A NYUGAT BUKÁSA

VISEGRÁDI SZÖVETSÉG, MINT AZ EURÓPAISÁG ŐRZŐJE

Monostori Márkus

1
 » NYUGAT BUKÁSA
VISEGRÁDISZDVETSÍG
m in tá z EURÓPAISÁG ÖR2ÓJE

MONOSTORI MÁRKUS
© Monostori Márkus

Kézirat lezárva: 2018.VI1.18.

ISBN 978-615-00-2657-2

Az adatok, források gyűjtésében, feldolgozásában, értékelésében

és összesítésében, valamint a szerkesztésben, cs a kézirat utólagos
korrekciójában kiemelkedő segítséget nyújtott:

Gerencsér János

Márton Bence

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sok­

szorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bár­
mely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megálla­
podás nélkül; tilos továbbá terjeszteni, másféle kötésben, borító­
val, tördeléssel, mint amilyen formában eredetileg kiadásra került.

Nyomtatás és kötés:
Premier Nyomda
1117 Budapest, Budafoki út 64.
info@prcmiemvomda.h u
+36 1 481 9515

4
A kutatásban, szerkesztésben és az adatok összesítésében, illetve a
kézirat ellenőrzési munkálataiban nyújtott kiemelkedő segítségért
hálás köszönet a kutatócsoportomnak,

Gerencsér Jánosnak és Márton Bencének.

További külön köszönet a segítségért és a témában nyújtott

konzultációért barátom, a nyugati politika és elit szakértője,

Lázár Mead Cheston

számára.

5
TARTALOM

i. BEVEZETÉS 9

//. VISEGRÁD KÍRÁL YAI - A NEMZETEK

EG YÖTTMŰKÖDÉSE A MODERN KOR ELŐTT 13

Korai Európa koncepciók 13

A három királyok 15

A visegrádiak aranykora 17

A hanyatlás kora; ved- és dacszövetség 19

La/arus hatás 41

Uh AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ AZ EZREDFORDULÓIG 43

ÍV. TÖRÉSVONALAK AZ UNIÓBAN 57

A Nyugat elveszett identitása 61

Nyugati kozmopoliták 68

Van, amiből nem lehet várat építeni... 89

Boszorkány vadászat: inkvizíció

eretnekek ellen a XXI. században 94

A kollektív történelmi felelősség

gondolata és az etnomazochizmus 107

Az iszlám jelentette kihívás -

történe Lemleckék kezdőknek 117

Gazdasági egyenlőtlenség és kizsákmányolás 126

6
 Kétscbességes Európa és a négy piaci szabadság elve 127

A közös mezőgazdasági politika 132

A haranggörbe tetején: a gazdasági válság 137

Jurisztokrácia és elnyomó bürokrácia 147

Lomha és tehetetlen apparátus - a nyugati hatalmak

elégtelen nemzetközi szerepvállalásainak története 147

Jogalkotás az Európai Unióban -

pontosság és megbízhatóság lói

Integráció a szuperállam leié -

demokráciádéitcit és a jurisztokrácia 179

Migráció 197

Miről is beszélünk? 197

Mennyiségi mutatók 204

A kvótarendszer 209

Statusfrissítés és attitűdök 2 10

Tcvképzetek 216

Pusztító tendenciák 227

A migráció jobbik fele 238

Integráció és terror 244

Brüsszeli clvlársak - hatalmaskodás,

elnyomás cs megtévesztés 257

Vegyes társadalmi reakciók 298

7
V. A VISEGRÁDI SZÖVETSÉG ÚJJÁÉLEDÉSE A
RENDSZERVÁLTÁST KÖVETŐEN 311

VI. KÖZÉP-EURÓPA PERSPEKTÍVÁI ÉS 324

VÁLASZTÁSI ALTERNA TÍVÁI

VII. VÉGSZÓ 342

BIBLIOGRÁFIA 353

8
BEVEZETÉS

Segítség azoknak, akik azon gondolkodnak,

elolvassák-e ezt a könyvet

Korunk legmeghatározóbb politikai és közéleti válsága zajlik.

Életünk minden szegletében érezni ennek hatásait, és mind a tár­
sadalmi szféra, mind a sajtóorgánumok, mind pedig a közösségi
élet fókuszpontjában ezek a kérdések állnak. Olyan krízis rajzoló­
dik ki előttünk, mely alapjaiban kérdőjelezi meg a társadalmakat
cs a civilizációt, amelynek tagjai vagyunk, és ami az elmúlt évti­
zedek békés fejlődése után teljesen felkészületlenül ért minket;
épp úgy a fejlett nyugati államokat, mint a felzárkózó keletieket.

A növekvő terrorizmus, az ennek nyomán erősödő állami

hatalom, a gazdasági nehézségek és legfőképpen a migrációs hul­
lám, olyan tényezők, melyek egymás hatását erősítve végveszély­
be sodorták a teljes Nyugati Civilizációt. Ez a civilizáció ugyan­
akkor demokratikus rendszereken alapul, és így ránk, állampol­
gárokra hárul a feladat, hogy eldöntsük, merre menjünk tovább; és
ezen a téren az Európai Unió nyugati fele ideológiai állóháborúba
keveredett az Unió keleti államaival (és a republikánus Egyesült
Államokkal is, mely Donald Trump megválasztásával - mindenki
nagy meglepetésére - az Unió keleti felének politikai irányvonalát
tette magáévá).

A mindennapok központi politikai kérdéskörévé vált prob­

lémák ugyanakkor megosztóak. Egyrészt azért, mert éles az ellen­
tét azok között, akik ezekben a tendenciákban, jelenségekben civi­
lizációs szintű problémákat és végveszélyt látnak, és azok között,

9
akik szerint az e pillanatban is zajló folyamatok a világ fejlődésé­
nek legtermészetesebb részei, és álláspontjuk szerint azok az el­
avult, bizalmatlan és toleranciahiányos emberek, akiknek ezekkel
a jelenségekkel kapcsolatban aggályaik vannak. Másrészt nehéz­
séget okoz az is, hogy még azok között is, akik egyetértenek ab­
ban, hogy a kialakult helyzetet válságnak tekinthetjük, ellentétek
támadnak ennek a válságnak a megoldási javaslatait és lehetősége­
it illetően.

Éppen a téma aktualitása és központi jellege miatt a szak­

mai, tudományos közeg, és a szakmainak és tudományosnak nagy
jóindulattal sem nevezhető média, illetve a nemzeti és közösségi
politikai frakciók felől is rengeteg, különféle sz.ínben bemutatott
információ áramlik a nyugati világ milliárdnyi lakója felé; köny­
vek, fórumok, cikkek, illetve videók, blogok és politikai szózatok
formájában egyaránt.

Tény viszont, hogy azok az anyagok, amik a migrációval

és Visegrád témakörével foglalkoznak, vagy szubjektív vélemé­
nyeket mutatnak be pro és kontra, annak függvényében, hogy az
alkotójuk melyik oldalt „szereti” jobban, vagy pedig, bár tudomá­
nyos jellegűek, ám éppen ezért az olvasóközönségük túl szerény
spektrumú ahhoz, hogy ezeknek az össztársadalmi attitűdökre
érdemi hatása lehessen.

Ez az írás nem detektívregény; talán semmi újdonságot

nem mondunk vele, ha eláruljuk, hogy ebben a könyvben nem az
Unió, a liberális társadalom cs a migráció előnyös, dicsőséges
oldalát mutatjuk be, hanem azokat a hibákat cs rendellenességeket,
amik ezeken belül rejlenek, illetve azokat a kihívásokat, amikkel
szembe kell néznünk. Itt a bevezetőben „kihívásként” értelmezzük
azokat, ám míg e szóhasználat például az Unió keleti tagállamai-

10
bán még helytálló, addig nyugaton helyesebb volna már a „válság”
kifejezést használni, hiszen itt a problémák már olyan mélyre gyű­
rűztek, hogy közvetlenül a társadalom alapjait is kikezdték. Ezek a
törésvonalak már korábban is tapasztalhatóak voltak, de a jelen
évtized közepe táján lényegesen megnyúltak és kiszélesedtek, és
ez a tektonikai aktivitás, ha lehet így fogalmazni, most földrengés­
ként rázta meg mind az Uniót, mind pedig a Nyugati Civilizációt.

A kortárs problémákat az erre az évszázadra jellemző mó­

don az egyik oldal igyekszik elkendőzni, vagy ha az nem sikerül,
akkor elbagatellizálni. Amennyiben ez sem sikerül - és lássuk be,
például egy több száz áldozatot követelő terrortámadást viszony­
lag nehéz elbagatellizálni -, vagy valaki hozzánk hasonlóan tény-
szerüségi alapokon igyekszik rámutatni a helyzet tarthatatlanságá­
ra, akkor pedig jönnek a keményebb ideológiai módszerek. Lát­
nunk kell azonban azt, hogy ezek a módszerek, melyekről lesz itt
szó bőven, teljességgel mellőzik a racionalitást és az objektivitást,
és lényegében semmivel sem tudományosabbak vagy előrehala-
dottabbak, mint a középkori inkvizíció.

Pontosan ezért ennek az írásnak a célja, hogy a kortárs

eseményeket a tények szintjén és ne pedig egy elképzelt álomvilág
vagy ideológia szintjén mutassa be. A felvonultatott tényékhez
valóban társul egy szubjektív magyarázat a részünkről, ugyanak­
kor ez a magyarázat a lényekből levezetett dedukció, nem pedig
egy ideológiai légvár ellenében megálmodott másik, alternatív
vágyálom vagy ideológiai építmény. A végkövetkeztetésünk ép­
pen ezért szintén nem lesz derűs - de ennek oka nem egy szemlé­
letbeli nihilizmus. Ennek oka az, hogy a történelem rossz pillana­
taiban, mint amilyen a mostani is, a jövőt vagy a realitások alapján
próbáljuk definiálni (mely esetben igencsak lehangoló, cserébe

11
viszont racionális lesz a perspektíva), vagy pedig struccpolitikába
menekülünk cs álmodunk magunknak egy szebb világot (ez két­
ségkívül kellemesebb, csak sajnos a szép álmokból is előbb vagy
utóbb felébredünk).

Az itt felvonultatott témák esetében nem igaz az, hogy az

éremnek két oldala van. Az igazság az, hogy jóval több oldala van
ennél, és még ezek is Rubik kocka módjára keverednek, óriási
káoszt teremtve. Persze mindenki hajlamos cxluzíve csak azt az
oldalt meglátni, amelyiket ő szeretné, olyan színűvé forgatva azt,
amilyennek ő látni akarja. A valóság azonban az, hogy ezek az
oldalak mind ugyanahhoz a központi témához kapcsolódnak, és
lóképp azt az oldalt kell látni a helyzet teljes megértéséhez, ame­
lyik ebben valóban segít; ha fizetek egy érmével, akkor az írás
részét veszem számításba, ami a névértékét jelöli, nem pedig asze­
rint alkuszom, hogy mennyire szép a fej oldalán szereplő ábra. Ez
utóbbi oldal is figyelemre érdemes; így például a magyar ötven
forintos enne, amit 2006 során bocsátottak ki, és a hátoldalán a
lyukas lobogó és az országház látható, mindenki szerint a világ
egyik legszebb pénzérméje - de ettől még nem értékesebb egy
font sterling címénél. Mivel a mainstream média mindent megtesz
az érem fej oldalán szereplő szép ábrájának bemutatásáért, miköz­
ben minden más oldalt elkendőz, és ez a szemlélet igaz az európai
politikai elit jelentős részére is, ennek a könyvnek a célja, hogy
„az érem másik oldalát” is bemutassa, és valóban arról beszéljen,
mi is az adott érem „értéke.”

Éppen ezért ennek a könyvnek a továbbolvasását csak

azoknak ajánljuk, akik készek szembenézni a kialakult civilizációs
válság realitásaival, és az azok megoldására rendelkezésre álló
lehetőségeinkkel.

12
VISEGRÁD KIRÁLYAI -
NEMZETEK EGYÜTTMŰKÖDÉSE
A MODERN KOR ELŐTT

KORA I EUR ÓPA-KONCEPCIÓK

Mindenekelőtt rá kell mutatni, hogy az európai integráció elképze­

lése nem számít újdonságnak a történelmünkben. Mikor Winston
Churchill először használta nyilvánosan az „Európai Egyesült
Államok kifejezést,” az európai egység gondolata már legalább hét
évszázados múltra tekintett vissza.

Dante Alighicri „Monarchia” című művében már a XIII.

század során felvetette egy államok közötti föderáció kialakításá­
nak ötletét, aki a föderációban a pápai hatalomtól való szabadulás
és a világbéke garanciáját látta - ez az elképzelés tehát afféle korai
liberális elgondolás volt.

Hasonló ötlettel állt elő Pierre Dubois dominikánus szer­

zetes, aki viszont a világi fejedelmek koalícióját az egyházi hata­
lom gyámsága alatt képzelte el; az elméletének gyakorlati megva­
lósítását pedig úgy képzelte, hogy az államok sorra belépnek ebbe
az univerzális békét garantáló szövetségbe; melyből többé nem
léphettek volna ki és nem indíthattak volna többé önálló háborút.
Lévén a szerzetes barát francia volt, ő maga úgy képzelte, hogy
ntíg a föderáció feje, afféle „államfője” a pápa lett volna, addig
„kormányfőnek” a mindenkori francia királyt képzelte el - akinek
a terv fél Európát a holdudvarába csatolta volna - ez tehát valami
korai imperialista álom volt. A terv szofisztikáltságát ugyanakkor
jól mutatta annak közös piacra vonatkozó elképzelése; ennek ér­

13
leimében a szövetség a tagállamokon felüli közös vagyonnal gaz­
dálkodott volna, és a termelés minden országban azokra a javaltra
irányult volna, melyeket ott a leggazdaságosabb előállítani. Emel­
lett pedig közös oktatáspolitikát és kulturális fejlesztéseket is tar­
talmazott - tehát a koncepcióban azért nem kevés előrehaladott
ötlet volt. A tervezet meg a keresztes hadjáratra is kitért, mivel
úgy tervezte, hogy a tagállamok egyenlően osztoznának a meghó­
dított területeken, míg maga Jeruzsálem önálló királyságként vált
volna a föderáció tagjává.

Kelet-Európábán is születtek ilyen egységkoncepciók;

Podjebrád György cseh király maga is fontolgatta egy ilyen föde­
ráció létrehozását. A tervezet a francia, velencei és a cseh államok
uniójában gondolkodott első lépésben, ám teret engedett a további
csatlakozóknak, akik - miután a föderáció tagállamai elfogadták a
jelentkezést - teljes jogú tagokká váltak volna. A szövetség a ta­
gok közötti békés vitarendezésre, a közös védelemre, valamint a
törökök elleni közös hadviselésre épített, megfosztotta volna a
Szentszéket a politikai befolyástól, hovatovább még az egyházi
tizedet is a föderáció közös, nemzetek feletti kincstárába utalta
volna. A közös döntéshozatal és jogalkotás öt évre választott kép­
viselőkből alkotott Gyűlés útján történt volna, a szövetség szék­
helyét pedig évente költöztették volna a tagállamok között - a
soros elnökség és a közös parlament gondolata tehát újabb előre­
mutató tervek voltak az integrációs elméletek korai pionírjaitól.

A XVII. század véres vallási konfliktusaiban Maximilian

de Béthune, Sully hercege fogalmazott meg egy egységesítési
koncepciót, aminek értelmében elismerte volna a keresztény vallá­
sok egyenjogúságát. Az európai egyensúly jegyében a terv az eu­
rópai államokat egyenlő erőviszonyok közé szorította volna; így

14
például a Német-Római Császárságból lefaragta volna Svájcot és
Hollandiát, ellenben például centralizált volna Itáliában, mely
ekkor széttagolt volt. Ebből is látszik, hogy ez a terv különösen
messze állt a realitásoktól, de az egyensúly megteremtése logikus
kívánalomnak tűnt. A herceg még azzal a gondolattal is eljátszott,
hogy Ausztriát kellene a Magyar Királysághoz csatolni, cserébe
azért, mert az „Európa Védőbástyájaként” óvja a nyugati keresz­
tény világot az iszlám hódítástól (hasonló címmel, a „Keresztény­
ség Védőbástyájával” egyébként a magyarokon felül még a Len­
gyel Királyságot tüntette ki).

Mindezekből látszik, hogy a közösségi integráció elképze­

lései és a rivalizáló nemzetek közötti békés együttélés és együtt­
működés gondolata jó ideje foglalkoztatta a kontinens művelt
rétegeit.

A HÁROMKIRÁLYOK

A XIV. századra a közép-európai államok lényegében ezeket az

elméleteket átültették a gyakorlatba:

A német császárok ez időben mohón tekintettek a keleti

területekre, és komoly fejtörést okoztak mind a szláv nemzetek­
nek, mind pedig Magyarországnak. A magyar király. Károly Ró­
bert maga is harcolt az ekkor regnáló Habsburg Frigyessel, aki
ráadásul a király ellen az országon belülről szervezkedő főurakat
is támogatta, cs közben Pozsony városára, a későbbi Szlovákia
fővárosára is rátette a kezét, holott az immáron négyszáz éve a
Magyar Királyság uralma alatt állt. Mikor Becs városa az áthaladó
kereskedelmi forgalomra vámot vetett ki, az amúgy is növekvő

15
német fenyegetésre válaszul a cseh, a lengyel és a magyar király­
ságok a nemzetközi diplomáciában ekkoriban még egyáltalán nem
megszokott módon csúcstalálkozót tartottak.

A találkozóra 1335 novemberében, a visegrádi palotában

került sor, cs mindhárom uralkodó, vagyis Károly-Róbert magyar,
111. Kázmér lengyel, valamint Luxemburgi János cseh király is
tiszteletét tette, kölcsönösen előnyös és tartós szövetségi rendszert
alkotva.

A megállapodás lényege a három nemzet közötti ellenté­

tek felszámolásán, a katonai szövetség megteremtésén, valamint a
gazdasági együttműködésen alapult, új kereskedelmi utak megal­
kotása révén, melyek elkerülték a német adókat. A megállapodás
mindjárt egy közös hadművelettel kezdődött; a cseh csapatok
északról indultak meg, míg a lengyelek egyesültek a magyarokkal,
és a három hadsereg felszabadította a Muraközt, valamint Pozsony
városát a német befolyás alól (minthogy Ausztria ekkoriban még
önállóan nem létezett).

A szövetség mélységét és tartósságát igazolni látszik,

hogy már egy ideje Károly-Róbert rokonságban állt a lengyel
uralkodóházzal, hiszen 1320 folyamán innen választott feleseget,
alig két évvel azután, hogy a cseh királyi házból házasodott, ám
első felesége, János király nővére, tragikus módon még abban az
évben elhunyt. Végül azonban sikerült mégis tető alá hozni a cseh
dinasztiával is egy frigyet, mivel a magyar trónörököst, Lajos her­
ceget eljegyezték a János cseh király unokájával, Margit herceg­
nővel. Az együttműködés zálogaként tehát láthattuk a hagyomá­
nyos korabeli kiházasitási eljárásokat, ám ez a szövetség mégis
túlmutatott azokon, és valami sokkal komolyabbat ígért.

16
A VISEGRÁDIAK ARANYKORA

A Visegrádi Hármak koalíciója pedig valóban sikeresnek bizo­

nyult; mind a három állam aranykorának kezdetét jelentette, mely­
ben virágzott a gazdaság, valamint általános béke honolt a király­
ságok területen, hiszen sem a Német-Római Birodalom nem mert
ujjat húzni velük, sem más külső vagy belső ellenfél nem zavarta
meg a békés építőmunkát. A nemzetek közötti együttműködés és
az uralkodók közötti barátság - minthogy itt többről volt szó, mint
egyszerű érdekegyeztetésről olyan sikeres volt, hogy a lengyel
király felajánlotta uradalmát a magyar uralkodóháznak arra az
esetre, ha örökös nélkül halálozna el. Ez végül így is történt, így
Lajos, aki akkor már magyar király volt, egyben lengyel királlyá is
vált; ez a perszonálunió volt mind a két állam történelmének egyik
legsikeresebb periódusa, és az ily’ módon vérrel írott szövetségü­
ket még a német császárok is félelemmel figyelték.

Ha a len gyei-magyar unió tovább is fejlődött volna, talán

egészen másképpen alakul a Nemzeteink történelme, de sajnos a
XIV. század törékeny feudális politikai viszonyaiban ez meg nem
történhetett meg, ekkoriban a tendenciák inkább a birodalmak
széthullásainak kedveztek: a magyar trón Máriára szállt, Lajos
legidősebb lányára, míg a lengyelek a húgát, Hedviget tették meg
királynőjüknek.

A sikeres közös uralkodók sora azonban itt nem crt véget,

mivel még ennek az évszázadnak a végén a Luxemburgi dinasztia
tagja, Zsigmond lett a magyar király (1387), aki hamarosan a cseh
trón birtokosa is lett (1419), majd pedig megszerezte a német­
római császári címet is (1433). Zsigmond kimondottan nagy hang­
súlyt fekteted a törökök feltartására, és sokat tett Európa déli hatá­
rainak megvédéséért, de ezen felül sikerült egész Európát is tár­

17
gyalóasztalhoz ültetnie a konstanzi zsinat keretében, mely végül
felszámolta az Egyházban uralkodó áldatlan állapotokat (minthogy
éppen három konkurens pápa regnált ekkoriban).

Annyi bizonyos, hogy a Visegrádi megállapodást követő

hét évszázad során a három Nemzet szinte soha nem háborúzott (a
ritka kivételek közé tartozik például Mátyás magyar király háború­
ja a cseh trón megszerzéséért a XV. században, amire a válasz a
lengyel király támadása volt a magyar trón el hódításáért. Ám még
így is tény, hogy a lengyel hadseregei Mátyás egyszerűen körül­
zárta az akkori Európa legmodernebb haderejének számító Fekete
Seregével, majd a lefegyverzett lengyeleket hazaküldte, de nem
bántotta). Ha megvizsgáljuk a középkori és újkori történelmet,
akkor szomszédos országok ilyen békés együttélésére nincs más
példa.

Nem mellesleg Mátyás király lehetőségei is éppen azért

voltak igen kiterjedtek, pont azért tudta felvenni a harcot például a
nemet császársággal is, és foglalhatta el Becs városát 1485-ben,
mert a Visegrádi Szövetség idején a részes országok prosperáltak
és igen erősek voltak. Nem egy lerombolt, feldúlt államot kellett
rendbe lenni, hanem egy erős és gazdag államban koronázták ki­
rállyá, melynek bevételei konkuráltak a francia vagy a török kincs­
táréval, míg a magyar haderő lényegében veretlennek számítolt -
olyan sikeres volt ekkoriban a Magyar Királyság, hogy némely
olasz városok (például Ancona) egyszerűen kitűzték a magyar
zászlót, cs bejelentették csatlakozásukat. Mindezek a sikerek a
százötven évvel korábbi együttműködésre vonatkozó megállapo­
dás eredményeként elkövetkezett általános konjunktúrára voltak
visszavezethetőek.

18
 Amint azt írtuk, a sikeres együttműködés inspirálta Má­
tyás király kor- és uralkodótársát, Podjcbrád György cseh királyt
is, áld 1474 során kidolgozta saját Európa-föderációs koncepció­
ját. Sajnálatos módon azonban ekkoriban a történelem a másik
irányba haladt...

A HANYATLÁS KORA; VÉD-ÉS DACSZÖVETSÉG

A virágzó feudalizmust nyugaton is politikai destabilizáció követ­

te. Volt valami elemi logikátlanság a feudális rendszerben, hiszen
arra épült, hogy véges mértékben rendelkezésre álló földdel Fizes­
senek ki pillanatnyi szolgálatokat, ha pedig a földek fogytak, fo­
gyott az uralkodói hatalom és vagyon is. Később ez a folyamat a
címek, előjogok és mentességek adományozásába ment át, és to­
vább mélyítette a központi hatalom gyengülését. Ezek voltak a
klasszikus értelemben vett „nemesi köztársaságok,” vagyis olyan
államok, ahol a nemesi rétegek nem az ország szolgálatát tekintet­
ték már alapvetésnek, hanem önmaguk gazdagságát igyekeztek
növelni, és az opportunizmus általában az ország sorsának rovásá­
ra ment.

Ilyen tendenciák voltak megfigyelhetőek a Német-Római

Császárságban is, hiszen ez a kilencedik században alapított erős
állam az évszázadok során végighaladt ezen a gyengülési folyama­
ton. Később maguk a Habsburgok is csak névleg voltak uralkodók
a birodalmuk területén, hiszen a valódi hatalom a tartományok és
kis királyságok urait illette meg - ebből a káoszból végül ki is vált
maga a Habsburg Birodalom is, mely Ausztriát, Csehországot és
Magyarországot töm öntette magába, míg a Német-Római Csá­
szárság darabjaira hullott. Mikor Napóleon 1806. október 13.-ai

19
jénai győzelmét követően hivatalosan is megszüntette ezt a közel
ezer éves birodalmat, annak már vagy tízezer (!) önálló kis fejede­
lemség volt a tagja, de valódi politikai súlya alig néhánynak volt.

Ezen a lejtőn Magyarország már az 1200-as évek során

megindult, II. András király uralkodásával. O maga még erős és
befolyásos uralkodó volt, így például sikerrel űzte ki Erdélyből a
Német Lovagrendet. A lovagok, miután letelepedtek, önhatalmú­
lag adókat kezdtek szedni, saját pénzt vertek, és sereget szervez­
tek, azt remélve, hogy kihasíthatják Erdély területét a Magyar
Királyságból, ahová pedig menekültekként fogadták be őket a
Szent Földről való dicstelen távozásuk után (lám ilyenek a mene­
kültek).

Ugyanakkor András vég nélküli földadományozásai ered­

ményeként az Árpád-ház uralkodói csakhamar, nyolcvan év alatt
kifogytak a politikai befolyásból, és a dinasztia 1301 -es kihalása
után, az országot pedig a tartományi főurak taszították anarchiába
- ezeket az áldatlan állapotokat számolta fel az új uralkodó, Ká-
roly-Róbert. Bár ezt követően még volt Magyarországnak egy két
évszázados második aranykora - melyen, mint írtuk, osztozott a
cseh és a lengyel királyságokkal is - a központi hatalom gyengülé­
se volt végül mindhárom Nemzetnek a veszte.

1490 után a Corvin ház 1. Mátyás király halálával trón­

fosztott lett. A Magyar Királyság ekkoriban volt a történelme so­
rán a leggazdagabb és a legerősebb, így a megüresedett trónért
sokan aspiráltak. Ilyen volt a királyné, akinek egyébként benne
volt a keze férjura idő előtti halálában, és bár Nápoly és az Aragó­
niái Királyság mögötte állt, a főurak nemet mondtak neki. Hason­
lóképpen kiesett a vérszerinti utód, Corvin János is, akinek már
csak azért sem akarták odaadni a koronát, mert erőskezű apjának

20
uralmát a föurak nem kívánták viszontlátni. Pályázott még a trónra
Albert lengyel trónörökös, de Habsburg Frigyes császár fia, Miksa
is, aki csapataival visszafoglalta Bécs városát, majd Magyarország
nyugati részére tört be, és kiásatta Mátyás király holttestét, azután
pedig azzal parádézott ahogy az igazi civilizált katolikus herce­
gekhez méltó. Nagyon szeretett volna király lenni Szapolyai István
is, aki saját magát a „nemzeti király” jeligével igyekezett prote-
zsálni, ám végül a győztes a lengyel király fia, Jagelló Ulászló
cseh király lett, aki azonban nem kapott érdemi hatalmat a koroná­
ja mellé.

Az a tény, hogy a magyar nemesség cseh királyt választolt

uralkodónak, egyrészt persze a visegrádi hagyományokból fakadt,
másrészt viszont egyértelműen azt mutatja, hogy a nemesek sze­
rették volna saját autonómiájukat növelni, és egy távoli király
nyilván ebbe a képbe jobban beleillett.

A főurak eleve azzal választották meg őt királlyá, hogy a

Mátyás király által bevezetett nemességre vonatkozó szigorításo­
kat menten eltörli, mi több, a királyi bevételek jelentős részét át­
engedi számukra. Míg Mátyás uralma alatt a Magyar Királyság
bevételei évente a másfélmillió aranyforintot is elérték, ami pedig
a francia állam bevételeivel konkurált, és a Török Birodalom jö ­
vedelmeinek is a felét tette ki, addig az új királynak, Ulászlónak
évi negyvenezer (!) aranyforintra apadtak a bevételei. Hogy még
véletlenül se legyen félreértés, a föurak a királyi hadsereget, a
Fekete Sereget, mely harminc évvel később nagyon jól jött volna a
törökökkel szembeni háborúhoz, egyszerűen szétkergették - köny-
nyű dolguk volt, hiszen a vezetés nélkül maradt sereg lényegében
szétszéledt, így a király kezében semmi valós hatalom nem maradi
Magyarország felett. Ulászló király becsületére legyen mondva,

21
mindent megtett Magyarország stabilitásának megtartásáért, még
csehországi bevételeit is ideirányította, és abból finanszírozta itte­
ni költségeit, tehát a jó szándéka és segítőkészsége nem hiányzott.

Az ország ugyanakkor csúszott lefele a lejtőn az erős köz­

ponti vezetés hiányában, bevételek és a határvédelem nélkül a vég
nem sokat váratott magára: az 1518-as eredménytelen tolnai me-
gyegyülést a résztvevők már úgy summázták, hogy Magyarorszá­
gon az állam két tartópillcrjéből, a jogból és a fegyverből bizony
egyik sem található többé meg, míg három évvel később elesett a
déli határ védelmet ellátó legfőbb erődítmény, Nándorfehérvár.

1526 gyászév a visegrádiak történelmében, hiszen ekkor a

három tagállamból kettő elbukott, és Lengyelország sem volt már
képes többé jelentős európai hatalomként fellépni. Ebben az évben
a török szultán, 1. Szulejmán komoly haderővel vonult fel Ma­
gyarország elfoglalására, amit a magyar nemesség és a király im­
máron képtelen volt megakadályozni. Ha erre a támadásra Mátyás
király uralma alatt került volna sor, a jól felszerelt és harcedzett
Fekete Sereg nagyon csúfos vereségei mért volna a hódító szultán
csapataira.

A sors azonban úgy hozta, hogy II. Lajos, Ulászló fia, volt
kénytelen szembenézni a törökökkel - az egyik leggyengébb hata­
lommal bíró magyar király, a történelem leghatalmasabb török
szultánjának támadásával szemben. A feudális anarchiába való
süllyedést jól jelzi, hogy a törökökkel szembeni hadművelet meg­
tervezése cs kivitelezése lehetetlenül gyengén történt; mindenki­
nek az volt a véleménye, hogy ez voltaképpen valaki másnak a
feladata volna, nem pedig az övé. A nemesség a királytól várta a
megoldást, aki viszont üres zsebbel tehetetlen volt, cs saját nem túl

22
lelkes személyén felül nem sokai tudott ajánlani, a hadsereg ösz-
szeállítását pedig a nemesi bandériumoktól várta.

Bár már augusztus volt, és a törökök támadásáról hónapok

óta tudni lehetett, ám a magyar haderő ekkorra még nem is állt
teljesen össze! A főurak adtak ugyan csapatokat a királyi seregbe,
de ezek a csapatok kicsik voltak, gyengén felszereltek, és egyálta­
lán nem voltak kiképezve. Míg Mátyás Fekete Serege tizenötezer
bármikor mozgósítható, edzett zsoldosból álló gyalogságot vonul­
tatott fel, Lajos rendelkezésére csak „hadrendbe” állított jobbá­
gyok álltak, akik életükben nem fogtak meg fegyvert, valamint
olyan lovagok, akik még sosem jártak igazi csatában.

A magyar fősereg már egy ideje Mohács mellett gyüleke­

zett Tömöri érsek vezetése alatt, azonban ez csupán nagyjából
tizenhatezer embert jelentett, akik között érdemi fegyverforgató
reguláris alig akadt. Bár az uralkodó, 11. Lajos egyben cseh király
is volt, ám a cseh nemesség sem törte magát, hogy a hűbér ura
segítségére siessen - mellesleg a csehek, ha akartak sem értek
volna időben Mohács alá egy nagyobb sereggel. A harcállás rá­
adásul kevés stratégiai előnnyel járt; a mocsaras vidéken, a Duna
mellett legfeljebb annyit lehetett a védők számlájára írni, hogy
olyan helyet jelöltek ki a csatára, ahol nem lehetett őket bekeríteni
- egyéb fölényük viszont nem volt, különösen egy alig hadrendbe
állt sereggel.

Ami a2t illeti, magának a királynak sem volt sietős csatába

indulnia, ráadásul meg akarta várni a Lengyelországból érkező
erősítést - több ezer zsoldos katonát, akiket a nagybátyja, Öreg
Zsigmond lengyel király küldött. Még az is több napjába tellett,
hogy kiérjen a fővárosból a kíséretével; így épphogy odaért a csa­
tába időben. Az Erdély felől érkező főurak, akik huszonötezer fős

23
sereget szedtek össze Szapolyai János vezetése alatt, viszont tény­
leg nem értek oda, bár a í’ő úr megüzente, hogy nélküle el ne kezd­
jék az ütközetet - mintha a dolog ilyen egyszerű lenne. Utólag
mégis gyanítható, hogy nem véletlenül késték le a csatát, Szapo­
lyai ugyanis nagyon szeretett volna nagyobb politikai befolyást, és
azzal számolt, hogy ha odázza az időd, később jobb alkupozícióra
tehet szert.

Mindenesetre tény, hogy a felvonuló török sereget azzal

kellett megállítani, ami rendelkezésre állt, így Tömöri, amint az
ellenség megkezdte a felfejlődést, támadást indított, de a szerve­
zetlen és képzetlen magyar haderő nem tartott alakzatot, nem volt
tüzérsége, és nem küzdött összetartóan. A sereg annyira gyengén
volt felállítva, hogy még a lovasságot és a gyalogságot sem külö­
nítették el egymástól, ráadásul hogy a bekerítés veszélyét elkerül­
jék, Tömöri tíilzottan is széthúzta a csapatokat.

Ilyen körülmények között a roham gyengén sikerült, rá­

adásul Szulejmán ismerte az európai harcmodort, így számított rá,
hogy a magyarok ezzel a lépéssel kezdik az ütközetet, ezért úgy
rendezte cl az egységeit, hogy a rohamozok egyenesen a török
tüzérség háromszáz ágyújával és a világ akkori legjobb katonái­
nak, a janicsároknak az alakulataival találták szemben magukat. A
támadásuk hamar kifulladt, Így Tömöri nem volt képes a négysze­
res erőfölényben lévő török sereget visszaverni, és az ütközetben a
magyar erők felmorzsolódtak. Tömöri érsek is a csatában halt
meg; őt utóbb lefejezték, és a fejét a szultán azt követően a sátra
mellett karóra tűzette - ettől a szokásuktól, úgy tűnik, az iszlám
némely követői még az azóta eltelt ötszáz év alatt sem tudtak sza­
badulni.

24
 A mohácsi csata véget vetett a Visegrádi Szövetség akkori
fénykorának. A Magyar Királyság három részre szakadt; a déli
országrészt a törökök elfoglalták (a történelem groteszk humora,
hogy a török szultán azzal kábította a magyar föurakat, hogy a
csapatai csak ideiglenesen vannak itt, míg az új magyar király
nagykorúvá nem válik, a főurak pedig hittek neki - később ugyan­
ez a szóvirág jellemezte a „hazánkban ideiglenesen állomásozó
szovjet csapatokat” is. A szovjetek csak ötven évig maradtak - a
törökök százötvenig). Ismerős lehet ez a narratíva napjainkból is a
szír menekültekkel kapcsolatban, akik kizárólag a háború miatt, és
szigorúan csak ideiglenesen tartózkodnak Európában.

A csatát követő interregnumot kihasználva Nyugaton a

Habsburg-ház a saját német tartományaiból álló uradalmához csa­
tolta a Magyar Királyságot, míg keleten az Erdélyi Fejedelemség
maradt mindaz, ami korábban Magyarország volt - és ez is lénye­
gében csak török protektorátusként működhetett tovább.

A sors iróniája, hogy a mohácsi csata után a főváros, Buda

elfoglalására csak 1541 folyamán került sor, azaz tizenöt évvel
később; ezalatt bőven lehetett volna tenni valamit a helyzet javítá­
sa érdekében, csakhogy ezt az időt Habsburg Ferdinánd és Szapo-
lyai János civakodása emésztette föl. Egyiküket sem érdekelte
igazából Magyarország (ez a Habsburgokra sokszor igaz volt a
történelem során, de a nagyratörő Szapolyaik nélkül is jobban járt
volna az ország); mindketten csak a magyar trónra vágytak. így
pedig a nevető harmadiknak, Szulejmán szultánnak volt ideje ki­
építenie magyarországi uralmát.

A mohácsi csata véget vetett a Cseh Királyság önállóságá­

nak is; mivel a cseh-magyar 11. Lajos király meghalt a csatából
menekülvén (legalábbis így tudjuk, hiszen a holttestét csak két

25
hónappal később találták meg a felesége által küldött vitézek, s
márpedig az özvegy Habsburg Máriának az volt az érdeke, hogy
férjét holtan megtalálják). A független Csehország így, hasonló­
képpen Magyarország nyugati harmadához, Habsburg fennhatóság
alá került.

Az ezt követő évszázad tovább mélyítette a hanyatlási

mindhárom ország területen. Míg a Magyar Királyságon állandó­
sult az interregnum, és a főváros, Buda is elesett 1541 folyamán, a
magyar uralkodók uralma pedig az Erdélyi Fejedelemségre szorult
vissza, addig a csehek is Ausztria irányítása és a Habsburg császá­
rok uralma alatt maradtak. Az aktuálisan regnáló császárok sok­
szor indítottak támadást Erdély ellen is; ez viszont sosem vezetett
eredményre, egyrészt mert számos alkalommal maguk a fejedel­
mek futamították meg az osztrákokat (ilyen volt például Bethlen
Gábor fejedelem, aki több császári támadást is visszavert), vagy
pedig a törökök vonultak fel és verték meg a támadó osztrák sere­
geket, hogy elkerüljék Magyarország osztrák kézen való egyesíté­
sét.

1618 májusában a csehek - kiknek körében a protestan­

tizmus kezdett elterjedni - lázadtak fel a katolikus Habsburg ura­
lom ellen, és az osztrákok prágai tisztviselőit kihajították a várab-
lalcból. Ezzel megkezdődött a cseh ellenállás. A csehek tisztában
voltak vele, hogy hamar jelentős erőket kell összeszedniük az
osztrákokkal szemben, így felszabadították Csehországot, majd
segítséget kértek a magyaroktól, cs a német Protestáns Uniótól is.
Míg Bethlen Gábor erdélyi fejedelem számottevő csapatokkal
indult meg a csehek támogatására, a Protestáns Unió nem avatko­
zott a küzdelembe. Ennek ellenére a csehek királlyá koronázták V.
Frigyes pfalzi választófejedelmet, de már nem volt elég idő a csa­

26
patok összevonására, mert 1620 novemberére II. Fcrdinánd csá­
szár csapatai Prága alá értek és a fehérhegyi csatában megütköztek
a felkelőkkel. Ugyan a cseh nemességen felül morvák, sziléziaiak,
valamint nyolcszáz magyar is felsorakozott és Frigyes német
zsoldosai is részben felvonultak, maga Frigyes és lóerői nem értek
a helyszínre, ahogy Bethlen Gábor seregei sem, így pedig a csatát
a birodalmi erők nyerték.

Az ütközetben a cseh nemesség nagy része odaveszett, rá­

adásul többtucaí túlélőt maguk a Habsburgok végeztek ki Prágá­
ban az ütközet után, a megmaradt nemesek pedig kénytelenek
voltak emigrálni - nagy részük a mai Szlovákiához tartozó Felvi­
déken telepeded le. Köztük volt például a világhírű tudós, Jan
Amos Komensky. A felkelést követően Csehországot végleg meg­
fosztották önálló jogi statusától, és örökös tartománnyá minősítet­
ték vissza. Az ütközet hatása cs a cseh nemesség teljes elvesztése
olyan súlyos volt, hogy a következő háromszáz évre Csehország
valóban csak a Habsburg Birodalom tartományaként működött és
önálló politikai jelentőséget teljesen elvesztette.

Időközben az F.rdélyi Fejedelemség és Lengyelország to­

vább folytatták a visegrádi hagyományokat, és többször fel is me­
rült a kél ország egyesítésének gondolata. Mikor az első erdélyi
fejedelem, János Zsigmond meghalt, az erdélyi nemesség Báthory
Istvánt választotta uralkodónak (mivel az erdélyi fejedelmeket
választották), és a jelölésre Isztambul is rábólintott. Beleegyezést
adott hozzá Habsburg Miksa császár is, de utóbb mégis a Báthory
ellen lázadó főurakat kezdte pénzelni, ami azonban nem bizonyult
jó ötletnek, mivel a lázadást Báthory a csatamezön elfojtotta. Rá­
adásul erdélyi regnálása olyan sikeres volt, hogy mikor 1575 során
a lengyel nemesség választott királyt, közfelkiáltásra meghívták

27
őlc is uralkodójuknak Báthoryt - szemben Miksával, aki pedig
nagyon vágyott volna e címre a fiának. Emestnek! Báthory István
pedig ezzel a feladattal is megbirkózott, cs a lengyel történelem
egyik legkedveltebb és azóta is legmegbecsültebb királya lett.
Ennek egyik legfőbb oka, hogy Báthory személyesen viselt hadat
Lengyelország megvédéséért a birodalomalapító első orosz cár,
IV. Rettegett Iván1 ellen, aki a Kazanyi és Asztrabáni Kánságok
elpusztításával építette fel birodalmát és szerzett nem éppen kel­
lemes hírnevet.

A két ország közös uralkodója ezután Krakkóba költözött,

és onnan irányította mind a két királyságát, miközben odahaza
Kristóf nevű öccse vitte a hétköznapi ügyeket helytartóként. Bá-
thorynak ekkoriban egy új, Visegrádol pótoló keleti szuperföderá­
ció járt a fejében, amit a törökökkel szemben akart volna bevetni, s
melyben a magyarok, lengyelek, moldovaiak és oroszok szerepel­
tek volna. Bár a dolognak nem volt realitásalapja, hiszen az orosz
cár ekkoriban saját birodalmának építésével volt elfoglalva, és
egyébként sem jellemezte a józan mérlegelés és békés építőmun­
ka, ám a terv a Habsburg császárok ellenállásában is elakadt, akik
elgáncsolták a kezdeményezést.

Ezzel rövid időre a Nagy Lajos király által létrehozott per-

szonálunió is újjáéledt, igaz, már nem régi fényében, hiszen Cseh­
ország, mint szövetséges, ekkor már Habsburg uralom alatt állt,
míg Magyarország is csupán az Erdélyi Fejedelemség képében

1 Az, hogy az első cár „negyedik" sorszámmal kezdődik, nem tévedés;

Rettegett Iván (1530-1584) a Rurik dinasztia utolsó uralkodója volt, mely
már huzamosabb ideje regnált Moszkvában. Iván újítása abban állt, hogy
magát „minden oroszok cárjának" nyilvánította, és a szomszédos álla­
mok meghódítása útján valóban meg is teremtette az orosz birodalmat.

28
vehelle ki a részét a szövetségből. Ám ettől függetlenül Báthory
uralkodása mind a két Nemzetnek újabb rövid békeidőszakot je­
lentett. Az Európa minden táján ekkor jellemző vallási üldöztetés
elől érdekes módon Erdély jelentett menedéket, hiszen itt elfoga­
dott és bevett vallás volt a katolikus, a protestáns, a lutheránus, de
meg az unitárius kereszténység is, tehát vallási és boszorkányül­
dözésektől - ami pedig ekkoriban nyugaton még nagyon is dívott,
ahogy az új császár, II. Rudolf is buzgón irtotta azokat, akik nem
voltak kielégítően katolikusok - nem kellett tartani. Ráadásul a
társadalom is szabadabb életnek örvendhetett, mint a nyugati job­
bágyság, így tehát Erdély ekkoriban Európa Icgfelvilágosultabb
országa volt - itt még a szó jó értelmében véve. Ha emlékszünk
Sully hercegének terveire, abban ő széles vallási autonómiát java­
solt, és vallási toleranciát szeretett volna intézményesíteni Euró­
pában; Bethlen ezt harminc évvel korábban már megtette Erdély­
ben, könnyen lehet tehát, hogy ez a kis ország szolgált mintául a
herceg nagyratörő terveihez.

Az együttműködés Báthory halálával ismét meggyengült.

Az Erdélyi Fejedelemség és a Lengyel Királyság két külön új
uralkodót választott magának (a lengyelek jobban jártak), a ma­
gyar országrészt pedig az osztrák császár zsoldosai kezdték fel­
dúlni. Éveken át tartó kaotikus állapotok és totális anarchia után
végül az erdélyi csapatok főparancsnokát, Bocskait választották
fejedelemnek, aki aztán elverte a port az osztrák csapatokon. Erre
válaszul Bécs igyekezett rászorítani a lengyel királyt, támadja
hátba Bocskai csapatait, aki még hajlott is volna az alkura, ám a
lengyel nemesség ezt nem tűrte, és nem csupán nem támadták meg
Erdélyt, de ráadásul még támogatást is küldtek a fejedelem számá­
ra. A véd- és dacszövetség újfeni bizonyított, és a páratlan sikerek
tárgyalóasztalhoz kényszerítették Bécset, ami egyrészt békét kötött

29
az Erdélyi Fejedelemséggel, másrészt pedig a Török Birodalom­
mal is. Ez volt a fejedelem életműve, és nem is maradt többre
ideje, mert a nehezen és hősiesen kivívott béke megkötését köve­
tően hamarosan elhunyt.

A soron következő fejedelmek is tartották azonban magu­

kat a „Visegrádi Virtushoz;” Bethlen Gábor, Erdély legnagyobb és
legtehetségesebb fejedelme 1628 során bekövetkezett halála előtt
sokat foglalkozott Magyarország visszafoglalásával és a régi ki­
rályságok visszaállításával, egyesítésével. Tizenöt éves uralma
alatt összesen három felszabadító hadjáratot vezetett a magyar és a
cseh területek felé - így például nagyszámú hajdúkból álló csapa­
tot menesztett a cseh felkelés megsegítésére is, mely egészen Be­
csig eljutott.

A Lengyel Királyság valamivel később indult el a hanyatlás lejtő­

jén. Míg II. Ulászló megválasztásával a Magyar Királyság a feudá­
lis anarchia felé tartott, addig ugyanebben az időben a lengyel
uralkodó, Öreg Zsigmond (1506-1548), aki Ulászló budai udvará­
ban éveket vendégeskedett, (és akinek 1504-ben Ulászló két szilé­
ziai hercegséget ajándékozott), még a Lengyel Királyságot egye­
nesben tudta tartani. Trónra lépését követően számos jogi és gaz­
dasági reformot hajtott végre, uralma alá hajtotta a Mazóviai Feje­
delemséget, ám már neki is meg kellett küzdenie a nemeseivel,
akik számos reformját sikerrel meghiúsították. Politikai erejét és
Magyarország szövetségét éleslátóan úgy biztosította, hogy a ma­
gyar nemesek legerősebbikének, Szápolyai Istvánnak a lányát
vette feleségül 1512-ben, aki azonban három évvel később anélkül
halt meg, hogy örököst adott volna a királynak.

30
 Öreg Zsigmond és Ulászló a törökökkel szembeni védelmi
szövetségben gondolkodtak, ám ez végül elakadt a saját, és a ma­
gyar nemesség ellenállásán, és nem kevésbé azon, hogy 1526 so­
rán legfőbb szövetségese és egyben unokaöccse, II. Lajos odave­
szett a mohácsi csatában. Ezt követően Csehország végleg elve­
szett a Visegrádi Szövetség számára, míg Magyarországon teljes
volt az anarchia - a magyar nemesek egy része (köztük Szapolyai
is, aki szerencséjére rokonságban állt Öreg Zsigmonddal) így Len­
gyelországba menekült, de itt találtak menedéket sokan mások is;
ezekben az évtizedekben a Krakkói Egyetem hallgatóinak ötödé
volt magyar, ahogy a magyar könyvnyomtatás központja is ez a
város lett.

Végül azonban a XVIII. század a legnagyobb Visegrádi

állam, Lengyelország történelmében is elhozta az elkerülhetetlen
összeomlást. A nemesség előjogait és a nemesek országgyűlés­
ének kiváltságos helyzetét folyamatosan erősítették az utóbbi szá­
zadok folyamán, ahogy ez a többi feudális ország esetében is lát­
ható volt. Alapvetően nem volt ezzel semmi baj; Lengyelország az
első európai állam volt a történelemben, melynek írott alkotmánya
született.2 A nemesi köztársaság egy demokratikus intézmény-
rendszert teremtett, ami zseniális ötlet volt, ráadásul évszázadok­
kal megelőzte a korát.

A probléma ma már egyértelműen világosan abban rejlett,

hogy a teljes egyetértésre alapozott együttműködés, a tiberum vető
elve, aminek keretében akárki akármilyen kezdeményezést megve-

2A történelmi alkotmányok (úgy, mint az 1215-ös Magna Charta vagy az

1222-es Aranybulla) ugyanis nem minősülnek írott alkotmánynak, mivel
fejlődésük lépcsőzetesen történik a történelem folyamán, és több do­
kumentumra épülnek.

31
tózhatolt, a gyakorlatban nem volt igazán működőképes és lehetet­
lenné tett minden érdemi együttműködést. A Lengyel Királyság
államapparátusa „belefagyott” ebbe a rendszerbe, és minden köz­
pontosító törekvés, így például Startistaw Leszczinsky király re­
formkísérleti is éppen ezen a politikai mozgáskép telcnscgcn akad­
tak el.

Ennek eredménye volt az 1768-as polgárháború, amit pe­

dig az ország első, 1772-es felosztása követett, mely éppen úgy
intő jel volt, mint a mohácsi vereség a magyarok számára 1526
folyamán, és a lengyel nemesség éppen úgy nem reagált rá megfe­
lelően, ahogy a magyar főurak anno a török támadásra. 1772 és
1793 során a szomszédos hatalmak területeket csatoltak le Len­
gyelországról, végül pedig a nemzetközi politika terén ülő kacsává
változott országot 1795 során Poroszország, Ausztria és Oroszor­
szág felosztották egymás között.

A felosztást követően hamar felélénkültek a revizió iránti

igények, és alig pár évvel Lengyelország bukását követően a nem­
zetközi politikai légkör is kedvezni látszott az ilyen irányzatoknak.
Napóleonról köztudomású, hogy nagyra becsülte a lengyeleket
(ebben kétségtelenül nagy, de valószínűleg nem döntő szerepet
játszott Maria Walcwska grófnővel ápolt igen intim viszonya,
melyből gyermeke is született), hiszen felszabadította őket, és
megalapította a Varsói Nagyhercegséget, melynek függetlensége
sajnos nem tartott tovább a császár uralmánál. Ennél kevésbé is­
mert történelmi részlet, hogy hasonlóképpen nagylelkűen viselte­
tett a magyarok irányába is: mikor 1809 tavaszán Napóleon elő­
ször elfoglalta Bécset, kibocsátotta schönbrunni kiáltványát,
melyben a Habsburg Birodalomtól való elszakadásra biztatta a
magyar nemességet:

32
„MAGYAROK!

Az Ausztriai Császár, megszegvén a Békességet, mellyet

Velem kötött, s nem gondolván azon nagy-lelkűséggel,
mellyet már három ízben, név szerént pedig az 1805-dik
esztendőbéli háború végével iránta mutattam; megtámadta
hadi népemet. Viszszavertem Én az igazságtalan megtá­
madod [...] elfoglaltam Ausztria fővárossát és már a Ti
határaitokonn állok diadalmas seregeimmel. Az Ausztriai
Császár, nem pedig a Magyar Király üzent Nékem hadat.
Hazai Constitutiótok szerént nem is tselekcdhette volna ő
ezt a Ti megegygyezésetek nélkül. [...]

Magyarok! Eljött az a szempillantás, mcllyben

viszszanyerhetitek régi függetlenségeteket. Fogadgyátok
cl a békességet mellyet ajánlok: maradgyon fenn egész ép­
ségében Országotok és Szabadságotok; maradgyon fenn
Hazátoknak Constitutiója - akár azon állapottyában, amint
eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, a melyeket
abban Ti magatok, teljes tetszésetek s kényetek szerént, az
időknek mostani kömyülállásaihoz képest jóknak, és saját
polgártársaitok hasznára nézve talán szükségeseknek ítélni
fogtok. Semmitsem kívánok Én Ti-tőletck: egyedül tsak
azt akarom látni, hogy szabad cs valósággal független
Nemzetté legyetek. Az Ausztriával való egygyesítés volt a
Ti szerencsétlenségeteknek főbb oka. [...J Szerezzétek
most viszsza nemzeti léteteket: legyetek újra, a kik valaha
voltatok! Válasszatok Királyt magatoknak; olyan Királyt,
a ki Ti-érettetek országollyon, a ki Hazátoknak kebelében
Ti-közöttetek lakjék, és a kit a Ti polgártársaitok ’s kato­
náitok vegyenek körül!

33
 Magyarok! Ez az, a mit Európa Tőletek vár, mclly
most reálok néz; ezt kivánok Tőletek Én is! [...]

Gyülekezzetek azért öszve Rákos mezejére, régi

Őseitek szokása szerónt; tartsatok itt igaz Nemzeti Gyű­
lést! És adgyátok tudtomra végzéseiteket.

NAPÓLEON”

A levél mély figyelmességről, és a magyar hagyományok alapos

ismeretéről tanúskodik, és a császár emlékirataiból is kitűnik,
hogy a Magyar Királysággal szemben valami okból komoly tiszte­
lettel viseltetett. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy
bár a magyarok elutasították az ajánlatot, és Győr mellett „csatát”
kezdeményeztek vele szemben, Napóleon továbbra is érintetlenül
hagyta Magyarországot, és sohasem hatolt be ide, holott Bécset
például többször is ostrom alá vette. Talán a végsőkig abban bí­
zott, hogy a magyaroknak megjön az eszük, és szembefordulnak a
Habsburgokkal a kedvéért, ahogy a lengyelek is lelkesen álltak
melléje, felszabadítóként üdvözölve. Valószínűleg ezt kellett vol­
na tenniük, de nem így lett - ezzel együtt Napóleon császár hozzá­
állása intő példa lehet az olyan komédiások számára, akiknek az ő
karakterének az eljátszásában és a hatalmaskodásban merül ki ma
a politikájuk.

A napóleoni korban a kellő eltökéltség hiánya sajnos jel­

lemző volt a Visegrádi államokra, hiszen a magyarok elutasították
ezt a felettébb nagyvonalú ajánlatot; pedig ilyesmit a franciáktól
sem az azelőtti nyolcszáz, sem az azóta eltelt kétszáz évben nem
láthattak. De hasonlóképpen nem reagállak Bées elestére a csehek
sem, és a lengyelek is kevesebb támogatási adtak a császárnak,
mint amit érdemelt volna (természetesen tény, hogy a Varsói

34
Nagyhercegség potenciálja meg sem közelítette a korábbi Len­
gyelországét). Persze nem sokkal később már érkezett is a forra­
dalmak kora - akkor jól jött volna a jóindulatú francia császár
támogatása, de a mindenkori szerencsétlen időzítés is a történelem
rosszindulatú tréfái közé tartozik.

1830 során a lengyelek végül felkeltek az orosz uralom el­

len, mely felkeléshez a magyar fegyverforgatók nagy számban
csatlakoztak - mi több, Bars vármegye közgyűlése még levélben
fordult Ferenc császárhoz azt kérvén, hogy támogassa a lengyele­
ket.

Ez a szolidaritás aztán egyfajta tradícióvá vált; tizennyolc

évvel később, 1848 folyamán, Magyarországon tört ki Habsburg
ellenes felkelés, melyhez ezúttal a lengyelek csatlakoztak - négy­
ezer fővel képviseltették magukat a magyar haderőben, hat gyalo­
gos zászlóaljba és hét lovasszázadba szervezve, amit tüzérség is
támogatott. A katonákon felül pedig hadvezérekkel (mint
Butharyn és Wysocki) is bőven hozzájárultak az ügyhöz; ilyen
volt például Bem József tábornok, aki az egyik legtehetségesebb
parancsnok volt a szabadságharc folyamán, és akiért emberei is
rajongtak, de ott volt még Henryk Detnbinski is, aki egy időben
még a hadsereg főparancsnoki posztját is betöltötte. Hasonlókép­
pen a szlovákok, akiknek a magyarokkal való együttélése pedig
nem volt mindig felhőtlen, 10 000 katonát állítottak ki és bocsátot­
tak a Honvédség rendelkezésére.

A magyar szabadságharc olyan jól sikerült, hogy az oszt­

rák császár nem is bírt cl vele, így az oroszoknak kellett kétszáz­
ezer katonával a Habsburgok segítségére sietniük, hogy leverjék a
magyar felkelést. A közös harc emlékére mondta a lengyel
Rtanisiaw Worcell, hogy:

35
 „Magyarország és Lengyelország kél örökéletű tölgy, me­
lyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt
messze futnak, összekapcsolódnak és láthatatlanul egybe­
fonódtak. Ezért egyiknek a léte és erő telj essége a másik
életének és egészségének a feltétele.”

Rövidesen újra a lengyeleken volt a sor; 1863 során ismét forrada­

lom tört ki. A korábbiakhoz hasonlóan sajnos ez sem volt sikeres,
de a tradicionális szövetséget azért jól érzékelteti, hogy az orosz
fennhatóságot megelégelve a lengyelek tömegesen telepedtek át
ekkoriban Magyarországra, ami ugyanakkor éppen ezekben az
években vált belügyeit tekintve lényegében önállóvá, és az Oszt­
rák-Magyar Monarchiának is egyenrangú tagállama lett Ausztria
mellett.

Az első világháborút követően önállósodtak a visegrádi ál­

lamok; Lengyelország és Csehszlovákia sikerként élhették ezt
meg. Magyarország, mivel a vesztes oldalon harcoló Habsburg
Birodalom tagállama volt (noha a magyar országgyűlés heteken
keresztül sikeresen akadályozta meg, hogy az osztrákok hadat
üzenhessenek az oroszoknak és a nyugatnak, tehát megtették a
békéért, amit tudtak), megtorlásban részesült, A Versailles-
környeki békék értelmében elvesztette területei közel három­
negyedét, melyek 896 óta, illetve Ilorvát-Szlavónia esetében 1091
óta a magyarok kezén voltak, köztük még Erdélyt is, ami pedig a
magyar szuverenitás hordozója volt, mikor éppen a többi ország­
részt a Habsburgok és a törökök tartották megszállva.

A döntést ráadásul a környező tagállamok is óriási siker­

ként élték meg - hirtelen a szlovákok is örültek, hogy a csehekkel
alkothatnak új államot, ahogyan a horválok is lelkesedlek az auto­
nómiáért, noha a két ország 1091 óta virágzó perszonálunióban

36
állt egymással, cs az osztrákokkal való 1867-es kiegyezést követő­
en a magyarok rögtön a horvátokkal is rendezték belpolitikai kap­
csolatukat/ Erdélyt Románia annektálta, és bár a békeszerződés
egyértelműen kijelölte a határokat, a román vezetés kihasználta a
meggyengült magyar kormányzatot (Károlyi gróf miniszterelnök­
ként az ország [addigi] leggyengébben szereplő politikusai közé
tartozott - Sigmund Freud csak ennyit mondott róla: „A magya­
roknak sok tehetséges grófjuk van, mégis sikerüli a legostobábbat
miniszterelnökké tenniük”). Románia a franciák biztatására öt
hadosztállyal támadást intézett, de az erdélyi székely önkéntesek­
ből szerveződött Székely Hadosztály hősies ellenállásában az elő­
renyomulás elakadt Ám a puccs útján Budapesten hatalomra ke­
rült Tanácsköztársaság elárulta a székelyeket, és megvonta tőlük a
támogatást, ezzel pedig sikeresen elveszítette Erdélyt... majd ha­
marosan a fővárost is.

Hirtelen úgy tűni, mindenki elfelejtette azt, hogy ezer éven

át mennyire sikeres volt a népek közötti együttműködés, cs a kü­
lönféle népcsoportok a nyugati (ekkoriban mindenekelőtt a fran­
cia) érdekek mentén egymás torkának estek - ez is intő példa a ma
élő kelet-európaiak számára. Hasonlóképpen Magyarország és3

3 Horvátország nagyon lelkes volt, mikor a szerbek vezette Jugoszláviába

annektálták, így bár önálló állammá továbbra sem tudott válni, de a
magyarok helyett most a többi szláv nemzettel alkothatott uniót. A
horvát lelkesedés azonban kérészéletű volt; egészen konkrétan az első
parlamenti ülésig tartott, mikor is a szerbek bejelentették a többi szláv
tagállam jogait korlátozni kívánó intézkedéseiket. Mivel a horvát képvi­
selők a magyar országgyűlésben a szabad szóláshoz és az obstrukcióhoz
való jogukhoz voltak szokva, hát az egyik horvát ekkor is felállt, és hosz-
szasan kezdett szónokolni a tervezet ellen - mire a szerb belügyminisz­
ter ott melegében főbe lőtte. Ezt követően a horvátok hamar átértékel­
ték szláv testvéreikkel alkotott államszövetségük minőségét.

37
Ausztria feldarabolása sem reális megfontolás okon alapult; ez már
akkor is a gazdasági és politikai riválisok teljes megsemmisítésé­
ről cs ellehetetlenítéséről szólt.

Bár Magyarország ekkor vesztette el történelmi területeit

és magyar polgárainak millióit (csak Erdélyben több millió ma­
gyar élt és él ma is román uralom alatt), ez mégsem akadályozta
meg a magyarokat abban, hogy a bajban lévő lengyelek támogatá­
sára siessenek. A frissen felszabadult lengyelek ugyanis csakha­
mar összetűztek az oroszokkal, cs bár egy ideig helytálltak, végül
Lengyelország összeroppanni látszott hatalmas szomszédja puszta
tömege alatt. A magyarok még hányattatott helyzetükben is felsze­
relést cs csapatokat indítottak a számukra, így végül sikerült is
visszaverni a Varsót ostromló orosz erőket, és helyreállítani a
határokat, míg a magyarok is többé-kevésbé megbékéltek a cse­
hekkel és szlovákokkal, valamint Horthy Miklós kormányzó csa­
patainak közeledtére a román erők kihátráltak az országból. Ám a
nyugati kastélyokban a térképen rajzolgatott új viszonyok senki­
nek sem kedveztek a valóságban,4 így a konfliktusok két évtized
alatt kiújultak.

4 Magyarország területeinek nagy részét elcsatolták olyan határok men­

tén, melyek történelmileg és a lakosság alapján sem voltak indokoltak,
ráadásul a békeszerződésben foglalt nemzeti önrendelkezési joggal
tökéletes ellentétben a lakosok ellenérzéseit sehol sem vették figyelem­
be. Egyetlen magyar város, Sopron maradt a döntéssel ellentétben az
ország tagja, mivel a rendőrök és felkelők tüzet nyitottak az osztrákokra,
akik megpróbálták birtokba venni a hozzájuk csatolt várost - Sopronban
így kényszeredetten népszavazást tartottak, amin a választók szinte
egyhangúan Magyarország mellett voksoltak, így a város az ország része
maradhatott.

38
 A második világháború a nemzetközi politikában érdekel­
lentéteket okozott; míg a lengyelek és Csehszlovákia számára az
elsődleges érdeket a status quo fenntartása jelentette volna, addig a
francia döntések nyomán igazlalanul széttagolt Magyarország
számára - hasonlóan Németországhoz - a cél a revízió volt. így a
háború során elméletileg ezek a nemzetek egymással szemben
ellenérdekeltek voltak, ez mégsem akadályozta meg, hogy kiálta­
nak egymásért.

Mikor 1939 szeptemberében a Lengyelország elleni német

hadművelet megindult, Berlin már egy ideje kapacitálta a magya­
rokat, hogy támogassák a Harmadik Birodalmat a lengyelekkel
szembeni harcban. Teleki Pál miniszterelnök személyesen Hitler­
nek címzett levelében „nemzeti becsület” kérdésének nyilvánította
a dolgot, és visszautasította, hogy a magyarok részt vegyenek
Lengyelország megtámadásában, hovatovább nem engedte át a
Wehrmachí hadosztályait sem.

Lengyelország összeomlását ugyanakkor ez nem akadá­

lyozta meg, de a véd- és dacszövetség újfeni bizonyított, mivel a
menekülő lengyel kormány, a haderő maradéka és velük többszáz­
ezer civil is déli irányban hagyta el az országot, cs Magyarorszá­
gon keresett (és talált) menedéket - ez ráadásul lehetővé tette a

A békediktátum keleti országok egyikének sem volt igazán elő­

nyös, hiszen Ausztria is elvesztette korábbi területeit, ahogyan Szlovákia
sem önállóságot kapott, hanem a cseh állam részévé tették, ami leg­
alább olyan kényelmetlen volt a szlovákoknak, mint a cseheknek. A
döntés egyedül a lengyelek számára jelentett kedvező felállást, de te­
kintve, hogy az oroszok szinte rögtön harcot provokáltak a frissen önál­
lósodott nemzettel, melyet egykori szövetségesei, a magyarok ás a cse­
hek saját nehézségeik miatt csak korlátozottan tudtak segíteni, valójá­
ban Lengyelország függetlensége is csak részben számít sikernek.

39
lengyel csapatoknak, hogy csatlakozzanak a Nyugati Szövetsége­
sekhez, akiknek a haderejében 70 000 fővel képviseltették magu­
kat. A második világháború alatt Balatonbogláron működött a
világ egyetlen lengyel középiskolája, hiszen többségében ebben a
térségben telepedtek le a lengyelek, akik így saját közösségüket és
kultúrájukat meg tudták őrizni Magyarország védelme alatt, ami­
nek csak az 1944-es német, majd az 1945-ös orosz megszállás
vetett véget (ahogy egyébként a magyar kormány a zsidók és
egyéb kisebbségek deportálását is megtagadta, míg hatalmon volt.
A terror csak Adolf Eiehmann SS Obersturmbannföhrer irányítá­
sával vette kezdetét, Horthy elmozdítása után).

A háború vége felé haladva, a szovjet csapatok közeledte­

kor felkelés tört ki Varsóban a németekkel szemben. A Wehr-
machl ekkoriban meglehetősen elfoglalt volt, hiszen mind nehe­
zebben tudott ellenállni a vörös hadsereg támadásának, emiatt a
németek Magyarországot utasították, hogy küldjön csapatokat a
felkelés leverésére. A magyar haderő német egységekkel együtt fel
is vonult Varsó alá, majd tárgyalásba kezdett a megadásról a len­
gyel felkelőkkel. A tárgyalás eredményes volt, hiszen született
megadás, csak nem a lengyelek részéről; a magyar hadsereg
ugyanis egyszerűen kapitulált a lengyel felkelők előtt, átadta a
fegyvereit és az ellátmányát. Mikor a németek ezért kérdőre von­
ták a magyar hadvezetést, a magyarok azzal védekeztek, hogy a
lengyelek erővel fegyverezték le őket, valamint kifosztották a
készleteiket. Végül a csapatok zöme levonult, miután a németek
rájöttek, hogy a magyarok jelenléte nem használ az ügyüknek,
inkább csak árt.

Kéz kezet mos, a szovjetekkel szembeni 1956-os magyar

forradalom is a lengyelek melletti szolidaritásból indult ki, és miu­

40
tán kirobbant a felkelés, a lengyelek cserébe támogatták is Ma­
gyarországot, bár sajnos mindez nem vezetett általános szovjetel­
lenes megmozduláshoz egész Kelct-Európában. A szovjet mentali­
tást jól illusztrálja, hogy mindent megtettek a Visegrádi Szövetség
(bár ekkor már vagy négyszáz éve nem létezett) szétzúzásáért; a
magyarok körében bevezették a túlórázást, és azt terjesztették, erre
a lusta lengyel munkások miatt van szükség, a csehek 1968-as
felkelésének leverésére pedig a magyar haderőt vezényelték ki,
Szlovákiát, bár egyértelműen önálló állam szeretett volna lenni, és
már korábban levált Csehországról, szintén mégis visszacsatolták
ahhoz.

Ennek ellenére a négy Nemzet nem felejtette el közös

múltját, és nem tettek le arról sem, hogy egy nap majd újra régi
dicsőségükben tündökölhessenek ezek az országok.

LÁZÁR US HATÁS

A hidegháborút követően a szovjet blokk összeomlása és a keleti

államok politikai átgombolkozása teret nyitott arra, hogy ezek a
Nemzetek újraértelmezzék saját politikai helyzetüket és identitá­
sukat. Nem valószínű, hogy találnánk még példát a történelemben
arra, hogy egy hatszázötven évvel korábbi szövetséget ennyire
hirtelen csak úgy „elő lehelne húzni a kalapból,” és az ilyen ké­
nyelmesen illeszkedjen szomszédos országok aktuális politikai
légkörébe. Ha ma a „Szent Szövetség,” a „Katolikus Liga,” a
„Hanza,” avagy bármilyen más érdekközösség újjáépítésével pró­
bálkoznának politikusok, a választóik alighanem tréfának hinnék.

41
 Ennek a négy államnak a szövetsége mégsem tréfa tárgya,
és ráadásul tökéletesen meg is őrizte aktualitását, ahogy az majd
hamarosan látható is lesz, hiszen sem a közös gazdasági érdekek,
sem a délről betörő iszlám, sem pedig a nyugatról érkező politikai
elnyomás nem múlt el.

Annak oka pedig, hogy ez a nemzetek feletti együttműkö­

dés kényelmesen bele is illeszkedik a tagállamok polgárainak tu­
datába, főleg arra vezethető vissza, hogy egyrészt a Visegrádi
Szövetség és a Nemzeteink közötti szoros együttműködés mind­
egyik állam történelmének aranykora, másrészt pedig valóban egy
véd- és dacszövetség, melyre ma is igen nagy szükségünk van.

42
AZ EURÓPÁT INTEGRÁCIÓ
AZ EZREDFORDULÓIG

Az Európai Unió eredeti ötlete még Winston Spencer Churchill

angol miniszterelnökhöz köthető, aki a második világháborút kö­
vetően reményét fejezte ki egy Európai Egyesült Államok létreho­
zására, mint tíz európai békét hosszútávon is garantáló intézmény­
rendszer kidolgozására. Ugyan a föderalista elképzelések mögött
nagymértékben az USA sikeres föderációja állt egyrészről, mint
példakép, illetve a Szovjet Birodalom megerősödése, mint ellensú­
lyozandó politikai hatalom, ám a világháborút követő politikai
légkör nem az egyesítésnek kedvezett, hiszen a nemzeti ellentétek
ekkor még túlontúl frissen éreztették hatásukat, másrészt Nyugat-
Európát is - ahogy a kontinens nagy részét - ekkoriban az újjáépí­
tés kérdésköre aggasztotta.

Ennek fényében a közösségi együttműködés alapköveit

csak a következő évtized során sikerült lerakni. Az agendát a fran­
ciák dolgozták ki, Róbert Schumann külügyminiszter terve és Jean
Monnét irányítása mellett, ami 1950 során került meghirdetésre.
Mivel a kezdeményezést a nyugatnémet Konrad Adenauer kancel­
lár nyitottan fogadta, a terv nyomán egy részletes, föderatív jellegű
akciótervet dolgoztak ki, ami elsősorban a két regionális hatalom,
Franciaország és az NSZK közötti kereskedelmi együttműködésen
alapult a közös ipari fejlesztés érdekében - az előbbi tag az acél,
míg az utóbbi a szén kereskedelmét tudta felajánlani a közösbe,
ami mindkét fél számára gyümölcsöző üzletnek ígérkezett. Mind­
ezeken felül az együttműködésnek egyéb kölcsönösen megnyugta­
tó hozadékai is voltak, így a második világháború pusztítása után

43
mind De Gaulle francia elnök, mind pedig Adenauer nemet kan­
cellár annak garanciáját látta az egyezményben, hogy egymás
hadiiparára ezáltal magas szintű rálátást nyernek, biztosítva, hogy
a két ország nem kezdhet egymás ellenében hadiipari fejlesztések­
be.

A kezdeményezéshez a britek nem csatlakoztak, mivel a

föderatív jellegű együttműködéstől apavetően féltettek saját auto­
nómiájukat és intézményrendszerüket (tekintve, hogy az Egyesült
Királyság a kontinentális országoktól merőben eltérő jog- és in­
tézményfej lődéssel büszkélkedhetett). Ráadásul maga De Gaulle
sem látta szívesen az Egyesült Királyságot, kétszer is megvétózva
a csatlakozásukat a későbbiek folyamán, de a francia elnök egyéb­
ként azt sem szorgalmazta, hogy az Unió valaha is a konföderációs
együttműködés szintjénél jobban elmélyüljön. Ellenben a Benelux
államok és a háborúban vesztes félként részes olaszok csatlakoz­
tak a kezdeményezéshez, ami így 1952-es hatállyal a Párizsi Szer­
ződéssel létrehozta az Európai Szén- és Acélközösscgct (European
Coal and Steel Communily), Jcan Monnet vezetésével.

Az integráció további fejlődése előli - főleg mivel ezt

követően rögtön egy kudarcra került sor - fel kell hívni a figyel­
met arra a tényre, hogy az Unió alapkövének számító érdekközös­
ség tehát először gazdasági kooperációnak indult, és e szemléletét
meg is őrizte, hiszen a modern kori Európai Unió is alapvetően
gazdasági célokat szolgáló közösség, nem pedig valóban egyesült
államok bárminemű uniója kollektív identitással.

Már a Közösség létrehozása során megfogalmazódott az

igény arra, hogy a kollektív együttműködés - a föderáció szelle­
mében - közös kül- és biztonságpolitikát is magába kell, hogy
foglaljon, így az ECSC sikeres megteremtését követően az 1950

44
során kihirdetett Pleven terv keretében kísérletet tettek a közös
európai haderőre támaszkodó védelmi közösség (European
Defence Community) létrehozására is.

A szintén francia kezdeményezést a francia külügyminisz­

térium jóvá is hagyta, azonban 1954 során a terv a francia nemzet-
gyűlésen nem ment át, így végül a hat tagállam csak a Nyugat-
Európai Unió (Western European Union) felállításában tudott
megállapodni, ami hasonló csengésű neve ellenére nem áll közeli
rokonságban a mai Európai Unióval. A WEU csupán egy kollektív
biztonság mellett hitet tévő együttműködési megállapodás volt a
tagállamok között, ami az EDC helyettesítésére született, azonban
- egyebek mellett például - a közös haderő kimaradt belőle.

Ennek kapcsán pedig ismét érdemes rávilágítani arra,

hogy az Unió alapjainak lefektetésekor a tagok az ECSC felállítá­
sában, annak előnyös gazdasági hozadékait előre látva, még meg
tudtak állapodni, ugyanakkor a nemzeti szuverenitásukat nagymér­
tékben korlátozó közös védelmi rendszer már meghaladta a haj­
landóságukat. A kollektív védelem megteremtésére való ez a fajta
alkalmatlanság pedig mind a mai napig fennálló elmaradottságot
teremtett az Unió fejlett gazdasági integritása és a közös védelem
és külpolitika fejletlensége között (ami máris egyfajta magyaráza­
tot sugallhat arra, hogyan volt képes az Unió nagyobb fennakadá­
sok nélkül kezelni a 2008-as gazdasági válságot, ellenben miért
mondott rögtön csődöt a 2015-ös migránsválság kezelésekor).

Az ECSC hat alapítója 1957 márciusában írta alá az integ­

ráció újabb szintjét jelentő Római Szerződéseket, amik 1958 ele­
jén léptek hatályba, és megteremtették a már fennálló ECSC mel­
lett egyrészt az Európai Gazdasági Közösseget (European
Economic Community) és az Euratomot. A britek ekkor ismét

45
elzárkóztak a belépéstől, és inkább az Európai Gazdasági Közös­
ség ellensúlyozására 1960 során létrehozták az Európai Szabadke­
reskedelmi Társulást (European Free Trade Association) európai
szabadkereskedelmi együttműködését, amibe az EEG tagságától
elzárkózó európai államokat fogadták be, így tehát lényegében az
európai együttműködés sajálos rivalizálással folytatta működését.5

Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó 1957-es Ró­

mai Szerződés fő ambíciója közvetlenül a közös piac megteremté­
se volt. Ennek a célnak a perifériáján kaphattak helyet az olyan
egyéb rokon célkitűzések, mint a gazdasági érdekek közelítése
vagy a gazdasági fejlődés, így tehát az integráció súlypontja ebben
az időben teljes egészében financiális irányokba tolódott cl, cs a
hat alapító egy ütlm üköd csenek fejlesztése minden más területen
kimaradt a napirendből.

Az EGK a gazdasági fejlődés és integráció célkitűzéseit az

ezt követő években dinamikusan meg is valósította. 1962 folya­
mán az addigra már magas szintet elért ipari együttműködést a
közös agrárpolitika (Common Agricultural Policy) beindítása kö­
vette, míg 1968-ra, két évvel a kitűzött határidő előtt, létrejött a

5 Ezt a döntést ugyanakkor a britek igen hamar bánni kezdték, mivel az

EFTA kezdettől fogva sokkal gyengébb mutatókkal rendelkezett az EK
teljesítményéhez képest, így az Egyesült Királyság már 1961 során ké­
relmezte felvételét az Európai Közösségbe, amit azonban Charles De
Gaulle ekkor is, majd 1967 során újólag megvétózott. Mivel azonban a
britek végül mégis sikeresen átjelentkeztek az EGK soraiba, ami rutint
teremtett, az EFTA befolyása végül lényegében teljesen megszűnt, miu­
tán tagjainak nagy része mind átsorolt az EGK-ba és annak utódjába, az
Unióba. Az EFTA és az Unió végül közösen 1992-ben aláírták az Európai
Gazdasági Térség (EEA) létrehozásáról szóló szerződést, amivel a két
különálló szerveződés lényegében erősen összemosódott.

46
közösségi vámunió, mint az integráció újabb szintje, aminek kere­
tében a belső vámok és mennyiségi korlátozások lényegében le­
bomlottak, míg kifelé a Közösség megteremtette az egységes vám­
tarifarendszert. A hatvanas években e két lépés alapvető fontos­
sággal bírt, mivel a CAP által támogatott agrárfejlődés is dinami­
kus tempóra váltott, amit a protekcionista vámok is nagyban elő­
segítettek. A hatvanas évek során, 1967-ben került sor az ECSC,
az EEC és az Euratom egyesítésére, és ekkor alakították ki az
alapvető apparátust is; ezzel az együttműködés újra a föderatív
irányba tolódott el, s noha a közös bíróság és közgyűlés (az Euró­
pai Parlament elődje) is ekkor már léteztek, azonban a szervezetek
élén továbbra is a Szén- és Acél közösség főhatóságából kialakult
Bizottság állt.

Az Európai Közösség szervezeti kialakítását és stabilizálá­

sát követően végül az Egyesült Királyság, illetve Dánia és Írország
is 1973 során beléptek az együttműködésbe, majd őket 1981 során
Görögország, illetve 1986-ban Spanyolország és Portugália követ­
te.

A vámunió sikeres létrejötte nyomán fogalmazódott meg

az igény az egységes piac teljes megalkotására. Ehhez alapul a
Közösség folyamatosan gyarapodó joganyaga szolgált, ugyanak­
kor a határok nélküli közös piacot teljességgel megvalósító tervet
csak az 1987-ben hatályba lépő Egységes Európai Okmány (Sing/e
h'uropean Act) vezette be, és emelte az alapító szerződések szintjé­
re. Ez a dokumentum 1992-re tűzte ki a piac létrehozásának határ­
idejét, amit a Közösség sikerrel tartott is - ezzel megteremtődtek a
szabad, belső piac feltételei (ennek garanciája a négy piaci szabad­
ság: az áruk, a tőke, a személyek és a szolgáltatások szabad áram­
lása a Közösségen belül). Szintén ekkorra tehető a döntéshozatali

47
eljárások egyszerűsítése, ami a legtöbb területen az addigi egy­
hangú döntések helyébe a minősített többségre redukálta a jogsza­
bály megalkotásához szükséges támogatás mérteket, ezáltal pedig
első ízben érintette valóban a tagállami szuverenitást, hiszen ezt
követően már az egyes tagállamok akarata ellenében is lehetőség
volt közösségi jogi aktusok megalkotására. Ezt ellensúlyozandó
ugyanakkor, a Tanács mellett fajsúlyosabbá vált a jogalkotásban a
népképviseleti rendszer és a közvetett demokrácia elve alapján
társ-jogalkotóvá emelkedő Európai Parlament is, mely a közösség
közgyűlésének volt a jogutódja.

így 1992 során a tagok között végül sor kerülhetett a

Maastricht Szerződés aláírására, ami deklarálta az Európai Unió
megalkotását, és azon felül, hogy alapvető intézményi reformokat
is végrehajtott, tovább mélyítette a gazdasági együttműködést
(megjelölve célként a közös monetáris unió létrehozását, és ennek
érdekében 1999-es határidővel kijelölve a közös valuta bevezeté­
sét), valamint végre nagyobb hangsúlyt fektetett a közösségi
ügyek egyéb aspektusaira is. Az Unió létrehozásával jelent meg
maga az „uniós polgárság,” ami továbbra is a szupranacionális, és
nem a föderatív jellegű szerveződés jegyeit mutatta, hiszen az
uniós polgári status szubszidiárius jellegére tekintettel az csak egy
gyűjtőfogalom volt; nem váltotta fel a tagállami állampolgárságot,
hanem összefogta azt. Szintén Maastricht kezdte elmélyíteni a
gazdasági együttműködésen felül a bel- és igazságügyi együttmű­
ködést és a kül- és biztonságpolitikai fejlődést is, amivel az Euró­
pai Közösség fél évszázada adós maradt.

Mindez azt is mutatja, hogy maga az Európai Unió ki­

mondottan új keletű találmány. Míg a Maastricht Szerződés elfo­
gadásakor az európai együttműködés első alapköve, az ECSC

48
éppen az negyvenedik születésnapját ünnepelte, a szó szorosabb
értelmébe vett Európai Unió az 1992-es létrehozásával lényegében
máig is még alig múlt el huszonöt éves. Ebben a formában a gaz­
dasági kérdésekben lényegében lassan évszázadosnak tekinthető
jogfejlődés az Unió többi politikájával szemben nagyságrendileg
fejlettebbnek mondható, és e részkérdések csak kiegészítő jelleg­
gel, frissen kidolgozva és kipróbálatlanul igyekeznek helytállni a
pénzügyileg már stabil cs tradíciókkal rendelkező Unió működé­
sében. Szintén érdemes rávilágítani, hogy a belügyi és a külügyi,
védelmi kérdésekben a Maastricht Szerződés szokás szerint csu­
pán célokat fogalmazott meg, tehát nem állította fel a teljes intéz­
ményrendszert, hanem csak keretet adott a későbbi fejlődésnek,
így tehát az, hogy a külügyi, védelmi kérdéseket a frissen létrejött
Unió 1992-ben felvetette, távolról sem jelenti azt, hogy azonnal
kidolgozott és kiforrott apparátus és eszközrendszer állt volna
ezeknek a megvalósítására rendelkezésre - csupán arról van szó,
hogy ezeket a feladatokat az Unió nagy általánosságban tovább­
gondolás céljából napirendre tűzte. Ekkoriban még maga az Unió
is csak egy jogi értelemben vett vároroány volt; bár a Szerződés
bevezette az „Európai Unió” terminust, jogalanyiságot nem adott
hozzá - a szerveződés továbbra is a korábban megalkotott három
közösség, az ECSC, az EEC és az Euratom együttműködéséből
állt.

Szintén érdekes adalék, hogy a Maastricht Szerződés iktat­

ta be az immáron igen széles hatáskörrel ellátott uniós jogalkotás­
ba a szubszidiaritás alapelvit; e szerint a döntéshozatali a lehető
legalacsonyabb szinten kell kivitelezni, vagyis az Unió akkor és
ott alkothat jogot, ahol a tagállamok önálló jogalkotásával a prob­
léma mérete, összetettsége miatt nem oldható meg, és ahol a kö­
zösségi jogalkotás előreláthatólag nagyobb hatásfokkal képes

49
eredményeket felmutatni. A szubszidiaritás célja az, hogy elkerül­
je a közösségi jog túlzott mértékű belefolyását a tagállamok ma­
gánügyeibe, és hogy egy probléma megoldása elégséges, de egy­
ben csak a feltétlenül szükséges mértékű legyen.

Az Unió az F.FTA-val közösen 1994-es hatállyal létrehoz­

ta Európai Gazdasági Térséget (European Economic Arad), és a
gazdasági integrációban kitűzött cél, a monetáris politika létreho­
zása kapcsán is tartotta magát a kitűzött határidőhöz, így 1999
elején bevezetésre került az Unió közös pénzneme, az Euró, ami
2002 januárjával a készpénzforgalomban is megjelent, majd a
részes tagállamokban két hónap múlva kizárólagos fizetőeszközzé
vált.

A sikeres curó-övezet létrehozása után a tagállamok igye­

keztek felgyorsítani az integráció folyamatát, és az új évezredet
egy sor konferencia, majd újabb szerződések és egy elhúzódó
alkotmányozási folyamat követett.

A vasfüggöny leomlásával a keleti blokk államai tömege­

sen léptek ki a Varsói Szerződésből, és többségük jelezte is meg
az ezredforduló előtt a jelentkezési szándékát az Európai Unióba.
Az Unió apparátusa és szerkezeti felépítése viszont ekkorra már
jócskán kilépett eredeti, mindösszesen hat államból (akik közül a
Benelux államok ráadásul eleve egy saját, szoros konföderációban
tömörültek) álló tagságához tervezett keretei közül. Míg a Római
Szerződéseket még hat alapító írta alá, addig az ezredfordulóra, az
1995. január elsejei hatállyal felvételt nyert tagokkal együtt az
Unió már tizenöt tagállamot tömörített magába - ez közel három­
szoros növekedés, cs a keleti blokkból kiváló államok ekkor már
újra tucat számra sorban álltak a befogadást várva. Ennek kereté­
ben szükség volt az Uniós apparátus átalakítására, a szavazatok

50
újrasúlyozására cs a belepő államok feszített tempójú integrációjá­
ra és felzárkóztatására. Ezt célozta az 1997 során aláírt Amszter­
dami Szerződés, mely 1999 májusával lépett hatályba. Bár a szer­
ződés a nagyszámú belepő államra nem tudta felkészíteni a közös­
seget, ugyanakkor néhány intézményi változtatást azért eszközölt,
és a tagállamok közötti határellenőrzés teljes megszűntetéséről
szóló korábbi Schengeni Szerződés rendelkezéseit legalább a kö­
zösségi jog szintjére emelte. Jelen könyvünk szempontjából szin­
tén érdekes kérdés, hogy az Amszterdami Szerződés vezette be a
„többsebességes Európa” koncepcióját, ami jogi keretet teremtett a
tagállamoknak ahhoz, hogy egymással fokozott együttműködés
keretében az uniós szövetségen felül külön belső szabályozást
alkossanak, és az elvártnál szorosabban összedolgozzanak céljaik
megvalósítása érdekében.

Azokat a szervezeti átalakításokat, amikkel az Amszter­

dami Szerződés adós maradt, két évvel később, a 2001-es Nizzai
Szerződés rendezte, 2003-as hatállyal. A szerződés flexibilisen, a
későbbi csatlakozókra felkészülve, újrasúlyozta a tanácsi szavaza­
tokat, egyúttal pedig tovább bővítette a minősített többséggel
megalkotható döntések csoportját, ezáltal is fokozva a közösségi
jogalkotás potenciálját.

A szerződésből kimaradtak az alapjogok, így azok nem a

közösségi jog útján kerültek elfogadásra, hanem attól függetlenül,
a konferencián részes tagállamok független nyilatkozata útján, az
Alapjogi Chartába összefoglalva.

A sikeres uniós szintű reformra, illetve az Uniót övező

osztatlan európai lelkesedésre tekintettel a kormányközi csúcsta­
lálkozók folytatódtak, és még 2001 folyamán sor került a követke­
ző egyeztetésre. A sikeres újítások és a függőben lévő, tömeges

51
csatlakozási eljárások újólag felbátorították a föderalista hangokat
a közösségben, így bár a Nizzai Szerződést még csak abban az
évben írták alá, és még két év volt hátra annak hatálybalépéséig,
de ettől függetlenül megalakították a Konventet.

A Konventben a tagállamok kormányainak és törvényho­

zásainak képviselői, a tagjelöltek kormányainak és törvényhozása­
inak képviselői, valamint az Európai Parlament és a Bizottság
delegáltjai is mandátumot kaptak, így tehát a tagjelöltek is, dacára
annak, hogy még nem voltak az Unió része, beleszólást kaptak a
lóriim munkájába, amit a francia köztársasági elnök, Giscard
d’Estaing vezetett. A Konvent létszáma így 105 fősre gyarapodott,
célja pedig az Európai Unió számára egy közös alkotmánytervezet
elkészítése volt. A Konvent 2002 során látott munkához, és másfél
évvel később, 2003 júliusában adta közre a munkája eredménye­
ként létrehozott Laekeni Nyilatkozatot, az Unió alkotmányterveze­
tét. Az alkotmány hatályon kívül helyezte volna a korábbi szerző­
déseket, összefoglalva és megreformálva azok tartalmát, és magá­
ba foglalta volna az Unió Alapjogi Chartáját is, ami megalkotása
óta függőben volt. Számos előnyös hozadéka mellett ugyanakkor
az Unió egyre nyilvánvalóbb problémáira is rávilágított az alkot­
mánytervezet, és megerősítette a föderációval szembeni általános
ellenállást.

A tervezet elnyerte a tagállamok tetszését, így azokat

2004-ben Rómában aláírták, ezáltal pedig megnyílt az út a nemzeti
törvényhozások ratifikációs eljárása előtt. Ez ugyanakkor nem volt
egyszerű, mert az Unió a 2004-es év során tíz új taggal gyarapo­
dott, miközben még kettő, Románia és Bulgária is várakozott a
felvételre, de ugyanakkor részt vettek az eljárásban, így rájuk is
várt a ratifikáció. Az Uniót érintő szerződéseket a tagok mind­

52
egyike köteles volt törvénnyel megerősíteni (raíificatio), amit
például Magyarország (Litvánia mellett) az elsők között meg is
tett. Magyarországon ekkor épp a szocialista kormány volt hatal­
mon, mely learatta a korábbi kormány által előkészített uniós csat­
lakozás babérjait, és ebben a kérdésben nem tartott népszavazást,
így a választópolgárok nem tudtak véleményt nyilvánítani a kér­
désben - ennek volt betudható, hogy a ratifikálás gyorsan lezajlott.

A következő év, 2005 folyamán további megerősítések

születtek, és nem kevesebb, mint hét tagállam mondott igent tör­
vényi úton az alkotmányra. Még ebben az évben elsőként a spa­
nyolok tartottak népszavazást a kérdésben, és ezen a szavazáson
az érvényesen voksolók meggyőző többséggel (több mint három­
negyedük értett egyet vele) elfogadták az alkotmánytervezetet.
Franciaország és Hollandia az utolsók között tartott referendumot
a kérdésben, és általános meglepetésre az érvényesen voksoló
franciák 54 százaléka elutasította az európai alkotmányt. Nem volt
idő azonban megfontolni se a következő lépést, mivel mindössze­
sen három nappal később a holland szavazók több mint 60 száza­
léka szintén elutasító döntést hozott.

A ratifikációs eljárások ezzel megfeneklettek, mert bár ez­

után is születtek megerősítések, de a francia és holland kudarcot
látva kilenc tagállam, egyebek mellett Lengyelország és Csehor­
szág is felfüggesztették az eljárási.

Mindez komoly fejetlenséget okozott az Unióban, mivel

az alkotmánytervezet alapvetően szerette volna újragondolni a
közösség szerkezeiét, cs arra nagy szükség is lett volna, viszont
ezzel együtt megmutatkozott az is, hogy az EU immáron túl nagy­
ra nőtt ahhoz, hogy kényelmesen átlátható maradjon a tagállami
polgárok számára. Ezt az érzést csak fokozta, hogy ekkorra már

53
jelentősen felerősödtek azok a hangok, amik rámutattak arra, hogy
az Unió távolról sem egy demokratikus szervezet, és így a további
föderatív jegyek erősítésében sokan az elnyomást látták. Maga az
Unió elnevezés is erősen föderatív hangvételű; az „unió” alapve­
tően inkább államszövetséget sugall, semmint egy konföderativ
együttműködést. Talán sokkal szerencsésebb lett volna az EU
esetében a „szövetség” szót használni. A valóság az, hogy az al­
kotmánytervezet - bár kétségtelenül föderatív jellegű politikai
üzenetet hordoz - valójában nem változtatott volna az Unió
szupranac ionál is statusán, nem hozott volna létre valódi állam-
szervezetet belőle, mi több, még némi jó szándékkal a társ­
jogalkotó EP hatáskörét is igyekezeti növelni - éppen a demokrá­
ciád cficit kompenzálása céljából.

A megfeneklett alkotmányozásból való kimenekülést a

kevéssé elegáns 2Ü07-es Lisszaboni Szerződés útján érték el a
tagok, 2009-cs hatállyal. Azért lehet erre azt mondani, hogy ke­
vésbé volt elegáns, mert a nagy csinnadrattával megalkotott és
elfogadott alkotmánytervezet után a Lisszaboni Szerződés egysze­
rű módosító szerződés volt, ami teljességgel újjászervezte az Uni­
ót, egységesítette a hatásköröket és a szabályozható tárgyakat,
végre jogerőre emelte az Alapjogi Chartát is. Egyúttal a szerződés
az immáron tizenöt éve fantomként működő Európai Unió de híre
is az ezzel a szerződéssel megszűnő Európai Gazdasági Közösség
teljes körű jogutódjává vált -tehát csak ekkor nyert cl valódi jog-
alanyiságot. Mivel a Szén- és Acélközösség már 2002 során meg­
szűnt, így ezzel az Európai Unió végre nem az Európai Közössé­
gek gyűjtő tégelyét takarta, hanem egy teljesen egyedülálló szerve­
zetként létezett tovább - az Euratom ugyanakkor továbbra is elkü­
lönülve létezett tovább.

54
 Az új szerződés viszont nem helyezte teljesen hatályon kí­
vül a korábbi szerződéseket, de jelentősen megújította azokat.
Alkotmány helyeit így csak az Európai Unió Működéséről szóló
Szerződés néven vált a közösség legfőbb dokumentumává. Szintén
ehhez a szerződéshez köthető, hogy a közösség külügyi- és bizton­
ságpolitikája kissé ködösítve az uniós jog elkülönült szelete ma­
radt, viszont felállításra került az Unió külügyi és biztonságpoliti­
kai főképviselőjének a hivatala. Az új szerződés ugyanakkor álta­
lánossá tette az uniós jogalkotásban a minősített többséggel való
döntéshozatalt, így az egyhangúságot kívánó döntések köre azokra
az esetekre szűkült, melyeket az alapító szerződések kimondottan
ebbe a kategóriába soroltak - ezáltal jelentősen fokozódott az uni­
ós jog hatásköre, cserébe viszont az Európai Parlament teljes körű
társ-jogalkotóvá vált. És végezetül a Lisszaboni Szerződés, éppen
a megnövekedett uniós hatáskörök ellensúlyozására, újólag ki­
hangsúlyozta a szubszidiaritás elvét, és a nemzeti parlamentek
hatáskörébe utalta annak felügyeletét.

A Lisszaboni Szerződés ratifikálása során a tagállamok

nagyságrendileg óvatosabban jártak el; hogy társadalmi döntésho­
zatal során a kezdeményezés újra meg ne bukhasson, a franciák és
a hollandok ezúttal egyszerűen nem bocsátották azt népszavazásra,
anélkül ratifikálták. Igaz, a ratifikálás ezúttal 2008 során egy ír
referendum miatt akadt cl (amit aztán 2009 során megismételtek,
és ezúttal átment), illetve a lengyelek ellenállása okán, amit végül
szintén ez év során sikerült kiküszöbölni. Szintén voltak német
alkotmányossági aggályok, amiket viszont Németország inkább
saját jogszabályi rendezése útján megoldott, minthogy megakassza
az eljárást. A nemzeti megerősítések így lényegében akadálytala­
nul lezajlottak, aminek hála az EUMSz az Uniós jogrend része, s
egyben új alapja is lett.

55
 A z új jogi felállás visszatért a szupranacionalitás fejlődési
irányához, és új fent eltávolodott a föderáció irányától, megkímél­
ve a tagállamok szimbolikus szuverenitását. Az újítás ugyanakkor
hatalmas mértékben megnövelte a közösség döntéshozatali képes­
ségét, cs megalkotta az egységes reakció és külső fellépés lehető­
ségét is. Mégsem feledtethette el a sikertelen alkotmányozási kí­
sérletet, és nem tudta leplezni azt a tényt, hogy az Európai Unió -
és különösen annak jogalanyisága - erősen kiforratlan és tapaszta­
latlan jelenség, ami felemás jogi hátterére tekintettel egyáltalán
nem biztos, hogy az idők próbáját akkor is kiállja, ha a 20I0-es
évek elejét jellemző szélcsendes idők elmúlnak; s márpedig csak­
hamar elmúltak és az évtized közepére viharos szelek kezdték ki a
közösség alapjait.

56
TÖRÉSVONALAK AZ UNIÓBAN

A fent leírt folyamatok egyértelműen pozitív spirálban haladtak

felfelé, és a kétezres évek első évtizede az Unió dinamikus területi
és bürokratikus növekedésének periódusa volt; a belépő keleti
államok is forrásokat és támogatást kaptak a felzárkózáshoz; ekko­
riban ennek még a tagállami polgárok is örültek. Mindeközben az
integráció is haladt a kijelölt útján, gyarapodtak az uniós jogkörök,
és Európa a boldog békeidők kellemes és eseménytelen hangula­
tában pihent - tulajdonképpen azt állíthatjuk, hogy ekkoriban élte
az Unió az Aranykorát.

Az első pofont az uniós integrációban a Laekeni Nyilatko­

zat visszautasítása jelentette. A kö2ös alkotmánytervezetet számos
ország sietve beiktatta, de azzal, hogy az alkotmány a franciák
torkán már nem ment le, a ratifikációs eljárás holtpontra jutott, és
hirtelen mindenki kezdte érezni, hogy túl sok szereplő zárta össze
magát túl kicsi térben ahhoz, hogy ez az együttműködés kényel­
mes legyen.

Mindez pedig rányomta a bélyegét az alkotmányozásra,

attól teljesen függetlenül, hogy maga az alkotmánytervezet egy
valamivel demokratikusabb és átláthatóbb apparátust épített volna
ki Európában, mint az addigi. Sokan ennek ellenére - és a későbbi
események fényében úgy tűnik, e téren nem is tévedtek nagyot - a
Közösség tagállamokat elnyomó szándékát, a föderációt és a ré­
gebbi tagokat versenyelőnyhöz juttató kiskapukat láttak az alkot­
mányban, és úgy vélték, tagállamaik szuverenitása túlzott mérték­
ben is sérülne.

57
 Míg a frissen belépő keleti államok némelyike azzal igye­
kezett a klubtagságát bizonyítani, hogy sietve, elsőként ratifikálták
az alkotmányt, addig a józanabb csehek és lengyelek gondolkodási
időt kértek. Érezték ők is; frissen szabadultak ki a Szovjet Biroda­
lomból cs a Varsói Szerződésből, annyira nem sietős nekik egy
szép álomért eladni a lelkűket. Főleg úgy, hogy még semmit sem
tudtak az Unió valódi szándékairól, és ráadásul nem is részesültek
lelkes üdvözlésben, hiszen például a német CSU már ekkor is
minden ok nélkül kritikus volt a keleti államok csatlakozásával,
különösen a csehekkel kapcsolatban. Németország már ezekben az
időkben sem számított a V4-ek legjobb örökbarátjának.

Az alkotmánytervezet ráadásul már ekkor is alig leplezett

módon a nyugati érdekek szem előtt tartásával készült, és semmi
figyelmet sem szentelt annak a ténynek, hogy attól, hogy valami
megfelelt a nyugati államoknak, a merőben eltérő keletieknek
esetleg nem optimális.

Ennek kapcsán például a Benelux államok saját szövetsé­

gét a tervezet külön nevesítette, és tiszteletben is tartotta azzal,
hogy külön kikötötte, az ő szövetségük nem sérti az Unió integri­
tását:

„REGIONÁLIS UNIÓK

Az Alkotmányt létrehozó szerződés rendelkezései nem

zárják ki a Belguim és Luxemburg, valamint a Belgium,
Luxemburg cs Hollandia közötti regionális uniók fennállá­
sát és megvalósítását annyiban, amennyiben e regionális

58
 uniók célkitűzései e szerződés alkalmazásával nem való­
sulnak meg.”6

A cikk címéből egyértelműen azt tűnik ki, hogy a felsorolás zárt,

azaz taxatív. Ugyanakkor, amint ez látható, a Visegrádi Szövetsé­
get, bár elekor már bő egy évtizede (újra) létezett, a Laekeni Al­
kotmány tervezete meg sem említette, holott az alkotmánytervezet
elméletileg szándékosan számolt a frissen belépőkkel is, így e
téren a némasága politikai mondanivalót hordozott - még ha ez
fogalmilag nehezen értelmezhető is.

A csehek és lengyelek tétlensége mellett a franciák és a

hollandok gyors egymásutánban népszavazást kezdeményeztek a
közösségi alkotmányt illetően, és mindenki nagy meglepetésére a
választópolgárok nemet mondtak a tervezetre - a hollandok ráadá­
sul meggyőző többséggel, hiszen kétszer annyian szavaztak ellene,
mint mellette. Mindezek után a csehek és lengyelek is határozatlan
időre elhalasztották a ratifikációt, ami annak az egyértelmű politi­
kai üzenete volt, hogy ha mindenki a csapatból elfogadja az ok­
mányt, akkor lehet róla szó, addig azonban nem. Ezzel pedig az
Unió csendben becsempészett föderalista törekvései komoly érvá­
gást kaptak, mintha az európaiak számottevő hányada tudatára
ébredt volna, hogy az integráció a burkolt elnyomásnak az eszkö­
ze, és határozottan elutasították volna azt.

Tény, hogy a demokratizáló intézkedései mellett a demok-

ráciadefícit problémáját az alkotmánytervezet nem oldotta volna
meg, és a közvetlen demokráciát például, mint fogalmat, egyálta­
lán nem is ismerte a dokumentum, ismerte ellenben a kétsebessé-

6 Európai Konvent: Szerződéstervezet egy európai alkotmány létrehozá­

sáról; lV-5.cikk

59
ges Európa ötletet cs a tagállamokkal szembeni közösségi fellépés
számos eszközét engedetlenség esetére. És mindehhez tény az is,
hogy valóban elég balsejtelmü volt kéttucat együttműködő tagál­
lamnak egy közös alkotmányt írni, mintha ezzel az Európai Egye­
sült Államok de jure valóban már csak karnyújtásnyira lett volna.

Ezt a problémát a Közösség még sikeresen áthidalta; el­

maradt a föderatív jellegű alkotmányozás, és helyette csak egy
újabb reformszerződés született. Hogy a tagállamok polgárai, pél­
dául a franciák, ezúttal ne köphessenek a levesbe, erről a szerző­
désről egyszerűen meg sem kérdezték őket, és a szerződést törvé­
nyi úton ratifikálták - ahogy a modern demokráciákban az teljes­
séggel rendben is van. Kis időre ezzel a status quo helyre állt, és
az integráció is haladt tovább, igaz nem teljesen a tervezett irány­
ban, azonban ez az időszak már a békés idők utolsó perceit jelen­
tette.

A következő évtizedben az Unió számos olyan problémája

került a figyelem középpontjába, melyek vagy vele születettek,
vagy pedig a kialakítás során vált rájuk fogékonnyá a Közösség.
Ezek némelyike a másikból fakad, így közöttük különbséget tenni,
elhatárolni azokat meglehetősen nehéz. A következő főbb csopor­
tok inkább gyűjtőfogalmak, semmint „rossz” attribútumok, vagy
események, és az együttműködésre káros jellegük az évek múlásá­
val helytelen döntések és következtetések nyomán vált nyilvánva­
lóvá.

60
A NYUG A T ELVESZETT IDENTITÁSA

A modem kor alapvető köz- és tudományos felfogása az, hogy a

civilizációnk sosem látott magasságokban szárnyal. Ebben persze
sem újdonság, sem meglepetés nincs. Egyrészt minden kor alapve­
tő tulajdonsága, hogy saját magát a világtörténelem legfényesebb
pillanataként látja:

„Minden civilizáció a világ közepének látja magát, és úgy

jegyzi fel történelmét, mint a világ legfőbb drámájának
történetét. Ez a Nyugat esetében talán még inkább helytál­
ló, mint más kultúrák esetében.” '

Másrészt az ipari korszak fellendülése óta tény és való, hogy a

nyugati civilizáció fejlődése dinamikussá vált, mind a technológia,
mind pedig az életszínvonal szakadatlanul fejlődik; ennek legfel­
tűnőbb periódusa maga az atomkor, vagyis a huszadik század, ahol
minden évtized meredeken növekvő gazdasági, technikai és tudo­
mányos fellendülést hozott.

Ennek ellenére a fej lődésnek vannak árnyoldalai is, és az

innovációk mindig azt a mintázatot követték, hogy a megoldott
problémák több új problémát generálnak. Ilyen téma maga a fenn­
tarthatóság is; a növekvő ipari teljesítmény ugyanis növekvő ter-
mészetrombolással, a természeti erőforrások vég nélküli kizsák­
mányolásával, hatalmas szennyezéssel jár, míg a növekvő népes­
ség pedig sajátos globális problémákhoz és a termőföldek kizsaro­
lásához vezetett. Mindezek kétségtelen kihívások, amiket nagy-

1 Sámuel P. Huntington: The Clash o f Civilizations, and the Remaking o f

World Order; 54-55.

61
részt éppen az ipari kor hozott magával - ennek tárgyalása viszont
nem ennek a könyvnek a témája.

A modern nyugati civilizáció „fejlődési” tendenciái, illető­

leg ezeknek a miértje azonban már igen. A fejlődést itt azért kell
idézőjelbe tenni, mert bár akadnak, akik az államok fejlődését
egyirányúnak látják, és meggyőződésük, hogy egy idő után kifej­
lődik egyfajta „tökéletes állapot”* - a korideológiának megfelelő­
en ez természetesen szabad piaccal, a világpolgárok teljes egyen­
lőségével cs a világbékével lenne az ő felfogásukban jellemezhető
- azonban ez nem feltétlenül igaz. A statisztika azt mutatja, hogy-
minden állam, mely valaha keletkezett, egy idő után elkerülhetet­
lenül agóniába megy át, és megszűnik; ez lehet egyszerűen bukás,89
mely esetben csak a politikai, hatalmi rendszer semmisül meg,
avagy lehet összeomlás,10 ami viszont már a társadalom hanyatlá­
sával és a polgárok pusztulásával is együtt jár.

Minden civilizáció és állam esetében láthatunk egy dina­

mikus felfutási időszakot, amit általában egy aranykor, majd pedig
egy hosszabb-rövidebb ideig tartó stagnálás jellemez. Ezt pedig
szinte minden esetben hanyatlás követi, melynek a végén az adott
állam, vagy pedig az egész civilizáció eltűnik, és helyét más kultú­

8 Lásd például; Bertrand Russell: Hatalom, vagy éppen Francis

Fukuyama: The End o fH isto ry and the Last Mán
9 Elbukott a történelem alapján például a Kelet Római Birodalom, mikor
annak fővárosát, Konstantinápolyt II. Mehmed elfoglalta.
in Összeomlott például a Húsvét sziget polinéz társadalma mikor kifogy­
tak a nyersanyagokból, és a lakosság 90 százaléka éhen halt vagy belső
villongás áldozata lett. Hasonlóképpen a grönlandi vikingek Gardar nevű
városa, mely szintén a nyersanyagok és élelem túlhasználásának esett
áldozatul a XV. században - itt nem maradtak túlélők. Vö.: Jared Dia­
mond: Összeomlás

62
rák veszik ál. libben a folyamatban az államok élő, organikus fej­
lődési tendenciákat köveinek; van egy „kifej lödési” időszakuk,
amit a már kiépült szervezet zavartalan működése követ. Ezt köve­
ti a leépülés, melynek során az adott szerveződés még működik,
ám kvalitatív és kvantitatív mutatók alapján egyaránt csökken,
zsugorodik, működése pedig nehézkessé válik, mígnem végleg
megszűnik. Míg az ember esetében a halálnak számtalan oka lehet,
az államok esetében például Jared Diamond mindösszesen öt fő
faktort nevezett meg; név szerint a környezetrombolást, az „éghaj­
lat megváltozását,” az „ellenségek felerősödését,” a „szövetsége­
sek gyengülését,” valamint a „kihívásokra adott inadekvát reakci­
ókat.” "

A civilizációk fejlődésének evolúciós szemléletét feldol­

gozó elméletek közül - jelen témánkra figyelemmel - kiemelkedő
jelentősége Spcnglernek van, aki egy évszázada írta meg művét a
Nyugat Alkonyáról, s mely a későbbi történelmi tények, így példá­
ul Huntington statisztikái és elemzései tükrében, meglepően pon­
tosnak bizonyultak.

Spengler szerint a Nyugatnak lényegében lejárt a szava­

tossága, ami egy természetes evolúciós jelenség, s melyet a kultúra
hanyatlása jelez, tehát az a folyamat, hogy a civilizációs értékek
közül újak már nem, vagy csak elenyésző mértekben keletkeznek,
miközben a régről maradt kulturális tőke elhasználódik:

„Midőn Nietzsche első ízben vetette papírra a „minden ér­

ték átértékelése” kifejezést, e század lelki mozgalma -
melynek kellős közepén élünk - végre rátalált a megfelelő
megfogalmazásra. Minden érték átértékelése - ez valam-1

11 Jared Diamond: Összeomlás; 23-26.

63
 ennyi civilizáció legbensőbb jellemzője. Minden civilizá­
ció azzal kezdi, hogy a megelőző kultúra összes formáját
átalakítja, másként értelmezi azokat, s másként bánik ve­
lük. Már nem teremt, csak átértelmez. Ebben rejlik az ösz-
szes ilyen jellegű kor negatív oldala. Előfeltételezik a tu­
lajdonképpeni alkotó aktust, és csak mint örökösei lépnek
fel a nagy valóságoknak.” 12

A fenti folyamat olyan gondolkodók felfogásába is beleillik, mint

amilyen Huntington, aki szintén hasonló, evolúciós szemszögből
látta a civilizációk történelmét:

„A civilizációk hosszú életűek - de halandók. [...]

Quiglcy úgy látja, hogy a civilizációk hét fázison mennek
keresztül: keveredés, születés, terjeszkedés, a konfliktusok
kora, univerzális birodalom, hanyatlás, invázió. [...]
Toynbee szerint egy civilizáció kihívásokra adott válasz­
képpen jön létre, majd pedig végighalad a növekedés egy
periódusán, melynek során uralmat szerez a környezete fe­
lett, amit a nehézségek időszaka követ, majd pedig egy
univerzális hatalom jön létre, amit végül a széthullás zár
le.”13

A statisztika is azt mutatja, hogy a nyugati világ civilizációja a

„hanyatló” szakaszban van, ezt támasztják alá a mutatók mind a
népesség, mind a birtokolt terület, mind pedig a gazdasági és hadi
teljesítmény alapján:

12 Oswald Spengler: A Nyugat Alkonya I.; 465.

13 Sámuel P. Huntington: The Ctash o f Civílizations, and the Remaking o f
World Order; 43-44.

64
 „A Nyugat civilizációja tehát a huszadik század során élte
virágkorát, hatalma a század második évtizedében tetézett,
ezt követően azonban szinte minden faktorban hanyatlani
kezdett:

• A századfordulón a világ területéből húszmillió négyzet­

mérföld tartozott nyugati fennhatóság alá, mely húsz évvel
később érte el tetőpontját, mikor ez a szám meghaladta a
huszonötmilliót, és ezzel toronymagasan vezetett a civili­
zációk között (második helyen az ortodox kultúra követ­
kezett, tízmillió lefedett négyzetmérfölddel). Nyolcvan
évvel később, az ezredfordulóra ez a felére csökkent, ami­
vel csupán egymillió négyzetméri oldnyi előnyben van az
immár második helyre felkúszott iszlám világ territóriu­
mának területe mögött.
• A népesség vonatkozásában 1900-ban a Föld 1,6 milliárd
lakójának 44 százaléka volt nyugati polgár vagy alattvaló,
ami húsz év alatt 48 százalékra kúszott fel 1,9 milliárd
emberből. A kilencvenes évekre ez az arány 5,5 milliárd-
ból 14 százalékra apadt, tehát drasztikusan visszaesett,
míg 2010-re a 7,2 milliárd főből csupán 11, 2025-rc pedig
várhatóan a 8,5 milliárdból csupán 10 százalékot tesz
majd ki. Ez azt jelenti, hogy az afrikai népesség a 2010- es
évek során előzi meg mennyiségi mutatók alapján a nyu­
gatit, míg az iszlám hívőknek és a hindu vallás követőinek
száma már a kilencvenes évek közepén lekörözte a nyuga­
tiak lélekszámút.
• A gazdasági termelés vonatkozásában a Nyugat az ipari
forradalom óta kitartóan emelkedett; 1830-ra vette át a vi­
lágelső helyet Kínától, cs ezzel a világ teljes termelésének
31 százalékát követelte magáénak. Harminc évvel később

65
 ez az arány már meghaladja az 50 százalékot, újabb húsz
évvel később pedig már közel 70 százalékról beszélhet­
tünk. A gazdasági részesedés a világpiacból az 1920-as
években tetézett, ekkorra ugyanis már közel 85 százalék
volt. Noha ezt követően a hegemónia hanyatlani kezdett,
az ipari termelési arányok a világ gazdaságában bizonyít­
ják, hogy a Szovjetunió sosem volt rangos ellenfél a Nyu­
gat számára; a keleti blokk még a Varsói Szerződésben ré­
szes valamennyi állammal együtt, a legsikeresebb 1980-as
évek során sem volt képes 21 százaléknál nagyobb része­
sedést kihasítani magának a világgazdaságból, mikor a
Nyugat ugyanekkor még mindig 58 százalékkal részese­
dett. Az oroszok ugyanakkor a Szovjetunió megalakítását
követően folyamatos, igaz nem túl intenzív növekedést
mutattak, míg a Nyugat egyre csak sorvadt. Ezt a folyama­
tot a volt varsói államok átállása a nyugati rendszerbe né­
mileg visszafordította, de a Nyugat gazdasági dominanciá­
ja még így is folyamatosan gyengül.
• A világ haderejét tekintve a legszembetűnőbb a Nyugat
halványodása; a századfordulón a világ valamennyi kato­
nájának, tízmillió főnek még a 44 százaléka nyugati érde­
kekért harcolt, és a világháborút követő húszas évekre ez
az arány még négy százalékkal emelkedett. A hidegháború
végére világszerte huszonötmillió katona teljesített aktív
szolgálatot, nekik azonban csak 21 százaléka védte a nyu­
gati érdekeket, míg több mint 25 százalék már Ázsia ha­
talmainak szolgálatában állt (Japán, mint önálló civilizá­
ció, 1 százalékát ide nem értve), ráadásul a fegyveres erők
20 százaléka az iszlám világot szolgálta, akiknek így gya­
korlatilag a nyugatival egyenlő arányú hadereje állt had­
rendben.

66
 • A gazdasági potenciál területén tehát a Nyugat még min­
dig világelső, de ezt más trónkövetelők, elsősorban Ázsia,
azonban már igyekeznek kikezdeni, ráadásul ebben a sta­
tisztikában az olyan „nettósított” mutatók, mint például az
a tény, hogy a nyugati félteke már milyen mértékben van
Kínának eladósodva, nem szerepelnek. Minden más
szempont pedig, így a népesség, a terület, a haderő, fo­
lyamatos visszaesést mutatnak a nyugati civilizációban.” 14

A fenti mutatók a civilizációnk hanyatlását gyakorlati oldalról

közelítik meg. Ez kétségtelenül fontos, ám a számok magukért
beszélnek, nem szorulnak magyarázatra. Nehéz elképzelni, hogy
bárki is képes lenne vitába szállni azzal, hogy a gazdasági részese­
dés csökkenése folyamatban van. Hasonlóképpen a népek arányá­
nak változása. Vagy éppen maga a migráció is; ha megnézzük a
különféle forrásokból származó statisztikákat a bevándorlás mér­
tékére vonatkozólag, akkor azt látjuk, hogy a számok feltűnően
közel állnak egymáshoz, a vita tehát nem ekörül összpontosul.

Ez azért van, mert a vita tárgya nem maga az elemi érte­

lemben vett történés, hanem az azok által előre megjósolható oko­
zatok, Világosan fogalmazva: aFrontcx ügynökség, illetve például
a magyar kormány, vagy éppen az Angéla Merkel vagy Maríné Le
Pcn által bemutatott statisztikák hasonló számokat mutatnak. Csak
éppen a Frontex és Merkel aktívan szorgalmazzák a bevándorlást,
és a szociális politika jövőjét látják bennük, míg a magyar kor­
mány ellenzi azt a kultúránkra és a békére jelentett veszélyként
értékelve, Le Pen pedig éppen ellentétes állásponton van, mint
Merkel; ő tisztában van vele, hogy a bevándorlók nem hozzáír a

Monostori Márkus: Hatalom és Felelősség; 253-255.

67
pénzt, hanem viszik - az ő szóhasználatával élve a tapétával
együtt.

A nyugati kultúra hanyatlásának mutatói közül néhány

fent látható, okai között azonban nem csak gyakorlatias szempon­
tokat találunk. A kultúra lényegében szubjektum, tényszerűen
nehezen értékelhető, és éppen ez a lényege, hogy az együvé tarto­
zás teszi azzá, ami. Ennek megfelelően a hanyatlása is kevésbé
pragmatikus okokra vezethető vissza; a kultúra eltűnésének oka a
szándékos dekultúralizáció.

Nyugati kozmopoliták

A modem, liberális eszmerendszer a szellemi felvilágosodás ter­

méke, és alapvetően teljességgel érthető és igazolható elképzelé­
seken alapult. A liberális gondolkodás a dogmatikus, vallási felfo­
gáson való felülemelkedésre helyzete a hangsúly, tehát a középkor
időszakával ellentétben, ahol a tudományokat vallási alapokon
üldözték, a szellemi felvilágosodás a szabad gondolkodásban és a
racionalitásban látta a jövőt, nem pedig dogmákban és babonák­
ban. Politikai téren is alkotott ez a gondolkodás, hiszen az ekkorra
már idejétmúlt feudális berendezkedés helyébe egy az egész társa­
dalmat bevonni képes, és minden réteget jogokkal ellátó állam­
szervezési koncepciót alkotott.

Ennek a felfogásnak az eredménye volt a tudományok cs a

technika fejlődése, az alapvető jogok elismerése és kodifikálása,
valamint a jogfosztott rétegek felemelése - tehát az alapkoncepci­
óra ma már egyértelműen azt mondhatjuk, hogy mint reformtörek­
vés, sikeres cs jó ötlet volt.

68
 Azonban, ahogy az a történelem során nem ritkán megmu­
tatkozott, a lendület, amivel ezek az állami reformok történtek,
túlhaladt a feltétlenül szükséges mértéken, majd pedig hamar bil­
lend tilt egy kritikus holtponton is, ahonnan számítva már nagyobb
problémákat kezdett az új szellemi irányzat generálni, mint ame­
lyek megoldására eredendően létrejött.

Ennek eredménye volt például a francia forradalom, majd

az annak nyomán beállt jakobinus diktatúra, mely az összes tradi­
cionális értéket igyekezett felszámolni, a gyűlölt arisztokratákat
pedig kivétel nélkül lenyakazni. Senki sem érezhette magát a
„nagy félelem” idején biztonságban, és a „polgártársak” sokkal
nagyobb veszélyben és elnyomásban éltek a jakobinusok uralma
alatt, mint korábban a királyság idején. A központosított terror
nyomán az inga tovább lendült, és republikánus anarchia követke­
zett, ahonnan ismét visszalcndült, és a centralizáció Napóleon
császárságában öltött testet. És így tovább. A XIX. századi Fran­
ciaország történelme a sikertelen köztársaságok, a restaurált ki­
rályságok és a nagyravágyó császárságok időszakának kaleido-
szkópszerü mozaikját rajzolta ki.

Ez a történelem során nem ritka: a királyságból köztársa­

sággá alapuló társadalmakban jellemzően terror alakul lei, vala­
mint a XX. században kommunista uralom (így történt ez Ma­
gyarországon, Spanyolországban, de így zajlott például Bajoror­
szágban is), majd pedig egy rövid konszolidációs időszak után
diktatúrák épültek ki.

Az tehát, hogy egy szellemi irányzat „túlzásba esik,” egy­

általán nem ritka jelenség, ám kivétel nélkül a terror időszakát
követően annak felszámolása, majd anarchia következik, és az
anarchiából jellemzően diktatúra épül ki.

69
 A rossz hír Nyugat-Európa számára az, hogy országaik je­
lenleg a ciklus „terror” időszakában tartanak.

A liberális gondolkodás ugyanis jócskán túllépett eredeti

keretein, és mára a jakobinus diktatúrához hasonlóan igyekszik
lerombolni minden olyan korábbi társadalmi értéket, melyeken
pedig az európai államok egy évezreden át stabilan álltak, így a
teljesség igénye nélkül például:

A modern liberalizmus megtagad minden hagyományos,

az európai civilizációhoz tartozó vallást - de csak azokat. Mint
látni fogjuk, a liberálisok egyáltalán nem ilyen elítélőek például az
iszlámmal szemben, melynek pedig semmi történelmi hagyomá­
nya nincs errefelé, és nem is igazán összeegyeztethető a nyugati
értékrenddel.

A liberális felfogás elutasítja a történelmi tanulságokat,

vagy a történelem során kialakított tradíciókat és hagyományos
értékeket - és legalább ekkora probléma, hogy ezek helyébe nem
is tesz semmit.

Végezetül pedig a társadalom átformálása során a polgár­

ság hegemóniára tett szert a korábbi többi renddel szemben, mely­
nek hatásai vannak olyan rombolóak, mint a korábban említett
jelenségek. A feudális társadalom nem csak megsemmisült cs a
rendek nem csupán feloszlottak, összemosódtak, vagy jogilag
váltak egyenlővé, hanem a rendiségen kívüli társadalmi csoport, a
polgárság, általánossá vált, és ráerőszakolta saját gondolkodás­
módját és „értékrendszerét” a többi rétegre is, ahol pedig ez nem
sikerült - például a vidéki, nem urbanizált lakosság - ott a polgár­
ság egyszerűen elnyomta ezeket a rétegeket.

70
 Dacára azonban annak, hogy a történelem a liberális felfo­
gásban csak véletlenek sorozata, mely semmi kauzalitást nem
tartalmaz, és amiből ennek okán tanulságokat sem lehet leszűrni,
azonban ez a tendencia mégis tökéletesen illeszkedik a történelmi
mintázatokba. Hiszen ahogy minden korban a városokban kulmi­
náltak a kor ideológiájának képviselői, úgy ez most sincsen más­
képp. A nagyvárosok ennek a gondolkodásmódnak lettek egyfajta
alkimista lepárlói, ahol hermetikusan elzárva a társadalom többi
rétegétől, a városi lakosság tökéletesen átalakulhatott igazi, nagy­
városi kultúrává, afféle kozmopolitákká.

Spengler közel egy évszázada írta meg a Nyugat Alko­

nyában ezt a folyamatot, és azonosította a nagyvárosi polgárokat,
mint önálló társadalmi kasztot, mely az adott nemzet csúcsára tör,
miközben azonban erodálja is a társadalom alapjául szolgáló pillé­
reket, így következésképpen ez a nagy váró siasság minthogy
kizárólag a korábbi értékek tagadására épül - így végül kiürese­
déshez vezet:

„Ők mindannyian [■■■] az emberiség evangéliumát prédi­

kálják, de ez azt emberiség az intelligens városi embert je­
lenti, aki torkig van a késői várossal s vele együtt a kultú­
rával is, kinek „tiszta,” azaz lélektelen esze azt keresi,
hogy miképpen szabadulhatna meg tőle, illetve parancsoló
formájától, annak keménységétől s bensőleg már át nem
élt, ezért gyűlöletes szimbolikájától. A kultúra dialektiku­
sán semmisül meg. ila felvonultatjuk magunk előtt a XIX.
század nagy neveit, melyek számunkra e roppant színjáték
csomópontjait jelentik, tehát Schopenhauer, Hebbcl, Wag­
ner, Nietzsche, Ibsen és Strindberg nevét, akkor megpil­
lantjuk azt, amit Nietzsche a befejezetlen főművéhez írt

71
 töredékes előszóban néven nevezett: ti. a nihilizmus eljö­
veteléi. [...]

Maga a világváros úgy található meg a kultúrtáj

közepén, mint az anorganikus elem netovábbja, a benne
élő embereket eloldja gyökereiktől, magához húzza, majd
felemészti őket.”15

Az ismertetőjegyet, jelesül azt, hogy az ilyen módon átalakított

társadalom már nem tud alkotni, nem tudja a saját kultúráját gya­
rapítani, hovatovább megőrizni sem, már említettük. A Nyugat
immáron csak dekonstruál ni képes önmagát, és miközben eltörli
mindazt, amire korábban épült, képtelen bármit is a helyébe tenni,
így csak egy örök antitézist tud felállítani - a korábbi értékek és
alapok tökéletes ellentétét. De ugyanakkor ez nem tölti fel az üre­
sen maradt kulturális teret, így az ott keletkezett légüres térbe ide­
gen elemek nyomulnak be.

Mindettől függetlenül a kozmopoliták felsőbbrendünek hi­

szik magukat, ez a fenti leírásból is kiderül, de a mai kor is nyíltan
erről tanúskodik - lásd például az Egyesült Államokat, ahol a
„Demokrata” Párt támogatói szinte kizárólag a kaliforniai, a kele­
ti-parti, valamint az illinoisi metropoliszok urbanizált lakosaiból
kerülnek ki, akik Amerika többi részét „kockásinges parasztok­
nak,” „ra/necA-nek” tartják. Hasonló a helyzet Magyarországon
is, ahol a vidéki magyar választókerületekkel szemben Budapest,
vagy épp Szeged, már a korábbi választásokon is „vörös város”
volt, és képtelenek akárcsak elhinni is, bogy a vidék nem vevő a
mentalitásukra. (Megdöbbentő módon a választásokat követően
Amerika városi lakossága is le volt döbbenve, hiszen egyszerűen

1_’ Oswald Spengler: A Nyugat Alkonya I.; 466-468.

72
el sem tudták képzelni, hogy mi viszi a vidékieket arra, hogy a
Republikánus Pártot támogassák - mikor ők, az uralkodó osztály
teljesen világosan elmondták, hogy Clinton a befutó, és márpedig
„Trump soha nem lesz az Egyesült Államok elnöke”).

A hibás helyzetfelismerés oka teljesen egyértelmű; nyil­

vánvaló, hogy a városi polgárság teljesen elszigetelődött a vidék­
től, és nem is különösebben érdekli, hogy ott mi történik - a vidék
ezzel ellentétben nagyon is képben van a városi tendenciákkal,
hovatovább még politikai jelentőségével kapcsolatban is. Francia-
országban már az 1950-cs évekre politikai irányvonal alakult ki a
kozmopolitákkal és az elit befolyásával szembenálló kispolgárság
képviseletére, melyet az ezt kialakító politikus után csak
pnujadizmus névvel illetnek. De a vidéki régiók támogatása Do-
nald Trump elnök megválasztásakor is nagyon sokan számított a
metropoliszok ellenszavazataival szemben. A kozmopolita felfo­
gás azonban csakis a liberális metropoliszokban tud gondolkodni,
és minden más szervezeti fonnál elmaradottnak és érdektelennek
tekint:

„A polgár [...] megvetéssel néz 1c a vidékre, mely fásul­

tan, mozdulatlanul, a történéseket csupán elszenvedve te­
rül el a város körül, és amellyel szemben éberebbnek, sza­
badabbnak és ezért inkább a kultúra útján haladónak érzi
magát. Megveti az ősi rendeket is, [...] mint olyanokat,
akik szellemileg alatta, történetileg mögötte állnak. De a
két ősi rendhez képest a polgár [...] csupán maradék, egy
nem-rend. [...]

Valamilyen eszme az, amely a két ősi rendnek -

egyedül nekik - alapjául szolgál. Ez [...] bizonyos körül­
mények között magát a halált is kötelességé teszi; ez köl-

73
 csönöz mindkettőnek történelmi fölényt és a léleknek
olyan varázserőt, mely a hatalmat nem előfeltételezi, ha­
nem létrehozza. Azok az emberek, akik nemcsak névele-
gesen, de bensőleg is ezekhez a rendekhez tartoznak, va­
lóban mások, mint a többiek; életük [...] annak minden
szeletében jelkepi méltóságot hordoz.” 16

A földműves cs arisztokrata rétegekkel és tradíciókkal való ilyen

éles szembenállás a polgárság részéről sosem volt ismeretlen, hi­
szen a rendi társadalmakban - nem véletlenül - a többi rend igye­
kezett kiszorítani a városi polgárokat a soraiból, méghozzá pont
azért, mert a polgárságnak nem volt semmiféle ideológiai tartalma.
Éppen ezért érdekes kontraszt, hogy végül a polgárság vált általá­
nossá, elvégre elméleti síkon a nemesi előjogokat meg lehetett
volna szüntetni akképpen is, hogy mindenkit az utolsó emberig
lovaggá ütnek, tehát mozdulhatott volna a szimbolikus inga pozi­
tív, konstruktív irányba is, nem csak negatívba.

Ahogy erre Montesquieu is rámutat művében,17 ez történt

a Római Birodalomban, mikor a legmagasabb jogi statust, a római
polgárjogot, a harmadik évszázad elején az éppen regnáló császár
rendeletével (Constitutio Antoniana - 212. AD) a Birodalom min­
den lakójára kiterjesztette, aminek revén a lakosok jogilag mind
egyenrangúak lettek. Ez két dolgot eredményezett; egyrészt az
addig jogilag hierarchiába szerveződő lakosok egyenlővé válását
követően „nem jogilag” váltak egyenlőtlenekké, másrészt pedig
(mivel a 16 éves katonai szolgálat éppen azért volt vonzó, meri aki
leszolgálta, utána tisztes elbocsátást kapott, és ha nem volt, teljes
római polgárjogot) többé senki sem akart már katonának állni.

16 Oswald Spengler: A Nyugat Alkonya II.; 402-403.

17 Montesquieu: A Rómaiak Nagysága és Hanyatlása

74
Ettől fogva a Birodalom egyre kevésbé volt képes katonailag
helytállni és elindult a szétbomlás folyamatának útján.

Európában a polgárság alig két évszázaddal ezelőtt még a

politikai és társadalmi élet perifériája volt csak a többi fő rend
(papság, nemesség és helyenként a jobbágyság) mellett. Ahhoz,
hogy ezeket a rendeket le lehessen dönteni, meg kellett intellek­
tuálisan semmisíteni mindazt, amit képviselnek, ami bennük meg­
volt, de a polgárságban, a „politikai maradékban” hiány volt
[Spengler (B): 404; 408-409.].

Mára ugyanakkor, mint mondtuk, a polgári szemlélet vált

általánossá, ahogy a polgárjog is; ugyanakkor ahogy a kommu­
nizmus is bebizonyította (azok számára, akik empirikus, első kéz­
ből származó tapasztalatokat szereztek belőle, nem pedig nyugati
„szakértőkként” filozofálgattak róla), az egyenlőség csak illúzió.
Ahogy a nemesség és a polgárság dejure elkülönült, úgy az álta­
lános polgárjog nem oldotta fel a társadalmi egyenlőtlenséget,
csak a jog szintjéről emelte ki; most a kozmopoliták, valamint a
„kisvárosiak” és a leglenézcttebb „vidékiek” alkotnak kasztrend­
szert, melyben de jure nincs elkülönülés - ám defacto annál in­
kább van.

És márpedig a metropoliszok, és azok kozmopolita lakói

valóban élesen szemben állnak a vidékkel, saját maguk egyformán
lettek főpapjai cs bárói a liberális kultúrának, tehát maguknak
vindikálták mind a két fő rend előjogait, és ennek, mint említettük,
a politikai hovatartozás is egyben a legjobb kifejeződése.

A 2018-as magyarországi országgyűlési választásokon a

kormánypárt ismét totális győzelmei aratott; ahogy már két koráb­
bi választáson is. A baloldal a migráció elfogadására buzdított, és

75
kritizálta a kormány munkáját, noha már a kvóta-népszavazás18 is
bebizonyította, hogy a szavazók szinte 100 százaléka köszöni szé­
pen, de nem kér belőle. Ezután a jól átgondolt politikai marketing
mesterfogás után a baloldali koalíció (ami valójában egyetlen
pártból, a 2010 során leköszönt Magyar Szocialista Pártból kisza­
kadt fragmentumokból létrehozott nyolc kis párt, ami most újra
összeállt, mint egy szivacsállatka miután átnyomják a szitán) négy
év alatt háromszázezer támogatót veszített. Az egyéni választóke­
rületek országszerte homogén mintázatot követtek: az ország 106
kerületéből 91 a kormánypártnak hozott mandátumot. A fővároson
kívül összesen csak két kerület választott magának ellenzéki jelöl­
tet, az összes többi kormánypárti volt, tehát a vidéki lakosság kö­
rében szinte osztatlan az elégedettség az utóbbi nyolc év teljesít­
ményével.

A fővárosban ellenben, ahol pedig a legnagyobb az infra­

struktúra fejlesztése, fellendült a turizmus és a vendéglátás, vala­
mint a filmipar is európai szinten vezetővé vált, Hollywood jelen­
tős részét idevonzva, mégis elégedetlenek a választók. Az itteni
kcrüllekben a Szocialista Párt - Párbeszéd koalíció 7 mandátumot
szerzett, míg a kormánypárt csak 6-ot. Emellett a Szocialista Párt
korábbi miniszterelnöke, Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus
Koalíció is bezsebelt 3 képviselői széket - egyéni listán az egész
országban nem is jutottak hozzá többhöz. A liberális zöld párt, az
LMP is gazdagabb lett 1 mandátummal, ahogy az Együtt is (ami
szintén valamiféle liberális csoportosulás) 1 mandátumot szerzett.

18 2016. október 02.-án Magyarországon a kormánypárt népszavazást írt

ki a kvótarendszer kérdésében. Az érvényes szavazatot leadó szavazók
98.36 százaléka azt felelte, hogy nem szeretné, ha Brüsszel és az Európai
Unió a magyar kormány jóváhagyása nélkül Is előírhatná bevándorlók
kötelező betelepítését az országba.

76
így lehát itt a mérleg 12 ellenzéki mandátum a 6 kormánypártival
szemben.

Az eredményekben nincs semmi meglepő, hiszen már a

2006-os választás során is a szavazatszámlálás a FIDESZ győzel­
mét jósolta, mivel országszerte a népszerűsége jóval meghaladta a
Szocialista Pártét - a győzelmet mégis ez utóbbi aratta, mivel a
főváros kerületinek nagy része mellé állt, megfordítva a szavazást.

Tekintettel arra, hogy a Magyarország mutatói jóformán

minden téren javultak az elmúlt nyolc év viszonylatában, cs a rnig-
ránsválság kezelése is olyan jól sikerült a kormánypárt részéről,
hogy a hozzáállása precedenst teremtett a kontinensen, megfordít­
va az alapvetően baloldalon lehorgonyzott európai politikát, két­
séget kizárólag Budapest választóinak nem az a problémája, hogy
az elért eredményekkel a mutatók alapján elégedetlenek.

Az elégedetlenség oka nagy valószinííséggel ideológiai -

az európai integrációt támogató Szocialista Párt, mely minden
téren az EU-nak igyekezett kedvezni, és melynek akkori vezetője,
Gyurcsány Ferenc maga is számos alkalommal lelkesen jósolta az
európai integrációban való eggyé válást, sokkal jobban beleillik
liberális attitűdjével a kozmopoliták életfelfogásába, mint a gya­
korlatias és nemzeti érdekeket óvó FIDESZ kormányzat, mely
ráadásul a vidéki néprétegek támogatása réven „néppártnak” tűnik
a baloldali szavazók szemében. Mégis hogy várhatná bárki egy
felvilágosult és gender tudományokban magasan képzett modern
liberális felfogású kozmopolitától, akinek csak az a vágya, hogy a
világ polgára legyen, és végre ne egy ilyen szűkös kis országban
kelljen otthon lennie, hanem azt mondhassa, hogy az ő hazája az
egész világ, hogy ugyanoda adja a szavazatát, mint ahová mezei
földművesek, tanulatlan parasztok?! Egy kozmopolita nem tesz

77
ilyet. Nem szavaz olyan retrográd pártra, mely a saját népét
előbbre valónak tekinti másoknál, nem pedig alaniasabbnákl Nem
szavaz olyan pártra, mely a hazáját merészeli megvédeni, ahelyett,
hogy kebelére ölelné az egész világot és mindenkit terített asztallal
és vetett ággyal várna!

Nyugaton a liberális polgárság ideológiai diadala totális­

nak tűnhet, hiszen míg a politikai légkör változik egész Európá­
ban, így a Visegrádi tagállamokban, Ausztriában vagy éppen
Olaszországban, addig Franciaország Macron elnöknek szavazott
bizalmat Le Pennel szemben, míg a németek is Merkel koalíciójá­
hoz ragaszkodtak például az AfD helyett. Míg a keleti országok
alapvetően megőrizték tradicionális értékeiket - ez volt a dac a
kommunizmus erőltetett pusztítása ellen - addig a nyugatiak eze­
ket az értékeket boldogan eldobták a liberális polgárság kötöttsé­
gektől és elvárásoktól mentes szabadság érzetért cserébe. Ám ez
csak a látszat.

A német AfD (Altemalive für Deutschland) pártot egye­

temi oktatók, és befolyásos közéleti és gazdasági szereplők alapí­
tották. A párt a kezdetektől curoszkeptikus, és a német nemzeti
érdekeket képviseli, aminek hála 2014 során már az európai par­
lamenti választásokon szép eredményeket értek el 7 mandátum­
mal, és támogatottságuk a migrációs válságot követően természe­
tesen csak tovább emelkedett, ahogy mindmáig ezt teszi - különö­
sen a volt NDK területén. Hozzájuk hasonlóan az iszlámellenes
PEG1DA {Patrioüsche Enropaer gégén die Islamisierung des
Abendlandes) politikai mozgalom is egyre népszerűbb Németor­
szágban.

A francia FN (Front National) esetében a helyzet hasonló.

A párt a nyolcvanas években vált bevallottan curoszkeptikussá, és

78
tette meg fő politikájának; a „nemzetek Európája” irányvonalat,
szembe helyezkedve az integrációval és a föderalísta törekvések­
kel. Ennek eredményeként az Unióval való elégedetlenségből
elsősorban ez a párt profitál, és mivel ez az elégedetlenség egyre
komolyabb méreteket ölt, a párt is egyre sikeresebb. Maríné Le
Pen 2011 óta tölti be vezető helyét a párt élén, amit azelőtt az apja,
Jean-Marie Le Pen vezetett. 2017 során Marine Le Pen bejutott az
elnökválasztás második fordulójába, és bár csak fele annyi szava­
zatot tudhatott magáénak, mint ellenfele, a koalíciós Emmanuel
Maeron, ez még mindig kétszerese volt annak, mint amit az apja
tizenöt évvel korábban szerzett.

A közvélemény-kutatások alapján a nyugatiak is a keleti

államok válságkezelési megoldásaival lennének elégedettek, tehát
alapvetően megmagyarázhatatlan, hogy míg az Unió keleti felében
zajlik vagy lezárult a politikai rendszerváltozás, addig miként le­
hetséges, hogy a nyugati fele erőteljesen ragaszkodik Merkel,
Maeron és May politikai irányvonalához,19 holott a vezetésükkel
egyre többen elégedetlenek, és sejtik, hogy az országaikra nem a
legjobb hatást gyakorolják.

19 Maeron Napóleon szellemi örökösének tartja magát, de sajnos inkább

azoknak az akarnokoknak a nyomdokaiban jár, akik hozzá hasonlóan ezt
teljesen alaptalanul képzelték magukról, így például a közép-afrikai
Bokassa „császár," aki mellesleg kannibál volt, vagy paraguayi Solano
López elnök, akinek a háborúi az országa lakosságának nyolcvan százalé­
kát felemésztették. Hogy Maeron sem a IV. Napóleon néven fog bevo­
nulni a történelembe, az nagyon valószínű. Egyébként érdekes kérdés,
hogy az utókor hogyan fog ennek a mesterhármasnak a munkásságára
emlékezni? „M3, a V4 eltiprói"? „Merkel és a két másik M"? Vagy csak
röviden „M & M s "?

79
 Ezekben a térségekben, ahol a két fö rendet már teljesen
megsemmisítették, és a polgárságot általánossá tették, igyekeznek
bizonyítani, hogy a világ sokkal jobb lesz mindazok nélkül az
értékek nélkül, melyeket a korábbi kultúra ránk hagyott, s melyek
a két fö rend alapvetéseinek számítottak. Ilyen a kultúra, ilyen a
hagyomány minden formája, de ilyen az erkölcs is; a római idők­
ben a jog (tus) mellett a vallás és a szokások {fás) és az erkölcs
(mos) is kötelezőnek számítottak, s e három kombinációja adta a
társadalom számára az alapvető viselkedési és magatartásbéli elvá­
rásokat. Hasonló volt a helyzet a virágzó középkorban is, mikor a
világi törvényeket a vallási élet szakrális előírásai egészítették ki -
éppen olyan kötelező hatállyal. Mára sikeresen elérte a liberális
közmorál, hogy az erkölcs nemhogy nem kötelező, de tulajdon­
képpen abban is van okunk kételkedni, hogy létezik egyáltalán. Ha
pedig mégis létezik, akkor is legfeljebb csak egy rossz vicc tárgya.

Mindeközben a kulturális élet hanyatlása és a társadalmi

szabályrendszer dekadenciája világos, valami érthetetlen okból a
nyugatiak mégis büszkék rá, ahogy arra Ulfkotte rezignált ciniz­
mussal rá is világit:

„A politika és a médiumok csak a javunkat akarják. Éjjel­

nappal keményen dolgoznak azon, hogy nekünk, ügyefo-
gyottaknak otthonos, tarka, multikulturális fészket rakja­
nak. Hogy szép jövőnk legyen, amelyben végre minden
ember egyenlő. A szellemi fogyatékosok ugyanabba az
osztályba járnak majd, mint a legintelligensebbek. Közö­
sen tanulják majd meg azt, ami a jövő tarka világában va­
lóban fontos lesz. Például az anális szexet. [...] A kis hü­
lye polgároknak végül is valami gyakorlati dolgot kell ta­
nulniuk cs semmi sem fontosabb, mint a leszbikusok, me-

80
legek, biszexuálisok transz- és inierszcxuális emberek el­
fogadása. [...]

Hála mindenütt szorgalmasan tevékenykedő nép­

nevelőinknek, a tizenkét évesek manapság már nem a
mendeli öröklődés törvényét, vagy a Licbig-féle szerves
kémia alapelveit ismerik meg, hanem, ami sokkal fonto­
sabb, hogyan lehet megjátszani az orgazmust. Ezt hívják a
„jövő iskolájának.” Népnevelőink csak jót akarnak ne­
künk. [...]

A szövetségi kormány hivatalos adatai szerint 7,5

millió német nem tud írni cs olvasni. Ausztriában 1,6 mil­
lió, Büszkék lehetünk arra, amit a gyámolítóink csináltak
belőlünk. A költők és gondolkodók népéből a hülyék népe
lett, amelyet állandóan felügyelni kell. Milyen jó is az,
hogy az állam és népnevelői leveszik a vállunkról a gon­
dolkodás gondját, s olyan szeretettel vigyáznak ránk. [...]

Az, amit 100 évvel ezelőtt az elemi iskola máso­

dik osztályosai tanultak - pálcikák számlálása - az ma
Észak-Rajna-Wcstfáliában állítólag nehéz „matematikai
vizsga” a nyolcadik osztályban. [...]

Ahol korábban a sinus cs cosinus tételről lehetett

tanulni, most a tanárok a legközelebbi pályaudvarra men­
nek a diákjaikkal, hogy a menedékkérökel tapssal és zász-
lólcngctéssel üdvözöljék. Ott aztán együtt örülnek a veze­
tő médiumok képviselőivel [...] hogy végre olyan embe­
rek vannak a környezetükben, akik még tőlük is keveseb­
bet tanultak. [...]

81
 A nemet belügyminiszter, Thomas de Maizicre
2016-ban bejelentette, hogy a sok menedékkérő miatt
Németországban tovább csökkentik az iskolai és a szak­
mai képzés színvonalát is.”20

Nemzetközi statisztikák arra is rámutatnak, hogy a nyugatiak átla­

gos IQ szintje az 1930-as éveket követően töretlenül emelkedett,
azonban az 1970-es évek óta hanyatlóban van; és ennek a hanyat­
lási folyamatnak az üteme nem is lassú - generációnként hét pon­
tot zuhan. Ennek okaként az amerikai kutatók felhozták a videojá­
tékok terjedését például az olvasás hállérbeszomlása mellett - de
kitértek az oktatás színvonalának csökkenésére is. Fenti sorokat
olvasva ezt az, elméletet az empirikus tapasztalatok alátámasztani
látszanak.

A liberális gender-feminista irányzat egyik alapvetése,

hogy az oktatásban minél szélesebb rétegeket kell részesíteni.
Ezzel nem is lenne probléma, a gond ott van, hogy az egyetemi
színvonalat már csak alapvető képessegek tekintetében sem min­
denki képes megugrani; ami nagyon jól is van, hiszen ez biztosítja
azt, hogy a társadalomnak szakmunkák elvégzésére képesített
rétegei is lesznek. Nem szükséges mindenkinek akadémiai szintű
végzettséggel rendelkeznie, és nem is világos, hogy ha mindenki a
tudományok doktora, akkor a sok DSc mit fog enni, ki fog szá­
mukra házat építeni, kitől veszik a szolgáltatásokat, vagy egysze­
rűen csak k) fog eladni nekik bármit is egy boltban. A társadalom­
nak nincsen szüksége ennyi szellemi szakemberre - ellenben
szakképzettekre igen, és C2 nem szégyen. A jó munkaerőt a ver­
senyszféra ma nyugaton lassan sokkal többre becsüli, mint a ma­
gasan képzett rétegeket; még Magyarországon is, ahol pedig a

2n Udo Ulfkotte: Népnevelők; 101-104.

82
nyugati tendenciák csak kisebb mértékben érvényesülnek, az or­
szágban tizenkétezer ügyvéd praktizál. Ellenben az olyan alapvető
szakmák, mint a gáz- a villany-, vagy a vízvezeték-szerelő, ko­
moly hiánynak számítanak.

Ráadásul, ahogy az fent is látható, a széles tömegek bevo­

nása az oktatásba már elemi iskolai szinten is a színvonal draszti­
kus zuhanásához vezet; mivel a magasabb szintet nem mindenki
képes megugrani, így ha azt szeretnénk, hogy az elvárások min­
denki által teljesíthetőek legyenek, akkor azokat a legalacsonyabb
szellemi képességűekhez kell igazítani. Ez kétségkívül jóleső ér­
zéssel tölti el ez utóbbiakat - de milyen hatással van magára az
adott országra? És milyen tudást ad azoknak, akiknek az alapvető
képességei számára ezek az elvárások túl alacsonyak? Abba már
nem is érdemes belemenni, hogy ha a polgárok bármilyen szolgál­
tatást is igénybe vesznek, valószínűleg bíznak abban - saját hoz­
záértésük hiányában - hogy az, akit ezzel megbíznak, magas szin­
tű tudás birtokosa. Vajon jó szívvel bíznánk a házunk tervezését
olyanra, akinek a számára „a pálcikák számlálása” elemi iskola
nyolcadik osztályában „nehéz matematikai vizsgának” számított?
Vagy egy olyan orvosra a saját vakbél műtétünket, aki iskola he­
lyett „a pályaudvarra ment zászlókat lengetve és integetve köszön­
teni a bevándorlókat”?

A tudományokkal szembeni alacsony igény éppen úgy

hozzátartozik a gender-feminista irányzathoz, mint a kulturális
értékekkel szembeni irtó hadjárat. A gender elméletek alapvetően
egy ideig tudományos köntösben igyekeztek eladni magukat, és
„tudományos” tevékenységük terjedésének hatására sikerült a
politikai elitből is olyan lenyűgöző szellemi sasmadarakat elbű­
völniük, akik lelkesen be is ültették a geoder-doktrínákat a társa­

83
dalmi szabályok közé, miközben a további „tudományos áttörése­
ket” is igyekeznek inspirálni:

„2013. november 1. óta eltörölték Németországban a ne­

meket. Azóta a szülők gyermekeik anyakönyvezetésekor
nem kötelesek nyilatkozni, hogy gyermektik neme „fiú”
vagy „lány.” [...J Mindezt azért teszik, hogy az „intersze-
xuális” embereket, akik nem egy meghatározott nem kép­
viselői szerelnének lenni, nehogy diszkriminálják. [...]

A gender-kutatók szerint a férfiak és nők teljes

mértékben egyenlőek, s teljes mértékben egyenlően kell
őlcct nevelni. [...] Egyre több országban tilos a GENDER
politika miatt a szülők közt „anya” vagy „apa”-ként kü­
lönbséget tenni. Amerikában 2011 óta például az igazol­
ványokon „szülő 1” és „szülő 2” szerepel. [...] Az EU
amszterdami szerződése ezt a GENDER-politikát minden
területre ki akarja terjeszteni. [...]

Alicc Schwarzcr, a női jogi aktivista már 30 évvel

ezelőtt állította: nem nőnek vagy férfinek születsz, hanem
„embernek,” később saját magad döntesz afelől, hogy mi
szeretnél lenni. Mindenkinek kapnia kell egy új, úgyneve­
zett kulturális, „szociális nemet,” egy gendert, amit min­
denki maga határoz meg, teljesen függetlenül biológiai
nemétől. [...]

A Gendcr-forradalom az egyetemeken a legfejlet­

tebb: az ausztriai Linzben minden egyetemistának a
„Gender Studies” (A társadalmi nekem kutatása) témában
tanegységeket kell teljesítenie akkor is, ha szervetlen ké­
miát tanul.

84
 Németország jelenleg kereken 250 tanszéket és
centrumot finanszíroz „Társadalmi nemek kutatása” cí­
men. [...]

Ha közelebbről megvizsgáljuk, akkor megállapít­

ható, hogy a gender ostoba módon nem más, mint színtisz­
ta hülyeség. Egy a fiúk és lányok tanulmányi eredményes­
ségét kutató pisai felmérés megállapította azt, amit a taná­
rok és szülők nap mint nap megfigyelnek: a fiúk könnyeb­
ben számolnak, a lányok jobban olvasnak. A gender újság­
írók szerint ez az eredmény botrány. [...] Az olyan orszá­
gokban is, mint Svédország vagy Norvégia, a nők inkább
szociológiát tanulnak, mint fizikát és szívesebben lesznek
nővérek, mint burkolok.

A viselkedéskutatás legújabb eredményei a

Gender-követők számára arculcsapást jelentenek: már a
kilenc hónapos kisbabák is nemükre jellemző viselkedést
mutatnak, amikor játékot választanak. A fiúk az autókhoz
másznak, a lányok a babákhoz, ezt igazolják a kísérletek.
Simon Baron-Cohcn pszichológus újszülötteknél megálla­
pította, hogy a fiúk inkább mechanikai tárgyakra reagál­
nak, miközben a lányok inkább az arcokhoz vonzódnak.
De nehogy elárulják ezt egy GENDER követőnek, külön­
ben azok listájára kerülnek, akiket még át kell nevelni.”21

A Gender elméletek ugyanakkor az egész Nyugatot kezdik ellepni,

és nem csak Németországban alapítanak egyetemi tanszékeket,
karokat a „kutatására,” hanem más országokban is jelentős mér­
tékben jelen vannak a társadalom bizonyos köreiben.

21 Udo Ulfkotte: Népnevelők; 191-194.

85
 Itt kell rámutatni, hogy a politikai nézetek társadalmi
megosztását azon az alapon, hogy az azt vallók „képzett” vagy
„tanulatlan” rétegekből származnak-e, többe már nem lehet értel­
mezni. A gender studies ugyanis a képzetleneket is „tanultakká”
teszi a saját felfogásában, hiszen akár doktorival is képes felru­
házni valakit, akinek egyéb képzettsége talán nincs is, így aztán a
lelkes genderista magas „képzettség” birtokában terjesztheti az
igét. Csakhogy sajnos mindeközben azt, hogy a gender studies
egyáltalán tudomány lenne, éppen úgy tagadják tudományos kö­
rök, mint ahogy a gender elmélet hívei az e tudományos körök
alapjait jelentő tudományok valósságát elvitatják. A reáltudomá-
nyok már bizonyították saját valósságukat - és &gender „studies “
alaptalanságát is, mint azt fent láthattuk.

Hasonló a helyzet a jog, mint tudomány szétválásával,

mely a középkori egyházszakadásra hasonlít. Az emberi jogok
lelkes híveinek egy része ugyan valóban jogász, ám legtöbbjük
nem az. Különösképpen úgy, hogy különféle oktatási intézmények
külön az „emberi jogokat” oktató képzéseket nyújtanak - de való­
di jogi alapképzés nélkül Tehát valaki úgy válhat „emberi jogi
jogásszá,” hogy a hagyományos jogi mesterképzésnek a közelében
nem járt, ami nagyjából olyan groteszk, mintha valaki agysebésszé
válhatna orvosi alapképzés nélkül - egyébként ez a folyamat is
ténylegesen zajlik.

Nyilvánvaló alaptalanságuk dacára (és itt most nem a női

egyenjogúságról kell beszélni, és a gender elméletek és a femi­
nizmus hívei sem arról beszélnek, hiszen ha valóban ezt szeretnék
tenni, akkor az erősen nőgyűlölő iszlámot támadnák, nem pedig az
emancipált nyugati társadalmakat) a gender elméleteket és a libe­
ralizmust a nemzetközi szervezetek, és különösképpen a globális

86
alkotmányoligarchia szervezetei, igyekeznek a nyugati társadal­
makra oktrojálni.

„A svájci nép megszavazta, hogy az ország területén ne

építhessenek mecseteket. Válaszul az ENSZ Emberi Jogi
Tanácsa határozatot hozott, amelyben felhívást intézett
azokkal a sztereotip iákkal szembeni harcra, amelyeket
szerinte a fenti döntés is tükröz. A kormányok mozgósító
kampányokat indítanak a genderizmussal kapcsolatban,
hogy meggyőzzék azokat az „elmaradott” embereket, akik
még mindig különbségei tesznek egy férfi és egy nő kö­
zött, továbbá hirdetések és filmek igyekeznek meggyőzni
a nagyközönséget, hogy a homoszexualitás közmegbecsü­
lést érdemel, annak ellenére, hogy némelyek még mindig
úgy gondolják, hogy a szexuális magatartás a magánélet
része. A természetüknél fogva eleve sem igaznak, sem
hamisnak nem tekinthető előítéletekkel és sztereotípiákkal
szembeni harc nevében az iskolákban olyan álnevelési
programokat vezetnek be, amelyek segítésével egyes gye­
rekeket ki lehet vonni szüleik „ártalmas” ideológiai befo­
lyása alól.”22

Meg kell jegyezni, hogy a gender feminizmus ügyesen reagált a

tudomány kihívására; mivel tudományos alapokon már nem meg­
lepő módon megcáfolták az általuk támasztott téziseket, most az­
zal álltak elő, hogy „tudományos tények” tulajdonképpen nem
léteznek, csak szociális kreációk. Érdekes adaptációja ez a „ha
nagyon erősen hiszel benne, valóra válik” amerikai álom jellegű
életfilozófiának, bár az ilyen gondolkodásnak semmi keresnivalója
a tudományban; a tudományos gondolkodás fejlődését éppen ez a

22 Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 145.

87
retrográd és tudománytalan közvélekedés akadályozta ezer éven
át, egészen a felvilágosodás koráig.

E szerint a logika szerint amíg az emberek kollektiven

elég erősen hittek benne, hogy a Föld lapos, az valóban lapos volt,
és csak az újkori felvilágosodás közvélekedésének a hatására hí­
zott meg. Mi több, e szerint a felfogás szerint ha az emberiség elég
erősen és egyöntetűen hinne benne, hogy tudunk repülni, akkor
valóban képessé válnánk rá, s mi ékesebb bizonyítéka lehet ennek
az elméletnek, mint például a madarak, akik valóban képesek re­
pülni. Mivel minden élet az óceánokból származik, nyilván logi­
kus, hogy valahol, valamikor egy madár elég erősen azt képzelte,
hogy tud repülni, és valóban a magasba emelkedett - másképp
hogyan is történhetett volna.

Akárhogy is, a „tudományos tények csak társadalmi kreá­

ciók” felfogást valló gender feministák előtt is nyitva áll ennek az
evolúciós „ugrásnak” (vagy éppen „szárnyalásnak”?) a lehetősége
- talán ha együttesen, egyszerre és elég erősen hiszik, hogy képe­
sek rá, sikerülni fog a dolog; de célszerű ennek kísérleti telepéül
legalábbis a Taipei 101 vagy a Burdzs Dubai csúcsait választani,
pusztán az aerodinamikai átesés veszélyének mérséklése érdeké­
ben. A kísérlet eredményéről pedig úgyis világszerte olvashatunk
majd... akárhogy sikerült is.2223

23 A fenti mulatságos javaslat egyébként nem az ebben a könyvben köz­

reműködők érdeme. Ezt a viccet már amerikaiak elsütötték, mikor a
Donald Trump megválasztása miatt elégedetlenkedő liberálisok közös­
ségi média csoportjaiban (magukat is liberálisnak feltűntetve) elkezdtek
arra bíztatni, hogy akinek nem tetszik Trump megválasztása, az tiltako­
zásképpen ugorjon le egy felhőkarcolóról - a „belülről jövő" kezdemé-

88
Van, am iből nem lehet várat építeni...

Ha a fenti ideológiai kiüresedést cs nihilt elfogadjuk alapvetésnek,

semmi okunk meglepődni, hogy túlontúl sok mondanivalóval az
Európai Unió esetében sem találkozunk. Ha valaki vitatkozni sze­
retne a fenti állításokkal, éspedig azzal, hogy a modern nyugati
liberalizmus egyenesen hadat üzent az európai és nyugati kultúrá­
nak, akkor vitánkat nyissa azzal, hogy magyarázatot ad arra, mi­
képpen lehetséges az, hogy az EU saját szimbolikája a semminél is
kevesebb érdemi mondandó felmutatására volt képes.

Kezdhetjük magával a zászlóval is - egyéb kultikus kegy­

tárggyal az EU egyébként sem büszkélkedhet, és ez pedig nagyon
sajnálatos.

Egyrészt azért, mert még a frissen alakult Egyesült Álla­

mok is képes volt legalább az alapító dokumentumait nagy becs­
ben tartva a nemzeti identitás alapköveivé tenni a zászló mellett -
s márpedig valószínű, hogy ezzel ellentétben a legtöbb Európai
Uniós polgár azt sem tudja, melyik közösségi szerződés mit szabá­
lyozott, ez pedig nem véletlen, mint látni fogjuk. Feltehetőleg azt
sem tudják sokan, melyik is mondta ki kereken az EU létrejöttét,
és jogalanyiságának keletkezését. Olyan ez, mintha az ember nem
egy autót vásárolna, hanem minden egyes alkatrészére külön kötne
szerződést, külön fizetne, azokat külön szállítanák, majd a vevő
maga lenne kénytelen azokat összerakni - az EU esetében az
eredmény is nagyjából ehhez hasonlatos.

nyezés a liberálisok körében osztatlan sikert aratott, és már sokezres

kedvelést, valamint megosztást kapott, mire rájöttek a turpisságra.

89
 Ellenpéldaképp az Egyesült Államok legalább egy forra­
dalomból és vérből született harcos nemzet volt, és a több éven át
húzódó függetlenségi háborút lezáró egyezség, valamint az ország
alkotmánya egy eredménynek számított, mely egyrészt ékesen
formába öntötte a függetlenné vált gyarmatok önállóságát, más­
részt a függetlenségi dokumentumok egyből a nemzeti identitás
alapköveivé léptek elő. Az Európai Unió esetében ötszázmillió
polgárból csoda, ha minden századik csak annyival kapcsolatban
képben van, hogy kik voltak az Európai Gazdasági Közösség ere­
deti alapítói abba pedig, hogy mennyivel gyengébb történelmi
heroiztnus szorul az európai föderáció létrejöttébe, mint az ameri­
kaiba, nem is érdemes belemenni. Amerika harcból és vérből szü­
letett (való igaz, ez is egy teadélutánon vette kezdetét) - ezzel
szemben Európa államainak koalíciója egy lebilincselően izgalmas
vám- és adóügyi együttműködésből...

Másrészt az amerikaiak a saját zászlajukat a legnagyobb

becsben tartják; a zászló felvonása reggel és leengedése este egy­
fajta sajátos polgári liturgia, és bizony a kettő között nem átallják
még néha ki is mosni azt. Az európai uniós zászló talán sokféle
szimbolikát hordoz - ám az uniós polgárokat ez nem igazán érdek­
li. Ráadásul a közösségi zászló mindig a nemzeti mellett van ki­
függesztve, akárcsak valami fura kapcsolt áru. Mint a „dohányzás
súlyosan károsítja Ön és környezete egészségét” felirat egy ciga­
rettásdobozon.

Ugyanez a szubszidiaritás nyilvánul meg az uniós polgár­

ságban is, hiszen annak természete éppen az, hogy másodlagos.
Senki sem lehet „csak” az EU állampolgára - hiszen az EU nem
állam. Ez a fajta polgárság nem jelent komoly többletjogokat, nem
jelent önálló hovatartozást. Nem lehet megnyerni és nem lehet

90
elveszteni sem, egyszerűen csak van annak, aki egyébként bár­
mely tagállamnak az állampolgára. Éppen ezért senki sem érzi
hazafias „uniós” patriótának magát, ahogy nem is áll vigyázzba a
közösség „himnusza,” az Örömöd a hallatán, és nem is esik hanyatt
a közösségi zászló kultikájától - hiszen tulajdonképpen az sem
létezik.

Mivel a kozmopolita életfilozófia minden történelmi érté­

ket igyekszik megtagadni, ennek tökéletes manifesztációja lett a
tulajdonképpeni EU is, ami szabályrendszerében és szimbolikájá­
ban egyaránt kifejezi ezt a filozófiát. És ebbe a képbe maradékta­
lanul beleillik a már említett zászló: ez már évtizedekkel ezelőtt
készült, és azon felül, hogy már akkor sem számított a kreativitás
fellegvárának, a tizenkét sárga csillag szolidan elhallgatja azt a
tényt, hogy az Unió azóta bővült számos tagállammal, és bővül
mindmáig (bár közben csökken is, akár egy regionális buszjárat,
amire a frekventáltabb kérőitekben felszál Inak páran, máskor meg
egyszerűen kiszállnak). Mégis, mintha a teljes szimbolika arról
árulkodna, hogy a tizenkét régebbi tagállam után érkezők már nem
is számítanak, ebbe a szimbolikus körbe nem engedik be őket - az
igazság az, hogy a lcétsebességes Európa koncepciójának pontosan
ez a lényege, csakhogy a zászló ezt még ki is fejezi; vannak az
egyenlők, de vannak náluk egyenlőbbek. Ismerős ez a kelet­
európaiaknak valahonnan?

Az uniós zászló a hat alapító és a hat elsőként csatlakozó

előtt tiszteleg; a többieket meg nyíltan semmibe veszi (bár elnézve
az imént bemutatott oktatási és szellemi tendenciákat az Unióban,
az is lehet, hogy még a vezető politikusok sem tudnak tizenkettő­
nél tovább számolni - vagy csupán a polgárokat akarják ettől a
fáradtságtól megkímélni). Ha már ragaszkodunk a sárga csillagok­

91
hoz, micrt nem lehetett annyi sárga csillagot beletenni a zászlóba,
ahány tagállama sosem volt az Uniónak egyszerre, például ötöt?
Vagy annyit, ahány állam összesen van Európában, ami legalább a
szép közös jövő álmát szimbolizálná? De mindenféleképpen any-
nyit, ami semmi szín alatt sem kelti azt a gyanút, hogy a régiek
benn vannak az elit klubban, az újakat pedig ettől fogva legfeljebb
a perifériára fogadják be. És megint csak mi az, ami szimbolikájá­
ban bármit is kifejez a „Közösség” zászlójából? Olyan színekből
áll, amik egyetlen tagállamából sem származnak. Leplezetlenül a
töderalista, amerikai modell gyenge utánzata, amiben azonban
nincsen központi szimbólum, nincsen semmi többlettartalom. A
Lufthansa-színű zászlón a csillagok körben helyezkednek el, de
mit állnak körbe? A körben álló csillagok talán valamiféle Artúr-
legendát szerelnének jelképezni, amint a kerekasztal körül az
egyenlők tanácskoznak; csakhogy a lovagiasság is a kiirtandó
eszmék között szerepel a liberális doklrinában, és ha valami
ilyesmi volt is a szándéka a zászló tervezőinek, hát a szimbolika
nem jött ál tökéletesen, mivel jelenleg inkább egy pár tanácstalan
tévelygőre hasonlítanak, akik körben állnak, és azon tanakodnak,
mitévők legyenek. Nincsen középen semmi, ami kicsit is kifejez­
né, mitől több az Európai Unió azoknál a politikai szövetségeknél,
amik már százszámra pepilázták Európa ezeréves történelmét.

Hasonló kreativitásról árulkodik a két évtizede feltalált eu­

rópai közösségi valuta, az euró is. Bár a Közösség gazdasági po­
tenciálja ahhoz elegendő volt, hogy a világ egyik legerősebb
pénznemét hozzák létre, mindenestre is tény, hogy ez nem a pénz
mögött rejlő kulturális potenciálra volt visszavezethető, és voltak
is nemzetek, mint a britek, akik kereken megtagadták, hogy beve­
zessek azt. Nekik ott volt, cs mindmáig ott is van a font sterling,
ami a világon mindenütt ,jól csengő” pénznem, sok állam igyek­

92
szik is másolni saját „font” kibocsátásával - mely persze nem éri
utol a 7 eredetit. De mégis, több évszázados, vagy akár évezredes
kultúrájú nemzetek bocsátanak ki ilyen vagy olyan fontot, miköz­
ben mások a dollár valamilyen formájára esküsznek. Az oroszok­
hoz elválaszthatatlanul hozzátartozik a rubel, más nemzetek ha­
gyományai pedig a korona jellegű valutákra épülnek. Az Európai
Unió pedig, mely egy ezeréves kultúrára épül, ennyivel volt képes
előrukkolni, cs ennek sebtében alá is rendelték a nagy múltú nem­
zeti valutákat, így hála neki megszűnt a frank, a márka, a líra, a
schilling, s még sok minden más is - olyan ez mint valamiféle
csodálatos alkímiai eljárás, melynek során az összevegyített anya­
gokból létrejön a tökéletes... semmi. És még azt mondják, hogy az
anyag nem vész el.

Az Uniót ideológiai szempontból jellemző tartalmi hiá­

nyosságok sajnálatos módon nem aktuális elmaradottságok, amik­
nek a pótlására az idő majd nyújt kielégítő megoldásokat. Más
szóval kifejezve nem arról van itt szó, hogy a Közösség megte­
remtésekor az együttműködést kidolgozó elméknek kisebb gond­
juk is nagyobb volt annál, semmint ilyesmivel foglalkoztak volna,
de majd idővel ez rendeződni fog, és a közösségi létet az uniós
polgárok számára is értékes és kézzelfogható tartalommal töltené
lél az EU. Ezek az elmaradások sajnos öröklött problémák, amik a
tagállamok saját nem éppen előnyös változásaira vezethetőek visz-
sza, és arra, hogy az egész Nyugatot áthatja ugyanaz a probléma,
ami egyébként ebben a csekély tartalmi kimunkáltságban is tetten
érhető.

S márpedig pontosan ezért nincs is remény arra, hogy az

Unió valaha is többé váljon sárga csillagok halmazánál egy sötét­
kék alapon, ahogy arra sincs kilátás, hogy a tagállamok polgárai,

93
eldobva saját kulturális és nemzeti identitásukat, egy napon mind a
kollektív európai polgáriságot tekintsék elsődlegesnek - már ha
létezne ilyesmi. Ezek a hiányosságok ugyanakkor mind egy forrás­
ra vezethetőek vissza, és ez a forrás már évszázadok óta erodálja
az európai nemzetek kultúráját, és mostanra el is jutott a totális
kiüresedés megnyugtató állapotába.

Az Unió legfőbb támogatói és a legfőbb kihívások egy­

aránt a metropoliszokban kulminálnak; ebből az aspektusból Lon­
don volt a kulturális főváros, és méreteit tekintve sem konkurált
vele a többi európai város, de az USA legtöbb városa sem. igazán
sajnálatos, hogy az EU most kulturális főváros nélkül marad,
ahogy a zászló közepén sincs semmi... ráadásul még a tizenkét
csillag egyike is kiesik a képből. Talán megunta a töprengést a
semmi körülállása közben, s egyszerűen odébb állt.

Boszorkányvadászat: inkvizíció
eretnekek ellen a XXI. században

Amennyiben elfogadjuk legalább elméleti szinten azt, hogy van

(bár nincs) létjogosultsága az olyan terminológiák alkalmazásá­
nak, mint amilyen az „iszlamofóbia,” vagy a „xenofóbia,”24 nos,

24 A helyzet ugyanis az, hogy a „fóbia" szó a pszichológiában és a nyelvé­

szetben egyaránt nem csupán „félelmet," de „beteges félelmet" jelent.
A beteges félelem helytálló terminológia például az „araknofóbia" ese­
tében - hiszen egy ártalmatlan pók semmiféle reális fenyegetést nem
jelent az általa halálra rémített személyre (természetesen itt nem egy
egzotikus mérges pókról van szó). Amennyiben a félelem tárgya egy
olyan idegen civilizáció, mely egyrészt nyíltan lenézi más kultúrák érték­
rendjét, hovatovább statisztikailag is kimutatható veszélyt jelent mások­

94
akkor viszont igaz az is, hogy létezik valamiféle „fasisztofóbia” is;
éspedig Európában, különösképpen a nyugati felében, többen
szenvednek ettől, mint az iszlamofóbiától.

A nyugati társadalmakban az antifasizmus25 egy teljesen

elfogadott politikai felfogás, ami két dologra utal: egyrészt arra,
hogy a nyugati emberek túlzottan is unatkoznak, ezért kezdenek
kisgyerekek módjára képzelt ellenségekkel hadakozni. A másik
pedig, amit ennek a politikai gondolkodásnak a terjedése egyér­
telműen mulat, az a reális helyzetfelismerés cs a térlátás teljes
eltorzulásának problémája, mely a jelek szerint a társadalom jelen­
tős részére kiterjed.

Tény mindeneseire is, hogy az antifa a jakobinus terrort és

a spanyol inkvizíciót egyaránt megszégyenítő lelkesedéssel támad­
ja a rasszizmust, ezzel pedig csak az a baj, hogy ezzel nyolcvan
évet késett! Ma ugyanis a rasszizmus, és annak ideológiai kereteit
kidolgozó nácizmus, a nyugati társadalomból kihalt, és az ellene
való küzdelem teljességgel idejétmúlttá vált, ám mégis az antifa
buzgón üldözi ezt a fosszilis jelenséget szerte Nyugaton.

Németországban például még a kisgyerekeket is

náciszűrőn át nézik, és gondosan figyelnek rájuk, melyikükről rí le

ra úgy a bűnözés, mint az adott közösség kulturális önazonosságát ille­

tően, akkor az ettől való félelem már nem számít „betegesnek," sokkal
inkább reálisnak. A magunk részéről éppen ezért ezeket a terminológiá­
kat tudománytalan címkéknek tartjuk, következésképpen pedig mellőz­
zük.
25 A korrektség kedvéért ráadásul rá kel! világítanunk, hogy a rasszizmus
elutasítására az „antifasizmus" egy helytelen terminológia, hiszen az
eredeti fasizmusnak, bár kétségtelenül szélsőségesen nacionalista ideo­
lógia volt, nem képezte részét az idegengyűlölet és a népirtás.

95
első ránézésre elfogadhatatlan ideológiákhoz való burkolt hovatar­
tozásuk. így például az „akkurátusán font copfok és a hosszú
szoknya” a kislányoknál egyértelműen az ő vagy a családjuk ná­
cizmusának árulkodó jele, de vannak még más figyelmeztető jelek
is, s hogy ezekkel mindenki kellően képben legyen, hát széles
körben terjesztik is ezeket a figyelmeztető bölcsességeket, hogy
még véletlenül se lankadjon az emberek ébersége:

„Júlia Jung a 700 000 példányban megjelenő füzetkeben a

berlini szociális munkás, Éva Prausncr kijelentéseit idézi
arra a kérdésre, hogy miről lehet a szélsőjobboldaliak gye­
rekeit felismerni. Lányoknál például árulkodók az. „akku­
rátusán font copfok és a hosszú szoknya.” |"...] A cikket
szőke copfos nőkkel cs kislányokkal illusztrálták. Júlia
Jung óva int bennünket hivatkozva másokra a szoknyás
szőke copfos kislányoktól és olyan gyerekektől, akik „nem
viselnek amerikai feliratos ruhadarabokat” [...1

Hölkcskampring városrész középiskolájában ki­

zárlak egy diákot a tanításból. Olyan frizurával jelent meg
az oktatáson, amely „szélsőjobboldali radikális magatar­
tást” szimbolizál, állt az iskolavezetés közleményében.
[...]

Már csak azt kell még ehhez megjegyzésként hoz­

záfűzni, hogy a szóban forgó diák baloldali beállítottságú,
az Anti fa támogatója és semmi köze sincs jobboldali cso­
portokhoz.”26

76 Udo Ulfkotte: Népnevelők; 23-26.

96
Az anlifa ma a legerőszakosabb liberális politikai irányzat Nyuga­
ton, és különösen erősen működik Amerikában, ahonnan ez az
ideológiai terrorcsoport kiindult. Nem túlzás mindezt ideológiai
terrornak nevezni, hiszen az antifa támogatói afféle lelkes politikai
komisszárok, akik önjelölt akciójukban mindenhol kutatják a rasz-
szistákat, és mivel ezekből igen kevés van, hát maguk képzelik
oda őket minden sarokba. A középkori inkvizíció módszereit kö­
vetik, talán a huszadik század tévedhetetlen titkosrendőrségeinek
brutalitásával és aprólékos hatékonyságával - az ő gondolkodás-
módjukban, ha valakiről nem tudni kellő bizonyossággal, hogy
nem fajgyűlölő, akkor attól már kétséget kizárólag náci is. 11a nem
biztos, hogy valaki liberális gondolkodású, akkor szintén. Hason­
lóképpen éppen csak a náci Gestapo, a kelet-nemet Stasi vagy épp
Pol Pol vörös khmerjei gondolkodtak.

Ebben semmi túlzás nincs; Amerikában terjedőben volt

Donald Trump 2016-os megválasztása előtt a ,.punch a nazi” kez­
deményezés. Ez dióhéjban azt jelentette, hogy aki lát az utcán egy
nácit, az bátran verje is csak meg, sőt hazafias kötelessége is így
cselekedni! Az, hogy Amerikában meglehetősen kevés ember sétál
az utcán horogkeresztes zászlókkal, vagy pedig KKK csuhát ma­
gára öltve, következésképpen tehát elég nehéz nácikat találni,
mellékes. Ha nincsenek nácik a közelben, akkor ennek az irány­
zatnak a számára megtették azok is, „akikről nem biztos, hogy
nem nácik” - és tömeges léptekben terjedt ez a kezdeményezés,
számtalan embert (de köztük például még szőke nőkel is, azon az
alapon, hogy ha szőke és fehér, akkor biztosan náci is) bántalmaz­
va az utcán. Ez a szervezetlen erőszakhullám azonban nem állt itt
meg, hiszen a démonizálás a jakobinus leíróihoz hasonlóan csak
befelé tud gyűrűzni; így Amerikában egyesek, köztük nyilvános
előadók is, odáig mentek, hogy szerintük a lakosság egyharmada

97
náci, akiket márpedig ki kell irtani. Ilyen például Dán Hármon
előadó is, akinek előadásai lényegében kizárólag erre a témakörre
szorítkoznak:

„Csak mondjátok nekik, hogy menjenek cs b[...ják meg

magukat, a vitának vége, eljött a háború ideje! [...J F.zek
kib[...]ott nácik! Az emberiség mocska! Olyan alantas do­
log a nácizmus, hogy a világ legrosszabb emberei képvise­
lik, ők köré gyűlnek! Olyan szörnyű a helyzet, hogy a
nemzetünk harmada már itt tart! Az emberek 29 százaléka
kib[...]ott náci!

Nézzünk szembe vele, ez kisebbség! Le tudjuk

győzni őket! Mondjuk ki, mi nem vagyunk nácik.! A nép
kétharmada nem akar ezen politizálni. Ez nem is politika,
csak annyi, hogy kimondjuk, mi nem vagyunk nácik!
Olyan ez mintha csak sz[...Jrni mennénk! Csak megtesz-
szük és kész! Vagy felrobbanunk! Meghalsz, ha nem mész
sz[...]rni, és meghalsz, ha nem mondod, hogy nem vagy
náci!”27

Az már csak mellékes kérdés, hogy a youtube, ami a többi közös­

ségi videómcgoszló portálhoz hasonlóan az Iszlám Állam kegyet­
lenkedéseiről szóló, vagy terrorcselekményeket, migránsok által
elkövetett erőszakot ábrázoló valamennyi tartalmat azonnal letö­
röl, mondván, hogy az „erőszakot tartalmaz,” és nem összeegyez­
tethető az oldal működési elveivel —mivel ezt nem törlik, e szerint
ez igen? Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy azzal senkinek semmi
baja sincs, ha valaki az amerikai lakosság 29 százalékának kiirtá­
sára buzdít; mondván azok nácik - ami ráadásul nyilván óriási

27 https://youtu.be/XKvsLLfRpLs

98
ostobaság. Mellesleg a 29 százalék figyelemreméltó - még Pol Pót
négy éves rezsimjc is „csak” a lakosság negyedének a kiirtásáig
jutott, mielőtt elűzték. Ha Dán Harmonnak sikerül kiirtania az
Egyesült Államok lakosságának közel harmadát, akkor egészen
biztosan bekerül a Guinness rekordok könyvébe - bár kérdéses,
milyen kategóriában.

Noha Amerikában Donald Trump elnök megválasztása óta

a punch a nazi mozgalom már egyre kevesebb ártatlan ember
nyíltszíni bántalmazására vetemedett, a helyzet tehát némileg kon­
szolidálódott, ahogyan Dán Hármon sem kezdte meg világmegvál­
tó inkvizieiós hadjáratát százmillió ember lemcszárolására, ahogy
tervezte, ám olyan helyeken, ahol a liberális politikai vezetés is az
antifa lelkes támogatója, a normális gondolkodású emberek na­
gyobb bajban vannak, és az állam által megtűrt verőlegényck is
szabadon garázdálkodhatnak:

„2014 szeptemberében elpusztították a berlini Prcnzlauer

Bergnél található Fehrbellinet utca 99. szám alatti katoli­
kus Jézus szíve templomot, kitörték az ablakokat, össze­
törték a bútorzatot, festékkel szórták be az egész templo­
mot. Az ok: a templom helyet adott abortusz ellenes ke­
resztényeknek. Brutálisan megverték a keresztényeket.
Antifa-verőcsapat akcióját az SPD egyéként nyilvánosan
támogatta azokkal a szavakkal, hogy az abortuszt ellenzők
végülis „vallási fundamentalisták” és „önjelölt életvédők.”
Az Antifa templomrongálása nem okozott felháborodást.
Nem is lehet felháborodás, ha Essen-Katernberg-i musz-
1imok a templom falára vizelnek, keresztényeket inzultál-
nak és azt kiáltják: „A templomotokból hamarosan mecse­

99
 tét csinálunk!” Végtére is csak „a jobboldal” ellen harco­
lunk - minden egyéb „gyarapodás.””28

íme a modern, nyugati Németország, és annak kancellárasszonya,

vagy inkább „vezére,” hiszen Merkel éppen annyi párhuzamot
mutat Hitlerrel, mint amennyit az antifa mutat a
Sturmabteihmgga]. Ebbe a képbe ma belefér az, hogy embereket a
vallásukért üldözzenek, feltéve, hogy ez a vallás európai. Embere­
ket faji alapon is lehet bántalmazni, amint azt majd később látjuk,
sőt, megerőszakolni vagy megölni is ez mind rendben is van, ha
az áldozatok fehérek. Közben, ha ez a társadalomnak nem tetszik,
akkor a társadalom náci (ezt a német politikai elit konkrétan így
véli, amint azt majd szintén látjuk). Változtatni nem kell a politi­
kán gondolják a német vezetők, majd politikai hazugságokkal és
üres frázisokkal leszerelik őket, addig meg a német reformáció,
melynek célja a német kultúra elpusztítása, majd megy szépen
tovább a maga útján. Ftihrerin Merkel láthatólag nem tudott meg­
szabadulni kelet-német politikai gyökereitől.

Mindez ráadásul azért is érdekes, mert az antifa csak a tra­

dicionális nyugati értekeket hajlandó támadni, de az iszlámhoz
hozzá sem mer szagolni, még a saját álláspontja védelme érdeké­
ben sem:

„A 2000-es évek elején Hollandiában, majd Norvégiában

a meleg amerikai író, Bruce Bawcr [...] azon kezdett tű­
nődni, hogy vajon a liberalizmusára büszke társadalom
miért aggódik jobban a muszlimok megsértése, mint a me­
legek helyzete miatt. [...] Azonban a melegjogi csoportok,
melyek annyira hevesen tudták támadni a katolikus egyhá­

Udo Ulfkotte: Népnevelők; 198.

100
 zat és más keresztény felekezeteket, nem egyszerűen elke­
rülték ezt a problémát, hanem olyan embereket kezdtek
támadni, mint Bawer, akik beszélni mertek az ügyekről.”29

A kisebb ellenállás irányába való eltolódás egyáltalán nem megle­

pő, hiszen így a politikai elitnek nem sok félnivalója akad; leg­
könnyebb a saját választóikkal szemben keménykedni, de a kül­
földi hatalmak előtt behódolni. Ez is egy agóniában lévő társada­
lom történetének az utolsó felvonása, hiszen míg Merkel például a
saját országában rasszistákra vadászik, és a választók elnyomásán
ügyködik nagy buzgalommal, a külpolitikáját is a gyengébb Vi­
segrádi tagállamok irányába elnyomási szándék, megtévesztés és
hatalmaskodás jellemzi. Nem úgy az erős Törökország felé, ahol a
kancellárasszony éppen úgy eltűri Erdogan elnöknek, hogy két
vállra fektesse az egész Uniót, mint ahogyan Putyin orosz elnök­
kel szemben is teljességgel képtelen volt megvédeni az ukrán ér­
dekeket, hovatovább még Németország politikai aláaknázását sem
kifogásolja a legkisebb mértékben sem:

„2008-ban a török miniszterelnök (és későbbi elnök)

Erdogan húszezer Németországban, Belgiumban, Francia-
országban és Hollandiában élő török előtt ezt mondta:

„Tudom, hogy az asszimiláció ellen vagytok. Nem

kérhetik tőletek, hogy asszimilálódjatok. Az asszimiláció
emberiség elleni bűntett.”

Amszterdamban 2016-ban és más európai helye­

ken is egész külvárosok váltak muszlint területté. [...]
Manapság az Amszterdam és Rotterdam külvárosaihoz

29 D o u glas M u rray: Euró p a fu rcsa halála; 148.

101
 hasonló területek mini-Törökországgá és mi ni-Marokkóvá
váltak. Az élelmiszerboltok halai kompatibilisek. A nők
valamilyen formában eltakarják az arcukat, az cici pedig
úgy folyik, mint Törökországban és Marokkóban. [...]
Sok választási plakát van az ablakban, Recep Tayyip
Rrdogan arcképével.”10

Mindeközben azonban a német vezetés a terror elleni harcot kizá­

rólag a jobboldal ellen folytatja - mintha a német állam vezetői
egy tengeralattjáró hídján kuksolnának, mélyen a valóság vízfel­
színe alá merült szürrealitásukban, ahol a periszkóp szűk látószög­
ében jobb felé pásztázva keresik a rég elsüllyesztett ellenfelüket,
miközben balról megtorpedózzák a hajójukat, ám ez őket nem
zavarja. Csak szépen lépésenként, mint az aknamezőn; előbb bi­
zonyosodjunk meg róla, hogy jobbra nem maradt ellenfél - majd
utána körülnézünk bal felé is. S minthogy e téren hetven év után
viszonylag kevés ellenfél maradt a hajó jobboldalán, így hát időbe
telik, mire sikerül ott bármi valósat is célkeresztbe venni.

A nácizmus árnyékától való félelem groteszk színben tün­

teti fel Németország aktuális politikai vezetését, főleg mivel az
NDK kommunista rezsinkétől való hasonló elhatárolódásra irá­
nyuló törekvés egyáltalán nem jellemző rájuk. Mikor tartózkodott
Merkcl attól utoljára, hogy olyan diktatórikus módszereket alkal­
mazzon, mint amilyen például a sajtó durva cenzúrázása, a valós
tények elhallgatása vagy például a politikai ellenfelek elhallgatta­
tása és ellehetetlenítése?

A nácizmus és a Jobboldali terror” elleni harc szinte min­

denre kiterjed; Hessen tartomány egy fenyőerdejéböl egy mester-

30 D o u glas M u rray: Európa fu rcsa halála; 1 5 4 -1 5 5 .

102
scgcsen beültetett vörösfenyő-állományt vágattak ki 1995 folya­
mán - ugyanis a fenyőket horogkereszt alakzatba ültették, ami
egyes évszakokban színt váltott, ezáltal feltűnővé vált (bár kérdé­
ses mennyire, mikor hatvan éven át észrevétlen maradt), amúgy
viszont beleolvadt az erdőbe. Ennek ellenére az alakzatra hamar
verdiktet mondtak, és az ideológiai célú csoportos fakivágás
amúgy is beleillett a kilencvenes évek német környezetvédelmi
tendenciáiba:

„Angéla Merkel [...] a hétvégéit, mint ahogy most is, az

uekermarki Templin mellet fekvő kis falucskában,
Hohenwaldeban lévő házában töltötte. Ahogy 1994-ben
[...] miniszterként hivatalát betöltötte, azóta az adófizetők
pénzén helikopterrel fuvaroztatja magát a 40 lakost szám­
láló kis falucskába. Ez a Schorfheide-Chorin bioszféra­
rezervátumban fekszik. [...] Kiderült, hogy [...] Merkel
valójában [...] a leszállópálya és a háza közti 300 méteren
is fuvaroztatja magát, a szolgálati autó értelmetlen útjait
pedig megint csak az adófizetőknek kellett fizetniük. Dr.
Ebcrhard Henne, a bioszféra-rezervátum akkori vezetője
nyilvánosságra hozta, hogy mennyire ártalmas Merkel a
környezetére - helikopterével ott körözött az épp tojásai­
kat költő feketególyák, békászó-, réti- és halászsasok fész­
kei felett. Mivel Merkel itt nőtt fel, ő maga is jól tudta,
hogy mit tett valójában a rezervátumban. A kihalás veszé­
lyétől fenyegetett állatokat a rotorzaj elűzte a fészkük­
ből.”31

A fák kivágásának és a fent leírtaknak az idején Angéla Merkel

még csak Németország minisztere volt - méghozzá környezetvé­

Udo Ulfkotte: Népnevelők; 155.

103
delmi minisztere. (A fakivágási eljárása ráadásul szintén eléggé
félresikerült, mivel a fakivágás dacára a horogkereszt minta és az
amelletti, hasonlóképpen telepített „1933” felirat tökéletesen kive­
hető maradt, így ezt a roppant bonyolult feladatot végül csak 2000
folyamán sikerült valóban befejezni.

Érdekes kérdés, hogy miként ódzkodhat egy nemzet a sa­

ját történelmétől ennyire; ráadásul komoly kérdés, hogy a kivágott
fák mennyiben hibáztathatóak mindazért, amit a náci rezsim elkö­
vetett? Néha ez a buzgalom már arra sarkallhatja az embert, hogy
azt gondolja, Merkel azért igyekszik ennyire eltűntetni a totális
náci diktatúra minden emlékét, nehogy az ö politikai módszerei és
uralma, valamint a kevéssé dicsőséges hitleri politika közötti pár­
huzamok feltűnést keltsenek.

Természetesen érthető az a törekvés, hogy a németek min­

dent igyekeznek eltűntetni, ami Hitler uralmának fennmaradt jel­
képeként szolgálhat - de vajon tudja Frau Merkel, hogy a mai
német autópályák nagy részét még maga Hitler építtette? Hovato­
vább nem is csak a gazdaság erősítéséért, illetve a közlekedés
gyorsításáért, hanem azért is, hogy a Luflwaffe vadászait ne lehes­
sen megfosztani a kifutópályáktól bombázással - ezért olyan
egyenesek és szabályosak ezek a pályák! A Führerin biztos nem
tud arról, hogy elnyomó politikai uralmának szellemi elődjéből
meg ilyen maradványok maradtak vissza - ha ugyanis tudna róla,
biztosan másnap reggel arról tudósítana a Reuters, hogy a kanccl-
lárasszony személyesen vonult fel az A1 pályára, kezében egy
légkalapáccsal. Vagy lehetséges, hogy az autópályáknak - náci
eredetük dacára - megvan a maguk haszna, ezért kímélik meg
őket? Ha így van, az tökéletesen érthető, ellenben a fákkal, amik­
nek semmi haszna sincs - némi iróniával azt mondhatnánk, hogy

104
elvégre nem is a fák tisztítják meg a német ipar légszennyezésétől
a légteret, tehát nyilván valóban nyugodtan lehet pusztítani azo­
kat. ..

Az antifa működése a visszájára fordította a témát; ahe­

lyett, hogy a fajelmélet kikerült volna a közgondolkodásból, való­
jában központi kérdéssé nőtte ki magát. Hiszen az „egyenlőség”
gondolata, mely a (még) kisebbségben lévő etnikumok olvasatá­
ban kompenzációt követel, tehát őket kell pozitívan diszkriminálni
(ez a kifejezés egyébként fogalmilag lehetetlen) mindig és min­
denkor, az emberek életének minden részére kihat. Megjelenik az
oktatásban, a munkavállalásban és a kultúrában is. Ráadásul ennek
a témakörnek a figyelem központjában való rögzítésével ezek az
idegen csoportok is minden ellenük irányuló bárminemű kezde­
ményezést faji szempontból közelítenek meg, miközben a társada­
lom többsége reszketni kényszerül, nehogy bármely mondata vagy
cselekedete a fajgyűlölet vádját vonja maga után. Ez ráadásul nem
is véletlen, nagyon is szándékos, hiszen a kisebbségben lévők és a
bevándorlók készakarva sértődnek meg mindenen, ami nem az ő
kényelmüket szolgálja, hiszen akkor az adott kulturális közeget
azonnal fel lehet fajgyűlölőként bélyegezni:

„Amikor az ENSZ megvádolta az eritreai kormányt 2016

júniusában azzal, hogy emberiség elleni bűntettet követ el,
több ezer eritreai tüntetett Genfben az ENSZ épülete elölt.
A svájci embereknek azt mondták, hogy olyanok jöttek
oda, akik egy kíméletlen kormány elöl menekülnek,
amelynek az uralma alatt nem lehet élni. Ennek ellenére
ezrek tüntettek c vezetés mellett, amikor egy európai mer­
te kritizálni. Egy 2014-ben kiszivárogtatott jelentés bizo­
nyítja, hogy a Brit Védelmi Minisztérium stratégiái szerint

105
 az egyre multikulturálisabbá váló Nagy-Britannia, ez a
sokszínű ország azt jelenti, hogy az ország már nem fog
tudni katonailag beavatkozni más országok ügyeibe. [...]

A „diverzitás” elérése és a „különbségek” ünnep­

lése lett a cél a bőrszínre vonatkozó vakság és a megfelelő
integráció megvalósítása helyett; ennek következtében a
21. században az európaiak a „faj” koncepciójának meg­
szállottjaivá váltak. Ahelyett, hogy ez teljesen kiiktatódott
volna a közgondolkodásból, egyre fontosabbá vált. [...]

A Black Lives Matter mozgalom, ami 2012-ben

kezdődött az Egyesült Államokban, [...] végül megjelent
Nagy-Britanniában és Európában is. f...] 2016-ban a BLM
aktivistái végigvonultak London belvárosában, „blaek-
povver” gesztusokat mutatva. [...] Végül egy rendőrt meg­
késeltek, ncgy másikat pedig megsebesítettek. A tiltakozás
London legforgalmasabb utcáira terjedt át, ahol egy em­
bert hárman támadtak meg machetékkel.”32

Mire vezethető vissza az a tendencia, hogy a nyugatiak ennyire

képtelenek a realitásokkal megbirkózni, illetve az a jelenség, hogy
ezek az országok teljességgel tétlenül tűrik el azt, hogy más kultú­
rákból érkezett bevándorlók (akik nem részei a fogadó állam nem­
zeti hagyományainak) határozzák meg ezeknek a hajdan nagyha­
talmaknak a politikai irányvonalát?

D o u gla s M u rray: Európa fu rcsa h alála; 3 0 6 -3 0 7 .

106
A kollektív történelmi felelősség
gondolata és az etnomazochizntus

A nyugati identitás másik problémája a történelmi felelősség gon­

dolata, mely mázsás teherként nehezedik a nyugati önmeghatáro­
zásra. Éppen ez az érzés az, ami a nyugatiak, és főleg az európaiak
elleni gyűlölet passzív oldala; nem elég, hogy a világ számos más
etnikuma cs kultúrája gyűlölettel tekint ránk, de még el is várják
tőlünk azt, hogy ezzel mi mélységesen egyetertsünk, és alázatosan
odafordítsuk a másik orcánkat - mi pedig ezt készségesen meg is
tesszük. Jelenleg a Nyugati Civilizáció az egyetlen a Földön, mely
önmagát a saját történelmében elkövetett kétségtelenül szégyenle­
tes viselt dolgaiért mélységesen elítéli, hovatovább, megtagadja.
Ez szélesebb spektrumú felelősség forrása, mint maga a nácizmus,
mert a gyarmatosítást is magába foglalja, valamint a keresztes
hadjáratokat, és még sok minden mást is, amiért a Nyugat állítólag
felelős.

Mindez azonban nem természetes, és nem is céltalan őn-

marcangolás, néhány szürreálisán altruista egyén szervezetlen
önbüntető sanyargatása, hanem nagyon is célirányos érzület.
Mindez a nacionalizmust akarja szégyenbe átfordítani:

„Az ősbíin gondolata egy társadalomban hamar az önmaga

iránti kétségek növekedéséhez vezet. Ha egy nemzet bűn­
ben fogant, akkor ez azt jelenti, hogy semmi jó cselekedet­
re nem képes, mivel elejétől fogva romlott volt. [...]

Egy európait komolyan rendre utasítanának, ha

minden afrikait hibáztatni kezdene az afrikaiak által elkö­
vetett bűnökért, vagy felelőssé tenne minden ázsiait az

107
 ázsiaiak tetteiért. De az általánosítás és az európai törté­
nelmi hibák kiterjesztése minden európaira teljesen elfo­
gadott. [...] A világ általánosíthat a Nyugattal s különösen
az európaiakkal kapcsolatban.”33

Ez a gyűlölet, és az arra válaszul adott jámbor bólogatás, valamiért

népszerűvé vált; mint egyfajta modern flagelláns mozgalom. Aki
nyugatiként nem viseli kellő bűnbánattal azokat a bűnöket, melyek
elkövetéséhez semmi köze, s melyeket ráadásul a másik oldal
nagyon szeret eltúlozni, azt intoleránsként bélyegzik meg. Ezzel
szemben a vezeklés éretté cs felvilágosulttá tesz:

„Európa esetében nehéz látni, hogy miként mentesülhe­

tünk a súly alól. [...] Az emberek magukba szívják, mert
szeretik: olyan ez nekik, mint a kábítószer. Felemeli és
magasztossá teszi őket. Ahelyett, hogy csak saját magu­
kért felelnének, és azokkal a kérdésekkel foglalkoznának,
amelyekre tudják a választ, az élők és a holtak önjelölt
képviselőivé váltak, a szörnyű múlt következményeinek
viselőivé, s ezáltal az emberiség potenciális megváltóivá.
[...]

A bűnösség érzete iránti vágy kétségtelenül meg­

találja a végpontját az európai liberális társadalmakban: ők
az elsők a történelemben, akiket ha megütnek, azt kezdik
kutatni, hogy mivel érdemelték ki. [...]

D o u g la s M u rray: Európ a fu rcsa h alála; 1 6 7 -1 6 9 .

108
 Csak és kizárólag az európaiak és leszármazottaik
hagyják, hogy történelmük legrosszabb pillanatai alapján
ítéljék meg őket.”34

Azt a kollektív felfogást, miszerint a fehérek bűnösök, a világ

többi népe pedig teljesen makulátlan, tökéletesen illusztrálja az
aktuális dél-afrikai helyzet. A világban ma nehéz lenne európai
fehérek által elnyomott más kultúrájú, etnikumú vagy vallású,
sanyargatott helyzetben lévő kisebbséget találni - ez alól talán az
Izrael által körülzárt Palesztina jelent csak kivételt. Egyáltalán
nem nehéz viszont olyan fehér kisebbségre bukkanni, akik hasonló
atrocitásoknak vannak fajgyűlölet miatt kitéve; csakhogy ennek
hangoztatása ma nincs divatban.

2018 tavaszának története például, hogy egy kislányt és az

egész családját brutálisan ölték meg a Dél-Afrikai Köztársaság­
ban, pusztán azért, mert az elnyomó és gonosz fehérek lcszárma-
zottaít látták bennük - tehát a lemészárlásuk tiszta fajgyűlöletből
fakadt. De egyébként a Nobel-békedijas Mandela hatalomra kerü­
lése óta ebben nincsen semmi szokatlan; hetvenezer (!) fehér la­
kost gyilkoltak meg az ország politikai átgombolkozása óla. Eny-
nyit ér az ottani békés egyensúlyt fenntartó „megbékélés bizottsá­
ga” - ráadásul ezeknek a polgároknak a sérelmére elkövetett bű­
nök jóval túltesznek a gyarmatosításon, ami sosem jelentette pél­
dául a zulu őslakosok és kisgyermekeik faji alapon történő lemé­
szárlását a térségben.

Az ott élők zömmel holland leszármazottak (búrok). De

még a hollandok sem hajlandóak visszafogadni őket, ahogy egész
Európa sem tárgyal velük - ez a fehér etnikum kizárólagos bűnös­

34 D o u glas M u rray: Európa fu rcsa halála; 1 7 2 -175.

109
ségére épülő antifa faj elméletének a végét jelentené. Egyedül Ma­
gyarország hajlandó egyáltalán szóba állni a delegációjukkal, cs
fontolgatni a számukra menekült status megadását, ami igen ké­
zenfekvő is volna, hiszen egyébként Magyarország a németek
mellett belga és holland menekülteknek (mármint olyanoknak,
akik ezekből az országokból menekülnek ide a bevándorlók elől)
is a célállomása.

Ami azt illeti, a dél-afrikai helyzet legalább arra nézve

emblematíkus, hogy milyen is az, ha valaki azért menekült, mert
veszélyben van. Történetesen is ezt jelenti az, hogy valakinek a
hazájában veszélyben az élete a népirtó politikai rezsim miatt. És
az ebben az országban tapasztalható helyzet nem számít elszigetelt
jelenségnek; Zimbabwe hosszú regnálás után lemondatott diktáto­
ra, Róbert Mugabe is a fehér gazdákat okolta minden rosszért,
mely az országot valaha is érte, és lelkesen buzdított is a velük
szembeni erőszakra, hovatovább intézményesítette is a kisemmi-
zésüket a földek újraelosztásának politikája jegyében - a megbuk­
tatására mégsem a fehérekkel szembeni fajgyűlölete miatt került
sor.

Az általunk tanúsított önvádló felfogás a saját kultúránk

szándékos megtiprása cs eltörlése; merthogy azoknak a „bűnök­
nek” az „áldozatai,” akik ma a sértett fél szerepében tetszelegnek,
nem fognak kegyesen megbocsátani nekünk. Csak egy rossz ame­
rikai szappanoperában borulna egymás keblére a bűneit beismerő
vádlott és annak vétlen áldozata, hogy azután boldogan éljenek
egymás mellett - azzal, hogy mi olyan bűnöket ismerünk be, me­
lyeket mi magunk, a ma élők, nem követtünk el, és amiket szán­
dékosan a másik fél felnagyít és eltúloz, ezzel csak a magunk ér­
telmetlen romlását idézzük elő. És egyáltalán miből gondoljuk azt,

110
hogy ha a történelem fordítva működött volna, akkor mi is bocsá­
natkérést kapnánk? Azok a kultúrák, melyekkel például az arabok
és az iszlám civilizáció harcoltak (ilyen például az Új Római Bi­
rodalom, vagy az ókori Egyiptom), ma már nyomokban sem létez­
nek - egyszerűen eltörölték őket. Mikor kért ezért bárki a világon
bocsánatot?

A Nyugat megalkuvó társadalmi ideológiája a vég kezdete

és a becsület vége, és mindannak a megtagadása, ami minket nyu­
gativá és a világ legerősebb civilizációjává tett az elmúlt évezred
folyamán:

„A sértést elviselni, a kudarcot elfelejteni, az ellenség előtt

nyöszörögni - az értéktelenné és feleslegessé vált élet jelei
ezek.”35

Nem csak azért nincs ennek a közfelfogásnak jövője, mert a mai

Merkc-fclc politika Erdogan elnökkel szemben kisértetiesen ha­
sonlít Chamberlain megalkuvásához Hitlerrel szemben, hanem
azért is, mert az ideológia nélküli nemzet lesz az, amit be lehet
majd építeni egy bármilyen alapokon nyugvó világállamba, vagy
bárhová, ahol erősebb a kollektív irányítás [Schmitt]. Sok politi­
kus célja, hogy a nemzeti önbecsülést lebontsa, hogy a büszkesé­
get szégyenérzetbc fordítsa át azáltal, hogy a fehér etnikumot az
eredendő bűn forrásaként jelölje meg, miközben az egész nyugati
kultúra létét tagadja:

„Britannia mindig is a különböző fajú és hátterű emberek

olvasztótégelye volt. Tulajdonképpen mi a bevándorlók
nemzete vagyunk.” Ezt állítja például Róbert Winder igen

35 Oswaid Spengler: A Nyugat Alkonya II.; 413.

111
 jó fogadtatásban részesült könyve a bevándorlásról, amely
a Blair-időszakban jelent meg, cs az akkori kormány poli­
tikáját védte. Sok más dolog mellett a könyv leszögezi:
Mindannyian bevándorlók vagyunk: az egész attól függ,
hogy milyen messzire megyünk vissza az időben. [...]

Vegyük ismét Bonnié Greert a Newsnightból: Van

ez a kimondott vagy kimondatlan hamis elképzelés, mi­
szerint létezik brit identitás. „Ezt én mindig érdeklődéssel
figyeltem. Szerintem pontosan az a zseniális Britanniában,
abban, hogy britek vagyunk, hogy nincs olyan sziklaszi­
lárd öndefiníciónk, mint például amilyen az amerikaiak­
nak van.” Mindig is ez volt a kultúrátok: soha nem is léte­
zett - nehéz elképzelni még egy országot, ahol egy ilyen
kijelentés (főleg egy bevándorló szájából) elfogadható
lenne.”'6

Sajnos azonban el sem kell képzelni más ilyen országot, hiszen a

gyakorlatban is bőven találunk rá példákat. így például Ausztráli­
ában is az őslakókat kell sajnálni, bár velük szemben sem történt
soha olyan durva fellépés, mint amilyennek ma vannak a fehérek
kitéve Afrikában:

„Az ausztrál gyerekeknek azt tanítják az iskolában, hogy a

jelen erényei ellenére nemzetünk népirtással és lopással
jött létre. [...] A földön minden nemzet esetében elmond­
ható az a történet, melyben egy nemzet leigáz egy másikat,
s a győztesek gyalázatosán bánnak a vesztesekkel. [...]
Lehet, hogy sok ausztrál európai telepesektől származik,

D o u glas M u rray: Eu ró p a fu rcsa halála; 3 2 -3 3 .

112
 de ők maguk soha nem loptak földet vagy raboltak el egy
generációt.”3'

Amerikában hasonló a helyzet az indiánokat és a rabszolgaságot

illetően. Bár kétségtelen tény az, hogy az indiánok tömeges depor­
tálásai, életterük folyamatos csökkentése volt az, ami a mai Egye­
sült Államokat hatalmas kiterjedésű és egyben sok szempontból
homogénné kovácsolt társadalommá tette, míg a rabszolgatartás a
gazdaságuk fellendülését jelentette, ám a mai amerikaiak erről
nem tehetnek:

„Az európaiak által elkövetett bűnök között ott vannak az

Amerikát alapító bűnök: rabszolgaság, és általa a rassziz­
mus. [...] 1998-ban, amikor Clinton elnök Ugandába láto­
gatott, ismét elnézést kért a rabszolgaság intézménye mi­
att. [...] Voltak már fekete államtitkárok, legfelsőbb bírák,
és az Amerikai Egyesült Államoknak volt fekete elnöke is;
ennek ellenére egyre hangosabb lett a követelés, hogy te­
gyék jóvá a fekete amerikaiak ellen elkövetett bűnöket.
Sőt, ez még inkább előtérbe került. Bár a múlt bűneit lehe­
tetlen enyhíteni, Obama elnöksége alatt divatos volt azL
gondolni, hogy az ősök tettei miatt a fehér amerikaiaknak
anyagilag kárpótolniuk kellene az afroamerikaiakat.”3'

Bár tény, hogy az észak-amerikai indiánok vére az USA lakóinak

ősei kezéhez tapad, ám e téren nincsenek egyedül. A fehér etni­
kumtól egyre inkább - szándékosan - elváló latinok például a dél-
amerikai indián civilizációk elpusztításaiban vitézkedtek. Cortez
és a konkvisztádorok alig leplezetten törekedtek népirtás útján378

37 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 162-163.

38 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 166-167.

113
üres életteret biztosítani, és harcukban nem kis vonzerővel bírt az
indián birodalmak hihetetlen gazdagsága, cs végső soron maga az
arany. Mégis sikerült a déli latinoknak elválnia az északi fehérek­
től a felelősség terén, holott a gyarmatosítást éppen az ő őseik, a
spanyolok és portugálok kezdték 1492 után —az angolok és a fran­
ciák csak a Nagy Armada pusztulását követően, 1588 folyamán
vették át a stafétát tőlük, és sosem irtották olyan buzgalommal az
őslakosokat, mint az előbbiek. Hogyan sikerült ebből levezetni azt,
hogy a fehérek az egyedüli forrásai a gonoszságnak a Földön,
hovatovább, mégis mi magyarázza, hogy a dcl-amerikai latinok
pontosan akkora gyűlölettel fordulnak az észak-amerikai „imperia­
lista gringók” irányába, mint a világon bárki más - miközben azért
olyan szorgalmasan telepszenek át az országukba, hogy az USA
déli államainak összesen 38 megyéjében már többen beszélik
egyedül a spanyolt, mint ahányan beszélnek angolul?

Az Államokat jellemző tendenciák most vettek egy drasz­

tikus fordulatot Trump elnök megválasztásával, ami talán azt jelzi,
hogy az amerikaiaknak mélységesen elegük lett belőle, hogy olyan
bűnökért, amiket ők személy szerint nem követtek el, ellenben a
történelem során sok nem nyugati kultúrájú nép igen, megbélye­
gezzék őket. Miközben a „mindenki a világon migráns" ideológia
térhódítása zajlik Európában, és ennek a légből kapott szemlélet­
nek a hívei lelkesen mutogatnak nyugatra, hogy „lám az USA is
milyen sikeres migránsállam lett,” már az Egyesült Államok sem a
bevándorlók nemzete többé - a bevándorlásért felelős szövetségi
hivataluk alapszabályában kezdettől fogva benne szerepelt, hogy
az USA a bevándorlók országa... míg az új elnök ki nem törölte
ezt az állítást onnan.

114
 Ennek ellenére a nyugati felfogást erősen áthatotta ez az
antifa ideológia, és bár mára ezek az irányzatok jócskán veszíte­
nek a népszerűségükből, a migránsválság kezdetekor például még
nagyon is általánosak voltak:

„2015 szeptemberében ezek a „gesztusok” beleillettek az

uralkodó narratívába. A narratívába, amelyet a vonatállo­
másokon váró üdvözlőcsoportok egyértelműen ki is mond­
tak: Európa ezzel teszi jóvá az 1930-as és 1940-es évek­
ben történt bűnöket. A tömeg hisztérikus viselkedése
nemcsak a megkönnyebbülés, de az eksztázis eredménye
is - azért, mert most emberek nem elhagyják Németorszá­
got, hanem ott akarnak letelepedni. Ahelyett, hogy' embe­
rek futnának onnan, mert féltik az életüket, most Németor­
szág lett az a hely, ahová háborúk elől menekülnek.”39

Valóban, a jelek szerint a németek milyen büszkék rá, hogy más

népek Németországban akarnak élni - bár a tendenciák azt mutat­
ják, hogy újszerű vendégszeretetüket már meg is bánták.

Ugyanakkor nem világos, mégis mit akarnak ezek az el­

nyomott népek elérni, akiknek egyetlen témája az, hogy milyen
gonosz bánásmódot tanúsított velük szemben a Nyugat. Elfoglalta
őket egy gyarmatosító állam, ez tény. Csakhogy mára függetlened­
tek, hovatovább már évtizedekkel ezelőtt megtettek. A gyarmatbi­
rodalmak szétesésére már a világháborút követően sor került, cs az
utolsó tartományok is kivívták függetlenségüket a hetvenes évek­
ben. azaz ötven évvel ezelőtt. A mai nemzedékek zöme nehogy'
nem szenvedett a gyarmatosítás elnyomásától, de a többségük nem
is clt még a függetlenedést megelőző időkben. Mi az. oka annak,

39 D o u gla s M u rray: Európa fu rcsa h alála; 160.

115
hogy most mégis feltámadtak ezek a bűnbakkereső mozgalmak?
Talán csak nem azért, mert kiderült, hogy az önállóságnak vannak
árnyoldalai is, ilyen például a gazdasági mutatók és az életszínvo­
nal drasztikus hanyatlása, amit az anyaországból érkező támogatás
megszűnése jelent?

Ráadásul a fehérek hibáztatása, éppen úgy, ahogy a mai

migráció, olyan országokra is kiterjed, melyek sosem voltak ha­
talmas gyarmatbirodalmak (mint Anglia vagy Franciaország), és
nem is igáztak le más kultúrákat (mint például a korai Egyesült
Államok). Ilyen például Németország maga is (a náci bűnökkel
kapcsolatban adjuk meg azt a kitételt, hogy azok más európai or­
szágokra irányullak, nem pedig gyarmatosítási folyamat voltak,
így a világ nem kaukázusi etnikumú tagjai elleni bárminemű hát­
rányt és a nácizmust közös lapon említeni óriási didaktikai téve­
dés), ahogyan például Olaszország is. Mégis, a nyugati bűnöket
törlesztendő a más kultúrájúakat befogadó nemzetek sora ezekre is
kiterjed. Ilyen példa Ausztria is, ahol, mint a többi nyugati állam­
ban, a század közepére a bevándorlók lesznek többen:

„Amikor a Bécsi Bevándorlási Kutatóintézet kimutatta,

hogy a század közepére a tizenöt év alatti osztrákok nagy
része muszlim lesz, a lakosságtól azt várták - akárcsak a
többi európaitól hogy hagyják figyelmen kívül. [...] Ezt
abban a nevetséges szellemben tették, ami szerint minden
kultúra egyenlő, kivéve az európait, mert az kevésbé
egyenlő, mint a többi. [...]

Jó néhány éve Nagy-Britanniában a Brit Nemzeti

Stratégiai Hivatal által közzétett éves jelentés az újszülöt­
tek számára választott nevekről aggodalmakra adott okot.
A „Mohamed” különböző változatai egyre magasabb he­

116
 lyezést értek cl ezen a listán. A hivatalnokok megpróbál­
ták ezt azzal enyhíteni, hogy a „Mohamedet” különválasz­
tották a „Muhammadtól” és többi variációitól. Csak 20ló ­
ban vált teljesen világossá, hogy mindez teljesen lényegte­
len, mivel ez a név az összes változatával együtt Anglia és
Wales legnépszerűbb íiúnevévé vált.”4í>

Az idő mondja majd meg, mit tud tenni ez ellen például Kurz kan­
cellár, aki az első olyan szélsőjobboldali erő, aki releváns mennyi­
ségű migráns által lakott országot vett át, vagy például az olasz
Conte miniszterelnök. Nekik nem elég megvédeniük a határaikat,
mint például a V4 tagállamoknak. Valamit kezdeniük kell a már
bent lévőkkel is, akiknek eszük ágában sincs a fogadó államaik
identitásának létét eltűrni - nemhogy alkalmazkodni ahhoz.

Az iszlám jelentette kihívás - történelemleckék

Mielőtt mélységeibe mennénk a kérdésnek, itt kell hangsúlyozni,

hogy az iszlám, mint vallás, éppen úgy nem „rossz” vagy „go­
nosz,” mint amennyire az itt leírt számos jelenség. A vele való
problémát az jelenti, hogy ingerlékeny, gyúlékony clegyet alkot az
európai kultúrával, és a két világnézet (minthogy az európai kultú­
ra nem egységesen egyfajta valláséi, így inkább csak mint „világ­
nézet” írható le) békés egymás mellett élésére nincs komoly kilá­
tás.

A keresztény Európa és a muzulmán Közel-Kelet több

mint egy évezrede vívja véres háborúit egymással; a nyugatiak
keresztes hadjáratokkal és expedíciókkal zaklatták az arabokat, ez

40 D o u glas M u rray: Európa fu rcsa halála; 304.

117
tagadhatatlan. Az ctnomazochista bűntudathoz ugyanakkor talán
hozzátartozik az a hamis nyugati feltevés, hogy ez egyoldalú je­
lenség volt, hiszen az iszlám követői békében éllek, míg a nyugha­
tatlan és gonosz európaiak időről időre rájuk törtek. Ez a feltevés
teljességgel téves. Az arabok eleve a letelepedésükkor azzal kezd­
ték a ténykedésüket, hogy megsemmisítették a Pártus-B irodai mát,
és elfoglalták Anatóliai (azaz lényegében a mai Törökországot),
valamint számos afrikai területet az Új-Római Birodalomtól amit
mi „Bizánci Birodalom” néven ismerünk, ők magukra azonban
„Nova Roma” néven hivatkoztak. Ezt követően évszázadokon
keresztül hadakoztak a nyugatabbra fekvő keresztény államokkal,
és az Ottomán Birodalom megteremtését követően folyamatosan
meghódították Edirnét, Athént, Szófiát, majd pedig végül 1453
során Konstantinápolyi is, felszámolva az Új-Római Birodalmat.

A történet innentől válik érdekessé, mivel Konstantiná­

poly bevételét követően az ifjú II. Mchmed szultán a Magyar Ki­
rályság ellen vonult, és 1456 folyamán megtámadta annak legerő­
sebb déli városát, Nándorfehérvárt (ami ma Belgrád néven Szerbia
fővárosa). A támadó otlománok azonban megsemmisítő vereséget
szenvedtek Hunyadi seregeitől, és a szultán életét is csak janicsár­
jainak közbeavatkozása mentette meg, akik a csatában súlyosan
megsérült uralkodójuk köré sereglettek és kimentették őt a harc­
ból.

Ezt követően az ottomán uralkodók jó ideig nem mertek

nyugat felé kacsingatni, ám keleten és Afrikában jelentősen széle­
sítették uradalmukat, így mikor az Oszmán ház egyik legtehetsé­
gesebb szultánja végül mégis újra Magyarországra indult, jelentő­
sen nagyobb erőforrások álltak rendelkezésére, mint elődjének. 1.
Szulejmán szultán 1521. évében végül elfoglalta Nándorfehérvárt,

118
és öt évvel később, 1526. augusztus 29.-én a mohácsi csatában
döntő vereséget mértek a Királyságot védő magyar-lengyel csapa­
tokra. A csatában II. Lajos király is életét vesztette, így a törökök
akadálytalanul elfoglalhatták a magyar fővárost. Ennek a hadjárat­
nak az érdekességét az adja, hogy a Becs - és ezen keresztül az
útban álló Magyar Királyság - elleni támadásra a franciák vették
rá az Ottomán Birodalmat, akik a Habsburg császárokkal szembe­
ni szövetségest látták a szultánban. A szövetség jegyében pedig
felszereléssel és szakértőkkel is támogatták a támadó haderőt (en­
nek érteke pedig nem lebecsülendő, hiszen a törökök így rendel­
kezhettek például Mohács mellett háromszáz modern ágyúval).

Az ezt követő négy évtizedben ugyanakkor Szulejmán

hiába próbálta az egész Királyságot elfoglalni, az makacsul ellen­
állt, igy végül csak Magyarország középső harmada került az Ot­
tomán Birodalom kezére. Miután I. Szulejmán szultán Szigetvár
1566-os ostroma során meghalt, kiváló tehetségű fiát, Musztafát
pedig már előzőleg felségárulás vádjával megölette, gyenge utódai
alatt az Oszmán ház hanyatlásnak indult, így a hódító politika is
holtpontra jutott. A harcok a következő százötven év folyamán
szüntelenül zajlottak, ám azokat kizárólag a Magyar Királyság
viselte (ennek köszönhetően vívta ki Magyarország az „Európa
Védőbástyája” címet, illetve ezért a küzdelemért való fohászként
rendelte el a Vatikán világszerte a déli harangszöt - mely pont
ezért Londonban, a Big Ben tornyában már nem szólhat többé).
Mindez annyira igaz volt, hogy nem ritkán a Habsburg császárok
nyugati forrásokat kaptak a török-ellenes harcokhoz; ám miközben
a nyugatiak azt hitték, az osztrákok buzgón aprítják a törököket az
ő pénzükből, ezt a munkát a császárok meghagyták a magyarok­
nak, ők maguk pedig a pénzt általában másra verték el - olykor a
magyar protestánsok zaklatására.

119
 A XVII. század elején az osztrák zsoldos csapatok és a
mértéktelen túladóztatás miatt az erdélyiek és a ina Szlovákiához
tartozó északi vármegyék felkeltek, majd Bocskai Istvánt fejede­
lemmé választva kiűzték a császári erőket Erdélyből. Mi több, az
új fejedelem betört Nyugat-Magyarország területére is, csak hogy
a császári erőkön revánsot vehessen, miközben az egész világ
számára készíteti röpiratában hívta fel a figyelmet rá, milyen vi­
szonyok uralkodnak ezen az elfeledett keleti vidéken:

„A magyarok több mint kétszáz cv óta kemény háborút vi­

selnek a törökkel, és a szomszédos tartományokat és or­
szágokat mostariig saját virágzó, gazdag országuk pusztu­
lása árán védelmeztek. Míg saját vérüket ontották és a
szomszédos keresztényeket kímélték, elvesztették főneme­
seiket, sőt néhányszor királyaikat és fejedelmeiket is.
Nincs Magyarországon valamirevaló család, amely ne
siratta volna többször is valamelyik bátor, áldozatul esett
férfiját [...] A kereszténységnek ez az ércfala megdőlt.
Nem ellenséges ágyútól dőlt romba, nem az ellenség ereje
döntötte le és zúzta szét, hanem az, akinek előharcosnak
kellett volna lennie!”41

A levél kétségtelenül utal a Habsburg császárok árulására, hiszen

Magyarország évszázadokon át viselte a török támadásokat, ám
ehhez kevés támogatást kapott nyugatról, és - ha ez lehetséges -
még kevesebb hálát vagy megbecsülést. Mégis ennek a helytál­
lásnak tudható be az, hogy a törökök Becs mellett mindösszesen
két ütközetet vívtak a nyugati erőkkel; egy alkalommal még 1529.
során ostrom alá vonták a várost, de az kitartott. Három évvel
később, 1532. során Szül ej mán újra meg akarta támadni a várost,

41 B o cskai István fe je d e le m (16 05): Q u e r e la e H u n g á r iá é

120
de I. Fcrdinánd főherceg és V. Károly császár jelentős haderőt
irányított a város mellé, így a szultán a közelben lévő magyar vá­
rost, Kőszeget támadta meg - sikertelenül.

A második alkalommal 1683 szeptembere során vonták

ostrom alá a várost, és egyben ez volt az utolsó alkalom, hogy a
törökök nyugati irányban hódító hadjáratot vezettek. A várost
ostromló százezer fős nagyságrendű sereg ellen a Német- Római
Császárság vont össze jelentős csapatokat, és a város felmentésére
szeptember 12.-cn tettek kísérletet. A Sobieski János lengyel ki­
rály és Lotaringiai Károly herceg vezette koalíciós haderő, mely­
ben a Habsburg és a Német-Római Birodalom, a Lengyel Király­
ság, valamint Svábföld, Bajorország és Szászország tartományi
csapatai képviseltették magukat, a támadó sereget lényegében
megsemmisítették, és ezzel nyílt meg az út a Magyar Királyság
felszabadítása előtt is.

A két bécsi ütközet között eltelt százötven évben a törökök

váltakozva zaklatták a Habsburg császárok uralma alatt álló nyu-
gat-Magyarországot, illetve az önálló magyar Erdélyi Fejedelem­
séget, ahogyan a Habsburgok is gyakrabban vezettek támadást a
magyarok, semmint a törökök ellen. Más esetekben a császárok
vagy szándékosan nem küldtek csapatokat a bajban lévő magyarok
megsegítésére - ilyen volt például Eger várának 1553-as ostroma,
ahová viszont hat felvidéki (mai Szlovákia) vármegyéből küldtek
erősítést, így a várat sikerült is megtartani. Más esetekben a német
tartományból delegált csapatok tagadták meg, hogy átkeljenek a
magyar határon, mert a megbízatásuk csak Bécs védelmére vonat­
kozott egy esetleges támadás során. Ráadásul, mint írtuk, a Habs­
burg császárok nem csupán passzívan szemlélték a magyarok küz­
delmét, de közben ők maguk is sakkjátszmákat vívtak a magyar

121
fő urakkal, és támadásokkal, fosztogató zsoldosseregekkel zaklat­
ták a magyar és erdélyi területeket.

A Magyar Királyság végül csak 1683. után szabadult fel a

török befolyás alól. Fentiek tükrében tehát talán érezhető, hogy
történelmi tanulságként mennyivel többet tudnak erről a veszélyről
a magyarok és a velük már akkor is szövetségben harcoló lengye­
lek és csehek, semmint a nyugatiak.

Érdekes módon a még mindig erősen katolikus spanyolok

maguk sem képeznek erős falat a migránsokkal szemben, ahogy a
többi nyugati állam sem, pedig az ő korai történelmük is az isz­
lámmal való hadakozás jegyében telt. Az ezredforduló táján a
félsziget nagy része még a Kordobaj Kalifátus uralma alatt állt, és
csak az azt követő ötszáz évben sikerült kiszorítani a kontinens
nyugati feléről az arab befolyást - ez volt a Reconquista, mely
1492 során ért' véget.

A történelmi örökségeknek és talán annak betudhatóan, hogy Ma­

gyarország vivta a legtöbb háborút a törökökkel az európai álla­
mok közül (hasonlóan a lengyelekkel, akik maguk is sokat harcol­
tak a mai Ukrajna területén élt törökökkel). Ezekben az országok­
ban már az évezred első évtizedében (azaz már a migránsválság
kirobbanása előtt is) kimagasló volt a bevándorlókkal szembeni
ellenállás. De hasonlóképpen konzervatív volt mindig is az ország
például a meleg-jogokat illetően is (egyedül Lengyelország előzött
meg minket ezen a téren, ott ugyanis még nagyobb arányban utasí­
tották ezt el) [Csepeli - Örkény: 90-91.]. Összehasonlításul a né­
meteknek a 2010-ben még csak a fele nehezményezte az iszlám
európai terjedését, de hamarosan ez a szám még feljebb kúszott:

122
 „A német politikusok 2010-ben igen hangosan szörnyül-
ködtek a közvélemény-kutatás láttán, amely kimutatta,
hogy a németek negyvenhét százaléka szerint az iszlám
nem része Németországnak. Egy évvel később a muszli-
mok száma növekedett, ám vele együtt azok aránya is,
akik ellenezték e vallás jelenlétét: már hatvan százalék
gondolta mindezt. A kővetkező évben már a németek két­
harmada nem értett egyet azzal, hogy az iszlámnak helye
lenne az országukban.”42

A franciák ellenben igyekeznek erősen kiállni a migránsaik kultú­

rája mellett. Amellett, hogy eltűrik a no-go zónák kialakulását
Párizs szerte, Trappes városában még a szélsőséges muszlim néze­
teket terjesztő oktatási intézményeket is közpénzekből finanszí­
rozzák, és egyebekben is igyekeznek megfelelni a bevándorlóik
igényeinek, sokkal kevésbé tanúsítva össztársadalmi ellenállást
mint például a németek vagy a britek.

No-go zónák egyébként minden nagyobb nyugat-európai

metropoliszban kialakultak a migránsok letelepedése nyomán; bár
ezt a nyugati liberális politikusok éveken át tagadták, mára már
Merkel is beismerte, hogy igenis léteznek olyan városrészek, aho­
vá a német rendőrség nem képes felvonulni. Brüsszelben már
2012 során nők nagy száma panaszkodott arra, hogy a bevándor­
lók zaklatják őket és a város egyes részei élhetetlenné váltak miat­
tuk - pedig ez még a migránsválság előtt volt. Vajon a nyíltan
soviniszta iszlám vallást vallók tömeges beáramlása jótékonyan
hat ezekre a tendenciákra? Természetesen ez költői kérdés volt.

42 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 310.

123
 Hasonló panaszokat hallattak a párizsi nők is, akik már a
belvárosban sem mernek egyedül közlekedni, mert a migránsok
elmondásuk szerint zaklatják, fogdossák cs leköpik őket; és itt a
helyzetet csak súlyosbította, mikor azok a Párizsban letelepedni
kívánó migránsok, akiknek nem jutott férőhely, egyszerűen felver­
tek egy sátorvárost a belváros tizedik kerültében (ez egyébként
rendszeresen előfordult Franciaországban). Dacára Sebastian Kurz
kancellár megválasztásának, hasonlóképpen tömegek települtek le
Ausztria fővárosában, Bécsben is; sokan a bevándorlók közül egy­
szerűen beköltöztek a Westbahnhof pályaudvarra. A belga iszlám
párt (mert ott már ilyen is van) pedig a nemek szerint elkülönített
tömegközlekedés bevezetését kezdeményezte,43 mondván a nők
nem méltóak arra, hogy a férfiakkal együtt utazzanak - a kezde­
ményezés pedig álláspontjuk szerint nem sérti a belga alkotmá­
nyosságot.

Az európai kultúrával konkuráló, illetve annak fölébe ke­

rekedni törekvő iszlám már az európai polgárok számára is ag­
gasztóvá vált. Míg iszláméiienesség kérdésében a magyarok ma­
gasan álltak a migránsválság kezdetekor [Csepeli - Örkény: 92-96,
100.], mára az európai középmértékhez képest nem számottevő az
ellenszenvük [Századvégi.

A Századvég Alapítvány felmérése44 szerint az uniós pol­

gárok döntő többsége (70%) aggasztónak találja a muszlimok

43 www.welt.de/politik/ausland/articlel75218728/belgien-partei-islam-
fordert-nach-eeschlecht-eetrennten-nahverkehr.html
44 A Századvég Alapítvány és a Millward Brown végzett nagyszabású
telefonos közvélemény-kutatást, először 2016 során, majd minden azt
követő évben. A kutatásban 28 Európai Uniós tagállam polgárait kérdez­
ték meg a Közösséggel kapcsolatos kérdésekről - a kapott 28 070 ered­
ményt aztán a népességi adatokkal súlyozva korrigálták, így matemati-

124
számának növekedését, és csupán a negyedük találja úgy, hogy
ezzel nincsen semmi probléma. Még a legnyitottabb uniós népek
körében is kevesebben vélik úgy, hogy ez rendben van, így a lista­
vezető luxemburgiak (38%), a svédek (37%), és az olaszok (33%)
körében is egyértelműen kisebbségben vannak, akik nem féltik a
kultúrájukat, míg ez az arány még kisebb a britek (29%), franciák
és németek (26-26%) körében. Ezzel szemben a muszlim kultúrát
legerősebben elutasító nemzetek között dobogósak a csehek
(89%), de erősen ellenzik a szlovákok (87%), magyarok (85%) és
lengyelek (83%) is [Századvég],

Mindent egybevetve tehát az iszlám és a Nyugat tűnik a

Föld két egymással legkibékíthetetlenebb konfliktusában álló civi­
lizációinak, akik egymással a legösszeférhetetienebbek. Ha ez
lehetséges, akkor a történelmi elszámolnivalók miatt a muzulmá­
nok közül is kiemelkedően nehezen integrálódnak az arab szárma­
zásúak (hiszen az iszlám Afrikába is betette a lábát, és bár az on­
nan érkező migránsok sem váltak a békés együttélés szimbolikus
fehér galambjaivá, a velük való probléma csak kisebb részben
vezethető vissza a vallásra). Ennek oka az évezredes konfliktus,
amiben mind a két fél elég okot kapott és szolgáltatott is, hogy
nehezen béküljenek ki egymással. Ezzel a ténnyel a statisztikák
szerint az uniós lakosság jelentős része is tisztában van, valami
rejtélyes okból azonban a politikai elit számára ezek az értesülések
ismeretlenek - vagy csak gender-li be ralisok, így nem gondolják,
hogy a történelem ilyen mintázatai bármit is jelentenének.

kailag a realitásoknak minimum 97,8 százalékban megfelelő eredmé­

nyeket kaptak - https://szazadveg.hu/hu/kutatsok/az-alapitvanv-
kutatasai/a -proiect .28-kutatás
125
GAZDASÁ GI EGYENLŐTLENSÉG
ÉS KIZSÁKMÁNYOLÁS

A z Európai Unió, mint tudjuk, elsősorban gazdasági célok megva­

lósítására létrehozott társulás volt, és csak a későbbi időkben csat­
lakozott ahhoz ambiciózus politikai tartalom megteremtése is.
Ennek megfelelően nincs abban semmi meglepő, hogy az EU el­
sősorban a közös piac terén rendelkezik kiterjedt joganyaggal. Az,
hogy ez a joganyag, valamint a közös piac valójában milyen célo­
kat szolgál, már más kérdés, és c téren talán még lehet újdonsággal
szolgálni.

A valóság ugyanis az, hogy az EU, és már annak elődje,

az EGK is, jellemzően imperialista törekvésekkel rendelkezett,
mely törekvések közvetlenül is a külső piacokkal szembeni erőtel­
jes fellépést céloztak, de közvetve a gyengébb kereskedelmi és
gazdasági partnerek kihasználására is irányultak. Ezeket a célokat,
más céloknak vagy ideológiáknak álcázva, de sikerült is becsem­
pészni az Unió joganyagába.

Több olyan részletet is ki tudunk emelni a közösség sza­

bályrendszeréből, melyek talán alappal keltik azt a gyanút, hogy
az EU nem minden hátsó szándéktól mentesen vette és veszi fel
mindmáig azokat a gyengébb keleti és déli európai államokat a
soraiba, melyeknek a gazdasági mutatói és teljesítménye fény­
évekkel elmarad a fejlett, nyugati tagállamokétól. Hovatovább, a
szabályozás és az uniós aktusok történelme arról is árulkodik,
hogy a nyugatiaknak nem is éppen fellett szándéka ezeken az erő­
viszonyokon változtatni.

126
Kétsebességes Európa és a
négy piaci szabadság elve

A nyugatot ugyanis alapvetően mindig is fejlettebbnek szánták, és

sohasem volt cél az, hogy a később csatlakozók is - némi felzár­
kóztatás után - ugyanolyan életsztenderdek szerint élhessenek,
mini segítőkész nyugati barátaik és uniós polgártársaik.

A kétsebességes Európa ennek az intézményesítése; ennek

az alapelvnek az értelmében a tagállamok egymással együttmű­
ködve az uniós előírásokon felül, azoknál szorosabban is jogosul­
tak együttműködni gazdaságuk erősítése érdekében. Ez a beren­
dezkedés felhatalmazást ad a nyugati tagállamok számára, hogy'
saját regionális gazdaságukat erősítve folyamatosan lépéselőnyben
maradjanak a keletiekkel szemben.

Még az intézményes, központi uniós támogatás metodiká­

ja is gondosan úgy van kialakítva, hogy a keleti államok nehogy
valóban fejlődjenek. A kisvállalkozások esetleg kapnak ugyan
támogatást, a MALÉV, az IKARUS (ma Volvo buszokat gyárt a
Székesfehérvári üzem) vagy a FÉG viszont csődbe kellett, hogy
menjen, ami pedig nem csödöl azt felvásárolják; így például a
rendszerváltáskor üzemelő tizennégy magyar cukorgyárból mára
már csak kettő működik. Akárki akármit is mondjon, a gazdasági
növekedési egy laikus valószínűleg nem így képzeli cl.

Ehhez hasonló az infrastruktúra fejlesztésének mintázata

is. A Közösség ugyanis az általa kifizetett támogatásokat célirá­
nyosan juttatja ki, tehát azokat a fogadó államok nem költhetik
akármire, szigorúan a meghatározott keretek között tudják csak
azokat felhasználni. Ha valaki nyugati emberként jár Magyaror­
szágon, valószínűleg feltűnik neki, hogy az úthálózat fejlesztésre

127
szorul - legalábbis elmond erről egy keveset, hogy a Mercedes
gyár már a nyolcvanas években is szándékosan megerősítette az
ebbe az országba exportált autóinak az alváz- és futómű­
rendszerét, tehát ez nem tréfadolog. Az úthálózat javítása melles­
leg a gazdaságot is inspirálná; a statisztika és a kimutatások azt a
mintázatot követik, hogy ahol az országban utak, de főleg autópá­
lyák épülnek, ott a gazdaság is sokkal dinamikusabban fejlődik,
mint ahol az ilyen fejlesztésekre a rendszerváltás óta nem került
sor.

Ezzel csak az a baj, hogy ilyen célú uniós forrás nem sű­
rűn talál utat magának Magyarországra - már ha a szóvicc világos.
Ellenben az feltűnhet az ide látogató idegeneknek, hogy bár utakat
nincs pénz karbantartani, de díszes főtér és angyalkás szobrokkal
díszített szökőkút bizony szinte mindenhol, még a legutolsó falu­
ban is van egész Magyarországon, s ezek mellett jellemzően ha­
talmas táblák jelzik, hogy a Közösség tételesen mekkora összeggel
járult mindehhez hozzá. (Ez egyébként még a legfőbb magyar
autópályákat is kikezdi, mivel például az Ml és M5 pályák bele­
esnek a Berlin-Konstantinápoly tranzitútvonalba, és ezáltal egész
Európához mérten is nagy forgalmat bonyolítanak - ezek felújítá­
sára pedig nemhogy nem ad a Közösség pénzt, de a hatalmas for­
galom miatt még akkor sem lenne lehetséges restaurálni azokat, ha
akadna rá forrás, mert a forgalmai lehetetlen elterelni onnan).

A támogatási rendszer alapján olybá tűnik, hogy az Unió

úgy kezeli a keleti tagállamokat, mint a gyerekeket, akik zsebpénzt
kapnak; de azt csak rágógumira költhetik.

128
Hasonló a helyzet a közös szabad piaccal is. Az Európai Unió
gazdasága ugyanis a közös piacra épül, melyben egyrészt nincse­
nek belső vámok, másrészt pedig a négy piaci szabadság elve ér­
vényesül. A „négy piaci szabadság” néven emlegetett piaci szabá­
lyozás alapvető lényege, hogy a védővámokkal erősítell Európai
Unió belső tagállamai között 1) a tőke, 2) az áruk, 3) a személyek,
cs a 4) szolgáltatások szabadon, minden mennyiségi vagy minősé­
gi korlátozástól mentesen, illetve pénzügyi akadályok nélkül ára­
molhassanak. A közös piac ötlete nagyon romantikus, nagyon
jövőbemutató. Az eredeti hat tagállam nemzeti gazdasága, vagyoni
helyzete cs életszínvonala pedig közel hasonló; bár az olaszok
életkörülményei voltak a leggyengébbek, a gazdaságuk nekik a
negyedik legerősebb az Unióban, cs cserébe, bár az apró Luxem­
burg gazdaságilag kevéssé jelentős, ám a nemzeti vagyona mégis
hatalmas, és ennek az államnak a polgárai örvendenek a legmaga­
sabb életszínvonalnak az egész Közösségben, mind a mai napig. A
mérleg tehát stabil, és mindegyik részes tudott az eredeti tagál­
lamok közül profitálni.

A később csatlakozók esetében ez nem ennyire nyilvánva­

ló. A keleti, posztkommunista államok gazdaságai gyengék és
kevéssé hatékonyak voltak, a politikai rendszerük a rendszervál­
tást követően ingatag, a társadalmi jólét cs a fizetések pedig mesz-
sze alulmaradtak a nyugati szinthez képest. Ahhoz, hogy a nyugati
és a keleti államok gazdaságai egyenrangúak lehessenek, előbb a
keletieket fel kellett volna fejleszteni anélkül, hogy a nyugati ér­
dekcsoportok benyomulását közvetlenül lehetővé tették volna.
Enc azonban nem került sor, és ezeknek a piacoknak az akadályta­
lan vegyítése azt eredményezte, hogy a gazdag és likvidtökével
bőven rendelkező nyugati befektetők aprópénzért vásárolhatták fel
a keleti államokat.

129
 A Századvég kutatásában arra a kérdésre, hogy a jelentős
üzleti és politikai befolyással bírók beleszólása jó-e az uniós tagál­
lamok belügyeibe, a válaszadók nagyobbik része (57%) azt felelte,
hogy nem örül neki, és csupán alig negyedük (23%) felelte azt,
hogy ez nem zavarja - tehát a gazdasági imperializmust kétségkí­
vül átérzik a tagállami polgárok is. Ezen a téren különösen elutasí-
tóak a nemzetközi konszernek politikai befolyásával szemben a
listavezető magyarok (88%), és a pórul járt görögök (84%) is
[Századvég].

A négy piaci szabadság eredményeképpen a migráció már

eddig is erőteljesen jellemezte az Uniót; belső elvándorlás ment
végbe, aminek keretében a felzárkózó keleti tagállamok szakkép­
zett munkaereje a jobb fizetésért seregével özönlött át a nyugati
tagállamokba. Ezt látjuk, ha például megvizsgáljuk a magyar
egészségügy helyzetet:

Magyarország uniós szinten is kimagasló egészségügyi

felsőfokú- és szakképzést biztosít, az orvosi egyetemi karokon
képzett hallgatók teljességgel versenyképesek a nyugatiakhoz
képest. A magyar egészségügy mégis haldoklik, pedig arányaiban
a magyar állam sem fordítja a GDP sokkal kisebb hányadát erre a
szektorra. A problémát a személyzet hiánya okozza; igaz ez az
orvosokra éppen úgy, mint az ápolókra. Noha az orvosi karok, így
például a Semmelweis Egyetem is, évente több száz új orvost avat,
azonban évente csak nagyjából két tucat (!) frissdiplomás rezidens
marad és szerződik le itteni közegészségügyi intézményekkel
munkaviszony létesítésére. A többi új orvosnak nyoma vész.

Ennek a folyamatnak a kórházakban is érezhető hatása

van, hiszen még a nagyobb intézmények is a szakorvosi személy­
zet hiányával küzdenek, kisebb kórházak esetében pedig még az is

130
előfordul, hogy az intézményt be kell zárni, mivel elfogynak az
orvosok. A járóbeteg alapellátásban a helyzet hasonló; a háziorvo­
si körzetek sorra betöltetlenné válnak. Bár a városi és pest megyei
körzeteknek még van forgalmi értéke és kereslete a háziorvosok
körében, addig az elmaradottabb vidéki térségekben a rendelők
üresen állnak; nem ritkán több község is csak közösen, pluszjutta­
tások fejében, szolgálati autóval, lakással és prémiummal tudnak
odacsábítani orvosokat, és vannak olyan régiók is, ahol még így
sem sikerül.

Ha az Uniónak valóban feltett szándéka lenne a kelet fel­

zárkóztatása, akkor a négy piaci szabadságot kiegészíteni például
nem csak adó-, de bérunióval is. Ilyesmi azonban csak ritkán kerül
napirendre, és ennek kétségkívül meg is van a maga oka.

A kétsebességes Európa és a piaci szabadságok gondolatának hu­

mora azonban éppen az, hogy ez a jogszabályi környezet megnyit­
ja az utat az imperializmus felé - csakhogy közben óvatlanul terel
enged a Kelet számára is a szorosabb együttműködésre; erre a
Nyugat természetesen nem gondolt anno.

Ma azonban elég határozottan látjuk, hogy a gazdasági

együttműködés a Visegrádi Szövetségen belül hatékony, és az
együttműködésüket könnyíti az is, hogy a nyugati tagállamok ép­
pen sokkal égetőbb problémáikkal vannak elfoglalva, melyekről
még később lesz szó. Mindennek hála a V4 sokkal dinamikusabb
gazdasági növekedést mutat, mint az EU többi része.

A közös piacon tehát még egyáltalán nem érdemes a kele­

tieket leírni.

131
A közös mezőgazdasági politika

Az Európai Unió egyik kevéssé ismert szegmense a közös mező­

gazdasági politika (Common Agricultural Policy), amely titokza­
tossága ellenére igen komoly relevanciával bír, egyrészt azért,
mert az közösségi költségvetés igen nagy hányadát felemészti,
másrészt pedig azért, mert ennek a rendszernek is olyan visszássá­
gai vannak, melyek részben hozzájárultak úgy keleti tagállamok
mezőgazdaságának leépüléséhez, mint a migránsválsághoz vagy
éppen a Brexithez.

Az Európai Unió piaca protekcionista, ami annyit tesz,

hogy a külső államokkal szemben védővámokat szab, melyeknek
célja, hogy a saját termékeit megóvja az ezek jelentette versenytől.
Ezzel nincs is semmi probléma, hiszen hasonlóképpen például az
Egyesült Államok is ezt teszi. A gond ezzel ott van, hogy kimon­
dottan a mezőgazdasági termelésből keletkező áru fel esi eget az
Unió harmadik országok lakói felé értékesíti - például Afrikába.

Afrika országai gazdaságilag fejletlenek, és ahogy ez ilyen

országok esetében megszokott, a GDP jelentős része a mezőgaz­
daságból származik. Az ilyen országokba exportált mezőgazdasági
termékek olcsóak, ami abból fakad, hogy Európa mezőgazdasága
fejlett és gépesített, így a hozam nagyobb, a termelés pedig költ­
séghatékony és kevesebb munkaerőt kíván; összehasonlításul,
egyetlen belga farmer a maga jelentős földjein, a gépesített terme­
lési eljárásaival és a hatékony növényvédő szerekkel ötezer (!)
nigériai földművessel ér fel. Afrikában ugyanazt a terménymeny-
nyiséget az ipari forradalom előtti technológiával, kézi erővel eny-
nyi ember képes csak elérni, és következésképpen a termény érté­
kesítéséből keletkező nyereség is ennyi felé oszlik.

132
 Semmi meglepő nincs abban, hogy az afrikai származású
mezőgazdasági termények még a saját országukban sem verseny­
képesek az európai importáruval, ami közvetlenül tönkreteszi a
helyi mezőgazdaságot - hiszen ez Icdolgozhalatlan versenyhát­
rányt jelent közvetve pedig munkanélkülivé teszi azokat a
földműveseket is, akik a mezőgazdaságból élnének, ám munkájuk
túl drága a piachoz képest.

Mivel, mint mondtuk, ezeknek az országoknak a gazdasá­

ga nagyrészt agrártermelésen alapul, az így munkanélkülivé vált
földművesek nem is tudnak más szektorban elhelyezkedni, így
munkanélküliségük indirckt módon csökkenti az ország vásárló­
erejét, termelését, gyengíti a gazdaságuk egészét, miközben még
szociálisan is terhet ró azokra - nem csoda hát, hogy az itt élők
éheznek, és tömegével indulnak útnak Európa kapui felé. De mi
végre termel ennyit az Európai Unió? Ha valóban ez a probléma,
azt megoldhatná, ha a Közösség kevesebb termelést finanszírozna,
kevesebb mezőgazdasági terményt venne át, és akkor a probléma
megszűnne. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű...

A helyzet ugyanis az, hogy a közösségi mezőgazdaság kvótarend­

szerre cpiil, melyben minden tagállam minden meghatározott me­
zőgazdasági terményből csak meghatározott mennyiséget termel­
het, és ezt a termelést kénytelen saját mezőgazdasági termelői
között elosztani. A tagállamok ugyanakkor már a hatvanas évek­
ben éreztek, hogy termékeikre nincs szükség, és a mezőgazdasá­
guk leszálló ágba került, ez azonban a közös együttműködés kere­
tein belül, ahol elvárás volt a gazdasági növekedés, politikailag
nem volt elfogadható. A megoldás a CAP rendszere lett, melyben
az EU megjelölt egy felvásárlási árat a termékekre; ezen az áron

133
pedig a Közösség, függetlenül a piac igényeitől, kész volt a be­
szolgáltatott árut megvásárolni a termelőktől. Egyfajta New Deal
politika volt ez - nemi tervgazdasággal elegyítve.

így nem volt szükség a gazdaságok bezárására, nem volt

szükség a termelés csökkentésére, a mezőgazdaság nyugodtan
tudta ontani a termékeit - noha azokra senki nem tartott igényt. A
felvásárlás ráadásul spekulációhoz vezetett; a termelők többé nem
kellett, hogy a minőség miatt aggódjanak, hiszen míg a szabad
kereskedelmi és piaci szabályok alapján a gyenge minőségű ter­
ményeket senki sem vette volna meg, addig a felvásárlás súlyra
történt - így tehát érdemesebbé vált több gyenge minőségű ter­
ményt előállítani, semmint kevesebb első osztályút.

A felvásárolt termékek aztán hegyekben álltak, hiszen

senkinek sem kelletlek; az angolok erre találóan a „vajhegyek és
lej tavak” kifejezést kezdtek alkalmazni. Ez lényegében egy masz-
szív túltermelés volt, környezetszennyezési mutatóit lényegében
nem is lehet felmérni, miközben a felvásárlás miatt a CAP falta a
Közösség pénzét; az uniós költségvetés 30 százaléka erre a telje­
sen felesleges kiadásra megy el, de ez az arány volt már évi 60-
70% (!) is.

Ha figyelemmel vagyunk arra a tényre, hogy az EU lakos­

ságának mindösszesen 3 százaléka él mezőgazdaságból, és együt­
tesen a közösségi GDP 6 százalékát adják, akkor ezért a teljes
költségvetés közel harmada hatalmas nagy ár. Rekord években
500 millió uniós polgár összesen majdhogynem hatvan milliárd
curót költött a CAP finanszírozására - összehasonlításul ez az
összeg 1.500 darab (!) vadonatúj Boeing 737 sugárhajtású utas­
szállító repülőgép árával ér fel.

134
 Ráadásul a CAP kiadásai sem célirányosak: az erre a célra
fordított pénzeknek legnagyobb része nem a kistermelőkhöz jut -
pedig ok birtokolják az európai termőföldek 40 százalékát. A tá­
mogatások 80 százaléka mégis olyan multicégeknél landol, mint
amilyen a Nestlé, és csak jóval kisebb arányban támogatja a való­
ban erre szoraló földműveseket és gazdákat. Még a britek sem
lehettek elégedettek a rendszerrel - pedig ha valakik, hát ők aztán
kimondottan nyugatiak. Míg a Telegraph meg azt írta a CAP be­
mutatásáról szóló cikkének címében, hogy „A Közös Mezőgazda-
sági Politika rendkívül fontos Britannia 200 000 földműves­
ének,”41 addig a Brexitcentral már azon a véleményen volt, hogy
„A Közös Mezőgazdasági Politika megtestesíti mindazt, ami rossz
az E(J-ban,”40 hovatovább egyenesen ezt az ágazatot okolja a
Brexitéit, rámutatva, hogy a brit mezőgazdaság túltett a németek
hatékonyságán védővámok és kvóták nélkül is. Ráadásul nem is
reagált jól az uniós csatlakozásra, hiszen ennek hatására már az
1971-cs csatlakozásukat követően is évi 2,5 százalékkal drágultak
az élelmiszerek.

Ebből is látszik, hogy a CAP duplán ráfizetés még azok­

nak a polgároknak is, akiknek az államai profitálnak belőle. Egy­
részt arányaiban rengeteget költenek a termelésre, másrészt a mes­
terségesen felvert piaci ár (hiszen az sosem süllyedhet a felvásár­
lási ár alá) a termelőknek kedvez, nem pedig a fogyasztóknak, így
az uniós polgárok, cserébe azért, hogy gigászi összegeket juttat­
hatnak a mezőgazdasági multinacionális cégeknek, legalább meg-*46

Louise Gray (2011): The Common Agricultural Poticy is extremty

important to Britain's 200,000 farmers. Bút how does the system o f EU
farm ing subsidies work? - https://www.teleeraph.co.uk
46 Warwick Lightfoot (2017): The Common Agricultural Policy is
emblematic o fa il that is wrong with the EU - https://brexitcentral.com

135
maradt pénzükből drágábban vehetik meg a boltban a termékeket,
mint ahogy azt egy valóban szabad piacon megtehetnék.

Harmadrészt a CAP a belső termelési kvóták alapján is jelentős

eltéréseket okoz, hiszen ha megállapítjuk, mekkora mennyiségű
termény állítható elő a Közösségben (amire egyébként valóban
szabad piac mellett nem lenne szükség), akkor egyúttal azt is meg
kell határozni, hogy az összes megjelölt termelésből az egyes or­
szágok hogyan részesedjenek. Talán senki számára sem meglepő,
de ez sem igazságos alapokon történt.

A keleti államok 2004-es csatlakozása során a teljes kvótát

megemelték, ami logikus lépés, hiszen az Unió területe lényegé­
ben megduplázódott, ám ez nem jelenti, hogy a teljes új kvóta-
mennyiség a keleti államoknál landolt volna. A nyugati tagállam­
ok ugyanis maguk is igyekeztek ezekből lefölözni, növelve saját
részesedésüket, amire az újonnan csatlakozók különféleképpen
reagáltak; a lengyelek például kiálltak a saját részesedésük mellett,
így mezőgazdaságuk felszínen maradt. A magyarok ellenben, mi­
vel akkoriban az integrációpárti cs unió barát Szocialista Párt volt
kormányon, beletörődött a csökkentett kvótába - dacára annak,
hogy Magyarország Lengyelországhoz hasonlóan tradicionálisan
agrárál lám. Ennek hála az Európai Unió és annak Közös Mező-
gazdasági Politikája azzal mutatkozott be, hogy francia borter­
mesztők felvásárolták a világszinten is nagyra becsült magyar
borvidékeken a szőlőtőkéket, majd nekiálltak ezek kiirtásának,
hogy helyettük francia szőlőket kezdjenek telepíteni - megint
érthetetlen tehát, miért is vált Magyarország euroszkeptikussá.

136
 A termelési kvóták túloldalán ott áll a kifizetések arányta­
lansága, hiszen természetesen az sem proporcionális - a franciák a
mezőgazdasági kifizetések 6,7, míg a németek a 9,3 százalékát
tették zsebre. Ha ezt a teljes uniós költségvetésre számítjuk, mely­
ből 30 százalék a CAP részesedése, akkor ennek közel 10 százalé­
ka annyit jelent, hogy a német mezőgazdasági konglomerátumok a
teljes uniós büdzsé 3 százalékát kapják évente kézhez, miközben a
keleti államok mezőgazdasága alig jut támogatáshoz.

A nyugati kvótaéhség azonban még így sem múlt el; a kö­

vetkező fejezetben lesz szó egy államról, ami nem adta az agrár­
kultúráját olyan könnyen, mint Magyarország, de még csak nem is
dacolt úgy, mint Lengyelország. Egyszerűen csak nemet mondott
az egész komédiára.

A haranggorbe tetején: a gazdasági válság

Az Uniót érintő nagyobb kihívások végül ott vágtak befoltozhatat-

lan rést az együttműködésen, ahol egy gazdasági társulás esetében
a leginkább kézenfekvő; a tagok pénztárcáján. A 2008 végén beál­
ló recesszió, majd a már ekkor is előrelátható gazdasági válság
lassan elérte Európát, és ezzel a békés együttműködés és a testvé­
riesség is elmúlt. A tagállamok mindegyike financiális gondokkal
nézett szembe, és hirtelen még a vagyonosabb befizető államok
számára is kellemetlenné vált az együttműködés - noha ekkoriban
még az egyértelműen baloldalon kulmináló nyugati politikai elit cl
tudott lavírozni egymás érdekei mellett súlyos összekülönbözősé-
gek nélkül - bár amint azt látni fogjuk, a kisebb államokkal szem­
ben azért már itt is könyörtelenül érvényesítették a regionális ha­
talmak az érdekeiket. Legalábbis megpróbálták.

137
 Iziand és Görögország jó példaként szolgált, mivel a vál­
ság a pénzügyi szektoruk jelentős részét romba döntötte, és a ro­
mok alatt maradi külföldi befektetők, köztük nagy bankok pénze
is, így az Unió buzgón futott is utána. A közösségi törekvés mind­
két állam esetében arra irányult, hogy aprópénzért megvásárolják
ezeket az államokat, egyrészt az erőforrásaik kiaknázásával -
ahogy arra például Izland esetében is történt a kísérlet - másrészt a
tagállam gazdaságának a kizsákmányolásával olyan programok
erőltetése útján, amik középtávon garantáltan romba döntik a tag­
állam saját gazdaságát, olcsó felvásárlási lehetőségeket teremtve.
Ráadásképpen a gazdasági válság az azt elszenvedő nemzeteket is
nyitottabbá teszi előnytelen üzletek és megállapodások megköté­
sére {civilizált jogrendek erre mondják, hogy „uzsora” - csakhogy
most az F.U-ról beszélünk), vezető politikai köreikben pedig
mindez az opportunizmus terjedéséhez vezet.

„Egyes politikusok Európában, Amerikában vagy a Nyu­

gaton többször is hangoztatták már azt a cinikus elméletet,
hogy bűn lenne nem kihasználni a válságokat olyan dol­
gok megvalósításához, amelyek normális körülmények
között nem lennének lehetésesek.”4'

Ez volt a helyzet a görögökkel, mikor a „menlőesomagok” súlyo­

sabb terheket róttak végül rájuk, mint amilyen megszorításokat
eredetileg elkerülni igyekeztek, így pedig a problémáikat nem
oldotta meg a segítő jobbot nyújtó Unió - a gazdaságukat viszont
azért felvásárolta, miközben még hasznot is húzott a görögök szo­
rult helyzetéből:47

47 Václav Klaus - J ir í Weigl: Népvándorlás; 67.

138
 „Az 1980-as évektől kezdve az ország az állam által vezé­
relt önfenntartó fejlődést tűzte ki célul. Az állami szférát
radikálisan kiterjesztették államosítások és új állami ügy­
nökségek alapítása révén, melyek revén biztonságos és
magasan fizető állásokat hoztak létre a kormánypárt lojális
támogatói számára. Míg 1981-ben a közszféra 350 000 főt
foglalkoztatott, 1992-ben már 616 000 főt. Mivel az állam
terjeszkedése az adóbevételek növelése nélkül ment vég­
be, a teljes időszakra jellemző volt a magas költségvetési
hiány és a drámai mértékben növekvő adósság; 1981 és
1991 között 26,7 százalékról 79,1 százalékra nőtt az ál­
lamadósság. [...]

Bár, mint utólag kiderült, a 3 százalékos küszöböt

soha nem sikerült elérnie az országnak, illetve az adósság
is jóval a 60 százalékos követelmény felelt volt, 2001-ben
mégis felvették az országot az curózónába. [...]

Az 1990-es évek privatizációjának ellenére az ál­

lam szerepe a foglalkoztatásban tovább nőtt és 2009-re el­
érte az 1 200 000 tol a nagyjából 5 milliós munkavállalói
állományból.”48

A válság a turizmus drámai visszaesése útján közvetlenül is érin­

tette Görögországot, és mivel a kormánypárt nem akart a választói
akarattal szembemenni, ezért az államadósság is rohamosan gya­
rapodott, és mikor átlépte a GDP száz százalékát, a görög kor­
mány pénzügyi lehetőségei elapadtak. Ennek eredményeként ke­
rült elfogadásra a 2010-es mentőcsomag.

48 Győrffy Dóra (2014): Bizalom és megszorító spirálok - válságkezelés

Görögországban és Lettországban: 114-115.

139
 A mentőcsomag feltételeinek kialakítása ugyanakkor radi­
kális reformokat kívánt, és a helyzetet nehezítette, hogy Angéla
Merkel ragaszkodott a görög állami tulajdon privatizációjához,
nem elégedve meg az adóemelésekkel és bércsökkentési stratégi­
ákkal. A német kritikák pedig elriasztották a pénzt a görög piac
közeléből, így bár a mentőcsomag célba crt, érdemi nemzetközi
bizalom nem alakulhatott ki a görögökkel szemben; ennek hála a
2010 során folyósított összegeket a görög piac talaja anélkül szívta
fel, hogy az érdemi hatással lett volna annak sikerességére, mivel
a belé fektetett pénzek egyszerűen elszivárogtak.

Ennek hatására 2011 elején már tudni lehetett arról, hogy

a görögök újra támogatásra szorulnak, az ezzel kapcsolatos érdemi
megállapodásra azonban egy teljes évet kellett még várni, ami az
ország gazdasági hanyatlását tovább erősítette. A mentőcsomagról
azonban a görög kormány már ekkor is tudta, hogy mekkora hosz-
szú távú terheket ró majd az országra, így megkísérelték a döntést
népszavazás útján a polgárokra bízni, ám az EU nyomására a kiírt
népszavazás elmaradt, a kormányfőt pedig lemondatták - a kor­
mánykoalíció által kijelölt új miniszterelnök pedig elfogadta a
történelem során példátlan megszorításokat kívánó mentőcsomag
feltételeit. A feltételek között szerepelt a költségvetési hiány
drasztikus és feszített tempójú (mindösszesen két év alatti) mini­
malizálása, valamint az államadósság határozott csökkentése
(nyolc év alatt) - ezek a vállalások már akkor is minden hozzáértő
számára szürreálisnak és teljes lehetetlennek tűntek.

A mentőcsomag elfogadása a pár hónappal későbbi, máju­

si választáson teljesen destabilizálta Görögországot: a politikai
ellenzék tőkét kovácsolt belőle, miközben a korábbi kormánypárt
rémülten igyekezett eleget tenni a feltételeknek. A cirkusz hatására

140
a görög politika anarchiába süllyedt, mivel a választás után egyet­
len párt sem tudott többségi kormányalakításhoz elegendő erőt
felmutatni, így új választást kellett kiírni. Ezt a baloldali, euro-
kollaboráns pártok koalíciója hajszállal megnyerte, ugyanakkor az
Unió a görögök szorult helyzetét látva tovább keményített a felté­
telein, és bár a görögök számára 40 milliárd curót jóváírtak, cseré­
be a görög kormány újabb megszorításokat volt köteles alkalmaz­
ni, melyek végül a görög piacok teljes leépüléséhez vezettek.

A helyzettel kapcsolatban persze szakmailag az Unió és az

IMF szakértői mossák kezüket, hiszen ők azzal védekeznek, hogy
Görögország mindig túl optimistán kezelte a válságot, és a ke­
mény alkudozásai és ellenállása (főképp az EU őrangyalával,
Angéla Merkellel szemben) vezetett ahhoz a helyzethez, hogy a
mentő cső magok beáramlása és a feltételek végrehajtása lényegé­
ben eredménytelen maradt - cserébe viszont hozzájárult a görög
recesszió nagymértékű növekedéséhez. A helyzet azonban ennél
bonyolultabb, hiszen a görögök (ha nem is éppen örömükben tán­
colva, de) eleget tettek a kért megszorításoknak, így az a tény,
hogy a mentöcsomag eredménytelen maradt, cserébe viszont a
görög gazdaság összeomlott, miközben az állami tulajdon jelentős
(és olcsó!) privatizáción esett át, kétségtelenül nem az ő hibájuk,
ellenben viszont hasznosnak bizonyult a nyugati spekulánsoknak,
akik a zuhanó görög gazdaságba invesztálva olcsón jutottak óriási
befektetésekhez - ami által pedig pont az történt meg, amitől a
görög politikai elit eredendően óvni igyekezett az országot. Ez a
politikai elit azonban a mentőcsomag-tárgyalásokon elvérzett,
miközben védeni próbálta az ország érdekeit és a lehető legkisebb
veszteségekkel igyekezett egy olyan válságból kilábalni, melyhez
vajmi kevés közük volt.

141
 A mentőcsomag pénzáramainak útját egyszerűen lekövet­
ve ráadásul mulatságos dolgokra bukkanhatunk; éppen a berlini
European School of Management & Technology magánegyeteme
számolta ki, mi lett a görög állam számára folyósított mentőcso-
magokba foglalt, összesen 216 milliárd euró sorsa. A számok azt
bizonyítják, hogy a pénznek alig öt százaléka (!) ért célt, vagyis
ennyit fordítottak csak a görög államháztartási deficit rendezésére
- a fennmaradó potom 95 százalék nagy része nem hogy nem erre
ment el, de meg sem fordult az országban.

A pénz legnagyobb részét a korábbi hitelek és azok kama­

tainak törlesztésére költötték, amelyek nagyobbrészt német (és
francia) bankoktól származtak, Angéla Merkel határozott fellépé­
sének és kemény alkudozásainak a hatására tehát az IMF és az
Európai Unió dugig tömte a német bankok zsebét pénzzel - csak
erre közel 150 milliárd euró ment el anélkül, hogy Görögország
egyáltalán látta volna. Emiatt még a német Linké ellenzéki párt is
külön megkritizálta a mentöcsomagot, mert azt az ő meglátásuk
szerint nem a bankok, hanem az emberek megsegítésére kellett
volna kiutalni. De további 40 milliárd is görögországi - ám nem
feltétlenül görög tulajdonú (!) - bankok „feltőkésítését” szolgálta,
és ezen felül még vagy 30 milliárd „magánbefektetők kártalanítá­
sára” ment cl.

Azt az uniós polgárok egészen kicsi hányada tudja, hogy a

mentőcsomagot az eurózóna tehetősebb tagállamai a saját kasszá­
jukból rakták össze - tehát a gazdasági válság idején, amikor még
a leggazdagabb európai nemzetek polgárai is a fogukat szívták, az
országaik az általuk fizetett adókból pénzelték Görögországot
azért, hogy a bakokkal és magánhitelezőkkel szembeni tartozásait
rendezze, és nehogy a pénzintézetek rosszul járjanak.

142
Mariddal a helyzet hasonló volt, csak a végkimenetel zajlott más
forgatókönyv szerint, mivel az ottani kormány teljességgel észnél
volt, és idejében megálljt parancsolt a nyugati érdekek érvényesí­
tésének.

A válság hatására Izland, melynek fö exportját a halászata

tette ki, valamint az ország gazdaságának legfőbb húzóerejét a
bankrendszer adta, érzékenyen reagált a gazdasági válságra. Izland
valutája, a korona iránt a kétezres évek első évtizedében óriási
kereslet alakult ki, mivel a mesterségesen magasan tartott alapka­
mat vonzotta a más valutákkal bíró (ún. „carry trade”) befektető­
ket. A bankszektor működését jól illusztrálta, hogy a külföldi
szakértők (például az Oxford Analytica) is stabilnak és alacsony
kockázatúnak minősítették Izlandot, ahol a külföldi beruházások
arányaiban hatalmas vagyonnövekedést eredményeztek; míg egy
általános állam esetében a bankokban tartott állampapír alapú
beruházások mérlege a GDP éves összegét nem haladja meg na­
gyobb mértékben, addig Izlandon ez az. arány a válság kitörésekor
tízszer magasabb volt!

Ezt természetesen a válság romokba döntötte, és mivel a

korona értéke is drasztikusan zuhanni kezdett, az ország már 2008
folyamán gyorsított eljárás keretében pályázni kezdett az uniós
tagságra és az euróövezethez való csatlakozásra.

Erre az országnak minden esélye meg is volt, hiszen már a

Schengen zóna tagállama volt, ahogyan az EFTA tagságába is
beletartozott, tehát adminisztratív szempontokból a csatlakozás
számos olyan bürokratikus akadálytól mentes volt, melyek más
esetekben lassították volna a felvételi eljárást.

143
 A csatlakozásról való tárgyalások és a mentőcsomag ki­
utalásáról szóló egyeztetés során aztán a vikingeknek is feltűnt
valami. Egyrészt az országuk legfőbb exportcikke a hal; s márpe­
dig Izland e téren mindenekfelctl törekszik a fenntarthatóságra,
mivel korábban már majdnem sikerült túlhalásznia a tengereit, így
már jó ideje hatályban volt egy kvótarendszer, melynek értelmé­
ben az izlandi halászok mindegyike egy megadott egység halat
foghat ki évente - a konkrét mennyiséget pedig az izlandi tenger­
biológusok határozzák meg, hogy elkerülhető legyen a túlhalászat.
Ez a szabályozás mérföldekkel előzi meg a világ nagy részét, és
ők maguk is felettébb büszkék voltak rá. Ezzel csak az volt a baj,
hogy a piaci szabadságok értelmében a gyakorlat nagyban diszk­
riminatív volt, hiszen azon a felháborító, s az EU számára elfo­
gadhatatlan elméleten alapult, hogy Izland maga szabhatja meg,
kik halászhatnak a vizein.

Amennyiben a piaci szabadságok benyomulnak az ország­

ba, a kvótát ki kellene terjeszteni külföldi halászokra is. Ráadásul
a kvóta forgalomképes jog volt, magyarul aki jogosultságot szer­
zett a halászati egység kifogására, nem feltétlenül kelleti, hogy
valóban meg is tegye, ezt a jogát pénzért értékesíthette (éppenség­
gel az Unió ezt a gyakorlatot a szennyezés-kibocsátási kvóták
formájában át is ültette a gyakorlatba, ahol az egyes uniós gyárak
megadott egységnyi széndioxidot bocsáthatnak ki, ám ezek az
egységek egymás között adhatók-vehetők). Hasonlóképpen pro­
tekcionista az izlandi mezőgazdaság is - és aki járt már a szigetor­
szágban, az érti is ennek az okát. Izlandon a körülmények annak
ellenére is elég mostohák, hogy a kemény fagyok elkerülik a szi­
getet, különösen a part menti sávban, melynek a klímája még az
angol ki imánál is enyhébb. Cserébe viszont jellemzőek a viharos
szelek, szegény a talaj, túl sok a csapadék, nyáron is nagyon hűvös

144
az idő, és ráadásul a három nyári hónapot leszámítva igen sötét is
van, ami még az enyhe klíma mellett sem igazán kedvez a növény­
termesztésnek. Az izlandi mezőgazdaság ezekhez persze alkal­
mazkodott - de azt nem várhatjuk tőle, hogy költséghatckonyab-
ban legyen képes valamely termény előállítására, mint Dél-
Európa! így tehát érthető, hogy Izland protekcionista védővámok­
kal bástyázza körül saját szerény termelését és azokat a földműve­
seket, akiknek ez a megélhetésük forrása.

Hasonlóképpen problémát okozott a gazdaságuk számára,

hogy Izland a geotermikus energiában igen gazdag. Bár ezt az
energiát nem hasznosítja teljes mértékben, hiszen nincsen arra
szüksége, de ettől még azon alapult az ország alumíniumipara, és
egyéb potenciálok is rejlettek a hasznosíthatóságában. A négy
piaci szabadság azonban ezekhez is hozzáférést biztosított volna
az európai befektetőknek. (Ez egyébként már az előző században
is téma volt; Izland a XX. század folyamán már megpróbálta kiér­
tékesíteni legnagyobb természeti erőforrását, a Gullföss vízesést,
mely rövid szakaszon harminc métert zuhan, és másodpercenként
140 köbméter vízhozamot produkál, tehát óriási energiaforrás.
Akkor a helyi lakosok felzúdulása nyomán a projekt meghiúsult).

Az izlandiak másik problémája a mentöcsomaggal, hogy

valójában nem oldotta volna meg a válságukat; az euró bevezeté­
séhez ugyanis előtt stabilizálni kellett volna az ország gazdaságát,
s márpedig éppen ehhez lett volna szükség igazából a mentőcso­
magra.

Az izlandiak átláttak a szitán; a mentöcsomag célja itt is a

nyugati (elsősorban angol és holland) bankok kifizetése lelt volna,
melynek költségeit aztán (hozzávetőlegesen az izlandi GDP két­
száz százalékát!) a helyi lakosoknak kellett volna megfizetniük.

145
 Az eleve euro-szkepticista vikingek nem álltak kötélnek,
helyette a Függetlenségi Párt és a Haladó Párt koalícióját juttatták
hatalomra Sigmundur Dávid Gunlaugsson vezetésével, mely saját
akciótervvel kezdte meg a válság felszámolását. A bankokat priva­
tizálták, a válságot önerőből kezdték kezelni, és rögtön a 2 0 13-as
választás után leállították a csatlakozási tárgyalásokat, melyek
eleve csak a baloldali, euro-barát kormány kezdeményezésére
kezdődtek meg (de azért az F,U komoly gazdasági szankciókat
helyezett cserébe kilátásba Izlanddal és a Fcröer szigetekkel
szemben még az év szeptemberében, melyre válaszul Izland és
Kína kötött szabadkereskedelmi egyezményt). Végül 2015-ben
Gunnar Bragi Sveinsson külügyminiszter március 12.-ei levelében
értesítette a Tanácsot, hogy a csatlakozási kérelmet visszavonják,
melyet az Unió - más választása nem lévén - tudomásul vett.

Az eredmény a két ország között ma szembetűnő; a görö­

gök nem tudtak kilábalni a válságból, pedig két és fél mentöcso-
magot is kaptak hozzá - cserébe viszont nemzeti vagyonukat fel­
vásárolták, a polgárok életszínvonala drasztikusan csökkent, az
országban politikai anarchia uralkodott el, és még a migránsválság
legfőbb elszenvedőivé is váltak, melyből a nyugatiak meg sem
kíséreltek őket kihúzni. Izland ezzel szemben újra az egyik legsi­
keresebb állam, az adósságát maga törleszti, de cserébe érintetlen
maradt saját belső berendezkedése, megtartották nemzeti vagyo­
nukat és Angéla Merkel sem zaklatja őket migránskvótáíval. Nem
is olyan messzi távlatokból visszatekintve Izland jól döntött.

146
JURISZTOKRÁCIA ÉS
ELNYOMÓ BÜROKRÁCIA

Lomha és tehetetlen apparátus - a nyugati hatalmak elégtelen

nemzetközi szerepvállalásainak története

Az Uniót és a közösségi integrációt sokan fejlettebb államszerve­

ződési kategóriának tartják a nemzetállamoknál; a valóságban
azonban a decentralizált Unió egyáltalán nem fejlettebb szervező­
dés. Az egy dolog, hogy a magasabb szerveződési szinttel újabb
potenciális erősödésnek és hatékonyság béli javulásnak kellene
előállnia (másképp ugyan mi értelme volna az egész társulásnak?),
s az EU esetében márpedig ez távolról sincsen így. De még a haté­
konyság kérdésén felül szempont az is, hogy az egyesülés tisztán
jogi természetű, szó sincs arról, hogy identitásbéli azonosulás is
végbemenne, mi több, ennek éppen az ellenkezőjének vagyunk
tanúi, amint azt korábban már tisztáztuk.

Az Unió nem csupán a fejlődés terén mutat megtorpanást,

de még a kapott pofonokat és az átélt traumákat is valamiféle re­
zignált belenyugvással kezeli, mint egy demens idős ember, aki
már nem is igazán érti, hogy mi zajlik körülötte. A nemzetállamok
általában rosszul viselik a területi vagy polgári veszteséget is; az
Unió viszont nem igazán vette zokon a Brexitet.

Ha evolúciós fejlődés szempontjából nézzük, a nemzetál­

lamok egyre összetettebb rétegződésének folyamatában, ahol mind
egyre fejlettebbé váltak, az Unió valahogy sehogy sem illik a kép­
be. Minden aspektusát tekintve inkább olyan, mint egy telepes
növény; egyesülnek a kis alkotórészek, mert az éppen kellemes, de

147
hasonlóképpen szét is válnak, közben pedig bár összekapaszkod­
nak, de érdemi munkamegosztást alig, vagy egyáltalán nem vé­
geznek.

Az Unió szervezetében mutatkozó fragmentálódási folya­

matnál sokkal aggasztóbb, hogy ettől a hirtelen összerántott
szupranacionális szervezettől hirtelen mindenki túlontúl sokat
kezdett várni. Több mint húszezer nemzetközi szervezet van a
világon, akik a nemzetközi közjog jogalanyainak az egyik csoport­
ját alkotják az államok mellett. Ebből a húszezerből egy sincs
viszont, a világszintű ENSZ-t is ideértve, akinek akkora bürokrá­
ciával és hirtelen ráruházott hatáskörrel kellene megbirkóznia oly’
kevés gyakorlati tapasztalat mellett, mint az Európai Uniónak.
Dacára az elképesztő kiterjedésének (minthogy az EU a világ
egyik legnagyobb területi lefedettségű szövetsége, fénykorában
benne ötszázmillió uniós polgárral), az Unió valójában csak egy
csekély nemzetközi szerepvállalásra képes ülő kacsa.

Ennek oka az, hogy bár az EU a közösségi döntéshozatal

és igazságszolgáltatás terén a hatáskörök széles palettáját kapta
kézhez a hatékony fellépés érdekében, valójában azonban megma­
radt egy államközi politikai klubnak, mely magán hordozza az azt
létrehozó és alkotó államok eredeti hibát is gyengeségeit is.

A nyugat számára a huszadik század nem a dicsőséges

nemzetközi szerepvállalás aranykora. Míg az első világháború
kitörésének pillanatában a világ legerősebb civilizációja volt, tu­
lajdonképpeni hegemónia, melynek uralmával semmi más a Föl­
dön nem konkurált, a század közepe során ez a civilizációs egyed­
uralom megborull, és duálissá vált (szemben a Nyugattal ott állt a
„Kelet,” vagyis a szocialista blokk), majd pedig a hidegháborúban
aratott győzelem ellenére a világ nem vált újra egyközpontúvá,

148
hanem lényegében „multi polárissá” változott. Ebben az „új világ­
rendben” a gazdasági és pénzügyi hatalom már kifolyik a Nyugat
kezéből, mig a politikai befolyása is folyamatosan apad, és bár a
hadereje továbbra is elsöprő fölényben van, illuzórikus volna azt
képzelni, hogy az apadó gazdasági és politikai fölényt nem fogja a
katonai túlsúly is követni

„A Nyugat felülkerekedése a hidegháborúban nem győ­

zelmet hozott, hanem kimerülést. A Nyugat egyre inkább
belemerül saját belső problémáiba és szükségleteibe,
ahogy szembe kell néznie a lassuló gazdasági növekedés­
sel, a stagnáló demográfiával, a munkanélküliséggel, a ha­
talmas költségvetési-hiánnyal, a romló munkamorállal, az
alacsony megtakarításokkal, és számos országban, így az
Egyesült Államokban is, a társadalmi egyenlőtlenséggel,
drogokkal és bűnözéssel. A gazdasági hatalom súlypontja
gyorsan vándorol át Kelet-Ázsiába, és azt a katonai erő és
a politikai befolyás is követni látszik. [...] A Nyugat ha­
nyatlása egyelőre lassú fázisban van, de egy ponton túl
már drámaian felgyorsulhat.”44

A Nyugat hanyatlása már a múlt század elején megkezdődött. Ez

egyrészt a „nyugat” mint önálló civilizáció gyengülésében, más­
részt viszont a nyugati hatalmak közötti új erőviszonyokban is
testet öltött. Az I. világháborút követő modem korban a hagyomá­
nyos geopolitikai status quo megváltozott. Míg az új hatalmak,
mint például az Egyesült Államok például ekkorra már felvonul­
tatta a „fehér flottát,” mellyel demonstrálta, hogy a világon bárhol
képes csapást mérni, majd pedig a spanyolokkal való rövid háború49

49 Sámuel P. Huntington: The Clash o f Civilizations, and the Remaking o f

World Order, 82-83.

149
során megmutatta azt is, hogy egy tradicionális nagyhatalommal
szemben is képes döntő győzelmet kivívni, addig a régebbi nagy­
hatalmak részéről ez már nem volt elegendő. A britek és a franciák
régóta fennálló gyarmatbirodalmaik uraiként megszokták, hogy a
világ bármely más állama reszket már attól is, ha felvonják a
szemöldöküket. Ezt a szemléletet a sikeresen megnyert világhábo­
rú is erősítette - elfeledve, hogy már ebben a háborúban is vesz­
tésre álltak, és a győzelmet az amerikai hadba lépés vívta ki szá­
mukra.

A szavakkal való elrettentés tökéletesen működőképes

szemlélet volt a viktoriánus korban, de a huszadik század folya­
mán már nem számított elégséges nemzetközi fellépésnek, főleg
annak fényében, hogy a valóságban mennyire ódzkodott a Nyugat
attól, hogy valóban hadat viseljen.

A második világháború előestéjén a németek és a franciák,

illetve a velük szövetséges angolok szembenállása során a Nyugat
mindent megtett, hogy szavakkal tűnjön erősebbnek a valóságnál,
és ennek során nem spóroltak az üres fenyegetéssel és az olyan
ígéretekkel, amiket eszük ágában sem volt betartani.

A második világháborút megelőző években és aközben a

nyugati diplomáciai ténykedés során a Nyugat szégyenletesen
gyengén szerepelt, és külpolitikailag az üres fenyegetőzések, de
ami még rosszabb, az üres ígéretek végtelenített bakelitlemezévé
gyengült:

Mikor a szovjetek megtámadták és annektálták a Baltikum

államait, a Nyugat ezt szó nélkül engedte, mégpedig azért, hogy az
oroszokat, mint potenciális szövetségeseket, a németekkel szem­
ben játékban tarthassa.

150
 Ez a politika persze felbátorította Sztálint, aki hamarosan
megtámadta a finneket is, akiknek a Nyugat ajánlott segítséget, ám
ebből végül semmi sem lett, így a finn hadsereg egymaga nézett
szembe a szovjet vörös hadsereggel, és sikerrel fel is tartóztatta
azt, így végül a finnek csak területeket veszítettek, de nem estek
el. Ez a lépés Finnországot a náci Németország természetes szö­
vetségesévé tette.

Az üres ígéretek tovább sorjáztak; mikor Hitler Csehszlo­

vákiával szemben támasztott követeléseket, a britek és a franciák
azonnal szövetséget kötöttek a csehekkel, cs kiálltak mellettük -
azonban az 1938-as müncheni csúcstalálkozón végül mégis eleget
tettek a német követeléseknek és rávették a cseheket, hogy adják
fel a követelt területeket.

Nagyon hamar a németek annektálták a cseh állam mara­

dékát és létrehozták a Cseh-Morva Protektorátust, amit a Nyugat
lényegében elismert - egy rossz szava nem volt senkinek, hogy a
szövetségesüket megszállták.

Hitler sikereivel konkurálva Mussolini minden ok nélkül

meghódította Albániát, mire a Szövetségesek elismerték a hódí­
tást. Ennek oka a politikai mozgástér megőrzése volt, hiszen a
Nyugat bízott benne, hogy az olaszok szövetséget kötnek majd
velük a nácikkal szemben, ahogy hasonló okokból néztek el a
szovjeteknek is az expanzív politikájukat.

Mikor a Harmadik Birodalom Ausztriát is bekebelezte, az

osztrák kancellár, Kurt Schuschnigg kétségbeesetten telefonálta
körbe egész Európát, de senki sem volt hajlandó segíteni bajba
jutott országának.

151
 A hadba lépés mellell végül akkor határozták el magukat a
nyugatiak, mikor Hitler lerohanta a lengyeleket is, de még ekkor
sem voltak hajlandóak valóban megtámadni a németeket. A fran­
ciák felvonultak a védelmi állásaikba, és türelmesen vártak, a bri­
tek pedig ráérősen szállították át a csapataikat a csatornán. Idő­
közben - hála a szövetségesek tétlenségének, ami miatt Hitler a
nyugati csapatait is keletre vezényelte - a lengyelek a teljes német
haderővel szembe kellett, hogy nézzenek, és tizenhét nap alatt
lényegében alulmaradtak.

A Nyugat a háború végén azután szemrebbenés nélkül át­

engedte az egész keletet a szovjeteknek - köztük egykori szövet­
ségeseiket, a cseheket és a lengyeleket is, akik pedig végigharcol­
ták mellettük a háborút (az olasz fronton például a németek Monté
Cassino hegytetőre épített apátságát védő helyőrségét az angol és
amerikai csapatok mindhiába ostromolták. Végül lengyel katonák
vették azt be nekik hatalmas áldozatok árán - az apátságról kite­
kintve ma is láthatóak a tömegsírjaik).

De hasonlóképpen minket, magyarokat is, akik kértünk

segítséget tőlük, és elfogadtuk, hogy megadjuk magunkat a csapa­
taiknak, amikor ideérnek a balkánon. Csakhogy az oroszok a terü­
letszerzés reményében rávették a Szövetségeseket, hogy a görög
frontot feladva ne a balkánon támadjanak, hanem inkább nyissa­
nak új frontot Normadiában, hogy az oroszoknak így nagyobb
szelet jusson Európából. A Nyugat pedig készséggel eleget is tett a
kérésnek.

A fentiek alapján érthetetlen is, hogy a keleti államok mi­

ért is nem bíznak már meg a Nyugatban.

152
A fenti hozzáállást, ti. a szavakkal való háborúzást, a NATO tagál­
lamok hosszútávon is fenntartották. Az ENSZ égisze alatt szerep-
vállaló csapatokkal a hidegháború végén hasonló események ját­
szódtak le 1995 folyamán a srebrenicai mészárlás során. Ez az
incidens újólag azt a sémát követte, hogy a véres eseményre az
ENSZ és a NATO katonai hatalmainak hallgatólagos beleegyezé­
sével kerüli sor.

A mesterségesen, a nyugati hatalmak által az első világhá­

borút követő rendezés folyamán „feltalált” jugoszláv állam nyolc­
van évvel későbbi felbomlása során a boszniai függetlenségi har­
cok a jugoszláv haderő véres beavatkozásához vezettek, így az
ENSZ kéksisakos békefenntartókat vezényelt a térségbe. A béke­
fenntartó csapatok fel is vonultak több más ENSZ alakulattal
együtt a kijelölt területeken. Az egyik fokozottan veszélyeztetett
régióba, a menekültekkel teli srebrenicai térségbe egy holland
zászlóaljat vezényeltek ki, akik elfoglalták stratégiai állásaikat, és
felajánlották a védelmüket a bosnyákoknak.

A szerb csapatok közeledtével az azokat támogató oroszok

fokoztak a politikai nyomáson, mire Clinton elnök, aggódva a
hidegháború kiújulása miatt, úgy döntött, hogy feláldozzák
Srebrcnicát a konfliktus kiéleződésének elkerülése érdekében. Ez
a gyakorlatban azt jelentette, hogy a brilek, akiknek a hírszerzése
gyaníthatóan tudott a Srebrenica ellen tervezett szerb hadművelet­
ről, készakarva leállították a holland gyalogság légi támogatását,
miközben pedig az amerikaiak - akik a britek mellett még értesül­
hettek a hadműveletről - a békefenntartó csapatok vezérkari főnö­
két Dubrovnikba küldték nyaralni.

A valóság az, hogy a hátráló bosnyák csapatoknak nem

volt sok esélye feltartóztatni az előrenyomuló szerbeket, tény vi-

153
szorít, hogy létszámban, főleg a holland kéksisakosokkal együtt,
talán érdemes lett volna megkísérelniük az ellenállást, de ezt már
sosem tudjuk meg. Az viszont nagyon valószínű, hogy a technikai
fölénnyel bíró hollandoknak légi támogatás hiányában is meg
kellett volna tudniuk védeni a bosnyákokat, ha meg mernek üt­
közni a szerbekkel, ám ehhez a zászlóaljnak nem volt affinitása -
mindez egyáltalán nem meglepő, hiszen a nem túl sikeres második
világháborús szereplésüket leszámítva Hollandia 1830 óta nem
vívott háborút. A holland zászlóalj elfogadta a szerbek ajánlatát,
miszerint ha kapitulálnak, nekik nem esik bántódásuk. A hollan­
dok tehát letették a fegyvert, cs tétlenül nézték végig a több ezer
bosnyák menekült - főleg férfiak és fiatal fiúk - tömeges lemé­
szárlását.

A holland katonák hazatértek épségben, a bosnyák lakos­

ságról ez nem mondható cl - érdekes háború, amiben a katonák
hazasctálnak, míg a civileket halomra gyilkolják. 11a legalább
megkísérelték volna a szívós ellenállást, tehetséges, hogy a szer-
bek megfontolták volna azt, hogy kockáztassanak-e katonai vere­
séget, vagy feláldozzanak-e több ezer főnyi harcállományt egy
ideológiai célú katonai beavatkozás kedvéért, hiszen a genocídium
nem katonai megfontolásból történt; annak célja a bosnyákok
meggyilkolása volt. A hollandok azzal védekeztek, hogy kevesen
voltak, és a muníciójuk is elégtelen volt az ellenállásra - a helyzet
azonban az, hogy például a második világháború is bebizonyította,
hogy a katonák nem csak tökéletes felszerelés és ellátmány birto­
kában szállhatnak hadba, hanem éhezve, lőszer és ellátmány nél­
kül, magukra maradtam A hollandok ehhez képest hónapokig
építhették a védmíivekct cs készülhettek a támadásra - mégis még
csak meg sem kísérelték az ellenállást.

154
 Összehasonlításul a széttöredező Jugoszlávia egy másik
tagállamának, Horvátországnak a függetlenségi harcában nem a
Nyugat, hanem a szomszédos Magyarország nyújtott segítséget, cs
hadianyaggal, felszereléssel és ellátmánnyal támogatták a horvát
felkelőket - ott nem is volt hasonló genocídium.50

Hasonló volt a helyzet a korábban Ukrajna által birtokolt, de nagy

többségében oroszok lakta Krímmel is. Mivel a területről Ukrajna
nem kívánt lemondani, és következésképpen az országtól való
elszakadást igyekezett megakadályozni. Szevasztopol városa 2014
februárjának végén bejelentette elszakadását az országtól, amit a
teljes Krím március 1l.-én követett, és deklarálta saját független­
ségét, majd pedig közeledni kezdett az oroszok felé. A nyomás
hatására március 16.-án népszavazást tartottak az Orosz Föderáci­
óhoz való csatlakozás kérdésében, amire a szavazók közel 97 szá­
zaléka igent mondott - ugyanakkor a Nyugat szabálytalanságokat
észlelt a népszavazás lebonyolításában, ezért azt illegitimnek mi­
nősítette.

A feszült légkörben az ukránok mozgósították a haderejü­

ket, és közben segítséget kértek az Európai Uniótól is. A helyzetet

so Az 1848-as magyar forradalom elfojtására a Habsburg császár rávette

a horvátokat, hogy támadják meg a Magyar Királyságot. Jelacic horvát
bán támadását ugyan Pákozdnál a magyarok visszaverték, de a hadvezér
emlékére a horvátok felállították lovas szobrát Zágrábban, mely kardjá­
val Budapest fele suhint.
Száz évvel később, mikor Horvátország a függetlenségi harcával,
melyben a magyarok segítették őket, kivált Jugoszláviából, a horvátok
leemelték Jelacic szobrát a talapzatáról, és úgy forgatták azt el, hogy
kardjával immáron nem Budapest, hanem Belgrád felé suhint.

155
súlyosbította, hogy Ukrajna több másik oroszok lakta területe is
kikiáltotta a függetlenségét, így például a Donyecki Népköztársa­
ság márciusban, majd az Odesszai és a Luhanszkí Népköztársasá­
gokat április folyamán. A nemzetközi diplomácia tárgyalóasztal­
hoz kényszerítette Putyin orosz elnököt, és egyebek mellett
Angéla Merltcl és Barack Obama is kemény fellépést mutattak.
Még a G8 csoportból is kizárták Oroszországot, maga Obama
egyenesen követelődzött a telefonban, ahogy az Államok ENSZ
nagykövete, Samantha Power is fenyegető hangot ütött meg -
ezekhez a szavakhoz azonban kevés érdemi erőt tudtak valóban
felmutatni. Mikor a fellépésük hatására az orosz elnök kijelentette,
hogy kész haderőt vezényelni azokba az ukrán régiókba, melyek
az elszakadás mellett döntöttek, s melyekben többségében oroszok
laknak, a nyugatiak meghátráltak. A helyzetet csak súlyosbította,
mikor a júniusi átmeneti fegyvernyugvás idején az ukránok ki
akarták használni az oroszok tétlenségét és lőni kezdtek rájuk.

Az ukrán hadsereg, hogy lépést tudjon tartani a jóval fel­

szereltebb és nagyobb orosz haderővel, közben meg a kisebbségeit
is elkezdte besorozni, csak hogy feltölthesse a létszámot így
például magyarokat is a nyugati országrészből, ami pedig nem
fokozta az országban a vezetés népszerűségét és újabb felkelések
kirobbanásával fenyegetett. A helyzet ugyanakkor az oroszoknak
kedvezett, mivel a nyugatiak, ahogy az várható is volt, korlátozott
gazdasági szankciókkal sújtották Oroszországot - egyebet viszont
nem tettek, ráadásul ez a lépésük is többet ártott maguknak, sem­
mint az oroszoknak.

Európa ugyanis rá van utalva az orosz földgázra, és már­

pedig a gazdasági szankciók a földgáz behozatalát már puszta
mechanizmusuk okán sem képesek befolyásolni, arról nem is be­

156
szelve, hogy ez nem is céljuk, hiszen ha az orosz földgáz nem cr cl
a kontinensre, akkor a következő telek nagyon hidegnek ígérkez­
nek. Az amerikai szenátus még a konfliktus kirobbanásakor, már­
cius folyamán megszavazott Ukrajnának hozzávetőlegesen 100
millió amerikai dollárt, hogy' konszolidálni tudja a helyzetet és
ennek a pénznek jelentős részét közvetlenül biztonságpolitikai
célokra költhette el; ugyanakkor ez a lépés is csak szimbolikus -
100 millió USA dollár valóban komoly pénznek tűnhet, ám a va­
lóságban (például hadikiadásokban) szánalmas összegnek számit.
Még ha az egész Összeget haderőfejlesztésre költhette volna is
Ukrajna, akkor sem futotta volna belőle, csak két szuper­
vadászgépre (amerikai gyártmányból pedig egyetlen egyre sem),
vagy pedig nagyjából tizenöt modem harckocsira, és nem is vilá­
gos, kitől vásárolták volna meg azokat ( talán az oroszoktól?).

A krízis hatására Ukrajna gyorsított felvételének kérdése

is felmerült az Európai Unióba, hiszen ezáltal az ország a Közös­
ség részévé válhatott volna, s így következésképpen annak védel­
me is kiterjedt volna rá - ám a szavakat ebben az esetben sem
követték tettek és Ukrajna továbbra is egy azonosítatlan holttér a
térképen Kelet és Nyugat közöli, a Huntingtoni törésvonal”1' men­
tén.

A békekötést tovább lassította, hogy bár Oroszország ma­

ga is sürgette a békét, ezt abban a kényelmes helyzetben tehette,
hogy nyerésre állt, és a késlekedés az uniós érdekek rovására
ment. Csakhamar teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az Unió ismét

Ti.: ahol elválik egymástól Ukrajna többségében oroszok és többségé­

ben ukránok lakta térsége, melyről így Sámuel Huntington nem kis elő­
relátással (minthogy 2008 során meghalt) már jó ideje megjósolta, hogy
komoly konfliktusok gyújtópontja lesz.

157
képtelen megvédeni a szövetségesét, az ukránoknak pedig üres
ígéretekkel és békítésekkel kellett beérniük. Ha a felek tárgyaló­
asztalhoz ültek, az ukránok oldalán harcoló katonák már bevallot­
tan reszkettek a várható orosz támadásoktól - tudták, hogy miköz­
ben a békéről tárgyalnak, a donyecki és szevasztopoli csapatok
sokszorosára növelik a nyomást a fronton, hogy ezzel is bizonyít­
sák, mennyire nem félnek a nyugatiaktól. Ezzel pedig a nyugati
országok, és a kőkemény Führerin, semmit sem tudtak szembeállí­
tani, hiszen az ukránok bármennyi pénzt vagy támogatást kaptak is
a messzi NATO-tól, - a szomszédos Oroszország fél kézzel is
tudta azt ellensúlyozni a saját térfelén.

Persze a Nyugat védelmére fel lehetne hozni, hogy az ag­

resszióval szemben ugyan milyen reális esélye volt a Nyugatnak
arra, hogy sikeresen felléphessen, de ha erre azt mondanánk, hogy
semmi, akkor mire volt jó az, hogy az Unió lejáratja magát egy
olyan szembenállásban, amiről előre borítékolni lehetett, hogy
nem fog akkora kockázatot vállalni, hogy valóban eredményt is
elérhessen?

Másrészt a válasz igen egyszerű; az agresszióra katonai

erővel is volt lehetőség reagálni, hiszen de jure az Uniónak volt
igaza, és azáltal, hogy mind a két fél gondosan fenntartotta azt az
álcát, hogy mindez Ukrajna belíigye, az ország kcrcscrc a NATO
felvonulhatott volna a térségbe, amivel szemben Oroszország csak
nyílt háborúval vállalhatta volna a további játszmát.

Bár Oroszország mérlege eddig veretlen, hiszen senki sem

tudta még ez idáig megtörni, a valóságban az Unió és a NATO
minden mérleg szerint toronymagasan esélyesebb lett volna a
konfliktuson való felülkerekedésre, mint Oroszország. Az orosz
államszövetség százötvenmilliós népességet tudott szembeállítani

158
az Unió akkori ötszázmilliós lakosságával, amihez még hozzá kell
számolni az Egyesült Államok támogatását is, így az arány már
nyolcszázmillió fő. Haditechnikában is a Nyugat áll erősebben; a
szárazföldi csapatok technológiai fölénye meggyőző az oroszokkal
szemben, míg például a légierőben a fölény elsöprő; Európa fej­
lesztette a szupervadászgépek legújabb generációit, ideértve a
Saab Gripent, a széles spektrumon alkalmazott Eurofíghter Tájfunt
és a legjobb európai hareigépet, a francia Dassault Rafale vadá­
szokat. Ha ehhez hozzáadjuk az amerikai Lockheed Martin F-22
Raptor lopakodóit, akkor a légi fölény totális - Oroszország sosem
fejezte be egyetlen szupervadászgépének a fejlesztését sem, így
csak az elavult Szuhoj harcigépeket tudta volna mindezzel szem­
beállítani.

Ehhez azonban az Uniónak azonnali hatállyal fel kellett

volna vennie Ukrajnát, kiterjesztve rá a védelmét, és ekkor már
elég lett volna elrendelni a csapatok mozgósítását, és valószínűleg
az oroszok kihátráltak volna - csakhogy jó szolgálat gyanánt nyúj­
tott szimbolikus békéltető tárgyalásoknál többre azonban már sem
az USA, sem az EU nem volt hajlandó. Új fent bebizonyosodott,
hogy a Nyugat legfeljebb a padlószőnyeg alatt mer kivont karddal
közlekedni.

(Ehhez a történethez érdekes adalék, hogy mivel a Balti­

kum nemzetei is hasonló politikai háttérrel rendelkeznek, így a
megvédelniezésük ezek után kardinális jelentőségűvé nőtte ki
magát. Ellenben elődjével, a Monopoly asztalon háborúzó
Obamával, Trump elnök nem tétlenkedett, és mikor 2018 tavaszá­
nak végén úgy látta, a Baltikum helyzete aggodalomra adhat okot,
azonnal cselekedett; egy amerikai hadosztályt mozgósított, mely­
nek több zászlóalját is behajózták Antwerpen kikötőjébe, ahonnan

159
aztán továbbították őket —összesen több mint háromezer amerikai
katonát - a baltikumi állomáshelyükre, hogy garantálják a békét.
Ez egy előrelátó sakklépés volt; egyetlen gyalogot kellett csak
előrébb tolni, hogy a védvonal áthatolhatatlan legyen, mindezt
ráadásul úgy, hogy pontosan tudjuk, a gyalog nincs is veszélyben,
mert az ellenfélnek úgysem éri meg leütni azt. Természetesen
senki sem véli úgy, hogy háromezer amerikai katona képes való-
bán megvédelmezni az egész Baltikumot - de az ellenük irányuló
ellenséges akció így már ok lenne egy azonnali beavatkozásra,
nem kellene hosszas diplomáciai útvesztőkön végiglavírozni. Ez
egy valódi lépés volt a nyugati érdekek megvédése mentén - nem
pedig hosszú és meddő filozofálás arról, mi is történne, ha a Nyu­
gat véletlenül lépni merne.)

Az Uniónak hiába is vannak leplezetlenül nagyhatalmi

ambíciói mivel az Egyesült Államokkal összevetve a valóságban
nincs még államisága sem. A katonai potenciál az egyetlen, ami­
ben a Nyugat még büszkén kihúzhatja magát, csakhogy ezen a
téren is az USA kétszer akkora potenciállal rendelkezik, mint a
NATO többi tagállama együttvéve - az Államok egyedül teszi ki a
világ hadikiadásainak a felét. Ezzel szemben a többi észak-atlanti
tagállam meg további egynegyedét, tehát teljesen világos, hogy kJ
is „a szabad világ vezetője/’ Ráadásul meg ez a potenciál is so­
vány vigasz Európának, és a gyakorlati élet is pontosan demonst­
rálja, mennyire keveset ér mindez, különösképpen, ha azzal a
megalkuvó, leltek helyett szavakkal operáló politikával játszik a
Nyugat, amivel az utóbbi évszázadban már olyan sokszor megbu­
kott és annyi szövetségesét hagyta cserben. Ebben a formátumban
az EU nem egyéb, mint egy tisztán mulasztásos emberiség ellenes
bűncselekmény.

160
 Szemben Amerikával, az Európai Unió tagállamai okosan
tartalékolják a haderejüket és a technikájukat. Mégis, bár az USA
után ez a koalíciós haderő a legjelentősebbnek mondható és leg­
jobban felszerelt a világon, egyrészt az Unió semmire sem megy
vele, hiszen még a saját határait sem képes fegyvertelenül oda-
özönlő civilektől megvédelmezni, nemhogy egy másik szuperhata­
lommal keljen bírókra, mint amilyen az Orosz Föderáció. Más­
részt pedig, bár az Unió tagállamainak haderői komoly technoló­
giai fölénnyel rendelkeznek, ez több pénzt követel tőlük, mint
amekkora előnyt jelent a számukra. Olyan ez, mintha az Európai
Unió nem vette volna észre, hogy a hidegháború már réges-régen
véget ért; hatalmas harcállományi építettek ki a nemzetállamok, de
közösségi szinten a haderő gyenge és motiválatlan, így kész sze­
rencse, hogy ellenség a jelen pillanatban nincs is a láthatáron.

Jogalkotás az Európai Unióban -

pontosság és megbízhatóság

A pontosság és a megbízhatóság két olyan fogalom, amit a szocio­

lógusok szoktak használni a társadalmi tények és folyamatok ma­
gyarázatáról alkotott elméleteik kapcsán. Mindez azért érdekes,
mert a jogalkotóknak a munkája tökéletes tükörképe a szociológu­
soknak; míg a szociológus a társadalmi változások dinamikáját
utóbb igyekszik feltárni és megérteni, megmagyarázni, addig a
jogalkotó munkája lényegében ennek éppen a fordítottja. Az ő
feladata az, hogy az általa kutatott jogi természetű problémát, terü­
letet megvizsgálja, majd pedig előrelátóan olyan szabályt alkos­
son, mely egy kívánatos cél elérésének az eszköze lesz.

161
 Éppen ezért a szociológiai elméletek mérőértekei, a pon­
tosság és a megbízhatóság, éppen úgy kell, hogy jellemezzék a
jogszabályokat, melyek jövőre hatóak, mint a szociológiai magya­
rázatokat, melyek a múltban vagy jelenben történteket igyekeznek
visszaható módon megérteni, megmagyarázni.

A pontosságot és a megbízhatóságot a szociológusok le­

egyszerűsítve a sportlövészethez szokták hasonlítani: egy fegyver,
aminek a szórása szűk, vagyis kis területen eltalálja a lőlapot, de
nem annak közepébe talál, hanem mondjuk a lőlap szélére, bár
megbízhatóan tüzel, hiszen a lövések szorosan egymás mellé csa­
pódnak, de mégsem pontos, hiszen nem a lőlap közepéi érik. Az a
fegyver, ami a lőlap közepét találja el, de túl nagy felületen, túl
széles szórással, az pontos ugyan, hiszen oda mentek a lövések,
ahova szántuk, csak nem megbízható, mert túl nagy felületen szó­
ródnak szét a lövések. Dióhéjban a két feltétel együttes teljesülése
esetén mondhatjuk azt, hogy arról, és csak arról sikerült teóriát
gyártanunk, amiről kell. Nem marad ki semmi aminek ott a helye,
de nem is tettünk bele semmit sem, aminek nincs.

A jogszabályokat szerkesztő kodifikáüoroknak is hasonló

módon kell jogot alkotniuk. A meghozott szabály el kell, hogy érje
a célját, és csak akkora mértekben avatkozhat bele és csak azok­
nak a polgároknak az életébe, amilyen mértékben ez feltétlenül
szükséges. Ha például előírnánk egy éjszakai kijárási tilalmat,
akkor lehet, hogy a betörések száma drasztikusan csökkenne -
tehát pontos lenne a jogszabály - ám nem lenne megbízható, hi­
szen tucatnyi betörő visszatartásán felül tízezernyi vétlen civilnek
okozna kellemetlenségeket. Hasonlóképpen, ha a kábítószer jegy­
zéken csak a kokain szerepelne, akkor a lefoglalt kábítószerek
tekintetében az eredmény megbízható lenne; tudnánk, hogy mín-

162
den lefoglalt kábítószer valóban kártékony anyagokat tartalmaz,
ám ha csak a kokaint üldöznénk, minden mást tolerálnánk, akkor a
jogszabály nem lenne pontos, hiszen csak egyvalamit szűrne ki
(igaz, nem bonyolítaná vétlen civilek életet), de közben minden
más ártalmas pszichotrop anyag akadálytalanul átáramolna.

Talán felesleges előrebocsátani, hogy tökéletes jogszabály

nem létezik, és már csak azért sem létezhet, mert a jogdogmatiká­
ban a „tökéletes törvény” (J e x perfecta”) létező fogalom, de egé­
szen mást jelent. Nem a jogszabály tartalmára vonatkozó kifeje­
zés, hanem már a római korokban is arra utalt, hogy a jogszabály­
ból egyetlen strukturális alkotóelem sem hiányzik. így tehát nyil­
vánvalóan tudjuk azt, hogy ilyen jogszabály nincs, de a tökéletlen­
ség minden más tudományterületre is jellemző, hiszen nincsen
tökéletes épület, ami mindennek a végtelenségig ellenáll, tökéletes
gép, ami soha nem romlik el, hanem örökre hibátlanul üzemképes
marad, vagy éppen tökéletes orvosi eljárás, ami minden kockáza­
tot nélkülöző módon biztos, maradéktalan és teljes gyógyulást
hozna, cs így tovább. Ennek ellenére a tökéletességre való törek­
vés, ha más okból nem is, legalább az alkotónak a saját maga által
képviselt tudományával szembeni tiszteletét kifejezendő, nem árt,
ha jelen van.

Az Európai Unió jogalkotói körében mindenesetre is nincs

jelen, legalábbis finoman szólva is azt mondhatnánk, hogy nem
széles körben clteijedt közöltük a precizitás. Ha azonban megvizs­
gálunk néhány uniós jogszabályt, akkor azt láthatjuk, hogy a fenti
precizitást, illetőleg a pontosságot cs a megbízhatóságot még
nyomokban sem tartalmazza.

Ezeknek a jogszabályoknak gyakori bűne az, hogy meg­

bízhatatlanok; bár elérik céljukat, de közben indokolatlanul széles

163
körben okoznak aránytalanul nagy kellemetlenséget az uniós pol­
gárok körében - ezek a szabályok, egyéb alkalmazható terminoló­
gia hiányában azt mondhatnánk, hogy dilettánsak. Más szabályok
azonban meglepően megbízhatóan tüzelnek - csak éppen nem azt
találják el, amit kéne. Ezek a szabályok az elnyomóak.

Az olyan közösségi jogszabályok, melyek nem éppen a

szakmai hozzáértés magas fokáról tesznek tanúbizonyságot, még
alapvetően az elviselhetőbb kategóriába tartoznak, bár alapvető
tény, hogy ezeknek is megvannak a maguk veszélyei. Az egy do­
log, hogy az Európai Unió a környezetvédelem szabályozása terén
a 2000-es évek reformszerződései során kapott széles spektrumú
felhatalmazást a jogalkotásra, és az Európai Parlament nem sze­
retné, ha az uniós polgárok úgy éreznek, vesztegetik a közösség
pénzét, ezért aztán a jogalkotási jogosultságukat egyben hivatás­
ként is megélve alkotják is a jogot - akkor is ha kell, akkor is, ha
nem. Hasonló a helyzet a mezőgazdasági termelésre vonatkozó
szabályokkal, ahol szintén gyorsírókra van szükség, hogy a szabá­
lyozás ütemét követni lehessen, miközben a szabályok minőségére
vagy szükségszerűségére lehet panasz bőven.

Ezek közül a szabályozások közül még ártatlanul megmo-

solyogtatóak az olyan előírások, melyek szabályozzák a kereske­
delmi forgalomba hozható banán minimális méretét, vagy pedig az
uborka görbületét - ez biztosan valami gender-feminista közreha­
tás eredménye. De hasonlóan nagy hozzáértésről árulkodik például
a mezőgazdasági előírások állattenyésztésre vonatkozó passzusai­
nak némelyike is, például ami a haszonállatok és háztáji jószágok
tartásának körülményeit írja elő; így például azt, hogy a vízi-
számyasok (például kacsák) milyen világítás mellett tarthatóak,
miközben a részükre vízfelületet nem kötelező biztosítani - tehát a

164
vízi-szárnyasok úszni nem tudnak, de teszem azt az olvasáshoz
szükséges fény biztosítva van nekik. Hasonlóképpen a tehenek
számára a takarmány tartalma elő van írva, de a zöldfelület nincs -
aki látott már tehenet, valószínűleg tisztában van vele, hogy a
legelőhöz kapcsolódó életformáról van szó, nem pedig a betono­
zott kifutók lakója. Nem mellesleg pedig a tehén várható élettar­
tama is négyszer nagyobb a legelőn tartott állatok esetében, mivel
az nem terheli meg cs teszi tönkre az ízületeit és a patáját úgy,
mint a betonozott állások, tehát önálló gazdasági jelentősége is
van a kérdésnek - ha az állat jóléte nem is tart számol a jogalkotó
érdeklődésére, a pénz mámorító illatából azért még az uniós
kodifikáíorok is érteni szoktak. Az olyan finomságok az állattartás
esetében, mint például a jószágoknak előírt minimális élettér (ami
persze jó ötlet) már csak hab a tortán; e szerint egy kutya kisebb
élőhelyet kíván, mint egy csirke - a ló pedig még kisebbet.

A környezetvédelem alá esnek a különféle korlátozások is.

Ezek egy része bizonyos „invaziv” növény és állatfajokra vonat­
kozik - ezek. némelyike érthető, egy másik része viszont nem.
2017 tavaszán például betiltották a brit kertészek egyik kedvelt
vízinövényét, a trópusi vízi jácintot (Eichhornia crassipes), azon
az alapon, hogy invazív. A britek nem győztek csodálkozni, cs
rávilágítani, hogy trópusi növényről lévén szó a jácintok tizenöt
foknál hidegebb vízben képtelenek szaporodni, és már hat fok alatt
(!) elpusztulnak, ellenben viszont sikeresen tisztítják és lágyítják a
vizet, illetve konkurálnak az algákkal. Nem világos, hogy mikép­
pen lehet ez a faj invazív, akár Britanniában, akár bárhol máshol
az EU területén - leszámítva Olaszországot, Spanyolországot cs
Portugáliát; akik már maguk betiltották ezt a növényt korábban,
tehát az uniós fellépés már csak a szubszidiaritásra és az arányos­
ságra tekintettel is teljességgel felesleges volt.

165
 De tilalom alá esik például a korábbi mezőgazdasági ro­
varirtó szerek jelentős része is. Ezeket az Unió széles skálán tiltot­
ta be, egyebek között az olyanokat is, melyek egyedülálló módon
voltak képesek bizonyos kártevők pusztítására.

Hasonló korlátozás van érvényben viszont az emberre ve­

szélyes paraziták irtására vonatkozóan is. A kullancsok, szúnyo­
gok és hasonló, a természetben előforduló kártevők irtása ellen az
EU hadat üzent. Ennek első lépéseként egy adózási vámkorláto­
zásra tekintettel kitiltották a hatékony svájci irtószereket a Közös­
ség területéről, de újabban már egyáltalán nincs mód valóban ha­
tékony rovarirtásra. Bizonyos szerekkel, mint amilyen a
deltametrin, még ma is lehet rovarokat irtani, de nem kifejezetten
például a kullancsokat, az ugyanis védett! Ráadásul ennek a szer­
nek a hatékonyságát és potenciális erejét jól illusztrálja, hogy nem
csak a „rovarirtókban'1 található meg, hanem például a szúnyogri­
asztó spray is ezt tartalmazza, amit az ember egész nyáron fúj a
bőrére - tehát valóban biztos veszedelmesen hatékony vegyszerről
van szó.

A szúnyogok és kullancsok megvédeimezése alapvetően

környezetvédelmi megfontolásokon alapul - hiszen ezeknek a
rovaroknak az élőhelye nagyrészt víz közelben található, tehát az
irtás elméletileg kárt okozhat a vízi élettér élővilágában is (bár
korábban évtizedeken keresztül irtották például a szúnyogokat, és
semmi ilyen kárról nem lehetett számot adni).

Az időzítés ugyanakkor kulcskérdés; bár a megfontolás

érthető, és cserébe azért, hogy a szúnyogokat nem irtják, a termé­
szetes vizekben fürdőzők ezreinek a bőréről naponta a vizekbe ázó
rovarriasztó biztosan jobb élettani hatásokkal kecsegtet, mégis van
egy másik árnyoldala a tilalomnak: az Európában honos kullan-

166
csők életveszélyes agy velőgyulladást okozó vírusnak (TBE) a
hordozói, az irtásuk beszüntetése óta pedig ugrásszerűen nőtt a
számuk:

„Napjainkban úgy gondolunk erre a betegségre, mint egy

trópusi kórra, elfelejtve, hogy nem is olyan régen virágzott
a malária a legtöbb európai és észak-amerikai országban,
egészen közel a sarkkörhöz. Európában a kis-jégkorszak
alatt is volt malária, abban a periódusban, amikor a telek
nagyon hidegek cs a nyarak is hidegek voltak, és ne feled­
jük, hogy az Anapheles szúnyog mind a mai napig él és
szaporodik ezeken a területeken is. Az igaz, hogy a malá­
ria eltűnt ezekről a területekről, de mindezt a közegés­
zségügy fejlődésének (szúnyogirtás, antimaláriás szerek
használata) köszönhetjük és nem az éghajlat változásának.
[...]

Tényezők, úgy mint az erdőirtás, népvándorlás,

földhasználat-változás, a városi népesség számának
nagymértékű növekedése szintén elősegíti a terjedést.”52

Az utóbbi években ráadásul egyéb vírusgazdák is meghonosodtak

itt azok mellett a már egyébként is endemikus rovarok mellett.
Hasonló a helyzet az Arbovírusok terjesztette agyvelögyulladással
(eucep halitis) kapcsolatban is. Ezeknek a kórokozóknak a vektor­
jai (vagyis azok az ízeltlábúak, melyek a kórokozókat hordozzák)
részben endemikusak Európában is - ilyen, mint írtuk, a kullancs,
mely a TBE (Tick-borne encephalitis) okozója. Másrészt viszont
újabb fajok is érkeztek a kontinensre, melyek természetes élőhe­

Törő Klára: Az éghajlatváltozás hatásai az emberi szervezetre; 210-

211.

167
lyükön extrém betegségeket terjesztenek. Az Aedes szúnyogok
családja itt jellemzően nem fordul elő, ám mégis egyre gyakrab­
ban találkozni velük az Unió területén belül is:

Déli és keleti irányból a Nyugat Nílusi Vírus (WNV) hor­

dozójának számító szúnyogok mind sűrűbben bukkannak fel az
Unió melegebb klímájú tagállamaiban. 2016 során Magyarorszá­
gon számoltak be a tigrisszúnyogok (melyek a dengue-lázat okozó
vírus hordozói) és bozótszúnyogok felbukkanásáról, és csakhamar
a legfrissebb invazív szúnyogfaj, a koreai szúnyogok is betelepül­
tek az országba, mi több, a későbbi kutatások megerősítették, hogy
a szúnyogok a 2017 elején tapasztalt szokatlanul kemény időjárás
dacára is képesek voltak áttelelni.

Bár ezek az élősködők eredeti élőhelyükön trópusi fertő­

zéseket is képesek átadni, ezeket a mintákat még nem mutatták ki
belőlük (ennek oka az, hogy a kórokozók, zömmel vírusok, illetve
maguk a rovarok eltérő igényűek, így például a maláriaszúnyog
Európában is jelen van, ám magát a maláriát okozó vírus elpusztul
benne ezen a klímán), viszont például a bőrférgességet okozó kór­
okozókat igen.

Az Arbovírusokkal sincs ez másképp: a TBE kórokozója

életképes a mérsékelt égövön is, és a honos kullancsokban találha­
tó meg - azonban van ellene védőoltás, ami nagyon jó hír, mivel
az Unió betiltotta ezeknek a parazitáknak az irtását. A keleti
irányból érkező új szúnyogtípusok azonban, például a Nyugat
Nílusi Vírust hordozó szúnyogok, mint írtuk, egyrészt betelepültek
az EU területére, másrészt, minthogy kimutatták, hogy például az
Egyesült Államokban is elszaporodtak és képesek a fertőzés ter­
jesztésére, így kétségtelenül Európában is nőni fog a WNV által
okozott agyvelőgyulladásos megbetegedések száma. Mivel a kul­

168
lancsok irtásának tilalma a szúnyogokra is kiterjed, így nem tud­
hatjuk előre, hogy a robbanásszerűen szaporodó élősködők és a
felmelegedés együttesen milyen járványokhoz vezethetnek, de
annyi kétségtelen, hogy rendkívül súlyos veszélyt jelentenek - a
velük szemben való védelem tekintetében pedig az uniós polgárok
magukra vannak utalva.

A környezetvédelem egyébként nem exluzíve az egyetlen

terület, ahol az Unió nagyot tud alkotni. Hasonlóan jól megszer­
kesztett szélmalomharc például az új, varázslatos jogszabály, a
személyes adatok védelmére vonatkozó rendelet;53 ez a személyes
adatok kezelésének szabályait taglalja, különös figyelmet fordítva
az adatokat tartalmazó dokumentumok megsemmisítésére, és tit­
kosítására. Ez komoly és felesleges adminisztratív terheket ró az
Unióban működő valamennyi jogi személyre. Ilyen például, hogy
minden működő jogi személy köteles a személyes adalok kezelé­
sére és a dokumentáció megsemmisítésére vonatkozó saját sza­
bályzatot kidolgozni, de előírás az is, hogy ezek a jogi személyek
mind kötelesek iratmegsemmisítő berendezéseket üzembe helyez­
ni.

A baj csak az, hogy a személyes és bizalmas adatokat és

magántitkokat az embernek sokkal több oka van félteni az állam-
apparátus szerveitől és a hatalom különféle formáitól - ahogyan ez
a Snowden-botrányban be is bizonyosodott, jelesül, hogy az NSA
minden amerikai állampolgárról Obama elnök tudtával gyűjtötte

Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/679 rendelete a term é­

szetes szem élyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő
védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK
rendelet hatályon kívül helyezéséről

169
és elraktározta a bizalmas digitális adatokat és levélforgalmak54
Az ilyen visszaélések ellen az új uniós rendelet teljességgel hasz­
navehetetlen, mert a civilek egymással való viszonyát szabályoz­
za, holott az információs erőfölénnyel sokkal inkább az államok cs
maga az Unió tud visszaélni. Hol tartalmaz ez a rendelet bármiféle
jogi garanciát az ilyen visszaélésekkel szemben?

Egyáltalán hogy kell ennek a rendelkezésnek a gyakorlati

alkalmazását elképzelni? Még egy számla kibocsátása során is
három példányban keletkezik dokumentáció az adóalanyok közötti
ügy létről, mely számla személyes adatokat tartalmazhat, E szerint
a továbbiakban a számla másodpéldányait a vállalkozók automati­
kusan az iratmegsemmisítőbe nyomják, miközben az eredetit
azonnal páncélszekrénybe zárják? Vagy azt is az iratmegsemmisí­
tőbe helyezik, és a jövőben az adóbevallásokat papír alapon úgy
kell elképzelni, hogy az adóhatóságok egy nagy kazal konfettit
kapnak? Mindeközben pedig az egész rendelkezés megfeledkezik
arról a puszta tényről, hogy a digitális korszakban még a doku­
mentumok megsemmisítése is külön kihívás* Az elektronikus le­
velezéshez csatolt kép formátumú anyagokat például a számítógé­
pek külön, felhatalmazás nélkül is elmentik, és a hagyományos,
lomtári törlésük ezen nem is változtat - c szerint mostantól, ha egy
vállalkozó kap egy egyszerű megrendelést melyen a megrendelő

54 Donald Trump elnök a kampánya során a sikertelen közel-keleti sze­

repvállalás ás a katasztrofális gazdaságpolitika mellett éppen az NSA
visszaélések miatt is mondta azt, hogy Barack Obama ez Egyesült Álla­
mok legrosszabb elnökeként vonul majd be a történelembe. Erre Obama
tartalmas reakciója csak annyi volt, hogy „legalább bevonul a történe­
lembe, mint elnök." Obama elnök a szerénység és mértékletesség szim­
bóluma.

170
személyes adatai (pl. címe?) is látható, azonnal rohannia kell a
számítógépet formattáltatni?

A fenti, elméleti kérdésre a rendelet gyakorlati alkalmazá­

sából adódóan, máris vannak fájdalmas, empirikus tapasztalatok.
Jogi személyek nevében eljáró alkalmazottak (például banki sze­
mélyzet) például arra panaszkodott, hogy az ő személyes adataikat
a rendelet egyáltalán nem védi, hovatovább egyenesen hozzáférhe­
tővé teszi - holott ők is természetes személyek, akik személy sze­
rint az általuk képviselt jogi személyek ügyfeleivel nem állnak
semmiféle jogviszonyban. A szociális ellátórendszer is fuldoklik a
bürokratikus terhek alatt; egy közönséges orvosi rendelő például
29 (!) nekik szóló különféle, összetett tájékoztatóból kénytelen
kihámozni, miféle követelményeknek kell a továbbiakban eleget
tennie - akkor egy nagyobb kórház esetében például már elkép­
zelhetjük a beköszöntő káosz mértékét. A rendszer olyan hatéko­
nyan működik, hogy például a laborvizsgálatokat elrendelő rende­
lők és egyéb ellátó-intézmények és maguk a vizsgálatot lebonyolí­
tó szakrendelők a betegek kartonjait és leleteit kódolt elektronikus
adatcsomagokba titkosítva cserélik, melyekhez csak saját kódjaik­
kal tudnak hozzáférni. A rendszer groteszk humora; bár a leleteket
a laboratóriumok eddig és ezután is kérésre megküldik a betegek­
nek, azonban bármilyen meglepő is a dolog, nekik nincs a dekódo­
láshoz szükséges azonosítójuk, így a betegek a saját kartonjaikat
sem tudják felnyitni! Az Unió tehát felettébb hatékonyan védi a
személyes adatokat - még az arra jogosultaktól is.

A dekódoláshoz szükséges azonosítókat ráadásul a rend­

szergazdák elektronikus úton küldik meg a jogosultaknak (pl. há­
ziorvosoknak, ebben az esetben). Ennek a rendszernek pedig ebből
kifolyólag pontosan akkora a biztonsági mutatója, amekkora az

171
adott levelezőrendszeré —vagyis minimális, amint azt tisztáztuk.
Maga a kódolt információ feltörhetetlen, éppen csak a kód ellopá­
sa nem okoz még egy középszerű programozónak se kihívást,
nemhogy az olyan állami hírszerző ügynökségeknek, melyeknek a
visszaéléseiről a Snowden-botrány kapcsán már eleget tudunk.

Olyasmi ez, mintha a esúcstechnikájú és ellophatatlan lu-

xus-Mcrccdcs slusszkulcsát, miután az autót akkurátusán lezártuk,
ráakasztanánk az ablaktörlőre és otthagynánk. A rendelkezés eb­
ben a formában túlterheli a bürokráciájával az átlag állampolgáro­
kat és civil jogi személyeket, gondosan elreteszelve egy ajtót... és
nyitva hagyva egy ablakot.

Szomorú módon az alkotott jogszabályok egy része még kártéko­

nyabb annál a pár példánál, melyen keresztül az Unió jogalkotói­
nak a gyenge térlátását illusztráltuk, így itt következik egy-két
példa az elnyomó szabályozásra, ami egyébként kikövezi az utat
az előtt a meglátás előtt, miszerint ezek a jogszabályok olyan pon­
tosan találnak, hogy a megbízhatatlanságuk nem lehet véletlen, s
ekképpen a jurisztokrácia irányába mulatnak.

Legyen bármilyen kellemetlen is egy olyan jogszabály,

mely lényegében teljesíthetetlen, vagy pedig indokolatlanul nagy
mértékben avatkozik bele az emberek magánéletében, vannak
olyan szabályok is, melyek ezeken is túltesznek.

Ezek a jogszabályok nem egyszerűen szakmai és jogi

hozzánemértcs eredményeként létrejött teljesíthetetlen, vagy indo­
kolatlanul jogokat korlátozó normatívák összessége, hanem egye­
nes szándékuk éppen ezeknek a jogoknak a kurtítása. Az egyik

172
legékesebben megnyilvánuló ilyen rendelkezés (amit Brüsszel a
terrorizmus elleni harc láthatatlanná tévő köpenyébe csavart) az
Unión belüli fegyverkorlátozás.

A félreértések elkerülése érdekében nincs itt helye annak,

hogy önállóan vitát nyissunk arról, hogy a fegyvertartás mennyije
alkotmányos alapjog, illetve hogy jó, avagy nem jó az, ha a polgá­
rok fel vannak fegyverkezve, vagy legalábbis széles körben birto­
kolhatnak lőfegyvereket. Aki e téren szeretne vitát nyitni, vagy
legalábbis a témával ismerkedni, annak a számára is rendelkezésibe
áll ennek a kőim nek az egyik szerzője által írt cikk.55 A tény itt
maga a szabályozás; eddig az uniós direktíva elég tágan szabá­
lyozta a fegyvertartást, cs lényegében inkább egy közös osztályo­
zási rendszert vezeteti be, semmint korlátozott. Ez a korábbi sza­
bályozás megjelölt tiltott fegyvereket és haditechnikát („A” kate­
gória), az engedélyhez kötendő fegyverek köret („B” kategória) a
regisztrációhoz kötendő fegyverek csoportját („C” kategória),
valamint az ilyen eljárások alól mentesíthető fegyvereket („D”
kategória). Ebből a listából a tiltott „A” kategóriába azonban az
ésszerűség határain belül csak a sorozatlövésre alkalmas automata-
fegyverek tartoztak - azért hangsúlyos, hogy az ésszerűség halára­
in belül, mert szerepelt még a listán például a „más tárgynak álcá­
zott fegyver” (ez nagyon James Bond), és az olyan extrém fegyve­
rek, mini például a rakétavető. Lőszerek is akadtak, így a robbanó-
, radioaktív-nyomjelzős-, leváló-köpenyes- és hasonló muníciók,
valamint a hangtompítók, éjjellátó adapterek és egyéb kiegészítők
is, ez azonban már szürreális. Már csak azért is, mert ma már bár­
melyik okostelefon vagy Iphone számára vásárolható egyrészt hő­
érzékelős éjjellátó kamera, másrészt fegyver-adapter (ún.

55 Monostori Márkus: Terrorist Union (A Democratic Approach to the

EU's New Proposai ofFirearm s Regulation)

173
„mount”), amivel puskákra lehet azokat csatlakoztatni. E szerint a
logika szerint mindenki, akinek okostelefonja van, előkészületben
levő terrorista.

Az új direktíva, ami 2017 nyarától számítva tekinthető

hatályosnak, viszont egyrészt indokolatlanul kibővítette az amúgy
is szürreális tiltott („A”) kategóriájú fegyverek körét, másrészt
ebbe a csoportba sorolt olyan eszközöket és lőszereket is, amiknek
a tilalma már teljességgel érthetetlen és logikátlan is.

Az új szabályozás betiltotta az automata támadófegyve­

reknek látszó civil fegyvereket (a korábbi „B7” kategória) és kato­
nai kalibereket. Ebbe a csoportba például az AK-47 támadófegy­
ver civil használatra gyártott vagy átalakított félautomata modell­
jei tartoztak, tehát hangsúlyozottan olyan fegyverek, amik nem
alkalmasak sorozatlövésre. A tilalom emellett mennyiségi korláto­
zást is elrendelt (úgy tűnik, mindaz a jogszabály, ami nem tartal­
maz valamiféle kvótát, Brüsszel számára haszontalan tinta- és
időpocsékolásnak tűnik); az Unió megtiltotta valamennyi olyan
szekrény tár birtoklását civilek számára, mely hosszú lőfegyverek
(puskák) esetén több mint tíz, kézifegyverek (pisztolyok) esetében
pedig több mint húsz lőszer befogadására alkalmasak.

Az érvelés szerint így a „jogszerűen birtokolt fegyverekkel

elkövetett” terrortámadások veszélye csökken. Ez az okfejtés jól
hangzik, de tud valaki mutatni olyan terrortámadást az Unióban,
amit jogszerűen birtokolt fegyverekkel követtek el ez idáig? Mert
a párizsi merényletektől kezdve a brüsszeli lövöldözésekig bezáró­
lag cxluzív jelleggel vagy arról van szó, hogy a terroristák „A”
kategóriába tartozó támadófegyvereket használtak, így tehát eleve
jogellenesen szerezték azokat, vagy arról (mint például a legutób­
bi, brüsszeli lövöldözés és túszdráma), hogy rendőröktől elvett

174
fegyverekkel nyitottak tüzet. Ezeken a problémákon a jogszerűen
birtokolt civil fegyverek korlátozása mennyiben is segít? Abba
nem is érdemes belemenni, hogy a terrorizmus egyik legfőbb célja
éppen az, hogy az átlag állampolgárok mindennapi életét megne­
hezítse; ilyenek a repülőtéri biztonsági ellenőrzések, és most ez a
rendelkezés is - bár ilyen fegyverekkel nem követett el szinte soha
senki semmit, most mégis milliónyi uniós polgár érezheti a bőrén
a korlátozást. Szabadjon arra is rámutatni, hogy a párizsi lövöldö­
zés is más forgatókönyv szerint végződött volna, ha például New
Orleansban követik el, ahol száz jelenlévő civilnél húsz önvédelmi
lőfegyver van jelen a teremben, ami vel vissza tudnak lőni. ha már
a hírszerzés képtelen megelőzni a terrortámadásokat. A jogszerű
fegyverek korlátozása a jogkövető állampolgárokat hozza nehéz
helyzetbe - aki ártó célra szeretne fegyvert szerezni, az megteszi
ennek a tilalomnak a dacára is, méghozzá abban a békés tudatban,
hogy az áldozatai garantáltan teljességgel védtelenek lesznek.

A korlátozás ráadásul teljesen ésszerűtlenül is van kivite­

lezve; ugyanis nem terjed ki a kiskaliberű fegyverekre. Ez azt
jelenti, hogy azokkal nyugodtan lehet terrortámadást elkövetni?
Egy kiskaliberű fegyverből leadott lövés katonailag veszélytelen,
még egy autó burkolatán sem biztos, hogy képes áthatolni, nem­
hogy egy páncélos harcjárművön vagy egy vértezett katonán, vi­
szont bőven elég torkolati energia van benne ahhoz, hogy ugyan­
úgy halálos erejű legyen védtelen civilekkel szemben, mint a na­
gyobb kaliberek. Hasonlóképpen nem világos a szekrénytárak
kapacitásának korlátozása sem; mit számít, hogy egy támadó a
hatvan darab lőszerét két harmincas, vagy három húszas tárba
tárazza-e be? A táresere ugyanis némi gyakorlással másfél-két
másodperces időre szűkíthető. Ez a korlátozás tehát a „jogszerűen
birtokolt lőfegyverekkel elkövetett terrorcselekmények” áldozata­

175
inak ennyivel hosszabbítaná meg az életet, már ha létezne ilyen
terrortámadás. A korlátozás ellenben nem tér ki bizonyos lőszertí­
pusokra, amire pedig érdemes lett volna; a lcgcklatánsabb példa a
teljesség igénye nélkül a következő:

Az egybcszcrelt lőszerekbe épített lövedékek többségének

magját vörösréz „köpeny” borítja, ezért is hívják azokat „teljes
fém köpenyű” („Fűlt Metál Jackel”) lőszernek. Ezeknek a lősze­
reknek a tulajdonsága az, hogy az emberi test bármely részénél
keményebbek, így a becsapódáskor nem deformálnak, hanem ere­
deti formájukat megőrizve haladnak tovább, míg az energiájuk
tart. Éppen ez a szilárdság az ami garantálja, hogy egy emberölés
áldozatából (vagy akár mögüle a betonfalból) kiemelt lövedéket a
rendőrségi laboratórium ballisztikai szakértője képes legyen azo­
nosítani a fegyvéreső vön való áthaladása során a köpenybe karco­
lódott vésetek alapján. A civilek számára is hozzáférhetőek azon­
ban olyan lőszerek, melyek nem (köpeny nélküli), vagy csak rész­
ben borított (pl. „expanzív”) lövedékeket tartalmaznak. Ezeknek a
tulajdonsága az, hogy becsapódáskor deformálódnak, ami egyrészt
lehetetlenné teszi az azonosításukat, másrészt pedig sokkal komo­
lyabb roncsoló hatást képesek kiváltani, mint a2 FM.) lőszerek.
Míg egy hagyományos 9x19 Parabellum FMJ lőszer behatol az
áldozatba, majd egy kimeneti seben keresztül távozik, arányaiban
kevés energiát leadva és „kisebb” sérülést okozva, addig ugyanaz
a kaliber expanzív lőszerrel (mely szándékosan van úgy kialakítva,
hogy becsapódáskor fúrópajzshoz hasonló módon, „virág” alakban
szétnyíljon) elképesztő pusztítást végez, és ráadásul a nagyobb
közegellenállás miatt le is adja a teljes energiáját a célpontban,
nem halad tovább.

176
 Ezeket a lőszertípusokat persze szándékosan ilyennek ter­
vezik. De mi célból tarthatnak ilyeneket a civilek? A szakszeri!
szabályozás humora, hogy ezek önvédelmi célra nem engedélye­
zettek, ellenben sportlövészetre - ahol a világon semmi értelme
sincs ilyen lőszert használni - megengedettek.

Magyarán egy terrorista-jelölt gond nélkül sport {vagy ép­

pen ironikus módon vadászati-) célra beszerezhet egy fegyvert,
ami már nem „tűnhet” támadó fegyvernek, nehogy túlzottan is
megijessze az áldozatokat. Vadászfegyver vagy sportfegyver „kül­
lemű” kell, hogy legyen, és a terrorista-jelölt kénytelen az expan­
zív lőszereit több tárba betárazva magával vinni. Micsoda bizton­
ságot szavatol számunkra az Európai Unió! Az viszont továbbra
sem világos, hogy vajon miért a jogszerű fegyverbirtoklókat zak­
latja az EU, és miért is nem a terroristákkal küzd meg? Az Iszlám
Állam katonáit százszámra telepítik be a Közösség területére, mi­
közben az Uniós polgárok millióinak veszik semmibe a jogait?

Arra, hogy a fegyvertartás sokak szerint a demokrácia

egyik alappillére is, és a korlátozása egyben a civilek ellenállásá­
nak esélyeit is minimalizálja, csak a téma kedvéért terünk ki. A
példának okáért Texas állam eredetileg mexikói fennhatóság alatt
állt, és mikor Mexikó túl magas adókat vetett ki a farmerekre,
azok kikiáltották és western filmekbe illő módon ki is vívták Te­
xas függetlenségét - az, hogy ezt azután feladták az Egyesült Ál­
lamokhoz való csatlakozás kedvéért, már más kérdés. De a tények
változatlanok; a civil ellenállás egy atipikus, jogon kívüli jelenség,
és itt most nem amellett érvelünk, hogy az állam minden lépésével
szemben fegyvert kell ragadni. Viszont azok számára, akik elítélik
a náci vagy a kommunista totalitárius rendszereket, ajánljuk fi­
gyelmébe: vajon mi lett volna, ha ezek a társadalmak fegyveres

177
társadalmak, és a nép érdemben felkelhetett volna a diktatúrával
szemben?

Annak pozitív hozadékairól, hogy egy fegyveres nemzet

vitán felül mennyivel jobb közbiztonsági mutatókkal rendelkezik,
mint egy fegyvertelen, most szintén nem szólunk részletesen - a
fent idézett cikk aprólékos statisztikákkal támasztja ezt alá (ízelí­
tőnek csak annyit, hogy az Egyesült Államok nemzeti átlagánál az
Egyesült Királyság erőszakos bűncselekmények statisztikájában
négyszer, London pedig hétszer veszélyesebb).

Ennek ellenére Junckcr uniós elnök felettébb büszke rá,

hogy sikerült egy újabb uniós polgári szabadságjogokat korlátozó
rendelkezést átnyomnia az európai parlamenten:

„Keményen küzdöttünk azért a merész törekvésért, hogy

csökkentsük a jogszerííen birtokolt tűzfegyverekkel elköve­
tett iskolai lövöldözések, a nyárt táborokban elkövetett
mészárlások vagy a terrortámadások veszélyét. Persze sze­
rettünk volna ennél tovább is menni, de bizonyos vagyok
afelől, hogy a mostani szabályozás egy mérföldkövet
szimbolizál az EU fegyverei kiírnának történetében.”56

Az Unió által alkotott jogszabályok - főleg egy ekkora bürokráci­

ával és apparátussal rendelkező szervezet esetében - aligha tekint­
hetőek kielégítőnek, hiszen lényegében csak kis mértékben képe­
sek elérni a céljukat. Az Unióra is igaz a túlzottan is nehézkes
közigazgatásra mondott örök bölcsesség: „a kockát gurítják a
labdát pedig... visszük. ”

56 http://europa.eu/rapid/press-release IP-16-4464 en.htm

178
Integráció a szuperállam felé -

demokráciadeficit és a jurisztokrácia

A fentiek alapján aligha tekinthető merésznek az az állítás, hogy

az Unió nem kimondottan demokratikus. Alapvető tény, hogy a
reformszerződések sokat javítottak ezen, legalábbis mondhatjuk
azt, hogy a legitimitási problémákat részben orvosolták azáltal,
hogy az Európai Parlament társ-jogalkotóként teret nyert. Ennek
ellenére is sokan alappal kritizálják az Uniót azért, mert a legitimi­
tási problémákat továbbra is csak részben orvosolta, másrészt pe­
dig a legitimitás és a demokrácia két külön fogalom.

A demokratikus reprezentatív rendszerek ugyan nyernek

társadalmi felhatalmazás útján legitimitást, ám az általuk alkotott
és működtetett jogszabályi rendszer még nem szükségszerűen
nevezhető demokratikusnak. Ahhoz, hogy egy legitim rendszer
egyben demokratikus is legyen, további többletkövetelményekre
van szükség; magasabb szintű társadalmi bevonásra, közvéle­
mény-kutatásokra van szükség a döntéshozatali eljárások során,
illetve olyan garanciákra, melyek biztosítják az össztársadalmi
érdekek és a közakarat keresztülvitelét. Ez egyrészt jelenti azt,
hogy a társadalom - esetünkben az egész uniós polgárság - ne
legyen, ne lehessen kitéve elnyomó, alapjogokat csorbító anyagi
és eljárási szabályoknak, végső soron pedig az ilyen törekvéseket
közvetlenül demokratikus eszközökkel (például egy népszavazás
útján keresztülvitt vétóval) meg lehessen akadályozni. Más részről
pedig jelenti azt is, hogy ennek ellentétes oldalán, a jogalkotó
olyan problémakörökkel foglalkozzon, melyek számot tartanak a
társadalom érdeklődésére, melyekkel kapcsolatban van igény a
szabály megalkotására. Magyarán mondva tehát alapelvárás egy'
demokratikus rendszerben az, hogy egyrészt ne menjen szembe a

179
társadalmi többség akaratával (s eközben ne is csorbítsa a kisebb­
ség jogait sem), másrészt pedig hogy igenis foglalkozzon azokkal
a kérdésekkel, melyek a társadalom olvasatában megoldásra váró
kihívások, tehát ne lehessen az ilyen témákat agyonhallgatni.

Az Európai Unió e feltételek közül pillanatnyilag (és ed­

dig még soha) egyet sem tud teljesíteni, alapvetően tehát nem de­
mokratikus. Az, hogy a demokratikus legitimáció is gyenge lába­
kon áll, már régről ismert vonása a Közösségnek; ezt nevezik a
szakirodalomban „demokráciádéfícitnek” [KörösényiJ. A bürokra­
tikus berendezkedés tehát már jelenlegi formájában sem tekinthető
kellően erős össztársadalmi felhatalmazással rendelkező szerve­
zetnek - intő jel ez azoknak, akik a modern kori kihívásokra adha­
tó legfőbb eszközként az uniós hatáskörök és bürokrácia meg to­
vábbi erősítésében látják a megoldást.

A képviseleti demokrácia egyébként is törékeny és nem

túl hosszú ideje fennálló, nem kellően kipróbált hatalomrendszer:

„Mindenesetre a demokrácia jellegére vall, hogy [...J mi­

vel ezek a formák nem természetes fejlődés eredményei,
mint a hűbériség, hanem kiagyaltak, mégpedig nem az
emberek és a dolgok mely ismerete, hanem a jogról és az
igazságosságról való elvont képzetek alapján, ezért aztán
mely szakadék tátong a törvények szelleme és a gyakorlati
szokások között, mely az utóbbiak nyomása alatt formáló­
dik csendesen, hogy a valóságos élet taktusához simuljon,
vagy attól távol maradjon. Csak a tapasztalat döbbentett
rá, és csak az egész fejlődés vegén, hogy a nép jogai és a

180
 nép befolyása: két különböző dolog. Minél általánosabb a
választójog, annál kisebb a választók hatalma.’07

A demokratikus felhatalmazás hiánya, vagy nem kielégítő volta

tehát önmagában is komoly aggályokat ébreszthet, de ha hozzá­
tesszük azt, hogy a képviseleti demokráciák eleve csak kis részben
képesek átvinni a választók akaratát a gyakorlatba, akkor egyene­
sen soványnak mondható.

A fentieket, jelesül a demokráciadeficitet, illetve a mozgásképte­

len bürokráciát még betudhatjuk egyszerű dilettantizmusnak is; az
Uniót végülis csak pár brüsszeli politikus irányítja, a munkájukat
pedig több tízezer jogász és adminisztrátor koordinálja, különféle
jogi kultúrájú és hagyományú országokból, egyetemekről. Semmi
meglepő nincs abban, hogy a rendszer totális káosz. Az elnyomó
jellegű szabályokat, melyekről az imént szóltunk, már nem ennyi­
re egyszerű kimosdatni, de még mindig lehetne azzal takarózni,
hogy ez csak pár elvetemült, liberális politikusnak az agyréme.
Sajnálatos módon azonban nem ez a helyzet.

A nemzetközi cs az európai uniós jognak az ismerői között

kialakult egy felfogás, mely a „véletlenszerű egybeesések” közötti
kauzális összefüggést nem tekinti ténylegesen véletlennek. Épp
ellenkezőleg.

A nemzetközi jog és az unió joga ugyanis már korábban is

farigcsált elemeket a nemzetállamok jogköréből, és kötelező erejű
normákat nyomott azoknak a jogrendszerébe. A nemzetközi jog
esetében azonban ezek általános alapjogok, eljárásjogi garanciák57

57 Oswald Spengler: A Nyugat Alkonya II.; 557.

181
formájában öltöttek testet, melyek lényegében jó szándékúak cs
ártalmatlanok, ráadásul annyira keretjellegnek voltak (ítn. „gene­
rálklauzulák”), hogy a nemzetállamoknak nagyobb mozgásterük
maradt ezek köré építkezni. Az uniós jog esetében a korábbi kőte­
lező normák is igazolhatóak voltak, hiszen a jogalkotási hatáskört
a tagállamok adták, így nincs mit csodálkozni azon, ha az EU jo ­
got alkot.

A problémák az új évezreddel köszöntöttek be, mikor

mind a nemzetközi jog mind jobban igyekezett ráerőszakolni az
egyre kevésbé általános, egyre konkrétabb elvárásait a nemzetál­
lamokra - ennek kiváló példája az ENSZ aktuális kezdeményezé­
se, melynek értelmében a nemzetek közötti migrációt emberi alap­
joggá tennék. Ez önmagában ugyan csak egy alapjog volna - ára
ha valóban azzá válna, akkor ez az apró kis szabály máris hatályon
kívül helyezne az országok saját határved el mének cs önvédelmé­
nek jogát, megszűnne általa az állampolgárságnak, mint intéz­
ménynek a lényege, és ráadásul csődbe vinné az összes fejlett
nyugati államot. Mindehhez pedig csak az Emberi Jogok Egyez­
ségokmányába kell belcpiszkálni.

Az Unió ezzel párhuzamosan szinten mind keményebben

erőlteti az integrációt - melynek, mint egyirányú folyamat, a vége
egy európai szuperállam, egy föderáció, azaz államszövetség lét­
rehozása lenne. Ebben nincs semmi újdonság, az Európai Közös­
ségnek bevallottan ez volt a célja, és a polgárok nemet mondtak rá
már a XX. század közepén. Az, ezredfordulón újra bemutatkozott a
föderális irányvonal egy alkotmánytervezettel, ez volt a Laekeni
Szerződés, amire a megkérdezett európai népek (minthogy például
Magyarországon a Szocialista Párt színeiben akkor regnáló Gyur-
csány Ferenc miniszterelnök elfelejtette kikérni a választók véle­

182
ményét - tíz évvel később pedig ő kritizálta a kétharmados felha­
talmazású jobboldali kormányt, mivel az szerinte nem demokrati­
kus) némelyike nemet mondott.

Az Európai Unió vezetői számára nyilván világos, hogy a

föderáció nem fog megvalósulni a nemzetállamok polgárainak
beleegyezése mellett. Ez azonban nem zavarja őket, ahogy a Kö­
zösség jogalkotásának korlátái sem. Az egy dolog, hogy saját ha­
táskörében az EU elnyomó szabályokat alkot, ehhez végső soron
joga van. De a migránsválság kezelésekor meg is kísérelt kilépni
hatásköri kereteiből:

„Az európai elit szándéka megtörni és leváltani a nemzeti

struktúrákat. [...]

Az 1950-es évek óta az európai integráció tart (az

európai szuperállam létrehozása felhatalmazás nélkül,
szalámitaktikával és válságok útján, mindig „több Euró­
pát” igényelve zajlik). [...]

A vezető európai politikusok úgy tesznek, mintha

épp mostantól válna elviselhetetlenné számukra, hogy a
világon szenvedő emberek is vannak. Ezért szerintük min­
den európai polgár kötelessége, hogy a szenvedőknek a vi­
lág valamennyi táján segítsen.”5!i

A szívfájdító történet a migránsokról arra szolgált, hogy a Közös­

ség tagja ne vegyék észre, hogy az EU igyekszik a nemzeti hatás­
köröket elhappolni. Az EU ugyanis nem állam - nincsenek önálló
állampolgárai, következésképpen az, hogy ki léphet be engedéllyel
az adott tagállamba, kizárólag a tagállam döntésén alapul. Terin é-

s8Václav Klaus-Jirí Weigl: Népvándorlás; 46-47.

183
 szetesen a bent lévők szabadon mozoghatnak, de beengedni senki
sem köteles kívülről bárkit is - Németország pont fordítva gondol­
ja; Merkel elvtársnő ugyanis be akarja kényszeríteni a migránsokat
más tagállamokba (persze ő beengedheti őket, ehhez való jogát
senki sem vitatja - csak aztán nem helyezheti át őket saját belátása
szerint más államokba, mint egy zsák krumplit). Ehhez nincs meg­
felelő jogköre. Viszont cserébe a saját magánál elhelyezett mig­
ránsokat röghöz kötötte - Németországban a letelepítettek nem
hagyhatják el külön engedély nélkül a számukra kijelölt járást. Ez
a szabályozás egy az. egyben lemásolta a Római Birodalom
colonus rendszerét. Beengedett, majd röghöz kötött idegenek -
talán felesleges mondani; ez is ütközik a német, de még az uniós
joggal is, már csak a közösségi szabályozás szabad mozgásra vo­
natkozó előírásai miatt is - de a német jogból is kiment a gettósí-
tás, már vagy hetven éve... legalábbis a nyugat németből.

Az, hogy Brüsszel igyekszik az Unió hatásköreit tágan

értelmezni, még mindig lehetne véletlen, azonban az, hogy a meg­
bukott alkotmányozás dacára az mégis folytatódik, már semmi
szín alatt nem lehet a véletlen műve. Amint arra az egyik magyar
alkotmánybíró felhívja a figyelmet, maga az EU-alkoimány igenis
létrejött - csak láthatatlan módon:

„Miután a nemzetállami önállóságot féltő politikai erők

nyomására végül leállt az európai alkotmányozás és egy
szövetségi összeurópai állam létrehozása 2005-től, a poli­
tikailag vereséget szenvedett globális politikai erők az
akadémiai jogászeliten belül indítottak el az egyes európai
országokban olyan átértelmező folyamatokat, melyek az
összehasonlító alkotmányjog egyes állításait
tendenciózusan összegyűjtve, mint kötelező ’ európai al­

184
 kotmányjogot’ igyekezett ezt prezentálni. [...] Alexander
Sörnek kritikusan úgy írja le ezt a törekvést, hogy mivel az
európai alkotmányozás és az Európai Egyesült Államok
létrehozásának terve az ezredforduló utáni években politi­
kailag teljes mértékben megbukott - és az
euroszkepticízmus növekedése mellett semmi esély ennek
visszafordítására -, a valamikori politikai törekvés helyére
az ezt támogató tudósok/jogpolitikusok léptek, akik a tár­
sadalmi és a jogi realitás fogalmainak átértelmezésével kí­
vánják létrehozni az általuk kívánt állapotot. Ila az új vi­
lágrend nem hozható létre már politikai eszközökkel, ak­
kor képzeld el, hogy a kívánt változás már meg is történt,
és csinálj úgy, mintha a változás már realitássá vált vol­
na”59

Ezt a tendenciát, folyamatot, a nemzetközi jogelmélet

,jurisztokrácia” névvel illeti - ez a túlburjánzó, elnyomó nemzet­
közi jog uralma. A jurisztokrácia célja a nemzeti szuverenitás
lefaragása, a szuperállam megépítése:

„A brüsszeli elit minden egyes problémára, amelyet az

egyesítés túlzott erőltetésével okoz, csupán egy gyógymó­
dot ismer: a még fokozottabb erőltetést. Ezért nem vélet­
len, hogy a jelenlegi nehézségek elemzéséből fakadó
pragmatikus következtetések helyett többször halljuk a
„még több Európát” frázist) vagyis több centralizációt, a
demokratikus deficit további mélyítését), f...]

Nap mint nap hallunk olyan ötleteket, hogy egy

közös uniós rendőrséget, intervenciós és válságkezelő

59 Pokol Béla: A d em o k rá cia és a ju riszto k rá cia h atá rv o n a lá n ; 11.

185
 egységet kellene létrehoznunk. [...] Hogy egy egész kon­
tinensen megnyilvánuló probléma megoldásához nincs
szükség központi és központból érkező megoldásokra, azt
talán a kommunizmussal szerzett tapasztalataink már épp
elégszer megmutatták.”60

Kétségtelen, hogy a brüsszeli politikusok mesteri szintre emelték a

jurisztokráciát - a fent leírtakat („Nap mint nap hallunk olyan
ötleteket, hogy egy közös uniós rendőrséget, intervenciós és vál­
ságkezelő egységet kellene létrehoznunk.”) hasonlítsuk össze
Merkel két évvel későbbi javaslatával, miszerint a migránsválsá­
got egy európai központi hivatallal lehetne orvosolni, és ez ügyben
össze is hívott egy fórumot. Némely államokat, így például Belgi­
umot, elfelejtették meghívni - a V4 csak közölte, hogy nem megy
el.

Ám dacára annak, hogy Európában a jurisztokrácia éppen

virágzik, ez a kezdeményezés nem a brüsszeli politikusok gyer­
meke - ehhez távlatias gondolkodásra van szükség. Az ötletet az
amerikaiak dolgozták ki, és már a II. világháborút követően al­
kalmazni is kezdték az oktrojált alkotmányok formájában, mint
amilyen a németeké vagy a japánoké:

„A diktatúrák bukása, megbuktatása után így ezekben az

országokban nem egy tiszta demokratikus politikai keret
jött létre, mely az adott társadalom tömegeire bízta volna
önmaguk sorsának meghatározását, hanem több-kevesebb
fokban felülről egy globális hatalom által meghatározott
normatív keretet helyeztek foléjük. Országokon belül ezt
sokszor az alkotmánybíráskodás eszméjének eltorzításával

60 Václav Klaus - Jirí Weigl: Népvándorlás; 68-69.

186
 és a demokratikus törvényhozási többség elfojtásával érték
el, de nemzetközi- globális szinten is több fejlemény ezt a
célt szolgálta. így az emberi jogi egyezmények radikálisan
kitágító értelmezése, a globális alkotmányeszmék kidol­
gozása és kötelezőként deklarálása az egyes államok al­
kotmányai felé említhető. De ugyanígy említhető egy ösz-
szefonódó nemzetközi szintű főbírói elit és alkotmány oli­
garchia szerveződése, illetve az egyes országok alkot­
mánybírói cs főbírói testületéinek ebbe betagolása, mely
végül megkoronázza a jogon keresztül is érvényesülő glo­
bális hatalmi rendszert. Ennek révén egy sűrű keret jött
létre napjainkra, mely a formailag független cs demokrati­
kus törvényhozási többség kormányzása mellett egyre in­
kább egy globális jurisztokráciába olvasztja bele az orszá­
gokon belüli demokratikus törvényhozást.”61

Az amerikai j urisztokrácia egyik legfőbb eszköze meglehetősen

sokáig egyrészt például az általa befolyásolt alkotmányozások
során az érintett nemzetállamok, így például Németország cs Ja­
pán, hatalmi berendezkedésének aláaknázása túlerősített alkot­
mánybíróságok és normakontroll formájában, másrészt azonban
van a jurísztokráciának egy dinamikus megnyilvánulása, ami a
fent leírtaknak megfelelően az emberi jogok és az alapjogok világ­
szerte egységesített és szándékos félreértelmezésen, „világszintű
alkotmányjog” keletkeztetésében nyilvánul meg:

„Az alapjogokat nagyon széles körben definiálják vagy ér­

telmezik a szupranacionális bírói jellegű fórumok és nem
kormányzati szervezetek, de valójában majdnem mindig
ugyanarra az értelmezésre jutnak. Az alkotmánybíróságok

61 Pokol Béla: A d e m o k rá cia és a ju rlszto k rá cia h atá rv o n a lá n ; 4-5.

187
 pedig kimondottan vagy hallgatólagosan igazodnak a
szupranacionális szervezetek által megfogalmazott értel­
mezésekhez.”02

Az Egyesült Államok irányából ezek a szervezetek és ráhatások

többnyire kivitclczhctőek. Az amerikai világpolitikával ellentétben
(melynek kapcsán mindenki tudta, hogy az USA a világ legerő­
sebb állama) az Európai Közösségnek volt egy óriási hátránya
erről ugyanis mindenki tudta, hogy nem a világ legerősebb állama,
hovatovább nem is állam, és nem is volt világos, hogyan válhatna
azzá. A szuverenitással kapcsolatos átháramlás lehetséges megol­
dásnak tűnt; ahogy a tagállami hatásköröket fokozatosan átadják a
Közösségnek, úgy majd a szuverenitásuk is átvándorol. Ezzel csak
két baj volt; az egyik, hogy mint mondtuk, a hatáskörök átadása
elakadt. A másik, hogy a szuverenitás nem egyenlő a hatáskörök
birtoklásával, és sokan nem is tartották lehetségesnek az átadását -
így például NeiI McCormick skót alkotmányjogász ezt a nehézsé­
get tréfásan a szüzességhez hasonlította; melyet attól, hogy az
egyik elveszíti, a másik attól még nem kapja meg.6 263

Az európai elit ennek megfelelően a jurisztolcrácia-

koncepciót továbbfejlesztette, és már a múlt évezred végén el is
kezdte átültetni a gyakorlati megvalósításba, melynek célja a nem­
zetállamok szuverenitásának a burkolt eltulajdonítása:

„Európában a globális alkotmányoligarchiának ehhez a

szerveződéséhez járul alkalmanként a Velencei Bizottság
bekapcsolódása ezekbe a küzdelmekbe. Ez az 1990-ben
létrehozott szervezet elvileg Európa közös alkotmányos

62 Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 50.

63 NeiI McCormick: Beyond the sovereign State; 16.

188
 örökségének védelmére szolgál az emberi jogi egyezmény
körül megszerveződött Európa Tanács tanácsadó szerve­
ként, és az egyes európai államokban folyó alkotmányozás
illetve alkotmánymódosítások elemzésével az emberi jo ­
gok érvényesülését hivatott elősegíteni. Ám az emberi jogi
bíróság már említett többszörös tágításai révén a teljes al­
kotmányos rendszer, sőt az ezen túli teljes hazai jogrend­
szerek bekerülnek az emberi jogi ellenőrzés alá, így Ve­
lencei Bizottság ellenőrzése is párhuzamosan kitágul ez­
zel. Ezen az úton pedig, miközben csak az európai közös
alkotmányos örökség védelme lenne a feladata, ebbe egy­
általán nem tartozó alkotmányozásokkal és alkotmánymó­
dosításokkal szemben is kifogásokat támaszt ez a szerv, és
ajánlásokat fogalmaz meg ezek megváltoztatására.”64

Pokol Béla cikkét egyébként Halmai Gábor, a Soros alapítványok

egyik ágának volt magyar elnöke támadta, aki szerint rendben van,
sőt kívánatos, ha az alkotmánybíróságok nem az alkotmányt, ha­
nem az egységes európai joganyagot és a nemzetközi jogot tekin­
tik irányadónak.

Halmai egyrészt kiállt az alkotmánybíróságok történeti

fejlődése mellett, ésszerűnek tekintve azokat. Ezzel együtt „össze-
csküvcs-clmcletnek” bélyegezte meg azt a feltevést, hogy ez az
oktrojált rendszer elitista célokat szolgálna - mintha azzal, hogy
ezt a címkét ráakasztjuk, tartalmilag is megcáfolnánk. Természete­
sen az, hogy mi járt az amerikai jogászok fejében, mikor az alkot­
mányokat elkészítették a legyőzött Japán és Németország számára,
ma már nem tudhatjuk. Ugyanakkor akad egy formula, ami a poli­
tikában és a történelemben is jól alkalmazható - ha meg szeret­

64 Pokol Béla: A d em o k rá cia és a ju riszto k rá cia h a tá rv o n a lá n ; 17.

189
nénk tudni, mi miért történik, és ki áll annak hátterében, egyszerű­
en tegyük fel a senecai kérdést; „Qui prodest?'” („Kinek áll ez
érdekében?”). Az így nyert válasz persze jogi szempontból nem
perdöntő - de mint tény, azért többségében elfogadható.

Másrészt Halmai azt veti Pokol Béla szemére, hogy ő

„textualista,” amiért arra panaszkodik, hogy az alkotmánybírósá­
gok a határozataikat a külföldi- és a nemzetközi jog alapján hoz­
zák, olyan terminusokat alkalmazva, amik az alkotmányban nem
is szerepelnek. Mintha egyébként ez nem lenne teljesen természe­
tes, hiszen az alkotmánybíróságok feladata a jogszabályok alkot­
mánnyal való összevetése.

Ez azonban Halmait nem győzi meg, aki a globalizáció al­

kotmányra gyakorolt hatását nem csak elismeri - de egyenesen
dicséri is:

„Ahogy ezt az elmúlt években két monográfiában is kifej­

tettem, magam másként vélekedek ezekről a dolgokról. Én
úgy látom, hogy az alkotmánybíráskodás feladatát ellátó
nemzeti bíróságok saját alkotmányaik értelmezése során
egyre gyakrabban használnak külföldi és nemzetközi jogi
hivatkozásokat döntéseik megalapozásához. Ez a gyakor­
lat, amely korábban az alkotmányjogban elképzelhetetlen
volt, és amelyet Scalia és Pokol említett kritikáin túl is
több bíró és tudós kárhoztat, szintén az egyik jele a mo­
dern alkotmányosságot is elérő globalizációnak, és egye­
bek között következménye annak a fokozódó párbeszéd­
nek, amely a világ alkotmányos kérdésekben döntési jog­
körrel rendelkező felső bíróságainak bírái között kialakul;
részben egymás döntéseinek idézése, részben személyes
találkozások révén. Ami az egyre szaporodó számú nem­

190
 zetközi bírói fórumot illeti, közöttük különösen erős az
egymás értelmezési technikájának követésében megnyil­
vánuló dialógus.”65

Az alkotmánybíráskodás illegitim alapjait egyébként már Jeremy

Waldron is kritizálta, mivel ezek a fórumok (legyenek akár önálló
alkotmánybíróságok, mint Németországban, vagy pedig a jogkör­
ük illesse meg a legfelsőbb bíróságot, mint az Egyesült Államok­
ban) egyáltalán nem rendelkeznek demokratikus legitimációval.66
Nem a nép választja a tagjait, ellenben viszont a demokratikusan
választott parlament által szabályosan hozott (akár népszavazás
útján is megerősített) jogszabályokat is meg tudják semmisíteni.

Az ilyen módon génkezelt nyugati alkotmánybíróságok

működése varázslatos; a britanniai bevándorlók közül egy hadse­
regnyi harcolt éppen a Nyugat ellen az Iszlám Államban, és az ő
ténykedésük szabadította el a menekültkrízist. Most meg komóto­
san bevándoroltak az Egyesült Királyságba és a Nyugat többi ál­
lamába. Ezzel a briteknek pl. semmi problémája. A németeknél a
bigámia büntetendő; de mikor egy bevándorló elvett egy német
nőt, majd hazament, elvett egy arab nőt is, és családegyesítés cí­
mén ideköltöztette öt és rokonságát korábbi felesége mellé, a fel­
sőbb német bírói fórumok úgy vélekedtek, hogy ezért nem csupán
nem lehet kiutasítani, de ezzel nincs is tulajdonképpen probléma.
Más európai alkotmánybíróságok azon az alapon mentegették az
Iszlám Állam radikálisait az elutasított vízumok kapcsán, ahogy,
mint mondták, az Iszlám Állam voltaképpen nem is rasszista; ál­
láspontjuk szerint a rasszisták megadott népcsoportokat gyűlölnek.

65 Halmai Gábor: Egy „alkotmányoligarcha" megjegyzései, avagy miről

érdemes, és miről nem jogtudományi vitát folytatni; 51-52.
66Jeremy Waldron: The C o re o fth e Case Against JudicalReview

191
Az Iszlám Állam radikálisai viszont mindenkit gyűlölnek, így nem
tekinthetőek annak. Hasonló volt a helyzet a britekkel is, akiknek
az irányadó joggyakorlata alapján egy lerrorszervezethez való
tartozás önmagában még nem szükségszerűen kell, hogy maga
után vonja a vízum megtagadását - felmerülhet a kérdés, hogy
akkor vajon mi kell még hozzá.

A nemzetközi jog fejlesztése lényegében az emberi jogok

szabályozása köré épül, aminek legfőbb oka az, hogy ez az egyet­
len apropó, aminek ürügyén a nemzetközi jog tételesen beleszólhat
a nemzetállamok belső jogába, ugyanakkor ennek az értelmezése
igencsak tág. Sok minden szabályozható az emberi jogok égisze
alatt, és a nemzetközi jognak erről az alcsoportjáról (illetve magá­
ról a nemzetközi jogról) egyre inkább elmondható, hogy lassan
elkülönül a nemzetállamok saját jogfclfogásától, nem csak a téte­
lesen előírt tartalmát, de magát a jogdogmatikát illetően is:

„Az emberi jogok kvázi vallási felfogása drasztikusan kor­

látozza a szabadságjogokat, különös tekintettel a demok­
rácia egyik alapfeltételét jelentő szólásszabadságra. A jog
olyan eszközzé válik, amely a politikai halaimat egy meg­
határozott ideológiai keret köze próbálja kényszeríteni.”*’'

Ezek a folyamatok tehát lényegében egy világállani omnipotens

törvényeinek a megtestesítőjévé teszik a nemzetközi jogot és az
emberi jogok családját, melynek célja az, hogy a szuverén államok
fölébe kerekedjen, és nem kétséges, hogy idővel szeretné is az
állami jogot háttérbe szorítani. Ez nem fantazmagória; látunk majd
rá egyértelmű bizonyítékot, hiszen az ENSZ legújabb kezdemé­
nyezése, melynek célja, hogy a migráció alapvető emberi joggá

67 B e rtran d M ath ie u : A jo g a d e m o k rá cia ellen; 143.

192
váljon, lényegében áttörné a nemzetállamok saját belső jogát, cs
véglegesen összekeverné a világ polgárait, méghozzá oly módon,
hogy a nemzetállamok joghatósága alkalmazhatallan fogalommá
válna, következésképpen pedig az állami jognak a jelentősége
visszaminősülne. A káosz, mely így létrejönni, egyetlen módon
lenne orvosolható; egy mindenkire és minden helyzetre alkalmaz­
ható és alkalmazandó világs/intű nemzetközi jog megteremtésé­
vel.

Európa nyugati fele ez ellen pedig nem emel semmiféle

kifogást, mivel ezekben az országokban a nemzetközi jog és az
alkotmányoligarchia alá való behódolás lényegében már megtör­
tént. Európa keleti fele ezzel viszont kategorikusan szembehelyez­
kedik, cs ez komoly ellentéteket szül; nem véltellen, hogy a mig-
ránspolitikát nem a szakmai kérdések vagy a társadalmi attitűdök
mentén akarta az EU eldönteni, hanem egyszerűen hatásköri vitát
csinált belőle. A nyugatiak azt állították, hogy az EU letelepítheti
a migránsokat, miközben a keletiek azt felelték, hogy nem tehet
ilyet, mi több, a tagállamoknak kötelessége megvédem a határo­
kat.

Az Unióban a kelet és nyugat tagállamai közötti feszült vi­

szony lassan kísértetiesen emlékeztetnek az Egyesült Államok
történelméből a polgárháborús időkre; a déli államok ott is addig
voltak kitéve az északiak elnyomásának és gazdasági kizsákmá­
nyolásának, míg végül az Unió megszállta őket.

Vajon nekünk, a V4 államoknak, meddig kell várnunk ar­

ra, hogy Nyugat megszálljon minket? Németország kabinetjéből
szivárogtak ki haditervek, amiből kiderül, hogy bizony a Führerin

193
leporolta a Fali fVeiss haditerveket68 a Bundeswehr számára, és a
német haderő elméletben felkészült Visegrád megtámadására - ez
igazán bizalomgerjesztő; mikor a legutóbb ilyen német tervek
születtek, 60 millió ember bánta végül azokat.

Mindeközben ráadásul újra felélénkült a közös uniós had­

erő megreformálásának gondolata69 is - Juncker uniós elnök sze­
mélyesen ismertette a közös haderő fejlesztésére vonatkozó terve­
it. A Lisszaboni Szerződés 42. cikke felhatalmazást ad a közös
védelcmpolitika megteremtésére és a közösségi haderő további
bővítésére; ennek megfelelően 2016 szeptemberében Pozsonyban
kidolgozták az Európai Védelmi Akciótervet (EDAP), melyet
novemberben a Tanács elé is terjesztettek; ez 42 ponton javasol
fejlesztéseket e téren a Közösség számára - a tervezetet pedig
Varsóban írták alá, ami a programnak ad némi baljós csengést. A
terv lényegében az Európai Védelmi Közösség beindítását takarja
- amire a Közösség már nemet mondott az ötvenes évek elején. És
mint az az ezt taglaló uniós forrás címéből is kiderül; az Európai
Unió ismét világhatalmi ambíciókkal küzd, pedig még a saját háza
táján sem képes rendet tartani.

Ezzel a kezdeményezéssel is csak az a baj, hogy a jelenle­

gi migránsválságot- éppen úgy, ahogy az orosz fenyegetést - nem
azért nem tudta az Unió megoldani, mert a közös haderő ehhez
nem elégséges (bár tényleg nem az), hanem azért, mert nem is
próbálkozik vele. Ha az Unió kezében egymillió hadrendben álló
katona volna, akkor sem lenne képes egyetlen egy migránst sem

68 Fait Weiss volt a fedőneve Németország Lengyelország elleni invázió

hadműveletének, mely kirobbantotta a II. világháborút.
69 www.europarl.wuropa.eu/legislative-train/theme-europe-as-a-
strong-elobal-actor/file-european-defence-union

194
feltartóztatni, mert Merkel és Juncker ebben az esetben is az enge­
dékeny határpolitikát képviselve aláaknáznák a migrációval szem­
beni fellépést, ahogy az oroszokkal szemben sem tudnának erőt
mutatni. Olyan ez, mintha a közös hadászati fejlesztés során előál­
lítanánk a legmodernebb szuper-atomtengeralatijárót - amihez a
németek rácsos ablakokat szállítanak és szerelnek be. Aztán pedig
csodálkozunk, hogy miért nem működik az egész rendszer, ez a
tengeralattjáró jól mutat a kikötőben - csak a vízre ki ne fusson.70
A közös haderő fejlesztése a valóságban csakis egy célt szolgál: az
engedetlen keleti tagállamok megfélemlítését.

A közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy az. uniós polgá­

rok többsége (51%) is a nemzeti szuverenitást támogatja, cs csak
alig több mint harmaduk (35%) véli úgy, hogy az európai szintű
kihívásokra a közösségi hatáskörök fokozása jelentené az adekvát
választ. Az integrációt és az uniós hatáskörök fokozását legna­
gyobb mértékben a spanyolok támogatják; náluk a megkérdezettek
többsége (57%) egyetért az EU potenciáljának növelésével, de
többségben vannak azok a luxemburgiak (56%) és ciprusiak
(51%) is, akik a közösségi hatáskörök bővítésében látják a jelen­
kori problémák megoldását. Egyúttal valamennyi uniós tagállam­
ból ez a három az összes, ahol a megkérdezettek többsége ezen a
véleményen volt; minden másik tagállamban a válaszadók többsé­

70 Az angoloknak egyébként voltak is hasonló gőzmeghajtású tenger­

alattjáróik az első világháború során („K” osztályú naszádok), és több is
elsüllyedt - bár ütközetben sosem vettek részt. Ennek oka néha ütközés
volt más szövetséges hajókkal (vagy másik ugyanilyen tengeralattjárók­
kal), más alkalommal a kéményeket felejtették el becsukni merülés
előtt. (vő. Geoffrey Regan: Haditengerészeti Baklövések; 156-162.). Az
admiralitás egy lordja szerint a legjobb dolog ezekkel a tengeralattjárók­
kal az volt... hogy sosem találkoztak ellenséggel.

195
ge a nemzeti szuverenitás megőrzése mellett foglalt állást. [Szá­
zadvég].

Összességében elmondhatjuk, hogy a jurisztokrácia ma­

gyarázatot ad a demokráciadeficit, a brüsszeli bürokrácia látszóla­
gos inkompetenciája és a közösségi fellépések számos problémájá­
ra. Ugyanakkor, mint írtuk, bár ezek a folyamatok, úgy a jogi el­
nyomás, mint a gazdasági kizsákmányolás, már évtizedek óta tar­
tanak, mégis csak most robbant ki a feszültség a Közösségben.

Ennek oka pedig a 2015-ös migránsválság volt.

196
M IGRÁCIÓ

Miről is beszélünk?

A nacionalizmus és a nemzeti önrendelkezési jog lelkes tagadói,

elsősorban pedig „az emberi jogokat” önjelölten képviselők (akik
elfelejtik, hogy minden jog ellenében ott áll mindenki más részéről
egy kötelezettség - következésképpen minél több „emberi alapjo­
got” gyártunk, annál több kötelezettséget terhelünk a világra)
igyekeznek a migrációt alapvető emberi szokásként bemutatni:

„A migráció jelentése költözés, vándorlás, egy adott terü­

letről való kivándorlás, illetve egy másik területre való be­
település. A migráció az állatvilágban sem ismeretlen,
gondoljunk csak a vándormadarakra, amelyek évről évre
felkerekednek, s képesek országok vagy akár kontinensek
között is mozogni. [...] Az ember számára a térben való
mozgás, mint Cresswell mondja, metafora, mely a teret
kulturális, történelmi, társadalmi értelemben lezáija és ki­
nyitja. Az eredmény a „földrajzi képzelet” két lehetséges,
de egymással ellentétes változata. Az egyik változat sze­
rint a teret rögzített és felismerhető határok veszik körül,
míg a másik változat szerint a határtalan és végtelen térnek
csak a benne mozgó ember szab véget (Cresswell 2006:
25-26) ”71

Ez a meglátás a történelem szándékos félremagyarázása, és kész­

akarva figyelmen kívül hagy tényeket. Egyrészt azért, mert egyen­
lőségjelet tesz a „migráció” és a „mozgás” között - ilyesfélekép­

71 Csepeli - Örkény: Nemzet és migráció; 103.

197
pen pedig valóban minden helyváltoztató állat migráns, csakhogy
ettől a direkt félreértelmezéstől az elmélet még nem lesz helyes. A
vándormadarakra ugyanis igaz, hogy „mozognak,” azonban ettől
még territoriálisak, hiszen évről évre ugyanott fészkelnek, és köl-
töhelyüket meg is védik; tehát a példa valójában ellenpélda, a ván­
dormadarak pedig nem „költöznek” - csak nyaralnak. Másrészt a
félreértések elkerülése végett, bár az ember is rendszertanilag az
állatok közé tartozik, de ettől még nem lehet az összes állat és az
ember szokásai közé egyenlőségjelet tenni azzal, hogy más állatok
között is „természetes” ez a magatartás.

Szintén érdekes elmélet, hogy „az ember végtelen térben

való mozgásának csak a képzelet szab határt” - ez költészeti ér­
tékkel bíró gondolat, köszönjük Crcsswellnek. De a letelepedett
társadalomban bizony a határt a jog szabja meg, és ez azért sze­
rencse. Az ember a telkét kerítéssel, a lakását fallal zárja cl, mert
az embernek természetes igénye van a magántulajdonra - ennek
ellenkezőjét, a „minden mindenkié” elvét, a kommunizmus meg­
kísérelte bevezetni, és a kelet-európaiak köszönettel nem kérnek
belőle többé. De a nyugati polgárok sem biztos, hogy örülnének,
ha elvarázsolt, andalgó emberek sétálnának be a kertjükbe, laká­
sukba, szobájukba, akik számára „a határtalan és végtelen térnek
csak a benne mozgó ember szab véget,” olyan apróságok, mint a
magántulajdon védelmének joga, azonban nem.

Másrészt az európai népek közül még a magyarok és szlá­

vok is már legalább tizenkét évszázada itt élnek, és letelepedésü­
ket követően államokat alapítottak. Más népek, mint például az új­
latinok vagy a germánok pedig már háromezer eve itt élnek,
ugyanazon a helyen. Ugyan vannak példák a történelem során a
nomád társadalmakra, mint amilyen a magyar is, azonban ezeknek

198
a társadalmi fejlettsége elmaradottabb a letelepedett népek által
épített államoknál. Ilyen formában tehát a vándorlás és kalandozás
nem az emberiség alapvető szokása, melyet kedvére űzhet, hanem
egy lépcsőfok a társadalom fejlődésének (ún. „szegmentálódásá­
nak”) folyamatában.

Durkheim a társadalmi szegmentálódás, rétegződés négy

lépcsőfokát ismeri, melyből a törzsszövetség a hamtadik, a letele­
pedett népek államai pedig a negyedik, s egyben utolsó lépcsőfok
[Durkheim: 99-103.]; ilyen formában tehát a vándorló, nomád
népek egyszerűen fejletlenebbek, mint a letelepedettek - viszont
szó sincs arról, hogy a vándorló népeket a fejlettebbek be kell,
hogy fogadják.

Szintén tisztázni kell, hogy a „migráció” nem történelem­

tudományi kifejezés, hanem csak aktuálpolilikai, ahogy a modern
kori migráció sem nyelvészettudományi vagy antropológiai érde­
kesség, hanem ténykérdés. Valóban komoly tudományos munka a
modern migrációval kapcsolatban nem az értelmező kéziszótárt
veszi kézbe, és kezd el azon filozofálni, hogy mi is tulajdonképpen
az adott jelenség.

A történelem tanulságait sokkal célravezetőbb vizsgálni,

és ennek alapján el is tudjuk határolni az egyes történések szabály­
szerűségeit cs lényeges ismertetőjegyeit. Az idők során valóban
ismerjük azt a folyamatot, mikor egy adott népcsoport tagjai egy
lakatlan területet birtokba vesznek, és ott megtelepszenek - lévén
a terület lakatlan, ez nem is zavar senkit. Ezt a jelenséget hívják
kólón izác iának.

Abban az esetben, ha az adott nép által birtokba vett terü­

let nem lakatlan, hanem ott olyan, korábbról már ott élő népek

199
tagjai élnek, melyek a frissen érkezettekkel nem állnak rokonság­
ban, nem ugyanannak a népcsoportnak a tagjai, abban az esetben a
letelepedés már nem egyszerűen kolonizáció. Ebben az esetben a
folyamat sokkal inkább hódítás, invázió.

Az előbbire a példa a békeszerctő föníciaiak voltak, akik

hajókáztak a Földközi tengeren, időnként kikötöttek a szimpatikus
lakatlan partokon, majd ott letelepedve kikötővárosokat alapítot­
tak. Az utóbbira példa lehet az angolszász támadás Britamiia ellen
az ötödik században; a szászok a germán népcsoportba tartoztak,
míg a sziget akkori lakói, a britonok romanizált lakosok voltak,
akik következésképpen az újlatin népek közé tartoztak. így tehát
az angoloknak a franciákkal, nem pedig a németekkel kellene
közelebbi nyelvrokonságban állniuk - csakhogy a hódítók meg­
szállták Britanniát, és mind kulturálisan, mind pedig etnikailag
asszimilálták az ott lakókat, ahogy azoknak az ősei pedig anno
meg Caesar idejében az akkoriban olt élő keltákat.

Egyéb történelmi példák is azt mutatják, hogy a vándorló

népek, például a kalandozó vikingek, is valóban le kívántak tele­
pedni, azonban ez nem mindenhol aratott a már ott lévők körében
osztatlan sikert. Ahol sikerült lakatlan földet találniuk, például
Izlandon vagy Grönlandon, ott azokat kolonizálták. Ahol a földek
már lakottak voltak, ott a letelepedés érdekében az adott területet
megtámadták-, ez pedig vagy sikeres volt, és meg tudtak telepedni
(mint például Normandia, vagy az Orkney és a Feröer szigetek
esetében) vagy pedig a helyiek sikerrel visszaverték a támadást
(ahogy ezt láttuk például Amerikában, ahol a vikingek nem tudták
fenntartani Vinland nevű telepüket az indiánok ellentámadása
miatt).

200
 ilyen módon tehát a mai időkben tapasztalt migráció nem
a kolonizációra, hanem az invázióra példa; hasonlóképpen az ókor
végén tapasztalt népvándorláshoz:

„Határozott meggyőződésünk, hogy a jelenlegi migrációs

válság nem csupán egy a sok közül. A folyamatban lévő és
tetőpontját sajnos még egyáltalán el nem érő masszív mig­
rációs hullám a „barbár” népek hajdani, az antik világ el­
len irányuló invázióihoz hasonlítható. Az akkori Európára
nézve ma már elképzelhetetlen dcstabilizációt jelentett, és
olyan terjedelmes, átfogó civilizációs és kulturális vissza­
esést, hogy csak több évszázad múlták sikerült felülkere­
kedni rajta. Európának ezek után többször is meg kellett
védenie magát hasonló támadásoktól (az araboktól, mon­
goloktól, törököktől is), gyakran hatalmas szenvedések és
súlyos veszteségek árán, de mindig megtette. Európa (és
Csehország) manapság egy hasonló nagyságrendű kihívás­
sal ncz szembe.

A múlttal ellentétben sajnálatos módon egyáltalán

nem világos, hogy Európa egyáltalán meg akarja-e védeni
magát.”72

A népvándorlás jelensége a maga idejében alapvetően destabilizál­

ta a Római Birodalmat, és végül közvetlenül felelős volt annak
összeomlásáért - így tehát érdemes megfontolni, hogy mennyire
vagyunk lelkes támogatói a migrációnak. A Római Birodalom
egészen a II. század végéig terjedt és prosperált, tehát felszálló
ágban volt.

72 Václav Klaus - Jifí Weigl: Népvándorlás; 8.

201
 A népvándorlás Marcus Aurélius császár idejében vette
kezdetét, és a germánok támadásában öltött testet, akikkel szem­
ben a rómaiak csak nagy nehézségek árán voltak képesek kitartani,
és a háborúban a római haderő negyede (!) megsemmisült. A csá­
szár halálát (180 AD) követő időszakban a támadások kiújultak, és
pontosan három évszázad alatt a Birodalom saját belső problémái
mentén (például a hanyatló demográfiai ráta, amit nem oldott meg
a bevándorlók [un. „colonusok”] letelepítése!), valamint a külső
támadások nyomán megsemmisült, általános civilizációs válságot
és anarchiát hagyva maga után, ami a sötét középkor négy évszá­
zadát eredményezte. Az összeomlás olyan súlyos volt, hogy a
lakosság jelentős része elpusztult, járványok dúltak és maga az
államiság is megszűnt Nyugat-Európában!

A Vili. században létrejött új Nyugati Civilizáció törté­

nelme sem volt mentes az invázióktól; az ibériai félszigetet ekko­
riban az. arabok támadták, és egészen a mai Franciaországig elju­
tottak; csak itt sikerült Martell Kirolynak megállítania őket a
poitiers-i csatában, 732 során. Később a támadások kelet felől is
érkeztek, ezeket azonban már zömmel a Visegrádi államok visel­
ték; a mongolok 1241-es támadására is igaz ez, de mint írtuk, az
Ottomán Birodalommal és a törökökkel szembeni harc is itt össz­
pontosult. Azok az európai népek, melyeknek nem sikerült feltar­
tóztatnia a török támadásokat, több évszázados megszállást szen­
vedtek el, melynek során kultúrájuk (lásd például Bosznia, Mace­
dónia) gyökeresen megváltozott, részben asszimilálódott, tehát az
invázió elleni fellépés természetes reakció az államok részéről, cs
szükségszerű is, amennyiben az adott társadalom meg kívánja
őrizni integritását.

202
Szintén tisztázandó a történelem egy tanulsága, jelesül, hogy a
világot nem lehet eredményes és kudarcra ítélt térségekre osztani,
legfeljebb ilyen vagy olyan periódusokra. Még az igazán liberális
amerikai közgazdászok is elismerik, hogy a sikeresség a társadal­
mi berendezkedés, és nem más adottságok függvénye, mint ami­
lyen például a természeti kincsek jelenléte vagy az éghajlat
[Acemoglu - Robinson]. Emiatt pedig nem fakultatív, nem is lehet
az, hogy a sikeresebb államokba költözzön mindenki a világon, ha
ugyanis ez az elmélet helyes volna, akkor a sikereden régiók már
régen elnéptelenedtek volna:

„Abszurd lenne a világot sikeres és sikertelen országokra

(és régiókra) osztani, a manapság sikereseket benépesíteni,
a sikerteleneket elhagyni, és ezt az állapotot örökre meg­
őrizni.”73

Ezt a szemléletet az Unió a közeli múltig még tisztán látta, hiszen

a határvédelem szabályozását nem hanyagolta cl. Az irányadó és
hatályos szabályai a migrációt és az illegális határátkelést illetően
világosak: az EUMSz V. címének 77. cikke a közös határpolitika
terén kiköti, hogy az uniós határ fenntartásának egyik alapköve
egyrészt az eredményes határellenőrzés [77. cikk (1) b.)], másrészt
az integrált határrendészet [77. cikk (1) c.)].

így tehát elég nyilvánvaló, hogy az Unió a közös határok

megvédését egyrészt a tagállamokra nézve kötelezettségként keze­
li, melyhez nem is kapcsol közösségi hatáskört, másrészt pedig
nem is ad felhatalmazást a tagállamoknak arra, hogy kitárják a
Közösség kapuit az általuk szimpatikusnak ítélt bevándorlók előtt.

73 Václav Klaus-JiPÍ Weigl: Népvándorlás; 13.

203
 Maga az EU egyébként a közelmúltig meglehetősen exk­
luzív volt, és nem volt hagyományos az, hogy akárki ellenőrizetle­
nül és komoly regisztráció nélkül beléphetett volna a közösség
területére. Ez annyira igaz, hogy az EU egyébként tervezett egy
beléptetési rendszert, amit „kék kártyának” nevezünk, cs a mi nem
véletlenül hasonlatos az amerikai „zöld kártyához” - ennek lénye­
ge az volt, hogy a szakképzett és a biztonsági szűrőkön megfelelő­
en átvilágított személyek kis számát be bocsássák a Közösség terü­
letére, miközben mindenki mást kint tartanak.

A közösségi határokkal rendelkező tagállamoknak e téren

komoly is a felelőssege, hiszen a schengcni zónára tekintettel az
egyik tagállamba bebocsátást nyerő személyek lényegében aka­
dálytalanul bejuthatnak az összes többi uniós tagállamba, így a
fogadó nemzeté a jogi és az erkölcsi felelősség bármi olyan visz-
szásságért, amit az általa nem kellően átszűrt személyek itt tartóz­
kodása okoz. Éppen ezért ezt a felelősséget a legtöbb tagállam
igyekezett komolyan venni, és csak 2015-ben rúgta azt fel teljes
mértékben Németország, elfogadva, hogy Európa milliónyi ember
számára átjáró-ház legyen. De pontosan mekkora migránshulIám­
ról is beszélünk?

Mennyiségi mutatók

2015 során az Unióba hozzávetőlegesen 2,7 millió bevándorló

érkezett; ez három éves viszonylatban háromszoros, míg tíz év
alatt hatszoros középmérték-növekedés. A legtöbb migráns Szíriá­
ból érkezett (több mint 350.000), de sokan (170.000) érkeztek
Afganisztánból, Irakból (120.000), valamint több mint ötvenezren
csak Koszovóból illetve Albániából, illetve többtízezren Pakisz­

204
tánból, Eritreából, Nigériából, Iránból és Ukrajnából. A regisztrált
és menedékkérelmet beadó bevándorlók száma csak ebben az
évben 1.321.560 volt, ezek közül a kérelmek közül a legtöbbet.
476.000-et Németországban nyújtottak be, de jelentős (százezer
feletti) volt a menedékkérők aránya Magyarországon és Svédor­
szágban is [Eurostat].'4

A fenti, közel másfél milliós kérelemhez hozzá kell még

számolni azokat, akik a határátkelés során nem kerültek regisztrá­
cióra, illetve akik a menedékkérelmei utóbb nyújtották be, így lett
a végső szám a hivatalosnak több mint a duplája. A bevándorlók
többsége ebben az évben Törökország felől a Balkánon át érkezett:
előbb Görögországon haladt át, majd Magyarországnál lépték át
ismét az uniós határt. Több mint kilencszázezer fő érkezett csak
innen az Unióba, ez a korábbi évhez képest tizenötszörös növeke­
dés. Ehhez képest a kelet felől érkezők száma csak ezres, míg a
Marokkó felől Gibraltáron át érkezők száma is csak tízezres téte­
lekben volt mérhető, és ez nem is jelentett komoly növekedést a
2014-es adatokhoz képest. Szintén minimális volt a Földközi­
tengeren keresztül a bevándorlás növekedése Itáliába; a 2015-ös
migránshullám előtt ez volt a fő bevándorlási folyosó, így már
2014 során is százötvenezer ember ebből az irányból jutott az
Unióba, Lampedusa szigeténél lépve át a határt, és ez a szám csak
húszezerrel emelkedett 2015 során, tehát az emelkedés mértéke
alig tizenöt százalék volt [Frontex].7475

2016-ra így az Unióban 35,1 millió olyan bevándorló élt,

akik harmadik országokból származtak, és ebben nincsenek benne
azok a migránsok, akik második generációsak, tehát bár az EU-

74 ec.europa.eu
75 https://data.europa.eu

205
bán születtek, de nem tartoznak ehhez a civilizációhoz; a neolibe­
ralizmus lelkes hívei most felkiáltanak, hogy „de hiszen akkor ők
már európaiak!” - hamarosan látni fogjuk, mennyire jól sikerült az
integrációjuk. A 35,1 millió bent lévő migránshoz pedig a 2016-os
évben további 1.2 millió regisztrált bevándorló érkezett az Unióba.

2017 során még mindig csak a tengeren keresztül 171.000

bevándorló érkezett, ami nem mondható lényegi szempontból
kevesebbnek a 2015 folyamán tapasztalt nagy hullámhoz képest,
és nem sokkal haladja meg a 2014-es évben érkezők számát; tehát
míg Magyarország 2015 folyamán szembenézett a hullámmal, cs
adekvát reakciót adott, mára ellehetetlenítve a balkáni úton való
bejutást, addig az olaszok nem tettek érdemi ellenlépéseket. A
magyar határzárnak hála a migránsösvények megváltoztak; ma
már ismét főleg a Földközi-tengeren keresztül kelnek át; csak
2017 során 118 ezren választották ezt az utat.

Míg Németországban 2010-ben négymillió török élt, mára

drasztikusan megugrott a migránsaik száma, 2015-ben 2 millió 16
ezer, 2016 során pedig 1 millió 720 ezer migránsl engedtek be
csak ők (igaz, ebben a számban az uniós áttelepedők is benne van­
nak, akik más EU tagállamból költöztek át Németországba). Az
évtizedek óta tartó, és most hirtelen megugrott migráció hatására a
statisztikák szerint a németországi gyermekek 38 százaléka, vala­
mint a nyugat-németországiaknak a 42 százaléka már nem német.

Az Egyesült Királyságnak is megvan a maga baja; míg a

szigetországba a hetvenes években több év alatt jött 30.000 mene­
kült, most két hónap alatt érkezik ennyi csak ebbe az egy országba
[Murray: 33.].

206
A kvótarendszer visszásságai

Miközben Angéla Merkel minden tőle telhetőt megtett, hogy a

világ összes ide vándorolni kívánó emberének teljesítse szíve vá­
gyát, hirtelen kényelmetlenné vált számára a túlzott mértékű be­
vándorlás, és ezért az Unió apparátusára nyomást gyakorolva
igyekezni kezdett bevezetni az európai kvótarendszert; ez annyit
jelent, hogy a Németország által behívott és beengedett migránso-
kat a németek utóbb más tagállamok nyakába szeretnék varmi.

Merkel és kormánya azzal koronázzák meg a betelepítést,

hogy saját államukban már életbe is léptették a tartományi kvótá­
kat, és a saját maguknak fenntartott migránsnépességet igyekeznek
a területükön eloszlatni [Kalus - Weigl: 25.]. A nemzetközi kvóta
kapcsán felhívták sokan a figyelmet, hogy a migránsok ellenőri­
zetlenül lépik át az uniós határokat, akkor a schengeni térségben
(melynek éppen a2 ellenőrizetlen belső határok képezik a lénye­
gét) milyen alapon várják el tőlük, hogy ott maradjanak, ahová
letették őket? A migránsok többsége Németországba vagy Svédor­
szágba szeretne eljutni; még ha Magyarország be is fogadná őket,
a többségük nagyon jó eséllyel egyszerűen újra útra kelne, és na­
pokon belül már megint német földön volna. Arról nem is beszél­
ve, hogy a kvótarendszer nyíltan ellentmond az Unió négy piaci
szabadságának, jelesül a személyek szabad áramlásának, hiszen az
EU nem írhatja elő senkinek sem, hol éljen benne; ez azonban
nem akadályozta meg a német szövetségi jogalkotást, hogy tör­
vénybe iktassa a bevándorlók röghöz kötését szentesítő szabályo­
zást - a 2016-ban bevezetett integrációs törvény kereken kimond­
ja, hogy a letelepített migránsok nem hagyhatják el külön enge­
dély nélkül a számukra kijelölt járási. Ilyen szabályozást Európa a
jobbágyság két évszázaddal ezelőtti eltörlése óta nem látott.

207
 A kvótarendszer nyomán beállt az Unión belül az össztár­
sadalmi és tagállami ellenállás: ugyan az uniós polgárok nagyobb
rcsze (47%) támogatja a kvótát, cs csak a kisebbik része (39%)
ellenzi azt, de tény ugyanakkor, hogy nem meglepő módon a kvó­
tát leginkább a görögök (69%), a németek (67%), az olaszok és a
belgák (57-57%) támogatják. Magyarán mondva azok az államok,
akiknél a menekültek a legnagyobb, kezelhetetlen számban gyűl­
tek fel, ez azonban nem azoknak az államoknak a hibája, akik
kezdettől fogva minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy kint
tartsák őket.

A franciák meglepő módon, dacára a saját válságuknak,

pontosan igazodnak az uniós átlaghoz (47% mellette, 38% ellene).
A legelutasítóbb államok a kvótával kapcsolatban Csehország
(82%), Magyarország (79%), Szlovákia (74%), valamint két balti
állam, Észtország (67%) és Lettország (63%) (Litvániából ebből a
kérdésből valami okból nincs kimutatás), de erősen ellenálló az
utolsó Visegrádi állam, Lengyelország (58%) is [Századvég],

Magyarország kormánya 2016. október 2.-án népszavazást

irt ki a kvótarendszer kérdésében, amin a szavazók döbbenetes
társadalmi egyetértést tanúsítottak; az érvényesen leadott voksok
több mint 98 százaléka nemet mondott Brüsszel betelepítési kvótá­
jára. Ezzel a demokrácia és a liberalizmus közötti láthatatlan, el­
méleti ellentétek egyből aktuális szintre emelkedtek:

„E tekintetben a menekültek befogadásáról szóló 2016.

októberi, magyarországi népszavazás emblcmatikus. Bár­
hogyan is értékeljük a feltett kérdést, tény, hogy a népsza­
vazáson leadott szavazatok 99 százaléka nem támogatta a
mígránsok betelepítését. A népszavazást érintő kritikák
[...] a népszavazást főleg és elsősorban illegitim, „tisztán

208
 populista” eszköznek titulálták. [...] A kritikusok által
megfogalmazott üzenet azt közvetítette a magyar nép
számára, hogy nincs joga a véleménynyilvánításra.” ’6

A kapott eredmények, melyek közvetlen demokratikus eljárásból

származónk cs lényegében egyhangúnak tekinthetők, azonban
egyáltalán nem hatották meg Merkelt, aki a következő években
mindent megtett azért, hogy az ellenálló Magyarországgal és Len­
gyelországgal szemben kötelezettségszegési eljárást kezdemé­
nyezzen - noha az uniós polgárok nagyobbik része nem vevő a
menekültek befogadására (Magyarország pedig főleg nem). Ha­
sonlóképpen a többi nyugati vezető is figyelmen kívül hagyta a
magyar referendumot, cs az Orbán-kormányt az emberi jogok
irányából kezdték el támadni maga Macron elnök pedig úgy
fogalmazott, hogy a magyar miniszterelnök által képviselt elvek
közül egyet sem tart a magáénak.

Ez a valóságban igen egyszerűen lefordítható; mivel az

emberi jogok és a liberalizmus a demokráciával és a nemzeti ön­
rendelkezési joggal immáron nyilt színi összeütközésbe kerültek,
minden vezetőnek (és polgárnak) azt kell eldöntenie, hogy a hatá­
rok nélküli, polgárság nélküli és demokrácia nélküli szuperállam,
avagy az exkluzív, homogén és demokratikus nemzetállam víziója
áll-c közelebb a szívéhez. A nyugati vezetők pedig egyértelműen
az előbbit választották (Merke! kancellár egyik legszebb megnyil­
vánulása ezzel kapcsolatban az volt, mikor a német trikólóros
zászlót kivette a stábjának egyik tagja kezéből, és megvetően a
földre dobta azt a kamerák kereszttüzében), dacára annak, hogy a
polgárok egyáltalán nem ilyen nagyvonalúak évezredes történelmi
és kulturális örökségük elherdálásával kapcsolatban.76

76 Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 204-205.

209
Statusfrissités és attitűdök

Egyértelműnek tűnik, hogy a Nyugat legtöbb állama számára a

migránsok már megoldhatatlanul és véglegesen letelepült kisebb­
séggé váltak a társadalomban, amiből egyre több probléma fog
születni - és az is kérdés, hogy a kisebbség meddig marad kisebb­
ség, és mikor válik többséggé.

Miközben a nyugati tagállamok bánatosan nyaldossák se­

beiket, a keleti tagállamok még nem jutottak el erre a pontra, és a
látott példák alapján ostobaság is tőlük elvárni, hogy miután a
Nyugat hcpciásan átesett a küszöbön és a lépcsőn legurulva súlyo­
san megsérült, az éberebb keleti államok most szolidaritás címén
tegyék önként ugyanezt - ismervén a következményeket. Mások a
befogadókat hibáztatják azért, mert a „születőiéiben lévő multikul-
turális közeg” dacára „nem kellően nyitottak” ahhoz, hogy befo­
gadják a migránsokat [Csepeli - Örkény: 90-101; 119.J. Az ilyen
vélemények a teljesen téves helyzetfelismerésből adódnak; a mul­
ti kultúrál izmus az előző évszázad végén volt „születő félben,” és
ennek a századnak az első évtizedében élte fénykorát. Mára az
európaiaknak (de még az amerikaiaknak is) a nagyobbik része
torkig van vele, és arra vágyik, hogy saját kultúrájának megfelelő­
en élhessen a saját hazájában, ne pedig szégyenkezzen vagy meg­
húzza magát amiatt, hogy Európában született, nem pedig a világ
fejletlenebb végén. A migránsokkal kapcsolatos attitűdök is -
egyenes arányban a bevándorlók által mutatott agresszió draszti­
kus növekedésével és a terrorizmus terjedésével - egyre határozot­
tabban a bevándorlás ellen fordulnak. A multikulturális közeg
mára már nem születik, hanem haldoklik - bár a kettő, mint a jelen
állás is mutatja, nem zárja ki egymást.

210
 Bár az integráció nem azért bukik meg, mert a befogadók
nem látják szívesen az érkezőket, de ebben ugyanakkor mégis van
igazság; az uniós polgárok döntő hányada (70%, ebből 40% hatá­
rozottan) elutasítja az illegális bevándorlókat, és csupán negyedük
(25%) szerint nincs ebben kivetnivaló. Az illegális bevándorlással
kapcsolatban a Visegrádi Szövetség tagállamai különösen elzárkó-
zóak. így a csehek és a szlovákok (87-87%), a magyarok (85%)
és a lengyelek (83%) mind jóval az átlag felett ellenállóak az ille­
gális migránsokkal szemben, de a még a legliberálisabb svédek
(55%), franciák (66%) és britek (63%) többsége is tart az illegális
bevándorlástól, a németek pedig pontosan az uniós átlagot képvi­
selik, és „csak” hetven százalékuk utasítja cl azt [Századvég]. Ez a
statisztika ugyanakkor felettébb érdekes, hiszen kiderül belőle; a
nyugatiaknak nem az a bajuk, hogy mi nemet mondunk a migrán-
sokra, mert ők is azt teszik, vagy legalábbis tennék, ha a liberális
demokráciában bárki is kérdezné a véleményüket - az a bajuk,
hogy nem vesszük át az ő migránsaikat.

Fentieken felül a közösségi polgárok döntő hányada sze­

rint a határokat jobban kellene őrizni (78%), és csak elenyésző
kisebbségük (12%) véli úgy, hogy a határzár megnyitása jó Ötlet
volna. E téren kimagaslóan nagy a társadalmi támogatottság a
jelentős uniós határszakaszt felvonultató Visegrádi államokban is,
így Magyarországon (94%), Szlovákiában cs Csehországban (91-
91%), illetve Lengyelországban (88%) [Századvég],

Mindez megint érdekes; a németek bevallottan ellenzik

Merkcl politikáját, de mégsem váltották le a 2017-es választáson.
Ennek oka valószínűleg az, hogy van bennük egyfajta bünösségi
érzet, amiért bár az a véleményük, hogy' nem látják ők sem szíve­
sen a bevándorlókat, ám erről az érzésről azt hiszik, helytelen.

211
Kari Jaspers a második világháborút követően hosszasan elemezte
a német nemzet és nép bűnösségének kérdését a náci háborús és
emberiségellenes bűnökért. Álláspontja az, hogy bár büntetőjogi­
lag nem, de mint mondta, erkölcsileg és Isten előtt felelősek mind­
ezért.7 Ez az egészségtelen cmomazochista érzés (ti. hogy a je­
lenkor német népe, aminek már semmi köze a nácizmushoz) az
oka annak, hogy húsz százalékkal több német támogatja magát
Merkelt, mint a határokon a kapunyitást.™ A zsidókat még a kö­
zépkor folyamán is felelősnek tartották Jézus haláláért - ez nem
kecsegtet túl sok jóval a németek számára, akiket még csak hu-
szadannyi idő választ el őseik bűneitől, mint a középkori zsidókat
Jézustól. Talán ideje volna nekik megbocsátani maguknak; amíg
ok nem teszik, úgy fest, a világ sem fogja.

Igaz ez annál inkább, hogy számos bevándorló - és az eb­

be a kultúrába nem integrálódott leszármazottaik - nyíltan rasszis­
ta véleményének ad közszereplése során hangot. Annak oka, hogy*72

Kari Jaspers (2015) [1946]: A bűnösség kérdése - Nórán Libro Kiadó,

Budapest
72 Ami a német önmarcangolást illeti, úgy fest, a nácizmus árnyékától
már sosem fognak tudni szabadulni, és a világ sem akarja megengedni,
hogy ezt megtegyék. A valóság mégis az, hogy a németeknek nem azért
kellene szégyenkezniük, hogy volt egy Hitlerjük nyolcvan évvel ezelőtt -
az igazi szégyenük az, hogy van egy Merkeljük ma, aki teljességgel rom­
ba dönti az európai kultúrát és tradíciókat. Ráadásul Hitlert összesen két
alkalommal választották meg; egyszer 1933 során, majd néhány évvel
később a Saar vidék határozott népszavazáson úgy, hogy visszacsatlako­
zik az anyaországhoz. Merkel mögött sokkal több sikeres választás van -
igaz, a legutóbb már csak 35% körül sikerült szavazatokat begyűjtenie,
ez kísérteties hasonlóság közte és náci kancellárelődje között. Azért a
társadalmi bűnért, amit ma a Führerin megtestesít, a ma élő németek a
felelősek, akik nyeregben tartják. A modern korban ezért felelősek, és a
jövő generációi ezt (is) fogják a szemükre vetni.

212
ezzel senkinek nincsen semmi problémája az, hogy a gyűlölet
ebben az esetben Európán belül a fehérekkel szemben irányul.
Meg a legmagasabb szellemi körök sem mentesek ettől a fajgyűlö­
lő (ti. a „fajgyűlöletnek” nem szükségszerű eleme, hogy fehérek
gyűlöljenek más etnikumúakat. Lehetnek fehérek is az áldozatai!)
attitűdtől:

„Végül eljutunk ahhoz a még erősebb gondolathoz, ame­

lyik szerint épp pusztulást érdemiünk. „Tisztában vagytok
azzal, hogy mit műveltek a fehérek? - kérdezik. - Különö­
sen ti, európaiak. Utaztatok a világban, beköltöztetek más
országokba, majd felégettétek őket és próbáltátok eltörölni
a kultúrájukat. Ez most reváns. Vagy karma.” Az író Will
Self jelenleg a Brunel Egyetem professzora. [...J BBC
stúdióbeli felszólalását 2011-ben vastaps kísérte: „A be­
vándorlást ellenzők nagy része rasszista, akik nem éreznek
empátiát mások iránt, főleg, ha azok fekete vagy barna bő­
rűek.”79

Teljességgel érthető, hogy valaki a nemzetét, őseit ért sérelem

miatt nem kedveli azokat a nemzeteket, (illetve azok polgárait)
melyek a múltban ezekért a sérelmekért felelősek voltak. így pél­
dául a magyarok és románok is néha neheztelnek egymásra, mert a
múltban az együttélésük (minthogy Erdély ezer éven át a Magyar
Királyság része volt, és csak pontosan száz éve tartozik Romániá­
hoz, de a területén mindig is vegyesen éltek magyarok és románok
fis]) nem volt kimondottan fényes. De szabadjon megkérdeni,
kényszeríti valaki az ilyen embereket, hogy abban az országban
éljenek, amelyikkel elszámolnivalójuk akad? Ha Will Self ennyire

/9 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 34-37.

213
elégedetlen a fehérekkel (különösképpen mivelülik, európaiakkal),
mi tartja vissza, hogy elhagyja a kontinenst?

(Mellesleg az általa támasztott vádakra válaszul; a magya­

rok sosem gyarmatosítottak. Az ezer évvel ezelőtti államalapítás
ótaH0 nem utaztunk a világban, nem költöztünk be máshová, nem
cgettük fel őket és nem próbáltuk meg eltörölni a kultúrájukat -
Magyarország egyetlen gyarmata a történelem során a Fcrencz
József szigetcsoport volt a Sarki Óceánon, itt viszont a fókákat
leszámítva senki sem vette észre a kitűzött zászlót [őket meg vél­
hetőleg nem zavarta]). Nyilván szőrszálhasogatás ilyen kifogáso­
kat keresni a mélységes bűnbánat tanúsítása helyett, de vegiilis mit
várhat az ember a fehérektől (különösen tőlünk, európaiaktól)?

A migrációs folyamatokat ráadásul a küldő országok és

közvetlen szomszédjaik is támogatják, miközben közvetlenül fele­
lősek a krízis eszkalálódásáért. így például Katar, Szaúd-Arábia és
az Emírségek, és mindenekelőtt Törökország is:

A korrektség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az államalapítást meg­

előző időkben a magyar törzsek valóban randalíroztak Európában, és a
későbbi mongolokhoz hasonlóan végigfosztogatták azokat a vidékeket,
amiket véletlenül a vikingek elkerültek - ekkoriban terjedt el a svájci
fohász; „A saggitis Hurtgarorum liberó nos, Dom ine!" - „A magyarok
nyilaitól ments meg Urunk, minket!" Ezzel kapcsolatban azonban rá kell
világítanunk, hogy a „kalandozások kora" a magyar történelem prehisz-
torikus időszakában volt jellemző, és 955 után nem indult több támadás
nyugatra, 970-et követően pedig a magyarok felhagytak ezzel a szoká­
sukkal - tehát mindez még a korábbi, törzsszövetségi időszakra volt
jellemző, a Magyar Királyságra már nem. {Ráadásul a magyarok más
európai népeket támadtak meg a X. század során is, s mivel azok etnikai­
lag fehérek voltak, nyilván ezzel a Nyugatnak semmi problémája nem
lehet).

214
 „Katar vagy az Arab Emirátusok nem vállalják a humani­
tárius terheket. A Hezbollah, illetve inás katonai szerveze­
tek 2011 óta harcoltak Szíriában az iráni érdekekért; mégis
Irán még kritizálta is Európát, amiért szerinte nem tett ele­
get a menekültek segítésére. Rouhani elnöknek volt mer-
szc kioktatni a magyar nagykövetet 2015 szeptemberében,
amiért szerinte Magyarország „nem veszi ki a részét” a
menckültválságban. Hozzájuk hasonlóan Szaúd-Arábia az
elejétől fogva saját érdekeit támogatta a szíriai konfliktus
alatt. Nem elég, hogy nem fogadtak be egy szír állampol­
gárt sem, még azt sem engedték meg, hogy a zarándokok
által évente a mekkai zarándoklat idején öt nap erejéig
használt százezer légkondicionált sátrat a menekültek ren­
delkezésére bocsássák. A 2015-ös válság idején az egyet­
len szaúdi felajánlás az volt, hogy kétszáz új mecsetet épí­
tenek Berlinben az újonnan érkezők kedvéért.”81

Persze megint lehet mindez a bosszú azért, mert a válsággal a

Nyugat például készakarva döntötte romba egy évtizede az addig
dinamikusan fejlődő dubai gazdaságot. Vagy a keresztes hadjárat­
ért, ki tudja. Szaúd-Arábia talán csak az iszlámot szeretné kiter­
jeszteni Európára, hiszen valamibe neki is be kell fektetnie arra az
esetre, ha elfogj7 majd az olaja (vagy az európai igény az olaja
iránt). Törökország a saját stratégiai szerepet akarja erősíteni, cs
bízik az Uniós csatlakozásban, így aktuális politikai érdeke alapján
dönti el, mennyi migránst engedjen be és mikor - a ciprusi hábo­
rúban már különben is kimutatták a foguk fehérjét. A nagyobbik
baj az, hogy az olyan politikusok, mint például Merkel vagy
Macron, felülnek az ilyen provokálásnak, és meghátrálnak előle.

ai Douglas Murray: Európa furcsa halála; 308.

215
Mcrkel sosem merne kikezdeni egy iszlám országgal - csak a V4
államaival szemben vitézkedik.

Tévképzetek

A migrációval kapcsolatos hibák között a legelső helyen az szere­

pel - és ez a rossz meggyőződés a politikai és a társadalmi köröket
egyaránt érinti hogy a tömeges migrációra is az egyénire vonat­
kozó szabályokat igyekeznek alkalmazni. Egyetlen egy (vagy
legalábbis kisszámú) menedékkerő esetében a menekült-status
értelmezhető - egész népcsoportok esetében nem. Mégis hol tarta­
nának a világ fejlett népei, ha például a hutuk és a tuszik közötti
ruandai mészárlás során a fél ország több millió polgárát befogad­
ták volna? De hasonló a helyzet a siíták és a szunniták közötti
nézeteltérések esetében is, ahogyan felhozhatnánk példaképpen a
Pol Pót kambodzsai diktátor népirtása elől menekülőket is. Megint
más kérdés, hogy ha Pol Pót terrorja elől mindenki elmenekült
volna, akkor mi lett volna Kambodzsával?

A világ szinte minden népének vagy nemzetének történe­

tében találunk őrült diktátorokat vagy véres konfliktusokat - ha
ezek elől mindenki szedte volna a cókmókját és kereket oldott
volna, milyen hely maradt volna a világon ahol a menekültek lete­
lepedhettek volna? Még az örök békés semlegességet valló Svéd­
ország esetében is találunk őrült királyokat, akik ok nélkül lemé­
szárolták több száz alattvalójukat, ahogy az Egyesült Államok
polgárháborúja során is legalább fél Amerika elmenekülhetett
volna. A nemzetek egészséges fejlődéséhez a konfliktusok hozzá­
tartoznak. Ez az adott generációnak sosem előnyös, viszont nem is
oldhatóak ezek akképpen meg, hogy mindenki csomagolni kezd.

216
 Szintén tévedés az a személet - amit mostanában egyéb­
ként az ENSZ is kezd vallani - miszerint a gazdasági migránsok
(akik a bevándorlók döntö hányadát alkotják) és a menekültek
azonos megítélés alá essenek [Klans - Wcigl: 21-24.].

A bevándorlók nagy része egyáltalán nem menekült, ha­

nem gazdasági bevándorló, tehát életét nem fenyegeti veszély, így
nem csupán nem felelnek meg a mcneküllstátusz kibocsátásának
feltételeinek, de még annak enyhébb formájára, az oltalomra10 sem
jogosultak.

Az uniós polgárok többsége (54%) egyetért ezzel a felfo­

gással, és csak a kisebbségük (39%) véli úgy, hogy a migránsok
valóban azért jöttek, mert anyaországukban nincsenek biztonság­
ban [Századvég], Az emberiség döntő hányada rosszabbul él, mint
a nyugati átlag, így ha terel engedünk a gazdasági migrációnak,
akkor hamarosan hatmilliárd ember fog az ajtónkon kopogtatni.
Ezeket az embereket pedig, még ha az USA cs Kanada, illetve az
Unió elfelezi is egymás között, akkor is az Unió népességét a hét­
szeresére, míg az Amerikaiak népességet a kilencszeresére kellene
emelni, hogy minden migráns helyet kapjon.

Amennyiben segítünk is rajtuk, számításba kell venni azt,

hogy a migránsok az anyaországukban még relatíve jómódúnak és
képzettnek számítanak, így ezek befogadása nekik személy szerint
ugyan jó, de az anyaországot ellehetetlenítjük ezáltal. Még az uni­
ón belül is komoly gondot okoz a magasan képzett, de alulfizetett82

82 A Tanács 2004/83/EK irányelve ugyanis ezt a statust is ismeri, melyért

az folyamodhat, aki ugyan a menekültstátuszra nem jogosult, ám eseté­
ben fennáll annak a veszélye, hogy hazatérése esetén őt „súlyos sérelem
érné."

217
munkaerő elvándorlása; ezzel a problémával küzd egyebek mellett
a magyar egészségügy. Mint mondtuk, Magyarország az Unió
egyik legjobb általános orvosi egyetemi képzését nyújtja, és éven­
te több száz új orvos szerzi meg a doktoriját - mégsem sikerül
csak éves átlagban egy-két tucat (!) új rezidenst leszerzödtetni a
magyarországi közgyógyellátásban, miközben az Országos Egész­
ségbiztosítási Pénztár is képtelen arra, hogy az országos körzeti
orvosi rendelők egyötödébe orvost találjon. Hasonló a helyzet a
szakmunkásokkal.

Ilyen körülmények közt pontosan mit is várunk attól, hogy

a migránsokat befogadjuk? Ha az Unión belül ekkora nehézsége­
ket okoz az elvándorlás, akkor mit remélünk attól, hogy a fejlődő
országokból elvonjuk a legszakképzettebb rétegeket?

Ráadásul ezeknek az országoknak a népességnövekedése

nagyságrendekkel nagyobb, mint amennyit mi befogadunk; évente
egy-két millió migránsról beszélünk, de közben a fejlődő államok
népessége ugyanennyi idő alatt nyolcvanmillió fővel gyarapszik,
így a problémáik megoldásának egyetlen eszköze az lehetne, ha
ott kezelnénk a nehézségeiket, ahol azok kialakulnak [Beck].s1

A gond csak az, hogy a válságban lévő régiók és országok

lokális megsegítése a gyarmatosítást idézné, és ezért idegenkednek
tőle a fejlett nemzetek, hogy bclefolyjanak az ügyeikbe. Ugyanak­
kor pont ezért - minthogy a gyarmatok függetlenséget szerettek
volna kivívni, és ezt a huszadik század során sikerrel meg is tették
- nem világos, hogy pontosan mi is a Nyugat feladata az ő prob­
lémáikat illetően.

Roy Beck: World Poverty, Immigration & G u m b a lls-

www.NumbersUSA.org

218
 Az ötszáz milliós Európa már eddig is zsúfolt kontinens
volt, de milyen fenntarthatósági vonatkozásai vannak annak, ha
ide települ még a fel világ? Egyáltalán mennyi embert takar Euró­
pa eltartó-képessegének felső határa? Még ha a világ fenntartható
népességét a józan hárommilliárd főben határozzuk is meg
[Myers: 93-94.], és mindez proporcionális eloszláson alapul, tehát
valójában ez elméleti küszöb, ami alacsony fogyasztáson és a ja­
vak egyenlő eloszlásán alapul, minimális szennyezés mellett, ak­
kor a realitás ennél még alacsonyabb [Diamond (2009): 488-489.].
Ez ráadásul a teljes bolygó eltartó képessége, nem pedig csak az
Öreg Kontinensé, így ezt a számot meg tovább kell osztanunk.

Ehhez képest még a legóvatosabb becslések [pl. a magyar

Migrációkutató Intézet] is azzal számolnak, hogy 2030-ra negy­
venmillió, míg 2050-re hetvenniillió afrikai indul majd el Európá­
ba, hála az afrikai népességrobbanásnak, az elsivatagosodásnak, az
elnyomó politikai rendszereknek és káosznak, ami számos orszá­
got érint. Ilyen például Nigéria, a Közép-Afrikai Köztársaság,
vagy Szomália, de ide tartozik Burkina Fasó is, ami a világ legdi­
namikusabban káoszba süllyedő országa - tíz év alatt tizennégy
erőszakos hatalomátvétellel. Ehhez a számadathoz még hozzá kell
adni azokat a régiókat (pl. a Közel-Kelet, vagy Dél- Kelet Ázsia,
ahonnan már most is nagy számban érkeznek a bevándorlók, és a
számuk várhatóan nem fog csökkenni.

A nyugati társadalmak egyik legfőbb tévedése is ehhez

kapcsolódik, jelesül hogy azt hiszik, a társadalmaikban tapasztalt
ncpességcsökkenés probléma, holott nem az [Dorling: 302-303.].
A migránsok letelepítése a Malthus-reakciót sietteti, vagyis azt
eredményezi, hogy az az Európa, ami már jelenleg is több ember­
nek ad otthont, mint amennyit fenntartható módon eltartani képes,

219
még hamarabb kifut majd természetes erőforrásaiból. De ez sem a
mi, sem a bevándorlók és az ő küldő országaik problémáit nem
oldja meg.

Van, aki úgy véli, hogy a betelepülő migránsok kevesebb

gyereket vállalnak, mint az otthon maradó honfitársaik, így tulaj­
donképpen a Malthus-elmélet kiküszöbölésének is jó eszköze a
migráció elősegítése [Dorling: 342-343.]. Ez az észrevétel pontos,
de az arányokat illetően teljesen csölátású és megbízhatatlan. Le­
het, hogy matematikailag ez így korrekt, de a harmadik világ né­
pességének növekedéséhez képest a migráció elenyésző mértékű,
tehát a különbség így is legfeljebb csak század százalékokban
mérhető, miközben a fogadó államok infrastruktúráját már az
utóbbi három évben érkezett alig pár millió bevándorló is teljes­
séggel túlterhelte.

Ha azt képzeljük, nem volt még példa a történelem során

arra, hogy egy kultúrát az oda özönlő menekültek tettek tönkre,
súlyosan tévedünk. Ez történt például Grönland viking társadal­
mával, és annak fővárosával, Gardarral. A kemény klíma és nehéz
megélhetés miatt törékeny északi kultúrában a termőföldek el­
használódása miatt a vidéki lakosok tömegesen áramlottak a sziget
fővárosába, Gardarba. Ráadásul ezek a folyamatok Grönlandon
már korábban is lezajlottak, alig pár évtizeddel korábban, mikor a
sziget nyugati részén hasonló módon kihaltak a vikingek, ez még­
sem intette óvatosságra a keleti telepet, ami ennek ellenére is be­
fogadta a menekülteket. A bevándorlás olyan súlyos lett, hogy
végül a főváros is áldozatul esett annak - holott egyébként fenn­
maradhatott volna:

„Akkoriban Gardar olyan lehetett, mint egy túlterhelt

mentőcsónak. Ahogy a szegényebb farmok állatai elhulló t-

220
 tak, vagy az emberek mind megették őket, nem maradt
más választásuk, mint behúzódni a gazdag helyekre [...]
és végül Ciardarba. [...] Mivel a gardari menekültek egyre
többen lettek és egyre kevésbé maradt vesztenivalójuk,
egyre nehezebb lett megakadályozni, hogy [...] leöldössék
és felfalják a más tulajdonát képező állatokat - azokat,
amelyek egyedül Gardart valahogy még éppen eltartották
volna a maga földesurával, jobbágyaival és templomával,
így jöhetett el a végső éhséglázadás napja, talán egy hosz-
szú tél végén több hasonló év telei után, amikor áldozatul
estek nemcsak a tehenek, hanem az újszülött borjak és a
kutyák is, mint pár évtizeddel előbb a nyugati telepen.”M

Ilyen módon Grönland keleti telepe is vcgiil rövid idő alatt meg­
semmisült, lakói pedig mind éhen vesztek és halálra fagytak,
minthogy nem volt hová menniük. Ezt a jelenlegi migránsválságot
objektíven és hidegfejjel mérlegelő szakértők cs publicisták is
tisztán látják, csak az európai elit nem:

„Minden értelmes bevándorlási politika számolna azzal,

hogy bár az Európának nevezett hajó valóban képes meg­
menteni a kétségbeesett fuldoklókat, felborulhat, ha túl
sok ember cs túl gyorsan kerül a fedélzetre - nekünk, eu­
rópaiaknak, pedig csak ez az egy hajónk van.”1''

Ironikus, hogy Murray is „hajót” használ hasonlatképpen, hiszen

ez éppen úgy illusztrálja, hogy az Európai Civilizáció nincs hová
menjen, ha összeomlik, mint ahogy Gardar vikingjei sem tudtak
menekülni szorult helyzetükből - hiszen nekik egyáltalán nem845

84 Jared Diamond: Összeomlás; 268-269.

85 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 303.

221
maradt hajójuk, mert a meneküllek nem csak a vágóállatokat ölték
le, hanem az összes fát is felélték, amiből építeni lehetett volna
egyet.

A jelek arra mutatnak, hogy ezzel a veszéllyel az uniós

polgárok is tisztában vannak, hiszen elenyésző kisebbségük (9%)
véli úgy, hogy a fejlődő világ polgárainak a megsegítésére az a
legjobb megoldás, ha korlátozásoktól mentesen befogadjuk őket,
míg a válaszadók döntő többsége (81%) teljesen tisztán látja, hogy
a potenciális migránsokat a saját anyaországukban kell megsegíte­
ni.

Arra a közösségi kezdeményezésre, miszerint az Unió

évente fogadjon be egymillió migránsl és támogassa azokat fejen­
ként tizenötezer euróval, a válaszadók kétharmada (68%) nemei
mond, és mindössze kis hányaduk (14%) támogatja azt [Század­
vég]. - Itt szabadjon megjegyezni, hogy Magyarországon a nettó-
sított minimálbér, amit a szakképzett emberek főállású, heti negy­
ven óra munkáért kapnak, ennek az összegnek évente csupán a
negyede, alig több mint háromezer euró.

De hasonló kritikákkal illette az segélyeken élő migránso­

kat Sebastian Kurz kancellár is, aki 2018 júniusában bejelentette,
hogy az. osztrák állam segélyein élő európai közösségen kívüliek
számának nagymértékű emelkedése miatt (2015 óta a számuk
megháromszorozódott) Ausztriában a szociális politika reformját
tervezi, ami a munkaképes személyek segélyezésének lényegében
a minimalizálását jelenti. Ráadásul a kancellár egyébként is fellé­
pett a migránserőszak ellen, hiszen az erőszakos vallási csoporto­
sulások közül többet is kiutasított Ausztriából, miközben a mecse­
tek építését is megtiltotta.

222
 A lentiek alapján nyilvánvaló, hogy az a nyugati propa­
ganda, ami szerint munkaerőhiány és demográfiai krízis van a
Nyugaton, és ezt bevándorlók importálásával kellene megoldani,
az végképp nonszensz.

„Az EU-nak keményebben kellene dolgoznia, hogy támo­

gassa azokat, akik hosszútávon Európában maradnak -
Európának szüksége van bevándorlókra, hogy fenntartsa a
gazdaságát. Az Eurostat szerint Európa népessége 2016
során csak a bevándorlásnak köszönhetően nőtt. [...]
Számos országban hiány emellett a képzett munkaerő.”86

Több mint valószínű, hogy a nyugati polgárok azért képesek vol­

nának megoldani a demográfiai mutatók javításának feladatát,
tehát ebben kellene őket támogatni, és nem olyan módon, mint
ahogyan azt olvashattuk, hogy a fiatalokat az anális szexre és az
orgazmus megjátszására tanitják az iskolában - amik amúgy is
inkább negatívan hatnak a demográfiára, érthető okokból. Az
Eurostat fenti kimutatásai alapján Franciaország és Anglia népes­
sége emelkedni fog a2 50-es évekre a migráció nélkül is - de nem
azért, mert a nyugatiak demográfiai mutatói jók lennének, hanem
azért, mert már most annyi bevándorlójuk van, hogy magukban is
képesek fiatalodó korát teremteni. De mégis milyen áron?

Ami a munkaerő hiányát illeti, ez a megállapítás megint

pontatlan - és nem is lehet más, hiszen az ipari forradalom óta
egészen a múlt század közepéig a tömeges migráció nem volt is­
mert jelenség Európában. Akkor nem volt szüksége a gazdaságnak
a bevándorlókra?

516 Rizzo, Rachel (2018): E u ro p e ’s M igration C risis is Anything bút O ver

- nationalinterest.org

223
 Amint arra többen rámutattak, az Unióban 10% körüli volt
már a migránsok beáramlása előtt is a munkanélküliség, tehát nem
a gazdaságnak van szüksége a migránsokra, mert azzal nincs olyan
probléma, amit tömeges betelepítéssel lehelne csak orvosolni. A
gond az instabil nyugati nyugdíjpolitikával van, amit a stagnáló
vagy hanyatló társadalmi demográfia veszélyeztethet.

De még ha valóban probléma is az, hogy a társadalmi kor-

fa öregedő társadalomra utal, akkor ott nem az idegenek importja,
hanem a családbarát politika lesz az, ami ezt megfordítja [Klaus -
Weigl: 51 -54.j. Hogy a társadalomban kevés számú utód születik,
leginkább az egészséges férfi-női kapcsolatokkal szemben ellen­
séges, gyerekgyülölő (minthogy számos feminista irányzat azt
vallja, hogy márpedig ők nem szülnek gyereket, mert nem „te­
nyészállatok,” más feminista biológiai „nők” pedig „csak” a fiú­
gyermekekkel mennek abortuszra, mondván, hogy ők „nem szül­
nek még egy erőszakolól a világra”) gcnder-politika számlájára
írható. Ennek az ideológiának a felbukkanása a hetvenes években,
időben egybeesik a demográfiai mutatók drasztikus romlásának
kezdetével. Magyarországon a családpolitika reformja gender
társadalom-plasztikázás és migránsok nélkül is több ponttal javí­
tott a társadalmi korfán, mindössze pár év alatt.

Tény, hogy a negatív demográfiai rátán (azaz az öregedő

társadalmi görbén, ahol több a halálozás, mint a születés, és emiatt
csökken a népesség) valóban „segítenek” a migránsok is - bár
mondjuk inkább úgy, hogy statisztikailag javítanak az átlagon. De
jó ez, mikor a bűnözési statisztikákat, a gazdasági teljesítményt és
a közegészségügyi mulatókat viszont rontják? Arról pedig, hogy
ennek során mi történik a nyugati kultúrával, bőven van elég ta­
pasztalatunk:

224
 „Az, hogy a „fchcr britele” kisebbségben vannak a saját
fővárosukban, meddig lesz a sokszínűség jele (miként az
Országos Statisztikai Hivatal szóvivője mondta)? Ugyanis
az adatok szerint néhány kerületben már nincs sokszínű­
ség. Nem azért, mert bevándorló nem lakik ott elég. ha­
nem nincs már elég fehér brit a sokszínűséghez. [...]

Az Egyesült Királyság népességének növekedése

majdhogynem teljes mértékben a bevándorlásnak köszön­
hető, illetve a bevándorlók magas szaporodási rátájának
következménye. [...]

Ha viszont folytatódik a 2011 utáni tendencia, az

Egyesült Királyság populációja 2040-ben eléri a nyolc­
vanmilliót, 2060-ban pedig a kilencvenmillió főt (ami öt­
venszázalékos növekedés 2011-hez viszonyítva). [...]

A magukat a 2011 -es népszámláláskor „fehér brit­

nek” nevezők a 2060-as évekre kisebbségben lesznek az
Egyesült Királyság területén.”87

Mindeközben pedig a migrációs folyamat véglegesen megváltoz­

tatja (vagy megsemmisíti) a fogadó állam kultúráját, így tehát
Európa nyugati fele egyszerűen be fog olvadni egy másik, erősza­
kosabb civilizációba.

Ha a „migránsokra szükség van” teória igaz volna, akkor

hogy sikerült Magyarországon a demográfiai mutatókat a
genderellenes és családi szociális politikát támogató FIDESZ
kormánynak az európai legrosszabbról az egyik legjobbra fordíta­
ni, miközben elutasította a migrációt?

87 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 35-36.

225
 Hasonlóképpen nem váltották be a befogadók gazdasági
várakozásait sem. Az állítólagos munkaerőhiány alapján a gazda­
ságnak jól kellene reagálnia a migránsok megjelenésére, de való­
jában lehetetlen őket foglalkoztatni. Maríné Le Pen arra hívta fel a
figyelmet, hogy alig tíz százalékuk tud, vagy hajlandó dolgozni, és
ezzel a bajor gazdasági miniszter, Ilse Aigner is egyetért. A své­
deknél a migránsokra épített gazdaságpolitika pedig annyira defi­
cites lett, hogy adókat kellett emelniük azért, hogy el tudják tartani
az állítólag munkaképes bevándorlóikat, akiktől a felvirágzást
várták - ez csakugyan a dinamikus konjunktúra biztos receptje. Az
EU és a tagállamai gazdaságát valószínűleg nagyon sokan túlbe­
csülik; kétségtelen tény, hogy a "Nyugat gazdag, és módjában áll­
hat másokon segíteni, de azért az altruizmusnak és a menekültek
befogadásnak vannak ésszerűségi határai, a mostani migrációs
politika pedig biztosan túlmutat ezen:

„Miközben az EU az állami csődöket már csak a pénz

szünet nélküli nyomtatásával tudja elodázni, azt várják tő­
lünk, hogy szívélyesen üdvözölve fogadjuk gazdasági me­
nekültek millióit. Túl sokcracket vettek be?”R!<

Ami azt illeti, mint mondtuk, a munkaerőhiány is illúzió; példának

okáért a németországi Pirmasens városban a német átlaghoz ké­
pest kiugróan magas (12,5%) volt a munkanélküliség, és a betele­
pített migránsok nem is segítenek a város hanyatló gazdaságának a
fellendítésében. A migránsok az állam pénzügyeinek a kiadási
oldalán jelennek meg, tehát a munkaerő-problémákat csak fokoz­
zák. A munkaerőhiány valóban felmerül az EU azokban a részei­
ben, ahonnan a munkavállalók átvándorolnak a gazdagabb uniós
tagállamokba, de még itt is sokkal nagyobb annak a valószínűsége,8

88 Udo Ulfkotte: Népnevelők; 198.

226
hogy a felnövő generáció szakképzettséget szerezve majd munkát
vállal kiegyenlített európai bérviszonyok mellett, semmint annak,
hogy a betelepített, még elemi oktatásban sem részesült, a nyelvet
egyáltalán nem beszélő cs a kultúrával szemben erőszakosan fel­
lépő migránsok majd munkavállalóként hasznosíthatóak lesznek.

Természetesen szó sincs róla, hogy ez fogalmilag elkép­

zelhetetlen lenne, és ne lehetne precedenst találni arra, hogy egy
magasan képzett bevándorló a fogadó állam hasznára vált, vagy
ott szakképzettséget szerezve hasznosította volna magát. A prob­
léma a statisztikai átlagban van, mivel - amint arra már utaltunk -
a foglalkoztatható migránsok aránya minimális, és sokkal többe
kerül a maradék eltartása, semmint amekkora hasznot hajtanak
közülük azok, akik valóban érdemi munkát vállalnak.

Az uniós polgárok döntő többsége (73%) is egyetért ab­

ban, hogy a migráció többletterhet jelent a fogadó országok szá­
mára, és csak elenyésző kisebbségük (17%) véli úgy, hogy nem
jelentenek ilyen költséget (ami ráadásul meg nem is jelenti azt,
hogy hasznosak is volnának). Az uniós polgárok majdnem két­
harmada (61%) azon a véleményen van, hogy a migránsok töme­
ges beáramlása hosszabb távon a közösségi gazdaságot gyengíteni
fogja, és csak alig több mint az ötödük (21%) véli úgy, hogy gaz­
daságilag előnyös a jelenlétük [Századvég],

Pusztító tendenciák

A társadalmak nem mind szükségszerűen etnikailag és vallásilag

homogének, példaképpen felhozható az egyik legvegyesebb né­
pességet felvonultató Egyesült Államok is. De van ugyanakkor

227
ennek a sokszínűségnek egy korlátja, jelesül pedig az, hogy az
adott társadalom égisze alatt egyesülök elfogadják az adott nemzet
saját kultúráját és berendezkedését:

„A bevándorlás csak akkor fogadható cl, cs csak abban az

esetben tekinthető gazdasági fonásnak, ha együtt jár
azoknak az integrációjával, akik csatlakoznak a demokrá­
cia keretét jelentő nemzeti közösséghez”*9

A bevándorlókról már tudjuk, hogy rendkívül komoly nehézsége­

ket okoznak a fogadó államoknak, miközben gazdaságilag komoly
költségeket emésztenek fel, és túlterhelik az állami infrastruktúrát
és ellátórendszert [Klaus - Weigl: 36-37; Monostori (2016): 158.].
Ennek oka részben az, hogy nagy számban olyan egészségi álla­
potban érkeznek, mely eleve orvosi kezelést igényel, ami által
leterhelik az egészségügyet és óriási költségeket okoznak a fogadó
állam szociális ellátórendszerének. Másrészt viszont az általuk
hordozott (és terjesztett) betegségekkel is fel kell venni a versenyt,
melyek között akadnak banális megbetegedések is, de számos
esetben olyan fertőzések is, melyeket a fejlett egészségügyi rend­
szerekkel ellátott országokban nagy erőfeszítések és áldozatok
árán sikerült csak kiirtani, valamint olyanok is, melyeket eleve
nem is ismernek nyugaton.

Ami ugyanakkor még nagyobb probléma, az nem más,

minthogy sajnos a bevándorlók hozzáállásán fogadó állam hivata­
los szerveihez már az érkezésükkor sem mindig a legmegfelelőbb,
amivel tovább bonyolítják a helyzet megoldását, és mint látni fog­
juk, azt követően sem sokan válnak közülük mintapolgárokká.89

89 Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 43.

228
Ezzel pedig meg is dől az integrálásukra tett valamennyi erőfeszí­
tés, amivel együtt bukik a migránsbarát politikai felfogás is.

A legsúlyosabb helyzet természetesen ott alakul ki, ahol a

migránsok hirtelen a legnagyobb számban bukkannak fel. A kö­
vetkező részleteket tartalmazó üzenetet egy Németországban dol­
gozó doktornő adta közre az interneten, még a migránsválság ki­
robbanásának évében, 2015 során;

„Tegnap a kórházunkban megbeszélést tartottunk a nálunk

kialakult helyzetről és arról, hogy egy másik müncheni
kórházban már tarthatatlan a helyzet. A körzeti orvosi ren­
delők nem tudják már kezelni a kialakult vészhelyzetet,
ezért mindenkit a kórházakba küldenek. [...]

A migránsok és az orvosi személyzet között a

kapcsolat a rosszból a még rosszabbra fordult. A múlt hét
óta azokat a migránsokat, akik a kórházba mennek, a K-9-
es rendőrségi egység tagjai kell, hogy kísérjék. Sok be­
vándorló AlDS-es, szifiliszes, TBC-s és sok egyéb egzoti­
kus betegsége van, úgyhogy mi, itt Európában, nem is tud­
juk, hogyan kell kezelni őket. Ha egy receptet kapnak a
gyógyszertárban, és megtudják, hogy azért készpénzben
kell fizetni, hihetetlen dühkitöréseket kapnak, különösen,
ha a gyerekek gyógyszeréről van szó.

Ők otthagyják a gyermekeket a gyógyszertári

személyzetnek ezekkel a szavakkal: „Úgy, gyógyítsátok
őket ti magatok!” így tehát a rendőrség nem csak a klini­
kákat és kórházakat, hanem a nagy gyógyszertárakat is őr­
zi.

229
 Nyíltan azt kérdezzük, hol vannak azok, akik a TV
kamerák előtt és a pályaudvarokon plakátokkal üdvözölték
a bevándorlókat? [...]

Eddig a munkanélküliek száma Németországban

2,2 millió volt. Most lesz legalább 3,5 millió.

A legtöbb bevándorló egyáltalán nem foglalkoz­

tatható. Ezek a legalapvetőbb oktatásban sem részesültek.
S mi több, a nők általában egyáltalán nem dolgoznak. Úgy
saecolom, hogy minden tizedik nő közülük terhes. Több
százezer közülük magával hozta a csecsemőjét és 6 éven
aluli kisgyerekét, akik leső vány odottak, elhanyagoltak.

Ha ez így folytatódik, és a németek újra megnyit­

ják a határaikat, hazamegyek a Cseh Köztársaságba. Senki
sem fog tudni engem ebben a helyzetben itt tartani, még
ha kétszeres is a fizetés itt, mint otthon. Én Németország­
ba jöttem dolgozni, nem a Közel-Keletre. [...] De attól fé­
lek, hogy ha hazatérek, egy bizonyos ponton túl ugyanez
lesz a Cseh Köztársaságban is. [...J

Egy Rajna menti kórházban a migránsok késekkel

támadták meg a személyzetet, azért, mert egy 8 hónapos
gyereket halál közeli állapotban adtak át, akit korábban 3
hónapig fél Európán keresztül vonszoltak, és a gyermek
két nap alatt meghalt. Annak ellenére, hogy top ellátást
kapott az egyik legjobb gyermekgyógyászati klinikán
Németországban. Az orvost meg kellett műteni cs két ápo­
ló az intenzív osztályon fekszik.

230
 Senkit sem büntettek meg. A helyi sajtóban tilos
írni róla, így csak c-mailen keresztül tudunk az esetről.

Mi történt volna, ha egy német szúrt volna meg

egy orvost és az ápolókat a késsel? Vagy ha ő öntötte vol­
na saját szifilisszel-fertőzött vizeletéi egy nővér arcába és
így akarta volna őt megfertőzni?”90

Nyilván tagadhatatlanul elszomorító, hogy a világban ilyen egész­

ségügyi körülmények uralkodnak, de ezen nem tudunk segíteni
azzal, ha a saját Nemzetünk ellátórendszerét is szolidaritásból
romba döntjük, ahogy a fuldoklón sem segít az, ha mi magunk is
megfulladunk. Azon felül pedig, hogy a bevándorlók körülményei
tagadhatatlanul elszomorítóak, a fent leírtakból világosan kitűnő
attitűdjük és a befogadókkal szembeni hozzáállásuk már kevésbé
ad okot a mélységes együttérzésre.

A levél arra is kitért, hogy a bevándorlók mennyi egzoti­

kus vagy rég nem látott betegséget hoznak magukkal. Aggódnunk
kellene vajon ezek miatt? Aki Afrikába utazik, egy sor immunerő-
sítőre, profilaxisra és védőoltásra szorul, mielőtt utazását meg­
kezdhetné. Vajon mi a helyzet akkor, ha Afrika jön minden korlá­
tozástól és elővigyázatosságtól mentesen ide?

„A kiszámíthatatlan újkori népvándorlás akár tönkre is te­

heti a befogadó országok egészségügyi struktúráját, külö­
nösen, ha új fertőző betegségek ütik fel a fejüket (akár a
bevándoroltak akár a befogadók között). A bevándorlókat,
menekülteket nagy számban először valószínűleg csak tá­

9UAz eredeti {törölt) forrás:

httP5://www.voutube.com/watch?v=TAOJ2QJfEpY

231
 borokban lehet elhelyezni, ami melegágya a fertőző beteg­
ségeknek.”91

A fenti figyelmeztetés egyértelműen aggodalomra ad okot. De mit

mutat a statisztika? Az egészségüggyel foglalkozó szervezetek is a
járványos betegségek megszaporodásáról számolnak be Európa
szerte.92 A kővetkezőkben lássuk az utóbbi évtizedből a járványos
betegségek tendenciáinak alakulását93 - a felsorolt tételek távolról
sem tartalmazzák az összes betegséget (így például a HÍV vírus és
az AIDS terjedésének mutatóira valamiért nem lehet kielégítő és
hiteles statisztikákat találni), csupán illusztrál ják a tendenciákat:

A vírus által okozott, influenza-szerű tünetekkel, olykor

rendkívül erős csontfájdalommal és kiütésekkel járó, fertőző
Dengue láz (csonttöréses láz) endemikus elterjedése alapvetően
nem érinti Európát; a vírust hordozó Aedcs szúnyogok ugyanis
elsősorban a trópusi területeken terjesztik a kórt. Ilyen például az
egyiptomi csípőszúnyog is, ami a Zika vírus (és több egyéb) mel­
lett ezt a kórokozót is hordozza, ám itt nem életképes - azonban
mint írtuk korábban, ennek a családnak az egyik tagja, a tigrisszú­
nyog {AecJes albopictus) már megtelepedett a kontinensen, és szin­
ten vektora ennek a betegségnek, ez azonban nem jelent önmagá­
ban véve problémát.

Az Öreg Kontinensen a klímaviszonyok nem felelnek meg

a vírushordozóknak; a hőmérséklet átlagban kizárólag a Kanári
Szigeteken, Lampedusa szigetén, Máltán és Ibéria déli szegletében

91 Törő Klára: Az éghajlatváltozás hatásai az emberi szervezetre; 208.

92 https://ecdc.europa.eu/en/infectios-diseases-public-
health/survillance-amd-disease-data/annual-epidemoloeical-reports
9j https://ecdc.europa.eu/en/survillance-atlas-infectios-diseases

232
elég magas a szúnyogok számára, ezeken a területeken ugyanak­
kor a páratartalom nem optimális, míg északabbra a helyzet ennek
éppen ellenkezője [Törő: 212.]. Annak oka, hogy a fertőzés nem
általános Európában, elsősorban az, hogy a vírus jóval igényesebb,
mint maguk a szúnyogok, igy bár például a tigrisszúnyog jelen
van, és úgy fest, megél Európa hidegebb tájain is, maguk a bennük
található vírusok képtelenek betokozódni és átvészelni a nagyon
száraz vagy kemény hideg időket.

Mégis, az általuk terjesztett Dengue lázat okozó kórokozó

egyre gyakrabban üti fel a fejét Európában: 2008 folyamán meg
csak 530 megbetegedést regisztráltak, egy évvel később már 577
esetről tudunk, majd 2012 során már 1209, míg 2014-ben már
2515 megbetegedést jelentettek. A regisztrált megbetegedések
számának drasztikus növekedése tehát kizárólag a fertőzött beván­
dorlók számlájára írhatóak, illetőleg az azok állal a szúnyogok
által okozott megbetegedésekre, melyek nem itt szaporodtak el,
hanem a bevándorlókkal együtt érkeztek egy adott szezonban,
következésképpen életképes Villonjaikkal még képesek a fertőzé­
seket terjeszteni.

Hasonló a helyzet a Chikungunya lázzal, melyei szinten ez

a szúnyogcsoport terjeszt, és mely hasonló tüneteket is okoz. A
fertőzést az ötvenes években azonosították Tanzániában. A ki­
lencvenes évekre már a trópusi és szubtrópusi {például India) terü­
leteken robbanásszerű járványokat okozott, majd 2007 folyamán
felbukkant Olaszországban is, 250 megbetegedést okozva, ám
ekkor pár évre a tendenciája csökkent (2009-ben még harsogó
cikkek ujjongtak, hogy kiszorították azt a kontinensről). 2014
folyamán viszont újra fellángolt, és ekkor már 1428 esetet diag­
nosztizáltak. A fertőző betegségeket terjesztő kórokozók hagyó-

233
mányos terjedésére ilyen hektikus módon, ennyire gyors és perio­
dikus ütemben nincs esély; ezeket a szúnyogokat az Afrikából
érkezők maguk hurcolták be, vagy pedig a fertőzött bevándorlók
véréből táplálkozó, itt élő szúnyogok fertőződlek meg, és váltak
vektorrá, majd fertőztek tovább.

Az agyvei őgyullad ást (encephalitis) okozó Arbovíntsok

elerjedése szinten megfigyelhető, amint arra korábban, a kártevőir­
tásra vonatkozó uniós tilalom kapcsán már utaltunk. Ezek közül a
Nyugat Nílusi Vírus Közép-Afrikából származik, de a migráció
hatására sikerült szétszórni azt világszerte:

„A nyugat-nílusi láz 1999-ben kezdte pandemiáját, azaz

eredeti területéről, a Nílus forrásvidékéről behurcolták
New Yorkba. Azóta a teljes amerikai földrészről jelentet­
ték a betegséget, amelynek elterjedését a klímaváltozás a
maláriánál részletezett szempontok szerint fogja módosí­
tani.”94

A Nílus Vírus, dacára annak, hogy itt nem endemikus, 2008 fo­
lyamán már 24 megbetegedést okozott Európában -2 0 1 2 során
viszont már 249-et. A Nílus Vírus fent illusztrált terjedése jól elő­
revetíti azt, hogy milyen más egzotikus betegségek megjelenése és
járványosodása várható a felgyorsult migráció hatására. Az olyan
klasszikusnak mondható, Európa történelméből jól ismert, ám
gyakorlatilag eradikált fertőző betegségek, mint amilyen például a
lepra (Mycobacterium lepráé), a pestis ( Yersinia pestis), vagy a
kevéssé ismert, 50 százalékos halálozási aránnyal járó Hantavirus,
a világ számos területén még jelen vannak, ahogy honosak Euró­
pában is, járványos kitörésük azonban sosincs.

94 Törő Klára: Az éghajlatváltozás hatásai az emberi szervezetre; 212.

234
 Ennek oka, hogy a fertőzés ezeknek a kórokozóknak az
esetében is a vektoroknak tudható be, melyek ráadásul rezervoár-
ként (azaz olyan élőlényként, melyen a fertőző vektorok clősköd-
nek) nem csak az embert használják - ez alól a Hanta kivétek
mivel az a tünetmentes hordozó rágcsálók ürülékéből szabadul fel
és levegő vagy direkt kontaktus útján terjed, fertőzött élőlények
között azonban nem.

Ugyanakkor ezekkel a súlyosan fertőző betegségekkel

mégis viszonylag ritkán találkozni a fejlett világban, noha némely
élőlények maguk is fertőző hordozók (így például a házi patká­
nyok mellett a skóciai vörös mókus is a pestis kórokozójának hor­
dozója lehet, míg például az Egyesült Államok déli részén élő
páncélos tatuk között is találhatók leprával fertőzött és tüneteket is
produkáló hordozók, vagy Szerbiában [és onnan terjedve újabban
Magyarországon is] élő rágcsálók is a Hantavirus tünetmentes
hordozói). A fejlett világban ugyanakkor az emberek és a hordo­
zók elkülönülése jól megoldott, a közvetlen kontaktus a fertőző
állatokkal, vagy azok fertőző testváladékaival vagy élősködőivel
gyakorlatilag nem fordul elő. Ez az oka annak, hogy az ilyen be­
tegségek felbukkanására mindösszesen évente egy-két esetben
kerül sor.

A világ kevésbé fejlett területein ugyanakkor ezek a fertő­

ző betegségek újra a reneszánszukat élik; a pestis felbukkanása
például az 1950-es évek közepén is mindösszesen csak hozzávető­
legesen kétszáz regisztrált esetei jelentett Afrikában (1957 folya­
mán), kettőszázötvenet Amerikában (szinten 1957-ben) és alig
2000 esetet Ázsiában (1954 során) az évtized legsúlyosabb évei­
ben is. A kórokozó azonban ezt követően egyre gyakrabban buk­
kant fel, és az arányok is megváltoztak: 1990 folyamán már ezer

235
körülire volt tehető a diagnosztizált esetek száma Afrikában, va­
lamivel többre Amerikában és további kétszázzal volt több Ázsiá­
ban, majd dinamikus növekedést követően az ezredfordulóhoz
közeledve, 1997-re már évi mintegy négyezer fertőzésről tudott a
WHO Afrikából, ugyanennyiről Amerikából, és csak néhányszáz-
zal többről Ázsiából [Törő: 215.J. Ebből a statisztikából látszik,
hogy a pestis elsősorban Ázsia legelmaradottabb vidékein a leg­
gyakoribb, de az arányokat tekintve - hála a népességrobbanásnak
és az abból fakadó életszínvonal béli drasztikus zuhanásnak -
Afrika és Amerika is beérte ugyanazt a szintet.

A migrációval fennáll annak a súlyos veszélye, hogy ezek

a betegségek, melyek cseppfertőzéssel könnyedén átadhatóak di-
rekt emberi kontaktus útján is, újra elterjednek a fejlett világban is.
Míg az agyvclőgyulladást például jellemzően a vektorok terjesz­
tik, addig ezeknek a betegségeknek az elterjedéséhez ilyesmire
nincsen szükség (hasonlóan például az influenzához). Ugyan
mindez jelenleg csak hipotézis, hiszen sem a pestis, sem más ha­
sonlóan súlyos fertőző betegségek (lásd például az ebola vagy az
anthrax vírusok) nem okoztak európai járványt, de ugyanakkor az
új kórokozók felbukkanása egyértelműen bizonyítja, hogy ez csak
idő kérdése.

Jó példa erre a Nílus Vírus mellett a szintén szúnyogok

által terjesztett és a magzatokra különösen veszélyes és frissen
felfedezett Zika vírus is, mely a fenti statisztikák által is látható
módon 2015 során - véletlenül éppen a migránshullám megindu­
lásakor - ütötte fel először a fejét a kontinensen, 29 megbetegedést
okozva. Egy évvel később már 2121 diagnosztizált esetről tudhat­
tunk; a kórokozót az egyiptomi csípőszúnyog (Aedes aegypti)
terjeszti, mely kizárólag a nedves, meleg klímán életképes, Euró­

236
pában a klíma nem megfelelő számára, következésképpen a szú­
nyog nem invazív. Emiatt vélhetőleg az adott szezonban hurcolták
be, akkor szaporodott cl a szezonálisan megfelelő körülmények
között (meleg, párás városi klíma tavasszal), és okozott megbete­
gedéseket.

A helyzet semmivel sem jobb azokkal a kórokozókkal

kapcsolatban sem, amik nem vektorok, hanem valamilyen direkl
emberi kontaktus (cseppfertőzés, légzés, szexuális aktus, testvála­
dékok, etc.) útján terjed.

Ilyen például a paraziták által terjesztett emésztőrendszeri

megbetegedés, a Cryptospuroidosis, mely fertőzött vízzel, étellel
is terjed, de a parazitákat a fertőző betegek is képesek kontaktus
(például érintés) útján átadni, amennyiben emésztőrendszeri vála­
dékaiktól szennyezett kézzel megérintenek másokat, sőt, akár csak
olyan tárgyakat, melyek fertőzéstovábbítók (vehiculum) lehetnek
azáltal, hogy mások is megérinthetik (pl. kilincsek, tömegközleke­
dési eszközök kapaszkodói!). Ez a betegség a legyengült vagy
fejletlen immunrend szerű (felülfertőzésként, illetve kisgyermekek
és idősek esetében) betegeknél kimondottan veszélyes, akár halá­
los kimenetelű is lehet, ugyanakkor fejlettebb higiéniás szokások­
kal rendelkező országokban jellemzően kevésbé fordul elő. Az,
hogy Európában a cryptosporoidosis előfordulása a 2008-ban di­
agnosztizált 7015 esetről négy év alatt 9581 új megbetegedésre,
majd újabb négy év alatt 13631 esetre növekedett, szintén nem az
európai trendek megváltozásának, hanem az olyan bevándorlók
tömeges betelepedésének tudható be, akik a kórokozókat egyrészt
maguk is behurcolják, másrészt a higiéniás szokásaik kevésbé
magas szintűek, mint a nyugatiakéi.

237
 A fejlett világban mára lényegében felszámolt szamárkö­
högés (pertussis), melyet széles spektrumú antibiotikummal jól
lehet kezelni, újra felütötte a fejét. 2008 során 21439 megbetege­
dést regisztráltak a kontinensen, de 2012 folyamán már kétszer
ennyit; 42572 diagnosztizált esetről tudunk - ezt az antibiotikum-
rezisztens baktériumot csak általános védőoltással (Dl-PER-TE)
sikerült kiirtani, tehát a behurcolásával évtizedek hosszú és költsé­
ges erőfeszítései hullnak hamvukba.

A nemi úton terjedő betegségek járványos növekedése

szintén lehangoló képet fest; a vér baj (syphilis), mely szintén csak
specifikus antibiotikumokkal kezelhető, 2008 során még csak
20144 új megbetegedést okozott, de 2016-ban már másfélszer
ennyi, 29365 új esetet diagnosztizáltak. A szintén nemi úton terje­
dő kankó (gonorrhoea) esetében a migráció növekedésével párhu­
zamosan emelkedő statisztika még szembetűnőbb: 2008-ban
29434, 2009-ben 31540, de 2012 folyamán már 51940, 2014-ben
67015, végül pedig 2016 során már 75349 új esetet azonosítottak.
Ez nyolc év alatt háromszoros növekedés csak ennek a nemi be­
tegségnek az esetében, ami jó eséllyel jelentheti, hogy a gyengéb­
bik nemnek már csak ezért is aggodalomra lehet oka a bevándorlá­
si tendenciákat elnézve.

A migráció jobbik fele

Ha már így szóba került a szebbik nem, nos, a jelek végső soron
mégis arra mutatnak, hogy a demográfiának valóban van némi
köze a migrációhoz, hiszen a migránsok döntő hányada fiatal férfi
(a legtöbben magukat kiskorúnak is vallják, bár nem azok, de ettől
még „fiatalok”). Ezzel szemben a migrációt támogató anlifa moz­

238
galmak nagyrészt fiatal, feminista nőkből állnak, tehát a kettő
kapcsolata mégiscsak gyanakvásra ad okot. Oswald Spengler a
ncmzés és a halál kultikus szimbolikájáról és történelemformáló
szerepéről már egy évszázada is írt:

„Mondjanak amit akarnak, a [...] történelemben minden

azért történik, hogy a nemzésnek cs a halálnak ez az örök
történelme megőrződjön és fennmaradjon: az otthonért és
a tűzhelyért, az asszonyért és a gyermekért, a nemzetsé­
gért, a népért, a jövőért. A férfiak közti harc mindig a vé­
rért, mindig a nőért folyik. A nő mint idő az, akiért
egyáltalánban államtörtcnelem létezik.”95

Ebben lehet valami, hiszen miközben a bevándorlás támogatásáért

kiálló antifa mozgalmárok is nagyrészt fiatal nők, a migránsok
pedig fiatal férfiak,96 a képlet kirajzolódni látszik. Békés Márton
cikkében rámutat, mennyire elutasítók lennének éppen ennek a
társadalmi csoportnak a tagjai, ha a nőtlen férfiak kezdenének el
fiatal lányokat importálni:

„Vajon miből fakad, hogy látványosan szemet hunynak az

európai nőket érő migránserőszak fölött, és hogy védence­
ik közölt tolerálják az európai férfiak körében kiirtandó-
nak és visszataszítónak ítélt maszkulinitást?”97

95 Oswald Spengler: A Nyugat Alkonya II.; 395.

96 Magyar Tudományos Akadémia: Az Európába irányuló és 2015-től
felgyorsult migráció tényezői, irányai és kilátásai -
I mta.hu/data/cikkck/106/1060/cikk-106072/ europabairanvulo.pdfi: 11
97 Békés Márton: A migráció frivolitása -
latoszogblog.hu/hloe/a migráció frivolitasa

239
Ráadásul ez több mint egyszerű szimpátia; számos antifa szervezet
erővel védi a kitoloncolásra váró migránsokat (akik egyébként
aztán terrorcselekményeket követnek el [Murray: 200-203.]). A
migránsok maguk is aktív tetteikkel igazolják, hogy dacára annak,
mennyire lenézik a nyugati nőket (azért mert az ő felfogásukban
„erkölcstelenek,” már csak azért is, mert nem hordanak fekete
leplet), azért az érdeklődésük az irányukba egyértelműen aktív -
bár nem éppen az európai nők lovagias férfiakról alkotott romanti­
kus képében közelednek feléjük.

Ez az antifa soraiba tartozó személyeket (gender-

feministák esetében ugyanis nem helytálló terminológia az, hogy
„nő”) azonban ez szemlátomást nem zavarja - olyannyira, hogy
számos alkalommal a menekülteket segítő civil szervezetekben
dolgozó nőket a migránsok már például az uniós határ mentén
lévő menekülttáborokban is megerőszakolják. Egy esetben egy
ilyen önkéntes még bocsánatot is kért nyílt levelében az őt meg­
erőszakoló több migránstól, amiért a tettükért kitoloncolták őket.

A nőkkel szembeni erőszakoskodás és a terrorizmus a két

leginkább közösségellenes és kirívó jelenség, és egyben ez az,
amit a migránsoktól tapasztalunk, amit ráadásul a helyi rendőri
szervek gyakran igyekeznek is eltusolni azért, mert ez a lény nem
vet jó fényt a migránsokra és az őket pártoló politikusokra és tár­
sadalmi aktivistákra:

„A 2000-es évektől kezdve nyílt titok volt. hogy beván­

dorlók csapatai helyi nőket zaklatnak szexuálisan. Erről
senki nem akart beszélni vagy hallani. Volt ebben az
egészben valami alapvető romlottság, ami miatt még meg­
közelíteni sem merték a témát. Úgy tűnt, a puszta célzás is
arra, hogy fekete bőrű emberek hajlamosak a fehér nők

240
szexuális zaklatására, olyan mély rasszizmusból ered, ami
lehetetlené teszi annak elképzelését. [...]

A Westfalen-Blatt által végzett felmérés szerint a

helyi rendőrség rutinosan tusolta el a bevándorlók által el­
követett szexuális támadásokat, hiszen munícióként szol­
gálhattak volna a nyitott határok politikájának támadásá­
hoz. [...]

Bajorországban 2015 szeptemberére a helyzet

olyan súlyossá vált, hogy a helyi szülőket figyelmeztették:
ne engedjék meg lányaiknak, hogy kihívóbb ruhát viselje­
nek. „A topok és blúzok, rövidnadrágok és miniszoknyák
viselése félreértésekhez vezethet” - figyelmeztetett az
egyik levél. Néhány bajor városban, többek között
Meringben, a rendőrség figyelmeztette a szülőket, hogy ne
engedjék egyedül közlekedni a gyerekeiket. A helyi nők­
nek is azt tanácsolták, hogy a vasútállomásra ne sétáljanak
kiséret nélkül. Németországban 2015-ben naponta érkez­
tek jelentések utcákon, köztereken, uszodákban és más he­
lyeken megtörtént erőszakos cselekményekről. Hasonló
volt a helyzet Svédországban, Ausztriában és máshol. De
minden esetben a hatóságok próbálták agyonhallgatni az
eseteket, és az európai médiába sem kerültek be a bűncse­
lekmények. [...j

Miként egy harminchárom éves menekültkérő

mondta: „a férfiaknak vannak gyengeségeik, így ha látnak
valakit mosolyogni, nehéz magukat kontrollálni.” Elmon-

241
 dása szerint hazájában. Eritreában „ha valaki akar egy nőt,
akkor csak úgy magáévá teheti, nem büntetik meg crte.”98

Ez a kulturális háttér az, amit a bevándorlók magukkal hoznak?

Hogy a nők mosolygása nyílt felhívás bécsi keringőre, ők pedig
büntetlenül megerőszakolhatják őket? Az ENSZ alapvető felfogá­
sa az, hogy a kisebbségek asszimilációja nem elfogadható célkitű­
zés egyetlen állam részéről sem - ez azonban a kisebbségekre
vonatkozik, nem pedig a bevándorlókra. Ráadásul megint más
kérdés az, hogy' a bevándorlók - természetesen - őrizhetik saját
kultúrájuknak azon elemeit, melyek az önazonosságukhoz tartoz­
nak, de közben kötelesek tiszteletben tartani a fogadó állam törvé­
nyeit. Egy olyan kultúra, amely az idegen valláséi férfiak lemészá-
rolását és az idegen nők felett elkövetett erőszakot dicsőíti, telje­
sen tájidegen a Nyugat civilizációjától, és mindig is az volt.

Mi több, az ilyen kultúra invazív, azaz kiszorítja és meg­

semmisíti a fogadó állam kultúráját. Az pedig, hogy a fogadó ál­
lam vezetése mindezt igyekszik a szőnyeg alá söpörni, felfoghatat­
lan. Egyáltalán mi célja ennek? Őszintén azt képzelik a nyugati
politikusok és médiumok, hogy az emberek nem veszik észre, mi
zajlik körülöttük? Vagy addig importálják az invazív kultúrát, míg
végül vállat vonhatnak, és azt mondhatják, hogy sajnos ez ellen
már nincs mit tenni? A helyzet az, hogy ez utóbbi költői kérdés -
sajnos hamarosan láthatjuk, hogy erre a válasz az, hogy igen.

Még a kölni eseményekről is csak a képfelvételek kikerü­

lésekor ismerték be, hogy kétezer (!) migráns zaklatott, támadott
meg és rabolt ki nőket. Ráadásul, ebben az antifa is benne van,
mivel ők gyakorolnak hatást a hatóságra, hogy a bűnügyeket szín­

98 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 192-194.

242
vakon kezeljék [Murray: 195.]. Ráadásul mikor a kölni incidens
után pár héttel német férfiak tüntetni mertek a bevándorlók ellen, a
rendőrség hirtelen életre kelt, cs vízágyúval oszlatták szét a töme­
get januárban. Sajnos ez a mentalitás az erőszak áldozatai és
hozzátartozóik számára még elviselhetetlenebbé teszi az átélteket:

Svédországban 2018-ban egy lány azért lett öngyilkos,

mert a szomszédban lakó migráns megerőszakolta, a rendőrség
pedig nem tett semmit. Két évvel korábban a németek fogtak el
egy afgán bevándorlót, miután a gyanú szerint megerőszakolt és
megölt egy diáklányt Freiburgban. Az egy évvel később kezdődő
büntetőper során kiderült, hogy a férfi még a hazájában megerő­
szakolt egy tizenkét éves kislányt. Európába, mint a legtöbben,
Görögországon átjutott, ahol készséggel elhitték neki, hogy kisko­
rú, miközben már elmúlt harminc (a kiskorúságot hitelesen igazoló
vagy megcáfoló fájdalommentes fogászati vizsgálat régóta java­
solt bevezetése ellen az Unió legfelsőbb körei mindig vétót emel­
nek, mondván, hogy a módszer náci). Görögországi tartózkodása
alatt kirabolt egy újabb lányt, majd lelökte egy szikláról abban a
reményben, hogy ezzel megöli. Ezért a tettéért őrizetbe is vették;
ekkor azzal védekezett, hogy az áldozata „csak” egy nő volt. Ezt
az incidenst is különösebb következmények nélkül átvészelte,
hiszen három évvel később már a németországi Freiburgban tar­
tózkodott, ahol megerőszakolta és közben ájulásig fojtogatta a
tizenkilenc éves diáklányt, majd saját bevallása szerint az ájult, de
még lélegző áldozatát a Dreisam folyóba dobta (de az is elképzel­
hető, hogy direkt fojtotta bele, hiszen a Vagus-reflex miatt a lány
akár magához is térhetett mikor aspirálta a vizet).

A migránsok körében egyébként kimagaslóan magas a

„kiskorúak” aránya, mivel így könnyebben jutnak menekült­

243
statushoz. A franciaországi Gironde megyében kilencszáz letelepí­
tett kiskorú migráns közül utóbb nyolcszázról derült ki, hogy nem
kiskorú (és a letelepítésükkor sem voltak már azok). A franciák
irányadó gyakorlata alapján ugyanakkor az életkorukról hazudó
migránsok nem részesülnek semmilyen joghátrányban - és hason­
ló a helyzet a németeknél is.

Integráció és terror

Az muszlimokra épüld sikeres bevándorlási politikának az akadá­

lyát képezik egyrészt az arab országok rossz mutatói. Amint arra
többen is rámutatnak, az arab országok jellemzői jelenleg az in­
tenzív népességrobbanás, a gáz- és olajexportra épülő gazdaság, a
háborúk által destabilizált politikai háttér, valamint ezeknek a
társadalmaknak az elutasító hozzáállása a nyugati államberendez­
kedés és társadalmi intézmények átvételével kapcsolatban [Klaus
- WcigI: 30.].

Másrészt éppen az olaj exportjára való rászorultság - mely

az exportáló államoknak éppen úgy függés, hiszen ez az egyetlen
bevételi forrásuk, mint a Nyugat számára, akik pedig a behozott
nyersanyagra szorulnak rá - hatása érezhető a fundamentalista
olajsejkek aknamunkájában [Klaus - Weigl: 31.]. Mivel vagy az
olajkészletek, vagy pedig az azokra fennálló nyugati igény előbb
vagy utóbb de elapad, így az olajsejkek szépen, diszkréten azon
munkálkodnak, hogy működési központjukat a sokkal stabilabb
gazdasági alapokra épült Nyugatra helyezzék át. Ha a következő
harminc évben, míg náluk a konjunktúra tart, ezt arra fordítják,
hogy Európa is iszlámmá váljon, akkor harminc év múlva egysze-

244
rüen ideköltözhet az összes sejk cs monarcha - ez egy egyszerű
befektetési stratégia.

Méghozzá sikeres stratégia. Emlékezhetünk rá, írtuk, hogy

a németországi törökök és muszlimok mennyivel nagyobb becsben
tartják Erdogan török elnököt, kiakasztva választási plakátjait,
mint a nyugati vezetőket. De valószínűleg hasonlóan vélekednek a
szaúdi vagy az iráni vezetőkről is.

Ennek oka éppen a bevándorlók erős nyugatellenessége és

az okozott destabilizáció, hiszen a bevándorlóknak eszük ágában
sincs európaivá válni - ők azt szeretnék, ha Európa válna muzul­
mánná [Klaus - Weigl: 38, 62-63.J. Amint azt korábban is írtuk, a
Nyugat és az Iszlám két külön civilizáció, és e két civilizáció a
legösszeférhetetlenebb párosítás mindközül, s közös fennállásuk
mindig az egyik felülkerekedcschez, valamint a másik hanyatlásá­
hoz vezetett. Ennek ellenpéldájául Jeruzsálemet szokás felhozni,
ahol a két kultúra megfér egymás mellett - ez igaz is, de a város
távolról sem békés, és az izraeli haderő jelenléte az egyetlen, ami
biztosítja a három vallás híveinek relatív békében való együttélé­
sét. Huntington a Nyugat cs az Iszlám közötti véres, 14 évszáza­
dos konfliktust olyan mélységűnek tartja, ahhoz képest a hideghá­
ború szinte eltörpül, s mely kibékíthetetlen konfliktusnak látszik
azóta is [Huntington (2002): 209.].

Ez a konfliktus volt megfigyelhető a balkáni nemzetek

némelyikében, melyek asszimilálódtak a török uralomhoz, ellen­
ben például a magyarokkal, melyek 150 éves török jelenlét mellett
is szívósan ellenálltak az iszlám kultúrának de az ide érkezett
törököknek sem volt ez idő alatt céljuk, hogy magyarokká válja­
nak! A két civilizáció közötti asszimiláció tehát ritka, és főleg az
iszlámról a nyugatira való áttérés az!

245
 Nem is meglepő, hogy Európában a meneküllek növelik a
terrorveszélyt, és eleve nincs szándékukban asszimilálódni, vagy
egyáltalán bármi módon együttműködni a befogadóikkal vagy
tiszteletben tartani a szabályaikat.

2016 szeptemberében például a Leszbosz szigetén lévő

moria-i menekülttábort gyújtották fel, mert elégedetlenek voltak a
körülményekkel: majd egy évvel később ismét felgyújtották a
tábort - ekkor az afgán és szír menekültek összecsapásából kiala­
kult általános rendbontás során. Mindeközben a táborokban elhe­
lyezett migránsok folyamatosan megpróbáltak nyugat felé haladó
tehergépjárművekre felszökni - tulajdonképpen még el sem érték
végső céljukat az Unión belül, de már képesek ekkora mértékű
rendbontásra. Másutt a Görögországban veszteglő bevándorlók a
helyiek és a turisták zaklatásával kötik le a kreativitásukat; 2018
tavaszán egy hattagú pakisztáni csoportot tartóztattak le Athénban,
akiknek az volt a hobbijuk, hogy az Akropolisz környékén lesben
állva arra járó fiatalokat támadtak meg, raboltak ki és alkalman­
ként szúrtak is le.

A beengedett migránsok körében a rendőrség is képtelen

rendet tartani; a német rendőrnőket csak férfiakkal egy csapatban
tudják bevetni, mert a migránsok a női rendőrökkel nem hajlandók
együttműködni (voltak, akik szó szerint azt mondták, hogy „csak
emberekkel beszélnek, nőkkel nem”). Mi több, még zaklatják is
őket; a brandenburgi rendőrség állományának egy női tagja arra
panaszkodott, hogy a migránsok azt kiabálták feléjük, hogy be­
szélni nem fognak velük, legfeljebb megerőszakolják őket.

Ezekben a tendenciákban nincsen semmi meglepő, hiszen

az itt letelepedett szélsőséges isziámisták - anyaországuk aktív
bíztatása mellett már jó ideje kimutatják véleményüket és meg­

246
vetésüket az európaiak irányába, valamint már három évtizede
nyilvánvaló, hogy büntetlenül szembeszegülhetnek a befogadó
államok hatalmával.

1989 során egy az iszlámot kritizáló írás jelent meg Angli­

ában, amiért vérdíjat tűztek ki a szerző és a kiadó embereinek a
fejére. Az eset érdekessége az a puszta tény volt, hogy megosztot­
ta a brit közvéleményt, mivel sokan a reakcióban semmi kivetni­
valót nem láttak:

„1989-ben, Valentin-napon; az Iráni Iszlám Köztársaság

vezetője, Khomeini ajatollah kiáltványt intézett „minden
igazhitű muszlint számára,” amiben tudatta, hogy „a sátá­
ni versek című könyv szerzője, aki művét az iszlám, a Pró­
féta és a Korán ellenében irta és publikálta, és mindenki,
aki ebben a kiadásban részt vett és tudta, mit tartalmaz a
könyv, mostantól halálra van ítélve.” [.. .1

Milánóban 1991-ben Rushdie olasz fordítóját

megkéselték és megverték otthonában. William
Nygaardot, a sátáni versek norvég kiadóját 1993-ban há­
romszor meglőtték oslói otthona előtt. Britanniában két
könyvesboltot is felgyújtottak, amelyik árulla a művet.
Más boltokban, londoni áruházakban, ahol megtalálhatóak
voltak a Penguin könyvei, bombákat helyeztek el.”99

A későbbi terrorhullámhoz is a „képregény-krizís” adta meg a

gyújtást, 2005 során [Murray: 149.]. Ennek az incidensnek végül a
mérlege, egybekötve a migránshullám okozta összeurópai válság­
gal, kaotikus állapotokhoz vezetett, és az addigi elszigetelt terror­

99 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 128-130.

247
támadások személytelen jellegét - mint amilyen például a metró-
robbantás - átvette a nyers és közvetlen erőszak. Többé nem volt
szükség pokolgépekre, bonyolult hadi tervekre egy ilyen támadás
lebonyolításához. Elegendő volt a gazdaboltban venni egy baltát
vagy egy bozótvágót ahhoz, hogy valaki mihamarább az igaz hit
harcosává váljon.

Persze az igazán szofisztikáit és nagyszámú áldozatot

követelő támadások azért szervezettek voltak, és jól felfegyvcrzetl
terroristák követték el azokat. 2015 novemberében, péntek 13.-án,
Párizs szerte több összehangolt támadást követett el az. Iszlám
Állam néhány terroristája. Az elkövetési módok között több rob­
bantás és lövöldözés is szerepelt.

Ez utóbbiak közül - bár több utcai lövöldözés is volt, ami­

nek a során az. éttermi teraszokon ülő emberek tömegeibe lőttek -
a Bataclan koncertterembe behatoló, Kalasnyikov támadófegyver­
rel felszerelt terroristák támadása volt a legsúlyosabb. A zsúfolásig
megtelt épületet a terroristák körülzárták, majd ketten berontottak
a főbejáraton át, megölve a biztonságiakat, majd pedig tüzet nyitva
a tömegre. A vészkijáraton kifele menekülő civileket újabb terro­
rista várta, aki rájuk kezdett tüzelni. A bent rekedtek szobákban
barikádozták el magukat, vagy pedig a földön fekvő holttestek
között rejtőztek el. A támadás során két járőr a helyszínre ért. Bár
a közrendörök kézifegyverei meg sem közelítik a Kalasnyikov
támadófegyvcrck erejét vagy lűzgyorsaságál, mégis tűzpárbajt
kezdeményeztek, cs az egyik terrorista lövést kapott, így felrob­
bantotta magát.

A megmaradt terroristák viszont el barikádozták magukat

az épületben, cs azzal foglalták el magukat, hogy agyonlődösték
azokat a civileket, akik bent rekedtek, ök meg rájuk találtak, néhá-

248
nyuknak meg az iszlám nagyszerűségéről szóló hosszas szónokla­
tot tartottak - végül őket a rohamcsapat támadta meg, közel három
órával a támadás kezdetét követően. Egyiküket sikerrel megöltek,
kettő másik szintén felrobbantotta magát.

Csak a Bataclan támadói közel kilencven emberrel végez­

tek, de a támadássorozat összesen több mint százharminc halottat,
és közel ötszáz sebesültet hagyott városszerte maga után. Az akko­
ri francia elnök Frarujois Hollandé statáriumot hirdetett, amire a
világháború óta nem volt példa az országban.

Alig egy évvel később a terrortámadások kiújullak, de a

politikai közeg továbbra is meg volt győződve arról, hogy az ese­
teket el lehet hallgatni, el lehet bagatellizálni, illetve bőszen igye­
keztek rávilágítani, hogy az iszlám tulajdonképpen a béke vallása.
Mindeközben pedig a terrortámadások hétköznapi rutinná váltak
az iszlám népességet komolyabb mennyiségben befogadó álla­
mokban.

A 2016 során fellángoló terrortámadások közül az egyik

legjelentősebb a július 14.-i nizzai merénylet volt; egy terrorista a
bérelt teherautójával 81 embert ölt meg, mikor a tömegbe hajtott.
A merénylet megrázta az egész kontinenst, de nem is volt ideje
magához térnie, mert az eseményen felbuzdulva mindösszesen
négy nappal később Németországban is lezajlott egy támadás:

„2016. július 18-án Würzburgban az Iszlám Állam harcosa

egy fejszével válogatás nélkül rátámadt az emberekre,
amikor a tettes „Allah akbar”-t ordított és ömlött a vér,
nem akartam hinni a szememnek. Az Iszlám Állam nevű
terrorszervezet azonnal nyilvánosságra hozott egy videót,
amelyben magára vállalta a tettet. A merénylő maga is az

249
 Iszlám Állam tagjának vallotta magát, és kétséget nem ha­
gyott a „hitetlenek” iránti gyűlölete felől. Németország
belügyminisztere [...] ezt követően kihirdette a korrekt
politikai nézetet és úgy nyilatkozott, hogy semmiképpen
sem iszlám terrortámadásról van szó, hanem csak „váloga­
tás nélküli erőszakáról. Az SWR internet oldalán nagy
dobpergés közepette követelte „a jobboldali terror elleni
harcot.” Ezzel párhuzamosan a Zöldek politikusai teljes
komolysággal úgy gondolták, hogy a világban kialakuló
viszályt Kinder csokoládéval lehet orvosolni.” 100

A támadó, miután a vonaton négy embert megsebesített, cs a vonat

megállt, menekülni próbált, de egy véletlenül a közelben tartózko­
dó rendőrségi egység üldözőbe vette, mire a 17 éves afgán fiú a
baltával rátámadt az őt üldöző rendőrökre, akik tüzet nyitottak rá
és megölték. Erre a zöldpárti politikus, Renate Künast kérdőre
vonta őket, miért nem csak megsebesítették a támadót. (Mellesleg
talán a Kinder csokoládéra vonatkozó javaslat is csak ravasz ana­
lógia? Nem is Kinder, hanem M&Ms a megoldás a Nyugat prob­
lémáira, hiszen majd a három nagy vezető rendet csinál - az pedig
hogy hogyan, ipari titok, cs egyébként sem szokás elrontani a
meglepetést).

Rögtön másnap újabb támadás történt, és innentől ez min­

dennapossá vált:

„Az „Allah akbart” (Allah nagy) kiabáló Mohamed

Boufarkouch megkéselt egy francia nőt cs három lányát
(akik nyolc- tizenkettő és tizennégy évesek voltak)
Montpellier közelében, Franciaországban, csak azért, mert

Udo Ulfkotte: Népnevelők; 169.

250
 „kihívóan” öltözködtek. A támadó marokkói volt. Néhány
nappal később az iráni bevándorlók gyereke. Ali Dávid
Sonboly, egy McDonaldsnál hét kamasz lelövésével kez­
dődő ámokfutása során kilenc embert ölt meg. A motivá­
ciói nem ismertek. Néhány nappal később Stuttgartban
egy szír menekült machetével kaszabolt le egy terhes nőt -
hirtelen felindulásból. [...] Huszonnégy órán belül „ISIS-
t” kiabáló két férfi lépett be egy roueni templomba mise
alatt, túszul ejtették az apácákat és lemészárolták a papot,
Jacques Hamel atyát. Az egyik nővér elmondta, hogy a két
tizenkilenc éves támadó - Adél Kermiche és Abdeí Malik
Petitjean - mosolygott, amikor elvágták áldozatuk torkát,
hagyták elvérezni és arab szövegeket skandáltak a holttes­
te felett,1”1U1

A bajorországi támadó lelövéséhez hasonlóan az volt a politikai

reakció szeptemberben, hogy azok ellen a rendőrök ellen indítot­
tak eljárást, akik egy késes támadót öltek meg, aki mindenáron
végezni akart egy másik migránssal:

„Szeptember 27-én egy bevándorló hívta a rendőrséget,

mivel állítása szerint látta, amint szintén bevándorló társa
egy gyereket molesztál a bokrok között. A helyszínre ér­
kező három rendőr rátalált a huszonhét éves pakisztáni
férfira, aki éppen egy hatéves iraki kislánnyal erőszakos­
kodott. Az egyik rendőr megpróbálta elvinni a lányt, míg a
másik kettő a megbilincselt pakisztánit az autóba tuszkol­
ta. Mindeközben a lány apja, egy huszonkilenc éves iraki,
késsel a kezében rohant ki a menedékhelyről. A rendőrök
megálljt parancsoltak, de a férfi mindenáron bosszút akart

D o u glas Murray: Eu ró p a furcsa h alála; 190-191.

2S1
 állni. Végül a rendőröknek le kellett lőniük. Az újságcik­
kek azzal a bürokratikus kérdéssel kezdtek foglakozni,
hogy vajon jogos volt-c ez a tett a hatóság részéről. De
senki nem jegyezte meg, hogy ezek az események már
mindennaposak az új Németországban.” 102

December során is sor került egy újabb teherautós merényletre; a

támadó megölt egy lengyel kamionsofőrt, majd a lopott gépjármű­
vel behajtott a berlini karácsonyi vásárra és legázolt hatvan em­
bert, tizenegyet megölve közülük, majd menekülésbe kezdett.
Egyúttal ehhez a támadáshoz kapcsolódik az aranyérmes rendőr­
ségi fellépés, mivel a német rendőrök képtelenek voltak elfogni a
támadót, akinek sikerült kereket oldania, de nem csak a helyszín­
ről, hanem Németországból is - végül olasz rendőrök észlelték és
lőttek agyon miután azonosították.

Azt, hogy mennyire hétköznapivá váltak ezek az esetek, a

jelek szerint mindenki tudta, kivéve Európa liberális politikusait.
Teljességgel felfoghatatlan, hogy a világ legerősebb civilizációjá­
nak bölcsője, ami egyébként a világ gazdaságának több mint ötö­
dét tartja a kezében, ami Kína és India után a világ legnépesebb
föderációja és a világ legerősebb katonai szövetségének a tagja,
egyedülállóan jó közbiztonsági mutatókkal és életszínvonallal,
ilyen gyorsan ilyen meredeken képes lehet zuhanásba kezdeni.
Európa legerősebb államai képtelenné váltak saját állampolgárai­
kat a saját földjükön megvédeni.

Németország központi nyomozó hivatala szerint a vallás-

ellenes erőszakos megnyilvánulások náluk is megszaporodtak;
csak 2017-ben százra tehető volt a számuk. Ezek az erőszakos

102 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 282-283.

252
cselekmények másutt, például Ausztriában is olyan drasztikusak,
hogy egy keresztény szír menekült a saját bevallása szerint inkább
visszamenekült előlük Szíriába. Mindeközben a terrorcselekmé­
nyek sem ritkultak meg a 2017-es óv folyamán sem:

Április folyamán Stockholmban hajtottak teherautóval a

tömegbe a város vásárlóutcájában, öt embert megölve. A svéd
kormány annak ellenére tagadta, hogy ez terrorakció lett volna,
hogy az Iszlám Állam magára vállalta a történteket.

Május a huszonkettes csapdáját jelentette a britek számára;

huszonkettedikén egy huszonkét éves merénylő a Manchester
Arénánál robbantott fel egy repeszgránálot az Ariana Grande-
koncert zömmel fiatal lányokból álló tömegben, huszonkét halottal
és több száz maradandó sérüléssel.

Július folyamán ismét az angolok érezték a bőrükön az ál­

taluk importált terroristák hatását. A támadók a London hídon egy
bérelt kisteherautóval (eredetileg kamiont szerettek volna bérelni,
de annyi pénzük nem volt) gázoltak a tömegbe késő este. Ezután
lehajtottak a hídról, majd késekkel kezdtek rohangálni és nyolc
embert öltek meg, további több tucatnyit pedig megsebesítettek. A
rendőrségnek az első hívást követően nyolc percébe tellett, hogy
London belvárosában mozgósítani tudjon, és a helyszínre vonulva
agyonlőhessék a támadókat, ami tulajdonképpen ezüstérmes he­
lyezés a gyenge terrorellenes rendőrségi akciók dobogóján.

Augusztus sem múlhatott cl terrortámadás nélkül, ekkor

Barcelonában hajtottak a tömegbe és öltek meg tizennégy embert,
két nappal később pedig két finn női szúrtak le.

253
 Szeptemberben a londoni metrórobbantást szerették volna
megismételni, és csúcsidőben bombát hagytak a metróban, itt vi­
szont maga a terrorakció volt gyengén kivitelezett, mivel a bomba
gyújtó szerkezete befulladt, így a támadás végül nem ölt meg sen­
kit.

A támadások 2018 folyamán sem ritkultak. Január folya­

mán Svédországban két hét alatt öt pokolgépes robbantást követ­
tek el országszerte és a terroristák, valamint a törvényes renddel
elégedetlen bevándorlók hatására az emberölések száma az or­
szágban az utóbbi évek statisztikáihoz képest a tízszeresére (!)
emelkedett. Mindez azért érdekes, mert mikor Donald Trump az
elnökválasztási kampány során a migrációval szemben érvelt,
felhívta rá a figyelmet, „nézzük csak meg, mi történik Svédor­
szágban,” mire a svédek (és az amerikai demokraták) erőltetett
nevetésben törtek ki, cs azt felelték, hogy köszönik szépen, de
Svédországban minden a legnagyobb rendben van. (így tehát a
svéd politika szerint az, hogy az emberölés terén „vezető” statisz­
tikákkal rendelkezik az ország, és heti szinten történnek terrortá­
madások, teljességgel rendben van). 2018 tavaszán a svéd kor­
mányfő washingtoni látogatása során már nem volt ennyire derűs,
cs beismerte, hogy az országában a bűnözés jelentősen megnöve-
kedett és már komoly problémákat okoz, de a no-go zónák létezé­
sét tagadta - azt talán majd a szeptemberi választások után ismeri
be valaki.

Az új év Németországnak is hozott új terrortámadást; ápri­

lisban, ezúttal Münster városában hajtott furgonnal a tömegbe egy
támadó, aki azután öngyilkos lett.

Míg a korábbi évtized európai terrortámadásait viszonylag

könnyű azok számadataival együtt csokorba szedni, ez szinte kép­

254
telenség a 2015 utáni időkre nézve, így a fenti leírás is csak példá­
lózó, pedig e sorok írásakor a párizsi merényletek óta még nem
telt el három egész év. Ez idő alatt azonban a terrorizmus áldoza­
tainak száma ötszáz feletti, a sebesülteké, köztük számtalan olya­
né, akik örökre magukon viselik ezeknek a támadásoknak a nyo­
mait, több ezerre tehető. Ezek az áldozatok pedig csak részben
írhatóak maguknak az iszlamistáknak a számlájára - a halálukért
éppen annyira terheli a felelősség a nyugati politikusokat, mint
azokat, akik végeztek velük.

A terrortámadások mélyen beivódtak az uniós polgárság

köztudatába és életébe. Arra a kérdésre, hogy mennyire tartanak a
megkérdezettek a terrortámadástól, a közösségi polgárok több
mint négyötöde (82%) felelte azt, hogy valószínűnek tartja a saját
országában is terrorcselekmények bekövetkezését, és csupán el­
enyésző hányaduk (13%) véli úgy, hogy erre az ő országában cse­
kély az esély. A terrortámadásoktól elsősorban a jelentős migráns-
népességet befogadó tagállamok tartanak, így leginkább Németor­
szág (93%), Franciaország (91%), az Egyesült Királyság (90%)
vagy Spanyolország (86%). Mindösszesen három tagállam véli
úgy, hogy a terrortámadások bekövetkezésére kevesebb az esély,
így Magyarország (57%), Észtország (52%), illetve Szlovákia
(44%), ahol éppen annyian vélik úgy, hogy reális esélye van ter­
rorcselekmények bekövetkeztének, mint amennyi szerint nincs
[Századvég].

Az, hogy egy állam képtelenné válik a saját polgárainak a

megvédésére, valójában az államiság végét jelenti. Nem csak
azért, mert egy ilyen politikai berendezkedés egyértelműen egy
olyan légüres hatalmi vákuumot bizonyít a kompetens kormányza­
ti hatalom helyén, amelybe előbb vagy utóbb szükségszerűen bc-

255
nyomul valami más; egy erős cs alkalmas kormány, vagy pedig
egy elnyomó megszálló hatalom. De egyben azért is jelenti az
állampolgárok megvédclmczcscre képtelen hatalom az államiság
végét, mert az állam fogalmi szükségszerűsége, hogy erre képes
legyen. Az államiság ezért jött létre, ez volt a legeredetibb, leg­
ősibb, esszenciális feladata. A közművek, a közigazgatás, a szo­
ciális politika, és az emberi jogok csak ezután következtek a fejlő­
déstörténetben, és nem is helyezhetőek magasabb prioritásra a
későbbiek folyamán sem, ahogy egy felhőkarcoló első emeletét
sem „húzhatjuk ki” a felette lévő kétszáz további emelel alól bün­
tetlenül.

A szociális jogállamiság (mely már a jogállamiságnak is a

negyedik generációja), mára válságba jutott, mert túlburjánzásá­
ban azt képzeli, hogy módjában és jogában áll lebontani az állami­
ság alapjait, és az egészet új alapokra áthelyezni.

Ennek a folyamatnak a hátterében a szándékos aknamun­

kát kifejtő alkotmányoligarchia áll, melynek célja az államiság
feloldása egy szuper föderációban, és melynek eszköze az alapjo­
gok cs emberi jogok túl fejlesztése, és a vei tik szemben álló de­
mokrácia elpusztítása és elnyomása:

„A jogállam fogalma bizonyos alapelvekrc hivatkozva

igyekszik biztosítani az állampolgárok védelmét az ál­
lammal szemben. A jogállam azonban ami is képes,
hogy megakadályozza az állam elsődleges küldetését, azaz
az állampolgárok védelmét. A liberális állam tehát szembe
tud fordulni az egyéni jogokkal úgy, hogy ezeket az erede­
tileg védelmező jogokat ideologizáll jogokká alakítja. [...]

256
 Az ilyen típusú jogállam nem képezi alkotóelemét
a demokráciának. Az akadályozó hatalmat favorizálja a
döntési hatalommal szemben, míg a liberális álcája mögött
olykor az ideológiai totalitarizmus bizonyos formáinak
enged teret.”103

Európában a fenti folyamatokat a nemzeti kormányok némelyike

is aktívan támogatja, főleg a politikailag és társadalmilag fejletle­
nebb nyugati tagállamokban, ahogy az Unió technokrata irányítása
is ezt a célt szolgálja. A Nyugati Civilizáció nem a külső hatalmak
befolyása alatt roppant össze úgy, ahogy például a Szovjetunió a
Nyugattal szembeni harc során. A Nyugat belső aknamunka ered­
ményeként gyengült meg.

Brüsszeli elvtársak - hatalmaskodás elnyomás és megtévesztés

,

Az Unió tehát eszköztelen mind a kül-, mind pedig a belbiztonság

megteremtésében. Az uniós haderő mire is elég? Semmire, hiszen
a méreteit tekintve nem konkurál még a gyengébb tagállamok
nemzeti haderejével sem (negyvenezer körüli harcállománnyal),
nehogy például az olyan regionális hatalmakkal, mint a britek104

103 Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 28-29.

104 Az Egyesült Királyság saját magát szereti továbbra is nem csupán
„regionális hatalomként" kezelni, hanem „világpolitikai" tényezőként
tekint saját magára. Ugyanakkor a világpolitikában a befolyásuk ma már
egyáltalán nem említhető egy lapon az Egyesült Államok, Kína és Orosz­
ország viszonylatában, és saját belső törésvonalaik kapcsán a kabinet
még azzal is bevallottan tisztában van, hogy a Királyság már semmiféle
külpolitikai nyomásgyakorlásra nem képes (lásd; 43. oldal). Ha ehhez
hozzászámítjuk azt, hogy az Egyesült Királyság még a saját határait sem
képes megvédeni, és a saját belső stabilitását is képtelen fenntartani,

257
vagy a franciák (akiknek a hadáliománya háromszázezer fő felet­
ti). Mindez persze nem is lényeges, és még ez a méretű haderő is
tiszta pénzpoesékolás, hiszen még annyira sem vetik be, amennyi­
re alkalmas volna. így nem csoda, hogy a határokat könnyen meg­
sértik a migránsok.

Angéla Merkelnek a válság kezdetekor döntenie kellett,

hogy engedi vagy feltartóztatja a migránsokat. Nem hivatalos for­
rások arra engednek következtetni, hogy a német AB előre ígérte,
hogy nem engedi lezárni a határokat (a helyzet ugyanis az, hogy a
német Alkotmánybíróságnak korlátlan hatásköre van azt tenni,
amit csak szeretne, és megvétózhatja nem csak a törvényhozás
által elfogadott jogi aktusokat, de még a végrehajtási ágba is jócs­
kán beleszólhatnak):

„A Hans Kelsen által megfogalmazott és Ausztriában már

korábban kipróbált, rendes bíróságoktól különálló alkot­
mánybíróság eszméje is csak vékony procedurális keretet
jelentett a szabadon működő demokratikus intézmények
felett. Ehhez képest az amerikai megszálló csapatok jogá­
szai által megkonstruált új német alkotmány a legszéle­
sebb törvénymegsemmísítési jogot adva az alkotmánybí-
ráknak olyan tág és még továbbtágítható döntési formulá­
kat tett be az alkotmányszövegbe a törvény megsemmisíté­
sek alapjává, ami tendenciájában a teljes demokratikus
döntési kompetenciát áttolhatta az alkotmánybírákra.
(Lásd példaként: „a személyiség mindenoldalú kiterjeszté­
séhez való jogot,”) Emellett biztonságképpen még a Hitler
idején nem emigrált és otthon maradt - így náci gyanús -

akkor reálisan azt mondhatjuk, hogy jelenleg a „regionális hatalom" is

jóindulatú kifejezés.

258
jogászokkal szemben az USA-ba emigrált, megbízható jo­
gászokkal töltötte fel a formálisan is nagyhatalmú alkot­
mánybíróságot - lásd pl. Gerhard Leibholzot akik a biz­
tos háttértámogatás tudatában az 1950-es évek során még
további tágításokat hajtottak végre az alkotmánybíróság
döntési kompetenciájában. A nagytekintélyű jogfilozófus,
Rudolf Smend rezignált megállapítása 1962-ben így egy­
általán nem volt túlzott, amikor azt mondta, hogy a német
alkotmány pusztán az, amit az alkotmánybírák annak
mondanak. Az átfogó-üres formulák révén a német alkot­
mánybírák nagyrészt új alkotmányt teremtettek, és ezzel
még inkább beszűkítették a parlamenti demokrácia döntési
kompetenciáját. [...] A spanyoloknál még a németeket is
meghaladó mértékű aktivista alkotmánybírósági stílus lé­
tezik. Ennek egyik példája, hogy a spanyol alkotmánybí­
rák még az alkotmány szószerinti rendelkezésével szem­
ben is hajlandók döntéseket hozni, amit azért a német al­
kotmánybírák nem tettek meg. [...]

Ha valahol mégis korlátozott jogkörű alkotmány-

bíróság jött először létre, - mint a lengyeleknél - akkor is
néhány év után áttértek itt is az alig korlátozható alkot­
mánybíráskodás modelljére, mely globális narratívaként,
mint az „igazi demokrácia” kapott széleskörű propagan­
dát. Ezek az alkotmánybíróságok már csak nyomokban
emlékeztetnek a valamikor Hans Kclsen által kigondolt,
vékony keretet jelentő, demokratikus garanciákra, és in­
kább a föhatalom részeseit jelentik. Ez az alkotmánybíró­
sági főhatalom pedig abban leli racionalitását a globális
szinten domináns amerikai hatalmi elitek részére, hogy az
egyes országok alkotmányait igyekeznek fokozatosan beil-

259
 leszieni - alapítványaik, szellemi agylröszljeik és az ezek
által támogatott helyi jogászi elitek ebbe becsatolt részei
által - egy egységes globális alkolmányértelmezési rend­
szerbe. Ennek révén a formailag önálló államok parlamen­
ti törvényhozásai felett egy sűrűn Összefonódó globális al­
kotmányoligarchia szerveződött meg.” 105

Mindez igazolja a nemzetek feletti alkotmányoligarchia kiépülé­

sét, valamint az Unió belső rendszerének elnyomó szándékait.
Tévedés lenne azonban Angéla Merkelben egy tehetetlen áldozatot
látni, aki csak igyekszik megfelelni a hivatala elvárásainak, és úgy
boldogul, ahogy tud.

A fentiek ugyanis nem magyarázzák, miért áll ki a Führe-

rin a V4 tagállamokkal szemben, hiszen ha valóban igaz lenne az,
hogy csakis azért nem védi Németország határait, mert azt az AB
nem engedné meg neki, attól még nyugodtan megengedhetné,
hogy a határ menti tagállamok megtegyék számára azt a szívessé­
get, hogy helyette elintézik a krízist és kizárják a bevándorlókat.
Németország azonban nem passzív szemlélője az eseményeknek,
hanem aktív alakítója, így a jelek szerint a mcrkcli politika őszin­
tén cs komolyan gondolja, hogy a bevándorlóknak itt a helye,
noha a német választók ezt egyértelműen nem támogatják:

„A határok 2015-ös megnyitásakor [...J habár a lakosság

többsége az ellenőrizetlen tömeges bevándorlás ellen volt,
Angéla Merkel elrendelte a határok megnyitását és a ve­
zető médiánk kórusban ünnepelt. [...] Csak 2015-ben több
mint 400 feljelentés érkezett Merkel ellen árulás miatt.
Sajnos az államügyészek Németországban politikai irányí-

105 Pokol Béla: A demokrácia és a jurisztokrácia határvonalán; 9-10.

260
 tás alatt állnak egy relikvia a nemzeti szocialista időkből.
[...]

Ha egy távoli országból jött semleges szemlélőnek

a német és észak-koreai kormányzati politika különbségeit
kellene elmagyarázni, valószínűleg komoly nehézségekbe
ütközne. Egyik országban sem érdekli a politikusokat,
hogy a nép mit akar. Mindkét országban megbüntetik azo­
kat, akik nem a nép állal állítólag annyira kedvelt vezéré­
vel tartanak.” 106

Közben a brit politika is képes volt rá, hogy a korábbi zsenialitását

is túlszárnyalja, ugyanis 2018, április 30.-án Theresa May új bel­
ügyminisztert jelölt ki, mivel a korábbi, Amber Rudd, nem tudta
kielégítően kezelni a migrációs válságot, illetve némi bürokratikus
hibát vetett, néhány karibi származású bevándorló statusát illetően
tévesen állítva, hogy azok illegálisan tartózkodnak a Királyságban.
Bár a távozása nem volt csöndes - némi botrányt okozott ugyanis
a brit kormány migránsok deportálására vonatkozó elméleti elkép­
zelésének kiszivárogtatása - mindenesetre is May beiktatta az
utódját. Az új belügyminiszter, Sajid .lavid kétségtelenül jobban
fog érteni a munkájához, hiszen maga is pakisztáni migráns; olyan
ez, mintha a második világháború kitörésekor Hitler megfékezésé­
re a londoni alsóház Oswald Moslcy brit fasiszta vezért tette volna
meg miniszterelnöknek Churchill helyett, mondván, ö biztosan jól
ért a nácizmushoz.

Humoros, de a liberális párt részéről Magyarországon is

volt hasonló kísérlet, mivel a Nemzetbiztonsági Tanácsba általuk
javasolt személyről a nemzetbiztonsági átvilágítás során kiderült,

106 Udo Ulfkotte: Népnevelők; 203-204.

261
 hogy bevándorló iszlamista, és köthető is kétes szálakhoz. Ez a
jelölés azonban megmaradt a rossz tréfa szintjén, mivel a kor­
mánypárt a javaslatot az átvilágítás során kiderült fenti tényekre
tekintettel nem fogadta el.

Ellenben erre válaszul a Demokratikus Koalíció, mely a

2010 során megbukott és darabokra hullott Szocialista Párt egyik
fragmentuma, és éppen a 2006-os incidensek során múlhatatlan
érdemeket szerzett Gyurcsány Ferenc vezetése alatt áll, valóban
beültetett az országgyűlésbe egy afrikai migránst, aki az országos
listájuk 99. helyén állt. Mevezett személy esetében hangsúlyozták,
hogy Magyarországon született - tehát álláspontjuk szerint ma­
gyar.107 Az illető személy egyébként dolgozott a Soros Alapít­
ványnak is. Remek marketingpolitika egy bevándorlót jelölni par­
lamenti mandátumra, miközben a Közösségi polgárok 81 százalé­
ka köszöni szépen, de nem kér belőlük - ebben a légkörben nem
az a megdöbbentő, hogy egy ilyen párt miért is marad alul a két­
harmados támogatást megszerző kormánypárttal szemben egy
választáson, hanem sokkal inkább az, hogy miként lehetett anno
még maga is kormányalakító erő (2002-2010).

Persze, ha figyelembe vesszük, hogy a fent említett két vá­

lasztási ciklus alatt az MSZP végig csak a szociáldemokratákkal
alkotott koalícióban volt képes kormányozni, és ez idő alatt is
három különféle miniszterelnök irányította több-(de sokkal in­
kább) kevesebb sikerrel az országot, akkor tudhatjuk, hogy ez a
nyolc év inkább egy megtorpanást, majd pedig egy politikai át­
esést jelentett Magyarország történetében, semmint valóban olyan
időszakot, melyben az ország bármilyen jól kivehető irányba is

Egy közismert internetes merne szerint pedig egy egér, mivel istálló­
ban született, ezért aztán ló.

262
haladt volna. Ennek a folyamatnak a kulcsfigurája pedig egyéb­
ként a lelkes uniópárti, cs a közösségi integrációt minden fronton
(akár Magyarország kárára is) elősegíteni igyekvő Gyurcsány
Ferenc miniszterelnök volt.

A szocialista párt (MSZP) gyöngyszemének két cikluson

átívelő regnálása a modem magyar parlamentarizmus tragikomi­
kus fejezetei közé tartozik, már csak azért is, mert egyik ciklust
sem sikerült a kettőből teljesen kitöltenie. Gyurcsány kormányzása
azzal kezdődött, hogy a 2004-es európai parlamenti választásokon
jól szereplő FIDESZ sikerei miatt megbukott korábbi szocialista
miniszterelnök, Medgyessy helyébe lépett a kormányciklus köze­
pén.

Két évre rá ugyan sikerült megnyernie a választást, de az

olyan dekára kimért előnnyel történt, amilyen szoros győzelemre
nem volt korábban példa, majd a választást követően alig fél évvel
kiszivárgott az el hí resült beszéde,10* Ráadásul egyéb sikertelen108

108 A miniszterelnök saját kormánystábjának konferenciáján zárt ajtók

mögött osztotta meg a hozzá közel állókkal véleményét saját addigi
kormánya programjának sikerességéről a balatonőszödi üdülőben -
melyet megvásárolt részletre, majd ugyanekkora részletre bérbe adott a
kormánynak, így lényegében ingyen jutott ahhoz hozzá. Szavait lelkes
hívei közül valaki rögzítette, majd a választókkal is megosztotta:
„Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkértük! Nem ki­
csit í Nagyon! Európában ilyen böszmeséget még ország nem
csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyil­
vánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen vi­
lágos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk
túl, az ország lehetőségein, hogy azt nem tudtuk korábban el­
képzelni, hogy azt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok
kormányzása azt valaha is megteszi. És közben egyébként nem
csináltunk semmit négy évigl Semmit! Nem tudok mondani

263
fiaskók is az o kormánya során következtek be (ezek közé tarto­
zott a gazdasági válság sikertelen kezelése, de a legsúlyosabb in­
cidens mégis a 2006, augusztus 20.-ai államalapítási ünnepség
volt, melyre hűm kán erejű vihar csapott le, és megölt hat embert,
A szervezők pedig saját elmondásuk szerint azért nem mondták le
az eseményt, mert a közterek kiürítés éhez három óra kellett volna,
ők pedig csak kettővel a vihar érkezése előtt értesültek róla, és
nem akartak pánikot kelteni).

2008-ban az akkor ellenzékben lévő FIDESZ a szocialis­

ták programjának megszorításait érintő népszavazást kezdeménye­
zett, melyen az érintett szocialista reformokat a választók 85 szá­
zalékkal clkaszálták - ennek hatására a szociáldemokraták kilép­
tek a kormánykoalícióból, ami Gyurcsánv megbuktatását eredmé­
nyezte, két évvel a ciklus vége előtt.

A nyolc éven át tétlenül veszteglő magyar közélet 2006

után négy évet kényszerüli várni, mire a balatonőszödi beszédet
megbosszulhatta, mivel az MSZP sosem volt hajlandó előrehozott
választásokat kiírni, azt hangoztatván, hogy a párt élvezi a magyar
nép támogatását. A 2010-es választáson aztán az MSZP cs koalí-

olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehe­

tünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a vé­
gére. Semmit. Ha el kell számolnunk az országnak, hogy mit csi­
náltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? Természetesen a
dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan fölépített. Nem,
nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhat­
tuk, nehogy kiderüljön, most meg már olyan rohadtul kell csi­
nálnunk, hogy majdnem belegebedünk."
A miniszterelnök a beszéde kiszivárgását követően egyébként felettébb
büszke volt rá, és bevallottan nem igazán értette, hogy mi is azzal a
probléma.

264
dós partnere megsemmisítő vereséget szenvedtek, ami azonban,
bár ezt akkor még senki sem sejtette, Magyarországot felvértezte
egy olyan erős politikai vezetéssel, mely azután képes volt való­
ban szembenézni a későbbi kihívásokkal, szemben azokkal az
országokkal, melyek csak a migrációs válság hatására cserélték le
trendi, liberális kormányzatukat.

Ezek közé tartozott az olasz kormány is, mely a bevándor­

lók tömeges behozatalába beszállt Merkel mellett, és nem túlzás
azt állítani, hogy' „importálták” a migránsaikat. Erről szólt a Maré
Nostrum'09 és annak örököse, a Triton program is, mely a
Lampedusa szigetére igyekvő migránsok helyzetét akarta a köny-
nyüről gyerekjátékká tenni:

„Az olasz kormány széles köri! támogatás segítségével el­

indította a „Maré Nostrum” (A mi tengerünk) programot,
ami engedélyezte az olasz haditengerészetnek, hogy a szi­
get körüli tenger hetvenezer négyzetkilométerén állomá­
sozzanak, és kereső-, illetve mentőakciókat hajtsanak vég­
re. A fregattok, a helikopterek, a parti radarhálózat havi
kilencmillió curójába került az olasz kormánynak. [...]

A Marc Nostrum közelebb hozta Líbia partjait Eu­

rópához, a csempészek így már akármilyen járművet vízre
ereszthettek. Ha nem süllyedt el azonnal, a haditengerészet
úgy is félúton - néha még a líbiai partokhoz közelebb is -
érte ment. [...] 109

109 Érdekes módon a „ M a r é Nostrum ," ahogy a rómaiak a Földközi ten­

gert nevezték, egyben Mussolini hódító politikájának a fedőneve is volt.

265
 A Maré Nostrum [...] átkerült az EU Frontex
ügynökségéhez, akik átnevezték „Triton műveletté”
(Operádon Triton). f...J A Frontex és más hivatalos szer­
vek mind ez idő alatt folyamatosan tagadták, hogy tevé­
kenységük ösztönzi a bevándorlást.”110

A lent említett Frontex ügynökség ugyanaz a szervezet, amit

Angéla Merkel szeretne nagyobb hatáskörrel felruházni, és még
jelentősebb befolyással ellátni, lényegében teljes mértékben erre
bízva a közösségi határrendcszetet - képzelhetjük, hogy mi lenne,
ha ez megtörténne. De szerencsére nem fog.

Ezekhez a szervekhez hasonlóan a civilek szervezetei is

nagy számban igyekeznek „segíteni” a migrációt, így nyilvános
gyűjtéssel és önkéntes szolgálataikkal támogatják a bevándorlási
áradatot Lampedusa felől. 2016-ra már a tunéziai partok mellől
halászták ki a migránsokal, akik technikailag így nem is „beván­
dorlók,” hiszen el sem hagyták Tunézia felségvizeit. A migránsok
száma ennek megfelelően meg is nőtt az egy évvel korábbihoz
képest [Murray: 278.1. Ha ez a hullám nem lenne elegendő, az
olaszok még azt is kitalálták, hogy 2018-tól repülővel fogják be­
szállítani Afrikából a migránsokal:

„Az olasz kormányzat nem sokkal ezután nekiállt orvosol­

ni az EU migrációs politikájának kudarcát, Még ebben a
hónapban repülőn kezdett átszállítani migránsokat Líbiá­
ból Rómába, és az ígéret szerint 2018 során újabb tízezer

110 D o u glas M u rray: Európ a fu rcsa h alála; 6 9 -7 0 .

266
 embert szállítanak légi úton az országba, annak érdekében,
hogy azok ne essenek az embercsempészek áldozatául.”111

2018 januárjában lelkes csempészek Magyarországon is megpró­

báltak a megerősített határszakaszon kisrepülővel átszállítani egy
tucat illegális bevándorlót, de a rendőrség műveleti egységei szinte
azonnal elfogták őket, és még szerencse, hogy elég alacsonyan
repültek ahhoz, hogy ne a légteret őrző Gripen vadászgépek lőjék
le a csempészrepülőt.

A migrációs hullám kezdetekor még egész lelkes volt az

uniós polgárság is, így például autósok is szállították a bevándor­
lókat keresztül a határ menti országokon nyugat felé (Magyaror­
szágon ezzel a gyakorlattal hamar felhagytak - bár eleve nem
sokan folytatták mikor az OFRK felhívta a figyelmüket egy
sajtóközleményben, hogy ez kimeríti az embercsempészet bűntett­
ét). Később az unió polgárainak attitűdje alapvetően fordulatot
vett, ha másért nem is, hát azért, mert az intézményesített ember­
csempészetről egyre inkább nyilvánvaló volt, hogy gazdasági ér­
dekcsoportokat szolgál ki:

„Ahogy a migráció növekedett 2010-ben, néhány civil

szervezet még Európába érkezésük előtt segíteni kezdett a
bevándorlóknak. Könnyen hozzáférhető információval és
telefonos applikációval látták el a jövőbeli európaiakat,
elmondták, hová menjenek cs ott mit mondjanak.” 112

Ennek eredményeképpen különösen Soros megítélése az egész

Unióban meglehetősen negatív, a válaszadók négyötöde utasítja el

111 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 321.

112 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 73.

267
a működését, cs csupán egyötöde ért egyet azzal [Századvég]. Az
uniós polgárok véleményét azonban a brüsszeli politika nem kér­
dezte, és az antifa mozgalmakkal karöltve lelkesen ösztönzik a
bevándorlást.

A megnövekedett hullámnak a spanyolok éppen úgy nem

képesek gátat vetni Marokkó felől (akivel állítólag jó az európaiak
viszonya, mégis átengedik a migránsokat) [Murray: 74-75.J, mint
Merkcl Törökország felöl (akinek pedig az EU sarcot fizet, hogy
ott tartsa a bevándorlókat), cs hasonlóan nem is bírnak velük. En­
nek oka, hogy a migránsok semmiféle autoritást nem fogadnak el,
de még a sajátjukat sem; a legironikusabb eset 2018 márciusa
során történt, mikor egy illegális utcai árusként dolgozó szenegáli
férfi szívrohamáért az őt állítólagosán „halálra ijesztő” rendőri
razziái (ami egy kilométerre onnan zajlott) okolták, és ezért rend­
bontásba kezdtek a bevándorlók. A szenegáli konzul a helyszínre
ment, de a szenegáliak rálámadtak, és a konzult a rohamosztagnak
kellett kimenekítenie. Erre válaszul a migránsok őket is megtá­
madták, majd barikádokat emeltek, gyújtogatni kezdtek és kövek­
kel kezdtek dobálózni, aminek eredményeként több mint egy tucat
rendőr sérült meg.

A fogadó államok törvényeivel és hatóságaival kapcsolat­

ban már korábban is utaltunk rá, hogy a rendőrnők például képte­
lenek a migránsokkal mit kezdeni. De a probléma ennél tágabb
körű, ugyanis a törvényes renddel szembeni hozzáállásuk annyira
kritikus, hogy még az uniós bűnözési statisztikákon is meglátszik
a bevándorlók tömeges felbukkanása, noha összességében a 2015
óta érkezettek nem teszik ki az EU népességének I százalékát
sem.

268
 Az európai bűnözési statisztikák tnégis az egekbe szöktek;
különösen a nemi erőszak mértéke erősödött meg, ez ugyanis
2015-re a tíz évvel korábbiakhoz képest 147 százalékra növeke­
dett, és csak ebben az évben 3404 esetben migránsok voltak az
elkövetők. Az erőszakos szexuális bűncselekmények statisztikája
nyugaton lehangoló; míg a 2015-ös évben az Egyesült Királyság­
ban 181 ilyen bűncselekmény jutott 100.000 lakosra, addig a své­
deknél ez a szám 177, a belgáknál 92, Ezzel szemben a Visegrádi
államok közül a csehek esetében ez a szám 14, a szlovákoknál 12,
a magyarok esetében ó, míg a lengyeleknél mindössze 4
[Eurostat].

Ráadásul azon felül, hogy a bűnözés mértéke 2015-óta

emelkedik, a migránsok által elkövetett cselekmények aránya is
növekszik. Csak Németországban a bevándorlók állal elkövetett
élet ellenes bűncselekmények aránya a2012-es 3 százalékról négy
év alatt 13 százalékra, az erőszakos szexuális cselekmények113
mértéke ugyanezen idő alatt 1,8 százalékról 9,1 százalékra, a lopás
3,2 százalékról 12,3 százalékra, a kábítószerekkel kapcsolatos
bűncselekmények pedig 1,7 százalékról 7,2 százalékra emelkedtek
[Bundeskriminalamt],

Mindeközben az Unió fontolgatja a migránsokra vonatko­

zó új szabályozás elkészítését. A tervezetben nem csak az fog
szerepelni, hogy a gazdasági és a politikai „menekültek” egyforma
elbírálásban kell, hogy részesüljenek (ami nyílt diszkrimináció a
valódi menekültekkel szemben, nem mintha ne lettek volna már
eddig is diszkriminálva, lást az Afrikából menekülni próbáló fehé­

3 Amit a németek valamilyen megmagyarázhatatlan okból a furcsán

csengő és cizellált „szexuális önmeghatározás elleni bűncselekmények­
ként" csoportosítanak.

269
reket), de például az az előírás is, hogy a média Közösség szerte a
migránskérdést kellően pozitív színezetben köteles feltüntetni (ami
a sajtószabadság nyílt hatályon kívül helyezése). Hasonlóképpen
az ENSZ is tervezgeti, hogy emberi alapjogként kezeljék magát a
migrációt - ez tulajdonképpen véget vetne az államiságnak és az
állampolgárságnak. Magyarország a tervezet kimunkálásából ki­
szállt, Szijjártó Péter külügyminiszter azonban New Yorkban az
ENSZ előli ismertetett tizenkét ellenérvet, amiéit az ország számá­
ra elfogadhatatlan a kezdeményezés, hangsúlyozva, hogy a migrá­
ció nem lehet alapjog, nem is oldja meg a fogadó államok demo­
gráfiai nehézségeit, valamint hogy a migráció haszonélvezője
Afrika, míg elszenvedője Európa lenne, következésképpen tehát a
migrációt nem szabályozni kell, hanem megakadályozni. A ma­
gyarokhoz hasonlóan a Donald Trutnp vezette Egyesült Államok
is felállt a kerékasztaltól, elzárkózva a tervezettől. Mivel az USA
az. ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó, vétójoggal rendelkező
tagja, a tervezet sorsát megjósolni nem lehetetlen, mivel gyanítha­
tó, hogy az elnöknek lesz hozzá pár szava (vagy esetleg néhány
vicces twilter bejegyzése). De hasonlóképpen vétó várható Vla­
gyimir Putyin orosz elnök irányából is, hiszen az oroszok is láttak
eleget a bevándorlókból - igaz, mikor ott kezdtek el nőket zaklat­
ni, a helyi lakosok csakhamar felvilágosították őket az orosz vir­
tusról, így némely erőszakos migráns az intenzíven kötött ki...
mások pedig a zárkában.

Bár a kezdeményezés valószínűleg így nem ülhet ál a gya­

korlatba, mégis a tervezet annak fényében is megdöbbentő, hogy
az államba belépő személyek korlátozása egyértelműen állami
hatáskör, márpedig az ENSZ alapokmánya is kimondottan kifeje­
zi, igaz, ezt ritkán szokás hangoztatni, hogy a közösség nem avat­
kozik az államok belügyeibe:

270
 „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem jogosít­
ja fel az Egyesült Nemzeteket arra, hogy olyan ügyekbe
avatkozzanak, amelyek lényegileg valamely állam belső
joghatóságának körébe tartoznak, és nem is kötelezi a ta­
gokat arra sem, hogy az ilyen ügyeket a jelen Alapok­
mánynak megfelelő rendezési eljárás alá bocsássák.” 114

Természetesen ha a migráció alapjogként kerülne értelmezésre,

akkor a fenti kitétel megkerülhető lenne - újabb elnyomó kiskapu
a globális alkotmányoligarchia irányából.

A helyzettel kapcsolatos realitások eltorzításában, az ese­

mények elhallgatásában és a migrációval összefüggésben a jövő
multikulturális Európájának hamis ígéretének reklámozásában
vezető szerepe van Európa szerte a médiának is, mely a politikai
elit legfőbb bűnsegédje. Ezek a médiumok tagadják vagy elhall­
gatják a „kisebb” terroreseményeket, és ha nem lenne közösségi
média, akkor a tömegtájékoztatás teljesen el is tusolhatná az egé­
szet. Mindez olyan sikeres, hogy még a német kormány süllyedő
koalícióját is sikerült felszínen tartani; mindezt azáltal, hogy a
választási kampány során teljességgel agyonhallgatták a migrációt,
és az AfD erőfeszítései ellenére megakadályozták, hogy kam­
pánykérdés váljék belőle. Helyette ügyeltek rá, hogy más, „fonto­
sabb” kérdések szerepeljenek a tabellán, ahogy ez egész Európá­
ban megszokott.

Ennek a liberális médiahálózatnak a keze messzire elér. A

Forbes magazin például listát irt a „legbátrabb magyarokról,”115

ENSZ Alapokmány: 2. cikk, 7.§

115 https://forbes.hu/lenevel-iobb/milven-tabuk-hagviuk-mar-itt-a-
legbatrabb-magvarok-listaia-forbes-urban/ (2018.05.23.)

271
akik között két homoszexuális színművész és színházigazgató,
valamint más olyan közéleti szereplők is akadtak, akik vagy a
gender-feminizmust, vagy a liberalizmust és multikulturalizmust
dicsőítették, avagy egyszerűen csak a magyar kormányt kritizál­
ták. E téren a mérce igazán nem volt magas; még olyan „író”nő is
kapott helyet a listán, akinek a politikáról alkotott véleménye - a
baloldaltól már megszokott tartalmasságnak megfelelően - egy­
szerűen csak annyi, hogy aki nem baloldali liberális, az náci.

Ha bármilyen terrorcselekményről szóló hír mégis kipat­

tan, akkor viszont a sajtóorgánumok és a balos politikusok a ter­
rort azonnal szervezetlennek és értelmetlennek tűntetik fel:

„Dávid Cameron [...] amikor egy brit segély munkást lefe­

jezett egy brit születésű dzsihádista Szíriában, a miniszter­
elnök így nyilatkozott: „Azt mondják, ezt az iszlám nevé­
ben teszik. Ez nonszensz. Az iszlám a béke vallása. Ezek
nem muszlimok: ezek szörnyek.” [...] Egy nappal azután,
hogy Lee Rigbyt megölte London utcáin két Korán­
idézeteket harsogó fanatikus, a jobbközép Daily Telegraph
átvette Cameron szólamait. Az egyik publicista szerint: „A
woolwichi késsel hadonászó embernek semmi jól kivehető
célja nem volt... az egésznek semmi értelme.” Egy másik
író szerint: „Számomra a woolwichi barbár terrorcselek­
ménynek semmi értelme sincs. Az egész teljesen értelmet­
len. Kések, helikopterek, pisztolyok és holttestek: teljesen
értelmetlen az egész.” Ezután következik egy hosszú lista
a helyszínen tapasztaltakról, amelyek az író szerint szintén
értelmetlenek: „A tegnapi egy értelmetlen nap volt.” [...]

A Konzervatív Párt gyűlésén 2014-ben az akkori

brit belügyminiszter, Theresa May azt tette, amit a többi

272
 politikus: az iszlám békés mivoltát hangsúlyozta, és ked­
venc verseit idézte a Koránból.”116

Ezért nincs igazság abban, amit a migrációval foglalkozó kutatók

némelyike állít, hogy a terrorizmus Magyarországon csak a „pol­
gárok fejében van jelen” és azt a média által „félelmetesnek bemu­
tatott terrorizmus” teszi ijesztővé [Csepeli - Örkény: 92; 100.] - a
valóság ennek éppen a fordítottja.

Hasonlóképpen a magyar kormány kerítésépítését a 2018-

as választási kampányban szánalmasan erőtlen módon - azon az
alapon kritizálta a baloldali koalíció, hogy amióta megépült a kerí­
tés, csak pár migráns próbált meg áthatolni rajta, következéskép­
pen az egész csak porhintés és pénzkidobás. E szerint a felfogás
szerint a titkosszolgálat teljesen feleslegesen védi az amerikai
elnököt, hiszen Kennedy óta egyetlen amerikai elnököt sem öltek
meg - de ez a felfogás nyilván nettó ostobaság, hiszen összeté­
veszti az okot az okozattal.

A befogadó országok kultúrájával és törvényes rendjével

szembeni fellépés a migránsok részéről egyértelműen bizonyítja,
hogy nem „menekültek.” A tömeges bevándorlásuk, melyhez pe­
dig a nyugati politikusok is bőszen asszisztálnak, inkább hódítás,
és a félreértések elkerülése végett ez a kifejezés nem igazán túlzó.
Természetesen a hódítás esetében hajlamosak vagyunk azt képzel­
ni, hogy az támadó hadseregek, pusztítás és gyilkolás közepette
történik (bár ennek a jelenlegi migrációs hullám meg is felel, csak
éppen a támadók fegyvertelenek, de a többi kritérium nagyjából
megvalósul). Ugyanakkor a hódítás kategóriájába a harc nélküli
behódolás is beletartozik, s márpedig jelenleg éppen ez zajlik,

Douglas Murray: Európa furcsa halála; 152-153.

273
hiszen maguk a vezetők is elismerték, hogy képtelenek megállítani
a migrációt - tehát meg sem próbálják. Ugyanakkor az jnkompe-
tencia ellenére, egy nemzetközi folyamat, melynek keretében ide­
gen emberek százezres számban benyomulnak egy másik államba,
melynek vezetői ezt képtelenek megakadályozni, igencsak kimeríti
a hódítás, de minimum a gyarmatosítás fogalmát.

Ráadásul a muzulmánok esetében találkozunk a vallási és

kulturális tolerancia legkisebb fokával, hiszen éppen ez a vallás az,
mely legagresszívabban pusztítja a vele egyet nem értőket:

„A kultúra és az identitás közötti kapcsolat paradox és

drámai bizonyítéka, hogy az iszlamisták következetesen
pusztítják el az iszlámkor előtti kulturális és vallási emlé­
keket. Az afganisztáni Bamiyanban található két monu­
mentális Buddha-szobrot 2001-ben a tálibok felrobbantot­
ták. Tombouctou (Mali) muzulmán szentjeinek a mauzó­
leumát 2012-ben semmisítették meg a dzsihádisták. Nem
sokkal később ugyanitt iszlámkor előtti kéziratokat vetet­
tek máglyára. Palmyra kétszeri, 2015-ös és 2017-es pusztí­
tásával pedig régi civilizációk minden nyomát meg akar­
ták semmisíteni.” 117

Ebben a tendenciában nincsen semmi meglepő, hiszen az iszlám

tulajdonképpen kimondottan fiatal civilizáció, és ellentétben a
Nyugattal, mely legalább nyomokban örökölte a Római Birodalom
intézményeit és rendszerét (bár közvetlen jogutódlásban nem áll),
az iszlám nem sok korábbi kulturális örökségre tarthat számot, így
saját örökségének hiányát legkézenfekvőbb ilyen kevéssé konst­
ruktív módon elkendőznie. Téves történelmi értelmezés ugyanis a

117 Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 51.

274
mai iszlám társadalmakat (mim amilyen például Egyiptom, Irán,
Irak, vagy Törökország) a korábban ott létezett birodalmak utódál­
lamainak tekinteni.

Amennyiben statisztikailag azt mondjuk, hogy az Európá­

ba áramló arab népesség demográfiailag átalakítja majd a nyugati
társadalmakat, és ez probléma, akkor az antifa képviselői részéről
rögtön felbukkannak a „náci” címkék. Nem mintha gond lenne
azzal, ha valaki saját társadalmának etnikai homogenitását meg
kívánná őrizni, de a probléma itt jóval sokrétűbb; a fent leírtak
alapján ugyanis a migráció a történelem dinamikájának mindig a
pusztító oldalán foglalt helyet.

A Nílus Királyságai, Babilon, a Pártus és a Bizánci Biro­

dalmak kulturális, tudományos és gazdasági mutatók alapján is
jóval magasabban álltak, mint az azokat követő, a muzulmán ara­
bok megszállása után létrehozott társadalmak. A Nyugat-Római
Birodalom esetében is igaz az, hogy a barbarizált vidékek utóbb
lényegében „kimállottak” a Birodalomból, és fejlett társadalmuk a
természeti népek szintjére zuhant vissza - mikor pedig ez a folya­
mat Rómát is elérte, négy évszázados civilizációs vákuumot ered­
ményezett egész Európában.

A bevándorlás ilyesfajta hatásait a nyugati társadalmak és

városok már most is tapasztalják. Nem csak demográfiai átalaku­
lásról van szó, hanem lényegében társadalmi, jogi és kulturális
visszafejlődésről is, hiszen bár ma a Föld minden szárazföldje (az
Antarktiszt leszámítva, melyet egyezmény mentesít) valamely
állam tulajdonában van, ez még nem jelenti, hogy a de jure létező
államok valóban az államiságnak megfelelő körülményeket is
képesek biztosítani. Azoknak a társadalmaknak egy része, ahon­
nan a migráció ide irányml, tulajdonképpen ma is nomád állattar-

275
toknak nevezhetők - akik történetesen is valóban egy állam „pol­
gárai,” csakhogy ennek semmi lényegi jelentősége nincs, és ők
sem tulajdonítanak neki.

Az, hogy a régen sikeres civilizációk elpusztítását követő­

en a megszállók képtelenek az adott civilizáció szintjen újjáépíte­
ni, a fenti analógiák példáján is látható, és talán intő példa is lehet
azok számára, akik abban bíznak, hogy békés nyugdíjas éveiket
majd a betelepített migránsok fogják biztosítani.

Mellesleg szabadjon rávilágítani, hogy azok a liberális

nyugati politikusok, akik a nyugdíjrendszer és a szociális ellátó-
rendszer alapjait látják a bevándorlókban, valójában éppen maguk
válnak gazdasági kizsákmányolókká, hiszen azt képzelik, hogy
jóléti államaikat, idegen nemzetek színes bőrű bevándorlóinak
alulfizetett munkájára alapozhatják. Az, hogy ez a kései és tükrö­
zött gyarmatosítás, melyben a gyarmatosító még gyarmatosítani is
lusta, és ezt a folyamatot úgy kívánja véghezvinni, hogy körbeszó-
rólapozza a világot, miszerint „gyarmatosításhoz keresünk önkén­
tes áldozatokat,” eleve reménytelen ostobaságon alapul, már külön
téma.

A jól kivehető tendenciák dacára a baloldali politika kitart az ed­

digi nyitott kapuk politikája mellett [Murray: 320], hovatovább,
szerintük már késő is bármit tenni, mert a migránsok már itt van­
nak, akár tetszik, akár nem. Dimitris Avramopoulos, az Európai
Unió bevándorlási és állampolgársági ügyekkel kapcsolatos bizto­
sa például akképpen vélekedett a kérdésről, hogy a migrációt fel­
tartóztatni lehetetlen:

276
 „Ideje szembenéznünk az igazsággal. Nem tudjuk, és soha
nem is fogjuk tudni megállítani a migrációt. [...]

Ostobaság azt hinni, hogy a migrációt kemény

szavakkal megállíthatjuk. Naivitás azt képzelni, hogy a
társadalmaink homogének és bevándorlástól mentesek ma­
radnak, ha falakat emelünk. [...]

Ideje őszintének lennünk azokkal a polgárokkal

szemben, akik kíváncsiak rá, hogy fogjuk kezelni a be­
vándorlást. A bevándorlást nem fogjuk tudni megállítani.
De lehetünk jobbak, okosabbak és proaktívabbak a kiala­
kult jelenség kezelésében. [...]

Nap végére mindannyiunknak készen kell rá áll­

nia, hogy elfogadjuk a bevándorlást.” IIÍS

Módfelett professzionális szemlélet ez egy közhivatalnoktól. És a

nyugatiak még meglepődnek azon, hogy a V4 tagállamok polgárai
nem bíznak bennük, mikor a menekültügyi főbiztos annyit tud
hozzáfűzni a munkájához, hogy az lehetetlen? Az egész nyugati
politikai mentalitás, ami arról szól, hogy a migráció ellen már késő
(vagy eleve lehetetlen) bármit is tenni, nem arról tanúskodik, hogy
a probléma megoldásán törnék a brüsszeli, londoni, párizsi vagy
éppen berlini politikusok a fejüket, hanem arról, hogy ezek a poli­
tikai körök nyíllan azt állítják, képtelenek bármit is tenni az unió
ötszázmillió polgárának megvédése érdekében. Akkor mégis mi
célt szolgál az Unió? Fatalista módon nihilbe süllyedni és az elke­
rülhetetlenül közelgő végről kierkegaardi mélységekben merenge-18

118 www.Dolitico.eu/artide/europe-migration-migrants-are-here-to-
stav-refugee-erisis/

277
ni nyugodtan lehet tagállami szinten is, ahhoz nincs szükség egy
ekkora föderációra. Vagy komolyan azt kellene elhinni, hogy a
világ legerősebb katonai szövetsége, amelynek az Európai Unió is
a tagja, képtelen arra, hogy feltartóztasson a határok mentén né-
hányezer fegyverleien és alultáplált bevándorlót?

Hasonlóan vélekednek például brit politikusok is, akik

közül nchányan, bár mára már elismerik, hogy a migráció problé­
ma, azonban szintén kiállnak amellett, hogy a helyzet már meg­
oldhatatlan. Ilyen volt például Boris Johnson, London korábbi
polgármestere, aki évi 144.000 font sterlinges fizetéséért semmi
egyebet nem tudott letenni az asztalra, minthogy bevallottan tehe­
tetlen:

„Ne a migráción töprengjünk, inkább vessük el az integrá­

ció magvait című cikkében így reagált a népszámlálás
eredményére: „A gátszakadáson már nem érdemes sirán­
koznunk. Megtörtént. Amit most lenni tudunk, az az, hogy
megkeressük a befogadás lehető legfájdalommentesebb
módját.” [...]

Johnson [...] nem gondolt arra, hogy lehetnek ál­

lampolgárok, akikben forr a düh, mert a politikai pártok a
közvéleményt teljes mértékben figyelmen kívül hagyva
hoztak döntést. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy van valami
politikai jogfosztó az ilyen beszédben. [...]

A „tedd túl magad ezen” szöveg megjelenésével

egy időben a YouGov felmérése szerint a brit lakosság 67
százaléka úgy vélte, hogy az elmúlt évtized bevándorlási
hulláma „rossz Nagy-Britannia számára.” Csak 11 száza­
lék válaszolta az ellenkezőjét. [...]

278
 Mire eljött 2012, az összes nagy párt vezetője el­
ismerte, hogy túl magas arányú a bevándorlás, ám eköz­
ben még mindig azt hajtogatták, hogy a társadalom tegye
magát túl ezen.” 119

{Boris Johnson 2016 májusában alul maradt a választáson az utód­

jával, Sadiq Khannal szemben, aki migráns származást sejtető
neve ellenére ízig-vérig angol - hiszen Londonban született...)

Mellesleg e2 az egész sztoikus hozzáállás gyanúsan hason­

lít a két világháború közötti légkörre, mikor a technológiai fejlő­
dés és a repülőgépek elterjedése és hadrendbe állítása azonnal a
politikusok rémálmává váll - már jóval a második világháború
előtt. „A bombázó minden akadályon keresztül jut” - volt a „szak­
értők” elmélete, mely röviden arról szólt, hogy teljesen felesleges
bármit is tenni, hiszen a bombázás ellen nincs védelem.

Ez annyira jól csengő apokaliptikus látomás volt, hogy

sokan már azelőtt temetni kezdték a nemzetüket, hogy egyáltalán
hadba léplek volna. És ebben a mentalitásban megint csak a britek
jártak az élen:

„A bombázás lehetőségére adott válaszreakciójuk káro­

sabb volt az országra nézve, mint amennyire maga a bom­
bázás lehetett volna. [...] A brit nép, akárcsak a fogorvos
felkeresésétől ódzkodó páciens, sokkal rosszabbul járt a
túl korai agonizálással, mintha alávetette volna magát a
kezelés realitásainak, amelyek során a foghúzás valóságos
megváltást jelent. [...]

119 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 27-29.

279
 Stanley Baldwin [...] miután csak kétségbeesett
tanácsokat tudott osztogatni, 1931-ben kijelentette, hogy
háború eseten a „bombázó mindig áthatol.” [...] Nincs ve­
delem, mondogatta; ez olyan, mintha valaki úgy készülne
fel a végre, hogy elegendő papírmasé koporsóról gondos­
kodik a londoni halottak számára, és bezáratja az összes
fővárosi uszodát, hogy elég hely legyen a holtesteknek.
[•••1
A bombázóktól való pusztító félelem okozta pesz-
szimizmus miatt az uralkodó osztály saját maga, nem pe­
dig a nemzet megvédésének módozatait kereste. A köz­
rend fenntartása lett a legfontosabb kérdés, és olyan tervek
láttak napvilágot, amelyek szerint katonákkal kell elfojtani
„a pánikot cs a lázadást.” Korántsem azt fontolgatták,
hogy' miként lehetne a bombázás hatásait a minimumra
csökkenteni.

„Azt hiszem, úgy helyes, ha az utca embere felismeri:

nincs olyan erő a földön, amely megakadályozhatja,
hogy őt lebombázzák. Akármit is mondjanak az emberek,
a bombázó mindig áthatol ”

STANLEY BALDWIN AZ ALSÓHÁZBAN, 1931.

NOVEMBER 10-ÉN”120

Már zajlott a háború, mikor a britek észhez tértek, és Churchill

kinevezésével szembenéztek a veszéllyel, nem pedig a szőnyeg alá
bújtak előle. Mégis, a fent idézettek elhangzása óta eltelt közel

120 Geoffrey Regan: Légi baklövések; 94-96.

280
kilencven év a jelek szerint semmit sem javított a britek probléma­
megoldási képességén. A felmerülő kihívásra a reakciójuk a ma-
gukba-roskadás és rezignált belenyugvás. A választópolgáraik
számára sem tudnak annál megnyugtatóbb vigasszal szolgálni,
minthogy a vég közel, ha pedig emiatt némi elégedetlenség támad,
a nagy duzzogva megtett esetleges ellenlépések is sokkal inkább
szolgálják a választók leszerelését valamilyen látszattevékenység­
gel, semmint valós megoldási alternatívák kipróbálását.

Az angolok a migráció ellen nem a flottájukkal vagy a ha­

tárt őrző csapatokkal igyekeztek küzdeni, hanem azzal próbáltak
védekezni, hogy feliratos furgonokkal hívták fel az illegális be­
vándorlókat arra, hogy menjenek haza:

„A konzervatív kormány idején történt 2013-ban, hogy a

belügyminisztérium utasítására poszterekkel felszerelt
furgonok járták körbe London kerületeit. A posztereken ez
állt: „Illegálisan vagy az Egyesült Királyságban? Menj ha­
za, vagy letartóztatunk.” [...]

Persze nem is gondolta senki, hogy ezzel sikerül

rávenni majd’ egymillió illegális bevándorlót a hazatele­
pülésre, a cél az volt, hogy biztosítsák a lakosságot a kor­
mány határozottságáról.” 1:i

Egy újabb szánalmas erőfeszítés leporolt változata ez, egyfajta

modern „konfetti-háború,” ami ismét csak nyolcvan evvel ezelőtti
(és már akkor sem működő) álötlctek újragondolásán alapult. A
világháború kitörésekor ugyanis az angol bombázók is - bombák
helyett - szórólapokkal kezdték bombázni Németországot:

Douglas Murray: Európa furcsa halála; 199-200.

281
 „A Nickel-hadmiívelet elnevezésű röpccdula-hadjárat - el­
terjedtebb nevén a konfettiháború - volt az agonizáló
Chamberlain-kormány utolsó békepróbálkozása. A röpcé­
dulákat már a háború kirobbanása előtt kinyomtatták, ami
egyértelműen azt jelzi, hogy a brit miniszterelnök meg ek­
kor is inkább a szó, semmint a fegyverek erejében bízott.
[...] A röpcédula-hadjárat a Chamberlain-kormány egyik
legfélresikerültebb balfogása volt. Noha Hitlert Nagy-
Britannia sziklaszilárd háborús eltökéltségéről kellett vol­
na meggyőzni, a röplapok egy gyenge öregember és tétova
hivatalnoki kara erőtlen válaszlépésének tűntek. [...]

Maguk a röplapok, amelyeknek szövegét a Politi­

kai Hadviselés Bizottsága állította össze, valójában olyan
kontármunka volt, hogy Arthur Harris felvetette: valóban
el kell zárni a közvélemény elől, mert a nácik kivételével
mindenkit túlságosan felkavarnának.” 122

A probléma megoldására nyolcvan eve éppen úgy nem volt alkal­

mas tartalmas mondandókkal teleírt cédulákkal bombázni, mint
ma ugyanezt tenni a városban kör becipelt transzparensekkel. A
választók ilyen állépésekkel való lekenyerezése, lényegtelen poli­
tikai témák tárgyalása a valódi kihívásokra való válaszadás he­
lyett, a toleranciára, megértésre és türelemre való felhívások, illet­
ve az ellenségkercsés; ezek mind az agonizáló és tehetetlen kor­
mányok végső mentsvárai:

„Ahogy azt a Vichy-rczsim esete is példázza, gyakran

megfigyelhető, hogy az állam moralizálni kezd, amikor
nem tud megküzdeni azokkal a kihívásokkal, amelyekkel

Geoffrey Regan: Légi baklövések; 109.

282
 szembetalálja magát. Elképzelhető, hogy a manapság ta­
pasztalható aktivizmus valójában csak a gazdasági és tár­
sadalmi kihívásokkal szembenézni képtelen kormányok
tehetetlenségét próbálja leplezni.” 123

A menekültek, mint pl. a szírek pedig egyrészt sosem fognak ha­

zamenni, csak mert az Iszlám Államot legyőzték, másrészt az Isz­
lám Állam katonáinak nagy száma beszivárgott a bevándorlókkal
együtt, és most itt okoznak fennforgást, tehát az ellenőrizetlen
határátkelések miatt nem csak a menekülteket, hanem az agresszo-
rokat is befogadtuk. Ez a konfliktust nem megoldotta; egyszerűen
annak színterét, ideértve magát az Iszlám Államot is, átemelte a
mi nemzeteinkbe, a mi városainkba.

Mivel a migráció jelentette válság nyugati módra való kezelése

nyilvánvalóan sem nem sikeres, sem nem tart számot a polgárok
osztatlan elégedettségére, a nyugati politika elsődleges eszköze -
melyben a mainstream média is lelkesen támogatja - az, hogy nem
magával a migrációval veszi fel a harcot. Azt inkább természetes
jelenségnek állítja be, és a valóban megoldandó problémaként a
Jobboldali gyűlölet” elleni harcot mutatja be [Murray: 29-31.].

Mivel a jobboldali gyűlölet azonban nem igazán létezik,

legalábbis statisztikailag elenyésző a migránsok által elkövetett
erőszakos cselekményekhez képest, hát a politikai elit és az azt
szolgáló média - mint valami telepes növény, ami a kopár sziklán
igyekszik valami kis felhasználható ásványi anyagra bukkanni -
minden adandó alkalmat megragad, hogy vagy a bevándorlók

Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 145.

283
sanyargatott helyzetéről, vagy pedig a velük szembeni nem megfe­
lelő bánásmódról tudósítson. Az ilyen hírek körében hallani renge­
teget a bevándorlókkal szembeni (főleg képzelt vagy túljátszott)
atrocitás minden formájáról:

„A cikk címe: „Házilag épített horogkeresztes robbanó­

anyag: náci bomba robbant a menckültotthon előtt!” Való­
színűleg csőbombát robbantottak. A hazug lapok különös
világából való történet volt ez.

Pár nappal később a nemzeti bűnügyi rendőrség

tisztázta: a menekültotthon előtt nem csőbombát találtak,
hanem vízipipáí hasis nyomokkal. És nem is „robbant.”

A következő „csattanós hírre” vezető médiumaink

nem várattak sokáig: a kelet-vesztfáliai Warburgban [...]
gonosz rendőrök szír menekülteket ütöttek. [...] Nos szin­
te valamennyi vezető médium arról tudósít, hogy warburgi
rendőrök egy befogadó állomáson ütöttek egy szír csalá­
dot. [...]

Az államügyészség megkezdte a nyomozást. Ter­

mészetesen a rendőrök ellen. Világszerte Warburg rossz
hírét keltették. Sőt a „menekültek” dokumentálták mobil­
telefonjuk kamerájával, ahogyan a warburgi rendőröknél
elszakadt a cérna.

Mindenki azt hitte, tudja, hogy mi történt. Mert a

I3ild is arról tudósított, ami Warburgban vélhetően tör­

tidő Ulfkotte: Népnevelők; 27-28.

284
Talán felesleges jelezni, hogy valójában a rendőrök nem lépték túl
a hatáskörüket, szabályosan jártak el. Mégis, a modem kori Euró­
pában az ártatlanság vélelme, mint alkotmányos követelmény,
ennyit jelent. Természetesen azok, akik a rendőrök rossz hírét
keltették, egyáltalán nem szenvedtek el emiatt hátrányt, mi több,
éppen úgy közmegbecsülésnek örvendenek, mint a Forbes maga­
zinban azok, akik a migrációs válságot valóban kezelni igyekvő
magyar kormányt kritizálják. Az antifa aktivistái egyszerűen nem
cselekedhetnek rosszat cs nem is tévednek. Legfeljebb nincs midig
igazuk, de a lényeg az, hogy a baloldali médiának a szekerét tol­
ják, és akkor minden dezinfonnáció, minden rossz hímcvkeltés
alanyi jogon meg van bocsátva nekik, mint valami politikai érték-
rendőrségnek egy totális diktatúrában:

„Az elvbarát újságírónő Naj ima El Moussaoui közben to­

vábbra is aktív. A warburgi rendőrökről szóló egyoldalú
tudósítása szemmel láthatóan nem ártott neki. [...] Saját
meghatározása szerint a gender-lémák és az iszlám szakér­
tője. Akkor is elemében van, saját meghatározása szerint,
ha „moszlim ellenes rasszizmusról” és „migránsok jogai­
ról” van szó. A polgártársnő [...] dolgozik még az ARD-
nek, ZDF-nck, a Deutsche Welle-nek, n-tv-nek és RTI.-
nek.” 125

Természetesen nagyságrendileg rosszabb következményekkel

szembesül az, aki bármi módon a bevándorlás árnyoldalait meri
bemutatni a hátrányos helyzetű bevándorlókról és a velük szem­
beni rasszista gyűlöletről készült történetek gyártása helyett.

Udo Ulfkotte: Népnevelők; 33.

285
 Ez a helyzet Tommy Robinson brit újságíróval, akit 13
hónap börtönre (tíz hónapra egy aktuális ügyért, és további három­
ra egy korábbi hasonló ügy miatt kapott felfüggesztett büntetés­
ként) ítéltek, miután egy erőszakoskodó migráns bandával kapcso­
latos ügyben tudósított. A büntetőeljárást, melyben 24 férfiből cs 2
nőből álló csoportot összesen több mint 120(!) kiskorú (a legfiata­
labb áldozat 11 éves volt) lány szexuális zaklatásával vádoltak, a
bíró titkosított, így az esetről senki sem adhatott közre tájékozta­
tást. Robinson a titkosítást figyelmen kívül hagyva a bíróság épü­
lete előtt forgatott, amiért őrizetbe vették, és még aznap gyorsított
eljárásban elítéltek, mert az általa adott interjú megsértette a titko­
sított tárgyalást, és mert az általa közöltek a köznyugalom megza­
varására alkalmasak. Ebben a Robinsont elítélő fórum nem téve­
dett, mert az eset valóban megzavarta a köznyugalmat.

A bebörtönzött újságíró melletti szimpátiatünletésekcn

ugyanis több ezer ember állt ki Európa szerte, amire a brit kor­
mány azzal reagált, hogy minden ok nélkül Robinsont átszállította
a biztonságos Hull börtönből az Onlcy büntetés-végrehajtási inté­
zetbe - melyben az elítéltek közt a muszlimok aránya 7l%! Már
az is kérdéses, hogy egy magát fejlettnek tartó jogrendszerben a
nem erőszakos cselekmény miatt tizenhárom hónapra elítélteket
miként zárhatják össze erőszakosakkal (Magyarországon a bünte­
tés végrehajtása három elkülönülő fokozatban történik, így például
a gondatlanul közúti balesetet okozók vagy a kis értékre végrehaj­
tott csalók nem lesznek terroristákkal cs sorozatgyilkosokkal ösz-
szezárva).

De a jelen helyzetben ennél többről van szó, hiszen a brit

politikai felső vezetés készakarva azért helyezte el ebben az inté­
zetben az újságírót, mert abban bíznak, hogy ott majd a muzulmán

286
rabok végeznek vele! Robinson védője és családja szerint a férfi
cellájában nincs fűtés, ráadásul annak ajtaját egész éjjel verték a
rabok, és közben halálos fenyegetéseket ismételgettek.

íme Theresa May miniszterelnök-asszony modem, XXI.

századi Angliája, és benne a jogbiztonság; aki kritizálni meri a
kormányt vagy az általa beengedett, vallásilag intézményesített
erőszakot, azt börtönbe zárják a tettéért, és gondoskodnak róla,
hogy ne is szabaduljon élve - ha a közösségi jog hitet is tesz a
halálbüntetés tilalma mellett, megoldható a dolog „fű alatt” is.

A keletiek évtizedeken át csak sóváran tekinthettek nyugat

felé és legfeljebb csak elképzelhették, milyen is lehet ott élni -
nos, mi a magunk részéről ezek után már el sem tudjuk ezt képzel­
ni, de sóvárgás sem sok maradt bennünk! Ezzel a húzásával May
még a hírhedt Führerint is megelőzi (pedig ő is tud sziporkázni, ha
elemében van), és így az elnyomó európai vezetők dicstelen listá­
jának dobogójára méltán állhat fel Merkel cs Macron mellé.

Robinson mellett később tízezrek tüntettek Európa-szerte,

és még a nemzetközi diplomácia sem ment el az ügy mellett. Sam
Brownback, Trump elnök személyes követe magához kérette Lon­
don amerikai nagykövetét, Kim Darroch-ol, és még azt is kilátásba
helyezte, hogy az amerikai kormány nyilvánosan is el fogja ítélni
Angliát azért, ahogy az ügyet kezeli, majd később londoni tartóz­
kodása során is kritizálta May eljárását.

Még az ellenzéki politikusok sem menekülhetnek a balli­

berális kormányok uralmának terrorja elől; miután Macront a bal­
oldali koalíciónak köszönhetően Franciaország elnökké választot­
ták, az ellenzéki Nemzeti Front vezetőjét. Maríné Le Pent csak­
hamar koncepciós perbe fogták hasonló vádakkal, mivel a közös­

287
ségi médiában iszlám ista terrort megjelenítő tartalmakat osztott
meg, ami pedig Franciaországban büntetendő cselekmény (mint
sok minden más is). A politikai inkvizíciót ráadásai a nyugati
pénzoligarchia is nyíltan támogatja; Le Pen a Guardiannek adott
nyilatkozatában nem győzött csodálkozásának hangot adni, mikor
angol és francia bankok minden előjel nélkül megszüntették a
Nemzeti Front és Le Pen személyes számláit.126 A pénzintézetek
azzal kommentálták a dolgot, hogy a banktitokhoz való jog miatt
nem adnak tájékoztatást - de annyit azért hozzáfűztek, hogy a
számlák megszüntetésére adminisztratív okokból került sor és,
természetesen, semmi köze sem volt a döntésnek a politikához.

Szabadjon megkérdezni, hol vannak most azok az úgyne­

vezett nyugati jogvédők és szakértők, akik a magyar kormány
„elnyomó” rezsimje ellen kampányoltak? Vagy a lengyel kormány
„sajtószabadságot sértő” rendelkezései ellen?

Természetesen ezeknek a rétegeknek, ugyanúgy, ahogy a

nyugati politikai elitnek, és a nagybecsű Velencei Bizottságnak is,
ilyesmivel nincsenek problémáik. Mint mondtuk, számukra csak a
jobboldali terror” elleni harc a lényeg, ahogyan a Robinson által
bemutatott kislányokat zaklató banda sem került az „erőszakosko­
dó férfiak” ellen harcoló feministák kereszttüzébe. A liberalizmus
csak a rasszista totalitarizmus ellen küzd - egy pszichológus ezt
„projekciónak” nevezné; melynek során saját hibáinkat és bűnein­
ket másokra vetítjük ki, másokban próbáljuk felfedezni.

A francia államban egyébként még Európa többi nyugati

társadalmához képest is kimagaslóan túlburjánzott befolyással bír

126 https://www.theguardian.com/world/2017nov/hbsc-closes-marine-
le-pen-bank-account-bankin e-fat wa

288
a jurisztokrácia, és lényegében sikerült megteremteniük azokat az
állapotokat, melyek a jogállamot (bár az a francia jogfejlődésnek
nem volt sosem része) bírói állammá alakította.

A félreértések elkerülése érdekében a politikusok mentes­

sége nem mindig vezet tisztességes kormányzáshoz; Magyaror­
szág például megtapasztalhatta ezt, mikor 2006 folyamán a támo­
gatottságát vesztett szocialista-szociáldemokrata kormányzat ellen
tüntetések robbantak ki, de azokat erővel el tudta a kormány fojta­
ni, majd pedig a mentessége mögé bújva további három és fél évig
regnált az országban, noha teljességgel nyilvánvaló volt, hogy a
társadalom nagy része nem támogatja már a működését. Mégis, a
keserű tapasztalatok alapján elmondhatjuk, hogy a rossz kormány­
zás még mindig jobb, mint a totális anarchia. Szintén levonható
következtetés a franciák jelenlegi kormányát elnézve, hogy a poli­
tikusok mentelmi jogának megnyirbálása sem a demokráciát és az
igazságosságot, valamint a feddhetetlenséget segíti elő, sokkal
inkább a képmutató elnyomást:

„Amióta Édouard Balladur megfogalmazta és alkalmazni

kezdte azt a szabályt, miszerint minden vád alá helyezett
miniszternek le kell mondania, a vizsgálóbírók gyakorlati­
lag olyan hatalomra tettek szert, amellyel beleszólhatnak a
kormányok összetételébe, vagy meg is buktathatják azo­
kat.” 127

A bíróságok fent idézett felhatalmazását felhasználva a 2017-es

elnökválasztást megelőzően az ügyészség és a vizsgálóbírók, két
nappal a köztársasági elnöki pozícióra való jelentkezés határideje
előtt, egy igen jelentéktelen pénzügyi visszaélés miatt vád alá

127 Bertrand Mathieu: Ajog a demokrácia ellen; 155.

289
 helyeztek az egyik elnökjelöltet, Francois FiJlon-t, aki így képtelen
volt megpályázni a pozíciót Macronnal szemben, Felettébb furcsa
módon hasonló bürokratikus vádak alapján és pont ugyanebben az
időben a Nemzeti Front vezetőjét, Marine Le Pent is megpróbálták
perbe fogni, aki azonban olyan módon ki tudott bújni az eljárás
alól, hogy nem válaszolt az idézésekre, így sikerrel be tudta adni a
jelentkezését - ez azonban nem akadályozta meg azt, hogy a ké­
sőbbiekben, más vádak alapján, megvonják a mentelmi jogát, és
vád alá helyezzék.

A jakobinus terror óta nem látott Európa ennyire korrupt

és visszaélések melegágyának számító rendszert, amelyben a poli­
tikai ellenzék félreállítása ennyire nyíltan antidemokratikus eszkö­
zökkel megvalósítható volna.

A francia állam jogfejlődése egyébként eleve érdekes pá­

lyát írt le; a bíróságok már az abszolút monarchia idejében is neki­
álltak készakarva szembemenni a királyi hatalommal, és az azóta
eltelt időben a francia jogdogmatikát nem az angol joguralom
{Rule o f Law), de nem is a kontinentális jogállam (Rechtstaat)
koncepciói mentén dolgozták ki. Itt egy kimondottan bírói irányí­
tás alatt álló jogdogmatikai koncepció született, az ún. „törvényes­
ség elve” (Principe de Légalité), melyben a hangsúly nem a jog
tartalmára, hanem eljárási kérdésekre fókuszál, és melyben a bírói
jogértelmezés különösen széles szerephez jut. Az igazságszolgál­
tatás és a jogalkotás elválasztásának klasszikus felfogása, mely
még Montesquieu nevéhez köthető, és melyben a jogot a jogalkotó
alkotja, de a bíró érvényesíti, alapvetően megváltoztak:

„Ahogy a hatalmi ágak szétválasztását előíró elv egy mu­

tációt követően jut csak oda, hogy az igazságszolgáltatást
már nem az államhatalom részének, hanem ellcnhalalom-

290
 nak tekinti. E szerint a felvetés szerint nem az államon be­
lüli optimális halalomszervezés a cél, hanem magának az
állam hatalmának a korlátozása. Tehát végső soron az. ál­
lam, s vele együtt a demokrácia meggyengítése. [...]

Erről tanúskodik a Párizsi Elsőfokú Bíróság

(Tribunal de grande instance de Paris) elnöke által tett
nyilatkozat is, amely szerint „a bíró feladata a jogot a tár­
sadalom elvárásaihoz igazítani.''1 A kijelentés a leglénye­
gesebben politikusi hatásköröket és jogosultságokat érin-
tLMl2g

Komikus, de ez az egész Montesquieu szándékos félreértelmezé­

sén alapul, aki ti, azt mondta, hogy „a bíró a törvény szája,'5me­
lyet pedig a francia bírák elkezdtek úgy értelmezni, mintha ez
egyfajta jogalkotási kompetenciára vonatkozna, holott az eredeti
értelmezés éppen csak arra vonatkozott, hogy az igazságszolgálta­
tás a bíróságok, s nem más hatóságok feladata, de szó sem volt
arról, hogy a jogszolgáltatáson felül jogalkotási kompetenciával is
felruházná a bíróságokat.

A mai francia berendezkedésben az elnyomás pedig nem

csak a politikai szféra és a vádhatóság szoros együttműködésén
alapul, melyben a politikai ellenfeleket a vádat képviselő választó­
bírók egyszerűen koncepciós perbe vonják és félreállítják,*129 ha­

Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 166-167.

129 Ez az eljárás egyébként gyanús hasonlóságot mutat a Római Biroda­
lom kései korszakának császárválasztási folyamatával, melyben a császá­
ri testőrség (Cohortes Praetoriae) szava döntő volt az új császár megvá­
lasztásakor, így az aspiránsok hamar szövetséget kötöttek a testőrökkel
bizonyos későbbi szívességekért cserébe, így pedig a jelölt jelentős
előnyt élvezett a többiekkel szemben, akikkel ráadásul a pretoriánusok

291
nem maga a megalkotott jog is bőven tartalmaz rendelkezéseket,
melyek a politikai ellenzéket nem csak a vezetés, de a társadalom
szintjén is gyökerestől kiirtják.

A francia büntető törvénykönyv minden más európai or­

szágnál szigorúbb és elnyomóbb a szólásszabadsággal szemben, cs
valószínű, hogy az egész Földön csak az észak-koreai büntetőjog
konkurálhat vele:

„Szankcionálandók tehát azok a viselkedési fonnák, ame­

lyek figyelembe veszik egy harmadik személy származá­
sát, nemét, családi állapotát, terhességét, fizikai megjele­
nését, gazdasági helyzetéből adódó, látható vagy ismert
rendkívüli sérülékenységét, családnevét, lakóhelyét,
egészségi állapotát, önállóságában való korlátozottságát,
fogyatékosságát, genetikai jellegzetességeit, erkölcsi beál­
lítottságát, szexuális irányultságát, genderidentitását, ko­
rát, politikai véleményét, szakszervezeti tevékenységét, a
franciához képest idegen nyelvi kommunikációs képessé­
gét, egy etnikumhoz, nemzethez, egy feltételezett fajhoz
vagy egy meghatározott valláshoz való feltételezett vagy
valós, tartozását vagy nemtartozását.”uo

Az egyenlőségről és állampolgárságról szóló törvényből kiemelt

fenti idézetet hivatkozó alkotmányjogász professzor, aki a Sor­
bonne Egyetem oktatója, ráadásul ugyanitt rámutat arra is, hogy a
különféle „diszkrimináció elleni harccal foglalkozó” civilszerveze-

nem ritkán már azelőtt leszámoltak, hogy egyáltalán megpályázhatták

volna a császári hivatalt. A testőrparancsnok (Praefectus Praetorio ) így a
Római Császárság egyik legfontosabb, legbefolyásosabb hivatalává vált.
1,n Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 150.

292
tek közpénzen magánvádlókként léphetnek fel számos bűncselek­
ménnyel szemben.

Ezzel a társadalom, a sajtó és az ellenzék minden muníció­

ját megvonták. B szerint, ha valaki Le Pcnhez hasonlóan csak
felvetni merészeli, hogy a migráció nem emberi alapjog, és talán
ki kellene zárni az illegális bevándorlókat, akkor „személyek egy
csoportjával szemben származásuk miatti diszkriminációra szít,”
következésképpen pedig bebörtönzendő? Valószínűleg Macron
elnök liberális Franciaországában így kell értelmezni ma a szabad­
ságot.

Csak a nyugat-európaiak képesek egy totalitárius rendszert

olyan rezzenéstelen arccal megélni, hovatovább, szavazataikkal
fenntartani, mint amilyen a franciáké, bár Mcrkel Németországa
vagy May Egyesült Királysága sem sokkal marad le mögöttük.
Ennek példátlanul egyszerű oka van; a britek, a franciák és a nyu­
gat-németek még soha életükben, de még a történelmükben sem
láttak tartósan fennálló totalitárius rendszereket (ti. Hitler rendsze­
rének nem a nemetek voltak az elszenvedői, így az nem emiatt
hagyott mely emlékeket a nyugat-németekben, hanem épp ellen­
kezőleg), így készséggel elhiszik még egy ilyen rendszerről is,
hogy liberális és demokratikus csakis azért, mert a politikai veze­
tőik ezt mondják magukról.

Mindeközben pedig fennmarad egy rendszer, mellyel

ugyan a polgárok legtöbbje a statisztikák alapján nem ért egyet, és
melynek politikáját nem támogatja, de „politikai korrektségből”
azért odaszavaz, ahová kell.

293
Mindez persze teljességgel beleillik a globális és multikulturális
világról alkotott elképzelésekbe, melyben a mainstream média
tényként kezel olyan politikailag korrekt állításokat, melyekkel
pedig a társadalom döntő hányada egyáltalán nem ért egyet, köz­
ben pedig szorgosan elnyomják azokat, akik ezzel szembeszegül­
nek [Klaus - Weigl: 44-45.; Murray: 170-171.], ahogy azt Robin­
son esetében is láttuk. Spengier száz éve még őszintén tartott attól,
hogy ez a taktika sikeres lesz, és a nemzetek polgárait sikerül fél­
revezetni, megtéveszteni:

„Egykor meg sem kísérelhették az emberek, hogy szaba­

don gondolkodjanak; most megtehetik, csak éppen képte­
lenek már rá. Arra gondolnak, amire gondolniuk kell, és
ezt érzik szabadságnak.

E kései szabadság másik oldala: mindenkinek meg

van engedve, hogy azt mondja, amit akar; persze a sajtón
múlik, hogy tudósít-e róla, vagy sem. Minden „igazságot”
halálra ítélhet, ha nem vállalja, hogy közvetíti a világnak -
az elhallgatás félelmetes cenzúrája, amely annál minden­
hatóbb, minél kevésbé tűnik fel az újságolvasók rabszol-
gahadának.” l;,,

Ma már elmondhatjuk, hogy szerencsére tévedett - legalábbis

Kelct-Európában nem így áll a helyzet. A fősodrú média működé­
se ugyanakkor nem maradt észrevétlen az uniós polgárok számára
sem, így például a németeknek már csak 29 százaléka hisz a tö­
megtájékoztatás hitelességében, míg 2014-ben még 40% volt az
arány.13

131 Oswald Spengler: A Nyugat Alkonya (I.; 567.

294
 Hasonló a helyzet a politikai elittel - 2017 során az euró­
pai átlag arra a kérdésre, hogy mennyire bíznak saját kormányuk­
ban, 51% azt felelte, hogy „egyáltalán nem” bízik benne, 37%
„valamennyire” megbízik abban, és mindössze 9% vallotta azt,
hogy „teljes mértékben.” Magyarországon a kormányban a lakos­
ság 29 százaléka teljességgel megbízik, 41% aki „valamennyire”
bízik meg benne, és csupán 29% az, akik teljességgel elutasítják
azt - látható tehát, hogy itt a statisztika alapján a társadalom to­
ronymagasan bizalmat szavaz a kormánynak az uniós átlaghoz
képest. [Századvég]

Összegzésképpen levonhatjuk a következtetést, hogy a

Nyugat politikai átalakulása a migráció hatására egyfajta visszafej­
lődés. Visszatérés az elnyomó rendszerekhez, a politikai megfé­
lemlítéshez, a cenzúrához. A keleti tagállamokban sem a terror­
cselekmények, sem pedig a politikai üldöztetés nem hétköznapi
(elegendő bizonyítéka ennek éppen az, hogy például a magyar
Orbán-kormányról is büntetlenül megírhatják a baloldali aktivisták
azokat a lejárató cikkeket, amiket láthatólag a nyugati politikusok
egyáltalán nem tűrnek el, és ahol tudnak, megbosszulnak).

Mindeközben a nyugati tagállamok szépen lassan polgár-

háborús anarchiába merülnek, miközben a politikai vezetés nem a
polgárokat védi, hanem az ő életüket fenyegető bevándorlókat és a
velük kapcsolatos politikáját:

„Tabu erről nyilvánosan beszélni, ugyanis, aki kritikusan

nyilatkozik ezekről a nyilvánvaló fejlődési rendellenessé­
gekről, amelyeket a józan ész érveivel sem lehet megszé­
píteni, az populistának számít. Egy címkéről van szó,
amellyel kapcsolatban megkímélhetjük magunkat az érve­
léstől. [...]

295
 Politikailag korrektnek lenni nekünk, polgároknak
annyit jelent, hogy szépen lenyeljük a politika és a média
hazugságait, amelyek részei az agymosásnak. Mi az, ami
ezen a téren még megkülönböztet bennünket Észak-
Koreától vagy Irántól?”112

A fenti Németországból származó felfogás gyanúsan egybecseng

az alábbiakkal, amik a francia állapotokra világítanak rá:

„Első látásra úgy tűnik, hogy a cenzúra idegen a mai euró­

pai politikai modelltől. Valójában ez egyáltalán nem így
van, a cenzúra alattomos módon fertőzi a társadalmat. A
hivatalos történelemolvasatot előíró törvények, egyes vé­
lemények büntetése, a „politikailag korrekt” felfogás ne­
vében gyakorolt társadalmi nyomás erősen korlátozzák a
véleménynyilvánítást, és összhatásukban szűk keretek kö­
ze szorítják a vitát, jóllehet önmagában egy-egy ilyen in­
tézkedés akár meg jogos is lehet. Az így kialakuló „gon­
dolatrendőrség” fokozatosan puha totalitarizmust, azaz
olyan társadalmat eredményez, ahol a gondolat és a véle­
ménynyilvánítás is fomattált.” 13233

A politikai korrektség azonban egyrészt a helyzet kiélesedésével

egyre kevésbe képes arra, hogy megfelelő motivációs erő legyen
ahhoz, hogy az ingatag választópolgárokat a liberálisok oldalára
horgonyozza, másrészt pedig önmagával is összeütközésbe kerül,
hiszen mivel agyonhallgatni már nem képes a nemzeti kezdemé­
nyezéseket, ezért kénytelen felvenni velük szemben a kesztyűi,

132 Udo Ulfkotte: Népnevelők; 181.

133 Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 144.

296
ami által viszont éppen a liberális politika jelöli meg egyenlő és
számottevő ellenfélként saját ellenzékét:

„Az, ahogyan Franciaországban a sajtó és a politikai osz­

tály a Nemzeti Front mondanivalóját kezelte, minden va­
lószínűség szerint közrejátszott a Front megerősödésében.
Ahelyett, hogy a párt javaslatait, például gazdasági elkép­
zeléseit kritizálták volna, a popul izmusra hivatkozva pró­
bálták megkérdőjelezni a Front hitelességét. Ezzel azon­
ban elismerték, hogy a Front népszerű, de az elit által ti­
losnak tartott üzenetet közvetített. A popul izmus elleni
harcnak az a formája, amely megveti a népet, általában
kontraproduktív. [...] A populisták üzeneteit tehát éppen
ellenfeleik hitelesítik, akik kimondatlanul elismerik, hogy
utóbbiak a nép gondolatait közvetítik.” 114

A kritikus címkék aggatása az ellenpropaganda kizárólagos eszkö­

zeként, nyilvánvalóan egyre kevésbé képes arra, hogy betöltse a
szerepét, és megakadályozza a nemzeti pártok és vezetők megerő­
södését, és már a nyugati társadalmak körében is egyre nagyobb az
aránya azoknak, akik a saját nemzetállamuk védelmet támogatják.
Erre a válasz egyre radikálisabb fellépés a liberálisok és az antifa
irányából, melynek táborát egyre inkább már csak a baloldalt nem
racionális, hanem ideológiai alapokon támogató libcralisták,
genderisták, és a gazdasági, hatalmi megfontolások alapján maga
az alkotmányoligarchia, valamint az általa támogatott baloldali
média és annak úgynevezett szakértői adják.

Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 202.

297
Vegyes társadalmi reakciók

A fenti tendenciákkal egyre nagyobb számú tagállam és politikai

kör száll szembe; lassan egész Európára rátör a felismerés, hogy
mekkora veszélyben is forog a Nyugat. Ugyanakkor a válságra
adott különféle ellenreakciókat a társadalmak és a polgárok is
vegyesen fogadják; Magyarországon például pár liberalista jópo­
fának tartotta, ha a karácsonyi vásáron az ünneplők mcgvédelme-
zésére kiküldött TEK páncélost összegraffítizik.

Eközben a nem éppen szakmai sajtó is mindent megtesz az

ellenlépések lejáratásáért; így például az egyik legfrissebb cikk a
magyar kormány abbéli törvénytervezetét kritizálja, ami büntette
nyilvánítaná az illegális migráció támogatását - értendő ezalatt
nem csupán az embercsempészet, mely már eddig is büntetendő
volt, hanem az illegális bevándorlás szervezéséhez, előkészítésé­
hez nyújtott anyagi és nem anyagi támogatás is:

”Ez a törvény szabad fordításban arról szól, hogy aki bár­

milyen módon az ún. illegális bevándorlásban segédkezik,
azt készíti elő, ahhoz bármilyen támogatását (szállást, ételt
ruhát, menedéket, információt) ad, vagyis közvetett vagy
közvetlen módon segédkezik benne, azt lecsukják.

Ez ellenkezik ugyan a menekültek jogállását sza­

bályozó, egyébként Magyarországra is érvényes genfi
egyezmény szellemével, ami még az engedély nélkül az
országban tartózkodó menekültnek is jogokat biztosít, va­
lamint ellenkezik mindennel, amit a zsidó-keresztény ha­
gyomány által konstruált nyugati civilizációban normális­
nak és tisztességesnek szoktunk nevezni.

298
 Ebben a civilizációban, ahová egyébként Orbán
Viktor minden ellenkező elképzelése ellenére tartozunk, a
háború, illetve a válság sújtotta övezetekből menekülő
embereket be kell fogadni. [...]

Szükséges a nagy, közös ellenség, akit közösen

gyűlölünk. Most a háborús pokollá lett muzulmán orszá­
gokból menekülő emberek és családok a gyűlölet tárgyai.

Hadd vessem közbe: a migráció valójában nem

negatív vagy pozitív jelenség, hanem a világ legtermésze­
tesebb dolga, a történelemmel egyidős, sőt, a történelem
mozgását, ha van neki olyan, pont a migrációval rajzolhat­
juk ki. Az emberiség története a migrációk története.”135

A fenti cikkel cs az idézett részletekkel kapcsolatban azért akad

néhány aggály, amit jogászként meg kell világítani (már csak azért
is, mert a precíz jogértelmezésből kiderül, hogy a fenti é ive lés és
az abban kifejtett „szabad fordítás” mekkora tévedéseket tartal­
maz).

Ilyen például, hogy nem világos, hogy egy illegális tevé­

kenység büntetése miért ennyire nagy probléma. A félreértések
elkerülése végett, büntetőjogi analógiával azt mondhatjuk, hogy a
fent nevezett cselekmények eddig is az embercsempészet bűntett­
ének bűn segédletéhez tartoztak, hiszen „aki bűncselekmény elkö­
vetéséhez szándékosan segítséget nyújt” az bűnsegéd, és az elkö­
vetővel azonos módon büntetendő. Ez a törv ény az analógiát teszi
csak szükségtelenné azáltal, hogy bűnsegédből alanyi jogon önálló

5 Balavány György (2018): Most születik a 21. század legaljasabb ma­

gyarországi törvénye - HVG.hu

299
(sui generis) elkövetővé alakítja a fent megjelölt, eleve jogellenes
magatartásokat.

Megint tévedés ennek a tervezetnek a kapcsán az ország­

ban tartózkodó menekültekről beszélni. A tervezet hatálya, amint
azt a cikk szerzője is kiemeli, az „országba való illegális beván­
dorlás.” Az illegális bevándorló pedig nem azonos a menekülttel,
másrészt pedig az itt tartózkodók nem azonosak az ide belépni
szándékozókkal. A törvénytervezet hatálya a már jogszerűen me­
nedékjogot kapott menekültek itt tartózkodását nem érinti. A ter­
vezel az illegális bevándorlás akadályozásáról szól, ami pedig nem
sérti a genfi egyezményt.

Hasonlóképpen tévedés volna a zsidó-keresztény hagyo­

mányokat ide citálni. A másokon való önzetlen segítés egy dolog,
ugyanakkor egyrészt, amint azt ebben a könyvben már kifejtettük,
a migránsok beengedése sem az ő, sem a mi országainkon nem
segít, másrészt pedig mert nekünk, a Nyugatnak nincs is rá kapaci­
tásunk és erőforrásunk, hogy befogadjuk azt a hatmilliárd mig-
ránst, akik nálunk gyengébb cletsztenderdck között élnek, követ­
kezésképpen szívesen ideköltöznének. E tekintetben pedig újólag
világossá kell tenni, hogy a „válság sújtotta” és „háborús” öveze­
tekből menekülő menekülteket meg kell különböztetni a gazdasági
bevándorlók millióitól.

A „háborús pokollá lett országok” mítosza romantikus -

de mintha a mostani migránsok jelentős része például Líbiából
érkezne, ami pedig éppen túl van egy politika átgombolkozáson és
egy diktátor megbuktatásán - e szerint ott éppen prosperálnia kel­
lene a társadalomnak, hiszen végre náluk is beköszöntött a nagy
demokrácia. Hol van arrafelé háborús pokol? Vagy például Erilre-
ában? Vagy Irakban? De még ha a szóban forgó országok ncme-

300
lyikében, így például Szíriában, akadnak is konfliktusok (bár már
az Iszlám Államot is legyőzték), amint arra a szerző is rámutat,
ezek az országok muzulmánok, ahol muzulmánok bántalmaznak
muzulmánokat. Pontosan ez mennyiben is a Nyugat problémája?

Abba nem is érdemes belemenni, hogy vajon a Nyugati

Civilizáció eljutott volna idáig, ha minden kihívás elől a társada­
lom felkerekedett és elköltözött volna? Az már csak apró szőrszál-
hasogatás, hogy amint arra Huntington rámutat: a Nyugat mint
civilizáció, vallástalan. A zsidó és a keresztény hagyományok nem
nyugaton fejlődtek ki, cs időben jócskán meg is előzik a modem
Nyugati Civilizáció létezését.Iíh

A migráció és a történelem párhuzamba állítása megint

egy korideológiai kreálmány, amit tudományos szempontból nem
támaszt alá semmi, ráadásul éppen úgy találunk olyan elméleteket
is, melyek a történelmet például az állam területével hozzák össze­
függésbe.1’7 Tény, hogy a civilizációkat megelőző időkben való­
ban vándoroltak a nomád emberek, ez azonban a modem korokra
és az államiság kialakítását (nagyon szigorúan definiálva,
Durkheim terminológiájával élve a 4. generációs, azaz „többszörö­
sen összetett, több szegmentumú” társadalmakra) követő időkre
egyáltalán nem igaz, Ha igaz lenne, hogy a történelem maga a
migráció, akkor például a Föld legidősebb civilizációjára, Kínára,
azt mondhatnánk, hogy bő négyezer éve történelmileg nem léte­
zik, hiszen Kína mindig is az izolációra törekedett, nem volt jel­
lemző rá a huszadik századig sem a migráció, sem pedig az ex-*137

:if Sámuel P. Huntington: The Ciash o f Civilizations, and the Remaking o f

World Order; 54.
137 Lásd például Thierry Baudet: The Significcmce o f B oarders; Why Rep-
resentative Government an d the Rule qfLaw Require nation State

301
panzió. De ugyanezt elmondhatjuk lényegében a Föld összes többi
civilizációjáról (az iszlámot leszámítva); az ortodox, az indiai, a
japán és az abesszin civilizációkat sem jellemezte soha dinamikus
elvándorlás.

Az, hogy politikailag az Orbán-kormány szembenéz egy

kihívással, nem pedig a szőnyeg alá söpri (mint például a britek)
vagy egyenesen ösztökéli (mint a németek), pedig nem teszi Ma­
gyarországot diktatúrává. A magyar kormányzat kétharmados
felhatalmazása ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar társadalom
nemet mond az illegális bevándorlásra, a betelepítési kvótára és
Brüsszel elnyomó politikájára - a „közös ellenséget” (amit egyéb­
ként a gyengébbek kedvéért tudományosan Cári Schmitt Politikai
című műve taglal) pedig nem a magyar kormány teremtette. Amint
az ebből a könyvből is kiderül, ezek a tendenciák csak vannak. A
végeredmény pedig nagyon jó eséllyel az lesz, hogy éppen Ma­
gyarország és a V4 az, ami a Nyugati Civilizációból meg évtize­
dek múltán is fennmarad majd - az Unió nyugati fele ugyanis nem
büszkélkedhet ilyen pozitív kilátásokkal.

Önmagában az a tény, hogy Magyarországon ilyen cikke­

ket lehet írni, és vitatkozni a Nyugati Civilizáció értékrendjéről,
annak tudható be, hogy a V4 nincs kitéve azoknak a bomlasztó,
erodáló folyamatoknak, amiknek például a nyugati uniós államok
igen - ez pedig tagadhatatlan tény. Ráadásul a magyar kormány
élvezi a választói támogatását, hiszen már a harmadik kormány-
ciklust kezdi meg kétharmados felhatalmazással, mi több, a be­
vándorlási politikájára konkrétan igen meggyőző felhatalmazást
kapott a választóktól 2016 során a kvóta-népszavazáson. Akiiének
valóban szükségük van egy nem létező közös ellenségre (csak
hogy eltereljék a figyelmet a nagyon is létező valós ellenségről,

302
akivel viszont megküzdeni nem tudnak), azok a nyugati liberális
kormányok, és a közös ellenség éppen a V4 és az „intoleráns”
nacionalisták lettek.

A fentiekhez hasonló írások - amikből szerencsére meg a

baloldali média mellett sincs sok - csak arra világítanak rá, hogy
néhány önjelölt jogvédő liberális mennyire elrugaszkodott a való­
ságtól, saját álomvilágát valóságként, meglehetősen szubjektív
véleményét pedig általános közvélekedésként mutatva be.

És ez már tényleg csak adalék; ugyanazon a napon, mikor

a fenti cikk napvilágot látott (2018. május 30), Belgiumban újabb
terrortámadás történt - egy késes támadó megölt két közrendőrt,
majd az elvett szolgálat fegyverrel tüzet nyitott, megölt egy arra
járó vétlen civilt, azután pedig túszdrámát rendezett egy közeli
iskolában. A belga különleges erők végül tűzharcban végeztek a
terroristával, de közben az akcióban részt vevő rendőrök közül is
többen megsérültek. A mérleg tehát; a diktatórikus, elnyomó, ret-
rográd és erkölcstelen Magyarországon a legnagyobb hírértéke
annak van, hogy a kormány törvényt hoz a terrorizmus és az ille­
gális migráció ellen - a liberális nyugat szívében pedig eközben az
illegális migráció kiváltotta terrorhullám újabb áldozatokat köve­
tel. Az persze, hogy melyik realitást is szeretnénk inkább a saját
bőrünkön érezni, mindenki számára ízlés dolga, de ahogy azt
Gyurcsány Ferenc is mondta; el lehet menni Magyarországról...

Végeredményben az Unió, mely csodálatos elképzelésen alapul és

jó kezdeményezés volt, egy félresiklott, groteszk és torz társada­
lomkritikává silányodott, amiben egyformán megtalálhatóak az
Orwell féle 1984 sötét realitásai, Kirkegaard komor apátiája és

303
Hamvas Béla A hírnév elveszti a hőst című szatírájának tragikomi­
kus elemei.

Miközben az uniós polgárok adatvédelméről szóló nevet­

séges szabályozást adnak ki, semmi garancia sincs arra, hogy a
védelem az államhatalommal, hovatovább a közösségi hatalommal
szemben is valós lesz, hiszen az Unió sem az NSA Snowden-
botrány idején kifejtett tevékenysége ellen nem emelt szót még
egy diplomáciai elhatárolódás szintjén sem, sem pedig az új bel­
biztonsági együttműködési törekvések és az Europol fejlesztése
nem túl ígéretesek; már ami az uniós polgárok magántitok­
védelmét illeti.

Hasonló a helyzet a polgárokkal: a jelek szerint az Európai

Unió értékrendjében a Közösségen belül a legmagasabb jog- és
valós védelmet kapó életforma az „illegális migráns.” Szorosan
ezután következnek a különféle élősködők, lásd a betiltott rovarir­
tókkal nem kezelhető mezőgazdasági kártevők, a szúnyogok, a
kullancsok, és minden egyéb olyan létforma, aminek a visszaszorí­
tására eddig komoly erőfeszítéseket tettek, és amik komoly fertő­
zéseket és károkat okozhatnak a sor végén álló a lcgalantasabb
élőlény számára, aki nem más, mint: az uniós polgár. Ez a létfor­
ma számít a legmegvetettebbnek, különösképpen, ha nem felel
meg a liberális értékrendnek, és nem viseli kellő bűntudattal azt a
tényt, hogy európainak született.

A társadalmi átstrukturálódás hatására talán ideje lenne új­

raértelmezni a világ kulturális és geopolitikai térképét. Az európa­
iak számára ők maguk a „Nyugat,” mint önálló civilizáció, mely­
nek ez a kontinens a bölcsője, mely civilizációhoz hozzátartozik
Amerika is. Az elmúlt század folyamán a kelet-európai államok,
mint amilyenek a V4 tagországok is, legfeljebb sóvárogva tekint­

304
hettek a nyugati szomszédokra, beékelődve Nyugat és Kelet közé.
Ma a helyzet már alapvetően átrendeződött; míg keleten továbbra
is a nagy és erős Oroszország található, melyhez ambivalens érzé­
sekkel fordulnak a keleti államok, s szintén keletre található a
Közel-Kelet, ma már nyugat leié sem Európába utazunk. Európa,
illetve mindaz, ami a Nyugati Civilizációból, legalábbis annak
európai feléből maradt, lassan Visegrádi Szövetségben gyűlik
össze, és minden, ami attól nyugati irányban van, az legfeljebb
csak. „Közel-Nyugat” lehet, ami semmiben sem tér el a Közel-
Kelettől.

Maga Huntington sem csak elméleti kérdésként foglalko­

zott a civilizációk hanyatlásával; határozott megállapításokat tett a
Nyugat közeledő bukására:

„A Nyugat felülkerekedése a hidegháborúban nem győ­

zelmet hozott, hanem kimerülést. A Nyugat egyre inkább
belemerül saját belső problémáiba és szükségleteibe,
ahogy szembe kell néznie a lassuló gazdasági növekedés­
sel, a stagnáló demográfiával, a munkanélküliséggel, a ha­
talmas költscgvetési-hiánnyal, a romló munkamorállal, az
alacsony megtakarításokkal, és számos országban, így az
Egyesült Államokban is, a társadalmi egyenlőtlenséggel,
drogokkal és bűnözéssel. A gazdasági hatalom súlypontja
gyorsan vándorol át Ke let-Ázsiába, és azt a katonai erő és
a politikai befolyás is követni látszik. [...] A Nyugat ha­
nyatlása egyelőre lassú fázisban van, de egy ponton túl
már drámaian felgyorsulhat.” 1’**138

138 Sámuel P. Huntington: The Clash o f Civilizations, and the Remaking of

World Order; 82-83.

305
Úgy tűnik, ez a drámai gyorsulás beindult. Ebben az aspektusban
kénytelenek vagyunk módosítani álláspontunkat arra nézve, amit
korábban. Spengier kapcsán írtunk. Ő meg a „nyugat alkonyáról”
írt, és mi magunk is a Huntingtonnál olvasott civilizációs egyed­
fejlődés állomásai kapcsán azt jeleztük, hogy a Nyugat a „hanyat­
lás” korában van - ezt írtuk, cs ez a könyvünk címe is. Ez azonban
már nem tűnik pontosnak; a Nyugat nem hanyatlik. Spengler ko­
rában hanyatlott. Huntington korában, a XX. század folyamán még
esetleg hanyatlott. Ma már az utolsó fázis tart, ugyanaz, mely Ró­
ma esetében történt 455-ben, mikor a vandálok, vagy 476-ban,
mikor a germánok dúlták fel. Számunkra az aktuális történések
folyamatoknak tűnnek, de az utókor, ezer év múlva egyetlen moz­
zanatnak fogja csupán látni azt, méghozzá a Nyugat utolsó léleg­
zetvételének.

Ma ugyanis a Nyugat a civilizáció létezésének utolsó álla­

potában van; invázió alatt áll.

Az Unió nyugati tagállamai számára a legnagyobb kihívást az

fogja jelenteni nagyon záros határidőn belül, hogy miként kezelje
a beilleszkedni képtelen migránsokat, illetve hogy miként békít-
hetné meg a tagállamok nemzeti polgárait, akik ezt eleve nem
kérték. Míg a brit politikusok a lent leírtak szerint mossák kezüket
cs fatalista módon azzal védekeznek, hogy már késő bármit is
tenni a migráció ellen, addig a német politikusok egyenesen „ke­
ménykedni” is kezdenek a polgáraikkal szemben. A nyilvánvalóan
megbukott irányvonaluk ellenére is a politikai elit saját magával
van eltelve, és aki nem támogatja őkel, az különféle jelzőket kap:

306
 „Peter Tauber, a CPU főtitkára, 2016-ban [...] „seggfe­
jeknek” nevezte azokat, akik szeretett Führerinünk pártjá­
nak tagjaiként nem hódolnak neki, nem akarják követni.
[...]

Heiko Maas szövetségi igazságiig}' miniszter

(SPD) [...] aki a mai Németországban a cenzúra megteste­
sítőjenek és gyámjának számít [...] „Németország szégye­
nének” nevezi azokat, akik nyilvánosan fellépnek a kor­
mány politikája ellen. Észak-Rajna-Veszlfália belügymi­
nisztere, Rali Jágcr (SPD) még rátesz egyet a lapáttal, s
„csíkos ruhás náciknak” rágalmazza azokat az elégedetlen
polgárokat, akik a politikában tapasztalható állapotok mi­
att azok ellen tüntetni mernek.” 139

A társadalmi támogatottság hiánya és a politikai program népsze­

rűtlenség dacára keresztülerőltetett reformokat hívják diktatúrá­
nak. 11a ehhez még egy elnyomó, minden más gondolatot vagy
véleményt elpusztító ideológia és azt kísérő cenzúra is társul, ak­
kor az pedig már nem is csupán egyszerű diktatúra:

„A totalitarizmus irányába halad az a rendszer, amely ide­

ológiai alapon konstruál magának egy elképzelt népet,
majd bizonygatja a nép és a vezetői között előre feltétele­
zett teljes egyetértés, miközben illegitimként állítja be a
valódi népakarat minden olyan megnyilvánulását, amely
szembehelyezkedik a fenti ideológiával. A tényleges nép
kiiktatása, csőcselékké való degradálása, túl azon, hogy az
elit megvetését fejezi ki, összeegyeztethetetlen a demokrá­

139 Udo Ulfkotte: Népnevelők; 195.

307
 cia eszményével, és csak egy oligarchikus hatalomkon­
cepcióba illeszthető be.”140

A gondok ott kezdődnek, mikor a tudomány is behódol a kor totá­

lis rendszerének, és valódi tudományból a politika propaganda
eszközévé züllik; igy például Merkelt 2015-ben a Berni Egyetem
díszdoktorrá avatta - egy ennyire ellentmondásos megítélésű poli­
tikai vezető megkoronázása elég kétes lépés egy magát tudomá­
nyos közösségnek mondó intézménytől, főleg ha fenn kívánja
tartani a tudományosságnak legalábbis a látszatát. Az, hogy má­
soknak azért ennek a címnek a megszerzéséért keményen kell
dolgoznia, teljességgel mellékes. De szabadjon megkérdezni, mit
tett az elvtársnő ezért a címert? Merthogy környezetvédelmi mi­
niszterként, mint tudjuk, nem sziporkázott, és kancellárként sem a
legsikeresebbek között fog bevonulni a történelembe (igaz, mint
arra Obama is bölcsen rávilágított saját, „legrosszabb” elnöksége
kapcsán: legalább be fog vonulni a történelembe. Vigasztaló lehet
Merkel számára, hogy a helyzet vele is hasonló - míg Macron és
May még széljegyzet sem lesznek a történelem lapjain, addig
Merkel jó esélyekkel pályázhat egy fülkére a dicstelen vezetők
panteonjában).

Míg Svájc elismerő szavakat váltott a kancellárasszonnyal,

elismerve az Európáért és a Közösségért tett szolgálatai nyomán
kivívott múlhatatlan érdemeit, addig mindezek után a csehek is
kifejezték a véleményüket róla, mikor tiszteletét tette náluk:

„Vizsgáljuk csak meg 2016. augusztus 25-ét. A nemet

szövetségi kancellár, Angéla Merkel ezen a napon látogat­
ta meg a cseh fővárost, Prágát. Úton a repülőtértől a fővá­

Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 42.

308
 rosban történt egy támadási kísérlet. Egy fegyveres férfi
elhatározta, hogy besorol Merkel gépjármű oszlopába. A
cseh biztonságiak elszánt, James Bond stílusú beavatkozá­
sának köszönhetően megállították. A világon mindenhol
beszámoltak volna a Merkel ellen elkövetett „meghiúsult
terrortámadásról.” Csak Németországban hallgatták el a
vezető médiumok az „eseményt.” [...] A vezető médiu­
mok úgy állították be az eseményeket, hogy a szeretett ve­
zért, Angéla Merkelt Prágában lelkes emberek köszöntöt­
ték ” 141

Az incidens azért biztos felkavarta a kancellárasszony lelkivilágát,

és bár nem jellemző rá az előrelátás, egy dolgot azért levont kö­
vetkeztetésként: 2006 során, mikor Gyurcsány Ferenc miniszterel­
nök elhíresült beszédét követően húszezren vonultak ki pár óra
alatt a Parlament elé a távozását követelve (mi több, egy ihletett
tüntető még egy koporsót is vitt neki, „temetjük a Gyurcsány-
kormányt - nektek nincs feltámadás!” felirattal, kiállítva azt a
Kossuth téren, amit aztán sokan meg is koszorúztak), a holtra vált
miniszterelnök sebesen Berlinbe utazott, ahol Merkel kancellárral
folytatott privát beszélgetést. Bár ezt a kancellárasszony nem is­
merte cl, Gyurcsány miniszterelnök úgy tálalta hazatérve a beszél­
getést, hogy Merkel kész kiállni mellette, ha a szükség úgy hozza
- és tekintettel arra, hogy a miniszterelnök elegendő okot szolgál­
tatott arra, hogy emlékezzenek rá (hasonló vele a helyzet mint
Obamával cs Merlkellel a „legrosszabb kormányfőség” kapcsán),
ezt sem felejtette el Magyarország a kancellárasszonynak.

így miután tíz évvel később Prágában megkísérelték lelőni

őt, a kancellárasszony Budapestre már el sem mert jönni...

Udo Ulfkotte: Népnevelők; 179.

309
 Szűkül a világ a (közel-)nyugati politikusok körül - de az
összeomlás előtti utolsó perceket mindig a vezetők felkoncolása
jellemzi.

310
A VISEGRÁDI SZÖVETSÉG ÚJJÁÉLEDÉSE
A RENDSZERVÁLTOZÁST KÖVETŐEN

A rendszerváltozást követően a Visegrádi Együttműködés újra­

élesztése szinte azonnal politikai napirendre került. 1991. február
15.-én Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország egyaránt
részt vett a kezdeményezésben, és a V3 szövetséget - a közös
történelmi múlt és sikerek elismeréseképpen - ismét a visegrádi
királyi palotában írta alá a három ország vezetése; Václav Havel,
Lech Walesa és Antall József.

Az új életre kelt együttműködés alapvető célkitűzései kö­

zött szerepelt a kommunista blokk maradványainak felszámolása
közép-Európában, a részes tagállamok közötti bárminemű korábbi
nézeteltérés felszámolása, az európai hagyományokhoz való visz-
szatérés, valamint az akkori politikák közelítése és egységesítése.
A szövetség emellett újrateremtette a közös gazdasági együttmű­
ködés gondolatát, valamint megkönnyítette az EU csatlakozásra
való felkészülést is - a szövetségi szerződést nyugati részről Ame­
rika is hitelesítette.

1993 során sor került Csehszlovákia békés szétválására; az

így ismét önállóságot nyert Szlovákia azonban nem ment messzi­
re, hanem határozott nyilatkozatával kikötötte, hogy Csehszlová­
kia egyik jogutódjaként természetesen számot tart visegrádi tagsá­
gára is - így a V3 Szövetség hivatalosan is V4 lett. Ráadásul, mi­
kor Szlovákia a NATO bővités első körében nem nyert felvételt,
három szomszédja minden tőlük telhetőt megtett, hogy ezt orvo­
solja, így ennek megfelelően 2004 során ez meg is történt, és a V4
tagállamok egyszerre váltak az Európai Unió tagállamaivá is.

311
 Az azóta eltelt évtizedek során az együttműködés virág­
zott, ráadásul a hagyományos politikai szövetségen ismét túlmuta­
tott, hiszen a tagállamok közös projektjei kezdettől kiterjedtek az
igazságszolgáltatási, közlekedési, turisztikai, valamint az energeti­
kai és információtechnológiai fejlesztésekre, majd később pedig a
kulturális, környezetvédelmi, belbiztonsági és védelempolitikai,
tudományos és oktatási kérdésekre is,142 Ezeknek a céloknak a
megvalósítására a tagállamok 2000 során (a jelenlegi magyar
kormánypárt akkori, első regnálásának idejében) létrehozták a
Nemzetközi Visegrádi Alapot, mely az ehhez szükséges pénzeket
kezeli cs újraelosztásukat megszervezi, valamint abból részesed­
nek nem politikai civil programok cs kezdeményezések, valamint
tudományos ösztöndíjban részesítettek is. Az alapnak szánt tagál­
lami ráfordítások összege ráadásul folyamatosan emelkedik -
2005 után például egy évtized alatt közel megháromszorozódott.

Az együttműködés legmagasabb szinten, a kormányfők

közötti csúcstalálkozók keretében, hivatalosan évente ülésezik (a
gyakorlatban azonban ennél többször), míg alacsonyabb szinteken
és a tudományos munkatársak között a munkavégzés folyamatos.
Az éves ülések előkészítését, valamint az éves akciótervek kidol­
gozását az éves, soros elnöki pozíciót bclöllő tagállamok szervezik
meg.

A V4 együttműködés egyik kiemelt jelentőségű területe a

védelmi szövetség. Ennek keretében a visegrádi tagállamok had­
erejét megegyező kiképzési, fejlesztési és felszerelési programok
keretében szervezik, ami teret biztosít a haderők könnyű egyesíté­
sére és alkalmasint közös bevetésére is, ami egyben a NATO
együttműködést is egyrészt megkönnyíti, másrészt a visegrádi

142 www.visegradgroup.eu/about/aims-and-structure

312
csapatok hatékonyságát is növelve hozzájárul az Észak-Atlanti
Szövetség erejének növeléséhez. Eközben fejlődik a keleti álla­
moknak a nemzeti hadereje és hadi kapacitása is; így például 2018
során abban állapodtak meg, hogy Magyarországon tíz év alatt
legalább kétszázezer támadófegyvert fognak gyártani, melyből a
magyar és a cseh csapatok is részesülnek. A magyar haderő újjá­
építése is zajlik; a 2002-2010 közötti Szocialista Párt lényegében
teljességgel leszerelte a magyar Honvédséget - a haderő állomá­
nyát mindösszesen néhány dandárra korlátozták. Bár ezekből lehe­
tett volna szervezni egy hadosztályt, ezt mégsem tették. Ebben az
érdekesség annyi, hogy a hadosztály a legkisebb, önállóan is moz­
gósítható hadsereg, minden ennél kisebb szervezeti egység csak
más csapatokkal alkotott koalícióra alkalmas, de önálló hadvise­
lésre nem - tehát a szocialisták készakarva megfosztották Ma­
gyarországot a hadviselés képességének még az elméleti lehetősé­
gétől is. Az aktuális kormánypárt azonban jelentősen megnövelte a
hadászati célú költségvetést, újrateremtette a nemzeti katonai ha­
gyományokat, cs közben újra felszerelte a Honvédséget is, ez a
folyamat pedig továbbra is tart.

A migránsválság kirobbanását követően Visegrád közös

akciótervet dolgozott ki, és sikerrel fel is tartóztatta a bevándorló­
kat, aminek hála a Nyugat-Balkán migránsútvonal lényegében
elszigetelődött, és Európa határai innen már biztonságban vannak.
A határt óvó kerítésrendszer közös tervek alapján valósult meg, és
annak Őrizetet is koalíciós erők végzik. 2017. július 19.-ei közös
nyilatkozatukban14" a V4 tagállamok kormányai rámutattak az
elért eredményre, de egyben arra is, hogy a Mediterráneum védte­
len, cs ennek megfelelően az azon való illegális bevándorlás mér-143

143 Joint Statem ent by the Prímé Ministers o f V4 Countries on migration

- 1 9 July 2017, Budapest

313
téke csak egyre növekszik, s e téren is a közös együttműködést
sürgették, megoldási javaslatokat kínálva.

2015 során Szlovákiában készítettek közvélemény­

kutatást,144 mely a V4 tagállamok nagykorú lakosságának a meg-
interjúvolásán alapult, és melyben 1065 főt Csehországban, 1000
főt Lengyelországban, 100l-et Magyarországon, valamint I067-et
Szlovákiában kérdeztek meg. A felmérést az Institute tor Public
Affairs (Institút pre verejné otázky) szervezte és összesítette az
adatokat, melyeknek begyűjtésében a csehek részéről a Stem, ma­
gyar részről a Tárki, lengyel oldalon a Stratéga Markét Research,
míg a szlovák félen a Focus szervezetek működtek közre, a felmé­
rést pedig a Visegrád Alap finanszírozta.

Ebből kiderült, hogy a tagállamok polgárai számára a prio­

ritások egyformák; mind a négy tagállamban a többség úgy vélte,
hogy a gazdasági és kereskedelmi együttműködés a legfontosabb,
amit a védelmi és biztonsági együttműködés követ a csehek, a
lengyelek és a szlovákok körében, míg a magyarok a második
legfontosabb közös politikának a V4 közös Európai Uniós fellépé­
sét és érdekérvényesítését tartották már ekkoriban is.

A visegrádi polgárok pedig nem is tévedtek, se a magya­

rok, se a többiek, mivel mind a közös védelempolitika, mind pedig
az Unióban való hatékonyabb érdekérvényesítés igen fontosnak
bizonyult az elkövetkező években, mikor a Közösség nyugati fele
igyekezett rányomni az akaratát a Visegrádi Szövetségre - ám
éppen e sorok írásakor, 2018 júniusában úgy tűnik, hogy kijelent­
hetjük; közös fellépésünknek és szövetségünknek hála ez nem
sikerült.

144 25 Years o f the V4 as Seen by the Public

314
A Nyugat politikai megbízhatatlansága egy évszázada kétségeket
ébreszt a keleti államokban, így ezt és az imperializmust, valamint
az alkotmányoligarchiát tekintve nem is csoda, hogy egymás tár­
saságában keresnek természetes szövetséget

A Nyugat már egyszer eladta a keleti államokat - köztük

saját szövetségeseit is - az oroszoknak. Srebrenicában is kudarcot
vallottak a hollandok, illetve az őket támogató angolok és ameri­
kaiak, akik tudtak a tervezett szerb hadműveletekről, és ahelyett,
hogy megakadályozták volna, az oroszok nyomásának engedve
inkább védtelenül hagyták a holland zászlóaljat. A sors humora,
hogy a migrációs válság alatt is találunk hasonló példákat; Afrika
politikai destabilizáeiója nagyban hozzájárul a létbizonytalanság­
hoz, ami elsődleges küldő országokká teszi azokat, tehát az insta­
bil politikai légkör a régióban erősen indukálja a menekültek meg­
indulását. 2016. október 19.-én a közép-afrikai Kaga Bandoro
menekülttábort támadták meg iszlám milicisták, harminc embert
megölve, és további közel hatvanat megsebesítve. Mindez csak
azért érdekes, mert ezt a menekülttábort is az ENSZ kéksisakosai
„védték.”

Az Unió vezető politikusai mindeközben a világ sanyarga­

tott helyzetben lévő menekültjeiről szóló szívfájdító történeteket -
és az iszlám békés valójáról szóló meséket - mondanak cl, miköz­
ben azokat, akiknek a sorsa tőlük függ, pontosan ugyanúgy elárul­
ják, mint az utóbbi évszázadban. így például az ukránoknak is azt
ígérték, hogy kiállnak majd mellettük, de aztán mikor az oroszok
fokozták a nyomást, végül nem csináltak semmit. Kisemmizték
viszont „segítségnyújtás” címén a „mentőcsomaggal” a görögöket,
és megpróbálták kisemmizni az izlandiakat is, akiknek azonban
elég eszük volt, hogy ne kérjenek az ilyen segítségből.

315
 A legszomorúbb azonban nem az, hogy a Nyugatot nem
érdekli, sosem érdekelte igazán az afrikaiak helyzete (most is csak
a saját nyugdijuk érdekli őket), vagy pedig az, hogy a közös barát­
ságnak álcázott politikai klubban földre köpik a barátság borát és
kisemmizik a gyengébb és naivabb társaikat. Igazából az a lehan­
goló ebben, hogy a nyugati politikusok szemrebbenés nélkül meg­
teszik ugyanezt a saját nemzeteik polgáraival is.

Az ilyen tapasztalatok után Visegrád mégis mit várna a

Nyugattól? Vagy a Nyugat mit vár ezután tőlünk? Mi több, mit vár
a Nyugat saját magától?

A láthatatlan alkotmányozás és az elnyomó nyugati törek­

vések már a migránsválság előtt is Visegrád tagállamainak ellenál­
lásához vezettek Brüsszellel szemben (gondoljunk csak arra, ho­
gyan helyezkedett szembe az alkotmányozással Csehország és
Lengyelország, vagy miként vált le erről az irányról már 2010 és
2014 között a magyar kormány), így tehát nincs semmi abban a
közkeletű érvelésben, hogy a jobboldali pártok populisták, és a
támogatottságukért mennek szembe az Unióval. Bár az sem vilá­
gos, hogy ha valóban így lenne, akkor ezzel mi volna a baj? Még­
is, a liberálisok logikája szerint, ha társadalmi igény van egyfajta
politikára, és ezt a politikát egy párt felvállalja, akkor az „populis­
ta:”

„Ha a népakarat szembehelyezkedik az intellektuálisan

uralkodó ideológiákkal, illetve egy bizonyos haladásfelfo­
gással, populistának bélyegzik. Tudomást sem vesznek ró­
la, vagy elítélik. A népszavazás intézmények között elfog­
lalt helye is erről tanúskodik, [...j Ha az eredmény nem
felel meg a kezdeményezők elvárásainak, egyből arról be­

316
 szelnek, hogy a nép a populizraus irányába sodródik, mert
képtelen megérteni a mai világ valódi kihívásait."145

Ez egy igen érdekes demokrácia-felfogás, de a liberalizmustól

nem is vártunk volna mást. A magyar kormányt például már a
migránsválság előtt is kritizálták hazai és nemzetközi körök is,
mivel az alkotmányozásban nem kérte ki a Velencei Bizottság
véleményét (ami egyébként egyáltalán nem is kötelező, és nincs is
a Bizottságnak hatásköre rá, hogy beleszóljon a tagállamok alkot­
mányaiba). Ráadásul még a Bizottságtól kéretlenül kapott taná­
csokat sem fogadta meg.

Ilyen kritikus vélemény például az alábbi is, ami még

2014 tavaszán (gyanúsan pont a parlamenti választások előestéjén)
jeleni meg, tehát időben jócskán megelőzte a migrációs válságot:

„A romlási folyamatot az egész európai tagságra és a tag­

állami kötelezettségekre tekintettel, az Európai Unió reak­
cióinak fényében nézve határozott állítások tehetők Ma­
gyarország megtorpanásáról az európaivá válás folyama­
tában. [...]

Ezért egyre erősebben fogalmazódhatott meg,

hogy' jelen állapotában Magyarország nem felelt volna
meg a csatlakozási feltételeknek. Csakhogy a tagokkal
kapcsolatos közösségi eszközrendszer ennek szankcioná­
lására, a kifogások érvényesitéséré elégtelen, nincsenek
megfelelő keretek. [...]

Az Európai Unió tagállamainak felelősségeik,

szerződésben vállalt kötelezettségeik vannak. De a szerző­

14j Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 20.

317
 dési rendelkezéseken túlmenően az európai demokratikus
értékeknek való megfelelőség is elvárt. Ezért következett
be a nemzetközi demokratikus politika és közvélemény el­
fordulása a magyar politikai kormányzattól, beindultak az
európai demokratikus érdekközösség önvédelmi refle­
x e i”-

Mindösszesen négy év elteltével a fent leírtak a magas lóról lesaj­

náló baloldali, liberális és elnyomó politikai felfogás ékes marad­
ványai. Magyarország csakugyan megtorpant az integrációban,
mikor tudatosult benne, hogy az európai szövetség egy alig leple­
zett elnyomó szuperállam célkitűzése, hamis, langyos cukormázba
forgatva - Magyarország azonban nem torpanhatott meg „az euró­
paivá válás” folyamatában. Magyarország - Csehországhoz, Len­
gyelországhoz cs Szlovákiához hasonlatosan - egyszerűen euró­
pai, ez nem folyamat, hanem tény.

Mi több, Magyarország Európa egyik legidősebb állama,

miközben a V4 ma már nagyságrendileg „európaibb,” mint példá­
ul a nyugati tagállamok, melyek egyrészt már nem is tekinthetőek
önállónak, hiszen alávetették magukat a nyugati burkolt alkotmá­
nyozásnak, másrészt pedig európai kultúrájukat is átengedték ide­
gen civilizációk elnyomásának. Ráadásul az utóbbi harminc év
alapján a magyar politikában két külön irányvonal figyelhető meg;
az MDF (1990-1994) valamim a FIDESZ (1998-2002; 2010-
[2022...]) kormányok egyértelműen a nemzet gyarapodásának
szolgálatában munkálkodtak. Ezzel szemben a szocialista pártkoa­
líciók (MSZP: 1994-1998; MSZP-SZDSZ: 2002-2010) egyrészt
gazdaságpolitikájukkal többet ártottak a gazdaságnak, mint am-

Fleck Zoltán: Tíz év az Európai Unióban („Visszafelé" c. fejezet) in, Tíz

év az Európai Unióban; 218-219.

318
ennyit használtak (Bokros és Gyurcsány megszorítási csomagok,
privatizációk, európai kvóták, etc.), másrészt pedig olyan irányba
terelték az országot, mely nem a szabadság, hanem az elnyomás
irányába mutat mind politikai, mind ideológiai téren.

A helyzet tehát az, hogy Magyarország nem 2010 cs 2014

között „torpant meg az európaivá válás útján,” hanem, ha valóban
létezett is ilyen folyamat és abban megtorpanás, akkor erre az
1994-es, a 2002-es cs a 2006-os választásokon hatalomra juttatott
szocialisták jelentették az eklatáns példát. 2010 óta Magyarország
valóban eltérő politikai modellt fejlesztett a nyugati tagállamok
„liberális demokráciájától,” melyet maga a miniszterelnök, és az ő
szóhasználatát átvéve a nemzetközi társadalomtudományok
„illiberális demokráciának” neveznek, ez azonban nem megtorpa­
nás, hanem kitérés a zsákutcává vált liberális demokrácia fejlődési
iránya jelentette csapda elől:

„A nyugati demokratikus modellhez az a rendszer áll a

legközelebb, amelyben a demokrácia a jogállammal és az
alapvető szabadságjogok tiszteletben tartásával párosul.
Amennyiben a jogállam azt jelenti, hogy a politikai veze­
tők tiszteletben tartják a rájuk is vonatkozó törvényeket,
Magyarország teljesen megfelel ezeknek a követelmé­
nyeknek. [...] A Visegrádi Csoport mint informális szö­
vetség 1991-ben jött létre azzal a céllal, hogy felgyorsítsa
Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia európai
csatlakozását. Ezek az országok, amelyek annak idején a
leggyorsabban átvették az európai demokratikus modellt,
új demokratikus modellt alakítanak ki. Az eredeti modell­
ből eltávolítanak bizonyos liberális elemeket. A nemzeti
büszkeségre és egy sor olyan értékre alapozva, amelyeket

319
 szerintük a liberális demokráciák elnyomnak, újraépítik
nemzeti identitásukat,” 147

A magyar társadalom állásfoglalása teljesen világos, ahogy ezt a

teljes egyetértéssel záruló 2016-os kvóta-népszavazás, valamint a
kormánypárt három választáson elért töretlen kétharmados parla­
menti többsége is bebizonyította, szemben például az ország leg­
erősebben uniópárti politikát valló pártjával, a Gyurcsány Ferenc
vezette Demokratikus Koalícióval, mely a 2018-as választáson a
választók szavazatainak öt százalékát zsebelte be, így alig mászta
meg a parlamenti küszöböt; a demokratikus értékék érvényesülé­
sével tehát nem Magyarországnak vannak problémái. Hanem sok­
kal inkább azoknak a nyugati államoknak, ahol a politikai elit
nyíltan szembefordul a választóinak akaratával, és tönkreteszi
saját nemzetét. így a demokratikus értékek terén elsősorban
Merkel és Németország állnak hadilábon egymással, és még külön
szerencse, hogy a fent leírtaknak megfelelően a Közösségnek nin­
csenek eszközei arra, hogy néhány uniós politikus totalitárius dik­
tatúrájának akaratát - ha már a saját országaikat büntetlenül romba
dönthetik - még más gyengébb, ártatlan tagállamokra is ráerősza­
kolhassák. A britek rá is untak a dologra és kiléptek (legalábbis
így döntöttek) - ahogyan a csehek is fontolgatják a kilépést.

A Brexittel az Unió jelentős területet veszített (már

amennyiben May miniszterelnöknek nem sikerül a választói akarat
ellenében bent tartania a Királyságot az EU-ban), valamint elvesz­
tette egyik atomhatalmát, az ENSZ Biztonsági Tanácsának egy
tagját és a világ egyik legerősebb haditengerészetét, ami sikerrel
védhette volna a tengeri határokat. Elveszítette egyik legfőbb
pénzügyi bázisát, valamint a diplomáciai kapcsolattartóját az

147 Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 208-209.

320
USA-val (ahogy Ausztria a kapcsolattartó Visegrád felé), és vége­
zetül elveszítette a lakossága egytizedét. Mindeközben Visegrád
egy sikertörténet; bár tény, hogy a „nemzetközi (ál)demokratikus
politika és közvélemény” elfordultak a magyar politikától, de ha­
sonlóképpen tény az is, hogy „beindullak az európai demokratikus
érdekközösség önvédelmi reflexei”; ennek keretében a britek ki­
szálltak ebből az összeurópai káoszból, míg a V4 lámpást gyújtott
a sötétségben, és az útmutatásukat követték éppúgy az osztrák,
mint például nemrég az olasz választók is. Azok a nyugati „de­
mokraták,” akik négy éve hátat fordítottak Magyarországnak, má­
ra magukra maradtak. Ahogy azt Diogenész mondta:

„A szinopeiek arra ítéltek, hogy távozzak városukból. Én

pedig arra ítéltem őket, hogy ott maradjanak.”

Mára az uniós polgárság nagyobb része úgy véli, hogy az EU mig­

rációs politikáját a tagállamoknak kellene meghatároznia (48%)
(ez meg is felel a szubszidiaritásnak), és valamivel kevesebben
vélik csak úgy, hogy ezt a hatáskört a közösségre kellene ruházni
(43%) - így tehát nyilvánvaló, hogy az uniós polgárság is egyetért
a visegrádi irányvonallal. A legerősebben Luxemburg (59%), Gö­
rögország (57%) és Spanyolország (55%) polgárai vélik úgy, hogy
ez közösségi hatáskörként hatékonyabban működne, de ennek a
nézetnek magas a támogatottsága Németországban (52%) is. Ezzel
szemben a tabella túloldalán a Visegrádi Szövetség tagállamai
körében a legnépszerűtlenebb ez a felfogás (még a legmagasab­
ban, Lengyelországban is csak 31%). Ellenben ebben a négy or­
szágban, Lengyelországban (59%), Csehországban (64%), vala­
mint Magyarországon és Szlovákiában (67-67%) a legerősebb az a
felfogás, hogy a migrációt a tagállamok feladata megoldani, de
osztják ezt a véleményt például a lettek (58%) és a britek is (57%)

321
[Századvég]. Hol van hát a probléma a demokráciával, ott, ahol a
többség akaratának megfelelően érvényesülnek az érdekek, vagy
ott, ahol néhány vezető politikus ezeket nyíltan semmibe veszi?

Ami a tagállamok jogait és kötelezettségeit illet, az

EUMSz V. címének 72. cikke kiköti, hogy a közös határpolitika
szabályozásai nem érintik a tagállamok azon jogát, mely a közrend
és a belső biztonság megőrzéséhez szükséges intézkedések megté­
telét jelenti. Ez azt jelenti, hogy a tagállamok saját biztonságuk
veszélyeztetettsége esetében az uniós határrendészeti előírások
hatályukat veszítik és nem alkalmazhatóak, vagyis tekintettel a
terrorveszélyre, amit a bevándorlók tömeges bebocsátása jeleni,
Magyarország és a Visegrádi Szövetség az EUMSz felhatalmazása
alapján jogosult az EU valamennyi rendelkezését és szabályozását
figyelmen kívül hagyni, ami a migránsokra, a menekültekre vagy a
határrendészelre vonatkozik.

Emellett a 73. cikk felhatalmazást ad a tagállamoknak,

hogy a nemzetbiztonságot érintő kérdésekben az uniós alapszintű
együttműködésen felül szorosabban is összedolgozzanak. Ennek
tökéletes példája, ahogy a magyarországi uniós határszakaszt, a
magyar csapatokat erősítendő, a V4 további országaiból érkezett
alakulatok támogatják.

Külön érdemes megjegyezni, hogy az uniós határrendészet

célja az, hogy a határokat megvédje, így minden olyan jogi aktus,
ami ezzel ellentétes, egyben ütközik az EUMSz alapelveivel is, és
eleve érvénytelen. A migránskvóta valóban benne szerepel a szer­
ződésben, de annak nem az a cél szerinti alkalmazása, hogy egy
tagállam behív mindenkit a Földön, és aztán rálestálja a többiekre;
ezzel a többségi jogalkotás elve a gyakorlatban elenyészne, ami
nyilvánvalóan nem célja a szerződésnek, legalábbis demokratikus

322
és legitim értelmezések között. Persze felfogható ez úgy is, hogy a
csatlakozással és a ratifikálással a tagállamok eladták a lelkűket az
ördögnek (vagy Brüsszelnek?), és már leeső bánat ez ellen ágálni,
de ebben az esetben nincs semmi meglepő abban, hogy a tagál­
lamok szembeszállnak az elnyomással, mikor rájönnek, hogy a
bolondját járatják velük.

A közösségi jog jelentette fegy vertárhoz hozzátartozik rá­

adásul még egy opt out klauzula. De Gaulle „üres székek politiká­
ja,” melynek keretében a franciák egyszerűen bojkottálták a kö­
zösségi ügyintézést, végül a luxembourgi kompromisszum elfoga­
dásához vezetett - ennek keretében a különösen fontos nemzeti
erdeiére való hivatkozás lényegében minden tagállam számára
lehetőséget jelent a közösségi rendelkezések megtagadására, vagy­
is ezen az alapon megtagadható a közösségi határozatok és jog
alkalmazása. S márpedig a nemzet létét fenyegető válsághelyzet,
amit milliónyi bevándorló jelent, alighanem ilyen.

Mindezeknek a tükrében a jövőre nézve már inkább az a

kérdés, hogy a V4 és az Unió keleti fele vajon tovább halad-e a
megkezdett irányon, erősíteni fogják-e saját integrációjukat, illetve
az is kérdéses, hogy az EU nyugati fele észhez tér-e vagy pedig
tovább folytatja önsorsrontó politikáját, mely minden statisztika
alapján a nyugati kultúra bukását fogja eredményezni - legalábbis
a Közel-Nyugaton.

323
KÖZÉP-EURÓPA PERSPEKTÍVÁT
ÉS VÁLASZTÁSI ALTERNATÍVÁI

Míg Európa nyugati fele mélységesen sötét anarchiába süllyed,

keleten még nyitva állnak olyan választási alternatívák, melyekkel
elkerülhető, hogy ugyanazokkal a problémákkal kelljen szembe­
néznünk, mint a Nyugat középső részének. Ezek az alternatívák
egyelőre ártalmatlanok, de ha rosszul döntünk, utána már kimon­
dottan nehéz lesz kimásznunk belőlük, és a V4 államokban is
csakhamar olyan kaotikus állapotok alakulnának ki, mint nyuga­
tabbra. A helyzet azonban az, hogy történelmileg és politikailag a
keleti, poszt totalitárius államok fejlettebbek a nyugatiaknál.

A történelemben a fejlődést a kihívások indukálják; éppen

ezért kezdett el a civilizáció mindig olyan helyen fejlődni, ahol az
életkörülmények nem optimálisak. A keleti államok nagyon sok
mindent láttak, csak az elmúlt száz évben voltak monarchiák, majd
megtapasztaltak két ellentétes póluson mozgó totalitárius megszál­
lást, zömmel saját maguk is kipróbálták a diktatórikus berendez­
kedést, többször is naivan megbíztak a Nyugatban és most megta­
pasztalhatták a reprezentatív demokráciái és az európai integrációt
is. Ehhez képest például a brit vagy a francia államfejlődést ebben
az évszázadban halotti csend jellemzi, ugyanis nyugaton nem tör­
tént semmi politikailag érdekes vagy jelentős.

Hasonlóképpen szegényes a spanyolok és portugálok tör­

ténelme is, hiszen számukra például a spanyol polgárháború jelen­
tette a legnagyobb huszadik századi történelmi eseményt, majd
Franco diktatúrája is teljesen békésen olvadt le, ahogy Salazaré
sem ért fel egy trónfosztással. De még a németek sem büszkélked­
324
hetnek akkora történelmi dinamikával, mint mi, a V4. Mi láttunk
és első kézből átéltünk már mindent. Nehéz minket meglepni, és
nehéz egymástól elválasztani is.

Ez utóbbinak, vagyis a négy tagál kim összetartásának az

oka szintén a történelmi viszonyokban keresendő. Mig a franciák,
a németek és az angolok történelmük során folytonos konfliktu­
sokkal és hadakozással töltötték az időt, addig Csehország, Len­
gyelország és Magyarország viszonya kimondottan ,jó szomszé­
dinak” számít. Voltak ugyan ezek között is viszályok, de ezek
nagy részét kívülről indukálta az aktuálisan a régióban hatalmat
gyakoroló birodalom. A keleti államokat a nyugatiak alapvetően
lenézik, és meggyőződésük, hogy ezek frissen létrejött országok -
holott a valóság az, hogy Európa legrégebbi államai között szere­
pelnek. Mi több, Magyarország (és rajta keresztül Szlovákia,148149
mely ezer éven át osztozott Magyarország sorsában, és csak 1920
után vált Csehország részévé, majd pedig a kilencvenes években
önállóvá) például rangidős, mivel az időszámítás szerinti 1000
során történt államalapítással és az azt követő jogfolytonossági
fennállással a modem európai országok között a második legöre­
gebbnek számít. Kizárólag a 987-ben alapított Francia Királyság
esetében áll fenn ennél (nem éppen sokkal) hosszabb jogfolyto­
nosság.'44 De hasonlóan hosszas nemzeti történelme van Lengyel­

148 A Magyarországgal kapcsolatos szlovák felfogást jól jelzi, hogy a szlo­

vákok külön kifejezést használnak arra a „Nagy-M agyarországra”
(Uhorsko ), melynek maguk is a részei voltak, mint a jelenlegi, „csonka-
Magyarországra (M ad'arsko )."
149 Az Angol Királyság 1066 folyamán jött létre, a Német-Római Biroda­
lom pedig (bár 962 óta fennállt) nem tekinthető a modern Németország
jogelődjének, ugyanis a második világháborút követően amerikai-angol-
francia közös rendelet szüntette meg Poroszország jogalanyiságát, így az
NSZK jogilag új állam, és alig számított ekkoriban többnek, mint a nyuga­

325
országnak is, melynek hivatalos megalakulása csak huszonöt evvel
marad el Magyarországétól, Csehország pedig fejedelemségként
már 870 óta fennállt (mi több, Slavník Vojtéch, Prága második
püspöke keresztelte meg az első magyar királyt, Istvánt még az
ezredforduló előtt), igaz, valódi államiságot csak 1198 folyamán
szerzett.

A mai nyugati államok nincsenek hozzászokva komoly

kihívásokhoz és nehézségekhez. A V4 tagállamai itt, Európa keleti
felén egy évezrede védelmezik Európát a nyugat felé özönlőktől,
falként óvva a Nyugati civilizációt. Visegrád tudja, mi az a migrá­
ció. A Nyugatnak viszont elképzelése sincsen róla, de hirtelen
felmerült ez a lehetőség pár évtizede, és mivel akkor jó ötletnek
tűnt, hát kipróbálták, és ez hiba volt, mert náluk már nem lehel
ennek a folyamatnak annyival gátat vetni, hogy építenek egy kerí­
tést a határon. Nálunk viszont igen.

Amikor a hesseni Kasscl kerületi elnöke azt mondta, aki­

nek nem tetszik, elmehet Németországból, a bevándorlók is lelke­
sen erre bíztattak:

„A hesseni Kasselben 2015 októberében nyilvános gyűlést

tartottak, mivel a következő időszakban nyolcszáz beván­

ti szövetségesek protektorátusának. A 962 során alapított Német-Római

Birodalom utolsó jogutódja ironikus módon az NDK volt, az azzal való
fúziós szerződés viszont kihangsúlyozta, hogy nem a két állam egyesülé­
séről van szó, hanem az NDK megszűnéséről, és területeinek és népes­
ségének beolvasztásáról az NSZK-ba. A nyugati államok közül a többi
csak jóval későbbi alkotmány; Spanyolország és Portugália az ezredfor­
dulón arab hódoltságok és kalifátusok voltak, és a velük szembeni har­
cok (a „Reconquista”) csak 1492-re fejeződtek be, az egységes olasz
állam pedig csak 1861 folyamán alapult meg.

326
 dorló érkezése volt várható. [...] A kerületi elnök, Waller
Lübclce, kijelentette, hogy bárki, aki nem ért egyet a dön­
téssel „nyugodtan elhagyhatja Németországot.” [...]

A Dér Freitag és Huffington Post Deutschland

2016 októberében leközölt egy cikket a tizennyolc éves
szír bevándorló, Áras Bacho tollából. Ebben az írásban ar­
ról panaszkodott, hogy a menekülteknek már elegük van a
„gyűlölködő” németekből, akik „agitálnak és bántalmaz­
nak,” illetve a „munkanélküli rasszistákból.” Majd így
folytatta: „Mi, menekültek... mi nem akarunk egy ország­
ban élni veletek. Elmehettek, és el is kellene már menne­
tek. Németország már nem felel meg nektek, akkor miért
maradnátok? Keressetek magatoknak új otthont.” 150

Mi ez, ha nem annak az ékes bizonyítéka, hogy Németország már

közel-nyugati kalifátus? Ha a német politikusok kicsit is többel
értenének az ctnomazochizmusnál a történelemhez, akkor tudnák,
hogy' a választók lesajnálásának, átverésének, lenézésének és az
ország elhagyására való felhívásának stratégiája a létező legrosz-
szabb hozzáállás. Magyarország ebben is előbbre jár, mint Német­
ország:

Miután 2006 során kiszivárgott az akkor regnáló Gyur-

csány Ferenc miniszterelnök elhiresült beszéde, csakhamar tünte­
tések lángollak fel. Az elégedellcn közhangulathoz ráadásul hoz­
zájárultak az olyan nézetek is, miszerint a miniszterelnök úr nem
teljesen tiszta kézzel kezeli az államkasszát, amit igazolni látszot­
tak az olyan freudi elszólások is, mini mikor például Gyurcsány
Ferenc saját politikai programjának propagálása közben véletlenül

150 Douglas Murray: Európa furcsa halála; 311-312.

327
nem „összeforrt csontokról,” hanem „összecsórt fontokról” kezdett
beszélni, amitől érthető módon az embereknek rossz érzése tá­
madt. A tüntetéseket vízágyúval, könnygázzal és lovasrohatnmaí
sikerült csak elfojtani, a miniszterelnök politikai programját meg­
elégelt civilek pedig tömegesen kezdték elhagyni az országot és
vitték magukkal vállalkozásaikat is, ami az egekbe növelt adók
ellenére is komoly költségvetési hiányhoz vezetett. Erre a minisz­
terelnök „elvtárs” reakciója csak annyi volt, hogy a tőle megszo­
kott hepciás stílusban közölte:

„El lehet menni Magyarországról, itt lehet bennünket

hagyni, kérem szépen! fessék! Lehet menni!”

A végeredmény azonban az lett, hogy a kormányfőtől a pártja még

ebben a ciklusban megvonta a bizalmat, ami azonban már nem
mentette meg a szocialistákat, mert a következő, 2010-cs választá­
son a jobboldal megsemmisítő, kétharmados győzelmet aratott, és
az azóta is tartó töretlen tevékenysége mellett egyre többen jönnek
haza azok közül, akik annak idején fejvesztve meneküllek innen.

Üdítő változatosság azt látni, hogy a huszonegyedik szá­

zadra a nyugat maradt le a kelet mögött; politikailag Magyaror­
szág a jelen pillanatban tíz évvel fejlettebb az Unió nyugati felé­
nél, ellenáll a jurisztokráciának és a brüsszeli alkotmányoligarchi­
ának, valamint Németországnak (és ez az előny pillanatról pilla­
natra tovább növekszik, hiszen a nyugati államok megrekedtek a
liberális pártjaik irányítása alatt). Ezeknek a politikai irányzatok­
nak már búcsút mondtak az osztrákok is, de Donald Trump elnök
megválasztásával bizonyították még az amerikaiak is, hogy torkig
voltak velük, pedig ott a kozmopolita és liberális beállítottság nem
csupán általános politikai szemlélet, hanem életforma. Már csak
Európa nyugati felében fordulhat elő, hogy a választók megtűrik,

328
sőt, nyeregben tartják azokat a politikai konszerneket, amik elad­
ják az országaikat a migránsoknak, a nemzetközi alkotmányoli­
garchiáknak, majd pedig nyilvánosan leköpik és lenácizzák az
őket hatalomra juttató polgáraikat, végül pedig az általuk behívott
idegenekkel karöltve azt javasolják saját népüknek, hogy tulaj­
donképpen menjenek és boldoguljanak valahol máshol. Minderre
az elképedt németek nem is nagyon tudtak mit mondani, bár az
igazság az, hogy sokan valóban megszívlelték ezeket a tanácsokat.
Ahogy Ulfkolte mondta;

„Nem kell bolondnak lennünk ahhoz, hogy Németország­

ban éljünk, de rengeteget segít...” 151

És ezután szép számban csakugyan elhagyták az országot. Tulaj­

donképpen komikus, de a migráció valóban beindult, és a németek
már olyan arányban települnek át Viscgrád államaiba, hogy a ma­
gyar országgyűlésben a történelem során először egy másik nem­
zet állampolgárainak megnövekedett létszáma miatt 2018 során
egy mandátummal kisebbségi képviselőt sikerült választaniuk.
Hasonlóképpen kilátásban lehet a világ egy távoli szegletéről a
dél-afrikai menekültek befogadása, akik személy szerint egyálta­
lán nem felelősek az. apartheid rendszer bűneiért - ahogy a mai
fehér etnikum már egyáltalán nem felelős semmilyen, a gyarmato­
sítás során elkövetett gyalázatért, rabszolgatartásért és hasonló­
kért. Ennek ellenére a mai afrikaiak mégis rajtuk verik le valós -
vagy inkább csak vélt - sérelmeiket. Velük talán Magyarország
kivételt tesz, és helyt ad menekültstálus iránti kérelmüknek, ahogy
a határon kívül rekedt magyarokat is szinte kivétel nélkül beengedi
az ország területére.

Udo Uífkotte: Népnevelők; 180.

329
 A legtöbbek számára a V4 iránt a tagállamokban is ko­
moly a társadalmi igény [Klaus - Weigl: 75; 80.]. Visegrád óriási
és erős szövetség lehetne, már jelenlegi formájában is képesek a
V4-ek arra, hogy dacoljanak a brüsszeli diktatúrával. Ez a passzív
ellenállás ugyanakkor további fejlődés és gyarapodás során akár
nagyon tartós és sikeres együttműködéssé is kinőhcli magát, illető­
leg a Visegrádi Szövetség képes lehet olyasmire is, amire annak
tagállamai önállóan nem volnának. Arról nem is beszélve, hogy
bár tény, hogy Európa azon fejlődő államai, melyek meg nem
tagjai az Uniónak, szívesen csatlakoznának ahhoz (majd megbán­
ják), ám az Unión belüli tagállamok sokkal inkább kezdenek
szimpatizálni Visegráddal, semmint Brüsszellel.

Az Unió cs a Szövetség lehetséges jövőbeni fennállásait

tekintve az események több kombinációja mehet végbe, aminek
révén négy végső szcenárió elképzelhető. Lehetséges, hogy az
Európai Unió, sokak aggodalmának megfelelően saját törésvonalai
mentén darabokra szakad és szétmállik, de az is elképzelhető,
hogy sikerül fenntartania vagy akár még mélyítenie is az integrá­
ciót. Hasonló viszont a helyzet a Visegrádi Szövetséggel is; lehet­
séges forgatókönyv, hogy ez az együttműködés végül behódolni
kényszerül a gazdaságilag sokkal erősebb nyugati államoknak és
felmorzsolódik, de a jelenlegi tendenciák alapján hasonlóképpen
lehetséges - sőt, sokkal valószínűbb - az is, hogy a Szövetség
fennmarad, mi több, erősödik.

Ezeknek a lehetséges változóknak a tükrében szükségkép­

pen a következő négy forgatókönyv valamelyike fog megvalósulni
- és több mint valószínű, hogy a megvalósulásuk az itt leírt követ­
kezményeket is többé-kevésbé magukkal fogja vonni;

330
M É M L E S Z V IS E G R Á D I S Z Ö V E T S É G
É S N E M L E S Z E U R Ó P A I U N IÓ

Európa jelenlegi „fejlődése” alapján okkal lehet félni attól, hogy

ez a kontinens jelenlegi formájában, gazdaságában és kultúrájában
megszűnik létezni, A beáramló migránsok természetesen nem
egyik napról a másikra döntik le a nyugati kultúrát, de tekintve,
hogy kétmillió bevándorló mekkora fennforgást okozott egy öt­
százmilliós közösségnek, aligha merész becslés azt mondani, hogy
húszmillió bevándorló totális anarchiát és összeomlást eredmé­
nyezne. Márpedig a jelenlegi számok alapján ehhez a húszmillió
bevándorlóhoz még csak nem is kell más, pusztán annyi, hogy
„családegyesítés” címén egy már menedékjogot nyert bevándorló
hozza magával a teljes rokonságát.

Az európaiak jelentős hányada torkig van a migrációval és

a brüsszeli politikával, és a széthullás már megindult a Közösség­
ben. Lehet tárgyalni az elmaradott és gazdaságilag nem kimondot­
tan jelentős balkáni államokkal a csatlakozásról, de ez csak újabb
felzárkóztatásra váró nemzeteket és újabb problémákat hoz majd
az Unió számára, és nem kompenzálhatja azt, hogy az egyik leg­
gazdagabb cs legerősebb tagállam, az Egyesült Királyság kilépett.
Nem kompenzálhatja azt, hogy a V4 tagállamok határozottan ne­
met mondtak Brüsszel politikájára. Ezek a folyamatok károsak az
EU számára, és az, hogy a V4 államokkal szemben kötelezettség-
szegési eljárás írtján kívánnak fellépni, a legkevésbé sem fenyege­
tő, cs nem is ismerni senkit, akit ez aggasztott volna. Ez megint a
szavak háborúja, azoké a szavaké amik már túl sokszor rángatták
bele Magyarországot rossz ötletekbe, vagy túl sokszor hagyták
cserben Csehországot és Lengyelországot.

331
 Nincs ugyanakkor arra se garancia, hogy a V4 tagállamok
polgárai nagyobb hajlandóságot mutassanak szövetségre lépni
egymással, mint a nyugatiakkal. Lehet, hogy az egész integrációs
folyamat - ami egy zseniális és történelmi jelentőségét illetően
leírhatallanul nagy előrelépés Mcrkelnek, és a hozzá hasonlók­
nak hála megakad, és akkora generációs traumát okoz, hogy évti­
zedekre visszaveti az európai együttműködést. Lehet, hogy az
uniós polgárok „bcsokallnak,” és életük hátralévő napjaiban, vala­
hányszor csak meghallják az „integráció” kifejezést, a hideg rázza
majd őkel, ahogy egész generációk ódzkodnak például az oro­
szokkal való együttműködéstől az erővel összerántott Szovjet Bi­
rodalom emlékének árnyékában.

Ha az Unió belebukik a széthullásba és a migrációba, de

mi sem erősítjük meg a szövetségünket, akkor Európa ki lesz szol­
gáltatva a külföldi érdekeknek, és míg politikailag a kelet és a
nyugat fog osztozni rajta, addig gazdaságilag Kína felé fog eladó­
sodni, majd pedig éppen Kína fogja felvásárolni, a bevándorlók
pedig megállíthatatlanul fognak érkezni.

Az Unió méreteit cs gazdagságát tekintve a világ egyik

vezető hatalma lehetne, ha sikerülne integrálni, csakhogy ez ne­
künk, a V4-nek nem áll érdekünkben, a Nyugatnak pedig nem áll
módjában. Viszont ha nem változtatnak a mígránspolitikájukon,
elveszítenek minket, de még a saját országaikat is.

332
N E M L E S Z V IS E G R Á D S Z Ö V E T S É G ,
D E L E S Z E U R Ó P A I U N IÓ

Ha az Unió fennmarad, az azt jelenti, hogy még időben megvilá­

gosodott, és esszenciális változtatásokat eszközölt a külpolitikáját
illetően. A migránsok letelcpitése és a menedékjog olyasféle szé­
leskörű osztogatása, mintha csak egy törzsvásárlásra jogosító ak­
ciós kupon lenne, be fogja dönteni az Uniót. Ez másként nem tör­
ténhet, tehát ha az Európai Unió ezen a néven, ezekkel a tagállam­
okkal létezni fog harminc éven belül, akkor Brüsszel végül úgy
döntött, hogy a migrációt fel fogja tartóztatni, és ez sikerült is neki
(hiszen ha már húszmillió letelepült migráns van a Közösségben,
semmi garancia rá, hogy ez menni fog). Ehhez a bekezdéshez
hozzá kell tenni magyarázatképpen: az Európai Unió és annak
tagállamainak fennmaradása alatt azt értjük, hogy ezek jelenlegi
formájukban maradnak fenn. Senki sem állítja, hogy húsz év múl­
va Európa lakatlan, kietlen sivatag lesz (bár ezt a lehetőséget sem
zárhatjuk ki). Tény viszont, hogy ha húsz év múlva „Európai Isz­
lám Unió” lesz, a tagállamok pedig már nem Spanyolország, Né­
metország vagy Franciaország lesz, hanem „Kordobai Kalifátus,”
vagy „Németisztán,” vagy „Francia Iszlám Köztársaság,” akkor
már nem beszélhetünk az Európai Unió vagy az európaiság fenn­
maradásáról. Ez a forgatókönyv a „NEM LESZ EURÓPAI UNIÓ”
szcen áriókhoz tartozik.

Ha viszont az EU cszhez tér, és sikerrel megvédi magát,

elképzelhető, hogy a V4 együttműködés tárgytalanná válik. Bár a
Visegrádi Szövetségben sokkal több potenciál rejlik, mint Brüsz-
szel bosszantása, tény az is, hogy az integráció megint csak lehet,
hogy túl kényelmetlen lenne a polgárok számára. Ha az EU lazít a
föderalista hozzáállásán, és visszatér eredeti „politikai klub” arcu-

333
latához, akkor talán az uniós polgárok is megbékélnek vele, és
ebben az esetben nem érzik majd szükségét a visegrádi együttmű­
ködésnek sem.

Ez ugyanakkor a Kelet számára egy igen szerencsétlen

alternatíva - alig kedvezőbb végkifejlettel, mint az előző. A nyu­
gati gazdaság ugyanis mohón tekint a felvásárolható keleti gazda­
ságra, ez az imperialista kizsákmányolás az Unió egyik alapvető
burkolt ambíciója, és erről szól a négy piaci szabadság elve is -
szép, hogy egy bosnyák, ha Bosznia belép az Unióba, megkapja a
jogot arra, hogy földet vagy részvényeket vegyen Németország­
ban, vagy hogy oda bevigye a világmárkáit. A helyzet azonban az,
hogy ha Bosznia belép az Unióba, a németek fogják felvásárolni a
bosnyákokat, és ők fogják odavinni a márkáikat.

Hasonló a helyzet továbbra is a V4 esetében is, hiszen a

kétsebességcs Európának nem célja, hogy felzárkóztassa a keleti
tagállamokat. Ha lesz Európai Unió, de nem lesz Visegrádi Szö­
vetség, akkor a keleti tagállamok végérvényesen gazdasági füg­
gésben és kizsákmányolásban maradnak a nyugatiakkal szemben.

LESZ VISEGRÁDI SZÖVETSÉG,

DE NEM LESZ EURÓPAI UNIÓ

Jelenleg ez a szccnárió a legvalószínűbb, legalábbis most errefele

haladunk. Ha az Unió nem változtat a politikáján, akkor szét fog
hullani. Ezt nincs értelme itt részletezni, hiszen már korábban
megtettük, mi várható, ha Brüsszel továbbra is a tagállamokkal
szemben keménykedik, nem pedig az illegális határátlépőkkel
szemben.

334
 Tény ugyanakkor, hogy a jelenlegi politikai tendenciák
mindegyik visegrádi tagállamban felhatalmazást adtak a kormá­
nyoknak az együttműködésre, cs ezek az országok lelkesen együtt
is működnek, ahogy ezt a történelem folyamán már jó ideje teszik.
Amennyiben az Unió végleg az összeomlás felé vezető folyama­
tok örvényébe sodródik olyan módon, hogy már csakugyan ne
lehessen visszairányítani onnan, akkor a Visegrádi Szövetség
egyetlen életképes kilátása az, ha összefogódzkodik, és megvaló­
sítja az eredeti európai integráció ötletét - Európa nélkül. Kizsák­
mányolás nélkül. Elvetélt ideológiák és szuicid altruizmus nélkül.

A sors fintora az, hogy ez a szövetség azt jelenti, hogy az

abban részes nemzetállamok is fennmaradnak. Nem olyan formá­
ban, mint a nyugati, liberális társulások, ahol a cél az, hogy a kul­
turális különbözőségeket elpusztítva egy közös ürességbe süllyed­
jenek, hanem olyan módon, ahol a különbözőségeinkre valóban
büszkék lehetünk.. Ez a homogén nemzetállamokból összeálló erős
és heterogén konföderáció a saját belső integritásukat elveszítő
nyugati államokkal szemben Európa legnagyobb szövetségévé,
illetőleg legerősebb hatalmává válhat, melyhez ráadásul a hanyatló
Unió keleti tagállamai is jó eséllyel csatlakoznának.

LESZ VISEGRÁDI SZÖVETSÉG ÉS

LESZ EURÓPAI UNIÓ

A Nyugat civilizációja számára ez a legsikeresebb forgatókönyv:

ebben az esetben az Unió lezárja a határait és megtanulja megvé­
deni magát, így sikeresen megőrzi önmagái - közben viszont a
keleti tagállamok is összeállítják a konföderációt, ami sikeresen
megvédi ezeket a kisebb államokat az Unió kizsákmányolásával

335
szemben. A sikeres érdekérvényesítés nyomán - különösképpen
azt Figyelembe véve, hogy az Unió jelenleg még nyitott határokkal
üzemel, és ezt a többi tagállam is polgárai is nehezményezik - a
közeli jövőben várható más európai tagállamokon belül is a gyö­
keres politikai átpolarizálódás, és az annak nyomán beálló új
irányvonal jelentette közeledés Visegrád felé.

Ilyen például Olaszország, ahol a 20 i 8 márciusi választá­

sokon felerősödött jobboldali pártok - miután a kormányalakítást
obstruáló Berlusconit sikerült félretolni - koalíciót kötöttek. Még
korai megmondani, hogy a bevándorlás-ellenes Öt Csillag Mozga­
lom, a Liga, valamint az ezekkel szövetségben álló Fotza Itália és
Fratelli d’Itlália pártokból összeálló jobbközép koalíció és annak
kormányfőjelöltje, Giuscppe Conte miként fog helytállni Brüsszel­
lel szemben. Azonban egyrészt sok jóval kecsegtet az a tény, hogy
az ebben a politikai csoportosulásban lé vök már évek óla ellenzik
az EU migránspolilikáját, másrészt pedig ezzel Olaszország lett az
Unió hat alapítójából az első, aki szembefordulhat a nyugati ten­
denciákkal. Maga az új kormányfő is azt jelezte első politikai nyi­
latkozatában, hogy célja elsősorban az olasz nemzeti érdekek kép­
viselete lesz, melyhez megfelelő szövetségeseket fog keresni, mi­
közben igyekszik majd választ adni a migráció jelentette kihívásra
is.

Az olaszoknak ráadásul további előnye, hogy az alkot­

mánybíróság és a jogalkotói hatalom nem ellenségekként tekinte­
nek egymásra, és az olasz AB sokkal kisebb mértekben van kitéve
a jurisztokrácia befolyásának. Mert míg például a német AB nem
áll ellen a jurisztok rác iával szemben, addig az olasz alkotmánybí­
róság már a hetvenes években felismerte a veszélyt, és külön hatá­

336
rozatot alkotott,’52 melyben kiköti, hogy a személyek jogai, vagy
az állam alkotmányos jogrendjének alapjai elsőbbséget élveznek
az európai joggal szemben más szóval az olasz AB jogot fonnál
nem csak az olasz, de az ott érvényesítendő közösségi jogszabály­
ok hatálytalanítására is ebben az esetben.

Annyi bizonyos, az új miniszterelnök által adott válaszre­

akciók közül a legelső alig egy héttel a beiktatása után már közis­
mert is volt; az Aquarius „humanitárius” mentőhajó (ami egyéb­
ként technikailag csempészhajó) június tizenkettedikén hívatlanul
közeledett Olaszországhoz, fedélzeten hatszáz migránssal, mire az
olasz haditengerészet a kormány parancsára útjukat állta, és nem­
hogy kikötni nem engedte a hajót, de még az olasz felségvizekre
sem engedték azt be.

Olaszország a migránsválság kezdete óta 600 000 beván­

dorlót engedett be, és ebből még fél millió továbbra is ott tartóz­
kodik, így az új kormány nemet mondott a további belépésekre.
Ennek ellenére az Aquarius lehorgonyzóit, alaptalanul bízva ben­
ne, hogy az olasz hatóságok megmásítják a döntésüket, ám ők
továbbra is nemet mondtak, ahogyan Málta is elutasította, hogy
náluk kössenek ki - időközben pedig a hajón az unatkozó migrán-
sok tömegverekedésbe kezdtek. A szorult helyzetből a spanyol
kormány húzta ki őket; üzentek számukra, hogy a hajó kiköthet
Valenciában, a Földközi-tenger túloldalán, ahogy a franciák is
nyitottak voltak, és Korzikán engedték meg a behajózást. Minden­
nek ellenére nyilvánvaló, hogy az illegális határátlépés és a huma­
nitárius segítségnyújtás álcájába csomagolt virágzó embercsempé­
szel kalózkora lassan lehanyatlik, hiszen az uniós határokat már
nem csak Magyarország, de Görögország és Olaszország is kate-152

152 183/73 (1973)

337
gorikusan igyekszik lezárni, így pedig a politikai átstrukturálódás
folyamatban van a kontinensen.

Hasonlóképpen, az eddig baloldali beállítottságú Ausztri­

ában is a harmadik helyen kullogó szélsőjobboldali erők új erőre
kaptak és koalíciót alakítva Sebastian Kurz külügyminisztert vá­
lasztották meg kancellárrá, aki az addig a Visegráddal szembefor­
duló Ausztria kormányrúdját elforgatva negyed fordulatot vett, és
immáron az ő szóhasználatával élve „Ausztria hidat képez a V4 és
Brüsszel között"’ (ami gyönyörű megfogalmazása a politikai sem­
legességnek), ezután pedig várható, hogy ezt mások is megtegyék.

Merkel ugyan talpon maradt a legutóbbi választáson, ám

végül a szövetségesei szembefordultak vele; 2018 júniusában a
CSU már a koalíció felbontásával fenyegetett arra az esetre, ha a
kanccllárasszony sürgősen nem zárja 1c a határokat, és nem kezd
valamit a kialakult helyzettel. így Merkel politikai mozgástere
lényegében megszűnt; a 2018. június 27-28.-ai csúcstalálkozón a
V4 végül megnyerte a kimerülésig tartó állóháborút Brüsszellel
szemben a kvóta kérdésében, a német politika pedig megalázó
vereséget szenvedett. A kancellár így a kvóta kérdését határozatlan
időre levette a napirendről - szinte már szánalmas volt az, hogy
némely a helyzetet értelmezni egyáltalán nem képes politikusok
még a csúcstalálkozót követően is azt vinnyogták, hogy Európá­
nak szüksége van a migránsokra.

A kvótarendszer terveinek bukásával egy fontos csatát

nyert Visegrád, ugyanakkor az Unióban élő, és főleg az oda
igyekvő bevándorlók problémája fennmaradt, ahogy az ebben a
könyvben tárgyalt számos másik uniós kihívás is csak azt bizo­
nyítja, hogy ebben a harcban a V4 fontos csatái nyert meg, de még
sok másik is várat magára.

338
 A Baltikum nemzetei - akiknek szintén elég tapasztalatuk
van abban, mennyire bízhatnak meg a Nyugatban - is szimpatizál­
nak a Visegrádi Szövetséggel, valamint annak politikai iránymuta­
tásával, és a Visegrádi tagállamok is sokkal inkább tekintenek
potenciális szövetségesként feléjük, mint a nyugatiak felé. Ha a
szlovének és a horvátok is csatlakoznának a Szövetséghez, egy­
részt tengeri kijárat nyílna Visegrád számára dél felé (ami egysze­
rűsítené a Földközi tenger megvédésében való közreműködést),
másrészt Visegrád immáron szárazföldi úton áthatolhatatlan falat
képezne Európában a Baltikum és az Adria között.

Egy ekkora együttműködés lenne Visegrád legsikeresebb

kilátása, de még ha a V4 nem is bővül, akkor is akadnak a kvanti­
tatív fejlődés helyett kvalitatív gyarapodási potenciálok. Visegrád
a jelenlegi tagállamaival is akkora gazdaságot tudna kiépíteni,
amely bármelyik nyugati tagállaméval konkurálhat; Magyarország
és Lengyelország mezőgazdasága jóformán jobb termelési muta­
tókra lenne képes, mint a többi uniós tagállamé együttvéve, Cseh­
ország ipara pedig bőven képes lenne konkurálni más államokéval,
ha a többi V4 tagállam gazdasága is mögötte állna. Visegrád szer­
vezhet akkora haderőt is, ami bőven elegendő a Szövetség megvé­
désére - ha népességi kvótával, amibe tízmillió állampolgáronként
a tagállamok csak egy hadosztályt és egy vadászszázadot delegál­
nának, akkor a Visegrádi haderő az EU minden más tagállamának
a nemzeti haderejével egyenrangú lenne, és ehhez a teljesítmény­
hez még nem is kellene a Szövetség országainak anyagi csődbe
menniük. Még a jelenlegi erőforrások mellett is a V4 államok
csapatokkal is tudnák erősíteni Görögországot, valóban megoldva
náluk a mcnckültügyet, vagy cirkálókkal védhetnék a Földközi
tengert.

339
 Mint azt mondtuk, ez a forgatókönyv - lesz Szövetség és
lesz mellette Unió is - lenne a Nyugat számára a legsikeresebb,
mégis talán ez a legkevésbé valószínű végkimenetel, mert ehhez
minden európai államnak a legtöbbet kellene kihoznia magából.

Érdemes megjegyezni, hogy Olaszország és Ausztria ve­

vők voltak Mcrkel azon javaslatára, hogy integrált menekültpoliti­
kát kell szervezni (amire a V4 egyszerűen nemet mondott), ahogy
vevők a kvótarendszerre is - mint a már náluk lévő bevándorlók
egy részétől való szabadulás legjobb módjára. Ez a könnyebbik
megoldás, ahelyett, hogy egyszerűen felülvizsgálnák a menekült-
statusukat, és megvonnák azokat azoktól, akik hamis adatokat
adtak meg, vagy akiknek a kérelmük indoka már nem áll fenn -
esetleg eleve nem állt fenn. Számos migráns ráadásul illegálisan
tartózkodik az Unióban - az ö esetükben a közösségi jog lehetősé­
get biztosít a tagállamoknak, hogy biztonságos harmadik országba
visszaküldjék őket.153

így tehát látható, hogy a jobbos kormányok kialakulásával

ezek az országok nem váltak automatikusan visegrádivá (ahogy a
V4 is elutasító a bővítéssel kapcsolatban), hanem csak lehorgo­
nyoztak, politikailag éppen úgy, ahogy földrajzilag, az Unió és a
Szövetség között.

Visegrád előtt ott a feladat, hogy felépítsék az együttmű­

ködésük statikus kereteit, meghaladva egy diplomáciai együttmű­
ködés szintjét, ami nem kis feladat.

Az Unió számára viszont nyitva áll a kihívás, hogy felül­

kerekedjen eddigi rossz döntésein, túllépjen a hibáin és kijavítsa

153 A Tanács 2005/85/EK irányelvének felhatalmazása alapján.

340
azokat, ami legalább akkora vállalkozás a nyugatiaknak, mint a
Szövetség kiépítése a keletieknek.

A lehetőség ugyanakkor, most még, adva van.

341
VÉGSZÓ

Mindebből talán világosan látszik, hogy a Visegrádi Szövetség

számunkra a kultúránk fenntartásának szükséges, de egyben elég­
séges feltétele is, mert ez megvédi a tagállamokat a külső hatal­
maktól és az Európai Uniótól is, ami rájuk akarja nyomni az aka­
ratát:

„Eközben a közép-kelet-európai országok folytatták

szembenállásukat Berlinnel és Brüsszellel. A Visegrádi
négyek egymástól merítettek erőt az ellenálláshoz, és mi­
közben továbbra is elutasították a kvótarendszert és a
2015-ös katasztrófához vezető politika folytatását, Brüsz-
szel egyre fenyegetőbb magatartást tanúsított. 2017 dec­
emberében az Európai Bizottság bejelentette, hogy pert
indít Csehország, Lengyelország és Magyarország ellen az
Európai Bíróságon, amiatt, hogy ezek az országok nem
hajlandóak átvenni azokat a migránsokat, akiket Brüsszel
és Berlin hívott az unióba.” 1^4

Valóban, a V4 makacsul ellenáll Brüsszel politikájának, és jelen­

leg nyerésre áll ebben a harcban, ahogy azt Merkel meghátráltatá-
sa is fémjelzi a 2018. június 27.-ci csúcstalálkozón. Magyarország
ellen, megtorlásképpen a migrációval szembeni helytállásáért, az
Unió már bejelentette, hogy a kötelezettségszegési eljáráson felül
hozzávetőlegesen a negyedével csökkenti a 2021 és 2026 közötti
időszakban az országnak juttatott támogatások mértékét - látható

Douglas Murray: Európa furcsa halála; 326-327.

342
tehát, hogy Viscgrád részéről távoliéi sincs szó totális győzelem­
ről, ahogy nincs szó belenyugvásról Brüsszel irányából.

Mégis, míg előttünk még nyitva áll számos választás, Eu­

rópa nyugati felének helyzete már nem ennyire fényes. Esetükben
a megoldás saját nemzeti identitásuk újrafelfedezése, és a politikai
elit, illetve a média megtörése lehetne. A tovább nem tűrt nemet
politikusok fclretolásának, az önjelölt francia császároknak és a
tétlenkedő brit politikusok helyükről való felállításának egyaránt
megvan a maguk hagyománya. Gondoljunk itt Leó Amery szavai­
ra, mellyel a bukott Chamberlaint száműzte az alsóház Churchill
megválasztásakor:

„Túl sokáig ültél ahhoz a lcevcs jóhoz képest, amit tettél.

Távozz azt mondom, mi végeztünk veled! Isten nevében.
távozz!”

Amery szavai a Közel-Myugat bármelyik vezetőjének, aki elárulta

a hazáját, testhezállóak volnának.

Angéla Merkel német koalíciója egyre több törésvonalat

mutat, és nem kizárt, hogy végül darabokra szakad, éppen úgy,
ahogy tíz évvel ezelőtt ugyanezt a magyar Országgyűlésben láttuk
a szocialisták és szociáldemokraták közötti szövetség szétesése­
kor. Még ha ez meg is történik, a németeknek sokat kell tenniük
azért, hogy Merkel után ne egy politikai interregnum és anarchia
következzen el náluk, hanem egy valóban cselekvésre képes nem­
zeti kormány, mely Németország érdekeit képviseli.

Emmanuel Macron Franciaországára is nehéz idők várnak,

hiszen míg a társadalmi elnyomás leginkább Németországot jel­
lemzi, ahol azonban az alkotmányjogi keret adva van egy erősebb

343
vezetés megválasztása számára, addig a franciák esetében a bírói
hatalom és az alkotmánybíráskodás olyan drasztikusan aláaknázta
az államhatalom cselekvési kompetenciáját, ami már az 1795 so­
rán felszámolt, működésképtelen lengyel nemesi köztársaságot
idézi fel. Még ha Maríné Le Pen Nemzeti Frontja képes is lenne
elhódítani a következő választást Macron elnöktől, akkor sem
biztos, hogy az ország közjogi berendezkedését sikerülne megre­
formálni olyan módon, hogy az valóban működőképes és önvéde­
lemre alkalmas is legyen. Ráadásul a három liberális nyugati veze­
tőből éppen Macron elnök ül legbiztosabban a székében - persze
tekintve, hogy a francia elnöknek mennyire kevés hivatali hatalma
maradt, sok okot, ha akarna, se tudna szolgáltatni rá, hogy meg­
fosszák őt „hatalmától.”

Theresa May kormánya viszont a német koalícióhoz ha­

sonlóan kezd darabokra hullani. Az már eleve nem volt jó ómen a
stábja számára, hogy a Brexit népszavazásba belebukott Cameron-
t váltotta fel, de ráadásul rosszul jött ki a 2017-cs választásból is,
melyet May éppen azért erőszakolt ki, mert azt hitte, elégséges a
támogatottsága a kormányalakításhoz... ám, mint kiderült, nem
volt az. Végül egy észak ír párttal (DUP) sikerült tető alá hoznia
egy koalíciót, de ez már akkor sem vetített előre zajos sikereket.
2018-ra May egyre erősebben igyekszik elgáncsolni a Királyság
kiválását a Közösségből, ami kockázatos, tekintve, hogy így is
késélen táncol. Miután a külügyminiszterét és a Brexittel kapcso­
latos biztosát megkerülve kötött egyezséget az EU-val, mind a két
illetékes politikus bejelentette lemondását. Erősen kérdéses, hogy
mi lesz May kormányának a sorsa, és hogy mi lesz a Brexitnek a
sorsa.

344
Ami a bevándorlás kcrdcsct illeti, a legcélszerűbb az volna, ha a
nemzetállamok alkotmányi szinten rögzítenék az állampolgárság,
az országba való letelepedés illetve a menekültstátus kereteit és
funkcióit, illetve főbb szabályait, egyrészt azért, hogy az alkot­
mány megvédje az adott nemzetállamot az ENSZ-től és az EU-tól,
másrészt azért, mert a baloldali pártok gyakran szavazatgyarapító
funkcióként alkalmazzák az állampolgárság és letelepedési enge­
délyek megadását, ahogy ezt a svédeknél is láttuk.

Ebben a légkörben a Kelet és a Nyugat közötti együttmű­

ködés, az EU jövője is bizonytalan, amit az uniós polgárok is töké­
letesen éreznek. Arra a kérdésre, hogy tíz év múlva is létezni fog-e
az EU, a közösségi polgároknak nagyobb hányada (58%) ugyan
azt felelte, hogy „igen,” de jelentős azoknak az aránya is, akik
szerint az EU ekkorra már nem fog fennállni (27%). Igen jelentős
lépcső az euroszkepticizmusban, hogy négy uniós polgárból egy
szerint az Európai Közösség hamarosan megbukik - ez nem egy
sikertörténetről árulkodó közhangulat. Ebben a kérdésben a görö­
gök. a legszkeptikusabbak, náluk egyedülálló módon többen (47%)
hiszik azt, hogy az Uniónak hamarosan vége, mint ahányan (44%)
az ellenkezőjét jósolják, de a szkepticizmus magasan áll a britek
(44%) és a csehek (38%) esetében is [Századvég]. Ez a tendencia
még az Európai Unió Parlamentjének képviselői között is tapasz­
talható; az euro szkeptikus képviselők aránya a 90-cs evek közepén
tapasztalt 18 százalékhoz képest a 20I0-es évek közepére már
elérte a 30 százalékot [Dúró: 8], pedig a jelenlegi képviselői állo­
mány meg a migrációs válság előttről (2014-ből) származik. Mek­
kora lesz ez az arány 2020 után?

Arra a kérdésre, hogy a megkérdezettek országában jó,

avagy rossz irányba mennek-e a dolgok, az Unióban általános az

345
elégedetlenség; az eredmény mínusz 27%. A közösségben a lu­
xemburgiak a legoptimistábbak (57%), ezen kívül pedig mindösz-
szesen a portugálok (34%), a máltaiak (33%), az írek (19%) és az
észtek (9%) derűlátóak, valamint a Visegrádi tagállamok közül
egyedül a magyarok (8%). Minden más uniós tagállam borúlátó,
és a statisztikáik negatívak [Századvég].

Szintén a jövővel kapcsolatosan az uniós polgárok ponto­

san fele gondolja azt, hogy a gyermekei rosszabbul fognak élni
mint ők maguk, nagyjából a negyede (23%) szerint megegyező
életszínvonalon, míg csupán alig az ötödük (18%) véli úgy, hogy
az átlagos életszínvonal javulni fog. E tekintetben különösen ború­
látóak az olaszok (8-20-65%), a franciák (9-18-62%), az osztrákok
(9-23-61%), a spanyolok (15-21-58%) és a németek (11 -26-52%).
Ezzel szemben a legoptimistábbak a balti államok, így Litvánia
(50-19-21%), Lettország (49-23-18%), valamint Észtország (45-
26-19%). A Visegrádi államok megosztottak a kérdésben, míg
ketten közülük derűlátóak gyermekeik jövőjét illetően, így Ma­
gyarország (42-25-28%) és Lengyelország (39-20-27%), addig
Csehország (24-21-47%) és Szlovákia (23-17-52%) pesszimisták
[Századvég],

A politikai jobbratolódás a Közel-Nyugatot nem érintette;

Merkel pártja, a CDU fennállása óta a legkevesebb szavazatot
kapta (ahogy a szociáldemokraták is), alig három százalékkal töb­
bet, mint az AfD [Murray: 283; 324-325.], de a koalíciós kor­
mányt mégis sikerült felszínen tartani. Ennek oka a baloldali ösz-
szefogás, ami megmentette Merkclt, de hasonlók zajlottak le Fran­
ciaországban is, ahol a Maríné Le Pent rasszista színben feltüntető
Macron végül pirruszi győzelmet aratott. Hasonló stratégiával
Magyarországon is próbálkoztak a balos pártok, visszaléptetve

346
egymás javára jelöltjeiket, mi több, részben még a szélsőjobbal is
szövetséget kötve; csakhogy itt a kormánypárt egymaga kéthar­
mados többséget crt cl - újabb bizonyítéka annak, hogy a V4 tag­
államok politikailag fejlettebbek, és valamit jobban csinálnak,
talán egyébről sincs szó, minthogy demokraták, akik valódi és
társadalmilag támogatott válaszokat adnak a kihívásokra:

„A lengyeleket, cseheket, magyarokat és szlovákokat tö­

mörítő Visegrádi négyeknek a bevándorlási hullámra adott
reakcióit, valamint az Európai Unió által rájuk kényszerí-
tett kvóták elutasítását sokszor „szélsőséges” kormányok
túlkapásaiként állítják be. Pedig valójában a népakaratot
tükrözik. Nyugat-Európa országai éppen most veszítik el
vagy tagadják meg saját identitásukat. [...] Az Orbán-
kormány politikájának bármilyen megítélésétől függetle­
nül kijelenthető, hogy Magyarország most fedezi fel újra a
nemzetet összekovácsoló értékeket, valamint a népszuve­
renitáson alapuló demokratikus alapél vet. Mindezt olyan
körülmények között, amikor mindkét elv állandó támadá­
sok kereszttüzében áll. [...] Ez a helyzet is azt bizonyítja,
hogy kapcsolat van a demokrácia és egy politikai közös­
ség közös értékeinek felvállalása között.” 155

Mellesleg Merkel valószínűleg maga is olvasta a Századvég sta­

tisztikáit, ugyanis ennek és annak a ténynek betudhatóan, hogy
nagyon kevés híján elveszitette a választást, végre tudatosult ben­
ne, hogy az európai polgárok 78 százaléka nem kér a migránsai-
ból, és erősebb határzárra szavaz. Ennek hatására a Fíihrerin stra­
tégiát váltott; 2018 júniusában a csúcstalálkozó után már méltatta
a magyar erőfeszítéseket a határok megvédése kapcsán, holott az

Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 54-55.

347
utóbbi három évben tüzet köpött ettől! Bár a politikai pálfordulása
valószínűleg egyszerű populizmus, így akarva leszerelni a német
választókat, akik a vérére szomjaznak, ám közben nyilvánvalóan
nem mondott le euro-imperialista törekvéseiről, hiszen a magya­
rok méltatása után rögtön elmondta, hogy a migráció szabályozott
mederbe tereléséhez tervei között szerepel egy közös, uniós szintű
migránskezelő ügynökség felállítása a szükséges hatáskörökkel -
ennyire nem nézheti sültbolondnak a kelet-európai vezetőket és az
uniós polgárokat!

A nyugati válság kapcsán azt mondhatjuk, hogy az már túl

mély ahhoz, hogy egyszerűen képesek legyenek a nyugati tagál­
lamok kimászni belőlük; a migránsaik jelentette probléma megol­
dása náluk hosszú távú és költséges lesz. Elképzelhető, hogy az
AfD, vagy Maríné Le Pen még tud tenni valamit, ha a következő
választáson sikert arat, de erre nincs garancia, hiszen a nyugati
tagállamokban a helyzet sokkal kritikusabb - Le Pen ugyan most
szorítóban van, de semmi esetre sem érdemes lemondani róla,
ahogy az AfD is rekord magas eredményeket hozott. Ennek elle­
nére a Nyugat alkonya, ahogy Spengler fogalmazott, elkerülhetet­
lennek látszik, a V4 viszont jó eséllyel fennmaradhat:

„Még ebben az évszázadban, először a nagyobb városok,

majd egész országok azzá válnak, aminek eddig tettették
magukat: „bevándorlók országává.” [...]

E század közepén Kína még mindig Kína, India

továbbra is India, Oroszország Oroszország, Kclct-Európa
pedig Kelet-Európa lesz; Nyugat-Európa pedig meg a leg­
jobb esetben is valamiféle nagyobb méretű Egyesült Ál­
lamokhoz fog hasonlítani. [...]

348
 Egymás után, végeláthatatlan sorban jönnek majd
az új bevándorlók. [...] A nemzetközi városok nemzetközi
országokká válnak, s ez már nagyon sok minden lesz, csak
nem Európa.”1'6

Az uniós polgárok több mint fele (52%) véli úgy, hogy a migráci­
ós válságot Visegrád hatékonyabban kezeli, mint Brüsszel, és csak
szűk negyedük (24%) gondolja azt, hogy a brüsszeli stratégia ha­
tékony. Brüsszel politikája egyedül Luxemburgot (52%) és Máltát
(44%) nyűgözte le, legalábbis kizárólag ebben a két országban
álltak ki többen Brüsszel, semmint Visegrád mellett. Egyebekben
az uniós főváros még Belgium támogatására sem számíthat, mivel
itt a válaszadók közel fele (48%) Visegrádnak adott bizalmat, és
csak húsz százalékkal kevesebb az EU stratégiáknak.

Még a németek (54-32%), a britek (44-21%) és a franciák

(50-23%) is döntő többségében a Kelettel értenek egyet. A Viseg­
rádi Szövetség tagállamaiban a saját védelenipolilikájuk támoga­
tottsága meggyőző, a listavezető Magyarországon (73-15%), a
szintén dobogós Csehországban (65-14%), de magas a támogatott­
sága a szlovákok (57-17%) és a lengyelek (52-15%) körében is, és
ők is határozottan kiállnak Visegrád mellett.

Visegrád államainak további előnye, mint írtuk, hogy poli­

tikailag fejlettebb modellt követnek. A nyugati liberális demokrá­
cia évtizedekig hizlalta az emberi jogokat —melyek kétségtelenül
fontosak, de egyrészt, nem mehetnek a nemzetállamok szuvereni­
tásának és a demokráciának a rovására, másrészt világosan látható,
hogy az emberi jogokat erőltető nemzetközi szervezetek vezetőit
és a globális alkotmányoligarchiát valójában nem érdeklik a hátrá-

15S Douglas Murray: Európa furcsa halála; 301-302.

349
nyos helyzetű emberek milliói. Az emberi jogok csak egy hangza­
tos ürügy (mely kétségkívül sokakat meggyőz) a nemzetállamok­
kal szembeni fellépésre.

A nyugati államok esetében, mint azt világosan láthatjuk

például Franciaország és Németország kimiskárolt politikai rend­
szereiben, melyben a bírói és alkotmánybírói hatalmi ág már szán­
dékosan a nemzetállami érdekeket sérti, és saját hatalmát gondo­
san körülbástyázta, a politikai berendezkedés zsákutcába jutott, és
egyáltalán nem biztos, hogy ki tud farolni belőle.

A helyzet ugyanis az, hogy még amennyiben Mari ne Le

Pen Franciaországban, vagy az AfD, Németországban, képes is
lenne kormányt alakítani, két olyan akadállyal is meg kell küzde­
niük, mely a Visegrádi Szövetség tagállamait nem érintik. Egy­
részt náluk, mint írtuk, a már bent lévő migránsokkal is kezdeni
kell valamit, ami pedig lényegesen nehezebb, mint kint tartani
őket, másrészt pedig saját politikai rendszerüket is meg kellene
reformálniuk, lefaragva a bíróságok cs a normakontrolIra jogosult
fórumok (minthogy a németeknél ott az alkotmánybíróság, de a
franciáknál három különféle bírói fórumról is beszélünk, nem csak
egyről) túlburjánzott jogkörét. Ez pedig nem kis feladat, főleg a
liberális média és a baloldali politikusok támadásának össztüzé­
ben.

Mindezek miatt joggal mondhatjuk, hogy az Európai Unió

keleti tagállamai mérföldekkel előrébb járnak a politikai és társa­
dalmi fejlettség terén, hiszen a liberális demokrácia zsákutcáját,
minthogy a kommunizmus évtizedei miatt késve startoltak, és így
még fejlődés közben láthatták, milyen is a nyugati minta (ki hitte
volna, hogy még hálásak leszünk a kommunizmusért?), időben
elkerülhették. A társadalmi fejlettséget pedig a nemzeti öntudatnak

350
és éberségnek a meglétével magyarázhatjuk, melyre szintén a vi­
szontagságos huszadik század évtizedei adnak magyarázatot,
szemben a nyugat békés időszakával, melyben a liberalizmus ár­
tatlan politikai hobbiként indult, és észrevétlenül szippantotta be a
teljes közéletet, mígnem már lehetetlen volt tenni ellene.

A keleti modellek így tartós fennmaradásra és közben

egymással együttműködni és szövetségben állni egyaránt képes
formációt hoztak létre, melyről pedig már most is kijelenthető,
hogy túlszárnyalja a nyugati liberális demokrácia működésképte­
lenné vált berendezkedését, melyről pedig sokan azt hitték az
utóbbi három évtizedben (és nem kevesen előtte is), hogy a társa­
dalmak fejlődésének csúcsát jelentik:

„Francis Fukuyama egy évvel a Szovjetunió bukása után A

történelem vége és az utolsó ember című, 1992-ben megje­
lent könyvében kijelentette, hogy a kommunizmust legyő­
ző liberális demokrácia lett az egyetlen időtálló politikai
és ideológiai modell a világon. Az illiberális demokrácia
kialakulásával a valóság erősen rácáfolt elképzelésére.” 157

Akadnak persze ezekben a tagállamokban is olyanok, akik szerint

a Visegrádi Szövetség tagjai megszegték a kötelezettségeiket, és
emellett a jogalkotásukat is támadják, így a magyar Alaptörvényt
is, illetve az AB hatásköreinek megnyírását. Van azonban az
éremnek egy másik oldala is:

„Az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről

szóló egyezmény által létrehozott Európa Tanács és ennek
parlamenti közgyűlése „Velencei Bizottság” néven egy ta­

Bertrand Mathieu: A jog a demokrácia ellen; 205.

351
 nácsadó szervet hozott létre az 1990-es évek elején, amely
elvileg ugyan csak ajánlásokat adhat neki és az emberi jo­
gi egyezményt aláíró államoknak, de ténylegesen egyre
inkább mint egy globális alkotmányellenörzö szerv tevé­
kenykedik - az államok teljes közjogi rendszerét kontrol­
lálva - és ezzel a legmélyebben sérti a szuverén államok
al kotm ányozási kompetenciáj át. ”158

Lehet azzal vádaskodni, hogy a Visegrádi Szövetség tagjai meg­

sértik a közösségi kötelezettségvállalásaikat. A valóság mégis az,
hogy kötelezettségszegés terén Németország szegte meg az övét
először, mikor a közös biztonság- és határpolitika elárulója lett.
Való igaz, hogy mostani tormájában Magyarország nem felelne
meg az EU felvételi eljáráson.

De ennél sokkal lényegesebb tény, hogy a mostani állapo­

tában az EU nem felelne meg Visegrád számára, hogy csatlakoz­
zon!

158 Pokol Béla: A demokrácia és a jurísztokrácia határvonalán; 11.

352
BIBLIOGRÁFIA

Acemogliu Daren - Robinson, James (2013): Mién buknak el

nemzetek?; A hatalom, a jólét és a szegénység eredete - HVG Ki­
adó, Budapest
Agam ben, Gcorgio (2012): Democracy in What Staie? Co­
lumbia Lniversity Press, New York
Ágh Attila Vértes András - Fleck Zoltán (2014): Tíz év az Eu­
rópai Unióban; felzárkózás vagy lecsúszás? - Kossuth Kiadó, Buda­
pest
Arató, Andrew (2000): Civil society, Consi Hátion, Legiiimacy -
Rowman & Litllefield Publisher Inc; Boston
Arendt, Hannah (1970): On Violence - Marcourt, Bracc and
World, New York
Arendt, Hannah (1992): A totalitarizmus gyökerei - Európa
Könyvkiadó, Budapest
Arendt, Hannah (2015) [1994]: A szervezett bűnösség és az
egyetemes íclelősség - Nórán Kiadó, Budapest
Balázs Zoltán (1998): Modern hatalomelméletek - Korona Ki­
adó, Budapest
Baudet, Thierry (2012): The Significcmce o f Boarders; Why
Represen tative Government and the Rule o f Law Bequire nation
State - Brill Academic,

Bayer József (1997): A politikai legitimitás - Napvilág Kiadó,

Budapest
Bayer József (2015): A szuverenitás változása a globalizáció ko­
rában In: Az állam szuverenitása; interdiszciplináris megközelítések
Gondolat Kiadó, Budapest

353
 Bihari Mihály (2015): A modem szuverenitás elméleti alapjai
In: Az állam szuverenitása; interdiszciplináris megközelítések -
Gondolat Kiadó, Budapest
Csepeli György - Papp Zsolt - Pokol Béla (1987): Modern pol­
gári társadalomelméletek - Gondolat Kiadó, Budapest
Csepeli György - Örkény Antal (2017): Nemzet és Migráció -
ELTE TÁTK, Budapest

Dávid, Román (2015); Transiiional Justice and Changing

Memoroies o f the Pást in Central Eitrope - Government and
Opposition, Vol. 50.
Diamond. Jared (2009): Összeomlás; tanulságok a társadalom
továbbéléséhez-Typotex Kiadó, Budapest
Diamond, Jared (2013): A világ tegnapig; mit tanulhatunk a régi
társadalmaktól? - Typotex. Kiadó, Budapest
Dorling, Damiy (2013): Population 10 Billión; the Corning
Demographic Crisis cinci how to Survive it - Constable
Durkheim, Emilé ( 1978): A társadalmi tények magyarázatához -
Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest
Dúró József (2017): Ellenzők, kritikusok, kétkedők; a pártalapú
euro szkepticizmus arcai - Századvég Kiadó, Budapest
Fngdahl, F. William (2017): A Gondolatgyárak: miként manipu­
lálja egy láthatatlan hatalom a politikát és a fósodratú médiái - Magyar
Menedék Könyvesház, Budapest

Európai Konvent (2004): Szerződéstervezet egy európai alkot­

mány létrehozásáról (2003.07,18.) - Az Európai Közösségek Hivatalos
Kiadmányainak Hivatala, Luxemburg

Fekete Balázs (2011): Köztársaság és anarchia, a lengyel nemesi

köztársaság bukása - Rcgnum, Királyságban gondolkodunk, 201 l.í.

354
 Fukuyama, Francis (2012) [1992]: The End o f History and the
Last Mán - Pcnguin Books, London
Fukuyama, Francis (2005): Államcpítés - Századvég Kiadó,
Budapest
Gervai Pál - Trautmann László (2013): Közjó, igazságosság,
jogállam; A neoliberalizmus iláni közigazgatási és társadalomtudo­
mányi trendek ín: Etikák; identitások; perspektívák - ETHOSZ Tu­
dományos Egyesület; Virágmandula Kft, Pccs
Györffy Dóra (2014): Bizalom és megszorító spirálok; válság-
kezelés Görögországban és Lettországban in. Fejlesztési Stratégiák, Fi­
nanszírozási Alternatívák - Pázmány Press, Budapest
Halmai Gábor: Egy „alkotmányoligarcha” megjegyzései, avagy
miről érdemes, és miről nem jogtudományi vitát folytatni - Jogelmé­
leti Szemle 2015/4.
Hankiss Elemér (1979): Társadalmi csapdák; gyorsuló idő -
Magvető Kiadó, Budapest
Hankiss Elemér (1997): Állam és közérdek In: És mii lesz, ha
nem lesz? - HELIKON és KORRIDOR Kiadók, Budapest
Hardin Garrett (1968): The Tragedy o f the Commons - Science
162
1-Iomer-Dixon, Thomas F. (1999): Environment, Scarcity, and
Violence - Princeton University Press
Huntington, Sámuel P. (1996): Political Order in Changing
Societies - Yale University Press
Huntington, Sámuel. P. (2002) [1996]: The Clash o f
Civilizations and the Remaking o f World Order - Free Press, Lon­
don, UK
Janda. Kenneth - Berry, Jeffrey .M. - Goldman, Jerry (1996):
Az amerikai demokrácia - Osiris Kiadó, Budapest

355
 Jaspers, Kari (2015) [1946J: A bűnösség kérdése - Nórán Libro
Kiadó, Budapest
Keane, John (2004): A civil társadalom; régi képzetek, új láto­
mások - Typotex Kiadó, Budapest
Kissinger, Henry (2015): World Order; Reflections ont he
Character o f Nations and ihe Conrse of IJistory - Penguin Books,
London, UK
Klaus, Váelav - Weigl, Jifí (2018): Népvándorlás; útmutató a
jelenlegi migrációs válság megértéséhez - Századvég Kiadó,
Budapest

Klein, Joe (2007): Az elveszett politika; Hogyan trivializálták az

amerikai demokráciát azok, akik hülyének nézik az embert? - Nap­
világ Kiadó, Budapest
Körösényi András (2004): Demokráciádé Picit, föderalizmus,
szuverenitás - Politikatudományi Szemle, 2004. III. szám
Lengyel László (1997): Az állam új szerepe felé In: És mii lesz,
ha nem lesz? - HELIKON és KORRIDOR Kiadók, Budapest
Lorenz. Konrad (2014) [1972]: A civilizált emberiség nyolc ha­
lálos bűne - HELIKON Kiadó, Budapest
Malthus, Thomas Róbert (2012) [17891: An Essay on the
Principle of Populalion - Empire Books
Mann, Michael (2003): Incoherení Empire - Verso Press, Lon­
don
Maiin, Michael (2011): Power int hte 2 Isi Ceniury;
Conversations with John A . Hall - Polity Press, Cambridge, UK
Mathien, Bertrand (2018): A jog a demokrácia ellen - Század­
vég Kiadó, Budapest

356
 McCormick, Neil (1993): B eyond the Sovereign State - The
Modern Law Review, Vök 56 (1)
MeCormick, Neil (2005): ÍVho’s Áfáid of a European
C om titution? - Imprint Academic, Exeter

Monostori Márkus (2016): Hatalom és felelősség: kihívások az

új évezredben - TERC Kiadó, Budapest

Monostori Márkus (2017): Terrortst Union; a D em ocratic

Jogelmé­
Approach to the E U 's N ew P roposai o f Firearm s Reguládon
leti Szemle 2017/2.

Montesquieu, Charles-Louis de Seeondat (1997) [1734J: A ró­

maiak nagysága és hanyatlása Kossuth Kiadó, Budapest
Murray, Douglas (2018): Európa furcsa halála; bevándorlás,
identitás, iszlám, mii tartogat számunkra a jövő? - Alexandra
Kiadó, Pécs

Myers, Norman in, Myers, Norman - Simon, Julián (2004)

[1994]: Mi a helyes válasz, ha a Föld jövője a tét? - Typotex Kiadó,
Budapest
Pokol Béla (2015/A): Globális uralmi rend és állami szuvereni­
tás In: Az állam szuverenitása, interdiszciplináris megközelítések -
Gondolat Kiadó, Budapest
Pokol Béla (2015/B): A jurisztokrácia és a demokráeia határvo­
nalán - Jogelméleti Szemle 2015/4,
Pongrácz Alex (2015): Globalizáció: államelhalás vagy állam-
építés? In: Az állam szuverenitása; interdiszeiplinárís megközelíté­
sek - Gondolat Kiadó. Budapest
Regan, Geoffrey (2003): Haditengerészeti baklövések - Ale­
xandra Kiadó, Pécs

357
 Regan, Geoffrey (2007): Légi baklövések - Alexandra Kiadó,
Pécs
Rüssél, Bertrand (2004) [ 1938J: A hatalom; a társadalom újsze­
rű elemzése - Typotex Kiadó, Budapest
Schmitt, Cári (2002) [1926]: A politikai fogalma - Pallas Stú­
dió, Budapest
de Sousa Santos, Boaventura (2005): Two Democracies, Two
Legallíies: Participatory Budgeting in Porío Alegre, Brazil ín: Law
and Globalization from Below; Towards a Cosmopohtan Legality -
Cambridge University Press, New York
Spcncer, Herbert (1997): A társadalom evolúciója In. Mérföld­
kövek a kulturális antropológiában - Panem Kft., Budapest
Spengler, Oswald (2011) [1923]: A Nyugat Alkonya Í-Il; A vi-
lágtöiténelem morfológiájának körvonalai - Nórán Libro, Bu­
dapest

Törő Klára (2010): Az éghajlatváltozás hatásai az emberi szer­

vezetre - Medicina Kiadó, Budapest

Ulfkotte, Udo (2017): Népnevelők; akik miatt Németország utat

tévesztett - Püski Kiadó, Budapest

Waldron, Jeremy (2006): The Core ofthe Case Against Jndical

Review - The Yale Journal 2006:6.

358