Cthulhu hívása

Készült a Galaktika Baráti Kör Könyvklub

tagjainak 1992-ben

Könyvárusi forgalomba nem kerül

Szerkeszti Kuczka Péter

Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadások alapján készült:

H. P. Lovecraft: The Haunter of the Dark

Panther Books Ltd.

The Disciples of Cthulhu

Daw Books, Inc.

© 1976 by Edward P. Berglund

Fordította Makovecz Benjámin, Makovecz Pál,

Gálvölgyi Judit, Veres Mihály

A fedél Jantner János munkája

© Makovecz Benjámin, Makovecz Pál, Gálvölgyi Judit,

Veres Mihály, 1992

Hungarian translation
 Robert Bloch - Előszó

Kezdjük a történelemmel…
Az 1929-es esztendőt nem jegyzi mérföldkőként az irodalomtörténet.
Egyetlenegy könyv sem érte el ebben az évben a milliós vagy annál magasabb
példányszámot, ami bestsellerré avatta volna. A dologhoz legközelebb Earl Derr
Biggers Ott a függöny mögött és Vina Delmar Rossz lány című műve járt, meg
Ernest Dimnettől A gondolkodás művészete. A Hónap Könyve Klub legjelesebb
ajánlása pedig Thornton Wilder Szent Lajos király hídja és André Maurois
biográfiája, a Disraeli volt.
A miszticizmus kedvelői megvitatták Mr. Biggers regényét, a háziasszonyok
ájuldoztak a Rossz lány pikánsabb részleteitől, az értelmiség pedig magasztalta
Wilder, Maurois és Dimnet teljesítményét. Mind az öt könyvet alaposan kivesézte a
bulvársajtó és a korabeli irodalmi folyóiratok is.
Ugyanekkor egy Különös történetek című magazin közölte Howard Phillips
Lovecraft Cthulhu hívása című novelláját. A sajtó − legjobb tudomásom szerint −
nem reagált.
Ez önmagában nem is meglepő. A Különös történetek egy volt a sok száz,
makulatúrapapírra nyomott magazin közt, melyek a húszas években elárasztották a
standokat, noha az írástudók és az elegáns lapok sznob olvasói egyaránt megvetették.
Piaci sikert sem aratott, még csillagászati, huszonöt centes ára mellett sem; ebben a
műfajban az átlagos eladás nemigen fedezte az előállítás költségeit. A novella
alaptémája, a természetfeletti horror beszűrődése a science fictionbe, sem talált utat a
dzsesszkorszak öntörvényű ízlésvilágához.
Ami H. P. Lovecraftot illeti, a furcsa új-angliai lakos − aki cifra
nyomorúságban élt kicsiny családi életjáradékából, melyhez soványka kiegészítést
szerzett irodalmi négermunkával, más nímandok írásairól való recenziókkal és
olykor-olykor saját novelláival is − neve nemigen jelentett semmit, sem olvasónak,
sem kritikusnak. A Különös történetek munkatársai közt sem ő volt a legfelkapottabb;
soha nem érte el azt a csöppnyi dicsőséget sem, hogy címlapillusztrációra méltassák
valamelyik írását.
A Cthulhu hívása bizonyára nem érdemelt effajta figyelmet. Nem szerepelt
benne félmeztelen hősnő, akit emberfeletti vagy állati szörnyeteget tart fogva; sem
deltás megmentő vagy agyafúrt detektív. A novellának már a címe is elég volt, hogy
elriassza az embereket. Kicsoda vagy micsoda ez a Cthulhu, és egyáltalán, hogy a
francba kell kiejteni?
És különben is, kit érdekel?
A válasz évekig váratott magára.
 A Különös történetek olvasóinak maroknyi csoportját érdekelte. Lassan
kialakult a Lovecfaft-rajongók kicsiny társasága, ahogyan Cthulhu, a szörnyisten
emelkedik fel tengermélyi sírjából a novellában. Lovecraft híveinek köre azonban −
Cthulhutól eltérően - nem szűkült, sőt egyre bővült. És bár ezek a hullámok csak
fodrocskák voltak az akkori fantasy irodalom állóvizén, Lovecraft hajóját vígan
ringatták, s ez további erőfeszítésekre ösztönözte őt. Korábban már több, rokon témájú
novellát írt, s most tudatosan dolgozta ki a meglévő ötleteket.
Lovecraft novellái a Cthulhuval, Yog-Sothothtal, Azatothtal és más Nagy
öregekkel meg híveikkel való találkozásokról alkotják azt, amit ma
Cthulhu-legendakörnek nevezünk.
A Lovecraft-rajongók kis csapatában nemcsak olvasók vannak, de írók is.
Közülük nem kevesen sokat köszönhetnek a mesternek szakmájuk terén is; nemes jó
tanácsot, kritikát. A stílus és a téma hatására közülük néhányan − az úgynevezett
Lovecraft-kör további, a Cthulhu-mítoszon alapuló novellákat írtak. Minthogy
Lovecraft kitalált egy könyvet, az ősi titkok feltételezett tárházát, a Necronomicont,
követői saját műveikben is hivatkoztak és utaltak más, éppily rémületes forrásokra,
melyek a Nagy öregekről és varázslataikról szólnak. Új istenségeket is teremtettek
Lovecraft panteonjába, és szerepeltették a Cthulhu-történetekben felbukkanó kitalált
helységeket, a haldokló, új-angliai városokat, Arkhamot és Innsmoutht meg a
Miskatonic Egyetem borostyánnal befuttatott (vagy inkább mohos) csarnokait.
Mint a Nagy Cthulhu maga, a mítosz is növekedett, formát öltött, és
ágas-bogassá terebélyesedett. És megint csak mint Cthulhu maga − álmukban
megkörnyékezte az írókat és festőket, s előbújt műveikben.
A hatás azonban lassú volt, és kevés hasznot hozott annak az embernek, akitől
eredt. Lovecraft tragikusan fiatalon, negyvenhat éves korában halt meg 1937-ben, s
ebben az időben még nem jelent meg gyűjteményes kötete, sőt sok novellája még
magazinokban sem volt olvasható.
Hogy változtassanak ezen a helyzeten, két barátja és pártfogoltja, August
Derleth és Donald Wandrei egy kicsiny, postai terjesztéssel foglalkozó kiadót
alapított, az Arkham House-í, azzal a kifejezett céllal, hogy Lovecraft novelláit
kemény kötésben megjelentessék. Az első kötet, A Kívülálló és a többiek aligha
pályázhatott volna az 1939-es bestseller címére; a szerény, alig háromezres
példányszámban kiadott könyvre alig százötven megrendelés érkezett. Hála azonban
az alapítók kitartásának, az Arkham House fennmaradt, és négy évvel később
napvilágot látott a második gyűjteményes kötet, Az álom fala mögött - ismét
háromezer alatti példányszámban.
A negyvenes években újabb Lovecraft-gyűjteménnyel jelentek meg az Arkham
House-nál, más, a Lovecraft-körhöz tartozó írók művei mellett. A második
világháború alatt végre más válogatások is világot láttak, köztük egy a hadsereg
kiadásában (ez a könyv figyelemre méltó népszerűségre tett szert), s a magazinokban
megjelentek az eladdig ismeretlen művek is. Előkerültek Lovecraft versei és esszéi is,
és írói munkássága lassan egyre ismertebbé vált, mind odahaza, mind pedig külföldön.
Eltekintve néhány elutasító vagy ócsárló megnyilatkozástól, a kritika továbbra
sem vett tudomást Lovecraft munkásságáról, bár hívei az amatőr lapokban
megkezdték a róla szóló kommentárok és tanulmányok publikálását. A hatvanas
évekig kellett azonban várni, hogy a Cthulhu-mítosz nagykorúvá váljon. A
keményfedelű és a paperback kiadások kelendősége, s a külföldi kiadások lelkes
fogadtatása végül is a népszerűség (olykor kelletlen) elismeréséhez, s annak a ténynek
az elfogadásához vezetett, hogy a külföldi kritika talán valamivel fogékonyabb volt,
amikor Lovecraftot Poe modern örököseként üdvözölte.
A hízelgés legőszintébb formája az utánzás. August Derleth számos novellát írt
Lovecrafttal való „posztumusz összmunkában” − vagyis utánzatokat, melyekben
felhasználta a Cthulhu-mítosz elemeit −, s ma fiatal, a fantasy vidékeire újonnan
érkezett írók alapozzák történeteiket Lovecraft stílusára és témáira. A korai hetvenes
években dolgozatok és értekezések jelentek meg az egyetemi kiadóknál, és
előadássorozatokat hirdettek meg, melyek komolyan és behatóan foglalkoztak
Lovecraft műveivel és hatásával. A science fiction rajongók kongresszusai, köztük az
Első Fantasy Világkongresszus − melyet Providence-ben tartottak meg 1975-ben,
hogy szülőhelyén tisztelegjenek Lovecraft emléke előtt - jól tükrözik a növekvő
elismerést.
Most, fél évszázaddal azután, hogy egy ismeretlen kiadónál megjelent egy
ismeretlen szerző ismeretlen novellája, Howard Phillips Lovecraft valódi
irodalomtörténeti alakként magasodik előttünk. Életrajzok és teljes munkásságát
felölelő tanulmányok születnek s részesülnek komoly figyelemben.
Vannak persze, akik kitartóan tagadják Lovecraft munkáinak irodalmi értékét,
amint lenézik Edgar Rice Burroughst, L. Frank Baumot és Sir Arthur Conan Doyle-t
is. Ám egyetlen objektív szemléletű irodalmár sem hagyhatja figyelmen kívül
Sherlock Holmes, Tarzan és Óz, a nagy varázsló jelenkori kultúránkra gyakorolt
hatását. És napjainkban úgy tűnik, hogy a kimondhatatlan nevű Cthulhu is
felsorakozik melléjük.
A mai fiatalok közül kevesen tudják, kicsoda Earl Derr Biggers, kinek nevét
régóta beárnyékolja saját teremtménye, Charlie Chan. Még kevesebben ismerik Vina
Delmart, s komikus módon Thornton Wildert is inkább tartják számon a Helló,
Dolly-val való összefüggések, mint metafizikai-mérnöki mesterműve, a Szent Lajos
király hídja kapcsán. Maurois még megtalálható az antikváriumok poros polcain,
Disraeli saját munkáival együtt, de a mai érdeklődés szempontjából mindkét tiszteletre
méltó szerző egyformán halott. És elég a kortárs színképre vetett egyetlen futó
pillantás, hogy lássuk, milyen kicsiny hatással volt világunkra A gondolkodás
művészete.
De:
Nem halott az, mi fekszik örökkön,
A halál sem ér át végtelen időkön
− szól a Necronomicon rejtélyes kétsorosa a Nagy Cthulhu halhatatlanságáról.
És − íme − a jóslat beteljesedni látszik. Cthulhu él Lovecraft egyre növekvő
megbecsülésnek örvendő műveiben, s a mítosztól inspirált új, ifjú szerzőgárda
megjelenése által.
 Edward P. Berglund − maga is nagyszerű cthulhuiánus − egy eredeti antológiát
állított össze, melyben felsorakoztatja azokat, akiket így nevez: Cthulhu tanítványai,
íme hát kötetünk szerzői, Lovecraft és követői: Bob Van Laerhoven, aki csak tizenhat
évvel a mester halála után született, a többiek, Ramsey Campbell, James Wade, Brian
Lumley, Joseph Payne Brennan és ifjabb Walter C. DeBill már megszerezték irodalmi
ajánlóleveleiket. Az itt olvasható műveik ékesen bizonyítják, méltók a megtisztelő
címre: Cthulhu tanítványai.
És − zárójelben − nekem, magamnak is van némi közöm hozzájuk. Első rajongó
levelemet tizenöt évesen írtam meg Lovecraftnak, s az ő tanácsainak, bátorításának
köszönhetem, hogy tizenhét éves koromban megkezdtem önálló írói működésemet.
Ekképpen tehát egész karrierem Providence kegyelméből való.
Providence. Tanítványok.
Van ezeknek a szavaknak valamiféle vallásos csengése, és talán így is van ez
rendjén.
A Cthulhu-mítosz iránti érdeklődés forrásait keresve nem szabad elsiklanunk a
metafizikai gyökerek fölött. Nem kell túl sokat bizonygatni: Lovecraft voltaképpen
egy képzeletbeli vallást teremtett, ősi istenekkel; bibliája a Necronomicon lett, s a
kultusz hívei az olvasó-író tanítványok.
Vajon akaratán kívül olyan húrt szólaltatott-e meg − az öreg Carl Jung volna
megmondhatója −, melynek rezgése fajunk emlékezetének mélységeibe hatol? Vagy
csak körvonalakat adott az örökös félelemnek, miszerint mindannyian a fölöttünk álló
sötét erők áldozatai, játékszerei vagyunk? Úgy érzem, a Cthulhu-mítosz valódi varázsa
mindkét esetben abban a tudat alatti felismerésben rejlik, hogy a képzelet szülte mesék
és példázatok mélyén ott rejtőzik az igazság, a realitás lehetősége.
Igen, saját irataim között is ott lapul néhány feljegyzés egy olyan jövőről szóló
novellához, ahol Cthulhu és a Nagy Öregek egy új vallás megteremtőivé válnak, mely
felváltja hanyatló világunk eszméit, s Lovecraftot prófétaként tiszteli. Hajlok rá, hogy
azt gondoljam, a szigorúan materialista mesternek tetszene a dolog. Magamat illetően
már nem vagyok ilyen biztos.
Abban azonban igen, hogy a tiszta fantázia mezején és Cthulhu tanítványainak
jóvoltából Önök remekül fognak szórakozni. Kellemes időtöltést!

Howard Phillips Lovecraft - Cthulhu hívása

„A létezés oly hatalmas lehetőségei közt tálán ott van a túlélés ősidőkben keletkezett
formája, a tudatosság valamilyen alakja, melyet réges-rég elsodort a fejlett emberiség
dagálya, egy olyan valami, melyről csak a költészet és a legenda őrizhet tűnő
emlékképeket, s isteneknek, Szörnyeknek meg mindenféle fajta mitikus lényeknek
nevezi őket.”
Algernon Blackwood
 I. Az agyagba mintázott szörnyűség

Azt hiszem, a legnagyobb kegyelem, hogy az emberi elme nem képes

összevetni, áttekinteni minden ismeretét. A végtelen fekete óceánjának közepén, a
tudatlanság boldog szigetén élünk, és nem is kell túl messzi utakra vállalkoznunk. A
tudományok mindegyike saját vidékein nyújtózik egyre messzebb, s így nem idéztek
ránk eleddig nagyobb veszélyt, de egy napon, amikor elszigetelt ismeretek sodródnak
egymás közelébe, a valóság olyan borzalmas távlatai nyílnak majd meg, hogy
megtébolyodunk a látomástól, vagy a halálos fényből egy újabb sötét kor békéjébe és
biztonságába menekülünk.
A teozófusok sejtettek valamit a világciklusok végtelen méreteiről, melyben
világunk s maga az emberi faj történelme is csak futó közjáték. Céloztak különös
túlélőkre, olyan kifejezésekkel, melyektől megfagyna a vér, ha nem burkolná őket
nyájas derűlátás. Ám a tiltott korszakok halvány, zavaros sejtelme, mely megdermeszt,
ha rá gondolok, és álmaimban az őrületbe visz, nem innen származik. Ez a gyanú,
mint az igazság megsejtése mindenkor, olyan dolgok véletlen találkozásából született,
melyeknek semmi közük sincs egymáshoz; amilyenek egy régi újságcikk és egy halott
professzor jegyzetei.
Remélem, senki nem fogja befejezni ezt az összerakósdit, s biztos, hogy − ha
élek − soha nem fogok szándékosan újabb szemet fűzni ehhez az iszonyatos lánchoz.
Azt hiszem, a professzor is hallgatni akart arról, amit tudott, s megsemmisítette volna
feljegyzéseit, ha nem csap le rá a hirtelen halál.
1926-27 telén hallottam először a dologról, amikor dédnagybátyám, George
Gammell Angell, a Rhode Island-i, providence-i Brown Egyetem Sémi Nyelvészeti
Tanszékének nyugalmazott tanára meghalt. Angell professzor széles körben ismert
volt mint az ókori feliratok szakértője, és jártasságát gyakran vették igénybe a neves
múzeumok; így sokan emlékezhetnek rá, hogy kilencvenharmadik évét taposta.
Felkeltette a helyi érdeklődést, hogy halála körülményei homályosak voltak. A
professzor akkor halt meg, amikor a newporti hajóval hazatért, szemtanúk állítása
szerint egy tengerészkülsejű néger lökte fel. A néger a furcsa, sötét udvarházak
egyikéből jött, melyek a vízpart és a Williams Street-i halottasház között sorakoztak az
esős domboldalon. Az orvosok semmi látható külső nyomot nem találtak, és hosszas
vita után valami zavaros szívkárosodást jelöltek meg a halál okaként, ami nem is
csoda, ha egy ilyen magas korú ember ilyen sebesen kapaszkodik fel egy ilyen
meredek dombra. Akkor még nem láttam okát, hogy ne higgyek a szakvéleménynek,
de később kételkedni kezdtem − talán túlságosan enyhe is ez a kifejezés.
Mint dédnagybátyám örököse és végrendeletének végrehajtója − özvegyen és
gyermektelenül halt meg −, meglehetős alapossággal kellett átnéznem az iratait, s ezért
minden dobozát és dossziéját Bostonba, a lakásomra vitettem. A talált anyag
legnagyobb részét közölni fogja az Amerikai Archeológiai Társaság, volt azonban egy
doboz, melynek tartalma szerfölött rejtélyesnek tűnt, s visszariadtam a gondolattól,
hogy bárkinek is megmutassam. A doboz zárva volt, s nem találtam a kulcsát, míg
eszembe nem jutott az a kulcscsomó, melyet a professzor mindig magánál tartott. Ott
volt a kulcs, de amikor kinyitottam a dobozt, még nagyobb és áthághatatlanabb
akadály állt előttem. Hiszen mit is jelenthet egy furcsa cserép dombormű és egy rakás
összefüggéstelen feljegyzés, blabla és újságkivágás, amit találtam? Dédnagybátyám
öregkorára bedőlt talán a legfelszínesebb szélhámosságoknak? Elhatároztam, hogy
felkutatom a különc szobrászt, aki − láthatóan − felkavarta egy öregember lelki
békéjét.
A dombormű egy elnagyolt téglalap volt, hüvelyknyinél is vékonyabb, s
körülbelül ötször hat hüvelyk nagyságú − nyilvánvalóan új keletű. Az ábrázolás
azonban távolról sem keltett modern benyomást; bár a kubizmus és futurizmus
szeszélyei sokfélék, olykor vadak is, de nemigen jellemző rájuk az a titokzatos
szabályosság, ami a történelem előtti írásokban leselkedik. Azt a fajta írást pedig,
melyhez e jelek tartoztak, bár otthon voltam bácsikám papírjai és gyűjteményei között,
nem sikerült azonosítanom, hogy akár távoli rokonságát is felfedeznem.
A látszólagos hieroglifák fölött festői ihletésű figura állt, bár
impresszionisztikus kivitelezése nemigen engedett valódi természetére következtetni.
Egyfajta szörnyeteg volt, vagy szörnyetegszimbólum, mely csak beteg elmében
foganhatott. Ha azt mondom, hogy az én valamelyest hóbortos képzeletem egyszerre
vetítette elém egy polip, egy sárkány és egy emberi karikatúra képeit, nem vagyok
hűtlen a tárgy szelleméhez. Petyhüdt, csápos fej, mely torz és pikkelyes törzsön ül;
csökött szárnyak − ám mindennek az összhatása, az egésze volt megrázó és rémületes.
A figura mögött elnagyoltan ábrázolt ciklopszfal volt látható.
A furcsa szobrot kísérő dokumentum − Angell professzor kézírásával s
mellőzve az irodalmi stílusra való törekvést − külön volt az újságkivágások jókora
kupacától. A legfontosabbnak látszó dokumentum címe − CTHULHU-KULTUSZ −
kínosan precíz nagybetűkkel íródott, elkerülendő a sosem hallott szó helytelen
olvasását. Ez a kézirat két részre oszlott. Az első címe: „1925. − H. A. Wilcox (R. L.,
Providence, Thomas Street 7.) álma és elemzés” − a másodiké: „John R. Legrasse
felügyelő (La., New Orleans, SF. Bienville 121.) elbeszélése. 1908. A. A. S. Mtg. −
Megjegyzések és Webb professzor összegzése.”
A másik iratcsomó rövid feljegyzésekből állt, néhányuk különböző személyek
furcsa álmainak kivonata volt, vagy idézetek teozófiai könyvekből és folyóiratokból
(nevezetesen W. Scott-Elliott Atlantisz és Az elveszett Lemuria című művéből); a többi
pedig a hosszú ideig létező titkos társaságokkal és kultuszokkal kapcsolatos jegyzet,
utalásokkal olyan mitológiai és antropológiai forrásmunkákra, mint Frazer Aranyága
vagy Miss Murray műve, a Boszorkánykultuszok Nyugat-Európában. Az
újságkivágások főként a szélsőséges lelki rendellenességek és az 1925 tavaszán kitört
tömeghisztéria eseteivel foglalkoztak.
A fontosabbik kézirat első fele egy igen különös történetet ismertetett. A dolog
úgy áll, hogy 1925. március l-jén vékony, sötét hajú, idegen és felindult fiatalember
jelentkezett Angell professzornál egy furcsa agyag domborművel, mely még egészen
friss és nedves volt. A fiatalember − névjegyén a Henry Anthony Wilcox név állt −
egy kitűnő család legfiatalabb sarja volt (bácsikám távolról ismerte őket); akkoriban
szobrászatot tanult a Rhode Island-i főiskolán, s egyedül élt a Fleur-de-Lys házban,
közel az iskolához. Wilcox − lángelmének tartották − koraérett, de különc fiú volt, s
kora gyermekkora óta erősen érdekelték a furcsa történetek és megmagyarázhatatlan
álmok, melyeket maga is szívesen mesélgetett. Azt szokta mondogatni magáról, hogy
„pszichikailag hiperérzékeny”, de a régi kereskedőváros komoly népe elutasítóan csak
csodabogárnak tartotta. Minthogy nem forgott ezekben a körökben, Wilcox lassan
elsodródott a társadalom látóteréből, s csak más városokban élő esztéták kis csoportja
ismerte. Még a konzervativizmusára büszke providence-i Művészklub is reménytelen
figurának tartotta.
A látogatás alkalmával − folytatódik a professzor kézirata − a szobrász
vendéglátója régészeti ismereteinek segítségét kérte a dombormű hieroglifáinak
megfejtéséhez. Álmatag, modoros beszédmódja póznak tűnt, és elidegenedést sugallt,
s bácsikám bizonyos éllel válaszolt, hiszen a táblácska gyanús frissessége folytán a
legkevésbé sem látszott régészeti érdeklődésre méltónak. A fiatal Wilcox válasza,
mely bácsikámra olyan hatást gyakorolt, hogy szó szerint feljegyezte, fantasztikus
költői tett volt; érzékelteti az egész beszélgetés hangulatát, s magam is igen
jellemzőnek találom. Azt mondta: „Új, persze, tegnap éjjel csináltam egy különös
városokról szóló álmomban, s az álmok ősibbek, mint a méla Türosz, a merengő
szfinx vagy a kertekkel övezett Babilon.”
Ekkor belekezdett a kusza történetbe, mellyel váratlanul, kihasználva a
gyengülő emlékezetet, felkeltette bácsikám lázas érdeklődését. Előző éjjel földrengés
volt, a legkomolyabb, amit az utóbbi években New Englandben mértek, s Wilcox
képzelete meglódult. Nem vitás, hogy hasonlíthatatlan álma volt titáni kőtömbökből
épült ciklopszi városokról és égbe nyúló monolitokról; mind zöld iszaptól csöpög, és
lappangó rémület fenyegetésével terhes. A falakat és oszlopokat hieroglifák borították,
és lentről, ismeretlen mélységből egy hang szólt, mely ugyanakkor nem volt hang,
hanem egy kaotikus érzés, melyet csak a képzelet érzékei-hangnak, de amit Wilcox
megkísérelt leírni egy szinte kiejthetetlen betűsorral: „Cthulhu fhtagn”.
Ez a betűzűrzavar volt a kulcsa az álom felidézésének, mely felizgatta és
megzavarta Angell professzort. Tudományos aprólékossággal faggatta ki a szobrászt, s
szinte eszelős gonddal tanulmányozta a domborművet, melynek készítésén akkor
kapta magát a fiatalember, amikor egy szál pizsamában reszketve hirtelen felébredt
rémítő álmából. Bácsikám önnön hajlott korát hibáztatta, amiért oly nehezen ismeri fel
a hieroglifikus és képi jeleket. Wilcox sehogy sem értette bácsikám készségesen
hangoztatott titoktartási fogadalmát, mellyel mindenáron rá akarta őt venni, hogy
bevallja, milyen misztikus vagy pogány vallási társaság tagja. Amikor Angell
professzor végképp meggyőződött róla, hogy vendége tökéletesen tájékozatlan
bármiféle kultusz vagy titkos tanok felől, követelésekkel kezdte ostromolni, hogy a
jövőben is számoljon be álmairól. Ez meg is hozta gyümölcsét, mert az első
beszélgetéstől kezdve rögzíti a kézirat a fiatalember telefonhívásait, melyek során
beszámolt az éjszakai látomások izgalmas részleteiről. Ezek lényege mindig a sötét,
csepegő, ciklopszi kövek rémítő látványa volt, s a föld alatti hang vagy értelem, mely
monotonon kiáltozta rejtélyes, csak a tudatra ható leírhatatlan zagyvalékát. A két,
leggyakrabban előforduló szó e hangsorral közelíthető meg: „Cthulhu” és: „R'lyeh”.
Március 13-án − folytatódik a kézirat − Wilcox nem jelentkezett. Lakásán
érdeklődve kiderült, hogy valami különös láz verte le a lábáról, s családja hazavitte a
Waterman Streetre. Éjszaka kiáltozott, felébresztve az épületben lakó művészeket, s
attól kezdve az eszméletlenség és a delírium között hányódott. Bácsikám azonnal
felhívta a családot, s a továbbiakban nagy figyelemmel követte az esetet, és gyakran
telefonált dr. Tobeynak − mint megtudta, ő kezelte a beteget − a Thayer Street-i
rendelőbe.
A fiatalember lázas elméje láthatóan furcsa dolgokkal volt elfoglalva, s a doktor
beleborzongott, ha erről beszélt. Nemcsak a korábbi álmok ismétlődtek, hanem
eszelősen vissza-visszatért egy bizonyos gigantikus, „mérföldmagas” dolog, mely
fel-alá járkál vagy cammog. Soha nem írta le pontosan ezt a valamit, de fel-feltörő
tébolyult szavai, melyeket dr. Tobey elismételt, meggyőzték a professzort, hogy
azonos avval a névtelen rémmel, melyet a szobrász az álomdomborművel próbált
ábrázolni. A szoborral kapcsolatban a doktor megjegyezte, hogy elkerülhetetlenül
hozzájárult a fiatalember letargiájához. A beteg testhőmérséklete − különös módon −
nem haladta meg túlzott mértékben a normális szintet, állapota azonban mégis inkább
valódi lázra, mint lelki rendellenességre utalt.
Április 2-án délután 3 óra körül Wilcox betegsége nyomtalanul elmúlt. Ágyában
felülve meglepetten észlelte, hogy szüleinél van, s halvány sejtelme sem volt arról,
hogy mi történt álmában és a valóságban március 22-e óta. Orvosa három nap múlva
egészségesnek nyilvánította, s a fiatalember visszatért lakására, de Angell
professzornak többé nem tudott mit mondani. Felépülésével a különös álmok véget
értek, s bácsikám teljesen hétköznapi látomások egyheti céltalan és érdektelen
elemzése után nem vesztegetett rá több feljegyzést.
A kézirat első része itt véget ér, de az összefüggéstelen feljegyzések
némelyikével való összevetés jócskán adott töprengeni valót − ami azt illeti, annyit,
hogy csak a belém gyökeresedett szkepticizmus, mely akkori gondolkodásmódom
alapja volt, tette, hogy továbbra is bizalmatlan voltam a szobrász iránt. A kérdéses
jegyzetek különböző személyek álmairól számoltak be azokból a napokból, melyekre
az ifjú Wilcox különös látomásai estek. Bácsikám − úgy látszik − igen gyorsan
megszervezett egy bámulatosan kiterjesztett vizsgálatot, mely szinte mindazon barátait
érintette, akiket tolakodás nélkül kikérdezhetett közelmúltbeli álmaik vagy említésre
érdemes látomások felől. Érdeklődése változatos fogadtatásra talált, de legalábbis
jóval több választ kapott, mint amennyivel bármely közönséges ember titkár segítsége
nélkül elboldogulhatott. Az eredeti levelezés nem maradt fenn, de a jegyzetek alapos
és valóban hű kivonatot nyújtanak. Az átlagember beszámolói − az átlagember a föld
sója, ahogy New Englandben mondják − szinte teljesen negatív eredményt hoztak,
itt-ott szórványosan előfordultak megfogalmazhatatlan és nyugtalanító éjszakai
benyomások, mindig március 22. és április 2. között − a fiatal Wilcox delíriumának
idejében. A tudóstársadalom sem igen kínál többet ennél, bár bizonyos beszámolók
négy esetben utalnak különös tájak futó felbukkanására, és egy ízben említés történik
valami abnormális dologtól való félelemről.
A használható válaszok a képzőművészektől és költőktől érkeztek, és tudom,
hogy pánik tört volna ki, ha módjuk lett volna összevetni a feljegyzéseket. Az eredeti
levelek hiányában kissé gyanakodtam a gyűjtőre, hogy célzatosan kérdezett, vagy
hogy annak alátámasztására szerkesztette egybe a levelezést, amit eleve látni akart.
Ezért éreztem úgy továbbra is, hogy Wilcox, valamiképpen tudomást szerezve a
bácsikámnál lévő régi adatokról, lóvá tette az öregurat.
A művészek válaszai felkavaróak. Február 28-tól április 2-ig jelentős részük
igen bizarr dolgokat álmodott, s az álmok intenzitása összehasonlíthatatlanul
megnövekedett a fiatal szobrász önkívületének napjaiban. A válaszolók több mint
egynegyede a Wilcoxéhoz hasonló jelenetekről és majdnem hangokról ír, s néhányuk
hatalmas, névtelen s a múltból látszó dolgoktól való páni félelemről is tanúskodik. A
feljegyzés együttérzéssel említ egy igen szomorú esetet. Alanya egy közismert építész,
aki érdeklődött az okkultizmus és a teozófia iránt is. Heves rosszullét fogta el a fiatal
Wilcox rohama idején, és néhány hónap múlva − szüntelenül kiáltozva, hogy mentsék
meg valamiféle elszabadult pokolfajzatoktól − kilehelte lelkét. Ha bácsikám névvel
jegyezte volna fel ezeket az eseteket a puszta sorszámozás helyett, megpróbálkoztam
volna az ellenőrzéssel és némi kis magánnyomozással, így azonban csak igen
kevésnek nézhettem utána. Ezek azonban mind tökéletesen megfeleltek a
feljegyzéseknek. Gyakran gondoltam arra, vajon a professzor kutatásainak minden
szereplője ugyanolyan tanácstalan-e az eseteket illetően, mint azok, akikkel beszéltem.
Az újságkivágások, mint céloztam rá, a pánik, a mágia és a különcködés eseteit
ölelik fel. Angell professzor meg kellett hogy bízzon a dologgal egy sajtófigyelő
irodát, mert a kivonatok száma óriási volt, s a Föld minden tájáról érkeztek. Volt itt
éjszakai öngyilkosság Londonból, ahol egy magányos ember velőtrázó sikoltással
vetette ki magát az ablakon. Volt egy zavaros levél egy dél-amerikai lap
szerkesztőjéhez, melyben egy fanatikus a saját látomásaiból jósol szörnyűségeket. Egy
kaliforniai feladó teozófusok szektájáról ír, akik fehér ruhát öltenek valami dicsőséges
beteljesüléshez, mely soha nem érkezik el. Indiai cikkek tartózkodóan számolnak be
komoly nyugtalanságokról a bennszülöttek között március vége felé. Haitiban
megsokszorozódik a vuduorgiák száma, és Afrikából baljóslatú mozgásról tesz
jelentést egy katonai előőrs. Amerikai tisztek a Fülöp-szigeteken egyes törzseknél
zavarodottságot észlelnek, és hisztérikus keletiek New Yorkban rendőröket lincselnek
meg a március 22-ről 23-ra virradó éjszakán. Nyugat-Írország is tele van vad
híresztelésekkel és legendákkal, és egy Ardois Boonot nevű festő egy istenkáromló,
Álomtáj című képet mutat be 1926-ban a párizsi tavaszi tárlaton. És igen sok a
tébolydákból érkező feljegyzés zavarokról és nyugtalanságokról, csoda, hogy nem
fedezi fel az orvostársadalom a különös párhuzamokat, s nem von le misztikus
konklúziókat. Az újságkivágások hátborzongató sokasága beszél, és én nem tudok
többé azzal a megrögzött racionalizmussal nézni szembe vele, amivel akkor
félretettem. Akkor azonban még meg voltam győződve róla, hogy az ifjú Wilcox
tudott a professzor által említett régebbi dolgokról.

II. Legrasse felügyelő beszámolója

A hosszú kézirat második felét azok a régebbi dolgok töltötték ki, melyek oly
érdekessé tették bácsikám számára a szobrász álmait és a domborművet. Úgy tűnik,
Angell professzor korábban már látta egyszer a névtelen szörny pokoli körvonalait,
ahogy az ismeretlen hieroglifák fölé hajol; hallotta a baljóslatú hangfoszlányokat,
melyeket a CTHULHU szóval lehet megközelíteni; s mindezt oly nyugtalanító és
iszonyatos összefüggésben, hogy nem csoda, ha az ifjú Wilcoxot további részletek
iránti kérdésekkel és követelőzésekkel ostromolta.
Legkorábbi tapasztalata tizenhét év előtt, 1908-ban volt, amikor az Amerikai
Archeológiai Társaság éves közgyűlését tartotta St. Louisban. Angell professzor, mint
szaktudása és tekintélye révén a legmegfelelőbb személy, vezető szerepet vitt a
tanácskozásokon, s elsők közt keresték fel azok a kívülállók is, akik az összejövetel
adta lehetőséget kihasználva előhozakodtak kérdéseikkel és problémáikkal, hogy
szakszerű megoldásokat és helyes válaszokat kapjanak.
A kíváncsiskodók legbuzgóbbika, s egy időre az egész összejövetel
érdeklődésének középpontja egy jellegtelen külsejű, középkorú ember volt, aki a
messzi New Orleansból érkezett, hogy a helyi forrásokból megszerezhetetlen
ínformációkhoz jusson. John Raymond Legrasse-nak hívták, s foglalkozására nézve
rendőrfelügyelő volt. Magával hozta látogatásának fő okát, egy torz, visszataszító és
szemmel láthatóan rendkívül régi kőszobrocskát, melynek eredetére lett volna
kíváncsi.
Nem meglepő, hogy Legrasse felügyelőt a legkevésbé sem a régészet érdekelte.
Érdeklődése kifejezetten szakmai megfontolásokból eredt. A szobrocskát, idolt, fétist,
vagy bármi is volt, néhány hónapja kobozták el egy New Orleanstól délre fekvő
mocsaras erdőben, egy feltételezett vuduünnepség megrohanása során: a vele
kapcsolatos szertartások oly idegenek és undorítóak voltak, hogy a rendőrség egyebet
nem tehetett, mint hogy megállapította: eleddig tökéletesen ismeretlen, sötét kultuszba
botlottak, mely összehasonlíthatatlanul ördögibb a legfeketébb afrikai vudunál. A
tárgy eredetéről az elfogottaktól kicsikart zavaros és torz meséktől eltekintve semmit
sem sikerült kideríteni, innen hát a rendőri érdeklődés az ősi tudás iránt, mely
segíthetné őket, hogy helyére tegyék a rémséges jelképet, s ezen keresztül eljussanak a
kultusz tótforrásához.
Legrasse felügyelő aligha volt felkészülve a hatására, amit a magával hozott
tárgy és a történet kiváltott. A szoborra vetett egyetlen pillantás elég volt, hogy a tudós
egybegyűlteket lázas izgalomba hozza; tüstént ott tolongtak mind körülötte, és
bámulták az apró figurát, melynek vad különössége és hitelesen ősi mivolta oly
félreérthetetlenül utalt az idő sosem ismert, feneketlen távlataira.
 A figura, mely végül kézről kézre Járt, hogy mindenki közelről és alaposan
megvizsgálhassa, 7-8 hüvelyk magas volt, nagyszerű művészi munka. Szörnyet
ábrázolt, bizonytalan antropoid vonásokkal, ám polipszerű fejjel; az arcát csápok,
tapogatók tömege borította, pikkelyes, érdesnek tetsző testtel, a mellső és hátsó
lábakon elképesztő karmokkal és hosszú, keskeny szárnyakkal a hátán. Ez a figura,
mely mintha duzzadozott volna a természetellenes és rémítő rosszindulattól, valami
puffadt kövérséggel guggolt a szögletes alapzaton, amit kibetűzhetetlen írás borított. A
szárnyak vége épp hogy érintette az alapzat hátsó peremét, az alak középen ült, s a
behajlított, guggoló hátsó lábak görbe karmai az elülső szélen kapaszkodva a talapzat
felső negyedéig nyúltak le. A polipfej előrebillent, s az arcon lévő csápok rálógtak a
guggoló térdeket markoló mellső mancsokra. Az egész figura abnormálisan életszerű
volt, s ismeretlen eredete folytán még félelmetesebb. Nem lehetett nem észrevenni
elképzelhetetlenül régi voltát, és semmiféle hasonlóság nem fűzte a civilizáció
hajnalának vagy bármely más időszaknak egyetlen más művészeti stílusához sem.
Mindettől eltekintve maga az anyag is misztikus volt, minthogy a szappanszerű,
zöldesfekete kő aranyosan irizáló sávjaival és foltjaival semmilyen, az ásványtan vagy
a geológia előtt ismerős kőzetre nem hasonlított. A talapzaton sorakozó jelek éppily
érthetetlenek voltak, s bár a terület legjelesebb szakértői voltak jelen szinte a fél világ
minden tájáról, a legbizonytalanabb véleményt sem tudták alkotni bármiféle
lingvisztikai rokonságot illetően. A jelek, akárcsak a figura meg a kő, valami rémítően
távoli és idegen világhoz tartoztak, nem ahhoz, ahova az emberiség, amilyennek
ismerjük; ősi és pogány szférák ismeretlen világához, melynek semmi köze nincs a mi
világunkhoz és elképzeléseinkhez.
És mégis, míg a tudósok fejüket csóválva ismerték be kudarcukat a felügyelő
kérdésének megválaszolásában, volt egyvalaki az egybegyűltek között, akinek furcsán
ismerősnek tűnt az írás és a szobor, s aki bizonyos tartózkodással el is beszélte a
különös apróságot, amiről tudomása volt. Ez az ember az idős William Channing
Webb volt, a Princeton Egyetem antropológiaprofesszora, jónevű felfedező.
Webb professzor negyvennyolc évvel ezelőtt Grönland-Izland körutazást tett
bizonyos rúnaírások felkutatására, melyeket végül nem sikerült kiásnia. Messze fenn,
Nyugat-Grönland partvidékén egy különös, elfajzott eszkimó törzsre és kultuszra lelt.
Vallásuk, az ördögimádás egy sajátos formája féktelen utálatosságával és
vérszomjával dermesztő hatást tett rá. Olyasmiben való hit volt ez, amiről nemigen
tudtak az eszkimók, reszkettek, ha róla beszéltek, s azt mondták, hogy végtelenül
távoli korszakokból érkezett, amikor még a Föld se született meg. A megnevezhetetlen
szertartásokon és az emberáldozatokon kívül voltak bizonyos rítusok egy hatalmasabb
ősgonosz, tornasuk tiszteletére, s ezt Webb professzor egy vén angekok, egy
máguspap után gondosan lejegyezte, legjobb tudása szerint írva át a hangokat latin
betűkkel. Ami azonban a legfontosabb, az a fétis, melyet ez a kultusz tisztelt, s melyet
körbetáncoltak, amikor az északi fény a jégsziklák fölé szökött. A professzor szerint
ez a fétis egy igen durva szobor vagy dombormű volt, ijesztő ábrázolással s valami ősi
írással. És − amennyire vissza tud emlékezni − a szobor alapvető vonásaiban
hasonlított erre az állatias valamire, ami itt fekszik a gyűlés előtt.
 A társaság feszülten és döbbenettel fogadta az elmondottakat, de Legrasse
felügyelő kétszeresen is izgatottnak tűnt, és kérdésekkel árasztotta el a tudóst.
Minthogy ő maga lejegyezte az emberei által elfogott mocsári bálványimádóktól
hallott rituális szavakat, esdekelt a professzornak, hogy próbáljon visszaemlékezni,
amennyire csak lehet, azon ördögi eszkimók szavaira. Ekkor a részletek hosszas és
kimerítő összevetése következett, s egy pillanatnyi, valóban rémült csend, amikor a
professzor és a detektív végül megegyezett a két, egymástól oly távol eső helyen
létező pokoli rítus szavainak teljes azonosságáról. Vagyis: az eszkimó
boszorkánymesterek és a louisianai mocsári mágusok valahogy így imádkoztak
egyforma bálványaikhoz, szóközökként jelölve a hangosan énekelt szöveg
töréspontjait: „Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn.”
Legrasse egy tekintetben messzebbre jutott, mint Webb professzor, mert az
őrizetében lévő kevert fajú mocsári népség néhány tagja elismételte neki, amit más
bálványimádóktól tudott a titokzatos szavak jelentéséről. A szöveg valahogy így szól:
„R'lyehi házában a halott Cthulhu álmodik és vár.”
És az általános sürgetésnek engedve, Legrasse felügyelő a tőle telhető
részletességgel beszámolt a mocsári szertartásról. A történetnek − ahogy észrevettem
− bácsikám óriási jelentőséget tulajdonított. A mítoszteremtők és teozófusok
legvadabb álmainak illatát árasztotta, és a kozmikus képzelőerő olyan mélységeit tárta
fel, amiről a legkevésbé tételeznénk fel, hogy ilyen társadalom alatti páriáknál
találkozunk vele.
1907. november l-jén a déli mocsárvidék és a lagúnák lakossága kétségbeesett
üzenetet küldött a New Orleans-i rendőrségre. A telepesek − Lafitte embereinek
primitív, ám derék utódai − egy ismeretlen dologtól való rettegésben éltek, mely
éjszakánként közöttük settenkedett. Valami vudu varázslat volt, a valaha ismert
legborzalmasabb fajta, s amióta a kísértetjárta mocsár felől, ahova senki emberfia nem
merészkedett, rosszindulatú tamtam kezdett szűnni nem akaróan dübögni, néhány
asszonynak és gyereknek is nyoma veszett. Olykor tébolyult kiáltások, velőtrázó
sikolyok és vérfagyasztó ének hallatszott; lidércfények imbolyogtak, s a rémült hírnök
hozzátette: az emberek nem képesek mindezt tovább elviselni.
Így aztán húsz rendőr két teherkocsin és egy autón kiszállt a helyszínre a vacogó
telepes útmutatásával. Az autóval járható út végén leszálltak, s mérföldeket gázoltak a
rémes ciprusok között, ahová a fény sem hatolt be. Rút gyökerek és rosszindulatúan,
hosszan lecsüngő szakállmoha nehezítette az útjukat, s helyenként nedves kőrakások
és omladozó falmaradványok fokozták ijesztő összhatásukkal a nyomott hangulatot,
amit a torz fák és a szivacsos zsombékok árasztottak. Végül feltűnt egy falu:
nyomorúságos kunyhók összevisszasága. A félelemtől hisztérikus telepesek előjöttek,
és néhány imbolygó mécses köré gyűltek. A tamtam fojtott dübögése nagyon-nagyon
távolról tompán idehallatszott, s olykor vérfagyasztó kiáltást sodort feléjük a szél. A
ritkás aljnövényzeten vöröses derengés szűrődött át az éjszakai erdő végtelen
mélységeiből. Bár rettegtek attól, hogy ismét magukra maradnak, a megfélemlített
telepesek egytől egyig visszautasították, hogy akár egy lépést is tegyenek az
istentelenség felé. Legrasse felügyelő és tizenkilenc társa vezető nélkül vette hát be
magát a borzadály sötét árkádjai közé, ahol egyikük sem járt még azelőtt.
A körzet, ahová behatoltak, igen rossz hírű volt; fehér ember által még
felderítetlen, ismeretlen vidék. Legendák szóltak egy rejtőzködő tóról, melyet halandó
szem nem pillanthat meg, s melyben egy kocsonyás testű, hatalmas, fehér valami
lakik, aminek szemei világítanak, s a telepesek arról suttogtak, hogy denevérszárnyú,
fekete ördögök szállnak fel a föld mély hasadékaiból, hogy éjfélkor imádják. Azt
mondták, hogy itt volt már D'Iberville előtt, La Salle előtt, az indiánok előtt, előbb,
mint az erdő állatai és madarai. Maga volt a lidércnyomás, és meglátni egyenlő volt a
halállal. Álmokat küldött az emberekre, így azok eleget tudtak ahhoz, hogy távol
maradjanak. A mostani vuduorgia is a rémületes terület legszélén zajlott, de ez a hely
is elég rettenetes volt, s talán jobban elborzasztotta a telepeseket, mint a szörnyű
kiáltások és más rémségek.
Csak a költészet vagy a téboly beszélhetne a hangokról, melyeket Legrasse és
emberei hallottak, amint egyre beljebb nyomultak a fekete mocsárban a vöröses
derengés és a fojtott dobszó irányába. Vannak hangok, melyek az emberre, és vannak,
melyek a fenevadakra jellemzők, és rettenetes hallani, amikor eltűnik ez a különbség.
Az állati őrület és az orgia féktelensége üvöltésekkel és az eksztázis rikoltásaival oly
démoni magasságokba korbácsolta önmagát, hogy a pokol öbleiből feltörő dögvészes
viharként dübörgött és visszhangzott az éjszakai fák között Az innen-onnan jövő
jajgatás megszűntével egy összetanult kórus érdes hangja szárnyait fel, és egyhangúan
kántálta az undok szavakat: „Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn.”
Ekkor az emberek, elérve oda, ahol már ritkulnak a fák, hirtelen megpillantották
magát a jelenetet. Négyük megtántorodott, egyikük elájult, ketten rémült sikoltásban
törtek ki, amire a vad hangzavar szerencsére megszűnt. Legrasse mocsárvízzel
locsolgatta az eszméletlen rendőr arcát, s mindannyian szinte hipnotizáltan álltak ott,
reszketve a borzalomtól.
A mocsárban egy természetes tisztás, körülbelül egy acre területű szigetecske
húzódott, fátlan és aránylag száraz. Itt tekergett és ugrabugrált az emberi szörnyek
Sime és Angarola képeit is felülmúló leírhatatlan gyülekezete. Ezek a hibrid kreatúrák
ruhátlanul üvöltözlek, bömböltek és vonaglottak egy óriási, gyűrű alakú máglya körül,
mélynek közepén a lángok függönyén át időnként előtűnt egy hatalmas gránitoszlop,
mintegy nyolclábnyi magasságú; tetején, oda nem illő parányiságában a rontást
hordozó szobrocska. A monolit és a tűz körül szabályos közökben felállított tíz
emelvényről függött fejjel lefelé az eltűnt szerencsétlenek meggyalázott teteme. E
rettenetes körön belül keringett az ugrándozó és ordítozó horda alkotta gyűrű, féktelen
bacchanáliában a tűz és a holttestek körei között.
Csak a visszhang és a képzelet okozhatta, hogy az egyik rendőr, egy érzékeny
spanyol, úgy hallotta, mintha az ősi legendák és borzalmak erdejéből egy sötét, távoli
helyről válasz érkezne az áldozati énekre. Később találkoztam ezzel az emberrel,
Joseph D. Galvezzel, alaposan kikérdeztem, és igen élénk fantáziájúnak bizonyult.
Odáig ment, hogy tompa szárnycsapásokra, elmosódott, világító szemekre és a távoli
fák közt domborodó fehér testre is célzásokat tett, ám én azt hiszem, a sok bennszülött
látomása zavarhatta meg a fejét.
 A rettenet okozta bénultság azonban nem tartott soká, első a kötelesség, s bár
közel száz mulatt, mesztic és zambo vett részt a borzalmas ünneplésben, a rendőrök
fegyvereikben bízva az undorító csőcselékre vetették magukat, öt percig leírhatatlan
lárma és káosz uralkodott. Vad csapások záporoztak, lövések dördültek, néhány ember
elmenekült, de végül Legrasse negyvenhét komor foglyot számolhatott meg, akikre
ráparancsoltak, hogy öltözzenek fel, majd a rendőrök két sorfala közé állították őket.
A szörnyetegek közül öten meghaltak, és két súlyos sebesült is volt, kiket
fogolytársaik cipeltek rögtönzött hordágyakon. Az oszlopon álló szobrocskát Legrasse
természetesen leemelte és magával vitte.
Megfeszített, fárasztó menetelés után kikérdezték a foglyokat. Mindannyian
alacsonyrendű, keverék fajú és szellemileg aberrált embernek bizonyultak. Legtöbbjük
matróz, néhány néger és mulatt, főleg nyugat-indiaiak vagy a Zöldfoki-szigetekről
való portugálok, kik enyhe vudu színezetet adtak a heterogén kultusznak. Ám
különösebb kérdezősködés nélkül is világossá vált, hogy a néger fetisizmusnál sokkal
mélyebb és ősibb dologról van szó. Tanulatlan és alacsonyrendű népség létükre
meglepő tudatossággal ragaszkodtak undorító vallásuk alapvető eszméjéhez.
Ahogy mondták, a Nagy Öreget imádták, aki korszakokkal az ember előtt élt, s
az ifjú Földre az égből érkezett. Mára az Öregek elmentek a Föld belsejébe, a tengerek
alá, de élettelen testük átadta titkaikat álmukban az első embereknek, akik
megteremtették a kultuszt, s az nem hal ki soha. Ez volt a vallásuk, s a foglyok szerint
örökké létezett, s létezni is fog, rejtőzködve a távoli pusztaságokon és a sötét
vidékeken, szerte a Földön, míg a legnagyobb pap, Cthulhu ki nem jön és fel nem
emelkedik sötét házából R'lyeh hatalmas, víz alatti városában, s ismét uralma alá nem
hajtja az emberiséget. Egyszer majd, ha a csillagok készen állnak, hallatni fogja
hívását, s a titkos hit szüntelen vár, hogy kiszabadítsa.
Addig nem mondhatnak többet. Olyan titok volt itt, amelyet még kínzással sem
lehetett kicsikarni. Az emberiség nincs egészen egyedül a Földön, a homályból alakok
lépnek elő, hogy meglátogassák a hívő keveseket. Ezek azonban nem a Nagy Öregek.
A faragott szobrocska a hatalmas Cthulhut ábrázolja, de senki nem mondhatja meg,
hasonlóak-e a többiek vagy nem. Az írást senki nem tudja elolvasni, de bizonyos
dolgok kimondatnak. Az énekelt rituálé nem maga a titok, azt soha nem ejtik ki
hangosan, csak súgva. Az ének csak annyit jelent: „R'lyehi házában a halott Cthulhu
álmodik és vár.”
A foglyok közül csak kettő bizonyult elég épelméjűnek ahhoz, hogy
felakasszák; a többieket különböző intézetekbe küldték. Mindannyian tagadták, hogy
részük lett volna a rituális gyilkosságokban, s azt állítottak, hogy a Fekete Szárnyúak
tették, akik időtlen gyülekezőhelyükről, a kísértetjárta erdőből érkeztek. Ezekről a
misztikus szövetségesekről azonban nem lehetett összefüggő adatokat kapni. Amit a
rendőrség megtudott, az jórészt egy végtelenül öreg mesztictől, bizonyos Castrótól
származik, aki azt állította, hogy különös kikötőkben járt, s Kína hegyei közt a kultusz
halhatatlan követőivel beszélt.
A vén Castro iszonyú legendák töredékeire is emlékezett, melyek
elhomályosítják a teozófusok okoskodásait, s fényükben az ember és a világ valóban
új keletű, futó jelenség. Voltak korszakok, mikor más valamik irányították a Földet
hatalmas városaikból. A halhatatlan kínaiak elmondták Castrónak, hogy e valamik
városainak maradványai a csendes-óceáni szigeteken található ciklopszi kövek. ŐK
mind meghaltak, korszakokkal az ember eljövetele előtt, de vannak módszerek
feltámasztásukra, amikor majd az örökkévalóság köreit róva ismét a megfelelő helyre
érnek a csillagok, s magukkal hozzák az ő arcmásaikat.
A Nagy Öregek − folytatta Castro − nem húsból és vérből valók. Van formájuk
− nem bizonyítja-e ezt a csillagarcmás? −, de ez a forma nem anyagból áll. Amikor
kedvező a csillagok állása, világról világra szállhatnak az űrön át, de rossz csillagzat
alatt nem élhetnek. Ámbár nem élnek többé, soha nem halnak meg egészen.
R'lyehben, hatalmas városukban, kőházaikban fekszenek, s a nagy Cthulhu igéi őrzik
őket a dicső feltámadásig, amikor a Föld és a csillagok újra készen állnak majd
fogadásukra. De akkor külső erőre is szükségük lesz, hogy testük megszabadulhasson.
Az igék, melyek megőrzik, egyben mozdulatlanságra is kárhoztatják őket, s csak
fekszenek a sötétben, és töprengenek, míg elfutnak a számolatlan évmilliók. Tudnak
mindenről, ami a világegyetemben történik, mert az ő beszédük a gondolatok cseréje.
Most sírjaikban is beszélgetnek. Amikor a végtelen káoszból megszületett az ember, a
Nagy Öreg beszélt a legérzékenyebbhez az álmain keresztül, mert az ő nyelvük csak
így érheti el az ember hústól nehezült szellemét.
És ekkor − susogta Castro − az első ember megformálta a kultuszt a kis idolok
körül, amiket a Nagy Öreg mutatott neki, s amik a sötét korokból, a fekete
csillagokból származnak. Ez a kultusz élni fog, amíg a csillagok nem kerülnek újra
kedvező állásba, s a titok papjai elő nem vezetik a sírjából Cthulhut, hogy feltámassza
alattvalóit, és helyreállítsa hatalmát a Föld fölött. Könnyű lesz majd felismerni az időt,
mert akkor az ember hasonlatossá válik a Nagy Öregekhez; szabad és vad lesz, fölötte
áll a jónak és rossznak, félresöpri az erkölcsöt és a törvényt, kiáltozni és ölni fog, és
tobzódni fog a gyönyörűségben. Akkor a megszabadult nagyok tanítani fogják őket új
kiáltásokra, újfajta ölésre és új gyönyörűségekre, és a Föld lángolni fog az önkívület és
a szabadság végső tűzözönében. A kultusznak pedig addig életben kell tartania
megfelelő rítusokkal az ősi dolgok emlékezetét és jövendölnie az ő visszatérésüket.
Egykor kiválasztott emberek társalogtak álmukban a Nagy Öregekkel, de akkor
történt valami. R'lyeh, a hatalmas kőváros monolitjaival és a sírokkal eltűnt a
hullámokban, s az ősi misztériumokkal teljes vizek, melyeken a gondolat sem hatolhat
át, megszakították a holtak és az alvók társalgását. Az emlékezet azonban nem fakul, s
a főpapok megmondták, hogy a város ismét felmerül, ha visszatérnek a csillagok.
Akkor a homályból előjönnek a Föld ősi fekete szellemei, és sötét rémülettől súlyosan
felnyitják az elfeledett tengermélyi üregeket. Erről azonban a vén Castro már nem
mert többet mondani. Görcsösen hallgatott, és semmiféle győzködés vagy rábeszélés
nem hatott rá. Őrizkedett attól, hogy a nagyok méretéről is nyilatkozzon. Azt mondta,
úgy tudja, hogy a kultusz központja Arábia úttalan sivatagjaiban fekszik, ahol
érintetlenül és eltemetve álmodik Irem, az oszlopok városa. A kultusz nem állt
kapcsolatban az európai boszorkánysággal, és saját tagjait kivéve senki nem tudott
róla. Soha könyv nem utalt rá, bár a halhatatlan kínai szerint voltak bizonyos
kétértelműségek az őrült arab, Abdul Alhazred Necronomiconjában, melyeket a
beavatott tetszése szerint érthet, kivált a sokat vitatott kétsorost:

Nem halott az, mi fekszik örökkön,

S a halál sem ér át végtelen időkön.

Legrasse, akit mélyen érintett és erősen megindított a történet, nyomozni

kezdett a kultusz történelmi vonatkozásai után. Castro láthatóan igazat mondott,
amikor azt állította, hogy a kultusz hétpecsétes titok. A Tulane Egyetemen sem róla,
sem a szobrocskáról nem tudtak mit mondani, s a felügyelő az ország
legszakavatottabb testületétől is csak Webb professzor grönlandi történetét kaphatta.
A szobor létezésének ténye fokozta a lázas érdeklődést Legrasse története iránt,
s ezt tükrözték a résztvevők utólagos levélváltásai is, jóllehet a Társaság hivatalos
közleménye csak érintőlegesen tett említést az eseményekről. A megfontoltságnak
komoly szerepe van ott, ahol az ember gyakran találkozik szélhámossággal és
sarlatánokkal. Legrasse egy időre kölcsönadta a szobrot Webb professzornak, kinek
halálakor az visszakerült hozzá, és nála is maradt − itt láttam, nem sokkal ezelőtt,
valóban iszonyatos tárgy, és erősen hasonlít az ifjú Wilcox álomdomborművéhez.
Hogy bácsikámat felizgatta a szobrász elbeszélése, azon nem csodálkoztam,
hiszen mire is gondolhatott a Legrasse-féle történet ismeretében a fiatalemberről, aki
nemcsak megálmodta a figurát és a hieroglifákat, melyek a mocsárban s a Grönlandon
talált művet alkották, de álmában legalább három pontos szóra is rábukkant az ördögi
eszkimók s a louisianai szörnyetegek által használt formulából. Teljesen természetes,
hogy Angell professzor azonnal nyomozni kezdett, bár én személy szerint
gyanakodtam, hogy a fiatal Wilcox valami közvetett úton tudomást szerzett a
kultuszról, és maga találta ki az álomsorozatot, hogy bácsikám várakozásai szerint
fokozza és folytassa a misztériumot. A professzor álomfeljegyzései és újságkivágásai
meggyőzőek voltak ugyan/ az egész dolog különössége és racionális gondolkodásom
mégis a legjózanabb következtetés levonására vezetett. Így aztán, miután újra
behatóan tanulmányoztam a kéziratot, és egybevetettem a teozófiai és antropológiai
feljegyzéseket Legrasse elbeszélésével. Providence-be utaztam, hogy felkeressem a
szobrászt, és a megfelelő feddésben részesítsem egy tanult és idős ember
félrevezetéséért.
Wilcox még mindig egymagában élt a Thomas Street-i Fleur-de-Lys házban, a
tizenhetedik századi breton építészet gusztustalan karikatúrájában, mely
stukkóhomlokzatával kérkedik az óváros dombjának csinos, koloniális stílusú házai
közt, a legszebb georgiai templomtorony árnyékában. A szobrászt munka közben
találtam műtermében, s a szétszórt művek és vázlatok láttán azonnal észrevettem,
hogy tehetsége valóban komoly és eredeti. Hiszem, hogy idő múltán a nagy
dekadensek között fogják emlegetni a nevét, mert képes volt agyagba formálni s majd
egy nap talán márványba vetíteni azokat a rémálmokat és fantáziákat, melyeket Arthur
Machen idéz meg prózájában, Clark Ashton Smith tesz láthatóvá verseiben és
vásznain.
 Törékenyen, sötéten és valamiféle űzött arckifejezéssel, közönyösen fordult
felém, amikor bekopogtam, és székéből fel se állva jövetelem célját tudakolta.
Bemutatkozásomra némi érdeklődés csillant a szemétjén, hiszen bácsikám felkeltette
kíváncsiságát az álmok kutatásával, bár célját soha nem árulta el. Nem gazdagítottam
a fiatalember ez irányú ismereteit, de bizonyos ravaszsággal kérdezősködtem, hogy
megoldjam a nyelvét.
Igen hamar meggyőződtem teljes jóhiszeműségéről, mivel a mód, ahogy az
álmokról beszélt, nem engedett másra következtetni. Az álmok és a tudat alatti
birodalmak mélységes hatással voltak művészetére, s mutatott nekem egy morbid
szobrocskát, mely szinte megrázott sötét hangulatának intenzitásával. A fiatalember
nem tudta felidézni a mű előképét, kivéve saját álomdomborművét, de az összkép saját
magát alakította ki öntudatlan kezei alatt. Kétségtelenül az az óriási alak volt, melyről
delíriumában kiáltozott. Hogy valóban semmit sem tudott a titkos kultuszról, kivéve
azt a keveset, ami mégis átszűrődött bácsikám engesztelhetetlen katekizmusán, az
hamar bebizonyosodott. Lázasan próbáltam megérteni, honnan kaphatja ezeket a vad
impressziókat.
Álmairól furcsa, költői átéléssel beszélt, s iszonyú élességgel láttatta a nyirkos,
ciklopszi várost iszapos, zöld köveivel, mely város geometriája - mint sajátos
szóhasználattal megjegyezte − teljesen rossz volt, s szinte hallottam rémült
gondolataiban az alulról áradó, félig hang, félig sugallat hívást: Cthulhu fhtagn…
Cthulhu fhtagn…
Ezek a szavak szerepeltek a rettenetes mondatban, mely a sziklasírjában alvó
Cthulhu virrasztásáról beszél, s racionális meggyőződésem ellenére beleborzongtam.
Bizonyos voltam benne, hogy Wilcox alkalmasint hallott valahol a kultuszról, s
hamarosan megfeledkezett róla hasonlóan vad olvasmányai és fantáziái közepette.
Később, rendkívüli fogékonysága révén tudatalattijában tört elő a dolog, s kifejeződött
az álmokban, a domborműben és az imént látott szoborban. A fiatalember ahhoz a
mesterkélt, modoros fajtához tartozott, amelyet soha nem kedveltem, de el kell
ismernem becsületességét és géniuszát. Barátságosan elbúcsúztam tőle, és azt
kívántam neki, hogy tehetségéhez méltó sikereket érjen el.
A kultusz ténye azonban továbbra is foglalkoztatott, s akkoriban az eredetére és
összefüggéseire vonatkozó kutatásoknak köszönhető esetleges hírnév lehetősége járt a
fejemben. Ellátogattam New Orleansba, beszéltem Legrasse-szal és másokkal is az
egykori különítményből, láttam a borzalmas szobrot, és felkerestem a még élő rabokat
is. A vén Castro sajnos már évekkel ezelőtt meghalt. Amit újonnan, színesen és első
kézből hallottam, nem volt több, mint megerősítése mindannak, amit bácsikám leírt,
mégis újra felizgatott. Biztosan éreztem, hogy egy nagyon is valóságos, nagyon titkos
és nagyon ősi vallás nyomában vagyok, s a felfedezés révén híres antropológus
lehetek. Hozzáállásom még mindig az abszolút materializmuson nyugodott − bár ma is
így lenne még! −, és a legelképesztőbb hanyagsággal vettem semmibe az
álomfeljegyzések és az újságkivágások egybeeséseit.
Egyetlenegy dolgot gyanítottam, s ma már − sajnos − tudok, hogy bácsikám
halála korántsem volt természetes. Egy keskeny, hegyi úton esett el, mely a régi
rakparttól vezetett felfelé, és nyüzsögtek rajta az idegen keverék népek. Nem
feledkeztem el a louisianai kultuszhívők kevert fajú mivoltáról és tengerhez kötődő
foglalkozásukról, s nem lennék meglepve, ha titkos módszerekről és mérgezett tűkről
hallanék, minthogy ezek éppoly időtlenek és könyörtelenek, mint az ősi írások és
hiedelmek. Legrasse-t és embereit − igaz − békén hagyták, de egy bizonyos norvég
tengerész, aki látott egynémely dolgokat, már halott. Vajon bácsikám mohó
kérdezősködése a szobrász ismeretei felől sötét erők tudomására jutott? Azt hiszem,
Angell professzor azért halt meg, mert túl sokat tudott, vagy mert túl sokat akart tudni.
Vajon én is úgy járok-e, ahogy ő járt, hogy csak haló poraim maradnak − hiszen már
én is sokat tudok?

III. Téboly az óceánból

Ha az ég egyszer valami nagy jótéteményben akarna részesíteni, eltörölné az

emlékét is annak, amit a puszta véletlennek köszönhetek, mely pillantásomat egy
polcon hányódó papírlapra vezette. Nem olyasvalami volt, amibe hétköznapjaim során
úgyis belebotlottam volna; az ausztráliai Sydney Bulletin 1925. április 18-i száma.
Még a sajtófigyelő iroda figyelmét is elkerülte, mely megjelenése idején buzgón
gyűjtötte az anyagot bácsikám kutatásaihoz.
Jószerivel feladtam érdeklődésemet aziránt, amit Angell professzor
Cthulhu-kultusznak nevezett, s egy tanult barátomnál voltam látogatóban Patersonban,
New Yerseyben, barátom a helyi múzeum kurátora és jónevű mineralógus volt. Egy
nap, amikor a múzeum tartalék anyagát nézegettem egy hátsó szoba polcain, különös
képen akadt meg a szemem a polcot takaró régi papírlapok egyikén, a kőzetminták
alatt. Mint említettem, a Sydney Bulletin volt, barátom ugyanis előszeretettel lépett be
a legkülönbözőbb egyesületekbe szerte a világon, a kép pedig egy elmosódó nyomat,
mely a Legrasse felügyelő mocsárban talált idoljával szinte teljesen azonos,
visszataszító szobrocskát ábrázolt.
Kíváncsian bontottam ki a papírt, s értékes tartalmát félretéve, alaposan
szemügyre vettem. Csalódottan kellett látnom, hogy a cikk meglehetősen rövid.
Tartalma azonban végzetes hatással volt lelohadt kutatási kedvemre, s óvatosan
letéptem, hogy tüstént munkához láthassak. A cikk így szólt:

„Rejtélyes, elhagyott hajót találtak a tengeren

Vigilant érkezik mozgásképtelen, fegyveres új-zélandi jachtot vontatva. Egy

túlélő és egy halott a fedélzeten. Mesék elkeseredett harcról és halálról. A megmentett
matróz nem nyilatkozik a furcsa részletekről. Birtokában különös idolt találtak.
Vizsgálat indul.
A Morrison Co. Vigilant nevű teherhajója Valparaiso felől ezen a reggelen
kirakodóállomására, Darling Harbourba érkezett, vontatva a nehézfegyverzetű, de
sérült és mozgásképtelen gőzjachtot, az újzélandi Dunedinből való Alertet, melyet
április 12-én pillantottak meg a déli szélesség 34°21' és a nyugati hosszúság 152°17'
alatt, fedélzetén egy halottal és egy túlélővel.
A Vigilant március 25-én hagyta el Valparaisót, s április 2-án útvonalától
jócskán délre sodorta a ritka nagy erejű vihar és a toronymagas hullámok. Az
elhagyott hajót április 12-én látták meg, s már kihaltnak látszott, s fedélzeten egy félig
önkívületben lévő túlélőt és egy láthatóan több mint egy hete halott embert találtak.
A túlélő egy ismeretlen eredetű, visszataszító kőidolt szorongatott, melynek
magassága egy láb körül lehet, és mibenlétét illetően mind a Sydney Egyetem, mind a
Királyi Társaság, mind pedig a College Street-i múzeum beismerte teljes
tanácstalanságát. Az ember azt állítja, hogy a jacht egyik kabinjában találta a szobrot,
egy közönséges mintájú, vésett ereklyetartóban.
Ez a matróz, miután visszanyerte öntudatát, igen furcsa történetet beszélt el a
kalózokról és a mészárlásról. Neve Gustaf Johansen, norvég származású és
meglehetősen értelmes. Az aucklandi kétárbocos szkúner, az Emma másodtisztje volt;
a hajó február 20-án indult el Callao felé, tizenegy főnyi legénységgel.
Johansen elbeszélése szerint a március 1-jei vihar az Emmát eredeti útvonalától
erősen délre sodorta, és március 22-én a déli szélesség 49°5' és a nyugati hosszúság
128°34' alatt találkoztak az Alert nevű hajóval, melynek legénysége gonosz kinézetű
kanakákból és kaszton kívüliekből állt. Az önkényes parancsot, hogy forduljanak
vissza, az Emma kapitánya megtagadta, mire a különös társaság minden
figyelmeztetés nélkül vadul ágyúzni kezdett egy nehéz bronzütegből, mely a jacht
felszereléséhez tartozott.
Az Emma legénysége harcolt − mesélte a túlélő −, és bár a szkúner süllyedni
kezdett a vízvonal alatti találatok következtében, sikerült oldalról megcsáklyázniuk az
Alertet és átszállni rá. A fedélzeten ádáz dulakodás vette kezdetét a jacht vad
legénységével, s valamivel többen lévén, valamennyiüket kénytelenek voltak megölni,
olyan elkeseredetten és bár ügyetlenül, de annál rémítőbb elszántsággal harcoltak.
Az Emma legénységéből is hárman meghaltak, köztük Collins kapitány és Green
első tiszt. Az életben maradt nyolc embernek Johansen vezetésével sikerült
elkormányoznia az elfoglalt jachtot. Folytatták útjukat az eredeti irányban, hogy
megtudják, volt-e valami oka visszarendelésüknek.
Úgy látszik, hogy másnap elértek egy szigetet, és ki is kötöttek ott, bár az
óceánnak ezen a területén egyetlenegy szigetről sem tudunk. A szigeten valamiképpen
hat ember lelte halálát. A történetnek ezt a részét illetően Johansen igen szűkszavú, és
csak annyit említ, hogy ő maga egy sziklarepedésbe zuhant.
Később ő és egyik társa visszatértek a hajóra, és megpróbálták elkormányozni,
de a március 2-i vihar lecsapott rájuk.
Innentől március 12-i megmentéséig nem sok mindenre emlékszik, azt sem tudja
felidézni, hogy mikor halt meg a társa, William Briden. A halál oka tisztázatlan,
valószínűleg az átélt izgalmak és a hideg okozta.
Dunedini telefonjelentések szerint az Alertet a szigetek közti kereskedelemben
igen jól ismerték, s rendkívül rossz híre volt végig a partokon. Kaszton kívüliek egy
furcsa csapatának birtokában volt, akiknek gyakori összejövetelei és éjszakánkénti
erdei kiruccanásai nem kis kíváncsiságot keltettek. A hajó nagy sietséggel bontott
vitorlát közvetlenül a március l-jei nagy földrengés és vihar után.
Aucklandi tudósítónk jelenti, hogy az Emma legénységével együtt igen jó
hírnévnek örvendett, és Johansent józan, értelmes emberként jellemezték.
Az admiralitás holnap reggel vizsgálatot indít az ügyben, melynek során minden
erőfeszítést megtesznek, hogy Johansentől többet tudjanak meg, mint ez idáig.”

Ennyi volt, s hozzá még a kép a szörnyű szoborról, de a gondolatok micsoda

özönét indította el bennem! A Cthulhu-kultuszról szóló új adatok kincsesháza tárult
fel, s a bizonyosság, hogy a tengerekhez is köze van. Miféle okok késztették a
rettenetes szoborral hajózó gyülevész legénységet, hogy visszafordulásra szólítsák fel
az Emmát? Milyen sziget volt az, ahol az Emma legénységéből hatan elvesztek, s
amiről Johansen, oly makacsul hallgatott? Mire jutott az admiralitás vizsgálata, s vajon
mit tudnak Dunedinben a sötét kultuszról? És a legelképesztőbb kérdés: miféle mély
és természetfölötti összefüggés az, ami baljóslatúan és most már tagadhatatlanul
fennáll az események és bácsikám oly gondosan összegyűjtött feljegyzései közt?
Március l-jén (a mi naptárunk szerint február 28-án) földrengés és vihar dúlt. Az
Alert és gonosz legénysége kapkodva indult útnak, mintha parancsoló hívásnak
engedelmeskedne, s a Föld másik oldalán festők és költők kezdtek álmodni egy furcsa,
nyirkos ciklopszi városról, a fiatal szobrász pedig álmában agyagba gyúrta az iszonyú
Cthulhu alakját. Március 23-án az Emma kikötött egy ismeretlen szigeten, s hat embert
veszített el; ezen a napon érték el az érzékenyebb emberek álmai a legvadabb
életszerűséget, s váltak elviselhetetlenné egy hatalmas és rosszindulatú üldöző képétől;
egy építész megtébolyodott, s egy szobrász mély önkívületbe zuhant. És mi is van
azzal az április 2-i viharral, amikor a sötét városról szóló álmoknak hirtelen végük
szakadt, s Wilcox a különös láz béklyóiból szabadultan hirtelen felült ágyában? Hogy
is van ez az egész, és mi a helyzet a vén Castro célzásaival a csillagokból jött és
elsüllyedt Nagy Öregekre és eljövendő uralkodásukra; a vallásos hitükre és
hatalmukra az álmok fölött? Vajon embernek elviselhetetlen kozmikus borzadály
peremén botladoztam? Ha így volt is, csak rettenetes szellemi erő lehetett, mert április
2-a megállította azt − bármi volt is −, ami kinyújtotta karmait az emberiség lelke felé.
Egynapos kapkodó intézkedés, táviratozgatás és szervezés után este búcsút
vettem barátomtól, és felszálltam a San Francisco felé tartó vonatra. Kevesebb, mint
egy hónap alatt Dunedinben voltam, ahol azonban úgy találtam, hogy vajmi keveset
tudnak a furcsa kultusz híveiről, akik a tengerészkocsmákban időznek. A parti
csőcselék túl semmitmondó volt, hogysem említést érdemelne, bár történt homályos
említés egy útról a szárazföld belseje felé, ahol ezek a bizonytalan fajú emberek távoli
morgást és a messzi hegyeken vöröses lángokat láttak, hallottak.
Aucklandban megtudtam, hogy a Sydneyben lezajlott felületes és
eredménytelen kihallgatásról a szőke Johansen ősz hajjal tért vissza, eladta West
Street-i házát, és feleségével visszatért régi otthonukba, Oslóba. Megrázó
tapasztalatairól barátainak sem mondott többet, mint amennyit az admiralitáson, s ők
nem tudtak másban segíteni nekem, mint hogy megadták az oslói címét.
Ezután Sydneybe mentem, és eredménytelen beszélgetést folytattam
matrózokkal s az admiralitás alkalmazottaival. Láttam az Alertet is (eladták, és most
kereskedelmi célokat szolgált) a Sydney-öböl körkörös rakpartján, de jellegtelen
tömbje nem árult el semmit. A szörnyű szobrot, polipfejével, sárkánytestével,
pikkelyes szárnyaival és a talapzat hieroglifáival a Hyde Park-i múzeumban őrizték;
hosszan és alaposan tanulmányoztam, s úgy találtam, hogy vészterhesen tökéletes
munka, ugyanolyan misztikus, rémítően ősi és idegen, földöntúli anyagból való, mint a
Legrasse-nál lévő kisebb példány. A kurátor elárulta, hogy a geológusok szörnyű
talánynak tartják, mert esküsznek rá, hogy ilyen kőzet a Földön nem létezik.
Borzongva gondoltam vissza a vén Castro szavaira, amiket Legrasse-nak mondott a
Nagy Öregekről: „A csillagokból jöttek, és magukkal hozták az ő képmásait.”
A még soha nem érzett szellemi földindulástól megrázva elhatároztam, hogy
meglátogatom Johansen első tisztet Oslóban. Londonba hajózva átszálltam a norvég
főváros felé, és egy őszi napon partra szálltam a szépen gondozott rakparton az
Egeberg árnyékában.
Johansen háza, mint kiderült, Harold Haadrada király városában volt, mely
évszázadokon át őrizte az Oslo nevet, míg a nagyobbik városrész a Christiania névvel
páváskodott. Taxin tettem meg a rövid utat, és dobogó szívvel kopogtam be a csinos,
régi, gipszstukkó homlokzatú ház kapuján. Bánatos arcú, fekete ruhás asszony nyitott
ajtót, és égő csalódottságot éreztem, amikor akadozó angolsággal tudomásomra hozta,
hogy Gustaf Johansen nincs többé.
Nem sokkal visszatérése után halt meg − mondta az özvegy −, mert ami
1925-ben történt a tengeren, az túl sok volt neki. Az asszonynak sem mondott többet
el, mint amennyit a nyilvánosságnak, de hátrahagyott egy hosszú kéziratot, mint
mondta: „technikai dolgokról”, angol nyelven, nyilvánvalóan azért, hogy megóvja
feleségét az esetleges beleolvasás veszedelmétől. A Gothenburg dokknál egy keskeny
utcában sétája során egy manzárdablakból kizuhanó papírköteg ütötte le Johansent.
Két indiai matróz még talpra segítette, de mire a mentő megérkezett, már halott volt.
Az orvosok nem találták a halál közvetlen okát, s végül szívbántalmakról meg testi
legyengültségről mondtak valamit.
Bensőmben marcangoló félelmet éreztem, hogy a sötét borzalom már soha nem
fog tőlem eltávozni, míg magam is meg nem halok, „balesetben” vagy másképp.
Meggyőzve az özvegyet a „technikai részletek” iránti rendkívüli érdeklődésemről,
mely feljogosít, hogy átvehessem a kéziratot, magammal vittem és már a hajón olvasni
kezdtem a dokumentumot.
Kezdetleges, zavaros dolog volt; egy naiv matróz próbálkozása, hogy utólag
naplót írjon, és megpróbálja feleleveníteni nap nap után a borzalmas, utolsó utazást.
Nem kísérlem meg, hogy szó szerint írjam át a szöveget minden ködösségével és
bőbeszédűségével, de a lényege éppen elég lesz, hogy megértesse, miért vált
elviselhetetlenné számomra a hajó oldalán megtörő hullámok locsogása is, annyira,
hogy vattával kellett betömnöm két fülemet.
 Hála Istennek, Johansen nem tudott mindent, még ha látta is a várost és azt a
valamit, én azonban nem tudok többé nyugodtan aludni, ha a rémségre gondolok, mely
időben és térben szüntelenül ott ólálkodik az élet túloldalán; s a csillagok közül jött
elvetemült istentelenségre, mely a vizek mélyén álmodik; s az őt imádó kultuszra,
mely mohón vágyik arra, hogy rászabadítsa a világra, mihelyt egy új földrengés ismét
a fénybe és a levegőre veti iszonyatos kővárosát.
Johansen útja pontosan úgy kezdődött, ahogy azt az admiralitáson előadta. Az
Emma, teherrel rakottan, február 20-án hagyta el Aucklandet, s teljes erejét
megtapasztalta a rengés okozta viharnak, mely az emberek álmaira telepedő
szörnyűséget kiemelte a mélyből. Visszanyerve uralmukat a hajó felett, jól haladtak
céljuk felé, amikor március 22-én az Alert feltartóztatta őket. Jól érzékelhető az első
tiszt rettegése, amikor az ágyúzásról s az Emma elsüllyedéséről ír. Az Alert sötét bőrű
legénységéről szinte érzékelhető borzadállyal szól. Volt bennük valami különösen
visszataszító, ami elpusztításukat szinte kötelességgé tette, és Johansen őszinte
csodálkozással idézi fel az admiralitáson való kihallgatások során ővele szemben
megnyilvánuló könyörtelen ellenségességet. Ezután Johansen parancsnoksága alatt
hajóztak kíváncsiságtól hajtva az elfoglalt jachttal, amikor az emberek a tengerből
kiálló hatalmas kőoszlopot pillantottak meg. A déli szélesség 47°9' és a nyugati
hosszúság 126°43' alatt kiszálltak egy zavaros iszap, sár és moszat lepte, ciklopszi
falazatokból álló partra. A fal maga volt a tapintható földi borzadály; R'lyeh
rémálom-nekropolisza, melyet hatalmas és iszonyatos alakok építettek az idők kezdete
előtt, iszonyatos alakok, akik a csillagok közül érkeztek a Földre. Cthulhu fekszik ezen
a helyen népével, nyálkás, zöld sírokban, és mérhetetlen idők után ismét gondolatokat
küld, melyek rettegést hoznak az érzékenyebbek álmaiba, és a hívőket parancsolóan
hívja felszabadító, győzelmes zarándoklatra. Johansen nem is gyanította mindezt, de −
Istenemre! − eleget látott.
Felteszem, hogy csak egyetlen hegycsúcs emelkedett a felszínre, a szörnyű
monolit koronázta fellegvár, ahol a nagy Cthulhu sírja volt. Ha elképzelem a
kiterjedését mindannak, ami odalent szunnyad, szeretnék magam vetni véget
életemnek, Johansen és emberei elborzadtak a valahai démonok e csöpögő Babilonja
láttán, és maguktól is rá kellett hogy jöjjenek: mindennek semmi köze a Földhöz vagy
bármelyik, Isten szerint való bolygóhoz. A zöldes kőtömbök hihetetlen nagyságától, a
vésett monolit szédítő magasságától és a kolosszális domborművek és szobrok meg az
Alert kabinjában talált idol őrjítő hasonlatossága fölötti iszonyat csak úgy süt az első
tiszt beszámolójának minden sorából.
Bár a futurizmusról sosem hallott, Johansen mégis valami igen hasonlót
produkált, amikor a városról beszélt; ahelyett hogy a struktúrákat, épületeket írta volna
le, az irdatlan szögekkel és a felületek összhatásával foglalkozik; azokéval, melyek túl
hatalmasak, hogy bármely módon e Földhöz legyenek illők, s melyeket rettenetes
képek és írásjelek borítanak. Megemlítem, amit a szögekről mond, mert utal arra, amit
Wilcox érintett, amikor álmairól beszélt. Ő úgy fejezte ki, hogy az álmában látott hely
geometriája abnormális, nem euklideszi volt, és gyűlöletes módon idézett a miénktől
idegen szférákat és dimenziókat. Most egy tanulatlan tengerész érzékelte ugyanezt,
amint a szörnyű látványt bámulta.
Johansen és emberei egy lejtős sárpadon szálltak partra ezen az irdatlan
akropoliszon, és meg-megcsúszva kapaszkodtak fel az iszapos tömbökre, melyek nem
halandók lépcsői voltak. Az égen az igaz Napot eltorzította a tengeráztatta
istentelenség kipárolgása, és kusza fenyegetés ólálkodott a vésett szikla
megfoghatatlan élei közt, melyek homorúnak bizonyultak, holott első pillantásra
domborúnak tűntek.
Furcsa rémület fogta el a felfedezőket, pedig még nem láttak egyebet, mint
követ, iszapot és hínárt. Mindegyikük visszaszaladt volna, ha nem fél, hogy a többiek
kinevetik, s csak fél szívvel keresgéltek − mint kiderült, hiába − valami elvihető
emléktárgy után.
Rodriguez, a portugál volt, aki felkapaszkodott a monolit lábáig, és lekiáltotta,
hogy mire bukkant. A többiek követték, és ámulva szemlélték a hatalmas, vésett
kőkaput a már jól ismert polipszörnyet ábrázoló domborművei. Olyan volt − írja
Johansen −, mint egy irdatlan csűrkapu, s mindannyian érezték, hogy valóban kapu, a
díszes szemöldökfa, a küszöb és az ajtófélfák jelenlétéből. Ahogy Wilcox mondta
volna, a hely geometriája teljesen hibás; az ember nem lehetett biztos benne, hogy a
tenger és a talaj vízszintes, mert minden más dolog relatív helyzete egészen esetleges
volt.
Briden néhány helyen megnyomta a követ, de nem járt semmiféle eredménnyel.
Akkor Donovan tapogatta körül, külön-külön megnyomva minden pontot, ahogy
haladt. Hosszan kapaszkodott végig a groteszk kőmintázaton − lám, az ember azt
mondja: kapaszkodott, mintha /bizony nem lett volna vízszintes az az ajtó! −, és az
emberek álmélkodtak, hogy hogyan lehet egy kapu ennyire hatalmas. Ekkor nagyon
puhán és lassan a félhektárnyi kapu fölül befelé mozdult, és az emberek látták, hogy
az egyensúly tartotta a helyén.
Donovan visszacsúszott, vagy valahogy visszaügyeskedte magát a küszöbön, és
csatlakozott társaihoz. Együtt figyelték, amint az ijesztő, faragott kapu lassan
visszahúzódik. Ebben a fantasztikus, torz világban úgy tűnt, mintha valami lehetetlen,
átlós irányban mozogna, meghazudtolva az anyag és a perspektíva törvényeit.
A nyílásban szinte tapintható sötétség uralkodott. Ott volt a belső falakon,
melyeknek világosaknak kellett volna lenniük, s korszakokig tartó fogságából, mint
füst, gomolygott elő, érezhetően elhomályosítva a Napot, ahogy lebbenő szárnyakkal
az elborult, zsugorodó égbe hussant. A feltárult nyílásból elviselhetetlen bűz tört elő, s
a jó fülű Hawkins a mélyből undok csobogást vélt hallani. Mindannyian figyeltek, és
mindannyian látták, amint az cuppogva elővonszolódott, és tapogatózva préselte ki
kocsonyás iszonyúságát a fekete kapun, a téboly pusztító városának szennyes
levegőjére.
A szerencsétlen Johansen kézírása szinte olvashatatlan ezen a helyen. A hatból,
akik soha nem jutottak vissza a hajóra, szerinte ketten azon a helyen, abban az átkozott
pillanatban haltak szörnyet az iszonyattól. Azt a dolgot nem lehet leírni - nincsenek
szavak az ősi, sikoltó téboly ilyen mély bugyraira; az anyag, az erő és az isteni rend
ilyen őrjítő semmibevevésére. Egy hegy járt vagy botladozott. Úristen! Csoda-e, hogy
a Föld túlfelén, egy nagy építész megháborodott, s a szegény Wilcox lázban égve
félrebeszélt ebben a telepatikus pillanatban? Az idolok ura, a csillagok ragacsos
szülötte felébredt, hogy elvegye, ami az övé. A csillagok a megfelelő állásban voltak, s
amit az ősöreg kultusz nem tehetett meg buzgalmával, azt véletlenül véghezvitte egy
maroknyi ártatlan tengerész. Évek végtelen sora után a Nagy Cthulhu ismét szabad
volt, és gyönyörűségre szomjazott.
Három embert ragadtak el az ernyedt, lötyögő karmok, mielőtt akár csak
visszafordulhattak volna. Az Isten adjon nyugodalmat nekik, ha lehet még a
világegyetemben nyugodalom. Donovan, Guerrera és Angström volt ez a három.
Parker megcsúszott, mikor a másik három őrjöngve vetette magát a zöldes, faragott
kövek végtelen síkján át a csónak felé, és Johansen esküszik rá, hogy a mélyedésnek,
melybe ő maga belezuhant, nem lehetett volna ott lennie; egy sarok volt, mely
kiszögellésnek látszott, de fordítottnak bizonyult. Csak Johansen és Briden érte hát el
a csónakot, és elkeseredetten eveztek az Alert irányába, míg a ragacsos szörnyűség
lefelé bukdácsolt a síkos köveken, és a víz peremén habozva topogott.
Bár mindannyian partra szálltak, a gőznyomás nem szűnt meg teljesen a
kazánban, s pár perc tébolyult fel-le rohangálással a kormány és a motorok között, el
tudták indítani a hajót. A leírhatatlan színjáték borzalmas torzképei közt a csavar
lassan kavarni kezdte a fekete vizet, míg a Földtől idegen, síri part falazatán a
csillagokból jött, titáni valami nyáladzott és motyogott, mint az elmenekülő
Odüsszeuszt átkozó Polüphémosz. És ekkor, a legendás ciklopsznál elszántabban, a
Nagy Cthulhu nyálkásan belecsusszant a vízbe, és üldözni kezdte a hajót. Briden
hátrapillantott, és elméje elborult a rémülettől; ezután már csak fel-felnevetett olykor,
míg később, egy éjszaka a kabinban rá nem talált a halál, míg Johansen delíriumban
járkált fel s alá.
De Johansen nem adta fel. Tudta, hogy az bizonyosan utoléri az Alertet, mielőtt
a gőz eléri a teljes nyomást; végső lehetőségként a legnagyobb sebességre állította a
motorokat, majd villámként rohant a fedélzetre, és visszafordította a hajót. A víz
rettenetesen örvénylett és zubogott, s amint a gőznyomás nőtt, a bátor norvég
egyenesen nekivezette az Alertet az őt üldöző kocsonyának, mely démoni hajóként
tornyosult a mocskos habok fölé. Az iszonyú polipfej tekergő csápjaival csaknem a
merész hajó orrárbocáig ért, de Johansen rendíthetetlenül haladt előre.
Egy felrobbanó hólyag robaja hallatszott; a szétnyomott holdhal undok lucska
záporozott; ezer felnyíló sír iszonyú bűze szállt, s a hangra a krónikás nem talált
szavakat. A hajót szempillantás alatt beszennyezte egy maró és átláthatatlan zöld
felhő, s hátulról halálos fortyogás hallatszott, ahol − Isten az égben! − a névtelen,
csillagok szülte kocsonya cafatjai bizonytalanul összeálltak korábbi gyűlöletes
formájukba, míg az Alert a növekvő gőz nyomásától hajtva lassan maga mögött hagyta
a borzalmakat,
Ennyi volt, Johansen ezután már csak az idol felett kuporgott a kabinban, és
nem gondolt sem arra, hogy egyen, sem a mellette fel-felkacagó elmeháborodottra.
Azután az első, hősi roham után meg sem kísérelte többé, hogy kormányozza a hajót;
akkor, ott valami kipusztult a lelkében. Azután jött az április 2-i vihar, és a tudatára
telepedő szürkeség. Valami kísérteties forgatagra emlékszik még, a végtelenség
folyékony öblein át; őrjítő lovaglásra egy üstökösön a pörgő-forgó világegyetemeken
keresztül, és hisztérikus ugrásokra a szakadékból a Holdra s onnan ismét vissza;
mindez torz és visszataszító ősi istenek és a Tartarosz csúfondáros, zöld,
denevérszárnyú ördögeinek nyerítő gúnydalával kísérve.
Az álom innenső oldalán megérkezett a segítség − a Vigilant; aztán az
admiralitás; Dunedin utcái s a hosszú utazás a régi házhoz, az Egeberg lábánál. Nem
mesélhette el a történetet; azt hitték volna, megháborodott. Leírta, amit tudott, mielőtt
meghalt volna, de a feleségének sejtenie sem volt szabad semmit. Ha a halál elmossa
az emlékezetet, azt hiszem, ajándék lehetett számára.
Ez volt a dokumentum, amit elolvastam, s most betettem egy bádogdobozba a
dombormű és Angell professzor papírjai mellé. Idekerül az én feljegyzésem is,
épelméjűségem próbája, s ekképpen együtt lesz mindaz, ami, remélem, soha többé
nem kerül újra együvé. Úgy tekintek minderre, hogy a világmindenségnek része a
borzalom, s még a tavaszi ég vagy a nyár virágai is mérgezőek lesznek számomra
ezután. De nem hiszem, hogy már sokáig élek. Ahogy a bácsikám elment, ahogy
szegény Johansen elment, el kell hogy menjek én is. Túl sokat tudok, és a kultusz él.
Cthulhu is él, azt hiszem, kőszakadékában, mely azóta oltalmazza őt, amikor
még fiatal volt a Nap. Átkozott városa újból a mélybe süllyedt (a Vigilant elhajózott
oda az áprilisi vihar után), de földi helytartói üvöltenek, táncolnak és gyilkolnak az
elhagyott helyeken, a képmásával koronázott monolitok körül. Újra a mélységekbe
süllyedt, s ott fogva van − így kell hogy legyen, másképp az emberek sikoltoznának a
rettegéstől és a tébolytól. Ki ismeri a véget? Ami felemelkedett, visszasüllyed, s ami
elsüllyedt, felemelkedik. A borzalom a mélyben vár és álmodik, és lassú romlás rág az
emberek omladozó városain. Eljön az idő − de nem tudok és nem szabad erre
gondolnom. Hadd imádkozzam: ha túlél engem ez a kézirat, bár kivégzőim nagyobbra
becsülnék az óvatosságot az elszántságnál, s tennének róla, hogy emberi szem többé
meg ne láthassa.

Howard Phillips Lovecraft - A toronyszoba ablaka

I.

Nem minden balsejtelem nélkül költöztem be Wilbur unokabátyám házába, alig

egy hónappal korai halála után, mivel a környék magányossága az Aylesbury-csúcs
alatt elterülő dombok völgyében egy cseppet sem volt ínyemre. Mégis azzal a jóleső
érzéssel költöztem oda, hogy kedvelt unokabátyám méltónak talált arra, hogy örökül
hagyja rám búvóhelyét. A hajdani Wharton-birtok évekig lakatlan volt. Miután a
farmernek, aki építette, az unokája otthagyta földjét, és a tengerparti Kingstonba
költözött, gazdátlanul állt, míg végül az unokabátyám megvásárolta az örököstől, aki
elégedetlen volt a sovány megélhetéssel, melyet a siralmasan kiszipolyozott föld
nyújthatott. Nem volt valami megfontolt lépés, de a megfontoltság nem tartozott az
Akeleyk jellegzetes tulajdonságai közé.
Wilbur évekig archeológiát és antropológiát tanult. Az arkhami Miskatonic
egyetemen végzett, és közvetlenül tanulmányai befejezése után három évet töltött
Mongóliában, Tibetben és Sinkiang tartományban, majd ugyanennyi időt Dél- és
Közép-Amerikában, illetve az Egyesült Államok délnyugati részén. Hazatértekor az
arkhami Miskatonic egyetem katedrája várta, ő azonban ehelyett megvette az egykori
Wharton-farmot, és nekilátott az átalakításának. Lebontotta az összes melléképületét, a
főépületet pedig olyan sajátságosan formálta át, hogy az túltett mindazon, amit
fennállásának kétszáz éve a házzal művelni tudott. Persze nem voltam tisztában a
változtatások méreteivel, míg személyesen birtokba nem vettem a házat.
Ekkor fedeztem csak fel, hogy Wilbur az ódon háznak csak egyik szárnyát
hagyta változatlanul, a másik oldalt és a homlokzatot teljesen átépítette, és a déli
szárnyon egy toronyszobát emelt a földszint fölé. A ház eredetileg alacsony,
mindössze egyszintes épület volt, hatalmas padlástérrel, ahol annak idején a New
England-i falusi élet kellékeit tárolták. Részint fagerendákból épült, melyekből Wilbur
gondosan megőrzött néhányat, bizonyítván ezzel, mennyire tisztelte őseink
kézművességét ebben az országban, hiszen az Akeley család már két teljes évszázada
Amerikában élt, mikor Wilbur elhatározta, hogy felhagy utazásaival, és szülőföldjén
telepszik le. Emlékezetem szerint ez 1921-ben volt. Utána alig három évig élt még, így
1924-ben − április 16-án − vettem birtokomba a házat, végakaratának megfelelően.
A ház pontosan olyan volt, ahogy ő hagyta, teljesen idegen a New England-i
tájtól, mert − noha a kőalapzat, a tetőgerendák és a kandallók fölött magasba nyúló
szögletes kőkemény megőrizte régies jellegét − annyira megváltozott, hogy szinte több
nemzedék alkotásának tűnt. Bár az átalakítások nagy része szemlátomást Wilbur
kényelmét szolgálta, volt egy változtatás, amely már akkor meghökkentett, mikor
Wilbur végrehajtotta, és amelyre sohasem adott semmiféle magyarázatot:
toronyszobájának déli falába rendkívül különös, hatalmas, kerek tejüveg ablakot
épített be, amelyről csak annyit mondott, hogy igen régi és ázsiai utazásai során
bukkant rá és vásárolt meg. Egy ízben „lengi üvegnek” nevezte, máskor pedig azt
mondta róla, hogy „feltehetőleg a Hiádoktól származik”. Mindez teljesen
semmitmondó volt számomra, bár az igazat megvallva, unokabátyám hóbortjai sosem
érdekeltek annyira, hogy firtassam a dolgot.
Hamarosan azonban azt kívántam, bárcsak megtettem volna, mivel alighogy
berendezkedtem a házban, felfedeztem, hogy unokabátyám élete nem a ház központi
helyiségeiben, a földszinten zajlott, ahogy az ember gondolná − hiszen ezek voltak a
leghasznosabbak, legkényelmesebben berendezve −, hanem a déli toronyszobában,
mert itt tartotta pipaállványát, kedvenc könyveit, jegyzeteit meg a legkényelmesebb
bútordarabokat, és itt dolgozott a tanulmányain, melyekhez a Miskatonic egyetem
könyvtárában gyűjtött anyagot, míg csak egy szívroham ágynak nem döntötte.
 Tudtam, hogy a kettőnk különböző életmódja következtében néhány változtatást
kell majd végrehajtanom − saját érdekemben. A legelső tennivalónak az tűnt, hogy
visszaállítsam a normális életvitelt, vagyis visszaköltöztessem az életet a földszintre,
mivel, az igazat megvallva, kezdettől fogva különös viszolygást éreztem a
toronyszobától. Egyrészt nyilván azért, mert olyan élénken emlékeztetett halott
unokabátyámra, aki sohasem foglalhatja el többé kedvenc zugát a házban, másrészt
azért, mert a szobát természetellenesen ridegnek és idegennek éreztem, és valami
megmagyarázhatatlan fizikai kényszerrel taszított. Ez nyilván abból eredt, hogy a
szobát eleve idegennek éreztem, mint ahogy Wilbur unokabátyámat sem értettem
igazán soha.
A tervbe vett változtatásokat mégsem volt olyan könnyű megvalósítani, mint
hittem, mert hamarosan rájöttem, hogy unokabátyám régi „barlangja” az egész házra
rányomja bélyegét. Egyesek azt tartják, hogy a házak elkerülhetetlenül magukba
szívnak valamit gazdájuk jelleméből. Ha viselt is magán valamit a régi ház a
Whartonokból, akik oly sokáig éltek itt, bizonyos volt, hogy ezt unokabátyám
gyökerestül kiirtotta, mikor átépítette a házat, mert az most Wilbur Akeley jelenlétéről
vallott − néha döbbenetes elevenséggel. Olykor az a kellemetlen érzés − vagy inkább
nyomasztó tudat − vett erőt rajtam, hogy nem vagyok egyedül, vagy hogy figyelnek,
ellenőrzés alatt tartanak, melynek forrása ismeretlen maradt számomra.
Talán a ház tökéletes magányossága okozta ezt a képzetet, de úgy éreztem,
mintha unokabátyám kedvenc szobája valahogy élne, várná a visszatérését, akár
valami állat, amely nem tudja, hogy közbeszólt a halál, és gazdája, akire vár, többé
nem tér haza. Talán a kényszerképzet miatt szenteltem a toronyszobának a
megérdemeltnél több figyelmet. Egyes dolgokat lehozattam, mint például egy nagyon
kényelmes karosszéket, de furcsamód valami arra kényszerített, hogy végül
visszavigyem; egyfajta kényszer hatására − amely különböző, gyakran ellentmondásos
meggyőződésből fakadt − azt képzeltem például, hogy a szék, amely először olyan
kényelmesnek tetszett, valaki más − az enyémtől különböző − alakjára készült, és
ezért kényelmetlen számomra, vagy hogy a világítás odalent gyengébb, mint fent − s
ugyancsak ezért vittem vissza a toronyszobába a könyveket is, melyeket korábban
lehoztam.
Tagadhatatlan tény, hogy a toronyszoba szöges ellentétben állt a ház többi
részével. Unokabátyám otthona minden szempontból eléggé prózai volt - a
toronyszobát kivéve. A földszint minden kényelemmel el volt látva, de nemigen
viselte a gyakori használat nyomait, leszámítva a konyhának berendezett helyiséget.
Ezzel szemben a toronyszoba − amely egyébként szintén lakályos volt − másként volt
kényelmes. Nehéz megfogalmazni, de valahogy olyan volt, mint egy kunyhó, amelyet
valaki szemlátomást magának épített, de mintha sok, különféle ember használta volna;
mindegyik itthagyott magából valamit a falak közt; anélkül azonban, hogy azonosítani
lehetett volna. Tudtam, hogy unokabátyám visszavonultan élt, leszámítva Arkhamba, a
Miskatonicra és a bostoni Widener könyvtárba tett látogatásait, nem járt sehová, nem
voltak látogatói, és ha nagy ritkán beállítottam hozzá − mint adótisztviselő néha a
környékre vetődtem −, noha kifogástalanul udvarias volt, mindig látszott rajta, hogy
csak a távozásomra vár, s így negyedóránál tovább sosem maradtam nála.
Az igazat megvallva, a toronyszoba hangulata kikezdte az elszántságomat. A
földszint megfelelt céljaimnak: kényelmes otthont nyújtott, és nem volt nehéz a
toronyszobát kiverni a fejemből, az egészet későbbre halasztottam, míg végül
túlságosan jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Különben is, gyakran
napokig távol voltam, és semmi sem sürgetett, hogy bármit is kezdjek a házzal.
Unokabátyám végakarata teljesült, a ház gazdára talált, és birtokomat senki sem vitatta
el tőlem.
Minden rendben lett volna − miután a kezdeti eltökéltség lanyhulása után nem
nagyon törődtem a toronyszobával és a vele kapcsolatos megvalósíthatatlan tervemmel
−, ha nem történik néhány apró esemény, amely roppant felkavart. Kezdetben
jelentéktelen dolgok voltak: elenyésző, szinte észrevehetetlen jelenségek. Úgy
emlékszem, az első alig egy hónappal beköltözésem után történt, és olyan csekélység
volt, hogy hetekig eszembe sem jutott összefüggésbe hozni a későbbi eseményekkel.
Egy éjszaka a földszinti nappaliban ültem a kandalló előtt, és olvastam, mikor − biztos
voltam benne, hogy ennyi az egész − egy macska vagy valami hasonló állat
kaparászott az ajtón, bebocsátást kérve. Olyan jellegzetes volt, hogy felkeltem, és
körüljártam a házat a főbejárattól a hátsó ajtóig, még azt a kis oldalajtót is megnéztem,
amely a ház legrégibb részének maradványa volt, de színét sem láttam a macskának.
Az állat eltűnt a sötétben. Kiáltottam néhányszor, de minden eredmény nélkül. Alig
ültem azonban vissza, mikor a kaparászás újra kezdődött. Vagy féltucatszor
megzavart, és akárhogy igyekeztem, a macskát sehogy sem sikerült megpillantanom,
míg végül annyira felmérgesedtem, hogy ha akkor észreveszem azt a macskát, hát
alighanem lelövöm.
Önmagában ez az incidens olyan hétköznapi volt, hogy kár lenne rá több szót
vesztegetni. Hát nem fordulhat elő, hogy egy macska, amely unokabátyámat ismerte,
engem meg nem, elmenekült a látványomra? Dehogyisnem. Nem is gondoltam rá
többé. Nem egészen egy hét múlva azonban hasonló közjáték történt, egy dologban
szembeszökően különbözött az előzőtől. Ezúttal macskakaparászás és karmolászás
helyett súrlódó, csusszanó hangot hallottam, mintha egy hatalmas kígyó vagy
elefántormány suhant volna el az ablakok és az ajtó előtt, és ettől rémült borzongás
vett erőt rajtam. Ugyanaz történt, mint a múltkor; hallottam a hangot, de nem láttam
semmit. Füleltem, de nem volt ott semmi - csak a megfoghatatlan hangok. Macska?
Kígyó? Vagy más?
De a macska vagy a kígyó vissza-visszatérő próbálkozásain kívül előfordult más
is. Néha patadobogásra vagy valami hatalmas állat trappolására emlékeztető hangot
hallottam, máskor meg madárcsiripelést, mintha csőrükkel az ablakon kopácsolnának,
vagy valamilyen roppant test csusszanását, néha meg ajkak meg szívókák cuppanó
hangját, Mit jelenthetett ez? Hallucináció? Ezt elvetettem mint magyarázatot, mert a
hangok a nappal és az éjszaka minden szakában előfordultak, akár jó idő volt, akár
rossz, ezért ha az ajtónál vagy az ablaknál tényleg lett volna valamiféle állat −
bármekkora −, nyilván észrevettem volna, mielőtt eltűnik a házat körülvevő, erdő
borította dombok között, hiszen a szántókat rég visszahódították a nyírfák, kőrisek és
jegenyék.
Ez a rejtélyes eseménysor talán soha nem ér véget, ha egy este a nagy meleg
miatt ki nem nyitom a toronyszobához vezető ajtót, mert ekkor újból felhangzott a
macska kaparászása, és rájöttem, hogy a hang nem valamelyik ajtó, hanem a
toronyszoba ablaka felől jön.
Habozás nélkül felrohantam a lépcsőn, és meg se fordult a fejemben, hogy
ugyancsak különös macska lett volna, amelyik felmászik az emeletre, és a kerék
ablakon kér bebocsátást, mely az egyetlen nyílás kívülről a szobába. És mivel az ablak
sem egészben, sem részben nem volt nyitható, és mivel tejüveg volt, nem láttam
semmit, bár ott álltam, és továbbra is hallottam a macska kaparászását, közvetlenül az
üveg túloldalán.
Lerohantam, felkaptam egy erős zseblámpát, kiléptem a forró nyári éjszakába,
és a fénysugarat a házfalra irányítottam, ahol az ablak volt. De addigra a hangok
elhaltak, és semmi nem látszok sem a sima falon, sem az ugyanolyan sima ablakon,
mely kívülről olyan feketének látszott, mint amilyen homályos fehérnek belülről.
Tudatlanságban maradhattam volna örökre − és gyakran azt gondolom, talán így lett
volna a legjobb −, de nem így rendeltetett.
Körülbelül ez idő tájt kaptam egyik idősebb nagynénémtől egy Kicsi Sam nevű
gyönyörű macskát, amely kölyökkorában, két évvel ezelőtt, a kedvencem volt.
Nagynénémet nyugtalanította, hogy mindenképpen egyedül akarok élni, és végül
elküldte nekem egyik macskáját, hogy legyen valami társaságom. Kicsi Sam közben
kinőtte a nevét, Nagy Samnek kellett volna hívni, mert több fonttal gyarapodott, mióta
utoljára láttam, és vad, vörös bundás ragadozó, fajtájának díszpéldánya lett belőle. És
bár Kicsi Sam szeretettel dörgölődzött hozzám, a házzal nem tudott igazán
megbarátkozni. Néha kényelmesen és gondtalanul aludt, néha megszállottan követelte,
hogy eresszem ki. És mikor a különös hangok hallatszottak, mintha valami más állat
igyekezne bejutni, Kicsi Sam valósággal megőrült a dühtől és a félelemtől, és azonnal
ki kellett engednem a házból; ilyenkor ahhoz a melléképülethez rohant, amelyik
unokabátyám átalakításai során érintetlenül maradt, és ott töltötte az éjszakát, vagy az
erdőben, és csak hajnalban jött elő, amikor az éhség visszakergette a házba. A
toronyszobába pedig egyszerűen nem volt hajlandó betenni a lábát!

II.

Tulajdonképpen a macska volt az oka, hogy elhatároztam, kissé alaposabban

szemügyre veszem unokabátyám munkáját, mivel Kicsi Sam viselkedése olyan
nyilvánvalóan őszinte volt, hogy nem láttam más megoldást, mint hogy unokabátyám
rendezetlen papírjai között keressek valami magyarázatot a házban ismételten
előforduló jelenségekre. Az egyik földszinti szobában szinte azonnal rábukkantam egy
befejezetlen levélre az egyik íróasztalon; nekem szólt, és kiderült belőle, hogy Wilbur
tisztában volt egészségi állapotával, mert első pillantásra láttam, hogy halála esetére
szóló rendelkezései egyikének szánta, noha nyilván nem tudta, hogy ez milyen hamar
bekövetkezik, mert a levelet körülbelül egy hónappal halála előtt kezdte, majd miután
belökte a fiókba, nem vette elő többé, pedig elég ideje lett volna még, hogy befejezze.
Kedves Fred − írta −, a legjobb orvosok szerint nincs sok időm hátra, és mivel
végrendeletemben téged tettelek meg örökösömmé, szeretném azt most néhány végső
rendelkezéssel kiegészíteni, melyeket, nagyon kérlek, ne mulassz el lelkiismeretesen
végrehajtani. Különösen az alábbi három dolgot kell maradéktalanul elvégezned:
1. Az iratszekrény A, B és C fiókjában található valamennyi kéziratot meg kell
semmisíteni.
2. A H, I, J és K polcokon található összes könyvet át kell adni az arkhami
Miskatonic egyetem könyvtárának.
3. Az emeleti toronyszoba kerek üvegablakát össze kell törni. Nem elég
egyszerűen kivenni és máshová rakni, hanem darabokra kell zúzni!
Döntésemet tudomásul kell venned. Ezeket el kell végezni, különben végül Te
lehetsz a felelős érte, ha szörnyű veszedelem szabadul a világra. Erről nem mondok
többet, mert más dolgokról is akarok még írni, amíg képes vagyok rá. Mégpedig arról,
hogy…

Itt azonban unokabátyámat megzavarhatták, és abbahagyta a levelet.

Mit hámozhattam ki ezekből a különös utasításokból? Azt meg tudtam érteni,
hogy a könyveknek a Miskatonic könyvtárában a helyük; miután engem nem
érdekeltek különösebben. De miért kell megsemmisíteni a kéziratait? Nem kellene
azokat is odaküldeni? És ami az ablakot illeti, megsemmisítése indokolatlan ostobaság
volna, hiszen akkor új ablakot kellene vennem, ami felesleges pénzkidobás. A
levélnek ez a része sajnos csak fokozta kíváncsiságomat, és elhatároztam, hogy
mélyebben belenézek a dolgaiba.
Még aznap este nekiláttam a könyveknek. A megjelölt polcok mind fenn voltak
a déli toronyszobában. Unokabátyám archeológiai és antropológiai érdeklődése jól
tükröződött a könyveinek összeválogatásában, mert sok olyan könyve volt, amely a
polinéziai, húsvét-szigeti, mongóliai és más primitív népek kultúrájával, a népek,
illetve a primitív vallások kultusz- és mítosztípusainak vándorlásával foglalkozott. Ez
azonban csak bevezetés volt: az egyetemi könyvtárnak szánt könyvek között néhány
valószínűtlenül régi is akadt, olyan régiek, hogy még évszám sem volt rajtuk,
külsejükből és írásmódjukból ítélve pedig a középkorból kellett hogy származzanak.
Az újabbak − ezek között sem volt 1850 utáni kiadás − különféle helyekről eredtek;
néhányat atyánk unokafivére, Henry Akeley küldött Wilburnak, néhány pedig a párizsi
Bibliothèque Nationale bélyegzőjét viselte, bizonyítva, hogy Wilbur nem átallotta
elemelni őket a polcról.
E könyvek különféle nyelveken íródtak, és olyanféle címeket viseltek, mint
Pnakotikus kéziratok vagy A R'lyeh-szöveg, aztán az Unaussprechli-chen Kulten von
Junzttól, az Eibon könyve, a Dhol énekek, a Hsan hét titkos könyve, a De Vermis
Mysteriis Ludvig Printtől, Comte d'Erlette műve, a Goulok kultusza, a
Galeano-töredékek, a Dzyan könyve, az arab Abdul Alhazred könyvének, a
Necronomiconnak egy fénymásolata és még sok más, közöttük néhány kézirat.
Megvallom, ezek a könyvek meghökkentettek, mivel tele voltak − már amelyiket el
tudtam olvasni − mítoszok és legendák hihetetlen tanaival, melyek az ember és, ha jól
értettem, más, idegen fajok ősi, primitív vallásos hiedelmeire vonatkoztak. Persze nem
remélhettem, hogy eligazodom a latin, francia német szövegekben, elég nehéz volt a
néhány óangol nyelvű könyv és kézirat elolvasása is. Mindenesetre nem sokáig volt
türelmem ehhez a munkához, mivel a könyvek olyan bizarr meggyőződést
feltételeztek, hogy csak egy antropológus tarthatta érdemesnek ekkora irodalom
felhalmozását a témáról.
Mégsem volt unalmas, bár az alapséma ismerősnek tűnt: az ősi hitvallás, a Fény
és Sötétség erőinek harcáról, legalábbis én így értettem. A nevek nem sokat
számítanak: Isten és Ördög; Főistenek és Ősistenek; a Jó és a Gonosz, vagy az olyan
nevek, mint Nodens, minden mélységek ura, az egyedüli néven nevezett Atyaisten;
vagy a Nagy Öregek − a tébolyult Azatoth isten, a mélységes zűrzavar megfoghatatlan
rontása, aki gyalázkodva fortyog a mindenség középpontjában; Yog-Sothoth, a
minden az egyben és egy minden egyben, aki nincs alávetve a tér és idő törvényeinek,
együtt élő minden idővel és egyidős a térrel; Nyarlathotep, az ősök hírvivője; a Nagy
Cthulhu, aki a tenger mélyén R'lyeh rejtett városában vár a felemelkedésre; a
kimondhatatlan Hastur, a csillagközi tér ura; vágy Shubb-Niggurath, az erdők fekete
kecskéje ezernyi fiával. És akárcsak az emberek vallási szektái, az ősistenek követői is
különféle neveken nevezték magukat, aszerint hogy milyen isteneket imádtak, például
a Himalája és más ázsiai hegyvidékek szörnyű havasi emberei; vagy a mélységlakók,
akik az óceán fenekén rejtőztek, és a Nagy Cthulhut szolgálták, noha uruk Dagon volt;
a Shantakok, a Tcho-Tcho és sok más nép, melyek közül egyesek állítólag azokról a
helyekről származtak, ahová az ősisteneket száműzték − mint Lucifert az édenből −,
mikor egy ízben fellázadtak az Atyaisten ellen; olyan helyekről, mint a Hiádok távoli
csillaga, az ismeretlen Kadath, Leng fennsíkja vagy R'lyeh elsüllyedt városa.
Mindebben két nyugtalanító momentum volt, melyekből arra lehetett
következtetni, hogy unokabátyám ezt a mítoszügyet sokkal komolyabban vette, mint
gondoltam. A Hiádok többszöri említése például eszembe juttatta, hogy Wilbur azt
mondta a toronyszoba ablakáról, hogy „feltehetőleg a Hiádokról származik”, sőt
egyszer kifejezetten „lengi üvegnek” nevezte. Igaz, ezek az utalások véletlenek is
lehettek, és egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy „Leng” valami kínai helység
lehet, a „Hiádok” szót pedig nyilván félrehallottam. Az azonban nem volt egyéb
önámításnál, hiszen minden jel arra mutatott, hogy Wilbur több mint futó érdeklődést
tanúsított e tökéletesen idegen mítoszok iránt. Ha könyvei és kéziratai nem győztek
volna meg eléggé, jegyzetei nem hagytak semmi kétséget.
Ezekben a jegyzetekben ugyanis nemcsak különös utalások szerepeltek,
melyeket furcsának és zavarónak találtam − vázlatos, mégis kifejező rajzok is voltak
megdöbbentően vad tájakról és ismeretlen lényekről; legvadabb álmaimban sem
tudtam volna hasonlókat elképzelni. Valóban, alig tudom leírni; ember nagyságú,
szárnyas, denevérszerű teremtmények, azután óriási, alaktalan testek, csápokkal
teleaggatva, első látásra polipra emlékeztettek, de határozottan sokkal
intelligensebbnek látszottak a polipoknál; voltak karmos, félig madár-, félig
emberszörnyek; rémes békaarcú, sápadtzöld tengervízszínű, két lábon járó lények,
pikkelyes karokkal; voltak olyanok is, amelyek határozottan emberre emlékeztettek,
de torzak voltak, satnyák, keleties öltözékben, de ugyanakkor békára is hasonlítottak,
mintha valami fajkeveredésből jöttek volna létre. Mégis felismerhetően emberiek
voltak. Sosem hittem volna, hogy unokabátyámnak ilyen képzelőereje van. Tudtam,
hogy Henry bácsit a legvadabb rémképek gyötörték, de tudomásom szerint semmi jele
nem volt, hogy ezt Wilbur örökölte volna. Most láttam csak, milyen ügyesen titkolta
mindannyiunk előtt igazi természetét, és ez a felismerés mélységesen megrázott.
Mert nyilvánvaló, hogy ezek a rajzok nem ábrázolhattak élő teremtményeket, és
a hátrahagyott könyvekben és kéziratokban sem voltak ilyen illusztrációk.
Kíváncsiságtól hajtva, egyre mélyebben ástam be magam jegyzetei közé, és végül
bizonyos titokzatos jegyzetekre bukkantam, melyek − bár közvetve − választ
látszottak adni sürgető kérdéseimre, miután időrendbe raktam őket, ami nem volt
nehéz, mert mindegyiken dátum szerepelt.

„’21. okt. 15. A táj világosodik. Leng? Amerika délnyugati vidékére emlékeztet.
Barlangok, telis-tele denevérekkel, kezdenek előjönni, akár egy sűrű felhő, eltakarják
a lenyugvó nap fényét. Alacsony bozót, göcsörtös fák. Nagyon szeles vidék. Jobbra a
távolban, a sivatag peremén, hósapkás hegyek.
’21. okt. 21. Középen négy Shantak. Átlagmagasságuk meghaladja az emberét.
Denevérszerű testük szőrös, denevérszárnyuk háromlábnyira nyúlik fejük fölé. Horgas
keselyűcsőrük van, egyébként denevérre hasonlítanak. Keresztülrepültek a tájon,
félúton megpihentek egy szirten. Nem vettek észre. Egy lovas ült volna egyikük
hátán? Nem biztos.
’2l. nov. 7. Éjszaka. Óceán. Előtérben zátonyszerű sziget, Mélységlakók és
rokon származású humanoidok; hibrid faj. A mélységlakók pikkelyesek, békaszerű
tartással járnak, átmenet a lépés és ugrálás között. Kissé púposak is, mint általában a
békafélék. A többiek nyilván úszva érték el a zátonyt. Talán Innsmouth? Part nem
látszik, sem városi fények. Hajó sincs. Lentről bukkannak fel, a zátony mellett
Ördögzátony? Még a hibridek sem lennének képesek nagyon messzire úszni
pihenőhely nélkül. Talán a part az előtérben van, azért nem látom.
’21. nov. 17. Teljesen idegen táj. Amennyire meg tudom ítélni, nem földi.
Fekete ég, néhány csillag. Porfír- vagy hasonló anyagú sziklák. Előtérben mély tó.
Hal? Öt perce fodrozódni kezdett a víz, és valami felbukkant. Óriási vízi lény,
csápokkal. A tó közepe felé néz. Polipféle, de sokkal-sokkal nagyobb... tízszer,
hússzor akkora, mint a hatalmas Octopus Apollyon a nyugati partvidéken. A nyaka
egyedül vagy hetvenöt méter átmérőjű lehet. Nem kockáztathattam meg, hogy felém
forduljon, és megsemmisítettem a csillagot.
’22. jan. 4. Egy ideig semmi. A világűr? Bolygó közeledik, mintha egy űrből
érkező tárgyban ülő lény szemével látnám. Sötét ég, néhány csillag. A bolygó felszíne
fenyegetően közeledik. Közelebb érve, sivár táj látszik. A sötét csillaghoz hasonlóan,
növényzet nincs. Hívők karéja arccal egy kőtorony felé. Azt kiáltják: Jä
Shubb-Niggurath!
’22. jan. 17. Tenger alatti vidék. Atlantisz? Kétséges. Hatalmas, üreges,
templomszerű építmény, a víz nyomásától megrokkant. Masszív kőtömbök, mint a
piramisok kövei. Lépcsők vezetnek lefelé egy fekete torokba. A háttérben
mélységlakók. A lépcsőakna homályában mozgás. Hatalmas csáp emelkedik ki.
Messze mögötte két vizenyős szem, sok-sok méterre egymástól. R'lyeh? Megrémültem
a mélyből feltörő valamitől, és megsemmisítettem a csillagot,
’22. febr. 24. Ismerős táj. Wilbraham vidéke? Omladozó parasztházak,
bennszülött család. Előtérben egy öregember hallgatózik. Idő: este.
Kecskefejő-madarak rikoltoznak. Egy nő közeledik, kezében kőből készült csillag. Az
öregember elmenekül. Furcsa. Utánanézni.
’22. márc. 21. Ma megdöbbentő élményben volt részem. Elővigyázatosabbnak
kell lennem. Megcsináltam a csillagot, és elmondtam a szavakat: Ph'nglui mglw'nafh
Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn. Azonnal egy hatalmas Shantak jelent meg az
előtérben. A Shantak észrevett, és hirtelen előrelendült. Még a karmolászását is
hallottam. Sikerült idejében megtörni a csillagot.
’22. ápr. 7. Már tudom, hogy valójában átjönnek, ha nem vigyázok. Ma a tibeti
táj és a szörnyű havasi emberek. Újra megkísérelték. És az uraik? Ha a szolgák
megpróbálnak átlépni téren és időn, mire lehet akkor képes a Nagy Cthulhu, Hastur,
Shub Niggurath? Tartóztatni igyekeztem magam egy időre. Mélységesen meg vagyok
rázva.”

Akármi volt is ez a furcsa tevékenység, nem folytatta a következő év elejéig.

Vagy legalábbis a jegyzeteiből úgy látszik. Egy darabig tartózkodott rögeszmés
foglalatosságától, majd újabb türelmetlen időszak következett. Az első feljegyzés
majdnem egy évvel későbbi:

„’23. febr. 7. Már semmi kétség, az ajtóról mindenütt tudnak. Csak akkor
biztonságos, ha a táj üres. Nagyon kockázatos belenézni. És miután az ember soha
nem tudhatja, milyen látvány tárul a szeme elé, a kockázat annál nagyobb. Mégis
habozok, hogy lezárjam-e a nyílást. Megcsináltam a csillagot, ahogy szoktam,
kimondtam a szavakat, és vártam. Egy ideig csak az ismerős délnyugat-amerikai tájat
láttam. Este volt: denevérek, baglyok, éjszaka portyázó kengurupatkányok és
vadmacskák. Majd az egyik üregből előbújt egy homoklakó: bőre kérges, füle és
szeme óriási, szörnyű, torz pofája koalára emlékeztet, teste girhes. Az előtér felé
cammogott, szemlátomást kíváncsian. Lehetséges, hogy az ajtó ezt az oldalt éppolyan
láthatóvá teszi a túloldal számára, mint ahogy én láthatom őket? Mikor láttam, hogy
egyenesen felém tart, megsemmisítettem a csillagot. Minden eltűnt, mint mindig. De
később… denevérek lepték el a házat! Huszonhetet találtam! Nem hiszek a puszta
véletlenben!”

Itt újabb megszakítás következett. Unokabátyám további titkos jegyzetei nem

utaltak látomásaira vagy a rejtélyes „csillagra”, melyről oly gyakran tett említést. Nem
volt kétségem, hogy hallucináció áldozata volt, melyet kétségkívül a világ minden
tájáról összegyűjtött könyveinek intenzív tanulmányozása idézett elő. Bár a
feljegyzések tényszerűnek látszottak, nyilván azt próbálta racionalizálni bennük, amit
látott.
Újságkivágások is voltak köztük, melyeket unokabátyám nyilván kapcsolatba
igyekezett hozni a mítoszokkal, melyekért annyira rajongott; beszámolók furcsa
jelenségekről, ismeretlen tárgyakról az égen, titokzatos eltűnésekről, titkos vallásokkal
kapcsolatos furcsa látomásokról és efféléktől. Sajnos teljesen nyilvánvaló volt, hogy
Wilbur bizonyos fokig komolyan hinni kezdett bizonyos primitív ősi hiedelmekben,
különösen abban, hogy a pokolbéli ősisteneknek meg azok imádóinak és követőinek
ma is vannak túlélői. Ezt akarta mindenekfelett bizonyítani. Mintha a kéziratos vagy
nyomtatott könyveiben leírtakat szó szerint igaznak fogadta volna el, igyekezett
bizonyítékokat előteremteni saját korából, hogy hozzátegye a múltbeliekhez. Igaz, ott
volt az a zavaró momentum, hogy sok hasonlóság akadt a régi leírások és azok között
a történetek között, melyeket unokabátyámnak sikerült összeszednie, de ez alighanem
véletlen lehetett. Bármilyen hatásosak voltak, nem másoltam le egyiket sem, és
elküldtem az egészet a Miskatonic könyvtárának, de élénken emlékszem rájuk − annál
is inkább, mert Wilbur unokabátyám foglalatosságával kapcsolatos, némileg céltalan
kutatásom soha nem felejthető eseményekben érte el tetőpontját.

III.

Sohasem szereztem volna tudomást a „csillagról”, ha egy véletlen fel nem hívja
rá a figyelmemet. Unokabátyám ismételten azt írta, hogy „megcsinálta”,
„megsemmisítette”, „megszerkesztette” és „megtörte” a csillagot mint
képzelődéseinek szükséges kellékét, de ez semmit sem mondott számomra, és ez
alighanem így is maradt volna, ha egyszer véletlenül meg nem pillantom a
toronyszoba padlójára ferdén hulló fényben a halvány jeleket, melyek egy ötágú
csillag körvonalainak látszottak. Korábban nem láthattam, mert eltakarta egy nagy
szőnyeg, de amikor a Miskatonic egyetem könyvtárába szállítandó könyveket és
jegyzeteket csomagoltam, a szőnyeg félrecsúszott, és így a jelek előbukkantak.
Még akkor sem ötlött fel bennem, hogy ezek a minták egy csillagot ábrázolnak.
Egészen addig nem, míg be nem fejeztem a munkát a könyvekkel meg a kéziratokkal,
és el nem toltam a szőnyeget a padló egész középső részérői, és meg nem pillantottam
a teljes ábrát. Ekkor láttam, hogy egy díszítőábrákkal ékesített ötágú csillag, elég nagy
ahhoz, hogy benn ülve lehessen megrajzolni. Rögtön rájöttem, mire szolgál az a doboz
kréta, melyet korábban találtam, és el nem tudtam képzelni, mit keres unokabátyám
kedvenc szobájában. Könyveket, papírokat, mindent félrelökve, felkaptam a krétát, és
hozzáláttam, hogy gondosan lemásoljam a csillagábrát, összes díszítésével együtt.
Világos, hogy valamilyen kabalisztikus ábra volt, és ugyanilyen nyilvánvaló, hogy a
rajzolónak a belsejében kellett ülnie.
Miután befejeztem a rajzot, a gyakori rekonstrukciók következtében megmaradt
nyomok szerint, ott ültem az ábra közepén. Alkalmasint arra számítottam, hogy valami
történni fog, noha még mindig zavart, amit unokabátyám az ábra megsemmisítéséről
írt, mikor veszélyben érezte magát, mert − amennyire a kabalisztikus rítusokra
emlékszem − az ilyen ábrák tönkretétele a szellemek támadásának veszélyét éppen
hogy előidézni szokta. De nem történt az égvilágon semmi. Már ott ültem néhány
perce, mikor eszembe jutottak a „szavak”. Annak idején felírtam őket, és most
felálltam, hogy megkeressem. Megtaláltam, és visszatérve a csillaghoz, komoly
hangon kimondtam a szavakat: Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn…
Hirtelen rendkívüli jelenség történt. Arccal a déli falon tevő kerek tejüveg ablak
felé ültem, így mindent láttam. Az üvegről eltűnt a homály, és nagy meghökkenésemre
napsütötte tájat pillantottam meg − noha Massachusetts államban éjszaka volt; néhány
perccel múlt kilenc a nyár végi estén. De az üvegen át felbukkanó táj nem is lehetett
New Englandben − sivár vidék, homokos sziklákkal, gyér, sivatagi növényzettel,
üregekkel, a háttérben pedig hófödte hegyek − pontosan olyan, amilyet unokabátyám
nemegyszer leírt rejtélyes feljegyzéseiben.
Kavargó gondolatokkal, lenyűgözve meredtem erre a tájra. Úgy látszott, hogy
van rajta élet, egyik alakot a másik után ismertem fel: a hullámozva tekergő
csörgőkígyót, a magasban keringő sólymot − a mellén csillogó napfényből
megállapíthattam, hogy az idő nem sokkal napnyugta előtt járhat −, a Gila-gyíkot, a
futókakukkot; láttam az amerikai Délnyugat valamennyi jellegzetes élőlényét. Hol
lehetett hát ez a táj? Arizona? Új-Mexikó?
Az idegen táj lényei mit sem zavartatták magukat totem. A kígyó és a
Gila-szörnyeteg elmászott, a sólyom lecsapott, és egy kígyóval a karmai között
emelkedett újra a magasba, a futókakukk mellett felbukkant egy másik is. A nap
lejjebb szállt, és bearanyozta a tájat. Ekkor az egyik legnagyobb üreg szájából
előbukkantak a denevérek. Ezrével, végtelen folyamként özönlöttek a fekete torokból,
szinte hallani véltem csipogásukat. Nem tudom, mennyi ideig tartott, míg kirepültek a
sűrűsödő alkonyba, Alighogy eltűntek, újabb valami jelent meg: emberszerű lény, bőre
durva, mintha a sivatagi homok kérgesedett volna testére, szeme és füle abnormálisan
nagy. Girhesnek látszott, bordái majd átszúrták a bőrét, de ami különösen visszataszító
Volt, az az arckifejezése, mert az ausztráliai koalamedvére hasonlított. Erről eszembe
jutott, hogy nevezte unokabátyám ezeket az embereket (mert az elsőt többen is
követték, köztük néhány nőnemű): a homoklakők.
Nagy szemükkel hunyorogtak, ahogy előbújtak az üregből, de hamarosan
fürgébben kezdtek mozogni, szétszóródtak minden irányban, és lekuporodtak a bokrok
mögé. Ekkor egy hihetetlen szörnyeteg jelent meg, fokozatosan: először talán csak egy
csáp, majd még egy és hamarosan már egy féltucatnyi tapogatta óvatosan az üreg
száját. És azután a barlang mélyének a sötétjéből egy hátborzongató fej derengett fel,
Mikor előnyomakodott, majdnem hangosan felkiáltottam a rémülettől, mert ez az arc
irtózatos megcsúfolása volt mindannak, ami emberi; nyak nélkül nőtt ki a testből,
amely kocsonyás hústömegre emlékeztetett, bőre gumiszerűnek látszott, és a kígyózó,
éktelen csápok testének abból a részéből nőttek ki, ami a teremtmény alsó
állkapcsának vagy nyakának felelhetett meg.
Mi több, a lény értelmes volt, mert kezdettől fogva látszott, hogy tudomása van
rólam. Csúszva-mászva bújt elő az üregből, szemeit rám meresztette, majd hihetetlen
sebességgel megindult a gyorsan sötétedő tájon át az ablak felé. Azt hiszem, nem
voltam igazán tisztában a rám leselkedő veszéllyel, mert feszült figyelemmel néztem,
és csak amikor a lény már eltakarta az egész tájat, és az ablak felé nyújtotta csápjait −
sőt keresztül az ablakon −, akkor vett erőt rajtam a bénító rémület.
Keresztül az ablakon! Vagy csak ez volt képzelődéseim legvadabbika?
Emlékszem, legyűrve a jeges félelmet, mely jó ideig hatalmában tartott,
lerántottam az egyik cipőmet, és teljes erővel belevágtam az ablakba, ugyanakkor
eszembe jutottak unokabátyám gyakori utalásai a csillag megsemmisítésére. Esetlenül
kinyújtottam kezemet, és eltöröltem az ábra egy részét. Még hallottam a bezúzott üveg
csörömpölését, majd jótékony sötétségbe zuhantam.
Most már tudom, amit unokabátyám tudott.
Ha nem vártam volna olyan sokáig, megkímélhettem volna magam ettől a
tudástól, továbbra is hihettem volna, hogy képzelődés, hallucináció. De immár tudom,
hogy a toronyszoba tejüveg ablaka más dimenziókba, idegen térbe és időbe nyíló
hatalmas ajtó volt − olyan tájakra, ahol Wilbur Akeley megtalálni remélte a Föld és a
csillagközi űr rejtett zugait, ahol az ősistenek utódai − és maguk az ősistenek is −
örökre eltűnnek, és új felemelkedésükre várnak. A lengi üveg − amely akár a
Hiádokról is származhatott, mert sosem tudtam még, hol szerezte unokabátyám −
forgatható volt a keretében, és nem volt alávetve a világ törvényeinek, kivéve, hogy
iránya a föld tengely körüli forgásával változott. És valóban: ha nem töröm össze,
hanyagságommal és kíváncsiságommal akaratlanul is idegen dimenziók veszedelmeit
szabadítottam volna a világra.
Mert most már tudom, hogy unokabátyám rajzai, akármilyen vázlatosak voltak
is, valóságos élőlényeket ábrázoltak, s nem a képzelet szüleményeit. A denevérek,
melyeket öntudatom visszanyerése után a házban találtam, a betört üvegen át jöhettek.
A tejüveg kitisztulását optikai csalódásnak hihettem volna − ha nem lenne ennél
sokkalta erősebb bizonyítékom. Mert kétség nem férhet hozzá, hogy amit láttam, nem
lázas képzelődés szüleménye volt, mert semmi sem döntheti meg azt a végső,
cáfolhatatlan bizonyítékot, melyet a toronyszoba padlóján találtam az összetört üveg
mellett: a tíz láb hosszú, levágott csápot, amely fennakadt a dimenziók között, mikor
az ajtó rácsapódott a szörnyű testre − a csápot, melyet egyetlen élő tudós sem tudott
azonosítani bármely ismert lény részeként, amely a Földön − a felszínen vagy lenn a
mélyben − valaha élt!

Howard Phillips Lovecraft - Ő

 Egy álmatlan éjszakán láttam meg őt, amikor kétségbeesetten kóboroltam, hogy
megmentsem lelkemet és ábrándjaimat. Hiba volt New Yorkba jönnöm, mert míg én
elsöprő erejű csodákat és ihletet kerestem az ódon utcák nyüzsgő labirintusaiban,
amelyek vég nélkül kanyarognak elfeledett udvaroktól, terektől és vízpartoktól
ugyanolyan elfeledett udvarokig, terekig és vízpartokig, és a ciklopszi tornyok és
csúcsok között, amelyek babiloni feketén törnek a fogyó hold felé, addig helyette
csupán rémületet és szorongást találtam, ami azzal fenyegetett, hogy a hatalmába kerít,
megbénít és megsemmisít engem.
A kiábrándulás fokozatos volt. Naplementekor láttam meg először a várost egy
hídról, amely fenségesen trónolt vizei fölött, valószínűtlen csúcsai és piramisai kecses
virágszirmokként emelkedtek ki az ibolyaszínű ködből, hogy játszadozzanak az este
lángoló felhőivel és első csillagaival. Azután egymás után gyulladtak ki az ablakok
fényei a csillámló áradatok fölött, ahol lámpások bólogattak és siklottak, és mély
hangú kürtök fújták különös dallamaikat, és a város maga is tündérzenét lehelő álmok
csillagos égboltjává változott, Carcassonne, Szamarkand, El Dorado és valamennyi
ragyogó és félig mesebeli város csodáival terhessé. Nem sokkal később már jártam is a
képzeletemnek olyan kedves ódon utcákat − a keskeny, kanyargós fasorokat és
átjárókat, ahol György korabeli vörös téglás házsorok apró tetőablakai pislákoltak az
oszlopos kapuk fölött, amelyek valaha aranyozott gyaloghintókra és párnázott
kocsikra néztek − és ezen régen áhított dolgok megpillantásának első örömében azt
hittem, hogy valóban olyan kincsekre leltem, amik idővel költővé tehetnek.
De a siker és a boldogság nem akart eljönni. Az éles napfény csak mocskot és
idegenséget, és a feltörekvő, egyre terjedő kőrengeteg egészségtelen elefántkórját
mutatta ott, ahol a holdfény szépséget és régi varázst ígért; és a csatornaszerű utcákon
áramló emberek zömök, barna bőrű idegenek voltak, kemény arcvonásokkal és apró
szemmel, alattomos idegenek, álmok nélkül, akiknek semmi közük az őket körülvevő
helyhez, semmi közük a régiek kék szemű embereihez, akiknek a szívéhez oly közel
álltak a szép zöld örvények és a fehér, New England-i falusi templomtornyok.
És a remélt versek helyett csak hátborzongató sötétség és kimondhatatlan
magányosság jött; és végül megláttam azt a félelmetes igazságot, amit eddig még
semmi nem mert kimondani − a suttogva sem kimondható titkok titkát −, hogy ez a
csupa kő és csupa zaj város nem érző folytatása a régi New Yorknak, mint London a
régi Londonnak vagy Párizs a régi Párizsnak, hogy ez a város tulajdonképpen teljesen
halott, terpeszkedő testét csupán tökéletlenül bebalzsamozták és megfertőzték fura
élőlényekkel, akiknek semmi dolguk vele, hogy életében sem volt hozzá semmi
közük. Azután a felfedezés után többé nem tudtam nyugodtan aludni, bár némi
rezignált nyugalom visszatért hozzám, amint fokozatosan szokásommá vált, hogy
nappal nem léptem ki az utcára, és csak éjszaka merészkedtem ki, amikor a sötétség
előcsalogatta azt a keveset a múltból, ami még kísértetként körülöttem lebegett, és az
ódon fehér kapuk visszaidézték a rajtuk hajdan keresztüljáró izmos alakokat. Ezzel a
vigasszal még néhány verset is írtam, és még mindig visszatartottam magamat attól,
hogy hazatérjek az enyémekhez, hiszen ez hitvány megfutamodás lett volna.
 Azután, egy álmatlan éjszakán tett séta közben, találkoztam azzal az emberrel.
Egy groteszk, eldugott udvarban történt a greenwichi részben, mert tudatlanságomban
ott telepedtem le, minthogy azt hallottam róla, hogy a költők és művészek természetes
hazája. Az ódon ösvények, házak, a váratlanul fölbukkanó terek és udvarok valóban
kedvemre voltak, és amikor rájöttem, hogy a költők és művészek csupán nagyhangú
tettetők, akiknek különlegessége talmi, és akiknek egész élete mindannak a tiszta
szépségnek a tagadása, ami a költészet és a művészet, ezek miatt a tiszteletre méltó
dolgok miatt maradtam ott. Olyannak láttam őket, amilyenek fénykorukban voltak,
amikor Greenwich még békés falu volt, és nem nyelte el a város; és a pirkadat előtti
órákban, amikor a tivornyázók elsomfordáltak, egyedül kószáltam a titokzatos,
girbegörbe utcákon, és azokon a titkokon merengtem, amelyeket nemzedékek őriztek
itt. Ez tartotta életben a lelkemet, ez ajándékozott meg néhány olyan álommal és
látomással, amikért a bennem rejtőző költő kiáltott.
Az az ember két óra körül akadt rám egy felhős augusztusi hajnalon, amikor egy
sor különálló udvart néztem végig; ma már csak a közbenső házak kivilágítatlan
előcsarnokain át lehetett megközelíteni őket, de valaha festői sikátorok folyamatos
hálózatának részei voltak. Homályos híreket hallottam róluk, és megállapítottam, hogy
ma már egyetlen térképen sem szerepelhetnek; de a tény, hogy elfeledettek voltak,
csak még kedvesebbé tette őket számomra, és fokozott kíváncsisággal kutattam őket.
Most, hogy megtaláltam őket, kíváncsiságom tovább fokozódott, mert
elrendezésükben valami arra utalt, hogy ez csupán néhány a sok ilyen közül, hogy
sötét, néma párjaik ékelődtek be titokban a magas, fehér falak és elhagyott bérházak
közé, vagy leselkednek fénytelenül olyan kapuk mögött, amelyeket nem árulnak el az
idegen nyelvűek, vagy amelyeket őriznek azok az alattomos és titkolódzó művészek,
akiknek praktikái nem tűrik a nyilvánosságot és a napfényt.
Kéretlenül szólított meg, látva hangulatomat és tekintetemet, miközben néhány
kopogtatóval ellátott kaput tanulmányoztam a vaskorlátos lépcsők fölött, és a
csipkézett felülvilágítós ablakok halvány fénye megvilágította az arcomat. Az őr arca
árnyékban volt, és széles karimájú kalapot viselt, ami valahogy fura összhangban volt
régimódi köpönyegével − de már mielőtt megszólított, különös nyugtalanságot
éreztem. Alakja igen vékony volt, szinte halottian sovány, hangja pedig rendkívül
lágynak és tompának bizonyult, bár nem volt túl mély. Gyakran látott már − mondta −
kóborlásaim közben, és ebből arra következtetett, hogy hozzá hasonlóan szeretem az
elmúlt évek emlékeit. Nem óhajtanám-e egy olyan ember vezetését, akinek nagy
gyakorlata van az ilyen felfedezésekben, és sokkal többet tud a hely történetéről, mint
amennyit egy ilyen nyilvánvalóan idegen ember tudhat?
Miközben beszélt, megpillantottam az arcát egy magányos padlásablak sárga
sugarában. Nemes, szinte szép, idősebb arc volt, amely a korhoz és a helyhez képest
szokatlanul előkelő származás és finomság jeleit viselte. Valami mégis legalább
annyira zavart benne, mint amennyire a vonások tetszettek nekem − talán túl fehér
volt, vagy túl szenvedélytelen, vagy túlságosan a helyhez nem illő, mindenesetre nem
éreztem magam sem jól, sem nyugodtan. Ennek ellenére követtem őt, mert azokban a
sötét napokban csupán az ősi szépség és titokzatosság utáni hajszám tartotta életben a
lelkemet, és a sors különös kegyének tekintettem, hogy egy olyan emberrel hozott
össze, akinek rokon kutatásai az enyémeknél sokkal tovább jutottak.
Valami az éjszakában némaságra kényszerítette a köpenyes embert, és egy
hosszú órán át fölösleges szavak nélkül vezetett engem; csupán nagyon röviden
említett néha régi neveket, időpontokat és változásokat, és többnyire csak
kézmozdulatokkal irányítva előrehaladásomat, miközben nyílásokon másztunk át,
folyosókon osontunk végig, téglafalakon másztunk át, és aztán négykézláb kúsztunk
végig egy alacsony, boltíves kő alagúton, amelynek iszonyú hosszúsága és kígyózó
tekervényei végleg kivertek a fejemből minden emléket, amit utunk irányáról addig
sikerült megőriznem. Nagyon régi és nagyon csodálatos dolgokat láttunk, vagy
legalábbis annak látszottak abban a csekély, bizonytalan fényben, amelynél én láttam
őket, és sohasem fogom elfeledni az összedőléssel fenyegető jón oszlopokat, bordázott
pilasztereket, az urnás fejű kerítésoszlopokat, a vakító homlokú ablakokat és dekoratív
ablakrózsákat, amelyek egyre furcsábbak és különösebbek lettek, amint egyre
mélyebbre haladtunk az ismeretlen régiség ezen kimeríthetetlen útvesztőjében.
Senkivel sem találkoztunk, és ahogy múlt az idő, egyre kevesebb lett a
kivilágított ablak. Eleinte régies, rombusz formájú, utcai olajlámpákat láttunk. Később
láttam néhányat gyertyákkal, végül pedig, miután átvágtunk egy iszonyúan hatalmas,
kivilágítatlan udvaron, ahol vezetőm kesztyűs keze vezetett át a teljes sötétségen egy
keskeny fakapuhoz egy magas kőfalban, olyan sikátorhoz értünk, ahol csupán minden
hetedik ház előtt égett lámpa − hihetetlen, a gyarmatosítás korából való
bádoglámpások, kúp alakú tetőkkel, az oldalukba fúrt lyukakkal. A sikátor meredeken
fölfelé vezetett − meredekebben, mint amit el tudtam képzelni New Yorknak ebben a
részében −, és felső felét egy magánbirtok repkénnyel befuttatott fala zárta el, a falon
túl egy kupola körvonalai derengtek föl, és a fák csúcsai integettek a sötét égbolt felé.
A falban kicsi, alacsony boltozatú ajtó volt szögekkel kivert fekete tölgyfából, amit a
férfi kinyitott egy súlyos kulccsal. Betessékelt, azután a teljes sötétségben
végigvezetett valamin, ami kavicsos ösvénynek tűnt, és néhány kőlépcső után elértük a
ház ajtaját, amit kinyitott előttem.
Beléptünk, és én megtántorodtam az orrunkba csapó dohszag bűzétől, ami
bizonyára a pusztulás ártó évszázadainak eredménye volt. Házigazdám ezt láthatólag
nem vette észre, én pedig udvariasságból hallgattam, miközben fölkalauzolt egy
kanyargós lépcsőn, egy hallon át egy szobába, amelynek az ajtaját, hallottam, bezárta
magunk mögött. Ezután házigazdám széthúzta a három üvegberakásos ablak
függönyét (az ablakok alig látszottak a lassan világosodó ég előtt), majd a
kandallópárkányhoz ment, tűzszerszámot vett elő, meggyújtotta egy tizenkét karú
gyertyatartó két gyertyáját, és halk beszédre intett.
Ebben a halovány fényben láttam meg, hogy egy tágas, szépen berendezett,
faburkolatú könyvtárszobában vagyunk, ami a XVIII. század első negyedéből való
lehetett, az ajtó fölött nagyszerű attika, körben pompás dór mennyezetpárkány és egy
csodálatosan faragott kandallódísz, ami egy indadíszes urnában végződött. A falak
mentén álló zsúfolt könyvespolcok fölött jól sikerült családi képek függtek;
valamennyi a titokzatosságig megfakult, de valamennyi eltéveszthetetlenül hasonlított
arra az emberre, aki most hellyel kínált a kecses Chippendale-asztalka mellett. Mielőtt
leült volna velem szemben, házigazdám egy pillanatra, mintegy zavarban, megtorpant;
azután nehézkesen levetve kesztyűit, széles karimájú kalapját és köpenyét, ott állt
előttem teátrálisan előbukkanó, György korabeli öltözékben, megláttam copfba fogott
haját, nyakfodrát, térdnadrágját, selyemharisnyáját és csatos cipőjét, amit eddig nem
vettem észre. Most, lassan ereszkedve lanthátú székébe, figyelmesen kezdett engem
szemrevételezni.
Kalapja nélkül hihetetlenül öregnek látszott, ami eddig nem volt látható, és arra
gondoltam, hogy talán a páratlanul magas kornak ez az eddig észre nem vett jele
okozta nyugtalanságomat. Amikor végre megszólalt, lágy, tompa és gondosan
lehalkított hangja gyakran megbicsaklott; időnként nagy erőfeszítésembe került, hogy
követni tudjam, miközben ámulva és félig elfojtott, de egyre növekvő rémülettel
hallgattam őt.
− Egy rendkívül különös életet élő embert lát maga előtt − kezdte a házigazdám
−, akinek az öltözéke nem szorul magyarázatra, egy, a maga eszével és
hajlandóságaival bíró ember előtt. A szép időkről elmélkedve nem haboztam kideríteni
szokásaikat, és fölvettem ruháikat és szokásaikat; olyan bűn ez, ami senkinek nem árt,
ha nem teszik kihívóan. Jó szerencsémnek köszönhetem, hogy megőrizém őseim
vidéki kastélyát, habár két város is bekebelezé, elébb Greenwich, amit 1800 után
építenek ide, majd New York, melyet 1830 táján kapcsolának hozzá. Családomnak
sok oka vala közel maradni a helyhez, és én nem valék hanyag ezen kötelezettségek
feloldásában. A birtokos, aki 1768-ban öröklé, bizonyos tudományokat tanult, és
bizonyos fölfedezéseket tett, amik mind összefüggenek oly hatásokkal, amik ezen
darabka földben leledzenek, és kiválóan megérdemlik a legerősebb őrizetet. Ezen
tudományok és fölfedezések különös hatásait kívánom megmutatni magának a
legnagyobb titokban, s hiszem, hogy eléggé megbízhatok emberismeretemben, s nem
kell majd csalódnom sem érdeklődésében, sem hűségében.
Szünetet tartott, de én csak bólintani tudtam. Féltem ugyan, mint már
említettem, de lelkem számára semmi sem volt halálosabb, mint New York valóságos
nappali világa, s akár ártatlan különc volt ez az ember, akár veszélyes praktikák
tudója, nem volt más választásom, mint hogy kövessem, és csillapítsam vágyamat a
csodák után vagy bármi után, amit ez az ember nekem nyújtani tudott. Hát figyeltem.
− Az ősömben − folytatta halkan − igen figyelemreméltó képességek rejlenek az
emberi akarat területén; ezen képességek alig visszafogottan uralák nemcsak önmaga
és mások cselekedeteit, de a természet erejének és lényegének minden változatát és a
természetnél is hatalmasabbnak tartott számos elemét és dimenziót is. Mondjam azt,
hogy semmibe vette olyan nagy dolgok szentségét, mint a tér és az idő, és hogy
különös célokra használta azoknak a félvér indiánoknak a rítusait, akik valaha ezen a
dombon táboroztak? Ezek az indiánok dühöngtek, amikor ez a ház fölépült, és
pokolian gyötörték a birtokost, hogy teliholdkor meglátogathassák a helyet. Éveken át
minden hónapban átlopakodtak a falon, amikor csak tudtak, és titokban bizonyos
szertartásokat végeztek. Azután 1768-ban az új birtokos rajtacsípte őket, és kileste,
hogy mit csináltak. Ezután megegyezett velük, és cserébe azért, hogy szabadon
járhatnak a birtokán, megtudta rítusaik teljes titkát; megtudta azt is, hogy az indiánok
ősei a szertartások egy részét vörös ősöktől, más részét egy öreg hollandustól
örökölték. És, a fene essék belé, a birtokos minden bizonnyal pokolian rossz rumot
adhatott nekik − akár szándékosan tette, akár nem −, mert egy héttel azután, hogy
megtudta a titkot, ő volt az egyetlen élő ember/ aki ismerte azt. Maga az első, uram,
aki tud a titokról, és hasítsanak ketté, ha meg merném bolygatni az erőket, ha maga
nem lenne annyira oda az eltűnt dolgokért.
Megborzongtam, mert ez az ember egy elmúlt kor stílusában vált ilyen
beszédessé!
Folytatta:
− De tudnia kell, uram, hogy amit a birtokos megtudott azoktól a félvér
vadaktól, csupán része volt annak, amit később megtanult. Nem semmiért járt
Oxfordban, nem csip-csup dolgokért tanácskozott Párizsban egy ősöreg alkimistával
és asztrológussal. Szépen megtanulta, hogy az egész világ csupán szellemünk füstje,
amely túl van a közönségesek akaratán, de a bölcs úgy tudja beszívni és kifújni, mint a
közönséges virzsínia füstjét. Amit akarunk, azt megteremthetjük magunk körül, amit
meg nem akarunk, azt elsöpörhetjük. Nem mondanám, hogy mindez teljesen igaz és
anyagi, de eléggé igaz ahhoz, hogy koronként csinos kis látványosságot biztosítson.
Maga, azt hiszem, örülne, ha jobban bepillanthatna bizonyos elmúlt évekbe, mint
amennyire el tudja képzelni; hát szíveskedjék nem megrettenni attól, amit mutatni
szándékozom magának. Jöjjön az ablakhoz, és maradjon csöndben.
Házigazdám megfogta a kezemet, és a rossz szagú szoba hosszabbik falán
elhelyezkedő két ablak egyikéhez húzott; kesztyű nélküli ujjainak első érintésétől
megdermedtem. Húsa bár száraz és szilárd, de mint a jég, olyan volt; kis híján
kirántottam a kezemet a kezéből. De ismét a valóság ürességére és iszonyatára
gondoltam, és merészen felkészültem, hogy kövessem, bárhová is vezetne. Az
ablaknál a férfi széthúzta a sárga selyemfüggönyt, és tekintetemet a kinti sötétségre
irányította. Egy pillanatig csupán táncoló, apró lények miriádját láttam,
messze-messze előttem. Azután, mintegy válaszul házigazdám kezének egy alattomos
mozdulatára, egy száraz villám villant föl, és hirtelen lombok tengerére tekintettem −
tiszta lombokra, nem pedig háztetők tengerére, mint azt minden normális ember
elvárhatta volna. Jobbra a Hudson csillogott gonoszul, előttem pedig a távolban
egészségtelenül csillámlott egy nagy kiterjedésű, sós mocsár, fölötte cikázó
szentjánosbogarak, mint a csillagok. A felvillanás kialudt, és az idős varázsló arcára
gonosz mosoly ült ki.
− Ez még az én időm előtt volt, az új birtokos ideje előtt. Könyörgök, próbáljuk
meg újra!
Beteg voltam, betegebb, mint amilyenné annak az átkozott városnak a
gyűlöletes modernsége tett.
− Úristen − suttogtam −, meg tudja csinálni ezt bármelyik korral?
És ahogy bólintott, és ahogy kimutatta hajdan volt sárga agyarának feketéllő
csonkjait, el kellett kapnom a függönyt, hogy össze ne essem. De ő keményen tartott
azzal a rettenetes, jéghideg mancsával, és ismét megtette azt az alattomos
kézmozdulatot.
A villám fénye ismét felvillant − de a kép most nem volt teljesen idegen.
Greenwichet láttam, a régi Greenwichet, itt-ott egy-egy ház vagy házsor, amilyennek
most is látjuk, de voltak még benne szép zöld ösvények és mezők meg füves legelők.
A távolban még mindig ott villogott a mocsár, de még messzebb már az akkori New
York tornyait láttam; a Trinity, a St. Paul és a Brick Church uralta nővéreit, és égő fa
enyhe füstje lebegett az egész fölött. Nehezen lélegeztem, de nem annyira magától a
látványtól, mint inkább azoktól a lehetőségektől, amiket rémült képzeletem fölidézett.
− El tud, el mer menni messzebbre is? − kérdeztem rettegve, és azt hiszem, egy
pillanatra ő is osztotta félelmemet, de a gonosz vigyor visszatért arcára.
− Messzebbre? Amit én láttam, az egy őrült kőszoborrá bájolna téged! Vissza,
vissza, előre, előre, nézd, te nyüszítő szamár!
És amint elmormolta a varázsigét, újra megtette azt a mozdulatot; és az ég még
vakítóbban villant fel, mint az előző alkalmakkor. Teljes három másodpercig láthattam
azt a rettenetes látványt, és azokban a másodpercekben olyan látkép tárult elém, ami
álmaimban örökké gyötörni fog. Az égen, mint a férgek, nyüzsögtek a különös repülő
tárgyak, és alattuk a pokoli fekete város óriási kőteraszai és istentelen piramisai törtek
barbáran a hold felé, és a megszámlálhatatlan ablakokban ördögfények égtek. És a
függőfolyosókon undorítóan hemzsegtek annak a városnak sárga, ferde szemű lakói,
iszonyú narancs- és vérszerű, köntösökben, és eszelősen táncoltak lázas üstdobok
ütemére, ocsmány csörgők csörömpölésére és tompa hangú mániákus nyögésére,
melyek szüntelen gyászdala hideglelősen erősödött és halkult, mint egy istentelen
bitumenóceán hullámai.
Láttam ezt a képet, mondom, és mintegy lelki fülemmel hallottam a képet kísérő
istenkáromló kakofóniát. Ez volt az égbekiáltó betetőzése mindannak az iszonyatnak,
amit ez a holttestváros a lelkemben fölkavart, és feledve minden figyelmeztetést,
üvöltöttem és üvöltöttem és üvöltöttem, mert idegeim felmondták a szolgálatot, és
reszkettek körülöttem a falak.
Azután, mikor a felvillanás eltűnt, láttam, hogy házigazdám is remeg; arcán a
döbbent félelem váltotta föl az üvöltésem által keltett sátáni dühöt. Támolygott,
belekapaszkodott a függönybe, mint az előbb én, vadul kapkodta a fejét, mint egy
űzött vad, és isten látja, hogy volt oka rá, mert alighogy üvöltésem visszhangja elhalt,
fölhangzott egy olyan pokolian szuggesztív hang, hogy csupán érzelmeim
eltompultságának köszönhettem, hogy el nem veszítettem eszméletemet és eszemet. A
zárt ajtón túl kitartóan, halkan nyikorogtak a lépcsők, mintha egy mezítlábas vagy
bőrsarus közeledett volna, majd óvatosan, de céltudatosan lenyomták a gyönge
gyertyafényben halványan csillogó rézkilincset. Az öregember kapkodott, fújt felém a
dohos levegőben, és ugatva törtek elő torkából a hangok, amint a sárga függönyt
markolva összerogyott.
− A telihold… ördög vigyen, te… te nyüszítő kutya, te hoztad rám őket, és
eljöttek értem! Mokaszinos lábak… halott emberek…„az Isten verjen meg, ti vörös
ördögök, de én nem mérgeztem meg a rumotokat! Hát nem őriztem meg a pestises
mágiátokat? Halálra ittátok magatokat, Isten verjen, oszt mégis az uraságot köll
okolnotok… Pusztuljatok, hé, ti! Hagyjátok azt a kilincset, nincs itt nektek semmi!
Ekkor három lassú és nagyon céltudatos ütés rázta meg az ajtó deszkáit, a
kétségbeesett varázsló száját pedig fehér hab lepte el. Szorongató reménytelenségbe
csapó félelme ismét helyet engedett ellenem érzett dühének, és egylépésnyit
vánszorgott az asztal felé, amelynek sarkába kapaszkodtam. Bal kezével felém kapott,
és a jobbjával még mindig szorongatott függöny megfeszült, majd kiszakadt erős
tartójából, és a szobába beáradt a telihold erős fénye, amit az égbolt világosodása már
korábban jelzett. Ebben a zöldes fényben a gyertyák elhalványodtak, és a pézsmaszagú
szobát elborította a pusztulás látszata, előtűnt a szúette faborítás, a megvetemedett
parkett, a törött kandallópárkány, a rozoga bútorzat és a rongyos drapériák. Elborította
az öregembert is, akár ugyanabból az okból, akár félelme és indulata miatt, és láttam,
hogy zsugorodik és feketedik, amint felém tántorgott, és igyekezett széttépni
keselyűkarmaival. Csak a szeme maradt meg épen, és ezek a szemek egyre tágabbra
nyílva, egyre tüzesebben izzottak, amint az arc körülöttük egyre feketébb és egyre
kisebb lett.
A kopogás most nagyobb erővel megismétlődött, és ezúttal fémes hangja volt.
A fekete lény velem szemben most már csupán egy fej volt szemekkel, ami
tehetetlenül próbált felém gördülni a süllyedő padlón, és időnként a halhatatlan
gonoszság egyre gyöngülő szisszenéseit küldte felém. Most gyors, hasogató csapások
ostromolták a nyomorúságos ajtódeszkákat, és megpillantottam egy tomahawk
villanását, amint belevágott a széthasadó fába. Nem mozdultam, mert nem tudtam;
csak néztem kábultan, ahogy az ajtó darabjaira hullott szét, és utat engedett valami
hatalmas, alaktalan, tintaszerű áradatnak, amiben csillagként ragyogtak a rosszindulatú
szemek. Vastagon ömlött, mint a rothadt gátját szétrepesztő olajáradat, sodrása
fölborított egy széket, végül az asztal alatt átfolyt a szobán, arra a helyre, ahol a
megfeketedett fej szeme még mindig engem bámult. A fej körül összezárult, teljesen
elnyelte, és egy pillanat múltán elkezdett visszahúzódni, magával hurcolva láthatatlan
terhét, anélkül hogy engem érintett volna, kiáradva ismét azon a fekete ajtón és le a
láthatatlan lépcsőkön, amelyek nyikorogtak, mint korábban, csak most fordított
sorrendben.
Végül a padló engedett, és én levegő után kapkodva zuhantam az alattunk lévő
éj sötét szobába, fuldokolva a pókhálóktól, félájultan a rémülettől. A törött ablakon
átvilágító zöld hold megmutatta nekem a hall félig nyitott ajtaját; és én fölkeltem a
gipsszel teleszórt padlóról, és kiszabadítottam magamat a leroskadt mennyezet alól, és
láttam elhaladni a feketeség félelmetes áradatát, amelyben fenyegető szemek tucatjai
villogtak. A pincébe vezető ajtót kereste, és amikor megtalálta, eltűnt ott. Most
éreztem, hogy ennek a teremnek a padlója is megreszket, mint a föntié az előbb, és
egy roppanás után a nyugati ablaknál lezuhant valami, ami a kupola lehetett.
Pillanatnyilag kiszabadulva a törmelék alól a hallon át a bejárati ajtóhoz rohantam, és
mivel képtelen voltam kinyitni azt, megragadtam egy széket, kitörtem egy ablakot, és
eszelősen kimásztam a gondozatlan kertbe, ahol a hold fénye táncolt a derékig érő fű
és gaz fölött. A gaz magas volt, és minden kapu zárva, de ládákból halmot rakva egy
sarokban, sikerült elérnem a tetejét, és megkapaszkodnom egy ott elhelyezett nagy
kőurnában.
Kimerültségemben csak furcsa falakat, ablakokat és ódon hollandi tetőket
láttam magam körül. Sehol sem láttam azt a meredek utcát, amin jöttünk, és azt a
keveset, is, amit láttam, sebesen elnyelte a köd, ami a ragyogó holdfény ellenére is
sűrűn gomolygott a folyó felől. Hirtelen az urna, amibe kapaszkodtam, remegni
kezdett, mintha osztotta volna tulajdon halálos szédülésemet, és egy pillanat múltán
testem lefelé zuhant, és nem tudtam, mi vár rám.
Az ember, aki megtalált, azt mondta, hogy törött csontjaim ellenére hosszan
kúszhattam, mert egy vércsík vezetett a távolba, ameddig csak nézni mert. A közben
megeredt eső rövidesen eltörölte ezt az összekötő kapcsot is megpróbáltatásom
színhelyével, és a jelentésekben csupán az állt, hogy egy ismeretlen helyről kerültem
elő, egy kis fekete udvar bejáratánál, a külső Perry Streeten.
Soha többé nem próbáltam visszatérni azokba a sötét labirintusokba, s ha rajtam
áll, egyetlen épeszű embernek sem ajánlom ezt. Hogy ki vagy mi volt az az ősöreg
teremtmény, nem tudom, de megismétlem, hogy a város halott, és tele van nem
gyanított szörnyűségekkel. Hogy ő hova ment, azt nem tudom, de én visszatértem a
tiszta New England-i ösvényekre, ahol illatos tengeri szelek járnak esténként.

Ifj. Walter C. DeBill - Ahol Yidhra jár

Száz áprilisi szél szórta szét illatát,

Október esője ezerszer mosta el lábnyomát,
A könyörtelen évek ostromolják emlékezetét ősi ittlétének.
De Yidhra lépte nyomán emlékeznek a begyek.

(Jean Paul LeChat)

I.

A folyó őrült áradattá duzzadt, vize barna volt és zavaros. Egy kitépett bokrot
követtem a szememmel; tébolyult sebességgel úszott lefelé s bár az előrejelzések
szerint a hurrikán fókusza tőlünk száz mérföldre keletre vonult el, a vihar hevessége
növekedett, ahogy egyre mélyebben hatolt a szárazföld belsejébe, Tudtam, hogy
legalább egy hétig eltart, míg azon a helyen átkelhetek a folyón, ha a rozoga cölöphíd
túléli az áradást.
Mikor a parton álldogáltam, egy sáros kis furgon fékezett le előttem, két férfi
szállt ki belőle poncsóban és cowboykalapban, és nekiláttak, hogy fűrészbakokkal
torlaszolják el az utat. Egyikük észrevette, hogy a hidat méregetem, és odakiáltott:
− Jól tette, uram, hogy nem próbálta meg! Már három ember odaveszett, mikor
a hidat odafönn Iverstonnál elmosta a víz!
− Van még híd a folyón, ami biztonságos lehet? Utálnám, ha Barrett felé kellene
kerülnöm. Jó százmérföldes vargabetűt jelentene.
− Hát, akad még egy híd, öt mérföldre a folyón felfelé, ahol kicsit leszűkül a
meder. A régi úton van, amelyik Milandón át vezet − mondta feszült, fojtott hangon.
Társa abbahagyta a matatást a teherautó körül, és odalépett a másik mellé.
− Ha arrafelé megy, azt ajánlom, meg se álljon ott. Azok a népek Milando
környékén sose szerették túlságosan az idegeneket, és azt hiszem, ami pusztítást ez a
vihar végzett a gyümölcsöseikben, nem növelte a vendégszeretetüket.
Mindketten kuncogni kezdtek.
Még emlékeztem a térképről, hogy merre fekszik Milando, így nem volt
szükségem eligazításra. A visszapillantó tükörben láttam, hogy kalapjuk csöpögő
karimája alól mindketten kíváncsian bámultak utánam, ahogy elhajtottam.
Tulajdonképpen nem tudom, miért akartam mindenáron megspórolni azt a
kerülőt, és kitartóan továbbhajtani az esőben. Unokatestvérem Brownsville-ben nem
várt megbeszélt időre, és még egyhetes időveszteség Texason keresztül sem okozott
volna különösebb kellemetlenséget. Bár a felhőszakadás monoton dobolásától egészen
eltompultam, valami ösztönös konokság űzött tovább, a dühöngő folyó pedig arra
biztatott, hogy átkeljek rajta. Természetesen a hídnál dolgozó emberek különös szavai
is felkeltették a kíváncsiságomat Milando iránt, így továbbkanyarodtam vagy öt
mérföld hosszan a töredezett padkájú aszfaltúton, mely durván követte a folyó vonalát,
majd végigrobogtam egy rácsos szerkezetű, öreg híd széles pallóján. Jó egy
mérfölddel feljebb egy mellékág áteresztő csatornája már néhány arasznyira elöntötte
az utat. Bár autóm nem volt terepjáró, elég jó volt az úttartása, így meg mertem
kockáztatni az átkelést. A kerekek kissé elvesztették a talajt, és a kocsi ijesztő
hintázással farolni kezdett, de végül átjutottam. Nagy recsegést és morajlást hallottam
a hátam mögül. Láttam, hogy az út alatt átvezető csatorna hídja beszakadt. Nem volt
visszaút.
Az út keskeny és kanyargós volt, amint bekúszott a mészkősziklák
labirintusába, melyen sötét, alagútszerű szakaszok tölgyektől árnyékosan váltakoztak
meredek sziklákkal tarkított, kopár tisztásokkal. A sziklák közt üggyel-bajjal
megkapaszkodott, csenevész moszkitócserjék magukra vonták a tekintetemet (bár ez
mindenképpen kockázatos volt ezen a veszélyes útvonalon), máskülönben hogyan is
vehettem volna észre azt a csuklyás figurát. Valahogy éreztem, hogy nő volt, bár a
szorosra vont esőköpeny arcát és alakját egyformán eltakarta. Egy nagy kutya ült a
lábánál. Éppen azon tűnődtem, hogy vajon mit kereshetett azon a helyen ilyen undok
időben, mikor egy éles kanyarból kifordulva megpillantottam Milandót.

II.
 A csendesülő eső függönyén át láttam, hogy a hegyek közé szorított város ék
alakban terül el előttem. Az út meredek hegyoldalon kígyózott lefelé, és
keresztülfutott egy szurdokon, ahol a város talán egy mérföld széles lehetett. Nagy
részben az út bal oldalán terült el, és utcái céltalanul tekeregtek a szurdok pereme és a
környező sziklák irányába.
A városba érve lelassítottam, és lépésben haladtam tovább. Valami olyan helyet
kerestem, ahol haraphatnék valamit. Gyorsan sötétedett, és a hegy oldalát kivilágított
ablakok kezdték pettyezni, de a főút menti összes ablak vagy bejárati ajtó vakon
sötétlett. Majdnem elhajtottam az egyetlen nyitott üzlet mellett, mert a fényreklámja
alig világított. A festett cégér ezt hirdette: Szalon, Fűszeres, Hentes. Leparkoltam, és
beléptem a betonverandára, miközben az előrenyúló tetőről lefolyó víz bőséggel
csorgott a nyakamba. A kirakatban ételkonzervek poros piramisa, és egy sor olcsó
zsebkés kínálta magát. A mellmagasságban húzott válaszfal elnyelte a fény jó részét, a
maradékot az elhanyagolt kirakatüveg verte vissza beteg, sárga árnyalattal. De amint
keresztülnyomakodtam a nehéz ajtón, rögtön láttam, hogy Milando éjszakai életének
kellős közepébe csöppentem.
Balra tőlem férfiak több csoportban, kerek, nehéz asztalok körül ülve
dominóztak. Hátrébb, egy boltíves átjáró mögött is dominózó asztaltársaságokat
láttam. A bárpult jobb kéz felől húzódott, s mögötte a fal konzervekkel és más
csomagolt élelmiszerekkel volt borítva, majdnem a mennyezetig. Senki sem állt a pult
mögött, de ahogy közelebb léptem hozzá, pillanatnyi csend telepedett a helyiségre,
majd egy jól megtermett, kopasz figura vált ki az egyik asztaltársaságból, és a
söröscsapok mögé kerülve elém lépett.
− Mit óhajt? − Semmi előzékenység, semmi mosoly.
− Átutazóban vagyok. Tud egy olyan helyet mondani, ahol haraphatnék
valamit?
− Nem. Ezekből tudok magának adni. Hosszú, csápszerű karjával körbemutatott
a polcon, ahol mocskos dobozokban vadászpuskatöltények voltak. Szeme makacsul
rám szegeződött.
− Úgy tűnik, ezzel kell valahogy elboldogulnom.
− Mondja csak, messziről jött maga?
− Keletről. A legnagyobb, hidat már majdnem elvitte a víz, én pedig nem
akartam Barrett felé kerülni.
− Márpedig vissza kell fordulnia. Az átkelőhely a város nyugati peremén hat láb
mélyen van a víz alatt.
− De egy út alatti csatorna hídját éppen elvitte a víz, nem messze innen. Ezek
szerint itt rekedtem éjszakára?
A helyiség elcsendesedett.
− Tovább is. Jó pár napra, úgy mondanám. − Sűrű szemöldöke alól gyanakodva
sandított rám.
 − Mit szólna néhány régi indiántörténethez? − szólt egy gúnyos, borízű hang az
egyik asztal irányából. A bádog lámpaernyő éles árnyékából kusza sárga fogsor
vigyorgott felém.
A csapos egy gyilkos pillantást lövellt felé, mielőtt válaszolt volna.
− Rá se hederítsen Maynard hibbant vicceire. Egy bizonyos Harrisonra utal, aki
a barretti egyetemről jött ide, hogy indián emlékeket gyűjtsön vagy feljegyzéseket
készítsen. Úgy vélte, hogy ez itt valami gyógyhely, ami azzal a Yidhra-kultusszal függ
össze, de az emberek errefelé nem tudnak túl sokat róla. Az az őrült végül elveszett
odafönn a hegyekben, és sohasem találták meg. Tudja, ez a vidék tele van
barlangokkal, mély szakadékokkal, bozótosokkal… Szóval, lenne valami
burgonyaszirom meg szardínia. De hogy hol tud megszállni, míg el nem vonul az ár,
azt nem tudom. Se hotel, se semmi ilyesmi nincs nálunk…
A bárpult végénél magányosan üldögélő férfi felállt, és hűvösen felém fordult.
− Nálunk megszállhat. Szívesen látjuk vacsorára is. Wilhelm Kramer a nevem.
A csapos bosszankodott, Maynard a háttérben idegesen heherészett.
− Köszönöm − mondtam. Az ajánlata biztosan lekörözi a szardíniát
burgonyaszirommal meg a hideg éjszakát a kocsimban. − Egyébként azonnal feltűnt
emberem és a többi helybéli közti ellenséges hangulat, és úgy gondoltam, hogy
vendéglátóm e viszony miatt alkalmas információk forrása lesz majd a városról.
Felkapta súlyos gumi esőkabátját, leakasztotta vászon halászkalapját a falra szerelt
szarvasagancsról, amelyen kalapok és esernyők sokasága csüngött. Elindultunk.
Az autóban szűkszavú útbaigazításokon kívül egy szót sem váltottunk, míg egy
viszonylag kicsi, festetlen házhoz nem érkeztünk, ami az út melletti lejtő oldalában
állt. A rácsosan zsaluzott verandán keresztül egy takaros, barátságos nappaliba
léptünk, amit egy hatalmas fűtőtest és egy karton lámpaernyő alól kiszűrődő fojtott
sárgás fény varázsolt meleggé. Egy bal kézről nyíló ajtón keresztül egy alacsony,
sápadt asszony lépett be, és riadtan pillantott rám.
− Örülök, hogy megismerhetem, Peter Kovács vagyok − mutatkoztam be, és
eszembe jutott, hogy Kramer úrnak sem mondtam még meg a nevemet.
− Kovács úr nálunk marad, amíg elvonul az ár. A Morerio elvitte a hidat, a
gázló pedig hatlábnyi víz alatt van.
Az asszony seszínű szemével még riadtabban nézett rám.
− A vacsora néhány perc múlva kész − szólt végül, és eltűnt a konyhában.
Felakasztottuk a kabátokat a fogasra, Kramer elnyújtózott a kopottas, de
kényelmesnek tűnő karosszéken, én pedig a feszesre tömött kanapén.
− Maga tűnik, Mr. Kramer, az egyetlen olyan embernek Milandóban, aki
odafigyel egy idegenre − szólaltam meg, azt remélve, hogy a városra terelhetem a
szót. Elmosolyodott.
− Hát, igen. A többség meglehetősen bizalmatlan, ellenséges minden
ismeretlennel szemben. − Negyven év körüli férfi volt, markáns arcvonásokkal, amiket
kora éppen kezdett már meglágyítani. − Tulajdonképpen még én is idegennek
számítok errefelé, holott tizennyolc éve élek közöttük. Eredetileg Iverstonban éltem…
Találkoztam Georgiával − ő a feleségem −, együtt jártunk főiskolára Mesquite
városban, majd végül itt telepedtünk le, hogy átvegyük édesapja üzletét, mikor
apósom egészségi állapota megromlott. Most benzint és gázolajat adok el, hitelbe a
környékbeli farmeroknak. Sose szerettek. − Az volt az érzésem, hogy egy alapvetően
hallgatag ember a sör és a friss társaság hatására bőbeszédűvé vált.
Három kisgyerek manóarcát láttam bekukucskálni az egyik ajtóban a sötétedő
lakótérbe, majd eltűntek. Valamelyest az anyjukra hasonlítottak.
− Minden kisváros ilyen barátságtalan errefelé?
− Mind meglehetősen zárkózott és belterjes, főként azért, mert nincs itt semmi,
ami friss vért vonzaná ide, és mindenki hajlik arra, hogy hippinek vagy városi
szélhámosnak bélyegezzen meg valamennyi idegent. De Milando az egyetlen, amely
kimondottan ellenséges mindenkivel szemben, aki nem itt született és nőtt fel. Mindig
is ilyen volt. Közvetlenül a polgárháború után alapította egy csapat, amely Georgia
államban verődött össze, és soha nem fértek meg más környékbeli telepesekkel sem.
Na, meg az ügyleteik az indiánokkal…
Felesége megjelent a konyhaajtóban, még riadtabb arckifejezéssel, mint eddig,
és asztalhoz hívott minket. A fényesen kivilágított konyhában vacsoráztunk. Az étel
éppen olyan szolid és egyszerű volt, mint a berendezés. Az étkezés során nem sok szó
esett. Mrs. Kramerből valami fakó, sóvárgó, félénk báj sugárzott annak ellenére, hogy
keskeny álla és nagy orra miatt szemei talán egy kicsit túl távol ültek egymástól. A
csapos arcvonásait véltem felfedezni benne, és feltételeztem, hogy rokonok. A
gyerekek − egy tizenhároméves-forma lány, Georgia és két kisebb fiú − mind
örökölték anyjuk vonásait, sőt vékony szálú szőke haját és fakó, színtelen szemét is.
Nagyon csendesek voltak. A vacsora vége felé Kramer és felesége néhány ideges szót
váltottak, Kramer anyósának másnapra esedékes látogatására vonatkozólag.
Feltételeztem, hogy Kramer anyósa a közeli hegyekben lakhat, mivel az elmosott
országútra hivatkozva nem mondta le a látogatást. Kramer láthatólag nem állhatta
anyósát, és a légkör olyan feszültté vált, hogy nem voltam meglepve, mikor Mrs.
Kramer nem tartott velünk a nappaliba vacsora után.
Kramer sört hozott a hűtőből, és nem került különösebb erőfeszítésembe
visszaterelni a szót korábbi beszélgetésünk témájára.
− Kezdetben nem volt könnyű dolguk a telepeseknek, hiszen műveléshez igen
sziklás a talaj. De egy nap békét kötöttek a komancsokkal, birkát tenyésztettek, alma-
és barackfákat ültettek. Milando a hegyvidék legvirágzóbb városává vált. Valószínűleg
kereskedelmi központtá vagy megyeszékhellyé nőhette volna ki magát a város, mint
Iverston, ha a többi telepes nem gyűlölte volna annyira ezt a csoportot. A mai napig
nincs a közvetlen környéken élő, még Georgiából érkezett családokon, kívül senkivel
üzleti kapcsolatunk.
− Komancsok? Nem is tudtam, hogy ilyen messzire keletre is ellovagoltak −
mondtam.
− Ó, hogyne! Főleg Panhandle vidékén, a kiterjedt pusztaságokon voltak, de ha
kedvük tartotta, bebarangolták az Államok nagy részét. Ez a környék valami
gyógyhely volt, egy bizonyos istennő, Yidhra kultuszának központja. Nem minden
komancs hódolt neki, csak bizonyos csoportok. A tonka törzs, melynek tagjai
korábban itt laktak, tavasszal és ősszel szabad ösvényt hagyott az indiánoknak, hogy
eljöhessenek és megtarthassák szertartásaikat, Mikor a telepesek ideérkeztek, végeztek
elődeikkel, így a komancsok megpróbálták őket kiszorítani innen, de végül egyezségre
jutottak a főnökükkel, Kígyószemmel abban, hogy az indiánok évente, kétszer
idejöhetnek. Feltételezem, hogy belefáradtak már a telepesek a harcba, igen
elszegényedtek, és nem érte meg már a háborúskodás. A komancsok igen félelmetes
nép hírében álltak. Mint mondták, fehérek és más indiánok lemészárlása jelentett
számukra élvezetet, és amikor fejükön szarvas bikafejmaszkokkal, lándzsákkal
felfegyverkezve átrobogtak a hegyeken, a telepesek nemigen tudták megmondani,
hogy harci felvonulást vagy zarándokokat látnak. Lényeg az, hogy a város teljesen
elszigetelődött. Még olyan pletykák is szárnyra keltek, hogy némelyik itteni telepes
áttért az indiánok vallására. Ezzel egyidejűleg indult a hely fejlődésnek, és az
embereket nem izgatta, a szomszédok véleménye. − Egyre lassabban beszélt,
fokozatosan mélyülő hangon. Azt hittem, mindjárt álomba merül.
− Milando elég különös név. Spanyolos hangzása van, de még. nem hallottam,
korábban ilyet.
− Nem spanyol, indián. Néhány szó a komancsoktól a telepesekre ragadt.
1887-ben változtatták erre a város nevét, mikor néhány alapító család felpakolt és
elment Kaliforniába. A várost eredetileg Kimbrough-nak hívták, feleségem ükapjáról
nevezték el, aki az egykori alapítókat idekalauzolta. Mikor 1887-ben az öreg
Kimbrough is a távozókkal tartott, megváltoztatták a város nevét. Azt beszélik, hogy
ezek azért költöztek el, mert csak ők nem vették fel az indián hitet. Ez persze talán
túlzás, de az a tény, hogy ezek az emberek többet tudnak az indiánok hitéről, mint
amit bárkinek − köztük nekem is − elmondanának.
Tettem még néhány kísérletet arra, hogy a város különös történelméről még
többet megtudjak tőle, de ő egyre inkább eltűnődőnek látszott, és hagyta, hogy a
beszélgetés zátonyra fusson. Kényelmetlenül éreztem magam a nagy hallgatásban, és
túlságosan nyugtalan voltam ahhoz, hogy olyan korai órán alvásra gondoljak, ezért
inkább azt mondtam, hogy visszamegyek a kocsmába cigarettáért. Indulás előtt még
behoztam az éjszakai poggyászomat a kis hátulsó hálószobába, ahonnan éppen akkor
költözött ki Georgia.
Valójában nem akartam visszamenni abba a piszkos csehóba az udvariatlan
csaposhoz és törzsvendégeihez, de már idefelé jövet észrevettem, hogy más hely nincs
a városban. Az eső az est leszálltával csak tovább erősödött, és Milando piszkos útjain
még napvilágnál is éppen elég kockázatos voltba vezetés; így kettes sebességben
vánszorogtam le a hegyről, és leparkoltam a mélabús Szalon, Fűszeres, Hentes cégér
alatt.
Ez alkalommal a dominózók rám sem hederítettek. Csak a csapos mutatott némi
érdeklődést, és egy fagyos mosoly kíséretében megkérdezte:
− Na, sokat mesélt Milandóról az öreg Willie?
− Egy keveset − válaszoltam. − Érdekes helynek tűnik, hogy ilyen független és
elszigetelt. Szívesen megismerkednék vele közelebbről… − Olyan mértékben
koncentráltam arra, hogy szavaim közömbösnek hangozzanak, hogy meg sem
hallottam, amikor újra nyílt az ajtó. Észrevettem viszont, hogy a csapos mereven elnéz
mellettem, és hogy az asztalokra is halálos csend telepedett. Egy pillanatig haboztam,
mielőtt megfordultam, nem tudtam, hogy Frankenstein valamelyik szörnyetegére vagy
még rosszabbra számíthatok. Mikor megfordultam, a legszebb nőt pillantottam meg,
akit valaha láttam.
Nem tudom, mi volt benne olyan elbűvölő számomra, ezt a mai napig nem
tudtam megfejteni. Magas volt, és nagyon karcsú, majdnem szögletes, de kecses, és
csuklyás kabátját látva arra a biztos következtetésre jutottam, hogy őt láttam a város
előtti kanyarban. Keskeny arca rövid, egyenes orrával, komoly metszésű ajkával
tényleg csinos volt, de összességében gyönyörű volt, minden szavakba önthető fizikai
jellemzőn túl. Azt hiszem, a szeme lehetett olyan lenyűgöző. Ragyogó szürke volt, és
hatalmasnak tetszett a szemfesték finom íve alatt, más kozmetikum nem látszott az
arcán. Az utóbbi időben arra a meggyőződésre jutottam, hogy vannak nők, akik olyan
belső adottsággal rendelkeznek, melynek bűbájos csábító ereje a külső vonásoktól
teljesen függetlenül hat.
Ráérősen végigmért, majd így szólt a csaposhoz:
− Nem is tudtam, Ed, hogy idegen van a városban.
− Ma este érkezett, hölgyem. Az utat elmosta az ár. Willie Kramernél szállt
meg. − Hangja úgy csengett, mintha igen óvatosan válogatta volna meg a szavait.
− Nos, remélem, jól érzi magát nálunk, Mr.…
− Kovács. Peter Kovács. − Tisztán csengő magas hangja hipnotikus hatással
volt rám. − Érdekes ez a város. Szívesen megismerném a történetét meg az indián
kultúrát… − fecsegtem gondolkodás nélkül, képtelenül bármiféle koncentrációra.
Csilingelve fölnevetett.
− Meg fogja látni, hogy Milando lakóitól nem tudhat meg túl sokat. Bár lehet,
hogy a kíváncsiságát kielégítik − „...de Yidhra lépte nyomán emlékeznek a jegyek…”
− A memóriám megmoccant, és a titokzatos idézetet Jean Paul LeChat briliáns New
Orleans-i költő nevével párosítottam, aki 1957-ben Csádban tűnt el.
− Ez LeChat volt, nem? − Emlékszem, már akkor eltűnődtem a versei
jelentésén, amikor először olvastam. − Azelőtt, hogy a városukba jöttem volna, soha
nem hallottam a Yidhra-kultuszról.
− Nem hiszem, hogy Mr. LeChat többet tudott volna − mondta csuklyáját
hátravetve egyenes, szőke hajáról. − Több olyan dologról is írt, amit nem értett meg.
− És Harrison? Ö többet tudott?
A szeme kitágult, mosolya hideg lett, majdnem kegyetlen.
− Nem, nem igazán. Okos ember volt tudományos szempontból, de nem elég
érzékeny. Nem volt fogékony az élet igazi titkainak megértése iránt.
Azt hittem, hogy növekvő érdeklődéssel figyel, de hirtelen a csapos felé fordult.
− Ed, beszélhetnék néhány szót magával négyszemközt?
Egy mogorva „Hogyne, hölgyem” után elhúzódtak az üres hátsó bejárat
irányába. A nő járása könnyed volt. tökéletesen nőies, de nem mesterkélt. Feltűnt,
hogy hosszú, fényes csizmái tiszták voltak, holott Milando csupa sár volt odakint, és
kocsit nem hallottam a házhoz érkezni. Kissé sietősnek tűnt, ahogy otthagyott, és
minél tovább álltam ott, anélkül hogy bárki szólt volna hozzám, annál maflábbnak
éreztem magam. Mivel a cigaretta nem volt igazán fontos, hát eljöttem.
Otthon Kramer egyedül üldögélt a semmibe bámulva, miközben egy isten háta
mögötti szónok handabandázott az éter hullámain egy világító műszerfalú, antik
rádióból. Alig hallhatóan mordult vissza, amikor jó éjszakát kívántam, egyébként meg
se mozdult. Amint lefeküdtem, a fáradtság mint az óceán söpört végig rajtam, és
elmém lassan feloldódott az álmok foszlányaiban. Félig-meddig még hallottam, hogy
a gyerekek sugdolóznak a szomszédban; úgy tűnt, valamiféle beszédhibájuk lehetett,
amitől egy szavukat sem értettem. A rádiószónok szavain keresztül még hallottam
Kramer hangját; feleségét korholta az anyós látogatása miatt, és, mielőtt álomba
merültem volna, még újra láttam, valószínűtlenül tisztán annak a nőnek az arcát. A
csuklyás nő arcát.

III.

Sokáig aludtam reggel, és mikor felkeltem, Kramer már nem volt otthon.
Felesége reggelit készített számomra, és szabadkozásaim és bocsánatkéréseim ellenére
férje távollétében még zaklatottabbnak tűnt, még inkább akadozva beszélt. A kínos
csendben alkalmam nyílt még alaposabban megfigyelnem őt, mint az előző este. Volt
lényének valami csaknem hüllőszerű vonása, ami lógó válla, ernyedt testtartása és
csoszogó járása miatt csak még szembetűnőbb volt. Azon töprengtem, ezek vajon
örökölt jegyek, vagy az unalmas, beszűkült, kisvárosi élet következményei. Egészen
csinos lehetett volna, ha egy kicsit kikészíti magát, meg ha valamivel több tűz lobogott
volna benne. A csuklyás hölgy jutott eszembe. Na, azt biztosan nem tompította el a
kisvárosi élet! Megemlítettem neki az esetet, és megkérdeztem, hogy ismeri-e azt a
hölgyet, de rosszul tettem, Rémülten meredt rám, majd valami olyasmit motyogott,
hogy „Miss Yolanda”. Kérdeztem, hogy talán ő is valami idegen-e, de azt válaszolta,
nem, a csuklyás hölgy mindig is itt élt, de ezentúl letagadta, hogy bármit is tudna róla,
ami nyilvánvalóan nem volt igaz.
Odakint az eső szitálássá csendesült, és foltokban kisütött a nap. Gondoltam, a
vihar centruma az éjszaka folyamán elvonult. Elhatároztam, hogy elhajtok a gázlóhoz,
és megnézem, apad-e már az ár, habár igazándiból túl kíváncsi voltam Milandóra
ahhoz, hogy továbbálljak. Nyugat felé az út egy meredek szurdokon keresztül egy
keskeny völgybe vezetett. Az út mindkét oldalán alma- és őszibarackfák csoportjai
álltak. A földön gyümölcsöket láttam heverni, melyekkel vélhetőleg a vihar bánt el.
Az úttól távolabb birkanyájakat pillantottam meg az északi és déli irányban emelkedő
hegyoldalak lankásabb részein. A völgy vége felé egy kisebb dombon áthajtva
megálltam. Előttem az út habos barna vízbe ereszkedett alá, és mintegy ötven yarddal
távolabb bukkant fel újra. Valahol a folyó közepe táján kiemelkedett egy betonoszlop
teteje. Éppen látható volt még az örvénylő víz felett egy festett jelzés: „4,5 láb”. Az
eső elállt, és a felhőfoszlányok között átragyogott a nap. Kiszálltam az autóból, és
lementem a vízhez. Némán álldogáltam egy darabig, és bámultam a rohanó vizet.
Amikor megfordultam, ott állt a hölgy.
Az út melletti tisztás szélén állt, az árnyékban, ahol az erdő kezdődött. A
csuklyás esőkabát volt rajta, lábközépig érő csizma és rövid szoknya. Elhatároztam,
hogy most nem szabad zavarba jönnöm. Előző este fáradt és kiegyensúlyozatlan
voltam, s a kocsma idegengyűlölő közönségének jelenléte is nyomasztott. A hölgy
nappali fényben valószínűleg egy értelmes kisvárosi lánynak bizonyul, aki lehet, hogy
egészen csinos, de semmi rendkívüli. Elindultam felé.
Egyikünk sem szólalt meg, míg oda nem értem, s a közelében ugyanaz az erős,
leírhatatlan vonzás kerített a hatalmába, amit a lebuj homályában éreztem.
− Üdvözlöm, Mr. Kovács. Úgy tűnik, velünk marad még egy darabig. Az eső
megint esni fog. − Először tűnt fel hangjának furcsa, távoli csengése.
− Hát, vagy két napig biztosan. De így talán lesz rá lehetőségem, hogy többet is
megtudjak erről a Yidhra-dologról. Lehet, persze, hogy jobban járnék, ha Barrettben
beásnám magam az egyetemi könyvtárba, mint hogy itt próbálok kihúzni valamit az
emberekből, ön tud valamit erről a dologról, Miss…
− Szólítson Yolandának. Valószínűleg pontosan annyit tudok Yidhráról, mint
errefelé akárki más. Yidhra története ősi. A kultuszt nem az indiánok hozták ide,
hanem itt találták. Még az ókorból maradt ránk. A sumérok is ismerték. A
könyvtárban nem talál túl sokat róla. Voltak persze könyvek, amelyek Yidhráról és
más misztikus dolgokról szóltak, de az emberiségnek mindig is az volt a szokása, hogy
a számára kényelmetlen dolgokat a szőnyeg alá söpörte. Az egykori könyveket, mint a
Thrang krónikái, Thanang Phram Chtoni kinyilatkoztatásai vagy U Pao Fekete
szútrája, betiltották, lefoglalták, és elégették. Manapság ezt még egyszerűbben intézik
el. Tekintélyes tudósok egyszerűen hamisnak nyilvánítják, vagy éppen csak hallgatnak
róluk. De talán így a legjobb, hiszen az ősi dolgok között vannak kevésbé jóindulatúak
is, mint Yidhra.
Ezek igen figyelemreméltó állítások voltak, bár a világ már jó néhány egészen
hihető teóriát ismert az Ó- és az Újvilág Kolumbusz előtti kapcsolatait illetően. Ám a
hölgy mondanivalója sokkal inkább érdekelt annál, hogysem vitába bocsátkozva
kétségbe vontam volna szavai hitelességét.
− És Milandóban máig ápolják ezt a kultuszt?
− Igen. − Megfordultunk, és egymás mellett bandukoltunk a fasor árnyékában. −
Gyakorlatilag mindenki. Kramer persze nem. Ő idegen. Előfordul, hogy bevesznek
idegeneket is − Yidhrának szüksége van rájuk −, de Kramer nem volt megfelelő.
Elmosolyodtam.
− Gondolom, a kultusz nemigen jutott túl a város határain, ha nem fogadtak be
új tagokat.
− Nem, de ezzel Yidhra nemigen törődik. Ő jelen van az életben, a halálban − és
magában a földben, és számára semmit nem jelent a hatalom. Csak azt veszi el, amire
szüksége van. Az élettel együtt született a Földön, együtt növekedett vele, és amint az
élet változik, változik ő is. Mint minden élőnek, neki is változnia kell, hogy élhessen.
Milando kicsiny és belterjes. Ha a kultusz vagy annak ez az ága Milandóra
korlátozódnék, ha csak ezek az emberek és ivadékaik tisztelnék Yidhrát, az a kultusz
lassú kihalását jelentené.
− Maga valóban hisz ebben, igaz? − kérdeztem.
Udvariasan, visszafogottan mosolygott, de mélyen ülő, hatalmas szemei
nevettek rajtam.
− Yidhra nem hit kérdése, Peter. Ez valóság. Ő él, és tevékeny. Nézze csak a
gyümölcsösöket − a tegnapi viharban ötvenmérföldes szél fújt. És a birkák ezrével
pusztulnak el vagy betegszenek meg, ebben az ítéletidőben, de nem Milando
környékén. A követői látják Yidhrát különböző formákban, de az ősi könyvek szerint
amit látnak, csak káprázat; egy védőburok a sokkalta rémítőbb valóság fölött. Csak
igazi hívei, a Belső Kör láthatja őt valóságos képében; az ő szülöttjei és kiválasztottjai,
akik vérükkel és magjukkal újítják meg őt, és adnak új életet neki.
A nap perzselően tűzött a lomb résein át, és nyomasztóan hatott rám a
növényzet fülledt, bódító illata. Egy napsütötte, lapos szikla felé kanyarodtam,
ahonnan a folyóra lehetett látni. Yolanda követett.
− Vajon Jean Paul LeChat látta-e őt? − tűnődtem hangosan, a folyót figyelve.
− Talán Csádban, igen. LeChat ott kereste őt. Ami New Orleansban
rendelkezésére állt, csupán régi könyvek és agyalágyult álokkultisták harmadkézből
szerzett beszámolói voltak. − Felém fordult. A szemei óriásinak látszottak. − Én azt
hiszem, Peter, hogy maga látni fogja őt.
A pillanatnyi kábulatot az ismét feltornyosuló felhőkből lehulló első esőcseppek
törték meg.
− Most mennem kell − mondta.
− Elvihetem?
− Köszönöm, nem. Itt lakom, közel, a hegyekben. Egy ösvény vezet arra. −
Megfordult, és átbújt a bokrok között. Itt-ott még kibukkant néhányszor karcsú alakja
a fák közül, amint fürgén haladt felfelé, aztán elsötétült az ég, és szaladnom kellett
vissza a kocsihoz, nehogy bőrig ázzam.

IV.

Amikor lefékeztem és kiszálltam, már kintről hallottam, hogy. Kramer kiabálva

veszekszik a feleségével anyósa közeledő látogatása miatt. Megint részeg volt, és a
veszekedés nyilvánvalóan annyira lekötötte, hogy nem vette észre a kocsim hangját.
Szándékom ellenére is meghallottam néhány gúnyos megjegyzést, míg a verandán át
elértem az ajtót, és bekopogtam. Az egész dolgot a jól ismert anyós-vő konfliktusnak
tartottam. Az öregasszony rossz hatással van a gyerekekre, elidegeníti őket az
apjuktól, és Mrs. Kramer nagyapja is jobban tette volna, ha az öreg Kimborough-val
együtt elmegy, és nem marad ott, az egész bagázs utolsó senkijének. Már megbántam,
hogy visszamentem, és amikor Kramer ajtót nyitott, megfogadtam magamban, hogy
mihelyt lehet, odébbállok, még akkor is, ha a sárlepte környéken kell is kóborolnom,
vagy a kocsmában üldögélnem.
Amikor beléptem, az asszony elhagyta a szobát, én pedig elmeséltem
Kramernek, hogy mit láttam a hídnál. Amikor megemlítettem, hogy összefutottam egy
fiatal hölggyel, töprengő arcot vágott, és a nevét kérdezte.
− Nem mondta meg a vezetéknevét. A keresztneve Yolanda − válaszoltam.
Házigazdám elsápadt, és eltelt egy kis idő, mire meg tudott szólalni.
− Ide hallgasson, Mr. Kovács! Mostanra már − gondolom − maga is látja, hogy
Milando elég furcsa hely. Valószínűleg azt is tudja már, hogy az indiánok vallása
élénken megmaradt közöttünk. Engem soha nem fogadtak be maguk közé, de az itt
töltött tizennyolc év után meglehetősen tisztán látom, hogy mi folyik itt. És azt
hiszem, ez a Yolanda áll a dolgok középpontjában.
− Számomra teljesen ártalmatlannak tűnt − feleltem. − Egy vad ötletekkel és
élénk fantáziával megáldott, de alapjában véve tisztességes lány.
− Lány? Mr. Kovács!… − nevette el magát keserűen. − Annak idején, amikor
arról volt szó, hogy befogadjanak maguk közé, de aggodalmat keltettek bennük e
kétségeim, akkor láttam őt először. Egészen pontosan úgy nézett ki, mint most. És ez
tizenöt évvel ezelőtt történt.
Ez jobban kizökkentett az egyensúlyomból, mint kellett volna. Meglehetősen
nehéz volt a lány korát megbecsülnöm. A kocsmában úgy tűnt, 18 és 28 között lehet,
aztán nappali fényben az volt az érzésem, hogy mégiscsak a tizennyolchoz lehet
közelebb. De ugyanakkor milyen merev tisztelettel beszélt vele a csapos! És milyen
leereszkedés volt a lány hangjában, amikor hozzám szólt! Nem, az sem lehetetlen,
hogy a harmincas évei derekán jár…
− Azt hiszem, jobban tenné, ha elkerülné − folytatta Kramer. − Hallott arról a
diákról, aki az elmúlt évben tűnt el errefelé, és soha nem került elő? És voltak már
mások is őelőtte. Úgy fest, hogy Yolanda érdeklődik maga iránt, és ez rossz jel, Mr.
Kovács. Veszélyes hely ez…
Tettem néhány nem túl meggyőző ígéretet, hogy óvatos leszek, és leléptem. Az
eső csendesen, de kitartóan esett, és úgy döntöttem, hogy megkockáztatok egy kört az
autóval. A hegyek lábánál végigfutó útszakaszt leszámítva Milandóban csak földutak
voltak, melyek most süppedősek és csúszósak lettek, de sikerült megúsznom, hogy
beleragadjak a sárba. A házak egységesen fából épültek, alacsonyak voltak, s a
teljesen ötletszerű bővítések és toldalékok miatt a rendszertelenség és
átgondolatlanság benyomását keltették. Ismerve a város életszínvonalát, a házak
többsége meglepően elnyűtt, rozoga volt. Szakadt szúnyoghálók, törött lépcsőfokok és
a kitört üvegtáblák helyén kartonlapok. Elgondolkodtam, vajon mindez a lakók testi és
szellemi elkorcsosulásának, a barbár babonák világába való visszasüllyedésének jele
lenne? Szinte egyik ház sem volt befestve, bár az ápoltabbak festetlen fája − mint
Krameréké − inkább méltóságot, mint nyomort sugárzott. Az egész helyet elég
nyomasztónak találtam, és nyugtalanított a lakók rosszkedvű, rejtőzködő pillantása is,
melyet felém lövelltek, miközben lehúzták a sárgás elsötétítőfüggönyöket − úgyhogy
rövidesen visszafordultam a völgy felé, a kocsma irányába. Abban bíztam talán −
Kramer minden jó tanácsa ellenére −, hogy ismét összefutok Yolandával.
Ed, a csapos undok vigyorral fogadott.
− Még mindig közöttünk? Gondoltam, hogy itt van, hacsak nem támadt kedve
úszni egy kicsit.
− Ahogy mondja. Úgy tűnik, még legalább két-három nap, míg átkelhetek a
hídon. Ad sört ilyenkor?
− Mindig. Az alkoholellenőrök nemigen jönnek erre, a megyei felügyelet sem
törődik vele igazán.
− Elém tett egy üveggel a kedvelt helyi sörből, meg sem kérdezve, milyet
szeretnék.
− Gondolom, maga egyben a rendőrfőnök is.
− Neeem, az Maynard tiszte. Még mindig érdeklik a régi indián dolgok?
− De még mennyire!
− Na, itt vannak nálam a jegyzetei annak a Harrisonnak, aki eltűnt. A
bozótosban találtuk meg, miután elmentek a nyomozók, akiket Maynard hívott ki.
Nem sok értelme volt, hogy itt voltak.
Ha az állam által kirendelt nyomozó a helyiekre hagyta a munkát, akkor itt
barmi történhetett; bármit el lehetett titkolni. Kramer is figyelmeztetett, hogy
veszélyes népek ezek, és a csapós újsütetű közlékenysége sem volt igazán
megnyugtató.
A jegyzetek laza harmonikába hajtogatott ívekből álltak. Sörömmel és a
papírokkal letelepedtem az egyik asztalhoz, és tanulmányozni kezdtem a
feljegyzéseket. A lapok sorszámmal és dátumozással voltak rendszerezve, de sok
hiányzott közülük. Az első oldalakon olyan feljegyzések voltak, melyeket a diák
nyilvánvalóan a barretti könyvtárban másolt ki valahonnan. Texasi telepesek
beszámolói Yidhra-hívő indiánokkal való beszélgetésekről; az indiánok különböző
nevekkel illették istenüket, mint például Yee-Tho-Rah. A kultusz eredetileg a
nyugat-texasi síkság keleti feléről származott, ahol egy ma már ismeretlen törzs ápolta.
A törzs tagjai szőrösek és erőteljes testalkatúak voltak. Tőlük került a kultusz a
komancsokhoz, néhány emberöltővel az európaiak megjelenése előtt. Az új hitnek
hódoló komancs törzseket a többiek konokul gyűlölték; visszataszítónak és egyben
veszélyesnek tartották őket. Az „áttértek” ugyanis olykor-olykor embereket raboltak a
többiek közül, talán rituális áldozatok céljaira, de olyan híresztelések is elterjedtek,
hogy némelyik foglyot megtalálták vagy épségben megszabadították. Az indiánok
rejtélyes módon elzárkóztak az elől, hogy megmenekült társaikról beszéljenek; a
telepesek azonban elejtett célzásokból arra a következtetésre jutottak, hogy a túlélőket
végül megszabadítóik maguk ölték meg, mivel szellemi elváltozásokat tapasztaltak
rajtuk, amit a kultusz káros hatásának tartottak. Ezen a ponton a feljegyzés,
megszakad; több oldal hiányzik.
A következő szakaszban idézetek voltak különböző antropológiai és néprajzi
munkákból, kiegészítve Harrison saját megjegyzéseivel. Harrison soraiból úgy tűnt,
arra a következtetésre jutott, hogy Yidhra a minden mitológiában fellehető földanya,
alvilági istennő egy változata, a gazdagság és termékenység, az élet és halál primitív
istenképeivel fűszerezve. Közvetlen kapcsolódást azonban nem talált egyetlen, már
ismert istenséghez sem. A szöveg végén volt egy jegyzék feltehetőleg
magánkönyvtárakban található bizonytalan forrásokról, melyekből talán hasznos
információkkal szolgálhatnának a Yidhra-témakörben; Harrison azt tervezte, hogy
felkutatja ezeket. A szövegben számos megjegyzés vagy kérdés volt, például: „Van-e
köze a Mlandoth-mondakörhöz?”; „Vö.: Krónikák!”, „Cf. Könnenberg. U.S.”, itt a
számozás szerint sok oldal elveszett.
A feljegyzések Harrison Milandóban folytatott kutatásairól szóltak, de egy-egy
hiányzó lap széttördelte a tartalmat. Úgy vettem ki, hogy a diák egy hónapon keresztül
gyakran felkereste Milandót, de az éjszakákat soha nem töltötte a városban. Említést
tett a lakosság elutasító magatartásáról, s hogy végül sikerült felvennie a kapcsolatot
Mr. Kramerrel és még két helybélivel, akiktől nagyjából annyit sikerült megtudnia,
mint nekem. Yolandáról nem tett említést, de az egyik oldalon bizonyos áthúzások
után a következő érdekes mondattöredék áll: „…de a hölgy nem talál alkalmasnak…”
Volt néhány utalás, hogy a szerzett információkat összevetette a korábban feltárt − a
hiányzó oldal előtt részletezett − forrásokkal, de ennek a meglévő oldalakon nem
voltak világosan kimunkált végkövetkeztetései. Aztán hosszas találgatások
következtek a kultusz fennmaradásának okairól, de mind több és több oldal hiányzott,
és a kéziratból minden, a Yidhra-tisztelettel kapcsolatos nyomozás eredményeire
vonatkozó utalást gondosan eltüntettek. Az utolsó oldalon Harrison csalódottságát
fejezi ki a helybeliek zárkózottsága miatt, és leírja elhatározását, hogy gyalogos
felfedezőutat tesz a környéken.
Mindent összevetve, a jegyzetek nem is voltak olyan izgalmasak, mint maga az
a tény, hogy megmutatták őket nekem. Előző este Ed nyíltan ellenséges volt velem
szemben, és megpróbálta elterelni a figyelmemet Milandóról, ma pedig, ha nem is túl
barátságosan, de szívességet tett nekem, és szándékosan szította kíváncsiságomat.
Valószínűleg Yolanda hozhatott döntést afelől, hogyan viselkedjenek velem szemben,
és Ednek nem kellett többé azon rágódnia, hogy milyen magatartást tanúsítson. A
döntés szerint − gondolom − tovább kellett, hogy vezessenek, de túl sokat még nem
árulhattak el. Második söröm utolsó cseppjei és egy cigaretta mellett két
következtetésre jutottam, melyekből az egyik helyesnek, a másik tévesnek bizonyult.
Az első az volt, hogy − ellentétben Harrisonnal − én alkalmas vagyok; kiválasztattam,
hogy csatlakozzam a Yidhra-hívők táborához. A második következtetésem szerint
pedig éppen ezért nem fenyegetett többé veszély, és bátran folytathattam a kutatást a
Milando körüli hegyekben rejtőző titkok után.

V.

Meggyőződésem és megérzéseim azt sugallták, hogy arra, ami izgat, odafenn a

hegyen, a szakadéknál kaphatok választ. A tények alapján feltételezhettem, hogy a
szekta jó néhány száz tagot számlálhatott, ám olyan nagyobb épületet, ahol ennyi
ember összejövetelt tarthatott volna, sehol se láttam; még egy nagyobb teret sem. Az
úttól északra a sziklák meredeken emelkedtek. Az út mentén, kelet-nyugati irányban
már. végigjártam a vidéket mindenfelé, ameddig kényelmesen eljuthat az ember, de
semmi olyat nem találtam, ami gyülekezőhelyre emlékeztetett volna; sem pedig
olyasvalamit, ami az indiánokat gyógyító szent hely létesítésére sarkallta volna. A
figyelmem tehát a szurdok déli oldala felé irányult. Észrevettem, hogy a sziklafal nem
töretlen; egy helyen, ahol a hegygerincet sűrű bozót fedi, megszakad. Ez idáig a
kellemetlen időjárás és a meghatározhatatlan veszélyérzet miatt meg sem fordult a
fejemben, hogy gyalog is felfedezőútra indulhatok, de akkorra világossá vált
számomra, hogy sokat megérthetek elejtett szavakból is, és úgy gondoltam, hogy már
nem veszélyes számomra az sem, ha kíváncsiskodom. Várhattam volna természetesen
arra is, hogy majd beavatnak a szektába, de ez azért túl kockázatosnak tűnt. Harrison
feljegyzései közt volt néhány nyugtalanító utalás a Yidhra-vallás okozta lelki és
szellemi sérülésekre. Elképzelhető, hogy a törvények valamiféle agymosást írnak elő,
vagy még valami ennél rosszabb is lehetséges. Úgy határoztam, hajlandóságot
mutatok a csatlakozásra, hogy minél többet megtudhassak a titkaikból, de amint
lehetséges, elhagyom Milandót.
Majdnem négy óra volt már, mire visszaértem Kramerékhez, és tüstént el is
akartam indulni a kirándulásra, hogy lehetőleg nappali világosságban tegyem meg az
utat. Az eső alig szitált, szinte nem is volt több ködnél, és borzasztóan űzött a
kíváncsiság, hogy új elgondolásaimnak a végére járjak. Kramer azonban sajnos
ragaszkodott hozzá, hogy megosszam velük a nevetségesen korai vacsorát, minthogy
az ebédet már úgyis elmulasztottam. Csak fél ötkor tudtam elszabadulni. A vacsora
vegetáriánus volt; ketten ültünk Kramerrel a nappaliban, és egyikünknek sem volt még
étvágya. Az asszony mindvégig némán és kötelességtudóan zörgött a lábosokkal és
serpenyőkkel, a gyerekek pedig a szomszéd szobában sugdolóztak. Kramer
mindenféle gyalogtúráról megpróbált lebeszélni, pedig meg sem említettem neki, hogy
mit tervezek. Felesége jelenlétében persze nem ecsetelte olyan nyíltan a veszélyeket,
mint korábban, de amikor már távozóban voltam, még az ajtóban lehalkított hangon
figyelmeztetett:
− Ne becsülje le ezeket az embereket, Mr. Kovács. A hosszú évek alatt sok
mindent láttam, és megpróbáltam tudomást se venni róla, megpróbáltam nem hinni
benne, de tudom, hogy valami piszkos dolog folyik itt. Olyasmik vannak errefelé,
amiknek tisztességes világban nem volna helyük.
Vízhatlan sapkát vettem fel, hiszen a sűrű bozótban nem sok hasznát vettem
volna az esernyőnek. Cipő helyett magas szárú túrabakancsot húztam, bár reméltem,
hogy a sziklás talajon kevesebb gondom lesz a sárral, mint a városban. Magamhoz
vettem a zseblámpámat és a tartalék elemeket is arra az esetre, ha sötétedés után
találnék visszatérni. Nem sok esély volt rá, hogy észrevétlenül sikerüljön kijutnom a
városból, de számítottam rá, hogy a pocsék idő meg a szegényes telefonhálózat miatt
már nem tehetnek lépéseket a feltartóztatásomra.
 A szakadék közelében egy mocskos kis út két oldalán csupán két, egymástól
távol álló kunyhó állt, párhuzamosan a növényzet alkotta sűrű fallal. Könnyedén
megtaláltam a kitaposott, keskeny ösvényt, amely a bokrokon át, a sziklák között a
hegygerincre vezetett. A fák és a bokrok eleinte túl magasak voltak ahhoz, hogy
bármit is láthassak, de annyit megállapíthattam, hogy az út enyhén lejt. Nemsokára
néhány köves tisztás mellett haladtam tovább, s a bozót is ritkább lett, így a szitáló
esőn át megláttam egy zöldellő völgyet, ahová az út ereszkedett. Burjánzóan gyönyörű
volt a nehéz felhők alatt. A völgy legalján egy szokatlanul sötét zöld sáv futott,
bizonyosan a patak, mely ott, a talajszint alatt vágott medret. Sietve haladtam lefelé, és
hamarosan a kanyon szélén álltam; legalább 60 láb mély és 100 yard széles volt. A
rohanó patak tölgyek és pecandiófák között kanyargott tovább a sziklás talajban. Az
ösvény jobbra fordult, és követve a kanyon vonalát, a patak sodrával szemben haladt.
Amikor megláttam a tavacskát, tudtam, hogy csakis ez lehet a kultusz központi
helye. Évmilliókkal ezelőtt egy föld alatti folyó zúgott itt, s örvénylő kavargásával
addig tágította a sziklát, míg a tető be nem omlott, kétszáz yardnyi átmérőjű, tökéletes
kör alakú medencét hagyva szabadon. A medence szélén a lezuhant mészkő oszlopok
meredeztek ki a vízből, a legkülönbözőbb szögekben. Egy kráterszerű bemélyedésen
át mint vízesés zuhogott lefelé a patak, hogy a sziklakör egy hasadékán át
továbbjusson a kanyonba. A meredek falakat alámosta a víz, s így védelmet nyújtó,
kiálló perem futott körbe, s a vízesés bal oldalán feketén tátongó barlang nyílt a perem
alatt; minden bizonnyal az egykori, föld alatti folyó torkolata. Mielőtt a tóhoz vezető
utat megkerestem volna, egy darabig némán figyeltem, hogy biztos legyek benne, a
hely teljesen elhagyatott. Hamarosan rábukkantam a sziklába vájt lépcsőfokokra.
Csúszósak voltak az esővíztől, és egészen simára, homorúra voltak koptatva. Alul egy
ösvény vezetett végig a párkányon, melyen megközelítettem a barlang száját. A
vízesés mögött azonban egy kisebb barlangra is rábukkantam, melynek bejáratát faajtó
zárta el. A súlyos ajtó úgy tűnt, nyitva van, közelebb léptem hát. A kívülről egyszerű
faretesszel rögzített ajtó mögül semmi neszt nem hallottam. Elhúztam a reteszt, és az
ajtó hangtalanul kitárult. Beléptem, és felkapcsoltam a zseblámpát. Egy szűk szobában
találtam magam, ami mintegy harminc láb mélységben rejtőzött a hegy gyomrában.
Becsuktam az ajtót, és vizsgálódni kezdtem.
A bal oldali fal mentén régimódi, íves tetejű szekrények sorakoztak.
Megpróbáltam kinyitni az elsőt, és nyitva találtam. Nagy halomban gondosan hímzett
köntösök feküdtek a szekrényben, de nem nyúltam hozzájuk, hogy tüzetesebb
vizsgálatnak vessem alá őket, mert féltem, látogatásomnak nyoma marad. Jobb oldalt
valami szertartás kellékei álltak, mind elsőrangú kézimunka. Háromlábú állványon
rézserpenyő, egy négykarú gyertyatartó és valami érdekes, szokatlan küllemű tárgy,
sima bronzkészítmény, talapzatra szerelve. A másik kettő valami aranyhoz hasonló
ötvözet volt, de az aranynál könnyebb és világosabb színű, bonyolult vésett mintákkal,
mely minták leginkább a bronztárgy formáját ismételték. Kétségtelen, hogy valami
igen jelentős forma lehetett a kultusz ikonográfiájában. A többi tárgy nem mutatott
szoros rokonságot a síkvidéki indián kultúrák formavilágával, de voltak
félreismerhetetlenül Közép- és Dél-Amerikából származó stílusjegyek is. A barlang
hátsó falánál egy asztalon rengeteg papír hevert. Odamentem, hogy egy üres lapot
keressek, melyre lemásolhattam volna néhány motívumot. A papírok azonban
Harrison jegyzetének hiányzó oldalai voltak, azok a részek, melyeket valaki gondosan
kiválogatott, nehogy a kezembe kerüljenek, és túlságosan sokat tudjak meg a
Yidhra-kultuszról. A barlangban egy szék és egy modern gázlámpa is volt.
Meggyújtottam a lámpát, és leültem, hogy végigolvassam azt, amit nem lett volna
szabad végigolvasnom.
Az egyik köteg egyértelműen azokat az idézeteket tartalmazta, amelyeket
Harrison akkor talált, amikor a sötét tudományok világában kezdett el kutatni, és
felhagyott a hagyományos forrásmunkákkal. Az első idézett mű ezt a címet viselte:
„Gróf Könnenberg: Uralte Schrecken − XIX. századi tanulmány ősi hitvilágokról.” Így
folytatódott a szöveg: „Világosan látszik, hogy az ősi istenek az emberi történelem
isteneinek prototípusai. Ismerték és tisztelték őket már az emberi faj megjelenése előtt.
Még nyilvánvalóbb, hogy az ősi istenek egyazon eredetre vezethetők vissza. Ez az
ősisten Mlandoth, és valamennyi istenkép csupán ennek az egyetlennek a kiterjedése,
megnyilvánulása. De azt, hogy Mlandoth egy bizonyos hely, tudatos lény vagy éppen
az ismert világon kívül eső erők és tulajdonságok elképzelhetetlen örvénye − nem
tudhatjuk.
Nyilvánvaló, hogy Ngyr-Khorath, az őrjöngő és iszonyatos valami, mely a
világűrnek ezen a vidékén vadászott, amikor a Naprendszer megszületett, és vadászik
mind a mai napig, csupán a mérhetetlen Mlandoth egy helyi örvénylése. És vajon a
legendás Ymnar, a sötétben csatangoló és minden földi értelem megrontója nem csak a
Ngyr-Khorath karja-e, a földi élet és földi tudat hasonlatosságára kifejlesztett szerv,
melynek feladata, hogy megrontsa ezt az életet s a pusztulásba vezesse?
És vajon maga a hatalmas Yidhra is, aki a Földdel együtt, a Földből született, és
az eonok végtelenjén át fonódott egybe mindenféle és fajta földi élettel, nem Mlandoth
tiszteletét tanítja-e?”
A következő szemelvény U Pao Fekete szútrájából való volt, s borzongva
emlékeztem vissza, hogy ezt a könyvet Yolanda említette nekem.
„Mielőtt a halál megszületett, megszületett ő, és időtlen időkig nem volt halál,
csak élet; élet születés nélkül; élet változás nélkül. De végül eljött a halál és eljött a
születés; az élet mulandóvá vált, és változékonnyá. Az apák meghaltak és fiak
születtek, akik különböztek az apáktól. A nyálkából lett a féreg, a féregből a kígyó, a
kígyóból a hegyekben élő yeti és a yetiből az ember. És minden élők között egyedül
csak ő menekült meg a haláltól és a születéstől. De ő sem kerülhette el a változást,
mert minden élőnek változnia kell, amint Észak fáinak kell lehullatniuk leveleiket,
hogy élhessenek télen, majd ismét magukra ölteniük lombjukat, hogy élhessenek a
nyárban. És ekképpen tanulta meg ő, hogy felfalja a halandó és változékony
teremtményeket, és magjukból megújítsa önmagát, s szándéka szerint hasonlóvá
váljon a halandó világhoz halál nélkül, születés nélkül.”
Itt egy szakasz következett idézőjelek nélkül; feltételezem, hogy Harrison saját
észrevételei.
U Pao régi burmai bölcs volt, elképesztően kiforrott evolúciós elképzelésekkel
− lehetséges volna, hogy egy ezerarcú makroorganizmus alakult ki és maradt fenn még
azelőttről, hogy színre lépett volna a szaporodás és az egyén halála? Hogyan
vészelhette át az evolúcióra alkalmas és arra képes élőlényekkel való versengést? Vö.:
Yidhra alakváltoztatásáról szóló anyagokkal − nagyon érdekes.
A következő töredék a Thrang krónikájából való:
„Yidhra felfalta a polipot, s megtanulta, hogyan nyújtson előre csápokat; felfalta
a medvét, s megtanulta bundába öltöztetni magát észak dermesztő jege ellen; igen,
Yidhra minden ismert lény alakját magára tudja ölteni. Ám egyetlen lény alakját sem
ölti magára teljességében, hanem minden esztelen lényből részel mérték szerint. Az ő
követői számára számtalan szép és kedves formában jelenik meg, hogy ne lássák igazi
formáját, csak a jelmezt, amit ő jónak lát. Ez valóban azt a tényt sugallja, hogy Yidhra
lélekben egy, testében pedig számtalan, jelenjen akár meg dél dzsungeleiben, észak
jéghegyei között vagy a nyugati tengeren túli sivatagokban. Tudata egy és
mérhetetlen, de teste ott várakozik számtalan temploma mindegyikében, hogy
egyesüljön követőivel.”
Az itt következő jegyzetben Harrison gondolatmenete dermesztően világos:
„A Krónikák egy későbbi eredetű részlete, feltehetőleg a sumérok előtti
Ngarathoe-tól, közvetlenül az utolsó jégkorszak utánról. Elkülönült részekből álló
organizmus, melynek darabjai telepatikus kapcsolatban állnak egymással; ez
magyarázatot adhatna a világon mindenütt jelenlévő kultuszközpontok létezésére −
Von Könnenberg és Crowley említést tesznek ilyen helyekről Laoszban,
Új-Mexikóban, Csádban és Nyugat-Texasban. A telepatikusan kiváltott látomások
megmagyarázzák az emberi és állati alakban való megjelenést. Az evolúciós
változásokhoz való alkalmazkodás a genetikus anyag (nukleinsavak?) elnyelése útján
történhetik; ezen a módon a szellemi képességek is növekedhetnek.”
Nem értek az élettanhoz annyira, hogy megítélhessem ennek a magyarázatnak a
helyességét, de annyi bizonyosnak látszott, hogy Harrison felvázolt egy lehetőséget
Yidhra valóságos létezésére.
Az utolsó idézet bonyolult és homályos volt. Harrison láthatóan magát az
eredeti kéziratot tartotta a kezében, s bizonytalan eredete ellenére meg volt győződve
róla, hogy „része a Prjewalski által Kashgarban talált kéziratnak, melyet
Prithom-Yangnak, az őrült lámának tulajdonítanak” - Braithwaite fordítása? A szöveg
homályos nyelvezete és az egzotikus versforma ellenére hamarosan felismertem, hogy
hátborzongatóan egybevág a Milandóban tapasztaltakkal.

Yidhra a magányos, minden dolgok életének alakítója;

A magányos, ki szomjazza a Föld életét.
Yidhra, az istennő, ki uralkodik számtalan megtestesült önmagán;
Istennője az égben a keselyű-Y'athnak,
Istennője Xothrának, ki a Főid mélyén szunnyad, és pusztító az ő
ébredése
Istennője az embereknek, kik imádják őt a föld különös vidékein.
Yidhra, a tanító, ki misztériumokra oktatja híveit;
 A tanító, ki egy előző Föld furcsa nyelveit hozza.
Yidhra, a bőkezű, aki zöldbe borítja a hegyeinket és mezőinket;
A bőkezű, aki a sivatagban utat mutat az oázis felé,
Bőkezű, aki vigyázza a termést és a nyájakat.
Yidhra, a szerető, aki hívei magjáért eped;
A szerető, kinek minden élő magja kell,
A szerető, ki vágyik a változás és a halál magjára,
A szerető, kinek mindig más társa van,
Aki elvegyül a múlt magjával, és vele sem múlttá, sem pedig jelenné nem alakul.
Yidhra, az anya, aki védelmezi a múlt ivadékait;
Anyja minden egykor létezőnek,
Anyja a múlt és a jelen gyermekeinek,
Anyja a gyermekeknek, akik emlékeznek apjuk egykori halálára.
Yidhra, az életet adó, ki hosszú életet ad híveinek;
Az életet adó, aki gyermekeit, szeretőit és híveit az évszázadok hosszú sorával
ajándékozza meg. Yidhra, a nyughatatlan, kinek új és új apák gyermekei kellenek;
A nyughatatlan, aki híveit új vérért küldi végeérhetetlen változásaihoz.
A nyughatatlan, ki új szeretőt áhít, ki nem hívei véréből való,
hogy sem ő, sem hívei ne sorvadozzanak, mint élőhalottak.
Yidhra, az álmok boszorkánya, ki elárnyékolja hívei elméjét;
Álmok boszorkánya, ki elrejtőzik a káprázatok mögött,
Álmok boszorkánya, ki a furcsa szépség palástját viseli.
Yidhra, a mindent beárnyékoló, ki örök homályba burkolja a hűtleneket;
Mindent beárnyékoló, aki elpusztítja az ellenségeseket és a tévelygőket,
Mindent beárnyékoló, ki elrejti az embert örökre…

A többi papír mind Harrison milandói feljegyzéseit tartalmazta. Tapasztalatai

bizonyos szempontból ellentmondtak az enyémeknek. A csapos eleinte rejtélyes
utalásokkal, óvatosan bátorította, de miután Harrison megismerkedett Yolandával, úgy
tűnt, hogy, a csapos is meg a legtöbb falubéli is szeretne megszabadulni tőle. Még
Kramer sem mutatott hajlandóságot arra, hogy a dolgokról nyíltan beszéljen, pedig
addigra Harrison már meg volt róla győződve, hogy a szekta nyíltan működik, s hogy
az élén Yolanda áll.
Az elmélyült olvasásból egy alig hallható, de vészjósló hang riasztott fel a
vízesés morajlása mögül. Lehet, hogy a sötét írások olvasása tett érzékennyé és
képzelődésre hajlamossá, mindenesetre eloltottam a lámpát, és zajtalanul az ajtóhoz
léptem. Résnyire kinyitottam, és kilestem a barlangból. Odakint gyorsan sötétedett, de
a homályban mégis észleltem valami mozgást. Egy nagy testű, kutya formájú állatot
láttam; fel s alá szökellve rohangált, ki a nagy barlang bejáratáig, majd
meghunyászkodva vissza a belsejébe. Aztán a barlang szájánál egy sötét figura tűnt
fel, mintha egy süllyesztett lépcsőn érkezett volna. Egyikükkel sem volt nagy kedvem
találkozni, de ha túl sokáig késlekedem, teljes sötétségben kellett volna visszatérnem a
faluba. A párkány, amin végig kellett hogy menjek, sötéten húzódott már az
alkonyatban, és a megteendő út nagy részén a vízesés és a lezuhant sziklák is
eltakartak; úgy döntöttem, hogy megkockáztatom a dolgot.
Amíg takarásban voltam, bátran szaladhattam; bízhattam benne, hogy a sziklák
meg a vízesés felfogják lépteim zaját. A sziklalépcsőn azonban aggasztóan védtelen
voltam, csak a legmagasabb fák törzse és lombozata nyújtott valamicske gyér takarást.
Visszapillantva tisztán láttam a párkányon a kutya és rejtélyes gazdája alakját. Úgy
látszott, nem követnek. A lélegzetemet is visszafojtottam, mikor a tetőre érve
hangokat hallottam az örvény irányából. Elrejtőztem egy bokorban.
Két, korábban soha nem látott férfi közeledett, s őrállást foglaltak el a lépcső
tetején. Annyit tudtam kivenni beszélgetésük hangfoszlányaiból, hogy egy engem
kereső, falubeli expedíció tagjai. Az volt a feladatuk, hogy feltartóztassanak, ha
megpróbálnék a tó közelébe férkőzni. Láthatólag erősen tisztelték a helyet, s meg
voltak győződve róla, hogy ha esetleg már bejutottam, hát „jó kezekben vagyok”.
Az esőáztatta bokrok közt olyan csendesen indultam meg, ahogy csak lehetett.
Amint sötétedett, egyre sűrűbben zuhogott az eső/de a hirtelen villámok nappali
fényénél meg-megpillantottam az utat. Lassan haladtam, de még ennyire sem jutottam
volna, ha a néhol előbukkanó sziklák nem teszik ritkásabbá a növényzetet. Sikerült
szemmel tartanom az ösvényt és idejében meghallanom az emberi hangokat.
Hamarosan világossá vált, hogy üldözőim átfésülik az egész hegyoldalt. Mindenfelől
körül voltam véve.
Ketten megálltak, és letelepedtek egy sziklára az ösvény mellett, igen közel
hozzám. Minden szavukat tisztán hallottam.
− Yolanda aszongya, ho'nnem vót itten. Szerintem letért az ösvényrű…
− Nem értem, mire kő neki annyira az az ember. Nem látom, mitű olyan más,
mint a többi…
− Aszongyák, az elméje a fontos. Az előző nemigen ért sokat, aszt azér kő neki
ilyen hamar friss vér megin. Mer amúgy meg asztán mi kezdünk el sorvadni, mint az a
nyugat-texasi társaság. Mesélt neked rólluk Maynard? Mer ő főment oda, aszt
megnészte őket, oszt aszongya, olyanok vótak, mint az élő hóttak.
− Nem tudok rúla. Én inkább kerülöm Maynardot meg Edet is. Jó, tudom,
ho'minnyájan az alattvalóji vagyunk, meg ho' közösségre léptünk vele, meg eefogattuk
az örök életet, de asziszem, egyik-másik má' annyira eggyé lett vele, ho'má nem is
tejjesen emberek azok… A hátam borsóddzik tűle… Meg amit azzal a Harrison
kölökkel is csinát… Akarta, de gyűlőte is, mee nem vót elég jó neki. Jó, jó, a'vvalódi
eggyesüles vót, nem csak olyan szöveccség, de végül is nem mindegy? Egy kicsivee
többje lesz, mint nekünk is, és nekünk is több lesz e'kicsivee, akárcsak neki.
Megkönnyebbültem, amikor végre elhallgattak, és szótlanul üldögéltek. Túl
közel férkőztek hozzám Milando borzalmai. Eleget hallottam. Továbblopakodtam a
hegyoldalon. Még nem jártam túl messze, mikor újra beszélgetni kezdtek. Most nem
értettem a szavakat, csak azt hallottam, hogy a hang tiszteletteljesen, cseng, és azután
Yolanda válaszolt rá. Egy nagy fa törzse mögött vártam, hogy Yolanda továbbmenjen
az ösvényen. Még mindig nem volt teljesen sötét, így valamivel később jól láttam
karcsú alakját, amint figyelmesen nézegetve körös-körül, felfelé haladt. A kutya
ide-oda cikázva ment mögötte, majd egy horkantással az előttem húzódó bokrok közé
vetette magát. Hallottam a szimatolását, s hogy felém csörtet a sűrű bokrok között.
Pisszenés nélkül álltam ott. A kutya lassú, fújtató szimatolása inkább krokodilra
emlékeztetett. Farka rövid és vaskos volt. Ekkor hirtelen két hátsó lábára emelkedett,
és úgy szaladt tovább; csak Yolanda hívására fordult vissza. Minden tagom reszketett,
és jó időbe telt, amíg a tudatomig hatolt Yolanda szavainak valódi értelme: „Vissza,
Mr. Harrison!”...

VI.

Ott álltam egy darabig a csöpögő lombok alatt, és megpróbáltam nem

gondolkozni. Létezik egy kultusz itt a környéken, egy veszélyes kultusz, de a többi
már csak merő képzelgés. Nem igaz, hogy Milando lakói valamiféle ősi gyűlölettel
találkoztak, amely itt lakozik a hegyekben. Legfeljebb tömeges hallucináció áldozatai
lehetnek, vagy pedig a szekta vezetői egyszerűen félrevezették őket. Yolanda pedig
szereti a fekete humort, és ezért nevezte el kutyáját a szerencsétlen diákról, aki
eltűnésével kisebb helyi szenzációt keltett. Jó, lehet, hogy gyilkosság történt. De ezek
a történetek az egyesülésről meg holmi fizikai elkorcsosulásról, ez már egyszerűen
sötét babonaság. Az ember nem lehet képes arra, hogy géneket cseréljen egy ősidők
óta élő teremtménnyel, s ezáltal fenevaddá változzék… Az meg egy közönséges kutya.
Egyszer négy lábon, máskor meg két lábon járó kutya.
Már mindenre vaksötét borult, s megkockáztattam, hogy az úton haladjak.
Egyszer egy zseblámpa fényét láttam felvillanni valahol előttem, s behúzódtam egy
bokorba, míg a járőrözők elmentek mellettem anélkül, hogy észrevettek, volna.
Hamarosan túljutottam a hegygerincen, és gyakorlatilag visszaérkeztem Milandóba,
Úgy kellett vennem az irányt, hogy a sok kivilágított ablakot elkerüljem, s arra is
vigyáznom kellett, hogy a sűrű villámok fényében ne vegyenek észre. Úgy látszott, a
fél város talpon van, hogy csapdába ejtsen; szinte harminc yardonként találkoztam
valakivel, de szerencsére vagy nem láttak meg, vagy azt hitték, hogy közülük való
vagyok. Amikor Kramerék házát megközelítettem, azon tűnődtem, hogy vajon
bevetettek-e minden rendelkezésükre álló eszközt a felkutatásomra.
Kerültem egy keveset, hogy sötétben maradhassak, így dél felől közelítettem
meg a házat. Az ablakban fényt láttam, és hallottam, hogy Kramer magából kikelve
őrjöng. A szomszéd telken álló öreg fészerhez simulva közeledtem, amikor a fészer
túloldalán súlyos lépteket hallottam.
− Láttad? − kérdezte egy fojtott hang.
− Nem. Nem kapták el a hegyen?
− Nem volt szerencséjük. Talán eltévedt a bozótosban, de az is lehet, hogy
sikerült visszaszöknie a városba. Mióta tartod szemmel a házat?
− Húsz perce. Körülvettük. Az öreg Kramer tisztára magán kívül van. Avvaa
fenyegeti Kimbrough naccságát, ho'mmegöli, asztá megy, és széjjeekürtöli a világba a
milandóji dogokat. Ee kő' kapnunk. Má' csak Yolandát várjuk.
− Hol van?
− Odale, Ednél, a kocsmába. Maynard mán érte ment. Akármikó itt lehet.
Tehát őrszemek vették körül a házat. Szerencsére még nem vettek észre, de ha
továbbmegyek, nem biztos, hogy nem járok pórul. Egyre sűrűbben villámlott, de a
fészer takarásában sötétség volt. A házat azonban csak egy nyílt területen át
közelíthettem meg. Úgy éreztem, figyelmeztetnem kell Kramert a veszélyre, még
akkor is, ha anyósa látogatása miatt már így is pattanásig feszült a helyzet. Nem
valósíthattam azonban meg elhatározásomat, mert a következő pillanatban a házban
fokozódó indulatok elérték a tetőpontot. Vadászpuska dördült, aztán egy női sikoly
hallatszott, melyet egy második lövés hallgattatott el. Harmadszor is eldördült a
fegyver, majd apró lábak dobogását hallottam a verandáról. Amikor a gyermekek a
ház elé, az ablak fényébe értek, ismét lövések hangzottak, aztán már csak a
mozdulatlan, apró testek feküdtek ott az esőben. A megdöbbenéstől dermedten álltam,
s ekkor hirtelen egész Milando sötétségbe borult.
Egyetlen gondolatom a menekülés volt. A kocsim ott állt a ház előtt, közel a
sarokhoz, és most, hogy kialudtak a fények, volt esély rá, hogy el is érjem, és
elhajthassak, mielőtt feltartóztathatnának. A lehető legnagyobb csendben indultam el a
ház felé, és sikerült is odaérnem még a következő villámlás előtt. A villám
északnyugatról jött, a házhoz képest szemből és bal felől, így a konyha felőli oldal
sötétségben maradt. Előrelopakodtam az utcai sarokig, levettem a kalapom,
felegyenesedtem, és a sarok felé kémleltem, várva az újabb villámlást. Kramer
mintegy tizenöt lábnyira állt az autómtól, puskával a kezében. A hátam mögött
lopakodva közeledtek a helybéliek. Gondolkodás nélkül kinyitottam a konyhaajtót, és
beléptem. A zár kattanása szörnyű hangosnak tűnt a mély csendben.
Talán egy percig állhattam ott, dobogó szívvel. Esőkabátomról a padlóra
csorgott a víz. Aztán Yolanda hangja csendült odakint:
− Kramer! − kiáltotta. − Maga megölte Yidhra gyermekeit! Kikémleltem a
mosogató feletti kis ablakon. − Kramer! Maga halálra van ítélve! − Ismét villámlott.
Láttam Yolanda csuklyás alakját meg azt is, hogy Kramer a fegyverével matat. Úgy
tűnt, hogy célozni akar, de elbizonytalanodott.
− Nem szállhat velem szembe, Kramer! − És ekkor, egy villám fényénél láttam,
hogy a kutyaforma lény rávetette magát Kramerre, és a puska megint elsült. Az igézet
ereje megtört Kramer felett; a férfi felemelte a puskát, és ismét tüzelt. A villám
vibráló, halványuló fényében láttam, amint Yolanda a földön vergődik, furcsán
alaktalanná válva a szétterülő köntös alatt, aztán nem mozdult többet.
Dermedten álltam. Hallottam a verandán Kramer döngő lépteit, aztán valami
váratlan zaj következett: sehogy se tudtam rájönni, mi lehet az. Néma rémülettel
fedeztem fel, hogy Kramer a verandán ül a hintaszékében, és csendesen ringatózik
előre-hátra. Nyilván magánkívül volt.
A hosszú percek alatt, amíg megpróbáltam újra összeszedni magam, a sötétség
ijesztően felerősítette a hangokat. A hintaszék nyikorgott. Az eső dobolt a háztetőn, s a
víz az ereszről lecsorogva szétfröccsent a pocsolyákban, és a nyikorgás…
Megpróbáltam gondolkozni, és kieszelni valami tervet. Ha az autómig eljutok, talán
elrejtőzhetek valahol a városon kívül, amíg biztonságosan nem úszhatok át a folyón.
Megpróbáltam csendben kinyitni a konyhaajtót, és a kétségbeeséstől összerándult a
gyomrom. Az ajtón régi típusú zár volt, amihez most kulcsra lett volna szükségem,
hogy kijuthassak.
A konyhaajtó tehát zárva volt, az pedig teljesen reménytelennek tűnt, hogy
Kramer mellett kijussak. Arra gondoltam, hogy ki kéne nyitnom egy ablakot, de
Kramer biztosan meghallotta volna, és előbb odaért volna, mint hogy én kimászom,
meg amúgy is valószínű, hogy van valaki az ablak közelében odakint. Ekkor eszembe
jutott egy hátsó kijárat, mely abból a szobából nyílt, ahol aludtam. Ez jó ötletnek tűnt.
Óvatosan tapogatóztam az ajtó felé, olyan lassan, hogy még véletlenül se lökjek meg
semmit, ami esetleg zajt csaphatna. Az apró ablakon keresztül még a villám éles fénye
se segített sokat, hiszen inkább az ajtótól távol, a szoba falára esett. Lábammal
óvatosan tapogatva az utat, már közel jártam az ajtóhoz, amikor valami puhába
ütköztem a földön. Az ösztöneim gyorsabban megsúgták, mi lehet az, mint hogy
tudatosan cselekedhettem volna, s így olyan hirtelen rántottam vissza a lábamat, hogy
majdnem egyensúlyomat vesztettem. Megpróbáltam kikerülni a holttestet, de ismét
csak beleütköztem. Nem értettem, hogy lehet, hogy ezen a másik helyen is előttem van
a holttest, s úgy gondoltam, kénytelen leszek megkockáztatni a zseblámpa használatát.
Kramer az ellenkező irányba nézett, én pedig kivártam a következő villámlást, hogy
abban a pillanatban meggyújthassam a lámpámat.
A vihar nagyon közel lehetett. A villámlást oly gyorsan követte a mennydörgés,
hogy hangja elnyomta kiáltásomat, amikor megláttam azt a dolgot, és megértettem,
miért őrült meg Kramer, és miért mészárolta le feleségét és gyermekeit. A földön az
anyós holtteste hevert, az „egész bagázs utolsó senkijének”, az öreg Kimbrough fiának
lánya, az esőben mozdulatlanul fekvő gyermekek nagyanyja. Bő ruhákat viselt, és a
mellette fekvő parókával bizonyára egészen emberi formája lehetett, ha torz és
visszataszító is. Így látva azonban nem lehetett kétséges, hogy tökéletesen idegen lény.
Emberi fajzatnak soha nem lehet ennyire kiálló pofacsontja, dülledt és héjatlan szeme,
melyek a fej két oldalán helyezkednek el. Füle csökevényes volt, feje teljesen kopasz,
tarkója és nyaka pikkelyes, kinyújtott nyelve pedig jól láthatóan villás.
Erőt vettem magamon, és átléptem fölötte a sötétben. Emlékszem, nem tudtam
megszabadulni attól a gondolattól, hogy rá találok lépni a nyelvére. Attól is féltem,
hogy a nappali és a kijárat közt még egy holttestet találok, s ha lehet, még óvatosabban
settenkedtem tovább. Minduntalan hátrapillantottam, és láttam, hogy Kramer sziluettje
az ablakra vetül a villámfényben.
Nem jutottam túl messzire a nappaliban, mikor megéreztem, hogy valaki más is
jelen van a szobában. A bénító érzés egyszerre volt megnyugtató és borzongató.
Eszembe jutott a Yolandát körülvevő igéző légkör, de ez egészen más volt, mint amit
akkor éreztem; kevésbé emberi és meleg, inkább erőteljes és vad. Észrevettem, hogy a
hintaszék megállt. Minden idegszálam megfeszült, ahogy az ajtó és az ablak felé
fordultam. Megint villámlott. Hátborzongató állóképet láttam. Egy hatalmas, csuklyás
alak közelített a nyöszörgő Kramerhez. A férfi kétszer is meghúzta a ravaszt, de a
fegyverben nem volt már töltény. Két ordítás hallatszott, amikor a lény előrenyújtotta
karját, és köpenyével beburkolta Kramert. Azután csend lett.
Tudtam, hogy menekülnöm kellene, de megmoccanni sem tudtam, s a jelenés
lassan közeledett felém a verandán, aztán az ajtón keresztül. Elém érve
felegyenesedett hatlábnyi magasságában, és így szólt: „Üdvözlöm, Peter.”
Ismerős volt a hang, átkozottul emlékeztetett Yolandáéra, de mélyebb volt,
sejtelmesebb, és valami különös akcentust hordozott, mint Kramer gyermekeinek
sziszegő sugdosódása. Zseblámpámmal az arcába világítottam. Ő volt az, de most
magasabb volt, arca beesett, égő szemei mélyen ültek, s a vigyorgó fogsor csak merev
paródiája volt egy emberi mosolynak. Kramer lövése tönkrezúzta az ezerarcú Yidhra
mozaikját, melyből Yolanda szépséges arca állt össze, s Yidhra másik mozaikot
küldött helyette a hegyen át; egy képet, mely még nem állt össze teljes látomássá.
A felismeréstől egy kissé enyhült rajtam a mágia ereje, és küzdeni kezdtem,
hogy ne veszítsem el az eszméletemet. A következő pillanatban a rém alakja
meglibbent, s az arca elhomályosult. A látványtól való halálos rémületemben
megpördültem, végigrohantam a nappalin és a hátsó szobán, bevágva magam mögött
az ajtót. A sötétben találtam egy ablakot, feltéptem; kapkodva küszködtem a
szúnyoghálóval, s a következő pillanatban átvetettem magam a párkányon.
Hallottam, hogy a ház fala mellett valaki felém rohan, de félreugrottam, és
éreztem, hogy az alak elsuhan mellettem. Rohantam a kocsimhoz. Teljes lendülettel
ütköztem neki, és majdnem elharaptam a nyelvemet, de sikerült megtalálnom a kulcsot
s vele a kulcslyukat is. Kifaroltam az útra, aztán egyesbe csaptam a váltót, és
megindultam lefelé a sáros hegyoldalon. Egy csoport megpróbálta elállni az utat, de
félreugrottak, ahogy feléjük száguldottam. Lehet, hogy egyiküket elgázoltam. A hegy
lábánál megpróbáltam jobbra kanyarodni, de lecsúsztam az útról az árokba. Nem volt
olyan mély, hogy a víz elérhette volna a motort, de biztosan éreztem, hogy ott
ragadok. Addig pörgettem a kerekeket, amíg le nem ásták magukat a talajban valami
szilárdig, és ki nem emelték az autót. Visszakanyarodtam az útra, és balra fordulva
elhagytam a várost.
Errefelé kevesebb mellékút volt, és én csak hajtottam, mert minél messzebb
akartam lenni Milandótól. Hamarabb értem át a hegy túloldalára, mint vártam, és
elértem a megáradt patakot. Fékeztem, de semmi nem történt; akkor ragadhattak be a
fékek, amikor az árokba csúsztam. Az autó egy hatalmas csobbanással vágódott a
vízbe, és az ár lassan oldalra fordította. Éreztem, hogy a kerekek már nem fogják a
talajt, és a kocsi megindult lefelé az árral. A víz lassan, de folyamatosan szivárgott
befelé, ahogy az autó az oldalára dőlt. Tudtam, hogy hamarosan felfordul, és akkor
már nem tudok kijutni. Levettem a cipőt és a kabátot, kinyitottam az ajtót a fejem
fölött, és kiszálltam. Semmi értelme nem lett volna úsznom az áradatban; csak arra
figyeltem, hogy fenntartsam magam, és találjak valamit, amibe bele lehet
kapaszkodni. Egy idő múlva sikerült valamit megragadnom, ami ellenállt az árnak;
egy part menti bozótból benyúló fatörzs volt. Lassan, keserves kínok árán
kivonszoltam magam a partra. Amint arccal a földön, zihálva feküdtem, s lábam még a
vízbe lógott, megéreztem, hogy az ár bal felé nyom. A túlsó parton voltam.
Megmenekültem Milandóból.

VII.

Mikor hajnalban beértem Edmondsville-be, elgyötörten a kimerültségtől, a

megrázkódtatástól és a tüdőgyulladástól, összeestem. Egy héten át önkívületben
voltam, és összevissza beszéltem, ahhoz legalábbis eleget, hogy a doktor értesítse a
seriffet, az meg magával hozott valami állami jogászt is. Összefüggéstelen
beszédemből kihámoztak annyit, hogy egy bizonyos Kramer család meg valami
Yolanda erőszakos halált haltak Milandóban a vihar idején.
Mikor valamelyest lecsillapodtam, egy újságot mutattak, melyben beszámoltak
a Kramer család tragikus tűzhaláláról, s hogy a lángok közt lelte halálát Mrs. Kramer
édesanyja, Mrs. Elizabeth Kimbrough is. Ezek után úgy tettem, mintha semmire sem
emlékeznék; egy bizonyos Kramer családnál laktam Milandóban, de semmi több.
Tudtam, hogy az igazság tökéletesen hihetetlenül hangzik számukra, egy elfogadható
féligazságot pedig nem akartam összetákolni csak azért, hogy nyomozást
kezdeményezhessek. Milando lakói úgyis mindent tagadnának, és félrevezetnék a
hatóságokat, ahogy eddig is tették, az én életem pedig súlyos veszélyben forogna.
A hatóságok viszont nem hagyhatták a dolgot annyiban. Bár én a
leghatározottabban visszautasítottam, hogy a nyomozókkal tartsak Milandóba, ők
azonnal odautaztak, amint az utak járhatóvá lettek. Nem tudom, hogy az ottaniak mit
mondhattak nekik, de az ügyet végül is sikerült elsimítaniuk, és meggyőzni a
nyomozókat arról, hogy hallucinációim lehettek. Az interjút Milando egyik
legmegbecsültebb polgárával készítették, egy elbűvölő fiatal hölggyel, aki ép volt és
sértetlen; Yolanda Prentiss-szel.

Bob Van Laerhoven - A Látó

A fák tábortüzem lángjánál bronz és rozsdabarna fényben vibráltak. Tőlem tíz

méterre ólomszínű folyó csobogott. Az ég távolinak látszott, és mély kékjében
szikráztak a csillagok. A hold sarlója mint ferde hasíték tátongott az ég bársonyán.
Gondolataim a képzelet rajzolta legkellemesebb ösvényen kószáltak, míg a
kezem, mint valami szimatoló állat, türelmetlenül és céltalanul matatott.
A végtelen erdő nyugalma a sűrűn folyó mézédességével áradt szét bennem.
Magányosnak és szabadnak éreztem magam, azt hiszem, boldog voltam. A fülemet
hegyeztem, és öntudatlanul is beleszimatoltam a levegőbe, mikor a szél iránya
megváltozott, és fagyott moha, fakéreg meg még valami más illatát is hozta felém.
Megborzongtam, és egyben nagyon élveztem is.
Néhány másodperccel később meghallottam a kiáltást, és matató kezem
mozdulatlanná dermedt. Felálltam, s néhány deres fahasábot dobtam a tűzre. A tűz egy
darabig sistergett, majd, ahogy egy virág nyílik ki, újra megerősödött a lángja. Csönd.
A szél el-elhaló sustorgását az erdő sok-sok kilométerre visszhangozta,
ismételgette.
Akkor ismét hallottam a kiáltást, és magamban átkozódtam. Most közelről jött,
vékony, magas hangon, pokoli gyötrelemről árulkodott.
A köd csipkefüggönye kissé feljebb emelkedett, és a morajló folyó tükrén a
csillagok félénken felragyogtak. A pára még ott kavargott a folyóparton, de a folyó
közepe hidegen, halálosan és fenyegetően csillogott.
A sátorhoz léptem, és magamhoz vettem a puskámat. A távolban gallyak
ropogását hallottam: reccs-ropp. A fákon nem voltak alacsony ágak, egy ember nem
tördelhetett róluk gallyakat, viszont…
Néhányszor a levegőbe lőttem. Ekkor zúgó hangot hallottam, mely megtöltötte
a rengeteg erdőt, és aminek hallatán megdermedtem. Tudtam, hogy a hang gazdája
dühödt és őrjöng, és kétségbeesés töltötte el a szívemet. A robaj igen nagy volt, és úgy
éreztem, hogy veszíteni fogok, mert ő fiatal és vad, de rájöttem, hogy az erőt még nem
ismeri, s ezért ő fogja feladni.
Egy metsző, jajgató kiáltás kúszott a magas fenyők fölé, ahol összekeveredett a
csendesülő zúgással. Sikoltás volt, ez, de nem halálsikoly.
Megkönnyebbülésemben nevetni támadt kedvem, de annak azért még nem jött
el az ideje.
A zúgás elhalt, de még mindig hallottam különböző zajokat. Ágakat a tűzre,
szítani, hogy több méter magasra nőjön. Gyorsan, gyorsan!
Valami hirtelen megmozdult a fák közt, a folyó irányából. Odafordultam.
Egy férfi rontott be a tűz fénykörébe. Anorákja mint a hó csillogott a lobogó
fényben. Gyorsan félrefordítottam a tekintetemet.
A szűz hó varázslata…
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha tovább akarna rohanni, mintha megrémült volna
tőlem. Akárha piros szemeim és vámpírfogaim lettek volna a csalóka tűzvilágban, de
végül hirtelen elém lépett, és vadul megragadta a galléromat.
− Hinnngoo-oo… − zihálta furcsa, szűkölő hangon. − Hinngoooó! − Majd
hangtalanul sírni kezdett, galléromat markolva. Úgy állt ott előttem rogyadozó
térdekkel, mint egy kisgyerek, és sírása a nőstényekért csatázó rénszarvasok
agancsának össze-összecsapódó hangjára emlékeztetett.
− Nyugalom − mondtam, és a tűzhöz vezettem. − Csak üljön ide a tűzhöz.
Nyugodjon meg. Itt teljes biztonságban van.
− Hinnn… nn… gooo − mondta halkan, gyötrődve, mint egy gyermek, és fejét
előre-hátra ingatta.
Beláttam, hogy két összefüggő szót sem fogok tudni kihúzni belőle aznap este,
ezért a sátor nyitott bejárata felé mutattam, és mellesleg bemutatkoztam.
 − Dr. Egmers vagyok. Itt nem érheti semmi baj. Biztonságban van. Nézze, van
fegyverem. Őrködni fogok. Fáradtnak látszik. Menjen aludni, holnapra már sokkal
jobban lesz.
Úgy beszéltem hozzá, mint egy kisgyerekhez; ő egyre lassabban ingatta a fejét.
− Danco halott − mondta alig hallhatóan. − Tegyen még fát a tűzre. Nagyon sok
fát tegyen rá.
Engedelmesen ráraktam néhány tuskót. A tűz halvány árnyékot vetett az arcára,
amitől szeme sötétebbnek tűnt. Borostyánszínű és arany foltok éledtek meg az arcán.
A vízen túlra bámult, és tudtam, hogy feszülten fülel. Azt a hátborzongató zúgást
figyelte; hallja-e még? Én tudtam, hogy aznap már nem tér vissza,
− Nincs itt semmi − mondtam nyugtatólag. − Miért ordított ilyen rémesen?
Magára ijesztett valami jávorszarvas?
− Egy… szarvas? − kérdezte. − Egy szarvas? Nem, nem… Nem szarvas.
Dehogyis. − Gépiesen ejtette ki a szavakat egymás után, miközben mereven, fáradtan
ingatta felsőtestét. − Danco… − mondta még. − Danco. − Majd lassan oldalára dőlt.
Óvatosan felemeltem a földről, és lefektettem sátram mohaágyába, ráterítettem
néhány pokrócot. Meg se mozdult, míg a sátorba vittem. Visszamentem a tűzhöz,
leültem, és gondolataimba merültem.
− Defgas vagyok − mondta forró teáját szorongatva. Quebecben születtem, s ott
éltem egészen a mai napig.
− Szóval nem az a tipikus erdei ember − mondtam. − Mi szél hozta hát errefelé?
Teája fölött, amit eddig mereven nézett, rám emelte a szemét, és tekintetünk
találkozott. Még mindig halálra volt rémülve, de ebbe már egy kis szégyenkezés is
vegyült. Rámosolyogtam.
− Ha nem akarja, ne mondja el. Nekem így is jó. A vadon lakói nem túl kíváncsi
természetűek. De maga minden felszerelés vagy fegyver nélkül idejött, és bizony
igencsak megrémült valamitől.
− A… − kezdte dadogva, majd hirtelen ömleni kezdett belőle a szó:
− A québeci egyetem hallgatója vagyok. A történelem meg a régészet mindig is
érdekelt. Különösen furcsa helyek vagy ősi, szinte ismeretlen népek legendái.
Borzasztóan izgatott ezeknek a kultúrája. Az egyetem mellett nem maradt túl sok
időm, hogy ritkaságokat olvassak, holott ez volt a kedvenc időtöltésem. Antropológiát
hallgattam, de minden szabad percemet a könyvtárban töltöttem. Egy nap rendkívül
ritka kiadvány került a kezembe: egy francia ember újságja, aki szervezett egy
expedíciót Kanada erdőségein keresztül mintegy száz évvel ezelőtt, azt hiszem,
1826-ban. Néhány huron − így hívták a kor legjelentősebb indián törzsét − elkísérte az
expedícióra, amely után a kutató még néhány évet az indiánok között töltött. Az író
neve Echard, aki ázott, foltos kéziratában minduntalan valami „végtelen rengeteg
isteneiről” meg „az igen öreg istenek ivadékairól” beszél, kik az „űr sötét üregeiből”
jönnek meg hasonlók. De igen gyakran emleget egy remek ősi, szobrocskát, ami mint
történelmi emlék milliókat érhet. Precízen leírta a szobor rejtekhelyét is, de
feljegyzéseiben bizonytalankodva beismeri, hogy különböző okok miatt ő maga végül
is nem ásta ki. Az indiánok Látónak hívták, s egy rettenetes, sokkarú tengeristennek
volt a képmása. Ez nagyon izgatott engem, hiszen mélyen a szárazföld belsejében élve
antropológiai szempontból valamiféle erdőistenkultusz lett volna indokolt. Rögtön
eszembe jutott, amit sok más kéziratban is olvastam már. Ezek említést tettek egy
bizonyos polipistenről, Cthulhuról, és eltűnődtem, vajon van-e összefüggés ezen
legendák és Echard állításai között. Természetesen annak is fennáll a lehetősége, hogy
Echard egy képzelgő őrült, mindenesetre rám igen mély benyomást tett az írása, annak
részletessége. Tíz hónappal később sikeres disszertációm jutalmaként ösztöndíjat
nyertem az egyetemtől, s azt tanulmányútra fordíthattam. Elhatároztam tehát, hogy
egy vezetővel, akit Eskimo Pointban fogadtam fel, lehajózom a Maguse folyón,
egészen a… − Az izgatott beszédáradat megszakadt; arcát a kezébe temette.
A nap már magasan állt a téli égbolton, és olyannak tetszett, mint valami
különös, tejfehér bolygó. A bennünket körülvevő fenyők csúcsa ezüstösen és
acélkéken csillogott. A levegő csípősen hideg volt, és kellemetlen szél fújt. Keleten
szürke felhők gyülekeztek. Körülöttünk a fák hajladoztak a szélben, és jól ismert
hangjukon sustorogtak.
− Az ősi istenek pedig léteznek − nyögte ki fakó hangon Defgas. − Én… mi…
láttam őket, egyiküket. Danco, a vezetőm, azt tanácsolta, hogy ne jöjjünk a
Hudson-öbölnek erre a részére, de végül mégis beleegyezett, mikor több pénzt
ajánlottam neki. Az egyetemi könyvtárban órákat töltöttem el azzal, hogy pontosan
kijelöljem a térképen a Látó szobrának helyét; és teljesen biztos voltam a dolgomban.
A szobornak a Maguse folyó partján, egy barlangban kell lennie. Persze valójában
nem hittem, hogy bármit is találok, de úticélnak ez végül is éppoly alkalmas, mint
bármi más, ha érti, mire gondolok. Tanulmányoztam már korábban is a kanadai
vadászok életmódját, de ez a titokzatos dolog még egy kis romantikus ízt is
kölcsönzött az utazásnak. Úgy tűnik, a civilizáció itt véget ér. Szóval a rejtekhely úgy
három kilométerre van innét. Megpillantottuk a barlangot, amit Echard is említett, és
hirtelen reszketés fogott el, mintha a levegő is megváltozott volna körülöttünk. A
kenuban ültünk, s nem volt különösebb légmozgás. Mint mindig, kis köd is kavargott
a víz felszínén. Minden teljesen normálisnak tűnt, kivéve a csendet. Nem igazi csend,
hiszen a fák susogtak, a víz csobogott a kenu körül, inkább valami belső csend volt ez.
Nagyon furcsa érzés fogott el, Egmers, olyan, mint ahogy egy gyerek fél a sötéttől. A
part túl sziklás volt, így nem tudtuk a kenuval megközelíteni, csak egy kilométerrel
odébb. Amikor elkezdtük felverni a sátrat, a szél hirtelen duplájára erősödött. Az
embernek olyan érzése támadt, mintha azok az átkozott fák beszélgetni kezdtek volna
egymással.
Már sötétedett, ezért úgy döntöttem, hogy csak másnap reggel keressük fel a
barlangot. Felállítottuk tehát a sátrat, és megvacsoráztunk. A tűz nem akart rendesen
égni, pedig alkalmas, száraz ágakból raktuk. Újra meg újra kialudt, és csak füstölt.
Kezdett igen hideg lenni, de Danco nem tett ellene különösebben semmit. Csak
bele-beleszagolt a levegőbe, mint egy kutya. Én a füst savanyú szagán kívül nem
éreztem semmit, de az ő szaglászása elkezdett nyugtalanítani. Borzasztóan egyedül
éreztem magam, és ráadásul ott volt az a félelmetes csönd is, amiről már beszéltem.
Talán olyan volt, mint a vihar előtti csend, valami készült, valami volt a levegőben.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha hallottam volna valamit; valamiféle zúgást, ami
egyszersmind nevetésnek is hangzott, és a folyó felől jött. Megpillantottam valami
hatalmasat a víz fölött hömpölyögni a ködfoszlányok között. A homály furcsán
fénylett. Aztán elnevettem magam, mert rájöttem, hogy a felkelő hold tréfál meg,
hiszen annak a fényében mutatott az alacsonyan gomolygó köd különös fény- és
árnyékeffektusokat. Ennek ellenére nem volt minden rendben, és Danco ezt még
nálam is jobban érzékelte. Ősei indiánok voltak, s talán ő még örökölt valamit azok
kifinomult érzékeiből. Azt hiszem, az a furcsa magányérzet volt az. Annak a tudata,
hogy valószínűleg nincs néhány száz kilométeren belül élő ember rajtunk kívül. Arról
természetesen fogalmunk sem volt, hogy ön itt táborozik; ez egy szerencsés véletlen.
Egyébként pedig mi az a sok száz kilométer ebben a vadonban? Semmi. Egy lépés,
semmi több. Hol van a civilizáció gondoskodása ezen a tájon? Egyszer régen, az ősi
időkben, mikor az ember még egy volt a természettel, kellett, hogy legyen valami
kapcsolata a dolgokkal, azokkal, amelyek még mindig léteznek.
Kimerülten abbahagyta monológját, és nagyot húzott erős teájából. Megnéztem
tüzetesebben. Sötét hajú, szikár fiatalember volt. Hosszúkás arcát kis szakáll keretezte.
Nem viselt szemüveget, de úgy hunyorgott, mint egy rövidlátó. Hosszú, vékony keze
volt, aránylag vastag csuklóval. Bakancsa szembeötlően kisebb méretű volt, mint ami
magassága alapján indokolt lett volna. Szeme különös világosszürke, mint az iszaphal
pikkelye, haja egyenes szálú, halántékánál felnyírva.
− Aztán mi történt? − faggattam.
− Végre aludni tértünk − folytatta színtelen hangon. − Nem fogja nekem elhinni,
Egmers, az egész testem bizsergett, mintha a tagjaim ösztönösebben reagáltak volna,
mint az elmém. Úgy indultam erre a tanulmányútra, hogy megpróbálok közelebb
kerülni a természethez, tanulmányozom az eszkimók életét, hogy jobban értsem a régi
idők emberének gondolatait és lelkivilágát. Túl sok hitelt Echard leírásának − mint
mondtam − nem adtam; ez az egész Látó-mítosz pusztán egy kis romantikával
gazdagította az utazást. Nem is igen számítottam rá, hogy meglelem azt a bizonyos
rejtekhelyet, pedig valóban ott volt. Ez elgondolkodtatott. Szóval nagyon rosszul
aludtam. El-elszenderültem, és felriadtam újra. Rápillantottam Dancóra, aki sötét hátát
felém fordítva aludt, a képzeletem pedig azt sugallta, hogy valami súlyos dolog
nehezedik a sátorra, ami lassan egyre lejjebb nyomja vásznát, míg az egész valami
szörnyű sikollyal ránk nem omlik: vérszomjas fogsor, karmok vagy… valami még
rosszabb.
Ekkor úgy képzeltem, hogy léptek ropogását hallom kívülről. Ott is, éppen úgy,
mint itt, hó borította a tisztásokat és a fák törzsét. Hallottam a hó ropogását, majd egy
időre csönd, aztán újra megindult, mintha valaki hófolttól hófoltig lopakodva
közeledne a sátrunkhoz. Reszkettem, de ekkor valóban meg is rémültem, mert valami
izgatott, ziháló légzést hallottam a sátorban. Első reakcióm az volt, hogy felugrom és
elrohanok, de végül csak még mélyebben simultam mohaágyamba, és sírva fakadtam.
Nem menekülhettem volna el; az a zihálás túl közel volt hozzám. Biztos, hogy
gyorsabb lett volna nálam. Legfeljebb… és akkor rájöttem, hogy Danco ébren volt, és
ő zihált. Láttam, hogy a háta vadul fel-alá hullámzik, és úgy tűnt, mintha a válla egyre
szélesedne. Ekkor valamit kívülről is meghallottam. Valami zúgást… vagy ordítást.
Torz nevetésnek vagy különös csuklásnak is lehetett gondolni. Ugyanebben a
pillanatban vad szélroham rázta meg a sátrat, és egyszerre hatalmas árnyat láttam a
sátor vásznán. Halálra rémültem, és megpróbáltam Dancót felrázni. Vállának érintése
jéghideg volt, s hirtelen borzalmasan félni kezdtem tőle. Rettegtem, hogy meg talál
fordulni, és meglátom az arcát és a szemét. Danco megmozdult, mintha hátra akarna
fordulni, és akkor nem bírtam tovább. Ordítva felugrottam… Egy pillanatra még
láttam az arcát, amint megfordult… Rohantam… Teljesen elvesztettem az
önuralmamat, Egmers, de azok a szemek! Esküszöm… − összetörten rejtette kezébe az
arcát.
− Defgas − szólítottam meg lágyan, nyugtatóan.
− Legjobb lenne, ha bekapna egy nyugtatót. Tudja, orvos vagyok.
Rendszeresen látogatom a vadászokat és csapdázókat, akik a folyón
ereszkednek le az évnek ebben a szakaszában. Láttam már némelyiküket még magánál
is rosszabb állapotban, Defgas. Az erdő erősebbnek bizonyult náluk, a hó megzavarta
az eszüket, és időnként a legfurcsább dolgokat képzelték. Akárcsak a maga története.
Lassan, de határozottan megrázta a fejét. Elhallgattam.
− Nem, Egmers − válaszolta csendesen, zihálva. − Egészen biztos vagyok
benne… De hadd mondjam végig a történetet, hogy maga is tudjon mindent, ami
megtudható, hogy ne én legyek az egyetlen, aki tud róla. Még ha nem is hisz nekem.
− Oké − mondtam −, folytassa csak. És elhiszem, hogy azok a dolgok
megtörténtek, de az ön elméjében. És nehogy azt higgye, hogy nevetek magán.
− Lehet − válaszolta lassan −, végül is valahogy kijutottam a sátorból, és
berohantam az erdőbe. Hátam mögött hallottam azt a zúgást, valami csikorgott is.
Lépéseket hallottam, de nem emberi lényekét. Olyan volt, mintha egy hatalmas
rénszarvas üldözött volna, de biztos vagyok benne, hogy maga is éppen olyan jól meg
tudja különböztetni a hangját egy négy és egy két lábon rohanó vadnak. Nos, ez a zaj
egy kétlábúról árulkodott, amelyik legalább háromszáz kilót nyomhatott. Az
ólomsúlyú csörtetés mellett valami cuppogó hangot is sejtettem, mintha az üldözőm
medve lenne. Rohantam, mint az őrült, Egmers, és a szívem a torkomban dobogott.
Úgy éreztem, hogy valamiféle gyűlölet üldöz, gyűlölettel vegyes csúfondárosság. A
fák összefolytak körülöttem, repültem, mint a puskagolyó. Az a zúgás betöltötte a
levegőt, a fák fölé kúszott, és pokollá változtatta az egész vidéket. Rohantam, és
ordítottam, mert éreztem, hogy közeledik. De ekkor hírtelen mintha hatalmas súly
esett volna le a vállamról, a zúgó hang mintha elhalkult volna. A csörtető léptek zaja
hirtelen elült, de én csak rohantam tovább, mígnem meghallottam az ön lövéseit. Még
mindig csak rohannék és rohannék, hogy minél messzebb kerüljek tőle. − Kitágult
pupillákkal, elborult tekintettel pillantott rám. Arcizmai elernyedtek a kocsonyás
iszonyattól.
− Úgy érzi, hogy Danco keresi önt? − kérdeztem nyugodtan.
− Tessék?
− Gondolja, hogy Danco még mindig keresi magát? − ismételtem türelmesen. −
Nem járt még soha ezekben az erdőkben, ugye?
 Görcsös rándítással rázta meg a fejét.
− Nos, nem tűnik elképzelhetőnek, hogy inkább egy felbőszült jávorszarvas
üldözte? Vagy hogy éppenséggel pusztán csak elképzelte az egészet? Van fogalma
arról, hogy mekkora tapasztalattal állíthatja, hogy meg tudja különböztetni a két vagy
a négylábú állat csörtetését? És miért fenyegetné önt Danco, aki maga is ideges volt
előző nap? Hiszen, mint minden indián, ő maga is babonás, mint egy öregasszony. Ha
meg Danco üldözte is, miért állt meg hirtelen?
− Akkorra az már nem Danco volt − mondta összeszorított fogakkal, mintha
nekem akart volna ugrani. − Az a… hatalmat szerzett Danco felett, hogy ezt tegye
velem. Látnia kellett volna a szemét, Egmers.
− Kicsoda volt akkor? − kérdeztem olyan nyugodtan, ahogy csak bírtam.
Ökölbe szorította a kezét, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy el fog rohanni.
Lábai olyan oldalazó mozdulatokat tettek, mintha rohanni akartak volna.
− Hingoo − mondta hirtelen, alig hallható hangon. − Echard Hingoonak nevezte.
Hingoo a távoli űr isteneinek leszármazottja, a szél és a rengeteg ura.
− Pusztán az, hogy Echard tudott egy barlangról valahol a Maguse folyónál,
még nem bizonyít semmit − mondtam nyugtatólag. − Azt akárki állíthatja, hogy van
egy barlang itt és itt, és abban található egy ősi szobor.
A folyóra meredt. A víz lágyan csobogott és sustorgott az egyenetlen homokpart
mentén. A durva szél szeszélyesen zúgott. Mint mindig, a szélnek most is egy egész
szimfóniára való hanghatás állt a rendelkezésére. A fák ágai között suttogott, a
hullámok felett fütyült, a hófoltokat és a parti iszapot nyalogatta. A szél…
− Lehet, hogy Echard belebolondult abba, amit látott. Lehet, hogy a Hingoo név
csak variációja a Wendigónak, „a lénynek, aki a szél hátán jár”. Szerte a világon
született legendák hasonlítanak egymásra. Valami igazságuk kell hogy legyen. De
most már nem tudom… Csak azt, hogy innen el akarok kerülni…
− Wendigo mindössze a szél megszemélyesítője − mondtam higgadtan. −
Tudnia kellene, ha antropológiát tanult, Defgas. Az összes ilyen legenda, amit említ,
nem más, mint megelevenített természeti jelenség. Jobban tenné, ha elgondolkozna
ezen egy kicsit, Defgas. Nem is akar visszatérni a sátorhoz?
Sötét, vad pillantást vetett rám.
− Dancóhoz? − kérdezte erőtlen hangon. − Danco halott, nem érti? Nem több,
mint egy burkolat, egy bőrcsomagolás. Engem is majdnem elkapott. És mivel a
természete cinikus, kegyetlen játékot játszott velem. Mielőtt lecsapott volna rám,
először halálra akart rémíteni.
− Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy oda kellene mennünk és
megnéznünk. Egészen biztos vagyok benne, hogy hallucinációi voltak. Nem tudta,
hogy ebben az időszakban a fák olyan gyantát bocsátanak ki, amely a tűz füstjével
keveredve hallucinációkat okoz? Saját maga mondta, hogy a tűz nagyon füstölt.
Természetesen akkorra már olyan idegállapotban volt, ami eleve érzékcsalódásra volt
alkalmas, hiszen olyan közeljárt már misztikus úticéljához. Tudja, ezen a vidéken
többet kell törődnöm az emberek idegállapotával, mint a testi megbetegedésekkel.
Általában makkegészségesek, az elsőrangú hegyi levegő és a kemény fizikai munka
miatt. De ezek a fák hatással vannak az idegekre, talán történelem előtti emlékeket
csalnak ki belőlünk. Említette például azt a zúgást, ami betöltötte a levegőt. Én viszont
semmit sem hallottam, Defgas! És tökéletesen ébren voltam. Erre milyen
magyarázatot talál?
Gyanakodva méregetett, és a szemében furcsa fény gyulladt.
− Soha nem hallotta azt a hangot? − kérdezte lassan.
− Defgas − válaszoltam −, kezeltem olyan embereket is, akik hónapokig
vándoroltak az erdőben csupán gyökereken és leveleken élve és valamiféle téveszmét
követve. Az erdő ilyen irdatlan tömege hatással van a modern ember elméjére. Ott áll
a civilizáció, szemben ezzel a félelmetes egységgel, néma nagysággal, és különösön a
városi ember érzi meg ennek a nagyságnak a nyomasztó erejét és szörnyűségeit is.
Magam is településtől településig vándorlok, másképpen én sem bírnám ép ésszel egy
perccel sem tovább, mint az ott élők, és még nekik is segítségre van szükségük. Nem.
Soha nem hallottam azt a zajt, és hallottam volna, ha lett volna ilyen. Csak a maga
kiáltását hallottam, és gallyak ropogását. Azt hittem, valaki bajban van, és ezért lőttem
a levegőbe. Árulja el nekem, miért torpant meg üldözője hirtelen, minden ok nélkül?
Ha valóban olyan borzalmas lény volt, mint amilyennek leírta, én nem tudtam volna
elriasztani. Nézze. Ha most elindulunk, és megnézzük a táborhelyét, fényes nappal
lesz, mire odaérünk. Nem is egészen dél, és tudja, tizenkét óra abszolút biztonságos
időpont, túlságosan unalmas idő ilyen természetfeletti erőknek. Úgy érzem, tartozik
ennyivel ennek az utazásnak. A rengetegben férfinak kell lenni. Magával megyek,
nem hagyom egyedül. Mi történhetne?
Lassan megrázta a fejét, de a tekintete már nyugodtabb volt.
− Nem tudom − motyogta −, amit mond, az jól hangzik, de mégis…
− Szörnyű élmény lehetett − folytattam. − Egy olyan élmény, amit az agy
tekervényei hoztak létre. Elmesélek magának valamit: egyszer én is hallucináltam.
Úgy tűnt, mintha a folyó ezer hangon kiáltott volna felém valamit. Nyilván hallotta
már, hogy üresen csobog a víz, igaz? Nos, én úgy hittem, ez üzenet volt számomra, és
mikor abból a szellemi bódultságból kijózanodtam, nevettem az egészen. Az ilyen
bódultság a legváratlanabb pillanatokban kerekedik felül az emberen, de általában nem
tér vissza újra. Fel a fejjel, bajtárs! Harapunk valamit, aztán még gondolkodhat a
dolgon.
Láttam, hogy majdnem teljesen megnyugodott. Az, hogy bevallottam neki saját
hallucinációmat, végleg lecsillapította. Mint mindenki, rögtön jobban érezte magát,
hogy láthatta, nem ő az egyetlen, aki ilyesmin átesett.
− Még meggondolom − mondta lassan.

Amíg ettünk, felerősödött a szél, és a hullámzó folyó tükre örvényessé,

zavarossá vált. A fátyolos napfény végleg elhomályosult, hogy helyet adjon a magasan
tornyosuló hófelhőknek. Éppen elég hideg volt, ha nem is dermesztő. Finom zörgés
szállt a folyó felől; a sodrás görgette-morzsolta kavicsok fecsegése. A csendes étkezés
idején láttam, hogy Defgas nehéz belső vívódáson megy keresztül. Szórakozottan
rágta az ételt, de a szeme ide-oda kóborolt. Mikor úgy éreztem, hogy rám pillant,
elmosolyodtam, ő pedig gyorsan elkapta rólam a tekintetét. Már nem volt olyan
feldúlt. Mozdulatai nyugodtabbak voltak, és a szeme már nem volt olyan, mint egy
ketrecbe zárt állaté!
− Most tizenegy óra van − szólaltam meg, mikor végzett az étellel. − Nem
gondolja, hogy meg kellene nézni, mi van a barátjával? Gondolom, igencsak aggódik
maga miatt, és a nyomain már nem valószínű, hogy megtalálja magát. Hamarosan
visszatér valamelyik településre, és bejelenti az eltűnését… Mindenesetre én megyek.
Elkísér?
Enyhén elpirult, és lesütött szemmel nézegette a kezét.
− Igen, azt hiszem, legokosabb odanézni − mondta akadozva. − De… Szóval azt
hiszem, igaza van. Biztosan az idegeim, vagy az a gyanta, vagy mi… de hihetetlenül
valóságos volt…
− Ha tudná, hogy a folyónak azok a bizonyos hangjai mit kiáltottak nekem −
mondtam könnyedén −, igencsak meg volna lepve.
Halványan elmosolyodott, aztán hirtelen határozottan felállt.
− Akkor induljunk, és nézzünk el oda most − mondta.

A fák közt vezettem, olyan úton, ahol a szél akadálytalanul szaladt. Ő félénken,
de kitartóan követett.
Havazni kezdett, és a szél vadul rázta az ágakat.
Ügyeltem rá, hogy a folyótól ne távolodjunk el nagyon. A víz zúgva és
csobogva, morogva és fecsegve áramlott. Először csak apró pelyhekben havazott, de
hamarosan már kavarogva hullott a hó. Lépteink ropogtak a vastagodó hóban.
− Ezek a fák páratlanok a világon − mondtam. − De végül is a civilizáció
önmagát bünteti. A papírgyárak kiirtják ezeket a rengetegeket, de itt még mindig
nagyobb erdők vannak, mint Franciaország és Anglia együttvéve. Úgy tűnik, hogy az
erdők életben tartják magukat, de hosszú távon alulmaradnak.
Száz év sem kell hozzá, és eltűnnek, ha ebben az irányban haladunk. Micsoda
dicstelen véget jelent ez majd az ilyen természetfeletti erőknek, nem igaz, Defgas?
Félre ne értsen: nem gúnyolódom, csak szeretném, ha rájönne, hogy minden
titokzatosságuk ellenére ezek a csodálatos fák itt körülöttünk teljesen hétköznapi,
színtelen dolgok.
− Igen − válaszolta habozva. − Azt hiszem, igaza van.
De a felzúgó hang mintha gúnyos válasz lett volna szavaira.
A folyópart irányából jött, balról, mintegy tíz méter távolságból, és betöltötte az
erdőt. Dühös volt, és irtóztató.
Gyorsan Defgasra pillantottam, akinek az arca ebben a pillanatban a leplezetlen
félelem és borzadály − leírhatatlan borzadály − álarcává vált.
Nyomorúságos álarc volt ez, és én gyűlöltem.
− Tőrbe csalt − hebegte, −, úristen, tőrbe csalt engem!
Valami görcsös ordítás szakadt ki a torkából, és a szeme vadul kimeredt.
A zúgás szétterült az egész víztükör felett. Valami rémisztő moraj, ami
hatalmába keríti az embert, és én nevetni kezdtem, és nevettem, nevettem.
 És a hangom, betöltötte az erdő növényeit és a szeleket.
Hátrafordultam, és megragadtam Defgas karját. Felordított, mikor dermesztően
hideg kezem megérintette.
− Bolond! − kiáltottam lángoló szemekkel. − Hingoo, Hingoo, íme, egy áldozat!
Íme, egy férfi számodra, Hingoo, hatalmas Hingoo!
Nem tudtam tovább bajlódni vele, mert Hingoo, fiatal vetélytársam,
barát-ellenfelem és öcsém megjelent. Romantikus és színpadias stílusa ellenére
nagyobb erőnek volt birtokában, mint én, hiszen hatalmát a Látóból merítette.
Valami otromba formájú dolog sejlett elő a havazás fátylán keresztül, és az
utolsó dolog, amit a nyomorult Defgasból láttam, hogy tekintete kábultan követett, és
szeme megörökítette rettenetes valódi külsőm kicsinyített mását.
Mint valami búcsúajándékot, odavetettem elé dr. Egmers üres, élettelen
jelmezét. Felrepültem a folyóparton lévő barlanghoz, és a szél hangján győzedelmesen
kiáltottam, mikor recsegést és irtózatos kiáltást hallottam a hátam mögül. Amint
sejtettem, a hirtelen haragú Hingoo nem tudott ellenállni a csábításnak.
Berepültem a barlangba, és éjszaka is látó szemeim megmutatták különösen
csillogó formájában Haigh-Ohgit vagy Cthulhut, az örök létezőt. Bőrszárnyaim
megérintették a követ, és az erő sebesen áramlott belém. A szememben erdőtüzek
gyúltak, szárnyaim csapása az összes szél erejét hordozta! A féktelen magányos és
hatalmas szabadság áradt szét bennem, és ez boldoggá tett. De figyelni is kezdtem, és
erre Hingoo soha nem volt képes!
Cthulhu üzenete, aki magányos birodalmában szunnyadt, áramlott belém, és
tudtam, mit kell tennem.
A barlang szája felől feldübörgő hangra fordultam meg. Vörös szememben csak
a sötétség csillogott, mert a bejáratot az embervértől csatakos Hingoo takarta el.
De ekkor már tudta, hogy vereséget szenvedett.
− Az erő most már énbennem lakozik, Hingoo − súgta a hatalmas erdőtüzek
folyékony lángjával teli szám. − Öcsém, ez ismét az én erőm!
− Hogy tudtad ezt megtenni? − bömbölte, és a barlang szája előtt a zavaros víz
örvényes mintákat rajzolt. − Hogy tudtad ezt megtenni?
− Hingoo − sziszegtem ezer csörgőkígyó hangján −, a játszadozás korának vége.
A szobor átadta neked az én hatalmamat, de te soha nem hallgattad meg urunk
üzenetét. Nem tekinthetjük többé alacsonyabb rendű állatnak az emberfajtát. Túl
sokáig szunnyadtunk mély álomban, és most erőnket ravaszsággal kell ötvöznünk,
éppen úgy, ahogy most, először megcselekedtem. Sokáig várakoztam türelmesen,
Hingoo, és nem hallgattam a szél hívó szavára. Szánalmas és esetlen testét birtokoltam
egy áldozatomnak, akit megöltem. Tudtam, hogy egy nap ismét meglátogatja egy
emberi lény a birodalmadat, és bíztam benne, hogy egyikük a karjaimba menekül, így
is lett, és én elnyerve a bizalmát, visszahoztam ide, hozzád. Nem tudtál úrrá lenni
szenvedélyeden, és lecsaptál rá, így nem tudtad megakadályozni, hogy a hatalmat, ami
engem illet, magamba szívhassam. Te mit tudtál kezdeni vele? Nem törődtél istenünk
hívó szavával, szórakoztál, a vízben csobogtál, a jégben sikoltottál, süvítettél a széllel,
vadul szökelltél a jégmezők hátán, de semmi egyebet. Mi földönkívüliek újra kell
hogy egyesítsük erőinket az ember leigázására, jobban kell élnünk a hatalmunkkal.
Egyébként tudom, gyűlölöd az embereket, de én is gyűlölöm őket, én is gyűlölöm
őket… És másképpen fogok élni a hatalommal, másképpen, és jobban… Cthulhu
hamarosan felébred. ..

James Wade - Erika Zann elnémulása

Még ma is elkószálok néha az Ashford útra, és megnézem az üres telket, ahol a

Rőt Paca állt valamikor. Fénykorában ez volt az egyik első és legjobb klub, ahol
pszichedelikus fény-show-műsorokat tartottak. Még a Time magazin is említést tett
róla. A rockzene világa azonban gyorsan változik, és San Francisco városképe még
gyorsabban. Mikor legutóbb arra jártam, riadtan láttam, hogy egy új épület alapjait
kezdték, betonozni a telken. Úgy éreztem, a markológépek egyszer s mindenkorra
eltemetik az életem egy részét − olyan részét, mely él, s szavak nélkül kiált a mélyből.
Rajtam kívül, úgy tűnik, mindenki elfelejtette még azt is, hogy létezett valaha
egy Rőt Paca nevű hely. Én viszont soha nem fogom elfelejteni ezt a régi helyet;
vakító, cikázó fényeivel, észbontó zenéjével és azokkal az embertől távoli
hangzatokkal, − mert ezek a hangok adták életem legzavarbaejtőbb és legtragikusabb
élményét, Erika Zann megnémulását.
Nem vagyok túlságosan járatos a rockzenében, és a hallucinációkat előidéző
hatásokban még kevésbé − és soha nem is voltam. Az élet összeboronált némelyik
bolondos, huszadrangú zenekarral, és abban az időben bekaptam vagy elszívtam
minden marhaságot, amivel megkínáltak − ezekből aztán van választék San
Franciscóban −, csak hogy lássák, hogy ez hogy nézett ki. Mostanára, harmincas
éveim derekán, amolyan ösztönös őszinte fickó lettem; szóval, ha arra kíváncsiak,
hogy miért nem is próbáltam együtt maradni azokkal a fickókkal − pedig jópofa
hóhányók voltak ám azok a javából!
Ami ezt illeti, még az újabb szlenggel se igen tudtam mit kezdeni. Azt, hogy
„klassz” meg „naná” meg a többit csak idézőjellel együtt tudtam kiejteni, s azt hiszem,
arról is le fogok végleg szokni, amit csak azért használtam, hogy könnyebben
oldódhassam fel egy-egy társaságban. (Ha viszont ezt a történetet valóban hitelesen
akarom megírni, kénytelen leszek beleásni magam a műfajba, de nem feltétlenül az
olvasó által ismert és használt szlenget fogom használni…)
Annak idején letudván unalmas, kilenctől ötig tartó munkámat, az öböl környéki
mulatók valamelyikében ütöttem agyon maradék időmet az éppen futó fiatal
zenekarok kábult hallgatójaként. A srácoknak sokkal inkább közönségre volt
szükségük, mint újabb kábítósokra vagy exhibicionistákra. Minthogy viszonylag új
gyerek voltam a városban, aki csak most jött a közép-nyugati hátországból, gondolom,
épp elég magányos voltam ahhoz, hogy a dolgok tétlenebb fajtája álljon közelebb
hozzám, mintsem az izgalom bármilyen formája.
 Így kerültem egy nap a Rőt Pacába és ismerkedtem meg a hely kedvenc
zenekarának énekesnőjével. A zenekart a szokásos bohósággal „Villanysublót”-nak
keresztelték.
Már hallottam Erika Zannról, mielőtt a Villanysublóttal találkoztam volna.
Készített már néhány különös felvételt; egészen másféle anyagot, mint a későbbiek,
amiket a Villanysublóttal csinált. Volt egy lemez − emlékszem −, amit teljes
egészében egy sátánista szertartásnak szenteltek. Erika is részt vett a készítésében.
Döbbenetesen széles skáláját mutatta be a különböző énekhanghatásoknak, amit
eksztázisban lévő emberek üvöltése kísért; félelmet és kevéssé körülírható érzéseket
ébresztve. (Később elmesélte, hogy szakított a sátánizmussal, és bár azt nem árulta el,
hogy miért, de sejtettem, anyagi természetű okai voltak.)
Mivel a sátánizmus soha nem volt a kenyerem, így ez nem hatott meg
különösebben, de egy olyan hely számára, mint a Paca, valódi presztízs volt, hogy
olyan énekesnőt tudhatott a színpadán, aki már lemezt is készített. Ezért aztán Erikát
valóságos sztárként tartották számon, holott a népszerűségi listákon még nemigen
jegyezték.
Az az igazság, hogy a hely igényeihez képest úgy éreztem: Erika műsora
túlságosan ritmikus és szolid volt. Nem maradt sokáig így.
Emlékszem, egy este arra csámborogtam, betértem, üdvözöltem a tulajt, Pepe
Muziót, és vettem egy sört a bárpultnál. A hely korábban hétköznapi kocsma volt, így
sikerült megőrizni az engedélyt az alkoholárusításra. A hippik Hashburyból ennek
ellenére magukkal hozták a maguk dózisát, valamilyen pirula vagy füves zsákocska
formájában.
Azok a fura, szakállas figurák különös maskarákban ültek az asztalok körül,
rendesen beszíva − de talán szükségtelen leírnom az ellenkultúra ezen díszpéldányait
−, miközben a színpadon egy gitárbongó duó valami silány imitációval próbálkozott,
amit egy agyonhajtott Beatles-lemezről nyalhattak. Semmi különösebb dolog nem
történt, legfeljebb azokban a koponyákban, amelyeket gazdájuk egy keményebb
lökettel magasabb régiókba szédített.
Muzio, a tulaj csapódott a bárnál mellém. A helyében én nem vigyorogtam
volna szünet nélkül olyan szélesen azokkal a törött fogakkal.
− Szereztem egy új bandát azóta, hogy utoljára nálunk jártál − dörmögte. Annak
ellenére, hogy olyan helynek volt a tulajdonosa, ahol röpködtek a decibelek, elég
halkan beszélt, és ez gyakran a beszélgetések rovására ment.
− Milyen zenekart? − kérdeztem, hogy ne legyek udvariatlan. Pepe Muzio volt
az egyetlen bútordarab, amit nem csíptem igazán a Rőt Pacában.
− Úgy hívják őket, hogy Villanysublót. Ez idáig semmi különös nem volt
bennük, de most szereztek egy új énekest, aki már túl van néhány felvételen is. Még
nem sikerült beszereznem róla egy posztert. Zann a neve, Erika Zann. Asszem, valami
német csirke lehet.
Nemsokára jött a zenekar, és Erika énekelt néhány hangos, de felejthető nótát.
Kemény, ritmikus rockzene volt a menő abban az évben. Ha az ember valamennyire
járatos volt a témában, könnyedén megállapíthatta, hogy honnan szedte a zenekar a
hangzásbeli ötleteket. A Rőt Paca egyike volt azoknak a helyeknek, ahol a
világítástechnika menőbb volt az átlagosnál, és a sztroboszkópot Pepe maga kezelte,
ha ez nem változtatott is túl sokat az összképen.
Az első rész után Pepe a bárhoz vezette Erikát, s valami bemutatásfélét
motyogott. Minthogy rendes állásom volt, és fix fizetésem, amit el lehetett költeni − a
többi törzsvendéggel ellentétben −, Pepe igyekezett a kedvemben járni. Hoztam a
lánynak egy sört, és megfejeltem néhány elismerő szóval. Erika elhárította:
− Elég visszafogottan játszottunk eddig, de Tommy, a szólógitáros éppen most
fogadott fel egy új hangszerelőt. Állati izgalmas újdonságokat talál ki a pali, rengeteg
elektronikus effektussal. Még hallhatsz ma belőlük.
Vizsgálgatni kezdtem a lányt. Hagyományos, flitteres fellépőruhája alatt jól
látszott kissé vékony, de formás teste. Széles homlokát bozontos, előreboruló,
fakószőke frizurája is kihangsúlyozta.
Nagy és mély bordó szemei voltak − az egyetlen vonása, ami miatt szépnek
mondhattam volna −, de bevallotta, hogy csak kontaktlencsének köszönheti a színét.
Keskeny, csúcsos álla túl kicsinek tűnt ahhoz a hanghoz képest, ami kijött belőle.
Idegesnek és görcsösnek látszott, mint sok színpadi előadóművész.
− Pepe azt mondta, hogy német vagy − mondtam, hogy folytassam a
beszélgetést. Gépiesen felnevetett.
− Európában születtem, közvetlenül a háború után. A szüleim menekültek
voltak, kivándoroltak az Államokba néhány évvel később. De az egészből semmire
sem emlékszem.
− Zenészek a szüleid?
− Apám brácsás volt, de ő már nem él. A nagyapám is, de hát ő még régebben
elment. Furcsa történet.
− Hogy volt?
− Nagyapám, Erich Zann a húszas években elhagyta a családját, és Párizsban
telepedett le. Valami tánczenekarban játszott, pedig állítólag jó zenész volt. Néma volt
− persze süket nem −, egy hang se jött ki a torkán. És most itt vagyok én; egy néma
ember unokája, és abból élek, hogy majd kiesem a számon, úgy ordítok.
Ami még szóba került, az mind felejthető dolog volt, és első ránézésre különben
se volt az esetem az inas, hosszú szőke hajú nő.
Az a helyzet, hogy egy jó hétig nem voltam ezután a Pacában, s mikor
legközelebb lementem csak az új hangzások iránti érdeklődés vitt oda.
A dolgok − persze − megváltoztak. Pepe beköltöztette őket, és vigyora
szélesebb volt, mint valaha, amint a homályos mennyezet alatt hullámzó tarkabarka
tömeget szemlélte, és fejében az est várható bevételét számolgatta, amit tüstént zsebre
vág majd, mihelyt leléphet. A falakat sűrűn borították Erika poszterei.
A marihuána füstje már a belépéskor marni kezdte az ember szemét. A kuszán
kígyózó nyúlós füst még inkább tompította a lámpák fényét. Pepe biztosan tejelt a
helyi zsaruknak, hiszen még soha nem köptek bele a levesébe; amennyire én tudom,
legalábbis nem.
A bevétel egy részéből valószínűleg egy jó világítási szakembert szerződtetett, a
gitáros duót meg egy Hammond-orgonán játszó virtuózra cserélte. Amikor beléptem,
éppen egy Bach-fúgát bolondították valami ütőhangszerekkel; Disney és Stokowski
ilyenről álmodni sem mert volna.
Mindez vad is volt egy kissé néhányunknak, de csak félórát kellett várni a fő
műsorszámra. A Villanysublót tényleg szerzett valami új hangszerelőt, bár a nevét
senki sem ismerte. (Egyszer, mikor a nyurga szólógitáros rendkívül fel volt dobva −
mindenki csak Tommynak szólította −, többen hallották, hogy elárulta: az embere
fekete. Nem néger, csak így egyszerűen: fekete ember. Vajon mit érthetett ezen?)
Az volt az első benyomásom az új hangzásról, hogy hangos. Olyan hangos volt,
hogy előtte már szétrobbant az ember agya, akkor ettől újra összerázódott. Másrészt:
ez a zene elektronikus volt. Vagy fél tucat új hangszer volt a színpadon, hogy hátteret
adjon a dobnak, gitárnak, szaxofonnak és trombitának. Olyan hangszereket, amelyeket
máshol még nem lehetett látni, legfeljebb dr. Frankenstein éjfél utáni
show-műsoraiban.
A harmadik újdonság pedig maga Erika volt. Hogy már korábban is megvolt
benne ez a tehetség, vagy az új szerkentyűk váltották ki belőle, azt nem tudom; de
azokra a sikolyokra igazán jó szót nem találtam. Az egyes hosszú előadásszakaszok
végére reszketett a fáradtságtól, ami nem volt csoda, hiszen teljesen kiszipolyozták
azok a csúcspontok, amelyeknél olyan földöntúli utazásra ragadott magával
bennünket, amihez az utóbbi időben csak Yma Sumac, perui szoprán énekes műsora
volt hasonlítható.
A műsor − nem igazán rock − hatása olyan volt, mint a perzselő tűzé. Néhány
törzsvendég szabályosan kikelt magából, de később újra eljöttek, így sejthető, hogy azt
kapták, amire szükségük volt.
Rendszeresen olyan effektusok szólaltak meg, amelyekről az ember sejthette,
hogy a színpad mögött elrejtett sztereó készülékekből származnak. Valami minden
irányban terjedő, hatalmas morgás, ami egyre növekedett, mintha egy templomi
orgona teljes billentyűzetére rátenyereltek volna. Fogalma sem volt senkinek, hogy mi
adta ezt a hangot, mindössze egy dolog tűnt biztosnak, hogy a színpadon látott kis
Hammond-orgonából ilyet nem lehet kicsikarni. Ezeknél a csúcspontoknál a fények
cikázva suhantak körbe, mintha a pokol tüzének fényét láttuk volna, és Erika teljes
erejéből igyekezett, hogy a lárma fölébe kerekedjen. Meg mernék esküdni rá, hogy
arcán a félelemmel vegyes diadalérzet kifejezése nem volt tettetett. A közönség kajálta
a dolgot. A Paca felkapott hely lett, vonzotta a riportereket, turistákat és csöveseket −
ebben a sorrendben. Pepe Muzio megvette a szomszédos presszót, és lebontatta a
válaszfalat, hogy nagyobb legyen a nézőtér.
Engem is megfogott a dolog, és hétről hétre visszajártam, bár lassanként
rájöttem, hogy nem a zene vonzott − hiszen az egyre inkább érthetetlenül felkavart,
szinte gyűlöltem −, hanem Erika.
Alkalmam volt kissé jobban megismerni őt, olyan egyszerű trükkök
segítségével, hogy italt fizettem a zenekarnak a szünetekben, vagy hogy közösen
szívtuk a füvet. Furcsa, határozatlan lány volt, és egyre inkább úgy éreztem, hogy
időnként ő maga is halálra rémült. Azt hiszem, a vonzódásom a sajnálat és a
védelmező ösztön keverékeként ébredt fel bennem.
Egyik este kettesben ittunk egy félreeső asztalnál, mikor végre leereszkedett
hozzám. Néhány bárgyú megjegyzést tettem, hogy idegesnek látszik, így akartam egy
kicsit letörni a sztárallűrjeit, mivel mindig teljesen egyformán idegesnek látszott.
− Ideges? Asszem, az vagyok − szívott egy slukkot ezúttal hétköznapi
cigarettájából. − Ez benne van a munkámban. Csakhogy korábban egy kis fűvel vagy
egy ujjnyi ginnel túltettem magam a dolgon. Most úgy tűnik, semmi sem segít.
− Mi a baj?
− Ó, sok apróság. − Nagyot sóhajtott, és lassan sorolni kezdte: − Az a nyálas
menedzserünk egyszerűen szóba sem áll velünk. A dobos engem vagy Thommyt vagy
mindkettőnket hibáztat a dolog miatt. Ki tudja? Tommy is megváltozott. Senkinek sem
árulja el, hogy honnan szerzi a hangszerelést meg az őrült hangszereit. Figyelted, hogy
az új hangosítók vagy világosítók közül senki egy szót sem mesél arról, hogy hol
dolgozott korábban?
− Ez aggaszt téged?
− Asszem, kellene, hogy aggasszon. Elég mélyen belemásztam abba a sátánista
bandába, de a többieknek sem volt az azért a világ teteje. Néhányunkat persze
foglalkoztat a dolog − ahogy engem is −, de jót akarnak. De asszem, rájöttem, hogy a
zenekarban az új vibrafonos is onnan való, ahonnan az új technikusok. Ő sem beszél
magáról egy szót sem, ami persze semmit sem jelent. A fickó állati jóban van Pepe
Muzióval; úgy tűnik, van egy csomó közös balhéjuk. De a legrosszabb dolog a zene.
− A zene? − hökkentem meg. − De hát az csinált sztárt belőled…
− Tudom, mégis riaszt. Amikor a színpadon vagyok, fogalmam sincs, honnan
jönnek azok a hangok. Nem azokból a rácsos, neoncsöves hangfalakból. Azok csak
díszletek meg kiöregedett, lerobbant, elektronikus vacakok. A színpad mögül jövő,
morgó, dübörgő hangok a legrejtélyesebbek számomra. Esküszöm, hogy a színpad
mögött minden négyzetcentimétert végigkutattam, de ott nincs hely, hogy bármit is
elhelyezzenek. Hacsak valaki nem épített a falba, a téglák köze egy
hangszóró-rendszert, és el nem rejtette valahogy. Egyszerűen nem találom ezeknek a
hangoknak a forrását. De különben is: miért kellene úgy elrejteni őket? Még
szenzációt sem lehetne csapni belőlük az újságokban − viszont Tommy azt is
megtiltotta, hogy nyilatkozzunk.
Eszembe jutott a közönség soraiból egy hifiőrült, aki mesélte, hogy többször is
megpróbálta felvenni a koncertet, de azokból a félelmetes hangokból semmi sem volt
a szalagon.
Erika kiitta a martiniját, ami az olvadt jégtől inkább csak víz volt már, és
folytatta:
− Elmesélek valamit, amit még senki másnak nem mondtam el. Apám halála
után találtam egy dobozt, amiben nagyapám nagyanyámhoz írott levelei voltak, az
1924-25-ös párizsi időszakból. Mivel annak idején otthon németül beszéltünk, olvasni
még tudok valamelyest.
A levelek nagyrészt azt írják le, amint öreg emberként a padlásszobájában
brácsázott éjjelente magányosan; úgy tűnt, többször is utalt valamire, ami a sarkában
volt, és csak a játékával tudta távol tartani magától.
Egyik levelében arról ír, hogy hibásnak érzi magát azért, mert olyan dolgok
felől kíváncsiskodott, amiket bölcsebb lett volna békében hagyni − ez persze németül
nem hangzik ilyen banálisan. Aztán egy bekezdés, amit csak szótárral tudtam
lefordítani, arról szól, amit egyszer éjfélkor, az ablakában állva látott: „… Táncoló,
buja és tivornyázó árnyalakok, szédülten keringve; füst, felhők és villámok kavargó
alvilágában…”
Őrület, mi? Biztos túl volt terhelve szegény. Aztán találtam a dobozban még
egy papírt, a párizsi rendőrség jelentését, miszerint Erich Zann eltűnt, és tartózkodási
helye ismeretlen. Ez nyilván Zann nagymama Stuttgartból küldött levelére volt válasz;
biztos hivatalosan is érdeklődött nagypapa holléte felől.
Pepe Muzio jelent meg Erika háta mögött a kavargó füstfelhők között, mint
valami különös ördög, aki nagyjelenetére készül.
− Minden rendben, Erika? Itt az ideje az utolsó felvonásnak. − Ordas
vigyorában valami csúfondáros kuncogást éreztem, de nem tudom elképzelni, hogy
bármit is hallott volna a beszélgetésünkből
Míg a zenére vártam, eszembe ötlött, hogy habár helyzetemben nehéz volt
megítélnem, őrült volt-e Erich Zann vagy sem, a párhuzamok, amelyekre csodabogár
unokája célozgatott, éppen elég dermesztőek voltak ahhoz, hogy beleélje magát, ha túl
sokat beszél róla. Előttem volt, hogy ilyen vélt hasonlatosságok hogyan tudnak maguk
alá gyűrni valakit, ha az illető ingerlékeny, vagy feszült lesz a gondolatra, különösen
túlterhelt idegállapotban.
Azon tűnődtem, hogy milyen alibivel menthetném ki Erikát a Rőt Pacából −
valami kis vakáció ürügyén −, talán valami jó is kisülhet még a dologból. De ott volt a
gond: a hely, ahol befutottak, és Pepe Muzio maga; igazi vérszívó, és ezek a
körülmények szorítóba fogták a zenekart. Valamilyen oknál fogva Tommy, a vezető
nem akart lemezt készíteni, még azt se mondta meg, hogy miért, pedig szédítő
ajánlatot kapott.
Tommy azzal a Jézus-figurájával és barátságos, vaksi pillantásával az utóbbi
időben olyan kemény lett, mint a szikla. Ha ő annyira figyelmen kívül hagyja a
zenekar érdekeit, a saját legjobb boldogulása érdekében, akkor hogy várhatná el bárki
is, hogy aggódjon Erikáért?

A dolgok mentek a maguk útján, de a helyzet nem javult, Erika egyre fogyott,
és egyre görcsösebbé vált. A műsorok is mind vadabbak lettek. Sikoltásai és cifrázásai
mögött a ritmus vadul csapkodott, és a szörnyű, artikulálatlan morgás hömpölygött a
színpadon, mindenhonnan és sehonnan sem áradva.
A kopottas volt akkoriban a menő; és az üzlet − nem is kis üzlet − most a
kemény legényekben és a narkósokban volt. Ezeknek Erika műsora szimbolikus
küzdelmet jelentett, ami számukra katartikus utazással ért fel. A riporterek és az A &
R lemeztársaság felderítői továbbálltak, hogy más hóbortos zenekarokat találjanak,
akikkel könnyebb együttműködni és kizsákmányolni őket.
Azon a bizonyos estén zsúfolásig megtelt a helyiség, hiszen péntek volt, ha nem
is tizenharmadika, de elég szerencsétlen. Elég késő volt már, amikor beverekedtem
magam, és még éppen sikerült elkapnom Erika pillantását az utolsó fellépés előtt.
Amint keresztülvergődtem a tömegen, és eléje léptem, megdöbbentem, hogy az arca
mennyire megviselt, és mélybordó szeme milyen megtörten csillog. Ajka szinte csak
egy vonal volt, annyira összeszorította. Először azt hittem, hogy füvet szívott, de úgy
tűnt, hogy megismer. Karon fogtam és félrevontam, míg az orgonista egy többszólamú
kalipszóval hergelte a közönséget.
− Erika, te beteg vagy − bukott ki belőlem. Túlságosan izgatott voltam ahhoz,
hogy udvariaskodjam. − Kérd el magad a főnöktől, és tűnjünk el innen. Biztosan
kerestél annyit, hogy ki tudd váltani a szerződésed Pépétől, Tommytól vagy akár
mindkettejüktől. Nem kellene ezt csinálnod. Lassan tényleg fölemészt ez a dolog.
Segítek neked − tudod, tetszel nekem − tettem hozzá történetünk egyetlen vallomását.
Válaszul egy hálás mosolyt kényszerített arcára, de hang helyett csak rekedt
krákogás jött ki a torkán, ginfelhőbe burkolva.
− Attól félek, nem vagyok beteg. A hangzás egyre hangosabb, és egyszerűen
nem tudom túlénekelni. Mindenhová követ, és egyre közeledik hozzám. Azt hiszem,
tudom, mi a szándéka. Nagyon félek.
− Akkor gyerünk.
− Talán a mai koncert után. A hangomnak lassan vége. Ez nemcsak kifogás. Így
hivatalosan is oké a dolog, ha van orvosi leletem is. Akkor semmi gond. De ha most
lelépek…
Mikor a sztroboszkóp géppuska-sebességű villódzásba kezdett, a világot
állóképek sorozatává merevítve, az orgonista örvénylő disszonanciákba ágyazott
skálatöredékek forgatagát zúdította ránk. Erika eltolt magától, és a színpad felé indult
merev − a villogó fényben rángatózó − léptekkel. Olyan volt, mint valami szürrealista
némafilm paródiája.
Felment a függöny a Villanysublót előtt, és a fények véletlenszerű mintákkal
öntötték el a színpadot. Olyan volt a villódzás, mint egy pusztító éjszakai bombázás a
második világháborúban. A zenekar feldübörgött egy észbontó és torokszorító
süvöltéssel és idegtépő bömböléssel. Én már tudtam, hogy ez az előadás még a
zenészek számára sem lesz hétköznapi.
Erika már a színpadon volt, és ismeretlen nyelven formált egy dallamot, mellyel
átsiklott a szúrós akkordok felett. Ilyen hangzásokat Kempton negyvenes években írt
Sztravinszkij-átirataiban hallottam utoljára. Szinte azonnal felhangzott a mély,
csaknem hallásküszöb alatti robaj, hangosabban, mint valaha; lélektelenül,
vérszomjasan és könyörtelenül.
Egy madárijesztő-frizurás hippi állt mellettem, perzselő villámokkal a
szemében, és összefüggéstelenül ordibált. Közelebb hajoltam hozzá, és sikerült
elkapnom néhány szót.
− … sötétség… határtalan űr sötétsége… zene és mozdulatok elképzelhetetlen,
eleven világa… a Földön nincs ehhez fogható…
Erika mind e közben azért küzdött, hogy a felszínen maradjon és meglovagolja
a hangok hullámait. Egyre élénkebben és mind magasabbra kúszott a hangja, de a
robaj áradata átcsapott felette. Mint megtört hullámok, ölelte át, és sebes, tornyosuló
tajtékként lebegett körülötte. A fények mélytengeri, vibráló derengéssé sötétültek,
amit skarlát-, bíbor- és lila színű, acélos fénysugarak döftek át.
Ezt a megterhelést nem lehetett elviselni − tudtam. Átvergődtem a tömegen a
bárpulthoz, ahol Pepe lapított egy sötét zugban, pengeéles vigyorával. Vállon
ragadtam, és a homályon keresztül a képébe ordítottam:
− Kapcsold ki ezt a szörnyűséget! Ezt az átkozott erősítőt vagy mi a francot,
amit ott hátul eldugtál! Kell, hogy legyen itt nálad valami hangerő-szabályozó!
Kapcsold ki! Megöli Erikát!
Pepe már nem vigyorgott. Verítékben úszott, ő maga is halálra rémült, és
életében először ordítania kellett, hogy meghalljam.
− Nincs itt se szalag, se erősítő! Esküszöm az élő Istenre, hogy fogalmam sincs,
mi ez! Először azt hittem, a zenekar csinálja, ők pedig azt, hogy én. Aztán az új fickó a
bandából megfenyegetett, hogy a magam dolgával törődjek, amíg szépen va…
Kirángattam a pult mögül és a színpad félé vonszoltam. A hangerő fültépő
tombolássá növekedett, a zenekar tagjainak a megdöbbenéstől kiesett a hangszer a
kezéből. Még a fények vezérlőpultja is riadtan villogott, mindössze egyetlen, vékony
fénysugarat hagyva Erikán, amelyben csak ruhája flitterei és riadt, űzött, elkeseredett
szeme csillogott.
Ott áll a színpadon merev terpeszállásban, kitárt karokkal, hátravetett fejjel. A
földöntúli bömbölés úgy csapott le rá, mint látható viharfelleg. Lélegzetet vett,
összpontosított, majd mélyen beszívta a levegőt, hogy őrjöngő kadenciájához egy
utolsó gyötrelmes sikolyt formáljon.
Síri csend.
Sem hang, sem nyüszítés vagy nyögés nem hagyta el sikoltásra nyílt ajkát.
Hangszálai, melyek megvédték ismeretlen üldözőjétől, cserbenhagyták.
A mindent átható dübörgés − úgy tűnt − diadalittasan csap le rá. Erika
hátratántorodott, keresztülbukott Tommy elejtett gitárján, onnan továbbtámolygott a
nagy szupererősítők felé, melyek az elektromos hangszereket és hangfalakat
működtették.
Hirtelen szikrák lobbantak. Még láttam őt, amint maga elé kapja a kezét, hogy
felfogja az esést, megragadva a különös szerkezetek egyikét, mely szerkezetek úgy
álltak a színpadon, mint az eseményeket szemlélő robotkommandó.
Erika ruhájának flittereitől ekkor az egész rendszer halálos sistergéssel zárlatot
kapott. A villanás elhomályosított miden korábbi fényhatást; az égett szag még a
marihuánafüstön is keresztülhatolt.
A színpad függönye lángba borult, amint elmenekültek a zenekar tagjai −
kivéve Tommyt, aki ilyet soha nem tenne. A közönség kába zavarodottságban
vergődött a kijárat felé. A tűz az olcsó zászlócskákon, krepp- és csomagolópapír
díszleteken végigfutott a Rőt Paca minden szegletébe. A biztosítékok kiolvadtak,
felvillanásaikkal megvilágítva a forrongó lidércnyomást.
Közel voltam a kijárathoz, és bár tudtam, hogy Erika elveszett, megpróbáltam a
színpad felé furakodni a hömpölygő tömeggel szemben. Törekvésem egyszerre volt
értelmetlen és hiábavaló, hiszen a tömeg magával sodort kifelé, amit se nem vágytam,
se nem értékeltem.
Az egész dolog nem volt olyan látványos, mint amilyen a hasonló helyeken
kiütött tűzeseteknél kialakulhat. Egyébként Erika és Tommy mellett − akik csúnyán
összeégtek − csak Pepe halt meg azon az estén. Őt a következő napon találták meg a
bárpult alatt, a kijárathoz közel kucorogva. Sérülésnek nem volt nyoma rajta −
szívrohamot állapítottak meg, Arcán ott maradt az a jól ismert csorba fogú grimasz,
amit mindig a mosolygással tévesztett össze.
A bemajrézott hippik közül senki nem sérült meg komolyan a fejvesztett
menekülésben. Ismét bebizonyosodott, hogy − amint az utca embere mondja − Isten
gondot visel a gyerekekre és a bolondokra. A Rőt Paca belső tere teljesen kiégett, de a
tűzoltóknak nem jelentett gondot a lángok megfékezése. Később, bár úgy ítélték meg,
hogy a tartószerkezet nem károsodott, az épületet lebontották.
Boldog vagyok, hogy véget ért ez a lidércnyomás, de tudom, hogy sosem fogom
elfelejteni sem mindazt, ami ott történt, sem az embereket/ akik szereplői voltak az
eseményeknek. Legkevésbé fogom elfeledni − bár egyre inkább szeretném, nap mint
nap jobban vágyom kitörölni emlékezetemből − Erika Zann elnémulását.

Brian Lumley - Vidámparki furcsaságok

A vidámpark egyelőre nyomorúságos kudarc volt. A sztratorepülőgépek, a

dodzsem kisautóinak csillogását szemerkélő eső fátyolozta, s a neonok távolról sem
voltak olyan vakítóak, amilyeneknek éjszakánként látszanak. Az úgynevezett „tömeg”
alig volt említésre érdemes. De hát még csak délután két óra volt, még kialakulhatnak
a dolgok.
Ha jobb idő lett volna − még az októberhez képest is rossz volt −, és Bathley
város lett volna, nem pedig csak egy falu, az egész sokkal ragyogóbb lehetne. Majd
este, ha a neonok s a csupasz villanykörték természetes (vagy éppen természetellenes)
ragyogással tündökölnek, s amikor a kedvetlen, cigánykülsejű lányok az egypennys
bódékban átváltoznak − mint minden éjjel mohó és csábító Loreleikké −, akkor majd
minden tündöklőbb lesz. Addig hiába.
A negyedik nap volt abból az ötből, amit a vidámpark a városban szándékozott
tölteni. Látogatásuk évenként ismétlődő esemény (?) volt. A Hodgson Vidámpark
nomádjai láttak már jobb és rosszabb időket is, és nagyjából mindegy volt nekik.
Belenyugodtak. Mégis, volt valami disszonancia ebben a lármás, sáros és büdös
gyülekezetben. Azóta volt így, hogy Anderson Tharpe Hamilton bátyja távollétében
levette a régi rémségsátor tábláját, hogy új és riasztó feliratot fessen a léc- és
vászonalkotmányra: a Nagy Öregek Sírboltja.
Felnézve a festett vérpatakokra, melyek az ízléstelen feliratot alkották az ásító,
pikkelyes sárkánypofát formázó bejárat fölött, Hiram Henley összeráncolta
szemöldökét apró szemüvege mögött, s arcán nem holmi megütközés, inkább fürkésző
kíváncsiság látszott. Ajkai némán ismételték a tábla vészjósló szavait, mintha
borzadállyal suttogná őket önmagának; fekete kesztyűs kezeit még mélyebbre dugta
finom, elegáns szabónál készült kabátjába, és nyakát mélyen behúzta gallérjába.
Hiram Henley felismert valamit a feliratban − valamit, ami tudat alatti
vészharangokat kondít meg a legevilágibb elmékben is −, és végigfutott a hátán a
hideg. A Nagy Öregek! − mondta újra magában, döbbent borzadállyal.
A mitológia és az ősi legendák épp ezen vidékeinek kutatása volt az, ami az
állásába került Hiram Henley-nek. A Meldham Egyetem Archeológiai és Etnológiai
Tanszékének professzora volt, és a közép-keleti és törökországi hettita régiségek
tanulmányozásának leple alatt végezte kutatásait. „Cthulhu, Yibb-Tstll, Yog-Sothoth,
Summanus − a Nagy Öregek!” Szemüveges arcán megint átfutott a rémület. Ilyen
emlékművel találkozni egy ilyen helyen…
Az exprofesszor nem volt túlságosan meglepve. Hallott róla, hogy mik
találhatók Anderson Tharpe furcsa műintézetében, így nemigen okozhatott különösebb
megdöbbenést, hogy éppen ezt a nevet adta neki. Henley mindamellett tudta, hogy
vannak, akik kétszer is megfontolnák, mire keresztelnek egy vidámparki sátrat, hogy
az itt megnevezett dolgokról és létezésükről nehogy valami istenkáromlót mondjanak.
Szerencsére az ilyen emberek kevesen és távol voltak; a Cthulhu-kultuszról csak
komoly szakértők kis csoportja tudott, meg néhány sötét, okkult tanokkal foglalkozó
kutató és maroknyi, szétszórtan működő titkos csoport − de Hiram Henley hajdanában
látványosan költötte az egyetem pénzét éppen az olyan rémületesen ősi dolgok
felkutatására, amilyenek állítólag itt az orra előtt, ebben a démonokkal ékesített
építménynek a belsejében rejtőznek.
A dolog úgy állt, hogy Henley fülébe jutott: ennek a szörnyetegekkel telemázolt
deszka- és vászonépítménynek a falai között olyan ősi múlt ereklyéi rejtőznek, mely
évmilliókkal azelőtt ért véget, hogy Babilon tervei felderengtek az építész, III.
Thathnis lelki szemei előtt. Szobrok és töredékek. Hieroglifákkal telerótt táblák és
különös firkákkal teli papiruszok; kísérteties, zöld kövekből való faragványok és
porló, molyrágta kötetek − Henley-nek jó oka volt feltételezni, hogy ilyesmit talál
majd Anderson Tharpe rémségsátrának ponyvái mögött.
Persze − nyilván − ott lesznek a szokásos furcsaságok, az ilyen intézmények
unalomig ismert darabjai; tartósítószeres üvegben kétfejű magzat, ötlábú kutyakölyök
hasonló tálalásban; pirosra-zöldre mázolt pólyában a hamisított múmia; nagy
gyümölcsevő denevérek, „vámpírok” csukott szemekkel, fejjel lefelé lógva meleg
ketreceikben, biztonságos távolságra a borzongó és vihorászó asszonyoktól meg az
elbűvölt férfiaktól és gyerekektől − de Hiram Henley-t mindez egy cseppet sem
érdekelte.
Hiram Henley vékony, középkorú ember volt. A nehéz kabátjába szorosan
beburkolódzó, keskeny figura kopaszodó feje, apró szemüvege, mely mögül mereven
bámult vizenyős pillantásával; a hatalmas kabátban szinte elvesző fekete kesztyűs kéz
s a nadrág, mely üresen lógni látszott a kabát alól, s részben eltakarta fekete
lakkcipőjét − mindez feltűnően különössé tette megjelenését. Azonnal szembetűnt
nem mindennapi intelligenciája; a nagy elme jegyeit tudós ráncok írták homlokára.
Szeme elárulta, hogy különös misztériumokat tanulmányozott, lába furcsa utakon járt,
s mindazon másféle érzések és megfontolások ellenére, melyeket megjelenése
kelthetett, aszott figurája tekintélyt árasztott.
Anderson Tharpe azonban, aki most alacsony székén kuporgott a jegyárusító
bódéban, jól megtermett, hat lábnál is magasabb ember volt, ám majdnem olyan
sovány és girhes, mint a bukott professzor. Korán őszülő haját szándékosan hosszúra
növesztette, hogy a közönség nagyobb megelégedésére a kívánatos, hozzáértő
műveltség látszatát kelthesse; azt a fajta műveltséget, mely a gyűrűs kezében
hatpennyst szorongató, ablaknak dőlő vékony alak arcáról sugárzott. Tharpe egy
percig fürkészően vizsgálta Hiram Henley-t fekete szemöldöke alatt mélyen ülő apró
szemével, aztán őszinte mosollyal köszöntötte, és átadta a jegyet, kinyújtott kézzel
hárítva el a pénzdarabot.
− Öntől nem, uram, igazán nem. Egy úriembertől, aki ilyen nyilvánvalóan és
komolyan érdeklődik a… misztériumok iránt… Egy ilyen magas állású embertől −
ismét az elhárító kézmozdulat − nem fogadhatok el pénzt, uram. Nekünk
megtiszteltetés az ön látogatása.
− Köszönöm − felelte szárazon Henley, közellátó szemével vaksin indulva a
bódé mögötti hatalmas sátor felé. Tharpe arcáról lassan lehervadt a mosoly, s helyében
alattomos kifejezés jelent meg. Gyorsan zsebébe süllyesztette a pár shillinges aznapi
bevételt, és követte a professzor vékony figuráját a padlóra szórt fűrészportól illatozó
múzeumba, a ponyvák mögé.
Összesen talán egy tucatnyian várakoztak a nagy sátor fő helyiségében −
szánalmasan kicsiny „tömeg”. Tharpe-nak azonban csakis az exprofesszorral voltak −
ügyesen leplezett − szándékai. Az égimeszelő mutatványos hízelkedése a bódénál nem
volt puszta mellébeszélés; azonnal észrevette, hogy Henley éppen az a fajta, magas
képzettségű balek, amelyiknek az egykori rémségsátorra kitűzött új és rejtélyes felirat
alakjában Bathley Moornál csapdát állított.
Voltak már − merengett Tharpe − látszatra éppily intelligens emberek ezelőtt is
a Nagy Öregek Sírboltjában, s közülük nem egy fejtette ki neki, hogy egyes
„darabok”, melyeket − mint korábban fivére is − a sátor egy elkülönített részében
őrzött, hihetetlenül régiek. Egyikükre oly nagy hatással volt a hihetetlen régiség puszta
látványa, hogy páni rémületben rohant ki a sátorból, és nem is tért vissza többé. Ez
még májusban történt, s csaknem fél év telt el azóta. Tharpe egy hajszálnyival sem
került közelebb a misztikus tárgyak megértéséhez, melyeket fivére, Hamilton hozott
magával a Föld bizonyos sötét vidékeiről, s melyek miatt Andersonnak 1961 elején
önvédelemből meg kellett ölnie őt.
Anderson akkor pánikba esett − most látta csak be −, mert könnyen megúszhatta
volna a dolgot, ha fivére halálát egyszerűen jelenti a rendőrségnek. A Hodgson
Vidámpark népe hosszú ideje tudta, hogy Hamiltonnal valami nagyon nincs rendben,
és bár óvatosan, de azt rebesgették, hogy nem egészen normális. Andersont
bizonyosan ártatlannak találták volna fivére halálában − a tárgyalás puszta formaság
lett volna −, de ő pánikba esett. És persze, voltak bizonyos… komplikációk.
 Hamilton holttestét jó mélyre eltemette a rémségsátor alatt, s a többiek boldogan
elfogadták meséjét, hogy fivére nagy hirtelen elindult egy újabb világjáró expedícióra,
amilyen az előző is volt, melyből minden nehézség származott.
Mindez most újra átfutott Anderson gondolatain.
Fivére és ő együtt nőttek fel a vidámparkban, mely akkor édesapjuké volt, s
egész Angliában ismerték tisztességéről és alacsony árairól. Tharpe vidámparkja
bárhol verte is fel sátrait és a mellékes kiállításokat − a rémségsátrat szerette a
legjobban közülük −, az alkalmazottak biztosak lehettek benne, hogy szép számmal
akad majd látogató. A hanyatlás az öreg Tharpe halálával kezdődött.
A dolognak nem kevés köze volt ahhoz a szenvedélyhez, ami Hamiltont a régi
könyvekhez és a gyanúsan furcsa történetekhez fűzte, meg a kalandok, utazások és
egyre több és több tudás iránti vágyához. Első, pénzpocsékoló útja egy csendes-óceáni
szigeteken zajló „kincsvadászat” volt, mely egyedül egy zavaros és nyilvánvalóan
hamis térképen alapult. Vele tartott egy kalandvágyó gazember is a céllövöldéből, és
távollétében Anderson vezette a vállalkozást. A dolgok rosszul mentek, és a családnak
semmi haszna nem származott Hamilton kalandjából, csak néhány rút, vésett kőtábla
meg egy vagy két, láthatóan eredeti szobor, melyek egy igen visszataszító, szárnyas és
polipszerű, furcsa lényt ábrázoltak. Hamilton ez utóbbi gusztustalanságot
lakókocsiotthonának mélyén helyezte el, mint olyasvalamit, ami túlságosan is
fantasztikus ahhoz, hogy az egyre világiasabb és hitetlenkedő közönségnek
megmutassák.
Az idol azonban erősen nyugtalanította a fiatalabbik testvért. Szokásává vált,
hogy éjjelente, amikor azt hitte, Anderson már alszik, felkelt, hogy nézegesse a
szobrot az éjszakában. Anderson azonban gyakran ébren volt még, és hallotta, hogy
éjszakai látogatásain Hamilton beszél a szoborhoz. Még nyugtalanítóbb volt, hogy egy
vagy két ízben homályosan azt vélte hallani: öccsének valami válaszol. És mielőtt új
útra indult volna, Arábia hatalmas sivatagainak ismeretlen vidékeire, az érzékeny és
misztériumokat kedvelő fiatal kalandort igen szörnyű rémálmok kezdték gyötörni.
Hamilton távollétében megint csak semmi sem akart sikerülni. Anderson
hamarosan el kellett hogy adja a vállalkozást Bella Hodgsonnak, s csak a rémségsátrat
tartotta meg, mint maga és tékozló öccse tulajdonát. Eltelt egy év, azután még egy,
mire Hamilton visszatért, s akárcsak régen, most is megkövetelte a teljes ellátást,
anélkül hogy akár csak megpróbált volna dolgozni érte. Vitának azonban nem volt
helye, mert a korábban érzékeny fiút mintha kicserélték volna; mogorva emberré vált,
s Anderson kissé félni is kezdett tőle.
És − más, kevésbé látványos változásoktól függetlenül − sokkal szembetűnőbb
dolgok is történtek Hamiltonnal; megváltoztak a szokásai, még a külseje is.
Legmeglepőbb az volt, hogy éjjel-nappal borzas, fekete parókát hordott, mintha
röstellne korán kezdődő kopaszodását, melyről egyébként az egész vidámpark tudott,
ez korábban a legkevésbé sem zavarta. Ezenkívül oly hallgatag, szinte zárkózott lett,
hogy csak igen ritkán és vonakodva engedte belevonni magát a legfelszínesebb
beszélgetésekbe is.
Ráadásul: második hosszú távolléte előtt egy időben úgy látszott, hogy
Hamilton összemelegedett a fiatal, sötét szemű és magányos tenyérjós cigánylánnyal,
Madame Zalával, ám visszatérte óta feltűnő hűvösséggel viseltetett iránta, a lány pedig
− nemegyszer látták − pogány rontásűző jelet vetett magára, valahányszor találkoztak.
Amikor Hamilton ezt egy ízben észrevette, sápadt düh öntötte el, berohant a
rémségsátorba, s aznap már nem is jött elő onnan. Madame Zala pedig egy éjszaka
összecsomagolt, és levontatta lakókocsiján eltávozott, anélkül hogy egy szót is szólt
volna bárkihez. Mindenki azt gondolta, hogy Hamilton megfenyegette valamivel, de
senki nem tett neki szemrehányást, ő pedig egyszerűen kijelentette, hogy „Zala a
legrosszabb fajta sarlatán volt, aki egy gyenge szellőt sem képes feltámasztani”.
A vidámparktársulat minden tagja úgy vélekedett, hogy Hamilton gyökeresen
megváltozott, s a vége felé már készülődő elmebetegségre is gondolni lehetett.
Mindezek tetejébe Hamilton ismét látogatni kezdte éjszakánként a
polipbálványt, bár úgy tűnt, ritkábban, mint előzőleg. Ritkuló látogatásai azonban
valami még rosszabb dolog előhírnökei voltak, mert rövidesen a sátorban, egy tágas és
elfüggönyözött részben állította fel a bálványt és sohasem egyedül kereste fel…
Anderson Tharpe jól látta lakókocsijának elsötétített ablakából az idegenek
valóságos búcsújárását − mindannyian a rémségsátor korábbi látogatói voltak, s
mindig a legértelmesebb kinézetűek −, amint követték öccsét a sátor sötét belsejébe.
Kijönni azonban soha senkit sem látott! Idő múltával, ahogy fivére mind mogorvább
és gorombább lett, Anderson komolyabban figyelni kezdte − később azt kívánta, bár
ne tette volna…
Ezekben a hónapokban Hamilton bizonyos változtatásokat eszközölt a sátor
belső elrendezésében, leválasztva a terület teljes egyharmadát, hogy elzárja az utazásai
során összeszedett sötét ritkaságok gyűjteményét. Andersont erősen nyugtalanította ez
idő tájt öccse szilárd elutasítása, amivel elérte, hogy bizonyos kiválasztott keveseken
kívül más ne tekinthesse meg kincseit − ezek a kétségtelenül kiváltságos emberek
később éjidőben kísérték magánmúzeumába Hamiltont, hogy azután soha többé ne
jöjjenek elő onnan.
Anderson persze végül arra jutott magában, hogy a válasz éppoly egyszerű,
amilyen elképesztő: utazásai során Hamilton beletanult az ölés és a rablás
mesterségébe, s ezt gyakorolja a rémségsátorban. S a holttestek? Nyilván eltemette
őket, hogy biztonságban legyenek a fekete földben, amikor a vidámpark továbbvonul.
De hát a pénz… Mi van a pénzzel? Mert nyilván a pénz vagy inkább annak hiánya
volt a fiatalabb fivér tetteinek indítéka. Máshol tartogathatta a zsákmányt talán addig a
napig, amikor újabb őrült utazásra indul az ismeretlenbe? Amellett hogy elhatározta, ő
maga nem kíván részt Hamilton sötét üzelmeinek hozadékából, Anderson eltökélte,
hogy tisztázza vele a dolgot; rajtakapja úgy, ahogy ott áll, véres kezekkel.
Egészen 1961 kora tavaszáig tartott azonban, míg Andersonnak sikerült
„lehallgatnia” egy beszélgetést öccse és a rémségsátor egy láthatóan jó módú
látogatója között. Hamilton kitüntető figyelemmel kezelte az értelmes arcú úriembert,
s az egyik szünetben lakókocsijába invitálta. Anderson mostanra már jól ismerte a
modus operandit, és úgy helyezkedett el kívül a kocsi mellett, hogy jól hallhassa,
miről folyik a szó.
 Nem értette tisztán az egész beszélgetést, de eleget hallott ahhoz, hogy tisztába
jöjjön Hamilton látszólag egyedülálló tájékozottságával az ezoterikus misztériumok
területén. Először hallotta motyogni a vad szavakat: Cthulhu, Yibb-Tstll, Tsat-hoggua,
Yog-Sothoth, Shudde-M'ell és Nyarlathotep; s megtudta, hogy ezek az idők hajnalán
élt szörnyetegistenek nevei. Hallotta megemlíteni a Leng és Lh'yib, Mnar, Ib és
Sarnath, R'lyeh és a „vörös fényben úszó” Yoth − neveket, és azt, hogy ezek ősinél is
ősibb tájak és városok. Hallott könyvek, kéziratok és táblák nevéről és leírásukról, és
kezdte egyiket-másikat felismerni, mert tudta, hogy ezek közül az eonok óta létező
írások közül néhány ott van Hamilton kincstárában, a rémségsátorban − és először
hallotta egyebek közt az olyan munkák, mint a Necronomicon, a Cthaat Aquadingen, a
Pnakotikus kéziratok és a R'lyehi szövegek furcsán hátborzongató címeit. Ez alkotta
tehát Hamilton vonzerejének lényegét; a mitológiában és az időtlen tudományokban
való elképesztő jártasság!
Amikor észrevette, hogy ezek ketten kifelé készülődnek a lakókocsiból,
Anderson gyorsan elbújt egy közeli állvány mögött, hogy folytathassa a megfigyelést.
Látta Hamilton új hívének kipirult arcát és izgatott gesztusait s az úriember mohó
bólintását sápadt fivére suttogó indítványára; aztán a rémítő egyességtől tágra nyílt
szemeit. Látta az öccse arcán átfutó kifejezést, mely borzalmas győzedelmességről,
megnevezhetetlen felindultságról és − igen − színtiszta gonoszságról árulkodott.
Volt azonban valami az eltávozott vendég, a láthatóan jómódú, de bizonytalan
jövendőjű, kövérkés úriember arcában is, ami még inkább gondolkodóba ejtette
Andersont. Valahol látta már ezt az arcot, és az első szabad percében átfutotta az
archeológiai folyóiratokat, melyeket öccse oly gyakran olvasgatott. Úgy volt, ahogy
gondolta; Hamilton új zsákmánya nem volt más, mint Stainton Gamber, a kiváló
régész és felfedező, aki a neves kalandorok és felfedezők listáján még feljebb is
kerülhetett volna, ha a rangsor felállításánál tekintetbe veszik a vadkacsavadászatok és
szafarik iránti szenvedélyes rajongását. Anderson ekkor még jobban aggódni kezdett,
hiszen nyilvánvaló, hogy fivére nem öldösheti sokáig a környék kimagasló
személyiségeit anélkül, hogy észrevennék.
Anderson Tharpe számára igen lassan telt ez a délután, s este korán lefeküdt
lakókocsijában. Ismét talpon volt azonban, mihelyt mocorogni hallotta öccsét, majd a
pisszegő suttogást, mely a rémségsátor irányában távolodott. A sápadt holdfényben
egy pillanatra meglátta Hamiltont és Stainton Gambert, de anélkül is tudta, hogy csak
ők lehetnek.
Fürgén követte őket a sötétlő sátorhoz, majd át a sárkánypofa-bejáraton, de az
elkerített rész ponyvafalánál megállt, hogy hallgatózzon és figyeljen. Gyufa sercent,
majd a fellobbanó fény után egy gyertya kelt életre. Ekkor újrakezdődött a suttogás, és
Anderson egy lépéssel hátrább húzódott, amint a gyertya körbejárt Hamilton
múzeumán. Tisztán hallotta a susogó beszélgetést, és érezte a vibráló izgatottságot a
pirospozsgás felfedező hangjában.
− De hiszen ez… fantasztikus!… Éveken át hittem benne, hogy létezniük kell
ezeknek az ereklyéknek! Higgye el, nemegyszer a tekintélyem került veszélybe… a
meggyőződésem miatt, és most… fiatalember, maga világhírű lesz! Tudja maga
voltaképpen, hogy minek van a birtokában? Ezek egyértelmű bizonyítékok, hogy a
Cthulhu-kultusz létezett! Milyen szörnyű vallás, micsoda borzalmas rítusok! Hol, hol
találta ezeket? Tudnom kell! És ez az idol − amiről maga szerint azt tartották, hogy
megidézi az élő Cthulhu szellemét? Kik hisznek ilyesmiben? Tudom, persze, hogy
Wendy-Smith…
− Hah! − vágott közbe Hamilton érdes hangja. − Megtarthatja a
Wendy-Smithjeit meg a Gordon Walmsleyjeit! Ők éppen csak megkaparták a felszínt.
Én belehatoltam − és visszajöttem! Felfedezők, álmodók, misztikusok − kontárok
egytől egyig! Meghalnának, érti? Meghalnának mind, ha látnák, amit én láttam, ha
elmennének oda, ahol én jártam. És még csak nem is álmodtak arról, amit én tudok!
− De miért titkolja? Miért nem nyitja meg ezt a helyet, és mutatja meg a
világnak, ami itt van, amit maga elért? Publikálja, ember, publikálja! Mi ketten
együtt…
− Együtt? − Hamilton hangja baljóslatú lett, és megremegett, amint elfújta a
gyertyát. − Együtt? Bizonyíték, hogy Cthulhu kultusza létezett? Megmutatni a
világnak? Publikálni? − Kuncogása szinte bántóan durva volt a sötétben, és Anderson
hallotta a látogató sípoló lélegzetét. − A világ még nem áll készen, Gamber, és a
csillagok még nincsenek a helyükön. Amit maga tenni akar, mint sokan mások maga
előtt: figyelmeztetni a világot az ő hajdani létezésükre és uralkodásuk napjaira, ami
azonban elvezetne a felfedezéshez, hogy ők itt vannak ma is! Igen, Wendy-Smithnek
igaza volt, túlságosan is igaza, és hol van most Wendy-Smith? Nem, nem. Őket
érdeklik a kontárok, de csak amíg nem válnak rájuk veszélyessé. Mert aki azzá válik,
azt eltávolítják. Iä R'lyeh! Maga, Gamber, nem igazi álmodó, nem hívő. Nem érdemli
meg, hogy a nagy papság tagja legyen. Maga veszélyes! Bizonyíték? Mutatok
magának bizonyítékot! Figyeljen, és nézze!
Öccse parancsa hallatán a leskelődő sokért nem adta volna, ha láthatja, mi
történik. Pár perce, épp, mielőtt Hamilton elfújta a gyertyát, Andersonnak sikerült a
ponyván egy lyukat találnia, melyen át jól láthatta az elkerített részt. Látta a vésett
kőtáblákból rakott félkört s a polipbálványt, mely egy trónszerű emelvényen ült, vagy
inkább uralta a jelenetet. A sötétben azonban nem sokat ért a vásznon talált lyuk.
Figyelt azért tovább, s most Hamilton hangja hallatszott: különös, vibráló, bár
visszafogott dal, idézés; rémítő hanglejtésű, ritmikus zűrzavar. Nem szavak voltak,
amiket a fiatal Tharpe hallatott, hanem felfoghatatlan zajok; verbális képtelenségek
visszataszító, beteg halmaza, mely nem emberi toroknak rendeltetett! És amint a hívó
dal véget ért, s a halálra ítélt felfedező hitetlenkedve zihált, Andersonnak vissza kellett
húzódnia a kémlelőlyuktól, nehogy észrevegyék a zöld fényben, mely hirtelen
felszökött Hamilton ereklyefélkörének közepén.
A zöld derengés mindinkább erősödött, betöltve a titkos múzeumot, és
smaragdsugarakban csapott ki a ponyva néhány apró hasadékán. Nem volt ez valódi
fény; a sugarak semmihez sem hasonlítottak, amit Anderson valaha látott; a sugarak
tekeregni és vonaglani látszottak valami visszataszítóan bágyadt, lassú táncban.
Anderson újra a lyuknál találta magát, ahogy Hamiltonnak és kiszemelt áldozatának
árnyéka feketén a ponyvára vetült. Semmi nem akadályozta, hogy kilesse őket, nem is
kívánhatott volna jobb rálátást a titokzatos drámára. A sugárzás forrása mintha
kiterjedt és összehúzódott volna, lüktetett, mint valami idegen fényszív. Az egyik
oldalon rettenetes győzelemben széttárt karokkal Hamilton állt, Stainton Gamber az
arcára tapasztott kézzel kuporgott, mintha valami elviselhetetlen hőség ellen
védekezne, vagy távol akarná tartani az ismeretlent és a megmagyarázhatatlant.
Anderson profilból látta az elborzadt felfedező árnyképét, s hirtelen dermedten
vette észre, hogy bár a szerencsétlen ember vadul sikoltozni látszik, egy hangot sem
lehet hallani. Olyan volt; mintha megsüketült volna. Hamilton is üvöltött,
ádámcsutkája fel-alá járt a nyerítő röhögésben − hátravetett feje, és rángatózó vállai jól
mutatták a szentségtörő ujjongást −, de mindez néma csendben! Anderson tudta, hogy
az őrjítő zöld fény valahogy megváltoztatja a dolgok rendjét, tökéletesen
megszüntetve a hangot és smaragdlüktetésbe rejtve a szörnyűséges árnyjáték
zárójelenetét. Az hogy a fény forrása egyre gyorsabban és hevesebben pulzált,
Hamilton sebesen a némán sikoltozó felfedezőhöz lépett, kabátja gallérjánál fogva
felemelte, meglóbálta és egyenesen a lüktetés szívébe hajította.
A fényforrás azonnal összehúzódott, s egy percre mintha beszívná önmagát,
ragyogó labdává zsugorodott. De hol volt a felfedező? Anderson elborzadva látta,
hogy a ponyván csak egy árnyék halvány körvonala rajzolódik ki: az öccséé!
A zöld fény sugarai gyorsan, ijesztően egyre halványodva visszahúzódtak,
Anderson hallotta saját zihálását. Visszafojtotta lélegzetét, és újra a nyíláshoz hajolt,
hogy lássa, mi következik. A félkörben egyetlen fénylő pont derengett. Hamilton a
gyenge fény fölé hajolt, és megint megszólalt a hangja, mélyen és érzelmektől
remegve:

Iä, naflhgn Cthulhu R'lyeh mglw'nafh,

Eha'ungl wglw hflghglui ngah'glw,
Engl Eha gh'eefh gnhugl,
nhflgng uh'eha wgah'nagl hfglufh…
U'ng Eha'ghglui Aeeh'hflgh…
Nem halott az, mi fekszik örökkön,
S a halál sem ér át végtelen időkön.

Miután Hamilton elzengte ezeket az ijesztően idegen hangokat és a rejtélyes

befejező kétsorost, s miközben a zöld derengés egyre halványodott, újra megszólalt,
ezúttal tiszta angol nyelven. A dünnyögés tagolása és hanglejtése alapján rejtőzködő
bátyja azonnal felismerte, hogy az előzőleg elhangzottak fordítását hallja.

Ó, hatalmas Cthulhu, ki R'lyeh városában álmodol,

Papod néked ajánlja ezen áldozatot,
Hogy rövidesen eljöjj,
Te és álmodó tieid.
A te papod vagyok, és téged imádlak…
 Anderson Tharpe-ban csak most tudatosult teljes borzalmassága annak, amit
látott. Egy ember előre eltervezett és hidegvérrel véghezvitt meggyilkolása, valami
iszonyatos, titokzatos fortéllyal vagy az ő eszét messze meghaladó idegen
tudománnyal; és alig bírta magába fojtani a torkából feltörő hisztérikus dadogást;
önkéntelenül hátralépett − egyenest neki a nagy denevérek ketrecének…
Három dolog történt, gyors egymásutánban, mielőtt feleszmélhetett és
elmenekülhetett volna. A zöld fény nyomtalanul eltűnt, ismét vaksötétben hagyva a
sátrat, ugyanakkor meggyulladt a belső világítás, éles fényével összezavarva az
idősebb fivért, s harmadszor, alig ocsúdott a hirtelen történtekből, a vászonajtón
dühtől eltorzult arccal kilépett Hamilton.
− Te! − köpte a szót Anderson mellé lépve, és vadul megragadta házikabátja
gallérját. − Mennyit láttál?
Anderson kiszabadította magát, és megfordult.
− Mindent… láttam. És sok mindent régóta sejtek már. Az én öcsém… gyilkos!
− Tartsd meg az álszenteskedésedet − fintorodott el gúnyosan Hamilton. − Ha
olyan régóta olyan sokat tudsz, éppúgy gyilkos vagy, mint én. Különben is − és párás
szeme valahova a távolba révedt − ez nem gyilkosság volt, abban az értelemben,
ahogy te gondolod.
− Nem, persze… − Most Andersonon volt a gúnyolódás sora. − Áldozat volt…
a te úgynevezett istenednek, a Nagy Cthulhunak, és a többi is mind, mind áldozat volt,
ugye?
− Mind − bólintott gépiesen Hamilton, mintha transzban lenne.
− Aha. És hol van a pénz?
− Pénz.,. − Az elrévült szemekbe egy csapásra visszatért az élet. − Miféle pénz?
Anderson látta, hogy öccse nem blöfföl. Nem személyes indítékokból ölt,
legalábbis nem anyagi értelemben. Ami viszont azt jelenti…
Talán valóban több volt puszta képzelődésnél a szóbeszéd és suttogás az
állványok és bódék között, az öccse közelgő megháborodására való célozgatások?
Biztosat akart tudni. És − mintegy válaszként a kimondatlan kérdésre Hamilton ismét
megszólalt, s szavai hallatán Anderson érezte, hogy választ kapott.
− Ugyanolyan vagy, Anderson, mint a többiek. Nem látsz tovább a kapzsi
orrodnál. Pénz? Ugyan! Azt hiszed talán, hogy őket érdekli a pénz? Nem! Nem, és
engem sem! Korszakok kincsei vannak mögöttük, és övék a jövő! − Szemei ismét
réveteggé váltak.
− Ők? Mit jelent ez? − kérdezte Anderson, és hátrébb lépett.
− Cthulhu és a többiek. Cthulhu és a lentiek és az ő fivéreik és rokonságuk, akik
hatalmas sírboltjaikban álmodnak örökkön-örökké. „Iä R'lyeh, Cthulhu fhtagn!”
− Megőrültél…
− Úgy gondolod? − Hamilton feléje lépett, és nyugtalanítóan közel hajolt az
arcához. − Nos, lehet. De mondok valamit. Amikor te meg a többi nem lesztek
egyebek barmoknál, mielőtt a Földről eltűnik az élet, amilyennek most ismered,
maroknyi hű pap tereli majd a csordákat őhozzájuk, s én egy leszek közülük, akiket a
Nagy Cthulhu szolgálatára jelöltek! − Szeme lángolt.
 Anderson most már biztos volt benne, hogy fivére megháborodott, de még így
se tartotta elképzelhetetlennek, hogy hasznukra váljék a dolog.
− Hamilton − mondta egypercnyi töprengés után −, imádj olyan isteneket,
amilyeneket csak akarsz, és törekedj bármiféle papságra. De nem látod, hogy meg is
kell élnünk? Ebben jó pénz lehet mindkettőnknek, hacsak…
− Nem! − sziszegte Hamilton. − Cthulhu imádása elég. Az minden! Az ott −
fejével az elfüggönyözött rész felé bökött − az ő temploma. Önmagamra gondolni,
amikor neki áldozok, istenkáromlás! Ő nem fog bűnben találni engem, amikor eljő! −
Reszketett, és szemei kitágultak. − Te nem ismered őt! Ő borzalmas, Anderson, ő
irtózatos, ő szörnyeteg, Ő isten! Most a mélybe süllyedt, víz takarja, halott, de az ő
halála alvó halál, és egyszer felébred. Amikor majd kedvező lesz a csillagok állása,
mi, a kiválasztottak, meg fogjuk hallani az ő hívását, és R'lyeh újra felemelkedik, hogy
rémületbe ejtse a tántorgó világmindenséget. Az óvilágban a Gorgók voltak az ő
papjaik. És te pénzről beszélsz nekem?
Megint gúnyosan mosolygott, de a téboly szilárdan tartotta a markában, és a
mosolya alattomos vigyorrá torzult.
− Nem tehetsz semmit, Anderson, mert ha csak egy szót szólsz, esküvel fogom
tanúsítani, hogy benne voltál, hogy elejétől fogva segítettél nekem. A holttestek pedig
sehol sincsenek. A Nagy Cthulhuhoz jutottak a fényen át, melyet ő küld nekem, ha
sötétségemből hozzá kiáltok. Látod, semmi sem bizonyítható.
− Talán nem, de nem hiszem, hogy túl nehéz lenne téged bedugni a
bolondokházába − felelte nyugodtan Anderson.
Ez talált. Hamilton arcán rémület futott át, és elsápadt, láthatóan tisztában lévén
bizonyos lelki fogyatékosságaival.
− Elvitetni? Azt nem teheted! Ha megteszed, nem imádhatom őt, nem
áldozhatok neki, és…
− Nem kell aggódnod − vágott közbe Anderson. − Nem akarlak elvitetni. De
próbáld úgy látni a dolgokat, ahogyan én. Mutasd meg, hogyan tünteted el őket abban
a te zöld fényedben, az izé… Álmodó Cthulhu fényében, és folytassuk úgy, mind
eddig, épp hogy csak a pénz…
− Nem, Anderson − mondta a másik, szinte nyájasan. − Ezt így nem lehet. Soha
nem hinnéd el, még ha meg mutatnám is neked, papi mivoltom bizonyítékait, Cthulhu
igaz jegyét, mely ez alatt a paróka alatt rejtőzik, amit viselnem kell. Én nem
imádhatom őt úgy, ahogy te javasolod. Sajnálom… − Romlott szomorúsággal az arcán
hosszú kést húzott elő a kabátja alól. − Ezt használom, ha erősebbek nálam −
magyarázta −, vagy ha küzdenek az életükért. Cthulhu nemigen bánja, bár élve és
egészben szereti őket, de… − A kést tartó kéz fel-alá csapkodott.
Andersont csak a gyorsasága mentette meg, amikor oldalra perdült a felé csapó
kés elől. Aztán egymás csuklóját megragadva dulakodtak, Hamilton habzó szájjal
próbált döfni, és bátyja ádázul küzdött a drága életéért. A téboly megháromszorozta
Hamilton erejét, csakhamar hánytorgó kupacban hemperegtek a földön, és vakon
gurultak át a vászon alatt, Hamilton templomába.
Itt történt, hogy a fiatalabbik fivér parókája félrecsúszott a néma küzdelemben, s
a tiszta irtózat fellángolásában Andersonnak sikerült visszafordítania a kést, s a
háborodott szívébe döfnie. Aztán eszeveszetten ugrott talpra, és hátrált el attól a
valamitől, ami utolsókat vonaglott a fűrészporos földön, s ami valaha a fivére volt. Ez
a valami ott, ahol Hamilton feje búbja volt, ujjnyi vastag, tekergőző férgek alkotta
sapkát viselt, mint iszonyú tengeri anemonát, mely vámpír módjára szívta és falta a
még élő agyvelőt!
Később, reggel felé, ha lett is volna valaki, akiben Anderson megbízhatott
volna, akkor sem tudott volna összefüggően beszámolni a sötét órákban történtekről.
Csak általánosságokban emlékezett az eseményekre, az őrületig fokozott, lázas
tevékenységre, mely öccse szörnyű halála után következett. Legelőször azonban vagy
félórán át csak várt, tudva, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat valaki a sátorba,
kíváncsian a furcsa fényekre és hangokra − és ott találhatja őt Hamilton holttestével,
de várnia kellett, mert képtelen volt rászánni magát, hogy megérintse a tetemet. Nem,
amíg még egyre tekeregtek a vaskos csápocskák! Hamilton szinte azonnal meghalt, de
iszonyatos koronája jóval túlélte őt…
Csak amikor az undorító parazita (?) élettelen merevségbe dermedt, akkor
szedte össze magát, hogy mély gödröt ásson a fűrészpor alatti puha földbe. Borzalmas
feladat volt, s a lefelé fordított lámpák fényében Cthulhu kő képmása csápos árnyékot
vetett az eliszonyodott emberre. Anderson később visszaemlékezett, milyen puha és
nedves volt a föld, holott száraznak kellett volna lennie a vízhatlan sátor alatt; s eszébe
juttatta a rothadó moszat és a felfoghatatlanul ősi, iszapos óceánfenék erős illatát,
melyet már előzőleg is érzett olykor, s mindig Hamilton „áldozatai” után. Eddig csak
véletlen egybeesésnek vélte a dolgot, de most már tudta, hogy a szag a zöld fénnyel
együtt jön, akárcsak a furcsa némaság.
Hogy a megmaradt bűzt gyorsan kiszellőztesse, − miután letaposta a földet,
alaposan kitakarított, és eltüntette az ásás nyomait −, felnyitotta és kikötötte a sátor
ponyvaajtaját, hogy jól átjárhassa az éjszakai levegő. Ám még ekkor sem − miután
minden lehetségesét megtett a szörnyűség eltüntetésére − pihenhetett, mert feljött a
nap, s a vidámparki nép ébredezni és mozgolódni kezdett.
Amikor a Hodgson Vidámpark délben végre kitárta kapuit, Anderson már csak
bizonytalan nyomást érzett, ám még most is hideg verítékben úszott, valahányszor a
látogatók egy-egy csoportjával elhagyta a rémségsátrat. Csak a szünetekben
pihenhetett valamicskét. A legrosszabb az volt, amikor egy bőrdzsekis tizenéves
belesett a belső ponyvaajtón a leválasztott térbe, és Anderson majdnem leütötte
idegességében, hogy eltávolítsa onnan, jóllehet a történteknek igazán nyoma sem
maradt.
Andersont a dologra visszagondolva meglepte, hogy öccsével való küzdelme
senkinek a figyelmét nem keltette fel, pedig valóban így volt. Még a vidámpark
általában lármás kutyái is némák maradtak, pedig ugyanezek a kutyák a szokottnál is
idegesebbeknek, acsarkodóbbaknak és harapósabbaknak tűntek, amióta Hamilton
hazatért messzi utazásairól. Anderson úgy tudta csak megmagyarázni magának a
dolgot, hogy a zöld fényt kísérő borzongató némaság lassan az egész területre
szétterjedt, s lefegyverezte a kutyákat is. Vagy talán mégis éreztek valamit, valami
mást, és a rémülettől hallgattak el? Igen, úgy tűnt, hogy ez utóbbi az igaz, mert
Anderson később megtudta, hogy sok kutya egész éjjel vinnyogva lapult gazdája
lakókocsija alatt.
A társulat két nap múlva felpakolt és elvonult, otthagyva Hamilton Tharpe
testét, jó mélyre eltemetve a különben puszta területen. A legrosszabb balsejtelmek
végre elhagyták Andersont, és idegei lassan kezdtek megnyugodni. Zaklatottsága
persze szemet szúrt a vidámparki kollégáknak, és mindannyian arra a részben helytálló
következtetésre jutottak, hogy furcsa és rossz természetű öccse miatt ideges. Így
történt, hogy mihelyt Hamilton távolléte feltűnt az embereknek, Anderson már csak
vállrándítva felelte:
− Ki tudja? Tibet, Egyiptom, Ausztrália… Egyszerűen elment megint, és nekem
egy szót se szólt… Akárhol lehet. − És mivel ezek a kérdezősködések mind
udvariasak és részvétteljesek voltak, tudta, hogy az érdeklődők tökéletesen elhiszik: az
öccse − puff neki − megint elment.
Eltelt hat hét, a szokásos megállókkal a különböző városoknál, s Andersonnak
sikerült az öccse halálával s a maga szerepével kapcsolatban mindent kivernie a
fejéből, kivéve annak az élősködő borzadálynak az iszonyatát, melyet Hamilton fején
látott. Nem tudta elfelejteni, ahogy ez az iszonyú anemona tekergett és vonaglott,
amikor gazdája már rég nem élt… Hamilton úgy mondta: az az ő papi mivoltának
bizonysága − az ő szavaival: Cthulhu igaz jegye −, de a valóságban csakis a ráknak
egy undorító és ritka formája vagy valami féreg lehetett, mint a bélgiliszta. Anderson
mindig összeborzadt, ha eszébe jutott, mert az a valami rettenetesen érzőnek látszott,
és ha az ember belegondolt, hogy milyen mélyen gyökerezhetett...
Nem, egyszerűen nem lehetett annak a borzadálynak a Hamilton agyvelejében
való alattomos turkálására gondolni. Tébolyának is nyilván az lehetett az okozója.
Anderson nem érezte gyengének magát, amiért reszketett, ha ilyen iszonyatos
gondolatok támadtak már alig háborgó lelkére, és amikor a gonosz álmok
megkezdődtek, ugyanezt a szörnyűséget okolta miattuk.
A rémálmok először elmosódó, homályba vesző dolgokról szóltak; dombos és
párás tájak képeit mutatták, és ásítóan üres partokat. A távolban szigetek voltak,
különös csúcsocskákkal és furcsa tornyokkal, de olyan messze, hogy az ott mozgó
ismeretlen lények csak bogárkáknak látszottak Anderson álmodó szemében. És
Anderson örült ennek. A lények alakja mintha szüntelen változásban lett volna, és egy
cseppet sem volt… vonzó. Ősi formák voltak, s ebből az álmodó Anderson tudta, hogy
eonokkal az emberiség előtt eltűnt, ősi világban jár. Ezekből az álmokból mindig
összetörten és lelkében nyugtalanul ébredt.
Amint azonban teltek a hónapok, és eljött a nyár, az álmok megváltoztak. A
képek élesebbek lettek, s a burkolt tartalmak tisztábbak; az egész inkább rémítő volt
már, mint nyugtalanító. A jelenetek − Anderson valamiképpen tudta − egy szigeten
lévő város belsejében, torz geometriájú és iszonyatos méretű termekben vagy
sírboltokban játszódtak. Ő maga mindig egy irdatlan polipbálvány előtt térdelt, de ez a
bálvány olykor élő és irtózatos intelligenciájú lény volt.
Az álmok még sokkal rosszabbak voltak, amikor egy különös hang szólt hozzá,
olyan szavakkal, melyek jelentését képtelen volt felfogni. Reszketett a fölé tornyosuló,
trónszerű emelvényen ülő borzadály előtt, mely százszor nagyobb volt, mint a
rémségsátor kőszörnyetege, s bár világosan tudta, álmodik, azzal is tisztában volt,
hogy az is alszik és álmodik. A csápok azonban kunkorodtak és tekeregtek, a karmok
matattak a trón oldalán, és jött a hang…
Felébredvén tudta, hogy ezek á rémálmok valami pokoli emlékezet szülöttei, a
zöld derengés éjszakájáé, a tengerfenék illatáé s a fivére koponyájában vonagló
iszonyaté, mert ébredése pillanataiban mindig emlékezett, hogy az idegen hang
ugyanazokat a szavakat használta, mint Hamilton, mielőtt kigyulladt a zöld fény, s
miután a kövér felfedezőt elnyelte. Az álmok rettenetesek voltak, s egyre rosszabbak
lettek, ahogy telt az év. Anderson nemegyszer úgy érezte, a szunnyadó Cthulhu
megmozdul és felkel.
Akkor, éberen, újra megrohanta az irtózat Andersont, mert lelki szemeivel
tisztán meglátta, hogy öccsét ugyanezek az álmok gyötörték, mielőtt elindult volna
második útjára. Anderson valóban megzavarodott. Igen, ezek ugyanazok az álmok,
mint a Hamiltonéi, hisz nem ő maga vallotta-e be, hogy „Cthulhu álmomban látogat
meg engem…”? És nem voltak-e ezek az álmok még nagyobb szörnyűségek
előhírnökei?
És Anderson azon vette észre magát, hogy mind többet és többet gondol
Hamilton rémséges, gyilkos fegyverére, a zöld fényre, a lüktető ragyogásra. Anderson
nem volt tudatlan ember, s olvasott ezt-azt a lézertechnika legújabb vívmányairól.
Hamar úgy döntött, hogy öccse bizonyára az idegen tudomány egy formáját
alkalmazta, hogy felajánlhassa „áldozatait” Cthulhunak. Ha fel tudná deríteni, hogy
csinálta Hamilton…
De egy ilyen dolog bizonyára bonyolult technikát kíván. A fogós problémán
töprengve jött rá Anderson, s úgy érezte, ráhibázott: bármiféle eszközöket vagy
szerkezeteket használt is Hamilton, azoknak a polipbálványban vagy a körülötte
félkört alkotó ocsmány kőtáblákban kell lenniük. És talán − hasonlóan a vidámparki
Noé bárkájának ingó fedélzetét működtető s a hideg széllökéseket szabályozó
fotocellákhoz − Hamilton idéző éneke nem volt egyéb, mint a rejtett lézerek vagy
bármik bekapcsolása. A mély óceán illata s a hátramaradó nyirkosság a folyamat
mellékterméke lehet, mint a benzinmotoroknál a szén-monoxid és a fáradt olaj vagy az
elektromos kisülések ózonillata.
A táblák s az idol ugyanott álltak még, mint a szörnyűség előtt; az egyetlen
változás volt, hogy elkerült az elválasztó ponyva, s Hamilton ősi tárgyai a többi
csudadologgal együtt közszemlére kerültek. Tegyük azonban fel, hogy Anderson
mindent visszaállít pontosan úgy, ahogy volt; és tegyük fel, felfedezi, hogyan kell
formálnia az énekelt szavakat… Mi lesz akkor? Meg tudja-e idézni a zöld fényt? És ha
igen, tudja-e majd úgy használni, ahogy szerette volna, ha Hamiltonnal közösen
teszik? Halott öccse könyveiben talán megtalálja a választ.
Bizonyos, hogy a régi könyvek gyűjteménye, mely lassan széthányódik a
lakókocsi szekrényében, hemzseg az ilyen dolgokra való utalásoktól. Andersont
távolról sem a puszta kíváncsiság indította, hogy olvasni kezdje ezeket a könyveket −
már amelyiket el tudta olvasni. Sokuk nem angolul íródott, hanem latinul vagy
ónémetül, s volt egy azokkal a jelekkel, melyekhez hasonlóval eddig még csak a
rémségsátor kőtábláin találkozott.
A kötetek között olyan címek voltak, mint a Feery-féle Cthaat
Aquadingen-jegyzetek, ugyanettől a szerzőtől a Necronomicon-jegyzetek egy
agyonlapozott példánya; míg egy másik könyv, reszketeg kézírással, mely maga, volt
a Necronomicon vagy annak fordítása, ám Anderson nem tudta elolvasni, mert betűi
hihetetlenül régi germán jelek voltak. Volt egy nagy boríték tele megsárgult
papírokkal, s Hamilton azt írta a külsejére, hogy „A Mum Nath-papíruszok Ibn
Shoddathua-féle fordítása”. A többi említésre méltó mű közt ott volt az Aranyág és a
Miss Margaret Murray-féle Nyugat-európai boszorkánykultuszok − ezek azonban
szórakoztató, könnyű olvasmánynak tűntek a többihez képest.
Decemberben és januárban Anderson minden szabad idejét felemésztette a
könyvek tanulmányozása, s végül bizonyos szűk értelemben vett jártasságra tett szert a
Cthulhuról szóló rémséges mondakörben. Tudomást szerzett az ősi istenekről,
jóindulatú hatalmakról, melyek „békében és dicsőségben” éltek az Orion
csillagképbeli Betelgeuze közelében: s a gonosz erőkről, a Nagy Öregekről. Olvasott a
végtelenség középpontjában fortyogó és átkozódó Azatothról, Yog-Sothothról, aki
minden az egyben és egy minden egyben; aki isteni kreatúra, minden időben létező, és
mindenütt ellenséges; Nyarlathotepről, a Nagy Öregek hírnökéről; Hasturról, a
kimondhatatlanról, a pokolbéliről, aki a csillagközi semmi ura; a termékeny
Shubb-Niggurathról, az erdőségek fekete kecskéjéről, akinek ezer fia van, s végül
magáról a Nagy Cthulhuról, a felfoghatatlan gonoszról, aki kozmikus gennyként
lövellt a Földre, mikor az még ifjú és befejezetlen volt.
Voltak kisebb istenek és lények is, többé vagy kevésbé sötétek; változó
közelségben a mítosz központi lényegéhez. Közülük Anderson olvasott Dagonról és a
lentiekről; Yibb-Tstllről és az éjszaka magányosairól: a Tcho-Tcho népről és a
Mi-Góról; Yigről, Chaugnar Faugnról; Nygotháról és Tsathog-guáról;
Alach-Nacháról, Lloigorról, Zharról, Darlot-héról és Ithaquáról; a mélyben vájó
Shudde-M'ellről, a meteor szülte Glaakiról, a lángoló Cthugháról és Tindalos irtóztató
kutyáiról.
Megtudta, hogy − iszonyú szertartások útján − hogyan száműzték zárt vidékekre
a Nagy Öregeket, ahol az örökkévalóságig élnek, mindig készen arra, hogy
visszaszerezzék uralmukat a Föld felett. Persze Cthulhu − akinek a legnagyobb
tisztelet jutott Hamilton tébolyában − most az elsüllyedt R'lyehben fekszik a hullámok
alatt, s várja a kedvező csillagállást, s hogy alattvalói − emberek és másfélék − életben
tartsák a rítusokat, melyek majd visszaszerzik hatalmát régi felszíni birodalmán:
Cthulhu volt az, aki leginkább érdekelte Andersont.
És minél többet olvasott, annál inkább tisztába jött a dolog fantasztikus
mélységével, ám még most sem tudta rávenni magát, hogy beismerje: többről van szó,
mint múló érdeklődésről valami mumus iránt. 1962. február 2. éjjelén azonban
olyasmi történt, amit figyelmeztetésnek kellett volna vennie. Olyan pokoli rémálma
volt, hogy hetekre kijött a sodrából, kivált, amikor felismerte a dátum jelentőségét.
Gyertyaszentelő volt, igen, s ennek azonnal rendkívüli jelentőséget kell hogy
tulajdonítson mindenki, aki akár csak egy kicsit is jártas az okkultizmusban.
Gyertyaszentelő; és Anderson hideglelős geometriájú, mérhetetlenül hatalmas, víz
alatti bazalttornyokról álmodott, s tudta, hogy a bazaltfalak közt s a szentélyekben a
szörnyűséges Cthulhu álmodik átkozott birodalmáról.
Persze nemcsak ennyi volt. Álmában keresztülsodródott a falakon, hogy újra a
belső kamrákba jusson, s megint ott térdepeljen az alvó istenség előtt. És nyugtalan
volt a Nagy Öreg álma, démoni karmai görcsösen rángatóztak, összecsukott szárnyai
pedig vonaglottak és remegtek, mintha ki akarnának nyílni, és felemelni őt a
feneketlen mélységeken át, a fenti gyanútlan világba! És akkor, mint azelőtt, Anderson
Tharpe megérezte a hangot, de ezúttal érthetően, angolul.
„Cthulhu imádására törekszel? − kérdezte iszonytató hanghordozással. − Az ő
papságát áhítod? Látom, hogy nem, s mégis belekontárkodol, s fürkészel titkaiban.
Vedd e figyelmeztetést: nagy bűn Cthulhu ellen, ha választott papjait megölik, s látom,
te ezt cselekedted. Az ő kigúnyolása is bűn, s te ezt is megcselekedted. És hatalmas
bűn az ő szemében, ha titkait másra akarják használni, mint az ő szolgálatára, és te ezt
kívánod cselekedni! Vedd e figyelmeztetést, és élj. Élj, és imádkozz a te gyönge
istenednek, hogy engedjen elpusztulnod a nagy felemelkedés első földindulásában.
Nem lesz jó neked, ha Cthulhu haragja életben talál.”
A hang elhallgatott, de síri szellemvisszhangja még zengett, amikor az
eliszonyodott álmodó látta, mint nyúlnak ki és tekergőznek a szunnyadó Cthulhu
arccsápjai gonoszul arrafelé, ahol ő térdelt az iszapban a hatalmas trón lábainál…
Távoli üvöltés harsant, mind hangosabb és közelibb lett, s mielőtt még elérték
volna az alvó isten tekergőző csápjai, Tharpe sikoltozva riadt fel álmából, s
verejtékben úszva hallotta, hogy zeng az egész vidámpark. Az őrkutyák, kicsik és
nagyok, megláncoltak és szabadon futkározók, egyként vonítottak a hideg éjszakában.
Úgy tűnt, a vak és szenvtelen csillagokat ugatják, s a közeli városból ezer ugyanígy
megvadult kutya torkából válasz érkezett!
Másnap nagy volt a találgatás a mutatványosok között, hogy vajon mi
zavarhatta meg a kutyákat, és később néhány szőrcafatot találva arra a következtetésre
jutottak, hogy egy kóbor macska az egyik lakókocsi alá szorult, s a nagy Dane
szétmarcangolta. Anderson mindazonáltal igen csodálta a városi kutyák kifinomult
érzékeit és felfogóképességüket, hogy oly készséggel csatlakoztak az ugatáshoz és
vonításhoz.
A következő két hétben Anderson álmai könyörületesen mentesek voltak a
lidércnyomástól, úgyhogy hamar kész volt folytatni a Cthulhu-mondakör
tanulmányozását. Ez a törekvés részben a kíváncsiságnak, részben − Anderson jól
tudta − a szükségnek volt tulajdonítható; még mindig remélte, hogy a maga hasznára
fordíthatja fivére misztikus zöld sugarait, s elhatározását az is alátámasztotta, hogy az
elmúlt hetekben igen gyászos volt. a bevétel. A sátorban ismét elfüggönyözte hát a
korábban leválasztott területet, és szabadidejét megosztotta Hamilton okkult könyvei
és a vésett táblák meg a szörnyű bálvány figyelmes tanulmányozása között. A furcsa
tárgyakon nem jutott ugyan nyomára semmiféle rejtett mechanizmusnak, de nem
sokkal később rátalált az első igazi vezérfonalra szándékai megvalósításához.
Igen egyszerű dolog volt: korábban már felfedezett egy sor furcsa,
ékírásjelekből és pontcsoportokból álló ábrát a vésett táblák tetején, mindegyiken két
külön csoportban. Ez magában még nem tűnt volna különösnek, de Anderson végre
felfedezte ezeknek a karaktereknek az alapszerkezetét, és tudta, hogy ezek
előfordulnak a kézírásos Necronomiconban. E mű fordításai pedig legalább két
nyelven megvoltak a könyvek között, egyikük az ősi német nyelven.
Anderson újnémet nyelvtudása is alig volt több a semminél, ezért a
zsonglőrsátorhoz tartozó öreg Hans Möller segítségéért folyamodott. Az öreg látása
már igen gyenge volt, s feladatát nem könnyítette meg a könyv ódon nyelvezete sem,
de Anderson sürgető biztatásával végül le tudta fordítani az egyik mondatot mai
németre: „Gestorben ist nicht was für Ewig ruht, und mit unbekannten Äonen mag
sogar de Tod sterben” ami meglehetősen silány fordításban így hangzik: „Ami
meghal, nem fog örökké feküdni; a halál is meghal, ahogy múlnak a furcsa évek.”
Ahogy nehéz akcentusával az öreg német elmondta ezt a mondatot, Anderson
alig tudta elfojtani a felismerés sóhaját, mely melléből felszakadt. Hiszen ez nem volt
egyéb, mint a zavaros kétsoros változata, mellyel öccse a szörnyű Cthulhu-áldozatot
befejezte.
Ami a tábla másik jelcsoportját illeti, hamar jött a csalódás. A jelek valóban
megismétlődtek az évszázados könyvben, olyanformán, hogy Anderson valamiféle
titkosírásnak vélte, de német megfelelőik hiányoztak. Möller, akinek halvány sejtelme
sem volt, hogy miféle szándékai lehetnek Andersonnak ezzel a nehéz szagú, öreg és
sötét könyvvel, végül úgy vélekedett, hogy ezek a jelek talán egyáltalán nem is titkos
kódok, hanem egyszerűen egy ismeretlen és titokzatos nyelv szavai. Andersonnak be
kellett látnia, hogy az öregnek igaza lehet − az elsárgult lap bal margóján, pontosan a
kérdéses kriptogramma mellett ott állt öccse kézírásával: „Igen, de mi a kiejtés?”
Hamilton azonban nemcsak ezt írta oda, hanem gondosan dátummal is ellátta a
bejegyzést, melyet nyilvánvalóan magának írt; s az életben maradt fivér láthatta, hogy
a margójegyzet a második, végzetes utazás előttről való. Ki mondhatná meg, mit s mit
nem fedezett fel Hamilton azon az utazáson? Kétség sem férhet hozzá, hogy különös
helyeken járt; látott és cselekedett furcsa dolgokat, hogy magával hozza onnan azt a
pokoli rákos burjánzást, ami az agyvelejében vonaglott.
Anderson végül úgy döntött, hogy csakis e durva és kiejthetetlen jelek zavaros
csoportja lehet a titok nyitja − akár tudományos módszer, akár (ami még érdekesebb)
varázsige −, mellyel az értő ember felidézheti a zöld fényt Hamilton
Cthulhu-templomában. Köszönetet mondott az öreg Hansnak, elküldte, ő maga pedig
lakókocsijába vonult, s az ősi könyvre meredve töprengett és találgatott késő estig,
míg a sötétség leszálltával az ő szeméből felderengett a megvilágosodás fénye.
És az elkövetkező napokban a rémségsátor a Nagy Öregek Sírboltjává változott.
Közben Anderson felkereste az egyik helyi nyomdászt, és új szórólapokat rendelt nála.
A lapok a vállalkozás neve és a megemelt belépti díjak mellett a hátoldalon a
következő titokzatos szöveget tartalmazták:
 Bármely felnőtt személyt, aki a Nagy

Öregek Sírboltjának tulajdonosával akar

beszélgetni az igazi és valódi okkult

jelenségekről és hasonlókról vagy a Nagy

Öregekkel, R'lyehhel és

a Cthulhu-mondakörrel kapcsolatos

dolgokról, szívesen fogad

magánbeszélgetésre

Anderson Tharpe tulajdonos

A vidámparki nép nemigen értette Anderson új céduláját, s nemigen tudtak −

valódi vagy feltételezett − szakértelméről a fenti dolgokban, mely feljogosítaná ilyen
ajánlatokra; míg el nem értek a következő városkába, és nem pillantották meg a helyi
sajtóban az előre megrendelt hirdetést. Bár Bella Hodgson mindig gondoskodott az
előzetes reklámról, aligha lehetett megbántva Anderson hasonló irányú
erőfeszítéseitől. Bármilyen hírverés, amit ő kitalál és kifizet magának, végül is az
egész vidámparknak hasznos.
És Anderson terve igen hamar kezdett beválni, már ami azt a törekvést illeti,
hogy látogatói közt minél több magas képzettségű embert találjon. Egyedüli célja volt
természetesen, hogy ilyen embereket vonzzon magához, remélve, egyiküktől
megtudhatja a zavaros szöveg kiejtését, az akusztikus fordítást, mely az iszonyatos
zöld fény kulcsa lesz.
Bizonyos, hogy vannak, akik értenek hozzá, öccse aránylag rövid idő alatt
tanulta meg − mások egész életüket töltik az ősi tanok ilyesfajta titkainak szorgalmas
tanulmányozásával. Biztos, hogy előbb-utóbb megtalálja az embert, aki ismeri a
választ, s akkor övé lesz a tökéletes gyilkosság eszközének titka. Először azon fogja
kipróbálni, aki kezébe adta a kulcsot, hogy egyedül csak az övé maradjon a titok. És
attól kezdve… Micsoda kilátások!…
Április elején és közepén Andersont jó pár érdeklődő kereste fel; köztük néhány
hóbortos, de akadt valóban komoly és tudós figura is. Mindanynyiukat alaposan
kikérdezte az ősi misztériumok és a Cthulhu-legendakör felől, de különösen a halott
nyelvekben való jártasságukat firtatta. Kétszer is csalódnia kellett, mikor már úgy
hitte, nyomon van.
Egy alkalommal az idol és a táblák megtekintése után az egyik elragadtatott
látogató megajándékozta Walmsley Megjegyzések az ősi írások, kriptogrammák és
kódok megfejtéséhez című könyvével, de a szöveg túlságosan nehéz volt Andersonnak.
Ekkor, április vége felé, talán a szüntelen próbálkozás jutalmaképpen az egyik
látogató egy úgynevezett „okkult tanokkal foglalkozó nyomozó”, bizonyos Titus Crow
címét adta meg neki, hogy ő talán tud majd mondani valamit. Ez a látogató egy furcsa
festő, Chandler Davies, mielőtt a vidámparkot elhagyta volna, igen komolyan azt
tanácsolta Andersonnak, hogy jobb lenne, ha az egész dolgot elfelejtené, mert soha
nem vezetett még semmi jóra az ilyen dolgokba való belekontárkodás − akár komoly
tanulmányok, akár puszta hiú kíváncsiság okán −, s ezzel a figyelmeztetéssel
eltávozott.
Anderson nem sokat törődött a festő szemmel látható viszolygó rosszallásával,
amit az érdeklődése iránt tanúsított, s még azon az estén levelet írt Titus Crow londoni
címére, mellékelte a jelek másolatát, s felvilágosítást, ha lehet, fordítást, esetleg a
pontos eredeti kiejtés leírását kérte. Türelmetlenül leste a postát, s március elején
csalódottan olvasta Crow rövid válaszát, melyen − akárcsak Davies − arra intette
Andersont, hogy ne érdeklődjék ezek iránt a dolgok iránt, és ne foglalkozzék ilyen
veszélyes témákkal. A levélben nem volt magyarázat, sem indítvány a levelezés
folytatására; Crow még azt a fáradságot sem vette magának, hogy visszaküldje a
necronomicon jeleinek keservesen megrajzolt másolatát.
Azon az éjszakán, mintha csak a kettős figyelmeztetés megerősítése volna,
Anderson ismét az elsüllyedt R'lyehről álmodott. Ismét ott térdelt az alvó Cthulhu
trónja előtt, s az idegen hang irtóztatóan zengett elméjében. A trónon ülő szörnyűség
nyugtalanabb volt szunnyadásában, mint valaha, s a hang még követelőbb, még
vészjóslóbb.
„Figyelmeztettek, s te mégis tovább kutatsz! A nagy felemelkedés egyre
közelibb; a Nagy Cthulhu árnya nőttön-nő, s te az ő titkait fürkészed, hogy önnön
javadra fordítsd. Ez éjjel jelet látsz, s ne fitymáld vesztedre, mert a Nagy Cthulhu
maga fog meglátogatni téged, amint azt már megtette másokkal is!”
Anderson nyúzottan és sápadtan ébredt, és hallotta, hogy a vidámpark őrkutyái
még a három hónappal ezelőtti, gyertyaszentelői lármánál is nagyobb őrjöngést és
üvöltést csaptak. Az egybeesés olyan egyértelmű volt, hogy nem kis fejtörést okozott
neki, kivált, amikor kézbe vette a reggeli lapokat.
Miféle hang volt, amely egy jelről beszélt neki álmában? Figyelmeztetésről,
melyet ha fitymál, vesztére lel? Hát, bizony voltak jelek jócskán; az éjjel özönével
történtek különös és megmagyarázhatatlan dolgok. Furcsa nyugtalanságok
országszerte az elmegyógyintézetek legveszélyesebb ápoltjai között; eladdig teljesen
normális emberek hátborzongató öngyilkossága; az őrület lávája felzubogott, s ami
magát Andersont közelebbről is érintette, két újság is írta a második oldalon, hogy
Chandler Daviest a Woodholme Idegszanatóriumba szállították. A cikkből kiderült,
hogy Davies festett egy iszonyatos képet G'harne-i táj címmel, amit felháborodott és
elborzadt szeretője a tűzre vetett. A festő pokoli dührohamot kapott, melyből azóta
sem tért magához. Néhány nappal később a lapok Davies haláláról számoltak be.
Ha Anderson Tharpe valamennyire is érzékeny ember lett volna, ha gonosz
törekvése nem vált volna megszállottsággá, s ha érzékeit nem tompítja el az egykori
rémségsátorban töltött élete − talán felismerte volna a kevesek tapasztalta szörnyűség
jelenlétét, öccsétől eltérően azonban durva lelkű és szegényes képzelőerővel megáldott
ember volt. Minden jelet és nyilvánvaló tényt, minden utalást, tünetet és többszöri
figyelmeztetést egyszerűen félresöpört a rémálom és az azt követően történt
események utáni napokban, s ismét tanulmányai felé fordult abban a reményben, hogy
a zöld fény titkának hamarosan a nyomára jut.
Lassan teltek a hónapok, s a Nagy Öregek Sírboltját látogatók tömege egyre
gyérült, bár Anderson mindent megtett, hogy ne így legyen. Csalódottsága a csökkenő
bevétel arányában növekedett, s jóllehet továbbra is előre feladta a hirdetéseket, a
szórólap hátán olvasható invitálás csak a hóbortos okkultistákat és a régiségek
kíváncsi megszállottait csalogatta lakókocsijához, akik egy betűvel sem gyarapították
a Cthulhu-mondakörről való ismereteit, s a kézírásos Necronomiconban lévő rejtélyes
és titkos kulcs megszerzéséhez sem jutatták közelebb.
Ahogy múltak az évszakok, kétszer is megkörnyékezte az öreg Hans Möllert,
hogy további fordítással próbálkozzon, s még pénzt is kínált neki a segítségéért, de az
öreg Hanst egyszerűen nem érdekelte a dolog. Azt mondta, túl öreg ahhoz, hogy
Dolmetscher legyen; a szeme se jó, és nincs több pénzre szüksége, mint amennyi van.
Az a könyv különben se tetszik neki. Az öregember mélyen hallgatott arról, hogy
amikor legutóbb nézegette a sárguló lapokat, azokon olyan dolgokat olvasott, amiket ő
soha nem fog lefordítani. Anderson kudarcot vallott.
Október közepén a Nagy Öregek Sírboltjának addigra már igen rosszkedvű
tulajdonosa más megközelítéssel próbálkozott. Nyilvánvaló volt, hogy bármilyen
elszántan tanulmányozza is Hamilton könyveit, nincs elég ismerete, hogy megtalálja
és összeillessze a keresett információkat. Vannak azonban olyanok, akik egész
életüket ilyen tanulmányokkal töltik, s ha nem sikerült a vidámparkba csalogatni őket,
el kell küldeni nekik a feladatot. Igaz, Titus Crow-val ezt már megpróbálta egyszer,
most azonban, mivel elege volt az okkultistákból és hasonlókból, ismert
szaktekintélyeket kell becserkésznie. A következő egy-két napot azzal töltötte, hogy
kinyomozta a rejtjelek világhírű szaktekintélyének, Gordon Walmsley professzornak
lakcímét. A professzor Megjegyzések az ősi írások, kriptogrammák és kódok
megfejtéséhez című könyve már közel hét hónapja volt nála. Túl bonyolult és
mélyreható volt ahhoz, hogy Anderson megérthette volna, de egy ilyen mű
szerzőjének aligha okozhat nehézséget a Necronomicon-töredék…
Gyorsan megfogalmazta a levelet a professzornak, és október harmadik hetének
elején postára adta. Nem tudta, hogy Walmsley ebben az időben a Buenos Aires-i
múzeumban dolgozott, ahol szorgalmasan fordította a San Juannál húzódó
Aconcagua-hegységben nemrég felfedezett romok feliratait. Yorkshire-i otthonából
továbbpostázva megkapta ugyan Anderson levelét, de munkája elfoglalta, hogy épp
csak futó pillantásra méltatta. Később a levél elkallódott, s így − szerencsére − a
végzetes idéző szavakat hordozó papírdarab örökre az ismeretlen homályba süllyedt.
Anderson ezalatt türelmetlenül várta a választ, míg a vidámpark egész népével
együtt készült a mindenszentek napi megnyitóra, melyet Bathley-ben, az északkeleti
határ közelében fekvő városban terveztek. Itt történt, a hónap 27-ének éjjelén, hogy
harmadszorra is figyelmeztetést kapott. A nap fagyos és nyirkos volt, az Északi-tenger
felől fújó éles széllel, mely nedves, sós illatot hozott, s felidézte Anderson iszonyú
emlékeit.
Huszonnyolcadika reggelén izzadságtól tocsogó ágyában hálatelten ébredt fel a
rémálomból, melyhez hasonlót még soha nem látott, és forrón imádkozott, hogy eztán
se lásson. Az előző napi szél hozta óceáni illatot okolta a borzalomért, s ezzel meg is
magyarázta magának a szörnyű álmot.
Újra R'lyehben járt, de az eddigi álmokban még soha nem látta ennyire élőnek
és valóságosnak. Érezte a vízbefulladt birodalom iszonyatos, csontroppantó nyomását
és a fekete vizek dermesztő hidegét. Amikor a nyomás kifelé préselte szemeit az
üregükből, sikoltani akart, s ekkor a víz behatolt a száján, és tépte, marcangolta a
torkát, gyomrát és tüdejét, amint acélszilárd, súlyos oszlopként egész testét kitöltötte.
Bár az egész csak egy pillanatig tartott, tudta, hogy odalent, a sűrű mélységekben az ő
szétszedése zajlott le R'lyeh urának trónja előtt; a Nagy Öreg előtt, aki a csillagokból
szállt le az idők hajnalán. Ő volt az áldozat Cthulhu előtt...
Négy nappal később még mindig reszketett, ha az álom eszébe jutott. Most,
amikor a közönséget tessékelte kifelé a sátorból, kiverte a fejéből az emléket, és a
távozó hallgatóságból ott maradt ember felé fordult. Tharpe előadása már teljesen
gépies volt, s képzelete közben szabadon járta végig az öccse szörnyű halála óta
történt dolgokat − most azonban visszatért a földre. Hiram Henley gúnyos
csalódottsággal nézett vissza rá. Az exprofesszor megszólalt:
− A Nagy Öregek Sírboltja… hogyne − mondta. − Uram, ön egy sarlatán. Több
szörnyűséget találhatok a Grimm-mesékben, és több hiteles, ősi furcsaságot a
nagynéném manzárdjában. Reméltem, hogy az ön… produkciója érdekesnek bizonyul
majd, de tévedtem. − Szeme gúnyosan csillogott apró szemüvege mögött.
Tharpe szíve megdobbant, aztán gyorsan nyugalmat parancsolt magára. Talán
most?… Ez a kis ember biztosan megér egy próbát.
− Igazságtalan velem, uram. Megbántott. − Látványosan színlelte a haragot;
mutatványosélete során remekül megtanult komédiázni. − Valóban azt hiszi, hogy
kiteregetem azokat, a régészeti kincseket, amikről ezt a sátrat elneveztem? A
csőcseléknek mutogassam? Hiszen nincs köztük ezerből egy, aki felismerné, nemhogy
méltányolná őket! Várjon csak!
Eltűnt a Hamilton ereklyéit rejtő ponyvaajtó mögött, s egy pillanat múlva
előbukkant ismét, kezében egy bronzszoborral, akkorkával, mint a tenyere. A szobor
halványan emlékeztetett egy szem nélküli, nyújtott tintahalra, és bár minden e világi
hiányzott belőle, tökéletesen gonosznak tűnt. Anderson tiszteletteljesen átadta az
exprofesszornak.
− Mit szól ehhez? − kérdezte. Mivel a szobrot találomra kapta ki halott fivére
gyűjteményéből, nagyon remélte, hogy valóban „hiteles, ősi furcsaság”.
Jól választott. Henley nézte a miniatűrt, és arckifejezése lassan megváltozott.
Aprólékosan vizsgálgatta a tárgyat, azután ezt mondta:
− Ez Shudde-M'ell, a mélyben vájó vagy az ő nemzetségéből való.
Rendkívülien élethű, és vitán felül eredeti. Bronzból van, mégis a bronzkor előttről
való. − Hangja hirtelen ellágyult. − Hol szerezte?
− Tehát mégis érdekli − mosolygott Tharpe, minthogy sem megerősíteni, sem
cáfolni nem tudta a másik állításait.
− Hogyne, érdekel − bólintott Henley mohón (talán túlságosan is mohón,
gondolta Anderson). − Én… izé… valóban igazságtalan voltam önhöz. Ez a dolog
rendkívül érdekes. Van még… több is?…
− Mindent a maga idejében. − Tharpe felemelte a kezét, mintegy önmagát
csillapítva, míg alkalma nem lesz, hogy feltegye a maga mindennél fontosabb
kérdését. − Először is: kicsoda ön? Megértheti, hogy ezek az én… kincseim nem
amolyan kutatgatásra valók, hogy…
− Igen, persze. Megértem − szakította félbe a kis ember. − Nevem Hiram
Henley, a Meldham Egyetem Archeológiai és Etnológiai Tanszékének professzora...
voltam. Nemrég adtam fel az állásomat, hogy személyes kutatásaimmal
foglalkozhassak. Bevallom, egy barátomtól kaptam az ön céduláját a furcsa
meghívással. Én igazin… nem vártam sokat, de…
− Most olyasmit látott, amit valóban nem tételezett fel egy ilyen helyen, ugye?
− Pontosan. És ön? Ön kicsoda?
− Nevem Tharpe. Anderson Tharpe, és a tulajdonosa vagyok ennek − mutatott
körbe lekicsinylően − a „létesítménynek”.
− Nagyszerű, Mr. Tharpe − mondta Henley. − Óriási szerencse számomra olyan
emberrel találkozni, akinek az én szakterületemen való jártassága meghaladja az
enyémet, és gyűjteményében olyan darabok találhatók, mint ez. − Felemelte a nehéz
bronztárgyat, és megint nézegette egy kicsit. − Nos, megmutatja a többit?
− Egy pillanatra. Csak egy pillanatra − felelte Tharpe, és pontosan érezte, hogy
Henley bekapta a horgot. − Akkor talán köthetünk üzletet„,
− Nincs, amit felajánlhatnék. Mire gondol?
− Nincs? Lehet − mondta Anderson, felhúzva a ponyvát, hogy látogatója
beléphessen az elkülönített helységbe. − De talán mégis… Hogy áll az ősi nyelvekkel?
− Mindig is ez volt a… − kezdte az exprofesszor, belépve a résen. Aztán
megfordult, és kimeredt szemmel bámulta a gyűjteményt. − ...az volt az igazi… − Újra
megakadt, és kinyújtott kézzel lépve előre, hitetlenkedve megérintette az ocsmány
idolt, majd gyorsan a vésett táblákhoz ment, s hipnotizáltan bámulta a kisebb alakokat
és totemeket. Végül lángoló arccal fordult Tharpe felé. Szemében furcsán keveredett a
rémület és a vád.
− Legyen nyugodt, nem loptam őket − mondta nyugodtan Tharpe.
− Ugyan, persze − válaszolt Henley, de ezek itt ősidőkkel ezelőtti korszakok
kincsei…
A tagbaszakadt mutatványos nem bírta tovább.
− ...a nyelvek… − nyögte ki. − Azt mondja, ért a nyelvekhez. Le tudna fordítani
ősi szövegeket?
− A legtöbbet igen. Feltéve…
− Mit szólna, ha odaadnék magának mindent, amit itt lát? − vágott közbe
megint Tharpe.
Henley hirtelen elerőtlenedett kezével megragadta a karját.
− Viccel?…
− Nem − hazudta a fejét rázva meggyőzően Tharpe. − Nem viccelek. Az én
személyes kutatásaimban valami nagyon fontos dologhoz szükségem van egy ősi
töredék fordítására. Az eredeti kiejtésre is. Ha megcsinálja nekem, ez itt mind a magáé
lehet. Elveszhet benne…
− Mi az a töredék? − kiáltotta az emberke. − Hol van?
− Jöjjön velem.
− De… − Henley elfordult, kesztyűs kezét újra a rút, ősi holmik felé nyújtotta.
− Nem, nem − fogta meg a karját Tharpe. − Később... bőven lesz majd rájuk
ideje. Most előbb az én problémám következik, de később, éjjel visszajövünk, és az
egész a magáé lehet…
Az exprofesszor engedelmesen követte Tharpe-ot a lakókocsihoz, ahol előkerült
a kéziratos Necronomicon és a titokzatos „kulcs”.
− Na. − Tharpe alig leplezte izgatottságát. − El tudja olvasni? Ismeri az eredeti
kiejtést?
− Időbe telik − tűnődött a kopaszodó kis ember. − És egyedül kell maradnom.
De talán… magammal viszek egy másolatot, és mihelyt megvan a megoldás…
− Mikor? Soká tart?
− Ma éjjel…
− Rendben. Várni fogom. Addigra itt már nyugalom lesz. Mindenszentek van,
és soká tartunk nyitva, de annál fáradtabbak lesznek. − Tharpe hirtelen észrevette,
hogy hangosan gondolkodik, és gyorsan a látogatóra pillantott. A kis ember furcsán
nézte apró szemüvegén át. Nagyon is furcsán − gondolta Tharpe.
− Nem kell közönség − magyarázta. − Nem lenne bölcs dolog kikürtölni, hogy
ilyesmikkel foglalkozunk. Ezek itt tudatlan emberek, és volt már elég nehézségem
velük. Van nálam néhány dolog, ami nem tetszik nekik.
− Világos − mondta Henley. − Akkor most elmegyek, és egész este dolgozom.
Ha szerencsém van, nem tart túl soká. Éjszaka, mondjuk, éjfélkor visszajövök. −
Gyorsan lemásolta a jeleket, és felállt. Tharpe kikísérte a kocsiból, miközben mély
töprengést színlelt, köszönetet mondott, és nézte, amint a másik a kijárat felé sétál.
Akkor hangosan felnevetett, a térdét csapkodta, majd kiszúrta magának az egyik
alkalmi munkás fiút a vadászrepülős ringlispíl körül.
Kollégái megrökönyödésére egy óra múlva − bár a tömeg egyre sűrűsödött,
ahogy múlt a délután − Anderson Tharpe bezárta a Nagy Öregek Sírboltját, és
visszatért a lakókocsiba. Gyakorolni akarta a magnó kezelését, amit az alkalmi
munkás fiúval Bathley-ből hozatott.
Tervének végső szakasza egyszerű volt, szükségképpen az, mert esze ágában
sem volt betartani a Henley-vel kötött megállapodást. El akarta mondatni a kis
emberrel a helyesen kiejtett szöveget; hibátlan minőségben magnóra venni, de aztán…
Ha a kiejtés nem tökéletes, akkor az üzlet nem jön létre, s a kis exprofesszor
megnyeri az életét, de semmi mást. Ha viszont az idézés működik… egyszerűen nem
engedheti meg, hogy a professzor kisétáljon és kibeszélje, amit látott. Nem. Muszáj
eltűnnie a zöld fényben; Hamilton azt mondaná, áldozattá kell válnia Cthulhu előtt.
Volt azonban még valami a kis emberben, ami zavarta Andersont; valami
azokban a fürkésző szemekben meg a mohóság, ahogy belement az egyezségbe.
Visszagondolt néhány nappal ezelőtti álmára meg a többi lidércnyomásra, és
megborzongott. Azt latolgatta, talán mégis lehet valami abban, amiről halott fivére
beszélt… Na és akkor mi van? Tudomány vagy boszorkányság: egyre megy, ha
ugyanaz az eredmény! Előre is dörzsölte a tenyerét; Anderson Tharpe-ra végre
rámosolyog a szerencse!
Éjféltájban ritkulni kezdett a tömeg. Elnézve a fagyos éjszakában
hazaszállingózó embereket, Anderson örült, hogy eleredt az eső, hiszen az ünnepi
hangulatban még sokáig maradtak volna; szólna a zene, ragyognának a fények késő
éjjelig. Csak egy óra múlva csendesedett el minden, s az eső kopogott a gépezeteken, a
sátrakon meg a festett tetőkön. Aztán az utolsó, nyirkosan pislogó fény is kialudt, és a
vidámpark fáradt népe nyugodni tért. Ekkor Anderson meghallotta a sürgető kopogást
a lakókocsi ajtaján, s kellemesen lepte meg, hogy a mindig éber kutyák nem jelezték a
látogató jövetelét. Talán elég korán van még, s a kutyák nem tudták, jön-e vagy
távozik.
Henley amint belépett, látta a Tharpe arcára írt kérdést.
− Igen, igen − bólintott. − Megvan. Valami idézésnek tűnik, óriási és
mérhetetlenül ősi hatalmakhoz való kiáltásnak. Várjon, felolvasom.
− Ne! Ne itt! − hallgattatta el Tharpe, mielőtt még elkezdhette volna. − A
magnó odaát van a sátorban.
A kis ember szó nélkül követte Tharpe-ot a sötétségen át az évezredes ereklyék
közé, melyek annyira elbűvölték. Tharpe felgyújtott egy halvány fényű, csupasz
villanykörtét, majd bekapcsolta a magnót, és szólt az exprofesszornak, hogy
mondhatja az invokációt. Most azonban Henley hallgatott, szembefordult Tharpe-pal,
és súlyos pillantással nézte a polipbálvány mellől, ahol állt.
− Biztos benne? − kérdezte a kis ember. − Biztosan akarja, hogy megtegyem? −
A hangja száraz és nyugodt volt.
− Mi? − kérdezte idegesen Anderson, és szívében iszonyatos gyanú ébredt. −
Persze hogy biztos... De mit?… Hogy tegyen?… Mit tegyen meg?!
Henley szomorúan rázta meg a fejét.
− A maga öccse bolond volt, amiért nem látta, hogy maga előbb-utóbb nagy bajt
fog csinálni.
Tharpe-nak leesett az álla. Szemei kimeredtek.
− Rendőrség… − nyögte ki végül. − Maga a rendőrségtől van!
− Nem − felelte nyugodtan a kis ember. − Az vagyok, amit mondtam; meg még
egy kicsit több. Bebizonyítom…
A hangok, melyeket Henley kiadott, pontosan azonosak voltak azokkal, amiket
Tharpe már hallott egyszer, s megrettenve, milyen sokat tud ügyeiről ez a törékeny kis
jöttment, még jobban megrémült, amikor elhaltak az emberfeletti hangok, s a
nyomasztó kőtáblák félkörében megjelent, kavargó sugarakat és kísérteties
világosságot árasztva, a növekvő és táguló zöld ragyogás. Ekkor a mutatványos
megemberelte magát. Rendőr vagy nem, Hiram Henley-t el kell intézni. Egyébként is
ez volt a terv, ha a kis ember − bárki legyen is − elvégzi a dolgát. A hangfelvétel
megvolt; Anderson annyiszor idézheti meg a zöld fényt, ahányszor csak akarja.
Henley talán Hamilton régi kollégája, és valahogy megtudta, mi történt? Vagy csak
találgatott? De ez már úgyse számít…
Henley hátat fordított Andersonnak, és a lüktető boszorkánytűz által
megvilágított szörnyű idol felé emelte karját. Ahogy azonban a mutatványos előhúzta
a zsebéből öccse kését, a kis ember visszafordult, és furcsa mosolyával nézett rá,
látszólag egy cseppet sem tartva a fegyvertől. Majd eltűnt a mosoly, és újra szomorúan
csóválta a fejét. Az ajka azt mondta: „Nem, barátom, nem…”, de Anderson Tharpe
semmit sem hallott, éppúgy, mint akkor régen; a zöld fény megszüntetett minden
hangot, ahová elért.
Tharpe hirtelen nagyon megrémült, de még tudta, mit kell tennie. Bár a sátorban
még az évszakhoz képest is dermesztően hideg volt, szemöldökén zölden csillogtak a
verejtékcseppek, amint fenyegetően előredőlve közeledett Henley felé. A kés
felemelkedett, és gonoszul szikrázott a zölden kavargó fényben. Még magasabbra
emelte a kést, és akkor Hiram Henley megmozdult!
Anderson látta, hogy mi történt, és arca eltorzult az elemi borzadály és iszonyat
ösztönös, néma állati üvöltésében. Majdnem elejtette a kést, megdermedve a mozdulat
közepén, mert Henley fekete kesztyűi lehullottak, és ahol ujjaknak kellett volna
lenniük, vastag, fehér férgek tekeregtek és vonaglottak!
Ekkor − inkább a lidércnyomásos rémület és undor erejével, mint józan eszével
(mert megértette, hogy az exprofesszor nem más, mint Cthulhu papja) − folytatta a
félbeszakadt mozdulatot, és a kés lecsapott. Henley megpróbálta kivédeni a döfést
szörnyűséges kezeivel, de arca eltorzult, és ajkán néma sikoly fakadt, ahogy egyik
féregujja levágva a fűrészporba hullt. Megcsonkított kezével hadonászott kínjában, s
Tharpe arcába és szemébe véres genny fröccsent.
A tébolyult Anderson vakon döfött újra meg újra, összefüggéstelenül és némán
dadogva, amint arcát kaparta szabad kezével, hogy leszedje Henley sebének undorító
váladékát. De csapásai nem lanyhultak, és Henley-nek oldalra kellett ugrania.
Tharpe eszeveszetten és egyre vadabbul csapkodta a zölden lüktető levegőt,
egyre közelebb botladozva a sugárzás magjához. És akkor kése eltalált valamit, ami
szétnyílt, mint a rothadó hús, és az öntudat kurta fellobbanásában kinyitotta vörösre
mart szemét, hogy lássa, hova szúrt.
A zöld fény szívéből előtekeredett valami, ami hosszú volt, elkeskenyedő,
zölden pettyezett és nyálkás. Valami, ami az óceánfenék és a hínár bűzét árasztotta.
Egy csáp, egy arccsáp − Tharpe ráismert −, mely görcsösen tekergett, ahogyan az
álmából felrémült ember rángatózik!
Tharpe újra döfött, és látta, hogy kése akadálytalanul hatol át a csápon, mintha
iszap lenne, majd a csáp ismét összezárult, ahol beléhasított. A kés kihullt a kezéből,
és Tharpe egy utolsó, reményvesztett, néma sikolyban tört ki, ahogy a csáp
céltudatosan előrelendült!
 Most már biztosan tekeredett Tharpe nyakára, majd összehúzódott, és
könnyedén rántotta a zöld fény forrása felé. Amit Anderson utoljára látott, szemek
voltak, egy hatalmas arc pokoli szemei, melyek felnyíltak egy pillanatra, látták őt, és
azt látták benne, ami volt: áldozat Cthulhunak!
Ekkor, amint visszahúzódott a zöld fény, s a hang lassan újra hallhatóvá lett a
sátorban, Hiram Henley gyorsan felhúzta kesztyűit. Fájdalmát úgy-ahogy leküzdve
mondta el a szavakat:

Ó, hatalmas Cthulhu, ki R'lyeh városában álmodol,

Papod néked ajánlja ezen áldozatot,
Hogy rövidesen eljöjj,
Te és álmodó tieid.
A te papod vagyok, és téged imádlak.

És ahogy a fénygömb még kisebb lett; beledobta az ördögi idolt, utána a

kőtáblákat, s mind utána a többi mesés régiséget, míg egészen ki nem ürült a sátor,
Megtartotta volna őket, ha merészelte volna, de a parancs, az álmaiban R'lyehből
kapott parancs nem így rendelkezett. Amikor Hamilton Tharpe helyére új papot
találtak, a Nagy Cthulhu módot lelt rá, hogy visszaszerezze az ő templomának
pilléreit!
Henley végül eloltotta a hitvány villanykörtét, s figyelte, amint a zöld fény
élesen ragyogó ponttá zsugorodik, majd elenyészik. Csak az óceánmélyi illat maradt, s
egy nyirkos kör, ahol a fűrészporral beszórt föld furcsán széttúrt és síkos volt…
Kevéssel később a vidámpark népét szirénázó tűzoltókocsi ébresztette, amint a
lakókocsik, sátrak és pavilonok között száguldott egy nagy fényesség felé. Tharpe
lakókocsija ádázul lángolt, s vele égett a Nagy Öregek Sírboltja is.
Semmit nem sikerült megmenteni, és a nagy segíteni akarásban észre sem vették
a rémült vidámparki nomádok, hogy a kutyák megint vinnyogva és reszketve
kushadnak a kocsik alatt. Később csak azt furcsállották, hogy a rendőrség nem
bukkant a nyomára Anderson földi maradványainak.
A néhai rémségsátor után maradt űrt hamarosan betöltötték, mert Madame Zala,
mintha a misztikus tűz idézte volna meg, egy héten belül visszatért levontatta
lakókocsiján. Most is Hodgson Vidámparkjával járja az országot, de soha nem beszél
a Tharpe fivérekről. Az év bizonyos napjain, melyeket jól ismer mindenki, aki egy
kicsit is hallott az okkultizmusról, olykor látják, hogy valami furcsa pogány jelet vet
magára…

Tartalom

Robert Bloch: Előszó (Makovecz Benjámin fordítása)

H. P. Lovecraft: Cthulhu hívása (Makovecz Benjámin fordítása)

H. P. Lovecraft: A toronyszoba ablaka (Veres Mihály fordítása)

H. P. Lovecraft: Ő (Gálvölgyi Judit fordítása)

Ifj. Walter C. DeBill: Ahol Yidhra jár (Makovecz Pál fordítása)

Bob Van Laerhoven: A Látó (Makovecz Pál fordítása)

James Wade: Erika Zann elnémulása (Makovecz Pál fordítása)

Brian Lumley: Vidámparki furcsaságok (Makovecz Benjámin fordítása)

ISBN 963 11 7031 4

GALAKTIKA

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János

Zrínyi Nyomda, (92.1330/66-15) Budapest, 1992

Felelős vezető: Grasselly István vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Balázs Éva

Műszaki vezető: Török Károlyné

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szilágyi Eta

Terjedelem: 12,28 (A/5) ív