Udo Ulfkotte

A MENEKÜLTIPAR

Hogyan profitálnak politikusok, újságírók és civilszervezetek a menekülthullámból?

Patmos Records

Budapest, 2016

A mű eredeti címe:

Die Asyl-Industrie

Copyright©2015 Udo Ulfkotte

Kopp Verlag e.K.

Bertha-Benz-Strafie 10,D-72108 Rottenburg

A kiadásért felel:

Kauzál Márton

Fordította: Rimaszombati Andrea Lektorálta: Morvay Péter

Borító, tördelés: ifj. Balogh Ferenc & Éva

Hungarian translation copyright © Rimaszombati Andrea All rights reserved - Minden jog fenntartva.

ISBN 978-615-5526-19-0

Ezt a könyvet barátomnak és kiadómnak, Jochen Knoppnak ajánlom. Nélküle ma számos

politikailag igen kellemetlen könyv nem jelenhetne meg Németországban. Ő azoknak a szócsöve,
akiket a politikában és a sajtóban (többé már) nem hallgatnak meg.

Ezt a könyvet egyúttal mindazoknak is ajánlom, akik ma újra azért félnek szabadon hangot adni a
véleményüknek, mert tartanak a következményektől. Mindennap kapok leveleket rendőröktől,
mentősöktől és tűzoltóktól, akiket munkajogi eszközökkel üldözni kezdenek, ha a nyilvánosság előtt
nem a politikai korrektség szellemében nyilvánulnak meg. Mint például a bajor rendőrnő, akinek a
levelét ebben a könyvben nyilvánosságra hozom. A legmélyebb tisztelettel fejezem ki köszönetemet
neki, és kollégáinak is.
Tartalomjegyzék
Előszó

Első fejezet: Hogyan gazdagodjunk meg a szegénységből?

A Willkommenskultur mámorában

Kifelé bor, búza, békesség

Nincs pénz a hajléktalanokra és a német gyerekekre

„Pakoljon, mert holnaptól ide menekültek jönnek"

Németország, „Európa menekülttábora"

A menekültek „klimatizált sportcsarnokokat" követelnek

Minden képzetlen polgár mögé egy gondozót

Üdvözlet Abszurdisztánból: az Ön jövőbeni szakmája parkgondozó Pénzéhes polipok: AWO,

Caritas és a Diakonie

Megvásárolt újságírók

Vezető médiumok a nagyító alatt: évtizedek óta minden változatlan

A legjobb esély a pénzgyűjtésre

Húzóágazat a migránsimport

A bevándorlás elhallgatott költségei

Ki nyer a legtöbbet a növekvő számú menekültkérelemből?

Mikor jön a „migránsszolidaritási adó"?

Második fejezet: Ők dicsekszenek, mi fizetünk

Hurrá, a világ szociális osztálya lettünk!

Luxus bérlakások a menekülteknek

Willkommenskultur a betegségek számára: tuberkulózis, kanyaró és fejtetű

Hepatitis: így kényszerítik térdre a külföldiek a betegbiztosítóinkat Mocskos vécék, okostelefonok

és pornóoldalak
Prostituáltak a menedékkérők számára

Kiskirályok élete: migránsok a német kastélyokban

Letartóztathatatlan menedékkérők

Harmadik fejezet: Migrációs fegyver és pénzáradatok

Kíméletlenül begyűjtött pénz: afrikai milliomosok

Geostratégiai háttér okok: a kiprovokált menekülthullámok

A menekültek és az olajdollárok

Katonai akciók az embercsempészek elleni harc álcája mögött Lelepleződve: hogyan kaszálnak a
pénzügyi elit tagjai, a bankok és a részvénytársaságok a menekülteken?

A legalsó társadalmi réteg célzott importja Afrikából

Negyedik fejezet: A politikai korrektség pusztító következményei

Családegyesítés: az igazi embertömeg még csak ezután jön

Negatív lakáskultúra: a fekália és a szemét hozzáadott értéke

Elfordított fejek a nemi erőszaknál

Diplomás gengszterek: profi betörők akadémiája

Egy rendőrnő levele

Vigyázat: jótállás a menedékkérőkért

Egyre több külön jogot a bevándorlóknak

Külföldi „szakgondozók”pénzért vett címei

Ötödik fejezet: Meneküljön, ki merre lát - visszaszámlálás az összeomlásig

A muszlimok inkább elfordulnak, ha segíteni kell

Migráns illemtan: így sikerülhet bármi a szociális hivatalban Willkommenskultur a világ minden
konfliktusa számára

Viszlát, biztonság - viszlát, nyugdíj-előtakarékosság!

A keresztes hadjáratok visszatérése

Háborús előkészületek a vidám migránsbarakkokban

Romló hangulat - a nagy puskaporos hordó Szociális kultusz az összeomlásig:

A jól teljesítő polgárok elleni irigység

Munkaadók, olcsó munkavállalók és a szociális ipar udvari bolondjai

Mellékletek:

A menekültek és a menekültügy költségei számokban

Utószó
Előszó
Elöljáróban egy szokatlan kéréssel fordulok az Olvasókhoz, amit a könyv végén még egyszer
megismétlek majd: a körülmények okozta elégedetlenségüket ne a menedékkérőkre irányozzák.
Kérem, ne tüntessenek a menekültszállások előtt, mert a helyzetért mindenekelőtt a politika és a
média a felelős. Ha valamin változtatni szeretnének, akkor inkább a politikusok és a médiumok
érezzék az Önök elégedetlenségét.

2015. augusztus 22-én nem hittem a fülemnek. Az SWR3 rádiócsatorna a délutáni három órai híreket a
következőkkel kezdte: „Mezei pocok invázió Rheinland-Pfalzban.” Mialatt körülöttünk az egész
országban minden talpalatnyi helyen menekült-sátortáborokat állítottak fel, és ön-kormányzati
hivatalok omlottak össze a menedékkérők óriási tömegének súlya alatt, a lakosságot elsőként mégis a
mezei pockok nagy létszámú megjelenéséről tájékoztatták. Még az olyan hírmagazinok is, mint a
Focus, vagy az olyan lapok, mint a Die Welt, és szinte az összes vezető hírcsatorna ezen a napon a
„mezei pockok inváziójának” szentelték a figyelmüket. Az egész olyan volt, mint a kabaré, habár
senki sem tréfának szánta. Sokkal inkább újra a polgárok már megszokott félreinformálása és
figyelemelterelés zajlott, nehogy véletlenül valaki megtudja az igazságot. Azon a szombaton
elhatároztam, hogy közzéteszem az anyagot, amit hosszú évek során a menekültiparról és a
bevándorlók áradatáról gyűjtöttem.

A dolog hátteréről érdemes tudni azt, hogy korábban a háborúkat csak klasszikus háborús
fegyverekkel vívták, ágyúkkal és katonákkal. Ma viszont olyan láthatatlan fegyverekkel viselnek
ellenünk háborút, mint amilyen a menekültáradat. Európa közepén jelen pillanatban is egy kétfrontos
háború részesei vagyunk, amelyet egyáltalán nem klasszikus fegyverekkel vívnak ellenünk.
Célirányosan migrációs fegyverként használják a Közel-Keletről és Afrikából nagy tömegekben
érkező menekülteket, akik hosszú időre tönkreteszik majd a produktív európai államokat.

Sokan viszont nagyot kaszálnak mindebből. A klasszikus háborúban a fegyver- és hadifelszerelés-

gyártó vállalkozások profitálnak, miközben a politikusok a háttérben mozgatják a szálakat, az
újságírók pedig biztosítják hozzá a propagandát. Ezt mindenki tudja. De az első, ami a háborúban
elvész, az az igazság. Ehelyett csakis a háborús propaganda terjed. Ez ebben a háborúban sincs
másként, amelyet ma kíméletlenül vívnak a migrációs fegyver, a menekültáradat felhasználásával.
Vezető médiumaink mind ugyanazzal a propagandával bombáznak minket. Politikusaink pedig a
hatalom kormánykerekét markolják, miközben ott ülnek a szociális és bevándorlási ipar
szervezeteinek felügyelőbizottságaiban is, amelyek - ahogy a klasszikus háborúban a fegyvergyárak
minden egyes eladott ágyú után - minden egyes újabb „menekült” érkezéséből bőségesen profitálnak.
Ezt az állításomat a későbbiekben számos ellenőrizhető bizonyítékkal támasztom alá.

Ezt azonban nekünk adófizetőknek tilos megkérdőjelezni. Sőt, még tiltakoznunk sem lenne szabad ez
ellen. Mert akkor - pontosan úgy, ahogy a fegyveripar gyűlöli a békemozgalmakat -, a politikusaink,
vezető médiumaink és a szociális ipar is gyűlölettel fordul azok ellen, akik tiltakozni mernek a
menekültáradatból származó nyereség és a mögötte meghúzódó geostratégiai célok ellen. Egy tényt
leszögezhetünk: nem kevés profitorientált részvénytársaság és bank áll a menekültüzlet
frontvonalában. Ez botrány, vezető médiumok azonban elfordítják a fejüket, és inkább engedelmesen a
csempészekről cikkeznek, akik milliókat keresnek a menekülteken, míg a háttérben a leggazdagabb
európai családok svájci fantomcégeken keresztül milliárdokat kaszálnak a menekültiparból. Ezt is be
lehet bizonyítani.

Csak a gyógyszeripar kétszámjegyű milliárdos extraprofitot vár a menekültáradat miatt - és mindezt

pusztán a hepatitis C-vakcinák elő állításából. Amikor bizonyos országokban kiemelkedően
gyakorivá válnak a hepatitis-megbetegedések, a külügyminisztérium a hivatalos nyilatkozatokban
„magas fertőzöttségű” helyekként nevezi meg ezeket. A gyógyszeripar imádja az ilyen „magas
fertőzöttségű” helyekről érkező menekülteket. Természetesen a menekültek nem tehetnek arról, hogy
az országuk ilyen mértékben fertőzött betegségekkel. Ezt nem azért írom le, hogy a menekültek ellen
bujtogassak, hanem azt szeretném bemutatni, hogy kik akarnak nyerészkedni ezen. Annak
érdekében, hogy a lehető legtöbb beteg menekült minél hamarabb hozzájuthasson az igen borsos árú
vakcinákhoz, arról zajlik a vita, hogy be kellene vezetni számukra egy ingyenes „egészségkártyát”,
amelynek fejében a betegbiztosító fedezi a krónikus betegségekben szenvedő menedékkérők kezelését.
Minden politikus, aki ezt támogatja, valamilyen jövedelmező gyógyszeripari lobbipozíciót tölt be. Az
újságírókat pedig, akik a médiában reklámozzák a menekültek számára az egészségkártya
kibocsátását, nagy pénzjutalommal járó újságírói díjakkal, vagy a gyógyszeriparon belüli
kommunikációs állásokkal csalogatják. Az ország polgárai pedig fizetik a számlát, és fogalmuk sincs,
mi folyik a háttérben.

Aki olyan könyvet ír, mint ez is, az szerzőként fél lábbal már a börtönben van - és nem csak a
büntetőjogi kérdésekben nekem tanácsot adó ügyvédek szerint. Másik lábával pedig polgárjogi
szempontból a pénzügyi csőd szélén áll. Minél többen elolvassák ezt a könyvet, annál nagyobb ennek
a veszélye. Mert mindenki, aki ebben a könyvben kellemetlen összefüggésekben név szerint szerepel,
akár polgárjogi, akár büntetőjogi úton megtámadhat. És minél több olvasója lesz a könyvnek, annál
nagyobbak lesznek a büntetések, ha az ember csak egyetlen aprócska hibát is elkövetett. Pontosan ez
az oka annak, hogy német nyelvterületen nincs olyan könyv, amelyben a bevándorlási és menekültipar
szervezeteit, munkatársait, a médiában vagy a politikában a hasznot lefölözőket, és a mögöttük álló
nyereségorientált részvénytársaságokat vagy gazdag családokat nevükön említik. A legjobb, ha senki
sem tudja, mi is történik valójában a kulisszák mögött. Ha valaki mégis veszi magának a bátorságot,
hogy erről felvilágosítást adjon, azt apró darabokra perlik.

Amikor 2003-ban a „Der Krieg in unseren Stadten (A városainkban zajló harc) című bestsellerem
megjelent, a frankfurti Eichborn kiadó és jómagam is azonnal 32 különböző polgárjogi keresettel
találtuk szembe magunkat, amelyeket migránsok, azok egyesületei, és a bevándorlási iparból hasznot
húzó szervezetek nyújtottak be ellenünk. Mindegyik úgy vélte, hogy nem túl hízelgő a kép, amit róluk
festettem, és roppantul meggyalázva érezték magukat. Annak ellenére, hogy minden állításunkat
bizonyítani tudtuk a német biztonsági hatóságok nyomozati aktáival, a bíróságon elveszítettük a
pereket. Egyetlen nyomozó sem jelenhetett meg a bíróság előtt - „biztonsági okokból” vagy a
„titoktartás védelme érdekében” -, hogy az általuk készített nyomozati anyagról vallomást tegyenek.
Jogi szempontból tehát ezek pont annyira értékteleneknek bizonyultak, mint egy magánbeszélgetésről
készült titkos felvételből származó részlet. Csak ezek a perek mintegy 150 ezer euróba kerültek nekem
személyesen. A „bestseller” számomra az anyagi csődöt jelentette, de nemcsak nekem, hanem a
frankfurti Eichborn kiadónak is, amely később tönkre is ment. A hatóságoknál dolgozó
informátoraim elveszítették az állásukat, és ezzel a rendőrnyugdíj at is. Mindezek mellett még
büntetőfeljelentést is tettek ellenük „hivatali titok megsértése” miatt. Németországban igen nagy
kockázatot vállal, aki a nyilvánosságot a valóságnak megfelelően akarja tájékoztatni.

És mindez nem egyedi eset. Egy másik, aktuális példa: 2015 óta igen jelentős összegű pénzbüntetés
terhe mellett tilos nyilvánosan megneveznem egy bizonyos fekete-afrikai személyt, aki „orvosként”
praktizál Németországban, és hiányzó képesítései miatt - a bírósági ítéletek szerint - szakmája
gyakorlása közben már legalább két embert gondatlanságból megölt. A gyilkosságok után - amelyekért
el is elítélték - hivatalosan nem utazhat be a többi uniós tagállamba. Németországban azonban védi őt
a politika - a média pedig dicséri. Ez a személy a bíróság szerint „ amatőr módon meghamisította” a
működési engedélyét, orvosi beavatkozásai azonban jelen pillanatban is további áldozatokat szednek,
sőt a német televízióban még példaként is állítják be a magasan kvalifikált afrikai bevándorlók
sikeres integrációjára. Mindeközben Németországon kívül a médiában (az ottani bíróságok védelme
alatt) néven nevezve figyelmeztetnek a férfi ellen. Ezekben az országokban gyilkosnak és csalónak
is lehet nevezni ezt az embert. Csak Németországban, ahol pedig tovább praktizál, maradhat
anonimitásban ez a sarlatán. Az „általános személyiségi jogai” többet nyomnak a latban nálunk, mint a
nyilvánosság korrekt tájékoztatása. Mindezek mellett „rasszista” és „diszkriminatív” dolog az, ha
valaki a bőrszínét vagy a származási országát említi. Végtére is a németek nem vonhatják kétségbe,
hogy az oly hőn áhított afrikai szakemberek kiváló képzésben részesültek - így ezeket a
bevándorolt „szakembereket” csak pozitív színben szabad feltüntetni.

A röviden felvázolt háttér-információk alapján részben már biztos sejtik, hogy mit is tartanak a
kezükben, e könyv formájában. Fogalmam sincs, mi fog történni, annyi azonban biztos, hogy a politika
és a média nem akarják, hogy Önök végigolvassák a következő fejezeteket. A bevándorlók és az őket
képviselő civil szervezetek nagyon gyorsan be akarják majd vonatni a boltokból. A bevándorlási és
menekültipar, csakúgy, mint a következőkben ugyancsak gyakran említett részvénytársaságok, bankok
és gazdag családok egy sereg igen ravasz ügyvédet fognak megbízni azzal, hogy megtámadható
részleteket találjanak benne. Kérem, szorítsanak ezért a kiadómnak, Jochen Knoppnak, és nekem is -
és jól őrizzék meg ezt a példányt.

Ebben a könyvben nem azt találják majd, amit a politika vagy a média szívesen hallana. Tény, hogy ha
az ember segít valakinek, és közben - ahogy az a menekültügyi és szociális iparban gyakran történik -
többletre tesz szert, akkor igen nagy a kísértés, hogy lehetőleg minél több embernek hasonló módon
segítsen. Közgazdaságtani szempontból meggyőző ez a logika. Az iparág óriási növekedési ütemet
mutat fel, és ehhez egyre több segítségre szorulóra van szüksége. A menekültek és a menedékkérők
pedig jönnek, mintha csak hívnák őket.

Jelen pillanatban 219 parlamenti képviselő vallja be, hogy mellékállásként a menekültipar valamely
vállalkozásában igazgatósági vagy vezetőségi posztot tölt be. Ez jóval több, mint a német parlamenti
képviselők harmada. Képviselőink egyharmada tehát egyúttal szociális vállalkozások vezetőjeként is
tevékenykedik. A nyilvánosságnak viszont fogalma sincs arról, hogy a politikusokat a pártjuk bátorítja
arra, hogy igazgató-tanácsi vagy tanácsadói posztokat foglaljanak el, majd az ebből származó
bevételük legalább negyedét szépen befizessék a pártkasszába. Ez a nyilvánosság számára teljesen
ismeretlen, a szintén érdekelt vezető médiumok által pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyott
rendszer erősen emlékeztet az afrikai banánköztársaságokra. Ez igaz képviselőink szinte minden egyes
melléktevékenységére. Mert amikor a pártok az amúgy is kiválóan kereső politikai „katonáiknak”
pozíciókat hajtanak fel, például a szociális, migrációs vagy integrációs iparban, a jövedelmükből ők
is részesedni akarnak. Az SPD a Ruhr-vidéken tevékenykedő megbízottjaiktól az igazgatótanácsi vagy
tanácsadói bevételeik 30 százalékát várja vissza adományként a pártkasszába. A CDU-ban ez
állítólag 25 százalék, a zöldeknél pedig - láss csodát - „legalább a pénz felét várják adományként.”
Így lehetséges, hogy ezzel az árnyékfinanszírozással a megbízottakon keresztül a pártkasszába
legalább annyi bevétel folyik be, mint a tagdíjakból. Ennek következményei pusztítóak egy
parlamentáris demokráciára, mert a helyi pártszervezetek a folyó bevételeiken keresztül egy korrupt
rendszertől függenek, ahol nem a tapasztalat és a képzettség számít, hanem az olyan emberek
párttagsági könyvei, akik sokszor sehol máshol nem boldogulnának.

Ugyanezt a képet látjuk az újságíróknál is. Megbízásokat kapnak a szociális iparból, és ezzel együtt
pénzjutalommal egybekötött „újságírói kitüntetéseket” a karitatív szektorból. Másokat „védnöki” vagy
„jószolgálati nagyköveti” pozíciókkal díjaznak. Viszont csak akkor premizálják az embert, ha az
iparágról politikailag korrekt módon tudósít. Ezzel a gátlástalan társasággal a következőkben kicsit
közelebbről is megismerkedünk majd.

A politika és a média meg sem próbálja felszámolni ezt a nyilvánvalóan problémás helyzetet. Nem
csodálkozhatunk ezen, ha tudjuk, hány aktív parlamenti képviselő vagy egykori honatya tölt be
fontos, vagy néhány esetben „tiszteletbeli” pozíciókat vagy funkciókat a szociális iparban. E lobbi
ellen semmit sem lehet tenni. A Nordkurier című újság a következőket írja erről: „Így a CDU Európa
parlamenti képviselője; Werner Kuhn a 14 körzeti egyesülettel rendelkező DRK MV (a Mecklenburg-
Elő-Pomeránia Tartományi Német Vöröskereszt - a ford.) elnöke; az SPD tartományi parlamenti
képviselője; Rudolf Borchert pedig az Arbeiterwohlfahrt (AWO - munkavállalói érdek-képviselet - a
ford.) vezetője. A Volkssolidariát (Népi Szolidaritás) esetében pedig; amely a Baloldali Párthoz való
közel állását bizonygatja; még kuszább a helyzet. Ha viszont egy kívülálló politikus kérdéseket tenne
fel a szociális iparban zajló üzletekkel kapcsolatban; leplezetlen fenyegetésekre számíthat; ahogy
arról a Nordkurier is meggyőződhetett." Politikusaink számos mellékállását részletesebben taglaljuk
majd a "Pénzéhes polipok: AWO; Caritas és a Diakonie” című fejezetben.

Látni fogjuk; hogy a politika és a média milyen szorosan és elválaszthatatlanul összeolvad a

menekültügyi; bevándorlási és szociális iparral. Ilyen háttér mellett illúzió azt remélni; hogy
képviselőink éppen saját mellékállásaikat szüntetnék meg. Pontosan az ellenkezője a helyzet. Látni
fogjuk; hogy mindez a vezető médiumoknál sincsen másként. A menekültcunami biztosítja számukra a
figyelmet; és mindemellett a mellékes bevételt is.

Mindez igen abszurd körülményekhez vezet: szövetségi és tartományi parlamenti képviselők a

bevándorlási és menekültipari vállalkozások vezetőiként másodállásukban arról döntenek; hogy
milyen pénzek és hová kerüljenek olyan új projektek finanszírozására; mint például az új
menekültszállók építése. Ezzel egy időben viszont főállású politikusként ezeket a pénzeket az
adóbevételekből különítik el. Ez pontosan ugyanolyan; mintha a Heckler & Koch fegyvergyár döntené
el; hogy a rendőrségnek hány új kézi lőfegyverre van szüksége; és ennek legyártására ki kapja a
megbízást. A demokrácia megcsúfolása; amikor mindezt a vezető médiumok megvásárolt újságírói
még propagandaeszközökkel is megtámogatják.

A Die Presse nevű osztrák lap 2015 augusztusában Németországot „Európa legnagyobb
menekülttáborának” nevezte. A festői szépségű bajor város, Passau, amelyet korábban „a három folyó
városának” is neveztek, most a „Németország Lampedusája” gúnynevet viseli. Csak ebbe a városba
naponta legalább 500 menedékkérő érkezik. Ennek a szociális és menekültipar nagyon örül. A
hatóságok menthetetlenül túlterheltek, és szociálpedagógusok, néprajztudósok, politológusok
segítségét igénylik, akiknél az ilyen szolgáltatásokért máris csilingel a pénztárgép. Még olyanok is
helyet találhatnak a bevándorlóiparban, akik semmilyen képzettséggel nem bírnak. A Caritas nevű
szervezet a Ratgeber Ehrenamt Flüchtlinge (Önkéntesek Menekültügyi Kisokosa) című
kiadványában a következőkről tájékoztat: „Szabadidős programok menekültek számára - mindig
szívesen fogadjuk az ajánlatokat!” És nem csak a Caritas ajánl mindenfelé „menekültfelelősi”
„migrációs referensi”, vagy „migrációs projektfejlesztői”, és még sok hasonló állást olyan
személyeknek, akik a tömeges bevándorlás nélkül a német munkaerőpiacon minden valószínűség
szerint sehol máshol nem állnák meg a helyüket.

Első fejezet

Hogyan gazdagodjunk meg a szegénységből?

A Willkommenskultur mámorában

A német nyelvterületen, úgy tűnik, nincs egy talpalatnyi hely sem, ahol politikusaink és vezető
médiumaink ne hódolnának új, mindent helyettesítő vallásuknak, a Willkommenskulturnak.
(vendéglátói kultúra, a vendégszeretet kultúrája. A szó a bevándorlókat „Willkommen” (Isten hozta)
felirattal üdvözlő aktivisták nyomán ma már elsősorban a bevándorlók, menekültek korlátozás nélküli
befogadását jelenti. A Willkommenskultur 2015-ben Ausztriában az „Év szava” lett) Az
oldenburgi Kreiszeitung a „Willkommenskulturt a GroBenkneteni utcai reggelin” véli felfedezni. A
weinheimi főpolgármester pedig hasonló szellemben pincérként személyesen szolgál ki 58
menekültstátuszért folyamodót a Bergstrassén egy „köszöntési ünnepség” során, akik egyébként a
város egyik szállodájában vannak elszállásolva.

A GieBener Anzeiger szinte könyörögve írja a szalagcímében, hogy „Willkommenskulturt akarunk” A

Rheinische Post pedig a „Willkommenskultur a Rajnánál” címmel számol be a kérdésről. A Fiatal
Férfiak Keresztény Szövetsége (Christliche Verein Junger Manner) sokkal több „átéléssel gyakorolt
Willkommenskulturt” követel. Természetes, hogy az SPD is rendez egy „Nyári Willkomenskultur
Fesztivált.” Az egyetemeinken már Willkommenskultur szakok is indulnak, ahol a jövő vezetői
megtanulhatják, miként lehet megteremteni „a szükséges keretfeltételeket” ahhoz, hogy a
menedékkérők hosszú távon jól érezzék magukat nálunk. A 2015/16-os tanévtől kezdődően
a Willkommenskultur bekerült az általános iskolai órák anyagába is. Wiesbaden az új idők trendjeit
követve saját honlapot készíttetett a Willkommenskulturnak. Még az aprócska Osterholz-
Scharmbeckben is létezik egy „Willkommenskultur munkaközösség.”

Kötetszámra gyűjthetnénk még tovább az új pótvallást, a „Willkommenskulturt” érintő összes

kezdeményezést méltató dicshimnuszokat. Ami biztos: az idegen kultúrkörökből érkező
menedékkérők tömeges nyomását a politikusok és a média kizárólag pozitívan állítja be. A sváb
városkában, Ellwangenben ilyen szalagcímek jelentek meg: „Menekültek 1500 eurót találtak egy
ruhacsomagban, és visszaadták a pénzt.” A hesseni Alsdorf is feltűnt a médiában egy hasonló
esettel: „Egy menekült 1000 euró készpénzt és egy betétkönyvet adott le a rendőrségen." Aki
figyelmesen követi a Willkommenskulturt, és a média menekültekkel kapcsolatos pozitív tudósításait,
egyre gyanakvóbb lesz az egységes hangon megszólaló médiumokkal kapcsolatosan. Ami viszont
mindenki számára feltűnő: nincsenek negatív tudósítások a menekültekről. Végtére is a
segítőkészséget minél inkább támogatni kell.

A következő oldalakon betekintünk a Willkommenskultur kulisszái mögé. Mi is történik ott valójában?

A fejlemények valóban véletlenszerűen következnek egymásból; vagy célzott propaganda és
dezinformációs kampány zajlik? Ki profitál ebből; és ki keresi rajta a legtöbbet?

Kifelé bor, búza, békesség

VIII. Vilmos hesseni tartományi gróf 1743-ban építtette a rokokó stílusú Wilhelmsthal kastélyt. Az
épület az észak-hesseni Caldenhez közel található; és valóban idilli. Korábban többször is
meglátogattam a kastélyt. 30 évvel ezelőtt a kastély parkjában tartott idegenvezetés
során megtudhattuk; hogy a hagyomány szerint a tartományi gróf udvarához egy „mór” is tartozott. Ő
volt nemes Vilmosnak; Nagy Frigyes barátjának az uradalmában az egyetlen fekete bőrű személy. Ha
VIII. Vilmos tartományi gróf „mórja” most feltámadna; valószínűleg csodálkozva dörzsölné a szemét;
hogy tényleg jól lát-e: ma csupán az apró Calden településen több afrikai és közel-keleti él; mint az
afrikai szavanna némely részében. Időközben már legalább két tucat német kastélyt rendeztek
be afrikai menedékkérők elszállásolására (erre később még visszatérünk); így csak idő kérdése; hogy
az invázió nyomai a hesseni tartományi gróf nyári rezidenciájául szolgáló kastélyban is
megjelenjenek; bár az új polgártársak egyelőre még kint, a caldeni regionális repülőtéren laknak.

2015 júliusában még minden idilli módon kezdődött. Akkor tudta meg Calden 7 ezer lakosa; hogy a
reptéri leszállópálya területén gyakorlatilag egyik napról a másikra sátrakat állítanak fel néhány
menekült számára. Nyilvánvalóan átmeneti megoldásról volt szó. Maik Mackewitz, a közösség
polgármestere; a legtöbb caldeni lakoshoz hasonlóan; jó szándékú és segítőkész ember; így örült;
hogy végre szívből bemutathatja segítőkészségét. A polgármester szerint „sok lakos felhívott; hogy
segíteni akar. Nagyszerű ez a hatalmas segítőkészség.”

A jó hangulat azonban csak néhány órát tartott; máris bekövetkezett a kijózanodás. Az első nemi
erőszakról már 36 órán belül elindultak a helyi pletykák. Néhány nappal a menedékkérők érkezését
követően a segítőkészség sokaknál nyílt haragra fordult. Az átutazók a városban a Hollandischer
Strasse 78-as számú épülete körül már pontosan érezhették, mennyire megváltozott a hangulat. A
nemrég még hangosan ünnepelt menedékkérők számára berendezett átmeneti szállástól alig
200 méterre ugyanis egy apró Edeka ABC-áruház található. Ewald Eckert 40 éve vezeti a boltot; és
családjából ő már az ötödik generáció. Mióta megérkeztek a menekültek; minden megváltozott.

Ekkor kezdett el Eckert biztonsági őröket foglalkoztatni. Nem sokkal a megérkezésük után több tucat
menedékkérő rohamozta meg a boltot; amelyet nyíltan kifosztható központi raktárnak tekintettek. A
bolttulajdonos még sosem látott ilyet. De nem csak Ewald Eckert látja borúsan a jövőjét: a bevételei
alapján; hosszú távon nem tudja megfizetni majd a biztonsági őröket. "Kifelé minden bor; búza,
békesség. De ami itt zajlik; az senkit nem érdekel” - mondja Ewald Eckert. A bolt melletti Aldiban a
dolgozók nem nyilatkozhatnak a menedékkérőkkel kapcsolatos élményeikről. A parkolóban viszont
egy családapa már máshogy látja a dolgot; és így füstölög: "Itt képtelenség bevásárolni. Most jöttem
ide utoljára.”

Az Oberweg és a Breslauer Strasse között Calden 2015 júliusáig egy idilli felső-hesseni közösség
képét mutatta. A település azonban egy csapásra mélyen megosztottá vált. Az egyik oldalon olyanok
állnak, mint Ewald Eckert, akik nem akarják befogni a szájukat, és azt kérdezik: „Vajon üljek ölbe tett
kézzel, ha a női munkatársaim attól félnek, hogy a menekültek betörnek a kassza mögé, és még szólni
sem lehet semmit, mert szemtelenül visszafeleselnek?” Nála jelen pillanatban egyszerre legfeljebb két
menekült tartózkodhat a boltban. Ewald Eckert végleg elvesztette a bizalmát a politikában.

A másik oldalon azok a caldeniek állnak, akik jótét lelkekként a végletekig hisznek a bevándorlókban.
Végtére is meg kell védeni a hesseni politikusokat az olyanok támadásaitól, mint a szociáldemokrata
Thorsten Schafer-Gümbel, aki 2015 augusztusa elején meglátogatta a caldeni menekülteket, és
megkérdezte tőlük, minden rendben van-e a környéken. A menekültek panaszkodtak neki, hogy a
mosdóikat és vécéiket nem takarítják elég gyakran. Thorsten Schafer-Gümbel tehát ígéretet tett,
hogy kezelni fogja a mosdók és vécék tisztaságának problémáját. A hesseni politikusok nagy ívben
kikerülték az Edeka ABC-t, az Aldit vagy a helyi Kik textildiszkontot, ahol pedig szintén sokaknak lett
volna mondanivalójuk a menekültekkel kapcsolatos negatív tapasztalataikról.

A politikusaink sokat foglalkoznak a menekültek által megfogalmazott aggodalmakkal - miközben

hallgatnak arról, hogy ezek megoldására előszeretettel veszik igénybe az adófizetők által biztosított
forrásokat. A Caldenért is felelős tartományi tanács alelnöke, Susanne Selbert 2015-ben egyszer még
a sababurgi állatkertbe is ellátogatott a menedékkérőkkel, hogy a közel-keletiek és az afrikaiak ne
unatkozzanak annyira új otthonukban. A politikust természetesen a helyi sajtó is elkísérte, hogy az
adófizetők pénzéből fizetett kirándulás médiaszempontból is maximálisan kifizetődő legyen.

Nem csak Calden polgárai jártak úgy, hogy pozitív példát akartak mutatni Hessen határain kívülre is,
majd keserűen csalódtak. A szászországi Radeburgban, ahol 1858-ban Heinrich Zille festőművész
született, szintén ezt a mondást emlegetik a menekültekkel kapcsolatban: a legjobbra számítottunk, de
a legrosszabb történt. Manuela Ritter polgármesternek mindössze négy napja volt arra, hogy
előkészítse a Radeburgba érkező menekültek fogadását. A Lindenallee lakosai egy üzenetet kaptak a
lakóparkot kezelő cégtől. Ez állt benne: „Radeburg városa, amely felelős a meghatározott létszámú
menedékkérő elhelyezéséért, a város ingatlanjait kezelő cégünk segítségével megkísérelte felmérni a
megfelelő lakásokat a számukra. Szándékunk szerint a menedékkérőket nálunk helyezzük el egy
lakásban. Ezek az emberek új életet kezdenek itt. Kérem, támogassanak bennünket abban, hogy
átmeneti otthonukban jól érezzék magukat. Az együtt eltöltött időben a menedékkérőket az egyház-
község képzett segítői támogatják majd.” A lakosok azt gondolták, hogy egy menekült család érkezik
majd, és örültek, hogy segíthetnek. Egy lakás helyett azonban két lakást rendeztek be - új beépített
konyhával, új ülőgarnitúrákkal, étkezővel és gyerekszobákkal. Végtére is fontos, hogy a menekült
családok jól érezzék magukat Kelet-Szászországban. Az előre bejelentett családok helyett azonban 13
fiatal, életerős líbiai férfi érkezett. Első dolguk volt, hogy az egyházközség által számukra
kikészített ruhákat kiszórták az ablakon. A helyi újság, a Radeburger Anzeiger a következőket írta
erről:

Nyilvánvalóan nem feleltek meg az elvárásaiknak. A ruhadarabokat a helyi lakosok találták meg.
Teljesen más igényeik voltak, amint az a helyi lakosok elmondása szerint is világossá vált: vastag
pénzkötegek voltak náluk, és a legtöbbjüknél okostelefon is.

A radeburgiak következő élménye az volt, hogy milyen iszákosak is a muzulmán menekültek. Már
korán reggel tömény szeszt ittak, az üres üvegeket az ablakon át kidobálták az utcára, a cigarettáikat
pedig a házak folyosóin nyomták el. Néhány nappal a megérkezésük után a menekültek már mindenhol
félelmet keltettek a lakóhelyük közvetlen környezetében, ugyanúgy, mint a hesseni Caldenben is. A
helyi újság beszámolója alapján a gyerekek féltek iskolába menni. Romlott a teljesítményük is, mert a
folyamatos lárma miatt nem tudták kialudni magukat, és emiatt rosszul teljesítettek az iskolai
felméréseken. Szüleik is teljesen kikészülve érkeztek reggel a munkába. A menedékkérőket egyre
gyakrabban látogatta a rendőrség. A külföldi fiatalemberek néha a fűtőtesteket szaggatták ki a falból,
máskor késekkel támadtak az emberekre. A felelős önkormányzati testület teljesen tanácstalan volt. A
helyi újság a következőkről számolt be: „Az éjszakai lármázás miatti panaszokra annyit
mondtak, hogy zajszigetelés céljából szőnyegeket fognak elhelyezni. A helyzet viszont tovább
eszkalálódott: a menedékkérők már egy teljesen szétvert lakásban laktak, amit nem lehetett olyan
gyorsan helyreállítani.” Pár nappal később a menekültek eldugították a mosdókagylót, amelyből
a folyamatosan kifolyó víz az alsó lakásban gyűlt össze. Egyszer csak beállított a készenléti rendőrség
kommandója; és kipakolták a társaságot. A Radeburger Anzeiger mindezt nagyon pontosan kezelte;
és a következő címmel tudósított az esetről: "Menedék Radeburgban: A legjobbra számítottunk; a
legrosszabb történt.” A cikk végén a riporter a következőket írta: „Ezzel a kísérlettel nyilvánvalóan
sok politikai porcelánszobor összetört; miután az elmúlt négy hét minden olyan előítéletet igazolt; ami
csak felmerülhet az emberben a kérdéssel kapcsolatban.”

Ugorjunk át egy percre Ausztriába; mégpedig St. Georgen am Attergau festői városkájába. A turisták
szívesen látogatják a Hausbergen található négyezer fős kis közösségben az 1264-ben épült Kogl-
várat, vagy az 1200 körül épült kis templomot; ahol Bartolomeo Altomonte híres oltárfreskója látható.
Ma a turistáknak arra is oda kell figyelniük; hogy ne csússzanak el fekáliafoltokon a templomban;
továbbá; hogy ne köpködjék le, vagy rabolják ki őket; esetleg ne verjék őket össze minden ok nélkül.
Az osztrák St. Georgen is hasonló tapasztalatokat szerzett; mint amelyekről minden közösség be tud
számolni, amely menedékkérőket fogad be. Viszont míg a településekért felelős vezetők a
politikai korrektség szellemében diszkréten elfordulnak és tartják a szájukat; St. Georgenben az
átlagemberek sokat beszélnek a problémákról. Egy osztrák magazin a következő címmel tudósított a
helyzetről: „Nálunk a menekültek lophatnak.”

A felső-ausztriai St. Georgen am Attergau közössége nap mint nap küzd a menedékkérőkkel akik
megnehezítik a helyi polgárok és üzletemberek életét. Leköpdösik az autókat, a nőknek
szexuális zaklatásokat kell elviselniük, és mindennaposak a rablások. Mivel a rendőrség nem tudja
kezelni a megszaporodott bűncselekményeket, a helyi üzletembereknek kell elkülöníteni egy
meghatározott összeget a menekültek miatt. Ferdinand Aigner polgármester (ÖVP - Osztrák
Néppárt) asztalán egyre tornyosulnak a folyamatosan érkező panaszlevelek. Ezek egytől egyig az
általa vezetett St. Georgen am Attergau közösségében élő menedékkérőkkel kapcsolatosak. „A
menekültek autókat köpködnek le, az anyák féltik a gyerekeiket egyedül kiengedni az utcára, a
nőket többször szexuálisan molesztálták. Nemrég a helyi vasút személyzete is arról panaszkodott,
hogy egy menekült randalírozni kezdett, mert nem utazhatott ingyen. A boltjainkban
mindennaposak a lopások” - mondja Aigner lemondó hangon. Nem tudja, hogyan védi meg a 4400
polgárát, mert úgy érzi, hogy minden oldalról cserbenhagyták.
St. Georgen lakosai folyamatos félelemben élnek a bevándorlók miatt.

A cikk így folytatódik:

St. Georgen lakosait azonban ez nem vigasztalja. Nem érzik többé biztonságban az életüket. Ezért
Aigner polgármester elküldött egy kérdőívet „A bevándorlással kapcsolatos tapasztalatok”
címmel minden üzletembernek, és minden háztartásnak. Ebben mindenki szabadon engedheti
indulatait. A felmérésből többek között kiderült, hogy az előző hónapban a bevándorlók mintegy
2000 euró értékben loptak parfümöt. „Egyszerűen hihetetlen, milyen szemtelenek voltak”

- mondta el a károsult bolt egyik eladónője. „Legtöbbször hárman jöttek a boltba, először jobbra,
aztán balra néztek, és már el is tűntek a tárgyak a hátizsákjaikban. Nem tettünk feljelentést, mert
teljesen fölösleges lett volna. Sok üzlettulajdonos járt úgy, mint mi. A lopások egyre gyakoribbak
lettek, a menekültek ellen viszont nem történt semmilyen intézkedés, ezért megadtuk magunkat. A
lopásokat most már „szokásos veszteségként” bekalkuláljuk. És mindenhol ugyanaz a nóta. Egyik
oldalon ott áll a „szegény menekült”, a másik oldalon meg a „gazdag európai”. Aki bármit is
szólni mer a menekültek ellen, az idegengyűlölő. Ezért nem mer St. Georgenben egy vállalkozó
sem drasztikus lépéseket tenni a tettesek ellen. (...) És ha időnként mégis bíróság elé kerül egy ügy,
az eljárás következmények nélkül zárul a menedékkérőre nézve. (...) Ugyanis a büntetett
menedékkérőket is csak kivételes esetekben lehet kitoloncolni, kizárólag akkor, ha
olyan „különösen súlyos'"bűncselekmény történik, ami „veszélyt jelent a közösségre.

Calden, Radeburg vagy St Georgen helységeket tetszés szerint más városnevekkel is

helyettesíthetnénk. A bajorországi Holzkirchenben sincs ez másképp. A közösség a tartományi
fővárostól, Münchentől 30 kilométerre délre fekszik. Számos óriáscég központja található itt (például
Panasonic Electric Works Europe AG, Sandoz Pharmaceuticals GmbH, Hexal AG) ezért a
településen kivételes jólétben él a 15 ezer lakos. Itt is minden idilli volt, míg meg nem érkeztek a
menekültek. Mintegy ötven helybeli lakos megalapította a „menedékkérőket segítő kört”, amely az új
polgárok számára takarította a vécéket, elkísérte őket a hivatalokba, és emellett a helyi étkezde főzött
is rájuk. 2015. július 31-én a helyi sajtó egyik szalagcíme így szólt: „A menekültek kidobták a
segítőket a konténereikből.”A nigériaiak Frantz Lutjét, a projekt integrációs felelősét fizikailag is
bántalmazták. Lutje erről a következőket mondta el: „Teljesen váratlanul ért az agresszivitásuk.” A
menekültek többé nem tartanak igényt a segítő kör szolgálataira. Ez a holzkircheni étkezdére is
vonatkozik. „El kell fogadnunk, hogy kidobtak minket” - mondta Lutje. Az ötven holzkircheni
segítőkör-tag közben azon tanakodik, hogy vajon mit rontottak el. Ez összeköti őket az olyan
közösségek segítő köreivel, mint Calden, Radeburg vagy St. Georgen.

A helyzet most úgy áll, hogy amikor a menedékkérők elhagyják a német szociális ágazat által
rendelkezésükre bocsátott szállást, azt a helybeliek, mint például a Schlieswig-Holstein tartománybeli
Neumünster lakói egyhamar nem felejtik el. Itt ugyanis 2015 nyarának végén a helyi általános iskola
tornaterméből menekültszállás helyett újra iskolai tornaterem vált. A helyi tűzoltóság 60 önkéntes
segítője volt kénytelen a váltást követően a szociális munkások helyett kihordani a szemetet a
menekültek után. Védőruhát és szájvédőt kellett felvenniük, mert az épület rosszabbul nézett ki, mint
egy hetekig nem takarított disznóól. Az 1200 négyzetméternyi szőnyegpadlót ki kellett dobni, a
berendezést ugyancsak. Az egyik helyi újság beszámolója szerint az egész látvány „undorító” volt. Az
önkéntes segítők úgy érezték, hogy a menekült- és szociális ipar a végletekig kihasználta őket, és soha
többé nem vállalnak hasonló tevékenységet.

A történelemben egytől egyig kudarcot vallott minden kísérlet, amikor más kultúrkörből származó
embereket kívántak nagy számban importálni. Eibl-Eibesfeldt viselkedéskutató professzor, Konrad
Lorenz egykori tanítványa, aki 1928-ban született, már közel húsz éve figyelmeztetett erre:

Ha mi évente 1,5 millió embert fogadunk be a harmadik világból, az ott semmit sem változtat meg -
a túlnépesedés (...) egyetlen hét alatt újra kiegyenlítődik... Az ilyen mértékű népességrobbanás
ellen nem tehetünk semmit, legkevésbé úgy, hogy importáljuk a problémát, ami kivételes ostobaság
lenne. Akik ma a multikultúrát képviselik, rövid távon gondolkodnak. Egyáltalán nincsenek annak
tudatában, mit követnek el saját unokáik ellen, és könnyelmű tetteik milyen következményekkel
járnak. (...) Véleményem szerint teljes esztelenség olyan óriáskísérleteket elindítani, mint a
migrációs kísérlet, amelyeket nem lehet később visszafordítani. Nem kísérletezhetünk így
emberekkel.

Nincs pénz a hajléktalanokra és a német gyerekekre

Az előítéleteket akkor tudjuk leleplezni, ha szembenézünk a tényekkel. Németországban ma több mint
300 ezer ember hajléktalan. Ezek közül 32 ezren gyerekek. Túlnyomó többségük német származású.
Látták Önök bárhol is a médiában az elmúlt hónapokban, hogy olyan színészek, mint Til Schweiger
(„Motyogós Til”), vagy politikusok, mint Angela Merkel felemelték volna a hangjukat a német
hajléktalanok érdekében? Nem? Én sem. Ismernek olyan kezdeményezéseket, amelyek keretében a
hajléktalanokat négycsillagos hotelekben helyezik el, vagy a legismertebb német kastélyokban,
kolostorokban vagy emlékműveknél? Nem? Hát én sem. Megjelent bárhol is olyan felhívás, hogy
kerékpárokat gyűjtsünk a hajléktalan német gyerekek számára? Elérhető ingyenes buszjegy vagy
ingyentaxi a legközelebbi orvoshoz hajléktalanoknak? Egyik sem. Még a baloldali berlini napilap, a
taz is azt állítja, hogy a német hajléktalanok kirekesztettnek és „elűzöttnek” érzik magukat.

2015 augusztusában halt meg az a berlini hajléktalan, akit Zehlendorfban mindenki Péter néven ismert.
Egyik nap holtan feküdt a járdán. Péter hozzátartozott a városképhez a zehlendorfi tölgyes parkban.
Til Schweiger, Angela Merkel és a szociális ágazat polipjai sosem foglalkoztak Zehlendorfi Péterrel,
sosem ajánlottak fel neki egy meleg helyet. A Paulaner egyházközség támogató egyesülete
gondoskodott róla, hogy Péter a Tamás Bátya utcai temetőben legalább egy névtelen sírkövet kapjon.
A Péterhez hasonló emberek ma már teljesen esélytelenek. A híradásokban éjjel-nappal csak a
menekültekkel foglalkoznak. A német hajléktalanok számára egyszerűen már nem marad hely.

„Otthont készítünk a jövőjük számára” - ez a szlogen ma német nyelv-területen elsősorban a

menedékkérőkre vonatkozik. Til Schweiger az alsó-szászországi Osterodében minta lakóotthont akar
építeni a menedékkérők számára - ám egy ilyet sem akar a német hajléktalanoknak. Ezek ugyanis
semmi pénzt nem hoznak, csak költséget jelentenek. Velük nem lehet profitot termelni. Ha mégis,
akkor úgy, hogy az utolsó filléreket is kipréselik belőlük, ahogy Bécsben is. Ott a hajléktalanok
éjszakánként négy eurót kötelesek készpénzben a városnak fizetni, ha igénybe kívánják venni a
szükségszállásokat. Mindezt „szociálpolitikai adózási intézkedésnek” nevezik, hiszen a
szükségszállásokon eltöltött időt a lehető legrövidebbé kell tenni. Ilyen könyörtelen intézkedéseket
menekültekkel szemben sosem vezetnének be. Ellentétben a menekültekkel, a németül beszélő
hajléktalanok nyilvánvalóan utolsó senkiknek számítanak. Mit gondolhatott magában Péter Berlinben,
amikor látta a jól öltözött, éjjel-nappal kiszolgált menedékkérőket az okostelefonjaikkal
nevetgélve maga előtt elhaladni? Bécsben mintegy 500 hajléktalan él az utcán, akikkel a város
éjjelente mintegy 2000 euró bevételt szerezhet. Na, ebből aztán újra lehet néhány tucat menedékkérőt
finanszírozni. A helyzet ennél már nem is lehetne cinikusabb.

Még egy olyan jómódú városban is, mint Hamburg, mintegy kétezer német él az utcán hajléktalanként.
A politikusok egy évvel ezelőtt megígérték, hogy 700 férőhelyes szállást építenek a számukra. De mi a
valóság? Ma a hajléktalanok számára mintegy 100 férőhellyel kevesebb(!) érhető el, mint egy éve. A
német hajléktalanokra már nem jut pénz. Ezzel együtt a hamburgi szenátus 2015 nyarán 20 ezer
szálláshelyet építtetett a menedékkérők számára. Hirtelen rendelkezésre állt a megfelelő mennyiségű
pénz. A hajléktalanok hamburgi szükségprogramját pedig megszüntették.

Könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a menedékkérőkre mindig van pénz, a helyi lakosságra
pedig szinte soha. Ez számos forrással igazolható, még az olyan szakfolyóiratokból is, mint a
Deutsche Handwerks Zeitung, ahol például azt írják, hogy a menekültek „a jövőben gyorsabban
kapják majd meg a BAföG1-öt.” (szövetségi oktatási támogatási törvény) olyan törvényi támogatási
forma, amelynek keretében a külföldön tanuló diákok ösztöndíjat vehetnek igénybe a német államtól a
költségeikre) Aki meg nem menekült, azt megeheti a sárga irigység.

Tippeljék meg, hogy a központi vagy a tartományi költségvetésekben vajon évente mennyi pénzt
szánnak a német útlevéllel rendelkező hajléktalanok orvosi kezelésére, akik az utcai életvitel
következtében épülnek le? A válasz: semennyit, pontosan nulla centet. Teljesen más a helyzet azonban
a menekültek esetében. Nekik nemcsak a traumaterápiát fizetik, hanem még a tolmácsot is.

Vajon hogy érzik magukat azok a németek, akik mindezt saját bőrükön tapasztalják? Tudták például,
hogy a hajléktalanokat kidobják a menekültszállásokról? Ausztriában a Kronen Zeitung cikkezett
arról, hogy az osztrák hajléktalanok a menekültek számára kialakított sátortáborokban nem kaptak
élelmiszert az ételosztáskor. Berlinben pedig költségtakarékossági okokból bezárták azt a
hajléktalanoknak létrehozott sürgősségi osztályt, ahol ingyen ellátták az utcán élőket. Észak-Rajna-
Vesztfáliában költségtakarékossági okokból már több éve megszüntették a hajléktalanellátást. A Focus
magazin 2015 júniusában közölt egy olvasói levelet, amelyben ez állt:

Nincs pénz a hajléktalanokra, a migránsok pedig tömegével kapják meg a pénzünket. Ezt
polgárként nem tudom megérteni. A tartományunkban elegendő szegény gyermek vagy hajléktalan
van, akik (fiatal éveikben) sokat tettek az országért. Most tőlük veszik el, vagy korlátozzák a
támogatásokat. Ezért én szégyellem magam, Merkel asszony!

Az olvasói levél írója ezzel a szövetségi kormány egyik bejelentésére reagálj mely szerint további
milliárdokat különítenek el a menedékkérők számára, mégpedig jövevényenként évi 12 500 és 14 ezer
euró közötti összeget.

Miért vannak milliárdjaink a menekültek megsegítésére, és szinte semmi, vagy semmi a

hajléktalanoknak? Az a gyanúm, hogy azért, mert a hajléktalanok nem kapnak választási értesítőt. Nem
szavaznak, és ezért nem is léteznek a politikusok számára. Teljesen más azonban a helyzet
a menedékkérők esetében. Ha regisztrálnak, adnak nekik egy címet, egy német igazolványt, egy csomó
ajándékot, és ha várnak néhány évet, akkor az utánuk érkező családtagok is választópolgárok lesznek.
Persze azt remélik, hogy arra a pártra fognak majd szavazni, amelyik a legnagyobb ajándékokat adja
nekik. Ha egyre több német nem megy el szavazni, akkor külföldről lehet helyettük szavazópolgárokat
importálni...

Németországban minden harmadik külföldi munkanélküli. És a tendencia romlik. És persze igazán

udvarias formában erről esik is szó. Így például a Központi Munkaügyi Hivatal Bad Hersfeld-Fulda
körzetében, ahol 2013 áprilisához képest 2015 áprilisában 190 százalékkal növekedett a
munkanélküli külföldiek száma, akik szociális segélyre („alapbiztosítási ellátásra”) szorulnak.
Aktuális jelentésében a hatóság nyomatékosan utalt arra, hogy a „menekültek”, akiket a német
munkaerőpiacon sehová sem lehet kiközvetíteni, felelősek a szociális ügyekben tapasztalt
robbanásszerű növekedésért. Ezzel nagyjából egy időben a német kancellár méltatta a naponta egyre
nagyobb számban érkező menekültek magas képzettségét. Egy polgári fórumon örömét fejezte ki a
rengeteg „laboratóriumi asszisztens” miatt, akik menekültként egy pár csizmában érkeznek hozzánk
Afrikából. Igen, jól olvassák, Angela Merkel szövetségi kancellár a német vezető médiumok
információi szerint meg van győződve arról, hogy afrikai laboránsok ellenállhatatlan vágyat éreznek
arra, hogy kiegyenlítsék a német szakmunkáshiányt. A Bad Hersfeld-Fulda körzeti munkaügyi
hivatalnál a havonta érkező 10 ezer menekült ellenére ebből semmit sem lehet tapasztalni - és nem
csak ott. A szakmunkát igénylő állások továbbra is betöltetlenek - csak a szociális segélyre szoruló
bevándorlók száma ugrott meg robbanásszerűen.

Tényeket szeretnénk összegyűjteni. Az első tény úgy szól, hogy a menekültcunamival minden jön, csak
szakmunkás nem. Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter felvetette, hogy a németeknek
„a menekültekben azokat a szakmunkásokat is látniuk kellene, akikre egyre nagyobb szükségünk van.”
Ez mindinkább nehezére esik azoknak a németeknek, akik azt is látják, hogy a Hartz IV-et igénylő
bolgárok és románok száma egy évben belül majdnem megduplázódott. (A Hartz IV a munkanélküli
segélyek között a legalsó kategóriát képviseli, olyan alapellátás, amire lényegében mindenki jogosult,
aki Németországban él.) Mit szólnak az olyan politikusok, mint Frank-Walter Steinmeier ahhoz, hogy
a Németországban tartózkodó irakiak 61 százaléka szociális segélyből él? Az afgánoknál ez a szám
52, a pakisztániaknál 47 százalék. Már 2012-ben is szinte minden második szír igénybe vette a Hartz
IV-et. Azóta nagyítóval kell keresni azokat a szíreket, akik nem vesznek igénybe semmilyen szociális
juttatást. Ezzel együtt többek között az Ostsee Zeitung azt állítja; hogy a szírek „kifejezetten jól
képzettek”, és a legjobb esélyekkel indulnak neki a német munkaerőpiacnak. Ugyanezeket a
politikailag korrekt kijelentéseket halljuk a románokkal és a bolgárokkal kapcsolatosan is. A
kormányzati hivatalok vezetői és a politikusok itt is a következő üzenetet küldik a média csatornáin
keresztül: „a románok és a bolgárok jól képzettek”, és sürgősen szükségünk van rájuk munkaerőként.
Aztán mégis hosszú sorokban állnak a segélyhivatalok előtt - és gyakran nem csak egy helyen.
Időnként rövid híreket lehet olvasni erről. Mint például a Donaukurierban, a következő címmel: „A
menekültek Eichsattben duplán kaszáltak.” A cikk politikailag nem túl korrekten a következőket írta:
„Az eichsatti menekültügyi regisztrációs intézményben a menekültek tavaly télen kétszer gyűjtötték be
a nekik járó pénzbeli ellátást. Azóta bizonyítást nyert; hogy a pénzt Eichsattben és Münchenben is
felvették.” Az ilyen menekültek kicsit másképpen értelmezik a mi nagylelkű Willkommenskulturunkat;
mint ahogy mi szeretnénk - és közben bűn-cselekményt követnek el. Tény az; hogy minden negyedik
elítélt bűnelkövető külföldi Németországban. És a tendencia csak romlik.
A németekre már nem jut pénz. Csak a bevándorlókra. Ezt az óvodákban is észre lehet venni. Az
alaptörvény 3. paragrafusa; az esélyegyenlőségi alapelv szerint „senkit sem lehet sem hátrányosan;
sem előnyösen megkülönböztetni neme; származása, faja, nyelve, származási helye, otthona, hite,
vallási vagy politikai meggyőződése alapján.”

A német óvodákban az esélyegyenlőségi alapelv többé nem érvényes. Minden tartományban elindult
egy kedvezményezett finanszírozási program a migrációs hátterű gyerekek számára. Hessenben azok
az óvodák, amelyek külföldi gyerekeket is felvesznek, 390 eurót kapnak gyerekenként az
adófizetőktől, ha a lehető legtöbb külföldi gyereket veszik fel (a részarányuknak el kell érni legalább
a 22 százalékot). Világosan fogalmazva ez a következőket jelenti: az óvodák elküldik a német
szülőket, mert a támogatásra fáj a foguk. Ez a nyilvánvalóan németellenes tendencia az egész
országban megfigyelhető. Az eljárás pontosan olyan kíméletlen, mint a hajléktalanok esetében. A
Willkommenskultur csak a külföldiekre vonatkozik.

„Pakoljon, mert holnaptól ide menekültek jönnek!”

Amikor 2015 nyarának közepén egész Németországot elárasztották a menedékkérők számára felállított
sátortáborok, a politikusok és a média kétségbeesetten kerestek állandó szállásokat nekik. A
médiában óvatos propaganda indult annak érdekében, hogy osszuk meg a lakásainkat a
menedékkérőkkel. Augusztus végén a Spiegel az úgynevezett „a hét infografikája” rovatban ezzel a
címmel közölt egy ábrát: „A németeknek egyre több hely kell.” A grafika szerint Németországban 41
millió lakás van. 1991-ben mindössze 34,9 négyzetméterre volt szükség lakónként, ma már 46,5
négyzetméterre. A cikkben igen agyafúrt következtetés áll: „A Németországban ma egy emberre eső
alapterület a háború utáni lakásépítésben megfelelt volna egy hétköznapi család lakásának.” Ennyi
erővel akár azt is írhatták volna, hogy a gonosz németek elveszik az életteret a szerencsétlen
menekültektől. A cikkben elhallgatják, hogy az amerikaiak, akik amúgy nem fogadnak be szinte
egyetlen közel-keleti vagy afrikai menekültet sem, fejenként legalább 75 négyzetméternyi lakóteret
igényelnek.

Teljesen biztosak benne, hogy nem kell-e hamarosan egy vagy több menekülttel megosztaniuk a saját
lakásukat? Honnan ez a nagy magabiztosság? Talán nem hallottak még arról, hogy a menekültkérők
folyamatos áradata kapcsán egyre inkább korlátozzák az alapjogainkat? Az első lépést a 2015-ben
elhunyt szociáldemokrata Günther Grass tette meg, aki röviddel a halála előtt magánlakások
kisajátítását követelte a menekültek szükséglakásainak kialakítása céljából - pont úgy, ahogyan az
történt a második világháború után. Természetesen a lakások tulajdonosainak akarata ellenére,
akikhez egyszerűen csak beköltöztetnének egy családot. Kit érdekelnek itt az alapjogok? Az Eurostat
adatai szerint Németország fogadja be az Európába érkező minden második menekültet - és a
tendencia csak növekszik. Végtére valahová csak menniük kell.

Az alapjogokat az állam minden polgár számára garantálja. Amerikában 1776 óta létezik a
magántulajdonhoz való jog. Németországban ezt először 1848-ban vette fel a Frankfurti Nemzetgyűlés
az alkotmányba. Azóta csak a nemzetiszocialisták merészeltek 1933-ban, a Reichstag felgyújtása után
hozott törvényben hatályon kívül helyezni olyan alapjogokat, mint a magántulajdonhoz való jog.
Bárki, aki 1945 után korlátozni akarta az alapjogokat, azonnal óriási felháborodással találta szembe
magát. Ma is jól emlékszünk arra a parázs vitára, ami a terror elleni törvények bevezetése körül
kialakult. „Veszélyes tévhit” - ez állt 2004-ben a Der Spiegel egyik címlapján, amely cikkében ezt
írta: „a terrortól való növekvő félelem azzal fenyeget, hogy ellehetetleníti a szövetségi köztársaság
demokratikus alapjait. Számos törvénymódosítás egyben a polgárok alapjogainak korlátozása ” Ha az
alapjogokról volt szó, akkor a német média nem ismert irgalmat - egészen mostanáig. Pontosan azok
az újságírók, akik állandóan a szabadságunkat fenyegető veszélyek miatt aggódtak és alapjogainkat
olyan nagyra tartották, hallgatnak most a leginkább, amikor ezeket az alapjogokat a menedékkérők
érdekében korlátozni szeretnék.

Az első előjeleket talán valóban nem vettük túl komolyan. Amikor a CDU parlamenti képviselője,
Martin Patzelt 2014 augusztusában arra szólította fel a németeket, hogy fogadják be otthonaikba a
menedékkérőket, mindenki arra gondolt, hogy a botrányos hír a nyári uborkaszezont hivatott enyhíteni.
Két hónappal később az Ostsee melletti fürdőhely, Kühlungsborn polgármestere, Rainer Karl
kihirdette, hogy a nyaralókat a menekültek elszállásolása érdekében elkobozzák - akár a ház-, illetve
lakástulajdonosok akarata ellenére is. A helyi médiumok, például az Ostsee-Zeitung akkor „vitatott
ötletként” beszéltek az ügyről. Végtére is már van 18 menekültszálló Mecklenburg-Elő-Pomeránia
tartomány területén. Azóta mindenfelől érkeznek hasonló hírek. 2015 januárjában Monika Herrmann,
Berlin Friedrichshain-Kreuzberg kerületének zöld polgármestere beszélt arról a tervéről, hogy
lakásokat kellene elkobozni a menedékkérők számára.

Ekkor még mindig sok német azt hitte, hogy őt ezek a dolgok személyesen nem érintik. Egészen 2015
augusztusáig. Ekkor ugyanis a második világháború óta először esett szó kiterjedt kisajátításokról a
menekültek érdekében. Frank Klingebiel, az alsó-szászországi városok tanácsának alelnöke és
Hannover kereszténydemokrata polgármestere követelte „a magántulajdonhoz való jog korlátozását” a
menedékkérők érdekében. Fogalmazzunk érthetően: a polgármester kisajátításokról beszélt. A
demokrácia fontos alappilléreit kellene tehát lerombolni - természetesen csak „átmenetileg.” Boris
Palmer tübingeni zöld polgármester azonnal a kereszténydemokrata Frank Klingebiel segítségére
sietett a házak és lakások kisajátításának témájában és azt mondta, hogy a menedékkérők érdekében „a
kisajátítások mellett foglalok majd állást. A tartományi tanácsban már javasoltam ugyanezt.”
Emlékezzünk: a szolidaritási adót is átmenetileg vezették be. Hallottak bárhol is a vezető
médiumainkban hangos tiltakozást a tervezett kisajátításokkal szemben?

Németországban egyre több helyen tesznek ki bérlőket az albérletükből, mert helyet kell csinálni a
menedékkérőknek. A médiumaink új polgártársainkat formálisan „menekülteknek” nevezik. Ez
valahogy jobban hangzik. Mindamellett a „menekültek” ma fontosabbak, mint a német bérlők - és
nagyobb hasznot is hoznak. A bérlők néha csak egy sms-t kapnak, hogy költözzenek ki, a következő
szavakkal: „pakolja össze a holmiját és tűnjön el, holnap jönnek a menedékkérők” Végtére is a
menedékkérőkért felelős tartományi tanácsi hivataloknak egyre gyorsabban, egyre több lakásra lesz
szükségük.

Németország, „Európa menekülttábora"

Világszerte mintegy 60 millió ember számít menekültnek. Becslések szerint minden második (!)
menekült, aki Európa határain várakozik, Németországba akar eljutni. Németország ezek közül
sokakat befogad, és emiatt már „Európa menekülttáborának” számít. Ebből a „Németország
Menekültszállóból” egy óriási iparág él meg. A német szociális és menekültügyi iparág éves
bevételeiről az átlagos gazdasági szereplők, sőt az óriáskonszernek is csak álmodoznak. A
McDonald's nálunk évente mintegy 3 milliárd euró bevételt ér el. De még a Siemens is, amelynek 167
országban 343 ezer alkalmazottja van, alig lépi túl világszerte a 70 milliárd eurót. Ehhez képest a
német szociális iparág egy óriáspolip, igazi Moloch - a becsült éves bevételei már 2012-ben 140
milliárd euró körül mozogtak. Ma Németországban mintegy 2,3 millió ember keres pénzt a szociális,
menekültügyi, migrációs és integrációs iparban. Vera Lengsfeld politikus a következőket mondta:
„csak a Vöröskereszt több embert foglalkoztat, mint a BASF, amely a világ legnagyobb vegyipari
vállalata.” És a főnökök nagyon jól keresnek. A Német Vöröskeresztnél egy körzeti vezető 150 és 200
ezer euró közötti fizetést visz haza évente, ahogy az az iparágban készült jelentésekből kiderül. A
többi karitatív óriásnál is hasonlóan néz ki a helyzet, általánosak a hatjegyű éves keresetek.

A Caritas Németországban a maga 500 ezer alkalmazottjával a legnagyobb magánmunkáltató. Ez azt

jelenti, hogy csak a Caritasnál félmillió „segítő” vagy ehhez kapcsolódó munkahelyet kell
folyamatosan fenntartani. Ehhez akár a föld alól is keríteni kell legalább ugyanannyi újonnan
segítségre szorulót, mint eddig - és ha lehet, akkor még többet. És persze nem csak a Caritas van.
Ezért is áll a „segítőipar” alapvető érdekében, hogy újabb és újabb ügyfeleket találjon, és hogy olyan
célcsoportokat érjen el, mint a menekültek. Az óriási számú szociális munkás, szociálpedagógus és
jogász az újabb „esetek” hiányában munka- és jövedelemnélkülivé válna. A szociális munkások és a
szociálpedagógusok például azt magyarázzák el a női bevándorlóknak, hogyan kell tampont használni.
A bevándorlóipar számos ügyvédje pedig a tanácsadásokért és a bíróság előtti képviseletért kap
honoráriumot és díjakat.

Így tűnik el egyre több Németországban megtermelt jövedelem a menekültügyi és migrációs iparban.
A német nyelvterületen ez olyan növekedő piac, amelynek üzleti modellje egyre mohóbban zabálja fel
a jövőnket. A németek korábban acélt munkáltak meg, mozdonyokat és autókat építettek, elektromos
készülékeket és technikai újításokat találtak ki. Ma már szinte semmit nem termelnek. Ehelyett az
emberek inkább gondoznak, integrálnak és ellátnak. Korábban olyan termékeket állítottak elő,
amelyeket az egész világ nagyra értékelt, és amelyek ezáltal nyereséget hoztak, ma pedig mindenféle
nyomorúságot importálunk és adminisztrálunk, olyanokat, ami a világon sehol máshol senkinek sem
kell - ráadásul kölcsönből. Végső soron a szociális, migrációs, menekültügyi és integrációs ipar
finanszírozása gigantikus kölcsönökből valósul meg.

Mit gondolnak, mi ma az egyik legnagyobb kihívás, amivel a szociális iparban a menedékkérőkkel

foglalkozó emberek szembenéznek? Melyik az a kérdés, amely folyamatosan foglalkoztatja őket? A
válasz a következő: a menekültek szabadidős elfoglaltsága egyike „a legnagyobb kihívásoknak.”
Legalábbis Thorsten Franck a wilstermarschi hivatal munkatársa ezt állítja. És ugyanígy látják ezt az
„Ostfilderni Menekültügyi Baráti Körben” is, ahogy a Kölni Érsekség „Új Szomszéd akciójánál” és a
Weser folyó mentén is. Mindenhol fő kérdés, hogy az újonnan érkezett menedékkérők jókedvét
biztosítsuk. Ahelyett, hogy termékeket állítanánk elő, most azzal foglalkozunk, hogy a segítségünket
kérők tömegeinek szabadidős programokat szervezzünk. Ez a gondozóipar egyik legnagyobb feladata.
A Hamburger Abendblatt ennek kapcsán így tudósított Pinneberg körzetből: „a lelkes barmstedti
lakosok már egy éve havonta kétszer találkoznak a migrációs munkaközösségben, hogy azon
gondolkodjanak, miként tudnák a szabadidejükben az érkező menekülteket gondozni. A
megbeszélésekből egy konkrét program állt elő, amely nyelvtanfolyamtól kezdve fazekasképzésen,
varráson, focin, úszáson át egészen a sakkozásig számos lehetőséget tartalmaz.” A szöveg többi
részében még a menedékkérők részére rendezett üdvözlőnapról is szó esik: „Mivel a legtöbb
menekült, akiket Barmstedtbe küldtek, egyedülálló volt, a szabadidős tevékenység a program központi
eleme. A hét minden napjára jut legalább egy ajánlat. Szerdán négy programelem is van, amellyel a
jövevények elfoglalhatják magukat.” Amikor az új polgárokat a puszta vidékre küldik, mint például az
idilli környezetben fekvő grillenburgi városrészbe, amely a szászországi Tharandthoz tartozik, akkor
az olyan helyi lakosok, mint a 49 éves Jens Anders, aggódva felteszik a kérdést: „Mivel fognak
foglalkozni itt a menedékkérők? Egész nap túráznak?” A helyi újság beszámolt arról, mi történt a
„Grillenburgi Erdészeti Iskola” menekültszállóban: „A menedékkérők támogatására a Német
Vöröskereszt legalább két munkatársa folyamatosan a helyszínen tartózkodik. Ehhez jön még négy
biztonsági őr.” Senki sem termel semmit, csak vigyáznak valamire, és szabadidős programot
rendeznek. Valakinek pedig mindezért fizetnie kell...

Aki meg akarja érteni a menekültáradatot és a bevándorlási politikában uralkodó állapotokat,

kénytelen leszögezni néhány kellemetlen tényt is. Ahogy a fegyveripar újabb és újabb háborúkat
igényel (csak összehasonlításképpen: a német Rheinmetall fegyvergyár éves árbevétele hárommilliárd
euró), ugyanígy a szociális ipar is újabb és újabb „szociális eseteket” igényel. A legalkalmasabb erre
a hátrányos helyzetű régiókból importált embertömeg, mert rajtuk keresztül a 140 milliárd eurós üzleti
modell minden részletét teljesen ki lehet használni. A német nyelvterületen ma bevándorlási bárók
élnek, olyan emberek, akik a bevándorlási iparból kíméletlenül meggazdagodnak. Számukra a sok
bevándorló sem elég. Minden egyes újabb bevándorló ugyanis újabb profitot hoz a számukra. És ami
ebben a legszebb: ellentétben a konszernek vezetőivel, akik pedig sokkal kevesebb pénzt forgatnak,
ezeknek a bevándorlási báróknak a gigantikus extraprofitját vagy óriási fizetését senki sem kritizálja,
és senki nem vonja kétségbe. Épp ellenkezőleg: a „szociális” szócska a legkíméletlenebb
üzletemberből is azonnal önfeláldozó szentet csinál. Nincs ez másként Ausztriában sem, ahol
ugyancsak virágzik a szociális ipar. Egész csapat önkéntes jótét lélek, más néven „bevándorlósegítő”
egymással versengve igyekszik a menedékkérők vécéit, zuhanyzóit és főzőlapjait súrolni.
Természetesen mindezt ingyen. Mások „parkgondozók” lesznek a menekültek mellett, szervezik azok
szabadidős programjait, megtanítják őket biciklizni, esetleg tanfolyamokon még úszni is.
Ingolstadtban az első bevándorlók már sikeresen elvégezték a Német Vízimentő Szövetség felügyelete
mellett a „Kis Víziló” fokozatú úszótanfolyamot.

Megnyugodhatunk: a bevándorolt szakképzett munkaerő további karrierjének ilyen ellátás mellett

nyilvánvalóan semmi nem állhatja útját.

2010-ben az összes menedékkérelem 86 százalékát alapos vizsgálat után elutasították. Azok közül,
akik akkoriban menekültnek mondták magukat, mindössze 14 százalék volt valóban az. A következő
években az egyre terjedő közel-keleti és afrikai polgárháborúk miatt mind többen számítottak
üldözöttnek, így 2015-re az elfogadott menekültkérelmek száma 34 százalékra emelkedett. Figyeljük
csak meg: a nálunk menedéket kérők kétharmada továbbra sem jogosult erre, csak kihasználja a
szociális rendszerünket. Egyre többen vannak, viszont különös módon a mind nagyobb számú
elutasított és hazautazásra kötelezett migráns mellett már nem látunk „hazautazási segítőket.” A
bevándorlóipar rájuk már nem készített tervet. A „bevándorlási segítők” sokkal aktívabban segítenek
viszont az elutasított menedékkérőknek a hatóságok előtt abban, hogy a folyamatosan újra benyújtott
igénylések segítségével a lehető legtovább segíthessenek ügyfélként eltartani a betegbiztosítási és
bevándorlási iparágakat. A bíróságok nem örülnek ennek, mert a legtöbb menedékkérő meg sem
jelenik a kitűzött tárgyaláson. A legtöbb esetben ezek az emberek maguk sem hisznek abban, hogy a
kérelmüket pozitívan bírálják el egy elutasított menedékkérelemmel a hátuk mögött, egyszerűen csak
így akarják a tartózkodásuk idejét meghosszabbítani, és biztosítani maguk számára az ellátást, amíg
lehet. Hogyan juthattunk idáig?

A menekültek „klimatizált sportcsarnokokat” követelnek

Két évtizeddel ezelőtt jártam első alkalommal egy szomáliai menekült-táborban az etióp-szomáliai
határvidéken, amikor 1996 januárjában Roman Herzog államfőt kísértem el egy afrikai útjára. A
német elnök utazását - ahogy gyorsan észrevettem - egy hihetetlenül precízen megszervezett
segélyszervezeti propagandára használták ki. 1988-ban német segélyekből 12 ezer szomáliai részére
hoztak létre Camabokerben egy „menekülttábort.” Betegellátó központot építettek, ami sokkal
magasabb szinten volt, mint legalább ezer kilométeres körzetben bármi hasonló, mindezt a jószívű
németek által adott pénzből. A környéken élő szomáliai félnomád issza törzs tagjai családjaikat
évszázadok óta a szavannán végzett állattartásból tartották el. Évszázadok óta olyan kerek kunyhókban
éltek, amelyek a nap elől nyújtottak nekik védelmet. Évszázadok óta 20 kilométert kellett naponta
futniuk a következő vízvevő helyig. Mindemellett a folyamatosan költözködő nagycsaládok szintén
évszázadok óta vitáztak egymással - néha az állatcsordákon, máskor a víz miatt, vagy akár vallási
kérdésekben.

Aztán egy nap megérkeztek a nemzetközi segélyszervezetek, akik a félnomádokat „menekülteknek”

kiáltották ki, és Camabokerben építettek nekik egy vízvevő helyet. Ezzel egyre nagyobb számú
félnomádot vonzottak ide az issza törzsből. Elmondták nekik, hogy az általuk épített kerek kunyhók
„nem emberhez méltók.” Így jött létre 1988-tól a szomáliai-etióp határvidéken a később
„menekültnek” nevezett félnomádok egyik tipikus települése, amely sok külföldinek addig
elképzelhetetlen bevételt generált. Ami biztos: az úgynevezett „segélyszervezetek” munkatársai
mindenekelőtt a saját jövedelmüket tartották szem előtt, ezért szükségük volt ilyen táborokra. Emellett
szükségük volt olyan jótét lelkekre is, akiknek „sikerként” tudják eladni tevékenységüket.

1996 januárjában meglátogatta őket Herzog elnök, aki megszemlélte, mi is lett a német segély- és
adománypénzekkel. Átélt élményeinkről 1996. január 30-án a Frankfurter Allgemeine Zeitung
hasábjain számoltam be. A segélyszervezetek transzparenseket festettek, amelyeket a „menekültek” a
fejük fölé emelve tartottak. Ez állt rajtuk, természetesen németül: „Új házakat követelünk”,
„Középiskolára van szükségünk”, vagy „A nők is követelik az oktatást ”

Később az elnök megtudta, hogy a segélyszervezetek mit mondtak ezeknek a félnomádoknak: „Minél
hangosabban kiabáltok, annál többet kaptok majd.” Így a fiatal, életerős félnomád férfiak, akiket
„menekültnek” kiáltottak ki, Herzogtól teljesen komolyan „klimatizált base-ballcsarnokot” követeltek.
Emellett követeltek még „egy teniszpályát, egy futballstadiont és egy body-building stúdiót ” Roman
Herzog nem volt teljesen biztos abban, hogy a fiatalok nem kaptak-e napszúrást, ugyanis még azt is
megmondták neki, hogy az építési munkákat ki végzi majd: a GTZ (Deutsche Gesellschaft für
Technische Zusammenarbeit - Német Közösség a Technikai Együttműködésért) elnevezésű szervezet.
Teljesen komolyan azt követelték a német elnöktől, hogy hagyja ott Camaboker homokkal borított
kifutópályáján a két Transall repülőgép közül az egyiket, amellyel a stábja érkezett, hogy ezek az
emberek is elutazhassanak erről a helyről. Mindezt elolvashatják cikkemben, ami 1996. január 30-án
jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban számos fotóval illusztrálva. Sok tanúja volt ennek a
hihetetlen találkozásnak.
Azóta rengeteg pénz ömlött ebbe a táborba. A félnomádoknak már nincsenek csordáik, most már a
segélyszervezetek tartják el őket. Az olyan táborokban, mint Camaboker, felnőtt egy újabb
generáció, amely számára teljesen magától értetődő, hogy csak követel, követel és követel. A
„segélyszervezet” nemzetközi munkatársai pedig még bátorítják is őket erre. Az olyan táborokban,
mint Camaboker, az embereknek sok idejük van, miközben az egyetlen elfoglaltságuk az utódok
„gyártása”. Pedig bárminek lehetne nevezni őket, csak „menekültnek” nem. A segélyszervezetek
azonban felkeltették az igényeiket, újra és újra arra bátorítva őket, hogy költözzenek olyan
országokba, mint Németország.

A szövetségi kormány hivatalos adatai szerint azok túlnyomó többségét, akikről a politika és a média
rendszeresen úgy ír, mint „menekült”, józan ésszel aligha lehet menekültnek tekinteni. Az állítólagos
„menekültek” legnagyobb része a szakszerű vizsgálatok és menekültstátusz-ellenőrzések alapján
Németországban nem tartozik a genfi menekültügyi egyezmény védelme alá.

Ma számos embercsoport érkezik, különböző okokból: például a félnomádok egyre gyarapodó utódai,
de az Iszlám Állam terrorista iskoláiban képzett harcosok is, akiket Szomáliából, Eritreából és Észak-
Afrikából küldenek hozzánk, s akik elképedve tapasztalják, hogy az idióta jótét lelkek minden
szükségükről gondoskodnak, mialatt ők ellenük terrorcselekményeket készítenek elő. Egész
Európában nyíltan cikkeznek erről, csak Németországban nem.

Végtére is mi németek mindenre nyitottak vagyunk, és még az afrikai népirtások értelmi szerzőit is
szívesen beengedjük „menekültként." Sőt, leginkább a dezertőröket kedveljük, akik mostanában
ezerszámra érkeznek Szomáliából és Eritreából. Olyan embereket, akiket egy normálisan működő
államhatalom először is jó alaposan szemügyre venne magának. Tudták Önök, hogy az újonnan érkező
menedékkérők a tartózkodási jogra vonatkozó előírásokkal ellentétben a német bevándorlási
irodákban ellenőrzés nélkül automatikusan 18 hónap tartózkodási engedélyt kapnak - az egyébként
megengedett 3 hónap helyett? Még ennél is durvább az, hogy letelepedési kérelmük benyújtásakor az
egész országban eltekintenek a korábban megkövetelt hivatalos nemzetbiztonsági vizsgálattól. Ma már
nem vizsgálják, hogy menedékkérőnek álcázva korábban büntetett előéletű személyek, vagy militáns
iszlamisták érkeznek-e hozzánk. Összefoglalva és leellenőrizhető módon mindez úgy hangzik, hogy a
felelősök részéről ugyan tudják, hogy „menekültnek” álcázva ISIS-harcosok jönnek hozzánk, mégis
eltekintenek a megfelelő és előírt biztonsági ellenőrzésektől, sőt, a hatályos törvényekkel ellentétes
módon (!) még a vízum nélküli tartózkodási idejüket is meghosszabbítják. Világos? A politika és a
média kapitulál a menekültkérők előtt, amelyeknek túlnyomó többsége biztosan nem a genfi
menekültügyi egyezmény értelmében vett menekült.

Mi, németek mostanában igen büszkén vállaljuk, hogy mekkora idióták vagyunk. Legalábbis így látja
ezt régóta Serge Boret Bokwango afrikai ENSZ-diplomata. Az illetőnek diplomáciai mentessége
miatt nem kell attól tartania Németországban, hogy büntetőjogi felelősségre vonják. Elég nyíltan állást
foglal az Afrikából érkező menekültáradattal kapcsolatban, és azt mondja, hogy „mély szégyent és
haragot érez az ilyen afrikai bevándorlók miatt, akik úgy viselkednek, mint a városokat elárasztó
patkányok.” Azt állítja, hogy ami zajlik, az „a szemét tömeges exodusa Európába.” Képzeljük csak el,
mi lenne, ha egy német vagy osztrák politikus nevezné a naponta tömegével érkező új polgártársakat
„söpredéknek”, „szemétnek” vagy „patkányoknak”. Az afrikai diplomaták nyugodtan mondhatnak ilyet
a saját polgártársaikról. Mi viszont inkább úgy magyarázzuk ezt, hogy „jelen pillanatban az
egyszerűbb polgárok jönnek Afrikából a német nyelvterületre” A segély-és szociális ipar pont ennek
örül a legjobban. Végtére is a kivételesen intelligens orvosok, mérnökök vagy egyetemi tanárok
egyáltalán nem jelentenének jó üzletet hosszú távon a szociális iparunk számára. Mint később látni
fogjuk, éppen ezért a helyi munkatársaik az észak-afrikai és közel-keleti „menekülttáborokban”
gondosan kiválogatják azokat, akik lehetőleg vagy analfabéták, vagy teljesen képzetlenek, és
bátorítják őket, hogy induljanak el a nagy útra Európa felé. Pontosan ez ugyanis az az ügyfélkör,
amelyből később a leginkább profitálnak. Nem, ez nem vicc: segélyszervezeteink jó része a
Németországban összekuncsorgott adományokból külképviseleteket épít ki olyan országokban,
ahonnét a legtöbb menekült várható. Itt aztán arra bátorítják az embereket, hogy akik a világon bárhol
másutt teljesen esélytelenek lennének, jöjjenek Németországba. Ez a gátlástalan eljárás nyújtja a
„segélyszervezetek” számára itt Németországban a növekedési lehetőséget - olyan jótét lelkek
finanszírozásával, akik a kemény munkával megkeresett pénzüket adják oda nekik.

1
Minden képzetlen polgár mögé egy gondozót
A bevándorlók számára a nyelv a legfontosabb útvonal az európai társadalomba; ebben mindenki
egyetért. Ennek ellenére szinte egyetlen menedékkérő sem beszéli a fogadó nemzet nyelvét. Sok jó
üzleti érzékkel bíró oktatási szakember ismerte fel ebben a jövedelmező piaci rést. Az integrációs
ipar kiválóan működik: olyan; mint egy feneketlen hordó. És minél több pénzt fektetnek bele, annál
lehangolóbbak az eredmények.

Gyors áttekintést kaphatunk az integrációs iparról; ha egy pillantást vetünk a Migrációs és

Menekültügyi Szövetségi Hivatal hivatalosan ösz-szeállított "engedéllyel rendelkező integrációs
kurzusszervezők és kurzushelyszínek listájára”. Ez egy 196 oldalas, online megtekinthető
lista, amelyen oldalanként átlagosan ötven bejegyzés található. 2015 közepén, amikor ez a könyv
készült, 106 oldal már megtelt bejegyzésekkel. Ez azt jelenti, hogy csak Németországban legalább
5300 különböző integrációs képzésszervező létezik. Nézzünk meg egy kivonatot az integrációs
képzések listájából. Önkényesen néhány adatot kiválasztottam a fővárosban, Berlinben:

Berlin, Trautenaustr. 5., Kapcsolattartó: Frau Behnaz Afshar, Szervező: M.I.Q. Bildungsmanagement

Berlin, Pohlstr. 67., Kapcsolattartó: Frau Ayla Ertürk, Szervező: dtz-bildungswerkberlin GmbH

Berlin, Potsdamer Str. 96., Kapcsolattartó: Herr Mohammed Srour, Szervező: Personal_inform
GmbH

Berlin, Uthmannstr. 23., Kapcsolattartó: Herr Mohamad el-Wannas, Szervező: Arabisches

Kulturinstitut (AKI) e.V.

Berlin, Braunschweiger Str. 18., Kapcsolattartó: Frau Elif Yagbasan, Szervező: Zentrum für Bildung
und Sprache e.V.

Berlin, Braunschweiger Str. 61., Kapcsolattartó: Herr Radwan Othman, Szervező: Sprach- und
Integrationszentrum Berlin Berlin, Efeuweg 34., Kapcsolattartó: Frau Remi Gürel, Szervező: Zentrum
für Bildung und Sprache e.V.

Berlin, Coswiger Str. 5., Kapcsolattartó: Herr Xuan Thu Bui, Szervező: Reistrommel e.V. -
Beratungszentrum für auslándische Mitbürger

Berlin, Gottschedstr. 4., Kapcsolattartó: Herr Mehmet Ali Durgun, Szervező: Lernstatt im Wohnbezirk
e.V.

Berlin, Badstr. 4., Kapcsolattartó: Herr Yilmaz Yolci, Szervező: NetBilg GmbH Bildungs- und
Beratungszentrum

Berlin, Scharnweberstr. 100., Kapcsolattartó: Frau Dilek Ates, Szervező: D & B Dienstleistung u.
Bildung GmbH

Itt abbahagyom a felsorolást, mert csak Berlinben legalább 200 „integrációs” kurzusszervező van. És
mind olyan csillogó neveket viselnek, mint a „Stiftung Bunt GmbH” (Színes Alapítvány Kft.),
„Lebens-Welt gemeinnützige Gesellschaft für Förderung von Familie, Jugend, Arbeit und Gesundheit
GmbH” (Élet és Világ Közhasznú Társaság a Család, a Fiatalok, a Munka és az Egészség
Támogatására Kft.), „Kiezküchen Gmbh” (Külvárosi Konyha Kft.), „Bürgerinitiative
Auslándische Mitbürgerlnnen e. V.” (Külföldi Polgártársnők Polgári Kezdeményezése Egyesület),
„Reistrommel e. V. - Beratungszentrum für auslándische Mitbürger” (Reistommel Egyesület -
Külföldi Polgártársak Tanácsadó-központja), „Kurdistan Kultur- u. Hilfsverein e.V” (Kurdisztán
Kulturális és Segélyegyesület), „Pro Futura Bildung - Soziale Dienste GmbH” (Pro Futura Képzés és
Szociális Szolgálat Kft.) vagy „Arabisches Kulturinstitut (AKI) e. V.” (Arab Kulturális Intézet
Egyesület). És ezeken kívül megszámlálhatatlan hasonló létezik még. Az országszerte működő mintegy
5300 különböző integrációs kurzusszervező cég néha egy-két munkatárssal dolgozik, némelyek néhány
tucattal, de van több száz alkalmazottal dolgozó vállalkozás is. Csak az integrációs kurzusok területén
ma több mint 100 ezer ember talál megélhetést, akik enélkül szinte biztosan munkanélküliek volnának.

Az Arab Kulturális Intézettől kezdve a Külvárosi Konyhán és a Rizstáblán keresztül egészen a Színes
Alapítványig nyilvánvalóan olyan munkahelyeket hoznak létre, amelyek a migránsáradat nélkül nem
léteznének. Vajon mit tanulnak az emberek az ilyen integrációs kurzusokon? Egyszer átnéztem a berlini
„Menekülteket Segítő és Migrációs Szolgálati Központ” honlapját. Egy fejkendős nő képe alatt, aki
egy átlagos német szemében aligha felelt volna meg az integráció gondolatának, írás-olvasás
tanfolyamokat népszerűsítenek. A „Mit kínálunk az integrációs tanfolyamainkon?” kérdés alatt a
következő válasz olvasható: „Integrációs tanfolyamainkon barátságos és nyitott légkörben tanulhatnak
németül. A német nyelvtanfolyamok mellett a bevándorló- és menekültmunkában gyűjtött sokéves
tapasztalatunk alapján széles körű tanácsadási és terápiás szolgáltatást is ajánlunk.”

Tessék? „Terápiás ajánlat”? És fent az oldal tetején valóban van egy legördülő menüpont
„Pszichoterápia” megnevezéssel. Itt a következőt találjuk: „Probléma- és megoldásorientált módon
dogozunk, és közösségi pszichológiai alapokat követünk. (...) A könnyen, igény szerint elsajátítható,
csoportterápiás ajánlatok mellett pszichooktatást, feszültségoldó gyakorlatokat, testcentrikus
gyakorlatokat, alakterápiás módszereket és pszichodrámát is ajánlunk (...) A pszichológiai és
pszichoterápiás munkát hatékony felületnek tekintjük a menekültek és bevándorlók teljes körű
ellátásában.” Hogy micsoda? „Feszültségoldó gyakorlatok” és „teljes körű ellátás”?

Mielőtt még kapkodni kezdeném a levegőt, ránézek a berlini „Menekülteket Segítő és Migrációs
Szolgálati Központ” migránsoknak szóló „szociálpedagógiai ajánlatára” is. Itt azt találom, hogy ez a
„súlypontja” a „transzkulturális identitás erősítésének mind egyéni, mind pedig közösségi szinten is.”
Mindezek fölött egy fejkendős nő képe. Most komolyan: számomra a „transzkulturális identitás
erősítése” egy állítólag integrációs célból kialakított központban kétségtelenül figyelmeztető jelzés
arra, hogy ott talán pontosan az integráció ellentéte folyik. Vajon tévedek, ha azt mondom, hogy
inkább a befogadó nemzetbe kellene integrálódni, nem a többi migráns közösségébe? A tucatnyi
további szervezet honlapjain ajánlott „integrációs kurzusok” tanulmányozása közben hasonló
benyomásokat szereztem. És minden egyes ilyen internetes oldal egyre erősítette azt a benyomásomat,
hogy a „feszültségoldó gyakorlatokkal” és „teljes körű ellátással” végül majd minden egyes migráns
mögé egy gondozót állítanak. Végtére is a rendszer - szubjektív benyomásom alapján - nem azért van,
hogy saját magát fölöslegessé tegye, hanem azért, hogy folyamatosan újabb bevételeket generáljon, és
ezáltal - például Berlinben - az olyan emberek (lásd fent) mint Frau Behnaz Afshar, Frau Ayla Ertürk,
Herr Mohammed Srour, Herr Mohamad el-Wannas, Frau Elif Yagbasan, Herr Radwan Othman, Frau
Remi Gürel, Herr Xuan Thu Bui, Herr Mehmet Ali Durgun, Herr Yilmaz Yolci, Frau DilekAtes és
tízezer másik a migráció és integráció területén munkához és bevételhez jussanak.

Ez igaz egyébként az egykor még nagyhírű szervezetekre, mint például a mintegy 900 német
népfőiskolára is, amelyektől az elmúlt években egyre többen pártoltak el. Ma ezek is új kihívás elé
állították saját magukat: integrációs kurzusokat rendeznek. Csak Berlinben tizenkét népfőiskola ajánl
ilyen tanfolyamokat. Ez pedig egy soha véget érni nem akaró mamutfeladat a legtöbb szabadúszó tanár
számára. Menedékkérőnként legalább 660 tanítási óráról van szó, amelyből 60 óra „orientációs
kurzus” És ezt is az adófizetők finanszírozzák.

Az ilyen, kultúrákat összekötő kompetencia- és nyelvtanfolyamok mellett migrációs tanácsok is

léteznek. Ezekben olyan etnológusok ülnek, mint az elnök, Werner Schiffauer és a migráció más
támogatói, akiknek feltett szándékuk, hogy mindenáron közreműködjenek a Németországba irányuló
bevándorlás erősítésében. Egyetlen, az integrációs vagy bevándorlóiparban tevékenykedő ember sem
akarja saját magát kiszorítani a térképről. Így aztán nem csoda hogy az évtizedek óta zajló
versenyben, még a legtöbb „integrációs sikert” felmutatók is a végén mégis arra az eredményre jutnak;
hogy a problémák - a néhány és jelentéktelen „integrációs siker” ellenére - összességében az
átlagpolgár szemében láthatóan csak egyre nagyobbak lesznek.

A Westdeutsche Rundfunk már sokkal régebben rájött erre a problémára: „Valamit tenni kell a
migránsok integrációja érdekében. Az állam ezt a zászlajára tűzte, és sok pénzt ad ki mindenféle
integrációs projektre. Vannak itt nyelvtanfolyamok; fiatalokat célzó projektek; női csoportok;
vagy időseknek szóló szemináriumok is, minden csoportnak szól több projekt is, amelyeket legtöbb
esetben jótékonysági és jóléti egyesületek hajtanak végre. Adópénzből finanszírozva. Gyakran
előfordul; hogy mégsem valósul meg az, ami eredetileg jó szándékból indul. A projektek sikerességét
nagyon nehéz mérni, ezenkívül pedig időben korlátozottak. Virágzik az integrációs ipar, azzal pedig
senki sem foglalkozik, hogy a koncepció hosszú távon fenntartható-e.”A végére az integrációs ipar
semmi hasznot nem hajt a számunkra. Például már évek óta rendszeresen olyan tanfolyami
résztvevőket számoltak el költségként, akik a valóságban soha nem is léteztek. A Ruhr-vidék távol eső
részein két török vezetett egy integrációs tanfolyamokat szervező vállalkozást, míg a tartományi
bűnügyi hivatal fel nem figyelt a bevándorló csalókra. A szövetségi kormány (azaz mi, adófizetők)
már 2012-ben évente 218 millió eurót adott ki csak integrációs kurzusokra. Akkoriban 1400 ajánlat
létezett ilyen kurzusokra. Azóta ez a szám megháromszorozódott.

Mindeközben az integráció olyan költség, amit nem erőltethetünk rá a bevándorlókra. A migrációs és

integrációs ipar ezért egy kis Patyomkin-falu, ami csak egyre képes: a javak folyamatos felélésére.
Bármely akár csak közepesen tehetséges gazdasági elemző a bevándorlók jelentette problémával
kapcsolatosan egyetlen következtetésre juthat: Németországban a bevándorlási ágazatot
haladéktalanul be kell zárni és fel kell számolni. A jövőben csak olyan bevándorlók kérelmeit
fogadjuk el, akik az általunk meghatározott, megkívánt profilba illenek. Aki még mindig nem tudja
bemutatni a megkívánt képesítéseket, annak vissza kell térnie saját hazájába. Ebben csak egyetlen
probléma merül fel: a szociális ipar érdekei. Túl sokan élnek túl jól a bevándorlási ágazatból, amely
sokkal több költséget termel, mint amennyi hasznot hajt. Mindenekelőtt érdekeltek benne a nagy
pénzekért megbízott integrációs és migrációs projektvezetők, akik az évtizedek során úgy rendezték
be a rendszert, hogy nekik mindig legyen munkájuk. Végeredményként Európában egyszer majd
minden egyes képezhetetlen migráns mögött gondozóként ott áll egy jótét lélek - az a legjobb, ha az
illető maga is migrációs hátterű.

Időről időre átnézem az interneten az elmúlt években feltűnt migrációs és integrációs projektvezetők
listáját, és felteszem magamnak a kérdést: vajon milyen jövőnek nézhetne elébe az afrikai „Dr.
Karamba Diaby, a Boldog Jövő Migrációs és Integrációs Ifjúsági Műhely projektvezetője”, ha holnap
egyetlen mozdulattal véget érne az idegen kultúrkörökből származó menedékkérők migrációja? Mit
tenne Hannes Schamman, a Robert Bosch Alapítvány migrációs és integrációs projektvezetője, ha
saját jól felfogott érdekünket követve lezárnánk a határokat? Az interneten megtalálható a „migrációs
szakértők" végtelenül hosszú adatbázisa. A neveket szinte lehetetlen összeszámolni, annyira hosszú a
lista. De aki végigrágja magát az A betűtől (Abali, Oya Susanne, szül.: 1974. Izmir/Törökország,
politikatudós, az Allensbachi Demoszkópiai Intézet munkatársa) a Z-ig (Zitzelsberger, Olga, Műszaki
Egyetem, Darmstadt) szociológusok, politológusok, pedagógusok és szociális tudósok tömegeivel
találkozik, de nincs közöttük egyetlen olyan szakember sem, aki a kitoloncolásokra specializálódott
volna. Holott az egyik legnagyobb problémánk, hogy a hivatalosan elutasított menedékkérők tömegeit
nem küldik haza, és a visszatoloncolási szakemberek hiánya miatt az elutasított menedékkérők is
egyszerűen itt maradnak. Az egész így nem más, mint egy munkahelyteremtő-gép.

Üdvözlet Abszurdisztánból:

az Ön jövőbeni szakmája parkgondozó

Időközben egyre abszurdabb projekteket vezetnek be az integrációs iparban. Egy példa Ausztriából: a
fővárosban, Bécsben teljesen komolyan léteznek a szociáldemokrata városvezetés által alkalmazott
„parkgondozók". Nem, ők nem kertészek. Olyan szociális munkásokról van szó, akik a bécsi
népfőiskolákkal együttműködve azon bevándorló férfiak integrációjára koncentrálnak, akik a
nyugdíjas kort elérve idejük nagy részét parkokban töltik, viszont az Ausztriában eltöltött
hosszú évtizedek ellenére sem beszélnek németül. A parkgondozók az ő életük alkonyát hivatottak
megédesíteni. Az egyik bécsi újságban a következőket írták erről: „A parkgondozók az általános
kapcsolatfelvételt követően tájékoztatják az időseket a legkülönbözőbb ajánlatokról és
témákról, amelyek között akár időseknek szóló nyelvtanfolyamok is vannak. Ezen a területen csak
kísérletezni tudunk (...). Célunk, hogy sokszínűségben, de egy nyelvet beszélve éljünk együtt,
világosan felmutatva álláspontunkat a rasszizmussal szemben. (...).”A parkgondozóknak a jövőben
a „bevándorló hátterű idősebb férfiakkal" kell beszélgetéseket kezdeményezniük. A jelentés és a
bécsi önkormányzat javaslatának nyilvánosságra hozatala történetesen időben egybeesett a
bizonytalan lábakon álló euró megmentését célzó pénzügyi mentőcsomagéval, amelyhez Ausztriának
is jelentős összegekkel kellett hozzájárulnia. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy Bécsben elég pénz áll
rendelkezésre, hogy a bevándorolt idős polgártársak részére fizetett beszélgetőtársakat küldjenek a
parkokba. A gyerekeink ezt egyszer biztosan csak áprilisi tréfának tekintik majd.

A belga Flandria régióban szoros figyelemmel kísérték az osztrákok jelentéseit a migrációs iparban
kitalált újabb, „parkgondozói” munkakörrel kapcsolatban - és szinte azonnal magukévá is tették. Az
olyan belga nagyvárosokban is, mint Antwerpen, a bevándorló polgárok legalább 15,5 százaléka 55
év fölötti, és persze korai nyugdíjazásra jogosult. Ők szintén a parkokban jönnek össze. Itt pedig
egyszerűen csoportokban üldögélnek. Tudatosan zárkóznak el a helybeliektől, és nem
akarnak idősotthonba sem menni, ahol pedig bevándorlógondozókat lehetne melléjük állítani. Így hát
a gyönyörű Belgiumban is létre kellett hozni a parkgondozói bevándorlósegítő munkakört, amely az
integrációnak ellenálló, távoli kultúrákból származó idősekkel zöldövezetben történő beszélgetéssel
múlatja az időt.

Pénzéhes polipok: AWO, Caritas és a Diakonie

A menekülttáborok legnagyobb működtetőinek igen jól csengő neveik vannak: Arbeiterwohlfahrt

(AWO - munkavállalói érdekképviselet, a ford.), Német Vöröskereszt, Caritas, Máltai
Segélyszervezet (amely a Caritas Szövetséget alapította) és Diakonie - csak hogy néhányat említsünk.
A propagandájuk tökéletes. Ügyesen helyezkednek, és igen jól keresnek a véget nem érő
menekültáradatnak köszönhetően. Senki nem vitatja, hogy a következőkben felsorolt szervezetek
alaptevékenységük során értelmes és a köz javára hasznos szociális tevékenységeket végeznek, és
mindannyiunknak jó szolgálatot tesznek, amiért a munkatársaikat köszönet illeti meg.

Viszont az is tény, hogy ezek a szervezetek a menekültáradat kapcsán újabb és újabb tevékenységi
területeket kapnak. A nyilvánosság a legtöbb esetben nem is szerez tudomást a kevésbé vonzó
oldalukról. Amikor a bernburgi Teichwegben található AWO-menekültszállóban egész
csótánykolóniákat fedeztek fel, a helyzet a nyilvánosság előtt is komollyá vált:

Számtalan csótány szaladgált a szobákban - még a rovarirtó bevetése után is - mindenki számára
láthatóan a hűtőszekrények alatt, és minden ruhásszekrényben. A lakók között hat kisgyermekes
család is volt. A szülők arra panaszkodnak, hogy a csótányok éjjel bebújnak a gyerekek
testnyílásaiba...

Egy tartományi parlamenti képviselő, aki a helyszínre látogatott, kiegészítésképpen hozzátette:

„tisztítószer- és vizeletszag volt.” Az SPD-hez közelálló AWO számára az ilyesmi felér egy PR-
katasztró-fával. Végtére is a maga 145 ezer alkalmazottjával Németország egyik legnagyobb
munkaadójának számít. Az AWO-nak szüksége van a szegénységre, mert szociális szükséghelyzetek
nélkül értelmetlenné válik. Az olyan szervezetek tehát, mint az AWO, pontosan ezért előszeretettel
gondoskodnak a menekültekről, akik kiválóan beleillenek az üzleti célkitűzésekbe. A migránsok és a
menedékkérők a jövő piacát jelentik. Az AWO menekültszállásokat is működtet, és segíti a
menedékkérőket „a menedékkérelmi eljárás belső és formális kérdéseiben, a szociális jogokkal
összefüggő és a külföldiek jogvédelmét érintő ügyekben, a hivatalokkal és hatóságokkal való
kapcsolattartásban, a menekülők sorsának feldolgozásában, és az idegen országban eltöltött
mindennapok kihívásának legyőzésében.”

Az AWO nevű óriáspolipnak tehát 145 ezer főre van szüksége. Ebben a helyzetben a csótányok,
amelyek Bernburgban is felbukkantak, nem tesznek jót az üzletnek. Érdemes azonban közelebbről is
egy pillantást vetni az AWO nevű közhasznú szervezetre.

A helyzet megértéséhez ismerni kell a szervezeti struktúrát, amely a helyi egyesületekben történő
személyes tagságra épül. Néhány példa: Thomas Krüger például; aki tartományi SPD parlamenti
képviselő Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományban; egyúttal a Demmini AWO Egyesület vezetőségi
tagja. Egy észak-rajna-vesztfáliai tartományi parlamenti képviselő; Volker Münchow (SPD) egyszerre
tagja az AWO által alapított Mettman kerületi cég felügyelőbizottságának; és igazgatósági tag az AWO
niederrheini kerületi egyesületében; elnökhelyettese az AWO Mettman kerületi egyesületének; és
elnöke az AWO velberti helyi egyesületének. Ulrich Watermann alsó-szászországi
tartományi parlamenti képviselő; aki Bad Pyrmont választókerületéből jutott be az SPD színeiben;
magától értetődően szintén tagja az AWO-nak. Wolfgang Baasch schleswig-holsteini képviselő (SPD)
tartományi elöljárója a schleswig-holsteini AWO-nak; és a felügyelőbizottság elnöke az
AWO Südholstein Gmbh-nak. És természetesen a brémai SPD-képviselő; Petra Krümpfer is AWO-
tag.

Nos, dereng már lassacskán? A listát még hosszú oldalakon át lehetne folytatni, akkor is, ha csak a
helyi parlamenti képviselőkre koncentrálunk. Siegmar Gabriel, az SPD vezetője azzal dicsekszik,
hogy sokkal régebb óta tagja az AWO-nak, mint az SPD-nek. Gabriel tanult szociológus, aki a
legszívesebben bezárná azokat az embereket, akik tiltakoznak a további menedékkérők befogadása
ellen: „Ez komolyan olyan csőcselék, akiket be kell zárni” - mondta. Ez a megoldás biztos nagyon
boldoggá tenné az AWO-t, valamint a szociális és menekültipar többi tagszervezetét.

Ha megnézzük az észak-rajna-vesztfáliai tartományi parlamenti képviselő, Sabine Poschmann (SPD)

honlapját, láthatjuk, hogy persze ő is tagja az AWO-nak. Norbert Spinrath SPD parlamenti képviselő
ugyancsak tag, a Heinsberg/OV Geilenkirchen körzetben. Barbel Bas SPD parlamenti képviselő pedig
a duisburgi AWO-kirendeltség tagja. Ezzel be is fejezzük a felsorolást, mert több kötetnyi
kiadványt megtölthetnénk politikusainknak a szociális iparban betöltött tagsági viszonyaival.

Tény viszont, hogy minden harmadik német parlamenti képviselő olyan szervezetek tagja, mint az
Arbeiterwohlfart, vagy támogatja őket, többek között a médiában is. Amikor az SPD politikusai több
pénzt követelnek menekültek ellátására, ez az SPD-hez közel álló AWO érdekeit is szolgálja,
amelyben sokan közülük igencsak aktívan tevékenykednek. Értik már az összeférhetetlenséget? Egy
bizonyos párt politikusaként olyan projektekre hagynak jóvá pénzforrásokat, amelyek
segítségével aztán a párthoz közel álló szervezetekben munkahelyeket teremtenek. Eddig jobbára csak
banánköztársaságokból vagy diktatúrákból hallhattunk ilyen híreket.

Vajon kiderül ebből néha-néha valami? Legfeljebb csak kellemetlenségek. Sören Herbst politikus az
egyik AWO-menekültszálláson tett látogatása után a következőket nyilatkozta:

Az AWO a Teichwegben található közösségi szállást szociális felelősség nélküli üzleti modellként
üzemelteti. Az itt élők még a hiányzó, pár euróba kerülő zuhanyfüggönyöket sem kaphatták meg. A
szállás vezetői szerint az AWO mindezek mellett a ház néhány lakóját olcsó takarító-munkaerőként
foglalkoztatja egy eurós órabérért, amivel megspórolja egy külső takarító cég megbízását.
Botrányos ez egy olyan egyesület esetében, amely kifelé a mindenkire vonatkozó minimálbér
bevezetésének első számú élharcosa.

Még az AWO-nál is sokkal nagyobb az úgynevezett Német Caritas Szövetség (Deutsche

Caritasverband), amely 590 ezer munkavállalóval messze a legfontosabb magánvállalkozásnak számít
Németországban. A szervezet tanácsadást szervez menekülteknek és menedékkérőknek, valamint
ruhaosztásokat és pszichoszociális központokat is működtet a menekültek számára. Itt olyan
meglehetősen abszurd hangzású programok indulnak, mint „művészetterápia” vagy „üdülőhétvégék
.” Wittenben valakinek egy különleges ötlet jutott eszébe az Észak-Afrikából, Szíriából és Irakból
érkező férfi menekültek számára: a brenschi iskola tanmedencéjében ingyenes kenutanfolyamokat
szerveznek a részükre. A képzés a tanmedencében kezdődik, majd később a Ruhr folyón folytatják.
Természetesen mindez a helyi Caritas támogatásával történik („Evezzünk a menekültekkel”).
Hamarosan „gyermek evezőscsoportok” is szerveződnek. A német születésűek pedig csak irigykedve
nézhetik az egészet.

Egy dolog biztos: a menekültek soha nem maguk fizetnek a megható gondoskodásért. Hasonló
ajánlatokat találhatunk egyébként a Diakonie evangélikus jóléti egyesületnél, amely mintegy 453 ezer
állandó alkalmazottat, és körülbelül 700 ezer önkéntes segítőt foglalkoztat. A Diakonie-nak mintegy
27 ezer létesítménye és közel egymillió gondozóközpontja működik országszerte, szintén üzleti
modell szerint, amelyben ugyancsak folyamatos utánpótlásra van szükség. A Caritas és a Diakonie
folyamatosan terjeszkedik a menekültiparban, viszont félnek attól, mint ördög a szenteltvíztől, hogy
valaki nyilvánosságra hozza a bevételadataikat. Ulrich Lilie, a Diakonie németországi vezetője
örül az egyre növekedő menekültlétszámnak, és 2015-ben azt nyilatkozta, hogy Németország még
ennél is sokkal több menekültet lenne képes befogadni.

Nyilvánvaló, hogy ha a Diakonie-nak még több menedékkérőt kell gondozni, akkor több alkalmazottat
is felvehet - és ezzel a Diakonie vezetője, Ulrich Lilie még nagyobb hatalomra tesz szert. Vajon ehhez
még nagyobb fizetés is társul, mondván, a felelősség is sokkal nagyobb? Szerintem Ulrich Lilie, a
Diakonie vezetője inkább vegyen magához a saját házába egy közel-keleti és egy észak-afrikai
menedékkérőkből álló nagycsaládot, hogy ezzel olyan szociális tapasztalatokra tegyen szert, amelyek
elengedhetetlenül fontosak mindenkinél, aki a témához hozzá akar szólni. Svájcban ugyanis minden
egyes parókiát felszólítottak arra, hogy ne csak a pulpitusról lefelé prédikálják a felebaráti szeretetet,
hanem fogadjanak be a papiakba néhány menedékkérőt is. Ekkor hirtelen nagy lett a csend.

Gazdagság a szegénységből - szerintem ez az igazi mottója az állítólagos szociális szervezetek

vezetőinek. Wolfgang Seibel, aki több tanulmányt írt a németországi nonprofit szervezetekről, egyszer
azt mondta erről: „Strukturálisan fennállnak azok a körülmények, amelyek fokozzák azt a kockázatot,
hogy közhasznú szervezetekből egy csapásra önkiszolgáló üzletek lesznek. Sem olyan költségvetést
nem készítenek, mint az állam, sem olyan mérleget, mint amit a piaci vállalatoktól megkövetelnek. Az
egyesületek vezetőinek pedig igen gyakran nem érdekük, hogy megbízottjaik hatékonyan dolgozzanak.
Sokkal inkább a presztízsről szól, és arról, hogy folyamatosan hozzáférjenek a közpénzforrásokhoz ”

Milyen szép is az, amikor valaki olyan simán tud átváltani a politikából a szociális iparba, mint ahogy
például Elke Herrmann korábbi zöld parlamenti képviselő, akiről a következőt írták: „Elke Hermann,
korábbi parlamenti képviselő elkötelezte magát a Caritas Alapítvány mellett.” Hermann 2015 óta
tagja az alapítvány igazgatótanácsának.

Egy további óriáspolip a Máltai Szeretetszolgálat. Ők a legnagyobb adománygyűjtők a migránsokkal

kapcsolatos akciókban, az általuk üzemeltetett „máltai adományportálon” keresztül. Itt a következőket
írják: „Az ön adománya életet menthet és megóvhatja az emberiséget.” A Máltai Szeretetszolgálat
Németországban 22 500 főállású, és 47 ezer tiszteletbeli dolgozót foglalkoztat, emellett mintegy
egymilliós létszámú támogatói hálózat áll mögötte. Hallottak már Önök a „Malteser Werke GmbH”-
ról? Bad Doberanban működnek, ők a szervezet menedékkérőkkel foglalkozó egysége, ahol a rostocki
tartomány megbízásából menedékkérőket és menekülteket gondoznak. A máltaiak menekülteket
gondozó ágazatának további kirendeltségeit megtalálhatjuk Barthban, Vorpommern-Rügen
tartományban, a kelet-vesztfáliai Borgentreichben, Bützowban, Cottbusban, Eltville-ben,
Friedlandban, Hemerben, Kiedrichben, Lorchban, Mainzban, Neubrandenburgban, Nostorf-Horstban,
Parchimban, Sanitzban, Stralsundban, és Wickede-Wimbernben. A kiedrich-rheingaui
gondozóközpont weboldalán a következők olvashatók: „A gótikus Weindorf központjában
gondozzuk a menekülteket és menedékkérőket. A menekültek mindennapi életét a számukra idegen
környezetben többek között az orvosi vizsgálatok során vagy a bejelentkezéskor segítjük, valamint az
iskolákkal vagy óvodákkal való kapcsolatfelvételben, illetve a közösségi élet résztvevőivel való
megismerkedésben. A szabadidős programok keretében közösen látogatunk el társadalmi-kulturális
létesítményekbe, ünnepségeket és rendezvényeket szervezünk a menekültekkel közösen a
menekültszálláson.”

Tessék? Az lenne a máltaiak feladata, hogy ünnepségeket rendezzenek a menedékkérőkkel közösen a

gótikus Weindorfban? Ezek után kétszer is átgondolom, mit teszek, és inkább óvatos vagyok, ha a
rádióban a máltaiak adakozásra való felhívását hallom. Rendszeresen találok az újságokban olyan
cikkeket, hogy „a máltaiak 140 menedékkérő számára rendeztek be egy házat.” Ilyen mondatok
fordulnak elő például: „A máltaiak az üzemeltetést csütörtökön kezdik el, először
önkéntes munkaerőkkel (...). Végül összesen 31 főállású munkavállalót foglalkoztatnak majd.
Keresnek takarítókat, karbantartó, konyhai, büfés és gondozó személyzetet.”

Hogyan? A máltaiak által ellátott menedékkérők nem tudnak egyedül takarítani? Vagy magukra főzni?
És a fizetett gondozók valóban csak azért kellenek - ahogy a gótikus, Rajna melletti falucskában,
Kiedrichben -, hogy a máltaiak és a menedékkérők közös multikulturális ünnepségeket tartsanak?

A máltai szeretetszolgálat neves személyekkel reklámozza magát, akik támogatják a szervezet sokrétű
munkáját a migrációs iparban is. Peter Frey, a ZDF vezető szerkesztője az egyre növekvő számú
illegális bevándorló orvosi kezelése érdekében buzdít adakozásra a Máltai Szeretetszolgálat
nevében, a programot „Máltaiak a Migránsok Orvosi Ellátásáért” néven hirdetik. Nekem sokkal
jobban tetszene, ha a neves személyiségek azért állnának ki, hogy azokat az illegális
bevándorlókat, akiknek nincs tartózkodási engedélyük és jogsértő magatartást tanúsítanak, minél
hamarabb kiutasítsák.

Megvásárolt újságírók
A német média valamennyi migránst, akik Észak-Afrikából vagy a Közel-Keletről származnak, régóta
„menekültnek” nevez. Nálunk nincsenek olyanok, akik ki akarják használni a szociális rendszert. Ez
nem véletlen, mert nagyon sok újságírónál világosan kimutatható a kapcsolat a szociális iparral.
Létezik egyfajta szimbiózis az állítólagos szociális „megmentők” és a média között. Ez utóbbi olyan
szalagcímeket akar, amelyek megmozdítják az embereket, lehetőleg mindig új perspektívából
megközelítve a témát. Minél drámaibb egy tudósítás a „menekültek” szerencsétlen helyzetéről, annál
nagyobb a súlya a médiában. A menekültáradatról és az állítólag igen tevékeny szociális és gondozási
iparról szóló hírek ebből a szempontból pusztán ingyenreklámot jelentenek a szociális szektor
számára. Nagyon gyakran előfordul, hogy a közhasznú szervezetek rögtön a bankszámlaszámukat is
becsempészik az ilyen tudósításokba. A Német Vöröskereszt egyik nemrég elhunyt
mentőorvosa, Richard Munz részletesen kifejtette aggályait a témában az Im Zentrum der
Katastrophe (A katasztrófa középpontjában) című könyvében.

A bevándorlási, integrációs és migrációs ipar szinte megszámlálhatatlan kiadványt készített,

amelyekben munkatársaikat és a rendszer támogatóit igyekeznek meggyőzni arról, milyen hasznosak,
produktívak és fontosak a társadalmunknak. Számos folyóirat létezik, amelyek a migrációt támogatják.
A paletta széles - a Migrációs és Menekültügyi Hatóság által kiadott szakfolyóiratoktól kezdve (az
újságírókat ezek esetében adópénzből fizetik) egészen a következő magazinokig:
Asylmagazin (Menekültmagazin), Migration und Soziale Arbeit (Migráció és szociális munka),
Grenzwertig - Zeitschrijt für Migration und Menschenrechte (Határérték - Migrációs és emberi jogi
folyóirat), Global - Zeitschrift für Migration und Gesellschaft (Global: migrációs és társadalmi
folyóirat), illetve említhetjük még a MiGAZIN-t, illetve a Migration und Soziale Arbeit (Migráció
és a szociális munka) címűeket is. Ide vehetjük még a szociális egyesületek folyóiratait, illetve ezek
különkiadásait a segítők számára. Az ilyen folyóiratok megtöltéséhez szükséges új cikkeket gyakran
olyan újságírók készítik el, akik egyébként a vezető médiumoknál sem keresnek rosszul a leadott
karakterszámok alapján. A bevándorlóipar legtöbb újságjában nyilván csak úgy publikálhatnak az
újságírók, ha a rendszer fenntartása érdekében koptatják a klaviatúrát. Mondjuk ki nyíltan: akik a
vezető médiumokban a „Flüchtling, Flüchtling über alles..." (Menekültek, menekültek mindenek
felett...) dallamára írnak, extra jövedelemre tehetnek szert a migrációs ipar folyamatosan növekvő
médiaszekciójában.

Nézzük meg azt is, milyen cikkek jelennek meg a migrációs médiában. Egy példa: a MiGAZIN-ban
2015-ben megjelent egy interjú Guntram Schneiderrel, az SPD észak-rajna-vesztfáliai szociális
miniszterével a következő címmel: ,,Nem különböztethetünk meg jó és rossz bevándorlást”. A cikkből
nem derül ki, hogy az első ránézésre oly buzgó Guntram Schneider SPD-miniszter tagja a korábbi
fejezetben már tárgyalt Arbeiterwohlfahrt (AWO) egyik szervezetének. Erről az információról csak a
miniszter honlapjáról szerezhetünk tudomást. A szocialista, SPD-hez közel álló AWO évek óta gondoz
menekülteket, sőt, menekültszállókat üzemeltet. Vannak bírálók, akik arról beszélnek, mennyit és
miként húz hasznot az SPD-közeli AWO a menekültekhez kapcsolódó üzletből. Elég csak, ha
felismerjük az összefüggéseket,

máris látjuk a célokat és érdekeket. Minderről nyilván nem esik szó a „Nem különböztethetünk meg jó
és rossz bevándorlást” című propagandacikkben, ami véleményem szerint nem más, mint a miniszter
úr és ügyfelei érdekeinek megfelelően készült puszta reklámanyag. Aki tudja, hogy az SPD-s
Schneider tagja a menekültekből profitáló AWO-nak, (ugyanis ezek biztosítják a munkahelyét),
teljesen más szemmel olvassa az interjút. Ennek a háttér-információnak a birtokában úgy is
gondolhatnánk, hogy saját egyesülete érdekében befolyásolja a hangulatot. A cikk Ingo Lehnick
tollából származik, aki az amúgy menekültbarát evangélikus hírügynökség, az epd West munkatársa.
Értik, ugye? Az epd-nek saját szakmai részlege van, epd sozial néven. Ez utóbbi szakmai szolgáltatás
a szociális szektor részére, amely olyan cikkeket produkál a nép számára, mint „A menekültmunka
jótét lelkei”.

Ezen a ponton világosan láthatjuk, hogy az egész rendszer saját magát támogatja. Vagy talán Önök
elhiszik, hogy a migrációs folyóiratokban van esélye bármilyen kritikus hangnak? Képzeljék csak el,
hogy Ingo Lehnick például Guntram Schneider SPD-minisztert azokról a vádakról kérdezgeti, amelyek
szerint az AWO hasznot húz a menekültüzletből. Nem csak nekem szúrt szemet, mennyire egy húron
pendül a német média a menekültek témájában.

A hab a tortán az, hogy a rendszer részéről elismerést kapnak az olyan újságírók, akik kifejezetten
ügyesen fakasztják a könnyeket. Csak a Mittelrhein régió AWO kirendeltsége 5 ezer eurót juttatott erre
a célra 2015-ben. Egy évvel korábban az AWO egy szír menekült családról szóló tudósítást díjazott a
Kölner Stadt-Anzeigerben. Természetesen a Caritas is adományoz újságíródíjakat a szívszorító
történetekért. Egy ilyet kapott meg 2015-ben a Badische Zeitung a „Menedékprojekt" című cikkért.
És persze a Diakonie is rendelkezik egy újságíró díjakkal teli bőségszaruval azokért a tudósításokért,
amelyek a szervezet érdekeit segítik elő. Például létezik egy úgynevezett ,,Német Szociális Díj”,
amelyet a szervezet a saját reklámjában a következőképpen mutat be:

A Szövetségi Munkaügyi Szövetség a Szabad Boldogulás Elősegítésére (Bundesarbeitsgemein der

Freien Wohlfahrtspflege - BAGFW), amely a Német Caritas Szövetség tagjaj 1971 óta
adományozza a Német Szociális Díjat a szociális témában született kiemelkedő munkákért. Az
értékelés során a társadalom lelkiismeretére gyakorolt hatás áll a középpontban. A díjakat a
nyomtatott sajtó, a rádió, illetve televíziós kategóriákban ítélik oda olyan tudósításokért, amelyek
a Németországban szociálisan hátrányos helyzetű vagy szükségben levő emberek különleges
helyzetére, problémáira hívják fel a figyelmet. A díj Németország 40 legfontosabb újságírói díja
közé tartozik, és a győzteseknek összesen IS ezer euró pénzdíj

Ezen felül létezik még a Német Vöröskereszt Médiadíja, illetve az "Integrációs Újságíródíj” valamint
néhány tucat más kitüntetés is azok számára, akik a szociális vagy menekültipar szájíze szerint írnak a
médiában. Vagy Önök el tudják képzelni, hogy a szociális ipar több ezer eurót kiadna egy újságírói
díjra, ha a riport szerzője olyan címmel közölne le egy cikket, hogy "Újabb drograzzia az AWO
menekültszállóján”? Vagy ,,Csótányinvázó az AWO menedékkérő-szállásán” - mint ami valóban meg
is történt az AWO bernburgi központjában? De erre később majd visszatérünk.

Léteznek emellett még a nagyra becsült Német Vöröskereszt médiadíjai is - amelyeket Maybrit Illner
jelenlétében adnak át. Ebből az egyiket 2014-ben olyan újságírók kapták meg, akik az NDR számára
egy filmet forgattak. Vajon mi volt a témájuk? 45 perces tudósítást készítettek Wadim K.-ról, akit
visszatoloncoltak Lettországba, ahol öngyilkos lett. Carsten Rau és Hauke Wendler újságírók
kitüntetésben részesültek a könnyfakasztó sztoriért. Az ilyen történeteket szereti a szociális ipar,
ugyanis minél kevesebb embert utasítanak ki, annál nagyobb marad az ügyfélkörük. De nézzük csak
meg még egyszer, hogy mit is jutalmaz a Caritas egy ilyen újságíródíjjal. A következőkben egy
idézetet olvashatnak az SWR honlapjáról, amelyben a csatorna örömmel számol be a díjról:

Az „Ami életben tart minket” című riport három megöregedett „vendégmunkás” történetét meséli
el, akik Görögországból Olaszországból és Törökországból érkeztek, és közösen keresnek helyet
maguknak egy német idősotthonban. A zsűri a következőkkel indokolta a döntését: „Az
idősotthonok és ápolási intézmények nincsenek felkészülve a migránsok kívánságaira és igényeire.
Susanne Babila riportjában egy mindeddig figyelmen kívül hagyott témát karol fel és szórakoztató
módon, ujjal mutogatás nélkül tárja azt a nyilvánosság elé” (...) Susanne Babila cikkszerzőként és
dokumentumfilmesként dolgozik az SWR-nél és az ARD más intézményeinél. Elsősorban szociális
témájú rádió- és televízióriportokat készít a migráció és a menedékkérelmek témakörében, illetve
tudósításokat Európáról Latin-Amerikáról és Afrikáról.
A díjazott hölgy tehát „mindenekelőtt szociális témájú rádió- és televízióriportokat készít a migráció
és a menedékkérelmek témakörében.” Világos? Én legalábbis megbotránkoztatónak tartom ezt a
dolgot. Számomra úgy tűnik, mintha az ilyen újságírókat a szociális szektor megvesztegetné, hogy
propagandát készítsenek.

A Szövetségi Munkacsoport a Szabad Boldogulás Elősegítésére -(Bundesarbeitsgemein der Freien

Wohlfahrtspflege - BAGFW), amely többek között a Caritast, a Vöröskeresztet és a Diakonie-t is
tagjai között tudhatja, az elmúlt években például az alábbi újságírókat tüntette ki, akik - véleményem
szerint - valóban mindent megtettek azért, hogy könnyeket fakasszanak a menekülttémában:

Év Média Díjazott Cím

Pia-Luisa Lenz, Christian

„Hudekamp - egy film az otthonunkról" („Hudekamp -
2013 Televízió von Brockhausen,
ein HeimatfilnT)
NDR televízió

„A szúnyog kedve. Gyermeküket egyedül nevelők élet-

Marie von Kuck,
Rádió stratégiája” („Der Mut der Mücke.
Deutschlandfunk
Lebensstrategien Alleinerziehender”)

Michaela Kölbl,
Nyomtatott
Waiblinger „Otthonkeresés" („Auf dér Suche nach He imát")
sajtó
Kreiszeitung

Christel Sperlich rbb „Éhbér teljes munkaidőben" („Hungerlohn trotz

2012 Televízió
(televízió) Vollzeitjob")

„Nőtenyésztő telep Hoheneck - Megalázás, önkény,

Gabriele Stötzer MDR
Rádió árulás” („Frauenzuchthaus Hoheneck -Demütigung, Willkür,
FIGARO
Verrat”)

Nyomtatott Anita Blasberg,

Christian Denso, Die „Emberek között” („Unter Menschen”)
sajtó Zeit
2011 Gudrun Thoma, „Elszegényedve, elhalálozva, eltemetve - mikor a halál túl
Televízió Sebastian Schütz, WDR drága" („Verarmt, verstorben, verscharrt -Wenn dér Tód zu
(televízió) teuer ist“)

Charly Kowalczyk DLR „Angelika. Egy gyermekélet megközelítése"

Rádió
Kultur/NDR („Angelika. Annáherung an ein Kinderleben”)

Nyomtatott Jörg Eigendorf, „Az eldobható lányok" („Die

Marc Neller, Uwe Müller, Lucas Wiegelmann, Welt am

sajtó Wegwerfmádchen" )
Sonntag

2010 „Emberek testközelből: Helló

Televízió Heidi Umbreit, Jule,

még élek" („Menschen

Bernd Umbreit, hautnah:

WDR (televízió) Hallo Jule, ich lebe noch")

Rádió Inge Braun, Hel „Az énekléstől német leszek?"

(„Werd ich mit Singen

mut Huber, DLR Kultur/NDR/rbb deutsch?")

Nyomtatott
Henning Sufíebach, Die
sajtó Zeit „Opokuék a szomszédból" („Die Opokus von nebenan")

Nyomtatott Anna Kistner, „Nem ismerik a honvágyat" („Sie

sajtó
Süddeutsche Zeitung kennen kein Heimweh")
különdíj
Televízió Simone Grabs, „Moritz: szuper lenne, ha angyal lesz belőle..." („Moritz:
ZDF/KI.KA Ware cool, wenn sie ein Engel wird...“)

Tom Schimmeck, „Koma-Kicks, fiatal versenyivók felkutatása" („Koma-Kicks.

Rádió
NDRInfo Erkundungen unter jungen Kampftrinkern” )

Nyomtatott Anita Blasberg, „A gyámügy hátráltatott megmen-

Marian Blasberg, Die

sajtó tői" („Die Verhinderten Retter vöm Jugendamt" )
Zeit

Ute Hilgefort,
Televízió
ADR/WDR „Mikor anyu piál" („Wenn Mutti sáuft")

Reinhard Schneider, „A hanyatlás - egy szakmunkás útban lefelé" („Dér Abstieg -

Rádió
RBB/DLR/ WDR Ein Facharbeiter auf dem Weg nach untén")

Nyomtatott Marion Mück- „A halál mint fegyver" („Dér Tód

Raab, Wolfgang Stuppert,

sajtó als Waffe")
Dér Tagesspiegel

Ebben az üzletben azok is sikeresek, akik a „CÍVIS médiadíj Európa integrációjáért és kulturális
sokszínűségéért” nevű díjat megkapják. Az ARD, amelyet a WDR képvisel, illetve az autógyártók
által finanszírozott Freudenberg Alapítvány állnak a díj mögött. A honlapjukon a következő található:

A Kölnben működő közhasznú alapítvány országos és nemzetközi szinten is aktív. Az Európai

Parlament égisze alatt kiosztott CÍVIS médiadíjra már több mint két évtizede az ARD
(Arbeitsgemeinschaft der Landesrundfunkanstalten in Deutschland - Németországi Tartományi
Rádiós Intézmények Munkaközössége) jelöli a díjazottakat. Az ARD-t a Westdeutscher Rundfunk
(WDR) képviseli, a Freudenberg Alapítvánnyal közösen. A díj médiapartnerei az Österreichische
Rundfunk, az SRG SSR, a Deutsche Welle, az RTV Slovenia, a ZDFa Deutschlandradio, az Arte
németfrancia kulturális csatorna, a 3Sat, a Phoenix és az Europáische Rundfunkunion (EBU -
Európai Rádiós Unió). Együttműködő partnereink a Deutsche Sparkassen- und Giroverband, a
német szövetségi kormány migrációs, menekültügyi és integrációs megbízottja, az Európai Unió
Alapjogi Ügynöksége, a WDR médiacsoport, a Bavaria Film, a Film- és Televíziós Producerek
Értékesítési Társasága (Verwertungsgesellschaft der Film- und Fernsehproduzenten) és a Német
Producerek Szövetsége. A CÍVIS médiadíjat a CÍVIS Médiaalapítvány alapította.

Vajon ki várna el egy ilyen támogatói lista mellett kritikus cikkeket? Én nem. Ebben a körben inkább a
menedékkérők és az illegális bevándorlók szívszorongató menekülési történeteit vagy a sorsról szóló
tudósításokat díjazzák. Minél szívfacsaróbb egy beszámoló, annál nagyobb eséllyel nyer díjat -
legalábbis szerintem. 2015-ben például Lisa WeiB, a Bayerischer Rundfunk munkatársa kapta a
CÍVIS Rádiódíjat az „Egész úton végig halálfélelem- egy Európába menekült története”
(„Denganzen Wegnur Todesangst - Geschichteeiner Fluchtnach Európa”) című tudósításáért. Akár azt
is mondhatnánk, hogy az ARD, amely az ilyen díjak mögött áll, a mi kötelező hozzájárulásunkból
finanszírozott állami csatornaként kitünteti az egyik saját dolgozóját. A CIVIS-díj
együttműködő partnerei - ahogy a német szövetségi kormány migrációs, menekültügyi és integrációs
megbízott ja is - ennek nagyon örülnek. A CIVIS-díjazottak a szememben a megvásárolt újságírók
közé tartoznak.

Nem láttam még olyan díjazottat, akit azért tüntettek volna ki, mert a menedékkérők által behozott
betegségekről, a „menekültek” között meglévő bűnözésről, a bevándorolt „nagycsaládok” integrációs
ellenállásáról, vagy az integrációs politika kudarca nyomán előállt úgynevezett „No-go zónákról”
azaz egész városrészek elfoglalásáról tudósított volna. Vagy esetleg a horrorisztikus költségekről,
amelyek a német adófizetőket terhelik. A CIVIS-díjak szerintem arra bátorítják az újságírókat,
hogy egy nyilvánvalóan kudarcot vallott politikát minden területen könnyfakasztó tudósításokkal
támogassanak. Ezért kitüntetik őket. Nem ismerek egyetlen olyan díjat sem a szociális, integrációs
vagy bevándorlási szektorban, amelynél ez másként lenne.

A szociális szektor, a politika és a média összefonódását a német segélyszervezetek szövetségén

keresztül lehet legjobban felismerni, amely az „Aktion Deutschland Hilft - Németország Segít Akció”
hangzatos névre hallgat. Az Aktion szerintem elsősorban azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a német
polgárok pénztárcáját megnyissa a további adományokra. A szervezet hitvallásának fókuszában
természetesen a más régiókból származó emberek segítése áll. A tagok között a szociális szektor
számos nagy konszernjét megtaláljuk, többek között az Arbeiterwohlfahrtot (AWO), az Arbeiter-
Samariter-Bundot, a Máltai Szeretetszolgálatot, a Johannitákat, a World Vision Care-t és
természetesen az Egyenjogúsági Jóléti Szövetséget. Nézzük most meg még egyszer, hogy a politika és
a média soraiból ki képviselteti magát az „Aktion Deutschland Hilft” soraiban. Saját szavaikkal ez a
következőképpen hangzik:

Az Aktion Deutschland Hilft, a Német Segélyszervezetek Szövetsége sikeresen nyert meg a

kuratóriuma számára hat nagyra becsült személyiséget a politika, a média és a gazdaság
területéről. A kuratórium elnöke Dr. Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter. A grémium május
24-én Berlinben tartott ülése alkalmából, amelyet Peter Clever, a BDA felsővezetői körének tagja
vezetett, új tagként a következő személyeket üdvözölték (abc-sorrendben):

♦ Enno Bernzen, elnök, dapd mediaholding AG

♦ Michael Brand, Bundestag-képviselő, CDU/CSU, az Emberi Jogi és Humanitárius

Segélybizottság elnökhelyettese

♦ Marianne Dölz, ügyvezető, Handelsblatt GmbH & Co. KG Kiadói Csoport

♦ Birgit Kiesper, elnök, Kommunikation Deutschland és Corporate Responsibility, Deutsche
Telekom AG

♦ Heribert Röhrig, tulajdonos, helpBOX - Engagement-Konzepte Ügynökség, szabadfoglalkozású

tanácsadó több közhasznú szervezetnél, az Aktion Deutschland Hilft szervezet korábbi elnöke

♦ Dagmar Wöhrl, Bundestag-képviselő, CSU, a Fejlesztési és Gazdasági Együttműködési

Bizottság elnöke

Ezzel a kuratórium jelenleg 21 tagból áll, akik minden társadalmi szempontból jelentős szektort
képviselnek. A most kinevezett új tagok mellett a következő személyek tevékenykednek az
Aktion Deutschland Hilft kuratóriumában:

♦ Dr. Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter (elnök)

♦ a. D. Ruprecht Polenz Bundestag-képviselő (elnökhelyettes / ZDF-Televíziós Tanács)

♦ Volker Beck Bundestag-képviselő

♦ Peter Clever (a BDA felsővezetői körének tagja)

♦ Heinz-Hermann Herbers (A Deutsche Post AG Közszféra -BRIEF Terjesztési üzleti részlegének

vezetője)

♦ Ingrid Hofmann (ügyvezető, IK. Hofmann GmbH Nürnberg)

♦ Dr. h. c. Renate Jaeger (a Német Ügyvédi Kamara ombudsman-ja, az EGMR egykori bírája,
Szövetségi alkotmánybíró a. D.)

♦ a. D. Dr. h. c. Jürgen Koppelin Bundestag-képviselő

♦ Univ.- Prof Dr. Dieter Lenzen (a Hamburgi Egyetem elnöke)

♦ a. D. Kerstin Müller Bundestag-képviselő

♦ Dr. h. c. Fritz Pleitgen (volt WDR-igazgató, a Ruhr 2010 GmbH egykori ügyvezetője)

♦ Regint Sixt (vállalkozó, a Kinderhilfe gyermeksegítő szolgálat alapítója)

♦ Michael Sommer (DGB-elnök)

♦ Christoph Strasser Bundestag-képviselő

Ez az adománygépezet közben újságírói díjakat is kioszt, először 2015 májusában. A „Humanitárius

Segítség újságírói díj" védnöke Christoph Strasser, az SPD politikusa, akit a gálán a következőképpen
mutattak be:
Az újságírói verseny védnöke, Christoph Strasser 2014 óta a német szövetségi kormány
megbízottja emberi jogi, politikai, illetve humanitárius segély ügyekben. Emellett hosszú évek óta
tagja az Aktion Deutschland Hilft kuratóriumának. A Bundestagban Christoph Strasser aktív
szerepet vállalt a jogi bizottságban, illetve az Emberi Jogi és Humanitárius Segélybizottságban is.
2014-ig az SPD parlamenti frakciója Emberi Jogi és Humanitárius Segély munkacsoportjának
szóvivője volt. 2010-től 2014-ig mindezeken kívül delegáció-vezető-helyettese volt az Európa
Tanács Parlamenti Közgyűlésében a német delegációnak. 2010 óta vezeti az SPD parlamenti
frakciója Afrika Baráti Körét.

A zsűriben, amely kiválasztja a szervezet díjazottjait, ott ül Jörg Sadrozinski, a Német Újságíróiskola
elnöke és ügyvezetője. Róla a következőket írja az „Aktion Deutschland Hilft”: Jörg Sadrozinski
1964-ben született, 2011 júliusa óta vezeti a müncheni Német Újságíróiskolát. Előtte a
tagesschau.de szerkesztőségének vezetője volt, illetve tagja volt az ARD aktuell
vezető szerkesztőségének és az Ersten hamburgi központi hírszerkesztőségének. Jörg Sadrozinski
diplomáciai újságírást tanult Münchenben, ahol a Német Újságíróiskolában szerkesztői
tanulmányokat folytatott. Tanulmányai alatt, illetve azok befejezése után dolgozott a Süddeutsche
Zeitungnak, a dpa-nak, és a Bayerischen Rundfunknak.

A zsűri tagja még Marion Dilg, az SWR munkatársa, valamint az „Aktion Deutschland Hilft”
ügyvezetője, Manuela RoBbach, illetve a Caritas korábbi menedzsere, Jürgen Lieser. Mit kell tudniuk
azoknak az újságíróknak, akik megkapják a díjat? Erről a következőket olvashatjuk:

A világszerte zajló humanitárius krízisekről szóló médiatudósítások a humanitárius segítség fontos

részévé váltak. Ha nem tudósítanak a szükségben élő emberek élethelyzetéről, akkor a szélesebb
nyilvánosság nem ismeri fel ezeket a szükségeket, és ez érinti az adományok gyűjtését is,
amelyekre viszont sürgősen szükség van ahhoz, hogy segítséget nyújthassunk. Az Aktion
Deutschland Hilft ezzel a céllal rendezi meg a külügyminisztérium támogatásával az
újságíró utánpótlási versenyt, hogy új tudósítási módszereket dolgozzanak ki a médiában, és
ezáltal a lehető legnagyobb mértékben fel lehessen kelteni a nyilvánosság figyelmét.

Ezt sokkal világosabban is el lehetne mondani: aki a szociális ágazat céljainak megfelelően ír, az a
szociális ipartól jutalmat kap. Ráadásul a külügyminisztérium is támogatja azt, ha valaki politikailag
korrekt módon zongorázik a billentyűzeten.

A szociális szektor környezetében zárul a kör: a politikusok vagy a szociális ágazat cégeinek
vezetőségében ülnek, vagy mellékállásban ügyvezetők a menekültüzletben, vagy védnökei, esetleg
jószolgálati nagykövetei a segélyiparnak. A médiadíjakkal és megbízásokkal lépre csalt újságírók
pedig, meglátásom szerint, politikailag korrekt módon tudósítanak - mégpedig teljesen egy kaptafára -
a szerencsétlen menekültek szociális problémáiról, akiknek végül nálunk, vagyis a „Németország
Menekülttáborban” kellene landolniuk.

Esetleg maguk is olyan kezdeményezések védnökei, amelyek szociális emberbaráti szeretetből segítik
a menekülteket Németországban, és bátorítják őket az itt maradásra, ahogy például Heribert Prantl is
teszi, a Süddeutsche Zeitung egyik vezetője. Prantl olyan cikkeket ír a lapjában, amelyek efféle
címekkel jelennek meg: „Hogyan gyilkolja meg az EU a menekülteket?”, és arra buzdít, hogy még
szélesebbre tárjuk a határainkat. Prantl, aki a Süddeutsche Zeitung hasábjain kardoskodik a
menedékkérők és menekültek érdekében, és tömegével telepítené be a menekülteket az unió területére
(„EU-tagállamokba kell letelepíteni őket” - írja), ezzel egy időben védnöke a Refugee Law Clinic
Munich (Müncheni Menekült-jogsegély Klinika) egyesületnek, amely ingyenes jogi tanácsadást nyújt
a menedékkérőknek arról, hogy miként lehet kihúzni a legtöbbet a német jogállamból. Sok más
újságíró is van, akik „védnökként” vagy „nagykövetként” a szociális és menekültügyi szektorban
tevékenykednek, és ezért cseppet sem szégyellik magukat. Az újságírók, akik tökéletesen
beilleszkedtek a rendszerbe, természetesen bármikor munkahelyet válthatnak, és maguk is átülhetnek a
szociális szektorba. Például sajtószóvivőként, vagy munkavállalóként átigazolhatnak valamelyik saját
kiadású szociális folyóirathoz, amit az AWO ad ki, például az Ansicht vagy Theorie und Praxis der
sozialen Arbeit (TuP - A szociális munka elmélete és gyakorlata) címmel.

Néhány újságírónak nincsen lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy egy ideig sajtószóvivőként dolgozzon
a szociális iparban, ahonnan aztán valamelyik párt kommunikációs részlegére igazolhat át. Itt aztán
végül adópénzből fizetik őket - és gondoskodnak róluk. Mindehhez elegendő az, ha szépen,
politikailag korrekt módon ír az illető, és nem kritizálja a rendszert. Vannak olyan keresőprogramok,
amelyek segítségével könnyen megtalálható, hogy ki éppen hol és milyen pozícióra vált a rendszeren
belül. A szociális és menekültügyi ipar ezalatt tovább növekszik, és képviselői folyamatosan a
tenyerüket dörzsölgetik. A rendszeren belül ugyanis szinte mindenki jól keres, vagy más
módon profitál az üzletből. Ez a rendszer önmaga körül forog, és láthatóan a bírálatok egyáltalán
nincsenek betervezve. Az, hogy mi, polgárok mit gondolunk, a nyerészkedőket a legteljesebb
mértékben hidegen hagyja. Mi, polgárok inkább akadályozó tényezők vagyunk, főleg akkor,
ha kinyitjuk a szánkat. Aki ezt meg meri tenni, azt a politika, a média és a szociális ipar azonnal
pellengérre állítja „szélsőjobboldaliként”. És mielőtt még elfelejtem: a szociális ipar a célzott
hirdetési megbízásokkal természetesen azokat a médiumokat finanszírozza, amelyeknél a polgárok az
egyoldalú propaganda-újságírás miatt sorra mondják fel az előfizetésüket. A kiadóvállalatoknak
financiális okokból szükségük van a szociális ipar hirdetési megbízásaira, mert az újságkiadók
annyira a csőd szélén állnak, hogy még a saját újságíróikat is arra kötelezik, vásároljanak több
előfizetést, hogy ezzel is kicsit kipofozzák a házi publikációk kiadási statisztikáit.

Vegyük hozzá mindehhez a következő tényt: pont azok az újságírók, akik a menekültekről tudósítanak,
adnak a német bíróságok számára a menedékkérelmi eljárásban szakvéleményt azokról az
országokról, amelyekből a menedékkérők érkeznek. Amikor a médiában tömeges elbocsátásokra kerül
sor, nem egy újságíró jóval több pénzt keres ezekkel a menekültekről és származási országaikról
szóló szakvéleményekkel, mint a róluk szóló cikkek írásával. Végül is egy szabadúszó
újságíró soronként átlagosan 0,8 és 1 euró közötti összeget kap (az átlagosak körülbelül bruttó 1395
eurót havonta), a szociális iparban alkalmazottként pedig havonta átlagosan bruttó 2180 eurót. Ahogy
a külügyi hatóságoknál dolgozó orvosoknak a kiutasításkor szakvéleményt kell adniuk minden egyes
menedékkérőről, és azok utazásra való alkalmasságáról - és ezzel nyilván keresnek is -, vagy
megegyezés alapján szakvéleményeket adnak mellékes kereset fejében a migránsok poszt-traumás
terhelési zavarairól, ugyanígy azok az újságírók, akik vagy a menekült téma szakértőinek számítanak,
vagy a menedékkérők származási országaira specializálódtak, szívesen írnak szakvéleményeket
a külügyi hatóságoknak vagy bíróságoknak, akik a menedékkérelmekről döntenek.

Ez az egyik legnagyobb tabutéma a német nyelvű médiában. Nincsenek erről statisztikák vagy
vizsgálatok. Viszont saját tapasztalatból is jól tudom dokumentálni ezt: nem is olyan régen ugyanis
még a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál dolgoztam, később pedig más kiadóknál. Évtizedek óta
Afrika és a Közel-Kelet témákért feleltem, sőt, hosszabb időt töltöttem el az itteni országokban
haditudósítóként. Már az első néhány évben megkerestek bizonyos hatóságok, hogy szakvéleményeket
készítsek az Afrikából vagy a Közel-Keletről érkező menedékkérők származási országainak
helyzetéről. És ezért igen jól fizettek.

Ha a médiában megható történeteket hallanak vagy látnak a szegény menedékkérőkről, akik kizárólag
a nagy német menekülttáborban számíthatnak jobb jövőre, mindig gondoljanak arra, hogy a
tudósításban megszólaló egykori politikusok a saját cégük számára akarják biztosítani a bevételt, és
az ilyen cikkek vagy riportok szerzői valószínűleg a többszörösét keresik, mint egyébként, esetleg egy
jelentős pénzjutalommal kibélelt „újságíródíjjal” jutalmazzák munkájukat. A
menedékkérők biztosítják a bevételt számukra olyan időkben, amikor nagyon sok újságírónak semmi
esélye nincs a munkaerőpiacon. Így aztán egyre több újságíró kezd el a politikusokkal karöltve önként
nyomást gyakorolni, amely a nagyközönség szívét megpuhítja, és még szélesebbre tárja az ajtókat az
egyre több „menekült” előtt. Ehhez némelyek szívesen használnak kitalált menekülési sztorikat. Egyes
médiumok őszinték, ahogy a Rheinische Post is, ahol 2015-ben a következő címmel jelentettek
meg egy tudósítást: „Mohammed menekülése Ghánából Niederrheinba”. Ebben azt írták, „alapos a
gyanú, hogy a menekültek történeteket találnak ki (,..)”. Nem minden újságíró ilyen őszinte. A
szenegáli Abdou Diouf izgalmas horrortörténeteket mesélt egy állítólag halálosan kimerítő
menekülésről, amely „gumicsónakkal indult a tengeren”. Egész meggyőzőnek hatott a történet, az illető
okostelefonjával kellőképpen bemozdult szelfiket is készített, amelyek őt ábrázolták a tengeren
izzadságtól gyöngyöző homlokkal. „Nagyon veszélyes utazás volt” - mesélte. Számos médium - még a
Hujfington Post is - bedőlt a csalásnak. Az ilyen történetekkel fel lehet ugyan a figyelmet kelteni -
legalábbis így gondolkodnak az újságírók - és növelni lehet a példányszámot. Abdou Diouf
menedékkérő történetét egyébként egy spanyol reklámügynökség találta ki, amely 2015 nyarán a
„menekült” szívszorító képeivel egy fotósfesztivált akart népszerűsíteni.
Vezető médiumok a nagyító alatt: évtizedek óta minden változatlan
A politika és a média úgy tesz, mintha a migránsok és menedékkérők áradata hirtelen került volna elő
a semmiből. Amikor Sigrid Baringhorst politológust 2015 augusztusában megkérdezték, hogy szerinte
a politikusok alábecsülték-e a menekültkérdést, ő így válaszolt: „Senki nem látta előre ennek
mértékét.”

Tessék: Sigrid Baringhorst a Siegeni Egyetem weboldala alapján „a Szövetségi Migrációs és

Menekültügyi Hivatal kutatási tanácsadó testületének vezetője.” És ugyancsak ő a Német
Politikatudományi Szövetség (DVPW) migrációs politikai munkacsoportjának szóvivője
is. Meglátásom szerint ez a hölgy a menekültpolitika lobbistája. Emellett a hölgy az SPD-hez tartozó
Friedrich Ebert Alapítvány „megbízott docense”. Sigrid Baringhorst, aki „szociális tudományok és
germanisztika” szakon szerzett képesítést, úgy állítja be magát, mint „a Szövetségi Migrációs és
Menekültügyi Hivatal kutatási tanácsadó testületének vezetője”, és a migránsáradat szakértőjeként ad
interjúkat. Újra mondom: az illető azt állítja a már Kadhafi elnök által előre megjósolt tömeges
menekültáradatról, hogy „senki nem látta előre ennek mértékét.” Személyes véleményem erről
mindössze annyi, hogy ha ilyen „szakértők” ülnek a vezetői pozíciókban, ezek adnak interjút a
médiában, és ezek tanácsadók a politikusok mellett, akkor nem csodálkozhatunk Európa,
vagy Németország jelenlegi állapotán. Ennek ellenére az olyan „szakértőket”, mint Sigrid
Baringhorst, mi, az adófizetők finanszírozzuk. Senki nem látta tehát előre a menekültáradat mértékét?
Szerintem ez a kijelentés hasonlóan abszurd, mint a kormányunk néhány „szakértőjének” szánalmas
kijelentései, akik még ma is merészen állítják, hogy az euróválságot a német márka kiiktatásakor senki
nem láthatta előre.

Emlékezzünk vissza: az osztrák FPÖ politikusát, Susanne Wintert 2009-ben 24 ezer euró pénzbírságra
és három hónap letöltendő szabadság-vesztésre ítélték, mert 2008-ban a helyhatósági tanácsi
választásokon az iszlám világból érkező „bevándorlási cunamira” figyelmeztetett. Másodfokon is
megerősítették, hogy önmagában e kifejezés használata már „a közvélemény izgatásának” minősül.
Tilos volt tehát, hogy bárki figyelmeztessen a már akkor egyre nyilvánvalóbbá váló fejleményekre.
Ma a vezető médiumaink magától értetődően írnak erről a „menekültcunamiról”, a politikusok pedig
felháborodnak a „menedékkérők áradatán.”

Aki végigböngészi az archívumot, könnyen észreveheti, hogy semmi meglepő nem történt. Egy a sok
példa közül: André Blattmann, a Svájci Hadsereg vezérkari főnöke az alpesi köztársaság hadseregét
már 2010 óta a menekültáradat katonai elhárítására készíti fel, amelyre Bernben akkor már évek óta
számítottak. A média hosszú hetekig szinte üldözte ezt az embert. Amikor 2013-ban David Cameron
brit miniszterelnök egy újkori népvándorlásra és az Európába irányuló szociális segélyturizmusra
figyelmeztetett, a média őt is kinevette, és úgy állították be, mintha idióta volna. 2014. év elején - pár
hónappal a menekülthullámok megindulása előtt - az akkori líbiai belügyminiszter, Salah Mazek is
figyelmeztette Tripoliból az európaiakat: „Az illegális bevándorlás tekintetében figyelmeztetem az
Európai Uniót: ha nem teljesíti a kötelességét, akkor Líbia olyan politikát választ, ami könnyű
áthaladást biztosít ennek az emberáradatnak, ugyanis Allah minket tranzitországgá tett ebben
az áradatban.” Kadahfi bukása után az olyan emberek, mint Salah Mazek, pénzt követeltek az
európaiaktól azért, hogy távol tartsák Európától a több millió afrikai gazdasági menekültet. Kadhafi is
ezt tette korábban. Salah Mazek azt mondta, hogy Líbia „szenved” azért, mert sok ezer, délről, Fekete-
Afrikából érkező menekült betegségeket, bűnözést és kábítószert terjeszt az országban. Mazek: „Líbia
megfizette a maga árát, most Európa jön, hogy állja a cehhet.” Sok hasonló figyelmeztetést hallhattunk,
de olyan gyorsan pergő időben élünk, hogy mindaddig, amíg nem lehetett látni Európában az újkori
népvándorlás szinte bibliai méreteit, inkább csukva tartottuk a szemünket. Így aztán bár ezek a
bevándorlási hullámok évtizedek óta újra és újra előkerültek, a politika ekkoriban még nem igazán
foglalkozott a témával.

Néhány évvel ezelőtt azért legalább ráébredtünk a valóságra. Ha egy pillantást vetünk a Der Spiegel
hírmagazin cikkeire, megérthetjük, milyen nagyot változott a gondolkodásunk a migrációs áradattal
kapcsolatban mindössze egy generáció alatt. Néhány évtizede még egyértelmű volt, hogy távol akarjuk
tartani a gazdasági menekülteket. Ma mindez már „szélsőjobbos” gondolatnak számít, már az is, ha a
„gazdasági menekült” szót egyáltalán a szánkra merjük venni. 1980-ban a Der Spiegel egyik
címlapsztorijában „A külföldiek - Németország Menedékhely” címmel a következő ütős mondatok
jelentek meg:

Külföldi hullám: a gazdasági menekültek visszaélései miatt a menedékjog fennmaradása is

veszélybe került. Nyugat-Németországot elönti vajon egy idegenhullám, és akkor talán
tömegtáborokat kell létrehozni a menedékkérőknek, vagy akár a határon kell döntőbíróságot
kialakítani a gyorsított eljárás lefolytatásáért? A menedékkérelmi rendelkezésekkel történő
visszaélések felforrósítják a túl sok külföldiről szóló vitát, és egy olyan alkotmányos
garanciát fenyegetnek, amely a német szövetségi jogrend legmagasabb szintjéhez tartozik. (...) Bár
nyilván a végén tízből csak egy bevándorló maradhat ténylegesen az országban, viszont addig is
biztosított számukra a szociális segély... Még az irántuk legjobb indulattal levők sem vitatják azt,
hogy sokaknak, akik politikai üldözötteknek adják ki magukat, valójában mi a céljuk. (...) Egy levél
jól mutatja azt, mekkora feszültséget okoz a külföldiek problémája és milyen érzelmeket vált ki az
egyébként higgadt politikusokból is. A levelet a kereszténydemokrata Manfred Rommel írta
barátjának, Lothar Spath baden-württembergi miniszterelnöknek. Ennek következtetése: „a
szövetségi köztársaság bizonyos fokig a menedékkérők önkiszolgáló éttermévé vált." (...) Rommel
szerint „a fő probléma" az, hogy nem állnak rendelkezésre szálláshelyek: ha nem következik
be rövidesen változás, akkor „szükségszerűen nyomornegyedekhez hasonló külföldi gettók jönnek
majd létre, az összes ehhez tartozó szociális, higiéniai és bűnözési következménnyel Ennek első
jelei már most felismerhetőek."

Most, 35 évvel később ismerősek ezek a szavak? Érdekes módon azonban az évek során a
körülményekben semmi változás nem történt. 1986-ban a Der Spiegel a következő kérdést tette fel a
címlapján: „Határzár a menedékkérők előtt?” Az ehhez tartozó cikkben még lehetett olyan mondatokat
olvasni, amelyek ma már a cenzúra áldozataivá válnának:

A Neuburgi Bevándorlási Hivatal vezetője, Hans Osterburg egyre növekvő „menekültbűnözésről"

számol be: „Alkohol, cigaretta, parfüm, dezodor - mindent ellopnak a szupermarketekből ”
Siegfried Bleck, Bréma rendőrfőnöke pedig „jelentősen magasabb bűnözési arányt" állapított meg
„mint a már itt lakó külföldiek között".

1991-ben újra menekültekről szólt a Der Spiegel címlapja, a cím ezúttal így hangzott: „Szegények
rohama.” Ebben a folyamatosan érkező menedékkérőkről a következő állt:
Szinte mindenki, aki feltétlenül Németországban akar maradni, és ennek érdekében viszonylag
értelmesnek mutatja magát, sikerrel is jár. Majdhogynem korlátlanok a lehetőségek a kitoloncolás
elkerülésére, a bevándorlási hivatalok helytelen menedzsmentje miatt, illetve a külföldiekre
vonatkozó törvények liberalizmusának köszönhetően.

(...) Ezért aztán szinte lehetetlen megállapítani, ha egy menekült az oly hőn vágyott szociális
segélyt több helyen is begyűjti - azaz olyan bűncselekményt követ el, amely úgy tűnik, hogy számos
helyen tömegjelenséggé kezd válni, például Alsó-Szászországban.

Egy évvel később a Der Spiegel a szűnni nem akaró menekültáradattal kapcsolatosan újfent
címlapsztorit közölt: „Menedékkérelmek - kudarcot vallanak a politikusok”. A szerző a következőket
írta „A legutolsó néger faluig” (Bis ins letzte Negerdorf) cím alatt:

Klaus Markner nem látott többé más megoldást. Ahhoz, hogy a 7500 fős kis közösségébe, Ilmenau
bei Lüneburgba újabb 25 menedékkérőt fogadjon be, a község első számú köztisztviselője készen
állt arra, hogy „szükséghelyzetben akár a tűzoltószertárt is kisajátítsa \

A hír gyorsan elterjedt, olyan sebesen, amint egy tűzoltóautó eléri a környékbeli falvakat. Néhány
nappal később az önkéntes tűzoltóság 250 tagja azzal fenyegetett, hogy kilépnek a szolgálatból.
Ezért aztán a városháza mellett közvetlenül egy 48 fős konténertábort húztak fel. Markner viszont
úgy gondolja, hogy a szükségkisajátítást ezzel csak elhalasztották. „Bármikor\ amikor üres
lakásokat akarok kibérelni, vagy telket akarok venni új épület építéséhez", panaszkodik a közösségi
vezető, „a helyiek azonnal bojkottálják ezt." Ilmenau polgárainak viselkedése viszont megfelel az
országban tapasztalható hangulatnak. Szinte sehol nem lehet szállást találni, mert mindenhol
azonnal kitör a polgári tiltakozás...

A listát évről évre hosszan lehetne folytatni. Már egy generációnyi idő óta tudjuk, hogy a harmadik
világból egyre többen akarnak menekültként Európába jönni, mindenekelőtt Afrikából és a Közel-
Keletről. Az is teljesen világos, hogy ebben a kérdésben a média a világot egészen másként mutatja
be, mint amit sokan mások gondolnak róla. Viszont ha megnézzük, hogy akkoriban mit képviselt a
politika és a média, az egész egy szatírának tűnik. 2015 augusztusában Angela Merkel kancellár
meglátogatta azt a német városrészt, amely időközben egész Németországot tekintve a migránsáradat
és a kudarcot vallott integrációs erőfeszítések szimbólumává vált: Duisburg Marxloh kerületét. Ez az
észak-duisburgi városrész masszívan külföldi kezekben van, a német rendőrség csak „járőrözik a
félelemövezetben” Bűnözés, jövőkép-nélküliség, szemét és nyomor, iszlamizáció, radikalizáció, a
németek elleni gyűlölet - itt ez a valóság. Ennek ellenére a szövetségi kormány a médiával
karöltve éppen Duisburg-Marxlohban rendezett propagandarendezvényt a „Jól élni Németországban”
című téma bemutatására. Emlékeztetőképpen: a Marxlohért felelős politikusok a városrészt
„szélsőjobbmentes övezetnek” nevezték. A rendfenntartó hatóság dolgozóit itt ugyanúgy megtámadják,
ahogy a rendőröket is, sőt, többen meg is sérültek közülük. Már öt évvel ezelőtt a következők jelentek
meg egy német újságban: „Duisburg-Marxlohban muszlim fiatalok kormányoznak.” Ma itt sok helyen
bűzölgő szemétdombok és patkányinvázió uralkodik. A szemét már a házak tetején is tornyokban áll.
Egy helyi újság a következőt írta a körülményekről: „Egyre gyakrabban fenyegetik vagy szidalmazzák
az embert, ráadásul németül. Újabban egy alig kétéves kislány köpött le, mert nem akartam, hogy a
bevásárlószatyromból barackokat vegyen ki” - meséli egy marxlohi lakos.” A szövetségi kancellár
meg olyan kampánnyal érkezik ide, amit később a propagandarészleg úgy ad el a németeknek, mint a
„Jól élni Németországban” akció. Egy humorista se találhatott volna ki ennél viccesebb dolgot. Ugye?

Az olyan városrészekben, mint Duisburg-Marxloh, ahol állítólag a bevándorlók a legnagyobb

„hozzáadott értéket” jelentik, a helyi politikusok, mint Uwe Heider (SPD) kerületi polgármester
alapvetően egy dolgot követelnek: még több pénzt. Marxlohban azonban követelni, követelni és
tovább követelni nem csak a politikusok tudnak. Teljesen komolyan vannak olyan polgárok, akik
adópénzt követelnek azért, hogy pozitívabb képet nyújtsanak az egyre lefelé csúszó Marxlohról. A
hozzáadott érték helyett itt inkább elvont értékekről beszélhetünk. És ez még csak a kezdete egy
csodálatos történetnek, amelyet időközben olyan kampányok fémjeleznek, mint például a „Szebb
lakóhelyet a menekülteknek.”

A Legjobb esély a pénzgyűjtésre

A szociális iparban időnként olyan luxusfizetéseket adnak, amit egy átlagpolgár el se tud képzelni.
Heidi Schafer-Frischmann a kiemelten közhasznú Német Vöröskereszt berlini kirendeltségénél a
szervezet nővérállományának vezetőjeként több mint 500 ezer eurós éves jövedelemre tett szert. Csak
egy kis beavatott kör tudott arról, hogy a hölgy valójában mennyit keres. A média tudósításai szerint a
szakképzett beteggondozó az évi 360 ezer eurós fizetés mellé még mintegy 180 ezer eurós bónuszokat
is kapott. A Német Vöröskereszt központi titkársága nem volt túl boldog, amikor 2015-ben a
kifizetések összege nyilvánosságra került. Végtére is a legtöbbször adományokból
begyűjtött pénzforrásoknak a leginkább szükségben lévőkhöz kellene eljutniuk. „Tekintve, hogy
nővérként mi mennyit keresünk, óriási szemtelenség, ha az országos vezető 500 ezer eurót keres” -
mondta egy 31 éves nővér az Arzte Zeitung szerint 2015-ben, amikor a botrány kirobbant. Négy
vezető mondott le ezt követően. Csak összehasonlításképpen: a Vivantes berlini állami
kórházkonszern korábbi ügyvezetője évente mintegy 440 ezer eurót keresett, és a 9,3 millió
biztosítottal rendelkező Techniker Krankenkasse igazgatósági elnöke 2014-ben 297 ezer eurót vitt
haza.

A szociális iparban a vezetők többet keresnek, mint a szövetségi kancellár. Torsten Benz, a GGP
(Gesellschaft für Gesundheit und Padagogik - Egészségügyi és Pedagógiai Társaság) ügyvezetője a
média információi szerint minden hónapban 17 ezer euró fizetést kapott, és több millió eurót tud majd
érvényesíteni a nyugdíjkasszából. Benz úr teljesen „méltányosnak” találta óriási járandóságát.
Végtére is a GGP Rostock egyik legfontosabb szociális intézménye, a cég 2015 januárjában mintegy
600 munkatársat foglalkoztatott. Időközben az adóhivatal is visszavonta a közhasznú státusát, mert
Benz úr a bőséges javadalmazással inkább saját magát szolgálta. Torsten Benz nem érti, hogy miért
vádolják kapzsisággal. Mint említettük, a fizetését méltányosnak tartja („Emiatt nem érzem rosszul
magam” - mondta). Az illető ugyanis a Willkommenskulturt támogatja a menekültek felé, és még egy
művészeti kiállítást is rendezett 2015 áprilisában a következő címmel: „Willkommenskultur és
menekültpolitika Németországban”. Torsten Benz a fizetése körül kirobbant botrány ellenére továbbra
is vezetője a saját elmondása szerint folyamatosan növekvő GGP nevű szociális vállalkozásnak. A
Mecklenburg-Elő-Pomerániában működő, migránsokat támogató Migra e.V. egyesület is többször
regionális együttműködő partnerként utalt rá: egyszer a GGP (Gesellschaft für Gesundheit und
Padagogik - Egészségügyi és Pedagógiai Társaság) képviselőjeként, amely a pszichikai problémákkal
küzdő migránsok részére nyújt segítséget, illetve a „Waldemar Hof e.V.” egyesület vezetőjeként,
amely a multikulturális heteket szervezi. A Waldemar Hof e.V. egyesületet is Torsten Benz vezeti.
Mindezek mellett a szocialisták holdudvarához tartozik, és a számunkra már igen jól
ismert Arbeiterwohlfahrtnak (AWO) is tagja. Egy helyi portál a következőket írja róla:

Torsten Benz számára sok lehetőség adódott, hogy vastag bőrt növesszen. Társalapítója a rostocki
Arbeiterwohlfahrtnak, 1993-ban pedig létrejött a Közösségi Pszichiátriai Támogató Egyesület,
amely a Waldemar Hof egyesülettel együtt azoknak az intézményeknek a tulajdonosa, amelyeket a
GGP ma üzemeltet. Emiatt hozták létre 1998-ban a céget. A GGP és a támogató egyesület
ügyvezetőjét is Torsten Benznek hívják.

Európában mindenhol virágzik az integrációs és migrációs ipar. Ügyvédek hada specializálódott arra,
hogy egyre több juttatást kényszerítsen ki bevándorolt új polgártársaink számára - amelyek meglátásuk
szerint természetesen mindig alacsonyak, és emberhez méltatlanok. Ügyvédek hatalmas serege válna
egy csapásra munkanélkülivé, ha a bevándorlóinkat nem kellene szociális panaszok, vagy az
általuk elkövetett bűncselekmények miatt a bíróságok előtt képviselni. Ezeknek az ügyvédeknek a
bevándorlók érkezése egyet jelent a kassza csilingelésével!

Léteznek az egyes migrációs támogató intézmények fölött gyűjtőszervezetek is, mint például Svájcban
a Migránsok Integrációs Fóruma (Forum für die Integration der Migrantinnen und Migranten -
FIMM Svájc). Persze, ha kedvünk tartja, akár minden utcasarkon létrehozhatunk intézményeket,
amelyek semmi mással nem foglalkoznak, csak azzal, hogy bevándorlóink titkos kívánságait
valamilyen módon kifürkésszék. Az erről készülő tanulmányokból pedig majd megtudjuk, hogy a
Németországban élő törökök 40 százaléka nem érzi jól magát nálunk. Az ilyen, mindig ugyanarra az
eredményre jutó tanulmányokra kiadott pénz általánosságban az államtól érkezik - tehát az adófizetők
finanszírozzák ezt a migrációstanulmány-őrületet. Egy újság erről a következőket írta: „Az ember
sajnos hozzászokott Németországban az olyan tanulmányokhoz, mint ez is. Az intézmények
rendszeresen ellátják a nyilvánosságot ilyen jelentésekkel, amelyeket gyakran állami pozíciókból
rendelnek meg.”

Számos olyan civil szervezet (NGO) létezik, amelyek a legabszurdabb dolgokat választják fő
tevékenységül. Ausztriában egy ilyen szervezet teljesen komolyan kizárólag a bevándorlók pszichés
egészségével foglalkozik. Sok hasonló civil szervezet viselkedik valójában parazitaként, és él fel
olyan pénzeket, amit valaki más keresett meg. Egyetlen céljuk van: még több embert Európába hozni
távoli és eltérő kultúrkörökből, hogy erre még több pénzt kaphassanak az államtól, hogy még több
embert foglalkoztathassanak a migránsok ügyintézésében, és óriáspolipként még jobban
kiterjeszthessék karjaikat. A pszichésen zavart bevándorlók importja nélkül például ennek az osztrák
szervezetnek be kellene zárnia. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ez a stratégiai céljuk!

Léteznek olyan magánszemélyek is, akik rejtett módon igen sok pénzt keresnek a migrációs
szektorban: ott van például Abdullah Azad úr, aki már legalább 15 ezer polgárt csempészett
illegálisan Európába az iszlám kultúrkörből. Abdullah Azadot 2002-ben zárták először börtönbe
a szinte már ipari méreteket öltött útlevél-hamisító üzlete miatt. Alig ízlelte meg ezután a szabadságot,
újra nekilátott korábbi tevékenységének. Azad bizonyítottan több millió euró kárt okozott. Sajnos ő
csupán egyike azoknak, akik ezen a területen tevékenykednek. Különböző speciális feladatokra
szerveződött mohó szervezetek foglalkoznak utána azokkal a személyekkel, akiket becsempésztek.
Minden résztvevő számára jól jövedelmező üzlet ez, ugyanis a távoli kultúrkörökből érkező egyre
több polgár egyben rengeteg problémát is generál. Ezek leküzdésére tett, színlelt próbálkozásokkal
pedig folyamatosan sok pénzt kereshetnek.

Murat Tebatebai a berlini képviselőház FDP-frakciójának egykori tudományos munkatársa (a

munkaügyi, a szakképzési, a szociális és a migrációs területekért volt itt felelős). Az illető a
következő címmel írt cikket: „Ahol töröknek lenni előny” A cikkben a Németországban élő törökök
által élvezhető előnyökről volt szó: „Először is találhatunk magunknak egy jó munkahelyet, ha
megvannak az eszközeink, és megcsíphetünk magunknak tartományi vagy szövetségi támogatási
forrásokat, amelyek az integrációs témával függnek össze. Sok olyan úgynevezett török migránst
ismerek, akik egész nap semmi mást nem csinálnak, csak új projektekhez írnak kérelmeket. Ez a
szövetségi főáramú politikában mindig jó visszhangra talál. Még ennél is jobb egyébként a migrációt
valamilyen módon összekötni az antidiszkriminációs vagy meleg témával, ez egy halálbiztos tipp. Ha
pedig véget ér a projekt, írunk egy másik kérvényt. Rendben, ezek a projektek nem sokat segítenek
abban, hogy az integráció előrehaladjon, de arra mindenképpen jók, hogy néhány török megélhetési
migránst távol tartsanak a munkaügyi központoktól. A másik előny a politikával függ össze. A legtöbb
pártban ugyanis sikk olyan politikusokat előtérbe tolni, akik migrációs hátteret tudnak
felmutatni. Mivel a legnagyobb létszámú bevándorlóközösség a törököké, így legnagyobb részben
törökök ülnek a német tartományi parlamentekben. Nem biztos, hogy ezek közül egyik vagy másik
akkor is itt ülne, ha minőségi követelményeknek is meg kellene felelni.”

Persze ma már magától értetődőek a különböző tartományokban az olyan szervezetek, amelyek

magukat például „Kultúrák műhelyének” vagy „Interkulturális Kommunikációs Intézet Egyesületnek”
nevezik. Rendelkezünk egy „Interkulturális Menedzsment és Politikai Tanácsadás (IMAP)” nevű
szervezettel is. Emellett van nálunk „Interkulturális Menedzsment Intézet”, „Interkulturális
Kompetencia és Didaktikai Intézet Egyesület (IIKD)”, „Interkulturális Pedagógiai Intézet”, „Kölni
Interkulturális Kompetencia Intézet”, és természetesen „Berlini Interkulturális Munkaintézet” is.
Hosszú oldalakon át folytathatnánk a listát. Az interkulturális kompetencia csak egy a migrációs ipar
számos üzleti területei közül. Abszurd üzletág, itt ugyanis nem a bevándorlók tanulják meg, hogy
miként tudnak a legkönnyebben hozzánk alkalmazkodni, hogy ne sértsenek meg minket. Nem,
ezekben az intézményekben mi tanuljuk meg, hogyan tudunk a legjobban alkalmazkodni a migránsok
elképzeléseihez, és a származási országaik kultúrájához. Nyilván mi mindenre nyitottak vagyunk. Meg
persze nincs ki mind a négy kerekünk, ha ezt komolyan vesszük.

Annak érdekében, hogy részletesebb képet alkothassunk a német integrációs és migrációs iparról,
nézzünk meg közelebbről egyetlen létesítményt, amely ezen a területen tevékenykedik - a
„Nemzetközi Szövetség (Internationaler Bund, IB)” nevű szervezetet. A honlapjukon, amelyen a
„Gondozás, építés, hídépítés” szavakkal reklámozzák magukat, a következőket olvashatjuk: „Több
mint 12 ezer munkatárs tevékenykedik 700 létesítményben, évente 300 helyen mintegy 350 ezer fiatal
és felnőtt érdekében. Számos szolgáltatással és ajánlattal nyújtanak segítséget a személyes és üzleti
élettervezésben.” A szövetség egyik fő feladata saját elmondásuk szerint „a szociális igazságosság és
a polgárok közötti esélyegyenlőség” elősegítése. Az IB-t 1949-ben alapították, akkoriban árva,
otthontalan és munkanélküli fiatalokat igyekeztek integrálni a háború utáni kavarodásban a fiatal
szövetségi köztársaságba. Ez a tevékenység ma már nem létezik. A mamutkonglomerátum,
amely időközben már több mint 12 ezer munkavállalót foglalkoztat, egyre erősebben a bevándorlók
„integrációjának” piacát célozza meg. Weboldalukon a következők olvashatók: „Az IB migrációs
hátterűeket támogat abban, hogy a német társadalomban kibontakoztassák a bennük levő potenciált.”
Hogy ezek a „potenciálok” vajon mit is jelentenek, azt még sok helyen fogjuk látni később.

Az IB olyan dolgokban ajánl segítséget, amelyekkel a bevándorlóknak valójában maguktól is hozzá

kellene járulniuk a társadalmunkhoz. Egy IB által kiadott migrációs prospektusban a következő
olvasható: „Kurzusainkon alapismereteket és nyelvi segítséget adunk olyan területeken, mint
a gyermeknevelés, óvoda és iskola, beteggondozás, táplálkozás, hivatali folyamatok és
konfliktuskezelés.” Mi meg finanszírozzuk ezt az őrületet!

„A Nemzetközi Szövetség” (IB) csak egy, a nem elhanyagolható számú egyesülés között, amelyek a
bevándorlás nélkül minden bizonnyal megszűnnének létezni. El tudják Önök képzelni azt, hogyan
nézne ki a migrációs profitot hajhászó IB pénzügyi és munkaügyi szempontból, ha korlátoznánk a
bevándorlást? Úgy zsugorodna össze, mint a jég a napon. Ez azonban nem lehet a stratégiai cél,
ugyanis nem mellékesen a „rasszizmus” ellen tevékenykednek, és „interkulturális
kompetenciát” mutatnak fel.

Ma az olyan szervezetek kapcsán, mint a „Nemzetközi Szövetség” (IB) sokat emlegetjük migránsaink
állítólagos „potenciálját” Ezek az emberek gyakran a mindennapi élethez szükséges alapvető
dolgokkal vagy ismeretekkel sincsenek tisztában. Léteznek ugyanis a gyermekeiket egyedül nevelő
törökök számára olyan kezdeményezések, ahol önsegélyező csoportok keretében megtanítják nekik a
főzést, vagy azt, mit is kell csinálni egy tamponnal.

Húzóágazat a migránsimport
Évtizedek óta importálunk nagy számban bevándorlókat szinte írás-tudatlan országokból - ezzel aztán
szünet nélkül növekszik Németországban a szegénység. Ezt a szegénységet dokumentálni, kezelni és
adminisztrálni kell. A migrációs és integrációs szektor legnagyobb haszonélvezői azt állítják,
botrányos, hogy egy (korábban) ilyen gazdag országban, mint a szövetségi köztársaság, ma ilyen
mértékű a szegénység. Némelyek tesznek is ez ellen. Meggazdagodnak. A szegényeknek nyújtott
segítségből.

Ez sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Csak alapítsanak egy egyesületet vagy közhasznú társaságot,
amely valamilyen szociális problémát vállal fel. Például: segítségnyújtás a szegénységben élő
bevándorlóknak, vagy ami még ennél is jobb: segítségnyújtás a szegénységben élő bűnöző
bevándorlóknak. Ekkor Önöket és a projektjüket az állam - illetve mi, adófizetők - vagy jószándékú
adakozók nagylelkűen támogatják majd. Végtére is se bűnözést, se szegénységet nem akarunk. Minél
több bűnözői hátterű szegény migráns jön az országba, annál jobban jár a migrációs ipar.

Annak érdekében, hogy féken tartsuk az egyre növekvő migránsfalkát, akik közül egyre többen teljesen
esélytelenek a munkaerőpiacon, több tucatnyi eurómilliárdot fizetünk ki évente szociális juttatások
címén, de egyesületek, szövetségek, alapítványok és más szervezetek által is - a migrációs ipar teljes
palettáján.

Különösen könnyű pénzt keresni, ha sikerül az egészet az állítólagos jótékonysági pecsét, a

„közhasznúság” címszava alá bevinni. Csak néhány hívó szóra van szükség, hogy részesedhessünk a
migrációs iparból származó nyereségből: népek egyesítése, szolidaritás, tolerancia, segítség,
hátrányos helyzet, szociális periféria - ezek a legjobban futó kifejezések. De igazán a közpénzcsapok -
melyekből árad az adófizetők pénze - akkor nyílnak csak ki, ha még néhány további címszó is bekerül
a szórásba: rasszizmusellenesség, idegengyűlölet elleni harc, iszlamofóbia elleni harc,
szélsőjobboldali eszmék elleni harc. Necla Kelek, török származású iszlámkritikus megfogalmazta azt
a két mondatot, amelyek a legpontosabban leírják ezt a szituációt: „a rasszizmus olyan hívószó, mint
a nácizmus vagy az antiszemitizmus, amellyel közpénzeket lehet szerezni. Akinek sikerül a
rasszizmust, az antiszemitizmust, az iszlámbírálatot és az iszlámellenességet egy levegővétellel
kimondania, közel áll ahhoz, hogy a szélsőjobboldali eszmék elleni harcra elkülönített alapokból
finanszírozhassa a Korán-iskoláit vagy a mecsetben a tárlatvezetést.”

A szövetségi köztársaságban már az állami iskolákban, adópénzből fizetett vendégoktatókkal és az

általános iskolai osztályokban szervezett „antirasszizmus-trénerekkel” arról tanítanak, hogy
„szélsőjobboldali populizmusnak” számít, ha a keresztény értékekre, és a zsidó-keresztény tradíciókra
hivatkozunk. Ezt tanulják a német diákok az „Iskola a rasszizmus ellen” című projekt keretében.
Megtanulják, hogy egyedül az iszlám a béke vallása, és a konzervatív értékrenddel bíró, vagy
urambocsá keresztény kiállás teljes egészében fejlődésellenes. Bármire, ami hátráltathatja ezt az új,
multikulturális korszakot, ma nemes egyszerűséggel rásütik a „rasszista” bélyeget. Ennek oka mélyen
gyökerezik: a migrációs ipar csak akkor nyereséges, ha több migráns érkezik. Ezért kell, hogy
legyenek olyan emberek, akik figyelmesen kutatják, hol alakul ki ellenállás az újabb és újabb
migránshullámokkal szemben. Az ilyen fejleményeket aztán azonnal „rasszizmusnak” kell bélyegezni.

A bevándorlás elhallgatott költségei

2015-ben Németország világelső lett a menedékkérők által keresett országok között. Közben pedig
tabutéma, hogy az ebből előálló költségekről beszéljünk. Senki sem tudja ugyanis, ki és hogyan fogja
mindezt finanszírozni. Inkább hallgatunk róla.

Hosszú évtizedek óta állítják a német kormánypártok, hogy az állítólagos szociális bevándorlás
pusztán egy „összeesküvés-elmélet” A valóságban nem léteznek olyan vágyak a menekültekben, hogy
a szociális juttatásaink miatt jöjjenek Németországba. A dolgok ilyen beállítása az elmúlt hónapokban
nyilvánvaló módon teljesen kudarcot vallott. A 2015-ben és utána várható menekültszámok
nyilvánosságra hozatalával az emberek hirtelen gondolkodni kezdtek arról, miként lesz pénzügyileg
kezelhető az egyre növekvő igények áradata a szociális rendszerben. Wolfgang Bosbach (CDU), a
Bundestag Belügyi Bizottságának elnöke nyíltan figyelmeztetett a Hartz IV segélyjuttatások iránt egyre
növekvő rohamra: „A bevándorlásnak a betöltetlen munkahelyekre kellene irányulnia, és a gazdasági
tevékenység által megszerzett megélhetésre.” Christian von Stetten, a CDU Polgári Parlamenti
Körének elnöke pedig a következőt mondta: „A Németországban elérhető magas szociális juttatások
már ma nagy vonzerőt jelentenek a szociális rendszerünket célzó bevándorlás számára. Ezt a vonzerőt
nem szabad tovább erősíteni.” Az Európai Bíróság számára készült egyik EU-főügyészségi
szakvélemény szerint nem szabad kizárni a németországi bevándorlókat a Hartz IV juttatásból. Akinek
nincs, vagy nem elegendő a képzettsége, és lehetőség szerint sok gyereke van, az a legújabb
számítások szerint jobban megél munka nélkül Németországban, mintha dolgozna. További vonzerőt
jelent a gazdasági menekültek számára a kormány által tervezett egészségbiztosítási kártya
bevándorlóknak, amellyel teljes hozzáférést kapnak az orvosi ellátórendszerünkhöz anélkül, hogy
abba befizetéseket teljesítenének. Az elmúlt évek magas szociális juttatásaival együtt ez még több
megélhetési bevándorlót vonzott a német nyelvterületre. Az általuk generált költségek viszont a mai
napig tabutémának számítanak.

Hivatalos adatok szerint jelenleg Németországban 600 ezer illegális bevándorló és olyan személy él,
akiket papíron ugyan már kitoloncoltak, ám a szociális állam ennek ellenére szép csendben a szociális
rendszeren keresztül eltartja őket. Ehhez jönnek hozzá a folyamatosan érkező újabb menedékkérők. Az
UNHCR, az ENSZ Menekültügyi Főtanácsa adatai szerint 2014-ben összesen 173 ezer menekült adott
be Németországban első alkalommal menedékkérelmet. Fogalmazzuk meg ezt másként: az egész
világot tekintve a 2014-ben beadott, összesen 866 ezer menedékkérelemből minden ötödiket
Németországban nyújtották be. Ezzel az előző évhez képest a menedékkérelmek száma egyedül
Németországban 43 százalékkal emelkedett. 2015-re a német tartományok legalább 800 ezer újabb
menekültet prognosztizálnak. Ezzel a teljesen hihetetlen 450 százalékos növekedés következik be. És
habár a politika a bevándorlást folyamatosan „hozzáadott értékként” állítja be, a realitás azonban az,
hogy ahol sok migráns és menedékkérő él, semmi sem érezhető ebből a „hozzáadott értékből” - épp
ellenkezőleg. A kisvárosok és közösségek hangosan nyögnek az egyre növekvő financiális terhek alatt,
ugyanis minden egyes újabb menedékkérő évente 13-25 ezer euróba kerül - legalább.

Ebbe beleszámítanak azok a kiadások is, amelyek a menedékkérelmi eljárástól kezdve az

alapellátásig merülnek fel, a tolmácsok, a szociális munkások és gondozók költségei is. 86 eurós
óradíjjal egy ügyintézőt legalább öt munkaórával kalkulálnak az első meghallgatásra, 120 eurós
óradíjjal számolják a tolmácsokat, és 100 euró üzemeltetési és anyagköltséget is beterveztek. Az
orvosi vizsgálat (80 euró) és az orvosi asszisztens díja (80 euró), az üzemeltetési és anyagköltség
(115 euró) havonta, továbbá „alapellátás” jogcímen 391 euró (évente 4692 euró) kerül kifizetésre,
szállásköltség jogcímen tartománytól függően 300 és 500 euró között fizetnek, (évente 3600-tól 6000
euróig), illetve havonta 949 euró betegbiztosítási költség illeti meg a regisztrált menedékkérőket,
valamint évi 2500 eurónyi összeg ruhapénz és tolmácsköltség jogcímen.

A tartományok számára (a gyakorlatban ez minden tartományban másként van) évente statisztikai

átlagban akár 13 ezer euró összeget térít az állam menedékkérőnként - a tényleges költség (a
kitoloncolás költségeit nem tekintve) ennek akár a kétszerese is lehet. A menedékkérők például Észak-
Rajna-Vesztfália tartományban az adófizetőknek 2013-ban összesen 375 millió eurójába kerültek,
2014-ben pedig 700 millió euró körüli összegbe, ami 2015-re nagy valószínűséggel túllépi
az egymilliárdos határt. A berlini szenátus is újraszámolta a 2014-es költségeket, és hivatalos adatok
szerint csak a 2014-es évre 200 millió euró költséget mutattak ki, amely az adófizetők pénzéből
egyedül Berlinben a menekültek zsebébe vándorolt. A fővárosban 42,6 millió euró
költséget számoltak csak lakókonténerekre. A számok nyilvánosságra hozatalával egy időben viszont a
szenátus egy határozatot fogadott el a „szívesen látjuk a menekülteket” mottóval.

Ezen a ponton arra is emlékeznünk kell, hogy Bajorországban 2015-ben ezer menedékkérő közül,
akiknek a keresetét fellebbezés miatt felül kellett vizsgálni, egyetlenegynél sem változott az eredeti
döntés. Világosan fogalmazva: 2015 januárjában, Bajorországban 1000 menedékkérő esetében a
pozitív döntések aránya pontosan 0,0 százalék volt. Viszont csak ez az ezer menedékkérő, mindössze
négy hét alatt, amíg zajlott az eljárás, több mint kétmillió euró költséget generált - és ők csak egy
parányi szeletkéjét adják a teljes képnek. Ez az ezer menedékkérőre jutó kétmillió euró megfelel egy
új óvoda építési és működtetési költségének. A 2015-ös évben hivatalosan regisztrált 173 ezer újabb
menedékkérő helyett eszerint tizenkét új óvodát tudtunk volna építeni és üzemeltetni.

A korábbi Jugoszlávia területéről és Koszovóból érkező emberek menedékkérelmeinek elfogadása

Németországban ugyancsak nulla százalék, viszont ezek is tízezrével adnak be újabb kérelmeket. A
Politikai Képzési Központ hivatalos adatai alapján 100 beutazó menedékkérőből 98-nak nem volt a
menedékstátuszra oka: 2005-ben a hivatalos adatok szerint 0,9 százalékot fogadtak el, 2006-ban 0,8
százalékot, 2007-ben 1,1 százalékot, 2008-ban 1,1 százalékot, 2009-ben 1,6 százalékot, 2010-ben
1,3, 2011-ben pedig 1,5 százalékot. Aki nem kapja meg a menekültstátuszt, az is kérelmezhet átmeneti
védelmet. Ezt a védelmet pedig mindenekelőtt a menedékkérők számszerűleg legnagyobb létszámú
csoportja, a szerb cigányok kérelmezik. Ők olyan országból jönnek, amelyet az Európai Unió
hamarosan felvesz a tagjai közé. Szerbiában az átlagbér havonta 343 euró - jelentősen alacsonyabb,
mint amit az ember Németországban menedékkérőként munka nélkül megkaphat. A romák azt állítják,
hogy otthonukban politikai üldözésnek vannak kitéve, és ezért nem akarnak oda visszatérni.

A bevándorlás által generált költségekről szinte egyáltalán nem tudósít senki. A tekintélyes holland
kutatóintézet, a Nyfer összeállított egy tanulmányt a bevándorlás pótlólagos költségeiről. A Nyfer
Intézet olyan, mint a müncheni gazdasági professzor, Hans-Werner Sinn ifo-Intézete. A Nyfer
politikailag semleges, és a következő eredményre jutott: minden egyes bevándorló, aki nem nyugati
országból érkezik és 25 és 35 év közötti, az államnak élete során - statisztikailag nézve - 40 és 50
ezer euró közötti összegbe kerül. A 25 ezer nem európai bevándorló (túlnyomó részben török és
marokkói származású polgár) között végzett kutatásnak ez lett az eredménye. Ezen adatok szerint a
nem nyugati országokból érkező bevándorlók sok esetben egyáltalán nem fizetnek adót,
szociális juttatásokat és támogatott lakhatást vesznek igénybe, sőt, átlagosan több esetben vesznek
részt bűncselekményekben. Ehhez még egy adalék: német átlagban egy börtönférőhely havonta 100
euróba kerül (Ausztriában 107 euróba). A berlini fiatalkorúak büntetőintézetében a fogvatartottak 70
százaléka bevándorló, Spanyolországban a fogvatartottak ugyancsak 70 százaléka bevándorló, míg
Svájcban ez a szám 74 százalék.

Még néhány politikailag nem korrekt tény: minden ötödik bevándorló hátterű Hartz IV igénybe vevő
elutasítja, hogy megtanulja a nyelvet, a bevándorló hátterű Hartz IV igénybe vevők 75 százalékának
nincs szakképzettsége, és sokan vallják be, hogy napi három óránál többet nem tudnának dolgozni. A
Die Zeit hetilap igen nagyra becsült főszerkesztője, Giovanni di Lorenzo erre a következő
megjegyzést tette: „...ha felmerül a gyanú, hogy itt Németországban a mi oly ellenséges
szociális rendszerünk még mindig elég vonzó ahhoz, hogy a szociális háló miatt tömeges bevándorlást
váltson ki, akkor ez önmagában a feje tetejére állítja azt az alapelvet, hogy egy idegen országba
történő bevándorlás elsősorban azt a célt szolgálja, miszerint saját szorgalmával és munkájával
az ember megcsinálja a szerencséjét."

Egy átlagos, ötfős török, segélyen élő családot Berlinben két évtized alatt az adófizetők átlagosan
legalább 380 ezer euróval támogatnak, ahogy arról egy közhasznú televízió csatorna beszámolt.
Németországban a koszovói albánok csaknem 100 százaléka igénybe veszi a Hartz IV-et, a
libanoniaknál ez a szám 90 százalék, az irakiak esetében 64, az afgánoknál 52, a pakisztániaknál
pedig 47 százalék. A német útlevéllel nem rendelkező külföldi polgárok összesen kétszer olyan
gyakran veszik igénybe a Hartz IV-et, mint a németek - még akkor is, ha többedik generáció óta
tartózkodnak Németországban. Svájcban sincsen ez másként: az aargaui városkában, Aarburgban az
ottani közösségi önkormányzat kiszámolta, hogy a korábbi menedékkérők 70 százaléka a szociális
rendszerben landol, és ezáltal a közösségi költségvetést terheli. Az Eritreából érkező bevándorlók
esetében ez a szám 95 százalék. A közösségek, amelyek menekülteket fogadnak be, ezzel lényegében
gazdasági büntetést kapnak, mivel évekre vagy évtizedekre kötelesek finanszírozni ezeknek az
embereknek a megélhetését.

A liberális gazdaságpolitikát támogató müncheni ifo-Intézet, amely Hans-Werner Sinn közgazdászhoz

tartozik, már évek óta kimutatja, hogy a hiányos és alacsony képzettségű külföldiek Németországba
történő bevándorlása csillagászati méretűre növeli a veszteségeket ezen a területen. Sinn a számításai
alapján kimutatta, hogy egy átlagos migránsnak legalább 25 évig kell ahhoz folyamatosan dolgoznia,
míg eléri azt a nulla pontot, amikor a helyi adófizetőknek nem kell már további összegekkel
hozzájárulniuk az ittlétéhez. Ilyen esetek azonban nagyon ritkán fordulnak elő, ugyanis a legtöbb
bevándorló munkanélküliként azonnal a szociális rendszer felé veszi az irányt. Gunnar Heinsohn
professzor 2010-ben kiszámolta, hogy mennyibe kerül állampolgáronként a migráció. Az eredmény 40
ezer euró, fejenként. Akkoriban azt mondta: „Németország már 2007-ben egymilliárd euró mínuszt
halmozott fel a migráció miatt: ennyivel többet vesznek ki ugyanis a segélyrendszerből, mint amit az
igen gyenge iskolai képzettségük vagy más akadályok miatt be tudnának fizetni. A 25 millió
teljes munkaidőben tevékenykedő adófizető mindegyikére csak ez a korábbi időszakokra vonatkozó
pótlólagos tartozás fejenként 40 ezer euró költséget ró” Ez az összeg azóta már ennél jelentősen
magasabb - és az egyre gyorsuló ütemben érkező újabb menedékkérők számával valószínűleg
folyamatosan növekszik.

Ki nyer a legtöbbet a növekvő számú menekültkérelemből?

Ha hihetünk a médiának, akkor a menedékkérőkön mindenekelőtt az őket szállító hálózatok keresnek a

legjobban, akik fejenként 5-10 ezer euróig terjedő összeget zsebelnek be egy ember Európába
juttatásáért. A gonosz csempészek és a karitatív németek képe politikailag korrekt, és ezt
folyamatosan sulykolják is belénk. Viszont közben elhallgatják, hogy van egy olyan hálózat, amely
Németországban politikusokból és a részvét ipar tagjaiból áll, amely ugyancsak egész jól keres ezen.
A menedékkérőkkel sok pénzt össze lehet lapátolni, az ország polgárai azonban az adócentjeikkel
fizetnek ezért. Ráadásul a bevándorlás nem túl pozitív kísérőjelenségei között szerepel a
fénysebességgel növekvő bűnözés, így az emberek egyre jobban félnek is. Vessünk csak egy pillantást
arra a világra, amelyet a politikusok a legszívesebben elhallgatnának előlünk. Hiszen az
adófizetőknek nem kell tudniuk, ki nyeri az aranytojást tojó tyúkot a menedékkérők miatt.

Ha kicsit közelebbről nézzük ezt a gyanús helyzetet, akkor gyorsan beleütközünk a politika és a
menedékiparból élők rétegébe. Jürgen Elsasser megkísérelte ezt - és nagyon meghökkentő
eredménnyel járt: Lipcsében Michael Klemmer ingatlanbefektető, aki Burkhard Jung
szociáldemokrata főpolgármester kebelbarátja, egyike azoknak a multimilliárdosoknak, akik jó pénzt
keresnek a bevándorlóáradat nyomán. Klemmer nagyon szoros politikai kapcsolatokkal bír, emellett
pedig a lipcsei golfklub ügyvezetője is. Cégei számára 4,9 millióért jutott hozzá egy ingatlanhoz
a belváros egyik legjobb pontján, a Johannisgassén, amelynek eredeti értéke az értékbecslés szerint
legalább 70 millió euró volt. De ez nem elég: azért, hogy ezt az épületet menekültszállásként az állam
rendelkezésére bocsátja, évente legalább 570 ezer euró költségtérítést kapott - az adófizetők
pénzéből, amint erről a Leipziger Wochenzeitungis beszámolt 2014. november 1-jén.

Országos viszonylatban a menedékkérők révén sok milliárd eurós összegek forognak - évente. Sascha
Korte, aki országszerte mintegy 40 menedékkérőkre szakosodott intézményt működtet, 800 ezer
eurós éves nyereséget mutat ki. Ha másokkal összehasonlítjuk, ez az összeg még nem is magas.
Gerhard Strafienburg, az NDK legutolsó lipcsei rendőrfőnöke milliókat keres azzal, hogy lerobbant
ingatlanokban menedékkérőket szállásol el. Egy menekültszállás üzemeltetője 400 és 1500 euró
közötti költségtérítést kap - régiótól függően - személyenként és havonta az érintett önkormányzattól.
Míg Alsó-Szászországban évente menekültenként 4670 eurót fizetnek ki, Brandenburgban ez az összeg
9 ezer euró, Baden-Württembergben pedig 12 ezer euró 18 hónapra. A menekültszállók üzemeltetői
számára ez a pénz garantált, az összegért jótállnak az adófizetők és az érintett önkormányzat.
Minél több menedékkérőt szállásolunk el tehát egy szálláson, annál magasabb a nyereség az érintett
üzemeltető számára. A lipcsei Johannisgassén eredetileg 200 menedékkérőnek kellett volna laknia,
viszont később Martina Kador-Probst, a szociális hivatal vezetője „elképzelhetőnek” nevezte, hogy az
intézményben akár 700 embert is elszállásoljanak. Martin Klemmer, a multimilliomos ingatlancápa,
mint már korábban említettük, a szociáldemokrata lipcsei főpolgármester, Burkhard Jung jó barátja,
így együtt örülhetnek ennek, és a golfpályáján akár pezsgőt is bonthatnak a sikerre. Közben Klemmer
kebelbarátja, Jung polgármester Lipcsében nekiment azoknak, akik a városban a drezdai PEGIDA-
mozgalomhoz hasonlóan a növekvő számú bevándorló érkezése ellen vonultak az utcára tüntetni.

A drezdai bevándorlóellenes tüntetők egyik fiókszervezete 2015. január 12-re egy tüntetést jelentett
be Lipcsébe. A városházán azonnal kitört a pánik. Jung főpolgármester felszólalt a menedékkérők
érkezése elleni tüntetéssel szemben. A következőket mondta: „Biztos vagyok benne, hogy széles körű
ellenmozgalmat tudunk majd létrehozni. Felszólítom a lipcseieket, nyíltan mutassák meg: mi a
menedékhez való jog oldalán állunk! Természetesen magam az élére állok ennek.” A beszédnek
nyilvánvalóan nagyon örült barátja, a multimilliomos ingatlancápa, Michael Klemmer. De erről jobb,
ha nem is beszélünk, legalábbis ezt szeretnék az érintettek.

Mikor jön a „migránsszolidaritási adó"?

A németek számára már nem a munkanélküliség okozza a legnagyobb aggodalmat, hanem a

bevándorlás, amit a lakosság 35 százaléka teljesen elutasít. Egyre többeknek lesz ugyanis világos,
hogy milyen költségek járnak ezzel együtt hosszú távon. Egyes politikusok máris
„menekült szolidaritási adót” követelnek. (A 90-es évek öbölháborús konfliktusában a németek a
költségek 15-20 százalékát magukra vállalták, ennek ellentételezésére vezették be a szolidaritási adót
1991. június 24-én) A németeknek viszont egyre kevesebb a pénze. Jóléti szervezetek rendszeresen
panaszkodnak, hogy mind több német polgár szegényedik el. A német családok és nyugdíjasok
számára már nem jut pénz.

Teljesen más a helyzet a menedékkérőkkel. Az erlangeni Eckentalban éppen vadonatúj sorházakat

építenek 60 menekült számára. Ezeket a projekteket adófizetők finanszírozzák. Az egész lényegében
mintaprogramként szolgál a menekültek elszállásolásának megoldására. A szomszédok, akik a
döbbenettől szóhoz sem jutnak, és akiknek a kisvárosban kora reggeltől késő estig dolgozniuk kell
azért, hogy biztosítsák saját lakhatásukat, közelről szemlélhetik a jövőben épülő teraszokat,
hálószobákat és amerikai konyhákat, amelyeket persze az ő adójukból még kényelmesen be is fognak
rendezni. Ezzel ellentétben országszerte kétmillió szociális lakásra volna szükség - sokra ezek közül
pont Erlangen környékén. Csak Bajorországban 35 ezer szociális lakás hiányzik a szükségben levő
németek számára. Észak-Rajna-Vesztfáliában, Hessenben, Hamburgban és sok más tartományban
hasonlóan drámai a helyzet.

A tény az, hogy egyre kevesebb német engedheti meg magának, hogy új építésű lakást vegyen. Ehhez
még az is hozzátartozik, hogy a menedékkérők számára az ország egész területén új építési projekteket
indítanak, amelyekben úgy tűnik, nem számít a pénz. Aurich kerületben jelen pillanatban is zajlik egy
építési projekt menekültek számára, ahogy Hamburg-Altonában, Hannoverben, Dinslakenben,
Tübingenben vagy Stuttgartban is. Nagyon érdekes, hogy sok közösségben azzal az
ígérettel igyekeznek elfogadtatni a polgárokkal az építkezéseket, hogy a lakásokba tíz év múlva akár
szükségben lévő németek is beköltözhetnek, mondván, a vadonatúj lakóépületek hosszú távon nem
fognak menekültszállásként funkcionálni, hanem egy tízéves időtartam után „átlagos szociális
lakásokká válnak az ehhez tartozó igénybevételi jogokkal.” Magyarul ez azt jelenti, hogy miután
teljesen lelakták őket, átlagos elszegényedett németek is beköltözhetnek majd.

Egyre gyakrabban teszik fel a kérdést a kormányzatnak helyi és országos szinten is, vajon mennyibe
kerül a tömeges bevándorlás az adófizetőknek. Mint említettük, Gunnar Heinsohn brémai professzor
kiszámolta, hogy minden egyes, teljes munkaidőben dolgozó német állampolgárra már 2007-ben 40
ezer eurós extra államadósság esett, amelyet a nem megfelelő képzettséggel érkező bevándorlók miatt
kellett kifizetni.

Nyolc évvel később a menekültáradat ennél sokkal nagyobb méreteket öltött, de a politikailag
kényelmetlen számokat ma nem lehet nyilvánosságra hozni. Nem véletlen, ugyanis maguk a
politikusok is megszédülnek tőlük. Ezért összegyűjtöttünk néhány hivatalos adatot a
menedékkérők által generált költségekről, amelyeket eddig még senki nem foglalt így össze. A
következő összeállítás politikailag semmiképpen sem korrekt képet mutat, amiről mindenki saját maga
elgondolkodhat.

Hamburgban egy átlagos menedékkérő a szenátus adatai alapján átlagosan havonta 2167 euróba kerül
az adófizetőknek. Összehasonlításképpen, egy átlagos hamburgi nyugdíjas nyugdíjjárandósága
760 euró alatt van - úgy, hogy egész élete során fizette a nyugdíjbiztosítást.

Egyetlen menedékkérő, aki soha az életben egy centet sem fizetett be a szociális rendszerünkbe, a
hamburgi adófizetőktől átlagosan háromszor magasabb hozzájárulást kap, mint egy hamburgi
nyugdíjas, aki egész életében itt dolgozott. Még élesebben látszik a különbség, ha a menedékkérő
kísérő nélkül érkezett fiatalkorú. Ennek ellátása egy gondozókkal ellátott létesítményben, országos
átlagban havonta mintegy 5 ezer euróba kerül az adófizetőknek - évente tehát 60 ezer euróba.

Csak Bajorországban jelen pillanatban 8500 kísérő nélküli fiatalkorú menekült él, akik ellátása
egyedül Bajorországban évente félmilliárd euróba kerül.

És akkor még nem vettük figyelembe a többi tartományt, és azt a tényt sem, hogy ez a csoport az
érkezőkön belül exponenciálisan növekszik, ugyanis minden nap több száz kísérő nélküli fiatalkorú
menekült jön az országba. Az Augsburger Allgemeine című újság arról számolt be, hogy csupán
Bajorországban 2015 végéig 15 ezer kísérő nélküli fiatalkorú menekült érkezésére számítanak.
Amennyiben ezek a kísérő nélküli fiatalkorúak még iskolakötelesek, akkor a gyerekek ellátásának
havi költségei ennél jelentősen magasabbra szöknek. Németországban erről jelen pillanatban nem
állnak rendelkezésre adatok. Nem így Svájcban, ahol a Sankt Gallen-i közösségek elnöke, Beat Tinner
szerint, amikor egy menekült gyermek bekerül az iskolába, a többletköltségek csak az iskolához
kapcsolódva gyorsan akár 20 ezer frankkal (19 200 euró) is növekedhetnek évente gyerekenként. Az
ilyen költségekhez jönnek hozzá még a további gondozási költségek is.

A kérdés, hogy vajon honnan állnak majd elő a folyamatos gondozáshoz szükséges milliárdok, látva,
hogy a kísérő nélkül érkező kiskorúak száma szakadatlan növekszik. A teljes kép jelen pillanatban
még nem ismert, mert a közvélemény most más problémagócok, például Görögország finanszírozási
problémájával van elfoglalva. Annyi azonban világosan látszik, hogy sok kiskorút a családja
tudatosan küld Európába, hogy a rokonság további része a „családegyesítés” keretein belül
utánajöhessen, és ugyanúgy profitálhasson a szociális állam által nyújtott szolgáltatásokból. A német
jótét lelkek erre még egy szakmai szövetséget is létrehoztak - a „Kísérő Nélkül Érkező Fiatalkorú
Menekültek Szakmai Szövetsége Egyesületet”, amely arról akar gondoskodni, hogy a származási
országban hátrahagyott rokonok is idejöhessenek hozzánk a jövőben. Ennek alapját „A tartózkodási
jog és a tartózkodás befejeződésének újradefiniálásáról szóló törvény” jelenti, amelyet
2014 decemberében azért módosítottak, hogy a családtagok is a lehető legnagyobb számban
Németországba jöhessenek.

A szövetségi polgárok előtt gyakran elhallgatják, milyen sok készpénzt kapnak a menedékkérők. Azok,
akiknek elutasították a menedékkérelmét - vagyis az olyan emberek, akiknek el kellene hagyniuk az
országot, mégis megtűrjük itt őket - megkapják a Hartz IV egy részét. Csak Észak-Rajna-Vesztfáliában
ez 36 ezer embert érint. Az adott tartománytól függ, hogy az eljárás idejére mennyi készpénzt
biztosítanak a menedékkérők számára. Thüringenben a gyerekek havonta 209, a felnőttek pedig 335
eurót kapnak. Mit mondanának erre a német nyugdíjasok, akiknek a 760 eurónál alacsonyabb mértékű
átlagos nyugdíjukból kell fizetniük a lakásukat, a fűtést és a teljes megélhetésüket?

Lutz Radtke, a Pirelli Reifen AG korábbi igazgatósági tagja ma az elszegényedett német

nyugdíjasokkal foglalkozik, és azzal az igen kényes kérdéssel is, milyen ellenszolgáltatást kapnak a
németek a menedékkérők felé tanúsított nagyvonalúságuk fejében. Kijózanító következtetése a
következő: „Újra és újra arról esik szó, hogy szakmunkásokra van szükségünk! De hogy ez valójában
politikusaink számára mennyire lényegtelen kérdés, az egyelőre maradjon titokban.” Radtke egy
szász-országi jelentésre hivatkozik, ahol például Chemnitzre vonatkozóan a következő számok
jelennek meg: „A menedékkérők maximum tíz százaléka tevékenykedett bármilyen foglalkozásban,
ami egyébként a német képzési követelmények töredékének felel meg. Maximum egy százalékuk (!)
nevezhető szakképzettnek, aki a német munkaerőpiacon el tudna helyezkedni. És hogy állunk a
társadalmi egyetértés kérdésével, ha a bevándorlásról, és annak elfogadásáról beszélünk?” Vajon mit
jelent ez a számunkra? Egyre gyakrabban látunk majd olyan szalagcímeket, mint amely az oldenburgi
Nordwest-Zeitungban állt: „Új építésű lakásokba költöznek a menedékkérők.” Németek százezrei
keresnek sürgősen megfizethető lakásokat. A piacon azonban elfogytak az ingatlanok, és minden egyes
újabb bevándorló csak tovább rontja a helyzetet. A nyugdíjasok és a családok feltehetik a kérdést
maguknak, vajon talán nekik van rossz útlevelük ebben az országban?

És még egy: a bajor televízió egyik riportjában Marcel Huber, a Bajorországi Állami Kancellária
vezetője elmondta, hogy 2015 januárjában, miután lefolytatták a beható vizsgálatot, Bajorországban
ezer „menekült” közül egyetlenegynek sem volt alapos oka menedékjogot kérni. Mindössze két „beteg
bevándorló” kapott „humanitárius” okokból védelmet. Viszont az összes többit is folyamatosan
megtűrik Bajorországban. Magyarul ez azt jelenti, hogy emberek a szociális jóléti rendszerünk miatt
vándorolnak be, mi meg a Willkommenskulturral üdvözöljük őket, holott semmi okuk nincs arra, hogy
menedéket kérjenek. A dingolfingi SPD-s járási közigazgatási vezető, Heinrich Trapp teljesen nyíltan,
a bajor televízió kamerája előtt jelentette ki, hogy „átverve” érzi magát.

Közben pedig egyre több német érzi úgy, hogy betelt a pohár. Németország kivándorlási ország lett.
Analfabéta országokból egyre több bevándorló érkezik, az intelligensebb német polgár pedig csak
annyit mond: „Viszlát, Németország.” Már legalább minden negyedik német játszik a gondolattal,
hogy elhagyja a hazáját, és kivándorol. Évente mintegy 165-175 ezer ember fordít hátat
Németországnak. A legtöbben közülük fiatalok, felsőfokú végzettséggel. Nem látják már a jövőjüket
a saját hazájukban. A magas szintű képzésükbe fektetett adócentek pedig úgy tűnnek el a határokon
túlra, mintha a feketegazdaságba mennének. Az ifo-Intézet egyik tanulmánya szerint a magasan képzett
német munkaerő kivándorlása egyre nagyobb terhet ró a központi költségvetésre és a szociális
kasszára. Egy tanulmányban erről a következőket fogalmazták meg: „Ha a teljes élettartamra vetítjük,
ez deficithez fog vezetni a központi költségvetésben” Mivel a megvizsgált példák esetében a
kivándorlók csak rövid ideig fizettek adót és járulékokat, viszont különösen magas költségű ingyenes
képzésben részesültek, a kivándorlásuk időpontjáig a közösségre nézve mintegy 160 ezer euró
költséget jelentettek egy szakképzett dolgozó esetében, és 436 ezer euró költséget egy orvos esetében.
Ha Németországban maradnának, akkor a teljes életidejüket tekintve 121 ezer euró (a szakképzett
dolgozó esetében), illetve 639 ezer euró (az orvos esetében) pozitív egyenleg keletkezne.” 160 ezer
és 436 ezer euró közötti összegbe kerül az adófizetőknek csak az, hogy a saját költségen kiképzett
német munkaerő kivándorol az országból! Minden egyes újabb bevándorló viszont olyan szinte
analfabéta régiókból érkezik, mint Afganisztán, Irak vagy Afrika.

Németország mindennap egy falunyi jól képzett munkaerőt veszít, olyan embereket, akik tökéletesen
beleilleszkedtek a társadalomba, és beszélik a nyelvünket. Minden negyedik percben egy német
elhagyja a hazáját - ezek olyan számok, amelyeket legutóbb 120 évvel ezelőtt lehetett hallani! Közben
Németország állítólag „bevándorlási célpont.” Vagyis inkább ezt akarják elhitetni a polgárokkal a
politikai pártok és az alapítványok - ahogy az SPD-hez közeli Friedrich Ebert Alapítvány is. Évek óta
hajtogatják a „bevándorlási célpont” mantrát mindenféle kritika megfogalmazása nélkül - mindaddig,
amíg ezt (majdnem) mindenki elhiszi. Ha viszont megnézzük az Állami Statisztikai Hivatal
által közzétett számokat, akkor az apró betűs szövegben felfigyelhetünk egy másik vándorlási
mozgalomra is: miszerint közben a németek elhagyják hazájukat. Az igazság tehát úgy szól, hogy
Németország a kivándorlók országa - legalábbis a német népet tekintve.

Második fejezet

Ők dicsekszenek, mi fizetünk

Hurrá, a világ szociális osztálya lettünk!

Németország ma a világ szociális hivatala. A német adófizetők mindenkit megmentenek. Csillagászati

összegekkel állnak jót például a csődbe ment görögökért. Végtére is Wolfgang Schauble
pénzügyminiszter 2010-ben megígérte, hogy ez jó üzlet lesz. Így aztán a németek fizetnek, mint a
katonatiszt, a görög mentőcsomagért. Szívesen veszünk kölcsön pénzt, és szívesén dobáljuk ki az
ablakon a még meg nem született gyermekeink által majd a jövőben befizetendő adót is. Nyilván nem
vagyunk ostobák, nem hagynánk ki egy ilyen „tuti üzletet”...

Ugyanezeket az ígéreteket halljuk a bevándorlással kapcsolatosan is. A menedékkérők tömeges

áradata a politika és a munkaadók szempontjából „nyereség a munkaerőpiacnak”, amiből mindannyian
profitálni fogunk. Miután hamarosan úgyis hatalmas nyereségre teszünk szert a rengeteg, állítólag jól
képzett menedékkérő révén, legfőbb ideje ezer újabb munkaerő-közvetítő irodát létrehozni a
menekültek számára. Végül is a számtalan észak-afrikai és közel-keleti menekült szinte mindegyike
magasan kvalifikált és kiválóan képzett - legalábbis ezt állítják a médiában. A számos erős fizikumú,
fekete új polgártárs biztosan mind mérnök, génsebész és vegyész végzettségű, de ha esetleg nem is,
legalább tanárok vagy szerkezetépítők vannak közöttük. Az iskoláinkban ezen felül még úgynevezett
„üdvözlőórákat” is tartunk a menekültek gyerekei számára. Ezeken arról lehet szó, hogy a kevésbé
képzett német diákok hogyan tanulhatnának az új jövevényektől. A menedékszállókon a
munkaközvetítők jelen pillanatban is egymást tapossák a szakképzett munkaerőért - de aztán igen
kijózanító következtetést kénytelenek levonni. Egy újság így számolt be erről:

Az otthon szerzett képességek gyakran nem kimutathatók - állítja Andreas Kellner munkaerő-
közvetítő - és nem csak a hiányzó dokumentumok miatt. „Túl nehéz az is, hogy a képesítéseiket
egyáltalán összehasonlítsuk a némettel ."

Valójában egy észak-afrikai érettségi vizsga szintje egy német általános iskolás diák tudásszintjének
felel meg, legalábbis nekem az elmúlt 17 évben ez volt a tapasztalatom. Egy közel-keletinek, aki
elvégezte a főiskolát, nagyjából olyan szintű a végzettsége, mintha német érettségit szerzett volna.
Svájcban ebből már levonták a következtetéseket, és több olyan projektet tesztelnek, hogyan lehetne a
35 ezer menedékkérőt esetleg napszámra kötelezni a mezőgazdasági idényben, mert legtöbbször ez az
egyetlen szaktudás, amellyel ezek az emberek egyáltalán rendelkeznek.

Németországban is a „menekültek hiánypótló bevetéséről” ábrándozik a mezőgazdasági szektor -

állítja a MiGAZIN című szakfolyóirat. Olyan emberekről van szó, mint például Theophilous Isomon
menedékkérő Nigériából. Az illető két évig járt általános iskolába, majd kecskepásztor és napszámos
volt. Most Kadeltshofen bei Pfaffenhofen településen szakemberként gyomot irt a zöldségágyásokban.
A Südwest Presse a következőket tudósítja róla:

„A Kadeltshofenben növő gyomfajtákat és az itteni csigafajtákat korábban nem ismertem” -

mondja Isomon, és hozzáfűzi: „Nagyon gyorsan megértettem viszont, hogy nem hasznosak a
növények számára.” A 19 éves nigériai férfi a két menedékkérő kertész egyike Pfaffenhofen
kerületben. Május vége óta termesztenek gyümölcsöt és zöldséget lakótársaival együtt a mintegy
600 négyzetméteres telken, amelyet tulajdonosa a menekültek számára lakóhelyként rendelkezésre
bocsátott. „Sok örömöm lelem ebben a tevékenységben” - mondja Isomon, akinek egy napja a
kertben általában kora reggel kezdődik: legtöbbször 6:30-kor kel, hogy meglocsolja a növényeket
a konyhakertben. Vagy füvet nyír. „Először Kadeltshofenben láttam fűnyírót, és fogalmam sem
volt, hogyan kell kezelni egy ilyen szerkezetet.”
Vannak olyanok is, mint Mahamad Masoud, aki az EBlinger Zeitung információi szerint Szíriában
„juhpásztorként tengette életét”, Németországban viszont a társadalmi felemelkedésben reménykedik.
Ugyanazt a sikersztorit szeretné átélni, ami például egy másik korábbi birkapásztornak, Suleyman
Sahinnak sikerült Németországban. A Lahrer Zeitung a következőket írta erről: „mintegy 1,1 millió
eurót fektetett be a szerény körülmények közül származó Sahin (...) ” Szegény észak-afrikai
vagy közel-keleti pásztoroknak óriásiak a jövőbeni kilátásaik Németországban. A most Husumban élő
Amer Osso - ahogy a Husumer Nachrichten arról beszámolt - szintén pásztor volt. Szíriából jött, és
egy róla szóló tudósításban a következőket találjuk: „Juhpásztorként és gazdaként fontos mindennapi
munkája volt a gazdaságukban, ezért elképzelhetetlen volt számára, hogy iskolába járjon.” Elsőként
anyja és bátyja jött utána: Amer Osso először Németországban járhatott iskolába, és időközben rokoni
szeretettel arról is gondoskodott, hogy apja, aki szintén juhtenyésztő volt, valamint egyik húga is utána
jöhessen. A Husumer Nachrichten hasábjain a következőképpen folytatódott a cikk:

Miután sikerült felvenni a kapcsolatot apjával, Amer körbejárta az egyházakat, hogy összegyűjtse
a repülőjegyre a pénzt. Apja az egyik kishúgával érkezett meg Németországba, ahol a család most
újra együtt, egy fedél alatt él. A némettanulással, és a családja hollétének felkutatásával
párhuzamosan ez az igen motivált fiatalember már két szakmai gyakorlatot is elvégzett a Nord-
Ostsee-Automobilie nevű cégnél, és az iskolai szünetekben a Hinrichsen Hotelben dolgozik.
„Éppen folyamatban van, hogy megszerezzem a jogosítványt. Ehhez azonban pénzre van
szükségem. Ezért dolgozom állandóan,” Az autó mellett a családnak most már egy nagyobb
lakásra is szüksége van. Az iskolai szünet végén pedig újra elkezdődik a tanulás Amer számára egy
szakmai felkészítő évvel. „A legszívesebben teherautó-szerelő szeretnék lenni. Remélem,
hamarosan sikerül megszereznem a képesítést " - mondja Amer. Tisztában van vele, hogy még
hosszú út áll előtte, de mindazok után, amit Amer Osso az elmúlt három évben elért, elég
önbizalomra tett szert, hogy a következő akadályt is legyőzze sikeres migrációja során:
szakmai képzési helyet szeretne találni. Persze egyszer majd haza szeretne térni otthonába, de
jelen pillanatban Amer nagyon boldogan él Husumban.

Az egykori pásztorfiúból tehát Németországban simán válhat teherautó-szerelő. Amer Osso a

Husumer Nachrichten információi szerint „sem írni, sem olvasni nem tudott.” Ha elfelejtjük, hogy
mennyibe is került megtanítani írni és olvasni, akkor lehetséges, hogy az egykori pásztor talán a
jövőben nyereséget fog jelenteni a számunkra. A németek sok hasonló jövőbeli profitban
reménykednek, de míg az igazán nagy nyereség és a megígért tuti üzlet megérkezik, először is
alaposan gondozni kell ragyogó „főnyereményeinket”

Persze hozzá kell tenni, hogy nem minden jövevény juhpásztor. Svájcban mostanában nyíltan más
képesítésre is oktatják az új polgárokat. A fővárosból, Bernből a következő hír érkezett: „A nyugat-
afrikai nők, akik Svájcban menedékjogot szeretnének kapni, gyakran prostituáltként is
tevékenykednek.” Ehhez képest a német nyelvterület szociológusai azt állítják, hogy „a
legmagasabban képzett bevándorlást éljük át, ami valaha volt.” A média pedig még nyilvánosságra is
hozza ezt. Biztos emlékeznek még rá, hogy vajon miért jelentet meg a média ilyesmit?

Az igazság azonban annyi, hogy a legtöbb jövőbeni „potenciális szakképzett munkaerő” jelen
pillanatban analfabéta. Afganisztánban a nők több mint 88 százaléka nem tud írni és olvasni. Az
afrikai Nigerben ez az adat 84,9 százalék, Dél-Szudánban 84 százalék, Maliban 80, és Burkina
Fasóban 78,4 százalék. Szíriában - amely a politikusaink szerint „a magasan képzettek országa” -
minden második gyerek nem tud iskolába járni. Ehhez vegyük hozzá, hogy a segélyszervezetek
válogatják ki azokat, akik hozzánk menekülnek - és úgy tűnik, elsőként az analfabétákat küldik
hozzánk. Egy újság erről a következőképpen tudósított:

A menekültek másik felét az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) válogatta ki. Ezek voltak
azok, akiknek a leginkább szükségük van védelemre, és nincs elég pénzük, hogy egy
csempészt megfizessenek. A legtöbbször mélyszegénységben élnek, képzetlenek, gyakran
analfabéták.

Még egyszer: a rosszul képzett, szegény szíriai analfabétáknak sehol máshol nincs esélyük, ezért a
menekültszervezetek elsőként őket küldik hozzánk a német nyelvterületre. Nem sokban különbözik a
helyzet Irakban sem, ahol minden harmadik gyerek nem járhat iskolába, és a vidéki régiókban minden
negyedik lakos analfabéta. Még rosszabb a helyzet a polgárháború sújtotta Afganisztánban - ahol
szinte csak analfabéták vannak. Az ilyen országokban még létezik az,,írnok”, mint foglalkozás. Ők
azok, akik az analfabéták számára jó fizetség ellenében elrendezik a hivatalos levelezést.
Németországban ezt a feladatot a jótét lélek menekültsegítők végzik el - persze ingyen. A WDR a
következőkről tájékoztat minket:

Egyre újabb és újabb emberekkel találkozunk, teljesen különböző országokból és kultúrkörökből,

például Szíriából, Afganisztánból, Algériából vagy Eritreából. Egyesek analfabéták, némelyek csak
arabul tudnak, és nem ismerik a latin betűket.

Mi persze majd segítünk. Egyszerűen mindenhol segítünk. A valóságot meg elolvashatjuk az uniós
statisztikai hivatal, az Eurostat adataiban. Kik is jönnek valójában hozzánk? Milyen emberek ezek -
statisztikai szempontból? A Fekete-Afrikában található Maliból 35-ször annyi férfi érkezik, mint nő.
Ha a 18 és 34 év közötti korosztályt tekintjük, akkor akár 90 százalékkal több férfi jön ide, mint nő.
Nigerből 32-szer annyi férfi jön, mint nő, Szenegálból 29-szer annyi, és Algériából 21-szer annyi
férfi, mint nő. Gambia, Szudán, Tunézia, Marokkó, Banglades, Pakisztán és még egy tucat másik
származási ország esetében sem más a kép. A tény: fiatal férfiak és idős nők jönnek. Az első hullámok
(még) tanulatlanok, a második hullám pedig a kora miatt szorul ellátásra. Ez a tömeges exodus tehát
sokak számára „elképzelhetetlenül jó üzlet.”

Luxus bérlakások a menekülteknek

Amikor a német gazdasági miniszter, Wolfgang Scháuble azt állítja, hogy a bevándorlás „mindenkinek
hasznos” - nyilván az üzletben résztvevőkre gondol. Jacques Chirac egykori párizsi főpolgármester,
aki 2007-ig Franciaország elnöke is volt, máshogy látja ezt. Már 1991-ben figyelmeztetett minket:

Nem a külföldiek jelentik a problémát, hanem az, ha túladagoljuk őket. (...) Kevesebb gondot okoz,
ha Portugáliából és Spanyolországból érkezett munkások vannak nálunk, és nem muszlimok
vagy feketék. (...) Egy francia munkavállaló és dolgozó felesége havonta 15 ezer frankot keres, (...)
és látja, hogy ugyanabban a lépcsőházban (...) él egy család, apa, három vagy négy feleség és húsz
utód, akik összesen legalább 50 ezer frank szociális segélyben részesülnek.

Ha ehhez még hozzávesszük a lármát és a bűzt, teljes joggal akad ki a francia munkavállaló. (...)
Ez egyáltalán nem rasszizmus, egyszerűen nincsenek eszközeink arra, hogy finanszírozzuk a
családegyesítéseket.

Philip Hammond brit külügyminiszter, a kormányzó tory párt tagja, amelyhez David Cameron
miniszterelnök is tartozik, 2015-ben nyíltan kimondta azt, amit az uniós polgárok az Afrikából érkező
gazdasági menekültek kontrollálatlan beáradásáról gondolnak: „Az Afrikából érkező menekültáradat
veszélyezteti az életszínvonalat és a társadalom szerkezetét az unión belül.” Ehhez még hozzáteszi a
következőket: „Képesnek kell lennünk arra, hogy megoldjuk a problémát és mindazokat visszaküldjük
a származási országukba, akiknek nincs joguk a menekültstátuszra ” Az európai jog szerint a
migránsok jelenleg joggal bizakodhatnak abban, hogy soha az életben nem utasítják ki őket, és még
a családjukat is maguk után hozhatják.

Hogyan akarjuk ma egy Hartz IV segélyt igénybe vevő német családnak megmagyarázni, hogy a
bérletidíj-korlátozások a menedékkérők esetében nem érvényesek, és hogy az ő elszállásolásukra
elképesztő összegű pénzt fizetnek ki? Az igen jó környéknek számító hamburgi Blankenese kerületben
a négyzetméterenként fizetendő 20 euró bérleti díj már önmagában „sok” a német átlagpolgár számára.
A hamburgi szociális hatóság jelen pillanatban négyzetméterenként (!) 47 euró bérleti díjat fizet
a menedékkérők után, akiket 12 négyzetméteres kabinokban szállásoltak el egy Transit nevű, 21 éves
hajón. Ennek nagyon örül a profitra éhező hajótulajdonos, a Chevalier Floatels Hajózási Vállalat,
amelynek székhelye amúgy a holland Kootwijkerbroekben van.

A menedékkérőknek lehetőség szerint ugyanazokat a szolgáltatásokat kell megkapniuk, mint a német

származású segélyezetteknek. Ez utóbbiak viszont csak álmodhatnak arról, hogy nekik az
adófizetők négyzetméterenként (!) 47 eurós bérleti díjat fizetnek. Több száz „menekült” lakik
Hamburgban olyan szállodahajókon, mint a Transit, élvezik a csodás kilátást, miközben változatos
szabadidős programokat vehetnek igénybe. A kabinokat nemrég rendezték be újra, egy újság
beszámolt a felújításról: „A szociális hivatal számára ez a berendezés nem volt kellően a célnak
megfelelő.”

Willkommenskultur a betegségek számára: tuberkulózis, kanyaró és fejtetű

Kweezi Otengnek sürgősen segítségre volt szüksége. A 21 éves ghánai férfit Berlinben öt
regisztrációs iroda utasította el, miután mindenhol fertőző betegségek jelentkeztek. Hat berlini
szállásról is elküldték olyan menekülteket, mint Kweezi Oteng, mert a kanyaró és a bárányhimlő
kezdett egyre jobban elterjedni a lakók között. Mindemellett a fiatal ghánainak bélférgei is voltak, és
folyamatos hasmenés kínozta, sőt tetves és rühes is volt. Kweezi Oteng esete nem egyedi. Az egész
országban készültségben vannak az orvosok, mert a menedékkérők a legkülönfélébb betegségektől
szenvednek, köztük tuberkulózisban, gyermekbénulásban, agyhártyagyulladásban, hepatitiszben vagy
tífuszban. Vagy HIV-fertőzöttek.

Sokan érkeznek polgárháborús területekről, amelyek ideális táptalajt biztosítanak a járványoknak. A

menekültek pedig nem csak megsebesültek: némelyek trópusi, vagy más fertőző betegségekben
szenvednek. Emiatt aztán esetenként egész sátortáborokat vagy szállókat kellett a fertőzésveszély miatt
bezárni. Alig nyitottak meg Drezdában egy új szálláshelyet, máris megjelentek a sátortáborban az első
rühfertőzések. Holm Felber, a szászországi tartományi tanács szóvivője elmondta: „Lényegében
magukkal hozták a betegséget.” Nem lehetett viszont karantént létrehozni a rühvel fertőzöttek számára,
mert ez együtt járt volna a családok elválasztásával. Felber elmondta, hogy „ez folyamatában nem
volt elfogadható.” Az ezerfős sátortáborban mindezek mellett már az első tuberkulózisgyanús esetek
is megjelentek.

A tuberkulózis, amit tbc néven is ismerünk, Európában a 19. század réme volt. A tbc-baktériumok
cseppfertőzés útján terjednek emberről emberre, a levegőn keresztül. A tüdővésznek is nevezett
betegséget Németországban sikerült legyőzni és teljesen eltűnt, ám most, számos más veszélyes
betegséggel együtt visszatért, együtt a menekültekkel. Orvosaink „különleges éberségre” szólítanak
fel, ugyanis a tuberkulózis a világon az egyik legveszélyesebb fertőző betegség. Néhány évvel
ezelőtt még antibiotikumokkal egészen jól lehetett kezelni, de egyre több baktérium ellenáll ezeknek -
és egyelőre nincsenek hatásos új gyógyszerek. Léteznek olyan mindenre ellenálló tbc-
baktériumtörzsek, amelyek ellen már semmilyen antibiotikum nem segít. Azok a menekültszállások,
ahol tbc-járvány tör ki, ideális táptalajt jelentenek ezek számára.

150 évvel ezelőtt Németországban a 15 és 40 év közötti korosztályban minden második halálesetet a

tuberkulózisra lehetett visszavezetni. Ezt azonban már elfelejtettük, és a veszélyes betegséget már
csak a Si-si-filmekből, vagy Thomas Mann Varázshegy című regényéből ismerjük, amely 1924-ben
jelent meg, és az 1907-es évben játszódik egy szanatóriumban, a svájci Davosban, ahol a tbc-ben
szenvedők mindennapjai a tüdővész körül forogtak. A hegy tetején levő szanatórium volt számukra
az egyetlen remény a gyógyulásra. Ma minden harmadik menekült a világon tbc-kórokozót hordoz
magában. Csak az ember immunrendszerétől függ, hogy kitör-e, és a gyors fertőzések által elterjed-e
újra a betegség. A Robert Koch Intézet a tbc-t súlyos és komolyan veendő egészségügyi problémának
nevezte. Még a menekültbarát berlini újság, a taz is beismerte, hogy a menekültek és migránsok
visszahozzák a tuberkulózist („Tuberkulózis: Sötét kilátások”). A menekültekkel tehát számos,
aggodalomra okot adó egészségügyi probléma is utat talál hozzánk.

Örülünk neki, ha segíthetünk, és az ezzel együtt járó kockázatokat is szívesen felvállaljuk.

Szándékosan importálunk ebola-eseteket is, ahogy például 2014 nyarán is történt. Egyetlen betegség
sem túl ijesztő a számunkra. „Mi lesz, ha az ebola eléri Németországot?” - állt a Bild címlapján. És
aztán jött is az ebola. A hírmagazinjaink viszont azt kérdezik, hogy „Mennyire van biztonságban
Németország a horrorvírustól ?”

Emlékeznek még a lélekvesztőkön érkező menekültek képeire a televízióban? Talán azt is látták, hogy
az olasz, görög és spanyol biztonsági erők, akik a menekülteket a tengeren vagy a parton fogadták,
kivétel nélkül gumikesztyűt és szájmaszkot viseltek. Nyilván nem csak hobbiból. Pontosan tudják,
hogy ez miért kötelező. A mi határtalan, jótét lélek Willkommenskulturunk miatt a német
nyelvterületen soha nem jutott eszünkbe, hogy a menekülteket szájmaszkban és eldobható
gumikesztyűben üdvözöljük. Nézzék csak meg a képeket a menekültszállóinkról. A polgármesterek, a
menekülteket segítők - mindannyian kézfogással üdvözlik az újonnan érkező menekülteket.
Mindenféle védőfelszerelés nélkül. Nagyon gyakran így törnek ki a járványok.

2015 nyarán az összes észak-rajna-vesztfáliai új menekültszállást be kellett zárni fertőző betegségek

kirobbanása miatt. Berlin is felvételi stopot jelentett be, az új polgártársak „fertőző betegségei” miatt.
A bajorországi Miesbachban 2015 augusztusában tört ki „káosz” egy menedékszállón észlelt járvány
nyomán - néhány óra alatt 44 újabb fertőzött volt. Ha egy menedékkérő megbetegszik, kap egy
betegkártyát, amivel elmehet orvoshoz. Ehhez kap taxikártyát is. Vannak olyan közösségek, mint
például Limburg-Staffel, ahol az ilyen menedékkérőket csak oltással rendelkező, kiválóan kiképzett
taxisofőrök vihetik az orvoshoz, akiket folyamatos orvosi felügyelet alatt tartanak. Ez óriási költség,
drága szolgáltatás, viszont segít abban, hogy lehetőség szerint alacsony maradjon a menedékkérők
fertőző betegségei nyomán kialakuló járvány veszélye. A német közösségek 90 százalékában erre
azonban senki nem figyel oda.

A Balkánról érkező menedékkérők a legtöbb esetben kanyarót hoznak magukkal. Mások bárányhimlőt.
Ennél sokkal veszélyesebb egy fertőző májbetegség, a széles körben elterjedt hepatitis. Alig
nyitották meg 2015 nyarán Wetzlarban az első menedékkérők számára létesített sátortábort, az A
típusú hepatitis felbukkanása miatt máris leállították a betelepítést. A fertőző betegségek miatti
felvételi tilalom inkább szabály, mintsem kivétel. A külügyminisztérium a honlapján országonként
figyelmeztet az ott jelentkező betegségekre, Afganisztánról például a következőt olvashatjuk: „Az
egész országban számolni kell a lakosság nagymértékű hepatitis-B fertőzöttségével ”

Németországban senki sem figyelmeztet a fertőzött afgánokra, ez nem lenne politikailag korrekt. A
külügyminisztérium országonként tájékoztatja az utazókat arról, milyen betegségek gyakoriak a
harmadik világban, például Eritreában: bilharziózis, hepatitis, hasmenéses betegségek, malária és
dengue-láz. Minden egyes ország, ahonnan az új polgártársaink érkeznek, „egzotikus” betegségek igen
tág palettáját kínálja.

A széles körben elterjedt bőrbetegségeket, mint a gomba, a rüh vagy a tetű, a Deutsche Arzteblatt
orvosi szaklap szerint még viszonylag gyorsan le lehet küzdeni a menekültek között. Néhány éve
elérhető az interneten egy úgynevezett „tetű-atlasz”, amely a szülőknek mutatja, melyik óvodát zárták
be éppen fejtetűfertőzés miatt. A fejtetveket nem kell jelenteni, az egészségügyi hatóságokat nem
kötelező értesíteni. Amikor német újságok egy menekültszállásról tudósítanak, a fejtetűfertőzést csak
mellékesen említik meg néhány mondatban. A brémai habenhauseni menekülttáborról tömören csak
ennyi jelent meg: „Időközben olyan kártevőkkel fertőződött, mint a tetű és az ágyi poloska.”A brémai
egészségügyi hivatal a menedékkérők egészségi állapotáról a fertőzések és élősködők tekintetében
bejelentette, hogy „az egészségügyi programban részt vevő páciensek 14 százalékát érinti legalább
egy, akár több esetben.” Első körben dermatophytosisról, azaz bőrgombáról beszélünk, a második
vagy a harmadik megbetegedésnél kerülnek elő a fejtetű- és lapostetű-fertőzések, vagy a rüh. A
jelentésben továbbá ez áll: „A fertőzések terjedéséért túlnyomó részt a szállásokon fennálló nem
megfelelő higiéniai körülmények a felelősek, valamint az egyes személyek nem megfelelő
személyes higiéniája is okozhatja azokat.”

Eszerint a hozzánk érkezők 14 százaléka fertőző, vagy parazitával fertőzött állapotban lépi át a határt.
Apolitikusok - kereszténydemokratáktól kezdve egészen a zöldekig - arra szólítják fel a polgárokat,
hogy fogadják be akár saját otthonaikba is a menedékkérőket. Ezért naponta kapnának 20 eurót.
Azoknak, akik ezt be akarják vállalni, talán el kellene olvasniuk először a menedékszállásokra
vonatkozó „higiéniai kerettervet”, amelyet számos közösség már bevezetett a menekültek által okozott
lehetséges egészségügyi veszély miatt. A fertőzésveszélyre vonatkozó törvény 36. paragrafusa
egyenesen kötelezi őket erre. A menekültek a törvény 36. paragrafus 1. bekezdés 4. pontja alapján
olyan csoportnak számítanak, amely közösségi szállásainak, ahogy a börtönöknek is, a német ÁNTSZ,
a Gemeinschaftsunterkünfte folyamatos felügyelete alatt kell állniuk.
Amikor 2014-ben egy AfD-politikus a következőket írta Facebook-oldalán: „Nemcsak a
vallásháborúkat importáljuk, hanem a világ összes létező betegségét is!”, tömény indulatos bírálatot
kapott ezért. A Focus hírmagazin a következőket írta: „Az AfD-politikus megsérti a menedékkérőket”
Tehát egy politikus inkább ne figyelmeztessen a betegségekre, amelyeket a menedékkérők behoznak az
országba. Várjuk meg inkább politikailag korrekt módon, amíg túl késő lesz. Addig várunk, míg a
következő hírek nem jelennek meg: „Fertőző betegségek robbantak ki a berlini menekültszállásokon.”
Hasonló hírek érkeztek Hessenből és más tartományokból is. Az ArzteZeitung a következőkről
számolt be: „Rühjárvány tört ki a menekültek sátortáborában.” Ennek ellenére a politikai korrektség
szellemében a közvéleményt nem szabad kampányszerűen felvilágosítani az egyre fenyegetőbb
veszélyről.

A brandenburgi Kassenárztlicher Vereinigung (KV - Egészségpénztári Orvosi Egyesülés) és a

brandenburgi Egészségügyi Minisztérium között még mindig lángol a vita a menedékkérők
egészségügyi ellátásáról. A KV igazgatóságának elnöke, Hans-Joachim Helming azt veti a
minisztérium szemére, hogy „tudatlan”, mert elhallgatják a problémákat.

Helming azt követeli a politikusoktól, hogy alakítsanak ki egy világos ellátási struktúrát. A szektor
online csatornája, a Facharzt.de a fertőző betegségek jelentette fokozódó veszélyről beszélt, amelyet
a menekülthullámok okoznak, és a következőket írta erről: „Vajon azt kell megvárnunk, hogy a
tuberkulózishullám Brandenburgot is elérje?”

Nemcsak rühről, kanyaróról vagy tuberkulózisról van azonban szó. A svájciakat többek között a
„Pestis, egy gyökeresen modern betegség” szalagcímmel megjelent írás figyelmeztette a veszélyekre:
„Az Egészség-ügyi Világszervezet (WHO) évente 1000-3000 pestises megbetegedést regisztrál,
mindenekelőtt Ázsiában és Afrikában.” A pestis, amit fekete halál néven is ismerünk, rendkívül
fertőző. A Deutschlandfunk erről a következőket tudósította: „A kukoricatermesztés kikövezi a
pestisbaktérium útját - a 21. században is halnak meg pestisben emberek, mindenekelőtt Afrikában.”
Tény, hogy Afrikában újra terjed a pestis. Sokan úgy gondolják, hogy a pestis kipusztult, és a fekete
halált csak a középkori történetekben tudják elképzelni. Viszont a menekülthullámmal ez a betegség
újra visszatérhet Európába. Kutatóink ma több százezer jövőbeni ebola-halálesetre figyelmeztetnek
Afrikában: nézzük úgy ezeket a képeket a járványokról, mintha egy jövőről szóló horrorfilm lenne
a tévében. Semmit sem hallunk azonban a veszélyekről, amelyek a gyorsan terjedő fertőző betegségek
formájában a menekültekkel Európába érkeznek. Ehhez olyan szakmai kiadványokat kellene
olvasnunk, mint a Population Mobility and Infectious Disease (Társadalmi mozgások és fertőző
betegségek). Vagy Sana Loue doktornő kézikönyvét a migránsok betegségeiről (Handbook of
Immigrant Health).

Szinte minden észak-afrikai vagy közel-keleti menedékkérőnek szüksége van olyan orvosi kezelésre
is, amelyről a német nyelvterületen senki nem beszél: ezek a fogászati problémák. Egy svájci
hírportál megtörte a hallgatást, és a következőképpen tudósított az újonnan érkező menekültekről:

Sok közösségben, ahol menekülteket fogadtak be, a téma már most a felszín alatt forrong. A
menekültek ugyanis egészségügyi szempontból nagyon rossz állapotban vannak - és a kezelésük
magas költségekkel jár. „Sokan betegek, és szinte mindegyiknek vannak fogászati problémái” -
mondta Beat Tinner, a St Galleni Közösségek elnöke a St. Galler Tagblatt információi szerint egy
sajtótájékoztatón. A külföldi menekülttáborokban ezek az emberek hosszú évekig nem
jutottak hozzá orvosi kezeléshez. „Nyilvánvaló, hogy durván alábecsültük a problémát”

Németországba és Ausztriába is számos olyan menedékkérő érkezik, akiknek ezt követően hónapokig
kell fogászati kezelésekre járni. A horrorisztikus szintet elérő fogászati költségek mégsem
hasonlíthatók össze az egyéb egészségügyi ellátások költségeivel. Ha például a menedékkérő
bármilyen ok miatt és módon sérült (a menekültek tartományonként változó számban, de átlagban 30-
50 százalékban közük ezt a regisztráció során), akkor máris előáll egy mintegy 100 ezer eurós
egészségügyi költség, menekültenként. A Rheinische Post a minap arról cikkezett, hogy az Észak-
Rajna-Vesztfáliai Városok és Közösségi Szövetség becslése szerint a menedékkérők miatt jelentkező
pótlólagos egészségügyi költségek jóval meghaladják a 100 millió eurót. A lap konkrét példákat is
említett: „Bergisch Gladbachban három olyan esetet is jeleztek, amelyekben az orvosi költségek 50
ézer és 100 ezer euró között voltak menedékkérőnként. Meerbuschban legalább két olyan eset van,
amelyeknél a kiadások ugyancsak 100 ezer euró körül mozogtak. A CDU tartományi tanácsának
elnökhelyettese, André Kuper közlése szerint Raesfeldben (Borken kerületben) két menekült terápiás
kezeléséért 90 ezer eurót fizettek ki. Balvéban (Markisch kerületben) egy menedékkérő kezelésének
költségei a végén 140 ezer eurót tettek ki.”

Összehasonlításképpen: ha a német polgárt egy baleset, vagy az élete során történt valamilyen szörnyű
esemény miatt trauma ér, hosszú hónapokig kénytelen várni egy időpontra egy terapeutánál, és beteg-
biztosító számláján minden esetben az orvossal folytatott beszélgetés óradíjának teljes költségét
kiróják rá. Baden-Württemberg azonban a sérült menekültek ellátásában még több lépéssel tovább
ment: a tartományi kormány költségén ugyanis 650 olyan embert hozattak Németországba, akik a
közel-keleti menekülttáborokban azt nyilatkozták magukról, hogy „traumatizált” állapotban vannak.
Ezeket az embereket aztán az egész tartományban szétosztották, és egyenként mintegy 30 ezer euróval
támogatták őket. A nyilvánosság számára szinte teljesen ismeretlen „különleges programot a traumás
áldozatok számára” (Sonderprogramm für Traumaopfer) adófizetőink mindenekelőtt iraki nők
részére finanszírozzák.

A politika és a média jajveszékeléséből világosan látszik, hogy menynyire jogosak voltak a

figyelmeztetések a menekültek betegségeinek magas orvosi kezelésének költségei, és a folyamatosan
növekvő kezelési díjak miatt. A jövőben szükségessé válik egy egészségkártya kibocsátása a
menedékkérők számára. Nyilvánvaló, hogy ezt nem azért kapják, mert annyira egészségesek.
Hepatitis: így kényszerítik térdre a külföldiek a betegbiztosítóinkat

Öt éven belül a német betegbiztosítási pénztáraknak a befizetőik pénzéből 13 milliárd eurót kell majd
kifizetniük a legtöbb esetben bevándorló hátterű, C típusú hepatitist hordozó vírusgazdák kezelésére.
Ez az egyik legnagyobb tabutéma jelenleg az országban.

"Vállaljuk a felelősséget az egészségügyi kiadásokért, és készen állunk arra, hogy új megoldásokat

keressünk és fogadjunk el, amelyek hozzájárulnak a jobb betegellátáshoz.” Ilyen, és hasonló
dagályos, jótét lelkeket elaltató szópanelekkel fáraszt minket honlapján a vfa (Verband der
forschenden Arzneimittelhersteller - Klinikai Kutatók és Gyógyszergyártók Szövetsége), az
úgynevezett „alapelvek” rovatban. Itt többek között az iparág közjóléthez történő hozzájárulásáról
írnak, és arról a tiszteletről, amit az iparág mindazok felé érez, akik hozzájárultak az egészségügyhöz.
A portál szerkesztői büszkeségtől dagadó mellel, és nagy erőfeszítésekkel kipréselt
krokodilkönnyekkel a szemükben tudósítanak a multinacionális gyógyszeripari konszernek
német lobbiszövetsége által tett erőfeszítésekről, amelyekben a nyereség nyilván nem játszott
szerepet. Ez képmutatás. Néhány hónapja ugyanis az olyan amerikai gyógyszeripari „óriás-kártevők”,
mint a Gilead Sciences, a Johnson & Johnson és a Bristol-Myers Squibb megmutatták igazi
arcukat. 2015 elején a sáskahadhoz egy újabb szereplő, az AbbVie is csatlakozott. Itt is felbukkant az
embereket megvető, pusztító amerikai turbókapitalizmus pénzsóvársága. De menjünk sorjában.

Németországban jelenleg a becslések szerint mintegy 400-500 ezer, C típusú hepatitisszel fertőzött
ember él. Az eddig rendelkezésre álló gyógymódokban Interferont és Ribaverint alkalmaznak,
amelyeket legalább 48 héten át kellett szedni, és a kezelés 25 és 28 ezer euró közötti összegbe került.
2011 óta hozzájött ehhez még két gyógyszer, amelyek által egy 24-48 hetes kúra költségei 51-64 ezer
euróra növekedtek.

Ha ezt drágállják, akkor inkább üljenek le, mielőtt tovább olvasnak. A Gilead Sciences (Sofosbuvir),
a Johnson & Johnson (Simeprevir) és a Bristol-Myers Squibb (Daclatasvir) immár rendelkezésre
álló tablettái ugyanis ezeket messze felülmúlják. Egy 12 hetes kúra, amely Sofosbuvirból és
Simeprevirből áll, az egészségbiztosítási pénztár befizetőinek (azaz a szolidáris társadalmi
közösségnek) alig 108 736,26 eurójába kerül. Egy 24 hetes kúra ennek a kétszeresébe (217 472,52
euróba).

Az Euro Magazin kiszámolta, hogy egyetlen gramm Gilead-hatóanyag hússzor annyiba kerül, mint egy
grammnyi arany. Egy Gilead-tabletta ára 714 euró, azaz, mint azt orvosi körökben mondogatják, a
betegek minden egyes nap egy új iPhone-t nyelnek le.

Jogos a felvetés, hogy a Johnson & Johnson tablettája még nincs is ezek között: ez újabb 580 euróval
dobná meg a költségvetést. Két tabletta 1300 euróért, és mindezt legalább 84 napig szedni kell! A
betegbiztosítók sokkos állapotban vannak. Az AOK számításai szerint 2016-ban a betegbiztosításnak,
vagyis a befizetőknek a Gilead-gyógyszerek miatt egymilliárd euró többletköltséget kell állniuk.

Létezik ez? Számoljunk gyorsan mi is utána. A 400-500 ezer fertőzött közül a szakértők becslései
alapján mintegy 30 százalék szorul majd kezelésre a következő 3-5 évben. Ez a szám mintegy 120
ezer embert jelent. A jelenlegi kezelési költségek mellett ennek terhe 13 milliárd eurót tenne ki
(évente tehát 4,36 milliárd eurót, ha három évre számolunk). Két tabletta összköltsége tehát nagyjából
megfelel a Németországi Szövetségi Köztársaság katonai költségvetése egyharmadának.
Felfoghatatlan!

A gyógyszeripari paraziták csillapíthatatlan pénzéhségét még inkább bizonyítja, ha ezzel

szembeállítjuk a tabletták előállítási költségeit is. A Liverpooli Egyetem egyik elismert
gyógyszerkutatója a Science magazinnal ellentétben mintegy 68-136 dollárra (100 euró körüli
összegre) becsülte a költségeket - és nem egy tablettáét, hanem a teljes 12 hetes kúráét. A Gilead-
Sciences már az első négy hónapban világszerte hatmilliárd dolláros árbevételről számolt be a C
típusú hepatitis elleni tablettáiból (4,65 milliárd euró). Viszont a mindent eldöntő kérdés a következő:
mennyibe kerülhet egy kezelés? Milyen drága lehet a gyógyulás? Ezt a kérdést akkor lehetne
érdemben megválaszolni, ha az egészségügyi támogatásról készült közgazdasági becsléseket
is figyelembe vesszük. Ezeket azonban hiába keressük, sehol nem találunk ilyet. A konszernek a
betegbiztosítókkal és orvosokkal szemben fennhéjázóan állítják, hogy a gyógyszereik csökkentik a
társadalmi összköltséget. De hol van erre a bizonyíték? Ha erre rákeresünk, csak üres hibaüzenetet
találunk. A német betegbiztosítást fizető polgárok szempontjából igencsak aggasztó az
információhiány, ha például részletes képet szeretnénk kapni arról, vajon kik és hányán vannak
Németországban a C típusú hepatitissel fertőzöttek.

A politikailag korrekt főáramú médiában az ártatlan, idősödő német beteget mutatják nekünk, aki egy
műtét során kapott fertőzött vértől betegedett meg. De ha valaki leplezetlen és megbízható számokra
kíváncsi, hiába is keresi ezeket. Ezért aztán kénytelenek vagyunk a szakértők nyilatkozataira
hagyatkozni, akik igen jól ismerik a saját díszes társaságukat. De egészen más képet fest az, ami onnan
kerül napvilágra. Minden szakértő egyhangúlag megerősíti, hogy a hepatitis-C-vel fertőzöttek nagy
többsége az egykori Szovjetunió országaiból, Lengyelországból és Törökországból származik. Az
igazán nyugtalanító viszont az, hogy a legtöbb új hepatitis-C megbetegedést Észak-Afrikában
regisztrálják, ahonnét menekültek tömegei érkeznek hozzánk. Az egyik, hepatitis-C veszélyről szóló
weboldalon a következőket olvashatjuk erről: „Az egész világon előfordul, észak-afrikai
súlyponttal.”

A nyilvánosan is elérhető adatok ezt kiegészítve arról szólnak, hogy elsősorban az intravénás
drogfogyasztók adják a már ismert hepatitis-C fertőzöttek körét. A végeredmény tehát világos: a
tipikus hepatitis-C fertőzött nem a német társadalom terheket viselő, bennszülött polgárai közül kerül
ki. Még világosabban fogalmazva: általánosságban külföldiekről van szó, vagy a perifériára szorult
drogfogyasztókról. Ezzel azonban felmerül a kérdés, vajon mennyibe kerülhet a terápia, illetve a
gyógyulás, és el kell döntenünk, hogy ezeket az őrült jövőbeni költségeket társadalmi szinten kiktől
szeretnénk átvállalni.

A törvény által szabályozott betegbiztosítóknak elég egyszerű lenne a megoldás. Még a jelenleginek
csupán harmadát kitevő árszint is hihetetlen nyereséget generálna világszerte ezeknek a
konszerneknek. Így az ilyen költséges, a német egészségügyi rendszert és a német
szolidaritási közösséget megterhelő kezeléseket csak azoknak volna szabad kapniuk, akik német
állampolgárok, és Németországban a munkaviszonyuk alapján teljesített befizetéseik révén
megszerzik a jogot arra, hogy a német egészségbiztosítás egy ilyen kezelést finanszírozzon a számukra.
De gondolhatunk egyáltalán ilyesmire? Vagy mondhatunk ilyeneket? Nem, Németországban erről szó
sem lehet. Ehelyett közösen viseljük a hepatitis-C-kezelések és a behatárolhatatlan jövőben felmerülő
egyéb költséges gyógymódok elképesztő terheit saját, kemény munkával előteremtett befizetéseinkből.
A konszernek a továbbiakban is őrületes nyereséget zsebelnek be, a részvényesek pedig teletömik a
zsebeiket a mi kontónkra. Emiatt a jövőben sem marad pénz az orvosok számára, akik jelenleg
is tömegével vándorolnak ki, vagy az ápolóknak, akik pocsékul keresnek. A szociális igazságosság
szerintem valami teljesen más.

Különösen nagy aljasság, hogy a vezető médiumok ma azt sürgetik, hogy vizsgáljuk meg a
bevándorlókat, hepatitis-C-vel fertőzöttek-e, és ha igen, kezeljük őket. A Westdeutsche Allgemeine
Zeitung (WAZ) a következőket írta 2015 augusztusában:

Németországban a gyerekeket rendszerint beoltják hepatitis-B ellen. Számos bevándorló esetében

azonban, akik olyan ázsiai vagy afrikai országokból érkeznek, ahol a hepatitis-B és C gyakran
előfordulj nem ez a helyzet. Ezért a Robert Koch Intézet szakemberei azt ajánlják, hogy ezektől a
kockázatot jelentő csoportoktól vegyenek vért laborvizsgálatok céljából és oltsák be őket
(hepatitis-B ellen, mert a hepatitis-C ellen jelenleg még nem létezik oltás), valamint kezeljék az
érintetteket, hogy ne fertőzzék meg a családtagjaikat és a barátaikat.

Egyszerűen fogalmazva mindez annyit jelent, hogy az Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkező

menedékkérők egyedül a hepatitis-C miatt milliárdokba kerülnek majd nekünk - ellenkező esetben
mindenki számára egészségügyi veszélyt jelentenek. Ezt tehát valahogy meg kell finanszíroznunk.

A bevándorlók viszont különleges igényekkel lépnek fel a kórházainkban. A legsúlyosabb

betegségekben szenvedő német betegek étkezési fejadagját azért kellett csökkenteni, hogy az így
megspórolt pénzzel Németország kellős közepén muszlim betegek számára is elfogadható külön
konyhát finanszírozzanak. A siegeni ügyészség nyomozást indított a Wittgenstein in Bad Laasphe-i
egészségügyi központtal szemben, mert a német egészségbiztosítás által a legsúlyosabb betegségekben
szenvedő német betegek kezelésére átutalt pénzből rehabilitációs klinikát finanszíroztak muszlimok
számára. A német gondozási pénzek muszlimok javára történő kényszerátcsoportosításával
kapcsolatos egyik cikkben a következő áll: „Többek között a német betegek kisebb étkezési
fejadagokat kaptak. Az így megtakarított pénzből egy líbiai speciális konyhát finanszíroztak.” Széles
körben ismert, hogy az észak-afrikai menekülthullámok Líbiából érkeznek. Az meg nyilván fontos,
hogy ezek a vendégeink a kórházainkban is otthon érezzék magukat.

Mellékesen azt is megemlítik, hogy a líbiaiak nem olyan rég legalább 32 millió euró költségbe verték
a német kórházakat. A líbiai követség kérésére német klinikák 1200 líbiai háborús áldozatot kezeltek.
A vízumok kiadását a külügyminisztérium szervezte meg a bürokrácia útvesztőit kikerülve, az
Újjáépítési Hitelintézet pedig 100 millió euróval járult hozzá a költségekhez.

A német gondozottakon spórolunk azért, hogy a sok új beteg megfelelő orvosi ellátást kapjon. Ők
ugyanis számos orvosi szempontból fontos szolgáltatást többé már nem kapnak meg térítésmentesen,
különösen akkor, ha idősek. Nyilvánvaló, hogy mindez rendszerszerűen történik, nem „különleges
esetekről” beszélünk. Haljanak meg végre, hogy átadhassák a helyüket a fiatal bevándorlóknak,
legalábbis úgy tűnik, erről szól a történet.

Mocskos vécék, okostelefonok és pornóoldalak

A segítő szindrómában szenvedő jótét lelkeknél igen fura eseteket figyelhetünk meg: német önkéntesek
a menekültszállásokon takarítják a vécéket és a zuhanyzókat a fekáliától, a főzőlapokat a ráégett
ételmaradékoktól, míg a bevándorolt „potenciális munkavállalók” az okostelefonjaikat babrálják.
Nyilván először ki kell pihenniük a hosszú út okozta megrázkódtatásokat.

Talán Önök is látták az interneten az adópénzekből, és az unió menekültügyi alapjából finanszírozott

17 perces reklámfilmet, amelyet a német Migrációs és Menekültügyi Szövetségi Hivatal (BAMF)
készített. Ha igen, akkor tudják, hogy a menedékkérők mit látnak az okostelefonjaikon: a hivatalos
német menedékjogi csalás útmutatót. Nemcsak németül, hanem arabul, albánul, dari, pastu nyelven,
oroszul, szerbül, angolul és franciául is megmutatják a szegényebb régiókból érkezőknek lépésről
lépésre azt, hogyan jöhetnek Németországba, és kérhetnek menedékjogot.

Bőröndöt a kézbe, és indulás! A hányatott út után a menedékkérőket Németországban barátságosan

üdvözlik kézfogással. („Jó napot, segíthetek?”) Az országban mindenhol - legalábbis a kormány
filmje szerint - a menedékkérők barátságos hatóságokkal találkoznak, amelyek megajándékozzák őket,
és kitartóan segítséget adnak nekik, hogy begyűjthessék a szociális állam nyújtotta áldásokat. A
menedékkérőket a filmben virágnyelven még arra is buzdítják, hogy hazudjanak a menedékkérelmi
nyomtatványon. Ugyanis kifejezetten hangsúlyozzák, hogy a német hivatalnokok hivatali titoktartási
kötelezettsége miatt senki sem fogja megtudni, milyen kirakattörténeteket találnak ki, hogy megkapják
a menedékjogot. Ezután egy színész elmondja a kamerába, milyen általános adatokat kell megadni
ahhoz, hogy az ember menedékjogot kapjon.

Menedékkérőként nem szükséges németül sem megtanulni, ugyanis a film alapján mindenhol
ingyenesen igénybe vehető tolmácsok állnak készenlétben. Ha pedig a menedékkérelmet mégis
elutasítják, akkor sem reménytelen a helyzet: „Ezzel még semmi nem dőlt el végérvényesen, ugyanis a
döntéssel szemben bírósági fellebbezéssel lehet élni.” És a színész tovább folytatja:
„Megkönnyebbültem. Nem is volt olyan rossz, mint ahogy elképzeltem. Mindent megtettem, hogy
Németországban menedékjogot kapjak.” Így bátorítják a politikusaink lépésről lépésre az embereket,
hogy Németországba jöjjenek, és menedékkérelmeket nyújtsanak be. A nagy költségvetésű reklámfilm
pedig nem paródia, hanem teljesen valódi! A menekültszállásokon élő menedékkérők saját nyelvükön
ellenőrizhetik az interneten, mit kell tenniük következő lépésként, hogy menedékjogot kapjanak
nálunk.

A mobiltelefonokat és okostelefonokat csak azért említem itt meg, mert a vezető médiumaink a
menekültipar támogatóiként folyamatosan sulykolják, hogy milyen borzasztóan fontosak ezek a
készülékek az ugyancsak fontos menedékkérőknek. A Süddeutsche Zeitung a következő címmel tanít
minket a kérdésről: „Előítéletek: a mobil a menekültek számára nem luxus”, az okostelefon „nem
luxuscikk, hanem alapvető szükségeket tölt be.” Megértőknek kellene lennünk, hogy a menekültek
„a megtakarított pénzüket okostelefonra” költik, még akkor is, ha otthon „nincs rendes fedél a fejük
felett.” „Előítélet”, hogy egy menedékkérőnek nincs szüksége okostelefonra.

A vezető médiumok más, sajátos látásmódú újságírói ugyanakkor újra és újra arra tanítanak minket,
hogy kíméletlenség lenne, ha a traumatizált menekülteknek el kellene takarítaniuk a saját ürüléküket.
Először nyilván a traumáikat kell feldolgozniuk. Ezért aztán nem takaríthatnak, hanem az
okostelefonjaikon folyamatosan a Whatsapp vagy a Skype segítségével a segélyipar legújabb
ajánlatairól kell tájékozódniuk. Természetesen ehhez ingyenes internet-hozzáférést kapnak - de csakis
a menedékkérők. Ingyen wifi a varázsszó. Nem csak Vesztfáliában találkozunk mindenütt a helyi
sajtóban olyan hírekkel, mint a „Münster városa ingyenes wifi-t vezetett be a menekültszállókra.” A
szállók lakói elfogadják az ajánlatot, és folyamatosan szörföznek az interneten (a média információi
szerint előnyben részesítik a pornóoldalakat) - és nem takarítanak. A hajón Líbiából Európába érkező
menekültek mintegy 30 százaléka, az adatforgalmi statisztikák alapján okos telefonjain legtöbbet
homoszexuális képeket keresett az interneten. A wifi-szolgáltatók jó szándékú segítői
biztosan csodálkoznának, ha kiderülne, menekülttáborainkban milyen irányú adatforgalom a
legnagyobb. 2015-ben komoly oknyomozó magazinok, mint a Salon.com, beszámoltak arról, hogy
ezek az észak-afrikai és közel-keleti államokból érkezett kedves új polgártársak mit kerestek a
leggyakrabban az interneten. A keresőszavak a következők: szex szamarakkal, disznókkal, kutyákkal,
majmokkal és kecskékkel.

Hamburgban már elgondolkodtak a menekülteket segítők azon, hogy miként lehetne megakadályozni,
hogy a menedékkérők az ingyen wifi-vel fizetős pornóoldalakat látogassanak. Egy hamburg-harburgi
helyi lap a következőkről számolt be: „Kiváltképpen az a kérdés, hogy ki gondoskodik a biztonságról.
Ki biztosítja, hogy a menekültek nem tiltott, akár pornográf vagy fizetős oldalakat látogatnak meg? Ez
újabban Bern-hard Zahn feladatai közé tartozik. Ő el tudja képzelni, milyen oldalakat látogatnak a
menekültek. A menedékkérők először is aláírnak egy használati szerződést, amely világosan
szabályozza, hogyan használhatják az internetet.” Sok közösségben, zárt ajtók mögött egyre többen
gondolkodnak el ezen. Végtére is jó okuk van rá, mint például a hesseni Taunus „Selters is beszáll -
üdvözöljük a menekülteket” elnevezésű menekültkezdeményezés jótét lelkeinek, akik a
menedékkérőknek szóló weboldalukon alul, a használati feltételek között jól felismerhető
utalásokat helyeztek el, miszerint a pornóoldalak használatától „tartózkodjanak” a felhasználók. A
pornográfia mellett azonban még egy fontos ok miatt szükséges, hogy legújabb polgártársainknak
állandóan rendelkezésükre álljanak az okostelefonjaik. Egy újság így tudósított erről:

„A regisztrációs központjainkban ülve a menekültek e-maileket küldözgetnek haza: itt

mindenképpen jobb, gyertek ti is” - meséli a járási közigazgatási vezető.

Ez aztán igen boldoggá tesz minket, adófizetőket, ugye? Visszatérve a takarításhoz: ahol nem találnak
önkénteseket a menedékszállók tisztán tartására, van egy másik megoldás: ha a berlini WeiBensee
Comfort Hotelbe menedékkérők költöznek, akkor nekik ugyancsak nem kell a tisztaságról
gondoskodniuk. Nem, majd kifizetjük számukra a „takarítóbrigádot”. Ausztriában is előrelátóan
gondoskodnak a legújabb „főnyereményekről”. A Der Standard című újság augusztusban
háborodott fel az egyik menekülttáborban uralkodó állapotok miatt: „Traiskirchen: az újszülöttek
kénytelenek lakókocsiban aludni.” Nahát, milyen keményszívűek ezek a barbár osztrákok. Az
újszülöttek ugyanis az afrikai és közel-keleti otthonukban nagy valószínűséggel a nyár közepén
mind klimatizált villákban alszanak, ugye?

Nem minden német értette meg teljesen, hogy a „főnyereményeket” alaposan gondoznunk kell. Amikor
egy potsdami menekültszálló lakói a Hegelstrassén 40 euró pótlólagos zsebpénzt kaptak azért, hogy
maguknak takarítsanak (a szociális hivatal támogatja a menekültek takarítási tevékenységét, a saját
menekültszállójukon, adópénzből, mindent „közhasznúként” bemutatva), a menekültügyi tanács még
így is bírálta őket, hogy „pénzért kényszerítik rá a lakókat, hogy takarítsanak, ahelyett, hogy hivatásos
takarítókat alkalmaznának.” Csodálkozhat a német szociális segélyezett, a nyugdíjas vagy a diák,
akinek semmiféle államilag finanszírozott takarítószemélyzet nem jár. A takarítási intézkedések
ellenére a menekültek számos menekültszállón azért panaszkodnak, hogy azok „koszosak”, mert senki
nem takarítja el a szemetjüket. A németek, akik magukat „menekültsegítőknek” nevezik, támogatják a
bírálatot, és felemlegetik, hogy a menekültszállók „lelakottak, piszkosak, nem megfelelően ápoltak.”
Egy ennek megfelelő újsághírben 2015-ben a következő állt: „Felső-Bajorország kormánya
közvetetten elismerte a bírálatok nagy részét, ám kerüli, hogy hozzászóljon a kosz kérdéséhez.” Na
vajon mit kéne ehhez a bajor kormánynak hozzászólnia? Talán az igazat: tiszta szállásokat bocsátottak
a jövevények rendelkezésére, amelyeket időközben a bevándorolt „nagy potenciált jelentők” teljesen
átformáltak?

A menekültek Oberhausenben is arra panaszkodtak a helyi újság szerint, hogy „a mosdók és a közös
főzőhelyiségek koszosak”. Uwe Hetkamp, az önkormányzat egyik leányvállalata, az Oberhauseni
Épületgazdálkodási Hivatal munkatársa ennyit tett hozzá: „A takarításért a lakók felelnek, de ez
sajnos nem sikerül úgy, ahogy kellene.” Megmutatta az újságíróknak a mosdót, ahol a padló
húgyköves volt, a vécéülőkék pedig koszosak. Az újságíró később ezt írta erről: „Vizeletszag
terjengett. A beépített pince mindkét emeletén szinte mindenütt olyan koszos volt a padló, mintha a
szennyeződés hetek óta gyűlt volna. Hetkamp egy közösségi konyhát is vezet, amelyben három tűzhely
áll, mindegyiket vastag koszréteg keretezte. A gondnok csak az ujja hegyével tudja kikapcsolni az
égve maradt főzőlapokat.” A cikk a következő címmel jelent meg: „A lakók a koszra panaszkodnak az
oberhauseni menekültszállón.” Talán politikailag nem korrekt, ha valaki közvetlenül leírja az
igazságot az oly nagyon dicsőített „főnyereményekről” Az észak-rajna-vesztfáliai Gevelsbergben
Claus Jacobi polgármester elismerte, hogy „minden egyes Észak-Afrikából ideutazó fiatalembernél”
higiéniai problémák vannak, mert „összeegyeztethetetlen a férfiszerepről alkotott képükkel, hogy
takarítsák a lakásukat.”

A menekültek, azaz a jövőbeni „óriási potenciállal bíró lehetőségeink”, akik a nyugdíjunkat hivatottak
garantálni, gyorsan megtanulták, hogy szívesen összeszedjük azt a szemetet is, amit hanyagul
zsákokban kidobálnak az ablakon. Emiatt aztán védőállványzatot kell a menekültszállók bejárata fölé
szerelni, hogy a látogatók ne sérüljenek meg a kidobált szeméttől. A „jövőbeni potenciál” ugyanis
nyilván traumákat élt át, ezért megértéssel kell lennünk feléjük. És ha a kedves menedékkérőknek nem
tetszik a számukra kiutalt lakás, amire a legtöbb német irigykedne, akkor is inkább magunkban
keressük a hibát. Esslingenben, Stuttgart mellett egy nigériai menedékkérő felesége 2015
augusztusában egy városi dolgozó autója elé feküdt, aki átadta nekik a kiutalt lakás kulcsát, és egy
még szebb lakást követelt. A mentőszolgálat is kijött a teljesen sértetlen hölgyért, akit bevittek a
kórházba, hogy állandó megfigyelés alá vonják, mert biztosak akartak lenni abban, hogy semmi
baja sincs. Képzeljék csak el, hogy mi lett volna, ha egy német segélyezett csinálja ugyanezt.
Valószínűleg rövid úton bezárták volna a pszichiátriára. De ha a „jövőnk zálogairól” van szó,
otthonunk fejlődése érdekében érkezett nagy reménységeinkről, akkor gondoskodásunk és jótét
lelkűségünk nem ismer határokat.

Németországnak nyilvánvalóan új nemzeti himnusza van, amely a következő szavakkal kezdődik:

„menekült, menekült mindenek felett” (Flüchtling, Flüchtling über alles...). Végtére is már most
örülünk a várt óriási „hozzáadott értéknek”, a „főnyereményeknek”. Valamikor azonban elkövetkezik
majd az elszámolás. Legkésőbb, amikor a világ szociális osztálya csődbe megy. Csak idő kérdése,
míg az álmokból épített kártyavár összeomlik. Addig viszont boldogan takarítjuk a menedékszállók
vécéit és közös konyháit, és boldogan élünk az illúziók világában. 2015 augusztusában, Lipcsében
például menekültszállóvá alakították az Ernst Grube Csarnokot. A Bild magazin percről
percre beszámolt a helyszínről, hogy mi is történik: „11:15: (...) a 15 vécében a használatot jelző
piktogramokat helyeztek el.” Többen ugyanis, akik ideérkeztek, még a teljesen egyszerű vécét sem
ismerik - amit ismernek, az egy ásott lyuk az afrikai szavannán. Akkor vajon mi értelme a
piktogramokat felszerelni?

Bármilyen brutálisan hangzik, de a helyzet ez: súroljuk a menedékkérők után a vécéket, tusolókat és
főzőplatnikat, eltakarítjuk a szemetet utánuk, és mozgósítjuk a karitatív szervezeteinket - míg az iszlám
egyesületek és szervezetek csak lapítanak. Az ő szemszögükből az Észak-Afrikából és a Közel-
Keletről érkező tömeges bevándorlás ugyanis teljesen nyilvánvalóan a mi bajunk.

Prostituáltak a menedékkérők számára

Hosszú ideje megfigyelhető a jelenség, hogy a menedékkérőkkel összefüggő javaslatok és követelések
egyre abszurdabbá válnak. Már teljesen komolyan az is felmerült, hogy az adófizetőknek kellene
finanszírozniuk a menedékkérők bordélyházi látogatásait.

Mindig úgy gondoljuk, hogy ennél már nem lehet mélyebbre süllyedni: menedékkérőket szállásolnak
el jacuzzival és úszómedencével ellátott négycsillagos hotelekben, persze az adófizetők pénzén.
Kisajátítják a magánlakásokat, idős- és szociális otthonokat ürítenek ki, hogy helyet készítsenek a
menedékkérőknek. Azoknak a betegeknek pedig, akiknek a betegbiztosító fizeti a költségeit,
csökkentik a fejadagjaikat, hogy az így megtakarított pénzből a közel-keleti vallási előírásoknak
megfelelő speciális konyhákat rendezhessenek be az észak-afrikai migránsok számára. Természetesen
mindazoknak, akik az egészet finanszírozzák - vagyis a polgároknak - ezt inkább nem kötik az orrukra.

Az egyre abszurdabbá váló bevándorlócirkuszban nemrég újabb petárda robbant, a menedékkérőknek

finanszírozott prostituáltak ötlete. Első ránézésre rossz áprilisi tréfának is vélhetnénk, de kiderült,
hogy halálosan komolyan gondolták. Ulrich Wagner bajorországi lelkész volt az, aki a
Keresztényszocialista Unió egyik menekültekről szóló megbeszélésén felvetette a témát, miszerint a
Willkommenskultur részeként a menedékkérőknek prostituáltak szolgáltatásait is biztosítani kellene. A
Münchner Merkur pár nappal később megkérdezte a lelkészt, komolyan gondolja-e a felvetést.
Wagner így válaszolt: „Egy barátom elmesélte, hogy a falujába 100 menedékkérő érkezik, és többen
attól féltek, hogy a sok férfi a falu női lakosait zaklathatja majd. Ekkor merült fel bennem a gondolat.
Nem tudom, hogy a félelmek megalapozottak-e, vagy sem, mindenesetre szeretném ezzel elejét venni
ezeknek. A félelem ugyanis létezik és valóságos.” A kérdésre, hogy vajon ez lenne-e a megfelelő
megoldás, a pap így válaszolt: "Ezeknek a férfiaknak tényleges szexuális szükségeik vannak. Mi pedig
becsukjuk a szemünket, ilyen messzire senki nem mer gondolni.” Majd így folytatta: „Az igény létezik,
a mi társadalmunkban pedig engedélyezett a prostitúció, ami elismert szakma, hiszen az internet meg
az újságok is tele vannak a hirdetéseikkel. A menedékkérőknek adunk enni meg inni, és azt mondjuk,
ezzel megoldódott a probléma. Pedig nem.”

A lelkész a következőket javasolta: „Volt egyszer egy olyan Hartz IV segélyezett, aki pert akart
indítani, hogy finanszírozzák számára a bordélyházi látogatásokat. Persze nem járt sikerrel. De hátha
találunk támogatókat. Akár szabad szerelemnek is nevezhetnénk a kezdeményezést.” Vajon miért
aggódik ennyire a lelkész a menedékkérők szexuális jóléte miatt? Erre a következőket válaszolta:
„Nézze, a polgármester nyilván nem beszélhet erről, egyetlen politikus sem teheti meg ezt. Egy
katolikus pap ugyancsak nem beszélhet erről. Akkor ki más mondhatna ilyet, ha nem egy evangélikus
lelkész?”

Aki azt gondolja, hogy az ügy óriási felháborodást váltott ki, nagyot téved. Pont az ellenkezője történt.

Kiskirályok élete: migránsok a német kastélyokban

Újabb és újabb javaslatok kerülnek elő, miként is lehetne még jobban kibővíteni a
Willkommenskulturt. Közben még vitázni sem szabad arról, vajon jogosan raktak-e ki türingiai
képviselőket a szálláshelyeikről amiatt, hogy menekülteket szállásoljanak el ott. Erfurt városában
van egy olyan ingatlan, amelyben hivatali lakások találhatók a nem Erfurt közvetlen közelében élő
tartományi parlamenti képviselők számára. A képviselőkről szóló törvény világosan rendelkezik
ezekről az egyszobás lakásokról, amelyek mindegyike kis főzőfülkével és mini zuhanyzóval van
felszerelve. A város viszont ki akarja rakni a képviselőket, ugyanis minden héten újabb busz érkezik,
tele menedékkérőkkel, akik nyilván nem akarnak lelakott szállásokon lakni. Attól való
féltükben, nehogy idegenellenesnek bélyegezzék őket, a képviselők csendben és halkan akartak
kiköltözni, hogy helyet adjanak a menedékkérőknek, állítják az erfurti pártok.

Ezt látjuk Ludwigshafen-Mundenheimben is, ahol a Flurstrassén egy 1964-ben épített lakóközösség
házait ürítik ki éppen. A konyhakerteket bulldózerekkel teszik a földdel egyenlővé. 33 szociálisan
hátrányos helyzetű német polgárt, akiknek itt volt az otthonuk, erőszakkal költöztetnek át valahová
máshová. A városnak kell a telek, hogy új házakat építsenek a menekültek számára. Elsőként a
hátrányos helyzetű németek érzik meg a bőrükön, mi is történik a német nyelvterületen.

Ludwigshafentől 250 kilométerre északnyugatra, Bergheimban ugyanez a helyzet. Ott is könnyekkel a

szemükben állnak a szociálisan hátrányos helyzetű németek. Bergheim a Rajna-Erft kerület
központja, Észak-Rajna-Vesztfáliában. A Kölntől nyugatra fekvő településen 60 ezren laknak.
Bergheim-Thorr városrész története hosszú időre nyúlik vissza, a település a rómaiaknak köszönheti a
nevét. Bergheimban járt iskolába Michael Schumacher Forma-l-es pilóta, és Lukas Podolski
futballista is itt nőtt fel. Günter Grass író, aki a második világháború után itt élt, A bádogdob című
könyvében részletesen írt a környékről. Vastag köteteket lehetne megtölteni Bergheim sokszínű
történeteivel, ám 2015 augusztusa óta a városkában másról sincs szó, csak arról, hogy a hátrányosabb
helyzetű bergheimi lakosoknak el kell költözniük, teret engedve a menekülteknek. 75 tanulási
nehézségekkel küzdő gyermeknek kell a Helen Keller Kisegítő Iskolában átengedni a helyét a
menekülteknek. Senki nem kérdezte meg erről sem a gyerekeket, sem pedig a szülőket vagy a
tanárokat. A város egyszerűen így döntött, mert nem tudták, hová tegyék a folyamatosan érkező új
menekülteket.

Bergheim példája sem egyedi: a probléma ma mindenhol ott van. Würzburgban az egyetemi
kollégiumban mondták fel az egyetemisták bérleti szerződéseit, és kidobták őket, hogy helyet
készítsenek a menekülteknek. Würzburgtól mintegy 470 kilométerre északkeletre, Görlitzben a
városatyák ugyanezt a játékot játszották el. Az egyetemi kollégium lakóit szintén gyorsított eljárással
rúgták ki. A terveket csak azt követően adták fel, hogy a helyi lakosság határozottan tiltakozni kezdett.
Más helyeken viszont nem volt pardon: a szászországi Zschopau városkában hirtelen kiürítették a
Johannisstrassén található szakiskolai kollégiumot. Az ipari tanulók csomagolhattak, hogy a helyükre
jöhessenek a menedékkérők. Még Berlin Kreuzberg kerületében is menekültek laknak az egyetemi
kollégiumban. Természetesen a meisseni egyetemi kollégiumból is menekültszálló lett. Nincs ez
másként a weingarteni Scherzachstrassén található egyetemi szállóval sem. Ezt a helyzetet
Offenburgban és Neu-Ulmban is jól ismerik.

Egyetemisták, szociálisan hátrányos helyzetűek vagy segítségre szorulók repülnek a lakásaikból, hogy
oda menedékkérőket költöztethessenek be. Ki csodálkozik azon, ha a diákok ezután lakáshiányról
panaszkodnak? Csak a berlini diákönkormányzatnál legalább ezer diák szerepel a diáklakás-
várólistán. Egyre erősödő versenyhelyzet kezd kialakulni a helyi lakosok és a menekültek között.
Emiatt a Német Lakásbérlők Szövetsége súlyos szociális feszültségre figyelmeztet. A politikát és
a médiát azonban, úgy tűnik, mindez a legkevésbé sem érdekli. Amíg az emberek nem kiabálnak
hangosan, minden ugyanígy folytatódik - és mivel az idősek és a gondozásra szorulók nem tüntetnek, a
leggyakrabban ők húzzák a rövidebbet. „Nyugdíjasok kifelé, menekültek befelé" - írt a Bild egy
akcióról, amely keretében Hamburg Bahrenfeld am Holstenkamp városrészében 119 idősotthoni
férőhelyet zártak be, hogy ezekre a helyekre 330 menekültet tudjanak beköltöztetni. Kit érdekel, hogy
idős embereket szakítanak ki a megszokott életkörnyezetükből? Újnémet nyelven ezt „idősgondozási
helyek újrahasznosításának" nevezzük. Ehhez tartozik az is, amikor a menekülteket beköltöztetik az
idősek szomszédságába, és senki nem kérdezi meg őket, hogy akarják-e ezt.

Nyugdíjas ki, menekült be. A lindlari Breslauer Strassén található a régi Braun parókia, ami egykor
idősek otthona volt, ma pedig menedékszállóként funkcionál. A Caritas Gemeringben is menekülteket
szállásolt el a korábbi idősotthonba. Az egykori laufeni idősotthonban, a Galgenbühlstrassén is
menekültek laknak, és persze Brodersbyben, az „Ostseeblick Idősotthonban” is. Nincs ez másként a
nürnbergi Regensburger Strassén található August Meier Idősotthon esetében sem.

Az ilyen „újrahasznosítások” nem mindig zajlanak békésen. Egyre gyakrabban váltanak ki indulatokat,
ahogy az Heidenheimban is történt, a Bahnhofstrasse 21. szám alatt. A Bulut Wohnbau nevű
esslingeni építési vállalat egy 1996-ban épült házban menekültszállót akart nyitni itt, viszont néhány
bérlő, mint Günter Früh vagy Michael Gündert nem akartak elköltözni. A németeknek viszont gyakran
nincs eszköz a kezükben, amikor bevonulnak a menekültek. Jörg H. családapa a Bonn melletti
Niederkasselben jött erre rá. Három éve lakott feleségével és hat gyermekével a város tulajdonában
álló családi házban, amit gondosan és nagy szeretettel újítgatott fel. A város persze az interneten úgy
hirdeti magát, hogy családbarát, és mindent megtesz a gyerekek érdekében. Viszont ha a
menekültekről van szó, a német gyerekeket könnyedén háttérbe szorítják. Niederkassel városa
felmondta a bérleti szerződést a családdal, amit azzal indokolt, hogy a házra a menekültek miatt van
szüksége.

Az egyik oldalon azok a németek állnak, akik egyszerűen nem tudják kigazdálkodni a bérleti díjat a
Hartz IV-ből és a munkanélküli segélyből a gyorsan emelkedő megélhetési költségek miatt. A bérleti
díjplafon ellenére a bérleti díjak az egész országban emelkednek. Az élelmiszerárak is a hivatalos
inflációs ráta többszörösével drágulnak. Az élet egyre drágább lesz. Ez tény.

A másik oldalon viszont egyre több olyan ember érkezik, akiknek a bérleti díj vagy a megélhetési
költségek egyáltalán nem számítanak -végtére is ezeket valaki más fizeti meg helyettük. Elég gyorsan
híre megy a helyi szóbeszédben, amikor óvodákat, idősotthonokat, iskolákat, egyetemi kollégiumokat
és tornacsarnokokat kell kiüríteni, hogy helyet csináljanak a menedékkérőknek.

Ausztriában, éves átlagban a hotelek kihasználtsága 33 százalékos, de Karnten am Wörtherseeben ez a

szám mindössze 26 százalék. Magyarul ez azt jelenti, hogy a szobáik az év kétharmadában, vagy akár
háromnegyedében is üresen állnak. Nem csoda, hogy a politikusok, akik napról napra igyekeznek a
menedékkérők számára újabb és újabb szálláslehetőségek után kutatni, olyan következtetésekre jutnak,
amelyeket tegnap még mindenki elképzelhetetlennek tartott. Így aztán egyre több menedékkérőt
szállásolnak el hotelekben, mind gyakrabban a tulajdonosok akarata ellenére. Németországban sincs
ez másképp: a magán- és a hétvégi házak, a nemrégiben adópénzekből igen magas költségen
rendbe hozott kastélyok, diákszállók - semmi sem tabu többé.

2015 augusztusában a bajor tartományi kormány bejelentette, hogy a nymphenburgi kastélyban, a

Wittelsbach család korábbi nyári rezidenciájában menekülteket szállásol el. Minden egyes üresen
álló helyiséget meg kell vizsgálni, funkcionálisan alkalmas-e menedékkérők elszállásolására. Az
egyik legismertebb müncheni turistalátványosságból tehát menekültlakások jönnek létre - az ötlet
egyébként nem új. Egész Németországban a frissen felújított villákba, kúriákba és kastélyokba afrikai
gazdasági menekülteket és más menedékkérőket szállásolnak el.

A vaihingi Kaltenstein kastélyba, amely a város címerében is szerepel, 250 menedékkérő fog
beköltözni, ahogy a von Gleisenau kastélyba is (Ebelsbach im Kreis Hassfurtban), a Deutenhofen
kastélyba is (Dachau), a Braunlingen kastélyba is (Schwarzwald), és a Hainewalde kastélyba is
(Sachsen nahe Grofischönau). A Holte-Stukenbrock kastélyban a rendőrségnek át kellett adnia a
rendőriskolát a menedékkérőknek, Stockach városában a Diakonie egyesület Zoznegger Strassén
található idősek otthonából lakoltatták ki a német nyugdíjasokat, hogy a jövőben az épületet
menedékkérők elszállásolására használják. Az andechsi kolostorba is menedékkérők fognak
beköltözni. A sváb Weingarten kolostorban jelenleg 39 Eritreából, Nigériából, Kamerunból,
Gambiából és Pakisztánból származó új polgártárs él. A thrynaui kolostorban (Passau közelében), a
Beuerberg kolostorban, és az Isteni Megváltó Nővérek würzburgi kolostorában is menedékkérők
laknak. Mindez csak a valóság parányi szelete, annak a képe, hogy kulturális emlékhelyeinket
egyszerűen átadják az új polgártársainknak. Ehhez hozzájön még számtalan szálloda és magánszállás,
amelyeket a politikusok az új polgárok számára kisajátítottak. Ne legyen kétség senkiben: A politika
és a menekültipar megható módon törődik a migránsokkal. Még akkor is, ha az érintettek kárt okoznak.

Letartóztathatatlan menedékkérők

Tudták Önök, hogy a menedékkérőket nem lehet olyan károk okozásáért felelősségre vonni, amelyeket
a német nyelvterületen ott-tartózkodásuk alatt okoznak? Ugyanis mindaddig, amíg menedékkérőként
veszik igénybe a közszolgáltatásokat, nincs felelősségbiztosításuk. Ha egy menedékkérő tehát egy
ajándékba kapott biciklivel balesetet okoz, minden esetben a kárvallott fizet. Ezt gyakran még azok
sem tudják, akik a menedékkérőknek jó szándékból meg akarják könnyíteni a közlekedésüket. A
biztosítási szektor pedig egy óriási üzletben reménykedik - a menedékkérők számára készített
csomagok ugyanis gigantikus jövőbeni piacot jelentenek. A körzeti önkormányzatoknak
menedékkérőnként évente 100 eurót kellene fizetniük, hogy bevonják őket az új, speciális csoportos
biztosításba, ami csak a menekültek számára elérhető. És persze itt is adópénzre megy ki a játék.
Ami egyetlen menedékkérő esetében évente mindössze 100 euró költséget jelentene, a
biztosítótársaságok számára ezer menedékkérő esetében 100 ezer euró extra bevétel, és a 2015-re
prognosztizált 800 ezer újabb menedékkérő pedig 80 millió euró pluszpénzt hozna. Ha
hozzávesszük ehhez a már itt élőket, és azokat, akik megkapták a menedékjogot, az összeg nyomban
150-200 millió euróra ugrik. Az állam által finanszírozott felelősségbiztosítás a menedékkérők
számára semmi mást nem jelent, mint a biztosítószektornak adott ingyen ajándékot. A
számvevőszéki ellenőröknek hirtelen jó sok munkájuk lenne. A hajléktalanok vagy a mi gyerekeink
számára persze nem fizet felelősségbiztosítást a német állam. A média pedig iszonyatos nyomást
gyakorol annak érdekében, hogy a biztosítási iparág a jövőben évről évre megkapja az
államkasszából ezt az ajándék bonuszt.

A felelősségbiztosítások hiánya egy kis kör számára első alkalommal akkor tudatosult, amikor Közép-
Hessenben egy sajnálatos eset történt. Egy 22 éves dillenburgi lakos Herborn mellett haladt el
autóval, és a torlódás miatt meg kellett állnia egy körforgalomnál. Egy Eritreából érkezett
menedékkérő kerékpárral beleütközött az álló autóba, és az ajándék bicikli segítségével mintegy 2000
eurónyi kárt okozott. A sofőr hölgy a rendőrség segítségével megállapíttatta az eritreai
személyazonosságát, de legnagyobb csodálkozására a rendőrök még a baleset helyszínén közölték
vele, hogy a költségek nagy valószínűséggel a nyakán maradnak, ugyanis a menekülteknek
Németországban nincs felelősségbiztosítási védelmük. Klaus Gerhard Schreiner, a wetzlari körzeti
szociális hivatal vezetője is megerősítette ezt a korábban széles körben ismeretlen tényt. A szociális
hivatalok adatai szerint országszerte jóval több, mint 1,5 millió menedékkérő és illegálisan az
országban tartózkodó személy semmilyen felelősségbiztosítással nem rendelkezik. A tendencia
pedig egyre romlik.

Máshogy fogalmazva: ha Önök holnap vétlen áldozatai egy balesetnek, jelen pillanatban körülbelül
1:54 az esélye annak, hogy a baleset okozójának nincs biztosítása, és a károk kijavítását Önöknek kell
fizetni.

A politika egyelőre vonakodik attól, hogy garantálja a biztosító szektornak ezt az ingyen ajándékot. A
török származású integrációs miniszter, Bilkay Öney a következőket válaszolta Katrin Schütz baden-
württembergi tartományi képviselőnőnek (CDU), a menedékkérők felelősségbiztosítását érintő egyik
kérdésére: „Egy felelősségbiztosítás megkötésével azt a benyomást kelthetnénk, hogy ez a csoport a
környezete számára különösen nagy veszélyt jelent. Ezt jogosan lehetne stigmatizálásként értelmezni.
(...).”

Az aichachi rendőrség közlekedési munkatársa, Hans-Peter Port igyekszik megtanítani az afrikai

menekülteknek a biciklizéshez kapcsolódó európai közlekedési szabályokat. Port az Augsburger
Allgemeiné című újságnak elmondta, hogy „sok menedékkérő olyan országokból jön, amelyekben
egyáltalán nincsenek közlekedési szabályok.” Így folytatta: „Ráadásul ezek az emberek
felelősségbiztosítással se rendelkeznek.” A rendőr saját tapasztalatból beszél. Elmondta, hogy
egyszer kihívták egy olyan balesethez, ahol a biciklista nem adta meg az elsőbbséget az autósnak.
Annak ellenére, hogy az autó vezetője vétlen volt, a teljes kárt neki kellett kifizetnie. Az ilyen
balesetek elkerülése érdekében a körzeti közlekedésrendészet a bicikliket saját költségen
reflektorokkal, fényvisszaverőkkel, csengővel és lámpákkal szerelte fel, hogy legalább alkalmasak
legyenek a közlekedésre. Ami a biztosítást illeti, azt inkább követeljék mástól - józanított ki Port.

Biztosítótársaságaink imádják a menekülteket. Mindezek mellett komolyan fenik a fogukat a

menekültszállásokra és sátorvárosokra, mert a biztosítótársaságok szemszögéből ezek, és a
menekültek is „tűzveszélyesek.” Nem, ez a kijelentés nem gyanús szélsőjobboldali forrásból
származik, hanem a német biztosítóiparból. A menekültszállásokat ugyanis a legmagasabb
díjcsomagba sorolják be, egy kategóriába a „petárdagyárakkal” A magánemberek, akik menekülteket
fogadnak be magukhoz, szintén értesítést kapnak a biztosítójuktól, hogy a magasabb kockázat miatt
drasztikusan megemelt biztosítási összegeket kell a jövőben fizetniük. Tehát valóban magas a
menekültek kockázati besorolása. Ez érvényes egyébként azokra is, akik a menekültszállások
közelében laknak. És míg a média és a politika erről csak pozitív tudósításokat ad, a rendőrség szép
csöndben különleges osztagokat állít fel - a menekültszállók környezetében ugyanis a bűnözési adatok
is robbanásszerű növekedésnek indulnak. És ezt ugyancsak nem a szélsőjobboldaliak mondják, hanem
a rendőrök. Egy dolog világos: a biztosítók, akik a károkozási gyakoriságot régiónként és utcánként
veszélyességi kategóriák szerint regisztrálják, nem csak az épületbiztosítások esetében
reagálnak azonnal. Ott, ahol menedékkérőket szállásolnak el, a távolabbi környezetben is rövid időn
belül emelkedik a biztosítási díj a társasházi biztosításoknál, a részleges casco biztosításoknál és a
többi biztosításfajtánál is a helyi lakosok számára. Teljesen mindegy, hogy
tornacsarnokról, sátortáborról vagy magánlakásról van szó - a menedékkérők a biztosítók
szempontjából drasztikusan növelik a kockázatot. Ez akkor sem változik, ha az Igazságügyi
Minisztérium tiltakozik ez ellen a politikailag nem túl korrekt megállapítás ellen. A biztosítók házon
belül tehát kockázatnak tartják a menekültcunamit, akkor is, ha erről a tiltakozások miatt nem szívesen
beszélnek a nyilvánosság előtt.

Megállapításaikat azonban az igazságszolgáltatás is megerősíti. A kölni járásbíróság egy máig

érvényes irányadó ítéletet hozott, amely alapján a külföldi férfiak a lakásokban „megbízhatatlan
személyeknek” minősülnek, és a biztosítók szemszögéből bejelentési kötelezettséggel sújtott
„veszélynövekedést” jelentenek (kölni járásbíróság, iktatószám: 18067/73). Aki tehát egy menekültet
szállásol el magánál, és ezt nem tisztázza a biztosítójával, minden egyes biztosításánál (társasházi,
épület- stb.) azt kockáztatja, hogy visszamenőleges hatállyal elveszíti a teljes biztosítotti védelmét.
Harmadik fejezet

Migrációs fegyver és pénzáradatok

Kíméletlenül begyűjtött pénz: afrikai milliomosok

A világon sehol nem növekszik olyan gyorsan a milliomosok száma, mint Afrikában. Évek óta kétszer
akkora ütemben, mint a világ többi részén - és mindenekelőtt olyan országokban, amelyekből emberek
menekülnek hozzánk, és pénzügyi segítséget várnak tőlünk. Nigériában a szupergazdagok száma 2000
óta 35 százalékkal emelkedett, ma legalább 15 400 milliomos él itt - amibe beletartoznak a
multimilliárdosok is (2015. júliusi állapot). Aliko Dangote a maga 21,6 milliárd dollárjával (mintegy
19,4 milliárd euró) jelenleg a leggazdagabb afrikai. Dangote, aki elkötelezett iszlámhívő, a davosi
Világgazdasági Fórumon nemrég nagy feltűnést keltett kijelentésével, hogy Afrikában meg kellene
szüntetni a fejlesztési segélyeket. Ezeknek ugyanis semmi hasznuk. A milliárdos Dangote
mindenesetre nem fektet a segélyiparba.

Az ugyancsak koldusszegény Etiópiában is 250 százalékkal több milliomos és milliárdos van, mint 15
éve - jelenleg összesen 2800. Az etióp iparmágnás, Sejk Mohammed Ali al-Amoudi több afrikai
aranybánya és az Addisz Abbebában található ötcsillagos Sheraton Addis Hotel tulajdonosa, egyedül
több mint 10 milliárd euró vagyont birtokol. A Sheraton Addisban, amely Afrika legelőkelőbb
hotelének számít, a büféasztalok csaknem leszakadnak a válogatott ínyencségek súlyától, miközben
néhány száz méter távolságra, a falakon túl gyerekek halnak éhen. Saját szememmel láttam ezt a
helyszínen. Lehet, hogy külföldiek - főként az európaiak - törődnek az itt éhezőkkel, az etióp
milliárdosok azonban biztosan nem.

Az észak-afrikai Algériában is 4700 szupergazdag él. A szomszédos Marokkóban, ahol az ifjú király,
VI. Mohamed is mintegy 1,9 milliárd eurós magánvagyont halmozott fel, 4800-an. Több mint 2300
multimilliárdos engedheti meg magának a legnagyobb luxust Elefántcsontparton, 2600 Botswanában
és 2700-an Ghánában.

Tény, hogy Afrikában robbanásszerűen nő a milliomosok és milliárdosok száma. Angolában például a

2000-es évhez képest a növekedés szinte hihetetlen: 482 százalék. Az afrikai kontinens jólétben élő
elitje azonban inkább másokra hagyja azok gondjait, akikre a sors szegénységet mért. Végtére is német
nyelvterületen nem is egy olyan szervezet van, akik ezt szívesen átvállalják. A szupergazdag afrikaiak
meg örülnek, amikor a segély- és menekültszervezetek a tévében és a magazinokban megjelentetett,
szegény gyerekeket ábrázoló, szívszorító képek segítségével a legszegényebb német nyugdíjas
zsebéből is kihúznak pár eurót. Mert mindaddig, amíg ez működik, ők probléma nélkül élvezhetik
gazdagságukat. Amit gátlástalanul növelnek is. A mi vezető médiumaink azonban mindezt nem akarják
bevallani.

A Münchenben élő Peter Heller SüBes Gift (Édes Méreg) címmel dokumentumfilmet forgatott a
fejlesztési segélyekről. A filmben olyanok szólalnak meg, akik Afrika szűkölködőivei foglalkoznak.
„Alapelvünk a következő: miért adjunk valakinek biciklit, ha Mercedest is adhatunk neki?” -
magyarázza a norvég állami fejlesztési segélyszervezet egyik munkatársa a dokumentumfilmben. Egy
német agrárszakember pedig büszkén tájékoztat minket arról, hogy „az önsegélyezés elősegítése
csak elmélet - senki sem teszi szívesen fölöslegessé saját magát.” A külföldieket segítőknek ez az egy
munkahelyük van - és ezt senki sem kívánja megkérdőjelezni a segélyiparban. Ez szintén örömet okoz
az afrikai milliárdosok számára, akik háborúkat és polgárháborút szítanak a kontinensen, mert abból
tudják a legnagyobb profitot elérni. Tudják, hogy a háttérben miként lehet ebből jó üzletet csinálni,
miközben az áldozatokat inkább ráhagyják az európai jótét lelkekre.

Ugyanezt a képet találjuk a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában is. A milliárdosok száma ugrásszerűen

növekszik, ám a menekülteket és a szükségeket szívesebben hagyják az európaiakra, valamint a többi
„jóléti államra”, amelyek nemcsak a gazdasági és pénzügyi válság miatt állnak a csőd szélén. A
közel-keleti gazdagok szívesen fizetnek 28 ezer eurót minden egyes repülőút során, hogy a Rolls-
Royce-ukat vagy a Ferrarijukat Dubaiból Londonba utaztassák, és a közel-keleti rendszámaikkal a
hétvégén a Mayfairen páváskodjanak néhány mérföldet. A kuvaitiak egy Londonba tett rövid
kiruccanás alatt minden egyes hitelkártya-használatkor átlag 1885 eurót adnak ki. Odahaza, az ajtajuk
előtt otthontalanná váló szír vagy iraki menekültek a legkevésbé sem érdeklik őket. Erre nyilván ott
van Németország, a menekültszálló.

Csak a Közel-Keleten ma 460 ezer szupergazdag él, a világ összes szupergazdagjának 48 (!)
százaléka. És ez alatt nemcsak a média által oly szívesen elénk tárt szaúdiakat és az Emírségekben
élőket értem, hanem például törököket, akiket a német vezető médiumok előszeretettel „szociálisan
hátrányos helyzetűként” és „szegényként” mutatnak be. Tény azonban, hogy ma csak Törökországban
100 ezer milliomos él, és közülük egyre többen emelkednek fel milliárdossá. Pezsgő, Gucci táskák,
arany hitelkártyák - ezek Törökország számunkra eddig ismeretlen oldalát mutatják. A New York-i
Forbes magazin nemrég listát közölt több tucat török milliárdos nevével - egy londoni gazdasági lap
pedig azon háborgott, hogy közülük egyetlenegy sem támogat olyan muszlim országokból érkező
menekülteket, mint Szíria vagy Irak. Ők is csendben félrenéznek, és odahaza, Törökországban inkább
a nemzetközi segélyszervezetekre bízzák a segítséget, holott ide érkezik a legtöbb menekült Szíriából
és Irakból. Persze segíthet Németország is, a menekültszálló. Tény, hogy Törökország támogatja a
célzott tömeges bevándorlást Európába. A céljuk Európa destabilizálása és iszlamizációja.

Ugyanezt a játékot játsszák az öbölállamok is, amelyek a közel-keleti menekültekkel saját geopolitikai
sakkjátszmájukat folytatják. Wolfram Weimer a Handelsblattban közölt erről egy cikket a következő
címmel: „A világ magára hagyja Németországot a menekültekkel”, amelyben a következőket írja:
„Pontosan a háború sújtotta övezet közvetlen szomszédjainak, Szaúd-Arábiának és a rendkívül
gazdag öbölállamoknak lenne erkölcsi kötelessége, hogy erőteljesebben támogassák a régió
igen keserves helyzetben levő menekültjeit. De ezt a feladatot sajnos nem teljesítik. (...) Teljesen
nyilvánvaló, hogy inkább végignézik, ahogy a védelmet keresők Európába menekülnek, ahelyett, hogy
a szomszédból, ugyanabból a kultúrkörből kapnának segítséget.” Az Aargauer Zeitung is felfedezte a
háttérben ezt a szándékot, amikor arról írt, hogy „az olajállamok nem akarnak menekülteket befogadni,
mert félnek az instabilitástól.”

Sőt, ennél még sokkal rosszabb dolgokat is tesznek, ugyanis az olyan országok, mint Szaúd-Arábia a
saját küszöbükön létrehozott menekült-tábort bombázták is, például 2015 márciusában. Ezzel csak
szándékosan még jobban elősegítették a menekültáradatot. A menekülthullámok geopolitikai
fegyverek is. És vajon ki segít a menekülteknek Jemenben? Például a Német Vöröskereszt, vagyis egy
keresztény szervezet. Németek adakoznak a jemeni menekültek számára, akiknek táborait a szaúdiak
bombázzák. A szaúdiak is, az afrikai milliárdosokhoz hasonlóan inkább másokra hagyják, hogy
segítsenek.

A menekülthullámok nem újak, és az elmúlt évtizedekben kíméletlen geostratégiai fegyverként is

használták őket. Így küldött például Fidel Castro 1994-ben tömegével lélekvesztőkön kubaiakat
„humanitárius támadásként” az Egyesült Államok irányába. Az akkori amerikai elnök, Bill Clinton
lezárta a határokat a kubai menekültek előtt, a tengeren elfogatta őket a parti őrséggel, és a mintegy 30
ezres tömeget a guantanamói internálótáborba záratta. Clinton még a narancssárga overallokat
is felvetette velük - ahogy ma az amerikai kormány a guantanamói foglyokkal teszi. Gyorsan rohanó és
gyorsan feledő korunkban könnyen elfelejtjük, hogy az amerikai kormány, amely ma több emberséget
követel az Afrikából lélekvesztőkön érkező menekültek felé, hogyan bánt saját partjai mentén a kubai
menekültek tömegeivel.

Az Egyesült Államok ma szilárdan Törökország és Szaúd-Arábia oldalán áll. Ahogy a szaúdiak, a

törökök is kíméletlenül bombázzák azokat, akik a menekülteknek segítenek. Washington mindeddig
nem kifogásolta ezt a helyzetet. Törökország pedig, ahol dollármilliárdok tűnnek el, még több
nemzetközi segítséget követel a menekültek számára.

A Közel-Kelet gazdag országai 2014-ig finanszírozták az akkori 1,7 millió szír menekültet, akik
menekülttáborokban éltek szerte a Közel-Keleten, legalábbis élelmiszerjegyekkel ellátták őket. Aztán
elkezdték bevezetni a fizetési kötelezettséget, hogy a menekültek végre költözzenek máshová. Az
ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) és az Európai Unió kénytelen volt átvenni a finanszírozást.
2014 év végére az ENSZ is abbahagyta az élelmiszersegélyek nyújtását. Így kell nagy
tömegeket rábírni a menekülésre. 2015 júliusában a WFP is abbahagyta a finanszírozást. Mi meg ma
csodálkozunk rajta, miért árad a menedékkérők áradata Németországba, a menekülttáborba.

A vezető brit napilapok 2015 nyara óta háborúkat prognosztizálnak Európa közepén - a
menekültáradat miatt. Legkésőbb 2018-ban ezek szerint újra páncélos harckocsik lepik majd el - még
Németország utcáit is. Az amerikai CIA hasonlóan látja a helyzetet. Egy 2008-ban készített
tanulmányban ők is hasonló forgatókönyvet jeleztek előre, legkésőbb 2020-ra. A Közel-Keletről és
Észak-Afrikából érkező gigantikus méretű menekültáradat - a CIA jelentése alapján - teljesen
átformálja az olyan országokat, mint Németország és a vidéki központokat hamarosan
kormányozhatatlanná teszi: a Ruhr-vidék bizonyos részeit (Dortmundot és Duisburgot név szerint
említik), Berlin bizonyos kerületeit, Stuttgart egyes részeit, Ulm néhány kerületét, ahogy Hamburg
elővárosi részeit is. 2008-ban a politikusaink és a média még csak nevetett ezen. Ma viszont már
ilyen szalagcímeket jelentetnek meg az újságjaink: „A rendőrszakszervezet »No-go zónákra«
figyelmeztet a Ruhr-vidék bizonyos részein.” 2012 óta a keletnémet Schnöggersburg közelében egy
óriási titkos kiképzőközpontot építenek, ahol a német katonák 2016-tól kezdve a német
szegénynegyedekben várható új polgárháborús helyzet kezelését gyakorolják. Önök valószínűleg erről
semmit nem tudnak. A könyv végén további részleteket olvashatnak Schnöggersburgról, a „Háborús
előkészületek a vidám migránsbarakkokban” című fejezetben. Úgy tűnik, a britek és a CIA nem lőttek
nagyon mellé.

Geostratégiai háttér okok: a kiprovokált menekülthullámok

Az is tény hogy a politika és a média nem a valóságnak megfelelően tájékoztat minket. Ennek okait
kimerítően bemutattam a Megvásárolt újságírók című bestselleremben. Ez nem csak a
menekültkérdésre igaz, viszont itt nagyon is feltűnő. Ma számos politikus azt állítja, hogy a
menedékkérők óriási áradatával kapcsolatosan nem lehetett előre látni a fejleményeket. Ennek
ellenére a menekülthullámokat célzottan provokálták ki, és geopolitikai fegyverként vetik be. Nem, ez
teljesen biztosan nem „összeesküvés-elmélet ” Ezt 2015-ben a nem szakértők is
világosan felismerték, amikor a görög Kosz szigetre naponta tízezrével érkeztek a szír, iraki és afgán
menekültek. És ennek is megvolt az oka.

Kosz szigetét csupán néhány kilométer választja el a török szárazföldi területektől. Sejthető volt:
Törökország egy füst alatt próbálja gyűlölt szomszédját, Görögországot destabilizálni, és közben
megszabadulni a szír, iraki és afgán menekültektől is. Megismétlem: Törökország célzottan akarja a
vég nélküli menekültáradatokkal destabilizálni és iszlamizálni Európát. Törökország célzott szándéka
nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy Kosz szigetén humanitárius katasztrófa törjön ki. A törökök
arra bátorították a menekülteket, hogy keljenek át Görögországba. Athén ekkor már mintegy 1,5 millió
menekültet számlált görög területen, és hónapok óta nyíltan azzal fenyegetőzött, hogy
mindet Németországba küldi. Az athéni védelmi miniszterről 2015-ben a berlini Tagesspiegel ezt
írta: „Panosz Kammenosz Németországot illegális menekültekkel fenyegeti.”A Spiegelben ugyanez a
hír a következő címmel jelent meg: „Fenyegetés Görögországból: cinikus játék a menekültekkel."
Csak emlékeztetőül: Görögországnak ezekben a hónapokban újabb milliárdos mentőcsomagra volt
szüksége. Németország (a fő finanszírozó) azonban nem akart megint fizetni. A migrációs
fegyverrel való fenyegetés viszont bejött, 2015 augusztusában Athén újabb 86 milliárd eurót kapott.
Sőt, Németország még azt is megígérte Athénban a felelősöknek, hogy a jövőben a Görögországba
érkező menedékkérők egy részét átvállalja.

Még egy példa 2015 augusztusából: több európai ország lezárta a határait, hogy ezáltal Németország
viselje a migrációs áradat fő terhét. Németországot Európa menekülttáborává kellett tenni. A britek,
akik a korábbi években Irakból Szírián át egészen Líbiáig berántották az ottani országokat a háborúba,
és az itt élő embereket megfosztották a jelenüktől és a jövőjüktől is, teljesen lezárták a szigetüket. A
beutazási joggal nem rendelkező emberek többé nem voltak kívánatosak. London
magas drótkerítéseket húzott fel az Euro-alagút köré. A menekültáradat, amelyet a britek hoztak
mozgásba a Közel-Keleten vívott háborúikkal, nem nekik jelentettek problémát. Nem volt ez máshogy
az Egyesült Államokkal sem, amely Afganisztántól Líbiáig háborúkat és
polgárháborúkat kezdeményezett és táplált - nos, a menekültáradat számukra sem jelentett problémát.
Inkább a németeket biztatta mindenki, hogy még több menekültet fogadjanak be ezekből az
országokból. Nem mondtak mást a franciák sem. A térség nagy része korábban francia érdekeltség
volt, amelyeket francia idegenlégiósok „védtek”. Franciaország viszont azokat a menekülteket, akik az
olasz határon át be akartak utazni, egyszerűen nem engedte be az országba. A franciák is
internálótáborokba zárták a menekülteket. Franciaország nem akart menekülteket. Sőt, Kelet-Európa
is azt harsogta: „Menekültek? Ide aztán nem!” A lengyelek, a Cseh Köztársaság és Bulgária közös
kórusban követelték, hogy Németország valahogy tegye meg „történelmi kötelességét."

Európa, amely állítólag azért jött létre, hogy közösen hordozza a terheket, és együtt igyekezzen úrrá
lenni a problémákon, a menekültáradatokat egyszerűen Németország felé irányította. Még Ausztria is
bevezette a regisztrációs plafont a menekültek számára. A dánok ugyancsak behúzták a kéziféket. Az
európai szolidaritás helyett kollektív lapítást tapasztaltunk. De ezt előre lehetett látni, sőt, ezt
pontosan így is akarták. Így hát Németország, amelyet a csődbe ment államok, mint Görögország
megmentésekor újra és újra az élre állítottak, a menekültáradat esetében is előtérbe került. A
menekülthullám nem más, mint fegyver arra, hogy Németországot tönkretegyék. A többi uniós ország
ugyanis csak akkor szolidáris Németországgal, ha a kézfeltartásról van szó - más szavakkal, az egész
a pénzről szól, a menekültek esetében is. És fizetni senki nem akar.

A menekültek és az olajdollárok
Hugo Salinas Price mexikói milliárdos azt mondta 2011-ben, hogy Kadhafi hatalmát nem a
demokrácia és az emberi jogok miatt döntötték meg, hanem azért, mert be akart vezetni egy
aranyfedezetű afrikai fizetőeszközt az amerikai olajdollárokkal szemben. Kadhafi első lépésként az
olajértékesítést nem dollárban akarta elszámolni, hanem az új, aranyfedezetű afrikai pénzeszköz
bevezetéséig euróban. Ezzel kihívta maga ellen az Amerikai Központi Bankot, és a pénzügyi elit
legfelsőbb rétegeit. Ugyanezt a hibát követte el nem sokkal korábban Szaddám Huszein is. Ő is hátat
fordított az olajdollároknak, és az iraki olajértékesítést euróban, illetve egy aranyfedezetű
fizetőeszközben akarta elszámolni.

Ellen Brown a nemzetközi szinten jegyzett Asia Times hasábjain megírta, miért is döntötték meg
valójában Kadhafit és Szaddám Huszeint. Azt is, hogy szerinte miért keletkeztek a menekülthullámok.
Az amerikaiak által támogatott líbiai lázadók első intézkedése, 2011. március 19-én (amikor a harcok
még tartottak) az volt, hogy egy új líbiai központi bankot alapítottak Bengáziban, amely teljesen
Amerika igényeihez igazodott. Mielőtt Kadhafi uralmát megdöntötték és őt megölték volna, az akkori
francia államelnök, Sarkozy Kadhafi aranyfedezetű új valutára vonatkozó terveit „a pénzügyi rendszer
elleni közvetlen fenyegetésnek” nevezte. Kadhafi halálával azonban az olajdollárok aranyfedezetű
konkurenciájának terve lekerült az asztalról.

Ehelyett instabilitás jött, és menekültek áradata. A Bild ugyan „milliárdos kincsről” és Líbia
aranyáról cikkezett, arról viszont nem, hogy Kadhafi miért gyűjtötte tonnaszámra bunkerébe az
aranyat. A Bild úgy ítélte meg, hogy ez az olvasó számára teljesen lényegtelen, hiszen még feltennék a
kérdést, vajon Kadhafi alatt miként lehetett ingyenes az áram, a lakások, az orvosi ellátás és még sok
más - ma pedig mindezért drága árat kell fizetni.

Észak-Afrika és a Közel-Kelet szándékos szétverése nyomán (amit a német politikusok és a média

2010-ben és 2011-ben hangosan ünnepelt) instabil államok jöttek létre, a háborúk és polgárháborúk
nyomán pedig perspektíva és munkanélküliség, éhezés, végül menekülthullámok alakultak ki.
Meglehetősen pontosan előre jelezték a várható következményeket azok, akik bírálták az amerikai-
európai politikát, amely Észak-Afrikát és a Közel-Keletet az ott uralkodó kormányok megdöntésével
akarta erőszakkal „demokratizálni”. Ma a következő szavakkal tudósítanak a hírportálok a
menekülthullámokról és az ezekkel érkező menedékkérőkről: „A legalacsonyabb arányban a
Tunéziából (0,6 százalék), a Marokkóból (0,7 százalék) és az Algériából (1,1 százalék)
érkezők kapnak menekültstátust. Ezek az emberek ugyanis nagyrészt gazdasági menekültek, akik az
arab tavasz következményei miatt jönnek.”

Katonai akciók az embercsempészek elleni harc álcája mögött

Az európai katonai egységeknek a jövőben lehetőség szerint már Észak-Afrikában fel kell venniük a
harcot az embercsempészekkel - állítólag pusztán humanitárius okokból. Az unió haditengerészeti
egységeket és szárazföldi csapatokat, valamint a légierőt is át akarja ide csoportosítani. A menekültek
viszont csak ürügyet biztosítanak ehhez. Az államilag irányított propagandagépezet legnagyobb
fordulatszámon készíti fel az embereket arra, hogy európai katonák akár Észak-Afrikában is
partra szállhatnak, hogy ott harcoljanak. De miközben megható képek járják be a világot arról, ahogy
német fregattok a Földközi-tengeren afrikaiakat mentenek ki a vízből, a hadsereg mellett már a nagy
olajvállalatok és a titkosszolgálatok is összecsapásokra készülnek, amelyekről az átlagpolgár semmi
információt nem kap. A brit BP olajvállalat a legteljesebb csendben új tagként felvette
felügyelőbizottságába John Sawerst, a brit külügyi titkosszolgálat, az MI6 korábbi vezetőjét. Sawers,
aki korábban fedett pozícióban diplomataként is dolgozott, feladata az, hogy biztosítsa a BP számára
Észak-Afrikában a gáz- és olajmezőkért vívott harcban a kiemelt pozíciót. Olaszország és
Franciaország óriás olajvállalatai is feltűnés nélkül kiépítették az együttműködést a nemzeti
titkosszolgálatokkal. Ők ugyanis pontosan tudják, hogy a katonai tervezésben egyáltalán nem a
menekültek jóléte, hanem elsősorban Európa energiaellátása a fő szempont. Líbiában a legtöbb
kőolajkitermelő berendezés négy éve, Kadhafi bukása óta parlagon hever. Az észak-afrikai ország
jelenleg csak napi 500 ezer hordó olajat exportál, legalább kétharmaddal kevesebbet, mint 2010-ben.
Az egymással rivalizáló iszlamista polgárháborús milíciák ráadásul meghiúsítják, hogy a Zueitinához
hasonló, harcokkal terhelt kikötőkben ez a kevés kitermelt olaj is tankhajókba kerüljön. A legnagyobb
olajmezők pedig az Iszlám Állam (IÁ) harcosainak ellenőrzése alatt állnak. A nagy európai
olajvállalatok számára ez pénzügyi katasztrófát jelent. Egy példa: az osztrák OMV-konszern a múltban
az Ausztriában felhasznált kőolaj mintegy tíz százalékát szerezte be Líbiából. A szállítmányok kiesése
miatt a termelés, és ezzel együtt a nyereség is jelentősen visszaesett. Az olasz olajvállalat, az Eni is
kénytelen napi 105 ezer hordónyi líbiai szállítmánykiesést elszenvedni, a francia Total-
vállalatcsoport 60 ezer hordónyit, a BASF leányvállalata, a Wintershall 100 ezer hordónyit, az
amerikai ConocoPhillips olajvállalat 45 ezer hordónyit, a spanyol Repsol 35 ezer hordónyit, a
kanadai Suncor, ahogy az amerikai Occidental is egyenként 15 ezer hordónyit naponta. Sok
olajvállalat nemcsak a líbiai polgárháború miatt szenved, hanem más olajtermelő országokból,
például Jemenből (ahol ugyancsak dúl a polgárháború) is szinte teljes szállítmánykieséssel kell
számolniuk.

A NATO már négy évvel ezelőtt is harcolt Líbiában, állítólag a demokráciáért és az emberi jogokért.
A valóságban viszont arról volt szó, hogy az olajkoncessziók újrakiosztása a líbiai vezető
megdöntését követően jól megfontoltan, és a nyugati olajvállalatok érdekeit a háttérben
figyelembe véve történjen, és az olajmezők, a kikötők, valamint a finomítók nyugati kézben
maradjanak. De a Kadhafi alatt megszokott stabilitás a mai napig nem tért vissza. És az
embercsempészek a lélekvesztőket egyre inkább azokra a nemzetközi hajóútvonalakra irányítják át,
amelyeken a tankhajók hosszú ideig várnak a szállítmányokra. Magyarul: olaj és földgáz helyett a
tankhajóknak menet közben afrikaiakat kell felvenniük a rakterükbe.

Az embercsempészek elleni harc álcája mögött az amerikaiak és az unió harcászati szempontból arra
törekednek, hogy az energiaellátásuk és saját olajvállalataik érdekében hosszú távra visszavegyék az
irányítást az olaj kitermelés és a szállítási útvonalak fölött. A háttérben a legtitkosabb terveket
azonban nem tárták a német olvasók elé. A Guardian című londoni napilap 2015. május 13-án az unió
egy 19 oldalas titkos dokumentumáról próbálta felvilágosítani a brit olvasókat, amely alapján katonai
beavatkozást terveztek Észak-Afrikába, és az akciót egy „humanitárius ENSZ-megbízással” próbálták
elfogadtatni („Migránsválság: az unió támadásokat tervez Líbiában”). Ezután kezdődtek meg a NATO
felderítő repülései Líbia fölött. Az olajszállító útvonalak biztosítása mellett még egy cél volt: ahogy
korábban Kadhafi (lást fentebb), az olajmezők új urai - az Iszlám Állam harcosai - sem dollárban
akarták elszámolni a kitermelt olajat. A NATO célja tehát legalább annyira az olaj, mint a dollár
stabilitásának biztosítása volt. A menekültek egy jól hasznosítható díszletet teremtettek ehhez, hogy a
mögöttes szándékokat még az igen magas „járulékos károkkal” együtt is el tudják fogadtatni a világ
közvéleményével. Végtére is az uniós tagállamok titkosszolgálatai már régóta figyelmeztettek arra,
hogy a radikális Iszlám Állam harcosai Líbiában harci kiképzőtáborokat rendeztek be. amelyek az
uniós haderőre is veszélyt jelenthetnek. És mindezt egy „humanitárius katonai akció” leple alatt át
lehet címkézni, ahogyan Washington és Brüsszel csak akarja. A német állami csatorna, a Deutsche
Welle 2011-ben az utolsó líbiai NATO-bevetés végéig arról számolt be. hogy „Líbiában valójában az
olajra megy ki a játék.” Ma viszont már működik a propagandagépezet, ugyanis az aktuális cikkek
címei így szólnak: „Az EU haditervekkel száll szembe a csempészekkel.”

Lelepleződve: hogyan kaszálnak a pénzügyi elit tagjai, a bankok és a

részvénytársaságok a menekülteken
Úgy tűnik, Európának kell megfizetnie Amerika geostratégiai háborús politikájáért, amelyet Afrikában
és a Közel-Keleten folytatott. Európának kell megfizetnie a világuralomért indított amerikai hatalmi
játékok árát. De emellett az is tény, hogy a gazdasági elit jól keres a menekültáradaton. Egy példa
2015-ből: az osztrák regisztrációs központot, Traiskirchent a Wiener Zeitung információi alapján a
svájci ORS részvénytársaság üzemelteti, amely a svájci Ox csoport tulajdonában van. Az Ox
csoportot 2013 nyarán - tehát az első észak-afrikai forradalmak és a menekültáradat első hulláma
előtt - megvásárolta az Equistone Partners Europe (EPE). Az EPE korábbi neve pedig Barclays
Private Equity volt, vagyis a brit Barclays Bank egyik fiókja. A pénzügyi elit részvényesei - még a
traiskircheni regisztrációs központon keresztül is - az Ausztriába irányuló menekültáradaton is
keresnek. A Der Standard osztrák lap „A Barclays Bank és a menekültek” címmel próbálta felhívni a
figyelmet a Barclays Bank és a svájci ORS részvénytársaság közötti gyanús kapcsolatokra, ugyanis ez
utóbbi üzemelteti Ausztriában többek között a traiskircheni regisztrációs központot is. A cégháló
teljesen átláthatatlan. A svájci Tagesanzeiger a következőket írta az ORS-ről: „Üzlet
a menedékkérőkkel - a menedékkérők gondozásával igen jó pénzt lehet keresni. Ezt bizonyítja az ORS
Service AG esete is, amely 20 éven belül a semmiből 70 millió frank árbevételt realizáló céggé nőtte
ki magát.” A nyereségorientált ORS tehát menekülttáborokat üzemeltet Ausztriában, Svájcban és
Németországban, ahogy a szlovákiai Gabcíkovóban is. Erre jött létre az ORS Service AG, amelynek
székhelye Zürichben, a Röschibachstrasse 22-ben van, illetve az ORS Deutschland GmbH. Ez utóbbi
például Bajorországban olyan menedékkérő regisztrációs intézményeket üzemeltet, mint a
„Dependance központ, 7-es és 8-as épület”, a Frankfurter Ring 200. alatt Münchenben, és a
„Dependance Ingolstadt 158/P3” a Manchinger Strassén Ingolstadtban.

Talán elkerülte a figyelmüket: a svájci ORS részvénytársaság. A társaság részvényeit azonban nem
jegyzik a tőzsdén, ezért nem köteles közzétenni a működési eredményeit. Kapaszkodjunk meg: egy
részvény-társaság, amelynek a profitmaximalizálás a célja, az egyik legnagyobb játékos a német
nyelvterület menekültügyi iparágában. Münchenben az ORS Deutschland GmbH „az egyedül utazó
felnőtt férfiakról, illetve gyermekes családokról” gondoskodik, és a munkáját a
következőképpen mutatja be:

• Professzionális elhelyezés és gondozás nyújtása a menedékkérők számára.

• A gondozási szolgáltatás folyamatos biztosítása a hét minden napján.

• Alvállalkozó útján történő őrző-védő szolgáltatás - elsősorban a bejáratokon és a kijáratokon

zajló forgalom ellenőrzése terén.

• A központ és a bajor fogadóállomás közötti szállítások.

• A menedékkérők élelmezése professzionális étkeztető vállalkozás segítségével.

Az ORS üzleti modellje önreklámjuk szerint a következő: „Az ORS számos szolgáltatást kínál a
közszolgáltatóknak, amelyek a következők: a menedékkérők és menekültek gondozása és elhelyezése,
orvosi alapellátás, visszautazási tanácsadás, adminisztráció, adatrögzítés és elszámolás, integrációs,
képzési és foglalkoztató programok, illetve továbbképzések a migrációs szektorban tevékenykedő
munkatársak részére.” Csak a biztonsági szolgáltatáshoz kell a hatóságoknak egy külső vállalkozót
megbízni, minden egyebet átvállal az ORS, és jól keres rajta.

Svájcban az ORS Service részvénytársaság 2007 óta felel Solothurn kantonban a menedékkérők és
menekültek gondozásáért és elhelyezéséért. Ugyanazok a projektek zajlanak itt is, mint
Németországban és Ausztriában, például foglalkoztatási programok, amelyeknél a következőket tudjuk
meg: „A német nyelvtanfolyam mellett foglalkoztatási programokat is kínálunk a menedékkérők
számára. Itt az időbeni és teljesítménybeli pontosság, az önálló munkavégzés és a felelősségvállalás
állnak a középpontban.”

Az Oltech GmbH-nál a svájci Oltenben menedékkérők az ORS megbízása alapján elektromos

hulladékot dolgoznak fel - amiért három hónap után „részvételi igazolást kapnak”. A kanton pedig
fizeti az újrahasznosítási megbízást. A bázeli Üdvhadseregnél a Leimgrubenwegen a migránsokat az
ORS-en keresztül használt termékek tisztítására és javítására oktatják. Egy másik projekt szintén igen
érdekes, amelyet az ORS Service AG a következőképpen mutat be: „A projekt alapján minden
alkalommal egy személy elkíséri a buszt Solothurnból Oberbalmbergig, és vissza. Mindennap
legalább három különböző személy kerül sorra, akik a hét folyamán előre meghatározott műszakokban
váltják egymást. A buszkísérők szükség szerint segítenek az utasoknak, tisztán tartják a buszt - de nem
minősülnek biztonsági vagy információs személyzetnek. A résztvevők a megbízás végén
részvételi igazolást kapnak.” A migránsok így műszakokban utaznak kísérőként a buszokkal. Azt nem
tudom, hogy a svájciak tudják-e, miért jut eszébe ilyesmi a migránsiparnak?

Mivel a buszozás valószínűleg igen fárasztó dolog, a kikapcsolódáshoz szabadidős programokra is

szükség van. Az ORS Service AG részvénytársaság a következőképpen hirdeti ezeket: „Az ajánlatok
az évszakok és az elhelyezési struktúra szerint váltakoznak. A szabadidős tevékenységhez tartozik
például a kirándulások és séták szervezése, de van a kínálatban festés, barkácsolás, társasjáték, mozi,
futball, közös ünnepek (például a karácsony, az újév, húsvét, a gyerekek születésnapja) és a többi.”
Buszozás és „közös ünnepek” - a kantonok meg fizetnek mindezért. Az ORS csak Svájcban 450
munkatársat foglalkoztat, és több mint 35 szállást vagy átmeneti központot üzemeltet, valamint 450
lakást a közösség területén. Németországban az ORS éjjel-nappal az új polgártársak szükségeivel
törődik („gondozási szolgáltatás folyamatos biztosítása a hét minden napján”), illetve a biztonsági
szolgálattal, a szállítással, a menedékkérők professzionális étkeztető vállalkozás útján történő
ellátásával. Adminisztrációt végeznek, szobákat osztanak ki, ellátják a menedékkérőket ágyneművel
és higiéniai termékekkel, beszélgetéseket folytatnak „a regisztrációval, a mindennapi témákkal
kapcsolatosan, vagy a konfliktusok során”, és mosodákat üzemeltetnek a menedékkérők számára.

Újra ismétlem: az ORS Deutschland GmbH az 1992-ben alapított svájci ORS Service AG tulajdona.
A bécsi Der Standard pedig tovább kutatott: „Az ORS gondozási cég a svájci Ox csoport tagja,
amelyet 2013 nyarán a brit Equistone Partners Europe (EPE) vásárolt fel. Ez utóbbi a saját honlapja
alapján mintegy 30 intézményi befektető és a Barclays Bank tulajdonában van.” A svájci
Tagesanzeiger pedig egy „konszernhez hasonló struktúráról” számol be, és azt írja: „a valódi
részesedésekről pontosan ugyanolyan keveset beszélnek, mint a tulajdonosi viszonyokról.(...)” Az
ORS mindenesetre nem az egyetlen nyereségorientált részvény-társaság a migrációs üzletben. A
Securitas AG részvénytársaság - egy 1907-ben alapított svájci vállalkozás - például a
menedékszállók őrzésvédésével és rabszállítással foglalkozik. Amikor a svájci kormány 2015-ben
Zürich kantonban, Embrachnál menedékkérő-központ létesítését tervezte, természetesen a Securitas
AG részvénytársaságot kérték fel az objektum védelmére. Aki a legnagyobb aargaui
menekültcentrumba, Zofingenbe látogat, ott is - ahogy számos más menekültközpontban - a Securitas
AG biztonsági őreivel találkozik. Svájcban mindenki tudja azt is, hogy ez a részvénytársaság nem
ismer kíméletet, a nem túl távoli múltban az ottani biztonsági szolgálatokba verőlegényeket is
beállított, illetve olyan elítélt erőszakos bűnözőket, akiket a kényesebb megbízásokra „sosem
vethettek volna be”. A svájci Blick újság a „Segítség, a segítők mindenütt ott vannak” cím alatt írta a
Securitas AG-ról a következőket:

A legjobban jövedelmező megbízások kiadásánál a cégek a legkevésbé sem civilizált módon

küzdenek. Nem bánnak egymással kesztyűs kézzel. A szociális és menekültügyi szektorban az egyik
legnagyobb megbízást a Migrációs Minisztérium csak több mint egy év huzavona után tudta
odaítélni. A menedékkérők központjaiban a gondozási és a biztonsági szolgálatra kiírt tenderért
folyt a legnagyobb verseny, éves szinten mintegy 30 millió frank volt a tét. 2013 októberében a
megbízást hat cég kapta, köztük az ORS Service, az AOZ és a Securitas. Az ilyen üzleteknél nem
árt, ha az érdekelteknek közvetlen a kapcsolata a politikával. A Blick 70 szociális tevékenységgel
foglalkozó céget világított át, és feltárta a politikai hátterüket is.

20 céget lehetett teljesen világosan párthoz rendelni, ami egyáltalán nem meglepő. A szociál-
pedagógiai családgondozási szektor cégei mindenekelőtt az SP és a Zöld Párt érdekeltségi köréből
kerültek ki.

Egy jellemző példa: Susanna Rusca Speck zürichi SP-kantoni tanácsos a Solidhelp nevű cég
igazgatótanácsában ül.

A nyereségorientált részvénytársaságok között, akik a menekülteken pénzt keresnek, vannak olyan

cégek is, amelyekről az ember első ránézésre nem gondolná, hogy közük van ehhez a szektorhoz.
Idetartozik például az Ascom Holding AG. A tőzsdén jegyzett részvénytársaság 2014-ben 448 millió
frank árbevételt realizált (átszámítva mintegy 412 millió euró), és a telekommunikációban
tevékenykedik. Amit azonban senki nem gyanít: az Ascom AG keres azon, amikor Svájcban a
menekültek és menedékkérők regisztrációjakor ujjlenyomatot vesznek tőlük. Ugyanis ez a
részvénytársaság áll az automata ujjlenyomat-azonosító rendszer mögött (Swiss AFIS). Idézet egy
Ascom-sajtóközleményből a Swiss AFIS-szel kapcsolatban: „Az Ascom felel a szállításért, a
rendszerintegrációért, a karbantartásért és a támogatásért” Az unióban is működik egy hasonló
projekt, amelyen ugyancsak több nyereségorientált magánvállalkozás és konszern keres pénzt: a
menedékkérők európai ujjlenyomat-adatbankján, az EURODAC-on (European Dactyloscopy). A Bull
számítástechnikai gigász szállítja a hardvert, a Sopra Steria Consulting IT-specialista cég hozza az
azonosító rendszert, a Cogent-Systems pedig a biometrikus elemeket. A Cogent az amerikai tech-
konszern, a 3M tulajdonában van.

Egy gazdasági válságoktól sújtott, bizonytalan időszakban bombabiztos üzleti modell, hatalmas
növekedési potenciállal az, hogy nyereséget húzzunk a menekültekből. A szociális cégek és
konszernek vezetői már dörzsölik a tenyerüket, mert a szektor úgy dübörög, mint még soha. A
menekültipar főnökeinek és munkatársaiknak semmi okuk attól tartani, hogy munkanélkülivé válnak -
legalábbis, amíg megy a bolt. Hogy ez így is maradjon, a politikusokat jól jövedelmező
mellékállásokkal kenik meg a szociális szektorban, a média képviselőit folyamatosan
sajtóutakra hívják, az újságírókat pedig jó pénzzel kecsegtető „szakértői” megbízásokkal látják el,
vagy kiegészítő keresetet biztosító munkahelyekkel a migrációs ipar saját folyóiratainál. Ez a
kíméletlen társaság a szociális esetekből gazdagszik meg.

A legalsó társadalmi réteg célzott importja Afrikából

Tudták önök, hogy az Európai Unió a fekete-afrikai Malin (ahol a helyi lakosok több mint 90
százaléka muzulmán) már évekkel ezelőtt, tízmillió euró adópénzből létrehozott egy információs
központot, amelyben az afrikaiakat az EU-ban elérhető munkalehetőségekről tájékoztatják? A képzett
embereket akarták idecsalogatni - de ilyenek nem voltak. Brüsszel más észak-afrikai államokban is
tervezett hasonló uniós bevándorlási információs centrumokat építeni. Az új polgártársakat
az Európai Bizottság első körben olcsó munkaerőként kívánta felhasználni. Vajon mit szólnak ehhez a
tartós munkanélküliek a németországi alsóbb képzettségű rétegekben?

Az Európai Unió több mint 18 millió afrikait és ázsiait akart importálni, és ezt boldogan tudatták is az
illetékesek az illető polgárokkal. Az ilyen bejelentéseket sokáig nem vettük komolyan, amíg meg
nem indult azok áradata, akiknek ugyan nincs semmilyen képzettségük, de nagyon is szeretnének részt
kapni a jólétből. A legújabb adatok szerint - ezt írják a brit újságok - ma talán már 50 millió
importálni kívánt személyről is szó van. Sokan közülük az Európai Bizottság tervei
szerint Németországban fogják megtalálni jövőbeni otthonukat, ugyanis az európaiak közül a
németeknél csökken leggyorsabban a népesség. És az is igaz, hogy a legalsó réteg célzott importját az
európai polgárok adóiból ösztönzik. Ezzel szemben viszont nem igaz az az állítás, hogy az
unió ugyanilyen gazdasági ösztönzéssel igyekezne korábbi lakhelyükre visszavonzani az évekkel
ezelőtt Európából kivándorolt, ám az európai kultúrkörben gyökerező hátterű, jól képzett embereket,
akik vissza akarnak térni az európai térségbe. Ez az ötlet még senkinek nem jutott eszébe sem az
európai uniós, sem pedig a berlini kormányzati intézményekben.
Talán eljön az idő, amikor az Európai Unió a kritikus kérdésekre végül igent fog mondani, hogy jól
képzett embereket is importáljon, például orvosokat, mérnököket vagy tanárokat. Ez azonban már
valóban ördögi stratégia volna. Az afrikai toborzóközpontokban azokat az orvosokat beszélnék rá,
hogy vándoroljanak be Európába, akikre a fekete kontinensen ugyancsak nagy szükség van. A másik
oldalon viszont a német orvosoknak kellene, ahogy most is, fejlesztési segítséget nyújtani Afrikában.
Etikai szempontból ez több mint kifogásolható. Így aztán inkább ne is kérdőjelezzük meg a programot.
Negyedik fejezet

A politikai korrektség pusztító következményei

Családegyesítés: az igazi embertömeg még csak ezután jön

Sokan nem tudják, hogy a menedékkérők mindössze 15 hónap német-országi tartózkodás után
megkapják a jogot a családegyesítéshez. Ennek köszönhetően - a statisztikák alapján - fejenként
kettőtől kilenc főig hoznak maguk után családtagokat. 2015-ben egy újság a következőket tudósította
erről: „Eddigi tapasztalatok alapján elmondható, hogy azok a menedékkérők, akik most jönnek, sok
esetben csak egyfajta előőrsnek számítanak, akiket a család tudatosan előreküldött. A
családegyesítés miatt az elkövetkező években az egy menedékjogra jutó tényleges bevándorlók száma
várhatóan többszörösére növekedik. Németországot emiatt etnikai és társadalmi szempontból is
végleges és teljes átformálódás fenyegeti."

A szociális és menekültügyi ipar szintén pontosan tisztában van azzal, hogy ha például Dortmundban
(Észak-Rajna-Vesztfália) minden nap ezer (!) új menedékkérőt fogadnak az első regisztrációs körben,
akik mindegyike a szociális ipar új ügyfele lesz, akkor rajtuk keresztül alig két év alatt 3 és 10 ezer
közötti bevándorló érkezik majd. Minden egyes mai probléma rövidesen megtízszereződve
jelentkezik, és azoknak, akik ma jótét lelkekként sátortáborokat rendeznek be, úgy tűnik,
fogalmuk sincs erről. És akik évente 24 ezer euró költséget becsülnek menedékkérőnként,
valószínűleg még nem gyanítják, hogy két év múlva 100 ezer és 250 ezer eurós költséget kell
betervezniük családonként. Ez a rendszer felzabálja a jövőnket.

Emlékeztetőül: Németországban mintegy 81 millió lakos él. Ebből 42 millióan aktív keresők. Ez
alapján az ország minden második polgára semmilyen kereső tevékenységet nem folytat. Az Országos
Statisztikai Hivatal demográfiai előrejelzése alapján a következő években, Németországban az aktív
keresők száma „jelentősen” visszaesik. Minden egyes aktív keresőre egyre több olyan ember jut majd,
akik - mindegy, milyen okokból - nem fognak kereső tevékenységet folytatni. A Statisztikai Hivatal a
tanulmány elkészítésekor ráadásul egyáltalán nem vette figyelembe a menedékkérők óriási beáramló
tömegét. Ha Észak-Afrikából vagy a Közel-Keletről minden évben több százezren vándorolnak
be hozzánk, akkor ezeknek az embereknek a képzettsége és a munkavállalási esélyei igencsak
kérdésesek. Amennyiben valóban túlnyomó részben szakmunkások érkeznek, orvosok, mérnökök,
laboránsok vagy hegesztők, akkor Önök, akik ezt a könyvet olvassák, nyugodtan hátradőlhetnek, hiszen
semmi baj nem lesz. Ha viszont nem, akkor mindannyian egy óriási - és megoldhatatlan - probléma
miatt nyakig ülünk a slamasztikában. Mennyire megnyugtató vajon, ha egy menekültkoordinátor az új
jövevényekről ezt mondja: „Nem mindegyik kecskepásztor”. Persze, hogy nem, hiszen érkeznek
hozzánk kábítószer-terjesztő szakmunkások, spontán kisajátítási szakemberek és muzikális új
polgártársak is, akik például Afrikában megtanultak dobolni. Baden-Württembergben a rendőrség a
„menekültek” közt előforduló számos kábítószer-terjesztő „szakmunkás” miatt panaszkodik, akik miatt
átfogó razziákat tartanak a „menekültszállásokon.” A bajor rendőrség is első körben
kábítószerterjesztő kisiparosként kategorizálja az újonnan érkezett „szakmunkaerőt ” A berlini
parkokban a látogatóknak a bevándorolt kábítószer-kereskedők sorfalai között kell átsétálniuk - a
rendőrség pedig diszkréten félrenéz. Ehhez jön az állítólagos „zéró tolerancia politika” ami
azonban csak hatásában képes elérni a zérót. Ami tény: a tehetségkutatók eddig nem tudtak komoly
eredményeket felmutatni a „menekültek” között. A német média is felismerte a helyzet súlyosságát, és
erre olyan címekkel reagál, amelyekre egyszerűen nincs mit mondani, hiszen néhány évvel ezelőtt
például egy ilyen kérdés még elképzelhetetlen lett volna: „Szükségük van a tanároknak az egyetemi
diplomára?” Valóban, talán csak idő kérdése, míg a számos afrikai „szakemberből” tanár, és
gyermekeink számára példakép válik - minden más megoldás ugyanis nagy valószínűséggel
„diszkriminatív” lenne.

Negatív lakáskultúra: a fekália és a szemét hozzáadott értéke

Évtizedeken át a munkahely elvesztésétől való félelem állt az első helyen a németeknél az
„aggodalom rangsorban.” Ma ez már másképp van. A németek most már inkább attól tartanak, hogy a
munkanélküliség vándorol be az országba. Ausztriában és Svájcban sincs ez másként. Egyetlen téma
sem osztja meg annyira az embereket, mint a bevándorlás. A frontok bemerevedtek - és mindenki
érveket keres, amelyek az ő nézőpontját igazolják. Ez a könyv egyetlen előre megírt véleményt sem
akar igazolni. A tények nem az ideológiáktól függnek. Ahelyett, hogy olajat öntenénk a tűzre, inkább
figyeljük madártávlatból, mi is zajlik éppen.

Németország egykor a világ egyik legtisztább országa volt. A tisztaság egyike volt a „porosz
erényeknek”, ahogy a szorgalom, a kötelességtudat, a takarékosság és a megbízhatóság is. Mi maradt
ebből mára? A világ legtisztább országainak nemzetközi listáján Németországot már nem találjuk
meg. A Forbes magazintól kezdve a BBC-ig Németországot sok mindennel azonosítják, csak a
tisztasággal nem. A következő országok állnak ma a lista előkelő helyein: Svájc, Kanada, Új-Zéland,
Norvégia, Írország, Japán, Svédország, Ausztrália, Észtország, Izland, Belgium, a Fidzsi-szigetek és
Luxemburg. Csak a németek hiszik még mindig azt, hogy egy tiszta országban élnek.

Egy generációval ezelőttig már a legkisebbek is megtanulták az óvodában a „szobatisztaságra

nevelés” során, hogy ráüljenek a bilire. Ma a „tisztaság” Németországban olyan, mintha egy régi náci
szitokszó lenne. A vezető médiumok Hitler megsemmisítő programjait hozzák kapcsolatba a németek
tipikus „tisztaságmániájával” - legalábbis erről tájékoztat bennünket a Der Spiegel. A tisztaság és a
rend ma már egyáltalán nem német erények. Az ázsiai Szingapúr sokkal inkább a tisztaság
megtestesítője. Mi meg nevetünk, amikor a tévében kisgyermekekről látunk képeket olyan
országokban, mint Dél-Korea, ahogy szépen sorban addig ülnek a bilin, míg el nem végzik a dolgukat.
Ma már szórakozunk azon, ami korábban épp a jó hírünk olyan eleme volt, ami a világ többi
országa elé helyezett bennünket. Természetesen ma már nincsenek „söprögető hetek” sem az
albérletekben. A parkok és a játszóterek mind gyakrabban szemétlerakóként funkcionálnak, amit egyre
többen és egyre inkább magától értetődőnek fogadnak el.

Mindezt úgy, hogy a parkok és a játszóterek nem is olyan régen még olyan tiszták voltak, mint a
lakásokban a konyhák vagy a fürdőszobák.

Az elmúlt években ez viharos gyorsasággal megváltozott: a tiszta túraútvonalak és parkok ma

Németországban már inkább kivételnek számítanak. Az ARD, a tőlünk beszedett pénzekből
finanszírozott állami propagandagépezet ma már gátlástalanul kifigurázza a „tisztaságmániát.” A
Weltspiegel című műsorban egy német riporter kivonult a svájci városgazdálkodás
takarítóbrigádjával a zürichi Oerlikon piactérre. A német tévé abszurdnak találta, hogy a svájciak
szemetet, cigarettacsikkeket és eldobott rágókat gyűjtöttek. Mi zajlik az emberek fejében?

Egy generációval ezelőtt - 1986-ban amikor első alkalommal látogattam el Jemenbe, egy tiszta
országból olyan kultúrába érkeztem, ahol a fákon igen fura gyümölcsöket lehetett találni: ameddig a
szem ellátott, a szavannán és a félsivatagos területeken minden fán, az ágakon több száz műanyag
zacskó lógott. A későbbi számtalan afrikai és közel-keleti utazásom során a műanyag szatyrok az út
mellett, az utcákon, a sövényben és a fákon lógva szinte már magától értetődőek voltak, ezért - az első
jemeni utammal ellentétben - már nem fényképeztem őket folyamatosan, mint valami furcsaságot. Egy
ponton túl már észre sem vettem az afrikai és iszlám országokra jellemző állandó szeméttelepszagot
az utcákon, és a fekáliától bűzlő házak folyosóit. Sőt, azt is tudtam, hogy milyen gyomorforgató
élmény volna, ha például Ugandában, Kongóban, Afganisztánban, Szíriában vagy Algériában
nyilvános vécét kellene használnom. A tisztaság és a rend, amit a szüleim házában, a barátaimnál, az
iskolában és az egyetemen egyaránt megismertem, más kultúrákban teljesen különbözik, néhol
semmilyen értékkel nem bír. Csak a félreértések elkerülése végett mondom, hogy a tisztaságnak
semmi köze nincs a jóléthez és a jövedelemszinthez. Katarban, amely a világ egyik
leggazdagabb országa, az ottani lakosok naponta (!) 28 ezer tonna szemetet szórnak ki az utcára. A
turisták csak azért nem látják ezt, mert az olcsó ázsiai házi rabszolgák hada éjjel-nappal szedi a
szemetet, majd elássa valahol a sivatagban. És aki már látott Afrikában az ötcsillagos hotelek
mosdóin kívül vécét, még a jómódú afrikai országokban is kultúrsokkot él át a tisztaság tekintetében.

Azóta viszont már minden német városban vannak olyan környékek, amelyekben az előzőekben leírt
higiéniai körülmények uralkodnak. Ezek az állapotok a bevándorlókkal érkeztek. Elbagatellizáljuk a
helyzetet, amikor a politikai korrektség szerint azokat az épületeket, amelyekben higiéniai
szempontból igénytelen emberek laknak, „problémás házaknak” nevezzük. Az ilyen házak azonban
egyre gyakoribbak Dortmund-tól („53 gyerek él Dortmundban kosz, szemét és kártevők
között”) Berlinig, Duisburgtól Hernéig. Jól csengő szavakkal írjuk le az olyan embereket, akik az
ürüléküket a szeméttel együtt szanaszét szórják. A Stuttgarter Nachrichten például azt írja, hogy
„Klánok éjszakáztak a kastélyparkban.” Románokról és bolgárokról volt szó. A cikkben az
ott található körülményekről a következők jelentek meg:

A Wilhelma-kerfészek korán reggel kihívták a rendőrséget, hogy a rétről elküldjék az embereket, és

le tudják nyírni a füvet. „A fűnyírás és a bokrok nyírása közben nagyon meggyűlt a bajunk a
szeméttel és az ürülékkel A létesítményt a táborozok egyetlen nagy szabadtéri vécének használták"
- állapította meg Micha Sonnenfroh, a Wilhelma-kertészek vezetője.

Ugyanezt tapasztalni az aluljárókban és a pályaudvarokon, a nyilvános tereken, és egyre több

lépcsőházban is. Rosszabbul lakni - ez nyilván valóan a multikulturális Németország új mottója. Ami
egészen kicsiben kezdődött a városi parkokban, a járdák peremén és a lépcsőházakban, mostanra
óriási, mindenütt látható probléma lett. Az Afrikából, a Közel-Keletről, Közép-Ázsiából és a
Balkánról érkező menekültek tömegei nyomán ugyanis hirtelen mindenütt higiéniai problémáink
támadtak. Szinte minden egyes menedékkérők számára fenntartott szállásról azt lehetett hallani, hogy a
takarítóknak gondjuk akadt a tusolóban a fekáliával. A Kölner Stadt-Anzeiger így írt a
Herkulesstrassén található egyik menekültszállón uralkodó körülményekről:

Különösen borzasztó képet nyújtanak a vécék és a tusolók, amelyeket időnként fekáliával kennek
össze. „Igazán a hétvégén rossz a helyzet, mert akkor senki nem jön takarítani” - mondja
Dejan. Minden alkalommal nagy önuralmat kell gyakorolniuk hogy a közös vécéket használják.
Feleségével együtt bőrbetegségekben szenvednek, mióta a Herkulesstrassén laknak. Nagyon
aggódik amiatt, hogy előbb-utóbb a gyerekei is betegek lehetnek.

Nincs ez másként az oberurseli menekültszálláson sem, amelyről a Die Welt napilap tudósított:

Húgy- és ürülékszag van, és nemcsak a vécében, hanem minden folyosón. A vécéfülkék elsárgult
műanyag falait barna foltok borítják, és nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy kitaláljuk, mi az. Az
egyik vécéülőke fölött legyek köröznek.

Ezek nem egyedi esetek, hanem gyakoriak olyan helyeken, ahol a Közel-Keletről, Afrikából, Közép-
Ázsiából vagy a Balkánról érkezett emberek laknak. Pontosan olyan higiéniai körülmények,
amelyeket egy generációval korábban ezekben az országokban jellemző körülményekként ismertem
meg, és amit ezek az emberek ma a német nyelvterületre importálnak. A fenti idézetek tipikusak,
ugyanis az innen származó emberek a saját maguk által okozott koszt sem takarítják el maguk után.
Sokan a szemetet egyszerűen kidobják az ablakon, elvárva, hogy valaki egyszer majd eltakarítja azt,
és jelentős részük ugyanígy kezeli a vécéket is.

Az ember tagadhatja az ilyen problémákat. Lehet félrenézni, de lehetne nyíltan is beszélni róla,
megoldásokat keresve. A német nyelvterületen viszont ez ma nemkívánatos.

Elfordított fejek a nemi erőszaknál

Reprezentatív felmérések alapján a dél-afrikaiak több mint 27 százaléka életében legalább egyszer
megerőszakolt már valakit. Ráadásul közülük nem is kevesen állítják, hogy több mint tíz nőt
erőszakoltak meg. Ha Afrikából továbbmegyünk Közép-Ázsiába, olyan országokba, mint Banglades,
az eredmények ugyancsak ilyenek. Minden negyedik itt élő ember elismer legalább egy nemi
erőszakot - és mindezt teljesen normálisnak is tartja. Indiában a klánok vezetői azt parancsolják a
fiatal férfiaknak, hogy csoportosan erőszakoljanak meg olyan fiatal lányokat, akik nem tartják magukat
a család által előírt normákhoz. A csoportos nemi erőszakot Indiában nagyra értékelik. Óriási
problémát jelentenek, de senki nem beszél róla, abszolút tabu témának számít. Nemrég nyolc indiai
egy katolikus apácát erőszakolt meg, és az ilyen csoportos nemi erőszak akciók az áldozat számára
gyakran halálosak is lehetnek. A falvak vezetői parancsba adják a nemi erőszakot, és időnként még
a rendőrök is részt vesznek ebben.

A nemi erőszak Líbiában is a mindennapok része a fiatal férfiak számára. Amikor egy 300 fős
csoportjuk Nagy Britanniába jött tanulni, elsősorban rablással, lopással és persze nemi erőszakkal
keltettek feltűnést. Az erőszaktevők közül kettőt, Moktar Ali Saad Mahmoudot (33) és Ibrahim
Abugtilát (23) 2015-ben Nagy Britanniában bíróság elé állították, mert a cambridge-i városi parkban
egy férfit „mohó vadászkutyákként” erőszakoltak meg. A líbiaiak nem értették, miért vádolták meg
őket, és miért kérik számon rajtuk mindenféle fura kérdésekkel a tettüket. Ők a saját viselkedésüket
„normálisnak” találták. A bíróság előtt kijelentették, hogy nem követtek el semmilyen bűnt.
Mentségükre szólva, úgy gondolták, ez a cselekedet Nagy Britanniában sem
minősül bűncselekménynek.
Amikor egyik nemzetből a másikba utazunk, értékrendünk nem kapcsol át az országhatáron egy
másfajta üzemmódba. Amikor a modern népvándorlás során embertömegek költöznek át egy másik
helyre, általában szegényen, értéktárgyak nélkül érkeznek. Viszont bizonyos elképzeléseket és
viselkedési mintákat magukkal hoznak. Ha tehát egyre többen érkeznek idegen kultúrkörökből
hozzánk, annak meg is lesz a következménye. És erről beszélni kell.

2015 júniusában Detmoldban az egyik menekültszálláson egy menedékkérő megerőszakolt egy lányt.
A közvéleménynek persze nem kötötték ezt az orrára - attól tartva, nehogy a menekültszállók
előtt németek a bevándorolt nemi erőszaktevők ellen tüntessenek. 2015 augusztusában egy észak-
afrikai személy (a rendőrségi körözés legalábbis erről szólt) Chemnitzben egy játszótéren
megerőszakolt egy hétéves kislányt. A rendőrség hírzárlatot rendelt el, mert ugye nem szabad, hogy
a németeknek rossz benyomásuk keletkezzen a menedékkérőkről. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy
Afrikában a nemi erőszakot máshogy büntetik - ha egyáltalán büntetik - mint Európában, például
fűnyírással vagy más közmunkával. Pár nappal korábban, 2015. június végén Svájc középső részén - a
rendőrségi közlemény szerint - egy, „a németet nagyon törő” férfi lerángatott a kerékpárjáról egy 26
éves lányt, és olyan brutálisan megerőszakolta, hogy az áldozat élete végéig nyaktól lefelé
fél oldalára megbénult.

Alice Schwarzer nőjogi aktivista egyike azon keveseknek, akik beszélnek az ilyen tabutémákról.
Egyszer a következőket mondta:

Egy kölni rendőr nemrég azt mesélte nekem, hogy a Kölnben történt összes nemi erőszak 70-80
százalékát törökök követik el. Aztán megkérdeztem tőle: miért nem mondja ezt el, hogy a probléma
gyökerét tudjuk kezelni? Azt válaszolta: Schwarzer asszony, ezt nem lehet, mert rasszizmusnak
számítana.

Diplomás gengszterek: profi betörők akadémiája

A svájci rendőrség adatai szerint Romániában a betörőket egyfajta „betörőakadémián” képzik ki. A
Scotland Yard is már öt éve figyelmeztet arra, hogy akik ezt az iskolát „elvégezték” most a régi uniós
tagállamokban bandákba verődve professzionális portyákra indultak. Németországban viszont ezzel
kapcsolatban is mindenki inkább diszkréten elfordul.

Egyetlen más európai országban sem élnek olyan jól a román bűnözők, mint Németországban. Habár a
román határnyitás óta Berlinben 55 százalékkal emelkedett a zsebtolvajlások száma és a rendőrség
nem is tudja nyomon követni a lakásbetörések számát, a bűnüldöző szervek a tettesek csoportjait a
politikai korrektség jegyében nem nevezhetik nevükön. A politika azt állítja róluk, hogy „hozzáadott
értéket” képviselnek, a média meg meséket talál ki a tettesek nehéz gyerekkoráról és rossz szociális
körülményeikről. Új nézőpontot vetett fel a témában egy svájci újság, a SonntagsBlick, amely
nyilvánosságra hozott egy naplórészletet, amely a román betörőakadémián tananyagként szolgál a
leendő bűnöző szakemberek számára. 2004 eleje óta, azaz jóval a román és bolgár határok megnyitása
előtt, az európai bűnüldözési szervek már tudtak arról, hogy a tetteseket célzottan készítik fel európai
lakások profi kirablására, rajtaütésekre, bankautomaták és járókelők kifosztására. Svájcnak
„2004 óta” volt tudomása az „akadémiáról”, erősítette meg a svájci rendőrség (Feldpol) egyik
szóvivője a SonntagsBlicknek. A potenciális betörő szakmunkás nagyjából 16 és 26 év közötti, és
legalább 160 centiméter magas. A „kiképzésért” cserébe elkötelezik magukat, hogy legalább tíz évig
„betörési szakemberként” tevékenykednek. A tanulmányok egyik fontos része a katonai kiképzés. A
betörők különböző rangokat kapnak, és egy „tiszt” irányítja őket. Aki egy parancsot nem teljesít
megfelelően, egyfajta hadbíróság elé áll és keményen megbüntetik. A „diplomás gengszterek” ellen az
átlagos európai rendőrnek semmi esélye, mert azok keményen edzenek, hogy a rendőrséget bármikor
le tudják rázni. A román akadémia mindennapi gyakorlatai közé tartozik például a terepfutás és
legalább 200 fekvőtámasz. Más tanórákon azt oktatják, milyen kritériumok alapján kell az utcán
kiválasztani az áldozatot, hogyan kell aranyláncokat vagy kézitáskákat kitépni az illető kezéből, és
miként kell az emberek figyelmét elterelni a tervezett bűncselekményről. Ugyanilyen fontos a házak és
lakások titkos kódokkal való megjelölése, amelyben értékes vagyontárgyakat kémleltek ki.

A romániai Tandareiben még két másik „főiskola” is működik a leendő „szakmunkások” számára: egy
koldusakadémia, és egy iskola a szociálissegély-csalásra. A nagy hírű brit napilap, a Times már
2010-ben arról írt, hogy az olyan kelet-európai országokban, mint Bulgária és Románia, egész
romafalvak élnek nyugat-európai országokban elkövetett szociálissegély-csalásból. Az egyik ilyen
román falu Tandarei. Itt a társadalmi szempontból hátrányos helyzetűnek tekintett romák
limuzinokkal járnak (előnyben részesítik a BMW-t), míg a rokonaik Nagy-Britanniától Németországig
a szociális hivatalok folyosóin és más „üzletekben” tevékenykednek. Tandareiben létezik a világ
legnagyobb „koldusakadémiája” - egy olyan iskola, amelyben a roma gyerekek semmi mást
nem tanulnak, csak koldulni és lopni.

Az uniós tagállamok eredetileg el akarták lehetetleníteni a segélyturizmust azáltal, hogy azoktól a

románoktól, akik még soha nem dolgoztak uniós tagállamban, és az unió területén sehol nem fizettek
szociális hozzájárulást az államkasszák valamelyikébe, megtagadták a szociális szolgáltatásokat. A
románok viszont gyorsan találtak egy kiskaput a törvényben, amellyel ki tudták kerülni ezt a
szabályozást. Ez ugyanis nem vonatkozik az egyéni vállalkozókra. Európában mindenütt találkozni
olyan roma koldusokkal, akik hajléktalanmagazinokat árulnak. Elég, ha havonta néhány újságot
eladnak az utcán, és a bevételeket valamely uniós tagállamban bevallják, ekkor már ugyanis
„vállalkozóknak” számítanak, és máris jogosulttá válnak a lakhatási támogatásra, a szociális segélyre,
a családi pótlékra, a ruhapénzre, az ingyenes betegbiztosításra, és még egy egész sor másfajta állami
szolgáltatásra. Vagy a románok bejelentenek egy olyan szakmát, mint az „üstfoltozó” vagy a
"Seprűkészítő”, és máris megvan a tartózkodási engedély, és ezzel a jog a szociális
juttatásokra. Mindezt itt, a romániai „főiskolán” tanulták.

A bevándorolt román szociális segélyre szakosodott csaló bandák évente egymilliárd fontot (1,13
milliárd euró) lopnak el csak a britektől a szervezett szociálissegély-csalásokon keresztül. A londoni
Daily Mail című újság lefotózta a románokat azokban a villákban, amelyeket a roma családok a
csalással megszerzett pénzből építettek. Így egyre nagyobb lett a nyomás a brit hatóságokon, hogy
közelebbről is szemügyre vegyék a Tandareiből érkező, Nagy-Britanniában nagyot kaszáló románokat.
Azonnal beindult a gépezet. Telus Dumitru új polgártárs családja egyedül mintegy 800 ezer fonttal
(906 ezer euró) rövidítette meg a brit szociális államot, igen rövid idő alatt. A románok otthonukból
menetrend szerinti repülőjárattal érkeztek Londonba, és a nagycsalád összes tagjának nevében
begyűjtötték a szociális segélyt, a családi pótlékot, az albérlet-támogatást, a fűtési támogatást, a
bútorvásárlási támogatást és sok más szociális juttatást, sőt, mindemellett migránscsempészként is
tevékenykedtek, a pénzből pedig királyként éltek a romániai Tandareiben. Dumitru felesége, Ramona
iparszerűen űzött segélycsalásért időközben két év letöltendő szabadságvesztést kapott, a testvére,
Claudia Radu hat hónapot, egy rokona, Adria Radu tizenkét hónapot, Dorina Dumitru ugyancsak egy
évet - és hosszasan sorolhatnánk még a bűnözéssel foglalkozó polgártársakat.

A Scotland Yard úgy becsüli, hogy csak a romániai Tandareiben 100 villát kizárólag olyan pénzből
építettek, amelyet a Nagy-Britanniában ipari méretekben űzött szociálissegély-csalási tevékenység
során „kerestek.” A villák többsége külseje és a berendezés alapján akár a kaliforniai Beverly
Hillsben is állhatna. Minden egyes román család évi 21 ezer font (24 ezer euró) állami juttatásban
részesül. Ez sokkal több annál, amit egy brit dolgozó évente átlagban bérként hazavisz. A románok,
akik a fenti összeget önkéntes állami hozzájárulásnak tekintik bűncselekményeik elkövetéséhez, a
valóságban sokkal nagyobb összegekhez jutnak, ugyanis hamisított születési anyakönyvi kivonatokat is
bemutatnak, és sokkal több gyereket jelentenek be a hatóságokhoz, mint amennyi egyébként van nekik.
A tandarei Radu család jelen pillanatban négy villát is épít a szülővárosukban, egyenként több mint
575 ezer euró értékben. Ennek az összegnek minden egyes centje - a brit hivatalos jelentések alapján -
csalás útján keletkezett.

A svájciak információi szerint a szociálissegély-csalásban alkalmazott trükkök, amelyeket a románok

az „akadémián” tanulnak, igen ravaszak: a német, osztrák és svájci segélyhivatalok ugyan ellenőrzik a
kérelmezők jövedelmét, és mindenekelőtt a bankszámlákat, a bérelszámolásukat és az
adóbevallásaikat vizsgálják. A román akadémián a társaságnak mindenképpen megtanítják, hogyan
takarítsák el maguk után ezeket a nyomokat, és az átutalásos kifizetéseknél gyanútlan strómanokat
használjanak. Ugyanis sem Németországban, sem Ausztriában, sem pedig Svájcban nincsen
adategyeztetés a romániai vagyon, jövedelem vagy egyéb adatok tekintetében. Szinte semmilyen
lebukási kockázattal nem kell szembenézniük azoknak a családoknak, amelyek
gyermekei Németországban a koldulásból - statisztikai átlagot nézve - havonta fejenként 8 ezer euró
adózatlan jövedelemre tesznek szert a szociális segély mellett. Az autókat alapvetően rokonokra vagy
más csapattagokra jelentik be, akik nem vesznek igénybe szociális segélyt, sőt, hosszú ideje csak
„kölcsönöznek” a nagycsaládnak. Létezik ugyan ellenőrzés a segélyhivatalok részéről, de nem
működik a határokon átnyúló információcsere, és ezért nem tűnnek fel a gyanús tranzakciók sem, így
sok román az Európai Unió lehető legtöbb tagállamában bejelentkezik a szociális juttatásokért. Még
azok is, akik egyébként olyan balek módon viselkednek, hogy elkapják őket, csak a legdurvább
szociálissegély-csalási ügyekben kerülnek börtönbe, végül pedig még jutalomra is számíthatnak: a
büntetés letöltése után már a szabadlábra helyezés napjától újra jogosulttá válnak a szociális
segélyre. Az ellopott pénz visszafizetésére pedig ugyancsak nincsen kötelezettség, ezeket úgyis már
régen Romániába utalták.

Egy rendőrnő levele

Napjainkban a politika és a média nagy hangon méltatja a beáramló menedékkérők özönét, miközben
egy autópályán szolgáló rendőrnő a következő levelet írta nekem:

Tisztelt Ulfkotte Úr!

Régóta olvasom az Ön egyre érdekesebb, és igen tanulságos tudósításait az országunkban

uralkodó állapotokról Nyilatkozatai a különböző beszélgetős műsorokban az iszlám témáról és a
bevándorlásról teljes mértékben megegyeznek az én megfigyeléseimmel is. Olvastam a felhívását,
amellyel a közvetlenül érintettek felé fordult és úgy döntöttem, hogy elmesélem, hogyan is telnek
az én munkahelyi mindennapjaim. Szeretnék (természetesen) anonim maradni. Biztos vagyok benne
ugyanis, hogy munkajogilag következményekkel járna, ha név szerint idézne engem. A harmincas
éveim elején járó rendőrnő vagyok Bajorországból. A kelet-európai határnyitás óta szó
szerint elárasztottak minket a dél- és kelet-európai bűnbandák. Elsősorban román bandákról van
szó, őket követik a bolgárok, litvánok, szerbek, lengyelek és a többi. Szinte minden nap megtelnek a
kapitányságon a cellák olyan bűnözőkkel, akik professzionális bolti lopásokat, autólopásokat,
betöréseket stb. követtek el. Mivel most magunk között vagyunk, nyíltan írhatok erről. Gyakran
ülnek nálunk cigány családok, ahol a gyerekeket már betörni küldik. Az asszonyoknak lopáshoz
használt kötények vannak a szoknyáik alatt, a férfiak pedig egyfajta fürdőruhához hasonló
alsóruhát vagy fűzőt hordanak, amelybe a zsákmányt el lehet tüntetni, ha rablótúrára indulnak.

Az autójuk tele van lopott holmival, a leginkább kávéval, tusfürdővel, csokoládéval, samponnal,
pelenkával stb. Mivel a talált árukat nem lehet tetthelyhez párosítani, a feladatunk csupán
annyi, hogy a lopott holmit biztonságba helyezzük. A cigányokat aztán egy értesítési határozattal
szabadlábra kell helyezni (óvadéki biztosíték nem lehetséges, mert pénz soha sincs sem náluk, sem
az autóba rejtve) - és ennyi volt. A higiéniáról nem is ejtenék szót, ezek a családok az autóikban
laknak, amelyek rosszabbak, mint a disznóólak.

Emellett még szemtelenek és pimaszkodnak is, az asszonyok a vizsgálatkor szívesen vetkőznek

meztelenre - mindezt azért, hogy eltereljék a figyelmet, és irritáljanak minket. Ezek a családok
csak lopni és pénzt lenyúlni jönnek ide. Hihetetlen, de minden trükköt ismernek, hogyan lehet
nálunk a legtöbb pénzt begyűjteni. Magukkal hozzák a hamis román születési anyakönyvi
kivonatokat, hogy több családi pótlékot vehessenek igénybe, és így tovább.

Mappákkal járják a belvárost, és úgy tesznek, mintha „süketnémák” részére gyűjtenének, de ha

egy nyugdíjas adakozik, közben ellopják a tárcáját. A trükkös lopás a munkamódszerük. Ha
az újságban arról olvasok, hogy lánc-trükk, egy-pohár-víz-trükk, sál-trükk és a többi, azonnal
tudom, hogy a tettesek cigányok voltak (az átlagpolgár viszont természetesen nem tudja ezt).
Szerintem minden polgárt tájékoztatni kellene arról, hogy tartsák magukat távol a cigányoktól,
mert 99 százalékuk lop és csal. Ez viszont nem volna politiailag korrekt. Teljesen érthető, hogy ezt
a társaságot Európában sehol nem látják szívesen!!! Ha a kollegáimmal az újságban a „romák és
szintók rendszerszerű üldözéséről” olvasunk, nem tudjuk, hogy sírjunk-e, vagy inkább nevessünk.

A cigányok egyébként nagyon találékonyak, ha arról van szó, hogyan kerüljék ki a törvényeket, és
verjék át az államot. Kidolgoztak egy módszert, amellyel ki tudják kerülni, hogy akár egyetlen cent
kötelező felelősségbiztosítást, adót, büntetést vagy ilyesmit fizessenek. A módszert „a
látszólagosság fenntartásának” hívják, és a következőképpen működik:

Egy román a lakossági regisztrációs hivatalban bejelent egy fiktív lakcímet. A bejelentési
igazolással számlát nyitnak a nevére, és ezzel utána az okmányirodában több autót is
engedélyeztet a saját nevére. Ezeket az autókat bűnbandák részére továbbadja. A román polgár
visszamegy Romániába, amiért mintegy 100 eurós díjat kap. A köztes időben az autókat, amelyek
innentől kezdve átlagos német rendszámmal közlekednek, mindenféle bűncselekmény
elkövetésére használják - betörésekre, benzinkutak kirablására, csoportos garázdaságra stb. A
rendszám alapján végzett nyomozások nem vezetnek sehová, mert a fenntartó nem lakik a megadott
bejelentett lakcímen. Természetesen nem fizetnek semmilyen biztosítást vagy más kötelezettséget
sem, viszont a biztosítási védelem miatt legalább három hónapig tart, mire az autót végleg
kivezetik a nyilvántartásból! Az autót tehát valamilyen véletlen folytán egyszer csak megtalálják,
és kivezetik a rendszerből, vagy a következő látszólagos fenntartó átveszi. A játékot pedig a
végtelenségig lehet folytatni. A hatóságaink túl lassúak, és ráadásul ez a tényállás még csak nem
is büntethető - nálunk is folyt nyomozás egy román színlelt üzembentartó ellen „közvetett okirat-
hamisításért”, az ügyészség mégsem emelt vádat, ugyanis a forgalmi engedély állítólag nem
minősül okiratnak. Erről ennyit.

Ilyenkor feltehetném magamnak a kérdést, miért is vagyok én ilyen marha, minek is fizetem jó
kislányként a kötelező biztosítást?

Beszéljünk kicsit a menedékkérőkről is.

Van itt egy csomó, a Balkánról érkezett cigány, akik menedékjogot is kérnek nálunk. Nem olyan
régen ellenőriztem egy szerb családot, akiknél ott volt az autóban a kifizetési jegyzékük. Egy
négygyerekes családról volt szó, akik minden hónapban 2000 euró fölötti összeget kaptak. És
mindezt másfél év óta, holott semmiféle alapot nem tudtak bemutatni a menedékjogra. Nem
szakmunkásokról van szó, a legtöbben nem tudnak sem írni, sem olvasni.

Érdekes volt az is, amikor pár hete egy szerbet ellenőriztem, aki szerb útlevelet mutatott be nekem.
Éppen Szerbia felé haladt az autópályán, és a be- és kiutazási pecsétből lehetett látni, hogy
gyakran utazik Szerbiából Németországba. Az INPOL-lekérdezéskor a rendszer kiadta, hogy
menedékkérőről van szó. Elcsodálkoztam, hogy akkor miért az útlevelét adja oda, és miért nem a
menedékkérők tartózkodási engedélyét? A parancsnokságon tisztáztuk a dolgot, és kiderült, hogy a
bevándorlási hivatalnál csak a szerb személyi igazolványát adta le, és azt hazudta, hogy elhagyta
az útlevelét! Ezenkívül ráadásul már harmadjára adott be menedékkérelmet. Amikor elutasították,
rövid időn belül megint ott állt az ajtóban, és ismét menedékkérelmet nyújtott be, és újra
hónapokig begyűjtötte az ezzel járó pénzt. Teljesen megértem, ha az ember ettől kicsit ideges lesz!

Viszont majdhogynem „örülhetünk”, hogy a cigányok „csak” meglopnak minket! A cigányok

mellett mindennap szivárognak be közel-keleti vagy afrikai muszlimok is. A városomban nagyjából
7 ezer ember lakik, és a fejkendősök száma gyorsan emelkedik. Nyilván nem kell hangsúlyoznom,
hogy az iszlámból nagyjából semmit nem tudok elfogadni. Miután a Koránt elolvastam, teljesen
világossá vált számomra, miért történik ma minden úgy, ahogy történik. Minden értelmes ember fel
tudja ezt ismerni, ha egy kicsit is foglalkozik az iszlámmal. De ez már egy másik téma.

Természetes, hogy a menekültszállók is gomba módra szaporodnak nálunk, és ezzel arányosan a

késelések, a zaklatások, a lopások és a verekedések is. Már sor került az első nemi erőszakokra is.
Volt nálunk a menekültszállón egy bolgár férfi (családdal együtt!!!), aki koszovóinak adta ki
magát, és megerőszakolt egy német nőt. Nemrég történt egy erőszakolási kísérlet is egy 14 éves
ellen, amit egy Gambiából érkezett menedékkérő követett el. Emellett egyre több szírt lehet látni az
iskolák környékén lófrálni, ahol fiatal lányokat zaklatnak. A strandon is voltak esetek, amikor
szírek odadörgölőztek fiatal lányokhoz. Az elmúlt hetekben szinte mindennap volt egy
verekedés vagy késelés a menekültszállón.
A különböző ellenőrzések során szintén egyre gyakrabban muszlimokkal van dolgunk, akik tőlem,
mivel nő vagyok, semmit nem fogadnak el, sőt, agresszívvé válnak, amikor át akarom vizsgálni
a járművüket. Nemrég egy muszlim, a NÉMET hadsereg egyik katonája, nagyon agresszív módon
viselkedett. A helyzet majdnem a tettlegességig fajult, amikor ki akartam hajtogatni az
imaszőnyegét. A kollegám jól leszidta, hogy viselkedjen, amit aztán fogcsikorgatva el kellett neki
viselni, de ilyen helyzetekben az ember elgondolkodik, vajon milyen arcok is vannak a
hadseregben, akiknek pont az országot kellene védeniük.

A menedékkérők témájához még eszembe jut, hogy számos olyan banda is van nálunk, akik
menedéket kérnek, hogy aztán rablókörútra indulhassanak. Például gyakran profi grúz tolvajokról
van szó, akik azért jönnek, hogy betörjenek és raboljanak. Eddig még nem találkoztam egy olyan
grúzzal sem, akinek ne lett volna vaj a füle mögött. Itt aztán tényleg lehet 100 százalékról beszélni,
ugyanis Grúziában nincs háború, és az ország annyira messze van innen, hogy az emberben
azonnal felmerül a kérdés, vajon miért éppen Németországban kérnek menedéket ezek az emberek.
Mindenki fel van háborodva, de nem tehetünk semmit. Másfajta jelenség például a mongol
bevándorló, aki, a grúzokhoz hasonlóan, csak lopni jön.

Ők parfümlopásra specializálódtak. A parfümöket speciálisan a lopásra készített táskákkal hozzák

ki a drogériákból, és továbbküldik Mongóliába. Az ellenőrzéskor természetesen nem tudjuk
bizonyítani, hogy ezeket lopták, így aztán orgazdaság lehet egyedül a feljelentés tárgya. Ekkor
azonban előhúzzák az értesítési papírjukat, és ezzel a dolog lezárult. Nem is csoda, hogy a
jogrendünk semmiféle félelmet nem kelt bennük.

Dühös és frusztrált vagyok, és úgy látom, hogy országom egyre lefelé csúszik a lejtőn, de nem
tehetek ellene semmit. A kollegáim pont ugyanígy éreznek. Mindenki azt mondja nálunk, hogy „ha
az átlagpolgár tudná, mi folyik itt, felkelés törne ki”, de ezeket a dolgokat az újságok politikailag
korrekt módon mindig elhallgatják. Egyébként hétfőn 200 „menekültet" szállítanak át nálunk az
iskola tornatermébe. Kíváncsi vagyok, hogy milyen helyzet alakul ki ott.

Üdvözlettel Bajorországból

A német nyelvterületen egyetlen foglalkozás sem élvez olyan magas bizalmat a társadalomban, mint a
rendőröké. A fenti levél nem az egyetlen, amit az elmúlt hetekben hasonló témában kaptam. Ezek
egyáltalán nem vágnak össze a vezető médiumok ünneplő szalagcímeivel és a
politikusok nyilatkozataival, akik teljesen nyilvánvalóan propagandát csinálnak, hogy a távoli
kultúrkörökből érkező embertömegeket vonzóvá tegyék a médiában.

Vigyázat: jótállás a menedékkérőkért

Aki legalább 2160 eurós nettó fizetést kap, a jelenleg érvényes német rendelkezések szerint jótállhat
egy menedékkérőért. Vagy máshogy megfogalmazva: a menekültügyi hivataltól át tudja vállalni annak
az anyagi kockázatát, ha a menedékkérők mégsem azt a hatalmas hozzáadott értéket testesítik meg,
amit az állam a médiában olyan nagyon ünnepel. Elhanyagolható azonban azon németek száma, akik
önszántukból ilyen kötelezettségeket vállalnak, és teljes vagyonukkal felelnek életük végéig egy
idegenért. A több ezer német tartományi és Bundestag-képviselő, akik folyamatosan nagyobb
elkötelezettséget követelnek a lakosság részéről a menedékkérők befogadására, eddig összesen három
(!) menekültet fogadtak be magukhoz. És csupán egyetlen olyan politikus van, aki a menekültügyi
hivatalnál jótáll egy menedékkérőért.

Több mint kínos ez, ha tudjuk, hogy közben egyetlen Bad Wimpfenből származó orvos 28 Szíriáiért
áll jót. Baden-Württembergtől Brandenburgig mindenhol azt követelik a politikusaink, hogy az
emberek fogadjanak be a lakásukba, és tartsanak el menedékkérőket. Ezzel párhuzamosan a német
bevándorlási hivatalok viszont figyelmeztetéseket adnak ki az ilyen garanciavállalások ellen. Az
egyik idevonatkozó weboldalon egészen világosan megfogalmazzák a lehetséges kockázatot: „És ha
az illetőnek eszébe jut, hogy inkább egy ötcsillagos szállodában akar lakni? Vagy vesz magának egy
Porschét? Akkor mindezért önöknek kell fizetniük.” A megfelelő szabályozások ugyanis
tartományonként változnak. A szövetségi belügyminisztérium irányelvként csak annyit mond ki, hogy
az ilyen jótállás egész életre szól, de az egyes tartományok ettől megfogalmazhatnak eltérő
szabályokat is.

Sok menekült-keresztapa, aki jelenleg is kötelezettséget vállal menedékkérőkért, teljesen megvan

győződve arról, hogy csak egy bizonyos ideig kell anyagilag jótállnia az illetőért. Ulrich Karpenstein
berlini ügyvéd viszont óva int mindenkit, hogy ilyen ígéreteket elhiggyenek. A komoly ügyekben
ugyanis a jótálló időben és financiálisán korlátlan felelősséggel tartozik. Közhasznú egyesületek
ennek ellenére országszerte igyekeznek aláírásokat begyűjteni potenciális támogatóktól - azaz a
kötelezettségvállalóktól. Úgy hívják ezt, hogy „szír menekült-keresztapák mozgalma”, vagy „az
idegengyűlölet elleni kezdeményezés.” A „ProAsyl” nevű weboldalon pedig azt állítják, hogy a
kötelezettségvállalás során az érintett saját maga határozhatja meg, mekkora összeget akar a
pártfogoltjai számára hozzáférhetővé tenni, és minden euróról kifizetési igazolást fognak kapni. Az
igen kockázatos anyagi jótállást jó cselekedetnek állítják be, amelyben az ember még
adókedvezményeket is igénybe vehet. Aki ezt elhiszi és aláír, nem is érdemel mást, mint azt, hogy a
lehető legkeményebben találkozzon szembe a valósággal. A ProAsyl a kötelezettségvállalókat egy
állampolgárságot igénylő hölggyel készült interjú részleteivel csalogatja:

Kérdés: „Egy átlagos fizetéssel rendelkező személy megengedhet magának anyagilag egy ilyen
kötelezettségvállalást?” Válasz: „A kötelezettségvállalás során nem kell pénzt adni, hanem csak a
készséget kell kifejezni, hogy egy ember ellátásáért legalább a következő kétéves tartózkodási
engedély kiadásáig jótállnak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy csak akkor kell biztosítaniuk az
állami segélyrész összegét az albérlet-támogatással együtt, ha a menekültek ezt igénybe kívánják
venni. A menekültek ellátása nálunk alapvetően szolidaritási közösségi akciók útján zajlik. Az
aktivista csoport tagjai jótállnak, a többi támogató pedig maga döntheti el, hogy mennyit szeretne
adakozni.”

Legyenek tehát nagyon óvatosak, amikor a következő hónapokban írásban vagy az utcán olyan
emberekbe botlanak, akik az Önök jó szándékára és humanizmusára apellálnak, és Önöket „menekült-
keresztapaként” „kötelezettségvállalóként” vagy „jótállóként” akarják bármibe is bevonni. Az 55 éves
berlini Martin Keune, egy reklámügynökség tulajdonosa magára vállalt egy ilyen jótállást. Ezzel előre
kiszámíthatatlan kockázatot vállalt fel: jótáll ugyanis - határozatlan időre - egy menedékkérő
költségeiért és lakhatásáért. Ügyvédje kifejezett tanácsa ellenére aláírta a kötelezettségvállalási
nyilatkozatot a menekültügyi hatóságnál. A Markische Allgemeine című újság számol be erről,
sürgetve, hogy Martin Keune példáját követve - akit egy cikk címében „jó németnek” neveztek - mi is
legyünk politikailag korrektek.
Egyre több külön jogot a bevándorlóknak
Sok német még mindig hitetlenül dörzsöli a szemét, ugyanis a migránsoknak olyan jogaik vannak,
amelyekről ők legfeljebb csak álmodhatnak. Annak érdekében, hogy az új polgártársak mobilitása
biztosítva legyen, Németországban a menedékkérőknek lehetőségük van jogosítványt szerezni,
anélkül, hogy bármilyen érvényes, a hazájukban kiállított személyazonossági dokumentumot
bemutatnának, amely segítségével egyértelműen azonosíthatók volnának. Így aztán Ali A., aki
beutazáskor elhajította az útlevelét, meg tudja szerezni a jogosítványt Mohammed B. számára, akinek
ugyancsak nincs útlevele. Csak egy nevet és egy állampolgárságot kell bemondania - a többit
elhisszük neki. Nem, ez egyáltalán nem vicc. A helyieknek személyi igazolványt, útlevelet vagy
születési anyakönyvi kivonatot kell bemutatni, a hesseni közigazgatási bíróság azonban úgy döntött,
hogy a menedékkérőknél nem lehet a németekre vonatkozó normákat alkalmazni, így ők azonosító
dokumentumok nélkül is megkaphatják a jogosítványt (Ügyiratszám: 2A 732/14 Közigazgatási
Bíróság, Kassel). Egy afgán panasszal élt, ugyanis nem volt hajlandó elfogadni a KRESZ és a
jogosítvány kiadásáról szóló rendelet előírásait. És a javára ítéltek. Azt sem tudta bizonyítani, hogy
hol született, milyen személyazonossággal bír valójában - de joga van német jogosítványt szerezni.

Minden területen vannak ilyen speciális jogok. Már hosszú évek óta ismert, hogy bizonyos
országokból származó migránsok (például a törökök) külföldön élő rokonaikat ingyen biztosítottá
tehetik a törvényes német betegbiztosítás keretein belül - még akkor is, ha ők soha életükben nem
jártak Németországban. A németek keresetet nyújtottak be a Bundestaghoz, hogy ezt változtassák meg,
a Der Spiegel azonban a kezdeményezést "törökellenes petíciónak” nevezte, és minden maradt
a régiben. Bizonyos jogok ellen a politikai korrektség folytán nem szólalhatunk fel. És egyre több
ilyen jog születik. A legtöbb németnek meg fogalma sincs róla, hogy mi zajlik a háttérben.

Ha egy helybeli német nyelvterületen egyetemen akar tanulni, először is jó bizonyítványt kell
szereznie, és bizonyítania kell az alkalmasságát. Aki a legjobb jegyeket kapja, nemcsak szabadon
megválaszthatja a szakot, ahol tanulni akar, hanem nagy valószínűséggel meg is kapja a hőn áhított
egyetemi férőhelyet. Akinek rosszabbak a jegyei, az olyan szakoknál, mint az orvosi vagy az
állatorvosi, hosszú ideig kénytelen várni, vagy be sem jut a kívánt szakra. A jó osztályzatok tehát az
egyetemi tanulmányok alapvető követelményei. Alsó-Szászország az első olyan német tartomány, ahol
mostantól a migránsok, akik egyetemen akarnak tanulni, bizonyítványok nélkül is megtehetik ezt. Az
alsó-szászországi tudományügyi miniszter, Gabriele Heinen-Kjlacic (Zöldek) erről a következőket
mondta: „Az egész társadalomnak érdekében áll az, hogy ne hagyjuk parlagon heverni az ezekben az
emberekben levő potenciált, hanem segítsünk nekik, hogy képzési lehetőséghez jussanak.” Minden
egyes menedékkérőnek, aki itt akar tanulni, 2015 júliusa óta ingyen van lehetősége erre, ugyanis a
tanfolyamot az adófizetők pénzéből finanszírozzák. Az afrikai kábítószer-terjesztő szakmunkások így
hamarosan nemcsak Alsó-Szászországban iratkozhatnak be ingyen közgazdászképzésre, hogy a
bevételeiket a jövőben még profibban tudják nyomon követni.

A migránsok speciális jogai azonban ennél jelentősen tovább terjednek. Emiatt lehetséges, hogy egy
mekkai zarándoklat hatályon kívül helyez minden német munkajogi szabályt a felmondással
kapcsolatosan - ami nyilvánvalóan alkotmányellenes. Sokan érezzük úgy, hogy időnként a
legszívesebben szabadságra mennénk. De mi a helyzet akkor, ha a főnökünk nem enged el - vajon
akkor is szabadságra megyünk? Vigyázzanak, egy német számára az engedély nélküli szabadság
azonnali felmondási okot szolgáltat (BAG, 22.01.1998, 2 ABR 19/97, NZA 1998, 708). Ugyanez a
helyzet, ha valaki a saját szakállára meghosszabbít egy engedélyezett szabadságot. Ez alapján
mondtak fel azonnali hatállyal egy hölgynek, aki az eredetileg kéthetes, engedélyezett
szabadságát kénytelen volt még két héttel meghosszabbítani, apja ugyanis agyvérzést kapott, a lánya
pedig nem sokkal később szintén beteg lett, és ezért nem tudtak visszautazni. Mindez nem érdekelte a
bírót, a felmondás érvényben maradt. És ha valaki a szabadsága alatt a pápát akarja látni Rómában?
Ez sem lehetséges - ha a munkaadó nem támogatja. Elvileg létezik az úgynevezett esélyegyenlőségi
szabály - a jognak tehát mindenki számára ugyanúgy érvényesnek kell lennie. Egy
jogállamban mindenki elvárhatná, hogy ugyanúgy bírálják el az ügyét, mint egy ezzel
összehasonlítható másik ügyben. Az esélyegyenlőségi rendelkezésnek teljesen hatályon kívül kellene
helyeznie az olyan jogtalan hátrányokozást, amely faji, etnikai, nemi, vallási, világnézeti, korból
származó, fogyatékosságból származó vagy szexuális identitásból származó okon alapul. De
kapaszkodjanak meg: keresztényként nem lehet Rómába zarándokolni a húsvéti vagy karácsonyi
ünnepekkor, ha a munkáltató azt nem engedélyezi. Ha viszont a munkavállaló muszlim, akkor
minden másképp van. Neki ugyanis nem lehet azonnali hatállyal felmondani a munkaviszonyát, még
akkor sem, ha a munkaadója nem adott engedélyt a mekkai zarándoklatra szóló szabadságra. A kölni
munkaügyi bíróság döntése alapján: „Nem érvényes az azonnali hatályú felmondás a Köln város
alkalmazásában álló buszkísérő hölgy esetében, aki gyakorló hívő muzulmán, és egy mekkai
zarándokúton vett részt, annak ellenére, hogy a munkaadó megtagadta a szabadságengedélyt. A nem
engedélyezett, saját döntésből megvalósított szabadság megalapozott ok lehet az azonnali hatályú
felmondásra, azonban jelen esetben a kötelező esélyegyenlőségi vizsgálat érvényteleníti a
felmondást.” A muzulmán hölgy súlyosan fogyatékos gyerekek buszkísérő gondozójaként
tevékenykedett. Az oktatásban dolgozó munkavállalóként kétség nélkül tudnia kellett volna, hogy csak
az iskolai szünetek idején vehet ki szabadságot. Egy muszlim számára ez azonban különösen nagy
nehézséget okoz, a bíróság ezért úgy ítélte, hogy nincs törvényes alap az azonnali hatályú felmondásra
amiatt, mert engedély nélkül vett ki szabadságot, hogy Mekkába utazzon. (Munkaügyi bíróság Köln,
ítélet Az.: 17 Ca 51/08). Egy fogyatékosokat gondozó hölgy szabadsága egy mekkai zarándoklatra
tehát különleges jogi védelemben részesül Németországban - a fogyatékos gyerekeknek meg
tekintettel kell lenniük a muzulmán hölgy privát érdekeire.

Külföldi „szakgondozók” pénzért vett címei

Németországban jelenleg legalább 30 ezer ápolói munkakör betöltetlen, sőt, lehet, hogy 50 ezer is. A
szövetségi kormány célzottan külföldi szakszemélyzettel szeretné feltölteni ezeket az álláshelyeket,
így diszkréten elfordul, ha az ápolószemélyzet valójában sosem végezte el az állítólagos képzést,
amiről papírokat mutat be.

Az ápolóhiány miatti helyzet hosszú évek óta egyre drámaibbá válik. 15 éven belül legalább 300-500
ezer dolgozó fog hiányozni ezen a területen. A német nyelvterület többi országában sincs ez másként.
Közben számos más európai ország szintén igyekszik intenzíven magához csábítani az ilyen munkaerőt
külföldről. Ezzel közvetett módon egy virágzó iparágat ösztönöznek, amely hivatalos állami
bizonyítványokat készít „ápolók” illetve „nővérek” számára, akik egyetlen órát sem töltöttek el a
bizonyítvány által jelzett képzésen. A botrányt brit oknyomozó újságírók robbantották ki, miután
állítólagos „nővérek” és „gondozók” rövid időn belül több embert is megöltek a kórházakban.
Stephen Wright, a Daily Mail londoni napilap oknyomozó újságírója a Fülöp-szigetek fővárosába,
Manilába utazott, ahol mindössze 59 euróért vásárolt néhány olyan dokumentumot, ami őt az ország
egyik legelismertebb beteggondozó iskolájában szerzett képesítéssel ruházta fel („BSC in Nursing”).
Wright ezért az árért még egy képet is kapott, amelyen együtt látható az „iskolai évfolyamtársaival” a
soha meg nem történt végzős buliján, és egy fülöp-szigeteki ápoló igazolványt, valamint a három
állami vizsgabizottság egyikétől származó aláírással ellátott bizonyítványt a „Lady of Fatima
Egyetemről” Mint kiderült, a brit állami egészségügyi hatóság (NHL) már 2013 óta tudta, hogy nem
csak a Fülöp-szigeteken lehet ilyen olcsón hasonló dokumentumokat szerezni. Ennek ellenére
semmiféle erőfeszítés nem történt, hogy a tömött sorokban bevándorló álápolókat leleplezzék, mert a
hatóságok nem akartak bizalmatlanságot kelteni ezekben a „szakképzett munkavállalókban”.

Német nyelvterületen viszont ez egy elfojtott probléma. A kórházaknak és az ápolási szolgáltatást

nyújtó vállalkozásoknak ellenőrizniük kell, hogy a külföldi jelentkezőknek megvan-e valóban a
szükséges képzettségük. Ennek során pedig tartaniuk kell magukat azokhoz az előírásokhoz, hogy
melyik külföldi végzettséget lehet elismerni. Nemcsak kívánatos, hanem kötelező számukra annak
ellenőrzése, vajon a bemutatott bizonyítványok, diplomák és végzős tablóképek igaziak
vagy hamisítványok, illetve, hogy a kiállítótól készpénz ellenében - azaz vásárolva - szerezték-e őket.
A Német Szövetségi Egészségügyi Minisztérium belső adatai alapján a külföldi gondozó munkaerő
papírjainak 11 százaléka egy 2013-as szúrópróbaszerű ellenőrzés során hamisnak vagy vásároknak
bizonyult. Eszerint ma Németországban legalább minden tizedik külföldi ápoló vagy nővér nem
rendelkezik a szükséges végzettséggel. De erről sem szeret senki beszélni.

Az Egyesült Államokban ez másként van. Ott ugyanis a probléma is már jóval nagyobb. Már 2010
decemberében ki kellett alaposabban vizsgálni Floridában az Academy for Practical Nursing and
Health Occupation 34 végzett hallgatójának diplomáit. Ezek közül 19 vagy hamis, vagy vásárolt volt.
Pedig itt amerikaiak iskolai dokumentumairól volt szó, egy ismert amerikai intézményben szerzett
nővéri vagy ápolói végzettségekről. Amerikában ez igen nagy felbolydulást keltett, Európában
viszont nem érdekelt senkit. Így aztán az is életszerűnek tűnik, hogy a West Palm Beach-i Academy for
Practical Nursing and Health Occupations minden egyes „végzett hallgatója”, aki Amerikában
csalóként lebukott, időközben európai országokban körbeudvarolt „szakmunkásként” új perspektívát
talált magának.

De még ennél is van lejjebb: 2015. május 17-én a New York Times a „Fake Diplomas, Real Cash”
(Hamis diplomák, igazi pénz) című cikkében beszámolt a pakisztáni Axact nevű internetes
vállalkozásról, amely arra specializálódott, hogy a csökkenő lakosságú, fiatal, szakképzett munkaerőt
kereső európai kormányok kapzsiságát kielégítse. Az Axact időközben egy globálisan működő
konszernné vált, amelynek központja Karacsiban van, ahol egy call-centerben 370 alkalmazott három
műszakban különböző iskolai végzettségeket igazoló papírokat ad el. Ezeken nem látszik, hogy
hamisítványok, ugyanis valóban létező képzési központok és egyetemek diplomái. A trükk: az Axact
egy egész sor jó hírű egyetemet és képzési központot vagy maga alapított, vagy felvásárolt, vagy
együttműködési megállapodást kötött a többi működő, jó hírű intézménnyel, így lehet, hogy a brit
Rockville University, vagy az amerikai Newford University időközben már az Axact tulajdona. A
pakisztáni nagyvállalat szívesen vásárol egyetemeket Afrikában és Ázsiában is, jól tudva, hogy éppen
az európai kormányok azok, akik az itt szerzett állítólagos diplomákat oly nagy lelkesedéssel ismerik
el. Az olyan jól csengő, nyugati nevű iskolák diplomáit is, mint a Belford High School vagy a Belford
University meg lehet vásárolni az Axactnél.

Pontosabban megfogalmazva: ahhoz, hogy a csalási modellt ne vegyék észre, az illetőnek be kell
iratkoznia az interneten résztvevőként vagy diákként az érintett képzési központba - és mindenekelőtt
ki kell fizetni az igen magas képzési költséget. Csak a 2014-es évben legalább 30 ezer amerikai
iratkozott be az Axact tulajdonában levő egyetemekre vagy képzési központokba. Az Axactnak már
legalább 20 ezer munkatársa van, és egyre jobban összpontosít az állítólagos szakápolói
végzettségekre, amelyeket az európai piac igényel. A jelentkezők aztán az olyan weboldalakon, mint a
Global Institute of English Language Training Certification (egy újabb Axact-cég) fizetség
ellenében végzettséget igazoló dokumentumokat kapnak, amelyek azt tanúsítják, hogy
folyékonyan beszélik annak az országnak a nyelvét, amelyben a jövőben dolgozni kívánnak. Más
oldalakon pedig „szakápolói” vagy „nővéri” bizonyítványokat lehet szerezni.

Ötödik fejezet

Meneküljön, ki merre lát - visszaszámlálás

az összeomlásig

A muszlimok inkább elfordulnak, ha segíteni kell

Vezető médiumaink folyamatosan könnyfakasztó történetekről cikkeznek, amelyek láttán az

átlagpolgárnak égnek áll a haja. 2015. nyár végén mindössze 450 olyan menekült élt Németországban,
akiknek az egyház adott menedéket. Médiumaink rendíthetetlenül azt sulykolták, hogy az állam és az
egyház milyen szorosan együttműködik a menekültek segítésében, hogy szálláslehetőségeket találjanak
ezeknek az embereknek. A keresztény egyházak még a német kolostorokba is -például a bajor
Thyrnauer kolostorba - befogadtak muzulmán menekülteket. Közben semmiféle keresztény érzületet
nem várunk el azoktól a menekültektől, akik a Földközi-tengeren útjuk során keresztény társaikat
egyszerűen bedobták a vízbe. Mi példaszerűen viselkedünk: az einsiedelni kolostorban ma eritreai
menedékkérők laknak. A bencések Münsterschwarzach apátságában pedig közel-keleti muzulmánok. A
média a német nyelvterületen mindenhol a keresztények, az egyházak és a helyi menekülttámogatói
körök segítőkészségének elsöprő hullámáról cikkezik.

Látva ezeket a beszámolókat, elkezdtem hasonló cikkeket keresni a több mint négymillió
Németországban élő muzulmán segítőkészségéről is. Végtére is a menedékkérők túlnyomó többsége
muzulmán. Csak Németországban több mint 3 ezer mecset és muszlim imaház van. Ezek között sok
olyan, ahol lakóhelyek és vendégházak is találhatók. Nagyon érdekes, hogy kutatásaim során egyetlen
muzulmán közösséget sem találtam, amely - a keresztény egyházakhoz hasonlóan - megnyitotta volna
az ajtaját a menekültek előtt. A schleswig-holsteini Glindéből több mint két évvel ezelőtt érkeztek
hírek, hogy egy mecsetben menekülteket szállásoltak el (a mecsetet üzemeltető egyesület csak néhány
napra akarta befogadni a menekülteket) - de ennyi, több hírt nem találtam. A német muszlim
egyesületek 2015-ben egybehangzóan azt nyilatkozták, hogy egy mecset „nem a megfelelő hely arra,
hogy védelmet keresőket vagy menekülteket szállásoljunk el bennük."

Az idea evangélikus hírügynökség 2015-ben lemondóan a következőket írta: „Szemrehányás: a

mecsetek nem foglalkoznak a menekültekkel." A cikkben a következőket lehetett olvasni: „Az iszlám
szövetségek és a mecset egyesületek együttesen »kámforrá váltak«." A helyi menekültmunkában
egyszerűen meg sem jelennek. Több mint négymillió muszlim lapít - legalábbis ez a benyomása az
evangélikus hírügynökségnek -, amikor a honfitársaik a Közel-Keletről vagy Észak-Afrikából hozzánk
érkeznek. Inkább ránk hagyják a munkát.

Várjunk csak - nem szeretném, ha hazugság miatt vonnának felelősségre: Berlinben tényleg voltak
muzulmánok, akik felajánlották a segítségüket a menekülteknek, és Moabit városrészben élelmiszert,
valamint segélycsomagokat akartak osztani. A nyers igazság azonban az, hogy szelektálták a
menekülteket. Csak azok kaptak valamit, akik muszlimnak vallották magukat. A nem muszlimok
fogcsikorgatva nézhették az egészet.

Ez az egész így nem kellemes téma, és politikailag nem is korrekt. Ezért nem hallanak róla semmit a
vezető médiumokban. Végtére is ezek nem akarják elvenni az Önök kedvét attól, hogy higgyenek az
óriási profitlehetőségben és a jól képzett munkaerő-potenciálban, amit nyugodtan finanszírozhatnak is
az adójukkal, amíg végül majd ők gondoskodnak az Önök nyugdíjáról, és az államkasszát is csurig
töltik.

Migráns illemtan:

így sikerülhet bármi a szociális hivatalban

A bevándorolt polgárok között nemzeti sporttá vált a szociális hivatal átverése. Ezt tette a berlini
Kreuzbergben lakó 22 éves Halil T. is. Az illető töröknek kétségtelenül nincs munkája. Havonta 353
eurót kap, ami a törvényi minimum összeg. Most lakást keres, amit a munkaügyi központnak kellene
finanszíroznia. A keret, amiből gazdálkodhat, 378 euró. Halil T. elismeri, hogy meglopja az államot.
„Drogkereskedelemből és kisebb lopásokból keresek pénzt - de miért mondanék le a Hartz IV-ről?“
Halil T., aki havonta 1000 euró mellékesre tesz szert azzal, hogy marihuánát, kokaint, lopott
telefonokat és laptopokat árul, a kilencedik osztályban otthagyta az iskolát, nincs végzettsége. „Még
sosem írtam motivációs levelet, és igen, magasról teszek az államra. Nem tehetek róla, ha az emberek
a munkaügyi központban ilyen hülyék!"

Minél idősebbek a bevándorlók, annál nagyobb lesz a „mellékes üzlet" is. Egy 59 éves troisdorfi
bevándorló 63 ezer eurót kaszált a szociális hivataltól a Hartz IV keretében - és mellette kapitányként
dolgozott a saját Hique nevű jachtján, amellyel összesen 4,4 tonna kokaint csempészett Európába 88
(!) millió euró összértékben. A kölni járásbíróság nagy megértést tanúsított a Hartz IV segélyt igénybe
vevő bevándorló problémái iránt, végtére is az illető „migrációs hátterű".

A hatóságok, ha el is kapják a bevándorló segélycsalókat, igyekeznek minél hamarabb újra

szabadlábra helyezni őket, még akkor is, ha rendőrökre támadnak. Például ebben az esetben: „A
klevei rendőrségnek erélyes intézkedéseket kellett tennie (...), amikor az Emmerichbe tartó vonaton
egy 35 éves török személyt igazoltattak. Az illetővel kapcsolatban fennállt a gyanú, hogy csalással
szerzett meg szociális juttatásokat. Az igazoltatás során, a vonaton az illetőnél többek között egy
riasztópisztolyt találtak, valamint 111 tölténypatront. Később a kapitányságon a török olyan hevesen
állt ellen a rendőröknek, hogy paprikaspray-t kellett alkalmazni vele szemben. A törököt később az
emmerichi kórházban megvizsgálták, mielőtt szabadon engedték volna."

Van néhány alapszabály a bevándorlók számára ahhoz, hogyan tudják a lehető legtöbbet kihúzni a
szociális rendszerünkből. Ezek a következők:

Semmi esetre se tanulja meg a helyi nyelvet. A hivatali ügyintézés és a kérelmek benyújtása során
lehetőleg törje minél jobban a németet. Ekkor bármilyen képtelenséget kimondhat, mert nyugodtan
állíthatja, hogy teljesen félreértették. Ezzel időt is nyer, hogy válaszait közben a legteljesebb
nyugalomban átgondolhassa. Ha pedig válaszol, soha ne mondjon pusztán igent vagy nemet, hanem
hagyjon nyitva minden eshetőséget. Mindezek mellett a következő pontokat tartsa szem előtt:

1. Tegye teljesen világossá az ügyintézők számára, hogy az Ön kultúrájában tilos szociális segélyeket
igénybe venni. Ön is éjjel-nappal folyamatosan munkát keres. Ezzel az alapvető állítással megnyeri az
ügyintéző jó szívét, aki aztán megható odaadással fog gondoskodni Önről.

2. Meséljen újra és újra saját negatív tapasztalatairól a rasszizmussal kapcsolatban, amivel a

munkakeresés során találkozott. Világosítsa fel az ügyintézőt, milyen idegengyűlölő is az országa, de
neki most lehetősége van, ha kis mértékben is, de enyhíteni a szenvedéseken.

3. Ne hagyjon kétséget afelől, hogy Ön áldozat. Az áldozatoknak pedig jóvátétel jár. Joggal tarthat
igényt erre, mert Önnek és a családjának is nyilván időre van szüksége ahhoz, hogy külső nyomások
nélkül feldolgozhassa az átélt traumákat.

4. Nyugodtan fogadjon el időnként néhány órás alkalmi munkákat. Ez is a jó szándékot mutatja.

Minden olyan eseményt alaposan dokumentáljon, amit a következő hivatali látogatáskor
„diszkriminációként" vagy „rasszizmusként" meg tud majd említeni.

5. Váljon külön - nyilván csak a látszat kedvéért - a házastársától. Az ehhez szükséges papírokat
könnyen és olcsón megszerezheti otthonról. Így azonnal két lakásra és kettős teljes ellátásra válik
jogosulttá. Az egyik lakást átmenetileg albérletbe is adhatja újonnan érkező honfitársainak. Ezzel
csak még rugalmasabbá válnak az anyagi lehetőségei.

6. A bevételi lehetőségek keresése közben különösen figyeljen a hazájából érkező nőkre, akiknek
lehetőleg minél több gyerekük van. Minden egyes gyerek újabb bőséges készpénzforrást jelent.
Nyilván nem kell velük együtt élnie, ha megtalálta a megfelelő asszonyt a látszatházassághoz. A pénzt
belátásuk szerint eloszthatják egymás között.

7. Ha elég hosszú ideig dolgozott feketén, és összegyűjtött egy tisztes vagyont azzal, hogy
alkalmazta az előző viselkedési szabályokat, akkor a jól látható vagyontárgyakat, például az
ingatlanokat vagy a hivalkodó gépjárműveket írassa át olyan közeli férfirokonai nevére, akik a családi
hierarchiában Ön alatt állnak, és feltétel nélkül engedelmeskednek Önnek. A hatóságok ezzel minden
alapot elveszítenek arra, hogy esetleg csalással vádolják önt.

8. A sok nehézség és megpróbáltatás végén pedig legyen Önből is Hartz IV nyugdíjas. Van elég
internetes oldal, amely segítőkész multikulturális orvosokat közvetít. Az Ön szociális hivatalának
jogászai meg minden egyebet elintéznek. Ha pedig később a rengeteg szenvedés és nélkülözés után
megkapja az állampolgárságot, amit sok keserűség árán annyira megérdemelt, akkor élete alkonyát ott
élvezheti, ahol csak akarja. Akár még abban az országban is, ahonnét származik.

9. A felmerülő nehézségek esetén azonnal forduljon a médiához. Az Ön származási országához

kapcsolódó helyi egyesület biztos tud ajánlani egy újságírót, aki folyamatosan meghívót kap minden
kulturális eseményre, és mély tiszteletet és érdeklődést táplál magában az Ön országának szépségei
iránt. Vázolja fel neki kulturális egyesülete vezetői segítségével a vészhelyzetet. És ha véletlenül
minden szorgalmas segélycsalás és feketemunka ellenére mégis lebukik, nyugodjon meg: a
végrehajtók semmit sem tudnak önnél foglalni, mert okos állampolgárként már mindent mások nevére
íratott. Az állam pedig tovább gondoskodik majd Önről. Minden mást fogjon nyugodtan a „megértési
nehézségekre." Mutasson mély megbánást, és jelentse be, mennyire bántja a tisztességét, hogy ilyen
mocskos vádakkal illették. Fogadja meg, hogy meg fog javulni, és azonnal mutassa be a hivatali
ügyintézőknek a gyerekeit. Egy nap ugyanis majd ezek fogják biztosítani az ügyintézők nyugdíját.
Ringassa őket abba az illúzióba, hogy Önre és gyermekeire most azonnal szükség van, továbbá Ön és
lelkes családja nélkül az újonnan választott, eredeti otthonától távol fekvő országnak nincs jövője. Ha
az újságírók és a hivatali ügyintézők ezt végül elhiszik önnek, akkor mindent jól csinált!

10. Ha pedig a szociálissegély-csalás minden visszássága ellenére teljesen jogtalanul mégis

felháborodást tapasztalna, indokolja ezt a származási országa „kulturális különlegességével." Mert
persze az Ön kultúrkörének „kulturális szokásai" közé tartozik, hogy nagy mennyiségű ékszert és
készpénzt halmoznak fel. Ezeket aztán ajándékként használják fel családi vagy egyházi alkalmakkor.
Az Ön kultúrkörében ezeket a vagyontárgyakat illik tiszteletben tartani, és nem szabad azokat
figyelembe venni a szociális segély megállapításakor. Legalábbis állítsa ezt. Vagy fogjon mindent a
gyerekeire, ekkor ugyanis máris örülhet - a pénzfolyam nem áll meg!

Mi a helyzet, ha a gyerekei elérik a büntethető életkort? Az sem gond, csak arra figyeljen, hogy a
fiatalkorúak börtönébe kerüljenek, ekkor ugyanis biztos, hogy megkapják a Hartz IV-et. Legalábbis a
gieBeni szociális bíróság így döntött.

Ezzel most már Ön is ismeri a trükköket, amelyek segítségével drága bevándorolt új polgártársaink
élethosszig üdülnek a mi jóléti államunkban. De netán Ön is, kedves olvasó, érez magában
kalandvágyat arra, hogy személyes tapasztalatokat szerezzen bevándorolt polgártársaink hazájáról,
ezért cseréljük meg a szereplőket:

1. Utazzon be illegálisan például Kongóba, Marokkóba, Eritreába vagy Jemenbe. A kalandtúra

akkor a legérdekesebb, ha vízum nélkül, a törvények teljes figyelmen kívül hagyásával egy ablaktalan
konténerben történik, vagy bármilyen, hasonlóan illegális módon lépi át a célország határát.

2. Ahogy megérkezik, kérjen azonnal menedékjogot és szociális juttatásokat magának -, illetve ha

Önnel utaztak - az egész családnak is. Végül is Önt hazájában, annak ellenére, hogy Európában
született, másodrendű állampolgárként kezelik, és hátrányos megkülönböztetéstől szenved a
bevándorlókkal szemben.

3. Követeljen emellett a hatóságoktól azonnal ingyenes orvosi ellátást saját maga és egész családja
számára. Európában ugyanis azt kellett átélnie, hogy ezek csak a bevándorlóknak jártak, Önnek
azonban, mint adófizetőnek, nem.
4. Ragaszkodjon ahhoz, hogy minden egyes ügyintéző, akivel beszélgetni támad kedve, tudjon
németül, valamint ahhoz is, hogy a kórházban úgy készítsék el az ételt, ahogy azt Ön otthon,
Németországban megszokta. Ha gusztustalannak találja az iszlám konyhát, ragaszkodjon a grillezett
disznócsülökhöz és a savanyú káposztához, a sült kolbászhoz vagy a sertés bécsi szelethez. Minden
más ugyanis diszkrimináció volna!

5. Követelje mindezek mellett, hogy az összes nyomtatványt és dokumentumot fordítsák le az Ön

nyelvére. Felháborodva utasítsa vissza a viselkedését illető kritikákat, hangsúlyozva közben, hogy ez
az Ön kultúrájának része, amit mindenkinek mindenképpen tiszteletben kell tartania. Semmi esetre se
alkalmazkodjon az új vendéglátó országához. Lógasson ki egy óriási német zászlót a szállása ablakán,
és amikor a müezzin imára szólít, teljes hangerővel bömböltesse az otthoni kedvenc slágereket -
mindegy, hogy a Die Toten Hosen egyik számáról vagy bajor sramliról van szó -, hogy az új támogatói
is részesülhessenek abból a hatalmas kulturális hozzáadott értékből, amit magával hozott.

6. Mindenhol csak és kizárólag németül beszéljen. Gondoskodjon róla, hogy gyerekei sose tanulják
meg rendesen a helyi nyelvet. Ragaszkodjon hozzá, hogy a vendéglátó ország iskoláiban nyugati
kultúrát is oktassanak, és ahhoz is ragaszkodjon, hogy az iskolában keresztény imakápolnát építsenek
a gyermekei számára.

7. Követeljen választójogot, valamint határozatlan idejű tartózkodási engedélyt és munkavállalási

engedélyt a vendéglátó országban. Lépjen be a helyi pártokba, formálja át őket belülről úgy, hogy
olyan jelöltként állíttatja magát, aki biztosítja a kulturális sokszínűséget. Minden egyes faluban
alapítson kulturális egyesületeket, amelyekben nem látják szívesen a helyieket. Építsen fel
párhuzamos társadalmat, és fokozza a nyomást a vendéglátó ország „hitetlen" lakosain, ahová Önnel
együtt végre megérkezett az igazi civilizáció és az igaz hit, az örök békével együtt.

8. Sose hagyja, hogy diszkriminálják. Gyorsan észre fogja venni, hogy a vendéglátó országban
nagyon sok rasszista van, akik megpróbálják elnyomni az Ön jogos követeléseit. Tüntessen a jogaiért,
és tüntessen a befogadó ország ellen. Követeljen „párbeszéd-konferenciát" a vendéglátó
ország kormányától, amivel biztosíthatja, hogy a helyi polgárok nem diszkriminálják Önt és az óriási
tömegben érkező barátait, valamint megadják Önnek az illendő tiszteletet! Közben viselkedjen úgy a
kormány képviselőivel a tárgyalóasztal mellett, hogy mindenki számára világos legyen, Ön vezeti a
beszélgetést, amely a befogadó ország kapitulációjáról szól!

9. Követeljen családi pótlékot és szociális segélyt az összes otthon maradt rokonának is. Ha pedig a
családja nem utazott volna Önnel, akkor gondoljon a családegyesítésre. Viszont ha a családja
elkísérte az új hazájába, akkor például követelje azt, hogy a feleségének ne kelljen a helyi
szokásokhoz alkalmazkodnia, hiszen joga van ahhoz, hogy ne verhessék őt, és hogy a strandon
bikiniben napozhasson. Ha pedig ezáltal szembekerül a helyi törvényekkel, ragaszkodjon a
bíróság előtt a migrációs háttere figyelembe vételéhez. És ezzel párhuzamosan kezdje el fellazítani a
befogadó ország jogrendjét. Ragaszkodjon hozzá, hogy Önnek és barátainak az ügyeiben a szülőhazája
jogrendjét vegyék figyelembe.

Ha ezeket a lépéseket rendben betartják, akkor a szerző garantálja Önnek, hogy felejthetetlen
élményekben lesz része a bevándorlók szülőhazájában, akik mindezeket a követeléseket oly magától
értetődően fogalmazzák meg nálunk, Európában, ahol egy sereg ember mohón támogatja is őket ebben.
A bevándorolt polgártársainkat segítő gondozók elmagyarázzák a migránsoknak, hogyan lehet a
legtöbb hasznot húzni a szociális államból. Létrejött egy olyan iparág, amely semmit nem termel - a
költségeken kívül. Egy olyan iparág, amely mohón osztja el tagjai között a bennszülött európaiak
jólétét - míg a végén ezek teljesen elszegényednek. Ez egy hazug iparág, amely megérdemli a
legmélyebb megvetésünket.

Willkommenskultur a világ minden konfliktusa számára

Kérem, emlékezzenek most vissza arra, hogy egyszer már idéztem az 1928-ban született
viselkedéskutató professzor, Eibl-Eibesfeldt szavait, aki Konrad Lorenz tanítványa volt, és már 1996-
ban a következőkre figyelmeztetett:

Ha mi évente 1,5 millió embert befogadunk a harmadik világból az ott semmit sem változtat meg -
a túlnépesedés (...) egyetlen hét alatt újra kiegyenlítődik... Az ilyen mértékű népességrobbanás
ellen semmit nem tehetünk, legkevésbé úgy, hogy importáljuk a problémát, hacsak nem vagyunk
kivételesen ostobák. Akik ma a multikultúrát képviselik, rövid távon gondolkodnak. Egyáltalán
nincsenek tudatában annak, mit követnek el saját unokáik ellen, és könnyelmű tetteik milyen
következményekkel járnak. (...) Véleményem szerint teljes esztelenség olyan óriáskísérleteket
elindítani, mint a migrációs kísérlet, amit később nem lehet visszafordítani. Nem kísérletezhetünk
így az emberekkel.

Egyre több friss újságszalagcímből felismerhetjük azt, hogy ez az emberkísérlet kudarcot vallott, és
azt is, hogy milyen irányba vezeti a társadalmunkat. A Focusban ezek például így hangzanak
(minden egyes cím külön eseményre utal): „Erőszakos túlkapások a táborban: a menekültek furkós
botokkal, székekkel és söprűkkel estek egymásnak", vagy „A rendőrség hatalmas erővel avatkozik be
egy esseni családi viszályba", a Stuttgarter Nachrichtenben „Bűnözés a menekültek között: több
bűncselekményt követnek el a menedékkérők", a WAZ-ban „A rendőrség a ruhr-vidéki No-go
körzetekre figyelmeztet ", a Kölnische Rundschaubdin „Egymásnak estek a menekültek", más
lapokban „Több százan verekedtek össze a schneebergi menekültszállón", „Menedékkérők verekedtek
a regisztrációs irodában", „Neustadt: 30 menedékkérő verekedett össze a szálláson",
„Hamburg: óriásrazziák a menedékkérők közötti verekedések miatt", „GieBen: a városi buszon
verekedtek a menekültek", „Egyetemisták és menedékkérők verekedtek", „Óriási rendőrségi bevetés:
Prenzlauban egymásnak estek a menedékkérők", vagy „Frankén: Menedékkérők ütötték egymást",
„Menekültszálló: eszkalálódik az erőszak a menekültek között", „Drezdai sátortábor: tömegverekedés
és új menedékkérők" és „Ellwangen: 300 menekült verekedett össze".

A felsorolást akár több száz oldalon át folytathatnánk. Mindennap egyre több az erőszak a német
nyelvterületen élő menedékkérők között. És nem a szélsőjobboldali európaiak támadják meg a
menekülteket, hanem a menekültek támadják meg egymást.

Az olvasók gyakran csak felületes képet akarnak kapni a helyzetről, ezért nem is sejtik, milyen
súlyosan érinti mindez a környéken lakó polgárok biztonságát is, akkor is, ha a cselekményekben nem
vesznek részt. Egy példa: 2015 augusztusában menedékkérők verekedtek ösz-sze a hamburgi
Schnackenburgallee-n. Az erről szóló cikkben az állt, hogy a rendőrség „több rendőrautóval érkezett a
helyszínre."Az ember ilyenkor két-három járőrkocsira gondol, de maximum négyre. Itt összesen 29
vonult ki.(!) A távolabbi környéken egyetlen további járőrautó sem maradt, amely egy rablásnál vagy
betörésnél, vagy egy nemi erőszaknál azonnal helyszíni segítséget nyújthatott volna. Mindezt
azért, mert 300 menekült ütötte egymást. Egyedi eset? Nem, egyáltalán nem. Amikor 2015 nyarán
afgánok és csecsenek verekedtek össze a prenzlaui menekültszállón, a rendőrségnek nemcsak a helyi
összes járőrt, hanem Uckermarkból, Eberswaldéból és az autópálya-rendőrségről is minden kit ide
kellett vezényelnie.A helyi újság, a Nordkurier így tudósított erről:

„Szombat este 22 óra óta folyamatos bevetésen vagyunk - mondta el Stefan Hahlweg, a prenzlaui
rendőrőrs bevetési vezetője. - Csecsenföldről és Afganisztánból érkezett menedékkérők között
kitört verekedések miatt riasztottak minket. Azt nem tudni, hogy mi miatt robbant ki a vita. Senki
sem beszél németül, de még csak nem is értik a nyelvünket." A két táborfurkósbotokkal támadt
egymásra. A szállón mindössze egyetlen biztonsági őr van, akivel szemben eleve óriási volt a
túlerő. „A verekedés és a fenyegető helyzet újra és újra kiújult, még akkor is, amikor egységeink
már a helyszínen voltak. Sehogyan sem sikerült nyugalmat teremteni" - mondta Hahlweg. Míg
erről beszélt, a kollegáinak újra be kellett avatkozniuk a verekedők között. Erősítésként járőrök
érkeztek az uckermarki rendőrőrsről, Eberswaldéból és az autópálya-rendőrségtől. „A helyzet oly
an feszült, hogy nem tudunk levonulni a helyszínről -folytatta a bevetést vezető parancsnok.

- Folyamatos jelenlétet kell felmutatnunk, és a kivezényelt járőröknek állandó készenlétben kell

állniuk, egész éjszaka vészhelyzetben, hogy ha szükséges, gyorsan be tudjanak avatkozni."

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy a rendőrség számos menekültszállón rendszeres vendég, ráadásul az
ott zajló bűncselekmények és erőszak miatt időközben már megjelentek a kihelyezett rendőrőrsök is az
ilyen szállókon (például GieBen-Rödgenben, ahol a rendőrséget minden éjjel legalább tízszer
riasztották), akkor már sejthető, hogy emiatt a környéken élő polgárok biztonsága is veszélybe kerül.
A rendőrség ugyanis egyre gyakrabban a menedékkérőkkel van elfoglalva, ezért nagyon kevés, vagy
éppen semmi kapacitásuk nem marad a többi feladat elvégzésére.

Időközben a rendőrség már a nyugdíjas állományban is önkénteseket toboroz, akik segíthetnek abban,
hogy legalább egy minimális biztonsági szintet el lehessen érni, de mindhiába. Végtére is a
menekültek egyre csak jönnek. A rendőrségnek pedig gyakran - ahogy Thüringenben is - a saját
rendőrőrsét kell kiürítenie, hogy az új menedékkérőket el tudják szállásolni. Egy újság erről a
következő címmel tudósított: „Most már a rendőrőrsből is menekültszálló lesz." A rendőröket egyik
reggel egyszerűen arra utasították, hogy Bad Lobensteinben azonnal ürítsék ki az őrsöt. A helyi
újságban a következő hír jelent meg: „Délelőtt érkezett a meglepő döntés a fürdővárosba: az
Öregdombnál azonnal ki kell üríteni a rendőrőrsöt, hogy menedékkérőket tudjanak ott elszállásolni.
Az eddig Bad Lobensteinben szolgáló rendőröknek azonnal át kellett adniuk a hivatali helyiségeiket,
és el kellett szállítaniuk a személyes holmijukat. Délutánra várják a teherautó-konvojokat, amelyek a
teljes rendőrségi leltárkészletet elszállítják majd."

A tartomány úgy döntött, hogy a menedékkérők szállásigénye fontosabb, mint egy 24 órában
folyamatosan működtetett rendőrőrs. A legközelebbi rendőrség mostantól Schleizban található, 32
kilométer távolságban. Bad Lobensteinben már csak egy „körzeti megbízott" maradt, aki a helyben
lakó rengeteg menekült számára „tárgyalópartnerként" szolgál majd. Ha a különböző kultúrkörökből
érkező több száz menekült Bad Lobensteinben multikulturális módon újra összeverekszik,
akkor bizonyára nagyon sokat segít majd egy jó tanács.
Megjegyzem, a helyzet Ausztriában sokkal rosszabb. Traiskirchenben a rendőr-akadémia
középiskolásait ágyaikból dobták ki azért, hogy a helyükre menedékkérők költözhessenek. A kadétok
öltözőszekrényeit úgy rámolták ki, hogy ott sem voltak, holmijukat műanyag zsákokba gyömöszölték.
Az osztrák rendőrkadétok most matracokon alszanak a tantermekben, míg a menedékkérők megkapták
az ágyaikat. A szakszervezet weboldalán viszont nagyon világos nyilatkozatot találunk: „A MI
követelésünk ez: egyetlen kadét, kolléga vagy kolléganő sem fog olyan matracokon aludni, amelyeken
bármikor is menekültek feküdtek!!! A rendőrök és rendőrnők kiképzésének zökkenőmentesen kell
tovább folytatódnia, késedelem nélkül. Megértjük a menekülteket, de az minden határon túl megy,
hogy páros lábbal tiporják az EGYETLEN CSOPORTOT, akik Traiskirchenben bármit is tesznek - a
rendőröket és rendőrnőket -, ráadásul a saját osztályvezetőnk segítségével!"

De térjünk vissza Németországhoz. Thüringenben különböző polgári akciók indultak, például

Gerstungenben, a Wartburg körzetben. Civilek járőröznek ott, ahonnét a rendőrség visszavonult.
MeiBenben, Freitalban és Ostritzban is polgárőrség alakult. Míg a média ezeket a polgárőr
csoportokat azonnal „barna" és „jobboldali" jelzőkkel illeti, a polgárok többsége támogatja a
kezdeményezést. Thüringentől kiindulva a polgárőrségi mozgalom egész Németországban elindult.

Schleswig-Holsteintól Garmisch-Partenkirchenig polgárőrségek alakulnak.

Mivel a csődbe ment uniós tagországok mentőcsomagjai, és a világ minden tájáról hozzánk
menekülők egyre több pénzbe kerülnek, a még meg sem született gyermekeink adóját költjük, ami azt
jelenti, hogy nekünk, azaz a mi biztonságunkra már nem jut több pénz. A rendőrség arra figyelmeztet,
hogy bizonyos helyeken „törvényen kívüli körzetek" alakultak ki, és a belső biztonság
„összeomlásáról" beszélnek.

A számos különböző konfliktus, amelyeket a világ minden tájáról Európába, illetve Németországba
importáltunk, a jövőben az ajtónk előtt zajlik majd tovább - és nem csak egymással a menekültszállón
összeverekedő menekültek formájában. Gyűlölettel teli síita és szunnita muzulmánok állnak egymással
szemben, kurdok és törökök, afrikai hutuk és tuszik, az iraki jezidik, a közel-keleti keresztények és
szalafisták, az egymással ellenséges fekete-afrikai líbiai tubuk és az arab-líbiai sebhák, az egymást
ugyancsak ki nem állható síita perzsa-afgán hazarák, az afgán kúsi-nomádok és a pastuk, a türkmének,
akik utálják a tadzsikokat, és a pastuk, akik ugyancsak utálják a tadzsikokat. A világ különböző,
egymás iránti gyűlölettel teli népcsoportjai sokkal több konfliktust gerjesztenek a muszlimok és zsidók
közötti gyűlöletnél. Ez utóbbi önmagában is évtizedek óta véget érni nem akaró harc a zsidó Izrael és
muzulmán szomszédjai között. Minden egyes újabb muzulmán menekülttel, aki ide érkezik hozzánk,
Németországba, zsidógyűlöletet is importálunk az iszlám világból. Tudjuk, hogy az arab muzulmánok
között széles körben elterjedt a zsidógyűlölet. Viszont azt figyelmen kívül hagyjuk, hogy a líbiai
menekültek hagyományosan gyűlölik a fekete-afrikaiakat, és „alacsonyabb rendűnek" tartják őket.
Ennek ellenére ezeket az egymással gyűlölködő népcsoportokat, törzseket, és a vérbosszúra szomjazó,
egymással viszálykodó nagycsaládokat (klánokat), mit sem sejtve ugyanarra a szállásra küldjük, aztán
meg csodálkozunk, ha úgy viselkednek, ahogy otthon.

Csak Nigériában több mint 250 hagyományosan egymással ellenséges sivatagi, szavannai, pásztor és
gazdálkodó nép él. A hírekben hallhatunk arról, hogy a radikális iszlám terrorcsoport, a Boko Haram
harcosai Nigériában iskolás lányokat rabolnak el, és felgyújtják a keresztény templomokat. Halvány
fogalmunk sincsen erről a soknemzetiségű államról, és az ott élő emberekről - ahogy Afrika többi
részéről és a törzsi ellenségeskedésekről sem. Végtére is mi jótét lelkekként meg vagyunk győződve
arról, hogy a világon mindenki multikulturálisan akar élni.

A menekültszállásainkon így találkozhatnak össze afrikai muszlint hausa-fulanik a keresztény

igbókkal. Az igbók megvetik a hausa-fulanikat. Még senki sem kutatta vagy írta le teljes mértékben, de
még részlegesen sem azt a számos lehetséges konfliktushelyzetet, ami egyedül az afrikai etnikumok
között felmerülhet. Honnan tudhatná akkor egy jótét lélek német menekültgondozó, hogy az issa
népcsoportból származó Szomáliai félnomádok gyűlölködő, véres konfliktusban állnak az
afar népcsoportból származó etióp félnomádokkal? Csak ámulunk, amikor a menekültszállókon
bozótvágókkal és baseballütőkkel egymásnak esnek. Mindennap csodálkozunk, mert mi egymást
nagyon szeretjük. Talán, ha minden egyes menekült mellé egy vagy több gondozót állítanánk,
akkor helyreállhatna a viszony az afarok és issák, az igbók és a hausa-fulanik, és a több ezer más,
egymással ellenséges népcsoport között.

Majdnem hazudtam Önöknek, ugyanis afarok nyilván nem csak Etiópiában élnek, és az issák nem csak
Szomáliában. Nem is mind érzi etiópiainak vagy Szomáliainak magát. Végtére is a gyarmati
határokat erőszakkal húzták meg a klánok és a családjaik területein. Épp azért fontos beazonosítani a
hátterüket, hogy megérthessük, mit is okozunk itt Németországban a menekültpolitikánkkal. Vegyük
például egy arab-észak-afrikai klán egyik nagycsaládját, a Bani Hasszánt. Több százezer emberről
van szó, akik számos helyen megtalálhatók Jordániától kezdve a Szaharán át Nigerig, és Afrika északi
részén Marokkóig. Ők nem marokkóiként vagy jordániaiként tekintenek magukra, hanem mindenekelőtt
a „Bani Hasszán" nagycsalád az identitásuk, másodsorban pedig muszlimként az umma, az iszlám
világközösség részei.

Ha ilyen emberek, mint a Bani Hasszán klán tagjai, és sok más egyéb nagycsalád olyan országokba
jönnek, mint Németország, akkor semmi okuk nincs arra, hogy alkalmazkodjanak. A nagycsaládjuk
tagjai ugyanis egyébként is mindenütt ott vannak. Ha fenyegetve vagy sértve érzik magukat, például a
rendőrség részéről, akkor mobiltelefonjukon pillanatok alatt több tucat, ha nem több száz ismerőst
tudnak mozgósítani. A német médiában erről tömören csak azt írják, hogy „A rendőrt megfenyegette a
nagycsalád." A legegyszerűbb rendőrségi ellenőrzés is mindennapi horrorrá vált a német rendőrök
számára: „Óriásrazzia hétfőn Marxlohban: miután két férfi ellenállást tanúsított egy igazoltatás
során, megjelent egy 15 fős csoport, és nekitámadt a rendőröknek, akiket ezt követően a két férfi is
lökdösni és ütni kezdett."

És nem csak a Bani Hasszánról van szó. Sokkal brutálisabbak a Mhallami-kurdok, akikkel szemben a
rendőrség, a bírók, az ügyészek, a politikusok és a német média is csendben meglapul. Több tucat
klán, nagycsalád, csoport létezik, akiknek mind saját törvényeik vannak.

A külföldiek már egész városrészek fölött átveszik az irányítást. Még az olyan hírmagazinok is, mint a
Focus, újabban bevallják, hogy a rendőreink félnek. Egy olyan országban, ahol már nemcsak egyre
több polgár, hanem maga a rendőrség is fél, mi mégis inkább kiürítjük a rendőrőrsöket, a rendőrségi
kantinokat és kiképzőközpontokat, és megtöltjük ezeket menedékkérőkkel. Már az észak-rajna-
vesztfáliai tartományi rendőr-akadémián, a Holte-Stukenbrock kastélyban sem a rendőrségi
utánpótlással törődnek a rendőrök, hanem menedékkérőkkel, akiket ide szállásoltak el. Dirk
Schmeichel főkapitány először azt gondolta, hogy a minisztérium csak megengedett magának egy rossz
viccet. Tévedett.

Ma már a baden-württenbergi Main-Tauber körzetben található wertheimi rendőr-akadémián is

menedékkérők laknak. A minisztérium 2015-ben bejelentette, hogy „a rendőr-akadémia a jövőben
tartományi regisztrációs központként funkcionál majd menekültek számára. A stuttgarti kormányzati
vezetőség döntését augusztus 3-án jelentették be. (...) A felsőoktatási intézmény működése már
október 15-én befejeződik, hogy minél hamarabb megkezdődhessen a menekültek felvétele “ A
minisztérium azt is tudta már, hogy ki fog törődni a menedékkérőkkel, ugyanis a közlemény így
folytatódott: „A menekültek emberhez méltó és ésszerű elhelyezése, valamint a gondozásuk is nagyon
fontos. Ezt a feladatot a »Willkommen in Wertheim« (isten hozott Wertheim-ben) egyesület segítői
fogják ellátni"

Ezalatt a menedékkérők zavartalanul óriási pénzeket kaszálnak. Az olyan bevándorolt nagycsaládok -

mint a 2600 tagot számláló libanoni Miri család Brémában, akik évente 50 millió (!) euró bevételt
„termelnek" kábítószer-kereskedelemmel - egyetlen cent adót sem fizetnek, és a legtöbben közülük
szociális segélyt kapnak az államtól. Brémában 1200 miri évente 5,1 millió euró állami segélyt kap.
A klánhoz tartozó 800 gyerek után már 2010-ben évente 1,76 millió euró családi pótlék járt. A
brémaiak büszkék lehetnek magukra. Királyok lettek - az adósság királyai. Minden egyes görög, akit a
mi adópénzünkből mentenek meg, 28 800 euró adóssággal rendelkezik. Ezzel szemben minden
egyes brémai lakosra 46 350 euró adósság jut. Még a rendőrség is arról számolt be a helyi újság, a
Weser-Kurier hasábjain: „Milliós adósság a brémai rendőröknél".

Minden centet a menedékkérőkre használnak fel. Brémában 2015-ben mintegy 1500 fiatalkorú
menedékkérő élt, akik a csődbe ment, teljesen eladósodott tartomány adófizetőinek évente mintegy
100 millió euróba kerülnek. Ehhez jön még az a rengeteg felnőtt menedékkérő, akik Brémában
sátortáborokban élnek. Miközben összeomlik a tartományi költség-vetés, a mi erőszakkal elvett
adópénzünkből finanszírozott állami rádió, a Radio Bremen a következő üzenetet sugározza:
„Németországnak szüksége van minden egyes menekültre." Talán a svájci Hagenbuch nevű kis faluban
valaki meghallja ezt a kétségbeesett könyörgést. Itt ugyanis egyetlen eritreai család havonta 60 000
frankkal terheli meg a közösségi kasszát (ami átszámítva mintegy 50 000 euró). Ez évente 600 000
eurót jelent - plusz havonta 20 000 euró, amennyibe egy hétgyermekes egyedülálló eritreai asszony
mellé kirendelt gondozó kerül. Bréma nyugodtan átvehetné a családot, a svájciak biztos nagylelkűen
átadnák őket.

Nemcsak Brémában nem tudja már senki, hová vezet a menekültcunami. Persze vannak okos
politikusaink, akiknek mindig újabb és újabb ötleteik támadnak, hogy az őrületet tovább fokozzák:
a migránsok ezentúl a közszolgálati hivataloknál kapnak majd állásokat. Siegmar Gabriel, a
Szociáldemokrata Párt vezetője például már azt követeli, hogy legyenek iszlámhívő bírók,
államügyészek, rendőrök és iskola-igazgatók. Nem, ez nem vicc. Kedvet kell ugyanis csinálni a
muszlimoknak ahhoz, hogy „úgymond kezdjék el felfedezni a német társadalom e területeit is" -
szólított fel az SPD-elnök. A „jövőbeli potenciált” ott kell használni, ahol rendelkezésre áll, a
migránsok nagy részének viszont kevés, vagy semennyi végzettsége sincs, ezért Baden-
Württembergben is a következő mottóval folyik a kampány: „A sokszínűség karriert csinálhat nálunk -
Isten hozott a közszolgálatban." Már nem a képzettség a lényeg, hanem a származás. Egyre több
állampolgár dühödik fel ezen, akik mindezt a saját adójukkal finanszírozzák. Még maga Siegmar
Gabriel is kénytelen volt belátni 2015-ben: „A hangulat átfordulhat." A politika viszont továbbra is
mindent ugyanúgy csinál - a média pedig terjeszti hozzá a propagandát. „Egy új népvándorlás
kezdetén vagyunk" - jelentette be az állami Deutschlandfunk 2015-ben. Amire viszont itt
nem emlékeztettek: az ókori népvándorlás miatt, amely során hunok, vandálok és gótok érkeztek,
összeomlott a Római Birodalom. Mi meg az unióban ezt a mozgalmat a „Willkommenskulturral"
üdvözöljük...

A polgárok igen gyorsan, brutális erővel fogják érzékelni majd e politika következményeit. Az összes
párt csendben adóemeléseket tervez a menedékkérők miatt - az úgynevezett menekültszolidaritási
adót.

Schleswig-Holstein általános adóemelést javasol - a menedékkérők javára. Az olyan városok, mint

például Mettmann, a kommunális hozzájárulásokat emelik - a menedékkérők miatt. Emellett a
rendőrség különleges bizottságokat hoz létre a bűnöző migránsok ellen - ahogy Braunschweigban is.
A bűnözési statisztika romlását a menedékkérők közvetlen környezetében a rendőrség „drasztikusnak"
nevezte. Üdvözöljük Németországban, a Menekültszállón! Egy dolog világos: robbanó elegyet
importálunk. Ráadásul olyan mennyiségben, amit már senki nem tud kontroll alatt tartani.
Viszlát, biztonság - viszlát, nyugdíj-előtakarékosság!
A legtöbb polgár csak akkor veszi észre azt, ami már az ajtónk előtt történik, amikor az kézzel
foghatóvá vált. Nem kell jövőkutatónak lenni, hogy biztos előrejelzést adjunk. Németország egésze a
menekültszállók előtti lábtörlővé fog változni. Sokak számára, akik nyugdíj-előtakarékosságképpen
ingatlanokat vásároltak, a helyzet egyenlő az anyagi csőddel. Az ingatlanárak ugyanis drasztikusan
esnek minden olyan környéken, ahol a közelben menekültszállások vannak. Akiknek jelzáloguk van az
ingatlanon, emellett számolniuk kell azzal is, hogy a bankok pótlólagos fedezeti igényekkel élnek
majd. Magyarul: mivel a menekültszállók széles környezetében esnek az ingatlanárak, az eddigi
biztosítékok már nem elegendők a jelzálog fedezetére. A bankok felmondhatják a hiteleket, vagy
további biztosítékokat, magasabb kamatot követelhetnek - saját belátásuk szerint. Nagyon sok
ember számára, akik eredetileg alacsony kamatozású hitelekkel vették meg a kívánt ingatlant, az egész
anyagi csőddé változhat. Következzenek a részletek.

Képzeljenek el egy családapát, aki Hessen idilli, északkeleti részén, Sontra közelében 2013-ban
mintegy 100 ezer euróért megvásárolt egy családi házat - távol a nagyvárosi külső kerületektől, és az
ottani problémáktól. Százezer euró ebben az időben ezen a környéken átlagos ár volt egy régebben
épült, de jó állapotban levő ingatlanért. Sontra nagyszerű klímájú gyógyászati központ, a Werra-
Meifiner körzetben fekszik, és mintegy 8500 lakosa van. A házvásárló jelzálogot vett fel, felújította
a házat, és előre örült a régióban kiválóan kiépített kerékpárutaknak, egészen addig, amíg az év végén
a következő szalagcímet olvashatta új otthona helyi újságjában: „Az egykori hotelből menekültszállás
lesz". Egy idézet a cikkből:

„Ennél is sokkal többen jönnek majd, a Werra-Meifiner körzetbe irányuló menekültáradat

várhatóan nem fog csökkenni" - mondta el Ilona Friedrich, a körzeti önkormányzat szakmai
hivatalvezetője ma délután egy sajtótájékoztatón. Jelen pillanatban a körzetben 213 menedékkérő
él, a számuk viszont Friedrich szerint „gyorsan növekszik.

Míg tíz évvel ezelőtt alig 50 menedékkérő érkezett évente, az elmúlt évben ez a szám 108 volt, idén
pedig valószínűleg 150-re emelkedik “

A boldog új ingatlantulajdonos valószínűleg nem gondolt semmi rosszra, amikor ezeket a sorokat
olvasta. Legalábbis nem az ingatlanával kapcsolatosan. De másfél évvel később - 2015 közepén -
meglepve olvasta a következő címet: „Sontrában már a vészhelyzetre készülnek" A cikkben arról volt
szó, hogy a Werra-Meifiner körzet 16 falva közül már 11 közösség elkezdett menedékkérőket
befogadni. Az AWO witzenhauseni idősotthonában immár kizárólag menedékkérők laknak.
Lakóhelyén, Sontrában is a menedékkérők elhelyezése miatt a Borbála Iskolában tábori
ágyakra cserélték az iskolapadokat. Ezzel egy időben a sontrai orvosi rendelőből a város alsó
részében regisztrációs központot alakítanak ki menekültek számára. Minden utcában szálláshelyeket
keresnek a menekülteknek. A régióban az ügyekért felelős CDU-képviselő, Helmut Heidrich a
honlapján örvendezik többek között a célcsoport, „a menedékkérők, a megtűrtek és a menekültek"
számára indított projektek miatt. Az újságokban ilyen címek jelennek meg: „A menedékkérők sok
pénzébe kerülnek a körzetnek." Időközben pedig a Borbála Iskola körüli ingatlanok ára szép lassan
esni kezdett, később már az orvosi rendelő körülieké is, aztán minden olyan utcában is, ahol
menekülteket szállásoltak el.
A mi kedves háztulajdonosunk egyszer csak levelet kap a jelzálogot finanszírozó bankjától. Ebben az
áll, hogy a régióban az elérhető aktuális ingatlanárak átlagosan mintegy 20-30 százalékot estek - de
nem említik meg a menekülteket. Ehelyett arra hivatkoznak, hogy a bank általános szerződési feltételei
szerint pótlólagos fedezetbiztosítási kötelezettség állt elő, és az Alaptörvény 490. paragrafusa szerint
rendkívüli felmondási jog keletkezett a jelzálogszerződéssel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy a
háztulajdonos minden hónapban időben fizetett, a háza eredeti értékének még 30 százalékát kellene
pótlólagos fedezetként valahonnan előteremtenie - amire nem képes. Vagy a megnövekedett kockázat
miatt havonta sokkal többet kell fizetnie a banknak. A bankok szempontjából ez teljesen jogos és
érthető - hirtelen hiányozni kezdtek a megfelelő biztosítékok.

A menekültek tehát óriási kockázatot jelentenek a saját tulajdonú lakások és a többi ingatlan
szempontjából. Ahová menedékkérőket szállásolnak el, ott esni kezdenek az árak. Eladóként az ember
nyilván nem céloz meg magasabb árat, mint amire eredetileg számított. És akinek a lakásán még
jelzálog is van, hirtelen csapdában találhatja magát. Ez igaz az összes bankra a Volksbanktól a
Raiffeisenen át egészen a Sparkasséig.

A magas árfekvésű környékeken - például Hamburg Blankenese nevű villanegyedében - a politikusok

célzottan igyekeznek menekülteket elszállásolni a villák mellé, hogy ezzel csökkentsék a telek-
és ingatlanárakat. München környékén is megjelentek a menekültek a villanegyedek közvetlen
környezetében. Sylt szigetén is azon bosszankodnak az ingatlanügynökök, hogy itt az
ingatlantulajdonosok második lakásait elkobozzák a menekültek számára. És a régi kórház, a
„Haus Quickborn" környékén is menedékkérők élnek, viszont a helyi munkaerőnek a szárazföldre kell
visszamennie, ha szállást szeretne. Az ingatlantulajdonosok házait és lakásait pedig az egyre több
menekült miatt hideg racionalitással egyszerűen részben kisajátítják. Akinek jelzáloga van, már
remeghet is a térde attól, hogy mit szól majd a bank mindehhez. Amerikában is kialakult egy hasonló
folyamat az ingatlanpiacon (a subprime válság), ami a világgazdasági válság nyomán jött létre.

Nyilvánvaló, hogy a menekültszállók az ingatlantulajdonosok számára nem alábecsülendő hátrányt

jelentenek. És minél több menekült jön, annál nagyobb lesz a probléma. Ahogy nem sok olyan ember
van, aki arra vágyik, hogy autópálya, elmegyógyintézet vagy atomreaktor mellett lakjon, a legtöbb
polgár pontosan ugyanígy nem szívesen látná a menekülteket sem a szomszédságában. A
közvélemény-kutatások szerint minden harmadik polgár számára valamiféle problémát okoz egy
közeli menekültszálló. Az infratest/dimap felmérései szerint a németek 33 százaléka nem szeretné, ha
a lakóhelye közelében mecset épülne, és 35 százalék pedig menekülteket sem szeretne a
környezetében." Pontosan ezek azok a helyek ugyanis, ahol a jövőben konfliktusokra számíthatunk.
Ilyenkor rögtön arra gondolunk, hogy kivándorlunk, de vajon hová?

A keresztes hadjáratok visszatérése

Sokan álmodnak arról, hogy életük alkonyát valahol egy olyan európai országban töltsék el, amely a
Földközi-tenger partján fekszik. Ez az álom azonban gyorsan rémálommá válhat, ha esetleg valóra is
válna. Már a nyaralás is egyre veszélyesebb ezeken a helyeken.

Ha a biztonsági szervek aktuális figyelmeztetéseit nézzük, teljesen érthetetlen, hogy a politika és a

média miért hallgat ezekről a fenyegetésekről. A Hajózási Vállalatok Központi Egyesületétől kezdve
(CLIA), amelynek a tulajdonában van például a TUI utazási iroda, egészen az európai
titkosszolgálatokig, kormányokig és hadseregekig mindenki előtt részletes jelentések fekszenek arról,
hogy az Iszlám Állam terroristái a Földközi-tengeren hajózó luxushajókon, valamint a Földközi-
tenger európai partvonalán fekvő turistaparadicsomokban akarnak merényleteket elkövetni. Ahelyett
azonban, hogy a turistákat erre a veszélyre figyelmeztetnék, mindenki hallgat. Végtére is a földközi-
tengeri régióban a turizmus milliárdos üzlet. Minden egyes figyelmeztetés azzal járna, hogy az
emberek valahová máshová foglalnak szállást.

Néhány évvel ezelőtt sem a NATO, sem a Földközi-tengerrel határos országok kormányfői még
korlátozott mértékben sem tudták elképzelni azt, hogy a régióban olyan háborúk veszélye fenyegessen,
amelyekkel szemben nem léteznek klasszikus védelmi módszerek. Rövid időn belül ez a helyzet
drámaian megváltozott. Amikor néhány éve az arab tavasz során Tunéziában, Líbiában és
Egyiptomban megdöntötték a diktátorok uralmát, azt ígérték nekünk, hogy ezekben az országokban
ezentúl demokrácia lesz, és tisztelni fogják az emberi jogokat. Ma viszont az Iszlám Állam milicista
terrorszervezet az egyiptomi Sínai-félszigettől kezdve egészen Líbiáig kiképzőtáborokat üzemeltet és
harcosokat toboroz azokban az embertömegekben is, amelyek állítólagos menekültként a Földközi-
tengeren át Európába jönnek.

2015 februárjában a brit Quillam Alapítvány az Iszlám Állam terrorszervezettől megszerzett

dokumentumokat tett közzé, amelyekről tudni lehetett, hogy Líbiából származnak. Ezek alapján a
Földközi-tenger déli partvidékén több ezer dzsihadista harcos készül arra, hogy luxushajókat és
olajszállító tartályhajókat térítsen el, illetve a közelben könnyen elérhetően fekvő szigeteket, valamint
turistaközpontokat támadjon meg. Még a korábban haditengerészeti parancsnok-helyettesként
szolgáló Seth Cropsey is utalt arra a Wall Street Journalban, hogy az Iszlám Állam európaiak
elrablására készül. Az olasz titkosszolgálat a római napilap, a Corriere della Sera hasábjain
fejtegette, hogy többé nem lehet garantálni az olasz felségvizek biztonságát. Nem sokkal korábban,
Totó Martello, a Líbia és Olaszország között félúton fekvő olasz Lampedusa és Linosa szigetein
tevékenykedő halászok szóvivője a haditengerészet védelmét követelte. Mert a halászok is úgy látják,
csak idő kérdése, hogy az Iszlám Állam harcosai mikor kezdenek tömegesen támadni. A tunéziai
határtól 45 kilométerre, Sabrathában működik az Iszlám Állam egyik kiképzőtábora, amelyben
mintegy négyezer harcost készítenek fel az európaiak elleni támadásra. További táborok működnek
még Szirt kikötővárosban, és Líbia keleti részén, Dema városában. Líbia egyértelműen ugródeszkává
vált az Iszlám Állam számára ahhoz, hogy megtámadja a Földközitenger partvidékén fekvő európai
országokat. Első ránézésre az egész úgy hangzik, mint egy rosszul sikerült áprilisi tréfa: az Iszlám
Állam már azt is nyilvánosan bejelentette, hogy el akarja foglalni Rómát. De bármilyen őrültségnek
hangzik is ez első hallásra, nagyon is komoly. Mindenesetre nem csak az olasz kormány esett
időközben pánikba emiatt. Néhány évvel ezelőtt 40 százalékkal szűkítették a védelmi költségvetést,
mondván, soha többé nem jelentkeznek súlyos veszélyek Európában. Olaszország - legalábbis Renzi
miniszterelnök azt mondta -, ma „legfeljebb ötezer katonát" tudna kiállítani az Iszlám Állammal
szemben. Ezek a katonák azonban már előre tartanak egy ilyen bevetéstől, mert közismertek a
terrorszervezet rémtettei. Azt sem tudják az olaszok, vajon hány jól képzett ISIS-harcos tartózkodik
már az országban. 2014-ben 107 ezer fiatal, életerős férfi érkezett lélekvesztőkön menekültként,
elsősorban Líbián át Olaszországba. Az olaszok befogadták, ellátták és kiszolgálták őket. Most meg
azt kell hallaniuk a titkosszolgálatoktól, hogy az Iszlám Állam csempészi így a harcosait Európába.

Az Iszlám Állam bejelentette, hogy elhozza a „földi poklot Dél-Európába." A spanyolok, a franciák és
az olaszok komolyan veszik ezt, nagyon komolyan. Ezért vezényeltek az olaszok például már 2015
februárjában 500 elit kommandóst az ország legfontosabb turisztikai látványosságai közelébe. Mivel
azonban senki nem tudja, honnan és milyen veszély érkezik, ez az intézkedés legfeljebb szimbolikus
lépésként értelmezhető. 2014 októberében az Iszlám Állam által kiadott újság, a Dabiq arról
tudósított: minden római muzulmán kész arra, hogy megöljön egy keresztényt. Az olasz nőket és
gyerekeket rabszolgává teszik, a férfiakat pedig könyörtelenül lemészárolják. Egy évvel ezelőtt az
olaszok még nevettek volna ezen, ma azonban már más a helyzet. Nem sokkal ezelőtt az Iszlám Állam
21 keresztényt fejezett le Líbiában, majd megismételte Olaszország elleni fenyegetését.

A Le Figaro francia újság titkosszolgálati dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek szerint

Líbiában több mint 50 ezer muzulmán férfi vár arra a táborokban, hogy „menekültként" Európába
jöhessen. Senki sem tudja megbízhatóan megmondani, hogy kik a valódi menekültek, és kik az Iszlám
Állam harcosai, akik Európába érkezésük után csak a bevetési parancsra várnak.

2015. augusztus 21-én egy Amszterdamból Párizsba tartó gyorsvonaton két véletlenül jelen levő
katona meghiúsított egy vérengzést. Civilben voltak, de meghallották egy fegyver tipikus hangját,
amint éppen élesre töltik - egy Kalasnyikovról volt szó. De még mielőtt a 26 éves marokkói muszlim
férfi - akit a hatóságok is az Iszlám Állam harcosaként ismertek, de hagyták szabadon mozogni -
lőhetett volna, ártalmatlanná tették. A katonák súlyosan megsérültek, az egyik egy lövéstől, a
másik késszúrásoktól. A vonatot kiürítették. Pár órával később miről szóltak a német média
szalagcímei? „Jobboldali demonstrálok zárták el a bejáratot a menekültszállón“

A német média 2015 augusztusában elhallgatta azt, hogy a marokkói merénylő egyben menedékkérő és
az Iszlám Állam tagja, aki korábban Berlinben tartózkodott. Itt a helyi bűnüldöző szervek már
megfigyelték. Azt is végignézték, amikor 2015. május 10-én a berlini Tegel reptéren felszállt egy
Közel-Keletre tartó járatra, hogy Szíriában részt vegyen egy terrorista kiképzésen. Mi németek
egyszerűen csak végignéztük - vagy máshogy fogalmazok inkább, félrenéztünk. A terrorgyanús
egyéneknél is.

Háborús előkészületek a vidám migránsbarakkokban

A menekültipar valóban mindenkit befog újabban. Németországban, ahol korábban világszínvonalú

elektronikát fejlesztettek, acélipari konszernek és nagy gyárak gondoskodtak a bevételről, ma
ingyenes szolgáltatásokat nyújtanak a menekülteknek. Örülünk annak, ha például a berlini
Tagesspiegel ilyen címekkel jelentet meg cikkeket: „Informatikai cégek új applikációt fejlesztettek a
menekülteknek" Végtére is a menedékjog-igénylőknek érkezésük után azonnal a saját nyelvükön kell
megtudniuk, milyen szolgáltatásokat várhatnak el tőlünk. Ennek biztosan azok is nagyon örülnek,
akiket „menekültnek" álcázva csempész be az Iszlám Állam hozzánk, hogy a jövőben
terrorcselekményeket kövessenek el. A Der Spiegel információi szerint 7700 radikális dzsihadista
élt 2015-ben Németországban. Egyikük nyíltan kiállt, és elmondta, milyen jövőt kíván nekünk:

Oh Merkel, te mocskos szuka, bosszút fogunk állni a Próféta meggyalázásáért. Bosszút állunk
azért, hogy muzulmánok vérét ontottátok Afganisztánban. (...) Bosszút állunk minden egyes
fegyverszállítmányért, amit az Iszlám Állam hitehagyottjainak küldtetek.
A bosszúnk otthon ér utol titeket!

Üdvözöljük Önöket a vidám migránsbarakkban, ahol az új nemzeti himnusz egyetlen sorból áll, ami
politikailag korrekt módon nemsoká már hivatalosan is a következő lesz: „Menekült, menekült,
mindenek felett “ És ez a folyamat biztosan nem békésen végződik majd.

A német hadsereg 2012 óta 100 millió eurós költségvetéssel egy nyomornegyedet épít a keletnémet
Altmark körzet egyik városában, ahol német katonákat képeznek majd ki a helyi zavargócokban
történő bevetésekre. Arra számítanak, hogy a rendszer előbb vagy utóbb ösz-sze fog omlani. Sachsen-
Anhaltban már 2012 tavaszán egy új város jött létre a nyilvánosság kizárása mellett, amely a német
politikusok szerint a nyilvánosság előtt nem igazán ismert célt szolgál - az ország jövőbeni
szegénynegyedeiben folytatott városi harcra történő előkészületeket. Schnöggersburg lesz a német
hadsereg legmodernebb háborús gyakorlótere.

A helyszínt egy korábbi erdésztelepülés után nevezték el, amely a Colbitz-Letzlingi-síkság szélén
helyezkedett el. A titkos katonai település, Schnöggersburg 6,5 négyzetkilométer területen fekszik,
metróval, pályaudvarral, repülőtérrel, autópályával, utcákkal - és egy nyomornegyeddel is. Egész
Európában ez a legnagyobb gyakorlótér a felkelések elleni kiképzésre.

A tüntetések pedig tilosak. A sachsen-anhalti hivatalok 2012 óta betiltották a tüntetéseket a hadsereg
altmarki gyakorlótere ellen. Az összes szabadtéri gyűlést betiltották a terület közvetlen közelében,
jelentette be egy rendőrségi szóvivő Magdeburgban. Egy altmarki helyi újság a létesítményről a
következőképpen tudósított: „Vajon mi mindent lehet gyakorolni Schnöggersburgban? A modem
városi harcoktól kezdve a terroristák elleni hajtóvadászatig, az épületek átfésülésén át a humanitárius
bevetésekig, például kútépítésig szinte mindent” - jelentette ki a jövőbe tekintve a gyakorlótér
vezetője. Még az élelmiszer-fejadagok kiosztását is lehet majd a jövőben szimulálni a helyi városi
lakosság számára Schnöggersburgban. Egy másik cikkben, a titkos városról szóló igen ritka
tudósítások között a következőket írták:

2016-tól kezdve Schnöggersburgban már lehet gyakorlatozni, többek között egy nyomornegyedben
is. A házakat ugyan nem rendezik be teljesen, viszont a mintaváros nagy területre terjed majd ki.

A későbbi építési szakaszokban 2016 után még azt is tervezik, hogy emeletes házakat, valamint
családi házakat is építenek, formailag tökéletesre nyírt sövényekkel.

És vajon mindezt minek? A hadsereg eredetileg külföldi bevetésekre akart készülni

Schnöggersburgban. Viszont a súlyos gazdasági és pénzügyi válság, valamint a véget nem érő
menekültáradat miatt Németországon belül lehetséges zavargásokról egyre erőteljesebb
nemzetbiztonsági figyelmeztetések nyomán a Schnöggersburggal kapcsolatos terveket meg kellett
változtatni. A gyakorlóváros berendezése első körben nem a külföldi, hanem a német viszonyok
szerint készül majd. A városainkban és Németország kellős közepén létrejövő menekülttáborokban
várhatóan kialakuló harci helyzeteket kell tehát a hadseregnek gyakorolnia.

A kormány Schnöggersburg megépítését a biztonságpolitikai irányelvekkel magyarázza. Ezzel

reagáltak egy parlamenti felmérésre, amely szerint a „honvédelem, azaz a német felségterületen
ellátott védelmi feladatok, valamint bekövetkező természeti katasztrófák és súlyos balesetek esetén
hivatali segítségnyújtás, a kritikus fontosságú infrastruktúra védelme, és a belföldi veszélyhelyzetek
kezelése" is a hadsereg feladata. Ebből következik, hogy „a harcoló alakulatok számára a teljes
feladat- és intenzitáspalettán szükséges a széles kompetenciaspektrum és a bevetési képesség
kiépítése." Ebbe beletartozik a „városi körzetekben vívott harc" is. 2012-ben az állami
Deutschlandradio műsorából ennél sokkal világosabban kiderült, miről is van szó. Egy tudósításban
ugyanis ezt hallhattuk: „Németország szinte minden nagyobb városában szegénynegye dek épültek a
70-es években - némelyek ezek közül, például Hochfeld vagy Neukölln, időközben már országos
ismertségre tettek szert. Néha néhány háztömbről vagy utcarészekről van szó, néhol viszont nagy
területen fekvő városrészekről. Ebben a sötét világban ma négy- vagy ötmillió ember él." Ezek szerint
a német szegénynegyedekben, illetve a menekültközpontokban hosszú és súlyos zavargásokra
számítanak - a hadseregnek pedig fel kell erre készülnie. A Mitteldeutsche Zeitung 2015-ben a
következőket írta: „Az a cél, hogy a német katonák és NATO-partnerországokból származó bajtársaik
a lehető legmegfelelőbb módon készülhessenek fel a bevetésre a kiépített létesítményben."

Minél hamarabb, és minél inkább megtelnek a civil szegénynegyedek menekültekkel, annál nagyobb
esélye lesz annak, hogy a Schnöggersburgban, a „kiépített létesítményben" gyakorolt harci bevetések
közvetlenül az ajtónk előtt válnak brutális realitássá. A Védelmi Minisztérium már 2015-ben
bejelentette, hogy a hadsereg segítséget fog nyújtani a menedékkérők elszállásolásában. Pusztán jogi
szempontból nézve a katonákat csak katasztrófák esetén lehet belföldön bevetni. Ezzel tehát a
törvények fölé helyezik magukat. A politika és a vezető médiumok nagy valószínűséggel a
menekülttömeg láttán tovább örvendeznek majd, és a folyamatosan érkező robbanó elegyet továbbra
is a Willkommenskulturral üdvözlik. Amíg aztán egyszer csak jön a robbanás.

Ahogy például a thüringeni Suhlban is. 2015. augusztus 19-ről 20-ra virradó éjjel a „menekültek"
között eszkalálódott egy vita. Közülük több százan felgyújtották a számukra fenntartott regisztrációs
létesítményt, szétverték a berendezést, kitörték az ablakokat, majd összeverték a biztonsági őröket is,
a helyszínre érkező rendőrökre pedig vasrudakkal és kövekkel támadtak rá. Suhl lakosai hallották,
ahogy menedékkérők csoportjai „Allahu Akbar" kiáltásokkal egyre agresszívebbekké váltak. A
rendőrök kénytelenek voltak elbarikádozni magukat, és erősítést kellett hívniuk Bajorországból és
Erfurtból. Kilenc mentőorvost és 90 mentőtisztet vetettek be a harctéren. A Freies Wort
médiavállalkozás kiadójának épülete előtt a katasztrófavédelem és a mentőalakulatok a sérültek
számára egy gyűjtőpontot létesítettek. Ezalatt a menekültek fosztogatva vonultak keresztül Suhlon,
autókat vertek szét, raboltak és gyújtogattak. A rendőrség pedig kénytelen volt tehetetlenül nézni
ezt, saját magát védve. A polgárháborús helyzet kialakulásának oka az volt, hogy néhány menekült
„hitbéli kérdések" miatt egymásra támadt. Ugyanekkor a kölni Ehrenfeldben az egyik menekültszállón
egy menedékkérő halálra késeit egy szociális munkást, három gyermek apját. Csak úgy. A mi
összehangolt vezető médiumaink meg - ahogy a hasonló esetekben mindig - politikailag korrekt
módon elfordították a fejüket. Olyan menekültekről tudósítottak csak, akik Hamburg Jenfeld
negyedében dühösen kivonultak az utcára. „Hamburgi menekültek - egy sátorban laknak a rühekkel",
ez volt a Tagesschau egyik megható cikkének a címe. Teljesen úgy hangzott, mintha a szegény
menedékkérőket a németek fertőzték volna meg a rühvel. Ahogy már mondtam: ezzel egy időben
fosztogató „menekültek" hordái gázoltak át Suhlon. Mi meg továbbra is azt kérdezgetjük magunktól,
hogy mit csinálunk rosszul.

Pár nappal azelőtt, hogy a menedékkérők Suhlban tombolni kezdtek, a városi önkormányzat megtiltotta
a helyi lakosok demonstrációját, amelyen azt követelték, hogy zárják be a menekültszállót. A város
indoklása az volt, hogy a demonstráció miatt „jelentős biztonsági kockázat" merült fel, ugyanis a
tüntetésre készülő embereket „szélsőjobboldalinak" minősítették. Sőt azt is közölték, hogy „nem lehet
kizárni a nyilvános rend közvetlen veszélyeztetését sem a regisztrációs központ közvetlen közelében."
Az indoklás szerint továbbá a szálló környezetében nincs olyan helyszín, ahol tüntetést lehetne
kivitelezni. Pár nappal később viszont „a nyilvános rend veszélyeztetését" pontosan a „menekültek"
valósították meg. Az ilyesmit a hazug média szívesen elhallgatja. Ahogy korábban már annyiszor.

Még egy példa: 2015 júliusának végén Brandenburgban „gyújtogatásos merénylet" történt az egyik
menekült család lakásában. Legalábbis ez lehetett a benyomásunk az újsághír olvasása közben. A Bild
így tudósított: „Gyújtogatásos merénylet a menekültcsalád ellen" A Berliner Kurier címe ez volt:
„Gyáva gyújtogatásos támadás a menekültek lakásában." Számos további médium is terjeszteni
kezdte, hogy „idegengyűlölő támadás" történt. Ahogy már sokszor a hasonló helyzetekben. A valóság
azonban az volt, hogy az ügyészség magukat a menekülteket vádolta azzal, hogy ők gyújtották a tüzet.
Ezt azonban nem volt szabad elmondani a nyilvánosság előtt. Készült egy belső feljegyzés, amelyben
a nyomozati tényállást a következő szavakkal írták le: „Sajtóban nem hozható nyilvánosságra." A
menekült felesége már korábban is arra számított, hogy a megrendezett öngyilkossági kísérletével
nagyobb figyelmet kényszeríthet ki a férjéből a maga számára, állapította meg az ügyészség. Ezért
gyújtotta a tüzet. De nyilvánvalóan csak olyan szalagcímek születhettek, amelyek szerint a gonosz
németek felgyújtják a menekültek szállásait. Azóta is hiába várom a Bild újabb szalagcímét,
miszerint: „Maga a menekült felesége lehetett a gyújtogató?" Mit ért volna el a Bild ezzel a címmel,
ha kiderül, hogy egy német nő gyújtotta a tüzet?

Romló hangulat - a nagy puskaporos hordó

Európában még soha nem volt ilyen hosszú békeidő. Hét évtized háború vagy polgárháború nélkül,
szenvedés és nyomor nélkül, történelmi szempontból egyedülálló a német nyelvterületen. De a
történelem változást is jelent. Lassan egyre többen veszik észre azt, hogy a történelem megismétli
önmagát. A fiatalabb generáció rövidesen ugyanolyan időket él majd át, amelyek a történelemben a
zsíros esztendőket követték: vagyis szűk esztendőket. Csalóka a nyugalom, amely körülöttünk van. A
propaganda viszont még nagyon jól működik. A vezető médiumok próbálják állhatatosan elhitetni
velünk, milyen jó dolga is van itt mindenkinek. Emellett viszont nemcsak az épületekben, a
hidakban vagy az utcákon lehet mély repedéseket megfigyelni, hanem a társadalmunkban is.

Önök gazdagok? Vagy legalábbis annak érzik magukat? Németország végül is gazdag ország.
Legalábbis ezt állítják az olyan politikusok, mint az SPD-s Siegmar Gabriel. Még a zöld politikus,
Katrin Göring-Eckardt is azt mondja: „Gazdag ország vagyunk." Thomas de Maiziére
kereszténydemokrata belügyminiszter a menekültáradat képei előtt jelenti ki, hogy „gazdag országként
másokkal összehasonlítva nem vagyunk túlterheltek (,..)“ Viszont ez megint felveti a kérdést: Önök
gazdagnak érzik magukat? Vagy azok közé tartoznak, akik az állítólag annyira
„gazdag" Németországban a kemény munka ellenére sem tudják, miből biztosítják majd maguknak a
szűk esztendőkben a nyugdíj-előtakarékosságot? Ugyanis minden negyedik németnek nincs egyetlen
cent megtakarítása sem a vészhelyzetekre, sőt el is van adósodva.

A politika és a média által propagált, állítólagosan gazdag Németország külső máza mögött az
iskolákban, az uszodákban és a nyilvános létesítményekben időközben már felsejlik a valóság: a
hanyatlás és a lecsúszás. Az állítólagosan annyira gazdag Németország több mint kétmilliárd (!) euró
adósságot halmozott fel. Ehhez minden másodpercben újabb 1556 euró adódik hozzá. Ebből az
államadósságból 2015-ben minden egyes állampolgárra 27 400 euró jutott, 2016-ra viszont az összeg
28 000 euróra nő majd fejenként. Na, még egyszer: fejenként, az újszülöttektől az aggastyánokig
mindenkire ennyi jut. Németország tehát valóban annyira „gazdag", ha az egy főre jutó adósság sokkal
magasabb, mint Portugália állítólag oly nagyon szegény lakosai esetében? (Portugáliában az egy
lakosra jutó adósság 2015-ben mintegy 21 500 euró volt.) Valóban elbírja az ország a szegény
országokból hozzánk jövő tömeges bevándorlást?

Még világosabban megmutatkozik az, mit is gondoljunk a „gazdag" Németországról, ha az egy főre
jutó adósságállományt azokkal az országokkal hasonlítjuk össze, ahonnét az emberek hozzánk
menekülnek: míg a „gazdag" Németországban 2015-ben minden egyes polgárra 27 400 euró
államadósság jutott, a polgárháború sújtotta Nigériában ez az összeg átszámítva 68 euró, a
polgárháborús Jemenben 286 euró, és a szintén polgárháborús Líbiában 449 euró. A szakemberek
szemszögéből nézve az igazság az, hogy Németország már 2007-ben - tehát majd egy
évtizeddel ezelőtt - több mint egymilliárd (!) euró adóssággal rendelkezett, ami a migránsoknak volt
köszönhető.

Valóban így néz ki egy „gazdag" ország? Vagy illúzióba ringatjuk magunkat? Eközben meg úgy szórjuk
a pénzt, mintha annyi lenne, hogy nem tudunk már vele mit kezdeni, adjuk inkább oda az állítólag
szegény „menekülteknek." 2015 augusztusában minden percben átlagosan 1,7 új menedékkérő érkezett
Németországba. Minden órában 102, mindennap úgy 2450. És ezek csak azok, akiket a hatóságok
regisztráltak, és nyilvántartásba vettek. Senki sem tudja megmondani, ehhez hány illegálisan érkező
csatlakozott. Csak Észak-Rajna-Vesztfália tartományban, 2015 augusztusában naponta (!) ezer új
menedékkérőt regisztráltak a regisztrációs központokban. A helyzet pedig egyre lesújtóbb:
ugyanezen tartománynak 2015 egyetlen hónapjában átlagosan 79 ezer menekültet kellett befogadnia,
ami 2370 embert jelent naponta! Svájcban nem kevésbé drámai a helyzet, ott minden 23. percben kér
menedéket egy külföldi. Ausztriában statisztikai szempontból ez 300 menedékkérőt jelent naponta,
12,5-öt óránként, ami azt jelenti, hogy 4,8 percenként érkezik egy újabb menedékkérő.

Hihetetlen összegeket fordítunk az egyre több, szegény országból érkező migráns befogadására. Holott
az iskoláinkban mállik a vakolat, az egyre több bevándorló egyre több juttatást követel, a politika és a
média pedig paradox módon csak a jókedvet hirdeti. Ezzel szemben a lakosság hangulata
egyre romlik, és egyre közeledik a pont, ahol a helyzet olyan robbanásveszélyessé válik, amit senki
nem tud majd megfékezni.

Szociális kultusz az összeomlásig:

A jól teljesítő polgárok elleni irigység

Németország egykor a költők és gondolkodók, a feltalálók és a barkácsolók országa volt. A

világszerte irigyelt jólét egy nagy létszámú, teljesítménycentrikus réteg vállain nyugodott. A 68-asok
időközben ezt teljesen megsemmisítették. Ma annak örülünk, ha az okos németek nagy tömegben
külföldre költöznek, és távoli országok kisebb teljesítményre képes polgárai vándorolnak be hozzánk
menedékkérőként. A jól teljesítő polgárokra irányuló irigység ugyanis Németországban
elképzelhetetlen méreteket öltött.

Németországban mára tisztességtelen dologgá vált jól keresni. Aki pénzt keres, az mindenhonnan csak
rosszindulatot tapasztal. Ma az állami média már nem a teljesítményt nyújtókat állítja elénk
példaként, hanem a fajankókat. A társadalomban többé nem a feltalálók és a teljesítményt nyújtók az
ünnepelt emberek, hanem a „Marzahni Cindy"-félék, akik a társadalom legalsó rétegének a legalját
képviselik. Fiataljaink olyan példaképeket választanak, mint a büntetett előéletű Bushido-félék, akik a
rendőröket „majomnak", a nőket meg „p.nának" nevezik. A német tévében az olyanokat ünnepük és
éltetik, mint Bushido.

Teljesen másként néznek a valódi teljesítményt nyújtókra: aki értéket teremt, terméket állít elő, és
azzal pénzt is keres, azt úgy kezelik, mintha mindent lopott volna. Végtére is társadalomellenesnek
számít, ha az ember többet keres az átlagnál. A 68-as generáció gondolatmenete, amely alapján a
magántulajdon lopásnak minősül, a német irigységtársadalom középosztályában érett be. Az
„igazságos elosztás" a politika legfőbb irányelve. Mindenkinek, aki a teljesítményének köszönhetően
sikeres, ma Németországban nyilvánosan és folyamatosan bocsánatot kell kérnie ezért. A „jobban
kereső" kifejezés mára a megvetett teljesítőkre utaló szitokszóvá avanzsált. Az olyan embereknek,
mint Neckermann vagy Grundig, akik a háború utáni időszakban hatalmas
teljesítményükkel munkahelyeket teremtettek és az újjáépítés éllovasai voltak, ma semmi esélyük sem
lenne. A peremkerületekben ma már sokkal inkább magától értetődő, hogy a „haladó szemléletű
fiatalok" felgyújtják a teljesítményt nyújtók autóit. A rendőrség teljesen tehetetlen az ilyen szociális
irigységből gyújtogatókkal szemben, mert olyan sokan vannak, a politika meg politikailag korrekt
módon elfordítja a fejét. A „jobban keresők" tulajdonát ma mindenki saját belátása szerint nyugodtan
megtámadhatja, irigységtársadalmunkban mára ez is az elfogadott hangnem része.

A demokrácia alappillérei közé tartozik a magántulajdon védelme. Aki magántulajdont szerez vagy
jog szerint örököl, annak egy demokráciában elvileg nem kell attól tartania, hogy a kormány a
költségvetési helyzetétől függően bármijét elkobozhatja. Ez a jogbiztonság Németországban korábban
magától értetődő volt. Időközben viszont minden párt előállt már olyan javaslattal, hogy a
teljesítményt nyújtóktól és a „jobban keresőktől" hogyan vonjanak el egyre többet a törvényesen
megszerzett javaikból például vagyonadók segítségével. A szövetségi alkotmánybíróság ezeket az
adókat már évekkel ezelőtt alkotmányellenesnek minősítette, de még mindig vannak a Bundestag
soraiban olyanok, akik hiszik, hogy újabb érvet találtak a tervezett részleges kisajátítások mellett: a
szociális igazságosságot. „Normálisnak" tartjuk azt, ha a politikusok házakat és lakásokat akarnak
„elkobozni" a menedékkérők számára.

Annak ellenére, hogy az országban szinte minden második eurót szociális célokra költünk, a szociális
lelkiismeretünk minden évben egyre rosszabb lesz. A 68-as generáció ugyanis beoltott minket azzal,
hogy mi vagyunk a világ szociális hivatala. Így történhet meg, hogy mi mentjük meg a csődbe ment
déli országokat az Európai Unióban, miközben teljesen önkéntesen megmentjük a világ minden tájáról
érkezőket is, akiknek otthon rosszabbak lennének az életkilátásaik. Mára megteremtettük a mindenki
számára elérhető gazdasági védőhálót, csak saját magunkról feledkeztünk el.

A költők és gondolkodók nemzete számára napjainkban magától értetődik, hogy teljesen

alkalmazkodjon egy sereg analfabétához. Afganisztánból, Szomáliából, Tunéziából, Irakból és
Szíriából jönnek, Jemenből és Kongóból, Marokkóból, Maliból, Ghánából és Csádból - csak olyan
országokból nem, ahol magas a képzési szint. Tömegével jönnek hozzánk a migránsok, akiknek
„munkavégzési asszisztensekre" van szükségük, vagy egy „integrációs üzemben" találnak
megélhetési forrást. A társadalmunk legjobban teljesítő öt százalékának képesség-szintje azért
különösen fontos a jövőnk szempontjából, mert ezek az emberek viselik a legnagyobb felelősséget a
technikai innovációért és annak alkalmazásáért, az üzemek működtetéséért és kezeléséért, valamint a
komplexebb rendszereink működőképességéért. És pontosan ezek az emberek hiányoznak.

A mérnökök és kutatók egykori országában a magas intelligencia hiánycikké vált. Egyre több migráns
jön, akik a legegyszerűbb kulturális szabályokkal sincsenek tisztában - egy újság például írt egy
tanárról, aki az egyik iskolában a legjobbak legjobbjáról a következőket nyilatkozta: „A múlt héten
jutalomként a három legjobb tanulót meghívtam pizzát enni. Ketten közülük nem tudták használni a
kést és a villát. »Anyám mindig már felvágva teszi elém az ételt« - mondta Ali. Családjában ő »a
herceg«, a házimunka alól ezért teljesen mentesül." Így van ez, amikor a félnomádokból és döner-
szakmunkásokból lesznek a példaképek. Tekintet nélkül hajítjuk ki az értékeinket az ablakon. A
németek a Willkommenskultur alapján továbbra is mindenkit befogadnak.

Ennek az őrületnek a következményei pedig egyre abszurdabbak: megdöbbentő módon mi európaiak

bűnösnek érezzük magunkat, ha a migránsok, menedékkérők és menekültek a saját társadalmunkban
nem tudják tartani velünk a lépést. Mindenfajta egoizmust sikerült elveszítenünk. Úgy érezzük
magunkat, mintha tolvajok lennénk, ha bizonyos migránscsoportoknak rosszabbul megy ma a soruk,
mint a szüleiknek. Együtt érzünk azokkal, akik a saját társadalmunk közepén csak követelnek,
követelnek és követelnek, de gyakran megtagadják, hogy saját maguk teljesítsenek. Ha valaki jobban
áll, többet tud, vagy több dologra képes, mint a többiek, az csak azért lehet, mert a többiek elől
eltitkolt vagy elvett valamit, elorozta tőlük a jogot, hogy képezhessék magukat. Ezzel a látásmóddal,
ami a politikát és a médiát a párthatárokon túl is egyesíti, csak egyet érünk el: felgyorsítunk egy
megállíthatatlan katasztrófát.

Amikor más országok arra törekszenek, hogy tovább fejlődjenek, és előrelépéseket érjenek el, mi
ehelyett már évek óta egyre többet adunk fel a színvonalunkból. Szolidárisak vagyunk a
menedékkérőkkel és menekültekkel, akik olyan régiókból érkeznek, ahol alacsony az iskolázottság,
majd vezető pozíciókba léptetjük őket elő egy kvóta alapján. És ezt „integrációnak" nevezzük.

Megdöbbentő módon teljesen magától értetődőnek tartjuk, hogy több mint háromszor annyi embert
foglalkoztatunk a szociális és integrációs iparban, mint az autógyártásban. Egyre kevesebb fiatal akar
érték-termelő szakmákat választani, ehelyett mindenki szociális munkás akar lenni. Az autógyártók
országában ma már csak 738 ezer ember dolgozik ezen a területen, viszont majdnem 2,3 millióan
dolgoznak szociális projekteken - mindenekelőtt az integrációs és migrációs iparban. A migránsok
gondozóiként, tolmácsként tevékenykednek, a szociális gyújtópontokban konfliktuskezelő
menedzserekként, vagy más típusú szociális munkásként. A gyakorlatban semmit nem állítanak elő.

Mindenki, aki csak egy kicsit is normálisan gondolkodik, felfedezi ebben az elmebajt.
Irigységtársadalmunkban mi örülünk annak, ha a jól teljesítők nagy számban elhagyják az országot, és
a szociálisan gyengék száma, főleg a bevándorlással, évről évre egyre emelkedik.
A legújabb számítások szerint a 2015-ben Németországba érkezett menedékkérők a német
adófizetőknek évente mintegy tízmilliárd pótlólagos költséget generáltak. A 25 millió teljes
munkaidőben dolgozó nettó adóbefizetőre vetítve ez legalább 400 euró adófizetőnként, amit a jövőben
évente a már meglévő adókon felül be kell fizetnünk, hogy mindezt finanszírozni tudjuk. De ebben
csak az a 12-13 ezer eurós menekültenkénti éves költség van benne, amelyet a szövetségi állam
megtérít a tartományoknak. Nincs tehát benne a gondozók, a szociális ipar, a kirendelt védők, a
pszichológusok vagy traumatológusok költsége. Ahogy azt már láttuk, az egészségügyi rendszer 13
milliárd eurós extra költségtérítést vár egyedül a hepatitises bevándorlók kezelésére. Ha ösz-szeadjuk
a számokat, akkor az eurózóna pénzügyi válsága hirtelen már nem is tűnik olyan nagynak. A
Willkommenskultur segítségével tönkretettük a jövőnket a menekültcunami érdekében.

Nagyon szép, amikor már maguk a menedékkérőket támogatók, például a tübingeni főpolgármester,
Boris Palmer is azt mondja: „Sokáig nem akartam elhinni, de egyre hihetőbbnek tűnik számomra,
hogy a menedékkérőknek nyújtott anyagi szolgáltatások Németországban olyan magasak, ami már
sokak számára igazi vonzerőt jelent, hogy hozzánk jöjjenek." De amíg nem vonunk le
következtetéseket az ilyen gondolatokból, semmi nem fog megváltozni. Ha a valóságban a
„menekültek" több mint kétharmada a vizsgálatok alapján minden, csak nem menekült, akkor a
menedékkérők többségét igenis jogunk van szkeptikusan kezelni. Nem szabad őket többé formálisan
„menekültnek" nevezni. Túlnyomó többségük ugyanis nem más, mint menedékjoggal visszaélő csaló.

A brit kormány a legmesszebbmenőkig korlátozza a menedékkérők számát. Évente legfeljebb 31 ezer

menedékkérőt hajlandó befogadni. Összehasonlításként: csak Berlin városa kénytelen évente 35 ezer
új menedékkérővel megbirkózni. Vajon mit kellene gondolnunk, ha Németországban a Diakonie
segélyszervezet még több menekült befogadását követeli, és „szakértők" azt javasolják nekünk, hogy
tegyük félre minden aggályunkat, és nyissuk tágra a határainkat, hogy a világ minden menedékkérője
végre hozzánk jöhessen?

Ha Önök az ebben a könyvben felsoroltakat „összeesküvés-elméletnek", eltúlzottnak, vagy talán

„szélsőjobbosnak" tartják, talán jobban hisznek majd Lutz Urbachnak (CDU), Bergisch Gladbach
polgármesterének, aki 2015 augusztus végén azt nyilatkozta a menekültcunamiról, és az ezzel együtt
kirajzolódó helyzetről Németországban, hogy „a rendszer össze fog omlani." Nem hisznek egy német
polgármesternek? Mi lenne akkor, ha Ferdinand Aigner (ÖVP), a osztrák St. Georgen im Attargau
polgármestere mondaná? Ott mindaddig idilli volt a helyzet, amíg meg nem érkeztek a menedékkérők.
Ferdinand Aigner ma politikailag nem korrekt módon azt mondja a kialakult helyzetről: „A
menedékkérők leköpdösik az autókat, az anyukák félnek a gyermekeiket egyedül kiengedni az utcára,
és előfordul, hogy szexuálisan molesztálják a nőket. Nemrég a helyi vasútvonal személyzete
panaszkodott amiatt, hogy egy menedékkérő azért kezdett el randalírozni, mert nem engedték, hogy
ingyen utazzon. Az üzleteinkben a bolti lopások ma már elkerülhetetlenül a mindennapi rutinhoz
tartoznak" St. Georgenben egy lépéssel a német Bergisch Gladbach előtt járnak. St. Georgenben
már összeomlott a rendszer. Ott ma már csak tehetetlenül nézik, amikor a menedékkérők lopnak vagy
más bűncselekményeket követnek el. Mert olyan sokszor történik.

Azt éljük át, ahogy az értékeink egyszerűen megszűnnek. Ezzel együtt tanúi vagyunk a szociális
összetartó erőink és kultúránk megszűnésének is. A politika és a vezető médiumok meg ünnepük ezt.
Egyenesen vezetnek minket a teljes bukásba. Ahogy korábban már láttuk, ők csak nyernek ezen.
Aki támogatja ezt, az egészben bűnrészessé válik. Most már Önök is tudják, miként gazdagodnak a
politikusok és a pártok a menekültcunami nyomán. Már tudják, miért ünnepük az újságírók ezt
folyamatos propagandával, és milyen jutalomban részesülnek ezért. Ismerik a menekült-ügyi és
szociális ipart is. Vajon nincs itt végre az ideje, hogy felébredjenek? Beszéljenek csak nyíltan a
szomszédjaikkal és barátaikkal arról, amit ebben a könyvben olvastak. Ne fordítsák többé el a
fejüket. Vagy szeretnék inkább tovább ünnepelni a saját elnyomásukat?
Munkaadók, olcsó munkavállalók és a szociális ipar udvari bolondjai
Már több mint 200 oldalt elolvastak. Lehetséges, hogy még van Önökben némi reménység, hogy ez a
rémálom hamarosan véget ér, és kevesebb megélhetési menekült jön hozzánk a harmadik világ
országaiból. Ez azonban illúzió. Még akkor is, ha a politikusaink erről pusztán pszichológiai
várakozások miatt nem beszélnek ilyen nyíltan és drasztikusan.

A szövetségi kormány nyilvánosan vállalt politikája, amit a szak-szervezeti szövetségek is támogatnak

az, hogy minden évben legalább 500 ezer embert hoznak Németországba - mindezt legalább 2050-ig.
Ez 2015-től 2050-ig a legrosszabb esetben is 17,5 millió migránst jelent -hogy a „fenyegető
munkaerő-piaci szakadékot áthidalják." A kormányzathoz és a gazdaságpolitikához közel álló
Bertelsmann Alapítvány 2015 év elején jelentette ezt be, és akkoriban még senki nem figyelt fel
a várható menekültcunamira. Némely évben - a szakszervezeti szövetségek állítása szerint - akár több
mint 1,2 millió migráns is jöhet majd. Ráadásul nyíltan kijelentették, hogy „olyanok is, akiknek nincs
végzettségük." A menekültáradat előtt ezt senki nem akarta észrevenni. Azt gondolták róla, hogy
„összeesküvés-elmélet." Míg a tömegek ott nem álltak az ajtónk előtt.

A cél egy egész sereg olcsó munkaerő, akik az összes iparágban segítenek majd alacsonyan tartani a
bérszintet. Ezt is sokan „összeesküvéselméletnek" tartják. A nyilvánosság előtt ugyanis (még) alig van
olyan ismert internetes felület, amely világosan bemutatná ezeket a fejleményeket, és senki nem
kapcsolja össze a „menekülteket" és az alacsony bérszintre törekvő munkaadókat. Bizonyíték lehet
viszont erre például a Workeer nevű portál. Érzéseim szerint a menekülteknek itt kínált
álláslehetőségek egészen nyíltan zsákmányolják ki a munkára jelentkezőket. Néhány példa azok közül,
amit az oldalon találtam:

Forgalmazási mérnök: 8,50 euró órabér

Junior szoftverfejlesztő: 8,50 euró órabér

IT-szakember: 8,50 euró órabér

Elektronikai technikus 9,50 euró órabér

Hegesztő 8,50 euró órabér

Kutatásfejlesztési mérnök 8,50 euró órabér

Német Környezetvédelmi Alapítvány - fizetés nélküli gyakorlat

Refugees welcome - fizetés nélküli gyakorlat

Fogtechnikus 8,50 euró órabér

Villanyszerelő 10 euró órabér

Androidfejlesztő havi 400 euróért

Gépészmérnök-gyártásvezető 10,98 euró órabér

Power 4 Africa Egyesület - fizetés nélküli gyakorlat

Katolikus egyház - fizetés nélküli gyakorlat

IT-adminisztrátor 8,50 euró órabér

Fogorvosi asszisztens 8,50 euró órabér

Informatikus 10 euró órabér

GF-asszisztens - fizetés nélküli gyakorlat

Biztonsági munkatárs a frankfurti repülőtéren 8,50 euró órabér Programozó 8,50 euró órabér

Autószerelő - fizetés nélküli, határozatlan idejű gyakorlat

Mindenki azt gondol a menekültcunamiról, amit akar. De személyes benyomásom az, hogy a
munkaadók brutálisan kihasználják ezt a helyzetet arra, hogy a lehető legolcsóbb munkarabszolgákat
toborozhassanak ebből a tömegből. Szoftverfejlesztő 8,5 euró per óráért, gépészmérnök-gyártásvezető
10,98 eurós órabérért, és rengeteg fizetés nélküli gyakorlati hely - ezt kizsákmányolásnak hívom. A
szociális ipar pedig - mert ott az adófizetők úgyis fizetnek - csak azokról gondoskodik, akik senkinek
nem kellenek. A munkaadók most egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek az alacsony bérekre, hogy mind
több munkahely jöjjön létre a menekültek számára is. 2015 szeptemberében Kirchoff, a
munkaadói szakszervezet elnöke a következőket követelte: „Ha itthon a továbbiakban is egyszerű
munkát szeretnénk biztosítani - a munkaerő-piaci szempontból nehezen kiközvetíthető személyek, vagy
most aktuálisan a menekültek számára -, akkor azt meg is kell tudnunk fizetni.” Ezért a kollektív
szerződéseket „lefelé mutató irányba kell megnyitni". Magyarul arról van szó, hogy csökkenteni kell a
béreket. Sok német még mindig nem fogta fel, mi is folyik itt vezérkari szinten.

Most jött el az ideje, hogy Önök olvasókként megismerjék a szociális ipar hátterében működő
káderképzőket. A rendszernek ugyanis szüksége van újságíróknak álcázott udvari bolondokra, akik
támogatják a szociális és menekültipart. Az ilyen újságíró udvari bolondok képzésében messze élen
jár az ifp nevű szervezet. Valószínűleg még soha az életben nem hallottak róla. Aki például
újságíróként a rendszerben egészen magasra akar jutni, annak érdekeket kell képviselni, szép rendben
együtt kell úsznia az árral, és el kell fogadnia azt, hogy politikailag rövid pórázon tartják. A Német
Püspöki Kar újságíróképzője, vagy nem túl világos elnevezése alapján a „Publicisztikai Utánpótlás
Támogatási Intézete" (institut zur Förderung Publizistischen Nachwuchses - ifp), egy ilyen
káderképző, egészen világos saját érdekekkel. Legalábbis szerintem. Vagy Önök talán párton
kívülinek és semlegesnek látják ezt az újságíróiskolát?

E káder- és udvaribolond-képző gyár végzett hallgatói közé tartozik Heribert Prantl (a Süddeutsche
Zeitung szerkesztő bizottságának tagja és belpolitikai rovatvezetője), aki tömegével telepítené be
hozzánk a menekülteket („Európai Uniós országokba kell letelepíteni őket"). Az ifp káderképzőből
jön Bettina Schausten is (a ZDF fővárosi stúdiójának vezetője). Ő igyekszik mindenkit hitelteleníteni,
akik aggódnak a rengeteg bevándorló miatt, és „félős polgároknak" nevezi őket. Ezzel
azonnal irracionálisnak állítja be azokat, akik hajlamosak a politikailag nem korrekt
gondolkodásmódra.

Joachim Frank (a Frankfurter Rundschau napilap főszerkesztője) természetesen ugyancsak

megfordult az egyházi szociális ipar publicisztikai káderiskolájában. Ma olyan hangoknak ad teret,
amelyek azt követelik, hogy a megélhetési menekültek legalább annyi segélyt kapjanak, mint a Hartz
IV-et igénybe vevők. Dagmar Reim, az rbb igazgatója, több mint 220 ezer eurós éves fizetéssel,
ugyancsak rajta van a listán. További ismert ifp-káderek még: Claudia Nothelle (az rbb
programigazgatója), Willi Steul (a Deutschlandradio igazgatója), Wolfgang Büchner (a Der Spiegel
hírmagazin egykori vezető szerkesztője), Michael Ebert (a Neon folyóirat egykori főszerkesztője),
Klaus Brinkbaumer (a Der Spiegel hírmagazin főszerkesztője), Benjamin Bidder (a Spiegel Online
internetes magazin oroszországi tudósítója), Rommy Arndt (az n-tv műsorvezetője) és Johannes
SchieBl (a Münchner Kirchenzeitung egykori vezető szerkesztője). Klaus Brinkbáumer egyébként
pontosan az a Spiegel-főszerkesztő, aki 2015-ben a hírmagazin egyik kiadását hat
különböző címlappal jelentette meg, amelyeken menedékkérők voltak. Emellé pedig könnyfakasztó
történeteket olvashattunk az újságban - a szociális és menekültügyi ipar nagy örömére.

Véleményem szerint az ipf berkein belül a szociális ipar szemlélet-módja alapján oktatott
propagandatechnikusok Benedikt Peters és Thomas Gröbner fölött is uralkodnak. Ez a két személy a
végzős évfolyamon egy menekültügyi dossziét írt, amelyet a híres Grimme-díjra is jelöltek 2014-ben.
Több mint kínos, hogy egy ilyen dezinformációs és propagandaanyag jelölést kaphatott, a dossziéban
ugyanis a következő állt a menedékkérőkről: ,,Egyre többen jönnek, és mindenki hozzánk kívánkozik!
Ilyen, és hasonló előítéletek gyökereznek a német fejekben." Sőt, a szöveg így folytatódott: „A
külföldiek túlzott elszaporodásától való félelmet még egy további előítélet is szítja: az óriási
menekültáradattól való félelem" A szövegben azt is teljesen komolyan állítják, hogy az "előítélet"
miszerint menekülthullám érkezik, vagy, hogy egyre több menedékkérő akarna hozzánk jönni. Aki ilyet
mer kinyilvánítani, az ugyancsak ezeket az „előítéleteket" szítja. Én realista vagyok. Azt mondom,
hogy ezek nem előítéletek. Teljesen szubjektiven állítom, hogy a szociális és menekültügyi iparág
médiában tevékenykedő udvari bolondjai nem ebben a világban élnek. Vagy szándékosan hazudnak,
vagy ennyire korrumpálta őket a rendszer. Számomra nem kétséges, hogy a háttérben számos,
propagandamunkásokból álló stáb tevékenykedik, akik szorgalmasan elbagatellizálják a
menekültcunamiból származó veszélyeket, és a szociális ipar szekerét tolják, amelynek egyre több
menedékkérőre van szüksége. 2,3 millió ember ugyanis már most ebből a nem produktív, csak maga
körül forgó iparágból él.

A rendszerben mindenhol politikusokkal találkozhatunk. Egy utolsó példa: 2003 óta Rudolf Seiters a
Német Vöröskereszt elnöke. Korábban a Szövetségi Kancellári Hivatal vezetője is volt, szövetségi
belügyminiszter, és a német Bundestag alelnöke is. Az 1937-ben született kereszténydemokrata
politikus az átlagpolgár nézőpontjából egy igencsak bőséges nyugdíj-előtakarékossági csomagot
mondhat magáénak. Amikor 2002-ben 65 évesen elhagyta a Bundestagot, megtarthatott
bizonyos előjogokat, amelyeket az adófizetők finanszíroznak: irodát a kormányzati negyedben, egy 40
ezer eurós éves bérezésű munkatársat, ingyen használhatja a telefont és a Bundestag szállítóeszközeit,
ingyen utazhat a vasúton, és ingyen jár neki az összes napilap is. Ez a szuperszolgáltatás azonban
időben korlátozott, nem áll élete végéig rendelkezésre. Milyen csábító lehetett így az ajánlat, hogy
elfogadjon egy vezető beosztást a szociális iparban? A hivatalos adatok szerint az egykori politikus
„tiszteletbeli" poszton tevékenykedik a Vöröskeresztnél, viszont kap „költségtérítést", ami láttán az
átlagpolgárt ugyancsak megeszi a sárga irigység. A szolgálati kocsi és a sofőr magától értetődik. És
vajon mivel foglalkozik Rudolf Seiters a szociális ipar vezető menedzsereként? Gondolom, már
sejtik: lakásokat követel a menekültek számára. Egy interjúban a Vöröskeresztet vezető expolitikus a
menekültáradat kellős közepén azt nyilatkozta, hogy szervezete már most 45 ezer menekültet gondoz,
és ezen felül „van még szabad kapacitásunk (...)"

Kiszolgált politikusok, újságírók, akik a kádergyárban az udvaribolond-tanfolyamon megfelelő

képzést kaptak, valamint egy csillapíthatatlan éhségű, „segítőkből" álló óriási szörnyeteg alkotja a
szociális és menekültügyi ipart, amely egyszerűen felzabálja a jövőnket. Még egyszer mondom: a
politika és a gazdasági szektor éves célja legalább 500 ezer migráns - de ha lehet, inkább több -, ami
2050-ig a legrosszabb esetben is 17,5 millió ember. A képzettebb migránsok aztán minimálbéren
szállnak versenybe a munkaerőpiacunkon a gyermekeinkkel és unokáinkkal - a képzetlenek meg
eltartják a menekültügyi és szociális iparból élőket. Végezetül nézzük meg közelebbről a költségeket,
ugyanis Önök és a gyermekeik fognak ezért fizetni. Felejtsék el, amit tudnak, amit mindeddig (vagy
még most is) szuggeráltak Önöknek, hogy milyen magas lesz egyszer majd a nyugdíjuk. Az egész csak
nyomtatott papírlap egy ígérettel - amelyet a most következő számokat tekintetbe véve biztosan senki
sem fog tudni betartani. Mindenki számára készenlétbe helyeztünk egy mentőcsomagot, csak saját
magunkat felejtettük el. Ugyanis csak az újonnan érkező menekültek évente tízmilliárd euróval többe
kerülnek nekünk. És minél többen jönnek, annál nagyobb lesz rajtunk az anyagi teher.
Összehasonlításul: a mi családjaink és gyermekeink után kifizetett, azóta már eltörölt családi pótlék
kiegészítés az adófizetőknek nem került összesen 900 millió eurójába.

Vannak viszont német politikusok, aki elismerik, hogy a menekültekhez kapcsolódó üzlet valójában
„pénznyomtatási engedély."
Melléklet
A menekültek és a menekültügy költségei számokban

Az összes külön költség Németország adófizetői számára menedékkérőnként számítva: évente

mintegy tízmilliárd euró csak a tartományok szintjén (2015. augusztusi adat).

Menedékkérők száma Németországban: 1,147 millió, ezek közül csak 38 473-an kaptak valódi
menedékjogot, ami 3,35 százalékot jelent (2015. júliusi adat).

Megtűrtek: több mint 600 ezer kérelem (2015. januári adat) elutasítva, viszont a Willkommenskultur
miatt nem toloncolják ki őket, a legtöbben Hartz-IV segélyt kapnak.

Egy menedékkérő költsége: évente legalább 24 ezer euró.

Egészségügyi költségek: évente menedékkérőnként mintegy 5 900 euró.

Védőoltás: csak Berlin-Spandauban regisztrált menedékkérőkre évente 280 ezer euró.

Óvszer, fogamzásgátló: a menedékkérőknek ingyenes.

Pszichoterápia: a menedékkérők öt százalékánál szükséges, a költsége menedékkérőnként akár 140

ezer euró is lehet.

Örökletes betegségek: a közel-keleti öröklött betegségek kezelésének költségei havonta, felmerült

esetenként mintegy 10 ezer euró.

Gondozási költség: személyenként évente (például a szociálpedagógu-sok esetében) 833 euró.

Költőpénz: havonta menedékkérőnként 143 euró. A gyerekek után a nevelésre feljogosított személyek
egy korosztály szerint meghatározott összeget kapnak, a kifizetésre jogosult gyermek hatodik
életévének betöltéséig ez az összeg például 84 euró, idősebbek esetében 92 euró. Egy házaspár
összesen 258 eurót kap. Egy házaspár négy iskolaköteles gyermekkel havonta tehát 626 eurót kap csak
költőpénzként, készpénzben kifizetve. Néhány évvel ezelőttig mindez máshogy volt, korábban
minden menedékkérő 14 éves kora fölött mintegy 40 euró készpénzt kapott, a kisebb gyermekekre
pedig 20 euró járt. A szövetségi alkotmánybíróság ezt a szabályozást alkotmányellenesnek ítélte.

Menedékjogi ügyintézés: a becsült költség eljárásonként, a járulékos költségek figyelembevétele

nélkül (munkanélküliség, bűnözés), fejenként 25 ezer euró. Ebből Ausztriában eljárásonként 1400
euró csak az ügyintézési költség.

Egy eljárás időtartama: átlagban 5,3 hónap.

Járulékos beadványok: a tartózkodás meghosszabbítása egyéb pótbeadványok útján

menedékkérőnként: 22 318 újabb eljárás (2015. májusi adat).
Elutasított menedékkérelmek utáni kitoloncolás: kevesebb, mint 5 százalék. Egy kitoloncolás
költsége: 5-15 ezer euró.

Hazatérési prémium: Lörrachban például fejenként mintegy 600 euro.

Tolmácsköltség: a „nyelvi közvetítők” költsége menekültenként és óránként 13 euró, a (hatóságok

által elismert) tolmácsok költsége 70 euró.

Írás-olvasás tanfolyam: a menedékkérők mintegy 17 százalékánál szükséges, az átlagos költsége 11

500 euró.

Képzés: a német Hartz-IV segélyezettek között gyermekenként a képzési költséget havonta 1,5
euróban korlátozzák, a migránsoknál azonban ez nem így van. Az óvodák minden egyes külföldi
gyerek után pótlólagos állami képzési hozzájárulást kapnak (például Hessenben), ami havonta 390
euró.

Fiatalkorúak: a kísérő nélküli, 18 év alatti menekülteknek nem kell menedékkérelmet benyújtaniuk

(így a családtagjaikat könnyen, bürokráciamentesen tudják maguk után hozni), csak 2015 első felében
22 ezer új érkezőt regisztráltak. Egy kiskorú személy gondozási költsége havonta legalább 5 ezer
euróba kerül.

Többnejűség, poligámia: a menedékkérők maguk után hozhatják a második és harmadik feleségüket,

és azok gyerekeit is.

Egy lakókonténer-férőhely költsége: menekültenként 20 ezer euró. Új építésű lakások a

menedékkérőknek: a növekedési ütem tartományonként 50-től több mint 200 százalékig terjed.

Ügynöki költségek: új lakóhely utáni kutatáshoz a menekültek számára a helyi közösségek felső határ
nélkül vállalják át ezt a költséget, Berlinben például ez a tétel minden újabb menekültszállás esetében
összesen 100 ezer eurót tesz ki.

Őrzési költségek: menekültszállónként mintegy 6900 euró havonta.

Külsős személyzet által végzett vécétakarítás: egy menekültszálló teljes takarítását ideértve (négy
évre, külsős vállalkozóval) Nürnbergben 1,4 millió euró. Ha egy menedékkérő a saját vécéjét,
konyháját stb. maga takarítja a menekültszállón, ezért a „közszolgálati munkáért” óránként

1,05 euró zsebpénz-kiegészítést kap.

1000 új munkavállaló csak 2015-ben a Migrációs és Menekültügyi Minisztériumban: személyi

jellegű költségek személyenként évente 50 000 euró. A beutazó külföldieken belül, akik Hartz IV
futtatásban részesülnek, a menedékkérők százalékos aránya:

• a koszovói albánoknál több mint 120 százalék (némely személyek többszörös igénylése miatt),

• a libanoniaknál több mint 90 százalék,

• irakiak 64 százalék,

• afgánok 52 százalék,

• pakisztániak 47 százalék,

• ghánaiak 42 százalék,

• szírek 41 százalék,

• irániak 41 százalék,

• Srí Lanka-iak 40 százalék,

• algériaiak 36 százalék,

• marokkóiak 33 százalék,

• nigériaiak 29 százalék (összehasonlításként: németek 6,9 százalék).

Üzemeltetési költségek: a fenti Hartz IV segélyezettek költsége évente fejenként 1064 euró.

Temetési költségek: az érintett közösség teljes mértékben átvállalja ezt a költséget a menedékkérők,
menekültek és megtűrtek esetében (átlagosan 2500-4200 euróig). A származási országban végzett
temetés visszaszállítási költségére a menedékkérő baráti körök gyűjtéseket rendeznek, ez átlagban
7000 euróba kerül. Ilyen esetekre „nemzetközi holttestútlevelet” adnak ki.

Bevándorolni kívánók: csak az afrikai-arab térségből jelen pillanatban 540 millió.

(Összehasonlításképpen: az eurózónában jelenleg 338 millió ember él.) Vallási háttér: a
menedékkérők és menekültek több mint 80 százaléka muzulmán.

A német régióban működő menekültügyi és szociális ipar éves bevétele: több mint 140 milliárd
euró.

Számításaim szerint havonta mintegy 3500 euró költség jön ki menedékkérőnként. Egymillió
menedékkérőnél ez havonta 3,5 milliárd euró pótlólagos költség - évente a jövőben legalább 42
milliárd euróba kerülnek majd azok a menedékkérők, akik sehová sincsenek bekalkulálva. Ha még
több menedékkérő jön, és/vagy - ahogy előre látható már most - a családegyesítés keretein belül
velük együtt a családtagok is, akkor a legszegényebb német sem lehet többé biztos abban, hogy a
tulajdonát nem fogják-e elvonni ennek az irgalmatlan mértékű tehernek a finanszírozása érdekében. A
nyugdíjak csökkentésétől kezdve a kisajátításokon át olyan kényszerintézkedéseket hoznak majd meg,
amelyeket az ember ma még „összeesküvés-elméletnek” tart, és könnyedén félresöpör. Kivételek -
akik akkor is nagyot kaszálnak majd azok, akik a szociális és menekültiparban tevékenykednek.

A menedékkérők miatt felmerülő 42 milliárd euró éves pótlólagos költség a következőket jelenti: ez
az összeg megfelel a Családügyi Minisztérium éves kiadásainak (8,5 milliárd euró), az Egészségügyi
Minisztériuménak (12,1 milliárd euró), a Pénzügyminisztérium éves költségeinek (5,5 milliárd euró),
a Környezetvédelmi Minisztérium költségeinek (3,8 milliárd euró), a Gazdasági Minisztériuménak
(7,3 milliárd euró), a Külügyminisztérium éves költségvetésének (3,7 milliárd euró), a
Német Bundestag éves költségeinek (800 millió euró), az Állami Számvevőszék költségeinek (141
millió euró), a Köztársasági Elnöki Hivatal költségeinek (33 millió euró), a Szövetségi
Alkotmánybíróság költségeinek (33 millió euró), és a Szövetségi Tanács éves költségeinek (23,8
millió euró) együttvéve. Ez egy akkora összeg, amit senki nem tud még részben sem elképzelni. Nem
tudjuk sehol megspórolni, akkor sem, ha a Családügyi Minisztériumtól kezdve az Egészségügyi és a
Pénzügyminisztériumon át egészen a Környezetvédelmi Minisztériumig mindenhonnan
minden dolgozót elbocsátanánk, és az ezen intézmények által elköltött pénzt teljesen
átcsoportosítanánk. Vannak azonban más lehetőségeink is: a munkanélküliek segélyét és támogatásait
hosszú távon teljesen el tudjuk törölni (ez is nagyjából 42 milliárd eurót tesz ki), vagy a teljes családi
pótlékot is el lehet törölni (ugyancsak 42 milliárd euró). Vagy mostantól minden közhivatalnok
nyugdíját töröljük el (50,9 milliárd euró évente).

Minden újabb menedékkérővel, aki idejön, és valamikor később maga után hozhatja a családtagjait is,
növekszik annak a valószínűsége, hogy a családi pótléktól kezdve a közhivatalnoki nyugdíjakig
egyszerűen mindent meg kell majd szüntetnünk, ugyanis a menekültiparnak minden centre szüksége
van.

Egy biztos: az általam felvázolt költségek éves szinten legalább 42 milliárd eurót tesznek ki, amely
összeg a szociális ipar számára csak a kezdet. Most, amikor a zárszót írom ehhez a könyvhöz, a
Berliner Charité bejelentette, hogy minden második felnőtt menekült, ellátást igénylő poszt-traumás
terhelési zavarban szenved, a férfiak 70-80 százaléka emellett még depressziós is. Ez alapján, hosszú
távon szükségünk lesz a traumaterapeuták és a tolmácsok nagy tömegeire a felnőtt menekültek
érdekében, újabb iskolapszichológusokat kell alkalmazni az iskolákban, és be kell rendezkedni az
agresszív menekültgyerekekre, akik koncentrációs zavaroktól és kapcsolatfelvételi nehézségektől
szenvednek. A szociális ipar pszichológusai már azt is tudják, hogyan tehetnénk boldogabbá
a traumatizált menekülteket: azzal, ha „nem közösítjük ki őket szociálisan”, ha nem közösségi
szállásokon szállásoljuk el őket, hanem lakásokat építünk a számukra.

A nyíltan kimondott végcélt le is egyszerűsíthetjük: a menekültipar azt akarja, hogy Önök a

vagyonukat átadják a menekülteknek. Van egy kezdeményezés a menekültsegélyezők között, amely a
következőket tartalmazza: „Ajándékozzon jövőt a menekülteknek - az Ön végrendelete ebben csak a
kezdet.” Nem, ez nem vicc. Még az ENSZ is támogatja a hivatalos kampányt, amelyben a németeket
arra kellene bátorítani, módosítsák úgy a végrendeletüket, hogy az örököseik helyére menekültek
kerüljenek. Még a halál után is megszerezni minden centet - ez a kijelentett cél.

Utószó

A végén a rendszer saját magát fogja elpusztítani. Ugyanis mindenki mentőcsomagját mi

finanszírozzuk, viszont magunkról tökéletesen megfeledkeztünk. Aki ismeri a folyamatokat, már most
teljes nyugalommal készülhet az előre látható robbanásra. De ehhez tudni kell azt is, hogy
a valóságban mi zajlik a háttérben. A médiából egészen biztosan nem fogjuk ezt megtudni.

Helmut Kohl egyik bizalmasa 2015 augusztusában a következőket írta nekem:

Kedves Dr. Ulfkotte!

Teljesen megdöbbentett a migrációs fejlemények tükrében, mennyire tehetetlen kormányunk van. A

lélegzetem is eláll az ezzel összefüggő hallgatási paktumtól, amely az ügyben kialakult helyzetet
uralja, és amelyben a kormánytól kezdve az összes párton át a médiáig mindenki részes. Szinte
naponta hallunk arról, hogy Bagdadban ki mindenki dobott el kézigránátot, itthon azonban
mindent mély hallgatás övez.

Szívélyes üdvözlettel: Willy Wimmer

A feladó 33 évig volt tagja a német Bundestagnak, a CDU/CSU védelmi politikai szóvivőjeként
tevékenykedett, valamint parlamenti államtitkárként a Védelmi Minisztériumban, és az Európai
Biztonsági és Együttműködési Szervezet (OSCE) alelnökeként is. Tudnunk kell, hogy ezt a veterán
német politikust a saját pártja sújtotta felszólalási tilalommal a német Bundestag plénuma előtt,
ugyanis kritizálni merte ezt a politikát. A hivatalos útjait is törölték. Elszigetelték, és úgy mutatták be,
mint kívülállót. Így megy ez a mi állítólagos demokráciánkban, ha valaki el merészel térni a hivatalos
irányvonaltól. Így Wimmer egyike azon keveseknek, akik komolyan veszik a polgárok aggodalmát, és
a menekültekkel kapcsolatos vitában végre konkrét tetteket követelnek. Mindenki más csak lapít a
Bundestagban, vagy politikailag korrekt módon kórusban együtt harsogja a médiával, hogy
„szélsőjobboldali” az, aki csak részben is megkérdőjelezi a hivatalos kurzust.

Csukják be egy pillanatra a szemüket. Képzeljék el, hogy az óvodai férőhelyek, az idős németek
számára szükséges intézmények, és az összes társadalmi réteg számára ingyen elérhető számos
szabadidős tevékenység ugyanabban a lélegzetelállító tempóban szaporodna, ahogy az új
menedékszállók és az ehhez tartozó létesítmények. A pénzszűke ismeretlen kifejezés. Azt is képzeljék
el, hogy az újszülötteket az állam egy üdvözlő összeggel támogatja, a politika és a média pedig a
Willkommenskulturral köszönti őket. Az állam minden egyes német gyerek után 50 eurót fizet naponta,
csak ezek ellátására. Mindenhol jótét lelkekkel találkozunk, akik játékokat és bicikliket ajándékoznak
a gyerekeknek. A gyermekellenesség természetesen „szélsőjobboldalinak” számít majd, és
népcsoport elleni izgatásként súlyosan büntetendő lesz. De mindenekelőtt az állam folyamatosan azt
terjeszti a médián keresztül, hogy milyen óriási lehetőség is van a mi gyermekeinkben, és hogy őket
nekünk mindenképpen, minden eszközzel segítenünk kell... Talán abszurdnak találják ezt?
Igen, természetesen igazuk van, ugyanis mindez másoknak jár, a nem németeknek. Csak náluk érvényes
a Willkommenskultur határok nélkül. Azok viszont, akik született németek, illetve akik német
útlevéllel rendelkeznek, mindazt, ami ma Németországban zajlik, kénytelenek tehetetlenül végignézni.

Lehet, hogy van még olyan olvasó, aki a leírtak ellenére mégis abban reménykedik, hogy hamarosan
minden más lesz, mert előbb-utóbb ki tudjuk majd használni a menedékkérőkben rejlő potenciált.
Ahol azonban nincs potenciál, ott azt nyilván nem is lehet a jövőben sem használni. Legalábbis a
svájciak szerint. A neves Basler Zeitung a „Menedékkérőkből lesznek a szociális ügyek” cím alatt
cikkezett arról, hogy a kormány hivatalos adatai szerint mi is történik Svájcban hosszú távon azokkal
a menekültekkel, akiket befogadtak, és akik munkavállalási engedélyt kaptak: a menekültek közül,
akik „lényegében akár munkát is kereshetnének” a túlnyomó többség hosszú távon szociális segélyt
igényelt. Svájcban a Szíriából érkezett menekültek 87 (!) százaléka tartós munkanélküli, ahogy az
Eritreából befogadott menedékkérők 95 (!) százaléka, az irániak 84 százaléka, a Srí Lankáról érkezett
polgárok 75 százaléka, és a törökök 89 százaléka is. A szociális rendszerünk miatt nyilván semmi
ingert nem éreznek arra, hogy integrálódjanak a munkaerőpiacra. Miért is tennék? A szociális és
menekültügyi ipar arra bátorítja őket, hogy a családegyesítés keretében még több embert hozzanak
maguk után.

Végezetül egy kéréssel fordulok az Olvasóhoz. A körülmények okozta elégedetlenségüket ne a

menedékkérőkre irányozzák. Kérem, ne tüntessenek a menekültszállások előtt, mert a helyzetért
mindenekelőtt a politika és a média a felelős. Ha valamin változtatni szeretnének, akkor inkább a
politikusok és a médiumok érezzék az Önök elégedetlenségét. Írjanak a politikusoknak, az
újságoknak, és ne válasszanak többé olyan politikusokat, akikkel elégedetlenek. Mondják fel az
újság-előfizetésüket. Tüntessenek a médiakiadók előtt, vagy a politikusok irodája előtt, és
másokkal együtt fokozzák rajtuk a nyomást.

Kövessenek a Twitteren is - @UdoUlfkotte -, illetve a Facebookon, és támogassák a munkámat

azzal, hogy feliratkoznak a Kopp Exklusiv című heti hírlevelemre (erről többet is megtudhatnak a
www.kopp-exklusiv.de címen).

2014 szeptemberében jelent meg Udo Ulfkotte a németországi és nemzetközi média

visszásságait leleplező dokumentumkötete, Gekaufte Journalisten (Megvásárolt újságírók)
címmel. A könyv több mint 2 millió példányban kelt el, és heteken át első helyen állt többek
között a Spiegel és az amazon.de bestseller listáján.

„Vannak régi barátaim, akik bevallották, évek óta tervezik, hogy írnak az újságírók
manipulálásáról' de nem mertek, mert féltik a munkájukat. Az újságírók kiszolgáltatottak a
médiaholdingoknak, akik akkor rúgják ki őket, amikor csak akarják. Azok lennének az elsők, akik
egy ilyen könyvről mernek írni. Ma ráadásul az újságok százezrével veszítik el az olvasóikat, ezért
folyamatosan csökkentik a munkatársaik számát Az újságírók pedig inkább becsukják a szemüket,
nehogy meglássák a könyvemet." (Udo Ulfkotte)

A könyv magyar nyelvű kiadása az angol, francia és török nyelvű fordításokkal egy időben jelenik
meg. Udo Ulfkotte műve már megjelenése előtt nagy érdeklődést keltett Magyarországon is:

„Nekünk, magyaroknak égetően szükségünk van arra, hogy Udo Ulfkotte szavaira odafigyeljünk."
(Fritz Tamás politológus, mno.hu)

Udo Ulfkotte 1960-ban született, huszonöt éve foglalkozik újságírással, ebből tizenhetet a
Frankfurter Allgeme-ine Zeitungnál (FAZ) töltött. Mintegy 3400 cikket írt a vezető német konzervatív
napilapnak, amelynek többek között a külpolitikai szerkesztője, illetve haditudósítója is volt.
Eredetileg jogot tanult Freiburgban és Londonban, majd később Helmut Kohl kancellársága idején a
német kormány politikai tanácsadójaként tevékenykedett. Hírszerzési specialista, az
Egyesült Államok Marshall-alapítványának a tagja, dolgozott a Konrad Adenauer Alapítvány
tervezőbizottságában és a Szövetségi Biztonságpolitikai Akadémia szóvivőjeként is.