Götz Aly

Az egyensúlyát nem találó nép

A németek a szabadságtól való félelem
és a kollektivizmus között
 Götz Aly

Az egyensúlyát
nem találó nép
A németek a szabadságtól való félelem
és a kollektivizmus között

MULTESJOVU

KÖNYVEK
 A köter az alábbi kiadás alapján készük:
Götz Aly: Volk obneMitte. Die Deutscben zwischen Fneiheitsangst
und Kollektivismus
S. Fischer Veriag GmbH, Frankfurt am Maín 2015

A fordítást és a kötet megjelenését támogatta:

a Német Külügyminisztérium által fenntartott Goethe Institur

2., javított kiadás

Fordította: Huszár Ágnes, 2021

ISBN 978-615-5480-66-9

© Múlt és Jövő Kiadó, 2021

© Götz Aly
© Huszár Ágnes

Kiadja a Múlt és Jövő Kiadó

Felelős kiadó: Kőbányai János
Felelős szerkesztő: Borús Judit
Tipográfia: |Kálmán Tünde!
A címlapot Czeizel Balázs tervezte
Tördelőszerkesztő: Jeges Erzsi

www.multesjovo.hu

Nyomtatás: G-prinr
Felelős vezető: Wilpert Gábor
 TARTALOM

Bevezetés..................................................................... 7
Fretwurst, a német ember

A szolgaiélek és a szabadságtól való félelem........... 33

Élvezettel olvastuk Ludwig Bőmét

égessétek őket porrá!................................................ 52

Az 1510-es berlini zsidóégetés

Etnikai tisztogatás, társadalmi felemelkedés......... 59

A franciák, a csuhások, a junkerek és a zsidók ellen

Minden gonoszság belülről jön............................... 83

Prédikáció a kilencedik parancsolatról Darmstadcban

A gyilkolás haszonélvezői......................................... 94
így gazdagodtak a németek

Wilhelm Röpke a nép és a Führer ellen..................... 121

A nemzetiszocializmus liberális kritikája

A németek a nulladik órában...................................... 157

Erőszakos önfelszabadítás
A hidegháború gyógyító hatása................................. 167
Hogyan csábult el FÁZ 1952-ben Sztálin szavaitól

Mit tudott Walter Jens?............................................. 175

Mit felejtenek el a vádlói?

A „megsemmisítés előkészítésének” munkálatai.... 192

Két történész a nemzetiszocialista időkben

Meg kell akadályozni Aly további kutakodását! 235

Német agykutatók emlékezetvesztése

Névmutató...... ............................................................ 281

 BEVEZETÉS

Fretwurst, a német ember

Alfréd Fretwurst általános ujjongás közepette árverezte el

1968-ban Elise Bock ingóságait, A nó ugyanis a mecklen-
burgi Gneezból titokban a közeli Nyugatra távozott; szöke­
vénynek számított tehát, holmiját kisajátították a közösség
javára. Az aukcióban részt vevők jól megszedték magukat.
A befolyt összeg a közkasszát gazdagította. Az aukcióról és
a résztvevők kacskaringós életútjáról Uwe Johnson mesél
kortörténeti-irodalmi mesterművében, a Jahrestagéban.
Fretwurst, a Német Szocialista Egységpártot, a SED-et
szolgálta alacsony rangú funkcionáriusként; azok közé a
helyi emberek közé tartozott, akik már a nemzetiszocialista
időkben is jól boldogultak. Körülményeihez képest komoly
pályát futott be: egy derítőmű betanított munkásából köz­
tisztviselő lett, börtönőrként szolgálta az igazságszolgálta­
tást. A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) még
tovább mászott felfelé a ranglétrán. Nem volt ebben semmi
rendkívüli. Az új vagy újjáalapítotr pártok körében a SÉD
8 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

elsőként fogadott be volt NSDP-tagokat tagjainak sorába.

Természetesen csak „a nem vagy a minimálisan érintet te­
két”. Ebbe a körbe tartoztak a legtöbben. A határozat dátu­
ma 1946. június 15. Ettől kezdve a nemzetiszocialisták
könnyedén átzsilipelhettek a népi demokratikus szocializ­
musba. Alfréd Fretwurst, aki „a legelső náci daní róttak
közé” tartozott, nemsokára aktivizálódott a „junkerek föld­
je parasztkézben” mozgalomban, és „sikeresen játszotta azt
a polgárt, akit a többiek az események jóra fordulása miatt
fogadtak el”. Fretwurst, a hozzá hasonlók és mai utódaik
állnak a következő fejezetek középpontjában.
A kötet az új szövegek mellett tartalmaz bizonyos alkal­
makra írott esszéket és beszédeket - például a darmstadti
városi templom prédikációsorozatából, amelyet a tízparan­
csolatnak szentelt. Martin Schneider lelkész nekem a „Ne
kívánd a felebarátod házát” parancsolatot szánta, és arra
kért, hogy a nyilvános beszédnek ebben a hagyományos
szakrális formájában az elmenekült, elűzött vagy megsem­
misítő táborokba hurcolt darmstadti zsidók tulajdonának
árjásításáról beszéljek.
Meglepő módon a Max Planck Társaság nyugdíjas jogta­
nácsosának levele segített a könyv lekerekítésében. Perrel
fenyegetett. Állítólag tévesen idéztem 2013-as, Die Belasteten
című, az eutanáziagyilkosságokról szóló könyvemben. En­
nek hatására sok száz oldalt olvastam végig régebbi mun­
kaadójának berlini archívumában. Ezeket az iratokat ennek
a tiszteletre méltó, a tiszta tudományosságnak elkötelezett
társaságnak vezetői, levélíróm és társai 1983 és 1991 között
egyetlen céllal fogalmaztak meg: meg akarták akadályozni,
hogy feltárjam néhány elődjüknek az 1940-es években foly­
tatott bűnös tevékenységét. Ezek az iratok mennyiségben,
bárdolatlanságban és aljasságban minden képzeletet felül­
múltak. Mindezek ellenére sikerült akkor megtörnöm a
Max Planck Társaság ellenállását - köszönhetem ezt a Szö­
vetségi Levéltárnak, Hessen tartomány adatvédelmi megbí­
zottjának, az észak-amerikai tudósoknak, és, mint az ak-
 BEVEZETÉS 9

iákból megtudtam, Helmut Kohl szövetségi kancellárnak.

A történések alapján kirajzolódó önéletrajzi és mentalitás­
történeti tanulságokat foglaltam össze a „Meg kell akadá­
lyozni Aly további kutakodását!” című utolsó fejezetben.
A Max Planck Társaságról, illetve a Werner Conze és
Theodor Schieder történészekről szóló írás rávilágít arra,
hogy még a nyolcvanas évek végén is milyen nehézkesen ha­
ladt a Német Szövetségi Köztársaságban a nemzetiszocia-
lista múlt feldolgozása. Hiúság, testületi szellem és cso­
portkényszer, szolgalelkűség és a fiatalabbak karrierizmu­
sa, valamint az intézményi önfényezés csak hízelgő
legendák burjánzását segítették elő. Ezek mindent elrejtő,
tetszetős borostyánként befonták, láthatatlanná tették a
csúf múltat. Lehetetlenné tették a belátást.

Hogyan fejezhették be így a németek 1945-öt?

Ezt a központi kérdést közelítik meg a könyv fejezetei, elté­

rő kiindulópontokból. Hogyan fejezhették be így a németek
1945-öt? Hogyan értelmezhető a Harmadik Birodalom
rendkívül rövid, de kivételesen bűnös korszaka a német tör­
ténelem egészében? Apáink, nagyapáink, dédapáink ho­
gyan követhettek el ilyen gaztetteket, hogyan fogadhatták
el őket, hogyan nem vették őket tudomásul? Hogy történ­
hetett meg mindez olyan emberekkel, akik sem azelőtt, sem
azután nem ríttak ki sem bűnügyi, sem lélektani szempont­
ból, erkölcsi és intellektuális szempontból pedig nem kü­
lönböztek lényegesen tőlünk, a mai nemzedéktől. Hogyan
viselkedtek, hogyan viselkedett az egész társadalom ezután?
Röviden: hogyan válhattak németek milliói Frerwurstokká?
Kísérletet teszek arra, hogy ezekre a kérdésekre eltérő
megközelítésekből legalább időszakosan érvényes válaszo­
kat keressek. Különösen fontos számomra a nemzetiszocia­
lista uralom korabeli kritikája, amelyet Wilhelm Röpke
(1899-1966), 1933-ban elűzött liberális közgazdász és ál­
10 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

lamtudós száműzetésében vetett papírra. Johnsonhoz ha­

sonlóan az ő figyelmét sem kerülték el a Fretwurstok, hang­
súlyozta a nemzetiszocializmus tömeges jellegét és a német
értelmiség általános szellemi korrumpálódását. Röpkét élén­
ken foglalkoztatta az a kérdés, milyen módon kapcsolódhat­
nak egymáshoz a kollektivizmus különféle formái, hogyan
volt lehetséges az, hogy sok német, aki 1932 előtt a szociálde­
mokratákra vagy a kommunistákra szavazott, hirtelen Hitler
pátija és politikája iránt lelkesedett, majd 1945 után újra a
szociáldemokratákra és kommunistákra voksolt?
A következő lapokon Fretwurst számos alakban jelenik
meg előttünk: mint Jahnnak, a torna atyjának követője,
mint 1848-1849 demokratikus képviselője, mint néző vagy
lelkesedő 1510-ben, 1933-ban, 1942-ben vagy 2013-ban,
mint Böll tüzér, Gurlitt műkereskedő vagy Hallervorden
agykutató, mint udvari történész, propagandista vagy „ÍME
Sánger”,1 mint egy vezető újság szerkesztője, mint Henning
levéltáros, akinek mindig igaza van, miközben szellemi és
materiális tulajdonokat lop és fosztogat. A Fretwurstok
minden különbözőségük ellenére mindig ugyanazt akarták
és akarják: saját társadalmi helyzetüket a legkíméletlenebb
módon feljavítani, és közben megőrizni látszólagos nyárs­
polgári feddhetetlenségüket.
Az emlékművekben, a történettudományi és szakköny­
vekben nem jelenik meg ez a milliószámra élő figura. Köz­
napinak és kínosnak tűnik. Fretwurst így megőrzi inkogni-
tóját és vidáman él tovább. Nem fog kihalni soha. Saját
érdekében azt állítja, hogy a különösen súlyos bűncselek­
ményeket abnormális, sőt sátánian gonosz emberek követ­
ték el, és nagyon bonyolult okokra vezethetők vissza, olya-

’ Michael Buddrus német történész egykori Fedőneve, akit az NDK Ál­

lambiztonsági Hivatala nyilvántartásba vett nem hivatalos munkatárs­
ként különleges megbízatással. Lásd később a „Mit tudott Walcer
Jens?” című fejezetet.
 BEVEZETÉS 11

nokra, amelyek jóval meghaladják a normalitás határát. Vé­

dekező állításait mindenféle változatban terjeszti, mégpe­
dig szép sikerrel. Ha pedig valaki kételkedik, Fretwurst vil­
lámgyorsan bejelenti, hogy a német „áldozatok számos cso­
portjának” egyikébe tartozik.
A felelősök körének szűkén tartása érdekében a német
történelmi és emlékezéspolitika már hét évtizede tagadni
igyekszik a nemzetiszocializmus tömegjellegét. Ez megfelel
annak a nagyon érthető, bár az okok kutatását lehetetlenné
tevő emberi szükségletnek, hogy az összehasonlíthatatlan
mértékű bűncselekmény felelősségét lehetőleg kevés és tár­
sadalmi szempontból távoli személyre hárítsák: osztrák
szempontból a birodalmi németek, szocialista vagy szociál­
demokrata nézőpontból a nagytőkések, a monopóliumok,
a konszernek, a nagy- és a kispolgárság, konzervatív nézet­
rendszer szerint a gyökértelen csőcselék, az eszelősök, az is­
tentelenek és a jellemtelen újgazdagok voltak a felelősök.
Az efféle fikciókból semmit sem lehet tanulni. Ugyanez
érvényes a jelenlegi fasizmuselméletekre is. Lekicsinyítik a
faji alapú gyilkosságok jelentőségét azzal, hogy a civilizáció
előtti barbarizmushoz kötik, homályba burkolják a rend­
szerre utaló üres formulák ismétlésével („mindez egy rasz-
szista diktatúra ideológiai kontextusában történt”), a törté­
nelmi terhet egy német különutas fejlődésre tolják vagy ál­
lítólag pontosan körülírható személyek csoportjára. Ezt
alátámasztandó a történészek és pedagógusok sablonok
egész repertoárját használják fel, határozott névelős főnévi
szerkezeteket, amelyek azonban pusztán személyes véleke­
dés alapján telnek meg tartalommal és referenciával: „a
nemzetiszocialisták”, „a karizmatikus vezér”, „a megváltó
antiszemitizmus”, „a tárgyilagos antiszemitizmus”, „a felté­
tel nélkül hívők nemzedéke”, „a szélsőségesség uralma”, „az
SS-hóhérsegédek”, „a diktátor”, „a diktatúra”, „a völkiscb
ideológia képviselői”, „a nemzetiszocialista rezsim”.
Állítólag tehát a kevés számú, az átlagember számára is­
meretlen, szerencsés módon már nem is létező személyek,
12 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

csoportok, intézmények vagy politikai programok („ideoló­

giák" - ez a legnépszerűbb a távolságot sugalló megnevezé­
sek közül) a felelősek a nemzetiszocialista évekért, nem pe­
dig a Fretwurstok. Végül is az igazi bűnösök a legtöbb mai
németnek szegről-végről a rokonai, ha 1945 előtt már az or­
szágban éltek. Ezt azonban nagyon nehéz elfogadni.
Az említett absztrakciók hozzásegítik a későn születette­
ket ahhoz az érzéshez, hogy semmi közük a történtekhez,
ők maguk a jó oldalon álltak volna. Aki ennyivel nem elég­
szik meg, az azonosul a jogtalanságok áldozataival. Ennek
során elfelejtik, hogy a nagyszüleik vagy a dédszüleik Hitler
pártjára szavaztak, és bár a szociáldemokrata nagybácsi és a
felesége nem rájuk szavaztak, 1938-ban ünnepelték, két év­
vel később pedig azon gondolkodtak, ne próbáljanak-e sze­
rencsét Elzászban vagy Lengyelország nemrégiben elfoglalt
területein.
A 20. század üldözöttéinek és meggyilkoltjainak emberi­
leg érthető, de a történelmi megvilágosodást akadályozó
szimbolikus keblünkre ölelése mára már abszurd formákat
ölt. A kommunista erőszak áldozatainak képviselete 2013.
március 13-án egy berlini újságban azt követelte, hogy hoz­
zanak létre „egy központi emlékhelyet” azok számára is,
akik „a SED-diktatúra alatt foglalkozásukban hátrányt
szenvedtek”. Az emlékhelyre „példának” a szóvivő a meg­
gyilkolt európai zsidók Brandenburgi kapu előtti emlék­
helyét hozta fel, éppúgy, ahogy korábban Erika Steinbach a
tizenkét milliónyi kitelepítettre vonatkozó „látható hely”
esetében.

Mindig ott lenni

és állandóan tisztességesnek maradni

Milyen szándékok állhatnak az ennyire arcátlan egybemo-

sások mögött? A válasz könnyű. Csak így válhat csaknem
valamennyi mai német az „áldozatcsaládok” leszármazott­
 BEVEZETÉS 13

jává. Sokan találnak egy náci apát, akit később lecsuktak a

kommunisták, vagy az oroszok elhurcoltak, mások egy zsi­
dógyilkost, akit később kitelepítettek, egy sztálinista nagy­
bácsit, akit az SA-tagok megkínoztak, vagy egy unokatest­
vért, aki hadnagy volt a német hadseregben, aki később az
NDK-ban polgárgyermekként nem tanulhatott tovább.
Hitler népközössége így bomlik szét lassacskán feddhetet­
len áldozati csoportokra. Néhány különös egyenruhát vise­
lő és kellemetlen külsejű „tettes” marad csak vissza.
A többiekhez hasonlóan én is könnyűszerrel elő tudok
rukkolni egy hasonló konkurenciával: 1904-ben született
nagybátyám, Ottó Schellhass (álnevein: Karoline von Ho-
mosalien vagy Schneehase bárónő) olyan vidoran élte ki ho-
moszexualitását, hogy a német hadsereg önként lemondott
a szolgálatairól. Az egyenruhások különösen vonzották.
1940-ben a Büntető Törvénykönyv 175. paragrafusa elleni
vétségért egy hónapra börtönbe vetették (nem koncentrá­
ciós táborba, meg kell mondanom őszintén). 1944 májusá­
ban megint rajtakapták egy parkban. A berlin-tiergarteni
bíróság a hasonló bűncselekményekért már többször elítélt
nagybátyámat „egy férfival tíz alkalommal végzett termé­
szetellenes közösülésért” ismét hét hónapra ítélte. A vizsgá­
lati fogságot Ottó a Lehrter Strasse-i börtönben töltötte.
Együtt érzett a politikai fogvatartottakkal és az elkapott
szökevényekkel, akiknek sokkal rosszabb dolguk volt, mint
neki. Büntetését a spandaui börtönben töltötte le. 1944 no­
vemberében pontosan és sértetlenül elbocsátották.
További áldozatokat is fel tudok mutatni: egy kitelepí­
tett sziléziait, egy nagybácsit, aki a bombázások következté­
ben halt meg, egy rokont, aki az NDK-beli Rummelsburg
börtönében ült, és - végre valami ritka dolog - egy nagyné­
nit, az 1910-ben született Renate (Rena) Scherer teológus­
nőt. Szerencsésen túlélte a nemzetiszocialista időszakot a
barátnőjével, mivel, hála a háborúnak, gyülekezeti lelkészi
beosztást kapott, és nem kellett vallástanárként kínlódnia.
(Sajnos a lelkész úr; akit helyettesített, 1945-ben gyorsan
14 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

visszajött.) Korábban azt szokta mondani az anyám, hogy

„Rena nem találta meg az igazit”, később, 2001-ben, mi­
után Renác eltemették a heidelbergi hegyi temetőben, így
kommentálta a helyzetet „Ma leszbikusnak neveznék.” Bár
akkoriban még nem sejtettük, a mai német meleg és leszbi­
kus mozgalom aktivistái pontosan tudják: teljesen mind­
egy, hogy mit tettek a tagjaik a nemzetiszocialista években
- itt egy áldozatcsalád gyászolt, egy „szexuális preferenciája
miatt a náci rezsim által üldözött” családtagjukat temet­
ték el.
Mikor lesz ennek a hülyeségnek vége? A történelmi té­
nyek helyett most a fenti módon festett kellemes énképek­
nek van a konjunktúrája: Hitler nem kedvelte a nőket, ül­
dözte a melegeket, a szakszervezetieket, a munkásokat, a
konzervatívokat, a kommunistákat, a szociáldemokratákat,
a liberálisokat, a nemesi származású tiszteket, a naplopókat
és a krónikus betegeket, gyűlölte a jogászokat, a diplomatá­
kat és a törzstiszteket, ellenséges volt az értelmiségiekkel,
nem volt barátja a modernizmusnak és a keresztény egy­
házaknak. Ilyen módon egykettőre található két-három
családtörténeti kapcsolódási pont, amelyek segítségével
majd minden mai német kényelembe helyezheti magát.
Ha legalább ennél maradtak volna! De a nemzeti takarí­
tási düh mindig újabb tevékenységeket talál. Aki a jókhoz
akar tartozni, annak újra meg újra bizonyítania kell. Mi
sem könnyebb ennél. Vegyünk csak egy porosz tábornokot,
minisztert vagy történészt, akinek a neve utcatáblán olvas­
ható, indítsunk egy úgynevezett polgári mozgalmat, álla­
pítsuk meg, hogy a múlt gonosz figurái közé tartozik, és
követeljük, hogy a kérdéses utcát azonnal nevezzék át egy
nagyszerű fekete-afrikai írónő, esetleg a nőmozgalom egyik
előfutára, vagy egy zsidó kényszermunkásnő nevére - és a
„civil” kezdeményezések résztvevői rögtön történelmi
szempontból jó illatú németeknek érezhetik magukat.
 BEVEZETÉS 15

Az 1960-as években az efféle célok elérésére még durvább

eszközöket kellett bevetni, például azt a híres pofont, ame­
lyet Beate Klarsfeld kevert le 1968-ban Kurt Georg Kiesin-
ger szövetségi kancellárnak, miközben ezt sziszegte: „Náci!
Náci! Náci!” Ez a tett rohamtempóban távolította el a fiatal
németeket az akkor még szinte kimondhatadan „közel­
múlttól”, engem is, és nem utolsósorban magát az 1939-
ben Berlín-Wilmersdorfban született Beate Klarsfeldet, szü­
letett Künzelt. Hogyan viselkedett Künzel papa és mama
1933 és 1945 között? Jogosnak tűnik a kérdés, hiszen lá­
nyuk a szövetségi kancellár megtámadása után tettét egy
különös mondattal igazolta: „Egy olyan Németországért
tettem, amely megszabadult a bűnbánatra való hajlamtól.”
A háború és a gyilkolás kis haszonélvezőiről szóló feje­
zetben részletesen jellemzett egykori Wehrmacht-katona,
Heinrich Böll, Klarsfeldnek egy csokor vörös rózsát kül­
dött, a későbbi holokauszrtagadó Horst Mahler pedig véd­
te az ellene indított büntetőperben. Kis baloldali csopor-
tocskák képviselői, akik nem sokkal később felfedezték „a
cionizmus elleni harcot”, kővel dobálták be a perben részt
vevő bírósági személyek házának ablakait. Hogy mennyi ál-
ság jellemezte ezt a pert, arra jó példa Günrer Grass 1966-
ban írt nyflt levele Kiesingerhez: „Hogyan emlékezzünk
Auschwitz és Treblinka halottaira - írta az az ember, aki
szívesen határozta meg az erkölcsi irányvonalakat, saját
Waffen-SS-tagságáról pedig még további harminc évig hall­
gatott -, ha Ön, az akkori együttműködő, meri meghatá­
rozni itt a politika erkölcsi irányvonalait?” Grass és Beate
Künzel-Klarsfeld azt állították magukról, hogy a meggyil­
koltak nevében cselekszenek. Ebből merítették a legitimá­
ciójukat, hogy verbális és „direkt” akciókat hajtsanak végre
a háború utáni nyugatnémet államban.
Egyébként Kiesinger és Brandt kabinetjében, amely 1966
és 1969 között kormányzott, hét olyan tag ült, akik annak
idején tagjai voltak a Nemzetiszocialista Német Munkás­
pártnak, az NSDAP-nak. Egy a CSU, három a CDU és há­
16 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

rom az SPD részéről.2 Az előző szövetségi választásokon az

SPD a szavazatok 40, a CDU/CSU pedig a voksok szűk 50
százalékát nyerte el. Arányaiban és a számok szerint az SPD
a miniszteri nácimérlegen nem állt lényegesen jobban, mint
a konzervatívok. Antifasiszta önképüket azonban ez nem
befolyásolta. A baloldali és a balliberális felháborodottak
azért kiáltották ki „az öreg náci Kiesingert” fő ellenségük­
nek, mert nem akarták a Frecwurstokat saját soraikban
látni.
Arra, hogy kicsempéssze magát a nemzeti történelemből,
a fiatal Hans Magnus Enzensberger 1964-ben egy a Beate
Klarsfeldénél elegánsabb utat választott. A Suhrkampnál
megjelent Politik und Verbrechen című gyűjteményes kötetét
egy „Reflexiók egy üvegfülke előtt” című szöveggel kezdi,
amely először azt a látszatot kelti, hogy a jeruzsálemi Eich-
mann-perről és az annak alapjául szolgáló tényekről gon­
dolkodik el. A szöveg első tizenöt oldalát mindenféle gon­
dolatok töltik ki, Eichmannról szó sem esik, azután tér a
tárgyra a szerző a következő négy markáns mondattal:
„A megtervezett játék. 1961 áprilisában kezdődött meg a je­
ruzsálemi országos bíróság előtt a per a hajdani alezredes,
A. Eichmann ellen. A vádhatóság nem állította, hogy a vád­
lott saját kezűleg gyújtotta volna be a krematóriumok ke­
mencéit. Eichmann hatmillió ember meggyilkolását lelkiis­
meretesen és pontosan megtervezte. Ugyancsak 1961-ben
jelent meg Princetonban, Newjerseyben egy könyv Hermán
Kahn matematikus, fizikus és katonai szakértő tollából On
Tbermonuclear War címmel.”
A szerző részletesen ismerteti azokat az érzelemmentesen
megfogalmazott halálforgatókönyveket, amelyeket Kahn
egy atomháború esetére megjósolt. Az amerikai szerző
prognózisai az Egyesült Államok polgáraira is vonatkoztak,

2 CSU: Hermann HöcherJ; CDU: Kurt Georg Kiesinger, Gerhard Schrö-

der, Kurt Schtnücker; SPD: Kar] Schiller, Brhard Bppler, Horst Ehmke.
 BEVEZETÉS 17

ha őket érné atomtámadás (ezt Enzensberger homályban

hagyja), valamint az orosz polgárokra, ha őket „agresszió­
juk miatt” meg kéne büntetni. A végén Enzensberger felte­
szi a kérdést: „Össze lehet K-t és E-t hasonlítani?”, és így vá­
laszol: „A tegnap »végső megoldása* már megtörtént.
A holnap végső megoldását meg lehet akadályozni.” De mi
a különbség Enzensberger szerint E. és K. között? Egyikük
„saját szemével látta az áldozatait”, de „az utolsó világhábo­
rú tervezői”, mindenekelőtt Kahn, megkímélik magukat
ettől.
Ennek az apokaliptikus hangvételű esszének a gondolat­
menetét követve 1967 óta fiatal németek százezrei szöktek
el a nemzeti történelemből. Mind ritkábban keresték és ta­
lálták meg a „fasiszta” gonoszt a saját hazájukban. Ehelyett
másra kenték a nemzeti bún terhét, ezt tették meg tiltako­
zásuk alapjául, és tüntetések százain harsogták: „USA-SA-
SS”. A „fasiszták” már nem otthon ültek, hanem Teherán­
ban, Saigonban, Lisszabonban, Madridban vagy Washing­
tonban. A messze távolban.
1968 februárjában Enzensberger feladta vendégprofesz-
szorságát az Egyesült Államokban, és onnan, ahogy mond­
ta, „a kubai néphez” távozott. Döntésének okát Lyndon B.
Johnsonhoz írott nyílt levelében ekként indokolta: „Az
USA helyzete mind több szempontból emlékeztet a hazám
harmincas évek közepi állapotára. Mielőtt visszautasítaná
ezt az összehasonlítást, gondoljon arra, hogy akkor még
senki nem gondolt a gázkamrákra vagy hallott róluk; akko­
riban még tiszteletre méltó államférfiak látogattak Berlinbe
és fogtak kezet a birodalmi kancellárral; a legtöbb ember
nem volt hajlandó hinni abban, hogy Németország világ­
hatalomra tör. Természetesen mindenkinek feltűnhetett,
hogy van faji megkülönböztetés és faji alapú üldöztetés; a
fegyverkezés ijesztő növekedésnek indult; a spanyol köztár­
saság elleni háborúban való részvétel állandóan nőtt. De itt
csődöt is mond az analógiám. Jelenlegi uraink nem csak
olyan mértékű pusztító eszköz fölött rendelkeznek, ame­
18 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

lyekről a nácik csak álmodozhattak; olyan mértékű gátlás­

talanságot és aljasságot ércek el, amely azokban a barbár
időkben még ismeretlen volt.”3
Beate Klarsfeld később így nyilatkozott a szüleiről: „Hit­
lerre szavaztak, de nem voltak nácik.” Keresztapja náci
funkcionárius. Az ő gondoskodásának hála, a kis Beate a
bombatámadásoktól sújtott Berlin helyett „néhány boldog
hónapot” tölthetett a német megszállás alatt álló lengyel
hódiban.
Arra a kérdésre, hogyan állltak a szülei a nemzetiszocia­
lizmushoz, Enzensberger 2007-ben így válaszolt: „Szeren­
csém volt velük. Nem tartottak sokat az NSDP-ről.” Vajon
miért lett az apa, Andreas Enzensberger 1933. május 1-én
2 714 911 számon egy olyan pártnak a tagja, amelyet állító­
lag nem tartott sokra? Fretwurst üdvözletét küldi. Mindig
ott volt, utólag mindig ellenezte - és tisztességes maradt.
Klarsfeld pofonja, Grass nyílt levele, Böll rózsái, Enzens­
berger abszurditásig fokozott azonosítása az Egyesült Álla­
mok „jelenlegi urainak” Hitlerrel, értelmezhető a bűntudat
kétségbeesett elutasításaként, így érthető is, de hőstettnek
semmiképpen sem nevezhető. Nem egyes személyeket aka­
rok kipellengérezni. Azokat a különféle menekülési útvo­
nalakat akartam megmutatni, amelyeken a Harmadik Biro­
dalom bukása után húsz vagy huszonöt évvel más szem­
pontból nagyon tiszteletre méltó németek megpróbáltak
megszabadulni a nagyon közeli múlttól. Annak a nemze­
déknek a tagjai esetében, akiknek elsőként és még társadal­
mi támogatás nélkül kellett belenézniük Babij Jár, Trebiin­
ka és Auschwitz mélységeibe, fennállt a szinte elkerülhetet­
len rizikó, hogy téves cselekvéseket, pánikrohamokat,
elhárító reflexeket és zavart állapotokat kell elszenvedniük.

3 http://www.infoparrisan.net/trend/1968/reinember68_07.html ,
 BEVEZETÉS 19

Különút, elkésett nemzet, középpont nélküli nép

Hogy mennyire felülmúlhatja a művészet a sterillé vált tör­

ténetírást, a „nemzetiszocialista tettesek” egyhangú leírá­
sát, hogy mennyivel sokatmondóbb, mint a Bűnösség csök­
kentésére alkalmazott változó technikák, azt Uwe Johnson
mellett Wolfgang Mattheuer festő és szobrász példája is bi­
zonyítja. 1984-ben az NDK-ban alkotott egy bronzba ön­
tött izompacsirtát, melynek alakja évekig foglalkoztatta,
ahogy grafikák, fametszetek és olajfestmények sora bizo­
nyítja. A szobornak Az évszázad lépése címet adta. Én először
1985-ben láttam, amikor titokban a „Fretwurst, a német”
díszítő jelzővel láttam el, és így értelmeztem: kopár pőre-
ségben, emberfelettien nagy lábát horogkeresztcsonkká
hajlítva indul neki a hatalmas lépésnek jobb, messze előre­
nyújtott lábával. Ez egy éhező ember lába, aki, bár még egy
cipőt sem engedhet meg magának, nagyon gyorsan előre
akar jutni, előretörekszik. A földön nyugvó bal lába - a térd
és a sarok kemény begyesszöget zár be - egy kisuvickolt ka­
tonacsizmában rajtőzik. Hitler-üdvözlésre kinyújtott jobb
karja a semmibe mutat, derékszögben meghajlított bal kar­
ja felfelé, keze kommunista ököllé zárva.
Kis fejét, apró agyát az évszázados lépés embere mélyen
behúzza egyenruhájának gallérjába. Nem akarja, hogy tet­
tei során, melyeket el sem követett, elfelejtett, meglássák,
rajtakapják, A saját szándékai gyanúsak számára. Sandán,
elszántan és félve néz, egészében ostobának, cselekvőkész­
nek és nagyon feszültnek tűnik. Mellkasában mély seb tá­
tong. Sérült törzse túlságosan kicsi, túlságosan gyenge,
hogy túl hosszú végtagjainak vad elszántságú mozdulatait
egyensúlyozza.
20 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Wolfgang Mattheuer: Az évszázad lépése, 1984

Ennek a még nem öreg, dinamikus férfinak hiányzik az

egyensúlyt biztosító középpontja. Támaszra van szüksége,
belső irányítás híján vezetésre vágyik, zavart, szűk gondol­
kozását egy olyan világnézet felé nyitja meg, amely új, a
jövő felé forduló emberré emeli, egyszerű magyarázatokat
kínál, élesen megkülönbözteti a barátot és az ellenséget.
Aki alaposan megszemléli az évszázados lépőt, ellentétes ér­
zésekkel küzd. Az alak fenyeget, rendkívüli agresszivitással
törne rá a nézőre, ugyanakkor együttérzést kelt, hiszen
minden pillanatban rettenetes módon összeroskadhat.
Ezzel a nagyon sokatmondó műalkotással foglalta össze
Mattheuer a 20. századot. Marc Chagall 1917-ben megfes­
tette ennek ellentétét. A Le Voyageur (En avant!) (Az utazó
[Előre!]) című képen egy modern és városi öltözetű fiatal
zsidó férfi vidám színekben céltudatosan tör előre. A kép
szélén túllendülve helyezi teste egész súlyát az előrevivő
 BEVEZETÉS 21

Marc Chagall: Le Voyageur (En avant!)y 1917

mozdulatba, nem léphet már vissza, de ismeri az irányt és

biztosan követi. Szabadon lélegzik, kíváncsiságot és jóked­
vet sugároz. Egy lépéssel hagyja a múltat maga mögött. Lá­
bánál a kelet-európai stetlek zöld faházai a távoli horizont­
ba süllyednek. A jövőnek örülő, céltudatos zsidó és a tájéko­
zódási pontot vesztett, de az ideológiát szorgalmasan
követő német alakja többször megjelenik ebben a könyvben.
Az évszázad lépésének egy festett változatát Mattheuer
így nevezte el: Közép nélkül. A végtagok törzs, fej és talaj nél­
kül keveregnek az űrben. A kép reprodukciója már régóta
ott függ a dolgozószobámban, neki köszönhetem ennek a
könyvnek a címét is: „A középpont nélküli nép”.4 A mo­

4 Az eredetiben: Volk ohne Mitte. A magyar kiadó az egyensúlyvesztésre

markánsan utaló, de magyarul jobban hangzó címet választott a
könyvnek. (A ford.)
22 GÖTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

dernség nyomása alatt, az 1870 után viharos gyorsasággal

meginduló társadalmi és gazdasági áttörések a korábban
álmatag, a régi hagyományhoz ragaszkodó német embe­
reket feszült, önmagukkal elégedetlen, belsőleg mélyen bi­
zonytalan, ellenséges lényekké tették. Az 1914-es háború,
főleg pedig az 1918-as vereség után, az 1923-as inflációt és
az 1929-től 1933-ig tartó gazdasági válságot követően ide-
oda ingadoztak. Tétovázva és az állítólagos biztonság után
kapaszkodva díszlépésben, egyenruhában, dobpergés hang­
jára követték a szélsőséges pártokat, előttük lobogó zászló,
ellenségkép, vezető és csapata a nagy, a gigászi célok irá­
nyában.
Munkacímem: „a középpont nélküli nép” nagyon is ro­
konságban áll az „elkésett nemzet” fogalmával, amelyet
Helmuth Plessner hozott be a köztudatba 1935-ben. Rímel
a „különút”-ra is, amely a fiatalabb német nemzedék szá­
mára bír jelentéssel. De „a középpont nélküli nép” mint
magyarázó modell olyan kérdésekre helyezi a hangsúlyt,
amelyekkel jobban megragadható a nemzetiszocializmus
társadalmi dinamikája. A korábban pozitív értelemben
használt „német különút” terminus 1945 óta negatívan,
’tévút’ jelentésben értelmeződik. Metaforikusán ez azokat a
- más-más szerzők által különféleképpen hangsúlyozott -
körülményeket jelzi, amelyek lehetővé tették Hitler hata­
lomátvételét. Ehhez tartozik a nemzeti egységért folytatott
hosszú küzdelem, amely 1870-1871-ben „felülről elren­
delt” módon ment végbe; egyrészt a német demokrácia
gyöngesége, másrészt a militarizmus, a (sajátosan protes­
táns) alattvalótudat és kevéssé rugalmas bürokrácia; a ha­
sonlóképpen későn érkező, de nagyon viharosan végbe­
menő iparosodás és a németek hiányzó ereje, hogy a gyors
gazdasági és társadalmi változásokhoz hozzáigazítsák al­
kotmányjogi berendezkedésüket. Önmagukban ezek az ér­
vek nem hamisak. De a szerencsétlen német különutasság
magyarázói olyan normális európai fejlődést tételeznek fel,
amely Moszkva, Prága és Lisszabon, London, Belgrád és
 BEVEZETÉS 23

Athén között nem létezett. Minden állítólagos normális

fejlődésre csak két nyugati demokrácia, Anglia és Francia­
ország mutat példát.
Fő kifogásom a különút gondolatával szemben: ez a né­
metek 1933 és 1945 között elkövetett bűncselekményeit
olyan körülményekre vezeti vissza, amelyek (például a po­
rosz militarizmus) a német történelem állítólagosán sötét
oldalához tartoznak, és mára alaposan veszítettek jelentő­
ségükből. Kimondatlanul együtt jár ezzel egy olyan opti­
mista történetfelfogás, amely szerint a jó és a rossz történel­
mi fejlődési vonalak egymástól megkülönböztethetők és el­
választhatók. Végső soron ehhez a következtetéshez vezet:
minden olyan folyamat, amely a különúthoz vezetett, a bal­
jóslatú fejlődés köréhez tartozik, s mint ilyen, meg kell ha­
ladni. Aki így gondolkodik, és a történelmet így szemléli,
alaposan téved.
A rossz nem csak rosszból, gonoszságból jön létre. Jó
szándékok is vezethetnek nagyon rossz következmények­
hez: jó oktatáspolitika, gyors gazdasági mobilizáció, töme­
ges feltörekvési akarat, szociálpolitikai haladás, sőt még a
gyermekhalandóság és a járványok ellen folytatott sikeres
küzdelem is jelentősen hozzájárult a szorongások, törések
kialakulásához, a nemzetiszocialista forradalmakhoz és a
tömeges bűncselekményekhez. A késői császárság és min­
denekelőtt a weimari köztársaság százezrek számára bizto­
sítottjobb iskolai oktatást és szakmai képzést. A feltörekvő
új nemzedékből, a századforduló körül születettek világ­
gazdasági válság által fenyegetett tömegeiből alakult ki
1933-ban a Harmadik Birodalom fiatal, bizonytalan, de
tettre kész elitje. Tehát: jó, egyáltalán nem elvetendő politi­
ka is vezethet rendkívül negatív eredményekhez,5 Aki elzár­
kózik az efféle kellemetlen igazságok belátása elől, nem

5 Erről részletesebben: Götz Aly: Warum die Deutschen? Wanttn die Judon?
Glachheit, Nőid und Rassenhass. S. Fischer, Frankfurt, 2011.
24 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

tudja a nemzetiszocializmus okait és hihetetlenül pusztító

erejét értelmesen megmagyarázni.
Ma a legtöbb német büszkeséggel beszél demokratikus
vívmányainkról. De azok a demokraták, akik a 19. század
első felében felemelték a fekece-vörös-arany lobogót a szol­
gaság, a szétaprózottság, a csuhások és a junkerek ellen, túl­
nyomórészt antiszemiták voltak. Éppen Metternich, a restet
öltött reakció óvta meg a zsidókat a német demokratáktól.
Ez utóbbiak egy nemzeti központi államról álmodoztak,
ezért ünnepelték az 1848-as forradalmárok érettebb koruk­
ban a Bismarck által három háborúval létrehozott vilmosi
császárságon A régi rezsim képviselői, a katolikus egyház és
a vidéki nemesség ezzel szemben - a későbbi Szövetségi
Köztársaság szempontjából szerencsés módon - az alkot­
mányos föderalizmust próbálta megvédeni.
A németek évszázadokon keresztül kulturális szempont­
ból régiókra oszlottak az egykori római limes két oldalán;
később ugyanig}' kettéváltak - és ez a mai napig jól észlel­
hető a kelet-németországi települési és agrárstruktúrán - az
Elba folyása mellett húzódó Karoling birodalmi határ men­
tén; nyelvileg az alnémet és felnémet dialektusokra, a refor­
máció óta katolikusokra és protestánsokra, valamint az
egymással gyakran háborúba keveredő kisállamokra tago­
lódva, melyeknek uralkodói gyakran külföldi szövetségesek
segítségével törtek német szomszédaikra. A harmincéves
háború véres ütközetei felperzselték a földet és hosszú idő­
re traumatizálták a túlélőket. Napóleon kíméletlen ke­
ménységgel használta ki a német egység hiányát. A 19. szá­
zad folyamán a társadalom polgárságra és proletariátusra,
régi és újonnan feltörekvő elitekre szakadt szét.
A Szent Német-római Birodalom vége (1806) és az első
világháború közötti évtizedekben a német nemzet csak ak­
kor forrt össze törékeny egységbe, amikor külső ellenség el­
len háborúzott: 1812-től 1814-ig a francia megszállás elleni
úgynevezett felszabadító háborúkban, 1864-ben, 1870-
1871-ben a poroszok Dánia, Ausztria és Franciaország ellen
 BEVEZETÉS 25

viselt háborújában, amelyet ezért birodalmi egyesítő hábo­

rúnak is neveznek, és végezetül 1914-től 1918-ig. Ezeken kí­
vül a németek különféle módon szervezett és fejlett népes­
ségek csoportjai maradtak, ez mind a mai napig tükröződik
az ország kulturális gazdagságában. Magabiztosan egysé­
ges állam nem lett belőle. így csak a történelmi-szellemi kö­
zösségre, a nyelvre és a kultúrára, a szokásokra és az anya­
földre való hivatkozás maradt - tehát a népre, mélyen a
múltba nyúló gyökereivel. Ily módon vált a nép szó, ahogy
Plessner kiemeli, tiltakozó formulává. A formális római jog,
a személytelenül működő állam, az eljárási demokrácia in­
tézményei, a felvilágosodás, a liberalizmus és az individua­
lizmus nemzetek fölötti eszméi ellen használták. A nép te­
hát mint „sorsközösség ” állt szemben az alkotmányos ál­
lammal.

Hitler pillantása „a közép tömegére”

A németeknek az hiányzott, amit a britek és franciák annyi­

ra magától értetődő módon birtokoltak: egy állami és egy
intézményes keret. Ezért is tűnik számomra alkalmas elem­
zési kiindulópontnak „a középpont nélküli nép”. Hogy mi­
lyen kevéssé tudta a belső szétszakadozottságot megszün­
tetni az 1871-ben létrehozott Német Birodalom, majd awe-
imari köztársaság, jól mutatja egy jellemző körülmény:
Albert Einstein 1934-ben poroszként veszítette el az állam­
polgárságát, nem pedig németként; csak Wilhelm Frick,
Hitler belügyminisztere hozta azt a határozatot 1934. feb­
ruár 5-én, melynek alapján attól kezdve állampolgárságként
„német” szerepelt az údevelekben, nem pedig az, hogy
„Poroszország”, „Szászország” vagy „Bajorország”.
További tizenegy évvel később, a második világháború
bukásával húzták meg Németország külső határait a ma
elfogadott módon, kényszerrel. Közös, elfogadott alkot­
mánnyal, általánosan betartott jogrendszerrel, ennek meg­
26 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

felelő nyilvános intézményekkel és alkotmányos szervekkel

a németek csupán 1990 óta rendelkeznek. Addig változó
állampolitikai formában megmaradtak középpont nélküli
népnek.
A már említett belső gyanakvás következtében az 1918-
as fegyverszünet urán rögtön megszületett az úgynevezett
tőrdöfésí legenda. Ennek megfelelően nem az ellenséges ka­
tonák győzték le „a harcmezőn veretlen” császári hadsere­
get Becstelen ügyeskedők, hazádan agitátorok és defetís-
ták voltak azok, akik eljátszották a győzelmet, és saját hő­
siesen harcoló katonáinkat gyáván hátba támadták. Ehhez
jött még, hogy a háború kivéreztette a modern demokráci­
ák működéséhez annyira szükséges középosztályt. 1879-
ben bevezetett védővám- és támogatási politikájával már
Bismarck jelentősen gyengítette egy öntudatos középosz­
tály kialakulásának az esélyeit. Ez ugyanis a kelet-elbai föld­
birtokosoknak, a szén- és acélbáróknak kedvezett. A társa­
dalom középrétegét az 1923-as hiperinflációval érte a kö­
vetkező kemény csapás. Hetek alatt értéktelenedtek el azok
a hadi kölcsönök, amelyeket német polgárok hazafias köte­
lességtudatból hatalmas mennyiségben jegyeztek. Az inflá­
cióval az állam megszabadult az adósságállományától, de
ugyanilyen mértékben fosztotta meg a középrétegekhez
tartozó hitelezőit vagyonuk alapjától, cselekvési lehetősé­
geiktől és társadalmi, valamint politikai beágyazottságuktól.
Az NSDAP agitációja kezdetektől a részben hiányzó,
részben gyenge, szervezetien, állandó veszélyeknek kitett
társadalmi középrétegre irányult, lélektanilag a németek
hiányos ön tudat osságára és nemzeti tudatára. Ha egy pil­
lantást vetünk Hitler önélerrajzilag alátámasztott program­
adó és vallomásos könyvére, a Mein Kampft^ magunk is
meggyőződhetünk erről. Hitler az 192ü-as évek elejétől fog­
lalkozott a németek még létrehozandó, de alapjában véve
„örök” közösségével. A Becsben őrzött hatalmi jelvények­
ben a német-osztrák nép „elementáris” kívánságának szim­
bólumát látta a „német anyaország egyesítéséért”.6 Archai­
 BEVEZETÉS 27

kus metaforákban írta körül, mi hiányzik a mindig is „bel­

ső szétszakítottságban” szenvedő németeknek: „a vér azo­
nosságában gyökerező biztos csordaösztön”, amely más,
boldogabb népeket „a különösen veszélyes pillanatokban
megóvott a bukástól”.67 Ezeken az éppen elvesztett háború
nyugati győztes hatalmait értette.
Az NSDAP programfüzetéiben felvázolt nemzetiszocia­
lizmus nem a kapitalista kizsákmányolók kizsákmányolá­
sát célozta meg, hanem a Kruppok és a Krausék közötti
szakadék áthidalását, hogy elérjék a belső egység minimu­
mát. Haragja a „méltatlan vállalkozók” ellen irányult, akik­
nek hiányzik „a becsület és a szociális igazság iránti” érzé­
kük. Azokat a kapitalistákat, akik nem tekintik magukat
„az egész népközösség tagjainak”, hanem „hírvágyukat” kí­
vánták kielégíteni, a Harmadik Birodalomban móresre kell
tanítani.8 Társadalompolitikai államcélként Hitler az „em­
beri közösségek létrehozását” jelölte meg a hideg, személy­
telen „gazdasági szervezetek” helyett.9 Egy belső szolidari­
tással jellemezhető népközösséget a valóban létező „érdek­
szövetségek” ellentéteként határozta meg, amelyeket a
„burzsoá céhek”, „bizonyos szakmai csoportok és rendi
osztályok” hatalmi eszközeként bélyegzett meg.10
A „pénz uralma” rubrikában elmagyarázta, hogy a végé­
hez közeledő 19. században „teljesen megszűnt a társadal­
mi egyensúly”. Éppen ez vezetett „a gazdasági virágzás elle­
nére” az elkeseredettséghez és a töréshez a politikai osztá­
lyok között. Ezenkívül még az újonnan megjelenő névtelen,
szabadon eladható és vásárolható részvénytőke következté­

6 Adolf Hitler: Mán Kampf München, 1.925-1927. 11. Az idézetek az

1943-ban megjelent 853. kiadás lapszámát követik. A Hitler-idézeteket
saját fordításomban közlöm. (A ford.)
7 Uo. 437.
8 Uo. 49.
9 Uo. 165.
10 Uo. 451.
28 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

ben „munkaadók és munkavállalók között” létrejött egy

„belső elidegenedés”, amely a „politikai osztályok későbbi
meghasonlásához” vezetett.11 Ennek elkerülésére a gyáro­
soknak és a bankároknak is meg kell tanulniuk „saját énjü­
ket visszaszorítani a közösség megtartásának érdekében”,
és megtanulni, hogy: „mind a nemzetiszocialista munka­
vállaló, mind a nemzetiszocialista munkaadó az egész nép­
közösség megbízottja”.1112 Ennél a pontnál már világossá vá­
lik, hogy ebben a programban az aljas gazember zsidónak
milyen szerepet szán.
Amilyen gorombán elbánt Hitler az úgynevezett ellensé­
gekkel, néprontókkal, idegen fajúakkal vagy árulókkal, épp
annyira óvatosan kezelte a saját, vér szerint német népe kö­
rében megnyilvánuló regionális, társadalmi vagy felekezeti
alapú gyűlölködéseket. Élesen elítélte a bajorok közötti
„uszítást a poroszok ellen” és a partikularizmust.13 A nem­
zetek fölötti, Rómából irányított katolicizmust eszköznek
tekintette a „szerencsétlen egyházszakadás” meghaladásá­
ra, mert ebből a németek „belső ereje [...] óriási módon gya­
rapodhatna”.14 A konfrontációt taktikai okokból mégis
visszafogta, mert tanult a német nemzeti erők ausztriai an-
tiklerikális propagandájának fiaskójából: „Németország­
ban a vallások sajátosságai ellen folytatott küzdelem szük­
ségszerűen vezet a két felekezet közti megsemmisítő küzde­
lemhez.” Mint a német nép jövendő vezére, attól tartott,
hogy a kölcsönös vallási gyűlölködések „még mélyebbek”,
mint „a nemzeti és politikai célszerűségek”, tehát pragma­
tikus módon így nyilatkozott: a nemzetnek olyan jövőt kell
biztosítani, amely „a maga nagyságában lassanként ezen a
területen is békéltető hatást fejt ki”.15

11 Uo. 255., 344.

12 Uo. 326., 676.
13 Uo. 621.
14 Uo. 119.
,s Uo. 630.
 BEVEZETÉS 29

Hitler a németeknek a nemzeti egység érdekében kifejtett

fáradozásait „lényegük szétszakítottsága”, valamint a „vér
megosztottsága” elleni harcként értelmezte, amely meg­
nyerhető, ha mindannyian elfogadják a következő célt: „Fi­
zikailag és lelkileg azonos élőlények közösségének megtar­
tása és támogatása”.16 A társadalom osztályokra szaki tott-
sága központi problémájának kezelésére Hitler két dolgot
javasolt: először is az alsó osztályok „felemelését egyenjogú­
ságukért harcoló" osztályokká; másrészt a „nép- és hazael­
lenes” szakszervezeti vezetők kicserélését „fanatikusan
nemzeti” beállítottságú szocialistákra. Ezen a bázison az
„egyenlő szakszervezetek” továbbra is folytathatnák „tisz­
tán gazdasági" harcukat és „munkások millióit tehetnék a
nép értékes tagjaivá”.17
Azt a bizalmat, amelyet Hitler a létező szakszervezetek
struktúrájába helyezett, a szocialista munkásmozgalom si­
kereivel indokolta, amelyek az általa képviselt megbontha­
tatlan egység elvének „jövendőbeli erején” nyugszanak. En­
nek megfelelően a munkásosztály egységének korábbi gon­
dolatát óvatosan ki kell bővíteni, mégpedig a nép
egységének az első világháború idején alaposan előkészített
értelmében. Ennek megvalósulása esetében sikerülhet, Hit­
ler szerint, „a tömegek szívének meghódítása”, különös te­
kintettel a munkásság hagyományos szociáldemokrata irá­
nyultságára.18 Ha sikerül a a szocialista világnézet nemzeti­
szocialistává való átformálása, akkor az osztályszolidaritás
népi szolidaritásba vált át, az osztályellenségek ellen folyta­
tott osztályharc pedig a nép ellenségeivel folytatott népi
küzdelembe. A szocialista jelszót: „Az éntől a miig” minden
változtatás nélkül át lehet venni.
A szakmák szerinti osztályozás alapján álló népességi
statisztikáktól eltérően Hitler a népet három szellemi­

16 Uo. 433.
17 Uo. 272.
18 Uo. 376.
30 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

erkölcsi alapú csoportba sorolta. A felső csoportba - az

„emberiség legkiválóbbikáihoz” - csak néhány ember tarto­
zott, közöttük maga a Führer, az alsóba - az emberiség söp­
redékébe - a „közönséges és aljas elemek”, minden politikai
ellenfél, különösen a „forradalmi marxizmus rohamzászló­
aljai”, beleértve a zsidó „háttérügynököket”.
A pozitív és negatív pólus között helyezkedett el „harma­
dik osztályként a széles középréteg”. Őket - a németek túl­
nyomó többségét - Hitler „az állam megtartóinak passzivi­
tásával”, ingatagsággal és a belső strukturáltság hiányával
jellemzett. Politikailag alkalmazható emberi rezgő kocso­
nyának tekintette őket: „A legjobbak uralkodása esetében a
széles tömegek őket fogják követni, a legrosszabbak felka­
paszkodása esetén nem fog ellenállást kifejteni; harcolni ez
a közép sohasem fog”. Hitler a több mint tízmillió szociál­
demokratát úgy ítélte meg, hogy „esetükben nem aktivitás­
ról van szó, hanem a széles középrétegről, tehát restségről”.
Hitler nem a nemes, árja, tiszta fajú úri rasszra támasz­
kodott, hanem az Alfréd Fretwurst típusú német tömegem­
berre. Az ő társadalmi karakteréből, nyílt és titkos vágyai­
ból, függőségi hajlamából, a viszonylagos jólét és közösségi
akolmeleg iránti törekvéséből gyökereztette a maga forra­
dalmi elméletét: a középen található tömeg, a Fretwurstok
milliói, rendszerető többségként csak akkor lépnek elő lát­
ható módon, ha a két szélsőséges csoport - mint 1918 és
1923 között történt - „lekötik egymást a viaskodással”. Ha
az egyik szélsőséges csoport győzne, a középen levő tömeg
„önként alárendelné magát a győztesnek”. Ebből vezetett le
Hitler a nemzeti forradalom győzelme érdekében egy vilá­
gos kettős stratégiát: „a brutális hatalom zárt együttműkö­
dését a zseniális politikai akarattal”. Példaképként a fran­
cia-, valamint az oroszországi bolsevik és az olaszországi fa­
siszta forradalomra utalt.19

19 Uo. 580., 585., 589., 596.

 BEVEZETÉS 31

A „nép közép nélkül” fordulat egy központi vákuumra

utal, amelyet Hitler a számára kedvező külső körülmények
között mobilizálni tudott. Ez a metaforikus körülírás
1933-at és általában a nemzetiszocialista uralkodási techni­
kát jelzi. Az 1933. január 31-i hatalomátvétellel a kormány­
zó helyzetbe került NSDAP lélegzetelállító sebességgel
kezdte el az állami cselekvéssorozatot. Tömegvonulások és
villámgyors döntések, külpolitikai akciók, letartóztatások
és jótettek követték egymást, később pedig újrarendezett
nemzetközi krízisek, kolosszális építkezések és villámhábo­
rúk. Mintha a német vezetés a folyamatos, egyre nagyobb
szabású akciókkal a „középen levő formátlan tömegek”-et
kívánta volna állandóan izgalmi állapotban tartani.
Hitler előzetes tervének megfelelően a vele ellenséges
militáns csoportokat a felhatalmazási törvények segítségé­
vel azonnal és erőszakosan leverte. A „középen levő töme-
gek”-nek jótéteményeket és egységet ígért. Minden állami
intézmény és magán egyesület gleichschach tolása (valamifé­
le egységesítése), a faji és gazdasági autarkia (önellátó elszi­
getelődés (május elseje ünnepének a „nemzeti munka nap­
jáévá való átnevezése, a porosz minisztériumok „birodal­
mivá” tétele, a föderalizmus vége és az ország felosztása
állítólag egyenrangú megyékké20 (a francia département-ek
mintájára), az egalitárius katonai szellem elterjesztése, az
egységpárt és sokféle tömegszervezete, az individualizmus
elleni harc, a liberalizmus kritikája, az újonnan megszerzett
katonai erő hatalomfitogtató demonstrációi - az NSDAP
mindezekkel az intézkedésekkel és ajánlatokkal töltötte fel
a társadalmi és állami szempontból könnyen szétmorzsol­
ható, rendkívül instabil közepet, és így segítette minden
társadalmi osztály Fretwurstjait boldogsághoz.
Andreas Enzensberger, a magas állású postai alkalma­
zott, a nácitlanítási folyamat során németek millióihoz ha­

20 Az eredetiben: Gau. (A Ford.)

32 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

sonlóan vágta ki magát: „Családom iránti gondoskodásból,

munkahelyem és kollégáim iránti kötelességtudatból lép­
tem be a pártba. Nyilván voltak a pártprogramnak nem ör­
vendetes részei” - határolódott el ügyesen. Védelmére el­
őadta, hogy a.z SD21 az amerikai csapatok bevonulása előtt
hat nappal letartóztatta Nürnbergben, 1946 nyarán, az iga­
zolási papírok előállításának legfőbb idejében két munka­
társa igazolta. Mindketten másodkézből hallották a törté­
netet. Az igazolóbizottság 500 márka pénzbüntetésre ítélte
Enzensbergert, akinek a fizetése 1934 és 1944 között meg­
duplázódott. 1933-ban a nürnbergi postafőigazgatóság
vonzó álláshelyeit árjásították.
„Apám börtönben ült - mesélte később a fia amikor
jöttek az amerikaiak. Ók szabadították ki.” Jól hangzó fik­
ció ez, amely elleplezi, hogy Hitler uralma csak milliós
nagyságrendű csöndes támogató bázison bontakozhatott
ki és stabilizálódhatott.22
Bármi történt is, mindig a saját előnyeiket szem előtt
tartva, a Fretwurstok a 20. század német történelmének
mind a négy jelentős november 9-i akciójában részt vettek.
1918, november 9-én forradalmár matrózokként döntötték
meg a császár hatalmát; 1923. november 9-én lelkesen tap­
soltak Hitler pártja puccskísérleténél, hogy, úgymond, rend
legyen végre, 1938. november 9-én a zsidó pogrom idején a
feldúlt üzleteket fosztogatták. Bár csak az utolsó pillanat­
ban, a Fretwurstok segítettek a berlini fal ledöntésében is.
Ki tudja, miben mesterkednek pár év múlva. A 20. századi
történelem pragmatikus szkepszisre int bennünket, nem
kínál bizonyosságokat.

21 SD = Sicherheitsdienst. Az NSDAP titkosszolgálati szerveként alapí­

tották 1931-ben. Fő tevékenysége a politikai ellenzék és a lakosság
megfélemlítése volt. (A ford.)
22 Igazolóbizottsági [Spruchkammer] akta: Andreas Enzensberger; Álla­
mi Archívum Nümberg, III. Igazoló bizottság Nümberg E-114.
 A SZOLGALÉLEK
ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM

Élvezettel olvastuk Ludwig Bőmét1

Ludwig Böme 1837-ben halt meg Párizsban, a Pére-Lachaise

temetőben nyugszik. A temető híres halottakat feltüntető
ismertetőjében nem szerepel. Sírkövének bronzreliefjén Né­
metország és Franciaország szabadságistennői fogják egy­
más kezét. Böme Löw Baruchként látta meg a napvilágot
1786-ban, a frankfurti Judengasséban. Később származását
elfedő nevet vett fel, és áttért a protestantizmusra - hogy
végre békében hagyják. Hiába. A számtalan udvari firkász,
karrierista, becsületgyilkos és irigykedő számára Németor­
szágban mindig az maradt, ami akkor Franciaországban
senkit sem érdekelt - zsidó.2
1 Ezt a beszédet 2012. június 3-án tartattam a frankfurti Paukkirchében
a Ludwig Börne-díj odaítélésekor. Rövidített formában megjelent a Dte
Welt 2012. június 9-i számában.
2 Bár létezik magyar nyelven, egy kivonat a Párizsi levelekből - Ludwig
Börne: Párizsi levelek. Vál. és ford. Szilágyi András. Kríleríon, 1975 az
ebben olvasható szövegek a rövidítések és összevonások miatt nem
összevethetők a szerző által a német kritikai kiadásban közöltekkel.
Ezért a Börne-idézeteket saját fordításomban közlöm. (A ford.)
34 GÖTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Frivol zsidó, szégyentelen és szemtelen

A stuttgarti udvari újság 1831 decemberében „Egy frankfurti

polgár” álnév mögé rejtőző bírálója Börne Párizsi levelek című
művének első kötetén gúnyolódott efféle címkékkel: frivol
zsidó, szívtelen gúnyolódó, nyomorult zsidó lélek, becstelen,
felületes locsogás, szégyentelen szemtelenség, zsidó pofát­
lanság, nyomorúságos döglégy. Cikke végén a névtelen szer­
ző tettre buzdít: „Egyetlen német, aki számára szent a haza
becsülete, sem tűrheti el Börnét a társaságában.”3
Ugyanebben az évben Eduard Meyer hamburgi gimnázi­
umi tanár Bőmét „elfajzott fickó”-ként, de mindenekelőtt
zsidóként gyalázta: „Böme éppúgy zsidó, mint Heine vagy
Saphir. Hogy kikeresztelkedett, vagy nem, az mindegy. Mi
nem a zsidók hitét gyűlöljük, [...] hanem ezeknek az ázsiai
jövevényeknek a rút sajátosságait, amelytől nem szabadul­
nak meg a kikereszcelkedéssel: a náluk oly gyakori szégyen­
telenséget és arroganciát, becstelenséget és frivolitást, har-
sányságot.” Egy Wurm nevű sváb recenzens - rá még vissza­
térek - gyalázkodásával akadémiai címet próbált szerezni
magának. Sikerült neki. Bőmét kiközösítendőként bélye­
gezte meg, törvényen kívül állónak nevezte, akit az ország
becsületes polgárainak „megszégyenítő módon, ha pedig
szükséges, mivel ez a fajta nagyon tolakodó, fizikailag érzé­
kelhető módon kell eltávolítani”.4
Ezeket a dühöngőket Börne, látszólag nyugodtan, azok­
ba a „juhnyájakba” sorolta be, akik „ellenem bégettek, mi­
közben jobban rettegtek tőlem, mint a gonosz farkastól”.5
Szellemesség mögé rejtette szomorúságát, szarkazmus és
gúny mögé fájdalmát, irónia mögé mély csalódottságát.
A franciáktól eltérően a németek állandóan szóvá tették zsi­

3 Ludwig Börne: Briefe aus Paris, Nr. 74. In: Uő: Sdmtliche Schriften. Hrsg.
Inge - Peter Rippmann. Düsseldorf, 1964-1968. Bd. 3. 550.
4 I. m. Briefe aus Paris, Nr. 59. 363.
5 Lm. Briefe aus Paris, Nr, 74. 553.
 A SZOLGALÉLEK ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM 35

dóságát, mintha valami gonosz varázslattól elbűvölve ten­

nék: „Egy igazi csoda ez! Ezerszer megtapasztaltam, mégis
mindig meglep. Egyesek szememre hányják, hogy zsidó va­
gyok; mások megbocsátják; megint mások egyenesen di­
csérnek érte; de mindegyik gondol rá. Mindannyian ebben
a mágikus zsidó-körben forognak, senki sem tud belőle ki­
tömi.”6
Börne a napóleoni háborúk és a Vormárz7 közötti idő­
szakban élt és alkotott, a gettó és az emancipáció között, a
postakocsi és a vasút között, röviden: a régi rend és a polgá­
ri modern korszak közötti átmeneti korban. A jelen politi­
kai és kulturális élete érdekelte, az emberek és a minden­
napjaik. Ahogy felcsípte egy assmanháuseri kocsis megjegy­
zését: („Egy ilyen zsidó nagyon ravasz állat ám!”8), ahogy a
francia katonák írástudásáról szóló jelentést9 olvasta, vagy
egy rendszerbű apologéta tirádáit kommentálta: „Isten a
német professzoroknak adta a leggyengébb koponyát, és
ezzel kell ezt az ehetetlen kort feldolgozniuk! Minden épp
annyira nyersen jön ki belőle, mint ahogy belekerült.”1011
Bőmét az sem fékezte, ha véletlenül egy olyan tudósról
írt, aki közel állt hozzá. Friedrich Kortümnek, annak a tör­
ténésznek egyik művéről írta ezt, akinek demokratikus né­
zetei miatt Svájcba kellett menekülnie: „Micsoda szörnyű
stílus. Úgy lihegek, mintha megmásztam volna a Nagy'
Scheidegget.” Megfenyegeti politikai elvbarátait, ha to­
vábbra is ilyen nyomorúságos stílusban írnak: „jó (francia)
royalista leszek inkább, mint hogy a szabadság érdekében
halálra unjam magamat.”11

6 Uo. 510.
7 A német történettudományban a Német Szövetség 1815-ös létrejötte
és az 1848-1849-es forradalmak közötti időszak megnevezése. (A Ford.)
K Levél Janette Wohlnak, 1820. május 31.1. m. Bd. 4. 300.
9 I. m. Briefe aus Paris, Nr. 60. Bd. 3. 380.
I. m. Briefe aus Paris, Nr. 34. 78.
11 Lm. LevélJanette Wohlnak, 1833. szeptember 1. Bd. 5. 516.
36 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

1833-ban Bőmé Frankfurtból Stuttgartba utazik. Egy

Jahn-követő testedző száll be a lovas kocsiba, a szabad né­
met nemzeti állam érdekében vívott harc elkötelezett, de­
mokratikusan gondolkodó híve. A „félelmetes megjele­
nésű” szakállas férfi olcsó, büdös szivarját szíva egy fiatal
házas francia pár mellett terpeszkedik el. Amikor a franciák
egymással beszélgetnek, a tornász kinyitja a kocsi ablakát
azzal a megjegyzéssel, hogy mindig légszomja lesz, ha az
ősellenség nyelvét hallja. Böme megjegyzi még: ez a bárdo-
latlan ember az udvariasságot is az „ősellenség hibáihoz so­
rolta”.12
A francia-német háború Dél-Németországban több mint
húsz, északon kilenc évig tartott, míg az 1815-ös Waterlooi
csatával be nem fejeződött. A harcok a német tartományok
hosszan tartó elszegényedéséhez vezettek és áldozatok mil­
lióit követelték. A végén a Napóleon által besorozott és a
velük szembeszálló férfiak egész nemzedéke halott volt
már. Ahogy más nagy háború után is, a nép mereven és
minden változástól rettegve reagált. Szociálpszichológiai
szempontból a régi megőrzésének szükséglete vált elsődle­
gessé. Ezen az alapon jött létre két, egymással ellentétes po­
litikai áramlat: egyrészt Metternich restaurációs kísérlete a
nemesi és egyházi hatalom megőrzésére, másrészt Emst
Moritz Amdt és Joseph Görres régi dicsőségen borongó,
ónémet és germán szellemiségű demokratikus nacionaliz­
musa.
A napóleoni hadvezetés és megszállás az anyagi vesztesé­
gek mellett még egy eszmei, máig ható balszerencsét hozott
magával. Napóleon Németországban az egyéni szabadság
és egyenlőség forradalmi céljait hiteltelenítette el. Az egyén­
nek a törvény előtti egyenlőségéből itt kulturális egyenlőség
lett, végül pedig a nép történelmileg szervesen kialakult,

12 I. m. Monographie dér deutschen Poscschnecke, 1821. Bd. 1. 654.

 A SZOLGALÉLEK ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM 37

vérben gyökerező egysége. Ilyen értelemben árkozta el Ernst

Moritz Arncfc 1814-ben a világpolgár! nyitottságot, mert a
„németeket a világ zsidóivá", hazátlan kozmopolitákká ten­
né, és ezt követelte: „Váljon el az idegen és a saját az idők vé­
gezetéig!” A Napóleon ellen folytatott, végeredményben si­
keres csatákat a németek szabadságharcként ünnepelték.
Ezzel a szabadság fogalma elveszítette egyénre szabott je­
lentését, ettől kezdve népre-közösségre torzítva alkalmaz­
ták, és a külső ellenségektől való szabadságként értelmez­
ték. A 32 éves Börne már 1819-es „A zsidókért” című röp-
iratában rámutatott a veszélyes idegengyűlölő fúzió
létrejöttére: „A szabadságvágy és a franciák elleni gyűlölet
egy érzelemben forrott össze.”13

Börne a politikai terrorizmus ellen

„A cél szentesíti az eszközt” mottóval a német diákegyletek

tagjai megvetették a politikai gyilkosságok alapjait. Nemzeti
forradalmi demokrataként határozták meg és „Feltétel nél­
külieknek”14 nevezték magukat. Közéjük tartozott Kari Lud-
wig Satid jénai diák is. 1819. március 23-án Maun beimben
ezekkel a szavakkal szúrta le a gyűlölt reakciós diplomatát és
írót, August von Kotzebuét: „Te hazaáruló!” Sok diákegyesü­
leti tag „leplezetlen örömmel fogadta” a gyilkosságot, továb­
bi erőszakos cselekedeteket terveztek, amelyeket végül a Met­
ternich herceg által vezetett államhatalom akadályozott meg.
Sandot rendes bírósági eljárás után 1820 májusában Mann-
heim kapui előtt lefejezték. Merénylete előtt hat hónappal
ezt az azóta is minden politikai indíttatású merénylő által el­
fogadott maximál írta egy elvbarátja emlékkönyvébe: „A mi
halálunk hősi vágta, rövid győzelem, korai halál! Nem baj ez,
ha igazi hősök vagyunk!"

13 I. m. Für díejuden 1819. Bd. 1. 875.

14 A német eredetiben: Die Unbedingten. (A ford.)
38 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Ernst Moritz Arndt és Josepb Görres demokraták számára

„Sand tette nagyszabású dolog volt”, mint Bönie 1819-ben
egy Görresnél tett látogatása után idegenkedve megjegyezte.
Egy évvel később látott a haladó gondolkodású Johaíin
Friedrich Cotta kiadónál egy olaj képet, amely a tőrét feleme­
lő Sandot hősként ábrázolta. Bönie a gyilkosságot „ostoba"
és „szemtelen” „demokratikus kilengésének nevezte: „Sand
tette visszataszító, Sand célja értelmetlen; a tett minden értel­
mezése a tettes nagyfokú eszelősségére utal.”1516 Börne egész
életében abban reménykedett, hogy a németek meg tudják
valósítani egy, a feudális korszakból a polgári, köztársasági
korba való békés átmenetet. Még Heinrich Heinénél is erő­
sebben érzékelte azokat a veszélyeket, amelyek az ónémet láz­
álomból következhetnek. Éppen ezért utasította el ennek a
népnek a forradalomra való biztatását. Aki ezt teszi, olyan
magot vet el, amely „előbb vagy utóbb a legrettenetesebb gyü­
mölcsöket hozza”. Németországban akkor „egy olyan dara­
bot adnának elő, amelyhez képest a francia forradalom ártat­
lan idillnek tűnne".10

A németek eltompulva és bátortalanul

A napi aktualitást!. szövegek nem számíthatnak örökös ér­

vényességre. Hogy Börne írásait mégis mindig örömmel és
intellektuális haszonnal olvashatjuk, az a tökéletes stílus­
nak, a szerző szellemi jelenlétének és életkörülményeinek
köszönhető, nem utolsósorban pedig a német történelem
további alakulásának. Börne „nagy jótéteményeként élte
meg, hogy „egyszerre" volt „zsidó és német”.17 Származása
megélesítette a látását; ellenfelei és ellenségei energiát köl­

15 Börne 1964-1968. Bd. 1.; 690.; Bd. 2., 364.; Bd. 3.; 62.; Bd. 4. 234., 306.
16 Heinrich Heine: Z«r Geschichte dér Rcligion und Philvsuphie in Deutschkmd
(1834). Hamburg, 1979. .119.
17 Börne 1964-1968. Briefe aus Paris, Nr. 74. Bd. 3. 510.
 A SZOLGALÉLEK ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM 39

csönöztek neki. Németországban két szék között esett a

pad alá, Franciaországban találta meg azt a támogatást és
azt a mércét, amely alapján hazájának politikai kacskarin­
góit megítélte. A keresztény németek, így állapította meg az
akkor még fiatal Börne, mindig úgy határozták meg magu­
kat, mint egy „központi nap” körül mozgó „bolygók”, mint
„államunk urainak” alattvalói, mint „népünkhöz” tartozók
- mindenképpen „midként. Börne megfigyelte, mekkora
félelem fogta el a német keresztényeket az újdonságtól. És
miért? „Mert a vérük lassabban folyik, mint egy polgárjogi
per.”18 A zsidók másként gondolkodtak, ők az erőteljes ént
képviselik. Közöttük „senki nem áll annyira alacsony szin­
ten, hogy ne gondolná magát a világ középpontjának”.19
Tetszett neki bennük az önálló gondolkodás, a mozgé­
konyság és a népies giccsre való hajlam hiánya. Ezért gon­
dolta róluk, hogy ók a jövő emberei. „Ók a kozmopolitiz-
mus tanítói, az egész világ az ő iskolájuk. Mivel pedig ók a
kozmopolitizmus tanítói, ők a szabadság apostolai is.”20

A zsidók a Majna menti Frankfurtban (Börne, 1807)

Szívem hevesen dobogott a várakozástól, hogy viszontlátha­

tom azt a sötét kis házat, amelyben születtem, gyermekko­
rom bölcsőjét. Pészáh első napja volt, amikor beléptem aju-
dengasséba.21 Jó volt tudni, hogy minden hí cső esősömtől

18 I. m. Aphorismen und Miszellen. Bd. 2. 349.

1. m. Über die Státtigkeitsverordnung, 1808. Bd. 1. 28.
20 1. m. Briefe aus Paris, Nr. 103. Bd. 3. 758.
21 Szó szerinti jelentése: *zsidó utca*. Ez a félkör alakú frankfurti utca volt
1462 és 1796 között Németország legkorábbi zsidó gettója. Három ka­
pun keresztül lehetett megközelíteni a nagyon zsúfolt és egészségtelen
területet. A második világháború után a házakat lebontották. A híres
zsidónegyed gyakorlatilag megsemmisült. Egy építkezés során később
feltárták az elveszettnek gondok eredeti utca egy kis részét, ez most
megtekinthető „Museum Judengasse” néven. (A ford.)
40 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

való hétévi távoliét után is annyi szívélyesség és zsidó érzés

még maradt bennem, hogy a nevetséges látványon csak mo­
solyogni tudtam. A nap tüzesen sütött a hosszú, keskeny ut­
cára, és az jutott az eszembe ott orcám verítékéről, hogy mi,
zsidók mégiscsak az ég kedves gyermekei vagyunk, hogy a la­
kásainkat jobban megmelegíti, mint a város más részeit, ahol
még meglehetősen hűvös volt.
Ha benéz az ember a házak hosszú, szűk folyosóiba, a sze­
me nem talál sem célt, sem nyugvópontot. Olyan sötétség
uralkodik ott, amely emlékeztet a fáraó tíz csapására, és
szimbóluma is lehetne a zsidók szellemi kultúrájának. Annál
bájosabban festenek Ábrahám leányai ezeknek a sötét barlan­
goknak az aj rajaiban, amint laza otthoni öltözetben, félig
ülve, félig heverve tiszta gyönyörűséget szereznek a látogató
számára, szépségük nem veszélyezteti, a szívét, és a szemlélő­
dést nem zavarják a fülébe jutó zajok. Körülöttünk jönnek-
mennek Mercurius ifjú, fiai, akik kedves csacsogásukkal és jö­
vés-menésükkel bizonyítják, hogy istenükkel közös bennük a
jó beszédkészség és a fürge láb.
Az ajkakról csak úgy patakzanak a művészi viccek és a vic­
ces múvésziségek. Bár egy hölgy azt mondta, a férfiak jobban
értenek a gálán tériaárukhoz, mint a gálán tér iához, ez a hölgy
egy gonosz keresztény nő volt, ráadásul divatárusnó. Azt sem
róhatjuk fel bűnükül, hogy sabbatkor a szájukat jártatják.
A mózesi parancsolat így szól: a hetedik napon engedd pi­
henni a szolgádat és a szolgálóleányodat; de ura lehet az em­
ber a saját szájának?
Sok szép száj üdvözölt, és mindegyik kérdezte: mikor ér­
keztem? Legkedvesebb unokahúgaim odanyújtották kis fe­
hér kacsóikat és megkérdezték, mennyire jutottam a medici­
nában, eljutottam-e már a pulzushoz. Illedelmes voltam és
mindegyiküknek kezet csókoltam. Néhány túl okos, sőt zse­
niális azok között, akiknek azt mondtam, nincs is pulzusuk,
valamilyen szatirikus élcet próbált keresni a szavaimban, pe­
dig én semmi ilyesmire nem gondoltam, olyan igaz ez, mint
hogy zsidó vagyok.22
 A SZOLGALÉLEK ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM 41

Miközben keresztény honfitársaiknak a szabadságot

csak a kormányaik ellen kellett kiharcolniuk, a zsidóknak
„a kormány és a nép ellen is kellett küzdeniük”, és így „két
ellenséggel kellett harcolniuk”, ahogy Börne 1831-ben
23 Ismerte ennek a sajátos zsidógyűlöletnek az okait a
írta.22
hazájában, tudta, hogy „a német ember szívesen szolgál má­
sokat, ha neki is van egy szolgája”.24 A német mesterlegé­
nyeknek a forradalomtól való idegenkedéséről így gondol­
kodott, szintén 1831-ben: „Őnekik nincs nyemivalójuk
sem a szabadsággal, sem az egyenlőséggel; hiszen fiatal ko­
rukban szabad nekik koldulniuk és öreg korukban céhti-
rannusokat játszaniuk.” Ha az efféle németeket megzavar­
ták a gazda-szolga viszonyaikban, azonnal károgni kezd­
tek: „Zsidó, zsidó!” Ez volt, Bőmével szólva: „Az utolsó
lukas fillér szellemességük nyomorúságos bukszájából.”25
A bátorság, a jövő öröme, az önbizalom és a szabadságsze­
retet hiánya táplálta ezt a rikácsolást: „Szegény németek -
gúnyolódott Böme -, a legalsó szinten lakva, a magasabb
rendek hét emelete alatt gömyedezve, könnyebbnek érzik
életüket, ha olyanokról beszélnek, akik alattuk, a pincében
éldegélnek. Hogy nem születtek zsidónak, ez szolgál vigasz­
ként arra, hogy még csak az udvari tanácsosságig sem vit­
ték.”26
Téved, aki azt hiszi, hogy az antiszemitizmus akkoriban
vagy később csak a német nemzetnek egy különösen rossz
szagú szögletében rejtőzött. Aki azt állítja, hogy a német
történelemben elválaszthatók egymástól a jó és a rossz ha­
gyományok, az maga elől zárja el a megismerés útját. Még
azok között is, akiket reformokra kész bátorságuk és művé­

22 Böme 1964-1968. Die Juden in Frankfurt am Main. Bd. 1. 7.

23 I. m. Für die Juden 1819. Bd. 1. 875.
24 I. m. Briefe aus Paris, Nr. 40. Bd. 3. 221.
25 I. m. Briefe aus Paris, Nr. 63. Bd. 3. 418.
26 I. m. Briefe aus Paris, Nr. 74. Bd. 3.511.
42 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

szi teljesítményük alapján tisztelünk, sok elkötelezett zsi­

dóellenest találunk, például ilyen volt: Kari von Stein,
Achim von Amim, Caroline von Humboldt, Ernst Moritz
Amdt, Jákob Grimm, Joseph Görres, Heinrich Hoffinann
von Fallersleben, Friedrich Ludwig Jahn, Friedrich List, Ri-
chard Wagner, Friedrich Paulsen vagy Franz Mehring, hogy
csak néhányat említsünk.
Ezzel szemben az 1880 körül szervezkedő zsidóellenesek
némelyike nem az igazi gonosz világából jött. Heinrich von
Treitschke sokáig liberális volt; Wilhelm Marr, aki 1879-
ben megalakította az antiszemita ligát és ezzel bevezette az
antiszemitizmus fogalmát a világ fogalomtárába, 1849-ben
baloldaliként egyike volt a hamburgi háromtagú forradal­
mi kormányzatnak. Adolf Stoecker protestáns lelkészt ma
megvetik notórius zsidógyűlöietéért, következésképpen ar­
ról sem akar senki tudomást szerezni, hogy a német társa­
dalombiztosítás egyik legelkötelezectebb előharcosa volt.
Chriscian Friedrich Wurm, az a sváb kritikus, akit Börne
„kidobóemberként” bélyegzett meg, mivel őt és más zsidó­
kat „fizikailag érzékelhető” megtorlásokkal fenyegetett
meg, 1848-ban a frankfurti Paulskirchében a német nem­
zetgyűlés képviselője volt - nemcsak mezei delegáltként,
hanem a mérsékelt közép egyik szószólójaként.

Goethe a Költészet és valóságban

(1808 után)

A gyermek s a későbbi ifjú lelkében szorongató sejtelmeket

keltett továbbá a zsidóváros állapota; helyesebben zsidó utcá­
nak nevezhetnék, mivel alig állott többól, mint egyetlen ut­
cából, mely a régi időkben a városfal meg a várárok közé le­
hetett eródítményszerúen beszorítva A zsúfoltság, a mocsok,
a nyüzsgés, az idegenszerú nyelv bántó hanghordozása -
mindez együttvéve kellemetlen benyomást tett, ha az ember
csak benézett a kapun arra jártában. Sok időbe tellett, míg
egyedül bemerészkedtem. S nem egyhamar mentem vissza,
 A SZOLGALÉLEK ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM 43

ha egyszer megszabadultam a sok fáradhatatlanul alkudozó,

venni vág}' eladni akaró ember tolakodásától. Ifjú elmémbe
bevésődtek a régi, komor mesék is, amelyeket Gottfried kró­
nikájában ijesztő ábrákkal illusztrálva láthattunk: hogy mi­
lyen kegyetlenül bántak el a zsidók keresztény gyerekekkel.
S noha újabban jobb véleménnyel voltak róluk, a gyalázkodó
gúnykép, amely szerencsétlenségükre még eléggé jól Játszott
a Hídbástya alatti íves falon, ellenük tanúskodott, mégpedig
annál erőteljesebben, mivel nem magánszemélyek önkénye
festette oda, hanem éppenséggel hatósági intézkedésre ké­
szült.
Mindazonáltal megmaradtak Isten választott népének, s
akárhogy fordult is a sorsuk, ősi idők élő emlékeképpen jár­
tak közöttünk. És hát ők is csak emberek voltak, szorgalma­
sak, készségesek, s tiszteletre méltó volt még az a makacsság
is, amellyel régi szokásaikhoz ragaszkodtak. Ráadásul leá­
nyaik csinosak voltak, és nem bánták, ha egy keresztény ifjú,
szombati napon a Fischerfelden velük találkozva, barátságo­
san, figyelmesen viselkedett. Furdalt a kíváncsiság, hogy
megismerjem szertartásaikat. Nem tágítottam, amíg több íz­
ben el nem látogattam iskolájukba, körülmetélést, esküvőt
nem láttam, és képet nem alkottam magamnak a sátoros ün­
nepről. Mindenütt szívesen fogadtak, megvendégeltek és hív­
tak, menjek el máskor is, mert befolyásos személyek kísértek
vagy ajánlottak oda.27

Wilhelm Jordán vezető liberálisnak 1846-ban nézetei

miatt el kellett hagynia Szászországot, két évvel később vi­
szont megválasztott képviselőként a Paulskirchében ült.
1848. július 24-én a Lengyelország szabadságáról szóló vi­
tában kijelentette, hogy „természettörténeti ténynek tekinti

27 Johann Wolfgang von Goethe: Életem bőt. Költészet és valóság. Ford. Szól-
lősy Klára. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 133.
44 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

a német törzs magasabb rendűségét a legtöbb szláv törzzsel

szemben.”. Ezért tehát Lengyelország, egy „nemesekből, zsi­
dókból és jobbágyokból álló” nép jogosan van három részre
osztva, és a lengyel kérdés nem érzelem és szabadság ügye,
hanem az „egészséges népi önzésé”. Jordánnak ezzel az ér­
velésével megalapozott indítványát a küldöttek 342:31.
arányban fogadták el. Aki azon gondolkodik, arról ír vagy
beszél, milyen gyilkos módon viselkedtek a németek a má­
sodik világháború alatt Lengyelországban, annak emlékez­
nie kell a német demokraták által a Paulskirchében elköve­
tett ősbűnre.

A zsidógyűlölet változó motíumai

Ha Börne megérte volna az 1848. július 24-i szavazást, vég­

érvényesen csalódott volna a német liberálisokban. Publi­
cisztikájában mindig az első vonalban küzdött Lengyelor­
szág szabadságharcáért. Az 1832. májusi hambachi ünnep­
ség óta - amelyen maga is részt vett - reménykedett abban,
hogy Lengyelországból csap át végre a szabadság szikrája
Németországra. Onnan remélte a „demokrácia előretöré­
sét”.28 A nagyon kevés német liberálisról Börne nem táplált
illúziókat, egyik régi heidelbergi professzoráról úgy nyilat­
kozott, hogy tulajdonképpen szabadgondolkodó, de „sok
más német tudóshoz hasonlóan zsidóügyekben neki is
megvan a maga bogara”.29 Ugyanez volt érvényes Kari von
Rotteckre, a freiburgi tanszékéről egy ideig felfüggesztett
jelentős badeni liberálisra. Rotteck a badeni parlament má­
sodik kamarájának tagjaként 1833-ban sikerrel követelte a
zsidók egyenjogúsításának felfüggesztését. De miért is? Ké­
sőbb úgy mentegetőzött, nem kívánta „saját népszerűségét

28 Börne 1964-1968. Bríefe aus Paris, Nr. 58. 358.

29 I. m. Levél Janetre Wohlnak, 1931. április 15. Bd. 5.1831.
 A SZOLGALÉLEK ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM 45

a zsidók kedvéért kockáztatni”.30 Bőmé egy magánlevélben

rögtön bejelentette, hogy Rotteck „arany babérkoszorúját
le fogja sz...ni”.31 Szándékát nem valósította meg.
Ludwig Böme éppen huszonegy éves volt, amikor 1808-
ban nyilvánosságra hozta első jelentős írását. Arról a vitáról
szólt, amelyben a frankfurti zsidóknak bizonyos jogokat
megadtak, majd megvontak tőlük. A szerző szerint a zsidó­
ellenes gyűlöletet abban a korszakban újszerű motívumok
szították fel, mégpedig „a zsidók tönkretételére irányuló
irigység és kapzsiság”, mivel ők „a kereskedelem arisztokra­
táiként felébresztették a tömeg féltékenységét”. Nem „va­
gyonuk mértéke - írhatta Böme a 19. század elején -, éb­
resztette fel az irigységet - hiszen a zsidó kereskedők egyál­
talán nem a leggazdagabbak itt -, hanem kereskedelmi
hasznuk gyorsasága és biztonsága, amelyet nem bírtak ha­
rag nélkül szemlélni”. A zsidók ellenségei „a vallást csak a
gyűlölet ürügyéül használták”, mondja Böme, és nyomaté­
kosan felhívja a jövendő „tÖrténelemtudósai”-nak figyel­
mét arra, hogy a zsidók megkülönböztetésének és üldözé­
sének „oka korról korra változik”,32
A polgári jogok összességét, amelyet a frankfurti zsidók
1811-ben a francia nyomás hatására és 440 000 gulden
kényszerű befizetése ellenében megkaptak, a városatyák öt
évvel később, alighogy elűzték Napóleont, megnyirbáltak.
A poroszországi zsidóktól eltérően a frankfurti zsidókra sa­
játosan kemény szabályozás volt érvényes. Drasztikusan
korlátozták az üzleti jogaikat, a házasságkötések számát évi
tizenötben határozták meg és több hasonló szabályozás
volt rájuk érvényes. Dr. Groll frankfurti jogász emancipá-
cióellenes emlékiratában ez áll indoklásként: „Tartani kell a
zsidók okosságától és széles látókörétől.”33 A városatyák a

Idézet Rippmann alapján. Börne-Index. 371.

Börne 1964-1968. Über die Sráttigkeicsverordnung, 1808. Bd. 1. 30.
•’2 I. m. Briefe aus Paris, Nr. 15. Bd. 3. 512.
w I. m. Tagebuch. Bd. 2. 718.
46 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

korlátozások indoklásaként megelégedtek két mondattal:

„Az első törvény a közjó” és „A keresztények nem elnyomni
és üldözni akarják a zsidókat, csak azt nem akarják, hogy
azok nyomják el őket”.34
A modern német antiszemitizmus sajátos vonása, hogy
saját magukat megvédendő áldozatokként tüntetik fel, a
zsidóellenes kényszerítő intézkedéseket pedig védekezés­
ként. Alapja a gyengeség, a kishitűség, az önmagukban való
kételkedés és a kudarctól való félelem. A német kereszté­
nyek protekciót követeltek maguknak a gyors, ügyes kon­
kurensek ellenében, meg is kapcák, de ez sem segített. Ép­
pen a protekció aknázta alá igazán a védelmezettek megza­
vart önértékelését. Ebből a feszültségből, jött létre a sok kis
irigykedő modern német antiszemitizmusa.
Börne éles elmével ismerte fel ezt az összefüggést. Mivel
a mózeshitű gyermekek nem látogathatták Frankfurt nyil­
vános iskoláit, a zsidó felekezet 1800 körül több magánis­
kolát alapított. Ezeket állandóan ellenőrizték, és a városi
hivatalnokok újra meg újra megállapították, ahogy Bőmé­
től tudjuk, az iskolák „kitűnőek, a tanulók viselkedése ille­
delmes, szorgalmuk és tudásvágyuk szinte elképzelhecetle-
nül magas”.35 Egészen más volt a helyzet a keresztény gyer­
mekek számára fenntartott iskolákban: elhanyagoltak
voltak, a pálcabüntetés napirenden volt, sem a szülők, sem
a papság, sem a tartományi vagy városvezetők nem segítet­
ték eló a gyermekekben a tudásvágy kialakulását. A keresz­
tény tanulók ritkán sajátítottak el a betűvetésnél és némi
számolásnál többet. Ennek a háttérnek az ismeretében le­
het megérteni azt, amit Bőmé 1832-ben így fogalmazott
meg: a keresztények évszázadokon keresztül elnyomták a
zsidókat, de a keresztények sem voltak szabadok, és szelle­
mi alultápláltságban szenvedtek. Ha megérkezik a politikai

34 Idézet Rippmann alapján. Böme-Index. 371.

5S Börne 1964-1968. Über die Srattigkeitsverordnung, 1808. Bd. 1. 27.
 A SZOLGALÉLEK ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM 47

tavasz, és mindenkinek szabadságot és kibontakozási lehe­

tőségeket ajándékoz, akkor, mondja Börne, „meglátjuk, ki
virágzik ki előbb, a zsidó vagy a keresztény"?6

Német viszonyok (Börne, 1828. szeptember 6.)

Bingenbe mentem a postán érkezett kis könyvcsomagért

(Müllner drámái, a Vieweg kiadó küldeménye)* Nem szállí­
tottak ki, először a vámhivatalba vitték, ahol a tranzit költsé­
geket elszámolták. A két és fél fontos3637 csomagot Mainzban
ellátták a postahivatal két pecsétjével és egy hosszú cédulával.
Mennyit kellett szaladgálnom, és mégis a csomag nélkül tér­
tem vissza Rüdesheimbe!
Amikor át akartam kelni a Rajnán, nem volt egyetlen csó­
nakos sem, bár vízi alkalmatosság volt elég. Minden lármázá­
som és méltatlankodásom dacára fél órát kellett várnom és
dühöngésem miatt még ki is nevettek. Bingenben ugyanis az
a helyzet, hogy a Rajnán való átjutás jogát a kormány csak
néhány evezősnek adta bérletbe. Mivel ezek privilegizált hely­
zetben vannak, és nincs konkurenciájuk, nyugodtan henyél­
nek, ülnek a borozókban, és nem indulnak el, csak ha befe­
jezték az ivást
Rüdesheimben, ahol minden csónakos átevezhet, egy pil­
lanatig sem kell várni. Milyen gyönyörűség is civilizált or­
szágban élni! Gyönyörű német szövetség! Ha a túlsó parton
Törökország lenne, akkor sem lehetne ellenségesebb módon
szétszakítva a két part egymástól, mint Nassau Darmstadt-
tól! Ha az ember Rüdesheimből Bingenbe utazik, vagy fordít­
va, nem mehet vissza ugyanazzal a hajóssal, mint akivel érke­
zett, hanem át kell szállnia egy másik csónakba. Egyetlen rü-
desheimi hajós sem vihet át utast a Rajna bal partjáról,
egyetlen bingení sem a jobb partról a másikra.

36 I. m. Briefe aus Paris, Nr. 74, Bd. 3. 512.

37 Körülbelül 1,25 kg. (A ford.)
48 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

A német szövetséggel csak Frankfurtban találkozhatunk

délután négy órakor, amikor a képviselők egymásnál vendé­
geskednek. Máshol és máskor hol lelhetnénk fel, azt bizony
nem tudom.

A német zsidók bravúrosan győzték le a konkurenciát.

Az évszázad elején nyilvánvalóan rosszabb körülmények
között indultak, az évszázadvégére viszont jelentős előnybe
kerültek és a a társadalmi lépcsőn három-négyszer olyan
gyorsan kapaszkodtak fel, mint az összességében restebb
keresztény többségi lakosság tagjai.
„Minél sikeresebb voltam - írja Marcel Reich-Ranicki az
emlékirataiban annál gyakrabban éreztem irigységet és
rosszakaratot, néha nyílt gyűlöletet is.”38 Ha ma Németor­
szágban megkérdezzük a nagyon idős embereket, milyen
emlékeik vannak a zsidókról, gyakran hallunk effélét: „A mi
falunkban négy zsidó volt, egyiküknek, egy hentesnek, volt
az első autója.” Vagy: „A zsidók mindig nagyon sokat meg­
engedtek maguknak.” A pogromokra nem gondolnak ezek
a csendes, magabiztos antiszemiták, de nem is ordítják:
„Dögölj meg, zsidó!” 1933-ban azonban ütött az ő órájuk:
minden kisebbrendűségi érzésüket rácestálhatták az állam­
ra, és páholyból nézhették, ahogy azokat, akiket szellemes
és körültekintő konkurenseknek tartottak, hivatalból ül­
dözni kezdték, ezzel pedig a nem zsidó többség számára új
lehetőségek nyíltak. Egy levélből idézek, amely számomra
jellemzőnek tűnik az akkori hangulatra. Egy fiú írta ezt az
apjának 1933. március 31-én: „Vajon sikerül a zsidóktól
visszavenni a jogtalan privilégiumokat?” A levélíró ebben
reménykedett. Végül is „a németországi nemzeti mozga­
lom” rendelkezik „a szükséges acélos energiával”, majd így
folytatta: „Itt az intézetben nálunk ötven százaléknál sok­
kal több a zsidó, ez pedig a megengedhetőnek ötvensze-

38 Marcel Reich-Ranicki, Mem Leben. Stuttgart, 1999. 490.

 A SZOLGALÉLEK ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM 49

vese.”39 A berlini egyetem kémiai intézetéről van szó. A hu­

szonhárom éves levélíró doktoranduszként dolgozott és ro­
konszenvezett azzal a német egyetemisták és fiatal diplo­
mások körében népszerű gondolattal, hogy a zsidókat csak
a lélekszámúknak megfelelő arányban lehessen foglalkoz­
tatni akadémiai munkahelyeken. Róbert Havemann40 volt
a hajdani fiatalember neve. Ahogy mondtam: történelmileg
nem olyan egyszerű a jót a rossztól megkülönböztetni.

A tehetségtelenek az okosak ellen

A német antiszemitizmusra a későn érők, a lassú gondolko­

dásúak, a műveletlenek, a társadalmi ranglétrán nehezen
felkapaszkodók nyomták rá bélyegüket, ók legalábbis sej­
tették magukról, hogy összehasonlításban a buták csoport­
jába tartoznak, azokhoz, akikre érvényes az August Bebel-
nek tulajdonított mondás, miszerint „az antiszemitizmus
az ostobák szocializmusa”. Drámai módon megerősödött
az antiszemitizmus, amikor a későn ébredők kezdtek fel­
zárkózni. Ez tömegesen történt meg a késői császárság és a
weimari köztársaság jó oktatáspolitikájának köszönhe­
tően, nem utolsósorban a jó szociáldemokrata politika kö­
vetkezményeként. Még a kétségtelenül jó is kiválthat vala­
mi nagyon rosszat, vagy legalábbis megkönnyítheti létrejöt-

J9 Flórian Havemann: Havemann. Suhrkamp, Frankfurt a. M., 2007. 136.

(Köszönöm Flórian Havemann-nak, hogy felhívta rá a figyelmemet.)
40 Róbert Havemann (1910-1982) kémikus. A nemzeriszocialista idők­
ben részt vett katonai felhasználású mérges gázok fejlesztésében. Köz­
ben tagja volt egy rendszerellenes összeesküvő csoportnak, ezért 1943-
ban a Gestapo letartóztatta. Halálra ítélték, de az ítélet végrehajtását
halogatták, mert szükség volt a tudományos munkájára. Kémiai kuta­
tómunkáját a börtönben is folytatnia kellett. Végül a Vörös Hadsereg
szabadította fel a Brandenburg-Görden börtönében raboskodókkal
együtt. Később a Német Demokratikus Köztársaságban élt tudósként.
Rendszerellenes tevékenységéért ott is állandóan zaklatták. (A ford.)
50 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

tét A német antiszemitizmus azoknak a rettegő tartózko­

dásában, gátlásos, ostoba előítéletességében mutatkozik
meg, akik magukat hátrányos helyzetűnek tartották. A ne­
hézkesek a szellemeseket vetették meg, a lemaradók irigyel­
ték az igyekvőket, a kishivatalnokok a sikeres vállalkozó­
kat, a magukat kifejezni sem tudók, akik nem tudtak a sza-
vakészek és a szellemesek ellen védekezni, megkeseredve
hallgattak. így ápolták azt a rejtett, aljas, szerencsétlen sors­
tól fűtött gyűlöletet, amely, ahogy Börne érezte, „annál erő­
sebbé vált, minél jobban megakadályozta egy felvilágosult
időszak tettekbe fordítását”.41
Ludwig Böme szerint honfitársai egy nagy gettóban él­
tek. Túlságosan gyávák voltak ahhoz, hogy lerombolják a
falakat, elviselték még a színházi cenzúrát is, még a „neve­
tés szabadságát” sem vívták ki maguknak. Miközben a
francia a szabadságot úgy szereti, mint a menyasszonyát, a
német úgy, mint az öreg nagyanyját.42 Emiatt a gyávaság
miatt konzerváltak a többségi németek különös bírósági
rendszabályokat, pálcabüntetéseket, nevetséges vámszabá­
lyokat, a zsidók megregulázását és a céhrendszer felma-
gasztalását, polgári alázatot és pöffeszkedő nemesi gőgöt.
Németország olyan öreges és visszamaradott, hogy nemso­
kára felveheti az Antiquités de l’Allemagne Múzeum nevet, gú­
nyolódott Böme, ahova kíváncsian és fejcsóválva özönlenek
majd a „politikai antikvitások barátai” a világ minden sar­
kából „Szerencsétlen nép! - kiált fel egy beduin a büszke
sajnálat hangján.”43
Másként alakult, mint Böme szatíráiban profetizálta. Az
ostorozott szolgaszellem, a szabadságtól való félelem, irigy­
ség és nemzeti kollektivizmus következtében országunk,
különösen fővárosa, Berlin, a terror, a rabság és a gyilkos

41 Böme 1964-1968. Über die Stattigkeitsverordnung, 1808. Bd. 1. 59.

42 I. m. Briefe aus Paris, Nr. 33. Bd. 3. 170.
43 I. m. Briefe aus Paris, Nr. 13. Bd. 3. 60.
 A SZOLGALÉLEK ÉS A SZABADSÁGTÓL VALÓ FÉLELEM 51

gyűlölet milliók álcái látogatott szabadtéri múzeumává

vált. Az egész világról jönnek látogatók és megtekintik,
nem részvéttel, hanem tanácstalanul és zavartan. A mai né­
meteknek nem marad más hátra, mint hogy kövessék Bör-
ne egyik aforizmáját: „Minden jelen a múlt kényszerű örö­
köse.” Nem „utasíthatjuk el ezt a múltat”, és az elfogadást
sem köthetjük feltételekhez. El kell fogadnunk, „mégpedig
egészében, adósságaival és bűneivel együtt”.44

44 I. m. Aphorismen und Miszellen. Bd. 2. 216.

 ÉGESSÉTEK ŐKET PORRÁ!

Az 1.510-es berlini zsidóégetés1

A legrégebbi zsidó sírkő, melyet a Berlin melletti Spandau-

ban találtak, 1244-ből származik; oklevél először 1317.
április 3-án említ zsidó lakosokat Berlin és Cölln kettős vá­
rosában. Ezeknek a forrásoknak ellenére a város zsidó kö­
zössége 1871. május 21-én nem fennállásának 600. évfor­
dulóját ünnepelte, hanem „második szekuláris ünnepét”
tartotta meg hazafias retorikával. De miért éppen ezen a
napon? Kétszáz évvel azelőtt, 1671-ben engedélyezte a zsi­
dók letelepedését Frigyes Vilmos, a nagy választófejedelem­
ként is emlegetett brandenburgi uralkodó.1

1 Az írás a berlini zsidóégetés 500. évfordulójára jelent meg a Berliner

Zeáwng 2010. július 17-18-i számában.
 ÉGESSÉTEK ŐKET PORRÁI 53

Egy 1871-ben figyelmen kívül hagyott történet

A fejedelem nem azért tette ezt, mintha zsidóbarát lett vol­

na. Pénzre volt szüksége a harmincéves háborúban és a
svédek elleni hadjáratokban tönkrement és pusztává vált
országának újjáépítésére. Üres volt a háborús kassza A gaz­
daság romokban hevert. Ezen tudnak majd a pénzügyi kér­
désekben tapasztalt zsidók segíteni, reménykedett Frigyes
Vilmos. Valójában egy újrabetelepítésről volt szó. 1510-ben
a zsidókat elűzték Brandenburgból, 38-ac pedig Berlinben
nyilvánosan elégettek. Ezeket az eseményeket kihagyta
Ludwig Geiger Geschichte dérJuden in Berlin című könyvéből,
amelyet a kétszáz éves ünnepség tiszteletére jelentetett meg
1871-ben. Ezt azzal indokolta, hogy „nem kívánja tárgyal­
ni” a középkorig visszanyúló túlkapásokat, mivel úgy látja,
a német zsidókat egyre jobban elismerik, és Németország­
ban „lassú, de állandó anyagi és szellemi gyarapodásban”
közelednek az „egyenlőség és szabadság eszményeihez”.
Optimizmusból és az akkor alapított Német Birodalom
iránti lojalitásból a berlini zsidók történetét csak az elmúlt
kétszáz évre visszatekintve írta meg, „szép fejlődésként” áb­
rázolva azt, ami nem a középkorban, hanem az „újkorban”
ment végbe, egy olyan korszakban, amely „nézetei és tettei
alapján csakugyan megérdemli ezt a nevet”.
1510. július 19-én a nap vérvörösen kelt fel Berlin-Cölln,
a kettős város fölött. Törvényszolgák és hóhérsegédek terel­
ték a 38 zsidót és a bernaui keresztény üstfoltozót, Paul
Frohmot a kapun át a homokos pusztára. A meghirdetett
„spektákulum” miatt mindenki ott nyüzsgöct, Branden­
burg minden zugából ezrével érkeztek a kíváncsiskodók.
A város „ezekben a napokban annyira életteli és izgatott
volt, amennyire csak nagy történelmi események idején szo­
kott lenni” - írta egy krónikás. A hullámzó tömeg az ítélet
színhelyéhez, a Rabenstein (Hollókő) nevű helyhez közele­
dett. Ez valószínűleg a mai Straussberger tér helyén le­
hetett.
54 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Ezen a pénteki reggelen a törvényszolgák Frohmot, a ke­

resztény bűnözőt bilincsbe verve vitték „félmeztelenül egy
alacsony kocsin a legelőkelőbb utcákon”, közben a nép mu-
lattatására és megfélemlítésére „tüzes fogókkal” csipked­
ték. Ilyen módon biztosították számára a bűnbánat lehető­
ségét, még mielőtt égi bírája ítélt volna fölötte. A hamis hi­
ten levők, a bűnbánatra ezért képtelen zsidók nem
élvezhették ezt a privilégiumot. Ók egy rabbi vezetésével, vi­
gasztaló és halotti énekek közepette közeledtek a Raben-
steinhez, „zsidó nyelvű különös ordítással és rettentő mu­
togatással”. Ott várta őket a hóhér, aki az elítélteket egy
gondosan kidolgozott faszerkezethez szögeztette, Frohmot
pedig egy távolabb álló faoszlophoz. A beszámoló szerint a
„konok zsidók” az egész ceremónia alatt imádkoztak, „mo­
solyogva énekeltek dicsőítő éneket”, és ezzel még egyszer
utoljára „megijesztették” a keresztényeket. Azután felcsap­
tak a lángok.
Általában a hóhérnak és legényeinek a feladata volt a
máglyához szükséges faépítmény elkészítése. Ebben az eset­
ben azonban „sokan maguktól” csatlakoztak hozzájuk és
egy „csodálatos építményt” hoztak létre. A minden rendből
származó berlini keresztény férfiak hat méter magasra tor­
nyoztak fel három erős cölöpalapzatot, a réseket szalmával,
rőzsével. és szurokkal töltötték ki, s nagy gerendákkal erősí­
tették meg. „Ezekre állíttatták fel a zsidókat, egy részüket
az alsó, a más részüket a másodikra, a maradékot pedig a
harmadik állványra, s mindegyiküket nyakuknál fogva vas­
pántokkal szögezték oda.”

A reformtól a jogszerű, pogromig

A hóhérok azt az ítéletet hajtották végre, amelyet Hans

Brackow, a város polgármestere és bírája, valamint az es­
küdtek hoztak. A bíróság június 11-én a város legnagyobb
terén hozta meg ítéletét, a Mária-templom előtti új piacté­
 ÉGESSÉTEK ŐKET PORRÁ! 55

ren, pontosan ott, ahol ma a Neptunus-szökőkút vize cso­

bog. Itt hirdették ki: „A zsidókat tűzre kell vetni, hogy min­
den más zsidó számára például szolgáljon, hogy ne köves­
sen el ilyen és hasonló gaztetteket.”
A kivégzés napján a bíróság megint összeült a Mária-
templom előtt, felolvasták az ítéletet és eleget tettek a bíró­
sági előírásoknak. Ebből a célból háromszintű emelvényt
ácsoltak. Fent ültek a jogászok, középen a bíró, az esküd­
tek, az írnok és az ügyész. Egészen lent álltak a vádlottak.
Fejükön fehér vagy sárga csúcsos süveggel ki kellett jelente­
niük, hogy fenntartják a vallomásukat és maguk ellen
„igazságos büntetést” kémek.
A nagy tűzhalál utáni napon a hóhér további két zsidót
fejezett íe. A korban szokásos, különösen az eretnekség és
varázslás esetében alkalmazott törvényes kínzások hatására
mindketten megkeresztelkedtek, a keresztségben a Péter és
a Pál nevet kapták. Emiatt, mivel már Jézus Krisztushoz fo­
hászkodhattak bűnbocsánatért, megillette őket a halálbün­
tetés enyhébb formája.
Hogyan került sor erre a jogszerűnek álcázott pogromra
és az azt követő tömeges kiűzetésre? A brandenburgi-po­
rosz történelmet tárgyaló könyvekből kevés felvilágosítást
nyerhetünk. Leopold von Ranke óta az akkor uralkodó vá­
lasztófejedelem, I. Joachim Nestor, aki 1499 és 1535 között
az országot vezette, „az érkező humanizmus” emberének
számított. 1506-ban az Odera melletti Frankfurtban egye­
temet alapított, egy bolognai jogászt nevezett ki kancellár­
nak, megreformálta a jogot, megpróbálta létrehozni az álla­
mi erőszakmonopóliumot és ezzel az országos békét. Ebből
a célból akasztatott fel - ugyancsak 1506-ban - hetven rab­
lólovagot, köztük negyven nemesi származásút. Reformjai­
nak szellemében és a reformok pénzigénye miatt Joachim
1509-ben védlevelet állított ki zsidó alattvalóinak. Ez elő­
ször három évig volt érvényes, meghatározta a kölcsönök
kamatait, a húskereskedelmet, a rabbiválasztást és annak
bírói jogköreit - ellenszolgáltatásként a zsidóknak tekinté­
56 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

lyes adót kellett fizetniük, mégpedig három évre előre. Elő­

re látható volt a kővetkező védlevél kiállítása és a választó­
fejedelem számára újabb jelentős bevétel.
A főpapok, a lovagok és a polgárok provokációnak tekin­
tették Joachim zsidóknak adott kedvezményeit. Magde-
burg és Mecklenburg példájára hivatkozva már évtizedek
óta követelték a brandenburgi zsidók kiűzetését Ürügyet
kerestek a cselekvésre, és ezt megtalálták 1510. február
6-án. Ezen a napon tulajdonított el a koldusszegény üstfol­
tozó, Paul Frohm egy aranyozott szentségtartót és két meg­
szentelt ostyát a havellandi Knoblauch nevű falu templo­
mából. (Knoblaucht 1968/69-ben egy földgáztározó építése
miatt lebontották, a pusztává vált terület ma Ketzin köz­
séghez tartozik.) Frohmot június 2-án letartóztatták, a
bűncselekményt bevallotta és közölte, hogy a két szentelt
ostyát megette. Az efféle szentséggyalázó viselkedés bünte­
tése az egyház fennhatósága alá tartozott, amelyet ebben az
esetben Hieronymus Schulz brandenburgi püspök képvi­
selt. Frohm a vallomását a kemény tortúra hatására meg­
változtatta, végül azt vallotta, amit vártak tőle: nem meget­
te az ostyákat, hanem eladta egy Salomo nevű spandaui zsi­
dónak.
Sok minden szól amellett, hogy Joachim választófejede­
lem fenn akarta tartani a zsidókkal a számára pénzügyileg
kedvező kapcsolatokat, de ezzel a váddal szembesülve az
volt a hitbéli kötelessége, hogy Salomót mint lehetséges os-
tyagyalázót bezárassa és a lehető legkeményebb kihallgatás­
nak vetesse alá. A börtönbe zárt és megkínzott Salomo „be­
vallotta", hogy az ostyákat, tehát Krisztus testét egy asztal­
ra dobta, leköpte, megütötte, végül három darabra vágta,
melynek során néhány csepp vér is kiserkedt belőlük.
A vizsgálóbírók szerint ilyesmit nem lehetett egyéni bűn­
cselekményként elkövetni, Salomót egy búnbanda vezetője­
ként könyvelték el.
A választófejedelem bírósági vizsgálati eljárást rendelt el
minden zsidó ellen. A zsidóknál alaposan eladósodott ne­
 ÉGESSÉTEK ŐKET PORRÁI 57

mesek és patríciusok összekötötték a vallást az anyagiak­

kal. Úgy látták, elérkezett az idő, amikor megszabadulhat­
nak gyűlölt hitelezőiktől és adósságaiktól. A nemesek,
ahogy Jacob Winter krónikaénekes 1510-ben megverselte,
„szorgalmasan bejárták az egész országot, és elfogták a zsi­
dókat mind, a fiatal zsidókat és az öregeket is”. Nemsokára
más brandenburgi városokban is találtak zsidókat, akik ál­
lítólag ostyát szentségtelenítettek meg, sőt keresztény gyer­
mekeket gyilkoltak meg. így került vád alá 1510 júliusában
Berlinben 51 brandenburgi zsidó, nem véletlenül éppen a
leggazdagabbak és a legtekintélyesebbek. A bíróság egyet
felmentett közülük, negyvenet pedig halálra ítélt. A többi
valószínűleg belepusztult a kínzásokba.
A kivégzések utáni napon Joachim választófejedelem
minden zsidót kiűzött az országból. Ezt azzal indokolta ,
hogy „a hercegségben lakó minden zsidó pénzt gyűjt, hogy
keresztény gyermekeket vásároljanak és megfojtsák őket,
vérüket pedig gyógyító balzsamba keverjék”. A még élő zsi­
dóknak, mielőtt „sürgősen” elhagyják az országot, meg kel­
lett esküdniük, hogy „soha nem térnek vissza”, és minden
hitsorsosukat figyelmeztetik, hogy ne lépjenek Branden­
burg földjére, különben „életüket és vagyonukat vesztik”.
A zsidókat megfosztották minden birtokukról, temetőiket
elpusztították. 1955-ben hatvanhat zsidó sírkőre bukkan­
tak a spandaui citadella falában. A legrégebbi 1244-ből, a
legkésőbbi 1474-ből származott.2
Ludwig Geigertől eltérően, aki 1871-ben a berlini zsidók
történetét „szép fejlődésként” írta le, mi, mai emberek tud­

2 Felhasznált szakirodalom: L. Schneider: 1510. Ein Berliner Aucodafe.

In: Schriften fúr die Qexhkhte dér Stadt Berlin. H. 8, Berlinische Nachrich­
ten, XVI. Jahrhundert. Berlin, 1879. 16-20.; Friedrich Heoltze: Dos
Strafverfahren gégén die mdrfáschen Juden im Jahre 1510. Berlin, 1884;
A. Ackermann Hrsg.: Gesclnchte dér Juden in Brandenburg a. H. nach ge-
druckten und ungedruckten Quellén und mit urkundlichen Beilagen. Berlin,
1906; Ludwig Geiget: Geschichte dérJuden in Berlin. 2 kötet. Berlin, 1871.
Reprint 1988, Bd. 1.1.
58 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

juk azt is, ami jó hatvan évvel később történt. Persze, a ho­
lokauszt ahhoz túlságosan messzire esik az 1510-es berlini
zsidóégetéstől, hogy a két esemény között történelmi össze­
függést állapíthassunk meg, de bizonyos hasonlóságok
fennállnak, amelyek alapján a középkori történetből egy új­
korit rekonstruálhatunk.
Először is a negyven berlini zsidó kivégzése egy olyan
korszakban történt, amikor a brandenburgi zsidóknak vi­
szonylag jól ment a soruk és élvezték az ország urainak tá­
mogatását. így garantálta számukra később Poroszország,
majd a Német Birodalom 1812 és 1932 között a jogbizton­
ságot, a művelődési és gazdasági tevékenységhez való jogot.
Másrészt itt nem pogromról volt szó, nem történt gyújto­
gatás, gyilkosság, öldöklés és rablás, melyet egy feldühödött
és felhecceit tömeg hajtott volna végre; ez egy jogilag előké­
szített, a felsóbbség megbízása alapján végrehajtott tömeg­
gyilkosság volt. Ezt összekötötték azután mindazoknak a
kifosztásával és elűzésével, akik megúszták a halálos példa-
statuálást. Tehát az egyetértőén bámuló és ujjongó tömeg
a maga irigységét, izzó gyűlöletét rátestálta a fensőbbségre.
Ez pedig látszólag törvényes módon oldotta meg a zsidó­
kérdést. Tették ezt az intézkedéseket követelő nép nevében,
de mindenki számára biztosították az ártatlanság látszatát.
 ETNIKAI TISZTOGATÁS,
TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS

A franciák, a csuhások,
a junkerek és a zsidók ellen1

A következő szöveget bevezető előadásnak szántain a „Me­

nekülés, elúzetés, kibékülés” című szimpóziumra. A prog­
ramban a holokauszt témája nem kapott helyet. A rende­
zők nyilván túlságosan kényesnek találták a témát, jóllehet
az európai zsidók a 20. század különösen radikális etnikai
politikájának az áldozatai voltak.

1 A Szövetségi Alapítvány és a Német Történelmi Múzeum Menekülés,

elúzetés, kibékülés című szimpóziumán, a berlini Német Történelmi Mú­
zeum Schlüter-udvarában 2010. szeptember 14-én elhangzott előadás,
írott változata a www.perlentaucher.de internetes folyóirat esszérova­
tában jelent meg.
60 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

A zsidók deportálása
mint az etnikai politika egyik eszköze

Amikor 1941-ben a német közigazgatásban a zsidók kitele­

pítéséről, átköltöztetéséről vagy evakuálásáról beszéltek,
ezekkel a fogalmakkal nemcsak a gyilkolás tényét fedték el,
hanem a „végső megoldás" tervének a gyökerére is fényt ve­
rettek: egy nem kedvelt, már régóta gyanakvással szemlélt
kisebbség jogfosztására, kifosztására és elűzésére.
A 20. század húszas-harmincas éveiben a háborús trau­
máktól, a nacionalista gyűlölettől és a gazdasági válságok­
tól meggyötört Európában a zsidók voltak, Hannah
Arendttel szólva: maga az abszolút kisebbség. Nem volt
államuk és hadseregük sem, amely megvédte volna őket.
Ekkor nem létezett egyetlen olyan terület vagy hely sem,
amely a zsidók számára menedéket nyújtott volna az elűze-
tésben. A keresés viszont már megindult. Az antiszemitiz­
mus fokozódó nyomása alatt mind több zsidó gondolt Pa­
lesztinára. Roosevelt elnök 1938-ban Etiópiát hozta szóba,
a lengyel külügyminiszter Madagaszkár szigetét, mely a ko­
rábbi évtizedekben is felmerült egy minél távolabbi és elzárt
zsidó rezervátum tervezett színhelyeként.
Számos európai politikusnak tökéletesen mindegy volt,
hova kerülnek a zsidók, ha a nyomás hatására kivándorol­
nak. A lényeg az volt, hogy tűnjenek el, A magyar parlament
1939 tavaszán elfogadott egy olyan törvényt, amely a leg­
több zsidó állampolgár munkavállalási lehetőségeit korlá­
tozta, és felhatalmazta a kormányt arra, hogy mozdítsa elő
„a zsidók kivándorlását", valamint foglalja le az országot el­
hagyni kényszerülők vagyonát.2 Lengyelország az 1920-as
évek óta hozott zsidó ellenes törvényeket, ezenkívül az álla­
mi antiszemitizmus gyakorlatát folytatta a közigazgatás ri­

2 https://regi.sofar.hn/book/zsidocorvenyek-1790-1946-celjes-szo-
veg/1939-05-05-masodik-zsidocorveny-a-zsidok-kozeleci-es-gazdasagi-
cerfoglalasanak-korlatozasarol . (A ford.)
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 61

deg útjain. Hasonló volt a helyzet a görögországi Thessza-

lonikében és Romániában.
Mielőtt megkezdődött Németországban az úgynevezett
nem árja tulajdonok árjásítása, más országok is végezték a
lengyelesítés, a lettesítés, a görögösítés vagy a románosícás
gyakorlatát a nemzeti kisebbségek, azon belül a német ki­
sebbségek kárára. Közép-Kelet-Európában a földreformo­
kat az egyes kisebbségek hátrányára hajtották végre: a Bal­
tikumban a németek, Litvániában a lengyelek, Romániában
a magyarok megkárosításával. A harmincas évek elejétől a
szovjetunióbeli kisajátítási, elosztási és (kényszer)áttelepíté-
si politikában is egyre jobban érvényesültek a nemzed és et­
nikai szempontok, először rejtve, később egyre nyíltabban.
De mindez jelentéktelennek tűnik azok mellett az anti­
szemita intézkedések mellett, amelyeket a német kormány
1933 tavasza után fokozatosan életbe léptetett. Nyilvános
támogatásra és általános némaságra támaszkodva 1939
szeptemberéig mintegy 300 000 zsidót űztek el Németor­
szágból, Ausztriából, Csehországból és Morvaországból és
fosztottak meg tulajdonától. Sok ezret gyilkoltak meg ez
idő alatt; sokan végső kétségbeesésükben, életlehetőségük­
től és vagyonuktól megfosztva, társadalmi elszigeteltségbe
szorítva, megalázva, jogfosztottan és terrorizálva önként
választották a halált.
A háború kezdete után két évvel, 1941. július 31-én Her-
mann Göring megbízta Reinhard Heydrichet, a biztonsági
szolgálat és a biztonsági rendőrség elnökét „az európai zsi­
dókérdés megoldásával”. Ugyanazon a napon a Placówka
nevű illegális lap, amely a német megszállás alatti Lengyel­
országban a jobboldali-nacionalista parasztmozgalom szó­
csöve volt, óvott a zsidók visszaáramlásáról a valamikor fel­
szabaduló országba, mivel újra megpróbálhatják „pénzügyi
birodalmukat kiépíteni, és továbbhaladni Lengyelország és
az egész világ fölötti hatalom megszerzésének irányába”.
Egy lengyel római katolikus pap ezt írta egyházának a né­
met megszállás alatti állapotáról szóló jelentésében: „Ami a
62 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

zsidókérdést illeti, az isteni gondviselés különös kegyelmé­

ről kell beszámolnom. A sok jogtalanság mellett, amelyet a
németek hazánkkal szemben elkövettek, ebben a tekintet­
ben jó kezdeményezésbe kezdtek és példát mutattak arra,
hogyan lehet megszabadítani a lengyel lakosságot a zsidó
mételytől, olyan utat mutattak, amelyet természetesen ke­
vésbé kegyetlen módon, de következetesen kell folytatnia a
felszabadult Lengyelországnak magának is.”
Bármennyire antiszemiták is ezek a szövegek, egyértel­
műen dokumentálják a holokauszttal kapcsolatos német
felelősséget. Az 1941 júliusában Heinrich Himmler áttele­
pítési szakértő által kidolgozott Generalplan Őst (Alapterv a
Keletről) című általános tervezetben mintegy 50 millió szláv
és zsidó lakos kiűzése szerepel 10 millió német betelepítésé­
vel együtt. 1941. szeptember 3-án Rolf-Heinz Höppner SS-
tiszt tervezetet küldött főnökének, Adolf Eichmann-nak,
aki abban az időben az áttelepítések általános megbízottja
volt. A tervezetben arról volt szó, hogyan szervezzék meg a
zsidók és szlávok tömeges deportálását a Szovjetuniónak
még meghódítandó, különösen kietlen vidékeire. A szöveg
végén Höppner felteszi a kérdést: „Lényeges annak eldönté­
se, hogy mi is történjék a kitelepített népcsoportokkal, va­
jon az-e a cél, hogy számukra távlatilag biztosítsuk a meg­
felelő életkörülményeket, vagy tökéletesen kizsigereljük-e
őket.” Lehetséges, hogy Eichmann gyakorlatilag megren­
delte a tömegdeportációs szakértő tervezetét. Mindenesetre
Höppner felettesei néhány próbálkozás után konkrét javas­
latokat tettek arra nézve, milyen eszközöket tartanak meg­
felelőknek az emberek tömeges megsemmisítésére, a „zsi­
dókérdés végső megoldásá”-nak szellemében. A szándék: jo­
gászi szakkifejezéssel, a tettesség3 egyértelműen a német

3 Az eredetiben: Tatherrschaft. A német jogfelfogásban az 1950-es évek

vége óta a tettesség fogalmába a közvetett tettesség mellett beletartozik
a közvetlen tettesség is. https://www.ajk.eke.hu/file/AJKDI_Meszaro-
sAdam_dis.pdf. (A ford.)
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 63

kormánynak róható fel. A kormány hozta létre a gyilkolás

szervezési és technikai előfeltételeit, csak ő állíthatta volna
meg az előkészületeket. A 20. században egyetlen másik eu­
rópai állam sem tűzte ki célul egy kisebbség teljes fizikai
megsemmisítését. A sok európai államban megfigyelhető
antiszemitizmus és az a közömbösség, amellyel a kisebbsé­
gek jogfosztását szemlélték, a holokausztot elősegítő ténye­
zőkhöz tartoztak.
Nem a gyilkolás kegyetlen végrehajtásában, nem is felül­
múlhatatlan radikalizmusában és hatékonyságában, ha­
nem az alapgondolatban és a célkitűzésben felelt meg a né­
met gyakorlat más államok etnokratikus politikájának. Ez
magyarázza a zsidóellenes német politika eltérő erősségű
támogatását az elfoglalt és szövetséges országokban, vala­
mint a háború vége után is sokáig ható következményeket.
1919-ben és 1920-ban a nyugati államok megkötötték a
Párizs környéki békeszerződéseket, aminek köszönhetően
több új nemzetállam kapta meg a keresztséget. Ennek az át­
gondolatlan, John Maynard Keynes által annak idején bí­
rált béketervnek a kidolgozói az új rendet a „népek önren­
delkezési jogának” elve alapján hozták létre. Ezt még a vi­
lágháború alatt propagálta a száműzetésben élő orosz
forradalmár, Vlagyimir Iljics Lenin és az Egyesült Államok
elnöke, Woodrow Wilson.
Néhány héttel az 1918 végén megkötött fegyverszünet
megkötése után az Amerikai Egyesült Államok külügymi­
nisztere, Róbert Lansing azon töprengett, milyen veszélyes
szellemet engedett ki az elnöke a palackból: „Ez a szó: ön­
rendelkezés egy dinamittal töltött fogalmat takar. Micsoda
átok, hogy ez a szó egyáltalán létrejött! Micsoda nyomorú­
ságot fog ez az emberekre hozni!” Lansing attól félt, hogy a
nemzeti önrendelkezési jog felszítja a népek egymás iránti
gyűlöletét, a kisebbségek diszkriminációját, felbátorít az et­
nikailag motivált gyilkosságokra és sok népet meg fog fer­
tőzni. „Milyen hatást gyakorol ez a megfogalmazás az írek­
re, az indiaiakra, az egyiptomiakraés a búr nacionalistákra?
64 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

- kérdezte Lansing. - A szíriai és paleszdnai mohamedá­

nok, sőt talán a marokkóiak és a tripolisziak nem erre fog­
nak hivatkozni? Hogyan egyeztethető össze ez az elv a cio­
nizmussal, amelyet Wilson mintegy elfogadott?”
Ezeknek a meggondolásoknak a fényében biztosítottak
az 1919-1920-as békeszerződések addig szinte megfonto­
lásra sem méltatott jogi védelmet a nemzeti kisebbségek
számára. Emellett bizonyos paragrafusaik elősegítették a
kisebbségekhez tartozók gyakran csak formálisan értendő
önkéntes áttelepedését vagy a többségi társadalomhoz való
gyors asszimilációját. A békeszerződések szerzői „még nem
sejtették - mondja Hannah Arendt hogy Európában van­
nak olyan csoportok, amelyek nem áttelepíthetők.” Ez érvé­
nyes a zsidókra, a romákra és a szintikre is. Hogy mennyire
gyanútlanok voltak Hitler hatalom átvétele előtt a későbbi
gyilkos üldözés alanyai, arra álljon itt két példa.
1919-1921-ben azoknak a területeknek csaknem minden
zsidó lakosa, amelyeket a Német Birodalomnak át kellett
engednie Lengyelországnak, a német felet választotta és el­
hagyta a hazáját Németország irányába, a lengyelek iránti
ellenszenvből vagy a lengyel antiszemitizmustól való félel­
mében. Kurt Tucholsky, aki később a német zsidó antifa­
siszta író igazi példájává vált, 1920-1921-ben a birodalmi
kormány által finanszírozott, a felsősziléziai szavazásokat
befolyásolni kívánó rasszista vicclap, a Pieron (’villám’) szer­
kesztője volt. Ebben közölte saját, a lengyeleket iszákos,
mocskos figurákként, cetvekként és bolhákként megjelení­
tő verseit is: „Mi, lengyel boszorkányok, köpünk a békére /
uszítunk folyvást, sose vagyunk elégedettek / csak ha láza­
dást szítottunk az országban / mi, boszorkányok / akkor
térünk vissza az éjszakába / mi, lengyel boszorkányok.”
A Pieron munkatársai közé tartozott egyébként Heinrich
Zille is, aki a két személyt ábrázoló, nagyon egyértelmű rajz
alá ezt írta: „Melyik a lengyel és melyik a német? Ezt kérde­
zed, te hülye? - Legközelebb már egy rózsát nem tudsz
megkülönböztetni egy éjjeliedénytől.”4
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 65

1918 novemberében Strassburg régi elzászi családból

származó főrabbija lemondott megbízatásáról, hogy ne
kelljen üdvözölnie a bevonuló francia seregeket, Albert
Schweitzer apósát, Harry Breslau történészt 1918-ban - a
legtöbb 1871-ben odaköltözött némethez hasonlóan - a vá­
ros melletti Rajna-hídon keresztül áttoloncolták Németor­
szágba „pangermaniste militant”-ként megbélyegezve.
(Akárcsak később Lengyelország német megszállói, a fran­
cia hivatalnokok is négy csoportba osztották Elzász lakos­
ságát: tiszta franciák, félig franciák, külföldiek és németek.
Az utóbbi csoportból kétszázezer embert űztek el.)

Védtelenül a gyűlölet ellen

A 20. századdal ellentétben a 19. században még létezett a

költözés szabadsága. Európaiak milliói követték az atlanti
szél vonzását, és emigráltak Amerikába. Hátat fordítottak a
gúzsba kötő gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok­
nak, és reménykedtek az Újvilág által kínált mesés lehetősé­
gekben. Milliók használták ki a belső emigráció lehetősége­
it is a transznacionális nagy monarchiákban. A német csá­
szárság területén lengyelek vándoroltak át Felső-Sziléziából
Berlinbe, onnan tovább a Ruhr-vidékre és a lotharingiai
ipari körzetbe. Hasonló tömeges mozgások mentek végbe a
Habsburg Birodalomban és Oroszországban is.
Kívülről szabadnak látszott az európai belső és külső
emigráció; valójában majdnem mindig a gazdasági szükség
nyomása alatt indult meg, a kivándorló azonban önállóan
döntött a következő lépéseiről. A rideg társadalomtudomá­
nyi fogalomrendszerben a tömeges kivándorlásnak ezt a
formáját csendes migrációnak nevezték. Az első világhábo-

4 Tucholskynak a Píeronnál játszott szerkesztői szerepéről; H. D. Heil-

mann: Láss Lohmann Laufen, Huniét. die tageszeitung, 1985. október
13. Ott látható Zille karikatúrája is.
66 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

rú vége után, a háború utáni rendezések következtében en­

nek villámgyorsan vége lett.
1919-1920-ban az új nemzetállamok (Észtország, Lettor­
szág, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és
Jugoszlávia) létrejöttének következtében a Párizs környéki
békeszerződések mérnökei 20 000 kilométernyi új államha­
tárt húztak az emberileg és gazdaságilag kivérzett földrész
testén keresztül. Régi, jól működő kereskedelmi útvonala­
kat vágtak el, a nemzeti önrendelkezés nevében megszüntet­
ték a munkavégzés célú migráció lehetőségein Városok és
régiók veszítették el pillanatokon belül gazdasági jelentősé­
güket, például Lódz, amely Oroszországhoz tartozott, és tex­
tiláruval látta el az óriási birodalmat, hasonlóképpen Tri­
eszt, a Duna-Monarchia hajdani tengeri kikötője. Vasúti pá­
lyákat, csatornákat és utakat kellett újonnan megépíteni. Az
európaiak sündisznókként bújtak meg magukat nemzeti
alapon definiáló csoportokban és évekig folytattak elkesere­
dett polgárháborúkat, melyekben tízezrek, ha Oroszorszá­
got is ideszámítjuk, százezrek haltak erőszakos halált, milli­
ók pedig elmenekültek
Tömeges szegénység, forradalmak és határok miatti há­
borúk, terror, a kisebbségek és osztályok kölcsönös gyűlö­
lete, munkanélküliség, szükség és halál űzte az embereket
hazájukból a tengerentúlra. Erre válaszul korlátozta drasz­
tikusan az Egyesült Államok 1921-ben és 1924-ben a be­
vándorlást, valamivel később pedig Kanada és Ausztrália.
Amerika is szenvedett a háború gazdasági következményei­
től, ráadásul a mezőgazdaság gyors gépesítése munkát ke­
reső milliókat űzött a városokba. Rövid időn belül általáno­
san elfogadottá vált az a vélemény, hogy a bevándorlók ve­
szélyeztetik az amerikai életszínvonalat, szegénységet
okoznak, gyarapodnak általuk az elszegényedő városrészek,
a helyi munkásokat pedig elnyomorító bérdömpingnek te­
szik ki. Mindez nagyon felerősítette az európai kontinens
államaiban a nyomást, és ez a nyomás számos sokat szenve­
dett, elgyengült embert sújtott.
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 67

Különösen az újonnan létrejött nemzetállamokban pró­

bálták a kormányok a saját középosztályukat gyors társa­
dalmi felemelkedéshez segíteni. Az államapparátus, a posta
és a vasút hivatalnoki helyeit az úgynevezett államnemzet
képviselői kapták meg, hasonlóképpen döntöttek az iparo­
sok és a vállalkozók állami megrendeléseiről. Mivel a zsidó
vállalatoknál a munkavégzés vallási okokból szünetelt pén­
tek délutántól szombat estig, miközben a keresztény válla­
latok szombatonként is dolgoztak, egyes államok bevezet­
ték a vasárnapi munkavégzés tilalmát a zsidók gazdasági
ellehetetlenítésének szándékával. Olyan, látszólag ártalmat­
lan intézmények, mint fogyasztói egyesületek, kereskedel­
mi és hitelszövetkezetek, váltak a nemzeti háború harcesz­
közeivé. 1924-ben Lengyelországban a részvénytársaságo­
kat felhatalmazták arra, hogy zsidó részvényesek felvételét
megtagadják. A magyar kormány 1921-ben numerus clau-
sust fogadott el a zsidó egyetemi hallgatók kirekesztésére,
hogy jobb lehetőségeket biztosítsanak keresztény honfitár­
saik számára. A felvételi irodákban az egyenjogúságra ügye­
lő tisztviselők biztosították a beiratkozó keresztény hallga­
tók számára előnyös kvótaegyensúlyt. Ezt a példát sokan
követték.
„Természetes - foglalták össze az akkor még Berlinben
élő demográfusok, Alexander és Eugen Kulischer 1932-ben
hogy a világháború, amely lezárta a nagy világmegosztási
periódust, a mozgási szabadságot is befejezte: a kettős kiút
lezárulásával - az új vidékek kolonializációja és az új piacok
elfoglalása - a már meglevő forrásokat próbálták meg az or­
szágok saját népességük számára biztosítani.” így hangzik
a tudományos diagnózis.
Az 1925-ben Genfben alapított Európai Nemzeti Kong­
resszus delegáltjai politikailag elítélték ezt a veszélyes
irányt. „Egy olyan állam, amelynek a kultúrmunkája nem a
saját népének fejlődésére irányul pozitív módon, hanem
egy idegennek akar negatív módon ártani - fogalmazta meg
Paul Schiemann lett-német delegált az általános véleményt
68 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

kulturálisan visszafejlődik. Egy olyan állam, amely a saját

polgárainak egyes csoporqait gazdaságilag hátrányos hely­
zetbe hozza, aláaknázza az egész közösség fejlődését. Egy
olyan állam, amely politikai alapon különbséget tesz egyes
nemzetiségekhez tartozó polgárok között, szétrombolja a
közösség egyeden lehetséges jogi alapját.”
Schiemann óvott az egyes nagycsoportok között fokozó­
dó feszültségtől: „A gyűlöletnek ez a szelleme az egyes nem­
zeti csoportokról átterjed az anyanemzetekre és szítja a
pusztítás! vágyat, ez pedig minden építő munka eredmé­
nyének megsemmisítésével fenyeget.” Lengyelország zsidó
kisebbségének képviselője a kongresszus célját abban látja,
hogy „az, amit mi Európán értünk, meghallja véres szenve­
dések után felhangzó hangunkat, amely csak egyetlen sze­
rény követelést fogalmaz meg, mégpedig a szabadság köve­
telését!”
1933 szeptemberében a német delegátusok megsemmisí­
tették az Európai Nemzeti Kisebbségek Kongresszusának a
kiegyezésre irányuló munkáját. Addig a kelet-európai álla­
mok zsidó kisebbségeinek képviselői szorosan együttmű­
ködtek, de Hitler uralomra jutása után megtagadták a szo­
lidaritást a német zsidókkal. Ennek következtében Európa
zsidó csoportjai úgy látták, kénytelenek elhagyni a kong­
resszust. Döntésüket így indokolták: „A német népcsopor­
tok nyilatkozata a német zsidók jogfosztására, kirablására,
megerőszakolására és megkülönböztetésére, az egyik nép­
nek a másik által végrehajtott »kiemelés«-ére csak az elfo­
gadás szavait találja. Az állásfoglalás nyomatékosan helyesli
a kiemelést, ahogy Németországban végrehajtották: a zsidó
hivatalnokok elűzését, a zsidók kiszorítását a szabad foglal­
kozásokból, a hosszú évek munkájával felépített egziszten­
ciák megsemmisítését, az oktatási intézményekhez való
hozzáférés lezárását, a nyilvános megkülönböztetést és
uszítást, iskolákban és a fiatalság körében is, valamint a
rendszerszerű, gyűlöletre és irigységre felépített és a teljes
megsemmisítést célzó bojkottot.” Hans Ottó Roth, a német
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 69

származású erdélyi szászok képviselője így védelmezte a né­

metországi antiszemita terrort: „A más jellegű, különösen
pedig más fajú emberek kiemelését egy népi kultúrából,
ahogy mostanában meg lehetett figyelni, alapjában jogos­
nak tartjuk.” (A német és a nyugat-európai zsidók egyéb­
ként nem tartoztak a kisebbségi kongresszushoz, mivel ma­
gukat a mindenkori nemzethez tartozónak, nem pedig ki­
sebbséginek tartották.)
Paul Schiemann nem vett részt ezen az ülésen. Éveken
keresztül képviselőként és a Rigasche Rundschau megbecsült
szerkesztőjeként harcolt a nemzeti kisebbségek kiegyezé­
séért. 1934-ben Karlis Ulmanis autokrata puccsa következ­
tében elveszítette a lehetőségét, hogy tovább küzdjön ezért
a célért, és mivel a német követség képviselői erre kénysze­
rítették, befejezte a Rigasche Rundschaunál a munkáját. 1939
őszén alihoz a kevés lettországi némethez tartozott, akik
Rigában maradtak és nem követték Hider áttelepedésre
szóló hívását: „Haza a birodalomba!” 1943 januárjától az
1944. júniusi felszabadulásig rejtőzködött feleségével,
Charlotte Schiemann-nal, és a befogadott zsidó Valentina
Freimanéval, született Loewensteinnel együtt. Schieman-
nék nem egyszerűen szállást adtak neki, hanem saját magu­
kat veszélyeztetve, önzetlenül mindent megtettek azért,
hogy Valentina Freimane úgy érezze magát, mintha jelenlé­
te „nem lenne más, mint egy normális, örömet okozó láto­
gatás”.
Paul Schiemann 1944. június 23-án halt meg hosszú be­
tegség után. 2000-ben a Jad Vasem Intézet őt és feleségét,
Charlottét a Világ Igazai sorába emelte.

Az elűzés mint politikai cél

1939 nyarán Németország és Olaszország megállapodott

Dél-Tirol német nyelvű lakosságának áttelepítéséről; ez jó
200 000 embert érintett, akiknek családjai évszázadok óta
70 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

ékek ezen a gyönyörű vidéken. A legtöbben a „Haza a biro­

dalomba!” lehetőségre szavaztak, tudván, hogy elrabolt, ad­
dig nem német földnek számító területre költöztetik őket.
Először a lengyel Beszkidekről volt szó, ez azonban nem
tetszett a legtöbb dél-tirolinak. 1940 nyarán a népcsoport
szószólói a sokkal kellemesebbnek tartott francia Burgun­
diát kérték. Az 1941-es tervek szerint a dél-tiroliaknak a
Krímben kellett volna egy német települési központot és
üdülőparadicsomot létrehozniuk, saját hazájukban pedig
szegény szicíliai családok találtak volna munkát és megél­
hetést
Mindezek a tervek meghiúsultak, de a Neue Zürcher Zei­
tung 1939 júniusában méltatta a „keserű, de hosszú távon
üdvös” intézkedéseket, mivel ezek biztosították volna hosz-
szú távra Európa népeinek békéjét. 1939 szeptemberének
közepén a konzervatív párizsi újság, a L’Époque egy Német­
ország fölötti győzelemhez vezető francia-angol békét sür­
getett: „Szükségessé válik az idegen kisebbség elemeinek tö­
meges és teljes kiűzése.”
Ez előtt az európai háttér előtt fogalmazta meg Hitler az
etnikai politikáról szóló proklamációját. 1939. október fi­
án adta elő a Reichstagban, ebben jelentette be további ha­
táron túli német népcsoportok betelepítését, különösen
azokét, akik a német-szovjet megnemtámadási szerződés
értelmében Sztálin hatalmi övezetébe estek volna: ez kere­
ken 600 000 ember volt. Hitler kijelentette, hogy Európa
„etnográfiai viszonyainak új rendjéről van szó, amelynek
alapján jobb elválasztó határok alakulnak ki”. Ezenkívül
„ebben az összefüggésben sor kerülhet a zsidóprobléma
rendezésére is”.
A beszédet a német-szovjet paktum következményeként
kell értékelnünk. Az 1939. augusztus 24-én Ribbentrop és
Molotov hadügyminiszterek által aláírt úgynevezett meg­
nemtámadási szerződés célja Lengyelország közös szétveré­
se volt, és a hitleri Németország támogatása az Anglia és
Franciaország liberális hatalmai ellen folytatott harcban.
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 71

A tíz évre kötött szerződést Németország 1941 nyarán szeg­

te meg, de addig is, 22 hónapon keresztül hárommillió em­
bert deportáltak, telepítettek ki kényszerrel és űztek el la­
kóhelyükről. Az érintettek a német-szovjet határ két olda­
lán éltek - ez a vonal egyébként 1919-ben lényegében a brit
külügyminiszter javaslatára jött létre, és róla nevezték el
Curzon-vonalnak. Ez szolgált az 1921-ben befejeződött len­
gyel felkelés előtt a Szovjetunió és Lengyelország közti ha­
tárvonalként.
1939. október 6-i beszéde után Horthy Miklós, Magyar­
ország kormányzója gratulált Hitlernek: „Az Ön szándéka,
hogy a német kisebbségeket őshazájukba áttelepítse, szá­
mos kérdést szabályoz és kiküszöböli a súrlódásokat; ezt a
kitűnő gondolatot valamennyi kisebbségre ki kellene ter­
jeszteni.” Horthy saját, Hitler segítségével erősen kibővített
országának kisebbségeire gondolt, a németekre, románok­
ra, szlovákokra, ukránokra, szerbekre és zsidókra. Más po­
litikai körülmények között, 1934-ben, akkori lengyel kollé­
gájával, Józef Pilsudskival közölte, hogy minek kéne történ­
nie a közös nagy ellenség, a Szovjetunió összeroppanása
után: „Hogy aztán örök időkre nyugalmat és megelégedett­
séget lehessen teremteni, a különböző vidékek különböző
nemzetiségű lakosságának cseréjét lehetne végrehajtani.”
A nacionalizmus kezdettől az egyszerű nép társadalmi
mobilizálását tekintette céljának az oktatás, az idegen ura­
lom, a feudális és klerikális gyámkodás alóli megszabadítás
útján. A romantikus német példa alapján a keleti-európai
és dél-európai nacionalisták is kultúr nacionalista értelem­
ben használták a nép fogalmát. A népet az azonos történe­
lem, származás, nyelv, és ha szükséges, a vallás alapján de­
finiálták. Ez az idegen külső hatások és az állítólagos belső
ellenségekkel szembeni bezárkózást jelent. A nemzetállami
projektek élharcosai a lehető legnagyobb egyenlőséget ígér­
tek a saját nemzethez, saját néphez tartozók számára. Ebben
az értelemben deklarálták már a 19. század elején a Fried-
rich Ludwig Jahn, a „torna atyja” szellemisége által felpezs­
72 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

dített nacionalisták, hogy „a lengyelek, a franciák, a csuhá-

sok, a junkerek és a zsidók Németország szerencsétlensé­
gei!”
Népszerűvé váltak azok a politikai programok, amelyek
középpontjukba a nemzeti és társadalmi egyneműséget he­
lyezték. A nemzeti közösség - amelynek tagjait a népi szel­
lem, az azonos anyanyelv, a közös vér és történelmi föld kö­
tötte össze - minimális védettséget jelentett egy addig soha
nem tapasztalt tempóban változó világban. Európa nacio­
nalistái az egyenlőség! gondolattal szemben szükséges el­
lensúlyként tömegesen ünnepelték a személyes szabadsá­
got. Az egyenlőség céljához kapcsolódó ígéretek, harci cé­
lok és utópiák a legváltozatosabb formákban jelentek meg:
szocializmus, kommunizmus, pánszlávizmus, pángermá-
nizmus, nacionalizmus és még ki tudja, hogyan. A válságok
és háborúk politikai melegházában olyan többszörös ala­
pú, roppant életképes kombinációk jöttek létre, mint a fa­
sizmus, a nemzetibolsevizmus és a nemzetiszocializmus.
Áldozataiknak száma több milliónyi. 1920 és 1950 között
- tehát három évtized alatt - több mint 50 millió európai­
nak kellett kényszer hatására örökre feladnia a szülőhazá­
ját, mivel ott egy „nemkívánatos népcsoport” tagjának te­
kintették.
Hogy felismerjük, hogyan illik az európai zsidók meg­
gyilkolása a vázolt történelmi panorámába, vessünk egy pil­
lantást a háború végét megelőző és az azt követő időszakra.
1944 decemberében a száműzetésben élő cseh miniszterel­
nök, Edvard Bene§ Londonban kijelentette, hogy a zsidók
visszatelepítése „a kormány számára nehézségeket jelentene”.
A Résistance tekintélyes képviselői azt javasolták Charles
de Gaulle-nak, hogy ne ígérje meg a deportált zsidók vissza­
szállítását Franciaországba, mert az csorbíthatná a tekinté­
lyét. Amikor a szövetségesek győzelme kézzelfogható közel­
ségbe került, Franciországban azok az emberek, akik zsidó
tulajdonhoz jutottak és nem kívánták azt visszaadni, ér­
dekvédelmi szövetséget alapítottak. Tüntetéseket szervez­
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 73

tek a néhány visszatérő ellen. Hasonló történt a görögor­

szági Thesszalonikében.5
Bresztben és Thesszalonikében még ma is láthatók zsidó
sírkövekkel kirakott sétálóutcák; a lettországi Daugavpils
(Dünaburg) nagy zsinagógáját külsőleg tökéletesen helyre­
állították - belül egy népszerű elektromos cikkeket forgal­
mazó áruház működik; a poseni fő zsinagógát a németek
1940-ben fürdővé alakították, ugyanebben a funkcióban
működik a mai Poznanban is. Thesszalonikében az egye­
tem épületei a zsidó temető területén állnak, Vilniusban
egy nagy sportaréna pompázik az 1948-ban megszüntetett
zsidó temető helyén; a 70 000 sírkövet tartalmazó új teme­
tőt a városi önkormányzat 1958-ban beszántatta, a sírköve­
ket simára csiszolták és litvániai szovjet épületek díszítésére
használták, a városi parkot kibővítették és egy hatalmas,
roppant népszerű színpadot építettek szabadtéri operafesz­
tiválok céljaira.
Az elüldözötcek és meggyilkoltak hátrahagyott értékei
mindenütt a nemzetiség szerint homogenizált tömegtársa­
dalmak anyagi forrásaivá váltak; a felszabadult munkahe­
lyeket a többségi népcsoport tagjai töltötték be, akik szá­
mára így könnyebbé vált a társadalmi felemelkedés. Ma­
gyarországon a német követség sajtóattaséja 1944-ben azt
javasolta, hogy „hozzanak létre a felszabadult zsidó va­
gyonból egy alapítványt a munkabérek megemelése céljá­
ból, hogy csökkentsék a társadalmi feszültségeket”. A Ma­
gyarság című lapnak az volt az álláspontja, hogy a magyar
zsidók Összvagyonát „államosítani kell, hogy szociális in­
tézkedéseket lehessen finanszírozni belőle”. Magyarorszá­
gon, ahol a földművelésre és erdőgazdálkodásra alkalmas
terület tíz százaléka zsidó tulajdonban volt, a kormány már
a háború idején parcelláztatta és szegény nem zsidó magya­
rok rendelkezésére bocsátotta.

5 Dávid Bankiét ed.: The Jews are Corning Back: The return ofthe Jews to their
cottntries oforigin after WWII. Jerusalem, 2005.
74 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

1945-ben Bene§ Csehszlovákia német és magyar polgárai

tulajdonának államosítását „egy nagy társadalmi fordulat
kezdeteként” jelentette be. A Jugoszláviához tartozó Bánát­
ban a német származású parasztok termőföldjeit, összesen
637 000 hektárt Tito már a háború folyamán a kommunis­
ta földreform legfontosabb forrásának tekintette. A terület
a német kisebbség elűzése után a Karst szegény területeiről
származó szerb betelepülőké lett. (Ebben az esetben az
elűzés szépítő kifejezés, hiszen a jugoszláviai dunai svábok
kitelepítése rendszeres tömeggyilkosságokkal járt.)
Az 1940 óta több részletben kifejlesztett német Generál­
plán Őst (Alapterv a Keletről) is tartalmazott ilyen elemeket.
Új germán betelepülőnek számított a külföldről „visszatele­
pülök” mellett a Fekete-erdőből, Pfalzból, Hansrückből, Ei-
felből vagy a türingiai erdőből érkezett több százezernyi né­
met paraszt, akik az örökösödés miatti telekmegosztás kö­
vetkeztében elszegényedtek, de akadtak közöttük dánok,
norvégok, flamandok és hollandok is. Néhány éve spontán
megkérdeztem egy kolléganőt a Berliner Zeitungnál: „Mit csi­
náltak a nagyszüleid a náci időkben? - Ó - válaszolta nem
is akarom hangosan mondani. Szegény parasztok voltak az
Érchegységben, azután Lengyelországba települtek át. Sze­
rencséjük volt - még nem adták el a régi házukat.”
Márai Sándor magyar zsidó író6 naplójában így ír egy
1945-ös találkozásról a Vörös Hadsereg előli menekülés­
kor: „Az országúton egy ember sodródik mellém. Lajosmi-
zséről menekült; nagyon bánja, hogy »bedőltem a propa-
gandának«, mondja. Megnyugtatom, hogy nemsokára ha­
zatérhet. Zavartan motyogja: »Van két hold zsidóföldem,
mit tetszik gondolni, megtarrhatom?«...”7 Ilyen ártalmatla­

6 Götz Aly téved. Márai nem volt zsidó. (A ford.)

7 Az idézet L'ngváry Krisztián Die Schlacbt um Budapest. Stalingrad an dér
Donau 1944/4S (München, 1999) könyvéből való. Eredeti megjelenési
helye: Márai Sándor: Napló 1943-1944. Akadémiai Kiadó - Helikon Ki­
adó, Budapest, 1990. 286.
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 75

nul gondolkodtak, beszéltek és éreztek a kitelepítés és a

gyilkosságok kis vámszedői.
Miközben Nyugat-Magyarországon még 1945 februárjá­
ban a zsidók tulajdonát azok között a magyar menekültek
között osztották szét, akik Erdélyből érkeztek a románok
elől, a Vörös Hadsereg által meghódított Debrecenben az
éppen akkor létrehozott Ideiglenes Nemzeti Kormány a né­
met kisebbség kifosztásáról gondolkodott. Míg az előbbi, a
Németországgal kollaboráló magyar központi kormány a
zsidók tulajdonát kisajátította és az államkassza javára ma­
gyaroknak adta el, az utóbbi ugyanezt tette olyan magyar ál­
lampolgárok tulajdonával, akik népi németnek minősültek.
A németek kifosztásáról szóló alaprendeletet az Ideigle­
nes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztere, a ké­
sőbbi belügyminiszter Nagy Imre terjesztette elő, az 1956-
os népfelkelés későbbi hőse és mártírja. A németek Magyar­
országról való kitelepítéséről szóló törvényt Tildy Zoltán
írta alá, baloldali polgári8 politikus, akit a kommunisták
mondattak le 1948-ban. 1956-ban ő is az an ti Sztálin ista fel­
kelés vezetői közé tartozott.
A németek rasszista gyakorlata a gyilkosság és a rabszol­
gasorban tartás mellett ajánlatokat is tartalmazott a szláv
népesség munkára kész, jól képzett része számára. Ilyen
ajánlatot kapott Alsó-Sziléziában egy szlovén bevándorló,
foglalkozására nézve cipészmester. Ahogy a családi fénykép
mutatja, Hitler-képet akasztott lakószobájának a falára. Vé­
gül 1942-ben megkapta a német állampolgárságot. Ez a
gyerekei szempontjából volt fontos a számára. 1947-ben
német állampolgárként akarata ellenére kitelepítették Nyu­
gatra, és a szovjetek által elfoglalt zónába került. Rögtön
Ernst Thálmann képe díszítette a szobát. Teljesen véletle­
nül történt így, hiszen a kitelepítetteket az amerikai zónába
akarták szállítani, de Lipcse mellett tönkrement a moz­

8 Tildy Zoltán a Független Kisgazdapárt tagja volt. (A ford.)

76 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

dony. Bármilyen politikai rendszerben élt is, ez az ember

mindig lojális állampolgár volt, ez lett volna a későbbi Né­
met Szövetségi Köztársaságban is a célja: ott Hitler és Thál-
mann helyett valószínűleg Dürer mezei nyulát akasztotta
volna a szoba falára - németségének jeleként.
Édesapámat kis szimpatizánsként jellemezhetném, a
Hitlerjugend jelentéktelen kereskedelmi alkalmazottja­
ként, a 12. gyalogos ezred (Halberstadt) tartalékos hadna­
gyaként, áld 1943 februárjában hathétnyi, a keleti fronton
letöltött szolgálat után az első fegyveres összeütközésben
súlyosan megsebesülve harcképtelenné vált, és semmi vagy
szinte semmi rosszat nem tett. De hogyan gondolkodott
akkoriban? Szüleihez hasonlóan ő is részt vett a VDA mun­
kájában, a külföldön élő németek egyesületében. Ebben
nem volt semmi különös a nemzeti lelkesedés korában, eb­
ben az esetben azonban következményekkel járt: a huszon­
kilenc éves fiatalember 1942 őszén azt kérdezte a nymphen-
burgi kastélyparkban tizenkilenc éves menyasszonyától,
hogy kövemé-e Szaratovba, a volgai németek központjába.
Ott ugyanis fontos állást ajánlottak neki. Anyám bólintott.
Szaratov 400 kilométerrel Sztálingrádtól északra fekszik.
A német csapatok soha nem érték el. Köszönöm a Vörös
Hadsereg bátor katonáinak.
Lényegesen idősebb apósom számára Hitler ellenszenves
volt. Levelei ezt meggyőzően dokumentálják. A bűnbeesés­
től ez azonban nem óvta meg. Az 1920-as években alapított
Lipcsében egy kis kiadót, 1925-ben kitalálta egy a „levegő­
politikai lehetőségekről” szóló könyv címéül a Luft-Hansd
fogalmat, a világgazdasági válság idején csődbe ment, és
kénytelen volt alkalmazottként dolgozni. A Franciaorszá­
gon aratott győzelem után új lehetőségben reménykedett.
1940. szeptember 17-én azt a kérdést intézte a német
könyvkereskedés tőzsdeszövetségéhez, kaphatna-e egy sza­
baddá vált kiadó-könyvkereskedést Strassburgban. Aki
ilyesmit ír - bár, mint ebben az esetben is, eredménytelenül -,
annak nem kell francia-, zsidó- vagy szlávgyűlölőnek lennie
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 77

ahhoz, hogy puszta önvédelemből távol tartsa magát a me­

nekültek és elűzöttek sorsától. Az ilyen ember nem tiltako­
zik a deportálások ellen, hanem félrenéz, később pedig tel­
jes meggyőződéssel vallja: semmit sem tudtam a szörnyű
kegyetlenségekről.
1937-ben született, tiszteletre méltó doktori témaveze­
tőm, Wolf-Dieter Narr „Én, a náci fiú” alcímmel így ír arról,
mit gondolt és miben reménykedett hét-nyolc éves korá­
ban: „A NAPOLA, a fiúk számára létrehozott nemzetiszo-
ciaiista kiképzőszervezet, amelyben állítólag a sportteljesít­
mény és az intelligencia számított, vonta magára a figyel­
memet. »Honvédő paraszt a feketeföldövezetbcn« - ez
szerettem volna lenni. A német expanzió szellemében, ma­
gabiztosan így nevezték akkoriban Ukrajnát.”9

A feldarabolt emlékezet megsokszorozza

az áldozatokat

Hogyan reagálnak a mai emlékezetpolitika alakítói az eny-

nyire átláthatatlan történelmi helyzetekre? Emlékeznek
mindenre, de görcsös igyekezettel elválasztják egymástól a
problémákat. A mindenkori áldozatokat helyezik a közép­
pontba és a velük való azonosulásra csábítanak. A tettese­
ket ezzel párhuzamosan a mai szemlélő, olvasó vagy hallga­
tó számára olyan idegennek tűnő földönkívüli gonoszokká
stilizálják, hogy nyugodtan mondhatják: ezek a történelmi
bűnösök idegenek nekem, én a jobb oldalon állok.
Logikus módon a kisebb-nagyobb emlékezetpolitikai
botrányok mindig a homályba burkolt emlékezeti terek kö­
zötti kivilágított senkiföldjén történnek. Német püspökök
néhány éve egy palesztinai menekülttábort a varsói gettóval
állítottak párhuzamba; Jörg Friedrich expresszionista erő­

9 Wolf-Dieter Narr: Trotzdem: Menscbenrechte! Köln, 2012. 107.

78 GÖTZ ALY: A2 EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

vei festette le, hogyan fulladtak meg német nők és gyerme­

kek a bombázás éjszakáinak tűzviharában a szénmonoxid-
tól, tehát elgázosították őket; a STASI emlékművet állított
egy ügyvédnek, mint a sztálinizmus áldozatának, ő volt az,
aki a chemnitzi zsidók vagyonának eltulajdonításában ve­
zető szerepet játszott; Hermann Scháfer volt német kultu­
rális államtitkár 2006-ban azzal hívta fel magára a figyel­
met, hogy a buchenwaldi koncentrációs tábor emlékművé­
nél a németek kitelepítéséről beszélt. Emst Nolte történész
még fokozta a feszültséget, amikor a kommunista Gulag és
a nemzetiszocialista holokauszt közti távolságot olyan fo­
galmakkal hidalta át, amelyeknek szükségszerűen kellett
vezetnie több emlékezeti narratíva összeszikráztatásához:
„kauzális kapcsolat” és „történelmi és tényszerű továbblé­
pés”. A Porosz Bizalmi Társaság 2006-ban nagyon, örült an­
nak, amikor a lengyel kormányt egy valamikor Wroclawban
élő német-zsidó család kártérítési igényével zavarba tudta
hozni.
Ugyenezt a logikát követi más országokban is a történel­
mi-politikai feszültségkeltés. Gondoljunk csak a jedwabnei
pogromokról szóló nagyon szívós lengyel vitákra. Ebben a
kisvárosban a lengyel lakosok - a németek nem akadályoz­
ták őket, lehet, hogy fel is bújtották - összeterelték zsidó
szomszédaikat 1941. július 10-én, bántalmazták, majd be­
zárták őket egy csűrbe, amit később felgyújtottak, így halt
meg körülbelül 400 ember. A falu lakosai hallgattak a dolog­
ról, a tömeggyilkosságot a megszállók bűnének tartották.
Mind a mai napig lehetetlen német-lengyel konferenciá­
kon egyezségre jutni, hogyan értékeljük azokat a véres gyil­
kosságokat, amelyeket 1939. szeptember 3-án lengyelek kö­
vettek el birodalmi német szomszédaik ellen. A német csa­
patok közeledtének hírére akkoriban legalább néhány száz
német származású lengyelt agyonvertek vagy lelőttek.
A berlini propaganda ebből 50 000 áldozatot kreált és a
„brombergi véres vasárnapiról beszélt. De volt valóság-
magva a történetnek, amelyet történettudományi módsze­
 ETNIKAI TISZTOGATÁS,TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 79

rekkel lehetne kutatni és tisztázni. Ez mind a mai napig

nem történt meg.
Ha valahol tömeges megerőszakolásokról esik szó, ame­
lyeket a Vörös Hadsereg katonái követtek el a német hadse­
reg által felszabadított területeken, Moszkvából megérkez­
nek a hivatalos cáfolatok. Amikor 2010-ben feltűntek olyan
korabeli filmfelvételek, amelyeken fegyvertelen német pol­
gárokat likvidáltak Prága központjában 1945 májusában, a
cseh nyilvánosság tehetetlenül reagált. A jelenet maga és a
számos néző jelenléte egy történelmi hazugságot leplezett
le: addig ugyanis a gyilkosok az állítólagos prágai felkelés
hőseinek számítottak, egy olyan történésnek, amely a törté­
nettudomány szempontjából inkább „a csőcselék bosszúja”
volt. Még sokkal nagyobb mértékben, tízezer számra rejtőz­
nek a hajdani Jugoszláviában hasonló gyilkossági történe­
tek, amelyeket olyan fiatal férfiak és nők követtek el, akik
még ma is hősies partizánoknak számítanak.
Az emlékezet sokféle - részben tematikailag, részben
nemzetileg - megosztott optikái mértani pontossággal
hoztak létre az önvédelem és a kényelemérzet céljából dur­
ván meghamisított történelmi képeket és gondosan óvott
tabuterületeket. A legérdekesebbek azonban az alig megvi­
lágított vagy teljesen sötétben hagyott köztes területek. Ép­
pen ebből a szempontból előzi meg gyakran a szépiroda­
lom az úgynevezett nemfikciós történetleírást és emlékezet­
politikát. Olyan példákra gondolok, mint a Levin malma
Johannes Bobrowskitól, a TúlEpiruszon Nikosz Temelisztől,
a Pút na Aljasku Bora Cosíótól vagy a Jahrestage Uwe John-
sontól.
Nézzük csak meg, hogyan árverezték el 1943-ban a berli­
ni zsidó feltaláló és kondomgyáros, Julius Fromm háztartá­
sának maradványait. Az eseményről - több tízezer hasonló
németországi aukcióhoz hasonlóan - a napi sajtó adott
hírt, nagy volt a tülekedés. A kanapés, karosszékes garnitú­
rát egy bizonyos Liebert szerezte meg a Chaussestrasse 59.-
ből 900 birodalmi márkáért. Két kép és egy fali tányér Gus-
80 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

táv Adolf Báchle családjának birtokába került a Prinzregen-

tenstrasse 4.-ből. Az állóóráért heves küzdelem folyhatott,
az ára mindenesetre megduplázódott. Végül a kreuzbergi
kereskedő, Ottó Sander lett a tulajdonosa az Adalbertstras-
se 14.-ből. Kétszáz birodalmi márkát fizetett az értékes da­
rabért. A kisbútorok és ágybetétek nem voltak népszerűek,
jóval a kikiáltási ár alatt szerezte meg őket Dieter Gartz a
Werder 96.-ból. Richard Piebus liftkezelő családja a Kott-
busser rakpart 39/40.-bői megelégedett egy kerek asztallal.
Julius Fromm márvány íróasztali garnitúrája néhány apró­
sággal együtt száz birodalmi márkát ért meg Paul Galllsch
postai alkalmazottnak az Artilleriestrasse 13.-ból. Két kar­
tondoboz és egy kosár háztartási eszközökkel tíz márkáért
lett a Wassmannstrassén lakó Marschallné tulajdona.
Franz Knabe heves alkudozás után egy kerek asztal, egy ka­
napé, egy íróasztalhoz tartozó szék és egy csomó családi
fénykép birtokában hagyta el a terepet. Ez utóbbiak azért
voltak neki fontosak, mert a kreuzbergi Oranienstrasse 36.-
ban képkeretező műhelyt tartott fenn. Knabe kiszedte a ke­
retekből a Fromm család életét bemutató fényképeket, ki­
dobta őket, a kereteket újrafényezte és elhelyezte a kiraka­
tában: ifjú házasok, fiatal özvegyek és olyan emberek
számára, akik örültek, hogy még lehet ilyen jó minőségű
árut kapni.
Számos más család is sikeresen licitált. Az árverés végén
a birodalmi főpénztár 2047,80 birodalmi márka bevételt
könyvelhetett el. Mivel ugyanezen a délelőttön Berlin-
Kreuzbergben még tizenhat másik zsidó család ingóságai
kerültek kalapács alá, csak ezen az árverési helyszínen ösz-
szesen 25 594,57 birodalmi márka került az államkincstár
könyveibe.
A résztvevők a maguk kis hasznát nézték, kihasználták a
lehetőséget, csak ennyiről volt szó. Nem „faji ideológusok”,
sem „nemzetiszocialisták” nem voltak, csak egyszerű, álta­
lában nem gonosz, a maiakhoz hasonló emberek.
 ETNIKAI TISZTOGATÁS, TÁRSADALMI FELEMELKEDÉS 81

Nem tudjuk pontosan, hogyan is ment végbe a Fromm

család vagyonának átverése. De minden arra utal, hogy ah­
hoz a drezdai esethez hasonlóan történt, amelyet Victor
Klemperer írt le. Alig deportálták a jó nyolcvanas özvegy-
asszonyt, JennyJakobytTheresienstadtba, december 7-én és
9-én már „tombolt" az aukció a „zsidóházban”, ahova
Klemperert kényszerrel beköltöztették. „Be kellett zárni a
szobákat, mert mindenütt nyüzsögtek a nézelődők. Az első
nap az árverés a zárt udvaron zajlott ~ először voltam ilyen­
nek a szemtanúja az erkélyről. Háztartási apróságokról volt
szó, a licitálók kisemberek voltak. Azután jöttek az értéke­
sebb tárgyak és valamivel jobb közönség.”
Ennek a jelenetnek kevés köze van a faji őrülethez. Aki
nem hiszi, az olvassa el azokat a beszámolókat, amelyek a
Német Demokratikus Köztársaságot, az NDK-t elhagyók
vagyonának árveréséről szólnak. 1968. augusztus 15-éről
olvashatjuk ezt Uwe Johnson Jahrestagejában: „Végig kellett
néznem, ahogy Gneezben elárverezték Elise Bock hálószo­
babútorait. Ezek a nép tulajdonába mentek át, mióta Elise
Nyugat-Berlinbe költözött. Az emberek egymást taposták a
keskeny, piszkos udvarban Elise ablaka alatt. Az ablakban
megjelent egy kopott öltönyös férfi, hajtókáján az egység­
párt jelvényével, és a megjelenteknek képeket mutatott, ka­
rosszéket, lámpákat. A licitálók, élükön Alfréd Fretwurst-
tal, vicces dolgokat üvöltöztek, mintha kamaszok lettek
volna, vagy részegek.” (Gneez egy fiktív, de nagyon tipikus
mecklenburgi helység.)
Nem is német sajátosságról van szó. Bora Őosiő Pút na Ai-
jasku (Utazás Alaszkába) című regényében az egyes szám
első személyi! elbeszélőnek egy szerb városkába keveredett
régi barát a következőket meséli: „A térre megérkezett egy
teherautó Boszniából, ottani lopott holmikkal. Rögtön el­
kezdődött az árusítás. Senki nem kérdezte, kié volt ez a hol­
mi, azt se, honnan származik, mindenki tudta azt nagyon
jól. A barátom szégyenkezve nézte a jelenetet, a vásárlók és
az eladók azonban nem éreztek szégyent.” A regény szerint
82 GÖTZ ALT: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

nem valamiféle ideológiáról volt szó, nem „a nemzet ma­

gasztos érdekeiről, a szerb fegyverek becsületéről és dicsősé­
géről és más hasonlóról”, hanem mindössze „egyszerű lo­
pásról, rablásról, lenyúlásról”.
Berlinben mi, németek impozáns emlékműveket emel­
tünk a bűnös nemzetiszocialista Németország áldozatai­
nak emlékére; tisztelettel övezzük a Harmadik Birodalom
ellenálló hőseit, emlékezünk a kommunizmus áldozataira
és a tizenkét millió kitelepített németre. Az emlékhelyek té­
mák szerint jól elválaszthatók egymástól, a látogató minde­
nütt együtt érezhet az üldözöttekkel és megvetheti az üldö­
zőket. Az effajta emlékezetpolitika elkerüli a családtörténe­
ti szempontot éppúgy, mint a nagy nemzetpolitikait, az
európai perspektívát pedig különösen. Aki az emlékezetet
ilyen módon szétparcellázza, megkerüli a nehezen átlátha­
tó történelmi összefüggések kérdését, és élettörténeti té­
velygések után tudni sem akar arról, hogy milyen gyorsan
lehet tettesből áldozat, és áldozatból tettes, az bizony nem
akarja megérteni a 20. század rettenetes történelmi esemé­
nyeit és emberi katasztrófáit, hanem minél nagyobb távol­
ságra akar tőlük maradni. Sokan az e tekintetben elkötele­
zett történészek, múzeológusok és pedagógusok közül
vuduvarázslást és ördögűzést gyakorolnak megismerésre
irányuló felvilágosítás helyett.
 MINDEN GONOSZSÁG
BELÜLRŐL JÖN

Prédikáció a kilencedik parancsolatról

D arms tadtban1

Kedves Gyülekezet! Tíz heccel azután, hogy a zsidók elme­

nekültek az egyiptomi fogságból, vezérüket Isten a Színáj
hegyére rendelte. Dörgés, villámlás, füst és harsonák hangja
közepette hirdette ki a tízparancsolatot. Ezek az embernek
Istenhez való kapcsolatát rendezik, különösképpen megtilt­
ják az embereknek a földi dolgok imádását, az aranyborjú
körüli táncot, a bálványimádást, amely a paradicsomot ígéri
a földön. Erről szól ennek a régi tömör törvényszövegnek az
első három parancsa. A következő hét olyan szabályokat
tartalmaz, amelyeknek segítségével az emberek megőrizhe-

1 Ezt a prédikációt 2010. február 28-án tartottam a. darmstadti városi

evangélikus templomban. Martin Schneider lelkész kért fel, ő határoz­
ta meg a témát is: „Ne kívánd a felebarátod házát.” Ezzel összefüggés­
ben arra kért, hogy beszéljek a darmstadti zsidók vagyonának árjásítá-
sáról. A szöveg első megjelenése: Martin Schneider Hrsg.: Die zehn
Gebote II. Prediglen in dér Gegenwart. Stuttgart:, 2011. 17-31.
84 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

tik a ház, a város és az ország békéjéé, jogrendet alapíthat­

nak, háttérbe szoríthatják az ököljogot és az erőszakot.
A megbízásom alapján a nagyböjt második vasárnapján a
kilencedik parancsolatról kell beszélnem. A kilencedik és a
tizedik parancsolatot a bibliai szöveg nem választja ketté,
az egész így hangzik: „Ne kívánd a felebarátod házát, ne kí­
vánd a felebarátod feleségét, sem ökrét, sem szamarát, sem­
mit, ami a felebarátodé.” Ha kivesszük a szövegből a kor­
szakhoz kötött sajátosságokat - a rabszolgákat és a férfi tu­
lajdonának tekintett feleséget akkor ezt mondja nekünk
a parancsolat: ne irigykedj a szomszédodra; ne tekints hát­
rányos helyzetűként magadra; ne mérd magadat mások bir­
toktárgyaihoz és sikereihez; óvakodj az aljas gondolatoktól
és az irigy pillantásoktól.
A negyediktől a nyolcadikig terjedő parancsolatok tiltják
a lopást, a gyilkosságot, a házasságtörést és mások hamis
megvádolását. Magukról a bűnös cselekedetekről szólnak.
A két utolsó, így kiemelt parancsolat ezzel szemben az em­
ber belső tartására irányul. Az irigységet, a maró féltékeny­
séget, a gyűlölködő ellenségességet, a szúkkeblűséget teszik
tárgyukká, a vetélytársakra, a sikeresekre vetett ravasz, kí­
méletlen pillantást. Az irigységről szólnak.

Ne lopj

Azt a felkérést kaptam, hogy a kilencedik parancsolat: „Ne

kívánd a felebarátod házát” kapcsán a zsidóüldözésről be­
széljek, különösen a zsidó tulajdon úgynevezett átjásításá-
ról a németországi nemzetiszocializmus idején. Miért ra­
bolták ki a zsidókat részben közvetlenül saját szomszédaik,
miért sajátította ki az állam a vagyonukat álja németek ja­
vára? Hogy történhetett, hogy olyan sok német hallgatott,
amikor deportálták a zsidókat, itt, Darmstadtban is?
Az ótestamen túrni Királyok Könyve beszámol arról, ho­
gyan történhet meg ilyesmi. (IKir 21,1-16). A történet
 MINDEN GONOSZSÁG BELÜLRŐL JÖN 85

Akhábról, Izrael akkori királyáról szói Akháb meg akart vá­

sárolni egy jól termő szőlőt. De Nábót, a tulajdonos nem
akarta neki eladni. Erre Akháb felesége, Jézabel azt a rágal­
mat terjesztette el, hogy Nábót káromolta az Istent és a ki­
rályt, a nép ellensége, veszélyt jelent az országra és Izrael
minden fiára. Egy nagy nézősereg előtt megrendezett per­
ben kiszabták a halálos ítéletet. A tömeg kivezette Nábótot
a városból és megkövezte. A holttestét a kutyák elé vetették.
Most már lehetett új tulajdonosa a szőlőnek.
Ha megvizsgáljuk a bibliai történetet, azt látjuk, hogy
irigység és kapzsiság volt a motívuma egy súlyos, a politikai
vezetés által megtervezett bűncselekménynek. A gyilkosság­
hoz szükség volt rágalomra, hatásos propagandára, egy lát­
ványperre és a közönség által végrehajtott megkövezésre.
Akháb király és Jézabel királynő ezekkel az eszközökkel tet­
te Izrael népét bűntársává, így „csábították bűnre”, egy ár­
tatlan ember meggyilkolására, ahogy a bibliai szövegben
áll. így jött létre egy közösségi, egyénenként pontosan nem
lemérhető bűn. A szerteszét osztott bűn a gonoszság közös
elhallgatásához vezetett. Az így megácsolt, erkölcsöt és lel­
kiismeretet bénító lejtőn - a sátán logikája alapján - más,
hasonló bűncselekmények következhettek volna. De Isten
haragra gyűlt a gyilkosság miatt. Hatalmával megfékezte az
embereket, és kiirtotta a királyi családot.
Mi történt majd hetven éve Darmstadtban a zsidókkal?
Az antiszemita propaganda hosszú évei után, amelyek pél­
dául a helyi műszaki főiskola hallgatóira már a weimari
évek alatt nagy hatást tettek, a darmstadti Gestapo vezetője
1942 márciusának elején gyűlést hívott össze. A tartományi
parlament louisenplatzi üléstermében került rá sor. A meg­
hívóban ez állt témaként: a zsidók kiköltöztetése Hessen
népi tartományból. Részt vettek a rendezvényen a birodal­
mi vasút, a posta, a pénzügyi hatóság, a földhivatal, a gaz­
dasági hivatal, a főügyészség és más hatóság képviselői.
Március 20-án deportálták innen az első ezer zsidót Lublin-
ba. A következő deportálások 1942. szeptember 27-én és
86 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

30-án történtek. Ezek több mint kétezer embert érintettek:

1288-at közülük az idős emberek számára felállított there-
sienstadti táborba hurcoltak, 883 fiatal zsidót pedig az el­
foglalt Lengyelországba, ahol már léteztek a belzeci, a sobi-
bóri és a treblinkai megsemmisítő táborok. A transzportok
vezetését nem SS-tisztek vállalták, hanem olyan helyi rend­
őrök, akik más időkben a közlekedést irányították, a köz­
rendet felügyelték, időseket segítettek át az úttesten és a
közlekedési szabályok betartására oktatták a gyerekeket.
A halálra szánt zsidók gyűjtőhelyét a Gestapo a város kö­
zepén, a Justus Liebig iskolában rendezte be. Mennyire ma­
gabiztosak lehettek az államhatalom birtokosai, ha minden
rejtőzködésről lemondtak! Az iskolát márciusban bezárták
néhány napra, szeptember 14-tól október 2-ig pedig szüne­
teltették az oktatást. Az iskolába berendelt férfiaknak és
nőknek meztelenre kellett vetkőzniük és testi motozást kel­
lett elviselniük. Ezt követően a pénzügyi hivatal munkatár­
sai és titkárnői kínos pontossággal regisztrálták a vagyoni
helyzetüket. Elkobozták az értéktárgyaikat, a kozmetikai
cikkeiket, a gyógyszereiket, a bőrtárgyaikat, a jó minőségű
ruhadarabjaikat és a pénzüket. A zsákmányt részben a
pénzügyi hivatal kapta meg, részben a darmstadti kiskeres­
kedők, hogy feljavítsák a háború miatt szűkössé vált ter­
mékskálájukat. Szociális munkások és a nemzetiszocialista
népi jóléti szervezet önkéntes női segítői látták el levessel az
iskolában fogva tartott zsidókat.
A lakossági nyilvántartó hivatal alkalmazottai a kartoté­
kokra ezt jegyezték fel: „ismeretlen helyre távozott” vagy
„kivándorolt”. A darmstadtiak figyelemmel kísérték, ahogy
a hesseni régió zsidóit csoportosan a Liebig iskolában be­
rendezett gyűjtőtáborba szállították, láthatták azt is, hogy
onnan a fogvatartottakat sűrűn lakott utcákon a másfél
kilométerre levő teherpályaudvarra vezették. „Minden pon­
tosan zajlott le, csendben és rendben” - ahogyan egy részt­
vevő, egy bűnügyi hivatalnok a háború után a bíróságon ta­
núsította. A zsidók nyilvános elhurcolása „Keletre” közis­
 MINDEN GONOSZSÁG BELÜLRŐL JÖN 87

mert volt, még az iskolalátogatás alól felmentett gyerekek

előtt is. Ha megkérdezték a szüleiket, mi történik az elfo-
gottakkal, ezt válaszolták: „Ezeket az embereket munkára
viszik!” A szülők elkerülték a „zsidó” szót. Ellenállás nem
volt. A darmstadti nők és férfiak nem is akarták tudni, mi
történt. Már régen bűntársak voltak, és a nyilvánosan vég­
rehajtott deportálás még mélyebbre taszította őket a közös
felelősségbe.
Röviddel azelőtt, 1941 novemberében, Thomas Mann
egyik, német hallgatókhoz intézett BBC rádióbeszédében
nyíltan szólt a motívumokról, amelyek korábbi honfitár­
sait (és a darmstadti polgárokat is) náci vezetőikhez bilin­
cselték: „Arról a kimondhatatlan dologról, ami Oroszor­
szágban történt és történik, ami a lengyelekkel és a zsidók­
kal történt és történik, tudtok, de nem akartok tudni., attól
a szintén kimondhatatlan, óriásivá növelt gyűlölettől való
jogos félelem okán, amely egy nap majd, ha a nép és a gépek
ereje elfogy, össze fog csapni a fejetek fölött. Igen, jogosan
féltek ettől a naptól, és a vezetőitek kihasználják a félelme­
teket.”2

Ki volt az? - „Senki vagy mindenki”

1933 előtt majdnem 2000 zsidó vallási! polgár élt Darm-

stadtban. 1932-ben és 1933-ban a városban a választók
aránya, akik Hitler pártjára szavaztak, az átlagnál maga­
sabb volt, sok keresztény a fajelmélet alapján hitük egyik
legfontosabb alaptételétől fordult el: minden ember Isten
képmása. Megtagadták Istent, istenítették világi vezetőiket
és a gonosz bűvkörébe vonódtak.
1938. november 9-ről 10-re virradó éjszaka leégtek
Darmstadtban a zsinagógák, a Fuchsstrassén, a Bleichsrras-

2 Thomas Mann: Deutsche Hörer. 55 Hadiosendungen nach Deutschland.

2., erw. Aiisg. Stockholm, 1945.
88 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

sén és a Friedrichstrassén. SA-tagok követték el a tetteket.

A legtöbb darmstadti zavartan hallgatott, kevesen örültek
nyíltan vagy titokban, a többiek azt mondták: „Nem tarto­
zik rám, elég nehéz az élet amúgy is.” Másnap a hesseni tar­
tományi újság ezzel a főcímmel jelent meg: „Darmstadt la­
kossága ellenáll a zsidó provokációnak.” „Ha azt kérdez­
nék, ki gyújtotta a tüzet - írja az újság az egyetlen válasz
ez lenne: Senki vagy mindenki. Hiszen volt ember, aki saj­
nálta, hogy egy ázsiai stílus idegen épületeit lángok pusztí­
tották el?” Darmstadt nem zsidó lakosai legkésőbb ebben a
pillanatban kapcsolódtak be a gonosz rendszerébe. 1940-
ben a város vezetői lebontatták a friedrichstrassei zsinagó­
ga romjait. A bontás költségeit kiszámlázták a zsidó hit­
községnek, a telket városi tulajdonba vették, rajta építették
fel a városi kórház új épületét. Ez a nem zsidó lakosságot
szolgálta, és szolgálja mind a mai napig.
A zsidó vagyonok kisajátítása már korábban megkezdő­
dött. Darmstadtban például Louis Oppenheim hentesbolt­
ját érintette ez a Wendelstadtstrassén, Max Morgenthau
esernyő- és sétapálcaboltját a Kiesstrassén, a Baar cipőáru­
házat az Emst Ludwigról elnevezett utcán. Száznál több
üzlet tűnt el vagy került árjásításra. Ékszerek, bútorok, há­
zak és gyárak cseréltek gazdát. A hesseni tartományi tijság
darmstadti melléklete ezt írta 1938. július 3-án: „A piacteret
korábban a két nem árja kereskedelmi cég, a Rotschild
Testvérek és Tietz AG uralta, amelyek már árja tulajdonba
kerültek. A piac másik oldalát korábban a nem átja ágy­
neműcég, a Buchdahl foglalta el, amely beszüntette a tevé­
kenységét.”3

3 A darmstadti zsidók üldözéséről szóló szakirodalom: Eckhart G. Franz

- Heinrich Pingel-Rollmann: Hakenkreuz und Judenscern. Das Schick-
sal dér Darmstádter Juden untét derTerrorherrschaft des NS-Regimes.
In: Juden als Darmstádter Burger. Hrsg. von E G. Franz. Darmstadt,
1984.159-189.; Thomas Lángé: Jüdisches Leben m Darmstadt 1626-1940.
 MINDEN GONOSZSÁG BELÜLRŐL JÖN 89

A csekély anyagi előnyök, a munkahelyek, amelyek 1933

után a zsidókra kiszabott foglalkozási tilalmak következté­
ben felszabadultak, a vetélytársak eltűnése, a kedvező vásár­
lási lehetőségek, a kedvezmények elősegítik a hallgatást.
Később elárverezték a deportált zsidók háztartási ingósága­
it és ágyneműit, még befőttjeit és lekvárjait is, vagy a helyi
házalók és kiskereskedők útján kereskedelmi forgalomba
bocsátották. Mindenki, aki közvetlenül vagy közvetve ré­
szesült a nem álja tulajdon úgynevezett értékesítéséből, és
ilyenek ebben a városban is voltak ezerszámra, nem akartak
tudni az eredeti tulajdonosok sorsáról. Saját lelkiismeretük
megnyugtatását az szolgálta volna, ha a megmaradt zsidók
valamikor, valahogyan eltűntek volna. Lényeg az, hogy ne
legyenek itt. A németek hagyták, hogy a kormányuk meg­
bénítsa a lelkiismeretüket.
A hatóságok, ahogy korábban a német elmebetegeken és
fogyatékkal élőkön végrehajtott tömeges gyilkolást, a zsi­
dók kiirtását is a „birodalmi titok” kategóriában kezelték.
De kevés dolog maradt titokban. Az igazi titok a Führer
üzenete volt az általa vezetetteknek arról, hogyan húzzák ki
magukat a felelősség alól. Mivel a németek nem tudhatták,
hogy embertársaikat a halálba deportálták, félrenézhettek,
elfojthatták, amit láttak, a gyerekeiknek mesélhettek
„munkára vitelről”. így megtakaríthatták maguknak a
„néptársak” az erkölcsi kihívást. Engedelmeskedtek az üze­
netnek, hogy ne nézzenek szembe a gyilkos tényekkel, így
kerülték ki a konfliktust eredeti (keresztény) erkölcsükkel.
Ez volt a lelkiismeret elnémításának második eszköze.
Az állami propaganda az így kialakított alapon rátehette
a németekre a harmadik láthatatlan bilincset is. Hitler és

Hrsg. Sraatsarchiv Darmsradt 1988 (Geschichte im Archív, Darmstad-

cer Archivdokumenre für den Unterrichc 1.); Udo Sreinbeclc Jüdische
Spitren in Darmstadt Hefte 1-7. Darmstadt, 1988-2000; Judendeportation
aus Darmstadt. Die dantalige Liebig-Schule al$ Sainmellager 1942. Redakrion
Renace HeíS - Lisetre Nichcweiss - Ingrid Zahedi. Darmstadt, 1992.
90 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Goebbels időről időre tudatosan megerősítették azt a sej­

tést, hogy a deportáltakkal valami szörnyűség történik, be­
szédeikben újra meg újra szóltak „a zsidó faj kiirtásáról”,
így jött létre a bűnök félig tudatos összefüggéseinek, a ki­
mondhatatlan bűnökbe való bevonódottságnak egy először
laza, később egyre feszesebb hálózata. A bizonytalan tudás
és a tudás erőteljes elutasítása tették a néphez tartozókat
erkölcsileg bénulttá. Még egyszer idézem Thomas Mami
1941 novemberében elhangzott, németekhez intézett rá­
diószózatát: „A vezetőitek, akik titeket ezekre a bűncselek­
ményekre rávettek, most így szólnak hozzátok: Megtetté­
tek, elszakíthatatlanul hozzánk vagytok kötve, ki kell tarta­
notok, különben rátok szabadul a pokol.” A legtöbb német
csakugyan némán kitartott és harcolt a végsőkig. Elfogad­
ták a nép vezetőinek bűnös ajánlatait: előnyük származott
a zsidók kifosztásából, látták a deportálásokat, hallottak
egyet-mást, azután éltek a számukra felajánlott menekülési
útvonallal: nem tudhattok erről, felejtsétek el gyorsan! Kö­
vetkezésképpen utólag sem önmaguknak, sem másoknak
nem tudják megmagyarázni, mi történt velük, így mély
meggyőződéssel állították: nem tudtunk semmiről.
De miért kívánta meg olyan sok német akkoriban a zsi­
dók tulajdonát? Miért vétkeztek olyan nagy számban a ki­
lencedik parancsolat ellen? Ha az ember az 1880 óta Né­
metországban egyre nagyobb számban megjelenő antisze­
mita írásokat olvassa, szembeödik az irigység és a kapzsiság
hatalmas ereje. „Nem bírunk ezzel az idegen törzzsel” -
mondja az antiszemita Wilhelm Marr .
A legtöbb zsidó tényleg sokkal jobban boldogult a mo­
dern kor kihívásaival, mint a keresztények többsége. 1886
és 1901 között Poroszországban azoknak a zsidó tanulók­
nak az aránya, akik a népiskolainál magasabb iskolai vég­
zettséggel rendelkeztek, 46,5-ról 56,3 százalékra emelke­
dett. Ugyanebben az időszakban a népiskolainál magasabb
iskolai végzettségű keresztények aránya 6,3-ról 7,3 száza­
lékra nőtt. A zsidó tanulók 7,5-szer többször szereztek kö­
 MINDEN GONOSZSÁG BELÜLRŐL JÖN 91

zép- vagy felsőfokú végzettséget, mint a keresztények.

Feltűnik a statisztikákban az is, hogy milyen sok zsidó szü­
lő igyekezett a lányainak magasabb iskolai végzettséget biz­
tosítani. 1900 körül 11,5-ször annyi zsidó lány látogatta a
magasabb iskolákat, mint keresztény.
A nyilvánvaló előny természetesen megmutatkozott az
egyetemeken, utána pedig a pályaválasztásban és a jövedel­
mi viszonyokban. 1895-ben minden második zsidó önálló
vállalkozó volt, és csak minden negyedik keresztény. Hogy
hova vezetett a keresztények mozdíthatatlansága, mutaqák
az adózási adatok. A 20. század elején egy' zsidó frankfurti
polgár átlagosan négyszer annyi adót fizetett, mint egy pro­
testáns, és nyolcszor annyit, mint egy katolikus.
Adolf Stoecker ismert antiszemita, a berlini dóm és az
udvar harmadik lelkésze akkoriban a zsidókérdést nem „fe­
lekezeti türelmetlenség ürügyeként” és nem faji kérdésként
kezelte, hanem „társadalmi aggodalom tárgyaként”. A zsi­
dókat okossággal vádolta. Pellengérre állította „gyógyítha­
tatlan” felemelkedési vágyukat. Félig csodálattal, félig meg­
vetéssel lobbantotta szemükre a porosz képviselőházban,
hogy „még szegény zsidók is feláldozzák mindenüket, hogy
gyermekeiknek jó iskolázottságot biztosítsanak”. Szerinte
ehelyett a zsidóknak végre „ugyanazt a munkát kéne végez­
niük, mint a németeknek”, nem kéne „ódzkodniuk a ke­
mény munkától”, legyenek ők is „szabók, suszterek, gyári
munkások és szolgák, cselédek és munkásnők”. Ha ez nem
sikerül, a zsidókból „egyre inkább munkáltatók lesznek, a
keresztények pedig szolgálják őket, őket fogják kizsákmá­
nyolni”.
Hogyan alakult ki az eltérő társadalmi felemelkedési
ütem? A sokáig elnyomott, szegény zsidók kihasználták a
19. század elején a gazdasági felemelkedés számukra egye­
düli lehetőségét: egyenrangúság a képzettség alapján. Ellen­
tétben a legtöbb kereszténnyel a régi társadalmi rendben
nem volt vesztenivalójuk. Könnyen ment nekik a kötelező­
vé váló kulturális technikák, az írás, olvasás, számolás elsa­
92 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

játítása. A keresztény gyerekekkel szemben a zsidó kisfiú­

kat már régen megtanították a betűvetésre, sőt, a kislányo­
kat is egyre gyakrabban. Ez főleg héberül és vallási szövege­
ken történt.
Az oktatás iránt megnyilvánuló igény három forrásból
táplálkozott: a vallásból, a több évszázados jogfosztottság-
ból és a városiasságból. A zsidók fiai korán megtanultak
kérdezni, gondolkodni, elvont fogalmakat kezelni. A szent
iratok közös olvasása és értelmezése során pallérozták az ér­
telmüket, a könyvek kezelésének képességét. így gyakorol­
ták a hitüket, ez pedig a keresztény vallásosságtól eltérően
nem hitelvek kívülről való megtanulásából állt, hanem vi­
tatkozásból. Az ilyen módon képzett fiatal férfiak rugal­
mas, könnyen továbbépíthető intellektuális bázissal rendel­
keztek. Egy analfabéta, többnyire paraszti származású ke­
resztény családnak két vagy három generációra és hosszas
alapképzésre volt szüksége, amíg néhány tagjuknak sikerült
átjutni az értelmiségi szférába. Az újonnan jöttek még né­
hány évtizedig bizonytalanságtól szenvedtek. így alakult ki
a 19. században az irigység alapú antiszemitizmus.
Wilhelm Marr, de a híres Hessen tartományi antiszemita,
Ottó Böckel szerint is a „fürge, okos izraelita” állt szemben
a „medveszerű germán rendíchececlenséggel”: egyik oldalon
a zsidók, akik „kufárkodnak a talentumaikkal”, velük
szemben pedig a keresztény németek az „erkölcsi komoly­
ságukkal”. A lusták hajlamosak arra, hogy restségüket el-
mélyültségként, alaposságként vagy bensőségességként ér­
telmezzék. Gyűlölködő akamokok lesznek, akik csoport­
ban keresnek támaszt maguknak, és mások lebecsülésével
erősítik saját gyenge önértékelésüket. Nekik kapóra jön a
fajelmélet. Ez emelte fel a lelassultakat, a tájékozatlanokat,
a lustákat és a nehézfejűeket az emberiség szellemi és lelki
csúcsaira. Itt már nem a személyes teljesítmény számított,
hanem az állítólag felsóbbrendű fajhoz való tartozás. így
 MINDEN GONOSZSÁG BELÜLRŐL JÖN 93

váltak és válnak a veszélyeztetettek, a csekély önbecsüléssel

és kisebbrendűségi érzésekkel terheltek maguk veszélyessé.
Márk evangéliuma (7,1-23) beszámol egy teológiai vitá­
ról Jézus és néhány írástudó között az ótestamentumi tisz­
tasági parancsokról. Ebben a vitában Jézus az étkezési elő­
írásokat lényegteleneknek nevezi a következő indoklással:
„Nincs semmi, ami kívülről az emberbe jutva tisztátalanná
tehetné őt, hanem ami kijön az emberből, az teszi őt tisztá­
talanná.” A tanítványok megkérték, magyarázza meg nekik
ezt a mondatot. Jézus így válaszolt: a kapzsiság, a gonosz­
ság, a csalás, az irigység, a rágalmazás és a gőg „belülről
jön”.
Ezek a nagyon is emberi gyengeségek ellehetetlenítik a
társadalmi együttélést. Lerombolják a bizalmat, szítják az
agressziót, gyanakvást keltenek, az embereket arra készte­
tik, hogy mások lealacsonyításával fokozzák saját önbecsü­
lésüket. 1933-ban a kollektív irigység alkotta a küszöböt a
gyűlölethez, így tette az irigyelt zsidókat szabad prédává, el­
vette tőlük a hagyományos vallási és jogi normák által biz­
tosított védelmet. A kilencedik és a tizedik parancsolatban
említett aljas gondolatok, ahogy Jézus mondja, „belülről
jönnek, az ember szívéből”. Rombolják az erkölcsöt, és elő­
készítik az utat a gonosz számára.
Isten békéje, amely magasabb rendű a mi eszünknél, óvja
szívünket és értelmünket Jézus Krisztus szellemében.
Ámen.
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI

így gazdagodtak a németek1

Országunkban mind a mai napig az árjásítás haszonélve­

zőit vállalkozóként, bankárokként vagy konszernek vezető­
iként képzelik el, máskor néha kisebb vagy nagyobb kor­
rupt: náci funkcionáriusként, néha pedig kollaboránsként,
akiket a megszálló hatalomnak tett mocskos szolgálatai­
kért jutalmaztak „zsidódanícotc” tulajdonnak Csak lassan

1 A szöveg első része az 1938, november 9-i pogroméjszaka emlékére

hangzott el a frankfurti Paulskirchében 2002-ben, nyomtatásban a Die
Zeit 2002. november 14-i számában jelent meg. A szöveg második része
2003. május 8-án jelent meg ugyanebben a hetilapban. A harmadik és
a negyedik rész a mű kincsrablásról szólt, először a Die Zeitben 2013.
november 12-én jelentek meg, illetve a Frankfurter Allgememe Wochen-
zeitungfian 2013. december 1-jén. Ha másként nem szerepel, a források
a szerző Hitlers Volkstaat. Raub, Rassenkrieg und nationaler Soziaiismus
(Frankfurt, 2005) című könyvében szerepelnek. (Magyarul: Hitler népál-
lama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus. Atlantisz, Budapest,
2012.)
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 95

megy át a köztudatba, hogy 1942-1943-ban Hamburgba

csak Hollandiából 45 hajórakomány, összesen 27 227 ton­
nányi „zsidó vagyon” érkezett - ezt akkoriban a bombázá­
sok meggyötörte lakosság jobb kedvre derítését szolgáló
bürokráciamentes eljárásnak gondolták.
A háború idején rendszeresen megrendezett árverések so­
rán több mint százezer hamburgi lakos szerzett holmikat a
rabolt tulajdonból. A mostanában divatos társadalmi nem
szempontjából korrekt szóhasználat szerint helyesebb len­
ne hamburgi nőkről beszélni, hiszen a férfiak a fronton vol­
tak. Egy háztartásba akkoriban legalább négy személy tar­
tozott. Ez azt jelenti, hogy minden negyedik hamburgi csa­
lád szerzett ezt-azt. Hogyan zajlott mindez, arról egy női
szemtanú így számol be: „Egyszerű háziasszonyok pompáz­
tak bundákban a Veddelen,2 kávéval és ékszerrel üzleteltek,
Hollandiából, Franciaországból származó antik bútorokat,
szőnyegeket szereztek maguknak a kikötőben...” És mindez
háború közepén.3
De hamis lenne a kép, ha csak az egyéni zsákmányszer­
zőkre koncentrálnánk, legyenek pénzéhes bankárok, vállal­
kozók vagy háziasszonyok. A lényeges kérdés az, hova lett a
kifosztott és jórészt meggyilkolt európai zsidók tulajdona.
Ha sokszor mellékutakon is, de legnagyobb részben a né­
met állam- és háborús kasszát gazdagította, és így közvetet­
ten a német adófizetőket mentesítette. Hogy ezt megért­
sük, közelről kell szemügyre vennünk a birodalmi pénz­
ügyminisztérium és a birodalmi jegybank pénz- és
valutaügyi, technikáit, amelyeket a megszállt és szövetséges
országokban is alkalmazott.

2 Hamburg egyik negyede. A város három Elba-szigeten - Veddel, Peute,

Wilhelmsburg - fekszik. (A ford.)
3 Frank Bajohr: „Arisierung” in Hamburg. Die Verdrángung derjüdischen Un-
temehmer 1933-1945. Hamburg, 1997. 331-338.
96 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

1938-ban államcsőd fenyegetett

Két nappal az 1938. november 9-i pogrom után Hermann

Göring elrendelte egymilliárd birodalmi márka megfizeté­
sét „a német zsidók jóvátétel! teljesítése” címén. A pénz­
ügyminisztérium rendelete alapján a „jóvátételt teljesítés”
az összvagyon húsz százalékának befizetését jelentette. A rá
eső összeget minden érintett zsidó adókötelesnek négy
részletben kellett az adóhatóságnak befizetnie, mégpedig
„minden külön felszólítás nélkül” 1938. december 15-ig,
1939. február 15-ig, május 15-ig és augusztus 15-ig.
A pénzügyi kormányzat ily módon összesen 1,2 milliárd
birodalmi márkát hajtott be, ezt a költségvetésben „egyéb
bevételek” címen könyvelte el. Az 1938-1939-es költségve­
tési évben adókból, vámokból, illetékekből az államkasszá­
nak összesen 20 milliárd birodalmi márka bevétele szárma­
zott - a zsidókra kirótt befizetési kötelezettség ezt hat szá­
zalékkal emelte meg.
Ha elképzeljük, hogy ma az államkincstár vezetője vagy a
pénzügyminiszter hatszázaléknyi többletbevételre tehetne
szert eladósodás vagy adóemelés nélkül, rögtön világossá
válik, mekkora könnyebbséget jelentett 1938-1939-ben az
1,2 milliárd birodalmi márkányi nem várt bevételnöve­
kedés.
Nemcsak a pénzügyi kormányzat, hanem a magánban­
kok vezetőségei is szolgáltak javaslatokkal a tömeges kisa­
játítások technikai lebonyolítására. 1938. november 28-án
az öt nagy berlini bank vezetői - a ma is létező Dresdner,
Commerz és Deutsche Bank mellett idetartozott még a
Reichskreditgesellschaft és a Berliner Handelsgesellschaft -
a birodalmi pénzügyminisztériumban megtárgyalták a
„zsidótörvények következtében létrejött helyzet” következ­
ményeit. Ott értesültek a politikai döntésről „az összes in­
gatlan- és értékpapírvagyon zsidó kézből állami, később
esetleg magánkézbe való juttatásáról”. A „jóvátételi teljesí­
tésben kívül még további hatmilliárd birodalmi márka
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 97

megszerzését tűzték ki célul, tehát az állatni gazdagodás ál­

landósítását a következő évekre.
Hogy eleget tudjanak tenni a kötelező beszolgáltatásnak,
az érintetteknek értékpapírokat, ékszereket és ingatlanokat
kellett eladniuk. Ez viszont idegessé tette a bankárokat,
akik féltek a részvények „elsietett és dilettáns módon végre­
hajtott eladásától”, a „részvénypiac összeomlásának” veszé­
lyétől. Akkori fogalmak szerint „óriási részvénycsomagról”
volt szó 1,5 milliárd birodalmi márka értékben. A bankárok
ezért azt javasolták, hogy a részvénycsomagokat „lassan és
a piac megfelelő kezelése” mellett adják el, azzal a korláto­
zással, hogy „ne kényszerítsék a bankokat árfolyamkocká­
zatra”. A technikai lebonyolításra azt javasolták, hogy „azo­
kat a helyeket, ahova pillanatnyilag ki. vannak helyezve, be
kell zárni a birodalmi pénzügyminisztérium érdekében, és
aztán a tőkepiac állapotának megfelelő módon szak­
szerűen és kíméletesen el kell őket idegeníteni a birodalom
javára”.
De Hitler állama csődben volt. A birodalmi jegybank
igazgatósága már régóta óvott az „állami kiadások korlát­
lan felduzzasztásától”, amely „az adóprés rendkívüli meg­
szorítása ellenére az államot a pénzügyi összeomlás hatá­
rára sodorja”. A bankárok felajánlották, hogy „a pénzügyi
kormányzat javára megfelelő hitelt biztosítanak a beérkező
(zsidó) részvényekre”. Ennek a hitelnek a feltételeiről,
mondták a bankárok, „könnyen meg lehet egyezni”. így is
történt.
A német nagybankok vezetői ebben az esetben nem rab­
lókként, hanem cinkosokként cselekedtek, olyan tevékeny
szervezótársakként, akik elősegítették a hatékony kisajátí­
tást. Orgazdaként is tevékenykedtek. Készpénzzé tették az
elrabolt javakat. Az ügyfelek becsapásáért a Deutsche Bank
például fél százalék eladási províziót számított fel, beleértve
az átírás költségét is - zsidó betéteseik pénzéből. Az átme­
netileg államosított értékpapírokkal folytatott kereskedés
fellendítette az üzletet, és lehetővé tette a privilegizáltak
98 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

számára a hozzáférést. A pénz legnagyobb része egyébként

a német államkasszába folyt be, és így csökkentette a közös­
ség terheit. Ugyanez volt a helyzet az életbiztosításokkal,
ezekben az esetekben a megállapított visszafizetési értéket
a birodalmi kincstárba utalták vissza.

Rablóhadjáratok a leigázott Európában

A németek a leigázott és függő országokban a zsidókat

diszkrétebb módszerekkel fosztották ki - szintén a birodal­
mi kincstár javára Aki meg akarja érteni, hogyan történt
mindez, fel kell idéznie a német háborús finanszírozás
technikáját.
Az első világháborút Németországban 84 százalékban
hadikölcsönökből finanszírozták, és csak 16 százalékban
adókból és illetékből. A több mint négyszer drágább máso­
dik világháború esetében kezdettől törekedtek egy lényege­
sen jobb megoldásra, az úgynevezett aranyfedezeti kvótára,
amely 50 százalékos állami bevétek és 50 százalékos hitel­
felvételt tűzött ki célul. így akarták elfelejtetni az 1914 és
1918 között végbement száz százalékos háborús inflációt,
valamint az 1923-as hiperinflációt. A vállalt aranyfedezeti
kvótát a német pénzügyi kormányzat 1944 közepéig többé-
kevésbé be tudta tartani.
De hogyan is? Körülbelül az állami bevétel felét a meg­
szállt és függőségben levő országoknak kellett előteremte­
niük. A berlini pénzügyesek óriási hozzájárulásokat köve­
teltek meg tőlük, mértéktelen megszállási költségtérítést,
hiteleket, sőt hadikölcsönök jegyzését is. Összesen mintegy
100-120 milliárd birodalmi márkáról lehetett szó. A német
katonák zsoldjukat mindig az érintett ország pénznemé­
ben kapták, ezt az adott államnak kellett teljes egészében
előteremtenie. Ugyanígy finanszíroztatták a hadsereg szá­
mára szükséges szolgáltatásokat, nyersanyagot, anyagot és
élelmiszert, valamint a Németországba való szállításokat.
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 99

Ez áthelyezte a háborúkra jellemző inflációs nyomást Né­

metországról a megszállt európai országokra. így a német
megszálló hatóságoknak és a kollaboráló kormányoknak el
kellett ugyan fogadniuk egy ellenőrzött leértékelést, de
megmenekültek a száguldó inflációtól. Egy ilyen ugyanis,
ez minden érdekelt számára világos volt, aláaknázta volna a
megszállás rendjét, és lehetetlenné tette volna a szisztema­
tikus fosztogatást.
A háborús pénzpolitikának ezen a pontján került be a
képbe - a legszigorúbb titoktartás mellett - az európai zsi­
dók vagyona. Nézzük először Szerbia katonai megszállási
övezetét. Itt a németek már 1942. május elején minden kéz­
re keríthető zsidót meggyilkoltak, így korán felmerült a
hátrahagyott vagyon teljes hasznosításának kérdése. Bár a
gazdátlan anyagi javak már számos érdeklődőt gazdagabbá
tettek, különösen a nyugati Bánátban élő németek köréből,
a belgrádi zsidók vagyona még több mint 80 százalékban
érintetlen volt. Göring némi tanakodás után 1942. június
25-én bejelentette: „A szerbiai zsidó vagyont Szerbia hasz­
nára kell fordítani.” Ezzel azt kívánta elérni, hogy „pénz­
ügyi segítséget kapjon a megszállási költségek által amúgy
is erősen igénybe vett szerbiai államháztartás”. A kollabo-
ráns szerb kormány meghozta az ehhez szükséges törvényt.
1942 nyarán a megszállás havi költsége 500 millió dinárt
tett ki; az egész szerbiai zsidó vagyont 3-4 milliárd dinárra
becsülték. Ez az Összeg elég volt ahhoz, hogy jó fél évre fe­
dezze a megszállás költségeit, vagy hosszabb időre enyhítse
a szerb valutára nehezedő inflációs nyomást. Gyakorlatilag
a német megszálló hatalom a kisajátításokból származó
összeget a birodalmi kormány utasítására először a szerbiai
államháztartásba juttatta, onnan pedig - egy olyan pénzfo­
lyammal együtt, amelyet főleg a pénznyomtatás táplált -
a megszállók kasszájába.
Hasonló történt két évvel később Magyarországon is.
A németek 1944. március 19-én szállták meg az addig szö­
vetséges államot és segítettek hatalomra egy régi-új kolla-
100 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

boráns kormányt. Áprilisban a magyar hatóságok tökélete­

sen kifosztották az ország 700 000 zsidó lakosát, közülük
430 000-et májusban és júniusban nagy sietséggel Ausch­
witzba deportáltak. A németek által eleinte követelt meg­
szállási költségek a Magyarország háborús részvétele miatt
amúgy is erősen felpumpált költségvetés 75 százalékát tet­
ték ki. 1944. május 31-én a birodalmi gazdasági minisztéri­
um illetékes tisztviselője ezt nyilatkozta a megszállási költ­
ségek kérdésében: „A magyarországi zsidókkal kapcsolatos
törvényeket időközben tökéletesítették. A kormány azzal
számol, hogy azokat a nagy pénzügyi erőfeszítéseket, ame­
lyek szükségessé váltak a közös háborús részvétel miatt, zö­
mében zsidó vagyonból lehet fedezni. Az összegnek a nem­
zeti vagyon minimálisan egyharmadát kell kitennie.”
A zsidók kifosztásáért felelős magyar tisztviselő4 az álla­
mi jövedelmek behajtásában tapasztalt ember volt, az álla­
mi szeszmonopólium hivatalának korábbi vezetője. Tevé­
kenységének célját úgy határozta meg, hogy „a lefoglalt
zsidó vagyont a háborús költségek fedezésére és a bomba­
károk elhárítására kell felhasználni”. A Neue Zürcher Zeitung
1944. augusztus 3-án megjelent számában elemezte a ma­
gyar pénzügyi helyzetet: „a zsidó cégek árjásítása során
készpénzben kell azonnal kifizetni a hatóságilag megállapí­
tott árat, ez azt bizonyítja, hogy ennek az akciónak a né­
metországihoz hasonlóan államháztartási jelentősége van -
a háborús költségek részleges fedezése értelmében”.
Harmadik példaként álljon itt az 1941 nyara óta meg­
szállt Görögország esete. 1942 őszén elszabadult az inflá­
ció. Ebben a helyzetben nevezett ki Hitler egy különmegbí-
zottat, akinek kezdettől a Külügyi Hivatal zsidóügyi refe­
rense állt a szolgálatára. Eberhard von Thadden 1943

4 Turvölgyi Albert 1944. július 23-án lett a Zsidók Anyagi és Vagyonjogi

Ügyeinek Megoldására Kinevezett Kormánybiztosi Hivatal vezetője.
(A ford.)
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 10Í

februárjáig vett részt az észak-görögországi zsidók deportá­

lásának előkészítésében, ami csaknem kizárólag Thesszalo-
niké 50 000 zsidó polgárát jelentette. Von Thadden útikölt­
ség-elszámolásában athéni repülőútja okaként ezt jelölte
meg: „A Führer különleges megbízása a görögországi gaz­
dasági viszonyok stabilizálása tárgyában.”

Háborús terhek, melyeket a zsidók aranyával

egyenlítettek ki

Ott ebben az időben a drachma mellett egy második valuta

nyert polgárjogot - az arany. Erre a németeknek is szüksé­
gük volt. A zsidó közösséghez és magánszemélyekhez inté­
zett aranyköveteléseiket „a görög valuta megszilárdítása ér­
dekében” indoklással vezették be. A túlélők elbeszéléseiből
tudjuk, hogyan kényszerítette Max Mértén, Thesszaloniké
német katonai parancsnoka a megfélemlített és megalázott
zsidókat hamis ígéretekkel újra meg újra fizetésre, miköz­
ben gúnyosan üvöltötte: „Aranyaid a tarifa!” 1943 márciu­
sában, néhány nappal Auschwitzba deportálásuk előtt az
áldozatokat Thesszaloniké pályaudvara mellett egy kis át­
meneti gettóba szállították: „Itt mindent le kellett adniuk,
ékszereket és minden aranytárgyat.”
Eichmann munkatársai kémkedés és kínzás segítségével
kényszerítették a védtelen zsidókat, hogy árulják el ékszere­
ik és aranyuk rejtekhelyét. így „telt meg Ali baba minden
kincsével a Veliszariosz utca kincseskamrája” - ahogy Mi-
chael Molho görög zsidó krónikás beszámol róla: „Az asz­
talokon szép rendben és külön kupacokban feküdtek a kü­
lönböző színezetű és nagyságú gyémánt- és drágakő
gyűrűk, -brossok, -medalionok, karperecek, aranyláncok,
jegygyűrűk, mindenfele formájú órák, kép és évszám sze­
rint válogatva az érmék, amerikai és kanadai dollár, font­
sterling, svájci frank seb. A földön gyűltek a vázák, a kínai
porcelánedények, a ritkaságok és hatalmas halomban a sző­
102 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

nyegek. Ebben a helyiségben viszonylag kis helyre összezsú­

folva olyan bőségben voltak a kincsek, hogy azt még egy
Alexandra Dumas túláradó képzelete sem lett volna képes
visszatükrözni Monté Christójának a szemében.”5 Csak
aranyban a németek Thesszalonikében megbízható becslé­
sek szerint 1946-ban „több mint tizenkét tonnányi ciszta
aranyat” zsákmányoltak. Aranyért dúlták fel az építési terü­
letté átalakított ősi zsidó temetőket is.
A németek hatékonyan fektették be a rablóit aranyat.
A görög pénzügyi kormányzat tudtával és megbízható gö­
rög brókerek segítségével a tőzsdén fektették be. Amikor
1943 júliusában-augusztusában kezdett kifogyni a tarta­
lék, újra meredeken emelkedett az infláció. A németek a
megszállás utolsó évében még további nyolc tonna aranyat
szállítottak Görögországba a valuta stabilizálása érdeké­
ben. Ezt az aranyat egész Európából rabolták el, nem kizá­
rólag zsidóktól, de tőlük is. De a görögországi szállítmány
is bizonyítja, mennyire fontos volt ez az eszköz a napi há­
borús kiadások fedezésére. „Az aranyeladás előnye - foglal­
ta össze Hitler görögországi megbízottja - a bankjegy­
nyomdák tehermentesítésében áll, így a hadsereg igényeit
közvetlenül arannyal lehet kielégíteni papírpénz helyett.”
1942 októberében a román zsidóknál; le kellett adniuk
az államkincstárnál; aranyukat, ezüstjüket, ékszereiket és
értéktárgyaikat a Németországgal szövetséges állam valutá­
jának stabilizálása érdekében. Ezzel nyilvánvalóan csak két-
három hónapnyi időt lehetett áthidalni. Ennek következté­
ben a két külügyminiszter, Ribbentrop és Antonescu 1943.
január 11-én a Führer főhadiszállásán aláírtak egy titkos
egyezményt, melynek értelmében a Birodalmi Bank rabloct
állományából 30 tonna aranyat adtak át a Román Nemzeti

s Az idézetek forrása: Götz Aly: Hitler népállama, Rablás, faji háború és nem­
zeti szocializmus. A fordító megnevezése nélkül. Atlantisz, Budapest,
2012. 323. (Afbrd.)
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 103

Banknak, hogy megerősítsék a romániai valutát „a német

érdekek alapján bekövetkező jövőbeni bankjegykibocsátás”
elősegítésére - Romániának tekintélyes háborús költségté­
rítést kellett Németországnak fizetnie, gabonát és kőolajat
szállítania, továbbá a saját hadseregét finanszíroznia, amely
a Wehrmachttal együtt háborúzott a Szovjetunióval. Szlo­
vákiában a nemzeti bank úgy stabilizálta a valutát, hogy
drágaköveket és igazgyöngyöt bocsátott áruba. Ezeket első­
sorban Németországból szállították oda és hollandiai zsi­
dók vagyonából származtak.
A kirabolt és meggyilkolt európai zsidók vagyonának
túlnyomó része nem svájci vagy német bankok pincéiben
tűnt el, nem monopolhelyzetben levő német urak bank­
számláin landolt. Arról van szó, hogy Németország a máso­
dik világháborúban példátlan hadisarcuniót terjesztett ki
Európára. A bevételi oldal biztos pontjaként vetették be a
kifosztott zsidók vagyonát: Magyarországon a zsidó tulaj­
don a megszállási költség csaknem 100 százalékát ellenté­
telezte, más országokban csak öt, tíz vagy húsz százalékát -
a kisajátítások értéke mindenképpen fedezte a teher jó ré­
szét, fékezte az inflációt.
A pénz jelentős része zsoldként vagy birodalmimárka-ku-
ponként katonák zsebébe vándorolt, ezt aztán a katonák
vagy magukkal vitték, vagy a családjuknak küldték, és az­
után hazai pénzre váltották be. Ebből vásároltak élelmi­
szert, amelyekből több millió tábori postai csomagot töl­
töttek meg, cipőket, selyemsálakat és ékszereket, melyeket
a barátnőiknek vagy a feleségeiknek küldtek. Ebből vásárol­
tak dohányt, pálinkát, műkincseket, könyveket vagy fizet­
ték a bordélylátogatásokat. Ezeknek a pénzeknek tetemes
része - más pénzmozgásokkal összemosódva - az európai
zsidók pénzzé tett értéktárgyaiból, szerény tulajdo- naik-
ból, vagy mindennapi tárgyaikból származott. Hogy ho­
gyan is történt mindez, egy később híressé vált katona leve­
lei alapján mutatjuk meg.
104 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Heinrich Böll közlegény a vásárlás mámorában

A háború elején a frissen behívott éhező egyetemista, Hein­

rich Böll azt sem tudta, mihez kezdjen „a huszonöt márkás
fantasztikus zsoldjával”. A fiatalember a zsoldot tíznapon­
ként kapta meg zsebpénzként, teljes ellátás mellett, és nem­
sokára ezt a - természetesen adómentes - összeget jelentő­
sen megemelték. Egy birodalmi márka, a mai árakon szá­
molva, körülbelül tíz euró vásárlóértékének felel meg.
A házasságkötés után Annemarie, a feleség családi támoga­
tást kapott. A második világháborúban a német katonákat
kétszer olyan jói fizették, mint az amerikaiakat vagy a bri­
teket; a behívott katonák családjai számára folyósított bér­
pótlékok is jóval túlszárnyalták a nyugati szövetséges kato­
nacsaládoknak kifizetett összegeket.
Alighogy bevonult, Böll Rotterdamban szert tett fél font
kávéra „mindössze ötven pfennigért”, és tábori postával ha­
zaküldte a szeretteinek. „Anya kávéval kapcsolatos remény­
ségeit illetően igen sötéten látok - írta valamivel később a
csatorna francia partvidékéről, majd így folytatta: - Küldjé­
tek el, kérlek, ami pénzetek van; így talán sikerül ráerősíte­
nem a kávékeresésre; nyugodtan lehet német is, át fogom
váltani itt a kantinban,” Hivatalosan minden német katona
a zsoldja mellett havonta 100 márkát utaltathatott át ma­
gának, karácsonykor 200-at. Nem hivatalosan mindenki
annyi pénzt hozhatott magával és küldethetett magának,
amennyit akart. 1940 őszén a Birodalmi Bank igazgatósága
azt jelentette az Aachentől nyugatra fekvő herzogenrathi
vasútállomás pénzváltó irodájáról, hogy a pénztárt rendkí­
vül megterhelik „a katonasághoz tartozó átutazók”; a hiva­
talnokok „azt az utasítást kapták, hogy minden összeget
váltsanak át”.
„Még gyorsan becsomagolom a vajat és a szappant (négy
nagy darab), hogy a déli postával el tudjam küldeni” - írta
Böll haza. Majd a hivatalosan tiltott, rejtett pénzkülde­
ményre vonatkozó szokásos kérés következik („...legjobb
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 105

egy jól bebugyolált süteményes csomagban”), néhány nap­

pal később pedig az aktuális időközi egyenleg: „Tegnap
megint küldtem egy font vajat, most összesen négy vajcso­
mag van úton, és egy csomag egy 400 grammos óriási szap­
pannal anyának névnapra. Most ugyan 40 márka adóssá­
gom van, de várom a csomagot a meglepetésekkel.” Ez nem
váratott sokáig magára: „Megkaptam a » Barbara Neder«-
könyvet (egy lelki épülésre szolgáló könyvecskét) a mellék­
letekkel. Ez most összesen 60 márka (10 tőled, 50 a szülők­
től). Ha folyamatosan szervezitek az utánpótlást, ahogy
most, nem szalasztók el semmit a feketepiac nagyszerű dol­
gaiból.”
Hider úgy ünnepelte a Wehrmachtot, mint „a legtermé­
szetesebb közvetítőapparátust, amely akkor működik, ha
minden katona küld valamit feleségének és gyerekeinek”.
1943-ban Raeder főtengernagy lelkére kötötte: „Ha a kato­
na magával hoz valamit a keleti frontról, ez 250 OOO-tól
300 000-ig terjedő csomag, ez olyan adomány, amely nagy­
ban szolgálja a haza javát.” Ha egy-egy tiszt és vámhivatal­
nok szembehelyezkedett a gátlástalan felvásárlással, Hitler
dühbe gurulva állt ki az egészséges katonaösztön mellett:
„Most barbár leszek. Mit hozhat magával az ember Kelet­
ről? Műkincseket? Az nincs! Tehát csak egy kis zabáinivaló
marad! Nem történhet jobb, mint hogy ezt megkapja a ka­
tona családja a hazában.”
A kölni Böll család tehát megkapta a süteményescsomag­
ba vagy könyvekbe rejtett birodalmi márkákért, a jóindula­
túan eltűrt csempészett pénzért Franciaországból a kávét és
a többi „szép holmit”. Ezzel egyidejűleg a birodalmi pénz­
ügyminiszter a még az áhított árukért kifizetett pénzt is
pódólagos bevételként könyvelte el, mivel minden birodal­
mi márka, amelyet a katonák helyi pénzre váltottak át, a né­
met államkasszába folyt. Végső soron az egész tranzakciót
a megszállt ország jegybankja fizette, az egész népgazdaság
kárára.
106 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Az eljárás egyszerű volt: Németországban a felelősök szi­

gorú, de igazságosnak érzett kiosztó rendszert működtet­
tek az árak rögzítésével. A csempészést drákói szigorral
büntették. De külföldön a német katonák meggazdagod­
hattak, ott az volt a szabály, hogy a belföldi fölös vásárló­
erőt, amelyet előzőleg helyi pénznemre váltották, szó szerint
levajazzák. 1940 és 1944 között a háborús infláció Francia­
országban 160, Németországban mindössze 6 százalék volt.
1943 júniusában a hadsereg pénzügyi vezetőinek kimutatá­
sai szerint Párizsban a megszállással járó költségek 25 szá­
zaléka ilyen bevásárlásokban realizálódott. A német kato­
nák üresre vásárolták az európai országok üzleteit, nem vé­
letlenül hívták őket doryphoresnek, krumplibogárnak.
A keleti terület birodalmi parancsnokságának megfigye­
lése szerint a katonák és a megszállással kapcsolatos felada­
tokat intéző hivatalnokok még a Baltikumba is jelentős
mennyiségű pénzt vittek be, amit átváltottak a helyi valutá­
ra, hogy azután a „felvásárolt árukat kivigyék az országha­
tárokon túlra”. 1942 májusában a keleti fronton harcoló
katonák a szokásos két kilós tábori csomagokon kívül fel­
adhattak a családjuknak egy 20 kilós csomagot is. Ennek
hivatalos indoklása az volt, hogy „megszabadítsa a csapatot
a fölösleges terhektől”. Emellett a hadsereg vezetése súlyt
fektetett annak „megelőzésére, hogy a vámhatóság az ott­
honiaknál vizsgálatokat folytasson”. Az illetékes táború
postahivatal statisztikája szerint a 18. hadsereg katonái
még 1943 januárjában, februárjában és márciusában, az év
legzordabb időszakában is képesek voltak több mint há­
rommillió tábori csomagot hazaküldeni a leningrádi front­
ról - tele zsákmányolt, fillérekért szerzett dolgokkal és fö­
lös élelmiszeradagokkal.
1943 októberében Böllt Franciaországból a Krímbe vezé­
nyelték; onnan azért jöttek a katonák a franciaországi szál­
lásokra, hogy „a túlélt fáradalmakért cserébe egy kicsit kel­
lemesebb életben legyen részük”. Böll még egyszer, „utolsó
alkalommal a »douce Francé* előtt hódolva vajat” küldött
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 107

haza. A legsúlyosabb harcok közepette könnyű, és az életét

valószínűleg megmentő fejsérülést szenvedett. Az odesszai
katonai kórházban kötött ki („a bazárban megvehetsz min­
dent, amit akarsz...”), majd lábadozóként áthelyezték a ke­
let-galíciai Stanislauba. Azonnal küldött egy szappant tar­
talmazó csomagot. Röviddel az otthoni szabadsága előtt
ezt írta: „Azon gondolkozom, mi szépet vihetnék neked in­
nen. Álmom a rövid szárú csizmáról, ezekről a tényleg csi­
nos és meleg lengyel női csizmácskákról szertefoszlott,
mert túl magasak az árak.”

A közösségalkotó rablás mint állami princípium

A második világháborúban Németország a megszállott eu­

rópai országokra orbitális megszállási és hozzájárulási költ­
ségeket, valamint kötelező hiteleket rótt ki, amelyek az
érintett országok utolsó békeévi háztartását rendszeresen
több mint 100, a végén 200 százalékkal meghaladták. A meg­
szállási költségek követelése a hágai egyezmény a szárazföl­
di háború törvényeiről és szokásairól alapján megengedett
dolog, de nagysága távolról sem felelt meg a viszonosság
törvényben rögzített elvének. Ehhez jöttek még Németor­
szág szövetségeseinek támogatásai, amelyeket „háborús
költséghozzájárulás”-nak neveztek. Ezek a bevételek képez­
ték egy szakember örömteljes megállapítása szerint a né­
met háborús finanszírozás „tulajdonképpeni dinamikus
faktorját. Valójában majd felét tették ki a szokásos biro­
dalmi bevételnek.
A német adóbevételek jó része amúgy is külföldről szár­
mazott Németországban a szovjet és lengyel kényszermun­
kások, akik számára a vállalatoknak a szokásos tarifa sze­
rinti bért kellett fizetniük, a szokásos bérre rakódó adónak
több mint a dupláját fizették. A 100 százalékos adótöbblet
mellett őket kivétel nélkül a legrosszabb adókategóriába
osztották be. A társadalombiztosításnak is dupla összeget
108 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

fizettek, így stabilizálták a híres német szolidaritási rend­

szert. Ami ezeknek az adóknak, társadalombiztosítási hoz­
zájárulásoknak és a szállásért fizetett összegeknek a levoná­
sa után a táborban élő úgynevezett keleti munkásoknak a
zsebében megmaradt, az a számukra kötelezővé tett takaré­
kossági betét útján szintén a német birodalom fő kasszájá­
ban tűnt el. Nehéz lenne kiszámítani, milyen magas profi­
tot ért el a Daimler-Benz vagy a Krupp egy kényszermunká­
son, de az tény, hogy a németek összességében a bérek 70
százalékát kisajátították.
Hitler ilyen módon óvta a kis adófizetőket, és juttatott az
„árja” rászorulóknak még a háború alatt is szociális jótéte­
ményeket. 1941 novemberében mesés 15 százalékkal emel­
te fel a nyugdíjakat, alaposan megjavította a várományossá­
gi szabályozást, és azokat a nyugdíjasokat, akik betegség
esetén legnagyobb részben a közgyógyellátásra voltak utal­
va, havi egy márka befizetéssel felvették a betegbiztosítási
körbe. Az olyan emberek, mint Heinrich Böll, német mun­
kások, alacsony és közepes beosztású alkalmazottak és
hivatalnokok 1945. május 8-ig egy mérsékelt dohány- és al-
koholadó-emeléstől eltekintve - ellentétben a hasonló hely­
zetű britekkel - nem fizettek hadiadót. A közönséges né­
met úszott a pénzben, és minden erejével azon volt, hogy
ezt a pénzt Európa megszállott országaiban költse, illetve
költéssé el.
1943 augusztusában a megszállott Franciaországban a
magánjellegű bevásárlások végösszege 125 milliárd birodal­
mi márkát tett ki, ez mai pénzben lényegesen több lenne,
mint egymilliárd euró. A bevásárlások fokozták az inflációt,
megzavarták a megszállás rendjét és aláásták az addig
túrhetőnek nevezhető népgazdasági stabilitást. A közvetlen
illetékesek már kezdettől újra meg újra megpróbálták a tá­
bori csomagok áradását korlátozni és a német katonákat
alávetni a vám- és devizaügyi vizsgálatoknak. A határon
szolgálatot teljesítő hivatalnokok az efféle vizsgálatokat
„fölöttébb kényesnek” tartották. „Kellemetlen incidensek­
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 109

hez”, „ellenszegüléshez és sértegetésekhez” vezettek, az

áruk alkalmanként megtörténő elkobzása pedig „a csapa­
toknál általános elkeseredettséget” szült.
Ennek következtében oldotta fel Göring 1940 októberé­
ben az érvényes, bár lazán alkalmazott vásárlási korlátozá­
sokat. Úgy tartotta, „nem érdemelnek figyelmet a megszállt
területek kiárusítására vonatkozó, többek által kinyilvání­
tott aggodalmak”. Egyúttal elítélte a „bevásárlást és postai
küldeményeket korlátozó szabályozásokat", mondván,
ezek „lélektanilag tarthatatlanok”. Helyette rendeletbe
adta, hogy a német katonák „az ellenséges országban any-
nyit vásárolhassanak, amennyit meg tudnak fizetni, ugyan­
olyan módon és ugyanazokkal a megszorításokkal, mint az
ott lakók”. A „szőrmére, ékszerre, szőnyegre, selyemkelmére
és luxustárgyra vonatkozó vásárlási tilalmat” Göring
„azonnal” megszüntetendőnek ítélte, hasonlóképpen a
frontról hazaküldött tábori postacsomagok számának ad­
digi korlátozását.
Ezzel kapcsolatban fogalmazta meg Göring azt is, ami
hamarosan „cipekedési rendelet"6 néven vált ismertté:
„A szabadságon levők stb. által vásárolt tárgyak elvitelére
vonatkozó megszorításokat alapvetően hatályon kívül kell
helyezni. A katona vihesse magával, amit magával tud vin­
ni, és amit személyes használatra vagy hozzátartozóinak
szán.” A hadsereg részéről Wagner vezérlő hadbiztos, Brau-
chitsch vezértábomagy és Reinecke altábornagy hagyták
jóvá a cipekedési rendeletét. Böll egy kölni látogatásáról ezt
írta Annemarie-nak: „Van egy fél disznóm a számotokra.”
Nemsokára elsimultak a véleménykülönbségek arról,
hogy mit jelent az a megfogalmazás: „amit a katona magá­
val tud vinni”. A német hadsereg parancsnokságának hiva­
talos értelmezése szerint a katona „csak annyi csomagot vi­
het magával, amennyit heveder vagy szállítóeszközök nél-

s Az eredetiben: Scblepperlass. (A Ford.)

110 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

kül a két kezében elbír”. Ez sértette a Birodalmi Gazdasági

Minisztérium vámigazgatásért felelős hivatalnokainak az
igazságérzetét. A vámhivatali gyakorlatot érintő útmutató­
juk szerint a „személyes csomagként engedélyezett áru­
mennyiség nem változhat a beutazó személy fizikai ereje
szerint”, hanem egy „körülbelüli, általános érvényű, az
egyes utazók teherbírásától független mércéket” kell alkal­
mazni.
Amikor a kérdés, hogy „Mennyit bír magával vinni az
egyén?” végül a Birodalmi Vámközlönyben is megjelent, a
politikai vezetés ismét beavatkozott Fritz Reinhardc pénz­
ügyi államtitkár 1943-ban küldött egy - az érvényes előírá­
sokkal szöges ellentétben álló - ukázt a birodalom vámha­
tóságainak, amelyet nyilvánvalóan Hitler egy rendreutasítá­
sának a hatására fogalmazott: „A Wehrmacht kötelékébe
tartozó igenis használhat hevedert és szállítóeszközöket.
A határ átlépésekor nem köteles felvenni a »katonai tar­
tást*.” A katonákat és a katonák csomagjait „a lehető leg­
nagyvonalúbban” kell kezelni, főleg pedig „el kell tekinteni
minden olyan élelmiszercsomag lefoglalásától, amelyet a
katonák magukkal visznek. Azok a vám- és pénzügyőrségi
főparancsnokok” - fűzte hozzá Reinhardt fenyegetően
„akiknek a körzetében a beosztottak bármiképpen megsér­
tik ezt a tilalmat, azt kockáztatják a jövőben, hogy közvet­
lenül a Führer vonja őket felelősségre”.
A csekély értékű dolgokkal űzött tömeges rablás lényege­
sen csökkentette Németországban az ínséget. Érzékelhető
módon elősegítette a kapcsolatot a front és az otthon kö­
zött. A más népek kárára történő, jól kitervelt egyéni meg­
gazdagodás létrehozta a központi gondoskodás érzetét, a
kis boldogságét háború idején. így alakult ki a tömegekben
legalább passzív lojalitás. A diktatúrának nem is volt szük­
sége többre a politikai működőképességhez.
A háború után az európai országok nemzeti bankjaiban
és pénzügyminisztériumaiban dolgozó érintett hivatalno­
kok elhallgatták ismereteiket a kisajátított értékek átalaku­
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 111

lásáról. A túlélő áldozatok és ügyvédeik nem látták át a

rendszert. Ezért kapták a külföldi igénylők a német jóváté­
tel! bíróságoktól rendszeresen az így megfogalmazott eluta­
sító választ: nem a német megszállók, hanem a megszállt
vagy szövetséges országok nemzeti kormányai vagy hivata­
lai intézték a zsidó vagyonok kisajátítását. Az értékeket te­
hát nem vitték külföldre, különösen nem Németországba.
Ilyen alapon tömegesen születtek az elutasító határozatok
a német bíróságok állítólagos illetéktelenségére hivatkozva.
Valójában úgy állt a helyzet, ahogy a külügyminisztéri­
um belgrádi képviselője 1942 nyarán leírta a pénzmosás ál­
lamilag szervezett formáját: „A szerbiai zsidók vagyonát
Szerbia javára kell beszolgáltatni, mivel a birodalom javára
való beszolgáltatás ellentétes lenne a hágai háborús egyez­
ménnyel. Az összeg közvetett módon azonban minket il­
let...” „Min” a(z árja) németeket kell érteni. A kisajátítások
csökkentették a háborús költségeket. Javították Németor­
szágban a hangulatot és erősítették a tömegek bizalmát az
állami vezetésben.
A megszállt Európában a zsidók tulajdonát majd min­
den német ember javára társadalmasították. A végén min­
den katona ennek egy részét megtalálta a pénztárcájában,
minden német családnak jutott - részben ebből fizetett -
étel a tányérjára, ruhanemű a szekrényébe. A csecsemőtől az
aggastyánig, a politikával nem foglalkozótól a lelkes náciig
mindenki profitált az európai zsidók meggyilkolásának ne­
hezen észrevehető formáiból.

Hitler rabló műkereskedői

A háború utolsó két évében Hildebrand Gurlitt mindenféle

műkincset vásárolt a Hitler által Linzbe tervezett múzeum
számára. Járt bevásárló körúton Hollandiában, Belgium­
ban és Franciaországban is. Összesen 9,2 millió birodalmi
márkát adott ki nagy hatalmú megbízója nevében. Egyes
112 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

darabokért fizetett akár akkoriban horribilisnak számító

40 000, 100 000 vagy 200 000 márkát is. Azok között a ké­
pek között, amelyeket 2012-ben Münchenben Gurlitt Cor-
nelius nevű fiánál, lefoglaltak, valamint 2014-ben Salzburg­
ban megtaláltak, jó néhányat a német megszállás alatt levő
országokban szereztek.
Formálisan Gurlitt fizetett a vásárlásaiért. De nem biro­
dalmi márkában, hanem - mint a hasonló „vásárlások” ese­
tében - a mindenkori ország pénznemében, tehát francia,
belga frankban vagy holland guidenben. Valójában tehát
Gurlitt és más államközeli műkereskedők ügyesen álcázott
rablást hajtottak végre. A műkincseket kisajátították és
olyan pénzzel fizettek érte, amely nem volt az övék, és a
megbízóiké sem. Minden egyes európai vásárlással megsér­
tették a Németország számára kötelező, bár a birodalmi
bank számára „túlságosan szűknek” érzett hágai háborús
egyezményt.
Gurlitt esetében nem tudom források alapján részletesen
dokumentálni, de az biztos, hogy Franciaországban vásá­
rolt mind a német vezetés megbízásából, mind saját részére.
Hasonló esetek analógiájára az eljárás elég pontosan re­
konstruálható. A kiválasztott műkereskedők (minden
egyéb áru felvásárlóihoz hasonlóan) bizonyos összeget kap­
tak a megbízóiktól birodalmi márkában, ezt azután jóváír­
ták számukra a megszállt ország Birodalmi Hitelpénztá­
ránál.
A Birodalmi Hitelpénztárak a Német Birodalmi Bank he­
lyi képviseletei voltak. Céljuk a leigázott országok pénzügyi
és gazdasági kifosztása volt. A Birodalmi Bank ügyvezető
igazgatóhelyettese, Emil Puhl a belső forgalomra vonatkoz­
tatva a saját kasszák által nemzeti valutákban kiadott ban­
kókat „pénz formába öltöztetett rekvirálásí jegyeknek” ne­
vezte.
Példáim a párizsi Birodalmi Hitelpénztár bizonylatain
alapulnak, ahol naponta százezer vagy millió birodalmi
márka értékben váltották át helyi pénzre a „Az A I külön-
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 113

számla terhére” feliratú jegyeket, azután kifizették a meg­

nevezett átvevőnek.7 Az akkoriban nagyon buzgó münche­
ni műkereskedő, Walter Bornheim esetében 1941. május
2-án született a birodalmi pénzügyminiszternek ez a bizal­
mas levele: „A birodalmi pénzügyminiszter úr az alábbi cég
számára engedélyezte a következő összeg befizetését az »ÁI-
talános Árukereskedelmi Társaság Berlin* folyószámlájára
a Birodalmi Banknál az összeg ellenértékének Franciaor­
szágban francia frankban történő kifizetése céljából.”
750 000 birodalmi márkáról volt szó, és a Birodalmi Hitel­
pénztárral közölték: „a kedvezményezett neve: Walter
Bornheim, Párizs”. Ő Gurlitt, Hans Wendland, Kari Ha-
bersrock, Maria Almas-Dietrich és Gustav Rochlítz mellett
az akkori Németország vezető műkincsbeszerzői közé tar­
tozott.
De hogyan is működött az AI különszámla? Kizárólag a
mindenkori megszállt ország megszállási költségszámlájá­
ról töltötték fel. Alig váltották át a példában szereplő fest­
mények és más műkincsek megvásárlására szolgáló 750 000
birodalmi márkát frankra, a Birodalmi Hitelpénztár tisztvi­
selői ezt az összeget nem a megszállt ország számára írták
jóvá, hanem a Német Birodalom államháztartása számára,
mégpedig a XVII. Egyedi terv XVII. fejezete alapján. Ahogy
a Bomheim-ügyben született 1941. május 2-i tipikus írásban
áll, ezt az összeget „felhasználási cél: »francia frank eladása
a Franciaország által beszolgáltatott megszállási költség­
számláról (A I különszámla)* államháztartási bevételként
kell elkönyvelni”. A műkincsekért tehát nem a megbízók fi­
zettek, hanem a megszállt ország államkasszája. Hitler buz­
gó műkincsfelvásárlói bűnbandaszerűen, zsarolás alapján
működtetett valutacsalás rendszerében dolgoztak.

7 Itt és a továbbiakban: Besatzungskostenkonto Frankreich A I [Meg­

szállási költségszámla Franciaország]; Archives Nationales, Párizs,
AI40/1124.
114 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Amikor saját forrásaikból vásároltak képeket, ugyanezen

séma alapján tették. Ilyen esetben a német állam visszavásá­
rolhatta volna tőlük a műkincset, mivel annak idején az
érte fizetett összeg birodalmi márkában tőle származott.
A „Schwabingi művészeti gyűjtemény” szövege, amelyet
a Szövetségi Köztársaság és a tartományok által közösen
koordinált Lost Art honlapján hoztak nyilvánosságra 2013-
ban, félrevezető. Ott az olvasható, 590 művel kapcsolatban
kell vizsgálni, hogy „olyanokról van-e szó, amelyeket nem­
zetiszocialista üldözés következtében sajátították ki (tehát
úgynevezett nemzetiszocialista rablott műkincs)”. Nos, itt
nem egyedül, és nem is elsősorban konkrétan bizonyítható
rasszista vagy politikai üldözésről van szó. A megnevezett
okokból minden 1939 és 1945 között az európai országok­
ban „vásárolt” olajképet, minden vázlatot, minden könyvet
(a Böll család birtokában levőket is), minden partitúrát,
minden egyes értékes bútordarabot vissza kellene adni a
származási országnak. Először egyszerűen meg kell állapí­
tani: mely műveket vásárolta meg Gurlitt, mikor és hol? Ha
fellelhetőek a művek, különösen azok, amelyeket 1943-
1944-ben nyugat-európai államokban vásárolt fel, ezeket
vissza kell adni őket Franciaországnak, Belgiumnak vagy
Hollandiának. Ezeknek az országoknak a hatóságai azután
a visszakapott műalkotásokat azoknak a múzeumoknak,
más intézményeknek vagy magánszemélyeknek továbbíta­
nák, amelyektől és akiktől annak idején német vagy kolla-
borációs nyomásra sajátították ki.
Megalapozatlanul állította 2013-ban a Frankfurter Allge-
meine Zeitung: „Hildebrand Gurlitt, aki 1943-ban a linzi mú­
zeum fő felvásárlója lett, többször bocsátott rendelkezésre
másoknak devizát, más kereskedőknek csakúgy, mint a
Führer Múzeum különleges megbízottjának, Hermann
Vossnak.”8

8 Júlia Voss: Fali Gurlitt: Érben ohne Chancen. FÁZ, 2013. november 15.
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 115

A FÁZ lépre ment az utólagos magyarázkodásoknak és

hazugságoknak. Gurlitt éppúgy dolgozott, mint Bomheim
kollégája, vagy, hogy még egy példát említsek, Kari Haber-
stock berlini műkereskedő. 1940. október 17-én kifizettek
neki francia frankot 75 00 birodalmi márka értékben, hogy
Franciaországban műtárgyakat vásároljon. 1941 március
14-én Hitler Birodalmi Kancelláriai Hivatala a drezdai Ge-
máldegalerie-nek 500 000 birodalmi márkát juttatott, hogy
Párizsban különféle műtárgyakat vásároltasson. 1941. már­
cius 6-án Bornheim 250 000 birodalmi márkát, Haberstock
ugyanezen a napon 207 500 birodalmi márkát váltott be a
párizsi Birodalmi Hitelpénztárban. A kölni iparművészeti
múzeum igazgatója, dr. Adolf Feulner professzor szerette a
szép bútorokat. 1941-ben 30 000 birodalmi márka értékíí
francia frankkal ment bevásárolni a megszállt Franciaor­
szágba. Mindezeket az üzleteket végső soron a francia ál­
lam fizette, tehát a francia adófizetők, senki más. A formá­
lisan kiutalt birodalmi márkák visszafolytak a német ál­
lamháztartásba.
Évtizedekbe telt, amíg Németország (később Ausztria is)
elismerte a tényt, hogy Németországban 1933 és 1945 kö­
zött a tömeges rablás elfogadott államelvvé vált. Néhány ki­
vételtől eltekintve sokáig a történészek is csatlakoztak a
hallgatási kartell tagjaihoz. A német bűntettet valamilyen
ideológiával magyarázták, vagy mint a Jabrbucb fiir Antisemi-
tismusforscbung (1992), „az önkény őrült és rettenetes kör­
táncával”.9 Az efféle magyarázatok a nemzeti lelki háztartás
számára kellemesebbnek tűnnek, mint a tömeges rablógyil­
kosság nem éppen szép, de találó fogalma. Aki ennek elle­
nére beszélt erről, azt a szakma hatalmasságai a „primitív
materializmus” (Hans-Ulrich Wehler) képviselőjeként bé­
lyegezték meg.

9 Hermann Graml: Irregeleitet und in die írre führend. Widerspruch gé­

gén eine „rationale” Erklárung von Auscbwitz. Jahrbuch fiir Antisemitis-
mtuförtchung I (1992). 286-295.
116 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

A levéltárosok hasonlóképpen jártak el. 1994-ben egyi­

kük, Walter Naasner, a Szövetségi Levéltár munkatársa me­
sélte el nekem, hogy most végre újra rendezhette a német
népiség megszilárdításáért felelős birodalmi biztosnak és
az egykori Áttelepítési Hatóságnak az írásos hagyatékát.
A jobb áttekinthetőség érdekében a „személyes egyedi ese­
tekre” vonatkozó anyagot állományon kívül helyezte, azaz
megsemmisítette: „Senkit sem érdekelnek, ezekben tehe­
nekről van szó, földterületekről vagy néhány bútorról.”
A levéltáros a megszállt Lengyelországban végbement ter­
mészetes kisajátításokra gondolt. Ezen a módon „kártalaní­
tották” a Kelet-Közép-Európából érkező népi németeket az
elűzött lengyelek és zsidók tulajdonával azért, amit szovje­
tunióbeli vagy romániai hazájukban hátrahagytak. Pedig
ezek az államok megfizettek az egykori német kisebbség
minden vagyonáért. Ezért szállítottak gabonát, étkezési és
kőolajat a Német Birodalomnak, és az ezekből származó
pénzt szintén az államkassza nyelte el.
Azoknak az intézményeknek a sorához, amelyek különö­
sen élénken vettek részt idegen tulajdon elrablásában, ame­
lyek műkincseket, drága hangszereket, aranyat és értékes
gyűjteményeket őriztek a trezorjaikban, tartozott a Biro­
dalmi Bank és az általa működtetett birodalmi hitelpénz­
tárak. Például a devizavédelmí kommandók, amelyek a
német pénzügyi rendszer képviselőiből jöttek létre, a Fran­
ciaország megszállása utáni hetekben a „birodalom ellensé­
gének” banki széfjeiből a következőket rabolták el és vitték
át a párizsi birodalmi hitelpénztárba: majd egy tonna
arany, 389 000 svájci frank, 850 000 dollár és 800 000 darab
értékpapír. A bordeaux-i devizavédelmi kommandó 1940.
június 30-i listájából kiderül, hogy az áldozatok elsősorban
zsidó tulajdonosok voltak. Ilyen neveket olvashatunk: Lich-
tenstern, Leibowitz, Gutwerth, Leibl, Beck, máskor egy­
szerűen „ismeretlen”-t írtak be a rovatba. A franciaországi
devizavédelmí kommandó 1941. április 30-ig tartó esemé­
nyeket tükröző „sikerbeszámoló”-ja alapján a zsákmány
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 117

sokszorosára duzzadt. Időközben 2,4 tonna aranyat „fog­

laltak le”, ehhez járult még hatalmas mennyiségű arany­
pénz és gyémánt. Az összértéket 2,85 milliárd birodalmi
márkában adták meg. Ehhez járultak még jelentős értékű
külföldi értékpapírok. Csak Belgiumból, Franciaországból
és Hollandiából 53,6 tonna aranyat zsákmányoltak a devi­
zavédelmi kommandók, és „a birodalmi hitelpénztárakból
Berlinbe szállították át”.

Zsákmányolt darabok a német lakószobákban

Aki ezeknek a tényeknek a tudatában van, megérti, hogy az

1958-ban alapított Német Szövetségi Bank (Deutsche Bun­
desbank) miért nem vállalta fel a jogfolytonosságot az előd­
jével. A Német Szövetségi Bank frankfurti központját az
1970-es évek végéig Ulrich Benkert irányította, aki annak
idején a Reichsbank felszámolója volt. 1978-ban ezt nyilat­
kozta a berlini pénzügyi igazgatóságnak: „Az évek során
több ezer aktát semmisíttettem meg a Német Szövetségi
Bankban anélkül, hogy bármikor is be kellett volna számol­
nom a tartalmukról.” A berlini Landeszentralbank egy této­
vázó hivatalnokától ugyanezt a „szívességet” várta el a ná­
luk tárolt birodalmi banki aktákat illetően. Benkert kérése
meghallgatásra talált. Frankfurtban, a Német Szövetségi
Bank papírpénzégető berendezésének segítségével a Biro­
dalmi Bank megmaradt aktáit is megsemmisítette. Ennek
során a tömeges rablás százezeres nagyságrendű dokumen­
tációja is a lángokban enyészett el, valószínűleg azok az ira­
tok is, amelyek Hildebrand Gurlitt pénzügyi tranzakcióit
dokumentálták. Benkert - a Szövetségi Pénzügyminisztéri­
um támogatásával - az utolsó hatalmas aktahalmazt Hel­
mut Schmidt szövetségi kancellár és Hans Apel pénzügymi­
niszter hivatali idejében égette el.
Mi, a mai generáció emberei erkölcsileg talán magasabb
szinten állunk. A nyomok eltüntetése azonban az akkor és
118 GOTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

a ma élő németek érdekében állt. Nem tudják, még ha ko­

molyan akarnák is, a második világháború rabló- és meg­
semmisítő hadjáratait árát megfizetni. Egy ilyen kísérlet az
ország gazdasági és politikai megsemmisüléséhez vezetne.
Azokat a műalkotásokat, könyveket, tudományos gyűjte­
ményeket és értéktárgyakat viszont, amelyeket az elődeik
Németországba hurcoltak, vagy a már leírt módon „megvá­
sároltak”, visszaadhatnák a németek azoknak az intézmé­
nyeknek vagy jogutódjaiknak, amelyeknek annak idején a
tulajdonukat képezték.
A 2013-2014-ben felmerült Gurlitt-ügy aktualizálta a
számtalan magánháztartásban levő műkincsek tisztázatlan
eredetének kérdését is. A mai németek nagy- és dédszülei-
nek százezrei szereztek árverések során zsidók tulajdonából
jutányos áron műalkotásokat, bútort, könyveket vagy ék­
szereket, vagy katonaként a Gurlirt által gyakorolt módszer
szerint vásároltak ilyeneket, ahogy Heinrich Böll példája is
mutatja.
A hallgatás, a semmittevés és a felejtés évtizedei után fel­
támadt a tisztázásra irányuló politikai akarat, 2013 végén
bejelentette a szövetségi kormány, hogy „forrásokat kell el­
különíteni az eredetkutatás megerősítésének céljára”. Az
eredményeket interneten kell a lehetséges örökösök számá­
ra hozzáférhetővé tenni. De miért is csak bizonyos képek
eredetét kell kutatni? Nem kéne kitenni a világhálóra, azaz
nyilvánosságra hozni az orgazdák, a rablók és a haszonélve­
zők nevét is? Miért kellene az országból elkergetettek, gyak­
ran nicstelenül elúzöttek, később nyom nélkül meggyilkol­
tak leszármazottainak viselniük a bizonyítás terhét azokról
a tárgyakról, amelyek 1933-ban, 1938-ban vagy 1941-ben
még a tulajdonukat képezték?
A főpénzügyőrség aktáiban sok helyen megmaradtak az
árverési listák. Az aukciósházak irataiból kiderül, mi és mi­
kor került „nem árja tulajdonból” kalapács alá, és ki nyerte
el az adott tárgyán Vegyük például a kölni állatkert melletti
Nutt kávéházban 1944. február 9-én megrendezett aukciót.
 A GYILKOLÁS HASZONÉLVEZŐI 119

Árverésre került negyvenöt közepes minőségű olajfest­

mény, amelyek összesen 51 232 birodalmi márka bevételt
hoztak az államkincstárnak és ezzel az egész közösségnek.
Az aukcióban részt vevők neve: Elsener, Zitzen, von Gagem,
Odenthal, Hilgert, Treppau stb. Az aktákban szerepel a lak­
Az efféle műtárgyak iránt, amelyeket ma néhány
címük is.1011
ezer euróért lehetne eladni, egyetlen visszaszármaztatásra
specializált ügyvéd sem érdeklődik. A tárgyak nem elég ér­
tékesek.
Münchenben annak idején az állami titkosrendőrség a
zsidó családok és műkereskedők birtokában levő műalko­
tásokat a helyi múzeumok művészettörténészeinek és sza­
bad foglalkozású szakértőknek a támogatásával foglalta le.
Ez 1939 januárjában történt. A vám- és pénzügyőrségi főpa­
rancsnok ezután a műveket egyenként felbecsültctrc. Az ér­
tékük összesen több mint kétmillió birodalmi márkát tett
ki. Miután a drezdai állami festménygalériák igazgatója,
Hans Posse, megérkezett, és néhány „képet végérvényesen
kiválasztott a Führer számára”, a müncheni állami és városi
képtárak vezetői kerültek sorra. Néhány száz festményt és
szobrot kapott a városi galéria (Lenbachhaus), a Bajor
Nemzeti Múzeum és a Pinakorhek. Az utóbbit a háború
után újra munkába lépett vezérigazgató, Emse Buchner
személyesen intézte. A maradékot a Münchner Kunsthan-
delsgesellschaft révén áruba bocsátották. Ezt 1939-ben ala­
pították Ottó Bemheimer árjásított műkereskedésének ál­
lományára és kereskedelmi tőkéjére alapozva, és a valódi
német Kameradschaft dér Künstler (Művészek Bajtársi Szö­
vetsége) körzetvezetőjének vezetése alatt működött. Az üz­
let 1940 után remekül virágzott. Ezért adományozhatott a
szövetség nagylelkűen a Nemzetiszocialista Német Mun­
káspártnak (NSDAP) 100 000 birodalmi márkát.11
10 Wolfgang DreGen Hrsg.: Betriffi: „Aktion 3. * Deutsche verwerten judische
Nachbam. Dokumente zűr Arisierung. Berlin 1998.186.
11 Akté Judenvertnögen, Kunstwerke/Münchener Kunsthandelns-
Gesellschaft/Fa. Bemheimer München; Bundesarchiv, R2/31098.
120 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

A kisajátított műalkotások jelentős részét a bombázá­

sokkor elszállították, és bányákban és bajor kolostorokban
érték meg a háború végét. Ezután az amerikai megszálló
hatalom megbízottjai megszervezték sok műkincs vissza­
adását a túlélőknek és az örökösöknek. Ez történt Ottó és
Nelly Scharffelrabolt festményeivel. Kettejüket 1941 végén
deportálták, és rögtön meggyilkolták. Gertrude lányuk az
1940-es évek végén visszakapta a képek többségét. De hiány­
zott például Kaulbachnak egy krétarajza, amelyet eladtak a
müncheni Pinakotheknak, valamint a gyűjtemény legérté­
kesebb darabja, Renoir női portréja. Gertrude ScharfF így
írta le emlékezetből 1948-ban: egy Renoirra jellemző fehér
bőrű fiatal nő vörös fejkendőben és „halvány rózsaszín or­
cával, csábos mosollyal, világosbarna hajjal, telt és szaba­
don hagyott kebellel”. Az aranykeret nélkül a festmény kö­
rülbelül 85 x 65 centiméter. Vajon melyik múértő szerezte
meg és tüntette el az annak idején a „németségtől idegen
dekadens kultúrádhoz kapcsolt képet? Ebből a szempont­
ból is van ok arra, hogy Gurlitt képeinek eredetét külön-kü-
lön vizsgáljuk meg. Nyom nélkül tűnt el Liszt Ferenc zene­
szerzőnek egy Franz von Lenbach által festett portréja is.
Valamikor Sigmund Bernstein müncheni gyűjteményének
része volt; Ernst Buchner vezérigazgató a müncheni Pina-
kothek számára jegyezte elő.
Nem mindenütt ment végbe olyan alaposan a rablott
kincsek visszaszármaztatása, mint az amerikai övezetben.
Továbbra is lehet és kell is a múzeumok állományában jog­
talanul megszerzett tárgyak után kutatni, Nehezebb a ku­
tatás a német lakásokban és magánházakban. Ezekben ta­
lálhatók a bizonyára nem a legértékesebb, de a legtöbb nem
visszaszármaztatott darab. Ezért tanácsos figyelmünket
nem csak a Gurlitt-ügyre irányítani. Az olajképek, szobrok,
rajzok, nyomatok és kisebb gyűjtemények mai tulajdono­
sainak kellene feltenni maguknak önkritikusan a kérdést,
vajon nincs-e a birtokukban kétes eredetű műalkotás.
 WILHELM RÖPKE A NÉP
ÉS A FLIHRER ELLEN

A nemzetiszocializmus liberális kritikája

Alig került kormányra Hitler és pártja, Wilhelm Röpke pro­

fesszornak megtiltották hivatása gyakorlását. Bár nem esett
a szocialista, a kommunista vagy a zsidó gyűlölt kategóriái­
nak egyikébe sem, azért számított a hatalom új urai számá­
ra az állam könyörtelen ellenségének, mivel kompromisz-
szumok nélkül harcolt a liberalizmusért, a piacgazdaságért
és a személyes szabadságért.
Röpke, a gazdasági államtudományok - nem közgazda­
ságtan - harminchárom éves professzora barátjával, Her-
mann Jacobsohn indogermanistával együtt az első két egye­
temi tanár volt, akit 1933. április 25-én elűztek a marburgi
egyetemről. Az utóbbi mélységes kétségbeesésében két nap­
pal később vonat elé vetette magát. Az 1911-ben általa ala­
pított nyelvtudományi szeminárium éves jelentésében ké­
sőbb csak ennyi jelent meg lakonikusan: Jacobsohn pro­
fesszor „hirtelen elhunyt”.
122 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Rendkívül humanisztikus
és világpolgári beállítottság

Röpke emigrációba vonult Csak tíz évvel később, 1943 nya­

rán jutottak a birodalmi biztonsági hivatal emberei arra a
döntésre, hogy elindítsák a „német származású Wilhelm
Röpke állampolgárságának megszüntetését”. A botránykő
az illetőnek 1942 nyarán megjelent, Németországban azon­
nal betiltott korszakkritikus műve, a Die Gesellschafiskrisis
dér Gegenwart1 volt. Ebben a szerző, ahogy azt a berlini hi­
vatalnokok megállapították, „rendkívül humanisztikus és
világpolgári beállítottságról tett tanúbizonyságot”, és éle­
sen elutasította „a nacionalizmus minden formáját”.
Szemére vetették ezenkívül még, hogy „a könyvben szidal­
mazza Németország nemzeti karakterét és a német történe­
lem olyan alakjait, mint Bismarck, Friedrích List és
Treitschke”.12 Találóan jellemezték ezzel szellemi ellenfelük
elveit. Listnek azt veti a szemére, hogy már korán pártolta a
Németországban kialakult „protekcionista érdekuralmat”,
Bismarcknak és a történész Heinrich von Treitschkének azt
rója fel, hogy „istentelen és jogtalan rablási vágyból” 1879
óta a védővámokkal megerősített porosz központi államot
támogatták, ezzel pedig az amúgy is létező alattvalói szem­
léletet erősítették éppúgy, mint a legtöbb németben megle­
vő szinte krónikus félelmet a szabadságtól, a civilkurázsitól
és személyes vállalkozókedvtől, az önálló cselekvéstől és a
gazdasági vállalkozástól.
Röpke bőséges közgazdasági érvrendszerét ragyogó pub­
licisztikai stílusban előadva 1930-tól támadta a Nemzeti­
szocialista Pártot, nem általánosságban, mint a „barna pes­

1 A minisztérium távirata. Röpke és jacobsohn ügyében, a címzett

(Johann Dániel) Achelis, a marburgi egyetem rektora, valamint jelentés
Jacobsohn haláláról; UniArchMarburg, PA Röpke.
2 A letiltást 1942. július 31-én hozták nyilvánosságra a Völkischer Beobach-
terben.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÜHRER ELLEN 123

tist”, hanem konkrétan, mint az egységesítés, a szabadság­

hiány, a nemzetgazdasági állammonopolizmus és a szocia­
lizmus, röviden: a kollektivizmus szörnyszülöttjét. Politikai
célját nem egy vezér által irányított államban látta, hanem
egyfajta ,álliberális demokráciában”, mint minden hagyo­
mányos érték ellen szervezett tömeglázadásban. Röpke szó­
használatában a „népgazdaság” időnként idézőjelbe kerül,
hiszen nem „a nép”, hanem egyének milliói hoznak gazda­
sági döntéseket, határoznak meg igényt és kínálatot, hal­
moznak fel vagyonokat, fejlesztenek ki új termékeket vagy
ragaszkodnak a régiekhez, adósságokba merülnek és nyere­
séget hoznak lécre, több vagy kevesebb vásárlási erővel ren­
delkeznek.
Az Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) si­
kerét előre látva Röpke az 1930. szeptember 14-i parlamen­
ti választások előtt három nappal a szülőfalujában egy sze­
mélyesen aláírt röpcédulát terjesztett, ezzel a címmel:
„A nemzetiszocialisták a parasztok ellenségei.” A szerzőt
mint „Alsó-Szászország fiá”-t nevezte meg, a címzett pedig
„a vidéki nép” volt. A szerző Hitler pártját „tulajdonellenes,
erőszakos, forradalmi” szervezetnek tartotta, amely szét­
rombolja a válság felszámolása szempontjából oly jelentős
nemzetközi bizalmat a németek megfontoltságában és újjá­
építési szándékában, „egypárti diktatúrát hoz létre”, és
„nem sokat lacafacázik, ha egyszer hatalomra kerül”. Aki
pedig a jelöljeikre szavaz, ne mondja később, hogy „nem
tudta, mi lesz ebből”. Tudnia kell, hogy „egy belső és külső
háborúra, értelmeden rombolásra voksol”.
A röplap végén ez áll: minden hazafias hetvenkedés elle­
nére „a nemzetiszocialisták céljukban és módszereikben
alig fognak a kommunistáktól különbözni”.3 Röpke élete
végéig kitartott ennek a két, énképében ellentétesnek mu­

3 Idézi Haas Jörg Hannccke: Wilhelm Röpke. Ein Leken in dér Brandung.
Stuttgart, 2005. 73.
124 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

tatkozó politikai irányzatnak az alapvető hasonlósága mel­

lett. 1931-ben azt a népszerű nemzetiszocialista rendelke­
zést, amely meg akarta szüntetni a házasságban élő nők
„kettős keresetét”, hogy ezzel munkahelyeket teremtsen az
egyedüli keresők számára, „a legkisebb ellenállás vonalán
megvalósított bolsevizmusként”, „alulról ható bolseviz-
musként”4 ostorozta. Később, 1959-ben, a hidegháború
idején a „békés egymás mellett élés esemyős vagy kucsmás
apostolai, a félelemtől gondolkodni sem képes pacifisták,
az atomtól rettegők”5 ellen mennydörgött.
Nem a vak gyűlölet indította a heves szavakra. A kom­
munizmust és a nemzetiszocializmust antihumánus vég­
zetszerűségük, a gigantikushoz vonzódásuk miatt kritizál­
ta, azért, mert az egyént a tömeg elemévé kívánták változ­
tatni, mert minden személyest szét akartak rombolni a
közösség érdekében, leginkább pedig azért, mert a két tota­
litárius rendszer gazdasága nem használja fel „az életnek a
személyes önmegvalósításban rejlő fő erejét”, hanem „el­
nyomja és felmorzsolja magát a vele folytatott harcban”.
Röpke az emberi természetre hivatkozó antropológiai érvet
használ, amely „saját magát és társait produktív teljesít­
mény alapján támogatja és valósítja meg”. A totalitárius-
kollektivisztikus rendszereknek, véleménye szerint, azért
kell elbukniuk, mert nem használják fel, sőt meg akarják
semmisíteni a haladásnak az egyénben rejlő tartalékát. És
éppen ez - az elkerülhetetlen bukás - teszi őket agresszívvé
és veszélyessé. Közgazdaként a kommunizmussal és a nem­
zetiszocializmussal való könyörtelen szembenállásának
okát ilyen egyszerűen fogalmazta meg: „Az emberiességnek
és az ál lám férfiúi bölcsességnek a parancsa az, hogy a gaz­

4 Röpke: Praktische Konjunkturpolirik. Die Arbeir dér Brauns-Kommis-

sion. Weltutirtschafttiches Archív 24 (1931). 423-464., 436.
5 Röpke: Umgang mit Bolschewisten. Die politische Meinung 4 (1959). 37-
49.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÖHRER ELLEN 125

daságpolitikát keli az emberekhez alkalmazni, nem pedig

az embereket a gazdaságpolitikához.”6
Röpke vidéki orvos fiaként 1899-ben született a Lüne-
burg melletti Schwarmstedtben. Röviddel bevonulása után,
az első világháború végén kiérdemelte a vaskeresztet; tanul­
mányait Göttingenben, Tübingenben és Marburgban vé­
gezte. Huszonnégy éves korában lett Jénában professzor, fél
éves amerikai tanulmányút után Grazba hívták, 1929-ben
pedig Marburgban vette át a professzori kinevezést. Köztár­
saságpártinak, mindig a jelen problémáin gondolkodó köz­
gazdasági csodagyereknek számított.
Már akkoriban a közé a kevés professzor közé tartozott,
akik szembeszálltak az akadémiai körökben fellépő anti­
szemitizmussal. Amikor például az újonnan kinevezett
breslaui docensnek, Emst Joseph Cohnnak hallgatói akci­
ók és az akadémiai szenátus hasonló szellemiségű határo­
zata alapján 1932-ben le kellett mondania a jogi karon be­
töltött pozíciójáról, Röpke a Vossische Zeitung oldalán az
esettel kapcsolatban a következő állásfoglalást tette közzé:
„Az in tolerancia által rendkívüli módon fenyegetett hely­
zetben levő oktatási és szellemi szabadságot a végsőkig vé­
delmeznünk kell. A professzorok részéről megnyilvánuló
intolerancia magának az egyetemi gondolatnak az eláru­
lása.”7
Néhány héttel később őt magát is elérte az államcélnak
állított intolerancia. Hazájából elüldözöttként 1933 őszén
az isztambuli egyetemre távozott, 1937 októberében pedig
a genfi egyetem nemzetközi tanulmányok intézetében dol­
gozott tovább. Svájc második hazájává vált, amelyet nagyra
becsült politikai pragmatizmusa, szabad gondolkodás­
módja és föderalista alkotmányossága okán. Itt halt meg
1966-ban. Mindenek ellenére megmaradt német hazafinak,

6 Röpke: Abban des kollektiven Denkens. Dér Volkswirt, Nr. 51/52.1953.

december 22.
7 Röpke: Gégén Intoleráns. Vossuche Zeitung, 1932. december 27.
126 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

és a háború után befolyásos tanácsadóként közreműködött

a szövetségi köztársaság újjáépítésében.
A nemzetiszocialista uralommal szembeni ellenállása rit­
kaságszámba menő okokra volt visszavezethető. 1934-ben
az emigrációban élő olasz politikusnak, Carlo Sforza gróf­
nak ezt írta: „Sajnos csak kevés olyan nem zsidó és nem
marxista akad, aki meggyőződésének szabadságát válasz­
totta a németországi szolgasággal szemben.”8 1944 novem­
berében ezt nyilatkozta túlságosan alkalmazkadóképes kol­
légáiról és a sok otthon maradt német értelmiségiről: „Ret­
tenetes bűnt vettek magukra a nemzetiszocializmus aktív
és passzív támogatásával. Az esetek átlagában szánalmasan
viselkedtek. [..,] Veszélyes módon hajlottak arra, hogy |...J
lenyeljék a legabszurdabb elméleteket, sőt még ismételges­
sék is őket” Csak aki ezt a tömeges szellemi és erkölcsi zül­
lést figyelembe veszi, értheti meg, „hogyan volt képes bele­
hullani ez az egykor olyan nagyszerű ország a nemzetiszo­
cializmus szakadékába, a szellemivel együtt lélektani
öngyilkosságot is elkövetni”.9

Gerincesen a nemzetiszocializmus ellen

Engem Wilhelm Röpkében az a világos gondolkodás érde­

kel, amellyel a nemzetiszocializmust szemlélte és ahogyan
Hitler népállamának gazdaságpolitikáját megítélte. Abban
a nyugtalanító kérdésében is osztozom: „Hogyan is végez­
hette így ez a nép?”10 Milyen történelmi és politikai össze­
függésrendszerben történhetett meg ebben a rövid tizenkét
évben ez a rettenetes, tökéletesen destruktív energiakisülés?

8 Levél Sforzának, 1934. október 11. In: Röpke: Briefe. Derinnere Kompass
1934-1966. Erlenbach, 1976. 15.
9 Angrivaritis (Röpke): Geistige Uncerströmungen in Deutschland. Neue
Schwetzer Rundschau, Nov. 1944.371-389.
10 Röpke: Die deutscbe Frage. Erlenbach, 1945. 12.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FŰHRER ELLEN 127

Ezenkívül egyszerűen őrömet okoz ennek a szerzőnek az

olvasása. Tömören, erőteljesen, hűvösen és képszerűen be­
szélt és írt. Mindenki, aki jó tudományos prózát akar írni,
haszonnal forgathatja az írásait. Röpke nem hagyta magát
akadémiai húsdarálóba vetni, hogy darálthúsként jöjjön ki
belőle,11 élénk figyelmet szentelt a történelmi és politikai
folyamatoknak, kitűnő államtudományi képzettséggel ren­
delkezett, ezt nem utolsósorban marburgi tanárának, Wal-
ter Troeltschnek köszönhette.
Röpke figyelmeztetése az 1930-as szeptemberi választá­
sok előtt hiábavalónak bizonyult. Az NSDAP mandátumai­
nak számát 12-ről 107-re tornázta fel, és a birodalmi parla­
ment második legerősebb pártja lett; a KDP jól szerepelt.
A németek fele olyan pártokkal rokonszenvezett, amelyek a
köztársaságot minél előbb ki akarták seprűzni a közéletből.
A liberálisok megsemmisítő vereséget szenvedtek, a meg-
maradoctak jobbra tolódtak. Theodor Heusstól eltérően
Röpke nem asszisztálta végig tagként, hogy a Német De­
mokratikus Pártot Német Állampárttá nevezzék át, majd
kapcsolódását a Jungdeutscher Ordenhez,11 1213hanem kilé­
pett. 1930-ban tehát politikailag hazátlanná vált.
Egy évvel később jelentette meg az S. Fischer kiadónál tö­
mör, de gyújtó hatású művét, Dér Wegdes Unheü$í3 címmel.
A válság erősödésének lényeges okaként a totalitárius pár­
tok választási győzelmét tartotta. Ezek a köztársaságpárti
politikusok cselekvési terét korlátozták, és megerősítették a
külföldi befektetők gyanakvását. A választások után a New
York-i tőzsdén a német értékpapírok a kibocsátott érték

11 Levél Rüstownak, 1941. augusztus 7. In: Röpke 1976. 44.

12 A Jungdeutscher Ordent (Ifjúnémet Rend) 1920-ban alapította Kassel-
ben D. Artúr Mahrau főhadnagy. A szövetség elöljáróinak megnevezé­
sében a középkori német lovagrend hagyományát követte. Több ezer,
elsősorban középosztályból származó tagot számlált. Szellemiségét te­
kintve nemzeti liberálisnak nevezhető. (A ford.)
13 Magyarul: A romlásba vezető út. (A ford.)
128 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

90 százalékáról 30 százalékra zuhantak, és az első német

köztársaság jövőjébe vetett nemzetközi bizalom összeom­
lott. Ezt drasztikus takarékossági intézkedések, további
bérkurtítások, csődök, tömeges elbocsátások követték.
Röpke a helyzetet egy vészjelzéseket leadó, süllyedő hajó
képével szemléltette: „1930 őszén a szerencsétlenséget még
az is fokozta, hogy a legénység egyik része erőszakosan lé­
pett fel, egyre hevesebb vita bontakozott ki a hajó irányítói,
a legénység hozzájuk hú része, valamint a lázadók között.
1931 nyarán a hajó zátonyra futott, várta a megmentést
vagy a végleges pusztulást.”
Ebben a vészhelyzetben minden német égbekiáltó igaz­
ságtalanságnak érezte a versaiUes-í egyezmény végtelensé­
gig érvényes szankcióját - a fizetési kötelezettség hatvan
évre szólt. „Évről évre - írta Röpke a könyvében - nemzedé­
kek élete során egy olyan összeget fizetni, amely az összes
német nagybank tőkéjének többszörösét teszi ki, évről évre
olyan összeget fizetni, amellyel egy csapásra megoldható
lenne a nagyvárosi szegények emberhez méltó otthonok­
hoz juttatása, ezen az alapon évről évre megerősítve, hogy
gazemberek vagyunk - ez Jeheteden.” A krízis és az elkese­
redettség az ország kormányozhatatlanságához vezetett.
Aki tudományos alapossággal akarja megérteni a világgaz­
dasági válság kirobbanásának és a weimari köztársaság vé­
gének a körülményeit, ne mondjon le a marburgi közgaz­
dász munkáinak tanulmányozásáról, legyen szó inflációról,
jóvátételről, állami konjunkturális politikáról, külföldi be­
fektetőkről, válságról, a győztes hatalmak súlyos hibáiról
vagy a szövetségesek közös háborús eladósodásáról.
Röpke szerint, bár nem a jóvátétel! terhek okozták köz­
vetlenül a világgazdasági válságot, a németeket lélektani
tartalékaik határára szorították vissza, és megakadályozták
a fellendülés lehetőségét, mégpedig az egész világ számára:
„Ezek voltak azok, amelyek végül mozgásba hozták a kül­
földi német hitelek lavináját, amely magával sodorta Angli­
át, és megrendítették az egész világot. A jóvátétel! kötele­
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÚHRER ELLEN 129

zettségek egy olyan homokpadhoz hasonlítanak, amely

dagály idején olyan mélyen fekszik, hogy bár korlátozza a
hajóforgalmat, nem teszi teljesen lehetetlenné, apály esetén
viszont végzetesnek bizonyul.”
Az akut politikai veszélyekre való tekintettel a szerző
nyomatékosan felszólítja a világot a szolidaritás értékeihez
való visszatérésre. Végül is már régen nem az egyes orszá­
gokról van szó, nem is a bűnöst kell keresni, nem a múltra
kell összpontosítani a figyelmet, hanem a jövőre. Ennek
előfeltétele, hogy a felelős politizálás „megajándékozza Eu­
rópát a gazdasági és politikai békével”. Hitler hatalomátvé­
tele után tizennyolc hónappal így figyelmeztet: „Már ott
állnak a barbárok, akik vidáman átveszik az örökségünket,
ha a választanál rossz irányba fordulunk.”14
Röpke az egyre szerteágazóbb társadalmi szolgáltatások,
a folyamatosan növekvő adóteher, a támogatási és védő­
vám-politika korszakában keveseket tudott meggyőzni, de
nem kezelhetjük pusztán elvakultan piachívó liberális köz­
gazdászként. A második világháború kezdete után nem
sokkal programadó mondatokat fogalmazott meg: „A libe­
rális világ a kollektivizmussal és a vele együttjáró politikai
totalitarizmussal csak akkor birkózhat meg, ha képes a
maga módján választ adni a proletariátus, a nagyipar, a mo­
nopolizmus, a kizsákmányolás és a gépies kapitalista ter­
melés következményeinek problémáira.”15
Ezeknek a szövegeknek a szerzője saját magát olyan igazi
liberálisnak tartotta, aki síkra száll az állami beavatkozás
szükséges minimumra csökkentéséért, valamint a rabló- és
monopolkapitalizmus tendenciáinak megfékezéséért. Egy
jogszabályok által irányított, korrekt versenyen alapuló
gazdaságért, erős középosztályért, föderális államért és ma­
ximális egyéni szabadságért harcolt. Elvi alapon állt szem-

14 Röpke: Dér Wegáes Unheils. Berlin, 1931. 71-75., 84., 112-115.

15 Idézi Hannecke 2005. 124.
130 GOTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT nem találó nép

ben John Maynard Keynesszel, és annak állami eladósodási

és intervenciós politikájával. Ezt Röpke fiskális szocializmus­
nak nevezte, a nemzetiszocializmust pedig a szocializ­
mus és a keynesizmus ördögi keverékének.
A Brüning-kormány 1931-es takarékoskodási és defláci­
ós politikáját viszont határozottan elutasította, ebben
Keyneshez áll közel. „Értelmetlen és gyilkos önmegsemmi­
sítési folyamatnak” látta, mivel a válság az 1929-1930-as
első, tisztító szakasza után a különösen kedvezőtlen körül­
mények hatására átcsúszott a második szakaszba, a „kumu­
latív hanyatlás folyamatsába. Ezt két okból is meg kellett
szakítani: először is a szükségtelen tőkemegsemmisülés
megakadályozására, másodszor pedig - a megerősödött ra­
dikális pártokra való tekintettel - a lopakodó politikai tö­
meghisztéria megfékezésére.
Bár Röpke figyelmeztetéseiben, ahogy mindig is hangsú­
lyozta, elvileg mindig „az inflácionizmus és intervencioniz-
mus legkövetkezetesebb ellenzője” volt, 1931-ben nagyon
hangsúlyosan ajánlotta kivételként, hogy a német állam­
kassza hiányát hitelfelvétellel, tehát állami eladósodással
orvosolják. Ezt „a pénzügyi politika sürgető kényszerének”
nevezte, abból a célból, hogy megmentsék a köztársaság
„politikai és társadalmi burkát”, és megakadályozzák, hogy
„még néhány ezerrel többen nyissák meg a gázcsapot, még
néhány ezerrel többen veszítsék el életüket politikai indít­
tatású utcai harcokban, és hogy az általános elszegényedés
és a munkanélküliek reménytelensége a tömeges hisztériá­
val karöltve megrengessék az állam és a társadalom alap­
jait”.16

16 Röpke: Praktische Konjunkturpolitik. Die Arbeit dér Brauns-Kotnmis-

sion. Weltuwtschafiliches Archív 24 (1931). 423-464.; Uő: Krise und Kon-
junktur. Leipzig, 1932; Uő: Die sekundare Krise und ihre Überwindung.
In: Economic Essays in Honour of Gustav Cassel. London, 1933. 553-568.;
Uő: Aktive Konjunkturpolítik? Wiener Wirtschaftswoche., Ostern 1933.9.;
Uő: Aktive Konjunkturpolítik. fíilfe 39 (1933). 120-126.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÜHRER ELLEN 131

A nemzetiszocializmus tömegjellegéről

Hogy miért tiltották el Wilhelm Röpkét már 1933-ban hi­

vatásának gyakorlásától, kiderül abból a beszédből, amelyet
néhány nappal Hitler hatalomra jutása után, február 8-án
tartott a Majna-parti Frankfurtban, mégpedig a nemsokára
hamarosan szintén elűzött liberális gazdasági újságíró által
1932-1933 fordulóján alapított Gazdasági és Politikai Kép­
zésért Szövetség helyi csoportjában. A cím ezt a kérdést tet­
te fel: „Korszakváltás?” Az előadó kizárta a korszakváltás le­
hetőségét, amennyiben az emberek nem fejtenek ki „legyőz­
hetetlen erejű” ellenállást az éppen kialakított hatalommal
szemben. „Objektíven” nincsen „alapja annak a feltételezés­
nek, hogy a jelenlegi világválság a fennálló gazdasági és tár­
sadalmi rendszer bukását jelentené, és egy új történelmi
korszakot” vezetne be. Jegyezzük meg: objektíven. Szubjek­
tív oldalról, tehát a totalitarizmusra törekvő tömegek olda­
láról szemlélve az elemzés elgondolkodtató eredményre ve­
zetett: „Katasztrófának kell bekövetkeznie akkor, ha az em­
berek egyre butábbak és durvábbak lesznek, miközben a
technika és a gazdaság szervezése egyre finomodik. [...] Ha
a lelki-politikai felbomlás folyamata tovább folytatódik,
csakugyan nincs remény sem társadalmi berendezkedésünk
egésze, sem a gazdasági rendszer számára, és beteljesedik
egy világtörténelmi korszak sorsa.”
A szónok nem a nemzetiszocialista diktatúráról beszélt,
hanem „az értelem, a szabadság és az emberiesség elleni tö­
meges felkelésről”, amely minden írott és íratlan norma el­
len irányul, „amelyek évezredek során létrejöttek az embe­
rek államszolgává alacsonyítását elkerülő, nagyon differen­
ciált emberi közösség megvalósulása érdekében”. Ebben az
értelemben prédikáltak a nemzetiszocialisták „a tömegek
elbutításáért”, szították a „romboló és féktelen érzelmek vi­
harát” és „számíthattak más rétegek helyeslésére, amikor
lábbal tiporták a személyiségi jogok ideálját”. Mindennek
helyébe „a díszlépés egyenlőségében menetelő nemzet
132 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

ideálját” emelték fel: „Egy inkább ázsiai, mint német állami

rabszolgaságot dicsérnek fel derűs naivitással a tudomá­
nyosan hangzó ^totális állam* jelszava mögött. Az emberi­
ességet kidobják a szemétdombra, helyébe pedig olyan el­
durvulás és lealacsonyodás lép, amely miatt még germán
őseink is szégyenkeztek volna.”
Az előadónak nem voltak illúziói az uralkodóvá vált
gyűlölködéssel szemben sem: „Úgy látszik, minden politi­
kai tömegmozgalomnak szüksége van konkrét ellenfelekre,
akik ellen fellobban a tömeg gyűlölete, olyan céltáblákra,
akikre tetszése szerint lőhet. Olaszországban szabad­
kőművesek*, Németországban »zsidók«, ^marxisták*,
különböző ősellenségek és mindenekelőtt »líberálisok« a
kedvenc ellenségképek.” Látta, hogy amikor a nemzetíszo-
cialisták szabadságról beszélnek - „más rendszer ellen fel-
horgadó mozgalmakhoz hasonlóan, bár céljaik elmondha­
tatlanul távol vannak attól, amit liberálisnak nevezünk” -,
akárcsak a kommunisták, a szabadság fogalmát más em­
bercsoportok elleni harci jelszóként használják, nem pedig
a személyes boldogsághoz és a produktív különbözőséghez
való lehetőségként.
Lehetséges, hogy Németország vissza akar térni „a mito­
lógiai idők tompaságához”, ehhez professzorkollégáinak jó
része is szívesen kontrázott - „egy tragikomikus színjáték,
amely nagyon vicces lehetne, ha nem lennének olyan külö­
nösen kemény következményei”. Az értelmiségi opportu­
nizmus alapos ismerőjeként Röpke alig leplezett haraggal
fűzi hozzá: „Feltűnő és magyarázatra váró tény, hogy a pro­
fesszori rend Németországban ma olyan erősen részt vesz a
liberalizmus és a nyugati kultúra szellemisége elleni tömeg­
forradalomban.”
Egyetemi kartársai hirtelen olyan mély kongású szavakat
emeltek vezető tudományos fogalmak rangjára, mint a „bi­
rodalom”, „a nép hangja”, „vér”, „ősi lélek”, „sors”, „kor­
szakváltás”, ezeket azután az asszisztenseik, a doktorandu-
szaik és a tanszékük holdudvarának tagjai rögtön utánuk
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÜHRER ELLEN 133

mekegték. A liberális „élni és élni hagyni” alapelwel - az

NSDAP-val együtt - a „halni és halni hagyni”-t szegezték
szembe. A tömegember az értelmiség nagy részének támo­
gatásával bontakoztatta ki a hatalmát, ezt kísérte az „érzel­
mek, jelszavak és zavaros fecsegés gomolygó zűrzavara”, „a
közvetlen cselekvés dicsőítése, a másként gondolkodók
megerőszakolása, a brutalizálódás minden területen, az
üres retorika és hazug teátralitás”.
A tömeg nekiindult, hogy „gátlástalanul, értetlenül szét­
tapossa az európai kultúra kertjét”. Nem egy diktatúra, ha­
nem egy „illiberális demokrácia” alakjában hozta létre a
maga „önkényuralmát”, amelyet Röpke minden hasonlónál
gonoszabbnak nevezett. Azt jósolta, hogy a nemzetiszocia­
lizmus társadalmilag „vidékies elbunkósodáshoz”, gazdasá­
gilag az „elszegényedéshez”, politikailag pedig „a háború­
hoz” vezet.17
Majdnem egy időben ezzel jelent meg a Welturirtschafiiiches
Archív vezető közgazdasági folyóiratban 1933 januárjában
bevezető írásként „A világválság szekuláris jelentése”18
című tanulmánya. Ebben leszámolt az új urak kedvenc ígé­
retével: az autarkia vakításával, a világ- és szabadkereskede­
lem megszállott elátkozásával, a „protekcionizmus orgiájá­
val”, azzal a „gonosz kitartással”, amellyel a népességcsök­
kenés állítólagos veszélyével riogattak, „a tér fogalmával
való visszaéléssel”. „Azok, akik a »közgazdasági gondolko­
dását mint a »népí idealizmus halálos ellenségét*” átkoz­
zák el, a „»vér«-t a »pénz«” elé helyezik, csak becsapják a né­
pet azzal, hogy őket „a munkanélküli tömeg nyomorúsága”
indítja cselekvésre.
Németországon túltekintve még további két, szoros kap­
csolatban levő veszélyről beszél: „Ez korunk háborús kedve

17 Röpke: Vertrag zutn Thema „Epochenwende?” Előadás 1933. február

8-án Frankfurt a. M.-ban. Megjelent: Röpke: Wirrnis und Wahrheit. Auf-
sdtze. Erlenbach, 1962. 105-124.
18 Röpke: Die sakulare Bedeutung dér Weltkrisis. Weltwirtschaftliches Ar­
chív 37 (1933). 1-27.
134 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

és nacionalizmusa, amely - szintén a felbőszített tömeg ál­

tal képviselve - éppen napjainkban teremtett egy hosszabb
távon elviselhetetlen ellentmondást a gazdaságilag és poli­
tikailag létrehozott terek között.” Ebben a helyzetben csak
a következő alternatíva létezik: vagy „a népek politikai
együttműködése alkalmazkodik gazdasági kooperációjuk ­
hoz”, vagy pedig győzelemre jut „az eszetlenség, a tömeg­
hisztéria, a féktelen önzés és érzelmi zavarodottság”. A leg­
rosszabb esetben Európa jövőjét kockáztatjuk - a békét, a
jólétet és a civilizációt.
Röpke a szöveg fő részében a válság lecsengésére utaló
minden pozitív jelet felsorol, a végén pedig még egyszer ki­
tér a politikai veszélyre: „Semmi sem veszélyezteti annyira
társadalmi rendszerünket, mint »a tömegek lázadása«,
amely függetleníti magát a szellemi elit vezetésétől [...] és
olyanokat emel fel maga fölé, akik a lehető legjobban képe­
sek értelmezni a tömeg érzéseit.”
A frankfurti beszéd és ez a tanulmány volt a két utolsó
szöveg a nemzetiszocializmus ellen, amelyeket Röpke még
Németországban írt és terjesztett. Ezt követte még egy félig
nyilvános megszólalása. Amikor 1933 végén tanárát, Walter
Troeltschöt eltemették, búcsúbeszédében Röpke azt emlí­
tette, hogy az eltávozottat a legjobb időpontban hívták el:
„Kertész volt a szó legtágabb értelmében [...], kertész a tu­
domány kertjében, barátai és tanítványai számára ember­
kertész, a kifogástalanul végzett aprómunka kertésze, kí­
méletlen harcot folytatott a gaz és a kártevők ellen. [...]
Ilyen kertészként már nem illett bele korunkba, amely ép­
pen azon van, hogy beszántsa a kultúra kergét, és gondo-
zatlan vadonná változtassa vissza. Valamikor Troeltsch
gyönyörködött kedves kergének sokféle virágjában, most
megmenekült attól, hogy a Németországban terjedő tövises
bozót ellen kelljen harcolnia.”19
19 Troeltsch 1933. február 23-án hunyt el Marburgban. Röpke beszédét
Bernhard Martin helyettes oktatószövetségi vezető szavai alapján re­
konstruáltam; UniArch Marburg, PA Röpke.
 W1LHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FŰHRER ELLEN 135

Röpke, a politikai előrelátás mestere

Röpke mindig követte tudományos és politikai alapelvét,

hogy minden helyzetben „türelmesen és szenvtelenül szen­
telje magát a nyugodt mérlegelésnek, ahelyett, hogy „heves­
kedés, tapintatlanság és egyoldalúság” által vezetve „gyanú-
sítgatások és félreértések”20 bűnébe essen. A gazdaságnak
társadalomtudományos alapon végzett kutatását tapaszta­
lati tudományként fogta fel a szó legjobb értelmében.
Nincs jó véleménye az „idillikus specíalizálás”-ról, a „siető­
sen feltett és irreleváns kérdésekéről, és az olyan kollégák­
ról, akik „libabőrösök lesznek a boldogságtól” és „matema­
tikai képletek egymás mellé helyezése után éleselméjű gon­
dolkodóknak gondolják magukat”. Többek között John
Maynard Keynesre gondolt. Röpke számára a fontos a
problémák felismerése és „helyes megfogalmazása”.21
Röpke ilyen alapon fejlődött első publikációitól kezdve
olyan politikai közgazdásszá, aki meggyőző biztonsággal
állított fel találó prognózisokat. Ezek megbízható helyzet­
felismeréseken alapultak. A 20. században kevesen prog­
nosztizáltak nála megbízhatóbban politikai, gazdasági és
háborús fejlődési irányokat. Ennek bizonyítására az 1931
és 1933 közötti időszakból származók mellett álljon irt
még hat további példa:

1. 1935 szeptemberében ezt írta egy levélben az éppen ki­

hirdetett nürnbergi törvényekről: „Arról a katasztrófá­
ról, amely most a maga teljességében a zsidókra zúdul
és lassacskán örmény méreteket ölt, alig lehet olyasmit
mondani, ami akár távolról is kifejezi annak ször-

20 Röpke: Patriotismus füt Deutsche verboten?, Neues Tageblatt, 1949.

március 22.
21 Röpke, Die entscheidenden Probleme des welcvvirrschafdichen Ver-
falls. Zeitschríft fii-r schweizerische Statistik und Volkswirtschaft 74 (1939).
493-506; Uő: VoiJbeschafcigung. Die Economist, 87 (1938). 501-519.
136 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

nyúségét,”22 „Örmény méreteket” - milyen kevés poli­

tikai megfigyelő rendelkezett 1935-ben ilyen tisztánlá­
tással!

2. Röpke egy másik levélben, 1939 áprilisában a közeledő

háborút úgy értékelte, mint annak lehetőségét, hogy a
német fekélyt „lőporral"23 égessék ki. Célnak azt jelöl­
te meg, hogy „Németország végre nyugton legyen saját
magától és Európa Németországtól”. Néhány héttel
később világossá tette: „A Harmadik Birodalmat radi­
kálisan és kíméletlenül meg kell semmisíteni.” Ezért
világossá kell tenni a németek és uralkodó gengsztere­
ik számára, hogy „A Harmadik Birodalom bukása nél­
kül semmiféle megoldás” nem képzelhető el.24

3.1939. október 3-án Röpke a genfi intézet igazgatója

számára, ahol dolgozott, megpróbálta egy dokumen­
tumban világossá tenni a helyzet komolyságát: „Társa­
dalmi katasztrófa az, amely világháborúban kulminá-
lódott logikus módon, és ez a háború [...] nagy való­
színűséggel az erkölcsi felbomlás és társadalmi
dezintegráció korszakának igazi kifejeződése lesz.”
Röpke nagy hangsúllyal javasolta a katasztrófa okai­
nak feltárását abból a célból, hogy egy olyan Európát
lehessen felépíteni, ahol ehhez hasonló katasztrófa ne
történhessen meg. Tudományos eszközökkel kívánt
hozzájárulni ahhoz, hogy a Nyugat alternatívát tudjon
mutatni a szocializmussal szemben. 1939 őszén kije­
lentette: „Ez a probléma éppoly mértékben válik dön­
tővé annak a másik lehetőségnek a bekövetkezése ese­
tén, amely számomra valószínűbbnek tűnik, mint Hit­

22 Levél Rappardnak 1935. szeptember 24. In: Röpke 1976. 22.

23 Az eredetiben: Pech und Scbwefél, szó szerinti jelentés: ‘szurok és kén’.
(A Ford.)
24 Levél Kleinnek, 1939. április 8. és május 18. In: Röpke 1976. 31-34.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FŰHRER ELLEN 137

ler és Sztálin szilárd szövetsége: az tudniillik, hogy

Sztálin biztatta fel Hitlert erre a háborúra, azért, hogy
zsarolással és nyomásgyakorlással meggyorsítsa Kelet-
, Délkelet- és Közép-Európa bolsevizálódását, különö­
sen pedig Németországét - végső soron abból a célból,
hogy profitáljon Németország végső bukásából vagy
belső összeomlásából.”25

4. 1942 januárjában az éppen folyó háborút „minden há­

borúk legpusztítóbbjaként” jellemezte, a fegyverszü­
net utáni gazdasági kilátásokról pedig így vélekedett:
„A háborút közvetlenül egy olyan korszak követi,
amelyben a gazdasági barométer vihart jelez.” Ezt az
alkalmazkodási válságot hamar le lehet küzdeni, ha „a
gazdaság külső körülményei nem túlságosan kedve­
zőtlenek”, mégpedig a háború okozta pusztítások
miatt: „Mivel a háborús konjunktúra nemcsak a javak
lecsupaszításához és a termelési eszközök példátlan el­
használódásához vezetett, hanem példátlan pusztítá­
sokat is hagyott maga után, nem kell azon aggód­
nunk, honnan lesz kereslet. [...] Az a kérdés, hol talál a
parlagon maradt tőke jutányos befektetési lehetősé­
get, hosszú távon szinte gúnyosnak hangzik.”
A háború végén mindannyian szűkölködni fogunk
és nagy éhezés várható, folytatta Röpke, ezért lesz
szüksége a legyengült Európának „azonnali és nagyvo­
nalú élelmiszer-, nyersanyag- és pénzügyi segítségre az
egész világtól”. Csak „az aktuális vagyon megsemmisí­
téséről van szó, nem pedig a potenciáliséról, az anyagi
javak pillanatnyi hiányáról, nem pedig a teremtő erőé­
ről”. A konjunktúra szenvedélyes elméleti szakembere
ebből arra következtetett: „Ameddig ez a helyzet, a je­
lenlegi és a lehetséges ellátás között feszültségnek kell

25 Idézi Hannecke 2005. 123.

138 GÖTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

fennállnia - ahogy kisebb mértékben minden válság

végén is -, ez pedig gazdasági rendszerünket dinami­
kus erőként sarkallja olyan hatalmas teljesítményekre,
amelyek éppannyira egyediek lesznek, mint jelenlegi
szegénységünk mértéke.”
Röpke 1941-1942 telén ilyen pontossággal jósolta
meg a későbbi nyugatnémet gazdasági csodát, amelyet
nem csodának tekintett, hanem „az egyéni erők kor­
látlan kibontakozása következményének egy, az egyé­
ni érdekeket közös érdekekké alakító gazdasági rend­
szerben”, ahogyan 1953-ban elégedetten megállapítot­
ta.26 Ezért harcolt 1944-1945 óta teljes erejével. 1942
után újra meg újra felhívta a figyelmet a dolog lénye­
gére politikai szempontból: „Minden attól függ, fel­
fogják-e az emberek a mai döntés világra szóló hatását
és ennek megfelelően cselekszenek, egyszerűen szólva
a kollektivizmus és cezarizmus útjára akarnak-e lépni
vagy sem.”27

5. Amikor a halált, a gyilkolást és a pusztítást végre befe­

jezték a legkeményebb harcászati eszközökkel, Röpke
a feltétel nélküli kapituláció után hat héttel a Neue
Zürcher Zeitung hasábjain kinyilvánította, hogy a hábo­
rú egyedüli okozója Németország volt és a németek az
emberi faj szégyenévé süllyedtek le. De ugyanebben a
cikkben józanul nézett a jövőbe: „Emberileg érthető,
hogy a gyűlöletnek azok a magvai, amelyeket a néme­
tek a nemzetiszocialista vezetés alatt elvetettek, diadal­
masan szárba szökkentek. Időközben azonban vilá­
gossá válhatott a távlatosan gondolkodók számára,

26 Röpke: Wirtschafi ohne Wunder. Erlenbach, 1953.

27 Röpke: Die wircschafrlichen Aussichten nach dem Kriege. Zeitschriftjiir
schweizerische Statistik und Volkswirtschaft 78 (1942). 28-45; Uő: Dér Weg
von. dér Kriegs- zűr Friedenswirtschafc. Schweizerische Monatshefte, 1944.
július. 191-203.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FŰHRER ELLEN 139

hogy a világ nem maradhat sokáig a szenvedélyes izga­

lomnak ebben az állapotában. Miután elpárolgott első
haragunk, ha meg akarjuk szakítani a szerencsétlensé­
gek láncolatát, nyugodtan fel kell tennünk magunk­
nak azt a kérdést, hogyan is fordulhatott elő, hogy egy
nagy kultúrnép körében a gonosz erő fékezhetetlen
rombolásba kezdett, és mi is legyen a németek sorsa
jogszerűen és észszerűen.”28 Röpkének tudomása volt
a németek hadi és emberiesség elleni bűncselekmé­
nyeiről, de ritkán említette őket, mivel minden bűn el­
lenére bízott abban, hogy honfitársai képesek a huma-
nizálódásra és maga is részt vállalni ennek megvalósí­
tásában.

6. A háború utolsó hónapjaiban lázas iramban dolgozott

Die deutsche Frage című könyvén, amely 1945 júniusá­
ban jelent meg Svájcban. A befejező fejezet koncepcio­
nális gondolatait 1945 április végén vetette papírra.
A végső harc füstjében, az általános tanácstalanság és
kétségbeesés idején józanul tekintett vissza a 19. századig
és előre a következő fél évszázadra. Németország föde-
ralizációját javasolta, és azt, hogy az országot „az orosz
probléma megoldásáig” következetesen osszák két
részre. Ez a fajta fanyar tisztánlátás különböztette meg
a „nulladik óra” majd minden tervkovácsától, pragma­
tikusától és politikusától: „nem nehéz megállapítani,
mire is megy ki az oroszok játéka. Németország általuk
elfoglalt részét saját kizárólagos tartalékuknak tekin­
tik. [...] Brutális tény, hogy Németország közepén most
egy olyan vonal fiit végig, amely két világot választ el
egymástól: ez az a vonal, amely az oroszok által elfog­
lalt Kelet-Némecországot elszakítja a nyugati szövetsé­

28 Röpke: Literacur über das Deutschlandprobletn. Neue Zürcher Zeitung,

1945. június 23.
140 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

gesek által megszállt Nyugat-Németországtól. Ez a

nyugati világ limese, amely az erkölcsi, politikai, társa­
dalmi és gazdasági elvek tökéletes választóvonalváválc.

A jaltai konferencián (1945. február) kompromisszumos

megoldást fontolgattak, amelynek értelmében az egyes ha­
talmak pusztán katonai megszállása mellett létrejönne egy
minden szövetséges által delegált tagok bizottsága által fel­
ügyelt központi igazgatás. Minden mellébeszélés nélkül
meg kell mondanunk, hogy ez a bonyult terv alig kivitelez­
hetőnek látszott. [...] Nem látszik elsietettnek az a feltétele­
zés, hogy az Elbától nyugatra fekvő területen kialakult hely­
zet az általunk óhajtott regionális autonómiát elősegíti?9
Németországnak ebben a részében a politikai, gazdasági
és szellemi életnek olyan egysége jön majd létre, amely pil­
lantását a kezdetektől inkább nyugatra, mint keletre szöge­
zi. Ez a közösség a nyugati szövetségesek - minden elkerül­
hetetlen versengésük ellenére - összetartó egységének felel
majd meg.
Remélhető, hogy azt a föderatív alapokon nyugvó Nyu-
gat-Németországot, amelyet az orosz probléma megoldásá­
ig Poroszországtól elválasztanak, és amely Németország
legfontosabb és legnagyobb részét teszi majd ki, nemsokára
felveszik az Atlanti Szövetségbe. (...) A mi nyugatnémet
konföderációnk jellege semmissé teszi a szövetségesek min­
den ürügyét a német gazdasági potenciál szétdarabolására.
[...] Ha a nyugati szövetségesek az Atlanti Szövetséget tartós
módon és a németek számára megbékítő módon irányítják,
kezükben lesz az ellenőrzés lehetősége. A központi irányí­
tás segítségével Nyugat-Németország egész gazdaságát, kü­
lönösen a pénz- és hitelügyeket, a közlekedést és a pénzügyi
irányítást a kívánt mértékben tudják koordinálni.

29 Akkoriban még sem Röpke, sem a nyilvánosság nem tudta, hogy a

szovjet övezet majd egészen a Werráig tart.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÜHRER ELLEN 141

Aki ragaszkodik ahhoz, hogy az oroszországi orienáltsá-

gú Kelet-Németország és a nyugati világhoz tartozó Nyugat-
Németország között politikai, szellemi és gazdasági kapcso­
latokat tartson fél addig, amíg még egy totalitárius Oroszor­
szággal van dolgunk, és a birodalomra mint olyan egységre
gondol, amely számára alkotmányozási terveket érdemes
kovácsolni, azt bizonyítja, hogy vagy nem érti a valóságot,
vagy tudatosan segíteni akatja az oroszok politikáját.’’
Röpke 1945 április végén Németország megosztottságá­
ról és egy beláthatatlan ideig tartó hidegháborúról szóló ja­
vaslata ezekben a befejező mondatokban csúcsosodik ki:
„Minél tovább ragaszkodunk Németország »egység«-éhez,
annál több kapaszkodás! pontot nyújtunk az orosz befolyá­
solási politika számára és annál több ücközófelületet te­
remtünk a két világ között, amelyek német földre való kor-
látozódása nagy veszélyt jelent a béke számára. A két világ­
nak ilyen tiszta szétválasztása nemhogy fokozza, hanem
lényegesen csökkenti a harmadik világháború veszélyét."30

30 Röpke: Die deutsche Frage. Erlenbach, (Juni) 1945. 248-253. Mivel nem
tartozik a szukebben vett témához, csak a jegyzetben csatolok egy to­
vábbi példát Röpke kivételes előrelátásához. Amikor 1957-ben az Eu­
rópai Unió elődjét, az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) hat ország
megalapította, Röpke ezt állapította meg arról a döntésről, hogy a kü­
lönféle pénznemek közötti átváltási kulcsot tartósan állapítsák meg:
„Lehetetlenség egymással összeegyeztetni a szabad kereskedelmet, a
stabil átváltási kulcsokat és a pénzügyi fegyelmet.” A stabil átváltási
kulcsokat, amelyek az euro egyik előkészítő projektje volt, nemsokára
fel kellett adni, és az arányokat átengedni a pénzpiac döntésének. Röp­
ke derűsen idézte egy francia kollégáját, aki „Németországnak a Közös
Piacon belül kifejtett nyomásában” reménykedett, hogy „országát visz-
szavezessék az erény ösvényére - a gazdasági és devizapolitikai erényére
- és megtanulja, hogy ne éljen pazarló módon”. Röpke erre így vála­
szolt: „Mi a fertőzőbb: az egészség vagy a betegség? Hol a legkisebb po­
litikai ellenállás: az inflációban vagy a monetáris parancsuralomban.?
Hova vezet az út, a jóléti állam irányába vagy visszafelé? Mit könnyebb
korunkban megvalósítani: a piacgazdaságot vagy az utasítási rend­
szert?” A továbbiakban ezt olvashatjuk a szövegben: „Az egészen meg-
142 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Hogyan kritizálta az emigráns közgazdász

a nemzetiszocialista rezsimet?

Röpke 1934 és 1944 között sokszor írt, szinte rejtetten és

mégis egyértelműen a nemzetiszocializmusról. Ritkán ne­
vezte nevén, és minél élesebben fogalmazott, annál kevésbé
beszélt Németországról, Hitlerről vagy a náci államról, bírá­
latát sorok közé rejtve, látszólag általános érvényű megfo­
galmazásokban vagy mellékes mondatokban. Amikor
konkrétan írt, akkor mintha a kommunizmust vagy általá­
nosabban: a romlásba vivő kollektivizmust támadta volna.
1942-ben írott, Gesellschaftskrisis dér Gegenwart című könyvé­
ben - bár fóleg erről szól - sem a nemzetiszocializmus fo­
galma, sem Hitler neve nem fordul elő.
Ennek a tartózkodásnak nyilvánvaló okai vannak. Genfi
emigrációban élve Röpkének 1937 óta pontosan be kellett
tartania a svájci idegenrendészet szigorú előírásait, és el kel­
lett kerülnie a Német Birodalom ellen irányuló minden po­
litikai tevékenységet. Ezenkívül a hazában maradt barátaira
való tekintettel sem akart belépni a németgyűlölők kóru­
sába.

átalkodoctak a valuták összeolvasztására gondolnak”, bár ez „egy egy­

séges államot tételezne fel” - egységes pénzügyi, hitel-, szociális és ál­
lamkincstári politikával. „Egy lefelé ható integráció valószínűsége na­
gyon nagy - vonta le Röpke a következtetést ez jól látható a Német­
országra gyakorolt növekvő nyomáson, hogy ebbe az irányba
induljon.” Röpke ehelyett azt követelte, hogy Franciaországot rövid
határidővel kötelezzék arra, hogy „mindenekelőtt a saját portáján te­
gyen rendet”. Ha ez nem sikerülne, akkor a közős piac eszméjét fel kell
adni az egyes tagországokat nem túlságosan igénybe vevő szabadkeres­
kedelmi övezet kedvéért. Ez nem külső védővámok segítségével terem­
tene védelmet, mint az Európai Gazdasági Közösség (és a mai napig az
Európai Unió) esetében, hanem ragaszkodna az egymás között szaba­
don váltható valutákhoz, megőrizné a nemzeti sajátosságokat és mini­
mális hivatali apparátust tartana fenn (Röpke: Gemeinsamer Markt
und Freihandelszone. In: Tagungsprotokoll Mr. 9 dér Aktionsgememschaft
Soziale Marktwirtschaft. Ludwigsburg, 1958).
 WtLHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FdHRER ELLEN 143

így ír 1937-es Die Lekre von Wirtschaft című művében „a

kommunista állami vezetők” tervgazdaságáról és „nagyon
is szubjektív felfogásáról”: „A fogyasztás szabadságának
vége van és a lakosságnak alá kell vetnie magát a termelő­
erőknek az államot irányító csoportok által jóváhagyott ki­
használásának.” Ennek következtében létrejön „egy teljes
mértékű közgazdasági diktatúra, amely elképzelhetetlen a
vele egyidejűleg működő politikai diktatúra és annak kény­
szerítő eszközei nélkül.” Mint ennek a műnek a háború
utáni kiadásaiból kiviláglik, a szerző ezen „a. bolsevista, és a
hozzá annyira hasonló nemzetiszocialista gazdasági kísér­
letet értette”.31
Röpke 1935 tavaszán a gazdaságpolitikai döntéshozók
polarizálódását figyelte meg. Világjelenségről beszélt, de
Németországra célzott. Az egyik oldalon kollégák, újság­
írók és politikusok ezreit látja, „akik a nyugati világ eddig
működő gazdasági rendszerét lejárt órának tartják”, a má­
sik oldalon pedig „egy fél tucat olyan embert, akik nem fo­
gadják el ezt a fatalista nézetet”. Ezekhez tartozott ő maga
is, és újra feltette az 1933-ban nemmel megválaszolt kér­
dést: „Kimutathatók vajon ma olyan tárgyszerű fejlődési
erők, amelyek éppoly egyértelműen és kikerülhetetlenül vé­
get vetnek a versengésen alapuló piacgazdasági rendszer­
nek, mint a puskapor feltalálása a lovagi hadseregeknek?”
A diagnózis a következő:
A korábban nagyra becsült „liberális” jelző egy évtizeden
belül „a legsúlyosabb szitokszavak egyikévé vált", ilyenként
alkalmazza mindenki. Ez a szó most egy „visszataszító és
szerencsére végre meghaladott eltévelyedés”-t jelent. Ezért
minden olyan próbálkozás kudarcra van ítélve, amely a
valamikor oly sok nemeslelkűséget és büszkeséget hordozó
szót eredeti jelentésében kívánja továbbra is használni.

31 Röpke: Die Lekre von Wirtschaft Wien, 1937. 186.; 11. kiadás: Eschen-
bach, 1968. 58., 199., 206.
144 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

„Miérc is - kérdezi Röpke harciasait - álljunk oda egy olyan

céltábla mögé, amelyet a tömeg elborított nyilaival?" Egé­
szen más a helyzet a szocializmussal. Ez kollektivista illúzi­
ók által táplált felértékelődést élt át. A politikai, szellemi és
erkölcsi züllés általános, de Németországban különösen
megfigyelhető okait a következőkben látta: „Monopolkapi­
talizmus, proletarizálódás, eltömegesedés, kollektivizmus,
szocializmus, a szellemi-erkölcsi örökség elherdálása, tota­
litarizmus, az állam istenként való tisztelete, bürokratizáló-
dás”32
Nem tartotta újnak a szabad piacgazdaság kritikáját, új­
nak az tűnt fel neki, hogy „sok olyan érvet, amelyet koráb­
ban a szocialisták hoztak fél a kapitalizmus elten, ma már
a nem proletár rétegek is átvettek, főleg értelmiségiek”.33
Ók a liberalizmusnak a haladó 19. század számára annyira
fontos vezérfogalmát mint „hülyéknek valót” a porba ti­
porták, mint például Oswald Spengler 1920-as Preufíentum
und Sozialismus című könyvében, amelyben a közösségi
szimbiózist így határozta meg: „Mindenki mindenkiére ez
a poroszság.”34
Röpke 1934-1935-ben a felismerhetetlenségig eltorzított
harcos és üdvözülést ígérő fogalmak helyett négy uralkodó
alaptendenciát különített el: 1. A piacgazdaság vetélkedé­
sen alapuló rendszerével szemben kialakult bizalmatlansá­
got; 2. az ezzel kapcsolatos vágyakozást „a gazdasági élet
egyszerűbb és történelmileg korábbi formái”, egy romanti-
záló „közgazdasági egyszerűség” iránt; 3. a közgazdasági
nacionalizmust; és 4. a közgazdasági militarizmust. Ezek a
tendenciák nyilvánvalóan ellentmondásban állnak egymás­

32 Röpke: Betrachrungen eines Nationalökonomen über das Deutsch-

landsproblem. New Schweizer Rundschau, Marz 1945. 635-654.
33 Röpke: Wircschaftspolitische Ströniungen dér Gegenwarc. Wiener
Wirtschaftswoche, 1935. január 16. 7-9.
34 Oswald Spengler: Preufientum und Sozialismus. München, 1920. 34.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÜHRER ELLEN 145

sál. Aki az ipari civilizáció észszerű és gépies módja ellen be­

szélt és állítólag a tősgyökeres-paraszti életmódhoz akart
visszatérni, nem akarhatta az egész országot, mint Német­
országban történt, utasítások és törvények „eltéphetedenül
sűrű szövésű láncával” gúzsba kötni.35
Röpke 1934-ben óvott az Amerikai Egyesült Államok
kormányának állami intervenciós furfangjaitól, mivel a
munkahelyteremtés érdekében nagyon megemelt közkia­
dások „rettenetes államadósságot és egy tervgazdaságilag
megmerevedett és irányításra alkalmatlanná vált népgazda­
ságot” hoznak létre, ha nem sikerül elérni a (nemzetgazda­
ságnak a világpiacon is sikeres újralakulását. Az Egyesült
Államokkal ellentétben Németországban tovább nehezíti a
helyzetet az önellátásra való törekvés, így áll ez egy lábjegy­
zetben, ezzel a figyelmeztetéssel: a világpiactól való politi­
kai indíttatású elfordulás az import megfékezése miatt lét­
rejövő hiány növekedéséhez vezet, és ez korlátozza a kizá­
rólag az államadósság felhalmozása által létrehozott
gazdasági expanziót.36
A német birodalom nem futott ilyen módon zátonyra,
mert irányítói, mint Röpke 1938 májusában megállapítot­
ta, a teljes foglalkoztatottságon alapuló totális kényszer po­
litikáját az egyre növekvő államadósság terhére valósították
meg. A „Soha többet válságot!” népszerű jelszava alatt sod­
ródtak a „a nemzetiszocializmusnak tömegek számára kü­
lönösen vonzó szelétől” hajtva az állítólag örökös gazdasá­
gi virágzás látszatvilágába, amelyben nem leselkedtek rájuk
a liberális-kapitalista korszak megpróbáltatásai és veszélyei.
Röviden: „A. Harmadik Birodalom egész gazdasági rendsze­
rét ma már a folytatódó magas szintű konjunktúra minden
következményével számoló politika szemszögéből szemlél­
hetjük, ez nagyon jól illik ahhoz a tényhez, hogy Keynes

35 Röpke 1935. 30.

36 Röpke: Die Nationalökonomie des „New Deal”. Zeitschriftfiir National­
ökonomie, 5 (1934). 577-595., 585.
146 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

egyik országban sem annyira népszerű, mint Németország­

ban.”
Persze a keynesizmus demokratikus változata különbö­
zik attól a totalitáriustól, amelyet Hitler és a Harmadik Bi­
rodalom vezető politikusai bevezettek. Rendkívül extenzív
módon használták fel a Németországon kívüli forrásokat
is: államilag meghatározott árak és bérek voltak, szigorú
deviza-, tőke- és befektetésellenőrzés, nem kifizetődő állami
építkezések, az állami költés felpumpálása óriási fegyverke­
zési megbízásokkal és más „az államadósság bizalmat meg­
rendítő módja”. Létrehoztak egy parancsuralmon alapuló
bürokratikus gazdaságot, a nyilvános szektor igényeit egyre
inkább a magánszektor elébe helyezték, és a magángazda­
ság még mindig működőképes részeit alávetették a nemze­
tiszocializmus előírásainak: tehát „tömeges számú destruk­
tív ostobaságot” követtek el.
Legkésőbb 1938-tól a háború - így kell mondanunk - a
Harmadik Birodalom politikai irányítás alatt álló gazdasá­
gának szükséges termelő ágazatának számított. Ausztria
éppen bekövetkezett annexiójával kapcsolatban Röpke
1938 májusában éppoly általánosan, mint félreérthetetle-
nül fogalmazott: „Hogy (egy ilyen közgazdaság) nem nyu­
galmi állapotot jelent, hanem egy sajátos és borúlátó jósla­
tokra alkalmat adó dinamikával rendelkezik, komolyan
senki sem vitathatja.”37
Németország név szerinti említése nélkül ezt a korszakot
nevezte „az önkény korá”-nak 1939 nyarán a zürichi Frie-
dens-Warte című folyóiratban. Röpke ebben Max Webernek
a karizmatikus vezérről megfogalmazott gondolataira, és
még inkább a francia társadalomfilozófusnak és történész­

37 Röpke: Vollbescháftigung. De Economist, 87 (1938). 501-5.19. Azoknak

az előadásoknak az alapján készült, amelyeket a szerző 1938. május kö­
zepén a rotterdami kereskedelmi főiskolán, valamint az amszterdami
és utrechú egyetemen tartott.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÜHRER ELLEN 147

nek, Elie Halévynek halála után megjelent Vére des tyrannies.

Études sur le socialisme el la guerre^ (1938) című művében
foglaltakra támaszkodva az önkényuralmat kollektivista
uralkodási formaként jellemezte, amelyet a tömeg lelkese­
dése által felemelt karizmatikus vezető és alvezérei irányíta­
nak. A tömeg lojalitását „újra meg újra biztosítaniuk kell”,
írta Röpke, látszólag általánosságban fogalmazva, innen
„az ideges megfelelni vágyás, és az új és látványos pillanat­
nyi sikerek vadászata, az aggódó sandítás a tömeg tetszése
irányába, a minden legitim kormányt jellemző magabiztos
nyugalom hiánya, a határtalan érzékenység minden tetszés­
nyilvánítás és bírálat iránt, a kisebbrendűségi komplexus,
amely nagyon is árulkodó módon megbúvik a gesztusok
harsánysága mögött, [...J mindig új meg új ötletek, hogy a
lakosság felkorbácsolt érzelmeit ne hagyják megnyugodni
és ne tudjanak visszatérni a józan gondolkodás üzemmód­
jába, melynek kimaradása a társadalmat azonnal vad hí­
resztelésekkel és szorongásokkal tölti el - ez olyan körhin­
tához hasonlít, amely csak gyors forgással tartható egyen­
súlyban.”
Éppen ezért megtesznek az ilyen államok vezetői azért,
hogy saját önkényes „döntéseiket a lakosság szemében je­
lentéktelennek tüntessék fel, a nép minél teljesebb összeko­
vácsolására felhasználják a a nemzeti gyűlölködés és a há­
ború bevált eszközeit is”, tevékenykednek „az értékek és
normák felbomlasztásán”, meghirdetik „az eszközök meg­
választásának cinikus szabadságát, amely pedig a valódi cé­
lok hiányában Öncélúvá válik”.
Egy ilyen módon irányított állam „a »piac« demokrati­
kus uralkodását az »állam« autokratikus uralkodásával
váltja fel”. Miközben egy polgári államban a gazdasági ku­
darcnak jogi következményei vannak - csőd, kinyilatkozta-

58 A zsarnokság kora. Tanulmányok a szocializmusról és a háborúról.

(A Ford.)
148 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

tási eskü,39 végrehajtás, a sikeresség pedig haszonnal jár

az államgazdasági rezsim akaratát „a ^gazdasági bűncselek­
ményekbe hosszú sorával, titkosrendőrséggel, koncentrációs
táborokkal és kivégzésekkel” kényszeríti ki. Újszerű bűn­
ügyi tényállásokat kell kitalálnia, amelyeket a „gazdasági
népáruló” az ,üzér”, a „szabotőr”, a „gazdasági kártevő”
vagy „devizabűnöző” követ el. Egy ilyen államgazdasági
rendszerben „a hóhér éppolyan fontos szereplővé válik,
mint a végrehajtó a piacgazdaságban”.
Röpke ilyen mondatokat írt a zsarnok államról - értsd, a
hitleri Németországról - a háború kirobbanása előtti he­
tekben. „Egy ilyen állam ezen az úton haladva abba a szük­
ségszerűségbe ütközik, hogy hiányzó legitimitásának pótlé­
kát mindig újabb, a lakosságot álmélkodásra késztető gi­
gantikus vállalkozásokban találja meg, ebben olyan
ösztönzőt lelve, amely más szerekhez hasonlóan hatását
csak állandóan növekvő dózisokban fejti ki. Ha pedig a kez­
deti sikerektől felbátorodva továbbmegy ezen az úton, ön­
feladás nélkül nem tud visszafordulni. Végül, és ez a legfon­
tosabb, a szocialista-autokratikus gazdasági szerkezet,
amely elválaszthatatlan a zsarnoki uralom lényegétől, olyan
tendenciákat indít be, amelyek a szélsőséges nacionaliz­
mus, a hódítás pályájára lökik, ezek azáltal erősödnek meg,
hogy a »karizmatikus uralkodás« [...] lényegét tekintve
mindig egy hivalkodó, az alapokat felemésztő rablógazda­
ság.”40
A Lengyelország német megtámadása előtti hetekben
Röpke egy másik tanulmányt is publikált „Totalitarian
»Prosperity« - Where does it end?”41 címmel, messze innen,
New Yorkban. Megállapította, hogy Németország hatalmas

39 Ennek során az adósnak eskü alatt kell minden vagyontárgyáról beszá-

molnia. (A ford.)
40 Röpke: Das „Zeiteket dér Tyrannis”. Die Friedens-Warte^ 39 (1939), Nr.
5/6.202-213; újranyomva: Uő: Gégén die Brandung. Erlenbach, 1959.
41 „Totalitárius »fellendülés« - hol lesz ennek vége?” (A ford.)
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FŰHRER ELLEN 149

állami eladósodási politika árán elérte a konjunktúra csúcs­

pontját, és ez a következőt jelenti: „Ha a kollektivista kor­
mány nem nyúl az infláció ultima ratióként működő esz­
közéhez, kénytelen mind magasabb kölcsönöket felvenni
vagy adókat emelni, hogy táplálni tudja a teljes foglalkozta­
tottság molochját.” Egy ilyen állam, értsd: a nemzetiszocia­
lista állam, nem lesz képes megközelíteni „egy stabil egyen­
súly célját”, mivel „el kell venniük a fogyasztók pénzét
erőszakkal vagy rábeszéléssel”.42 Ennek a politikai alterna­
tívája a rabló- és hódító háború.
Először 1944-ben döntött úgy Röpke, hogy abbahagyja a
a kódolt beszédet. Közzétette egy 1939-es szövegének né­
met változatát és hozzáfűzte, hogy a német népgazdaság
„rendelkezésére álló források” kimerültek, és most már
csak az idegen tulajdon megszerzése maradt, „különben a
gazdaság és állam egész építménye összedől”. Ezt világosan
a mérhetetlen eladósodással finanszírozott teljes foglalkoz­
tatás politikájának következményeként határozta meg. Er­
ről mint „a legrettenetesebb tapasztalatáról beszél: „A vi­
lágháború a maga óriási kezdeti német sikereivel lehetővé
tette a gazdasági összeomlás késleltetését.”43

Visszatekintve a kollektivista rémálomra

1945 után Röpke a második, „mindennél rettenetesebb vi­

lágháborút” a náci „pokoli győzelem” „elkerülhetetlen
végé”-nek tartotta. Egyrészt egy extrém módon felgyorsí­
tott gazdasági és műszaki fejlődés következményét látta
benne, másrészt sok ember erkölcsi éretlenségének, akik
képtelenek voltak a gyors változások közepette megtartani

42 Harper’s Magftáne, 1939. július. 166-170.

43 Röpke: Civitas humana. Grundfragen dér Gesellschafts- und Wirtschafts-
refbrm. Erlenbach, 1944.366.
150 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

belső egyensúlyukat. Ez a szakadék a „gigantikus kultuszá­

ban” ért véget és egy olyan szekuláris hitben, amely „embert
és istent egyaránt feláldozott” egy állítólag biológiai vagy
szociális - értsd: osztályharcos - „törvények értelmeden
mechanizmusainak”: „A világ dehumanizálása és istentele-
nítése feltételezik egymást. A végén létrejön egy totalitárius
termeszállam, a totális háború, a teljes rombolás és az em­
berségtől függetlenné vált technika. Ez a rettenetes mér­
leg.”44
A „dühödt önellátás”és a látszólagos társadalmi haladás
nemzetiszocialista politikájának - amely az elszámolási
szerződéseken, a közvetlen árucserén, a kényszer-devizagaz­
dálkodáson, a támogatásokon és a védővámokon, végül pe­
dig a rabláson és háborún alapul - az lett a következménye,
hogy a birodalmi márka „elveszítette kapcsolatát a nemzet­
közileg érvényes valutarendszerrel”. Vagyis nemsokára nem
lehetett megmondani, mennyit ér a márka dollárban vagy
svájci frankban. „Ezzel a márka ugyanazt az utat járta be,
mint korábban a rubel.”45 Az 1945. május 8. és a nyugati
zónák 1948. június 20-án bevezetett valutareformja közötti
időszakot Röpke „a nemzetiszocialista háborús gazdasági
rend végső felbomlási szakaszának”46 tekintette.
Elemzése szerint Sztálin, Hitler és Mussolini államai haj­
lanak a nemzeti kollektivizmusra és arra, hogy erőszakkal
bekebelezzenek gazdasági „nagy térségeket”, annak érdeké­
ben, hogy a tökéletesen soha nem elérhető belső egyensúlyt
rövid távon mind radikálisabb eszközökkel stabilizálják.
Ezt kétséges esetben akár közösen is megtették, ahogyan
azt Kelet-Közép-Európának a második világháború elején

44 Röpke: Das diünonísche Jahrhundert. Eine geistige Bilanz seiner erster

Halfte. Die Presse, 1950. január 1.
45 Röpke: Die Erkrankung dér deucscben Volkswircschaft. Mitteilungsblatt
dér Arbeitsgemeinschaft Demokratisches Deutschland, 1947. április.
46 Röpke: Lehren des deucscben Wircschaftsmarasmus. Neue Zürcher Zei­
tung, 1946. október 26.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FŰHRER ELLEN 151

Németország és a Szovjetunió általi felosztása bizonyítja,47

A totalitárius államok vezetői pszeudovallási üdvtanokra,
kifinomult propagandára és célirányos terrorra támaszkod­
va dolgoztak népeik „lelki megdolgozásán*’ és „rabszolgává
tevésén”. Ennek a célnak az érdekében magát az államot is
szétrombolták mint olyan politikai építményt, amelyben az
egyes polgároknak, a különféle testületeknek és az állam
egészének a viszonyrendszere kiszámítható módon szabá­
lyozva van*
A „tömeges fundamentumot” ehhez sok millió atomi­
zált, „modern értelemben gyökér télén ember” szolgáltatja.
Ók „elvesztették gazdasági, társadalmi és szellemi önállósá­
gukat”, és cömegegyének rendszer nélküli „homoktengeré­
vé” váltak. Az ő meggondolás nélküli elkötelezettségüket az
állandóan felgyorsított „dinamizmus és futurizmus”, a tö­
meg vezetőinek „ideges törekvése arra, hogy mindig valami
újdonságot kínáljanak, a figyelmet állandóan a jövőre irá­
nyítsák, folyamatosan váltókat állítsanak ki, amelyeknek
lejárati idejét aztán meghosszabbítják [...] vagy kényszerűen
más váltókkal cserélik ki” 48 Végül aztán hódító és zsák­
mányszerző hadjáratok következnek, mert a kollektivista
állam „csak a háború lázas kiterjesztése révén tud fennma­
radni”*49
A politikai diktatúrának szüksége van „a közgazdasági
diktatúra elkerülhetetlen kiegészítésére”,50 ezt Röpke „a
kollektívizmus és a fékezett infláció rémálmaként” írta le,
„a szocializmus és a keynesianizmus sajátos egyvelegeként”,
amely állítólag „a modern közgazdaság” útját egyengette
„az inflációgerjesztő expanzió és a kollektivista kényszer­

47 Röpke: Dér Narionalkollektívismus ín Európa. Schweizer Monatshefte>

1949. november. 449-457.
48 Röpke: Freie Weltund, Totalitarismus. Bremen, 1957. 4-6.
49 Röpke: Das Buch von E. H. Carr. Neue Schweizer Rundschau 1943. októ­
ber. 372-378.
50 Röpke: Das Wirtschaftssyscem dér Scharfrichter. Wiener Wirtschafts-
woche3 Weinachren 1936. 9.
152 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

gazdaság” irányába. Minden olyan antifasisztának, aki a

nemzetiszocializmust konzervatív, reakciós vagy kapitalista
hatalmi csoportok uralkodási formájának tartotta, vaksá­
got és időszakos figyelmetlenséget vet a szemére.51 A totali­
tárius vezetők a liberális gazdasági gondolkodást és tevé­
kenységet a szabadkőművesek renyhe és önző szellemi ter­
mékeként bélyegezték meg, részben ezt vetették a
polgárságnak, máskor a zsidóknak, ezeknek az „intelligen-
ciaszömyetegeknek” vagy „locsogóknak” a szemére. A „tö-
meglélek ismerőiként” léptek fel, melynek „ők maguk vol­
tak a kifejeződései”, és „arra törekedtek, hogy a tömegszen­
vedélyeket a nacionalizmus és a szocializmus jelszavaival
hozzák tűzbe, ezek méltók a tömeglélekhez és vele egyesül­
ve dinamitként robbantották fel a világot”.52
A Die deutsche Frage című könyvének bővített újabb kiadá­
sában Röpke 1948-ban energikusan utasította vissza azt az
akkorra már sok német által elfogadott magyarázatot, mely
szerint a kapitalizmus, mégpedig a nagypolgárság segítette
volna győzelemre a nemzetiszocializmust. Röpke az ilyen
mentegetőzésekkel ezt szegezte szembe: „Számtalan példát
látunk arra, hogy milyen közel állnak egymáshoz az úgyne­
vezett demokratikus szocialisták és a nemzetiszocialisták.
A gonosz kapitalistákról szóló legendát, amely szerint a
nemzetiszocializmus segítségével ők tettek erőszakot az ár­
tatlan német tömegeken, nem lehet elég határozottan le­
rombolni. Nem mondhatjuk el elégszer az igazságot, misze­
rint a dolgok egészen másként álltak: a német nép széles tö­
megeinek támogatása nélkül a nemzetiszocialisták sem
hatalomra nem jutottak volna, sem azt megtartani nem let­

51 Röpke: Deutschland - Massengrab falscher Voraussagen. Frankfurter

AUgemeine Zeitung, 1953. augusztus 15. Abkehr, mchr Fortsetzung.
Rheinischer Merkúr, 1947. december 13.
52 Röpke: Das Kulturideal des Liberalismus. Neue Schweixer Rundschau,
1947. január. 515-532., 517.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÚHRER ELLEN 153

tek volna, képesek, ezen a nyilvánvaló tényen nem változtat

semmit, hogy ugyanezek a tömegek korábban szocialista
vagy kommunista jelöltekre szavaztak, és ma megint ezt te­
szik. Nem lehet durvábban félreismerni a nemzetiszocializ­
must, mintha a tömegjellegét tagadjuk.”53
Az NSDAP tagjaira és választóira vonatkozó újabb kuta­
tások Wilhelm Röpke kortársként tett megállapításait min­
denben igazolják. Ahogy Paul Madden, Detlef Mühlberger
és Jürgen W. Faltér meggyőzően bizonyították, Hitler 1930-
tól meredeken emelkedő támogatottsága nem a tájékozat­
lan, anyagilag veszélyeztetett középosztályra vezethető visz-
sza, ahogyan azt az 1970-es és 1980-as években befolyásos
szerzők állították. Az NSDAP sokkal inkább Németország
első valódi néppártjaként érvényesült. Sikerük neki sorai­
ban az osztálykülönbségeket áthidalnia, így talált támoga­
tókra minden foglalkozási és életkori csoportban, a férfiak
és a nők között egyaránt. Ebben különbözött a weimari
köztársaság minden pártjától.
1933-ban a párttagságnak már körülbelül negyven száza­
léka a munkásságból származott.54 Ezt követte Németor­
szág szellemi elitjének lényeges, a népességben elfoglalt
arányát meghaladó része, ők is csatlakoztak Hitler pártjá­
hoz. Ez is ellentmond annak a régi tézisnek, amely szerint
ez a párt elsősorban a kispolgárságra támaszkodott. A kor­
társ Röpke sok háború utáni németországi történésszel el­
lentétben már 1933 előtt felismerte a nemzetiszocialista
mozgalom osztályokat átívelő jellegét, és azt, hogy kemény

53 Röpke: Die deutsche Frage. Erlenbach, 1945. 28.

54 Paul Madden - Detlef Mühlberger: The Nazi Pttrty. The Anatomy ofa
Peopie’s Party 1919-1933. Bem, 2007. 283-288. (A szerzők mind az álla­
mi, mind a magánszektorban dolgozó tanulatlan és tanult munkáso­
kat, és a szakmunkásokat és a ranoncokat is a munkásosztályhoz so­
rolják, valamint a háztartásbelieket is.) Peter Manstein: Die ÁfilgÜeder
und Wdhler dér NSDAP 1919-1933. Untersuchungen zu ihrer schichtmöfiigen
Zusammensetzung. 2., átdolg. kiadás. Frankfurt a M., 1989; Jürgen W.
Faltért Hiders Wcihler. München, 1991.
154 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

magját magasan képzett értelmiségi tagok és szimpatizán­

sok tették ki.
Annak a megállapításnak az igazolására, hogy a szociál­
demokraták és a kommunisták támogatói sok esetben
megtették azt a kis lépést a nemzetiszocialistákhoz, mind a
mai napig hiányoznak a szakszerű kutatások. A korábbi
NSDAP-tagokra vonatkozó adatok azt látszanak alátá­
masztani, hogy érdemes lenne Röpke szellemében megvizs­
gálni a nemzetiszocializmus tömegjellegét és társadalmi
bázisát.
A saarlandi tartományi parlament számára a Baloldali
Párt (Die Linké) frakciója megvizsgálta, hogy a Német Szö­
vetségi Köztársaság hány megválasztott képviselője volt ko­
rábban a nemzetiszocialista párt tagja. Az 1956-tól 1961-ig
tartó választási periódusban összesen 31,7%-ot tettek ki: a
CDU-ban a 17 képviselő közül 9 (52,9%), az SPD-ben a 16
képviselőből 7 (43,8%). Saarbrücken és Neunkirchen SPD
delegálta főpolgármesterei is NSDAP-tagok voltak fiatal­
korukban.
Amikor az antifasiszta Kari Retzlaw 1947-ben visszatért
az emigrációból, és újra SPD-funkcionárius lett Saarland
tartományban, kinyílt a szeme: „Párttitkárként arra a szé­
gyenletes felismerésre kellett jutnom, hogy az új szociálde­
mokrata párt 71 százaléka korábban a náci párt tagja volt.
[...] Személyes beszélgetések során igyekeztem megtudni az
okait és a körülményeit annak, amiért annak idején belép­
tek. Az együgyűen megfogalmazott hasonló válaszokból
arra tudtam következtetni, hogy legtöbbjüknél félelem és
opportunizmus volt a döntés alapja. Beismerték azt is,
hogy azt hitték, a munkásmozgalomnak mindörökre befel­
legzett.”55

55 Hans Peter Klausch: Brauné Elecken lm Saar-Landtag Die NS-Vergangen-

heitsaarlandischerAbgeordneter. Saarbrücken, 2013. Ebben szerepel a Kari
Retzlaw-idézet is, Retzlaw könyvéből: Spartakus. Aufitiegund Niedergang.
Erinnerungen eines Parteiarbeiters. 3. kiadás. Frankfurt a. M., 1974. 492.
 WILHELM RÖPKE A NÉP ÉS A FÜHRER ELLEN 1S5

A brémai önkormányzatban az 1963-tól 1967-ig tartó

periódusban az összes képviselőből 31 (26,8%) képviselő
volt egykor az NSDAP tagja, 13 (40,6%) a CDU-s küldöttek
közül, 10 (15,4%) a szociáldemokrata kollégák közül. Karl-
Ludwig Sommer kutatása mellesleg azt is bebizonyította,
hogy Karl-Heinz Jantzen, az IG Metall56 brémai képviselője,
aki később munka- és egészségügyi szenátor lett, éppolyan
pártpolitikai múltra tekintett vissza, mint Erwin Schmidt
(DGB57-elnök), Egon Káhler (az SPD frakcióelnöke), Gün-
ter Hellwing (az SPD tartományi elnöke) és Hans Stefan
Seifriz építésügyi szenátor.58
A hesseni tartományi parlament ötödik periódusa
(1962-1966) alatt a 109 képviselő közül 37 volt a múltban
az NSDAP tagja: 12 az SPD-ból (a szociáldemokrata képvi­
selők 21,1 százaléka) és 11 a CDU-ból (a kereszténydemok­
rata képviselők 34,4 százaléka). Rudi Amdt, aki hosszú
évekig reprezentatív vezetője volt a baloldalnak a hesseni
parlamentben, szintén belépett fiatal korában a nemzeti­
szocialista pártba - „hosszú évek indoktrinációja alapján
született ifjúi elvakultságból”.59

56 A fémiparban dolgozókat tömörítő szakszervezet, Németország legna­

gyobb és legerősebb érdekvédelmi szervezete. (A Ford.)
57 Deutscher Gewerkschaftsbund, Német Szakszervezeti Szövetség.
(A Ford.)
38 Http://www.niqel.de/bredel/news/bremen.pdF; Klaus Wolschner: Brauné
Flecken in dér Bürgerschaft. Fást 70 Jahre danach hat erstmals ein Bre­
mer Historiker die NS-Vergangenheit von Bremer BürgerschaFtsabge-
ordneten systematisch aufgelistet. die tageszeitung, 2014. április 25.
59 Hans Peter Klausch - Frakción Die Linké im hessischen Landtag
Hrsg., Braunes Érbe. NS-Vergangenheit hessischer Landtagsabgeordneter dér
1-11. Wahlperiode. Oldenburg, 2011 (PDF); Albrecht Kirschner - Hessi­
scher Landtag Hrsg.: Abschlussbericht dér Areitsgtuppe zűr Vorstudie
„NS-Vergangenheit ehemaliger hessischer Landtagsabgeordneter1' dér
Kommission des Hessischen Landtags Für das Forschungsvorhaben
„Politische und parlamentarische Geschichte des Landes Hessen",
Wiesbaden, 2013 (PDF). Az 5. törvénykezési időszak adatainak magya­
rázatát Albrecht Kirschnernek köszönöm.
156 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Olyan vizsgálatokat, amelyek azt tárnák fel, hogy például

a hamburgi SPD-nek hány tagja tartozott korábban az
NSDAP tagságába, a SA vagy a SS kötelékébe, mind a mai
napig fölöslegesnek tartanak. Hasonló kérdéseket fel kel­
lett volna vetni az 1950-es évek végén az üzemi tanácsosok­
kal vagy a DGB-szakszervezetek funkcionáriusaival kapcso­
latban. Hogyan élték meg a nemzetiszocialista időszakot?
Milyen szerepet játszottak sokan közülük a nemzetiszocia­
lista Német Munkafrontban?
A Wilhelm Röpke szellemében felvetett kérdések nem a
denunciálás célját szolgálják. Arról van szó, hogy legyőzzük
azokat a gátakat és tabukat, amelyek mind a mai napig
megakadályozzák a nemzetiszocializmus tényeinek megfe­
lelő elemzését. Éppen ezért helytelen, hogy történészek szá­
zai intézményi támogatással készülő vizsgálataikban csak­
nem kizárólag a vállalkozókra, bankárokra és az állami bü­
rokráciára figyelnek, ezeken kívül legfeljebb a szakmai
egyesületek, egyetemek és önkormányzatok kerülnek fó­
kuszba. Ennek következtében hamis, de legalábbis nagyon
pontatlan kép alakul ki. Annak, aki alaposan kívánja ele­
mezni a nemzetiszocialista német állam pusztító, gyilkos
erőit, fel kell tennie a kérdést, hogyan volt lehetséges, hogy
a legkülönfélébb rétegek, foglalkozási és életkori csoportok
éppen a német nemzet, állam és nép történetének üres kö­
zéppályáján álltak össze hihetetlenül pusztító gyúanyaggá.
 A NÉMETEK A NULLADIK ÓRÁBAN

Erőszakos önfelszabadítás1

Rosszul állt a helyzet 1945. május 8-án a hitleri Németor­

szág birodalmi terveivel kapcsolatban. A Wehrmacht nem
védte meg a „keleti német életteret” és nem tudta tovább
gazdagítani a felsőbbrendű népet más emberek és népek
élethez fűződő jogainak kárára. Ennek ellenére még a bu­
kás idején is megvalósították a barna forradalom központi
terveit. Először is Németország olyan „fajtiszta” volt, mint
soha annak előtte. Nem sokkal azelőtt tizenhét millió né­
met harcos támadta meg az összes szomszéd népet, előre­
törtek az Északi-sarkig, a Kaukázusig és csaknem a Nílusig,
most pedig ott gubbasztottak egymás között. Leválasztot-

1 Először a következő címmel jelent meg: Nach rausend Jahren: Scunden

null Gleich, leistungswillig, mobil und larmoyant: Wie die Deutschen
von sich selbst befreit wurden und es nicht merkten. In: J. Kappner -
R. Probst Hrsg.: Die letzten 50 Tagé, 1945 - Ah dér Krieg zu Ende ging
München, 2005. 241-245.
158 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

rák a nyugati és a keleti határ- és átmeneti területeket, a

„vérbeli németeket” beűzték a központba, már amennyiben
még maguktól nem menekültek oda a háború utolsó hó­
napjaiban. A zsidókat meggyilkolták, a kényszermunkások
milliói elhagyták az országot
Másodszor a háború a német városok nagy részét a nem­
zetiszocialista kormány által annyira óhajtott tabula rasává
tette. Történelmi utcák, régi épületek és birtokállományok
által nem zavarva kezdődhetett az újjáépítés. A tervezésnek
az a szabadsága uralkodott, amelyet annyira óhajtottak a
Führer kedvenc építészei.
Amit a birodalmi erődítményekké kinevezett városokban
a bombák, a tüzérségi gránátok és a végső küzdelem meg­
kíméltek, a városi önkormányzatok Magdeburgban épp­
úgy, mint Hannoverben, Kelet- és Nyugat-Berlinben az
eldózerolás elve alapján takarították el. A második, az újjá­
építésnek nevezett, egészen Albert Speer szellemében végre­
hajtott pusztítás felért a légitámadások okozta károkkal.
Egy Hans Stosberg nevű, várostervező, aki nemrégiben még
Auschwitzot a jövő iparvárosaként tervezte meg és a terve­
zőasztalon hatalmas utakkal látta el, amelyek - húsz évvel
később - Auschwitz-Birkenaut fogták volna körbe, ugyan­
ezzel a lendülettel tervezte a modern Hannovert. Hannah
Arendt ebben a városban született, neki. 1933-ban Párizsba
kellett menekülnie. 1948-as németországi útján csodálko­
zott azon a közömbösségen, amellyel a németek történelmi
kincseik önkéntes elvesztését kísérték.2
A bukás órája mindenekelőtt az „árja” németek teljesít­
ményhez kötött esélyegyenlőségének különösen népszerű
nemzetiszocialista célját segítette újabb lendülethez. Hitler
volt az, aki állandóan azt követelte: „Minden munkás- és
parasztgyereknek, akit az isten megáldott, szervezeteink és
a tudatos vezetői kiválasztás segítségével fel kell tudnia

2 Hannah Arendt: Besuch in Deutscbland. Berlin, 1993.

 A NÉMETEK A NULLADIK ÓRÁBAN 1S9

emelkedni a nemzet legmagasabb vezetői pozícióihoz.” Az

első világháborúval ellentétben 1942-ben végképp eltöröl­
ték azt a rendelkezést, amely szerint az érettségi a katona­
tiszti pálya megkezdésének feltétele. Ez a gyalogságnál és a
páncélgránátosoknál szolgáló millióknak jött jól. Saul K.
Padover, a lélektani hadviselés amerikai szakértője teljesen
megütődve számol be arról, hogy egy őszinte, tökéletesen
náciellenes szociáldemokrata férfi 1945 áprilisában köszö­
netét mondott neki Krefeld felszabadításáért és ugyanak­
kor „büszkén mesélte”, hogy a fia Wehrmacht-százados.3
A nulladik órában a polgárságnak és a kelet-elbai nemes­
ségnek le kellett mondaniuk birtokállományuk jó részéről.
Aki többé-kevésbé sértetlenül túlélte a háborút, most élel­
mességgel, szerencsével és intelligenciával, határozottság­
gal, kockázatvállaló kedvvel, érvényesülési és teljesítőképes­
séggel sok mindent elérhetett akkor is, ha a szülei nem tar­
toztak a régi uralkodó osztályokhoz. A jövő esélyei az utcán
hevertek, aki a romok között a leggyorsabban hajolt le, az
nyerte el őket. Azok, akik a háború alatt közkatonából al­
tisztté vagy tisztté lettek, és az új körülmények között elég
ügyesen forgolódtak, elnyerték a jutalmukat: bekerültek a
középosztályba vagy a felső körökbe.
Olyan egyenlőség Németországban még soha nem volt,
mint 1945-től a szükségek uralta társadalomban az 1948
nyarán bekövetkező valutareformig. A nád Németország­
ban népszerűvé vált szociáldarwinizmus a legnagyobb sike­
rét ünnepelhette. Történelmi nézőpontból bizonyos élet­
utak - Alfréd Herrhausené, Gerhard Schröderé, Helmut
Kohlé és Joschka Fischeré - igazolják a Hans-Ulrich Wehler
által nád népi teljesítményközösségnek nevezett jelenség
meglétét. Az ősi famíliák - az Adenauerek, a Weizsáckerek
vagy a Dönhoffok - a weimari köztársaság idején képesek

3 S. K. Padover: Lügendetektor. Vemehmungm im beáegfen Deutschland

1944/4S. Frankfurt a. M. 1999. (Eredeti kiadás: New York, 1946.)
160 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

voltak megvédeni a pozícióikat, de az 1948-as korszakvál­

tást már csak egyes képviselőik élték túl, ez a régóta privile­
gizált társadalmi réteg azonban a maga egészében nem.
A harmínchármas mozgalom egyik legkedveltebb forra­
dalmi indulója ezzel a sorral kezdődött: „Remegnek a pud-
vás csontok.”4 A dal szövege „az öregek” ellen irányul, akik
„tombolnak és üvöltenek”; a refrén így szólt: „Tovább ma­
sírozunk, / ha minden széthullott is. / Hiszen ma Németor­
szág a miénk, / És holnap az egész világ az lesz.” A második
versszak tartalmazza a segélycsomagot, arra nézve, ha még­
is valami félresikerül: „És ha a harctól / az egész világ rom­
ba dől, / bennünket ez sem érdekel, / Újjáépítjük. Tovább
masírozunk, / ha minden széthullott is.”
A Kübelwagen katonai gépkocsi generációja elérte a cél­
ját az általános mozgósításban és a bukás destruk ti vitásá­
ban - millió halott és meggyilkolt élete árán. Egy antifasisz­
ta átneveló költemény, amelyet a Stuttgartén Zeitung 1945.
december 15-én közölt, ebből indult ki. „Tizennyolc évesen
hadnagy, húszévesen őrnagy / Vaskereszt és vitézségi ér­
demrend... / Istennek gondoltad magad / és az is voltál, túl
sokáig voltál. / Volt lóvéd, volt piád / és hatalmad a bajszo­
sok fölött. / Ez a fejébe száll az embernek, elszáll magától.
/ Megalomániának nevezik ezt a szakemberek. / És a kijó­
zanodás, ezt jól tudod te is, / mindig kínos felébredés. / Be­
csapva érzed magadat, kilúgozva érzed magadat? / Megta­
nultál meghalni Hitlerért, / most tanulj meg élni Németor­
szágért!”
Nemsokára ezt a helyzetet a hasznos „nulla óra” szókap­
csolattal írták körül. Tehát egy óra, amelyben a múlttól
megszabadulva újonnan osztják a jövőt.

4 Az eredetiben: „Es zittern die morschen Knochen.” (A ford.)

 A NÉMETEK A NULLADIK ÓRÁBAN 161

A nagyokat felakasztják, a kicsiket futni hagyják

A legtöbb német ebből nem fogott fel semmit. A feltétel

nélküli kapituláció napja tanácstalanságba taszította őket,
elsunnyogtak, másokat vádoltak, általános frázisokba me­
nekültek, majd eszetlen tüsténkedésbe. Az erkölcsi és a po­
litikai semmi előtt álltak. Ha belepillant az ember a háború
utáni években megjelent, a nyugati szövetségesek által fize­
tett újságokba, rögtön feltűnik a megszálló hatalmak el­
szánt beavatkozási kedve. Ezenközben egy népszerű elvet
követtek: felakasztották a nagyokat és futni hagyták a ki­
csiket. A sajtó például a „Háborús bűnösök leszámolnak
magukkal” rovatban adott hírt róla - érezhető örömmel el­
merülve a részletekben hogy a Német Munkafront vala­
mikori vezetője, dr. Róbert Ley 1946 elején hogyan mene­
kült meg földi bíráitól: „Ley felakasztotta magát a törül­
közőjére, amelyet a vécétartály csövére hurkolt. A száját
alsóneműjével tömte be.” 1947 áprilisában Herbert Backe,
Hitler élelmezési felelőse lépett erre az úrra. Ó volt az, aki
egész Európát könyörtelenül kirabolta és újra meg újra kö­
vetelte, hogy „x milliónyi” nem átja haljon meg azért, hogy
a német civil lakosság és a katonaság bőséges, de legalábbis
kielégítő élelmezése biztosítva legyen.
Bécsben a (birodalmi német) eutanáziaorvost, dr. Emst
Illinger halálra ítélték, felakasztották, az osztrák cinkostár­
sak azonban nagyon enyhe ítéleteket kaptak. Rastattban a
francia általános bíróság volt koncentrációs tábori alkal­
mazottakat tucatszámra adott hóhérkézre. A theresien-
stadti koncentrációs tábor alkalmazottainak egy részét Leit-
meritzben halálra ítélték. Belgrádban Hermann Müllert, a
hajdani helyi Gestapo-főnököt és nyolc munkatársát végez­
ték ki, 1947-ben hat Wehrmacht-tábomok követte őket,
áprilisban pedig a Jugoszláviába küldött Prinz Eugen SS-
hegyivadász hadosztály hét tisztje. A morvaországi Ostrau-
ban három volt Gestapo-munkatársat végeztek ki, Wupper-
talban pedig egy brit haditörvényszék kötél általi halálra
162 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

ítélte Helmut Knochent, Párizs biztonsági szolgálatának

parancsnokát; átadták a francia hatóságoknak, ott más
bűncselekmények miatt halálra ítélték, azután büntetését
életfogytig tartó börtönre enyhítették, 1962-ben szabadult.
Alig valaki beszélt Németországban háborús bűnösökről, a
vezető politikusok és püspökök háborús foglyoknak5 ne­
vezték őket, legföljebb pedig háborús elítélteknek,6 ezt a fo­
galmat használta előszeretettel Adenauer is.
1947 januárjában került guillotine alá Berlín-Moabitban
Hilde Wemicke orvosnő és Helene Wieczorek, mivel leg­
alább 600 német pszichiátriai beteget gyilkoltak meg Mese-
ritz-Obrawalde állami kórházában. (Összesen mintegy tíz­
ezren lehettek az áldozatok.) Strassburgban egy francia
haditörvényszék halálra ítélte a badeni körzetvezetőség
többségét a szomszédos Elzászban elkövetett germanizálási
bűncselekmények miatt. A Dachau-perben 28 halálos ítéle­
tet mondtak ki, a Neuengamme-perben tizenegyet. A Cellé-
ben különböző női táborok őrei ellen lefolytatott per
három halálos ítélettel zárult. A brit és a francia haditör­
vényszékek kérlelhetetlenül üldözték azokat, akik megaka­
dályozták, hogy a nyugati szövetségesek bombázópilótái ej­
tőernyővel kimeneküljenek a lelőtt gépekből.
Prágában a szudétanémet Kari Hermann Frank, a koráb­
bi birodalmi helytartó került vérpadra. Egon Erwin Kisch,
aki közvetlenül mellette állt a nyilvános kivégzés során, így
számol be róla egyik legutolsó riportjában: „A német nép
- lehelte Frank - élni fog, akkor is, ha nekünk meg kell hal­
nunk. ÉJjen a német nép, éljen a német szellem." 1946. ok­
tóber 16-án hajtották végre a nürnbergi nemzetközi hadi­
törvényszék ítéleteit, Göring néhány órával korábban egy
ciánkapszula segítségével megúszta az akasztást. Egy nap­
pal később a négy hatalom képviselőiből álló bizottság be­

5 Az eredetiben: Kríegsgefangene. (A ford.)

6 Az eredetiben: Kríegsverurteílte. (A ford.)
 A NÉMETEK A NULLADIK ÓRÁBAN 163

jelentette: „Hermann Wilhelm Göríng” holttestét a szabá­

lyosan kivégzettek holttestével együtt „elégették és a ham­
vakat titokban szétszórták a négy égtáj irányába”. 1946 má­
jusáig az amerikai megszállók „250 000 nácit tartóztattak
le”. Norvégiában ez idó tájt 1100 német háborús bűnös ült
az ország börtöneiben. Lengyelország 1946. május elején
7000 háborús bűnös kiadatását követelte. Összességében
néhány ezer halálos ítéletet hajtottak végre hivatalosan.

Siránkozás és önsajnálat

A letartóztatások, perek, bitófák, guillotine-ok és főbelövé-

sek az átnevelés fontos segédeszközei voltak. Ezek biztosí­
tották a németek maradéka számára az újrakezdést, azt az
évtizedekig stabilan kitartó elképzelést, hogy csak tettestár­
sak voltak, csekély bűnökkel terheltek, sőt esetleg mélyen a
szívükben ellenállók is. Ez tette lehetővé az erőteljes részvé­
telnek, a legrettenetesebb bűnök tömeges eltűrésének az el­
fojtását, majd az önsajnálat előtörését. Saul Kussíel Pado-
ver történész ezt jegyezte fel a legyőzőitekkel folytatott első
beszélgetések után: „Valósággal elöntötte őket az önsajná­
lat. A siránkozás a saját társtettesség igazolásának többé-
kevésbé tudatos módja. A háborús évek alatt a németek vol­
tak a legjobban táplált emberek Európában, és a kibombá-
zottakat és a menekülteket nem számítva kevesebbet
szenvedtek, mint minden más európai nép. Ennek ellenére
állandóan siránkoznak.”
1947. április 15-én a Theodor Heuss által is alapított
Rhein-Neckar-Zeitun^DAn ez a kis hír jelent meg: „Rudolf
HöSt, az auschwitzi koncentrációs tábor egykori parancs­
nokát a mai napon all. blokkban, amelyben foglyok ezreit
végezték ki, kötél általi halállal végzik ki.” Ellentétben ezek­
kel a szűkszavú közleményekkel a Palesztinában és Palesz­
tináért folytatott háborúról szóló tudósítások egyre na­
gyobb helyet kaptak a lapban. Címeik népszerűek voltak a
164 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

nép körében: „A zsidók megkorbácsolták a briteket”, „Egy

palesztinai német meggyilkolása”, „Terror Palesztinában”,
„A zsidók polgárháborúval fenyegetőznek”, „Zsidó terroris­
ták rablógyilkossága” vagy „Zsidó elnyomó intézkedések”.
Hasonló módon címlapra került „A lengyel ki utasítási
módszerek”, a „nemzetközi jogi szempontból jogsértés”-t
követtek el németek ellen, elhurcolt német „nők orosz fog­
ságban”. Az amerikai zónában a német lapcsinálók általá­
nosságban „nem bosszút, hanem, jogot” követeltek.
'{Azt a hajlamukat, hogy háború és a tömeggyilkosság mi­
atti saját felelősségüket másokra hárítsák, a németek még
sokáig megőrizték. Hannah Arendt 1948-ban jegyezte fel:
ha a beszélgetőtárs rájön, hogy partnere zsidó, akkor „tör­
vényszerűen beáll egy rövid zavart hallgatás”. Nem kérdezik
meg: „Hova ment, amikor elhagyta Németországot?” vagy
„Mi történt a családjával?”. SemmijEzt követte „a németek
szenvedéséről szóló történetek áradata”; ezzel a beszélgető­
társ „kimondadanul azt jelezte, hogy a szenvedések ki­
egyenlítődtek, és rá lehetne térni egy érdekesebb témára”.
Mindez gyakran egy sírós hangnemben előadott mondatba
torkollott, amellyel a második világháború okait nem Né­
metországra, hanem Ádámra és Évára vezetik vissza: „Miért
kell az emberiségnek mindig háborúznia?”
A francia megszállók szemérmeden fa- és élelmiszerköve­
teléseiről, a német erdő és a német lakosság veszélyeztetésé­
ről panaszkodott az amerikai zónában megjelenő Neue Zei­
tung. A tudósítást „a francia zónába kiküldött tudósítónk,
dr. Hildegard Brücher” (később Hamm-Brücher) írta. A he­
lyi szakszervezetek felhívására 1947 májusában 26 000 em­
ber tiltakozott az éhínség ellen. A göctingeni egyetemi új­
ságban Jürgen Aschoff belgyógyász ezt állította: „A kon­
centrációs táborokban magasabbak voltak a fejadagok,
mint jelenleg a brit zónában (a franciáról nem is beszélve).”
Gustav Heinemann esseni főpolgármester plakátokat tete­
tett ki, amelyeken az állt, hogy „a német hatóságokat sem­
miféle felelősség nem terheli az élelmiszerszűkösség miatt”.
 A NÉMETEK A NULLADIK ÓRÁBAN 165

Természetesen az akkori időknek is megvoltak a maguk

botrányai: 1947-ben „valahogy’' kiderült, hogy az SPD és
CSU koalíciója által alkotott bajor tartományi kormány
tagjai, beleértve az államtitkárokat, a szigorú élelmiszerkor­
látozás idején a hivatalnokoknak járó fejadagok mellett
hallatlan előnyben is részesültek. Megkapták a nehéz fizi­
kai munkát végzők pótlékát, ezen felül „úgynevezett repre­
zentációs pótlékokat”, egyes esetekben még úticsekkeket és
„naponta három étkezést, élelmiszerjegy leadása nélkül”.7
Mennyire másként történt az auschwitzi koncentrációs
és megsemmisítő tábor felszabadítása. Csak 1945. január
27-én robbantották fel az SS-csapatok Auschwitz-Birkena-
uban az utolsó krematóriumot, a másik kettőt, amelyet az
erfurti Topf & Söhne állított elő, 1944 decemberében gon­
dosan lebontörték, szétszedték, további használatra alkal­
mas módon összecsomagolták és elszállították. „Új Ausch-
witz” kódnéven elszállították Mauthausen irányába. Ott,
Linz közelében, állították volna fel őket új krematóriumok­
kal kiegészítve. Itt tervezték a haszontalanná vált emberek
meggyilkolására szakosodott központi helyszín kialakítá­
sát, az úgynevezett alpesi erődítmény közelében, ahonnan a
végső harcnak folytatódnia kellett volna.
Auschwitzban több mint egymillió embert gyilkoltak
meg, többségüket azért, mert zsidók voltak. Január 27-én
elmenekült az őrszemélyzet; a táborban csak 7000 fogoly
maradt. Kora délután két bebugyolált alak ért Auschwitz-
Birkenau kapujához, az I. ukrán front 60. hadseregéhez tar­
toztak. Bajtársaik közül 2013-an estek el a táborért folyta­
tott harcban. A géppisztolyt a két katona szánkón húzta
maga mögött. A fogvatartottak örömkiáltásban törtek ki:
„Itt vannak az oroszok!”

7 Az újságokból származó idézeteket korabeli lapok gyűjteményéből vet­

tem, mindenekelőtt a Theodor Heuss által is alapított Rhein-Neckar-
Zeitun^Dól.
166 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Szűk három hónappal később a Vörös Hadsereg elérte

Berlin keleti városrészeit. Ott, a weissenseei nagy zsidó te­
metőben számos még élő zsidó bujkált, közöttük Martin
Riesenburger rabbi. így számol be a felszabadítás pillanatá­
ról: „1945. április 23-át írtuk. 15 órakor - annak idején pon­
tosan lejegyeztem - lépte át temetőnk kapuját az első szov­
jet katona! Egyenes, határozott léptekkel. Úgy éreztem,
minden felénk tett lépéssel széttaposta a gyűlölt horogke­
reszt egy-egy darabját. Megöleltük a szabadságnak ezt a hír­
nökét, megcsókoltuk - és sírtunk!”
A szövetséges katonáknak hála, a németek is felszabadul­
tak, persze erőszakkal. Önmaguknak kellett igazán felsza­
badítani magukat. Azok, akik Hitlert megválasztották, ün­
nepelték vagy csak eltűrték, sokáig nem fogták fel, mekko­
ra szerencséjük volt.
 A HIDEGHÁBORÚ GYÓGYÍTÓ HATÁSA

Hogyan csábult el a FÁZ 1952-ben

Sztálin szavaitól1

1952. március 10-én, egy hétfői napon Joszif Visszariono-

vics Sztálin átnyújtotta a három nyugati szövetséges diplo­
máciai képviselőjének azt a jegyzéket, amelyben kilátásba
helyezte a német újraegyesítést. Ennek ellentételezéseként
Németország semlegességét és az Odera-Neisse-határ elis­
merését kérte. Tárgyalás soha nem Folyt erről az írásról. Ép­
pen ez vezetett elkeseredett vitához a régi Szövetségi Köz­
társaságban. Egyesek, például Jákob Kaiser CDU-miniszter
és Gustav Heinemann későbbi szociáldemokrata államfő
jóhiszeműen „ajánlatiról, később pedig „elszalasztott
esély”-ről beszéltek, mások pedig, mindenekelőtt Adenauer,
elejétől kezdve a nyugat-európai integráció ellen irányuló
veszélyes ,J<ampány”-ról.

1 A szöveg túlnyomó részét Thomas Schmidnek, a Frankfurter Allgemeine

Sonntagszeitung politikai rovatvezetőjének a kérésére írtam, ott jelent
meg 2002. március 10-én.
168 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

„Újra egy saját német hadsereg”

- milyen szépen hangzik

A tárgyalást ellenzőket a.Die Welt publicisztikai írásai orien­

tálták: „A Szovjetunió el akarja szigetelni Németországot” -
címmel jelentettek meg egy cikket már az első napon. A tár­
gyalást pártolók a Frankfurter Allgemeine Zeitungban (FÁZ)
találták meg a platformjukat. Paul Sethe, a kiadók egyike és
a lap politikai hangjának meghatározója a „Sztálin hirtelen
fordulata” cím alatt foglalta össze március 12-én a moszk­
vai ajánlatot: „Megosztás nélküli szabadság mindenkinek,
német szuverenitás, azonos jogok a hivatásos katonáknak
és a korábbi nemzetiszocialistáknak és a legmeglepőbb: sa­
ját német hadsereg saját német fegyvergyártással.” Lelkesül­
ten követelte: „Tárgyalni!” Áprilisban Sethe örömmel üd­
vözölte Heinrích von Brentano szövetségi külügyminiszter
óvatos, inkább halogató, mint elkötelezett nyilatkozatát:
„...mégis, az a tény, hogy von Brentano úr a Németország
semlegességére vonatkozó javaslatot egyáltalán megfonto­
landónak tartja, már sokat jelent.” A FÁZ vezércikke lehet­
ségesnek tartotta, hogy Németországból egy „óriási Svájc”
váljon.
Az efféle véleményvezérek Adenauer szövetségi kancellárt
a legkevésbé sem érdekelték, ó „az egyes európai államok
fokozatosan végbemenő kommunista aláaknázásától” félt,
amely azután „Európának a Szovjetuniótól való teljes füg­
géséig” vezetett volna. Elvi alapon ellenezte Németország
semlegességét, piivel „lehetetlen a bolsevista kelettel való
együttmúködé^*. Kurt Schumacher SPD-elnök hasonlóan,
de nacionalistábban érvelt) Számára egyértelmű volt, hogy
„a nyugati demokrácia és a keleti terror között nem lehet
semlegesség alapú biztonság”. Ugyanakkor számára az új­
raegyesülés, amelyet az 1937-es határok között képzelt el,
sokkal fontosabb volt, mint Adenauernek. Hazafias érzel­
meinek hatására legalább a „puhatolózásokat támogatta
 A HIDEGHÁBORÚ GYÓGYÍTÓ HATASA 169

volna. (Wilhelm Röpke Genfben természetesen határozot­

tan a kollektivisztikus egyesülési javaslat ellen érvelt.)
1952 tavaszán a Szövetségi Köztársaság lényeges irányvá­
lasztási döntések előtt állt, Adenauer pedig ezekben a na­
pokban magas szintű politikai stratégává nőtte ki magát:
„Csak ha a Nyugat erős - jelentette ki március 16-án lesz
valóságos kiindulópontja a békés tárgyalások számára ab­
ból a célból, hogy ne csak a szovjet zónát, hanem a vasfüg­
gönytől keletre fekvő szolgasorba süllyesztett Európát is
békében felszabadítsuk.” Ebben a történelmileg „megfelelő
pillanatban”, és nem korábban kell megkeresni a lehetősé­
get a szovjetekkel való „tárgyalásra” - ha az erőviszonyokat
tekintve készek lesznek arra, hogy „hallgassanak ránk és a
Nyugatra”.
A szövetségi kancellár a hosszú kivárás koncepcióját ösz-
szekapcsolta Kelet-Európa közelebbről nem részletezett
„újrarendezéséivel. így nevezte ezt, és a megfogalmazás
hátterében a keleti német területekkel kapcsolatos lehetsé­
ges kompromisszumokat lehetett sejteni. Ebben az időben
a Szövetségi Köztársaságnak a nyugati szövetségi rendsze­
rekhez való csatlakoztatásán dolgozott, és helytelenítette
Sztálin javaslatának „erős nacionalista hangütését”. Sethe
az adenaueri „problémakiterjesztésben csak habozást” lá­
tott, amely a nemzeti egyesülést „a bizonytalan reményke­
dés területére” tolta át. Kollégája, a FÁZ-t kiadó Erich
Dombrowski a szövetségi kormány nagyon távoli újraegye­
sítésre irányuló politikáját sajnálatos spekulációnak nevez­
ve bírálta: „Itt fejeződik be a hűvös tényértékelés. Itt kezdő­
dik a hit.” Miután Adenauer 1952. május végén aláírta a
nyugati integrációhoz való csatlakozási szerződéseket, Paul
Sethe a FAZ-ban gratulált neki, és arra biztatta a szövetségi
parlament képviselőit, hogy „a ratifikálásig eltelő időszakot
ne hagyják kihasználatlanul”.
170 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Egyesült Németország? Elviselhetetlen!

Az 1952-es vita még sokáig fűtötte a kedélyeket. 1989 óta

aztán okafogyottá vált. Amennyiben történészkörökben
mégis szóba kerül a téma, az azóta eltelt hosszú idő elho­
mályosítja a résztvevők szemében a Sztálin-jegyzéket. Való­
jában a szövegben már megvannak a negyven évvel későbbi
újraegyesülés lényeges elemei. Ez az ajánlat először is tartó­
san megrendítette a Német Demokratikus Köztársaság, az
NDK amúgy is gyenge önbizalmát. 1952 március 10-tól a
kelet-berlini helyi hatalmasok számára világossá vált, hogy
a Kreml saját érdekében bármikor feláldozza az országukat.
A népgyúlés képviselője, Victor Klemperer már 1952 febru­
árjában azt jegyezte fel a naplójába, hogy Sztálin lényegé­
ben nemzeti politikát folytat, „szükség esetén bennünket is
cserbenhagy itt az NDK-ban”.
A másik, a további fejlemények szempontjából legfonto­
sabb pont Németország jövőbeni területének meghatározá­
sa és minden 1945-ben, a határmegállapítás és a lakosság
áttelepítése tárgyában rögzített tény volt. A szovjet diplo­
maták az egész 1951-es évben a Németországgal kötendő
békeszerződésen dolgoztak. Már ennek a tervezetnek is a
középpontjában a lemondás a keleti német területekről, a
kitelepítettek integrációja és az „ezek között a személyek
között folytatott minden revansista propaganda” tiltása
szerepelt. „Németország területét a nagyhatalmak potsda­
mi konferenciáján meghatározott határok veszik körül”, ez
állt röviden és tömören Sztálin márciusi jegyzékében. Ezen
a négy megszállási övezet külső határát kellett érteni.
A Szovjetunió egy olyan pillanatban fogalmazta meg a
követelményeit, amikor Theodor Schieder történész elkez­
dett az eredetileg csak szolgálati használatra szánt, tizenkét
millió németről szóló „kitelepítési dokumentáció”-n dol­
gozni. Ez a szövetségi kormány megbízása alapján készült,
azzal a kinyilvánított céllal, hogy Németország pozícióit
megerősítse a jövendő béketárgyalások során, azért, hogy
 A HIDEGHÁBORÚ GYÓGYÍTÓ HATÁSA 171

legalább a keleti területek egy részét visszakapja. A német

társadalom 1952-ben még nagyon távol állt attól, hogy Kö-
nigsberg, Breslau, Allenstein, Stettin és Danzig elvesztését
elfogadja, és minden olyan szövetségi kormány, amely ké­
szen állt volna ennek a veszteségnek az elfogadására, rög­
tön elveszítette volna a többségét. A németek még nem vol­
tak politikailag érettek az újraegyesülésre, pontosabban: az
általuk kezdett és elveszített támadó, rabló- és hódító hábo­
rú következményeinek belátására. Minden egyéb vélemé­
nyen kívül, ezen is bukott el Sztálin javaslata.
Adenauer március 11-i első hivatalos állásfoglalásában
leszögezte, hogy az Odera-Neisse-határon túli keleti terüle­
tekről való lemondás „a valódi békés rendezés elháríthatat­
lan akadálya”. Akkoriban még ez volt a jelszó: „Három rész­
re osztva soha!” De éppen 1952 tavaszán adta meg a szövet­
ségi kormány a kitelepítettek Sztálin által követelt
integrációjához a meghatározó lökést. A terhek kiegyenlíté­
séről szóló, akkoriban tárgyalt, hamarosan pedig elfoga­
dott törvények képezték az 1945-ben elveszített keleti terü­
letekről való későbbi lemondás anyagi alapját.
A belpolitikaiak mellett létezett egy külpolitikai akadály
is. Amilyen kevéssé tudták elképzelni a németek az egykori
keleti tartományok elvesztését, éppoly kevéssé tudtak elvi­
selni a szomszéd népek az 1937-eshez képest radikálisan le­
kicsinyített, de mégis újraegyesített Németországot. Itt a
szovjet jegyzék azon bekezdései keltettek gyanút, amelyek
szerint a német gazdaság nem állhat „semmiféle korláto­
zás” hatása alatt, és hogy a katonaság rendelkezhet olyan
szárazföldi, légi és vízi fegyveres erőkkel, „amelyek szüksé­
gesek az ország megvédéséhez”. Franciaországot ez rögtön
a rapallói német-orosz egyezményre, valamint az 1939-es
Hitler-Sztálin-paktumra emlékeztette. „Tizenkét év alatt
másodszor - írta egy párizsi újság - válik a Szovjetunió egy
veszélyes Németország cinkosává.” Párizsban ezenkívül a
Szövetségi Köztársaság gyors gazdasági fellendülésétől is
tartottak, és attól féltek, hogy egy békeszerződés a túlságo­
Í72 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

san is jól ismert német gyárosoknak megnyitja „a kelet-eu­

rópai és ázsiai munkapiacokat”. Adenauer kijelentette
a szövetségi kormányban: „Párizsban erős gyűlölet tapasz­
talható Németország ellen,”
Sztálin ajánlata tehát három ok miatt vezetett fiaskóhoz.
Először is Sztálin a javaslatával meg akarta akadályozni a
Szövetségi Köztársaság nyugati integrációját, ezt pedig
nem fogadták el sem a nyugati megszálló hatalmak, sem
Adenauer, Másodszor a németek bensőleg még nem készül­
tek fel arra, hogy lemondjanak lényeges területi követelése­
ikről. Harmadszor pedig az európai szomszédok nem vol­
tak hajlandók körükbe fogadni egy önsajnáló módon köve­
telődző, gazdaságilag egyre erősebb Németországot. Ezt a
három összefüggő tényezőt annak idején más-más hang­
súllyal fogalmazták meg.
Adenauer akkori alapvető döntése visszatekintve grandió­
zusnak látszik. Az 1990-es újraegyesüléshez az vezetett,
hogy a Szövetségi Köztársaság az 1960-as években - a szük­
séges generációváltás után - fokozatosan lemondott a terü­
leti követelésekről. 1970-ben a Brandt-Scheel-kormányzat
az első politikailag lehetséges pillanatban megvalósította
az 1990-es évnek második fontos előfeltételét, amikor elis­
merte a nyugati lengyel határt és hosszú távra a közeledést
állította a politikai változás homlokterébe. Ezen a politikai
alapon tudta Helmut Kohl megvalósítani az újraegyesülést
- részben Adenauer, részben Sztálin szellemében. Kohl
semmi kétséget nem hagyott a Szövetségi Köztársaság nyu­
gati integrációját illetően, és magától értetődő gyakorlatias­
sággal hajtotta végre azt, amit a szovjet tárgyalók Adenauer
megegyezési készségét látva már 1952-ben követeltek vol­
na: a Német Birodalom egykori keleti tartományaira vonat­
kozó minden területi és tulajdonjogi igény feladását.
 A HIDEGHÁBORÚ GYÓGYÍTÓ HATÁSA 173

Utóirat 2014. október 3-án

Németország újracivilizálására és az emberileg és anyagilag

tönkretett Európának visszatérésére a normális államközi
viszonyrendszerbe 1952-ben még korántsem érkezett el az
idő. A legújabb idők legrettenetesebb forróháborúja mélyen
traumatizált túlélőinek szükségük volt a hidegháború hosz-
szú nyugalmára. A politikai jégkorszakban a háború trau­
mái befagytak és négy évtized alatt fokozatosan leépültek.
Csak ezután tértek vissza a vészkorszak túlélői fokról fokra
a normális gondolkodásmódhoz.
Megfelelő távlatból szemlélve, ami a kortársak számára
nem volt lehetséges, úgy értelmezem a politikailag szerve­
zett eljegesedés negyvenéves időszakát, mint az egész konti­
nens lábadozásának mozgásszegény és gyenge emlékezetű
szakaszát. A hidegháború a modern orvostudományban al­
kalmazott mesterséges kóma, a gyógyító alvás szerepét töl­
tötte be, amelyben mind a saját szenvedést, mind a mások­
nak okozottat elfojtották, hogy lehetővé váljék az újrakez­
dés. Minél súlyosabb a trauma, annál tovább kell, a beteg
hőmérsékletét alacsonyan tartani és megőrizni a nem tuda­
tos állapotot
A németeknek az ország és Berlin kettéosztása lehetővé
tette, hogy feldolgozzák a háborúból szükségszerűen visz-
szamaradt agressziójukat, felgyülemlett gyűlöletüket, elva­
dult, barát- és ellenségképben való gondolkodásukat, és le­
bontsák belső falaikat és szögesdrórjaikat. Ez az ő és euró­
pai szomszédaik javára történt meg. Ebből a szempontból a
hidegháború az erőszakban való borzalmas tobzódás törté­
nelmileg szükségszerű lecsengése volt.
Aki Kelet-Németországot ebben a keretben értelmezi, ko­
runk nyugat-keleti összeütközései láttán elnézően moso­
lyog. A két fél, az NSZK és az NDK eljátszották a maguk
különböző szerepeit. A keletnémeteknek jutott a sokkal ne­
hezebb rész. A szerencsét egyenlőtlenül osztották meg. El­
vileg persze ugyanolyan emberek éltek Nyugaton, mint Ke­
174 GÖTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

létén, egyikük sem volt jobban vagy kevésbé megfertőzve a

náci járványtól, egyik sem volt intelligensebb vagy demok­
ratikusabb. Negyven évig járták a maguk útját, és ez rá­
nyomta a bélyegét mindegyikükre.
A résztvevők természetesen szenvedtek fejfájástól, reali-
tásvesztéscől és végtagfájdalmaktól, amikor negyven év
mesterséges kóma után magukhoz tértek, és hirtelen saját
lábukra kellett állniuk, s a közeli ellenséges nemzettárs nél­
kül kellett megszervezni az életüket. A hangulatuk sok
szempontból nem volt kielégítő. De a németek maguk mö­
gött hagyták ezt a korszakot, amelynek már a vége is hu­
szonöt éve történt. Már az idősebbek is alig értik, a fiatalok­
nak pedig tökéletesen idegen. 1990. október 3., az állami új­
raegyesülés napja egyike a német történelem ritka örömteli
emléknapjainak.
 MIT TUDOTT WALTER JENS?

Mit felejtenek el a vádlói?1

Az 1923. március 8-án született Walter Jens ahhoz az évjá­

rathoz tartozott, akit éppen csak elkerült a késői születés
kegyelme. Senki nem vonja kétségbe kortársainak alapvető
ártatlanságát, akkor sem, ha sok tizennyolc éves röviddel a
vég előtt még belépett a Nemzetiszocialista Német Mun­
káspártba, az NSDAP-ba, mint Hans-Dietrich Genscher
például, vagy jelentkezett a Waffen-SS-be, mint az 1925-
ben született Bernhard Heisig 1942-ben. A győztes szövet­
ségesek nagyon helyesen már 1945-ben amnesztiát biztosí­
tottak minden olyan német számára, aki a nemzetiszocía-
lista időszak kezdetekor tizennégy évesnél fiatalabb volt.

1 Először a Die Zeitben jelent meg 2004. január ÍS-én ezzel a címmel:
„Mit tudott Walter Jens? Az NSDAP-ba való beléptetése valószínűleg a
tudomása nélkül történt. Egy értelmiségi fiatal életének rekonstruk­
ciója”
176 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Gyors gyanú - rossz bizonyítékok

Amikor a média 2003 végén tudomást szerzett párttagságá­

ról, Jensnek sokkal kevésbé magát a tényt rótták fel, mint
azt a nyilatkozatát, hogy nem emlékszik a belépésre. Egy pil­
lanat alatt az együttműködés gyanújának árnyéka vetült a
nagyra becsült és sok ügyben elkötelezett tübingeni tudós­
ra, aki a kegyesen kihagyó emlékezetet később harsány be
nem illeszkedésbe fordította. Hirtelen némely irodalmi és
tudományos kijelentését manőverezésnek értelmezték. Azo­
kat a dicsérő szavakat, amelyeket 1977-ben mondott a
klasszika-biológus Wolfgang Schadewaldtról, egy hajdani
náci professzor felmagasztalásaként magyarázták; gyanút
keltett, hogy egy önéletrajzi jegyzetét („A jelenben élő múlt”,
1994) azzal a felkiáltással hagyta félbe, hogy „nem vagyok
magamnak elég érdekes”. Pedig nem olyan egyszerű a hely­
zet, mint azt a közvádló szerepében fellépő közhangulat
szeretné láttatni. Léteznek olyan források, amelyek a Walter
Jens által előadott változatot támasztják alá.
Saját elmondása szerint úgy lett párttag, hogy nem tu­
dott róla. Ezzel szemben áll az Instituc für Zeitgeschichte
(Kortárs Történelmi Intézet, München-Berlin) munkatár­
sa, Michael Buddrus által készített szakértői vélemény. En­
nek a szakembernek a nézete szerint saját kezű aláírás nél­
kül senki nem léphetett be az NSDAP-ba. Ha az ember a
Szövetségi Levéltárban megnézi az NSDAP Központi és a
Területi Nyilvántartásából származó, Walter Jensre vonat­
kozó kartotéklapokat, az derül ki, hogy Jens a párttagsági
kérelmet 1942. november 20-án írta alá, és - ez akkoriban
nem számított kivételesnek - visszamenőleg, 1942. szep­
tember 1-től vették nyilvántartásba. Lakcímként a hambur­
gi családi otthon szerepel. A súlyos asztmája miatt katonai
szolgálat alól felmentett Jens akkoriban a harmadik sze­
meszterét végezte germanisztikából és klasszika-filológiá­
ból, ezenkívül tagja volt a Nemzeriszocialista Német Diák­
szövetség (NSDStB) Hermann von Wifímann bajtársi egy­
 MIT TUDOTT WALTER JENS? 177

ségének. Ebben úgynevezett Jungbursch volt, vagyis tagje­

lölt. A bajtársi egység egy egykori gyarmati tisztről kapta a
nevét, és céljának a német gyarmati és tengeren való érvé­
nyesülés helyreállítását tekintette. Dér Kilimandscharo című
lapjukat gyorsan megtaláltam egy hamburgi könyvtárban.
A bennünket különösen érdeklő 1942-1943-as téli sze­
meszterről szóló híradásban, ez olvasható: „Hamburgban
először történt kísérlet arra, hogy az elsőtől a harmadikig
terjedő szemeszterek minden hallgatóját kötelezően felve­
gyék az NSD-diákszövetségbe.” Egy ilyen intézkedés éppen
abban az időben, amikor Jenst párttagként regisztrálták, ki­
vételesnek számított a német egyetemeken, a következő
szemeszterben hatályon kívül is helyezték. Nyilván a ham­
burgi körzetvezető, Kari Kaufmann vetett véget az effajta
praktikáknak. Később mindenesetre azzal dicsekedett,
hogy ő „minden körülmények között az önkéntes politikai
munka elvét” képviselte.
A források alapján tehát a kényszertoborzás a diákszö­
vetségre vonatkozott, nem pedig a pártra, de jól látható
ezen is a nád szellemiségű egyetemi vezetésnek az a törek­
vése, hogy ilyen szokatlan eszközökkel emelje a szervezett­
ség mértékét. Ezért tűnik hitelesnek Jensnek az a kijelen­
tése, hogy: „Soha személyesen nem jelentkeztem tagságra.”
Bizonyos valószínűséggel egy kevésbé formális, közösségi
folyamatban („Emberek, írjátok már alá!”) lett belőle az
NSDAP-kartotékok szerint tag.
Ez ellenőrizhetetlen, többek között azért, mivel az ame­
rikai megszálló hatalom képviselői alapvetően átrendezték
az NSDAP központi nyilvántartását. Eredetileg a mintegy
kilencmillió nyilvántartó lap sorszámozása a belépés kro­
nológiáját követte, ez pedig minden további nélkül elkép­
zelhetővé tette egész csoportok azonos időben történő fel­
vételét. Ezt a nyilvántartást 1945 nyarán alfabetikusán ren­
dezték át. Az eredetileg ábécérendet követő, de az egyes
NSDAP-körzetekben függetlenül vezetett nyilvántartáso­
kat is egyesítette a megszálló hatalom, és az egészet újra al-
178 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

fabetizálta. Ezért lehetetlen ma már az egyes körzetekben

gyakorolt eljárások, bizonyos helyeken azonos időszakok­
ban végbement belépési hullámok rekonstruálása. Az Insti-
tut für Zeitgeschichte szakértői véleményében elmulasztott
rámutatni ezekre a későbbi jelentős változtatásokra, ame­
lyek pedig csökkentik a nyilvántartás történeti hitelességét.
1943 áprilisában Jens átiratkozott a freiburgi egyetemre. Az
összesített havi jelentés 16. oldalán az NSDAP Hamburg
körzeti igazgatósága közölte a müncheni pártközponttal,
hogy az 9265911. számú új tag, Walter Jens „F.=/Breisgau
Lettenweilerbe” (helyesen: Littenweiler) költözött, ezentúl
tehát a badeni körzet Freiburg településéhez tartozik. A
pontos lakcím hiányzott, később sem pótolták. Legkésőbb
1944-ben Jens már nem lakott Littenweilerben, hanem a vá­
rosközpontban, a Dreisamstrasse 31.-ben.
Két forrás szól az érintett által nem tudott, formális tag­
ság mellett. Ezek egyike a Hamburgban és Freiburgban azo­
nos módon kitöltött egyetemi regisztráció. A freiburgi kár­
tyát 1945. február 26-án töltötték ki a tanulmányok befeje­
zésekor, ez a régebbi információkat foglalja össze.
Tartalmazza a tanulmányok sorrendiségét, a megszerzett
képesítést („államvizsga, tanulmányi tanácsos”) és a politi­
kai szervezetekben való tagságot. Eme okmány szerint Jens,
ahogy maga is megerősítette, Freiburgban tagja volt a
NSDStB-nek. Az „NSDAP tagja ... óta” rubrika kitöltetlen
maradt. Ez az okirat, késői létrejötte okán, csak korlátozot­
tan alkalmas Jens igazolására. A freiburgi egyetemi archí­
vum vezetője, Dieter Speck 2003 decemberében biztosított
arról, hogy a bejegyzések azokban az időkben általában
korrektek voltak. Ehhez hozzá kell tenni még, hogy a ham­
burgi kartotékban, amelynek az utolsó bejegyzése 1943. áp­
rilis 8-án keletkezett, szintén üresen maradt az a rovat, ahol
az NSDAP-tagságnak kellett volna szerepelnie. Itt a tanul­
mányok kezdetekor a Hiderjugend-tagság szerepelt, az
NSDStB-nek Hamburgban még nem volt tagja, csak tagje­
löltbe.
 MIT TUDOTT WALTER JENS? 179

Mivel a freiburgi egyetem bölcsészettudományi karának

dékánja 1944. október 29-én hozzájárult Walter Jens dok-
torálásához, a vizsgára pedig december 8-án és 9-én került
sor, létezik egy újabb forrás, a doktori cselekmény aktája.
Tizenkét oldalból áll, sem az életrajzban, sem a vizsgaté­
mákban, sem a véleményekben nem található a politikai
konformizmusnak még az árnyéka sem. A jelölt az azokban
az időkben szokásos háborús vizsgát tette le, és ahogy a for­
rásokból, valamint a tanúk emlékezéseiből kiderült, kiváló
teljesítményt nyújtott. A huszonkettedik életévét éppen
csak betöltött jelöltről tanára így nyilatkozott: „a legjobb
tudományos utánpótlási erőkhöz tartozik és érdemes meg­
fontolnia, hogy egyetemi pályára lépjen”. Jens Szophoklész
dialógusairól írott értekezéssel szerezte meg a doktori foko­
zatot. Az 1944 decemberében benyújtott kézirat egy 98 ol­
dalas vázlatot és egy résztéma kidolgozását tartalmazta.
Csak miután 1946 nyarán beadta a gépiratot, amelyet az
egyetem 1944-re visszadátumozott, kapta meg Jens a dok­
tori oklevelet 1946. július 9-én, 1944. december 8-i keltezés­
sel.
Az említett források mellett rendelkezésünkre áll még a
Hamburgi Állami Levéltárban őrzött mintegy 300 000 helyi
nácidanítási akta, hogy tisztázzuk a „Mit tudott Walter
Jens?” kérdését. Csakugyan van bennük egy utalás Jensre,
egy kartotékbejegyzés, amely azt dokumentálja, hogy 1945.
október 27-én a brit Advisory Board2 döntése alapján fedd­
hetetlenként - az V. csoport tagjaként - került besorolásra.
Az eljárásra vonatkozó akta vagy kitöltött kérdőív nem lé­
tezik. Ilyen dokumentumok nem is jöhettek létre a brit gya­
korlat alapján, hiszen Jens 1933-ban csak tízéves volt, tehát
automatikusan, minden meghallgatás és értesítés nélkül
sorolták be feddhetetlenként.

2 Tanácsadó testület. (A ford.)

180 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Jens 1944-ben: „Thomas Mann, te nagy író”

Ha Walter Jens egyetemista szubjektív állapotát nézzük

1942 novembere, tehát párttagként való regisztrációja tá­
ján, akkor azt kell megállapítanunk, hogy időlegesen köze­
ledett az akkor uralkodó politikai gondolatvilághoz. Ez
nem új; Jens önéletrajzi feljegyzéseiben ír arról, hogy min­
den Önállósága ellenére ő is „alkalmazkodó” volt, „inkább
egy semmirekellő, mint megbízható antifasiszta”. Évfo­
lyamtársai időnként felvágós csodagyerekként írják le.
2003-ban Jens a párttagsága körül kibontakozott vitában
utalt arra, hogy 1941-1942-ben egy diákszövetségi találko­
zón hírhedt előadást tartott az „elfajzott irodalombról, és
hogy „Heinrich megnyeri a birodalmat” című érettségi dol­
gozatát sem szívesen olvasná el újra.
Annak az előadásnak a szövege, amelyben Jens saját érté­
kelése szerint „meglehetősen lekezelően” „irodalmárnak”
nevezte Thomas Mannt, a Kiümandscharo című szövetségi
lapban jelent meg. Ebben ez olvasható arról a tendenciáról,
amelyet a szerző „dekadens irodalomnak” nevezett: „Erre az
irányzatra jellemző Thomas Mann, egy ^esztéta a hanyatlás
iránti fogékonysággal*, ahogyan saját maga jellemzi magát,
hihetetlen stilisztikai tehetséggel, artisztikus nyelvezettel;
de jéghideg intellektussal. A dermedtség jellemző ennek a
népétől messze levő irodalmárnak a műveire. A Budden-
brook-ház és A varázshegy ma úgy tűnnek fel, mintha egy
nemzedék saját maga által állított sírkövei lennének.”
De még ebben a „rövidített formában” közölt előadásban
is imponáló szellemiség nyilvánul meg. Jens tízéves volt,
amikor Hider hatalomra jutott. Kilenc évvel később alapo­
san tanulmányozta a lesajnált Thomas Mannt, magától ér­
tetődő módon alkalmazta a „freudi pszichoanalízis” kate­
góriáit és „az elfajzott irodalom” egyik képviselőjét sem bé­
lyegezte meg zsidóként. A befejezésben egy olyan irodalom
mellett teszi le a voksát, amelynek „távol kell tartania ma­
gát minden pártkötöttségtől”, és miközben tombolt a sztá­
 MIT TUDOTT WALTER JENS? 181

lingrádi csata, ő Hans Carossát azok közé sorolta, „akik

számára a világ minden országa és tengere kevés lenne, ha
a szellem és a szív birodalmát nem hódítaná meg”.
A konformizmus időszaka - egy tizenkilenc évesről szól-
va helyesebb, ha a kísérletezés korának nevezzük - nem tar­
tott sokáig. Másfél évvel később, 1944. június 13-án Jens is­
mét beszélt a freiburgi Friedrich Ludwig Jahn diákszövet­
ségben; erről az eseményről Ernst Nolte is megemlékezett.
Jens A Buddenbrook-ház mellett A varázshegyet mutatta be.
A Settembrini és Naphta (zsidó jezsuita) közötti vitákat
úgy értékelte, mint „a szellem, fantázia és kompozíció felül­
múlhatatlan mesteri együttesét”. Sajnálkozott, hogy a Lőtte
Weimarbant - a könyv 1939-ben jelent meg - csak egyszer
olvasta, mellékesen beszélt „nem létező költői művésze­
tünkről”, megjegyezte, hogy „a művészet szervesen növeke­
dik, nem parancsolható meg, legfeljebb támogatható”, és
így foglalta össze:
„Befejeztem. Egy vitatott művész állt előttünk: egy olyan,
aki méltó arra, hogy figyeljenek rá. Korának és korunknak
egy olyan művésze, akihez hasonlóval nem rendelkezünk,
legalábbis, ami a költői tehetség univerzális jellegét illeti.
[...] Még túlságosan közel vagyunk Thomas Mannhoz, de
azt hiszem, hogy az utókor egyszer majd egy lélegzetvétellel
említi a Wilhelm Meistert, a Zöld Henriket és A varázshegyet.
[...] Thomas Mann kényszerít bennünket arra, hogy szem­
besüljünk a művészről és a művészetről alkotott nézeteivel,
egy olyan világlátással, amelyhez mi is nagyon közel va­
gyunk, akár akarjuk, akár nem, mi, 20. századi emberek -
költőként valami végérvényeset mond nekünk. Nem veszít­
jük-e el érzékünket a jelenségek sokfélesége iránt korunk­
ban, amikor egy bizonyos nézetrendszerbe való »bekénysze-
rítettség« az élet minden területén fenyeget bennünket,
nem süllyedünk-e el egyfajta vakságba? Vizsgáljuk meg,
amit ma eldobunk, csakugyan szemétre való-e, vagy éppen
ellenkezőleg: nagyon sok mondanivalója van éppen a mi
számunkra! Ezek voltak azok a sajnos, nagyon is tudó-
182 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Hiánytalan gondolatok, amelyek a költővel eltöltött bizal­

mas együttlét alatt kisarjadtak belőle. Thomas Maiin, re
nagy művész, viszontlátásra!”

1944 júniusai Walter Jens egyetemi hallgató

Thomas Mannról

Ma magyarázatra szorul, ha Thomas Mannról beszélünk - egy

olyan férfiról, akit a Harmadik Birodalom megfosztott állam­
polgárságától, és akit számos modem irodalomtörténeti
műben elfajzottként és dekadensként bélyegeztek meg; ez
egyébként nem akadályozza meg, hogy századunk egyik leg­
nagyobb stilisztájának számítson. Már e miatt az izgalmas el­
lentét miatt, ha igaznak fogadjuk el, megéri, hogy ne az acél­
kemény lírával foglalkozzunk, ha egyáltalán helyénvaló ennek
a szónak a használata, hanem mozgalmas korunk esztétájával
és sajátos művészével. Mindenekelőtt fel kell tennünk a kér­
dést előítélet-mentesen, csakugyan fennáll-e az ellentét a jó
stiliszta és egyébként csekély értékű alkotásokat létrehozó
Thomas Mann között. A végén, ha vita követi előadásomat,
remélhetőleg közelebb jutunk annak a kérdésnek a megvála­
szolásához, hogy nem arról van-e inkább szó - ha tárgyilago­
san, minden normatívától mentesen, az önállóság bátorságá­
val nézzük a dolgokat -, hogy ebben az ellentmondásban
megtaláljuk az egységet. Senkit nem szeretnék Thomas Mann
dicséretére kényszeríteni - ez egyoldalú és helytelen is lenne
de meg kell ezzel az emberrel harcolni, és csak ezután lehet sa­
ját álláspontunkat vele szemben megfogalmazni, vagy telje­
sen elfogadni az övét.
Ki volt Thomas Mann? [„.] Egy fajok veszélyes keveredésé­
ből származó férfi, akiben démoni módon vegyül kétféle vér­
áram, józanságot és művészi merészséget, realitást és fantá­
zia-világot, szűkösséget és túláradó bőséget teremtve - egy
polgárt és egy művészt. Egy olyan ember, aki ebből a kettős­
ségből minden benne szunnyadó lehetőséget kiaknáz és meg­
 MIT TUDOTT WALTER JENS? 183

jelenít, az nagy ember. [...] írónk habitusáról különösen sokat

elárul önvallomásszerú korai műve, a Tonio Kroger. Tonio két
faj gyermeke, annak az átoknak és áldásnak a részese, hogy
két világban élhet. Először fiatal fiúként barátságba kerül egy
lübecki kereskedőgyermekkel - ez a barátság Tonio részéről
a vágyakozó akarásé és nem a természetes létezésé majd
Tonio művésszé válik. Ó is kitaszított, megátkozott lény, akit
sosem hagy el a vágyakozás a magabiztos úri létezés emberei,
Inge Hóim és Hans Hansen után - hiszen ők élnek. [...J
Könnyű Thomas Maim esetében dekadenciáról beszélni egy
biztos politikai irányultság alapján, könnyű és olcsó is; jobb
lenne azonban tárgyilagosan megállapítani, hogy ennek a
művésztípusnak az érzéki megjelenítése kitágította és gazda­
gította a német irodalmat. [...] Saját megélt tapasztalataink
birtokában nagyon is képesek vagyunk annak a kettősségnek
a megértésére, amelynek alapján Thomas Mann alkotni kez­
dett, és annál jobban meg tudjuk becsülni, ahogyan ez a disz-
szonancia magában a műben, a tárgyiasító és távolságterem­
tő alkotásban feloldódik. Hogy mekkora mértéktartás és
önuralom mutatkozik meg az alkotásban, jól látszik A Bud-
denbrook-bdzbani melyet Thomas Mann huszonhat éves korá­
ban írt. (A saját szövegemben idézett felkiáltást: „Thomas
Maim, te nagy művész, viszontlátásra!” követi a beszédnek ez
a befejező része;)
„Búcsúzóul vegyük még egyszer a kezünkbe A vardzshegyet,
és olvassuk el elmélkedve és vágyakozva az utolsó szavaidat:
»Vajon a halálnak ebből a világraszóló ünnepéből, a borús es­
teli eget körös-körül pirosra festő gonosz, lázas tűzvészből is
feltámad egyszer a szeretet?«”3

3 Thomas Mann: A varázshegy. II. kötet. Ford. Szőilősy Klára. Magyar He­
likon, Budapest, 1969. 255.
184 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Egy ilyen előadás tartása 1944 nyarán arról az emigráns

íróról, aki a BBC-ben rendszeresen a náci vezetés gyors Ösz-
szeomlását jósolta, az akkori jogi normáknak megfelelően
állam és nép elleni aljas szándékú bűncselekménynek mi­
nősült. Jens már tizenhárom éves korában, 1936. április 27-
én bebizonyította bátorságát, agyafúrtságát és lélekjelenlé­
tét. Akkor egy Gestapo-tisztviselő hallgatta ki latintanára, a
nyíltan náciellenes és ezért letartóztatott Ernst Fritz ügyé­
ben, és érezhető ingerültséggel vette később jegyzőkönyvbe:
„Jens alapvetően nem tud semmiről. [...] Nem hallotta,
hogy Goebbelsről és Göringről mesélt volna vicceket. [...]
Fritz nem mesélt arról, hogy SA-tagok belekötöttek volna.
Soha nem mondott semmit a zsidó fajról. Jens kijelentései
nyilvánvalóan hazugok. Fritzet minden módon megpróbál­
ta védelmébe venni. Hogy ezt az álláspontot saját kezdemé­
nyezéséből képviselte vagy valamilyen oldalról befolyásol­
ták, nem tudtam megállapítani.”
Ilyen módon mutatták be a számomra hozzáférhető do­
kumentumok Walter Jens magatartását tanulóként és egye­
temistaként a nemzetiszocialista időszakban.4 Ha összessé­

4 Nyomtatásban meg nem jelent források: Walter Jens kartotékadatai az

NSDAP központi és területi nyilvántartásából; Walter Jens doktori ak­
tája a freiburgi egyetem archívumából; Walter Jens kartotékadatai a
hamburgi és a freiburgi egyetem anyakönyveiből, ezek az illetékes egye­
tem archívumában lelhetők fel; Jegyzőkönyv Walter Jens kihallgatásá­
ról egy hamburgi Gestapo-hivatalnok által 1936. április 27-én; Karto-
tékbejegyzés Walter Jens nácitlanításáról 1945. október 29-én és két
személyzeti akta Walter Jensről az 1945-1949-es időszakról a Hambur­
gi Állami Levéltárban. Az 1944. június 13-án megtartott „Thomas
Mann” című előadás szövegét és Kari Büchner 1945. február 27-i kelte­
zésű szakértői véleményét Walter Jens küldte el nekem fénymásolat­
ban. A baden-württembergi és hamburgi levéltári törvények szerint az
érintettnek hozzá kellett járulnia a kutatásaimhoz. A szükséges hozzá­
járulást Walter Jens 2003 decemberében minden késlekedés nélkül
megküldte számomra.
Publikációk, emlékezések és állásfoglalások: Michael Buddrus: War es
möglich, ohne eigenes Zutun Mitglied dér NSDAP zu werden? Gutach-
ten des Instituts fúr Zeitgeschicbte München-Berlin fúr das Internationale Ger-
 MIT TUDOTT WALTER JENS? 185

gükben értékeljük őket, akkor sok minden szól Jens kijelen­

tése mellett, amely szerint nem tett erőfeszítéseket az
NSDAP-ba való belépésre és nem tudott saját tagságáról.
Az írásos források és a még élő évfolyamtársak emlékezései
egy kiemelkedően tehetséges fiatalember képét rajzolják
elénk, aki, bár nem maradt teljesen érintetlen a kor gonosz
politikai szellemiségétől, többször is személyes bátorságot,
jelentős elvi szilárdságot és szellemi függedenséget mu­
tatott.

Utóirat 2014-ből

Ez a szöveg 2004 januárjában jelent meg a Die Zeit nevű he­

tilapban. A kutatásokat a szerkesztőség felkérése alapján
2003 decemberének közepén kezdtem el, először azzal a
munkahipotézissel, hogy Jensnek tudnia kellett a párttag­
ságáról és hogy nem mond igazat ezzel kapcsolatban.
A dokumentumok azonban nem támasztották alá ezt a
feltételezést, legalábbis 2014 végéig nem került elő az ered­
ményeimnek ellentmondó tanúvallomás vagy okirat. Jens
védelmében előadott érveimre mégis komoly bírálatok
hangzottak el. Ezekkel kapcsolatos a következő hat utóla­
gos megjegyzés:

1. Jens egykori diáktársa, Ralph Giordano 2003. novem­

ber 26-án az éppen akkor közismertté vált NSDAP-
tagsággal kapcsolatban így nyilatkozott: „Nagyon
meglepődtem, meg kell mondanom. Ez azonban sem­

mamstenlexikon 1800-1950. Geschichte dér Germanisták. Mitteilungen, 2003.

23-24. sz. 21-26.; Helltnut Hecker: Kolonialforschung und Studentenschaft
an dér „Hansischen Universitdt" im II. Weltkrieg. fiié NSDStB-Kameradschaft
„Hermáim von Wissmann” und die „Übersee- und Kolonialarbeitsgemetn-
schafi”. Baden-Baden, 1986. Ebben nagyon jóindulatúan nyilatkoznak
Walter Jenáról. 40-45.
186 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

mit nem változtat azon a képen, amelyet Walter Jens-

ről alakítottam ki magamnak az 1933-tól 1940-ig ter­
jedő években. Abban az időben egy iskolába jártunk, a
Johanneumba, egy klasszikus humán gimnáziumba.
1933 áprilisában kerültünk oda, és a faji állam rögtön
elkezdett dühöngeni: azonnal árjákra és nem árjákra
osztottak fel bennünket. Keserű tapasztalat volt. Tíz­
éves voltam, ahogy már mondtam, egyébként egy idő­
ben születtem Jensszel, ő 1923. március 8-án, én már­
cius 20-án. Walter Jens jelentős szerepet játszott az
életemben, mivel ez olyan korszak volt, amelyben az
ember két dologtól félt, a barátság és a szeretet megvo­
násától. De Walter Jens egyike volt azoknak, akik min­
dig megmaradtak a barátaimnak, akik soha nem této­
váztak, soha nem jöttek kísértésbe, mindig kitartottak
mellettem, egészen addig, amíg 1940-ben egy Gestapo-
eljárás következtében el kellett hagynom ajohanneu-
mot.”

2. A Die Zeitben megjelentetett szövegemre Jens 2004. ja­

nuár 15-én saját kezűleg írt levélben válaszolt: „Kedves
és tisztelt Götz Aly, sokkal tartozom Önnek: a szá­
munkra nagyon tanulságos Rhodos-tanulmányért, a
Nestle nevű tanáromról (egy békés púpos ember, akit
a háború végén egy tévedés következtében rettenetes
módon meggyilkoltak) szóló dokumentumokért és a
heves stílusban megírt esszéjéért: pontosabban és ki-
egyensúlyozottabban nem is lehetett volna megírni. És
milyen briliánsán van megfogalmazva: ahogy megvilá­
gítja az alkalmazkodás és a lázadás küzdelmét. Né­
hány nappal ezelőtt beszéltem nyugállományba vo­
nult freiburgi belgyógyászommal, Wolfgang Gerokkal
(1944-ben ő is ott ült a hallgatók között) a Thomas
Mannról szóló előadásomról: éppen csak megúsztam
a legsúlyosabb büntetést. Köszönöm azt, hogy mindez
nyilvánosságra került, ezért mondtam azonnal igent,
 MIT TUDOTT WALTER JENS? 187

amikor Jürgen Peiffer értesített az Ön betekintési ké­

relméről. Ma pedig, mivel nem ismertem a doktori ak­
támat, én is gyarapodtam a tudásban, nemcsak az ol­
vasók. Remélem, személyesen is megismerkedhetünk
egymással, vagy a korábban kettéosztott Berlinben,
vagy a délnyugati régióban. Lekötelezettséggel: Walter
Jens.” (Sajnos már nem találkozhattunk.)

3. Miután 2004. január közepén megjelent Jenst felmen­

tő cikkem, Ármin Nolzen azt állította a Frankfurter
Rundtchaunak, hogy kijelentéseimet hitelteleníti Jens
saját kezű aláírása a betétlapon”. Két nappal később,
február 6-án Nolzen és a FR szerkesztősége visszatalált
az igazsághoz és helyesbítést közöltek: „Az állításunk
téves. A betétlapon nincs saját kezű aláírás.”

4. A Frankfurter Allgemeine Zeitung január 28-án reagált.

A lapnak a történelmi és közjogi ügyekért felelős szer­
kesztője, Rainer Blasius az eredményeimet egy bemu­
tatás formájában támadta meg, melynek a címe ez
volt: „Michael Buddrus. A szakértő.” Dicsérte az 1994
óta az Institut Für Zeitgeschichte alkalmazásában álló
történészt, úgy emlegette, mint a legmagasabb színvo­
nalú szakembert, aki képes igazságot tenni a Walter Jens
NSDAP-tagságával kapcsolatos kérdésekben. Végül is
az „öntudatos mecklenburgiként” jellemzett Buddrus
már „több ezer életrajzi nyomot” tárt fel, hogy bemu­
tassa „a HJ [Hitlerjugend], a BDM [Bund Deutscher
Mádéi] és az SS vezetési szerkezetét és vezetőinek sze­
mélyi összetételét”, és hírnevet szerzett magának „két
diktatúra ifjúsági politikájának szakembereként”. Ne­
vezheti Blasius nyomán így, aki akarja. Kritikusan
szemlélve a dolgokat így is fogalmazhatunk: Buddrus
1989 januárjában leszállított egy tökéletesen Német
Demokratikus Köztársaság (NDK)-konform disszertá­
ciót a Hitlerjugend és a rostocki egyetem történetéről.
188 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

1978-ban belépett a Német Szocialista Egységpártba

(SÉD), és Blasiusszal szólva „ifjúságpolitikai szakértő­
vé” vált egy német diktatúrában, a DDR-Staatsjugend
központi tanácsának tagjaként. 1985-1986-ban pedig
részt vett a Német Történelmi Múzeumban a Freie
Deutsche Jugend (FDJ) 40. évfordulójára rendezett ki­
állítás előkészítésében. Buddrus 1978-ban a nyári sze­
mesztertől történelmet tanult Rostockban, egy évvel
később pedig énekes-gitárosa lett a ROhrSTOCK nevű
közismert diákkabarénak. Ez idő tájt, 1979. május 18-
án az NDK Állambiztonsági Hivatala nyilvántartásba
vette nem hivatalos munkatársként, különleges meg­
bízatással (ÍME) Sánger5 fedőnéven. Jens esetétől elté­
rő módon ez bizonyítható volt, s nem csupán nagyon
rövid ideig tartó fiatalkori bűn. Még 1989. október 25-
én is így ítélte meg Eberhard Kopprasch, az Állambíz-
tonsági Hivatal ezredese; „Dr. Buddrust megbízható­
nak ítéljük, becsületes együttműködésben dolgozik a
szolgálati egységgel.” 1982-ben Buddrus-Sánger egy év­
folyamtársnőjéről jelentett, a kabarécsoport egy másik
tagjáról. Magánéleti apróságok mellett így nyilatkozott
az illető politikai viselkedéséről: „Államunkhoz gyak­
ran nagyon kritikusan, hogy ne mondjam, gáncsosko-
dó módon viszonyul. Az elvi kérdésekről szóló vitákat
elutasítja, azzal a kifogással: ^Úgysem változik semmi,
és úgyis mindegy, hogy beszél-e róla az ember vagy
nem.«” Ennyit arról a szakértőről, akire hivatkozva
Rainer Blasius a Frankfurter AUgemeine Zeitungban a
hadjáratot vezette Walter Jens és a kutatási eredmé­
nyeim ellen.6

5 'Énekes'. (A ford.)
5 Michael Buddrus: Die Geschichte dér Híderjugend, PhD-dissz. Ros­
tock, 1989 (kézirat); Christopher Dietrich: Schild, Schwertund Satire. Das
'Kabaréit ROhrSTOCK und die Staatssicherheit. Rostock, 2006; 40 Jahre Stu-
dentenkabarett RohrSTOCK 1970-2010. Szerk. Angéla Hartwig - Hans-
 MIT TUDOTT WALTER JENS? 189

5. Véleményem szerint Michael Buddrusnak ezt az őt

gyermekkorától kezdve formáló totalitárius államban
elkövetett botlását nem érdemes a továbbiakban a sze­
mére vetni. Azóta publikált néhány figyelemre méltó
könyvet a mecklenburgi történelemről. Az azonban
kérdéses, hogy csakugyan ő lenne-e a megfelelő arra,
hogy legfőbb bíróként felülvizsgálja elhallgatott, elfe­
lejtett vagy esetleg akaratuk ellenére létrejött NSDAP-
tagságok ügyét. Némi elfogultság nem zárható ki.

6. A FÁZ szerkesztői elgondolkodhatnának azon a fenn­

héjázó viselkedésen, amellyel 2003-ban és 2004-ben
Walter Jens ügyét kezelték. Miközben az említett sze­
mély 1944 júniusában az idézett előadást tartotta
Thomas Mami 69. születésnapja tiszteletére, a FÁZ hat
évvel később egy olyan cikket közölt „Thomas Mann
75. születésnapjára” címmel, amely - jellemző módon
mottóként egy Cári Schmitt-idézettel - nyugodtan
megjelenhetett volna Goebbels egyik propagandalap­
jában, például a Das Reich nevű hetilapban. íme a tárca
első bekezdése, amelyet a Frankfurter Allgemeine Zeitung
1950. június 6-án minden feszélyezettség nélkül kö­
zölt egy politikailag üldözött, megrágalmazott és
emigrációba kényszerített íróról:
„A születésnap érzelmességében sem felejthetjük el, mi
választ el bennünket Thomas Manntól. Úgy áll ő előt­
tünk, mint az ostobaságba torkolló Németország-elle-
nesség vezéralakja, és arra az érzelemre, amely őt el­
emészteni látszik, és arra, aki ellen annak a népnek a

Uwe Lammel. Rostock, 2010; az egykori NDK Állambiztonsági Szolgá­

latának anyagaiéit felelős szövetségi megbízott, különféle nyilvántartá­
si lapok, levelezés és bejegyzések Michael Buddtusról, a. Sangerként
nyilvántartott különleges megbízatású nem hivatalos munkatársról,
1979-től 1989-ig. Lásd Michael Sontheimer: Historikcr mit Vergangen-
heit. die tageszeitung, http://taz.de/148866/ (letöltve: 2014, november 4 ).
190 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

köréből, amelyhez hajdanán maga is tartozott, és

amelynek sorsában nem 1933-tól, hanem 1945-től
nem osztozott, megvetés és düh árad. Ez az író egy len­
cse, amely magába gyűjti a partizángonoszság sugarait
- de egészen kifinomult módon. Mivel pedig művéből,
gondolkodásából, nyelvéből minden elemi erő hiány­
zik, ez a gyűlölet sem lángoló, hanem senyvedő tűz, a
pusztítás gyönyöre erkölcsi ítéletek formájában, nem
szabad kitörés, hanem a torokba szorult gombóc kiök­
lendezése. Azonkívül ez a gyűlölet világtörténelmileg
már nem aktuális, a jelenleg folyó globális polgárhá­
ború eltűnt alakjára irányul, mindez Thornas Maim
privát vágykiélése, nem más, mint annak a mértékte­
len hiúságnak a külső héja, amely megnyilvánul nem­
csak önmagát tükröző és ünneplő mondataiban, ha­
nem mindenekelőtt abban a kijelentésében, hogy ő
képviseli ma a német szellemet. Nincsen arra szükség,
hogy felsoroljuk mindazokat az igazságtalanságokat,
amelyekre ragadtatta magát elkeseredettségében, elég
annyi, hogy ő, a hajdani békeharcos, a keleti sintérvi-
lág ügyvédjévé válva mindent megtesz azért, hogy a
nyugati világ megmentésére az utolsó percben meg­
kezdődött vállalkozást megakadályozza. A Mann-klán
egy méregciszterna, és csak az a vigasztaló, hogy egyre
kevesebben merítenek belőle.”
A továbbiakban a Gerhard Nebel által írott tárcában
még ezt olvashatjuk: „Thornas Mann írni tud, de gon­
dolkodni nem, az általa összetákolt azonosító sorok
Heidegger tőrőlmetszett mondataihoz képest nevetsé­
gesek, és ha Thornas Mann műveltnek tetteti magát,
az csak a félművelteket töltheti el örömmel.” Nebel
szemére veti Thornas Mann-nak regényei „szellemes
játékait”, „ínyencségét”, virtuozitását, végül pedig „hu­
manisztikus ürességét”, és arról sem mond le, hogy
irigykedjen ennek a „művészkedónek” a sikerein, aki
„szorgos kereskedőként kiméri árujának minden mór-
 MIT TUDOTT WALTER JENS? 191

zsáját”, de a fő vádpont ellene mégis ez: „humanista”.

Ehelyett Nebel, az akkoriban a FAZ-ban gyakran pub­
likáló esszéista „nyüzsgő forgatagot”, „metafizikai
megmozdulást”, „nyelvi őskövületeket” követel Ernst
Jünger szellemében, „a szó eltaszító, átalakító erejét”, a
„lét rettenetébe, szörnyűségébe, méltóságába és kegyel­
mébe, valamint a nyelv terhes sötétjébe való beszaba-
dulást”. Ezzel a posztnáci cikkel szolgálta ki és támo­
gatta a Frankfurter Allgemeine Zeitung az akkori Német­
országban még nagyon elterjedt gyűlölködést. Aki
elolvasta ezt a szöveget, az tudja csak reálisan megítél­
ni, mekkora teljesítmény volt a fiatal Walter Jens Tho-
mas Mannról szóló 1942-es és 1944-es előadása. Rend­
kívüli bátorságot bizonyított velük és belső független­
séget - és mindezt úgy, hogy tizedik életéve óta a
nemzetiszocialista állami nevelés s propaganda szelle­
mi bórája alatt nőtt fel.
 A „MEGSEMMISÍTÉS
ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK” MUNKÁLATAI

Két történész a nemzetiszocialista időkben1

A hangadó német történészek, ameddig tudták, késleltet­

ték a kemény szankciókkal védett céhük nemzetiszocialista
múltjáról szóló vitát. Négy évtizeden keresztül ápolták azt
a látszatot, hogy bár az orvosok, még a fogorvosok is, a ne­
velők, az ipari munkások, az államhivatalnokok, a tanárok
és a jogászok, a karmesterek, a vállalkozók és a bankárok a
hitlerizmus kitárt karjaiba vetették magukat, a történettu­
domány képviselői állhatatosak maradtak. Éppen ők! Ez le­
hetetlen. Hiszen a nemzetiszocialista állami doktrína ép-

1 Az 1998-ban a 42. Német Történészkongresszuson tartott előadás át­

dolgozott szövege. Először megjelent: Theodor Schieder, Werner Con-
ze oder Vorstufen dér psychischen Vernichtung. In: Winfried Schulze -
Gerhatd Oexle Hrsg.: Deutsche Historiker im Nazionalsozialismus. Frank­
furt a. M., 1999.163-182. A tanulmányt később kiegészítettem egy cik­
kemben megjelent részekkel: Das uns Blut zu Gold wetde. Theodor
Schieder, Propagandíst des Dritten Reichs. Menőm. Jahrbuch fiirdeutsch-
jüdische Gesdrichte 9 (1998). 13-27.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 193

pen a legtágabb értelemben vett történeti mítoszokon ala­

pult: a népi talajrögén, a kultúmemzetén, a német vérén, a
birodalmi eszméén, a keleti gyarmatosításén.

Államalkotó, államlétrehozó historizmus

Azt, aki egyszer, akárcsak felületesen foglalkozott már a

nemzetiszocialista tudománypolitikával, nem lepi meg,
hogy az akkori politikai hatalmasok a történészeknek is
forrásokat, új kutatási területeket, ezenkívül intézeteket,
kiadói nagyprojekteket, új állandó és időszakos állásokat,
kiemelkedési lehetőségeket és nyilvános elismerést kínáltak
a legnagyobb bőségben. Csak 1998 szeptemberében, a
frankfurti történészkongresszuson szembesültek a céh urai
és fiatalabb, főleg hallgatagon alkalmazkodó követői tábo­
ruk a sokáig tilos témával - későn, nem szívesen, bosszú­
san, fiircsálkodva, de mégiscsak szembesültek.2 Végül is
nemcsak valamely akadémiai diszciplína egyes képviselői­
nek készségességéről van szó, hanem arról a kérdésről is, mi
legyen a véleményünk azokról a történészekről, akik elfe­
ledkeznek mestereik, módszereik, paradigmáik és hagyo­
mányaik állandó felülvizsgálatáról.
Joggal koncentrált a vita azokra, akik 1945 után újító­
ként és példaképként befolyásosak lettek, mindenekelőtt
Theodor Schieder (1908-1984) és Werner Conze (1920-
1986). A vita tárgyát azok a hagyományok és módszerek ké­
pezték, amelyek annak idején nagyon jól harmonizáltak a
nemzetiszocializmussal, de mégsem lehet őket ósdiként,
jobboldali konzervatívként vagy náci szelleműségűként el­
vetni.
Legkésőbb 1992-ben meg kellett volna kezdődnie a saját
múlttal való szembenézésnek, amikor Angelika Ebbing-

2 Az előadások szövege megtalálható: Schulze-Oexle 1999.

194 GOTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

haus és Kari Heinz Roth nyilvánosságra hozott egy titkos

szakvéleményt, amelyet a 31 éves Theodor Schieder 1939.
szeptember végén - október elején dolgozott ki.3 Azóta
közismert, hogy ő javasolta a több százezer lengyel ember
deportálását és - egy „egészséges népi rend érdekében” -
követelte „a maradék Lengyelország zsidótlanítását”. 1996-
os Macbt, Geist} Wahn4 című könyvemben ismertettem Eb-
binghaus és Roth eredményeit, és kiegészítettem őket saját
kutatásaimmal.5
Schieder tanítványa, Hans-Ulrich Wehler az 1992-ben
megjelent dokumentációt azonnal tudomásul vette, de el-
hárítólag megjegyezte: „Igazi történészeknek kell ezzel fog­
lalkozniuk”, majd 1998-ig hallgatott. Csak lassacskán, a
rossz hír hozóit folyamatosan denunciálva kezdett el a té­
nyekkel foglalkozni Wehler és kollégája, Jürgen Kocka,
Werner Conze volt tanítványa.
Helyesebb lett volna, ha a késón jött belátást nem tá­
masztották volna alá pontatlanságokkal, és nem állítják ,
hogy „új felfedezések” indították őket véleményük átgon­
dolására.6 Nem a dokumentumok voltak újak, hanem az a
(kikényszerített) hajlandóság, hogy saját szakmájuk kö­
zelmúltját rózsaszín szemüveg nélkül szemléljék. A sorra
nyilvánosságra kerülő dokumentumok sem a „csak mosta­
nában megnyitott” kelet-európai titkos levéltárakból szár­

3 Angelika. Ebbinghaus - Kari Heinz Roth: Vorlaufer des „Generalplans

Őst*', Eine Dokumentation über Theodor Schieders Polendenkschrift
vöm 7. Október 1939.1999. Zeitschrifi fiir Sozialgeschichte des 20. und 21.
Jahrhunderts 7 (1992). 62-95.
4 'Hatalom, szellem, téboly. (A fotd.)
5 Göcz Aly: Rückwártsgewandte Prophecen. Willige Historiker - Betner-
kungen in. eigener Sache. In: Uő: Macht, Geist, Wahn. Kontinuitílten
deutschen Denkens. Berlin, 1997. 153-183.
6 Hans-Ulrich Wehler: In den FuKstapfen dér kámpfenden Wissenschaft.
Brauné Erde an den Schuhen: Habén Historiker wie Theodor Schieder
sich nach detn Krieg von ihrer Vergangenheit ganz verabschiedet?
Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1999. január 4.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 195

máznák, ahogy Kocka ismételten tévesen állítja. Mindenki,

aki kezébe vette már a kérdéses dokumentumokat, tudja,
hogy többségük a Szövetségi Levéltárban vagy a Titkos Po­
rosz Állami Levéltárban található és volt található. Azok
mellett a munkák mellett, amelyeket Schieder és Conze
1945 előtt publikáltak, s amelyek minden fontos könyvtár­
ban fellelhetők, a témára vonatkozó levéltári anyagokat is
kritikus felülvizsgálatnak kellett volna alávetni már évtize­
dekkel ezelőtt. De ezt senki sem akarta megtenni.
A hallgatás és a későbbi szépítgetés a szakmának, ennek
a belső szabályok által fegyelmezett céhnek az önképével áll
összefüggésben, ez pedig egy, a külvilág felé zárt csoport.
Sok helyen a német történettudomány atyáinak nevét - Ban­
kétól Sybelen és Mommsenen keresztül Treitschkéig - ut­
cák sora viseli a jobb lakónegyedekben. Van ennek egy sajá­
tos értelme: a vilmosi birodalomban az egységes német ál­
lam nem egy forradalmi folyamatban jött létre, hanem a
porosz-protestáns uralom segítségével. A Monumenta Ger­
mánjáé Historica, az utólag „németinek nyilvánított közép­
kor okleveleinek az 1819-ben alapított történeti társulat
által közrebocsátott nagy forrásgyűjteménye a honi histo­
riográfia alapját alkotta; kötetei 1829-től napjainkig folya­
matosan jelennek meg.
A gyűjtemény kiadói a modern történettudomány alapí­
tói közé tartoztak. Elutasították az általános, központ nél­
küli és egyébként sem túlságosan feszes középkori birodal­
mi eszmét. Ezzel a tudományos németimádatot szegezték
szembe, és így hozzájárultak a modern Németországnak
történelmileg definiált uralkodó testületként, nem pedig
antifeudális alkotmányos államként való megszületéséhez.
A történelemtudományt és a germanisztikát már létrejötté­
nek pillanatától egészen a 20. század második feléig jelle­
mezte az állam, sőt az államalkotás iránti elkötelezettség
önszorgalomból vállalt feladata.
Közép-Európa területeinek, az átmeneti tájaknak a Cseh-
medence szélén, Elzászban és Bukovinában, Karinti ában
196 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

vagy Stájerországban megfigyelhető kulturális összefonó-

dortsága következtében a külső német határok bizonytala­
nok a „nép” fogalmának a nyelvhez kötöttsége miatt. De a
kezdettől átpolitizált tudománynak világosságra van szük­
sége. Ebből következnek a szinte elkerülhetetlen konfliktu­
sok a más nemzethez tartozó szomszédokkal, különösen a
vitatott keleti és a délkeleti területeken. Ezeket a szomszé­
dokat először német történészek, később publicisták és po­
litikusok is „történelem nélküli népek” közé sorolták be,
amelyekre csak akkor fordítanak figyelmet, ha német gyar­
matosító törekvések tárgyaivá válnak.
„A Maastól a Memelig, az Etschcől a Beltig”, később az
adriai partvidéktől Narváig, Flandria partjaitól a Pruthig,
mindez felsőbbrendűséget, türelmetlenséget jelentett, az­
után a nemzetiségek, majd a rasszok iránti gyűlöletet, ha­
tárvidéki harcokat, polgárháborúkat és háborút a világ
minden tája irányába. Ezzel arányos gyorsasággal növeked­
tek a súrlódási felületek, mivel a szláv szomszédoknak sem
volt más dolguk, mint a nyelvi-nemzeti önmagára találás
német modelljének gyors utánzása, ók is előkeresték a ma­
guk Grimmjeit és Treitschkéit, nemzeti történészeiket és fi­
lológusaikat, ápolták kollektív büszkeségüket és a népi
tisztaságra törekvésüket.
„Nem találhattok ki magatoknak hazát” - így pendítette
meg Leopold von Ranke (1795-1886) a teutocentrikus tör­
téneti ön megtalálás alaptónusát; ez olyan tétel, amely min­
den forrásfeldolgozást megelőzött. Ranke ezen a nemzeti
hagyományhoz, a német szokásokhoz és valláshoz való tu­
dományosan megalapozott visszatérést értette. Ez az ő pél­
dájában a protestáns reformáció nemzeti, túlértékelését je­
lentette, mindenekelőtt Lutherét, akinek a gondolkodása
„a német szellem valódi tiszta mélységéből és velünk szüle­
tett hatalmából” fakad.
Ugyanakkor Rankéból hiányzott a megvetés az idegen,
az államközi és nemzetközi iránt. A „tömegmegmozdulá­
sok” és „vad társadalmi szenvedélyek” számára „ijesztőek”
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK” MUNKÁLATAI 197

voltak, ahogy Heinrich von Treicschke megállapította.

Theodor Schieder 1942-ben ilyen értelemben vetett az idős
Ranke szemére bizonyos „elidegenedettséget” korának
nemzeti szellemiségével kapcsolatban és vádolta meg „a né­
met szív hiányával”.7 Treicschke egészen másként véleke­
dett, amikor 1879-ben kiadta a jelszót: „Nem akarjuk, hogy
az évszázados német szokásrendszer korát a német-zsidó
kevert kultúra korszaka kövesse.”8 Nem volt lényeges, hogy
az így gondolkodók krónikásokként vagy dinasztikus poli­
tika- vagy háborútörténet-értehnezőkként határozták-e
meg magukat, vagy érdeklődésük az újonnan alakuló kul­
túr-, gazdaság- vagy társadalomtörténet felé fordult.9

A „német üzenet” kutatása

Theodor Schieder a példa arra, hogyan működtek közre fia­

tal, ambiciózus történészek a nácizmus imperialisztikus és
demográfiai koncepcióinak kidolgozásában. Azok az idő­
sebb kollégák, akik végigcsinálták az első világháborút, és
az első német köztársasággal nem nagyon tudtak mit kez­
deni, a „nemzeti újjászületést” Hitler alatt nagy politikai el­
őrelépésként értékelték, jó szándékkal támogatták. Közé­
jük tartozott például Kari Alexander von Müller, Hermann
Aubin és Albert Brackmann, egyikük Schieder doktori té­
mavezetője, a másik kettő pedig későbbi mentora. Ók hatá­
rozták meg folyamatosan, hol található az úgynevezett né­

7 Theodor Schieder: Ranke und Goethe, fíistorische Zeitschrift 166 (1942).

260-286., 284.
8 Heinrich von Treitschke: Noch einige Bemerkungen zűr Judenfrage.
In: Uő: Deutsche Kampfe, Neue Folge. Schrifien var Tagespohtik. Leipzig,
1896. 47-63.
9 így például Kari Lamprecht össznémet ambíciói nagyon világosan kife­
jeződtek a módszertanilag újdonságnak számító Deutsche Geschichte
című, művében (Berlin, 1891-1909).
198 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

met népi talaj és élettér, és kit lehet ott kulturálisan értéke­

sebbként, zavaróként vagy veszélyesként kategorizálni.
Az effajta gondolkodásnak a lényegét fogalmazta meg
egy 1944 októberében nyomdába adott, kitartásra buzdító
cikkében egy mind a mai napig ismeretlen történész. A stí­
lus, a beállítódás és a célkitűzés alapján egyértelműen azok-
nak a tudósoknak a köréhez sorolható, akikkel Schieder ro­
konszenvezett: ahhoz az úgynevezett kutatói közösséghez,
ma hálózatnak neveznénk, akik történészi szempontból
elemezték a határon túl élő németek „néptalaját”, és a
Handbuch des Grenz- und Auslandsdeutschtums elnevezésű
nagy projekt körül csoportosultak,1011
„Fontos a történelem a háború szempontjából?” címmel
írta cikkét a névtelenségbe burkolódzó szerző a szigorúan
bizalmas, az újságok és folyóiratok főszerkesztőinek szóló
Deutscher Wochenpost nevű szellemi irányító orgánumba:
„Azok a fogalmaink, amelyekkel nap mint nap dolgozunk,
mint a nemzeti tudat és a népállam gondolata, valójában a
történet tudományi kutatásban keletkeztek.” Hasonlóan
nyilatkozott a szerző a „keletre szóló német üzenetről,
„Anglia szerepének leleplezéséről”, a dél-európai háborús­
kodásról, a népi történelem helyes felfogásáról, s így mutat­
kozik meg mindebben a Harmadik Birodalom átütő anti­
szemita ereje: „A világzsidóság ellen folytatott harcunk en­
nek az alattomossága, és terveik megvalósításának rejtett
módja miatt az egyes országok politikájának, gazdaságá­
nak és szellemi életének a kutatásán alapszik, így tudjuk
feltárni a zsidó kapcsolódások szálait, és képet alkotni ma­
gunknak végül a zsidó hatalomról.11

10 Wíllí Oberkrone: Volksgeschichte. Methodische Innovativn und völkische

Ideologisierung in dér deutschen Geschichfáwissenschaft 1918-1945, Götfin­
gén, 1993. Az RÍ72 jelzet alatt őrzi a Szövetségi Levéltár a kéziszótár
töredékes állományát.
11 A szöveg az 1944. októberi 285/154-es kiadásban jelent meg, jelzete
A785. Az Állami Levéltár igazgatója, Johannes Papritz a cikket annak
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 199

Ezek a mondatok nem különböznek lényegesen azoktól,

amelyeket Schieder akkoriban leírt. „Anglia leleplezése” ak­
kori projektjei közé tartozott, a „keletre szóló német üze­
net” és a„zsidódanítás” állami céljának megvalósítása nem­
különben. Ennek bizonyítására idézem azt a gondolatot,
amellyel Schieder a lengyelországi megszállásról és kény-
szeráttelepítésekról szóló, 1939. október 11-i szolgálati tit­
kot képező írását befejezte: „Ha hagyjuk a dolgokat egy­
szerűen megtörténni, számolnunk kell azzal a lehetőséggel,
hogy a lengyel néptest felbomlása - különösen, ha a zsidó­
ságot nem lehet belőle teljesen eltávolítani - ismét veszélyes
zendülések forrásává válhat.”12 És ez még nem elég: Schie­
der, aki szívbetegsége miatt hadi szolgálatra alkalmatlan
volt, és történészi háborús szolgálatát talán éppen ezért fej­
tette ki különös buzgósággal, 1944 decemberében azt kér­
dezte, hogyan tudna részt venni a „szellemi honvédelem
megélénkítésében”. Belépett a „Bolsevista világveszélyt ku­
tató munkaközösségibe, amely Rosenberg hivatalában ka­
pott helyet, ahol tevékenységének középpontjában a „libe­
ralizmus és marxizmus” kutatása állt. Ez a kettő az ő néző­
pontjából internacionalizmusuk miatt Németország
testvérellensége volt, akik mögött az akkoriban uralkodó
vélemény szerint a mindenkori „világzsidóság” rejtőzött.13

idején átküldte a. Külügyminisztériumnak, azzal a megjegyzéssel, hogy

a napi politika iránt érdeklődő történészek számára „jelentős” (Politi-
sches Archív des Auswártigen Amts, Inland IIC, Wissenschaftliche An-
gelegenheiten, R 100431, Nr.631834). Albert Müller és Götz Aly teljes
terjedelmében publikálta a szöveget ezzel a címmel: Wcr wat dér Au-
tor? Eine Preisfrage. Österreichische Zeitschrifi fiir Geschicbtsunssenschafien
10 (1999), 4* sz. 630-634. Kérdésünkre még mindig nem kaptunk vá­
laszt.
12 Götz Aly: Rückwarrsgewandte Propheten. Willige Hiscoriker - Bemer-
kungen in eigener Sache. In: Uő: Macht, Geist, Wahn, Kontinuitdten
deutscben Denkens. Berlin, 1997. 18 L
13 Brackmann írt Papritznak 1944, december 5-én, amelyben Schieder
egyik levelének tartalmi összefoglalását adja: Bundesarchiv R153/1060.
200 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Theodor Schieder életműve alapján jelentékeny tudós­

nak minősül, A kontinuitást és a módszertani haladást
képviselte, tanítványai a 20. század végéig meghatározók
voltak a szakmában. Karrierje a nemzetiszocialista időkben
nem nevezhető kiugróan meredeknek, de jelentősnek igen.
1908-ban született a bajorországi Oettingenben, 1933-ban
doktorált Münchenben a nemzeti-konzervatív Kari Alexan­
der von Müllernél. Ezután Königsbergbe ment, 1937-ben
ott lépett be a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba
(NSDAP), 1940-ben habilitált, docens lett, majd 1942-ben
- egy innsbrucki helyettesítés után - rendes professzor a
königsbergi egyetemen. 1944 augusztusában, jóval a mene­
külés és elűzetés előtt elhagyta Königsberget, és családjával
régi pátriájában, Bajorországban telepedett le.14

Kortárs történelem
bizalmas szolgálati használatra

Schieder königsbergi évei alatt a Landesstelle OstpreuBen

fúr Nachkriegsgeschichte (Kelet-Poroszország háború utá­
ni történelmével foglalkozó intézet) helyi részlegét vezette,
először teljes munkaidőben, 1940 után professzori megbí­
zatása mellett félállásban. Ma kor társ hely történeti mű­
helynek neveznénk. Az intézetet 1933-1934-ben alapította
Theodor Oberlánder, a lendületes fiatal professzor és Al­
bert Brackmann, a Poroszországi Állami Levéltár főigazga­
tója, a nacionalista keletkutatás szürke eminenciása. A he­
lyi részleg fő célja az volt, hogy a versailles-i igazságtalanság
revíziója érdekében kortárs történelmi anyagokat készítsen
elő. Ezenkívül szolgálta az akkori német vezetés napi poli­
tikai céljait, bedolgozott a kelet-poroszországi helyi kor-

14 Nem igaz az, amit később többször állítottak, például a Die Welt 1983.
április 11-én, hogy „1945-ben Schieder a családjával együtt saját bőrén
tapasztalta meg a menekülést és elűzetést”.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 201

mányzamak, az NSDAP körzeti vezetőségének és más párt­

közeli szervezeteknek is. A kuratórium ennek megfelelően
állt össze. Az intézet szakértői véleményei túlnyomórészt a
hatóságok belső használatára készültek.
1945 után készült életrajzaiból Schieder ezt a tízéves te­
vékenységét lehetőség szerint kihagyta, abból a terjedelmes
magyarázatából is, amelyet a nácitlanítási eljárás céljára be­
nyújtott.15 Mindenképpen léteznek okiratok és tudomá­
nyos szövegek, amelyek egy szellemi változást dokumentál­
nak, annak a népi és faji megalapozottságú politikának
önkritikus reflexióját, amelyen a Harmadik Birodalom ide­
jén maga is dolgozott.16 Egyedül Werner Conze elégedett
meg 1985-ben hajdani königsbergi barátja gyászünnepsé­
gén a legfeljebb féligazságnak nevezhető utalással: „A helyi
részleg feladata a kelet-poroszországi források gyűjtése, kö­
nigsbergi archiválása volt, a kutatás alapjainak megterem­
tése érdekében.”17
Bár az intézet tevékenységének állítólagos ártalmatlansá­
gát idővel megcáfolták, Schieder számíthatott arra, hogy a
hatalmat támogató tevékenységéről szóló akták az utolsó
háborús hónapok kelet-poroszországi tűzviharában meg­
semmisültek, másrészt feltételezhette azt is, hogy a Titkos
Porosz Levéltár (Geheime Staatsarchiv PreulSíscher Kultur-

15 Th. Schieder esküdtszék! aktája; Bay, Staatsarchiv, München.

16 Mathias Beer: lm Spannungsfeld von Politik und Geschichte. Das
Grossforschungsprojekt „Dokumentation dér Vcrtrcibung dér Deu-
tschen aus Ost-Mitteleuropa. Vierteljahnberichte fiir Zeitgeschicbte 46
(1998). 345-389. Beer megvilágítja a Schieder által vezetett kutatási
terv hátterét és megmutatja, hogyan távolodott el lépésről lépésre
Schieder a Menekültügyi Minisztérium politikai céljaitól, és bár végül
kudarcot vallott, lándzsát tört a történelmi körülmények pontos feltá­
rása mellett. Ezekhez tartozott későbbi nézőpontjából a nemzetiszo­
cialista áttelepítési, kitelepítési és megsemmisítési politika.
17 Werner Conze: Die Königsberget Jahre. In: Andreas Hillgruber Hrsg.:
Vöm Beruf des Historikers in einer Zeit beschleunigfen Wandels. Akademuche
Gedenkfeier fiir Theodor Schieder am 8. Február 198S in dér Unwersitdt xu
Köln. München, 1985. 23-32,, itt 28.
202 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

besitz) levéltárosai gondoskodnak majd arról, hogy minden

terhelő dokumentum eltűnjön. A kelet-poroszországi in­
tézmény ugyanis a Háború Utáni Történelmi Központi In­
tézethez (Zentralstelle fúr Nachkriegsgeschichte) tartozott,
mindkét intézményt a Titkos Porosz Levéltárhoz csatolták,
és az abban az időben már nyugdíjas, de nagyon is aktív
Brackmann felügyelete alá tartoztak.18
Még 1996 őszén is eredménytelenek maradtak az idevágó
aktákra vonatkozó kéréseim a Titkos Állami Archívumban.
A „Rückwártsgewandte Propheten”19 című tanulmányom
(1997. január) érdekében végzett kutatásaim ennél a so­
rompónál értek véget. Csak ennek a munkának a befejezése
után sikerült 1997 nyarán a Stasi-dokumentumokkal fog­
lalkozó hatóság segítségével bebizonyítanom egy néhány
ezer lapnyi letét létezését, amely magában foglalja a berlini
központ írásos hagyatékát, beleértve a legfontosabb vidéki
területi intézetének, a kelet-poroszországinak a levelezését,
a jegyzőkönyveit és a beszámolóit. Az egykori állambizton­
sági minisztérium dokumentumaiért felelős szövetségi
megbízottnál megtaláltam „Theodor Schieder” név alatt
Schieder személyes aktájának másolatát. Ez a merseburgi
levéltárból származott, amelynek anyagai az újraegyesülés
után visszakerültek a Titkos Porosz Levéltárba. Csak ezek­
nek a dokumentumoknak a birtokában sikerült a kutatás
számára hozzáférhetővé tenni a következő tényeket.

18 A Kelet-Poroszország háború utáni történelmével foglalkozó intézetet,

valamint mindkét helyi részlegét, Königsberget és Breslaut 1937. ápri­
lis 1-jén a porosz levéltárhoz kapcsolták (Geheimes Staatsarchiv, 1974.
ö. e., 601. lap). Jelenleg a titkos levéltárból hiányzik egy egész aktacso­
port például a kitüntetésekről és az Uk-állásokról (az Uk jelentése:
egyéb fontos feladatok miatt elérhetetlen katonai szolgálatra). A szük­
séges indoklások mindig tartalmaztak információkat a tényállásról, a
háború fontosságáról és a különleges érdemekről. Az aktát a háború
után rögzítették a leltárban, jelenleg elveszettnek tekintik (GStA, Re­
pertórium I/178B 1.1./1217.).
Fordított próféták. (A ford.)
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 203

A dokumentumok világossá teszik és alátámasztják

mindazt, amit a kritikus oldal már közölt Schieder akkori
tevékenységéről. Már 1935-ben fontolgatta, hogyan lehetne
hozzáférni „mindenekelőtt a feloszlatott marxista pártok
lefoglalt dokumentumaihoz”; alapos kutatást végzett „a
kelet-poroszországi Kapp-puccsról”, foglalkozott a szabad­
csapatok tevékenységével és az 1918-as novemberi forrada­
lommal, mindenekelőtt pedig - felkiáltójellel - azzal, amit
ő a „zsidók hozzájárulásának” tartott a „novemberi jogta­
lanságához. Schieder azt akarta feltárni, milyen arányban
képviseltették magukat a „hazai talajból kisarjadt elemek”
egyrészt, másrészt pedig „a hontól idegenek” vagy „küldöt­
tek” a rövid életű königsbergi tanácsköztársaságban. Ilyen
figurát nehezen lehetett találni, ha eltekintünk Gottschalk-
nak, „egy USP20-tag zsidó orvosnak”21 a munkástanácsban
kifejtett, részletesebben nem ismertetett tevékenységétől.
A forradalmi események és az első világháború utáni sza­
vazási küzdelmek dokumentálását Schieder módszertani
újítással, egy nagyszabású „megkérdezés! akcióval” oldotta
meg. 1945 után ezt az eljárást kitűnő eredményességgel al­
kalmazta szerintem legkiválóbb műve, a Dokumentation dér
Vertreibung dér Deutschen aus Ost-Mitteleuropa megvalósítása
során. Senki, aki a 20. századi európai történelem etnikai
„tisztogatásával” tudományos szinten foglalkozik, nem
mondhat le ennek a nagy műnek a tanulmányozásáról. Jó­
val túlszárnyalja a konvencionális, empirikus szempontból
gyenge, már megjelent munkák alapján összeállított köny­

20 Unabhángtge Sozialdemokratische Partéi (Független Szociáldemokra­

ta Párt). (A Ford.)
21 Alfréd Gottschalk (1863-1942), a szegények orvosa és szociáldemokra­
ta politikus; Königsbergben halt meg. A részletekről: A kuratórium
üléséről 1935. november 19-én készült jegyzőkönyv; Schieder 1936. áp­
rilis 25-i jelentése; Schieder: Tervezet Kelet-Poroszország történetének
1937. szeptemberi megváltoztatásához; GstA, 9074. ö. e., 443., 228.,
354., 227., 242. lap.
204 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

veit Bismarck kancellárról („unvollendete Reichsgrun-

dung”) és Nagy Frigyesről (Königtwm dér Widerspruche). Fel­
foghatatlan számomra, hogy Schieder némely tanítványa
miért határolódik el mesterének éppen ettől a tudományos
teljesítményétől.
Schieder munkája Königsbergben igazán 1938-ban kez­
dődött meg, amikor a helyi részleg akciórádiusza területileg
egyre növekedett. Az egész a „Memel-vidék22 visszacsatolá­
sával” kezdődött 1939 márciusában, ennek leírásában szük­
ség volt a helyi „népi harc” ábrázolására. Schieder rögtön
megkapta a feladatot, hogy írjon egy cikket a Határterületen
és külföldön élő németség kéziszótárába a Memel-vidék-
ről.23 A kéziratot 1942-ben küldte el a szerkesztőségnek. Bár
bizonyára több példányban is készült, és nyomdai levonat­
ként lappang valahol, nem tudtam nyomára bukkanni.
Lengyelország elfoglalása után Schieder elkötelezte ma­
gát „azoknak az új feladatoknak, amelyek a háború és a ke­
leti területek bővülése következtében várnak rá”. Felszólí­
totta az annektált „Új-Kelet-Poroszország” megszálló ható­
ságait, hogy „fogalmazzák meg kívánságaikat”, és saját
maga, valamint munkatársai számára a következő feladatot
tűzte ki: „Ma minden munkának azt a célt kell szolgálnia,
hogy az új német rend számára segítsen létrehozni a szelle­
mi alapvetést, és a rörrénelmi tapasztalatokból tanácsokat
fogalmazzon meg ennek a térségnek tartós biztosítása és
biztonsága számára”.24 A körzet hatalmasságai előtt pedig

22 Memel-vidék, Klaipéda város és környékének elnevezése. A történelmi-

lég Kelet-Poroszországhoz tartozó terület két világháború közti időben
Litvániához került, Hitler 1939-ben visszakövetelte. A második világ­
háború után Litvániához csatolták. (A Ford.)
23 Schieder jelentése, 1938. augusztus 1.; uo. 10. lap.
24 A Keler-Poroszország háború utáni történetét kutató intézet helyi rész­
legét vezető kuratórium 1939. december 18-t üléséről készült jegyző­
könyv; uo. 9082. ö. e.j 287. lap,; Schieder: Új feladatok a Kelet-Porosz-
ország háború utáni történetét kutató helyi részleg előtt, beérkezés kel­
tezése: 1940. január 12.; uo. 9079. ö. e., nem lapszámozott.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 205

kijelentette: „Lengyelország szempontjából a megosztás ál­

lamjogi elve érvényesült”
Brackmann hasonlókra hívta fel a korszak kutatóinak a
figyelmét 1939 novemberében: „A lengyel probléma a jelen­
legi változások következtében nem fog eltűnni, de a kuta­
tás számára új feladatokat fog jelenteni. Pontosabban szól­
va a jelenkor politikai igényeinek kell megfelelnünk.”25
Természetesen később Brackmann is tagadta, amit lehetett.
„A tudományos tevékenység mozgatórugói - fejtette ki
1946-ban - nem valamiféle politikai érdekek voltak, ezeket
mi tökéletesen háttérbe szorítottuk.”26
Schieder a kollégáival hagyatékokat és hatósági aktákat
nézetett át, tárgyszóregisztert csináltatott velük, hogy az ér­
deklődő hatóságokat bármikor informálni tudják, és hamar
el tudják készíteni a kívánt szakértői véleményeket. Schieder
saját beszámolója szerint már a háború előtt „az SS birodal­
mi vezetőjének biztonsági szolgálata több alkalommal for­
dult a helyi részleghez, valamint a Külföldön Élő Németek
Népi Szövetségének (Volksbund für das Deutschtum im
Ausland) vezetősége és a Bund Deutscher Osten (Német Ke­
let Szövetség) is”. A kulcsszólistát Schieder és asszisztensei,
Ernst Keit és Burchard Sielmann készítették el. A „Novem­
beri lázadás és következményei” pont alá a következőket so­
rolták be: „ellenforradalmi készülődés, helyzetjelentések, ke-
letizsidó-veszély, pártok, forradalmi hatóságok és a lengyel
kérdés, önvédelem, sztrájkok, felforgatás veszélye, zendülé­
sek és ellenintézkedések, a vidék kormányzása.”27 Az aktuá­
lis szakértői vélemények mellett idesorolták be az újonnan
szerzett aktákat és hagyatékokat; ezenkívül lefoglaltak len­

25 Brackmann Hermann Göringnek, 1939. november 1.; GScA, 9074, ö. e.

150. lap.
26 Brackmann Ulrich Wendlandnak, 1946. június 22.; GStA, I/ReP-
178D/2939
27 Melléklet Schieder 1939. március 20-i bizalmas jelentéséhez; GstA,
9074. ö. e., 21. lap (oldalszám nélkül a 25. és 26. lap között).
206 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

gyei dokumentumokat, hogy „szolgálati célból és bizalmas

kérdésekre bármikor felvilágosítással tudjunk szolgálni".
A kulcsszó-katalógus, amelyet minden érdeklődő hatóság
rendelkezésére bocsátottak, ilyen fogalmakat tartalmaz:
„bolsevik veszel/’, „lengyel-elhárítás", „zsidókérdés", „anti­
szemita mozgalom" vagy „keletizsidó-veszély”.28 1941-ben
már az „SS birodalmi vezetőjének biztonsági szolgálata, a
Német Népiség Erősítésének Megszilárdításáért (Festigung
deutschen Volkstums) felelős birodalmi parancsnoka (Ger-
lach SS Oberführer) és a plocki SS-földhivatal" is szerepelt a
helyi részleg által kiküldött anyagok postázási listáján.29

A zsidó elem

Schieder helyettese, Ernst Keit annak idején két tervmun­

kán dolgozott. Főnöke először „egy nagyobb kutatással bíz­
ta meg Anglia és a Keleti-tenger kapcsolatáról 1919 és 1939
között", másodszor pedig egy terjedelmes tanulmánnyal a
német háborús politika céljairól az első világháborúban.
A kutatások „a mai keleti viszonyok előtörténetéről" szóló
terjedelmes jelentés megalkotására irányultak, tehát köz­
vetlenül hasznosak voltak a német háborúirányírás és poli­
tika szempontjából. A kutatásnak két alpontja volt, a „bete­
lepülési terület megszerzése a szociális kérdés megoldása
érdekében" és „a német jövő kialakításának lehetőségei a
keleti német területeken". Feldolgozták „Az új keleti terüle­
tek betelepítéséről” szóló 1915-ös terveket. Azokról a kér­
désekről volt szó, mely vidékekről gondolták huszonöt év­
vel azelőtt a „betelepítendők" megszervezését, hogyan
működött az „Újföld Betelepítési Társaság”, és hogy állt a

28 Schieder 1939. júliusi bizalmas irata a berlin-dahlemi publikációs köz­

ponthoz; Bundesarchiv R153/1196.
29 A kelet-poroszországi helyi részleg kimeneti postakönyve, 1941. janu­
ár; Bundesarchiv R153/1Í96.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 207

helyzet a betelepülési kedvvel. Ennek a kutatásnak azt kel­

lett tisztáznia, hogy annak idején „felmerültek-e olyan
problémák, amelyek a jelen számára „nagyobb jelentőség­
gel” bírhatnak, mint „például a »katonaparasztok« ötlete és
a nem német lakosság áttelepítésére vonatkozó tervek”.
Az előzetes jelentés, amelyet Keit fogalmazott, megtalál­
ható a Schieder által kiadott Altpreufíische For$chungen3tt
című folyóiratban. Abban az áll, hogy a zsidók már
1914-1918-ban „felmorzsolták a német életakaratot”, el­
árulták a „német érdekeket az ellenséges hatalmaknak”, és
végezetül „tudatos aknamunka által felmorzsolták a német
ellenállási frontot”. A zsidókat biztonságot veszélyeztető
problémának minősítették és igazolhatónak a „kikapcsolá­
sukat”. Schieder és munkatársai mindebből ezt a jelenre vo­
natkozó következtetést vonják le: „Itt lépett fel velünk
szemben először az a zsidóság, amelyet más helyeken is fel­
ismerhettünk mint a megsemmisítésre irányuló aknamun­
kát irányító erőt. A németek és a zsidók közti szembenállás
a világháború alatt döntő szakaszába lépett. Ez a problema­
tika a keleti viszonyok miatt, a keletizsidó-kérdés keretében
kétségtelenül felerősödött. [...] A zsidókérdést az (első) vi­
lágháborúban még nem kezelték összefüggően. Figyelembe
kell venni a zsidók hatókörének kiterjedését, az össz-zsidó
kapcsolatokat, valamint a zsidóság befolyását a német po­
litikára [...] Végül figyelembe kellett volna venni a német
nép zsidóellenességének növekedését a világháború évei­
ben, hiszen már akkor is a nemzeti szervezetek széles bázi­
sán folyt a zsidóság elleni harc, olyan férfiak, mint H. St.
Chamberlain vezetésével pedig szellemi területen. A keleti­
zsidó-kérdés felmerülése kapcsán szem előtt kéne tartani a
probléma aktualitását.”3031

30 ’Óporosz kutatások* (A ford.).

31 Ernst Keit: Die Frage dér nordostdeutschen Grenzsicherung in dér
Publizistik des ersten Weltkrieges. Altpreuflische Farschu-ngen 19 (1942).
271-298., 281.
208 GÖTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

A Sielmann közreműködésével készült koncepciókban

ezt olvashatjuk ezekről a széles ívű kutatásokról: „Az 1939-
es hatámiegállapítást egy védővonal létrehozásának szük­
ségessége indokolta, nemcsak a birodalmi határ keletre
való kiterjesztése miatt, hanem számolni kell az elnyert vi­
dék nagy arányú, tervszerű gyarmatos!tási jellegű elnémete-
sítésével is, ennek nemcsak történelmi jelentősége van,
ahogy azt már a birodalmi belügyi hivatalban 1915-ben a
Ludendorff által követelt védóovezet létrehozásához be­
nyújtott betelepítési tervek tartalmazták. Érdékes lenne ab­
ból többet is megtudni, mindenekelőtt azt, hogy már akkor
is vitatémát képeztek-e azok a problémák, amelyeknek ma
óriási jelentőséget tulajdonítanak, mint például a »katona-
parasztok* gondolata vagy a nem német lakosságrészek át­
telepítése.”32 (Mind Keit, mind Sielmann 1944 nyarán ha­
bilitált, az előbbi Königsbergben, az utóbbi Posenben. Rö­
viddel ezután mindketten katonaként estek el.)
A németek által elfoglalt lengyel Plock kis orosz közössé­
géről írott 194ü-es szakértői véleményében Schieder arra
buzdított, hogy „szabadítsuk ki az oroszokat a lengyel kör­
nyezet kapcsolatrendszeréből”. Ennek okaként azt jelölte

32 GstA, HA I, Rep. 92, NL Brackmann, Nr. 84; Keit úti jelentése az 1941.
február 28-tól március 22-ig tartó potsdami archívumban tett látoga­
tásáról, valamint Keit tervezete 1941 májusából; uo. 9082. ö. e., 39. lap,
46. lap; Sielmann 1940. június 21-í jelentése a keleti német határnál
folytatott munka addigi eredményeiről; uo. 9079. ö.e. (königsbeigi je­
lentések). Keit „Az északkeleti német határ első világháborús biztosítá­
sa” című munkáját 1943-ban fejezte be. Ez lehet, hogy titkos volt, és
csak kéziratként létezett, én mindenesetre nem találtam meg. Ugyanez
érvényes Sielmann szintén 1943-ban lezárt, „A parasztkérdés a kong-
ressztusi Lengyelországban 1815-1864. Létrejötte és politikai jelentő­
sége az orosz kormányzat számára” című munkájára. Mindkét anyagra
való utalás megtalálható a Landesstelle Ostpreufien fúr Nachkríegs-
geschichte (Kelet-Poroszország Háború Utáni Történelmét Kutató In­
tézet) helyi részlegének 1943. évi jelentésében, amelyet Schieder 1944.
augusztus 5-én átküldött Brackmann-nak (uo. 9082. ö. e., 5. lap).
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK” MUNKÁLATAI 209

meg, hogy „egy egészséges és sajátosságában magabiztos

oroszság a maga antibolsevista és lengyelellenes beállítódá­
sa következtében biztos és megbízható támasza lehet a né­
met erőnek”.33 Az úgynevezett Suwalki34-csücsök elfoglalá­
sáról Schieder egy szintén 1940-ben írt szakértői vélemé­
nyében ezt olvashatjuk: „Suwalki most megint, akárcsak
1795-1807-ben a német élettér kelet-poroszországi bizton­
ságát szolgálja és már soha nem lesz a birodalomellenes tö­
rekvések előretolt bástyája.”35
A Szovjetunió ellen 1941. június 22-én megindított há­
ború természetesen azokat a történészeket is felvillanyozta,
akik saját magukat minden hódítás tudományos tisztjei­
nek képzelték. A politika újabb követelményeket állított
eléjük. Ismét bebizonyíthatták fontosságukat. Schieder
már 1941. július 13-án állást foglalt amellett, hogy kollégá­
ját, Sielmannt jelöljék a Moszkvába küldendő levéltári bi­
zottság ragjának.36 Mindenekelőtt a kézenfekvő dolgokkal
foglalkozott, mégpedig a frissen elfoglalt és gyakorlatilag
Kelet-Poroszországhoz kapcsolt Bialystok lengyel körzettel,
amely 1939-ben átmenetileg a Szovjetunióhoz került.
Schieder egy 1941-es ottani utazásával kapcsolatban derű­
sen jelentette, hogy „Bialystok civil önkormányzatával az
együttműködés személyes előfeltételei szokatlanul jók”, és
a „lehető legjobb tapasztalatokat” szerezte.37 Ilyen helyszíni
tapasztalatszerzés alapján jött létre az a népességtörténeti
szakvélemény, amelyen Schieder 1941 karácsonyán kemé­

33 Schieder: Jelentés a piocki oroszokról; uo., 9079. ö. e., 27.

34 Suwalki Lengyelország északkeleti részében, az orosz és a litván határ
közelében fekvő város. (A ford.)
35 Schieder Jelentés Suwaikiról; uo., 8.
36 Schieder Brackmann-nak, 1941. július 13.; Bracktnann válasza, 1941.
július 18.; uo. 30. skk.
37 Schieder Brackmann-nak, 1941. november 11.; uo., 16. lap. Hiányzik a
Schieder által jelzett úti jelentés. A szakértők munkájához, Schieder
Brackmann-nak, 1941. december 29.; 11. lap.
210 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

nyen dolgozott, és amelyet - innsbrucki tanítási kötelezett­

ségei ellenére - 1942 januárjában be is fejezett.38
Körülményes, a kiiktatási szándékot fellengzős tudós stí­
lusba rejtve írja Schieder: „A zsidók, akik a 14.-től a 16. szá­
zadig zajló bevándorlásuk idején vallási függetlenségük és
gazdasági korlátozatlanságuk miatt jogi szempontból kivé­
telezett osztályt alkottak, ma már ettől nagyon eltávolod­
tak és csak a városok gettóiban találhatók?’ Schieder sze­
rint természetesen csak a német gyarmatosítók hoztak bi­
zonyos kulturáltságot az országba, majd, miután ők a talajt
így előkészítették, „a zsidók tömegesen özönlöttek a Len­
gyel-Litván Unióba”, ott pedig állítása szerint gazdaságilag
vezető helyzetbe kerültek.
Schieder 1941-ben üdvözölte Bialystok zsidóinak gettó­
ba zárását. Végül is, fejtette ki, Bialystok város fogorvosai­
nak 83 százaléka zsidó volt, és ott „a zsidók lassacskán min­
den német textilgyárat átvettek”, céljaik elérése érdekében
pedig a cári időkben önkéntesen asszimilálódtak: „Ez a
pusztán külső oroszos máz a zsidó elemet, amely a saját fa­
jához éppoly szívósan ragaszkodott, mint korábban, csak
még jobban hozzásegítette ahhoz, hogy fontos gazdasági
kulcspozíciókat foglaljon el. [...] A zsidóknak már a század­
forduló idején döntő befolyásuk volt Bialystok textilipará­
ban, ami addig fokozódott, hogy végül a 42 nagy textilgyár­
ból 35 zsidó kezekbe került. De Bialystok kerület mint ki­
vándorlási helyszín is figyelemre méltó. Bialystokból
származik a Szovjetunió korábbi külügyi komisszárja, Lit-

38 Th. Schieder: Bialystok körzet népi viszonyai és annak történelmi fej­

lődése (Titkos! Csak szolgálati használatra!) A beszámoló 20 oldalas és
1942 januárjában fejezték be. Uo., 9079. ö. e. A 7. számú jelentést „A bia-
lystoki körzet” címmel (12 nyomtatott oldal) Schieder közvetlenül
ezt megelőzően fejezte be, ennek 4. oldalán található utalás az 1941-
ben többször is megfontolásra kerülő óriási csatornaépítési tervről a
Fekete-tenger és a Keleti-tenger között, melyet kényszermunkásokkal
kívántak megvalósítani.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 211

vinov, a híres párizsi Hotel Ritz tulajdonosa, a francia autó­

gyáros Citroén és Zamenhof, az eszperantó kitalálója.”
Amikor a területet Németországgal egyeztetve a Szovjet­
unió 1939-ben annektálta, és befejeződött a régió erősza­
kos bolsevizációja, mindez Schieder állítása szerint, „a né­
met fegyverek győzelme után” a helyi „zsidó proletariátus
és az új „zsidó-orosz funkcionárius réteg” összejátszása ré­
vén valósult meg. Schieder szerint „a minszki és bialystoki
kettős csata győzedelmes befejeződése biztosította a lehető­
séget, hogy a bialystoki körzet ismét német fennhatóság alá
kerüljön, amelyet Erich Koch, Kelet-Poroszország körzet­
vezetője és Kelet-Poroszország elnöke a német polgári önkor­
mányzat vezetőjeként 1941. augusztus 1. óta gyakorol”.39
Ilyen írásokat készített Theodor Schieder titokban egy
minden ízében terrorisztikus és kezdettől népirtásra készü­
lő megszálló hatalom szellemi muníciójaként. A nyilvános­
ság előtt általánosabban, de érthetően így fogalmazott:
„A vér tisztasága, a politikai jogok, az életmód és a nyelv
fenntartása itt egységes hatásegységet képeznek; ha a lánc­
ból kiesik egy szem, a többiek is meggyengülnek.” így írta
le 1943-ban az alkotmány, a népi politika és a népi öntudat
összefüggéseit az újkori német történelemben. A „termé­
szetes vérkapcsolat”, a „faj és életmód élettörvényci”40 érde­
kében kifejtett történelmi propagandájával a német histo­
riográfia fősodrába tartozott, és az „1933-as birodalomala­
pítást” úgy határozta meg, mintáz 1870-1871 óta „a német
nép politikai életegységéért folytatott küzdelem folyton el­
hibázott megindítását”.41 „Váljon arannyá a vérünk!” -
39 Uo.
40 Th. Schieder Landstandische Verfassung, Volkstumspolitik und Volks-
bewusstsein. Eine Studie Zűr Verfassungsgeschichte ostdeutscher
Volksgruppen. In: Hermann Aubin - Ottó Brunner - Wolfgang Kohte
- Johannes Papritz Hrsg.: Deutsche Ostforschung, Ergebnisse und Aufgaben
seit dem ersten Weltkrieg. Leipzig, 1943. Bd. 2. 2S7-288-, 272., 283.
41 Th Schieder: Die Bismarcksche Reichsgründung von 1870/71 als ge-
samtdeutsches Ereignis. In: Kurt von Rautner -Th. Schieder Hrsg.: Stu-
fen and Wandlungen dér deutschen Einheit Stuttgart, 1943.342-401401.
212 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

idézte a korai Rankét, ebben látva a „nemzeti ébredésének

intellektuális felütését, amely a Harmadik Birodalommal
teljesedett be - amellyel „nagyobb lépést tettünk egy új ha­
zába, mint a minket megelőző nemzedékek”,42

A jó vér szocializmusa

Schieder 1939 szeptemberében született szakvéleményében

kifejlesztette a „néphídak” és a „bekerítés” telepítési straté­
giáit. Ezt több hónappal azelőtt tette, mielőtt ez a szóhasz­
nálat és gondolatok felbukkantak Heinrich HimmlernéL
Az általa létrehozott germanizálási zónát a következő pon­
tokkal jellemezte: „A bekerített maradék lengyel terület a
tucholai pusztától Dirschauig,43 a Netze-Bromberg44-
Thom45 néphídtól délre fekvő terület, Posenig46 Kostenen
keresztül Lissáig, amely Posentől nyugati irányban lezárja a
lengyel dombságot.”
Ezek a javaslatok a német állam vezetőjének voltak cí­
mezve. A bűnös áttelepítés végrehajtására vonatkozó elkép­
zeléseihez Schieder további javaslatokat, „azonnali előké­
szítő intézkedéseket” jelölt meg a végrehajtók számára: „Ál­
talános állami felhatalmazás beszerzése minden lengyel
tulajdonba tartozó vidéki és városi ingatlan kisajátítására.
Az elmenekült vagy németellenes kihágások miatt jogerő­
sen elítélt lengyelek minden tulajdonának kisajátítása.
A nyugat-poroszországi Posenbe 1919 óta bevándorolt len­
gyelek kiutasítása. Ezt megelőzően a lakosság lakhelyének
megállapítása 1914-ig visszamenően.” Schieder minden

42 Theodor Schieder: Ranke und Goethe. Historische Zeitschrift 166 (1942).

282.
43 Lengyelül Tczew. (A ford.)
44 Lengyelül Bydgoszcz. (A ford.)
45 Lengyelül Toruú. (A ford.)
46 Lengyelül Poznaú. (A ford.)
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 213

egyes javaslata megvalósult a következő hónapokban és

években.
Hasonlóképpen harmonizált az emlékeztető szociálpoli­
tikai tendenciája Hitler és Himmler eszméivel. „Meg kéne
fontolni - olvassuk Schiedemél -, hogyan lehetne össze­
kapcsolni az északi tartományok újranémetesítését a délné­
met törpebirtokok szántóföldi határainak tisztázásával.”
Javasok továbbá „birtokadományozást a helyi német pa­
rasztporták fogyó örökösei, valamint német mezőgazdasá­
gi munkások számára”, tehát az elfoglalt lengyel terület né­
met kisebbségi lakosai számára.47 Az efféle nemzeti-szociá­
lis alapú kisajátítási, előzési és áttelepítési politika
megtalálható egy évvel később nemcsak Himmlernek és ter­
vezőinek a „szántóföldek népi alapú határtisztásá”-ról szó­
ló írásaiban és beszédeiben, hanem egy Schieder által veze­
tett kutatási tervben is. Ó nyíltan úgy értékelte, hogy a „le­
telepedési földek megszerzése hozzájárul a németországi
szociális kérdés megoldásához”.48 Történelmi perspektívá­
ból „germán korporatív egyesülési szellem”-ről beszélt, il­
letve „az együttműködési alapelvnek jellegzetes német-ger­
mán megformálódásá”-ról49
Schieder königsbergi kollégája, Werner Conze még a há­
ború előtt hasonló, sőt ezeken túlmutató gondolatokat fo­
galmazott meg. 1939-ben javasolta a lengyel városok és me­
zővárosok „zsidótlanítását”, abból a célból, hogy így meg­
nyissák a városi foglalkozásokat Kelet-Közép-Európának az
örökségek elaprózódása miatt elszegényedett parasztjai
számára, és biztosítsák számukra a társadalmi felemelkedés
lehetőségét. Ezt a gondolatot is lelkesen átvették Kelet-Eu-

47 Idézi Ebbinghaus-Roth 1992.87. Schiedernek az olasz fasizmus iránti,

még kifejtendő rajongásának fő motívuma Mussolininak a társadalmi
kiegyenlítődést szolgáló politikája volt.
48 Ernst Keitnek, Schieder munkatársának javaslati vázlatai. 1941. május;
GstA, 9082. ö. e., 46. lap.
49 Schieder Landstándiscbe Verfassung (1943). 258.
214 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

rópában a német megszálló rendszer vezető urai. Az

1919-1920-as párizsi békeszerződés revíziója mellettj ame­
lyet a némerek párthovatartozástól függetlenül diktátum­
ként éltek meg, a nemzetiszocializmus eszméje volt a máso­
dik fontos politikai programpont az NSDAP sikere szem­
pontjából. A fajok egyenlőtlenségének tanán alapult és az
uralkodó fajhoz tartozók számára több belső esélyegyenlő­
séget ígért, mint a császárság és a köztársaság korában. Az
alapjában egyenlőségpárti, ezért sokak számára vonzónak
tűnő projekt költségeit a csekélyebb értékű fajokra és né­
pekre szándékoztak terhelni, Az árjásítás, a hódítás és a ki­
fosztás, az elűzés, a szolgasorba döntés és a gyilkolás a Har­
madik Birodalom végéig ebbe az irányba mutatott.
Himmler azt a politikát, amellyel faji kritériumok alap­
ján újraosztották a társadalmi felemelkedés lehetőségeit, „a
jó vér szocializmus”-ának nevezte. Ehhez illik, ahogyan
Schieder az 1946-os nácitlanításí eljárásában igazolni pró­
bálta magát: „Történészként és szociálisan érzékeny német­
ként elégtétellel töltött el, hogy úgy tűnt, megszűnik a né­
met munkásság vészterhes hátrányos helyzetbe hozása a
németségen belül, és megvalósul az osztályok egysége.’’50
Theodor Schieder eszmevilágát nem egyfajta hagyomá­
nyos értelmiségi antiszemitizmus jellemezte - Wehler eny­
he megítélése szerint -, hanem az etnikai egyneműségen,
élettéren és népközösségen alapuló faji gondolkodás. Jür-
gen Kocka a frankfurti történészkongresszus pódiumán
minden forrásismeret híján állította, hogy Schieder nem
szerzője az Ebbinghaus és Roth által publikált emlékirat­
nak, ő csak „aláírta a jegyzőkönyvet”, amelyet más idő­
sebb - történészek vezettek. Hermáim Aubinra és Albert
Brackmannra utalt, ők voltak a kezdeményezők, ez igaz.
A jegyzőkönyvet Aubin vezette, nem Schieder. Ez fennma­
radt, Ebbinghaus és Roth szintén 1992-ben publikálta. Eb-

5U Th. Schieder esküd eszéki aktája; Staatsarchiv, München.

 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 215

bői látható, hogy Schieder túllépte a mondottak kereteit.

A jegyzőkönyvben nem találunk egy szót sem arról, hogy
a lengyelek elűzése - ahogy Schieder később követelte - a
„zsidódanítással” lett volna összekapcsolva.
Miután 1995-ben megtalálták a kezdeményezők által
szerkesztett és elküldött végső változatot, ezt össze lehetett
hasonlítani a Schieder által fogalmazott szöveggel. Az ő ja­
vaslatait nyelvi szempontból csiszolták, jobban tagolták és
demográfiai adatokkal egészítették ki, ezeket a jegyzőkönyv
szerint Schieder, a „tulajdonképpeni szerző”, a Birodalmi
Statisztikai Hivataltól kérte ki. Aubin és Brackmann ezen­
kívül két szövegrészt törölt. Az egyik a Schieder által akko­
riban szívesen használt, de a belső használat számára fölös­
leges propagandaszólam volt: „A német fegyverek végső
győzelmével...” Aubin és Brackmann ezenkívül elvetette a
Schieder által kedvelt javaslatot a közösségi-államszocialis-
ta tulajdonátruházásról és törölték a következő mondatot:
„Egy ilyen jóvátételt nem szabad azonban személyre szóló­
an végrehajtani, amelynek során az egyén régi jogalapját
megújítják az ingatlanra és az ingóságra, hanem néptől
népre szóló jóvátételként, melynek során a német nép egé­
szének adják vissza az elvett javakat, amelyet aztán a jövője
érdekében gondos kezekbe ad tovább.”51 Összehasonlítva a
két változatot és megvizsgálva a jegyzőkönyvet is, Schieder-
nek kell tulajdonítani az emlékiratnak azokat a bekezdése­
it, amelyekben a kitelepítési politika címei különösen radi­
kális megfogalmazásban olvashatók.

S1 Feljegyzések Posen és Nyugat-Poroszország elnémetesítésének kérdé-

seírólj és az azokkal összefüggő áttelepítésekről, Berlin-Dahlem publi­
kációs központjának kísérőlevelével (Papritz), 1939. október 11.; Poli-
tisches Archív des Auswártigen Amts, Berlin, R 104208, 131. 20-28.
A dokumentumot Martin Kröger és Roland Thimme találta meg, a Die
Geschichtsbilder des Historikers Kari Dietrich Erdmann. Vöm Dritten Reich zűr
Bundesrepublik (München, 1996) szerzői, a könyv nem jelenhetett meg
az Insritut für Zeitgeschicbte sorozatában.
216 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Kockának a náci életrajzok megszépítésére gyakran al­

kalmazott jegyzőkönyvi érve ellen szolgálnak bizonyíték­
ként a Schieder által írt szakvélemények is. Ezekhez tarto­
zik az 1941-1942-es év fordulóján létrejött, már említett vé­
lemény az újonnan elfoglalt Bialystok-körzet népességi
viszonyairól. Ebben nyíltan arra bátorította a megszálló ha­
tóságokat, hogy haladjanak tovább a megkezdett úton, mi­
vel „a fehér-rutének számára az antiszemitizmus napi ta­
pasztalatként nagyon is érthető”.
Ez a stílus Schiedert nemzetiszocialista elkötelezettségű
tudósként és müncheni témavezetőjének, Kari Alexander
von Müllernek szellemi szövetségeseként jellemzi. 1936-
ban társalapítója volt a Reichsinstirut für Geschichte des
neuen Deutschlands (Az Új Németország Történelmének
Birodalmi Intézete) zsidókutatási részlegének, és a megnyi­
tó ünnepségen azon örvendezett, hogy a történelmi fajku­
tatás már nem számít tabutémának. Müller az új intézetet
„forradalmi tett”-ként és „a szellemi harc fegyvertára”-ként
jellemezte, végül pedig három pályázatot írt ki „az udvari-
zsidó-rendszer történelmének” kutatására.52 Ugyanebben
az évben von Müller átvette az 1859-ben alapított Historische
Zeitschrifi kiadásának jogát; azonnal állandó rovatot nyitott
benne; ez volt a „Közlemények a zsidókérdés történetének
kutatásához”.53
Alig három hónappal a Szovjetunió elleni háború meg­
kezdése után Schieder 1941. szeptember 14-én azt írta von
Müllernek: „A vidék (Kelet-Poroszország) megkapta ezenkí­
vül Litvánia egyharmadát, ehhez még Bialystok körzetét
egészen Breszt-Litovszk elővárosaiig, ezzel együtt lényege­

52 A Birodalmi Intézet zsidókérdésekkel foglalkozó kutatórészlegének

megnyitásáról szóló közlemény; az ünnepi beszédet 1936. november
19-én Kari Alexander von Müller, a Bajor Tudományos Akadémia elnö­
ke tartotta. Megjelent: Forschungen zxr Judenfrage. Bd. 1. Hamburg,
1937. 11.
53 Levélváltás Walter Frank és von Müller között; Baycrisches Haupt-
staatsarchiv, München.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 217

sen nagyobb Bajorországnál a Memel, Módiin, Breszt és to­

vább keletre egy még ismeretlen pontig terjedő négyszöggel
együtt. Libauról54 még folynak a tárgyalások. Megvalósul­
tak a legmerészebb álmaink; de meg fogjuk ezeket emészte­
ni?”55 A levél írójának jólinformáltságát dokumentálja, és a
hatalom közelisége felett érzett örömét. A Schieder által
használt „megemészteni” fogalom jól leírja az akkori rend­
szerközeli értelmiség szerepét, ó és sok más értelmiségi ab­
ban látták politikai tanácsadói feladatukat, hogy segítse­
nek ezeket a megszállt területeket a német érdekeknek
megfelelően megváltoztatni, „átalakítani", ahogy szokták
mondani, és hosszú távon biztosítani - tehát a komoly bi­
rodalmi emésztési zavarokat tudományosan megalapozott,
észszerű szerekkel kezelni.

Faj és tér, nép és haza

Amit Schieder elsősorban belső használatra készült állás­

foglalásokban és népességtörténeti titkos szakértői vélemé­
nyekben fogalmazott meg, azt Werner Conze tudományos

í4 Lettül Liepája. (A ford.)

55 Uo. Müller 1937,459.1958-ban Schieder Staat und Gesettschaft im W<«i-
del unserer Zeit című könyvecskéjét von Müllemek ajánlotta; amikor
ugyanebben az évben ünnepi beszédet tartott a Historische Zeitschrift ala­
pításának századik évfordulóján rendezett ünnepségen, természetesen
„nem kerülhette ki a Harmadik Birodalom korszakát”. „Minden mó­
don kiemelte a pozitívumokat”, a kéziratot elküldte von Müllemek ja­
vítás és jóváhagyás céljából és ezt írta neki: „Köztünk nem kell egy szór
sem arra vesztegetni, milyen nehéz volt az a helyzet, és személyesen biz­
tosíthatom arról, hogy mennyire bele tudok helyezkedni az Ön akkori
helyzetébe." (Schieder von Müllemek, 1958. július 1.; uo.; 470.) Schie­
der „A német történettudomány a Historische Zeitschrift tükrében”
(Historische Zeitschrift 189 [19591, 1-104.) című tanulmányának a nem­
zetiszocialista időkről szóló, a valóságtól nagyon távoli passzusaiból
kiderül, mennyire védelmébe vette mesterét, von Müllert, ezzel pedig
saját magát és az egész úgynevezett szakmát is.
218 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

tanulmányokban és recenziókban hozta nyilvánosságra

Mivel a háború alatt majdnem végig katonaként harcolt,
nyilvánosságra hozott termése elég sovány.
1937-1938 után a Német Kutatási Közösség (DFG) által
támogatott tanulmányai egyre jobban kötődtek a népi és
antiszemita kérdésfeltevésekhez. Habilitációs értekezésé­
ben a baltikumi „Hirschenhofról, a német népi szigetről”
szólva azt fejtegette, hogy a történetét „újra kell írni” a „bio­
lógiai keveredés” miatt, mégpedig „a faj és a tér, a nép és a
haza életelvei alapján”. Hirschenhof azért olyan jelentős
példa az értekezésében, mert ez a „népi német előretolt
helyőrség” ellenállt a „zabolátlan és kaotikus keleti népi erő
támadásának”. A feltörekvő fiatal tudós úgy vélekedett, ezt
elősegítette a település közepén „a gyenge elemek eltávolí­
tása, akik nem voltak képesek talpon maradni az ínséges
évek harcában”, valamint a külső határ megerősítése min­
den idegen elutasítása révén: „A telepes joggal büszke arra,
ha fel tudja venni a harcot a zsidókkal, és olyan kevéssé en­
gedi be őket a településére, amennyire lehetséges”.56
Conze akkortájt publikált, elsősorban kisebb terjedelmű
művei a rasszista paradigmához tartoztak. Józef Feldman
Bismarck a Polska (Katowice, 1938) című könyvéről írt recen­
ziójában mindenekelőtt leszögezi, hogy a szerző „demokra­
tikus-liberális beállítódása és faji hovatartozása alapján
rendkívül távol állt Bismarck világától”.57 A vilnai zsidók­
ról pusztán tudományos alapon kijelentette, hogy „az ide­
gen test hatalma még mindig is elég elviselhetetlen”.58 Lit­
vániában - nem újságírói, hanem szintén tudományos

56 W. Conze: Die deutsche Volkinsel Hirschenhof im gesellschafrlichen

Aufbau des baltischen Deutschtums. Auslandsdeutsche Volksforscbung 1
(1937). 152-163.
57 W. Conze; Bismarck und Polen. Osteuropa. Zeitschriftjiir die gesamten Fra-
gen des europaischen Ostens 14 (1938/39). 706-709., itt 707.
58 W. Conze: Die Besiedlung dér iitauischen Wildnis. Deutsche Monatshefte
in Polen 5 (1938/39). 427-443.
 A .MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK” MUNKÁLATAI 219

műveiben - „nyomorúságos”, mivel „erősen elzsidósodott

mezővárosokat” látott. A különlenyomatban közzétett
„A fehérorosz kérdés Lengyelországban” tanulmányocská-
jában erre a következterésre jutott: „A parasztok tökéletes
függőségben éltek a földesuruktól és a falusi zsidótól. Amit
a földesúr meghagyott a parasztnál, azt a zsidó húzta ki a
zsebéből. A nemzetiszocialista forradalom a fehéroroszokra
is nagy hatást tett. A Führer neve eljutott a legeldugottabb
falvakba is, mindenekelőtt a zsidókérdésben kialakított vi­
lágos politikája miatt.”
Conze érdeklődése egész életében a népességtörténeti
kérdésekre irányult, a társadalmi rétegeződésre és mobili­
tásra, a munka és az agrárium világára. Ez tette őt 1945
után modem és befolyásos társadalomtörténésszé. Königs-
bergi tanára, Gunther Ipsén műveinek, valamint Peter-
Heinz Seraphim és Theodor Obelánder népességtörténeti
és fájtörténeti írásainak hatása alatt 1938-ban a következő
összefüggést állította fel: „A fehérorosz parasztok számára
az élettér tágításának lehetősége csekély, a falvakból való ki­
vándorlás útja el van zárva, mivel nem létezik említésre
méltó ipar, a kereskedelmet és a kézműipart pedig a mező­
városokban és a városokban a zsidók uralják.”59 Eszerint a
zsidók akadályozták a paraszti népességet a társadalmi fel­
emelkedésben azzal, hogy elfoglalták a lehetséges városi
foglalkoztatóhelyeket.
Egy évvel később, Lengyelország német lerohanásának
heteiben Conze az így jellemzett problémahelyzetből gya­
korlati politikai következtetéseket vont le: ,A lengyelorszá­
gi falu nyomorúsága - írta - nem krízisjelenség, hanem a
^degeneráció* (az öröklések következtében felaprózódott
agrárium) szükségszerű következménye. A vészhelyzet
megszüntetésére alkalmazott módok, mint a parcellázás, az
elkülönítés, a gazdaság élénkítése, az iparosítás, a városok

59 W. Conze: Die weissmssische Frage in Polen. Berlin, 1938.

220 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

és a mezővárosok zsidóclanírása a paraszutódoknak a ke­

reskedelemben és az iparban való alkalmazása érdekében
megfelelő körülmények között rendkívül hatásos és a hely­
zetet enyhítő lehet.” 60 A „felismertük a veszélyt - elhárítot­
tuk a veszélyt” mottó értelmében Conze hozzáfűzte, hogy
„a három első lehetőséget” - a nagybirtokok szétosztása, a
telekkönyvek megtisztítása, a paraszti tevékenység intenzí­
vebbé tétele - a lengyel agrárreform már lényegében kime­
rítette. Békeidőben maradt még az iparosítás és a „zsidóda-
nítás” - a német megszállás kikényszerített körülményei
között Lengyelország iparosítása nem volt tervbe véve, a
koncepcióból tehát csak a „zsidótlanítás” jöhetett szóba.
Conzét efféle írásai alapján nevezték ki 1943-ban a pose-
ni birodalmi egyetem docensévé, mégpedig a következő
szak megbízott előadójaként: „Agrár- és település történet,
valamint a népi társadalmi fejlődés történelme.” A bölcsé­
szettudományi kar dékánja, Reinhard Wittram kiemelte,
hogy Conze százados beépítheti az oktatásba „a keleti há­
ború tapasztalatait”: „Csak aki megismerte a keletet, képes
megvédeni a német egyetemeken folyó kelet-európai kérdé­
sek oktatását attól, hogy leragadjon az elvont tudomány
szintjén.” Conze háromórás próbaelőadását 1943. május
24-én, 25-én és 26-án tartotta meg Posenben. A témája:
„Kelet-Európa népi rendjének változása a liberális agrárre­
form következtében. ”61

60 W. Conze: Die landliche Übervölkerung in Polen. In: Árbelien des XIV.

Intemationalen Soziologen-Kongresses űucurefti. Mitteilungen, Abteiking
B: Das Dorf, Bd. 1. Bukarest, é. n. [1940]. 40-48., itt 47. A kongresszust
1939. augusztus 29-én szándékoztak megtartani, de a feszült helyzet
miatt röviddel előtte lemondták
sl A tudományért felelős birodalmi miniszter (Rudolf Mentzel) a poseni
egyetem kurátorának, 1943. szeptember 11.; Wittram a poseni katonai
körzet parancsnokságának, 1944. április 8.; Wittram jelentése a poseni
Birodalmi Egyetem rektorának Conze sikeres bemutató tanításáról,
1943. június 3.; a Poznani Egyetem archívuma 78/328 (Conze szemé­
lyes aktája 1935-1944).
 k „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK” MUNKÁLATAI 221

Conze előadásának feltehetőleg átdolgozott változatát

nyilvánosságra hozta 1949-ben egy negyvenoldalas tanul­
mányban: „A liberális agrárreform hatása Közép-Európa
népességének rendjére a 19. században.” Ebben annak a
gyakorlati javaslatát, amellyel 1939-ben hozzájárult a „zsi-
dótlanítás”-hoz, természetes történelmi folyamat rangjára
emelte: „A polgárság funkciói mindenekelőtt a német vagy
német eredetű városi polgárság vagy a zsidóság kezében
voltak, akik benyomultak a városokba és uralták a keletre
jellemző mezővárosokat. így az agrárreformoknak Kelet-
Közép-Európában nemcsak a társadalmi felépítésben kel­
lett döntő változásokat elérniük, hanem a régi társadalmi
berendezkedéssel együtt a nemzetiségi pozíciókat is meg
kellett fordítani vagy meggyengíteni. Általánosságban ezek
a reformok tették lehetővé a mindenkori parasztság benyo­
mulását az addig számukra elzárt foglalkozásokba. Ez a fo­
lyamat máig nem fejeződött be.”62
Werner Conze ilyen „általánosságban” tárgyalta „a zsidó­
kérdés megoldását’’ még 1949-ben. El kell az idézetet két­
szer is olvasni ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, mennyivel vi­
lágosabban fogalmazta meg ezeket a gondolatokat Conze
előadóként Posenben 1943 májusában, hogyan hang­
súlyozta, és milyen tetszéssel fogadta mindezt a birodalmi
egyetem szakmai hallgatósága: a „benyomuló zsidóság”
uralta a városokat és a mezővárosokat keleten; ahhoz, hogy
„a mindenkori parasztság” számára lehetővé váljék a társa­
dalmi felemelkedés, a zsidók előnyös „nemzetiségi pozíció­
it” „megkell fordítani”. „Ez a folyamat (!) mindmáig (1943-
ig) nem fejeződött be.” Werner Conze így gondolkodott
még 1945 után is.
A kelet-közép-európaí parasztok társadalmi felemelkedé­
sének a városi zsidó lakosság kárára kialakított koncepciója

62 W. Conze: Die Wirkungen dér liberalen Agrarrefbrmen auf die Volks-

ordnung in Mitteleuropa im 19. Jahrhimdert. Vierteljahrsschrifi f&r
Sóztál- und Wirtschafisgeschichte 38 (1949/52). 2-43., itt 28.
222 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

szolgálhat a hátteréül a Schieder, Conze kollégája által

1939-ben benyújtott emlékirat sejtelmes befejező bekezdé­
sének megértéséhez. Ebben Lengyelországnak a sem Né­
metország, sem a Szovjetunió által nem annektált, de a né­
met hadsereg által megszállt részeiről írt ekképpen: „A ma­
radvány Lengyelország zsidódanításához és egy egészséges
népi rend felépítéséhez szükség van a német eszközök és
haderő bevetésére, és felveti egy lengyel vezető réteg kiala­
kulásának veszélyét az új lengyel középosztályból.” Más
szóval: a német megszálló erőknek vigyázniuk kell arra, ne­
hogy a keresztény lengyel lakosság profitáljon a „zsidótla-
nítás”-ból és felemelkedjen társadalmilag, mivel ez erősebb
öntudathoz és ezzel összefüggésben erőteljesebb nemzeti
ellenálláshoz vezethetne.

Önelégült eufemízálás

Az ilyen dokumentumokból való vádló célzatú idézés

(ahogy éppen most teszem) lehet az, amit Hans-Ulrich
Wehler „önelégült moralízmus”-nak nevezett. Mindazonál­
tal lehetséges, hogy Schieder és Conze történelmileg hiteles
megítélésének fő akadálya sokáig éppen az volt, hogy nem
lehetett megtörni a szakma hatalmasainak önelégült eufe-
mizálását. Wehler volt az, aki 1984-ben bevezette azt a me­
sét, hogy Schieder 1945 előtti írásai „kipróbált jogállami
szemléletet és egy civilizált európai nemzet kulturális tradí­
cióját” közvetítik, és tartalmi szempontból ég és föld távol­
ságban állnak „a barna hatalmasságok élettér-expanzioniz-
musától”.63 Ehhez hasonló dicshimnuszokat terjesztett
Lothar Gall is. Neki köszönhető az a legenda, hogy tanára,
Schieder 1930-tól (!) „belsőleg mind távolabb került” a

63 Hans-Ulrich Wehler Nacliruf auf Theodor Schieder. 11. AprÜ 1908-8.

Október 1984. Geschichte und Gesellschaft 11 (1985). 143-153.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATA! 223

nemzetiszocializmustól, és az ettől eltérő véleményeket

„nem támasztják alá a fennmaradt írások”.64
A nyolcvanas évek végétől az efféle hagyományápolás las­
san befejeződött. Miközben Lothar Gall előkelő hallgatás­
ba burkolózott, a fürge Wehler kialakított egy új, hasonló­
képpen gyenge védőérvec Schieder és mások 1945 utáni
„reflexív tanulóképesség”-éről. Létezett ilyesmi, de nem volt
nagyobb, mint azoké a németeké, akik a Harmadik Birodal­
mat nem diktatúraként élték meg, hanem túlságosan soká
is felszabadulásként, a közösségi és az egyéni önmegvalósí­
tás lehetőségeként, egészen addig, amíg a szövetséges csa­
patok meg nem torpantották őket.
Wehler azt követelte, hogy Schiedernek és Conzénak, a
hajdani náciknak 1945 utáni érdemeikért bocsássák meg
korábbi tetteiket. Későbbi viselkedésükből adódhatnak
enyhítő körülmények, ezeket persze nem bemondásra kell
elhinni, hanem írásos források alapján kell ellenőrizni. En­
nek jó példája a Nationalismus und Nationalstaat című könyv,
amelyben Wehler és Ottó Dann 1991-ben posztumusz ki­
adták Schiedernek azokat a tanulmányait, amelyeknek
maradandó értéket tulajdonítottak. Ebben olvassuk példá­
ul a Szovjetunió ellen folytatott háborúról: „Úgy tűnik, a
német hadvezetés a második világháborúban kitárta a bol-
sevizmusnak alávetett népek előtt az új lehetőségekhez ve­
zető kaput, de annál hangosabban csapta be ezt a német
politika. A politika nem használta ki azt a lehetőséget,
hogy a bolsevizmustól felszabadított népek számára új
rendszert kínáljon.” A német rabló- és megsemmisítő há­
borúra való eme 1952-es visszatekintésnek a reflexiófoka
meglehetősen szerény. Schieder a saját, nagyon is aktív
részvételét a „német politikádra, erre a meghatározhatat­
lan alanyra ruházza át, egy másik összefüggésben az
NSDAP „vezető körei”-re, és magától értetődő módon,

64 Lothar Gall: Theodor Schieder 1908-1984. HZ 241 (1985). 1-25.

224 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

„mindenekelőtt” Hitlerre.65 Schieder ebben az időben,

1945 után segített a németeknek abban, hogy az éppen
rommá vert német birodalom bűneiben való búnrészessé-
güket Hitlerre hárítsák. Bármennyire becsülöm és kiemel­
kedő tudományos teljesítménynek tartom Schiedernek a
kitelepítésekről írt dokumentációját, le kell szögeznem,
hogy az 1950-es években - objektíven nézve a dolgokat -
hozzájárult a német bűnök eípalástolásához, azzal, hogy
más jelentős történészekhez hasonlóan a saját német szen­
vedéseket állította az előtérbe.
Wemer Conze hasonló elfojtási teljesítményeket hozott
létre: hogy egy példát említsek, 1959-ben kiadott egy doku­
mentumgyűjteményt „Hitler áltudományos fájelmélet és
antiszemitizmus által meghatározott ideológiájáról”. „Hit­
ler ideológiájá”-hoz való személyes tudományos hozzájáru­
lásáról azonban - nyilván szerénységből - hallgatott a szer­
kesztő.66
Amikor Schieder 1963-ban megfogalmazta gondolatait
„A nemzetiszocializmus történelmi gyökereinek problémá­
jához”, saját és kollégáinak tevékenységéről semmi nem ju­
tott az eszébe - jóval több viszont Rudolf HöGről, Ausch-
witz parancsnokáról. Rettenetes dolognak találja, hogy
„egy megbízás természetes végrehajtójaként működött”,
minden kényszer nélkül: „Ez a tökéletesen kiüresedett em­
ber, hogy úgy mondjam, az a nyersanyag, amelyből a meg­
semmisítő terror végrehajtóit és hóhérait formálták, maga
is csak a technikai apparátus része volt.”67
Valószínűden, hogy a kortárs történelem kutatója itt a
saját szégyenlősen elrejtett szerepéről beszélt, saját megbí­

65 Th. Schieder: Nationalismus und Nationaktaat. Studien zum nattonalen Prob-

lem im modemen Európa. Hrsg. Ottó Darui - Hans-Ulrich Wehler. Göt-
tingen, 1991. 35.
66 W. Conze: Dér Nationalsozidlismus. Teil I: Hitlers Kampfgégén den demok-
ratischen Staat. Stuttgart, 1959.
67 Schieder 1991. 265.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 225

zásának - cirkos hivatali szakértői vélemények írása Bialys-

tok népességi viszonyairól és a zsidókról - magától értető­
dő elvégzéséről Schieder megfogalmazásai azonban sem
HöEre, sem önmagára nem illenek. Egyikük sem csak pa­
rancsot teljesített, végrehajtóknál sokkal többek voltak.
Mindegyikük a saját - nyilván nagyon eltérő - tevékenységi
területén kivételes tehetséget, önállóságot és lelkesedést
mutatott. Mindegyikük a maga módján részt vett a német
bűncselekmények elkövetésében. Aki ebben kételkedik, ol­
vassa el 1940-es Die Staatswerdung des Faschismus című terje­
delmes tudománynépszerűsítő írását. Ebben Schieder lelke­
sülten ünnepelte Mussolinit, akinek nagyszerűen sikerült
„a polgárháború és az utcai harc erőszakos impulzusait egy
nagy forradalmi terv szolgálatába állítani”, és eljutott az el­
lenfél „végleges kikapcsolásának” a küszöbére. Schieder
számára „a hivatalnoki réteg politikai megtisztítása nem
egy eszme nélküli diktatórikus rendőruralom megvalósítá­
sának első lépése” volt. Véleménye szerint ez egy „gyökere­
sen megújított állam létrehozásához tisztította meg az
utat”, ahogyan, később - legalább ennyire sikeresen - a hit­
leri Németországban.68
Lothar Gall erre az írásra való hivatkozással ragadtatja
magát arra a dicshimnuszra, miszerint „itt is egyértelműen
sikerül megőriznie az elemző távolságtartást, a Ranke-féle
historizmus tudatosan ápolt örökségét”.69 Szegény Ranke!

68 Schieder háborús képekkel gazdagon ellátott tanulmánya „Fasizmus

és imperium” címmel az egyébként kizárólag a Michael Seidlmayer ál­
tal írott Geschicbte des italienischen Volkes und Staates. Vöm Zusammenbruch
des Römischen Reiches bis zum Weltkrieg (Leipzig, 1940) című, könyvben
található a 467-503. oldalon. A kötet 1962-ben újra megjelent az
egyszerűbb Geschicbte Italiens címmel, mint 2., bővített kiadás. „Mint
már 1940-ben - olvashatjuk az előszóban Theodor Schieder vállalta
ismét az első világháborútól” tartó korszakot és kiegészítette egészen
1945-ig. Magyarázat nélkül vett át egész bekezdéseket az előző kötet­
ből, hagyott ki másokat vagy változtatta meg a hangvételüket.
69 Lothar Gall: Theodor Schieder 1908-1984. HZ 241 (1985). 52.
226 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

A fasiszta terror idealizálása azért is figyelemre méltó, mivel

Schieder 1963-ban beszélt a „nemzetiszocialista hatalom-
technikárór. Kiemelte „totalitárius jellegét, a terrorizmust”
és kifejtette tézisét a „szovjet rendszerhez való hasonlóság­
ról”. Saját élettapasztalataival ellentétben azt a semmivel
alá nem támasztott kijelentést hirdette: „újabb források”
bizonyítják, hogy „az NSDAP vezetői között néhányan, kü­
lönösen Goebbels nagyon jól ismerték az orosz rendszert és
hatását rendkívül becsülték”. Pontosan fogalmazva így
hangzik a kérdés: „Milyen mértékben ösztönözték közvet­
lenül a kommunista-szovjet példaképek és tapasztalatok a
nemzetiszocialista uralkodási technikát, főleg a terroriz­
must?”70 Egy szónoki kérdésbe csomagolva nyilvánul itt
meg az Ernst Nolte által megfogalmazott „ténybeli és törté­
nelmi priusz” eredete, amely 1984-ben a régi Német Szövet­
ségi Köztársaságban az úgynevezett történészvitához veze­
tett. Hogy az ebben a vitában Nolte ellen olyan kérlelhetet­
lenül fellépő Wehler miért adta ki ezt a szöveget később
még egyszer, 1991-ben, nyitott kérdés marad, vagy azzal a
szokással magyarázható, hogy a német professzorok a saját
nevük alatt megjelent műveket csak átlapozzák és segítőik­
nek engedélyt adnak az újrakiadásra.
A Schieder által megalapozott és Nolte által később pro­
pagált történeti szemlélet, amely szerint a nácik csak a
kommunista terror utánzói voltak, mindenesetre kielégí­
tette a németek régi önfelmentési igényét. Azok a történé­
szek, akiknek akadémiai pályafutása a nemzetiszocialista
időkben kezdődött, 1945 után közreműködtek abban,
hogy a nemzetiszocializmus bonyolult valóságát elfedjék és
úgy leegyszerűsítsék, hogy a végén csak szellemtelen hata­
lombirtokosok és különösen Hitler - „az aszociális környe­
zet autodidaktája” (Conze) - maradt a képen. Hans-Ulrich
Wehler a „karizmatikus vezető” szerepének következetes

70 Schieder 1991.268.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 227

túlhangsúlyozásával a magyarázatnak azt a módját dolgoz­

ta ki, amelynek alkalmazásával könnyűszerrel sikerülhet
sok Hitlernek lelkesen bedolgozó értelmiségit, minisztériu­
mi hivatalnokot és professzort lényegében felelősségre nem
vonható tettestárssá lefokozni.
Valójában a nemzetiszocialista állam hatalmas romboló
potenciálja a legkülönbözőbb csoportok, nemzedékek, szel­
lemi irányzatok és temperamentumok magas integrációs és
mobilizációs képessége alapján jött létre. Hitler uralma bel­
ső struktúráját tekintve lényegesen sokrétűbb és gazdagabb
volt Sztálinénál, jobban mozgósította a társadalmi és anya­
gi tartalékokat, flexibilisebb volt és többé-kevésbé a nép
minden társadalmi rétegére alapozódott. így egy egyén vagy
egy egész népességcsoport elítélhette az eutanáziagyilkossá­
gokat, ugyanakkor a Szovjetunió elleni háborút helyesel­
hette; mások lelkesedhettek mindenféle nemzeti erőfitog­
tatásért, de ellenezhették a mindennapi élet erős uniformi-
záltságát. A nemzetiszocialista népállam nem az abszolút
hithűekre támaszkodott, nem a 150 százalékos pártembe­
rekre és követőkre, hanem a részleges egyetértésre, iniciatí-
vákra, korporatív együttműködésre - sőt esetleg -, a passzi­
vitásra.
Jürgen Kocka a frankfurti történészkongresszuson ered­
ményeim ismertetésének vitáján azt vetette fel, hogy Schie­
der titkos szakvéleményeinek és Conze antiszemita meg­
nyilvánulásainak nem volt gyakorlati jelentősége, „ezek nél­
kül is ugyanúgy történt volna minden”. így vágta ki magát
sok ember 1945 után azok közül, akik különféle formában
részt vettek a németek tömeges bűncselekményeiben. Ez a
kibúvó azért adódott, mivel a bűncselekmények egy mo­
dem, magasan differenciált és munkamegosztáson alapuló
társadalom középpontjából indultak ki. Az egyének részvé­
telének fokát a bűncselekményekben nem lehet egészen
pontosan mérni. A holokauszt létrejöttének éppen ez a dif­
fúzjelleg kedvezett. Ez tette lehetővé a hagyományos jogi és
erkölcsi gátak áthágását, mivel az ezrednyi bűnrészesség a
228 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

személyes felelősséget annyira felhígította, hogy minden

résztvevő lelkiismerete nyugodtan hallgathatott. A depor-
tációs vasúti menetrendek összeállítói más szerepet töltöt­
tek be, mint a népiességpolitika elméletének kidolgozói, a
jogászok mást, mint a szociológusok vagy a történészek, a
filmkészítők mást, mint a bankok részlegvezetői. De vala­
mennyien szükségszerűen társtettesek voltak. A társada­
lomtörténész Kocka, Werner Conze tanítványa, ezt nem
akarja elfogadni.
Theodor Schieder egy nácitlanítási eljárás keretében a va­
lóságnak megfelelően jegyzőkönyvbe mondta, hogy soha
„nem azonosult teljesen az NSDAP céljaival és módszerei­
vel”. Ez nagyon kevesekre illett volna rá. Amit Theodor
Schieder és Werner Conze tettek, az jóval több volt, mint
opportunista együttműködés. Mindketten a maguk mód­
ján és szakszerűen - jól képzett történészként - köz­
reműködtek a holokauszt nevű emberiesség elleni bűncse­
lekményben. Schieder a háború és a rasszista alapon meg­
határozott nemzet mellett fejtett ki propagandát; a mind
nagyobb megszállott terület erőszakos germanizálásáért
szállt síkra és szövegeinek egy részét kizárólag a végrehajtó
hatalom számára írta. O és Conze a zsidókat zavaró ténye­
zőkként, parazitákként és veszélyes belső ellenségekként
határozták meg; mindketten világossá tették, hogy a fehér­
orosz lakosság szempontjából a diszkriminálásukat és a
gettóba zárásukat pozitív intézkedésnek tekintik; mindket­
ten javasolták államilag irányított népességcserék és töme­
ges kitelepítések megindítását a zsidók kárára, azért, hogy
a zsidó kisebbséget teljes mértékben eltávolítsák az érintett
területekről. A hova kérdését mindketten megválaszolatla­
nul hagyták.
Conze még 1983-ban is azt válaszolta a szakmájának
múltját firtató kérdésre: „A nemzetiszocialista történettu­
dománnyal való szembenézést fölöslegesnek tartom, mivel
a kevés nemzetiszocialista történész vagy meghalt, vagy ál­
lásának elvesztése miatt kikerült a nyilvánosság köréből. Az
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 229

1945-ös év személyes és politikai megrázkódtatásai nem

okoztak sem újrakezdést, sem a folyamatosság megszakítá­
sát, hanem a folyamatban levő irányt igazolták és erősítet­
ték meg.” Werner Conze az interjú során külsőleg nem mu­
tatott semmiféle készséget a belátásra. Témavezetője volt
olyan disszertációknak, amelyek megjelenésük pillanatá­
ban alapvető felismeréseket közvetítettek a nemzetiszocia­
lizmus szerkezetéről és bűneiről: mindenekelőtt említésre
méltó Michael H. Kater értekezése (Das „Abnenerbe".71 Die
Forschungs- und Lehrgememschafi in dér SS, Organisationsge-
schichte von 1935-1945; megjelent 1966-ban), Hans Momm-
sen habilitációs írása (Beamtentum im Dritten Reich; megje­
lent 1966-ban) és Chrístian Streit disszertációja (Keine Ka­
merádén. Die Wehrmacht und die sowjetischen Kriegsgefangenen
1941-1945; megjelent 1978-ban).
Schieder Conzénél árnyaltabban válaszolt ugyanabban
az inteijúsorozatban a szakmája nemzetiszocialista múltjá­
ra vonatkozó kérdésre: minden akkoriban aktív történész­
nek fel kell tennie magának a kérdést, hogy mennyi „rész­
felelősség terheli a német katasztrófáért ”.72 Nézeteinek
megváltozása nyilván jóval korábban megkezdődött. 1979-
ben szerintem roppant hatásos módon jelentette be nézete­
inek megváltozását, mégpedig Handbuch dér europdischen
Geschichtében. Theodor Schieder ebben dolgozta ki a mára
már jól bizonyított összefüggést a germanizálási és népirtá­
si politika között és hierarchiába rendezte a nemzetiszocia­
lista Németország „különös népességpolitikai módszereit”:

7Í Jelentése: ’ősök öröksége’. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője

alapította 1935. július 1-jén. Célja régészeti, antropológiai és történet­
tudományi kutatások a germán faj eredetéről. (A ford.)
72 Christoph Schneider Hrsg.: Forschung in dér Bundesrepublik Deutschland.
Beüpiele, Kritik, Vorschlöge. Weinheim, 1983; szerepel benne Conze (Dér
Weg zűr Sozialgeschichte nach 1945), 73-81., és Schieder írása (Die
deutsche Geschichtswissenschaft in ihren Institutionen), 93-98. Az in­
formációt Werner Lauseckemek köszönöm.
230 GÖTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

„1. kényszercartózkodási hely kijelölése”; „2. a kivándorlás

kikényszerítése”; „3- deportálás”; „4. a megszállt területe­
ken gyakorolt kényszeráttelepítés”; „5. fizikai megsemmi­
sítés”. Negyven évvel azután, hogy saját javaslatokat fo­
galmazott meg a lengyelek és a zsidók elűzésére, Schieder
világosan hozzátette, hogy embermilliók fizikai megsem­
misítéséhez vezető „első lépések általában” a deportálások
és a kényszeráttelepítések voltak.73

Ami azóta történt - visszapillantás 2014-ből

Miután a német történészek többsége kénytelen volt az

1998-as frankfurti történészkongresszuson végre szembe­
nézni szakmája múltjával, Werner Conzéról és Theodor
Schiederről három életrajzi munka jelent meg: Thomas
Etzemüller: Sozialgeschichte als politische Geschichte, Werner
Conze und die Neuorientierung dér westdeutschen Geschichtswis-
senschaftnach 194S74 (München, 2001); Jan Eike Dunkhase:
Werner Conze. Ein deutscher Historiker im 20. Jahrhundert75
(Göttingen, 2010); Christoph Nonn; Theodor Schieder. Ein
bürgerlicher Historiker im 20. Jahrhundert76 (Düsseldorf,
2013).
Nonn döntő tények elhagyásával és kimagyarázásával
bűvészkedik. Elleplezési írásmódjára jó példákat szolgáltat
a fentiekben a Bialystok-körzetre vonatkozó emlékirattal

73 Theodor Schieder: Európa im Zeicalter dér Weltmáchce. In: Uő Hrsg.:

Handbuch dér europdischen Geschichte. Bd. 7/1, Stuttgart, 1979. 1-35 L, icr
11. Az információt Matchias Beérnék köszönöm. Az áttelepítés és a
népirtás összefüggéséről, a késői Theodor Schieder szellemében, lásd
Götz Aly: „Endlösung”. Völkerverschiebung und dér Mord an den európai-
seben Juden. Frankfurt a. M,, 1995.
74 Társadalomtörténet mint politikatörténet. Werner Conze és a nyugat­
német történettudomány új orientációja 1945 után. (A ford.)
75 Werner Conze. Egy német történész a 20. században. (A ford.)
7é Theodor Schieder. Egy polgári történész a 20. században. (A ford.)
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 231

való összevetés. Nonn a Schieder vezetésével 1941 és 1942

fordulóján a német megszálló hatóságok számára készült,
antiszemitizmussal átitatott titkos szakvéleménynek nyolc
sort szentel. Néhány semmitmondó idézettel tálalja azt a
megállapítását, hogy a zsidók gettóba zárása a szövegben
csak „mellékesen” jelenik meg, nem pedig „egyetértőén”,77
ezután pedig minden bizonyíték nélkül állítja, hogy nem
Schieder a szöveg szerzője, hanem munkatársai, Keit és
Sielmann. Nonn szerint ezen az alapon a főnököt némi fe­
lelősség terheli, de nem antiszemita és náci motívumokból,
hanem a gondoskodó professzor segítőkészségéből adódó­
an: hiszen az írások „nem utolsósorban” a munkatársak, „a
pénzügyi biztonság politikai legitimációját” szolgálták, „ez
volt a helyzet Schieder esetében is egyetemi docenssé való
kinevezésekor”. Ha így nézzük, Schieder gondos főnökként
csak a beosztottjai anyagi jólétéért aggódott és nem tett
semmi rosszat. Ez utóbbival Nonn annyira keveset foglal­
kozik, hogy közben Burchard Sielmannt Heinrichnek neve­
zi át.
Ezenkívül Schieder, aki akkoriban Innsbruckban volt
professzor, „az intézet munkájában egyre kevésbé vett
részt”.78 Valójában vette magának a fáradságot, hogy kife­
jezetten ennek a véleménynek a megírása érdekében kétszer
is elutazzon Bialystokba. Onnan „a lehető legjobb benyo­
másokkal” tért vissza és személyesen „rendkívül jó”-nak
ítélte meg a a kapcsolat kilátásait a német megszálló hata­
lommal. 1941-ben, a karácsonyi szünidőben három hétig
dolgozott Königsbergben a „Bialystok-körzet népességi kö­
rülményei”, mindössze húszoldalnyi terjedelmű titkos véle­
mény nyomdai előkészítésén.

77 Lefordíthatatlan szójáték: beldufig. 'mellékesen1, beifilllig. 'kedvezően

megítélt’. (A fbrd.)
78 Christoph Nonn: Theodor Schieder. Ein bürgerlicher Historiker im 20. Jahr-
hnndert. Düsseldorf, 2013, 101.
232 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Nonn Schieder arcképének érzelmes retusálása érdeké­

ben egyetlen olyan képet vagy dokumentumot sem közöl,
amely reálisan megmutatná a korszak politikai körülmé­
nyeit, ehelyett magánfotókat mutat be. A szeretetteljes kép­
aláírások így hangzanak: „Theodor és Éva Schieder elsőszü­
lött fiúkkal, Wolfganggal”, „Történészek fürdőnadrágban”,
„A tanszékvezető königsbergi otthonában”, Schieder a
nyugágyban, Schieder hegedül Rudolf fiával...
Ebben a családias megközelítésben Nonn figyelmét elke­
rülik a kései Theodor Schieder figyelemre méltó nézetei.79
Például a saját részfelelősség kérdése, valamint az a világos,
bár személytelenül megfogalmazott beismerés, mely szerint
a kényszeráttelepítésben, germanizálásben és gettóba zárás­
ban, „a fizikai megsemmisítés előkészülecé”-nek szellemi
előkészítésében, gyengített, munkamegosztásban készült
változataiban emberek milliói vettek részt.
Miért nem beszélt Theodor Schieder minderről nyilváno­
san vagy legalább félig-meddig nyilvánosan a doktorandu-
szai előtt, miért nem válaszolt Wolfgang fia kérdéseire? Ál­
talánosságban szólva: akkoriban az volt a közvélekedés,
hogy a történteket kollektív elhallgatásba kell burkolni.
Theodor Schieder, valamint Werner Conze számára akkor
még érvényes volt a saját szakmájukat irányító és szabályo­
zó vezető történészeknek az önmaguk kreálta, autoriter mí­
tosza, ez pedig akadályozta őket abban, hogy önkritikusan
szemléljék saját pályájukat, ne pedig kizárólag egy romboló
nemzeti közösségi történet passzív résztvevőjeként tekint­
senek magukra. A szűk látókörű céhes gondolkodás hatal­
mas erejét bizonyítja a Hans Mommsen által újra meg újra
elmesélt történet. Miután Hans Rothfels történészt 1976
nyarán eltemették Tübingenben, Mommsen hazafelé egy
ideig egy vasúti kocsiban utazott az éppen akkor nyugdíja­

79 Lásd erről Nonn művének izgalmas, de Schieder szempontjából gyenge

„Történészek és nemzetiszocializmus” című fejezetét: 210-223.
 A „MEGSEMMISÍTÉS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK" MUNKÁLATAI 233

zott Theodor Schiederrel, aki ezt mondta a Wemer

Conze beosztottjaként dolgozó fiatal kollégájának: „Min­
den héten veszítek a hatalmamból.”
Thomas Etzemüller műve Wemer Conzéról és a nyugat­
német történettudomány új orientációjáról 1945 után - té­
májának megfelelően - nem a nemzetiszocializmus idősza­
kára koncentrál. A szerző mégis illendőnek érzi, hogy azo­
kat a kritikai kutatásokat, amelyeket én és mások
nyilvánosságra hoztunk/hoztak, „nyomozási jegyzőköny­
vekként” lefitymálja, hiszen bennük Conzét „sehol sem”
nevezhetik meg „fő tettesként”. Persze! Wemer Conzét
nem lehetett volna perbe fogni a fő háborús bűnösök ellen
indult nürnbergi perben. Ezt nem is állította senki. Ha Et­
zemüller megpróbálta volna a nyugatnémet történettudo­
mány új orientációját leírni, kiindulásként sokkal alapo­
sabban ki kellett volna domborítania a régi orientációt. így
nem történeti, hanem dicsőítő munka jött létre.
Ettől kellemesen különbözik az az életrajz, amelyet Jan
Eike Dunkhase írt Wemer Conzéról. Ó nem kerüli ki köz­
ponti szereplőjének antiszemita és náci szövegeit. Munkája
olyan információkat tartalmaz Conze viselkedéséről a nem­
zetiszocialista időkben, amelyek túlmutatnak az itt általam
leírtakon. Azt a fejezetet, amelyben Dunkhase Conzénak
1986-ban bekövetkezett haláláig terjedő ellenállását írja le a
tekintetben, hogy 1945 után az európai zsidók meggyilkolá­
sával és a nemzetiszocializmus társadalmi alapjaival kritikus
és önkritikus módon foglalkozzék, érdeklődéssel olvastam.
Ehhez képest alkot figyelemre méltó kontrasztot Dunk-
hasénak az 54. oldalon olvasható következtetése: „Conze
csak az őt körülvevő véleményklíma zsidóellenes közhelyeit
(fogadta el), de nem javasolt ezeket meghaladó intézkedése­
ket.” Ebben az esetben az amúgy körültekintő módon mér­
legelő szerző bizonyára annak a véleményklímának vált az
áldozatává, amellyel témavezetője, Jürgen Kocka vette kö­
rül. Aki, mint Conze, azt írta a vilniusi zsidókról, hogy „en­
nek az idegen testnek a hatalma még mindig eléggé elvisel-
234 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

heteden”, az végrehajtandó intézkedéseket követelt. Aki,

mint Conze, „a Führer zsidókérdésben követett világos po­
litikáját” lelkesülten dicsérte, az a kirekesztést, az elűzést és
a deportálást propagálta. Aki, mint Conze, „a városok és a
mezővárosok zsidótlanítását” bevált, „rendkívül hatásos
eszközként javasolta a túlnépesedés csökkentésére, és a
mindenkori nemzeti többség számára új felemelkedési le­
hetőségek teremtésére a kereskedelemben és a kézműipar­
ban”, az szándékosan érvelt a „zsidótlanítás” mellett, és
nem „az ót körülvevő véleményklíma zsidóellenes közhe­
lyeit” képviselte.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI
ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSÁT!

Német agykutatók emlékezetvesztése

Julius Hallervorden (1882-1965) korának vezető agykuta­

tói közé tartozott. 1941. július 16-án ezt írta Hans Heinze
pszichiáternek: „Mellékelve küldök Önnek egy beszámolót
és Ursula Kriesch éppen elkészült képeit, meleg üdvözlettel
Pusch kisasszonynak, aki érdeklődik az eset iránt. Nagyon
kíváncsi vagyok, mennyire sikerül megvalósítani a tervein­
ket, hiszen egyelőre nem látszik biztosítottnak Pusch kis­
asszony helyére pótlást találni.”1

1 A Max-Planck-Gesellschafc (MPG - Max Planck Társaság) Archívuma,

Abr. Ili, Rep. 55, 21-2, Bl. 274. Ursula Kriesch betegdokumentációját
nem sikerük megtalálnom., de az MPG agykutatási aktája részletes le­
írást tartalmaz. (Idézetek a 206. oldalról.)
236 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Neuroanatómusok gyilkolnak
a tudományért

Heinze a Brandenburg-Gordeni Gyógy- és Ápolási Intézetet

vezette és a modern gyermek- és ifjúsági pszichiátria meg­
alapítói közé tartozott. Annáit idején szakértőként dolgo­
zott a T4-es akció számára; ez azt jelenti: rövid kérdőívek
alapján ezrével hozott halálos ítéleteket többnyire német
ideggyógyintézetekben hosszú ideje tartózkodó, elsősorban
felnőtt páciensek esetében. Ezenkívül vezetett klinikáján
egy úgynevezett gyermekszakrészleget is. Mint harminc
más hasonló részleg a birodalomban, ez is középsúlyosán
vagy súlyosan sérült gyermekek úgynevezett életmegszakí-
tását szolgálta. A gyermekeutanáziával kapcsolatban
Heinze kimagasló pozíciót töltött be. Az egész birodalom­
ban illetékes három szakértő közé tartozott, akik 1939 és
1945 között összesen legalább 5000 gyermeket és fiatalt
küldtek a halálba.
Pusch kisasszony, akinek Hallervorden meleg üdvözletét
küldte, dr. Friederike Pusch volt. Heinze felügyelete alatt ő
vezette azt az osztályt, amelyen Brandenburg-Gördenben
meggyilkolták a sérült gyerekeket. Ursula Kriesch, akinek
az agyáról készült tizenhat felvételt Heinze éppen megkap­
ta, az ő betegei közé tartozott, és Heinze és Hallervorden ál­
dozatai közé tartozott. Harmincnégy másik gyerekkel és
fiatalkorúval együtt 1940. október 28-án kutatási célokból
meggyilkolták őket a közeli gázkamrában. Hallervorden ki­
fejezetten ezért utazott ide Berlin-Buchból, és a meggyil­
koltaknak rögtön a halál után kioperálta az agyát.
Hogy milyenek is voltak a Hallervorden által említett,
Hans Heinzével közösen kiötlőre tervek, az abban a pénz­
ügyi támogatást kérő levélben áll, amelyet Hallervorden
1942. december 8-án küldött a Német Kutatási Közösség­
hez: „Az anyagot a Brandenburg melletti Gördenben
működő proszektúrán egészítettük ki. [...] Ezenkívül a nyár
folyamán 500 gyengeelméjű agyát boncoltam személyesen
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 237

és készítettem elő a vizsgálat számára.”2 Hallervorden an­

nak idején a velük született gyengeelméjűség okait kutatta,
valamint a különbséget a traumatikus és az úgynevezett
idiopátiás, akkoriban öröklöttnek tartott epilepsziabeteg­
ség között. Ehhez járult még Heinze külön érdeklődési
köre: az abnormális jellem.
Azért, hogy összevethesse a meggyilkolt, fokozottan
gyengeelméjű gyermek agyából nyert eredményeket a klini­
kai, tehát még élő szervezetből nyertekkel, Pusch doktornő
a halálrészlegen dolgozó csoportjával együtt pontos leírá­
sokat készített. Ezekben vannak olyan mondatok, amelyek
alapján képet alkothatunk arról, milyen gyermek is volt Ur-
sula Kriesch valójában.
„Ursulát a buchi idegklinikáról utalták át hozzánk. A fel­
vétel során tartózkodó magatartást tanúsított. Akkor enge­
dett fel, amikor a részlegen találkozott egy buchi kis társá­
val. Viharos öleléssel üdvözölték egymást. Ursula a kis be­
teg iránti rokonszenvét a továbbiakban is megtartotta,
ó esendőbb volt (!) Ursulánál, ezért állandóan vigyázott rá.
Ursula állandóan ott volt, ha a kis betegnek szüksége volt
valamire. Ursula szívesen mesélt a családjáról. Ha csomagot
kapott, nagyon hálás volt érte. A melléje tett kártyát újra
meg újra megnézte és mindannyiszor örült neki. [...] Osz­
tályunkon hamar képes volt tájékozódni, hamar felfogta a
napirendet. A Ne nevess korán játékszabályait ismerte és
másoknak is el tudta magyarázni. Ursula körültekintően
játszott. Összeadta a dobott pontokat és felismerte a part­
ner előnyeit és hátrányait. Ursula töredezett kiejtése miatt
különösen akkor tűnt fel, ha hosszabban beszélt...”
Ursula Kriesch tudományos motivációk alapján elköve­
tett meggyilkolása után Hallervorden maga emelte ki az

2 Idézet helye: Jürgen PeifFer: Htrnforschung im Zwteltcht. Beispide verfiihrba-

rer Wissenschaft aus dér Zeit des Nationalsozialismus, Julias Hallervorden,
H-J. Scherer, Berthold Ortertag. Húsúm, 1997. 38.
238 GÖTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

agyat, vágta fel metszetekre és készíttetett róluk tizenhat

éles képet. A vizsgálat eredményeként rámutatott néhány,
valószínűleg születési traumára visszavezethető „velőt tar­
talmazó hegekre” és néhány jelentéktelen eltérésre.
A vizsgálat jegyzőkönyveit és a preparátumokat saját
gyűjteményében helyezte el. Ez vetette meg a Berlin-Buch-
ban létrehozott Vilmos császárról elnevezett Agykutató In­
tézet empirikus alapját. Julius Hallervorden 1938-tól 1956-
ig vezette ennek az intézménynek a hisztopatológiai részle­
gét, és 1945-ig, ez szakmai körökben nem számított
titoknak, a náci bűntettek áldozataivá váló emberek agyát
gyűjtötte. Az intézetet a bombázások alatt, 1944-ben, a hes-
seni Dillenburgba költöztették át, később a Max Planck In­
tézet folytatta a munkáját, először Giessenben, aztán a Maj­
na melletti Frankfurtban. Ott működik ma is, összevonva a
frankfurti egyetem Edinger Neuropatológiai Intézetével.
1945 júniusában Julius Hallervorden Leó Alexander ame­
rikai őrnagynak bevallotta, hogy sok eutanáziagyilkosság
áldozatává vált ember agyát vizsgálta meg tudományos
szempontból. 1946 elején a nürnbergi nemzetközi bíróság
elnökének megerősítette: a „meghalt elmebetegek és idió­
ták agyai között voltak olyanok is, amelyeknek tulajdono­
sai eutanáziának estek áldozatul”.3 Előtte, 1944. március 9-
én ezt írta Paul Nitschének, az eutanáziagyilkosságokért fe­
lelős szervezet vezetőjének: „Összességében 697 agyat
kaptam, beleszámítva azokat, amelyeket Brandenburgban
magam emeltem ki. A döseniek is beletartoznak. Jelentős
részüket magam vizsgáltam meg. Hogy mindannyiukat
hisztológiailag is meg fogom-e vizsgálni, még nem biztos.”4

3 Hallervorden a nürnbergi nemzetközi bíróság előtt, 1946. február 11.;

Die Geschtchte dér Kaiser-Wilhelm-Cesellschaft/Max-Planck GcseUschaft 1945-
1949. Kézirat, MPG Archívum, benne: H. Hallervorden: Die pathologische
Abteilungdes Max-Planck-Instituts fúr Hirnforschung. 130-141, itt 134.
4 Bundesarchiv, R961/2/127898.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 239

Ez a dokumentum is ismert a nürnbergi orvosper óta. Az

új fellendülés fényes időszakában azonban a nyilvánosság
gyorsan elfojtott röviddel a háború után feltárt tényeket is;
így viselkedtek az 1949-ben alapított Max Planck Intézet el­
nökei, főtitkárai és intézetigazgatói is. Elfelejtették, amit el
akartak felejteni, és letagadták, amit le lehetett, ugyanak­
kor majdnem teljes mértékben átvették a Vilmos Császár
Társaság elődintézeteit és személyzetüket. A neuroanató-
musok ezen a kezdettől erkölcsileg ingoványos talajon állva
használták további négy évtizeden keresztül az agymetsze­
tek hatalmas kollekcióját, amelyet Julius Hallervorden
1939 és 1945 között gyűjtött, és sok és nagyon jó minőségű
preparátummal gazdagított.
A társaság 1962-ben egyébként lemondott arról, hogy
megjelentessen Julius Hallervorden nyolcvanadik születés­
napján egy szokásos ünnepi kötetet. Hallervorden régi
munkatársa és utódja, Wilhelm Krücke beszélte le őket, mi­
vel a nürnbergi orvosper során megállapították, hogy ko­
rábbi főnöke „kívánságra eutanáziahelyektől 600 agyat vett
át”, és ő, Krücke „valószínűnek tartja, hogy ezek az adatok
hitelesek”. A kérdéses dokumentumot röviddel a per után
kinyomtatták abban a híres dokumentumgyűjteményben,
amelyet Alexander Mitscherlich és Fred Mielke 1947-ben
Das Diktat dér Menschenverachtung címmel összeállítottak és
kommentáltak. Ugyanezt a könyvet, amelyet kezdetben el­
hallgattak, 1960-ban a Fischer Verlag Medián ohne Mensch-
lichkeit címmel újra megjelentette. Ez a korszakos mű csak
ekkor váltott ki figyelemre méltó nyilvános visszhangot és
véste be az orvosi bűncselekményekben részt vevő orvosok
nevét a köztudatba, köztük Julius Hallervordenét is. Ezért,
és mivel a frankfurti államügyészség 1962-ben mélyre ható
nyomozást indított az eutanáziagyilkosságok ügyében, be­
szélte le Krücke az illetékeseket arról, hogy Hallervorden
nevét dicsérőleg említsék.
A harmadik ok maga Alexander Mitscherlich volt, az or­
vosi szakma ez idő tájt gyűlölt képviselője, mivel 1946-ban
240 GÖTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

fiatalemberként magára vállalta azt a feladatot, hogy a

nürnbergi orvosper anyagát írásba foglalja. Hogy milyen ér­
veket sorakoztatott fel Krücke 1962-ben Mitscherlich ellen,
az egy, a Max Planck Intézet elnökének címzett, bizalmas
iratban áll: „Ehhez jön még egy másik érv. A Fischer Büche-
reinél megjelent könyv szerzője, Mitscherlich professzor je­
lenleg a frankfurti Pszichoterápiái és Mélypszichológiai Ál­
lami Intézet igazgatója. Ezt az állást, ahogy Krücke úr
mondja, az orvosi kar ellenkezése dacára kapta meg. A tu­
domása szerint jelenleg a hesseni tartományi kormánynál
és a kultuszminisztériumnál folynak bizonyos erőfeszíté­
sek arra nézve, hogy Mitscherlich urat a frankfurti egye­
temhez kapcsolják. Ez ellen a kar harcolni fog. A harc leg­
nagyobb terhét Krücke úr fogja viselni, aki a következő sze­
meszter elejétől dékán lesz. Mivel Krücke úr véleménye
szerint Mitscherlich szintén minden eszközzel harcba száll,
szerinte célszerű Halle rvorden ügyében ebben az összefüg­
gésben nem exponálni magunkat.”5
Krücke nagyon sikeresen intrikált. A Mitscherlich által
1960-ban alapított, 1964 után Sigmund Freud nevét viselő
intézetet nem kapcsolták az egyetemhez. Ehelyett megkap­
ta az önálló tartományi hatóság különös jogi formáját.
Amikor az 1946-ban orvosként habilitált Alexander
Mitscherlichet 1973-ban, 59 éves korában végre kinevezték
rendes professzornak, ezt a frankfurti egyetemnek nem az
orvosi, hanem a bölcsészettudományi kara ítélte oda neki.
Ennyit az előtörténetről.
Hosszas ellenállás után 1984-ben végre történészként el­
sőként szemlélhettem meg Hallervorden gyűjteményét.
Szűk harminc év múlva megismétlődött velem a régi törté­
net. 2013 májusában Gerhard Kalb, aki nyugdíjaztatásáig a
Max Planck Intézet jogi osztályának a vezetője volt, meg­

5 Jegyzet az elnök úrnak (Butenandc), Seeliger szignójával, 1962. augusz­

tus 27.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 241

próbált ellenem jogi lépéseket tenni röviddel korábban

megjelent Die Belasteten. Die „Euthanasie”-Morde 1939-194S6
című könyvem egy bekezdése miatt. 1983-ban Kalb kérel­
memet a Hallervorden-gyűjtemény dokumentációjának
megtekintésére először nyersen elutasította, mégpedig az
orvosi titoktartásra való hivatkozással. Harminc évvel ké­
sőbb sem akarta elfogadni. Kalb végső soron eredményte­
len jogi fenyegetőzései miatt aMax Planck Intézet történeti
archívumához fordultam. Ott fekszik több mint 2000 ol­
dalnyi papír, amelyek 1983 és 1990 között keletkeztek ered­
ménytelen kérelmem kapcsán. A következő szöveg, amely­
ben tudomány-, mentalitás- és élettörténeti vonalak keresz­
tezik egymást, erről a papír hegyről szól,7
A fent idézett dokumentumok ismeretében 1982 vége
felé kértem a Szövetségi Levéltár igazgatóját, hogy a Haller-
vorden-gyűjtemény agyi metszeteit, amennyiben a nemzeti­
szocializmus áldozataitól származnak, beleértve az írásbeli
dokumentációt is, küldjék el Koblenzbe, Ennek úgy kellett
megtörténnie, ahogy Sophie Ehrhardt tübingeni antropo­

6 A terheltek. Az „eutanázia”-gyilkosságok 1939-1945. (A ford.)

7 Köszönöm Margit Bemernek, hogy 2013 januárjában felhívta a figyel­
memet Paul Weindlíng tanulmányára, amelyben meg is említenek:
„Cleansing” anacomical collections. The politics of removing speci-
mens írom Germán anacomical and medical collecrions 1988-92 (An-
nals of Anatowty vol. 194 [2012]. 237-242.). Ennek a tanulmánynak az
alapján tudtam megnevezni a rám vonatkozó aktákat. Ha nincs más­
ként megjelölve, akkor a következő leveleket, feljegyzéseket, sajtóközle­
ményeket és -kivágásokat a berlini Max Planck Intézet (Max-Planck
Institur fiir Bildungforschung) következő Öt dossziéjából idézem:
II/1F, A-Il-7a (Agyimetszet-gyüjtemény); 11/1 A, Az 1963 (Agykutatás,
agyi preparátumok, a müncheni Waldfriedhoíban történt temetkezé­
sek, 1990); Wolf Singer professzor aktái, Bd. 40 (Hallervorden agyiniet-
szet-gyújteménye 1983-2000); II., Abt., Rep. Dr. Marsch kézi aktái
KWG/NS-Zeit, Bd. I. 1983-1989 és Bd. II. 1989. Mivel a feltüntetett ak­
tákban az írások nincsenek lapszámmal ellátva, és gyakran többször is
le vannak rakva, eltekintek az egyes kötetekben való oldalszámok fel­
tüntetésétől.
242 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

lógus és cígánykutató tudományos hagyatéka esetében zaj­

lott. Az ó gyűjteményét egy nyilvános botrány után, egy év­
vel ezt megelőzően helyezték el a Szövetségi Levéltárban. Ja­
vaslatomat „politikai, erkölcsi és jogi szempontokkal” in­
dokoltam. Célja javaslatomnak az lett volna, hogy
Hallervorden neuroanatómiaí hagyatékának több ezer pre­
parátumát ki lehessen vonni a további orvostudományi ku­
tatás köréből, de történettudományi szempontból feltárni,
hogy milyen érdekek kötötték össze Hallervordent, a köz­
tiszteletnek örvendő agykutatót az eutanáziagyilkosokkal,
és hogyan zajlott a gyakorlati együttműködés. 8

Az MPG „önkényes és jogellenes” tilalmai

Hat héttel később a Szövetségi Levéltár altkori elnöke, Hans

Booms javaslatomat az MPG elnökének a következő meg­
jegyzéssel továbbította: „Természetesen nem tudom meg­
ítélni, hogy dr. Aly minden megállapítása részleteiben is
megállja-e a helyét, de mindenképpen úgy gondolom, hogy
ki kell vizsgálni a dolgot.” Megbízta Edmund Marschot, az
MPG akkori főtitkárát, Marion Kazemit, a társaság Berlin-
Dahlemben található történelmi levéltárának helyettes ve­
zetőjét, hogy „óvatosan járjanak el ebben az ügyben”. Kaze-
mi expresszlevélben riadóztatta a frankfurti intézet igazga­
tóját, Wolf Singert, aki rögtön válaszolt és csak egyet akart:
megszabadulni a kényelmedenné vált régi tehertől.
Véleménye szerint „az aktákat és minden írásos anyagot”
a történeti archívumba kell szállítani, a „preparátumokat és
a metszetgyűjteményeket meg kell semmisíteni” - hogy
megakadályozzák további tudományos kutatásukat. Ne­
kem Singer mindenesetre azt írta, hogy beszélt Wilhelm

8 Aly a Szövetségi Kézirattárnak (Oldenhage), 1982. december 15.; Szö­

vetségi Kézirattár (Trutnpp) Alynak, 1983. január 11.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 243

Krücke emeritus professzorral, aki biztosította róla, hogy a

gyűjtemény nem tartalmaz „sem olyan agyakat és prepará­
tumokat, sem olyan írásokat, amelyek kapcsolatban állnak
az 1939 és 1945 közötti testi és szellemi fogyatékos gyerme­
kek eutanáziaakciójával”. Határozottan megállapította:
„A mi intézetünkben nincsen olyan anyag, amely kapcsolat­
ban állna ezzel a »gyermekakcióval«”.9 Singertől eltérően
azt javaslom, hogy „egyelőre tartsuk meg” a preparátumo­
kat, amíg egy neuropatológus elemzi Hallervorden munka­
módszerét és metódusát. Az idő szellemének megfelelően
én a preparátumokat „megsemmisíttetni” gondolom, nem
pedig eltemetni. Néhány hónappal később hamburgi bará­
tom, Martin Schmidt ókorkutató és a zöldek aktív politi­
kusa egy beszélgetés során nekem szegezte a kérdést: „Mit
lehet csinálni az ilyenféle dolgokkal?” és megválaszolta a sa­
ját kérdését: „A megsemmisítés szóba sem jöhet, el kell őket
temetni.1011Ez meg is történt, mindenesetre csak 1990-ben.
Ahogy Marsch főtitkár követelte, Kazemi asszony 1983
márciusában Frankfurtba utazott, megtekintette a gyűjte­
mény részeit, és beszámolt arról, hogy a preparátumokat
„még mindig használják, bár nem. gyakran”, „gyilkosságok­
ra vagy esetek megrendelésére vonatkozó bizonyítékokat
nem találtam”.11 Gyors és téves ítéletét követve az MPG
jogi részlege két betegségtörténet és a gyűjteményből szár­
mazó agyi metszetekről készült fényképek alapján megvizs­
gálta „a betekintés megengedhetőségét”. Ennek eredménye­
képpen az illetékes referens, Gerhard Kalb elutasította a
kérelmemet, a büntető törvénykönyv 203. paragrafusára hi­

9 Aly Singernek, 1983, január 29,; Singer Alynak, 1983. február 3.

10 Martin Schmidt (1933-2011) az ösztönzésemre írt annak idején egy ta­
nulmányt: Hephaistos lebt - Untersuchungen zűr Frage dér Behand-
lung behinderter Kinder in dér Antiké. Hephaistos 5-6 (1983-1984).
133-161.
11 Kazemi jegyzete, 1983. március 24., illetve Kazemi Marschhoz, 1983.
március 29.
244 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

vatkozva, Ennek érceimében egy orvos büntethető, ha bete­

geinek személyes adatait továbbadja és ezzel megsérti az or­
vosi titoktartást, Kalb azt állította, hogy „éppen az én
konkrét tudományos érdeklődésem figyelembevételével”
nem lenne „elvárható az érintett elhunyt személyek” bele­
egyezése?2
A felelősség megosztása érdekében Marsch főtitkár kérel­
memet megvizsgáltatta az intézményi adatvédelmi felelős­
sel, de határozottan úgy rendelkezett, hogy a frankfurti in­
tézet ügyeiben illetékes (liberálisnak tartott) „Hessen tarto­
mányi adatvédelmi felelőst” nem szabad bevonni. Ez
utóbbi bevonását én javasoltam. Marsch írásos feljegyzései­
ből: „Nézetem szerint ezek nem adatvédelmi kérdések, ha­
nem orvosi bizalmi kérdések stb.”12 13
Alig kaptam meg az elutasító állásfoglalást, újra a Szö­
vetségi Levéltár igazgatójához fordultam, ó utánakérdezett
az MPG-nél, hogy „milyen körülmények között” tartanák
az urak „a betekintést megengedhetőnek”?4 A megszólítot­
tak ragaszkodtak ahhoz, „hogy az agyi metszetek fényképei
és a betegségtörténetek nem be tekinthetők, kizárólag or­
vostudományi kutatási célokból”. Időközben Wolf Sínger
felkért két frankfurti orvosprofesszort a gyűjtemény értéke­
lésére. Csak egyikük fogadta el a felkérést, és azt a nézetet
képviselte, hogy a gyűjteménynek semmi köze nincs az
eu tanáziagyilkosságokh oz.15
Döntő segítséget kaptam Spiros Simitistől, aki akkori­
ban a hesseni tartományi adatvédelmi hivatalt vezette.

12 Kalb 1983. május 15-én kelt állásfoglalása, levele Alyhoz, 1983. május
24. és megjegyzései Aly 1983. április 15-i és július 4-i kérelméhez.
13 Aly Slágernek, 1983 március 21.; Marsch telefonbeszélgetése Kazemi-
vel 1983. március 25-én; Kazein! Singernek, 1983. március 29.
14 Szövetségi Levéltár (Boberach) az MPG-nek (Kalb), 1983. június 23.;
Szövetségi Levéltár (Oldenhage) Alynak, 1983. augusztus 5. („A Szövet­
ségi Levéltár közbenjárása a Max Planck Társaságnál sajnos eredmény­
telen volt”),
15 Kalb 1984. július 4-i feljegyzése.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 245

1984 elején úgy értesítettem az MPG elutasító döntéséről,

hogy nem tudtam arról, hogy Marsch célzatosan kerülte
meg. Simitis azonnal és energikusan látott munkához.16 Az
állásfoglalást az elvi jogi kérdések ügyéért felelős dr. Eckard
Hohmann, ügyvezető igazgató dolgozta ki, aki kétségbe
vonta, „hogy az orvosi titoktartás olyan esetekre is vonat­
kozik, amelyekben eleve nem a beteg meggyógyítását terve­
zik, hanem fizikai megsemmisítését”. Ennek értelmében az
MPG rosszhiszeműen hivatkozott a büntető törvénykönyv
203. paragrafusára.
Hohmann az MPG szempontjából egy különösen kelle­
metlen érvvel hozakodott elő. Éppen azért, mivel a Haller-
vorden-gyűjtemény agypreparátumai évtizedekig szolgál­
ták az orvostudományt, várható el, hogy az MPG más, ezzel
egyenrangú tudományterületek érdekeit is kiszolgálja.
Ezért „a betekintési jog megtagadása” számomra, a politi­
katudomány művelője számára, „önkényes és jogellenes”.
Ez áll még a szakvéleményben: „A történelmi körülmények
miatt a társadalomtudományoknak objektív érdekük az
eutanáziával lehetséges összefüggésben álló anyag vizsgála­
ta. A dolgok természetéből következőleg mindig egy ilyen
kutatás döntheti el, hogy az anyag az adott szempontból
csakugyan releváns-e." Az adatvédelmi felelős felhívta az
MPG figyelmét arra: „Az eutanázia történelmi tényének fel­
tárása nem érintheti negatívan az áldozatok emberi méltó­
ságát; ellenkezőleg, megakadályozza a kollektív elfojtást, és
a nemzetiszocialista múlttal való szembenézés által állítja
helyre a mentálisan beteg emberek méltóságát.”17
Ezeknek az érveknek az erejével az MPG nem szállt szem­
be, bár Kalb Hohmann levelének első oldalára ingerülten
firkálta oda: „Ebben az írásban szinte semmi sem stimmel!”

16 Aly Simitisnek. 1983. június 9.; Simitis Alynak, 1983. június 23.; Simi­
tis Singernek, 1984. augusztus 4.
17 A Hessen tartományi adatvédelmi felelős (Hohmann) levele az MPG-
nek (Kalb), 1984. április 9.
246 GÖTZ ALY; AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Valaki más kérdőjelet tett ez után a megjegyzés után. Bár­

hogy történt is: 1984. május 21-én, másfél évvel a kérelem
benyújtása után megkaptam az engedélyt, megtekinthet­
tem a Hallervorden-gyűjteményt Frankfurtban, Ezt a dön­
tést Kalb jogi referens hozta és Günter Preiss, a frankfurti
agykutató intézet képviselője a legfőbb vezetőségben.
Singer igazgató személyesen nem találkozott velem az
aktabetekintés során, és korlátlan mértékben engedélyezte
számomra fénymásolatok készítését. Hozzám hasonlóan ő
is késő éjszakáig dolgozott. Ezért később mentegetőznie
kellett és magyarázkodnia, hogy „egyáltalán nem azt várta”,
hogy több száz fénymásolatot készítek és viszek magam­
mal.18 Néhány héttel később lediktáltam az itt nagyjából
hűen visszaadott jelentést Heinz A. Staabnak, a Max Planck
Társaság elnökének:

1984. május 23-án és 24-én átnéztem a Hallervorden-gyújte-

mény aktáit és részben fénymásoltam őket. Az aktákat a
Frankfurti Egyetem Neurológiai Intézetében (Edinger-inré­
zét) tárolják a folyosón egy fa falborítás mögött. Ez a tárolási
mód nem felel meg a korszerű igényeknek és a gyűjtemény
neuroanatómiai értékének sem.
Munkámat előzékenyen támogatta Wolf Singer profesz-
szor, a Max Planck Agykutató Intézet Neurofiziológiai Rész­
legének igazgatója, segített Ekkehard Thomas professzor, a
Neurológiai Intézet Ügyvezető igazgatója, valamint dr. Helge
Vitzthum grófnő, aki nagyon szemléletes módon adott szá­
momra betekintést az intézet történetébe.
A következő aktákat bocsátották rendelkezésemre bete­
kintés céljából:
Boncolások: 1936; 1937,1-90., 1939,1-70., 71-111.; 1940,
1-60., 61-110., 111-170.; 1941, 1-60., 61-119., 120-185.,
186-282.; 1942,1-60., 61-102.; 1943,76-130.; 1944, 1-83.

18 Feljegyzés (Preiss) egy 1984. október 3-án Singerrel folytatott beszélge­

tésről
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 247

A beszámolók és a hozzájuk tartozó levélváltások álló

dossziékban vannak lefűzve, helyenként hiányosak. A rendel­
kezésemre álló szűk időkeretre való tekintettel nem jegyez­
tem fel pontosan a hiányokat. Ennek a gyűjteménynek a tör­
ténelmi, orvostudományi és etikai értékére tekintettel, amely
létezik, ha negatív is, szükségesnek tartom a hiányzó akták
megkeresését, hogy a gyűjtemény teljes lehessen.
Ezenkívül kiértékel tefn egy Leítz dosszié anyagát, melynek
a címe: Ideggyengeség, Krakkó E. és Krakkó W.” és néhány
egyéb dossziét, amelyek 7, H al le rvorden-gyűjtemény” címmel
egy külön teremben voltak elhelyezve, és amelyeket nyilván
különös tudományos érdekességük miatt kivettek az álló ak-
tafeledelekből, és részben a napi használat nyomait mutat­
ták. A következő dossziékról van szó (azoknak az emberek­
nek a nevét viselik, akiknek agyát a gyűjtemény tartalmazza):
Vierhub, Fischer, Horcher, Porcher, Giesel, Woitha,
Kutschke Alfréd, Kutschke Günter, Kutschke Herbert (!),
Henning, Behrendt, Maue, Brauns, Lehmann, Schulze, Kie-
werr, Bartel, Milbredt, Witschel, Geissler, Beyer, Sebutg, Ber-
nau, Fröde, Hillerm Gaus, Hoffmann, Schulze, Rothkegel.
Mindezeknek a pácienseknek az agyát 1940 és 1945 kö­
zött távolították el. Az írásbeli jegyzőkönyvek bizonyára ere­
detileg az álló dossziékban voltak elhelyezve.
Összesen körülbelül 700 fénymásolatot készítettem. Kü­
lön szeretném megköszönni az erre adott engedélyt, hiszen
ez lényegesen megkönnyíti és meggyorsítja a történettudo­
mányi feldolgozást. A másolatok reprezentatív képet rajzol­
nak ki, ennek során különösen azoknak a személyeknek és
helységeknek a nevére figyeltem, akik és amelyek munkahi­
potéziseim szempontjából fontosnak tűntek,
A munkahipotézisem az, hogy a Berlin-Buchban található
Vilmos Császár Agykutató Intézet (Kaiser-Wilhelm-Institut -
KWI) tudatosan szerezte be a Harmadik Birodalom „eutaná-
zía”-akciójával kapcsolatos agyakat és a hozzájuk tartozó kli­
nikai leírásokat, ezeket az agyakat tudományosan kiértékelte
és az eredményeket publikálta. Ez a hipotézis igazolódott a
248 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

frankfurti HaJlervorden-gyűjtemény kiértékelése során. Ezt

az állításomat a Vilmos Császár Intézet jogutódja, a Max
Planck Társaság - jogi érvekkel is - vitatta.
A Hallervorden-gyújteményből, amely a későbbi tisztítás
látható nyomait viseli, három fontos kiindulópont adódik a
hitelt érdemlő tudomásról bűncselekmény elkövetéséről és -
ami az agykutatást illeti - szervezői együttműködésről a
„Harmadik Birodalom" Berlin-Buchban található Vilmos
Császár Agykutató Intézete által:

1. Az 1941, 1-60. álló dossziékban található nagyszámú

becegségleírás a Brandenburg-Gördenből származó gyerme­
kekről és fiatalokról; mindannyian 1940. október 28-án hal­
tak meg. Zárójelben a gyermekek életkora van megadva;
Anneliese Rotzoll (14), Werner Zimmermann (17), Günther
Dietrich (11), Heinz Böhm (11), Heinz Pietack (10), Heinz
Piescher (8), Hubert Falkenberg (9), Irmgard Dörr (16), Willy
Venz (13), Günther Schiemann (12), Ursula Krabbe (16),
Wolfgang Fengler (10), Dóra Zech (16), Elisabeth Jarosch
(IS), Marié Kretschmer (?), Werner Przadka (13), Willy Sche-
mel (16), Margarete Korioth (13), Henry Herzog (17), Erika
Höhne (10), Berta Handrich (10), Herbert Schade (18), Willy
Bading (16), Horst Friedrich (9), Renate Wringe (17), Hell-
muth Lesniewske (11), Vera Böhlke (14), Werner Böttger
(15), Günther Nitschke (7), Siegfried Gaida (9), Rolf Pfuntke
(12), Hildegard Eckert 817), Emmy Kunz (17).19
Ez a 33 (valójában 35) gyermek és fiatalkorú, ahogy a be­
tegségleírásokból kitűnik, egyáltalán nem voltak „üres em­
berhéj ak” vagy „szellemi holtak" - ezek olyan fogalmak, ame­
lyekre a gyilkosok később a bíróság előtt hivatkoztak -, ha­

19 Pontosabban, néhány never korrigálva és adatokkal kiegészítve: G. Aly:

Die Belasteten „Eutbanasie” 1939-1945. Eine Gesdlschaftsgeschichte. Frank­
furt ani Main, 2013. 120-138., 163-169. Számításom szerint akkori­
ban nem 33, hanem 35 gyermeket és fiatalt öltek tneg gázkamrában tu­
dományos célokból.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 249

nem olyan gyerekek, akik részben a Brandenburg-Gördeni

Intézet kisegítő iskoláját látogatták és gyakran szociálisan
hátrányos körülmények közül származtak. Nyilvánvalóan
eleve tudományos érdekekből ölték meg őket, Hallervorden-
nek akkoriban két fő érdeklődési területe volt: először is a
„veleszületett gyengeelméjűség” kutatása, másodszor a „rrau-
matikus” és az úgynevezett „valódi”, az akkori terminológiá­
val „öröklött epilepszia” közötti különbség. Ehhez járult még
a Brandenburg-Görden Intézet igazgatójának, Hans Heinze
professzornak a kutatási területe, az „abnormális jellem”.
Mindhárom kutatási térti let számára kellett agyanatómiai
vizsgálatokat folytatni annak feltárására, hogy a nem normá­
lisnak tartott viselkedés természettudományos módon iga­
zolható és leírható agyi eltérésekhez köthető-e. Heinrich
Búnké, a gyilkosságokat vezető orvos 1940 augusztusától
először a Brandenburgi Emberölésre Kijelölt Intézetben állt
alkalmazásban (ez a fogházban működött, nem összekeve­
rendő a Brandenburg-Gördeni Gyógy- és Ápolási Intézettel),
majd 1940. október végén áthelyezték a bernburgi utódinté­
zetbe. 1962. április 16-án a frankfurti vizsgálóbíró előtt tett
vallomást, amely megvilágítja az 1941. október 28-i tömeges
gyermekgyilkosságok hátterét:
„Brandenburgban 8-12 éves gyerekeket, sőt, lehettek akár
14 évesek is, gázost róttak el. Olyan gyerekekről van szó, aki­
ket Heinze professzor Gördenből - közvetlenül, vagy egy
köztes állomáson keresztül, már nem tudom pontosan - ki­
fejezetten megölés céljából küldött el hozzánk. Brandenbur­
gi tevékenységem idején mintegy száz gyerekről lehetett szó.
A betegekkel együtt megkaptuk a betegségük leírását és a
szakértői véleményeket javaslatokkal együtt. Az aktákban ta­
lálható szakértői véleményekből kiderült, milyen köztes állo­
másokról jöttek a gyerekek. A betegek aktáiból kiderült a be­
tegség lefolyása és az eredeti hely is. Többnyire azonban nem
volt idő az akták tanulmányozására. A gyerekek esetében
pontos vizsgálati eredmények és diagnózisok voltak csatolva.
Ezek voltak azok az esetek, amikor elmondhatta az ember,
250 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

hogy úgy át voltak vizsgálva, ahogy az mindig elvárható. Azt

akarom ezzel mondani, hogy ezekben az esetekben még egy
nem pszichiáter is felismerhette azokat a döntő tényezőket,
amelyeket a szakértő figyelembe vett. Más esetekben csak a
döntés eredménye volt olvasható, a megalapozása nem, csak
egy általános pszichiátriai diagnózis. A gyermekhullák egy ré­
szét a berlini Hallervorden professzor, a Vilmos Császár Inté­
zet hisztológusa boncolta és tudományos kiértékelés céljából
magával vitte. Feltételezem, ez a gördeni Heinze professzor­
ral történt megállapodás alapján volt így. Nem tudok róla,
hogy Heinze professzor Gördenben maga is ölt-e embert,
A megnevezett gyerekek mindenesetre az ő intézetéből valók
voltak. Azr hiszem, összesen két transzport volt. Heinze pro­
fesszor akkoriban maga is Brandenburgban volt?
Búnké ennek a munkának a során, ahogy mondja, ismerte
meg közelebbről Hallervordent. 1941. május közepén négy­
hat hetet töltött továbbképzés céljából Berlin-Buchban, ké­
sőbb aztán Bernburgban olyan elgázosítotc betegek agyát
boncolta fel, akikről feltételezte, hogy „érdekesek lehetnek a
könyvben”.
Semmi kétség nem lehet afelől, hogy a Hallervorden-
gyűjtemény fent idézett aktái ezekről a gyerekekről készültek
meggyilkolásuk után, s Hallervorden maga is jelen volt az
agyak kiemelésénél.

2. Az álló dossziékban, amelyek az 1940 és 1941 között vég­

zett boncolások adatait tartalmazzák, valamint az agyak le­
írásaiban, amelyek a Hallervorden-gyűjteményben találha­
tók, tipikus, hasonló felépítésű leírások olvashatók az agyak
kiemeléséről, ezek egyértelműen a brandenburgi és bernbur-
gi emberölési intézetekre utalnak, A nagyon rövid kérdőíve­
ket majdnem mind ugyanazzal az írógéppel írták, bal olda­
lon felül van egy „Be Nr.” és jobb oldalon egy Nr?* A halál
napját többnyire nem tüntetik fel. A boncolást a halál beállta
után nagyon hamar, egy-négy órán belül elvégezték. Feltéte­
lezhető, hogy a rövid jegyzőkönyveket az emberölési intézet­
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 253

ben Búnké diktálta és a kioperált agyakkal együtt Berlin-

Buchba szállították őket, A Be Nr, és a Z Nr. egyértelmű bi­
zonyítékai az „eutanázia” keretében történt akcióknak,
A Z Nr berlini kartotékrendszerben szereplő központi szám
volt, annak a kérdőívnek a száma, amelyet az intézetek be­
küld tek az elpusztításokkal megbízott „Gyógy- és Ápolóinté­
zetek Birodalmi Munkaközösségéinek; a Be Nr. a pusztítás
folyamatában betöltött sorrendet jelölte. Példaként álljon itt
egy jegyzőkönyv a gyűjteményből:
„Be Nr. 23 828; Z Nr. 55 150; Név: Kothe, Arthur, szül.:
Berlin, 1912. június 11. Boncolás két óra múlva. Diagnózis:
gyengeelméjűség. Magasság: 1,52 m, testalkat: sovány, cson­
tozat: finom, fej körmérete: 55 cm, hosszanti átmérő: 17,5
cm, keresztátmérő: 14 cm, agysúly:.... Makroszkopikus látle­
let: feltűnően kicsi és puha agy. A lágy hámszövet 1. n. (lelet
nélkül). A bal agyfélteke erősebben, fejlett, mint a jobb. A jobb
oldali parietális területen olyan eltérések mutatkoznak a te-
kervényekben, amelyek az agytekervények veleszületett fejlet­
lenségére emlékeztetnek. Az agyalapon és a kisagyban nem
láthatók markáns eltérések. Az agy eltávolítása során a jobb
oldali pedunculus cerebri leszakadt és a bal oldali beszakadt.
Rövid anamnézis: családi anamnézis nem készült. A páciens
1929-ben került intézetbe. Tökéletesen tompa idiótaként jel­
lemzik, aki sem fenyegetésre, sem hangos zajokra nem reagál.
Nyelvi megnyilvánulásokat nem észleltek nála. Időnként ál­
lati hangokat ad ki. Bal oldala spasztikusán bénult. A bal fel­
kar izomzatában erős rigor. A bal lábban gyenge rigor. ínref­
lexek fokozottak mindkét oldalon. A páciens valószínűleg át­
élt egy gyermekbénulást, erre utalnak a bal oldali bénulási
jelek.”
Ezeket a rövid jelentéseket 1941-ben nyilván Búnké fogal­
mazta a Vilmos Császár Intézetben folytatott betanulási ideje
alatt. Búnké egyébként ez idő alatt Hugó Spatz igazgató há­
zában lakott.
Kutatásaim folyamán rekonstruálom az említett pácien­
sek sorsát. Lehetséges, hogy a boncolási jegyzőkönyvekből
252 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

következtetéseket lehet levonni a leadó intézményekre, és ott

esetleg a jelenkori történet tudományi kutatás számára ren­
delkezésre bocsátanak deportációs listákat és beteganyago­
kat. De a közvetett bizonyítékok alapján már most is a bizo­
nyosságot megközelítő módon állítható, hogy a fent felsorolt
személyek a Brandenburgban és Bernburgban működő pusz­
tító intézmények áldozatai voltak, és mindez egyáltalán nem
fedetten, hanem a legteljesebb nyíltsággal történt. (A bonco­
lási jegyzőkönyveknek a gyűjtemény aktáiban való elhelyezé­
se nyilvánvalóan nem az áldozatok halálának napjára utal­
nak, hanem az agyaknak az intézetben való feldolgozása idő­
pontjára.)
3. [...] A gördení aktákon kívül kiértékeltem dokumentu­
mokat a Berlin-buchi Gyógy- és Ápolási Intézetből, és az itte­
ni Vilmos Császár Intézethez csatolt Ludwig Hoffmann Kór­
házból, valamint a Berlin-Frohnauban található gyermekkli­
nikából, mivel a „Birodalmi Bizottság" második szakértője,
Emst Wentzler volt ezeknek a vezetője, akinek fő kutatási te­
rülete a „Litde-kór”20 volt. Feltűnően gyakran kaptak agyakat
a megszállt Lo tar ingiában lévő lörchingeni ápolási intézetből
az ottani igazgató-parancsnokon, dr. Rudolf Leppienen ke­
resztül. Azokkal a küldeményekkel, amelyeket a különféle
hadi proszektúráktól Berlinbe kívántak továbbítani és nyil­
vánvalóan katonai jellegűek voltak, nem foglalkoztam.21

Ezt tudtam 1984 májusában. Az akkori állapottól eltérő­

en jelenleg a Gördenben meggyilkolt gyermekek aktái hoz­
záférhetők a Brandenburgi Tartományi Levéltárban, és
azon páciensek aktáinak a fele, akik 1941 nyaráig a T4 ak­
ció keretében gázkamrákban haltak meg, az 1990-es évek-

20 Gyermekkori cetebrális parézis. (A ford.)

21 G. Aly: ZeitgeschiMiche Erfórschung dér Sammlung Hallervorden int Max-
Planck-Institut fiir Himforschung in Frankfurt című jelentés, 1984. szep­
tember 17-én postázva ajánlottan.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 253

tői a Szövetségi Levéltárban található. Az 1984-ben megne­

vezett személyek 60 százalékának a nyomát azóta megtalál­
tam az aktákban, és kétségbevonhatatlan bizonyossággal
állíthatom, hogy meggyilkolták őket. Statisztikai szem­
pontból abból indulhatunk ki, hogy a gyűjteménybe felvett
preparátumok majdnem kizárólag olyan emberektől szár­
maznak, akik annak idején mint állítólag csökkent ér­
tékűek az eutanáziaterv áldozatai lettek. 2013-ban néhány
Hallervorden által személyesen a gázkamra mellett boncolt
gyermeknek és fiatalkorúnak az akták alapján rekonstruált
rövid élettörténetét nyilvánosságra hoztam.22

A levéltárvezető Henning és az MPG „tekintélye”

Akkoriban, 1984-ben, dr. Eckart Henning, a berlini történe­

ti MPG-Ievéltár frissen kinevezett igazgatója helytelenítette
a Hallervorden-gyűjteményről írott jelentésemet. „Sajná­
lom a használati engedély kiadását” az MPG vezetése részé­
ről, írta, különösen, mivel ez „végül az alkalmazásban álló
jogászok öngólja” következtében jött létre. Azután szemé­
lyeskedni kezdett és azt állította, hogy „amikor az egész do­
log elkezdődött”, még nem volt a jelenlegi pozíciójában, és
jelezte, hogy a Szövetségi Levéltár elnöke „negatív módon
nyilatkozott az olyan tudósokról, akik előre meglevő véle­
ményüket próbálják utólagosan forrásokkal igazolni”.

22 Aly 2013. 163-169. Ezt megelőzően a következő helyeken írtam a Hal-

lervorden-gyűj reményről és vele összefüggésben az euranáziagyilkossá-
gokról: Dér saubere und dér schmutzige Fortschritt. G. Aly u. a. Hrsg.
Reform und Gewissen (1985). 9-78.; Uő: Aktion T4.1939-1945. Die „Eutha-
nasie"-Zentrale in dér Tiergartenstrasse 4. Berlin, 1987; Uő: Christian
Pross-szal: Dér Wert des Menteken. Medizin in Deutscbland 1918-1945. Ber­
lin, 1989; Himforschung im Dritten Reich. Jelentés a Max-Planck-Gesell-
schaft zűr Förderung dér Wissenschaftennek, 1984. szeptember 16.;
tageszeitung. 1989. október 21.; Uő: lm Gehirn liegt die Fíihrung. In: Uő:
Macht, Geist} Wahn. Kontinuitáten deutschen Denkens. Berlin, 1997. 73-93.
254 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Ebbe a kategóriába sorolt be engem is, s ez „a mai helyzet

alapján nem látszik tévesnek”.23
„Á. jelentés olvasása közben az a benyomásom támadt, a
szerzőnek az a célja, hogy előzetes véleményét (»munkahi-
potézis«) a Hallervorden-gyűjceménybe vetett rövid pillan­
tás után bizonyítottként adja elő; hogy ez a vélemény már
előzetesen készen állt, az kiderül dr. Alynak a levéltár igaz­
gatójának, dr. Oldenhagénak (Szövetségi Levéltár) 1982.
december 15-én írt leveléből, ahol már kifejtette, hogy Hal­
lervorden professzor »eddigi kutatásaim eredménye alap­
ján az eutanáziaakció ötletgazdája volt«. A szerző erkölcsi
elkötelezettsége, amelyet tovább erősít az, hogy maga is egy
fogyatékkal élő gyermek édesapja, tudományos becsületes­
ségét inkább gátolja.”
Amikor 2013-ban az MPG levéltárában elolvastam ezt az
írást, találkoztam a folyosón az időközben nyugdíjba vo­
nult, de az MPG által kisebb feladatokkal továbbra is meg­
bízott dr. Henninggel. Megmutattam neki az írását és meg­
kérdeztem: „Hozzáfűzne ehhez valamit? - Igen - válaszolta.
- Fel kellett tételeznem az elfogultságát - En: - Akkori fel­
tételezéseim mind igazolódtak. - O: - Azt nem tudhattam.
- Én: - Bocsánatot kér tudományos becsületességem meg­
kérdőjelezéséért fogyatékkal élő lányom miatt? - ő: -
Nem.”
Henning harminc évvel később éppoly magabiztosan
nyilatkozott, mint 1984-ben. Minden önálló ismeret híján
jelentette ki annak idején: a betegségtörténetek és boncolá­
sijegyzőkönyvek frankfurti gyűjteménye alapján,,aligha bi­
zonyítható, hogy a Vilmos Császár Agykutató Intézet a
Harmadik Birodalom eutanáziaakciójának keretében tuda­

23 Szövetségi Levéltár (Bootns) az MPG Levéltárnak (Henning), 1984. no­

vember 19.; MPG Levéltár (Henning) az MPG vezetőségének (Marsch),
1984. december 12. Henning az 1983. március 16-i tanácsülésre gon­
dolt.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 255

tosan szerzett agyakat”. Helyesen állapítja meg, hogy az

alapgondolatom az „emberek elpusztítása miatti szemrehá­
nyás, amely az intézetnek ebben az akcióban való állítóla­
gos aktív részvételén alapszik”. Ezt a szemrehányást „mind­
addig vissza kell utasítanunk, ameddig kétséget kizáró mó­
don nem bizonyítják (azt a szuggesztív kijelentést, hogy
»nyilvánvalóan előzetes megfontolás alapján, tudományos
érdekből végrehajtott gyilkolásról van szó«)”.24
1985 végén a jelentésem - kissé átdolgozott formában -
megjelent a nemzetiszocializmus egészségügyéről és szoci­
álpolitikájáról szóló sorozat második kötetében. A kötet
címe így hangzott: Reform und Gewissen, az én 70 oldalas,
különféle utópiákat és az eutanáziagyilkosok kutatási pro­
jektjét tárgyaló írásom címe pedig „A tiszta és a mocskos
haladás” volt. Ezután Marsch főtitkár Heinz Wássle pro­
fesszorhoz, a frankfurti agykutató intézet ügyvezető igaz­
gatójához fordult állásfoglalásért.,Jóllehet ez a cikk mind
a mi intézetünkre, mind a Max Planck Társaságra nézve
megrázó megállapításokat tartalmaz - válaszolta Wássle -,
és bár Aly úr bizonyos pontokban legalábbis féligazságokat
ír, az ügy bíróság elé vitelét nem javasolnám.” Ez csak ah­
hoz vezetne, hogy „nyilvánosság elé tárja a Vilmos Császár
Agykutató és Pszichiátriai Intézet tevékenységét az eutaná­
zia idején”, ezt pedig „bizonyos sajtótermékek kiaknázhat­
nának”. Wássle számára a veszély annál nagyobbnak tűnt,
mivel a frankfurti Max Planck Agykutató Intézetnek „az
eutanázia által, továbbá elődeink pszichosebészeti tevé­
kenysége, végül pedig állatkísérletek következtében igen je­
lentős negatív publicitásban volt része”.25
Eckart Henning abban az állásfoglalásban, amelyet 1986.
január 6-án az MPG főtitkárához írt, így sóhajt fel: „Ahogy
a tavalyi év, az idei is Götz Alyval kezdődik. Egy vele együtt

24 Henning feljegyzése, 1984. szeptember 26.

25 Wássle Marschnak, 1986. február 5.
256 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

dolgozó embertől megkaptam az ünnep előtt a Reform und

Gewissen című kötetet, amelyet átnéztem a napokban.”
Henning felháborodva sorolja fel azokat a bekezdéseket,
amelyekben - „expressis verbis” - megállapítom az egyér­
telmű kapcsolatot a kutatás és a gyilkolás között. Az ő sza­
vaival: „rettenetes dolgokat” állítok.
Ezt írja továbbá: „Dr. G. A. nyilvánvalóan provokálni kí­
vánja, illetve szégyenbe hozni az MPG-t ezzel a mondattal,
amelyre fel kívánom hívni a figyelmet: »A Max Planck Tár­
saság, melyet akkor Adolf Butenandt professzor képviselt,
még 1974-ben megtiltatta egy müncheni újságírónak, hogy
azt állítsa, a Vilmos Császár Társaság az eutanázia kereté­
ben agykutatást folytatott volna«.” Henning inkvizíciós
dühvei kérdezte: „Honnan ismeri a bírósági aktákat?”,
majd így folytatta: „Odáig merészkedik, abban a feltétele­
zésben, hogy az MPG hírneve védelmében nem indít ellene
pert, hogy feltételezéseit - bizonyítás nélkül - tényként
publikálja.” Henning ezzel a mondattal fejezi be: „Nem tu­
dom megítélni, hogy az MPG jogi osztályának vagy az érin­
tett intézeteknek bírósághoz fordulása mennyire tudja el­
hárítani a károkat, vagy legalábbis megakadályozni, hogy
Aly további irományokkal rontsa társaságunk hitelessé­
gét”26

Wickert doktornő „felügyelt emberkísérletei”

Henning levéltárigazgatóra további keserűségek vártak:

Anna Bergtnann javaslatára Gábrielé Czarnowski, Annegret
Ehmann, Susanne Heim és jómagam 1987. szeptember 15-én
emléktáblát helyeztünk el a Ereié Universitát Berlinnek azon
épületének a falán, amely eredetileg fajbiológiai célokat szol­
gált és az 1970-es évek óta az Ottó Suhr Intézet (Otto-Suhr-
Institut - OSI) otthona. A szöveg a következő:

26 Henning Gutjahr-Loesernek (vezetőség), 1987. szeptember 16.

 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 257

„Ebben az épületben működött 1927-től 1945-ig a Vilmos

Császár Antropológiai, Emberi Örökléstani és Eugenikai
Társaság (ma Max Planck Társaság), Az igazgatók, Eugen
Fischer professzor (1927-1942), és Otmar v. Verschuer pro-
fesszor (1942-1945) tudós munkatársaikkal együtt tudomá­
nyos alapot szolgáltattak a nemzetiszocialista állam faj- és
születési politikája számára. SS-orvosok és jogászok kikép­
zőiként, s mint a kényszersterilizációk jogi és egyéb szakvéle­
ményeinek szerzői aktívan hozzájárultak a kisebbségek sze­
lekciójához és meggyilkolásához,
Dr. Josef Mengele, v. Verschuer asszisztense, 1943-tól foly­
tatta az auschwitzi koncentrációs tábor orvosaként a Német
Kutatóközösség által támogatott ikerkutatást a foglyokon
végrehajtott kegyetlen kísérletekkel, és szállított az intézet­
nek vért, valamint a meggyilkolt kísérleti személyek szerveit
kutatási preparátumokként,
1945 után a tettesek - csekély kivételtől eltekintve - foly­
tatták tudományos karrierjüket. Bűntetteik büntetlenek ma­
radtak. Kutatási eredményeiket az orvostudomány mind a
mai napig használja.”
Alig került fel a tábla - csak 300 méternyire a Max Planck
Intézet kézirattárától a következő napon déltájban megje­
lent Benning, az irattár vezetője, és értesítette a müncheni
igazgatóságot:
„Amikor le akartam másolni a feliratot, amely az egykori
KWI bejárata mellett jobbra látható egy fehér fémtáblán fe­
kete betűkkel (kb. DlN-A3-as méretű), megjelent Wickert
doktornő (Ottó Suhr Intézet) 13.30-kor véletlenül (?) és meg­
szólított.” Christl Wickert elmesélte Benningnék, hogy a ku­
tatórészleg tanácsa aznapi ülésén „tárgyi tévedés” miatt elha­
tárolódott, és nézete szerint „az egész második bekezdést el
kell hagyni”. Ezután mindketten beszéltek az akkori dékán­
nal, Ulbrich Albrecht professzorral. Benning így foglalta ösz-
sze: „Ó és Wickert doktornő úgy gondolják, az OSI most egy
hivatalos tábla elhelyezése ügyében »lépéskényszerben« van,
s azt gyorsan el kell helyezni. De elutasították az hidegen«
258 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

tábla levételét, hogy azzal ne akadályozzák a »lépéskényszer«

hatását?’27
1988 közepén aztán elhelyezték a „hivatalos”, bronzba ön­
tött, nehezen olvasható táblát részben azonos, részben felvi­
zezett, erkölcsi frázisokkal felpuffasztott szöveggel.
2014 februárjában Christl Wickert azt állította egy interjú­
ban: „Kutatásaimban eljutottam az auschwitzi kísérletekig,
és egyrészt a mai Max Planck Társaság, a Vilmos Császár In­
tézet jogutódja, másrészt a zehlendorfi körzet részéről meg­
nyilvánuló nagy ellenállással szembeszállva elértem, hogy az
épületen emléktáblát helyezzenek el.” Rövid életrajzában így
ír saját magáról harmadik személyben: „1988-ban emléktábla
elhelyezését javasolta az auschwitzi koncentrációs táborban a
Vilmos Császár Antropológiai Intézet által felügyelt emberkí­
sérletek áldozatainak emlékére.” Éppen ezekről a kísérletek­
ről volt szó a mi emléktábla-szövegünk második bekezdésé­
ben, amelyet 1987-ben Wickert doktornő véleménye szerint
teljesen „el kellett volna hagyni”*

Tanulmányom és Benno Müller-Hill hasonló alapgon-

dolatú, azzal csaknem azonos időben megjelent könyvé­
nek28 elolvasása után Adolf-Henning Frucht (1913-1993)
fiziológus is nyilatkozott. Marsch főtitkárnak megírta,
hogy mennyire személyesen érintette ez a kutatás. Frucht
az én és MüUer-Hill publikációját nagyon kritikusan ítélte

27 Az Ottó Suhr Intézet 1988-ban hivatalba lépett dékánja, Gerhard

Kiersch, Ch. Wickerttel ellentétben, korrektül számol be a tábla törté­
netéről (G. Kiersch: Gedenktafel am Otto-Suhr-Institut. FU-lnfo,
1988/6.10.) Ch. Wickert interjúja itt található: http:///www,schactenb-
lick.de/ infopool/pannwitz/report/pprior0015.html. A rövid életrajz:
hctp://amnesty=fu-berlin.de/evenc/wissenschaft-im-dienste-der-mens-
chen rech tsverle ez un gen-des-nationalsozialismus-dr-chr is tl-wicker c/
(utoljára letöltve 2014. július 10.).
28 Benno Müller-Hill: Tödlichc Wissenschajt Die Aussonderung von Judon, Zi-
geunern und Geisteskranken 1933-1945. Reinbck, 1984.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT' 259

meg. A Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) egy­

kor tíz évig bebörtönzött, a nácizmus elleni harcos Frucht
iránti megbecsülésből, és a jelentősége miatt idézek az euta­
náziával kapcsolatos önéletrajzi jellegű írásából:

„Részben véletlenül, a családi környezet, részben jénai és lip­

csei tanulmányaim következtében korán kapcsolatba kerül­
tem az örökléstudománnyal, amelynek fő kutatóhelyei ép­
pen ott voltak. Átéltem a szakma érdeklődésének megválto­
zását, és az elmebetegek elpusztításának akciójáról is
részletesen értesültem. 1946-tól dolgoztam szászországi
tartományi intézetekben, melyekben 17 000 ágy fölött ren­
delkeztem, a ncmzetiszocialisták által hátrahagyott romok
eltakarításáért voltam felelős. Ennek során megismertem a
különböző megsemmisítő akciók lefolyását és következmé­
nyeit. Szolgálati szobámban a tegnap orvostettesei számol­
tak be tetteikről; néhányon - különösen az orvosnők - na­
gyon nyíltan beszéltek.
A szászországi tartományi központból való eltávozásom
után Bérli n-Lichtenbergben saját intézetemben Frauendorf
doktorral és Helga Bráuer matematikussal együtt feldolgoz­
tuk a betegek elpusztításának dokumentációját. A nyilvános­
ságra hozatalt az NDK államfelfogása akadályozta meg,
amely erkölcsi és társadalomfilozófiai szempontból szigorú­
an utilitarisztikus volt. Az ember értéke munkaképességében
rejlett. Az állami intézkedések célja egy olyan boldogulási
kalkulus volt, amelyben a személyes boldogság és személyes
sors elveszítette jelentőségét. Ennek a megközelítésnek a
nemzetíszocialistához való hasonlósága annyira szembeötlő,
hogy nem szükséges magyarázni. (Amivel nem azt akarom
mondani, hogy a hasonló megközelítésnek szükségszerűen
hasonló eredményekhez kell vezetnie.)
1967 májusában letartóztattak, az életfogytig tartó bör­
tönbüntetést magánzárkában kellett volna letol tenem, de
1972-ben egy cellába kerültem egy másik magánzárkással.
260 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Ő volt az 1939-1945-ös eutanáziagyilkosságok egyik legszor­

galmasabb íróasztal melletti tettese. Dr. med. Ottó Hebold
34 000 halálos ítéletet írt alá. Egy évem volt rá, hogy megis­
merkedjem vele.”29

Adolf-Henning Fruchtot kémkedés vádjával az NDK-ban

elítélték, majd 1977-ben átengedték azNSZK-ba. 1986-ban,
hetvenhárom évesen a Max Planck Intézet irattárában Fritz
Haber életrajzán dolgozott a Henning által alapított
„Frucht professzor-munkahelyen^. Hogy hálából vagy más
okokból, nem tudom, mindenesetre a vezetőségnek írt leve­
lében nyomatékosan támogatta Henning visszautasító ál­
láspontját, és 1986-ban az ő szócsövévé vált. Frucht nekem
és Müller-Hillnek „felületességet” és „egyoldalúságot, ta­
pintatlanságot, a történelmi érzék hiányát” vetette a sze­
münkre, és „a levéltár brutális kihasználását”. Nyílván a
Szövetségi Levéltárra gondolt, amelynek a dokumentuma­
in alapult a tanulmányom.
Marschnak, az MPG főtitkárának a kérésére a jogi részleg
is nyilatkozott a tanulmányomról, mégpedig Michael
Weidmann jogász, a jogi referatúra elnöke. Miután a jogi el­
járás minden egyes variációját felsorakoztatta ellenem, fel­
vetette a következő, minden bizonnyal negatív végered­
ménnyel járó lehetőséget: „Fontolóra lehet venni, hogy az
MPG hozza Aly urat megfelelően kíméletlen tudománykri­
tika által a saját becsületét védendő nyilvános lépéskény­
szerbe („használhatatlan munka, hanyag kutatás, bizonyí-
tatlan megállapítások” - több ilyen is eszembe jutna még),
abból a célból, hogy állításai visszavonására kényszer! tsük.
De az ilyen nyilvános színjátékot az MPG saját érdekében
senkinek nem javasolnám.”30 Ezt megelőzően eldöntötte az

29 Frucht Marschnak, 1986. január 24.

30 Marsch Petersnek (MP1 Pszichiátriai Intézet), 1986. január 27., csatolva
Weidmann kéziratos jegyzete, 1986. május 9.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 261

MPG vezetése, „pillanatnyilag nem foganatosítunk ellenin­

tézkedéseket, mivel éppen ezáltal nagyítódna fel az ügy”.31
Hallervorden tanítványa és utódja, Krücke professzor
mennydörgőn: „Aly Götz gonosz pamfletje” ellen, közben
egyik utódja, Wássle professzor úgy vélekedett, hogy „Krüc­
ke professzor esetében bizonyos »elfojtási jelenségekkel
kell számolni”, s kijelentette, „fennállhat legalábbis a gya­
nú”,hogy az intézetben „találhatók eutanáziában elaltatot-
tak agyai is”, ezenkívül sajnálja, hogy „nem adhat ennél
jobb felvilágosítást”.32

„Teljes megsemmisítés vagy méltó eltemetés”

Csak négy évvel később, a Max Planck Intézethez írt első le­
velem után hét évvel, 1989 januárjában tartotta Henning
alkalmasnak az időt Hallervorden gyűjteményéről mint „az
anyagról” beszélni, amelyet ki kell vonni mindenféle hasz­
nálat köréből - addig mindenesetre, „amíg el nem oszlik a
gyanú, hogy részben a nemzetiszocialista idők euranáziaak-
ciójából származik”.33 Ennek ellenére szerfölött ingerülten
reagált a hesseni tartományi tudományos minisztériumnak
arra a javaslatára, hogy „egy ennyire terhelt anyagot méltó
módon kéne eltemetni”. „A javaslat meggondolandó, ké­
rem, kerüljük el a KGW-bélyeget. Az elnököt 1989. január
24-én szóban óvtam ettől.” Henning a KGW-bélyegre való
utalással nyilvánvalóan a Max Planck Intézetnek a Vilmos
Császár Intézet tevékenységéért viselt történelmi felelőssé­
ge elhárítására célzott. Az MPG elnöke 1984 óta Heinz
A. Sraab kémikus volt. Henningtől eltérően ő tanulmá­

31 Maisch Petersnek, 1986. március 15.

32 Krücke Marschnak, 1986. április 1.; Wássle Marschnak (az OSI által
feljegyzett telefonbeszélgetés), 1986. március 17.
33 Henning Wásslénak, 1989. január 19.
262 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

nyom többszöri elolvasása alapján erre a belátásra jutott:

„Azok a megállapítások, amelyekre dr. Aly úr a hallervorde-
ni akták áttekintése után jutott, alátámaszthatják azt a kö­
vetkeztetést, hogy az eutanáziaáldozatok agyi metszetei eb­
ben a gyűjteményben találhatók.”34
Az MPG élén állók viselkedésének megváltozását nem
Benno Müller-Hill és én okoztuk: annak volt köszönhető,
hogy kutatásaink eredményeit kollégáink, orvosok és újsá­
gírók az Egyesült Államokban, Izraelben, Kanadában és
Angliában publikálták, és kérdéseket tettek fel a Max
Planck Társaságnak. Mindenekelőtt William E. Seidelman
és Arthur Caplan professzor helyezte nyomás alá az intéze­
tet. Az angol nyelven írott cikkek, például Steven Dick-
mané a Natúré folyóiratban, felkeltették a belföldi, ponto­
sabban a politikai érdeklődést is.3S Végül az ABC amerikai
televíziós adó interjút kért az MPG illetékeseitől.
A nemzetközi érdeklődés kritikus mértékének elérésekor
Sebulon Hammer izraeli vallásügyi miniszter 1989 január­
jában levélben szólította fel Helmut Kohl szövetségi kancel­
lárt a nemzetiszocialista áldozatok testi maradványainak
méltó eltemetésére. Kohl azonnal reagált: kijelentette, meg­
rendült, hogy mindez nem történt meg már negyven éve.
1989. január 11-én a nemzetiszocialista időkből származó
preparátumok használatát „teljességgel elviselhetetlennek
és elfogadhatatlannak” nevezte. Ezzel egyidejűleg a német­
országi Zsidók Központi Tanácsának elnöke, Heinz Galins-
ki „rettenetes folyamatáról beszélt, amely a Szövetségi Köz­

34 Staab Singernek, 1989. február 28.

35 Dickman: Scandal over Nazi viccíms’ corpses rocks universities. Natúré,
1989. január 19.; Nazi Research Under the Microscope. Time, 1989. feb­
ruár 27.; Seidelman-Caplan: A Cail far international commemoration,
1989. szeptember 12.; Seidelman: In Memóriám: Medicine’s Confron-
tation wich Évii Hastings Center Report, 1989. november-december, CaH
fór commemoration and buriaJ of Nazi victims. Jewish Neu>s, Cleveland,
Ohio, 1990. március 30.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 263

társaságot erkölcsi alapjaiban rázza meg, Helmut Schmidt

volt kancellár is kérdéseket tett fel Münchenben.36 Tizen­
négy napon belül, 1989. január 25-én a Kultuszminiszteri
Konferencia (KMK) felszólította az ország valamennyi ana­
tómiai gyűjteményét, hogy „a nemzetiszocializmus áldoza­
tainak maradványait és a tisztázatlan eredetű és idejű pre­
parátumokat azonnal ki kell venni a gyűjteményekből, mél­
tó módon kell kezelni őket és azonnal értesítést küldeni
minderről a KMK titkárságának”.
Azokban a napokban kaptam a Die Zeit hetilaptól felké­
rést, hogy írjak cikket számukra a kutatásaimról. A cikk
1989. február 3-án jelent meg. Címe két Hallervordcn-idé-
zet volt és így hangzott: „Hogy honnan jönnek az agyak,
nem tartozik rám” / „Minél több, annál jobb”. Elmeséltem
1982 és 1984 közötti kutatásaim történetét. A Max Planck
Társaság neve hatszor fordult elő a szövegben, ahogy Hen-
ning cikkem egyik fénymásolatán összeszámolta.
1989. február 8-án az illetékes Bajor Tudományos és
Művészeti Minisztérium felszólította az MPG vezetőségét,
hogy „azonnal vegyék ki a gyűjteményből a nemzetiszocia-
lista áldozatok holttestéből származó, még meglevő pre­
parátumokat, valamint tisztázatlan eredetű maradvá­
nyokat”.37
A nemzetközi nyomás és a német politikusok ezt követő
reakciója hirtelen sietségre ösztönözte a felelősségtől az oly
sokáig ódzkodó döntéshozókat. Eckart Henning még nem
volt kész arra, hogy a meggyilkoltakról készült írásos jegy­

36 A ddp hírügynökség jelentése, a Stuttgartét Zeitung publikálta, 1989. ja­

nuár 12.
37 Sekretariat dér Scandigen Konferenz dér Kultusminister dér Látider,
Abschlussbericht „Práparate von Opfern des Nationalsozialismus in
anatomischen und pathologischen Sammlungen. deutscher Ausbil-
dungs und Forschungseinrichtungen”, 1994. január 25.; Bayer. Staats-
min. f. Wissenschaft und Kunst (Weininger) az MPG-nek (Igazgató­
ság). 1989. február 8.
264 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

zőkönyveket a levéltárában tartsa (ezek nem „eredeti anya­

gok, illetve a levéltár szempontjából idegen anyagok"), de
óvatosságból a kérdéses gyűjtemények „külön tárolását” ja­
vasolja, azért, hogy „kivonjuk a használatból, amíg a gyanú
el nem oszlik”, hogy a preparátumok „részben a nemzeti­
szocialista idő eutanáziaakcióiból” származnak. Henning
dacosan írja levele másolatára: „Ez ugyanis egyáltalán nem
biztos.”3839
Azokhoz, akik hangsúlyosan „a bűnügyi körülmények
(gyilkosság) között létrejött és idekerült anyagok” méltó el­
temetése mellett foglaltak állást, tartozott az MPG közpon­
ti üzemi tanácsa. Ezt a döntésüket a vezetőség súlyos meg­
rovása követte. A vezető urak számára még 1989 tavaszán is
„érthetetlen” volt, hogy „az üzemi tanács, tekintet nélkül a
Max Planck Társaság érdekeire és tekintélyére, ezt a témát
nyilvánosan tárgyalja”?9
Az MPG más helyei sem tüntették ki magukat való­
sághűség tekintetében. A Max Planck Pszichiátriai Intézet
(korábban Német Pszichiátriai Kutatóintézet) igazgatója,
Georg W, Kreurzberg vehemensen vitatta, hogy az intézet
agygyűjteményébe „az inkriminált évekből” egyetlen „euta­
náziaáldozatokból” származó agyat is bevettek volna.
Amennyiben abban az időben kivégzettek agyát szállították
oda, „minden esetben súlyos bűnözők lehettek”. Bár a Pszi­
chiátriai Intézet proszektúrája abban az időben a Műn-
chen-Eglfing-Haarban található gyógy- és ápolási intézet­
ben volt, arról semmi konkrétumot nem tud, de az bizo­

38 Henning Wásslének, 1989. január 19.

39 Az MPG üzemi tanácsának határozata az MPT-nek az eutanáziaprepa­
rátumokkal kapcsolatos problematikájáról, 1989. március 9.; az üzemi
tanács (Kleinschmidr) Marschnak 1989. március 13. A kérdéses, „egyet­
értésben” megtartott vitán részt vett Wolfgang Hasenckver (az MPG
korábbi főtitkára), Bcnno Hess (az MPG alelnöke), Alfréd Herrhausen
(a Deutsche Bank szóvivője, az MPG kincstárnoka és szenátora), Éber-
hard v, Kuenheini (a BMW igazgatóságának sz elnöke), Marsch főtit­
kár és Staab elnök.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 265

nyos, hogy az intézmény vezetője, Schleusing professzor

nem a tudományos személyzethez tartozott. Ha azonban ez
a bizonyos értelemben ismeretlen személy „nem zárhatta
ki”, hogy „München-Eglfing-Haarban az eutanáziaprog­
ram keretében boncoltak”, akkor mindez „valószínűleg a
náci idők zavaros körülményei között történt”.40
Valójában Hans Schleusing, a későbbi kórbonctan-pro-
fesszor, 1936-tól tudományos munkatársként dolgozott a
Német Pszichiátriai Kutatóintézetben, tehát a Vilmos Csá­
szár Társaságban. Levélpapírjának fejlécén ez ál): Német
Pszichiátriai Kutatóintézet Proszektúrája (Vilmos Császár
Intézet) Vezető: Prof. Dr. med. Schleusing/Eglfing b. Mün­
chen. Gyakran munkatársa, dr. Barbara Schmidt írt alá he­
lyette. 1945-ben Schleusingnek „az amerikai katonai veze­
tés kívánságára NSDAP-tagsága miatt felmondtak", de to­
vább dolgozott és rendszeresen írt szakértői véleményeket
az intézet fent jelzett fejlécű levélpapírján. 1948-ban újból
alkalmazták boncorvosként. Az MPG rendszeresen befizet­
te utána a nyugdíjjárulékot. Schleusinget még 1961-ben is
Kürschner német tudóskalendáriuma a „müncheni Max
Planck Intézet Német Pszichiátriai Kutatóintézete proszek­
túrájának vezetője”-ként tünteti fel, noha ő tudományos
közleményeiben önmagát mindig az egész intézet tagjaként
nevezte meg.41
Hogy semmit se kelljen beismerniük, s megkíméljék ma­
gukat a mind gyakoribbá váló kellemetlen kérdésektől, vé­
gül Georg Kreutzberg is csak egyet akart: minél gyorsabban
„eltemetni a gyűjteménynek az azokból az évekből szárma­
zó darabjait”. 1989 végéig Kreutzberg „különválasztott hat
makro- és 2,40 folyóméternyi mikropreparátumot az 1933-
1945-ös évekből (egyedi felsorolás nélkül)”.42 Staab elnök

40 Kreuzberg Wásslénak, 1989. január 19.

41 MPG archívum, Schleusing személyi aktája.
42 Kreutzberg Sraabnak, 1989. február 24.; Henning jelentése („Zárójelen­
tés”), 1989. november 3.
266 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

ezután, a jegyzőkönyv szerint némileg ködösen, közölte az

MPG szenátusával: „Amennyiben aprólékos vizsgálat alap­
ján találnánk olyan preparátumokat az 1939-től 1945-ig
terjedő időszakból, amelynek eredete nem határozható
meg kifogástalan módon, kivesszük őket a gyűjtemények­
ből és megfelelő módon eltemetjük.”43
Lassacskán Henning kézirattárvezecő is kegyeskedett be­
látni, hogy a Hallervorden-gyűjtemény nagy számban tar­
talmaz olyan preparátumokat, amelyek eutanáziagyilkossá­
gok áldozatainak százaitól származnak. Nem éppen ezért,
hanem mivel az akkori frankfurti intézetigazgató prepará­
tumai tudományos szempontból „értéktelennek számíta­
nak - írja Henning szóba jön a teljes megsemmisítés, il­
letve méltó körülmények között való eltemetés”.44
A nyomás hatására jobbnak látott „minden nemzetiszo­
cialista időből származó orvosi preparátumot” az intézet­
ből eltávolítani, „akárhogy néz is ki a mindenkori bizonyí­
tási helyzet”. Az ügy radikális befejezése mellett érvelt, ezzel
próbálva megfékezni a sokasodó „tudománytörténeti kuta­
tási megbízások” megjelenését. Ezt a következőképpen in­
dokolta: „Egy olyan gyors tisztulást, amilyet a külföld elvár,
ilyen (hosszan tartó) eljárás nem ígér.”45
Az MPG egy sajtónyilatkozatának vázlatában lényeges
tényeket továbbra is tagad. E szöveg szerint az „új kutatá­
sok” feltárták, „hogy legalábbis a gyűjtemények egyike
(Hallervorden-gyűjtemény) olyan preparátumokat tartal­
maz, amelyek eucanáziaáldozatokból származhatnak”. Mi­
vel ez „nem kizárható a bizonyossággal határos való­
színűséggel”, a preparátumokat „ki kell emelni a gyűjte-

43 Az elnök (Staab) jelentése az MPG szenátusának 121. ülésén, 1989.

március 17. 9. (Megjegyzések Götz Alynak a Die Zeitben megjelent cik­
kéhez.)
44 Kutatások a Max Planck Agykutató Intézetben, Henning-jelenrés,
1989. március 9.
45 Henning Staabnak, 1989. március 23., mellékelve a 4. Henning-jelenrés.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 267

menyből, és a kultuszminíszteri konferencia ösztönzésére

méltó módon el kell temetni".46
így felbuzdulva a társaság vezetősége Staab elnök irányí­
tásával döntött a nemzetiszocialista időkből származó vala­
mennyi olyan preparátumra kiterjedő „kiválasztási akció”-
ról, melyek gyilkosságból származnak vagy bizonytalan ere­
detűek.47 Marsch főtitkár így ír a frankfurti Max Planck
Agykutató Intézetnek szóló beszámolójában: „1989 őszéig
a Hallervorden-gyűjteményből 1540 esetszám alatt feljegy­
zett 84 300 preparátumot, a Spatz-gyűjteményből 1400
esetszám alatt feljegyzett 30 650 preparátumot emeltünk
ki, ez összesen 2940 esetszám, 114 950 preparátum.”48
Henning irattárvezető annyira belelendült, hogy olyan inté­
zetben is keresni kezdett nemzetiszocialista időkből szár­
mazó preparátumokat, „amelyeket dr. Götz Aly soha nem
említett”. Alázatosan jelentette Marsch főtitkárnak: „Ezt a
dolgok tisztázása végett tártam fel, ha Önnek esetleg kér­
dést tennének fel ezzel kapcsolatban.”49
Az új körülmények között a felelősök ezt az eredményt
már nem szégyenként élték meg, hanem szép sikerként.
H essen tartomány akkori tudományért felelős minisztere,
Wolfgang Erhardt (FDP) azonban ezeknek a számoknak a
fényében felháborodott az MPG-főnök évekig tartó tétlen­
ségén: .Jelentős ténynek tartom, hogy a frankfurti felelősök
alapjában véve már évek óta ismerik ezeket a preparátumo­
kat, és megfelelő eljárásnak tartották a szekrények csukva
tartását. Ez nem elfogadható viselkedés.”50
Bár az MPG urai lassan megadták magukat az elkerülhe­
tetlennek, ezt maga az elnök állította, aki olvasta a jelenté­

46 Egy MPG sajtónyilatkozat vázlata, 1989. május 2., lényegesen belátóbb

az 1989. október 13-i sajtónyilatkozat.
47 Staab Singernek, 1989. május 31.
4fl Marsch feljegyzése, 1989. október 6.
49 Henning Marschnak a kölni Max Planck Neurológiai Kutatóintézetről,
1989. május 16.
50 Az MPG levéltára az MPG vezetőségének, 1989. október 17.
268 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

semet: „Az ismert 33 esetet egy kívülálló történész az azo­

nos halálozási dátum alapján azonosította nagy való­
színűséggel náci áldozatként.”51 Rám célzott ezzel, de én a
jelentésemben sokkal több gyanús esetet soroltam fel.

Eltemetve a müncheni Waldfriedhofban

1989. november 7-én az MPG alelnöke foglalkozott - aho­

gyan ő nevezte - az eltemetési kérdéssel. Ezt két telefonhí­
vás előzte meg „Boutsen úrtól, a Kancelláriai Hivatalból”,
aki visszahívást sürgetett. A vita témája a decentrális vagy a
centrális eltemetés volt, egész agyak elhamvasztása. A cent­
rális megoldás mellett döntöttek és amellett, hogy az üveg­
lapokra ragasztott számos preparátumot nem olvasztják
egybe. Ehelyett „jelenlegi állapotukban kell meghagyni
őket”.52
Miután a preparátumokat „24 fém- és faládába” helyez­
ték, az MPG főnökei előtt állt a feladat, hogy a tudományos
célokból felhasznált hulladarabokat többé-kevésbé méltó
módon eltüntessék. Ez teljes csendben, a nyilvánosság kizá­
rásával történt meg 1990. február 21-én reggel háromne­
gyed nyolckor. Az eseményről nincsen fénykép, nincs beszá­
moló, senki nem akart „krónikás” lenni. A Max Planck Tár­
saság nem ünnepélyesen temette el őket, hanem a reggeli
szürkületben elföldelte őket a müncheni Waldfriedhofban.
A hivatalos ünnepséget május 25-ére tűzték ki. Addig a
„sajnos, meglehetősen kopár helyet, amennyire lehet, meg
kell tisztítani”. Ezért „ajánlatos lenne”, ahogy Marsch főtit­
kár feljegyezte, „a nyughelyét egy bukszussövénnyel körül­

51 Az MPG (Sraab) a Hessen tartományi tudományos és kultuszminisz­

ternek (Gerhardt), 1989. október 17.
52 Feljegyzés (Marsoknak), 1989. október 16.; Feljegyzés „Eljárás a náci
preparátumokkal” (H. G. Husung), 1989. október 17.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 269

keríteni”.53 Időközben kőfaragók emlékkövet készítettek,

amelyen egy 1990 januárjában megfogalmazott szöveg áll:
„A nemzetiszocializmus áldozatainak emlékére és az orvos­
tudomány visszaéléseinek emlékezetére. Legyen ez figyel­
meztetés minden kutató számára a felelős önkorlátozásra.
Emeltette a Max Planck Társaság, 1990.”
A szöveg egyetlen szóval sem említi az áldozatokat, sem
„az orvostudomány visszaéléseinek” mibenlétéről. Emberek
voltak - 1945 előtt és után nagyra becsült kutatók, orvosok,
professzorok -, akik Hitler államában arra használták fel az
adódó lehetőségeket, hogy bűnöző módon gyorsan jussa­
nak tudományosan hiteles eredményekhez. A megismerés
vágyából és tudományos becsvágyból gyilkosságokban vet­
tek részt; egy halálos tudomány módszereit dolgozták ki és
fejlesztették tovább. A meggyilkoltaknak és a részt vevő tu­
dósoknak nevük volt. De a Max Planck Társaság mindany-
nyiukra a névtelenség fátylát borította. Kifejlesztették az el­
hallgatásnak egy újszerű, most már szalonképesnek számí­
tó formáját.
Az urak a terveknek megfelelően 1990. május 25-én 14
órakor celebráltak egy emlékező órát Dmitrij Sosztakovics
vonóskvartettje largójának zenei aláfestésével, amelyet egy
zsidó, egy protestáns és egy katolikus imával fejeztek be, ezt
a „nyughely megkoszorúzása” követte. Az egyszerű tömeg­
sír megnevezést senki nem akarta használni. Fő szónok­
ként a már megismert Kreutzberg professzor lépett a pult­
hoz, és egy inkább megbocsátó, mint beismerő beszédet ol­
vasott fel. „Tudják nyilván, hogy nemrégiben a Max Planck
Intézetben mikroszkopikus agypreparátumokat találtak,
amelyekről feltételezhető, hogy a nemzetiszocialista dikta­
túra áldozataitól származnak.” Semmi nem igaz ebben a
mondatban: a „nemrégiben” azt jelenti: „hat évvel ezelőtt”;
az „amelyekről feltételezhető volt”, azt jelenti, „amelyekről

SJ Marsch 1990. október 17-i bejegyzése: „Agypreparátumok”.

270 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

éveken keresztül tagadtuk, hogy gyilkosságokhoz lehet kö­

zük”, az állítólag „mikroszkopikus preparátumok” eseté­
ben nem olyan aprócska dolgokról van szó, amelyek csak
mikroszkóp alatt láthatók, hanem komplett agyi metsze­
tekről, eredeti nagyságban. Kreutzberg úgy tett, mintha
minden csak most történt volna, és a Max Planck Társaság
azonnal és önként „átvizsgálta (volna) az 1945 előtti idők­
ből származó tudományos gyűjteményeit”, mintha bizony
a preparátumok nem tudósok szisztematikus megrendelé­
sére jöttek volna létre.
Ennek a felfogásnak a szellemében állította 1989 októbe­
rében a Frankfurter Allgemeine Zeitung: a kérdéses preparátu­
mokat „tavaly fedezték fel a frankfurti Max Planck Agyku­
tató Intézetben”. A FÁZ még azt is feltárta, hogy a frankfur­
ti Max Planck Agykutató Intézetben harminchárom
gyermek és fiatalkorú preparátumairól van szó, és így tudó­
sított: „A levéltárosnak (nyilván Henninget értik rajta)
feltűnt, hogy mindegyik gyereknél ugyanaz a halálozási
nap volt feltüntetve. Ez (nyílván Henning szerint) erősza­
kos halálra utalt. Bizonyítani mindazonáltal mind a mai
napig nem sikerült.”54 Világos, ha harminchárom gyerek
egy ifjúsági pszichiátriai intézetben ugyanannak a napnak
ugyanabban az órájában hal meg, az a Frankfurter Allgemeine
Zeitung valamint a „levéltáros” szerint, akinek állítólag
feltűnt valami, puszta véletlen.

Három fivér tudományos meggyilkolása

Miután 2013-ban mindezt elolvastam a levéltárban, még

egyszer utánanéztem a három Kutschke fivér sorsának. Ók
ugyanabban a nyilvánvalóan öröklődő degeneratív beteg­
ségben szenvedtek, és 1942 és 1944 között Brandenburg-

54 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1989. október 18.

 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 271

Gördenben gyilkolták meg őket. Az aktáik már 1984-ben

feltűntek, és az MPG elnökének írott levelemben részlete­
sen kitértem rájuk:55

A Gördenben gyűjtött „érdekes esetek” közül szeretném Ön­

nek a három Kutschke fivér sorsát kiragadni, Alfréd Kutsch-
ke hétévesen halt meg 1942. április 6-án egy „lázas influenzás
fertőzésiben; hat héttel korábban alig hároméves Günter
öccse halt meg „bronchopneumoniá”-ban. Ekkor a harmadik
fivér, Herbert még meg sem született, Ö tizenöt hónaposán
halt meg, 1944. április 25-én egy „alsó tüdőlebenyben kiala­
kult góc” miatt Mindhárom fiútestvér ugyanabban a nyil­
vánvalóan örökletes betegségben szenvedett. Ez az agyvelőt
alkotó sejtek bomlási jelenségeiből áll, és több év alatt csak­
ugyan a gyerekek halálához vezet, így lehetséges, hogy a leg­
idősebb Kutschke természetes halállal halt meg. Az orvosi
vizsgálat az agyvelőt alkotó sejtek nagyon előrehaladott
bomlási szintjét állapította meg. Négy évvel fiatalabb öccse
esetében ez állt a jelentésben: „A velősejtek bomlásának szint­
je még nem túlságosan előrehaladott.”
Ebből a betegségleírásból viszonylag kevés derül ki a kór
lefolyásáról, mivel az idősebb testvéréhez nagyon hasonlított.
Az 1944-ben egyéves három hónapos korában „meghalt” leg­
fiatalabb testvér boncolási jegyzőkönyvében ez áll: „Lényege­
sen tanulságosabbak Herbert Kutsch kének, a legfiatalabb
testvérnek a preparátumai. A törzsganglionok fagyasztott
metszetén világosan előtűnnek a vei ófonatok, bár gyengült
állapotban.” Éppen ennek a három fivérnek az aktái mutat­
ják az aktuális tudományos használat nyomait.

Akkoriban, 1984-ben még nem ismertem a három fiú­

testvér betegségtörrénecét, csak az agyi anatómiai leleteket.
Az azóta hozzáférhető klinikai dokumentáció kizárja a le­

55 Ma az akták az MPG levéltárában találhatók, Abc, III, Rep 55, 26-24.,

26-25., 29-41. (1942/101, 1942/102, 1944/79.)
272 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

hetőséget, hogy Alfréd Kutschke természetes halállal halt

volna meg. Azt sem tudtam annak idején, hogy Franz Sei-
telberger akadémiai fokozatát a három Kutschke testvér
agyáról írt munkájával szerezte. Az 1954-ben a Wiener
Zeitschrift fiir Nervenheilkundéban publikált tanulmánya (9.
füzet, 228-289. oldal) fölött ez áll: „A Max Planck Agykuta­
tó Intézet, GieEen, Idegpatológiai Részleg (J. Hallervorden
professzor). A cím így hangzik: „A Pelizaeus-Merzbacher-
betegség. Klinikai-anatómiai kutatások a diffúz szklerozi-
sok közti helyzetének tisztázása tárgyában.” A második ol­
dalon a szerző köszönetét fejezi ki Hans Heinze professzor­
nak, „aki segítőkész módon rendelkezésemre bocsátotta a
három ismertetett eset betegségtörténetét és vizsgálati
anyagát a potsdami tartományi intézet állományából”,
ezen Brandenburg-Gördent kell érteni. Seitelberger 1938-
ban Bécsben belépett az SS-be, 1954-ben Hallervordennél
habilitált, később, 1976-tól 1978-ig ő volt a bécsi egyetem
rektora.
1954-es tanulmányában összehasonlította a három
agyat. Különösen a legfiatalabb testvér agya érdekelte, mi­
vel itt „egy nagyon lassú ütemű degenerációs folyamattal
találkozhattam a korai szakaszában”, miközben a két idő­
sebb testvérnél „ugyanennek a történésnek előrehaladott
stádiuma” látható. A tanulmány sajátossága az volt, hogy
három testvér agyán tudta kimutatni a neuroanatómiai
változásokat ugyanannak a betegségnek különböző stádiu­
maiban. Seitelberger így fogalmaz: „A. legfiatalabb gyermek
esete - tehát az egyéves három hónapos korában meggyil­
kolt testvéré - lehetőséget ad nekünk az agyvelő leépülésé­
nek egy korábbi szakaszába való betekintésre, ezáltal a fo­
lyamat egészének rekonstrukciója és megítélése könnyebb.”
Ebben az összefüggésben ez olvasható itt: „Három olyan
fiútestvér betegségtörténetét és anatómiai leleteit mutatjuk
be hét-, három- és egyéves korukból, akik kora gyermekko­
ruktól ugyanabban a betegségben szenvedtek és egyéb be­
tegségekkel való fertőződés következtében exitáirak.”
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 273

Günter Kutschkét 1942. január 17-én vették fel a Bran-

denburg-Gördeni Intézetbe, az úgynevezett eutanáziaakció
egyik legfontosabb szakértői, kutatói és gyilkosság! intéz­
ményébe. Az intézetet Hans Heinze professzor irányította.
Hallervorden vezette az intézet saját proszektúráját, Heinze
viszont a Vilmos Császár Intézet tanácsában ült. Ugyanez a
Heinze kilenc nappal Günter Kutschke felvétele után aláír­
ta a halálos ítéletét. így hangzott: „Szellemileg, motoriku­
sán és nyelvileg még egy két hónapos gyermek színijén sem
áll.” A következő héten állítólag influenzafertőzés követke­
zett be, és Günter 1942. február 18-án meghalt tüdőgyulla­
dásban, kétéves kilenc hónapos korában. Egy „szerzett agyi
károsodás gyanúja miatt” a holttestet Kari Brockhausen fő­
orvos boncolta. Akkor a kezelőorvosok az örökletes beteg­
séget még nem tartották valószínűnek, így szerzett agyi de­
fektusból indultak ki.
Egy hónappal Günter halála után, 1942. március 21-én
felvették a jó hétéves Alfréd Kutschkét az intézetbe. Akár­
csak a testvérét, őt is az 1939. augusztus 18-i leirat alapján
utalták be, a beutalót a zielenzigi (Neumark) Ost-Sternberg
járás hivatalos orvosa írta alá. Ennek a leiratnak kizáróla­
gos célja a tartósan és láthatóan fogyatékos gyermekek
meggyilkolása volt. A hivatali orvost dr. Hans-Jürgen Ko-
bernek hívták. A felvételi jegyzőkönyvben Heinze főorvosa,
Ernst Illing, aki nemsokára Bécsben vezetett egy fogyatékos
gyermekek meggyilkolására szakosodott kórházi osztályt,
az új pácienst testileg tökéletesen egészségesként jellemez­
te. Két héttel később, 1942. április 6-án azonban Alfréd
Kutschke is halott volt. Állítólag „szív- és keringési gyenge­
ség” következtében, vagy, ahogy a terjedelmes betegdoku­
mentáció egy másik helyén feltüntetik, „krónikus hurutos
bronchitis”, „bronchiális pneumonía”, illetve „kiterjedt,
összefüggő, többgócú tüdőgyulladás mindkét alsó és felső
lebenyben” következtében halálozott el.
Halálának reggelén maga Brockhausen főorvos végezte
el a boncolást, „szervi agyi károsodást, idiotizmust, maraz-
274 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

must és hypertoniával összefüggő mozgássérültség”-et álla­

pított meg, egyebekben pedig pontosan leírta a belső szer­
vek állapotát. Heinze nyilvánvalóan kollégáját, Julius Hal-
lervordent is odahívta. A jegyzőkönyv mindenesetre az ő
széljegyzeteit is tartalmazza. Később Hallervorden felállí­
tott egy nagyon találó diagnózist: „Pelizaeus-Merzbacher-
betegség.” Azután kérdőjelet illesztett mögéje és odaírta:
„A velősejtek bomlásának előrehaladott stádiuma. Bizony­
talan kép.” Pontosabb hisztológiai vizsgálatok nemsokára
megerősítették spontán feltételezését.
Günter és Alfréd Kutschke erőszakos halála után két év­
vel beszállították az 1943. január 22-én született Herbert
öccsüket, pontosan az első születésnapján, ó is egészséges
volt testileg, de két bátyjától eltérően rögtön kapott egy vi­
lágos és találó diagnózist: „Familiáris diffúz szklerózis,
Pelizaeus-Merzbacher-betegség ”. Hallervorden tehát a köz­
tes időben megerősítette feltevését. Herbert is nemsokára
meghalt tüdőgyulladásban. De 1944. április 25-i haláláig
még több mint tíz hét telt el, miközben testvéreitől eltérően
nagyon fájdalmas diagnosztikai eljárásoknak vetették alá.
Heinze főorvos ezúttal saját maga fogalmazta meg a
részletes neurológiai diagnózist. Liquort vettek a gerincé­
ből, a székletét, vizeletét vizsgálták, egy alkalommal liquor-
leszíváson esett át, meghatározták a vérének a koleszterin­
szintjét, szemorvosi vizsgálaton esett át. Február 2-án az or­
voskutatók megröntgenezték Herbert kezét és karját, és
megállapították: „A. csontfejlődés megfelel egy körülbelül
5-6 hónapos fiúénak.” Ugyanazon a napon megröntgenez­
ték a mellkasát és a koponyáját is. A következő reggelen az
egyéves, tudományos indokokból meggyilkolni szándéko­
zott gyermeknek a nyaki verőerébe kontrasztanyagot fecs­
kendeztek, hogy enkefalogrammot készítsenek. Testvérei
esetében erről még szülői hozzájárulás hiányában lemond­
tak, most ilyesmivel már nem törődtek. Április 14-én és 18-
án az ügyeletes osztályos orvos, Friederíke Pusch Herbert
Kutschkét cukorterheléses vér- és liquorvizsgálatnak vetet­
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 275

te alá. Öt óra leforgása alatt a nyolc kilogrammos gyerek ge­

rincéből kilencszer vettek liquort. Ez sajnálatukra oda veze­
tett, hogy a kísérletet a „liquor folyásának elmaradása” mi­
att meg kellett szakítaniuk. A három utolsó liquorpróba
vérrel szennyezett, így használhatatlan volt. Friederike
Pusch az öregségi nyugdíjhoz szükséges életkor eléréséig,
1972-ig pszichiátriai főorvosként dolgozott az NDK-ban.
Bár múltja ismert volt az illetékes hatóságok előtt, nem há­
borgatták.
A három Kutschke fivérnek a Brandenburg-Gördeni Tar­
tományi Intézetben vezetett betegaktái az 1989-es rend­
szerváltás után a potsdami Brandenburgi Tartományi
Levéltárba kerültek. Alfréd Kutschke aktájában másolatban
megtalálható a neuropatológiai vizsgálatok teljes anyaga.
Hallervorden 1954 után kollegiális barátsággal elküldte
régi kollégáinak a gördeni intézetbe, hogy ők is részesülje­
nek a közös gyilkolás tudományos eredményeiből. A dátu­
mot a Seitelberger munkájára hivatkozó kéziratból lehet
kikövetkeztetni. A fénymásolat egy tekintetben különbözik
a frankfurti eredetitől: a másolaton letakarták az utolsó be­
kezdést, amely Hallervorden kéziratos javításait és kézje­
gyét tartalmazza.56

Jürgen Peiffer hiányos emlékezete

Miután a Hallervorden-gyűjtemény anatómiai preparátu­

mait eltemették a müncheni Waldfriedhofban, megszület­
tek az első tervek az egyre-másra felbukkanó nemzetiszo­
cialista múlt „tudományos feldolgozásáéra. Scaab elnök

56 A Kutschke testvérek boncolási aktái az MPG levéltárában találhatók,

Abt. Hl, Rep. 55,26-44., 26-43., a betegakták a potsdami Brandenburgi
Tartományi Levéltárban, Rep. 55C, Brandenburg-Görden, 2475, 3180,
9772.
276 GÖTZ ALY; A2 EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

mindinkább megbarátkozott annak a tervnek a lehetőségé­

vel, amely az egykori Vilmos Császár Társaság több munka­
társának tevékenységével foglalkozott volna, amikor Hen-
ning ellenvetést jelentett be: „Egy ilyen feldolgozás (á la
Aly?)" senkit sem érdekelne.57
Jürgen Peiffer (1922-2006) tübingeni neuropatológiai
professzor emericus és a Max Planck Társaság szenátora vi­
szont 1990-ben megkapta az MPG félhivatalos megbízását,
hogy tárja fel részletesebben Hallervorden praktikáit a
nemzetiszocialista időszakban. Peiffer meglátogatott, élén­
ken leveleztünk, s odaadtam neki dokumentumgyűjtemé ­
nyemből azt, amire szüksége volt. Végül publikált két figye­
lemre méltó, továbbgondolkodásra serkentő tanulmányt és
egy nemzetiszocialista időszakot érintő levelezési gyűjte­
ményt szakmájának legújabbkori történetéről.58 Amikor
Peiffer figyelmét felhívtam a három testvérre és Seitelberger
tanulmányára, mellékesen jegyezte meg: „Igen, igen, a Sei­
telberger kolléga, ő is. Tudom.” Publikációiban egyetlen
szóval sem említette ezt az annyira nyilvánvalóan bűnös
esetet. Vajon miért?
Most már, 2014 óta úgy gondolom, tudom a választ. Ak­
kor jöttem rá véletlenül, amikor az interneten rákerestem a
Pelizaeus-Merzbacher-betegség írásmódjára. Ennek során
bukkantam rá Peiffer 1963-ban publikált tanulmányára:
„A. Pelizaeus-Merzbacher variációi. A sclerosis multiplex
egy familiáris esete.”59 A szerző akkoriban a Max Planck In-

37 Henning Marschnak, 1990. március 5.

58 Jürgen Peiffer: Hirníbrschung; Uő, Wissenschaftliches Erkenntnisstre-
ben als Töcungsmotiv? Zűr Kennzeichming von Opfern auf dérén
Krankenakcen und zűr Organisacion und Unterscheidung von Kinder
„Euthanasie” und T4-Akcion, Ergebnisse des Forschungsproff'amms „Ge-
schichte dér Kaiser-Wilhelm Gesellschaft im Nationahozialismus", Heft 23,
Berlin, 2005; Uő; Ilimfbrschung in Deutschland 1849 bis 1974. liriefe zűr
Entwicklung von Psychiatric und Neurounssenschafien sourie zum Einfluss des
polttiscben Umfeldes aufWissenschaftler. Berlin, 2004.
59 Acta Neuropathologica 3 (1983). 87-107.
 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 277

tézet Német Pszichiátriai Kutatóintézetében dolgozott.

A tanulmány társszerzójeként Edith Zerbin-Rüdin van fel­
tüntetve, Emst Rüdin lánya és szellemi örökségének hű
gondozója. Rüdin 1931-től 1945-ig ennek az intézetnek az
igazgatója volt, ezenkívül örökléstani és fajhigiéniai szem­
pontból aktív náci. 1942-ben Rüdin azt írta a birodalmi ku­
tatási tanácsnak, hogy az orvosi szempontból „egyér­
telműen gyengébb értékűdként besorolt gyerekek „elimi­
nálásra méltók”.
Peiffer tanulmányában részletesen hivatkozik Seitelber-
ger kutatására, tehát a nyilvánvalóan meggyilkolt három
Kutschke testvérre, és összehasonlításként még két esetet
kapcsok az ó esetükhöz: Luise Adl.-ét, aki 1954-ben 56 éves
korában „állítólag agyrázkódásban” halt meg a pfalzi Klin-
genmünsterben levő intézetben, és az alig nyolcéves Brigit-
te Ment.-ét, aki 1955-ben a müncheni Haar Intézetben na­
gyon alultáplált állapotban halt meg.60 Rüdinhez hasonló­
an Peiffer kutatása elsősorban örökléstani kérdések felé
orientálódik („törvénytelenül született fél testvér, aki még
tizennégy éves korában is ágyba vizelő”, „a nagyapa nagyon
ideges”, a nagybácsinak „sclerosis multiplexe” van, az öccs
„könnyelmű, adósságokba keveredik”) és végezetül az egé­
szet „Dr. J. Hallervorden professzornak ajánlotta a nyolcva­
nadik születésnapjára”. Peiffer önéletrajzában nem említi
meg sem Seitelberger, sem Zerbin-Rüdin nevét, sem a kö­
zös, illetve összehasonlító mtmkájukat. Az emlékezet min­
dig szelektív, és PeifFer megengedően élt „a múlt - az össze­
tört tükör” metaforával.

60 Az MP1 müncheni pszichiátriai osztálya korábbi hisztopatológiai al­

osztályának felvételi naplójában rövid jellemzések találhatók azokról
az elhunyt betegekről, akiknek agyát annak idején Peiffer vizsgálta. Bri-
gitte Ment, agyának beérkezését ő maga jegyezte be 19S5. augusztus Sí­
én. A betegakták, az epikrízisek és a preparátumok 2014-ben már nem
voltak megtalálhatók.
278 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

Hogy Peiffemek a müncheni Max Planck Pszichiátriai

Intézetben végzett munkájáról tájékozódjam, 2014 elején
kikértem azoknak az aktáknak a jegyzékét, amelyeket az
MPG levéltára az intézetről őriz. Csak néhány ilyen létezik,
mindenekelőtt „azoknak az agyi preparátumoknak a jegy­
zéke, amelyeket 1990. május 25-én a müncheni Waldfried-
hofbati eltemettek”. (Nr. 1-19). A leírás megszépíti a hely­
zetet. Ahogy leírtam, a preparátumokat tartalmazó „edé­
nyeket” már 1990. február 21-én elhantolták. Peiffer
kutatásairól nincs dokumentáció.

Találkozásom az enyveskezű Peters professzorral

Elgondolkoztatott viszont az utolsó, 23-as számot viselő

akta: „Gyógy- és Ápolási Intézet Bruckberg Ansbach mel­
lett: gyermekek boncolási leletei 1942-1944,” Ez a bejegy­
zés egy régi történetre emlékeztetett 1985. április 1-jén ép­
pen ezt a Max Planck Pszichiátriai Intézetet kerestem fel,
hogy ott eutanáziagyilkosságok áldozatainak agyi prepará­
tumaira leljek. Ezt megelőzően az MPG vezetősége alapo­
san egyeztette látogatásomat az intézet vezetőségével.61
Rendkívül szívélyesen fogadott az akkori igazgató, Gerd Pe­
ters professzor (1906-1987), az „élménygeneráció” egyik
tagja, ahogy maga fogalmazta. Csakugyan: a háború kezde­
tétől a Birodalmi Repülésügyi Minisztérium Repülésorvos­
tani Intézetének patológiáján dolgozott, 1941-ben ennek
az agykutatással foglalkozó külső telephelyére helyezték át
Berlin-Buchba. Ott többek között a szélsőséges hidegnek
az emberi agyra gyakorolt hatását vizsgálta. 1942. október
26-án és 27-én részt vett az „Orvosi kérdések a tengeri ve­
szély és a téli halál kapcsán” elnevezésű konferencián, ahol
megemlítettek a dachaui koncentrációs tábor foglyain vég­

61 Marsch Ploognak, 1985. február 8.; Marsch Percesnek, 1985. március 5.

 MEG KELL AKADÁLYOZNI ALY TOVÁBBI KUTAKODÁSAIT! 279

zett ez irányú kísérleteket. A kísérletben közvetlenül részt

vevő orvosok, Sigmund Rascher és Emst Holzlöhner példá­
ul jéghideg vízben végzett, halállal végződő emberkísérle­
tekről számoltak be: „A rigor rögtön megszűnik a halál be­
álltakor.” A müncheni Max Planck Pszichiátriai Intézet
levéltárosának 2014-es felvilágosítása szerint Peters részleg­
vezetői ideje alatt (1961-1974) mindent elkövetett, hogy
megsemmisítsék azokat a nyomokat, amelyek a nemzeti­
szocialista idő orvosi bűneire utalhattak.
Ez a Peters professzor vezetett körbe 1985. április 1-jén
az intézet aktaraktárában, mutogatott iratcsomókat, és bő-
beszédűen bizonygatta, hogy ebben, az őáltala hosszú évek
óta vezetett intézetben sem jogellenes, sem visszataszító
dolog nem történt. Ez a hangsúlyosan joviális náci apó a
szemembe hazudott, amint nemsokára teljesen világossá
vált. Magammal vittem két vastag dossziét fénymásolt be­
tegségtörténetekkel, olyan gyermekek történeteivel, akiket
az Ansbach melletti Gyógy- és Ápolási Intézetben gyilkol­
tak meg, s akiknek az agyát a következő címre postázták:
„Német Pszichiátriai Kutatóintézet (Vilmos Császár Inté­
zet) dr. Schleusing kezeihez.” Megpróbáltam Peterst ezek­
nek az írásoknak a hitelességéről meggyőzni, és kértem tőle
az intézeti dokumentumokat. Hiába.
Miután elbúcsúztunk, az utcán észrevettem, hogy köny-
nyebb a táskám. Eltűnt az egyik dosszié. Visszaszaladtam, a
titkárnő szólt Petersnek, majd tíz perc múlva sajnálkozva
közölte: „Peters professzor úr mindent megnézett, de nem
talált semmit.” Berlinből küldtem Petersnek néhány doku­
mentumot, amelyet kért, s a végén hozzáfűztem: „Április 1-
jén Önnél felejtettem egy Leitz dossziét Ansbach II felirat­
tal. Kérem, juttassa vissza hozzám nyár elejéig ezt a dosszi­
ét.”62 Peters nem válaszolt.

62 Aly Petersnek, 1985. április 23.

280 GÖTZ ALY: AZ EGYENSÚLYÁT NEM TALÁLÓ NÉP

2014-ben alaposabban utánanéztem, mit jegyzett fel Pe-

ters annak idején a látogatásomról, és rögtön valami érde­
kesre bukkantam. 1986 februárjában az én 1985-ben publi­
kált „Dér saubere und dér schmutzige Fortschritt” című ta­
nulmányomat kommentálta az MPG vezetősége számára.
Rettenetesen felháborodott rajta. Állásfoglalásában meg­
említette a „dr. Aly által itteni látogatásakor rendelkezésre
bocsátott aktákat” az ansbachi betegségtörténetekről.63
Két évvel később Detlev Ploog professzor hozzálátott idő­
közben elhalálozott kollégája hagyatékának rendezéséhez.
Intézetigazgatójának, Kreutzbergnek ezt írja: „Találtam itt
egy fontos dossziét, amely tartalmazza az Ansbach melletti
bruckbergi intézetből származó boncolási jegyzőkönyveket
a gyerekek adataival. Azt hiszem, nem semmisíthetem meg
ezt a dossziét; eljuttatom hát az Ön kezeihez.”64
Kreutzberg a dossziét rövidesen elküldte az MPG berlini
levéltárának. Ott kértem ki 2014. február 3-án.65 Tartal­
mazta az általam 1984-ben beragasztott és aláírásokkal el­
látott cédulákat. Négy nappal később a Max Planck Intézet
visszaszolgáltatta a tulajdonomat, amelyet egyik intézet­
igazgatójuk huszonkilenc évvel azelőtt ellopott tőlem.

63 Peters Henningnek, 1986. február: „Állásfoglalás dr. Götz Aly úrnak a

» Reform és lelkiismereti és az (MPG elnökének) 1984 szeptemberében
írott jelentésében megfogalmazottakhoz”; már azt megelőzően átadott
neki Peters archívumvezetóje, Henning „dr. Götz Aly úr kutatási tervé­
re tekintettel" egy táblázatot „Az Ansbachból 1936-1945 közötti idő­
ben beküldött agyakról". Peters tehát nagyon gyorsan kiértékelte az el­
lopott aktát. Hennings feljegyzése az MPI pszichiátriáján 1986. január
18-án tett látogatásáról.
64 Ploog Kreutzbergnek, 1988. január 18.
65 MPG archívum, I Abc, Rep. 0038, korábban Bd. 23. Az előlapon fel­
jegyzett megtekintek: Jiirgen PeifFer, Thomas Beddies, Volker Roelcke.
 NÉVMUTATÓ

Adenauer, Konrad 162, 167,168,169,171,172

Albrech, Ulrich 257
Alexander, Leó 238
Almas-Dietrich, Maria 113
Antonescu, Mihai 102
Apel, Hans 117
Arendt, Hannah 64,158,164
Amdt, Emst Móricz 36, 37,38, 42
Arndt, Rudi 155
Arnim, Achim von 42
AschofF, Jürgen, 164
Aubin, Hermann 197,211, 214, 215

Backe, Herbert 161

Bebel, August 49
Beer, Mathias 201, 230
BeneS, Edvard 72, 74
282 NÉVMUTATÓ

Benkert, Ulrich 117

Bergmann, Anna 256
Bemer, Margit 241
Bernstein, Sigmund 120
Bismarck, Ottó von 24,26,122,204,218
Blasius, Rainer 187, 188
Boberach, Heinz 244
Bobrowski, Johannes 79
Booms, Hans 242,254
Bonaparte, Napóleon 24,36, 37,45
Bornheim, Walter 113,115
Böckel, Ottó 92
Böll, Annemarie 104
Böll, Heinrich 10,15,18,104,105,106,108,109,114,118
Börne, Ludwig 33, 34, 35,36, 37, 38,39, 41, 42,44, 45,46,
47,50, 51
Brackmann, Albert 197, 199,200,202,205, 208, 209, 214,
215
Brackow, Hans 54
Brandt, Willy 15
Brauchitsch, Walther von 109
Bráuer, Helga 259
Brentano, Heinrich von 168
Breslau, Harry 65
Brockhausen, Kari 273
Buchner, Emst 119,120
Buddrus, Michael 10, 176, 184, 187, 188, 189
Búnké, Heinrich 249,250,251
Butenandt, Adolf240, 256
Büchner, Kari 184

Caplan, Arthur 262

Carossa, Hans 181
Chagall, Marc 20,21
Chamberlain, Houston Stewart 207
Cohn, Ernst Joseph 125
 NÉVMUTATÓ 283

Conze, Werner 9, 192,193, 195, 201,213,217,218, 219,

220,221,222, 223, 224, 226, 227,228,229,230, 232,
233,234
Cosié, Bora 79, 81
Cotta, Johann Fríedrích 38
Curzon, George 71
Czarnowski, Gábrielé 256

Dann, Ottó 223,224

De Gaulle, Charles 72
Dickman, Steven 262
Dombrowski, Erich 169
Dunkhase, Jan Eike 230, 233

Ebbinghaus, Angelika 194, 213,214

Ehmann, Annegret 256
Ehmke, Horst 16
Ehrhardt, Sophie 241 267
Eichmann, Adolf 16, 62, 101
Einstein, Albert 25
Enzensberger, Andreas 18, 31,32
Enzensberger, Hans Magnus 16,17,18
Eppler, Erhard 16
Etzemüller, Thomas 153,230,233

Faltér, Jürgen W. 153

Feldman, Józef218
Feulner, Adolf 115
Fischer, Eugen 257
Fischer, Joschka 159
Frank, Kari Hermann 162
Frank, Walter 216
Freimane, Valentina 69
Freud, Sigmund 240
Frick, Wilhelm 25
Frigyes Vilmos, brandenburgi 52,53
284 NÉVMUTATÓ

II. Frigyes 204

Friedrich,Jörg77
Fritz, Ernst 184
Frohm, Paul 53, 54, 56
Fromm, Julius 79,80, 81
Fradit, Adolf-Henning 258,259, 260

Galinski, Heinz 262

Gall, Lochar 222,223, 225
Gallisch, Paul 80
Geiger, Ludwig 53, 57
Genscher, Hans-Dietrich 175
Gerhardt, Wolfgang 268
Gerlach, Walter 206
Gerok, Wolfgang 186
Giordano, Ralph 185
Goebbels, Joseph 90,184,189, 226
Goethe, Johann Wolfgang von 42, 43,197, 212
Gottschalk, Alfréd 203
Göring, Hermáim 61, 96, 99,109, 162,163,184,205
Görres, Joseph 36, 38,42
Grass, Günter 15,18
Grimm, Jákob 42
Gurlitt, Cornelius 112
Gurlitt, Hildebrand 10,111,112,114,115,117,118,120
Gutjahr-Loeser, Peter 256

Habét, Fritz 260

Haberstock, Kari 113,115
Halévy, Elie 147
Hallervorden, Julius 10,235,236,237,238,239,240, 241,
242, 243, 245, 246, 247, 248, 249, 250, 252, 253, 254,
261, 263,266,267,272, 273,274,275, 276, 277
Hamm-Brücher, Hildegard 164
Hammer, Sebulon 262
Hasenclever, Wolfgang 264
 NÉVMUTATÓ 285

Havemann, Flórian 49
Havemann, Róbert 49
Hebold, Ottó 260
Heidegger, Martin 190
Heim, Susanne 256
Heine, Heinrich 34,38
Heinemann, Gustav 164,167
Heinze, Hans 235,236,237, 249, 250, 272, 273,274
Heisig, Bemhard 175
Hellwing, Günter 155
Henning, Eckart 10, 247, 253,254,255,256,257, 260, 261,
263,264,265,266,267,270, 276, 280
Herrhausen, Alfréd 159, 264
Hess, Benno 264
Heuss, Theodor 127, 163, 165
Heydrich, Reinhard 61
Himmler, Heinrich 62,212,213,214, 229
Hitler, Adolf 10,12,13,14,18, 22,25, 26, 27,28, 29,30,
31,32, 64, 68, 69, 70, 71, 75, 76,87, 89, 94,97,100,102,
105, 108, 110, 111, 113,115,121,123, 126, 129, 131,
137,142,146, 150,153,158, 160,161, 166, 171, 180,
197, 204,213,224, 226,227, 269
Hoffmann von Fallersleben, Heinrich 42
Hohmann, Eckard 245
Horthy, Miklós 71
Höcherl, Hermann 16
Holzlöhner, Ernst 279
Höppner, Rolf-Heinz 62
HöG, Rudolf 163, 224, 225
Humboldt, Caroline von 42
Husung, Hans Gerhard 268

Illing, Ernst 161,273

Ipsén, Gunther 219
286 NÉVMUTATÓ

Jacobsohn, Hermann 121,122

Jahn, Friedrích Ludwig 10, 36,42, 71, 181
Jakoby, Jenny 81
Jantzen, Karl-Heinz 155
Jens, Walter 10,175,176,177,178,179,180,181,182,184,
185,186,187,188, 189,191
Joachim I. Nestor brandenburgi 55,56,57
Johnson, Lyndon 17
Johnson, Uwe 7, 10, 19, 79,81
Jordán, Wilhelm 43,44
Jünger, Ernst 191

Kahler, Egon 155

Kahn, Hermán 16, 17
Kaiser, Jákob 167
Kalb, Gerhard 240, 241,243, 244, 245, 246
Kater, Michael H. 229
Kaufmann, Kari 177
Kaulbach, Wilhelm von 120
Kazemi, Marion 242,243,244
Keit, Ernst 205,206,207,208,231
Keynes, John Maynard 63,130,135,145
Kiersch, Gerhard 258
Kiesinger, Kurt Georg 15, 16
Kisch, Egon Erwin 162
Klarsfeld, Beate 15, 16, 18
Klemperer, Victor 81,170
Knochen, Helmut 160, 162
Köbér, Hans-Jürgen 273
Koch, Erich 211
Kocka, Jürgen 194, 195,214, 216,227,228,233
Kohl, Helmut 9, 159, 172, 262
Kopprasch, Eberhard 188
Kortüm, Friedrích 35
Kotzebue, August von 37
Kreutzberg, Georg W. 264, 265, 269, 270, 280
 NÉVMUTATÓ 287

Kriesch, Ursula 235,236,237

Kröger, Martin 215
Krücke, Wilhelm 239,240,242,261
Kuenheim, Eberhard von 264
Kulischer, Alexander 67
Kulischer, Eugen 67
Kurschke, Alfréd 247, 270,271,272,273, 274, 275,277
Kutschke, Günter 247, 270, 271,272,273,274, 275, 277
Kurschke, Herbert 247,270, 271, 272, 274, 275,277

Lansing, Róbert 63,64

Lenbach, Franz von 120
Lenin, Vlagyimir Iljics 63
Leppien, Rudolf 252
Ley, Róbert 161
List, Friedrich 42,122
Liszt Ferenc 120
Ludendorff, Erich 208

Madden, Paul 153

Mahler, Horst 15
Mann, Thomas 87, 90, 180, 181,182,183,186, 189, 190,
191
Mára! Sándor 74
Marr, Wilhelm 42, 90, 92
Marsch, Edmund 241, 242,243,244,245,254, 255, 258,
260, 261,264, 267,268,269, 276,278
Martin, Bemhard 134
Mattheuer, Wolfgang 19, 20, 21
Mehring, Franz 42
Mengele, Josef 257
Mentzel, Rudolf 220
Mértén, Max 101
Metternich, Klemens Wenzel von 24, 36, 37
Meyer, Eduard 34
Mielke, Fred 239
288 NÉVMUTATÓ

Mirscherlich, Alexander 239,240

Molho, Michael 101
Molotov, Vjacseszlav 70
Mommsen, Hans 229,232
Mommsen, Theodor 195
Mussolini, Bénító 150, 213, 225
Mühlberger, Detlef 153
Müller, Albert 199
Müller, Hermann 161
Müller, Kari Alexander von 197,200,216, 217
Müller-Hill, Benno 258,259, 260, 262

Naasner, Walter 116

Nagy Imre 75
Narr, Wolf-Diecer 77
Nebel, Gerhard 190,191
Nolte, Ernst 78, 181,226
Nolzen, Ármin 187
Nonn, Christoph 230,231,232

Oberlánder, Theodor 200

Oexle, Gerhard 192,193
Oldenhage, Klaus 242, 244,254

Padover, Saul K. 159,163

Paulsen, Friedrich 42
Peiffer, Jürgen 187, 237,275,276,277,278,280
Peters, Gerd 260, 261, 278, 279,280
Pilsudski, Józef 71
Plessner, Helmuth 22,25
Ploog, Detlev 278, 280
Posse, Hans 119
Preiss, Günter 246
Puhl, Emil 112
Pusch, Friederike 235,236,237, 274, 275
 NÉVMUTATÓ 289

Raeder, Erich 105

Ranke, Leopold von 55,196,197, 212, 225
Rascher, Sigmund 279
Reich-Ranicki, Marcel 48
Reinecke, Hermann 109
Reinhardt, Frítz 110
Renoir, Pierre-Auguste 120
Retzlaw, Kari 154
Ribbentrop, Joachim von 70,102
Riesenburger, Martin 166
Rochlitz, Gustav 113
Roosevelt, Franklin D. 60
Roth, Hans Ottó 68
Rotli, Kari Heinz 194,213,214
Rothfels, Hans 232
Rotteck, Kari von 44,45
Röpke, Wilhelm 9, 10,121,122, 123, 124, 125,126,127,
128,129,130,131,132,133,134,135, 136,137,138,
139, 140, 141, 142, 143, 144,145,146,147, 148, 149,
150, 151, 152, 153, 154, 155,156,169
Rüdin, Emse 277

Sand, Kar! Ludwig 37,38

Sander, Ottó 80
Saphir, Moritz Gottlieb 34
Schadewaldt, Wolfgang 176
Schafer, Hermann 78
Scharff, Gertrude 120
Scharff, Nelly 120
Scharff, Ottó 120
Schellhass, Ottó 13
Scherer, Renate 13
Schieder, Éva 232
Schieder, Rudolf 232
Schieder, Theodor 9,170,192,193,194,195,197,198,
199,200, 201,202, 203,204,205, 206,207,208,209,
290 NÉVMUTATÓ

210,211,212,213,214,215,216, 217, 222, 223, 224,

225,227, 228,229,230,231,232,233
Schieder, Wolfgang 232
Schiemann, Charlotte 69
Schiemann, Günther 248
Schiemann, Paul 67, 68, 69
Schiller, Kati 16
Schleusing, Hans 265,279
Schmid, Thomas 167
Schmidt, Barbara 265
Schmidt, Erwin 155
Schmidc, Helmut 117,263
Schmidt, Martin 243
Schmitt, Cári 189
Schmücker, Kiirt 16
Schneider, Christoph 229
Schneider, Martin 8,83
Schröder, Gerhard 16,159
Schulz, Hieronymus 56
Schulze, Winfried 192,193
Schumacher, Kurt 168
Schweitzer, Albert 65
Seidelman, Wílliam E. 262
Seídlmayer, Michael 225
Seifriz, Hans Scefan 155
Seitelberger, Franz 272, 275, 276,177
Seraphim, Peter-Heinz 219
Sethe, Paul 168,169
Sforza, Carlo 126
Sielmann, Burchard 205,208,209,231
Simitis, Spiros 244,245,246,262,267
Singer, Wolf 241, 242,243, 244
Sommer, Karl-Ludwig 155
Soszrakovics, Dmitrij 269
Spatz, Hugó 251
Speck, Dieter 178
 NÉVMUTATÓ 291

Speer, Albert 158

Spengler, Oswald 144
Staab, Heinz A. 246,261,262,264, 265, 266, 267,268, 275
Stein, Kari von 42
Steinbach, Erika 12
Steinbeck, Udo 89
Scoecker, Adolf 42, 91
Stosberg, Hans 158
Streit, Christian 229
Sybel, Heinrich von 195

Sztálin, JoszifVisszarionovics 70,137, 150,167,169,170,

171,172

Thadden, Eberhard von 100,101

Thálmann, Ernst 75, 76
Themelisz, Nikosz 79
Thimme, Roland 215
Thomas, Ekkehard 246
Tildy Zoltán 75
Tito, Josip Broz 74
Treitschke, Heinrich von 42, 122, 195, 196,197
Troeltsch, Walter 127, 134
Trumpp, Thomas 242
Tucholsky, Kurt 64

Ulmanis, Karlis 69

Verschuer, Otmar von 257

Vitzthum, Helge grófnő 246
Voss, Hermann 114
Voss, Júlia 114

Wagner, Eduard 109

Wagner, Richard 42
Wássle, Heinz 255, 261, 264,265
Weber, Max 146
Wehler, Hans-Ulrich 115,159,194,214,222,223,224,226
Weidmann, Michael 260
Weindling, Paul 241
Wendland, Hans 113
Wendland, Ulrich 205
Wentzler, Ernst 252
Wernicke, Hilde 162
Wickert, Chrisd 256, 257,258
Wieczorek, Helene 162
Wilson, Woodrow 63, 64
Winter, Jacob 57
Wittram, Reinhard 220
Wurm, Christian Friedrich 34,42

Zerbin-Rüdin, Edith 277

Zille, Heinrich 64