JACQUES DELARUE

A GESTAPO TÖRTÉNETE

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ
1965
 A mő eredeti címe:
HISTOIRE DE LA GESTAPO
Fayard 1962
Fordítatta
SZÉLL JENİ
A fordítást szakmailag ellenırizte
DR. MÁRKUS LÁSZLÓ
A KIADÓ ELİSZAVA

„A fasiszta Németország koncentrációs táboraiban, a Gestapo pincéiben...

a munkásosztály legjobb fiait, forradalmár parasztokat, az emberiség ra-
gyogó jövıjének harcosait nap nap után olyan undorító erıszaknak és meg-
csúfolásnak vetik alá, amely mellett elhalványulnak a cári Ohrana leg-
gyalázatosabb cselekedetei is.” – Georgi Dimitrov, a Komintern fıtitkára
jellemezte így 1935 augusztusában, azóta történelmi jelentıségővé vált
referátumában, a német fasizmus terrorszervezetét, a Gestapót.
A történelmi analógia, amelyet a Gestapo és a cári Ohrana között vont,
megállja a helyét; de ugyanúgy indokolt a megkülönböztetés is, ami már
1935-ben, 2 és fél évvel a hitlerizmus hatalomra jutása után, világossá vált
a haladás harcosai elıtt. A valóságot tárták fel Dimitrov borzalmakat idézı
szavai: „Az aljas német fasizmus férjeket feleségeik szeme láttára ver
össze véres hústömeggé, anyáknak postacsomagokban küldik el meggyil-
kolt fiaik hamvait. A sterilizáció politikai harci eszközzé vált. Az elfogott
antifasisztáknak a kínzókamrákban erıszakkal mérgezı anyagokat fecs-
kendeznek be, kitörik a kezüket, kiverik a szemüket, az élı testbe fasiszta
horogkeresztet vágnak.”
Valóban: a Gestapo mindenben felülmúlta a cári Ohranát. A zsarnokság,
az önkényuralom bármely formája a történelem folyamán igényelte és fel-
tételezte olyan szervezet fenntartását, amely a fizikai és lelki terror váloga-
tott eszközeivel elnyomott minden ellenállást. Az inkvizíció titkosrendır-
sége, a Hermandad, V. Károly uralmának „világi kardja” vagy a velencei
Tízek Tanácsának szervezete, a „sbirek” besúgóhálózata, majd Metternich
rendırminiszterének, Sedlnitzkynek, a Szent Szövetség legfıbb ırének ap-
parátusa szolgáltak mintául I. Miklós cár számára, amikor felállította 1826.
július 3-án kiadott különrendeletével a III. Ügyosztályt, Benkendorf gróffal
az élen. A III. Ügyosztály volt a késıbbi hírhedt cári titkosrendırség, az
Ohrana ıse, amelyet azután Racskovszkij, majd Geraszimov emelt „világ-
hírre”. Az Ohrana besúgóhálózata és provokátor gárdája, továbbá a Fekete
Százak pogromlovagjainak terrorcselekményei együttesen szolgáltak
példaképül az Októberi Forradalom reakciójaként feltámadó szélsıséges
ellenforradalmi csoportoknak, így Mussolini OVRA-jának és Hitler
Gestapójának.
Az oroszországi szocialista forradalom gyızelmének új korszak kezde-
tét jelzı ténye a reakció erıit új típusú ellenakcióra sarkallta; a munkás-
mozgalom térnyerésére ellenforradalmi terrorral válaszoltak. S miként a
szocialista forradalom győjtımedencéje és folytatója volt az egész emberi-
ség haladó hagyományainak, úgy sőrítette magába és jelenítette meg minı-
ségileg új tartalommal és formában a fasizmus, elsısorban a német fasiz-
mus a retrográd, reakciós erıket és tapasztalatokat. Az új típusú ellenforra-
dalmi erıszakszervezet hírhedt szimbóluma lett és maradt azóta is a Ges-
tapo, a Geheime Staatspolizei, amelyet Hermann Göring hozott létre 1933
áprilisában.
Bár a Gestapo kulcstevékenysége a német fasizmussal foglalkozó törté-
neti irodalomban általánosan ismert és elismert, mind ez ideig csupán 2
munka jelent meg, amely központi tárgyául a Gestapo történetét választot-
ta. Az elsı Edward Crankshaw: Gestapo – Instrument of Tyranny (London
1956); a második Jacques Delarue: Histoire de la Gestapo (Párizs 1962)
címő mőve.
A nürnbergi perekben, miként a perek publikált anyaga tanúsítja, szinte
kivétel nélkül minden ügy kapcsán a Gestapo is a vádlottak padjára került,
és amit Dimitrov 1935-ben a fasizmus felfelé ívelı „virágkora” idején e
terrorszervezetrıl megállapított, a nemzetközi bíróság elıtt százszorosan
igazolódott. Crankshaw könyve elsısorban a nürnbergi perek anyagára
épült, zömmel csupán regisztrálta és összefoglalta a Gestapo szerepét.
Delarue ennél többre vállalkozott: sokkal szélesebb forrásanyagra alapozta
feldolgozását, és ennek megfelelıen elsınek kísérelte meg vázolni a maga
történetiségében a Gestapo létrejöttének körülményeit, szervezeti kiépülé-
sét, módszereinek az egyes történeti periódusokban alkalmazott különbözı
változatait, és összegezni a Gestapo szerepét a Harmadik Birodalom
történetében.
Delarue nem történetíró, hanem rendırségi szakember. Huszonhárom
éves korában lépett a vichy-i rendırség szolgálatába, és néhány hónap múl-
va letartóztatták az ellenállási mozgalommal való kapcsolata miatt. Szaba-
dulása és a német megszállók kiőzése után a francia rendırség kötelékében
vett részt a háborús bőnösök peranyagának elıkészítı munkálataiban. Ki-
lenc éven át, 1946-tól 1955-ig győjtötte könyve anyagát, s mint a francia
rendırség tagjának, módjában állott a Gestapo – elsısorban francia vonat-
kozású – anyagának eredetiben való tanulmányozása és felhasználása.
Bizonyítja ezt többek között a könyve függelékében közölt Oberg–
Bousquet-egyezmény, amely itt került elsı ízben nyilvánosságra.
Delarue könyve – mint a Franciaországban megjelent kritikák is hang-
súlyozzák – nem történeti szakmunka; szerzıje nem történész. Mővének
nincs tudományos jegyzetapparátusa, forrásait csupán irodalmi összefogla-
ló formájában közli az olvasóval. Számos – nem kinyomtatott – forrásra
csak következtetni lehet, mert azok lelıhelye sehol sincs megjelölve. Még-
sem az új, fel nem tárt írásos források felhasználása adja Delarue munkájá-
nak legnagyobb értékét, hanem haladó világnézetébıl fakadó agitációs
szándéka, továbbá az a pszichológiai és – tegyük hozzá – írói képessége,
amellyel életközelbe hozza és szinte belülrıl ábrázolja a Harmadik
Birodalom legfontosabb intézményét és egyben lényegét.
Delarue ugyanis az anyag tanulmányozásának eredményeként a Gesta-
póban jelöli meg a Harmadik Birodalom, a fasiszta német állam tartó-
szerkezetét, azt az „irgalmatlan mechanizmust”, amely alátámasztotta és
átszıtte az egész hitleri rendszer épületének minden kis kockáját.
Delarue agitációs szándéka nyilvánvaló: leleplezni „egy gengszterbanda
diktatúráját”, mindezt azonban indirekt módon: dokumentumok és azok
összefüggései alapján. A könyv szerzıje sohasem jelzıkkel, hanem mindig
tényekkel bizonyít. Nemcsak az apparátust, hanem az embereket is
bemutatja – sokat közülük személyesen is megismert a nürnbergi és más
háborús bőnös perek kapcsán. Portréi, amelyeket a Gestapo vezetıirıl fest,
élıek és ezért hitelesek. Gyakran alkalmazza azt a módszert, hogy
jelentéktelennek tőnı epizóddal jellemez, de epizódjaiban, mint cseppben a
tenger, felismerhetı az ember mögött a szörnyeteg.
A fasizmus ellen mozgósító írói szándék félreérthetetlenül elıbukkan a
könyvnek szinte minden egyes sorából. Tényekre épülı tárgyilagossága
pregnánsan tükrözi a szerzı progresszív világnézetét. Delarue antifasizmu-
sa a francia intellektuel jakobinus hagyományokon nevelkedett alapélmé-
nyébıl sarjadt; a német fasizmussal való közvetlen találkozás érzelmi reak-
ciója csak erısítette ezt a citoyeni racionalizmust. Delarue az emberi jogok,
az emberi méltóság mindenhatóságába vetett hittıl indíttatva leplezi le a
nácizmus embertelenségét; a fasizmussal való szembenállásának politikai
tartalmát a polgári-demokratikus humanizmus jellemzi. Ez nagy erénye és
egyben a haladó polgári magatartás maximuma is.
A könyv szerzıje a tényanyag gondos összegyőjtése és kiválogatása,
élettapasztalata és rendıri szakismeretei alapján plasztikusan ábrázolja azt
a tevékenységet, amelynek eredményeképpen a Gestapo a Harmadik Biro-
dalom államapparátusának korlátlan urává lett. Bemutatja, hogyan zúzott
össze Himmler apparátusa minden más, haladó, sıt késıbb reakciós szer-
vezett erıt is, így a párt „radikális” szárnyát, majd kerítette kézbe magát a
pártot, s végül hogyan győrte maga alá az egyetlen még meglevı szerveze-
tet, a vilmosi hagyományokon nevelkedett, velejéig reakciós, de konzerva-
tivizmusában Himmler és társai számára mégis veszélyt jelentı junker ve-
zérkart. A Gestapo és az SS harca a korlátlan hatalomért – valóban ez a
Gestapo igazi története. Történetileg tehát hiteles Delarue koncepciója. Hi-
teles, de nem teljes. A könyv szerzıje kétségtelenül árnyaltan – élettani,
jogtörténeti és lélektani tényezıkbıl – vezeti le következtetéseit, de nem
hatol le a legmélyebbre, nem vizsgálja közelebbrıl a történelmi folyamat
gazdasági-társadalmi oldalát.
E társadalomtudományi szempontból leszőkített megközelítési módszer
helyenként ellentmondáshoz vezet, illetve gátolja a szerzıt abban, hogy el-
jusson a történetileg teljes végkövetkeztetésig. Így az élettani és lélektani
tényezı túlzottan hangsúlyozott és a társadalmitól elszakított értelmezése –
s ebben fellelhetı a fasizmus okozta szenvedés emberileg érthetı, de tudo-
mányos szempontból szubjektivizmusba hajló hatása – végkövetkeztetés-
ként pesszimista képet festet a könyv szerzıjével az emberi természetrıl.
Ennek ellenére Delarue racionalizmusa és humanizmusa, amely átizzik
jóformán minden során, eleven cáfolat e pesszimizmus véglegességére.
Az emberi jogok polgári-demokratikus alapján álló Delarue felismeri a
Harmadik Birodalom államformájának lényegét, a féktelen, az embert rab-
szolgává aljasító terrort, amelyet a Gestapo testesít meg, de nem elemzi e
terrorszervezet gazdasági-társadalmi bázisát, a hitleri hatalom osztályalap-
ját. A hitlerizmus fajelmélete mögött nem látja meg a német finánctıke im-
perialista törekvéseinek kizárólagosságát, a hitleri párt és állam joggal kár-
hoztatott összefonódását elvontan és nem a maga konkrét osztályösszefüg-
géseiben közelíti meg. Ez a látásmód korlátozza helyenként a nemzetközi
politika egyes részletei, így például az 1939-es szovjet–német szerzıdés
reális megítélésében is. Ez a szerzıdés az akkori helyzetben a Szovjetunió
számára elkerülhetetlen lépés volt ahhoz, hogy felkészülhessen a náci
agresszióval szemben.
E példák is bizonyítják, hogy Delarue nem marxista, de – s ezt még in-
kább kell hangsúlyozni – nem áll szemben a marxizmussal, sıt, citoyeni
magatartásából eredıen, eszmei szövetségesnek tartja. Arisztotelésztıl
Voltaire-en keresztül Anatole France-ig mutat ez a citoyeni életérzés,
amely Delarue számára „a nyugati világ hagyományos értékrendjét”, illet-
ve ennek lényegét, az emberi jogokat jelenti. Ezt az értékrendet készült el-
pusztítani a hitlerizmus, élén a Gestapóval, és az ellene folytatott harcban a
könyv szerzıje természetes szövetségesének tekinti a marxizmust. „Azóta,
hogy gyızött a kereszténység, és hatása megmutatkozott a társadalom felé-
pítésében – írja ezzel kapcsolatban –, a társadalmi rendszerek valamennyi
formája elismerte, hogy az embereknek azonos jogaik és kötelességeik
vannak. Ez a testvériség, ez az egyenlıség, amely minden ember egyenlı
isteni teremtésébıl következik, megvolt a világi szervezetekben is, majd
élén állt az emberi jogok deklarációjának. A marxizmus, amely istent
elvetette ugyan, ezeket az alapelveket megırizte.”
Miután ezekbıl az alapelvekbıl táplálkozik Delarue antifasizmusa,
tudományos ismeretterjesztı és humanista tartalmat sugárzó hatásával e
könyv értékes adalék a múlt bőneinek feltárásához, és ami ezzel egyet
jelent, a jövı helyes útjának követéséhez.
Ha a „kultúra" szót hallom, elıveszem a revolverem)
(Hans Johst náci dramaturg)

Az igazság az `értelemben van.

(Arisztotelész)

Mindazon férfiak, asszonyok és gyermekek emlékének,

bármilyen származásúak és nemzetiségőek legyenek is,
akik a Gestapo és a nácizmus áldozataiként haltak meg.
Mindazoknak, akik Európa-szerte testben és lélekben
végigszenvedték a náci bőntetteket. A gyermekeiknek,
hogy ne feledjenek. Mindazon férfiaknak és nıknek, akik
hívek az igazsághoz, a becsülethez, a szabadsághoz, hogy
lássanak és emlékezzenek.
BEVEZETÉS

GESTAPO – ez a három szótag tizenkét éven át rettegésben tartotta

elıbb Németországot, majd egész Európát. Száz- és százezreket üldöztek
azok, akik e „szociális érdek” leple alatt tevékenykedtek; milliók szenved-
tek és haltak meg a Gestapo (Geheime Staatspolizei – Titkos Államrendır-
ség) és testvérszervezete, az SS (Schutz Staffel – Védı Csapat) tagjainak
brutalitása következtében.
Mégis, bár a földkerekség minden nyelvén kötetek százai tanulmányoz-
ták, boncolták és magyarázták a hitlerizmus és a második világháború
legjelentéktelenebb eseményeit is, tizenhét évvel a Harmadik Birodalom
összeomlása után egyetlen mő sem látott még napvilágot, amely
megrajzolta volna a Gestapo történetét. Márpedig a Gestapo volt a náci
állam fıtengelye, amelynek eléggé ismert belsı mechanizmusát csaknem
mindig e mérhetetlen rendırapparátus valamelyik kereke mozgatta.
Soha, egyetlen országban és egyetlen korban nem jutott semmilyen
szervezet ilyen tökélyre, nem volt ekkora hatalom a kezében, nem vált
ilyen mértékben hatékonnyá és irtóztatóvá.
A Gestapo ezért annak példájaként fog élni emlékezetünkben, hogy
gátlás nélküli emberek kezében mennyire elfajulhat a társadalom egyik
intézménye. Megmutatja, milyen következményekkel jár az, ha valamely
állami testület nem a nemzet, hanem egy klikk ügyét szolgálja. Az a
hatalom és azok a fegyverek, amelyeket eredetileg az állampolgárok
jogainak és szabadságának védelmére kapott, a szolgaság és a halál
eszközeivé válnak. Ez már ekkor egy gengszterbanda diktatúrája, a nyers
erı uralma, amely a legelemibb emberi jogok végét jelenti.
A gigantikus horogkeresztes gépezetet és irányítóit nemcsak a nagykö-
zönség, de lényegében még a jelenkori eseményeket kutató történészek
többsége is alig ismeri.
Elemeire akartam szedni ezt a könyörtelen gépezetet, és a napnál vilá-
gosabban be akartam bizonyítani, hogy csak ennek a tartószerkezetnek a
segítségével, amely az állam épületének legkisebb tégláját is alátámasz-
totta, tudta magát a náci rendszer a népre erıszakolni. Be akartam mutatni,
hogy a Gestapo és a Biztonsági Szolgálat, az SD számtalan elágazása
behatolt az élet minden területére, és olyan szorosan körülhálózta a
kiszolgáltatott embereket, hogy éberségét egyetlen esemény vagy gondolat
sem kerülhette el.
 Éppoly kevéssé ismertek azok, akik az apparátus kulcspozícióit tartották
kezükben, mint maga a gépezet. Feltétlenül szükségesnek tartottam, hogy
bemutassam ıket igazi valójukban, bőneikkel és gyengeségeikkel, valamint
elınyös vonásaikkal együtt. Ezek a szörnyetegek az esetek többségében
semmiben sem különböztek a közönséges emberektıl, néha még csaknem
vonzó tulajdonságaik is voltak. Sorsukban az a nap hozott döntı változást,
midın a hitlerizmus új „erkölcsöt” adott nekik azáltal, hogy saját lelki-
ismeretük helyére a horogkeresztes dogmák iránti teljes odaadást ültette.
Könyvem nyersanyagát kétféle forrásból merítettem. Nagy mennyiség-
ben használtam fel nyomtatásban meg nem jelent anyagot, emellett néhány
könyvet is, amelyeknek bibliográfiája e mő végén található.
Csaknem 9 esztendeig, 1946-tól 1955-ig jegyzetanyagot győjtöttem
azokról a perekrıl, amelyeket a Gestapo vezetıi, ügynökei és a háborús
bőnösök ellen Franciaországban lefolytattak.
Ezen idıszakban alkalmam volt személyesen megismerni csaknem min-
denkit azok közül, akik Franciaországban annak idején a német rendırségi
szervezetet irányították. Rájöttem, hogy közönséges emberek voltak, még
ha egyikük intelligensebb, másikuk nehezebb felfogású volt is; de attól
fogva, hogy parancsnak engedelmeskedtek, nem volt jellemük, nem volt
erkölcsi tartásuk, képtelenek voltak különbséget tenni a jó és a rossz
fogalma között.
A legtöbb letartóztatott nem érzett lelkiismeret furdalást, és képtelen
volt megérteni tényleges helyzetét. A bőncselekményeik miatt ellenük indí-
tott vizsgálatot úgy fogták fel, mint a gyıztes bosszúját a legyızöttel szem-
ben, és sorsukat, paradox módon, ebben a perspektívában fogadták el.
Eszerint is cselekedtek. A legügyesebbek azt gondolták, hogy megvá-
sárolhatják az életüket bizonyos titkok ellenében vagy úgy, hogy átállnak a
gyıztes szolgálatába. Masuy, a Gestapo „kisegítı” csoportjának egyik
leghírhedtebb hóhéra, aki hosszú hónapokat töltött a fresnes-i börtönben,
szilárdan hitte, hogy hamarosan kiszabadul, és zárkája magányában arról
szıtt terveket, hogy majd Spanyolországban babagyárat alapít.
Ilyen „közvetlen” kapcsolatok alapján rajzoltam meg a legtöbb
Franciaországban mőködött ügynök arcképét.
Nyilatkozataikból, visszaemlékezéseikbıl rekonstruáltam a Gestapo
szervezetének felépítését és Franciaországba való átültetésének különbözı
szakaszait, továbbá néhány esemény még nem kellıképpen ismert hátterét.
Értékes anyagot merítettem a Legfelsı Bíróságon, a törvényszékeken és a
katonai bíróságokon lefolyt kollaboráns perekbıl is.
Ami a nyomtatott forrásokat illeti, számomra a nürnbergi nemzetközi
katonai törvényszék tárgyalásainak huszonhárom kötetnyi anyaga volt a
legértékesebb, valamint az azt követı, tizenhét kötetre rúgó dokumentum-
anyag. Felhasználtam a francia kormány kiadványait is. A náci szervezetek
adminisztratív felépítésére és hatáskörére vonatkozó dokumentáció a
Nemzetiszocialista Párt vagy a Harmadik Birodalom kiadványaiból
származik. Ezekbıl a mővekbıl hasznos életrajzi adatokhoz is jutottam.
Közel 10 évig tartó kutatásom során sok bátorítást kaptam és olyan se-
gítséget is, amely nélkül semmiképpen sem oldhattam volna meg sikeresen
feladatomat.
Mindazoknak, akik értékes segítségükkel munkámban támogattak, ezú-
ton fejezem ki leghálásabb köszönetemet. Köszönetet szeretnék mondani
különösen Lisbonne kisasszonynak, a Belügyminisztérium könyvtárosának
kifogyhatatlan szívélyességéért; Chalret államügyész úrnak, aki volt szíves
rendelkezésemre bocsátani könyvtárát; Durand-Barthés úrnak, az
Igazságügy-minisztérium levéltárosának; Adler-Bresse kisasszonynak, a
Jelenkori Dokumentációs Könyvtár tisztviselıjének; Joseph Billig úrnak és
a Jelenkori Zsidó Dokumentációs Központ teljes személyzetének, akik
különösen értékes levéltári anyagot tettek hozzáférhetıvé számomra;
Michel úrnak és a Második Világháború Története Bizottságának;
Fraissignes kisasszonynak, a hadügyminisztériumi levéltár német
dokumentációja vezetıjének.

Mielıtt a Gestapo történetének leírásához kezdenék, hasznos lesz feli-

dézni azokat az eseményeket, amelyek a hitleristáknak a hatalomhoz ve-
zetı útját jelzik 1919-tıl 1933-ig. A Gestapót ugyanis nem lehet el-
választani a hitlerizmustól. Lényegüknél fogva egymáshoz tartoznak.
A nácizmus a vereség komplexumából született. Amikor 1918 novem-
berében Németországnak le kellett tennie a fegyvert, katonái nem voltak
hajlandók beletörıdni a szerintük meg nem érdemelt vereségbe.
A német császári hadsereg hagyományos kádereinek, a porosz tiszti
kasztnak a befolyására kezdettıl fogva szinte betegesen túlzásba vitték a
militarista szokások és érzelmek ápolását. Mivel kitartottak amellett, hogy
ık Németország és a „szolganépek” urai, nem fogadhatták el a kapituláció
gondolatát, s így nem vonhatták le belıle a megfelelı tanulságokat.
Kezdték elterjeszteni azt a változatot, hogy a hadsereget nem katonailag
gyızték le, hanem árulás áldozatává lett. Így született meg a „Dolchstoss”
legenda: a német haderıt hátulról döfték le. Arról „megfeledkeztek”, hogy
1918 novemberében 184 német hadosztály volt ugyan a fronton, de
tartalékban már csak 17, és abból is csak 2 volt friss; ugyanakkor pedig a
szövetségeseknek a fronton 205 hadosztályuk volt, tartalékban 103, abból
is 60 teljesen friss. Az amerikai utánpótlás napról napra növekedett. A
dunai front egy hónappal elıbb összeomlott, Ausztria november 6-án
kapitulált, Németország magára maradt. November 3-án Kielben föllázadt
az 5. hajóraj legénysége; november 7-én felkelés tört ki Münchenben, el-
kergették az öreg bajor királyt, III. Lajost. A 9-én Spában tartott nagy
haditanács, miután megállapította, hogy a német vezérkar kezébıl kicsú-
szott a kezdeményezés, elhatározta, hogy fegyverszünetet kér; a kancellár
ugyanakkor lemondott, a császár pedig Hollandiába menekült. Három nem
katonai személy vállalta a megalázó feladatot, hogy tárgyalásokba kezd az
ellenséggel: Miksa badeni herceg, Ebert, az új kancellár és Erzberger, a
katolikus miniszter. Ugyanazon a napon a szociáldemokrata Scheidemann
a Reichstag erkélyérıl kikiáltotta a köztársaságot.
A militaristák, akik nem tudták megemészteni a vereség keserőségét és
árulásról kezdtek regélni, csakhamar minden győlöletükkel a katasztrófá-
ban fogant fiatal köztársaság ellen fordultak.
Németország elmerült a zőrzavar hullámaiban. Ezért elsısorban a totális
fegyelem, a hírhedt német fegyelem volt felelıs, amelyet oly sokszor állí-
tottak példaképül a szabad népek elé. Ez a vakfegyelem, németül kadaver-
gehorsam (hullafegyelem), nemzedékek során át kiölte a németekbıl a sze-
mélyiséget, úgy, hogy alárendeltségben tartva ıket, könnyen kezelhetıkké
váltak. Mikor összeomlott az egész hierarchikus építmény, az irányítóik
brutális parancsai alól felszabadult „hullák” ellenállás nélkül lettek az
agitátorok áldozataivá.
A zőrzavarhoz járult a nyomor és a munkanélküliség. A rend helyreállí-
tása érdekében a katonai erık segítségét kellett igénybe venni, amelyek sa-
játságos alakulatokba, „szabadcsapatokba”, „különítményekbe” szervezıd-
tek, és a parancsnokló tiszten kívül más felsıbbséget nem ismertek el. Ezek
a fegyveres csoportok törték le a helyi felkelési kísérleteket, és ugyanakkor
bebiztosították magukat a köztársasági rendszerben azzal, hogy kisvártatva
kialakították az új hadsereg kereteit.
Ekkor fedezték fel a tisztek a politikát, vagy legalábbis azt, amit ık po-
litikának véltek: „lélektani hadmőveleti csoportot” hoztak létre, amely
tanfolyamokat szervezett az „állampolgári gondolkodás alapelveirıl”. Ezen
intézmény egyik mozgatója Ernst Röhm százados volt.
1919 nyarán új ember hagyta el a kiképzıtiszti tanfolyamot. Adolf Hit-
lernek hívták. Itt kapta meg a késıbbi nemzetiszocialista tanok alapelemeit.
Ezzel mindent megmondtunk a német tisztikarnak a hitlerizmus születésé-
ben játszott döntı szerepérıl. Bizonyos nagyipari körök szövetségeseiként
létrehozói vagy támogatói voltak azoknak a kisebb-nagyobb csoportoknak,
amelyek az antidemokratikus eszméket terjesztették, a militarizmust prédi-
kálták és az akkor már teljesen eltőnt antiszemitizmust újra bedobták a
köztudatba.
A köztársasági kormány mintha nem is vette volna észre ezt a fajta agi-
tációt, annyira bízott az 1919 augusztusában meghirdetett weimari alkot-
mány tökéletességében. Nem is volt ez rossz a maga nemében, csak éppen
néhány olyan rendelkezést is tartalmazott, amelyek lehetıséget adtak a
köztársaság megdöntésére.
Az új rend ellenségei mihamar megértették, hogy a frontális támadásnál
helyesebb a beszivárgás módszere. Republikánus érzelmeket színlelve sor-
ra megszerezték a parancsnoki pozíciókat. Noske, a szociáldemokrata had-
ügyminiszter nem tréfának szánta, midın így szólt: „A fiatal köztársasági
hadsereggel a szabadságot és a békét hozom.”
A köztársaság ellenségei e megnyugtató kijelentések fedezete mögött
tovább folytatták aknamunkájukat. A Herrenklubban, az „urak klubjában”
tisztázták és von Gleichen báró újságjában, a „Ring”-ben hozták nyilvános-
ságra nézeteiket. „A Reichswehr tisztjei – olvashatjuk – a forradalom óta
különbséget tudnak tenni az állam és annak megjelenési formája között. A
tisztek az államot abban akarják szolgálni, ami benne állandó és önmagával
azonos.”
Így, egész egyszerően, amint az állam megszőnt követni a tisztek politi-
kai eszméit, már nem is volt más, csak egyszerő „megjelenési forma”,
amelyet nem volt kötelezı szolgálni. Kisvártatva azt is megtanulták, hogy
kötelességük az államra rákényszeríteni a maguk törvényeit.
Röhm százados és barátai jól megtanulták a leckét; azzal segítették a
régi rend visszaállítását, hogy késıbbi akciók elıkészítéseképpen naci-
onalista szervezetek egymással össze nem függı, beláthatatlan sorát hozták
létre. Ez a töredékesség biztonságba ringatta a kormányt, ugyanakkor
minden hatékony ellenırzést eleve lehetetlenné tett, megtorlás esetén pedig
elmosta a felelısséget, és elısegítette az új formában való újjászületést.
Alkalmas pillanatban nem lesz majd nehéz egységes vezetés alatt
egyesíteni ezeket a csak látszólag szétszórt megbízható híveket.
Az egyik ilyen csoportba, Drexler Német Munkáspártjába (DAP) lépett
be Adolf Hitler kiképzı káplár 1919 szeptemberében. Rövidesen magához
ragadta a vezetést, és 1921. augusztus 8-án Röhm százados segítségével
létrehozta a Német Nemzetiszocialista Munkáspártot (NSDAP). Az új
pártnak, amely három csoport tagjait egyesítette – Drexler pártjáét, a Jung-
féle Német Nemzetiszocialista Pártét és Streicher Német Szocialista
Pártjáét –, megalakulásakor csak 68 tagja volt, 1921 novemberében pedig
3000. A legvadabb jelszavakkal indított intenzív propaganda-hadjárat
eredményeképpen, unos-untalan sulykolva a „novemberi árulás” militarista
legendáját, a taglétszám gyorsan növekedett, és így létre tudták hozni az
„elszántak” külön csoportját, amelynek az volt a feladata, hogy ököllel
vagy dorongdal hallgattassa el mindazokat, akik ellent mertek mondani.
Ebben az idıszakban született meg az SA.
1922 novemberében kivételes jelentıségő személyiség jelentkezett a
Nemzetiszocialista Pártba: Hermann Göring, a dicsı pilóta, a híres Richt-
hofen-vadászraj utolsó parancsnoka; ı lett késıbb a Gestapo atyja.
A párt legjobb toborzói a hadsereg tagjai voltak; belılük lettek az SA
elsı káderei is. Röhm az SA-ból valóságos hadsereget kovácsolt, amely
csakhamar már a kormányt fenyegette, mert számban és erıben megha-
ladta magát a Reichswert is.
Szó sem volt azonban arról, mintha szembeszálltak volna a hadsereggel;
ellenkezıleg: az támogatta ıket fegyverrel, rejtett káderekkel, néha még
pénzzel is. 1923 áprilisában titkos katonai fegyverraktárak kerültek az SA
kezébe, ugyanezen év szeptemberében pedig von Lossow tábornok Mün-
chenben inkább a beosztásából való leváltást választotta, semmint hogy
betiltotta volna a nácik újságját, a „Völkischer Beobachter”-t.
A tisztek érzékenyen reagáltak a horogkeresztes tanokra, hiszen azok
hasonlítottak az ı téziseikre az „állampolgári gondolkodás” tanfolyamain.
A parlamentarizmus megszüntetése, a hatalom erıs államszervezetbe össz-
pontosítása, amelyet felelıs vezetı irányít, aki a tömegekkel népszavazá-
sok útján érintkezik. Alkotmány nem kell, ez a szükségtelen keret csak
akadályozza a fejlıdést. Az állam nem tőrhet ellenfeleket, mert csak az
ellenség malmára hajtanák a vizet. Szét kell ıket zúzni. Ha nincs ellenzéki
sajtó, nincs „árulás”, nincsenek ellenzéki pártok, amelyek aláaknázzák a
hatalmat; egyedül a „nemzeti érdek” számít.
A trükk abban áll, hogy a hatalmon levı pártot azonosítani kell a hazá-
val; a hadsereg érti már ezt a szemfényvesztést. A haza (vagyis a párt) vé-
delmére minden eszköz igénybe vehetı. Az egyén nem számít; csak mint a
kollektivitás része jön tekintetbe, amelynek mindent fel kell áldoznia.
Abszolút fegyelemre, a „vezér” iránti totális engedelmességre van szükség.
Ezért kell az értelmiséget állandó megfigyelés alatt tartani és könyörtelenül
ártalmatlanná tenni, ha „veszélyessé válik az országra”, azaz, ha szembe-
helyezkedik a rendszerrel.
 Ezekhez az elvekhez járultak még a fajelmélet érvei: a tiszta, északi vér
mítosza, a germán faj, az „úri faj” felsıbbrendősége. Az „uralkodó faj” fel-
adata, hogy parancsoljon az alsóbbrendő embereknek, a kisebb értékő, el-
korcsosult fajoknak. Az irgalom, a könyörület ártalmas fogalmak, „nem
természetes” jelenségek. „A legteljesebb lelki nyugalommal elmehetünk az
embertelenség határáig – írta Hitler –, ha ezzel visszaadjuk a német népnek
a boldogságot.”
Míg propagandája eredményeképpen a Nemzetiszocialista Párt egyre
növekedett, mások igyekeztek megszerezni a hatalmat. Különbözı siker-
telen puccskísérletek, egyebek közt Buchdrücker ırnagyé, arra indították
Hitlert, hogy vállalja az erıszakos lépés kockázatát. 1923. november 9-én
Münchenben kísérletet tett a kormány megdöntésére, arra számítva, hogy a
tömegek követni fogják a kezdeményezést. Legfıbb cinkosa Ludendorff
tábornok volt. Tízperces lövöldözés után azonban, amelynek 14 halálos és
50 sebesült áldozata volt, a felkelés néhány óra alatt összeomlott.
Hitlert letartóztatták; Göring, aki mellette menetelt a lövöldözéskor,
súlyosan megsebesült, de át tudott szökni Ausztriába. Az akcióban részt
vett még valaki, mint a Röhm irányítása alatt álló „Birodalmi hadilobogó”
mozgalom zászlóvivıje: Heinrich Himmler.
A puccskísérlet leverését, Hitler letartóztatását nem aknázta ki a köztár-
sasági kormány; elmulasztotta a kínálkozó alkalmat, hogy egyszer s min-
denkorra leszámoljon a nemzetiszocializmussal.
Botrányos tárgyalás után, amely inkább a peres eljárás paródiájának ne-
vezhetı, Ludendorffot fölmentették, Hitlert és négy fıcinkosát pedig
egyenként mindössze 5 év várfogságra ítélték. A vádlottak barátaik üdv-
rivalgása és a himnusz hangjai mellett hagyták el a törvényszék épületét!
Hitler 1924. december 20-án, pontosan déli 12 óra 15 perckor távozott a
landsbergi államfogházból, 13 hónapi és 20 napi fogság után. Amnesztiá-
val szabadult. Megértette, hogy a hatalom csak úgy lehet az övé, ha legáli-
san hódítja meg, azaz ravaszul álcázott erıszakkal; ha túlteszi magát a
törvényeken, de megbízható cinkosok védelme alatt; színleg elfogadva a
demokrácia játékszabályait, hogy a rendszert belülrıl robbanthassa szét.
Bármennyire érdekfeszítı volna is, messze vezetne, ha nyomon kíván-
nánk követni ezt a türelmes aknamunkát. Csupán arra emlékeztetünk, hogy
a szélsıjobboldali pártok és a hitleristák súlyos vereséget szenvedtek az
1924. novemberi választásokon, és 1925 elején úgyszólván elölrıl kellett
kezdeniük mindent. A baloldali pártok 1924-tıl 1932-ig választásról vá-
lasztásra egyre jobban elıretörtek; 8 év leforgása alatt 3 329 000-rel növel-
ték szavazataik számát. Mindezek a gyızelmek azonban viszonylagosak
voltak, mert közben a horogkereszteseknek sikerült magukhoz vonzaniuk a
fiatal választók tekintélyes tömegét (1930-ban 3 millió volt az új szavazók
száma), és fokozatosan maguk felé irányítaniuk a hagyományos jobboldali
pártok, a jobbközép, sıt a Centrum tömegeit is. Ezeket a derék, aggódó és
hagyomány hő polgárokat olyan jelszavakkal csalták kelepcébe, amelyeket
régtıl fogva tiszteltek, és nem értették meg, hogy a hitleristák szájában e
jelszavak egészen más értelmet nyernek. Ugyanezek a derék polgárok mér-
ték az elsı csapást a köztársaságra, midın az 1925. februári választáson az
öreg Hindenburg marsallt választották meg köztársasági elnöknek. Hinden-
burg hazafiúi glóriájának leple alatt a köztársaság ellenségei megkaparint-
hatták a legfontosabb kulcspozíciókat.
A horogkeresztesek és barátaik, igazi hamiskártyások módjára, a de-
mokrácia nyújtotta lehetıségeket kihasználva ásták alá annak egész épüle-
tét. Sorozatos kormányválságok elıidézésével újabb és újabb választásokat
kényszerítettek ki, így hatalmas tömegeket fordítottak el a rendszertıl és
tettek egyre hozzáférhetıbbé a maguk propagandája számára. Ezzel a stra-
tégiával szemben a baloldali pártok képtelenek voltak megteremteni a ma-
guk egységét, képtelenek voltak beszüntetni egymás ellen vívott harcaikat,
hogy együttes erıvel forduljanak szembe a közös ellenséggel; képtelenek
voltak megragadni a kínálkozó számtalan alkalmat, hogy ismét magukhoz
ragadják a kezdeményezést. Ami pedig a szomszédos országokat, a tegnapi
gyızteseket illeti – különösen Franciaországot és Angliát, amelyek döntı
szerepet játszhattak volna –, az ı következetlenségük és elvakultságuk
korlátlan volt; a hatalom meghódításának idıszakában is és a hitlerizmus
gyızelme utáni elsı esztendıkben is.
1932. május 30-án kezdıdött a hatalom meghódításának utolsó szaka-
sza, midın Hindenburg marsall durván lemondatta Brüning kancellárt és
utódjának Papent, a „bárók” és a Reichswehr képviselıjét tette meg. A né-
met kispolgárok, akikrıl Thomas Mann azt mondta, hogy „nem hajlandók
elmerülni a proletariátusban”, lelkesen tapsoltak a változáshoz. Számukra
az agg marsall a gondviselés embere, osztályuk megmentıje volt, akinek
minden elhatározása csakis a megtestesült bölcsesség lehetett.
Június 14-én, alig két héttel azután, hogy elfoglalta a kancellári széket,
Papen visszavonta az SA betiltását és a hitlerista egyenruha viselésének ti-
lalmát, amelyet még Brüning rendelt el igen okosan. Ettıl kezdve világossá
vált, hogy milyen szerepet játszik Papen. A volt német tisztek nemzeti
szövetségének egy Berlinben tartott győlésén, 1932. szeptember elején,
Everling nacionalista képviselı nyíltan hangoztatta a szónoki emelvényrıl:
„Van Papen kancellár erélyes kézzel távolítja el az útból a weimari
köztársaság épületének romjait, hogy új alapokon építse fel a birodalmat.”
Papen egymás után váltotta le a vezetı köztársasági tisztviselıket, a tar-
tományi kormányzókat, és „nemzetiekkel” töltötte be a helyüket. Csupán
Poroszországban állt ellen a szociáldemokrata-katolikus Braun–Severing-
kormány. Ezt egy egyszerő elnöki rendelet mozdította el a helyérıl az
alkotmány 48. szakasza értelmében, azzal az érvvel, hogy „nem képes
helyreállítani a rendet”, azaz nem képes gátat vetni a hitleristák folytonos
provokációinak.
Papen megnyitotta a nácik elıtt a hatalomhoz vezetı utat, és ık kardcsa-
pás nélkül végigmentek rajta. Az 1932. júliusi választáson 230 képviselıt
küldtek a Reichstagba, és ezzel Németország legnagyobb pártjává lettek.
Augusztus 30-án Göringet a Reichstag elnökévé választották. E pillanattól
fogva a teljes gyızelem már csupán taktikai kérdés volt.
Ezt az elkerülhetetlen eshetıséget azonban mintha sem a jobboldali
pártok, sem a hadsereg nem vették volna számításba. İk csak fel akarták
használni a hitleristákat. A hagyományos politikai gyakorlat lebegett a
szemük elıtt, és nem gondoltak arra, hogy a hatalom teljes egészében a
horogkeresztesek kezébe kerülhet, akikrıl nem is tudták elképzelni, hogy
képesek lennének egyedül kormányozni. Ki akarták használni a nácik
dinamizmusát, azt várták tılük, hogy az ı lendületükkel visszaszerezhetik
egykori elıjogaikat, és a hagyományos értékek visszanyerhetik régi
fényüket. Cserében készek voltak részt adni a kormányban a hitleristáknak.
Csak éppen megfeledkeztek Hitler figyelmeztetésérıl: „Ahol mi vagyunk,
ott mások számára nincs hely!” Idıre és sok véres tapasztalatra lesz még
szükségük, hogy komolyan vegyék ezt a mondatot.
Az 1932 júliusában Papen által nyeregbe segített horogkereszteseket sú-
lyos kudarc érte a novemberi új választásokon. Kétmillió szavazatot és 34
Reichstag-mandátumot veszítettek. De a lecke nem ment kárba. A választá-
sok után 5 nappal lemondani kényszerült Papent Schleicher követte, akinek
a szüntelen támadások után, 1933. január 28-án, szintén távoznia kellett.
Január 30-án délben a Papen által támogatott Hitler kapott megbízást a
kormányalakításra. Az „öregúr” végül is kénytelen volt úgy dönteni, hogy
átadja a hatalmat annak, akit megvetıen csak „osztrák káplárként” szokott
emlegetni.
Megtörtént tehát a jóvátehetetlen lépés. De a horogkeresztesek gyızel-
mét senki sem vette komolyan. Thomas Mann is csak elmosolyodott a hír
hallatán, és így szólt: – „Annál jobb, 8 hónapnál tovább úgysem tarthat” –
csatlakozva a francia és angol „szakemberekhez”, akik a nemzetiszocializ-
must elintézett dolognak tekintették.
 Hindenburg azt hitte, hogy garanciáról gondoskodik, amikor „gyámság”
alá helyezte Hitlert: ráerıszakolta Papent alkancellárként és Poroszország
birodalmi biztosaként, Blomberget pedig hadügyminiszterként. Ezek a
„biztosítékok” azonban nem sokáig álltak fenn.
Február elsején Hitler megkapta a Reichstag feloszlatására vonatkozó
rendeletet, amelyet az elnök-marsall négy nappal elıbb Schleichertıl meg-
tagadott, és amiért annak le kellett mondafia. A választások napját március
5-re tőzték ki. A horogkeresztesek ekkor már szentül eltökélték, hogy min-
den eszközzel megtartják a hatalmat. Megkezdıdött Németország történel-
mének egyik legvéresebb kalandja, amelyben a Gestapo, szerény kezdetek
után, vezetı szerepet játszott.
 E LS Ó R É S Z

A GESTAPO SZÜLETÉSE 1933-1934

I. fejezet

A HOROGKERESZTESEK
N É M E T O R S Z Á G URAIVÁ LESZNEK

1933. január 30-án a világ sorsa tizenkét évre Hindenburg marsall dolgozó-
szobájában dılt el. Hitler megkapta a birodalmi kancellári címet. Mellette
Papen alkancellár és Poroszország birodalmi kormánybiztosa lett; ez az
egykori vezérkari tiszt a marsall bizalmi embere volt és a kormányban a
Német Agrárliga bábembere, amely von Klackreuth gróf elnöksége alatt
Kelet-Németország nagybirtokosait tömörítette. Papen, midın Hindenburg
azzal bízta meg, hogy „lépjen érintkezésbe a pártokkal a politikai helyzet
tisztázása és új kormányalakítás lehetıségének tanulmányozása” céljából,
Hitlert javasolta, mint akiben a birtokosok egyedül bíznak, hogy kemény
kézzel gátat tud vetni az egyre erısödı szocializálási tendenciáknak. Papen
emellett még a hadsereg embere is volt.
Az új belügyminiszter – a volt müncheni rendırtisztviselı – egyébként a
horogkereszt kipróbált öreg harcosa, Frick dr. lett, aki ebben a beosztásban
1940 augusztusáig megmaradt. Hadügyminiszterré Blomberget, külügymi-
niszterré Neurathot nevezték ki; Göring pedig, amellett, hogy megmaradt a
Reichstag elnökének, tárca nélküli miniszter lett, és egyidejőleg megbízást
kapott a repülésügy és a porosz belügyek irányítására.
Ez a „tárca nélküli miniszter”, a hőséges Hermann Göring, 1922 óta
párttag és az 1923-as elvetélt puccskísérlet sebesültje, fontos szerepet ját-
szott a hatalom átvételét követı hetekben. 1928 óta a Reichstag képviselı-
je, továbbá a porosz tartományi győlés tagja volt, s mint ilyen, szoros
kapcsolatot tartott fenn a rendırségi körökkel. Egy ez úton szerzett barátja,
Rudolf Dehls rendırtisztviselı révén pedig részletesen megismerkedett a
politikai rendırség szakmai módszereivel.
A terror egy csapásra elárasztotta Németországot, mégpedig kétféle for-
mában. Brutálisan és véresen jelentkezett a zavargásokban és utcai harcok-
ban. Alattomosan és leplezetten az önkényes hajnali letartóztatásokban,
amelyeket nem ritkán revolverrel vagy zsineggel való gyors kivégzés köve-
tett, valamelyik csöndes pince mélyén.
1933. január 30-tól a horogkeresztes csapatok a kommunisták ellenállá-
sába ütköztek; szabályos ütközetek folytak le közöttük. Január 31-én Hitler
nyilatkozatot olvasott fel a rádióban. Az új kancellár mérsékeltnek mutat-
kozott, és kinyilvánította a hagyományos eszmékhez való ragaszkodását. A
kormánynak, mondotta, az a hivatása, hogy helyreállítása a német nép „lel-
kének és akaratának egységét”; fenn akarja tartani a kereszténységet, meg-
védi a családot, „a néptest és az állam alkotó sejtjét” – vagyis megnyugta-
tóan a polgári értékek védelmezıjének állította be magát.
Ez a formákra oly sokat adó kormányfı február elseje óta kezében tar-
totta a Reichstag feloszlatásáról szóló rendeletet, amelyet Hindenburg
Schleichertıl annak idején megtagadott. A választások napját március 5-re
tőzték ki. A horogkeresztesek mindig a legalitás keretein belül cselekedtek.
Minthogy azonban a gyızelem még nem volt biztos, elı kellett segíteni
minden eszközzel, mindenekelıtt az ellenfél tervszerő megsemmisítésével.
Február 2-án Göring mint a porosz belügyek irányítója átvette a porosz
rendırség vezetését, és hozzálátott annak megtisztításához. A régóta nyil-
vántartott és jegyzékbe vett köztársasági érzelmő beosztottakat elbocsátot-
ták, éppúgy, mint a lagymatagokat. Megbízható nácikat ültettek a helyükre.
Száz és száz rendırtiszt, nyomozó és egyenruhás közrendır – az állomány
kétharmada. – esett a tisztogatás áldozatául, és adta át a helyét az SA-ból
vagy az SS-bıl jött hitleristáknak. Ebbıl a horogkeresztes testületbıl,
amelyet erıszakkal préseltek bele a hagyományos közigazgatási keretbe,
született meg a Gestapo.
A porosz Landtag azonban szembeszegült ezekkel a törvénytelen intéz-
kedésekkel. Válaszul 4-én feloszlatták, a „nép védelmére” hivatkozó ren-
delet alapján. Ugyanazon a napon egy másik rendelet felhatalmazást adott
mindazon győlések betiltására, amelyek „veszélyeztethetik a közrendet”;
ennek alapján lehetetlenné tették a baloldali pártoknak, hogy győléseket
tartsanak, és így szabaddá vált a küzdıtér a hitleristák számára.
Március 5-én az acélsisakosok, a schupók (a Schutz Polizei – Biztonsági
Rendırség – tagjai. – Szerk.) és a barnaingesek együtt meneteltek egy hiva-
talos berlini felvonuláson. A nacionalista pártok hírhedt „harzburgi front”-
jának fölelevenítése volt ez, és az SA idı elıtti hivatalos elismerése. A rá-
következı véres éjszakán a hitleristák megrohanták mindazokat a győlés-
termeket és kávéházakat, ahol a kommunisták szoktak összejönni. Zavar-
gások törtek ki Bochumban, Breslauban, Lipcsében, Stassfurtban, Danzig-
ban és Düsseldorfban, amelyeknek sokan estek áldozatul. A kormány a
Hitler-Papen-Hugenberg triumvirátus kezében volt; a sajtó- és filmkirály
Hugenberg – a német nemzetiek vezére – a kormányban a gazdasági és
élelmezésügyi tárcát kapta.
A „német nép védelmérıl” szóló február 6-i kivételes törvény gúzsba
kötötte az ellenzék sajtóját és információs szerveit.
Február 9-tıl Göring rendırségi apparátusa teljes erıvel mőködött. Or-
szágszerte házkutatásokat tartottak a kommunisták helyiségeiben és a párt
vezetıinél. Fegyvereket, muníciót és olyan dokumentumokat foglaltak le,
amelyek azt „bizonyították”, hogy a kommunisták összeesküvést akartak
kirobbantani és a középületek felgyújtását tervezték. Egyre nagyobb mére-
teket öltöttek a letartóztatások és az eltőnések; az SA megkínozta és ha-
lomra gyilkolta ellenfeleit, akiknek névjegyzékét már hosszú évekkel aze-
lıtt összeállították.
Ludendorff tábornok, Hitler egykori barátja megtagadta 1923-as
cinkostársát, és ezt írta Hindenburgnak:
„Ünnepélyesen megjósolom Önnek, hogy ez a gyászos férfiú hazánkat
szakadékba, nemzetünket pedig elképzelhetetlen katasztrófába fogja
vezetni. A jövı nemzedékek átkozni fogják Önt halott poraiban, amiért ezt
megengedte.” – Hindenburg annyit tett csupán, hogy Ludendorff leveleit
átadta Hitlernek.
Huszadikán Göring rendeletileg felszólította a rendırséget, hogy fegy-
verét használja a kormánnyal szemben ellenséges pártok tüntetései esetén.
Kaiserslauternben Brüning volt kancellár tartott győlést a Pfalz Wacht
(Pfalzi ırség) nevő katolikus szervezet nevében. A győlés végeztével a
hitleristák bottal és revolverrel támadtak a felvonuló tömegre. Egy halott,
három súlyos és több könnyő sebesült volt az áldozatok listáján. A
„Germania” címő katolikus újság Hindenburg elnökhöz apellált, az
„öregúr” azonban továbbra is csak hallgatott.
Huszonharmadikán Württemberg gazdasági minisztere, a demokrata
Mayer tiltakozott azok ellen a kísérletek ellen, amelyek el akarták törölni a
tartományok jogait. Egyesülésre szólította fel a délnémeteket „a köztársa-
sági törvények, jogaik és szabadságuk védelmére”, hiszen a hitleristák
egyetlen déli parlamentben sem voltak többségben.
Másnap Frick jelentıségteljes választ adott. „A birodalom – mondta –
érvényesíteni fogja hatalmát a déli államokkal szemben, és Hitler hatalmon
marad akkor is, ha március 5-én nem kapná meg a tıbbséget.” Ennek
lehetısége a szükségállapot proklamálását és az alkotmány egyes részeinek
felfüggesztését eredményezte volna, „minthogy a másik oldal többsége
nem lehet más, csak negatív”.
 A hitleristák, mindamellett, hogy az oly sok küzdelem árán megszerzett
hatalmat eltökélten meg akarták tartani, nyugtalanok voltak. Az ellenzék
nem adta fel a harcot. A helyzet annál is inkább aggasztóvá vált, minthogy
az események egyre gyorsabban követték egymást: 25-én a kommunisták
és az Antifa-liga harci szervezetei közös vezetés alatt egyesültek, hogy
méltó választ adjanak a Karl Liebknecht-ház elızı napon történt
elfoglalására. Huszonhatodikán ez az új vezetıség felhívást bocsátott ki
„széles tömegmozgalom létrehozására a Kommunista Párt és a munkás-
osztály jogainak védelmére” és „átfogó tömegakcióra a fasiszta diktatúra
elleni óriási mérető harc érdekében”.
Olyan csapást kellett mérni a Kommunista Pártra, hogy az ne tudjon az
antifasiszta keresztes háború élére állni; ez csak a párt legális megsemmisí-
tése útján volt lehetséges. Meg kellett tehát gyızni az országot az összees-
küvés, a kommunista puccs realitásáról, le kellett járatni a pártot és vezetıit
még a választások elıtt.
Nagyarányú provokáció megszervezése a legcsekélyebb nehézséget sem
jelentette a hitleristák számára. A Göring-féle tisztogatás óta kezükben volt
a berlini rendırség. A 30 000 felfegyverzett, horogkeresztes karszalaggal
ellátott „kisegítı rendır” az utca ura volt. A párt napi három márkával
fizette ıket. Göringnek egy február 22-i rendelete az SA és a Stahlhelm (az
acélsisak-mozgalom) tagjait kisegítı rendırökké minısítette. Minden elı
volt készítve a nagy színjáték megrendezésére. A jeladás nem is váratott
sokáig magára. Huszonhetedikén felgördült a függöny, és lejátszódott a
dráma legfontosabb jelenete.
Február 27-én, 21 óra 15 perc körül egy teológus hallgató hazafelé tar-
tott a Königsplatzon, ahol a Reichstag palotája emelkedik. Hallotta, hogy
valahol betörnek egy ablakot, s üvegcserepek hullanak csörömpölve a
járdára. A meglepett fiatalember azonnal értesítette a parlamenti ırséget.
Azon nyomban körjáratot szerveztek. Ennek során láttak egy elsuhanó
árnyékot, amint futva több helyen lángra lobbantja az épületet.
A tőzoltóság és a rendırség néhány perccel késıbb már a helyszínen
volt. Az elsı rendıri riadóautónak, amely egy perccel a tőzoltók után érke-
zett, Lateit hadnagy volt a parancsnoka. Scranowitz felügyelı és még né-
hány ember kíséretében bejárta az épületet, hogy fölkutassa a gyújtogatót.
Valamennyien meglepetten tapasztalták, hogy milyen nagy számban és mi-
lyen sokfelé voltak tőzfészkek. Az ülésteremben riasztó látvány fogadta
ıket: hatalmas lángoszlop tört egyenesen a mennyezet felé. A lángoszlop
egy méternél szélesebb és több méter magas volt, és egyáltalán nem bocsá-
tott ki magából füstöt. Más tőzfészek nem volt a teremben. Nyilván igen
nagy hatású gyújtóanyagtól eredt. A rendırök annyira megdöbbentek, hogy
revolvert szegezve folytatták kutató útjukat. Az étkezı már lángtengerré
változott, a függönyök és a szınyegek mindenütt égtek.
A nagy Bismarck-teremben, az épület déli részén, hirtelen egy meztelen
felsıtestő, verejtéktıl fénylı, riadt, bizonytalan tekintető férfira bukkantak.
Csak meg kellett szólítani, máris feltartotta a két karját, és ellenkezés nél-
kül tőrte, hogy megmotozzák. Nem volt nála egyéb, csak néhány elpiszko-
lódott papiros, egy zsebkés és egy holland útlevél. Scranowitz asztalterítıt
borított a vállára, és elvitte az Alexanderplatzon levı rendırkapitányságra.
Az illetı minden további nélkül közölte személyi adatait. Marinus van der
Lubbe a neve, holland állampolgár, 1909. január 13-án született Leidenben,
munkanélküli.
Amint a rádió tudomást szerzett a tőzesetrıl, tüstént minden hullámhos-
szon sugározni kezdte a hírt: „A kommunisták felgyújtották a Reichstag
épületét.” Vagyis mielıtt a nyomozást megkezdhették volna, máris tudták,
hogy csakis a kommunisták lehetnek a bőnösök. Még aznap éjjel megkez-
dıdött a megtorlás. Azon nyomban kihirdették a „nép és az állam védel-
mérıl” szóló, az agg marsall által aláírt „február 28-i kivételes törvényt”.
Közvetlenül a Kommunista Pártra sújtottak, de betiltottak minden szoci-
áldemokrata újságot is. Az ekkor hozott rendelkezések megszüntették az
alkotmányos szabadságjogok legtöbbjét: a sajtószabadságot, az egyesülési
szabadságot, a gyülekezési szabadságot, a levéltitok és a magánlak sérthe-
tetlenségét, a habeas corpust. A német népet ezzel kiszolgáltatták a hitle-
rista rendırség kénye-kedvére, amely bárminemő megkötöttség vagy fele-
lısség nélkül bárkit titokban ırizetbe vehetett és tetszése szerinti ideig fog-
ságban tarthatott, bizonyítékok nélkül, anélkül, hogy az illetı ellen vádat
emelnének, anélkül, hogy kihallgatnák és hogy az ügyvédi segítséget ve-
hetne igénybe. Ez ellen semmiféle joghatóság sem emelhetett vétót, nem
rendelhette el az ırizetbe vett szabadon bocsátását és nem követelhette az
ügy felülvizsgálatát.
A Gestapo ezeket a kiváltságait a rendszer bukásáig megırizte.
Berlinben még az éjjel megkezdıdtek a letartóztatások Az éjszaka fo-
lyamán 4500 személyt hurcoltak el „megelızés” címén, javarészt a Kom-
munista Párt tagjait vagy ellenzéki demokratákat. A rendırök, SA- és SS-
legények egymás között felosztva a tennivalókat folytatták a házkuta-
tásokat, kihallgatásokat és szállították el teherautószám a gyanús elemeket,
akiket rövid ideig a párt valamelyik saját börtönében vagy egy állami
börtönben tartottak, hogy azután velük népesítsék be az elsı koncentrációs
táborokat, amelyeket Göring egyenesen az ı számukra állíttatott fel.
 Hajnali 3 órától szigorú ellenırzés alá vették a repülıtereket és a ki-
kötıket, a vasutakat pedig átkutatták a határállomásokon; engedély nélkül
nem lehetett többé elhagyni Németországot. A hitlerizmus sok ellenfele
még így is el tudott menekülni. A letartóztatottak száma 5000-re rúgott
Poroszországban és 2000-re a Rajna-vidéken.
Március elsején újabb rendelet nyilvánította büntetés terhe mellett tilos-
sá az „állam elleni fegyveres harcra és az általános sztrájkra való felbuj-
tást”. A horogkeresztesek ugyanis ettıl tartottak a leginkább, az általános
sztrájktól, amely a megosztott baloldal egyetlen hatékony fegyvere lehetett
volna. A Kommunista Pártot lefejezték és a szociáldemokraták rettegtek;
hátra voltak még a szakszervezetek.
A szakszervezetek, minthogy hatalmas tömegekkel rendelkeztek, egy
általános sztrájkkal megbéníthatták volna az országot és gátat tudtak volna
vetni a horogkeresztesek terjeszkedésének.
Németországban háromféle szakszervezet mőködött: az Általános Né-
met Szakszervezeti Szövetség (ez volt a leghatalmasabb), a Független
Szakszervezeti Szövetség (amelynek 4 500 000 tagja volt), végül a ke-
resztény szakszervezetek (1 250 000 taggal). A német szakszervezeteknek
volt a legnagyobb taglétszámuk az egész világon: a munkások 85%-a
szervezett volt. Nem felejtették el, hogy milyen sokba került nekik a
háború, és ellenségesen álltak szemben a militarizmussal, mert tudták,
hogy az újabb fegyveres konfliktus terheit is nekik kellene viselniük.
E hatalmas tömegek, bár ellene voltak az új uraknak, nem merték vállal-
ni az akció kockázatát, amivel pedig megmenekültek volna és magukkal
együtt megmentették volna Németországot. A szociáldemokráciához ha-
sonlóan a szakszervezetek is meghúzták magukat és a kivárást választották.
Ezért a passzivitásukért csakhamar meg is kapták a „jutalmat”.
Az általános zőrzavar közepette elérkezett a választás napja. Január 30-a
óta a hitleristák a terror és a propaganda áradatát zúdították a németekre; ez
a propaganda behatolt mindenhová, követte az emberek minden cseleke-
detét életük minden percében.
A választási hadjárat során ezer meg ezer győlést szerveztek. Hitler
szinte megsokszorozta önmagát: városról városra száguldott, mindenütt a
megfelelı idıben jelent meg, hogy néhány üres és harcias frázissal, ame-
lyeknek jobban ismerte a titkát bárki másnál, felvillanyozza csapatait.
Goebbels gigantikus propagandagépezetet hozott mozgásba, töméntelen
dekorációval és látványossággal, a felvonulások valóságos tobzódásával,
lobogókkal és hısies katonazenével, ami megragadta az „új Messiás” meg-
hallgatására egybesereglett jámbor lelkeket. Ebben az idıben 7 milliónál
több munkanélküli volt Németországban, ami azt jelentette, hogy a mun-
kásoknak több mint egyharmadát kellett segélyeznie a Wohlfahrtsamtnak,
a jóléti hivatalnak.
Március 5-én az egész országban szavaztak. Csak 11%-os volt a
tartózkodás, a megelızı választásokhoz képest feltőnıen alacsony.
A horogkeresztesek 17 164 000 szavazatot kaptak, amit dinamizmu-
suknak, az ezerféle erıszakoskodásnak és a Reichstag felgyújtása körüli
példátlan mérető népcsalásnak köszönhettek.
A kommunisták, akiktıl azt várták, hogy össze fognak omlani, sokkal
jobban tartották magukat, semmint számítani lehetett volna. Hiába volt a
vadállati megtorlás, hiába vetették börtönbe vagy kényszerítették menekü-
lésre a kommunista vezetıket, tiltották be újságjaikat, a kommunisták
4 750 000 szavazatot szereztek és 81 mandátumuk maradt. Az új Reich-
stagban ilyenformán 288 nemzetiszocialista, 118 szocialista, 70 Centrum
párti, 52 német nemzeti, 28 bajor néppárti és egyéb, valamint 81 kommu-
nista képviselı volt. A szocialistákra csaknem 7 millió választó szavazott.
A hitleristákra csak a szavazatok 43,9 %-a jutott, ilyenformán a Reichstag-
ban nem volt abszolút többségük. Attól tartottak, hogy a többi párt szövet-
ségre lép ellenük, hogy megvalósítsák, amit a választás elıtt ígértek; a hit-
leristák ezért „felhívták” a kommunistákat, hogy ne vegyenek részt a parla-
menti üléseken. A kommunista képviselık tisztában voltak vele, hogyha
ennek ellenére meg akarnának jelenni, az a biztos halált jelentené
számukra; ezért egyikük sem jelentkezett.
Az új parlamenti ülésszakot március 21-én nyitották meg ünnepélyesen,
annak a napnak az évfordulójára, midın Bismarck 1871-ben az elsı
Reichstagot összehívta.
A Reichstag elsı tényleges ülése 22-én Berlinben, a Tiergartenbeli Kroll
Operában folyt le. A tribün fölé óriási horogkeresztes zászlókat feszítettek,
a hivatali helyiségekben és a folyosókon SA- és SS-egységek parádéztak, a
hitlerista képviselık pártegyenruhájukban jelentek meg: az új rend a világ
szeme láttára berendezkedett.
A kommunisták eltávolításával a hitleristák megszerezték a képviselıi
szavazatok 52%-át. Egyetlen képviselı sem merte felemelni a szavát a
csonkítás ellen, amely teljhatalmat biztosított a náciknak. A parlamenti
tisztségek betöltése – „felállással” – néhány perc leforgása alatt végbe-
ment. Göringet szótöbbséggel – a szocialisták nem szavaztak rá – elnökké
választották.
Huszonharmadikán Hitler felolvasott egy semmitmondó programnyilat-
kozatot és teljhatalmat követelt 4 évre, arra hivatkozva, hogy „a kormányt
a rendelkezésére álló többség tulajdonképpen fel is menthetné a kötele-
zettség alól, hogy kérje ezt az intézkedést”. A teljhatalom azt jelentette a
kormány szempontjából, hogy törvényhozói tevékenysége függetlenül az
alkotmánytól, rendeleteit nem kell sem az elnökkel aláíratnia, sem a
Reichstaggal ratifikáltatnia, sıt a külföldi államokkal kötött szerzıdéseihez
sincs szüksége parlamenti ratifikációra. Vagyis egy tollvonással eltörlik a
parlamenti demokráciát és legálisan térnek át a diktatúrára.
Az épület körül összevont SA-egységek zajongása behallatszott a
terembe. Elkövetkezett a szavazás. Csak a szocialistákban volt annyi
bátorság, hogy nemmel szavazzanak. Az elıterjesztést 441 szavazattal 94
ellenében elfogadták. Most már csak az ülésszak feloszlatása volt hátra. Az
agg marsall önmagát iktatta ki a hatalomból, hiszen már aláírására sem volt
szükség a rendeletek alapján. A hitleristák a helyzet korlátlan uraivá lettek.
A horogkeresztesek nagyon jól tudták, hogy ha meg akarják tartani a
hatalmat, keményen kell lesújtaniuk az ellenzékre, amely éppen a legutolsó
választások alkalmával bizonyította be életerejét. A megalakuló
Gestapónak nagyon hamar lesz majd mit tennie.
Azon nyomban hozzá kellett látni a gleichschaltunghoz, az igazi „mó-
resre tanításhoz”, az uniformizáláshoz, egész Németország hitlerizálásá-
hoz, vagyis a pártot mindenható hatalommá kellett tenni a nép és az állam
fölött. Mindenekelıtt meg kellett tehát semmisíteni valamennyi politikai
szervezetet, el kellett távolítani vezetıiket. Ezért vagy legyilkolták, vagy
lecsukták, vagy menekülésre kényszerítették ıket.
A kommunistákat már elintézték. Április elsején Hitler meghirdette a
zsidó üzletek és áruk bojkottját. Az izraelitákat országszerte bántalmazni
kezdték. A hitleristák egyik csatakiáltása már hosszú ideje a „Jude
verrecke!” („Zsidó, dögölj meg!”) volt. Április elsején az SA-k és SS-ek
elözönlötték Berlin utcáit, s a tömeget a zsidók ellen izgatták. Ahol zsidók-
ra akadtak, megverték ıket, a zsidó üzleteket feldúlták és kifosztották, tu-
lajdonosaikat és az alkalmazottakat durván bántalmazták és kirabolták.
Megrohanták a kávéházakat és a vendéglıket, és elzavarták onnan a zsidó
vendégeket. A középkori pogromoknak ez a felélesztése világszerte a
felháborodás hullámát váltotta ki.
Ezek a brutalitások azonban nem is voltak olyan öncélú jelenségek,
mint ahogy gondolni lehetne. „Mindig számolni kell az emberek gyengesé-
gével és bestialitásával” – állapította meg Hitler. A legprimitívebb emberi
ösztönök felkeltése, amelyet a hitlerizmus nagyipari tökélyre emelt, elıször
az antiszemitizmusban realizálódott, amely a rendszer elválaszthatatlan ré-
szévé lett. De az április elsejei hadmővelet mégis és mindenekelıtt spa-
nyolfal volt: míg az emberek érdeklıdését lekötötték ezekkel a látványos
eseményekkel, megjelent az elsı rendelet, majd 7-én következett a kiegé-
szítı második rendelet. Ezekkel megkezdıdött a birodalom közigazgatásá-
nak centralizálása. Poroszország kivételével feloszlatták valamennyi tarto-
mány parlamentjét. Helyükre a Hitler által kiszemelt, teljhatalommal felru-
házott reichsstatthalterek, birodalmi helytartók kerültek. Ez a fontos ren-
delkezés megsemmisítette az ellenállás minden lehetıségét, ami a tar-
tományi parlamentekben, például Bajorországban még megnyilatkozhatott.
A helytartóknak joguk volt leváltani a tisztviselıket, ha azok nem feleltek
meg az árjaság vagy a politikai alkalmasság követelményeinek.
Ezen óvintézkedés után a pártnak egy Nemzeti Végrehajtó Bizottság
szignójú rendelete április 21-én feloszlatta a Német Általános Szak-
szervezeti Szövetség 28 federációját. Vagyonukat lefoglalták; vezetıiket,
valamint a Munkásbank ügynökségeinek igazgatóit letartóztatták. A többi
szakszervezet teljes passzivitást tanúsított.
Hitler elhatározta, hogy május elsejét , mint a „munka nemzeti ünnepét”
ünnepelteti meg, s e cél érdekéten a szabad szakszervezetek (helyesebben:
azok maradványainak) vezetıivel, szocialistákkal és katolikusokkal egya-
ránt, fölvette a szívélyes, de igen határozott „kapcsolatot”. A hitleristák azt
kérték tılük, hogy vonultassák fel tömegeiket az új rendszer ezen elsı ün-
nepségén, amelyet a párt szervez. A munkásszolidaritást, a dolgozók haza-
fias egységét és testvériségét kellett ünnepelni. Társadalmi, nem pedig
politikai eseménynek, egyszersmind a kibékülés ünnepének is szánták.
Megfizetik a normális munkanapot, és minden résztvevı úti- és étkezési
költségtérítésben részesül.
Hiszékenységbıl vagy gyávaságból? Ki tudná ezt ma megmondani?
Elég az hozzá, hogy a szakszervezetek ráálltak.
Május elsején egymillió munkás győlt össze a Tempelhofer Feld egyko-
ri gyakorlóterén. Hitler szép beszéddel lepte meg ıket; munkára buzdította
a tömegeket és istenre hivatkozott. Másnap délelıtt tíz órakor az SA-külö-
nítmények és a rendırség elfoglalták a szakszervezeti helyiségeket, a mun-
kásotthonokat, az újságokat, a szövetkezeteket, a Munkásbankot és fiókjait.
A Gestapo, amelyet Poroszországban Göring egy április 26-án aláírt
rendelete hívott életre, ekkor lépett elıször színre új nevén Berlinben. A
napok óta gondosan nyilvántartott és megfigyelt szakszervezeti vezetıket
lakásukon vagy búvóhelyükön tartóztatták le. Leipartot, a reformista szak-
szervezetek vezetıjét, Grossmannt, Wisselt és másokat, összesen 58 szak-
szervezeti funkcionáriust vettek védıırizetbe. A szakszervezetek irattárát
és bankszámláit a segélyezési és nyugdíjalapokkal együtt lefoglalták.
 A Ley dr. vezetése alatt álló Német Munkavédelem Akcióbizottsága u-
gyanazon a napon „kezébe vette” az egyesített szakszervezetek irányítását,
amely ily módon teljességgel a párt üzemi sejtjeinek fennhatósága alá
került.
A közel 6 millió tagot számláló, 184 millió márka évi bevétellel rendel-
kezı szervezeteket tehát a legkisebb ellenállás nélkül meg tudták
semmisíteni.
Május 4-én Ley bejelentette a Munkafront megalakítását, egyszersmind
elrendelte a munka kötelezı jellegét. Ez a Munkafront lényegében azt a
célt szolgálta, hogy óriási propagandagépezetként horogkeresztes ideológi-
ával hassa át a több milliós kényszertagságot. Az eredmény a dolgozók
életkörülményeinek nivellálódása lett. Amennyiben a nagy hitleri gazdasá-
gi tervek megvalósítása csökkentette a munkanélküliek számát, úgy az a
fizetések átlagának rovására történt; ez még nagyobb hasznot biztosított a
horogkereszthez csatlakozott gyárosoknak.
A szakszervezetek eltávolítása után már könnyő volt végezni a politikai
pártokkal.
Hugenberg, aki január 30-a óta Hitlerrel és Papennel együtt a hatalmat
gyakorolta, és aki Hitlernek a német nemzetiek értékes támogatását biz-
tosította, megrettent a középpártok ellen foganatosított rendszabályoktól.
Az új rendeletek alkalmazása során irgalom nélkül kiszórták pártjának
vezetı tagjait a közigazgatás különbözı helyeirıl. İ azonban még mindig
két fontos minisztérium, a gazdasági és a földmővelésügyi tárca birtokában
volt. A nácik ekkor „spontán” tömegtüntetéseket szerveztek Hugenberg
ellen, hogy megszabaduljanak tıle. Június 28-án kénytelen volt lemondani.
Ugyanazon a napon a Néppárt, Stresemann volt pártja, azt találta a leg-
bölcsebb megoldásnak, ha feloszlatja önmagát. Példáját július 4-én követte
a katolikus Centrum Párt. Az önfeloszlatások közepette a Bajor Néppárt
volt az egyetlen, amely szembeszegült a fenyegetésekkel. Ekkor sorra
letartóztatták vezetıit, köztük Wrede herceget, aki mint lovassági tiszt
Hitler oldalán vett részt az 1923-as puccskísérletben, és vele együtt ült a
landsbergi börtönben. A párt végül is kénytelen volt engedni, és ugyancsak
kimondta feloszlását.
Július 7-én rendeletileg eltávolították a szociáldemokrata képviselıket a
Reichstagból és a tartományok kormányszerveibıl. A vezetık közül sokan
külföldre menekültek. A többiek börtönbe vagy koncentrációs táborba ke-
rültek. A hitleristák bejelentették, hogy ezekben a táborokban fogják „átne-
velni” mindazokat, akik nem tudják felfogni a nemzetiszocializmus szépsé-
geit. Az elsı koncentrációs tábort március 25-én nyitották meg Stuttgart
közelében; csak ezerötszáz férıhelye volt, nemsokára mégis háromszor
vagy négyszer annyi fogoly szorongott benne. Ez a fajta létesítmény
csakhamar a legfontosabb nemzeti intézmény szerepét töltötte be.
Ugyanazon a napon jelent meg még egy 19 törvénybıl álló „sorozat” is.
Közülük az egyik véglegesen lezárt mindenféle vitát:
„A Német Nemzetiszocialista Munkáspárt az egyetlen politikai párt
Németországban. Aki kísérletet tesz valamely más politikai pártszervezet
fenntartására, vagy új politikai pártot próbál létrehozni, 3 évig terjedhetı
kényszermunkával vagy 6 hónaptól 3 évig terjedhetı börtönbüntetéssel
sújtható, a még súlyosabb büntetırendelkezések hatályának fenntartásá-
val.”
Kétségkívül sok becsületes német meglepıdött az események ilyetén
fordulatán. Kár, hogy nem jegyezték meg jobban Hitler figyelmeztetését:
„Ahol mi vagyunk, ott mások számára nincs hely!” Tegnapi barátai és
szövetségesei, a német nemzetiek, most már törhették rajta a fejüket.
A horogkeresztesek ezentúl Németország korlátlan urai voltak. Mi sem
állt többé annak az útjában, hogy zavartalanul mőködjenek az „új
intézmények”.
II. fejezet

G Ö R I N G A RENDİRSÉGRE ÉPÍT

1934 tavaszán 65 000 német hagyta el hazáját. A horogkeresztes diktatúra

egy esztendeje idézte elı ezt a vérveszteséget. Férfiak és nık ezrei, többsé-
gükben tudósok, mővészek, írók, tanárok vállalták a titkos határátlépés
kockázatát, csakhogy külföldre juthassanak. A kényszer és a félelem elıl
menekültek, egy alattomos terror elıl, amelynek most már neve is volt:
Gestapo.
Gestapo. E három szótag hallatán elsápadtak a legbátrabbak is, annyi
titok és rettenet tapadt hozzá. Ki volt az az ember, akinek munkája nyomán
létrejött a borzalomnak ez az épülete, miféle szörnyeteg kovácsolta ki a
hitlerista gépezetnek ezt a tengelyét, amely nemsokára 25 millió embert
gyilkolt meg, és amelynek mőködése nyomán Európa üszkös romhalmazzá
változott?
Akirıl szó van, külsıleg nem látszik szörnyetegnek. Kövérségében is
megnyerıbb, mint legtöbb cinkostársa; kimondottan népszerő, maga is szí-
vesen tetszeleg a kedélyes bácsi szerepében. Ez az ember Hermann Göring.
Ha Göring életét az évek távlatából szemléljük, Malraux megállapításá-
ra kell gondolnunk. „Az ember nem az, amit titkol, hanem az, amit tesz” –
mondja a „Les Noyers de l'Altenburg”-ban (Az altenburgi vízbefúltak). A
„Condition humaine”-ben (Emberi sors) pedig: „Az ember a maga
cselekedeteinek summája, annak, amit tesz, amire képes.” Goebbels, Hess,
Bormann, Himmler, nem is beszélve Hitlerrıl, csakhamar nyugtalanságot
keltett. Göring megnyugtatóan hatott. Bár Otto Strasser véleménye eltér
ettıl: „Göring lelke mélyén gyilkos, megvan benne a terror iránti érzék...”
Az elhízott marsall, akinek kövérségénél csak a gıgje volt nagyobb, nem
kétséges, hogy pályafutása csúcsán bizonyos dekadens mővészi rafinériá-
val érvényesítette ezt az érzékét.
Nem mindennapi körülmények fejlesztették ki nála ezt a különös érzé-
ket. Az 1930. szeptember 14-én megválasztott új Reichstag október 13-án
tartotta elsı ülését. A Nemzetiszocialista Párt ekkor a második helyet fog-
lalta el, közvetlenül a szociáldemokraták mögött, akiknek 143 mandátu-
muk volt. A 107 új horogkeresztes képviselı egyenruhában, barna ingben,
menetoszlopban, egyszerre lépve vonult be a terembe. E különös manıver
parancsnoka, aki az oszlop élén masírozott, a párt egyik legrégibb tagja,
Hermann Göring volt. Két éve került be a Reichstagba, 1928. május 20-án,
amikor a párt üggyel-bajjal csak tizenkét képviselıi mandátumhoz jutott.
Ebben az idıben csak kevesen emlékeztek arra, hogy az új képviselı egyik
hıse volt annak a nagy háborúnak, amely köré ekkor még nem fonódott a
legendák glóriája. Volt benne valami meglepı, hogy éppen ebbe a lármás
és rossz hírő, újdonsült Nemzetiszocialista Pártba lépett be: Születésénél,
múltjánál fogva sokkal inkább valamelyik monarchista színezető konzerva-
tív pártban vagy abban a Centrum Pártban lett volna a helye, ahol a nagy-
polgárság tagjai és az elıkelıségek csoportosultak.
Hermann Göring a bajorországi Rosenheimben született 1893. január
12-én. Francia ısei is voltak anyai nagyanyja, Caroline de Nérée révén, aki
Hollandiában megtelepedett hugenotta családból származott. Édesapja, dr.
Heinrich Göring, igazi régi vágású német fıtisztviselı, Bismarck szemé-
lyes barátja volt; 1885-ben Német Délnyugat-Afrika elsı fıbiztosa lett. A
bonni és heidelbergi egyetemen tanult, majd a porosz hadseregben tisztként
szolgált; a porosz módszeresség és rend megtestesítıje volt akkor is, midın
vezetı tisztviselıvé lett.
Göring dr. elsı házasságából öt gyermek született; elsı feleségének
halála után tiroli lányt vett el. Második feleségét magával vitte következı
gyarmati állomáshelyére, Haitiba is, majd hazaküldte Bajorországba, hogy
itt hozza világra a kis Hermannt.
Hermann gyermekkorát verekedések láncolata töltötte ki. Túlságosan
harcias és erıszakos természete miatt minden iskolából kicsapták. Ezen
hajlamaira való tekintettel édesapja a karlsruhei kadétiskolába küldte, majd
onnan átkerült a berlini katonaiskolába.
Itt jó minısítéssel végzett, és 1912 márciusában megkezdte katonai pá-
lyafutását a mühlhauseni Vilmos fıherceg gyalogezrednél, alhadnagyi
rangban. Tizenkilenc éves volt. A heves vérő fiatalembernek nem nagyon
volt ínyére a kaszárnyaélet, és boldog volt, amikor megkezdıdött a háború.
1914 októberében kieszközölte áthelyezését a repülıkhöz. Itt azután meg-
indult a dicsıség útján. Elıbb megfigyelı volt; 1915 júniusában lett pilóta.
Légi felderítést végzett, majd a bombázóknál szolgált; végül 1915 ıszén
vadászrepülıi beosztást kapott.
Göring hadnagy akkor érezte magát elemében, akkor élhette ki szaba-
don harcias hajlamait, midın egyedül, kis vadászgépével a levegıben volt.
Lelıtte az angolok egyik legelsı Handley Page-típusú bombavetı gépét, de
alulmaradt az angol vadászokkal vívott harcában. Megsebesült a csípıjén
és a bal lábán, de amint felépült, újból szolgálatba állt, és az egyik legkivá-
lóbb német vadászpilóta lett belıle. 1917 májusában átvette a 27. vadászraj
parancsnokságát. 1918 elején már 21 légi gyızelemmel büszkélkedhetett,
májusban pedig a császár a legnagyobb német kitüntetéssel, a Pour le
Mérite-renddel jutalmazta. Ebben az idıben helyezték át Göringet a híres
1. számú vadászrajhoz, amelyet elsı parancsnokának nevérıl inkább
Richthofen-vadászrajként ismertek.
1918. április 21-én Freiherr von Richthofen báró kapitányt, akinek már
nyolcvannál több gyızelme volt, légiharcban lelıtték. Utóda, Reinhard
hadnagy, július 3-án esett el. Ekkor Göring vette át az alakulat parancsnok-
ságát. Ez július 14-én történt, amikor a német haderı már megkezdte a
marne-i visszavonulást.
Az 1. számú vadászraj a hısiesség csodáit produkálta, de nem vonhatta
ki magát az általános német vereség következményei alól. Keserves idı-
szak volt ez Göring életében. Novemberben hátra kellett vinnie Németor-
szágba embereit és felszerelését, Megrendült lélekkel jegyezte be a fegy-
verszünetet az egység eseménynaplójába. Az 1. számú vadászraj meg-
alakulása óta 644 légi gyızelmet aratott: 62 repülı lelte halálát a raj
szolgálatában.
Göring századosi rangban szerelt le. Egyenruháját a vaskereszt elsı
osztálya, a zühringeni oroszlán a kardokkal, a Károly Frigyes-érdemrend, a
Hohenzollern-érdemrend harmadik osztálya a kardokkal és a Pour le
Mérite-rend díszítette. Életének ezt a szakaszát és bajtársait a Richthofen-
vadászrajban nem felejtette el soha. 1934-ben a Gestapo letartóztatott
Hamburgban egy Luther nevő zsidót. Ez az ember annak idején szintén a
Richthofen-vadászrajban szolgált. Göring, amint tudomást szerzett az
ügyrıl, azonnal energikusan közbelépett, kiszabadította és védelme alá
vette egykori bajtársát.
Az 1919 végén leszerelt Göring kapitánynak valamilyen foglalkozás
után kellett néznie. Beléphetett volna a Reichswehr kötelékébe, de ellensé-
ge volt a köztársaságnak, nem akarta szolgálni. Hogy megkeresse a kenye-
rét, repülımutatványokat végzett elıbb Dániában, majd Svédországban.
Vasárnaponként légi keresztelıben részesítette azokat, akik fölmerészked-
tek az ı kis Fokkerjére, hogy megismerkedjenek az elsı repülés örömeivel.
Így szerzett magának némi pénzt és... feleséget, akit egyszerően megszök-
tetett férje és fia mellıl. Németországba vitte az asszonyt és Münchenben
megesküdött vele.
Bajorországba visszatérve a munka nélküli hıs keservesen tengette az
életét. Beiratkozott a müncheni egyetemre, el-eljárt a politikai és történelmi
elıadásokra, de inkább csak azért, hogy valami nevet adjon semmittevésé-
nek. Csinos nyaralóban lakott München mellett, és abból a támogatásból
élt, amelyet a felesége, Karin Fock kapott a családjától.
1922 ıszén a szövetségesek azzal a követeléssel fordultak a német kor-
mányhoz, hogy szolgáltasson ki háborús bőnösöket. Göring felháborodása
már csak azért is mélységes volt, minthogy az ı neve is ott szerepelt a
franciák által összeállított jegyzéken.
Egy novemberi vasárnap tiltakozó győlést rendeztek Münchenben a Kö-
nigsplatzon. Göring is ott volt. Miközben az antant követelése ellen tiltako-
zó szónokokat hallgatta, észrevett maga mellett a tömegben egy sovány
férfit, akinek éles metszéső arcát apró barna bajusz ékesítette. Nem volt is-
meretlen számára ez a férfiú, akirıl már Bajorország-szerte beszéltek, és
akinek látta már az arcképét. Adolf Hitler volt. Hívei vették körül, és sür-
gették, hogy szólaljon fel. De ı nem volt hajlandó „megtörni ennek a pol-
gárian nacionalista tüntetésnek az egységét”. Ezt olyan fagyos megvetéssel
jelentette ki, hogy fölkeltette vele Göring érdeklıdését. İ is gondolt már
arra, hogy az ilyen plátói tiltakozások nem sokat érnek, és hogy csak vala-
mi sokkal határozottabb akcióval lehetne célt érni. A kıvetkezı héten
Göring elment a Nemzetiszocialista Párt egyik győlésére. Hitler az akkor
szokásos kérdésekrıl beszélt. A „versailles-i diktátum” elleni harc volt a
vezérmotívuma. A versailles-i béke volt az, amely Göringbıl, a ragyogó
katonatisztbıl a felesége nyakán élısködı kétes egzisztenciát faragott. A
beszéd meggyızte; a győlés befejeztével jelentkezett Hitlernél, és
felajánlotta szolgálatait.
Az akkor még gyenge, de nagy jövı elıtt álló párt számára Göring való-
ságos fınyeremény volt. Jól ki lehetett aknázni a háborús hıs dicsıségébıl
adódó vonzóerıt, az erıszak iránti vonzalma pedig, amely megnyilatkozá-
saiból is kiérzıdött, megegyezett a párt vonalával. Egy hét múlva beiratko-
zott a pártba és szentül eltökélte, hogy „testestül-lelkestül” annak az em-
bernek szenteli magát, akit mindössze tízegynéhány napja ismert. A párt
rohamosztagának, a sturmabteilungnak (SA), nem volt vezetıje. Szervezı,
fegyelmezı, koordináló munkára volt szükség, hogy „olyan abszolút meg-
bízható szervezetté váljanak, amely feltétlenül végrehajtja Hitler és az én
parancsaimat” – mondta késıbb Göring. Az 1923-as év elején Hermann
Göring, a munka nélküli háborús hıs, átvette a horogkeresztes fegyveres
erık parancsnokságát.
Ebbıl a létszámára máris jelentékeny, de még szervezetlen erıbıl Gö-
ring néhány hónap alatt hadsereget kovácsolt a tisztikar, különösképpen
pedig Röhm segítségével, akit annak idején a 7. hadosztály parancsnoksá-
gával, valamint a titkos katonai szervezetek ellenırzésével és irányításával
bíztak meg. Röhm intézte a nacionalista pártok „lélektani” irányítását is;
jelszavakat, „eszméket” hozott forgalomba. Érdeklıdött ugyan Hitler és
pártja iránt, de mélyreható ellentét is volt közöttük: a politikus Hitler szá-
mára a párt mint politikai szervezet volt a legfontosabb; Röhm szemében,
éppen ellenkezıleg, az elsıbbség a katonaságot illette, a katonaságot kellett
átalakítani, politikussá tenni.
Röhm, miközben titokban felszerelte az SA-t a Reichswehr rejtett fegy-
verraktáraiból, abban reménykedett, hogy egy szép napon majd ı fogja
átvenni e szervezet tényleges vezetését. Csakhamar vetélytársának érezte
Göringet, akinek felbukkanása nem töltötte el különösebben örömmel, és
aki a maga részérıl Röhmben szintén veszedelmes ellenfelet kezdett látni.
Mindazonáltal az ı hátsó gondolatokkal terhes együttmőködésük ered-
ménye volt, hogy a Nemzetiszocialista Pártnak 1923 november elejére
igazi, csukaszürkébe öltözött, katonásan tisztelgı fegyveres alakulata volt,
amelynek kádereit Göringnek a „Völkischer Beobachter”-ben közzétett
felhívására olyan volt tisztekbıl állították össze, akikért Röhm kezeskedett.
A barna ing és a hitlerista köszöntés majd csak a késıbbi idık szülötte lesz.
Hitler és barátai ezek után teljes bizalommal robbantották ki az 1923.
november 9-i puccskísérletet.
Csak október 23-án kezdték nagy sietve kidolgozni annak a fegyveres
akciónak az alapjait, amelynek eredménye lett volna a Hitler-Ludendorff
diktatúra. Tudjuk, hogy a nem kellıen elıkészített puccs néhány óra lefor-
gása alatt összeomlott. A „München” elnevezéső SA-ezred az Isar-folyó
jobb partján foglalt állást, a rendırség pedig elfoglalta a bal partot. Göring
túszokat szedetett, hogy kihasználja ezt a várakozást. Az ügy azzal a lövöl-
dözéssel fejezıdött be, amely a szők Feldherrnhalle átjáróban zajlott le.
Göring két haslövéssel került ki a harcból. A zsidó Ballin család rejtegette
ıt arra a néhány órára, amíg megbízható barátai át nem csempészték az
osztrák határon, hogy aztán odaát, Innsbruckban ápolják. Húsz évvel ké-
sıbb a Ballin család ennek a körülménynek köszönheti életben maradását.
Ez a sebesülés és a nyomában járó tétlenség súlyos változást idézett elı
Göring jellemében. Németországban elfogató parancsot adtak ki ellene;
nem térhetett haza, kénytelen volt 4 évet Ausztriában, Olaszországban,
majd Svédországban tölteni. Késın kezelésbe vett sebei mély nyomot
hagytak szervezetében. Két évig állandóan morfiummal élt. Ennek hatása-
ként veszedelmes elmezavar tünetei mutatkoztak nála. Zárt intézetben kel-
lett kezeltetni, elıbb a längbrói, majd a konradsbergi, végül ismét a läng-
brói elmegyógyintézetben, amelyet félig gyógyultan, bejáró betegként
hagyhatott csak el. Karl A. Lundberg, törvényszéki orvos szerint, aki Läng-
bróban megvizsgálta, Göring hisztérikus temperamentumú ember volt, va-
lami kettısség jellemezte egyéniségét: hol szentimentális sírógörcsök, hol
pedig olyan dührohamok vettek rajta erıt, hogy ilyenkor képes volt a
legsúlyosabb túlkapásokra ragadtatni magát.
Hozzátartozóit semmi sem lepte már meg, családja már hosszú ideje
igen rossz véleményt táplált róla. Unokafivére, Herbert Göring mondta,
hogy a család nézete szerint jellemének három fı vonása a hiúság, a fele-
lısségtıl való félelem és olyan fokú gátlástalanság volt, hogy „képes lett
volna hullákon átgázolni”.
A hosszan tartó munkátlanság, a klinikai és kórházi tartózkodások mély-
ségesen átformálták Göringet. Mindig is hajlamos volt a hízásra, most vi-
szont mértéktelenül elhájasodott. Harminckét éves korára hatalmas pocakot
eresztett, és fölös zsírrétegeitıl soha többé nem szabadult már meg. Nem-
zetiszocialista barátaitól távol lévén, kikerült ennek a brutális környezetnek
a közvetlen hatása alól. A direkt akció nem volt már ínyére. A szerencsét-
len müncheni kísérlet, amelyen hónapokig olyan sokat töprengett,
megmutatta neki, hogy másfelé kell a megoldást keresni.
Ez az egykori hübelebalázs alaposan átalakult, a tegnapi fenevad új ala-
kot öltött. Göring ettıl kezdve sokkal veszélyesebb fegyverekkel szállt
harcba. Ez a fejlıdés véglegesen el is távolította ıt Röhmtıl, akit eddig is
csak egyszerő zsoldos katonának tekintett. Midın végre 1927-ben hazatér-
hetett Németországba, akárcsak Hitler, ı is szentül meg volt gyızıdve
arról, hogy a hatalmat csak „politikai” eszközökkel lehet meghódítani. A
„politikai” szót természetesen a legalantasabb értelemben véve.
Az 1927 ıszi amnesztia után Göring visszatért Münchenbe, ahol a régi
barátok köre várta: a már régen kiszabadult Hitler, továbbá Goebbels,
Streicher, Rosenberg. Volt közöttük egy új figura is, Himmler; Hitler arra
gondolt; hogy vele szervezteti át a testırségét, az SS-t. Röhm Bolíviában
oktatta az új hadsereget. Göring megkísérelhette volna, hogy kezébe vegye
az SA-t, de homályosan megérezte, hogy fontosabb dolga is lesz ennél. Az
1928-as választáson képviselınek jelölték. A hitleristák csak 12
mandátumot szereztek, de Göringet megválasztották. A Reichstag
üléseinek ünnepélyessége nyomban elnyerte a tetszését, a havi 600 márkás
képviselıi fizetés pedig anyagi helyzetére volt igen jótékony hatással.
Polgári származása és egykori rangja jóvoltából bejáratos lett a jobb berlini
körökbe, különösen a gyárosokéba. Úgy kezelték itt, mint „Hitler követét”,
azt a férfiút, akibıl késıbb „a führer leghőségesebb lovagja” lesz. A
szalonok légköre még inkább eltávolította ıt az olyan faragatlan
katonáktól, mint Röhm és az SA-k. Ebben az idıszakban alakult ki a
mőalkotások iránti érdeklıdése és mecénási hajlama.
 A párt kebelén belül titokban két csoport vetélkedett egymással: az SA
és a PO (Politikai Szervezet), amelyet Gregor Strasser irányított. Göring a
lehetı legrosszabb viszonyban volt vele. Ezen buktatók között lavírozva
híven követte fınökét, Hitlert, aki viszont alvezérei vetélkedését igen
ügyesen arra használta ki, hogy minél jobban kézben tarthassa ıket.
Az 1930-as szeptemberi választások után Göring 107 horogkeresztes
képviselı élén bevonult a Reichstagba. Közöttük volt Gregor Strasser is.
Göring volt az egyetlen, aki elıre látta ezt a diadalt: hogy alig két és fél év
leforgása alatt 12 helyett 107 képviselıi mandátumot szereznek. 1931 ok-
tóberében elhunyt már évek óta betegeskedı felesége, Karin. Göring még
inkább a politikai életbe vetette magát, s életét annak az embernek szentel-
te, akit valósággal istenített. 1932 elején az elnökválasztás kérdésével
kezdtek foglalkozni, minthogy az agg Hindenburg megbízatása áprilisban
lejárt. Komolyan készültek arra, hogy Hitlert jelöljék, ennek azonban volt
egy bökkenıje: Hitler nem volt német állampolgár. Göringnek ekkor zseni-
ális ötlete támadt. A braunschweigi kormányban levı nemzetiszocialista
barátaihoz fordult, Küchenthal miniszterelnökhöz és Klages belügyminisz-
terhez, akik kinevezték Hitlert gazdasági tanácsosnak Braunschweig berlini
követségére. A kinevezés automatikusan meghozta neki a német állampol-
gárságot. Trükk volt az egész: Hitlert február 24-én nevezték ki. Huszon-
hatodikán letette az esküt – illetményérıl lemondott –, március 4-én pedig
beadta lemondását. Egy hét leforgása alatt német állampolgár lett belıle!
Hitler vereséget szenvedett az áprilisi választáson, és az agg marsall
újabb hét esztendıre ismét elnök lett. A rákövetkezı július 31-i választáson
azonban, amint tudjuk, a horogkeresztesek valósággal elementáris erejő
gyızelmet arattak. A Nemzetiszocialista Párt 230 képviselıvel vonult be a
parlamentbe, s így Németország legnagyobb pártja lett. Göring számára is
beérett fáradozásainak gyümölcse: mint a Reichstag megválasztott elnöke,
beköltözött az elnöki palotába, a Reichstag épületével szemben.
A Reichstagot csakhamar feloszlatták, és a választóknak ismét az urnák
elé kellett járulniuk, ami nem jelentett valami nagy újságot, hiszen 1925-tıl
1932-ig több mint 30 választás volt Németországban.
Bár a horogkeresztesek visszaestek a novemberi választáson (230 he-
lyett 196 mandátum), Göring megtartotta elnöki pozícióját. Ebbeli funkció-
ja megnyitotta elıtte az agg marsall ajtaját, aki a kormányválságok idején
kénytelen volt vele tárgyalni. A kormányválságok pedig szinte szakadatla-
nul tartottak. Hindenburg emlékezett rá, mint egykori tisztre, akit annak
idején az a kitüntetés ért, hogy bemutatták neki.
Házelnöki pozíciójában Göring kétszer is befolyást gyakorolhatott az
események menetére. Elıször 1932. szeptember 12-én, midın megszavaz-
tatta a bizalmatlansági indítványt, amely lemondásra kényszerítette a
Papen-kormányt, mielıtt az felhasználhatta volna a már kész házfeloszlatá-
si rendeletet. (Göring úgy tett az elnöki székben, mintha nem látná, hogy
Papen ott lobogtatja elıtte az okmányt.) Másodszor 1933. január 22-én,
midın Oskar von Hindenburgot, az elnök-marsall fiát rávette: gyızze meg
atyját arról, hogy egyedül Hitler képes új kormányt alakítani, minthogy a
Schleicher-kormány órái már meg vannak számlálva.
Göring tehát döntı jelentıségő szolgálatokat tett Hitlernek. Személyes
tettei jelentıs szerepet játszottak a hatalom meghódításában, amelynek ı
már ekkor, 1933 márciusában, fontos részét tartotta kezében.
Ez volt az az ember, akinek olyan kiemelkedı szerep jutott a német
szabadság eltiprásában és a Gestapo megalapításában.
Midın az agg marsall rászánta magát, hogy arra bízza a kancellárságot,
akit nem sokkal elıbb még csak „osztrák káplárként” emlegetett, négy for-
mális kikötést szabott. Mindenekelıtt Papen legyen az alkancellár. Másod-
szor: Neurath legyen a külügyminiszter. Harmadszor: Papen foglalja el a
porosz miniszterelnöki széket is, amelyet hagyomány szerint maga a biro-
dalmi kancellár szokott elfoglalni, lévén az a kancellári után a birodalom
legfontosabb pozíciója. Végül még azt követelte, hogy a hadügyminiszter
Blomberg legyen, aki éppen akkor nem volt Berlinben, mert a genfi
konferencián képviselte Németországot.
Az „öregúr” azt hitte, hogy ezekkel a feltételekkel gyámság alá helyez-
heti a horogkereszteseket és az ellenırzést Papen kezébe teheti le. Hitlerék
elfogadták a feltételeket, azzal a szilárd elhatározással, hogy az így támasz-
tott nehézségeket elıbb-utóbb megkerülik, még azon az áron is, hogy meg-
szegik vállalt kıtelezettségeiket. Göring ebben is kiemelkedı szerepet fog
majd játszani.
1933. január 30-án este Göring rádióbeszédet mondott. Hitler néhány
órája volt még csak kancellár. A német néphez szólva Göring kijelentette,
hogy az elmúlt évek szégyenletes történetének egyszer s mindenkorra
véget vetettek. „Új fejezet nyílik a mai nappal – mondotta –, és ebben az új
fejezetben a szabadság és a becsület lesz az új állam alapja.” Szabadság!
Becsület! Nem kellett soká várniuk a németeknek, hogy egyre nagyobb
számban töprenghessenek a szavak értékén a koncentrációs táborokban
vagy a Gestapo börtöneiben!
Az új kormányban Göringnek meg kellett küzdenie a Papen-féle ellen-
súllyal. Göring államminiszter, a Reichstag elnöke, porosz belügyminiszter
és repülésügyi kormánybiztos volt. Ha Papennak, minden valószínőség
szerint, nem is volt szándékában, hogy beleavatkozzék a repülésügybe,
mint Poroszország miniszterelnöke ellenırizhette Göringnek a rendırségi
kérdésekben folytatott tevékenységét. Poroszország volt ugyanis a legfon-
tosabb német tartomány, és Berlin Göring joghatósága alá tartozott.
Éppen ezért Göring egyik legelsı intézkedése az volt, hogy a rendırsé-
get kivonta a porosz miniszterelnök hatásköre alól és a saját rendelkezése
alá helyezte. Fricknek mint birodalmi belügyminiszternek mindazonáltal
felügyeleti joga volt a porosz belügyminiszter tevékenysége felett. Utasí-
tást nem adhatott, de föltehetett kellemetlen kérdéseket. Göring meg is
tiltotta minisztériuma beosztottjainak, hogy a birodalmi belügyminiszter
kérdéseire bármiféle választ adjanak.
Göring már több éve különös érdeklıdést tanúsított a rendırségi kérdé-
sek iránt. Amint alkalma nyílott rá, hogy képviselıi minıségében kapcso-
latokat építsen ki a hivatalos körökkel, döbbenten tapasztalta, milyen óriási
hatalommá lehet az olyan politikai rendırség, amelyet gátlástalan egyének
irányítanak. A Gestapo eszméje lépésrıl lépésre alakult ki benne. Alkalma
volt megismerkedni egy berlini rendırtiszttel, Rudolf Diehlsszel. A porosz
rendırségnek, a többihez hasonlóan, volt egy politikai osztálya, az I/A.
osztály, amelynek Diehls volt a vezetıje. Ez a Diehls a hamburgi egyetem
számtalan „ısdiákja” közé tartozott, akik sokkal kitartóbban látogatták a
sörözı helyiségeket, mint az elıadásokat. Zajongó tagja volt valamelyik
lármás, középkori eszmeiségre hajló diákegyesületnek, szoknyák után
futott, és a tréfacsináló vidám lump hírében sütkérezett. Mikor rendırtiszt
lett belıle – mert már maga is sokallotta a hangoskodó diákéletet –, olyan
adottságokról tett tanúbizonyságot, amelyek eddig titokban szunnyadtak
benne: rendkívül éles megfigyelıképességrıl és igen nagy kitartásról.
Az I/A. osztály szolgálatában érvényre juttathatta kiváló képességeit.
Nem kívánhattak tıle olyan munkát, akár kétest vagy szabályellenest, ame-
lyet ne igyekezett volna legjobb tudása szerint elvégezni, feltéve, hogy az
elısegítette elımenetelét. Igen ügyesen megnyerte például azoknak a kétes
berlini köröknek a bizalmát, amelyek teljes nyíltsággal hódoltak a különbö-
zı beteges hajlamoknak. Ennek segítségével össze tudta vásárolni Röhm
bizonyos leveleit, amelyekben az SA vezérkari fınöke a legcsekélyebb tar-
tózkodás nélkül nyilatkozott homoszexuális vonzalmairól. Ezek a levelek a
porosz kormány egyik tagjának kezébe kerültek, aki nyilvánosságra hozta
ıket, abban a reményben, hogy halálos csapást mér velük az SA-ra.
A hatalomért vívott harc évei folyamán több mint 40 000 pert indítottak
a náci párt ellen. A párt tagjait 1932 végéig összesen 54 000 év börtön- és
1 500 000 márka pénzbüntetésre ítélték. Az I/A. osztály jelentıs szerepet
játszott ezekben a perekben. 1932. április 13-án a rendırség egész Német-
ország területén akcióba lépett az SA és az SS ellen, minthogy végre egy
kivételes törvény elrendelte betiltásukat. Házkutatást tartottak mindenütt:
az SA iskoláiban, a kaszárnyákban, a vezérkaroknál. A két horogkeresztes
harci alakulat betiltása érvényben maradt egészen addig, míg a Papen-
kormány vissza nem vonta a betiltó végzést.
Diehls, aki ugyanúgy kompromittálta magát, mint kollégái, sıt talán
még jobban is, hiszen különös buzgalommal tevékenykedett, egy elınnyel
rendelkezett velük szemben: elsınek értette meg, hogy fordult a helyzet, és
a horogkeresztesek rövidesen Németország urai lesznek.
Augusztusban Göring lett a Reichstag elnöke, és Diehls világosan látta,
hogy nem tévedett. Tapintatosan megkörnyékezte az új elnököt, s titkos
dossziékat adott át neki, amelyekben az ellenfél becsületének befeketítésé-
re alkalmas anyag feküdt. Kitőnıen ismerte a szakmáját, és így világossá
tudta tenni Göring elıtt, milyen nagy hatalommá válhat, mi mindent meg
nem tudhat és hová be nem hatolhat az olyan politikai rendırség, amelyrıl
ı álmodozott, vagyis amelynek korlátlan hatalma van. Göring nagyra érté-
kelte Diehls szolgálatait, fıként azt, hogy rendelkezésére bocsátotta a poli-
tikai ellenfelei ellen felhasználható súlyos dossziékat, amelyekkel megszi-
lárdíthatta helyzetét a párton belül. Nagyra értékelte az ilyen tapintatot
igénylı titkos módszereket. Csakis ilyen rejtett eszközökkel lehetett semle-
gesíteni a hangoskodóknak azt a hadseregét, amelyet Röhm elıbb vagy
utóbb biztosan megkísérel nem a führer és a párt, hanem a saját javára
felhasználni.
Diehlsnek, úgy látszik, voltak még egyéb módszerei is, amelyekkel nél-
külözhetetlenné tudta tenni magát. Göring, akár a Reichstagban vagy elnö-
ki palotájában pöffeszkedett, akár tömeggyőléseken ünnepeltette magát,
szerette adni a nagyurat. Csakhogy sajnálatos módon igen vékonypénző
nagyúr volt. Diehlsnek pedig, aki mindenütt ott volt, kitőnı kapcsolatai
voltak a tızsdén is. Az ı információinak birtokában Göring fölöttébb sike-
resen tudott spekulálni, és így már inkább rangjához illı életmódot folytat-
hatott. Diehls tehát Göring bizalmi embere lett, és helyzetét olyan kétes
szolgálatokkal fizette meg, amelyek az embereket egymáshoz kötik és
cinkosokká teszik.
Midın a horogkeresztesek átvették a hatalmat, már minden elı volt ké-
szítve azoknak a rendırségi intézkedéseknek a megtételére, amelyekkel ha-
talmukat megszilárdíthatták. Diehls már jó elıre összeállította az eltávolí-
tandó köztársasági érzelmő rendırtisztek jegyzékét. Február 8-án, azaz a
hitleri uralom harmadik napján, már megkezdıdött a tisztogatás. A régi ká-
derek körébıl csók azok maradtak meg, akiket ártalmatlanoknak tartottak;
a hiányokat aztán a párt, az SA és az SS tagjai közül kiválasztott vérbeli
horogkeresztesekkel töltötték fel. Az új szervezet élére Göring Diehlst
állította kormányfıtanácsosi minıségben.
Egyéniségének kétes oldalain, mostanáig megırzött kicsapongó élet-
módján az elnök korántsem ütközött meg. Errıl a korszakról egyébként
Schacht dr. is úgy nyilatkozott késıbb, hogy a „részegesség egyik alapvetı
eleme volt a náci ideológiának”.
Diehls természetesen tudott arról a vetélkedésrıl, amely fınöke, Göring
és Röhm között dúlt. İ maga azonban baráti viszonyban volt az SA veze-
tıivel, mindenekelıtt Röhmmel, de Ernsttel, a berlin-brandenburgi csoport-
fınökkel, Helldorf gróffal, az SA berlini vezetıjével, a késıbbi berlini
rendırfınökkel, és Viktor Lutzéval is, akibıl idıvel az SA vezérkari fınö-
ke lett. Szokása szerint két vasat tartogatott a tőzben, miközben összekötte-
tései révén igyekezett értesüléseket összeszedni, amelyeknek késıbb majd
hasznukat veszi.
Alighogy néhány óra alatt végeztek a rendırségi tisztogatással, a meg-
torlás máris lesújtott a politikai ellenfelekre. Ezt a feladatot az SA, az SS és
a rendırség szoros együttmőködésben oldotta meg. Elıbb a Kommunista,
majd a Szociáldemokrata Pártot fejezték le. Az SA egy „magán” koncent-
rációs tábort állított fel, a Berlin melletti Oranienburgban. Százával szállí-
tották ide a minden alap nélkül letartóztatott foglyokat. Ebert, a volt köztár-
sasági elnök fia, a porosz szociáldemokraták vezetıje, Ernst Heilmann és
még sokan mások voltak itt elzárva. Göring errıl éppen úgy tudott, mint az
SA által felállított többi negyven tábor létezésérıl.
A Gestapo magában Berlinben is létrehozta a maga külön börtönét. Ez
teljesen kívül esett az igazságügy-minisztérium ellenırzésén, amely akkor
a nem náci Gürtner dr. kezében volt. A hatalmas börtönépület a Pape-
strassén állt; hivatalosan Columbiahaus volt a neve, de a hitleristák maguk
közt röhögve „Galambháznak” hívták. Csakhamar rémes történetek keltek
szárnyra róla.
Február 22-én Göring aláírt egy rendeletet, amely segédrendırökké
avatta az SA és az Acélsisak tagjait. Ezzel újabb erıket vont be a „széles
körő rendıri hadmőveletekbe”, ráadásul pedig ügyes sakklépést tett Röhm-
mel szemben is, minthogy az SA-k a rendırség kötelékeibe lépve automati-
kusan Göring fennhatósága alá kerültek. Az már aztán teljes mértékben
hidegen hagyta Göringet, hogy az ily módon félhivatalossá elılépett SA
kegyetlensége megkétszerezıdött.
Alárendeltjeit éppen arra szólította fel, hogy legyenek minél könyörtele-
nebbek. 17-én parancsba adta a porosz rendıröknek, hogy „szükség esetén
ne habozzanak lıni. Minden rendırségi alkalmazott legyen tisztában azzal,
hogy a tétlenség sokkal súlyosabb hiba, mint a parancs végrehajtása során
elkövetett tévedés.”
Február 10-én és 17-én kiadott utasításában ez áll: „Minden töltény,
amely rendırségi lıfegyver csövét elhagyja, az én töltényem. Ha azt
mondják rá, hogy gyilkosság, úgy én vagyok a gyilkos; én rendeltem el, és
kiállok a végrehajtója mellett. Nem félek vállalni érte a felelısséget.”
Március 3-án egy nyilvános győlésen ezeket a szavakat intézte a haza,
vagyis a párt ellenségeihez:
„Nem igazságot szolgáltatok; más célom nincs, csak szétzúzni és meg-
semmisíteni... Azt az élethalálharcot, amelyben belétek fojtom a levegıt,
velük, a barnaingesekkel vívom meg.”
Ilyenfajta bátorítások után nem meglepı, hogy Scheppmann, a dortmun-
di rendırfınök a következı parancsot adta embereinek: lıjenek rá azokra,
akik ellenséges röpcédulákat osztogatnak; az sem meglepı, hogy nap mint
nap holttestekre akadtak, amelyeken borzalmas kínzások nyomait lehetett
megállapítani. A német újságok február végén azt írták: 6 hét alatt legalább
28 000 embert csuktak börtönbe vagy táborokba. Ez a szám egyébként
alatta maradt a valóságnak, hiszen a legtöbb letartóztatást titokban
hajtották végre.
A Reichstag felgyújtása és az ugyanazon éjjel aláírt kivételes törvény
révén a náciknak sikerült betetızniük az addigi rendszabályokat és bebör-
tönözniük az ellenzék valamennyi vezetı emberét.
Március 5-én a horogkeresztesek véglegesen a hatalom birtokába jutot-
tak. A porosz belügyminiszterré lett Göring befejezte alkotását, és arra ké-
szült, hogy ország-világ elıtt bemutassa büszkeségét, a politikai rendırsé-
get. A kulisszák mögött azonban valaki már eltökélte, hogy kiveszi a
kezébıl.
III. fejezet

MEGSZÜLETIK A GESTAPO,
ÉS SZINRE LÉP
A REICHSTAG FELGYÚJTÁSA ÜGYÉBEN

1933. március 23-án Göring megnyitotta az új Reichstag elsı ülését. Ezen

az ülésen amnesztiát iktattak törvénybe a „hazafias felbuzdulásban elköve-
tett” bőncselekményekre és vétségekre, vagyis a hitleristák által elkövetett
gaztettekre vonatkozóan. Az amnesztiát a június 23-i törvény egészítette ki,
amely törölte a nemzetiszocialistákra a hatalomért vívott harc éveiben ki-
szabott büntetéseket. A törvény elrendelte az elítéltek azonnali szabadon
bocsátását, büntetésüknek a bőnügyi nyilvántartásból való törlését és a
pénzbüntetések visszafizetését. A párt megfizette, amivel tartozott, és fe-
dezte az embereit. Egyszersmind biztosíték volt ez a jövıre nézve is; Gö-
ring azonban azt akarta, hogy ezentúl szigorúan a törvényesség keretein be-
lül történjék minden, vagyis most már csak parancsra volt szabad gyilkolni.
Annak érdekében, hogy „felülvizsgálhassák” a többé-kevésbé bőncse-
lekmény jellegő ügyeket, el kellett távolítani azokat a felelıs minisztereket,
akik nem voltak horogkeresztesek. A hitlerista állam átszervezésének elsı
két alapvetı törvénye április elsején és 7-én jelent meg. A rendelkezések
szerint Poroszország kivételével feloszlatták a tartományi parlamenteket.
Helyükre a reichsstatthalterek, a kancellár közvetlen megbízottai kerültek,
akiknek arra kellett felügyelniük, hogy helyesen hajtják-e végre az egyes
tartományokban a birodalmi törvényeket és a führer irányelveit. Ily módon
egyetlen tollvonással megvalósították a központosítást. A Reichsrat (a
tartományok tanácsa) ezzel teljesen elveszítette jelentıségét, és csakhamar
feloszlott. 1934 elejére pedig megszőnt mindaz, ami a tartományi
önállóságból még megmaradt. Magától értetıdik, hogy a helytartókat a
hétpróbás nácik közül válogatták ki. Az osztozkodásban a párt politikai
szervezetében mőködıknek jutott az oroszlánrész, akik elkeseredett harcot
vívtak veszedelmes ellenfeleikkel, az SS magas rangú vezetıivel.
Poroszországban kemény küzdelem folyt: ki kellett ütni Papent a nye-
regbıl. Hitler önmagát nevezte ki helytartóvá, s minthogy a rendelet erre
lehetıséget adott, hatalmát átruházta Göringre. Papen birodalmi kormány-
biztos ezentúl már semmiféle szerepet sem játszhatott. Göring be akarta fe-
jezni nagy munkáját a rendırséggel kapcsolatban, ezért nem oszlathatták
fel a porosz kormányt, különben Göring rendırsége Frick belügyminiszter
hatáskörébe került volna.
Az elıkészítı munkálatok befejeztével Göring meghozatta az 1933. áp-
rilis 26-i rendeletet a titkos államrendırség (Geheime Staatspolizei Gesta-
po) megszervezésérıl, amelyet a porosz belügyminiszter, vagyis a saját ha-
táskörébe utaltatott. Ugyanazon a napon Diehlst a szervezet helyettes veze-
tıjévé nevezték ki. Ez a politikai rendırség valóban titkos volt, de legalább
ugyanolyan mértékben a párt, helyesebben egyetlen személy külön rendır-
ségének is számíthatott. (A „geheim” németül egyaránt jelent „titkost” és
„magánt” – Szerk.) A párt és állam egybefonódása, mint minden egyéb
téren, itt is világosan megmutatkozott.
Ugyanazon a napon megjelent még egy rendelet, amely a berlini köz-
ponti intézménynek alárendelt államrendırségi hivatal létrehozásáról intéz-
kedett Poroszország minden kerületében. A Gestapo, amely eddig Berlin
területére korlátozódott, kinyújtotta csápjait a kerületekbe, hatalma azon-
ban egyelıre nem terjedt túl Poroszország határain.
A tisztogatást tovább folytatták, nemcsak a rendırségen, hanem a bíró-
ságokon és az állami hivatalokban is. Egy április 7-én megjelent törvény
elrendelte az antifasiszta, zsidó vagy baloldali szervezetekhez tartozó
tisztviselık és bírák eltávolítását.
Június 22-én Göring egyik miniszteri utasítása elrendelte, hogy minden
hivatalnok kísérje figyelemmel az állami tisztviselık kijelentéseit, és je-
lentse azokat, akik bírálni merészelnek. Június 30-án egy ezzel azonos ren-
delkezés ugyanezt a besúgó rendszert honosította meg a dolgozók körében
is. Ezzel kezdetét vette a szakadatlan kémkedés, kialakult a titkos ellenır-
zéseknek és a névtelen feljelentéseknek az a hálózata, amely csakhamar
egész Németországot keresztül-kasul befonta.
E pókháló közepén leselkedett a titkosrendırség. Megalakulása után
nyomban szokássá vált, hogy postai rövidítése után Gestapónak nevezzék;
és ez a név rövid néhány nap leforgása alatt szomorú hírhedtségre tett szert.
A Gestapo már július elején eredményesen sújtott le az ellenzékre, bizonyí-
tékát szolgáltatván használhatóságának. A Kommunista Párt évek óta elı-
készített és kidolgozott illegális szervezetét szétverték, vezérkarát, amely-
nek élén Johann Scheer állt, teljes egészében Letartóztatták. Scheer ellen
vádat emeltek „feloszlatott párt felélesztése” címén, de tárgyalásra nem
került sor; az SA tagjai elrabolták ıt a börtönbıl, és meggyilkolták.
Diehls emberei, az ellenzékre mért csapásokkal egyidejőleg, Göring uta-
sítására aknamunkába kezdtek az SA ellen is. E perctıl fogva már közvet-
lenül Röhm bırére ment a játék.
 Göring beosztásánál fogva felelıs volt a koncentrációs táborokért. Az
SA által fenntartott táborok nagy része azonban kicsúszott ellenırzése alól,
s hátborzongató történetek jártak róluk szájról szájra. Göringet azonban
nem ez nyugtalanította; ı azt nem tudta elviselni, hogy aláássák a tekinté-
lyét. A nyugtalanító híreket arra használta fel, hogy közvetlen támadást in-
dítson Röhm ellen. Röhm ugyanis veszedelmesebbé vált, mint valaha. A
hatalom átvétele óta az SA taglétszáma mértéktelenül megnövekedett.
Egyedül a berlini szervezet több mint 600 000 tagot számlált. (Ez a szerve-
zet Berlint és Brandenburg tartomány szomszédos területeit foglalta magá-
ba.) A Rotfrontnak (Vörös Front) egész egységei mentek át az SA-ba. A
berliniek ezeket „bifsztek tagozatnak” keresztelték el, ami célzás volt arra,
hogy kívül barnák, belül vörösek. Röhm nem törıdött ezzel. 1913 végén 4
500 000 SA-tag volt Németországban, Röhm pedig tárca nélküli miniszter
volt.
Göring, abbeli törekvésében, hogy fékezze vetélytársa további elıretö-
rését, megbízta Diehlst, folytasson vizsgálatot az SA koncentrációs tábo-
raiban és oszlassa fel ıket. Csak a „hivatalos” táborok maradhatnak fenn, s
azok is az SS kezelésébe kerülnek. Ennek érdekében Göring személyesen
megegyezett az SS fınökével, Himmlerrel.
Az SA valóban véres bosszút állt. Likvidálta ellenfeleit és az azóta ve-
szedelmessé vált tegnapi cinkostársait. Meggyilkolta Georg Bell mérnököt,
aki közvetítı szerepet játszott a Hitler és Sir Henry Deterding közti pénzü-
gyi tárgyalások során; eltette láb alól Hunglinger rendır ırnagyot is, aki 10
évvel azelıtt, 1923. november 9-én, a sikertelen puccskísérlet kitörésekor
szembeszállt Hitlerrel. Az áldozatok között voltak az SA renegátjai is, az
SS vezetıi, akik a napról napra szívósabban elıretörı Himmler vezetése
alatt veszedelmes vetélytársakká lettek.
Az SA most akarta megfizettetni 300 halottjának és 40 000 sebesültjé-
nek a hatalomért vívott harcban kiontott vérét.
A nürnbergi perben Gisevius, aki azért volt fontos tanú, mert néhány hé-
tig, mielıtt átment volna az ellenzékhez, maga is a Gestapo kötelékébe tar-
tozott, így számolt be ezekrıl a viharos eseményekrıl: „Az SA óriási mére-
tő rajtaütéséket szervezett. Az SA folytatta le a házkutatásokat, az SA ko-
bozta el az állampolgárok javait, az SA hallgatta ki, az SA börtönözte be
ıket. Röviden: az SA segédrendırséggé léptette elı önmagát, és túltette
magát a liberális rendszer minden kötöttségén... Jaj volt annak, aki a körme
közé került. Ebbıl az idıbıl származik a »bunker«, a borzalmas házi bör-
tön, amelybıl minden SA-sturmtruppénak legalább egyet fenn kellett tarta-
nia. Az emberrablás az SA elidegeníthetetlen joga volt. Minden egyes stan-
dartenführer (ezredes) értékét azzal mérték, hogy hány embert tartóztatott
le, az SA-tagok jó hírneve pedig azon nyugodott, hogy milyen hatásos
módszerekkel »nevelték« a gondjukra bízott rabokat.”
Egyes helyeken a túlkapások miatt nyugtalankodni kezdtek a tegnapi
szövetségesek, a jobboldali pártok. Braunschweigben az Acélsisak szembe-
szállt az SA-val: erre feloszlatták. Elsöpörtek minden ellenállást, minden
ingadozást.
Gıgös és kegyetlen kiskirály, helyi nagyhatalom volt minden SA-fınök;
a maga körzetében élet és halál ura. Mindegyik ilyen zsarnok külön testır-
séget tartott állig felfegyverzett alvilági alakokból, s ezen felül még egy
csoportot azzal a különleges megbízatással, hogy kutassák fel a likvidálan-
dó politikai ellenfelet; ezt a szervezetet, amely a katonaság elhárító cso-
portjának felelt meg, I C. osztály névre keresztelték. Ezek találomra tartóz-
tatták le az igazi vagy vélt kommunistákat, zsidókat, jobb híján pedig más,
halálra rémült közönséges halandókat.
Göringnek nem volt ínyére ez a tisztességtelen verseny. Diehls bedugta
az orrát a „házi” koncentrációs táborokba. Volt belılük vagy 40, mindenütt
az egész országban; 40 vagy 50 000 „hazaárulót” zsúfoltak össze bennük.
A legismertebb Oranienburg volt; ebben azonban, bár ugyancsak az SA
alapította, felavatása óta Gestapo-funkcionáriusok teljesítettek szolgálatot.
A Gestapo ide irányította csaknem minden foglyát. Ezt tehát nem bolygat-
ták. A wuppertali, hohnsteini és bredowi tábor viszont a helyi SA-vezetık
irányítása alatt mőködött. Az igazságügy-minisztériumhoz panaszos leve-
lek érkeztek, amelyek felhívták a figyelmet az itteni foglyokkal szemben
tanúsított rossz bánásmódra. Gürtner miniszter Hitlerhez továbbította a pa-
naszokat és ezt írta: „A foglyokat nemcsak korbáccsal és egyéb eszközök-
kel ütik, minden ok nélkül, egészen az eszméletlenségig, mint például a
bredowi biztonsági internáló táborban, Stettin mellett, de még más módo-
kon is megkínozzák ıket.”
Ezt a bredowi tábort a volt pomerániai gauleiter, Karpfenstein SA-
vezetı szervezte. Göring bezáratta, ugyanúgy, mint a breslauit, amelynek
vezetıje Röhm egyik meghitt munkatársa, az ugyancsak homoszexuális
Heines volt, aki szadista módon az internáltak legkegyetlenebb kínzásával
szórakozott. Berlin egyik külvárosában ugyancsak házi tábort tartott fenn
Ernst SA-vezetı, aki kávéházi pincérbıl lett az SA fontos személyisége.
Ennek az embernek a múltja több mint kétes volt. Göring megszüntette az
intézményt.
Arról viszont szó sem volt, hogy beleszóltak volna az SS-táborok ügyé-
be. A 12 év múlva oly hírhedtté vált Dachaut például az SS-ek adminiszt-
rálták. Az SS-führer Eicke táborparancsnok által közzétett szabályzat pél-
dául egyebek között kimondta: „A türelem gyengeséget jelent. Kíméletlen
büntetést alkalmazunk tehát, valahányszor így kívánja a haza érdeke. A
megtévedt, jó állampolgárt ez a szabályzat nem érinti. De a bármilyen
irányzatú politikai agitátoroknak és értelmiségi felbujtóknak annál inkább
szól ez a figyelmeztetés: vigyázzanak, mert tettenérés esetén torkon
ragadjuk és a megérdemelt módon hallgattatjuk el ıket.”
Minden egyes SS-katona tudta, hogy mit kell érteni a „haza érdekén”.
Májusban 2 régi kommunista képviselıt, Dresselt és Schleffert gyilkolták
meg Dachauban. Ugyanabban az idıben, május 16 és 27 között, négy más
foglyot is meggyilkoltak. A kivégzéseket más és más SS-járır hajtotta vég-
re, ami azt bizonyítja, hogy általános szokás szerint jártak el. Május 24-én
Alfred Strauss dr. müncheni ügyvédet két tarkólövéssel küldték a halálba,
azután, hogy elızı nap megkínozták. A boncolást végzı orvos megál-
lapította, hogy a holttesten „fekete és kék zúzódások, valamint nyílt sebek”
voltak. Három másik foglyot, Leonhard Hausmannt, Ludwig Schlosst és
Sebastien Nefzgert ugyanilyen körülmények között végezték ki.
A müncheni ügyészség, amely akkor még nem úgy táncolt, ahogyan a
hitleristák fütyültek, vizsgálatot akart indítani a gyilkosságok ügyében. A
SS-parancsnokság azt állította, hogy a 4 ırizetbe vett egyént menekülési
kísérlet közben ölték meg. A boncolási jegyzıkönyv megállapítása szerint
azonban Strauss papucsban volt, „egyik lábán zokni, a másik mezítelen,
nyilvánvalóan azért, mert ez a lába sebes volt”. Ezenkívül pedig közvetlen
közelrıl lıtték tarkón.
Teljesen világos tehát, hogy az SA-táborokat nem a foglyokon elköve-
tett kegyetlenkedések miatt záratták be, hanem azért, mert az SA-k vezeté-
se alatt álltak. Röhm és barátai tüstént megértették, mirıl van szó. Vissza is
ütöttek.
Egy reggel a berlini Gestapo két foglyot szállított át Oranienburgba.
Szokás szerint siralmas állapotban voltak. Nyilvánvaló, hogy a kihallgatás
során történhetett velük egy és más. Ez a mostani eset azonban feltőnést,
majdhogy nem felháborodást keltett; Schäfer, a táborparancsnok, jelentést
tett felettesének, Schutzwechsler standartenführernek. İ is. megütközött a
felháborító eljárások hallatán. Mindketten elmentek a Prinz-Albrecht-Stras-
séra, a Gestapo székhelyére, „magyarázatot kérni”. Udvariasan fogadták
ıket, s megígérték nekik, hogy felkutatják a bőnösöket és másnapra választ
adnak.
A válasz másnap meg is jött, telefonon: az oranienburgi tábort feloszlat-
ják, tekintettel a rossz bánásmódra. Már útnak is indítottak egy szerelvényt,
hogy a foglyokat átszállítsák az SS Ems mellett nemrég felállított táborába.
Schäfernek annyi ideje volt csak, hogy lóhalálában Berlinbe fusson, és
Grauert államtitkárnak referálja az ügyet. Grauert átlátta, hogy súlyos konf-
liktus van kitörıben, ezért úgy döntött, hogy a feloszlatásról szóló végzést
megsemmisíti. Az oranienburgi tábor Schäfer atyai uralma alatt tovább
mőködött.
Ez csak egyik epizódja annak a háborúnak, amelyet ettıl az idıtıl fogva
az egyes horogkeresztes szervek egymás ellen vívtak, és amely csak a
rendszer megsemmisítésével együtt szőnt meg. Sıt: néhány személyi
ellentét végsı rendezésére csak a nürnbergi törvényszék tárgyalótermében
került sor! A vetélkedés gyakran a legvadabb győlölet mértékét is
meghaladta.
Ez a rivalizálás a pozícióért, kitüntetésért, jövedelmezı beosztásért való
hajszában gyökerezett, amelyet nem az egyéni érdem, a tehetség, az erköl-
csi érték döntött el, hanem a pillanat szeszélye, a klikkharc vagy egy befo-
lyásos barát. Minden szervezet igyekezett kiküszöbölni a többit, különösen
azokat, amelyekkel hatásköri súrlódása volt. Minden szervezet, minden
hivatal kebelén belül hasonló harc folyt a hatalomban osztozkodó klikkek
között.
A Gestapo sem volt kivétel ez alól a szabály alól. A nagyközönség nem
látott mást, csak egy homogén, egységes, dermesztı és félelmetes együt-
test; a valóságban azonban egymásra acsarkodó fenevadak gyülekezete
volt.
Diehlsnek, Göring nélkülözhetetlen kedvencének pozíciójára is sokan
vágyakoztak. Diehls lebuktatása sokakat azzal kecsegtetett, hogy megüre-
sedik a bársonyszéke, amelyet így el lehet majd foglalni. A horogkereszte-
seknél ugyanis az volt a szokás, hogy jutalomként rendszerint a besúgó
kapta meg annak a pozícióját, akit a hóhér kezére juttatott. Göring ellensé-
gei Diehls vesztére törtek, mert az ı bukása egyszersmind a miniszterelnök
súlyos veresége is lett volna. A cselszövések szövevényében Diehls olyan
ügyesen lavírozott, mint valami tapasztalt udvaronc.
Egy szép napon egyik ellensége mégis megtalálta páncéljának sebezhetı
pontját. Elıbb szemforgató tiltakozást színleltek a Gestapo módszerei el-
len, majd Hindenburg elnöknek átadtak egy dossziét. Az anyagot Frick ál-
lította össze, aki még nem tudta megemészteni azt, hogy Göring kivonta el-
lenırzése alól a Gestapót. Az akció gyorsan befejezıdött. Göring megma-
gyarázta, hogy csakis elszigetelt túlkapásokról lehet szó, amelyeket túlbuz-
gó alantas beosztottak követhettek el. Rendeletileg életre hívott egy bizott-
ságot azzal a feladattal, hogy szervezze át a Gestapót és hozza meg a szük-
séges szankciókat. Magától értetıdik, hogy a bizottság nem jött össze soha.
A marsall megnyugtatására azonban Göringnek fel kellett áldoznia Diehlst.
1933. szeptember végén leváltotta, de kárpótlásul még aznap kinevezte a
berlini rendırség helyettes igazgatójává. Diehls azonban ismerte a dörgést;
ı „hozta világra” a Gestapót, és azt is jól tudta, hogy mi történik a kulisszái
mögött. Fütyült az új beosztására: sokkal okosabbnak vélte, ha átlépi a
határt, és Csehországban várja be az események alakulását. A hitleristákkal
túlontúl elárasztott Ausztriát nem találta eléggé biztonságosnak.
Göring nem tért ki a támadás elıl. Diehls leváltása ellenségeinek diada-
la volt, de megtalálta rá a választ. Kinevezte helyébe a régi náci gárda
egyik kiérdemesült öreg harcosát, az ortodox beállítottságában megingat-
hatatlan Paul Hinklert, aki Wilhelm Kubénak, a brandenburgi szervezet
oberpräsidentjének, a porosz tartományi győlés náci frakciója egykori
elnökének barátja volt.
Hinkler elfoglalta hivatalát. Göring azonban tudott valamirıl, amirıl
hallgatott: tudott Hinkler példátlan mérető alkoholizmusáról, amelyhez ké-
pest Diehls tivornyái nyugdíjas öregurak szórakozásainak látszhattak csu-
pán. Régebben egy gyilkossági ügyben vádat emeltek ellene, mint bőnse-
gédi bőnrészes ellen, de a törvényszék beszámíthatatlanság címén felmen-
tette. Mindent összevéve, Hinkler hülyének született, és alkoholistává
fejlıdött.
A vidéki magányába visszavonult Diehls feszült figyelemmel kísérte az
eseményeket. A Reichstag felgyújtásának pere szeptember 21-én kezdıdött
el, menekülése elıtt egy héttel. Diehls, aki annak idején a vizsgálatot
lefolytatta, ismerte annak titkait és tudta, hogy izgalmas epizódokra kerül
még sor. A per fölkavarta a külföldi közvéleményt, a német emigránsok
igyekeztek földeríteni az igazságot; Diehls pedig tapintatosan tudtul adta,
hogy ha megadják az árát, hajlandó volna visszatérni ırhelyére.
Berlinben Hinkler egyre-másra követte el a botrányos kilengéseket. Ok-
tóber végén, funkcióba lépése után nem egészen egy hónappal, sürgısen el
kellett távolítani. A nagy sietve visszahívott Diehls hajlandó volt ismét el-
foglalni helyét. Egyik legelsı lépése az volt, hogy letartóztatási parancsot
adott ki Hinkler ellen. Ennek, miután hajnalban észrevette, hogy a Gestapo
pribékjei keresik, csupán annyi ideje maradt, hogy pizsamában kiugorjék
az ablakon és a Tiergartenen át elmeneküljön. Egy ırjárat vitte a rendırır-
szobára, onnan tudta értesíteni a barátját, Kubét, aki azután a segítségére
sietett.
Ezen figyelmeztetés után Diehls a régi módszerek szerint tovább foly-
tatta a munkát. Göring megérezte, hogy mellette fütyült el a golyó. Fel
akart készülni az újabb támadásra. 1933. november 30-án, porosz minisz-
terelnöki minıségében, forradalmi jelentıségő rendeletet adott ki, amellyel
a politikai rendırséget, a Gestapót kivonta a belügyminiszter illetékessége
alól. Ezzel a rendelettel a saját személyes vezetése alá helyezte a Gestapót.
A rendırség egyik ágazatának ilyenfajta leválasztása nyilvánvalóan jogi
képtelenség, de hiszen a törvényes formák semmibevevése úgyis a
horogkeresztes hitelvek közé tartozott.
Ugyanazon a napon Göring elfogató parancsot adott ki annak az átszer-
vezı és ellenırzı bizottságnak néhány tagja ellen, amelyet Diehls távozá-
sakor hoztak létre, és amely sohasem ülésezett. A parancsokat nem haj-
tották végre, de céljukat így is elérték: figyelmeztették azokat, akik túlontúl
közelrıl próbáltak betekinteni a megközelíthetetlen Gestapo belsı ügyeibe.
1934 elején a Hearst-lapok közölték az Egyesült Államokban Göringnek
egy cikkét, amelyben a következıket írta: „A nép ellenségeit megfosztjuk a
törvényes védekezés lehetıségétıl... Mi, nemzetiszocialisták, tudatosan
szembehelyezkedünk az olyan hamis fogalmakkal, mint jóság és emberi-
esség... Nem ismerjük el az ügyvédi csőrés-csavarást, sem a nevetséges
jogászi formaságokat.”
Annyi szent, hogy a hitleristák csakugyan semmibe vették „a nevetséges
jogászi formaságokat”; azon egyetlenegy alkalommal azonban, midın
propagandájuk számára hasznosítani szerettek volna egy jól felépített
látványos bőnpert, ellenükre fordult az egész masinéria.

1933. szeptember 21-én felgördült a függöny a lipcsei törvényszéki pa-

lotában, ahol a birodalmi törvényszék ülésezett, és megkezdıdött annak a
drámának a második felvonása, amely februárban nemcsak Németországot,
de az egész világot megrázta. Hét hónappal korábban, midın a Reichstag
kupolája félig a lángokba omlott, vele együtt omlott még emésztıbb tőzbe
a demokratikus Németország is. A birodalom új urai igazolni szerették vol-
na magukat a világ közvéleménye elıtt, tekintve, hogy a tőzvész óta senki
sem hitte el a kommunista merényletrıl szıtt mesét. Ez csak ürügyül szol-
gált arra, hogy megindítsák a kíméletlen megtorló hadjáratot az ellenfél
megsemmisítésére, mert a hatalmon levı nácik enélkül nem érezték volna
magukat biztonságban.
A tisztességben megıszült Bünger elnök, 4 vörösbe öltözött ülnöke kö-
zött, az 54 napos tárgyalás folyamán jobb ügyhöz méltó buzgalommal
igyekezett megırizni a törvényszék méltóságát, a tárgyalás vezetése
azonban újból és újból kicsúszott a kezébıl.
A vádlottak padján 5, egymástól igen különbözı egyén ült; nyilvánvaló-
an véletlen események találkozását kiaknázva hozták ıket itt össze. Itt volt
mindenekelıtt van der Lubbe, ez a félig idióta hollandi, akit a Reichstag
már lángokban álló épületében fogtak el, és aki vitathatatlanul a gyújtoga-
tók közé tartozott. Mellette Torgler ült, a kommunista képviselıcsoport
volt vezetıje, aki Ernst Thälmann, a Kommunista Párt fıtitkára mellett a
párt legnépszerőbb szónoka volt. Úgy tartóztatták le, hogy a tőz másnapján
maga jelentkezett a rendırségen: magyarázatot akart adni. Két igen kétes
tanú, a Nemzetiszocialista Párthoz átállt két volt kommunista, Frey és
Karwahne képviselık vallomása alapján emeltek ellene vádat. Ezek eskü-
vel vallották, hogy a tőzvész napján látták Torglert, amint Lubbe társaságá-
ban bement a Reichstag épületébe; ennyi elég volt a bíróságnak. Sokkal ér-
dekesebb volt a további 3 vádlott. Mindhárman bolgárok voltak, és különös
körülmények között tartóztatták le ıket. Egy bizonyos Hellmer nevő
egyén, a Potsdamer Strassén levı Bayernhof étterem pincére, látta van der
Lubbe fényképét az újságokban. Felfigyelt azokra a plakátokra is, amelyek
20 000 márka jutalmat helyeztek kilátásba a bőntársak nyomravezetıjének.
Hellmernek ekkor eszébe jutott, hogy látta Lubbét az étteremben három
férfi társaságában, akik idınként odajártak, és egészen biztosan „bolsevi-
kok” voltak. Azt a jelentéktelen részletkérdést igazán figyelmen kívül
hagyhatta, hogy az elegáns Bayernhofból azon nyomban kipenderítették
volna a csavargó külsejő van der Lubbét, amint belép az ajtón. A rendırség
csapdát állított a Bayernhofban, és március 9-én letartóztatta a három törzs-
vendéget. Kettınek látszólag rendben voltak a papírjai: dr. Hediger és M.
Panev névre szóltak. A harmadiknak nem volt semmiféle okmánya. A
rendırök rövid néhány perc leforgása alatt kiderítették, hogy a papírok
hamisak. A három férfi ekkor beismerte, hogy bolgárok, és igazi nevük:
Blagoj Popov, Vaszil Tanev és Georgi Dimitrov.
Dimitrov! Letartóztatásának hírét kitörı örömmel fogadta a Gestapo ve-
zérkara. Dimitrov volt a Komintern titkos kelet-európai szervezetének ve-
zetıje. Bulgáriában már elítélték: elıször 20, majd másodszor 12 évi bör-
tönre. Két társát is 12-12 évre szóló érvényes ítélet várta hazájukban, poli-
tikai tevékenységük miatt. Bulgáriából Oroszországba menekültek, ahol
hosszabb ideig tartózkodtak, majd Németországba mentek, abban a re-
ményben, hogy onnan titokban hazatérhetnek Bulgáriába. Azt állították,
hogy sohasem látták Lubbét, Torglert pedig csak névrıl ismerik. Amint el-
terjedt letartóztatásuk híre, tucatjával jelentkeztek a tanúk. Valamennyien
azt állították, hogy látták a három bolgárt Torgler és van der Lubbe társasá-
gában, az étteremben, az utcán, a Reichstag épületében, ládákat cipelve
vagy a hallban leskelıdve, a legvalószínőtlenebb helyeken. Dimitrov mind-
ezt a legteljesebb nyugalommal fogadta. Minden nehézség nélkül be tudta
bizonyítani, hogy a tőzeset napján Münchenben tartózkodott.
Ezt az 5 embert ültették a vádlottak padjára. A tetten ért, szerencsétlen
emberi roncs, Lubbe ellen roppantul súlyosak, a többi 4 ellen annál ingata-
gabbak voltak a terhelı körülmények.
A per lázba hozta a közvéleményt. A világ valamennyi nemzetének kép-
viseletében 120 újságíró volt jelen a tárgyalóteremben, csak a szovjetek
nem voltak ott; ıket nem engedték be. Hitler sokat várt a tárgyalást lezáró
„könyörtelen” ítélettıl, ezzel akarta felszítani kommunistaellenes propa-
gandájának lángját.
Csakhogy nem sokkal a lipcsei per megnyitása elıtt egy másik törvény-
szék már ítéletet hozott az ügyben. A német emigránsok, akik menedéket
találtak Franciaországban, Hollandiában, Angliában, sıt néhányan az
Egyesült Államokban is, felriasztották a nemzetközi közvéleményt. Vizs-
gálatot indítottak, tanúkat hallgattak ki, fényképeket és dokumentumokat
tettek közzé annak az igazságnak a bebizonyítása érdekében, amelyet min-
denki gyanított: a Reichstagot maguk a hitleristák gyújtották fel, hogy így
csikarják ki az öreg Hindenburgtól a kivételes törvények aláírását, és
igazolják megtorló intézkedéseiket.
Különösen tevékeny csoport jött létre Párizsban André és Clara
Malraux, Jean Guéhenno és az olasz Chiaromonte támogatásával. Két
német kommunista író, Willi Münzenberg és Gustav Regler vezetésével
több nyelven kiadták és terjesztették az ún. „Barna könyv”-et. Az igazság
mindinkább napvilágra tört.
Szeptember elején egy antifasiszta komité nemzetközi vizsgálóbizottsá-
got hívott össze Londonban, amely elhatározta, hogy lefolytatja a Reich-
stag felgyújtásának perét még a lipcsei tárgyalás elıtt. A kiváló munkás-
párti ügyvéd és királyi tanácsos, Denis Nowell Pritt elnöklete alatt olyan
közismert francia, angol, amerikai, belga és svéd személyiségek vettek
részt a bizottságban, mint Gaston Bergery, Moro-Giafferi, Henry Torrés,
Arthur Hays, Vermeulen stb. Az ügyészi tisztet Sir Stafford Cripps töltötte
be, aki a tényeket elıadva leszögezte, hogy ennek a jelképes eljárásnak
nincs törvényes érvényessége és egyetlen célja az, hogy az igazságot szol-
gálja, amely Németországban a jelen körülmények között nem
érvényesülhet.
 A bizottság tárgyalásainak megállapítása szerint nyilvánvaló, hogy ha
Lubbe részt vett is a gyújtogatásban, nem volt egyéb, mint eszköz. De
kinek a kezében? A nácikéban – válaszolta a bizottság –, személy szerint
pedig Göringében, aki elsırendő vádlottá lépett elı. Szeptember 11-én
Moro-Giafferi, aki a tárgyalás kezdetétıl fogva gyakran kapott fenyegetı
leveleket, így kiáltotta világgá vádjait:
„– Nincs a világon olyan törvényszék, igazságügyi hatóság, a vádlottak
iránt a legszigorúbb, legellenségesebb érzelmő sem, amely egy pillanatig is
fenn akarná tartani ezt a nevetséges bizonyítékokra épített mesét. Igen ám!
Csakhogy a látszatot meg kell menteni; elhatározták, hogy elpusztítják a
vádlottakat, hogy meg tudják menteni azt, akit ma már minden becsületes
ember lelkiismerete vádol: Göringet...
Kinek a kezében voltak Berlinben február 27-én a Reichstag kulcsai?
Ki volt a Reichstag ırségének parancsnoka?
Ki volt az, aki tetszése szerint fokozhatta vagy csökkenthette az épület
ellenırzését?
Kinek a kezében volt annak a föld alatti folyosónak a kulcsa, amelyen át
a gyújtogatók minden jel szerint behatoltak az épületbe?
Ez az ember egy személyben a porosz belügyminiszter és a Reichstag
elnöke: ez Göring!”
Meg kellett menteni a látszatot... Erre hivatkozott Moro-Giafferi és va-
lóban ezt tette a lipcsei törvényszék. Mert igen hamar pánik lett úrrá a vád-
lók körében, akiket egy-kettıre óvatos védekezésbe kényszerített Dimitrov
a maga dühödten szenvedélyes támadásaival. A többi vádlott ártalmatlan
volt. A folyamatosan komor tompultságba merült van der Lubbéból szinte
harapófogóval sem tudtak volna egy-egy szónál többet kiszedni, Tanev és
Popov pedig egy árva szót sem tudott németül. Dimitrov ragadta magához
a per vezetését. İ volt az, aki vádolt. És vádjai olyan pontosak voltak,
hogy Werner doktor, az ügyész, október 17-én olyam elhatározásra jutott,
amely nem csekély meglepetést váltott ki a hallgatóságból. Az emigránsok
által kiadott „Barna könyv”-vel kezdett foglalkozni, oldalról oldalra igye-
kezve róla kimutatni, hogy az egész nem egyéb a rágalmak szövevényénél!
A vádlók tehát vádlottakká váltak, és az egész pernek nem volt már más
célja, mint hogy ıket mossa tisztára.
Fölvonultatták tanúságtételre mindazokat, akiknek nevét Németország-
szerte suttogták: Heines breslaui rendırfınököt, a sziléziai SA vezetıjét,
Helldorf grófot, aki a tőzeset pillanatában a berlini SA vezetıje és Potsdam
rendırfınöke volt, Schulz SA-vezetıt, és végül magát Göringet.
Gisevius színes képet festett Hermann Göring megjelenésérıl a tárgya-
lóteremben. Göring számtalan kedves szerepe közül – mint -például
„Hermann, a nép bálványa”, a „hőség lovagja”, a „nemzeti hıs” – egyet
akkortájt különösen kedvelt és ezen a napon el szeretett volna játszani: a
„vasembert”.
Elegáns, világos vadászöltönyben, a terem parkettjén keményen koppa-
nó magas szárú csizmában jelent meg a bíróság elıtt. Igyekezett nyugalmat
erıltetni magára, de ez nem sokáig sikerült neki. Amint dühbe gurult, tom-
bolva ordítozott a tárgyalóteremben. A per váratlan fordulata teljesen ki-
hozta a sodrából. Nehezen értette meg, miért foglalkoznak a bírák a „Barna
könyv”-vel, ezzel a „győlölködést szító mővel, amelyet megsemmisíttet
mindenütt, ahol csak felbukkan”.
Bünger elnök, bársonyszékébe süppedve, rémülettıl tágra nyílt szemmel
követte a jelenetet. Kezdte megérteni, hogy ez a per egész pályafutásának
gyászos végét fogja jelenteni. Dimitrov egyáltalán nem rejtette véka alá
megelégedését. Göring, még mindig dührohamának hatása alatt, gyilkos te-
kintettel meredt rá, és igyekezett visszanyerni nyugalmát. És lám, Dimit-
rov, a vádlott, kérdéseket tett fel a miniszterelnöknek! És a miniszterelnök
válaszolt.
Példa nélkül álló párbeszéd zajlott le közöttük.
„– Mit tett a belügyminiszter úr február 28-án és az azt követı napokon,
amikor Lubbe bőntársainak könnyen a nyomukra lehetett volna akadni? –
kérdezte Dimitrov.
– Nem beosztottja vagyok a bőnügyi rendırségnek, hanem a minisztere
– válaszolta Göring. – Számomra az a legfontosabb, hogy a párt ügyeivel
foglalkozzam, mert a párt eszméi világjelentıségőek, és a párt az egész
világ alakulásáért felelıs.”
Beleesett a Dimitrov által elıkészített csapdába: politikai síkra terelte a
vitát. Lehetett ı a Nemzetiszocialista Párt kiváló stratégája, ahhoz azonban
nem volt megfelelı felkészültsége, hogy a marxista dialektika egyik igazi
szakértıjével fel tudja venni a harcot. Göring tanúként való kihallgatása
egyetlen szempillantás alatt kommunista propagandagyőléssé alakult át.
Hermann már nem volt ura önmagának, tajtékzott és ellenfelét szidalmazta:
„– Gazember – kiabálta –, megérett az akasztófára!”
Az elnök közbelépett, és emlékeztette Dimitrovot arra, hogy már ko-
rábban figyelmeztette: nem szabad politikai propagandát folytatnia.
„– Csak az ügyre vonatkozó kérdéseket tegyen fel – tette hozzá
engesztelı hangon.
– Köszönöm – válaszolta Dimitrov –, én nagyon elégedett vagyok a
miniszter úr válaszával.
 – Gazember – üvöltötte Göring –, takarodjon ki! Gazember, kerül még
maga az én kezembe!”
Dimitrovot elképzelhetetlen zőrzavar közepette kituszkolták a tárgyaló-
terembıl, de volt még ideje odakiáltani Göringnek:
„– Csak nem fél, miniszter úr? Csak nem fél?...”
Van der Lubbe kapcsolata a többi vádlottal – a vád szerint – azon nyu-
godott, hogy Lubbe állítólag kommunista volt. Nos, a tárgyalás folyamán
kiderült, hogy ha Lubbe kommunista volt is, 1931 óta már nem volt az. A
Kriminalpolizei (bőnügyi rendırség) által lefolytatott vizsgálat ezt
világosan kimutatta.
December 23-án a törvényszék ítéletet hozott: van der Lubbét halálra
ítélte, a többi 4 vádlottat fölmentette. Az egész világsajtó ezzel foglalko-
zott, az emigránsok diadalt ültek. Utasításuk ellenére a német bírák nem
tudták rászánni magukat, hogy ártatlanokat ítéljenek el. Amikor Hitler
meghallotta az ítéletet, a környezete által ismert és rettegett ırjöngı dühro-
ham vett rajta erıt.
Göring azonban nem volt hajlandó kiengedni zsákmányát a karmai
közül. Azt mondta Dimitrovnak: „Kerül még maga az én kezembe!” Hiába
mentették fel a 4 kommunista vezetıt, továbbra is börtönben tartották ıket.
Csak február 27-én engedték ıket szabadon, az egyre erısödı nemzetközi
felháborodás nyomására. Torglert koncentrációs táborba vitték. Miután
bizonyos idı elteltével szabadon engedték, azzal fizette meg szabadságát,
hogy a nácik szolgálatába szegıdött.
Január 10-én bejelentették, hogy Lubbét kivégezték a lipcsei börtön ud-
varán. Németországban sokan kétségbe vonták ennek megtörténtét. Család-
ja, a törvényre hivatkozva, állítólag többször is kérte a német hatóságoktól
a holttest kiadatását, hogy Hollandiában eltemethesse, de eredménytelenül.
Ha Lubbe csakugyan a horogkeresztesek zsoldjában álló provokátor volt,
úgy a náciknak semmi okuk sem volt habozni, hogy az elképzelhetı legtör-
vényesebb úton megszabaduljanak a súlyosan terhelı cinkostárstól. A
Gestapo szerette eltüntetni tevékenységének nyomait.
A Reichstag füstölgı romjaira nagyon ódakívánkozott volna a régi latin
jogászi bölcsesség: Is fecit cui prodest (Az tette, akinek hasznára van).1
Ez a gondviselésszerő tőzvész a hitleristák terveit szolgálta, nélkülözhe-
1
A „Der Spiegel" címő hetilap hosszas tanulmányt közölt, amely igyekezett bebizo-
nyítani, hogy a Reichstag felgyújtása egyedül van der Lubbe mőve volt. Nem tudok ennek
az egyébként igen komoly tanulmánynak a megállapításaihoz csatlakozni, minthogy
magyarázat nélkül hagy sok lényeges körülményt. A Reichstag felgyújtása minden
bizonnyal még sokáig vitatott kérdés lesz.
tetlen volt a megtorló rendszabályok indokolása és a Gestapo szerepének
megerısítése szempontjából; kitőnıen fel tudták használni a választási
kampányban is.
Egy órával azután, hogy a tüzet észrevették, Hitler és Göring már meg-
tekintette a lángoló épületet. Diehls volt a vezetıjük, elıttük haladt a palota
még járható folyosóin, és beszámolt máris munkában levı embereinek elsı
ténymegállapításairól.
Az odasietı Hitler a lángok láttán azonnal felkiáltott:
„– Isteni jeladás ez; senki sem akadályozhat már meg minket abban,
hogy vasököllel zúzzuk szét a kommunistákat!”
Január 31-én Goebbels ezt írta be „Napló”-jába: „A vörös terror elleni
harc fı vonalait egy Hitlerrel tartott konferencián fektettük le. Pillanatnyi-
lag még nem folyamodunk ellenrendszabályokhoz. Az alkalmas percben
sújtunk majd le, amikor a kommunisták kirobbantják a forradalmat.”
A kommunistáknak kellett volna „kirobbantaniuk a forradalmat”, hogy
alkalmazni lehessen az ellenrendszabályokat. Az idı azonban múlt; közele-
dett a választás napja, és nem robbant ki semmi. Úgy jött ez a tőzvész, mint
valóságos mennyei jótétemény: a kitőzött nap elıtt egy héttel, Goebbels dr.
pedig értett hozzá, hogy megfelelıen hasznosítsa.
Göring február 22-én, 5 nappal a tőzvész elıtt léptette elı az SA-t se-
gédrendırséggé. Az SA emberei nélkül a tőzvész éjszakáján és másnapján
nem lehetett volna néhány óra leforgása alatt foganatosítani a tömeges le-
tartóztatásokat. A letartóztatandók névjegyzékét már régen összeállították,
csak megfelelı létszámú személyzet kellett a végrehajtáshoz.
Másik jellemzı részlet: a tőzvész a választási hadjárat kellıs közepén
tört ki. Hitler, szokás szerint, nyakig merült a választási feladatokba. A
Goebbels által összeállított és a pártban február 10-én nyilvánosságra
hozott választási munkarendje túl volt zsúfolva beszédekkel. Minden áldott
nap több, gyakran egymástól nagyon távol esı győléseken kellett fellépnie.
Ilyenkor egyetlen órát sem szabad elvesztegetni a drága idıbıl. Nos,
február 10-én feltőnhetett egy meglepı apróság: február 25-re, 26-ra és 27-
re nem volt elıjegyezve egyetlen szereplés sem, sıt kimondták, hogy a
führer február 27-én nem beszélhet nyilvános összejövetelen. Különös
véletlen, hogy éppen ezen az estén borult lángokba a Reichstag épülete.
Ami pedig a tőzvészt illeti: a vizsgálatot folytató rendırségi embereket
– akik a katasztrófa felfedezése után alig néhány perccel, mintegy 21 óra
15-kor elsıként érkeztek a helyszínre – meglepte a tőzfészkek nagy száma
(60 vagy 65); ezek is szét voltak szórva mindenfelé az egész épületben.
Legtöbbjükön – különösen az ülésteremben feltörı hatalmas tőzoszlopon –
meglátszott, hogy gyújtóanyagtól származik.
A „Ring”-nek, a Herrenklubhoz tartozó konzervatív Heinrich von
Gleichen hetilapjának március 2-i száma közölt egy cikket, amely a
következı kérdésekkel végzıdött: „Hogyan volt mindez lehetséges?
Valóban vaksággal megvert juhok volnánk? Hol vannak a merénylet
értelmi szerzıi, akik oly biztosak voltak a dolgukban?... Lehetséges, hogy a
legjobb német vagy nemzetközi körökben kell keresni ıket.”
A cikk nyomán a „Ring"-et betiltották; ezek a kérdések azonban
mindenkinek eszébe jutottak.
Göring és Goebbels világgá kürtölték a rádió hullámain, hogy a merény-
let szervezıi nem is lehetnek mások, csak a kommunisták. A tőzvész utáni
napon a Gestapo és a Kripo (bőnügyi rendırség) házkutatást tartott a Karl
Liebknecht-házban, a Kommunista Párt székházában. Nos, ebben az épü-
letben, ahol már több házkutatást is tartottak, amelyet a kommunisták több
mint egy hónapja kiürítettek, és amelyet azóta a rendırség ırzött, még min-
dig tudtak találni bizonyítékokat; „több mázsányi” olyan rendkívül fontos
dokumentumot – mondotta Goebbels doktor –, amely az egész Németor-
szágra kiterjedı kommunista felkelés alapjait fektette le. A Reichstag fel-
gyújtása volt a jeladás, amely útjára indította volna a vörös terrort.
Széltében-hosszában híresztelték a terv részleteit; és hogy nem lett belıle
semmi, azért a hála a horogkeresztes hazafiak éberségét illeti. Ezeket a sú-
lyosan terhelı bizonyítékokat azonban sohasem hozták nyilvánosságra,
hiába követelte számtalanszor a külföldi sajtó; a per folyamán sem
produkáltak egyetlen egyet sem.
Mit tettek hát a vizsgálattal megbízott rendırök? A tárgyi ténymegálla-
pításokból adódó adatok birtokában, kezükben az egyik tetten ért gyújtoga-
tóval, ismerve ezen bizonyítékok alapján bőntársainak politikai hova-
tartozását és hozzávetıleges számát, mást nem tudtak befogni a hálójukba,
mint Torglert és a három bolgárt. Pedig Diehls maga is „figyelemmel
kísérte” az ügyet, vele együtt Arthur Nebe, a tapasztalt kriminalista, aki
bőnügyi tanulmányaival szaktekintélyt is szerzett magának. És a vizsgálat
egy helyben topogott vagy elıre nem látott útvesztıkbe tévedt.
A közvéleményben azonban különös hírek kaptak lábra; meglepı ne-
vekrıl suttogtak, és ezek visszhangja hamarosan eljutott a Gestapo fülébe
is.
Egy bizonyos Bell doktor különös dolgokat mesélt Lubbéról. A dok-
tornak számos barátja volt a Nemzetiszocialista Pártban. Szilárdan állította,
hogy Lubbénak kapcsolatai voltak az SA-val, majd fontoskodó arccal tette
hozzá, hogy ı mindent tud, ami a tőzvész napján történt. Március 3-án
vagy 4-én a Friedrichstrassei Nemzeti Klubban elmesélte egyik néppárti
barátjának, amit tudott. Ez a kitőnı információk feletti örömében levelet írt
több barátjának, hogy ıket is részesítse a Bell doktor által kinyilatkoztatott
titkokból. Egyik levél a Gestapo irodájában kötött ki. Bell doktor egyszer
csak észrevette, hogy követik, megfigyelik. Megijedt, és átköltözött a
határon túlra, nagyobb biztonságban érezvén magát Kufsteinban, ebben a
békés osztrák kisvárosban. Április 3-án, midın már kezdett volna
megnyugodni, egy Münchenbıl jött SA-csoport meggyilkolta.
Furcsa története van Oberfohren doktornak, a Német Nemzeti Párt
parlamenti képviselıcsoportja elnökének is. Ez a jól informált férfiú
ugyancsak különös részleteket tudott az ügyrıl. İ is elkövette azt a
meggondolatlanságot, hogy írt. Emlékiratban foglalta össze mindazt, amit
a Reichstag felgyújtásának elıkészítésérıl tudott, és azt megküldte több
barátjának. Egy példány külföldre is eljutott belıle. Ezt francia, angol és
svájci lapok közzétették. Május 3-án Oberfohren doktort holtan találták a
lakásán. A rendıri jelentés öngyilkosságról beszélt, a család azonban
kénytelen volt megállapítani, hogy a halott személyi iratai eltőntek.
Késıbb, a véres „Röhm-tisztogatás”, az 1934. június 30-i események
után Röhm Kruse nevő gépkocsivezetıje, akinek sikerült külföldre szök-
nie, levelet írt Hindenburg marsallnak és föltárta elıtte, hogy a Reichstagr
felgyújtását egy SA-csoport, Röhm bizalmi emberei követték el, Göring és
Goebbels segítségével.
Ezek a hírek, bármennyire érdekesek is voltak, kevesebbet mondtak,
mint bizonyos részletek. Hogyan lehetett bejutni a Reichstag épületébe?
Két kapu szolgált erre a célra: a 2-es számú kapu a Simsonstrassén – ez
csak az ülésszakok idején volt nyitva – és az 5-ös számú, a Reichstag-rak-
partra nyíló. Február 27-én az 5-ös számú kapu volt az egyetlen bejárat. Ez
egy hallra nyílt, amelynek bejárata kötéllel el volt kerítve; e mögött tartóz-
kodtak a portások. Minden látogatónak ki kellett töltenie egy cédulát, ezen
fel kellett tüntetnie a képviselı és a saját nevét, valamint a látogatás célját.
Valamelyik egyenruhás szolgálattevı elvitte a cédulát a képviselıhöz, és
csak az ı beleegyezése után léphetett be a látogató az épületbe, akkor is a
szolgálattevı kíséretében, aki a képviselıhöz vezette. A látogatók nevét
pedig mindennap egy erre a célra rendszeresített jegyzékbe vették.
Hogyan lehetséges, hogy 8 vagy 10 ember, akik terjedelmes gyújtóa-
nyagot vittek magukkal (a vizsgálat szerint létrájuk is volt), megkerülhet-
ték ezt az ellenırzést?
A Reichstag pincéjébıl, onnan, ahol a főtıberendezés volt, kis lépcsı
nyílt, amely föld alatti folyosóba torkollott. Ez a folyosó elhaladt az oszlo-
pos bejárat alatt, keresztezte a Friedrich Ebert Strassét és az utca túlsó ol-
dalán levı elnöki palota pincéjében ért véget. Ezt a föld alatti folyosót ajtó
zárta el a parlament pincéjének lépcsıjétıl és a főtıberendezés helyisé-
gétıl. A folyosó elég széles volt, sín futott rajta; ezen kis billenıkocsi járt
szénnel megrakva a Reichstag épületébıl az elnöki palota pincéjébe. Ez
volt a beosztásával járó egyik nagy elıny: ingyen főtöttek az elnöknek. Az
elnök pedig Göring volt.
Ezen a folyosón át akár egy egész csapatot is be lehetett engedni a
Reichstag épületébe.
Arról suttogtak, hogy Ernst SA-vezetı volt az egyik gyújtogató, továbbá
Heines és Helldorf gróf is köztük volt, vagy legalábbis részt vett a terv elı-
készítésében. Ernst egyébként, amikor kissé felöntött a garatra, el is dicse-
kedett vele. Mások is beszéltek. Egy Rall nevő megrögzött gonosztevı,
akit a tőzeset után néhány héttel közbőntényes bőncselekmény miatt tar-
tóztattak le, azt gondolta, bizonyos leleplezések árán kibújhat a csávából.
Kérte, hallgassa ki. a vizsgálóbíró tanúként „egy egészen más ügyben”.
– Februárban – mondotta – Karl Ernst csoportjának tagjaként részt
vettem a Reichstag felgyújtásában.
És ebben a hangnemben folytatta: hivatkozott Goebbelsre és Göringre,
megadta a résztvevık nevét és ismertette a részleteket, az elképedt vizsgá-
lóbíró pedig jegyzıkönyvbe vett mindent. Február vége felé Ernst össze-
hívta testırségének 10 tagját, mind olyanokat, akiket alkalmasnak tartott
arra, hogy egy különösen kényes feladatot megoldjanak. Rall is köztük
volt. Térkép alapján megismertették velük a Reichstag belsı helyrajzát. A
cél a Reichstag felgyújtása volt, ezt már az elején közölték velük. A tőzeset
napján 18 óra tájban mind a tízüket gépkocsin átszállították az elnöki
palotába. Lementek a pincébe. Két vagy három órát töltöttek itt, várva,
hogy Karl Ernst jelt adjon nekik. Mindegyikük kapott egy-egy kocka alakú
ládikát, ebben volt a gyújtóanyag, majd többszöri próbával külön-külön
begyakorolták szerepüket.
A hosszú várakozás alatt egyidejőleg egy „másik operáció”-nak kellett
lezajlania, amelyrıl ık nem tudtak semmit.
Huszonegy óra felé végre megérkezett Ernst, és megadta a jelt. A 10
ember a föld alatti folyosón át behatolt a Reichstag épületébe, bejárta az
akkor már teljesen kiürült parlamentet, mindenütt elhelyezve a gyújtóanya-
got. Tíz perc leforgása alatt végeztek és ugyanazon az úton visszatértek az
elnöki palotába.
Az egyidejő operáció, amelynek lefolyása után adhatták csak meg a jelt,
csakis Lubbe „távirányítása” lehetett, amely „barátainak” lélektani elıké-
szítésétıl függött. Arra az idıpontra pedig, midın ez a szerencsétlen flótás,
talán kábítószeres kezelés után, mindenesetre szuggerált állapotban, gyufá-
val teletömött zsebekkel megérkezett a Reichstag elé, felkapaszkodott a
homlokzaton és betört egy ablaktáblát, az SA emberei már befutották a ter-
meket, a kijelölt helyeken elhajították a gyújtóládikákat, és visszavonultak
Göring védelme alatt. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy Göring, akit
barátja, Goebbels vett rá erre a tervre, zseniálisnak találta és beleegyezését
adta hozzá.
Gisevius szerint, akinek ezeket az adatokat köszönhetjük – amelyeket
csak az olyan fontos stratégiai pozíciót betöltı ember szerezhetett meg,
mint amilyen az események idején ı volt –, Göring már a terv elkészítése-
kor azt a megbízatást adta Diehlsnek, hogy vezesse tévútra a vizsgálatot és
legyen rajta, hogy a váratlanul felszínre kerülı zavaró elemeket haladék-
talanul kiküszöböljék.
Az egyik ilyen váratlanul felszínre kerülı elem volt Rall.
Reineking vizsgálóbíró, aki Rall vallomását jegyzıkönyvbe vette, maga
is náci volt: az SA obskurus, rangfokozat nélküli, de meggyızıdéses tagja.
Úgy látta, itt az alkalom, amikor értékessé teheti magát a rendszer pápáinak
szemében. Meg volt róla gyızıdve, hogy Rall az igazat mondta; meggyız-
te ıt a sok pontos részlet, az ellenırizhetı körülmények és fıként az a be-
bizonyosodott tény, hogy Rall február végén valóban Karl Ernst test-
ırségéhez tartozott. A vizsgálóbírónak nagy gyakorlata volt már a tanúk és
vallomások megítélésében.
Reineking értesítette a fınökét. Az esemény fontosságára való tekintet-
tel elhatározták, hogy elmennek az SA parancsnokságára; onnan elküldték
ıket a Gestapóhoz.
A Gestapo kihozatta Rallt a neuruppini börtönbıl. Ki kell hallgatniuk –
mondták a bírónak. Átszállították Berlinbe, a Gestapo székházába, és 24
órán át megszakítás nélkül kihallgatták.
Titkos megbízottak indultak útnak a szélrózsa minden irányába. Egyi-
kük Lipcsébe sietett, hogy a postán elfogja a neuruppini bírónak a biro-
dalmi törvényszék vizsgálóbírójához intézett levelét, amelyhez csatolva
volt a Rall-féle jegyzıkönyv másolata.
Neuruppinban a sebtében osztályvezetıvé elıléptetett Reinekinget
bízták meg az eredeti példány eltüntetésével. A Gestapo házkutatást tartott
Rall lakásán, a szeretıjénél, mindenütt, ahol lehetett egy-egy levele vagy
valamiféle írása.
Az eredmény az volt, amit Rall remélt: gyors szabadítás. Egyszer s
mindenkorra. Holttestét néhány nap múlva egy földmőves találta meg a
mezın, az eke fordította ki. Mindössze 20 centiméter mélyen földelték el.
Megfojtották.
Függetlenül attól, hogy mennyi volt az igazság ezekben a verziókban, a
Gestapo szerepe világos; a legcsekélyebb kétség sem merülhet fel abban a
tekintetben, hogy a Reichstag épületét az SA gyújtotta fel a Gestapo
kezdeményezésére, e terv értelmi szerzıjének, Goebbelsnek a felbujtására,
Göring cinkos segítségével. Enélkül az egész nem történhetett volna meg.
És mit keresett van der Lubbe ebben a társaságban? Homoszexuális volt
a szerencsétlen, amint azt a tárgyalás tényként megállapította. Gyakori ven-
dége volt Berlin éjjeli menedékhelyeinek, menhelyeinek, zugkávéházainak,
szoros kapcsolatba került az ezeket benépesítı zavaros elemek nem egy
képviselıjével. Az SA-ban csak úgy nyüzsögtek a homoszexuálisok. A
szervezet híres volt virágzó „férfi barátságairól”. Röhm, a vezérkar fınöke
adta a példát. A berlin–brandenburgi SA-standarte (ezred), amelybıl a
gyújtogatók rekrutálódtak, ugyancsak erısen fertızött volt. Ernst környeze-
te, talán maga Ernst is, Heines és sokan mások tartoztak e „férfi szövetség-
be”; innen toborozták testırségüket, gépkocsivezetıjüket, bizalmi emberei-
ket. E társaság titkos kapcsolatai révén került a szerencsétlen hollandus a
szervezkedık vonzáskörébe, midın azok éppen a tervüket dolgozták ki.
Azonnal meglátták, hogy milyen hasznot lehet belıle húzni. Nyilván
gyerekjáték volt megfelelıen kioktatni ezt a félhülyét, fölébreszteni
anarchista buzgalmát, rábeszélni, hogy kövesse el a győlölt társadalmi rend
eme szimbóluma ellen nevetségesen szomorú hérosztratoszi tettét.
Lehetséges, hogy kábítószerekkel is kezelték, mielıtt végzetes útjára in-
dították volna. A tárgyaláson bizonytalanul olyasmit mormogott, hogy
„mások is voltak”. Semmi többet nem lehetett kiszedni belıle, ismét
visszaesett abba a tompultságba, amelyben az orvosok egy része a
szkopolamin által elıidézett tüneteket vélte fölfedezni.
A föld alatti folyosó létét a londoni nemzetközi vizsgálóbizottság fedte
fel. A per folyamán a lipcsei törvényszék tagjai libasorban leszálltak a
Reichstag híres átjárójába, de csak azért, hogy megállapítsák: a gyújtoga-
tók nem ezen az úton jöttek, mivel a Reichstag éjjeliırei azt állították, hogy
feltétlenül észrevették volna ıket.
A gyászos van der Lubbe életével fizette meg azt a véletlent, amely a
barnainges gyújtogatók útjába sodorta ıt. Nem ı volt az egyetlen. Rall ese-
te után a legtöbb gyújtogató ugyancsak elhullott cinkosainak fegyverétıl.
A Gestapo nem szívlelte az élı tanúkat.
 *

A Reichstag felgyújtása, a lipcsei per kérlelhetetlen reflektorfénybe állí-

totta a nácik szellemiségét, módszereit és vezetı embereit. Az egész világ
fölmérte ezeket a módszereket, mérlegelte erkölcsiségüket és megálla-
pította, hogy a leggyalázatosabb gyilkosokkal van dolga. Nem lett volna
nehéz levonni a szükséges következtetéseket.
Ehhez azonban némi bátorságra lett volna szükség. Sokkal egyszerőbb
volt semmit sem látni és hagyni, hogy a gyilkosok tovább menjenek a
megkezdett úton. A Gestapo már értett hozzá, hogyan kell az embereket
terrorral elhallgattatni.
Igaza volt Röpkének, midın néhány évvel késıbb így írt: „A mai rette-
netes világkatasztrófával kell megfizetnie a világnak a vészjelekkel szem-
beni süketségét, amelyek pedig 1930-tól 1939-ig egyre szenvedélyedben
jelezték, hogy a nemzetiszocializmus sátáni hatalmai micsoda poklot sza-
badítanak elıbb Németországra, majd az egész világra. Ennek a háborúnak
a borzalmai pontosan ugyanazok, mint amelyeket a világ eltőrt Német-
országban abban az idıben, amikor normális kapcsolatokat tartott fenn a
nemzetiszocialistákkal és nemzetközi ünnepségeket, kongresszusokat
szervezett velük együtt.”
 MÁSODIK RÉSZ

A GESTAPO TÖKÉLETESÍTI MİDSZEREIT

1934-1936

I. fejezet

HIMMLER ÁTVESZI A GESTAPO VEZETÉSÉT

Az 1933-as év vége súlyos csorbát ejtett Göring hiúságán: megviselte a

Reichstag „felgyújtóinak” pere. Ez a per alaposan megtépázta a hitleristák
tekintélyét Németországban, de még inkább külföldön.
Hermann Göringnek kárpótlásul a führer 1934. január elsején levélben
fejezte ki jókívánságait. Megemlékezett az 1923. évi puccsról, az SA
átszervezésérıl, amelyet ı irányított, „kiemelkedı szerepérıl január 30-a
elıkészítésében”, majd azzal fejezte be levelét, hogy „tiszta szívbıl”
köszönetet mond „a nemzetiszocialista mozgalom, következésképpen a
német nép érdekében tett kimagasló szolgálataiért”.
Néhány héttel korábban azonban kapott egy kevésbé plátói jellegő elég-
tételt is. A légügyi kormánybiztosságot átalakították (természetesen polgá-
ri) repülésügyi minisztériummá, amely azonban nem volt más, mint a szö-
vetségesek által betiltott légi haderı újjászervezésének álcázott szervezete.
Göring repülésügyi miniszterré lett, és ebbıl az alkalomból kinevezték a
Reichswehr tábornokává. Meggyızték Hindenburgot, hogy az a miniszter,
aki nemsokára hatalmas légi haderı parancsnoka lesz, nem maradhat
századosi rangban.
Grimme nyugalmazott tábornok vezetésével megszervezték a légvédel-
mi ligát; munkába álltak olyan kiváló tervezık, mint Messerschmitt és
Heinkel, Erhard Milch ırnagy irányítása mellett, akit Göring 1918-ban is-
mert meg mint repülıszázadost, és akibıl késıbb a Luftwaffe fıfelügyelı-
je, végül marsallja lett.
Göring most már nem foglalkozott olyan behatóan a rendırségi kérdé-
sekkel; a Lubbe-per egy kissé elvette tıle a kedvét. Mindazonáltal esze
ágában sem volt, hogy idegenek kezébe engedje át az „ı” Gestapóját. Hi-
szen a következı sorokat 1934-ben írta: „Hosszú heteken át dolgoztam
azon, hogy megteremtsem, én egyedül, a magam elhatározásából és a ma-
gam kezdeményezésére, a Gestapo szervezetét. Ez az intézmény, amely pá-
ni félelmet ébreszt az állam ellenségeiben, hatalmas mértékben hozzájárult
ahhoz, hogy ma már nem beszélhetünk kommunista vagy marxista
veszélyrıl sem Németországban, sem Poroszországban.”
1934. január 30-án, a hatalom meghódításának évfordulóján, a rendırsé-
gi szerveket rendeletileg a birodalom joghatósága alá helyezték. Csak igaz-
gatási szempontból hagyták az egyes tartományok hatáskörében, amelyek
egyébként a reichsstatthalterek hivatalba lépése óta amúgy is tartalmatlan,
elévült maradvánnyá változtak. Mindazonáltal a rendırséget továbbra is a
tartományi költségvetésbıl fizették, egészen az 1936. évi szervezeti
törvény megjelenéséig.
A Gestapónak ez az „ellenırzés alá vonása” azonban csak közigazgatási
formalitás volt: Göring továbbra is saját kezében tartotta alkotását.
Túlságosan büszke volt erre a személyes mővére, semmint hogy hajlan-
dó lett volna lemondani róla; de szüksége is volt rá, hogy kiüsse a nyereg-
bıl Röhmöt, veszedelmes vetélytársát, akinek változatlanul emelkedıben
volt a csillagzata. Számára az volt a legfontosabb, hogy jó kezekben tudja a
Gestapót. Az eddigi rendszabályok következtében amúgy is szabadon tu-
dott vele rendelkezni. Az 1933. november 30-i rendelet kivette a Gestapót
a porosz belügyminiszter hatásköre alól és közvetlenül az ı miniszterelnöki
fennhatósága alá helyezte.
Ezért azután 1934 tavaszán nyugodt lélekkel átadhatta a porosz belügy-
minisztériumot Fricknek, a birodalmi belügyminiszternek, másik vetélytár-
sának. Fricknek most már halványan körvonalazott joga volt arra, hogy
általános irányelveket adjon a politikai rendırségnek, de nem adhatott neki
részletes utasításokat. 1936 tavaszán pedig még ettıl a csekély hatalmától
is megfosztották.
Közigazgatási szempontból ezzel teljessé lett a zőrzavar; Frick ugyanis
porosz belügyminiszteri minıségében Göring alárendeltje volt, de birodal-
mi belügyminiszterként utasíthatta a tartományi kormányokat, vagyis ma-
gát Göringet is mint porosz miniszterelnököt! Ebben a dzsungelben lehe-
tetlenné vált minden ellenırzés, nem lehetett senkit sem felelıssé tenni. A
közönséges halandó még kevésbé ismerte ki magát ebben az útvesztıben,
és teljességgel tehetetlenné vált.
Göring azért merte rászánni magát erre a megkésett „ajándékra” Frick-
kel szemben, mert megtalálta azt a kivételes képességő férfiút, azt a szilárd
szövetségest Röhmmel vívott csatájában, aki a már eddig is veszedelmes,
de még nem minden tekintetben tökéletes Gestapóból létrehozza majd azt
az óramő pontosságú gépezetet, amely alig két év múlva képes lesz leszá-
molni minden elképzelhetı ellenállással. Ez az ember pedig Himmler volt.
1934 április elsején menesztették Diehlst. Göring most könnyő szívvel
vált meg tıle, érezte, hogy az utódja minden tekintetben különb nála. An-
nak megérkeztéig, április 20-ig Diehls ellátta még a folyó ügyek irányítá-
sát. Fájdalomdíjként pedig kinevezték egyelıre Kölnbe regierungsprüsi-
dentnek (amolyan rendırfıkapitány-félének), majd beosztották Lutze
mellé, aki Röhm halála után az SA vezérkari fınöke lett.
Diehls távozásával véget ért a Gestapo történetének „elsı szakasza”.
Aki a helyére jön, személyiségével új „stílust”, félreismerhetetlen jelleget
kölcsönöz az intézménynek.
Himmler egy hosszú hónapok óta folytatott operáció eredményeit „in-
kasszálta”, midın bevonult a Prinz-Albrecht-Strasse 8. számú házba.
Mialatt Göring a Gestapót szervezte Poroszországban, Himmler, hason-
ló megfontolástól indíttatva, elhatározta, hogy hatalmát a politikai rendır-
ség megszerzésére alapítja. Minthogy Poroszország már egy konkurens ke-
zében volt, a sakktábla egyéb mezıin igyekezett elhelyezni figuráit. 1933
márciusában kineveztette magát München rendırfınökének, majd egy hó-
nap múlva az egész bajor politikai rendırség fınökének. Ekkor szabálysze-
rő „kijáró” tevékenységbe kezdett, amelyben jelentıs elınyére vált az,
hogy egyidejőleg az SS vezetıje is volt. Az elfoglalandó pozíciókat em-
bereivel hajtatta fel, akik szükség esetén megértették a helyi hatóságokkal,
milyen elınyeik származnak abból, ha „barátokat” neveznek ki bizonyos
helyekre. A harc heves volt, mert az SA és á Politikai Szervezet vezetıi
ugyancsak szerették volna megkaparintani ezeket a fontos pozíciókat.
Októberben ellenırzése alá vette Hamburgnak, a birodalom második vá-
rosának, egyben egy szabadállam székhelyének rendırségét. Majd sorban a
kezébe került Mecklenburg, Lübeck, Türingia, a hesseni nagyhercegség,
Baden, Württemberg, Anhalt, 1934 elején Bréma és Oldenburg, végül a
hitleristáknak oly sokáig ellentálló Szászország. Tavaszra ellenırizte egész
Németországot, Poroszország kivételével. Ekkor Göringhez fordult, kérte,
adja át neki a Gestapót. Hitler támogatta, az SS-vezért, mert érvelésével
megnyerte ıt: „észszerő, helyes és szükséges az egész birodalomban azo-
nos módszerekkel üldözni az ellenséget”. Göringet viszont az a körülmény
nyerte meg, hogy Himmler is el volt szánva a közös ellenség, Röhm likvi-
dálására. Értékelte Himmler stratégiai ügyességét, a villámgyors bekerítı
hadmőveletek mesteri alkalmazását. Ilyen formátumú szövetségessel Röhm
napjai meg voltak számlálva.
Április 20-án Göring átadta a Gestapo vezetését Himmlernek, bár tett
egy végsı óvintézkedést: Himmler lett a de facto, de Göring volt továbbra
is a de jure vezetı. Meg is maradt annak az 1936. évi alapvetı átszervezési
törvényig, ámbár ez a címe tisztára plátói jellegő volt.
Amikor azonban Himmler már számtalan város és tartomány rendırfı-
nöke volt, ı maga ténylegesen nem tudta ezeket a funkciókat mind ellátni.
Az akkori szokás szerint átruházta ıket „helyetteseire”; a párt fıemberei
ezzel a módszerrel tudták halmozni titulusaikat. Himmler az SS bizalmi
emberei közül választotta ki helyetteseit. München, majd Bajorország ré-
szére egy különösen érdekes figurát szemelt ki: az SS biztonsági szolgála-
tának vezetıjét, Reinhard Heydrichet. Midın Himmler végre célhoz ért, és
berendezkedett Berlinben, azonnal kinevezte Heydrichet a Gestapo köz-
ponti szervének vezetıjéül. Ugyanazon a napon, megérkezése napján,
egyesítette Németország valamennyi politikai rendırségét. Ezzel a Gestapo
átlépte Poroszország határait, szervezetét kiterjesztette egész Német-
országra.
Himmlernek a Gestapo élére vezetı útja nem volt súrlódásoktól mentes.
Midın nyilvánvalóvá vált, hogy Göring meg akar szabadulni Diehlstıl, po-
rondra lépett még egy komoly jelölt: Kurt Daluege, az SS keleti csoport-
fınöke, az SS második embere és Himmler vetélytársa, akibıl Göring csi-
nált rendırtábornokot. Daluege akkor már az egész rendfenntartó szolgálat,
vagyis az összes egyenruhás rendır fınöke, a birodalom és Poroszország
biztonsági rendırségének vezetıje volt. Ezen a téren Göring már ráruházta
a hatalmát, ı pedig úgy gondolta, hogy jog szerint most már a politikai
rendırséget is meg kell kapnia.
Alattomos küzdelem kezdıdött. Daluege „jól feküdt” Hitlernél, de u-
gyanezt el lehetett mondani Himmlerrıl is. Ezenfelül Daluege Frick pártfo-
goltja is volt. Ez a körülmény azután eldöntötte a küzdelmet, azzal együtt,
hogy Daluegének nem volt elég tehetsége a politikai rendırségi dolgokhoz,
már ahogy azokat Göring értelmezte. Daluege túlságosan ragaszkodott
bizonyos formaságokhoz, nem volt hajlandó elfogadni a Gestapónál
bevezetett gyakorlatot, ami Göring szemében feltétlenül hátrányt jelentett.
Emellett Daluege kinevezése lehetıséget nyújtott volna Fricknek, hogy
megtudjon dolgokat, amelyeket nem akartak az orrára kötni. Így történt,
hogy Himmler lett a nyertese ennek a nem mindennapi versenyfutásnak.
Ki volt hát az az ember, akinek ilyen mérhetetlen hatalom jutott
osztályrészül?
Akárcsak Göring, ı is polgári származású volt, akit nyilván csak a
zőrzavaros kor hullámverése térített el a minden bizonnyal nem feltőnı,
hagyományos életpályától. Heinrich Himmler 1900. október 7-én született
Münchenben. Édesapja korábban nevelı volt a bajor királyi háznál. Anyja
szavojai zöldségkereskedı családból származott. Himmler gyermek- és
ifjúkorát Landshutban, ebben a kis bajor városkában töltötte. Apja itt volt
iskolaigazgató; merev, tekintélyt tartó férfiú, nem tőrt csorbát azokon az
örök érvényő szabályokon, amelyek megszabták a család belsı viszonyait,
az intézmények tiszteletét, a munkát, a társadalmi hierarchiát. A Himmler
család katolikus volt, és az ifjú Heinrichet testvéreihez hasonlóan a vallás
elıírásainak tiszteletében nevelték.
Ez a szigorú nevelés nyomokat hagyott az ifjú lelkében. Megırizte ben-
ne a tiszteletet bizonyos értékekkel szemben, de Heinrich sohasem vette
észre, hogy csak a külsı látszatot tiszteli.
A náci zsarnokság legborzalmasabb korszakaiban a koncentrációs tábo-
rokban, amelyek az ı parancsnoksága alatt valósággal gigantikus ember-
pusztító gépezetekké alakultak át, ilyen szövegeket plakátoztatott ki:
„Egyetlen út vezet a szabadságba. Ennek állomásai: engedelmesség, szor-
galom, becsületesség, mértékletesség, tisztaság, önzetlenség, rend, fegye-
lem és hazaszeretet.” (Ezt a szöveget a dachaui tábor központi épületének
tetejére írták ki, fehér cserepekkel). E felirat nem holmi cinizmus terméke,
hanem a bajor iskolamester, az édesapa tanításának késıi, öntudatlan kisu-
gárzása, azé az édesapáé, aki láthatatlanul jelen volt mögötte akkor is, mi-
dın a horogkeresztes ideológia mérgétıl megrontott fiú embervérrel áztatta
a földet.
Tizenhét éves volt, amikor bevonult katonának. Éppen idejében érke-
zett, s tanúja lehetett annak, hogyan omlott össze mindaz, aminek tisztele-
tére nevelték: a hadsereg, tábornokaival, tisztjeivel együtt. A hadseregben
töltött rövid idı nem volt elegendı a katonai ismeretek elsajátítására. Paul
Hauser, Waffen-SS-generaloberst (vezérezredes) mondta el késıbb, hogy
az SS-ben közmondásos volt, mennyire járatlan Himmler a katonai kérdé-
sekben. „Tudták – mondta Nürnbergben –, hogy Heinrich Himmler egy
évig volt csak katona, és egyáltalán nem értett a katonai kérdésekhez. Alá-
becsülte a katonák feladatait és munkáját. Amellett szerette adni a vasök-
lőt, szerette a nagyhangú frázisokat és túlzásokat.”
Az ifjú Heinrich Himmlerre mélyen hatott az a társadalmi felfordulás is,
amely a német birodalom összeomlását követte. Nem tisztelték már a taná-
rokat, leszaggatták a tisztek váll-lapját, s olyan beszédeket tapsoltak meg,
amelyekért nem sokkal elıbb taps helyett fıbelövés járt volna.
A háború vége Berlinben találta. Tengıdött, ahogy tudott; kifutó volt
egy kefekötınél, majd enyvgyári alkalmazott, miközben üggyel-bajjal
mezıgazdasági tanulmányait is folytatta.
Berlin valóságos „forrongó katlan” volt ebben az idıben; csak úgy nyü-
zsögtek ott az emberi söpredék legveszedelmesebb típusai. A „hiányos
életlehetıségek”, a munkanélküliség, a politikai és gazdasági bizonytalan-
ság mind elısegítette a tevékeny és jól felfegyverzett alvilág kialakulását,
amelyet lehetetlen volt felszámolni a fıváros fluktuáló lakossága közepet-
te. Valószínő, hogy a fiatal Himmler, akit a neveltetése alapjául szolgáló
hagyományos társadalmi értékek összeomlása kizökkentett egyensúlyából,
az ilyen kétes, elemek társaságába került és hónapokig a berlini sötét
alvilág lakója volt.
A náci vezetık ezen korszakbeli életrajzi adatainak felkutatása meglehe-
tısen nehéz dolog, és a Németország történetével foglalkozó szerzık rend-
szerint hamarosan átsiklanak rajta. Olyanoknak például, mint Himmler,
Kaltenbrunner és Heydrich, tizenöt év alatt – midın az egész rendırségi
apparátus szinte személyes tulajdonként tartozott hozzájuk – bıven volt rá
idejük, hogy eltüntessék a feszélyezı dokumentumokat. Jellemzı, hogy a
hitleristák egész Európában nyomoztak a „Naziführer sehen Dich an”
(„Náci vezetık néznek rád”) címő könyvecske után, amelyet Párizsban
Willi Münzenberg és az emigránsok azért adtak ki németül, hogy illegáli-
san becsempésszék 1935-ben Németországba. Ez a kis füzet a fıbb horog-
keresztes vezérek életrajzát tartalmazza, nagyon kivonatosan és töredéke-
sen; egy-egy életrajz sokszor nem több, mint az illetı bőnös tevékenységé-
nek néhány jellemzı mozzanata, de éppen rövidségénél fogva nagyon
hatásos.
A kis kötet természetesen ott szerepelt az „Otto-jegyzék”-ben, vagyis a
németek franciaországi bevonulásakor azonnal megsemmisítendı mővek
jegyzékében. A párizsi Nemzeti Könyvtár két példányt megırzött ebbıl a
mőbıl; a megszállás alatt sikerült elrejteni ıket. Nos, az 1935 évi bıvített
második kiadást megcsonkították. „Valaki” az egyik ívet kiszakította,
éppen azt, amelyik Himmler életrajzát tartalmazza.
Az mindenképpen tény – André Guerber szerint –, hogy a fiatal Himm-
lernek meggyőlt a baja a rendırséggel és az igazságszolgáltatással,
mégpedig a következık miatt. 1919 elején Himmler Berlin Moabit nevő
negyedében lakott az Achterstrasse 45. szám alatt, egy kétes hírő szállóban,
bizonyos Frieda Wagner prostituálttal együtt, aki 1893. szeptember 18-án
született Münchenben, tehát hét évvel volt nála idısebb. Franz Stirmann
rendırtiszt 1919. április 2-i jelentése, amelyet a Spissengerstrassén levı
456. számú rendırırszobán vett fel, megállapítja, hogy a szomszédok
panaszt tettek Himmlerék ellen, állandó hangos civódásaik miatt. Az ifjú
Himmler – mondja a jelentés – a prostituált lány keresetébıl élt. Himmler
egyébként részben beismerte a terhére rótt tényeket. 1920 elején hirtelen
eltőnt, éppen akkor, midın Frieda Wagnert meggyilkolva találták. A
nyomozás eredményeképp 1920. július 4-én Münchenben letartóztatták,
majd a berlin–brandenburgi büntetı törvényszék gyilkosság vádjában
felelısségre vonta. Himmler elkeseredetten védekezett, a törvényszék
pedig bizonyítékok híján – minthogy szökése csak gyanúok volt –, jobb
meggyızıdése ellenére kénytelen volt ıt felmenteni a vád alól.
A fiatal Himmler berlini tartózkodása során megismerkedett egy ugyan-
csak jó polgári családból származó fiatalemberrel, Hans Horst Wessellel,
aki szintén Berlin kétes egzisztenciáinak életét élte. A Maximilianstrasse
45. alatt lakott, és Kurt Schisselmann rendırtiszt jelentése szerint prostitú-
cióból élt. 1924. szeptember 24-én a berlini törvényszék csalásért kétévi
börtönbüntetésre ítélte. Horst Wessel a börtönbıl kikerülve érdeklıdni kez-
dett a politika iránt, és egykori barátját, Himmlert abban a Nemzetiszocia-
lista Pártban találta, amelyrıl tudjuk, hogy Horst Wessel kényszerő távol-
léte idején alaposan megismerte a politikai szerencse forgandóságát. A náci
párt ebben az idıben élénk érdeklıdést tanúsított az alvilág irányában,
mindenre elszánt embereket keresett, hogy megvesse rohamosztagainak
alapjait.
1929-ben Horst Wessel a párt tagja lett és belépett az SA-ba. A gyilko-
sok egy csoportjából, amelyet berlini alvilági ismerısei körébıl válogatott
össze, megalakította az SA-ban a „Sturm 5”-öt, majd sorozatos véres
összecsapások után Berlin egyik kerületében, amely addig a kommunisták
kezében volt, az utca ura lett. Ennek a „hıstettnek” az elismeréseképpen a
berlini 5-ös, 6-os és 7-es „Sturm” tiszteletbeli tagjává választották.
Horst Wessel szórakozásból nemzetiszocialista jelszavakat írt egy régi
tengerésznóta dallamára. Ebbıl született meg „Horst Wessel Lied” néven a
párt himnusza, a szövegíró halála után. Horst Wesselt ugyanis megölte egy
Aly Höler nevő másik selyemfiú, midın egy lány miatt összevesztek egy
berlin–weddingi lebujban, 1930. február 23-án.
A hatalom meghódítása után Horst Wessel bevonult a horogkeresztes
mártírok panteonjába. Anyját és húgát propagandagyőléseken mutogatták.
A berlini közjáték után az ifjú Himmler elhatározta, hogy visszatér
szülıföldjére. 1921 elején ismét megjelent Landshutban. Apja kis farmot
bízott rá, hogy baromfineveléssel bizonyítsa be agronómusi képességeit, s
figyelmeztette, hogy tartsa távol magát a politikai agitációtól. Bajorország,
különösen pedig München, erısen forrongott ebben az idıben. Himmler
ekkor már tagja volt egy ifjúsági szervezetnek, az Artamanen-nak, amely a
„német parasztság megújhodását” hirdette és jelszava „a vér, a föld, a
kard” volt; ez a három egyszerő szó lett késıbb az SS alapelve.
 Az atyai figyelmeztetés ellenére Himmler ugyancsak érdeklıdött azon
hazafias politikai mozgalmak iránt, amelyek a hagyományos értékekhez
való visszatérést hirdették, halált követeltek a weimari rendszerre és a „no-
vemberi bőnösökre”, akik egyedül felelısek a szégyenletes fegyverszüne-
tért. Csatlakozott a Reichsflagge- (Birodalmi Lobogó-) mozgalomhoz,
amelynek egyik vezetıje Röhm százados volt. 1923. október elején szaka-
dás következett be a mozgalomban. A nagyobbik rész Heiss századost kö-
vetve von Kahr politikájához csatlakozott, míg az „ultrák” csoportja, amely
a Nemzetiszocialista Párttal rokonszenvezett, elhagyta a szervezetet.
Himmler a 300 szélsıséges egyén közé tartozott, akik Röhm és Seydel szá-
zados vezetésével megalakították a disszidensek Reichskriegsflagge (Biro-
dalmi Hadilobogó) csoportját. Az „elszántak” ezen csoportja éppen idejé-
ben született meg, hogy részt vehessen a november 9-i puccsban. Himmler
az élen haladt abban a híres „menetben”, amely oly szánalmas véget ért a
Feldherrenhallén. Szerencséje volt, egyetlen karcolás nélkül került ki a
lövöldözésbıl.
A náci párt hanyatlása idején, amely az elvetélt puccskísérlet után bekö-
vetkezett, Himmler tovább tevékenykedett azokban a különbözı csopor-
tokban, amelyekkel a horogkeresztesek álcázták magukat. Egy ideig
Gregor Strasser titkára is volt; ebben a pozícióban 1925-ben Goebbels lett
az utóda.
1924. december végén megtudta, hogy a landsbergi börtönbıl kiszaba-
dult Hitler visszatért Münchenbe. 1925. február 5-én megírta neki, mennyi-
re számítanak rá a hazafiak, hogy kivezesse a hazát a zőrzavarból, és
Németország megtalálja az ıt megilletı helyet a nap alatt. Hitlert, akinek
távollétében szétszéledtek a csapatai, meghatotta ez a levél; válaszolt ifjú
csodálójának és meghívta ıt, hogy látogassa meg. Március 12-én Himmler
kopogtatott az idıs Reichertné ajtaján – aki Thierschstrasse 41. szám alatti
lakásán adott szállást Hitlernek –, s az 1345. számú tagsági igazolványt
kapta. Hitler elölrıl akarta kezdeni a számozást, a nullától, de az újonnan
csatlakozókra teendı nagyobb hatás kedvéért mégis inkább 500-tól indult.
Hitlert megragadta a fiatalember tisztelettudó és fegyelmezett megjele-
nése, aki fölvette elıtte az alárendeltségnek azt a magatartását, amelyet az
apja nevelt belé. Vallásos áhítattal hallgatta Hitler szavait, aki azonnal be-
leesett a politikai szónoklatok stílusába, amint hallgatóságot tudott maga
körül. Himmler temperamentumánál fogva ideálisan alkalmas volt a kitőnı
második ember, a nélkülözhetetlen hő segítıtárs szerepére. Ambíció hajtot-
ta ugyan, de a mértékletesség iránti hajlama következtében beérte a máso-
dik hellyel. Sok társával ellentétben, különösen ami az „öreg harcosokat”
illeti, akik gyakran szerettek volna Hitler helyére kerülni, Himmler soha-
sem próbálkozott a hatalom megszerzésével. Mint ahogy Gebhardt doktor,
a hitleristák egyik orvosa mondta – aki jól ismerte ıt, hiszen gyermekkori
pajtások voltak –, ı volt „a tipikus második ember, aki azért veszi fel a
szigor győlöletes vonását, mert pontosan tudja, hogy Mohamed mosolyog,
és a kalifa cselekszik”.
A következı hónapok során Hitlernek bıven nyílott rá alkalma, hogy
megismerje az új tag kiváló tulajdonságait. A fiatal Himmler a párt akciói-
nak egyik legszorgalmasabb résztvevıje lett. Azok közé tartozott, akik vi-
déki kiszállásai során Hitler testırségét alkották. A Nemzetiszocialista Párt
felélesztése érdekében ugyanis új propagandatevékenységbe kezdtek,
jóllehet a párt elméletileg be volt tiltva.
1925. február 28-án meghalt Ebert, a köztársaság elnöke. Ludendorff tá-
bornok is jelöltette magát a március 25-i elnökválasztásra, s Hitler ıt támo-
gatta. Ludendorff megsemmisítı vereséget szenvedett: a szavazatok 1%-át
sem kapta meg legfıbb ellenfelével, Hindenburg marsallal szemben. De a
weimari rendszer ettıl kezdve így is halálra volt ítélve. 1925 második fele
különösen lázas tevékenységben telt el. Hitler megértette, hogy rendeznie
kell a sorokat a köztársaság elleni támadásra, mégpedig legális támadásra,
hiszen a rendszer már alá volt aknázva.
1925. november 9-én, a müncheni „dicsıséges hazafias felvonulás” év-
fordulóján, Hitler elhatározta, hogy külön egységet hoz létre saját védelmé-
re, amelynek neve „Schutz Staffel” (Védı Csapat), és amely SS kezdıbetői
révén vált nem kevéssé hírhedtté.
Ez a „csapat” nem spontán módon, ex nibilo született meg. Hitlernek
mindig voltak testırei. A legelsık a rendfenntartó szolgálat tagjai közül
rekrutálódtak, akiknek az volt a feladatuk, hogy a győléseken elhallgattas-
sák a közbeszólókat, szükség esetén ökölcsapásokkal. Öt ember már 1920
óta Hitler személyes védelmét látta el, éspedig: Berchtold hadnagy, Emil
Maurice órás, a lócsiszár Weber, Hermann Esser és Ulrich Graf, a
„gyepmester”. Ez utóbbi lett a fınök személyes testıre.
Közben Klintzsch, az SA vezetıje 1923 márciusában ugyancsak létre-
hozott Hitler számára egy SA-testırgárdát; ezt a tekintélyes létszámú
egységet elnevezték „Stosstrupp Hitler”-nek (Hitler Rohamcsapat). Az SS
tulajdonképpen nem volt más, mint a Hitler bebörtönzésekor feloszlatott
egykori Stosstrupp reorganizálása. Julius Schreck lett a parancsnoka, majd
a csoportot 1926 elején beolvasztották az SA-ba, annak egyik speciális
egységeként. Az SS tehát Franz Pfeffer von Salomon, az SA vezérkari
fınökének fennhatósága alá tartozott.
 1928-ban súlyos nézeteltérések támadtak Hitler és Pfeffer von Salomon
között. A viszály a következı évben az SA-parancsnok távozását
eredményezte.
Hitler tisztában volt vele, hogy olyan embert kell a gárda élére állítania,
aki testestül-lelkestül az ı híve. Az elégedetlenkedık szerint Hitler
szultánként viselkedett. A szultánnak janicsárok kellettek, és a janicsárok
feje Himmler lett.
Amikor Heinrich Himmler 1929. január 6-án átvette az SS parancs-
nokságát, az egység mindössze 280 fıt számlált; de ezek valamennyien
kipróbált emberek voltak. Himmler kezdettıl fogva arra törekedett, hogy
ezzel a szelekciós politikával szervezze át egységét. Röhmmel ellentétben,
aki csak a számokra volt tekintettel, Himmler a „minıségi” elv alapján
akarta kialakítani az SS-bıl a párt elit egységét.
A kétféle szemlélet különbsége még élesebben megmutatkozott 1931
januárjától, amikor is Röhm újra átvette az SA vezetését. A hierarchiában
elvileg Himmler fölöttese lett, minthogy az SS még mindig az SA része
volt. Titkos ellenszenv támadt a két férfi közt, amely ellenségeskedéssé,
féktelen viszállyá fajult, és ez döntı szerepet játszott Himmlernek abban az
elhatározásában, hogy megkaparintsa a rendırséget.
Himmler szigorú szelekciós szempontjai következtében a létszám csak
lassan növekedett. 1929 januárjában az SS-nek 280 tagja volt, 1930-ban
2000, 1931-ben 10 000, a hatalom megszerzésekor 30 000, abban a
pillanatban pedig, midın Himmler a Gestapo vezetıje lett, 52 000. Ez
bizony nevetségesen kevés volt az SA 4 500 000 tagjával szemben, akik
ekkor Röhm rendelkezésére álltak.
Ezeket a válogatott SS-embereket azonban fınökük kulcspozíciókba he-
lyezte. Amikor Hitler bevonult a kancelláriába, Himmler kiválasztott 120
minden tekintetben kiváló, szálas termető, vakmerı és elszánt legényt;
ezekbıl hozta létre a „Leibstandarte Adolf Hitler”-t (Adolf Hitler Testırez-
red), és rájuk bízta a kancellária ırzését. Ez az elit egység csak a rendszer
bukásával szőnt meg. Hitler közvetlen környezete szinte kizárólag SS-ek-
bıl állt; Himmler mindenhova elhelyezett belılük egyet-egyet. Julius
Schaub SS-brigadeführer (dandárparancsnok) intézte a führer személyes
ügyeit, egy másik SS-brigadeführer, Streck, pedig a gépkocsivezetıje lett.
Hitler közvetlen személyes védelmét a Ratenhuber brigadeführer parancs-
noksága alatt álló SS-testırök látták el egy csoport Gestapo-rendırrel kar-
öltve, akiket Högl felügyelı irányított. Ezek az emberek állandóan Hitler
közvetlen közelében tartózkodtak, utazásaira is elkísérték. Himmler tehát a
legjelentéktelenebb eseményrıl, minden látogatóról, a legérdektelenebb
beszélgetésrıl is értesült. Senki sem kerülhetett a führer közelébe anélkül,
hogy Himmler ne szerzett volna róla tudomást. Az ı emberei dolgoztak a
Gestapóban, de beültek számtalan egyéb pozícióba is a hatalom átvételét
követı tisztogatások és átszervezések ürügyén.
Himmler most már tervszerő támadást indított az SA és Röhm ellen.
Göringgel azonos terv szerint együttmőködve felhívta Hitler figyelmét az
SA által a koncentrációs táborokban elkövetett túlkapásokra és figyelmez-
tette a belılük adódható kellemetlenségekre. Nem a módszerrel mint
olyannal volt elégedetlen, hanem az SA munkájában mutatkozó fejetlen-
séggel.
Az SS 1933 márciusától kezdte felállítani a maga külön táborait. Ettıl
kezdve Himmler lépésrıl lépésre kiszorította a „konkurenciát”. 1934 elején
pedig kieszközölte, hogy minden koncentrációs tábor ırzését és igazgatását
egyedül az SS lássa el. Erre a célra megszervezte az SS új ágazatát, a „To-
tenkopf” (halálfejes) ezredeket; ezek szolgáltatták a-táborok ırszemélyze-
tét. Ugyanazokat a borzalmakat követték el, mint az elıdeik, sıt késıbb
nagyipari színvonalon mőködı halálgyárakká alakították a táborokat. A
koncentrációs táborok fenntartási költségeit a tartományok költségvetésé-
bıl fedezték; a birodalmi általános költségvetésben ez a tétel csak 1936-
ben jelent meg.
A különleges SS-Totenkopf ezredek szervezése világosan arra mutat,
hogy a koncentrációs táborok immár nemzeti intézménnyé váltak. Egyetlen
közigazgatási vagy igazságszolgáltatási intézmény, egyetlen vezetı állású
német bíró, legkevésbé Gürtner igazságügy miniszter – senki nem emelte
fel tiltakozó szavát ez ellen a szörnyő jogsértés ellen, amelyet semmivel
sem lehetett indokolni, hiszen az alkotmány még érvényben volt. Letartóz-
tathatták és bebörtönöztethették ártatlan emberek ezreit bármiféle vád vagy
ítélet nélkül, és ezek csak attól remélhettek szabadulást, hogy – Göring sza-
vaival élve – „a führer megkegyelmez nekik”. Ennek a meghunyászkodás-
nak és a befejezett tények gyáva tudomásulvételének volt a következmé-
nye, hogy fokozatosan kiterjeszthették a horogkeresztes módszereket, és
végül a legalitás látszatával sem törıdve az intézményes bőnözés útjára
léphettek.
Himmlernek tehát volt már hatalma, midın berendezkedett a Prinz-
Albrecht-Strasse 8. számú házban, a Gestapo székházában, ahonnan, mint
valami gigantikus pókháló középpontjából, ellenırzése alatt tarthatta egész
Németországot.
1934. január elsején félreérthetetlen üzenetet intézett az SS tagjaihoz:
„Egyik legsürgetıbb feladatunk, hogy leleplezzük a führer és a nemzeti-
szocializmus minden nyílt vagy rejtett ellenségét, hogy leküzdjük és
megsemmisítsük ıket. Ennek a feladatnak a végrehajtása érdekében készek
vagyunk nemcsak a magunk, de a mások vérét is ontani.”
„A test belsı mozgató erıinek bélyegét viseli” – írta a XVIII. század
elején Jacob Böhme, a kiváló teozófus. Világos és megnyugtató ez a for-
mula. Vigasztaló, hogy a gyilkosokon ott látható vadállatiságuk stigmája.
A legtöbb náci vezetıre illik is a szabály: Röhmnek hóhér képe volt,
Bormann ábrázata láttán végigfut a hátunkon a hideg. Kaltenbrunner és
Heydrich arca a várakozásnak megfelelı gyilkos-arc. Csak Himmler tekint
ránk sima, reménytelenül semmitmondó arccal.
A közepesnél inkább magasabb, eléggé karcsú férfi volt. Az arca kissé
kövérkés, homloka és halántéka fölött az idı elıtti kopaszodás jeleivel, pe-
dig rendıri pályafutása kezdetén nem volt több harminchárom évesnél.
Kistisztviselınek, szerény könyvelınek vagy kiskereskedınek lehetett vol-
na nézni beesett, enyhén csapott állával, amely látszatra nem valami nagy
energiáról tanúskodott. Bajusza és kissé nagy, elálló füle volt. Az állandó
mosoly csak még jobban hangsúlyozta ennek a puha arcnak a kereskedıi
jellegét.
Csupán két, alig szembetőnı vonása árul el valami riasztót: a halvány,
vértelen, igen keskeny ajkak és az apró, szürkéskék szemek, amelyeknek
átható, dermesztıen fagyos tekintetét nem tudja elrejteni a fényes,
acélkeretes orrcsiptetı. Bizonyára tudta, hogy mennyire elárulja tekintete,
ezért rendszerint kissé a jobb válla felé hajtotta a felét; így jobban el tudott
rejtızni, és a szemüveg tükrözıdése mögül figyelhette azt – esetleg leendı
áldozatát –, akivel beszélt.
Furcsa, betegesnek tőnı nyaka gyakran meghökkentette látogatóit: pety-
hüdt és ráncos bırével egy aggastyánéhoz hasonlított. Abnormisan finom,
törékeny, keskeny, szinte nıies keze volt. Amikor beszélt vagy másokat
hallgatott, áttetszı fehérségő kék eres kezeit maga elé fektette az asztal
lapjára. Kezének ez a semmitmondó mozdulatlansága teljes mértékben
megegyezett az arcára erıltetett kifürkészhetetlen merevséggel.
Alárendeltjei késıbb mindannyian azt vallották, hogy Himmler sohasem
dicsért és sohasem helytelenített. Utasításai rendszerint pontatlanok voltak.
Szerette, ha emberei maguktól jönnek rá, hogyan kell kielégíteni azt a fı-
nököt, akinek lépésrıl lépésre ismerhették csak ki a szándékait. A titkoló-
zás volt az eleme; titokzatosságával alárendeltjeit is beoltotta, és ezt olyan
abszolút törvénnyé tette, hogy megszegıit rendkívüli szigorral; nemritkán
halállal büntette.
Párját ritkító munkabírása volt. Nyolc óra körül kezdte el a napot, és ké-
sı éjszaka fejezte be, néha hajnali két óra felé. Mindenütt és mindig dolgo-
zott. Mindig elkísérte a titkára, ı pedig leveleket diktált, akár vasúton, akár
repülıgépen vagy gépkocsin utazott; közben a Gestapo központjával is ál-
landó rádió-összeköttetést tartott fenn. Erre nagy gondot fordított. Minden
jelentést, minden valamennyire is fontos levelet be kellett neki mutatni.
Mindent gondosan elolvasott és széljegyzetekkel látott el, mégpedig vala-
mi furcsa, semmitmondó, főzöld színő ceruzával. Jellegzetes aprólékossá-
gával minden kezébe került iratra ráírta, hogy „GEL”, ami a „gelesen” szó
(elolvasva) rövidítése; majd a dátum és a kézjegy következett: két össze-
kapcsolt H, egyetlen, éles hegyben végzıdı, vízszintes vonallal áthúzva.
Ez a szürkészöld ceruza is az egyéniség tükre. A pompakedvelı, piperkıc
Göring égıvörös ceruzával jegyzetelt. Jelentéktelennek látszó, mégis
mennyire sokatmondó részletek!
Ha Himmler éppen nem volt úton vagy nem végezte valamelyik várat-
lan ellenırzı körútját, akkor hosszú munkanapját csak az étkezések szakí-
tották meg, amelyeket egy SS- vagy Gestapo-kantinban vagy vendéglıben
költött el. Elıfordult, hogy egyik-másik látogatóját ebédre marasztalta;
elég gyakran meghívta a beosztottjait is. Ilyenkor kellemes házigazdának
mutatkozott, kedélyesen, közvetlenül elbeszélgetett, még akkor is, midın a
hatalom csúcsára érve, félelmetes funkciókkal megbízva, a rendszer
ténylegesen legnagyobb hatalommal rendelkezı embere lett.
Voltak hőséges barátai, köztük több gyermekkori játszópajtása, akik
most is csak egyszerően Heini néven szólították, mint amikor még együtt
jártak iskolába az édesapjához. Az SS-ben gyakran hívták „Reichs-Heini”-
nek, tiszteletteljes ragaszkodással. Történetünk egyik legmegtévesztıbb as-
pektusa, hogy gyilkosok, akiknek a keze ezer és ezer ártatlanul legyilkolt
gyermek vérében fürdött, gyöngéden ápolják a gyermekkori barátság emlé-
két és olyan néven becézik egymást, amelyen érzik még az ódon bajor kis-
városi iskola lila tintájának és krétájának illata. Himmler nem feledkezett
meg a barátokról. Gebhardt, az orvos, gyermekkori pajtása, késıbb a tudo-
mányos kísérletek egyik irányítója lett; a müncheni kapitányságon megis-
mert bajor rendırtisztek vele mentek Berlinbe a Gestapóhoz. Mindnyájan
bíztak a szerencsecsillagában; Himmlerbıl vitathatatlan meggyızı erı
áradt. „Hitt abban, amit mondott, és mindenki más is hitt benne” – vallotta
késıbb Gebhardt.
Himmler nem járt haza; úgy látszott, nincs is magánélete. Egész léte az
SS és a Gestapo keretei között zajlott le, mintha létezni sem tudott volna e
nélkül a két szörnyszülött nélkül. A kiegyensúlyozottnak látszó felszín alatt
titkos sebek rejtıztek. Himmler házassága boldogtalan volt. Felesége, a
brombergi származású ápolónı, Marga Couzerzova, két évvel volt idısebb
nála. Egy nagy berlini klinikán dolgozott, abban az idıben, amikor legmé-
lyebb volt az erkölcsi bomlás. Oly sok tiltott mőtétnek, üzérkedésnek volt a
tanúja, hogy egész életére meggyőlölte az orvosokat, sebészeket. Mélysé-
gesen hitt viszont a füvek gyógyító hatásában, és ezt a hiedelmét átadta a
férjének is. Himmler a felesége pénzén épített tyúkfarmot a München
melletti Truderingben, amikor pedig belebukott, a felesége tanácsára
kezdett gyógynövények termesztésével foglalkozni. Szenvedélyesen bújta
a középkor füvészkönyveit; üzleti sikert mégsem tudott elérni. De ez a
bukás sem vette el a kedvét, és késıbb a koncentrációs táborok foglyaival
termeltetett gyógynövényeket.
Talán a kudarcok okozták a házastársak közötti rossz viszonyt. Himm-
lert megvetette a felesége. Nem változott a helyzet akkor sem, midın 1928-
ban Gudrun nevő lányuk megszületett. Gebhardt doktor megállapítása sze-
rint Himmler részleges impotenciában szenvedett, és „sohasem tudta túl-
tenni magát ezen a belsı konfliktuson”. Kettejük viszonya annyira rosszra
fordult, hogy Himmler megszakította a házassági közösséget. Elválni nem
volt hajlandó; szerinte a kislányára való tekintettel, nem kétséges azonban,
hogy elhatározásában öntudatlanul szerepet játszott gyermekkorának
szigorúan vallásos nevelése is.
Késıbb megismerkedett egy másik asszonnyal, aki megosztotta vele az
életét. Ebbıl a viszonyból még két gyermeke született, egy kisfiú és egy
kislány, akiket dajka nevelt fel Hohenlychenben, szülıhelyükön.
Ez a kettıs élet, a két család gyakran anyagi nehézségekbe sodorta és
idınként kölcsönök felvételére kényszerítette. Nem kétséges ugyanis, hogy
Himmler volt a nácik között az egyetlen magas méltóság, aki hivatalában
nem gazdagodott meg, akkor sem, amikor mindenható volt, és amikor a
párt legmagasabb csúcsain is dühöngött a korrupció. Az anyagi tekintetben
megközelíthetetlen Himmler mélységesen megvetette Göringet, midın ez a
háború folyamán, vezetı állami és pártpozícióinak védelme alatt, a
legkülönbözıbb üzletekbe bocsátkozott.
Himmler nem volt kulturált ember. Félmővelt romanticizmusa sajátos
irányt szabott valamennyi kreatúrájának, vagyis többé-kevésbé a Harmadik
Birodalom egész szervezetének. Hitt a delejességben, a mesmerizmusban,
a homeopátiában, a naturista eugenetika legkétesebb elméleteiben, a ter-
mészetes táplálkozás léleknemesítı hatásában, a jósokban, kuruzslókban és
varázslókban; ezekkel vette magát körül egész életében, gyakran nem is
tudott véleményük nélkül elhatározásra jutni. Ebben a hóbortjában
egyébként a nácizmusnak mindazok a vezetıi kezdettıl fogva osztoztak,
akik Hanussen berlini bővész szalonjának állandó vendégei voltak; aminek
folytán Hanussen meg tudta jósolni a Reichstag felgyújtását.
Himmler hasonlóképpen tisztelte a katonai fegyelmet is. „Szinte hiszté-
rikus módon fogta fel – vallotta Gebhardt – azt a régi katonai elvet, hogy a
parancsot végre kell hajtani.” Az elvbıl abszolút érvényő dogmát kovácsolt
egységei számára, ami nem is volt túlságosan nehéz dolog, hiszen a nép
egyszerő fiai Németországban a jobbágyi életformát lényegében sohasem
cserélték fel a polgárival, és alvajáróként masíroztak be a Harmadik Bi-
rodalomba. Romantikus hajlamaiból fakadt I. Henrik császár – más néven
Madarász Henrik vagy Szász Henrik – iránti mélységes csodálata. Tisz-
telte, mert megszervezte a lovagság intézményét, amelynek segítségével
városokat alapíthatott, előzhette a dánokat, megverte a magyarokat; be-
hódolásra kényszerítette a szlávokat és vendeket. Ez a példakép és a faji
kérdések iránti érdeklıdése igen nagy jelentıségre tett szert az SS
szervezetében. Az SS új tagjainak eskütételi szertartása a braunschweigi
dómban zajlott le éjfélkor, fáklyafénynél, a Madarász Henrik földi
maradványait tartalmazó koporsó elıtt.
Francois Bayle doktor elemzése szerint Himmler személyiségét alapve-
tıen az határozta meg, hogy születésétıl fogva nem volt érzéke az elvont
fogalmak iránt; ez azután arra kényszeríti, hogy a szisztematikusságba ka-
paszkodjék. A szenvedélyes munkában jelentkezı ádáz konokságú negatív
buzgalom és akarat az eredetiség és fogékonyság teljes hiányát mutatja.
Mindennek következménye a jellegében és hatékonyságában gyökeréig el-
torzult, szinte már patologikusnak tekintendı gondolkodás mintegy mecha-
nikus mőködése. Ehhez az alaphoz járul még a józan ész hiánya, a kiirt-
hatatlan és abszurditásig fokozott nagyravágyás és önfejőség, az intuíció
hiánya, amelyet semmiféle értelmi pallérozás sem igyekezett pótolni;
erotikus ösztönei abnormisan kifejlıdtek a gyöngédség és a baráti légkör
iránti intenzív igénnyel együtt, amelyhez paradox módon mélységes
érzelmi közöny kapcsolódik.
A rendszeresség iránti hajlama tüntette fel elıtte Hitlert megváltóként.
Hitler mindig biztos volt a dolgában; ököllel ütött az asztalra, erélyes és
csodálatosan egyszerő megoldásokat javasolt. Fıként pedig áradt belıle a
bizonyosság, az állhatatosság, ami a tanítvány konok lelkében visszhangot
keltett. Amikor Hitler a maga ellenállhatatlanul meggyızı erejével a faji
kérdésrıl, a vér tisztaságáról beszélt, akkor rezdült meg Himmler lelkében
a legérzékenyebb húr. Himmler mindig lelkesedett ezekért a kérdésekért;
úgy hitte, hogy tudományos formába öltöztette a rögeszméjét, mióta a me-
zıgazdasági szakiskolában az állatvilág faji kiválasztásáról tanult. A ba-
romfitenyésztı úgy gondolkozott, hogy az embereket is alá lehet vetni, sa-
ját érdekükben, a racionális fajtakiválasztás törvényeinek. Annak idején
megtanulta, hogy a nem hasznosítható egyedeket el kell távolítani a tyúkól-
ból vagy a farmról, és ezért teljes mértékben helyénvalónak találta Hitler
ilyenfajta megállapításait: „Mindnyájan a vér tisztátalanságának fogyaté-
kosságában szenvedünk. Pedig nem ér semmit, ami nem tiszta fajú.” Vagy:
„Egy erısebb nemzedék ki fogja küszöbölni a gyengéket; az életerı szét
fogja szaggatni az individuális képlető állítólagos emberiességi kötelé-
keket, hogy helyet adjon a természet szerinti emberiességnek, amely a
gyengéket az erısek érdekében megsemmisíti.” Vagy még ezt: „A
szánalom csak arra jó, hogy viszályt és csüggedést keltsen.”
Mikor pedig Hitler bejelentette, hogy a nemzetiszocialista állam hozzá-
kezd ezeknek az elveknek a megvalósításához, Himmler lelkesen tapsolt. İ
is a gyakorlat útjára tért, amint alkalom adódott rá. Kitörölhetetlen nyomot
hagytak benne Hitler szavai:
„Aki a nemzetiszocializmusban csak politikai mozgalmat lát, nem értett
meg semmit. A nemzetiszocializmus több mint vallás: ez az új emberiség
megteremtésére irányuló akarat. A politika manapság teljesen vak biológiai
alapok és biológiai célok nélkül.”
„Megszabadítom az embereket az ész nyomasztó korlátaitól, az olyan
agyrémek szennyes és megalázó mérgétıl, mint a lelkiismeret és morál;
megszabadítom a szabadság és egyéni függetlenség követelményétıl,
amellyel csak kevesek élhetnek.”
„A szegények és megalázottak védelmében való évszázados siránkozás
után elérkezett az elhatározás pillanata; ezentúl az erıseket fogjuk megvé-
deni a silányakkal szemben. Minden élılény természetes ösztöne azt dik-
tálja, hogy ellenségét ne csak legyızze, de el is pusztítsa. Régen a gyız-
tesnek megvolt az a kiváltsága, hogy egész fajokat és népeket irthasson
ki.”
Késıbb Himmler bető szerint követte ezt az útmutatást.
II. fejezet

HIMMLER „FEKETE LOVAGRENDJE”

Himmler valamiféle lovagrendrıl és olyan biológiai kísérleti teleprıl álmo-

dozott, ahol a gyakorlatba ültetheti át „vérségi” elveit. Az SS-ben mindezt
megvalósíthatta. Az SS pedig erısen rányomta bélyegét a Gestapóra is.
Himmler rangja reichsführer SS volt, vagyis az SS legfıbb vezetıje az
egész birodalomban; és az SS valóban az ı legszemélyesebb „ügye” ma-
radt egészen az összeomlás utolsó pillanatáig.
Ha meg akarjuk érteni, hogyan funkcionált a hitlerista közigazgatási gé-
pezet, amelyet a különbözı hierarchiák – éspedig az állami hivatali hierar-
chia, a hivatásos hadsereg, a párt és az SS hierarchiájának – egymásra réte-
gezıdése tett teljesen kibogozhatatlanná, mindenekelıtt azzal kell pontosan
tisztában lennünk, mi is volt valójában az SS. Mert ez nemcsak a párt, ha-
nem az államigazgatási apparátus, a közintézmények, sıt még a magánvál-
lalkozások szervezetébe is mindenhova behatolt. Körülbelül 1940-tıl fogva
nem volt a rendszernek olyan fontos személyisége, nem volt egyetlen
rendırtisztviselı, egyetlen kulcspozícióban levı férfi, aki ne lett volna az
SS-nek tényleges vagy tiszteletbeli funkcionáriusa.
Az SS ideológiája és elvei fokról fokra hatalmukba kerítették az egész
német életet; ugyanakkor minden vezetı állásban olyan emberek voltak,
akik az SS-hez való tartozásuk révén többé vagy kevésbé Himmler ellenır-
zése alatt állottak. İ pedig az SS két legfontosabb elvét a következıkben
állapította meg: a fajelmélet alapján való szelektálás és a vak engedel-
messég.
A faji szelektálás bohócmutatványát a lovagrend nagymesterének szája
íze szerint való áltudományos megállapítások leplébe öltöztették. Olyan or-
szágban, amely a századok folyamán a legkülönbözıbb befolyásoknak volt
kitéve, amelybe annyi különbözı nép olvadt bele – mindenekelıtt a hatal-
mas szláv néptömegek, amelyek áthatották az Elbán túli németséget –, a
„tiszta északi vér” dogmája nem más, mint rossz tréfa. Erre azonban Né-
metországban senki sem mert gondolni; annyi bátorságuk pedig még
kevésbé volt az embereknek, hogy ki is merték volna mondani.
A nagyhangú frázisok, alkalmat adván az élcelıdésre, mindenesetre jól
szórakoztatták a németeket. Goebbels doktort például, ezt a vakarcs kis
embert, „germán töpörtyőnek” nevezték. Azt is érdemes ezzel kapcsolat-
ban megemlíteni, hogy miközben az SS ideológiájának hatására nagy di-
vattá vált az ısök kutatása, Hitler szigorúan megtiltotta, hogy bárki is fog-
lalkozzék az ı leszármazásával, amely ellenségeinek állítása szerint
meglehetısen vegyes volt.
Himmler az SS-bıl új lovagrendet akart kialakítani, amely a horogke-
resztes birodalom legszilárdabb alapját alkotta volna. Az 1931. december
31-én Münchenben saját kezőleg szignált parancsban a következı megha-
tározást adta a szervezetrıl: „Az SS speciálisan kiválasztott északi típusú
németek egyesülése... Az SS tagjai tudatában vannak annak, hogy a jelen
paranccsal jelentıs lépést tesznek elıre. A csúfolódók gúnya, a félrema-
gyarázások minket meg nem ingatnak, a jövı a mienk.”
A fajelmélet, a hitlerizmus egyik alapja, amely igazolásul szolgált az
„alsóbbrendő” népek lemészárlásához, milliók kiirtásához vagy rabszolga-
sorba süllyesztéséhez, 1935-ben a nürnbergi törvények megalkotásához ve-
zetett. E törvények az állampolgár fogalmát ezentúl bizonyos etnikai is-
mérvekhez kötötték és csupán az ún. „Volkgenossen” (néptársak) számára
biztosították, vagyis azok számára, akik bizonyítani tudták, hogy négy
nagyszülıjük közül legalább három azon öt fajhoz tartozik, amelyeket
germánnak ismertek el. Politikai jogaik csak ezeknek lehettek.
Így válik csak igazán világossá, milyen mértékben forgatta fel a hitleriz-
mus a nyugati világ hagyományos értékrendjét. Azóta, hogy gyızött a ke-
reszténység, és hatása megmutatkozott a társadalom felépítésében, a társa-
dalmi rendszerek valamennyi formája elismerte, hogy az embereknek azo-
nos jogaik és kötelességeik vannak. Ez a testvériség, ez az egyenlıség,
amely minden ember egyenlı isteni teremtésébıl következik, megvolt a vi-
lági társadalmakban is, majd az emberi jogok deklarációjának élére került.
A marxizmus; amely elveti isten létezését, megırzi ugyanezeket az alap-
elveket.
A hitlerizmus az emberek egyenlıtlenségének tanát vette alapul. Posztu-
látumnak tekintette, hogy az emberek alapvetıen különböznek egymástól –
nem tudásuk, erejük, szerzett tulajdonságaik, hanem származásuk követ-
keztében. Vannak felsıbbrendő emberek, vagyis a horogkeresztesek, ezek
állnak a legfelsıbb fokon; és vannak alsóbbrendő emberek, a korcs fajok
degeneráltjai, akik a legalsó fokozatot képviselik. Közöttük széles skálában
helyezkednek el az átmeneti fajok; ezeknek értékét különbözı áltudomá-
nyos eljárásokkal határozták meg. Mindeme megállapításoknak semmi más
létjogosultságuk nincs, mint a nyers politikai erıszak. Lényegük egy sor
erıszakos frázis, minden érdemleges tudományos alap nélkül, de
hivatkozni lehet rájuk, ha az „alsóbbrendőek” kiirtásáról van szó.
A harcos náci fajelmélet megvalósítója az SS, különösképpen pedig a
Gestapo volt. Alapvetı jelentıségőek voltak az SS hírhedt szabályzatai,
amelyeknek segítségével Himmler fel akarta éleszteni a lovagság hagyo-
mányait. Így a híres eskü, amelyet színpadias külsıségek között tétettek le
az újoncokkal: „Adolf Hitler, hőséget és bátorságot fogadok neked, a biro-
dalom vezérének és kancellárjának. Esküszöm neked és mindazoknak, aki-
ket vezetıimül jelöltél ki, hogy mindhalálig engedelmeskedem. Isten en-
gem úgy segéljen.”
A vak engedelmességre kötelezı eskünek megfelelıen követték el az SS
tagjai a legcsekélyebb habozás nélkül a legszörnyőségesebb bőnöket.
„Becsületem a hőség” – így hangzott az SS „büszke” jelszava, amely
nem volt más, mint az iménti hőségfogadalom megismétlése, minthogy az
SS tagja kizárólag a führernek, fölötteseinek és bajtársainak tartozott hő-
séggel, nem pedig valamely hagyományos erkölcsi törvénynek. Az SS-be-
csület, amelyrıl annyi szó esik a mozgalom brosúráiban és szónoklataiban,
nemhogy akadályozná, ellenkezıleg: kötelezi a tagot arra, hogy gyermeke-
ket, nıket és aggastyánokat gyilkoljon halomra. Ennek a különös becsület-
nek a nevében ragadják majd el az Auschwitzba érkezı gyermekeket édes-
anyjuk karjaiból és viszik ıket a gázkamrába, kivéve a túlzsúfolt napokat,
amikor idınyerés céljából elevenen vetik ıket égı benzinnel teli gödrökbe.
Becsület, hőség; a nácizmus zárt világa eltorzította, kiforgatta eredeti ér-
telmükbıl a hagyományos fogalmakat. Hogy mit értettek rajtuk a hitleris-
ták, azt Himmler maga fejtette ki 1943. október 4-én az SS gruppenführe-
rek (csoportvezetık) poznani győlésén mondott beszédében: „Egy alapvetı
elv törvényként szolgáljon az SS minden tagja számára. Legyünk szívélye-
sek, segítésre készek, hőségesek, jó bajtársak azokkal szemben, akik a mi
vérünkbıl valók, de senki mással szemben. Egyáltalán nem érdekel, hogy
mi történik egy orosszal vagy csehvel.”
Ez volt az „uralkodó faj” elméletének alkalmazása, amelyet Hitler a
mozgalom indulása óta oly szeretettel dédelgetett.
Az SS tagjait, akik a jövendı arisztokráciáját voltak hivatva alkotni, a
vérségi elvek alapján toborozták. Az érték csupán faji kérdés volt. „Ennek
következtében csakis az a tökéletes vér jöhet tekintetbe, amelyrıl a történe-
lem bebizonyította, hogy alkotó jellegő, alapja minden államalkotásnak és
katonai tevékenységnek, vagyis az északi vér. Meggyızıdésem, hogyha si-
kerül ezen szervezet számára kiválasztanom a lehetı legnagyobb számú
egyént, akiknek többségében ez a vér folyik, ha katonai fegyelemre neve-
lem ıket és a megfelelı idıben megtanítom ıket ennek a vérnek az értéké-
re és mindarra az ideológiára, amely belıle adódik, úgy valóban létre tudok
hozni olyan elit szervezetet, amely minden eshetıséggel szembenézhet.”
 Hogy szelektálhassák ennek az értékes vérnek a birtokosait, alaposan
megrostálták a jelölteket. „Megvizsgálják és ellenırzik ıket. Száz közül ál-
talában 10-nél vagy legfeljebb 15-nél többet nem tudunk használni. Meg-
vizsgáljuk szüleik és testvéreik politikai tevékenységét, családfájukat
1750-ig visszamenıleg, megvizsgáljuk természetesen fizikai alkalmasságu-
kat és a Hitlerjugend szervezetében végzett tevékenységüket. Kimutatást
kérünk arról is, hogy szüleiknek vagy felmenı családtagjaiknak nem volt-e
örökölhetı betegségük.”
E nagyfokú gondosság végsı célja Himmler szerint: „Olyan felsıbbren-
dő osztályt akarunk kialakítani, amely évszázadokon át uralkodni fog Eu-
rópán.” Himmler egy napon azt is kifejtette, hogy a jövendı birodalom,
amely akkor már egész Európára ki fog terjedni, antik társadalmak min-
tájára lesz szervezve, vagyis a lakosság 10%-át kitevı elit uralkodik majd a
többin, és dolgoztatja a helóták és rabszolgák mérhetetlen tömegét. Amikor
sikerült elfoglalniuk Európa háromnegyed részét, meg lehetett állapítani,
hogy a horogkeresztes rendszer csakugyan a rabszolgaság alapján állt.
A jövendı „urainak”, az SS tagjainak különleges elıjogaik voltak. Es-
kütételkor megkapták az SS-tırt. Megmagyarázták nekik: ez arra való,
hogy vérrel mossák le a becsületükön esett sérelmet, valahányszor ennek
szükségét látják. 1935-ben Himmler rendeletileg állapította meg az SS tag-
jainak ezt a jogát, sıt kötelességét; egy törvényszéki döntés pedig kimond-
ta, hogy az SS tagjai „szabadon használhatják fegyverüket, még akkor is,
ha az ellenfelet más úton is ártalmatlanná lehet tenni”. A büntetlen
gyilkolás az SS elıjogai közé tartozott.
1939 szeptemberében a Waffen-SS egy tagja, aki ötven zsidó munka-
szolgálatost ırzött, azzal szórakozott, hogy a napi munka befejeztével sor-
ban lelövöldözte a szerencsétleneket. Bár az esetrıl jegyzıkönyvet vettek
fel, a gyilkost nem büntették meg. A jelentés megállapítása szerint ugyanis
az illetıt az a tény, hogy az SS tagja volt, „különösen ingerültté tette, ha
zsidókat látott”, ezért tehát „teljességgel beszámíthatatlanul, gyermekes ka-
landvágytól őzve” cselekedett. Lehetséges, hogy aki ennyire tanújelét adta
az elithez való tartozásának, még soron kívül elıléptetésben is részesült.
Biztonság okából jó néhány rendelet is intézkedett afelıl, hogy az SS
tagjait kivonják a közönséges igazságszolgáltatás hatásköre alól. Mivel a
szervezet külön igazságszolgáltatása volt érvényes rájuk, megállapították,
hogy tetteikrıl kizárólag az SS törvényszéke elıtt kötelesek számot adni.
Kezdetben csupán az 1933. augusztus 2-i törvény alkalmazására szorít-
koztak, amelynek segítségével a kormány bármely ügyet leállíthatott a
vizsgálat vagy a törvényszéki tárgyalás állapotában. Ez a módszer azonban
bizonyos kellemetlenségekkel járt. 1933. október 17-én a dachaui tábor két
foglya „öngyilkosságot követett el” zárkájában. A táborparancsnokság ki-
jelentette, hogy a szóban forgó személyek övükre akasztották fel magukat.
Az áldozatok családtagjai azonban értesítették a müncheni ügyészséget,
mire két törvényszéki orvosszakértı felboncolta a hullákat és megállapítot-
ta, hogy a szerencsétleneket elıbb megkínozták, majd megfojtották. A ko-
ponyát és az egész testet elborító véraláfutások minden kétséget kizártak; a
nyakon található külsérelmi nyomok pedig nem akasztástól, hanem fojto-
gatástól származtak. Az állítólagos öngyilkosság, eszközéül szolgáló öve-
ket nem tudták felmutatni.
Mindez megtörtént, mielıtt mozgósítani tudták volna a felsıbb hatósá-
gokat. Röhmöt is értesítették, aki akkor az SA-tól még nem függetlenített
SS fölöttese volt. Azonnal megfogalmazott egy jegyzéket. „A dachaui tá-
borban politikai internáltakat és védıırizetbe vett embereket ıriznek. A
szóban forgó esetek politikai természetőek, ezért minden körülmények kö-
zött elsısorban a politikai hatóságok hatáskörébe tartoznak. Véleményem
szerint ezek az ügyek nem látszanak olyan jellegőeknek, amelyeknél
szükségesnek mutatkoznék az igazságügyi hatóságok vizsgálata. Ez az én
véleményem mint vezérkari fınöknek és a birodalom miniszterének. Ebbe-
li minıségemben ırködnöm kell azon, hogy a birodalom ilyen eljárások
miatt ne szenvedjen politikai károsodást. Kérésemre a reichsführer SS uta-
sítást fog kiadni, amelynek értelmében semmilyen hatóságnak sem engedik
meg, hogy a közeli jövıben a tábor területén vizsgálatot folytasson és a
foglyok közül bárkit is kihallgasson.”
A belügyminiszter ezután a vizsgálat felfüggesztését kérte. „Az indokok
közt megemlítette, hogy a vizsgálat árt a nemzetiszocialista állam tekinté-
lyének, minthogy az SA és az SS tagjai ellen irányul, súlyos gyanúsítással
illeti ıket, akik pedig a nemzetiszocialista állam legfıbb támaszai.”
Szeptember 27-én az ügyészség megszüntette az eljárást, „mert a vizs-
gálat kimutatta, hogy nincs elegendı bizonyíték annak feltételezésére,
mintha a szóbon forgó személyek halála külsı okokra volna vissza-
vezethetı”.
Úgy látszott, minden rendben van. December 5-én azonban az igazság-
ügy miniszter utasítást adott, hogy végig folytassák le a vizsgálatot. „A té-
nyeket a lehetı legrövidebb idın belül meg kell állapítani... A félrevezetési
kísérletekkel szemben minden alkalmas eszköz igénybe veendı.”
Kellemetlen fejlemény volt ez. Igaz ugyan, hogy olyan hosszú idı után
és az igazságügyi hatóságoknak az SS köreiben annyira korlátozott nyomo-
zási lehetıségei következtében az ügy már nem lehetett veszedelmes. A
helyzet mégiscsak az volt, hogy bizonyos sajnálatos események örve alatt
„idegenek” túlságosan mélyen betekintettek az SS „magánügyeibe”, és
megismerhették azt a gyakorlatot, amelynek elhíresztelésére semmi
szükség sem volt.
Ez is egyik oka volt annak, hogy megteremtették az SS külön igazság-
szolgáltatását. Ettıl az idıtıl fogva az SS olyan légmentesen elzárt külön
világot alkotott, amelybe kívülrıl az égvilágon senki sem tudott többé
betekinteni.
Ezeket az „érinthetetlen” SS-eket Himmler ideális, kiváló minıségő em-
beranyagnak tekintette. A baromfitenyésztı gondosságával ırködött tenyé-
szetének tisztaságán. Az SS tagja csak legfelsıbb engedéllyel nısülhetett.
A menyasszonynak 1800-ig visszamenıleg bizonyítania kellett árja szár-
mazását, ha egyszerő SS-taghoz vagy altiszthez akart feleségül menni, és
1750-ig, ha tiszt menyasszonya volt. A benyújtott bizonyítékokat a Haupt-
amtnak, a szervezet központi hivatalának kellett jóváhagynia, és annak kel-
lett megadnia az engedélyt. A menyasszonyt megvizsgálták egészségügyi
szempontból is, s meg kellett felelnie bizonyos fizikai követelményeknek.
Meg akartak bizonyosodni afelıl, alkalmas-e arra, hogy az uralkodó fajhoz
méltó utódokat hozzon a világra. A házasságkötés után a fiatalasszonyt
valamelyik különleges SS-iskolába osztották be, ahol politikai és „a faji
tisztaság fogalmának megfelelı ideológiai” fejtágításban részesítették;
háztartási, csecsemıgondozási ismeretekre is oktatták stb. Az volt a cél,
hogy rövid idı leforgása alatt egyre növekvı számú, de testi és pszichikai
tekintetben azonos színvonalon álló együttest kovácsoljanak ki.
A Himmler-féle rendszer a „Lebensborn” („Az élet forrása”) megalkotá-
sában érte el csúcspontját. Ez az intézmény nem volt egyéb, mint afféle
emberi méntelep, ahol az északi faji tulajdonságok alapján gondosan kivá-
logatott lányok ugyanolyan szempontok szerint válogatott SS-ekkel min-
den házassági kapcsolattól függetlenül utódokat nemzettek. Az ily módon
világra jött gyermekek, mint az irányított eugenetika termékei, az állam tu-
lajdonát képezték. Különleges iskolákban gondoskodtak nevelésükrıl. El-
méletileg belılük kellett volna létrejönnie az elsı tiszta nemzetiszocialista
generációnak, hiszen embrióállapotuktól fogva ebbıl a célból alakították
ıket. A horogkeresztes rendszer összeomlása véget vetett annak a lehetı-
ségnek, hogy a kísérleteket huzamosabb ideig folytassák. Ötvenezer gyer-
mek azonban már kikerült ebbıl a tenyészdébıl. Szellemi színvonaluk je-
lenleg lényegesen alacsonyabb az átlagosnál; a szellemileg visszamaradtak
aránya náluk négyszer vagy ötször magasabb. A hitlerista eugenetikusok
nem tudták azt, amit a „dekadens” országok „korcsfajú” pszichológusai
tudtak: a legtökéletesebb intézmény sem ér annyit a gyermekek „tenyész-
tése” szempontjából, mint akár egy középszerő anya. Az ideológia és a
biológia nem pótolhatja az anyai szeretetet.
Himmlernek az SS-sel folytatott biológiai kísérletei más térre is kiter-
jedtek. Baromfitenyésztı tapasztalataiból tudta, hogy a táplálékkal alakíta-
ni lehet az egyedek anatómiai és lelki tulajdonságait. Ennek megfelelıen az
SS-laktanyákban a reggeli kávét az ısgermán tejbekása váltotta fel. Az ét-
kezésekhez az SS-katonák ásványvizet ittak, étrendjüket a párt eugenetikai
szakemberei „tudományos” alapon állították össze. Az SS-laktanyákban
delejességi kísérleteket is folytattak. Egyes vezetıknél idegrendszeri mas-
százst alkalmaztak. Az SS tagjait tehát értékes kísérleti nyulakként kezel-
ték; ık pedig csöppet sem érezték magukat megalázva ettıl, nem tekintet-
ték emberi méltóságukon ejtett csorbának a laboratóriumi kísérleti állatok-
hoz illı módszereket. Ellenkezıleg: mindez még csak növelte gıgjüket.
Különleges, emberfeletti lényeket formáltak belılük, ık pedig megvetéssel
tekintettek a rajtuk kívüli emberiségre.
Ez az új pretoriánus gárda nagy becsben tartotta az ún. „jó katonás kiál-
lást”, ahogy azt a porosz hagyomány elıírta. Igyekeztek mindenben ezt az
ideált utánozni: a fennhéjázó viselkedésben, a merev, hajlíthatatlan tartás-
ban, a kritikai érzék hiányában, az abszurditásig fokozott felsıbbrendőségi
érzésben, Kogon szavai szerint „a kasztgıgben, a kaszárnya-dresszúra és
mazochizmus minden primitív és elferdült jelenségében, ahogy a porosz
katonaszellem kétszáz éve nevelte ıket”. Ugyancsak ı írja: „A kritikai
gondolkozás, amely feltételezi az összehasonlítás és megkülönböztetés ké-
pességét, s ezért állandóan növekvı ismereteket követel, csökkentette vol-
na az átütı erıt; a kritikai szellemet sorvasztó hatású, demoralizáló, vesze-
delmes, arcátlan, »zsidó« jelenségnek tekintették. Náluk is érvényes volt a
régi katonabölcsesség: Ne akarj mindent megérteni.”
A számukra biztosított külön jogok, az, hogy „bosszút állhattak a becsü-
letükön esett sérelemért" – amellyel gyakorlatilag elismerték hatalmukat
embertársaik élete és halála felett –, hogy a törvény oly elnézı volt velük
szemben, mindez még jobban megerısítette ıket saját felsıbbrendőségük-
be vetett hitükben. Ami pedig tetteik törvényességét illette, ezt soha senki
sem tehette kérdésessé; bennük sem merült fel soha a kétség legcsekélyebb
nyoma sem.
Hogyan is lehetett volna másképpen? A hagyományos német elit a maga
teljességében tudomásul vette még legbőnösebb tetteiket is, és hallgatásá-
val fedezte ıket. Ez az elit a rendszer részesévé lett, hajlandó volt együtt-
mőködni az új urakkal. Himmler, alighogy az SS vezetıje lett, tüstént azon
igyekezett, hogy megnyerje a mindig nagy tekintélynek örvendı arisztok-
ráciát, az elıkelıségeket és a közismert katonai személyeket. Nem maradt
visszhang nélkül, amikor az egykori szabadcsapatok tisztjei, akiket igye-
keztek nemzeti hısök gyanánt feltüntetni, beléptek az SS-be. 1928-tól szá-
mos nagynevő család örököse csatlakozott a Nemzetiszocialista Párthoz.
Már 1933 elıtt voltak arisztokraták, akik beléptek a „Schwarzes Korps”-
ba, a fekete hadtestbe, ahogy az SS-t nevezték: így Waldeck hercege és a
mecklenburgi örökös nagyherceg, hogy csak a legelıkelıbbeket említsük.
A hatalom átvétele után megerısödött az áramlás: jelentkezett egy
Hohenzollern-Sigmaringen herceg, a braunschweigi örökös herceg, Lippe-
Biesterfeld örökös herceg, von der Schulenburg gróf tábornok. Még Gröber
freiburgi érseket is köztük lehetett látni. Ezektıl a nagynevő újoncoktól
nem kívántak semmiféle szolgálatot, de csatlakozásuk ténye körül ügyes
hírverést csaptak. Igen nagy hatással volt ez a további tagtoborzásra; ezért
Himmler késıbb tiszteletbeli SS-fokozatokat létesített, amelyeket olyan
kiváló személyiségeknek osztogatott, akik nem voltak az SS tagjai.
Ez a politika csakhamar igen eredményesnek mutatkozott: különösen a
polgárság körében hatott; kezdtek divatba jönni az SS-ezredek, a fekete
egyenruha pedig rövidesen a férfi elegancia netovábbjának számított.
Az SS ezeket a csatlakozásokat módszerei jóváhagyásának tekinthette.
El kell ismernünk, hogy a nemzetközi tiltakozás elmaradása csak még in-
kább megnyugtatta amúgy is nyugodt lelkiismeretüket. Az emigránsok sza-
va továbbra is pusztába kiáltott szó maradt. Köztudomású volt már, hogy
Németországban naponként halmozódnak az újabb bőnök, de egyetlen „ci-
vilizált” állam sem gondolt arra, még egy pillanatig sem, hogy szakítson a
gyilkosokkal. A nagykövetek továbbra is a megszokott méltósággal szo-
rongatták az ártatlan áldozatok vérétıl csöpögı gyilkos kezeket és rendez-
ték a fogadásokat a hóhérok tiszteletére. Újabb és újabb kereskedelmi szer-
zıdéseket kötöttek; Franciaország meghívta a náci Németországot az 1937.
évi világkiállításra. 1939-ben megkötötték a szovjet–német egyezményt,
amelynek során a Szovjetunió azokkal kötött egyezményt, akik a kommu-
nisták ezreit kínozták halálra, és kommunisták ezreit kínozták akkor is a
koncentrációs táborokban.
A nagynevő csatlakozók csak a propaganda szempontjából voltak fonto-
sak. A tömeges toborzás a lakosságnak éppen a legalsóbb rétegeiben folyt.
Azokra a célokra, amelyekre szánták ıket, nem sokat teketóriázó
emberekre, engedelmes barmokra és szervezett szadistákra volt szükség.
Csakhogy az ilyenfajta toborzás hamarosan elérte volna a maga termé-
szetes határait. A hitleristák megértették, hogy „megfelelı” elemek áramlá-
sát csak azon az úton tudják biztosítani, ha már gyermekkorukban alakítani
kezdik a jövendı pretoriánusait. Az SS és a Gestapo nagy tartaléka a Hit-
lerjugend lett. Minden év április 20-án, a führer születése napján, fölvették
a Jungvolk (Ifjú Nép) soraiba azokat a gyermekeket, akik abban az évben
érték el a 10. életévüket. A Hitler születésnapjának megünneplésével kom-
binált szertartás azt a célt szolgálta, hogy minél maradandóbb emléket éb-
resszen a gyermekekben. Tizenhárom éves korukig ebben a szervezetben
maradtak, minden évben más és más tagozatban; így fokozatosan vezették
ıket a Hitlerjugend felé, amely már közvetlenül a hadsereg és a párt
fegyveres szervei számára készítette elı ıket.
A Hitlerjugend elıbb az SA ifjúsági szervezete volt, majd önállóvá vált.
Kevéssel a hatalom megszerzése után az 1933. június 22-i rendelet felosz-
latta a Német Ifjúsági Szervezetek Nemzeti Szövetségét. Vagyonát elko-
bozták, tagságát pedig a Hitlerjugend kebelezte be. Egy 1936-os törvény
minden ifjú számára kötelezıvé tette a Hitlerjugendben való részvételt. Ily
módon tehát 10 éves korától minden német gyermek ki volt téve a hitlerista
propaganda és ideológia sulykoló hatásának. E zsenge kortól fogva, amikor
a gyermeki lélek még könnyen formálható, a „führer-elvet” abszolút dog-
maként vésték be az elmékbe. Valamivel késıbb elkezdıdött az a dresszú-
ra, amely a személyiség teljes alárendelését tőzte ki céljául. Ez a kisiklott
„kultúra”, ez a teljes elembertelenedés az egyetlen elfogadható magyaráza-
ta a hitlerizmusnak mint jelenségnek, a Gestapónak és mindazoknak a bő-
nöknek, amelyek azóta is borzalommal töltik el az emberiség lelkiismere-
tét. Hogy egy maroknyi hivatásos gyilkos uralkodhassék egy egész népen
és rákényszeríthesse a maga módszereit, ahhoz arra volt szüksége, hogy az
embert már gyermekkorától fogva megronthassa. Oradour, a varsói gettó, a
keleti területeken végrehajtott tömeges kivégzések, Auschwitz nem a né-
metek, hanem a horogkeresztesek bőnei. Nem kétséges, hogy ha ugyaneze-
ket alkalmazták volna bármely más néppel szemben, ott is ugyanez lett
volna az eredmény. Amennyiben a német nép a többinél formálhatóbb
masszának mutatkozott, ez azért volt így, mert hagyományos militarizmusa
a fegyelemnek olyan merev, eltorzult formáit rögzítette benne, amelyet a
legtöbb „fegyelmezetlen” országban a hivatalos körök bizonyos sajnálko-
zással szoktak példaként emlegetni. Azok az SS-ek, akik Oradourt felgyúj-
tották, csaknem valamennyien 8-14 éves korú gyermekek voltak a hatalom
átvételekor. Hitlerista nevelésben részesültek gyermekkoruk óta, és senki
ember fia nem ébresztett bennük kétségeket ennek a nevelésnek az értékére
vonatkozóan. 1933 és 1940 között a Hitlerjugendben készítették elı a
háború Oradourjait.
 1933 novemberében Hitler egyik szónoklatában így fejtette ki a német
ifjúságra vonatkozó szándékait:
„Ha így szól hozzánk egyik ellenfelünk: »nem óhajtok hozzátok csatla-
kozni, és erre nem is fogtok rávenni soha«, én nyugodtan így válaszolok:
»a gyermeked máris az enyém. A nép örökké él. Ki vagy te? El fogsz
tőnni. De utódaid már az új táborban vannak. Rövidesen nem is ismernek
majd semmi mást, csak ezt az új közösséget.«”
1933 május 10-én Goebbels vezetésével nagyarányú könyvégetést ren-
deztek Berlinben az Egyetem elıtt. A megelızı hetekben „megtisztították”
a könyvesboltokat, közkönyvtárakat és egyetemeket. Tonnaszám kobozták
el a könyveket, mert szerzıjük zsidó vagy marxista volt, vagy mert tartal-
muk nem felelt meg a náci követelményeknek. Május 10-én éneklı nemze-
tiszocialista diákok 20 000 kötet könyvet hordtak össze, és a nyílt téren
óriási máglyát raktak belılük. A legalja pornografikus irodalom mellett ott
voltak az „elfajzott” filozófusok munkái is. Az egészet leöntötték
petróleummal és felgyújtották, miközben a zenekar a nemzeti himnuszt és
a párt indulóit játszotta. Goebbels beszédet tartott. „Ez a mai szertartás –
mondotta – szimbolikus jelentıségő; megmutatja mindenkinek, hogy az
1918. novemberi köztársaság erkölcsi alapjai egyszer és mindenkorra szét
vannak zúzva. Ebbıl a hamuból egy új szellem fog fınixként feltámadni.”
A kiválasztás mértékét megütı német ifjúnak elıbb a Reichsarbeits-
dienstben, a Munkaszolgálatban kellett kötelezıen dolgoznia, mielıtt az
SS-be léphetett volna.
Az SS maga 3 csoportra oszlott. Az Allgemeine SS-re, vagyis az Általá-
nos SS-re; ahol a szolgálat nem volt állandó; az SS Verfügungstruppenra
vagy készenléti ezredekre (1939 szeptemberéig ide mindössze 4 ezred tar-
tozott) és az SS Totenkopf Verbandére, vagyis a halálfejes ezredekre,
amelyek a koncentrációs táborok ırségét adták.
Az Allgemeine SS volt a fı ágazat; elıször ide vették fel az ifjú „aspi-
ránsokat”, akik ezen elit szervezet tagjai kívántak lenni. Itt kapták az elsı
kiképzést, itt töltötték próbaidejüket, tették le az esküt és kapták meg a
dísztırt.
Az Allgemeine SS-ek 50 éves korukig maradtak az SS tagjai. Évente
vizsgát kellett tenniük annak bizonyítására, hogy testi erınlétük, katonai
képességeik és politikai nézeteik egyaránt megfelelnek a kívánalmaknak.
Az államigazgatás bizonyos pozícióinak vagy a magánipar vezetı állá-
sainak betöltéséhez csakhamar elengedhetetlen követelménnyé vált az SS-
tagság. Ugyanez volt a helyzet a fıiskolai és egyetemi felvételek esetében
is.
 Így tehát ez a Himmler által kialakított különös „fekete lovagrend”
behatolt a német élet minden szektorába, és ezzel vezetıje kezébe szinte
korlátlan hatalmat összpontosított. Megteremtette számára a lehetıséget,
hogy immár megszabaduljon legveszedelmesebb ellenségeitıl.
III. fejezet

A GESTAPO MINDENÜTT

Himmler, az SS nagymestere, részben „fekete lovagrendjének” alapelveit

ültette át a Gestapóba is. Az SS példájára építették fel a Gestapo hierarchi-
áját, amelynek szigorú merevsége akkor tetızıdött, midın a Gestapo tagjai
rangjuknak megfelelı SS-beosztást is kaptak. A hatáskörök elhatárolását a
szigorú titoktartás is elısegítette. A titoktartás az SS-fegyelem egyik fun-
damentuma volt; ezt természetesen magáévá tette a Gestapo is, amelybıl
Himmler, az SS példájára, ugyancsak zárt világot formált, ahova senkinek
sem volt joga betekinteni, és amelyet senki sem tehetett bírálat tárgyává.
Az új politikai rendırségnek már akkor megfelelı helyiségre volt szük-
sége, midın Göring létrehozta. A Prinz-Albrecht-Strassén levı épületek
fekvésüknél és belsı adottságaiknál fogva tökéletesen megfeleltek a cél-
nak. Eredetileg a Néprajzi Múzeum helyezkedett el ott; kitelepítették és
elfoglalták helyiségeit. Volt ott egy ipari tanonciskola is; ezt azzal az
ürüggyel tették ki, hogy a tanulók között kommunisták voltak, és hogy a
hálótermekben éjszakai „orgiákat rendeztek”. Miután kiürítették az
épületeket, beköltözött a Gestapo. Az új hivatalban Reinhard Heydrich volt
az úr. 1931-ben Himmler az SS biztonsági szolgálatának (Sicherheits
Dienst – SD) fejévé tette, majd 1933 elején helyetteseként magával vitte a
müncheni rendırségre. Heydrich 1934 elején Berlinbe is követte fınökét,
midın az a Gestapo vezetıje lett. Himmler azonnal kinevezte ıt a Gestapo
központi hivatalának vezetıjévé; így Heydrich a rendırségi apparátus
túlnyomó részét irányítani tudta berlini hivatalából.
Ez esetben is a hitleristák kettıs funkciós rendszerének lehetünk tanúi.
Heydrich Gestapo-vezetıi minıségében állami tisztviselı volt, ugyanakkor
az SD-nek, tehát egy pártszervnek a vezetıje, a Nemzetiszocialista Párt
egyik legfontosabb személyisége, aki tetszése szerint használhatta fel a párt
belsı szervezeteit. Legtöbb beosztottjának tehát kétszeresen is fınöke volt:
állami hivatali és pártvonalon. Ez kényelmes helyzetet teremtett számára,
mert azokkal szemben, akiknek megmozdult volna a lelkiismeretük a
felháborító események láttán és megkísérelték volna, hogy jelentést
tegyenek az igazságügyi hatóságoknak, sokkal hatásosabb volt a tilalmi
szó, ha azt a párt és nem az állami közigazgatás révén mondták ki.
A párt hozzálátott az állam bekebelezéséhez. Az 1933. december elsejei
törvény elsı szakasza világosan leszögezi: „A Nemzetiszocialista Párt a
német államiság képviselıje lett, és elszakíthatatlan egységet alkot az
állammal.”
A tisztviselık és a náci párt tagjai ugyanazt a célt követték: a párt és a
führer politikai célkitőzéseinek megvalósításán munkálkodtak. Egyaránt
Hitlernek a jövıre vonatkozó rögeszméit igyekeztek teljesíteni: annak a bi-
zonyos ezeréves birodalomnak a felépítését, amelyrıl Hitler évek óta be-
szélt, hosszabb távlatban pedig az emberi társadalom alapjainak felforgatá-
sát, a világegyensúly megváltoztatását, az uralkodó faj gyızelmét és a vi-
lág gyarmatosítását. A párt lett ezeknek a megszentelt elveknek a letéte-
ményese, az ideológia terjesztésének fı eszköze. Az állam valójában a párt
volt. Szinte a halálos ítélettel ért fel, ha valakit a párt kitaszított soraiból.
Mindenkinek tudnia kellett: „A pártból való kizárás a legsúlyosabb
büntetés. Bizonyos körülmények között egyet jelentett az életlehetıségek
és minden emberi megbecsülés elvesztésével.” De ez még mindig enyhe
fenyegetés volt ahhoz képest, amely Himmler jóvoltából az SS-ek feje
fölött függött: „Aki hőtlenné válik, akár csak gondolatban is, kiőzetik az
SS soraiból, és gondunk lesz rá, hogy eltőnjék az élık közül is.”
A Gestapónak az volt a feladata, hogy elejét vegye bármiféle vitának,
amely kétségbe vonhatta a náci dogmák érvényességét, és hogy minden
rendelkezésére álló eszközzel felszámolja az ellenzékieskedıket s azokat,
akik esetleg kételkedni merészeltek volna a horogkeresztes rendszer egye-
dül üdvözítı voltában. Ezt a feladatot csak úgy oldhatta meg, ha korlátlan
hatalommal rendelkezik. Himmlernek és Heydrichnek mindenrıl tudnia
kellett a maga barlangjában. Évekre volt még szükségük a szervezet egyes
alkatrészeinek tökéletesítésére, de kezdettıl fogva rendelkeztek az alapvetı
munkalehetıségekkel. A hatalomért folytatott harc éveiben az SS biztonsá-
gi szolgálata jelentékeny anyagot győjtött össze. Alapos nyilvántartást ve-
zettek a párt ellenségeirıl. Kartotékrendszerük úgyszólván minden részlet-
re kiterjedt: a nyilvántartott személy politikai és szakmai tevékenységére,
családjára, baráti körére, lakásán kívüli esetleges búvóhelyeire, intim
viszonyaira, emberi gyengeségeire és szenvedélyeire. Minden fontos volt,
mert megfelelı idıben mindent fel lehetett használni.
Erre az archívumra épített a Gestapo. Az ellenzékieket elfogták, megkí-
nozták, lemészárolták. Mindenki tudta ezt Németországban; de aki még
szót emelhetett volna ellene, hogy hazáját és az egész világot megmentse
az egyre fenyegetıbb veszedelemtıl – miniszterek és tábornokok –, néma
maradt. Pedig, ahogy Gisevius írta késıbb, „ha valaki kívülrıl bevilágított
volna a Prinz-Albrecht-Strasse gyászos sötétségébe, megtörhette volna a
Heydrich-féle varázslatot”. De egyetlen külföldi tekintet sem próbált beha-
tolni a fojtogató félhomályba. A nürnbergi per amerikai fıügyésze, Robert
H. Jackson szavai szerint „egész Németország egyetlen óriási kínzó-
kamrává lett”.
A Gestapo a párt ellenırzése alatt állt. Állományát túlnyomórészt hiva-
tásos rendırtisztek alkották, olyanok, akik átvészelték a hatalom átvételét
követı tisztogatásokat; túlságosan durva átszervezésre nem lehetett gon-
dolni, ha nem akarták az érzékeny gépezet mőködését veszélyeztetni. 1934
áprilisa óta az állományt erıteljesebb világnézeti ellenırzés alá vették, az
újonnan felvetteknek pedig párttagoknak kellett lenniük. Ezenfelül minden
elıléptetéskor ki kellett kérni a párt jóváhagyását, amely ebbıl a célból kü-
lön nyilvántartást vezetett, az ún. USC-nyilvántartást; ennek alapján adták
meg a politikai véleményezést, amelytıl a kinevezés függött. Ezt a vélemé-
nyezést a kancellária egy körlevele úgy határozta meg, hogy az a szóban
forgó személy „politikai és ideológiai magatartásáról és jellemérıl alkotott
értékítélet... Pontosnak és igazságosnak kell lennie... Kétségbevonhatatlan
tényekre kell támaszkodnia, megállapításaiban pedig a mozgalom
célkitőzéseit kell elısegítenie.” „A véleményezéshez szükséges értesülések
beszerzése érdekében meg kell hallgatni az illetékes politikai vezetıket, az
illetékes hivatalt és a reichsführer SS vezetése alatt álló SD-szolgálatot.” A
Gestapo-tisztviselık tehát annak az SD-nek a politikai ellenırzése alatt
álltak, amely a Gestapo testvérintézménye volt a pártapparátusban, és
amellyel az a legszorosabban együttmőködött.
A Heydrich irányítása alá helyezett két szervezet, az SD és a Gestapo
ellenırizte az egész ország közvéleményét; az SD, mint a pártszervezet ré-
sze, csak az értesülések beszerzésére szorítkozott, míg a Gestapo letartóz-
tatásokat, kihallgatásokat, házkutatásokat foganatosított, ellátta az összes
rendırségi teendıt.
A Gestapo 1934 óta felhasználta az SD információit, de ez távolról sem
az egyetlen hírforrása volt. A párt és az állam szervezeti alapelve a „füh-
rer-elv” volt, amely szerint a hatalom az egyszemélyi vezetı kezében össz-
pontosul. A párt szabályzata kimondta: „A führer-nek mindig igaza van. A
párt programja a te törvényed. A párt megköveteli tıled, hogy minden erı-
det a mozgalom szolgálatának szenteld... Jogos az, ami elınyére válik a
mozgalomnak, azaz Németországnak.” A párt ugyanis magától értetıdıen
azonosította magát a hazával. „A párt szervezeti alapját a vezéri elv képezi.
Minden politikai vezetı úgy tekintendı, mint akit a führer nevezett ki, és
aki neki tartozik felelısséggel. Tekintélyük az alájuk rendeltekkel szemben
korlátlan.”
 Hitler csalhatatlanságából kiindulva természetszerőleg következett az
általa kinevezettekkel szembeni abszolút engedelmesség. Mindjárt az 1.
szakasz megsértette a személyiség elévülhetetlen jogait: „Minden vezetı
joga, hogy vezessen, irányítson, határozatokat hozzon, anélkül, hogy bárki
is jogosult lenne vele szemben bármiféle ellenırzésre.”
A németek életét a „führer-elv” irányította iskolás koruktól fogva. A hi-
erarchia piramisában a führer után közvetlenül a reichsleiterek következtek
(birodalmi vezetık), szám szerint 15-en. Közismert volt közülük Hess, a
párt adminisztratív vezetıje, akit késıbb Bormann követett; Goebbels, a
propagandafınök; Himmler; Ley, a Munkafront vezetıje; Schirach, az ifjú-
sági szervezetek fınöke; Rosenberg, aki a szellemi és ideológiai tevékeny-
ségek ellenırzésében a führer megbízottja volt. A reichsleitung legfıbb
feladata a vezetık kiválasztásából állt.
1933 elején Németországot 32 gaura vagy közigazgatási körzetre osztot-
ták fel. Minden gau kreisekre vagy járásokra, minden kreis ortsgruppékra
vagy helyi csoportokra, minden ortsgruppe zellekre vagy sejtekre, minden
zelle blockokra oszlott. Minden ilyen egység élén egy-egy gauleiter,
kreisleiter, blockleiter állt.
A gauleiter, akit közvetlenül a führer nevezett ki, teljes felelısséggel vi-
selte a rá ruházott hatalmat. Igazi hoheitsträger, vagyis a fıhatalom letéte-
ményese volt, éppen úgy, mint a kreisleiter, aki felelıs volt a politikai ve-
zetık, a párttagok és általában a lakosság neveléséért, politikai és ideológi-
ai képzéséért. Az ortsgruppenleiter is a „hatalom letéteményese” volt. İ a
mintegy 1500 családot magukba foglaló sejtek összességéért felelt; a
zellenleiter, akinek hatáskörébe legalább 4 és legfeljebb 8 block tartozott, a
blockleiterek közvetlen felettese volt, akiknek közvetítette a párt utasítása-
it, és akiket ellenırzött. Végül a blockleiterek jelentették a párt igazi alap-
jait. İk voltak a legfontosabb személyek, felelısek voltak egy-egy blok-
kért, azaz a hozzájuk tartozó 40 vagy legfeljebb 60 családért. A blockleiter
volt az egyetlen pár tisztségviselı, aki helyzeténél fogva közvetlen érintke-
zésben állt a lakossággal.
Az ı feladata volt, hogy kiszimatolja az elégedetlenkedıket és megma-
gyarázza nekik a félreértett új törvényeket; vagy, ha úgy látszott szükséges-
nek, egyéb lehetıségek is rendelkezésére álltak: „Tanácsadást és néha
keményebb javító eszközöket is igénybe vehet, amennyiben a szóban forgó
személy helytelen viselkedése ártalmára van önmagának és ezen keresztül
a közösségnek.”
Magától értetıdıen még egyéb célja is volt annak, hogy a blockleitertıl
megkövetelték a gondjaira bízott állampolgárok alapos ismeretét. „A
blockleiter feladata, hogy felderítse a rémhírterjesztıket, errıl jelentést te-
gyen a ortsgruppén, hogy az ügyet az illetékes állami hatóságok tudo-
mására lehessen hozni.” Vagyis a Gestapo tudomására. Ide torkollt ugyanis
ez az egész tudományosan felépített spiclirendszer. Az 1935. június 26-án
Bormann aláírásával megjelent parancs kimondta: „A pártszervek és a
Gestapo vezetıi közötti együttmőködés szorosabbá tétele érdekében azt
kéri a führer megbízottja, hogy a jövıben a pártnak és szerveinek minden
jelentısebb megnyilvánulására hívják meg a Gestapo vezetıit.”
Így tehát a több tízezernyi sejt- és blokkvezetı a Gestapo szeme és füle
volt; figyelmüket egyetlen német állampolgár legjelentéktelenebb megnyil-
vánulása sem kerülhette el.
Thomas J. Dodd amerikai fıügyész-helyettes mondta Nürnbergben:
„Nem volt egyetlen titok, amelyrıl a hitlerista sejtben vagy blokkban ne
tudtak volna. A rádió keresıjének elforgatása, az egyet nem értést kifejezı
fintor, a sérthetetlen gyónási titok, az apa és fiú közti egykori bizalom, de
még a házastársak közti megszentelt titkok is mind az ı üzérkedésük
körébe tartozott. Az volt a dolguk, hogy mindenrıl tudjanak.” Semmi sem
kerülhette el a Gestapo figyelmét.
De még ez a sok ezernyi önkéntes besúgó sem volt elég. Mesterségük
gyakorlása közben, szórakozásaikban, otthonukon kívül, mindenütt szem-
mel kellett tartani az embereket, ott is, ahol blockleiter-porkolábjaik látóha-
tárán kívül kerültek.
Elsınek természetesen a tisztviselıket vették ellenırzés alá. Egy 1933.
június 22-én Göring által szignált utasítás megkövetelte a tisztviselıktıl,
hogy kísérjék figyelemmel az állami hivatalnokok szavait és tetteit, és je-
lentsék fel azokat, akik a rendszert bírálják. Ezzel sikerült egy bizonyos ön-
ellenırzési rendszert megvalósítani; olyan helyzet alakult ki, hogy minden-
ki kémkedett a szomszédjaira, azok pedig ırá. Az egész besúgó-apparátus
zökkenésmentes mőködését pedig azzal biztosították, hogy a Göring-féle
körirat kimondta: a feljelentési kötelezettség elmulasztását a kormánnyal
szemben tanúsított ellenséges cselekedetnek tekintik.
A kémkedés megszakítatlan láncolatát még számos egyéb csoportosulás
egészítette ki. Ilyen szervezet volt például a Sohlberg-Kreis, amelynek tag-
ságát különleges gonddal kiválogatott ifjak alkották, és amelynek vezetısé-
gében foglalt helyet Otto Abetz, a fiatal rajztanár. Ez az egyesület találko-
zókat szervezett francia ifjúsági egyesületekkel, amelyek az SD számára
igen hasznos alapozó munkálatokra adtak alkalmat. Az SD-nek ezen az
úton egyrészt francia szimpatizánsokat sikerült toboroznia, akik közül né-
hányat késıbb a hírszerzı szolgálatba is be tudott vonni, másrészt így
alkalma nyílott arra is, hogy becsempéssze Franciaországba ügynökeit.
A németeket munkahelyükön is megfigyelés alatt tartották. Minden
üzem, minden vállalat a párt egy-egy sejtje volt. A Robert Ley-féle Munka-
front ellenırizte a munkásbiztosítást, a szövetkezeteket, a béreket stb., és
mint egyetlen munkásszervezet pótolta a szakszervezeteket. Tagjait,
munkásokat és alkalmazottakat, szigorúan ellenırizte. Göringnek egy
1933. június 30-án kelt körrendelete a Gestapo személyzetének feladatává
tette, hogy felhívják a munkásellenırök figyelmét arra, ki a párttag, és kik
azok a munkások, akiknek kétes a politikai magatartása.
A parasztságot Walter Darré Parasztfrontjába kényszerítették bele.
1935-ben a Reichsnährstand, a birodalom élelmezési korporációja azt
állította, hogy soraiban egyesít minden termelı tevékenységet, amely
hozzájárul a haza élelmezéséhez.
A sportmozgalomnak szintén volt vezére Tschammer-Osten személyé-
ben; a szabad idı felhasználását a Ley vezetése alatt álló Kraft durch
Freude-(azaz Vidáman erısödjünk) szervezet irányította; a filmgyártást és
a rádiót igen szorosan ellenırizte a propaganda-minisztérium. Természete-
sen nem feledkeztek meg a sajtóról sem: az egységes irányítást az biztosí-
totta, hogy a különbözı hírszolgálati irodák helyett egyetlen állami hírszol-
gálati szerv mőködött, a Deutsches Nachrichten Büro (Német Hírszolgálati
Iroda); ugyanakkor pedig a párt ellenırzése alatt megszervezték az
újságírók szövetségét és a sajtókamarát. Jaj volt annak az újságírónak, aki
meg merte magának engedni a legcsekélyebb nem kívánatos célzást!
Különben is aligha lehetett reménye arra, hogy cikkét nyomtatásban lássa,
hiszen a hírlapvállalati igazgatók és a fıszerkesztık személyét a
propaganda-minisztérium hagyta jóvá, és ha a legcsekélyebb kisiklást is
elkövették volna, a minisztérium a jóváhagyást azonnal visszavonta volna.
Ilyen körülmények között a cenzúrát az pótolta, hogy csak a minisztérium
által megadott témákról lehetett írni.
Az Írókamara és az írók Hivatásszervezete ellenırizte mindazokat, akik
az írás mesterségét folytatták. Csak a Hivatásszervezet tagjainak volt meg a
joguk, hogy írásaikat megjelentessék, és csak azokat vették fel á szervezet-
be, akik helyesen gondolkoztak, „gutgesinnek” voltak. Az Írókamara jelez-
te a minisztériumnak mindazt, amit a régi vagy a jelenlegi irodalmi mővek-
ben ártalmasnak tartott. A könyvtárakat megtisztították. Ezt a hálózatot a
Könyvkereskedık Szövetsége egészítette ki, amely rendıri felügyelet alá
helyezte az emberi gondolatot.
Az ügyvédeket, orvosokat, diákokat ugyanilyen típusú szervezetekbe
tömörítették. Az 1873-ban alapított és világszerte ismert Német Orvosok
Szövetségét a Nemzetiszocialista Orvosliga kebelezte be; a liga „tisztította
meg” a szakmát elıbb a zsidók és szocialisták, majd az összes politikailag
nem megfelelı elem eltávolításával.
A közegészségügyi minisztériumot beolvasztották a belügyminisztéri-
umba, a Vöröskereszt pedig az SS ellenırzése alá került. Néhány nemzet-
közi tekintélyő tudományos egyesületet, például Chemnitz Egyesületet
vagy a Berlini Orvosegyesületet szigorú ellenırzés alá helyezték. A
tudományos állásfoglalás szabad közlése hovatovább ezekben is lehe-
tetlenné vált, ezért aztán a színvonal is egyre süllyedt, úgyhogy az igazi
tudósok távolmaradtak, átadták a helyet a hivatalos senkiknek és a párt
által támogatott áltudósoknak.
A náci párt gyanakvással kezelte az egyetemeket, mert az volt a vélemé-
nye, hogy a tudósokat megfertızte a liberalizmus szelleme. 1933 és 1937
között az egyetemi tanárok 40%-át eltávolították. Az 1943. június 9-i
rendelet létrehozta a Tudományos Kutatás Tanácsát, amelynek elnöksége
véghezvitte azt a nem mindennapi mutatványt, hogy 21 tagja között
egyetlen tudósnak sem juttatott helyet, ezzel szemben olyanokból állt, mint
Bormann, Himmler, Keitel stb., elnöke pedig Göring volt. Ez a tanács
ellenırizte a kutatóintézeteket, ugyanis mindegyikbe elhelyezett egy-egy
Gestapo-tagot. Lehetett az illetı professzor, tanársegéd, adminisztratív
tisztviselı vagy akár ismeretlen diák; az volt a lényeg, hogy rendszeresen
jelentést tegyen az intézet tagjainak hangulatáról.
Létezett két olyan szervezet, amelyek segítségével a nácik a határokon
túlra is ki tudták terjeszteni titkos nyomozó tevékenységüket és az egész
világot ellenırzésük alá tudták vonni. Egyik a Nemzetiszocialista Párt Aus-
land Organisationja volt, a párt külföldi szervezete, a másik pedig a Volks-
deutsche Mittelstelle, amely a vér szerinti németeknek az anyaországba
való visszatérésével foglalkozott. Tulajdonképpen kémközpont volt mind a
kettı; vagy önállóan mőködtek, vagy a német titkosszolgálat kisegítıiként.
Részt vettek az ötödik hadoszlop kialakításában Ausztria és Csehszlovákia
területén, késıbb pedig a külföldre menekült német ellenzéki politikusok
felderítésében és tevékenységük megfigyelésében. Ezeket a rebelliseket
hosszú éveken át üldözte a horogkeresztesek győlölete.
Göring egyik 1834. január 15-i rendelete a Gestapo és a határrendırség
feladatává tette, hogy számon tartsák a szomszédos országokba menekült
politikai emigránsokat és zsidókat abból a célból, hogy ha visszatérnének
Németországba, le lehessen tartóztatni és koncentrációs táborba lehessen
zárni ıket.
E szökevények minden lépését követték azokban az országokban, ahol
menedéket találtak. Midın a német csapatok bevonultak Ausztriába, Cseh-
szlovákiába, Lengyelországba, majd Franciaországba, a Gestapo mindenütt
elképzelhetetlen győlölettel vette üldözıbe ezeket a szerencsétleneket. Ez
történt a Szociáldemokrata Párt két vezetıjével, Hilferdinggel és
Breitscheiddel is, akik 1933-ban Franciaországba menekültek. A németek
kérésére a déli (ún. szabad) zónában letartóztatták ıket és átadták a Gesta-
pónak. Hilferding öngyilkos lett párizsi börtönzárkájában. Korábban biro-
dalmi pénzügyminiszter volt, és ı képviselte hazáját a hágai konferencián.
Breitscheid Buchenwaldban pusztult el.
1942-ben a Wehrmacht Fıparancsnoksága üzenetben továbbította az af-
rikai páncélos hadseregnek a führer titkos parancsát, amely szerint a Sza-
bad Francia Haderı kötelékeiben harcoló német politikai menekültekkel
szemben „a legszigorúbb elbánást kell érvényesíteni. Az elfogottakat
kímélet nélkül fel kell koncolni. Ahol ez még nem történt volna meg, ott a
legközelebbi német tiszt parancsára a kivégzést haladéktalanul és rövid
úton végre kell hajtani, kivéve, ha valakire pillanatnyilag információk
beszerzése céljából még szükség van.”
Az Ausland Organisation és a Volksdeutsche Mittelstelle egyaránt elı-
segítette az emigránsok nyomon követését. Az elıbbinek a Nemzetiszocia-
lista Párt szekciójának az volt a feladata, hogy megszervezze a külföldön
élı németeket. A szervezetnek Ernst Bohle volt a vezetıje, aki a pártban
gauleiteri rangot viselt, egyébként pedig a külügyminisztérium államtitkára
volt. A pártnak ezt a különleges szekcióját 1931-ben Gregor Strasser alapí-
totta Hamburgban. Azért választották éppen Hamburgot, az észak- és dél-
amerikai hajójáratok végpontját, a nagy hajózási vállalatok és 100 külföldi
konzulátus városát a szervezet székhelyéül, mert 10 távolra tartó vagy tá-
volról érkezı német utas közül 8 Hamburgon keresztül utazott. Az Ausland
Organisation azt a feladatot kapta, hogy kapcsolatot tartson fenn a
Nemzetiszocialista Párt 3300 külföldön élı tagjával. 1933 októberében a
szervezetet Hessnek mint a führer megbízottjának ellenırzése alá
helyezték. Néhány év alatt ez a szervezet közel 350 regionális náci
csoportot hívott életre az egész világon, nem számítva az egyénileg
csatlakozókat, akikkel ugyancsak állandó kapcsolatot tartottak fenn.
A másik szervezetet, a Volksdeutsche Mittelstellét teljes egészében az
SS ellenırizte. A fajnémetek ezen központi hivatalának vezetıje Lorenz
SS-csoportvezetı volt. Minthogy a külföldön élı németek védelme volt a
feladata, hatósugara fıként a Németországgal határos területekre terjedt ki;
nagy szerepet játszott az anschluss elıkészítésében és a Szudéta-vidék
mozgalmaiban. A Volksdeutsche Mittelstelle irányította azt a hírhedt
ötödik hadoszlopot, amelyrıl annyit írtak annak idején.
A háború folyamán ez utóbbi szervezet jelentıs szerepet játszott Len-
gyelország és a keleti területek népmozgalmaiban. A szervezetnek az SS-
szel és a Gestapóval karöltve megvalósított intézkedéseit 1939 október 7-
tıl a német nép szupremáciájának birodalmi biztosává kinevezett Himmler
ellenırizte.
Volt végül még egy harmadik, kevésbé ismert, de ebben a nemben min-
taszerő szervezet is, az APA, a Nemzetiszocialista Párt Külpolitikai Cso-
portja. Ez a Rosenberg által irányított hivatal 1933 áprilisa óta mőködött. A
külföldön folytatott horogkeresztes propaganda volt a feladata, amelyet az
antiszemitizmus terjesztésével, egyetemközi cserék szervezésével, a keres-
kedelmi csereforgalom elısegítésével, Berlinbıl sugalmazott cikkeknek a
külföldi sajtóban való elhelyezésével valósított meg. Így történt, hogy a ná-
ci propaganda téziseit az Egyesült Államokban a Hearst-konszern lapjai
terjesztették; Franciaországban pedig a német propagandaszolgálat rend-
szeres támogatásban részesítette azokat a szélsıjobboldali lapokat, ame-
lyek közölték Hitler megnyilatkozásait.
A Külpolitikai Csoport legtitkosabb tevékenysége volt a legfontosabb.
A szervezet sajtóosztályán minden fontosabb élı nyelvben tökéletesen jár-
tas fordítói gárda dolgozott. Az eseményektıl függıen az osztály akár a vi-
lág legtávolabbi részén megjelenı újságok cikkeit is azonnal be tudta mu-
tatni fordításban. Naponként sajtószemlét készített 300 külföldi lapból, és
az érdekelt intézményeknek összefoglaló jelentéseket adott a világpolitika
legfontosabb tendenciáiról. Á fordítók mellékesen rendıri funkciókat is be-
töltöttek, s ezáltal tökéletesebbé tették a Gestapo kimutatásait. Lefordítot-
tak minden rendő és rangú közlést a világsajtóból, ami az emigránsokra vo-
natkozott, lett légyen az házassági, születési vagy halálozási hír, meghívó
győlésre vagy konferenciára, kereskedelmi hirdetmény stb. Mindent ráve-
zettek az emigráns kartotékjára. Emellett a Külpolitikai Csoport sajtóosztá-
lya naprakész kimutatásokkal rendelkezett arról, hogyan alakul a világ leg-
fontosabb sajtóorgánumainak a nemzetközi közvéleményre gyakorolt befo-
lyása; feljegyzéseket készítettek az újságírók olvasottságáról és orientá-
ciójáról is. Ezt a folyamatos értesülést ugyancsak a Gestapo hasznosította.
Az elmondottakból meg lehet ítélni az informátorok, besúgók és kémek
hálózatának rendkívüli sőrőségét, amellyel a Gestapo nemcsak Németor-
szágban, hanem az egész világra kiterjedıen rendelkezett. Ez a fajta értesü-
lésgyőjtés, az emberi tevékenységi formák ilyen kihasználása és módszeres
eltorzítása inkvizíciós célok érdekében fogalmat adhat arról, milyen fojto-
gató volt a hitlerizmus világa, amely Németországot néhány rövid hónap
leforgása alatt félelmetes börtönné változtatta.
A rendırség és csendırség helyi szervei kötelesek voltak minden tudo-
másukra jutott fontosabb politikai értesülést továbbadni. Viszontszolgálat
gyanánt a Gestapo a helyi szervekkel vizsgáltatta ki a jelentéktelenebb
ügyeket; maga közvetlenül csak a nagyobb súlyú ügyekkel foglalkozott.
Himmler végül közvetlen értesüléseket kapott az SS vezetıitıl és a párt
egyéb tisztségviselıitıl is.
Az értesülések szerzésének volt még egy igen fontos forrása: a telefon-
lehallgatás. Amióta telefonhálózat létezik, azóta számtalan lehallgató asztal
is mőködik a világ minden országában és minden rendszerében. A kö-
zelmúlt egyik nagy botrányából tudjuk, hogy még az Egyesült Államokban
is mőködtek magántársaságok, amelyek titkos lehallgatásokkal fog-
lalkoztak magánosok megbízásából. A horogkeresztes rendszer mindezt
valósággal nagyipari szinten valósította meg. Göring ebbıl a célból már
1933-ban a német kezdeményezésekre jellemzı mőszaki módszerességgel
és gondossággal létrehozott egy intézményt, amely a semmitmondó Her-
mann Göring Kutatóintézet nevet kapta. Ha az intézménynek Göring volt is
a gazdája, hogy ne mondjuk, tulajdonosa, megszervezıi a haditengerészeti
hírközlés szakemberei voltak, akiknek olyan típusú rendırtisztviselık
siettek segítségükre, mint Diehls. Az intézet ellenırizte az egész telefon- és
távíróhálózatot, valamint a rádió útján való közléseket. Ellenırizték a
Németország és a külföld közötti beszélgetéseket, a külföldre küldött vagy
onnan érkezı táviratokat. Az intézet két idegen ország közötti beszélgetést
is le tudott hallgatni; rendszeresen élt is ezzel a német vonalakon keresztül
folyó tranzitbeszélgetések esetében.
Németországon belül lehallgatták a fontosabb személyek beszélgetéseit,
az ismert külföldiekét és természetesen mindazokét, akik politikai tekintet-
ben nem voltak megbízhatóak vagy a rendırség megfigyelése alatt álltak.
Rendszertelen szúrópróbákat is tartottak. Szükség esetén az intézet hala-
déktalanul le tudta hallgatni bármelyik vonalat. Végül speciális berendezés
segítségével bármely fontosnak ítélt beszélgetést azonnal lemezre tudtak
venni, ami abban a korban igen magas mőszaki színvonalat feltételezett.
Az intézet rendszeresen fogta és megırizte archívumában a führer minden
telefonbeszélgetését.
Mindennap jelentést és kivonatokat állítottak össze Hitler számára. Min-
den minisztériumnak vagy fıhivatalnak azonnal átadták az ıt érintı értesü-
léseket. Göringnek azonban, mint az intézet megalkotójának és vezetı-
jének, módjában állt bármikor bizonyos értesüléseket titokban tartani és
személyes rendelkezésére megıriztetni.
 Ez az intézet igen nagy lehetıségeket nyújtott számára a Röhm ellen ví-
vott harcában. Tisztában is volt ennek a fegyvernek az értékével: megırizte
saját hatáskörében, nem volt hajlandó átengedni Himmlernek a Gestapóval
együtt. A Gestapo és az SD bıségesen felhasználhatta az intézet informá-
cióit, ez maga azonban végig Göring személyes ellenırzése alatt maradt.
A Gestapo viszont a maga szakállára cselekedett, amikor titkos lehall-
gató- és felvevıkészülékeket helyezett el a gyanús személyek lakásán. Az
illetı távollétében, a telefon- vagy a villanyvezeték javítása vagy ellenırzé-
se ürügyén, titokban elhelyeztek néhány mikrofont, amelyekkel a gyanúsí-
tott személyt még legintimebb családi kapcsolataiban is meg tudták figyel-
ni. Senki sem volt védve ezzel a gyakorlattal szemben. Így például az ak-
kor tényleges miniszter Schacht 1934-ben arra a kellemetlen felfedezésre
jutott, hogy titkos mikrofont helyeztek el a szalonjában, s hogy szobalánya
a Gestapo szolgálatában van, és este a hálószobájából egy lehallgató készü-
lék segítségével kikémleli gazdája magánbeszélgetéseit.
Annyira elárasztott mindent a kémkedés, hogy egyetlen teremtett lélek
sem érezhette magát biztonságban. Milch légi tábornok mondta Nürnberg-
ben, hogy az emberek nem annyira az SS-tıl, mint inkább a Gestapótól
féltek. „Meg voltunk róla gyızıdve – mondta –, hogy valamennyien ál-
landó ellenırzés alatt állunk, bármi legyen is a rangunk. Mindegyikünkrıl
vezettek dossziét a titkosrendırségen, és késıbb sokan kerültek ezek miatt
a dossziék miatt bíróság elé. Mindenkit érintettek az ebbıl adódó
kellemetlenségek; nemcsak a kistisztviselıket, hanem mindenkit, beleértve
magát a reichsmarschallt (Göringet) is.”
Minden ilyen intézmény valóságos erıdítménnyé vált megalkotójának
vagy vezetıjének kezében, és minden ilyen hatalmasság elkeseredett harcot
vívott mindenkivel, akiben jelenlegi vagy jövendıbeli ellenlábasát vélte
felfedezni. Könyörtelen küzdelem következett ebbıl, amelyben minden
eszköz megengedettnek számított. Hitler ezt a fajta rivalizálást egészséges
vetélkedésnek tekintette, s meg volt gyızıdve róla, hogy ezeket a
hatalomra és pénzre áhítozó embereket csak a kölcsönös ellenırzés tudja
igazán kordában tartani.
E cselszövések közepette az igen ügyesen manıverezı Himmler vetély-
társai fölé tudott kerekedni. Elınyére vált a Göringgel kötött szövetsége. A
Göring kezében meghagyott lehallgató intézet – mikor pedig mi sem lett
volna természetesebb, mint ezt is az államrendırség központi szervének el-
lenırzése alá helyezni – jó példa Himmler engedményekre hajló politikájá-
ra, amellyel jóakaratú semlegességet tudott magának biztosítani errıl az ol-
dalról. A Gestapo és az SD egyébként igen hamar szupertitkos lehallgató
berendezést helyezett üzembe, amellyel magának Göringnek a beszélgeté-
seit is le tudták hallgatni, és ez mindent megmond.
Ebben a hatalomért folyó harcban, ahol a leghidegebb cinizmus és a
legkönyörtelenebb kegyetlenség kötelezı fegyver volt, Himmler értékes
segítıtársra, nemcsak odaadó és megbízható, de találékony szövetségesre
is talált helyettesében, az elegáns és világfias Heydrichben.
IV. fejezet

A KÜLÖNÖS HEYDRICH

Lebilincselı egyéniség volt az a férfi, aki 1934 áprilisában beült a Gestapo

központi hivatala vezetıjének székébe. Személyisége, szerepének fontossá-
ga, tevékenységi körének nagysága, bőneinek nagy száma és szörnyőséges
volta átlagon felüli emberré avatták.
Reinhard Heydrich jó családból származó fiatalember volt, szülei kitőnı
nevelésben részesítették. 1904. március 7-én született a Lipcse melletti
Halléban, ahol apja, Bruno Heydrich, konzervatóriumi igazgató volt.
Gyermek- és ifjúkora szülıvárosában telt el; itt végezte a középiskolát és
közben élvezte családja klasszikus kultúrájú légkörét, amelyben a zene ve-
zetı szerepet játszott. Neveltetése kitörölhetetlen nyomokat hagyott rajta,
és késıbb, amikor már a Gestapo nagyfınöke volt, gyászos mindennapi
munkájából fáradtan hazatérve a zenében keresett felüdülést.
1922 húsvétján az ifjú Heydrich haditengerészeti szolgálatba lépett. A
fiatalember életpályája a szokásos módon alakult. 1924-ben tengerész-
hadapróddá, 1926-ban hadnaggyá, 1928-ban fıhadnaggyá léptették elı.
A politika iránt korán kezdett érdeklıdni. 1918-ban és 1919-ben egy
pángermán nacionalista ifjúsági szervezetnek, a Deutsch Nationaler Ju-
gendbundnak volt a tagja Halléban. 1920-ban azonban arra a meggyızı-
désre jutott, hogy egyesülete túlságosan mérsékelt; átlépett tehát a
Deutschvölkischer Schutz und Trutzbundba. Olyan lelkesedéssel vetette
magát a körülötte zajló politikai-katonai eseményekbe, hogy még ugyanab-
ban az évben a szabadcsapatok Halléban tevékenykedı Lucius hadosztá-
lyának önkéntes összekötıje lett. 1921-ben egy bajtársával együtt új egye-
sületet alapított Deutschvölkische Jugendschar néven. Mindezekben a szer-
vezetekben a „hazafias” és dühödten militarista mozgalmak szélsıséges
eszméivel tömte tele a fejét; ehhez járult a Lucius szabadcsapatos tisztek
hatása, akik már akkor valóságos lélektani háborút vívtak, mikor annak
még a nevét sem találták ki.
Heydrich tengerész korában is kapcsolatban maradt azzal az egyesület-
tel, amelynek egyik alapítója volt. Amikor pedig sorhajóhadnaggyá léptet-
ték elı, kérésére a haditengerészeti hírszerzéshez osztották be, a keleti-
tengeri politikai részlegre. Itt szerezte meg azokat az ismereteket, amelyek
néhány év múlva oly nagyon hasznára váltak. Ez a feltőnıen értelmes,
szorgalmas, jó képességő és fegyelmezett tiszt ragyogó pályát futhatott
volna be, ha egy rejtett repedés miatt nem omlott volna össze az egész épü-
let. Egy pszichiátert komolyan érdekelhetett volna Heydrich felfokozott és
zavaros szexualitása. Különbözı nıügyek több ízben is megzavarták pálya-
futását, végül egy komolyabb esemény pontot is tett rá. Heydrich jegyben
járt egy magas rangú hamburgi hadihajó-üzemi tiszt lányával. Egyik felte-
vés szerint szeretıjévé tette a lányt, majd arra hivatkozva szakított vele,
hogy ilyen könnyővérő teremtés nem lehet tisztnek a felesége; a második
vélemény szerint leitatta és erıszakot követett el rajta. Végül a harmadik
feltevés: pénzt zsarolt ki tıle. A hitlerista vezetık ama igyekezete követ-
keztében, hogy eltüntessék zőrzavaros múltjuk emlékeit, nagyon nehéz ki-
vizsgálni életüknek ilyen távoli szakaszát. Annyit mindenesetre tudunk,
hogy e miatt az ügye miatt Heydrich becsületbíróság elé került. A „tör-
vényszék” – amelynek elnöke Raeder, a késıbbi ellentengernagy volt –
úgy találta, hogy Heydrich sorhajóhadnagy magatartása méltatlan a hadi-
tengerészet tisztjéhez; ezért, a súlyosabb következményeket elkerülendı,
felszólították, hogy adja be lemondását. 1931-ben, 27 éves korában, a fiatal
tengerésztiszt egyik napról a másikra Hamburg utcáján találta magát.
Heydrich is, akárcsak korábban Himmler, életének zavaros korszakához
érkezett; az északi kikötıkben, Hamburgban, Lübeckben, Kielben máról
holnapra tengette az életét, és meglehetısen gyanús körökkel került
kapcsolatba. Megismerkedett néhány mindenre kapható figurával, akiket a
többi párttal harcban álló náci párt fogadott zsoldjába, hogy támadják meg
az ellenfél győléseit és erısítésül szolgáljanak az utcai harcokban.
Ezek a kapcsolatai, no meg politikai múltja eredményezték, hogy csatla-
kozott a Nemzetiszocialista Párthoz. A párt felfigyelt az újonnan belépıre.
Tanultsága, katonai múltja és szakismeretei értékes emberré tették.
Heydrich belépett az SS-be, mert ez volt a felemelkedés útja. Rövidesen a
kieli, akkor még kis létszámú csoport vezetıje lett. Ebben a funkciójában
akadt meg rajta Himmler szeme. Azonnal felismerte alárendeltjének
kivételes képességeit; 1931. augusztus elsején kinevezte sturmführernek,
majd ısszel sturmbannführernek és magához vette müncheni vezérkarába.
1932 júliusában Himmler elhatározta, hogy átszervezteti az SS biztonsá-
gi szolgálatát, s minthogy ismerte Heydrich szaktudását, ıt bízta meg e fel-
adat végrehajtásával; egyszersmind pedig kinevezte standartenführernek
(ezredesnek). Az SS megalakulása óta minden egységnek volt 2-3 embere,
akiknek megbízatása a „biztonsági” szolgálat, azaz a hírszerzés volt.
Himmler maga írta le ezeknek az embereknek a feladatkörét: „Ebben az
idıszakban, érthetı okokból, ezredeink, zászlóaljaink és századaink hír-
szerzı szolgálattal rendelkeztek. Tudnunk kellett, mire készülnek ellensé-
geink, mikor tartanak összejövetelt a kommunisták, felkészüljünk-e várat-
lan támadásra; és más effajta információra is szükségünk volt.”
1931-ben Himmler leválasztotta hírszerzı embereit az SS-egységekrıl
és hermetikusan elkülönített biztonsági szolgálatot alakított ki belılük. Az
új alakulatot Sicherheits Dienstnek (SD), vagyis a Reichsführer SS bizton-
sági szolgálatának keresztelték el. Változatlanul SS-alakulat volt tehát,
amelynek személy szerint Himmler, általában pedig az SS biztonságát
kellett szolgálnia.
Új szolgálata élén Heydrich a gyakorlatban valósíthatta meg mindazt,
amit a haditengerészet biztonsági szolgálatánál tanult. Csoportját a katona-
ság példája alapján szervezte meg, embereinek pedig megfelelı szakmai
kiképzést biztosított. Információs kimutatásokat állított fel, amelyek egye-
lıre igen hézagosak voltak, hiszen biztonsági szolgálatát kellı állomány
hiányában nem tudta a megfelelı mértékben felfejleszteni. A hatalom
átvétele után azonban kiváló egyéni módszereivel gyorsan pótolta a
hiányokat. Himmler olyannyira meg volt elégedve munkájával, hogy 1933-
ban mint a bajor rendırség vezetıje, ıt tette meg helyetteséül, majd pedig a
Gestapo központi hivatalának élére állította 1934-ben. Heydrich ugyan
nem számított „öreg harcosnak”, mégis elég tekintélyes párttagsági múlt
állt mögötte, midın Berlinben a Gestapo vezetését is átvette, amellett, hogy
változatlanul megmaradt az SD fınökének is.
Ez a mozgalmas múltú férfiú, akitıl nemsokára egész Németország ret-
tegett, külsı megjelenésében a jól nevelt, magas, szıke, árja tiszt szokvá-
nyos képét mutatta; enyhén vörösbe játszó, sima és kissé érdes haját kíno-
san egyenes választékkal osztotta két egyenlıtlen részre. Karcsú és izmos
termető volt, éppen olyan katonás kiállású, mint amelyet abban az idıben
oly nagyra becsültek. Heydrich arca sok mindent elárult. Az átlagosnál jó-
val magasabb, ívelt homloka alatt mélyen ülı kék szemét félig befedte fel-
sı szemhéja. Ezek a ferde vágású mongol szemek arról árulkodtak, hogy
valamelyik ıse nyilván Dzsingisz kán vagy Attila lovasai között nyarga-
lászhatott, ami már önmagában is semmivé tehette volna Himmler egész
fajelméletét, ha eszébe jutott volna, hogy gondolkozzék rajta. Kissé elnyúj-
tottan ovális arcát jókora fülek szegélyezték. Hosszú és egyenes orra a tö-
vénél túlságosan széles, a nyeregnél túlságosan keskeny volt. Ebben az
eléggé férfias arcban meglepı látványt nyújtott jól rajzolt szája, széles aj-
kaival. Heydrich hangja két fokkal magasabb volt a kelleténél; nıi hang
jött ki az atlétatermetbıl. Ápolt, fehér, élénk és kifejezı mozgású kezében
éppen úgy volt valami nıies, mint az arcában. Himmlerrel ellentétben, aki
érzéketlen Buddha-arcot erıltetett magára, Heydrich üggyel-bajjal leplezte
csak ideges természetét. Beszédmodora szaggatott volt, mondatait rendsze-
rint nem fejezte be. A szavak szinte összetorlódtak a szájában, mint akinek
rendkívül gyors az esze járása. Himmler azzal leplezte ötlettelenségét,
hogy szélesen értelmezhetı utasításokat adott; Heydrich viszont mintha
mindig attól tartott volna, hogy nem jól értik.
Ez a kiegyensúlyozatlan, ellentmondó vonásokat tartalmazó, hermafro-
disztikus jellegő arc bizonyos lelki hajlamokat tükrözött. Heydrich határo-
zottan világfi volt. Ez a közismert gavallér és kitőnı vívó – e nemben Né-
metország egyik legjobbja – a mővészetek iránt is nagy vonzalmat muta-
tott. Tehetséges hegedőjátékos volt – már csak azért is ápolta oly gondosan
a kezét –, otthonában színvonalas kamarazeneesteket adott, amikor ı maga
is meg-megcsillogtatta kétségtelen elıadói képességeit. Ez a diszkréten
anglomániás gentleman olykor elárult valamit egyéniségének nyugtalanító
tulajdonságaiból, amelyeket különben jól leplezett. Szexuális kie-
gyensúlyozatlansága következtében állandóan nık után futkosott. Kedvenc
szórakozása volt, hogy néhány bensı barátjával kiruccanásokat szervezett
éjszakai mulatókba. Nem tudott errıl akkor sem lemondani, amikor
hatalma csúcsán volt; barátaival ilyenkor is sorra járta Berlin lokáljait,
amelyekbıl akkoriban szerfölött nagy volt a választék. Ezek a körjáratok
rendszerint egész éjszaka tartottak, s a legsötétebb lebujokban végzıdtek,
olyan prostituáltak között, akik mindenféle fajtalanságra kaphatók voltak.
Heydrich azonban fıként abszolút kegyetlenségével tündökölt. Amikor
megismerték, még a Gestapo legvadabb hóhérai is rettegtek tıle. Ez a nıie-
sen kifinomult vadállat a legsötétebb gyilkosokon is túltett.
Ezek a jellegzetesen horogkeresztes „erények” Heydrich személyében
kivételes értelmi képességekkel, vasakarattal és mindenre képes becsvág-
gyal párosultak. E nem mindennapi étvágyát azonban kitőnıen tudta lep-
lezni és feltétlenül fegyelmezettnek mutatkozott; Himmler ezt becsülte
benne elsısorban. A jámbor külsı alatt mindenre kapható elszántság rejtı-
zött. Kevéssel azután, hogy a nácik megszerezték a hatalmat, amikor Hitler
helyzete a párt élén még nem volt minden tekintetben szilárd, és egymást
érték a cselszövények, Heydrich odáig is elment, hogy dokumentumokat
kezdett összegyőjteni a führer homályos származásáról, amelyrıl annak
legintimebb ellenségei is csak félszavakkal tettek említést. A hitlerista le-
származástani bolondériát azután az egészíti ki, hogy Heydrich halála után
Canaris tengernagy határozottan állította: neki kezében voltak a Heydrich
zsidó származását bizonyító okmányok!
Ez az ember, akitıl rettegett beosztása acélidegeket követelt volna meg,
nagyon könnyen kijött a sodrából. Sıt, nemritkán valóságos ırjöngési ro-
ham vett rajta erıt; üvöltött, tajtékzott, alárendeltjeit fenyegette. Ilyesmire
azonban csak otthon, a maga birodalmában ragadtatta magát. Megszokott
környezetében ırjöngı féltékenységet tanúsított. Féltékeny volt a feleségé-
re, a hideg szépségre, aki férjét szüntelenül sarkallta, és annak egyre maga-
sabb beosztásától várta a lételemévé `vált fényőzı életmód biztosítását.
Heydrich leselkedett rá és ıriztette, hogy biztos legyen a hőségében. De
éppúgy féltékenykedett ellenfelei, sıt barátai sikereire is, mert hatalomra,
befolyásra, dicsıségre és pénzre törekedett, a legelsı helyet akarta és
szentül eltökélte, hogy ezt meg is szerzi.
Szavajárása volt, hogy „minden a górén múlik”. Közvetlen munkatársait
egymás ellen uszította, hogy uralkodhassék rajtuk. Ki tudta ıket használni
a végletekig, majd amikor már nem volt rájuk szüksége, kíméletlenül elha-
jította ıket, mint a kifacsart citromot. Hasonlóképpen bánt azokkal is, akik-
nek szemet szúró képességeik voltak, vagy pedig becsvágyuk következ-
tében válhattak volna veszedelmes vetélytársakká. Semlegesítésük céljából
építette ki a náci stílusra oly jellemzı kölcsönös ellenırzési rendszert.
Heydrich azonban ahhoz is értett, hogy egymás ellen uszítsa a rendszer
hatalmasságait. Mesterkedéseivel elkeseredett ellenségeket is szerzett
magának. Egy napon így szólt Giseviushoz, akit győlölt: „Ellenségeimet a
sírjukig üldözni fogom.” Hatáskeltı frázisnak szánta, de volt benne némi
igazság is. Akiket győlölt, azok között említsük meg Canarist, Bohlét,
Ribbentropot és végül még magát a fınökét, Himmlert is, mert késıbb még
vele is küzdelemre kelt. Ezeket az elkeseredett csatákat azonban mindig
tapintatosan leplezve vívta, Heydrich esetében az erıszak iránti hajlam a
titkos módszerek szeretetével párosult. Talán valamilyen kisebbrendőségi
érzésbıl táplálkozott ez az inkognitó iránti vonzalma.
Alárendeltjei a hivatali szolgálatban egymás között sohasem ejtették ki
a nevét, hanem úgy hívták, hogy „C”; ezt a különös fedınevet azok ismer-
ték csupán, akik be voltak avatva a ház titkaiba. Heydrich nem az az ember
volt, aki szemébe tudott volna nézni partnerének, és ragadozó ösztönei el-
lenére arra sem volt képes, hogy szemtıl szembe támadjon. Legbensıbb
érzelmeinek a náci elvekkel való ilyetén egyezése következtében Heydrich
természetszerőleg a fajelmélet ideológusa és teoretikusa, az SS cselekvési
elvek propagátora lett. Szemében a gondviselés volt az a hatalom, amely
mindent elrendezett és mindent igazolt. Így tehát az SS belsı rendırsége;
az SD, amelyet ı vezetett, nem az SS-ek „kifogástalan magatartásán”,
hanem ideológiai megbízhatóságán ırködött. A gyilkos ez esetben a
moralista álarcát öltötte.
 Prinz-Albrecht-Strasse 8; szám alatti irodájából Heydrich fáradhatatla-
nul szıtte azt az óriási pókhálót, amely nemsokára egész Németországot
behálózta. Öt év elég volt erre a feladatra: az az 5 év, amely elvezette
Németországot a háború küszöbéhez, de amelynek körvonalait a tisztán
látók már 1934-ben kirajzolódni vélték.
Hitler mindjárt kezdetben sietett leszögezni a Gestapo kiváltságos hely-
zetét. „Megtiltom a párt minden osztályának, minden ágazatnak és a párt-
hoz tartozó szervezeteknek, hogy vizsgálatot vagy kihallgatást folytassanak
a Gestapo illetékessége alá tartozó ügyekben. Minden politikai rendırségi
vonatkozású ügyet, amellett, hogy egyidejőleg a párt felettes szerveinek is
jelenteni kell, haladéktalanul a Gestapo illetékes szolgálatának tudomására
kell hozni, éppen úgy, mint eddig... Különös nyomatékkal felhívom a
figyelmet arra, hogy minden államellenes összeesküvést és hazaárulást,
amely a párt tudomására jut, tudatni kell az állami titkosrendırséggel. Nem
a párt feladata, hogy saját kezdeményezésére ilyen ügyekben bármiféle
vizsgálatot vagy nyomozást folytasson.”
Legalitással és hasonló formaságokkal természetesen nem kellett törıd-
niük. Schweder már 1931-ben megírta a „Politische Polizei” („Politikai
rendırség”) címő mővében, hogy amint a horogkeresztes állam nem a
köztársaság folytatása, amint a náci filozófia nem a liberalizmusból ered, a
rendırség, amely jellegénél fogva az államhatalom eszköze, s mindig az
illetı állam természetét tükrözi, ugyancsak nem lehet egy köztársasági
intézmény nácivá fejlıdésének az eredménye. „Valami újra van szükség.”
Újra, csakugyan. A Gestapo nem is hasonlított semmiben a megszokott
rendırségre. Amint bármilyen szembenállás nyomára akadt, a Gestapo tüs-
tént semlegesítette: „Ha valaki a jövıben kezet emel a nemzetiszocialista
mozgalom vagy állam egy képviselıjére – mondta Göring 1933. július 24-
én –, tudja meg, hogy rövidesen elbúcsúzhat az életétıl. Bıségesen
elegendı lesz csupán azt bizonyítani, hogy szándékában állt azt elkövetni,
vagy ha elkövette, bár tettének eredménye csupán sebesülés volt, nem
pedig halál.” Az új nemzetiszocialista államban maga a szándék már
elegendı volt. Gerland, az egyik fı náci jogász ebben az idıben
utasításokkal látta el a német bírákat, mert, amint maga írta, „helyes, ha a
büntetıjogban újra elfoglalja méltó helyét az elrettentés fogalma”.
Így tehát a politikai rendırség, a kivonta magát minden ellenırzés alól,
az állományába tartozók bátran elkövethettek bármiféle túlkapást, senki
sem vonta ıket ezért felelısségre.
Három évig illegálisan mőködött, anélkül, hogy törvény szabta volna
meg kötelességeit és jogkörét. Bármely német állampolgárt megfoszthatta
szabadságától a védıırizetbe vétel alapján, amelyre két rendelet is felhatal-
mazta (az 1933. február 28-i és az 1934. március 8-i rendelet); de egyetlen
törvényben sem voltak lefektetve a Gestapo jogai.
Fokozatosan kellett hozzászoktatni a népet, hogy beletörıdjék az ön-
kény és a fegyelmezés e különös keverékének rendszerébe. Idırıl idıre te-
hát hivatalos megnyilatkozások erısítették meg, hogy a rendırség fölötte
áll a mindenkire kötelezı törvénynek. És senki sem merte megmondani,
hogy ez már az állam teljes erkölcsi züllésének, az igazság és a legalitás
teljes megszőnésének jele volt.
1935. május 2-án a porosz közigazgatási bíróság azt az „elvi” döntést
hozta, hogy a titkosrendırség nem tartozik az igazságügyi ellenırzés alá.
Ezt az „elvi döntést” emelte törvényerıre az 1936. február 10-i poroszor-
szági törvény, amely kimondta: „A titkosrendırség intézkedései és cseleke-
detei nem képezhetik közigazgatási bírósági vizsgálat tárgyát.”
Az már az égvilágon senkit sem zavart, hogy a Gestapo jogi megalapo-
zottság nélkül tevékenykedett. Huber professzor megírta, hogy „a politikai
rendırség hatalma a birodalmi szokásjogon alapul”. A belügyminisztérium
egyik magas rangú tisztviselıje, Best doktor pedig úgy vélte, hogy a Gesta-
po hatalma az „új filozófiából” ered, nincsen szüksége különleges törvé-
nyes megalapozottságra.
1935 májusában a porosz közigazgatási bíróság kijelentette, hogy a tör-
vényszék nem semmisítheti meg a védıırizetbe vételi rendelkezést. 1936
márciusában egy protestáns lelkész ki merészelte prédikálni azt a püspököt,
aki a horogkeresztesekhez csatlakozott. Másnap a Gestapótól parancsot ka-
pott, hogy hagyja el a környéket. A lelkész nem engedelmeskedett, hanem
a törvényszékhez fellebbezett, mert véleménye szerint a parancs törvény-
telen volt. A törvényszék azonban közölte vele, hogy a Gestapo parancsa
nem képezheti bírósági döntés tárgyát, ennélfogva vitathatósága sem
merülhet fel (1936. március 19-i elvi döntés).
Majd egy katolikus pap került sorra. A helyi Gestapo az egyház szerve-
zetére és egyházközsége híveire vonatkozó felvilágosításokat követelt tıle.
İ is fellebbezett, de folyamodványát elutasították: ha az utasítás a
Gestapótól jön, engedelmeskedni kell, vitának nincs helye.
A polip mind tovább nyújtogatta karjait. Bizonyos kereskedıi szakmák
gyakorlása olyan igazolványokhoz volt kötve, amelyeket a rendırség egy-
szerő erkölcsi bizonyítvány bemutatása ellenében szolgáltatott ki. A Gesta-
po ebben újabb ellenırzési területet fedezett föl. Kétségbe vonta a kereske-
dıi engedélyek érvényességét, és panaszával a szász közigazgatási bíró-
sághoz fordult. Az ekkor hozott elvi döntés a szolgalelkőségnek valóságos
remekmőve. „Minthogy a kereskedık úgy is vezethetik üzletüket, hogy
azzal elısegítik felforgató elemek tevékenységét, a kereskedelmi rendırség
az engedélyezı igazolvány kiállítása elıtt köteles a Gestapo véleményét
kikérni.” A Gestapo így a legkülönbözıbb módokon presszionálni tudta a
politikai tekintetben nem megfelelı kereskedıket.
A Gestapo hivatalosan háromféle szankcióval élhetett bármiféle ítélet
nélkül: a figyelmeztetéssel, a védıırizetbe vétellel és a koncentrációs tá-
borba zárással. Ezen „legális” szankciók lehetıvé tették, hogy a jogerısen
felmentett politikai vádlottat a tárgyalóterem ajtajában letartóztassák, majd
internálják. Ezek mellett gyakorolták még az emberrablást, a gyilkosságot
és a balesetnek vagy öngyilkosságnak álcázott emberölést. Klausenert, az
Actio Catholica berlini igazgatóját 1934. június 30-án, a „Röhm-tiszto-
gatás” során meggyilkolták. Hivatalosan azt jelentették, hogy Klausener
öngyilkosságot követett el. A biztosító társaság nem is volt hajlandó az
özvegynek kifizetni az életbiztosítási összeget, hiszen öngyilkosság történt,
és fölöttébb veszélyes lett volna a hivatalos megállapítást kétségbe vonni.
Klausenerné ügyvédje azonban mégis eljárt a belügyminisztériumban.
Azt a választ kapta, hogy feljelentést kell tennie, ha azt akarja, hogy az
ügyet kivizsgálják. Az igazságügy-minisztériumban ugyanezt az útbaigazí-
tást kapta. Ez volt a legegyszerőbb módja annak, hogy lerázzák a nyakuk-
ról a kellemetlenkedıt, hiszen a Gestapo elleni írásbeli feljelentés az ön-
gyilkossággal lett volna egyenértékő. A Gestapo azonban tudomást szerzett
ezekrıl a lépésekrıl és úgy vélte, hogy azok illetéktelen beavatkozást je-
lentenek belsı ügyeibe. Az ügyvédet letartóztatták és több hétig fogva tar-
tották, amiért kétségbe merte vonni, hogy öngyilkosság történt, amikor
pedig azt a Gestapo állapította meg.
Best doktor pontosan kifejtette: „Semmiféle jogi korlátozás sem csök-
kentheti az állam védelmét, amelynek az ellenség stratégiájához kell alkal-
mazkodnia. Ez a feladata a Gestapónak, és ezért követeli magának a
hadsereg jogállását, mert éppen úgy, mint a haderı, nem viselheti el, hogy
a harcban jogszabályok kössék meg kezdeményezı erejét.”
Rövid néhány év alatt a közvéleményt és az igazságszolgáltatást egya-
ránt megzabolázták. Eljött az az idı, amikor Göring azt mondhatta
Schachtnak, az akkori pénzügyminiszternek: „Én mondom magának, ha a
führer úgy akarja, kétszer kettı öt lesz.” És ha minden elıvigyázatosság el-
lenére mégis Németország-szerte a legnyugtalanítóbb hírek keltek szárnyra
arról, hogy a Gestapo milyen borzalmasan megkínozza a keze közé került
áldozatokat, úgy a háborgó lelkiismerető emberekbe azzal fojtották bele a
szót, hogy a hallgatás „hazafias kötelesség”. A hitleristák felfogása szerint
nem a hóhérok és gyilkosok okoztak helyrehozhatatlan károkat az ország-
nak, hanem ellenkezıleg: azokat kell árulóknak tekinteni és azokat kell
büntetni, akik feljelentik a gyilkosokat. Ez az elmélet kitőnıen bevált
1938-ban, amikor a nácik elkezdték hadmőveleteiket. Ha valaki beszél,
mondták, vagyis szót emel a szadista gyilkosok ellen, úgy csak Német-
ország ellenségeinek szolgáltat propagandaanyagot,
Megkönnyebbüléssel fogadták ezt az érvelést mindazok a „derék állam-
polgárok”, akik csak azt kívánták, hogy ne tudjanak semmirıl. Ahogy
Gisevius írja: „Több millió német bújócskát játszott önmagával; vagy
legalábbis úgy tettek, mintha mit sem tudnának, és ugyanakkor rendkívül
nehéz volt kérdıre vonni ıket, hiszen a tudatlanság, amely mögé elrejtızni
igyekeztek, valóságos volt. Mert nem vették maguknak soha a fáradságot,
hogy megtudjanak valamit! Lojális állampolgárok voltak, beérték azzal,
amit hivatalosan közöltek velük.”
Azok pedig, akiket valamely véletlen esemény akaratuk ellenére ki-
kényszerített ebbıl a jótékony passzivitásból, megelégedtek azzal, hogy
mindent a felelıtlen, alárendelt elemek túlkapásainak számlájára írjanak.
„Ha ezt Hitler tudná!” – éveken keresztül csak így sopánkodtak. Sajnálták
szegény Hitlert, aki a mindennapi élettıl távol, népe javáért emberfeletti
nehézségekkel harcol, és mit sem sejt azokról a borzalmakról, amelyeket
az ı nevében, de az ı tudta nélkül követnek el! Biztosan lesújtana
közéjük... ha tudna róluk. De nem lehet a tudomására hozni.
A rendszer ellenzéke visszahúzódott az illegalitásba. Gisevius szerint „a
totalitarizmus és az ellenzékiség két egymást kizáró politikai fogalom”.
1934 óta egyébként a német ellenzék lehetetlenné volt téve. Azokat a poli-
tikai szerveket és szakszervezeteket, amelyek pajzsul szolgálhattak volna
akár titkos ellenállási mozgalmaknak is, a hitleristák hatalomra jutásukkor
megsemmisítették. Azok a vezetık, akik esetleg újjászervezhették volna
ıket, börtönben ültek vagy külföldre menekültek. Néhány góc, amely mé-
gis létrejött, csökkentett tevékenységre volt csak képes; az ellenállók érez-
ték, hogy mindenfelıl kémek lesik ıket; gyakran egymást árulták el. Ez a
diadal mindazonáltal nem altatta el a hitleristák éberségét. Tisztában voltak
vele, hogy a behódolás csak látszólagos, és hogy s a zárt edényben sokszo-
ros győlölet erjed. Az emigránsok, különösen a kommunisták, titokban jól
dokumentált antifasiszta röpcédulákat és propagandaanyagot csempésztek
be Németországba. A Gestapo tőzzel-vassal üldözte a röpcédulák ter-
jesztıit. Ha valakinél csak egyet is megtaláltak, az már ok volt arra, hogy
az illetı megjárja a koncentrációs táborok egyikét – rosszabb esetben pedig
a Prinz-Albrecht-Strasse pincéjében lelje halálát.
 Maga Göring így indokolta egyszer a Gestapo létének szükségességét:
„Egy csapásra a kommunista funkcionáriusok ezreit tartóztattam le, hogy
elejét vegyem a közvetlen veszélynek, de maga a veszély ezzel még
korántsem szőnt meg. A titkos szervezeteket állandó megfigyelés alatt kell
tartani, és cselekedni kell ellenük; erre a célra külön specializált rendırség-
re van szükség.”
A „specializálás” jól haladt, hála annak a mértéktelen hatalomnak, ame-
lyet a Gestapo lépésrıl lépésre kivívott magának. A Gestapo a törvények
fölé helyezte magát. Schweder nemsokára így írhatott: „Politikai rendırsé-
günk figyelme mindenre kiterjed, mert hatalma korlátlan; a rendelkezésére
álló szankciók erejével tétovázás nélkül lesújt, de ugyanakkor hajlékony-
ságról tesz tanúbizonyságot, ha úgy kívánja a nemzet és az állam fejlıdése,
amelyet szolgál.” Huber professzor pedig, a náci jogász, megállapítja, hogy
a Gestapo feladata „véget vetni tendenciáknak és szándékoknak, mielıtt
tettekké érhetnének”.
Közel volt már az idı, midın a Gestapo emberei meggyızı igazolását
adhatták ezen elméletüknek.
V. fejezet

A GESTAPO RÖHM ELLEN

A Gestapo szıröstül-bıröstül az SS-hez tartozott azáltal, hogy vezetıje

Himmler, a reichsführer SS volt, központi hivatalának vezetıje, Heydrich
pedig egyidejőleg az SD vezetıje is volt. 1934 tavaszán Himmler hatalma
megerısödött, és a Röhmmel való régi kelető viszálya ezzel élesebb
szakaszába lépett. Elméletileg Himmler még mindig Röhm alárendeltje lett
volna, minthogy az SS továbbra is az SA különleges alakulata volt. A
valóságban Röhmnek semmiféle hatalma sem volt az SS felett, Himmler
pedig égett a vágytól, hogy teljesen megszabaduljon tıle. A Gestapo,
amely úgyszólván személyes tulajdona volt, és amelynek vezetésébe Röhm
bele sem tekinthetett, segítette ebben. Ami Göringet illeti, ı is alig várta
már az órát, amikor leszámolhat végre régi ellenségével. Röhmöt és az SA
vezérkarát állandó megfigyelés alatt tartották. Himmler és Heydrich
Göringgel együtt, aki az adott helyzetben szövetségesük volt, elhatározták,
hogy terhelı bizonyítékokat győjtenek össze, és azok alapján követelik
Hitlertıl annak az embernek a fejét, aki minden túlkapása mellett
mégiscsak Hitler legrégibb barátja és leghathatósabb támasza volt.
Göringhez és Himmlerhez hasonlóan Röhm is bajor és polgári szárma-
zású volt. Ezekben az években erıteljes, zömök és vérmes férfiú képét mu-
tatta. Kövérsége azonban hatalmas izomzatot rejtett; Röhm nem volt Gö-
ringhez hasonló hájtömeg, ámbár a zabálássá fajuló hosszadalmas lakomák
hatását a rendszeres és szorgalmas lovaglás sem tudta nála ellensúlyozni.
Ezt a hatalmas és vaskos testet az elképzelhetı legklasszikusabb
vadállatarc egészítette ki. Kör alakúra tokásodott, rézvörös ábrázatát lila
hajszálerek légiója hálózta be. Széles és alacsony homloka alatt, az orcák
zsírpárnái mögött mélyen ülı, igen élénk apró szempár pislogott. Az arc
alapvetı brutalitását még jobban aláhúzta egy mély sebhely, amely széles
barázdaként szántott végig a bal orcán s az orron végzıdött, úgy, hogy azt
szinte kettévágta. Az orr gerince laposra volt zúzva, a különálló orrhegy
pedig úgy meredt elıre a maga pirosságában, hogy nevetséges hatást
kelthetett volna, ha az egész arc nem olyan nyugtalanító. Rövid, sörteszerő
nyírt bajusz takarta nagy és keskeny ajkú száját.
A porosz katonai hagyománnyal ellentétben Röhm nem járt nyírott ko-
ponyával. Rövidre vágott, de mindig jól fésült frizurát viselt. Fülének hirte-
len kifelé hajló felsı csücske megjelenésének faunszerő külsıt kölcsönzött.
 Röhm, szemérmetlen és züllött módon, nıies és válogatottan csinos le-
gényekkel vette magát körül. Gondosan megrontotta ıket, ha még nem let-
tek volna amúgy is romlottak. Környezetében mindenki homoszexuális
volt, még gépkocsivezetıje és tisztiszolgája is. A homoszexualitás a hadse-
regben ragadt rá, ahol ez széltében-hosszában elterjedt jelenség volt. Mi-
dın az egyik demokratikus újság egyszer nyilvánosságra hozta Röhmnek
egyik „barátjához”, egy volt tiszthez írt leveleit, Hitler felháborodottan fe-
lelısségre vonta ıt. Röhm röhögve azt válaszolta, hogy ı biszexuális, Hit-
ler pedig kénytelen volt beérni ezzel, hiszen Röhm egyre hatalmasabb had-
erıvé fejlesztette az SA-t. 1931-ben a parancsnoksága alatt levı 34 gau-
sturm és 10 SA-gruppe már 400 000 embert foglalt magában. Röhm jelleg-
zetesen katonatiszt maradt akkor is, midın teljesen magáévá tette a horog-
keresztes ideológiát. Hitlerre szerették volna ráhúzni azt, hogy „a ver-
sailles-i szerzıdés természetes gyermeke”. Pedig ez a meghatározás elsı-
sorban Röhmre illett, akinek minden cselekedete, minden kezdeményezése
hátterében a katonai revans gondolata húzódott meg, míg Hitlernél minden
a „vörösök”, azaz a demokraták és a köztársaságpártiak elleni harc, az
ellenforradalom eszméje körül forgott.
Röhm mindazonáltal semmibe vette, tehetetlennek bélyegezte és meg-
vetette a német hadsereg régi tisztikarát, mert az nem tudta megszerezni a
végsı gyızelmet. Tudata alatt bizonyos mértékig ragaszkodott ugyan a ha-
gyományokhoz, mégis azt hangoztatta, hogy Németország katonai nagysá-
gát akkor lehet csak restaurálni, ha leszámolnak minden konformizmussal.
Göring és Himmler állandóan figyelte ıt. A hatalom megszerzése után,
midın az SA teljesítette feladatát azzal, hogy rettegésben tartotta az orszá-
got, a két szövetséges elkezdte aknamunkáját Hitlernél. Ebben az idıben
Hitler mint újdonsült kancellár még törıdött a nemzetközi közvélemén-
nyel. 1933 nyarán szerette volna a külföld számára a konszolidált ország
képét nyújtani. A hangoskodó, neveletlen SA-k ilyen körülmények között
egyre terhesebbekké váltak. Ugyanúgy, mint Strasser, a politikai szervezet
fınöke, ık is komolyan vették a pártpropaganda szocialista jelszavait és
államosításról, földreformról stb. beszéltek. Megfeledkeztek arról, hogy
Gregor Strassernak emiatt kellett 1932 decemberében lemondania, és azzal
vádolták Hitlert, hogy „elárulta a forradalmat”. Röhm szemében a hatalom
meghódítása csak az elsı lépés volt. Az SA jelszava ebben az idıben – „Ne
lazíts a derékszíjon!” – azt mutatta, hogy résen álltak. Emellett nemcsak az
SA emlékeztetett ekkor a Nemzetiszocialista Párt szocialista elveire. 1933.
május 9-én Brückner, Felsı-Szilézia elnöke, Beuthenben tartott beszédében
heves támadást intézett az iparmágnások ellen, mondván, hogy „még a
puszta létük is állandó provokáció”. Csakhamar leváltották, kizárták a párt-
ból, és a következı évben letartóztatták. Berlinben Köhler, a hitlerista
Munkásföderáció tagja, így nyilatkozott a kapitalizmus ellen: „A kapitaliz-
mus kizárólagos jogot formál arra, hogy munkát adjon, mégpedig olyan
feltételek alapján, amelyeket maga rögzít. Ezt az erkölcstelen uralmat meg
kell törni.” Júliusban Kube, a porosz Landtag horogkeresztes képviselıcso-
portjának elnöke dühösen a junkereknek rontott:
„A nemzetiszocialista kormányzatnak kényszerítenie kell a nagybirto-
kosokat, hogy földjüket parcellázzák fel, és a nagyobb részt bocsássák a
parasztság rendelkezésére.”
Ezek a naiv lelkek megfeledkeztek arról, hogy a „führer-elvnek” megfe-
lelıen az irányelvek csak felülrıl jöhetnek. A felsıbb helyrıl jött utasí-
tások viszont nem hasonlítottak ezekhez a lelkendezı szónoklatokhoz. Mi-
dın Hitler hozzálátott a német ipar „új szellemben való” újjászervezéséhez,
annak führerévé Krupp von Bohlent nevezte ki!1
Ezek a fecsegések nem izgatták túlságosan Hitlert. Itt nem volt nehéz
rendet teremteni. Röhm már sokkal inkább foglalkoztatta. Hiába volt elvi-
leg Hitler az SA legfıbb vezetıje, ha azt Röhm mint fıparancsnok saját
személyes hadseregévé formálta. És ez a hadsereg már félelmetes volt: fe-
lülmúlta magát a Reichswehrt is. Csírájában kellett tehát elejét venni egy
olyan lázadásnak, amely nyilván elsöpörte volna Hitlert híveivel együtt. Jú-
lius elsején Hitler összehívta az SA vezetıit a bajorországi Bad Reichen-
hallba és közölte velük, hogy nem lesz második forradalom. Ez a bejelen-
tés egyszersmind leplezetlen figyelmeztetés gyanánt is szolgált. „Elhatáro-
zott szándékom – mondotta –, hogy kemény kézzel elnyomok minden
olyan kísérletet, amely meg akarná zavarni a jelenleg fennálló rendet. Min-
den energiámmal szembeszegülnék egy második forradalmi hullámnak,
mert az csak teljes káoszt eredményezhetne. És ha valaki fellép az államha-
talommal szemben, azt galléron ragadjuk, bármi legyen is a rangja.”
Július 6-án Hitler megismételte figyelmeztetését az egybegyőlt reichs-
statthalterek elıtt. „A forradalom nem lehet permanens. A forradalmi ára-
datot az evolúció nyugalmas ágyába kell irányítani... A rendet fıként a
gazdasági apparátusban kell fenntartani..., mert a nemzetgazdaság élı szer-
vezet, amelyet nem lehet egy csapásra átalakítani. Ez az emberi természet
1
A július 15-én megalakított 17 tagú Gazdasági Tanács a német ipar (Krupp, Siemens,
Bosch, Thyssen, Voegler) és a bankélet (Schrıder, Reinhardt, Fingik) legnagyobb hatal-
masságait foglalta magában. Elég sajátságos módon valósították meg a nemzetiszo-
cializmus. Ami pedig a nácik programjának 17. pontját illeti, amely földreformot hirdetett
kártalanítás nélküli kisajátítás útján, errıl 1918 óta úgyszólván már nem is beszéltek.
elemi törvényein épül fel.” Akik e gépezet mőködését más irányba akarják
terelni, azok „ártalmas eszmék bacilushordozói”; ártalmatlanná kell ıket
tenni, mert „veszélyt jelentenek az államra és a nemzetre”. Felszólította a
statthaltereket, ırködjenek azon, hogy egyetlen pártszerv se intézkedjék
gazdasági ügyekben, minthogy ezen a területen kizárólag a gazdasági
minisztérium illetékes. Július 11-én egy Frick belügyminiszter által aláírt
rendelet megállapította, hogy „a diadalmas német forradalom” véget ért, és
az „evolúció szakaszába” lépett.
Röhm tehát megkapta a figyelmeztetést. Hugenbergnek Schmidt-tel, az
ipari körök emberével való leváltása még világosabban jelezte az új irány-
vonalat. A legjelentısebb náci újságok, a „Kreuzzeitung”, a „Deutsche
Allgemeine Zeitung” számos cikke méltatta a führer beszédeit és lelkesen
tapsolt annak, hogy „a német forradalom befejezıdött”, amit igazán csak
egyféleképpen lehetett értelmezni. Ha valaki nem akart beállni a sorba, úgy
azzal a Hitlerrel kellett harcba szállnia, akit a megnyugtatott nagyiparosok
teljes erıvel támogattak.
Röhm mégsem vette komolyan a figyelmeztetéseket, hanem nyugodt lé-
lekkel latolgatta a Hitlerrel való konfliktus esélyeit. Nyilván holmi vetélke-
désre gondolt a Nemzetiszocialista Párt kebelén belül, ahol Hitler vezetı
szerepe nem látszott még tökéletesen biztosítottnak. Ha a vitát a horog-
keresztes tömegek döntik el, nem biztos, hogy Hitleré lesz a gyızelem.
Volt azonban egy erı, amelyet Röhm, úgy látszik, figyelmen kívül
hagyott: mégpedig a Himmler parancsnoksága alá rendelt kettıs hadsereg.
Az SS most már félelmetes pretoriánus gárdává fejlıdött. Ha számban
alatta maradt is az SA-nak, 1934 elején már 200 000 tagja volt. A 85 SS-
ezred mindegyike elit egység volt, messze felülmúlta az SA-sturmokat.
És nem számolt Röhm Himmler titkos haderejével, a Gestapóval sem.
Olyan biztos volt a dolgában, hogy nem is rejtette véka alá az érzelmeit. Az
elsı Hitler-kormányban hadügyminiszter szeretett volna lenni. Ez volt a
leghıbb vágya, ezen az úton akarta megszervezni az új hadsereget, amely
álmai szerint egyszerre lett volna hagyományos katonaság és néphadsereg;
ez a politikus katonákból álló haderı kormányozta volna az országot. Ezért
a pozícióért tért vissza Bolíviából a führer hívására, és nem tudta még
lenyelni, hogy az egyik megvetett tábornokot, Blomberget ültették az „ı”
helyére. Az SA fıhadiszállását Münchenben rendezte be, és valahányszor
Berlinbe utazott, kedvenc szállójában, a charlottenburgi Fasanenhofban
minden elıvigyázatossági rendszabály mellızésével fogadta mindazokat,
akik többé-kevésbé nyíltan bírálták Hitler politikáját. Meghívta ıket a
Kempinski étterembe is, a Leipziger Strasséra, ahol ebédelni szokott.
Ebben a békétlenkedı társaságban Röhm volt a hangadó.
„Adolf aljas – mondta –, mindnyájunkat elárul. Most már csak reakció-
sokkal barátkozik, és a kelet-porosz tábornokok a bizalmasai! Pedig Adolf
az én iskolámba járt. Amit katonai kérdésekben tud, azt mind tılem tanul-
ta. De hiába, Adolf civil volt, és az is maradt, most is csak álmokat kergetı
mázoló. Kispolgár, aki a maga kedélyes bécsi módján szeretne élni. És mi
egész idı alatt az ujjainkkal malmozunk, pedig viszket a tenyerünk.”
Ette ıt a méreg, és ebbıl nem is csinált titkot. Dühöngött, hogy
keresztülhúzták a számításait.
Hitler azt remélte, kielégíti hatalom- és dicsıségvágyát azzal, ha az ál-
lamnak a párt által történt bekebelezésekor, a december elsejei törvénnyel
kinevezteti tárca nélküli miniszternek. Röhm azonban csak azt látta, hogy
ugyanazon a napon,. ugyanebben a kitüntetésben részesült Rudolf Hess is,
aki a „Nemzetiszocialista Párt központi politikai bizottsága” élén állt mint
a führer helyettese.
1934 elejére Röhm beállítottsága egyre ellenségesebbé vált. A Gestapo,
amely szoros megfigyelés alatt tartotta, jelezte, hogy sok jobboldali ellen-
zéki elem felvette vele a kapcsolatot. Szinte naponként küldött jelentéseket
Hitlernek arról, hogy milyen formában bírálja ıt Röhm; ez már
nyugtalanságot keltett a führerben. Himmler és Göring szemében Röhm
volt az elsı számú ellenség. Kímélet nélkül felhánytorgatták minden tettét
és kijelentését. Az SA-t megfigyelés alá helyezték. Az SA-legények
szerettek inni, és italosan végigordítozták az utcákat trágár vagy forradalmi
tartalmú dalokkal.

A Hohenzollernekkel lámpavasra!
Ott lógjanak, míg le nem esnek.
Fekete disznót akasszatok a zsinagógába
És kézigránátot vessetek a templomba!

Körülbelül így hangzott egyik kedvenc daluk refrénje, és gondos kezek si-
ettek ezt letenni Hitler íróasztalára. Hitler dühbe gurult. Hiszen arra töreke-
dett, hogy a nácik a vallásos intézményeket tisztelı embereknek tőnjenek.
Az öreg marsall pedig biztosan még most is a Hohenzollernekhez húzott.
A figyelmeztetésekkel mit sem törıdve Röhm, legényei társaságában,
tovább folytatta undorító nyilvános dızsöléseit. Propagandakörútjain gyak-
ran fordultak elı botrányos esetek. Kicsapongásait úgyszólván ország-világ
szeme láttára rendezte. „Bizalmi emberei” a legsúlyosabb visszaéléseket
követték el. Karl Ernst például – ez a pékbıl lett liftesfiú, majd pincér, aki-
nek laza erkölcseit azzal honorálták, hogy a berlini SA csoportfınöke lett –
gyalázatos módon eldorbézolta a nyilvános győjtésekbıl származó pén-
zeket. Az ilyen tényeket mindig gondosan jelentették Hitlernek. Göring a
legnagyobb élvezettel állt bosszút azokért a goromba tréfákért, amelyekkel
annak idején Röhm kifigurázta az ı mecénási hajlamait. De mindez nem
volt elegendı ahhoz, hogy Hitler dönteni tudjon. Talán kissé félt is attól,
hogy nyíltan szembeszálljon Röhmmel; nyilván hálát érzett iránta a
múltért, lehetett benne némi kisebbségi érzés is, az egykori káplár tisztelete
az egykori századossal szemben. Mindez együtt ellensúlyozta a Gestapo
jelentéseit, és megakadályozta ıt abban, hogy feláldozza Röhmöt és
kiszolgáltassa ellenségeinek.
1934 elején újabb nyugtalanító jel mutatta Röhmnek a veszélyt. Hitler
tudatában volt annak, hogy a hadsereg ellenséges érzéseket táplál az új
rendszerrel szemben. Ahogy korábban megnyugtatta az iparmágnásokat és
a kelet-poroszországi junkereket, most azon volt, hogy biztosítékokat adjon
a haderınek; ezért azzal a javaslattal állt elı, hogy a katonák vegyék kézbe
az SA ellenırzését. Azok azonban nem kértek ebbıl a kétes értékő
ajándékból, joggal tartván attól, hogy a Röhm-féle „vagányok” kerülnének
többségbe a hadsereg hagyomány hő elemeivel szemben.
Hitler tisztában volt azzal, hogy nem tekinthet nyugodtan a holnap elébe
az olyan rendszer, amely nem biztos a hadseregében. Amikor még ellen-
zékben volt, válogatás nélkül támadott minden intézményt, egy kivételével:
demagógiájának mindig megálljt parancsolt a hadsereggel szemben. És
amint a köztársaság alkudozott a hadsereggel, Hitler is az egyezkedés útját
választotta. A hatalomátvétel egyetlen katonaáldozata Hammerstein volt, a
Reichswer fıparancsnoka, akit 1933 vége felé a Schleicher exkancellárral
való kapcsolatai miatt menesztettek. Utóda a hagyomány hő Fritsch tábor-
nok lett, Hindenburg barátja. A jóakarat eme bizonyítéka bizalommal töl-
tötte el a tábornokokat. Ulm városában tartott beszédében Blomberg a tá-
bornoki kar nevében a következıket mondotta: „A magunk részérıl beje-
lenthetjük teljes bizalmunkat és feltétel nélküli csatlakozásunkat, hivatá-
sunk iránti megingathatatlan odaadásunkat és szilárd elhatározásunkat,
hogy az új vérrel felfrissített új birodalomban akarunk élni, dolgozni és ha
kell, meghalni.”
A tisztikarral szemben Hitler még az új állami szabályzatokat is enyhí-
tette. Az új köztisztviselıi rendet, amely automatikus következménye volt
a Harmadik Birodalom fajelméletének, 1933 április 7-én vezették be. A
zsidó tisztviselıket és azokat, akiknek ısei között zsidók is voltak, minden
további nélkül elkergették. Ugyanezeket a rendelkezéseket kellett volna
megvalósítani a hadseregben is, de a törvény végrehajtását 1934. május 31-
re halasztották. Attól lehetett tartani, hogy túl magas lesz az eltávolítandó
tisztek száma, tekintettel arra, hogy a német nemesi családok ısei között
szép számban voltak zsidók, olyanok, akik annak idején felújították a meg-
kopott címerek aranyozását. Nos, a „tisztogatás” a lehetı legnagyobb ta-
pintattal folyt le: összesen 5 tisztet, 2 tisztiiskolást, 31 altisztet és közkato-
nát érintett. A haditengerészetnél pedig 2 tisztet, 4 tisztiiskolást, 5 altisztet
és legénységi állománybelit.
A közeledés tehát folyamatban volt. A teljes kibékülés útjában csupán
egyetlen akadály volt, éspedig Röhm. İ is észrevette, mitıl van szó. Mint-
hogy a hadsereg most már a rendszer támogatói közé tartozott, Röhm a párt
szocialista szárnya felé fordult, és fölelevenítette a betiltott jelszavakat.
1934. április 18-án a propaganda-minisztériumban a külföldi sajtó elıtt
nem félt kijelenteni: „Az általunk megvívott forradalom nem egyszerően
nemzeti, hanem nemzetiszocialista forradalom. Fontosnak tartjuk kiemelni
ezt a szót: szocialista.” Röhm elsı helyettese, Heines pedig május végén
Sziléziában ezt mondta: „Vállaltuk a kötelezettséget, hogy megmaradunk
forradalmárnak. Még csak az elejénél tartunk. És addig nem nyugszunk,
míg a német forradalmat be nem fejezzük.”
De a Gestapo résen volt, s rendszeresen tájékoztatta a führert. Még egy
esemény siettette a fejleményeket. Április elején Hitler kisebb hajóutat tett
a „Deutschland” páncélos fedélzetén. Eközben a kieli vizeken találkozott
Blomberggel, és a tábornok ekkor állítólag Röhm és az SA-vezérkar eltá-
volítását kérte. Hitler pedig hajlandó lett volna meghozni az áldozatot,
hogy véglegessé tegye a tisztikar megnyerését. Mindez csak feltételezés.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Röhm eltávolításának gondolata ettıl
kezdve mindinkább konkrét formát öltött Hitler fejében. De a tisztikar, Gö-
ring és Hess, a politikai szervezet, Himmler és a Gestapo állandó nyomása
alatt is, szokásához híven, sokáig habozott. A hosszú bizonytalanságnak
brutálisan vetett véget egy nem megfontolásból eredı határozat. Ez az,
amit Hitler elıszeretettel nevezett „intuíciónak”, és ez lett volna az ı
„zsenialitásának” kétségbevonhatatlan jele.
VI. fejezet

A GESTAPO VÉGEZ RÖHMMEL

A lappangó válságnak ebben a légkörében utazott el Hitler 1934. június 14-

én Olaszországba, Mussolini meghívására. Jelentéktelen számú kísérettel
repült Velencébe, ahol Neurath külügyminiszter és Hassell, Németország
római nagykövete várt rá. Olasz részrıl Mussolini fogadta, aki mellett ott
volt a veje, Ciano, továbbá Suvich államtitkár és Cerutti, Olaszország
berlini nagykövete. A két diktátor most találkozott elıször. Mussolini kissé
fölényesen bánt vendégével, akit némileg tanítványának tekintett. Hitlernek
elég csalódást okozott, hogy útja sovány eredményekkel járt. Ezt a
kiábrándultságot tetézte még egy esemény, amely csakhamar rendkívül
súlyos következményekkel járt.
Június 17-én Papen exkancellár és akkori aktív alkancellár Marburgnak,
ennek a jelentéktelen kisvárosnak a diákjai elıtt beszélt. A szónoklat
érdektelennek ígérkezett, de olyan hatása volt, mintha bombát robbantottak
volna.
Hiába fenyegette meg Hitler a „második forradalmi hullám” híveit, hiá-
ba adott nyilvános biztosítékokat a gazdasági élet polgári hatalmasságai-
nak, a konzervatív pártok nyugtalankodtak a szélsıséges elemek és az SA
fenyegetızései miatt. Papen e konzervatív körök nevében közvetlenül a
führerhez intézte szavait, és emlékeztette ıt arra az egyezségre, amelyet
annak idején a konzervatív pártokkal kötött, és amely biztosította útját a
hatalomhoz.
Papen nem kevesebbet akart, mint hogy hagyják végre abba a tisztessé-
ges állampolgárok és a jó hazafiak lejáratását, ne tegyék nevetségessé a
szellemi tevékenységet és az erkölcsi értékeket, fıként pedig a vallást,
amely ellen Röhm és társai szüntelenül otromba kirohanásokat intéztek.
Végül még a totális állam egyik alapját, az egypártrendszert is kikezdte,
mondván, hogy szabad választásokra van szükség, és ismét engedélyezni
kell bizonyos pártok mőködését.
Hitler megértette a figyelmeztetést. A hadsereg után most már a nagy-
polgárság is Röhm fejét követelte. Papen a kormány tagja volt; beszédét az
agg elnök-marsall elızıleg jóváhagyta, majd utólag táviratban fejezte ki
neki jókívánságait; egyetértett vele a Reichswehr, a pénz- és iparvilág is. A
Papen-beszéd ultimátum volt. De Hitler mindezek tudatában sem engedhe-
tett meg ilyen heves támadást a rendszere ellen. Azonnal intézkedett. Hatá-
rozott formában „felkérték” a német újságokat, hogy ne közöljék a beszé-
det. Amelyek már közölték, azokat elkobozták. Göring, Goebbels és Hess a
rádióban megfenyegette azokat a „nevetséges törpéket”, akik akadályozni
próbálják a nácikat a hatalom gyakorlásában. Az ellentétek élezıdtek.
Röhmöt pedig, akit már amúgy is töröltek a tisztek névjegyzékébıl,
szabadságra küldték, hogy „reumáját gyógykezeltesse”.
Papen beszédére nem lehetett úgy visszaütni, hogy az magát az alkan-
cellárt érje. A Gestapóra bízták, hogy adja meg a csattanós választ. A Ges-
tapónak nem került sok fejtörésébe megállapítani, ki volt a beszéd tulaj-
donképpeni szerzıje, amelyet Papen csak felolvasott, hiszen kezében volt a
telefonlehallgató apparátus és kémeit beépítette Papen környezetébe. A be-
szédet Edgar Jung doktor, a „konzervatív forradalom” elméletének egyik
kezdeményezıje, egy fiatal író-ügyvéd fogalmazta meg, akinek neve már
kezdett ismertté lenni. Június 21-én, a beszéd elmondása utáni negyedik
napon, Jung doktor néhány órát egyedül töltött müncheni lakásában. Mi-
dın a felesége hazatért, férjét nem találta otthon, s a lakást átkutatva a Ges-
tapo szóra bukkant, amelyet férje firkált a fürdıszoba falára. Holttestét jú-
nius 30-án találták meg Oranienburg mellett egy árokban. Késıbb kitudó-
dott, hogy mielıtt a müncheni börtön egyik zárkájában meggyilkolták
volna, hosszasan kihallgatták és borzalmasan megkínozták.
Heydrich fölöttébb büszke volt a Gestapo teljesítményére, amelynek
módszerei valóban gyorsak, egyéniek és eredményesek voltak. Ez a virtuóz
kis mutatvány egyébként egy jól begyakorolt eljárás ismétlése volt csupán.
De most már a Röhm elleni támadás került sorra. Hitler el volt szánva rá,
hogy megszabadul tıle, csak a módszert illetıen ingadozott még. Himmler
és Göring igyekezett ıt befolyásolni. Göring valósággal toporzékolt türel-
metlenségében. Újra fölébredt benne a gyilkoló ösztön; nem tudta meg-
bocsátani Röhmnek, hogy annak idején oly sok bosszúságot okozott neki.
A Gestapónál lázas munkával állították össze a Röhm és klikkje ellen
hónapok óta győjtött bizonyítékokat. A legszerényebb jelentést is nagyító-
üveggel vizsgálták; Röhm legjelentéktelenebb látogatóival folytatott leg-
hétköznapibb beszélgetését is szóról szóra boncolgatták. A Hermann Gö-
ring Intézet ugyanígy járt el a lehallgatott telefonbeszélgetésekkel. Minde-
zekbıl a dokumentumokból egy-egy részletet, egy-egy mondatot vagy csak
egyes szavakat használtak fel. Fáradságos mozaik-munka volt ez: különbö-
zı, össze nem tartozó elemekbıl kellett felépíteniük egy olyan konstrukci-
ót, amellyel megijeszthetik Hitlert és kiprovokálhatják belıle az ismert
brutális reagálást. Határozatlanságából csakis az összeesküvés, az életét is
veszélyeztetı puccs híre rángathatta ki.
 A kép kezdett formát ölteni. Nem volt nehéz kissé megtoldani a valósá-
got. Röhm rá akarta szorítani Hitlert a népi forradalmi haderı megalakítá-
sára, amelynek ı lett volna a vezetıje. E cél érdekében kész volt erıszakos
lépésekre is, azaz hajlandó lett volna olyan ellentétet teremteni, amelyben
Hitler újdonsült szövetségesei kisebbségbe szorultak volna, s ez kényszerí-
tette volna ıt, hogy visszatérjen régi barátaihoz, az SA hőséges öreg harco-
saihoz. De Röhm zabolátlan kijelentései, lármás, meggondolatlan túlzásai
mind a Gestapo fülébe jutottak és egy olyan összeesküvés bizonyítékául
szolgáltak, amely nemcsak kényszeríteni akarta Hitlert, hanem megbuktat-
ni, szükség esetén pedig láb alól is eltenni.
Röhm megérezte a veszélyt, és megelızı rendszabályhoz folyamodott:
a „Völkischer Beobachter” június 19-i számában közhírré tétette, hogy
július elsejétıl egy hónapra szabadságolja az SA-t. A szabadságidıre
egyenruha viselési tilalmat rendelt el. Ezzel akarta bebizonyítani Hitlernek,
hogy a puccskísérletrıl terjesztett hírek minden alapot nélkülöznek.
További biztosítékként Röhm maga is elutazott egy Bad-Wiessee nevő kis
bajor fürdıhelyre, Münchentıl délre.
Göring és Himmler dühét a végletekig fokozta, hogy Röhm ily módon
kitért a harc elıl. Nem engedhették áldozatukat kicsúszni a körmük közül.
Viktor Lutze obergruppenführer, Pfeffer egykori helyettese, aki nem
tudta megbocsátani Röhmnek, hogy Pfeffer távozásakor elorozta elıle az
ıt megilletı pozíciót, meglátogatta Reichenaut, a közismert Hitler-barát
tisztet, és közölte vele Röhmnek azt a tervét, hogy határozatra akarja „szo-
rítani” Hitlert. Az események gyorsan követték egymást. Himmler és Gö-
ring folytonosan a közeli puccs képével zaklatta Hitlert. Pedig számtalan
jel szólt amellett, hogy a közeli jövıben semmiféle puccstól sem kell tarta-
ni. Karl Ernst, az SA berlin-brandenburgi vezetıje például, akinek állítólag
fıszerepe lett volna a puccs kirobbantásában, Röhm engedélyével kéjuta-
zásra készült Madeirára és a Kanári-szigetekre. Más SA-vezetık is útiter-
veket szıttek, hogy kihasználják ezt a július elsejével kezdıdı váratlan egy
hónapos szabadságot. Röhm díszlakomával akarta emlékezetessé tenni a
búcsú napját. Bad-Wiesseeben fehér asztalhoz hívta az SA-csoportvezetı-
ket. Himmler és Heydrich azon nyomban jelentéseket' készített Hitler szá-
mára, bizonygatva, hogy a puccsot Münchenben fogják kirobbantani, a
bankett napján, amely csupán ürügy az SA-vezetık összehívására. Minden
órában újabb és újabb hírek futottak be.
A Gestapo felkészült a cselekvésre. A rendırségen 28-tól kimenıtilal-
mat rendeltek el. Ugyanazon a napon Hitler Berlinbıl Essenbe utazott,
hogy részt vegyen Terboven nevő gauleiterének esküvıjén. Ez az utazás
azonban nem vágott a dolgok normális rendjébe. Terboven nem volt olyan
fontos személyiség, hogy a führernek el kellett volna utaznia miatta, külö-
nösen ebben a látszólag vészterhes pillanatban. Az eseményt még furcsáb-
bá tette az, hogy Göring is elkísérte Hitlert, és Terboven azt sem tudta,
hová legyen ennyi megtiszteltetés láttán. Valójában Hitler csak ürügyet
keresett arra, hogy elhagyhassa Berlint, és kivonja magát a rá nehezedı
nyomás alól. Szokása szerint visszahúzódott, ahelyett, hogy döntött volna.
Göring azonban megszimatolta a veszélyt, és inkább elkísérte a führert,
mintsem az ki tudjon bújni a felelısség alól. Diehls személyében, aki
Essenben csatlakozott hozzá, még segítıtársra is szert tett.
Június 29-én a „Völkischer Beobachter” cikket közölt Blomberg tábor-
noktól, „A haderı a Harmadik Birodalomban” címmel. Abból az alkalom-
ból, hogy a külföldi sajtónak válaszol a „hadsereg által támogatott reakciós
puccskísérletrıl” szóló híreszteléseire, a Reichswehr fıparancsnoka a tisz-
tikar támogatásáról biztosította Hitlert és az új rendszert. A cikk ugyan-
akkor újabb fenyegetést is intézett az SA címére. „A pretoriánus szellem
nem illik katonáink lelkületéhez – írta a tábornok. – Hitler felszabadító
cselekedete, az a tény, hogy az elnök-marsall a führert állította a kormány
élére, katonáinkat abba a dicsıséges helyzetbe hozta, hogy az újjászületett
nemzet fegyverhordozói lehetnek. A német katona tudatában van annak,
hogy egy egységes nemzet politikai légkörében él.” Ez a félreérthetetlen
célzás a „landsknechtekre” megkondította az SA fölött a halálharangot.
Ugyanazon a napon, június 29-én, egy váratlan látogatás mőködésbe
hozta a gépezetet. Terboven menyegzıje után Hitler Vesztfáliában ellenır-
zött egy munkatábort, majd a Rajna-parti Bad-Godesbergbe utazott, hogy a
hétvégét az ismerıs Dreesen Hotelben töltse. Huszonkilencedikén délelıtt
Himmler ugyanoda érkezett repülın Berlinbıl. Magával hozta ügynökei-
nek legfrissebb jelentéseit. E teljesen fantázia szülte papirosok szerint az
SA másnap indította volna meg a támadást, a kormányépületek elfoglalásá-
val. Egy különleges osztagot már meg is bíztak Hitler megölésével. Fegy-
veres SA-egységek szállják majd meg az utcát. Megegyezés jött létre
Röhm és régi barátja, Leeb tüzértábornok, a müncheni kerület katonai pa-
rancsnoka között, amely szerint a hadsereg egykori titkos raktáraiban még
meglevı fegyvereket átadják az SA-nak. A valóságban csakugyan mege-
gyeztek, de abban, hogy a szabadságolás idıtartamára a fegyvereket a
rendırségen helyezik letétbe, nehogy egyesek, felügyelet hiányában, inci-
denseket idézhessenek elı. Szinte állandó kapcsolat jött létre Bad-
Godesberg és a berlini Gestapo-központ között. A nap folyamán érkezett
egyik jelentés szerint az SD emberei éppen most látták Münchenben, hogy
egy tehergépkocsit megraktak fegyverekkel. Ebbıl következett volna, hogy
a puccs közvetlenül küszöbön áll!
A Dreesen Szállóban szakadatlanul tárgyalt a rendszer vezérkara. Hitler
mellett ott volt Göring, Goebbels, Himmler, Diehls, Lutze és többen a
rendszer kisebb jelentıségő hatalmasságai közül. A szállót SS-kordon
ırizte.
Az étteremben, ahonnan a Westerwald hegyeire és a Rajna völgyére
nyílik csodálatos kilátás, Hitler föl és alá rohangált, mint a ketrecbe zárt
vad. Még mindig visszahıkölt a cselekvés elıl; habozott, hogy kivégeztes-
se, helyesebben árulóként felkoncoltassa azt a férfiút, aki legszilárdabb tá-
masza, régi harcostársa volt, a pártnak azt az egyetlen tagját, akit tegezett.
Göring, Himmler és Goebbels sürgette. Le kell sújtani – mondták –, még-
pedig irtóztató erıvel és energiával, nehogy idıt engedjenek az SA-nak a
kezdeményezésre.
Sőrő fellegek födték az eget, fülledt volt a levegı. Estefelé kitört a vi-
har; a heves zápor némi enyhülést hozott. Vacsora után Hitler hirtelen
meghozta az immár két hete halogatott döntést. Néhány kurta szóban meg-
adta az utasítást: Göring és Himmler tüstént Berlinbe megy és ott irányítja
a megtorlást, ı pedig Goebbelsszel elindul Münchenbe.
Hitler még az éjjel, Goebbelsszel és négy bizalmas emberével, a hange-
lari repülıtéren beszállt egy hárommotoros gépbe. Június 30-án hajnali
négy órakor a gép leszállt a München melletti Oberwiesenfelden. Még úton
voltak, amikor a müncheni Reichswehr parancsot kapott az ottani Barna
Ház megszállására. Az oberwiesenfeldi repülıteret SS-ek ırizték. Hitler a
bajor belügyminisztériumba hajtatott, és azonnal maga elé hívatta a rendır-
ség vezetıjét, Schneidhuber nyugalmazott ırnagyot és a müncheni SA fı-
nökét, Schmidtet. Kedve szerint való színpadias jelenet következett: rájuk
vetette magát, és hangos szidalmazások közepette letépte róluk kitüntetése-
iket és rangjelzésüket. Ennek megtörténtével mindkettejüket a stadelheimi
börtönbe zárták.
Reggel öt óra felé Hitler és kísérete, az SS és a Gestapo embereivel és
katonákkal megerısítve, gépkocsikon Bad-Wiesseebe indult. A Reichs-
wehr egyik páncélozott jármőve ment elöl és védte a hosszú gépkocsisort,
ami egyébként fölösleges óvatosságnak bizonyult, hiszen a mintegy hatvan
kilométernyi útvonalon egyetlen fegyveres csoporttal sem találkoztak. Még
nem volt hét óra, mikor a gépkocsioszlop megérkezett Bad-Wiesseebe. A
tóparti városka még az igazak álmát aludta.
A Hanslbauer Szállóba tartottak, Röhmnek és társainak tanyájára. A ka-
put védı SA-ırséget minden ellenállás nélkül lefegyverezték. A szállóban,
az államcsíny napján, az összeesküvık vezetıi különös módón még mind
aludtak, abban az órában, mikor el kellett volna kezdeniük a középületek
elfoglalását. Az étteremben a díszebéd elıkészületei látszottak. Hitlernek
azonban nem tőntek fel ezek a rendellenességek. Lázas izgalommal rontott
be csapata élén az épületbe. Néhány régi harcostársa csatlakozott hozzá,
olyanok, akiket még az egykori bajorországi puccs idejébıl ismert. Az elsı
ember, akivel szembetalálkoztak, Röhm szárnysegéde volt, a rendkívüli
szépségérıl híres fiatal Spreti gróf. Fölébredt a zajra, és kijött megnézni,
mi történt. Hitler rárontott, és hírhedt vízilóbır korbácsával, amelyet még
pályafutása elején kapott valamelyik bámulójától, úgy az arcába vágott,
hogy annak kiserkedt a vére. Majd a fiatal grófot az SS-ekre bízva Röhm
szobájába rontott. Az álmából fölvert Röhmöt letartóztatták; védekezésre
még csak nem is gondolhatott. Közben Hitler szidalmainak özönével borí-
totta el. Goebbels elbeszélése szerint, aki a háttérbe húzódva nem vett részt
az eseményben, az egyik szomszédos szobában ráakadtak Röhm régi barát-
jára, Heines obergruppenführerre; ı is aludt még, de nem egyedül, hanem a
gépkocsivezetıjével, akit Goebbels a „lustknabe”, azaz „kéjlegény” szóval
említ. Heines olyan mozdulatot tett, mintha védekezni akarna, mire
mindkettıjüket agyonlıtték, mielıtt még kibújhattak volna az ágyból.
Az ırség leváltására odaérkezı SA-osztag ugyancsak ellenállás nélkül
hagyta magát lefegyverezni. A fı hadmőveletet, vagyis az „összeesküvés”
vezérkarának ırizetbe vételét rövid néhány perc leforgása alatt minden kü-
lönösebb nehézség nélkül végre tudták hajtani. Heinest és gépkocsivezetı-
jét szükségtelenül lıtték agyon, de legalább az ı hullájuk ékesíthette azt a
díszes csoportképet, amelynek nyugodtan adhatták volna az „alvók össze-
esküvése” címet is.
Nyolc óra tájt a gépkocsioszlop visszaindult Münchenbe, magával vive
a hiányosan öltözött, megbilincselt Röhmöt és társait. Útközben találkoztak
néhány gépkocsival, amelyeken SA-vezetık igyekeztek a bad-wiesseei
búcsú összejövetelre. Megállították és letartóztatták ıket.
A délelıtt folyamán Hitler visszatért Münchenbe az „államfoglyoknak”
elkeresztelt letartóztatottakkal. A városban már kora hajnaltól fogva mun-
kában voltak az SS és a Gestapo emberei, s a Gestapo által hosszú hetekkel
elıbb összeállított névsorok alapján végrehajtották a letartóztatásokat.
Délben Hitler a Barna Házba hívatta az SS-eket és az SA vezetıségének
azon tagjait, akiknek neve nem szerepelt a letartóztatandók névsorán, és
bejelentette, hogy Röhmöt leváltották, s Viktor Lutze került a helyére.
A foglyokat a Barna Házban zsúfolták össze, állig felfegyverzett SS-ek
ırizete alatt, akik parancsot kaptak, hogy az ellenszegülés legcsekélyebb
jelére használják fegyverüket. Tizennégy órára az ırizetbe vettek száma
már meghaladta a 200-at, ezért elhatározták, hogy átszállítják ıket a stadel-
heimi börtönbe. E foglyok és azok között, akiket még ezután hoztak, nem-
csak SA-vezetık voltak. Ellenkezıleg: a letartóztatottak többsége olyan el-
lenzéki politikusokból állt, akiknek semmi közük sem volt Röhmhöz és az
SA-hoz. Hitlerék felhasználták a jó alkalmat, hogy megszabaduljanak
tılük.
Este Hitler átvette a Gestapo által összeállított névsort, vörös ceruzával
kipipált rajta 110 nevet, és parancsot adott a megjelöltek kivégzésére.
Frank, a bajor belügyminiszter megrettent az áldozatok nagy számától,
közbenjárt Hitlernél és elérte, hogy revízió alá vegyék a listát. Végül is 19
név maradt, köztük Röhmé.
Hitler meg akarta ıt kímélni attól a megaláztatástól, hogy szembe kell-
jen néznie a kivégzıosztaggal. Az is lehet, hogy egy esetleges utolsó szó-
noklattól vagy valamilyen titok fölfedésétıl tartott. Parancsára bementek
Röhmhöz a stadelheimi börtön 474. számú zárkájába, hogy öngyilkosságra
vegyék rá, de Röhm mintha meg sem hallotta volna az ajánlatot.
Estére pontos utasítás érkezett: amennyiben Röhm nem él a számára fel-
kínált lehetıséggel, ki kell végezni. Egy fegyır lépett be a zárkájába és
minden szó nélkül letett az asztalra egy revolvert, majd kiment. A kémlelı-
nyíláson át figyelték, mi történik. Röhm nézte a revolvert, de nem nyúlt
hozzá, majd mintha megfeledkezett volna róla. Eltelt 10 perc. Az ır újra
bement a zárkába, magához vette a lıfegyvert és kiment, ismét anélkül,
hogy egyetlen szót is ejtett volna. Nem sokkal késıbb két férfi lépett a
zárkába, revolverrel a kezemben. Egyikük Eicke volt, a dachaui tábor SS-
parancsnoka. Mikor Röhm meglátta ıket, felállt. Meztelen felsıtestét
egyszerre verejték lepte el.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte.
– Fecsegésre nincs idınk – válaszolta Eicke röviden.
Majd fölemelte a karját, hidegvérrel célzott, és többször egymás után
lıtt, mint a lıtéren. Röhm lerogyott. Eicke föléje hajolt, és megadta neki a
kegyelemlövést. Így végzıdött az SA mindenható parancsnokának az élete,
azé a férfiúé, aki leghamarabb és legeredményesebben támogatta Hitlert
politikai pályafutásán.
Még aznap este megjelentek a Gestapo emberei Koch börtönigazgató-
nál, s a névsort felmutatva az elsı hat kivégzendı átadását követelték.
Koch félénken megjegyezte, hogy egy piros ceruzával tett jelzés mint ki-
végzési parancs nem éppen a legszabályosabb. Nem sokat törıdtek vele. A
hat embert levitték a börtönudvarra, és egy SS-szakasz, amelynek parancs-
noka Sepp Dietrich volt, végrehajtotta a golyó általi kivégzést. Az elsı ál-
dozat August Schneidhuber SA-parancsnok és müncheni rendırfınök volt.
Berlinben Göring és Himmler irányította a megtorlást. Ez alkalomból
Hitler Göringre ruházta a végrehajtó hatalmat egész Észak-Németországra
szólóan, és az fenntartás nélkül élt a lehetıséggel. A letartóztatások már
délelıtt 10 óra 30 perckor elkezdıdtek, ami azt mutatja, hogy a Gestapo
vezetıi nem sokat tartottak az SA-puccstól. Jóllehet München volt az a vá-
ros, ahol meg kellett volna adni a jelt a felkelésre, a megtorlás mégsem itt
volt a legbarbárabb, hanem Berlinben. Németország északi tartományaiban
az SS és a Gestapo számos letartóztatást hajtott végre. Göring a hozzá tar-
tozó területen le akarta fejezni az SA-vezetıséget, és le akart számolni régi
személyes ellenségeivel. Himmler összeállította a maga listáját, amelyre
Heydrich is hozzáírta az övét.
Karl Ernst, az SA berlin–brandenburgi vezetıje útban volt, hogy meg-
kezdje kéjutazását az Atlanti-óceán déli vizein. Nem sok kellett volna hoz-
zá, hogy ez mentse meg az életét. Már 30-án reggel Brémába érkezett, de
szerencsétlenségére csak este indult a hajója. Megdöbbenve, hevesen tilta-
kozott, amikor az SS-ek letartóztatták: el sem tudta képzelni, hogy kezet
merjenek emelni ilyen magas személyiségre, aki a Reichstag képviselıje és
államtanácsos.
Megfeledkezett róla, hogy milyen súlyos bőnt követett el: magánbeszél-
getései során szidalmazta Himmlert, s általában az Otto Strasser által ado-
mányozott gúnynevén emlegette: „a fekete jezsuita”. Ez a szentségtörés
régóta ott szerepelt a Gestapo nyilvántartásaiban. Most elérkezett a fizetség
órája.
Még egy oka volt annak, hogy Ernsttel végezni kellett: ı vezette annak
idején azt az SA-szakaszt, amelyre a Reichstag felgyújtását bízták. Úgy lát-
szik, azóta nem mindig tudta tartani a száját. Veszedelmes bizalmaskodásai
nem kerülték el a Gestapo egyik ügynökének figyelmét. Jellemzı, hogy a
Reichstag felgyújtásában részt vevı és még életben levı 10 SA-legény
közül (a 11.-et, Rallt, már régebben eltették láb alól) 9-et gyilkoltak le
1934. június 30-án.
A buzgó vizsgálóbírót, Reinekinget, aki annak idején Rall leleplezései-
vel fellármázta a Gestapót, most még megkímélték; csak késıbb tartóztat-
ták le és vitték Dachauba, ahol 1935 elején meghalt.
Mindezek az emberek, akik 1933 februárjában még oly hasznosak vol-
tak, 1934 júniusára már kellemetlen tehertétellé váltak. El kellett tőnniük,
élükön Karl Ernsttel, a vezetıjükkel.
Ernstet repülıgépen szállították Berlinbe, ahol a lichterfeldei laktanyába
zárták és két órával késıbb agyonlıtték. Ide szállították be mindazokat,
akiket nem a helyszínen koncoltak fel, vagy akik nem tudtak elmenekülni.
Némelyiket tessék-lássék kihallgatták, a legtöbbet szidalmazták és megver-
ték, s csaknem valamennyit kivégzıosztag elé állították a laktanya udva-
rán. Lichterfelde elıvárosa szombaton egész nap és vasárnap egész délelıtt
visszhangzott a kivégzıosztagok sortüzétıl. A szakasz 5 méter távolságra
állt fel az elítélttıl; a fal, ahova az elítélteket állították, még hónapokig vé-
res volt. A tüzet „Heil Hitler! A führer parancsára!” vezényszóra nyitották
meg.
A Gestapo székházában a nagy eseményhez illı sürgés-forgás volt ta-
pasztalható. Ezekbıl a kitőnıen szervezett irodákból mentek ki a halálos
ítéletek, ide futottak be a jelentések a kivégzésekrıl, a letartóztatásokról,
szökésekrıl, azok lelövésérıl, akik ellenállást kíséreltek meg, vagy akiket
parancsra a helyszínen kellett felkoncolni. A titkosság érdekében a név-
jegyzékben szereplı nevek mindegyikének sorszáma volt. A telefonon,
táviratban vagy írásban leadott jelentésekben elég volt ennyit közölni: „A
8. megérkezett, a 57., 35., 37., 68., 84. letartóztatva, a 32., 43., 47., 59 kivé-
gezve, az 5. még mindig nem került elı.”. Midın a következı órákban
egyre-másra köztudomásúvá váltak a nevek, amelyek a számok mögött
rejtıztek, egész Németországban megdöbbenés és rémület lett úrrá.
Mert a Gestapo gyilkosai nem elégedtek meg azzal, hogy lesújtsanak az
SA vezetıire. A kivégzıosztagok és a Gestapo-pribékek golyóitól na-
gyobbrészt olyanok hullottak el, akiknek az égvilágon semmi közük nem
volt Röhmhöz és az SA-hoz. Jó alkalom volt ez arra, hogy eltegyék láb alól
a kellemetlenkedıket. Azzal a kifejezéssel élve, amelyet Frick doktor hasz-
nált a nürnbergi törvényszék elıtt tett vallomásában, „a Röhm-tisztogatás-
kor meggyilkoltak közül sokaknak semmi közük sem volt az SA belsı
lázadásához, de ezek olyanok voltak, akiket nem néztek jó szemmel”.
„Nem nézték jó szemmel” például Walter Schotte újságírót, Papen mun-
katársát, a Herrenklub báróinak szócsövét; 1932-ben ı dolgozta ki azt a po-
litikai taktikát, amely kis híján megsemmisítette a nácik választási remé-
nyeit. „Die Regierung Papen–Schleicher–Gayl” („A Papen–Schleicher–
Gayl-kormány”) címő könyvében olyan kitőnıen ábrázolta a hitlerista párt
módszereit, hogy ez a leleplezés az 1932. november 6-i választáson
Hitlernek kétmillió szavazatába került. Nem bocsátották meg neki: 30-án
délelıtt a Gestapo meggyilkolta.
Gregor Strassert „sem nézték jó szemmel”. Hitler nem felejtette el azt a
férfiút, aki annyit tett a párt politikai megszervezéséért, és aki Göring és
Goebbels cselszövényeinek áldozataként 1932. december 8-án egyetlen szó
nélkül, büszkén távozott. Titokban Hitler tovább is becsülte ıt. Megtiltotta,
hogy bármi bántódása essék, de Göring a rá ruházott hatalom birtokában
túltette magát ezen. Otto Strasser Ausztriába menekült, ahol megalapította
a Hitler-ellenes Fekete Frontot. Fivére, Gregor nem foglalkozott többé po-
litikával, a Schering–Kahlbaum gyógyszervegyészeti céget vezette. Ezzel
azonban korántsem tudta lefegyverezni ellenségeit, Göringet és Himmlert.
Ez utóbbi személy szerint Heydrichre bízta a régi számla kiegyenlítését.
Harmincadikán reggel Strassert a Gestapo börtönébe, a Columbiahausba
vitték. Összezárták a letartóztatott SA-vezetıkkel, majd délután egy SS jött
érte, hogy olyan zárkába vigye, ahol –. mint mondotta – egyedül lesz. Az
SS kinyitotta a zárka ajtaját, félreállt, Strasser belépett, az SS rázárta az aj-
tót és távozott. Alig egy perc múlva lövés dördült el. Strasser nem halt meg
azonnal, de a golyó felszakította az ütıerét. A priccsre rogyott, és érezte,
hogy az élet együtt hagyja el bugyborékoló vérével, amely szaggatott rit-
musban, szökıkútként fröccsent fel a falra. A szomszéd zárka foglya több
mint egy óráig hallotta még a hörgését. Heydrich az utasításhoz híven sze-
mélyesen jött ellenırizni, hogy teljesítettek-e a reichsführer SS parancsát,
majd a haldokló láttán kijelentette, hogy „csak hadd vérezzen a disznó”. Az
SS-ben ugyanis, ahol olyan nagyra voltak a becsülettel, meg is gyalázták
azokat, akiket megöltek.
Berlinben a Gestapo-ügynökök ugyancsak kis csoportokban végezték
munkájukat. Harmincadikán délelıtt két kifogástalan külsejő úriember je-
lentkezett a birodalmi kancellária épületében Papen alkancellár titkárságán,
és a kabinetfınökkel, Bose oberregierungsrattal (kormányfıtanácsossal)
kívántak beszélni. Bose el volt foglalva, egy látogató volt nála. Á két férfiú
megbízatásának sürgısségére hivatkozva kérte, szíveskedjék egy percre
kifáradni. Bose kijött az elıszobába. A két úr egyike ekkor elıkapta revol-
verét, egyetlen szó nélkül lelıtte Bosét, majd haldokolva ott hagyta a
szınyegen.
Neu-Babelsbergben, Berlin külvárosában az iménti látogatókhoz hason-
ló két udvarias úr csöngetett Schleicher tábornok, volt birodalmi kancellár
villájának kapuján. A szobalányt szó nélkül félretolták, bementek a házba,
és teljes némaságukat továbbra is megırizve lelıtték Schleicher tábor-
nokot, majd gyönyörő feleségét, Hennings lovassági tábornok lányát, aki a
lövések zajára futott oda. A megrémült szobalány elmenekült. Schleicherék
12 éves kislánya az iskolából hazajövet talált rá a szülık holttestére.
A gyilkosok megjelentek a közlekedésügyi minisztériumban is, beléptek
Klausener minisztériumi igazgató szobájába, és íróasztala mellett lıtték le;
még arra sem volt ideje, hogy fölemelkedjék karosszékébıl. A miniszter,
Eltz-Rübenach, odasietett a zajra; ráfogták a revolvert, úgy kényszerítették
távozásra. Klausener az Actio Catholica vezetıje volt. Meggyilkolása –
amelyre egyébként fentebb már kitértünk – széles körökben izgalmat kel-
tett, ezért a Gestapo hidegvérrel kijelentette, hogy Klausener öngyilkossá-
got követett el, midın felvilágosításokat akartak tıle kérni.
A sorozatos gyilkosságokról való beszámolás egyhangúvá válna. Ezen a
gyászos szombati napon mindenfelé hullottak az emberek a gyilkosok go-
lyójától; Bredow, a Reichswehr tábornoka; az agg Kahr, a bajor kormány
egykori elnöke, akinek Hitler nem tudta megbocsátani az 1923-as puccs
idején tanúsított bátor magatartását; Erhardt kapitány, a híres szabadcsapat
parancsnoka, akit Hitler annak idején dicsıített; Gehrt, a Pour le Mérite-
renddel kitüntetett hadirepülı; Ramshorn, Gleiwitz városának rendırkapi-
tánya és Schragmüller, magdeburgi rendırkapitány. Karl Ernst környezeté-
bıl Voss, Sander, Beulwitz, és ne feledkezzünk meg Heines bizalmas
parancsırtisztjérıl, „Schmidt kisasszonyról” sem.
Glaser ügyvéd korábban elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy vi-
tába szállt Franck náci jogásszal, és pert indított a párt napilapjai ellen; az
ajtaja elıtt lıtték agyon. A tevékeny katolikus Stempfle professzor kezdet-
ben támogatta Hitlert, majd rémülten elfordult tıle. İt is lelıtték. A mün-
cheni katolikus diákmozgalom vezetıjét, Becket egy erdıben gyilkolták
meg; Probstot, a hitleri ifjúsági szervezet düsseldorfi vezetıjét pedig
„menekülési kísérlet közben” ölték meg.
Voltak, akiket tévedésbıl irtottak ki; így egy Schmidt nevő zenekritikust
egy azonos nevő orvos helyett, vagy a Hitlerjugend szászországi vezetıjét,
Lümmermannt, akinek tévedésbıl csúszott a neve a meggyilkolandók
jegyzékére. Az özvegyeknek postán küldték el férjük hamvait, bocsánat-
kérı levél kíséretében.
Göring „vaskézzel tisztította meg Berlint”, de a nagyarányú hadmővelet
közepette gondja volt arra is, hogy mindennek megadja a legalitás látszatát.
Utasítására a Gestapo haditörvényszéket hozott létre. Jellemzı körülmény,
hogy a kerületi katonai parancsnok, a városparancsnokkal felváltva, mint a
Reichswehr képviselıje vett benne részt. Ez a törvényszék néhány perc
leforgása alatt „ítéletet” hozott, és azt az elítélt elıtt felolvasták, mielıtt a
Leibstandarte SS-legényeinek kivégzıosztaga elé állították volna. Az
elítéltek egy részét az SS lichterfeldei gyakorlóterén lıtték agyon; a
Finkensteinallee épületeinek lakói az ablakukból élvezhették a látványt.
Néhány kivégzıosztagot az Allgemeine SS embereibıl állítottak össze,
akiket az elızı napon már a Leibstandarte SS-laktanyájában helyeztek el.
Minthogy az Allgemeine SS nem volt felfegyverezve, tagjai a rendırségtıl
vagy a Reichswehrtıl kaptak fegyvert. Ez is jellemzı arra, hogy milyen
szerepet játszottak a tábornokok ebben az eseményben.
Június 30-án, szombaton este Hitler repülıgépen visszatért Berlinbe. A
tempelhofi repülıtéren Göring, Himmler, Frick és Daluege fogadta, rend-
ıröktıl körülvéve. Göring és Himmler majd megpukkadt a büszkeségtıl.
Göring még ott a repülıtéren átnyújtotta Hitlernek a kivégzettek névsorát.
Hitler meghökkent, mikor Strasser nevével találkozott, Himmler azonban
megmagyarázta neki, hogy Strasser öngyilkos lett. Néhány nappal késıbb
Hitler utasítást adott, hogy gondoskodjanak Strasser özvegyérıl.
Másnap, július elsején, vasárnap, azok után, hogy a kivégzıosztagok
egész délelıtt megszakítás nélkül munkában voltak, Göring két óra tájt
„interveniált” Hitlernél a kivégzések beszüntetése érdekében. Elég volt már
a vérontásból. Hitler beleegyezését adta. Azt Göring nem mondta meg
neki, hogy már csak két név maradt a lajstromon.
Nem mind végezték kivégzıosztag elıtt, akiket június 30-án tartóztattak
le. Százával kerültek börtönbe, mások pedig, mint Düsterberg alezredes,
koncentrációs táborokban pusztultak el, ahol ismét mások évekig rabos-
kodtak. Milch tábornok mondotta Nürnbergben, hogy a „Röhm-tiszto-
gatás” mintegy 7-800 áldozata 1935-ben még a dachaui táborban volt.
Bizonyos náci deklarációk szerint csak 71 lett volna a kivégzettek szá-
ma; ez a szám azonban nyilvánvalóan túlontúl alacsony, hiszen más hit-
leristák is 250-300 áldozatról beszéltek. Voltak, akik 1500-ra becsülték az
áldozatok számát; ez viszont már túlzottnak látszik. Minden valószínőség
amellett szól, hogy több száz embert végeztek ki, ezret bizonyára; közülük
200 volt SA-tag. A nürnbergi törvényszék sem volt hajlandó közölni a
pontos számot, jóllehet állítólag 1076-ban állapította meg.
Július 2-án, hétfın a Gestapo, az SS és a biztonsági rendırség a kora
hajnali órákban a következı, Göring és Himmler által szignált rádiótávira-
tot kapta, amelynek szövegét Gisevius ırizte meg:. „A porosz miniszter-
elnök és a titkos államrendırség vezetıje valamennyi rendırhatósághoz. –
Az elmúlt két napi akcióra vonatkozó minden dokumentum felsıbb
parancsra elégetendı. Végrehajtás után azonnal jelentést tenni.”
Ezernyi halott 48 óra alatt! Ez még az emberi életeket oly könnyedén
pazarló horogkeresztes rendszernek is sok volt egy kicsit. Szombat este a
párt sajtóirodája meglehetısen zőrzavaros jelentést hozott nyilvánosságra.
Ugyanazon a napon este Göring a propagandaminisztériumban nyilatkozott
a sajtónak. Sürgısen közölni kellett már valamilyen hivatalos verziót,
hiszen több vidéki újság máris különkiadásokkal jelentkezett, a külföldi
sajtó pedig kényes kérdéseket kezdett feszegetni.
 A díszegyenruhában feszítı Göring ünnepélyes hangon, de nem valami
meggyızıen beszélt. A Röhm által elıkészített puccskísérletrıl, környeze-
tének szexuális elfajulásáról, bizonyos elemeknek a második forradalomra
irányuló törekvéseirıl, a reakció árulásáról volt szó beszédében. Bejelen-
tette, hogy Schleicher, aki a külfölddel konspirált, letartóztatásakor véde-
kezni akart, és ez a szándéka az életébe került. Hozzátette, hogy Röhm
„nincs már az élık sorában”, de elhallgatta Strasser meggyilkolását, Bose
lelövését Papen elıszobájában és Klausenerét minisztériumi irodájában.
Mindenesetre volt egy mély értelmő mondata azok számára, akik megértet-
ték. A Hitlertıl kapott személyes utasításokról szólva Göring ezt az egy-
szerő kijelentést tette: „Megbízatásomat kiszélesítettem.” Ennek a „kiszéle-
sítésnek” az eredményeképpen a párt szélsıséges szocialista frakciójának
puccskísérletét úgy semmisítették meg, hogy a konzervatívokra és katoli-
kusokra is lesújtottak.
Ugyancsak június 30-án, mielıtt távozott volna Münchenbıl, Hitler
Viktor Lutzét nevezte ki az SA vezérkari fınökévé, de azzal az óvatossági
rendszabállyal, hogy nem adta meg neki a miniszteri rangot. A kinevezést
bejelentendı, Hitler napiparancsot intézett az SA-hoz. Bizonyos akaratlan
humorról tanúskodik ennek a proklamációnak néhány részlete, amely a
barnaingeseken túlmenıen a rendszer minden esetleges ellenzékéhez is
szólt. A führer megbélyegzi benne azokat a „forradalmárokat, akiknek az
állammal való kapcsolata 1918-ban megromlott, és akik képtelenné váltak
a társadalmi renddel való bárminı bensıségesebb viszonyra, akik olyan
mértékben forradalmárokká váltak, hogy mást sem akartak a permanens
forradalmon kívül... Minthogy képtelenek voltak bármiféle tisztességes
együttmőködésre és elszánt győlölettel viseltettek minden hatalommal
szemben, örök nyugtalanságuk és ingatagságuk csak a szüntelen konspirá-
lásban és a fennálló rend lerombolásának tervezgetéseiben talált kielégü-
lést... Az államnak ezek a patologikus ellenségei annyiban veszedelmesek,
amennyiben mindenfajta forradalmi kísérlet önkéntes résztvevıinek tarta-
lékát képezik, míg csak a zőrzavaros széthullás korszakának lezárultával új
rend nem kezd kikristályosodni.”
Most, hatalomra jutván, eltaszította magától azokat, akik tegnap azért
segítették ıt a hatalomra, mert elutasított „minden tisztességes együttmő-
ködést” a köztársasággal, mert a „fennálló rend lerombolását” tervezgette,
mert éberen figyelt „mindenfajta forradalmi kísérletre”. Hitler saját politi-
kai múltjával szakított, megtagadta azt, és eltaszította magától mindazokat,
akik eléggé ízetlenül emlékeztették ıt hatalomra jutásának kétes
eszközeire.
 Július 3-án összeült a minisztertanács. Törvényesíteni kellett a gyil-
kosságokat. Egyetlen jelenlevınek sem volt bátorsága, hogy tiltakozzék,
még Gürtner igazságügy-miniszternek sem, aki pedig személyes barátja
volt a fekete gyilkosok golyójától elhullott legtöbb jobboldali áldozatnak.
Papen nem vett részt a minisztertanácson, ugyanis aznap mondott le al-
kancellári megbízatásáról. Ez volt az egyetlen reagálása annak a férfiúnak,
akinek Hitler mindent köszönhetett. Elfogadták marburgi beszédének su-
galmazásait, hiszen a forradalmárokat eltávolították; ugyanakkor megmu-
tatták neki, hogy milyen veszélyekkel jár a legcsekélyebb bírálat is.
Legközvetlenebb munkatársait legyilkolták, egyiket magában a kancellária
épületében. İ azonban megelégedett a tiltakozásnak ezzel a plátói
formájával.
Papen visszavonulása egyébként nem tartott sokáig. Újabb funkciókat
vállalt a náci rendszerben, és igen nagy szolgálatokat tett még nekik mint
bécsi és ankarai nagykövet.
A konzervatívok ellenkezése megszőnt. A miniszterek köszönetet
mondtak Hitlernek, hogy megmentette Németországot a forradalom zőrza-
varától, és egyhangúlag elfogadtak egy törvényt, amelynek egyetlen szaka-
sza kimondta: „A hőtlenségi és hazaárulási kísérletek meghiúsítása érdeké-
ben 1934. június 30-án, július elsején és 2-án hozott rendszabályok a
nemzetvédelem halaszthatatlan rendszabályainak tekintendık.” Ez volt az
áldozatok sírfelirata.
Az agg Hindenburg marsall nyugtalankodni kezdett arra a hírre, hogy
elıre megfontoltan legyilkolták a Reichswehr két tábornokát; minthogy
azonban a hadsereg maga nem reagált, tanácsadói pedig biztosították
afelıl, hogy minden rendben van, hajlandó volt aláírni a Hitlernek szóló és
általa elıkészített táviratot. „A rendelkezésemre álló jelentések alapján
megállapítom, hogy személyes lélekjelenlétével és bátorságával csírájában
sikerült elfojtania az árulók szándékait. Fogadja ezen távirat útján
mélységes hálám és ıszinte kıszövetem kifejezését. Szívélyesen üdvözlım."
– Otto Meissner államtitkár, az elnöki iroda vezetıje vállalta, hogy aláíratja
ezt a szöveget az agg elnökkel; így remélt beférkızni az új urak kegyeibe.
A neudecki aggastyán mentségére szolgálhat szenilitása és betegsége.
Blomberg azonban nem volt sem öreg, sem beteg. A hadsereghez intézett
napiparancsában mégis letette a garast:
„A führer a katona határozottságával és példás bátorságával támadta
meg és semmisítette meg a lázadókat. A Wehrmacht, mint a nemzet
egészének egyetlen fegyveres ereje, bár távol tartja magát a belpolitika
harcaitól, odaadásával és hőségével mutatja ki a führer iránti háláját.”
 Július 13-án Hitler nagy beszédet mondott a Reichstagban. Azt várták
tıle, hogy részleteket közöl a puccskísérletrıl, Röhmnek és társainak tevé-
kenységérıl, a Strasserral és Schleicherrel, valamint egy „külföldi hatalom-
mal” való titkos kapcsolataikról (Franciaországot emlegették, és Francois-
Poncet nagykövet nevét suttogták); de csak önmagát igyekezett igazolni.
Egyetlen körülményrıl adott magyarázatot, s az is szerencsétlenül sült el.
Karl Ernstrıl szólva ugyanis Hitler kijelentette, hogy „Berlinben maradt,
mert személyesen akarta irányítani a forradalmi akciót” – amikor pedig
köztudomású volt, hogy Brémában tartóztatták le, tengeri kéjutazásra indu-
lóban. Az az érve, hogy közbelépésével „nemzeti-bolsevista” forradalmat
akadályozott meg, nem nagy hitelre talált. Nehéz lett volna megérteni, mi
keresnivalója volt ilyen kalandban a Bose és Klausener típusú konzervatív
elemeknek. Végül kijelentette, hogy „örökkévaló vastörvények” értelmé-
ben önmagát tette meg „a német nép igazsága legfıbb védıjének”. Kön-
nyebb nagyhangú frázisokkal élni, mint pontos magyarázattal szolgálni.
1934 júliusában furcsa politikai helyzet állt elı. Július 30-a új „becsa-
pottak napja"2 lett, s ez alkalommal a tisztikar volt az, amelyet rászedtek.
A hadsereg vezetıi fontos szerepet játszottak Hitler elhatározásában.
Szentül hittek benne, hogy Hitlert ezentúl a markukban tartják és az új
rendszert bekebelezték. Nemcsak „erkölcsileg” fedezték az operációt, ha-
nem részt is vettek benne tevékenyen és anyagilag. Az elsık között voltak,
akiket értesítettek az elıkészületekrıl. Június 25-én, hétfın, a Reichswehr
már utasítást kapott az összetartásra. Megszüntették a szabadságolásokat,
a távollevı tiszteket behívták. Az NSKK motorkerékpáros osztagait 17-es
típusú karabélyokkal, az SS-gyalogosokat 98-as típusú kézifegyverekkel
látták el, fegyverenként 120 tölténnyel, amelyeket mind a Reichswehr
fegyvertárai szolgáltattak ki. Végül Berlinben a Reichswehr tisztjei ott
ültek a lichterfeldi katonai törvényszékekben.
Blomberg és a tábornokok meg voltak gyızıdve arról, hogy az ı
megnyugtatásukra áldozták fel vetélytársukat, az SA-t. Két héttel késıbb
alkalmuk nyílott rá, hogy tanújelét adják a führer iránti hálájuknak.
Július végén Hindenburg marsall érezte, hogy napjai meg vannak
számlálva. Neudecki birtokára visszavonultan hosszú ideje betegeskedett,
s állapotának alakulását sokan élénk figyelemmel kísérték. Utódjaként
nemigen képzeltek el más jelöltet, mint a konzervatív arisztokrácia
valamely tagját. Ezek az elképzelések egyeztek Hindenburg monarchista

2
A francia történelemben azt a napot nevezik így, midın Richelieu bíboros
XIII. Lajos támogatásával diadalmaskodott cselszövı ellenfelein (1630). – Szerk..
nézeteivel is. August Wilhelm porosz herceg, Oskar porosz herceg, Ernst
August braunschweig–lüneburgi herceg neve vetıdött fel. Mi történnék
abban az esetben, ha az agg marsall végrendeletében a monarchia
visszaállítása mellett foglalna állást?
A még mindig érvényben levı alkotmány úgy rendelkezett, hogy az el-
nök elhunyta esetén tisztjét átmenetileg a Legfelsı Bíróság elnökének kell
betöltenie. Hitler azonban óvatosságból az 1934. január 30-i törvénnyel
felhatalmaztatta saját magát, hogy másképpen alkalmazza az alkotmányt.
Amikor az aggastyán agonizálni kezdett, az SS körülvette a neudecki
kastélyt, hogy elejét vegye a „reakciósok” utolsó pillanatban megkísérelt
esetleges manıvereinek. Ennek a különleges osztagnak az élére azt a
Behrens oberführert állították, aki július 30-án Sziléziában irányította a
gyilkosságokat. A fekete ırség a marsall haláláig a helyén maradt, és a
Reichswehr tisztjeit csak augusztus 2-án engedte be, hogy díszırséget
álljanak az elnök halálos ágyánál, miután az már lehunyta szemét.
Elıtte való nap, augusztus elsején Hitler olyan törvényt hozatott, amely
az ı kezében egyesítette a birodalmi kancellári és a birodalmi elnöki funk-
ciót. Hindenburg utódlásának kérdése ezzel rendezve volt. Jelentıs moz-
zanat: Blomberg belement, hogy ellenjegyezze a törvényt a hadsereg tá-
mogatásának garanciájaképpen és annak biztosítékául, hogy semmiféle el-
lenállásnak nem lehet helye az államcsínnyel szemben. Másnap, augusztus
2-án, a marsall halálának bejelentésekor, Hitler föleskette a Reichswehr
tagjait. Az esküszöveg személy szerint Adolf Hitlerrel szemben kötelezte
el ıket:
„Esküszöm az élı Istenre, hogy Adolf Hitlernek, a birodalom és a
német nép vezérének, a Wehrmacht fıparancsnokának fenntartás nélkül
engedelmeskedem, és bátor katonaként fogadom, hogy ezt az eskümet
minden körülmények között, még életem árán is megtartom.”
Ugyanazon a napon este Blomberg napiparancsot intézett a hadsereg-
hez, amelyben ez volt olvasható:
»Minden erıfeszítésünket, és ha kell, életünket is az új Németország
szolgálatába állítjuk. A tábornagy szélesre tárta számunkra ennek az új
Németországnak a kapuit, és ezzel századok német dicsıségének vágyait
valósította meg. E nagy hısi jellem emlékét megırizve a jövıben teljes
bizalommal követjük a németek vezérét, Adolf Hitlert.”
A marsall végrendeletét csak augusztus 12-én hozták nyilvánosságra.
Senkinek sem lehetett kétsége afelıl, hogy ezt a dokumentumot meghami-
sították. Egyes részeirıl azt lehetett volna hinni, hogy Adolf Hitler mondta
tollba, olyannyira megegyeztek akkori kívánalmaival, fıként a
Reichswehr vonatkozásában. A végrendelet így végzıdött:
„Kancellárom, Adolf Hitler és mozgalma hozzásegítették a német
népet, hogy történelmi jelentıségő, döntı lépést tegyen elıre a belsı
egység megvalósulása felé, osztályellentéteken és társadalmi feltételeken
felülemelkedve. Azzal a szilárd reménységgel hagyom itt német népemet,
hogy amit i919-ben óhajtottam, és ami lassan érlelıdött 1933. január 30-
ig, tovább érik népünk történelmi hivatásának teljes és tökéletes teljesítése
érdekében. A haza jövıjébe vetett ezen szilárd reménységgel nyugodtan
zárhatom le szememet.”
Gondviselésszerő fölfedezés volt ez! Egy héttel késıbb, augusztus 19-
én, jól megrendezett népszavazás formájában, Hitler a nép jóváhagyása
elé bocsátotta új funkcióit. A hadsereg támogatása, az „öregúr” posz-
tumusz áldása, az ellenzék teljes felszámolása, a nem konformisták
maradék töredékeit tökéletesen elnémító terror – mindez a siker feltétlen
biztosítéka volt, annyival is inkább, mert a Gestapo és az SD megszerezte
a szavazólapok titkos ellenırzését; ez a biztos eredményen kívül az utolsó
ellenzéki maradványok leleplezését is lehetıvé tette. A nácik teljes diadalt
aratták: 38 362 760 „igen” szavazatot kaptak 4 294 654 „nemmel” és 872
296 érvénytelen szavazattal szemben.
A tábornokok segítségével és a Gestapo folyamatos támogatásával Hit-
ler Németország korlátlan urává lett. Nem volt többé semmi akadály a
nemzetiszocializmusnak a háborúhoz és a végsı katasztrófához vezetı
útján.
VII. fejezet

ÁTSZERVEZIK AZ EGÉSZ RENDİRSÉGET

Amikor alkalom kínálkozott volna a rendszer megdöntésére, a tisztikar

megdöntés helyett megszilárdította azt. A tisztek kedvéért Hitler feláldozta
ugyan legrégibb híveit, ıket viszont a rendszer hivatalos támaszaivá tette.
A német tábornokok nem a háborútól féltek, hanem attól, hogy nem kel-
lıen felkészült és számszerőleg gyenge hadsereggel sodródhatnak bele. Az
újrafegyverkezés elsı lépései, amelyeket Hitler 1934 elején jelentett be,
megnyugtatták ıket. Megértették, hogy Hitler, akárcsak ık maguk, fényes
katonai revansra és Európa leigázására készül. Azért léptek a katonai pá-
lyára, mert úgy vélték, Manstein szavait idézve, hogy „a háborús dicsıség
valami igen nagy dolog”. Ettıl fogva Hitler biztos lehetett a támogatásuk-
ban, feltéve természetesen, ha viszonzásul megengedi nekik, hogy vissza-
szerezzék egykori rangjukat. Röhm eltávolítását úgy értelmezték, mint
ahogy Reinecke tábornok megjegyezte: „a Harmadik Birodalom két oszlo-
pa a párt és a hadsereg lesz”, az egyik a másikkal áll vagy bukik. A haderı
valóban a párt jóvoltából születhetett újjá, a párt pedig tekintélyének jó ré-
szét a háború elsı éveiben aratott katonai sikereknek köszönhette. De még-
is gazda nélkül számoltak a tisztek, amikor azt gondolták, hogy most már
az ı kezükben lesz a politikai ellenırzés, hogy ık irányíthatják Hitlert, és
féken tarthatják a pártot. Nem tulajdonítottak kellı jelentıséget a Gestapo
szerepének. Nem volt elıttük elég világos Himmler és Heydrich, valamint
akkori szövetségesük, Göring titkos befolyásának fontossága. Lebecsülték
ezeket a csöndben tevékenykedı embereket, és azt hitték, hogy a rendırség
nekik dolgozott. Csakhogy a tisztogatás igazi gyızteseit úgy hívták, hogy
Himmler és Heydrich, és a rendszer másik oszlopává a Gestapo lett, nem
pedig a hadsereg. Sıt, még az a nap is eljött, amikor a Gestapo lett a
rendszer egyedüli bázisa. Mire ezt a katonák megértették, késı volt, a
kocka már el volt vetve.
Ismeretes, hogy a június 30-át megelızı titkos egyezményben Blom-
berg milyen feltételeket kötött ki. Lényegük az volt, hogy Hitler a katonák-
nak engedi át a hadsereg effektív parancsnokságát, továbbá a gyors és
nagymérető újrafegyverkezésre tett ígérete és az a biztosíték, hogy a hadse-
reg lesz az ország védelmét ellátó egyetlen állami testület, az egyetlen
fegyveres szerv. A június 30-i tisztogatás, az SA lefejezése és katonai
elıkészítı szervezetté való fokozatos degradálása az egyezmény pontjainak
végrehajtását látszott tanúsítani.
Az SA-nak a hatalomátvétel után mértéktelenül feldagadt állománya,
amely 1934-ben már a 4 milliót is megközelítette, gyorsan csökkenni
kezdett, majd 1,5 millió körül állandósult.
Ami a hadsereg legfelsıbb parancsnokságát illeti, az jog szerint, a wei-
mari alkotmánynak megfelelıen, a birodalom elnökére szállt volna. Hitler
azonban kötelezte magát, hogy lemond a tényleges parancsnokságról, és
beleegyezett abba, hogy a hadseregre vonatkozó törvények érvényes-
ségéhez az elnök és a Reichswehr miniszterének aláírása szükséges. Ezt a
rendelkezést a „Völkischer Beobachter” 1934. augusztus 5-i számában
tették közzé. Blomberg e feltételek mellett ellenjegyezte az augusztus
elsejei törvényt, amely Hitlert tette meg a birodalom elnökévé.
A Reichswehr hőségesküje után Hitler köszönılevelet írt Blombergnek:
„Legfıbb kötelességemnek tekintem mindig, hogy biztosítsam a hadsereg
létét és sérthetetlenségét – írta a levélben. – Az elhunyt marsall
végakaratát teljesítem s egyben saját elhatározásomhoz is hő maradok,
midın a Reichswehrt teszem meg a nemzet egyetlen fegyveres szervének.”
Hitlernek július 2-án az SA vezetıihez intézett napiparancsában ez áll:
„Minden SA-vezetıtıl megkövetelem a legteljesebb hőséget. Azt is elvárom
tılük, hogy lojalitást és feltétlen hőséget tanúsítsanak a birodalom
hadseregével szemben.”
A katonák, akiknek éberségét elaltatták a megnyugtató nyilatkozatok,
amelyek az elkövetkezı hónapok folyamán számtalan szónoklatban, újság-
cikkben, proklamációban és napiparancsban ismétlıdtek meg, nem figyel-
tek fel azokra a bizalmas rendszabályokra, amelyek pedig a politikai
vezetésrıl és függetlenségükrıl szıtt álmaik végét készítették elı.
A Gestapo nemcsak elıkészítette a június 30-i tisztogatás lebonyolításá-
nak részleteit, nemcsak a névjegyzékeket állította össze, hanem a helyszíni
felkoncolásokat és a kivégzések egy részét is végrehajtotta. Ahogy Göring
mondta Nürnbergben: „Mindenképpen a Gestapóra kellett bízni. Az állam
ellenségei elleni akcióról volt szó.”
Június 30-án vetették be utoljára az erıszakos eszközöket, a forradalmi
korszak ezen maradványait, legalábbis Németországon belül. Utoljára lehe-
tett tapasztalni a kellemetlen személyiségek ilyen brutális eltávolítását. Et-
tıl kezdve sokkal finomabb módszerekkel tüntette el ıket a Gestapo. Eb-
ben a vérfürdıben még rettegettebbé vált a híre. „Mindenki fél, és közben
mindenki tudja, hogy újra elkezdenék, ha parancsot kapnának rá, és ha így
hozná a szükség” – mondta Himmler, SS-eirıl szólván.
 Csaknem valamennyi kivégzési parancsot Himmler és Heydrich írta alá,
mégpedig nemcsak Berlinben, hanem Észak-Németországban is. Eber-
steint, a középnémet oberabschnitt (szakasz) akkori SS-fınökét Himmler
egy héttel a tisztogatás elıtt Berlinbe rendelte és felszólította, hogy tartsa
készenlétben embereit. Június 30-án az SD egyik ügynöke személyesen
vitte Drezdába a parancsot, amely 28 drezdai személy letartóztatását, közü-
lük 8-nak pedig azonnali kivégzését rendelte el. Ez a Heydrich által aláírt
parancs csak ennyit mondott: „A birodalom vezérének és kancellárjának
utasítására X... hazaárulás miatt kivégzendı.” Gondosan végrehajtották a
törvénytelen utasításokat, amelyeket olyan hatóság nevében adtak ki,
amelynek erre nem volt joga, és amelyet ugyancsak illetéktelen személy írt
alá. Mire nem képes a vakfegyelem!
A június 30-i események során Heydrich példátlan kegyetlenségrıl tett
tanúbizonyságot. Rendkívüli elszántsága láttán még a párt legedzettebb
öreg harcosai is megremegtek. Frick, a meggyızıdéses náci belügy-
miniszter mondta Giseviusnak 1935 májusában: „Lehetséges, hogy a
késıbbiek folyamán kénytelen leszek bevenni a minisztériumba Himmlert,
de a gyilkos Heydrichet semmiképp sem engedem be.”
1934 végén és 1935 elején titokzatos gyilkosok közel 150 SS-vezetıt öl-
tek meg. A holttesteken kis cédulát hagytak ezekkel a betőkkel: „R. R.”,
ami a Racher Röhm (Röhm bosszulói) szavak rövidítése. A tettesek
minden valószínőség szerint egykori vezetıjükhöz hő titkos SA-tagok
lehettek, de úgy látszik, a Gestapo nem tudta ıket felgöngyölíteni.
Himmler joggal várt a jutalomra. Július 20-án Hitler a következı
napiparancsot írta alá:
„Az SS-t, különös tekintettel a június 30-i események során tett kiváló
szolgálataira, a Nemzetiszocialista Párt kebelén belül független szervezet
rangjára emelem. Az SS-reichsführer ezentúl, ugyanúgy, mint a vezérkar
fınöke, közvetlenül az SA fıparancsnokának rendelkezése alá tartozik.”
Az SA fıparancsnoka pedig maga Hitler volt.
A július 20-i rendelkezés Himmlert ugyanarra a szintre emelte, mint
Lutzét, és az SS-t függetlenítette az SA szervezetétıl, amelynek eddig
egyik részlege volt. Himmlert pedig ettıl fogva egyes-egyedül Hitler
ellenırizte.
Még más következménye is volt a rendelkezésnek: a függetlenné vált
Himmler az SS kebelén belül bármilyen fontosnak tartott kezdeményezését
megvalósíthatta, például fegyveres SS-csapattesteket alakíthatott. Hitler te-
hát abban a pillanatban, midın Blomberggel szemben vállalta a kötelezett-
séget, hogy a Reichswehr lesz a nemzet egyetlen fegyveres szervezete, má-
ris megszegte ígéretét. A SS-nek addig egyetlen fegyveres egysége volt, a
führer személyes ırizetét ellátó „Leibstandarte Adolf Hitler”. Június 30-a
után létrehozták és nagy méretekben felfejlesztették a verfügungstruppen
elnevezéső készenléti vagy karhatalmi egységeket, amelyek csakhamar
Hitler személyes hadseregévé nıttek, valamint a Totenkopf ezredeket, eze-
ket a gyászos halálfejes egységeket, amelyek 11 éven keresztül vadállati
kegyetlenséggel uralkodtak a koncentrációs táborokban.
Himmler, mint a Gestapo fınöke, abban a tekintetben is élt a független-
ség nyújtotta elınyökkel, hogy igyekezett teljessé tenni az SS-nek a közi-
gazgatás gépezetébe való behatolását. Maximális méretekben alkalmazta a
pozícióhalmozás módszerét. E módszernek volt köszönhetı az is, hogy a
német városok rendırfınöki állását az illetı város SS-vezetıjére bízták. Az
egy személyben rendır- és SS-fınöknek azonban rendıri vonalon semmi-
féle kezdeményezése sem lehetett. Egyszerően Himmler személyes megbí-
zottja volt; arra kellett szorítkoznia, hogy Himmler rendelkezéseit
továbbítsa és ırködjék azok végrehajtásán.
A katonák nyugtalankodni kezdtek az SS ilyetén elıre nem látott fejlı-
dése miatt. A hadsereg és az SS között súrlódásokra került sor. A tisztek
megnyugtatása végett Hitler minden egyes esetben tüntetıen az ı pártjukat
fogta. Nem jött még el az ideje, hogy megmutassa nekik, miféle valóságot
takarnak ezek a baráti gesztusok.
A katonák hittek Hitler fogadkozásainak. Amit a nácik 1934 június-
júliusában tettek, az tulajdonképpen csak korábbi manıverük megismétlése
volt. Régen ugyanígy fészkelték be magukat a köztársaságba, s annak
elveit látszólag magukévá téve megszállták a kulcshelyeket. Nyilvánvalóan
most sem volt okuk kételkedni a sikerben.
Erre a hazugsággal való versenyfutásra készült fel a Gestapo két fınöke,
Himmler és Heydrich. Elsınek Heydrich régi hivatala, az SD ment át
mélyreható változásokon. Kezdetben az SS belsı biztonsági szolgálata
volt, az 1934. június 9-i rendelet azonban a párt egyetlen hírszerzı szervé-
vé tette meg. Ennek a szerencsés kezdeményezésnek volt köszönhetı, hogy
olyan jelentıs szerepet játszhatott a „Röhm-tisztogatás”-ban. Mindazonál-
tal nem volt állami szerv, illetékessége elvileg csak a párt szerveire terjedt
ki. Ezeknek a száma azonban olyan jelentıs volt, a szervezetek a lakosság-
nak olyan nagy százalékát foglalták magukban, hogy az SD hatósugara már
így is messze terjedt.
Heydrichnek mintegy 3000 ügynöke volt az SD-ben. Hivatalosan elis-
mert hivatali helyiségeik voltak, tevékenységük, különösen a kisebb váro-
sokban, nem maradhatott sokáig titokban. A nyilvánosság azonban ártott
volna az általánosan folytatott hírszerzı munkálatoknak. A Himmler és
Heydrich elleni győlölet nıttön-nıtt; június 30-a után a „Röhm bosszulói”
által elkövetett gyilkosságok „párhuzamosan” kiépített titkos hálózat szük-
ségességére hívták fel a figyelmet. Heydrich ezt a célt tartotta szem elıtt,
midın siettette az „önkéntes tagok” toborzását.
Az SD, mint minden hírszerzı szerv, megalakulása óta foglalkoztatott
besúgókat, akiket szemérmesen „önkéntes tagoknak” kereszteltek. Az el-
nevezés részben találó is volt, minthogy túlnyomó többségük nem részesült
javadalmazásban, néhány alkalmi jutalomtól és költségmegtérítéstıl
eltekintve; politikai meggyızıdésbıl vagy személyes hajlamaikat követve
végezték a spiclimunkát. A hatalom átvétele elıtt az SD állandó tagsága 30
és 50 között mozgott, az önkéntes tagok száma is alig volt több ennél.
1934 nyarától az SD ügynökeinek száma tetemesen megnövekedett; az
önkéntes tagoké még nagyobb mértékben, olyannyira, hogy végül mintegy
30 000-re rúgott. Az álcázott ügynökök a társadalom minden rétegébıl rek-
rutálódtak. Ellenırizték a legtöbb egyetemi tanárt; a diákok közül be-
szervezett önkéntes megfigyelık jegyezték az elıadásokat, s a jegyzeteket
az SD-hez továbbították, ahol ezek alapján ítélték meg a tanárok politikai
beállítottságát. A háború vége felé a besúgóhálózat állományának többsége
nıkbıl állt. Ezeket az önkénteseket „v. männer”-nek, vagyis „bizalmi
férfiaknak” hívták.
1934 júliusa után Heydrich igen fontos dokumentációs munkát vé- gez-
tetett el az SD-vel. Azzal az ürüggyel, hogy kidolgozzák az egyes társadal-
mi rétegek vizsgálatának alapjait, amelyek segítségével meg lehet majd ál-
lapítani mindazok politikai átnevelésének módozatait, akik a régi ideológi-
ák hatása alatt nem tették még magukévá a nemzetiszocialista eszméket, az
SD tudományos és statisztikai módszerek segítségével tanulmányozni
kezdte a marxista, zsidó, szabadkımőves, köztársasági, demokrata, val-
lásos és kulturális csoportokat vagy egykor létezett ilyen csoportok tagjait,
mindazokat, akikrıl a nácik úgy vélték, hogy ellenzéki mozgalom csíráit
rejthetik. Ezen ideológiai munka leple alatt az SD igen fontos dokumentá-
ciós anyagot halmozott fel. Állandó megfigyelés alatt tudta tartani a virtuá-
lis ellenzéket, és idınként megtizedelhette, midın a politikai szükségszerő-
ség úgy hozta magával, hogy bőnbakokat kellett áldozni.
Az SD-nek tehát elvileg bizonyos monopolhelyzete volt a politikai hír-
szerzés terén. Nem volt viszont végrehajtó hatalma; ezzel kizárólag a Ges-
tapo rendelkezett. Csak a Gestapónak volt joga letartóztatni, kihallgatni,
házkutatást tartani; az tartotta kézben a védıırizetbe vétel, a koncentrációs
táborba küldés stb. jogát is. Mégis a Gestapo, amellett, hogy hasznosította
az SD által rendelkezésére bocsátott anyagot, maga is állandó hírszerzı
tevékenységet folytatott.
A külföldön folytatott hírszerzés szükségessége, a politikai emigránsok
tevékenységének ellenırzése, a szomszédos országok elleni támadás elıké-
szítése és ezen belül az ötödik hadoszlop szerepe, valamint az ideológiai
hadviselés leple alatt szövetségesek és ügynökök beépítése az ellenség so-
raiba: mindez együttesen tette szükségessé az SD másik szárnyának, az
SD-Auslandnak a létrejöttét, amelyet külföldi titkosszolgálatnak is nevez-
tek. Ennek a hivatalnak nemigen volt 400-nál több állandó alkalmazottja;
ezek toborozták külföldön a fizetett ügynököket, fıként pedig az önkénte-
seket, akik gyakran nem is voltak teljesen tisztában azzal, hogy milyen
szerepet játszatnak velük.
Az SD kitőnı szakmai megszervezése nem Heydrich munkája volt. Az
SD adminisztratív szervezetét tulajdonképpen Mehlhorn doktor oberführer
alkotta meg, aki késıbb, 1939 novemberében, szigorú antiszemita rendel-
kezéseivel tüntette ki magát Lengyelországban, valamint Werner Best dok-
tor, aki késıbb oberregierungsrat (kormányfıtanácsos) lett a berlini Gesta-
pónál, majd a megszállott Dánia birodalmi biztosa volt. Best doktor erede-
tileg bíró volt; 1933-ban ment át közigazgatási vonalra. Polgári származása
és jogászi felkészültsége miatt Heydrich nagyra becsülte, és gyakran bízott
rá kényes feladatokat, különösen amikor fontos tisztviselıket kellett meg-
nyugtatni, akiket a Gestapo szokatlan módszerei még el-elriasztottak. Best
a Nemzetiszocialista Párt egyik hivatalos jogászává vált. Késıbb közzétett
egy könyvet „A német rendırség” címen; ez a rendırségi szakágak szerve-
zetének és mőködésének valóságos breviáriuma lett. Ami Mehlhorn dok-
tort illeti, ez az egykori szász ügyvéd kiváló szervezı képességekkel ren-
delkezett. Best doktor vette ıt maga mellé, minthogy megbízatása különö-
sen a szakágak mőszaki adminisztrációjának és felszerelésének megszerve-
zésére, az SD általános költségvetésére és annak felosztására szólt. İk ket-
ten fejlesztették ki a „tiszteletbeli ügynökök” rendszerét; ezek válogatottan
„elıkelı” önkéntes ügynökök voltak, akiket szakmájuk leghozzáértıbb és
legilletékesebb képviselıi közül válogattak ki. Rendszeresen megbízható
információkat küldtek az SD központi szerveinek, amelyek így napról nap-
ra ellenırizni tudták a közvélemény alakulását. Ami pedig a felszerelés
kérdését illeti, az SD-t Németország, de talán az egész világ legtökélete-
sebben ellátott hírszerzı szolgálatává építették ki. Mehlhorn a legnagyobb
tökélyre fejlesztette a nyilvántartó kartonok rendszerét. A politikai és rend-
ıri szempontból fontos személyek kartonját egyetlen hatalmas, kör alakú
fekvı kartoték-szekrényben tárolták. A szekrény 800 000 személy adatait
tartalmazta. A hatalmas gépezetet, amelynek elektromos berendezése
gombnyomásra azonnal kiadta a kívánt kartonlapot, egyetlen ember kezel-
te. A lyukasztott kartonok rendszere azóta már nagyobb teljesítményre is
képes, de abban az idıben ilyen berendezés minden valószínőség szerint
sehol másutt a világon nem mőködött.
Amikor munkatársai befejezték munkájukat, Heydrichnek az lett a leg-
fıbb gondja, hogy túladjon rajtuk, és így teljesen a maga számára sajátít-
hassa ki az általuk létrehozott apparátust. Mehlhornt titoktartás megsér-
tésének ürügyével fegyelmi úton küldték el, a Távol-Keletre és az Egyesült
Államokba szóló megbízatással. Ami pedig Best doktort illeti, ıt 1936-ban
a belügyminisztériumba helyezték át, ahol a biztonsági rendırség ügyeivel
bízták meg.
Távozásuk után Heydrichnek alkalma nyílt gyakorlatilag megvalósítani
néhány, az információs munkára vonatkozó személyes ötletét. Legjelentı-
sebb alkotásai közé tartozott a „Salon Kitty”. Heydrich, alantas vonzalmai
következtében, a berlini lebujok és nyilvánosházak törzsvendége volt.
Látogatásaikor szívesen és hosszan elbeszélgetett a szakmájukban jártas
lányokkal. Meglepte ıt az a felfedezés, amit e beszélgetésekbıl szőrt le: a
szóban forgó intézmények vendégei bizalmas, gyakran legszemélyesebb
ügyeikrıl is beszélnek. Nyilván arra gondolnak, hogy a lány csak fél füllel
hallgat oda, vagy még azt is csak a kötelezı udvariasságból színleli, s ezért
következményektıl nem kell tartaniuk. Heydrich hasznosítani akarta
fölfedezését: utasítására közvetítı személy útján kibéreltek egy minden
tekintetben megfelelı szállót, s azt a legnagyobb fényőzéssel elegáns éjjeli
szórakozóhellyé alakították át. A belsı berendezést az SD és a Gestapo
szakemberei szerelték fel. A szobákat és a bár meghitt sarkait rejtett mikro-
fonokkal tőzdelték tele, az épület pincéjében hangfelvevı gépeket helyez-
tek el. A nıi személyzet összeállításával Arthur Nebét, az ismert és már
régen a nácikhoz csatlakozott kriminalistát bízták meg, tekintettel arra,
hogy pályafutása elején az erkölcsrendészeten dolgozott. A lányokat nem-
csak szépségük, hanem intelligenciájuk, mőveltségük, nyelvismereteik, sıt
nem utolsósorban „hazafiságuk” alapján válogatták ki. Schellenberg, aki
ezt a különös történetet elmondta, azt állítja, hogy a hölgyek között voltak
nem félvilági, hanem jobb körökhöz tartozó önkéntesek is, akiknek
elhatározásához ugyancsak a hazafias felbuzdulás adta a döntı indítékot.
A „Salon Kitty”-nek elkeresztelt intézmény csakhamar igen jó hírnév-
nek örvendett, és elıkelı látogatói között nagy számban akadtak külföldi
diplomaták, akiknek készséges jó barátok siettek fülükbe súgni a „jó cí-
met”. Ezen az úton igen értékes információkra sikerült szert tenni. A ki-
hallgatásnak ez a módja mindenesetre kellemesebb volt Heydrich hivatalá-
nak egyéb szokásos módszereinél. İ maga, aki részlegeinek hibátlan mő-
ködését mindig is szívén viselte, és erre az alapítására különösen büszke
volt, gyakran személyesen is ellenırizte a „Salon Kitty”-t. De a mikrofono-
kat ilyenkor kikapcsoltatta.
Az a periódus, amely az 1934. évi véres diadaltól az 1936-os konszoli-
dálódásig tartott, és amely Heydrichet magasabb hivatali pozícióhoz segí-
tette, mindenekelıtt a szervezés korszaka volt. Heydrich ekkor hozta létre
azt a gépszerően pontos organizmust, amelyet a világ csakhamar megis-
mert a maga kérlelhetetlen mőködésében. Nemcsak a Gestapo gépezetét
kovácsolta ki, hanem kiválogatta a vezetı beosztásokra alkalmas
embereket is.
1934-ben az SD szolgálatába lépett egy addig Ausztriában élı és csak
nemrég Németországba érkezett 27 éves ifjú náci reménység. A nyilván-
tartó szolgálathoz osztották be. Feltőnıen tehetséges volt, körültekintıen,
beosztással és szorgalmasan dolgozott. Érdemes nyomon követni ennek a
született szervezı tehetségnek a fényes pályafutását: késıbb átkerül a
Gestapóhoz, ahol az egyik részleg vezetıjeként világhírre tesz szert. Adolf
Eichmann volt a neve.
Ugyanebben az évben másik nevezetes fiatalember is megkezdte pálya-
futását az SD-ben. Huszonhárom éves volt csupán, de már az SS-nek is
tagja volt. Jó eredménnyel végezte el a jogot a bonni egyetemen; lelkese-
dett a történelemért, különösen a reneszánsz és annak politikai vonat-
kozásai érdekelték. Heydrich felfigyelt különleges ismereteire, és az sem
kerülte el a figyelmét, hogy a fiatalember több nyelven beszél. Ez a mővelt
fiatalember – Walter Schellenberg a neve – egy napon valamennyi német
kémszervezet legfıbb vezetıje lesz.
Heydrich gondosan mérlegre tette a múlt rendszertıl átvett régi rendır-
tisztviselıket is. Egyikük, Arthur Nebe, nagy szakmai hírnévnek örvendett.
A weimari köztársaság idején, amikor a berlini bőnügyi rendırséget vezet-
te, elismert kriminalistává küzdötte fel magát. Írt egy igen tekintélyes kri-
minalisztikai szakkönyvet, és megszervezte a legújabb technikai lehetısé-
geket értékesítı bőnügyi vizsgálati laboratóriumát. Nebe már korán a hitle-
ristákhoz állt, Heydrich pedig igyekezett ıt minél hamarább a maga számá-
ra megszerezni. Nebe aztán a Gestapo laboratóriumába helyeztetett át
számtalan bőnügyi rendırségi szakembert, így sikerült szakmai szempont-
ból igen értékes gárdát összeállítania.
Heydrich helyettese a Gestapo vezetésében Heinrich Müller volt, a
bőnügyi rendırség régi kipróbált tagja, akinek müncheni tevékenységét a
hitleristák nem kevéssé megsínylették a hatalomért vívott harc éveiben.
Amikor felvételét kérte a pártba, elutasították; ez azonban a legkevésbé
sem akadályozta azt, hogy a Gestapo igazgatója lehessen.
Heydrich sokoldalú erıfeszítései következtében lépésrıl lépésre kiala-
kultak az egyes szakágazatok. Egyik szekció a politikai ellenzékkel foglal-
kozott; egy másik a különbözı világnézeti és vallási csoportok, valamint a
szabadkımőves-mozgalom egykori tagjainak tevékenységét kísérte
figyelemmel; egy harmadik csoport az elsı zsidóellenes rendszabályok
szigorú végrehajtását ellenırizte (ennek tevékenysége 1935 szeptemberétıl
fogva fokozódott; ugyanis ekkor adták ki a nürnbergi faji törvényeket);
volt egy „védıırizetes” csoport, ez rendelte el a koncentrációs táborba való
elzárást; egy szekció a „szabotırök” ellen harcolt, akiknek száma nıttön-
nıtt, minthogy a hanyagság legcsekélyebb jelét vagy a munka közben
vétett hibákat is „szabotázsnak” minısítették; szervezıdött végül egy
csoport a jövendıbeli „különleges küldetésekre”.
1935-tıl fogva mindinkább világossá vált, hogy az új rendszer a legtöbb
szomszédos országgal szemben agresszív terveket szı. Csak katonai sike-
rek és területi hódítások tudták volna megszilárdítani a rendszert, csak azok
kárpótolhatták anyagilag és erkölcsileg a német népet a náci diktatúra
elfogadásáért.
1935. március elsején a versailles-i békeszerzıdés elıírásai értelmében
függetlenné tett Saar-vidéket visszacsatolták a birodalomhoz, azok után,
miután a január 13-i népszavazáson elsöprı többség (90,360/0) foglalt állást
az anyaországhoz való visszatérés mellett.
A népszavazás elıkészítésében az SD és a párt ügynökei jelentıs szere-
pet játszottak. Fölkutatták az ellenzékieket, és kijátszották a megfélemlítés
kártyáját, azt a hírt terjesztvén, hogy hazaárulónak tekintik és akként is
kezelik majd a csatlakozás ellen szavazókat.
A Gestapo már március elsején munkához látott a Saar-vidéken. A hata-
lom átvétele óta eltelt 14 hónap alatt a külföldre menekültek a Saar-vi-
déken át juttatták el Németországba az illegális irodalmat, amely innen ju-
tott tovább rejtett utakon és élesztette a reményt az ellenállók táborában. A
Saar-vidékrıl indultak útnak a legbátrabb portyák, hogy titkos csoportokat
szervezzenek és antifasiszta jelszavakat terjesszenek. A Gestapo felkutatta
ezek Saar-vidéki támogatóit, letartóztatta az ellenzék vezetıit és segítıit, és
provokatív jelszavaival lincselésre buzdította a lakosságot a „szeparatisták”
és a „francia kémek” ellen.
1935 márciusában gyorsan követték egymást az események. Hitler, aki
1933 októberében tüntetıen elhagyta a Népszövetséget, most kezdte felfed-
ni a kártyáit. Az eddig rejtegetett újrafegyverkezés, amely annak idején a
titkos légi haderı megteremtésével kezdıdött, most már ország-világ sze-
me láttára nyíltan folyt. Március 10-én bejelentették a Luftwaffe megszer-
vezését; vezetését Göringre bízták. Ez a határozat azt mutatja, hogy Hitler
tisztában volt a jövı háborújában a repülés fontosságával (1932-ben a né-
meteknek csak 36 hadirepülıgépük volt, 1936-ban 5000, 1939-ben pedig
már több mint 9000), de érzékelteti azt is, hogy nem nagyon bízott a tiszti-
karban, hiszen egyik legrégibb nemzetiszocialista hívére bízta az újrafegy-
verkezés elsı lépéseinek irányítását.
Az 1935. évi állami költségvetés 262 millió márkát irányzott elı a kül-
földi nemzetiszocialista akciókra. Ebbıl 29 millió Himmler külföldi ügy-
nökeinek támogatására szolgált; ugyanez a költségvetés azonban csak sző-
kösen biztosította a Reichswehr puszta létfenntartási kiadásait. Blomberg
tiltakozott, de Hitler azt válaszolta neki, hogy a Gestapo ügynökei minden
körülmények között a német hadsereg legjobb munkatársai. Megígérte,
hogy összekötı szolgálatot létesítenek a reguláris hadsereg vezérkara és
Himmleré között. Blomberg kénytelen volt beérni ezzel a sovány vigasszal.
A március 16-i új honvédelmi törvény viszont gyógyító ír volt a katonák
sebeire: ismét bevezette a kötelezı katonai szolgálatot, és a birodalom új
haderejének összetételét 12 hadtestben és 36 hadosztályban, azaz 500 000
emberben állapította meg. Az egész sajtó úgy ünnepelte ezt, mint „a leg-
fontosabb eseményt 1919 óta”. „Letöröltük a vereség szégyenét” – írták az
újságok. „Ez az elsı lényeges rendszabály Versailles teljes likvidálásához.”
Egymást érték a díszünnepségek, Franciaország és szövetségesei pedig be-
érték azzal, hogy tiltakozásukat a hagyományos diplomáciai úton fejezzék
ki.
Addig is, míg ez a hadsereg képes lesz Európa meghódítására, az SD és
a Gestapo szervezni kezdte a jövendı veszteseinek megszállását. Vagyis
elıkészítették Franciaország elfoglalását. Miközben Hitler nem gyızte
eléggé hangoztatni békés szándékait, biztosították a titkosszolgálat Párizs-
ban való kiépítésének anyagi feltételeit, szorgosan tanulmányozva azokat a
várható nehézségeket, amelyeket a helyszínen kell majd leküzdeniük.
Ebben az idıszakban dolgozták ki a Gestapo egyik legfontosabb alapel-
vét, amely késıbb a legtöbb hivatalos német szerven elhatalmasodott: a
titoktartást.
A hírszerzı szolgálatok, sıt bizonyos mértékig a rendıri szervek is tisz-
tában vannak a titoktartás fontosságával munkájukban. De a titkolódzást
még senki sem fejlesztette soha olyan fokra, mint a hitleri szervek, ame-
lyeknek óvintézkedései és szabályzatai néha már a nevetségességbe csap-
tak át. Ezekben a túlzó intézkedésekben Heydrich személyes hatásának
nyomát is látnunk kell, az ı rejtızködésre, álcázásra hajló jellemét, a titok-
zatosság beteges kedvelését.
A teljesebb titoktartás érdekében gyilkosságtól sem riadtak vissza. Gün-
ther Krappe vezérkari ırnagy és egykori budapesti katonai attasé – 1940-
ben ı tárgyalta meg a magyar kormánnyal a Szovjetunió megtámadásának
részleteit – elmondta, hegy egyik munkatársát megölte a Gestapo, nehogy
az illetı indiszkréciót követhessen el!
A Gestapo és az SD hivatali helyiségeiben ilyen szövegő táblák voltak
kifüggesztve: „Csak szolgálatodhoz tartozó dolgokról tudhatsz; tartsd
magadban, amit megtudsz”
Kivégezték a Gestapo egyik alkalmazottját is, mert a Gestapo más rész-
legén dolgozó munkatársának részleteket mondott el az általa végzett
munkáról.
Voltak „titkos”, „szigorúan titkos”, „a parancsnokságra tartozó titkos”
és „titkos birodalmi” ügyek. A negyedik fokozat azokra a véleményekre,
rendelkezésekre, utasításokra vagy jelentésekre vonatkozott, amelyeket a
birodalom legfıbb méltóságainak vagy bizonyos meghatározott szemé-
lyeknek továbbítottak.
A háború alatt mondták ki azt az újabb szabályt, hogy tudói „semmiféle
ürügyön sem vehetnek részt olyan hadmőveletben, amely az ellenség által
való foglyul ejtés veszélyével jár”. Ennek következtében a Gestapo és az
SD tagjait semmilyen körülmények között sem lehetett a frontra küldeni.
Ezeket a rendszabályokat minden illetékesnek Hitler személyes szignó-
jával adták tudtára, akárcsak az 1939. május 23-i „minden katonai és
polgári hatósághoz intézett I. számú parancsot”. A parancs a következıket
rendelte el:
1. Senki sem tudhat hatáskörébe nem tartozó titkos ügyekrıl
2. Senki sem kaphat annál több eligazítást, mint ami feladata elvégzésé-
hez múlhatatlanul szükséges.
3. Senki sem vehet tudomást rá tartozó dolgokról sem, mielıtt az szük-
ségessé nem válnék.
4. Alárendelt szervekkel senki sem közölhet többet, mint ami valamely
feladat végrehajtása érdekében múlhatatlanul szükséges, és nem korábban
a kelleténél.
Ezek a szigorú rendszabályok a titok megırzése címén jótékony fátylat
borítottak a horogkeresztes intézményekben folyó borzalmakra. A felelıs
személyek különösen a koncentrációs táborokban követhettek el bün-
tetlenül válogatottnál válogatottabb kínzásokat, mert biztosak lehettek
afelıl, hogy nem leplezik le ıket. Alárendeltjeik, akik feljelenthették volna
ıket, nem merték ezt megtenni, mert féltek azoktól a súlyos szankcióktól,
amelyek a szolgálat belsı ügyeinek kiteregetéséért jártak.
A lakosság számára a szigorú titoktartás „a hallgatás mint hazafias köte-
lesség” formáját öltötte. Ezért nem lehetett kibeszélni semmit, ami csorbát
ejthetett volna az ország tekintélyén. Ezzel fojtották bele 12 éven át a szót
azokba a németekbe, akiknek pedig háborgott a lelkiismeretük a Gestapo
hóhéraink tettei és a táborokban alkalmazott bánásmód láttán. Attól féltek,
hogy az „ellenséges propagandát segítik”.
Ezen irányelvek alapján hozták létre 1939-ben a rendırség egészének
végleges szervezetét; világosan és egyszer s mindenkorra elválasztották
egymástól azokat az ágazatokat, amelyek beszerezték az értesüléseket és
amelyek felhasználták ıket. Áthághatatlan szabály volt, hogyha valamelyik
részleg kidolgozott egy operatív tervet, ugyanazt a részleget nem bízták
meg annak végrehajtásával.
A háború végén még más végzetes szerepet is játszott a titoktartás. Mi-
dın a katonai vezetık számára világossá vált, hogy a kétségbeejtı
helyzetbıl nincs többé kiút, midın valamennyien biztosak voltak már ab-
ban, hogy a háborút menthetetlenül elvesztették, Hitler megtiltotta, hogy
bármiféle olyan kijelentést tegyenek, amely ezt a helyzetet feltárhatta
volna. „Aki pedig ezt a parancsot megszegi, azt rangjára és érdemeire való
tekintet nélkül agyon kell lıni, családját pedig internálni kell.” Így a
defetisták elleni küzdelem leple alatt végig titkolták a való helyzetet. Em-
berek százezrei estek még el, a német városok romhalmazzá váltak a bom-
batámadások következtében, tönkrement az egész ország, s végül bekövet-
kezett a teljes összeomlás – mindez pedig elkerülhetı lett volna.
A szervezési munkák, az emberek kiválogatása, az alapelvek és mód-
szerek tisztázása, a felszerelés biztosítása két évet vett igénybe. Ugyan-
akkor a közvéleményt is elıkészítették a következı lépésre: arra, hogy
Himmler rátegye kezét az egész német rendırségre.
Ez az annexió két ütemben zajlott le.
1936. február 10-én Göring porosz miniszterelnöki minıségében aláírta
azt a szöveget, amelyet ettıl fogva a Gestapo „alaptörvényének” neveztek.
A törvény kimondta, hogy a Gestapo kötelessége az állam egész területén
kinyomozni minden államellenes erıt; kimondta, hogy a Gestapo
rendelkezései és ügyei nem képezhetik törvényszéki felülvizsgálat tárgyát.
Érdemes idézni ennek a dokumentumnak az elsı szakaszát:
„A Gestapo kötelessége felkutatni minden olyan szándékot, amely az
államot veszélyezteti, és ezek ellen harcolni; kötelessége összegyőjteni és
kiaknázni a nyomozási eredményeket, s ezekrıl a kormányt értesíteni;
kötelessége a hatóságok tudomására hozni az ıket érintı fontos
megállapításokat és számukra ösztönzéssel szolgálni.”
Ez a szakasz erkölcsi tekintetben szélesebben határozza meg a Gestapo
szerepét, mint valamely normális rendırségi szervet. A Gestapo ügynökei
fıinkvizítori szerepkört töltöttek be, minthogy hivatásuk volt minden szán-
dék földerítése; ugyanakkor a horogkeresztes hatóságok „lelki gondozói” is
voltak azáltal, hogy ösztönzéssel kellett számukra szolgálniuk.
Ennek a február 10-i törvénynek a végrehajtási utasítása, amelyet
ugyanazon a napon közöltek Göring és Frick aláírásával, kimondta, hogy a
Gestapónak jogában áll az állam egész területére érvényes rendszabályokat
elrendelni. A végrehajtási utasítás egyik szakaszát Heydrich sugalmazta.
Eszerint a Gestapo „adminisztrálja” a koncentrációs táborokat. Heydrich
körmönfont taktikázással biztosította magának a táborok ellenırzését,
amibıl igen nagy elınyöket remélt. Himmler, szokásos taktikájához híven,
nem szállt szembe beosztottjával, mert ı is tartott annak nem csekély
becsvágyától. A szöveg tehát átment, Himmler azonban értette a módját
annak, hogy kijátssza a végrehajtást. A táborokat ezután különleges SS-
részleg adminisztrálta, egészen az összeomlásig.
Az 1936. június 17-i rendelet szentesítette Himmler diadalát, amennyi-
ben kinevezte ıt valamennyi német rendıri szerv fıparancsnokává. Ezzel a
törvényes lépéssel minden egyenruhás és civil rendıri szerv közvetlenül az
ı fennhatósága alá került.
Így adtak hivatalos jelleget a hatalom koncentrációjának és a rendıri
központosításnak. A valóságban ez a központosítás de facto azóta fennállt,
hogy Himmler 1934 tavaszán kezébe kaparintotta valamennyi politikai
rendırség ellenırzését, bár ez csak az ı személyén keresztül volt
biztosítva, anélkül, hogy hivatalos szöveg is tisztázta volna. A június 17-i
rendelet végül törvényes státust biztosított a Gestapónak. Kivonta a
rendırséget a tartományok illetékessége alól, és a birodalom hatáskörébe
helyezte. A rendırségi állományt mindazonáltal továbbra is a tartományi
költségvetés terhére fizették, és csak 157. március 19-én jelent meg az a
pénzügyi törvény, amely a rendırségi ellátmányt és a dologi kiadásokat a
birodalmi költségvetésbıl fedezte.
Június 17-tıl a Gestapót forma szerint a birodalmi belügyminisztérium-
hoz csatolták. Himmler azonban ugyanazon a napon valóságos és függet-
len, egyedül Hitlernek alárendelt rendırminiszterré rukkolt elı, hiszen
részt vett a birodalom minden olyan minisztertanácsi ülésén, amelyen rend-
ırségi kérdéseket vitattak meg, és ilyenkor az ı megbízatása volt, hogy
megvédje a rá bízott szakágak érdekeit. Ez volt az elsı lépés az oly hın
óhajtott belügyminiszterség felé vezetı úton, amelyet végül is 1943-ban
sikerült elérnie.
Az egyesítési rendelet bevezetıje kifejti a nemzetiszocializmusnak a
rendırségrıl vallott felfogását:
„A nemzetiszocialistává lett rendırségnek többé nem az a hivatása,
hogy biztosítsa a közrendet valamely alkotmányosan parlamentáris rend-
szerben. A rendırség azért van, hogy 1. megvalósítsa a nemzet führerének
akaratát, 2. megvédje a német népet minden külsı és belsı ellenség rom-
boló törekvéseitıl. E cél elérése érdekében a rendırségnek teljhatalommal
kell rendelkeznie.”
Himmler, mint az összbirodalmi rendıri apparátus nagymestere, átren-
dezte és két fı ágazatba osztotta a rendıri szerveket: egyik volt az Orpo
(Ordnungspolizei) vagy közrendészet, a másik a Sipo (Sicherheitspolizei)
vagy biztonsági rendırség, amely a nem egyenruhás nyomozó hatóságokat
egyesítette. Ezt az erısen egy kaptafára vont, központosított, militarizált és
nácivá tett rendırséget Himmler olyan emberek kezére bízta, akiket a most
lezárult „bejáratási” periódusban alaposan kipróbálhatott.
Elsı napiparancsa, amelyet június 25-én, egy héttel funkcióba lépése
után, az SS és a rendırség perszonáluniójának jegyében és saját ki-
nevezésérıl megemlékezve írt alá, megerısítette a hitleri rend ezen hő
szolgáit funkcióikban, s egyidejőleg kiterjesztette e funkciókat.
Az Orpo Daluege SS-obergruppenführer (ezredes) gondjaira bízatott.
Ide tartozott a Schupo vagy Schutzpolizei, a tulajdonképpeni városi rend-
ırség és a csendırség; a Verwaltungspolizei vagy közigazgatási rendırség;
a folyami rendırség, a tengerparti rendırség, a tőzoltóság; a légoltalom és
annak kisegítı mőszaki rendırsége.
A Sipo gazdája Heydrich lett. Ez a „biztonsági rendırség” kétségtelen
tökéletességet vitt az egész rendıri apparátus tevékenységébe. Ide tartozott
a Gestapo, azaz a titkos államrendırség és a Kripo (Kriminalpolizei),
vagyis a bőnügyi rendırség.
Egy szakkönyv, amely a következı évben Münchenben jelent meg,
kimondta, hogy a Sipo az állam ellenségeinek szándékaival szemben veszi
fel a harcot. Agresszornak tekintendık:
„1. Azok az egyének, akik fizikai vagy erkölcsi degeneráltságuk követ-
keztében kívül rekesztik magukat a népi közösségen, és a maguk szemé-
lyes érdekeit követve megsértik a közérdek védelmében hózott rendelkezé-
seket. E gonosztevık ellen a bőnügyi rendırség jár el.
2. Azok az egyének, akik mint a nemzetiszocialista német nép politikai
ellenségeinek ügynökei, szét akarják rombolni a nemzet egységét és az
állam hatalmára törnek. Ezen agresszorok ellen fáradhatatlan harcot vív a
Gestapo.”
Ettıl fogva a politikai rendırség és a bőnügyi rendırség közösen tevé-
kenykedett, Himmler dicsıségére és a horogkeresztes rendszer nagyobb
épülésére.
Heydrich a Gestapo vezetését helyettesére, Heinrich Müllerre bízta, aki
annak 1935 óta úgyis virtuális fınöke volt. A Kripo vezetését pedig a ki-
próbált szakemberre, Arthur Nebére ruházta, aki ezek szerint visszatért
eredeti funkciójába.
Ami az SD-t illeti, Heydrich annak a vezetését is megtartotta, és így a
Sipo és az SD vezetıje lett; ez utóbbi pedig, mint pártorganizáció, az
állami szervektıl továbbra is független maradt.
A tisztikar egyáltalán nem reagált a párt újabb elıretörésére az államon
belül. A katonák nyilvánvalóan nem értették meg ennek az átcsoportosítás-
nak a lényegét. Nemsokára azonban alkalmuk lesz tapasztalni hatékonysá-
gát.
 HARMADIK RÉSZ

A GESTAPO ELİKÉSZÍTI AZ INVAZIÓT

1936–1939

I. fejezet

A GESTAPO TÁMADÁSRA INDUL A

HADSEREG ELLEN

Ha a katonák figyelmét 1936 júniusában elkerülte Himmler rendıri appará-

tusának megerısítése, az azért volt, mert még túlságosan a revans mézes-
heteinek bódulatában éltek.
Három hónappal elıbb, 1936. március 7-én Hitler felmondta a locarnói
szerzıdést, és erıszakosan behatolt a demilitarizált rajnai zónába. Ugyan-
abban az órában, midın diplomáciai jegyzéket nyújtottak át Franciaország,
Anglia és Olaszország nagykövetének, valamint a belga ügyvivınek, a né-
met csapatok már ott masíroztak Koblenz utcáin. Március 7-én reggel
mintegy 20 000 ember lépte át a Rajnát. A lakosság üdvrivalgása közepette
vonultak be az egykori rajnai helyırségi városokba, amelyek 1918 óta nem
láttak német ezredeket. Ezek a „szimbolikus egységek” – ahogy Neurath
nevezte ıket – aznap estig 13 gyalogos zászlóaljra és 13 tüzérségi szekció-
ra növekedtek. Párizsban és Londonban meglepetéssel reagáltak az ese-
ményre. Arról beszéltek, hogy fegyveres választ kell adni, újra meg kell
szállni Saarbrückent; a civil miniszterek az erélyes válasz mellett kardos-
kodtak, de a katonák húzódoztak. Gamelin tábornok csak abban az esetben
lett volna hajlandó közbelépni, ha elızetesen végrehajtják az általános
mozgósítást. Beérték tehát a diplomáciai tiltakozással. Pedig a Rajna-vi-
dékre bevonuló német csapatok határozott utasítást kaptak arra, hogy fran-
cia katonai reakció esetén azonnal vonuljanak vissza. Egy ilyenfajta ku-
darc, amelyet akkor oly könnyő lett volna elıidézni, súlyosan megingatta
volna Hitler tekintélyét. Ezt is az eltékozolt lehetıségek listájára kell
felírni.
1936-ban Németország félreérthetetlenül a háború elıkészítésének útjá-
ra lépett. A gazdasági és pénzügyi intézkedéseknek az volt a fı céljuk,
hogy elıkészítsék Németországot a hadigazdálkodásra. Ebben az évben in-
dult meg a tudományos kutatómunka a pótanyagok, az „ersatzok” megte-
remtésére, amelyek kitőnı ötletekre ragadták a humoristákat. Az emberek
jókat nevettek a tréfákon, s eszükbe sem jutott, hogy ezek a gúnyolt tápa-
nyagok nem is olyan távoli jövıben elválaszthatatlanul hozzátartoznak
majd életük mindennapjához. 1936. május 12-én Göring kijelentette: „Ha
holnap kitör a háború, pótanyagokkal kell gazdálkodnunk, bármibe kerül-
jön is. Ha pedig ez így van, úgy már békeidıben meg kell teremtenünk a
megfelelı elıfeltételeket.” Május 27-én pedig: „Minden intézkedést a
háború elkerülhetetlenségének tudatában kell meghozni.”
İsszel meghirdették a második négyéves tervet; Göring lett a terv vég-
rehajtásának birodalmi biztosa. Neki kellett megszereznie Németország
számára a fegyverkezéshez szükséges külföldi devizát. A termelés növelé-
se érdekében erıteljesen beleavatkoztak az ipar irányításába. Új vállalko-
zás jött létre, a Reichswerke Hermann Göring; ennek a nyilvánossággal kö-
zölt alaptıkéje 5 millió márkáról csakhamar 400 millióra emelkedett. A
fémben szegény ércek kiaknázására alakult vállalkozás rövidesen giganti-
kus ipari tömörüléssé nıtt – fennállása végén 700 000 munkást foglalkoz-
tatott –, és mint vas-és szénbányászati tröszt, kizárólag háborús célokat
szolgált.
A gazdasági minisztérium két igazgatósága katonai ellenırzés alá
került: Loeb tábornok lett a nyersanyag-gazdálkodás, Hanneken tábornok
pedig az energiagazdálkodás, a vas- és szénbányászat felelıse.
Világos beszéd volt ez a katonák fülének: a háborút készítették elı,
vagyis az ı uralmukhoz egyengették az utat.
Leendı fölényük érzete oly mértékben elvakította ıket, hogy észre sem
vették Himmler apparátusának kiépítését, és ügyet sem vetettek azokra,
akik kitartóan szıtték hálóikat a Prinz-Albrecht-Strasse irodáinak mélyén.
A Gestapo új fınöke, Heinrich Müller a tapasztalt öreg tisztviselı aprólé-
kosságával dolgozott azon, hogy a hadsereget véglegesen a párt igájába
hajtsák.
Fogadkozásai ellenére Hitlerben mindvégig jó adag bizalmatlanság ma-
radt a tisztekkel szemben. Az egykori káplár alacsonyabb rendőségi érzése
volt ennek az alapja, a vigyázzállásba merevedés régen kialakult feltételes
reflexe, amint egy-egy tiszt megjelent a színen. Késıbb hozzászokott azok-
hoz az ezredesekhez, tábornokokhoz, akikkel érintkezett, s akik általában
kérésekkel fordultak hozzá.
Megvetı gyanakvással „Oberschicht"-nek („felsı réteg”) nevezte azo-
kat, akik felelısek voltak a régi Németország sorsáért, és nem tudtak helyt-
állni. Talán volt benne valami az egykori frontkatona, a gázsérült baka dü-
hébıl is a tábornok urakkal szemben, akik rendszerint csak messze távolból
nézték a harctéri tüzet, és akik csak „emberanyagnak” tekintették a rájuk
bízott legénységet. Ebben a tekintetben Röhm nézetei hatottak rá a hadse-
reg „népivé” tételérıl.
Környezete osztotta a führer gyanakvását; könnyen meg tudták ıt gyız-
ni annak szükségességérıl, hogy szigorú ellenırzés alatt kell tartani a had-
sereget, mert különben ellene fordulhat. Hitler nem áltatta magát abban a
tekintetben, hogy mennyit ér a hadseregnek a nemzetiszocializmushoz való
„megtérése”. „A hadseregem – mondotta – reakciós, a flottám vallásos, a
légiflottám nemzetiszocialista.” Göring a friss pártkáderekbıl alakította ki
a légi haderıt, de a szárazföldi hadsereg mélységesen monarchista maradt:
nyíltan megünnepelte a császár születésnapját.
Hitler szentül meg volt gyızıdve arról, hogy az ı katonai zsenije többet
ér minden akadémián és katonaiskolán elsajátítható tudománynál; ezért tar-
totta szükségesnek, hogy kezébe vegye a hadsereg irányítását, s így kény-
szerítse rá stratégiai elképzelését az aggodalmaskodó vezérkarra.
A Gestapo urai, Himmler és Heydrich arra ösztönözték, hogy mielıbb
végezzen a még megmaradt utolsó ellenfelükkel. Úgy vélték, hogy diada-
luk csak akkor lehet teljes, ha sikerül lefejezniük a hadsereg vezérkarát.
Himmler már 1935 óta készült a döntı csapásra. A német hadsereg két leg-
fontosabb vezetıjét, Blomberg tábornagyot és Fritsch tábornokot vették
célba. Az SS e két ellenfelével úgy számoltak le, hogy becsületükben tették
ıket lehetetlenné.
Heydrich a haditerv végrehajtásával a Gestapo fınökét, Müllert bízta
meg, a lelketlen bürokratának ezt a többé-kevésbé mindenütt egyaránt föl-
lelhetı tipikus képviselıjét. Müller „hivatalnok” volt a lelke legmélyéig,
csak az aktáiért, statisztikáiért, jelentéseiért élt. Csak a följegyzések, szer-
vezeti táblázatok és szabályzatok között érezte otthon magát. Az „elımene-
tel" volt a legfıbb gondja. Az a legkevésbé sem izgatta, hogy mindezek
hátterét aljas besúgások, névtelen feljelentések, középkori kínzások és ti-
tokban végrehajtott kivégzések alkották. Ezek a borzalmak tökéletesen
absztrahált formában, mint jelentések és feljegyzések, a bürokratikus
masinéria igényei szerint átalakítva kerültek eléje.
Vastag nyakú bajor parasztivadék volt. Alacsony, vállas termete, nehéz-
kesen himbálódzó járása mind falusi származásáról árulkodott. Nem volt
túlságosan intelligens; ezt makacsságával; önfejőségével pótolta. Mindená-
ron ki akart lábalni a paraszti sorból: kitartóan magolt az iskolában, tisztvi-
selı akart lenni; ez volt környezetében az áhított életforma, mert nyugdíjjal
járt. Célját el is érte, amikor Münchenben államrendırségi szolgálatba lé-
pett. Itt találkozott Himmlerrel, aki felfigyelt vak fegyelmezettségére és
szakmai jártasságára. Müller, mint a politikai rendırség minden más alkal-
mazottja, 1933-ig a horogkeresztesek ellen dolgozott. Ezt azonban Himm-
ler egyáltalán nem akarta rajta megtorolni; ellenkezıleg: biztos volt benne,
hogy ugyanazt a buzgalmat tanúsítja majd új urainak szolgálatában is. Mül-
ler még addigi önmagát is felülmúlta, csakhogy feledtetni tudja a múltját, s
leküzdeni azt a kitartó ellenszenvet, amelyet néhány befolyásos párttag ta-
núsított vele szemben. Erıfeszítései ellenére 6 éven át következetesen elu-
tasították kérését, hogy felvegyék a párt tagjai közé, s csak 1939-ben lehe-
tett párttag. Az a paradox helyzet állt tehát elı, hogy a rendszer legfıbb
erıszakszervezetét olyan valaki vezette, akinek politikai szilárdsága nem
ütötte meg azt a mértéket, hogy jogot formálhatott volna a nemzetiszocia-
lista címre. Kétféle oka is volt annak, hogy oly hosszú ideig megtagadták
tıle a belépést az ígéret földjére: a vetélytársak ellenszenve, valamint a fı-
nökeinek az az elgondolása, hogy Müller az ellenállás leküzdése érdekében
még nagyobb buzgalommal fog dolgozni.
Számításuk helyesnek bizonyult: Müllernek valóban szívügye volt,
hogy megbocsássanak neki. Az igazságnak megfelelıen azt is meg kell ál-
lapítanunk, hogy könnyedén és ıszintén megtért a náci tanokhoz. Nem volt
sem intellektuel, sem szentimentális. Domború homloka, kemény, száraz,
kifejezéstelen arca, vékony, hideg ajkai voltak; súlyos szemhéja alatt átható
pillantású, apró barna szemek bújtak meg. Haját a régi német szokás
szerint nyíratta, csak a feje búbján és a homlokán hagyott meg egy tincset.
Arcát nem hazudtolta meg a keze sem; széles, súlyos, szögletes keze volt,
otromba, ellaposodó körmökkel. Ellenségei azt mondták rá, hogy igazi
hóhérkéz.
Müller valóságos kultuszt őzött az erıszakból. Ez magyarázza, hogy
olyan engedelmesen végrehajtotta gazdáinak parancsát, sıt saját kezdemé-
nyezéseivel nemritkán még túl is tett rajtuk. Erıszakkultuszának egyenes
következményeként győlölt mindent, aminek szellemhez vagy értelemhez
köze lehetett. Egyszer azt mondta Schellenbergnek, hogy az értelmiségi-
eket mind le kellene vinni egy szénbányába, és fel kellene robbantani ıket.
Mint a késın megtértek általában, Müller is mindig attól tartott, hogy le-
marad, és hogy gyengének tőnik. Ez a félelme sarkallta állandó vetélkedés-
re az SD-vel, amelyet győlölt, mert arra gyanakodott, hogy a párttagsága
elıtt tornyosuló akadályokban az SD keze rejlik. Szakmai tekintetben vi-
szont, mint rivális szervezetet, megvetette az SD-t, mert az kezdetben csak
„amatırökbıl” állt, akiket könnyen lepipálhatott egy olyan öreg politikai
rendırségi róka, mint Müller.
Himmler a szaktudása miatt becsülte meg Müllert. Bizalmi embere volt
az utolsó napokig, és arra utasította ıt, hogy maradjon Berlinben akkor is,
amikor az apparátust már evakuálták. Müller a magas pártfogásnak
köszönhette, hogy a totális hierarchiának ebben a rendszerében kiváltságos
helyzetet teremthetett magának, amelyet mindvégig meg is tudott ırizni.
Heydrich kegyeinek megnyerése érdekében a legsötétebb feladatokat is
hajlandó volt elvégezni; ha kellett, kollégáira spicliskedett, és segített eltá-
volítani azokat, akiket nem néztek jó szemmel. Himmlernek minden akció-
jában részt vett: ı hajtotta végre a legtöbb „kényes” megbízatást. Az ilyen-
fajta munkához mindenre kapható alakra volt szükség, éppen olyanra, mint
ı. Elsı mestermőve és nyilván élete „nagy tette” a Blomberg–Fritsch ügy
volt.
*
1933 tavaszán a német haderı legfıbb parancsnokságát három ember
tartotta kezében. Ezek a következık voltak: Blomberg tábornok hadügymi-
niszter, Fritsch tábornok, a hadsereg fıparancsnoka és Beck tábornok, a
hadsereg vezérkari fınöke. Hagyományokhoz hő tábornok volt mind a há-
rom, szerették és tisztelték ıket az egész német hadseregben, ámbár Blom-
berget néha keményen megbírálták és megrótták, amiért „kompromittáltat-
ta” magát a horogkeresztesekkel. Blomberg az elsık között – sıt talán a
legelsıként – nyilvánította ki a náci mozgalom iránti rokonszenvét. 1931-
ben, amikor a Centrum és a jobboldal pártjai még állták a náci rohamokat,
ı már találkozott Hitlerrel, és nem rejtette véka alá iránta érzett csodálatát.
Blomberg akkor az I. katonai kerület parancsnoka volt Kelet-Poroszország-
ban; vezérkari fınöke Reichenau ezredes volt. Ennek nagybátyja, az egy-
kori nagykövet Reichenau, ıszinte rajongója volt Hitlernek, és a nagybácsi
politikai állásfoglalása nem maradt hatás nélkül unokaöccsére sem. Blom-
berg intelligens katona volt, de ingatag és fölöttébb befolyásolható. Abban
az idıben, amikor együttmőködés jött létre a Reichswehr és a Vörös Had-
sereg között, maga vallotta meg, hogy majdnem „bolsevik” lett belıle.
Reichenau hatására ugyanolyan könnyen hajlott a nemzetiszocializmusra
is. Hadügyminiszter korában külön hivatalt hozott létre a haderıt érintı
kérdéseknek az állami szervekkel és a párttal való megvitatására; rossz
néven is vette ezt a szárazföldi hadsereg vezérkara, mint a párttal szemben
tanúsított túlzott „engedékenységének” a jelét.
Blomberg fontos szerepet játszott a Rajna-vidék elfoglalásában. A párt
vezetıivel közösen dolgozta ki a bevonulási tervet. A Rajna-vidékre való
bevonulás után Hitler jutalomként marsalli rangot adományozott neki.
Ezzel a kinevezéssel fizették meg Blombergnek a „Röhm-tisztogatás”
idején tanúsított szolgalelkőségét, azt, hogy egy szava sem volt bajtársai,
Schleicher és Bredow tábornokok meggyilkolásához, és hogy utána
hőséget esküdött Hitlernek.
Mindezek ellenére Blomberg a tisztek egy része elıtt kétségtelen tekin-
télynek örvendett. Milch repülıtábornok mondta Nürnbergben, hogy
„Blomberg szembe is tudott szegülni”, és ezt többször meg is tette. „Hitler
megbecsülte ıt, és meghallgatta a tanácsait. İ volt az egyetlen korosabb
katona, akiben megvolt a kellı intelligencia a katonai és politikai kérdések
összeegyeztetésére.” Ennek a véleménynek az értékét viszont lerontja
Rundstedt ítélete, aki a tisztek nevében így nyilatkozott: „Blomberg kissé
mindig idegen volt köztünk. Más szférákban lebegett. Steiner iskolájához
tartozott, kicsit teozófus volt stb.; az igazat megvallva, senki sem kedvelte
különösebben.” Kitőnıen jellemzi Blomberget gúnyneve, amelyet ellen-
felei ragasztottak rá. „Felfújható oroszlánnak” hívták.
Úgy látszik, nem személyi okok, hanem elvi megfontolások vezettek az
eltávolításához. A hitleri Németországban a „führer-elv” érvényesült. Ez
pedig összeegyeztethetetlen volt a vezérkar néhány hagyományával. Man-
stein tábornagy például kifejtette, hogy „a régi hadseregben a vezérkar fı-
nökének más lehetett a véleménye, mint a felettesének, és amellett, hogy
természetesen a kapott parancsot végre kellett hajtania, fenntarthatta a ma-
ga véleményét is”. Kesselring marsall szerint pedig „a legfelsı vezérkar fı-
nökeinek valaha elismert együttes felelıssége, mint ami a »führer-elvvel«
összeegyeztethetetlen, teljességgel elavulttá vált”.
Hitler nemhogy azt nem volt képes elviselni, hogy vitázzanak a paran-
csairól, de még más irányú sugalmazásokat sem tőrt; attól félhetett (és
Himmler is errıl igyekezett meggyızni ıt), hogy az ı túlságosan vakmerı
terveitıl megrémült tisztek puccsot forralnak a rendszer ellen, szükség ese-
tén külföldi segítséggel. Híreket terjesztettek még a Gamelin tábornokhoz
főzıdı titkos kapcsolatokról is.
1937. június 24-én Blomberg beszámolót készített a nemzetközi hely-
zetrıl, amely érveket merészelt szolgáltatni a Hitler által elıkészített agres-
szív politika ellenzıinek. „Az általános politikai helyzet – írta ebben az
emlékiratban – igazolni látszik azt a felfogást, hogy Németországnak sem-
milyen oldalról sem kell támadással számolnia. Ennek oka, azonkívül,
hogy úgyszólván sehol sem tapasztalható támadó szándék a környezı nem-
zetek, fıként a nyugati hatalmak részérıl, mindenekelıtt a háborús elıké-
születek hiányában jelentkezik, amely számos ország, elsısorban Orosz-
ország esetében áll fenn.”
Hitlernek nem voltak ínyére ezek az ı irányvonalának ellentmondó kö-
vetkeztetések. Lélektanilag elı volt már készítve annak a fondorlatnak az
elfogadására, amely végül is Himmlert és a Gestapót tette a helyzet uraivá.
A tervet ritka cinizmussal és elvetemültséggel hajtották végre; ez volt egy-
szersmind az új technika elsı bemutatója. Nem volt ugyan olyan látványos,
mint az addigi erıszakos és véres módszerek, de éppen olyan hatékonyan
likvidálta a kellemetlenné vált elemeket.
Az események 1938 januárjában kezdıdtek, szinte egy bécsi operettre
emlékeztetı külsıségek között. Január 12-én a német újságok megírták,
hogy Blomberg tábornagy hadügyminiszter Berlinben feleségül vette Eva
Gruhn kisasszonyt. A zártkörő házasságkötés tanúi Adolf Hitler és Her-
mann Göring voltak. A sajtó különösképpen nem közölt fényképet az eskü-
vırıl és nem méltatta az esemény jelentıségét, ami az újdonsült férj kie-
melkedı rangját tekintve eléggé meglepı jelenség volt. A szertartás telje-
sen a nyilvánosság kizárásával zajlott le; egyházi házasságot nem is kötöt-
tek, bár ez nem volt feltőnı abban a korban, midın a párt élesen támadta az
egyházat.
Köztudott dolog volt, hogy az özvegyen maradt tábornagynak már fel-
nıtt gyermekei voltak. Egyik lánya már régebben Keitel tábornok fiához
ment nıül. Az újdonsült menyecskérıl viszont úgyszólván semmi mást
nem lehetett tudni, csak azt, hogy alacsony sorból származik; ez azonban
teljes mértékben összeegyeztethetı volt az új rendszer szocialisztikus pro-
pagandájával. A berlini varrólányok mindenesetre odavoltak a gyönyörő-
ségtıl, mert úgy látták, hogy a pásztorlánykáért eljött a mesebeli herceg, és
ezt az érzelmes képet még az sem oldta lerontani, hogy a herceg akár a
lányka papája is lehetett volna.
A leányzó addigi tevékenysége azonban nem volt minden tekintetben
pásztori ártatlanságúnak nevezhetı. Alig egy héttel a menyegzı után külö-
nös hírek keltek szárnyra: arról kezdtek suttogni, hogy az ifjú marsallné
azelıtt egészen közönséges prostituált volt. Ezek a hírek a hivatalos körök-
ben terjedtek, és a házasságkötés bizarr kísérı körülményei megerısíteni
látszottak ıket: hogy oly sebtében rendezték meg a szinte túlzottan zártkö-
rő szertartást; hogy a menyasszonyt felmentették az ilyenkor szokásos
számtalan okirat, többek között az erkölcsi bizonyítvány és a dédszülıkig
terjedı dokumentumok bemutatásától. Végül, hogy az új pár azonnal nász-
útra indult, ismeretlen helyre.
Jó néhány nappal a házasságkötés után a sajtó végre közölt egy hírügy-
nökségi fényképfelvételt. Egy riporter bukkant rá az ifjú párra a lipcsei ál-
latkertben, és a nagy majomketrec elıtt igen jól sikerült képet készített ró-
luk. Éppen a megfelelı pillanatban került ez a fotográfia a berlini rendır-
fınök, Helldorf gróf íróasztalára. A marsallnéról terjesztett hírek eljutottak
az ı fülébe is, ezért már január 20-án bizalmas vizsgálatot rendelt el, s az
elébe terjesztett anyag olyan megdöbbentı részleteket tartalmazott, hogy
alig mert hinni a szemének.
A dosszié adatai szerint Eva Gruhn 1914-ben született Berlin egyik
munkáslakta külvárosában, Neuköllnben, és bár alig huszonnégy éves volt,
máris meglehetısen mozgalmas múltra tekinthetett vissza. Anyja a neu-
köllni Elisabethstrassén kétes hírő „masszázsszalont” tartott fenn. Gruhn
mama erkölcsrendészeti felügyelet alatt állt, és már kétszer elítélték. A kis
Eva, aki különben határozottan csinos volt, követte édesanyja példáját.
Prostituálta magát, és hét német városban került az erkölcsrendészet nyil-
vántartásába. 1933-ban, a horogkeresztesek gyızelme után, a bírósággal is
meggyőlt a baja. Pornografikus fényképekkel üzérkedıket lepleztek le, és a
vizsgálat, amelyet az „Erkölcstelen képek és irományok elleni harc
központi hivatala” folytatott, letartóztatta Eva Gruhnt, mint a felvételek
modelljét. Tizenkilenc éves volt akkor, s védekezésül azt adta elı, hogy a
barátja elhagyta, nem volt semmi jövedelme; azért volt kénytelen elfogadni
ezt a „munkalehetıséget”, mert hatvan márkát fizettek érte.
Helldorf összehasonlította az irattárba helyezett fényképek egyikét az-
zal, amelyet a sajtóban közöltek. Nem volt helye kétségnek: a majomketrec
elıtt mosolygó fiatalasszony és az erotikus képek modellje egy és ugyana-
zon személy volt. Végül a berlini bőnügyi nyilvántartóban megvoltak Eva
Gruhn antropometriai adatai és ujjlenyomata. Ezeket egy lopási ügy
kapcsán vették fel, amelyben vádlottként szerepelt.
Helldorf rendırfınök, aki megdöbbentı fölfedezése következtében kis-
sé elveszítette a józan eszét, elıször Keitel tábornokot értesítette, Blomberg
legközelebbi munkatársát és barátját, akivel lánya révén rokonságban is
volt. Ezzel súlyosan megsértette a titoktartás szabályait; Himmler nem is
mulasztotta volna el a számonkérést, ha tudomást szerzett volna róla. Hell-
dorf azt várta, hogy Keitel majd figyelmezteti Blomberget a rá leselkedı
veszélyre. Keitel azonban kitért; úgy látszik, kellemetlenül érintette ez a bi-
zalmas közlés. Úgy adott túl rajta, hogy Helldorfot dossziéjával együtt to-
vább küldte... Göringhez, akirıl mindenki tudta, hogy szíve leghıbb vágya
a hadügyminiszteri bársonyszék!
Göring a leleplezı anyag láttán ideges lett. İszintén feldúltnak látszott,
és elmondta Helldorfnak: Blomberg vele is és a führerrel is közölte, hogy
menyasszonyának „múltja” van. Természetesen sem ı, sem Hitler nem
gyaníthatta, hogy ilyen súlyos lehet ez a „múlt”; ezért Hitler nem is elle-
nezte a házasságot. Göring megígérte Helldorfnak, hogy megteszi a
szükséges lépéseket.
 Ez a találkozás január 22-én folyt le. Hitler akkor távol volt Berlinbıl.
Münchenben tartózkodott. Másnap Göring lakásán valóságos titkos hadi-
tanács zajlott le Göring, Himmler és Heydrich között. Megerısödött az
egykor Röhm eltávolítására alakult szövetség.
Január 24-én Hitler visszatért Münchenbıl, és Göring sietett közölni ve-
le a hírt. Hitler szokása szerint sírva fakadt, majd úgy határozott, hogy a
házasságot haladéktalanul érvényteleníteni kell. Göring tanácsára még az-
zal toldotta meg intézkedését, hogy Blomberget eltiltotta az egyenruha vi-
selésétıl és attól, hogy a kancellária épületébe belépjen. A mindig szolgá-
latkész Göring vállalta, hogy közli Blomberggel a führer döntését. Attól
tartott, hogy a válás megtörténte után Hitler eláll a további lépésektıl, és
akkor lehet mindent elölrıl kezdeni. Sietett tehát Blomberghez, és mint
ahogy a „Röhm-tisztogatás”-kor tette, valamelyest most is „kiszélesítette”
megbízatását; kissé módosította a führer utasításait. „Utazzon el – mondta
Blombergnek –, menjen külföldre; itthon felejtesse el magát.” A tábornagy,
akit lesújtott a leleplezés és rémülettel gondolt a fenyegetı botrányra, de
aki ugyanakkor meglepı módon fölöttébb ragaszkodott bájdús ifjú nejéhez
is, sietve magáévá tette Göring javaslatát. Kész volt azonnal hosszabb útra
kelni. Ez a megoldás annál is inkább csábítónak látszott számára, mert
Göring jelentıs összegő külföldi devizát nyújtott át neki útravalóul. Hitler
megtiltotta, hogy egy éven belül német földre tegye a lábát, majd január
végén a tábornagy és hitvese útra kelt Rómába és Capri szigetére.
A hadsereg vezetı köreiben lassanként elterjedt a hír. Sok minden érthe-
tetlennek látszott. Hogyan jöhetett létre ez a frigy? Miért nem akadályozta
meg a rendırség, amely bizonyára ismerte a menyasszony múltját? Hogyan
lehetett Hitler a házasság tanúja? A tábornagy-minisztereknek, mint hiva-
tásos tiszteknek, eddig nem volt szokásuk, hogy munkáslakta külvárosokat
vagy olyan helyeket látogassanak, ahol Eva Gruhn-féle hölgyek fordulnak
meg; még kevésbé, hogy innen nısüljenek. Ki vezethette a gyanútlan idıs
katona útjába ezt a csinos és minden hájjal megkent kis prostituáltat, aki
most ugyancsak örülhet a szerencséjének?
Ezekre a kérdésekre csak Himmler, Heydrich és Müller tudott volna vá-
laszolni. İk voltak a megmondhatói, miért nem lebbentették fel a fátylat
Eva Gruhn múltjáról, amelyet pedig jó ideje ismertek már. Hogyisne is-
merték volna, hiszen az „Erkölcstelen képek és irományok elleni harc köz-
ponti hivatala”, amely Evát 1933-ban ırizetbe vette, odaadó munkatársuk
és barátjuk, Arthur Nebe fennhatósága alatt mőködött? Hiszen ugyanı volt
a fınöke az antropometriai bőnügyi nyilvántartónak is, ahol Eva adatait
ırizték. De ha megfeledkeztek volna arról – bár ennek nem nagy a valószí-
nősége –, hogy Blomberg házassági szándékának bejelentésekor elrendel-
jék a szokásos nyomozást a menyasszony múltjáról, Blomberg maga fi-
gyelmeztette volna erre ıket. A naiv tábornagyban feltámadhattak ugyanis
némi kétségek, amikor egy és más apróságot megtudott Eva elıéletérıl.
Bármennyire érthetetlennek látszik is, éppen Göringre bízta a titkát. „Fele-
ségül vehetek egy alacsony származású nıt?” – kérdezte tıle. A vastag
Hermann sietett megnyugtatni: „Nagyon jó lesz ez a házasság a párt
propagandája szempontjából – válaszolta. – Vegye csak el bátran azt a kis
munkáslányt.” A barátságos válasz felbátorította Blomberget arra, hogy
néhány hét múlva visszatérjen az ügyre. Menyasszonyát kerülgetni kezdte
egy korábbi „barátja”. Blomberg szerette volna, ha Göring a rendırséggel
tapintatosan eltávolíttatja az útból az alkalmatlan vetélytársat. A rendırség
közbe is lépett. Azt azonban elmulasztotta közölni a tábornaggyal, hogy
Evának ez az egykori szeretıje rendırileg nyilvántartott strici volt, s
biztonság okáért, nehogy eljárhasson a szája, nemcsak a zsebét tömték tele,
hanem elküldték Dél-Amerikába, és még azt is jól megmagyarázták neki,
hogy élete igen kínos körülmények között érne véget, ha meggondolatlan
módon visszatérne Németországba.
Megtettek tehát minden óvintézkedést annak érdekében, hogy a derék
tábornagy teljes lelki nyugalommal újra nısülhessen. Ennyi tapintat veszett
kárba, amikor Helldorf – kifürkészhetetlen véletlen folytán – rájött a nagy
titokra. A kínos ügy azonban a Prinz Albrecht-Strasse új stílusának
megfelelıen széles körő haditerv, valóságos államcsíny alapjául szolgált.
Blomberg elindult Itáliába. Az út ezzel szabaddá vált Göring számára,
aki máris a hadügyminiszteri bársonyszékben érezte magát, és Himmler
számára, aki ebbıl az alkalomból szeretett volna belépni a tábornokok
nagy családjába. SS-ezredeinek létszáma a Wehrmacht egynegyed részét
tette ki. Még mindig volt azonban egy eltávolítandó akadály. Ez pedig nem
volt más, mint Werner von Fritsch tüzértábornok, a hadsereg fıparancsno-
ka, a hierarchiában Blomberg után a második, és annak esetleges utóda.
Mindezen felül még nagyon népszerő is volt a hadseregben. Hitler nevezte
ıt ki vezérezredessé és ajándékozta meg az arany pártjelvénnyel, ezzel az
igen ritka kitüntetéssel. Hitler Fritschet nevezte meg, midın Blomberg
utódlásának kérdése felmerült, de Göring és Himmler emlékeztette ıt egy
1935-ben eltussolt eseményre, és elébe tárták ennek a piszkos ügynek az
aktáit.
1935-ben a Gestapo újabb módszert eszelt ki hatáskörének kiszélesítésé-
re. Azzal az ürüggyel, hogy a homoszexualitás nagyon elharapódzott a Hit-
lerjugend soraiban (valóban, egyik botrány a másikat követte), önhatalmú-
lag és kizárólagos joggal kezébe vette ezeket az erkölcsrendészeti ügyeket.
A 175. szakaszra hivatkozva mindenütt vizsgálatot indított, ahol jónak lát-
ta. Az „igazság megállapítása” érdekében régen elítélt személyeket is elı-
hozattak a börtönökbıl, hogy kiszedjék belılük egykori „bőntársaik”
nevét.
Így akadt rá a Gestapo egy szép napon egy nem mindennapi zsarolóra,
Hans Schmidtre. Megrögzött homoszexuális és kitartott volt maga is, amel-
lett az volt a specialitása, hogy megleste a jó pénző homoszexuálisokat, és
megzsarolta ıket. Néha, amikor sikerült ıket tetten érnie, nyomozónak ad-
ta ki magát, eljárással fenyegetızött, és ezen a réven nagy pénzeket csikart
ki tılük.
Schmidtet a központi börtönbıl hozatták elı, ahol éppen büntetését töl-
tötte (többszörös visszaesı volt), és hosszan kihallgatták. Készségesen be-
szélt ügyfeleirıl és áldozatairól. Felsorolta valamennyi ismerısét: magas
állású tisztviselıket, orvosokat, ügyvédeket, kereskedıket, gyárosokat és
mővészeket. Megemlített egy bizonyos Fritsch nevő egyént is, akitıl 1935
végén jelentıs összegő pénzt zsarolt ki. Egy téli estén – vallotta – a Wann-
see-pályaudvaron megfigyelte, hogy egyik kollégája, erkölcsrendészeti
berkekben ugyancsak ismert hím-prostituált, leszólít egy jól öltözött urat.
A megszólított úr rövid bundájában is zöld kalapjában, aranygombos sé-
tapálcájával és monoklijával egykori katonatisztnek látszott. A két férfi a
pályaudvar közelében egy üres telekre vonult el; Schmidt követte ıket. Rö-
vid intim együttlét után igazoltatta az idıs urat. A szokásos jelenet játszó-
dott le: rendırség, botránnyal való fenyegetés, majd a pénzügyi „tranzak-
ció”. Az idıs úrnál nem volt elegendı pénz, Schmidt ezért elkísérte lichter-
feldei kis házába. Schmidt ezután hetekig zsarolta; az idıs úr kénytelen
volt hozzányúlni bankban levı pénzéhez is. A ferde hajlamú urat
Fritschnek vagy Frischnek hívták.
A Gestapo tüstént rávetette magát a váratlanul kínálkozó alkalomra. Ha
ez az öregúr azonos Fritsch fıparancsnokkal, az ismert monarchistával,
úgy itt a csodálatos alkalom, hogy megszabaduljanak tıle! Hitlert is érte-
sítették akkor az eseményrıl, de ı azt az utasítást adta, hogy fejezzék be
Schmidt kihallgatását és hagyják abba az egész „disznóságot”.
Ma már nyilvánvaló, hogy nem követték utasítását. 1938 januárjában
ugyanis az idıközben teljesebbé vált iratcsomó csodálatos módon ismét
feltőnt Heydrich kezében. Az igazat megvallva az, amit Hitler elé tártak,
csak hasonlított a komplett rendırségi ügyanyaghoz; a jó szemő szakember
ugyanis nagyon számottevı „hézagokat” fedezett volna fel benne. Hitler
azonban ezen a téren laikus volt. Így például megfeledkeztek annak ellen-
ırzésérıl, hogy hol lakott Fritsch az események idején; nem bizonyították,
hogy lakott-e valaha is Lichterfeldében vagy volt-e ott akár idıleges szállá-
sa; nem vizsgálták felül a Fritsch bankszámláján 1935 végén és 1936 elején
beállott változásokat; még azt sem ellenırizték, hogy volt-e betéte egy
bankban a lichterfeldei pályaudvar közelében, ahová Schmidt állítólag
gyakran elkísérte. Röviden: ez a „bizalmas ügy” igen gyatrán volt tények-
kel alátámasztva.
Pedig tapasztalt rendırségi szakember állította össze: Meisinger fıfelü-
gyelı, akit Müller hozott magával a Gestapóhoz a müncheni rendırségtıl.
Egyik fıszereplıje volt az 1934. június 30-i tisztogatásnak, azonkívül Mül-
lernek személyes barátja, aki a legmocskosabb ügyeket bízta rá. Jutalom-
ként igen jövedelmezı beosztást kapott, ı lett a zsidó vagyonok „speciális”
hivatalának vezetıje. Késıbb Japánba küldték különleges megbízatással.
Heydrich tehát azt az anyagot adta oda Hitlernek, amelyet Meisinger 3
évvel azelıtt állított össze. Hitler pedig ezúttal nem dobta vissza a terhelı
dokumentumokat. Még azt sem kérdezte meg, hogy utasításához híven
miért nem semmisítették meg ıket, hanem Fritschet a kancelláriába hívatta.
A tábornok jött, és nem is gyanította, miféle vádakat koholtak ellene. Hitler
kérdéseire a legıszintébb felháborodással tiltakozott, és becsületszavát
adta, hogy ártatlan. Példátlan jelenet játszódott le ekkor: Hitler, mintha
valami rendırfınök szerepét játszotta volna, hirtelen kinyitott egy ajtót,
amelyen Schmidt lépett be. Az államfı, a mindenható führer, a birodalmi
kancellária épületében szembesítette a hadsereg fıparancsnokát egy rovott
múltú homoszexuális bőnözıvel! Schmidt egy pillantást vetett Fritschre, és
csak ennyit mondott:
– İ az.
A tábornokot mintha villám sújtotta volna. Az ırületes jelenettıl torkán
akadt a szó, hebegett valamit az ártatlanságáról, és közben az forgott a fejé-
ben, hogy vajon miféle ördögi intrikának vált az áldozatává. A tehetetlen
düh, a megdöbbenés és a megvetés, megbénította, megzavarta gondolatait,
nem volt képes normálisan reagálni. Hitler csak annyit látott, hogy hol el-
önti a vér, hol elsápad; ezt a bőnösség kétségbevonhatatlan bizonyítékának
tekintette, és követelte lemondását. İ azonban összeszedte magát. Nem
volt hajlandó lemondani, ártatlanságát hangoztatva hadbírósági vizsgálatot
követelt. A viharos esemény január 24-én zajlott le. Huszonhetedikén
Fritsch tábornokot egészségi állapotára való tekintettel rendelkezési állo-
mányba helyezték, de ezt csak február 4-én hozták nyilvánosságra. Közben
az történt, hogy Göring, aki kezdetben hevesen ellenezte a vizsgálatot,
elvállalta annak lefolytatását, és a végrehajtással a Gestapót bízta meg.
Most az a paradox helyzet állt elı, hogy Heydrich emberei megidézték a
hadsereg tegnapi fıparancsnokát, és ami még ellentmondásosabb, az meg
is jelent az idézésre.
Minden igyekezet ellenére, hogy teljesen titokban tartsák az eseményt, a
hír kezdett elterjedni a hadseregben. Nyugtalanságot keltett, mert nagyon
hamar követte a Blomberg-affért, amelyrıl még most sem tudtak semmi bi-
zonyosat. A két, egymáshoz oly közel esı botrány éppen elég okot szolgál-
tatott a meglepetésre. A tisztikar szervezett akcióra gyanakodott, és attól
tartott, hogy a hadsereg tekintélye súlyos csorbát szenved. Egymást érték a
találgatások. A homoszexualitásnak régi hagyományai voltak a német had-
seregben. A század elején valósággal divatba jött, minthogy császár (aki
különben „nem volt az”) elıszeretettel vette magát körül olyanokkal, aki-
ket úgy nevezett, hogy „bizantinusok”, mert értékelte mővészi adottságai-
kat. Volt közöttük nagykövet, a porosz uralkodóház egy tagja, számos tá-
bornok; idetartozott a császár kabinetfınöke is, Hülsen-Haeseler gróf, aki
1906-ban embólia áldozata lett, amikor éppen balett-táncosnınek volt öl-
tözve. A hadseregben nem felejtették még el Philipp von Eulenburg herceg
és Kuno von Moltke vértesezredes viharos szerelmi botrányát, amely 1907-
ben a herceg elítélésével és számőzetésével végzıdött.
Fritsch sohasem adott okot ilyenfajta gyanúra. Erkölcsileg makulátlan-
nak látszott, de... vajh ki tudhatja? A lappangó gyanú, a ki nem mondott
aggodalmak bizonyára éppen úgy nehezednek a tisztikarra, mint az attól
való félelem, hogy nyíltan szembehelyezkedjenek a Gestapóval; afelıl
ugyanis senkinek sem volt kétsége, hogy a szálak a Gestapo kezében
futnak össze. Napokig tartott ez a bizonytalanság.
Brutális elhatározás vetett neki véget: február 4-én föllebbent a fátyol a
führer titkos szándékairól. Hitler rádiószónoklatban jelentette be Blom-
bergnek a hadügyminisztériumból való távozását. Blomberget nyug-
díjazták, de távozásának okát nem közölték a néppel. Ami a szárazföldi
hadsereg fıparancsnokát, Fritschet illeti, ı „egészségi okokra hivatkozva
kérte, hogy megbízatása alól mentsék fel”. Hitler a német nép tudtára adta
azt az elhatározását, hogy megszünteti a hadügyminisztériumot, és
közvetlenül saját fennhatósága alá helyezi a hadsereget, amelynek mint
államelnök amúgy is legfıbb parancsnoka volt. Tárgytalanná vált tehát az
az 1934-ben vállalt kötelezettsége, hogy a hadseregre vonatkozó terveihez
minden esetben kikéri a hadügyminiszter jóváhagyását.
Fritsch utódául kézenfekvı lett volna Beck tábornokot kinevezni, ı
azonban elkövette azt a hibát, hogy egy 1914-ben elmondott beszédében
megsértette Hitlert. „Mi sem volna veszedelmesebb – mondta a hadsereg
hın óhajtott újjászületésével kapcsolatban –, mintha kellıen át nem gon-
dolt spontán sugallatokra bíznánk magunkat, jelenjenek meg azok bár még-
oly célirányos vagy akár zseniális színben is, vagy ha bizonyos dédelgetett
vágyálmokra építenénk.” Mindenki tudta, hogy Hitler szeretett hivatkozni
az ı „zseniális sugallataira”. Beck ezzel a kijelentésével becsapta maga
elıtt az ajtót. Ami Reichenaut illeti, ıt sem nevezték ki, bár valamennyi
tábornok között ı volt a leginkább náci; mégpedig azért nem, mert Hitler
semmiképpen sem akart politizáló tisztet. Ahogy Göring mondta, „a
Harmadik Birodalom tábornokainak nincs semmi joguk arra, hogy
bármiféle politikai tevékenységet fejtsenek ki”. Fritsch helyére Brauchitsch
került, aki addig Kelet-Poroszország katonai kerületének parancsnoka volt.
Hitler létrehozott egy új szervet, amely fölötte állt a vezérkarnak és vala-
mennyi szervének, ez pedig az Oberkommando der Wehrmacht volt, rö-
viden OKW (vagyis véderı-fıparancsnokság), amelynek élére Keitel tá-
bornokot állította. Keitel hírhedt volt engedelmességérıl; a hadseregben a
magyarul is érthetı „Lakai-tel” („lakáj-tel”) csúfnév ragadt rá.
Az átszervezés nem szorítkozott csupán a legfelsıbb pozíciókra. Tizen-
három tábornokot felmentettek hivatala alól, 44-et áthelyeztek vagy nyug-
díjaztak, számos magas rangú tisztnek ugyanez lett a sorsa. Elsısorban
azokat sújtották, akiket nem néztek jó szemmel, vagy akiket a Gestapo
bélyegzett „reakciós” monarchistának vagy túlontúl vallásosnak. Ennek a
felülrıl irányított felforgatásnak a haszonélvezıi között viszont meg kell
említeni Guderian tábornokot, a mőszaki háború stratégáját; a 16. hadtest,
az akkor egyetlen páncélos egység parancsnokának nevezték ki.
Nemcsak a tisztikarhoz nyúltak hozzá. Nem kímélték a tisztek barátait
sem, akiknek ellenhatásától tartottak. Neurath külügyminisztert egy vérbeli
hitleristával, Joachim von Ribbentroppal váltották fel. Három nagykövetet
visszahívtak: Hasselt Rómából, Papent Bécsbıl és Dirksent Tokióból. Gö-
ring – akinek leghıbb vágya, a hadügyminiszterség a markából csúszott ki
– értékes fájdalomdíjban részesült: generalfeldmarschallnak (vezértábor-
nagynak) nevezték ki. Vagyis ı lett a legmagasabb német katonai méltó-
ság. Végül Schacht doktor helyére, aki 1937. novemberben mondott le a
gazdasági miniszterségrıl, Funkot nevezték ki. Az pedig köztudomású volt
Németország-szerte, hogy Funk homoszexuális.
Most már a katonák is megértették, mirıl van szó. Beck és társai meg-
próbáltak harcba szállni az igazság kiderítéséért. Kényszerítem akarták a
Gestapót, hogy ismerje be mesterkedéseit, és maguk kezdtek a vizsgálat
lefolytatásába – sajnos, túlságosan késın.
Himmler és Heydrich nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy egy-
könnyen leleplezhessék ıket. De a katonáknak is voltak ütıkártyáik. Csak-
hamar rekonstruálni tudták a történet kiindulópontját: két név hasonlóságán
alapult az egész. Az igazi bőnös Frisch (t nélkül) nyugalmazott lovassági
százados volt. Lakását minden különösebb nehézség nélkül megtalálták
Lichterfeldén, ahol már 10 éve lakott; a százados azonban súlyos betegen
ágyban feküdt. Házvezetınıje kijelentette, hogy a Gestapo emberei már
január 15-én ott jártak, vagyis kilenc nappal azelıtt, hogy a zsaroló
Schmidtet Fritsch tábornokkal szembesítették volna!
Másnap a tisztek visszatértek azzal a szándékkal, hogy biztos helyre
vigyék a beteget; a Gestapo azonban még az éjjel elszállította. Néhány
napra rá Frisch meg is halt. A vizsgálatot folytató tisztek – akiknek egy
igazságügy-minisztériumi tisztviselı volt a segítségükre – a bankban
megtudták, hogy Frisch betéti számláját, amelyen a Schmidt által említett
idıszakban többszöri pénzkivétel volt megállapítható, minden egyéb rá
vonatkozó okmánnyal együtt a Gestapo január 15-én lefoglalta. Ugyanazon
a napon egy tiszthelyettest, Fritsch tábornok egykori ordonáncát elvitte a
fürstenwaldi laktanyából. A Gestapo terhelı kijelentéseket akart kicsikarni
belıle. A tábornok házvezetınıjét, akit szabadsága idején vidéken fogtak
el, hasonló módon igyekezett „megpuhítani”. Végül a tisztek még azt is
megtudták, hogy január 24-én, mielıtt Schmidtet a kancelláriába vezették
volna, elıbb Göringhez vitték, és ott Himmler és Göring személyesen
magyarázta meg neki, hogy ha nem „ismeri fel” azt a tábornokot, akivel
Hitler szembesíteni fogja, úgy rendkívül kínos halálra kell fölkészülnie.
A tábornokok tehát bıségesen rendelkeztek terhelı bizonyítékokkal,
amelyek minden kétséget kizáróan bizonyították a Gestapo fondorlatát.
Teljes elégtételt kívánhattak volna Hitlertıl Fritsch tábornok számára, és
követelhették volna a Gestapo vezetıinek szigorú megbüntetését. Hitler ne-
hezen tudott volna elzárkózni az elégtételadás elıl az olyan fenyegetés ár-
nyékában, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket az üzelmeket. A tábornokok
azonban csak szırmentén tiltakoztak. Nem éreztek szilárd talajt a lábuk
alatt Németország lezüllött politikai viszonyai közepette. A kért „elégté-
telt” mindenesetre megkapták: összehívták a Fritsch által követelt hadbíró-
ságot. Ennek összeállítása a cinizmus valóságos mestermőve volt; tagjai
ugyanis a következık voltak: Brauchitsch, Fritsch utóda; Raeder, a hadi-
flotta új parancsnoka, mindketten a „tisztogatás” legfıbb haszonélvezıi;
két hadbíró; e különös törvényszék elnöke pedig a katonai hierarchia csú-
csán trónoló Göring generalfeldmarschall volt, az egész fondorlatos
konstrukció egyik fı mozgatója.
Március 10-én összeült a tanács. Nem hosszú idıre: délben parancsır-
tiszt hozta Hitler utasítását a tanácskozás elhalasztásáról, egyben pedig
Göringet, Brauchitschot és Raedert a kancelláriába rendelte.
Mit rejtett ez a színpadias rendezés? Harminchat óra múlva meg volt rá
a válasz. Március 12-én a német csapatok átlépték az osztrák határt. Hitler
még aznap este Linzben volt, másnapra pedig Bécsben. A Wehrmacht
éljenzı tömegek sorfala között haladt elıre. Hogyan lehetett volna ilyen
körülmények között a Gestapo módszereire panaszkodni, hogyan lehetett
volna elıhozakodni Fritsch rehabilitálásával?
A rehabilitálás mindazonáltal megtörtént, titokban. A tanács március
17-én összeült, és kihallgatta a megrögzött zsaroló Schmidtet. Göring „ün-
nepélyesen” felszólította, hogy csak a „tiszta igazat” vallja, egyben pedig
bántatlanságot ígért neki. Ekkor az elıre kidolgozott rendezés szerint
Schmidt „beismerte”, hogy tévedett. Elıször azt hitte, hogy Fritsch fıpa-
rancsnokkal volt annak idején dolga, majd amikor észrevette, hogy mellé-
fogott, már nem merte megmondani, mért félt a következményektıl. A ko-
média ezzel véget is ért. A törvényszék csupán annak megállapítására szo-
rítkozott, hogy Fritsch sajnálatos félreértések sorozatának lett az áldozata,
és felmentette ıt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Himmler és Heydrich
törvényes felelısségre vonását követelje. Senkinek sem jutott eszébe, hogy
akár csak említést is tegyen róluk.
Schmidtet pedig, bár Göring a törvényszék elıtt ünnepélyesen becsület-
szavát adta neki, hogy nem lesz semmi bántódása, a Gestapo néhány nap
múlva agyonlövette. Ez a szerencsétlen roncs is osztozott van der Lubbe
sorsában: el kellett tőnnie, ha már eljátszotta a szerepét.
Fritschet pedig „rehabilitálták” ugyan, de nem reaktiválták. Idı elıtt
tétlenségre kárhoztatva talán el-elgondolkozott azon, amit Ludendorff 1937
végén mondott neki. Fritsch azt bizonygatta akkor, hogy a führer,
fınökéhez, Blomberghez hasonlóan, ıt is bizalmába fogadta. Ludendorff
így válaszolt: „El is árulja önt hamarosan.” 1937. december 22-én, midın
Blomberggel együtt ott lépdelt Ludendorff koporsója mögött, nyilván nem
gondolt arra, hogy annak jóslata oly hamar beigazolódik.
Fritsch élete elég különös véget ért. 1939 szeptemberében Lengyelor-
szág lerohanásakor az ı terveit alkalmazták. Nyugdíjasként távolról kellett
szemlélnie, hogyan valósítják meg mások azt a tervet, amelyet még 1937-
ben ı dolgozott ki. Fritsch ebbe nem tudott beletörıdni. Gépkocsin követte
egykori tüzérezredét, amelynek még akkor is tiszteletbeli ezredese volt, és
Varsó elıtt elesett. Sokan meg voltak róla gyızıdve, hogy a Gestapo gyil-
koltatta meg. Pompázatos temetésben volt része. Könnyebb a holtaknak
igazságot szolgáltatni, mint az élıknek.
II. fejezet

A GESTAPO BERENDEZKEDIK EURÓPÁBAN

A tábornokokkal hamarosan elfeledtették azt a megaláztatást, amelyben

1938. február 4-én volt részük. A március 12-i könnyő diadal, az ausztriai
bevonulás volt sebeikre az elsı gyógyító ír. A hajszolt ütemő fegyverkezés
a közeli háborúra mutatott, a tisztek pedig úgy gondolkoztak, hogy konflik-
tus esetén a hagyományoknak megfelelıen a politikai hatalomnak háttérbe
kell szorulnia a hadsereggel szemben. A jövı azonban nem igazolta
reményeiket.
Kevesen értették meg közülük Hitler 1938. február 4-i rendeletének je-
lentıségét. „A mai naptól közvetlenül és személyesen gyakorlom a pa-
rancsnokságot valamennyi fegyveres erı felett.” Ezzel az egyszerő mon-
dattal Hitler nagyobb hatalmat biztosított magának hazájában, mint bár-
mely elıdje, akár Bismarck vagy II. Vilmos. Egyedül az ı kezében össz-
pontosult immár minden hatalom.
Ludwig Beck tábornok azon kevesek közé tartozott, akik felfogták a
helyzet súlyosságát. Az a tény, hogy Hitler nem engedélyezett tábornokai-
nak semmiféle beleszólást politikai elhatározásaiba, Beck szemében bizo-
nyíték volt arra, hogy a háború vagy béke ügyét is egyedül a führer vala-
melyik „zseniális sugallata” fogja eldönteni, hiszen a hitleri rendszerben
amúgyis mindennek ez volt az eleje és a vége.
Hitler külpolitikájának iránya azt mutatta, hogy Csehszlovákia közeli
megtámadására készül. 1938 tavaszán Hitler összehívatta a tábornokokat
Jüterborgba, egy Berlintıl délre esı kisvárosba, és sebtében improvizált
elıadásban vázolta elıttük háborús terveit. Beck megdöbbent. Egyben fel
is háborodott, mert Hitler úgy hozta meg határozatait, hogy vele, a vezér-
kar fınökével nem is tanácskozott. Realitással és katonai lehetıségekkel
vajmi keveset törıdve a maga megszállott módján ítélte meg a helyzetet,
mint akinél a hit és a politikai meggyızıdés a világ bármiféle hadseregénél
mindig is nagyobb súllyal esett latba. Becket különösen az nyugtalanította,
hogy Hitler egyáltalán nem számolt a külföld reagálásával. Beck meg volt
róla gyızıdve, hogy az ilyen, minden alapot nélkülözı támadás általános
fegyveres konfliktust idéz elı, amelyben a még nem eléggé felkészült
német hadsereg alulmarad.
Május 30-án Hitler aláírta az új „Fall Grün”-t, Csehszlovákia elö-
zönlésének tervét. Beck ekkor, mint a vezérkar fınöke, terjedelmes me-
morandumban fejtette ki tiltakozását a kalanddal szemben. Emlékirata vé-
gén bejelentette lemondását. Abban bízott, hogy példáját követi a többi
tábornok. Ám magára maradt. Memorandumát Brauchitschnak adta át, aki
balsejtelmekkel lelkében továbbította azt Hitlernek. A führer nem fogadta
el a lemondást. Augusztus 18-án Beck mindazonáltal csöndben távozott,
helyére Halder tábornokot nevezték ki. A háborúhoz vezetı úton nem volt
többé semmi akadály.
Ebben az idıszakban, midın Beck tábornok hiába próbálta hallatni a
józan ész hangját, a többi tábornok tisztában volt azzal, hogy az anschluss
tulajdonképpeni megvalósítói nem a katonák voltak. A hosszú elıkészület,
amely végül is eredményre vezetett, szinte teljes egészében a Gestapo
fınökeinek, Himmlernek és Heydrichnek, valamint ügynökeiknek a mőve
volt.
Ausztria egyesítése Németországgal nem új kelető gondolat volt. 1921-
ben Ausztria különbözı részein spontán népszavazásokat rendeztek, amíg a
szövetséges hatalmak be nem tiltották azokat. E kísérletek kifejezték a
lakosság egy részének azt a vágyát, hogy hazájukat a nagy szomszédos
nemzettel egyesítve lássák. A nagyvárosok, különösképpen Bécs lakossága
a weimari német köztársasághoz való csatlakozást óhajtotta, míg a reakciós
vidékiek a Habsburgok visszatérésére számítottak. Ez utóbbi irányzat
bizonyult erısebbnek.
Az ország két ellentétes táborra osztottsága megfelelı talaj volt, amely-
be a horogkeresztesek elvethették a győlölet magvát. Egy idıben kezdték
megdolgozni Innsbruck és Linz határszéli vidékének falusi tömegeit és
Bécs szociáldemokrata munkástömegeit, amelyeknek szeme elıtt megcsil-
logtatták a maguk „szocialista” programját.
A Dollfuss-kormány megalakulása csak súlyosbította a helyzetet. Rend-
szabályai még inkább ösztönözték a külföldi szervezet által támogatott
osztrák hitleristákat. Ezek tulajdonképpeni központja ugyanis Münchenben
volt, ahol a Németországban élı osztrákokból megalakították az Osztrák
Légiót, hogy kiképezzék az illegális munkára. Az SD is szüntelen agitációt
folytatott Ausztriában.
Egy szocialista utcai tüntetés után, amelyet 1934. február 11-én kegyet-
lenül megtoroltak, a merényletek hulláma söpört végig Ausztrián. Az SD-
Ausland robbantásra és szabotázsra specializált részlege ebben az illegális
akcióban szerezte meg azt a jártasságot, amelyet az eljövendı évek során
oly nagymértékben gyümölcsöztetett.
Július vége felé egyre emelkedett a terrorcselekmények száma. Dollfuss,
akit Mussolini nyíltan támogatott, néhány napra a duce meghívására Olasz-
országba készült, ahová családja már elızıleg elutazott. Az indulás napja
25-ére volt kitőzve.
Július 25-én – déltájban – 154 osztrák rendıregyenruhába bujtatott em-
ber, valamennyien az osztrák SS-Standarte 89 tagjai, Holzweber nevő ve-
zetıjük irányításával, Fey ırnagy rendırfınök cinkosságával, meglepetés-
szerően, néhány pillanat alatt elfoglalta a kancelláriát.
A súlyosan megsebesült Dollfusst a kongresszusi teremben egy kanapé-
ra fektették. Ahelyett, hogy ápolásáról gondoskodtak volna, a lemondását
követelték, de ı hajthatatlan maradt. Tollat és papírt helyeztek mellé, és
mindenáron ki akarták csikarni az aláírását. Tizennyolc órakor, anélkül,
hogy orvost vagy kérésének megfelelıen papot hívattak volna, meghalt, de
nem kapitulált.
Eközben a kormányhő csapatok és a rendırség egységei körülvették a
parlament épületét. Estére megtudta a világ, hogy Mussolini felháborodot-
tan reagált a puccskísérletre, és a Brennernél, a határon 5 hadosztályt vont
össze. Tizenkilenc órakor a lázadók megadták magukat. Hitler tüntetıen
visszahívatta Rieth doktort, Németország bécsi követét, akivel a lázadók
25-én egész nap állandó telefonösszeköttetésben álltak.
A brutális módszer ez egyszer kudarcot vallott. Hitler megérezte, men-
nyi veszélyt rejt magában az ilyen eljárás, ha nem koronázza siker. A ki-
próbált földalatti módszereket kellett tehát alkalmazni, a cselekvést pedig
az SD-re és az általa ellenırzött szervekre kellett bízni. Szabad terep nyílt a
Gestapo számára.
Hitler ugyanis egy pillanatra sem mondott le Ausztria annektálásának
tervérıl. Miközben szándékainak tisztaságáról biztosította az osztrák kor-
mányt, szeptember 29-re és 30-ra (2 hónappal az elvetélt puccskísérlet
után) a bajorországi Bad-Aiblingba összehívatta a horogkeresztes vezetı-
ket. A kétnapos konferencián adott eligazítás egyformán jellemzi a hitleris-
ták igazi szándékait és szokásos eljárását. Ebben a Gestapo természetesen
vezetı szerepet játszott.
Az utasításokban megtalálhatjuk a náci akciók két klasszikus elemét: a
terrorizmust és a rendıri nyomozást az ellenzéki elemek likvidálása cél-
jából. A földalatti harcnak ez a két fajtája az SD illetékességébe tartozott.
A Gestapo együttmőködött vele a rendszer ellenségeinek felkutatásában.
Ez volt az az idı, amikor Hitler elmagyarázta Rauschningnak a hírszerzı
munkáról vallott felfogását. „Nem megyünk addig semmire – mondta –,
amíg seregestıl nem rendelkezünk olyan emberekkel, akik testestül
lelkestül ennek a feladatnak szentelik magukat, és ebben találják egyedül
örömüket.” A tisztviselık húzódoztak az ilyenfajta munkától, ezért nıket
kellett alkalmazni, különösen fásult nagyvilági nıket, akik ki voltak
éhezve, a kalandra, keresték az izgalmakat. Fel lehetett használni a terhelt,
beteges hajlamú embereket is.
Hitler nem sajnálta a fáradságot és maga fogalmazta meg annak a kér-
dıívnek a mintáját, amelyet a titkosszolgálatnak kellett kitöltenie. Azt a-
karta, hogy csak azokat az adatokat rögzítsék, amelyek, szerinte, „szá-
mítanak”. Vagyis, hogy megvásárolható-e a szóban forgó egyén, és vajon
pénzen kívül egyébbel is? Tudni kell róla, hogy meg lehet-e környékezni
erotikával, milyen nıi típus a gyengéje, és különösen fontos részletként:
nem homoszexuális-e? Fel kell deríteni a múltját is. Nincs-e valami
titkolnivalója? Nem lehet-e valamivel megzsarolni? Alkoholista-e? Nem
rabja-e valamely játékszenvedélynek? A fontos emberekrıl. tudni kell
mindent, ismerni kell szokásaikat, kedvenc sportjukat; hogy szeretnek-e
utazni, van-e mővészi vonzalmuk vagy törekvésük stb. Az emberi hibák és
gyengeségek valóságos katalógusát akarták megszerkeszteni. „Én ezzel
csinálok politikát, ezzel nyerem meg magamnak az embereket, ezzel
dolgoztatom ıket, ezzel készítem elı a befolyásomat minden országban.”
Bécsben ezalatt Schuschnigg, Dollfuss utóda megértette, hogy nem
rendezkedhet be hosszabb ellenállásra. Idıt akart nyerni, ezért kötötte meg
Németországgal az 1936. július 11-i szerzıdést. Az egyezmény értelmében
Ausztria kötelezte magát arra, hogy Németországgal szemben barátságos
magatartást tanúsít, és önmagát német államnak tekinti. Viszonzásul
Németország elismerte Ausztria szuverenitását és függetlenségét, és
ígéretet tett arra, hogy semmivel sem befolyásolja külpolitikáját. Az
egyezmény rendelkezéseinek végrehajtásaképpen Schuschnigg osztrák
hitleristákat nevezett ki a közigazgatás különbözı posztjaira; beleegyezését
adta ahhoz, hogy néhány horogkeresztes szervezet beléphessen a Hazafias
Arcvonalba; végül szabadon engedett több ezer fogva tartott hitleristát.
Ettıl fogva a náciknak nyert ügyük volt. Pontosan megismételték azt a
manıvert, amellyel annak idején a weimari köztársaságot buktatták meg.
A párt és az SD fokozta aknamunkáját. 1934 ısze óta titokban havi 200
000 márkát bocsátottak Reinthaler mérnök, a volt náci parasztvezér
rendelkezésére, aki akkor már az osztrák hitlerista párt titkos vezetıje volt.
A határ egyre inkább fellazult a két ország között. Az SD, a Gestapo, a
Nemzetiszocialista Párt ügynökei szakadatlanul jöttek-mentek. A szocialis-
ta és katolikus ellenzék hívei nyugtalankodtak, mert tudták, hogy nyilván-
tartják ıket. Az osztrák rendırhatóságokat megbénították. A bécsi amerikai
nagykövet, Messersmith, igazat írt, midın ezt jelentette külügyminisztéri-
umának: „A nácik hatalomra jutásának perspektívája okozza azt, hogy nem
folytatnak ellenük hatékony rendıri és igazságügyi eljárást. Félnek, hogy a
leendı horogkeresztes kormány megtorolja rajtuk még a jogosan ellenük
tett intézkedéseket is.”
A bomlasztó munka tovább fokozódott az Ostmarkenverein megalakítá-
sával, amelyet a belügyminiszterré kinevezett Glaise von Horstenau ellen-
ırzött. Ettıl kezdve a hitleristák minden erıfeszítésüket arra összpontosí-
tották, hogy az egyik bizalmi emberüket ültethessék az osztrák titkos-
szolgálat élére. Az osztrák kormányra és a lakosságra, Papen szavai szerint,
„folyvást fokozódó lélektani nyomást” gyakoroltak.
A nyomás annyira élesedett, hogy Schuschnigg kénytelen volt Hitler hí-
vására 1938. február 12-én Berchtesgadenbe menni. A konferencia, ame-
lyen valósággal vádlottként kezelték, azzal végzıdött, hogy az azonnali né-
met katonai invázióval megfenyegetett Schuschniggnak három olyan rend-
szabályt kellett elfogadnia, amelyekkel saját ítéletét írta alá: 1. Seyss-
Inquart doktort, aki 1931 óta a náci párt tagja volt, belügyminiszterré és a
biztonsági szolgálat vezetıjévé nevezték ki. Ez az osztrák rendırség teljes
ellenırzését biztosította a nácik számára; 2. új általános politikai am-
nesztiával szabadon engedték a bőncselekmények miatt elítélt hitleristákat;
3. az osztrák hitlerista párt belépett a Hazafias Arcvonalba.
1938. március 9-én Schuschnigg még egy utolsó kísérletre szánta el ma-
gát. Le akarta hőteni a nácik reményeit, és meg akarta mutatni a nemzetkö-
zi közvéleménynek, hogy az osztrák nép ragaszkodik függetlenségéhez;
ezért népszavazást jelentett be vasárnapra, március 13-ra. Hitler megértette
a veszélyt, és parancsot adott az inváziót közvetlenül megelızı rendszabá-
lyok életbe léptetésére.
Március 11-én Schuschnigg kénytelen volt lemondani; de Miklas köz-
társasági elnök nem volt hajlandó Seyss-Inquartot, a horogkeresztes párt
tagját megbízni a kormányalakítással. Huszonhárom óra 15-kor azonban ı
is kapitulált.
Március 12-én hajnalban a német csapatok bevonultak Ausztriába. A
hitleristák elveinek megfelelıen a kormány legelsı ténykedése mindig a
rendıri tisztogatás és a politikai ellenzék semlegesítése volt. A bécsiek te-
hát a német közigazgatásból legelsıként a Gestapóval ismerkedhettek meg.
Himmler és Schellenberg, az SD egyik vezetıje Hess-szel és az Osztrák
Légió több tagjával együtt még az éjjel megérkezett repülıgépen. Egy SS-
eket szállító másik repülıgép követte ıket. Hajnali 4 órakor Himmler már
Bécsben volt, mint a hitleri kormány elsı képviselıje. Kisvártatva Heyd-
rich is követte ıt saját repülıgépén. A Gestapo a Morzin-platzon ütötte fel
fıhadiszállását. Schuschnigg kancellárt heteken át itt tartották fogva, és a
legembertelenebbül bántak vele, mielıtt koncentrációs táborba szállították
volna, ahol 1945 májusáig raboskodott. Himmler és Heydrich április eleje
óta foglalkozott már egy ausztriai koncentrációs tábor szervezésének
gondolatával. A tábor végül Mauthausenban valósult meg, és gyászos hírre
tett szert az egész világon.
A Gestapo helyiségében tartottak fogva még egy nevezetes rabot, Ferdi-
nand von Rothschild bárót, akit a legelsık között tartóztattak le, és akinek
Bécs Wieden kerületében fekvı palotáját az SD foglalta le a maga számá-
ra. Heydrich kijelentette, hogy a bárót az ı személyes foglyának kell tekin-
teni. Az egyik bécsi vendéglıbıl hozták neki az élelmet, és az emberek a
legkülönbözıbb találgatásokba bocsátkoztak, hogy megfejtsék ezeknek a
rendkívüli kedvezményeknek a titkát. A magyarázatot, úgy látszik, ott kell
keresni, hogy a báró jó viszonyban volt a windsori herceggel. Ez ugyanis
bécsi tartózkodása idején nála lakott, azután, hogy 1936 decemberében le-
mondott a trónról. Márpedig Hitler nagyon szerette volna bizonyos angol
körök kegyeit megnyerni. Egy idıben Rothschild baráti köréhez tartozott
lord Redesdale lánya, az excentrikus Unity Mitford is. Valószínőnek lát-
szik, hogy a Rothschild báróval szemben alkalmazott kivételes bánásmód
rajta keresztül barátjának, az egykori VIII. Edwardnak szólt.
Heydrich mindenesetre megragadta az alkalmat, és busásan jövedelme-
zı üzletet kötött: a bárónak egész németországi vagyonával kellett megvá-
sárolnia szabadságát, vagyis azt az engedélyt, hogy a birodalomból
Párizsba utazhasson.
A tisztogatás 12-én reggel elkezdıdött. Közben pedig Schellenberg tel-
jesítette kötelességét, amely abban állt, hogy magához kellett vennie az
osztrák titkosszolgálat vezetıjének, Ronge ezredesnek a code-jait és irattá-
rát, még mielıtt a hadsereg hírszolgálati szervének, az Abwehrnek az em-
berei odaérhettek volna, minthogy ık az elsı csapatokkal együtt érkeztek.
Bécsben a tömeg a „gyızteseket” ünnepelte, miközben a szocialisták a
bekövetkezendı eseményeket várták, az, izraeliták pedig, minthogy ismer-
ték a hitsorsosaikkal szemben Németországban alkalmazott rendszabályo-
kat, menekülni igyekeztek vagy öngyilkosok lettek. Az egykori osztrák
uralkodó osztályok számos tagja is hasonlóképpen járt el. Az áldozatok
számát nem közölték soha, de annyi bizonyos, hogy az több százra rúgott.
Hozzájuk kell számítani azokat is, akiket a hitlerista gyilkosok öltek meg a
megszállás elsı három napján.
Százak és százak sorsa lett a letartóztatás és a koncentrációs tábor. Ezek
közé tartozott Miksa fıherceg és Ernst von Hohenberg herceg, Ferenc Fer-
dinánd morganatikus fia. A szocialistákat és általában a baloldali ellenzé-
kieket tömegesen csukták le. Április közepén egyedül Bécsben 80 000-re
rúgott a letartóztatottak száma.
A Gestapo bemutatkozását két feltőnést keltı gyilkosság jelezte. Az
egyik elég váratlan volt. Azon a napon, amikor a német csapatok bevonul-
tak Ausztriába, a Gestapo ügynökei elrabolták Ketteler báró követségi ta-
nácsost, Papennek, Németország akkori bécsi nagykövetének legbizalma-
sabb munkatársát. Ketteler holttestét három hét múlva vetette partra a Du-
na. Bár e gyilkosság tényleges okát nem sikerült felderíteni soha, a valószí-
nőség amellett szól, hogy az akció nem volt más, mint Papennek címzett
„tapintatos” figyelmeztetés. A Gestapo urai arra gyanakodtak, hogy Papen
kettıs játékot játszik. Heydrich úgy tudta, hogy Ketteler Papen kérésére bi-
zonyos fontos iratokat Svájcban helyezett biztonságba. Papent egyidejőleg
véglegesen felmentették bécsi megbízatása alól. Nem sokkal késıbb azon-
ban Ankarába nevezték ki. Hagyományos gyávaságához híven éppoly ke-
véssé tiltakozott Ketteler meggyilkolása ellen, mint ahogy néma maradt
június 30-án, Edgar Jung és Bose megöletésekor is.
A másik gyilkosság már nem volt olyan meglepı: a fekete gyilkosok
golyói Zehner tábornok életét oltották ki, akit Miklas elnök Schuschnigg
utódának akart megtenni, és akinek a horogkeresztesek nem bocsátották
meg az 1934. évi puccskísérletkor tanúsított magatartását. Március 12-én
reggel Fey ırnagy, aki az 1934-es sikertelen puccskísérletben oly emléke-
zetes szerepet játszott, öngyilkos lett, azután, hogy saját kezével oltotta ki
felesége és fia életét.
A Seyss-Inquart-„kormányban”, amely még március 12-én reggel mega-
lakult, Ernst Kaltenbrunner doktor, az osztrák SS-ek vezetıje belügy-
miniszteri, Hübner doktor közjegyzı, Göring sógora pedig igazságügy-
miniszteri tárcát kapott. Végül a reichsstatthalter címmel felruházott Seyss-
Inquart mellé a párt két helyettest állított: Kepplert és Bürckel birodalmi
biztost, a gleichschaltung szakemberét.
Ausztria sorsa most már megfelelı kezekben volt letéve.
Március 13-án 19 órakor Keiteltıl, az OKW fınökétıl kísérve Hitler
ünnepélyesen bevonult Bécsbe. Ugyanazon a napon törvény mondta ki
Ausztriának Ostmark néven történt egyesülését a birodalommal. Ezt a
lépést Hitler március 15-én a bécsi Hofburgban a következı szavakkal
hozta nyilvánosságra: „Jelentem a német népnek, hogy teljesítettem életem
legfontosabb feladatát.”
A 6 milliós Ausztriának Németország sorsában kellett osztoznia, a
végsı összeomlásig. És hogy a gleichschaltung minél teljesebb legyen,
Frick belügyminiszter 1938. március 18-i rendelete felhatalmazta Himm-
lert, a reichsführer SS-t, hogy Ausztriában „tegyen meg legjobb belátása
szerint minden szükséges biztonsági intézkedést”.

Ha az SD, az SS és a Gestapo rendıri szervei hathatósan elısegítették

az anschluss megvalósítását, szerepük még jelentısebbé vált a csehszlovák
válság idején. Az Ausztriában alkalmazott módszerek megfeleltek annak az
irányvonalnak, amelyet mindaddig Németországban is követtek a „hitleri
rend” fenntartása érdekében.
Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén a versailles-i szerzı-
dés következtében létrejött Csehszlovákia etnikai tarkasága alkalmat adott
a hitleristáknak, hogy támadásukat az anschluss esetében bevált és
érzelmileg indokoltnak látszó ürügyekre építsék fel.
Az a tény, hogy Csehszlovákia Közép-Európa legdemokratikusabb
országa volt, még külön szálka volt a nácik szemében.
1938. február 20-án Hitler nagy beszédet mondott a Reichstagban.
Hangsúlyozta a párt, a hadsereg és az állam megingathatatlan egységét,
majd kijelentette, hogy a németek nem hajlandók többé tétlenül eltőrni a
birodalom határán kívül élı 10 millió fajtestvérük elnyomatását. Az
anschluss „visszavezetett a német haza kebelébe” 6 500 000 osztrákot;
könnyő volt tehát kiszámítani, hogy hátra vannak még a Csehszlovákiában
élı németek.
A csehszlovák nép mintegy 7 millió csehbıl, 3 millió szlovákból, 700
000 magyarból, 400 000 ruténból, 100 000 lengyelbıl és 3 600 000 német-
bıl állt. Ez utóbbiak alkották az ország legszámosabb etnikai „kisebbsé-
gét”. Túlnyomó többségük a német határ mentén húzódó, a cseh és morva
területet csaknem teljesen körülzáró ún. Szudéta-vidéken élt.
A hitleristák sóvár szemmel tekintettek erre a szénben és ércekben
gazdag, virágzó üveg- és luxusiparral rendelkezı területre.
Minthogy 2 900 000 német élt itt, könnyő volt a népek demokratikus
önrendelkezési jogára hivatkozni, éppen úgy, mint Ausztria esetében. Némi
lelemény kellett csupán ahhoz, hogy megfelelı irányba terelhessék ezt a
népi „önrendelkezési” jogot.
A nácik már 1923 óta szervezeteket építettek ki a Szudéta-vidéken,
hogy terjesszék a pángermán gondolatot és a német sovinizmuson alapuló
nemzetiszocialista jelszavakat. Illegális harcra készültek fel ugyan, mégis
szükségük volt olyan szervezetre, amely a nyilvánosság elıtt megvédel-
mezheti téziseiket.
Egy ügyesen irányított párton kívüli férfiú volt az, aki ezt létrehozta.
1934. október elsején Konrad Henlein tornatanár, német apa és cseh anya
gyermeke, megalapította a Deutsche Heimat frontot, a Német Hazafias
Frontot. Henlein a csehszlovák állam keretein belül szudéta autonómiát
követelt, és a svájci kantonok rendszeréhez hasonló szövetségi alkotmányt
javasolt, amelyben a kisebbségek függetlennek érezték volna magukat
anélkül, hogy a nemzet egysége kárt szenvedne.
A Henlein-párt azonban a „führer-elv” alapján állott. Ez éppen elég volt
arra, hogy gyanút keltsen. 1935-ben, amikor a Német Hazafias Front már
tekintélyes számú tagsággal rendelkezett, nevet változtatott, és Sudeten-
deutsche Partei (SDP), azaz Szudétanémet Párt lett belıle. Követelései ab-
ban a mértékben erısödtek, ahogy a hitleristák hatalma növekedett. 1936-
tól a Szudétanémet Párt töltötte be Csehszlovákiában az ötödik hadoszlop
szerepét, és a Volksdeutsche Mittelstelle közvetítésével, amelyet Himmler
megbízásából Lorenz SS-obergruppenführer ellenırzött, rendszeres pénz-
juttatásban részesült. A pénzt a prágai német nagykövetség továbbította
Henleinhez, éppen úgy, mint a kémkedésre vonatkozó irányelveket is. Az
Auslands-Organisation, a párt külföldi szervezete, amelyet Bohle
államtitkár vezetett, szintén osztott pénzt (Henleinnek havonta 15 000
márkát adott), és kiépítette a maga hírszerzı hálózatát. Ez természetesen
mind titokban történt. 1937-tıl Henlein már teljes autonómiát követelt a
Szudéta-vidéknek, politikai programja pedig nyíltan hitlerista és anti-
szemita jelleget öltött. 1938 nyarán a horogkeresztesek aktivitása lázas te-
vékenységgé fokozódott, hasonlóan ahhoz, ami Ausztriában történt az an-
schlusst megelızı idıszakban. A Gestapo minden részlege munkában volt.
Az SD-Ausland részletes utasításait követve, amely kezében tartotta az
egész csehszlovákiai titkos hírszerzı szolgálatot, a Szudéta-vidék hitleristái
beszivárogtak minden kerületi és helyi szervezetbe, sport- és zenei egyesü-
letekbe, énekkarokba, frontharcos szervezetekbe és kulturális egyesületek-
be, s mindbıl egy-egy nácibarát központot alakítottak ki. Ki tudták puha-
tolni, kik lennének a horogkeresztes elvek vagy a német annexió esetleges
ellenzıi, ezenfelül pedig gazdag információs anyagot győjtöttek össze
Csehszlovákia politikai, gazdasági és katonai helyzetére vonatkozólag.
Behatoltak a vállalatokba, beszervezték a gyárak és bankok igazgatóit,
vagy ha azok nem adták be a derekukat, legfontosabb munkatársaikat.
Ezek a szervek olyan tömegő fontos értesülést győjtöttek össze, hogy
Berlinbe való továbbításukra, Schellenberg szerint, a határ két különbözı
pontján speciális telefon-összeköttetést szándékoztak létesíteni.
 A Szudéta-vidéken a szó szoros értelmében hemzsegtek a német ügynö-
kök. Az SD és a Gestapo megosztotta egymás között a munkát, és mi-
közben mindkét szervezet felhasználta Henleint és vezérkarát, ugyanakkor
szoros és szándékoltan látható ellenırzés alatt is tartotta ıket, hogy így
vegyék elejét az esetleges „megingásnak”.
A határ túlsó oldalán, Németországban létrehozták az 1937. évi Osztrák
Légióhoz hasonló önkéntes fegyveres csoportot, a Szudétanémet Különít-
ményt, amelynek fıhadiszállása Bayreuth mellett a donndorfi kastélyban
volt.
Hitlernek ürügyre volt szüksége Csehszlovákia katonai lerohanásához.
A Szudéta-vidék náci hírszerzı szolgálatának ellenırzı állomásait, az ún.
sudetendeutsche kontrollstellé-ket bízták meg 1938 szeptemberében
folyamatos provokációk megszervezésével.
Szeptember 12-én a párt nürnbergi kongresszusán Hitler igen éles han-
got ütött meg. Beszédében azzal vádolta Beneš elnököt, hogy halálra kí-
noztatja és ki akarja irtani a szudétanémeteket. Henlein és helyettese, Frank
ekkor már átment Németországba.
A csehszlovák kormány, amely addigi passzivitásával elısegítette, hogy
gyökeret verjenek területén a legveszedelmesebb náci szervezetek, válasz-
képpen ezekre a fenyegetésekre letartóztattatott több Szudéta-vidéki
hitleristát. A Gestapo megtorlással élt, és a szeptember 16-ra virradó éjjel
Németországban elfogott 150 csehszlovák állampolgárt.
Szeptember 19-én a különítmény is színre lépett, 12 fıbıl álló kis cso-
portokban. Háromszáznál több akciót hajtottak végre, amelyeknek eredmé-
nye több mint 1500 fogoly, számos halott és sebesült, továbbá 25 gépfegy-
verbıl, könnyő fegyverzetbıl és felszerelésbıl álló zsákmány volt.
Ám szeptember 22-én Chamberlain Bad-Godesbergbe utazott, 29-én pe-
dig megkezdıdött a müncheni konferencia. Mussolini, Hitler, Chamberlain
és Daladier úgy döntött Csehszlovákia sorsáról, hogy az érdekelt ország
képviselıjét meg sem hallgatták. Szeptember 30-án elhatározták, hogy
október elseje és 10-e között Csehszlovákia kiüríti a Szudéta-vidéket. A
csehszlovák kormány tiltakozott, Beneš elnök lemondott; ezzel azonban
nem sokat törıdtek, ehelyett lelkesen ünnepelték az in extremis (utolsó
pillanatban) megmentett békét.
Hitler ebböl az epizódból világosan láthatta, hogy a francia és angol hír-
szerzı szolgálat mennyire nem áll feladata magaslatán. Miközben bizony-
kodott, hogy ezentúl nincs már semmiféle területi követelése, lázasan foly-
tak Csehszlovákia elözönlésének elıkészületei; az elıjeleket már jó ideje
észre lehetett volna venni.
 Amint a müncheni egyezmény jóvoltából megtörtént a Szudéta-vidék
„békés” elfoglalása, a Henlein-féle különítményeket Himmler parancsnok-
sága alá helyezték, hogy fel lehessen ıket használni „rendırségi szolgálatra
a rendırséggel együtt, a reichsführer SS-szel egyetértésben”.
A nyugati demokráciák pedig elvesztettek egy döntı játszmát, amelyet
megnyerhettek volna.
Bizonyos német katonai körökben létrejött egy kis ellenálló csoport.
Akik részt vettek benne, Beck tábornokhoz hasonlóan úgy gondolkodtak,
hogy Hitler agresszív politikáját a német hadsereg egymaga képtelen dia-
dalra vinni mindenki ellen. Meg voltak róla gyızıdve, hogy Európa népei
szövetkezni fognak a német fasiszta elıretöréssel szemben, és hogy a hely-
zetet logikusan végiggondolva el sem lehet más végsı eredményt képzelni,
mint Németország teljes összeomlását és pusztulását. Levonták ennek a kö-
vetkezményeit is – amelytıl pedig a hitlerizmus kezdete óta olyan sokan
visszarettentek –, és elhatározták, hogy felhasználják a Csehszlovákia elle-
ni agresszió nyújtotta lehetıséget a hatalom átvételére és Hitler bíróság elé
állítására. Ez a hitlerizmus bukását és Európa sorsának teljes megfordulását
jelentette volna.
Augusztus közepén az összeesküvık Londonba küldték megbízottjukat,
a civil Kleistet, hogy informálja a helyzetrıl és szilárd helytállásra bírja a
brit kormányt. Csakhogy míg Churchill, aki nem volt tagja a kormánynak,
helyeselte a német tábornokok tervét, és támogatásáról biztosította ıket,
addig Chamberlain továbbra is csak tétovázott. Szeptember elején másik
megbízottat küldtek Londonba, ezúttal katonát. Néhány nappal késıbb a
londoni német nagykövetség egyik diplomatája megerısítette a brit kor-
mánynak adott információkat. Mindezek a biztosítékok sajnos nem tudták
megmásítani Chamberlain és Daladier kormányának elhatározását, hogy
sorsára hagyják Csehszlovákiát.
1944 ıszén, a július 20-i összeesküvés bukása után a Gestapo megtalálta
Kleistnél az 1938 augusztusi londoni útjára és a brit kormánnyal való
kapcsolataira vonatkozó dokumentumokat. Kleistet halálra ítélték, és 1945
tavaszán kivégezték.
*
Október 21-én Hitler „szigorúan bizalmas" rendelete elıírta az OKW-
nak, hogy:
1. Biztosítsa a német határokat, és védje meg az országot meglepetés-
szerő légitámadásokkal szemben;
 2. likvidálja azt, ami Csehszlovákiából megmaradt;
3. foglalja el a Memel-vidéket.
Hitler eddig minden erıszakos lépését az elnyomott fajtestvérek iránti
kötelezı szolidaritás meséjével fedezte. Csakhogy most már nem volt
Csehszlovákiában semmiféle német kisebbség; valami mást kellett
kitalálni.
Az enyhülés érdekében a prágai kormány és az agg államelnök, Hácha
széles körő önkormányzatot adott Szlovákiának; Bratislavában parlamentet
és autonóm kormányt hoztak létre. Ám ez a lépés csak megkönnyítette az
operáció folytatását. A szélsıséges szlovák pártvezérek, Durcansky és
Mach, Göring utasítására, aki Németországba rendelte ıket, a Németor-
szággal való szoros gazdasági, politikai és katonai kapcsolatok kiépítése
mellett teljes függetlenséget követeltek Szlovákiának. Ennek fejében vi-
szont ígéretet tettek a zsidókérdés „rendezésére” és a Kommunista Párt
betiltására.
1938-1939 telén a náci ügynökök egyre nagyobb számban szivárogtak
be Cseh- és Morvaországba. Az SS és a Gestapo által irányított Szudéta-vi-
déki diákszervezetek ebben is fıszerepet játszottak. A Gestapo és az SD
ezek segítségével behálózta a köz- és magánintézményeket, és midın 1939.
március 15-én a hajnali órákban a német csapatok minden elızetes figyel-
meztetés nélkül behatoltak a maradék Csehszlovákiába, a hitlerista ügynö-
kök már megszereztek minden stratégiai pozíciót, megbénítottak minden
ellenállást, és ellenırizték a rendırséget. Brnóban például pillanatok alatt
kezükbe került a rendırség vezetése. Mindenütt speciális különítmények
akadályozták meg a politikai és rendırségi irattárak megsemmisítését; ez
volt az elıfeltétele annak, hogy gyorsan végezhessenek az ellenzéki ele-
mekkel. A hitlerista diákszervezetek aktív tagjait Himmler és Heydrich
hamarosan átvette az SS kötelékébe, többeket közülük pedig a Gestapo
prágai szervezeténél alkalmaztak.
A német katonai lerohanást provokációval készítették elı. A szlovák
kormány lényegében szakított Prágával, a központi kormány pedig kényte-
len volt a szlovák kormány tagjait, rendszeres szembeszegülésükre való
tekintettel, felmenteni megbízatásuk alól.
Március 12-én két SD-ügynök kereste fel Tiso pátert, a szlovák
miniszterelnököt, és külön repülıgépen magával vitte Berlinbe. 14-én Tiso
a kapott parancs értelmében proklamálta a szlovák függetlenséget.
A német csapatok tehát az „elnyomott szlovák hazafiakat” segítették
meg, midın csehszlovák földre törtek. Ugyanazon a napon Hitler a fegyve-
res erıkhöz intézett napiparancsában kijelentette: „Csehszlovákia meg-
szőnt létezni.” Másnap rendeletileg létrehozták a Német Birodalomba be-
kebelezett Cseh–Morva Protektorátust, a szerencsétlen ország „protekto-
rává” pedig Neurathot nevezték ki.
Március 15-én Hitler bevonult Prágába. Akárcsak bécsi bevonulásakor,
útján most is Himmler és Heydrich kísérte, és nagy létszámú SS-gárda
ırizte. Schellenberg – aki ugyancsak velük volt – elmondta, hogy Himmler
mennyire lelkesedett a cseh rendırség embereiért. „Kivételes ember-
anyagnak” nevezte, és nyomban elhatározta, hogy beolvasztja ıket az SS-
be. Karl Hermann Frankot, aki Henlein helyettese volt a Szudétanémet
Pártban, azonnal kinevezte rendırfınöknek, protektorátusi államtitkár
címmel. Frank egyidejőleg SSgruppenführer (hadosztálytábornok) rangot is
kapott. Új beosztásában elképzelhetetlen kegyetlenséggel tüntette ki magát.
A csehszlovák nép történetének új szakaszába lépett, amelyben végig
kellett szenvednie az apokalipszis minden gyötrelmét. Azoknak az
árulóknak a bőne volt ez, akik a hitlerizmus ügynökeivé lettek.
A hitlerista ügynökök olyan emberek cinkosságával érték el sötét céljai-
kat, akiket elvakított a politikai szenvedély, a hatalomvágy, a szélsıséges
fajelméleten és elfajzott nemzeti érzésen alapuló ideológia. Ezek segítségé-
vel az SD és a Gestapo emberei szinte termeszek módjára belülrıl rágták
szét a nemzet életerejét, s az üressé vált külsı burkolat az elsı lökésre
porba hullott.
A jobboldali és centrista konzervatív pártok ez esetben is gyermekes hi-
székenységgel támogatták azt a kezdeményezést, amelynek azután maguk
is áldozataivá váltak.
A megfelelı idıbeli távlat és a hitleri politika titkainak birtokában, ame-
lyekrıl az 1945-ben lefoglalt irattárak lebbentették fel a fátylat, meg-
állapíthatjuk, hogy Hitler kizárólag az emberi gyengeségek ismeretének
köszönhette politikai diadalát. A fasiszta politika az emberi gyávaságra és
kegyetlenségre épített, éppen ezért kapott benne hasonlíthatatlanul fontos
szerepet az olyan terrorszervezet, mint a Gestapo.
III. fejezet

A VÉGSİ SZERVEZETI FORMA

A hitleri agresszív politika diadalról diadalra tört, a horogkereszteseknek

tehát eszükbe sem jutott, hogy módszereiken valamit is változtassanak.
1938 végén határozták el Lengyelország megsemmisítését. Ürügynek jó
volt Danzig, a versailles-i szerzıdés óta lengyel területbe beékelt szabad
város. A hitleri célok most nem tettek szükségessé olyan látványos rende-
zést, mint Ausztria és Csehszlovákia esetében: számukra Lengyelország
egyszerően terjeszkedési terület, népesedéspolitikai kísérlet volt. Az
„élettér”, a hírhedt „Lebensraum” meghódításának elsı szakasza volt ez,
Hitler egyik fı programpontja a nácizmus megszületése óta.
Lengyelország igen elınytelen helyzetben várta a készülı támadást. A
lengyel külügyminiszter, Józef Beck ezredes élénken rokonszenvezett a ná-
ci diktatúrával. 1926-tól 1936-ig az elızıleg demokratikusan vezetett Len-
gyelország Pilsudski marsall diktatúrája alatt élt, aki halála elıtt megnem-
támadási szerzıdést írt alá a hitleri Németországgal. Az ezredesek katonai
juntája, amely Pilsudski halála után hatalomra lépett, ezt az egyezményt
elegendı biztosítéknak tekintette, és szükségtelennek tartott bármiféle
szövetséget a demokratikus országokkal, különösképpen Csehszlovákiával.
Sıt, Lengyelország még részt is vett Csehszlovákia feldarabolásában:
bekebelezte a 200 000 lakosú, szénben gazdag Tésin-vidéket.
1939. május 23-án, a tábornokok konferenciáján Hitler kijelentette:
„Arról szó sincs, mintha meg akarnánk kímélni Lengyelországot; csupán el
kell határoznunk, hogy Lengyelországot az elsı kedvezı alkalommal
megtámadjuk.” A végsı határidıt szeptember elsejében állapították meg.
A támadás elıkészítése az ilyenkor szokásos aprólékos pontossággal
folyt. A terv fedıneve „Fall Weiss” volt.
Meg kellett játszani valamilyen incidenst ahhoz, hogy a lengyeleket le-
hessen provokációval vádolni. Hitler ilyenkor természetesen Himmlerre
gondolt, a mocskos feladatok végrehajtójára. Június 23-án Himmler részt
vett a Birodalmi Védelmi Tanács ülésén; a tanácsnak egyébként megalaku-
lása, 1935 óta ez volt a második összejövetele. Itt hozták meg a küszöbön
álló háborúval kapcsolatban a legfontosabb rendelkezéseket. Attól termé-
szetesen óvakodtak, hogy akár a legcsekélyebb célzást is elejtsék a Himm-
ler embereire háramló feladatokról; szerepük csak a nürnbergi per folya-
mán vált ismertté.
 A Himmler által kidolgozott fondorlatos tervet, amelynek megvalósítá-
sát Heydrichre bízták, a „Himmler-hadmővelet” fedınévvel álcázták. Vég-
rehajtására Heydrich egyik bizalmi emberét és régi barátját, Alfred Hel-
muth Naujocksot választotta ki. Még Kielben ismerte meg ıt, abban az
idıben, amikor kitették a haditengerészetbıl, és belépett az SS-be. 1931-
ben Naujocks is az SS tagja lett. Eredetileg gépész volt, de mint ismert
amatır bokszoló vált a kieli rakodómunkások körében népszerővé, és hasz-
nossá a horogkereszteseknél, az utcai verekedéseken és győléseken. 1934-
ben Heydrich bevitte ıt az SD-be; 1939-ben már az SD-Ausland III. szek-
ciójában, az ún. „külföldi információs szolgálat”-ban egy alosztály élén
állt.
Ez a Naujocks-féle alosztály, amely késıbb a VI. F csoport elnevezést
kapta, különleges tevékenységet fejtett ki. A berlini Delbrückstrassén levı
irodájából Naujocks különbözı mőhelyeket irányított, ahol megbízható
emberek titokzatos megbízatásokat láttak el. Az F csoportot tulajdonkép-
pen úgy lehetett volna nevezni, hogy az SD „mőszaki alosztálya”. Itt állí-
tották elı mindazokat a legkülönbözıbb nemzetiségő hamis dokumentu-
mokat, útleveleket, személyazonossági igazolványokat, menleveleket, ame-
lyekre az SD külföldön operáló ügynökeinek szükségük volt. Végül még
pénzt is hamisítottak. Ezt a hamisító részleget Krüger SS-hauptsturmführer
irányította. Naujocks másik mőhelye, a rádiós csoport, egy jelentéktelen
külvárosi barakkban volt elhelyezve. Ezeknek a rendkívül bizalmas mun-
kálatoknak az ellenırzését végezte Naujocks egészen 1941 januárjáig, ami-
kor is rangjától megfosztva átadták a Waffen-SS-nek, amiért vitába mert
szállni Heydrich egyik utasításával. Heydrich ettıl fogva ádáz győlölettel
üldözte ıt, azt akarta, hogy tegyék a keleti front egyik harci alakulatába.
Ettıl csak az mentette meg, hogy Himmler utasítása szerint „államtitkok is-
merıjét” nem volt szabad olyan beosztásba tenni, ahol könnyen az ellenség
kezébe eshetett. Végül, miután egy ideig Dániában, majd a belgiumi meg-
szálló erık gazdasági hivatalában teljesített szolgálatot, dezertált, és 1944.
október 19-én az amerikai csapatoknál jelentkezett. Arról Naujocks nyilván
nem tudott, hogy az ı neve is ott van a háborús bőnösök jegyzékén. 1946-
ban, mielıtt bíróság elé állíthatták volna, sikerült Németországban
megszöknie. Azóta nyoma veszett.
1939. augusztus 10-én Naujocks még Heydrich bizalmi embere volt,
amikor az meghívta ıt Prinz-Albrecht-Strassei hivatalába. Heydrich közöl-
te vele, hogy színlelt támadást kell vezetnie Felsı-Sziléziában, a lengyel
határ közelében fekvı gleiwitzi német rádió-adóállomás ellen. Az akciót
úgy kell lefolytatnia, mintha lengyel különítmény támadta volna meg a né-
met adóállomást. „A külföldi sajtó és a hazai propaganda számára szüksé-
günk van lengyel támadások tárgyi bizonyítékaira” – mondotta Heydrich.
Naujocks maga mellé vett hat különösen megbízható embert az SD-bıl,
és 15-e körül elindult velük Gleiwitzbe. A legtökéletesebb titoktartásra
kaptak utasítást, amelyhez könnyen tartani tudták magukat: hiszen 1937
nyara óta a Grenzpolizei, a német határrendırség is a Gestapo ellenırzése
alá tartozott. Gleiwitzben Naujocksnak meg kellett várnia Heydrich rejtje-
les táviratát, csak akkor indíthatta el az akciót. Tudta, hogy a színlelt táma-
dáskor lengyel egyenruhába öltöztetett németeket bocsátanak rendelkezé-
sére. A Heydrich által szerkesztett forgatókönyv szerint az álkülönítmény-
nek el kellett foglalnia az adóállomást, és annyi ideig kellett megszállva
tartania, míg egy lengyelül beszélı német be tudja olvasni a Heydrich által
fogalmazott harcias deklarációt. „A közleményben az állt – mondta
Naujocks –, hogy ütött a német–lengyel háború órája, és hogy az egyesült
lengyel hadak meg fogják semmisíteni a németek minden ellenállását.”
Az Abwehrnek, az OKW katonai hírszerzı szervének kellett elıteremte-
nie a támadásban részt vevı állengyel katonák számára az egyenruhákat,
fegyvereket és személyazonossági iratokat. Himmler valódi lengyel egyen-
ruhákat és valódi lengyel katonai papírokat követelt, holott Naujocks
csoportja, az F mőhely, hajszálig pontos hamisított dokumentumokat tudott
volna gyártani.
Canaris, az Abwehr fınöke megkísérelte megakadályozni az akciót
vagy legalább azt, hogy az alája rendelt szervek részt vegyenek benne; de
sikertelenül, mert Keitel már megadta hozzájárulását. Így beérte azzal,
hogy személyesen nem foglalkozott az üggyel, Heydrich pedig Mehlhorn
SS-oberführert bízta meg azzal, hogy koordinálja a különbözı szervek
munkáját.
A feladatoknak ez a felaprózása több biztosítékot nyújtott a titkosság
megırzésére, és megosztotta a felelısséget. Nebe, a Kripo vezetıje,
Heydrich alárendeltje, még májusban kérte az OKW-t, hogy szerezzenek
neki lengyel egyenruhákat egy „lengyel támadást ábrázoló film
forgatásához”. Most hasonló kéréssel fordultak a katonákhoz, de az eredeti
fegyverekre és fıként az autentikus személyazonossági iratokra vonatkozó
igény egy percig sem tehette elıttük kétségessé, hogy ez esetben nem
holmi filmfelvételrıl van szó.
Augusztus végén Naujocksot, aki még mindig Gleiwitzben várt Heyd-
rich utasítására, Oppelnbe, a Gleiwitztıl 70 kilométernyire északra fekvı
sziléziai kisvárosba rendelték. Itt Müller és Mehlhorl várt rá, hogy megbe-
széljék az operáció végsı részleteit. Müllert, mint a Gestapo fınökét bízta
meg Heydrich azzal, hogy ı szállítsa a legfontosabb „anyagot”, amelyet
Heydrich jellemzı módon „konzervek” fedınévre keresztelt. A „konzer-
vek” a valóságban elítéltek voltak, akiket Müller válogatott ki a koncentrá-
ciós táborokból.
Naujocks nürnbergi tanúvallomása szerint:
„Müller kijelentette, hogy 12 vagy 13 elítélt bőnözıt szállít, akiket len-
gyel egyenruhába öltöztetnek és holtan hagynak a csata helyén, mintha tá-
madás közben estek volna el. Ebbıl a célból halálos hatású injekciót kell
kapniuk a Heydrich-f éle szolgálat egyik orvosától. Késıbb majd lıfegy-
vertıl származó sebeket is kapnak. Az incidens után a sajtó képviselıit és
más személyeket végigvezetnek majd a színhelyen. Rendıri jelentés is ké-
szül. Müller azt mondta, hogy Heydrich parancsára az egyik bőnözıt az én
rendelkezésemre kell bocsátania a gleiwitzi akcióhoz.”
Mindent a legapróbb részletekig elrendeztek:
„Augusztus 31-én délben telefonon kaptam meg Heydrichtıl a szám-
jeles szöveget a támadásra, amelynek még aznap este 8 órakor meg kellett
történnie. Heydrich azt mondta, hogy a támadás végrehajtása elıtt kérjem
el Müllertıl a »konzerveket«. Így is tettem, és meghagytam Müllernek,
hogy az én emberemet a rádióadóhoz hozza el. Élt, de egyáltalán nem volt
magánál. Megpróbáltam kinyitni a szemét, de a tekintetébıl nem tudtam
megállapítani, hogy él-e, csak abból, hogy lélegzett.”
Az elítélteknek legyilkolásuk elıtt Müller azt ígérte, hogy a hazafias
akcióban való részvételük fejében kegyelmet kapnak és szabadon engedik
ıket.
A megadott idıpontban végrehajtották a színlelt támadást. Az egyik
kisegítı adón a tervnek megfelelıen lengyel nyelven felolvasták a
Heydrich által megfogalmazott kiáltványt – ez mindössze három vagy négy
percet vett igénybe –, majd Naujocks és emberei visszavonultak, és a tett
színhelyén otthagyták a „konzerveket”.
Másnap, szeptember elsején, amikor a német csapatok már napfelkelte
óta lengyel földön törtek elıre, Hitler beszédet mondott a Reichstagban.
Felsorolt néhányat a lengyelek által elkövetett „határsértések” közül (au-
gusztus 23-a óta a németek halmozták a provokációkat). Ennek során meg-
említette a gleiwitzi adó esetét, amelyet „reguláris lengyel csapatok támad-
tak meg”. Ribbentrop közleményt juttatott el a külföldi német követségek-
hez, amely szerint a Wehrmacht kénytelen volt akcióba lépni, „válaszul” a
lengyel támadásokra. Ezt a formulát ismételte meg az OKW jelentése is. A
német sajtó és bizonyos külföldi lapok említést tettek a rádióállomás elleni
támadásról. Hat évet kellett várni ahhoz, hogy ebben az ügyben
megismerhessük az igazságot. Ami pedig az SD-nek azokat a tagjait illeti,
akik részt vettek a gleiwitzi operációban: Birckel SS-hauptsturmführer
kijelentése szerint az egy Naujocks kivételével valamennyit „eltüntették”.
A nácik egyébként gyakran éltek azzal a módszerrel, hogy a nemzetközi
szabályokat megsértve felhasználták az ellenfél egyenruhák és felszerelé-
sét. Az utolsó és legnagyobb szabású példa erre a „Greiff-hadmővelet”
volt, a Skorzeny által vezetett SS kommandó-vállalkozás Rundstedt két-
ségbeesett ardennes-i offenzívájának támogatására 1944 decemberében. A
„Greiff-hadmővelet”-ben több mint 3000 SS vett részt amerikai egyenruhá-
ban, Sherman tankokkal, eredeti teherautókkal és jeepekkel. Zavart kellett
kelteniük a szövetségesek arcvonala mögött, ahová sikerült is behatolniuk,
és mélyen a front mögött a legvakmerıbb szabotázscselekményeket hajtot-
ták végre.
A gleiwitzi „Himmler-hadmővelet” egyben azt is megmutatta, milyen
cinkos együttmőködés alakult ki már ekkor az SS és a hadsereg között. Az
akcióban együtt vett részt az SD, a Gestapo és az OKW utasítására az
Abwehr.
A háború harmadik napján, amikor a német csapatok már számottevı
lengyel területet foglaltak el – a páncélosok 8-án már bevonultak Varsóba
–, Hitler elhatározta, hogy a front közelébe helyezi át fıhadiszállását. Há-
rom, különlegesen berendezett vasúti szerelvény haladt át a lengyel határon
Katowice közelében (nem messze Gleiwitztıl); egy ideig lengyel területen
mozgott, majd észak felé haladva végül is Sopotban állapodott meg, a
szeptember elsejei törvénnyel Németországhoz csatolt egykori danzigi
terület kis kikötıvárosában. Hitler itt maradt szeptember végéig.
Az elsı szerelvény Hitleré volt, a második Göringé, a harmadik pedig
Himmleré.
Himmler tehát az elsık között lépett lengyel területre, éppen úgy, mint
annak idején Ausztriába és Csehszlovákiába. Hőséges parancsırtisztje,
Wolff obergruppenführer kíséretében részt vett minden fontosabb vezérkari
értekezleten, és személyesen ellenırizte szervezete mőködésének kiterjesz-
tését a meghódított területre. Minden részlegébıl vele ment egy-egy kül-
dött. Közöttük volt az SD „belsı kémelhárító” osztályának ifjú vezetıje,
Walter Schellenberg is. Nem véletlen választás eredménye volt ez, hiszen
elızıleg Heydrich Schellenbergre bízta, hogy tárgyalásokon tisztázza a
hadsereggel azokat a módosításokat, amelyek szerint Himmler emberei a
front mögötti területeken tevékenykedni fognak. A Gestapo és az SD
speciális különítményei lengyel területen közvetlenül az arcvonal mögött
operáltak, hogy „biztosítsák a mögöttes területet”, fıként azonban azért,
hogy megkezdjék azoknak a rendszabályoknak a végrehajtását, amelyeket
Himmler a lengyel lakosságot illetıen már jó ideje kidolgozott.
A Sipo különítményei, amelyek a Gestapo és az SD embereibıl álltak,
egy einsatzgruppét (rohamcsoportot) alkottak; ez maga pedig einsatzkom-
mandókra oszlott. A hadsereggel semmiféle írásos egyezményt sem kötöt-
tek. A tisztikar részletesen megismerte azokat á rendszabályokat, amelye-
ket Hitler Lengyelország likvidálása tekintetében elıírt, és megdöbbent tı-
lük. Varsó bombázását már eleve elhatározták – arra az esetre is, ha kato-
nailag nem lett volna rá szükség –; meg kellett félemlíteni a lakosságot.
Hitler „politikai tisztogatást” rendelt el Lengyelországban, a tábornokok
pedig tisztában voltak vele, hogy milyen túlkapások következnek az ilyen-
fajta rendelkezésekbıl. Végül különbözı provokációkat is elıirányoztak.
Ribbentrop például az ukrán kisebbség állítólagos lengyelellenes „felkelé-
sének” megszervezésérıl értesítette Canarist; így alkalom nyílt volna ezen
a területen arra, hogy minden lengyel parasztgazdaságot és házat felgyújt-
sanak.
Canaris felhívta Keitel figyelmét arra, hogy milyen kockázattal járhat-
nak a hadseregre az ilyenfajta üzelmek. Egyes tábornokok támogatták Ca-
narist, midın az így tiltakozott: „Egy napon a világ az ilyen módszerekért a
Wehrmachtot teszi majd felelıssé, mert az ı szeme elıtt történtek ezek az
események.” A tábornokok sürgetésére Keitel és Brauchitsch magával Hit-
lerrel közölte a hadsereg kifogásait a Himmler-féle kommandóknak a csa-
patok háta mögött történı felhasználását illetıen. Biztonságuk így is eléggé
biztosítva van – mondták –, ezeknek a kommandóknak a jelenlétét mi sem
igazolja.
Általános meglepetésre Hitler elıbb nekik adott igazat, késıbb azonban
lassanként visszatért eredeti döntéséhez, és parancsot adott Keitelnek, hogy
fogadja el Himmler embereinek jelenlétét. Keitel, szokásához híven, azon-
nal meghajolt, és úgy informálta a tábornokokat, hogy semmiképpen sem
tudta befolyásolni az eseményeket, minthogy a führer parancsáról van szó.
Tudomásul vette tehát Varsó bombázását és a lakosság bizonyos rétegei-
nek, az értelmiségriek, a nemességnek, a papságnak és természetesen a zsi-
dóságnak a kiirtását. Himmler és Heydrich úgy vélekedett, hogy egyedül
az elsı három kategória képes megszervezni a belsı ellenállást, és hogy
sokkal kevésbé vagy alig képes ellenállásra az olyan nép, amelyet meg-
fosztanak értelmiségi és erkölcsi erıitıl. Ami pedig a zsidók kiirtását illeti,
ez lett volna a „végleges megoldás” kezdete.
A Hitler vasúti kocsijában tartott értekezletek egyikén Johannes Blasko-
witz tábornok, akit egy Lengyelország elleni támadó terv kidolgozásával
bíztak meg, és aki az egyik hadsereg parancsnoka volt ebben a hadjáratban,
hevesen tiltakozott, és részletes írásbeli jelentést tett azokról a gaztettekrıl,
amelyeket az SS és az einsatzkommandók a zsidók és a lengyel vezetı ré-
tegek ellen elkövettek. Jelentését egyenesen Hitler elé terjesztette, de csak
annyit ért el, hogy azon az ismert látványos dühroham vett erıt. A gyakran
tapasztalt nehézségek eredményezték azt, hogy a Szovjetunió elleni hadjá-
rat során az OKW és Himmler között írásos egyezmény jött létre az ein-
satzgruppék felhasználása ügyében; ebben a hadjáratban azután a kü-
lönítmények minden emberi képzeletet felülmúló borzalmakat követtek el.
1939 szeptemberében nem sok olyan katona volt már, aki tiltakozni
mert volna. Canarisnak, Blaskowitznak és kisebb mértékben Brauchitsch-
nak sikerült megmozgatnia Keitelt, ám a kísérlettel kénytelenek voltak
felhagyni.
A hadsereg egészében követte és támogatta Hitlert. A tábornokok kato-
nai parádénak tekintették a háborút, és az osztrák és csehszlovák hadmőve-
letek, majd a lengyelországi villámháború mintha ıket igazolta volna. Nem
nagyon főlt a foguk a francia és angol hadakkal való megmérkızéshez, de
Hitler azt erısítgette, hogy a franciaországi hadjárat is ugyanolyan könnyő
lesz. 1939 ıszén a tábornokok kiemelkedı helyet foglaltak el a náci állam-
ban. Keleten könnyen aratták a babérokat és a nyugati demokráciák elleni
támadásra készültek; az országon belül többüknek kulcspozíciójuk volt a
hadigazdálkodásban. A hadmőveleti területek messzesége, a háborúban be-
töltendı fontos szerepük alapján abban reménykedtek, hogy az addigi-
akhoz képest szokatlan függetlenségre tesznek szert, és megszabadulhatnak
a párt gyámkodásától, no meg a Gestapo és az SD ellenırzésétıl.
Mit tett ebben a számukra könnyen veszélyessé válható helyzetben
Himmler és a Gestapo?
Mindenekelıtt néhány óvatossági rendszabállyal korlátozták a katonák
autonómiáját. A haderı szállításainak legnagyobb részét például a párt mo-
torizált csapattestére bízták. Ennek a teherautói, motorkerékpárosai és gép-
kocsivezetıi nélkül a hadsereg egymagában képtelen lett volna megnyug-
tató módon biztosítani az utánpótlást. A párt így elég egyszerő módot talált
arra, hogy ellenırizze és szükség szerint sakkban is tartsa a katonákat.
Másfelıl, Himmler kérésére, a szokástól eltérıen, a katonák sohasem
kapták meg a hatalmat a rendıri feladatok ellátására, sem Csehszlovákiá-
ban, sem Lengyelországban. Ezeket a teendıket Himmler szervei látták el
kezdettıl fogva, éppen úgy, mint korábban Ausztriában. Lengyelországban
is ez volt a helyzet, amint a tulajdonképpeni hadmőveletek megszőntek, és
ahogy a haderı elırehaladt.
 Az einsatzkommandókba szervezett SD- és Gestapo-emberek megjele-
nése közvetlenül a harcoló egységek mögött, a hadi események kellıs kö-
zepén, valóban újdonság volt és Himmler „merész kezdeményezése”. Ez a
szervezeti forma, amelyben a két fontos szolgálat emberei együttmőködtek,
egyszersmind a folyamatban levı nagy jelentıségő átalakulás mutatója is
volt.1
Azóta, hogy 1936. június 17-én Himmler lett Németország valamennyi
rendıri szervezetének fınöke, bizonyos átalakulások is történtek. Egy
1936. augusztus 28-i körrendelet kimondta, hogy október elsejétıl vala-
mennyi tartomány politikai rendırsége felveszi a Geheime Staatspolizei
(Gestapo), a kerülei hivatalok pedig a Staatspolizei (Stapo) nevet. Az azo-
nos elnevezés és az ezzel természetszerőleg együtt járó alárendeltségi vi-
szony pontot tett a három évé tartó egységesítési folyamat végére. Szep-
tember 20-án, ezúttal Frick belügyminiszter, akihez elvileg az összes rend-
ıri szerv is tartozott, egy újabb körrendeletben úgy intézkedett, hogy a to-
vábbiakban a Gestapo berlini központi szolgálata ellenırizze a tartomá-
nyok politikai rendırségének vezetıit.
A Gestapo cselekvıképességének erısítése és a megtorlás gyorsabbá té-
tele érdekében Frick 1938. január 25-i rendeletével magára a Gestapóra
bízta a védıırizetbe vétel elrendelésének és végrehajtásának jogát. A Ges-
tapo szervei mindaddig csupán az általuk javasolt, de a belügyminisztérium
által meghozott rendelkezés végrehajtására szorítkoztak. Most már szétosz-
lott ez a halvány ellenırzés is. „A védıırizetbe vételt a titkos államrendır-
ség rendelheti el – mondja Frick rendelete – óvintézkedés gyanánt olya-
nokkal szemben, akik magatartásukkal veszélyeztetik a nép és az állam
biztonságát, abból a célból, hogy csapást mérjenek a nép és az állam
ellenségeire.”
Az internálás elrendelése ügyében vitának nem volt helye. Semmilyen
igazgatási vagy igazságügyi eljárásról nem intézkedtek, korábban pedig
láttuk, hogy a törvényszékeknek megtiltották a Gestapo ügyeivel való fog-
lalkozást. Hogy errıl az érdekelt fél is tájékoztatva legyen, a közölt inter-
nálási végzés felzetén a következı figyelmeztetés állt: „Az ırizetbe vettnek
nincs fellebbezési joga a védıırizetbe vételi határozattal szemben.” Ezután
következett az internálás okának megjelölése, rendszerint néhány tömör
szóban. Például: „Államellenes tevékenység gyanúja”, „A dezertırök tá-

1
Ugyanilyen összetételő einsatzkommandókat hoztak létre annak idején a
Csehszlovákiába való bevonuláskor is. Ottani szerepük azonban más volt és hamar
véget is ért; a prágai Sipo megszervezésekor ugyanis feloszlatták ıket.
mogatásának alapos gyanúja", esetleg: „Szökevény (vagy emigráns) roko-
na lévén, feltehetı, hogy minden eszközzel árt a birodalomnak, amennyi-
ben szabadon marad”.
Frick január 25-i rendelete és egy 1938. szeptember 14-én hozott
határozat felszólította a Nemzetiszocialista Párt szerveit a Gestapóval való
együttmőködésre, amelynek a führer „hivatásul adta, hogy figyelje és
távolítsa el a párt és a nemzetiszocialista állam minden ellenségét, valamint
minden ellenük irányuló bomlasztó erıt”.
A Gestapo tehát teljesen és véglegesen megszilárdította hatalmát. Min-
den vele kapcsolatban álló hivatalnok a birodalom tisztviselıje lett. Heyd-
rich apparátusa, amely egész Németországot behálózta, 57 kerületi
Gestapo-hivatalt foglalt magába. Ezek megoszlása a következı volt:
– 21 Stapo leitstelle (fıhivatal) és
– 36 Stapo stelle (hivatal).
A Kripo, amely 1936 óta a Gestapóval közösen a Sipo névre keresztelt
együttest alkotta, 66 kerületi hivatallal rendelkezett. Ezek megoszlása:
– 20 kriminalpolizeileitstelle (fıhivatal) és
– 46 kriminalpolizeistelle (hivatal).
Heydrichnek, aki mindezt igazgatta, megvolt az oka az elégedettségre.
Amellett viszont, hogy a Sipo fınöke volt, eredeti hivatalát, az SD-t is
vezette, és ez bizonyos igazgatási kellemetlenségeket okozott neki. Minden
igyekezete ellenére az SD továbbra is pártszolgálat maradt. 1938.
november 11-én végre napvilágot látott az a rendelet, amely az SD-t a párt
és az állam hírszerzı szervévé avatta. Fı feladatává azt tették, hogy
támogassa a biztonsági rendırség (Sipo = Gestapo + Kripo) munkáját.
Közben azonban Heydrich uralma alatt, aki az angol Intelligence Service-t
tekintette példaképének, az SD olyan irányban fejlıdött, hogy sokkal
inkább politikai hírszerzı szolgálat, lényegében kémszervezet lett belıle,
semmint rendırségi segédorganizmus.
Amikor tehát kitört a háború, az SD-t már állami hírszerzı szolgálat
rangjára emelték, de továbbra is pártszerv volt. Az is maradt fennállása vé-
géig. A közigazgatási „határvonal” azonban, amely Himmler apparátusá-
nak többi részétıl elválasztotta, változatlanul nehézségeket idézett elı, még
a Himmler–Heydrich-féle vezetés egysége ellenére is. A vegyes összetételő
einsatzkommandók alakítása a lengyelországi hadjárat folyamán napfényre
hozta ezeket a nehézségeket. Himmler ezért a nyáron döntı jelentıségő el-
határozásra jutott: új szervezetet hozott létre, amelyet az 1939. szeptember
27-i rendelet tett hivatalossá. A rendelet szerint a reichsführer SS a hozzá
tartozó hivatalokat Reichssicherheitshauptamt (Birodalmi Közbiztonsági
Fıhivatal) néven fogta össze egyetlen szervezetbe, amelyet jobban
ismertek a kezdıbetői szerint: RSHA. Az új szervezési forma megfelelt
annak az elgondolásnak, amelyet Himmler már 1936-ban megfogalmazott:
meg kell szervezni az „államvédelmi testületet”.
A bőnügyi és politikai nyomozó, vizsgálati és dokumentációs szolgála-
tok ilyenformán egy és ugyanazon együttes részei voltak. Ennek a rendsza-
bálynak elsı eredménye az volt, hogy az egész rendırségi apparátus még
hangsúlyozottabban az SS-központ ellenırzése alá került, minthogy az
RSHA-t megalakulása pillanatától fogva úgy tekintették, mint a belügymi-
nisztériumhoz tartozó állami szervet és egyidejőleg mint az SS egyik leg-
fontosabb szolgálatát, amely közvetlenül az SS legfelsıbb parancsnoksága
alá van rendelve. Az egyszemélyi vezetés csak még inkább hangsúlyozta
ezt a kettıs függıséget. A közigazgatás zőrzavara, mint tudjuk, a náci ve-
zetés stílusához tartozott. Best doktor valamilyen áltudományos jogász-
zsargonban próbálta ezt megmagyarázni; érdemes itt idézni a magyarázat
egy részét:
„Az SS és a rendırség tehát egységet alkotnak, mind struktúrájukban,
mind aktivitásukat tekintve, anélkül, hogy szervezetük személyisége el-
vesztené ezáltal a maga sajátos jellegét és helyét a párt és az államigazga-
tás egyéb fontos ágazatai között, amelyek több szempontból is hasonló
természetőek.”
Az RSHA létrejöttének napján egy másik rendelet kinevezte az egyes
szolgálati ágak vezetıit, vagyis az addigi vezetıket megerısítette beosztá-
sukban, Heydrich pedig az RSHA fınöke lett.
A törvényesség szempontjából abszurd kotyvalék volt az egész. Az
RSHA elnevezés lényegében egyfajtá álcázás volt; így el lehetett kerülni a
túlságosan is ismert Gestapo név használatát. Ugyanezen meggondolás
alapján az RSHA-tól függı alkalmazottak és tisztviselık egyenruhájának
hajtókáján SD jelő megkülönböztetı sáv volt, még akkor is, ha a Gestapó-
hoz vagy a Kripóhoz tartoztak. A megkülönböztetı jelzés annyit jelentett
csupán, hogy az illetı az SS-en belül az SD, különleges alakulathoz tarto-
zik, amelyhez az SS-be bekebelezett RSHA személyzetét egészében
csatolták.
Az RSHA2 gigantikus rendıri apparátusát azért hozták létre, hogy köz-
pontosítsa az információs szolgálatot, hogy a legcsekélyebb ellenséges hírt
is felfogja, és azt kifejtve, megmagyarázva juttassa el a gépezet csúcsán ülı
Heinrich Himmler reichsführer SS fülébe. Ellenkezı irányban a gépezetnek

2
Az RSHA szervezeti felépítését lásd a függelékben.
minden fokon reagálnia kellett a fınök legkisebb óhajára is, parancsait el
kellett juttatnia a horogkeresztes világnak akár legtávolabbi pontjára és
gondoskodnia kellett a gyors végrehajtásról.
A gyakorlatban az RSHA nem bizonyult valami könnyen kezelhetı gé-
pezetnek. A túlzásba vitt széttagoltság, a részeknek a titoktartás érdekében
való elszigeteltsége erısen csökkentette az egész szervezet hatékonyságát.
Másrészt a hírszerzés és végrehajtás elválasztása egymástól, az a tény,
hogy az információnak több állomáson kellett átmennie, mielıtt a felhasz-
nálóhoz ért volna, óhatatlanul eltorzította a felelıs tisztviselık szemléletét.
Azok a csoportok, amelyeknek a legalsó fokon kellett összefoglaló értéke-
léseket készíteniük a begyőjtött értesülések tömegébıl, az élet valóságától
elszakadt bürokratákból álltak. Kezükben még a jelentések anyaga is el-
vesztette minden életszerőségét. A csúcsra már csak száraz összefoglalások
érkeztek el, amelyeknek gyakran már alig volt közük a valósághoz. A rend-
ıri munka e bürokratikus koncepciójából eredt a német apparátus által el-
követett számtalan hiba és sok – néha éppen a legkegyetlenebb – rendsza-
bály hatástalansága. Paradox módon az RSHA „tökéletes”-szervezettsége
volt egyben kudarcainak is az oka.
Az RSHA-nak ez a sokrétősége szükségessé tette, hogy gondoskodjanak
valamennyi alkalmazottjának különleges kiképzésérıl. Heydrichnek egy
1940. május 18-án megjelent körrendelete elıírta, hogy az RSHA-ba fel-
vett minden fiatal munkatársnak gyakorlatot kell szereznie a különbözı
szakágakban. Az SS-bıl vagy zsebében jogi diplomájával az egyetemrıl
azon frissiben érkezı ifjú hitleristáknak tehát három helyen kellett gyakor-
ló munkát végezniük: négy hónapig a Kripón, ahol a rendıri munka alapja-
it és az elsı tudományos ismereteket sajátították el, három hónapig az SD-
n és ugyancsak három hónapig a Gestapón. Általános betekintést nyertek
így az egyes szolgálatok munkájába, és megtudták, mit várhatnak a szom-
szédos szakágtól. Ezután állították be ıket, személyes hajlamaiknak és a
szükségleteknek megfelelıen, a hét amt egyikébe, vagyis az RSHA-t
alkotó hét hivatal közül az egyikbe.
A Gestapo az RSHA IV. amtja volt.
Az RSHA kiterjesztette tevékenységét az elfoglalt és a bekebelezett or-
szágokra is. Az ezen országokban mőködésbe lépı hivatalok a központi
szervezet illetékes hivatalát vették mintául, felépítésükben csekély eltéré-
sekkel annak felépítését másolták. A Gestapo ebben a formájában lett
ismertté csaknem egész Európában.
Nem véletlenül és nem azért történt, mintha a Gestapo neve könnyebben
megjegyezhetı lett volna, hogy ennek híre túlszárnyalta az RSHA többi
szervezetének, sıt magának az RSHA-nak3 a hírét is, amelyet a nagykö-
zönség gyakorlatilag úgyszólván nem is ismert. A Gestapo volt az együttes
egyetlen operatív szerve, mind között a legfontosabb, a legfélelmetesebb, a
gépezet tengelye; körülötte sorakozott fel a többi. A többi amt által folyta-
tott dokumentációs tevékenység, az értékelések, a legkülönbözıbb értesü-
lések, a statisztikák, a „tudományos” és „módszertani” tanulmányok mind
a Gestapo által nyerték el céljukat és létjogosultságukat. Az egyebütt
összeállított statisztikák és listák itt alakultak át emberekké, akiket föl kel-
lett hajtani, mint a búvó vadat, el kellett fogni, meg kellett kínozni, rabszol-
gává kellett tenni vagy el kellett pusztítani. Mi sem természetesebb, mint
hogy ehhez a három szótaghoz több vér, jajkiáltás és könny tapadt, mint
bármely más névhez eddig az emberiség történetében.
Legnagyobb aktivitásának idején, vagyis 1944 tavaszán a Gestapo külsı
szolgálata 25 fıhivatalból, 65 hivatalból, 300 fıhivatalban és 850 határ-
rendırségi biztosi hivatalban elhelyezett „antennából” állt. A nürnbergi
perben Heydrich utóda és az RSHA utolsó vezetıje, Kaltenbrunner elis-
merte, hogy 1944 végén a Gestapo állománya 35 000-40 000 állandó tagot
foglalt magában; a vád azonban ezt a számot 45 000-50 000-re becsülte,4
és még a tisztviselık hovatartozás szerinti hozzávetıleges eloszlását is
megadta. Minden jel szerint ez a szám tekinthetı valószínőbbnek, tekintet-
tel arra, hogy a Gestapo 1944 második felében bekebelezett bizonyos szá-
mú, addig más szervekhez tartozó hivatalt.
Az RSHA létrehozásakor a Gestapo már felszippantotta az SD bizonyos
elemeit. Müller ezt a politikát Heydrich és Himmler támogatásával folytat-
ta. 1941 végén és 1942 elején Müller ki akarta terjeszteni ügynökeinek te-
vékenységi körét a külföldi, nem elfoglalt országokra, és a kémelhárító
munka megkönnyítésének ürügyével a maga számára követelte az SD-Aus-
land ügykörét. Bár tervét nem tudta keresztülvinni, azt a jogot megszerezte,
hogy közvetlenül levelezhessen a külföldön rendszeresített hivatalos vagy
álcázott „rendırattasékkal”, hogy információkat kérhessen tılük, utasításo-
kat adhasson nekik; mindezt az amt VI., az SD-Ausland közvetítése nélkül.
Vezetı szerepének és ellenırzési lehetıségének biztosítása végett a
Gestapo szolgáltatta a háború elején a tábori titkos rendırség, az OKW ve-
zetése alá helyezett Geheime Feldpolizei (GFP) megalakításához szükséges
3
Az RSHA központi szolgálatát a Prinz-Albrecht-Strasse 8. szám alatt rendezték be, a
Gestapo által elfoglalt épületben.
4
E számok nem tartalmazzák sem az önkéntes, sem a fizetett besúgókat, sem pedig az
elfoglalt országokban verbuvált „segitıket”. Gondolni kell a legkülönbözıbb jellegő egye-
sületekre is, ahol a Gestapo ügynököket tartott fenn
kádereket. A késıbbiek folyamán, és nyilván az általa behozott emberek
segítségével, Heydrichnek az elfoglalt országokban sikerült elnyelnie a
GFP-t, midın a GFP 5000 emberét átvették a Gestapo állományába. Az
eredetileg is a Gestapóhoz tartozók száma egymagában 32 000-re rúgott.
1944 október elsején Himmler a vámırség (Zollgrenzschutz) állomá-
nyát, amely addig a pénzügyminisztériumhoz tartozott, rendeletileg a Ges-
tapo vezetése alá helyezte. A tulajdonképpeni határrendırség már régen
odatartozott. A fináncok bekebelezése5 jellemzı példa a Gestapo vezetıi-
nek adminisztratív telhetetlenségére. Fontos esemény volt viszont 1944 vé-
gén az Abwehr-hivatalnokok egy részének átvétele, és még fontosabb lehe-
tett volna, ha néhány hónapra rá a náci rendszer össze nem omlik. Ez az
annexió tett pontot annak a harcnak a végére, amelyet Himmlerék az
Abwehrrel az elsıségért vívtak.
Himmler keményen kézben akarta tartani minden egyes emberét, ezért
1940 elején kiadott egy rendeletet, amely a háború tartamára az egész né-
met rendırségi állományt különleges beosztásba és az SS igazságszolgál-
tatása alá helyezte. A rendelkezésnek az volt a következménye, hogy a
törvényszékek hatásköre alól kivettek minden olyan ügyet, amelybe rend-
ırségi alkalmazott is bele volt keverve. A vizsgálat és az esetleges bírói
döntés az SS-vezetıség egy különleges szervének kizárólagos joga volt.
Így azután minden ellenırzés lehetetlenné vált. Himmler, mint az SS leg-
fıbb vezetıje, a legteljesebb önkényt valósíthatta meg a rendırség berkei-
ben, hiszen egyedül az ı kénye-kedvétıl függött a vizsgálat elindítása; azt
bármikor, befejezése elıtt leállíthatta; nyomást tudott gyakorolni az ítélet-
re, s ha már meghozták, megsemmisíttethette; végrehajtását felfüggesztet-
hette, a bőnösöknek megkegyelmezhetett vagy ellenkezıleg, a törvény tel-
jes szigorával sújthatta ıket. 1940 elején tehát Himmler az utolsó simítá-
sokat is elvégezte azon a félelmetes gépezeten, amelyet hat évvel azelıtt
kovácsolt össze magának. A háború pedig méreteihez szabott hatalmas
mőködési területet biztosított az apparátusnak.

5
Az 54 600 vámır felét továbbra is a pénzügyminisztérium fizette, kevéssel a háború
vége elıtt pedig visszaadták neki az egész állományt. Az átadásnak amúgy sem volt
jelentısége.
 N E G Y E D IK R É S Z

A GESTAPO A HÁBORÚBAN 1940

I. fejezet

LENGYELORSZÁG

1941-1942 telén, amikor,.az SS-egységek a Szovjetunió átmenetileg elfog-

lalt területein a polgári lakosság „megtisztításával” (vagyis kiirtásával) vol-
tak elfoglalva, Himmler beszédet mondott az SS-tisztek egy csoportja elıtt.
Helyre akarta állítani embereinek „morálját”, amely azért ingott meg
valamelyest, mert olyan temérdek borzalmat követtek el, hogy már ık
maguk is sokallani kezdték.
„A Waffen-SS tagjai gyakran gondolnak az itteni lakosok deportálására
– mondta Himmler. – Akkor támadtak bennem ezek a gondolatok, amikor
a biztonsági rendırség itteni nehéz munkáján töprengtem, amelyet az önök
emberei oly odaadóan támogatnak. Ugyanez történt Lengyelországban is; -
40°-os hidegben, amikor az emberek ezreit, tíz- és százezreit kellett elszál-
lítanunk, amikor véghez kellett vinnünk olyan kegyetlenségét – ezt most
hallják meg, de nyomban felejtsék is el –, hogy százával lıttük agyon a
kiemelkedı lengyel személyiségeket.”
Lengyelország volt a hitlerista módszerek kísérleti mőhelye. Itt, e tragi-
kus sorsú „fıkormányzóság” városaiban és falvaiban a véres kező Frank
uralma alatt próbálták ki azokat a módszereket, amelyekkel csakhamar
egész Európát megtizedelték.
1939. október 7-én, alighogy befejezték Lengyelország meghódítását,
Hitler aláírt egy rendeletet, amely Göring és Keitel ellenjegyzése mellett „a
német faj megerısítésének birodalmi biztosává” nevezte ki Himmlert és
megbízta ıt Lengyelország „germanizálásával”.
A rendelet szavai szerint a reichsführer SS feladata, hogy visszavezesse
a birodalomba a külföldön élı fajnémeteket, „megszüntesse a nem német
lakosság átkos befolyását, amely veszélyezteti a birodalmat és a német nép
közösségét”, és szervezzen új német gyarmatokat. Feladatának minél
tökéletesebb ellátása érdekében teljesen szabad kezet kapott az eszközök
megválasztására. Himmler azon nyomban sietett tolmácsolni az általános
irányelveket:
 „Nem az a feladatunk – mondta –, hogy a szó régi értelmében germani-
záljuk a Keletet, vagyis hogy az ott lakó népeket megtanítsuk a német szó-
ra és törvényekre, hanem arra kell törekednünk, hogy Keleten kizárólag
tiszta vérő német faj éljen.” Természetszerően következett ez az SS vérségi
elveibıl. „Keleten a németség egyik legfontosabb célkitőzése az, hogy
megtisztítsa a bekebelezett részeken túli területeket az idegen fajoktól.”
Az új típusú „germanizáció” meggyorsítása érdekében Himmler rend-
szabályokat rendelt el „a lengyel értelmiségi elit növekedésének megaka-
dályozására”; a lengyel földbirtokosok eltüntetésével szabaddá vált földe-
ket népi németeknek juttatta és arra törekedett, hogy „a fajoknak ebbıl a
keverékébıl” kiválassza a kiválasztható „tiszta fajú egyéneket”. Hidegvér-
rel kijelentette: „Úgy gondolom, az a feladatunk, hogy gyermekeiket ma-
gunkhoz vegyük, hogy kiszakítsuk ıket a környezetükbıl, ha kell, erıszak-
kal vagy gyermekrablás útján. Vagy sikerül újabb fajtiszta vért nyernünk a
magunk számára, és ennek helyt adunk népünk kebelében, vagy pedig, ura-
im, lehet, hogy kegyetlenségnek hangzik, amit mondok, de a természet az,
amely kegyetlen: vagy pedig ezt a vért elpusztítjuk.”
Ezen az alapon fosztották meg a lengyeleket és a zsidókat mindenüktıl,
vették el tılük házukat és földjüket és adták oda a gyarmatosoknak, a kül-
földön élı, de a birodalom kebelébe visszatért „fajnémeteknek”. A minde-
nükbıl kifosztott volt birtokosokat, ha zsidók voltak vagy a lehetséges el-
lenállók közé sorolták ıket, koncentrációs táborba küldték; kevésbé kedve-
zıtlen esetben Németországba vitték hadiüzemi vagy mezıgazdasági
munkára, néha pedig egykori birtokukon, kirablóiknál kényszerítették ıket
rabszolgamunkára.
Himmler az 1940. december 12-i rendelettel létrehozta a „fajnyilvántar-
tást”. Ebbe a következıket kellett felvenni: 1. azokat a fajnémeteket, akik
valamely hitlerista szervezetben politikai tevékenységet fejtettek ki; 2.
azokat a fajnémeteket, akik politikailag nem voltak aktívak; 3. fajnémetek
leszármazottait és fajnémetek házastársát; 4. azokat a fajnémet
leszármazottakat, akiket a lengyelek beolvasztottak; a renegátnak tekintett
„polonizáltakat”. Ez utóbbiak „visszanémetesítésük” érdekében átnevelésre
szorultak. Azokat, akik ellenszegültek az átnevelésnek vagy akik nem
kérték a fajnyilvántartásba való felvételüket, jelentették a Gestapónak és
koncentrációs táborba vitték.
A „germanizálás” és gyarmatosítás mindezen rendszabályainak végre-
hajtásával az RSHA fınökét, Heydrichet bízták meg. Az RSHA szervezte
és hajtotta végre a kisajátításokat, a kiürítéseket, az RSHA telepítette Né-
metországba a kisajátítottakat és szállította a gyarmatosokat a „felszabadí-
tott területre” – vagyis Lengyelország annektált részeibe1 – vagy a Hans
Frank uralma alatt levı „fıkormányzóságba”.
„Irtsuk a zsidókat, ahol érjük, és amikor csak lehetséges" – mondotta
Frank. Ennek elısegítése céljából állították fel 1940 júniusában a Krakkó
melletti Auschwitzban az elsı megsemmisítı tábort (vernichtungslager).
Itt, ezen az egészségtelen, mocsaras vidéken a következı 5 év folyamán
több millió zsidót pusztítottak el.
Nem sokkal az auschwitzi után 2 másik tábort nyitottak meg, Maidanek-
ben és Treblinkában. Treblinka lett a további megsemmisítı táborok
prototípusa.
Az RSHA, Himmler utasításainak végrehajtásaképpen, egy év leforgása
alatt Lengyelországnak a birodalomhoz csatolt részébıl 1 500 000 lengyel
parasztot és zsidót telepített át a fıkormányzóságba, ahol azok elviselhetet-
len helyzetbe kerültek. 1943 májusáig 702 760 birtokot sajátítottak. ki;
ezek területe összesen 6 367 971 hektár volt. Az összesítés Danzig, Kelet-
Poroszország, Poznan, Zichenau és Szilézia „hatóságainak” adataira szorít-
kozik, mert csak itt maradtak fenn az iratok. A birtokokra pedig alig 500
000 fajnémetet telepítettek, ami egyharmadát tette ki az előzött len-
gyeleknek. A vállalkozásban a Volksdeutsche Mittelstelle (amely Himmler
ellenırzése alatt új szolgálatot hozott létre), valamint a rendıri szolgálatok
és az SS-igazgatóság mellett felállított Bevándorlási Központ vettek részt.
A Németországba küldött lengyeleknek a rabszolgák sorsa jutott osz-
tályrészül. Ez volt az elsı alkalom, hogy a Gestapo felügyelete alatt
megvalósították Himmlernek a jövendı birodalom mőködésére vonatkozó
elveit.
A mezıgazdasági munkásként alkalmazott lengyeleket 55 pontból álló
szabályzatnak vetették alá. A szabályzat mindjárt az elején kimondta: „A
lengyel nemzetiségő mezıgazdasági munkásoknak elvben nincs joguk pa-
naszt emelni; ennek következtében beadványukat semmiféle hatóság sem
veheti át.” A lengyel rabszolgák ezek szerint teljesen „gazdájuk” ön-
kényének voltak kiszolgáltatva, és el sem hagyhatták azt a helységet, ahol
dolgoztak. Télen 20 órától hajnali 6 óráig, nyáron 21 órától 5 óráig tartott a
„takarodó”. Nem volt joguk ahhoz sem, hogy kerékpárra üljenek, kivéve,
ha nem munkahelyükre igyekeztek gazdájuk parancsára. Eltiltották ıket a
templomok, mozik, színházak, szórakozóhelyek és vendéglık látogatásá-

1
Hitlernek egy 1939. október 8-án kelt rendelete Lengyelország 4 nyugati tartományát
a birodalomhoz csatolta; a többit egy október 12-i rendelet Lengyel Fıkormányzóság
névre keresztelte.
tól, nem tarthattak fenn szexuális kapcsolatot semmiféle állapotú asszon-
nyal vagy lánnyal. Nem volt joguk a gyülekezésre, nem használhattak sem-
miféle közlekedési eszközt, vasutat, autóbuszt stb. Szigorúan tilos volt
munkaadót változtatniuk; az viszont testi fenyítéket is alkalmazhatott, „ha
az utasítás és jó szó már nem használt”. Ebben a tekintetben a munkaadó
saját belátása szerint járhatott el, közigazgatási úton nem lehetett felelıs-
ségre vonni. Tanácsos volt viszont családjának tagjait távol tartania a len-
gyel munkásoktól. A munkaadónak súlyos büntetés terhe mellett azonnal
jelentenie kellett a lengyel munkás bármiféle „bőnét”. „Bőn” volt a „sza-
botázs”, az amerikázás vagy a munkához való rossz viszony, az „arcátlan”
viselkedés. Súlyos fenyítés várt arra a munkaadóra, aki „a lengyel nemzeti-
ségő mezıgazdasági munkásokkal való érintkezésben nem tartja meg a
szükséges távolságot. Ugyanez a szabály vonatkozik az asszonyokra és
lányokra is. Élelmiszer-pótadagok engedélyezése szigorúan tilos.”
A lengyel nıket cselédként helyezték el német családoknál. A Nemzeti-
szocialista Párt tagjainak soron kívül volt joguk az ilyen ingyen szolgálók-
ra. 400-500 000 szerencsétlen nıt hurcoltak Németországba és taszítottak
rabszolgasorba azért, hogy „számottevıen megkönnyítsék a német házi-
asszonyok sorsát... és elejét vegyék egészségük késıbbi megromlásának”.
A lengyel nık helyzete éppen olyan keserves volt, mint a mezıgazdasági
munkásoké. „Szabadidıre nem tarthatnak igényt. A Keletrıl származó nıi
háztartási alkalmazottak elvben csak akkor hagyhatják el a házat, ha a szol-
gálat ellátása úgy kívánja. Jutalomként azonban engedélyt kaphatnak heti
három órai munka nélküli kimenıre. Napszálltakor, legkésıbb 20 órakor,
haza kell térniük.”
A férfiaknál elıírt tilalmak a nıkre is vonatkoztak. „Keletrıl származó
szolgálónak házon kívül mindig magánál kell viselnie munkaigazolványát,
amely számára személyazonossági igazolványul szolgál.”
Látható, hogy a „rabszolgaság” kifejezés egyáltalán nem túlzott. Némi
szégyenkezéssel azt is meg kell állapítanunk, hogy a német munkaadók,
egy már régen civilizált ország nyilvánvalóan tisztes polgárai, szépen
megbarátkoztak az olyan szabályokkal, amelyek más embereket életre-
halálra kiszolgáltattak nekik. Hétévi hitlerista uralom elegendı volt ahhoz,
hogy elfogadhatóvá tegye az ilyen szörnyőséget. Azt is meg kell hagyni,
hogy a német gyárosok ezen az úton még sokkal messzebb is elmentek.
A Gestapo vigyázott rá, hogy tiszteljék az új szabályzatot. A Gestapo
árnya nehezedett arra a több százezer mindkét nembeli felnıttre, akiket az
anyagi és erkölcsi nyomorúság mélyére taszítottak, és arra a tíz- és
tízezernyi gyermekre, akiknek talán még a felnıttekénél is tragikusabb sors
jutott osztályrészül. (Bizonyos munkatáborokban csaknem ruhátlan és
rosszul táplált 8 éves gyermekeket fogtak be teherrel megrakott targoncák
vontatására.)
A Gestapo olyan eredményesen „dolgozott”, hogy Frank, midın 1940.
február 6-án a „Völkischer Beobachter” riporterének, Kleistnek nyilatkoza-
tot adott, nevetségessé tehette kollégájának, Neurathnak, Cseh- és Morva-
ország protektorának terrorintézkedéseit. Neurath Csehszlovákiában vörös
plakátokat függesztetett ki, amelyeken hét cseh diák kivégzését jelentette
be. „Ha elıírnám, hogy plakátokat ragasszanak a falakra, valahányszor hét
lengyelt agyonlınek – gúnyolódott Frank –, Lengyelország valamennyi
erdeje kevés volna a papírgyártáshoz.”
1940. január 25-én Frank bejelentette, hogy egymillió lengyel munkást
deportáltat. A terv teljesítése érdekében a Gestapo razziákat rendezett.
Olyan sikerrel, hogy 1942 augusztusáig már 800 000 lengyel munkást
deportáltak.
1940. május 10-én a világközvélemény figyelme, amely addig Lengyel-
országon függött, más hadszíntér felé irányult. A Hollandiába, Belgiumba,
majd Franciaországba behatoló nyugati német hadak váltak a nemzetközi
megfigyelık érdeklıdésének célpontjává. Frank ekkor azt írta, hogy „ki
kell használni a világ érdeklıdésének átterelıdését a nyugati frontra, és
likvidálni kell a lengyelek ezreit, kezdve az intelligencia fıbb képviselıin”.
Már 1939 szeptemberében elhatározták az irtóhadjáratot, de ki kellett
várniuk a kedvezı pillanatot. Nem kívántak érveket szolgáltatni a külföldi
bírálóknak, s jó elıre igyekeztek még néhány hatásos alibirıl is
gondoskodni.
Május közepén Frank megbeszélésre hívta államtitkárát, Joseph Bühlert
és Seyss-Inquart birodalmi minisztert, hogy kidolgozzák az „A–B–akció"-
nak elnevezett (Ausserordentliche Befriedigungsaktion – magyarul: rendkí-
vüli megbékítési akció) hadmőveletet. Végrehajtását azzal az ürüggyel iga-
zolták, hogy véget kell vetni a csapatok biztonságát veszélyeztetı agitáció-
nak. A führer nyolc hónappal korábban, mint mindig, most is „zseniálisan”
elıre meglátta az eseményeket, hiszen még az orvoslás módját is
megállapította.
Az „A–B-akció” végrehajtását kizárólag az RSHA lengyelországi kép-
viselıire bízták: Krüger SS-obergruppenführerre és rendırtábornokára,
Streckenbachra, az RSHA amt I. brigadeführerére, akiknek Németország-
ból küldött különleges SS-alakulatok álltak rendelkezésükre.
Már 1919 novemberében letartóztatták és a birodalom területén levı
koncentrációs táborokba szállították a krakkói egyetem tanárait. Az „A–B-
akció” végrehajtása során azonban túlságosan nagy számban kellett jelen-
tıs személyeket likvidálni; a Németországba való szállítás tehát nagyon is
bonyolult megoldás lett volna. Elhatározták, hogy egyszerősítik az eljárást.
„Szükségtelen ezeket az elemeket német koncentrációs táborban elhelyez-
nünk – írta Frank a Krügerrel és Streckenbachhal tartott megbeszélés után
–, mert ez csak fölösleges nehézségeket és a családdal való szükségtelen
levelezést eredményez. Országon belül kell a kérdést megoldani, mégpedig
a lehetı legegyszerőbb módon.”
Tömeges letartóztatásokat hajtottak végre, majd parodizált bírósági eljá-
rás következett. Áligazságszolgáltatást rendeztek, mert a valóságban az
egész ügyet a Gestapo önkényére bízták. Május 30-án Frank megadta
utolsó utasításait:
„Az igazságügyi hatóságoknak minden olyan kísérletét, hogy
belefolyjanak a rendırség által lebonyolított »A–B-akció«-ba, az állam és a
németség érdekei elleni árulásnak fogjuk tekinteni... Az ellenırzésem alatt
mőködı kegyelmi bizottság ezekkel az ügyekkel nem foglalkozhat. Az
»A–B-akció«-t kizárólag Krüger, a rendırség és az SS vezetıje és az alája
rendelt szervek hajthatják végre. Egyszerő belsı pacifikálási vállalkozásról
van szó, amelyre szükség van, és amelynek a szabályszerő eljárás keretein
kívül kell lezajlania.”
A Gestapo és az SS ezek után, a szabályszerő eljáráson kívül és a ke-
gyelmezés törvényes lehetısége nélkül, hidegvérrel „likvidálta” a lengyel
értelmiségieket. Dolga végeztével Streckenbach visszatért Berlinbe,
szokásos közigazgatási munkájának folytatására. A búcsúztatáskor rende-
zett ünnepségen Frank meghatott szavakkal mondott köszönetet és
elismerést a közösen végzett jó munkáért. Érdemes egy mondatát idézni:
„Sohasem felejtjük el azt, amit ön, Streckenbach brigadeführer és em-
berei a fıkormányzóságban véghezvittek, és önöknek sem kell érte
szégyenkezniük.”
Streckenbachnak és embereinek eszük ágában sem volt „szégyenkezni”.
Arról pedig szó sincs, hogy az emberek többsége „elfelejtette” volna a
szörnyőségeket, és azokat, akik felelısek értük.
A továbbiak folyamán a Gestapo kiterjesztette hatalmát. Franknak egy
1943. október 2-án aláírt rendelete módot adott a Gestapónak a leggyaláza-
tosabb túlkapások törvényesítésére is. Addig az idıpontig 17 000 lengyelt
lıttek agyon túszként, azaz ítélet nélkül; és ezt Frank így kommentálta:
„Fölösleges szánakoznunk, ha azt halljuk, hogy 17 000 embert agyonlıt-
tek. Ezek is a háború áldozatai.” De a „külföldi propaganda” olyan nagy
zajt csapott a túszok kivégzése körül, hogy megoldást kellett találni a ne-
hézség megkerülésére. Inkább a „túsz” szót törölték a hivatalos szótárból,
semmint hogy a módszeren változtattak volna. A gyilkosságokat úgy törvé-
nyesítették, hogy 1943. október 2-án rendeletileg megteremtették a kizáró-
lag Gestapo-tagokból összeállított standgerichteket, azaz rögtönítélı bíró-
ságokat. A rendelet 4. szakasza kimondta: „A biztonsági rendırség rögtöní-
télı bírósága áll: a biztonsági rendırség és az SD parancsnokságához tar-
tozó SS-führerbıl és ugyanazon szolgálat két másik tagjából.” A 6. szakasz
pedig: „A biztonsági rendırség rögtönítélı bíróságainak ítéleteit azon
nyomban végre kell hajtani.”
A Gestapo így maximális gyorsasággal tudott cselekedni. Felkutatta, le-
tartóztatta, elítélte és kivégezte a rendszer ellenségeit bármi néven nevez-
hetı külsı ellenırzés nélkül. A rendelet megjelenése után a krakkói börtö-
nökben fogva tartott lengyelek százait „ítélték el” és végezték ki.
Miközben a Gestapo és az SD rémuralma ránehezedett Lengyelország-
ra, Heydrich nem hanyagolta el hivatalának egyéb feladatait sem. Az a
nyugtalanság, amely a Csehszlovákia elleni támadást megelızıen lett úrrá
a hadsereg bizonyos körein, nem kerülhette el az SD számtalan antennájá-
nak figyelmét.
Az SD urai neszét vették Kleist londoni utazásának 1938 augusztusá-
ban, anélkül, hogy ismerték volna az összeesküvık küldöttének személyét
és pontosan tisztában lettek volna küldetésének természetével. Annyit min-
denesetre tudtak, hogy a küldött Churchill levelével tért vissza; a nyomozás
azonban nem jutott tovább ennél. 1939 augusztusában, a Lengyelország el-
leni támadás elıkészítésekor, a katonatiszteken ismét erıt vett az izgalom,
bár az óhajok birodalmának határait most sem lépték át. Himmler és Heyd-
rich eltökélte, hogy világosságot derít az ügyre, és kinyomozza a lappangó
ellenzék és az angol titkosszolgálat közötti kapcsolatokat. Minthogy a Né-
metországban lefolytatott vizsgálat nem vezetett eredményre, elhatározták,
hogy a szál másik végénél, vagyis maguknál az angoloknál kutatnak.
Himmler és Heydrich erre a kényes megbízatásra az SD két „reménysé-
gét”, a ragyogóan tehetséges Walter Schellenberget és Helmut Knochent
választotta ki. Mindketten a pénztelen bölcsészdiplomások közé tartoztak,
akiket a párt elıszeretettel állított szolgálatába. Heydrich megérezte, hogy
csak olyanoknak lehet esélyeik az angolokkal való komoly kapcsolat
megteremtésére, akik tökéletesen civilizáltan viselkednek, és nemcsak jól
beszélnek angolul, hanem a nyelv összes finomságainak is birtokában
vannak, és ki tudják kerülni a beszélgetések folyamán számukra nyilván
gyakran elıkészített csapdákat. A kaland további lefolyása azt mutatja,
hogy embereit kitőnıen válogatta meg.
 Az ifjú Knochent nemrégen alkalmazták az amt VI.-ba, ahol azzal bíz-
ták meg, hogy újabb hírszerzı hálózatokat építsen ki külföldön. Azt kutat-
ta, kik azok a német emigránsok, akiket súlyos anyagi helyzetük következ-
tében „értékes” ajánlatokkal meg lehet közelíteni. Knochen ismerte ezeket
a köröket, mert elızıleg az volt a feladata, hogy figyelemmel kísérje és el-
lenırizze az emigránsokat és lapjaikat, amelyek többé-kevésbé a világ min-
den táján napvilágot láttak. Így tudta beszervezni a Párizsban tengıdı köz-
gazdász doktort, Franz Fischert. Valószínőleg az SD kérésére Fischer Hol-
landiába tette át székhelyét, ahol az SD ügynöke lett. Sikerült kapcsolatba
kerülnie hollandiai angol körökkel, majd csakhamar az Intelligence Service
ügynökeivel, akik élénk figyelemmel kísérték a német emigránsokat.
Knochen a holland határra hívatta Fischert és felszólította: tegyen olyan
javaslatot az angoloknak, hogy lépjenek kapcsolatba a német tábornokok
és tisztek körében megalakult ellenzéki csoport egyik képviselıjével.
Október közepén Fischer megkapta az angolok beleegyezését. A lengyel
hadjárat már véget ért, és a szövetségesek nap mint nap várták a Nyugat el-
leni támadást. Fölöttébb értékes volt hát számukra minden olyan értesülés,
amely a német tisztikar kebelén belüli esetleges törésre vonatkozott. Azt
már az Intelligence Service nem tudta, hogy Fischer a hírszerzık tolvaj-
nyelvén szólva „double” volt, azaz kétfelé dolgozott, és hogy a düsseldorfi
SD „mozgatta”.
Az elıkészületi munkák befejeztével, amikor a közvetlen kapcsolatok
felvételére került a sor, Schellenberg leváltotta Knochent.
Fischer, a „bizalmi ember”, az elsı találkozót október 21-re hozta össze
Zutphen holland kisvárosban. Schellenberg úgy jelentkezett, mint Schaem-
mel százados az OKW szállítási részlegérıl. Ilyen nevő tiszt valóban volt,
az Intelligence Service emberei meggyızıdhettek róla a német hadsereg
évkönyvei alapján, amelyek nekik is rendelkezésükre álltak. Óvatosságból
az igazi Schaemmelt Keletre küldték megbízatással. Schellenberg, alias
„Schaemmel” megnyerte az angolok – Stevens ırnagy, Payne Best
százados és Coppens hadnagy – bizalmát. Többször is találkoztak Hol-
landiában; Schellenberg ilyenkor elkísérte partnereit Arnhembe és Hágába.
Egyik útjára Schellenberg magával vitt egy igen tekintélyes urat, akit
úgy mutatott be, mint a Wehrmacht ellenálló csoportjának vezetı „táborno-
kát”. A mővelt, választékos modorú, szellemes tábornok a lehetı legjobb
benyomást tette a három angolra. Schellenberg ezt a nehéz szerepet „ama-
tırre” bízta, mégpedig Crinis doktorra, a neves berlini ideggyógyászra.
Kilátásban volt még egy gyors londoni út is, különrepülıgépen. Schel-
lenberg minden kiszállása után düsseldorfi fıhadiszállására tért vissza, on-
nan informálta Berlint az ügy elırehaladásáról. Október 31-én az ál-
Schaemmel hágai kirándulásán rádió adó-vevı készüléket kapott, amely-
nek segítségével rendszeres kapcsolatot tarthatott fenn az Intelligence
Service hollandiai ügynökeivel, és speciális felhatalmazást kapott arra is,
hogy hívhasson egy titkos telefonszámot Hágában. Úgy látszott, minden jó
úton van. Schellenberg bízvást remélhette, hogy mindkét célját megvalósít-
ja: egyrészt hamis információkkal és apokrif dokumentumokkal „megeteti”
az angol titkosszolgálatot, másrészt pedig kapcsolatba kerül a katonai el-
lenálló központtal. Újból összejöttek, változatlanul Hollandiában, novem-
ber 7-én, és másnapra is találkozót beszéltek meg.
Nyolcadikán délután 12 SS-bıl álló „különleges osztag” érkezett Düs-
seldorfba, amelyet Himmler azért küldött, hogy biztosítsa Schellenberg
„védelmét”. A különítmény parancsnoka az a Naujocks volt, aki a gleiwitzi
rádióállomás elleni lengyelnek álcázott támadás alkalmából már megfelelı
tanújelét adta képességeinek.
Ugyanazon a napon este, körülbelül 21 óra 3o perckor Hitler a mün-
cheni Bürgerbraukellerben beszélt. Minden évben itt ünnepelték meg
„november 9 hıseinek”, az 1923. évi bukott puccskísérlet áldozatainak
emlékét; a kísérlet ugyanis annak idején ebbıl a sörözıbıl indult útjára.
Kivételesen sem Göring, sem Himmler nem vett részt ezen a megemlé-
kezésen. Hitler szokatlanul rövid beszédet mondott, és annak végeztével
azon nyomban elhagyta a sörözıt, holott máskor mindig ottmaradt, és
családiasan elbeszélgetett a párt „öreg harcosaival”.
Nem sokkal ezután, a tanúk szerint 10 vagy 12 perccel, szörnyő rob-
banás döntötte félig romba a termet, 7 embert megölt és 63-at megsebe-
sített. Ha Hitler nem távozott volna idejében, ıt is megölte volna, mert a
bombát egy háta mögötti oszlopba rejtették el, a terem közepén, azon a
helyen, ahol beszélni szokott.
Egy óra múlva Himmler telefonon felhívta Schellenberget Düsseldorf-
ban, értesítette a merényletrıl, és parancsot adott neki, hogy rabolja el a
három angol ügynököt,. akikkel másnap találkozója volt Venlóban, a Düs-
seldorftól mintegy 60 kilométerre fekvı holland határvároskában. Az SS-
különítmény segítségére lesz a feladat végrehajtásában. Ezt a változatot
adta elı késıbb Schellenberg. Ez azonban meglehetısen gyanús. Van egy
tény, amely rávilágít arra, hogy elıre megfontoltan készítették elı az
angolok elrablását és magát a müncheni merényletet is: ez pedig az SS-
különítmény Düsseldorfba érkezése néhány órával a müncheni bomba
robbanása elıtt. Schellenbergnek semmi szüksége sem volt a védelemre 8-
án, amikor teljes mértékben bírta az Intelligence Service ügynökeinek
bizalmát. Ez a 12, különítmény-mőveletre kiképzett SS-bıl álló osztag a
merész vállalkozásokra specializált Naujocks parancsnoksága alatt nem vé-
delemre kirendelt csoporthoz hasonlított, hanem sokkal inkább különleges
kommandóhoz. Schellenberg találkozásai pedig mindig Hollandiában
voltak, gyakran mélyen bent az ország területén; nehéz elképzelni, hogyan
védelmezhette volna ıt ott Naujocks és a 12 SS.
November 9-én délután Schellenberg Venlóban, a határ közelében, egy
kávéházban várta az Intelligence Service embereit. Abban a pillanatban,
midın az angolok kinyitották gépkocsijuk, egy hatalmas Buick ajtaját, egy
SS-ekkel zsúfolt autó áttörte a határsorompót, és holland területre rontott.
Naujocks és emberei tüzet nyitottak a Buickra. Az angolok viszonozták a
tüzet, Coppens hadnagy golyótól találva összeesett. Naujocks és egyik
embere, Götsch, a Buickhoz rohant, és – ahogy Schellenberg késıbb leírta
az eseményt – „mint a szalmabábokat” kirángatta a gépkocsiból Bestet,
Stevenst és a sebesültet.
Néhány SS beugrott a Buickba és a határ felé száguldott, heves tüzelés-
sel fedezve a másik gépkocsi útját, amelyben a három foglyot vitték ma-
gukkal. A hamisítatlan gengszterstílusban végrehajtott emberrablás rövid
néhány perc alatt zajlott le.2 Mindamellett súlyos diplomáciai bonyodal-
makkal fenyegetett, hiszen megsértették Hollandia határát, a bőncselek-
ményt fegyverrel holland területen hajtották végre; végül Coppens had-
nagyról, aki a támadáskor megsebesült, majd néhány órával késıbb a düs-
seldorfi kórházban meghalt, iratai átvizsgálásakor kiderült, hogy a valóság-
ban Klop hadnagy, és a holland hírszerzı szolgálat tagja.
Nem vállaltak volna ennyi kockázatot ilyen szegényes zsákmányért.
Hitlernek és Himmlernek azonban sokkal „rentábilisabb” terve volt a
foglyok hasznosítására.
Tizedikén Kreuzlingen faluban, nem messze Konstanztól, letartóztattak
egy Elser nevő müncheni mőbútorasztalost, éppen, midın Svájcba készült
átszökni. Volt nála egy levelezılap, amely a Bürgerbräukeller belsejét
ábrázolta. Tintával meg volt rajta jelölve az az oszlop, amelybe a bombát
helyezték. Elsert fölszállították Berlinbe, és a Prinz-Albrecht-Strassén
hosszan kihallgatták. Best és Stevens akkor már ugyancsak ott volt. A ki-
hallgatásokat Heydrich, Müller és Schellenberg irányította. Elser úgyszól-
ván minden kertelés nélkül beismerte, hogy ı szervezte a merényletet. Még

2
Naujocks a Buickot hadizsákmánynak tekintette, megtartotta, és hónapokig
parádézott a hatalmas alkotmánnyal Berlin utcáin, ami akkor, a benzinkorlátozások idején,
meglehetısen szokatlan látvány volt.
el is büszkélkedett vele, hogy olyan pokolgépet készített, amelynek idızítı
berendezésével 10 nappal elıre be lehetett állítani a robbanást; ennek a mő-
szaki csúcsteljesítménynek, amely rajta kívül még senkinek sem sikerült,
köszönhetı, hogy el tudta helyzeni a bombát az oszlopban, mielıtt a biz-
tonsági szolgálat emberei átvették volna a terem ırzését. Bestnek és
Stevensnek semmi köze sem volt a merénylethez, de a horogkeresztes pro-
paganda a maga egyedülálló módszereivel hetet-havat összekavart, és az
Intelligence Service mellett még a Svájcba menekült Otto Strasser Fekete
Frontját is felelıssé tette.
Elser minden jel szerint „második számú van der Lubbe” lehetett. A ná-
ciknak nem volt elég merszük, hogy még egyszer látványos tárgyalást ren-
dezzenek; a Reichstag-per túlságosan rossz emlékként nehezedett rájuk.
Elsert a sachsenhauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba zárták. Ott
volt egészen 1945-ig. A nevezetes foglyok számára fenntartott barakkban
helyezték el, asztalosmőhelyt bocsátottak rendelkezésére, ahol azt csinált,
amit akart. Citerát készített magának, azon muzsikált órákig. A többi fo-
goly el is keresztelte „citerásnak”. Különös véletlen folytán az angolok,
Best és Stevens, a koncentrációs táborban találkoztak elıször „cinkostár-
sukkal”, Elserrel. Ez elmondta nekik, hogy a bombát két másik személy
felbujtására szerkesztette. Azok ketten vitték ıt el a Bürgerbräukellerbe,
hogy a pokolgépet elhelyezzék a kijelölt oszlopban. Elser elmondta a két
angolnak azt is, hogy „bőntársai” kérésére a bombát az idızítı szerkezeten
kívül még elektromos robbantó szerkezettel is ellátta, amelyet hosszú veze-
ték végén elhelyezett egyszerő megszakítóval lehetett mőködésbe hozni, és
ezzel a készüléket bármely pillanatban robbantani lehetett. Elser azt hitte,
hogy pokolgépe az idızítı szerkezet hatására robbant; sokkal valószínőbb
azonban, hogy a robbanást a másik szerkezettel idézték elı, Hitler és a kí-
séretében levı horogkeresztes vezetık távozása után.
Elsert cinkosai ezután a svájci határhoz vitték, ahol a Gestapo letartóz-
tatta. A bajthozó levelezılapot még elızıleg odaadták neki. Az esemény
részletei arra engednek következtetni, hogy a merényletet a Gestapo szer-
vezte, propagandacélból. Best és Stevens elrablása arra volt jó, hogy az In-
telligence Service-t lehessen felelıssé tenni a bonyolult terv kidolgozásáért
és megvalósításáért, amelyet egyedüli szerzıként nehéz lett volna a kissé
együgyő Elser nyakába varrni. A holland hadnagy, Klop halála pedig
kapóra jött a hitlerista propagandának, mert Best és Stevens melletti
jelenléte arra szolgált bizonyítékul, hogy a holland és az angol kormány
összejátszik Németország ellen. Ezt az érvet fel is elevenítették a német
csapatok hollandiai bevonulásakor.
 Best és Stevens fogoly volt az amerikai csapatok megérkeztéig. Ami pe-
dig Elsert illeti, ıt 1945 áprilisában Himmler titkos utasítására a Gestapo
agyonlıtte, majd halálát bombatámadás következményének állította be. A
hitleristák semmiképp sem akarták, hogy Elser élve kerüljön a szövetsége-
sek kezébe – és ez a részlet, 5 év múlva, szintén különös fényt vet a
merényletre.
Az a tény, hogy Németország 1939 szeptemberében kirobbantotta az eu-
rópai háborút, szükségessé tette a rendırségi vezetı szervek centra-
lizációját, az RSHA létrehozását. Ugyanebben az idıben változás történt az
SS szervezetében is, amelynek ugyancsak alkalmazkodnia kellett a háború
követelményeihez.
A „bátor SS-csapatok” addig csak a fegyvertelen polgári lakosság ellen
harcoltak. Még Csehszlovákiában sem ütköztek fegyveres ellenállásba,
minthogy ezt a bátor országot a többi európai hatalom áldozatul vetette oda
a szörnyetegnek, abban a gyermeteg hitben, hogy ezzel kielégíti az
étvágyát.
Midın Hitler 1939 tavaszán elhatározta, hogy megtámadja Lengyelor-
szágot, nyilvánvaló volt, hogy ez alkalommal már valóságos háborút kell
vívni. Himmlernek az volt a kívánsága, hogy SS-einek a lehetı legfénye-
sebb szerep jusson a harcban. Elérkezettnek látta az idıt, hogy valóságos
hadsereget szervezzen, amely már nem csak belsı feladatokat lát el, és
hogy maga is nagy hadvezérré váljék; ez volt ugyanis az egykori baromfi-
nevelı titokban dédelgetett vágya, mióta reichsführer SS-szé nevezték ki.
Az SS-hadsereg megteremtése gyakorlati síkon még azzal az elınnyel is
járt, hogy ellensúlyt jelentett a Wehrmacht fegyveres erejével szemben; és
minthogy az SS elit egységekbıl állt, a tábornokokkal való nyílt konfliktus
esetén igen fontos szerep várt volna rá. Meg lehetett tıle követelni olyan
feladatok ellátását is, amelyektıl a sorozott katonákból álló reguláris
hadsereg visszariadt volna.
Régen elhatározott dolog volt, hogy a führer kizárólagos rendelkezésére
álló állandó SS-ezredeket ki kell vonni az OKW fennhatósága alól. Hitler-
nek egy 1938. augusztus 18-án kelt titkos rendelete kimondta, hogy az SS-
verfügungstruppék nem tartoznak sem a Wehrmachthoz, sem a rendırség-
hez (jóllehet parancsnokuk reichsführer SS Himmler volt), hogy a szolgá-
lati idı ezekben az ezredekben 4 év (önkéntes jelentkezés alapján), és hogy
a kötelezı katonai szolgálat az SS-alakulatoknál töltött ugyanolyan idejő
szolgálattal teljesítettnek tekintendı. Háború esetén ezeket az egységeket
„a hadsereg fıparancsnoka a hadra kelt sereg kereteiben” használhatja fel,
amellett, hogy politikailag továbbra is „a Nemzetiszocialista Párt egységei”
maradnak. Végül mozgósítás esetére Hitler magának tartotta fenn a jogot,
hogy megállapítsa: mikor, milyen létszámban és milyen módozatok mellett
történjék „az SS-verfügungstruppen bekebelezése a hadra kelt seregbe,
tekintetbe véve az akkor éppen adott belpolitikai helyzetet”.
A rendelet megjelenése után Himmler azon nyomban revízió alá vette
az SS-verfügungstruppen szervezetét: motorizálta ıket, új tankelhárító
egységeket, géppuskás és felderítı zászlóaljakat hozott létre körükben.
1939 júliusában még egy tüzérezredet is szervezett, s ezzel a „készenléti
csapatokat” véglegesen harci egységekké (kampftruppen) alakította át.
1939 szeptemberében kezdıdött el az SS-verfügungstruppen átváltozása
Waffen-SS-szé, amelyet nemsokára egész Európa megismert.1940 elején,
amikor már sok önkéntes lépett be a Waffen-SS-be, állománya elérte a 100
000-et; közülük 64 000 volt az önkéntes, 36 000 pedig a behívott.
Lengyelországban a Waffen-SS elsı egységei a tılük elvárt vadállatias-
sággal tüntették ki magukat, amelyet Göring „példás hısiességnek” ne-
vezett. Himmler ekkor engedélyt kapott újabb hadosztályok szervezésére.
Miután átesett a tőzkeresztségen és megacélozódott, a Waffen-SS-re há-
rult a belsı rendıri erı szerepe, az egyedüli felelısség a rend fenntartásáért
„a kritikus pillanatokban”. A katonáknak így nem maradt semmi tennivaló-
juk az ország belsejében. Hitler nagyon jól tudta, hogy a hadsereg gyakran
a „rend fenntartásának” ürügyén szerzi meg a hatalmat. Tisztában volt ve-
le, mennyire csábító dolog megzavarni a rendet, hogy aztán helyre lehessen
állítani. A tábornokok nem nagyon tiltakozhattak, hogy megfosztották ıket
a rendıri tennivalóktól, hiszen a hadsereg mindig úgy tett, mintha megve-
tette volna ezt a feladatot; annál inkább panaszkodtak az SS-nek juttatott
függetlenség miatt. A tisztek Hitler szavajárását ismételgették, a „Röhm-
tisztogatás” idejébıl: „Németországban csak egy fegyveres erı van: a
Wehrmacht”.
A tiltakozások olyan méreteket öltöttek, hogy Hitler parancsırtisztjével
magyarázó közleményt íratott. Ezt azonban nem tették közzé, mert Keitel,
közismert alkalmazkodóképessége ellenére, közölte Hitlerrel, hogy ezt a
lépést „a hadsereg sértınek tekintené magára nézve”. Végül is Brau-
chitschnak kellett lecsillapítania a kedélyeket, és megmagyaráznia a tisz-
teknek, hogy ezek „rendıri csapatok, amelyeknek szükségképpen a hadmő-
veletekben is részt kell venniük”.
A tiltakozások azonban csakhamar újra kezdıdtek. Azok a szervezetek,
amelyekben minden német fiatalembernek éveket kellett eltöltenie, vala-
mennyien a párt ellenırzése alatt álltak. Mi sem volt könnyebb az SS-nek,
mint ezekbıl a szervezetekbıl erıteljes propagandával magához édesgetni
a legkülönb elemeket. Ez a „lefölözés” megfosztotta a Wehrmachtot és a
Luftwaffét jövendı kádereitıl. „A szárazföldi és a légi haderı tiltakozott –
mondta Göring –, mégpedig teljes joggal, mert elorozták tılük a legjobb
önkéntes erıket, akik a szárazföldi és légi haderınél nagyon hiányoztak, és
akikbıl ott is a legkiválóbb tisztek lettek volna.” Hitler azonban rájuk sem
hederített. Himmler pedig megkapta a hozzájárulást az újabb hadosztályok
megszervezéséhez.
A kényszerítı szükség és az a törekvése, hogy szüntelenül növelje hade-
rejét, arra késztette Himmlert, hogy elejtse a horogkeresztes „faj- és eszme-
védelem” szempontjából mindaddig lényegként meghirdetett és méltán hír-
hedt „vérségi törvényeket”. A dolgok a maguk útján mentek tovább: a su-
dár szıke árjákból szervezett, északi vérének tisztaságára oly gıgösen
büszke SS lassanként fölöttébb váratlan átalakulás jeleit kezdte mutatni.
1943-ban megszervezték a Handzsár elnevezéső muzulmán hadosztályt,
1944-ben az albán – Szkander bégrıl elnevezett – hadosztályt és a francia
Charlemagnet. Szerveztek egy magyar lovashadosztályt, 1945-ben egy-egy
horvát (Kama), flamand (Langemarck), vallon (Wallonie), holland
(Lanstorm Nederland) és olasz hadosztályt. Közben kisebb egységeket is
létrehoztak azokból, akiket Himmler „vad népeknek” nevezett: láthattunk
turkesztáni és kaukázusi ezredeket, indiai légiót, norvég sí-zászlóaljat, 2
román zászlóaljat, egy bolgár és 3 kozák hadosztályt. Ez az egész tarkaság
mind abba az SS-egyenruhába volt bújtatva, amely 3 vagy 4 évvel azelıtt a
jelentkezık családfájának aprólékos vizsgálatával kiválogatott „fajgermán
elit” elıjoga volt!
Számítások szerint több mint egymillió férfi volt a Waffen-SS tagja.
Ezek az „elit csapatok”, ahol csak megjelentek, mindenütt a legszörnyőbb
kegyetlenségekkel hívták fel magukra a figyelmet.3

3
A háború végén a Waffen-SS kötelékébe 40 hadosztály és 594 000 ember tartozott.
1944. október elsejéig 320 000 embert veszített.
II. fejezet

A GESTAPO BETELEPSZIK
FRANCIAORSZÁGBA

A franciák számára a háború 1940. május 10-én kezdıdött. Több mint 8

hónapja, hogy a francia és angol csapatok a „furcsa háború” kátyújában
vesztegeltek. Nagyon is beleszoktak már a hadviselésnek ebbe a különös,
egy helyben topogó fajtájába, ahol több gondot okozott a katonák szóra-
koztatása, mint az offenzíva vagy a csapatmozdulatok. A szövetséges
vezérkarok által hetek óta várt hirtelen támadás helyreállította a dolgok
normális rendjét.
Senki sem volt azonban elkészülve arra a tőz- és vasáradatra, amely
végigsöpört az országon. Iszonyatos gyorsasággal peregtek az események.
Június 14-én az OKW a következı jelentést tette közzé:
„A csatorna és a Maginot-vonal közötti francia arcvonal Montmédy tér-
ségében történt teljes összeomlása következtében a francia parancsnokság
letett eredeti szándékáról, hogy megvédje Franciaország fıvárosát. Ezen
hadijelentés megjelenésének pillanatában a diadalmas német csapatok
bevonulnak Párizsba.”
Párizs elesett. Küchler 18. hadseregének csapatai a Villette-városkapu
felıl vonultak be Párizsba, június 14-én, 5 óra 30 perckor, pontosan ugyan-
abban az idıben, mint amikor 36 nappal elıbb a holland határon megindí-
tották a támadást.
Egy-egy szakasz már kora hajnalban az Eiffel-torony, illetıleg a Diadal-
ív felé irányította lépteit, és kitőzte a horogkeresztes lobogót. Stutnitz tá-
bornok, „Nagy-Párizs” elsı parancsnoka még a délelıtt folyamán elfoglalta
a Crillon Szállót. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, mintha minden
már régen elı lett volna készítve.
Június 14-én és a rákövetkezı napokon megszakítás nélkül özönlöttek a
német csapatok Párizsba, hogy szállást foglaljanak vagy csak keresztül
haladjanak rajta, és folytassák útjukat dél felé.
A csapatok között senki sem vetett ügyet egy kis csoportra, amely a Ge-
heime Feldpolizei (GFP), a tábori titkosrendırség egyenruháját viselte.
Nem voltak többen 20-nál; mindössze néhány könnyő gépkocsin jöttek, je-
lentéktelen fegyverzettel. Szállásuk sem volt elıkészítve, és egész helyze-
tük, katonai szemszögbıl tekintve, nem felelt meg a szabályoknak. Minda-
zonáltal ebbıl a kicsiny, szinte illegális csoportból nıtt ki az a német
rendıri szervezet, amely 4 évig terrorizálta Franciaország népét.
Ennek a nagy pályafutást megtett csoportnak a különös történetét még
nem dolgozta fel senki.
Amikor a német csapatok lengyel földre léptek, az OKW elvi tiltakozá-
sát jelentette be az ellen, hogy a rendırkommandók a hadsereggel egy idı-
ben vonuljanak be. Himmler a tiltakozás ellenére megszerezte Hitler hoz-
zájárulását,.és a rendıri szervek a harcoló csapatokkal együtt hatoltak be
Lengyelországba, mint ahogy az Ausztria és Csehszlovákia esetében is tör-
tént. Midın a nyugati támadási tervet végleges formába öntötték, az OKW
még sokkal határozottabban foglalt állást azzal szemben, hogy ugyanezt az
eljárást kövessék Franciaországban is. Az SS és a Gestapo Lengyelország-
ban viselt dolgai megbotránkoztattak néhány tábornokot (akik késıbb hoz-
zászoktak e bőntettekhez). Ezek most olyan eltökéltségrıl tettek tanúságot,
hogy Hitler az OKW-nak adott igazat. Egyetlen rendıri egységnek, egyet-
len SD-einsatzkommandónak sem adtak engedélyt, hogy a Franciaorszá-
gon áthaladó hadsereghez csatlakozzék. A rendıri teendıket a katonai köz-
igazgatásra bízták, az elfoglalt területen a hadsereg volt az egyedüli úr,
Himmler ellenırzése nélkül.
Ez az egyezmény nehéz helyzetbe hozta Himmlert. Könnyen átlátta, mi-
lyen veszélyt jelentene az SS és az ı rendıri szervei számára, ha a gyıztes
hadsereg egyedül venné kezébe a meghódított nyugati területek igazgatá-
sát. Azon volt, hogy olyan „hídfıállást” hozzon létre, amelyre támaszkod-
va lépésrıl lépésre magához kaparinthatja a katonák által akkor még egye-
dül gyakorolt hatalmat.
Himmler utasította Heydrichet: hozzon létre egy sonderkommandót (kü-
lönleges önálló osztagot), azzal a megbízatással, hogy az elsı harcoló csa-
patokkal egy idıben vonuljon be Párizsba. Nemcsak biztonsági, de presz-
tizskérdés is volt ez, és Himmler nyilván azt sem bánta, hogy megmutat-
hatja a katonáknak, milyen bravúrra képesek az emberei.
Heydrich nagy gonddal látott hozzá a kényes feladattal megbízott külö-
nítmény megszervezéséhez. A létszámot 20 fıben állapította meg; ez elég
alacsony volt ahhoz, hogy észrevétlen maradhasson, egyben elegendı is az
elsı „hídfıállás” megszervezéséhez. Elhatározta, hogy hadicsellel él a
Franciaországba való bevonulás érdekében: embereit a GFP (a szó szoros
értelemben vett katonai rendırség) egyenruhájába öltöztette, katonai rend-
számú gépkocsikba ültette. Ilyenformán a sonderkommando szabadon köz-
lekedhetett a francia utakon elınyomuló német csapatok között, és aka-
dálytalanul meg is érkezett Párizsba.
 Június 14-én este a kommando a Louvre Szállóban ütötte fel tanyáját.
15-én délelıtt, alig 24 órával Párizsba érkezése után, már munkához is lá-
tott. Egyik tagja még a délelıtt folyamán megjelent a rendırprefektúrán, és
követelte a német emigránsok és zsidók nyilvántartási anyagát, valamint
bizonyos dossziékat, amelyek Hitler-ellenes politikai személyiségekre
vonatkoztak.
Kik voltak ezek az emberek, és különösen ki volt a vezetıjük?
A sonderkommando vezetését és az egész küldetéssel járó felelısséget
Heydrich arra a fiatal értelmiségire bízta, aki oly ragyogóan állta meg a he-
lyét a venlói ügy és a két angol tiszt elrablásának elıkészítésében: Helmut
Knochenra. Knochen 30 éves korában kivételes szervezı és kezdeményezı
képességeket árult el: kitőnı sportember, rendkívül intelligens, egyetemet
végzett, kulturált, udvarias, jó modorú fiatalember volt. Ezek a tulajdonsá-
gai mind alkalmassá tették ıt a franciákkal való érintkezésre. Talán egyet-
len kivétellel Knochen maga állította össze csapatát. Müller, az amt IV. (a
Gestapo) vezetıje, feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy az együttesben
bizalmi embere, Boemelburg sturmbannführer képviselje ıt. Ez az
ügyességérıl ismert régi hivatásos rendırtiszt volt a Gestapo egyetlen
embere a kommandóban. Nyilvánvaló volt, hogy a csoportnak kezdetben
nem lesz semmiféle végrehajtó hatalma, és ez talán hosszú ideig így is
marad. Minthogy a Gestapo lényegénél fogva végrehajtó szerv volt, ebben
az együttesben csak tanácsadóként vett részt. A kommando többi tagja
nagyon fiatal volt, többen éppen akkor végezték el az egyetemet, mint
például az újságíró Hagen, aki – bár 1934 óta az SD tagja volt – 27 éves
korában, 1940 februárjában diplomált Berlinben.
Az állomány túlnyomó részét az amt VI. (SD-Ausland) szolgáltatta; ki-
vételt Boemelburgon kívül csak az a két tag jelentett, akiket a Waffen-SS-
bıl helyeztek át ide, komolyabb verekedés eshetıségére számítva. Vala-
mennyien jártasságot szereztek már a külföldi környezet elemzésében.
1935 óta a Gestapo és az SD tövirıl hegyire megismerte a francia rendır-
séget. Óriási mérető dokumentációt győjtöttek össze Franciaországról, köz-
igazgatási, kulturális, vallási, mővészeti, fıként pedig gazdasági és po-
litikai szervezetére vonatkozóan. A Gestapo és az SD minden egyes részle-
gének feladata volt, hogy részletesen tanulmányozza a megfelelı francia
részleget. Így például a berlini kerület alkalmazottjai évek óta az V.
kerületet, Párizs környékét tanulmányozták.
Ez az aprólékos felkészülés nagy súllyal esett a latba: a Gestapo és az
SD emberei már teljesen ismerıs terepen mozoghattak. Ismerték a helyi
szokásokat, a lakosság viselkedését, még a fontosabb személyiségek ma-
gánéletét is. Knochen például 1937-ben ellátogatott Párizsba, „megnézni a
világkiállítást”.
1910. március 14-én született Magdeburgban. Apja, Karl Knochen, egy-
szerő tanító volt, akárcsak Himmler apja, és az ifjú Helmut is szigorú neve-
lésben részesült. Az, iskolában jól tanult, Magdeburgban érettségizett, majd
a lipcsei, hallei és göttingeni egyetemen folytatta tanulmányait. 1935-ben
szerezte meg a filozófiai doktorátust George Colmanrıl, az angol drámaí-
róról szóló disszertációjával. Irodalomtanár szeretett volna lenni, de sorsát
már a politika erıi irányították. Knochen apja régi típusú, kardcsörtetı né-
met hazafi volt, tartalékos tüzérszázados, részt vett az elsı világháborúban,
Verdunnél súlyosan megsebesült, és jobb karja hosszú idıre csaknem
teljesen megbénult. Mikor fia tizenhat éves lett, beíratta ıt az Acélsisak
ifjúsági részlegébe; ez a szervezet a frontharcosok összefogásának örve
alatt szélsıségesen nacionalista tevékenységet folytatott.
Egyetemi tanulmányai idején Helmut néhány hónapig tornaórákat is
adott, hogy szüleit segítse, majd írni kezdett a helyi lapokba. Közben a hit-
leristák kerültek hatalomra, és az egyetemi fokozatok elérése egyre nehe-
zebbé vált az olyan diák számára, aki nem volt a párt valamelyik szerveze-
tének tagja. 1933. május elsején Knochen belépett az SA-ba, és ott a sze-
rény obergruppenführer rangot kapta. A kisujját nyújtotta az ördögnek, és
az szıröstül-bıröstül bekapta. Nemsokára cikkei jelentek meg a „Studen-
tenpressé”-ben, a kultuszminisztérium lapjában. Megtetszett neki az újságí-
rás; jövedelmezıbbnek találta, mint a tanárságot, és 1936-ban, miután vég-
leg felhagyott irodalomtanári terveivel, belépett szerkesztınek a DNB-be, a
hivatalos német hírügynökségbe. Fıként az olimpiai játékokkal foglalko-
zott. Ekkoriban találkozott egyik volt tanárával, Six doktorral, aki az egye-
temet fölcserélte az SD-vel, hogy ott a „sajtó”-részleget vezesse. Sixnek
nem került különösebb erıfeszítésébe magával vinnie volt tanítványát:
1937-ben Knochen állást vállalt az SD központi hivatalában, Berlinben. Az
SS-obersturmführer (százados) rangot kapta. Elıbb a német sajtóval foglal-
kozott, majd hamarosan a francia, belga és holland sajtó tanulmányozását
bízták rá. Az illetı országokban az emigránsok kiadásában megjelenı la-
pok, valamint az emigránsokra vonatkozó híranyag alkották Knochen mun-
kájának legfontosabb részét. A venlói akcióban kifejtett tevékenysége és az
akció sikere reflektorfénybe helyezte személyét és azt eredményezte, hogy
egy és ugyanazon a napon megkapta a vaskereszt elsı és második osztá-
lyát. Ez a sikere juttatta ıt annak a sonderkommandónak az élére is, amely
1940. június 14-én érkezett meg Párizsba.
A francia fıvárosban Knochen elıbb a Louvre, azután a Scribe Szálló-
ban, majd a boulevard Lannes 57, végül az Avenue Foch 72 számú házban
rendezkedett be és ez utóbbiban maradt az 1944 augusztusi kudarcig. Bee-
sett és kissé kellemetlen arcú, szürkéskék szemő, higgadt, ritkán mosolygó,
magas, nyúlánk termető férfi volt. Egyenes és keskeny orra, kissé széles
szája, amelynek bal sarka alig észrevehetı gúnnyal enyhe ráncban félrehú-
zódott, magas, intellektuális, kissé domború homloka, gesztenyeszín haja
egyáltalán nem illett egy „különleges önálló osztag” vezetıjéhez. Az a fia-
talember, aki a párizsi német rendırség ügyét kezébe vette, mindig is a böl-
csészdoktor maradt, nem pedig a „rámenıs” Knochen. Egyéni stílusa és
mőveltsége mindazonáltal semmilyen tekintetben sem gátolta munkája elı-
rehaladását. A lehetı leggyorsabban és legszilárdabban ki kellett építenie
szervezetét tőzön és vízen át.
A katonák, amint rájöttek, hogy Knochen csoportja Párizsban tevékeny-
kedik, azonnal értésére adták, hogy semmi hatalma sincs, és „helyzetének
szabályozása” végett ellenırzésük alá helyezték.
Knochen kijelentette, hogy esze ágában sincs bitorolni a megszálló had-
sereg jogait, majd megmagyarázta, hogy egyedüli feladata: nyomozni az
osztrák és német antifasiszta emigránsok, kommunisták, zsidók és szabad-
kımővesek után, akik mind a nácizmus ellenségei. Kérte, hogy a Geheime
Feldpolizei segítsen neki minden esetben, midın „végrehajtó rendszabál-
yokra” van szükség, vagyis házkutatásoknál és letartóztatásoknál. Knochen
olyan tökéletesen manıverezett, hogy a végén még egyezményt is kötött a
katonai rendırség igazgatójával, Sowa doktorral. És a Knochen-kommando
azon nyomban hozzá is látott küldetése teljesítéséhez: bezárta a német- és
Hitler-ellenes szervek irodáit, lefoglalta irataikat, házkutatásokat tartott a
német menekülteknél, szabadkımőveseknél, különbözı politikusoknál; a
katonai rendırséghez fordult minden egyes alkalommal, midın le kellett
tartóztatni egy-egy emigránst, akinek nem jutott idejében eszébe, hogy
elutazzék Párizsból.
A katonák úgy gondolkoztak, hogy ha Knochen embereinek kissé meg-
nıne is a szarvuk, nem lenne nehéz kézben tartani ıket, hiszen olyan ke-
vesen vannak. Húsz fı nem sokat számított a Geheime Feldpolizei 2500
fınyi párizsi állományával szemben, amely csakhamar 6000-re növekedett.
Mikor Knochen az elsı hídfıállást már szilárdan kiépítette, erısítésül
megérkezett az ugyancsak 20 fıbıl álló második sonderkommando, ame-
lyet Kieffer hauptsturmführer vezetett.
Majd augusztus elsején befutott a harmadik csoport is – ennek vezetıje
Roland Nosek SS-untersturmführer volt –, azzal a legfıbb megbízatással,
hogy politikai értesüléseket győjtsön. Nosek specialistája volt ennek a
szakmának. 1932 óta volt a párt tagja, amellett bejárta Olaszországot,
Belgiumot, Magyarországot, Törökországot, Romániát, Görögországot és
Franciaországot.
Folyékonyan beszélt franciául, angolul és spanyolul. 1938 óta dolgozott
az SD-Auslandnál; csoportját maga állította össze, mégpedig kizárólag
olyanokból, akik hibátlanul beszéltek franciául, ismerték az országot, és
személyes kapcsolatokkal is rendelkeztek már. Mindenféle ember volt eb-
ben az együttesben: németek, akik tisztviselıkvagy kereskedık voltak ad-
dig vidéki városokban (az egyik például borkereskedı volt), egy elvált
grófnı, két luxemburgi és egy fiatal cseh tanítónı.
Ez a harmadik csapat a Boccador Szállóban lakott, irodáit pedig a Fran-
cia Közbiztonsági Hivatal helyiségeiben állította fel, a Rue des Saussaies
11 számú házban, ahol Boemelburg mint a Gestapo képviselıje és a Sipó
franciaországi fınöke már korábban helyet foglalt embereivel.
Knochen megkezdte szervezetének vidéki kiépítését is. Augusztus ele-
jén megbízta Hagent, állítson fel Bordeaux-ban egy „antennát” abból a cél-
ból, hogy az Atlanti-partot a spanyol határtól a Loire torkolatáig a megszál-
lott rész teljes szélességében ellenırizni tudják. Hagen, akinek kezdetben
csak 18 embere és egy titkárnıje volt, átmenetileg a belga királynak a kikö-
tıben horgonyzó jachtján ütötte fel a tanyáját, míg a Rue du Médocon meg
nem nyitotta irodáit. Knochenhez hasonlóan ı is erıteljes tevékenységbe
fogott: 1941 elején Bretagne-ra is kiterjesztette hatáskörét, és lépésrıl
lépésre építette ki „fiókjait” zónájának 10 legfontosabb városában úgy,
hogy ezek mindegyike képes volt ügynököket küldeni más helységekbe.
A katonákkal való súrlódások távolról sem szőntek még meg. Brau-
chitsch, a haderı fıparancsnoka, azt az utasítást adta szerveinek, hogy sze-
güljenek szembe Himmler embereinek munkájával, fıként pedig minden
körülmények között akadályozzák meg a hadsereg jogainak bitorlását.
Knochen mőködése tehát az emigránsokra, kommunistákra, zsidókra és
szabadkımővesekre vonatkozó hírszerzésre korlátozódott. De bármennyire
tartotta magát ehhez az elıíráshoz, mégis meggyúlt a baja egy másik hiva-
tallal, az Einsatzstab Rosenberggel (Rosenberg Harci Törzs). Ezt a csopor-
tot a misztikus pártideológus, Rosenberg hozta létre, ugyancsak azzal a
megbízatással, hogy összegyőjtse a vallásos és titkos egyesületek, különö-
sen a szabadkımőves páholyok irattárát. Hamarosan összeütközésekre ke-
rült a sor. Knochen emberei ebben az esetben sem voltak nyeregben, mert
ha Knochen Himmler franciaországi képviselıje volt is, Rosenberg hivata-
la személy szerint magától a führertıl kapta különleges elıjogait! Végül ez
esetben is egyezménnyel zárult a vita: Rosenberg hivatala hajlandó volt ki-
jelenteni, hogy csak a történelmi érdekő irattárakat foglalja le, a politikai és
kortársi jellegő archívumokat Knochennak engedi át; ez viszont kötelezte
magát, hogy átadja az einsatzkommandónak az általa fölfedezett történelmi
dokumentumokat. A versengés azonban nem szőnt meg, és Knochen
hivatala egy árva papírt sem adott át soha Rosenbergéknek.
Ezek a nézeteltérések felhívták Knochen figyelmét annak szükségessé-
gére, hogy olyan felettes „fedezze” ıt, aki egyenlı félként tud tárgyalni a
versenytársakkal. Nagy megkönnyebbüléssel fogadta ezért a hatalmas ter-
mető SS-brigadeführer (tábornok), Thomas doktor érkezését, aki Heydrich
személyes képviselıjeként jelent meg, hogy munka közben ellenırizze a
sonderkommandókat. „A biztonsági rendırség és az SD vezetıjének belgi-
umi és franciaországi megbízottja” címmel felruházott Thomasnak hivata-
los megbízatása volt, hogy kapcsolatba lépjen a német nagykövetséggel és
a franciaországi katonai parancsnoksággal. A beszivárgás tehát kitőnıen
sikerült.
Thomas tábornok valóságos kolosszus volt: olyan magas, mint Kno-
chen, de szélességében a duplája; a hangja mennydörgött. Amilyen jó mo-
dorú, tartózkodó és szorgalmas volt Knochen, Thomas annyira nem érzett
magában tehetséget a hírszerzı munka irányában; néha még le is kicsinyel-
te. Elızı beosztása Wiesbadenben volt, ahol a Siegfried-vonal mögöttes
területeinek biztonságát kellett ellenıriznie; de az volt a híre, hogy jobban
ismeri a fürdıvároska kaszinóját és éjszakai mulatóit, mint a védelmi vonal
erıdítményeit.
Bárdolatlan, vidám fickó volt, nagy barátja a bornak és a nıknek és ez
utóbbi tekintetben nem volt túlságosan válogatós. Heydrich szők baráti kö-
réhez tartozott, akivel számos emlékezetes kiruccanáson vett részt a berlini
lebujokban. Volt Thomas tábornoknak egy fontos ütıkártyája, amely
megszerezte számára Heydrich bizalmát és a párizsi kinevezést: lánya
Heydrich szeretıje volt, és gyermeke lett tıle.
Párizsban Thomas a boulevard Lannes 57 számú házban rendezkedett
be. Idejét meg kellett osztania Párizs és Brüsszel között, hiszen munkaköre
kiterjedt Belgiumra is. Amikor Franciaországban volt, tevékenysége fıként
abban merült ki, hogy bejárta a Pigalle és a Champs Élysées mulatóit. Vol-
tak azonban politikai és rendıri elképzelései, sıt még egy vesszıparipája
is: a szeparatista pártok. Kapcsolatot teremtett a baszk, korzikai és breton
mozgalmak képviselıivel, abban a hiszemben, hogy azok a tıle kapott se-
gítséggel kiszélesíthetik tevékenységüket és fontos szerepet játszhatnak a
francia politikai életben; nem értette meg, hogy ezek a mozgalmak azért
nem vihetik semmire, mert nem áll mögöttük úgyszólván senki. De fogadta
Thomas Párizsban azoknak a pártoknak a képviselıit is, akik mindig ké-
szek voltak a hitleristákkal együttmőködni. Ezek közül az egyik, a dühöd-
ten antirepublikánus és antiszemita Titkos Forradalmi Akcióbizottság
(Comité Secret d'Action Révolutionnaire – CSAR) nevő mozgalom, a ké-
sıbbiek folyamán fontos és Thomas szempontjából végzetes szerepet ját-
szott. A mozgalom két vezetıje, Deloncle és Filliol csakhamar Thomas ál-
landó vendége és bizonyos értelemben „politikai tanácsadója” lett. Ekkor
Szociális Forradalmi Mozgalom (Mouvement Social Révolutionnaire –
MSR) néven pártot alapítottak.
Thomas és a játékot valójában irányító Knochen felhasználta mindazo-
kat, akik akár megvesztegethetıségük miatt, akár meggyızıdésbıl évek
óta fogékonyságot mutattak a horogkeresztes szervek Franciaországban ki-
fejtett tömény propagandája iránt. Legarcátlanabbul a német vasutak kiren-
deltsége mőködött: ez a turisztika örve alatt a legkülönbözıbb röplapokat
és brosúrákat terjesztette, kikutatta az érdeklıdık közül azokat, akik nem
csak Németország természeti szépségei és mőemlékei iránt érdeklıdtek, és
szinte elképzelhetetlen „könnyítéseket” ajánlott fel nekik.4 A propaganda-
szervek és a DNB, a hivatalos sajtóiroda rendszeres pénztámogatásban ré-
szesítettek bizonyos újságokat, és hirdetési ügyletek leple alatt kifejezetten
nácibarát vagy legalábbis megértı álláspontra tudták ıket bírni.
Bizonyos sajtótermékeket a Prima elnevezéső hirdetıvállalat közvetíté-
sével támogattak a hitlerista pénzekbıl. Így például a „France Enchainée”
(„Bilincsbe vert Franciaország”) címő lapot, amely Louis Darquier, az ún.
„de Pellepoix” alapította francia zsidóellenes tömörülés újságja volt, és a
hitleristák szolgálatában segítette „üldözni a zsidót” Franciaországban,
továbbá a „Grand Occident”-t („A Nagy Nyugat”), amelynek 1937-ben
még ismeretlen igazgatója, Paul Ferdonnet 1939-ben a „stuttgarti áruló”
néven vált hírhedtté.5
Fontos szerepet játszott a Franciaország–Németország Bizottság
(Comité France-Allemagne) is, amelynek fıbb figurái Georges Scapini és
Fernand de Brinon voltak.
Ezek az újságok és szervezetek befolyásolni tudták a francia közvéle-
4
Svájcban a birodalmi vasutak zürichi irodája hasonló tevékenységet fejtett ki. Egyik
igazgatóját, Streibelt 1943 ıszén letartóztatták és kicserélték egy Németországban fogva
tartott svájci állampolgár ellenében. Helyettesét, Lembergert 1943. május 28-án kétévi
börtönbüntetésre ítélték és kitiltották az ország területérıl.
5
Ferdonnet akkor kapta ezt a jelzıt, amikor a háború elején, 1939-ben, a stuttgarti
rádió alkalmazásában német propagandát folytatott. Különös „elıérzet” hatására újságja
1939 áprilisában vezércikket közölt „Hatalomra Pétain-t” címmel.
mény egy részét, amely egyre több és több „megértést” és elnézést tanúsí-
tott a hitlerista módszerekkel szemben.
Két szervezet foglalkozott hosszabb ideje azoknak a franciáknak a fel-
kutatásával, akik jó szívvel viseltettek a náci rendszer iránt: a Világszolgá-
lat (Weltdienst), amelynek Erfurtban volt a székhelye, és kéthavonként
megjelenı bulletinjét 6 nyelven publikálta, valamint a Hamburgban széke-
lı, pángermán röpcédulákat és brosúrákat terjesztı Német Fichte Szövet-
ség (Deutscher Fichte Bund).
Ennek a propagandának az antiszemitizmus volt az alapja. A rokonszen-
vezık körében, akik ennek hatására kapcsolatba kerültek a német szervek-
kel, az SD és a Gestapo értékes ügynökökre tehetett szert. Az együttmőkö-
dı pártokkal való kapcsolat olyan gyümölcsözınek bizonyult, hogy Kno-
chen egyik helyettesének, Sommernek egyedül a velük való foglalkozás
volt a feladata.
Bármi volt is Knochen embereinek munkája, a katonai igazgatás alá
voltak rendelve. Az Avenue Kléberen, a Majestic Szállóban székelı és
Stülpnagel tábornok vezetése alatt álló franciaországi fıparancsnokság két
ágra oszlott: a katonai vezérkarra – ennek vezetıje Speidel tábornok volt –
és a katonai igazgatásra, amely Schmitt doktor vezetése alatt állt.
Míg a vezérkar a tisztán katonai problémákat oldotta meg (állomány,
hadbiztosság, hírszerzés), a katonai igazgatás a polgári lakosságot érintı
kérdésekkel foglalkozott; éspedig rendırségi kérdésekkel Best doktor, gaz-
dasági kérdésekkel Michel doktor, mezıgazdasági kérdésekkel Reinhardt
és jogi kérdésekkel Médicus doktor vezetése mellett.
Best doktorra, akire a rendıri kérdések megoldását bízták, szakismeretei
alapján esett a választás. Emlékezetes, hogy ı volt az SD egyik szervezıje,
majd az amt I. és amt II. vezetıje az RSHA megalakulásakor. A katonai
igazgatásnak lényegében szervezı és összekötı szerepe volt a francia
hatóságokkal. Best doktor tehát semmiféle végrehajtó hatalommal sem
rendelkezett; ez teljes mértékben a Geheime Feldpolizei és a tábori
csendırség kezében volt, amelyek közvetlenül a vezérkar alá tartoztak. De
a megszállott országok igazgatási csoportja, amelyet Best doktor irányított,
foglalkozott minden rendıri kérdéssel és ellenırizte a francia rendırséget.
A vezérkar hatáskörébe tartoztak a fogolytáborok, a katonai kezelésbe
vett börtönök és ezek ırségének problémái. Minden parancsnokló szervben
volt egy szekció, amely kapcsolatot tartott a prefektusokkal és helyettesük-
kel, és közölte velük a követendı irányvonalat. Egy-egy embernek minden
feldkommandanturnál figyelemmel kellett kísérnie a rendıri kérdéseket.
Látható tehát, hogy a megszállás elsı idıszakában Himmler szervei
kénytelenek voltak beérni a hírszerzéssel, s szerepük meglehetısen sovány
volt. Ez a helyzet egészen 1942 májusáig fennállt.
Egyetlen hírszerzı szerv foglalkozott a biztonsági szolgálattal és a
katonai hírszerzéssel, mégpedig a Lutétia Szállóban elhelyezett Abwehr,
amelyet Rudolph alezredes vezetett.6
Mint minden kémszervezet, az Abwehr is semmitmondó cégjelzések
leple alatt mőködtette részlegeit. Egyik legfontosabb németországi szolgá-
latát „A XII. hadtest nıi vöröskereszt szolgálatának toborzó irodája” cím
rejtette; Franciaországban nantes-i irodájuk „A nantes-i munkaigazgató-
ság”, a dijoni a „Munka vezérkara”, a bordeaux-i a „Számvevıségi hiva-
tal”, a tours-i pedig az „Európai Nemzetközi Szállítmányozási Vállalat”
névre hallgatott.
E hatalmas szervezet tıszomszédságában a Knochen által irányított cso-
port igencsak gyengének és fegyvertelennek látszott. Hónapokig tartó föld-
alatti harc után mégis ez lett a gyıztes, olyannyira, hogy néhány hónapra rá
magába is olvasztotta megvert ellenfelét.
Sok nehézségen át vezetett az út ehhez a diadalhoz. A franciaországi
megszálló erık fıparancsnokának kinevezett Otto von Stülpnagel tábornok
pozíciója pedig még bonyolultabbá tette Knochen feladatát. Stülpnagel
ugyanis hevesen ellenezte Himmler embereinek jelenlétét a gondjaira bí-
zott területen, és ezer nehézséget támasztott Knochen csoportjának munká-
jával szemben, nem törıdve azzal sem, hogy Knochen és Sowa doktor, a
Geheime Feldpolizei fınöke közt egyezmény szabályozta az együttmőkö-
dést. A feszültség olyan fokot ért el, hogy Stülpnagel parancsot adott Kno-
chennak hírszerzı tevékenysége beszüntetésére, és lehetetlenné tett minden
összeköttetést Heydrichhel: minden érintkezési lehetıséget megszüntetett a
Knochen-csoportok és Németország között.
Knochen Stülpnagel környezetében sem talált támogatásra. A német
nagykövetség részérıl is érthetetlen ellenállásba ütközött. A külügyminisz-
ter 1940. augusztus 3-án kelt levele rögzítette Abetz nagykövet szerepét
Franciaországban. Az ı vezetése alá volt rendelve mind a katonai titkos-
rendırség, mind a titkos államrendırség munkája a francia belpolitika, a
sajtó, a rádió és a propaganda vonatkozásában. Ugyancsak neki kellett ta-
nácsokat adnia a politikai tekintetben fontos dokumentumok megszerzésé-
re. „A führer kifejezetten úgy rendelkezett, hogy egyedül Abetz nagykövet
legyen felelıs minden politikai kérdésért a megszállott és nem megszállott

6
Rudolph elızıleg az Abwehr t. csoportjához tartozott, amelynek parancsnoka
Schmidt alezredes, alias Petersen doktor, a szárazföldi hadsereg specialistája volt.
Franciaországban.” Nos, szokásához híven a Gestapo és az SD annyira
nem törıdött Abetz véleményével, hogy még csak ki sem kérte.
Knochen egy olyan, elıre számba nem vett területen keresett kárpótlást,
ahonnan elfelejtették kitiltani. Kitartóan látogatta a párizsi szalonokat, néha
a legelıkelıbbeket, társasági eseményekkel foglalkozott, fitogtatta mővelt-
ségét és csöppet sem jelentéktelen szellemi képességeit, sürgött-forgott a
legfontosabb emberek körül, akikkel francia politikai barátai ismertették
meg. Elmaradhatatlan vendég lett csakhamar minden összejövetelen, min-
den ünnepségen, a „társaságnak” abban a szektorában, amely vidáman és a
gyümölcsözı üzletek reményében lépett a németekkel való aktív kollaborá-
lás útjára, és reményében nem is mindig csalatkozott. Knochen nemcsak a
párizsi élet ezer apró-cseprı pletykáját szedegette fel – ami ugyancsak nem
volt haszontalan dolog a magafajta ember számára –, hanem a legnagyobb
érdeklıdésre számot tartó értesüléseket is szerezhetett azelıtti és akkori ál-
lamférfiakról, politikusokról, a gazdasági élet és az ipar valóságos helyze-
térıl, a közvéleményrıl, az ellenzéki irányzatokról és vezetıikrıl, az ellen-
állásról, az Angliával és az Egyesült Allamokkal való kapcsolatokról. Új
barátai közül egyesek, nem is a jelentéktelenebbek, lényegében ügynökeivé
váltak. (Nem akarok tapintatlan lenni, nem akarok idézni olyan neveket,
amelyeket a nagyközönség már régen elfelejtett, csak megjegyzem, hogy
igen mulatságos látványt nyújtanak Knochen bizonyos egykori asztaltársai,
amint hazafiságból akarnak most másokat leckéztetni!)
Thomas tábornok, aki elvileg Knochen fınöke volt, más módszer mel-
lett kötött ki a francia belpolitikai élet befolyásolása tekintetében. A meg-
szállás elsı pillanatától fogva mind a német hatóságok, mind a vichyi kor-
mány zsidóellenes rendszabályokat léptettek életbe. Ezekkel egyidejőleg az
antiszemita sajtó, amely a német propagandaszervek részérıl jelentıs anya-
gi támogatásban részesült, úgy akarta antiszemita érzelmekre hangolni a
francia lakosságot, hogy uszító pogromhadjáratba kezdett. Ennek a sajtó-
kampánynak nem sok foganatja lett, éppen durvasága miatt, és mert a
francia közönség megérezte mögötte a német sugalmazást.
Thomasnak, aki jobban érezte magát a Pigalle mulatóiban, mint a szalo-
nokban, olyan politikai tanácsadói voltak, mint Deloncle, a Cagoule7 egyik
elsı vezetıje és a Szociális Forradalmi Mozgalom fınöke, valamint helyet-
tese, a véres kező Filliol. 1941 szeptemberében azt javasolták Thomasnak,
hogy a „közvélemény felrázása” érdekében szervezzenek néhány merény-

7
A Cagoule (Csuklyások) a harmincas évek hírhedt illegális szélsıjobboldali
szervezete volt. – Szerk.
letet a párizsi zsinagógák ellen. Knochen fınöke egyenesen zseniálisnak
találta az ötletet, amely azokra a „spontán” pogromokra emlékeztette ıt,
amelyeket a horogkeresztesek szerveztek 1938-ban Németországban. Meg-
bízta Hans Sommer obersturmführert, az amt VI. párizsi vezetıjét, amely-
nek a francia „együttmőködıkkel” való kapcsolat ápolása volt a feladata,
hogy tisztázza Deloncle-lal és Filliollal a hadmővelet anyagi kérdéseit – de
a legnagyobb titokban, a katonák, különösen Stülpnagel tudta nélkül.
Sommer Berlinbıl meghozatta a szükséges eszközöket.
Az október 2-áról 3-ára virradó éjjel a párizsiak sorozatos robbanásokra
ébredtek. Két óra 30-kor bombarobbanás következtében súlyos károkat
szenvedett a Rue des Tourelles-i zsinagóga; 3 óra 40-kor bomba robbant a
Rue Notre-Dame de Nazareth-ben; 4 óra 30-kor a Rue de la Victoire nagy
zsinagógája volt soron; 5 órakor a Rue Sainte-Isaure; 5 óra 15-kor a Rue
Copernic. Ha mindezekhez hozzászámítjuk még a Rue Pavée-n robbant
bombát és azt, amely az Avenue Montespanon egy imaházat rombolt szét,
úgy egyetlen éjszaka folyamán 7 merényletet követtek el, a Wehrmacht
járıreinek orra elıtt. Két járırszolgálatot teljesítı Wehrmacht-katona elég
súlyosan megsebesült, és a robbanások a szomszédos épületekben is
károkat okoztak.
Deloncle büszke volt öreg csuklyásainak hıstettére. Valóban, nagy adag
bátorság kellett ahhoz, hogy valaki sötét éjjel elhelyezze a bombát a kapu
sarkában, aztán sürgısen kereket oldjon!8 Thomas odavolt a gyönyörőség-
tıl. De ennek a „régi szép SA-idıkhöz méltó” vállalkozásnak váratlan kö-
vetkezményei támadtak. Október 6-án Stülpnagel tudta már, kik a merény-
let értelmi szerzıi, és a hadsereg fıhadiszállásán bepanaszolta Sommer
obersturmführert, hogy Knochen parancsára német eredető robbanóanyag-
gal látta el a „francia bőnözıket”.
1941. október 21-én a párizsi fıhadiszállás katonai igazgatásáról levél
ment Berlinbe a Sipo-SD parancsnokának, azaz Heydrichnek a címére. A
levél írója emlékeztetett arra, hogy a merényletek a Wehrmacht két tagját,
valamint két franciát megsebesítettek, majd így folytatta:
„A merényletet a Deloncle környezetéhez tartozó franciák követték el.
A robbanóanyagot Sommer SS-obersturmführer szerezte be és adta oda a
merénylet végrehajtóinak. Sommer SS-obersturmführer közvetlenül a me-
rényletek elkövetése elıtt érintkezésben állt a merénylıkkel. Sommer SS-
obersturmführer a párizsi Sipo-SD szolgálatvezetıjének, Knochen SS-

8
S Amikor Deloncle terhessé kezdett válni, és „árulót” gyanítottak benne (a katonai
helyzet rohamosan romlott), a Gestapo 1944 januárjában meggyilkolta.
obersturmbannführernek az utasítására cselekedett. Nevezett az ügyrıl
1941. október 4-én kelt jelentésében adott magyarázatot a katonai parancs-
noknak. Az a magyarázat azonban, amely szerint teljesen francia ügyrıl
volna szó, sem objektíve, sem szubjektíve nem felel meg a valóságnak.”
Különösen azt vetették Knochen szemére, hogy 24 órával a merénylet
elıtt, amikor pedig nagyon is jól tudott annak elıkészületeirıl, úgy nyilat-
kozott a katonai parancsnokság intézkedéseirıl, hogy azok meghozták gyü-
mölcsüket, s hogy teljes a nyugalom. Ezt megelızıen is voltak merényle-
tek, amelyekkel kapcsolatban megtorló rendszabályokat foganatosítottak.
„Az október 2-áról 3-ára virradó éjszaka merényletének tervezıi és felbúj-
tói elıtt nem lehetett titok, hogy vállalkozásuk következményét ártatlan
emberek szenvedik meg, s hogy annak politikai visszahatása is a legsúlyo-
sabb lesz.”
Ezt a veszélyt a merénylet értelmi szerzıinek gyors kiderítésével sze-
rencsésen el tudták kerülni, veszélyben forgott azonban a megszálló hadse-
reg tekintélye, tekintettel arra, hogy a francia rendırség már megállapította
az igazságot. A levél szerzıje (valószínőleg Best doktor) végül rátér a
tulajdonképpeni célra:
„A Sipo-SD sonderkommando intézkedéseiért és viselkedéséért annak
vezetıjét terheli a felelısség, még ha feltételezzük is, hogy a merényletben
sem közvetlenül, sem közvetve nem vett részt. Tekintettel az ügy politikai
jelentıségére és arra a visszahatásra, amelyet a német közigazgatás helyze-
tében elıidézhet, kénytelenek vagyunk ragaszkodni ahhoz, hogy a sonder-
kommando vezetésében változások történjenek. A német hadsereg fıpa-
rancsnoka azt kéri, hogy Thomas SS-brigadeführert távolítsák el beosztásá-
ból. Az OKW szeretné remélni, hogy a berlini illetékes szervek egyet-
értenek azzal az észrevételével, hogy Knochen doktort és Sommer SS-
obersturmführert, akik részt vettek ezekben a merényletekben, nem volna
helyes továbbra is megszállott területen alkalmazni.”
Stülpnagel abban bízott, hogy megszabadulhat riválisaitól, ha teljes
mértékben kiaknázza az általuk elkövetett hibát. Az az együttérzés azon-
ban, amelyet az esetleges igazságtalan büntetéssel sújtott franciákkal szem-
ben igyekezett felmutatni, különössé válik, ha meggondoljuk, hogy a levél
aláírásának napján 16 nem kevésbé ártatlan túsz hullott el a kivégzıosztag
golyójától Nantes-ban, a rákövetkezı napon pedig 27-et végeztek ki
Châteaubriant-ban.
Közigazgatási síkon (a horogkeresztesek csak ezen a részen voltak se-
bezhetık) Stülpnagelnak igaza volt. Csakhogy Knochen túlságosan értékes
volt; szó sem lehetett arról, hogy megváljanak tıle. Thomas tábornok még
balkézi „vejének” magas pártfogása ellenére is sokkal sebezhetıbb volt. S
ekkor olyan megoldás adódott, amely mindenkit egyformán kielégített:
Thomas maga kérte a leváltását. Néhány nappal késıbb pedig útnak indult
Kijevbe, mint az újonnan meghódított keleti területek Sipo-SD fınöke.
Knochen tehát ismét magára maradt hatalom nélküli rendıri csoportjá-
nak élén, a katonák szırszálhasogató ellenırzésének kitéve. Intelligenciája
és ügyessége következtében azonban ı került ki gyıztesként ebbıl a
valóban nehéz helyzetbıl.
III. fejezet

A GESTAPO MAGA ALÁ GYŐRI A HADSEREGET

A katonák rivalizáláson alapuló ellenállása értelmezésbeli különbségre is

támaszkodott.
A Rethondes-ban június 22-én aláírt fegyverszüneti szerzıdés 3. szaka-
sza ugyanis kissé bizonytalan fogalmazású. „Franciaország megszállott te-
rületein – mondja a szöveg – a Német Birodalom gyakorolja a megszálló
hatalom jogait. A francia kormány kötelezi magát, hogy minden eszközzel
elısegíti az ezen jogok gyakorlására vonatkozó szabályzatok létrejöttét, és
azok végrehajtása érdekében biztosítja a francia közigazgatás közremőkö-
dését. A francia kormány haladéktalanul felszólítja a megszállott terület
valamennyi francia hatóságát és közigazgatási intézményét, hogy tartsa
magát a német katonai hatóságok elıírásaihoz, s utóbbiakkal a kívánalmak-
nak megfelelıen mőködjék együtt...”
A katonai fıparancsnokság ezeket az irányelveket bető szerint kívánta
alkalmazni, és a megszállott terület francia közigazgatását a legteljesebb
ellenırzése alá hajtotta. A katonák álláspontja az volt, hogy a megszállott
Franciaország közigazgatását magukkal a franciákkal kell intéztetni, és ne-
kik csupán arra kell felügyelniük, hogy a francia hatóságok szigorúan tart-
sák magukat a német direktívákhoz. A német katonai igazgatás szerepe te-
hát elképzelésük szerint az irányításra és ellenırzésre korlátozódott volna.
A katonai igazgatás által megadott munka-irányelvek (Hadsereg Vezér-
kara – Vezérkari Fınökség N° 800/40 – 1940. augusztus 22.) világosan
beszélnek:
„A katonai igazgatás egész tevékenységét az az alapelv vezérli, hogy o-
lyan rendszabályokat kell csak meghoznia, amelyek a katonai megszállásra
vonatkoznak. Nem tartozik viszont a katonai közigazgatás hatáskörébe,
hogy javítási célzattal beleavatkozzék a francia belpolitika ügyeibe. Min-
den ilyen irányú közigazgatási intézkedést a francia hatóságok közvetítésé-
vel kell meghoznia.”
A katonák szentül meg voltak róla gyızıdve, hogy ez a megoldás min-
den tekintetben csak elınyökkel jár: a végrehajtás nehézségeit a franciák-
nak kell megoldaniuk; a közigazgatás így sokkal olcsóbb; végül, de nem
utolsósorban a német irányelveknek francia csomagolásban való megvaló-
sítása útján elkerülhetı lesz „a francia nép ösztönszerő ellenállása mindaz-
zal szemben, ami a németektıl jön”. Ez az álláspont a magyarázata annak,
miért örültek annyira a német hatóságok minden együttmőködni kívánó
franciának. Nem annektálni akarták Franciaországot, hanem politikáját
akarták más irányvonalra átállítani.
A német katonák felfogása szerint tehát a német rendıri hatóságok köz-
vetlen akciója mindent könnyen „elpackázhatott” volna. Egyedül a zsidóel-
lenes szekció tevékenységéhez járultak hozzá, amelyet Dannecker irányí-
tott Boemelburg egyik helyetteseként és Eichmann közvetlen francia-
országi megbízottja minıségében.
Theo Dannecker 27 éves müncheni bajor Gestapo-tag volt. Eichmann
közvetlen parancsnoksága alá tartozott, Eichmann jelölte ki személyes kép-
viselıjének Párizsba. 1940 szeptemberében érkezett meg. Igazgatási és fe-
gyelmi tekintetben Knochen alá tartozott, de nem kapott tıle soha közvet-
len utasításokat. Ami a munkáját illeti, egyedül Eichmanntól függött, aki
utasításait közvetlenül hozzá intézte.
Xavier Vallat, az elsı zsidóügyi kormánybiztos,9 perében azt vallotta
Danneckerrıl, hogy „fanatikus náci volt, valósággal transzba esett már at-
tól is, ha csak kiejtették közelében a zsidó szót”. Amikor érvénybe léptek
az antiszemita intézkedések, felülvizsgálta a büntetı törvényszékek ítélete-
it, és éles tiltakozó jegyzékeket intézett a francia hatóságokhoz, amint a ki-
szabott büntetésekben az engedékenység legcsekélyebb jelét vélte
felfedezni.
Dannecker az Avenue Foch 31/b. és a Rue des Saussaies 1s. számú épü-
letekben szervezte meg hivatalait. Nyomban felhasználta a francia antisze-
mitákat, tanácsaival és pénzzel sietett segítségükre a zsidókérdést tanulmá-
nyozó intézet megalapításában, amely számára lefoglalta a boulevard
Haussmannon egy zsidó vállalat helyiségeit. Az intézetben tevékenykedı
franciákat, akik között elsı helyen kell említeni Darquier de Pellepoix he-
lyettesét, Sézille századost, a legcsekélyebb mértékben sem zavarta az,
hogy a Gestapo albérlıivé, a megsemmisítı táborok legbuzgóbb szállítóivá
váltak.
A német antiszemita propaganda kezdte meghozni gyümölcseit. Danne-
cker azonban nem elégedhetett meg a mőkedvelıkkel. A vichyi kormány
1940. október 3-án kihirdette az úgynevezett „zsidótörvényt”. Ez a tör-
vény, miután meghatározta, hogy zsidónak tekintendı mindenki, akinek
három nagyszülıje és házastársa zsidó, felsorolta azokat a „közhivatalokat
és tisztségeket”, amelyektıl a zsidókat eltiltották, majd szabályozta a zsi-

9
Vallat-t Darquier de Pellepoix váltotta fel 1942. május 6-án.
dók részvételét bizonyos szabad foglalkozású ágakban és a kereskedelem-
ben.
Dannecker kérte a prefektúrától, hogy bocsássanak rendelkezésére mint-
egy tucatnyi rendırfelügyelıt. Ezeknek közvetlenül adott utasításokat, és
így valósította meg a katonai igazgatás irányvonalát: franciákkal elvégez-
tetni a németek által megkövetelt legmocskosabb munkát.
1941. augusztus 24-én német nyomásra kihirdették a „nemzetellenes
üzelmeket” halállal büntetı törvényt, és létrehozták a kivételes törvény-
székeket.
1941 októberében Pucheu belügyminiszter úgy akarta „elvonni” a né-
metektıl a fennhatóságuk alá rendelt rendıröket, hogy létrehozott egy hár-
mas szervezetet a rendszer „ellenégeinek” üldözésére, akik egyidejőleg a
nácik ellenségei is voltak. Pucheu egyszerre szervezte meg a Zsidó Ügyek
Rendırségét (PQJ), az Antikommunista Rendıri Szolgálatot (SPAC) és a
Titkos Társaságok Szolgálatát (SSS), amelynek az volt a feladata, hogy ül-
dözze az 1940. augusztus 13-i törvénnyel amúgy is minden közfunkcióból
kizárt és a haza ellenségeiként felügyelet alá helyezett szabadkımőveseket.
Az új szervek állománya igen vegyes volt. A három igazgató nem rend-
ırtisztviselı volt, hanem szélsıjobboldali pártmunkások közül választották
ki ıket. Az Antikommunista Rendıri Szolgálat vezetését például a Doriot-
féle Francia Néppárt (Parti Populaire Franpis – PPF) egy volt kereskedı
pártaktivistájára bízták, az akkor egyáltalán nem jelentéktelen 10 000 fran-
kos havi fizetéssel. A személyzeti állományt a hasonló mozgalmak aktivis-
táiból állították össze, kiegészítve néhány önként csatlakozó hivatásos
rendırtiszttel, akiket a magas fizetés csábított ide, és kevés számú tisztvise-
lıvel, akik nem valami jól érezték magukat a kétes társaságban és eltö-
kélték, hogy nem „piszkolják be a kezüket” az ottani mocskos ügyekkel.
Ismét csak azt kell megállapítanunk, hogy a hitleristák, paradox módon,
a magukat leghangosabban hazafiasnak hirdetı pártok tagjai körében tobo-
rozták segítıtársaikat.
A német katonai parancsnokság, számításai ellenére, nem érte el a várt
eredményeket. Minthogy – Keitel szavai szerint – a szabályszerő eljárás
nem bizonyult „rentábilisnak”, a fıparancsnokság az elrettentés útjára lé-
pett, és elhatározta, hogy túszokat végeztet ki, valahányszor merényletet
követnek el a megszálló hadsereg tagjai ellen.
1941. augusztus 22-én egy Stülpnagel által aláírt rendelet úgy intézke-
dett, hogy augusztus 23-ától fogva minden német ırizetben levı vagy a né-
metek számára ırizetbe vett franciát túsznak kell tekinteni. Ebbıl a „tar-
talékból” választják majd ki az agyonlövendıket, számukat minden egyes
alkalommal „az elkövetett bőncselekmény súlyosságától függıen” állapít-
va meg. Egy szeptember 19-én megjelent újabb rendelet a túszok ezen elsı
kategóriáját kiegészítette mindazon francia férfiakkal, „akiket kommunista
vagy anarchista cselekmények következtében a francia hatóságok ırizetbe
vettek vagy a jövıben ırizetbe vesznek”, és akiket ezentúl a franciaországi
katonai fıparancsnok rendelkezésére álló foglyoknak kell tekinteni. Mind-
ezeket a rendelkezéseket megismételték és összefoglalták a „Túsztörvény”
néven közismertté vált szeptember 30-i rendeletben, és ezzel gyalázatosan
felrúgták a hágai szerzıdés 50. szakaszát, amely megtiltja a túszok
szedését.
A rendszabályok még súlyosabbá váltak, midın 1942 júliusában Otto
von Stülpnagel tábornokot unokafivére, Heinrich von Stülpnagel váltotta
fel. A „Pariser Zeitung” július 16-i száma a következı figyelmeztetést
közölte:
„A zavartkeltık 18 évesnél idısebb legközelebbi férfi hozzátartozóit,
valamint sógorait és unokafivéreit agyon fogják lıni.
Az ugyanilyen fokú nırokonokat kényszermunkára ítélik.
A fenti személyek valamennyi 18 évesnél fiatalabb gyermekét javító-
intézetbe küldik.”
A német rendıri szervek, a Gestapo, az SD ebben az egész idıszakban a
kulisszák mögött maradtak. Ha a katonai közigazgatás árnyékában nem is
játszottak feltőnı szerepet, mindazonáltal lépésrıl lépésre növelték
cselekvésük hatósugarát.
Knochen kezdettıl fogva az RSHA mintájára szervezte meg hivatalait.
Embereit 6 fı osztályba osztotta, amelyek megfeleltek a berlini központ 6
amtjának és azok illetékességi körének. Azzal nem sokat törıdtek, hogy a
háttérben kellett dolgozniuk; ehelyett éltek az alkalommal, dokumentumo-
kat győjtöttek és francia segítıtársakat toboroztak a rovott múltú bőnözık
és bizonyos pártok, elsısorban a Doriot-féle Francia Néppárt tagjai közül.
1941 folyamán lazult a katonai ellenırzés csavarja. A Geheime Feldpo-
lizei töméntelen tennivalója következtében kénytelen volt hozzájárulni ah-
hoz, hogy a Gestapo maga végezze a házkutatásokat, kisvártatva pedig a
letartóztatásokat is. Minden esetben részletes jelentések formájában kellett
volna beszámolnia, errıl a formalitásról azonban a legtöbb esetben „meg-
feledkezett”. A katonai parancsnokság nemsokára arra is ráfanyalodott,
hogy a Gestapóval nyomoztasson ki olyan ügyeket, amelyekre az Abwehr-
nek és a Geheime Feldpolizeinek már nem futotta az erejébıl. A Gestapo
egyezményt kötött az Abwehrrel, amely szerint a Gestapóra és az SD-re
hárult a hadsereg mögöttes területeinek biztosítása polgári és politikai
szempontból, mindennemő katonai hírszerzı tevékenység pedig továbbra
is kizárólag az Abwehr feladata maradt. Minthogy azonban a két tevékeny-
ségi kör között a határok meglehetısen egymásba folynak, Knochen embe-
rei bitorolták az Abwehr számára fenntartott hatáskört is, ami gyakori
összetőzésekre adott okot. A Gestapo-SD és az Abwehr viszonyát mindig a
lappangó ellenségeskedés légköre jellemezte, visszfényeként annak a
rivalizálásnak, amely a két szervezet legfelsıbb vezetıit szembeállította
Németországban.
Fokozatos terjeszkedése megnövelte Knochen csoportjának politikai je-
lentıségét. 1941 végére szinte mindenütt megvetette a lábát, néhány olyan
szektor kivételével, amelyet a hadsereg kizárólagos joggal magának tartott
fenn, mint a sajtó-, rádió-, színházi és filmcenzúra, a zsidóügyek intézése
és a francia közigazgatás gazdasági kérdései.
Knochen ebben az idıszakban 3 „fiókot” is felállított, a bordeaux-i, di-
joni és roueni „aussenstellé”-t (külszolgálatot). Vichyben a megszállás elsı
napjaitól fogva mőködött Himmlernek egy embere, Reiche, aki közvetlenül
tájékoztatta fınökét az „ideiglenes fıváros” valamennyi eseményérıl. İ
nem tartozott Knochenhoz.
Ez a szervezı munka, ez a kitartó harc, amelyet végül is siker koroná-
zott, Knochen mőve volt. Thomas távozása óta egyedül ı volt felelıs a
Gestapo–SD-részlegekért. Thomas helyére Bierkamp oberführer került
ugyan, de csak ideiglenes vezetıi minıségben, arra a 6 hónapra, amíg az új
fınök meg nem érkezett.
1942 áprilisában Himmler ösztönzésére Hitler megtette végre a szüksé-
ges intézkedéseket, hogy a rendıri funkciókat elvegye a franciaországi
megszálló haderı vezérkarától és ellátásukat új személyes megbízottra
bízza.
Himmler azzal is kimutatta, mekkora fontosságot tulajdonít a pozíció
betöltésének és a katonákon aratott diadalának, hogy olyan embert szemeit
ki a feladatra, akit Heydrich is melegen támogatott: Karl Oberg tábornokot.
Karl Albrecht Oberg 1897. január 27-én született Hamburgban, ahol ap-
ja, Karl Oberg dr., orvos volt. A fiatalember a nagy Hanza-városban járt is-
kolába, ott is érettségizett 1914-ben. Tizenhét éves volt akkor. Augusztus-
ban kitört a háború, ı azonnal jelentkezett, és 1916 szeptemberében már
hadnagyi rangban harcolt a francia fronton. A háború vége elıtt a vaske-
reszt elsı és második osztályával tüntették ki.
Midın visszatért Hamburgba, családját nehéz anyagi körülmények kö-
zött találta; ezért elszegıdött egy ingatlanközvetítıhöz, és nála dolgozott
1921-ig. Ezután egy papírnagykereskedı képviselıje lett, majd tisztviselı-
nek ment a Christiansen-féle élesztıgyárba, a dán határ közelében levı
Flensburgban. 1923-ban házasságot kötött a nála 5 évvel fiatalabb Frieda
Tramm-mal. 1926-ban az ifjú pár visszatért Hamburgba, ahol Oberg a
West India Bananenvertriebsgesellschaft déligyümölcs nagykereskedı vál-
lalatnál talált alkalmazást. Három évig volt itt, majd a konkurrens Banjac
déligyümölcs nagykereskedés megbízottja lett. Nem sok szerencsével, mert
10 hónap múlva, 1930 ıszén kereset nélkül maradt. Három és félmillió
munkanélküli nyüzsgött akkoriban a német városokban. Karl Oberg azon-
ban nem az az ember volt, aki egykönnyen kétségbe esik, és hajlandó sorba
állni a nyomorenyhítı akció leveséért. Kisebb családi kölcsönbıl dohány-
boltot nyitott a város szívében, a Schauenburger Strassén, a Rathaus, a
díszes hamburgi városháza árnyékában meghúzódó kis kereskedıutcában.
Ebben az idıszakban került Oberg a náci propaganda befolyása alá. Szi-
varárus volt egy olyan városban, amely teljesen a tengeri kereskedelembıl
él, és a legnagyobb mértékben ki van téve a gazdasági válság hatásának.
1931 júniusában belépett a Nemzetiszocialista Pártba, és az 575 205 számú
tagsági könyvet kapta. Tíz hónap múlva az SS tagja lett, ami megfelelı te-
ret adott szervezı képességeinek kifejtésére. Egy évre rá Heydrich Ham-
burgba jött, hogy ellenırizze az SD éppen szervezés alatt álló helyi részle-
gét. Oberg bizonyos ideje erıteljes vonzalmat érzett a párt biztonsági szol-
gálata irányában. Bemutattatta magát Heydrichnek, aki elfogadta jelentke-
zését. Oberg az SD fizetett alkalmazottja lett, s ezzel pénzzavarai egyszer s
mindenkorra véget értek. 1933. július elsején kinevezték untersturmführer-
nek (alhadnagynak), s beosztották Heydrich vezérkarához, akinek csak-
hamar egyik legbensıbb munkatársává lett. Vele ment Münchenbe, midın
1933 júliusában idehelyezték székhelyüket, majd szeptemberben követte
Berlinbe, az SD központi szolgálatának megszervezése céljából. Az SD-
ben Heydrich külön vezérkarának fınöke, majd a személyzeti fıosztály
vezetıje lett. Ezeket a funkciókat töltötte be 1935 novemberéig. Heydrich
melletti szolgálata idején tevékenyen részt vett a „Röhm-tisztogatás”-ban.
Oberg 1935-ben önként elhagyta az SD-t, visszatért az aktív SS-szolgá-
latba, és standartenführeri (ezredesi) rangban átvette a mecklenburgi 22.
SS-standarte vezetését; majd a hannoveri SS-Abschnitt IV. fınöke lett
1938 decemberéig. 1939 januárjában kinevezték a szászországi Zwickauba
rendırfınöknek, áprilisban pedig megkapta az SS-oberführeri rangot. A
háború, egy rövid közjátéktól eltekintve, egészen 1941 szeptemberéig nem
változtatott a helyzetén. 1941 áprilisában Himmler átmeneti jelleggel
megbízta ıt a fontos brémai rendırfınökséggel, de a helyi horogkeresztes
hatalmasság, Kaufmann gauleiter mást szemelt ki erre a posztra, és olyan
elutasítóan viselkedett Oberg személyével szemben, hogy egy hét múlva
vissza kellett ıt helyezni Zwickauba.
1941 szeptemberében Oberg SS- und polizeiführer, azaz SS- és rendır-
fınök lett a lengyelországi Radomban. Részt vett a zsidók kiirtásában és a
lengyel kényszermunkások összeszedésében. Ezt a beosztást akkor hagyta
csak el, amikor Párizsba kellett jönnie10 azok után, hogy megkapta a „Bri-
gadenführer und Generalmajor der Polizei”, vagyis rendırvezérırnagyi
rangot, ami elımenetelnek sem volt csekélység, hiszen 9 éve még csak al-
hadnagy volt.
Harmincöt éves volt tehát, midın Himmler Párizsba küldte. Ebben az
idıben ereje teljében levı, igazi, jó fából faragott, szıke, rózsás arcú, észa-
ki típusú német volt, a meglehetısen nagy mennyiségben fogyasztott sörtıl
gömbölyödı pocakkal. Hosszúkás arca és kissé dülledt szürkéskék szeme
nem árult el sem kegyetlenséget, sem különösebb keménységet, inkább
egyfajta türelmes igyekezetet. Erıs szemüveget viselt. Hosszúkás, feltőnı-
en pisze, hegyben végzıdı orra, különösen profilból, valamiféle bohóc jel-
leget kölcsönzött arcának. Ritkás szıke haja alól kilátszott domború, rózsás
koponyája. Korábbi beosztásaiban megfontolt és türelmes, beosztottaival
szemben szívélyes ember hírében állt. Példásan jó férj volt. Késın, 13 évi
házasélet után született elsı gyermekük, 1936-ban, ezt követte 1941-ben a
második, majd 1942-ben a harmadik.
Mindent összevéve a Himmler által kiszemelt férfiú úgy tőnhetett volna
fel, mint valami viszonylag derekabb ember a Gestapo és az SS fenevadjai
között – ha egy tulajdonsága nem rontott volna le minden egyebet: Oberg
példátlanul fegyelmezett volt.
Himmler 1942. április 22-én döntötte el, hogy Oberget küldi Franciaor-
szágba. Oberg május S-én érkezett meg. Megjelenése döntı változást jelen-
tett a német rendırség és a megszálló haderı egymáshoz való viszonyában.
A változás látható jeleként Oberg megkapta a „höhere SS- und polizeifüh-
rer” (SS- és rendırparancsnok), valamint a „Himmler személyes képviselı-
je” címet, amíg Thomas csak Heydrich képviselıje volt. Oberget ugyanak-
kor felruházták minden rendıri hatalommal, és azzal bízták meg, hogy biz-
tosítsa a kapcsolatot egyfelıl a német rendırség és az SS legfıbb parancs-
nokával, Himmlerrel, másfelıl a különbözı franciaországi hatóságokkal,
vagyis a franciaországi katonai parancsnokkal, Stülpnagellel, a nyugati
front fıparancsnokával, Rundstedt marsall-lal, Abetz nagykövettel és végül

10
Ide eredetileg Stahleckert akarták kinevezni, de ı, Oberg „szerencséjére", elesett az
orosz fronton.
a francia kormánnyal.
Himmler maga szeretett volna Párizsba jönni Oberg hivatalos beiktatá-
sára, hogy ezzel is aláhúzza az esemény jelentıségét és emelje annak ünne-
pélyességét. Funkcióival járó töméntelen tennivalója azonban megakadá-
lyozta ebben, ezért maga helyett Heydrichet küldte el. Heydrich a Ritz
Szállóban rendezett ünnepségen mutatta be Oberget mindazoknak a német
és francia vezetı személyiségeknek, akikkel munkája során majd érintkez-
nie kell. A beiktatásra Heydrich személyesen Párizsba rendelte a mindös-
sze 2 hete kinevezett René Bousquet rendırfıkapitányt és Hilaire belügy-
minisztériumi adminisztratív államtitkárt. Velük együtt jelen volt Fernand
de Brinon, a francia kormány megbízottja a megszállott zónában, és Dar-
quier de Pellepoix, a zsidó ügyek új kormánybiztosa, Xavier Vallat utóda.
Heydrich hosszú beszédet mondott. Kifejtette, hogy a lehetı legszoro-
sabban együtt kell mőködniük a megszálló hatóságokkal annak érdekében,
hogy „valamennyiük üdvére” egyformán hozzájárulhassanak az Oberg által
szervezendı új rendıri apparátus sikeres mőködéséhez.
Ez a beszéd bevezetés volt azokhoz a követelésekhez, amelyeket Hey-
drich a führer nevében készült elıadni. Utasításai fıként René Bousquet-
nak szóltak, hiszen elsısorban a francia rendırség volt bennük érdekelt.
Obergnek – mondta – az a feladata, hogy újjászervezze a megszállott terü-
leten a német rendıri apparátust. A jövıben ennek kezében lesz a végrehaj-
tó hatalom, minthogy a rendıri hatalmat kivették a katonai közigazgatás
kezébıl. A haderı mögöttes területeinek biztosítását a rendırségre és az
SS-re bízták. Himmler utasításba adta Obergnek: „Vigyázzon, hogy a
partvidéken állomásozó csapatok fedezve legyenek!”
A feladat maradéktalan teljesítése érdekében elrendelte, hogy a meg-
szállott zóna francia rendırségét helyezzék a német rendırség gyámsága
alá. Heydrich ezt a követelését úgy terjesztette elı, mint amelyet igazol a
fegyverszüneti szerzıdés szövege. A megszálló hatalom joga és kötelessé-
ge – mondta Heydrich –, hogy ırködjék a rend fenntartásán. Hitler és
Himmler, mindamellett egyáltalán nem hitte, hogy a francia rendırség ak-
kori állapotában valóban lojális és hatékony együttmőködésre lenne képes.
Ezért a reichsführer SS mélyreható reformot követelt a francia rendırség-
tıl: a vezetı pozíciókat olyan megbízható emberekkel töltsék be, akiket „az
új Európa felépítéséért” a német hatóságokkal fenntartás nélkül együtt-
mőködı pártok soraiból válogathatnak ki. E pártok közül elsısorban Doriot
Francia Néppártját és Darnand Légiós Rendszolgálatát (Service d'Orde
Légionnaire – SOL) kell „tekintetbe venni”.
A hitleristák emlékeztek arra, hogyan számoltak le annak idején otthoni
ellenfeleikkel: az SA-val „biztosították a rendet”, majd az egész rendırségi
apparátust olyanokkal rakták tele, akik számára a párt szolgálata mindig
elıbbre való volt az állam szolgálatánál. Ezzel próbálkozott Thomas Fran-
ciaországban, midın pártfogolta azokat, akik a hitlerizmus ügynökeivé vál-
tak. Pucheu is így teremtette meg három különleges rendıri szervét (Zsidó
Ügyek Rendırsége, Antikommunista Rendıri Szolgálat, Titkos Társaságok
Szolgálata).
Heydrich azt hitte, hogy minden engedményre hajlandó emberrel tár-
gyalhat majd ezekrıl a kérdésekrıl; meglepetésére azonban igen határozott
ellenállásba ütközött. René Bousquet nem volt hajlandó tudomásul venni,
hogy a rendırséget gyámság alá helyezik és vezetı pozícióit a szélsıséges
pártok embereivel töltik be. Azt az álláspontot képviselte, hogy a nyugal-
mat csak úgy lehet visszaállítani, ha a francia rendırségnek lehetıvé teszik
feladata teljes ellátását, feltételezve természetesen, hogy a németek a ma-
guk részérıl felhagynak elvakult megtorló intézkedéseikkel. Heydrich
mintha meghajolt volna Bousquet érvei elıtt. Neki az a véleménye –
mondta –, hogy ezekre a rendszabályokra nem lesz szükség, amennyiben
Bousquet hajlandó a német érdekek szempontjából elınyös orientációt adni
a francia rendırségnek, és ha szoros, baráti együttmőködés alakul ki a két
szervezet közt.
René Bousquet ehhez azzal a feltétellel adta beleegyezését, hogy a
német rendırség nem avatkozik bele a francia rendırség ügyeibe, és hogy
a két szervezet külön-külön dolgozhat.
Heydrich kénytelen volt beismerni: nincs felhatalmazása ahhoz, hogy
egyedül kössön meg ilyen egyezményt. Csupán elhalaszthatja a kapott uta-
sítás végrehajtását, mielıtt fınökeinek, Himmlernek és Hitlernek referálna
róluk. Ezzel a hallgatólagos megegyezéssel tért vissza Heydrich Berlinbe,
Párizsban többet nem is mutatkozott.
Az 1942. május 5-én lezajlott Heydrich–Bousquet megbeszélés nagy
veszélytıl óvta meg Franciaországot. Lengyelországban, Dániában, Cseh-
szlovákiában a német rendırség látott el mindennemő helyi rendıri szolgá-
latot. Dániában a rendıröket letartóztatták, és csaknem valamennyiüket de-
portálták. Csehszlovákiában maga a Cseh- és Morvaország protektora cím-
mel felruházott Heydrich volt a terroruralom feje. Lengyelországban az
SS-ek hajtották végre a Gestapo utasításait a lakosság kiirtására vonatkozó-
an. A kérdés mégis felmerül, vajon az említett megoldás végsı soron nem
a német apparátus számára volt-e kedvezı? Ha teljes mértékben nekik kel-
lett volna ellátniuk minden rendıri szolgálatot Franciaországban, az azt je-
lentette volna, hogy nagy számban lekötik értékes embereiket, olyan idı-
ben, amikor minden egyes harcosra égetı szükségük volt a keleti fronton;
ezenkívül nyilvánvalóan a rendet is egyre nehezebben tudták volna fenntar-
tani, hiszen a lakosság sokkal kevésbé viselte volna el a megszállók rendel-
kezéseit, mint azokat, amelyeket a francia hatóság írt elı. Több rendzava-
rás fordult volna elı. Ugyanakkor Franciaország ki lett volna téve azoknak
a vadállati rendszabályoknak, amelyeket Közép- és Kelet-Európában alkal-
maztak az ellenszegülı lakosság „megzabolázására”. Ebben az egyez-
ményben végül is mindkét fél megtalálta a számítását.
Ezután Oberg hozzálátott a vezetése alá helyezett apparátus átszer-
vezéséhez.
Elsı lépésként a biztonsági rendırséghez, illetve az SD-hez csatolták a
katonai közigazgatásnak azt a fıosztályát, amelynek feladata volt a francia
rendırség ellenırzése. Majd pedig csaknem teljesen felszámolták a Gehei-
me Feldpolizeit. Huszonöt csoportja közül 23-at feloszlattak; ezek állomá-
nyát vagy a Sipo-SD vette át, vagy a keleti frontra küldték ıket. A Gehei-
me Feldpolizeitıl átvett embereket a Wehrmachtnál leszerelték, a Gestapó-
nál és az SD-nél pedig különleges beosztással állományba vették. Minda-
mellett a katonai igazgatás az utolsó napokig magánál tartotta a börtönök
és táborok ırzését, a vámszolgálatot és a Feldgendarmerie (tábori csendır-
ség) vezetését.
Mindez Knochen mőve volt. Most értek be munkájának győmölcsei,
amelyet azért folytatott, hogy kivívja Párizsban is a párt fölényét a hadse-
reggel szemben, mint ahogy az Németországban volt. Ettıl az idıponttól –
és az Obergnek juttatott hatalom következményeképpen – ez a fölény egy
pillanatra sem vált kétségessé, és a franciaországi német politika tényleges
irányítása ezentúl a rendıri szervek kezében volt, jóllehet elvileg még
mindig Abetz nagykövetre tartozott.
Oberg a német szervezetnek megfelelıen két csoportra osztotta rendıri
hivatalait: egyik volt az Ordnungspolizei (Orpo), vagyis a rendfenntartó
szervezet, másik a Sicherheitspolizei (Sipo–SD), vagyis a biztonsági rend-
ırség. Mindegyik csoport egy-egy befehlshaber (parancsnok) vezetése alá
került. Az Orpo a Rue de la Faisanderie 49 alatt rendezkedett be, parancs-
noka Schweinichen lett, akit 1943-ban Scheer követett; a Sipo–SD meg-
maradt Knochen parancsnoksága alatt, a Rue des Saussaies és az Avenue
Foch-beli helyiségeiben.
A katonai közigazgatás leváltásakor, e terjeszkedı politika megvalósítá-
sa során regionális szervezetet hoztak létre minden kerületben. A már meg-
levı bordeaux-ihoz, rouenihoz és dijonihoz 7 újat szerveztek, mégpedig
Angers-ben, Chálons-sur-Marne-ban, Nancyban, Orléans-ban, Poitiers-ban,
Rennes-ben és Saint-Quentinban. Így tehát 11-re emelték a kerületi
parancsnokságok számát, a párizsit is beleszámítva.
Ezek mindegyike kisebb helyi csoportokat küldött ki a kerület fontosabb
városaiba, a helyi kommandantúrákba (községekbe) pedig megbízottakat.
Rouen például helyi csoportot szervezett Évreux-ben, Caenban és
Cherbourg-ban, továbbá három jelentéktelenebb posztot Granville-ben,
Dieppe-ben és Le Havre-ban.
Az északi és keleti kerületek nem tartoztak Párizs hatáskörébe; a lille-i
kirendeltség, amelynek hatáskörébe Nord és Pas-de-Calais megyék tartoz-
tak, a brüsszeli központi igazgatáshoz volt csatolva; a strasbourgi csoportot
pedig egy német kerületi igazgatás alá rendelték.
A Párizstól függı kerületi hivatalok szervezeti felépítésükben a párizsi
központot követték, amely a maga részérıl viszont az RSHA-t másolta.
A Sipo–SD központja és külszolgálatai tehát 7-7 osztályra tagolódtak.
Szokásos hatáskörükhöz hozzájárultak még az idegen ország megszállá-
sából adódó különleges feladatok. Az igazgatási kérdésekkel foglalkozó II.
osztály (SD) mellett mőködött még az úgynevezett II. Pol., amelyet a
katonai közigazgatástól átvett csoportból szerveztek meg, és amelynek a
francia rendırség ellenırzése, a vele való kapcsolat és a jogi kérdések
tanulmányozása volt a feladata. Ez volt összeköttetésben azzal a katonai
közigazgatási hivatallal is, amely a táborok és börtönök ırizetét látta el.
A III. osztály (SD) nyilvántartotta és kiegészítette az „Otto”-jegyzéket,
amelyet eredetileg az egész francia sajtót ellenırzı Propagandastaffel
állított össze. A jegyzék azokat a mőveket tartalmazta, amelyeket a szerzı
személye – zsidó származása vagy agtihitlerista elvei –, illetve az alkotás
témája miatt betiltottak.
A III. osztály ellenırizte a német vásárló irodák tevékenységét is.
Végül, Sauckel gauleiterrel együttmőködésben, ez foglalkozott a munkaerı
és a kényszermunka kérdéseivel is.
A IV. osztály volt a szorosabb értelemben vett Gestapo, akárcsak Né-
metországban. Feladata volt az „állam ellenségei”, a szabotırök és terroris-
ták elleni harc, továbbá az aktív kémelhárítás. Párizsban az ı helyiségeibe
hurcolták azokat a szerencsétleneket, akiket vagy a Gestapo-ügynökök,
vagy a III. és VI. osztály mőködése nyomán kutattak fel. A Gestapo fogta
fel a Londonba irányuló titkos rádióadásokat is és dolgozta ki a rádió-
csapdák szövegét.
Igazgatási szempontból ez az osztály ellenırizte azt a Berlinbıl küldött
speciális osztagot, sonderkommandót, amelynek sonderkommando IV. J,
majd IV. B4 volt a neve, és megbízatása a zsidók elleni harc volt. A cso-
portnak, amely utasításait közvetlenül Eichmanntól kapta Berlinbıl, Dan-
necker volt a vezetıje. Ez intézte a zsidók „emigrálását”, mégpedig olyan
elıkészítı rendelkezések útján, amelyeket a francia hatóságoknak kellett
végrehajtaniuk. Azokat a zsidókat ugyanis, akiket a zsidóügyi kormány-
biztosság által rendezett razziák során fogtak el, a drancyi táborban
internálták, majd Lengyelországba deportálták, ahol elpusztították ıket.
Dannecker rendszeres értekezletein jelen volt Zeitschel, Abetz képvi-
selıje, továbbá a katonai hatóság két megbízottja, Ernst és Blanke,
valamint Behr, a Rosenberg-féle hivatal küldötte. Itt dolgozták ki azokat az
intézkedéseket, amelyeknek oly sok francia esett áldozatául.
A nagykövetségnek is megvoltak a maga francia „szakértıi”. Az együtt-
mőködı és antiszemita csoportok vezetıi közül válogatták ki ıket.
Közéjük tartozott egyebek közt Bucard, Darquier de Pellepoix, Clementi és
egy áltudós, a „fajantropológus” Georges Montandon „professzor”.
Danneckel visszaélt függetlenségével; fölényes viselkedése felébresztet-
te a vezetıi tekintélyére kényes Knochen bizalmatlanságát. Knochen talált
rá ürügyet, hogy Danneckert „fegyelmi okokra” hivatkozva leváltassa.
1942 szeptemberében Dannecker elhagyta Párizst, és pályafutásának végét
Szófiában érte meg.
1943 májusában Eichmann úgy vélte, hogy Franciaország nagyon „el-
maradt” a többi európai országtól a „zsidókérdés likvidálása” tekintetében,
és elküldte „jobbkezét”, Brünner hauptsturmführert Párizsba azzal a meg-
bízatással, hogy a lehetı legnagyobb mértékben növelje a deportálások üte-
mét. Brünner Szalonikibıl jött, ahol a könyörtelen fenevad emlékét hagyta
maga után. Eichmann személyesen iktatta ıt be párizsi hivatalába. A to-
vábbiak folyamán még kétszer jött Franciaországba, hogy saját szemével
gyızıdjék meg Brünner mőködésének „kiváló eredményeirıl”. Amikor a
francia antiszemita újságok – közöttük is leghangosabban a „Pilori” („Pel-
lengér”) – valóságos hadjáratba kezdtek, tiltakozásul a nizzai kerületben a
zsidók irányában megnyilvánuló „bőnös” engedékenységgel szemben,
Eichmann oda is leutazott, hogy ellenırizze: „minden franciaországi zsidó”
valóban odamenekült-e, ahogy azt az említett újságok állították.
Brünner megérkezésekor Oberg is olyan utasítást kapott Himmlertıl,
hogy „mossa meg a fejét” a francia rendırségnek a zsidóüldözésben
tanúsított lagymatagsága miatt.
Brünner igen nagy önállósággal rendelkezett. Huszonöt fıbıl álló cso-
portot és megfelelı gépkocsiparkot hozott magával. Utasításait egyenesen
Berlinbıl kapta és a zsidóügyi kormánybiztosság francia beosztottjaival
hajtatta végre; így azután kicsúszott Knochen ellenırzése alól. 1943 au-
gusztusában a drancyi átmenı tábor német igazgatás alá került, csupán kül-
sı ırizetét látta el a francia csendırség. Brünner ekkor még tovább fokoz-
hatta az elszállítások ütemét.A IV. osztály gyászos feladatai közé tartozott,
hogy a letartóztatottak közül kijelölje azokat, akiket a Rue Boissy-d'Anglas
11 alatt ülésezı katonai törvényszéknek kellett elítélnie, valamint azokat,
akiket ítélet nélkül deportáltak. Végül a IV. osztály borzalmas privi-
légiumaként itt válogatták ki a megtorlásképpen agyonlövendı túszokat.
A IV. osztály IV. 5 jelzéső alosztálya a „különleges küldetéseket” szer-
vezte, a IV. N jelzéső alosztálynak pedig az volt a feladata, hogy
megszervezze az ellenséges hírszerzı szervekbe való behatolást. A IV. osz-
tálynak volt még két olyan egysége, amelyeket minden francia, de különö-
sen minden párizsi „respektált” anélkül, hogy nevükön ismerte volna ıket.
Az Intervention-Referat, amely a Rue de Villejust 48. szám alatt székelt,
orgyilkos bandákat alakított a Francia Néppárt rohamosztagainak és a mili-
ciának a tagjaiból; közülük is a „Carbone-banda” tagjai jutottak a legna-
gyobb hírnévre. Ezek a csoportok léptek akcióba olyan esetekben, midın
az SD és a Gestapo nem óhajtott a saját nevén fellépni. İk hajtották végre
bizonyos szervezetek ellen a rajtaütéseket, továbbá jelentıs személyiségek
elrablását vagy legyilkolását.
A másik csoport az úgynevezett „kisegítı rendırségi IV. szekció” volt,
az elzászi Bickler vezetése alatt; ez volt a Gestapónak dolgozó franciák
szervezete. A kisegítı ügynököket a szekció külön iskoláján képezték ki.
Az említett két szervezet nagy számban alkalmazott köztörvényes bőnö-
zıket, akiknek tekintélyes részét a börtönbıl hozták ki. Toborzásuk külö-
nös körülmények között kezdıdött. Egy bizonyos Henri Chamberlint, a pá-
rizsi rendırprefektúra kantinjának egykori vezetıjét az alvilággal való kap-
csolatai miatt 1939-ben a cépoyi táborba internálták. A volt kantinos itt is-
meretséget kötött ugyancsak internált német ügynökökkel; és megszökött
velük. Knochen kommandójának megérkezése óta Chamberlin a Gestapó-
nak dolgozott, elıbb mint besúgó, majd megbízói kérésére mint „csoport-
vezetı”. Chamberlin, ekkor már Lafont néven, megszervezett egy csopor-
tot, amelyet Bony volt rendırfelügyelıvel együtt kellett vezetnie. A Rue
Lauriston 93-ban rendezkedtek be. A csoport kialakítása érdekében
Chamberlin-Lafont kieszközölte mintegy 20 köztörvényes elítélt szabadon
bocsátását. Számos hasonló „iroda” jött még létre, például a „Rudy de
Mérode” néven gyászos emlékővé vált Martiné. Ezeknek a megrögzött bő-
nözıknek kedvenc kihallgatási módszerük volt a testi kínzás. Különleges
igazolványuk és fegyverviselési engedélyük birtokában pedig számtalan
bőncselekményt követtek el: házkutatás közben loptak, gazdag házakban
házkutatás ürügyén raboltak, zsaroltak, üzérkedtek.
Ezek a csoportok egyidejőleg dolgoztak a Gestapo, az SD és az Abwehr
számára.
A IV. osztály kezében volt elvileg, az V. osztállyal együtt, a végrehajtó
hatalom, vagyis ez hajtotta végre a letartóztatásokat, a kihallgatásokat és
házkutatásokat. Vezetıje 1943 végéig Boemelburg volt.
Boemelburgot több okból is nagy becsben tartották abban az idıben,
midın Knochen megkezdte párizsi hivatalainak megszervezését. Öreg
rendırségi róka volt, kisujjában voltak a nemzetközi rendıri és jogi eljárá-
sok. Korábban fontos személyiség volt az ICPC-ben, az Interpol elıdjénél,
vagyis a bőnügyi rendırségek nemzetközi szervezeténél, amelynek titkár-
sága akkor Bécsben székelt. Ezen a réven ismerte a francia rendırség fon-
tosabb vezetıit, ha másként nem, legalább hírbıl. Tetejében tökéletesen
beszélt franciául, még az argót is ismerte, korábban ugyanis éveket töltött
Párizsban egy központi főtést szerelı német cég „technikusaként”. Az an-
gol király utazása alkalmával kiküldette magát az ICPC-val, hogy a francia
rendırséggel együtt tanulmányozza a nemzetközi terroristák ellen alkalma-
zandó biztonsági rendszabályokat, minthogy tartani lehetett akciójuktól. A
francia rendırségnek élénken emlékezetében élt még a marseille-i merény-
let, amely annak idején Sándor jugoszláv király és Louis Barthou életébe
került. Boemelburg az akkor kiépített közvetlen kapcsolatokat azon nyom-
ban felújította, amint a Gestapo fınökeként a Rue des Saussaies-n
berendezkedett.
Ám 1943-ban kiderült, hogy Boemelburg fölött eljárt az idı. Kezdtek
mutatkozni nála az öregség jelei: egykor oly félelmetes emlékezıtehetsége
immár cserbenhagyta, elhatározásaiban tétovázott, ítélete bizonytalanná
vált. Ez volt az az idıszak, midın az ellenállási mozgalom és a politikai el-
lenzék tevékenységének nyomása nıttön-nıtt. A Gestapo könyörtelen har-
cot vívott, irgalom nélküli kegyetlenséggel sújtott le ellenfeleire. Az örege-
dı Boemelburg pedig kezdett lagymatagnak látszani. Oberg és Knochen,
az RSHA-val egyetértésben, kereste a módját, hogyan lehetne ıt tapintato-
san félreállítani. Már-már a korhatár elérésérıl beszéltek, midın az történt,
hogy az ellenállási mozgalom megölte Vichyben Geisslert, Oberg ottani
képviselıjét. Ezt a beosztást adták ekkor Boemelburgnak. Helyére Stindt
került, és ı is maradt a Gestapo franciaországi vezetıje a megszállás
végéig.
Franciaország kiürítése után a vichyi kormánnyal együtt menekülı
Boemelburgot Sigmaringenben Pétain személye mellé delegálták. Ez volt
az utolsó beosztása.
 Az V. osztály volt a Kripo, a bőnügyi rendırség. Hivatalból harcolnia
kellett a feketepiac ellen. De csak elvileg harcolt, hiszen leggyakrabban ép-
pen a német hatóságok szervezték a maguk hasznára a feketepiacot. A Ges-
tapóval technikailag együttmőködve ez az osztály foglalkozott a letartózta-
tottak antropometriai adataival, a keresett egyének személyleírásával,
fegyverszakértıi vizsgálatokkal, ujjlenyomatok vételével stb.
Az V. osztály megosztotta a végrehajtó hatalmat a IV. osztállyal.
Vezetıje elıbb Koppenhofer, majd Odewald volt.
A VI. osztály feladata az volt, hogy értesüléseket szerezzen a politikai
csoportosulásokról és ellenırizze a külfölddel való kapcsolataikat. Párizs-
ban 7 különleges kommandóval rendelkezett, amelyek gyakran érdekes
küldetéseket hajtottak végre.
A sonderkommando Pannwitz (vezetıjérıl, az RSHA IV. amtjából való
Pannwitz hauptsturmführerrıl nevezték el) különleges megbízatással egye-
nesen Berlinbıl érkezett, és egyidejőleg a IV. és VI. osztállyal mőködött
együtt az ún. „Rote Kapelle”-ügyben, vagyis a Franciaországban mőködı
szovjet információs szervezet felgöngyölítésében. Ez a szervezet ugyanis
értesüléseket szerzett a franciaországi német csapatokról, állományukról,
azokról a hadosztályokról, amelyek a keleti frontról idejöttek pihenni vagy
készültek oda visszatérni; értesüléseit rádió útján vagy svájci közvetítıjén
keresztül juttatta el Moszkvába. A sonderkommando Pannwitz munkájában
felhasználta a másik különleges kommando, a Funkspiel Kommando
segítségét is.
A Funkspiel Kommandóban (Funkspiel annyit jelent, mint rádiójáték,
rádiócsapda értelemben) olyan szakemberek dolgoztak, akik titkos rádió-
adások felderítésében szereztek jártasságot.
A harmadik különleges kommando a Franciaországba érkezett magas
rangú német személyiségek védelmét látta el. Válogatott SS-ekbıl és a
Schutzpolizei, a városi rendırség embereibıl állították össze.
A negyedik kommando, az ún. kommando Wenger, amelyet ugyancsak
vezetıjérıl neveztek el, fıként a vízumok kiadását ellenırizte. Wagner
hauptsturmführer sonderreferatja az elıkelı francia társaságot tartotta
szemmel. Ismét egy másik, mőszaki jellegő kommando a francia titkos
hadsereg gépkocsijainak álcázását igyekezett felderíteni. Ez a déli zónában
operált, mert ott alakult meg a titkos hadsereg. Végül a hetedik és utolsó
kommando prostituáltakat toborzott olyan házak számára, amelyeket csak a
német csapatok tagjai látogathattak, vagy amelyeket bizonyos
koncentrációs táborokban rendeztek be.
Franciaországban VII. osztály tulajdonképpen nem létezett, de az amt
VII. szakemberei gyakran átjöttek Berlinbıl, hogy tanulmányozzák a
francia zsidóellenes intézet „munkásságát”, és hogy katalogizálják azoknak
a könyvtáraknak az anyagát, amelyeket az Einsatzstab Rosenberg foglalt
le. Ez utóbbi szervezet Párizsban a Rue Dumont d'Urville 12. számú
házban ütötte fel a tanyáját, és tervszerően rabolta a mőkincseket, régi
bútorokat, könyveket, ezüstnemőt, ékszereket és szırmét, mindazt, ami
értékeset zsidó lakásokban felfedezett.
1942 májusától tehát a franciaországi német hatóságok kiépítették azt a
mindentudó és mindenütt jelenlevı szervezetet, amelyet Németország már
korábban megismert. Itt is félelmetessé vált, mert az ı kezében volt immár
minden hatalom.
Bár az egyes szolgálati ágakat a központi hivatalok mintájára elhatárol-
ták egymástól, Franciaországban ez mégsem sikerült olyan légmentesen és
valóságosan, mint Németországban. Vonatkozik ez különösen a kihelyezett
részlegekre, amelyeknek létszáma, beleszámítva az adminisztratív sze-
mélyzetet is, nem haladta meg a százat. A beosztottak válogatás nélkül dol-
goztak minden szakágban, és ahogy múltak a hónapok, egyre inkább kény-
telenek voltak a megtorlás funkciójával beérni. Az információs munkát a
helyszínen toborzott francia „segéderıkre” bízták, s az együttmőködı
francia szervek és bizonyos politikai pártok által beküldött információk
vagy feljelentések alapján mőködtek.
A „Sipo–SD kommandók" tagjai mindannyian ugyanazt az egyenruhát
viselték, vagyis az SS egyenruháját, bal karjukon az SD jelzéső megkü-
lönböztetı szalaggal. Ez nem a szorosan vett SD-szolgálatot jelentette,
hanem azt a besorolást, amely a biztonsági szolgálat és az SS-hez tartozó
rendırség tagjaira egyaránt vonatkozott.
A hadsereg által gyakorolt hatalom átcsúszott a Gestapo urainak kezébe.
A katonai parancsnokság annak idején a megszállott zónában saját jóváha-
gyásától tette függıvé a francia tisztviselık kinevezését. Midın a Gestapo
kiharcolta függetlenségét, megkövetelte magának azt a jogot, hogy bele-
szóljon minden olyan kinevezésbe, amely bármiképpen is érintette rendıri
funkcióit és érdekeit.
A déli zóna elfoglalása után, 1942 novemberében, a Gestapo mindkét
zónában igényt tartott arra, hogy a prefektusok kinevezésekor kikérjék
hozzájárulását, sıt odáig ment, hogy maga tett személyi javaslatokat, ami
ellen a katonai parancsnokság és a nagykövetség erélyesen fel is lépett. A
III. osztály mindazonáltal továbbra is ellenırizte a kinevezéseket, abból a
szempontból, hogy vajon az új tisztviselı nem akadályozza-e a megtorló
intézkedéseket. Obergnek végül is sikerült „minden tekintetben megfelelı”
embert ültetnie a francia rendırség élére Darnand személyében.
A Gestapónak az Abwehrrel együtt a hírszerzés hagyományos forrásain
kívül volt Franciaországban még egy, a korra jellemzı információs
eszköze.
A nyersanyagokban, élelmiszerekben és iparcikkekben mutatkozó hiány
életre hívta a „feketepiacot”, ahol az üzletkötések kicsúsztak a kontinensi
szabályozás alól. A hiányokat a német gazdaságpolitika idézte elı, azzal,
hogy Franciaország termelésének tekintélyes részét, éppen úgy, mint a töb-
bi megszállott országét, elszállította. Ugyanakkor a német gazdasági hely-
zetre továbbra is ránehezedett saját termelésének elégtelensége, és ez ab-
ban a mértékben súlyosbodott, ahogy a légitámadások újabb és újabb pusz-
tításokat okoztak a német iparvidékeken. Közben a hadikiadások egyre na-
gyobb összegeket emésztettek fel; elıteremtésük mind nehezebbé vált. Míg
1939-ben a kiadások 42 %—át fedezték az adók, 1942-ben már csak 33,
1944-ben pedig mindössze 19 %-át. A megszállott országokra megszállási
költségek címén kivetett hozzájárulás 66 milliárd márkára rúgott, és ha
ehhez hozzávesszük az egyéb címen behajtott vagy kicsikart összegeket,
úgy mintegy 100 milliárd márkával számolhatunk. Franciaország ebbıl
egymaga csupán megszállási költségek címén 31 miliárd 600 millió márkát
fizetett ki: valamennyi megszállott ország közül a legtöbbet; de még ez is
eltörpül amellett, hogy egyedül az utolsó há borús év kiadásai 100 milliárd
márkára rúgtak.11
Amikor gyakorlatilag nem lehetett már tovább növelni a Franciaország-
tól megkövetelt szállításokat, a németek megvalósították a második lecsa-
polást: a maguk hasznára megszervezték a feketepiacot. Úgynevezett vá-
sárló irodákat hoztak létre, azzal a feladattal, hogy szabályszerő üzleteket
kössenek a francia gyárosokkal. A valóságban ezek az irodák az óriási mé-
rető korrupció intézményeivé váltak. A leghihetetlenebb üzleteket kötötték
itt, és kihasználva privilegizált helyzetükbıl folyó büntethetetlenségüket és
a Gestapo pártfogását, példátlan nyereségeket vágtak zsebre. A legkülön-
bözıbb árufajtákat adták, vették és csereberélték: acélt, rezet, keményfémet
és wolframot, gumit és higanyt, gyógyszereket, gyapjút, szöveteket és bır-
díszmőárut, szögesdrótot és bort, francia konyakot és pezsgıt, nyersbırt,
parfümöket és selyemharisnyát, rönkfát és vasúti síneket. Az irodákat

11
A háború végére a birodalom államadóssága elérte a 378 milliárd márkát: 143
milliárd hosszú és középlejáratú, 235 milliárd rövid lejáratú kötvényekben, továbbá egyéb
bankügyletekben, Mefo-váltókban stb. A háborús kiadások összesen 67o milliárd márkára
rúgtak.
gyakran bérletbe adták a Gestapo vagy az Abwehr egy-egy alkalmi ügyfe-
lének, hasznos szolgálatai elismeréséül. A jövedelmek mesébe illıek vol-
tak. Nem egy mai nagy vagyonnak kereshetjük itt az eredetét. Ám ezekben
az irodákban nemcsak arannyal, részvényekkel és külföldi devizákkal őzér-
kedtek, hanem itt tárgyalták meg a Wehrmacht intendantúrájának szóló
szállításokat is. A francia kereskedıknek és gyárosoknak nem esett különö-
sebben nehezükre amúgy sem számottevı ellenszenvüket leküzdeni, ame-
lyet maradék hazafiságuk diktált volna, és egymás után tették az ajánlato-
kat ezeknek a „vásárló irodáknak”. Az ottaniak értették a módját, hogyan
csináljanak belılük többé vagy kevésbé tudatos hírszerzı ügynököket – ezt
a szerepet jó néhányan azért vállalták, hogy ne veszítsék el a jól jövedel-
mezı rendeléseket.
Az irodákat együttesen egy Organisation Otto elnevezéső hivatal irányí-
totta, amelynek Párizsban 3 központi irodája volt, mégpedig a Square du
Bois de Boulogne 21-23., a Rue d'Astorg 25, és a Rue Adolphe-Yvon 6.
szám alatt, valamint terjedelmes raktárai Saint-Ouen és Saint-Denis
dokkjainál.
Az Organisation Ottót két német vezette, mégpedig az „Otto” néven is-
mert Hermann Brandl és Robert Pöschl vagy Poeschel. Hivatalosan ıket
bízták meg mindennemő Németország részére történı vásárlással Fran-
ciaországban, hivataluk pedig az Abwehr támogatását élvezte. Hozzáértık
véleménye szerint személyes hasznuk több milliárd frankra becsülhetı.
Brandl volt a szervezet esze. Közepes termető, ovális és kissé elhízott
arcú, választékos modorú férfiú volt. Kifogástalan, sıt keresett eleganciá-
val öltözött, hátra fésült ezüstös hajával és jól fejlett tokájával állandó ven-
dége volt a párizsi szórakozóhelyeknek, részint kedvtelésbıl, részint mert
ott tárgyalt üzleti ügyekrıl. Az Organisation Ottót minden érdekelte.
Brandl fagyos tekintetét partnerére függesztve szótlanul ült, majd mikor
megkötötték az üzletet, pezsgıt hozatott.
„Otto” élénk érdeklıdést mutatott az értékpapírok iránt is. A Gestapo ál-
tal lefoglalt vagy elrabolt részvényeket gyakran a szervezet ügynökei he-
lyezték el a tızsdén. A Gestapo szorosan ellenırizte a részvénypiacot.
Egyes nagyvállalatokra nyomást gyakorolt, hogy azok részvényeik egy
tekintélyes részét olyan német társaságoknak engedjék át, amelyekbe az
RSHA már korábban beépült – mindezt annak érdekében, hogy a szóban
forgó francia vállalatokat jobban tudják ellenırizni és a haszonból is
részesedhessenek.
„Otto” vásárolt és Németországba küldött aranyat, drágaköveket és-
ékszereket is.
 Brandl századosi rangban az Abwehr tagja volt. Egyik helyettese tartot-
ta az állandó kapcsolatot az Abwehr vezetıségével. Ez Wilhelm Radecke
volt, Brandl rossz szelleme, egy gátlástalan, cinikus szörnyeteg, Chamber-
lin-Lafont testi-lelki jó barátja, akivel zajos tivornyákat szokott rendezni.
A Gestapo Radecke segítségével toborozta ügynökeit a vásárló irodák
ügyfelei közül. Ezek közül legfélelmetesebb hírnévre Frédéric Martin, más
nevén Rudy de Mérode és Georges Dalfane, alias Masuy tett szert; irodá-
juk az Avenue Henri-Martin 101 alatt volt. Az utóbbit tartották a fürdıvi-
zes vallatás feltalálójának.
Az 1944-es összeomláskor Pöschl Spanyolországon át Dél-Amerikába
akart menekülni, remélve, hogy ott nyugalomban élvezheti majd mérhetet-
len vagyonát. Jó ideje tisztában volt már a háború kimenetelével; szökését
alaposan elıkészítette, s hatalmas tıkét helyezett ki Lisszabonba. Ám a
Gestapo a spanyol határon elfogta. Németországba vitték, halálra ítélték és
felakasztották.
Brandl kincsei egy részével visszatért Németországba. Útközben több
rejtekhelyet készített Franciaországban. Champagne egyik kastélyának
melléképületében tőzoltó készülékeket találtak tele drágakövekkel. „Otto”
rejtette el ıket. Németországban elıször Münchenben telepedett meg, és itt
is ékszereket rejtett el cementes tartályokban. Barátainál rejtette el festmé-
nyeit, a Sisley-, Renoir-, Boudin-, Pissarro- és Degas-vásznakat, a szınye-
geket és a felbecsülhetetlen értékő antik bútorokat, a ritka bélyeggyőjte-
ményeket, értékpapírokat, az ezüstnemőt: a színe-javát mindannak, amit a
módszeres fosztogatás 4 év alatt ki tudott sajtolni Franciaországból.
Németország összeomlása idején Brandl álnéven élt Dachau közelében.
Itt tartóztatták le 1946 nyarán. A stadelheimi börtönbe szállították, ahol
zárkájában felakasztotta magát.
A két cinkos tehát egyféleképpen, kötélen végezte életét. A legendás hí-
rő „Otto-kincsbıl” csak töredékek kerültek elı. Bizonyára értékes képek
penészednek egyik-másik rejtekhelyen, feketedı ezüstök és elértéktele-
nedett részvények szomszédságában. Ami aranyat, devizát és értékpapírt a
két fınök még idejében Portugáliába és Dél-Amerikába expediált, azt
nyilván a kisebb cinkosok értékesítették.
 Ö T Ö D IK R É S Z

A GESTAPO POKLA 1940-1944

I. fejezet

A GESTAPO TEVÉKENYSÉGE
FRANCIAORSZÁGBAN

Az Oberg tekintélyét élvezı Knochen által megszervezett hadmőveleti terv

következtében, kihasználva a feléjük gravitáló csatlósszervezeteket, a kor-
rupciót, a politikai szenvedélyeket és a félelmet, a nácik egyre fokozták a
megtorlást.
Oberg, a tisztes családapa, a derék, megértı hivatalnok, a beosztottaitól
méltányosságáért és jóságáért körülrajongott fınök fegyelmezett hitleristá-
hoz illıen úgy hajtotta végre az utasításokat, hogy Taittinger szavai szerint
„démoni lény lett belıle, aki führeréért mindenre kapható volt. Megteste-
sült vadállattá vált, mintha eltökélt szándéka lett volna, hogy megutáltatja
magát; és ez tökéletesen sikerült is neki.”
Mennyire erıtlen kifejezés az, hogy megutáltatja magát... Ma is a győlö-
let és a tehetetlen düh áradata önt el mindenkit, aki ismeri a Gestapo
módszereit, e halálgyárak és vezetıik iránt.
Az egyre növekvı számú letartóztatások, amelyek 1944 május és au-
gusztus között érték el a maximumot, a déli zónában, különösen pedig a
lyoni kerületben kétféle formát öltöttek: egyik a németellenes tevékenysé-
get folytató vagy egyszerően ezzel gyanúsítható ismert személyiségek
egyéni ırizetbe vétele, a másik pedig a razziák útján végrehajtott kollektív
letartóztatás volt. Ez utóbbiak közül a következık voltak a legfontosabbak:
az 1941. augusztusi és decemberi, az 1942 júliusi (zsidórazzia), az 1943
novemberi a Clermont-Ferrand-ba áttelepített strasbourg-i egyetemen, az
1943 januári Marseille-ben, amikor 40 000 embert fogtak el, az 1943. de-
cember 24-i Grenoble-ban, az 1944 december 24-i Clunyben, az 1944 má-
jusi Figeacban és Eysieux-ben, az 1944 júliusi Saint-Paul-de-Léonban és
Locminében. Ugyanezt a gyakorlatot folytatták Belgiumban, Hollandiában
és Dániában. Ami pedig Közép- és Kelet-Európa országait illeti, ezekben
egész területek lakosságát őzték el, helyezték át vagy deportálták, taszítot-
ták rabszolgasorba.
 Az egyénileg elfogott személyeket a Gestapo hallgatta ki, ami rendsze-
rint kínvallatást jelentett. Az elsı kihallgatás, ha a nyomozás érdeke nem
kívánta másképp, rendszerint az elfogatás után 2 héttel történt csak meg. A
kihallgatottak szóra bírása érdekében mindenütt ugyanazokat az eljárásokat
alkalmazták. Az áldozatot háromszögvonalzóra térdepeltették, miközben
egy hóhérlegény rátelepedett a hátára; hátrakötött kezénél fogva felfüg-
gesztették, míg el nem ájult; rúgták, ököllel, bikacsökkel verték; ha elájult,
úgy térítették eszméletre, hogy leöntötték egy vödör vízzel. A fogát reszel-
ték, letépték a körmeit, cigarettával, egyes esetekben forrasztólámpával
égették a bırét. Az elektromos vallatást is alkalmazták: elektromos vezeté-
keket erısítettek a kihallgatott bokájára, miközben a másik vezetéket
végig-végighúzták a test legérzékenyebb pontjain. Borotvával bevagdosták
a kihallgatott talpát, majd csupasz lábbal són járatták. Benzinbe mártott
vattacsomókat húztak a lábujjai közé és meggyújtották. A fürdıvizes valla-
tás abból állt, hogy a kihallgatandó személyt hátán összebilincselt kézzel
jeges fürdıvízbe ültették és a fejét olyan sokáig nyomták víz alá, míg csak-
nem megfulladt. A hajánál fogva rángatták ki a vízbıl; ha még mindig nem
akart beszélni, ismét a víz alá nyomták.
Masuy, aki szakembere volt ennek az eljárásnak, abba szokta hagyni a
vallatást, amikor áldozata a teljes eszméletlenség határához ért, és kávét,
forró teát, néha még konyakot is hozatott neki. Ha a szerencsétlen már va-
lamennyire magához tért, újra kezdıdött a tortúra.
A nıket sem kímélték, sıt: a hóhérok általában éppen velük szemben al-
kalmazták leggyalázatosabban „kifinomult” módszereiket. A Gestapo fran-
cia segítıi találékonyságban versenyre keltek horogkeresztes mestereikkel.
Nincs ember Franciaországban, aki legalábbis ne hallott volna ezekrıl a
dolgokról. Egyesek – politikai meggondolásból – igyekeztek tagadni a té-
nyeket; mások azt gondolták, hogy az áldozatok eltúlozzák beszámo-
lójukat. Éppen ellenkezıleg: az orvosi látleletek, a szakértıi vélemények,
ténymegállapítások, maguknak a hóhéroknak a vallomásai hemzsegnek az
olyan részletektıl, amelyek egyszerően nem viselik el a nyomdafestéket.
Minthogy a Gestapo valamennyi „irodája” a maga szakállára dolgozott,
s minthogy a részlegek elhatárolása és a titoktartás következtében egyik
részlegnek nem volt szabad tudnia, mi történik a másikban, ezért gyakran
elıfordult, hogy az egy és ugyanazon ırizetes foglyot több részleg is
magának követelte. Ilyenkor ezek mindegyike berendelte kihallgatásra.
Rabszállító autóval vitték el a börtönbıl, rendszerint a fresnes-ibıl, és
valamelyik „ideiglenes” zárkában helyezték el, míg sorra nem került. A rue
de saussaies-i épületben különbözı zárkák voltak. A legtágasabbak az
alagsorban voltak, de az emeleteken is több takarító kamrát ideiglenes ıri-
zetes zárkává alakítottak át. Ezekbe a csöppnyi, levegıtlen helyiségekbe
gyakran 5 vagy 6 foglyot préseltek, több órára. Rendszerint egész idı alatt
rajtuk hagyták a bilincset, néha a falba erısített karikákhoz láncolták ıket.
Elérkezett végre a pillanat, midın az ırizetest „kihallgatói” elé vezették.
De alig volt alkalma egy-két szót szólni, hogy válaszoljon a kérdésekre,
máris agyba-fıbe verték. Ha a szerencsétlen, még mindig megbilincselve,
földre zuhant, rúgásokkal ösztökélték felállásra, mégpedig olyan hevesen,
hogy nemritkán borda- vagy végtagtörés volt az eredmény.
Így is folytatódott a kihallgatás, azzal az eltéréssel, hogy az ütlegelés
váltakozott a kihallgatott családtagjaira vonatkozó fenyegetésekkel (ame-
lyek rendszerint nem maradtak üres fenyegetések) és a foglyot „megértı”
magatartásra késztetı ígéretekkel vagy „elınyös” javaslatokkal. A gyanú-
sított órákon át nem ülhetett le, miközben az ıt kínzó és ütlegelı kihallgató
csoportok váltották egymást.
Csak ezután következtek a „kifinomult” módszerek, hogy megtörjék a
legelszántabbak hallgatását. Ezen a téren a hóhérok szadista képzelıereje
valósággal ontotta az újításokat és variációkat; módszereikre éppen olyan
büszkék voltak, mint a középkor kínvallatói, akiknél apáról fiúra öröklıd-
tek a fogások. A nácizmus és a „körülmények” szolgáltatta hazafias alibi
ezeknek a látszólag korrekt és addig normálisnak tőnı embereknek tudat
alatti legmélyebb lelki rétegeibıl ijesztı ösztönöket hoztak felszínre. Egye-
sek azzal védekeztek, hogy igazodniuk kellett az általános példához, ha
nem akartak árulónak látszani. Ami a többieket illeti, gátlástalanul élvezték
ezeket a kihallgatásokat. Mindenütt, a Gestapo legkisebb helyi kirendeltsé-
gén is ugyanazokkal az embertelen módszerekkel éltek.
Montpellier-ben a Villa des Rosiers, Limoges-ban a Tivoli-köz, Francia-
ország legtöbb börtöne, a Rue Lauriston és a Rue des Saussaies Párizsban,
minden ház, ahol a Gestapo volt az úr Franciaországban, a megkínzott
francia hazafiak jajkiáltásától volt hangos és kiömlı vérüktıl piros. A Rue
des Saussaies épületének második emeletén, a 240. és 242. számú irodahe-
lyiségbıl átalakított konyhán, az ott dolgozó szakácsok gyakran hallották
az ötödik emeleten „kihallgatott” áldozatok üvöltését.
Így bántak a vizsgálati fogságtól amúgy is legyengült szerencsétlenek-
kel. Csupán a francia börtönökben 40 000 halott volt, és ehhez a számhoz
hozzá kell még venni a francia törvényszékek, a rögtönítélı bíróságok és a
katonai törvényszékek elítéltjeit, valamint a francia táborok internáltjait. A
túlzsúfolt börtönökben szorongva, ahol egy-egy 7 vagy 8 négyzetméter
alapterülető zárkában néha 15 foglyot is elhelyeztek, elégtelen élelmiszera-
dagokon tengıdve,1 szinte elképzelhetetlen piszokban, eltetvesedve, levele-
zés, csomag és látogatás nélkül, a külvilágtól teljesen elvágva, valóban tö-
retlen erkölcsi erı és emberfeletti akarat kellett ahhoz, hogy ne inogjon
meg valaki a kihallgatások során, és ne adja ki még szabadlábon levı bará-
tait. Voltak, akik megtörtek, fizikailag és erkölcsileg. Ki vetheti rájuk az
elsı követ?
Mások, mint Jean Moulin, százával haltak meg az ütlegelés alatt vagy
az elszenvedett sérülések következtében. Ismét mások, mint Pierre Brosso-
lette, öngyilkossággal vetettek véget szenvedésüknek, és a halál örök nagy
némaságába menekültek.2
Amikor a Gestapo hóhérai úgy gondolták, hogy megtudtak már min-
dent, amit egy emberbıl ki lehet csikarni, áldozatukat vagy egy deportált-
szállítmányban helyezték el, vagy valamelyik német törvényszék elé állí-
tották. Az elıbbi nem volt más, mint kényszermunkával, betegséggel, rossz
bánásmóddal elıidézett lassú halálra szóló ítélet. A szállítás zárt, leólmo-
zott marhavagonokban történt, általában 3 nap és 3 éjjel tartott; 100, néha
120 ember szorongott egy-egy vagonban, levegı, táplálék és ivóvíz nélkül.
A Buchenwaldba és Dachauba szállítottaknak gyakran 25%/-a holtan
érkezett meg.
1944 január elseje és augusztus 25-e között (ez volt az utolsó szállít-
mány elindításának napja) 326 vonatszerelvénnyel vittek el deportáltakat
Franciaországból, Haut-Rhin, Bas-Rhin és Moselle megyék nélkül. Egy-
egy szerelvénnyel 1000-2000 foglyot szállítottak el. A szállítmányok szá-
mának növekedése világosan mutatja a hitlerista megtorlás állandó erısö-
dését: 1940-ben 3 szállítmány, 1941-ben 29, 1942-ben 204 (látható, hogy a
Gestapo párizsi hatalomátvételét azonnal mutatja a görbe emelkedése),
1943-ban 257. Körülbelül 250 000 fıt deportáltak Franciaországból, közü-
lük mindössze 35 000 tért vissza,3 s a visszatértekben is örök életükre nyo-
mot hagyott ez az esemény. Dachauban azokban a termekben, ahol 1942-
ben 300-400 fı élt, 1943-ban 1000 és 1945 elejére 2000 embert zsúfoltak
össze.
A koncentrációs táborok életérıl és légkörérıl már sok olyan mő beszá-
1
A lyoni Montluc erıdben fogva tartott nık 24 óránként nem kaptak egyebet, mint
reggel 7 órakor egy-egy csésze plantateát és 17 órakor egy merıkanál levest egy darab
kenyérrel.
2
Több napig tartó kínvallatás után Pierre Brossolette levetette magát a Rue des
Saussaies ötödik emeletérıl, mert attól félt, hogy újabb kínzások hatására beszélni fog.
3
Nyugat-Európában a hollandok tartják a deportálásból hazatértek legkisebb
százalékának szomorú rekordját: 126 00o deportáltból 11 000 tért csak haza.
molt, amelyet maguk a deportáltak írtak.4 Akik átélték ezt a szörnyőséget,
egy civilizált korban és egy civilizáltnak nevezett országban, azok a maga
teljességében megismerhették a horogkereszt igazi világát. A maroknyi ke-
gyetlen vezetı kényére életre-halálra kiszolgáltatott rabszolgák világa logi-
kus eredménye volt a nácizmus legrégibb elveinek. Aki átlépte valamelyik
tábor kapuját, az tisztában volt vele, hogy szabadságát soha többé nem
nyerheti vissza. Az SS-ek így szóltak a táborba érkezıkhöz: „Innen csak
egy úton lehet kijutni, a kéményen”; az egyik táborban pedig óriási felirat
figyelmeztette az érkezıket: „Bejövet a kapun, távozás a kéményen át.”
Ennek a jellegzetesen horogkeresztes humorizálásnak a hitelességét a
hamvasztó kemencék émelyítı bőze adta meg.
A táborban a deportáltak az SS fennhatósága alá kerültek, amelyet a
Gestapo a háttérbıl irányított. A szervezet csúcsán Himmler a táborok ır-
zésére létrehozta a halálfejes egységeket. Az SS-nek egy különleges szer-
ve, az Oswald Pohl vezetése alatt álló WVHA (Wirtschaftsverwaltungs-
hauptamt – az SS Központi Gazdasági Igazgatósága) igazgatta ıket.5 A
Gestapo szállította az embereket és politikailag ellenırizte a táborokat. A
náci körökben azt tartották, hogy a táborokban Himmler egymaga dirigált
mindent, egészen a „legutolsó takarítónıig”.
Himmler, Heydrich és ennek utóda, Kaltenbrunner gyakran látogatta a
táborokat. Valamennyien ellenırizték az internáltakkal végeztetett kimerítı
munkát és a gázkamrák mőködését, majd végignézték a kivégzéseket. A
halálnak ebben a külön világában semmi sem volt már meglepı. Amikor
kihordták a hullákat a gázkamrából, kiszedték aranyfogaikat és mőfogsora-
ikat, amelyeket a gazdasági hivatal győjtött össze. Beszedték az arany
szemüvegkereteket és a jegygyőrőket is. Egy napon Pohlt több hitlerista
személyiséggel együtt bankettre hívták meg a birodalmi bankba. Mielıtt
asztalhoz ültek volna, a vendégek megtekintették a bank pincéit, amikor is
Pohlnak és a kíséretében levı SS-eknek megmutatták az SS gazdasági hi-
vatalának letétjét tartalmazó páncélszekrényeket. Az urak láttak sok-sok
aranyrudat, amelyeket a táborokban összegyőjtött aranyból öntöttek, de lát-
tak arany szemüvegkereteket, töltıtollakat, fogakat, eredeti formájukban,
halomba rakva. Ezek után fölmentek az ebédlıterembe...
4
A kötet végén található bibliográfia tartalmazza a koncentrációs táborokról írt
legjobb mőveket.
5
Az elsı táborokat még a táborparancsnokok igazgatták egymástól függetlenül. 1939
végén a halálfejes egységek központi irányítására egy külön hivatalt alakítottak,
a KZ (Konzentrationslager) központi szolgálatot. Ezt 1942 elején az SS
gazdasági irányító szervéhez (WVHA) csatolták Amtsgruppe D néven.
 A felszabaduláskor a szövetséges csapatok lefoglalták az utolsó, el nem
szállított raktári készleteket; ezek között 20 952 kilogramm arany jegygyő-
rőt és 35 vagon szırmét találtak.
A gyárvállalatok, amelyek a táborok lakóit dolgoztatták, a WVHA-ba
fizették be a munkabéreket. Az SS csak az 1943. év folyamán 100 millió
márka betétet fizetett be készpénzben a birodalmi banknak.
Mindent hasznosítottak. Még az áldozatok földi maradványait ís; a
csontokból mőtrágyát, az emberi zsiradékból szappant állítottak elı.
A szabályzat azt is elıírta, hogy a gázkamrába6 küldést közvetlenül
megelızı mőveletek a nıknél 5 perccel tovább tartanak, mint a férfiaknál.
Nem ám emberiességbıl, hanem azért, mert a nık haját levágták.
Midın a szovjet csapatok felszabadították Auschwitzot, 7 tonna hajat ta-
láltak ott, amelyet 140 000 nı fejérıl nyírtak le. Mindaddig nem tudták,
hogy milyen célból, amíg elı nem került a táborok igazgatóságának egy
1942. augusztus 6-i körlevele, amely közölte Pöhl SS-obergruppenführer
rendelkezését a táborokban begyőjtött emberi haj „célirányos felhasználá-
sáról”: „Fésült nıi hajból lábbeli készül a tengeralattjárók személyzete, va-
lamint nemeztalp a birodalmi vasutak alkalmazottai számára”. A férfi haj
csak abban az esetben értékesíthetı, ha eléri legalább a 20 centiméter hos-
szúságot. A körlevél ezzel a jellegzetesen hivatali mondattal végzıdött:
„1942. szeptember 5-tıl kezdıdıen minden hónap 5-én jelentést kell tenni
a begyőjtött hajmennyiségrıl, külön-külön feltüntetve a férfi és a nıi haj
mennyiségét.”
Ezeket a földi poklokat a Gestapo népesítette be és tartotta állandó szin-
ten emberállományukat. Kizárólag a Gestapo szerveitıl függött, hogy kit
küldtek koncentrációs táborba. Csak két ember írhatott alá internálási vég-
zést: az RSHA fınöke, azaz Heydrich, majd utóda, Kaltenbrunner, vala-
mint az ı távollétében a Gestapo fınöke, Müller.
Amikor kevés volt a munkaerı a táborokban, a Gestapo gondoskodott
elıteremtésérıl. Müllernek egy 1942. december 17-én kelt körlevele elren-
deli, hogy még 1943. január vége elıtt 35 000 munkaképes személyt küld-
jenek a táborokba.
A táboron belül a Gestapót egy politikai osztály nevő részleg képviselte,
a foglyok állandó rémületére és a táborparancsnokság bosszúságára. A
tábort vezetı kommandantur féltékenyen ırködött a jogain, és nehezen
viselte el, hogy a Gestapo beleszóljon az ügyeibe.

6
Auschwitzban Höss akkora gázosító helyiséget építtetett, hogy abban egy-egy
alkalommal 1000 ember is elfért.
 Minden újonnan internáltat hosszasan kihallgattak, s ennek során szám-
talan kérdést tettek fel elıéletére vonatkozóan. A kihallgatási jegyzıkönyv-
höz csatolták az internálás indokait tartalmazó iratokat, az internált szemé-
lyi okmányait stb., s az egész anyagot a politikai osztály irattárában helyez-
ték el. A politikai osztályon olyan nyilvántartást vezettek, hogy annak alap-
ján bármely pillanatban információt lehetett készíteni a tábor bármely
lakójáról.
A politikai osztály a rabokat bármikor kihallgatásra hivathatta. A tábor
lakói semmitıl sem rettegtek jobban, mint ezektıl a kiszólításoktól. A
politikai osztályt félelmetes hír övezte. Akit ide hivattak, az nyom nélkül el
is tőnhetett, de súlyos bántalmazások nélkül szinte sohasem úszta meg.
Kogon mondta el, hogy Heckenast osztrák hadnagy Buchenwaldban
szívroham következtében halt meg, amelyet a hangosanbeszélı felhívásától
való félelem idézett elı.
A Gestapo szervezte meg a foglyok közötti belsı kémkedést is. A spic-
lik toborzása azonban nagyon nehéz dolog volt, mert ha valaki olyan gya-
núba keveredett, hogy a politikai osztálynak ad jelentéseket, az felért a
halálos ítéléttel.
Akikre a feljelentések felhívták a figyelmet, azokat a „bunkerban” hall-
gatták ki; ez amolyan táboron belüli börtön volt, ahol a legvadabb kegyet-
lenségeket követték el. A bunkerba hurcolt szerencsétleneket azonnal meg-
fosztották minden ruházatuktól, és leírhatatlan kínzásoknak vetették alá.
Végül majdnem mindig meg is ölték ıket.
A Gestapo központi szervei a politikai osztálynak küldték meg utasítá-
saikat, és a táborban az hajtotta ıket végre. A Gestapo közvetítette a néha
már több hónapja ott ırzött internáltak ügyében a halálos ítéleteket. A
kivégzési parancsok rendszeresen érkeztek Berlinbıl anélkül, hogy bárki is
tudta volna, miért kell valamelyik foglyot kivégezni, aki már 15 vagy 18
hónapja a tábor lakója. Egy héttel Buchenwald felszabadulása elıtt a
Gestapo-központ még zavartalanul rendelte el a kivégzéseket. Egy Perkins
nevő angol tisztet 1945. április 5-én lıttek agyon.
Ha nagy ritkán egy-egy német foglyot szabadon bocsátottak, kötelezték,
hogy megadott idıpontban jelentkezzék az állandó tartózkodási helyül
megadott város Gestapo-hivatalában. Mielıtt elhagyta volna a tábort, a po-
litikai osztályon nyilatkozatot íratták alá vele, amelyben eskü alatt köte-
lezte magát, hogy semmit sem mond el arról, amit a táborban látott, és nem
beszél a foglyok életkörülményeirıl. 1940-tıl fogva azonban gyakorlatilag
már senki sem szabadult ki a táborokból.
Buchenwaldban az orosz hadifoglyokat érkezésükkor azonnal „különle-
ges kezelésbe” vették, azaz pontosan megállapított menetrend szerint el-
pusztították ıket. Elıször a politikai biztosokat végezték ki, majd a tiszte-
ket, végül a Komszomol és a Kommunista Párt tagjait. Minden olyan tá-
borban, ahová orosz hadifoglyokat szállítottak, fehéroroszok közül tobor-
zott spicliket helyeztek el, hogy kiszimatolják, kinek volt tiszti rendfokoza-
ta vagy politikai funkciója.
Himmler büszke volt a mővére. „Az SS és a rendırség lényege és tevé-
kenysége” címen publikált cikkében a foglyokról szólva azt írta, hogy azok
„a bőnözık alja és az emberiség söpredéke... Van közöttük vízfejő, kancsal
torzszülött, félzsidó és mérhetetlen számban az alacsonyrendő fajok képvi-
selıi. Mind együtt vannak itt... A nevelés általában kizárólag fegyelmezı
eszközökkel történik, sohasem ideológiai oktatás útján, tekintettel arra,
hogy ezek a foglyok túlnyomó többségükben rabszolgalelkek: közülük va-
lójában nagyon kevésnek van jelleme... A nevelés eszköze tehát a rend. A
rend mindenekelıtt azt követeli meg, hogy ezek az emberek tiszta bara-
kokkban éljenek. Csak mi, németek tudjuk ezt megvalósítani; egyetlen más
nemzet sem lenne ilyen humánus.”
Sokan látogatták a táborokat: SS-csoportok, Wehrmacht- és pártküldött-
ségek. Az egyik volt dachaui fogoly említette, hogy az volt a benyomásuk,
mintha egy állatkert lakói lettek volna. A tábor lakóiból amolyan mintakol-
lekciót mutattak be a látogatók szórakoztatására. Ez minden egyes alka-
lommal nagyjából változatlanul történt. Elıször egy „nehéz vagányt”, egy
köztörvényes elítéltet mutattak, aki valóságos gyilkos volt, vagy legalábbis
azt állították róla. Azután az egykori bécsi polgármester, Schmitz doktor
következett, majd egy magas rangú cseh katonatiszt, akit egy homoszexuá-
lis és egy cigány követett. Egy katolikus püspök vagy a lengyel egyház va-
lamilyen magas méltósága, és végül egy egyetemi tanár zárta be a sort. A
látogatók az oldalukat fogták a nevetéstıl, el voltak ragadtatva a humoros
látványtól. Ez a promiszkuitás, amely tudósokat, kiemelkedı erkölcsi érté-
kő embereket, magas rangú egyházi vagy világi férfiakat kápóvá tett meg-
rögzött gonosztevık hatalmának szolgáltatott ki életre-halálra, hosszasan
megfontolt terv eredménye volt, és az ember teljes elembertelenítését, az
ellenfél végsı megalázását tőzte ki célul.
A tudatosan elıidézett erkölcsi elaljasodás fölött a nácizmus mitosza, a
német vér felsıbbrendőségének érinthetetlen dogmája lebegett. Himmler
1942. augusztus 11-i, a táborparancsnokokhoz intézett rendelete kimondta,
hogy csak német internáltakkal szabad végrehajtatni a botbüntetést más
németeken. Mintha ez vigaszt jelenthetett volna annak, aki talán éppen
meg is halt az ütések következtében!
 A Gestapo tisztviselıi behatóan ellenırizték, hogy megtartják-e ezeket
az ırületes szabályokat. Éberségük a táborok adminisztratív vezetıivel
szemben sem csökkent: magatartásukról rendszeresen jelentést küldtek
Müllernek, aki Heydrichhez továbbította, majd Himmlernek mutatta be. Az
ember alig akar hinni a szemének, midın arról olvas, hogy a mauthauseni
tábor néhány tisztviselıjét „hivatali mulasztás” címén megbüntették ugyan-
akkor, midın a tábor orvosa az újonnan érkezı szállítmányból kiválasztott
két holland zsidó fiatalembert, majd megölette ıket; koponyájukból „ere-
deti” iratnehezékeket készíttetett. Ezekkel díszítette íróasztalát, a két kopo-
nyának ugyanis ritka szép fogazata volt.
A zárt és fojtogató náci világnak megvolt a maga könyörtelen belsı lo-
gikája. Számunkra mindez nehezen felfogható, mert kritériumai idegenek
nekünk. A nagyipari módszerekkel végrehajtott tömeggyilkosságok, ame-
lyek a mi szemünkben megbocsáthatatlan bőnök, az SS-ek számára normá-
lis cselekedetek voltak, minthogy végrehajtásuk paancsra történt; ugyan-
akkor pedig valamely teljesen jelentéktelen adminisztratív tévedést hibának
tekintettek, mert az történetesen megsértette a párt egyedül igaz és egyedül
üdvözítı alapelveit.
A számunkra még ma is oly megrázó gyilkosságokat, amelyek százado-
kig terhelni fogják az emberiség lelkiismeretét, egyetlen hitlerista sem te-
kintette gyilkosságnak. Ki vádolhatná gyilkossággal a munkáját pontosan
teljesítı vágóhídi alkalmazottat, azért, mert letaglózott egy ökröt vagy le-
vágott néhány bárányt? Az igazi hitlerista szemében magától értetıdı volt,
hogy az „alsóbbrendő fajok” képviselıi vagy a „haza ellenségei”, az embe-
riségnek ezek a „söpredékei”, sokkal kevésbé érdemelnek könyörületet,
mint az ökör vagy a bárány, sıt elpusztításuk üdvös cselekedet.
A Gestapónak azokat a foglyait is csak nagyon ritkán engedték szaba-
don, akiket nem szállítottak el valamelyik németországi táborba; még ak-
kor sem engedték ki ıket, ha semmiféle vádat sem tudtak ellenük emelni.
Ha viszont a vizsgálat alapos gyanúokokat győjtött össze, vagy a kínzások
vallomásra bírták a gyanúsítottat, a „bőnöst” átadták a német törvényszék-
nek. Párizsban ez a törvényszék a Rue Boissy-d'Anglas 11-ben mőködött.
A törvényszék függetlenül ítélkezett, a Gestapo nem tudott rá semmiféle
nyomást gyakorolni; de akár elítélték a vádlottat, akár felmentették, megint
csak a Gestapo kezei közé került, amely azután azt tette vele, amit jónak
tartott. Akiket a vizsgálat idején a Fresnes, a Santé vagy a Cherche-Midi
börtönében ıriztek, azokat elítélésük után – vagy a Gestapo döntése alap-
ján, ha ez nem tartotta szükségesnek törvényszék elé állítani az illetıt –
átszállították Romainville erıdjébe.
 Az erıdın belül elhelyezett romainville-i tábort – amely kezdetben a
Wehrmacht, majd 1943 júniusától7 az SS kezelésében mőködött, és amely-
be különbözı kategóriájú foglyokat küldtek – a túszok állandó „tartaléká-
nak” tekintették. Innen vitték el az embereket, valahányszor megtorló
kivégzésekre hoztak határozatot.
Szándékosan rémületet akartak kelteni annak az elvnek az elfogadásá-
val, hogy ártatlan embereket lınek agyon, megtorlásul olyan idıpontban
elkövetett merényletért, amikor azok már hónapok óta fogságban voltak. A
hatalomnak és az emberi viszonylatoknak ez a kezdetleges felfogása oly
mélyen áthatotta az egész náci világot, hogy a kormányzásnak valamilyen
más módszere egyszerően fel sem vetıdött.
Romainville-ben a foglyokat idıszakonként 4 vagy 5 különbözı kategó-
riába sorolták. Az elsıbe azok a privilegizáltak tartoztak, akiket adminiszt-
ratív ırizeteseknek lehetne nevezni. Kevesen voltak, számuk ritkán haladta
meg az 50-et; többségüket olyan fontosabb személyiségek alkották, akiket
rendszerint biztonsági okokból vettek ırizetbe, mert – besúgók – azt jelen-
tették róluk, hogy ellenséges érzületet táplálnak a hitlerista rendszerrel
szemben, ugyanakkor semmi kézzelfogható vádat nem tudtak ellenük
emelni. Belılük kerültek ki a börtön könyvtárosai, adminisztratív munkae-
rıi, orvosai és szakácsai. Hetenként kaphattak kintrıl levelet és néha
csomagot.
Úgy látszik, ebbıl a kategóriából senkit sem emeltek ki túsznak.
Hosszabb-rövidebb idı után viszont mindenkit deportáltak, aki
Romainville-ben ebbe a csoportba tartozott.
A második kategóriába olyanok tartoztak, akiket a németek ellen elkö-
vetett köztörvényes bőncselekmény miatt tartóztattak le. Még német ügy-
nökök is akadtak közöttük, a Gestapo segítıi, akik beosztásukat arra hasz-
nálták fel, hogy gazdájukat meglopják vagy megkárosítsák. Közülük néhá-
nyat a felszabadulás után a francia igazságügyi hatóságok elfogtak, elítél-
tek és kivégeztettek. Az ilyen foglyok közül a németek keveset deportáltak.
A velük szemben tanúsított bánásmód egyébként körülbelül megegyezett
az elsı csoportéval.
Ebbe az osztályba sorolták a 15 évesnél fiatalabb gyermekeket is.
Romainville-ben ugyanis, akár a többi táborban, sok gyermeket tartottak
fogva. Volt ott egy idıben még egy 7 hónapos csecsemı is.
A harmadik csoportban asszonyok voltak; a politikai foglyok vagy az

7
Az SS azután váltotta fel a Wehrmachtot, hogy 1943. június elsején két fogoly, Pierre
Georges (Fabien ezredes) és Albert' Poirier megszökött.
ellenállás illegalitásban élı harcosainak hozzátartozói, feleségek, anyák és
lányok. Az ı bátorságuk, harcos magatartásuk óriási segítséget jelentett a
raboknak. Csaknem mindig nekik volt köszönhetı, ha új hírek jutottak a tá-
borba, amiért több alkalommal is súlyos büntetést kellett elszenvedniük. A
németek közbőntényes rabokat és prostituáltakat tettek közéjük, hogy er-
kölcsileg lealacsonyítsák ıket. De szánalmas kudarcot vallottak. Még a
legzüllöttebb nıkbe is visszatért némi emberi méltóság e hıs lelkő asszo-
nyokkal való érintkezés következtében. A politikai fogoly nık többségét
deportálták.
A negyedik kategóriába a titkos vagy „elszigetelt” politikai foglyok tar-
toztak. Körülbelül ugyanolyan bánásmódban volt részük, mint az elıbbi 3
kategóriának, vagyis kaphattak néha gondosan ellenırzött levelet, néhanap-
ján csomagot a Vöröskereszttıl, s naponta egyszer rövid „sétát” tehettek.
De közülük is szedtek túszokat, ha az ötödik csoportban túlságosan ala-
csony volt a létszám. Sokukat agyonlıtték; néhányat közülük, nagyon ke-
veset, szabadon engedtek, a többit deportálták.
Ezt a 4 kategóriát az erıd régi felszíni épületeiben helyezték el, ahol
azelıtt laktanyák, irodák és raktárak voltak.
Az erıd egykori kazamatáiba és föld alatti helyiségeibe tették azokat a
szerencsétleneket, akiket az ötödik kategóriába soroltak. Nem mulasztották
el minden adandó alkalommal emlékezetükbe idézni, hogy elıbb-utóbb ér-
tük jönnek és kivégzıosztag elé állítják ıket. Nedvességtıl csöpögı boltí-
vek alatt zsúfolódtak össze, olyan szalmaágyakon, amelyeken a szalmát
nem cserélték soha; csaknem teljes, állandó sötétségben éltek. Az állandó
szellızetlenség, a túlságosan kicsi szükséglatrina, az örökké váltatlan és
mosatlan ruhák, a csaknem teljes vízhiány következtében még a legkezdet-
legesebb egészségügyi követelmények kielégítésére sem lehetett gondolni;
ezért azután elviselhetetlen bőz uralkodott ezekben a föld alatti börtönök-
ben. Ötvenhat rabot zsúfoltak össze hosszú hetekre egy-egy 10-szer 8 mé-
ter alapterülető kazamatában. A túlzsúfoltság általában törvény volt. A rüh
és a bolhák légiója kínozta a szerencsétleneket, az állandó sötétség pedig
néhány hét alatt csaknem teljesen megvakította ıket.
Enni csak annyit kaptak, amennyi életben maradásukhoz feltétlenül
szükséges volt; levelezést, csomagot nem engedélyeztek számukra. Télen a
hideg és a nedvesség tetézte szenvedéseiket. Voltak túszok, akik 8, 10, sıt
12 hónapig is életben maradtak ilyen körülmények között. Esetenként,
büntetésképpen, bőzös föld alatti járatokban, a XIII. Lajos korabeli
Chátelet-börtönhöz méltó szennycsatornákban helyezték el ıket.
Tömeges kivégzésekkor általában ebbıl a kategóriából válogatták ki a
túszokat. E foglyok túlnyomó részét a német törvényszékek halálra ítélték;
voltak azonban közöttük olyanok is, akiket csupán fegyház- vagy börtön-
büntetésre ítéltek, sıt olyanok is, akik nem is voltak bíróság elıtt. A
Gestapo azonban a maga kritériumai alapján osztályozta az embereket. A
kazamatás rabok csaknem mind kommunista vagy gaulle-ista tevékenység
miatt voltak letartóztatásban.
A szenvedésnek ebben a birodalmában egy Courteline tollára8 kívánko-
zó figura uralkodott, a halál egyik olyan helytartója, amilyeneket nagy
számban termelt ki magából a hitlerizmus. Rieckenbach százados a nagy-
hangú és durva, hetvenkedı katona típusa volt. Élvezte, hogy az adminiszt-
ráció jóvoltából Franciaországban lehet, és ezt az alkalmat arra használta
fel, hogy részletes összehasonlító tanulmányokat folytasson az itt oly bısé-
ges választékban elıállított alkoholfajták között. Állandóan illuminált álla-
potban volt, és valamely szökési kísérletre egyaránt képes volt rettenetes
dühkitöréssel vagy csúfondáros érdeklıdéssel reagálni, pillanatnyi szeszé-
lyétıl és az elfogyasztott alkohol minıségétıl függıen. Rieckenbach szün-
telenül revolverrel a kezében hadonászott, és összevissza lövöldözött, hol a
szobaablakokból, hol részegségében a várárokban fetrengve. Ezért a szoká-
sáért keresztelték el a rabok Panpan kapitánynak. Az ırség ugyancsak tar-
tott a lövöldözéssel tarkított ellenırzı útjaitól, és igyekezett mindig böl-
csen lıtávolon kívül maradni. Egyik kedvenc szórakozása abból állt, mi-
dın meg akarta büntetni valamelyik rabot, hogy hátul összebilincselt kéz-
zel kivezettette a várárokba. Vele szemben felsorakozott a kivégzıosztag,
célzott, és így állt percekig, várva a tőzparancsra..., de nem történt semmi.
A rabot ezután visszavitték a kazamatába. Panpant az 1943 júniusi kettıs
szökés után váltották le. A rabok igazi gazdája ekkor már Trapp SS-unter-
sturmführer volt, akirıl az a hír járta, hogy korábban borkereskedéssel
foglalkozott Franciaországban.
A kazamatások csoportjából szedték mindig a legtöbb túszt, akiket rend-
szerint a Valérien-hegy erıdjében lıttek agyon. Nem mindannyiukat a pá-
rizsi kerületben tartóztatták le. Ellenkezıleg: minden valamennyire fonto-
sabb ügy gyanúsítottjait, bármelyik vidéken fordult is elı az eset, Párizsba
szállították, a Gestapo központi szolgálata hallgatta ki ıket és irányította a
nyomozást. Így történt, hogy azt a 70 ellenállót, akiket Franciaország dél-
nyugati részén 1942 februárjában és márciusában tartóztattak le a francia
rendırség emberei, Párizsba szállították. Ott elıbb a rendırkapitányságon,

8
Francia író; a katonaéletbıl merített témáiról, nagyhangú katonahıseiröl híres. –
Szerk.
majd a David különleges csoportnál vették ıket „gondozásba”; ezután a
Gestapóhoz kerültek, amely 1942 augusztusában Romainville-ben a túszok
csoportjába helyezte ıket. A vizsgálat folyamán 7-et közülük szabadon
bocsátottak. Romainville-bıl egyiküknek sikerült megszöknie; a többit
agyonlıtték vagy deportálták. Az utóbbiak közül már csak 4-en voltak
életben, amikor a táborokat felszabadították.
A túszok kivégzésérıl a katonai parancsnokság hozta meg a döntést,
nem pedig a Gestapo, bár személy szerint a Gestapo jelölte ki az agyonlö-
vendıket. 1942 júniusáig közvetlenül egy-egy merénylet után végezték ki a
túszokat. Ezt követıen azonban – HimmIernek vagy az OKW-nak a rende-
letére – szabályos idıközönként rendeltek el kivégzéseket, amikor is az
agyonlövendı túszok számát az egész megszállott területen elkövetett me-
rényletek számától és jellegétıl tették függıvé. Ezzel eljutottak a kollektív
felelısségre vonás végsı következményéig. Minden francia területen elkö-
vetett merényletrıl 3 jegyzıkönyv készült: egyet a feldkommandantur,
egyet-egyet a Gestapo, illetıleg az Abwehr-iroda (minden feldkomman-
danturon volt ilyen) állított össze.
A 3 vizsgálati jegyzıkönyvhöz csatolták a Wehrmacht, a Luftwaffe
vagy a Kriegsmarine jelentését, aszerint, hogy melyik fegyvernem tagja
vagy berendezése ellen követték el a merényletet, végül a nagykövetség és
a Propagandastaffel jelentését. E két utóbbi a lakosság hangulatát elemezte.
A végleges képet valamennyi jelentés összesítésével alkották meg, s
Keitel ennek alapján döntött. İ adott parancsot Stülpnagelnak bizonyos
számú túsz agyonlövetésére. A parancsot továbbították Obergnek, aki gon-
doskodott a végrehajtásról és annak nyilvánosságra hozataláról. A gyakor-
lati lebonyolítás (a foglyok elszállítása, a kivégzés helyének, napjának és
idıpontjának megállapítása) a Rue des Saussaies-n a II. Pol. osztály fela-
data volt. A kivégzıszakaszt Párizsban az Ordnungspolizei, vidéken pedig
a Wehrmacht vagy a rendırezredek szolgáltatták. A IV. osztály, a Gestapo
választotta ki az agyonlövendı túszokat, leggyakrabban Romainville, néha
Fresnes, vidéken pedig a német börtönök foglyai közül. Elıfordult, hogy
50 agyonlıtt túsz közül elızıleg egyetlenegyet sem ítélt halálra a német
törvényszék. Ugyanakkor elég jelentıs számú halálraítéltet nem végeztek
ki, hanem deportáltak.
A túszokat rendszerint a kazamatások kategóriájából szedték, ha pedig
ezek nem voltak elegen, a negyedik kategóriából. A németek osztályozásá-
ban ennek a két csoportnak a tagjait nevezték „Sühneperson”-nak, vagyis
ezek voltak azok, akiknek megtorlásként bőnhıdniük kellett. Így például az
1943. október elsejei parancs 50 túsz kivégzését rendelte el. Július közepe
óta azonban több deportáltszállítmányt indítottak útnak Németországba, és
Romainville-ben mindössze 40 túsz maradt a 22. kazamatában. Ekkor talá-
lomra kiemeltek 10 embert a négyes kategóriából, hogy elérjék a kívánt
számot.
Hasonló eset történt 1942 szeptemberében, midın Párizsban a német ka-
tonák számára fenntartott Rex moziban merénylet történt, amelynek meg-
torlásául elrendelték 125 túsz kivégzését. Elızıleg, augusztus 11-én azon-
ban kivégeztek 88 foglyot (a fıparancsnokság 93-at jelentett be, de végül is
csak 88-at lıttek' agyon), a romainville-i „tartalékot” pedig még nem töl-
tötték fel. Az ott található 46 foglyot kivégezték a Valérien-hegyen, majd
megparancsolták, hogy végezzenek ki 70 fıt Bordeaux-ban, a Há erıd fog-
lyai közül. Ezeket az embereket fél évvel azelıtt tartóztatták le, Párizstól
600 kilométernyire, és meg kellett halniuk egy olyan mérényletért,
amelynek megtörténtérıl még csak nem is hallottak.
A tömeges kivégzések száma az utolsó idıkig növekedett. Eredményük
éppen az ellenkezıje volt annak, mint amit vártak tılük. Ahelyett, hogy
rettegéssel töltötték volna el a lakosságot, mélységesen fölháborítottak
mindenkit, akiben még megvolt az emberi méltóság egy szikrája, és azt
eredményezték, hogy az ellenállók száma szüntelenül növekedett. Francia-
országban a 2 zónában összesen 29 660 túszt végeztek ki. Területi megosz-
lásuk alapján szinte meg lehet rajzolni az ellenállás térképét. 11 000 túszt
végeztek ki a párizsi kerületben, s a dicsıségnek ezen a tragikus táblázatán
az utána következı két kerület a francia ellenállás két „fıvárosa”: Lyon
3674 és Limoges 2863 kivégzett tússzal.
II. fejezet

A KELETI TERÜLETEK MARTÍROMSAGA

Kelet-Európa országaiban a legcsekélyebb gátlás nélkül dühöngött a hitle-

rista kegyetlenség. Lengyelországban, a balti országokban, a Szovjetunió
átmenetileg megszállt területein a nácik minden képzeletet felülmúló rend-
szeres népirtást folytattak. Amíg nyugat-európai politikájukban bizonyos
egyensúlyt igyekeztek megvalósítani a megfélemlítés és az együttmőkö-
désre vonatkozó felhívások között, addig Keleten semmi ehhez hasonló
sem volt szándékukban: ezeket a területeket a birodalomhoz akarták csatol-
ni, hogy népesedési területet és rabszolga-rezervátumot alakítsanak belı-
lük.
1941. július 27-én Hitler utasítására és Keitel szignójával rendelet jelent
meg, amely a Szovjetunió elfoglalt területein Himmlert bízta meg a rend
fenntartásával, teljhatalommal ruházván fel ıt, hogy saját felelısségére vá-
lassza meg a szükséges rendszabályokat. A führer parancsainak végrehajtá-
sát a rendelkezés szerint „nem törvényszerő vádeljárások útján”, hanem
„az egyedül célravezetı terrormódszerekkel” kellett biztosítania.
A terrorista rendszabályokat a Himmler hatáskörébe tartozó, az SS és a
hitlerista rendıri szervek, az SD és a Gestapo embereibıl összeállított ein-
satzgruppék (harci csoportok) hajtották végre. Ezeket az einsatzgruppékat
nem a keleti hadjárat alkalmával hozták létre. Elıször 1938-ban, Csehszlo-
vákia elfoglalásakor, Heydrich parancsára szervezte meg ıket Schellen-
berg, hogy elnyomja a polgári lakosság bármiféle ellenállási kísérletét, és
megfélemlítéssel segítse elı a „politikai tisztulást”.
Ugyancsak Heydrich volt az, aki 1941-ben kidolgozta a népirtás legfon-
tosabb irányelveit. Finoman körülírta a dolgokat: a „kiirtás” szótól lehetı-
ség szerint tartózkodott, helyette olyan szavakkal élt, mint „szőrés”, „javító
rendszabályok”, „tisztogatás”, „különleges módszerek”, „különleges eljá-
rás” – csak nagy ritkán „likvidálás” és „kivégzés".
Az einsatzgruppékat az RSHA parancsnoksága és az OKW közötti
egyezmény elıírásai alapján szervezték meg.
1941 május közepe táján Heydrich megbízta Müllert, a Gestapo (amt
IV.) fınökét, kössön egyezményt a katonákkal arról, hogyan mőködjenek
majd az einsatzgruppék a keleti fronton harcoló csapatok mögöttes teülete-
in. Müller ismert merevségével és szőklátókörőségével teljesen kihozta a
sodrából partnerét, Wagner tábornokot. Heydrich ekkor a diplomatikus
Schellenbergre, az SD-Ausland (amt VI.) leendı fınökére bízta ezt a ké-
nyes feladatot (keleten „fehér lapra” volt szükségük), akinek sikerült is le-
nyeletnie a keserő pilulát a katonákkal. Heydrich nagyon határozott utasítá-
sokat adott: nemcsak azt kellett elérnie, hogy a hadsereg a mögöttes terüle-
teken engedélyezze az einsatzgruppék tevékenységét, hanem azt is, „hogy
szigorúan kötelezzék a hadsereg illetékes szerveit az einsatzgruppék min-
den vállalkozásának, valamint a Sipo és az SD kommandóinak teljes támo-
gatására”. Schellenberg sikerrel járt el megbízatásában, és május végére
Heydrich aláírhatta az egyezményt. Szabad kezet kapott Keleten.
A hadsereg kötelezte magát, hogy támogatja az einsatzkommandókat,
gondoskodik benzinnel és élelemmel való ellátásukról, és rendelkezésükre
bocsátja távközlı hálózatát.
Négy einsatzgruppét hoztak létre; ezek osztoztak a földrajzilag 4 részre
osztott arcvonalon.9 Kipróbált hitleristák vezették ıket, olyanok, akik már
régen megszabadultak azoktól a skrupulusoktól, amelyeket Himmler szere-
tett kipellengérezni.
Minden egyes einsatzgruppe állománya mintegy 1000-1200 fı volt,
akik több einsatzkommandóba voltak osztva. Az einsatzgruppékat bölcs
elırelátással úgy állították össze, hogy minden szükséges szakág képvisel-
ve volt bennük. Ezer fıbıl körülbelül 350 volt a Waffen-SS tagja, 100 gép-
kocsivezetı és mechanikus volt, 100 Gestapo-tag, 80 a kisegítı rendırség
(helyszínen toborzott) tagja, 130 közrendır, továbbá 40-50 fı a Kripótól és
30-35 az SD-tıl. A többi: tolmács, rádiós, távírós, adminisztratív tisztvise-
lı és nıi személyzet, mert még nık is szolgáltak ezekben a tömeggyilkos
egységekben (10-15 minden einsatzgruppéban). A vezetı kádereket termé-
szetesen a Gestapo, kisebb részben az SD és a Kripo szolgáltatta.
Az einsatzkommandók 1941 június végétıl készenlétben álltak, és már
július elején mőködésbe léptek. Parancsba kapták, hogy a zsidókat és a po-
litikai biztosokat haladéktalanul „likvidálniuk” kell. Az egységek vezetıit
Pretzben, június 19-én értekezletre hívták össze, itt az egyenesen Berlinbıl
érkezett Streckenbach látta el ıket utasításokkal. A parancsnak megfelelı-
en a zsidó lakosságot az utolsó szálig lemészárolták, a gyermekeket is bele-
értve. Rigában például több mint 35 000 embert öltek meg, és Bach-
Zelewski SS-obergruppenführer büszkén jelenthette 1941. október 31-én:
„Észtországban nincsenek már zsidók”.
Igen jellemzı az a mód, ahogyan a „partizánbandák” elleni hadmővele-

9
Einsatzgruppe A: balti államok; B: Szmolenszk, Moszkva; C: Kijevi kerület; D: Dél-
Ukrajna.
teket vezették. Elegendı idéznünk annak a „Cottbus hadmővelet”-nek a
mérlegét, amelyet Gottberg SS-tábornok vezetett a „bandák” ellen:

„Ellenséges halottak száma 4500

Feltehetıen a bandákhoz tartozó halottak száma 5000
Német halott 59
Zsákmányolt fegyverek 492”

Nem egészen 500 zsákmányolt kézifegyver és 9500 halott – ez a 2 szám

mindent megmagyaráz, azt is, hogy miért volt csupán 59 német halott.
Nyilvánvaló, hogy az SS-ek partizánt láttak minden parasztban, akivel út-
közben találkoztak. A fehérorosz terület német fıbiztosa azt írja a „Cottbus
hadmővelet”-rıl adott jelentésében, hogy annak „a békés lakosságra gya-
korolt erkölcsi hatása egyenesen szörnyő, mivel oly sok nıt és gyermeket
lıttek agyon”.
A gyilkolás rendszeres fosztogatással járt. Elvittek minden hasznosítha-
tó dolgot: lábbelit, bırt, ruhát, ékszert, aranyat, értéktárgyakat. A győrőket
lehúzták a nık ujjáról; a zsidókat kivégzés elıtt levetkıztették, hogy a ru-
hájuk se vesszen kárba, úgy lıtték ıket halomra, meztelenül, egy-egy
szükségtömegsírrá elıléptetett tankelhárító árok mélyén.
Ohlendorf elmondta, hogy a zsidók kiirtása, ha volt rá idı, mindig ös-
szeírással kezdıdött, amelyre a zsidóknak jelentkezniük kellett. Midın fel-
szólították ıket a gyülekezésre, ahonnan már a halálba vitt az útjuk, min-
den használható ingóságukat elvették és az RSHA-nak adták át, az pedig a
birodalmi pénzügyminisztériumhoz továbbította. A tömeggyilkosság a
nácik számára egyben hivatalos állami jövedelemforrásul is szolgált.
A zsidók összegyőjtését a razziákon és tömeges kivégzésüket sok szem-
tanú leírásából ismerjük. A legpontosabb tanúvallomás kétségkívül
Hermann Grübe német mérnöktıl származik, aki egy német építési vállalat
ukrán fiókjának vezetıje volt Szdolbunovban. Vállalatának építkezéseit el-
lenırizve éppen Rovnóban tartózkodott, midın a város gettójának 5000 fı-
nyi lakosságát 1942. július 13-án éjszaka lemészárolták. A szerencsétlen
emberek közül mintegy 100 az ı vállalatánál dolgozott, és Grübe a munka-
erıhiányra hivatkozva megkísérelte megmenteni ıket. Egyik vezetıtıl a
másikhoz szaladt, a hatóságokra hivatkozott; az éjszaka folyamán nyomon
kísérte a tragédia minden fordulatát, amely számtalanszor megismétlıdött
Kelet-Európa városaiban, majd megrázó vallomást tett tapasztalatairól
Nürnbergben.
Július 13-án 22 óra tájban ukrán milicisták az SS-ek vezetésével körül-
vették a rovnói gettót, és körben mindenütt nagy erejő fényszórókat állítot-
tak fel. A kis csoportokra oszlott milicisták és SS-ek ekkor behatoltak az
épületekbe, a kapukat puskatussal törték fel vagy kézigránátot dobtak be,
ha a kapu nem engedett. Az SS-ek kutyakorbáccsal verték ki az embereket
a házakból úgy, ahogy voltak, gyakran hiányosan öltözve, és olyan sietség-
gel, hogy néha a gyermekek ottmaradtak a házakban. „Az asszonyok két-
ségbeesett kiabálással hívták gyermekeiket, a gyermekek pedig szüleik
után kiáltoztak. Mindez nem zavarta az SS-eket, szakadatlan korbácsüté-
sekkel, futólépésben hajtották maguk elıtt az embereket a rájuk várakozó
tehervonathoz. A szerelvény minden vagonját megtöltötték. Közben állan-
dóan hallatszott az asszonyok és gyermekek üvöltése, a puskaropogás és a
korbácsok csattogása. Egész éjszaka korbáccsal hajtották az embereket a
kivilágított utcákon; asszonyok halott gyermeküket vitték a karjukban,
gyermekek kezüknél és lábuknál fogva halott szülıiket vonszolták a vasúti
szerelvényhez... Útközben tucatjával láttam heverni az utcákon mindkét
nembeli és minden korú hullákat... A házak kapui tárva-nyitva álltak, az
ablakok bezúzva, a földön szerteszét cipık, harisnyák, zakók, sapkák, ka-
bátok és egyéb ruhadarabok hevertek. Láttam egy kisgyermeket, nem volt
egyéves sem, széthasított fejjel feküdt egy ház sarkában. Egyetlen ingecske
volt rajta, és körülötte a ház falát és a járdát kiömlött vére és agyveleje
szennyezte be. Pütz SS-sturmbannführer fel és alá sétálva vigyázott mint-
egy 80-100 földön kuporgó zsidóra. Hatalmas kutyakorbácsot lógatott a
kezében.”
A szerencsétleneket, mint valami meghajszolt, rettegı nyájat, bezsúfol-
ták a tehervagonokba és elszállították a kivégzés kiszemelt helyére, vala-
milyen lakatlan területre, amely azonban rendszerint csupán néhány kilo-
méternyire volt a razzia színhelyétıl. Itt már elıre megásatták a hosszú ár-
kokat. A halálra ítélt népet úgy táboroztatták, le, hogy ne láthassa az árko-
kat, azután 20, 50 vagy 100 fınyi csoportokban vezették ıket oda. Levet-
kıztették, majd felállították ıket az árok partján, sıt az is gyakran megtör-
tént, hogy le kellett szállniuk az árokba, ahol már egymáson hevertek a
hullák. Körös-körül SS-ek álltak, fegyverrel vagy korbáccsal a kezükben.
SS-ek hajtották végre a tömeges ítéletet is, néha csupán egyetlen személy,
egy-egy golyót eresztve a szerencsétlenek fejébe. Mikor az árok már meg-
telt hullákkal, földdel befedték.
Néha arra kényszerítették a halálba indulókat, hogy végigfeküdjenek az
elıttük kivégzettek holttestén, és ebben a helyzetben ölték meg ıket. Tíz-
és százezerszám gyilkolták így le az oroszokat. Minszkben 1942 októberé-
ben egyetlen nap leforgása alatt végezték ki azt a 16 000 zsidót, aki a gettó
lakóiból még megmaradt. Kijevben a háború folyamán 195 000 embert
gyilkoltak meg.
Minszkben történt az az incidens is, amelyik az egyik legrettenetesebb
náci leleményt hívta életre. 1942 augusztusának végén, ellenırzı körútja
során, Himmler megállt a városban, meg akarta tekinteni a börtönben ır-
zött rabok kivégzését. A feladatot ellátó csapatok nem sokat törıdtek a
részletkérdésekkel; gyakran elıfordult, hogy súlyosan sebesülteket is min-
den további nélkül eltemettek a halottakkal együtt. Ez történt Minszkben
is. Himmler azonban, akinek parancsa elrendelte a gyilkosságot, midın
összerogyni látta a szerencsétleneket, közöttük nıket is, akik még mozog-
tak és elhaló hangon kiáltoztak, elvesztette közmondásos szenvtelenségét
és elájult, mint valami közönséges „intellektuel”.
Olyan nagy hatást tett rá a szörnyő minszki látvány, hogy Berlinbe érve
elrendelte: nıket és gyermekeket a jövıben nem szabad kitenni az agyon-
lövetés „morális tortúrájának”. Így a kommandók tagjainak, akik csaknem
valamennyien családos emberek voltak, ettıl fogva nem kellett nıkre és
gyermekekre lıniük. Jellegzetesen hitlerista gondolkodás ez: egy percig
sem gondoltak arra, hogy a nık és gyermekek kivégzését megtiltsák: ellen-
kezıleg, elviselhetıbbé akarták tenni a kivégzıosztagok számára, aminek
következtében megsokszorozhatták a kivégzéseket. Ez maga a „szalon-
képes” borzalom.
Az SS egyik mérnöke nekilátott a feladat megoldásának. Ennek a náci
mőszaki embernek, Becker doktor SS-untersturmführernek az agyában
született meg az S tehergépkocsinak elnevezett iszonyú gépezet.
Ohlendorf elmondta, hogy „kívülrıl nem lehetett felismerni e furfangos
gépkocsik igazi természetét. Zárt teherautóhoz hasonlítottak, de olyan mó-
don konstruálták meg ıket, hogy amikor a motor mőködésbe lépett, a gázt
a kocsi belsejébe irányították, amely 10-15 perc alatt végzett a bent levık-
kel. A kivégzendı áldozatokat bezsúfolták a tehergépkocsiba, amelyet az
elföldelés helyére vezettek, oda, ahol a tömegkivégzések folytak. Ameddig
a szállítás tartott, beállt a gépkocsi utasainak halála.” Az egyes gépkocsik-
ban 15-20 utas számára volt hely, mert többféle típust is gyártottak. A ko-
csikra kényszerített nıknek és gyermekeknek azt mondták, hogy más hely-
re szállítják ıket. Majd rájuk zárták az ajtót, és a légmentesen elzárt belsı
tér szabályszerő mozgó gázkamrává változott.
Midın Becker elkészült terveivel, Rauff obersturmbannführert, aki az
RSHA gépkocsizó csoportjának fınöke volt, és helyettesét, Zwabelt bízták
meg a kivitelezéssel. A megrendelést a Saurer Mővek gépkocsigyárnak ad-
ták. A jármővek az S tehergépkocsi nevet kapták; ebben az S kezdıbető a
kivitelezı üzemet, de a „sonder” (különleges) szót is jelentette. Elıször az
einsatzgruppék 1942 tavaszi ellátmányában tőntek fel. Továbbra is Becker
mérnök volt értük felelıs, míg üzemeltetésüket Rauff gépkocsizó osztályá-
ra bízták.
Becker és Himmler reményeivel ellentétben azonban az S tehergépko-
csik szolgálatba állítása nem hozott megoldást a kiyégzések kérdésében. A
lakosság mindenütt hamarosan rájött, mi történik azután, hogy az emberek
beszállnak ezekbe a jármővekbe, és elnevezte ıket „halálautónak”. Külön-
bözı fondorlatokhoz kellett folyamodni. Becker ezt írta: „Utasítást adtam,
hogy a D csoport teherautóit lakókocsiknak álcázzák, ezért a kis jármővek
mindkét oldalára egy-egy, a nagy tehergépkocsikéra két-két olyan ablak-
nyílást szereltettem, mint amilyeneket ezen a vidéken a parasztházakon lát-
ni”. Becker azonban kénytelen volt elismerni: „Véleményem szerint lehe-
tetlen ıket hosszabb ideig álcázni és titokban tartani”. Zavarok is elıálltak
a jármővek mőködésében, amelyekrıl Becker a maga mőszaki stílusában
így emlékezik meg: „A gázmérgezés nem mindig a kívánt módon követke-
zik be. A gyorsabb hatás érdekében a gépkocsivezetık teljesen kinyitják a
bevezetı szelepet. Ilyenkor az elítéltek fulladás következtében halnak meg,
nem pedig álmukban, ahogy elıírás szerint kellene. Amennyiben az álta-
lam megadott utasításokhoz tartották magukat, úgy kiderült, hogy a tolózár
helyes beállításával az elítéltek nyugodtan elalszanak, és a halál is hama-
rabb áll be. Ilyen esetben nem tapasztalható az eddig általános két jelenség,
az arcvonások görcsös eltorzulása és az ürülék.”
Képzeljük el magunknak egy pillanatra valamelyik ilyen furgon SS-gép-
kocsivezetıjét a kormánykerék mellett, Ukrajna rázós útjain; amelyeket
még jobban felszántottak a Wehrmacht nehéz kocsioszlopai, amint háta
mögött az összevissza rázott asszonyok és gyermekek nyomorultul megful-
ladnak légmentesen elzárt acélbörtönükben, és utolsó útjuk végén a görcs-
be meredt hullákkal teli árok várja ıket!
A gépkocsivezetık és a kommandók emberei csakhamar heves fejfájá-
sokra kezdtek panaszkodni. Azt állították, hogy sok gázt kell nyelniük
megérkezéskor, amikor kinyitják a jármő ajtaját. Az ilyenkor elébük táruló
látvány rettenetes volt, ık azonban fıként a munka „piszkos” voltára pa-
naszkodtak. Egymás hegyén-hátán heverı összemocskolt hullákat kellett
kihúzniuk a kocsiból; ez ellen tiltakoztak.
Az S gépkocsioszlopok mindazonáltal hónapokig mőködtek, mégpedig
Lengyelországban és Csehszlovákiában is. Braunfisch, a lódzi Gestapo fı-
nöke jelentette, hogy a Chelmnóban állomásozó Kulmhof Sonder-
kommando 140 0000 zsidót irtott ki ezekkel a tehergépkocsikkal.
 Az S tehergépkocsik létét szigorúan titkolták, és az einsatzkommandók
személyzetét a legteljesebb titoktartásra kötelezték az egységek egész tevé-
kenységére, különösen a teherautók mőködésére vonatkozóan. Azt a gép-
kocsivezetıt, aki egyszer mámoros állapotában a kocsijáról beszélt,
Minszkben az SS és a rendırség bírósága halálra ítélte és kivégeztette. A
német irattárakból mégis elegendı részlet került elı e gyászos vállalkozás-
ról és a nürnbergi per folyamán teljesen bebizonyosodott az S tehergépko-
csik létezése.
Végül is a sok különbözı üzemzavar miatt fel kellett hagyni a kocsik
üzemeltetésével, és visszatértek az egykori kivégzési módszerekhez, az
agyonlövéshez és az akasztáshoz.
Az einsatzgruppék tevékenységének pontos mérlegét nem vonták meg
soha. Nürnbergben Ohlendorf kijelentette, hogy abban az idıszakban, ami-
kor ı volt az einsatzgruppe D parancsnoka, körülbelül 90 000 embert irtot-
tak ki. A balti államokban operáló einsatzkommandók csupán 3 hónap alatt
135 000 zsidót végeztek ki.
A 4 einsatzgruppe áldozatainak számát csak a Szovjetunió területén
mintegy 750 000-re becsülik.
Mindezeket a bőnöket a „Barbarossa-terv”10-nek megfelelıen, Hitler pa-
rancsának végrehajtásaképp követték el. A parancsot 1942. december 16-
án megismételte Keitel, midın hidegvérrel a következıket írta:
„A csapatoknak nemcsak joguk, de kötelességük is, hogy bárminı kor-
látozás nélkül minden eszközt felhasználjanak, még asszonyok és gyerme-
kek ellen is, feltéve, hogy eredményre vezetnek. Ezzel szemben bármilyen
természető ellenvélemény a német néppel szemben elkövetett bőnnek
számít.”
Keitelt egyébként jó néhány magas rangú katona követte ezen az úton.
Kesselring írta például egy 1944. június 16-án Olaszországban kelt napi-
parancsában:
„Megvédek minden parancsnokot, aki túlteszi magát a partizánok elleni
rendszabályok megválasztásában a szokásos tartózkodáson. Ebben a vonat-
kozásban változatlanul érvényes a régi alapelv: jobb tévedni a végrehajtás
módszereinek megválasztásában, mint hanyagul cselekedni vagy semmit
sem tenni.”
Keleten az einsatzgruppékat feladatuk végrehajtásában 30 rendırségi
ezred támogatta, amelyeket a halálfejes egységek SS-tagjaiból állítottak ös-
sze, és amelyek ugyanolyan munkastílus szerint tevékenykedtek. Kercsben

10
A Szovjetunió elleni támadás haditervének fedıneve.
agyonlıttek egy 6 éves kisfiút, mert az utcán egy szovjet dalt énekelt; egy
másik 9 éves kisfiúnak a holtteste ugyanabban a városban a Sacco és
Vanzetti téren függött a nyár egy részén át; a gyermek barackot szedett.

Miközben a Szovjetunió átmenetileg elfoglalt területeit végigpusztította

a nekiszabadult hitlerista ırület, nem kímélte Kelet- és Közép-Európa többi
nemzetét sem. Legkönyörtelenebbül Lengyelországot és Csehszlovákiát
sújtotta. 1939. május 23-án a birodalmi kancellárián tartott megbeszélés so-
rán Hitler a következıket jelentette ki Göring, Raeder és Keitel jelen-
létében:
„Ha a Nyugattal konfliktus tör ki, elınyös volna széles területeket birto-
kolnunk Keleten. Kitőnı mezıgazdasági termésre számíthatnánk, még ak-
kor is, ha ez háború esetén kevésbé fontos, mint békében. A német terü-
letek lakossága nem teljesítene katonai szolgálatot, és így szabaddá válna a
munkára.”
Ezt megelızıen, március 16-án Hitlernek egy rendelete létrehozta a
Cseh-Morva Protektorátust, megállapítva, hogy ez a terület „ezentúl a Né-
met Birodalom része lesz”. A protektorátus a rendelet szerint megtartotta
ugyan a maga autonóm „kormányát”, ez azonban nem volt egyéb a nácik
kénye-kedvére kiszolgáltatott bábkormánynál. Tizennyolcadikán újabb
rendelet kinevezte Neurathot Cseh- és Morvaország protektorának.
Neurath sajátságos helyzetet foglalt el a birodalmi kormányban. A hata-
lom átvétele óta külügyminiszter volt; azok közé a konzervatív miniszterek
közé tartozott, akiket Hindenburg szemelt ki, hogy „fékezzék” Hitlert.
1938 elején kinyilvánította, hogy nem ért egyet Hitler külpolitikájával,
ezért 1938. február 4-én leváltották, és Ribbentropot tették heléyre. Ezután
már csak tárca nélküli miniszterként szerepelt a birodalmi kormányban, va-
lamint a Titkos Tanács nevő, csupán névleges szervezet elnöke volt; lénye-
gében a külügyminisztériumból való távozása után felhagyott minden poli-
tikai tevékenységgel.
Csehszlovákia elfoglalása óta a Gestapo kiépítette a maga szerveit, még-
pedig az ország egész területén. A határvidék külön egységet alkotott; ez
volt a Sudetenland. Két központot szerveztek meg, egyet Prágában, egyet
Brnóban. Tizenöt oberlandratot (kerületi tanácsot) hoztak létre az ország
15 városában, és mindegyik mellett mőködött a Sipo–SD egy-egy helyi
kirendeltsége. Ezek szervezeti felépítése nagyjában azonos volt a késıbbi
franciaországi kirendeltségekével.
 Ez a 15 oberlandrat a prágai vagy brnói központi hivatalhoz kapcsoló-
dott, amelyek viszont az RSHA központjához tartoztak. A helyi személyzet
összeállítását megkönnyítette az a körülmény, hogy a protektorátusban
mintegy 400 000 „fajnémet” élt. Közülük származott az ügynökök és bizal-
mi emberek, az ún. V-mannok legnagyobb része, és ezeknek a besúgóknak
a munkáját is nagyban megkönnyítette a német lakosság állandó segítsége.
Csehszlovákiának az a része, amelybıl a németek a „független szlovák
államot” alakították ki, megteremtette a maga külön rendırségét. Ez volt az
Ûstředna Státni Bezpečnosti – röviden USB, amelyet teljes mértékben a
Gestapo ellenırzött, és amely feladatainak túlnyomó részét a cseh-,
morvaországi német szervekkel együttmőködve látta el. A Gestapo és az
SD csak az 1944 évi szlovák felkelés után építette itt ki a maga szerveit.
A Gestapo prágai fınöke, Böhme, a szokásos módszerekkel dolgozott.
1939. május 15-e és 23-a között Prágában és Brnóban 4639 személyt tar-
tóztatott le, akik többségükben az illegális Kommunista Párt tagjai voltak.
Utasítására 1939. szeptember elsején elıre elkészített névjegyzék alapján
8000 kiemelkedı cseh személyiséget fogtak el és küldték koncentrációs
táborokba, ahol csaknem valamennyien elpusztultak.
A Neurath-hoz beosztott államtitkár, Karl Frank, 1940-ben a Nemzeti
Egységmozgalom vezetıi számára tartott beszédében kijelentette,
hogy ha a befolyásos cseh politikusok nem lennének hajlandók aláírni
a birodalom iránti hőségnyilatkozatot, úgy 2000 túszt agyonlövetnek.
Hitler azonban nem találta kielégítınek Neurath intézkedéseit, s ezért
elhatározta, hogy keményebb kező viceprotektort küld melléje. Heydrich
azon nyomban átlátta, milyen elınyök származhatnak ebbıl a pozícióból.
Megszerezte magának Bormann támogatását, és ügyesen porondra lépett.
Himmler nem nézte túlságosan jó szemmel ezt a fordulatot: Heydrich most
már az ı szemében is egyre veszedelmesebb vetélytárssá nıtte ki magát, és
az új funkció tovább növelte volna hatalmát. De mégsem tehetett ellene
semmit.
Wilhelm Höttl állítása szerint Hitler megígérte Heydrichnek, hogy
kinevezi ıt belügyminiszternek, holott erre a pozícióra Himmler pályázott,
és késıbb meg is szerezte. Semmiféle hivatalos bizonyíték sem támasztja
alá Höttl állítását. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy Heydrich a
lehetı legnagyobb hasznot igyekezett húzni új beosztásából.
1941. szeptember 23-án Hitler Berlinbe rendelte Neurathot. Indulatosan
a szemére hányta, hogy nem elég kemény, majd tudtára adta Heydrich ki-
nevezését, aki ezzel Neurath helyettese lett, mégpedig igen kiterjedt hatás-
körrel. Neurath tiltakozott, és felajánlotta lemondását. Hitler ezt, szokása
szerint, elutasította, de 27-én mégis szabadságolták Neurathot. A helyzet
1943. augusztus 25-ig változatlan maradt, amikor is Fricket nevezték ki
Neurath helyére.
Szeptember 29-én Heydrich átvette prágai hivatalát. Mint cím szerinti
viceprotektor, lényegében teljhatalommal rendelkezett. Naponkénti légi fu-
tárjárat és egy külön titkos távíróvonal biztosította a Berlinnel való közvet-
len kapcsolatát, nem szólva az RSHA külön hálózatának telefon- és rádió-
összeköttetéseirıl. Két repülıgép állandóan felszállásra kész állapotban
várakozott; sürgıs esetekben bármelyikkel 2 órán belül Berlinben lehetett.
Heydrich együtt érkezett embereivel. Neurath személyzetével nem volt
hajlandó dolgozni; az RSHA hivatalainak tagjaiból szervezett magának
megbízható munkatársi gárdát, egészen a gép- és gyorsírónıkig. Magával
akarta vinni Schellenberget is, ı azonban nem nagyon bízott fınöke csil-
lagzatában, és talán tartott a bosszújától is (akárcsak Ohlendorf, ı is befe-
ketítette Heydrichet Himmlernél, hogy fékezze elırehaladását); ezért óva-
tosan elhárította az ajánlatot.
Heydrich, amint berendezkedett Prágában, azonnal hozzálátott a rend-
szabályok megszigorításához. A legcsekélyebb rendzavarásra tüstént
tömegkivégzéseket rendelt el.
A Waffen-SS cseh-morvaországi alakulatainak vezetıje 1941. október
14-i jelentésében ezt közölte Himmlerrel: „A Waffen-SS minden zászlóal-
ját felváltva a Cseh–Morva Protektorátusba vezénylik, hogy kivégzéseket
foganatosítsanak és ellenırizzék az akasztásokat. A mai napig Prágában 99
személyt végeztek ki fegyverrel és 21-et kötél által; Brnóban 54-et fegy-
verrel és 17-et kötél által, vagyis a kivégzettek száma összesen 191
személy, ebbıl 16 zsidó.”
Az elnyomás a következı hónapban tovább fokozódott. November 17-
én a prágai diákok antifasiszta tüntetést rendeztek. Négyszáz diákot még
aznap letartóztattak. Tizenkilencedikén mindennemő ítélet nélkül kivégez-
tettek 9 diákegyesületi vezetıt, 1200 diákot pedig a sachsenhauseni kon-
centrációs táborba küldtek.
1942. március 9-én Heydrich kieszközölte a Gestapo számára a jogot,
hogy a protektorátuson belül „védıırizeteket” foganatosíthasson.
Mindezzel egy idıben Heydrich egymás után tette közzé a német-cseh
együttmőködésre vonatkozó felhívásait. Nagyjából a Franciaországban kö-
vetett politikát igyekezett megvalósítani ı is: az ígéreteket brutális szankci-
ókkal váltogatta. Ezt a magatartást a „korbács és cukor” („Peitsche und
Zucker”) politikájának nevezte.
A „cukor” végett Heydrich hozott magával Berlinbıl egy „szaktanácsa-
dót”, akinek az volt a feladata, hogy kipuhatolja, miféle demagóg módsze-
rekkel lehet a cseh munkásokat kedvezıbb belátásra bírni a hitlerista rend-
szer áldásaival szemben, és hogyan lehet elérni, hogy örömest dolgozzanak
a német hadigazdaság számára. Bár ez a „tanácsadó” álnevet használt,
mégis mindenki felismerte benne Torglert, az egykori kommunista képvi-
selıt, aki annak idején oly szánalmas szerepet játszott a Reichstag „felgyúj-
tóinak” perében. Heydrich néhány éve kihozatta a koncentrációs táborból
és aljas céljainak szolgálatába állította.
A csehek mindennek ellenére nem nagyon kaptak a „cukron”, így aztán
a korbács került egyre inkább elıtérbe.
Heydrich erıfeszítései és elért eredményei mindazonáltal mély benyo-
mást keltettek Berlinben, tovább növelték tekintélyét. A „korbács és cukor”
históriában az aktív diplomácia valóságos mestermővét látták; úgy vélték,
ez a mintaszerően helyes magatartás azokkal a fegyelmezetlen népekkel
szemben, amelyeknek kiirtásáról már nem lehetett szó, mert mint termelési
kapacitás és mint munkaerı igen nagy értéket képviseltek, különösen
azóta, mióta Keleten a harc egyre élesebb formát öltött.
1942 tavaszán Heydrich hatalmának csúcsára érkezett, és már-már köz-
vetlenül fenyegette a rendszer másik két szürke eminenciását: Himmlert,
akinek az ellenırzése alól teljesen kicsúszott, és Bormannt, aki Hitler ár-
nyékává lett, mióta Hess Angliába szökött. Heydrich, mint Cseh- és Mor-
vaországnak, ha nem is címbeli, de tényleges protektora és az RSHA-nak
továbbra is irányítója, elérkezettnek látta az idıt arra, hogy megpályázza a
belügyminiszteri széket. Himmler és Bormann felkészült, hogy útját állja a
veszedelmes vetélytársnak, midın váratlan esemény oldotta meg
problémájukat.
1942. május 30-án a DNB Berlinben a következı hivatalos közleményt
adta ki:
„Május 27-én Prágában ismeretlen tettesek merényletet követtek el
Cseh- és Morvaország birodalmi protektorának helyettese, Reinhardt
Heydrich SS-obergruppenführer ellen. Heydrich SS-obergruppenführer
megsebesült, élete azonban nem forog veszélyben. A bőnösök nyomrave-
zetıinek jutalmazására tízmillió koronát tőztek ki.”
A lakonikusan fogalmazott közlés nyomán a beavatottak körében meg-
indultak a találgatások. Sorra vettek mindenkit, aki az idık folyamán
Heydrich ellenségévé vált. A Heydrich eltüntetésében nagyon is érdekelt
Himmleren és Bormannon kívül akadtak még más, kevésbé fontos szemé-
lyek is, akik szintén szakértık voltak a merényletek dolgában. Ilyen volt
egyebek között Naujocks, az egykori gleiwitzi rajtaütés szervezıje; engesz-
telhetetlen győlölet égett benne Heydrichhel szemben, mióta az félreállí-
totta ıt. Az SS kebelén belül azokat vették számba, akik a körülmények ál-
tal megkövetelt gyászos álarc mögött alig tudták titkolni elégedettségüket.
Legtöbben mégis Himmlernek tulajdonították a merénylet szerzıségét.
Pedig a dolog sokkal egyszerőbb volt.
A cseh ellenállási mozgalom még sokkal inkább szeretett volna megsza-
badulni Heydrichtıl, mint annak otthoni ellenségei. Ez oldotta meg radiká-
lisan a Heydrich–Himmler konfliktust.
Heydrich nemrég tért vissza Párizsból, és közben csak rövid ideig tar-
tózkodott Berlinben, midın május 27-én, korán reggel gépkocsiján az ısi
prágai királyi vár, a Hradzsin felé hajtatott, ahol berendezte hivatalát. Prá-
gától néhány kilométernyire, egy rekvirált kastélyban lakott, onnan jött
nyitott Mercedes gépkocsiján és élvezte a langyos reggeli napsütést. Szo-
kása szerint a gépkocsivezetı mellett ült, ám ezen a reggelen állandó sofır-
je, a régi náci harcos beteg volt, nem ı vezetett, hanem egy ismeretlen
sofır.
Prága külvárosába érve az út hirtelen fordult, és a gépkocsivezetınek fé-
keznie kellett, hagy jól vegye a kanyart. Az út mentén, egymástól mintegy
20 méterre, 2 kerékpáros férfi álldogált, kék munkaruhában, kezükben a
közismert jellegzetes munkástáskával. Heydrich gépkocsiját nem volt ne-
héz felismerni: a hőtı egyik oldalán SS-zászló, a másikon a birodalmi kor-
mányzó zászlaja lengett; amikor pedig Heydrich Prágában tartózkodott,
minden reggel körülbelül ugyanebben az idıben ezen az úton jött be a
városba.
A két „munkás” valójában az Angliában önkéntesekbıl alakult szabad
csehszlovák hadsereg két tagja volt, név szerint Jan Kubis és Josef Gabcík.
Nem sokkal elıbb ejtıernyıvel dobták le ıket csehszlovák területre.
Abban a pillanatban, midın a gépkocsi a fordulóban lelassított, a köze-
lebb álló munkás revolvert rántott és tüzet nyitott a bent ülıkre. A tapaszta-
latlan gépkocsivezetı ijedtében nem adott gázt a kocsinak (amit Heydrich
állandó sofırje biztosan megtett volna), ezért az autó még inkább lelassult.
A másik férfi ekkor táskájából egy fémgömböt vett elı, az úttesten a gép-
kocsi alá gurította, ahol az felrobbant.
Heydrich – aki viszonozni akarta a revolverlövéseket., felállt a gépko-
csiban, és meg is sebesítette elsı támadóját – gépkocsivezetıjével együtt
összeesett. A két „munkás” egy felrobbantott füstbomba füstjének leple
alatt kerékpárján menekült el a tett színhelyérıl.
Heydrichet beszállították a városi kórházba, és a legnevesebb prágai se-
bész, Hohlbaum professzor11 azon nyomban megoperálta. Repeszdarabok-
tól súlyos mellkasi és hasi sérüléseket szenvedett. A lépét el kellett tá-
volítani, mert egy nagyobb fémdarab szétroncsolta. Minthogy a sebekben
sok ruhafoszlány-szennyezıdés volt, a fertızésnek nagy mennyiségő teta-
nusz- és üszkösödés-ellenes szérum adagolásával vették elejét. Úgy lát-
szott, hogy Heydrich már a gyógyulás útján van, már táplálékot is kezdett
magához venni, midın június 3-án állapota hirtelen rosszra fordult.
Sietve Prágába küldték Gebhardtot, Heydrich gyermekkori barátját és
háziorvosát, valamint Sauerbruchot, a birodalom másik hivatalos orvosi te-
kintélyét, is, de ık sem tudtak segíteni. Kezelésük ellenére – amelynek he-
lyességét egyébként késıbb erısen vitatták – Heydrich június 4-én reggel
meghalt. A boncolás a halál okaként mediastinitist állapított meg, azaz
mellüreggyulladást, amelyet nyilván még súlyosbítottak a lép eltávolításá-
ból adódó vegyi folyamatok. Egyes orvosok azt állították, hogy a halál tu-
lajdonképpeni elıidézıje a nagy mennyiségő szérum befecskendezése volt,
amit a szervezet a lép eltávolítása után nem tudott elviselni; ez a felfogás
azonban nem igazolódott be.
Heydrich halálára véres megtorlás volt a felelet. Több mint 3000 embert
tartóztattak le, Prága és Brno hadbíróságai pedig 1350 halálos ítéletet
mondtak ki. Az RSHA legfontosabb osztályvezetıi – Müller, Nebe és
Schellenberg – a nyomozás irányítása végett már május 27-én Prágába
érkeztek.
Sikerült rekonstruálniuk a bomba mőködését. Ezt a kiváló angol gyárt-
mányú szerkezetet a gurítás távolsága szerint kellett beállítani. Minden
valószínőség szerint 8 méterre állították be, és hajszálpontosan mőködött.
A tettesek Borromeo Szent Károly templomában találtak menedéket,
ahol a cseh ellenállási mozgalomnak több mint 100 tagja rejtızködött. A
Gestapo felfedezte ezt a rejtekhelyet, az SS megostromolta a templomot, és
agyonlıtték az ott rejtızıket, köztük a Heydrich elleni merénylet két
tettesét is – errıl azonban a Gestapo nem is tudott.
A nyomozás gyorsan befejezıdött, valószínőleg azért, mert senki nem
akarta elmélyíteni. A merénylet mindenesetre ürügyül szolgált az ellenál-
lókkal szembeni véres bosszúra. A merénylet napján megtorlásul Berlinben
152 zsidót végeztek ki.

11
A felszabadulás után Hohlbaumot nácibarát tevékenysége miatt fegyházbüntetésre
ítélték. 1945-ben az egyik prágai kerület aknátlanítása során súlyosan megsebesült;
minthogy egyetlen orvos sem volt hajlandó kezelésbe venni, valahogyan elment Lipcsébe,
és ott halt meg.
 Schirach, bécsi gauleiter és birodalmi kormányzó, nyilván a prágai kol-
légája iránti szolidaritás érzésétıl vezettetve, levélben azt javasolta Bor-
mann-nak, hogy megtorlásként bombázzanak le egy kulturális jelentıségő
angol várost, tekintettel arra, hogy a bomba angol gyártmányú volt.
A nácik hatalmas mérető hadjáratba kezdtek a cseh ellenállás és a lakos-
ság ellen. 15 000 km2-nyi területet és 5000 helységet kutattak át, 657 sze-
mélyt a helyszínen lıttek agyon. Végül elhatározták, hogy megbüntetnek
két falut, Lidicét és Lezákyt, mert feltehetı volt róluk, hogy menedéket ad-
tak a tetteseknek.
Június 9-ének reggelén a Prinz Eugen SS-hadosztály egy különítménye
Max Rostock SS-hauptsturmführer vezetése alatt körülvette a Prágától
mintegy 30 kilométerre fekvı Lidice községet. A lakosságnak megtiltották,
hogy elhagyja lakását, majd a 16 évesnél idısebb férfiakat pajtákba és is-
tállókba terelték, míg a nıket és gyermekeket bezárták az iskolába. Másnap
reggel a férfiakat 10-es csoportokban a Gorak polgármester pajtája mögötti
kertben agyonlıtték. Délután 4 óráig kivégezték a falu 172 férfiját; azt a 19
lidicei férfit, akik a szomszédos Kladno bányáiban vagy mint favágók a
környezı erdıkben dolgoztak, letartóztatták, Prágába vitték és ott 7 lidicei
asszonnyal együtt kivégezték. A faluban élı többi 195 nıt Ravensbrückbe
deportálták. Az újszülötteket és csecsemıket elvették anyjuktól és megöl-
ték. A többi gyermeket, szám szerint mintegy 90-et, a lengyelországi Gnei-
senau koncentrációs táborába küldték. Tizenhetet, akiket német családok-
nál helyeztek el, 1947-ben megtaláltak. Végül a községet magát is meg-
semmisítették. A házakat felgyújtották vagy dinamittal felrobbantották,
majd mindent a földdel tettek egyenlıvé.
Június 11-én a „Der Neue Tag” címő német újság ezt a kommünikét
közölte:
„Az SS-obergruppenführer gyilkosainak kézrekerítéséért folytatott nyo-
mozás során megállapították, hogy a Kladno melletti Lidice község lakos-
sága segítette a bőncselekmény elkövetıit, és együttmőködött velük. A
tény bizonyítást nyert, jóllehet a lakosság tagadja az együttmőködést. A la-
kosságnak a bőncselekménnyel való kapcsolata egyéb, a birodalommal
szemben ellenséges cselekedetekben is megmutatkozik. Így például illegá-
lis sajtótermékeket, fegyver- és lıszerkészleteket, rádió-adókészüléket, va-
lamint nagy mennyiségben elrejtett adagolt élelmiszert találtak náluk. A
község valamennyi férfi lakóját agyonlıtték. A nıket koncentrációs tábo-
rokban, a gyermekeket nevelés céljából megfelelı intézményekben helyez-
ték el. A falu épületeit a földdel tették egyenlıvé és a község nevét
törölték.”
 Így hozták a német lakosság tudomására a békés parasztfalu elleni ször-
nyő megtorlást anélkül, hogy a tiltakozás egyetlen szava is elhangzott vol-
na. Ezt az „akciót” az azóta „lidicei hóhérnak” elnevezett Karl Hermann
Frank államtitkár rendelte el, a rá ruházott helytartói jog alapján, amely
lehetıvé tette, hogy ítélet nélkül bárkit kivégeztessen.
Heydrich halála után a hitleristák újult dühvel gyilkoltak. A letartóztatá-
sok száma nıttön-nıtt. A börtönökben is folyt a gyilkolás. A prágai
Pankrác-börtönben 1700 személyt, Brnóban a Kounic Kollégiumból átala-
kított börtönben 1300 személyt öltek meg.
A nácik nem lankadó kegyetlensége egészen az összeomlásig ráneheze-
dett a cseh népre, de ellenállását nem tudták megtörni. Számítások szerint
az évek folyamán egyedül a brnói börtönben 200 000 embert tartottak fog-
va, akik közül 50 000 érte csak meg a felszabadulást; a többit agyonlıtték,
vagy a koncentrációs táborokban végzett velük a lassú halál.
Csehország lakosságából összesen 305 000 személyt deportáltak kon-
centrációs táborokba, ahonnan csak 75 000-en menekültek ki élve; ezek
közül is 23 000-nek olyan mértékben megrendült az egészsége, hogy élet-
ben maradásukra kevés remény volt. A kivégzéseket 1943-ig a széles nyil-
vánosság tudomására hozták. Attól fogva azonban teljesen titokban tartot-
ták ıket. De azon túl is havonta átlagban 100 fıt lıttek agyon. Mire a hitle-
ristáknak ki kellett üríteniük Csehszlovákiát, áldozataik száma már elérte a
360 000-t.
Heydrich halálával gazda nélkül maradt az RSHA. Akik megpályázták
volna a megüresedett pozíciót, azok a berlini temetési szertartáson Himm-
ler beszédének néhány homályos mondatából megérezhették az alig leple-
zett fenyegetést, még ha az az ilyenkor szokásos mondatokba volt is cso-
magolva. Himmler úgy döntött, hogy átmenetileg maga látja el az RSHA
vezetését. Így kézbe veheti megint a számára már-már veszendıbe ment
óriási apparátust, és olyan utódot választhat Heydrich helyére, aki nem vá-
lik majd vetélytársává.
Heydrich halotti maszkja néhány hónapig ott díszelgett Himmler. író-
asztalának kellıs kızepén. Nem lehetett tudni, vajon kegyeletes emléket,
avagy éppen ellenkezıleg, a harcban kivívott végsı diadal emlékeztetıjét
kellett-e látni benne. Az RSHA legtöbb vezetıje inkább az utóbbira hajlott.
Egy szép napon aztán el is tőnt a maszk, minden magyarázat nélkül.
Azután, hogy Hess 1941. május 10-én Angliába szökött, Müller csöndes
tisztogatásba kezdett Hess egykori környezetében. Letartóztatták minden
közeli munkatársát, parancsırtisztjeit, titkárait, még a gépkocsivezetıjét is.
Eljárást indítottak Hanshofer ellen, aki elıbb Hess tanára volt a müncheni
egyetemen, majd a barátja lett. Minthogy Hess behatóan érdeklıdött
Rudolf Steiner antropozófisztikus tanításai iránt, a csoport tagjai közül töb-
bet letartóztattak, velük együtt azokat a jósokat és asztrológusokat is, akik-
kel Hess távozása elıtt konzultált. Himmler, bár maga is szenvedélyes híve
volt az asztrológiának, ez esetben nem tudta megvédeni kedvenceit a nem
kis mértékben kárörvendı Heydrich rendszabályaival szemben.
Mindenki azt várta volna, hogy Heydrich halála után hasonló tisztoga-
tást hajtanak végre. Ám ilyesmire alig került sor. Az RSHA osztályainak
vezetıi mindig Himmler oldalán álltak Heydrichhel szemben, és ezért he-
lyükön maradtak. Annyi történt mindössze, hogy Heydrich néhány új em-
berét tapintatosan eltávolították. Azok viszont, akik magukra vonták Heyd-
rich haragját – ezek egyébként nem voltak kevesen, például Höttl –, újabb
funkciókat kaptak.
Himmler 8 hónapig várt Heydrich utódjának kijelölésével. Annál na-
gyobb volt azonban a meglepetés, amikor 1943 január végén kitudódott a
régen várt név. Olyan ember került az RSHA élére, aki addig másodrangú
figurának számított; gyors elımenetelére nem gondolt volna senki. Himm-
lernek egy ideig Schellenberg motoszkált a fejében; fiatalságát kellı bizto-
sítéknak tartotta ahhoz, hogy ne váljék belıle esetleg vetélytársa. Hitler
azonban nem járult hozzá ehhez a választáshoz, éppen Schellenberg fiatal
kora miatt; így azután 1943. január 30-án a régi osztrák náci harcost, Ernst
Kaltenbrunner doktort nevezték ki.
Ernst Kaltenbrunner 1903. október 4-én született az inni kerületben,
Riedben, nem messze Braunautól, Hitler szülıhelyétıl. Mondogatták is,
hogy Hitler végül is azért ment bele Kaltenbrunner kinevezésébe, mert a
földije volt.
Kaltenbrunnerék a vidék legrégibb családjai közé tartoztak. Emberemlé-
kezet óta mindig falusi mesteremberek, kaszakészítık voltak; az új horog-
keresztes elıkelıség nagyapja volt az elsı, aki ki tudott emelkedni ebbıl a
félparaszti sorsból, és ügyvéd lett. Ennek fia, Hugo Kaltenbrunner, ugyan-
csak ügyvéd volt, elıbb Raabban, majd Linzben. Az ifjú Ernst itt járt isko-
lába, és itt érettségizett 1921-ben. Majd az atyai példát követve jogot tanult
a grazi egyetemen, tagja lett az egyik legelsı nemzetiszocialista diákegye-
sületnek, és kivette részét a katolikus keresztényszocialista diákokkal ví-
vott heves harcokból. 1926-ban doktorált, és 1928-ban bejegyezték a linzi
ügyvédi kamarába. Két utolsó egyetemi éve meglehetısen küzdelmes volt.
Családja nem tudta támogatni, kénytelen volt ezért éjszakai bányamunkát
vállalni, hogy minél kevesebb egyetemi elıadást kelljen mulasztania. A
következı esztendıkben, 1926-tól 1928-ig, egy salzburgi ügyvédnél volt
alkalmazásban, ott ismerkedett meg a törvényszéki szokásokkal.
Ebben az idıszakban Kaltenbrunner szakadatlan politikai tevékenységet
fejtett ki, és mint az Osztrák Függetlenségi Mozgalom tagja eljutott a nem-
zetiszocializmushoz. 1932-ben belépett az Osztrák Nemzetiszocialista Párt-
ba – itt a 300 179. tag volt –, majd 1933 elején a többé-kevésbé álcázott
SS-be, amely megnyitotta az utat a náci harci szervek ausztriai behatolása
elıtt. Az SS-ben a 13 039-es tagsági számot kapta. Abba a századba került,
amelybe korábban Adolf Eichmann volt beosztva.
Az SS-ben csakhamar vezetı szerepet játszott, és a párt egyik ismert
szónoka lett Felsı-Ausztriában. Ebben az idıben ingyenes jogi tanácsadás-
ban részesítette a párt tagjait és szimpatizánsait.
1933-ban kinevezték a 37. SS-standarte vezetıjének. Ám az osztrák
rendırség is felfigyelt tevékenységére. 1934 januárjában letartóztatták, és
több más osztrák hitleristával együtt a kaisersteinbruchi koncentrációs tá-
borba vitték. Ebben az idıben a Dollfuss-kormány saját eszközeikkel pró-
bált harcolni a nácik ellen, anélkül azonban, hogy ezeket az eszközöket
ugyanolyan szélsıségesen alkalmazta volna. A táborban Kaltenbrunner
csakhamar igen nagy befolyásra tett szert rabtársai körében. Hatalmas ter-
mete és fizikai ereje nagyobb szerepet játszott ebben, mint jogi ismeretei.
Húsvétkor éhségsztrájkot szervezett, amely kezdetben általános volt, majd
amikor Karwinsky államtitkár Dollfuss utasítására ellenırzés céljából meg-
látogatta a tábort, és ígéretet tett bizonyos könnyítésekre, a sztrájk minden
barakkban megszőnt, annak az egynek a kivételével, amelyben Kaltenbrun-
ner lakott. A 14. napon az éhségsztrájkolóktól – akiket idıközben átszál-
lítottak egy bécsi kórházba – megvonták a vizet, s erre azok felhagytak a
további ellenállással. Nem sokkal késıbb szabadon engedték ıket.
1934-ben Kaltenbrunnert kinevezték a 8. SS-hadosztály vezetıjének. Az
1934-es puccskísérletben azonban, amelynek folyamán Dollfusst meggyil-
kolták, nem vett részt. Ennek következtében a Schuschnigg-kormány azok
közé a nácik közé sorolta, akiket alkalmasnak tartott az 1934 szeptemberé-
ben megkísérelt békülési politika célkitőzéseinek megvalósítására. De a kí-
sérlet megbukott; 1935 májusában Kaltenbrunnert ismét letartóztatták, és a
német SS-szervezettel való kapcsolatai miatt hazaárulás vádjával perbe
fogták. Hathónapi fogság után törvényszék elé állították, amely bizonyíté-
kok hiányában csupán összeesküvésért ítélte el 6 hónapi börtönbüntetésre,
és azt a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek tekintette. Közben politikai tevé-
kenysége miatt törölték az ügyvédi kamarából; nem sokkal letartóztatása
elıtt viszont az osztrák SS-ek parancsnoka lett.
Kiszabadulása után Kaltenbrunner egész tevékenységét az anschluss
szolgálatába állította. A nyílt horogkeresztes ideológia terjesztése legtöbb-
ször tartózkodást, ha ugyan nem nyílt ellenállást váltott ki; sokkal kön-
nyebb volt a „nagy testvérnéppel” való egyesülés mellett agitálni. Ez a pro-
paganda elsısorban a vérségi, faji és nyelvi testvériség frazeológiájára épí-
tett, és megegyezett az osztrák nép többségének régi vágyával. Arról per-
sze bölcsen hallgattak, hogyha Ausztria belép a Nagynémet Birodalomba,
ezzel együtt az ország lakosságára a náci törvényhozás is kiterjeszkedik.
Minthogy pedig az osztrákok a Schuschnigg-kormány konzervatív diktatú-
ráját nyögték, hajlandók voltak figyelmen kívül hagyni az ilyenfajta
részletkérdéseket.
Ennek a Németországból irányított akciónak a során ismerkedett meg
Kaltenbrunner Seyss-Inquarttal. Együtt készítették elı az anschlusst, majd
Kaltenbrunnert Seyss-Inquart kormányába belügyi államtitkárnak nevezték
ki 1938. március r1-én. Néhány órával késıbb, március 12-én hajnali 3
órakor, ı üdvözölte az asperni repülıtéren a Bécsbe érkezı Himmlert. Rö-
vid jelentést tett neki, amelyben beszámolt a hitleristák teljes diadaláról,
majd fennhatósága alá helyezte az osztrák SS-alakulatokat, amelyeknek
még mindig ı volt a parancsnoka. Az annexió napján Hitler kinevezte ıt
SS-brigadeführernek (dandártábornoknak) és a dunai SS-oberabschnitt (ke-
rüet) vezetıjének. Fél év múlva, szeptember 11-én megkapta az SS-grup-
penführer (hadosztálytábornok) címet. Ugyanekkor a Reichstagnak is tagja
lett.
Azóta, hogy az anschluss pontot tett az osztrák kaland végére, Kalten-
brunner áz SS-vezetık szabályszerő életét élte. Amikor kinevezték a bécsi,
az alsó- és felsı-dunai kerület höhere SS- und polizeiführerévé (az SS és
rendırség fıparancsnokává), majd 1941 áprilisában rendır-altábornaggyá,
amolyan osztrák Himmler lett belıle, akinek azonban kevesebb hatalma
volt, mint akár Müllernek, Nebének vagy Schellenbergnek: egyszerően to-
vábbította a Berlinbıl érkezı parancsokat. Ebben a beosztásában viszont
szabadon élhetett kedvenc szórakozásának; átültette a gyakorlatba a titkos-
szolgálatra vonatkozó elképzeléseit. Ausztriától délkeletre hatalmas hír-
szerzı hálózatot épített ki, ennek segítségével igen részletes jelentéseket
tudott küldeni Berlinbe. Ezek a jelentések hívták fel rá Hitler és Himmler
figyelmét.
Himmler tapasztalati tényekre épített, midın 1942 decemberében
Berchtesgadenbe hívatta Kaltenbrunnert. Úgy vélte, nem válhat veszélyes
versenytárssá az az ember, akinek minden aktivitását a hírszolgálati munka
köti le.
Elıvigyázatosságból még azt is közölte Kaltenbrunnerrel, hogy legfıbb
feladatként hatalmas hírszerzı szerv megteremtését bízza rá. Kaltenbrun-
ner ellenvetéssel élt, mondván, hogy egyéb hivatali teendıi nem sok idıt
hagynak majd ennek a megbízatásnak a teljesítésére. Himmler csak erre
várt. Biztosította Kaltenbrunnert, hogy ı, Himmler, ezután is ugyanúgy el-
látja majd az RSHA vezetését, mint ahogy Heydrich halála óta tette, ami
már csak azért sem lesz nehéz számára, mivel olyan „kiváló szakemberek-
kel” rendelkezik, mint Müller és Nebe.
„Ezzel egyáltalán nem kell foglalkoznia – vonta le a végsı követ-
keztetést –; a hírszolgálati munkával törıdjön, vagyis a III. és IV. amttal.”
Ez a munkamegosztás mindkettıjüknek kedvére való volt: Himmler to-
vábbra is egymaga ellenırizte az összes rendırségi kérdést, Kaltenbrunner
pedig végre hozzáláthatott, hogy európai méretekben valósítsa meg elméle-
teit. Egyik kedvenc gondolata az volt, hogy a német hírszerzı szolgálat hi-
ányosságai legnagyobbrészt kettéosztottságából erednek. Véleménye sze-
rint ırültség volt „elválasztani egymástól a politikai és katonai hírszerzést”.
Ilyet egyetlen országban sem tettek, Franciaország és Németország kivéte-
lével, amelyek egymást utánozva követték el ugyanazt a hibát. Az egyesí-
tés eszméjé vezette Kaltenbrunnert, ezen alapult az RSHA utolsó átszerve-
zése és egyben a pártnak a hadseregen aratott végsı gyızelme. Kaltenbrun-
ner funkcióinak korlátozása egyébként elvi jelentıségő volt csupán, és arra
szolgált, hogy Himmlernek meglegyen a betekintési joga a részlegek tevé-
kenységébe. Az adminisztratív vezetést mindazonáltal Kaltenbrunner látta
el, ı írta alá a rendeleteket, az internálási és kivégzési határozatokat, az
általános irányelveket stb.
Az a férfiú, aki 1943. január végén Berlinbe érkezett, hogy átvegye
Heydrich súlyos örökségét, valóságos kolosszus volt. Csaknem egy méter
90 centi magas, és feltőnıen széles vállú. Hatalmas termetéhez képest vi-
szonylag kicsiny és finom metszéső kezében annyi erı volt, hogy képes
volt puszta kézzel köveket szétmorzsolni. Óriási testén durva vonású, sú-
lyos, ovális arc trónolt; olyan volt ez az arc, mintha szekercével nagyolták
volna ki valami rönkfából. Nagy, széles, sıt magas homloka sem tette arcát
intellektuálissá, súlyos szemhéja félig eltakarta a szemüveg mögött rejlı
kicsiny, szúrós, mélybarna szemeit; szája széles volt, egyenes ajkát mintha
késsel metszették volna, annyira keskeny. Végül hatalmas, szögletes álla
még jobban hangsúlyozta egyéniségének vaskos és bestiális vonásait.
Ezt az amúgy is visszataszító arcot mély sebhelyek borították, a hírhedt
germán diákpárbajok emlékei; karddal összevagdalták egymás arcát, hogy
emeljék megjelenésük férfiasságát. Változatos érzelmek tükrözésére nem
volt képes ez a faarc. Erısen osztrákos akcentussal, rekedt, s késıbb a mér-
téktelen alkoholfogyasztástól fátyolozott hangon beszélt. Kaltenbrunner
ugyanis, sok más náci vezetıhöz hasonlóan, javíthatatlan alkoholista volt, s
ezzel csakhamar kivívta Himmler megvetését. Ezenfelül szenvedélyes
dohányos is volt, naponta 80–100 cigarettát szívott el.
Kaltenbrunner délelıtt 10 órakor kezdett hozzá a pezsgı és a különféle
alkoholok, fıleg a konyak fogyasztásához. Ezt egyenesen Franciaországból
hozatta. A részegek merev és bizonytalan tekintetével meredt arra, akivel
beszélt, mintha csak nézne, de nem látna semmit, mintha valamilyen elmo-
sódott belsı látomást követne. A szavakat is néha szinte teljesen érthetetle-
nül szőrte át sárgult és odvas fogai között. Himmler többszöri nyomatékos
figyelmeztetése ellenére Kaltenbrunner soha sem szánta rá magát arra,
hogy fogorvoshoz menjen. Ez nyilván túlságosan nagy megerıltetést jelen-
tett volna számára.
Himmler a dolgok alapos ismeretében bízta az RSHA-t ilyen közepes fi-
gurára; a tulajdonképpeni vezetés így az ı kezében maradt. Árulástól nem
kellett tartania. Kaltenbrunner fanatikus náci volt, meggyızıdéssel hitt a
párt eszméiben, és ez volt az egyetlen, ami valamelyes tartást tudott köl-
csönözni bizonytalan jellemének. Kinevezése édes elégtétel volt számára;
ámbár Schellenberg segítsége és a körülmények szerencsés összejátszása
nélkül sohasem jutott volna oda, hogy a gyakorlatba ültethesse át elméle-
teit. A náci kémszervezet igazi fınöke valójában továbbra is Schellenberg
maradt, aki Himmlerrel közvetlen, a hierarchikus alárendeltségtıl függet-
len kapcsolatot tartott fenn, holott elvben Kaltenbrunner beosztottja lett
volna.
Ne gondoljuk azonban, mintha Kaltenbrunner nem vette volna komo-
lyan a szerepét. Elıdjéhez hasonlóan gondja volt rá, hogy a koncentrációs
és megsemmisítı táborok mindig telve legyenek. Heydrich értette a
módját, hogy néha ravaszabb, alattomos módszerekkel éljen, mint ahogy
Franciaországban és Csehszlovákiában tette, hogy együttmőködésre bírja a
lakosság egy részét, legalábbis a Keleten folyó háború súlyos esztendıi
alatt; Kaltenbrunner viszont képtelen volt az ilyen finomságokra, s
megmaradt a, brutális megtorlás keretei között.
A táborokban maga ellenırizte a foglyok kiirtására szolgáló eljárásokat.
1942 ıszén, amikor munkája még Ausztriához kötötte, Mauthausenbe járt
ellenırizni, és ott a tábor parancsnokával, Ziereisszel együtt a kém-
lelınyíláson át nézte végig egy csoport fogoly haláltusáját a gázkamrában.
1943 elején. visszatért Mauthausenbe; ekkor a foglyok „kísérleti” kivég-
zését tekintette meg, amely háromféle módon történt: akasztással, tarkónlö-
véssel és gázzal. A tábor foglyai és alkalmazottai késıbb elmondták, hogy
Kaltenbrunner érkezésekor kitőnı kedélyállapotban volt, nevetett és tréfál-
kozott a gázkamráknál, ahol a kísérletek folytak, miközben az odavezeten-
dı áldozatokra várakozott.
Az RSHA már óriási gépezet volt, midın Kaltenbrunner lett a vezetıje.
A németek bürokratikus hajlama szabadon kiélhette magát ebben az ideg-
központban, amely Európa legtávolibb részeibıl is értesüléseket kapott, és
mindenüvé parancsokat továbbított. Az irodák, nyilvántartások, rádió- és
lehallgatóközpontok, laboratóriumok és archívumok olyan mértékben
felfejlıdtek, hogy messze túlnıttek a Prinz-Albrecht-Strasse keretein,
szétrajzottak Berlin egész területén. Ekkor nem kevesebb, mint 38 nagy
épületet foglaltak már el.
Midın a légitámadások következtében az épületek nagy része többé-
kevésbé súlyos károkat szenvedett, Himmler kapott az alkalmon, és új szo-
kást vezetett be. Minden áldott nap együtt ebédeltek a részlegek vezetıi a
Kurfürstenstrasse 116 számú házban, ahol Eichmann irodái voltak. Fehér
asztalnál egymás mellett ültek mindazok az emberek, akik rettegésben tar-
tották egész Európát. Kaltenbrunner meleg szívélyességet tanúsított Eich-
mann irányában. Egy vidékrıl valók voltak, számtalan közös ismerısrıl
beszélgethettek. Kaltenbrunner sohasem mulasztotta volna el, hogy ne ér-
deklıdjék munkatársának Linzben élı családtagjairól, akiket jól ismert;
kérdezısködött egészségi állapotuk, a születések, a gyermekek tanulása, a
kicsinyek és a kedves nagyszülık közérzete, a család minden eseménye fe-
lıl. Különös hangsúlyt kapnak ezek az ömlengések és kölcsönös figyel-
mességek két olyan ember részérıl, akik ugyanazon nap reggelén egyetlen
tollvonással döntöttek szerencsétlen emberek ezreinek életérıl, és akiknek
egyetlen szava vagy aláírása a közösen elfogyasztott ebéd után más szeren-
csétlen áldozatok halálát jelentette Európa valamelyik távoli zugában.
Himmler jelen volt ezeken az ebédeken, valahányszor csak tehette. Jó
alkalom volt ez neki, hogy lelket verjen helyetteseibe, akiknek bizalma
meg-megingott a keleti fronton egyre sőrőbben elszenvedett katonai vere-
ségek hírére vagy a német területek ellen intézett angol–amerikai bombatá-
madások eredményeinek láttán. Kötelességszerő optimizmus és szívélyes-
ség uralkodott ezeken az ebédeken, és bár a hivatali kérdéseket elvben
számőzték, mégis elég gyakran elıfordult, hogy Müller vagy Eichmann élt
az alkalommal, és egyik vagy másik kérdésben kikérte Kaltenbrunner vagy
Himmler véleményét. Így gyümölcs és sajt között, vagy a Franciaországból
hozatott konyakot iszogatva megbeszélték, hogy a foglyok mely kategóriá-
ját kell éppen kiirtani, hogy a sok közül melyik kivégzési mód lesz a leg-
célravezetıbb. Az ilyen, számunkra szörnyőséges dolgok ezeknek az em-
bereknek a szemében annyira hétköznapinak és banálisnak számítottak,
hogy közben nyilván meg sem rezdült a kávéscsészét tartó kezük.
Itt, ebéd közben vitatták meg az elsı gázkamrák felállításának részlet-
kérdéseit, ugyancsak itt kommentálták a zsidók kiirtását szolgáló kísérletek
eredményeit. Hosszadalmasan hasonlították össze az egyes módszerek
gyorsaságát, gazdaságosságát és egyszerőségét. És e borzalmas megbeszé-
lések során nem akadt egyszer sem a torkukon a falat. Állítólag, Gisevius
szerint, egyedül az ellenzékhez pártolt és az Abwehr embereivel Hitler
meggyilkolására szervezkedı Nebe volt az, aki szenvedett az eszmecserék
alatt, és „tökéletesen kimerülten” tért haza.
Himmler távollétében Kaltenbrunner foglalta el az asztalfıt, és a közös
étkezéseket gyakran arra használta fel, hogy epés megjegyzéseivel illesse
azokat az alárendeltjeit, akiket nem kedvelt vagy akiknek Himmlerrel való
közvetlen kapcsolatai miatt bosszankodott. Legtöbbször Schellenbergnek,
Himmler pártfogoltjának a bırére mentek ezek a támadások, olyannyira,
hogy végül is Schellenberg magánál Himmlernél panaszkodott, és kérte,
hogy ne kelljen részt vennie ezeken az ebédeken. A reichsführer SS azon-
ban ragaszkodott kezdeményezéséhez, és nem járult hozzá Schellenberg
távolmaradásához.
Kaltenbrunner, annak ellenére, hogy Himmler gyámsága alá helyezte,
hamarosan rányomta az RSHA-ra a maga szellemi korlátoltságának és egy-
oldalúan jogászi szemléletének bélyegét. Gisevius így határozta meg egy
mondattal ezt a befolyást: „Kaltenbrunner jöttével napról napra rosszabbo-
dott a helyzet. Rá kellett jönnünk, hogy egy Heydrich-típusú gyilkos im-
pulzusai néha talán kevésbé voltak borzalmasak, mint az olyan ügyvéd hi-
deg jogászi észjárása, akinek a Gestapóhoz fogható veszedelmes apparátus
volt a kezében.”
A Gestapónál Eichmann a IV. B szekció korlátlan ura lett. Állandó kap-
csolata volt Kaltenbrunnerral, és gyakran közvetlenül Himmlertıl kapott
parancsokat, holott pedig igazgatásilag Müller alárendeltje volt. Az ı gond-
jává tették a zsidókérdés „végsı megoldását”, azaz a zsidóság teljes kiirtá-
sát Európában. A szélsıséges antiszemita politika tehát, amely Németor-
szágban 1938. november 9-én a Heydrich által szervezett pogromokkal12
12
Ezek a pogromok, amelyeket Heydrich „spontán akcióknak” nevezett, számottevı
kárt okoztak, olyannyira, hogy a biztosító vállalatok tiltakoztak. Göring ekkor, november
12-én, rendeletileg egymilliárd márka bírságot rótt ki a zsidó hitközségekre s elkoboztatta
biztosítási összegeiket, hogy abból egyenlítsék ki az okozott károkat; egyidejőleg kizárta
ıket az ország gazdasági életébıl. A horogkeresztesek morálja szerint mindig az
áldozatnak kellett fizetnie.
kezdıdött, eljutott eddig a határozatig, amely a nürnbergi becslések szerint
6 millió zsidó életébe került Németországban és a megszállott országok-
ban. Eichmann hatalma az 1943. július elsejei, Bormann által szignált ren-
delet óta korlátlanná vált a zsidók fölött; ez ugyanis megfosztotta az izrae-
litákat attól a lehetıségtıl, hogy polgári törvényszékhez fordulhassanak, és
egyedül a Gestapo igazságszolgáltatásának hatáskörébe helyezte ıket.
Egy korábbi, 1942. október 9-i, ugyancsak Bormann által szignált ren-
delet elıírta, hogy „a zsidóknak Nagy-Németország területérıl való folya-
matos eltávolítása ezentúl már nem valósítható meg az emigráció útján,
hanem csakis a »könyörtelen erı« igénybevételével a Keleten felállított
különleges táborokban”.
A megrendezett pogromok módszerét alkalmazták Keleten is, majd át-
tértek a tudományos és nagyipari emberirtásra. Eichmann 4 tábort hozott
létre, közülük az egyik leghírhedtebb a mauthauseni volt. A tábor megter-
vezése és felépítése azt bizonyítja, hogy a hitleristák hosszú távlatra készí-
tették elı az emberirtás politikáját, és azt még akkor is folytatni akarták,
amikor egész Európát már régen meghódították és igájuk alá hajtották. A
zsidók után is maradt volna még sok eltávolítandó ellenséges elem. „A
hegy tetejére épült, barakkoktól körülvett és hatalmas kıerıdítménynek lát-
szó Mauthausen nemcsak állandó épület volt, hanem minden szükséges be-
rendezés is megtalálható volt benne számottevı legénységi és tiszti állomá-
nyú helyırség elhelyezésére. Az erıd halálgyár volt: a kisegítı táborokból,
például Gusenbıl és Ebenseebıl hozták ide a munkában agyonhajszolt és
kimerült embereket. Midın az ütlegelés és éhség következtében munkaké-
pességük egy bizonyos színvonal alá szállt, átvitték ıket a központi tábor-
ba, ahol sorsuk néhány óra leforgása alatt megpecsételıdött. A fıtáborból
általában már nem lehetett élve kikerülni.”
Európa halálra ítélt zsidóságát Eichnianilak kellett e táborokba szállít-
tatnia. A szállítmányok indítási idejét és terjedelmét a táborok felvevıké-
pességétıl és a német vasúti hálózat szállítási lehetıségeitıl tették függıvé.
A haláltáborok parancsnokai csak Eichmann utasítására öltek gázzal. A
szállítmányokat irányító SS-tisztek megkapták a szükséges rendelkezése-
ket, és ezek birtokában ık állapították meg, hogy valamelyik szerelvényt
megsemmisítı táborba kell-e irányítani vagy sem; ık állapították meg a
szerelvény utasaival szemben alkalmazandó eljárást is. A szerelvény
kísérılevelén levı A vagy M bető például Auschwitz, illetıleg Majdanek
rövidítése volt, és azt jelentette, hogy a szállítmány tagjait elgázosítják.
Auschwitzban a következı szabályzat volt érvényben:
„A 12-14 éven aluli gyermekek, az 50 évesnél idısebbek és a betegek
(valamint a többszörösen büntetettek), akiket különleges jelzéssel ellátott
vagonokban szállítottak, megérkezésük után azonnal a gázkamrákba
kerültek.
A többieket felvonultatták egy SS-orvos elıtt, aki elsı látásra megálla-
pította, ki munkaképes közülük és ki nem. A munkaképteleneket haladék-
talanul gázkamrába küldték, a többieket pedig elosztották a különbözı
munkatáborokba.”
Természetesen azoknak az élete sem volt biztosítva, akiket munkatábor-
ba osztottak be, hiszen az embertelen körülmények következtében hamaro-
san kimerültek, és akkor ıket is gázkamrába irányították.
Kelet-Lengyelországban egy valóban sátáni módszer volt érvényben,
amelyet Wirth, a lublini RSHA-hoz beosztott volt stuttgarti13 Kripo-
rendırtanácsos eszelt ki és valósított meg.
Wirth a zsidók közül összeszedte a bőnözı elemeket, s lényeges anyagi
elınyöket ígért nekik, ha nagy számban toboroznak mindenre kapható
munkatársakat. Ily módon mintegy 5000 ember állt rendelkezésére, férfiak
és nık vegyesen, akik azon a bizonyosságon kívül, hogy megmenthetik
életüket, anyagilag is részesedtek a fosztogatásból. Az ı dolguk volt
szerencsétlen hitsorsosaik kiirtása.
Kelet-Lengyelország erdıségeiben és pusztáin álcázott megsemmisítı
táborokat építették. „Megtévesztésül készültek ezek, mint a Potyomkin-fal-
vak – mondta késıbb Morgen doktor –; az érkezık azt hitték, hogy valami
városba vagy nagyobb lakott településbe érkeztek. A szerelvény álcázott
pályaudvarra állt be, majd miután a kísérı személyzet és a vasutasok el-
hagyták a színhelyet, kinyitották a vagonokat, és a zsidók kiszálltak. Azon-
nal körülvette ıket a zsidó különítmény, és Wirth rendırtanácsos vagy va-
lamelyik megbízottja beszédet intézett hozzájuk. Ez a következıképp
hangzott:
»Zsidók, ide fognak áttelepíteni benneteket. De az természetes, hagy az
új zsidó állam megszervezése elıtt új szakmát kell tanulnotok. Ez itt fog
megtörténni, ezért fontos, hogy mindenki hiánytalanul teljesítse kötelessé-
gét. Most mindenki vetkızzön le, ez az elıírás: a ruhákat fertıtlenítik, ti
pedig fürdıbe mentek, nehogy férgeket hozzatok a táborba.«”
Az érkezıket ekkor oszlopba sorakoztatták. Mindenekelıtt különválasz-
tották a férfiakat és a nıket, majd egymás után következı raktárhelyiségek-

13
Wirth már ebben a beosztásában is hírhedtté vált a bőnügyekben alkalmazott
különleges nyomozási módszereirıl; emiatt interpelláció is hangzott el a württembergi
Landtagban.
ben le kellett adniuk kalapjukat, ruhájukat, ingüket, végül cipıjüket és ha-
risnyájukat is. Minden ruhadarabjukért egy-egy ellenırzı jegyet kaptak.
Minthogy mindent a Wirth zsoldjában álló zsidók végeztek, az újonnan jöt-
tek egyáltalán nem gyanakodtak, engedelmesen követték a felszólításokat,
áruló hitsorsosaik pedig egyre siettették ıket, nehogy idejük legyen gon-
dolkozni. Végül megérkeztek az utolsó állomásra, a fürdıbe. Az elsı cso-
port bement, az ajtókat bezárták. A bent levıket gázzal megölték, tetemü-
ket egy másik ajtón át kihordták és a hamvasztóba vitték; máris mehetett
be a második csoport.
Wirthnek nem okozott különösebb problémát, hogy kidolgozza rendsze-
rét. Korábban ugyanis, az euthanasiáról szóló rendelet megjelenése után, a
gyógyíthatatlan elmebetegek kiirtásával volt megbízva, és éppen az akkori
„kiváló” eredményei alapján jelölte ıt ki a birodalmi kancellária erre a
bizalmas feladatra.
III. fejezet

A NÁCI TUDÓSOK „KÍSÉRLETEI”

Amikor Kaltenbrunner átvette az RSHA vezetését, annak ügyköre már

jelentısen kibıvült.
Új funkciói közé tartozott a hadffoglyok és a civil munkások ügye,
akiknek ırizetével a Gestapót bízták meg.
A hadifogolytáborokat a katonák ellenırzése alá helyezték, így azt lehe-
tett volna remélni, hogy az OKW tiszteletben tartatja a nemzetközi szabá-
lyokat, és ezáltal bizonyos értelemben „pártfogásába” veszi a hatalmába
került tiszteket és katonákat. Ám ezeket a szabályokat kiforgatták eredeti
mivoltukból, és a Gestapo ott is bele tudott avatkozni, ahol pedig semmi
keresnivalója sem lett volna. Az OKW nemhogy ellenállt volna a Gestapo
beavatkozási kísérleteinek, ellenkezıleg: tevékenyen együttmőködött
Himmlerrel és embereivel. Idáig jutott el azon az úton, amelynek kezdetét
a tisztek „megértı” magatartása jelezte a németországi pogromokkal és
egyéb túlkapásokkal, majd az einsatzgruppékkal szemben. A nagyvezérkar
lassanként elnézte a legsötétebb gyilkosságokat is, sıt magáévá is tette eze-
ket a módszereket.
Az elsı ilyen rendszabályokat a szovjet hadifoglyokkal szemben léptet-
ték életbe. 1941 júliusában megbeszélést tartottak, amelyen az OKW részé-
rıl Reinicke tábornok, a Wehrmacht közigazgatási osztályának vezetıje, a
hadifogoly-ügyek képviseletében Breuer, Canaris és az Abwehr megbízott-
jaként Lahausen vett részt; végül ott volt Müller is, a Gestapo vezetıje,
mint az RSHA képviselıje. A megbeszélésen határozatok születtek, ame-
lyeknek végrehajtásáért Müllert tették felelıssé. Szellemükben és célkitő-
zésükben ezek a határozatok teljes mértékben megfeleltek a Keleten folyó
háború ismert irányelveinek.
A határozatokat írásban 1941. szeptember 8-án tették közzé. „A bolse-
vik katona – olvashatjuk a szövegben – elvesztette minden jogát arra, hogy
a genfi egyezmény elıírásai szerint megbecsült ellenfélnek tekinthessük...
Az engedetlenség legcsekélyebb jelére könyörtelenül és energikusan kell
cselekednünk, különösen fanatikus bolsevikok esetében. Az engedetlensé-
get, az aktív vagy passzív ellenállást azonnal a fegyverek erejével (bajonet-
tal, puskatussal vagy tüzeléssel) kell letörni. Büntetendı cselekményt követ
el az, aki ezt a parancsot fegyverének használata nélkül vagy nem kellı
energiával hajtja végre... A szökést megkísérlı foglyokra elızetes figyel-
meztetés nélkül azonnal tüzelni kell. Figyelmeztetı lövésre nincs szükség.
Hadifoglyokkal szemben a fegyverhasználat törvényes és szabályszerő.”
Az újabb rendelkezések együttes alkalmazása érdekében a Gestapóban
külön hadifogolyosztályt hoztak létre, a IV. A csoportot, amelyet Franz
Königshaus SS-hauptsturmführer vezetett. 1943 elején a csoportot a Hans
Helmuth Wolf SS-sturmbannführer vezetése alatt álló IV. B 2/a
alcsoporthoz csatolták.
Ez a részleg azokhoz a Gestapo-kirendeltségekhez intézte utasításait,
amelyek már régebben a táborokban mőködtek. A Gestapo és az SD meg-
bízottai minden hadifogolytáborban ott voltak, gyakran álcázott beosztás-
ban. Müllernek egy 1941. július 17-én kelt utasítása feladatukká tette, hogy
a hadifogolytáborokban felkutassák a „politikus, bőnözı, vagy egyéb okból
nemkívánatos elemeket”, valamint „mindazokat, akiket fel lehet használni
az elfoglalt területek újjászervezésében”, eltávolításuk, illetıleg „különle-
ges kezelésbe vételük” érdekében. A rendelkezés felszólította a Gestapo
tagjait, hogy keressék meg a foglyok között azokat, akik „bizalomra méltó-
nak” tőnnek, hogy fel lehessen ıket használni a táboron belüli kémkedésre,
továbbá derítsék fel azokat a foglyokat is, akiket feltétlenül meg kell
semmisíteni. A Gestapo módszerei egy szemernyit sem változtak.
A szovjet hadifoglyok sorsa Németországban mérhetetlen tragédiává
lett, ahogyan azt Rosenberg leírta.
A második világháború harcosainak, akik megismerték a német fogoly-
táborokat, örökre felejthetetlen emlékük marad az orosz hadifoglyok látvá-
nya, amint 1941 ıszén csonttá-bırré soványodva, fáradtságtól és éhségtıl
elcsigázva megjelentek. A menetoszlopok elızıleg hosszú, olykor több
száz kilométeres utat tettek meg gyalog. A gyalázatos bánásmód és a szen-
vedések következtében a szerencsétlenek ezrével pusztultak el az utak
mentén. Akik túlélték a borzalmas menetelést, azokat a táborban külön,
zárt helyen szállásolták el. Himmler 1941. november 12-i rendelete elıírta:
„Minden szökést megkísérlı szovjet hadifoglyot a táborba való visszaszál-
lítása után a legközelebbi Gestapo-szolgálatnak kell átadni” – ami
egyértelmő volt a gyors halállal.
1941-ben 2000 szovjet foglyot internáltak a flossenbürgi táborba, ezek
közül 200 élte meg a felszabadulást; Auschwitzban 20 000-nél többet öltek
meg.
1942. július 20-án Keitel aláírt egy rendeletet, amely az életben marad-
tak tüzes vassal való megbélyegzését írta elı: „A mintegy 45°-os szöget al-
kotó bélyeget, amelynek egy centiméteres hosszabbik szára felfelé irányul,
tüzes vassal kell a bal tomporba beégetni.” Tővel és tussal is végre lehetett
hajtani a bélyegzést, így eltávolíthatatlan tetoválás állt elı. Ez a példa éke-
sen mutatja, mennyire korrumpálta a fasiszta ideológia a német tisztikart,
ha egy tábornok képes volt parancsba adni, hogy barmokként bánjanak em-
berekkel, akiknek bátorsága adta az egyetlen indítékot az ellenük foganato-
sított megtorlásra. Az OKW azonban még ennél felháborítóbb cselekede-
tekre is ragadtatta magát, midın utasítást adott fogoly francia tábornokok
megölésére.
Az OKW 1940 óta a politikai akciómódszerek rangjára emelte a gyil-
kosságot, követve ezzel a párt példáját. 1940. december 23-án Canaris egy
megbeszélésen, amelyen rajta kívül az Abwehr 3 belsı osztályának vezetı-
je és Bürckner tengernagy, a külsı osztály vezetıje vett részt, elmondta,
hogy Keitel utasította ıt az akkor Észak-Afrikában tartózkodó Weygand tá-
bornok elpusztítására. Keitel attól tartott, hogy Weygand körül ellenállási
központ alakulhat ki a francia hadsereg intakt egységeibıl, ezért határozott
utasítást adott arra, hogy bérgyilkosokkal megölessék. Minthogy azonban
az Abwehr kebelén belül kezdett már kialakulni egy Hitler-ellenes szervez-
kedés, Canaris kijátszotta a rendelkezést: arra hivatkozott, hogy technikai
okok miatt nem tudta végrehajtani a parancsot.14
Midın Giraud tábornok 1942 áprilisában Königstein erıdjébıl meg-
szökött, az OKW elıbb Vichybıl akarta ıt különleges SS-kommandóval
ellopatni, majd az Abwehrt bízta meg azzal, hogy ölesse meg a tábornokot.
Keitel közvetlenül Canarist utasította, aki a parancsot egyik osztályvezetı-
ének, Lahousennek adta tovább. Ennek augusztusban Keitel megmosta a
fejét, mert nem nagyon sietett cselekedni. Az akció a „Gustav” fedınevet
kapta. Lahousen elkövette azt a „mulasztást” is, hogy nem lépett érintke-
zésbe Müllerrel, pedig Keitel utasította erre. Amikor az Abwehr akadékos-
kodása már túlságosan szembeötlı volt, és veszedelmes fordulattól lehetett
tartani, Canaris ügyesen kibújt a felelısség alól. Arra hivatkozott, hogy a
III. szekció prágai értekezletén Heydrich kérte, hogy egyedül vállalhassa el
az egész ügyet, ı pedig hozzájárulását adta ehhez. A megegyezés értelmé-
ben azóta sem tett egyetlen lépést sem. Minthogy Heydrich június 4-e óta
halott volt, Canarist nem fenyegette az a veszély, hogy bárki is meghazud-
tolja, így hát az ügyet ad acta tették. Az OKW azonban éppoly kevéssé volt
hajlandó lemondani a bosszúról, mint a Gestapo. Amikor Giraud 1942 no-
vemberében Észak-Afrikába távozott, megtorlást alkalmaztak a családjával
szemben. A tábornok lányát, Granger-nét 4 gyermekével – akik közül a

14
Weygand tábornokot végül is a déli zóna elfoglalásakor, 1942. november 12-én,
Vichy közelében tartóztatták Ie az SS-ek, és Németországba szállították.
legkisebb 2 éves volt –, valamint sógorával és fiatal szolgálólányával
együtt letartóztatták. Granger-né 1943 szeptemberében ápolás híján Né-
metországban meghalt. Elıször úgy határoztak, hogy a gyermekeket haza-
szállítják, a Gestapo azonban az utolsó pillanatban másképpen döntött, és
fél év múlva a gyermekek nagyanyját vitték Németországba. Giraud csa-
ládjából összesen 17 fıt tartóztattak le és deportáltak.
A két francia tábornok meggyilkolásának tervét tehát nem tudták végre-
hajtani. A jelek szerint azonban annyira ragaszkodtak az effajta bőncselek-
ményekhez, hogy 1944 végén ismét ugyanilyen tervet kovácsoltak. Kifür-
készhetetlen indokokból – talán azért, hogy rémülettel töltsék el a fogoly
tábornokokat, és ezzel is elriasszák ıket a szökéstıl – elhatározták, hogy
színlelt szökési kísérlet leple alatt megölnek egy vagy két francia táborno-
kot. A dolog megkönnyítése érdekében elrendelték, hogy a Königstein
erıdjében ırzött 75 francia táabornok közül néhányat szállítsanak át az alig
100 kilométer távolságban levı colditzi büntetıtáborba; az állítólagos szö-
kési kísérletnek útközben kellett megtörténnie. Az akció ellenırzésével
Kaltenbrunnert bízták meg, továbbá Ribbentrop külügyminisztert, akinek
fel kellett készülnie, hogy válaszolni tudjon a Nemzetközi Vöröskereszt
vagy a „pártfogó hatalom”, azaz Franciaország esetleges kérdéseire. Meg-
kapták az OKW beleegyezését is, amelynek segítségére okvetlenül szükség
volt.
Kaltenbrunner az akció technikai lebonyolítását Panzinger obergruppen-
führerre, a IV. A csıport egykori vezetıjére bízta, aki a hadifogolyügyek
megbízott vezetıje és Nebe halála után annak utóda volt az Amt V. (Kripo)
élén. Panzinger egyik helyettesével, Schulzéval együtt kipróbált eszközre
gondolt: az S tehergépkocsira. Üzembe is helyezték ennek egyfajta minia-
tőr változatát. Áldozatul elıször René Mortemard de Boisse tábornokot
szemelték ki. 1944. november végén Panzinger és a Ribbentropot kép-
viselı Wagner megbeszélésén tisztázták a terv részleteit, s az eredményt
Kaltenbrunner számára feljegyzésben rögzítették, amely késıbb elıkerült:
„1. Hat személyt szállítanak át 3 katonai jelzéső gépkocsin; a szökési
kísérlet akkor történik, midın az utolsó gépkocsi defektet kap.
2. A gépkocsivezetı szénmonoxidot bocsát a jármő zárt utasfülkéjébe.
A berendezést igen egyszerően lehet felszerelni és azonnal el lehet távolíta-
ni. Számottevı nehézségeket leküzdve végre megfelelı jármő áll rendelke-
zésünkre.
3. Újból megvizsgáltuk az egyéb lehetıségeket is, mint az élelem vagy
ital útján való mérgezés, de veszélyességük miatt ismét elvetettük ıket.
A további tennivalók ügyében – mint jegyzıkönyvezés, boncolás, okira-
tok kiállítása és elföldelés – ugyancsak intézkedtünk. A kocsioszlop veze-
tıjét és a gépkocsivezetıt az RSHA adja; mindketten katonai egyenruhá-
ban lesznek, s katonakönyvvel is ellátják ıket.”
Boisse tábornok nevét többször is említették a különbözı telefonbeszél-
getések során, de az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttek, hogy más ál-
dozatot keresnek, attól tartva, hogy az ügy esetleg kitudódik, és felriasztja
a külföldi közvéleményt. Lám, milyen apróságokon múlott az emberi élet a
náci rendszerben!
Amikor már minden elı volt készítve, a 6 tábornok átszállításának nap-
ját 1945. január 19-re tőzték ki. A terv szerint 3 gépkocsiban kellett elhe-
lyezni ıket: az elsıben Daine és Boisse, a másodikban Flavigny és
Buisson, a harmadikban Mesny és Vauthier tábornokot. A gépkocsik 15
perces idıközökben követték volna egymást, s az elsınek reggel 6 órakor
kellett Königsteinbıl indulnia. Ez el is indult az elıre kitőzött idıben, a
másik kettınek az indulási idejét azonban megváltoztatták. Mesny tábor-
nok a második jármőben indult útnak, egyedül, reggel 7 órakor; Vauthier
tábornok átszállítását ugyanis az utolsó pillanatban lefújták.
Mesny tábornok nem jutott el Colditzba. Másnap reggel az újonnan ér-
kezett tábornokokat Prawill, a IV. C tiszti tábor parancsnoka arról értesítet-
te, hogy Mesny tábornokot Drezdában, szökési kísérlet közben megölték.
„Drezdában temették el, a katonai végtisztességet a Wehrmacht egysége
adta” – tette hozzá Prawill. Ez igaz is volt, a hitleristák nem átallották meg-
rendezni ezt a végsı komédiát.
Mesny tábornok szökési kísérletét gyanúsnak találták rabtársai. Tudták,
hogy Mesny felhagyott minden szökési szándékával azóta, hogy nagyobbik
fiát az ellenállásban kifejtett tevékenysége miatt Németországba deportál-
ták, mert félt, hogy megtorlásul esetleg kivégeznék a másik fiát. De az
igazságot csak a háború utáni vizsgálat derítette ki, az irattárak lefoglalása
után.
Sir David Maxwell-Fyfe, az angol helyettes fıügyész tökéletesen jelle-
mezte ezt az ügyet Nürnbergben:
„Ebben a fölöttébb piszkos ügyben felismerhetı a nácizmus egyik leg-
fıbb jellemvonása: a képmutatás. Fehér kesztyőben, parancsszóra, a kül-
ügyminisztérium cégtáblája alatt elkövetett gyilkosság ez, amely magán vi-
seli az SD, a Gestápo és Kaltenbrunner hideg bélyegét, akiket a hivatásos
hadsereg külsıleg tiszteletet parancsoló apparátusa támogatott.”
A hadifoglyok elleni megtorló intézkedéseket bizonyos tekintetben ko-
difikálta az az OKW által megfogalmazott szöveg, amely a hitleristák elı-
szeretettel alkalmazott módszerének megfelelıen a „Kugel”-(vagyis „Go-
lyó”-)rendelet sokatmondó fedınevet kapta. Az 1944. július 27-én aláírt és
a hadifogolytáborok parancsnokaival, valamint a helyi Gestapo-kirendelt-
ségekkel „Titkos kormánykérdés” pecséttel ellátott rendelet szerint: „Min-
den nem dolgozó tiszti vagy tiszthelyettesi állományú szökött hadifoglyot,
a brit vagy amerikai hadifoglyok kivételével, elfogatásukkor át kell adni a
politikai rendırség és a biztonsági szolgálat vezetıjének". E rendszabály
hírének „semmi körülmények közt sem szabad kiszivárognia”, a többi fo-
goly sem tudhat róla; a hadsereg információs irodája pedig a szökött és el-
tőnt foglyok jegyzékére veszi ıket, ezt vezetik rá a leveleikre, ezt a választ
adják a Nemzetközi Vöröskereszt és a pártfogó hatalom megkereséseire.
Ezek a rendszabályok a Gestapo-központ utasításai értelmében tulajdon-
képpen 1944. március 4-e óta érvényben voltak.
Ugyanakkor Müller értesítette a Gestapo-kirendeltségeket, hogy a nekik
átadott szökött foglyokat Mauthausenba irányítsák, és jelezzék az ottani
parancsnokságnak, hogy a szállítás a „Kugel”-akció keretében történt. Az
ilyen értesítés halálos ítéletet jelentett, minthogy a „Kugel”-rendelet által
érintett tiszteket és tiszthelyetteseket Mauthausenba érkezésük után
azonnal tarkón lıtték.
Egy második „Kugel”-rendelet ugyanezt a rendszabályt alkalmazta
azokra a külföldi polgári munkásokra, akik több ízben kíséreltek meg szö-
kést a munkatáborokból.
Az ilyen körülmények között Mauthausenba érkezetteket „K-fogoly”
névvel jelölték; nem is vezették be ıket a tábor nyilvántartási könyvébe,
nem kaptak törzskönyvi számot sem, hanem a tábor börtönébe irányították
ıket. Azonnal a zuhanyozóba kerültek, le kellett vetkızniük, majd mérés
ürügyével olyan rejtett szerkezettel ellátott mérce alá állították ıket, amely
automatikusan golyót repített a tarkójukba, amint a mozgó lap a fejükhöz
ért. Amikor nagyobb számban érkeztek „K-foglyok”, gázzal ölték meg
ıket a zuhanyozóban, amelynek csırendszerébıl egyaránt tudtak vizet
vagy gyilkos gázt kibocsátani.
A táborparancsnoknak megvolt rá a lehetısége, hogy saját felelısségére
kezdeményezzen. 1944. szeptember elején 47 angol, amerikai és holland
tiszt érkezett Mauthausenba. Valamennyien repülık voltak, akiket Német-
ország fölött légiharcban lıttek le, és akik ejtıernyıvel értek földet. Több
mint másfél éve voltak már fogságban, midın szökési kísérlet miatt halálra
ítélték ıket. A táborparancsnok azonban nem rendelte el azonnali kivégzé-
süket, hanem Mauthausen kıbányájába küldte ıket, ahol oly sok deportált
lelte már szörnyő halálát.
Óriási teknı volt ez a kıbánya, 86 durván kıbe faragott lépcsıfok veze-
tett a mélyébe. A 47 ingre-alsónadrágra vetkıztetett, mezítlábas foglyot ar-
ra kényszerítették, hogy 25-30 kilós köveket vigyenek fel a lépcsın, a hátu-
kon vagy a karjukban, az ırök szüntelen rúgásai és ütlegelése közepette.
Amikor terhüktıl fent megszabadultak, futólépésben kellett a lépcsın le-
menniük, hogy az elıbbinél valamivel nehezebb kıvel tegyék meg ismét az
utat felfelé. Az elsı napon 21-en elpusztultak. A többi 26-tal másnap
ugyanúgy folytattatták a munkát. Estig egy sem volt már közülük életben.
Ugyancsak 1944 szeptemberében Himmler is ellenırizte a tábort. Att-
rakcióként bemutatták neki 50 szovjet tiszt kivégzését. Íme, így festett a
valóságban a hitleristák „katonabecsülete”, amelyrıl oly fellengzıen tudtak
szájalni.
Sok szó esett a sagani szökevény hadifoglyok ügyérıl is.
Saganban, ebben a Breslau közelében fekvı sziléziai városkában, közel
10 000 angol és amerikai repülıt tartottak fogva a Stalag Luft III. elnevezé-
ső táborban. Nyugtalan emberek voltak ezek, állandóan a szökés gondolata
járt a fejükben. 1944. februárjáig 99 alagutat fedezett fel az ırség, még mi-
elıtt azokat végig tudták volna ásni. A szigorú ırizetet SA-kból szervezett
tartalékhadsereg látta el Jüttner parancsnoksága alatt, ám ık sem tudták
megakadályozni a kísérletek folytatását és azt, hogy a 100. alagutat végre
be is tudják fejezni. Az 1944. március 25-ére virradó éjjel 80 angol tiszt
megszökött. Az angol elszántságnak ez a szép példája valósággal kihozta a
sodrából Hitlert és Himmlert. Amint észrevették a szökést, 25-én, szomba-
ton, a kora hajnali órákban, azonnal Grossfahndungot (nagyriadót) `rendel-
tek el, mozgósították a breslaui Gestapót, és széles körő nyomozásba kezd-
tek. Az elsı menekülıket Sagantól néhány kilométerre fogták el, és vissza-
vitték ıket a táborba; de Müller már 26-án, vasárnap, utasította a Gestapo-
posztokat, hogy lıjék agyon a kézrekerülıket. Hétfın, március 27-én, az
RSHA-ban értekezlet zajlott le Walde, a légügyi minisztérium képviselıje,
Reurmont ezredes, az OKW megbízottja, valamint Müller és Nebe részvé-
telével. Meg kellett volna beszélniük, hogy milyen rendszabályokat léptes-
senek életbe; ehelyett azonban Müller bejelentette, hogy apparátusa Hitler
parancsára már mindenütt megadta az utasítást, és hogy március 26-a reg-
gel óta ennek megfelelıen 12-15 szökevényt már agyon is lıttek. Ez ellen a
döntés ellen azonban sokan tiltakoztak. Attól tartottak, hogy megtorlásul
esetleg Angliában német hadifoglyokat végeznek ki, és hogy a Luftwaffe
Anglia ellen bevetett repülıit nyugtalanítani fogja e rendszabályok jövıbeli
következménye. De Hitler csak abba egyezett bele, hogy azoknak az életét
kíméljék meg, akiket elsıként fogtak el és visszavittek a táborba. A többi-
ekre nézve fenntartotta, eredeti parancsát. A kivégzések végrehajtásával a
Scharpwinkel SSobersturmbannführer parancsnoksága alatt álló breslaui
Gestapót bízták meg.15 A kézre került szökevényeket, akik közül nem
egyet Kielben, sıt Strasbourgban fogtak el, Breslauba szállították és ott lıt-
ték agyon. Ötven fiatal tisztnek életével kellett fizetnie rendíthetetlen bá-
torságáért. A Gestapo elıvigyázatossági rendszabályainak megfelelıen
Müller megtiltotta, hogy az ügyrıl bárminı írásos anyagot is készítsenek; a
parancsokat mind szóban továbbították.
Minthogy a kivégzések híre minden elıvigyázatossági rendszabály elle-
nére mégis kiszivárgott, Kaltenbrunner elrendelte, hogy elszigetelt esetek-
ként állítsák be ıket: egyes szökevények a bombázás következtében vesz-
tették életüket, másokat azért lıttek le, mert elfogatásukkor ellenállást ta-
núsítottak, ismét másokat azért, mert tettlegességre vetemedtek ıreikkel
szemben, akik fegyverüket jogos önvédelembıl használták; végül olyanok
is voltak – úgymond –, akiket halálosan megsebesítettek, midın a táborba
történt visszaszállításuk során újból szökést kíséreltek meg. Végezetül
mindezt jegyzékbe foglalták, amely azonban nem talált sehol hitelre, sıt,
csak megerısíteni látszott azt, amitıl mindenki félt, de aminek igazságát
perrendszerően csak a háború után lehetett megállapítani.
Még két új tevékenységi köre volt a Gestapónak. Egyik, széles és kevés-
sé látványos feladatköre abban állt, hogy kielégítse a német hadigazdálko-
dás állandó és mérhetetlen munkaerıigényét. Néhány szám tökéletesen
megvilágítja a nácik ez irányú rendıri tevékenységét, amelyet az elfoglalt
országokban kifejtettek. Az önkéntes munkaerı toborzása Németország
számára teljes kudarcot vallott. Ezért tehát „munkásrekviráláshoz” kellett
folyamodni, amely különbözı formákat öltött, kezdve az ún. „reléve"-en
vagy leváltáson (a francia kormány belement ebbe az erkölcsi szélhámos-
ságba, amely szerint 5 munkással pótoltak egy hadifoglyot – az arányt
azonban nem hozták nyilvánosságra), egészen az STO-ig (Service du
Travail Obligatoire – Kötelezı Munkaszolgálat), amely azt jelentette, hogy
behívtak és Németországba küldtek teljes korosztályokat. A munkaerı-to-
borzás nagymestere, Sauckel gauleiter maga vallotta be, hogy 5 millió kül-
földi munkásból csak 200 000-en jelentkeztek önként. A szökések száma
igen nagy volt; sokan a „maquis”-hoz, vagyis az ellenállási mozgalomhoz
csatlakoztak, midın behívót kaptak az STO-ba. összesen 875 952 francia

15
A breslaui Gestapo különösen hírhedt volt kegyetlenségérıl. A város börtönében
guillotine-t állított fel, és 1938-tól 1945-ig több mint l000 politikai foglyot ölt meg,
köztük 11 franciát. Brüsszel egykori polgármestere, Louis Schmidt, a Gestapónak a
börtönben berendezett irodájában halt meg, vallatás kızben, verés következtében.
munkást vittek el Németországba. Ha meggondoljuk, hogy 1942 végén 1
036 319 francia hadifoglyot ıriztek, és ha ezekhez hozzáadjuk a politikai
vagy ellenállási tevékenységők miatt deportáltakat, úgy láthatjuk, hogy kü-
lönbözı címeken és különbözı formák között több mint 2 millió francia
volt a németek fogságában.
A Gestapo másik új területét az a különleges szervezet adta, amelyet
nagyképően „orvosi kísérleteknek” neveztek.
A horogkeresztes elvek züllesztı hatására orvosok – néha valóban kivá-
ló orvosok – olyan „kísérletek” végzésére vetemedtek, amelyek a klasszi-
kus orvosi-etika arculcsapását jelentik. Ezt az elfajulást csak úgy tudjuk
megérteni, ha emlékezetünkbe idézzük, milyen módszerekkel hatoltak be a
hitleristák annak idején a német orvostársadalomba, és milyen bomlasztó
munkát fejtettek ott ki.
A tudósokról, orvosokról, egyetemi tanárokról megállapították, hogy li-
berálisok, reakciósok, zsidók és szabadkımővesek, ezért a közöttük végzett
„tisztogatás” során 40%-ukat elkergették.
Végül Himmler rendkívüli érdeklıdése a tudományos, pontosabban in-
kább áltudományos kísérletezések iránt, különösen a fajkutatás terén, oda-
vezetett, hogy 1933-ban létrehozták az Ahnenerbe16 (İsök Öröksége) Tár-
saságot, amelynek 1935-ben feladatává tették, hogy tanulmányozza az
„északi indogermán” faj szellemiségével, történetével, hagyományaival,
jellemvonásaival és öröklött tulajdonságaival kapcsolatos kérdéseket. Az
1939. január elsején életbe léptetett új alapszabályok szerint a társaságnak
tudományos kutatásokat kellett folytatnia; ebbıl született meg a
kísérletezés a táborokban. 1942. január elsején a társaságot Himmler
vezérkarához csatolták, ezáltal SS-szervezetté lett. Az igazgató-
választmányban Himmleren kívül, aki az elnöki pozíciót töltötte be, jelen
volt Wuest doktor, a müncheni egyetem rektora és Sievers SS-ezredes, volt
könyvkereskedı, a társaság titkára, aki nagyon fontos szerepet játszott.
Himmler utasítására az Ahnenerbe kezdeményezte, szervezte és finan-
szírozta a legtöbb kísérletet. Az Ahnenerbe hihetetlenül felfejlıdött: végül
is 50 speciális tudományos intézettel rendelkezett. A kísérletekre az elsı
indítékot, úgy látszik, Siegmund Rascher doktor Himmlerhez intézett
kérése adta.
Rascher a légierı tartalékos orvos-századosa volt. Felesége, a nála 15
évvel idısebb Nini Diehls révén ismerkedett meg Himmlerrel. Rascher tag-

16
Az Ahnenerbe székhelye Berlin—Dahlemben a Prücklerstrasse i6. számú házban
volt
ja volt az SS-nek, s 1941 elején Münchenben a Luftgaukommando VII. or-
vosi elıadások tartásával bízta meg. Elıadásaiban fıként azzal foglalko-
zott, hogy milyen hatással van az emberi szervezetre, milyen pszichológiai
és fiziológiai zavarokat idéz elı benne a nagy magasságban való repülés.17
1941. május 15-én Rascher ezt írta Himmlernek: „Szomorúan kellett meg-
állapítanom, hogy emberen végzett kísérletekre nálunk még nem kerülhe-
tett sor, mivel a kísérletek fölöttébb veszélyesek, s ezért nem akad rájuk
önkéntes jelentkezı. Éppen ezért komolyan fölvetem a kérdést: lehetıvé
tenné-e Ön, hogy 2 vagy 3 hivatásos bőnözıt rendelkezésünkre bocsássa-
nak?... A kísérletek, amelyekben magam is közre fogok mőködni, olyanok,
hogy a kísérleti alanyok természetszerőleg könnyen életüket veszthetik.
Ezek azonban a magassági repülés tapasztalatai szempontjából feltétlenül
szükségesek, és majmokon, amint az eddigi próbálkozások mutatták, nem
hajthatók végre, tekintettel arra, hogy reakcióik egészen mások.”
Nem is olyan meglepı ez a kérés, mint amilyennek látszik. Emlékez-
zünk csak a háború elején a gyógyíthatatlanok, elmebetegek és bizonyos
betegségekben szenvedık euthanasiájának példájára. Ezt az emberirtást an-
nak idején „tudományos” lepelbe burkolták.
Ami a szoros értelemben vett kísérleteket illeti, elıször még német fog-
lyokat vettek igénybe: 1938 októberében és novemberében Samestrang
doktor engedélyt kapott arra, hogy a sachsenhauseni tábor foglyain hideg-
vizes kísérleteket hajtson végre; ezeket késıbb Dachauban folytatták.
Mindezen elızmények után Rascher kérését kitörı lelkesedéssel fogad-
ták, annál is inkább, mivel hízelgett Himmler „tudományos” rögeszméinek.
1941. május 22-én Karl Brandt, Himmler titkára már válaszolt is: „Termé-
szetesen a legnagyobb örömmel bocsátunk rendelkezésére foglyokat a
magassági repülési kísérletek céljaira.”
Így tehát alacsony nyomású kísérleti kamrákat állítottak fel Dachauban,
ott, ahol kimeríthetetlen mennyiségben álltak rendelkezésre kísérleti nyu-
lak gyanánt felhasználható emberek. Az eredmények rettenetesek voltak. A
kísérletek lefolyását egy dachaui orvos-fogoly, Anton Pacholegg doktor
elbeszélésbıl ismerjük, akit Rascher kisegítıként alkalmazott.18
„Személyesen megfigyeltem a kamra kémlelınyílásán át – mondta
Pacholegg –, midın egy fogolynak a légritkítási kísérlet során megszakadt
17
A németek ebben az idıben magassági felsıhatáruk emelésén dolgoztak, amely az
akkor újonnan bevetett angol gépekénél alacsonyabb volt.
18
Pacholegg doktort ki akarták végezni, hogy megırizzék a kísérletek titkát; 1944 ele-
jén azonban sikerült megszöknie. Ennek köszönhetjük háború utáni értékes tanúval-
lomását.
a tüdeje. Egyes kísérletek olyan nyomást idéztek elı a kísérleti alanyok fe-
jében, hogy beleırültek; a hajukat tépték kétségbeesett erıfeszítésükben,
hogy megszabaduljanak a nyomástól. Tébolyult állapotban körmükkel
marták arcukat és fejüket. Fejüket verték a falba, csakhogy enyhítsék a
dobhártyájukra nehezedı nyomást.
Ezek a légritkított térben végzett kísérletek rendszerint a kísérleti alany
halálával végzıdtek. A kísérletek egyike olyan biztosan halálos volt, hogy
késıbb a kamrát sokszor inkább közönséges kivégzésre használták, mint
kísérletre.”
A szörnyő kísérleteket 1942 májusáig folytatták. Mintegy 200 fogoly
szolgált kísérleti alanyul; közülük 80 az alacsony nyomású kamrában lelte
halálát, a többiek egészsége is többé-kevésbé súlyos károsodást szenvedett.
Rascher ezután új kísérletsorozatot indított az alacsony hımérséklet
hatásának vizsgálatára. Az volt a cél, hogy megtervezzék a legmegfelelıbb
pilótaöltönyt az Anglia ellen bevetésre kerülı repülık számára, akiket igen
gyakran már az Északi-tenger fölött lelıttek. Sokan közülük épségben
értek a vízbe, s bár mentıövvel is fel voltak szerelve, néhány órai vízbenlét
után a hideg következtében meghaltak.
Rascher különleges medencéket és hőtıkészülékeket szereltetett fel
Dachauban. A légi haderı érdeklıdéssel kísérte a munkálatokat, Rascher
pedig asszisztenseket kért. Mielıtt azonban elfogadta volna Jarisch inns-
brucki, Holzlöhner kieli professzorokat és Singer doktort, „abszolut politi-
kai megbízhatóságuk” tekintetében alapos vizsgálatot kért a Gestapótól.
Rascher biztos akart lenni a dolgában, a lehetı legteljesebb mértékben meg
akarta ırizni kísérleteinek titkát, amelyeknek igazi természete felıl neki
sem lehettek kétségei. A hőtési kísérletek 1942 augusztusától 1943 májusá-
ig folytak. A száraz hideg hatását úgy próbálták ki, hogy a kísérleti alanyo-
kat egész éjszakán át, szabad ég alatt, teljesen ruhátlanul kitették a szörnyő
német tél hidegének. Testhımérsékletük 25°-ra esett. Eszméletlen állapot-
ban vitték be ıket, majd megkezdıdött az élesztési és felmelegítési kísér-
let. Himmler ragaszkodott hozzá, hogy az „állati meleggel” való felmelegí-
tést is kísérletezzék ki. Hozatott négy nıt Ravensbrückbıl, akiknek mezte-
lenül rá kellett feküdniük a szerencsétlen kísérleti alany kihőlt testére, hogy
melegükkel életre keltsék. Mindez hiábavaló volt; a megfagyottak gyors
életrekeltésének kérdését Lepcsinszkij orosz orvos már 1880-ban kidolgoz-
ta; errıl azonban a náci „tudósoknak” nyilvánvalóan sejtelmük sem volt.
A nedves hideg hatásának tanulmányozása úgy történt, hogy a kísérleti
alanyokat vagy meztelenül, vagy repülıöltözékben jéghideg vízbe vetették.
Mentıöv tartotta fenn ıket a víz színén. Pacholegg doktor a következıképp
számolt be az egyik ilyen kísérletrıl:
„Két orosz tiszten hajtották végre a legrettenetesebb kísérletet
Dachauban.
A két tisztet a bunkerba hozatták. Megtiltották, hogy beszéljünk velük...
Rascher levetkıztette ıket, meztelenül kellett a medencébe menniük. Két
óra múlva még mindig maguknál voltak. Hiába kértük Raschert, hogy ad-
jon nekik injekciót. A harmadik órában az egyik orosz így szólt a másik-
hoz: – Szólj annak a tisztnek, pajtás, hogy egy golyóval véget vethetne a
kínlódásunknak. – Mire a másik így válaszolt: – Mit vársz ezektıl a
kutyáktól?
Egy lengyel fiatalember enyhített formában lefordította az oroszok
szavait. Rascher azonban visszament az irodájába. A lengyel megkísérelte
kloroformmal elbódítani a két orosz tisztet, de Rascher visszajött, és
revolverével fenyegetızve így szólt hozzánk: – Ne avatkozzanak bele, és
ne menjenek közel hozzájuk. – A kísérlet legalább 5 órán át tartott, mielıtt
a halál beállt volna. A hullákat boncolás céljából Münchenbe szállították.”
Rascher azt állította, hogy csodálatos hatású vérzéscsillapító szert talált
fel, amelyet Polygalnak nevezett el. Számtalan kísérletet végzett vele. Ra-
scher apja és nagybátyja ugyancsak orvos volt. İ maga kifogástalan orvos-
etikai légkörben nevelkedett, s annál megdöbbentıbb, hogy a náci ideoló-
gia hatására ilyen mélyre tudott zülleni. Politikai meggyızıdése következ-
tében heves viták robbantak ki közte és apja, Hans August Rascher doktor
között. Felesége tanácsára ekkor feljelentette apját a Gestapónál, amely az
idısebbik Rascher doktort két alkalommal letartóztatta; elsı ízben 5,
másodszor 9 napig tartotta fogva.
Nagybátyja, aki Hamburgban volt orvos, egy alkalommal szemére
hányta kísérleteit. Egész éjjel vitatkoztak. Rascher megpróbálta védelmezni
a náci elveket – például egy Guett nevő orvos álláspontját, aki elıször
szállt szembe „az alacsonyrendő és társadalomellenes lények iránti indoko-
latlan szeretettel” –, míg nagybátyja amellett érvelt, mennyire fontos kitar-
tani a hippokratészi elvek mellett. Rascher végül bevallotta nagybátyjának,
hogy „már nem mer gondolkozni”, tudja, hogy rossz útra tévedt, de helyze-
tébıl „nem lát kiutat”.
Nem minden német orvos osztotta Rascher nézeteit. Lutz doktor így vá-
laszolt Weltz doktornak, aki felszólította ıt, hogy embereken végezzen kí-
sérleteket: „Nem tartom magam elég keménynek az ilyenfajta kísérletekre;
még kutyával is nehéz kísérletezni, amikor úgy néz az emberre, mintha lel-
ke volna.”
A hitlerista orvosok nem tettek fel önmaguknak ilyen kérdéseket. Ra-
scher megvetéssel tekintett kollégáira. Egy napon így szólt a fiziológus
Reinhez: „Azt hiszi magáról, hogy fiziológus, pedig csak tengeri malaco-
kon és egereken kísérletezik. Én vagyok az egyetlen, aki ismeri az emberi
fiziológiát, mert én embereken végzem a kísérleteimet, nem pedig ege-
reken.”
Himmler támogatta a kísérletek folytatását, és számos levélben bizony-
gatta, hogy a megfelelı emberanyagot egyedül az SS képes szállítani.
Maga is gyakran megtekintette a kísérleteket, és szüntelenül harcolt a néha-
néha megkockáztatott óvatos észrevételekkel szemben.
„Rascher doktor kutatásainak igen nagy jelentıségük van – írta 1942
novemberében Milch tábornoknak –; személyesen vállalom a felelısséget
azért, hogy ellátom ıt társadalomellenes és bőnözı elemekkel; ezek a kon-
centrációs táborokból vett egyének úgysem érdemelnek egyebet, mint a
halált.
Túl kell tennünk magunkat azokon a nehézségeken, amelyek fıként a
vallásos meggyızıdés ellenvetéseibıl erednek, és amelyek akadályozzák a
személyes felelısségem mellett folytatott kísérleteket. Én magam is megte-
kintettem a kísérleteket, és túlzás nélkül állíthatom, hogy jelen voltam en-
nek a tudományos munkának minden szakaszánál, amelyet kezdeményezé-
semmel és minden egyéb módon támogatok.
Legalább 10 év kell még ahhoz, hogy embereink fejébıl kiőzzük szelle-
mi korlátoltságukat. Azt javaslom, hogy a légi haderı és az SS között
olyan jó tudományos minısítéső, nem keresztény orvos legyen az összekö-
tı, akiben nincs meg a hajlam a magasröptő intellektualizmusra.”
Egy Rascherhez írott levelében ennél is tovább ment, és szokásához hí-
ven a fenyegetésektıl sem riadt vissza: „Akik még ma is elvetik az embe-
reken végzett kísérleteket, és inkább meghalni hagynák a hıs német kato-
nákat, semmint felhasználnák ezeknek a kísérleteknek az eredményeit, azo-
kat valóságos hazaárulóknak tartom. Nem fogok habozni, hogy nevüket az
illetékes hatóságok tudomására hozzam, önt pedig felhatalmazom arra,
hogy ismertesse álláspontomat ezen hatóságok elıtt.”
Himmler legmagasabb pártfogása sem akadályozhatta meg azonban Ra-
schernek és feleségének tragikus végét.
1943-ban különös botrány robbant ki. Rascherné, akinek volt már két
gyermeke (Rascher akkor vette feleségül, amikor a másodikat várta), ismét
állapotosnak mondta magát, majd megjelent egy újszülöttel, azt állítva,
hogy az az övé. Ám csakhamar rájöttek, hogy szimulálta a terhességet, a
bébi pedig lopott gyermek volt. Azt lehetett volna hinni, hogy az ilyesmi
igazán csekélységnek számít olyan valaki esetében, aki könnyő kézzel té-
kozolja az emberéleteket és a mások szenvedését, és olyan környezetben,
ahol a legszörnyőségesebb bőnöket követik el nap mint nap. Ám a náci
„morál” másképpen ítélkezett. Számukra szentség volt minden, ami kap-
csolatban állt a fajjal, a születéssel, és azt a kísérletet, hogy esetleg „tisztát-
lan” vérő gyermeket csempésszen valaki az „értékes vérőek” közösségébe
és ráadásul még a reichsführer SS-t is félrevezesse, halálos véteknek tekin-
tették. A Rascher házaspár eltőnt a nyilvánosság szeme elıl, majd 1943 vé-
gén letartóztatták ıket. Raschert és feleségét börtönbe vetették, és eljárást
indítottak ellenük. A szövetséges csapatok németországi elıretörése idején
Himmler határozott parancsot adott annak megakadályozására, hogy
Rascherék élve kerüljenek az ellenség kezébe. Ismerte ıket, különösen az
asszony fecsegı természetét, s joggal tartott esetleges leleplezı nyilatkoza-
taiktól. Raschernét végül is felakasztották Ravensbrückben. Raschert Da-
chauba szállították, és a bunker egyik zárkájában helyezték el; 1945 április
végén lelıtték, amikor a nyitott ajtón át élelmet adtak be neki.
Sok más kísérlet is folyt még a táborokban. Így például oltóanyagokat
és a baktériumháborúval kapcsolatos védelmi rendszabályokat kísérletez-
tek ki. Ezekhez a kutatásokhoz egy kevéssé ismert esemény adta az indíté-
kot. A Kaukázusban egyszer az SS-egységek nem voltak hajlandók folytat-
ni az elınyomulást, mert az a hír járta, hogy olyan területhez értek, ahol
pestisjárvány dühöng. Ez volt nyilván az egyetlen eset, amikor SS-ek meg-
tagadták az engedelmességet.
Embereket használtak fel oltóanyag-termelésre; Buchenwaldban tífus-
szal oltottak be foglyokat, majd vírus-„rezervoár” gyanánt használták ıket.
Dachauban a maláriát tanulmányozták; anopheles-törzseket tenyésztettek
ki, ezekkel mintegy 1000 kísérleti alanyt fertıztek meg, akiket a lengyel
papok közül válogattak ki. 1943 szeptemberében a keleti fronton fertızı
sárgaság tört ki (egy hónap alatt 180 000 megbetegedés fordult elı); ekkor
Auschwitzban, majd Sachsenhausenben a lengyel ellenállási mozgalomhoz
tartozó zsidókon kísérleteztek.
Az újfajta gyógyszerek hatását is a foglyokon tanulmányozták. Oranien-
burgban táplálkozási19 kísérletek folytak, és koncentrált élelmiszereket pró-
báltak ki; Buchenwaldban mesterséges hormonokkal, másutt üszkösödés
elleni szérumokkal, hematológiai és szerológiai kísérletekkel, foszfortól
eredı égési sebet gyógyító kenıccsel, Dachauban mesterségesen elıidézett
kötıszövet-gyulladással, tályogokkal és szepszissel foglalkoztak. Szulfa-

19
A dachaui éhség- és szomjúságkísérletek különösen kínosak voltak. Ezek során egy-
egy 16 és 17 éves serdülın is kísérleteztek.
mid-kísérleteket végeztek és sebészeti tanulmányokat folytattak csontokon,
idegeken és izomnyalábokon. Kipróbálták az eutanáziát fenolinjekcióval,
amely nem egészen egy másodperc alatt végez az emberrel. Kísérleteket
folytattak akonitinnal mérgezett lövedékkel (a mérgezett lövedék hatásának
kilinikai leírása egyenesen szörnyőséges); kutatták a gázzal mérgezett víz
tisztításának módszereit; tanulmányozták az alkaloidákat és az ismeretlen
mérgeket; foglyokon próbálták ki a vezetık öngyilkosságára készített
pirulákat, és tanulmányozták a harci gázok, a hiperit és a foszgén hatását.
Sterilizációs kísérleteket is folytattak, amelyeknek az volt a céljuk, hogy
a végsı gyızelem után, amikor majd a hitleristák lesznek Európa urai,
megszüntessék vagy legalábbis korlátok közé szorítsák a rabszolgasorba
taszított népek természetes szaporodását. Igen épületes az a levél, amelyet
Pokorny doktor intézett Himmlerhez, hogy tájékoztassa ıt egy belsıleg
használandó gyógyszerrel folytatott sterilizáció kísérleteirıl: „Ha a kutatá-
sokra támaszkodva hamarosan olyan gyógyszert tudunk elıállítani, amely
viszonylag rövid idı alatt sterilitást eredményez, ezzel új és igen hatásos
fegyverre teszünk szert. Már maga az a gondolat is a legnagyobb remé-
nyekkel kecsegtet, hogy a 3 millió bolsevikot, akik jelenleg német fogság-
ban vannak, úgy sterilizálhatnánk, hogy amellett munkaképesek maradná-
nak, de megállítanánk további szaporodásukat. Madaus doktor fölfedezte,
hogy a Caladium Seguinum nevő növény nedve szájon át vagy befecsken-
dezve bizonyos idı múlva különösen a hímeknél, de a nıstény állatoknál is
tartós sterilitást eredményez.”
Minthogy a szer hatása elég lassú volt, és a tropikus növény termesztése
nehézségekbe ütközött, Brack doktor egyszerőbb eljárást20 dolgozott ki: a
röntgensugarakkal való sterilizálást. Brack a foglyokon végzett kísérletek
során megállapította, hogy férfiaknál 500-600 R21 két percig tartó helyi be-
sugárzásakor, nıknél pedig 300-350 R három percig tartó besugárzásakor
végleges sterilitás áll be.
A nehézség abban állt, hogy ezt a „terápiát” a paciens tudta nélkül kel-
lett alkalmazni. Bracknak ekkor zseniális ötlete támadt, és ezt sietett „kivá-
lóan tisztelt” reichsführerének is tudomására hozni.
„A praktikus megoldás a következı lenne: a kiszemelt személyeknek
valamilyen hivatali ablakhoz kell állniuk, hogy 2 vagy 3 percig választ ad-
janak néhány kérdésre vagy kitöltsenek egy kérdıívet. A szerkezetet az ab-

20
Számos egyéb kísérletet is végeztek sebészeti módszerek, maró folyadékok befecs-
kendezésének kipróbálására stb.
21
R — Rıntgen — a biológiailag abszorbeálható sugárzás mértékegysége.
lak mögött ülı személy kezelné, egy kapcsoló elforgatásával egyidejőleg 2
lámpát hozna akcióba. (A besugárzásnak mindkét oldalról kell megtör-
ténnie.)
Egyetlen kétlámpás berendezéssel naponta 550-200 személyt lehetne
sterilizálni, következésképpen 20 ilyen típusú berendezéssel mindennap
3000-4000 személy sterilizálható.”
A háború viszontagságai és a Hitler jóslatainak egyáltalán nem megfele-
lı vég nem engedték meg, hogy a nácik megvalósítsák a tudományos nép-
irtásnak ezt a programját. Az elıkészítı munkálatok azonban megtörténtek,
és egészen biztos, hogyha a háború kimenetele más lett volna, feltétlenül
végrehajtanak ilyen természető rendszabályokat.
A táborok politikai irodáinak – azaz a Gestapónak – volt a feladata,
hogy kiválogassák a megfelelı „emberanyagot”. Egyetlen jel, egy rövid
szó, egy kereszt a névjegyzéken elegendı volt ahhoz, hogy bármelyik erı-
teljes, egészséges fiatalembert az alacsony nyomású kamrába küldjék, ahol
egy óra múlva kiköpte a tüdejét, vagy hogy egy életerıs fiatal nıt az orvos
rövid ideig tartó röntgenbesugárzással terméketlenné tegyen.
A táborokban dolgozó beosztottak néha Himmlertıl kapták a legfelsı
utasítást; Auschwitzban például azt, hogy lengyel ellenállókon folytassák
le a kísérleteket a fertızı sárgasággal; vagy hogy orosz tiszteket válassza-
nak Dachauban Rascher fagyasztási kísérleteihez, mert azok a legedzetteb-
bek a hideggel szemben.
A Gestapo végezte azt a „szelekciót” is, amellyel a náci intézmények-
nek az anatómiai készítmények iránti igényét elégítették ki; hiszen a tábo-
rokat a kísérleti anyag kimeríthetetlen tartalékának tekintették. És itt elér-
kezünk a borzalom abszurd csúcspontjához, amelyhez hasonlót csak bizo-
nyos megfilmesített áltudományos rémtörténetekben találhatunk, ahol vala-
milyen eszét vesztett tudós ırült kísérletei céljából lemészárolja ártatlan
áldozatait. Az idevágó hivatalos levelezés már-már meghaladja az emberi
képzelet határait.
Az elsı példa még abból az idıbıl való, amikor az eutanázia programját
hajtották végre, vagyis amikor még németek voltak az áldozatok.
Volt Berlinben egy agykutatásra specializált intézet, az ún. Kaiser Wil-
helm Institut, amelyhez egy-egy fiókintézet tartozott Münchenben, Göttin-
genben és Dillenburgban. Ez utóbbit Hallervorden doktor igazgatta. Egy
napon Hallervorden doktor megtudta, hogy a nácik betegeket ölnek meg
szénmonoxiddal, és tüstént azon törte a fejét, hogy tudna ebbıl hasznot
húzni. Fölkereste az ügyben felelıs szakférfiakat, és saját elbeszélése sze-
rint így szólt hozzájuk: „Kedves barátaim, ha ezeket az embereket mind
megölik, legalább az agyukat ırizzék meg, hogy fel lehessen használni.
Megkérdezték, hogy hányat tudok megvizsgálni. Korlátlan mennyiségben
– válaszoltam –; minél többet kapok, annál jobb.”
Majd eljuttatta hozzájuk a szükséges felszerelést, és megadta a
konzerválásra és szállításra vonatkozó útbaigazításokat. Errıl Hallervorden
doktor szintén részletes felvilágosítást adott.
„A legtöbb intézményben nem volt elég orvos; vagy azért, mert túl vol-
tak terhelve, vagy pedig közönyösségbıl: a kiválasztás gondját rábízták az
ápolókra és ápolónıkre. Akirıl úgy látszott, hogy beteg, vagy az ápolók és
ápolónık szemében ún. »eset« volt, azt felírták egy listára és elszállították
a megsemmisítı helyre. Az egész ügyben a személyzet brutalitása volt a
legrosszabb. Azokat választották ki és írták fel a listára, akiket nem
kedveltek.”
A Kaiser Wilhelm Institut így több emberi agyhoz jutott, mint amennyit
meg tudott vizsgálni, és Hallervorden doktor nyilván hálás volt a hitleriz-
musnak, hogy ilyen támogatásban részesítette a tudományt.
A hitleristák tudományos szempóntú kivégzéseinek másik példája 1941-
bıl való. Ebben az esetben már nem arról van szó, hogy halálraítéltek hul-
láján kísérletezzenek, mint Hallervorden tette, hanem egyedül azért gyil-
kolják le az embereket, hogy holttestüket tanulmányi célokra hasznosít-
hassák.
Elzász elfoglalásakor a németeké lett a strasbourgi egyetem is, amely-
nek orvosi fakultásába beültették egyik SS-sturmbannführerüket, Hirt dok-
tort. Ez a Hirt, aki természetesen a náci tudomány igéinek megfelelıen ta-
nított, és akinek vesszıparipája magától értetıdıen a fajelmélet volt, fejébe
vette, hogy Strasbourgban létrehozza a zsidó csontvázak és koponyák
egyedülállóan gazdag győjteményét. Ennek érdekében levelet írt Himm-
lernek, hiszen minden ilyen természető kérésnek hozzá kellett irányulnia.
„Csaknem hiánytalan győjteményünk van minden faj és minden nép ko-
ponyájából – írta a professzor. – Ami azonban a zsidó fajt illeti, ebbıl oly
kevés koponya áll rendelkezésünkre, hogy azok tanulmányozása alapján
lehetetlen végleges megállapításokat eszközölni. A Keleten folyó háború
azonban lehetıséget nyújt a hiányok pótlására. Ha kellı győjteményt
állíthatunk össze a judeo-bolsevista komisszárok koponyájából, akik a
degenerált emberiség undorító, de igen jellegzetes vonásait képviselik,
megteremtjük a konkrét tudományos dokumentáció lehetıségét.”
Elhatározták tehát, hogy a szovjet hadsereg zsidó politikai tisztjeit ezen-
túl élve fogják el, átadják a katonai rendırségnek, amely ırzi ıket egy spe-
ciális megbízott érkezéséig. A specialista lefényképezi a foglyokat, bizo-
nyos antropológiai méréseket végez rajtuk, és feljegyzést készít származá-
sukról, civil életkörülményeikrıl. Ezután megölik ıket, fejüket levágják és
Strasbourgba küldik.
„Vigyázni kell arra – írta Hirt –, nehogy megsérüljön a fejük a kivégzés
után, ezért küldöttünk válassza el a fejet a törzstıl, és egy, e célra készült,
légmentesen záró bádogdobozba csomagolva küldje el. A dobozban levı
folyadék a fejet tökéletesen konzerválja.”
Az utasításokat végrehajtották, és a különös küldemények egymás után
érkeztek a strasbourgi egyetemre.
De Hirt csakhamar már nem érte be a fejekkel; teljes csontvázakat akart,
és nem is csak a judeo-bolsevista komisszárokét. Az auschwitzi tábor uta-
sítást kapott, hogy szállítson neki 150 csontvázat. Minthogy a táborban
nem tudták volna preparálni azokat, és Hirt különben is méréseket akart
végezni a testen, a lehetı legegyszerőbb megoldást választották, mégpedig
azt, hogy az „alanyokat” elevenen expediálták a Strasbourg közelében levı
natzweileri táborba. 1943 júniusában mind a 150-en megérkeztek
Natzweilerbe, akiket a Gestapo Auschwitzban kiválasztott. Augusztusban
80 másik követte ıket. A ciángázos kivégzést, amely nem okoz sérülést a
testen, Kramer SS-hauptsturmführer hajtotta végre. Kramer több táborban
mőködött, pályafutását Bergen-Belsen parancsnokaként fejezte be, ahol a
„belseni fenevad” melléknév ragadt rá.
Hirt ilyen módon még ki sem hőlt hullákat boncolhatott, ami legtelje-
sebb megelégedésére szolgált. Valóban párját ritkító anatómiai győjte-
ményre tett szert, mire az amerikai és francia csapatok a városhoz értek. A
nácik megijedtek, hiszen az egyetem hullaházának fagyasztó kamráiban
még 80 fel nem dolgozott holttest volt; ezek könnyen áruló bőnjellé válhat-
tak. Hirt utasításokat kért. İrizze meg az egész győjteményt? Vagy egy ré-
szét, semmisítse meg? Esetleg az egészet? A hullákról el kellett volna távo-
lítani az izomzatot, így kijelenthették volna, hogy a franciák által hátraha-
gyott holttestek csontvázairól van szó. Végül is október 26-án Sievers, az
Ahnenerbe fıtitkára, aki a legnagyobb figyelemmel kísérte az ügyet,
kijelentette, hogy a győjteményt részletekben elszállították. Az információ
hamis volt; Hirt asszisztensei nem tudták elég gyorsan felboncolni a
hullákat. Volt még belılük „tartalékban”, midın a szövetségesek csapatai
bevonultak Strasbourgba. A 2. francia páncélos hadosztály emberei
akadtak rájuk. Hirt azonban szırén-szálán eltőnt, nem is találták meg
többé. További sorsáról a legcsekélyebb nyom sem árulkodik. Azok közé a
ritka náci kísérletezık közé tartozik, akiket nem lehetett elıkeríteni, és akik
a nürnbergi „orvosok perében” nem osztoztak elítélt kollégáik sorsában.
 Talán álnéven éli valahol a vidéki orvosok békés életét vagy talán
valamelyik város kerületi orvosának hivatását folytatja, és ugyanazzal az
aprólékos figyelemmel vizsgálja betegeit, mint amellyel annak idején
győjteményét gyarapította.
És néha vele is elıfordulhat, hogy zsidókat kell kezelnie. Ami az azóta
eltelt hosszú idı ellenére is talán nyugtalanító emlékeket ébreszt benne ...
IV. fejezet

A GESTAPO KITERJESZTI HATALMÁT EGÉSZ

FRANCIAORSZÁGRA

Párizsban, akárcsak a megszállott Európa többi részén, Himmler a maga

külön politikáját folytatta. Knochen szerint ez „nem volt azonos azzal,
amelyet Ribbentrop és Abetz folytatott”. Abetz nagykövet politikája teljes
mértékben Lavalra támaszkodott. És amidın Abetz látszólag nagy
jelentıséget tulajdonított Déat-nak, ez részérıl csak arra irányuló manıver
volt, hogy felébressze Laval féltékenységét és így még jobban „kézben”
tudja öt tartani: ennek a sakkhúzásnak Abetz egyébként ismerte a korlátait,
hiszen jól tudta, hogy Franciaországban Déat nem örvend népszerőségnek.
Abetz távoli perspektívában gondolkozott. Laval ségítségével a franciák
teljes együttmőködését akarta megvalósítani.
Himmlernek közelebbi céljai voltak. İ minél elıbb szerette volna
megteremteni az aktív, vagyis lényegében véve katonai együttmőködést, és
a vichyi kormánynak az antibolsevista szövetségbe való belépése híján né-
hány Waffen-SS hadosztályt óhajtott megszervezni az orosz front számára.
Himmler elsısorban a Keleten lejátszódó eseményeket tartotta szem elıtt,
ahol a téli hadjárat több mint egymillió emberébe került a Wehrmachtnak.
Mindenképpen újabb harcosokat kellett toboroznia, különösen azok után,
hogy a nyári hadjáratban sem sikerült teljesen visszaállítani a korábbi kato-
nai helyzetet. Másrészt azáltal, hogy ezeket a nélkülözhetetlen egységeket
a Waffen-SS zászlaja alatt teremtik meg, Himmler a maga hatalmát is nö-
veli, és egyre közelebb kerül ahhoz, ami élete nagy álma volt: hogy harcoló
hadsereg parancsnoka legyen.
Ebben a szellemben adta meg az utasítását Obergnak: a lehetı legna-
gyobb támogatásban részesítse a nácibarát politikai mozgalmakat. Himm-
ler politikájának elsı sikere az volt, midın 1941. július 7-én Deloncle
összehívta a nácibarát pártok vezetıit;22 ekkor született meg az az Antibol-

22
Ezen az összejövetelen, amelyet a német hivatalok által teljesen lefoglalt Majestic
Szállóban rendeztek meg, Deloncle, Doriot, Déat, Costantini, Clémenti, Boissel és Paul
Chack vett részt. Az elsó önkéntesek 1941. augusztus z7-én gyülekeztek Versailles-ban.
Laval éppen a zászlófelvonási ünnepségre tartott, midın csaknem áldozatul esett a Paul
Colette által végrehajtott merényletnek.
sevista Légió, amelyet kisvártatva Francia Önkéntesek Légiója (Légion des
Volontaires Franais – LVF) névre kereszteltek. Mindez a nagykövetség
részvétele nélkül ment végbe; Westrick, az illetékes tanácsos hővösen vi-
selkedett, minthogy nem a vichyi kormány kezdeményezésérıl volt szó,
amelyet különben meglehetıs kényszerhelyzetbe hoztak. A Francia Önkén-
tesek Légióját csak másfél évvel késıbb, Laval 1943. február 11-i
rendeletével ismerték el közérdekő szervezetnek.
Oberg a Himmler által megszabott politikai irányvonalat követte. „Szá-
mára Darnand és Doriot fontosabb személyiség volt, mint Laval” – mondta
róla késıbb Knochen. Célját 1942 nyarán érte el, akkor kezdıdött a
Waffen-SS-ek toborzása Franciaországban.
Politikájuk különbözısége ellenére vagy talán éppen azért, Oberg és
Abetz jól megértették egymást; mindegyik a maga szférájában tevékenyke-
dett, és kizárólag Abetz ellenırizte kormányszinten a „nagypolitikát”.
Oberg Stülpnagellal is együttmőködött. Egykor, 1918-ban, dolgozott
már a beosztottjaként. Párizsban, közigazgatási síkon, a fegyverzet és az ál-
lomány kérdéseiben alája volt rendelve. De rendıri vonalon egyedül
Himmlertıl kapott utasításokat.
Párizsba érkezve Oberg a boulevard Lannes 57. szám alatt ütötte fel sze-
mélyes rezidenciáját, és végig ott is maradt. Vezérkarában két parancsır-
tiszt, Hagen és Beck (ez utóbbit 1943 februárjában Jungst váltotta fel), 6
altiszt, 2 gépírónı-titkárnı és 3 telefonista volt.
Haladéktalanul hozzálátott a hatáskörébe rendelt rendıri szervek reorga-
nizálásához. Különleges felhatalmazást kapott, amelyet a következıkben
lehet összefoglalni:
A biztonsági és elnyomó rendszabályok legfelsı irányítását Párizsba
összpontosították. A katonai hatóságokkal (Stülpnagel) és a külügyminisz-
tériummal (Abetz) való konfliktus esetén Oberg Himmlerhez fellebbezhe-
tett. Súlyos események idején teljhatalmat kapott, hogy minden eszközzel
„megzabolázza” a veszedelmes „csoportokat, pártokat vagy egyéneket”.
Mint a megszállott francia terület legfıbb SS-vezetıje, a megtorló akci-
ókban az SS alakulatain kívül felhasználhatta az SS által toborzott franciá-
kat, s igénybe vehette az együttmőködı és katonailag szervezett csoportok
támogatását is. Oberg alaposan kijátszotta ezt a kártyát. Emlékezetében élt
még, hogyan hódították meg a hatalmat Németországban. Igyekezett tehát
támogatni az SA vagy az SS mintájára alakult csoportokat; azt azonban
már nem értette meg, hogy ezek a mozgalmak gyakran sötét üzleti vállal-
kozások voltak, amelyek egyes gátlástalan elemeket hatalmas anyagi támo-
gatásban részesítettek, azok pedig ellenszolgáltatásképpen nevetségesen
csekély létszámú tagságot tudtak csupán felvonultatni.
Heydrich hasonló meggondolásból mutatta be Oberget René Bousquet-
nek és Georges Hilaire-nek. A francia közigazgatás e két képviselıjét azért
hivatták Párizsba, hogy megbeszéljék velük a vichyi kormánytól elvárt in-
tézkedéseket, azt ugyanis, hogy a nácibarát pártok vezetıit ültessék a rend-
ırség kulcspozícióiba. Bousquet már május elején kétségbe vonta ennek a
határozatnak a célszerőségét, és akkor haladékot is kapott Heydrichtıl.
Most újból vitatkozni kezdett, igyekezett lebeszélni a németeket szándé-
kukról. Ellenszolgáltatásképpen hangoztatta a francia rendırség eltökéltsé-
gét, hogy biztosítja a rend fenntartását, és felszámolja a szerinte amúgy is
inkább „nemzetellenes” jellegő németellenes üzelmeket. Célja az 1941.
szeptember 30-i „túsztörvény” hatályon kívül helyezése volt. Egy közös
nyilatkozat megszövegezésérıl kezdett tárgyalni Oberggel, amely tisztázta
volna a két rendırség egymáshoz való kapcsolatait és elhatárolta volna
hatáskörüket.
A tárgyalásokat megszakította Heydrich halálának híre. Azt várták,
hogy visszatér Párizsba, és ı hagyja majd jóvá az egyezmény szövegét.
Most minden újra kérdésessé vált. Közben Laval tudomására hozták, hogy
Heydrich hozzájárulását adta saját utasításai végrehajtásának átmeneti fel-
függesztéséhez. Ugyanakkor az együttmőködı pártok, fıként Doriot, heves
sajtóhadjáratot indítottak és győléseket szerveztek a vichyi politika elleni
tiltakozásul, amelyet puhasággal, gyávasággal, sıt azzal vádoltak, hogy
„Európa” (vagyis a horogkeresztesek) ellenségeinek malmára hajtja a vi-
zet; de nyíltan megvádolták Bousquet-t is, hogy a zsidókat és szabadkımő-
veseket védelmezi.
Bár a támadásokat a háttérbıl a párizsi SS-kirendeltség irányította, a tár-
gyalások mégis tovább folytatódták. Július 29-én azután megszületett az, a-
mit Knochen szavai szerint Oberg–Bousquetegyezmény néven emlegettek.
Valóban egyezmény jött létre, amelynek végleges szövegében Bousquet-
nak – saját elbeszélése szerint – bizonyos módosításokat sikerült elérnie.
Amikor a végleges szövegben megegyeztek, nyilvánosságra hozták az
egyezményt. „A szállásomon rendezett bankett alkalmával – mondta ké-
sıbb Oberg –, amelyen jelen voltak a vidéki prefektusok és rendırfelügye-
lık, Bousquet és én felolvastuk az. általunk szövegezett dokumentumot.”23

23
Bousquet személyes közlése szerint a megbeszélések az utolsó pillanatfa folytak.
Bousquet fıkapitány-helyettes még akkor is megkísérelt Obergtıl néhány engedményt
kicsikarni, amikor a francia és német vendégek már megérkeztek. Végül több mint egy
óra késéssel ültek asztalhoz.
 Az egyezmény, ahogy akkor ismertették, kétségtelenül Bousquet gyı-
zelmét mutatta, minthogy határozottan korlátozta a német rendırség hatás-
körét, és csaknem teljes függetlenséget biztosított a francia rendırségnek.
Volt az egyezménynek egy különösen fontos része, amelytıl a megtorlások
enyhülését és fıként a túszok rendszerének megszüntetését lehetett remél-
ni. Kimondták ugyanis, hogy a francia rendırséget nem szabad túszok állí-
tására kényszeríteni, és hogy a francia rendırség által elfogott személyek-
kel szemben a német hatóságok semmilyen körülmények között sem alkal-
mazhatnak megtorló intézkedéseket. Francia állampolgárt akár politikai,
akár köztörvénybe ütközı bőncselekmény miatt ezentúl csak francia törvé-
nyek alapján, francia törvényszék ítélhet el. A német rendırség csak azok
kiadatását követelheti, akik közvetlenül a hadsereg vagy a megszálló ható-
ságok ellen követtek el merényletet. A németek által letartóztatott szemé-
lyeket sem szabad, semmilyen körülmények között, túszként kezelni vagy
ellenük megtorló intézkedéseket foganatosítani.
Érthetı, hogy a fıkapitány-helyettest a jogos büszkeség érzése töltötte
el. Az egyezményt minden francia rendırhatósággal, valamint minden
Sipo–SD- és Orpo-kirendeltség vezetıjével közölték. A déli zóna elfoglalá-
sa után kiegészítették, hogy alkalmazható legyen az újonnan megszállt te-
rületekre is. Ez a második, 1943. április 18-i Oberg–Bousquet-egyez-
mény24 átvette az eredeti szöveg minden fontos megállapítását, és megis-
mételte, hogy a francia rendırség által letartóztatott francia állampolgáro-
kat francia törvényszék ítéli el a francia törvények szerint.
Mindez, sajnos, nem volt egyéb, mint közönséges stílusgyakórlat. Az
1942. július 29-én ünnepélyesen nyilvánosságra hozott egyezmény a leg-
csekélyebb mértékben sem járt azzal az eredménnyel, amelyet elvárhattak
volna tıle, és nem tudta megakadályozni a túszok kivégzését. Hogyan is
festett az egyezmény utáni mindennapos valóság?
1942. július 29.25 után, az Oberg által aláírt egyezmény értelmében, a
németek nem tartóztathattak le és nem követelhettek maguknak egyetlen
franciát sem, feltéve, hogy nem a megszálló csapatok vagy hatóságok elle-
ni merénylet tetteseirıl volt szó. Ebben az esetben is bizonyítani kellett bő-
nösségüket, és bíróság elé kellett állítani ıket. Gyakorlatilag ez a túszrend-
szer felszámolását jelentette volna.

24
A végleges egyezmény teljes szövegét a függelékben közöljük. Tudomásunk szerint
ez az elsı közzététel.
25
Az egyezményt csak augusztus 8-án hozták a külsı szervek tudomására, ez azonban
mit sem változtat a késıbb történteken.
 Hogy mit értek ezek az ígéretek, azt tragikus események világították
meg. Augusztus 5-én, egy héttel az Oberg–Bousquet-egyezmény nyilvá-
nosságra hozatala után, a párizsi Jean-Bouin stadion sövénye mögül 3 férfi
2 kézigránátot dobott az ott gyakorlatozó 50 német katonára; közülük 8-at
megölt és 13-at megsebesített. Ez az egyezmény megállapítása szerint köz-
vetlenül a megszálló csapatok tagjai ellen elkövetett merénylet volt. A Ges-
tapo által indított nyomozás eredményeképpen megállapították, hogy a me-
rényletet a magyar Martunek, valamint a román Copla és Fracium követték
el; ezeket október 19-én letartóztatták, majd a német haditörvényszék ítéle-
te alapján 1943. március 9-én agyonlıtték. A párizsi sajtóban azonban már
augusztus 11-én megjelent egy közlemény, amely a lakosság tudomására
hozta, hogy aznap reggel agyonlıttek „93 meggyızıdéses terroristát terror-
cselekmények elkövetése vagy azokban való bőnrészesség miatt”. És ezt a
közleményt Oberg írta alá.
A túszok kivégzése szembeszökı megsértése volt a 2 héttel korábban
aláírt egyezménynek.
Augusztus 11-én reggel 7 és 11 óra között 88 embert (nem 93-at) lıttek
agyon a Valérien-hegyen: 70 franciát és 18 külföldit. A franciák közül csak
3 volt olyan, akit a Gestapo tartóztatott le, a többi 67-et a francia rendırség
fogta el, vagyis a prefektúra különleges brigádjai. Közülük csak 9-en vet-
tek részt a német csapatok elleni akciókban: 3-an ki akartak siklatni egy
német szabadságos vonatot, 4-en megrongáltak egy német telefonvonalat,
egyikük rálıtt német katonákra, egy pedig bombát helyezett el egy olyan
helyiségben, amelyet a megszállók látogattak. A kivégzettek közül elızı-
leg egyetlenegyet ítélt el német hadbíróság: Dutrieux-t (az épinali törvény-
szék 1942. június 27-én halálra ítélte).
Ha eltekintünk a 18 külfölditıl – akiket a francia rendırség kizárólag
politikai tevékenységük miatt tartóztatott le és adott át a németeknek –,
továbbá a Gestapo által elfogott 3 franciától, a 9 merénylıtıl és az egyetlen
elítélttıl, akkor is 57 franciát túszként lıttek agyon, a 29-i egyezmény nyílt
megsértésével. Ezek ugyanis nem követtek el semmit a németek ellen. Va-
lamennyiüket a francia rendırség tartóztatta le, politikai okokból; a Kom-
munista Párt feloszlatását kimondó 1939. szeptember 29-i rendelet megsér-
tése, röpcédulák elıállítása, terjesztése vagy egyszerően rejtegetése, illegá-
lis kommunista pártmunkások befogadása stb. miatt. Mindezek az akkor
érvényes francia törvények szerinti vétségek voltak, francia törvényeket
kellett volna tehát rájuk francia bíróságnak alkalmaznia, ahogyan azt az
egyezmény elıírta. Volt néhány még ezeknél is kirívóbb eset: Ethis-t azért
tartóztatták le, mert „kommunista szimpatizáns” volt, és mert élelemmel lá-
tott el a compiégne-i táborból szökött foglyokat; Fillátre-t, mert kerékpárját
kommunista pártmunkásnak adta kölcsön; Scordiát, mert az a „gyanú”
merült fel ellene, hogy kapcsolatot tart fenn a Kommunista Párt különleges
szervezetének egy tagjával. Korábban tartóztatták le ıket, mint ámikor a
merénylet történt, ezért semmilyen körülmények között sem vehettek részt
benne. Kettıt közülük már az Oberg–Bousquet-egyezmény kihirdetése
után fogtak el: Deschanciaux-t augusztus elsején, Bretagne-t augusztus 3-
án. Mégis a Gestapónak adták át ıket. Augusztus 10-én a kivégzéndık
közül 5-en még a francia rendırség ırizetében voltak: Boatti Fresnes
foglya volt; Jean Compagnon, Henri Dauboeuf és Francois Wouters még a
prefektúra fogdájában voltak, de augusztus 10-én kiadták a németeknek,
hogy másnap reggel agyonlıhessék ıket; ott volt végül Raine, akit a
különleges francia brigád június 18-án tartóztatott le, és akit augusztus 10-
én szállítottak át a romainville-i erıdbe.
Ezek az emberek a francia közigazgatás kezében voltak. A francia közi-
gazgatás az érvényben levı törvények és rendeletek alapján elítélhette vol-
na ıket. Egyiküket valóban el is ítélte, és így az a francia büntetésvég-
rehajtási igazgatás védelme alá került: Louis Thorezt 1940 októberében tar-
tóztatták le, és röpcédulák terjesztése miatt 10 évi börtönbüntetésre ítélték.
Elıbb börtönben, majd a cháteaubriant-i táborban ırizték, azután átadták a
németeknek, akik a compiégne-i táborba zárták. Innen 1942. június 22-én
sikerült megszöknie. A különleges brigád július 10-én újból elfogta és
július végén megint kiszolgáltatta a németeknek.
Így tehát 57 francia, akiket meggyızıdésük miatt tartóztattak le, a
német fegyverek által lelte halálát, egy olyan pillanatban, midın René
Bousquet azt hitte, hogy elérte a „túsztörvény” megszüntetését.
Vajon az újsütető egyezmény kihívó megsértése milyen lépésre késztet-
te a vichyi kormányt? Megértette legalább azt, hogy Oberg aláírásának és
szavának az égvilágon semmi értéke sincs, és hogy a Gestapo a terror fenn-
tartása végett továbbra is a maga kénye-kedve szerint kíván cselekedni?
Az augusztus 11-i tragédia csöppet sem befolyásolta a kormány ma-
gatartását, hiszen 1943-ban jóváhagyta az egyezmény megújítását. Ez a do-
kumentum is nyilvánvalóan annak a vichysta értelmezéső „francia szuvere-
nitásnak” a bizonyítására szolgált, amely az államhatalomnak silány
karikatúrája volt csupán, és önmagán kívül senkit sem boldogított.
Oberg ezután is ugyanúgy kivégeztette a túszokat, mint korábban. Szá-
mos franciát, akiket a különleges brigádok vettek ırizetbe, rendszeresen
átadtak a Gestapónak. Szeptember 19-én, alig 2 hónappal az. egyezmény
nyilvánosságra hozatala után, Oberg a párizsi sajtóban közlemény formájá-
ban bejelentette, hogy a párizsi Rex moziban szeptember 17-én elkövetett
merénylet megtorlásául 116 túszt ki fognak végezni. Ez volt addig Francia-
országban a legszámottevıbb tömegkivégzés. És a 116 túszt szeptember
21-én valóban ki is végezték (46-ot Párizsban, 70-et Bordeaux-ban).
Ugyanaz történt, mint augusztus 11-én. A Párizsban agyonlıtt 46 túsz
között egy volt olyan, akit elızıleg német törvényszék ítélt el, és egyetlen-
egy sem, aki a merénylet részese lett volna.
A fıkapitány-helyettes minden tıle telhetıt megtett, a lényegen azonban
nem változtathatott: az Oberg–Bousquet-egyezménynek a valóságban csak
nagyon mérsékelt eredménye volt.
Ezekkel a céltalan tanácskozásokkal egy idıben Oberg átalakította a ve-
zetése alá rendelt szerveket. Az egész rendırségi apparátus két fı ágra
oszlott: az egyenruhás közrendészetre (Orpo) és a biztonsági rendırségre
(Sipo–SD). A második ág fınöke, Knochen, ezt is két világosan elhatárolt
csoportra osztotta, pontosan a berlini koncepciónak megfelelıen. Elsı
csoportjának kellett gondoskodnia Franciaország belsı biztonságáról. A
másodikhoz tartozott a politikai hírszerzı szolgálat és a kémelhárítás; ez
ellenırizte Franciaországot, a semleges államokat és a Vatikánt. Csak az
elsı csoportnak volt letartóztatási joga. A végrehajtó szerv a Rue des
Saussaies 11-ben rendezkedett be, személyzetét a Gestapo szolgáltatta.
A második csoport legfontosabb szerve Franciaországban a párizsi
Sipo–SD-igazgatás III. osztálya volt. Ez a 4 csoportból álló osztály győjtöt-
te a Franciaország belsı helyzetére vonatkozó adatokat. A negyedik, a D
csoport, maga is 5 alcsoportra oszlott, amelyek a következı kérdéseket
tanulmányozták:
I. élelmezés és mezıgazdaság,
II. kereskedelem és közlekedés,
III. bankok és tızsde,
IV. ipar,
V. munkaerı és szociális kérdések.
A III. alcsoport vezetıje, Maulaz, sima modorú, mővelt, a társaságban
rendkívül ügyesen mozgó ember volt. Kitőnı kapcsolatokat épített ki, ál-
landó vendége volt a párizsi szalonoknak, és meglepıen nagy számban
szerzett informátorokat ismert személyiségek körébıl: beszervezett nagyi-
parosokat, üzletembereket, elıkelıségeket, bankárokat és tızsdéseket, poli-
tikusfeleségeket és -szeretıket stb. Valamelyik bankigazgató beavatta ıt
bizonyos részvénytársaságok belsı ügyeibe; ezen az úton megtudta, ho-
gyan oszlanak meg a részvények, fel tudta mérni a vállalatok stabilitását és
ellenırzésük lehetıségeit. Az ilyen szolgálatok révén számottevı üzleti le-
hetıségek nyíltak meg elıtte, amelyeket kitőnıen ki lehetett aknázni, felté-
ve, ha az ember gyomra nem volt túlságosan kényes. Egy hatalmas, ma is
virágzó „vertikális” üzem gazdája feltárta elıtte vetélytársai üzletpolitiká-
jának hátterét, tulajdonképpeni termelésük valódi adatait, a beszolgáltatási
kényszerre való tekintettel oly gondosan titkolt tényleges kapacitásukat; re-
mélte, hogy a német gyızelem után meginduló ipari együttmőködésben így
kedvezıbb pozíciókat szerezhet. Akadt olyan nagykereskedı, aki felhívta a
figyelmét a zsidó kézben levı konkurrens vállalatokra vagy a rejtett zsidó
vagyonokra, annak reményében, hogy ı kapja meg az elkobzott javak va-
gyonkezelıjének jól jövedelmezı megbízatását. X politikus szeretıje kife-
csegte Maulaznak barátja bizalmas ügyeit, politikai kapcsolatainak titkait.
Maulaz teljes otthonossággal mozgott ebben a világban. Imádta a társa-
sági híreket. Az ı információi alapján fınökei magasabbra srófolhatták a
francia gazdasági élettel szemben támasztott követeléseiket. Midın a fran-
ciák arra hivatkoztak, hogy a szállítások mennyisége elérte már a maximu-
mot, ı adatokkal a kezében bizonyította, hogy a mezıgazdasági vagy ipari
termelésnek még további ki nem aknázott lehetıségei vannak; és ezen az
úton a németek tovább tudták növelni a kényszerszállítások mennyiségét.
Az elegáns Maulaz kitőnı barátai, egyéni érdekeiket követve, bőnrészessé-
get vállaltak hazájuk kirablásában.
Ebben a rendkívüli idıben a párizsi „elıkelı körök” egy része valóban
elég undorító látványt nyújtott.
Oberg ezalatt egy sor újabb hivatalt szervezett az Avenue Foch-on levı
helyiségeiben. Ezek mind a rendıri apparátus frissen szerzett fölényét biz-
tosították a katonaival szemben, hiszen olyan hatásköröket kebeleztek be,
amelyek addig a katonai közigazgatás vadászterü-letét képezték. Oberg ap-
parátusában így új politikai hírszerzı szolgálat jött létre az SD embereibıl
(VI. szekció); egy olyan szerv, amely a sajtót, az irodalmi és mővészeti éle-
tet, a filmet és a színházakat ellenırizte; egy másik szerv, amely a katoli-
kus és protestánsegyházakkal foglalkozott; egy új antikommunista szolgá-
lat; végül még egy szerv, amelynek feladata az ellenséges országokban va-
ló kémelhárítás és a semleges országokban való hírszerzés volt; ez mind a
Knochen-féle második csoporthoz tartozott.
Knochen teljes mértékben élvezte Heydrich támogatását, és így senki
sem fenyegethette ıt pozíciójában. Heydrich halálával megváltozott a hely-
zet. Kaltenbrunnert nem érdekelték a rendıri ügyek; Müller gyakorlatilag a
Gestapo teljhatalmú ura lett. Pontos utasításokat küldözött és megkövetel-
te, hogy bető szerint hajtsák végre azokat. Knochen igyekezett hajlékony
módszereket bevezetni Franciaországban, azon volt, hogy a lehetıségekhez
képest alkalmazkodjék a körülményekhez. Müller merev utasításai gyakor-
ta feszélyezték, sokszor készakarva nem is vett róluk tudomást. A függet-
lenség iránti hajlama, szilárd meggyızıdése, hogy a német rendıri appará-
tus Franciaországban az ı személyes mőve (ami igaz is volt) – mindez
engedetlenségre ösztönözte Müllerrel szemben.
Müller megvádolta Knochent – nem annyira franciabarátsággal, mint in-
kább azzal, hogy nyugatbarát, az ı kifejezése szerint „westlophil”, ami
egyet jelentett azzal, hogy romlott, hogy a nyugati gondolkodásmód és szo-
kások megrontották, és hogy veszedelmesen engedékeny a nyugatiak iránt.
Ezek a vádak, amelyeknek valódiságáról nekünk, franciáknak nem egy ke-
serő tapasztalatunk volt, olyannyira erıre kaptak, hogy Himmler, aki egy
ideig igyekezett nem tudomásul venni ıket, végül is kénytelen volt közbe-
lépni. Knochen energikusan védekezett, Oberg pedig, aki ismerte és érté-
kelte képességeit, igen hatásosan védelmébe vette.
Párizsban Knochen ugyanilyen fölényesen viselkedett a katonai hatósá-
gokkal szemben is. Elvileg minden ügyiratnak és minden letartóztatottnak,
akit a nyomozás folyamán nem engedtek szabadon, a katonai hatóságokhoz
kellett kerülnie. A valóságban az történt, hogy akiket fölmentett a haditör-
vényszék, azokat a Gestapo az ítélet kihirdetése után ismét letartóztatta. De
az sem volt ritkaság, hogy a Gestapo kivégezte a letartóztatottat anélkül,
hogy átadta volna a katonai hatóságnak. Ez a szokás nemcsak Knochen hi-
vatalaiban dívott, hanem olyannyira általános volt Németország-szerte,
hogy Kaltenbrunner 1943. április 12-én a következı határozott utasítást
intézte valamennyi alárendelt szervéhez:
„Elıfordul, hogy a törvényszékek, gyakran a kızponti szervek, vizsgá-
latot indítanak olyan egyén ellen, akit a Gestapo már kivégeztetett, de a
kivégzés tényét nem közölte az illetékes törvényszékkel.
Éppen ezért a reichsführer SS elrendeli, hogy a jövıben a Gestapo az ál-
tala végrehajtott kivégzésekrıl minden esetben értesítse a helyi igazság-
ügyi hatóságokat. Az értesítés csupán a szóban forgó egyén nevét és a tényt
tartalmazza, hogy kivégezték. A kivégzés okait nem kell közölni.”
Ezek a közvetlen intézkedések Oberg érkezése után még inkább soka-
sodtak. Részben azért, mert határozott utasításokat kapott magától Himm-
lertıl, de részben azért is, mert akkor, 1942 tavaszán, a kíméletlenség sok-
kal inkább szabállyá vált a Gestapónál, mint bármikor addig. Az RSHA-
központnak 1942. június 10-én valamennyi Sipo–SD-kirendeltséghez
intézett utasítása elıírta az „erıszakos kihallgatás” során alkalmazandó
szabályokat. Megállapítható belıle bizonyos korlátozó törekvés, azt
azonban tudnunk kell, hogy a módszert bárkivel szemben alkalmazhatták:
 „1. Az erıszakos kihallgatáshoz akkor kell folyamodni, midın a mege-
lızı kihallgatások során megállapítást nyert, hogy a letartóztatott az ellen-
ségre, további kapcsolatokra vagy tervekre vonatkozó fontos értesülések
birtokában van, és azokat nem hajlandó közölni.
2. Az erıszakos kihallgatás módszere csak kommunistákkal, marxisták-
kal, bibliakutatókkal (Jehova tanúi), szabotırökkel, terroristákkal, ellen-
állókkal, összekötıkkel, társadalomellenes elemekkel, ellenszegülı lengyel
vagy orosz munkásokkal vagy csavargókkal szemben alkalmazható.
Minden más esetre nézve, elvben, elızetes hozzájárulásom szükséges.”

1942. július hónapja a tárgyalások jegyében telt el. Az Oberg–Bousquet

egyezmény küzdelmes elıkészítésével egy idıben egyéb tárgyalások is
folytak Párizsban. Darlan, aki április 17-e óta a szárazföldi, tengeri és légi-
erık fıparancsnoka volt, és Bridoux tábornok, hadügyminisztériumi állam-
titkár, 1942 júniusában tárgyalásokat folytattak a németekkel annak érde-
kében, hogy megszerezzék az engedélyt a fegyverszüneti hadsereg létszá-
mának 50 000 fıvel való emelésére. Ezt a gyermeteg elképzelést nyilván
semmi más nem indokolta, mint a korlátozott lehetıségeken belül is meg-
mutatkozó személyes becsvágy. A németeknek eszük ágában sem volt tel-
jesíteni a kérést, ám el sem utasították, hanem tárgyalásokba bocsátkoztak.
Szeptember elején Párizsban, a Lutétia Szállóban, az Abwehr székhelyén,
Darlan és Bridoux képviseletében 2 francia tiszt értekezletre ült össze a
németekkel.
Canaris tábornok, az Abwehr nagyfınöke, éppen Párizsban tartózkodott.
Rahn követségi tanácsos, a hírszerzés kérdéseinek specialistája, vacsorára
hívta meg Canarist és a 2 franciát. Ezután 2 megbeszélés zajlott le a Lutéti-
ában. Az elsı értekezleten Canarist egyik osztályvezetıje, Reile ezredes
képviselte, másnap azonban Canaris személyesen is megjelent, hogy „le-
zárja az ügyet”.
Az Abwehr vezetıi mindenekelıtt azt javasolták, hogy építsenek ki hat-
hatós együttmőködést a német ügynökök és a francia 2e bureau ügynökei
közt Észak-Afrikában. Hamarosan létrejött az elvi egyezmény: a franciák
vállalták, hogy közlik Canaris ügynökeivel a Bathurst angol kikötı és Da-
kar közötti hajómozdulatokra vonatkozó jelentéseiket. Canarisnak azonban
még egyéb, gyorsabban realizálható tervei is voltak. A németek Vichy hoz-
zájárulását akarták kieszközölni ahhoz, hogy a déli, nem megszállott zóná-
ba számottevı rendıri miszsziót küldhessenek, és az ott hamis francia
papírok védelme alatt szabadon operálhasson.
Volt az Abwehrnek egy részlege, amely a titkos rádióadók után nyomo-
zott, a III. F. fu (Fahndung-Funk) alosztály, a rádió-lehallgató és -bemérı
szolgálat. Egy másik rádiószolgálatnak, a boulevard Suchet 64 alatti
WNVFu III-nak (Wehrmach Nachrichten-Verbindung Funk-Referat III.),
lehallgató központja volt Bois-le Roiban és a Seine-et-Marne megyei
Charterettes-ben; emellett mozgó részleggel is rendelkezett. Az Orpónak
ugyancsak volt lehallgató szolgálata, ezt Shuster százados vezette.
Ezek a lehallgató-állomások hatalmas, titokban dolgozó adóállomás-
hálózat nyomára akadtak, amely napjában többször beszélt Angliával, és
amely a déli zónában, zömében a lyoni kerületben helyezkedett el. A német
hatóságok könnyen megtehették volna, hogy kötelezik a vichy kormányt,
vessen véget ezen titkos rádióadók tevékenységének, amely katonai szem-
pontból nyilván súlyos következményekkel járt.26 Az Abwehr és a Gestapo
becsvágya azonban nyilván nem érte be ennyivel. A Gestapo maga akart
operálni a szabad zónában, mégpedig a lehetı legnagyobb titokban. Úgy
állították be ezt a mőveletet, mint a titkos adóállomások felszámolására irá-
nyuló francia–német baráti együttmőködést, amely majd kedvezıen befo-
lyásolhatja a franciák kérésére adandó választ a fegyverszüneti hadsereg
létszámemelése tárgyában.
A francia megbízottak, miután referáltak Vichynek, elvi beleegyezésü-
ket adták; viszont ígéretet kaptak arra, hogy a mővelet során elfogott fran-
ciákat átadják a francia igazságügyi hatóságoknak, ami a szabad zónában
letartóztatottak esetében valóban a legkevesebb volt. Az egyezmény meg-
kötése után a németek követelték a hamis francia papírokat: személyazo-
nossági igazolványokat, élelmiszerjegyeket, határátlépési igazolványokat
stb. René Bousquet, valamit megsejtve, halogatta a kérés teljesítését, de
Laval rendreutasító közbelépése után kénytelen volt beadni a derekát.
Szeptember 28-án a különleges vegyes kommando átment a déli zónába.
Kétszáznyolcvan fıbıl állt, akik részint az Abwehr, részint a Gestapo és az
Orpo kötelékébe tartoztak. Valamennyien hamis francia igazolványokkal
voltak ellátva. Elképesztı beavatkozás volt ez a német szervek részérıl
Vichy hatáskörébe, és mindaddig példátlan megsértése az ı hírhedt szuve-
renitásuknak, amellyel pedig oly nagyon hivalkodtak. Az ügy késıbbi
következményei is rendkívüli horderejőek voltak.
A kommando 280 tagja elfoglalta a már jó elıre elıkészített lakásokat

26
A francia kormányt a fegyverszüneti szerzıdés 10. szakaszának 3. és 14. pontja
alapján utasíthatták volna.
Lyonban, Marseille-ben és Montpellier-ben. A vezetést Boemelburgra
bízták; helyettese az Abwehr részérıl Dernbach, az Orpo részérıl Shuster
volt. Az egész akció a „Donar-hadmővelet”27 fedenevet kapta. A résztve-
vık valamennyien beszéltek franciául.
Elsı lépésként pontosan bemérték azokat az adóállomásokat, amelyeket
úgy-ahogy már az északi zónából lokalizáltak. Friedrich Dernbach, az Ab-
wehr képviselıje, nemcsak az illegális rádiózás kiváló szakembere volt, ha-
nem a politikai rendırség is régi harcosai közé sorolta. A német titkosszol-
gálat sok veterán ügynökével együtt egykor ı is annak a hírhedt Balte sza-
badcsapatnak a tagja volt, amelybıl Röhm választotta ki a barátait. Késıbb
a Schwarcz-Reichswehr, az illegális Fékete Reichswehr harcosa volt, majd
1925 folyamán Brémában a politikai rendırség, 1929-ben az Abwehr köte-
lékébe lépett. Rádiós szakemberré képezte ki magát, és végül Saarbrücken-
ben a III. F Abteilung vezetıje lett. Különösebb nehézség nélkül sikerült
lokalizálnia az egész rádióadó-hálózatot. Az adott pillanatban a lyoni kerü-
letben levı mintegy 15-20 állomás egyszerre bukott le. Ugyanakkor Mar-
seille-ben, Toulouse-ban és Pau környékén is több rádióadó került a nácik
kezére. A készülékek kezelıit és segédeiket is csaknem mindenütt elfogták.
Ekkor léptek színre Boemelburg emberei. Annak idején, 1940 júliusá-
ban az egyik legelsı kommando, amelyet Knochen kis csoportjának mege-
rısítésére küldtek Párizsba, a vezetıjérıl elnevezett Kiefer kommando
volt. Kiefer Franciaországban maradt, mint a kémelhárítás szakembere.
Szerény, higgadt ember volt, semmiféle egyéni becsvágy nem sarkallta;
egyedül a szakmájának élt. Specialistája volt annak a nagy virtuózitást
igénylı munkának, amelyet a németek úgy neveztek, hogy „funkspiel”. Az
igazi munka a rádióadók kezelıinek letartóztatása után kezdıdött. A „funk-
spiel” kényes behelyettesítési mővelet, amely egy titkos adóállomás kézre-
kerítése után lehetıvé teszi, hogy azt tovább mőködtessék abból a célból,
hogy közvetlenül érintkezésbe lépjenek az ellenséggel. Rendkívül nehéz jól
megoldani ezt a feladatot. A technikai jellegő nehézségek a kevésbé súlyo-
sak: ismerni kell a kódokat, a pontos adási idıket; a különbözı hívójeleket
stb. A közvetlen intervenciót megelızı, elég hosszú ideig tartó lehallgatás
alapján ezeket a kérdéseket csaknem tökéletesen meg lehet oldani. De
„venni” és „kezelni” is úgy kell tudni, mint az eredeti rádiósnak. Két rádiós
között ugyanis, akik a „vonal” két végén ülnek, megfoghatatlan szokások
alakulnak ki; így aztán az egyik valósággal megérzi, ha a másik oldalon va-

27
Boemelburg volt a névadó. Donar a villámlás istene volt, Németországban a rádió
patrónusává tették.
lami nincs. rendjén. Minden rádiósnak megvannak a maga jellegzetes fogá-
sai, és ha valamelyik állomáson több rádiós is mőködik, a gyakorlott vevı
azonnal felismeri, melyikkel van dolga. A „funkspiel” lényege: az elfogott
rádióst úgy kell tovább dolgoztatni, hogy semmivel se árulja el, hogy az el-
lenség kezében van. Az ellenırzésnek ilyenkor rendkívül ügyesnek kell
lennie, nehogy a fogoly jelezni tudja a veszélyt, akár csak egyetlen kissé
szokatlan leütéssel is. Ha ugyanis a vevı rájön, hogy mi történt, nemcsak
hogy a „funkspiel” nem hozza meg a kívánt eredményt, de még használói
ellen is fordulhat, mert a 2 rádiós könnyen „megetetheti” ıket. A másik,
kevésbé kielégítı, mert sokkal bonyolultabb megoldás abban áll, hogy más
lép az elfogott rádiós helyére, és utánozza a technikáját.
Boemelburg és Kiefer, a kitőnı német szakemberrel, Kopkowval együtt,
jól értett a „funkspiel”-hez. Több elfogott adóállomás rendszeresen folytat-
ta adásait, fenntartotta a kapcsolatot Londonnal, ahol nem is gyanították
partnereik elfogatását. Az eredmény katasztrofális volt a francia ellenállási
mozgalom számára. Számos ejtıernyıs küldemény került a németek kezé-
re, amelyek fegyvereket, lıszert és pénzt tartalmaztak (ezen a réven mint-
egy 20 000 kézifegyvert zsákmányoltak), a németek fontos dokumentumok
birtokába jutottak, megbízottak és teljes helyi szervezetek nyomára jöttek,
különösen Normandiában, Orléans, Angers körzetében és a párizsi kerület-
ben. A letartóztatottak száma igen nagy volt.
A Donar kommando tagjai nem tértek vissza az északi zónába.28
November 11 után, amikor a német csapatok bevonultak a déli zónába,
egyszerően tovább folytatták a munkájukat, csak most már álcázás nélkül.
1942-1943 telén egy újabb „funkspiel” révén nagy sikert arattak a németek
a French Section-ügyben. Kihallgatások, rádiólehallgatások töredékes
értesüléseire támaszkodva a Gestapo fáradságos és aprólékos rekonstruáló
munka után rádiókapcsolatba tudott lépni az Intelligence Service French
Section néven ismert francia részlegével. A Londonnal való kapcsolat
felvétele után ejtıernyıs küldötteket fogtak el, a náluk talált iratok alapján
további letartóztatásokat hajtottak végre; végül is csaknem az egész
franciaországi angol szervezetet kinyomozták és felgöngyölítették. Az ügy
1944 májusáig foglalkoztatta a németeket.
A tulajdonképpeni „funkspiel” már jó ideje véget ért. A Gestapo szelle-
mes csattanóval szerette volna befejezni. A Londonnak küldött utolsó adás
a németek által elfogott ejtıernyıs küldeményekre célozva röviden csak

28
Csak Boemelburg tért vissza Párizsba; ıt a franciául csaknem ugyanolyan jól
beszélı Muhler váltotta le.
ennyit tartalmazott: „Köszönjük a szíves együttmőködést és a nekünk kül-
dött fegyvereket.” Ám az angol rádiós sem maradt adós, azonnal visszavá-
gott: „Nem számít. Ennyi fegyver nálunk se nem oszt, se nem szoroz. Kön-
nyen megengedhetjük magunknak az ilyen fényőzést. Nemsokára úgyis
visszavesszük.” A németek nem tudták, hogy London már hetekkel elıbb
rájött, hogy a bretagne-i állomások az ellenség kezébe kerültek. Az ango-
lok ettıl kezdve szándékosan hagyták magukat „félrevezetni”, közben
pedig új hírszerzı hálózatot építettek ki.
A „funkspiel"-akciók rendkívül súlyos következményekkel jártak a
francia ellenállási mozgalomra és a szövetségesek hírszerzı szolgálataira
nézve. Több hónapi nehéz munkába és súlyos veszteségekbe került, míg az
okozott károkat helyre tudták hozni. Számos ellenálló és szövetséges hír-
szerzı elfogatása, kivégeztetése vagy deportálása jelezte a francia ellenál-
lási mozgalom e legsötétebb napjait.

1942. november 11-én a német csapatok minden incidens nélkül bevo-

nultak a déli zónába, azután, hogy Bridoux, Auphan és Jannekeyn, a nem-
zetvédelmi minisztérium államtitkárai mindennemő ellenállást megtiltó
utasítást adtak a fegyverszüneti hadsereg egységeinek, és René Bousquet is
ugyanilyen parancsot adott a rendırségnek.
Mikor az amerikaiak 8-án partra szálltak Algírban, a németek válaszul
bevonultak Tuniszba. Attól tartottak, hogy a szövetségesek partraszállást
kísérelnek meg a földközi-tengeri partokon; abban a tekintetben pedig nem
tápláltak illúziókat, hogy a francia lakosság milyen fogadtatásban részesí-
tette volna az amerikaiakat. A 10-érıl 11-ére virradó éjjel erélyes hangú
jegyzékben közölték a vichyi kormánnyal, hogy a német csapatok kényte-
lenek megszállni a földközi-tengeri partvidéket; 11-én reggel 7 órától kezd-
ve a Wehrmacht egységei a demarkációs vonalat átlépve déli irányban ha-
ladtak, és megvalósították azt a tervüket, amelyet „Anton-hadmővelet” né-
ven már régen kidolgoztak. A délelıtt folyamán Rundstedt Vichybe érke-
zett, hogy Pétainnek hivatalosan bejelentse az addig „szabadnak” nevezett
zóna megszállását. A fegyverszüneti hadsereg29 ezredeit, amelyek 9-én pa-
rancsot kaptak garnizonjuk elhagyására, most Bridoux ellenkezı utasítása
az utolsó pillanatban visszarendelte laktanyájukba, kockáztatva azt, hogy a
német egységek fogságába esnek.

29
A fegyverszüneti hadsereget november 27-én feloszlatták.
 A délnek tartó csapatokkal együtt hat einsatzkommando is útnak indult
egy-egy francia város felé. Oberg és Knochen emberei voltak, akik a déli
zónában a cég újabb „fiókjait” akarták megszervezni.
A Gestapo és az SD már jó ideje elhelyezte megfigyelıit a déli zónában.
A fegyverszüneti bizottság, a német konzulátusok, a Rote Kreuz, azaz a
Német Vöröskereszt leple alatt az ügynökök hónapok óta szorgos doku-
mentációs munkát folytattak. Vichyben Geissler hauptsturmführer február-
ban hivatalosan létrehozta a Deutsche Polizei Delegationt, amely november
11-ének hajnalán már megkezdte a letartóztatásokat.
November 11-én, 12-én és 13-án a Gestapo minden kerületben felállítot-
ta kirendeltségét. A déli zóna minden katonai kerületének székhelyén egy-
egy einsatzkommando telepedett meg. December elejére ezek mind átala-
kultak Sipo–SD-kommandóvá, vagyis az északi zóna regionális kirendelt-
ségeinek formáját öltötték, és Limoges, Lyon, Marseille, Montpellier,
Toulouse és Vichy székhelyeken mőködtek. Ezek a regionális kirendeltsé-
gek – ahogyan az északi zónában is történt – kirajzottak körzetük fonto-
sabb városaiba, és egy sor segédkirendeltséget hoztak létre. Ezek után a
német SipoSD rendıri rendszer sőrő hálóként fedte egész Franciaország
területét. 1943. április elseje óta a következı felépítésben mőködött:
A párizsi központi igazgatás ellenırizte egész Franciaországot, kivéve
Nord és Pas-de-Calais megyéket, amelyeket Brüsszelhez csatoltak, vala-
mint a német kerületekhez tartozó Felsı-Rajna, Alsó-Rajna és Moselle me-
gyéket. A párizsi központhoz 17 regionális kirendeltség tartozott, Párizs,
Angers, Bordeaux, Chálons-sur-Marne, Dijon, Nancy, Orléans, Poitiers,
Rennes, Rouen, Saint-Quantin, Limoges, Lyon, Marseille, Montpellier,
Toulouse és Vichy székhellyel. A 17 kirendeltségnek 45 külsı részlege
(1944 júniusában 55), 18 kisebb jelentıségő külsı posztja (1944
júniusában már csak 15), 3 különleges határkomisszáriátusa (1944
júniusában 6), valamint 18 határırsége volt. A párizsi központ tehát 1944-
ben összesen 111 támaszponttal rendelkezett; ezek biztosították a Gestapo
uralmát Franciaországban a szövetségesek partraszállásának pillanatában.
Ha mindehhez hozzáadjuk a lille-i, metzi és strasbourgi regionális
kirendeltségeket és azok külsı szolgálatait, úgy azt látjuk, hogy a külsı
hivatalok száma 131 volt.30
Számtalan egyéb kapcsolt szerv is tartozott még hozzájuk: a mindenütt
burjánzó és szaporodó bérgyilkos-csoportok, mindenféle különleges szol-

30
A rendıri apparátus mellett meg kell említeni az Abwehr 69 kirendeltségét, valamint
a Geheime Feldpolizei és a Feld-Gendarmarie hivatalait.
gálat, a legkülönfélébb eredető sonderkommandók, arról a segítségrıl nem
is szólva, amelyet 1943-ban és 1944 elsı felében az aktív együttmőködık,
a Francia Néppárt, a francisták, a milicisták stb. jelentettek.
Ha meggondoljuk, hogy a Gestapo valamennyi kirendeltsége elhelyezte
ügynökeit minden olyan hivatalban, ahol azok hasznosan tudtak tevékeny-
kedni – a kommandantúrákban, a munkaügyi hivatalokban, a propaganda-
irodákban stb. –, és hogy ezek az ügynökök mind számtalan önkéntes és
fizetett informátorral, besúgóval és spiclivel dolgoztak, akkor még ma is
borsódzik a hátunk attól a gondolattól, hogy mi lett volna a franciák sorsa,
ha a háború más véget ér.
Április folyamán Himmler Párizsba jött a központi szervek munkájának
ellenırzésére. Minden oka megvolt a megelégedettségre: politikájának
gyümölcsei kezdtek beérni. Január 30-án törvény mondta ki a Milícia
felállítását; ennek vezetését Darnand-ra, Oberg nagy reménységére bízták.
Rövid idı kérdésének látszott, hogy elıbb csak megkétszerezzék, majd
teljesen helyettesítsék is a francia rendırséget, amelyben nem lehetett
megbízni; ezek a politikai szempontból megbízható önkéntesek annak
idején majd az SA németországi szerepét fogják eljátszani.
Egy február 11-én hozott rendelet 19 havi fennállása után hivatalossá
tette és „közhasznúvá” nyilvánította az LVF-et. Az önkéntesek, akiket
Franciaországban fıként az igen tekintélyes zsold31 vonzóerejének kiakná-
zásával toboroztak, azonnal német ellenırzés alá kerültek, amint megér-
keztek a versailles-i pótkerethez; innen a lengyel erdıkbe, a Radomtól 22
kilométerre levı kruzinai kiképzı táborba irányították ıket.
Végül a Waffen-SS – Himmler kedvence – Franciaország-szerte tobor-
zott. Támogatására 1942 ıszén a „Waffen-SS barátai” győlést hívtak össze.
Paul Marin információsügyi államtitkár elnöklete alatt Doriot, Déat,
Lousteau, Darnand, Knippig és Cance, a Waffen-SS elsı francia brigádjá-
nak parancsnoka felhívták a közvéleményt, hogy anyagi és erkölcsi támo-
gatásban részesítse a harcosokat, akik majd német egyenruhában „védik
meg a francia hazát”.
Az 1943-as év magában Németországban is rendkívül elınyösnek mu-
tatkozott Himmler számára. Az év vége a belügyminiszteri székben találta;
valamennyi német rendıri erı fınöke volt; az ı hatáskörébe tartoztak a
rendszer szempontjából oly fontos faji és germanizációs kérdések; ı volt a

31
Nıtlen közkatona havi 2400 frankot, nıtlen parancsnoki beosztású egyén havi 10
760 frankot kapott, amihez jelentıs kiegészítések, családi, frontszolgálati és egyéb
pótlékok járultak.
német faj felsıbbrendőségének birodalmi biztosa, ennek következtében ı
rendelkezett a meghódított területeken élı „új németekkel”, s az ı feladata
volt a németek visszatelepítése a birodalomba; mellékesen egészségügyi
miniszter is volt, hiszen ennek a minisztériumnak a hatáskörét a belügymi-
nisztérium kebelezte be. Mint az SS-ek rendjének nagymestere, számtalan
kapcsolt intézménynek, áltudományos intézetnek volt az elnöke; uralma alá
tartozott a német tudomány egésze, az egyetemek és az orvosi kar; korlát-
lanul uralkodott a koncentrációs táborokon, csillagászati értékeket szipo-
lyozott ki belılük, amelyek az SS szemérmesen „Max Heiliger” névre szó-
ló Reichsbank-számláját gazdagították; végül személyes hadserege, az SS,
egyedül 1943 folyamán 7 újabb hadosztállyal növekedett: a 4 német és 3
külföldi Waffen-SS-hadosztállyal 15-re emelkedett a harcoló hadosztályok
száma.
Himmler pályafutása ezek szerint homlokegyenest ellenkezı irányú gör-
bét írt le, mint hazája sorsának alakulása. Az 1943-as év a hatalom csúcsai-
ra emelte ıt, Németországnak pedig olyan katonai és politikai vereségeket
hozott, amelyeket soha többé nem tudott kiheverni. Ez volt Sztálingrád
éve, az afrikai front összeomlásának, az itáliai hadjárat megindulásának, az
olasz fasizmus összeomlásának esztendeje. Amikor Mussolini megbukott,
a belügyminiszterré kinevezett Himmler a birodalom teljhatalmú közigaz-
gatási vezetıje lett. Amikor a szövetségesek légitámadásai lerombolták
Hamburgot, és Jeschonnek, a Luftwaffe vezérkarának fınöke kétségbeesé-
sében öngyilkosságot követett el, amikor Manstein nehéz harcokban a
Dnyeper felé hátrált a Vörös Hadsereg rettenetes nyomása alatt, Himmler
büszkén mutatta be führerének új Waffen-SS-hadosztályait, amelyek
„Európa megmentésére” készültek harcba szállni. Hazájának romjaiból és
népe szenvedéseibıl épített magának lépcsıt a hatalom trónusához.
Franciaországban 1943 a Gestapo csorbítatlan uralmának éve volt.
Egyetlen város, egyetlen körzet sem vonhatta ki magát Knochen kémeinek
éber ellenırzése alól. Esténként a franciák légmentesen elzárt ajtók és
ablakok mögött hallgatták a BBC adásait; ez közvetítette Afrikában,
Szicíliában és Olaszországban harcoló honfitársaik bátorságot és reményt
gyújtó szavait. Otthon többen pusztultak el, mint bármikor addig, de mind
azzal a tudattal haltak meg, hogy a hóhérok napjai meg vannak számlálva.
A börtönök roskadásig tele voltak (az év folyamán letartóztatottak szá-
ma meghaladta a 40 000-et), ám az ellenállási csoportok egyre szervezıd-
tek, az ejtıernyıs-utánpótlás jóvoltából mind több fegyverhez jutottak.
Létszámban is nıttön-nıttek, hála az STO tevékenységének, amely illegali-
tásba kényszerítette a fiatalokat, ha nem akartak Németországba menni. A
Gestapo kénytelen volt az új helyzetnek megfelelıen átalakítani módsze-
reit.
Ennek érdekében Oberg mindenképpen arra törekedett, hogy együttmő-
ködésre bírja a franciákat, különösen pedig a rendıri erıket, amelyeket vál-
tozatlanul „puhának” tartott az elnyomásban. Tavasszal Vichybe utazott
Knochen és parancsırtisztje, Hagen kíséretében. Pétain fogadta ıket. A
csaknem titkos találkozást aprólékos részletességgel és pontossággal készí-
tették elı. Ménétrel doktor néhány nappal elıbb Párizsba érkezett és meg-
látogatta Oberget, hogy részletesen megbeszélje a francia államfı megláto-
gatásakor kötelezı szertartásokat.
Pétain Oberget és két kísérıjét Bousquet és Ménétrel doktor jelenlété-
ben a Park Szállóban fogadta. A találkozás 8 percig tartott, és kizárólag az
Oberg–Bousquet-egyezmény április 18-án nyilvánosságra hozott második
verziójáról volt szó. Oberg és 2 társa késıbb elmondta a találkozás rész-
leteit. Elbeszélésük szerint Pétain Oberg szájából hallott elıször errıl az
egyezményrıl, majd szemrehányást tett a rendırfıkapitány-helyettesnek,
hogy az államfıt csak a vidéki prefektusok és rendırfıfelügyelık után
értesítik.32 Ezután Oberg felé fordult és állítólag így szólt:
– Minden, ami Franciaországban történik, engem is érdekel.
Majd látogatóit a felvonóhoz kísérve ezzel búcsúzott tılük:
– Franciaország legfıbb ellenségeinek a szabadkımőveseket és a kom-
munistákat tartom!
„Meglepett szellemi frisseségével és élénkségével” – mondta róla
késıbb Oberg.
A rövid kihallgatás után Laval fogadta Oberget, majd vacsorát adtak
tiszteletére a Majestic Szállóban, amelyen francia részrıl Laval, Abel Bon-
nard, Ménétrel, Jardel, Gabolde, Bousquet, Rochat, Guerard, német részrıl
pedig Oberg, Knochen, Hagen, Neubronn tábornok és Krugg von Nidda
konzul vettek részt.
Az együttmőködési szándék ezen hivatalos bizonygatásai mit sem vál-
toztattak a valóságos helyzeten. A helyi kirendeltségek nap mint nap
jelezték Obergnek, hogy az ellenállási mozgalom lassanként mindenüvé
befészkeli magát; a városokban illegális szervezetek alakulnak, és rajtaüt-
nek az együttmőködıkön. Ezek egyébként kezdték nyíltan követelni, hogy
32
René Bousquet szerint az államfıt általában idejében informálták a folyamatban
levı tárgyalásokról és a kialakítandó egyezmény fı vonalairól, ám az egyez-
mény részleteit annak végleges megkötése elıtt nem szokták vele ismertetni. Az
Oberg által említett kissé éles megjegyzés okát ebben a tényben kell keresni, nem
pedig holmi öregkori memóriazavarban.
védjék meg ıket a németek, a francia rendırséget pedig azzal vádolták,
hogy egy követ fúj a törvényen kívül levıkkel. Mert ha néhány áruló poli-
tikai elfogultságtól, karriervágytól vagy haszonleséstıl vezettetve el is adta
magát a megszállóknak, végtelenül többen voltak azok a derék emberek,
akik a Gestapo módszerei miatt érzett felháborodásukban szabotálták az el-
lenség kérésére hozott intézkedéseket, idejében értesítették letartóztatással
fenyegetett honfitársaikat, s életük kockáztatásával aktív ellenállási csopor-
tokat szerveztek a közigazgatásban és magában a rendırség kebelében
(még Vichyben, a rendırség országos igazgatásában is). Egyetlen állami
testület sem adózott ebben az idıszakban olyan súlyosan a horogkereszte-
sek dühének, mint a rendırség. A Gestapo központjában külön osztályt
szerveztek a francia rendırség szorosabb ellenırzésére. Ez a Horst Laube
vezetése alatt álló csoport számos rendırségi alkalmazottat tartóztatott le és
deportáltatott, de sohasem tudott végezni a francia rendıri apparátusban
létrejött ellenállási szervezettel.
1943 tavaszától a Gestapo megkövetelte, hogy II. Pol. szekcióját rend-
szeresen informálják a változásokról, a rendırtisztviselık áthelyezésérıl és
elıléptetésérıl, egészen a fıbiztosi pozícióig. Ám a legerısebb Hitler-elle-
nes tevékenység rendszerint éppen az alacsonyabb beosztásúak körében
folyt.

Az ellenállók egyre intenzívebb tevékenysége nyugtalanította a

Gestapót.
1943. november közepén bekövetkezett az, amit a németek Pétain-Laval
elhidegülésének neveztek. Abetznek az volt a véleménye, hogy egyedül
Laval a fontos személyiség, ı kormányozza az országot; ám a Gestapo
ugyanakkor több olyan jelentést kapott, hogy az ellenállási mozgalom
Pétain elrablására készül, márpedig ennek az akciónak, ha sikerül, súlyos
hatása lett volna a közvéleményre. Az államfı környezetében elhelyezett
informátorok szerint viszont Pétain szándékozott elhagyni a kormányt és
Vichyt, bizonyos személyiségek tanácsát követve. Ezt a lehetıséget ugyan-
csak katasztrofálisnak ítélték, Oberg ezért igen szigorú „védelmi” rendsza-
bályokat írt elı, amelyeknek együttes fedıneve „Rókalyuk-hadmővelet”
(„Operation Fuchsbau”) volt. Átfésülték Vichy környékét, minden kétes
személyt eltávolítottak vagy letartóztattak. Majd védelmi övezetet vontak a
város köré; az utak mentén felállított ırségek ellenırizték a ki- és bemenı
forgalmat. Végül a környéken Orpo-posztokat helyeztek el. Mindezek a
rendelkezések már érvényben voltak, amikor Skorzeny, akinek jövetelét
nem jelezték elıre, különleges kommando élén megérkezett Németország-
ból. Doktor Wolf névre szóló hamis igazolványokkal volt ellátva, és teljha-
talommal rendelkezett minden szükséges intézkedés megtételére Vichy vé-
delme érdekében, azzal az egyetlen feltétellel, hogy mindezekrıl informál-
nia kell Rundstedt tábornokot, a nyugati haderık fıparancsnokát. Ellenı-
rizte és jóváhagyta a „Rókalyuk-hadmővelet” rendelkezéseit. Maga is élet-
be léptetett néhány rendszabályt a vichyi repülıtéren, „arra az esetre, ha az
angolok repülıgéppel jönnének Pétainért”. Majd visszatért Berlinbe.
1943 végén Oberg azért harcolt, hogy végre célhoz érjen kiszemelt
emberével. Már hosszú ideje Darnand, a Milícia és a Waffen-SS embere
volt a választottja. Oberg olyan mozgalomnak tekintette a „Milíciá”-t,
amely, saját szavai szerint, „mélységes hasonlóságot mutat az SS-szel, és
új lendületet tud adni a francia rendıri erıknek”. Ez a cél lebegett mindig a
szeme elıtt, amikor Darnand-t és szervezetét támogatta. 1943 nyarának
vége felé Berger SS-tábornok németországi tanulmányútra hívta meg
Darnand-t és titkárát, Gallet-t. A tanulmányútról visszatérve Darnand egyre
gyakrabban látogatta meg Oberget. ıszre Darnand megkapta a francia
Waffen-SS „tiszteletbeli” obersturmführer rangját, és Obergre hárult a
feladat, hogy közölje vele ezt a megtiszteltetést.
Ebben az idıben Oberg; Knochen és a katonák már kételkedni kezdtek
Bousquet fıkapitány-helyettes „igazi jószándékait” illetıen. Már korábban
javasolták Lavalnak, hogy politikailag jobban elkötelezett személlyel vált-
sák fel. A Pétain–Laval szakítás november végén szükségessé tette a mi-
nisztérium átszervezését, Oberg pedig felszólította Lavalt, hogy éljen a jó
alkalommal, s szabaduljon meg Bousquet-tól: ültesse a helyére Darnand-t,
akinek a Milíciája már úgyis hivatalosan „segédrendırség” gyanánt
mőködött.
Laval nem túlságosan lelkesedett Darnand kinevezéséért, aki ıt több al-
kalommal megtámadta mint a „szabadkımővesek barátját” és a Harmadik
Köztársaság egykori cinkosát. Inkább Lemoine-t, az egykori marseille-i
prefektust szerette volna kinevezni erre a pozícióra; végül mégis beadta a
derekát, és Lemoine-nak a belügyi államtitkárságot adta; onnan ugyanis
Georges Hilaire-t penderítették ki.
December 29-én René Bousquet távozott a rendırség központi igazgatá-
sának hivatalából. Távozása elıtt még megsemmisíttetett bizonyos aktákat;
nem szerette volna, ha ezek utódának kezébe kerülnek. Két napra rá, de-
cember 31-én, Darnand egyedül vette birtokába a csaknem teljesen kiürült
hivatali helyiségeket. Az év utolsó napján zailott tehát le a vichyi rendszer-
nek fennállása óta kétségtelenül legsúlyosabb eseménye. Azzal, hogy a
rend fenntartását pártemberre, egy szélsıséges politikai csoport vezetıjére,
a közismert uszítóra bízták, a leggyalázatosabb visszaéléseknek nyitottak
utat, és nyíltan a hitlerista példához igazodtak. Oberg elképzelésének meg-
felelıen a Milícia csakhamar francia SS-ként viselkedett, még mielıtt
Himmler hadseregébe bekebelezték volna, ami néhány hónappal késıbb
ugyancsak bekövetkezett.
René Bousquet Párizsba költözött, ahol állandó megfigyelés alatt tartot-
ták, 1944. június 6-án, a partraszállás napján letartóztatták, miközben apját
Montaubanban börtönözték be. Míg azonban apját 2 hét múlva szabadon
bocsátották, a volt fıkapitány-helyettes továbbra is fogoly maradt.
Boemelburgnak volt egy villája Neuillyben. Ott lakott Braun nevő gép-
kocsivezetıjével és egyik munkatársával, Damelowval együtt, míg át nem
helyezték Vichybe, az ellenállási mozgalom által megölt Geissler helyére.
Ez a tágas és minden kényelemmel berendezett villa vendégek elszállá-
solására is szolgált, de néha jeles foglyokat is ıriztek benne. Bousquet
mintegy 10 napig tartózkodott itt, majd Németországba szállították, és a
Tegernsee partján, egy villában jelöltek ki számára kényszerlakhelyet.
Felesége és 5 éves kisfia néhány nap múlva követte ıt.
Darnand-t beiktatása után azonnal a legszélesebb körő hatalommal ru-
házták fel. Január 10-én rendeletileg felhatalmazást kapott arra, hogy egye-
dül rendelkezzék a francia rendıri erık összességével. Míg elıdje egysze-
rően rendırfıkapitány-helyettes volt, ı „a rend fenntartásával megbízott
rendırfıkapitány-helyettes” címet kapta.
Ettıl fogva a Milícia gyakorlatilag hivatalos szervként tevékenykedett.
A Gestapóval teljesen nyíltan együttmőködött, és helyiségei annak valósá-
gos fiókintézeteivé váltak. Mindkét cégnél ugyanazok a kihallgatási mód-
szerek voltak divatban: az elfogottakat minden fölösleges formalitás mellı-
zésével egyenesen a Gestapónak adták át, a hivatalos rendırséget pedig
fokozatosan félreállították.
A letartóztatottak száma héttıl hétre nıtt. Egyedül március hónapban
több mint 10 000 embert fogtak el a francia hatóságok, annyit, mint 1943-
ban egy negyedév folyamán. Hozzá kell még vennünk azokat is, akiket a
Gestapo tartóztatott le (bár ezek számát nem ismerjük), és mindazokat a
szerencsétleneket, akik a Milícia börtöneiben szenvedtek, olykor hosszú
hetekig anélkül, hogy az igazságügyi hatóságok tudtak volna róluk.
A január 20-i törvény létrehozta a katonai törvényszékeket. A bírásko-
dás eszményét megcsúfoló karikatúra-törvényszékek 3 nem hivatásos bíró-
ból álltak, akiknek nevét titokban tartották; e törvényszékek titokban ülé-
seztek a börtönépületekben, döntésük ellen nem lehetett fellebbezni, és az
ítéletet azonnal végrehajtották. A tárgyaláson ügyész és védı nem volt je-
len. A németek már jó ideje különleges bíráskodást követeltek az ellenállá-
si mozgalom tevékenységének elfojtása érdekében. Oberg késıbb elismer-
te, hogy ennyire készséges elintézést ı sem mert remélni.
A katonai törvényszékek elıbb Marseille-ben kezdtek mőködni, majd
Párizsban is, ahol az egyik, a Santéban ülésezı törvényszék 16 ellenállót
ítélt halálra; ezeket nyomban ki is végezték. Az ismeretlenség jótékony
leple alatt a franciákat halomra gyilkoló „bírák” rendszerint milicisták
voltak.
Bizonyára megbocsátják a szerzınek, ha személyes emlékei alapján szá-
mol be e helyütt arról, hogyan értesültek a francia börtönök lakói a katonai
törvényszék mőködésérıl. A hozzájuk eljutó egyszerő zörejek és hangok
egymásutánjából is világos képet lehetett festeni az igazságnak arról a
különleges felfogásáról, amely ezeket a törvényszékeket jellemezte!
A katonai törvényszékek leginkább kora délután üléseztek. Én legaláb-
bis mindig ebben a napszakban észleltem a tevékenységük nyomában járó
hangokat. Úgy gondolom, hogy a három titokzatos ítélkezı közvetlenül az
ebéd elfogyasztása után jött a börtönbe.
Érkezésüket mindig ugyanazok a ceremóniák élızték meg. A börtön el-
látásában foglalkoztatott köztörvényes foglyokat – takarítókat, szakácso-
kat, ételhordókat és irodistákat – bezavarták a zárkájukba. Az ırök ezután
lezárták a zárkaajtókat és az etetınyílásokat, mintha éjszakai zárásra ké-
szültek volna. Valamivel késıbb hallani lehetett, hogy a börtön nagykapu-
jának mindkét szárnyát kitárják. Egy teherautó jött be, megállt az úton, ko-
porsókat raktak le róla; tompa ütıdésük hallatszott, ahogy a kövezetre he-
lyezték ıket. A teherautó kissé távolabb gördült, hogy félreálljon az útból;
kevéssel utóbb már nem üres koporsókkal fog távozni.
Újra megcsikordult a nagykapu, s egy csapat katona ütemes lépteit
visszhangozták az udvar falai. Vezényszó, majd puskatusok koppantak a
kövezeten: a kivégzıosztag készenléti állapotban várakozott.
Mélységes csend következett, a zárkák mélyén mindenki feszülten fi-
gyelt. A statiszták a helyükön voltak, várták a dráma fıszereplıit. Halk ko-
pogtatás a kisajtón, amely azonnal kinyílt, léptek zaja a kisudvar kavicsán,
majd rácsok sorozatos csikorgása: a „hadbíróság” helyet foglalt az ügyvédi
beszélı helyiségében; a foglyok nagyon jól el tudták képzelni a „testületet”
annál az asztalnál, amelynél nem is olyan régen még ık ültek, védıjükkel
szemben.
A dráma most már gyorsan pergett. Bizonytalan zaj hallatszott a börtön
földszintjérıl, egy zárkaajtót kinyitottak, majd ismét bezártak, léptek távo-
lodtak a beszélıterem irányában.
Az egész börtön visszafojtott lélegzettel figyelt. Ilyenkor nem volt kü-
lönbség „politikai” és „köztörvényes” között: lélekben mindenki követte és
testvérének érezte azt a másik rabot, akit betaszítottak a szörnyő kelepcébe,
ahonnan nincs visszaút az életbe.
Eltelt néhány rövid perc, talán csak 5, talán 10. Amikor több „vádlott” is
volt – márpedig rendszerint ez volt a helyzet –, olyankor az ülés negyed-
óráig is eltartott. És ezt a negyedórát mindenki elviselhetetlenül hosszúnak
érezte. Végül ajtócsapódás és léptek jelezték az ülés végét. Néha egy-egy
felcsattanó emberi hang, a kétségbeesés vagy a lázadás kiáltása, amelyet
egy-kettıre elfojtottak. Egymás után megnyíltak ismét a rácsok, a léptek
alatt megcsikordult a kavics, s az utcára nyíló kiskapu becsukódott a három
„úr” mögött, akik könnyedén kiléptek a napsütötte világba, miközben az
elítélt sietve rótta papírra utolsó üdvözleteit.
Közeledı ırök léptei, egy kiáltás, énekszó, amelybıl kiérezni az elkese-
redett dühöt vagy a visszafojtott könnyeket – rendszerint a „Marseillaise”
vagy olykor az „Internacionálé” –, azután még egy kiáltás, már a távolból:
„Isten veletek, fiúk! Éljen a haza!” Sortőz dördül el, hangja megsokszoro-
zódva verıdik vissza a magas falakról, betölti a börtön minden szögletét, és
majd szétveti a fejünket. Egy rövid csattanás, alig vehetı észre az iménti
mennydörgéshez képest: az irgalmas utolsó revolverdörrenés, közvetlen
közelrıl.
Miközben a kivégzıszakasz távolodik és kilép a nagykapun, hallani a
kalapácsok koppanását a koporsó deszkáján. A tehergépkocsi is távozik.
Elvégeztetett. A Darnand-féle igazságszolgáltatás véget ért.
Késıbb, estefelé, minden zárkába belép a feldúlt arcú tábori lelkész,
erıs szemüvege mögött a világ minden keserősége. „Tudjátok, barátaim,
hogy bajtársaitok...” Megremeg a hangja. „Bátran haltak meg. Ha hivık
vagytok, imádkozzatok értük. És legyetek ti is bátrak, bízzatok, remélje-
tek.” Viszi zárkáról zárkára az irgalom és a reménység szavait, minden
egyes ajtó mögött annak a 14-15 rabnak, aki szorongva várja a törvényszék
következı ülését.
Sajnálattal kell leírnom a tényt, hogy a felszabadulás után nem Sikerült
megállapítani a katonai törvényszékek legtöbb „bírájának” személyazonos-
ságát.
 H A T O D IK R É S Z

A GESTAPO ÖSSZEOMLÁSA 1944-1945

I. fejezet

A HADSEREG A GESTAPO ELLEN

1944. június 6. A kelet felıl alig világosodó éjszakában a történelem

leghatalmasabb ármádiája közeledik a francia partok felé. Egy óra múlva
Montgomery tábornok 21. hadseregcsoportjának elsı egységei megvetik
lábukat a calvadosi parton, és megkezdıdik az annyira várt, oly nagyon
rettegett és ugyanakkor hın remélt franciaországi hadjárat.
A támadók és „ostromlottak” e hatalmas összecsapásában a Gestapo
csak másodrendő szerepet játszhatott. Most a német hadsereg volt az elı-
térben, amely elkeseredetten küzdött, lépésrıl lépésre védelmezte a hóna-
pok óta megerısített állásokat, hiszen a führer megtiltotta a visszavonulást.
Az SS-ek viszont közvetlenül kivették részüket a küzdelembıl, a délnyuga-
ton állomásozó Das Reich hadosztály pedig szokásos kegyetlenségével az
ellenállóktól „tisztogatta” a terepet. Amerre elvonult, hogy megütközzék a
szövetséges erıkkel, Montaubantól Saint-Lô-ig holttestek százai jelezték
az útját. A tulle-i 99 akasztott, Oradour-sur-Glane agyonlıtt vagy elevenen
elégetett lakói éppen úgy az SS-ek vadállati kegyetlenségének áldozatai,
mint a keleti országok mérhetetlen tömegő mártírjainak hosszú sora.
De a gyilkosok uralma már a végét járta. A Das Reich hadosztály állo-
mányának 60%-át elveszítette a Saint-Lô-i csatában, majd az avranches-i
áttörés és Bretagne lerohanása visszavonulásra kényszerítette a német csa-
patokat.
Párizsban Oberg és Knochen beosztottjai komolyan nyugtalankodni
kezdtek. Nem lehetett többé leplezni a tényt, hogy a szövetséges hadak
rövid idın belül elérik a francia fıvárost. Intézkedéseket kellett tehát életbe
léptetni annak érdekében, hogy biztosítsák a részlegek szabad mozgását a
város elhagyásának pillanatában. A lakosság, az ellenálló csoportok szinte
már fényes nappal hajtották végre akcióikat, várható volt, hogy igyekeznek
majd elvágni az utolsó csapatok visszavonulását. Oberg ekkor elrendelte
mindazoknak a preventív ırizetbe vételét, akikrıl föltehetı volt, hogy
vezetı szerepet játszhatnak egy ilyen összefogásban.
Ilyen jellegő intézkedést már áprilisban és májusban is hoztak: ırizetbe
vettek 53 tényleges prefektust, akiket németellenesnek minısítettek, és ve-
lük együtt még másokat is.
Augusztus 10-én újabb 43 személyt fogtak el és deportáltak: prefektuso-
kat, pénzügyigazgatókat (köztük Wilfrid Baumgartnert), magas rangú
kincstári tisztviselıket, tábornokokat, ezredeseket és ırnagyokat, bankáro-
kat, ügyvédeket és tanárokat. Oberg, némileg megkésve, kisebb mérető
„Rendkívüli Megbékéltetési Akció” végrehajtásába fogott.
A párizsiak észre sem vették ezeket az intézkedéseket. Valósággal
hipnotikus állapotban voltak, olyan izgalommal lesték a fıvárostól alig 200
kilométerre dúló felszabadító csata eseményeit. Július 54-én Párizs sok
kerületében nemzetiszínő zászlók alatt vonultak fel. Mindenütt készültek a
végsı harcra.
A párizsiaknak arról a belsı drámáról sem volt tudomásuk, amely július
20-án rázta meg a párizsi német hatóságokat, különösen a Gestapót.
Bizonyos Hitler-ellenes erık hosszú ideje megpróbáltak már szervez-
kedni Németországban, ám az SD és a Gestapo mélyreható tevékenysége
keresztezte céljaikat. A katonák körében is alakultak ellenzéki csoportok.
Egyedül a tisztikarnak lett volna reménye a sikerre, de minden jel arra vall,
hogy a tisztek is inkább. belenyugodtak a „változtathatatlanba”, és élvezték
mindazt a sok elınyt, amelyet a rendszer nyújtott nekik: a gyors elımene-
telt,1 a nagy fizetést – a Hitler által a tábornokoknak rendszeresen juttatott
adományokról nem is szólva.
Nem is a katonák között kell keresnünk az elsı bátor akciók végrehajtó-
it. A háború alatt az egyetemi diákok körében születtek meg a rendszer el-
leni elsı ellenzéki mozgalmak; e fiatalok lelkiismerete tiltakozott az er-
kölcs törvényeinek folyamatos megsértése ellen.
A nácik, bár besúgóikkal rakták meg az egyetemeket, nem tudták meg-
törni a függetlenség, a szabadság és a jog szeretetének hagyományát,
amelyhez a diákság minden idıkben és minden országban ragaszkodott.
Münchenben a Fehér Rózsa csoport az egyetem falai között jött létre.
Az egyetemi körökre korlátozott tevékenységét éveken keresztül titokban
tudta tartani. Münster püspökének, Galennek bátor prédikációit népszerősí-
tették, majd 1942 nyarától kezdve Lükurgosz és Szolón törvényeibıl sok-
szorosítottak és terjesztettek kivonatokat.
1943 elején a Fehér Rózsa tagjai az ellenállás nyíltabb formáira tértek
át. A fiatalok kezdték nagy betőkkel a falakra írni: „Vesszen Hitler!” – ami
manapság talán jelentéktelen dolognak látszik, de abban az idıben nem

1
1940. július ig-én például I2-CD kapták meg egyszerre a marsalli rangot.
csekély bátorságot követelt meg. Sztálingrád után, február 18-án olyan röp-
cédulákat sokszorosítottak és terjesztettek nagy mennyiségben az egyetem
termeiben, amelyek valósággal felhívtak a lázadásra. A Wehrmachthoz is
szóltak, a tisztek lelkiismeretére és becsületére apelláltak. Kaltenbrunner,
aki személyesen fáradozott az ügyben, Münchenbe rendelte Canarist és
egyik osztályvezetıjét, Lahousent. Canarisék megismerkedtek a szövegek-
kel. Ez február 22-én történt, azon a napon, midın a röpcédulák szerzıit
kivégezték, és lehetséges, hogy a katonabecsületben még hivı fiataloknak
ez az aggódó felhívása visszhangot keltett a szívükben, s közelebb vitte a
cselekvéshez az Abwehr régóta tétlenül konspirálgató köreit.
A Fehér Rózsa ifjú tagjai ugyanis nem elégedtek meg a röpcédulák ter-
jesztésével. Tizenkilencedikén diáktüntetés élére álltak Münchenben.
Rendkívüli esemény volt ez a náci világban. Egy blockleiter felismerte a
testvérpárt, fivért és nıvért, midın röpcédulákat dobtak ki az egyetem ab-
lakán, és szaladt a Gestapóra feljelenteni ıket.
A következmények nem sokáig várattak magukra. A Gestapo még az-
nap letartóztatott 3 diákot: a 24 éves Christoph Probst, a 25 éves Hans
Scholl orvostanhallgatót és a 22 éves Sophie Scholl bölcsészhallgatót. Hu-
szonkettedikén, 3 napi vallatás és kínzás után mindhármukat halálra ítélték
és még aznap este kivégezték. A nyomozás tovább folyt. Július 13-án Kurt
Huber bölcsészprofesszor és Alexander Schmorell orvostanhallgató, végül
október 12-én Willi Graf orvostanhallgató került sorra. A „néptörvény-
szék” mondott ítéletet felettük, és bárddal végeztette ki ıket... A franciák
legnagyobb része nem ismeri a szabadság e mártírjainak nevét. Pedig elég
nagy árat fizettek, hogy legalább e szerény tiszteletadással áldozzunk emlé-
küknek.
A sztálingrádi katasztrófa katalizátorként hatott az ellenzéki tisz-
tekre. A tisztábban látók megértették, hogy a háború elveszett, hogy
Oroszország jeges síkságain jóvátehetetlen folyamat kezdıdött el,
amely nem végzıdhet másképp, csakis a teljes összeomlással. A hadse-
reg a nemzettel együtt az összeütközés gigantikus méreteinek megfelelıen
elvész. A katonák azért kezdték fontolóra venni a közvetlen akciót,
hogy mentsék, ami még menthetı. Nem a náci bőnök lázították fel
ıket, hiszen évek hosszú során át a szemük láttára követték el e bő-
nöket anélkül, hogy valaha is megkíséreltek volna ellenük fellépni. A
vereségtıl, elıjogaik elvesztésétıl való rettegés mozgatta meg ıket.
Himmler a fasiszta rendszer elsı napjaitól fogva szoros ellenırzés alatt
tartotta a hadsereget. A biztonsági szervek sejtették, hogy a tisztek szervez-
kednek a vezérkarokban, néha diplomaták részvételével; és az RSHA a leg-
kipróbáltabb nyomozóit állította ellenük csatasorba. Ám a szervezkedık-
nek volt egy szilárd és gyakorlatilag bevehetetlen erıdjük: az Abwehr. De
éppen ezt a bástyát szerette volna megkaparintani Himmler is: arról álmo-
dott, hogy a maga kezében egyesíti valamennyi hírszerzı szolgálatot. 1943
februárja óta Kaltenbrunnernak is ez volt a fı célja. Valóságos versenyfu-
tás kezdıdött ekkor az Abwehr és a Gestapo között, minthogy a szervezke-
dık végre elszánták magukat arra, amitıl oly hosszú ideig visszarettentek:
hogy végeznek Hitlerrel. A tisztek sokkal korábban is eltávolíthatták volna
a führert, mégpedig legális eszközökkel; de akkor, midın megvolt még rá a
lehetıségük, nem mertek cselekedni. Több sikertelen kísérlet következett
azután, hogy elhatározták magukat. 1943. március 13-án hajtották végre
azt, amelyik a legtöbb reménnyel kecsegtetett. Tresckow tábornok, az
orosz front központi hadseregcsoportjának vezérkari fınöke, és Olbricht tá-
bornok, a hadseregvezérkari hivatalának vezetıje dolgozta ki a „Flasch-
hadmővelet” tervét, amelynek segítségével a levegıben akarták felrobban-
tani Hitler különrepülıgépét.
1943. március 13-án, midın Hitler szmolenszki fıhadiszállásáról Ber-
linbe repült, Tresckow egyik vezérkari tisztje, Fabian von Schlabrendorff
megkérte a repülıgép egyik utasát, hogy vigyen magával két üveg konya-
kot és adja át Berlinben egy barátjának. A csomagban azonban bomba volt,
amelyet Lahousen ezredes,2 az Abwehr tagja hozott Berlinbıl. Csakhogy a
gyújtószerkezet nem funkcionált, s Hitler teljes épségben ért földet. Az
összeesküvıknek Berlinben sikerült visszaszerezniük a csomagot, a
tervezett merénylet nem tudódott ki.
Egyéb terveket is kovácsoltak; többnek a megvalósításába belekezdtek,
de valamennyivel kudarcot vallottak.
Müller és Schellenberg emberei pedig fáradhatatlanul tovább nyomoz-
tak. 1943. április 5-én ütötték az elsı rést az Abwehr védelmi rendszerén,
azzal, hogy letartóztatták Hans Oster ırnagynak, az Ausland-Abwehr igaz-
gatási osztálya fınökének és az összeesküvık egyik vezetıjének fontosabb
munkatársait. Egyiküknek, az ugyancsak Abwehr-tag Dohnányi doktornak
a szekrényében olyan iratokat találtak, amelyek felfedték a Gestapo elıtt az
összeesküvés fıbb vonalait. Az így nyert értesülések mindazonáltal túlsá-
gosan töredékesek voltak ahhoz, hogy nagyarányú akcióba kezdhettek
volna.

2
Erwin Lahousen ezredes eredetileg az osztrák hírszerzı szolgálatnál dolgozott. Az
anschluss után került át az Abwehrhez, ott Pieckenbrock ezredesnek, az Abwehr I/a
osztálya vezetıjének lett a helyettese.
 Még egy körülmény fékezte a Gestapo cselekvıképességét. Himmler-
nek valósággal kisebbségi érzései voltak Canarisszal szemben, nem tudta
rászánni magát a közvetlen támadásra. Így az Abwehr fınöke még hónapo-
kig tudta magát tartani.
Az áprilisban szerzett adatokhoz újabbakat győjtöttek egy olyan ügy
kapcsán, amely fölöttébb jellemzı volt a Gestapo módszereire, és amely a
„frau Solf teái” néven lett ismertté. Ez a Solfné kedves és elıkelı öreg
hölgy volt, akinél a szervezkedık egy csoportja teadélutánok örve alatt
szokott rendszeresen találkozni. Ha gyakran nehézségek árán is, de kapcso-
latokat tartottak fenn a Svájcba menekült Hitler-ellenes emigrációval, és
rajta keresztül az angol és amerikai szervekkel is. 1943. szeptember 10-én
új vendéget vezettek be a körbe: Reckse doktor svájci orvost, aki fenntartás
nélkül azonnal kinyilvánította igen heves Hitler-ellenes. érzelmeit. A szer-
vezkedık elkövették azt a meggondolatlanságot, hogy rábízták az egyik
Svájcnak szánt postájukat. Reckse doktor a Gestapo ügynöke volt. De
Himmler még mindig nem tartotta elérkezettnek az idıt a cselekvésre. Ah-
hoz még nem volt együtt elég adata, hogy biztosan le tudott volna sújtani
Canarisra.
Decemberre mindenesetre elegendı anyag győlt össze ahhoz, hogy Os-
tert lemondathatták, majd kisvártatva letartóztatták. Januárban a
„frau Solf teái”-üggyel kapcsolatban 75 személy ellen eljárást indítot-
tak. A leginkább kompromittáltakat néhány nap leforgása alatt elítél-
ték és kivégezték.3
1944 elején újabb incidensek még világosabbá tették az Abwehr szere-
pét, amely sőrőn szolgált fedezékül az összeesküvıknek. Himmler ekkor
megkapta az engedélyt arra az intézkedésre, amelyet egy ideje Schellen-
berg ösztönzésére kért Hitlertıl; Schellenbergben ugyanis nyoma sem volt
semmiféle kisebbségi érzésnek Canarisszal szemben.
Február 14-én rendeletben mondták ki az Abwehr feloszlatását. Az Ab-
wehr központi igazgatásának teljes neve Amt für Auslandsnachrichten und
Abwehr, azaz Külföldi Hírek és Elhárítás Hivatala volt, és az OKW 5 hiva-
tala közé tartozott. Két fı részlegre oszlott, az Amtsgruppe Auslandra és az
Abwehr-Amtra.
A február 14-i rendelet „felrobbantotta” az egész információs szolgála-
tot. Az Amtsgruppe Auslandot, amely az ún. általános információval,
vagyis a fontos, de nem titkos értesülések beszerzésével foglalkozott, és a

3
Valamennyiüket a véres kező Freisler-féle „néptörvényszék” ítélte el. Solfné és lánya
elkerülte a halált azzal, hogy Raveasbrückbe küldték ıket.
külügyminisztériummal állt kapcsolatban, az OKW hadmőveleti törzséhez,
a Wehrmacht-führungstabhoz kapcsolták. Ami az Abwehr-Amtot illeti – ez
volt a tulajdonképpeni titkosszolgálat –, ennek 4 fıosztályát az RSHA
kebelezte be egyetlen kisegítı amt formájában, amelyet Militürisches Amt
– (Katonai iroda – röviden: Mil. Amt) névre kereszteltek.
Ugyanakkor Hitler egy másik rendelete „teljes mozgási szabadságot"
biztosított külföldi vonatkozásban a VI. amtnak, vagyis Schellenberg hiva-
talának, aki most már a náci hírszerzı szolgálat korlátlan ura volt. Canaris
számára nem maradt más hátra, mint a lemondás.
Az RSHA Mil. Amtját Hansen ezredesnek, az Abwehr I. Abteilungja
egykori fınökének vezetése alá helyezték; ez volt annak idején az Abwehr
legfontosabb szerve, amelyhez 3 hírszerzı szolgálat tartozott: a szárazföldi,
a tengeri és a légi haderıé. Hansen ebben a bosztásban Canaris régi barát-
ját, a súlyosan kompromittált Pieckenbrockot követte. Ám Hansen maga is
az Abwehr kebelében mőködı illegális szervezet egyik legrégibb tagja volt
Freytag-Loringhovennel együtt. Eddig a szerencse, úgy látszik, mellé állt,
mert a Gestapo még csak nem is gyanakodott rá. A Mil. Amt vezetıjeként
továbbra is részt vett a szervezkedésben; barátaival együtt a július 20-i
merénylet után végezték ki.4
Megszőnt tehát az Abwehr, az RSHA vetélytársa külföldi vonatkozás-
ban. Himmler diadalmaskodott ellenfelén, Canarison, és befejezte hatalmá-
nak megszilárdítását. Az összeesküvıket megfosztották az alibi és a kibúvó
lehetıségétıl. Végérvényesen elapadt a forrás, amelybıl addig hamis papí-
rokat, nyílt parancsokat, robbanóanyagot és minden egyebet merítettek.
Nem volt többé lehetıség arra, hogy a túlságosan kompromittáltakat átdob-
ják Svájcba, ahogyan azelıtt gyakran tették. Az angol és amerikai titkos-
szolgálattal való kapcsolatok fenntartása is roppantul nehézzé vált. Az új
nehézségek felmerülésével pedig az összeesküvık régi, egymás közti
ellentétei is kiélesedtek.
A csapás halálos lehetett volna az összeesküvésre, ha kevéssel az Ab-
wehr feloszlatása elıtt egy új tag, Stauffenberg gróf alezredes nem adott
volna neki új lendületet. Vezérkari tiszt volt, súlyosan megsebesült Tunisz-
ban (fél szemét és jóbb kezét vesztette el), majd a tartalékhadsereg vezér-
kari fınöke lett. Régi arisztokrata-katonacsaládból származott. Anyai ágon
Gneisenau dédunokája volt, kezdetben ı is lelkes híve volt a hitlerista
rendszernek, attól várta Németország hatalmának újjászületését. De Stauf-
fenberg is megértette, hogy a háború elveszett, hogy Hitler szakadékba

4
Freytag-Loringhoven az öngyilkosságot választotta.
rántja Németországot és a hadsereget, ha nem teszik gyorsan ártalmatlanná.
Ahhoz a mozgalomhoz csatlakozott, amelynek fı mozgatója Goerdeler
doktor, az egykori lipcsei polgármester, és Beck tábornok, a nagyvezérkar
egykori fınöke volt.
Indokait Gisevius világosan körvonalazta: „Stauffenberg nem akarta,
hogy Hitler magával rántsa a hadsereget az általa ásott sírba; katona volt a
körme hegyéig, és úgy gondolkodott, hogy egy és ugyanazon dolog meg-
menteni a hazát és megmenteni a hadsereget... Nem volt az egyetlen a ma-
ga nemében; jellegzetes képviselıje volt annak a katonai csoportnak,
amely a július 20-i akciót vezette. 1942 óta minden katonai vereség csak
erısítette ezt a csoportot, amely el volt rá szánva, hogy az események elébe
vág.”
Stauffenberg tisztában volt azzal, hogy a további vezérkari szócséplés-
nek, a hosszú lejáratú terveknek, a tábornokokhoz intézett „emlékiratok-
nak” és jegyzékeknek nincs semmi értelmük. Belevetette magát a cselek-
vésbe; elsı alkalommal fordult elı, hogy a szervezkedés egyik vezetıje vá-
sárra vitte a bırét. 1943. december 26-án, midın jelentéstétel céljából meg
kellett jelennie Rastenburgban a führer fıhadiszállásán, aktatáskájában idı-
zített bombát vitt magával. Ám Hitler szokásos taktikájához híven5 az utol-
só pillanatban lemondták az értekezletet, Stauffenberg pedig bombájával
együtt visszatért Berlinbe.
Stauffenberg dinamizmusa új életet lehelt a szervezetbe. Amikor az Ab-
wehrt megsemmisítették, magában az OKW-ban épített ki új fedezéket, és
több tábornokot megnyert az összeesküvésnek, vagy legalábbis biztosította
jóindulatú semlegességüket.
A Gestapóban és az SD-ben nem találtak egyetlen segítıtársra sem, de
két fontos pozíciót betöltı rendırtiszt, akik az elsı perctıl fogva nácik vol-
tak, most fordítottak a köpenyegen, és segítségükrıl biztosították az össze-
esküvıket. Egyikük, Nebe, a Kripo fınöke volt, aki korábban Oroszor-
szágban az egyik einsatzgruppét vezette, a másik Helldorf gróf berlini
rendırfınök, aki ugyancsak megtért náci helyettesével, Schulenburg gróf-
fal egyetemben. Puccs esetén igen jelentıs szerepet játszhattak volna Hase
tábornokkal, Berlin helyırségparancsnokával együtt, aki maga is az össze-
esküvés tagja volt.
A nyugati megszálló erık több katonai parancsnoka szintén támogatásá-
ról biztosította ıket, éspedig Stülpnagel, Franciaország katonai parancsno-

5
Hitler a merényletektıl való félelmében teljesen ,rendszertelen idıbeosztással élt, és
az elıre megállapított programot az utolsó pillanatban rendszerint felborította.
ka, Falkenhausen, Belgium katonai parancsnoka, fıként pedig Rommel, a
B hadseregcsoport fıparancsnoka, az egyetlen marsall, aki nem utasította
vissza az összeesküvık küldötteinek óvatos tapogatózását, valamint vezér-
kari fınöke, Hans Speidel tábornok. Az inváziós hadseregek elsöprı anya-
gi fölénye meggyızte ıket arról, hogy a rendelkezésükre álló német erık-
kel nem tarthatják sokáig a normandiai frontot, és be kell érniük késleltetı
hadmőveletekkel. Hitler, szokásához híven, nem volt hajlandó tudomásul
venni tábornokainak érveit.
Az Abwehr feloszlatása súlyos nehézségeket támasztott. Míg 1943
folyamán legalább hatszor kísérelték meg Hitler megölését, 1944 elsı
felében egyetlen tervet sem tudtak kidolgozni. Márpedig Stauffenberg
világosan látta, hogy a rendszer megbuktatása csakis akkor sikerülhet, ha
Hitler meghal. Jelenléte valósággal bénítólag hatott a tábornokokra, akik
ezenfelül még abban a meggyızıdésben éltek, hogy köti ıket a führer
iránti hőségeskü, amelyet Hindenburg halálakor tétettek le velük.
A partraszállás, a franciaországi hadjárat elsı sikerei, a szövetségesek
olaszországi elınyomulása és Róma elfoglalása, a német csapatok össze-
roppanása a keleti fronton, ahol a szovjet haderık már lengyel területen
jártak – mindez világossá tette Stauffenberg számára, hogy további tétová-
zásnak nincs helye, mert rövidesen már nem marad mit menteniük.
Pedig az egész szervezkedést egy tévedésre alapították. Az összeeskü-
vık szentül meg voltak róla gyızıdve, hogy Hitler halála után megegyez-
hetnek a Nyugattal. Azonnali fegyverszünetre számítottak, de elutasították
a feltétel nélküli megadás gondolatát. A Carl Goerdeler által kidolgozott
különbözı „békekötési” tervek a valóságérzék egyenesen megdöbbentı hi-
ányáról tanúskodnak. A Nyugattal kötendı különbéke elképzelésük szerint
nem jelentett volna szünetet a keleti hadmőveletekben. Ellenkezıleg: az
összeesküvık abban reménykedtek, hogy átmenetileg tartani fognak egy
lerövidített frontvonalat, amíg az új végrehajtó hatalmat megszervezik,
azután pedig az angolok és amerikaiak csatlakoznak hozzájuk az oroszok
elleni háborúban. Egyáltalán nem voltak tisztában a jaltai egyezménnyel.
Mindez azt bizonyítja, hogy az események folyását alapjában az sem tudta
volna megváltoztatni, ha az összeesküvés sikerrel jár. Hitler halála után a
nyugati hatalmak elutasították volna az összeesküvık kormányának javas-
latait. Arról nem is szólva, hogy híven kitartottak volna a Jaltában vállalt
kötelezettségek mellett, az olyanfajta politikus, mint Churchill, nem mon-
dott volna le a feltétel nélküli megadás lehetıségérıl, ha egyszer a szilárd
katonai helyzet ezt lehetıvé tette. Az új német kormány, javaslatainak elu-
tasítását látva, minden valószínőség szerint a háború folytatása mellett
döntött volna.
Goerdeler és Beck nézeteivel ellentétben Stauffenbergnek és legköze-
lebbi barátainak, úgy látszik, egészségesebb elképzeléseik voltak. Vala-
mennyi front összeomlása megmutatta nekik, hogy a Hitler által prédikált
végsıkig való ellenállás a német nemzet öngyilkosságával egyértelmő. A
harcok folytatása Németország területén a termelıerık teljes pusztulását
vonná maga után, száz és százezer, esetleg több millió ember halálát okoz-
ná, és valószínőleg örökre lehetetlenné tenné Németország feltámadását.
Ezeknek a meggondolásoknak az alapján, továbbra is fenntartva a kon-
taktust a Goerdeler-féle vezetı csoporttal, dolgozta ki Stauffenberg a
„Walkür”-tervet, amelynek lényege a következı: Hitlert eltenni láb alól,
rögtön ezután katonai kormányt alakítani Berlinben, amely a Wehrmacht
egységeivel semlegesíti a legveszedelmesebb hitlerista szerveket, az SS-t, a
Gestapót és az SD-t. A június végén ezredessé elıléptetett és egyidejőleg a
belsı hadsereg vezérkari fınökévé is kinevezett Stauffenbergnek ez utóbbi
beosztása ismételten lehetıvé teszi majd a vezéri fıhadiszállás konferenci-
áin való jelenlétét. Siettetni kezdték az elıkészületeket. Ezek eredménye
lett a július 20-i merénylet.
Július 20-án fontos megbeszélés volt napirenden a galíciai szovjet of-
fenzíva tárgyában. Keitel a rastenburgi fıhadiszállásra hívta Stauffenberget
is, hogy számoljon be a német falvakban alakítandó belsı hadsereg elsı
egységeinek szervezésérıl; ebbıl alakult ki késıbb a Volkssturm. A meg-
szöktetett és Németországban élı Mussolinit is várták, 14 óra 30 perckor
készült meglátogatni barátját a fıhadiszálláson. A programot percnyi pon-
tossággal állapították meg.
Stauffenberg úgy érkezett meg a „Wolfschanzé”-ba6, hogy másodszor is
magával hozta aktatáskájában az idızített bombát – angol szerkezet volt, az
Abwehr egykori titkos raktárából származott –, és szentül eltökélte, hogy
most fel is használja.
Fél egykor Keitel és Stauffenberg belépett a tanácskozó teremnek be-
rendezett barakkba. Stauffenberg néhány perccel korábban már beindította
a késleltetı robbanószerkezetet; a robbanásnak 12 óra 40 perc körül kellett
bekövetkeznie. Az értekezlet már megkezdıdött. 12 óra 36 perckor Stauf-
fenberg letette aktatáskáját a padlóra, úgy, hogy nekitámasztotta az egyik
tömör asztallábnak. Így az alig 2 méterre volt Hitlertıl. Stauffenberg ezu-
tán csöndben kisurrant a terembıl, azzal az ürüggyel, hogy sürgısen közöl-

6
„Wolfschanze" azt jelenti, hogy farkastanya; Hitler adta ezt a nevet a rastenburgi
erdıben felállított fıhadiszállásának.
nie kell valamit Berlinnel. Brandt ezredes közben folytatta a galíciai hadi-
helyzet ismertetését. A térképre hajolt, de útjában volt Stauffenberg akta-
táskája. Megfogta és az asztalláb túlsó oldalára tette; a tömör asztalláb így
a bomba és Hitler közé került.
Tizenkét óra 45 perckor szörnyő robbanás rázta meg a barakképület erıs
téglafalait. Stauffenberg mintegy 200 méter távolságból látta, hogy a tetı
megemelkedik, a felszakított ablaknyílásokból füst, lángok és különbözı
törmelékek törnek elı. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Hitler és
a teremben levık valamennyien elpusztultak. Ám csupán Brandt ezredes
halt meg, és két tábornok sebesült meg halálosan; a többiek többé-kevésbé
súlyos sebesüléssel megúszták. Hitler csaknem teljesen sértetlenül került ki
a robbanásból, mert az asztal lába megvédte.
De Stauffenberg errıl mit sem tudott. Annyira biztos volt a sikerében,
hogy egyenesen a közeli repülıtérre futott, és máris repült Berlin felé.
Megérkezésekor kellemetlen meglepetés várt rá. A terv elıírásától eltérıen
az összeesküvık Berlinben még nem léptek a cselekvés útjára. Biztosak
akartak lenni abban, hogy Hitler meghalt. Megállapodásuk ellenére nem
olvasták fel a rádióban azt a kiáltványt, amely bejelentette volna a führer
halálát és az új kormány megalakulását, továbbá hogy Beck lett az államfı
és Witzleben a Wehrmacht fıparancsnoka.
Stauffenberg megnyugtatta az összeesküvıket, hogy Hitler meghalt, és
cselekvésre ösztönözte ıket. De már így is nagyon sok értékes idıt veszí-
tettek, és sokkal inkább ez a késedelem volt az oka a puccskísérlet bukásá-
nak, semmint a merénylet sikertelensége.
Miközben a garnizonoknak megadták az elsı utasításokat, az összeeskü-
vık közül többen, éppen a legfontosabb személyiségek, megtudták, hogy
Hitler csak könnyebb sérülést szenvedett. A Rastenburggal való telefonös-
szeköttetést, amelyet Stauffenberg egyik társa a merénylet pillanatában el-
vágott, 15 óra 30 perc körül ismét helyreállították. Ettıl fogva pánik lett úr-
rá mindazokon, akik nem voltak elég bátrak. Abban a reményben, hogy így
még megmenthetik a fejüket, elfordultak barátaiktól, és nem játszották to-
vább a néhány nappal elıbb elvállalt szerepet.7
Akik siker esetén örömest segítették volna az összeesküvıket, most ke-
rülni igyekeztek ıket vagy részt vettek letartóztatásukban, mint Fromm tá-
bornok. Néhány ritka kivételtıl eltekintve a tábornokok újra gyáva oppor-

7
Így például Herfurth tábornok, aki elkezdte végrehajtani a rábízott akciót, ijedtében
a puccs felszámolóinak nyújtott segítséget; ennek ellenére kevéssel utóbb ıt is
felakasztották.
tunistákká váltak, amilyenek mindig is voltak, és amit Stauffenberg dina-
mizmusa csak pillanatokra tudott feledtetni. Tizenkilenc óra 30 perckor vé-
gül is Witzleben tábornagy rádiótávirat útján megparancsolta a katonáknak,
hogy vegyék át mindenütt a hatalmat. Megmenthették volna a helyzetet, ha
ugyanezt a parancsot 13 órakor adják ki. Goebbelst ugyanis csak 16 óra
után értesítették a merényletrıl; akkor kapott utasítást, hogy közölje a rádió
útján: Hitlernek nem történt baja.
A belsı hadsereg fıparancsnokává kinevezett Himmler (régi álma ezzel
végre valóra vált!) repülıgépen igyekezett Berlinbe, hogy irányítsa a meg-
torlást. Schellenbergnek Skorzeny segítségével sikerült közben megnyernie
a csapatok egy részét, amelyeknek az összeesküvık oldalára kellett volna
állniuk.
Hajnali egy órakor Hitler beszélt a rádióban. A puccskísérlet össze-
omlott, megkezdıdött a véres megtorlás.
Párizsban, éppen úgy, mint Prágában és Bécsben, a szervezkedésnek a
megszálló csapatokhoz tartozó tagjai 16 óra tájt értesültek arról, hogy a
merénylet a tervnek megfelelıen megtörtént. Tizenkilenc óra 30 perc körül
Beck telefonált Stülpnagelnak, és felszólította a terv szerinti intézkedések
végrehajtására. Stülpnagel késznek nyilatkozott a cselekvésre, jóllehet egy
katasztrofális átpártolás már eleve kétségessé tette az operáció sikerét. Klu-
ge marsall, akit Hitler kevéssel elıbb nevezett ki Rundstedt helyére a nyu-
gati haderık fıparancsnokának, megígérte segítségét „abban az esetben, ha
a merénylet sikerül”. Tizenkilenc órakor, midın a rádióban meghallotta,
hogy Hitler csak megsebesült, visszatáncolt. Tizenkilenc óra 30 perckor
megkapta Witzleben üzenetét arról, hogy Hitler meghalt, és ekkor ismét
úgy látszott, hogy az összeesküvıkhöz csatlakozik. Húsz óra 15 perckor
közvetlenül az OKW-tól értesült a merénylet sikertelenségérıl, amire ismét
fordított a köpönyegen. Ezúttal véglegesnek látszó elutasítása súlyos kö-
vetkezményekkel fenyegetett, de a párizsi összeesküvık kiadták már a pa-
rancsokat, és el voltak rá szánva, hogy végigmennek a megkezdett úton.
Akciójukat Franciaországban az sem akadályozhatja meg, ha Berlinben el
is bukik a puccskísérlet: legfeljebb nyíltan deklarálják átállásukat. Kétség-
telen, hogy ennek a lépésnek Németországban felmérhetetlen következmé-
nyei lettek volna. A kiadott parancsokat tehát fenntartották.
Huszonegy óra tájban Nagy-Párizs katonai parancsnokának, Boineburg
tábornoknak a parancsára a katonaiskolában elszállásolt 1. gárdaezred 2.
zászlóaljának egységei körülvették az avenue Foch épületeit, Oberg laká-
sát, a Rue des Saussaies és a boulevard Lannes irodahelyiségeit, és revol-
verrel a kézben elfoglalták a belsı helyiségeket. Az SS-ek a legcsekélyebb
ellenállást sem tanúsították, és 23 óráig a Párizsban állomásozó 12 000 SS
csaknem teljes létszámban, a Gestapo és az SD tagjai pedig valamennyien
lakat alatt voltak. Oberget magát Brehmer tábornok tartóztatta le abban a
pillanatban, midın éppen Abetznek telefonált; minden tiltakozás nélkül
hagyta, hogy lefegyverezzék. Egyetlen ember hiányzott csupán: Knochen.
Követségbeli barátjánál, Zeitschellnél volt vacsorán. Egyik beosztottja hív-
ta fel telefonon és arra kérte, hogy azonnal jöjjön az avenue Foch-ra. Kno-
chen gyanút fogott, és elıbb inkább Oberg tábornokhoz ment. Ott tudta
meg, hogy mi történt vele, és ott fogták el ıt is. Az avenue Foch-ra kísér-
ték, ahol Brehmer tábornokot találta az irodájában. Kevéssel éjfél után va-
lamennyi SS-vezetı, Oberg, Knochen, a Gestapo és az SD osztályvezetıi,
mind a Continental Szálló foglyai voltak. Boineburg tábornok, akinek a
közelben, a Maurice Szállóban voltak az irodái, idehozatta ıket, hogy itt
várják be, míg döntenek a sorsukról.
Miközben az összeesküvık haditanácsának várható ítéletére felkészülve
a katonaiskolában már megtették az elsı intézkedéseket a Gestapo és az
SD fınökeinek másnap reggeli kivégzésére, Kluge véghez vitte utolsó
köpönyegfordítását,8 és értesítette Berlint Stülpnagel „megengedhetetlen”
magatartásáról.
Ezzel egy idıben Stauffenberg felhívta Stülpnagelt Berlinbıl, és közölte
a szervezkedés párizsi tagjaival a puccskísérlet kudarcát. „A gyilkosok,
akik le fognak lıni, már az ajtómban vannak” – mondta, mielıtt letette a
kagylót.
Mindez nem bírta volna rá a párizsi összeesküvıket, hogy feladják a
harcot, ha egy váratlanul felmerült akadály nem kényszerítette volna ıket
visszavonulásra. Kevéssel azután, hogy Kluge feljelentette Stülpnagelt,
Berlinbıl riasztották Krancke admirálist, a Kriegsmarine nyugati csoportjá-
nak fıparancsnokát. Az összeesküvık teljesen számításon kívül hagyták a
tengerészetet; tervüket, szokásukhoz híven, kizárólag a szárazföldi haderı-
re építették. Midın Krancke parancsot kapott Berlinbıl a közbelépésre,
azonnal mozgósította a haditengerészet Párizsban szétszórt egységek, és a
Muette-en levı fıhadiszállásáról ultimátumot intézett a vezérkarhoz: fegy-
veres akcióval fenyegetızött arra az esetre, ha Oberget és az SS-eket tüs-
tént szabadon nem engedik. Ez megadta a szervezkedıknek a kegyelemdö-

8
Gyávasága nem mentette meg. Amikor állásából elmozdították, mert nem jelentette
idejében a tudomására jutott összeesküvést, augusztus 19-én óngyilkosságot követett el;
Clermont-en-Argonne közelében ciánkálit vett be, attól tartván, hogy ha hazamegy
Németországba, bíróság elé állítják és felakasztják.
fést. Most már, a reménytelen helyzetben, bőn lett volna tovább folytatni a
hadmőveletet. Hajnali egy órakor, midın Berlinben már megkezdıdött a
megtorlás, Párizsban a katonák kénytelenek voltak szabadon bocsátani
foglyaikat és visszaadni nekik a fegyverüket. Másnap reggel minden a
megszokott kerékvágásban ment tovább, és a párizsiak még csak nem is
gyanították, hogy milyen rendkívüli események történtek az éjszaka a
német vezérkar berkeiben.
Berlinben az összeesküvés vezetıit a 20-ról 21-ére virradó éjjel megöl-
ték. Fromm tábornok, Stauffenberg közvetlen felettese, aki maga is súlyo-
san kompromittálva volt a szervezkedésben, egy utolsó gyáva tettel próbál-
ta menteni a bırét. Mikor teljesen bizonyossá vált afelıl, hogy a puccskí-
sérlet nem vezethet sikerre, néhány alárendelt tisztjével együtt, akik hozzá
hasonlóan ugyancsak átnyergeltek az utolsó pillanatban, a hadügyminiszté-
rium bendlerstrassei épületében letartóztatta Stauffenberget, Becket, Olb-
richt tábornokot, Merz ezredest, Haeftent és Hoepnert, azaz a szervezkedés
teljes vezérkarát.
Fromm meg akart szabadulni a veszélyes tanúktól, ezért kijelentette,
hogy egy „haditörvényszék” 4-üket halálra ítélte: Stauffenberget, Ol-
brichtot, Merzet és Haeftent. Becknek revolvert nyomtak a markába, hogy
végezzen magával, amit ı meg is kísérelt, de olyan szerencsétlenül, hogy
csupán megsebesült. Miközben Stauffenberget és 3 társát az udvarban egy
katonai gépkocsi fényszórójának világánál agyonlıtték, Beck másodszor is
sikertelenül kísérelte meg az öngyilkosságot. Fromm parancsára ekkor egy
ırmester kivonszolta a folyosóra és tarkónlövéssel végzett vele.
Néhány perccel késıbb Skorzeny egy SS-különítménnyel megszállta az
épületet. Hajnali egy órára, amikor Hitler végre beszélni tudott a rádióban,
az összeesküvés még életben levı tagjai a Gestapo PrinzAlbrecht-Strasse-i
épületének zárkáiban voltak.
Himmler és SS-ei néhány óra leforgása alatt végeztek a hadsereggel.
Elıször történt meg, hogy a tisztek szembe mertek szállni fekete vetélytár-
saikkal, de bajtársaik gyávasága miatt elbuktak. Himmler diadala teljes
volt: a Gestapo megvalósította az évek óta áhított korlátlan ellenırzést, és
megkezdte azt a nyomozást, amelynek során megnyíltak elıtte a
legtitkosabb vezérkari páncélszekrények, és rendezıdtek a régi adósságok.
Párizsban Knochen Stindtet bízta meg a vizsgálat lefolytatásával, aki
Boemelburg utóda volt a Gestapo élén. Hofacker alezredest, Stülpnagel és
a berlini csoport összekötıjét, valamint Linston ezredest, továbbá Fink és
Falkenhausen alezredeseket letartóztatták.
Stülpnagelt egy nappal a puccskísérlet után sürgısen Berlinbe rendelték.
Kluge jelentése megtette a magáét, és Stülpnagel azon nyomban megértet-
te, hogy elveszett. Huszonegyedikén délelıtt gépkocsival útnak indult Ber-
linbe. Meaux-ban defekt következtében várakoznia kellett, 15 óra körül jött
érte új gépkocsi, amellyel folytathatta útját. Mielıtt Verdunbe értek volna,
Stülpnagel utasította gépkocsivezetıjét, hogy változtasson irányt, Sedan fe-
lé tartson, az egykori csatatéren keresztül, ahol 1916-ban mint fiatal száza-
dos harcolt. Vacheraucheville után a Meuse folyó felé tértek le; ott Stülp-
nagel kiszállt a gépkocsiból, és utasította a sofırt, hogy hajtson csak to-
vább a legközelebbi fajjuig, ı majd gyalog megy utána, meg akarja kissé
mozgatni elzsibbadt lábait. Alig tőnt el a gépkocsi a szeme elıl, Stülpnagel
fıbe lıtte magát, és a folyóba zuhant.
Gépkocsivezetıje kihúzta a vízbıl, és beszállította a verduni katonai
kórházba. Az életét megmentették, de a koponyáján áthatolt revolvergolyó
kioltotta a szeme világát.
Egészségét eléggé helyreállították ahhoz, hogy augusztus 29-én a többi
vádlottat együtt megjelenhessen a véres kező Freisler „néptörvényszéke”
elıtt. Valamennyiüket halálra ítélték, és Berlinben, a plötzenseei börtön
udvarán felakasztották. Rafinált kegyetlenséggel mészároskampókra akasz-
tották és lassan hagyták megfulladni ıket. Hitler azt mondta: „Úgy akas-
szák fel ıket, mint a mészáros a húst.” Stülpnagelt kézen fogva kellett az
akasztófa alá vezetni. A megtorlás még hónapokig tartott, és kiterjedt az
összeesküvık baráti körére és családtagjaira is. Bár igyekeztek szabályos
eljárásnak álcázni, a vérengzés még az 1934. évi „Röhm-tisztogatás”-t is
felülmúlta.
Himmler és Kaltenbrunner valósággal tobzódtak a kegyetlenkedések-
ben. Több mint 7000 embert tartóztattak le, és a kivégzettek száma valószí-
nőleg megközelítette az 5000-et.9 Az akkor már nyugdíjas Canarist is
letartóztatták, jóllehet a végsı összeesküvésben nem volt semmiféle szere-
pe. Hónapokig börtönben tartották, majd 1945. április 9-én ıt is felakasz-
tották. A gyáva Frommot, aki Becket, Stauffenberget és társait legyilkoltat-
ta, 1945 márciusában lıtték agyon. Falkenhausent az amerikai csapatok
mentették meg 1945 májusában, közvetlenül kivégeztetése elıtt. Ezt köve-
tıen azonban háborús bőnösként elítélték. Sok tiszt inkább az öngyilkos-
ságot választotta, semmint hogy bíróság elé állítsák és elítéljék. Rommel is
arra kényszerült, hogy október 14-én önkezével vessen véget életének.
Párizsban, ahol Oberg és Knochen újból átvették a szolgálat vezetését, a

9
Késıbb 4980-ban állapították meg a kivégzettek számát, ami valószínőleg reális, de
amelynek hitelességét nehéz garantálni
katonai helyzet gyors változása fékezte a vizsgálat lefolytatását. Boineburg
tábornokot, aki nem tétt mást, csak végrehajtotta Stülpnagel utasításait, de
akinek személyes érzelmeit fölöttébb nehéz lett volna megállapítani, ren-
delkezési állományba helyezték, és Nagy-Párizs parancsnokságát Choltitz
tábornokra bízták.

A szövetségesek, miután kellıképpen megerısítették hídfıállásukat, és

szünet nélkül újabb és újabb csapatokat és hadianyagot tettek partra, július
végén megindították offenzívájukat Franciaország felszabadítására. Hu-
szonnegyedikén kezdıdött az avranches-i áttörés. Huszonnyolcadikán ele-
sett Coutances és Granville, 30-án Avranches, Rennes augusztus 3-án,
Nantes és Angers 10-én. Oberg, Knochen és a Gestapo részlegei azonban
rendíthetetlenül végezték munkájukat: útnak indították Németország felé
az utolsó deportált-szállítmányokat, kiürítve a compiégne-i tábort, a ro-
mainville-i erıdöt és a többi börtönt, amelyekben még ezrével sínylıdtek a
foglyok. Az utolsó szállítmányokat szinte harc közben, állandó légitámadá-
sok alatt állították össze; a deportálás a rettenetes körülmények között még
az addigiaknál is sokkal nagyobb veszteségekkel zajlott le. Július 2-án, a
Compiégne-bıl való elszállításkor, ırült és véres jelenetekre került sor a
foglyok között. Ezek voltak a deportálás igazi mártírjai, akiket elviselhetet-
len hıségben, halálra szomjaztatva akkor szállítottak el, amikor már olyan
közelinek tőnt a szabadulás pillanata.
Compiégne-tıl néhány kilométerre minden vagonban voltak már halot-
tak. Csaknem 900 fogoly lelte halálát a vonaton, mielıtt megérkezhettek
volna Dachauba.
Augusztus 15-én, 2 nappal azután, hogy Kluge elhatározta az általános
visszavonulást, és amikor a kanadaiak már Falaise elıtt álltak, újabb, 2453
fogolyból álló szállítmány indult útnak Németországba.
A francia ellenállás képviselıi július közepe óta keresték a lehetıséget,
hogy a deportálások megszüntetésérıl tárgyaljanak a németekkel. Raoul
Nordling svéd fıkonzul vállalta a közvetítés kényes szerepét, és kapcsolat-
ba lépett Choltitz-cal, Nagy-Párizs új parancsnokával és a német nagykö-
vetséggel. Jegyzékeket és javaslatokat adott át nekik, amelyeket Parodi,
Koenig tábornok párizsi megbízottja, a Francia Belsı Haderı vezetıje és
Alexandre de Saint-Phalle gróf fogalmazott meg. Ám ha Choltitz és még
néhányan mások hajlandók lettek volna is a megegyezésre, nem volt senki
a németek között, aki a felelısséget merte volna érte vállalni. Augusztus
17-én Oberg megtette utolsó elıkészületeit az elutazásra. A Gestapo irattá-
rát és kartotékjait már a hónap elején elszállították Párizsból. A 16-áról 17-
ére virradó éjjel a német rendırség vezérkara Chálonssur-Marne-ba érke-
zett. Tizenhetedikén az összes hivatal Párizsból Nancyba és Provins-ba tá-
vozott. Már csak Oberg maga, Knochen és közvetlen környezetük tartózko-
dott a fıvárosban, de ık is csomagoltak.
Közeli távozásuk bátorságot öntött a katonákba és a diplomatákba. Au-
gusztus 17-én Choltitz hirtelen cselekvésre szánta magát, azzal a feltétellel,
ha az egyezményt a Militärbefehlshaber szervei is elfogadják és aláírják a
Majestic Szállóban. Igen ám, csakhogy a Majestic irodái már üresek vol-
tak, a katonai közigazgatás szervei aznap reggel fejezték be irataik elszállí-
tását, és útban voltak kelet felé. Végül mégis találtak egy Huhm nevő ırna-
gyot, aki hajlandó volt a Militärbefehlshaber in Frankreich képviseletében
aláírni az okmányt.
A tárgyalók lélekszakadva futottak Alexandre de Saint-Phalle-hoz, és
gyorsan megszövegezték az egyezményt.
A Raoul Nordling és Huhm ırnagy10 által aláírt jegyzıkönyv 3 pontja
kimondja, hogy az egyezmény „aláírásának pillanatától” az 5 börtönben, a
3 kórházban és a 3 ırizet céljául szolgáló táborban, valamint „minden más
letartóztatási intézményben, és a jelen pillanatban bármely irányban útban
levı, kivétel nélkül minden evakuáló szerelvényen tartózkodó politikai
fogoly ügyében” Nordling veszi át „teljes felelısséggel a felügyeletet és az
irányítást”. Az illetékes német hatóságoknak minden hatalmukat át kell
ruházniuk Nordlingra. „Nordling úr viszont kötelezi magát, hogy minden
egyes fent említett politikai foglyot 5 német hadifogoly katona ellenében
kicserél.
Ezt az utóbbi kikötést nem valósították meg. A szövetségesek elırenyo-
mulása és a megszállók visszavonulása miatt a német hatóságok nem
kérhették a végrehajtását.
Az volt a legfontosabb, hogy kieszközöljék a francia politikai foglyok
azonnali szabadon bocsátását, mert attól lehetett tartani, hogy lemészárol-
ják ıket börtönükben, mint ahogyan az Caenban megtörtént. De ha a pári-
zsi börtönök kapuit augusztus 17-én sikerült is megnyitni, nem sikerült
ugyanezt elérni a romainville-i erıdben és a compiégne-i táborban, ahol a
felelıs SS-ek vagy Gestapo- és SDt-agok nem voltak hajlandók végrehajta-
ni Choltitz utasítását, arra hivatkozva, hogy csak Oberg rendelkezéseinek
engedelmeskednek.

10
Fritz Huhm ırnagy Warzburgbaa halt meg 1945 folyamán.
 Compiégne-ben dr. Peter Illers hauptsturmführer nemcsak hogy elutasí-
totta de Grammont-nak és de Laguiche-nak, a Vöröskereszt megbízottjai-
nak a foglyok szabadon bocsátására vonatkozó kérését, hanem még a köz-
vetítık letartóztatását is elrendelte, mire azok sürgısen távoztak.
Másnap, augusztus 18-án reggel, Oberg utasításainak végrehajtásakép-
pen, Illers útnak indított egy szerelvényt 1600 fogollyal, akik csaknem
valamennyien odavesztek Németországban.
Ez volt Oberg utolsó parancsa, amelyet a fıvárosban adott ki. Oberg,
Knochen, Scheer, az Orpo fınöke és a Gestapo még ott levı utolsó tagjai
még aznap reggel elhagyták Párizst, és új központfélét szerveztek Vittel-
ben, minthogy az OKW bejelentette, hogy az arcvonalat Kelet-Franciaor-
szágban stabilizálni fogják.
Augusztus 20-án Knochen elhatározta, hogy sonderkommandót küld
Párizsba, azzal a megbízatással, hogy a lehetı legtovább ott maradjon, és
rendszeres tájékoztatásokat küldjön rádió útján az események alakulásáról.
Az expedíció élére az a Nosek került, aki annak idején, 1940 júniusában, a
Knochen-féle sonderkommando megerısítésére az egyik legelsı csoporttal
érkezett Párizsba. Nosek 21-én útnak indult 4 gépkocsival, amelyek közül
az egyik rádiós autó volt, és 11 fınyi legénységgel, köztük 5 francia
ügynökkel. Huszonharmadikán, midın Leclerc hadosztálya már
Rambouillet-ben volt, a sonderkommando elérte Párizs külvárosait. De a
fıvárosban már robbanásig feszült a légkör, a lakosság teljes izgalmi
állapotban volt, mindenki a felszabadulásra készült; a kis csoport pedig
ilyen körülmények között könnyen fogságba eshetett volna. Nosek tehát
úgy döntött, hogy a felderítést az elıvárosokra korlátozza. A vincennes-i és
a mountreuil-i kapu környékén tett megfigyelı út után a kommando
hátraarcot csinált, és Meaux-ban ütötte fel a tanyáját. Nosek itt maradt
augusztus 28-ig, akkor azután nagy sietve vissza kellett vonulnia, különben
az amerikai páncélosok elvágták volna az útját.
A Gestapo utolsó egysége hasonló körülmények között hagyta el Párizst,
mint amilyenek között érkezett 1940 júniusában. Egyedül Knochen, a
szervezet lelke tudott végig kitartani gyászos hajója kormányrúdjánál,
visszaverve legelkeseredettebb ellenségeinek támadásait, az elsıtıl az
utolsó napig, 1940. július 14-tıl 1944. augusztus 18-ig. És számára a
franciaországi hadjárat még ekkor sem ért véget.
II. fejezet

A FARKASOK FELFALJÁK EGYMÁST

Németországban a július 20-i összeesküvés felszámolásának és Canaris el-

távolításának11 eredményeképpen bekövetkezett az RSHA szolgálatának
utolsó átszervezése. Megszüntették az RSHA kebelében létrehozott Amt
Mil.-t, amely az egykori Abwehr hivatalait foglalta magába. Vezetıjét,
Hansen ezredest felakasztották, személyzetét eltávolították, az Abwehr
szerveit pedig a IV. és VI. amt (Gestapo, illetve SD-Ausland) különbözı
osztályaiba olvasztották be. A Gestapo vette át a kémkedéssel, kémelhá-
rítással, ejtıernyıs szolgálattal és szabotázzsal foglalkozó részlegeket, s az
SD-hez csatolták mindazokat, amelyek katonai hírszerzéssel foglalkoztak.
Ettıl fogva a Gestapo és az SD minden csoportja mellett mőködött egy
alcsoport, amelynek nevében ott volt a megkülönböztetı Mil. szócska.
A július 20-i puccskísérlet végképp bizalmatlanná tette Hitlert a hadse-
reggel, ezzel a „reakciós klikkel” szemben; a führer elhatározta, hogy vég-
képp megzabolázza a Wehrmachtot.
Martin Bormann javaslatára tisztté kinevezett és válogatottan fanatikus
fiatal párttagokat osztottak be minden katoni egységbe, akiknek az volt a
feladatuk, hogy ellenırizzék bajtársaik politikai magatartását. Közvetlenül
Bormann-nak, a horogkeresztes ideológia eme megszállottjának jelentették
mindazt, amit nem találtak eléggé nemzetiszocialistának. Ennek során
jelentették például „a sziléziai hadseregcsoport tisztikarának defetista ma-
gatartását”, amelyet a véget nem érı harcok már-már felıröltek és vissza-
vonulásra kényszerítettek.
A dicsısége csúcsára jutott Himmler végre elérte, hogy egy hadsereg-
csoport parancsnoka lett. A végéhez közeledı 1944-es esztendı 7-tel nö-
velte az SS-hadosztályok számát. Év végéig két dandárt kellett még meg-
szervezni, az egyiket holland, a másikat francia „önkéntesekbıl”. Ámbár
különös önkéntesek voltak ezek a milicisták; akik ellenséges teherautókon
menekültek hazájukból a felelısségrevonás elıl, s azután hamarosan beso-
rozták ıket az SS-Freiwilligen-Sturmbrigade Charlemagne-ba.12
Kelet-Franciaországban a németek Hitler határozott utasítására
megvetették a lábukat. A szövetségesek csak 1945 elején érték el teljes

11
Canarist 1943 áprilisában a flossenburgi táborban kivégezték.
12
Charlemagne Nagy Károly francia neve.
hosszúságában a Rajnát és a német határt.
Oberg és Knochen augusztus 20-án Vittelben állították fel fıhadiszállá-
sukat. Csaknem egyidejőleg két baljós hírt is kaptak. Az elsı Himmlernek
egy rendkívül sértı levele volt. A reichsführer SS éles szavakkal a fejükre
olvasta, hogy július 20-i letartóztatásuk alkalmával semminemő ellenállást
sem tanúsítottak, és ezzel kapcsolatban kétségbe vonta bátorságukat és lo-
jalitásukat. Néhány nappal késıbb, augusztus végén Kaltenbrunner brutális
formában Berlinbe rendelte Knochent. Knochen nem ringatta magát illúzi-
ókba a parancs kézhezvételekor. Amíg Párizsban tartózkodott, nem bántot-
ták, nehogy ezzel a Gestapo munkájának ártsanak. Franciaország megszál-
lásának megszőntével ez a védettsége is véget ért, és ellenségeinek végre
sikerült elérniük, hogy kegyvesztett lett. Csakugyan, amint megérkezett,
Kaltenbrunner közölte vele, hogy lefokozták, és a Waffen-SS állományába
helyezték egyszerő közlegényként.
Knochent azonnal beosztották a Leibstandarte Adolf Hitlerhez, és el-
küldték a csehszlovákiai Benechau kiképzıtáborába, hogy a páncélosok el-
leni harcra képezzék ki. Harcoló egységhez akarták helyezni, közben azon-
ban ismét Berlinbe rendelték. Ez alkalommal azt közölték vele, hogy
Himmler ismét kegyeibe fogadta, és az RSHA-nál kap beosztást. Január
15-én Knochen azt a megbízatást kapta, hogy indítsa el az SD új csoportja-
inak munkáját, amelyeknek az egykori Abwehr funkcióját kellett betölteni-
ük. Németország összeomlása következtében azonban nem maradt már ide-
je eme feladatának ellátására.
Vittelben Knochen helyére Suhr obersturmbannführert, a toulouse-i
részleg egykori vezetıjét állították. Himmler utasítást adott arra, hogy új
szervezetet hozzanak létre, és a még megszállás alatt levı jelentéktelen
francia területet bázisként felhasználva ügynököket dobjanak át a szabad
Franciaországba. Ezeket az ügynököket fıként a Németországba menekült
egykori francia kollaboránsok soraiból kellett toborozni.
Szeptemberben Himmler Gérardmer-ba jött, hogy meglátogassa Blasko-
vitz tábornokot, aki a G hadseregcsoport után akkor a H hadseregcsoport
parancsnokságát vette át. Élt az alkalommal, és az embereit is ellenırizte.
Ez volt Himmler utolsó franciaországi útja. Kevéssel utóbb Oberg a Saint-
Dié melletti Plainfaing-ben rendezkedett be. Itt fogadta Darnand-nak és he-
lyettesének, Knippingnek a látogatását, akik segítségét kérték a schirmeki
táborban elhelyezett és németországi átcsoportosításukra váró milicisták
nyomorúságos helyzetének javitása érdekében.
Plainfaing-ben adta ki Oberg utolsó fontos rendeletét egy francia város
lakosságához. November 8-án Saint-Dié lakossága parancsot kapott a város
kiürítésére. Oberg 7-én adta ki a parancsot.13 November 9-tıl 14-ig szabad
rablást engedélyeztek a városban, az üzemek raktárkészleteit, gépeit és
felszereléseit Németországba szállították, majd az el nem mozdítható
berendezéseket felrobbantották. Ezek után felgyújtották a lakóépületeket.
A város 3 napig égett. Tíz férfit, akik megkísérelték menteni ingóságaikat,
a helyszínen agyonlıttek. Végül a 16 és 45 év közötti férfiakat „igénybe
vették védelmi munkákra”. A valóságban a város ily módon összeszedett
943 lakóját deportálták.
November 18-án Oberg vezérkarával együtt távozott Plainfaingbıl, és a
Belfort melletti Rougemont-ra vonult vissza. Itt is csak néhány napig ma-
radt. A visszavonulás következı állomása Guebwiller és Ensisheim volt.
December elsején Oberg, Suhr és hivataluk átkelt a Rajnán, és még aznap
este megérkezett Freiburgba. Harmadikán a csoport a csehszlovák határ
közelében fekvı Zwickauba érkezett, ahol a szolgálat Himmler parancsára
már korábban berendezkedett.
Oberg kevéssel utóbb fontos parancsnoki beosztást kapott a visztulai
hadseregcsoportban, amelynek élére Himmler önmagát nevezte ki fıpa-
rancsnoknak. Oberg tehát, miután pályafutásának rendıri szakasza véget
ért, visszatért a harcoló SS kötelékeibe.
A Gestapo különbözı részlegei azonban még hónapokig foglalkoztak
Franciaországgal. Kaiser doktor több speciális ágazatra oszló szabotır- és
kémiskolát szervezett Freiburgban és a Sigmaringen közelében levı
Stettenben.
Friedenthalban Skorzeny szervezett hírszerzıket és szabotıröket
kiképzı központot. Mindezek a kémközpontok a Francia Néppárt, az RNP,
fıként pedig a Milícia és az MSR (volt Csuklyások) Németországba
menekült tagjai körében toborozták ügynökeiket. Elsıként Darnand
ajánlotta fel embereit Deterding hauptsturmführernek, aki helyettesével, dr.
Hinrichs oberscharführerrel a toborzást irányította. Deterding vezette a
„Fuchs”- („Róka”-) kommandót; e kommandó feladata volt, hogy
ügynököket csempésszen be francia területre.
Végül is Darnand felhatalmazást kapott arra, hogy külön iskolát
létesítsen a Milícia számára, amelyet francia milicisták vezettek, és amely
az SD és a Gestapo instruktorainak „segítségével” mőködött. Ennek az

13
A Saint-Dié-i polgármesteri hivatalon kifüggesztett plakát gyenge franciasággal a
következıkben adta meg a kiürítés indokait: „A Wehrmachtnak az a szándéka, hogy a
lehetıségekhez képest eltávolítsa a lakosságot a harcok színhelyérıl, hogy megkímélje az
áldozatoktól és szenvedésektıl.”
„autonóm” szervezetnek egy Degans nevő milicista volt a vezetıje,
helyettese Filliol, az egykori csuklyás gyilkos, akibıl késıbb a Milícia 2.
hivatalának fıhóhéra lett.14 Darnand azt is tervezte, hogy „fehér maquis”-t
szervez Franciaországban.
Ezek a kémközpontok nagy üggyel-bajjal átdobták Franciaországba né-
hány tucat hírszerzıjüket és szabotırüket. Néhányan Svájcon, a Bázel mel-
letti Lörrach határállomáson át mentek. Sokat közülük lefülelt a svájci
rendırség; azok közül néhányan, akiknek sikerült átjutniuk Francia-
országba, feladatuk teljesítése után még Németországba is vissza tudtak
térni. Legnagyobb részüket azonban rövid idın belül ártalmatlanná tették.
Másokat ejtıernyıvel dobtak le Franciaország felett, mégpedig párná-
zott tartályban; az ejtıernyıs vállalkozásokat ugyanis éjszaka hajtották
végre, és az éjszakai ejtıernyıs ugrás veszedelmes dolog annak, aki nem
rendelkezik elegendı gyakorlattal. Ilyen ejtıernyıs vállalkozásokat hajtot-
tak végre Corréze-ben. A ledobottakat rendszerint földreérésük után egy-
két órával már elfogták, mielıtt megbízatásuknak eleget tudtak volna tenni.
Volt olyan is, aki letartóztatása pillanatában a nála levı ciánkáli-kapszula
segítségével öngyilkosságot követett el.
A szövetségesek mögöttes területein végrehajtott akciók lényegében tel-
jes kudarccal végzıdtek. A katonai helyzet 1945 elején kétségbeejtı volt.
Az erıszakban és bőnben fogant hitlerizmus 12 évi rémuralma után im-
már saját vérében fetrengett, és egy egész népet rántott magával a kataszt-
rófába.
Ebben a wagneri összeomlásban az egykori hívek, a vad és fanatikus ná-
cik, a nagyvezérek, az ország urai reményvesztetten kapkodtak egy mentı-
deszka után; iparkodtak kijátszani utolsó kártyáikat, sokszor egyáltalán
nem lévén tudatában a realitásnak.
A mindenható férfiak mindegyike a szeme sarkából figyelte a másikat
és tudta, hogy neki is ugyanúgy lesik minden lépését. A legcsekélyebb elı-
vigyázatlanság életveszéllyel járt. Hitler a kancellária bunkerjában megbúj-
va is érezte, miként recseg-ropog hatalmának összetákolt épülete.15 Tisztá-
ban volt azzal, hogy mindazok, akik tegnap még bálványozták, és egyetlen
szaváért a legsötétebb gaztettek elkövetésére is képesek voltak, most azon
törik a fejüket, hogyan hagyják ıt el. Ám a régi egyiptomi fáraók példájára

14
Pilliol gyászos emlékeket hagyott maga után a limoges-i kerületben, ahol Denis
fedınéven tevékenykedett.
15
Hitler 1944. november végén elhagyta Rastenburgot, és Berlinbe helyezte át
fıhadiszállását.
ı sem volt hajlandó egyedül eltőnni. Akiket magával vitt a hatalom csúcsa-
ira, azoknak követniük kellett ıt a halálba is; eszelıs tekintetével kutatta az
arcokat, amelyeken a kemény elszántság álarca mögött a rettegés lapult, és
kereste bennük az árulás jeleit. Gondja volt rá, hogy sorsát senki se kerülje
el.
A führer, aki egykor eksztázisba tudta hozni a tömegeket, a hadvezér, a
sors embere a vereség súlya alatt roskadozó, beteg aggastyánná vált, aki-
nek őzött vadra emlékeztetı égı tekintetében és sápadt, beesett arcában
már a közelgı halál jele látszott.
A kancellária épületét SS-ek ırizték. Senki sem juthatott be anélkül,
hogy ezek ne ellenırizték volna. Megalakulása óta a Leibstandarte SS vi-
gyázott Hitlerre. İk feleltek az életéért, a führer egyedül bennük bízott
még most is. Rajtuk kívül csak legbensıbb bizalmi embereit, az elzárkózá-
sában osztozó kicsinyke udvart nem sújtotta az a keserő megvetése, ame-
lyet az egész emberiséggel szemben érzett. Bormann nem tágított mellıle.
Vetélytársain azzal diadalmaskodott, hogy lejáratta ıket. Himmler is bu-
kott ember volt már, azok után, hogy majdnem eljutott a dicsıség tetejére,
azaz a teljes hatalom, Hitler annyira óhajtott eltávolításának közelébe.
1944 augusztusától 1945 márciusáig Himmler volt a birodalom leghatal-
masabb embere. A július 20-i sikertelen merénylet megszabadította utolsó
vetélytársaitól, és elérte leghıbb vágyát: hadseregcsoport-parancsnok lett.
Mindenki másnál több címet és funkciót győjtött össze. Belügyminiszter és
egészségügyi miniszter volt, azonkívül az egész rendıri apparátus, minden
katonai és civil hírszerzı szerv, titkosszolgálat és kémszervezet ura. Mint
SS-fıparancsnoknak valóságos hadserege volt: 1945 tavaszán 38 hadosz-
tály, 4 dandár, 10 zászlóalj vagy légió (Waffen-Verbande), 10 vezérkari
kommando, valamint 35 csapattest és önálló egység (Korpstruppen und
Selbstandige Verbande) tartozott hatalma alá. Csapatai félelmetesek és
fanatizáltak voltak. Végül Himmler ellenırzött egy egész sor párt- és álla-
mi szervet, amelyeknek elágazásai úgyszólván mindenhová elértek. Mint
hadseregcsoport-parancsnok hozzákezdhetett azokhoz a manıverekhez,
amelyektıl katonai hatalmának további kiépítését várta.
Régi politikai riválisa, Göring, gyakorlatilag ki volt ütve a nyeregbıl;
tekintélyét vesztve nyakig merült a zsíros üzletekbe és a legpazarlóbb fény-
őzésbe. Ribbentrop napja is leáldozott. „Magas diplomáciája” nem hozott
mást, csak a kudarcok sorozatát; Göring a nyilvánosság elıtt „piszkos kis
pezsgıügynöknek” titulálta, amin a führer maga is csak nevetett, feledvén,
hogy nem is olyan régen még Ribbentrop volt számára az „új Bismarck”.
Goebbels még tartotta magát, de a legerısebb Bormann volt. Ez a fana-
tikus figura kérlelhetetlen elszántsággal igyekezett megszabadulni vetély-
társaitól. 1933-tól 1941-ig mint reichsleiter a führer helyettesének, Hessnek
volt a kabinetfınöke, majd Hess szökése után maga lett a führer helyettese
és a párt központi irodájának vezetıje; ettıl fogva lényegében ı volt a párt-
apparátus ura. 1943. április 12-én mindehhez megkapta még a „führer
titkárának” címét.
Bormann tisztában volt vele, hogy legveszedelmesebb vetélytársa
Himmler, akinek céljait hamarosan átlátta. Tudta, hogy Himmlernek nincs
tehetsége a felsıbb katonai vezetéshez; terveiben elsısorban Himmlernek
erre a gyengeségére épített. Ebben a küzdelemben Bormann egyik sakkfi-
gurájának szerepét Fegelein játszotta.
Himmlernek volt egy állandó képviselıje a vezéri fıhadiszálláson: Her-
mann Fegelein obergruppenführer, Hitler szárnysegéde. Ez a lovászból lett
tábornok volt az összekötı Himmler badeni, majd késıbb Prenzlauba áthe-
lyezett fıhadiszállása és a führer között. Nos, ez a Fegelein Gretel Braunt
vette feleségül, Eva Braun nıvérét. A führernek kétszeresen is a bizal-
mában élt ez a nem hivatalos sógor: mint szárnysegédje és mint Eva Braun
rokona. Bormann addig-addig kerülgette, míg szövetségesekké váltak.
Ettıl fogva egyre többször hangsúlyozták Himmler hadseregcsoport-pa-
rancsnok baklövéseit; kudarcait kiszínezték, gyengeségeit kidomborították.
Márciusban, Pomeránia elvesztése után, Himmlert leváltották parancsnoki
beosztásából, alkalmatlanságára hivatkozva. Magyarországon, ahol a kato-
nai helyzet katasztrofálisra fordult, a náci veterán Sepp Dietrich parancs-
noksága alatt álló SS elit hadosztályok folytatták az ellenállást. Bormann
elérkezettnek látta az alkalmat, hogy megsemmisítı csapást mérjen
Himmlerre.
A magyarországi SS-hadosztályoknak megtiltották az SS elit egységek
különleges karszalagjának viselését. A szigorú határozat, amely ugyanúgy
vonatkozott magára Sepp Dietrichre, mint tisztjeire és minden katonájára, a
rendszer és személy szerint Himmler legfıbb büszkeségeit sújtotta: a
Leibstandarte Adolf Hitlert és a Das Reichet, a két legrégibb SS-
hadosztályt, és az ugyancsak dicsıséges múltú Hitlerjugendet.
Ez a kollektív lefokozás megpecsételte Himmler sorsát. Ettıl fogva nem
tekintették számottevı vetélytársnak. A katonai parancsnoklással járó
teendık hónapokig távol tartották rendıri funkcióitól, és távolléte az ilyen
kényes idıszakban megbosszUlta magát. Bormann, majd maga Hitler is,
egyre-másra közvetlenül Kaltenbrunnernak adta utasításait, olyannyira,
hogy Himmler kiesett a tényleges vezetésbıl, és a führer legtöbb
intézkedésérıl nem is tudott.
 A horogkeresztes próféták által „ezerévesnek” keresztelt birodalom
utolsó óráit élte. Az „uralkodó faj” 1945 áprilisának végén már csak napról
napra zsugorodó, szők területen uralkodott. Hiába gyızte le a párt az ellen-
feleit, hiába diadalmaskodott a Gestapo a vetélytársain. Hitler a romhal-
mazzá változott fıváros központjából – néhány méterre az elegáns Unter
den Lindentıl, amelyre rövidesen az oroszok tüzérségi lövedékei hullottak
–, bunkerja mélyébıl továbbra is küldözgette parancsait, ám azok nem ér-
keztek meg rendeltetési helyükre. A címzett csapatok rendszerint már nem
is léteztek.
Április 10-én, valószínőleg környezete sürgetésére, Hitler elhatározta,
hogy áthelyezi fıhadiszállását a berghofi „sasfészekbe”, Berghof nevő nyá-
ri kastélyába. Kabinetirodája útra is kelt Berchtesgadenbe, hogy ott várja
be ıt. Tizenkettedikén egy légitámadás alkalmával bombatalálát érte a kan-
cellária romos épületét, és áz kigyulladt. Tizenhatodikán az oroszok áttör-
ték az arcvonalat az Oderánál és Lausitzban, s Berlin felé közeledtek. De
Hitler nem ment el. A 20-ára, 56. születésnapjára tervezett elutazását az
utolsó pillanatban lemondták. A Vörös Hadsereg már Lubbenben volt, Ber-
lintıl délre 70 kilométernyire, és a Spreewaldon keresztül közeledett a fı-
város felé. Északon elérte a Berlintıl 30 kilométernyire fekvı Oranienbur-
got.
Az április 21-re virradó éjjel Hitler jóváhagyásával 3 férfi hagyta el a
kancellária romjait: Ribbentrop, Göring és Himmler. Hitler nem akart már
Berchtesgadenbe távozni. Tudta, hogy a „bajor fellegvárban” való védeke-
zés gondolata megvalósíthatatlan. Huszadikán este, születésnapja alkalmá-
ból elmondott utolsó rádióbeszédében, amelyet a szakadatlan bombázás el-
lenére egy kisegítı adóállomás továbbítani tudott, Hitler bejelentette azt az
elhatározását, hogy bármi történjék is, Berlinben marad.
Göring borzongva hallgatta a beszédet. Az évforduló napját führerének
társaságában töltötte, a még élı és Berlinben levı horogkeresztes veterá-
nokkal, Himmlerrel, Goebbelsszel, Ribbentroppal és az elmaradhatatlan
Bormann-nal egyetemben. A kövér Hermann-nak esze ágában sem volt
meghalni. Nem azt a méltatlan véget szánta magának, hogy a bunker mé-
lyén orosz bombák és lövedékek áldozata legyen; megtette már a szüksé-
ges elıkészületeket a városból való távozásra. Az idı sürgetett. Göring ki-
surrant a bunkerból, és az est homályában rezidenciájára távozott. Ott már
várta ıt a költözést lebonyolító kocsioszlop.
Göring már április elején biztos helyre vitette az Európa-szerte össze-
lopkodott mőkincsekbıl álló győjteményét. Két különvonatra volt szükség
ahhoz, hogy a mérhetetlen zsákmányt Berchtesgadenbe tudják szállítani;
ugyanoda menekült második felesége, Emmy Sonnemann színésznı is a lá-
nyával együtt. A menekülı Göring személygépkocsiját néhány tehergépko-
csi kísérte, amelyekre az utolsó ládákat rakták, továbbá a vezérkarát szállí-
tó autó. Egérutat nyerve azon a szők folyosón, amely az amerikai csapato-
kat az oroszoktól elválasztotta, „a führer leghőségesebb lovagjának” kara-
vánja április 21-én este baj nélkül megérkezett Berchtesgadenbe. Göring
nem tudta, hogy ugyanabban az órában Himmler is kereket oldott, akit kis-
sé késıbb Ribbentrop követett, és hogy azok ketten, akárcsak ı, szintén el
voltak rá szánva: csakis a saját szakállukra cselekszenek. Valamennyien
egyedül magukat látták alkalmasnak arra, hogy Hitler után átvegyék a
hatalmat.
Göring joggal tarthatta magát Hitler törvényes örökösének. Makulátlan
náciként és vezére hőséges támaszaként viselkedett azután is, hogy létre-
hozta a Gestapót. Az 1941. június 29-i törvény Göringet tette meg führer-
nek, nemcsak Hitler halála után, hanem arra az esetre is, ha ez utóbbi,
„akár idılegesen is”, akadályozva lenne funkcióinak gyakorlásában.
Április 23-án, törvényes jogainak tudatában, Göring úgy vélte, hogy a
hatalom öröklésének minden feltétele megvalósult; hiszen Hitler nem volt
már kormányzóképes állapotban, és elızıleg, Keitel és Jodl jelenlétében,
ki is jelentette: ha béketárgyalásokra kerülne a sor, ezek lefolytatására Gö-
ring volna a legmegfelelıbb személy. Koller repülıtábornok számolt be
neki ezekrıl a szavakról, amikor 23-án Berchtesgadenbe érkezett. Göring
szerint a legkevesebb, amit erre valóban mondani lehetett, az, hogy „itt van
a pillanat”: az amerikaiak és az oroszok találkoztak az Elbánál, a Vörös
Hadsereg pedig befejezte Berlin körülzárását. Ütött az óra, amikor kinyújt-
hatta kezét a legfıbb hatalomért. A fenyegetı körülmények ellenére
Göringet mérhetetlen büszkeség töltötte el.
Összehívta a Berchtesgadenben tartózkodó náci személyiségeket: Lam-
mers doktort, a kancellária vezetıjét, Philipp Buhler reichsleitert, Hitler
személyi titkárságának vezetıjét, Koller tábornokot és Bernd von Brau-
chitsch repülıezredest, Brauchitsch marsall fiát, Göring elsı szárnysegéd-
jét. Mindnyájan úgy vélték: a führernek az a döntése, hogy bezárja magát
Berlinbe, lehetetlenné teszi, hogy gyakorolja a parancsnokságot. Egyetérté-
sükkel Göring rádióüzenetet küldött Hitlernek, amelyben hozzájárulását
kérte ahhoz, hogy átvegye a birodalom kormányzását, „teljes cselekvési
szabadsággal minden kül- és belpolitikai kérdésben”. Göring egyben beje-
lentette, hogy ha 22 óráig nem kap választ, „cselekedni” fog a közjó
érdekében.
Göring azért küldte el ezt az üzenetet, mert még mindig félt attól az em-
bertıl, aki oly sokáig személyesítette meg a korlátlan hatalmat. Az esemé-
nyek igen csekély reményt nyújtottak arra, hogy az üzenet célhoz érjen, s
még kevesebbet arra, hogy választ is kapjon. Ezen az 1945. április 23-i na-
pon, 22 órakor, Göring úgy tekintette magát, mint aki egyedül jogosult a
béketárgyalások lefolytatására, amelyre egyébként ki is dolgozta a taktikát.
Ám minden várakozás ellenére célhoz ért a rádió hullámaira bízott üzenet.
Bormann vette kézhez, és úgy adta át Hitlernek, mint a hőtlenség jellegze-
tes megnyilvánulását és mint a hatalom bitorlására irányuló kísérletet. A
válaszra megállapított határidı – mondta Bormann – nem más, mint való-
ságos ultimátum. Bormann titkos óhajának megfelelıen Hitler éktelen
haragra gerjedt, tombolt és a szidalmak özönét zúdította a „morfinista,
rothadt feketézı” Göringre.
Kevéssel 22 óra elıtt Göring szőkszavú üzenetet kapott Hitlertıl, amely
megtiltott neki bárminı kezdeményezést. Ugyanakkor beállított hozzá egy
SS-különítmény Frank obersturmbannführer vezetésével, és ırizetbe vette.
Bormann utolsó manıvere volt ez; így számolt le régi ellenfelével. Saját
szakállára rádió útján parancsot adott Berchtesgaden SS-különítményének,
hogy haladéktalanul tartóztassák le a hazaárulással vádolt birodalmi mar-
sallt.16 Midın Göring már-már pályafutása csúcsán érezte magát, egyszerre
csak arra ébredt, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatják rajta a halálos
ítéletet.
Másnap, április 24-én csakugyan azt hitte, hogy ütött az utolsó órája,
midın Kaltenbrunner kurtán megszemlélte a foglyokat (Göring szárnyse-
gédeit is letartóztatták), majd egyetlen szó nélkül távozott. Ugyanazon a
napon Eigruber, a felsı-dunai reichsstatthalter (helytartp) kijelentette, hogy
rangjukra való tekintet nélkül nyomban agyonlöveti mindazokat, akik
gaujában szembe mernek szállni a führer akaratával.
A szabadon maradt Koller tábornok hiába mozgatott meg főt-fát; nem
tudta kiszabadítani Göringet. Sıt, 29-én, erıs ırizet mellett, átszállították
egy szomszédos kastélyba.
Május elsején Bormann, élve azzal a lehetıséggel, amelyet Hitler elızı
nap elkövetett öngyilkossága nyújtott számára, üzenetet küldött az SS-ır-
ség parancsnokának, amelyben lelkére kötötte, hogy éberen ırködjék, ne-
hogy „az április 23-i árulók megszökhessenek”. Ez az üzenet egyet jelen-
tett a halálos ítélettel, és Bormann is nyilván ezzel a szándékkal fogalmazta
meg. A helyzet azonban óráról órára változott; az amerikaiak bármelyik

16
Hitler külön Göring számára teremtette meg a „Nagy Német Birodalom marsallja”
címet, hogy kiemelje öt az általa nagy számban kinevezett marsallok körébıl.
pillanatban odaérhettek, és az SS-ırség parancsnoka nem merte vállalni a
felelısséget a birodalom marsalljának kivégzéséért. Május 5-én az SS-ek
boldogok voltak, hogy terhes foglyukat átadhatták a Luftwaffe egyik egy-
ségének, amely arra vonult el, mielıtt végképp szétszéledt volna. Göring
tehát megszabadult. Ezt tüstént arra használta fel, hogy felajánlja szolgála-
tait Doenitznek, Hitler utódának, az Eisenhowerrel való megbeszélésekre.
Levelének tanúsága szerint meg volt róla gyızıdve, hogy a „marsallok kö-
zötti megbeszélés” feltétlenül kedvezı eredményekkel járna. Még a május
6-án aláírt fegyverszünet sem oszlatta el abbeli reményeit, hogy valamiféle
szerepet játszhat. Midın május 8-án a Berchtesgadent megszálló amerikai
csapatok elfogták, közölte, hogy Eisenhower tábornokkal szeretne beszél-
ni, akinek számára már elı is készített egy levelet. Rendkívül meglepıdött,
midın arról értesült, hogy a többi hitlerista vezetıvel együtt nemzetközi
bíróság elé állítják, és háborús bőnösként ítélkeznek majd felettük.
Himmler, Göring utóda a Gestapo élén, a „lojális Heinrich”, április 21-
én este ugyancsak elhagyta Berlint. Míg azonban Göring képekkel megra-
kott teherautóival dél felé tartott, Himmler a dán határ irányában távozott.
İ is arra készült, hogy kijátssza a kártyáit, és úgy próbált kibújni a kutya-
szorítóból, hogy führerének felhatalmazása nélkül tárgyalásokba bocsátko-
zott a szövetségesekkel.
Nem holmi pillanat szülte rögtönzés volt ez. Az elırelátó Schellenberg
jó ideje megértette,17 hogy a háború kimenetelén már nem tud változtatni
emberi hatalom, és hogy Németországnak (különösen pedig náci vezetıi-
nek) a sorsa csak a gyıztesekkel való gyors tárgyalások útján vehet kedve-
zıbb fordulatot. 1944 augusztusa óta Schellenberg volt a gazdája vala-
mennyi német hírszerzı szolgálatnak, és tömegével kapta az értesüléseket
Európa minden részébıl. A semleges országokban dolgozó ügynökei
rendszeresen informálták a szövetségesek döntéseirıl és szándékairól.
Semmi kétsége sem volt a tekintetben, hogy a jövı csak sötét színeket
tartogat a hozzá hasonló figurák számára. De ugyanezek az ügynökök létre
tudtak hozni bizonyos kapcsolatokat, amelyek levélváltásban, majd titkos
tárgyalásokban folytatódtak. Schellenberg szilárdan eltökélte, hogy
megmenti a bırét, és hogy fedezze magát, Himmlert is bevonta a játékba,
míg az ostoba Kaltenbrunnert teljes mértékben kihagyta belıle.
1944 nyarán Schellenbergnek sikerült találkoznia egy stockholmi szál-
lóban Hewitt amerikai diplomatával, akinek felvetette a tárgyalások lehetı-

17
Saját kijelentése szerint 1942 augusztusa óta; ám Schellenberg lépten-nyomon
kiváló éleslátásával hivalkodik.
ségét. Ez az elsı kísérlet semmiféle eredményre sem vezetett, Schellenberg
mégis beszámolt róla Himmlernek; a reichsführer SS elıbb szörnyen düh-
be gurult, de késıbb mégis hagyta magát meggyızni arról, hogy az ilyen
teljesen titokban tartott kapcsolatok hasznosak lehetnek. Schellenberg kör-
mönfont módon addig ostromolta Himmlert, míg felhatalmazást nem ka-
pott tıle bizonyos egyezmények megkötésére, amelyeket ı valóságos élet-
biztosításnak tekintett.
1945 elején Schellenberg egyik ügynöke, Höttl doktor, a bécsi VI. osz-
tály képviselıje, fınöke utasítására Bernben érintkezésbe lépett Donovan
amerikai tábornokkal. Höttl rá szerette volna venni az amerikaiakat a kü-
lönbéke megkötésére és a szovjetellenes szövetség megteremtésére. A szö-
vetségnek a Keleten vívott háború közös folytatásában kellett volna testet
öltenie, és ennek érdekében Schellenberg megbízottja felajánlotta: ha ép-
ségben megırzik a Rendulic hadseregcsoportot, az amerikaiak késıbb fel-
használhatják az oroszok ellen. Semmiféle kudarc sem tudta rádöbbenteni
való helyzetükre a nácikat, mindig ugyanazzal az eleve reménytelen kísér-
lettel próbálkoztak. Javaslataikat még csak válaszra sem méltatták, hiába
utózott Höttl többször is Bernbe.
Nem tudjuk, vajon Schellenberg értesítette-e Himmlert ezekrıl a
lépésekrıl, vagy egyedül a maga szakállára folytatta kísérletezéseit.
1944 végén a hitleri fıhadiszálláson felvetették Svájc „preventív” elfog-
lalásának lehetıségét. Schellenberg, és az ı sürgetésére Himmler is, kedve-
zıtlenül nyilatkozott a tervrıl, amelyet ezek után el is vetettek. Schellen-
berg nagyon fontos kapcsolatokat épített ki Svájcban. Egyik ügynöke,
Langbehn doktor érintkezésbe lépett a szövetségesek képviselıivel, de
vissza kellett vonulnia, amikor Müller és Kaltenbrunner neszét vették a
tárgyalásoknak, és vizsgálatot indítottak.
A svájci államszövetség volt elnökével, Jean-Marie Musyval indított
tárgyalások viszont pozitív eredményre vezettek. Svájc emberbaráti hagyo-
mányainak megfelelıen Musy abban fáradozott, hogy minél többet ment-
sen át hazájába a koncentrációs táborokban ırzött zsidók közül, akiknek
sorsa egyébként eleve meg volt pecsételve: a Németországban elıretörı
szövetséges csapatok közeledtére lemészárolták volna ıket. Himmler haj-
landó volt találkozni Musyvel, elıször 1944 végén, majd másodszor 1945.
január 12-én Wiesbadenben. Hajlandó volt átadni bizonyos számú zsidót
Svájcnak, amelyet az „emigrálásra jogosult” zsidók tranzitállomásának te-
kintett. Ennek ellenében azonban a nemzetközi, különösen pedig az. ameri-
kai zsidó szervezeteknek valóságos váltságdíjat kellett fizetniük. Végül is
abban állapodtak meg, hogy kéthetenként 1200 zsidót adnak át Svájcnak.
Ez ugyan nem volt sok a szerencsétlenek tízezreihez viszonyítva, akikre a
táborokban a biztos halál várt, de néhány százat mégiscsak megszabadítot-
tak a gázhaláltól. Az elsı vasúti szerelvény 1945 februárjának elején érke-
zett meg Svájcba, és a zsidó szervezetek 5 millió svájci frankot helyeztek
letétbe Musynél. A sajtó hírt adott az eseményrıl, bizonyos külföldi újsá-
gok pedig arról kezdtek írni, hogy ellenszolgáltatásképpen Svájc hajlandó
menedékjogot nyújtani a háború után a horogkeresztes vezetıknek. Hitler
ismét szörnyen dühbe gurult, és minden további fogolyszállítmányt
leállítatott.
Ám Musy ekkor sem esett kétségbe. Lankadatlanul folytatta fáradozása-
it, magas kora ellenére18 többször is vállalta a bombázások következtében
egyáltalán nem veszélytelen németországi utazás kockázatait. Április ele-
jén ígéretet kapott Himmlertıl arra, hogy nem ürítik ki a koncentrációs tá-
borokat, hanem érintetlenül hagyják a .szövetséges csapatok érkezéséig. A
foglyokat ugyanis borzalmas körülmények között, menetoszlopokban haj-
tották az ország belsejébe, vagy ólmozott vagonokba zsúfolva keresztül-
kasul hurcolták ıket Németország-szerte, új tábort keresve számukra.
Egyes táborokban kiadták a parancsot, hogy inkább le kell mészárolni a
foglyokat, semmint hogy a szövetségesek kezébe kerüljenek, úgyhogy a
szerencsétlenek a remény és a rémület között hányódtak a közelítı csatazaj
hallatán.
Musy erıfeszítéseihez hasonlókat tett Hillel Storch, a Zsidó Világkong-
resszus képviselıje, Burckhardt doktor; a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke
és Folke Bernadotte svéd gróf. Ezek a többé-kevésbé titkos tárgyalások ar-
ról gyızték meg Himmlert, hogy megfelelı nemzetközi egyezmény meg-
kötése révén vezetı szerepet játszhat Németország (és ezzel a saját élete)
megmentésében.
Két alkalommal találkozott Bernadotte gróffal: 1945 februárjában, majd
április elején. Neki is megígérte ugyanazt, amit Musynek: a koncentrációs
táborokat nem fogják kiüríteni. További lépésekre azonban hosszú ideig
nem merészkedett; a führer iránti megszokott engedelmesség, a szörnyő
büntetéstıl való félelem, amely kétszínő játékának kitudódása esetén várt
volna rá, visszatartotta ıt attól, hogy átlépje a Rubicont. De a döntı
jelentıségő április hónapban Himmler már kegyvesztett volt. Testırségét,
az SS-t degradálták; ıt magát Hitler alig-alig fogadta; ilyen körülmények
között ki tudta magát vonni fınökének mindaddig nyomasztó hatása alól.
Április 19-én Himmler hosszú megbeszélést folytatott Schwering von

18
Musy akkor túl volt már 70. életévén.
Krosigk pénzügyminiszterrel, miközben Schellenberg Seldte munkaügyi
minisztert dolgozta meg. Valamennyien egy véleményen voltak: Hitlernek
félre kell állnia vagy el kell tőnnie, a vezetést pedig Himmlerre kell bízni,
hogy minél hamarább megköthesse a „tisztességes békét”! Az utolsó pilla-
natok összeesküvıinek éppoly kevés érzékük volt a realitás iránt, mint elı-
deiknek. De Himmler bízott a sikerben, mert Bernadotte gróf utolsó talál-
kozásukkor azt javasolta neki, hogy vegye át a hatalmat, Hitlerrıl pedig a
nagy nyilvánosság elıtt jelentse ki, hogy súlyos betegsége következtében
nem képes ellátni feladatát. Ezután pedig oszlassa fel a Nemzetiszocialista
Pártot. Himmler kész volt az államcsíny végrehajtására az utolsó pillanat-
ban, de elıbb biztonságban akart lenni afelıl, hogy a szövetségesek hajlan-
dók lesznek vele tárgyalni, mert a félelem még mindig hatalmában tartotta.
Április 21-én, amikor elhagyta a kancellária épületét, azonnal Schellen-
berghez sietett, aki már várt rá, és elkísérte Berlin külvárosába, a hohenly-
cheni kórházba. Az elızetes megállapodás szerint ott találkoztak Berna-
dotte gróffal. Himmler megígérte, hogy megakadályozza a Hamburg mel-
letti Neuengamme táborának kiürítését, majd arra kérte Bernadotte grófot,
közvetítse javaslatait Eisenhower tábornoknak, akivel találkozni szeretett
volna. Bernadotte igyekezett eloszlatni abbeli reménységeit, mintha a jövı
Németországában még bármiféle politikai szerepet játszhatna; ezért a
megbeszélés eredménytelenül végzıdött.
Himmler azonban szilárdan eltökélte, hogy megkapaszkodik az utolsó
szalmaszálban, amely abban a pillanatban látszott kicsúszni a keze közül,
amikor azt hitte, hogy már megragadta. Bernadotte a hohenlycheni találko-
zó után azonnal visszaindult Svédországba, Lübecken át, Himmler pedig
elhatározta, hogy utána megy, és közli vele javaslatait az ellenségeskedé-
sek megszüntetésére és Hitler eltávolítására vonatkozóan, amit most már
hajlandó volt megtenni. Schellenberg elıırsként tüstént Lübeckben ter-
mett, de csak annyit tudott meg, hogy Bernadotte már átlépte a dán határt,
és Apenrodéban tartózkodik, Flensburgtól ézakra. Sikerült vele telefonös-
szeköttetésbe lépnie és újabb találkozásra rávennie Flensburgban, a német–
dán határ mentén. Schellenbergnek itt minden diplomáciai ékesszólását lat-
ba kellett vetnie, amíg rá tudta venni a grófot arra, hogy visszatérjen vele
Lübeckbe, ahol Himmler várt rá. Bernadotte ráállt, bár tökéletesen tisztá-
ban volt ennek az útnak a céltalanságával. Április 23-án este 11 órakor kez-
dıdött az utolsó megbeszélés, a svéd konzulátus épületének pincéjében,
gyertyafénynél, minthogy a szüntelenül bombázott Lübeckben nem volt
már áramszolgáltatás. Ötórás megbeszélés után Bernadotte hajlandónak
mutatkozott arra, hogy kormánya elé terjessze Himmler javaslatait, mert
csak a svéd kormány dönthetett abban a kérdésben, hogy továbbítsa-e ıket
a szövetségeseknek.
Himmler azon nyomban levelet írt a svéd külügyminiszternek, Christian
Günthernek, amelyben közbenjárását kérte az amerikaiaknál.
Truman elnök másnapi nyilatkozata, amely mindenféle részleges német
kapituláció gondolatát a leghatározottabban elutasította, Himmler
reményeit is megsemmisítette.
Április 22-én megtudta, hogy Hitler parancsot adott régi háziorvosának,
Brandt doktornak a kivégzésére, minthogy az feleségét átküldte az ameri-
kaiakhoz. Brandtot már le is tartóztatták Türingiában. Ez azt bizonyította,
hogy a bunker mélyén rejtızı führer még mindig érvényt tudott szerezni
akaratának.
A sírboltjában félig eltemetett és eszétvesztett fáraó mindazonáltal tud-
ta, hogy nincs számára többé remény. Huszonkettedikén munkatársai elıtt
kijelentette: „A háború elveszett... Öngyilkos leszek...” Másnap Göring
„árulásának” híre ismét némi energiát kölcsönzött neki. Bormann ösztönzé-
sére az árulók és gyávák ellen mennydörgött, és parancsot adott megbünte-
tésükre. Huszonnegyedikén befejezıdött Berlin körülzárása, de Hitler mé-
gis reménykedni kezdett abban, hogy a Wenck-hadsereg áttöri az ostrom-
győrőt. Ám Wenck hadserege jobbára már csak a führer képzeletében
létezett, és április 27-ére nyilvánvalóvá vált, hogy sohasem éri el Berlint.
Elızı nap még egy esemény fokozta Hitler dühét. Fegelein, a führer
„sógora” ugyancsak elhagyta a bunkert. Ezt megtudván, 27-én Hitler né-
hány SS-t küldött a keresésére. Hamarosan rá is találtak és visszavitték a
bunkerba, most már mint foglyot. Másnap, április 28-án a még mőködı rá-
diókészüléken éppen a BBC adását hallgatták, midın az angol bemondó fe-
olvasta a Reuter egyik stockholmi hírét, amely Himmlernek Bernadette
gróffal való találkozását és kapitulációs ajánlatát ismertette. Ez az utolsó
árulás Hitler szokásos dührohamát váltotta ki és a végsı döntések elıidézı-
je lett. A városba behatolt oroszok már a Potsdamerplatz közelében jártak;
rövid idı kérdése volt csupán, hogy mikor érik el a kancelláriát. Hitler,
hogy dühét csillapítsa, a nyomorult Fegeleint agyonlövette a kancellária
udvarán, majd nagy sietve anyakönyvvezetıt hívatott. Éjszaka feleségül
vette Eva Braunt, aki már évek óta a szeretıje volt, ezután pedig egyik
titkárnıjének lediktálta végrendeletét.
Göringet és Himmlert megtagadta és legmélyebb megvetésével sújtotta:
„Göring és Himmler megmutatták, hogy semmiféle hőséggel sem viseltet-
nek irányomban, és súlyos kárt okoztak a népnek és az egész nemzetnek
azzal, hogy tudtom és engedélyem nélkül titokban az ellenséggel tárgyal-
tak, és megpróbálták illegálisan magukhoz kaparintani a hatalmat az állam-
ban.” Mindkettıt kitaszította a pártból, megfosztotta minden rangjuktól,
funkciójuktól és méltóságuktól. Utódjául Doenitz tengernagyot jelölte ki:
ráruházta a birodalom elnökének és a fegyveres erık fıparancsnokának
címét.
Egy másik, magánjellegő végrendeletben Hitler Bormannban jelölte
meg utolsó akaratának végrehajtóját; ıt bízta meg, hogy ırködjék az 1938.
május 2-i elsı végrendeletében foglaltak végrehajtásán; ebben személyes
javait a pártra hagyományozta, azzal a kikötéssel, hogy különbözı összege-
ket családjának, egykori személyzetének és néhány barátjának folyósítsa-
nak belıle.
A második magánvégrendelet utolsó szavai arról az elhatározásáról
szólnak, hogy öngyilkossággal vet véget életének: „Magam és feleségem
önszántunkból a halált választjuk, hogy elkerüljük a lemondás vagy a kapi-
tuláció szégyenét. Azt akarjuk, hogy testünket haladéktalanul hamvasszák
el, azon a helyen, ahol 12 éven át mindennapi munkám túlnyomó részét
végeztem, népem szolgálatában.”
Április 30-án 15 óra 30 perckor Hitler és Eva Braun öngyilkos lett; Hit-
ler revolverrel a szájába lıtt, az asszony pedig ciánkális kapszulát vett be.
Végakaratuknak megfelelıen holttestüket a kancellária udvarán benzinnel
leöntötték és elhamvasztották.
Hitler halála után Goebbels és felesége elhatározták, hogy követik a
führer példáját. A házaspár kérésére egy orvos, aki még a bunkerben tar-
tózkodott, injekcióval megölte Goebbels 6 gyermekét. Majd Goebbels és
felesége megkértek egy SS-katonát, hogy lıje ıket tarkón. A katona meg-
tette, amire kérték, majd a 8 holttestet kivitték a kertbe, leöntötték benzin-
nel és elhamvasztották. Ez körülbelül 21 óra tájban történt.
Még égtek a holttestek, amikor a bunker utolsó lakói kiosontak, hogy a
sötétség leple alatt megkíséreljenek átszivárogni a szovjet arcvonalon. Bor-
mann is közöttük volt. Még egy utolsó táviratot küldött Doenitz tenger-
nagynak, amelyben bejelentette érkezését; még mindig nem adta fel a re-
ményt, hogy helyet talál magának az új német kormányban.
Két szemtanú vallomása szerint Bormann akkor halt meg, amikor meg-
kísérelt átsurranni az oroszok arcvonalán. A két vallomás azonban külön-
bözik egymástól. Erich Kempka, Hitler volt gépkocsivezetıje szerint Bor-
mannt orosz tüzérségi lövedék ölte meg, amely telibe találta a menekülık
csoportját. Arthur Axmann obergebietsführer, a Hitlerjugend vezetıje sze-
rint viszont ciánkális kapszula segítségével öngyilkosságot követett el, mi-
után sikertelenül kísérelt meg átbújni a vonalakon.
 Ennek a két tanúvallomásnak az alapján Bormann halálát nem lehet fel-
tétlenül bizonyítottnak tekinteni. A nürnbergi nemzetközi törvényszék sem
fogadta el, hanem megidézte Bormannt, majd távollétében elítélte.19 Azóta
idırıl idıre a földgolyó különbözı pontjain jelezték Bormann feltőnését.
1947-ben Észak-Olaszországban vélték látni, állítólag egy kolostorban ta-
lált menedéket. Egy SS, aki maga is több mint 2 évig bujkált Lombardiá-
ban, azt állította, hogy Bormann meghalt a kolostorban, és hozzávetıleg a
helyet is megjelölte, ahol eltemették. A vizsgálat akkor eredménytelen
maradt, mindazonáltal nem lehetetlen, hogy Bormann eljutott Itáliába, ahol
menedékre talált. Majd állítólag Dél-Amerikába távozott, s miután évekig
Argentínában élt, rákban halt meg Chilében.
Miközben ezek az események zajlottak, Himmler utolsó odisszeája is
megkezdıdött.
Azután, hogy Lübeckben elvált Bernadotte gróftól, ide-oda futott, mint
a csapdába esett vad. Németországnak ez a része valóban óráról órára
egyre inkább olyan csapdához hasonlított, amely veszedelmes dúvadakat
rejteget. Himmler elıbb Berlin felé igyekezett – arra nem gondolt, hogy
árulását esetleg meg is tudhatták –, de akkor már nem lehetett bejutni a
fıvárosba. Erre kissé északnak tartott, a fürstenbergi fıhadiszállásra.
Huszonhatodikán itt értesült Göring „árulásáról”, csúfos bukásáról és a
birodalmi marsall ellen kiadott letartóztatási parancsról. Himmler ekkor
sürgısen ismét a dán határ felé vette az útját; Schellenberghez igyekezett.
Elválásuk elıtt teljes cselekvési szabadságot adott neki, és azzal bízta meg,
hogy kísérje el Bernadotte grófot Flensburgba, és kövesse a „tárgyalások”
menetét. Schellenberg rövid utat tett csak Dániában, és 30-án visszatért
Flensburgba, ahol arról értesült, hogy felmentették funkcióitól. Hitler
megsejtette, hogy köze volt Himmler kezdeményezéséhez, és rá is lesújtott.
Wanck obersturmbannführer, az SD politikai osztályának vezetıje, és
Skorzeny obersturmbannführer, a katonai osztály vezetıje lettek az utódai.
Schellenberget ilyenfajta csekélységekkel nem lehetett kihozni a sodrá-
ból. Fınökéhez utazott, aki akkor a Lübecktıl északra fekvı Travemündé-
ben tartózkodott. Itt érte ıket május elsején Hitler öngyilkosságának és
Doenitz kinevezésének híre.
Himmler kevéssel elıbb találkozott Doenitz-cel, midın Plönben, né-
hány kilométernyire Lübecktıl, útba ejtette a fegyvernemek egyesített ve-
zérkarát. Tüstént úgy döntött, hogy „megvitatja” vele a szükséges intézke-
déseket.

19
Bormann volt az egyetlen távollevı vádlott. Halálra ítélték.
 Schellenberg, aki elkísérte Himmlert Plönbe, érintkezésbe lépett
Schwering von Krosigk miniszterrel, majd a következı éjjel Dániába
távozott, azzal a céllal, hogy folytassa tárgyalásait. Egy újabb rövid plöni
tartózkodás után pedig Stockholmba utazott; ott érte a fegyverletétel híre.
Himmler eközben követte az új kormányt, amely május 4-én elhagyta
Plönt, és Flensburg közelében, Mürwickben, a haditengerészeti iskola épü-
letében készült berendezkedni. Fejét vesztett társaság tolongott ezekben a
napokban az újdonsült elnök nyomában. Keitel, Jodl és kívülük még szá-
mos katona arról szavalt, hogy a háborút norvég területen folytatják.
Doenitz magához hívatta Terboven birodalmi biztost, valamint Böhme és
Lindermann tábornokokat; meg akarta vitatni velük a skandináv országok-
ban való további ellenállás lehetıségeit. A párt különbözı tisztségviselıi
igyekeztek helyet csinálni maguknak az új kormányban. Ezek a javítha-
tatlan kávéházi stratégák, akik képtelenek voltak felfogni saját kudarcukat,
mit sém törıdtek azzal, hogy megrövidítsék a könyörtelen háború által
sújtott lakosság szenvedéseit, amikor pedig a bombázások minden percben
újabb és újabb ártatlan áldozatok halálát okozták.
Himmler ebben a vágyálmait kergetı tömegben rejtızött, midın május
6-án végre meghozták a döntést a feltétel nélküli megadásról. Ezen a napon
a terhessé vált reichsführer SS-t kizárták az új kormányból.20 Himmler
megértette, hogy most már közvetlen veszély fenyegeti, és továbbállt.
Május 8-án éjfélkor minden európai arcvonaIon megszőntek az ellenséges-
kedések. 1939. szeptember elseje óta elsı ízben hallgattak el az ágyúk.
Senki sem tudta, hol van Himmler. Minden valószínőség szerint Flens-
burg közelében bujkált, bizonytalan menedéket találván néhány hőséges SS
társaságában, akiknek ugyancsak okuk volt elrejtızni a felelısségrevonás
elıl. A szövetségesek különleges szervei, amelyek joggal feltételezték,
hogy Himmler a környéken tartózkodik, 2 hétig nem tudtak a nyomára
akadni. A kerület megszálló csapatai megkapták a fényképét. Valószínő,
hogy sok német is feljelentette volna, ha ismeri a búvóhelyét.
Ezt a helyzetet azonban nem lehetett sokáig fenntartani, és május 20-a
körül Himmler úgy döntött, hogy egy tucat SS-tiszt társaságában megpró-
bál eljutni a számára biztos menedéket ígérı Bajorországba.
Huszonegyedikén kis csoport férfi rótta az országutat Hamburgból jö-
vet, Bremervörde és Bréma között, a menekültek mérhetetlen tömegében,

20
A Doenitz-kormány május 23-ig hivatalos tevékenységet színlelt; ezen a napon
azután valamennyi tagját letartóztatták. Doenitzet a nürnbergi törvényszék so évi
börtönbüntetésre ítélte.
akiket a háború őzött el egykori tartózkodási helyükrıl, és akik most gyalo-
gosan vagy alkalmi szállítóeszközök segítségével igyekeztek oda, amit ott-
honuknak mondhattak.
Mélyen fekvı, lápos terület ez, szegényes síkság, amelyet imitt-amott
tarkítanak csupán savanyú rétek és csenevész fenyvesek. A „Teufelsmoor”,
az „Ördög mocsara” közelében a tömeg lassítani kezdett, majd megállt,
mert megérkezett az angol ellenırzı állomáshoz. Egy férfi a sorompónál
Heinrich Hitzinger névre kiállított igazolványt mutatott fel a
szolgálattevınek. Bal szeme fekete kendıvel volt bekötve, és a legtöbb
menekülthöz hasonlóan szedett-vedett ruházat volt rajta: civil nadrág és
Wehrmacht legénységi zubbony. Zavart viselkedése és vadonatúj igazolvá-
nya a szinte teljesen papír nélküliek tömegében gyanússá tették. A szolgá-
lattevı jelére 2 angol katona az ırszobára vezette, majd értesítették a 2.
hadsereg biztonsági szolgálatát, amelynek fıhadiszállása Lüneburgban
volt. Míg a döntésre vártak, a gyanús egyént a legközelebbi táborban he-
lyezték biztonságba. Senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy a férfi
a fekete kötéssel a szemén nem más, mint Himmler, aki a fınökére emlé-
keztetı apró bajuszát leborotválta, és szemüvegét a zsebében hordta.
Himmler azonban tisztában volt vele, hogy hamarosan felfedik kilétét.
Elhatározta tehát, hogy kijátssza utolsó kártyáját, és kérte, hogy a tábor-
parancsnokkal beszélhessen. Amint bevezették, levette szemérıl a fekete
kötést és bemutatkozott:
– Heinrich Himmler vagyok – mondotta. – Igen fontos ügyben sürgısen
beszélnem kell Montgomery marsall-lal.
Azt hitte talán, hogy még mindig játszhat valamiféle szerepet, vagy egy-
szerően abban reménykedett, hogy útközben kereket old? Akármit gondolt
is, bejelentésének az lett a közvetlen következménye, hogy tüstént átszállí-
tották Lüneburgba, a 2. hadsereg fıhadiszállására, és átadták a biztonsági
szolgálatnak.
Lüneburgban mindazokat a biztonsági rendszabályokat alkalmazták,
amelyek az ilyen fontos fogoly esetében szükségesnek mutatkoztak: alapo-
san megmotozták, orvos is megvizsgálta. Zsebében nagy adag ciánkálit tar-
talmazó ampullát találtak. Ócska angol egyenruhába öltöztették és zárká-
ban tartották, míg megérkezett Murphy ezredes, akit Montgomery marsall
azért küldött, hogy a hírhedt fogollyal foglalkozzék. De Murphy már nem
tudta kihallgatni Himmlert. Megérkezésekor elsı dolga volt, hogy az életbe
léptetett biztonsági intézkedések felıl tudakozódjék:
– Megvizsgálták a száját is? – kérdezte. – A nácik rendszerint a nyelvük
alá vagy egy mőfogba rejtve hordták a ciános kapszulát. Nyilván csak
félrevezetésre szolgált az, amelyet motozáskor vettek el tıle.
Az orvos odalépett Himmlerhez, hogy újból megvizsgálja. De amikor
utasította, hogy nyissa ki a száját, Himmlernek egy pillanatra eltorzult az
arca, valamit elharapott, majd a lenyelt ciánkáli hatására végigvágódott a
padlón, mintha letaglózták volna.21
Minden életre keltési kísérlet hiábavalónak bizonyult. Néhány perc múl-
va a reichsführer SS a padlón elnyúlva befejezte életét, angol katonáktól
körülvéve, akik azon igyekeztek, hogy kihányassák vele a mérget. Majd
holttestét, miután a szövetségesek haditudósítói felvételeket készítettek
róla, titokban elföldelték.
Úgy látszik, hogy egyedül Heinrich Müller, a mintatisztviselı, Himmler
hőséges alárendeltje, a Gestapo fınöke kerülte el a rá is leselkedı halált.
1945. május elején eltőnt. Több, a Szovjetunióból hazatért egykori hadifo-
goly német tiszt azt állította, hogy Müller Moszkvában van. Schellenberg
véleménye szerint Müller a Rote Kapelle-ügy kapcsán épített ki kapcsola-
tot a szovjet ügynökökkel, és az ı szolgálatukba állt Németország össze-
omlásakor. A német titkosszolgálat nem egy tagja úgy igyekezett menteni a
bırét, hogy az amerikai, az angol, sıt a francia hírszerzı szerveknek dolgo-
zott. Soknak sikerült így megmenekülnie. Müller állítólag ugyanezt a játé-
kot játszotta az oroszokkal. Bár a Rote Kapelle-ügy nyomozásában tanúsí-
tott buzgalma nehezen teszi elfogadhatóvá ezt a magyarázatot, azért még-
sem tekinthetjük teljesen kizártnak. Ugyanezen források szerint Müller állí-
tólag 1948-ban Moszkvában halt meg.
Egy sokkal frissebb információ szerint viszont Müller jelenleg
Bormann-nal együtt Chilében tartózkodik.
Kaltenbrunnert, akit ugyanúgy fogtak el, mint Göringet, vele együtt
állították a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék elé. Az 1945.
november 20-án kezdıdött per végén, 403 nyilvános tárgyalási nap után,
1946. október elsején mindkettıjüket kötél általi halálra ítélték.
Kaltenbrunnert október 16-án akasztották fel, Ribbentroppal, Keitellel,
Rosenberggel, Jodllal, Franckkal, Frickkel, Seiss-Inquarttal, Sauckellal és
Streicherrel együtt. Göringnek sikerült egy ciánkális kapszulára szert
tennie, Bach-Zelewski közvetítésével, aki pedig a per folyamán a vád
tanúja volt ellene. A kivégzés elıtt 2 órával Göring elharapta a kapszulát,
akárcsak Himmler másfél évvel korábban.

21
A náci vezérek a szájukba rejtve tökéletesen szigetelt ciánkális kapszulát hordtak. El
kellett harapni ahhoz, hogy a méreg hasson. Ha véletlenül lenyelték, a kapszula ellenállt a
gyomorsavnak, és nem volt semmi hatása.
 Oberg és Knochen megpróbálta kivonni magát a felelısségre vonás alól.
Oberg 1945. május 8-án egy tiroli faluban, a Kitzbühel melletti Kirtsch-
bergben telepedett le, Albrecht Heinze névre szóló hamis papírokkal.
Rejtızése azonban nem tartott soká. Július végén az amerikai katonai rend-
ırség letartóztatta, és Wildbadban átadta az ıt kikérı francia hatóságoknak.
Knochen ügyesebbnek bizonyult. Hannover déli részén, Göttingenben
rejtızködött, több mint 7 hónapig. 1946. január 14-én elhagyta búvóhelyét,
hogy az amerikai zónába költözzön. Ez a meggondolatlan lépés okozta a
vesztét, hiszen addig is csak az óvta meg, hogy nem mozdult. Tizenhatodi-
kán, amikor Kronachba érkezett, Bayreuthtól 50 kilométerre északra, az
amerikai katonai rendırség letartóztatta. Különbözı táborokban rabosko-
dott, egyebek között Dachauban is, majd miután a nürnbergi perben
Kaltenbrunner és Ribbentrop ügyében tanúként szerepelt, átadták a francia
hatóságoknak. 1946. november 9-én érkezett meg Párizsba.
Oberget és Knochent a Cherche-Midi börtönében székelı katonai tör-
vényszék vonta felelısségre 1954. február 22-én, igen nehéz vizsgálat után,
amelynek során Oberget 346 alkalommal hallgatták ki. A bizonyító iratok
90 kilónál többet nyomtak, a vádirat pedig 250 oldalra terjedt. A tárgyalást
azonban sorozatosan elhalasztották; végül is ugyanaz a törvényszék 1954.
szeptember 20-ra kitőzött második tárgyalása után, október 9-én mondta ki
Oberg és Knochen ellen a halálos ítéletet.
Abetz egykori nagykövetet 1949-ben 20 évi kényszermunkára ítélték,
de 19S4-ben kegyelemben részesült, és szabadon engedték...22
A két vádlott tudott már errıl a precedensrıl, ezért mosolyogva fogadta
az ítéletet. A „Parisien libéré” másnap joggal tartott attól, hogy „ez az ítélet
jelképes elégtétel lesz csak a gyászos esztendık kivégzetteinek és
deportáltjainak, a német rendırség minden francia áldozatának”.
A kegyelem azonban, amelyre pedig az elsı pillanattól fogva építettek,
1958. április 10-ig váratott magára. Ekkor a halálos ítéletet elnöki döntés-
sel életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A büntetést. 1959. de-
cember 31-én ismét csökkentették, és 20 évi fegyházban állapították meg,
az ítélet kihirdetésének napjától számítva.
Oberg és Knochen tehát 1974. október 8-án szabadult volna, ám a fran-
cia kormány ismeretlen okból úgy döntött, hogy sokkal hamarabb szaba-
don engedi ıket. Mindkettıjüket feltőnés nélkül átszállították a mulhouse-i

22
Otto Abetz és felesége 1958. május 5-én a Köln–Ruhr autóúton gépkocsi-
szerencsétlenség következtében halt meg. Abetz akkor újságíró volt a „Portschritt" címő
hetilapnál.
börtönbe, majd 1962. november 28-án egy utolsó kegyelmi rendelettel át-
adták ıket a német hatóságoknak.
Knochen családjához utazott Schleswig-Holsteinbe. Oberg is az övéihez
utazott, Hamburg közelébe, de ellene továbbra is eljárás fólyik a „Röhm-
tisztogatás” miatt.
Oberg ugyanis 1934-ben, mint SS-sturmbannführer, Heydrich egyik he-
lyettese volt az SD berlini központjában, amely fontos szerepet játszott a
tisztogatás elıkészítésében.
Ez az eljárás minden bizonnyal nem nagyon nyugtalanítja Oberget.
1957 májusában tárgyalta ugyanis a müncheni esküdtszék a vérengzések
két szereplıjének, Sepp Dietrich egykori SS-tábornoknak, és a dachaui
tábor volt SS-parancsnokának, Michael Lippertnek az ügyét, utóbbit azzal
is vádolva, hogy Eickével együtt ı ölte meg Röhmöt a zárkájában; és
mindkettıjüket mindössze másfél évi börtönbüntetésre ítélte.
A több milliónyi ártatlan ember haláláért közvetlenül felelıs Adolf
Eichmann hosszabb ideig kibújt a megtorlás alól. 1952-ben sikerült kijut-
nia Dél-Amerikába; 3 évig Argentínában, Brazíliában, Paraguayban, Bolí-
viában hányódott, végül is 1955-ben Buenos Airesben telepedett le, ahol
újra találkozott feleségével és két fiával. Buenos Aires külvárosában a
Mercedes-Benz gépkocsi-üzemben dolgozott, Ricarcjo Klement névre szó-
ló hamis papírokkal. De hiába álcázta magát békés kistisztviselınek, így
sem menekült meg: 1960. május 13-án egy csoport titkos izraeli ügynök el-
rabolta az utcán, midın munkájából tért haza. Titokban Izraelbe szállítot-
ták, s 1961. április 11-én Jeruzsálemben bíróság elé állították, amely
nyilvános tárgyalás lefolytatása után december 15-én halálra ítélte.
Eichmannt 1962. június elsején akasztották fel Ramleh börtönében.
Holttestét elhamvasztották, hamvait éjjel a tengerbe szórták.
A Gestapo drámai története legtöbb fıszereplıjének élete úgy ért véget,
ahogy az elızményekhez illett. Ez különben sötét egzisztenciáik egyetlen
morális aspektusa, a „vérrel dagasztott sáros korszak” visszatükrözıdése.

A Gestapo bonyolult épülete, amely a nácizmus alaptengelye volt, csak

a rendszerrel együtt tőnt el. Mőszaki csúcsteljesítményei, az egész Európát
felölelı gigantikus nyilvántartásai, emberek millióinak legbensıbb titkait
rejtı irattárai a német városokra terített „bombaszınyegek” tüzében ham-
vadtak el, vagy felborult teherautókból az útra szóródtak, s a körös-körül
ostromlott országban fejvesztetten ide-oda vonuló katonai kocsioszlopok
vagy menekülı civilek taposták ıket a sárba. Ami épségben megmaradt
belılük, az a gyıztesek kezébe került, és a legterhelıbb bizonyítékká vált
azok ellen, akik létrehozták.
A rettegés véget ért, de maradt utána valamilyen megmagyarázhatatlan
fáradtság; a visszanyert szabadság ízébe a hamu és a könynyek keserősége
keveredett. Ez a rémmesébe illı építmény olyan terrorintézményként él az
emlékezetünkben, amely nemcsak elképzelhetetlenül sok szenvedést,
könnyet és gyászt eredményezett, de szégyenkezést is keltett. Mert a
Gestapo, amely az embert mintegy torzító tükörben mutatta meg, szinte
kényszerít bennünket arra, hogy elismerjük: ez a rémületet keltı ember a
valóságban is létezhet.
A hitlerizmus bőneiben nem szabad egy bizonyos nép bőneit látnunk. A
kegyetlenség, az erıszak imádata, a nekibuzdult fajvédelem nem egy kor-
szak vagy egy nemzet sajátja. Megtalálható minden idıben és minden or-
szágban. Olyan élettani és lélektani alapjai vannak, amelyeket ma talán
még nem ismerünk eléggé, de amelyeknek létében nem lehet kételkednünk.
Az ember veszedelmes fenevad. Normális idıkben káros ösztönei meghú-
zódnak a háttérben, a civilizált világra jellemzı konvenciók, szokások, tör-
vények féken tartják ıket. Ám jöjjön csak olyan rendszer, amely nemcsak
felszabadítja ezeket a szörnyő ösztönöket, hanem még erényszámba is
veszi ıket; akkor fölmerül a múlt vadállatának képe, széttépi a civilizáció
vékonyka álarcát, és régen feledésbe merült idık halálos üvöltését hallatja
újra.
A hitlerizmus, amelynek a Gestapo bizonyos tekintetben inkarnációja,
nem kevesebbet kísérelt meg – és tegyük hozzá, csaknem sikerrel –, mint-
hogy lerombolja bennünk azt, amit embernek nevezünk, amelyet évezredek
alakítottak ki. A horogkeresztes világ a korlátlan erıszak birodalma, olyan
világ, amelyben csak urak és rabszolgák vannak, ahol a jóság, az emberies-
ség, a jog tisztelete, a szabadság szeretete többé nem erénynek, hanem ha-
lálos bőnnek számít. Olyan világ, amelyben csak görnyedten engedelmes-
kedni lehet, ahol parancsra ölni kell vagy csöndben kimúlni, ha valaki nem
tud a farkasokkal üvölteni. Olyan világ, amelyben kéjjel gyilkolnak, és
amelyben hısként tisztelik a gyilkosokat. Úgy érezzük, hogy mindez már
régen a múlté; lidérces álom csupán, amelyet jó volna egészen elfelejteni.
Pedig a mérgezı dudva változatlanul kész rá, hogy felüsse a fejét. Az em-
beriségnek nincs joga, hogy ilyen hamar feledjen. Nincs joga feledni soha.
Az a kaland, amely végigdúlta Németországot, amely feldaraboltan,
megtörve, a szégyen jegyével bélyegzetten hagyta itt ezt a szerencsétlen or-
szágot, megtörténhetett volna bármely más nemzettel is. Ha bármely népet
szüntelenül a süketítı propaganda hatásának tesznek ki, ha felváltva a ter-
ror, a totális militarizáció, a besúgás, az ellenırzés módszereivel kezelik,
ha a fiatalságba a nácizmus ırült eszméit sulykolják bele, ha a bőnözıket
dicsıítik, ha demoralizálják az egész népet és ugyanakkor arról gyızik
meg, hogy ı a választott nép, az uralkodó faj – a végeredmény csak ugyan-
az lehet. Melyik nép tudott volna – vagy melyik nép tud holnap – ellenállni
az ilyen rendszernek?
Mert a kérdés mindig így jelentkezik.
A német példa már halványulni kezd. De a föld különbözı pontjain újra
szerteszét szórják a halálos magvakat a horogkereszt megmaradt hívei és
megszállottjai. Ha az emberek nem tudnak emlékezni, ha a- körülmények
és a zőrzavaros idık hozzásegítenek, ha nincsenek biztos korlátok, újra
elsöpörhet mindent a véres áradat.
És akkor vajon kik lesznek az áldozatok?
FÜGGELÉK

AZ RSHA (REICHSSICHERHEITSHAUPTAMT –
BIRODALMI BIZTONSAGI FİHIVATAL)
FELÉPÍTÉSE

Az RSHA megalakulása óta 7 amtra tagolódott.

Amt 1.1: Az RSHA egészének személyzeti ügyei. Az egymást követı

vezetık: Best doktor a, megalakulástól 1940 júliusáig,2 Streckenbach
1940 júliusától 1943 elejéig, Schulz 1943 elejétıl 1943 novemberéig,
Ehrlinger 1943 novemberétıl az összeomlásig.

Amt II.: Igazgatási és gazdasági kérdések. Négy csoportra oszlott:

II. A: helyiségek, karbantartás, fizetések, könyvelés.
II. B: gazdasági kérdések, az igazságügy-minisztériummal való kapcsolat,
foglyok (kivéve a börtönöket és táborokat), fogolyszállítás.
II. C: az aktív Sipo—SD-szolgálatok anyagi igazgatási kérdései.
II. D: technikai csoport (fıként gépkocsiszolgálat).
Egymást követı vezetık: Best doktor a megalakulástól 1940 júliusáig,
Nockemann, Siegert, Spacil.

Amt III.: SD belsó,3 pártszerv. Négy csoportra oszló aktív hírszerzı

szolgálat. Központi szerve mintegy 300-400 emberrel mőködött.
III. A: a birodalom jogfejlıdésére és felépítésére vonatkozó kérdések
(a III. A 4. alcsoport rendszeresen készített jelentéseket a közvélemény
és a lakosság hangulatának alakulásáról).
III. B: a „birodalom etnikai közösségének” problémái. Etnikai kisebbsé-
gek, fajkérdés, közegészségügy.
III. C: kulturális kérdések, tudomány, nevelés, mővészet, sajtó. Hír-
szerzés egyházi körökben.4
1
Az amt I. és II. látta el az RSHA egészének igazgatási ügyeit.
2
Best doktor ezt követıen fontos beosztásban dolgozott Párizsban, a katonai közigaz-
gatási központban.
3
Kivéve az ún. SDI-et (Ellenség felkutatása); ezt az RSHA megalakulásakor a Gesta-
po olvasztotta magába. Az amt III. irányította a Németországban tevékenykedı
spiclik mérhetetlen apparátusát.
4
A III. C csoport személyzetének egy részét 1941. május sz-én, az egyházak elleni
harc kiélezıdésekor átadták a Gestapónak.
III. D: gazdasági kérdések, az ipar és a gyárosok ellenırzése, ellátás, mun-
kaerı, kereskedelem stb: A G Gruppe irányította a „tiszteletbeli
ügynököket” – ez volt a „felsı tízezer” körében folytatott kémke-
dés.
Vezetı: SS-gruppenführer Otto Ohlendorf, kezdettıl végig.5

Amt. IV.: Gestapo. Állami szerv. Aktív politikai szolgálat, végrehajtó hata-
lommal (letartóztatási jog). Központi hivatalában 1500 alkalmazott
dolgozott.
Ügyköre: a rendszer ellenségeinek felkutatása és ártalmatlanná
tétele.
Hat csoportból állt:
III. A: a nácizmus ellenségei: marxisták, kommunisták, reakciósok, liberá-
lisok. Szabotázs-elhárítás és általános biztonsági rendszabályok. A
IV. A csoport 6 alcsoportra oszlott.
IV. B: a katolikus és protestáns egyházak politikai tevékenysége, vallá-
sos szekták, zsidók, szabadkımővesek. Öt alcsoportra oszlott. A IV.
B 4. alcsoport feladata volt a zsidókérdés „végleges” megoldása; ennek
vezetıje volt Adolf Eichmann.
IV. C: védıırizet, preventív letartóztatás. Sajtó, pártügyek. Dossziék fel-
fektetése. Nyilvántartás.
IV. D: a Németország által elfoglalt területek. A Németországban dol-
gozó külföldi munkások. A IV. D 4. alcsoport foglalkozott a nyugati
országokkal: Hollandiával, Belgiummal és Franciaországgal. Vezetıje,
Hoffmann6 fogalmazta meg a „Nacht und Nebel” („Éj és köd”)
rendelkezést, amelynek következtében a deportáltak ezrei pusztultak el.
IV. E: kémelhárítás. Hat alcsoportja volt. IV. E 1.: általános kémelhárítási
problémák. Kémelhárítás a birodalom üzemeiben. IV. E 2.: általános
gazdasági kérdések. IV. E 3.: nyugati országok. IV. E 4.: északi
országok. IV. E 5.: keleti országok. IV. E 6.: déli országok.
IV. F: határrendırség. Útlevélügyek. Személyazonossági igazolványok.
Külföldieket ellenırzı rendırség.
1941 óta még egy, független csoport tartozott az amt IV.-hez: a Referat N.,
amely a hírszerzı szolgálatok e központosítását ellenırizte.7 Fınöke
5
Ohlendorf ugyancsak einsatzgruppe-paranesnok volt Keleten. Lásd ötödik rész II.
fejezet.
6
Eredetileg a düsseldorfi Gestapo politikai tanácsosa volt. Késıbb a Sipo fınöke lett
Hollandiában, majd Dániában a Gestapo helyettes vezetıje.
7
Öt és fél évi fennállása során az amt IV. számos belsı átalakításon ment keresztül, de
szervezete és hatásköre lényegében változatlan maradt.
 elejétıl végig Heinrich Müller.

Amt V.: Kripo. Állami szerv. Bőnügyekkel foglalkozó, végrehajtó hatalom-

mal felruházott aktív szolgálat. Központi szerve 1200 alkalmazottat
foglalkoztatott. Négy csoportra oszlott:
V. A: bőnügyi rendırség és megelızı rendszabályok.
V. B: bőnüldözı rendırség. Bőnök és vétségek.
V. C: azonosítás és nyomozás.
V. D: a Sipo (Gestapo Kripo) technikai bőnügyi intézete.
Egymást követı vezetık: Arthur Nebe 1944. július 20-ig, majd Panzin-
ger az összeomlásig.

Amt. VI.: SD Ausland.8 Pártszerv. Külföldön való hírszérzés. Központi

szolgálata az egyes idıszakokban változóan 300-500 alkalmazottat
foglalkoztatott. Elıbb 6, majd a késıbbi évek folyamán 8 csoportra
oszlott.
VI. A: a hírszerzı szolgálat általános szervezése. Az SD-részlegek munká-
jának ellenırzése9
VI. B: a Nyugat-Európában folyó kémtevékenység irányítása. Három al-
csoport:
VI. B 1.: Franciaország.
VI. B 2.: Spanyolország és Portugália.
VI. B 3.: Észak-Afrika.
VI. C: kémtevékenység az orosz befolyási övezetben. Ide tartozott a
VI. C 13. alcsoport (az arab szekció) és a Sonderreferat VI. CZ (külön-
leges szekció), amelynek a Szovjetunióban kellett szabotázstevékeny-
séget folytatnia.
VI. D: kémtevékenység az amerikai befolyási övezetben:
VI. E: kémtevékenység Kelet-Európában.
VI F:10 az egész amt VI. számára szükséges technikai eszközök. Az amt
VI. nagy számban használt fel külföldi társaságokat, és az ügynökök
ezreit dolgoztatta. Egyik leghíresebb ügynöke volt a „Cicero” fedı-
nevő E. Bazna, aki a Schellenberg által Ankarába helyezett Moyzisch
SS-sturmbannführernek dolgozott.

8
Az Abwehrrel, a hadsereg megfelelı szervével versengett.
9
1941-ben ezt kivették a hatáskörébıl.
10
A VI. F vezetıje Naujocks volt, a gleiwitzi színlelt támadás kitervelıje,
aki hamis pénzt is csináltatott a VI. W 1. alcsoport különleges laboratóriumaiban.
 Egymást követı vezetık: Heinz Jost 1941 elejéig,11 majd pedig az
összeomlásig Walter Schellenberg.12 İ hozta létre 1942-ben a VI. G
csoportot, amelynek az volt a megbízatása, hogy a tudományos
információkat hasznosítsa, valamint az „anyagi, morális és politikai
szabotázs” elıkészítésével és végrehajtásával megbízott VI. S csoportot
irányítsa, amelyet Otto Skorzeny vezetése alá helyeztek.

Amt VII.:13 Írásos dokumentáció. Ideológiai kutatómunka a rendszer

ellenségei (szabadkımővesek, zsidóság, egyházak, liberálisok, marxis-
ták) körében. Pártszerv, az SD tagjaiból állították össze. Három cso-
portra oszlott:
VI. A: nyomozás és a dokumentáció központosítása.
VII. B: a dokumentáció felhasználása. Összesítések készítése. Biografi-
kus jegyzetek. Írásos kommentárok stb.
VII. C: irattárák központosítása. Osztályozás, felhasználás és nyilvántartás
tökéletesítése. Az RSHA központi múzeumának, könyvtárának,
fényképtárának kezelése.

11
Leváltották, majd egyszerő közkatonaként a keleti frontra küldték.
12
Megelızıleg a VI. A csoportot vezette. Mindössze 32 éves volt, midın az
amt VI. fınöke lett. Himmler a Benjaminjának nevezte.
13
Az amt I., II. és VII.-nek csak központi szerve volt, külsı részlegekkel
nem rendelkezett.
A MÁSODIK OBERG–BOUSQUET-
EGYEZMÉNY

Tárgy: A német és francia- rendırség együttmőködése az újonnan elfoglalt

területeken.
A biztonsági rendırség (Sipo–SD) vezetıje és az újonnan elfoglalt terü-
letek prefektusai 1943. április 16-án megbeszélést tartottak, amelyen a
Bousquet francia rendırfıkapitány-helyettessel való megegyezés értelmé-
ben ismertettem az újonnan elfoglalt területen a német és francia rendırség
együttmőködésének alanti szabályait.
1. A német és francia rendırség közös feladata, hogy az újonnan elfog-
lalt területeken a német hadsereg tevékenységi körzetében minden körül-
mények között hatékonyan fenntartsák a rendet és nyugalmat; megelızı
harccal és minden rendelkezésükre álló eszközzel óvják a német haderı
biztonságát és a német birodalom érdekeit, valamint a francia nép békés
együttmőködését a kommunisták, a terroristák, az ellenséges ügynökök és
a szabotırök támadásaival és azok felbujtóival, a zsidókkal, a bolsevikok-
kal és az angol–amerikaiakkal szemben. Ennek érdekében szorosan és fo-
lyamatosan együtt kell mőködniük. Ezen a területen a francia rendırség a
saját felelısségére vívja meg harcát ellenségeivel, ugyanakkor segíti a
höhere SS- und polizeiführer vezetése alá tartozó szerveket, a szükséges
információkat haladéktalanul közli velük, és minden egyéb esetben segítsé-
gükre van. A német rendıri szervek a francia rendırség tudomására hozzák
mindazokat a birtokukban levı bejelentéseket, amelyek rendıri intézkedés
megtétele szempontjából fontosak.
2. A höhere SS- und polizeiführer a jövıben a lehetıség szerint értesíti a
francia rendırség fıkapitány-helyettesét a német rendırségnek mindazon
intézkedéseirıl, amelyek a közös munkát érintik.
3. Minden olyan közös rendıri intézkedést, amelyet a német csapatok
biztonsága tesz szükségessé, elvben a francia helyi hatóságok saját felelıs-
ségükre rendelnek el és hajtanak végre. A höhere SS- und polizeiführer a
vonatkozó német kívánságokat a francia rendırség fıkapitány-helyettesé-
vel fogja közölni.
4. A rendıri intézkedések végrehajtása érdekében a biztonsági rendır-
ség és az SD, valamint a közrendészet szervei együttmőködnek a helyi pre-
fektusokkal és rendıri szervekkel. A höhere SS- und polizeiführer és a
francia rendırség fıkapitány-helyettese – hatáskörüknek megfelelıen –
megteszik a szükséges intézkedéseket.
5. A német rendırség csak abban az esetben tesz operatív lépéseket,
amennyiben azt sajátos feladata, a német hadsereg és berendezései bizton-
ságának védelme megköveteli. Minden egyéb jellegő végrehajtó intézkedés
elvben a francia rendırségre tartozik.
Azok felett a francia állampolgárok felett, akiket a francia rendırség
köztörvénybe ütközı vagy politikai bőncselekmény miatt tartóztatott le,
francia bíróság ítélkezik francia törvények alapján.
E szabály alól kivétel minden olyan személy, nemzetiségre való tekintet
nélkül, aki a német hadsereg tagja ellen követ el bőnös merényletet vagy
német katonai berendezést rongál meg, ezt megkísérli vagy elıkészíti.
Ilyen esetben a letartóztatott személyeket a francia rendırség köteles
kiszolgáltatni.
Különleges esetekre nézve a höhere SS- und polizeiführer és a francia
rendırség fıkapitány-helyettesének megegyezése szükséges. A letartózta-
tott személyek ilyenkor a francia rendırség ırizetében maradnak, de a né-
met rendırség kihallgathatja ıket, és betekintést nyerhet a francia rendır-
ség jegyzıkönyveibe.
A kihallgatás a francia rendırség helyiségében, a francia rendırség
képviselıjének jelenlétében történik.
Ilyen esetben vagy a höhere SS- und polizeiführer intéz kérést a francia
rendırség fıkapitány-helyetteséhez, vagy az illetékes német kommandeur
a helyi rendırfıfelügyelıhöz.
6. Határozott megegyezés történt abban a tekintetben, hogy a höhere
SS- und polizeiführer vezetése alá tartozó szervek nem kényszerítik a
francia rendırségi szerveket túszok kijelölésére, és hogy a francia
rendırség által letartóztatott személyeket semmilyen esetben sem adják át a
német hatóságoknak túszként, megtorló intézkedések céljából.
7. A höhere SS- und polizeiführer, abból a meggyızıdésbıl kiindulva,
hogy csak jól felszerelt és ütıképes rendırség, illetve csendırség képes a
közös feladatok ellátására, a maga részérıl elısegíti a francia rendırség és
csendırség mielıbbi átszervezését, fegyverekkel és felszereléssel való
ellátását.
A francia rendırség fıkapitány-helyettese által e tárgyban elıterjesztett
javaslatokat jóakaratúan fogja elbírálni.
A fenti szabályok azokon az irányvonalakon alapulnak, amelyeket a
német és francia rendırség a régebben elfoglalt területeken való
együttmőködés céljából 19422. július 29-én állapított meg. Ezek a
szabályok, a francia kormánynak az újonnan elfoglalt területeken való
fennhatóságát elvben elismerve, biztosítják a német rendırségnek a maga
hatáskörén belül a végrehajtás lehetıségét. A különleges esetek
szabályozása szükség szerint a francia rendırség fıkapitány-helyettesével
való megegyezés alapján történik.
Aláírás: Oberg,
Gruppenführer und Generalleutnant der Polizei.
A párizsi német nagykövetségen.
BIBLIOGRÁFIA

A SZÖVETSÉGES VAGY SEMLEGES KORMÁNYOK

KIADVÁNYAI

Alexander, Leo: Neuropathologie dans l'Allemagne en guerre. Az amerikai

kormány kiadása.
Bayle, dr. Francois: Croix gammée contre caducée. Imprimerie nationale.
Neustadt-Palatinat 1951.
Le National-Socialisme, ses principes fondamentaux et leur application
pour l'organisation á l'étranger du parti nazi et l'emploi des
Allemands á l'étranger dans des buts nazis. Az amerikai kormány
kiadása.
Procés des grands criminels de guerre, devant le tribunal militaire
international de Nuremberg. Nürnberg 1949. 42. kötet. (A per
anyagából magyar nyelven megjelent: A nürnbergi per vádbeszédei.
Szikra 1955.)
Rapport du Conseil fédéral á l'Assemblée fédérale concernant l'activité
antidemocratique exercée par des Suisses et des étrangers en relation
avec la période de guerre de 1939-1945. Publication du gouvernement
susisse, 28 décembre 1945.
Rapport du Conseil fédéral á l'Assemblée fédérale sur les poursuites
engagées contre des Suisses nationaux-socialistes pour atteinte
l'indépendance de la Confédération. Publication du gouvernement
suisse, 3o novembre 1948.
 A NEMZETISZOCIALISTA PÁRT KIADVANYAI
ÉS HIVATALOS NÉMET KIADVANYOK

A náci kiadványok általában a müncheni „Zentralverlag

der NSDAP"-nél jelentek meg

Alquen, Günther d' (az SS hivatalos történetírója): Die SS. München

1939.
Das Nationalsozialistische Jahrbuch (A Nemzetiszocialista Párt
évkönyve). München. Évenként jelent meg.
Das Organisationsbuch der NSDAP. München. Évente jelent meg.
Das Schwartze Korps. (Az SS hivatalos közlönye.) Günther d'Alquen
szerkesztésében jelent meg.
Der Hoheitstrdger. A vezetıi testület közlönye.
Der SA-Führer. Az SA felsı vezetése által kiadott folyóirat.
Der SA-Mann. Az SA hetilapja. 1939-ben megszüntették.
Deutsches Führerlexikon. München é. n.
Fernsprechverzeichnis der deutscben Dienststellen in Gross-Paris. (A
párizsi német hivatalok telefonkönyve.) Párizs 1942. október.
(Idınkénti rendszeres kiegészítésekkel.)
Goebbels, Joseph: Der Nazi-Sozi. München 1932.
Göring, Hermann: Reden und Aufsátze. München 1938.
Himmler, Heinrich: Die SS als Anti-Bolschewismus Kampforganisation.
München 1936.
Hitler, Adolf: Mein Kampf. München 1934. (Magyar nyelven „Harcom"
címen több kiadásban is megjelent.)
Hitler, Adolf: Adolf Hitlers Reden. München 1934.
Ley, Robert: Der Weg zu Ordensburg. München é. n.
Lingg, dr.: L'administration du Parti national-socialiste des travailleurs
allemands. 1940.
Lutze, Viktor (az SA utolsó vezetıje): L'organisation et les buts des
SA.
Schafer, sturmbannführer: Le camp de concentration d'Oranienburg.
Verordnungsblatt. Az SA felsıbb vezetése rendeleteinek közlönye.
Volz, Hans: Dates de l'histoire du NSDAP.
Völkischer Beobachter. A Nemzetiszocialista Párt napilapja.
 EGYÉB KIADVÁNYOK
Abetz, Otto: Histoire d'une politique franco-allemande. Stock.
Párizs. Alexander, L.: S.ructure socio-psychologique du SS.
(Pszichológus szakér ıi jelen_és a nürnbergi perben, 1948 május.)
Anthelme, Robert: L'espéce humaine. Robert Morin kiadása.
Párizs 1947.
Arnoldson, H.: Aux portes de l'Enfer. Párizs 1947.
Aron, Robert és Elgey, Georgette: Histoire de Vichy. Fayard. Párizs
T954•
Bayle, dr. F.: Psychologie et éthique du national-socialisme. P. U.
F. Párizs 1953.
Bernadotte, Comte Folke: Slutet. é. n.
Bilanz des Zweiten Weltkrieges. Kollektív mő. 1953.
Billig, Joseph: Le Commissariat aux questions juives. Éditions
du Centre. Párizs 1955-1957.
Boldt, Gerhard: Die letzten Tage der Reichskanzlei. Les
Derniers Jours de Hitler. Corréa. Párizs 1949.
Butler, Ewan és Young, Gordon: Goering tel qu'il fut. Fayard.
Párizs é. n.
Caro, K. és Oehme, E.: Schleichers Aufstieg. Rowohlt-Verlag. Berlin
1933
Castellan, Georges: Le réarmement clandestin du Reich. Plon.
Párizs é. n.
Craig, Gordon A.: The Politics of the Prussian Army 1940-1945.
New York 1955.
Crouzet, N.: Quelques idées sur les camps de concentration
allemands.
Archives de médecine générale et coloniale, 1946 május-június.
Daluces, Jean (valószínőleg álnév): Le Troisiéme Reich. André
Martel. Párizs 195o.
Dansette, Adrien: Histoire de la Libération de Paris. Fayard.
Párizs 1946.
Desoille, H.: L'assassinat systématique des prisonniers malades par les
médecins nazis. La Presse médicale, 1945 május-október.
Desoille, H.: En marge de la psychologie du bagne: Le bagne nazi.
Archives de médecine sociale, 1946 október.
Desoille és Laffite: Psychologie criminelle des hitlériens. Annales
 de médecine légale, 1947 június-július.
De Weimar au Chaos. Journal politique d'un général de la Reichswehr.
Nouvelle Revue critique. Párizs 1935
Diels, Rudolph: Lucifer Ante Portas. Zürich 1950.
Documents. Revue des questions allemandes. Párizs é. n.
Documents sur l'histoire de la révolte de juillet 1934. (A hivatalos
források alapján.) Wien 1934.
Ion Zimmet-Gazel, dr. Paulette: Les conditions d'existence et l'état
sanitaire dans les camps de concentration des femmes déportées
en Allemagne. Imprimerie franco-suisse. Annemasse 1947.
Ditbost, Charles: Le procés de Nuremberg. Párizs 1947.
Dzelepy, E. N.: Le vrai combat de Hitler. Lucien Vogel kiadása.
Párizs 1936.
Faure, Edgar: La condition humaine sous la domination nazie.
Párizs 1946.
Francois, Jean: L'affaire Röhm-Hitler. Gallimard. Párizs 1939. Francois-
Poncet, André: Souvenirs d'une ambassade á Berlin. Flammarion.
Párizs 1946.
Giles, O. C.: La Gestapo. Études Internationales. Collection
Oxford. Gisevius, Hans Bernd: Bis zum bitteren Ende. Zürich 1946-
1947. Goebbels, Joseph: Journal. Párizs 1949. (Magyar nyelven: Naplóm.
Budapest 1942.)
Gırlitz, Walter és Quint, Herbert: Adolf Hitler.
Greiner, Helmuth: Die oberste Wehrmachtführung 1939-1945. Wies-
baden 1951.
Greiner, Joseph: Das Ende des Hitler-Mythos. Wien 1947.
Grimm: Denkschrift über die in Paris in Juni-Juli 1940 von der
Deutschen Geheimen Feldpolizei,in der Grünspan-Sache
beschlagnahmten Akten.
Gritzbach, Erich: Hermann Göring, l'homme et son oeuvre.
Guerber, André: Himmler et ses crimes. Párizs 1946.
Gumbel, E. I.: Vier Jahre politischer Morde. Berlin 1922.
Hagen, Walter (Wilhelm Höttlnek, az SD egykori tagjának
álneve): Unternehmen Bernhard.
Halder, Franz, tábornok: Hitler als Feldherr. Hitler, seigneur de
1a guerre. Payot. Párizs 195o.
Hausser, Paul (SS-obergruppenführer): Waffen-SS in Einsatz.
Plesse Verlag. Göttingen 1953.
Heiden, Conrad: Geschichte des Nationalsozialismus. Die
Karriere einer Idee. Röwöhlt. Berlin 1932.
Heiden, Conrad: Adolf Hitler. Das Zeitalter der
Verantwortungslosigkeit. Eine Biographie. Europa. Zürich 1936.
(Magyar nyelven: Hitler. Prager kiadása. Bratislava-Pozsony 1937.)
42G
Heiden, Conrad: Les vépres hitlériennes. Sorlot. Párizs 1939.
Hitler und Kahr. (Kivonat a bajor Landtag vizsgálóbizottságának
jegyzıkönyveibıl.) München 1928.
Hossbach, F.: Zwischen Wehrmacht und Hitler. Entre la Wehrmacht et
Hitler. Payot. Párizs 1951.
Jouvenel, Bertrand de: La décomposition de l'Europe libérale. Plon.
Párizs 1941.
JungerrErnst: Journal. 2 kötet. Julliard. Párizs 1951. és 1953.
Kogon, Eugen: Der SS-Staat. Das System der deutschen
Konzentrationslager. Berlin 1947.
Lacour-Gayet, Michel: Un député comme les autres. S. D. I. D. Párizs
1946.
Livre Blanc austro-allemand sur les assassinats du 30. juin et du 25.
juillet 1934. Nouvelle Revue critique. Párizs 1935•
Livre Bruiz sur l'incendie du Reichstag et la terreur hitlérienne. Éditions
du Carrefour. Párizs 1934. (Magyar nyelven megjelent az Antifa
kiadásában. Oradea 1934•)
Le Livre Noir, La Situation des Juifs en Allemagne. Comité des
Délégations juives. Párizs 1934.
Lubetzki, J.: La condition des Juifs en France sous l'occupation alle-
mande. La législation raciale. Éditions du Centre. Párizs 1954.
Ludendorf, f, Margaritte: Als ich Ludendorffs Frau war. München 1929.
Lutz, E. H. G.: Die goldenen Hánde. Les Mains d'Or. Plon. Párizs
1954.
Mann, Thomas: Felhívás a németekhez. (Appel aux Allemands.) Martin
Flinker. Párizs 1948•
Mann, Thomas: Levél 1936. december 19-én a bonni egyetem filozófiai
fakultásának dékánjához. (Lettre adressée le 19 décembre 1936 au
doyen de la Faculté de philosophie de l'Université de Bonn.)
Éditions de France. Párizs 1943.
Mazor, M.: Le phénoméne nazi. Éditions du Centre. Párizs 1957.
Michelet, Edmond: Rue de la Liberté - Dachau. Éditions du Seuil.
Párizs 1955.
Mornet, fıügyész: Quatre ans á rayer de notre histoire. Self. Párizs
 1949.
Münzeberg, Willy: Propaganda als Waffe. Párizs 1937.
Naziführer seben dick an. Éditions du Carrefour. (Hitler-ellenes
emigránsok kiadása.) Párizs 1935.
Neumann, Franz: Behemoth, the Structure and Practice of National
Socialism. Gollancz. London 1942•
Noth, Ernst Erich: La tragédie de la jeurlesse allemande. Grasset. Pá-
rizs 1934.
Rauschning, Hermann: Gesprüche mit Hitler. New York 1940. (Magyar
nyelven: Hitler bizalmasa voltam. Körmendy 1945.)
Regler, Gustav: Das Ohr des Malchus. Eine Lebensgeschichte,
Kiepenheuer-Witsch. Köln-Berlin 1958•
Reinhard, nyugalmazott ezredes: 1918-1919. Die Wehen der Republik.
Brunnenverlag. Berlin é. n.
Reitlinger, Gérald: The SS-Alibi of a Nation 1922-1945. Heinemann.
London é. n.
Richet, Charles, Jacqueline et Olivier: Trois lagnes. Ferenczi. Párizs
1945.
Richet, Charles és Mans, Antonin: Pathologie de la déportation, Plon.
Párizs 1956.
Ritter, Gerhard: Carl Goerdeler und die deutsche
Widerstandsbewegung. Stuttgart 1954.
Rousset, David: Le pitre ne rit pas. Éditions du Pavois. Párizs 1948•
Rousset, David: L'univers concentrationnaire. Éditions du Pavois.
Párizs 1946.
Rousset, dr. Jean: Chez les Barbares. Le Crocodile. Lyon 1947.
Rovan, Joseph: Le catholicisme politique en Allemagne. Éditions du
Seuil. Párizs 1956.
Röpke, Wilhelm: Die deutsche Frage. 1945.
Russel, lord of Liverpool: The Scourge of the Swastika. London 1954.
Sálan: Prisons de France et bagnes allemands. L'Ouvriére. Nimes 1946.
Schellenberg, Walter: Der Labyrinth. Le Chef du coutre-espionnage
nazi parle. Julliard. Párizs 1957.
Schirer, William: Le Troisiéme Reich. Éditions Stock. Párizs 1961.14
Schlabrendorf, f, Fabian von: Offiziere gegen Hitler. Zürich 1946.
Schmidt-Pauli, Edgar: Hitlers Kampf um die Macht. Fischer. Frankfurt
-Hamburg 1956.
Scholl, Inge: Die weisse Rose. Fischer. Frankfurt-Hamburg 1955.
Schramm, Wilhelm von: Der 20. Juli in Paris. Les généraux contre
Hitler. Háchette. Párizs 1957.
Schuschnigg, Kurt von: Ein Requiem in Rot-Weiss-Rot. Zürich 1946.
 i4 A Gestapo története 1946 óta foglalkoztat, akkor kezdtem
győjteni hozzá az anyagot, majd 1 955- ben fogtam a könyv
megírásához. Munkám tehát gyakorlatilag már be volt fejezve,
midın William Schirer kitőnı könyve napvilágot látott
Franciaországban. Dokumentációmban nem használtam fel, de
igazságtalan lennék, ha a bibliográfiából ezt a kivételes értékő könyvet
kihagynám.
428
Semmler, Rudolph: Journal du secrétaire de Goebbels. La Jeune Parque.
Párizs 1948. •
Strasser, Otto: Die deutsche Bartholomáusnacht. Zürich 1935.
Teitgen, Henri: Buchenwald 1944-1945. La Vie intellectuelle, 1945 július.
Trevor-Roper, H. R.: Les derniers jours de Hitler. Calmann-Lévy. Pá-
rizs é. n.
Waitz: Les instituts de médicine expérimentale SS dans les camps de
concentration en Allemagne. Le Progrés médical, 1945 május.
 TARTALOM

A KIADÓ ELİSZAVA .............................................................. 17

BEVEZETÉS ...................................................................... S
ELSİ RÉSZ
A GESTAPO SZÜLETÉSE 1933-1934 ............................ 25
I. fejezet. A horogkeresztesek Németország uraivá lesznek 25
II. fejezet. Gıring a rendırségre épít ................................. 37
III. fejezet. Megszületik a Gestapo, és színre lép á Reichstag
felgyújtása ügyében .................................................... 51
MASODIK RÉSZ
A GESTAPO TÖKÉLETESÍTI MÓDSZEREIT 1934-1936 ... 74
I. fejezet. Himmler átveszi a Gestapo vezetését ............. 74
II. fejezet. Himmler „fekete lovagrendje" ........................ 93
III. fejezet. A Gestapo mindenütt ....................................... 105
iv. fejezet. A különös Heydrich ......................................... 118
V. fejezet. A Gestapo Röhm ellen ..................................... 130
VI. fejezet. A Gestapo végez Röhmmel ............................. 139
VII. fejezet. Atszervezik az egész rendırséget ................... 159
HARMADIK RÉSZ
A GESTAPO EL6KÉSZÍTI AZ INVÁZIÓT 1936-939 .... 176
I. fejezet. A Gestapo támadásra indul a hadsereg ellen .... 176
I1. fejezet. A Gestapo berendezkedik Európában ............. 195
III. fejezet. A végsı szervezeti forma ............................... 2I0
NEGYEDIK RÉSZ
A GESTAPO A HÁBORÚBAN 1940 ........................................ 225
I. fejezet. Lengyelország ................................................... 225
II. fejezet. A Gestapo betelepszik Franciaországba .......... 241
III. fejezet. A Gestapo maga alá gyıri a hadsereget ........... 257
 ÖTÖDIK RÉSZ
A GESTAPO POKLA 1940—1944 ................................ 279
I. fejezet. A Gestapo tevékenysége Franciaországban .. 279
II. fejezet. A keleti területek mártíromsága ..................... 295
111. fejezet. A náei tudósok „kísérletei" ......................... 323
IV. fejezet. A Gestapo kiterjeszti hatalmát egész Franciaországra 344
HATODIK RÉSZ
A GESTAPO ÖSSZEOMLÁSA 1944-1945 ................... 371
I. fejezet. A hadsereg a Gestapo ellen .............................. 371
II. fejezet. A farkasok felfalják egymást ........................... 391

FÜGGELÉK ............................................................................ 417

BIBLIOGRAFIA .................................................................... 424