NÁCI MILLIÁRDOSOK

NÉMETORSZÁG LEGGAZDAGABB DINASZTIÁINAK

SÖTÉT TÖRTÉNETE
David de Jong
 A fordítás alapja:
Nazi Billionaires: The Dark History of Germany’s Wealthiest Dynasties

Copyright © 2022 by David de Jong

Published by special arrangement with HarperCollins Publishers LLC
Fordította: © Csáki Judit, 2022

Szakmailag lektorálta: Dr. Ungváry Krisztián

Szerkesztette: Komor Kata

Borítóterv: Tabák Miklós

A könnyebb azonosíthatóság kedvéért az alábbi városoknak a könyvben a ma

ismert elnevezését használtuk. Zárójelben itt jelezzük, mi volt a nevük a náci éra
idején. Poznań (Posen), Gdańsk (Danzig), Łódź (Litzmannstadt).

HVG Könyvek, Budapest, 2022

Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Hungler Tímea

ISBN 978 963 565 284 6

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni,
adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus,
fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és

Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
Felelős kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu

Elektronikus változat: Ambrose Montanus

Nagyszüleim, Alice és Hans, Hannie és John szeretett emlékének,
mert ellenálltak, túléltek és boldogultak,
és a lehető legjobb életet biztosították a családjuknak
 Ragadozói a világnak, miután mindent feldúltak, és
már nincs számukra föld, most a tengert kutatják; ha
gazdag az ellenség, telhetetlenségből, ha szegény,
becsvágyból; sem Kelet, sem Nyugat nem lakatta jól
őket: egyedüliek a világon, akik a kincseket és a
nincstelenséget egyforma szenvedéllyel áhítozzák.
Elhurcolni, gyilkolni, rabolni – hazug névvel ezt
mondják birodalomnak, és ahol pusztaságot
teremtenek, békének.
T : Iulius Agricola élete
(Borzsák István fordítása)
 TARTALOM
Térképek
Szereplők
Prológus: A találkozó
Bevezető
I. rész: „Teljesen átlagos”
II. rész: „A nemzetiszocialista vadászat hamarosan véget
ér”
III. rész: „A gyerekekből immár férfiak lettek”
IV. rész: „Te tovább élsz”
v. rész: Kilenc nulla
VI. rész: Az elszámolás
Epilógus: A múzeum
Függelék: Családfák
Köszönetnyilvánítás
A forrásokról
Jegyzetek
Rövidítések
Képjogok
Név- és tárgymutató
 SZEREPLŐK
A Quandtok
Günther Quandt: a családfő, gyáriparos
Horst Pavel: Günther jobbkeze
Toni Quandt: Günther első felesége, Herbert anyja
Magda Goebbels: Günther második felesége, Harald anyja
Ello Quandt: Günther sógornője, Magda legjobb
barátnője, Harald keresztanyja
Harald Quandt: Magda és Günther egyetlen fia
Gabriele Quandt: Harald lánya
Herbert Quandt: Günther legidősebb fia, a BMW
megmentője
Susanne Klatten: Herbert legkisebb lánya, a BMW
örököse
Stefan Quandt: Herbert legkisebb fia, a BMW örököse
A Flickek
Friedrich Flick: a családfő, gyáriparos
Otto Steinbrinck: Friedrich jobbkeze
Otto-Ernst Flick: Friedrich legidősebb fia
Muck, Mick és Dagmar Flick: Otto-Ernst gyerekei
Friedrich Karl Flick: Friedrich legfiatalabb fia
Eberhard von Brauchitsch: Friedrich Karl legjobb barátja
Ingrid Flick: Friedrich Karl özvegye
A von Finckek
 Id. August von Finck: a családfő, privátbankár
Kurt Schmitt: az Allianz vezérigazgatója, a birodalmi
gazdasági kapcsolatok minisztere
Ifj. August „Gustl” von Finck: befektető
Ernst Knut Stahl: Gustl jobbkeze
A Porsche–Piëchek
Ferdinand Porsche: családfő, a Volkswagen és a Porsche
megalkotója
Anton Piëch: Ferdinand veje, Louise férje
Ferry Porsche: Ferdinand egyetlen fia, SS-tiszt
Louise Piëch: Ferdinand lánya, Anton felesége
Az Oetkerek
Richard Kaselowsky: a családfő, a Dr. Oetker
vezérigazgatója
Rudolf-August Oetker: Kaselowsky nevelt fia, a Waffen-SS
tisztje
Rudolf von Ribbentrop: Rudolf-August legjobb barátja, a
Waffen-SS tisztje
Adolf Hitler: a Führer.
A legmagasabb rangú nácik
Joseph Goebbels: náci propagandaminiszter, Magda férje,
Harald nevelőapja
Hermann Göring: Reichsmarschall (birodalmi marsall), a
náci gazdaság fő döntéshozója
Heinrich Himmler: Reichsführer-SS (SS-birodalmivezető),
a holokauszt fő szervezője
 Hjalmar Schacht: a Reichsbank elnöke és birodalmi
gazdasági miniszter
Walther Funk: birodalmi gazdasági miniszter és a
Reichsbank elnöke
Otto Wagener: Hitler gazdasági tanácsadója
Wilhelm Keppler: Hitler gazdasági tanácsadója,
Kranefuss nagybátyja
Fritz Kranefuss: Himmler Baráti Körének megszervezője,
Keppler unokaöccse
Az üldözöttek
Adolf Rosenberger: a Porsche társalapítója
Johanna és Fritz Heine: Johanna üzletasszony, Fritz
sebész
Hahn család: üzletemberek
Julius és Ignaz Petschek örökösei: üzletemberek
Willy Dreyfus: privátbankár
Louis von Rotschild: privátbankár
Az amerikaiak
Telford Taylor: a nürnbergi Nemzetközi Katonai
Törvényszék főügyésze
John J. McCloy: a megszállt Németország amerikai
főbiztosa
A Reimann família
Albert Reimann: családfő, a Joh. A. Benckiser (JAB)
vegyigyár vezérigazgatója
Peter Harf: a JAB elnöke, a család bizalmasa
Wolfgang Reimann: Albert legidősebb fia
 PROLÓGUS: A TALÁLKOZÓ
És ott álltak, szenvtelenül, mint huszonnégy számológép, a
Pokol kapujában.[1]
É V : The Order of the Day
A meghívás négy napja érkezett távirat formájában, és nem
hagyott kétségeket. A főváros küldte. 1933. február 20-án, hétfő
délután 6-kor a náci Németország nagyjából két tucat
leggazdagabb és legnagyobb befolyással bíró üzletembere
megérkezett – gyalog vagy sofőr vezette autón – egy találkozóra
Berlin kormányzati és üzleti negyedének központjába, a
Reichstag elnökének, Hermann Göringnek a hivatali
rezidenciájára.[2] A résztvevők közt volt Günther Quandt
textilgyárosból lett fegyver- és akkumulátor-iparmágnás;
Friedrich Flick acélmágnás; báró August von Finck bajor
pénzügyi mogul; Kurt Schmitt, az Allianz biztosítási óriáscég
vezérigazgatója; az IG Farben és a Wintershall kálium-
karbonát-ipari óriáscég vezetői; és Gustav Krupp von Bohlen
und Halbach, aki házasság révén lett a Krupp acélbirodalom
elnöke.
Három hónappal e találkozó előtt ragadta magához a
hatalmat Adolf Hitler Németországban, amikor is egy
háttéralkut követően Paul von Hindenburg kinevezte
kancellárnak. És most a náci párt vezetője feltehetően „el
akarta magyarázni politikáját” az iparmágnások, bankárok,
vezetők és örököseik csoportjának.[3] Az üzletemberek abban
reménykedtek, hogy megnyugtatják őket az új német kormány
várható gazdasági irányvonalával kapcsolatban. Nem így lett.
Hitlernek megvoltak a tervei a találkozót – és az országot
illetően is.
Az üzletemberek pontosan érkeztek Göring fejedelmi,
homokvörös rezidenciájára a berlini Spree déli partjára, a
Reichstag szomszédságába. De megváratták őket – amihez a
türelmetlen mogulok nem voltak hozzászokva, és nem is
tetszett nekik. Göring, a házigazda késett, és csak a tervezett
kezdés után 15 perccel köszöntötte őket. Mögötte Walther Funk
jött, Hitler kormányának köpcös, kopaszodó sajtófőnöke.[4] Az
új kancellár még később érkezett. Hitlert Otto Wagener, a
gazdasági főtanácsadója kísérte. A ceremóniamester Hjalmar
Schacht volt, a Reichsbank egykori elnöke. (Funk, Schacht,
Göring és az Allianz vezérigazgatója, Schmitt, Hitler négy
leendő gazdasági minisztere tartózkodott együtt a szobában.) A
találkozó a tisztviselők többéves kemény munkájának
csúcspontja volt – évek óta ápolgatták a kapcsolatokat a
mágnásokkal, lelkesítették őket Hitler ügyéért.
Hitler, miután kezet rázott az üzletemberekkel, belevágott
egy zavaros, kilencvenperces beszédbe, szünet és jegyzetek
nélkül. De ahelyett, hogy az ígért irányvonalról beszélt volna,
átfogó elemzést adott a konkrét politikai pillanatról. 1918
katasztrofális fordulópont volt a német történelemben: a Német
Birodalom vereségével az I. világháborúban és az orosz
kommunista forradalommal. Hitler úgy látta, eljött az idő a
jobb- és baloldal közti végzetes harc lezárásának.[5]
Azáltal, hogy a mogulok támogatták a Führerré emelését –
érvelt –, valójában magukat, a saját cégüket és vagyonukat
támogatták. „Magánvállalkozást nem lehet a demokrácia
korában fenntartani” – mondta a 43 éves kancellár.[6] „Ez csak
akkor képzelhető el, ha az embereknek a tekintélyről és a
személyiségről szilárd elképzeléseik vannak. Minden pozitív, jó
és értékes dolog, amit a világban a gazdaság és a kultúra
területén elértek, kizárólag jelentős személyiségeknek
tulajdonítható.” Hitler nem beszélt a szakszervezetek
betiltásáról, a fegyverkezésről, háborúról, sem a zsidók
kiszorításáról a német életből. De engedett némi bepillantást a
jövőbe: „Először teljes hatalomra kell szert tennünk, ha szét
akarjuk zúzni a másik oldalt.”[7]
A beszéde vége felé Hitler vázolta, hogyan következik be
mindez. 1933. március 5-én, mindössze két hét múlva a német
nép nemzeti választáson az ország jövőjéről szavaz – ez lesz „az
utolsó választás” Hitler szerint.[8] Így vagy úgy, de a demokrácia
megbukik. Németország új kancellárja teljesen fel akarta
számolni, diktatúrát építve a helyére. „Függetlenül az
eredménytől – figyelmeztetett –, nem lesz meghátrálás… Csak
két lehetőség van, vagy alkotmányos alapon visszaszorítani az
ellenséget…, vagy más eszközökkel harcolni ellenük, ami
nagyobb áldozatot követelhet.” Ha a két hét múlva bekövetkező
választás nem adja meg Hitler pártjának a kívánt
felhatalmazást, polgárháború lesz a jobb- és baloldal között.
„Remélem, a német nép fölismeri, hogy ütött az óra” – folytatta
költőien. „Ez meg fogja határozni az elkövetkező tíz, de talán
száz évet is.”
A fegyver- és acélmágnás Gustav Krupp első volt az egyenlők
közt az üzletemberek gyülekezetében. A 62 éves férfit a Német
Birodalmi Iparszövetség (Reichsstand der Deutschen Industrie)
elnökeként a többiek szószólónak jelölték, így részletes
feljegyzéssel készült a gazdaságpolitikáról szervezett
megbeszélésre. Ez volt az első alkalom, hogy Hitlerrel
személyesen találkozott. De tekintettel arra, hogy a kancellár
csak Németország demokráciájának megsemmisítésére szólított
fel, Krupp úgy gondolta, nem érdemes előhozakodnia unalmas
gazdasági adatokkal. Ehelyett az összegyűltek nevében
alázatosan megköszönte Hitlernek, hogy „ilyen tiszta képet
vázolt fel a koncepciójáról és eszméiről”.[9] Krupp
semmitmondó általános megjegyzésekbe csomagolta, hogy
Németország politikai problémáira gyors megoldás kell, és hogy
mindannyian osztják Hitler véleményét egy erős állam
szükségességéről, valamint arról, hogy „a gazdaság és az üzlet
fejlődjék és virágozzék”.
Miután meghallgatta Krupp megjegyzéseit, az osztrák
születésű kancellár nem válaszolt az egybegyűltek kérdéseire,
és nem árulta el, mi volt a találkozó valódi célja. A házigazdára,
Göringre hagyta, hogy elárulja a lényeget. Hitler távozott.
Göring először biztosította az iparmágnásokat és
bankvezéreket, hogy „a politikai rendteremtés révén a hazai
gazdaság is megnyugszik”, és „nem lesz itt semmiféle gazdasági
kísérletezgetés”.[10] Ez a stabilitás üdvözlendő ígéretének
hangzott. „Mindazonáltal – tette hozzá –, ahhoz, hogy ez
biztosan így is legyen, Hitler új koalíciójának győznie kell a
közelgő választáson.” Végül a Reichstag elnöke a lényegre tért: a
náci pártnak pénzre van szüksége a választási kampányhoz. És
mivel az adófizetők pénze és az állami források politikai célra
nem használhatók, „az egyéb szereplőknek – akik ebben a
politikai csatározásban nem vesznek részt – legalább a most
szükséges anyagi áldozatokat meg kell hozniuk”.
Göring kijelentése visszhangozta Hitlerét: az
iparmágnásoktól megkívánt anyagi áldozat több mint indokolt,
tekintve, hogy a március 5-i választás bizonyosan „az utolsó lesz
az elkövetkező tíz, de valószínűleg száz évben”.[11] Göring ezzel
elhagyta a termet, döbbent társaságot és elég töprengenivalót
hagyva maga után.
Ekkor a bajszos közgazdász, Hjalmar Schacht ragadta
magához a szót. Az előző két szónoktól eltérően ő rögtön az
üzletre tért, 3 millió birodalmi márka (ma körülbelül 20 millió
dollár) indulótőkével egy választási kampányalap létrehozását
javasolta a náci párt és nemzeti koalíciós partnere, a Német
Nemzeti Néppárt javára, amelynek még mindig irányítania
kellett az országot.[12] De már nem sokáig.
Az összeget ott helyben szétosztották a jelenlévők közt.
Egymilliót fizetett a Ruhr-vidéki szén- és vasipar, és 500-500
ezret a kálium-karbonát-bányászat és a vegyipar. A maradék
egymilliót felosztják a barnaszén, az autógyártás, a mechanikai
és elektrotechnikai vállalkozások közt. A résztvevők
egyetértettek abban, hogy a pénz 75 százaléka a náci pártnak
megy. A maradék egynegyed pedig a koalíciós partnernek. Végül
Schacht kimondta az aznap esti legrövidebb és legdrágább
mondatot: „És most, uraim, fáradjanak a pénztárhoz!”[13]
Hitler meghívása, amely a gazdaságpolitikai helyzet
megvitatására irányult, valójában csak ürügy volt, hogy a
pártkasszát megtömhessék a választási kampányhoz szükséges
milliókkal. Azt ugyanis Hitler és Göring a baljóslatú
beszédükből nagyvonalúan kifelejtették, hogy a náci pártnak
igen rossz az anyagi helyzete. Több mint 12 millió birodalmi
márkányi hitelt nyögtek, és alig volt némi készpénzük arra,
hogy végigvigyenek egy nemzeti választási kampányt.[14] De a
probléma gyorsan megoldódott. A találkozó utáni napokban és
hetekben a jelen lévő üzletemberek közül sokan utaltak
hatalmas összegeket a cégeiken, gyáraikon keresztül egy letéti
számlára, amelyet Schacht nyitott a berlini Delbrück Schickler
privátbankban. A mágnásoknak csöppnyi aggályuk sem volt,
hogy jókora összegeket fizessenek a demokrácia elpusztítására.
A legnagyobb adomány a náciknak a bányaipari szövetségtől
(600 ezer birodalmi márka) és az IG Farbentől (400 ezer
birodalmi márka) érkezett.[15]
A találkozó utáni napon, 1933. február 21-én a 35 éves
Joseph Goebbels, aki mint a főváros Gauleitere (körzeti vezetője)
a náci propagandagépezetet irányította Berlinből, ezt írta a
naplójába: „Göring hozta az örömhírt, hogy 3 millió már van a
kampányra.[16] Nagy dolog! Azonnal riadóztatom az egész
propagandaosztályt. És egy óra múlva dübörög is a gépezet.
Most beindítjuk a választási kampányt… Ma élvezet a munka. A
pénz itt van.” Goebbels ezt a naplóbejegyzést a berlini
parancsnokságon uralkodó rossz hangulat ábrázolásával
kezdte, amit a pénzhiány okozott. Micsoda fordulat röpke 24 óra
alatt!
 BEVEZETŐ
2019. május 8-án Verena Bahlsen, a németországi Bahlsen
kekszgyártó óriáscég 26 éves örököse előadást tartott az
élelmiszer-fenntarthatóságról egy digitális
marketingkonferencián Hamburgban, amelyet élőben
közvetítettek. Farmer kertésznadrágot, fekete garbót, fölötte
pedig fekete blézert viselt, amelyek éles kontrasztot alkottak
hullámos vörös hajával és világos szeplőivel. Magabiztosan
markolta meg a mikrofont. Beszélt néhány percig, majd eltért a
tárgytól, és a szocialista politikushoz fordult, aki előtte arról
beszélt, hogy Németország legnagyobb vállalatait, mint a BMW,
közös tulajdonba kéne venni. „Én kapitalista vagyok – jelentette
ki Verena.[1] – Enyém a Bahlsen egynegyede, és boldog vagyok
ettől. Továbbra is az enyém kell hogy legyen. Pénzt akarok
csinálni, és vitorlás jachtokat meg hasonlókat venni az
osztalékomból.”
Ez a csak mellékesen tett megjegyzés hatalmas indulatokat
váltott ki a közösségi médiában. Hogy merészel kérkedni ez a
nő a vagyonával, kivált, hogy köztudomású, a családi vállalat
kényszermunkásokkal dolgoztatott a II. világháború idején?
Néhány nappal később Verena lesöpörte a kritikákat a Bildnek,
Németország legnagyobb bulvárlapjának adott nyilatkozatában:
„Ez még az én időm előtt volt, és pontosan ugyanannyit
fizettünk a kényszermunkásoknak, mint a németeknek, és jól
bántunk velük.”[2] Majd hozzátette: „A Bahlsennek nincs miért
bűntudatot éreznie.”
Kitört a botrány. Verena a legnagyobb morális vétséget
követte el, ami ma elképzelhető Németországban: közszemlére
tette saját történelmi tudatlanságát a náci korszakkal
kapcsolatban. Nem volt titok, hogy akárcsak a legtöbb német
cég, családjának cége is hasznot húzott a náci Németország
kényszermunkarendszeréből a II. világháború idején, ahová
külföldiek millióit hurcolták el a hazájukból, és kényszerítették
munkára silány bérért, förtelmes körülmények közt. A Bahlsen
esetében például körülbelül 700 kényszermunkást, többnyire
lengyel és ukrán asszonyokat deportáltak a hannoveri
kekszgyárba, ahol rosszul fizették és bántalmazták őket.[3]
Verena kijelentései szalagcímekben köszöntek vissza
világszerte, és elementáris hatást váltottak ki. Történészek és
politikusok ítélték el a mondatait. Felhívások jelentek meg a
Bahlsen bojkottálására.
Napokon belül koromfekete Mercedes limuzinok sorakoztak
fel Verena lakóháza előtt a berlini Prenzlauer Bergben, hogy őt
és a vagyonát hazaszállítsák Hannoverbe. Verena a családi
cégen keresztül közleményben kért bocsánatot. De a Der Spiegel
magazin riporterei már kutakodni kezdtek.[4] Kiderítették, hogy
Verena nagyapja és annak testvérei, azok a férfiak, akik a
Harmadik Birodalom idején vezették a céget, Hitler náci
pártjának (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, röviden
NSDAP) a tagjai voltak, és pénzzel támogatták az SS-t, a náci
Németország teljhatalmú félkatonai szervezetét. Sok ukrán
asszonyt a hannoveri üzembe abból a lefoglalt kijevi
kekszgyárból vittek át, amelyet a Bahlsen vett át. És mint
németek milliói, a Bahlsen férfiak is tagadták a háború után az
összes vádat, és sértetlenül megúszták a felelősségre vonást.
Ahogy a népharag egyre erősödött, a Bahlsen család a bevált
módszerrel próbálta csillapítani az indulatokat: a cégen
keresztül bejelentették, hogy felfogadtak egy elismert német
történészt a cégbirodalom és a család történetének
felgöngyölítésére, beleértve a náci korszakot is. A kutatás
eredményét majd egy tanulmányban évek múlva
nyilvánosságra hozzák. A bejelentés hatott, a botrány elült. Én
viszont tudtam, hová tart a történet.
Évekkel korábban, 2011. november végén kerültem a
Bloomberg Newshoz riporterként egy új csapatba, amely a
rejtett vagyonokat, milliárdosokat, és a Bahlsennél sokkal
nagyobb családi cégeket vizsgálta. A New York-i irodában
kezdtem, alig néhány héttel azután, hogy a helyi rendőrség
durván felszámolta az „Occupy Wall Street” mozgalmat a
Zuccotti parkban, Manhattan pénzügyi negyedének kellős
közepén. Az előző évek pénzügyi válságát követően az 1
százalék és a 99 százalék közötti feszültség világszerte
tapintható volt. Bár azért vettek fel, hogy olyan amerikai üzleti
dinasztiákkal foglalkozzam, mint a Koch és a Walton (amely a
Walmartot irányítja), és egy nagyszájú, queensi ingatlanörökös,
hamarosan mégis arra kértek, hogy holland lévén a német
nyelvű nemzeteket is vegyem fel a listámra.
 Kelletlenül fogadtam a pluszfeladatot. Szülőhazámat,
Hollandiát brutális megszállás alatt tartották a németek 1940
májusától 1945 májusáig, ami mély sebet ejtett az előttem járó
nemzedékeken, és a nemzettudatunkon is. Akkoriban
elfoglalták és kifosztották az országunkat, amikor pedig
Amszterdamban voltam gyerek a kilencvenes években,
tavasszal és nyáron „megszállták” a közeli tengerpartjainkat, és
ami még ennél is rosszabb, a fociban is megvertek (és máig
megvernek) bennünket.
A németekkel szembeni felszínes ellenszenvem
összefonódott családom háborús tapasztalataival. 1941-ben az
anyai nagyapám megpróbált elmenekülni Hollandiából úgy,
hogy áthajózik Angliába a legjobb barátjával.[5] Az volt a tervük,
hogy csatlakoznak a brit királyi légierőhöz, de a hajójuk
visszasodródott a partra. A német katonák letartóztatták őket,
és börtönbe zárták mint politikai foglyokat. Protestáns
nagyapám majdnem két évet töltött német fogságban,
kényszermunkás volt egy bochumi acélgyárban. Ott elkapta a
tuberkulózist, és annyira lesoványodott, mire kiszabadult, hogy
majdnem meghalt.
Apám szülei zsidók voltak, és különváltak a háború alatt.[6]
Apai nagyapámnak volt egy csipke- és harisnyagyára a holland–
német határ közelében. Miután az üzemet kisajátították,
Amszterdam belvárosában bujkált. A nagyanyám, aki Svájcban
született, 1942-ben megpróbált oda menekülni az akkor
hároméves nagynénémmel és egy társával. A Gestapo (a náci
Németország titkosrendőrsége) a francia–svájci határon
tartóztatta le őket. Egy Gestapo-tiszt megsajnálta a
nagyanyámat és a kisgyereket, és elengedte őket. Átjutottak a
határon Svájcba. A menekülési kísérletben a társa, egy jó nevű
festő nem volt ilyen szerencsés. Vonatra rakták, és a nácik által
megszállt Lengyelország egyik koncentrációs táborába,
Sobibórba vitték, ahol meggyilkolták.
A nagyszüleim a háborús szenvedéseik ellenére rendkívül
szerencsések voltak. A zsidó nagyapám a háború után ismét
összeköltözött a feleségével és a kislányával, visszakapta a
harisnyagyárát, noha az apja meghalt Bergen-Belsenben a
koncentrációs táborban. A zsidó nagyszüleim sosem keseregtek
a nácik által meggyilkolt, elveszített szeretteik miatt. És az anyai
nagyapám sem siránkozott a német fogság okán. Mielőtt
megfosztották a szabadságától, szerelmes lett a szomszéd
lányba. Egy svájci szanatóriumban meggyógyult a
tuberkulózisból, nagyanyám végig ott volt a betegágyánál. A
gyógyulása után hamarosan összeházasodtak, a szüleim néhány
év múlva születtek. Mindent egybevetve a nagyszüleim jó életet
teremtettek maguknak, a gyerekeiknek és nekem.
Anyai nagyapám egyetlen „bosszúja” az volt, hogy állandóan
a németeken viccelődött. Ő volt az én hősöm, a büszke holland
patrióta. A nagyszüleim egy 300 fős kis faluban éltek, közel a
németek által kedvelt tengerparthoz. „Újabb invázió közelít” –
jegyezte meg nagyapám minden tavasszal. Megígértette velem,
hogy mivel a németek komolyan veszik magukat, én sosem
fogom komolyan venni őket. Jelentőségteljesen meg is esküdtem
erre. „A humor a legjobb bosszú” – mondogatta.
 De a munkám révén nagyon is komolyan vettem a
németeket – főként az üzleti és pénzügyi szféra hatalmasait.
2012 nyarán egy riport kapcsán egy weboldalba ütköztem.
„Harald Quandt Holding”, hirdette a fejléc, majd egy felsorolás
következett különböző befektetési cégekről 18 milliárd dollár
értékben. Hogyan lehetséges, hogy ez az ismeretlen német
családi vállalkozás, egy csupasz, egyoldalas honlappal ilyen
elképesztő összegeket képes befektetni? Ez a megválaszolásra
váró kérdés vezetett el végül ehhez a történethez.
Kiderült, hogy a Quandt üzleti dinasztiának az egyik ága egy
bizonyos Magda Goebbelstől származik, a Harmadik Birodalom
nem hivatalos „first ladyjétől”, a náci propagandaminiszter,
Joseph Goebbels feleségétől.[7] Magda fia, Harald volt az
egyetlen a hét gyerek közül, aki túlélte a háborút. Harald a
Goebbels-házban nőtt föl, de sosem lépett be a náci pártba.
Magda első, az iparmágnás Günther Quandttal kötött
házasságából született. Haraldnak volt egy idősebb féltestvére,
Herbert Quandt, aki évekkel a háború után megmentette a
csődtől a BMW-t. 2012-re Herbert legfiatalabb örökösei
Németország leggazdagabb családjának számítottak – közel
többségi tulajdonnal rendelkeztek a BMW-ben, míg Harald
örökösei egy „kisebb” holdingot irányítottak egy Frankfurt
melletti ligetes gyógyfürdővárosban.
2007-ben a Quandt család, Bahlsenékhez hasonlóan,
megbízott egy német történelemprofesszort, hogy vizsgálja meg
a família náci múltját. Mindez azt követően történt, hogy egy
kritikus szellemű televíziós dokumentumfilmben szó esett a
család Harmadik Birodalom alatti szerepének egyes
részleteiről, különös tekintettel a tömeges fegyvergyártásra, a
kényszermunkások és rabszolgamunkások alkalmazására,
valamint a családi vállalkozásokat vezető Günther és Herbert
Quandt által lefoglalt zsidó tulajdonú cégekre.
Miközben ezen dolgoztam, meglepett a történelmi
átláthatóság hiánya a Quandt dinasztia gazdagabb, BMW-
tulajdonos ága esetében, ami még azt követően is úgy maradt,
hogy a családi megbízásból született, 2011-ben publikált
tanulmány – amelynek fő célja a „nyíltság” volt – rengeteg olyan
szörnyű bűnt feltárt, amelyet a felmenőik követtek el a náci
korszakban.[8] Hamarosan rájöttem, hogy távolról sem a
Quandt volt az egyetlen német üzleti dinasztia, amely virágzott
a Harmadik Birodalom idején, és utána is hatalmas vagyonok
felett rendelkezett, miközben vonakodott, vagy egyenesen nem
volt hajlandó szembenézni a saját sötét múltjával.
Egyetlen ilyen történet sem került nyilvánosságra
Németországon kívül. Miközben ezek a családok még mindig
dollár- és eurómilliárdok fölött döntenek. Néhányan közülük
ma már nem tulajdonosai a cégeknek, csak az örökölt vagyont
kezelik, sokan azonban közülük még mindig birtokolják azokat
a jól ismert márkákat, amelyeknek a termékei beterítik a
földgolyót – autóknak, amelyeket vezetünk; kávéknak és
söröknek, amelyeket megiszunk; házaknak, amelyeket
kibérlünk; földeknek, ahol élünk; hoteleknek, ahol szállást
foglalunk nyaraláskor vagy egy üzleti út során. Első cikkeim
főleg ezeknek a családoknak a pénzügyeire összpontosítottak.
Hiszen mégiscsak a Bloombergnél dolgoztam. De a piszkos
történelmük legizgalmasabb kérdéseit megválaszolatlanul
hagyták. Hogyan szereztek a felmenők még nagyobb hatalmat
Hitler uralma alatt? Hogyan lehetséges, hogy a náci
Németország bukását követően majdnem mindegyikük
büntetlenül megúszta? És miért van az, hogy sok évtized után
olyan csekély a felelősségérzet néhány örökösben, akiknek a
jótékonysági alapítványai, médiadíjai és céges főhadiszállásai
még mindig a náci kollaboráns ősök nevét viselik?
A válasz, vagy legalábbis annak egy része itt van a könyvben
– Németország néhány leggazdagabb üzleti dinasztiájának
eredettörténete. Azon családoké, amelyek továbbra is döntő
hatást gyakorolnak a világgazdaságra. Konkrétabban: ezeknek
a családoknak a felmenői hihetetlen pénzekre és hatalomra
tettek szert azáltal, hogy kiszolgálták a Harmadik Birodalom
kegyetlenkedéseit. Ezek a férfiak a császári Németország
idejében vagy annak környékén születtek, és az I. világháborút
követő változékony időszakban kerültek be az üzleti elitbe. A
náci korszak kezdetére, 1933-ra stabil volt a pozíciójuk
gyáriparosként, bankárként, élelmiszergyártóként,
autótervezőként, vagy épphogy csak elkezdték a pályájukat
apáik birodalmának kijelölt örököseiként. Kollaboráltak Hitler
rendszerével a II. világháború előtti és alatti években;
gyarapították vagyonukat és vállalkozásaikat a fegyvergyártás
révén, kényszer- és rabszolgamunkával, a zsidó és nem zsidó
tulajdonú cégek megszerzésével Németországban és a nácik
által megszállt területeken.
 Néhány nagytőkés hithű náci volt, aki vakon hitte Hitler
ideológiáját. De a legtöbb pusztán számító és gátlástalan
megalkuvó, aki bármi áron növelni akarta a cégbirodalmát.
Mindannyian tagjai lettek a náci pártnak és/vagy az SS-nek a
Harmadik Birodalomban. Ilyen sötét a története a BMW
Quandt-ágának; a Flickeknek, a Daimler–Benz korábbi
tulajdonosainak; a von Finck bankárcsaládnak, amely
társalapítója volt az Allianznak és a Münchener Rücknek; a
Porsche–Piëch klánnak, amely a Volkswagen és a Porsche
gazdája; és az Oetkereknek, akik nemzetközi élelmiszeripar-,
sörbirodalom és luxushotellánc tulajdonosai. Az ő felmenőik
mind náci milliárdosok.
De ez a könyv nemcsak a német ipar titánjairól szól. A
háborút követően a győztes szövetségesek dolga lett volna
dönteni a náci nyerészkedők sorsáról. De politikai
opportunizmusból, valamint a derengő kommunista
fenyegetéstől tartva az Egyesült Államok és az Egyesült
Királyság a legtöbb mágnást szép csöndben visszaszolgáltatta
Németországnak; Németország pedig a bűnösöket futni hagyta,
legfeljebb rácsapott egy kicsit a kezükre. Az elkövetkező
évtizedekben a kettéosztott Németország nyugati fele lett a világ
egyik legjobban prosperáló gazdasága, ahol ugyanezek a náci
üzletemberek keresték a dollármilliárdokat, és váltak a világ
leggazdagabb embereivé. Mindeközben hallgattak, vagy
egyenesen hazudtak a népirtásban játszott szerepükről.
Ma az ősök leszármazottai közül csak nagyon kevesen
számoltak el kielégítően a sötét családi múlttal. Legtöbben még
mindig nem hajlandók erre, és a jog sem lép fel kényszerítő
erővel. Verena Bahlsen megjegyzéseinek sem lett maradandó
következménye. Sőt az apja hamarosan előléptette.[9] 2020
márciusában a Bahlsen kekszgyár bejelentette, hogy három
testvére helyett Verena lesz a cég főrészvényese, ő képviseli a
családi vállalkozás következő nemzedékét.
Az a Németország, amely a II. világháborús vereségből
talpra állt, toleráns társadalomként ismert. Polgárait arra
tanította, hogy emlékezzenek a múltbeli hibákra, és
tanúsítsanak bűnbánatot. Míg számos mai nagyhatalom
diktátorok, populisták és demagógok zsákmánya lett,
Németország a Nyugat erkölcsi iránytűje maradt. Ez pedig
jórészt abban gyökerezik, hogy Németország folyamatosan és
nyilvánosan elszámolt a náci múltjával és a
tömegmészárlásokkal, amelyek Hitler uralma alatt történtek. Az
utóbbi ötven évben a politikai vezetés nem habozott vállalni a
morális felelősséget és beismerni a múlt bűneit. Újabban
azonban Németország is átalakul. Ahogy meghalnak a náci
korszak utolsó tanúi, és halványul a Harmadik Birodalom
emléke, az egyre erősebb reakciós jobboldal pusztítja a háború
utáni Németország progresszív eszméit.
Ma, amikor a dezinformáció mindenható, amikor a
szélsőjobb világszerte feljövőben van, a történelmi
transzparencia mindennél fontosabb. Az Egyesült Államokban
és az Egyesült Királyságban történelmi el- és leszámolás folyik:
konföderációs hadvezérek, rabszolgatartók és Kolumbusz
Kristóf szobrait döntik le, átnevezik a rasszista elnökök nevét
viselő egyetemeket – mindez azonban valahogy nem érinti
Németország legendás iparmágnásait. Az ő sötét örökségük
rejtve maradt. Ez a könyv, a maga csekély lehetőségeihez
mérten, igyekszik ezt a hibát korrigálni.
 I. RÉSZ

„TELJESEN ÁTLAGOS”
 1.
A Quandt család évtizedeken át profitált a háborúból és a
zűrzavarból. Ám amikor Günther Quandt 1918 októberében, a
spanyolnáthajárvány ideje alatt végleg Berlinbe költözött, a
háború és a zűrzavar épp készült megfosztani a 37 éves
textilmágnást az országától. Günther közelről látta szeretett
Németországa bukását, miután nemcsak az I. világháborút, de
rengeteg embert is elveszített a lövészárkokban. A császári
állam veresége ellenére a Quandt család milliókat keresett a
háborún.[1] A família textilgyára, amit Günther irányított
Brandenburgban, néhány órányira északra a fővárostól, heti
több ezer egyenruhát készített régi császári megrendelőjének.
Rengeteg fiatal német katonát küldtek a lövészárkokba és a
frontvonalba, a foszlott ruhájú, elesett bajtársak helyére, és
mindnek új egyenruhára volt szüksége. És ez így ment hétről
hétre, négy, látszólag végeérhetetlen éven át.
Németország vesztesége Günthernek nyereséget jelentett.
Mire véget ért a háború, a Quandt által bezsebelt pénz elég is
volt a Berlinbe költözéshez. A háború alatt Günthernek sikerült
elkerülnie a katonai szolgálatot, az elején azért, mert fizikailag
alkalmatlannak minősítették, később pedig mert a birodalom
háborús gazdaságának vezető alakjává vált. Berlinből felügyelt
egy kormányzati részleget, amely gyapjúszövettel látta el a
hadsereget és a tengerészetet. Ugyanakkor naponta küldött
utasításokat levélben a családi üzembe, miközben két öccse és
sógora a fronton harcolt. Amikor végül épségben visszatértek a
csatatérről, Günther elmondta nekik, hogy végleg Berlinbe
költözik, és továbbra is irányítani fogja a textilgyárat a lármás
német fővárosból. De nagyobb tervei is voltak: új üzleti
kalandok és egyéb iparágak megszerzése.
Szerette Berlint. Günther 1881. július 28-án született a vidéki
Pritzwalkban, nagyjából 120 kilométerre a birodalom
fővárosától. Egy prominens textilgyáros família elsőszülött
fiúgyermeke lévén automatikusan apja örökösének tekintették,
ezért – hogy megfelelő oktatásban részesüljön – 15 éves
korában Berlinbe küldték, ahol az angoltanárával lakott. A
német birodalom a századfordulón vezető ipari országgá vált,
és Berlinben dobogott a szíve. Günther a szabadidejében
fölfedezte a nyüzsgő, lüktető nagyvárost, szemtanúja volt a
magasvasút és a földalatti-hálózat megépítésének. „Boldog
időknek” nevezte a berlini iskoláséveit.[2] Szeretett volna
építészetet tanulni, de az nem volt lehetséges. Hazarendelték,
hogy elsajátítsa a textilszakmát a betegeskedő apjától, Emiltől, a
magas, testes, sűrű bajuszú férfitól, aki büszke porosz
protestánsként szigorúan tartotta magát a takarékosság,
jámborság és kemény munka elveihez.
Most azonban Günther nem egyedül költözött Berlinbe. Toni,
a felesége és két fiuk, Hellmut és Herbert is vele tartottak.
Günther 12 éve vette feleségül Tonit, Hellmut és Herbert pedig
tíz-, illetve nyolcévesek voltak. A csinos, barna Tonit Günther
élete szerelmének tartotta. Majdnem eltiltották tőle, mert a
szülei újgazdagnak (nouveau riche) gondolták a lány családját.[3]
Próbálkozásaik, hogy elszakítsák Günthert a lánytól, komolyan
felvetették a fiukban, hogy az Egyesült Államokba emigrál. Már
a legolcsóbb utazást is kinézte (hajóval Baltimore-ba), és
munkát is keresett Chicagóban. Végül aztán mégis maradt. A
szerelem és az állhatatosság idővel meghozta a szülői áldást is.
1918. október 15-én, az őszi szünet idején Toni és a két fiú
Berlinbe utazott, hogy meglátogassák Günthert, és megnézzék
az új családi otthont. A négytagú família az előkelő Hotel
Fürstenhofban lakott a Potsdamer Platzon. Günther alig várta,
hogy megmutathassa nekik a villát, amit a városközponttól
vagy 25 kilométerre délnyugatra, a kertvárosi
Neubabelsbergben vásárolt; a villanegyedben számos berlini
bankár, gyáriparos, pénzes értelmiségi lakott. Az ő házuk
közvetlenül a Griebnitz-tó partján volt, a Babelsberg-palota
parkja mellett, ahol öreg fák és a császár nyári rezidenciája
álltak. Toninak még föl kellett gyógyulnia a Herbert nehéz
születését követő műtétből. Azt remélte, teljesen felépül majd,
ha beköltözik az erdős, parkos, tóparti környékre, ahol jávorfa,
hárs és juhar szegélyezi az utcákat. „Itt leszek teljesen
egészséges” – mondta Toni Günthernek, miután a férfi
körbevezette az asszonyt és a fiúkat a házban.[4] Nem így
történt.
Miután megnézték a házat, Toni és a fiúk hazautaztak
Pritzwalkba. Aznap éjjel egy alkalmazottja felhívta Günthert:
Toni enyhe náthával tért haza Berlinből. A fiúkat egy
családtaghoz vitték, hogy ne kapják el a fertőzést. Az ember
sosem lehet biztos egy járvány idején. Két nap múlva Toni
náthájából kétoldali tüdőgyulladás lett. Az elkeseredett Günther
egy ismerős orvoshoz sietett, aki nem tudott azonnal a
segítségére lenni: majd egy tucat beteg várta ugyanilyen
tünetekkel. Toni azon a hideg októberi éjszakán meghalt. Csak
34 éves volt. A törékeny barna nő, aki annyira vágyott az
újrakezdésre, nem bírt a spanyolnátha második hullámával,
ami végigsöpört a földgolyón, halottak millióit hagyva maga
után.
Günther egy pillanat alatt vált magányos özveggyé egy
megsemmisülés peremén billegő vesztes birodalom
kétségbeesett fővárosában. Ráadásul hamarosan a két fia is
hozzá költözik, akik elveszítették az anyjukat, és sokkal több
gondoskodásra van szükségük, mint amennyire a férfi valaha is
képes volt. Günthernek alig maradt ideje rájuk. Birodalmat
kellett építenie. Toni temetése után, egy napos őszi délután
Günther a sírnál állt Pritzwalkban, és úgy érezte, pótolhatatlan
veszteség érte.[5] „Azt hittem, az emberek az életben csak
egyszer képesek igazi szerelemre” – írta. Hat hónappal később
azonban ismét szerelmes lett. Ez volt az a szerelem, amely máig
kísérti a Quandtokat. A lány neve Magda Friedländer volt, és
később Magda Goebbels néven vált ismertté, „a Harmadik
Birodalom first ladyjeként”.
2.
1919. április 21-én, egy langyos tavaszi estén Günther
Quandt fölszállt egy zsúfolt vonatra Berlinben. Húsvéthétfő
volt, két kollégájával Kasselbe tartott, üzleti tárgyalásra, első
osztályon. Röviddel az indulás előtt az üzletemberek privát
fülkéjének ajtajában egy anya búcsúzott a lányától. A lány keze
tele volt csomagokkal. Az anyja már az egész szerelvényen
végigment, hogy üres helyet találjon a lányának. Búcsúzásul ezt
mondta: „Magda, itt maradsz.”[6] Günther várt két-három
percet, mielőtt fölállt, és beinvitálta a lányt a fülkéjükbe.
Beletelt jó néhány percbe és még néhány meghívásba, mire a
szégyenlős Magda kinyitotta a fülke ajtaját, és csatlakozott a
három, jóval idősebb férfihoz.
Miután Günther segített elhelyezni a csomagjait, Magda
leereszkedett a puha plüssel borított ülésre. Amikor beszélgetni
kezdtek, Günther észrevette, milyen vonzó a lány: „Egy
kivételesen bájos jelenséget hívtam meg hozzánk: világoskék
szem, csodás szőke haj, formás arc, vékony alak” – írta később.
[7] Magda csak 17 éves volt, 20 évvel fiatalabb, mint Günther, és
csak hat évvel idősebb, mint az idősebbik fia, Hellmut. A
húsvéti ünnepeket töltötte az anyjával és a mostohaapjával
Berlinben, és most visszafelé tartott a bentlakásos iskolába, a
Németország közepén lévő hegyvidéki Goslarba. Günther és
Magda végigbeszélgették az utat – utazásról és a berlini
színházakról esett szó. A férfi el volt ragadtatva. A vonat hajnali
1-kor állt meg a goslari állomáson. Günther segített a lánynak a
csomagokkal, és közben észrevétlenül megleste az iskola címét
a bőrönd címkéjén.
Amint megérkezett Kasselba, levelet írt a lánynak, hogy
meglátogathatná-e másnap délután az iskolában. Majd az apja
egyik barátjának adja ki magát, és így kér engedélyt az
igazgatónőtől, hogy magával vihesse. Magda beleegyezett.
Másnap Günther egy csokor rózsával tűnt fel – nem Magdának
szánta, hanem az igazgatónőnek, hogy elengedje a lányt egy
sétára. Rövid udvarlás következett. A harmadik randevún, a
Harz-hegység egyik káprázatos szerpentinjén, Günther feleségül
kérte Magdát egy sofőr vezette limuzin hátsó ülésén.[8] A lány
megdöbbent, és három napot kért, hogy átgondolhassa a
lánykérést. Azok a házasságok, amelyeket a környezetében
látott, távolról sem voltak számára vonzók.
Magda házasságon kívül született Berlinben, 1901.
november 11-én. A szülei, Oskar Ritschel mérnök és Auguste
Behrend szobalány végül összeházasodtak, de Magda anyja
elvált Ritscheltől, miután megtudta, hogy a férfi megcsalja. Majd
hozzáment Richard Friedländerhez, egy német zsidó
üzletemberhez. És most épp tőle is válni készült. Magda
egyetlen gyerekként nőtt fel egy kozmopolita, felső
középosztálybeli családban: anyjával és mostohaapjával
ingázott Berlin és Brüsszel között, ahol egy apácák vezette
szigorú katolikus, bentlakásos iskolában tanult. Mostohaapján
kívül is voltak zsidó kötődései.[9] Közvetlenül azelőtt, hogy
Güntherrel találkozott, szakított a barátjával, Victor Chaim
Arlosoroff-fal. Victor ambiciózus orosz zsidó emigráns volt, és
közgazdaságtant tanult Berlin híres egyetemén, a Humboldton.
De Magda úgy érezte, hogy mint „siksze” (nem zsidó nő), sosem
fogadná be őt a zsidó közösség.
Magda háromnapi gondolkodás után elfogadta Günther
házassági ajánlatát. Zavarba ejtette, hogy ez az erős, idősebb
férfi, akinek kétsoros öltönye, keményített gallérja és arany
mandzsettagombjai pénzről és hatalomról árulkodtak, ennyire
érdeklődik iránta. Szúrós kék szemével, kerek, kopaszodó
fejével és átfésült hajával a magas Günther tekintélyt
parancsoló volt – de nem feltétlenül vonzó. A szerelem viszont
nem volt komoly szempont egy húsz évvel idősebb férfival
kötendő házasságban. Az elragadtatás és az ambíció annál
inkább. A lányt lenyűgözte Günther, aki huncut mosollyal járt-
kelt a világban, mintha mindig tudna valamit, amit mások nem.
Magda ott akarta hagyni az internátust, és várta, hogy egy olyan
ember felesége lehessen, akit ilyen anyagi megbecsülés övez.
Elképzelte, hogy nagy háztartást vezet, és társasági
eseményeket szervez a férfi barátai és üzleti partnerei számára.
Günthernek volt azért két feltétele az esküvő előtt. Magdának át
kell térnie a protestáns hitre a katolicizmusból, és ismét fel kell
vennie a Ritschel vezetéknevet. Ekkor még Friedländernek
hívták, ami elfogadhatatlan volt Günther és konzervatív
lutheránus családja számára. Magda engedelmeskedett.
Anyjának azt mondta: „a vallás nem számít.[10] Az én istenem a
szívemben lakik.”
 Günther Quandt
1921. január elején Magda és Günther összeházasodtak egy
gyógyszállóban, a Rajna nyugati partján, nem messze Bonntól.
A menyasszony brüsszelicsipke-ruhát viselt. De a harmónia
nem tartott sokáig. Az újdonsült házasok kor- és jellembeli
különbségei fájdalmasan gyorsan kiderültek, amikor is a
munkamániás Günther hirtelen véget vetett a tíznapos olasz
nászútnak, hogy részt vegyen egy „kihagyhatatlan
konferencián”.[11]
A nászút ráadásul a hirtelen elutazás előtt sem volt igazán
sikeres. Miközben a pár az olasz vidéken autózott egy sofőr
vezette Mercedes limuzinban, Magda érzékelte, hogy a férjét
csöppet sem érdekli az „igazi” Olaszország. Ahogy az anyja,
Auguste később felidézte, Magda ekkor döbbent rá, hogy „a
férjéből alapjaiban hiányzik minden esztétikai érzékenység;
velejéig pragmatikus alkat, akinek a művészet és a szépség
vajmi keveset jelent.[12] A természet is hidegen hagyta. Ahogy
keresztülutaztak Umbrián, a klasszikus szépség és történelmi
gazdagság vidékén… Quandt a talaj geológiai szerkezetéről
magyarázott, és az ipari hasznosítás lehetőségeit latolgatta”.
Azért az utazás mégsem volt teljes kudarc. 1921. november 1-
jén, kicsit több mint kilenc hónappal a nászút után Magda életet
adott az egyetlen közös gyereküknek, egy fiúnak, akit
Haraldnak neveztek el.

Magda Friedländer
Egyedül szülte meg a kórházban. Günther természetesen
dolgozott. Berlinbe visszatérve szemernyi különbség nem
mutatkozott a szakmai és magánélete között. Csak az üzlet
létezett számára. A cég- és gyárlátogatások minden utazás vagy
szabadság meghatározó részét képezték, még akkor is, ha vele
volt a felesége és a fiai. Napi 12 órát dolgozott; reggel fél 8-kor
érkezett meg az irodájába, és este fél 8-kor tért haza, „fáradtan
és törődötten” – idézte fel később Magda anyja.[13] „Vacsora
után ült a foteljében, kinyitotta a berlini pénzügyi újságot, és
három perc múlva már aludt.” Günther állandóan kimerült
volt. Panaszkodott, hogy nincs ideje olvasni és új elképzeléseken
gondolkodni. A társasági élet nemigen érdekelte. Esetében
minden társasági ügylet valami üzlethez kapcsolódott, és „csak
akkor került rá sor, ha elkerülhetetlen volt”. Magdának ez fájt a
legjobban. Ő mint feleség és háziasszony csak akkor kerülhetett
a figyelem középpontjába, ha az otthonában zajlott valamilyen
esemény – akkor is csak pillanatokra. Günther világában a
házasság számára nem volt hely. Magdának nem volt más
választása, mint hozzászokni ehhez az új, magányos élethez.
3.
Az 1920-as évek elejére Günther és Magda eltávolodott
egymástól, ugyanekkor a Weimari Köztársaság nevű új német
állam fokozatosan a káosz felé tartott. Mivel egyik alkotmányos
válság követte a másikat, a legtöbb üzletember igyekezett távol
tartani magát a változékony parlamenti politikától. Helyette egy
másik játéktér foglalkoztatta őket, ahol a befolyás és a profit
volt a tét: a tőzsde.
1922 nyarán hiperinfláció tört ki, a tőke menekült, miután
meggyilkolták a német külügyminisztert, Walther Rathenau
zsidó iparmágnást, és a versailles-i szerződés értelmében
Németországra kiszabott óriási jóvátételi kifizetések nem
teljesítése is fenyegetett. Rathenau berlini meggyilkolása után a
német valutával szembeni bizalom teljesen elpárolgott. Az
inflációs ráta 1300 százalékra ugrott, és a Reichsbank billiós
bankjegyeket kezdett nyomtatni. Csak az a néhány gazdag
német profitált ebből a helyzetből, aki kézzelfogható vagyonba,
ingatlanba vagy gyárakba fektetett. Minden adósságuk,
tartozásuk azonnal elpárolgott. A német középosztály nagy
része azonban megtakarításba vagy értéktelen kötvényekbe
tette a pénzét, amelyeket az I. világháború finanszírozására
használtak. Több millió német ment tönkre.
A részvények értéke valahol a kézzelfogható és a likvid
között lebegett. Pénzügyi szempontból a senki földje volt ez,
ahol csak a legvakmerőbb spekulánsok mertek kereskedni. És
Günther Quandt egy volt közülük. Kereste a módját, hogyan
fektesse be a pénzét, amit a háború alatt keresett, ezért a
devizakereskedés, valamint a tőzsdei spekuláció felé fordult.
Ahogy estek az árfolyamok, a kisbefektetők kezdték eladni a
részvényeiket, amelyeket a valódi vagyonnal megtámogatott
cégek nyomott áron felvásároltak. Ez a helyzet a spekulánsok
álma – de rémálommá is változhat. A bizonytalan német valuta
árfolyam-ingadozásokat produkált, így az ember könnyen
rajtaveszthetett a nagyobb befektetőkkel szemben, akik
nagyobb részvénycsomagokat próbáltak felvásárolni.
Egy gyapjúipari vállalattal bonyolított különösen kockázatos
kereskedés 45 millió márkát hozott Günthernek 1921 őszén,
ezért megbízott jó pár bankot, hogy vásárolják fel egy tucatnyi
ipari vállalat részvényeit.[14] Az egyik befektetése Németország
hatalmas kálium-karbonát-gyára, a Wintershall volt. Günther
ugyan benne volt a cég bányászati tanácsában, de nem
irányított. És ez igencsak bántotta. „Sehol nem mondhattam
semmit” – emlékezett vissza később.[15] Kellemetlen és
ismeretlen szerep volt ez a textilmágnásnak, aki, miközben
távolról irányította a családi üzemeket, eltökélte, hogy egy
másik iparágban is meghatározó szereplővé válik. Most lett 40
éves, ketyegett az óra. A perspektíva, hogy kizárólag
tőzsdespekulánsként forgassa a vagyonát „az infláció gonosz
korszakában”, taszította – írta Günther. Ahhoz képest, hogy erős
ellenszenvvel viseltetett a tőzsdei spekuláció iránt, nagy sikerrel
leküzdötte ezt a taszítást. Még a részvényvásárlási hullám után
is maradt 35 millió márkája. Készen állt arra, hogy saját céget
vegyen.
1922 tavaszán Günther megszerezte az első zsákmányt: a
berlini székhelyű akkumulátorgyárat, az Accumulatoren-Fabrik
AG-t. Az AFA a világ egyik legnagyobb akkumulátor- és
elemgyára volt. Amikor Günther szemet vetett rá, világméretű
villamosítás tombolt. A cég szoros kapcsolatot ápolt a
fegyveriparral, miután a háború alatt akkumulátorokkal látta el
a német tengeralattjárókat. Ugyanakkor az AFA valódi értékét
nem tükrözte a részvények árfolyama. A tulajdonosi kör
szétszóródott, és nem álltak rendelkezésre megfelelő védelmi
mechanizmusok a felvásárlások ellen – például elsőbbségi
részvények sem.
Günther elkezdett naponta AFA-részvényeket vásárolni.
Fedőcégek, bankok és strómanok – köztük családtagok – egész
hálózatát használta, hogy ne hívja föl magára a figyelmet,
névtelen maradjon, és még több pénzt keressen.[16] De 1922
szeptemberében rákényszerült, hogy a tőzsdére menjen, amikor
az AFA igazgatótanácsa tőkeemelést jelentett be, és elsőbbségi
részvényeket bocsátott ki. Addigra Günther az AFA-
részvényeknek csak a negyedét birtokolta. A részvények
többségének megszerzése a lehetetlennel volt határos,
amennyiben a tőkeemelés megvalósul.
A bejelentés utáni napon Günther Berlin pénzügyi újságját
olvasta az íróasztalánál, amikor egy névtelen hirdetés ötlött a
szemébe, amelyben arra szólították föl az AFA-részvényeseket,
hogy az igazgatótanács javaslatai ellen szavazzanak.[17]
Günther felhívta Walter Funkot, a lap főszerkesztőjét. Funk
mindenkit ismert, aki számított a német üzleti világban, és
elmondta, hogy egy Paul Hamel nevű férfi adta fel a hirdetést.
Günther megszervezett vele egy találkozót aznap estére. Hamel
a Sponholz privátbank egyik partnere volt, és
vállalatfelvásárlásokra specializálódott. Güntherrel úgy
döntöttek, egyesítik erőiket.
Az AFA igazgatótanácsában egy kimerítő, egy hónapos
tárgyalássorozat után a vállalati rablók győztek.[18] Elsőbbségi
részvényt nem bocsátottak ki, és Günther kapott négy
felügyelőbizottsági helyet a testületben. Közben titokban
vásárolta tovább az AFA részvényeit; a textilgyárai fizették.
1923 júniusában Günther a felügyelőbizottság elnöke lett, és a
csoportjával a részvények 75 százalékát birtokolta.
Az AFA ellenséges felvásárlása befejeződött. Günther kezébe
került a világszerte ismert cég egy új iparágban; a spekuláns
textilkereskedőből viharos gyorsasággal lett érett iparmágnás.
Ráadásul egy üzleti partnerre is szert tett Paul Hamel
személyében, hála Funknak. Amikor 1925-ben meghalt az AFA
egyik igazgatója, Günther költözött be az irodájába a cég
főhadiszállásán, az Askanischer Platz 3.-ban. Ez Berlin
főpályaudvarával szemben, a főváros kormányzati és üzleti
negyedének kellős közepén volt, közel a pénzhez és a
hatalomhoz. Onnan irányította Günther az egyre növekvő
Quandt-birodalmat, egy faborítású, hatalmas irodában, egy
óriási, sötét íróasztal mögül.
Három évvel később Günther egy újabb céget gyűrt maga
alá, a Deutsche Waffen- und Munitionsfabriken nevű
cégcsoportot (DWM), vagyis a Német Fegyver- és Tölténygyárat.
A cég a német császári hadsereg egyik legfontosabb fegyver- és
tölténygyártója volt az I. világháborúban. A leányvállalatai
gyártották a híres Mauser gépfegyvert és a Luger pisztolyt,
valamint töltények millióit és harci repülőgépek alkatrészeit.
Günther máris kedvtelve gondolt a DWM-re „mint egy kicsi
Kruppra”, a híres Krupp acélgyár és -dinasztia, Németország
legnagyobb fegyvergyártója után.[19]
De a valaha hatalmas DWM elég rossz állapotban volt 1928
nyarán, amikor Günther és partnerei lépéseket tettek a
megszerzésére.[20] A berlini székhelyű cég a németországi
leszerelési megállapodás miatt profilt váltott, és most csak
konyhai felszereléseket és varrógépeket, valamint más
ártalmatlan eszközöket gyártott. Az egyetlen fegyver, amire a
DWM engedélyt kapott, a sport- és vadászpuska volt. A
részvényeinek ára bezuhant, fizetésképtelenségről suttogtak, és
idejétmúlt vezetés állt az élén.
 A DWM az állapota miatt sokkal könnyebb és olcsóbb
felvásárlási célpont volt, mint az AFA. Amikor Günther 1946-
ban megírta a memoárját, mindent elkövetett, hogy azt a
látszatot keltse, mint akinek soha nem volt köze a
fegyverkereskedelemhez. Azt állította, hogy Paul Hamel vetette
fel a lehetőséget, hogy a fegyveripar felé terjeszkedjenek.[21] (A
duóhoz társult egy másik Paul – Paul Rohde, az acélmágnás –,
így egy trió szerezte meg a DWM-et.) Günther szerint Hamel
olyan sikeresen mozgósította a befektetőket a DWM következő
részvényestalálkozóján, hogy 1928 júliusában az egész
igazgatótanács lemondott. De félre az átírt történelemmel;
végül ismét Günther lett a felügyelőbizottság elnöke, aki
hírnevét a cégek sikeres szerkezetátalakításából szerezte, akár
fegyvergyártásról, akár akkumulátorról volt szó.
4.
Amikor 1923-ban a hiperinfláció kicsúcsosodott, majd véget
ért, Friedrich Flick, egy 40 éves acélmágnás a feleségével,
Marie-val és a fiaival Berlinbe költözött. Vettek egy villát a város
nyugati részében, az erdős és előkelő Grünewaldban. Flick is
óriásit profitált a spekuláció és infláció mámorító éveiben, így
elhagyhatta a szülőhelyét, a Ruhr-vidék délkeleti részén lévő
vidéki Siegerlandot, és a fővárosban telepedett le. Rótta a
köröket a szépen karbantartott murvás ösvényeken az új villája
körül, szívta az olcsó szivart, és a következő merész terven törte
a fejét.[22]
Hogy jöttét jelezze, Flick vásárolt egy elegáns irodát a
Bellevuestrasse 12.-ben, ahonnan egyre bővülő ipari
érdekeltségeit irányította.[23] Az iroda egy csöndes kis utcában
állt a Tiergarten és a Potsdamer Platz között. Berlin lüktető
központja az utca végén volt, Günther fellegvára az Askanischer
Platzon pedig alig hárompercnyi autóútra dél felé. Szigorú
eltökéltsége, könyörtelensége és a számok terén mutatott
tehetsége révén Flick hamarosan Németország egyik
legsikeresebb és legbefolyásosabb acélmágnása lett. De nem
tűnt úgy, hogy élvezi a helyzetét. Soha egyetlen vidám villanás
nem látszott a kék szemében, sem egy mosolyféleség a szája
szegletében. Zömök termete, hosszúkás arca, kemény tekintete
és dús, gyorsan őszülő haja félelmetes volt, és zord. Illett is
hozzá; ahhoz a férfihoz, aki a náci Németország egyik
leghírhedtebb gyáriparosává vált.
A Günther Quandtnál két évvel fiatalabb Flick 1883. július
10-én született Ernsdorfban, a birodalmi Németország virágzó
ipari központjának egyik álmos kis falujában. Apja gazdálkodó
fakereskedő volt, aki több ércbányában is részesedéssel bírt,
Flick pedig üzleti és közgazdasági tanulmányokat folytatott
Kölnben, aztán jól hasznosítva tanulóidejét egy nehézségekkel
küszködő siegerlandi acélgyárban, 24 évesen igazgató lett.
Ezután egy másik, ugyancsak pénzügyi gondokkal küzdő helyi
acélipari vállalat igazgatótanácsának a tagja. Az igazgatótanácsi
tagság tette lehetővé, hogy Flick feleségül vegye Marie Schusst,
Siegen tekintélyes városi tanácsosának és textilgyárosának
lányát, 1913-ban.[24] Hamarosan három fiuk született: Otto-
Ernst, Rudolf, és kissé lemaradva Friedrich Karl. A Flick
dinasztia kezdett testet ölteni.
 Friedrich Flick
Flick hátborzongatóan tehetséges volt a számok és mérlegek
elemzése terén. Egymás után átszervezte a két problémás
acélgyárat, még mielőtt élt volna az I. világháborúból fakadó
lehetőséggel. 1915-ben kereskedelmi igazgató lett a
Charlottenhütte igazgatótanácsában. A pénzügyileg szilárd
lábakon álló gyár volt a legnagyobb acéltermelő a wesztfáliai
Siegerland régióban, de a német birodalmi versenytársaihoz
képest még mindig kicsinek számított. Flick igazgatótanácsi
társai megengedték, hogy merész felvásárlásokba fogjon, és a
háború alatt meg is négyszerezte a mérleget. Könnyedén
hasznot tudtak húzni a hadsereg megnövekedett fegyveracél-
szükségletéből.
Ahogy a fegyverek iránti kereslet emelkedett az I.
világháború utolsó két esztendejében, az acél, réz és a hulladék
ára is robbanásszerűen megugrott. Flick az elképesztő háborús
profitot a Charlottenhütte felvásárlási stratégiájának
finanszírozására fordította. Ugyanekkor vezette be a saját
vállalati sémáját: titokban részvényeket vásárolt a
Charlottenhüttében, amelynek nem volt többségi részvényese.
A titkos befektetést egy profitábilis fémhulladéküzletből, az apja
pénzéből és a felesége hozományából finanszírozta.[25] Továbbá
kétszer is meggyőzte az igazgatótanácsot és az államot, hogy
bocsásson ki elsőbbségi részvényeket holmi valós és általa
kitalált felvásárlási fenyegetések elhárítása érdekében, hogy
egyedül ő irányíthassa a Charlottenhüttét.
Miután elhárított egy valós felvásárlási fenyegetést, amely a
hírhedt Ruhr-mogul, August Thyssen műve volt, és 1920-ban
megegyezett vele, Flick a Charlottenhütte többségi részvényese
lett. Ezt követően a céget személyes holdingjává alakította,
amely acél-, bánya- és más nehézipari cégek gyorsan változó
portfóliójával kereskedett. Gyakran vásárolt részvényeket
strómanokon és fedőcégeken keresztül, hogy elrejtse a
személyazonosságát és a szándékait, akárcsak Günther Quandt,
aki ugyanezt tette ez idő tájt.[26] Flick adósságokból
finanszírozott, vészjósló tempójú részvényvásárlásai, eladásai
és csereügyletei éles versenybe és alkalmi együttműködésbe
sodorták őt olyan befutott iparosokkal, mint Thyssen, Krupp és
társai.
Miután megegyezett Thyssennel, Flick visszavonult a Ruhr-
vidékről, átmenetileg feladva végső célját. Ehelyett Felső-
Sziléziában, egy olyan vitatott régióban kezdett acéllal üzletelni,
amely hol német, hol lengyel ellenőrzés alatt állt. Sebezhetősége
révén termékeny talaja volt itt az olcsó felvásárlásoknak.
Kezdetben ezek a felső-sziléziai acélüzletek irányították rá az
országos figyelmet Flickre. A főváros legnagyobb lapjának, a
Berliner Tageblattnak egyik üzleti újságírója készített először
portrét róla. 1924-ben az újságíró azt írta, hogy Flick
„megragadta a korszellemet, és megérezte, hogy lépnie kell.[27]
Belevetette magát az átrendeződési folyamatba, néhányszor el
is merült, majd mint a nehézipar új konglomerátumkirálya
bukkant fel…Friedrich Flick neve ismeretlen ugyan a
nagyközönség előtt, de a bányaipari kollégák és a nagybankok
igazgatói (akik ki nem állhatják, mert kirekeszti őket) az egyik
legerősebb, legsikeresebb és legtehetségesebb emberként
tekintenek rá”. Flick gyűlölte a médiafigyelem bármilyen
formáját, és elkezdte lefizetni az újságírókat, hogy a róla írt
cikkeiket ne jelentessék meg.[28]
Külföldi jelenléte révén Flicknek végül sikerült megvetnie a
lábát abban az ipari régióban is, amelyre a leginkább vágyott: a
Ruhr-vidéken. 1923–24-ben a felső-sziléziai érdekeltségei
részvényeinek nagy részét elcserélte az egyik versenytársa által
irányított Ruhr-vidéki acélgyárakra. A cserében benne voltak
egy gelsenbergi bánya részvényei is. Flick következő lépése
minden addiginál merészebb volt. 1926-ban Ruhr-vidéki
iparmágnások egy csoportja Düsseldorfban megalapította a
Vereinigte Stahlwerkét (VSt), egy olyan konglomerátumot,
amely az acélgyártást és az árakat szabályozta. Nagyrészt
amerikai kötvényekből finanszírozták, és ez lett a világ második
legnagyobb acélgyára, amelyet méretben csak a U. S. Steel
előzött meg. Flicknek a sziléziai részvénycsere révén méretes
részvénycsomagja lett a VSt-ben, és számos üzleti érdekeltségét
ebbe az új, Ruhr-vidéki konglomerátumba csatornázta. De ez
még nem volt elég. Ő akarta irányítani a VSt egészét.[29] Amikor
néhány cég egyesült, és a Gelsenberg lett a VSt legnagyobb
részvényese, Flick kapva kapott a lehetőségen. Elkezdte
felvásárolni a Gelsenberg-részvényeket, remélve, hogy többségi
tulajdonossá válik. Egy részvénycsere- és kereskedéssorozat
után, amelynek nagy részét egy korábbi riválisával bonyolította,
a terve működött. Flick lett a VSt többségi részvénytulajdonosa,
és ilyenformán az ő irányítása alá került a világ egyik
legnagyobb ipari konglomerátuma. 1929-re – mindössze 45 éves
korára – ténylegesen Németország leghatalmasabb
iparmágnásainak egyikévé vált.
5.
Günther Quandt számára is a csillagos ég volt a határ az
1920-as évek végén. Noha egyre inkább a testvérei vezették a
brandenburgi textilgyárakat, továbbra is ő határozta meg a
családi vállalkozás stratégiáját. Többségi tulajdonos lett a
Wintershallban, Németország legnagyobb káliumgyárában. És
ami a legfontosabb: bekebelezett két nagy ipari vállalkozást,
amelyek világszerte árulták a termékeiket. Egy DWM-igazgató
írta róla, hogy Günther új hitre tért: „azok közé az emberek
közé tartozik, akiknek az ereje csak a pénz legyőzhetetlen
hatalmába vetett hitben rejlik.[30] A sikerei pedig ezt újra és újra
megerősítik. Ez a hit számára vallás, amely mindazonáltal nem
kötődik szükségképpen az istenhithez”.
 Az új pénzzel megnyíltak a parvenülét tipikus csapdái is.
Günther évekig keresett megfelelő alkalmi lakást Berlin
központi részében, hogy ne kelljen hazamennie, ha sokáig
dolgozik, vagy ha színházba mennek Magdával.[31] 1926-ban
egy napon az ingatlanosa megkereste: egy üzletember azonnal
túl akar adni a városi házán, hogy elkerülje a csődöt. Günther
megvette az ingatlant, mindennel együtt, miután alaposan
lealkudta az árát az elkeseredett tulajdonosnál. A ház Berlin
előkelő Westend negyedében gazdagon és drágán volt
bebútorozva, és ott maradt minden, az utolsó üveg borig és
evőeszközig. Sokkal elegánsabb volt, mint a saját házuk – a
nappali közepén például egy hatalmas orgona állt. Miután
megvette, Günther megjegyezte Magdának: „Látod, drágám,
mennyire nem volt igazad, amikor azt mondtad, hogy a kultúra
nem megvásárolható. Én megvettem!”[32]
Miközben a vagyona egyre csak nőtt, a családi élete
szétesőben volt. A katasztrófa 1927. július elején következett be.
Legidősebb fia és kiszemelt örököse, Hellmut épp megkezdte
egyéves külföldi, munkával egybekötött tanulmányait
Párizsban, amikor egy elhibázott vakbélműtét következtében
meghalt. Mindössze 19 éves volt. Hellmut utolsó szavai az
apjához szóltak: „Olyan boldogan segítettelek volna a nagy
munkában, drága apám.”[33] Günthert letaglózta a hír. Azt írta:
„Elveszítettem a drága, édes fiamat, akire mindig olyan büszke
voltam, akinek mindent építettem.” Magda napokon át
virrasztott Hellmut betegágyánál, és mélyen megrendült nevelt
fia halálától. Hellmut csak hat évvel volt fiatalabb nála, és
nagyon közel álltak egymáshoz – olyan közel, hogy néhányan
gyanakodtak, talán romantikus érzelmek szövődtek köztük.[34]
Hellmutot az anyja, Toni mellé helyezték végső nyugalomra a
Pritzwalk temetőben a családi mauzóleumban, amelyet
Günther épített nekik. „Mindent, amire hivatott volt az életben,
most át kell vennie az öccsének, a 17 éves Herbertnek” – írta
Günther.[35]
Günther másodszülött fia, Herbert viszont siralmasan
alkalmatlannak bizonyult az utódlásra. Mélabús, befelé forduló,
vézna és szégyenlős volt – épp az ellentéte a tehetséges, jóképű
és empatikus bátyjának. Ráadásul súlyos szemgyengeséggel
született, ami miatt tízéves korától magántanuló volt.[36] És
mivel alig tudott olvasni, mindent memorizálnia kellett, a
tantárgyak anyagát szóbeli magyarázatokon keresztül
sajátította el a magántanáraitól.
Herbert orvosa azt mondta, hogy a fiú jövőjét a
mezőgazdaság jelentheti, és az, ha kétkezi munkát végez.
Günther ezért megvette Herbertnek a nagy Severin-birtokot, az
északi Mecklenburgban.[37] A birtok közepén egy
neoreneszánsz tégla udvarház állt, még az 1880-as években
építették, és több mint ezer hektár föld és erdő vette körül. A
szántóföldek, legelők és erdőségek lankás hegygerincen terültek
el. Günther a volt sógorát, Walter Granzowot nevezte ki a birtok
gondnokának, amiből hamarosan hasznot hozó mezőgazdasági
vállalkozás lett. Nemsokára viszont sokkal sötétebb célokat
szolgált.
 Hellmut halála felgyorsította Günther és Magda
házasságának szétesését. Kezdettől nem illettek egymáshoz, és
ha volt is valaha romantikus érzelem Magdában Günther iránt,
a mostohafia halála után mind eltűnt. Hellmut a halálos ágyán,
a párizsi Rue de Clichyn lévő kórházban könyörgött a
folytonosan veszekedő apjának és mostohaanyjának, hogy
„mindig legyenek kedvesek egymással”.[38] A szavai „tőrként
fúródtak” Günther szívébe: „Úgy éreztem – írta –, ha Hellmut
meghal, a házasságunk tönkremegy. Az ő támogatásával – tán
öntudatlanul – valahogy mindig visszataláltunk egymáshoz.”
Günthernek igaza volt, és ő tehetett a problémájukról. Hat éve
már, hogy elhanyagolta Magdát, érzelmileg, társasági
értelemben és anyagilag is. Fukar volt vele; harmadannyi
költőpénzt adott a nőnek, mint amennyit a cselédeknek fizetett.
[39] Magdának egy könyvben kellett vezetnie minden háztartási
kiadást, és amikor bemutatta neki a könyvelést, szótlanul
végigolvasott minden oldalt, és a végére piros tintával odaírta:
„Elolvasva és elfogadva, Günther Quandt.”[40] Magda egész élete
a gyerekek gondozásából és az öttagú személyzet felügyeletéből
állt a berlini külvárosban. Pedig kalandra termett, nem
otthonülésre. Tanult nő volt, művelt, több nyelven beszélt,
imádta a képzőművészetet. Többet akart az élettől, némi
rivaldafényt, de hiába várta, hogy egy gazdag iparmágnás
feleségeként prominens helye legyen a viharos húszas évekbeli
Berlinben.
1927 őszén, néhány hónappal Hellmut halála után a pár az
Egyesült Államokba utazott. Günther azt remélte, ez talán segít
a kapcsolatukon. Még a piros Maybach kabrióját is áthajóztatta.
De hiába minden erőfeszítés, a szerelmük nem éledt újjá az
úton. Egy másfajta szikra viszont lángra lobbant Magdában.
Manhattan kellős közepén történt, hogy Günthert és Magdát
először kísérte a náci párt egyik képviselője: Kurt Lüdecke, a
nagyvilági playboy, kezdettől az NSDAP tagja, aki ez idő tájt New
Yorkban vert tanyát abban a reményben, hogy a náciügyet
eladja a gazdag amerikaiaknak.[41] Lüdecke erőfeszítése, hogy
adományt csikarjon ki Henry Fordtól, a vehemensen
antiszemita detroiti autógyárostól, épp kudarcot vallott, ezért
úgy gondolta, talán több szerencséje lesz egy olyan gazdag
némettel, mint Günther, aki egyébként egy barátjának a bátyja
volt.
A házaspár a Plaza Hotelben találkozott Lüdeckével – ott
laktak ugyanis. „Vele és az elragadó feleségével ebédeltem” –
írta Lüdecke az I knew Hitler (Ismertem Hitlert) című
memoárjában.[42] „Ő most az egyik leggazdagabb ember
Németországban, tipikus példája a nemzetközi és gazdasági
orientációjú üzleti gépezetnek, és csekély, avagy semmi
képzelőereje nincs semmi egyébhez. Természetes, hogy azonnal
megpróbáltam becserkészni – őt és a pénzét is meg akartam
nyerni az ügyünknek. De szkeptikus volt.”
Günther nem sétált bele a csapdába, ezért Lüdecke célpontot
váltott. Magda „sokkal nyitottabbnak mutatkozott a
javaslatomra” – írta Lüdecke. „A szeme felcsillant, amikor
Hitlerről és a náci hősiességről meséltem neki. Mire
elbúcsúztam tőlük a hajónál, ami visszavitte őket
Németországba, Frau Quandt a szövetségesem lett. Megígérte,
hogy elolvassa a náci könyveket, amiket adtam neki, »dolgozni«
fog a férjén, és melegen invitált, hogy látogassam meg őket
Berlinben. 1930 nyarán, a németországi látogatásom alatt
szoros barátságot kötöttünk, és lelkes nácit faragtam belőle.” És
még ennél is szorosabbá vált a barátság.
Nem ez volt Magda első viszonya, és nem is az utolsó.
Miután 1928 elején visszatértek Amerikából Németországba,
Günther nagyobb szabadságot és több pénzt adott Magdának.
[43] Az iparmágnás, miközben a DWM megvásárlása foglalta le,
megemelte felesége járandóságát, nem kritizálta többé az
öltözködését, nem ellenőrizte a napi terveit és a költéseit.
Magda végre a legkiválóbb tervezők ruháit hordhatta, és
előkelő helyeken, elegáns társasági eseményeken, bálokon
jelent meg. Mégsem volt boldog. Semmit sem érzett már
Günther iránt. Többször is kérte őt, hogy váljanak el, de a férfi
erre nem volt hajlandó.
Az egyik bálon Magda találkozott egy gazdag családból való
fiatal diákkal, és viszonyt kezdett vele. A legcsekélyebb
lelkiismeret-furdalás nélkül utazgatott az új szeretőjével.
Günther gyanakvását nem is Magda gyakori távollétei, hanem a
megváltozott hangulata – komorból sugárzóvá vált – keltette fel.
A férj magánnyomozót fogadott, aki követte Magdát, és
dokumentálta, hogy az asszony és a szeretője ugyanabban a
Rajna menti városban éjszakáznak egy hotelben, ahol annak
idején a házaspár is egybekelt. Amikor Günther szembesítette
Magdát a tényekkel, az asszony mindent beismert. A nőnek
azonnal el kellett hagynia a házat. Günther elindította a válási
procedúrát. A fiatal Magda hirtelen egy csöppet sem irigylésre
méltó helyzetben találta magát. Iparmágnás feleségből egy
éjszaka alatt koldusszegénnyé válhat. Miután beismerte a
viszonyt, a bíróság előtt mindent elveszíthet: a házasságát, a
fiát, Haraldot, és a reményt a tartásdíjra. De Magda nem volt
gyámoltalan típus – voltak eszközei Güntherrel szemben.
Évekkel korábban talált egy köteg szerelmes levelet egy nőtől a
férfi íróasztalában. És most készen állt rá, hogy felhasználja,
visszakényszerítve Günthert a tárgyalóasztalhoz.
A terve bevált. Günther és Magda házassága 1929. július 6-án
a berlini polgári bíróságon ért véget.[44] Az asszony ügyvédei –
Katz, Goldberg és mások – jó alkut kötöttek. Míg a válást Magda
hibájából mondták ki, és az ügyvédi költségeket is neki kellett
viselnie – „elhanyagolta házastársi kötelességét” azzal, hogy
több mint egy éve nem feküdt le a férjével –, a korábban fukar
Günther nagyvonalúan gondoskodott leendő volt feleségéről. Az
asszony havonta majdnem 4000 birodalmi márkát kapott,
betegség esetén még 20 ezret, és 50 ezret arra, hogy új otthont
találjon. Ugyancsak Magda kapta Harald fiuk gondviselői jogát,
a gyerek 14 éves koráig. A fiúnak akkor kell majd visszatérnie
az apjához, aki fölkészíti arra, hogy egy napon átvehesse a
Quandt-birodalom felét. Magda felügyeleti jogának volt egy
feltétele is: ha ismét férjhez megy, Harald azonnal az apjához
kerül. Günther nem akarta, hogy a fia egy másik apafigura
hatása alá kerüljön. A felügyeleti jog záradékául Günther
feltétel nélküli használati jogot adott Magdának a Severin-
birtokra. Ezek a kikötések komoly következményekkel jártak a
volt házastársakra és a fiúra nézve is.
Míg Günther több tíz oldalt szentelt a memoárjában a
Magdával közös élet leírásának, a békés válást egyetlen rövid
bekezdésben intézte el: „1929 nyarán különváltam Magdától…
azóta is barátságos viszonyban vagyunk”.[45] Günther egy
pillanatra magát hibáztatta a házasság kudarcáért, a sok
munkát okolta miatta, de csak azért, hogy rögtön mentséget
találjon: „A rengeteg stressz miatt nem törődtem Magdával
annyit, amennyit igényelt és érdemelt volna. Gyakorta keserűen
vádoltam magam ezért. De vajon milyen gyakran vádoljuk
önmagunkat mi, emberi lények olyankor, amikor nem is
vagyunk bűnösök?”[46] Günther még ekkor is némi
elfogultsággal viseltetett a felesége iránt: „Noha az útjaink
szétváltak, mindig csodálattal gondolok rá.”[47]
Amikor aláírták a válási papírokat, Günther egy csokor
virágot küldött Magdának, és elvitte vacsorázni a Horcherbe,
Berlin egyik legelegánsabb éttermébe, Göring törzshelyére.
Kezdetben az alkalmi családi összejövetelek a válás után is „a
legnagyobb harmóniában” folytak – jelentette ki később
Herbert, Günther legidősebb fia.[48] Magda szabad és tehetős
asszony volt. Egy hétszobás lakást bérelt Berlin Westend
negyedében, a Reichskanzlerplatz 2. alatt, egysaroknyira
Günther házától. Végre ő lehetett a házigazda, amit Günther
sosem hagyott neki. Gondoskodnia kellett a fiáról, de mivel
megengedhette magának, hogy cselédet és szakácsot tartson,
több szabadideje maradt, mint amennyit el tudott tölteni. Még
mindig találkozgatott a fiatal diákkal, de már érettebb férfit
keresett. Voltak más udvarlói is, köztük Herbert Hoover
amerikai elnök gazdag unokaöccse, de Magda elhárította a
házassági ajánlatát. Nyughatatlan volt, új értelmet keresett az
életének. Hamarosan meg is találta az újjászülető náci pártban,
még konkrétabban annak a dr. Joseph Paul Goebbelsnek a
személyében, aki Hitler mellett a párt legnyíltabb támogatója
volt.
6.
A náci playboy, Kurt Lüdecke 1930 nyarán mutatta be a 28
éves Magda Quandtot a nemzetiszocialista mozgalom
legfelsőbb, kifinomult köreinek. Ahogy fogalmazott: „Mivel
semmi dolga nem volt, viszont pénze bőven, aktív náci
támogató lett”.[49] A jómódú elvált asszony az Északi Kör
(Nordic Ringen), egy elit berlini fajvédő vitaklub révén jutott
közel a tűzhöz. A csoport, amelynek számos gazdag és unatkozó
német arisztokrata volt a tagjai között, a német nép
„északiasítását” hirdette, mivel az „északi fajt” minden más
fajjal szemben felsőbbrendűnek tartotta. Egyik este „jelentős
mennyiségű alkohol elfogyasztása után” Magda arról
panaszkodott a mámoros társaságnak, hogy „undorodik a saját
életétől, és azt hiszi, bele fog halni az unalomba”. August
Wilhelm (becenevén: Auwi) herceg, a lemondott II. Vilmos
császár egyik fia is ott ült az asztalánál, és titokzatos mosollyal
hajolt közel Magdához: „Unatkozik, drágám? Javasolnék
valamit: jöjjön, csatlakozzon hozzánk! Dolgozzon a Pártért.”[50]
 Magda azonnal megfogadta Auwi herceg tanácsát. 1930.
augusztus végén, egy fullasztó nyári estén elment a náci párt
választási nagygyűlésére a schönebergi Sportpalastba, Berlin
legnagyobb kongresszusi csarnokába. Aznap este dr. Joseph
Goebbels volt a vezérszónok – a „doktor úr”, aki irodalomból
doktorált Heidelbergben.[51] Ugyan regény-, dráma- és
újságíróként kudarcot vallott, a születő náci pártban azonban
helyet kapott 1924-ben. Szónoki tehetségével, bombasztikus
stílusával és Hitler iránti szolgai rajongásával gyorsan
emelkedett a ranglétrán. Hitler 1926-ban bizalmas barátját
Berlin Gauleiterének nevezte ki. Most pedig, négy évvel később
a 32 éves Goebbels még magasabbra jutott. Immár a Reichstag
tagja volt, a nácik propagandafőnöke és a párt nemzeti
választási kampányának felelős vezetője. Két hét múlva
szavazás, Goebbels egyelőre csak bemelegített.
Goebbelsnek hosszú orra volt, sápadt arca, magas homloka,
hátra fésült sötétbarna haja. Ritkán mosolygott. Nagy feje
esetlen kontrasztban állt kicsi, vézna testével, hiszen csak 165
centiméter magas volt. Kissé sántított is, ugyanis dongalábbal
született, ráadásul rosszul szabott inget és öltönyt viselt. Nem
kifejezetten jó parti egy gazdag, elvált asszony számára, aki egy
olyan vitaklub tagja, amely az északi faj felsőbbrendűségét
hirdeti. És mégis, aznap este, amikor Goebbels beszélni kezdett
a sok ezer emberhez, Magda horogra akadt.[52] A férfinak mély,
zengzetes hangja volt, hol szomorkás, hol ironikus, hol gúnyos,
hol szinte sikító. Szórta a szitkokat az ellenségre: a zsidókra, a
kommunistákra és még a kapitalistákra is. Magda anyja később
szinte erotikus élménynek írta le az estét, amikor a lánya
először hallotta Goebbelst. „Magda lángra lobbant. Úgy érezte, a
férfi a nőt szólítja meg benne, nem pedig a »párt« támogatóját,
amelyet amúgy alig ismer. Muszáj közelebbről megismerkednie
ezzel a férfival, aki egyik pillanatban forróságot zúdít rá, a
másikban jéghideget.”
Néhány nappal később, 1930. szeptember 1-jén Magda
belépett a náci pártba.[53] Megvette Hitler Mein Kampfját, és az
első oldaltól az utolsóig elolvasta, majd Alfred Rosenberg náci
teoretikus munkáját tanulmányozta, aki Goebbels riválisa volt.
Egy kudarcos kanyar után – amikor is előkelő lakóhelyén a
nemzetiszocialista párt nőbizottságát vezette, amelyben csupa
dolgozó asszony volt – Magda más munka után nézett. Muszáj
volt közel kerülnie Goebbelshez. És egy szürke október végi
napon sikerült is neki. Berlin központjába utazott, bejelentés
nélkül megjelent a náci párt erődszerű regionális
parancsnokságán, és felajánlotta szolgálatait. Miután kiderült,
hogy beszél idegen nyelveken, örömmel fogadták. Három
nappal később már Goebbels helyettesének titkárnője volt.
Alig néhány napja dolgozott ott, amikor épp lefelé ment a
lépcsőn, és egy ballonkabátos, alacsony férfi sietett fölfelé
mellette. Goebbels volt az. Ahogy a lépcsőfordulóban elhaladtak
egymás mellett, egy pillanatra egymásba kapcsolódott a
tekintetük. Magda, hűvösen, mint mindig, továbbment, hátra
sem nézett. Goebbels viszont azonnal a segédjéhez fordult, és
megkérdezte, „ki volt ez az elragadó nő?”.[54] Másnap Magdát
Goebbels irodájába rendelték. A férfi elmondta, hogy egy
megbízható személyt keres, aki egy személyes archívumot állít
össze neki, és megkérdezte, képes-e Magda ilyesmire. Az
archívum célja, hogy összegyűjtse a náci pártról, Hitlerről, és
mindenekfölött a magáról Goebbelsről szóló belföldi és külföldi
cikkeket. Goebbels ismerte az információ erejét.
Kulcsfontosságú tényező a megtévesztő
propagandakampányaiban, valamint lépéselőnyt biztosít
számára a nemzetiszocialista párt véres udvari intrikáinak
manipulálásában. Goebbelst mindig a versenyszellem vezette.
Nem volt a légierő hőse, mint Hermann Göring, sem az SS
vezetője, mint Heinrich Himmler. Csak az eszére és a Hitler
iránti odaadására támaszkodhatott.
Magda elfogadta az állást. Először 1930. november 7-én
bukkan föl Goebbels naplójában: „Egy Quandt nevű gyönyörű
nő fogja kezelni az új személyes archívumomat.”[55] Ahogy
Magda a nácizmus és Goebbels hatása alá került, megváltozott a
viszonya Güntherrel. Az egykori házastársak továbbra is
gyakran találkoztak egymással. Harald az anyjával élt, ezért
Günther és Herbert sűrűn meglátogatta őket a
Reichskanzlerplatzon lévő lakásukban. Az asszony még a
családi ünnepségeken is megjelent. Magda ott volt Günther
mellett Velencében 1930 karácsonyán, amikor a férfi
csípősérülést szenvedett. Együtt utaztak St. Moritzba, ahol
Günther a hegyi levegőn lábadozott.
De valami megváltozott a nőben. A beszélgetések csak a
politikáról szóltak. Magda megpróbálta megnyerni volt férjét a
náci ügynek, miután részt vett az első gyűlésen. „Valószínű,
hogy feltétlenül szükséges csatlakozni ehhez a mozgalomhoz.
Ez az egyetlen menekülő út a kommunizmustól, amely a nehéz
gazdasági körülmények miatt fenyegeti Németországot” – idézte
fel később Günther az asszony szavait.[56] A következő
látogatások alkalmával észrevette, hogy „Magda fanatikus
propagandistája lett az új ügynek, amelyet teljes szívvel
támogatott”. Günther kezdetben azt hitte, Magda csak Goebbels
szónoki képességeiért rajong, és amikor az asszony egyre csak
önmagát ismételgette, csökkentette a látogatások számát.
Azon a bizonyos karácsonyon Magda továbblépett: próbálta
megtéríteni apát és fiát az új ügynek. „A nemzetiszocialista
eszmék legbuzgóbb szószólója lett, és igyekezett megnyerni a
fiamat és engem is a párt számára. Hogy legalább pénzt
áldozzunk az ügyre. Az érvei meglehetősen különösek voltak, és
nem volt könnyű szembeszállni velük. Amikor a későbbiekben
is láttuk, hogy a beszélgetéseink csak a pártról szólnak, és már
nem esik szó… semmi szép dologról, a fiam, Herbert és én úgy
döntöttünk, hogy beszüntetjük a látogatásainkat” – vallotta
később a bíróság előtt Günther.[57] Azt mondta, St. Moritz után
nem látogatta a nőt többet.
Herbert eskü alatt megerősítette apja mondatait. „Minden
csodálat és hála” ellenére, amit volt mostohaanyja iránt érzett,
annyira megdöbbentették „ezek a nézetek és a fanatizmus”,
hogy értelmetlennek tűnt fenntartani a további kapcsolatot
Magdával, hiszen „túl makacs volt ahhoz, hogy bármiről meg
lehessen győzni”.[58] De Günther és Herbert hazudtak. Nem
szüneteltették a látogatásaikat, és sokkal jobban érdeklődtek a
fasiszta gondolatok iránt, mint azt később beismerték.
7.
Bár Günther Quandt számára a weimari köztársaság
korszaka meglehetősen profitábilis volt, a férfi mégsem
szegődött az új, liberálisabb Németország hívének. Soknak
találta a politikai forrongást és a gazdasági ingadozást.
Visszasírta a szigorú Német Birodalom időszakát, amelynek
bukását közelről látta. 1918. október 5-én, tíz nappal Toni halála
előtt Günther elment a Reichstag ülésére, ahol a birodalmi
Németország utolsó kancellárja elfogadta az amerikai elnök,
Woodrow Wilson békekövetelését az azonnali tűzszünetre és az
I. világháború befejezésére. Ez volt az első és utolsó alkalom,
hogy Günther a Reichstagba látogatott. „Csak arra emlékszem,
mekkora csapás ért” – írta.[59] „A szülőhazánk – káosz.” Az évek
során Günther érdeklődni kezdett az autoriter kormányzási
módok iránt. Miközben Magda az Északi Körbe lépett be,
Günther a berlini Fasizmuskutató Társasághoz csatlakozott.[60]
A csak meghívottakkal működő vitakör vagy kétszáz tagja az
olasz diktátor, Benito Mussolini gyakorlatát tanulmányozta. Az
1931-ben alapított társulás célja az volt, hogy ideológiai
egységet teremtsen Németország különböző szélsőjobboldali
csoportjai közt, és azt vizsgálta, hogyan működhetne egy
fasiszta rendszer a demokratikus weimari köztársaság
alternatívájaként.
A csoport feje és hajtóereje Waldemar Pabst volt, a
megrögzött antibolsevista, aki 1919-ben a német kommunista
vezetők, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht kivégzését is
megparancsolta. A klub reakciós vegyes elit tagságában
előfordultak konzervatív akadémiai teoretikusok, akik az olasz
fasizmust tanulmányozták, arisztokrata földbirtokosok, a
leendő náci gazdasági miniszterek triója, Hjalmar Schacht,
Walther Funk és Hermann Göring, Günther üzleti partnerei, a
két Paul, valamint acélipari mágnások, és a korai náci pártot
támogató Fritz Thyssen.
A klubon belül Günther egy munkacsoportot vezetett, amely
iránymutatásokat dolgozott ki a németországi munkanélküliség
csökkentésére.[61] A klub előadásokat szervezett, felolvasásokat
a fasizmusról szóló pamfletekből, eszmecseréket a kormányzás
alternatív módjairól. A gazdag tagok lényegében a
„szalonszocialisták” fasiszta változatai voltak. Mindazonáltal a
csoport érdeklődése rövid életűnek bizonyult, mivel a tagok egy
közelebbi egységesítő erőt találtak a fasizmus hazai
változatának támogatására: a nácizmust.
A legtöbb mogul Hitlert és a nácijait kezdetben hangos és
erőszakos, faragatlan és brutális figuráknak tartotta, akik a
tanulatlan és szegény hátországból jőve alig többek, mint
furcsa, nevetséges alakok. Ez változott meg a világ legsúlyosabb
tőzsdekrachja nyomán, amely a New York-i tőzsde
részvényárfolyamainak 1929. október 29-i összeomlásában
csúcsosodott ki. A részvényárfolyamok zuhanása a legtöbb
befektetőt és céget – amelyek közül sokat hitelből finanszíroztak
– tönkretette. Az áruk és szolgáltatások iránti vásárlói igény
megszűnt. Ez a válság pusztító erővel csapott le Németországra.
1930 végére a tőzsde értékének kétharmadát elveszítette, az
ipari termelés a felére esett vissza, és németek milliói lettek
munkanélküliek.
1930. szeptember közepén Hitler náci pártja meglovagolta a
gazdasági és politikai elégedetlenséget, és a második
legnagyobb párt lett a Reichstagban, 6,4 millió szavazattal. A
Goebbels vezette választási kampány – amely a zsidókat és a
kommunistákat okolta a pénzügyi válságért – messzehangzó
siker lett. Azon a télen Hitler megpróbálta megrohamozni
Németország legnagyobb üzletembereit. A gazdasági válság sok
mágnás ajtaját megnyitotta előtte, akik tartottak a baloldali
politikai zavargásoktól, miközben a pénzügyi rendszer ingatag.
Günther és a többi gazdag mogul hamarosan meghívást kapott
Hitler saroklakosztályába a berlini Kaiserhof hotelbe.
8.
1931. február 1-jén, vasárnap reggel Hitler a müncheni
bázisán tartózkodott, majd látogatóba ment Otto Wagenerhez, a
legfőbb gazdasági tanácsadójához.[62] A náci párt vezetőjének a
pénz járt az eszében. Hitler és Wagener számba vették a
lehetőségeket, hogyan szerezhetnének több millió birodalmi
márkát a Sturmabteilung (SA), a náci párt félkatonai
szervezetének felfegyverzésére, ha netán kitörne egy
polgárháborúba forduló baloldali puccs. Az üzleti közösség
mellett döntöttek, de volt egy probléma: egyiküknek sem volt jó
kapcsolata hozzájuk. Ezen változtatni kellett, mégpedig
gyorsan. Wagener azonnal felhívta Walther Funkot berlini
otthonában. A lapszerkesztő készségesen felajánlotta, hogy
megszervezi a náci vezér találkozóit az iparmágnásokkal és a
bankárokkal, és azt javasolta, hogy Hitler és kísérete a főváros
divatos szállodájában, a Kaiserhofban fogadja őket. Funk azt
mondta Wagenernek, hogy ez az egyetlen megfelelő helyszín,
ha Hitler jó benyomást akar tenni a mogulokra, és komolyan
pénzt szerezni tőlük. Berlin első nagy szállodája a birodalmi
kancelláriával szemben állt, alig egy sarokra Günther Quandt és
Friedrich Flick irodájától. Funk majd lefoglalja a megfelelő
szobákat.
Másnap reggel Hitler, Wagener és kíséretük autóval hagyta
el Münchent. Több mint egy napba telt, mire Berlinbe értek.
Wagener felkészítette Hitlert, hogy először gazdasági
kérdésekről beszélgessen a partnerekkel, alakítson ki
diskurzust, és csak aztán kérjen pénzt az SA felfegyverzésére.
Végül február 3-án, kedd délután 2-kor érkeztek meg a hotelbe.
Funk a hallban várta őket, majd megmutatta nekik a szobáikat,
egy nagy saroklakosztályban a harmadik emeleten. Hitlernek
saját hálószobája és fürdőszobája volt. A többieket együtt
szállásolták el, a vendégeket pedig a lakosztály gazdagon
berendezett szalonjában fogják fogadni, amely a kancellária
parkjára néz. Funk gyorsan dolgozott. Két órával később,
délután 4-kor megérkezett a hét első vendége: August von Finck
báró.
A 32 éves müncheni arisztokrata bankár Bajorország
leggazdagabb embere volt. Az apja hagyta rá a vagyont, közte a
Merck Finck, az egyik legnagyobb német bank irányítását.
Ugyancsak övé volt a legnagyobb részesedés a biztosítási
óriásvállalatokban, az Allianzban és a Münchener
Rückversicherungs-Gesellschaftban (Münchener Rück) is.
August von Finck magas, királyi termet volt. Kellemes arc,
dús barna haj fegyelmezetten hátrafésülve. Beleszületett a
vagyonba. Az apja, Wilhelm az Allianz és a Münchener Rück
társalapítója. És fő profilját tekintve még csak nem is
biztosításban utazott. Wilhelm bankár volt, aki fölépítette a
saját bankját, a Merck Fincket.[63] Vállalkozószelleme nem
ismert határt. Alapított sörfőzdét, segédkezett vasúti hálózat
bővítésében, vállalkozást hozott létre a dízel feltalálójával, és
benne volt az első német vízi erőmű létesítésében. Mindezen
tevékenységéért nemesi címet kapott: Wilhelm Finckből
Wilhelm von Finck báró lett 1911-ben. Sok ezer hektár földet
vásárolt, és Bajorország egyik legnagyobb földesurává vált.
Mindent összevetve elképesztően sikeres ember volt, különösen
vallásos protestáns létére az ájtatosan katolikus
Bajorországban.
De az I. világháború tragédiát hozott a család számára:
August bátyja 1916-ban elesett a fronton. Wilhelm úgy tervezte,
hogy a bankot, a vállalatait és az igazgatótanácsi pozíciókat a
legidősebb fiára hagyja, Augustra pedig a földet és a
mezőgazdaságot, és gazdálkodót csinál belőle. A 18 éves August
azon a napon lépett be a seregbe, amikor a bátyja meghalt egy
ütközetben. Két évet szolgált a Balkánon egy hadtápegységnél,
ételről, ellátásról gondoskodva. Csak a jobb térdén sebesült
meg.
 Miután a legidősebb fia elesett, a gyászoló Wilhelm úgy
döntött, hogy halála után a bankot számolják föl. 1924-ben a
halálos ágyán mégis meggondolta magát. Megváltoztatta a
végrendeletét, és Augustot jelölte meg utódjául mint vezető
partnert a Merck Finck privátbankban, és őt tette meg az összes
többi üzleti érdekeltség birtokosává is, a sörfőzdétől a
biztosítóig. Ugyancsak August örökölte a hatalmas földbirtokot
is.
August 25 évesen apját követve bekerült két tucat
igazgatótanácsba – köztük a két legfontosabb pozíciót is
betölthette a globális finanszírozásban: ő lett az Allianz és a
Münchener Rück felügyelőbizottságának elnöke. Mindenesetre
nem az érdemeire való tekintettel. De apja hithű
protestantizmusát és elhíresült takarékosságát is megörökölte.
Az ifjú trónörökös saját köreiben is arról híresült el, hogy a
leggazdagabb, egyben a legfukarabb ember Bajorországban. Az
utóbbi kegyetlenné és távolságtartóvá tette. A weimari
köztársaság haldokló éveiben August megrögzött
konzervatívként visszavonult München reakciós arisztokrata
szalonjaiba, épp akkortájt, amikor az unatkozó és közömbös
Magda is ugyanezt tette Berlinben. De most eljött az idő, hogy
kiemelkedjen ebből az elszigetelt szélsőjobboldali közegből.
August minden addiginál radikálisabban és ambiciózusabban
készen állt a munkára.
Azon a fagyos, felhős kedd délutánon, 1931 februárjának
elején, amikor először találkozott Hitlerrel, August von Fincket
elkísérte Kurt Schmitt, az Allianz opportunista és jó
kapcsolatokkal rendelkező ügyvezető igazgatója is. Az Allianz
központja a Kaiserhof hotellel szemben állt. A két férfi délután
4-kor érkezett meg a lakosztályhoz. Walter Funk vezette őket a
szalonba, ahol Hitler ült. A következő félórában Hitler a két
bankárnak felvázolta minden kapitalisták rémálmát,
„megidézte a munkanélküli-tömegeket, amint egy baloldali
felkelésben vesznek részt”.[64] Von Finck és Schmitt egyetértett
vele. A két bankárnak nem volt ínyére a politikai helyzet és
milliók állástalanságának reménytelensége. „Teljességgel meg
vannak győződve arról…, hogy végül lázadások lesznek, és nagy
váltás balra” – mondták Hitlernek.[65] Funk kikísérte őket a
találkozó végén, és hamarosan visszatért a nagy hírrel: von
Finck és Schmitt 5 millió birodalmi márkát ígért az Allianzon
keresztül az SA felfegyverzésére, ha kitörne egy puccs, ami
polgárháborúba torkollik.
Hitler szóhoz sem jutott. Miután Funk elment, Hitler Otto
Wagenernek fejezte ki csodálkozását, hogy „a nagyvállalatok
milyen hatalommal rendelkeznek”. Mintha a kapitalizmus ezen
a délutánon fedte volna föl először a pénzügyi erejét a náci
vezető előtt. A gazdasági tanácsadója figyelmeztette azért az
üzletemberekkel kapcsolatban: „Pénzt akarnak keresni, semmi
mást, csak pénzt, mocskos pénzt – és fogalmuk sincs róla, hogy
egy sátáni fantomot kergetnek.” Hitlert nem érdekelte. Még sok-
sok millió ígérete lebegett a szemei előtt. Funk Günther
Quandtot hívta meg másnap reggelre a Kaiserhofba.
9.
 Másnap, 1934. február 4-én, szerdán a volt házastársak,
Günther és Magda Quandt először találkoztak Hitlerrel,
ráadásul ugyanott – és anélkül, hogy tudtak volna egymásról.
Aznap reggel Günther és a Wintershall két igazgatója voltak
előjegyezve Hitlerhez a lakosztályában. Mire elmentek, az SA
felfegyverzésére ígért összeg 13 millió birodalmi márkára
ugrott. (Az adománygyűjtés másnap délután fejeződött be, 25
millió márkánál, miután Funk még négy üzletembert szállított a
lakosztályba.[66] A végén egyik mogulnak sem kellett fizetnie,
hiszen a baloldali puccs nem következett be.) Günther csalódott
volt a nálánál nyolc évvel fiatalabb Hitler megismerése után.
„Nem mondhatnám, hogy Hitler jelentősnek vagy
jelentéktelennek, együttérzőnek vagy taszítónak tűnt a
számomra. Inkább volt teljesen átlagos” – írta később.[67]
Günther délben jött el a Kaiserhofból. Délután 4-kor Hitler
egyik testőre lépett a lakosztályba, és jelentette, hogy az ajtóban
áll egy fiú, aki a náci vezérrel akar beszélni. Hitler arra kérte,
hogy engedje be. Egy vékony, csinos, magabiztosnak látszó
kilencéves kisfiú masírozott be a szalonba. Nyúlánk testén kék
egyenruha, egyik oldalán tőr, szőke haján sapka. Harald Quandt
volt, Günther legkisebb fia. Magda küldte föl a szálloda
halljából, bejelentés nélkül. Harald karlendítéssel köszöntötte a
vezért: „a legfiatalabb Hitlerjugend-tag jött jelenteni az ő
Führerének!”[68] A meglepett Hitler megkérdezte a nevét, a
korát, és feltett egy kérdést:
– Ki készítette neked ezt a csodálatos egyenruhát?
– Az anyám – felelte Harald.
 – És hogy érzed magad benne?
– Kétszer olyan erősnek!
Hitler azt mondta Haraldnak, hogy látogassa meg
hamarosan újra, és üdvözletét küldte az édesanyjának, ennek a
rejtélyes asszonynak, aki odalent teázott a hallban. Percekkel
Harald távozása után Goebbels lépett a lakosztályba. A románc
Magda és közte csak lassan bontakozott ki. Goebbelsnek először
egy másik kalandot kellett lezárnia. És hamarosan vetélytársa is
akadt a Magda iránti romantikus érzelemben, mégpedig
olyasvalaki, akit úgy tisztelt, mint senki mást: maga Hitler.
Goebbels az uzsonnára egy sarokasztalt foglalt a hallban a
társaságnak. Hitler, aki nem tudott Goebbels és Magda bimbózó
románcáról, megkérdezte, meghívhatná-e az anyát és a fiát az
asztalhoz. Goebbels bólintott, és kiment. Alig pár perc múlva
Göring érkezett. Amikor Hitler elmondta neki, hogy hamarosan
egy bizonyos „Frau Quandttal” teázik, Göring felkiáltott: „Ó,
Goebbels Madame Pompadourja!” Vagyis Magdát XV. Lajos
francia király fő kurtizánjához hasonlította.
Otto Wagener szemtanú beszámolója erről az ötórai teáról
akár egy szerelmes ponyvaregény egyik részlete is lehetne.
„Frau Quandt már első pillantásra kitűnő benyomást keltett, és
ez csak fokozódott a beszélgetés alatt… Jól öltözött volt, de nem
hivalkodó, mozdulatai nyugodtak, magabiztosnak látszott,
megnyerően mosolygott – azt mondanám, elbűvölő volt.
Észrevettem, hogy Hitler mennyire élvezi ártatlan derűjét. Az is
feltűnt, hogy a hölgy tekintete Hitler tekintetébe kapaszkodik.
És valahányszor a beszélgetés megfenekleni látszott, az ifjú
Harald katalizátorként szolgált a folytatáshoz.” Wagenernek el
kellett szakítania a főnökét Magdától, hogy időben odaérjenek
az operába. Mint a gazdasági tanácsadó fogalmazott: „semmi
kétség, hogy Hitler és Frau Quandt között szorosabb barátság és
tisztelet van kialakulóban.” Hitler teljesen kiborult, amikor
aznap este megtudta, hogy Goebbelsnek kulcsa van Magda
lakásához. De az újsütetű szerelmeseknél hátravolt még, hogy
elhálják a kapcsolatukat.
Ez tíz nappal később történt meg, 1931-ben, Bálint-napon.
„Este jön Magda Quandt. És nagyon sokáig marad. És kibomlik
elragadó szőke édessége. Ó, hát te vagy az én királynőm! (1)…
Ma a fellegekben jártam” – írta Goebbels a naplójában.[69] A
zárójelbe tett 1-gyel jelölte, amikor először feküdtek le
egymással, és ezt a szokását márciusban is megtartotta:
„Magda… későn megy haza. (2, 3)”[70] Öt nappal később:
„Magda, a drága… Még egy kis tanulás magamról és róla, és
tökéletes pár leszünk. (4, 5)”[71] Egy héttel később, március 22-
én: „Magda… elhessegeti… minden aggodalmam. Nagyon
szeretem őt. (6, 7)”[72] Az utolsó (szex)bejegyzés az első
veszekedős estéjükön volt, amit békülési szex követett. A két
ember március 26-án végleg egy pár lett: „Rengeteget dolgoztam
estig. Aztán jött Magda, és volt szerelem, veszekedés, és megint
szerelem. (8, 9) Fantasztikus gyerek. De nem szabad teljesen
belevesznem. Ahhoz túl nagy és fontos a munka.”[73]
Harald is kezdett feltünedezni Goebbels naplójában.
„Délután Magda a fiával, Haralddal jött. Kilencéves, bájos kis
fickó. Nagyon szőke, és kicsit pimasz. De kedvelem” – írta az
egyik legfőbb náci vezér 1931. március 12-én.[74] Goebbelsnek
azonnal megtetszett Harald, ez a poszterre való árja fiú:
korához képest magas, nagy kék szemekkel; hosszú
világosszőke hajjal; csinos, majdnem lányosan finom
vonásokkal. Goebbels számtalan bejegyzésében áradozik arról,
hogy Harald milyen „édes”. Hamarosan ő vitte iskolába, és
megjegyezte, hogy „hasznos fiút” farag belőle.[75]
És nemcsak Goebbels rajongott Haraldért. Hitler valósággal
bálványozta a fiút.[76] Azon az őszön, közvetlenül, mielőtt
Harald tízéves lett, a két náci vezér propagandakelléknek
kezdte használni őt. 1931 októberének közepén Hitler és
Goebbels magukkal vitték Haraldot egy kétnapos SA-
felvonulásra a Németország közepén fekvő Braunschweigbe. A
Kaiserhofban olyan nagy sikert arató ruhabemutató
eredményeként Hitler az egész náci szervezetnek
megparancsolta, hogy nyilvános helyen mindig egyenruhát
viseljenek. Több mint 100 ezer ember – köztük több tízezer SA-
és SS-tag – vett részt a menetelésben, amely a legnagyobb
félkatonai felvonulás volt a weimari köztársaságban. Goebbels
így írt Haraldról a naplójában: „Harald olyan édes az új SA-
egyenruhájában. Hosszú sárga csizma. Kész férfi. A főnökkel
együtt megyünk… Fáklyás felvonulás! Harald a főnök
kocsijában. Ezrek ovációja. Tomboló lelkesedés. A főnök el van
ragadtatva. Fölemeli Harald karját. Az édes fiú bátran állt
mellettem egész nap.”[77]
 Az ifjú Harald anyjával, Magdával és Joseph Goebbelsszel 1931-ben
Magda eközben úgy követte Goebbelst az utazásain szerte
Németországban, mint egy megszállott rajongó. A gazdag elvált
asszony meglepte Goebbelst azzal, hogy a hotelszobájában várt
rá, vagy felbukkant valamelyik városban, ahol a férfi beszédet
mondott, vagy megjelent egy náci pártrendezvényen. Magda
elkényeztette Goebbelst, akinek kevés pénze volt: virágokkal
halmozta el, és elvitte a berlini állatkertbe.[78] A náci vezér –
nem úgy, mint Günther – az élete részének tekintette Magdát.
Goebbels hálás volt az asszony támogatásáért.
„Mellettem állt a nehéz napokon: ezt nem fogom elfelejteni”
– írta 1931 áprilisában.[79] Goebbels ugyanakkor birtokló és
féltékeny típus volt. „Kis veszekedés Magdával, aki este 8-kor a
lakásán fogadja volt férjét. Ez olyan óvatlan, és csak a pletykát
tüzeli. Most minden szálat elvágott arrafelé, és csak hozzám
tartozik”– írta 1931 júniusában.[80]
 Günther bőkezűsége egykori feleségével mindenesetre
kulcsfontosságú volt Magda és Goebbels egyre erősödő
kapcsolatában. A válási szerződésben Günther garantálta, hogy
az asszony korlátozás nélkül használhatja a severini birtokot. És
Magdának kezdettől fogva nem jelentett problémát, hogy új
szerelmét az exférje vidéki birtokára vigye. Ez lett a pár
kedvenc búvóhelye, háromórányi autóútra Berlintől. Egy teljes
hetet töltöttek ott 1931 pünkösdjén.[81] Hitler is Günther
birtokára utazott számos hétvégén a kíséretével együtt. A vidéki
birtok és környéke az NSDAP bázisa lett. Walter Granzow, a
gondnok fogadott mindenkit. Ambiciózus náci volt, aki célul
tűzött ki magának egy közhivatali állást.
Pünkösdkor Severinben a pár döntésre jutott a jövőjüket
illetően. „Mindenben megállapodtunk. Ígéretet tettünk: ha
miénk a Birodalom, összeházasodunk” – írta a naplójába
Goebbels 1931. május 31-én.[82] Aztán nem vártak addig, még
azon a nyáron bejelentették az eljegyzésüket. Magda ugyanazon
a napon mondta el a hírt Hitlernek és Günthernek. A férfiak
nem fogadták túl jól. „Magda… vasárnap beszélt G. Quandttal.
Elmondta, hogy összeházasodunk. A férfi kiborult. Magda
bosszút állt mindenért, amit a férfi művelt vele. Aztán a
főnöknek is elmondta. Ugyanazt. És ő is kiborult. Szereti
Magdát. De lojális hozzám. És Magda is… Hitler komor. Nagyon
magányos. Nincs szerencséje a nőkkel. Mert túl gyöngéd velük.
A nők azt nem szeretik. Érezniük kell, ki az úr a házban…
Szegény Hitler! Szinte szégyellem, hogy olyan boldog vagyok.
Remélem, ez nem árnyékolja be a barátságunkat” – írta
Goebbels 1931. szeptember 14-én.[83] Meglehetős nemtetszésére
Hitler és Magda továbbra is flörtöltek egymással, valahányszor
találkoztak, gyakran olyankor, amikor Goebbels nem volt jelen.
[84] És a féltékeny Goebbels semmit sem tehetett ellene. Végtére
is Hitlerről volt szó.
Hitler fontos szerepet szánt Magdának az életében. Otto
Wagenernek azt mondta, hogy „ő lehet a női fele az én
férfiösztöneimnek”.[85] Wagener különleges javaslattal állt elő,
amely később „megegyezés” néven vált ismertté.[86] Hitler
lemond a házasságról: az ő „menyasszonya” a német nép
(ekkoriban ismerte csak meg Eva Braunt). Wagener egy plátói
háromszögkapcsolatot javasolt. A Goebbelsszel kötött
házasságával Magda a Harmadik Birodalom nem hivatalos first
ladyjévé válik. Hitler gyakorlatilag már amúgy is családtagnak
számít. Ő és kísérete sok estét tölt Magda lakásán a
Reichskanzlerplatzon, ahol az asszony szakácsa különleges
vacsorákat főz a vegetáriánus náci vezérnek, amelyek mellett
hajnalig beszélgetnek. Magda és Goebbels elfogadták ezt a
házassági paktumot az emberrel, akit csodáltak, és
elhatározták, hogy decemberben összeházasodnak.
Puszta véletlen volt, hogy Günther és Hitler másodszor is
találkoztak, méghozzá két nappal azelőtt, hogy Magda
bejelentette az eljegyzést. „Undor: Günther Quandt úr volt a
főnöknél. Persze megjátszotta magát, igyekezett jó benyomást
kelteni. A főnök bevette. Imádta. Amikor elmondtam Magdának,
elsápadt a dühtől. Meg is értem. De lehetséges, hogy ez kell
ahhoz, hogy örökre kigyógyuljon belőle” – írta Goebbels a
naplójába 1931. szeptember 12-én.[87] Mint kiderült, a
jegyespárnak nem volt oka az aggodalomra. Günther és Hitler
csupán gazdaságpolitikáról beszélgettek.
Günther háború utáni magyarázata szerint erre a második
találkozóra Hitler Kaiserhof-beli lakosztályába a saját üzleti
partnerei, a két Paul hívták meg.[88] Hitler a mogulok
véleményére volt kíváncsi, nevezetesen arra, hogyan lehet
megoldani Németország gazdasági válságát. Günther azt
javasolta a náci vezérnek, hogy a munkaidőt nyolc óráról hat
órára vegyék vissza, a magas munkanélküliség csökkentésére.
Továbbá azt is mondta, hogy a béreket 25 százalékkal
csökkenteni kell, és tiltsák be a fogyasztói hitelek kifizetését,
valamint állítsák le a munkanélküli-segélyeket. A megtakarított
pénzt az állami infrastruktúrára kellene költeni, az építőipart
pedig adókedvezményekkel ösztönözni, javasolta az
iparmágnás. Régi bölcsesség, magyarázta Günther Hitlernek,
hogy ha az építőipar fellendül, a gazdaság is javulni fog.
Válaszul Hitler megköszönte a tanácsokat a három
mogulnak, és elmondta, hogy nagy állami szerződésekkel akar
küzdeni a munkanélküliség ellen. Mindenekfelett a katonaság
felfegyverzésével akarja élénkíteni a gazdaságot. Ez nagyon jó
hír volt a fegyvergyártó trió számára. A beszélgetés Hitler és a
három férfi közt 15 percre volt tervezve, de háromszor annyi
ideig tartott, jegyezte meg Günther később büszkén. Bár úgy
érezte, hogy a javaslatait Hitler „lenyűgözőnek” tartotta, és meg
is kérte Otto Wagenert, hogy írja fel a nevét, hogy ismét
tudjanak beszélni, Günther soha többé nem találkozott
közvetlenül a náci fővezérrel. A tanúk emelvényén kicsit
másképp emlékezett vissza a Hitlerrel történt találkozóira: „a
nézeteink olyan különbözőek voltak, hogy sosem értettük meg
egymást. Hitler nem hagyott szóhoz jutni a két alkalommal,
amikor találkoztunk”.[89]
10.
Günther Quandt és Joseph Goebbels személyesen végül
Magda 30. születésnapján találkoztak. A parti 1931. november
11-én volt abban a Reichskanzlerplatzon lévő lakásban, amit
Magda a válás óta bérelt. Goebbels épp készült beköltözni
hozzá. Günther „ösztönösen érezte, hogy nem passzolnak
egymáshoz” – emlékezett később vissza az estére.[90] Az érzés
kölcsönös volt. Amikor a mágnás néhány héttel később elment a
vidéki birtokára, hogy meglátogassa Haraldot, aki ott volt
Severinben Magdával és Goebbelsszel, a náci politikus a
naplójában „tapintatlan fajankónak” nevezte.[91] „Tipikus
kapitalista. A legrosszabb fajta polgár.” Mindezt úgy, hogy
Goebbels Magda bőkezű tartásdíjából élt, a nő elegáns
lakásában, és élvezte a Quandt-birtok vendégszeretetét, ahol
mindent Günther fizetett.
A két férfi közti ellenszenv dacára Günther időnként
meglátogatta volt feleségét és annak leendő férjét, hogy
politikáról beszélgessenek, és pénzt adományozzon a náci
pártnak – később mindkettőről hazudott. 1931. december 11-én
Goebbels dokumentált egy ilyen látogatást: „Este Günther
Quandt jött. Pénzt akar adni a pártnak. Magda felelősségre
vonja. Ő a mi legjobb szószólónk… Politikáról beszélek.
Odaadással hallgat. Egy öregember. De az okos, energikus,
brutális kapitalista teljesen a mi oldalunkon áll. Ahogy kell is –
és pénzt is ad. Kétezer márkát kaptam. A rabokra és a
sebesültekre. A népemért elfogadom. Nehéz szívvel.” Aztán
Goebbels még azt is hozzáfűzte, hogy: „A beszélgetés nem volt
olyan rideg, mint gondoltam.” A hangulaton nyilván sokat
javított Günther adománya, valamint az, hogy dicsérte Goebbels
új könyvét, a Kampf um Berlin (Csata Berlinért) címűt, amit
Günther olvasott, vagy legalábbis azt mondta a nácinak.[92]
Goebbels nem utasíthatta vissza Günther pénzét. A náci párt
anyagilag nagyon rosszul állt, szüksége volt minden
adományra. Goebbels fizetése csekély volt, amit kiegészített a
felesége jókora tartásdíja – de a támogatás a végét járta. Nyolc
nap volt hátra az esküvőig. Utána Magda és Goebbels elveszíti
ezt a bevételi forrást, hiszen lefektették a válási okiratban. És
ami még rosszabb: Haraldot is elveszíthetik. Vissza kell térnie
Güntherhez. A mágnás nem akarta, hogy kisebbik fiát egy
másik férfi nevelje – még ha az a náci párt propagandafőnöke
is.
Magda és Goebbels esküvőjét 1931. december 19-én
tartották. Magda egyik életrajzírója „az elejétől a végéig
páratlanul ízléstelennek” találta.[93] Magda Quandt éppen a volt
férje severini birtokán lett Magda Goebbels – ráadásul annak
engedélye nélkül.
Az esküvőt Günther birtokának a gondnoka és volt sógora,
Walter Granzow szervezte meg, aki beleegyezett, hogy titokban
tartsa az eseményt Günther előtt. Granzow nagyon igyekezett
gyors karriert csinálni az NSDAP-ban. Már korábban
felajánlotta Günther birtokát titkos találkozókra Hitler,
Goebbels és más náci vezérek számára. Severin, amit Günther
azért vásárolt, hogy bebiztosítsa majdnem vak fiának,
Herbertnek a jövőjét, Mecklenburg tényleges náci
főhadiszállásává vált. Günther ugyan gyanította ezt, és
számtalanszor kérte Magdát, hogy ne tegye Severint a párt
központjává, de kérései süket fülekre találtak. Tenni pedig nem
sokat tudott, hiszen a válási okiratban ő maga garantálta a
birtok korlátozás nélküli használati jogát, beleértve a vendégek
fogadását is.
Ennek eredményeként az esküvői reggelit Günther
étkezőasztalánál fogyasztották el.[94] A tósztokat követően az ő
poharaiból ittak az ifjú pár egészségére a fogadáson, amelyet az
ő udvarházában tartottak. A protestáns szertartást Severin kis
falusi templomában bonyolították, ahol Hitler volt Goebbels
tanúja. Az alkalomra a templom oltárát a náci párt zászlajával
díszítették, amelyet a kereszt köré tekertek. A 18 fős esküvői
menet a severini erdőn keresztül sétált a birtokról a
templomba, majd vissza a fogadásra. Magda, aki titokban már
terhes volt, Goebbels karjába kapaszkodva sétált a hófödte
erdőben. Mindketten feketében voltak, csak Magda vállát
takarta egy fehér brüsszeli csipkéből készült sál – az első
esküvőjére készült ruha egy darabja. Ez volt az utolsó halvány
villanás a koraérett fiatal nőből, aki valaha volt.
 Magda és Joseph kéz a kézben 1931-ben az esküvőn, Haralddal. A vőlegény
tanúja, Hitler mögöttük
A tízéves Harald a mostohaapja mellett ballagott, öltözéke az
SA egyenruháját idézte, magas szárú csizma, bricsesz, barna
ing, öv, váll-lap. Közvetlenül a pár mögött ment Magda anyja,
Auguste. Mellette, belé karolva, Hitler menetelt. Arcát szinte
takarta széles karimájú kalapja, a hidegtől pedig kétsoros kabát
védte. Az úton végig fehér inges, nyakkendős SA-tagok álltak a
fák közt, vigyázzállásban, náci köszöntésre emelve a karjukat,
így tisztelegtek a friss házasok előtt.
Günther később azt írta, könnyen betoppanhatott volna a
birtokra azon a decemberi napon a volt felesége esküvőjére,
anélkül hogy fogalma lett volna róla, mi zajlik éppen.[95] Hitlert
okolta, aki láthatólag erőltette, hogy az esküvő egy kicsi, vidéki
birtokon legyen, és Granzowot, aki a náci karrier reményét a
gazdája érdekei elé helyezte. Günther ki is rúgta Granzowot, de
a gondnok esküvői sündörgése azért kifizetődött: gyors karriert
futott be a náci pártban.
Az esküvő utáni hetekben Günther érvényesítette törvényes
felügyeleti jogát Haraldot illetően, így elkezdődtek a
csatározások közte és a friss házasok közt. Bármilyen enyhülés
is következett be a három ember kapcsolatában, az azonnal
újra háborúskodásba torkollott. Goebbels dührohamot kapott,
amikor Magda elmondta neki, hogy Günther magához veszi
Haraldot. Magda „anyatigrisként tombolt a kölykéért. Segíteni
fogok neki. Ezt az álszent maszkot le kell tépni Günther arcáról.
Magdával késő estig bosszúterveket forraltunk. Szegény
Günther Quandt! Én ugyan nem szeretném Magdát
ellenségnek” – írta Goebbels a naplójába 1931. december 29-én.
[96] A dátum nem véletlen. Három nappal később, 1932 újév
napján Harald hivatalosan is visszaköltözött apja városi
lakásába. Günther azt azért megengedte neki, hogy gyakran
meglátogassa az anyját az egysaroknyira lévő
Reichskanzlerplatzon.
A Haralddal kapcsolatos viszály ellenére Günther elment
Goebbels kétórás beszédére februárban. Bár Goebbels szerint
Günther „el volt ragadtatva” attól, amit hallott és látott, ez nem
hozta közelebb őket egymáshoz a gyerek fölötti vitában.[97]
Günther később azt állította, hogy csak azért ment el a náci
gyűlésre Berlinben, hogy „képet alkosson a közbeszédről és a
nép hangulatáról a Hitlerrel történt találkozásai után”, és
onnantól „többé nem is törődött ezzel a mozgalommal”.[98]
 Az ifjú Haraldot kivéve, Goebbels meglehetősen rossz
véleménnyel volt az összes Quandtról. Amikor 1932 áprilisában
először találkozott Günther legidősebb fiával, Herberttel, azt
gondolta, hogy a BMW majdnem vak leendő megmentője
„enyhén retardált”.[99] Később, amikor hallotta, hogy Magda
legjobb barátnője, Ello elhagyta a férjét, Günther öccsét, Werner
Quandtot, Goebbels a férfit „igazi prolinak” nevezte.[100] Miután
Magda és Goebbels mesélt Hitlernek „a kapitalista” Wernerről,
a német kancellár bedühödött, és azt ígérte, tenni fog valamit.
[101] A fenyegetés ellenére Günther öccsének nem esett baja,
noha Goebbels igencsak ellenszenvvel viseltetett a Quandt
család iránt, és a hatalma egyre nőtt.
11.
Egy másik berlini kapitalista sokkal nagyobb bajban volt
1932 tavaszán. Friedrich Flick lezárta a düsseldorfi székhelyű
VSt acélkomplexum megvásárlását, pont a világméretű
tőzsdekrach és a nagy világválság kezdete közti időszakban.
Csak hatalmas kölcsönökkel és kötvénykibocsátásokkal tudta
finanszírozni Európa legnagyobb ipari konglomerátumának
többségi tulajdonrészét. A tartozás biztosítékául a Gelsenbergen
keresztül VSt-részvényei szolgáltak, amelyeket banki
fedezetként adott. A tőzsdekrach miatt viszont ezeknek a
részvényeknek az értéke nagyot zuhant, és Flicknek kevés
mozdítható eszköze volt, amelyek fedezetet jelenthettek volna.
Flick holdingja és a Gelsenberg a csőd, ő maga pedig a tönk
szélére került.[102]
 1932 elején Flicknek pénzügyi szempontból gyorsan ki
kellett menekülnie a Gelsenbergből. Ugyanakkor Hitlernek
ismét szüksége volt pénzre. Anyagi támogatást akart a közelgő
elnökválasztásra.[103] Walther Funk megszervezett egy
találkozót Flicknek, ugyancsak a Kaiserhofban, egy fagyos
februári reggelen, egy évvel azután, hogy Günther Quandt és
August von Finck a ravasz újságíró meghívására Hitlernél járt.
Az első találkozó óta eltelt egy évben Funk otthagyta a berlini
pénzügyi lap főszerkesztői székét, és az NSDAP gazdasági
hírlevelét kezdte szerkeszteni, valamint összeismerkedett Otto
Steinbrinckkel, Flick kegyetlen jobbkezével.
Steinbrinck egy gazdagon kitüntetett háborús veterán volt,
aki tengeralattjáró-parancsnokként több mint 200 kereskedelmi
hajót süllyesztett el az I. világháborúban.[104] Flick akkor szúrta
ki üzleti tehetségét, amikor Steinbrinck egy befektetési tervet
tett elé. Rövid idő alatt Flick első számú bizalmasává
emelkedett.
 Flick „jobbkeze”, Otto Steinbrinck SS-egyenruhában 1934-ben
Flick, aki szerette magáról azt a képet sugározni, hogy
tartózkodik a politikától, Steinbrinckre bízta a nácikkal való
kapcsolatot, miután a férfi igen ügyesnek mutatkozott a füstös
szobákban folytatott üzleti és politikai tárgyalásokon.
Funk Steinbrincken keresztül szervezte meg a meghívást a
Kaiserhofba. Flick pedig nagyon is meg akarta ismerni azt az
embert, aki kezdett főszerepet játszani a német politikában. De
egyórás találkozójuk ezen a február végi napon valóságos
katasztrófa volt. Miközben Steinbrinck a lakosztály előtt várt,
Hitler azt hitte, hogy Flick a tengerész hős, és hosszasan mesélte
terveit a lengyel tengerészettel való konfrontációról. Amikor a
két férfi visszafelé sétált a közeli irodába, Flick elmondta a
társának, hogy nem tudott szóhoz jutni Hitler mellett. A náci
vezér is csalódott volt a beszélgetés egyoldalúsága miatt. A
sértődött Flick úgy határozott, hogy a hivatalban lévő elnököt és
a konzervatívok jelöltjét, Paul von Hindenburgot támogatja, és
közel egymillió márkát adományozott az újraválasztási
kampányára.
Flicknek nagy szüksége volt a kormányzati segítségre. Az
egyetlen pénzes vevő a Gelsenberg részesedésére csak az állam
lehetett, amelynek azonban fogalma sem volt a férfi rossz
pénzügyi helyzetéről. Épp csak tárgyalni kezdett, amikor
először találkozott Hitlerrel.[105] A tárgyalások hónapokig
elhúzódtak, de végül Flick győzött: döbbenetes játszmák után
1932. május végén sikerült eladnia a Gelsenberget az államnak,
több mint 90 millió birodalmi márkáért, a piaci értéke
körülbelül háromszorosáért.[106] Flick azzal győzte meg az
államot a tárgyalóasztalnál, hogy elmondta: Fritz Thyssen, egy
másik VSt-részvényes francia kölcsönök segítségével
kivásárolná őt. Márpedig Németország legnagyobb
konglomerátumát francia pénzből megvenni – kizárt. Alig
néhány év telt el azóta, hogy Franciaország benyomult a Ruhr-
vidékre, miután Németország nem fizette a jóvátételt. Flick az
állammal kötött remek üzletből kifizette az adósságait, és még
rengeteg készpénze is maradt.
Amikor 1932. június közepén híre ment Flick állammal
kötött titkos üzletének, országos botrány kerekedett. A nagy
világválság kellős közepén, amikor több mint 6 millió a német
munkanélküli, az állam az adófizetők pénzét egy spekuláns
iparmágnásra és a magáncégére költi. De alig néhány hét alatt a
Gelsenberg-botrányt elhomályosította a július 31-i parlamenti
választás, amelyen a nemzetiszocialista párt először lett
Németország legnagyobb pártja a Reichstagban. Miközben a
nép és a politikusok 1932 nyarának végére túlléptek a pénzügyi
botrányon, Flick készülődni kezdett a náci párt uralkodására.
Igaz, hogy a Gelsenberg-skandalum sokkal gazdagabbá tette
Flicket, de a hírnevének sokat ártott. És miután Hitler előző
kérését elutasította, meggyőződése volt, hogy új politikai
védelemre van szüksége, amiért készen állt busásan fizetni is.
Kora ősszel Walther Funk egy újabb NSDAP-től érkező kéréssel
ugrott be Flick főhadiszállására a berlini Bellevuestrasséra –
pénzt akart még egy választási kampányra. Funk nagyjából 30
ezer márkával távozott. Hamarosan megindult a náci vonulás
Flick hivatalához. Az SA-nak új csizmákra volt szüksége egy
újabb fáklyás felvonulásra: 2-3 ezer birodalmi márka. Flick
emberei pozitív sajtómegjelenést reméltek a gazdájuk számára
náci lapokban és magazinokban: még néhány ezer márka. Flick
és Steinbrinck úgy gondolták, „pénzt adni a náciknak olyan,
mint vérben úszni a cápák között”.[107]
Aztán az SS kopogott. 1932-ben, egy szürke őszi napon a
csirketenyésztőből lett SS-vezér, Heinrich Himmler látogatta
meg Flick főhadiszállását. Azért jött, hogy üzletet kössön. Hogy
ne dézsmálják Flick pénzét a náci univerzum minden
szegletéből, Himmler azt javasolta, hogy az acélmágnás a
jövőben csak az SS-t támogassa. A felnövekvő SS a legbiztosabb
politikai védelem, ami csak pénzért megvehető. De vajon
mennyiért? Flick hamarosan megtudta. És gyorsan meg is
kötötte az ördögi paktumot.
 Steinbrinck és Himmler segédje, Fritz Kranefuss ütötték
nyélbe az üzletet a főnökeik nevében. Az ambiciózus Kranefuss
Wilhelm Keppler unokaöccse volt, aki üzletemberként ugyan
csődöt mondott, de gyorsan Hitler kedvenc gazdasági
tanácsadója lett. Még ugyanabban az évben Hitler azt mondta
Kepplernek, állítson össze egy testületet iparmágnásokból és
bankárokból, akik gazdasági tanácsokat adnak neki, és akik „a
rendelkezésünkre állnak, amikor hatalomra kerülünk”.[108] Ő
pedig megkérte az unokaöccsét, hogy szerezzen embereket, és
alapítsa meg a Keppler Kört – ahogyan hamarosan ismertté vált.
Az egyik első beszervezett Otto Steinbrinck volt. Flick
képviseletében csatlakozott a társasághoz, épp amikor a
Gelsenberg-botrány kirobbant. Kutyaszorítóban lévő főnöke
utasította, hogy tudja meg, „merre fújnak a szelek a náci
elitben”.[109] Flick pontosan akarta ezt tudni, hogy felkészüljön
a cége újjáépítésére és a fegyverkezésre.
12.
Ahogy 1932 esős nyara végigsöpört Berlinen, a Goebbels és
Quandt család közti viszály egyre inkább elmérgesedett.
Szeptember végén Magda és Goebbels elbújtatták Haraldot egy
barátjuk lakásán, miután Güntherrel telefonon összevesztek.
Günther jogi lépésekkel fenyegetett, hogy rávegye a házaspárt
Harald visszajuttatására. Günther később azt mondta, hogy
Goebbels sosem bocsátotta meg neki ezt a fiúért vívott makacs
csatát: „Goebbels a fejébe vette…, hogy Haraldot…, akit magával
hurcolt mindenféle pártrendezvényre, és aki ezért igencsak a
nyilvánosság előtt mozgott, az ő fiának tekintik, és ezért
természetesen az övé. A fiú magas és szőke volt, ezért kapóra
jött egy náci vezérnek, aki viszont egyáltalán nem úgy nézett ki,
mint egy német náci.”[110]
1932 novemberének elején, Harald 11. születésnapja körül
némiképp enyhült a feszültség a két férfi közt. Goebbels ezt írta
a naplójába: „beszéltem G. Quandttal. Nem teljesen eszetlen.
Még társasági ügyekben sem.”[111] Günther beleegyezett, hogy
Harald a karácsonyi szünetet Goebbelséknél töltse, de amikor
Harald megérkezett hozzájuk karácsonyeste, az anyja nem volt
ott.[112] Csak Goebbels. Magda kórházba került, súlyos
gyomorfájdalmakkal, mondta a férfi Haraldnak, aki erre sírva
fakadt. Goebbels azzal vigasztalta a fiút karácsony alatt, hogy
moziba vitte, és operába. Meglátogatták Magdát a kórházban,
kis égőkkel díszített karácsonyfát vittek neki ajándékokkal.
Karácsony után Hitler telefonált, és meghívta őket szilveszterre
egy kis hegyi házba, amit a bajorországi Obersalzbergben
bérelt, közel az osztrák határhoz. Az év utolsó napján Hitler,
Goebbels és Harald jókívánságokkal teli levelet írtak Magdának,
aki a kórházban maradt, mert lázas volt. Egy vetélésből
lábadozott. Akkor még nem tudták, hogy 1933 nemcsak az ő
életükben hoz gyökeres változást, de Németországéban és a
világéban is.
1932. december 29-én Hitler üzenetet kapott a hegyi házban:
az előző kancellár, Franz von Papen akart találkozni vele. A
találkozóra egy héttel később került sor Kölnben, Kurt von
Schröder báró, egy hírhedten antiszemita bankár házában.
Hitler és von Papen titkos megállapodást kötött ott, a villában.
Von Papen vissza akart térni a hatalomba, és úgy gondolta,
ebben használni tudná az egyre népszerűbb Hitlert. Miután
meg volt győződve róla, hogy a parlamentben majd féken tudja
tartani, meggyőzte von Hindenburg elnököt, hogy nevezze ki
Hitlert kancellárnak, ő maga pedig alkancellár lesz. Az
elképzelés később a legkatasztrofálisabb tévedésnek bizonyul
az emberiség történetében. Ahelyett, hogy bábbá fokozta volna
le Hitlert, von Papen lehetőséget teremtett számára, hogy
megszerezze a hatalmat.
1933. január 30-án az SA fáklyás felvonulással ünnepelte
Berlinben a Führerük kancellárrá emelkedését.
Végigmasíroztak az Unter den Lindenen, el a Brandenburgi
kapu alatt, a Reichstag és a Tiergarten park mellett, hogy
meghallgassák Hitler beszédét az erkélyről, új otthonából, a
birodalmi kancellárián. A parlamenti választásokat öt hétre rá,
március 5-re írták ki. Demokrácia derengett a láthatáron –
legalábbis látszólag. Csak néhányan fogták föl, hogy Hitler
aznap éjjel magához ragadta a hatalmat – ez volt a Harmadik
Birodalom kezdete: a weimari köztársaság náci Németországgá
alakult, és így is maradt több mint 12 hosszú, sötét, véres
esztendőn át.
Azzal, hogy Hitler hatalomra került, a Günther és Goebbels
közti egyensúly erősen megbillent. Hat nappal Hitler kinevezése
után Günther meglátogatta Goebbelst Magda lakásán, hogy
gratuláljon. Miután elment, Goebbels diadalmasan azt írta:
„Quandt úr jött látogatóba. Túlcsorduló rajongással. Ez a
győzelem.”[113]
 13.
Azon a napon, amikor Hitleré lett az ország legmagasabb
posztja, egy másik Adolf otthagyta az állását. 1933. január 30-án
a 32 éves Adolf Rosenberger összehívta 19 fős munkatársi
gárdáját a hivatalában, a Porsche stuttgarti autótervező
irodájában a belvárosi Kronenstrassén, és bejelentette, hogy
lemond a kereskedelmi igazgatói posztjáról. Két évvel azelőtt
két partnerrel alapította a céget: a szeszélyes, ám kiváló
autótervező Ferdinand Porschéval, és annak vejével, Anton
Piëchhel, a meglehetősen összeférhetetlen bécsi ügyvéddel.
Rosenberger volt a vállalat pénzügyi támasza és
adománygyűjtője, és belefáradt abba, hogy a saját pénzét költse,
és a családnál, valamint a barátainál kilincseljen pénzért a
Porsche cég számára, amelyet az autótervezéseire költött, de
lassanként fizetésképtelenné vált. Rosenberger szerzett egy
utódot: Hans von Veyder-Malberg bárót, egy visszavonult
autóversenyzőt, akit ő is, Porsche is ismert. A cég olyan rossz
helyzetben volt, hogy az osztrák arisztokratának 40 ezer márka
áthidaló kölcsönt kellett biztosítania. Az anyagi nehézségek
ellenére Rosenberger jó feltételekkel hagyta ott az állását.[114]
Részvényesként továbbra is a cégnél maradt, és immár egy
szabadabb helyzetből a Porsche szabadalmainak külföldi
piacokon való értékesítésére összpontosíthatott.
Adolf Rosenberger nem is különbözhetett volna jobban az új
kancellártól, akivel ugyanazt a keresztnevet viselte. A jóképű,
műszaki szakértelemmel rendelkező német zsidó a Mercedes
autóversenyzője volt. Néhány versenyautóját Ferdinand
Porsche tervezte. Rosenberger autóversenyzői karrierje
hirtelen ért véget 1926-ban egy tragikus baleset után a berlini
Grand Prix-n, amikor is három ember meghalt, ő pedig súlyosan
megsebesült. Ekkor ingatlanbefektetésbe kezdett a
szülővárosában, aztán összeállt Porschéval: besegített a
versenyautó-tervezésbe, hogy vezethető prototípusokat
állítsanak elő.
Amikor Ferdinand Porsche elindította az ugyanilyen nevű
cégét Stuttgartban a válság csúcspontján, az 55 éves bajszos
autodidakta életében először vállalkozóként a saját lábára állt.
Korábban kétszer is kirúgták mint műszaki vezető tervezőt,
legutóbb alig néhány hónap után az osztrák Steyr autógyártól a
gazdasági válság miatt.[115]
Ezt megelőzően pedig a Daimler–Benznél nem
hosszabbították meg a szerződését, mert a tervezései rendkívül
drágák voltak, mi több, hatalmas összeggel tartozott az
autógyárnak, mert kölcsönt vett fel tőlük egy óriási családi villa
építésére Stuttgart egyik hegyén.
 Adolf Rosenberger, a Porsche zsidó társalapítója
Porsche 1930-ban költözött vissza a családjával Ausztriából
Stuttgartba. Meglehetősen reménytelen volt a modern idők
legnagyobb gazdasági válságának kellős közepén állást találni,
kivált egy ötvenes évei közepén járó jól fizetett embernek egy
szűk piacon. Ráadásul Porsche hírneve szerfelett problematikus
volt. Az autóipar „alkalmazhatatlan perfekcionistának”
tekintette, a pénzügyekben való járatlansága és robbanékony
természete miatt.[116] Ezért aztán Porsche megalapította a saját
cégét. Tapasztalt mérnököket szerződtetett, és olyan
partnereket keresett, akik egyensúlyban tartották. De Porsche
nem tudott úrrá lenni legrosszabb beidegződésein: még mindig
dührohamokat kapott, amikor is megragadta széles karimájú
kalapját, amit állandóan viselt, a földhöz vágta, és úgy taposta
meg, mint egy hisztis gyerek. Ráadásul a tervei továbbra is túl
drágák voltak. Nem kerülhettek gyártásra a válság kellős
közepén. A tönkremenés fenyegette.
 Amikor Hitler hatalomra jutott, Porsche épp akkor utasított
vissza egy állásajánlatot: a járműgyártást kellett volna vezetnie
Sztálin szovjet rezsimjében, Moszkvában.[117] Alapos mérlegelés
után Porsche lemondott erről. Túlságosan öregnek tartotta
magát, és oroszul sem beszélt. A politika nem érdekelte, csak az
autótervezés. Ezért amikor a hazai diktátor egy másik
lehetőséget kínált neki, két kézzel kapott utána.
1933. február 11-én délelőtt 10-kor, tizenkét nappal azután,
hogy Adolf Rosenberger otthagyta az állását, Hitler megtartotta
nyitóbeszédét a berlini nemzetközi gépkocsi-bemutatón.
Felütésként a kancellár adócsökkentést ígért az autóiparnak,
valamint egy modern útfelújítási tervet lengetett be, hogy
segítse a betegeskedő ágazatot, amely még mindig a válságot
nyögte. Hitler, az autóbolond, aki sosem szerzett jogosítványt,
magasztalta Németország autótervezőit és gyártóit, „akiknek
zsenialitása szüli az emberi képzelet csodáit. Milyen szomorú,
hogy a népünk nemigen ismeri ezeket a névtelen embereket”.
[118] A Führer ellenben éppen megismert egy autótervezőt,
mégpedig nagyon is jól.
Hitler üzenetét üdvrivalgás fogadta Porsche stuttgarti
irodájában, ahol az egész stáb a rádióbeszédet hallgatta. Amikor
a vezér befejezte, Ferdinand Porsche táviratot küldött neki, egy
rövid szakmai összefoglaló kíséretében és szolgálatai
felajánlásával: „Számos ismert konstrukció tervezőjeként a
német és osztrák autóipar területén, és több mint 30 éve
harcostársként a mai sikerben, gratulálok őexcellenciájának
ehhez az alapos, mélyreható nyitóbeszédhez. A Porsche és
alkalmazottai készen állnak, hogy elszántságukat és
képességeiket a német nép szolgálatába állítsák” – táviratozta
Berlinbe.[119] Egy kísérő táviratban pedig ezt írta:
„Reményünket fejezzük ki, hogy törekvésünk elnyeri
őexcellenciája figyelmét és bátorítását.”[120] Táviratait azonnal
fogadta Hitler titkársága, ahonnan jóindulatúan, bátorító
szavak kíséretében rögtön visszaírtak Porschénak.
Porsche először közvetve és véletlenül került kapcsolatba
Hitlerrel.[121] 1925-ben azt a Mercedest, amellyel Hitlert
fuvarozták, bevitték a Daimlerhez javításra. Porsche, aki
akkoriban a Daimler műszaki igazgatója volt, épp a műhelyben
járt, és megállapította a problémát: erősen szennyezett
kenőolaj. Fogalma sem volt, kié a csillogó fekete limuzin. Egy
évvel később a két férfit illendően bemutatták egymásnak egy
stuttgarti autóversenyen. És most, hét évvel később Ferdinand
Porsche éppen Hitler kedvenc mérnökévé készült előlépni.
1933. május 10-én Hitler és Porsche újra találkoztak, immár
a berlini birodalmi kancellárián.[122] A 35 perces találkozón
Porsche a technikai újításokról szóló mesékkel meggyőzte az
autóőrült Hitlert, hogy nyújtson állami támogatást egy
versenyautó kifejlesztésére, amelyet ő és Rosenberger tervezett.
Hitler döntése segített Porschénak az anyagi gondok
megoldásában. Amikor pedig eljött az idő, hogy Hitler
megtalálja azt az embert, aki képes valóra váltani saját autós
álmát – a Volkswagent –, tudta, hol keresse: a stuttgarti
íróasztalánál.
14.
 1933 februárjának egyik fagyos, koromsötét estéjén Günther
Quandt, Friedrich Flick és August von Finck báró ismét
találkoztak a Führerrel és gazdasági tanácsadóival Berlinben.
Csak éppen most más volt a helyszín: a közeli Kaiserhof hotel
diszkrét lakosztálya helyett az elegáns parlamenti elnöki
lakosztály. Jelen volt több mint húsz iparmágnás és igazgató is.
Von Fincket ismét az Allianz-főnök, Kurt Schmitt kísérte, a négy
leendő náci gazdasági miniszter egyike. A másik három –
Walther Funk, Hjalmar Schacht és Hermann Göring – azért
voltak ott, hogy meggyőzzék a két tucat német iparmágnást és
bankmogult a náci választási kampány támogatásáról, még
egyszer, utoljára.
Hitler és Göring beszédei, valamint Schacht adakozásra való
felhívása után a mágnásokon volt a sor. A legendás
zsugoriságáról híres August von Finck „az első lehetséges
pillanatban” megindult a kijárat felé, miután rájött, hogy
Schacht ott a helyszínen akar személyes ígéretet kicsikarni
belőle.[123] Friedrich Flick bőkezűen adakozott.[124] Szokásához
híven bebiztosította magát: minden részt vevő pártnak adott –
120 ezer márkát a náci pártnak és a koalíciós partnerének is. A
legkisebb hozzájárulás azon az estén Günthertől jött.[125] 25
ezer márkát küldött az AFA nevű akkumulátorgyártó cégén
keresztül a náci csúszópénzalapba – hetek múlva. Ez az ajándék
elhalványult az IG Farben és Flick hat számjegyű adománya
mellett. Günther azonban mindig felismerte, hogyan úszhatja
meg olcsón a dolgokat. Végtére is ez tette őt gazdaggá.
 Günthernek persze az üzletnél sokkal nyomósabb személyes
oka volt arra, hogy a rezsim kegyeibe férkőzzön. Goebbels
megbízása a küszöbön állt: Günther adománya után néhány
nappal Hitler kinevezte őt „népfelvilágosítási és
propagandaminiszterré”. Egyike lett a legnagyobb hatalommal
bíró embereknek a náci Németországban: a sajtó, a kultúra és a
politikai propaganda minden szegmensét irányította. A március
5-i választások eredménye végül már nem is számított. Hat
nappal a választások előtt rejtélyes körülmények közt leégett a
Reichstag, pontosan egy héttel a Göring szomszédos
rezidenciáján tartott titkos megbeszélés után. A jogállamiságot
felfüggesztették – Németországban meghalt a demokrácia.
Hitler irányított mindent.
15.
1933. május 1-jén először volt Németországban nemzeti
ünnep a munka ünnepe. Másfél millió ember gyűlt össze
alkonyatkor Berlin Tempelhof repülőterén, hogy meghallgassa
Hitler beszédét a munkamorálról. A kancellár a tömeg fölé
tornyosult – körülötte hatalmas horogkeresztes zászlók –, és egy
óriási emelvényről mennydörgött a munkások jogairól. Másnap
megszüntette és betiltotta az összes szakszervezetet.
Günther Quandt aznap belépett a náci pártba, a 2 636 406-os
számú tagkönyv lett az övé.[126] Ő és több százezer német,
köztük August von Finck a legjobbkor csatlakozott az NSDAP-
hoz – Hitler másnap felvételi stopot rendelt el. Körülbelül 1,6
millió német lépett be a pártba, amióta Hitler januárban
hatalomra jutott, így lett néhány hónap alatt 2,5 milliós a
létszám.[127] A vezér aggódott, hogy ez a gyors növekedés
csökkenti a párttagság presztízsét, ezért négy évig szünetelt a
tagfelvétel; Friedrich Flicknek és Ferdinand Porschénak 1937
májusáig várnia kellett a csatlakozással.
A háború után Günther eltitkolta náci párttagságát, és azzal
büszkélkedett, hogy „rosszallóan állt” a párthoz.[128] Hamarosan
azonban rákényszerült, hogy megmagyarázza dokumentált náci
párttagságát. Azt állította, hogy Goebbels kényszerítette az
NSDAP-hoz való csatlakozásra. Állítása szerint 1933 áprilisában,
egy meleg tavaszi napon berendelték a propagandaminiszter
hivatalába, az Ordenspalaisba, a Wilhelmsplatz közelébe,
tízpercnyi sétára a saját irodájától. Amikor leült, Goebbels
hűvösen végigmérte, és megkérdezte, belépett-e már a pártba.
Günther nemmel felelt, mondván, hogy üzletemberként „sosem
tartozott egyetlen politikai párthoz sem”.[129] Majd élénken
felidézte, hogyan kezdte zsarolni Goebbels: „Megváltozott az
arcszíne. Durván, fenyegető hangon mondta, hogy be kell
lépnem a pártba, különben a párt átveszi a fiam nevelését.”
Günther elmondása szerint Goebbels azzal fenyegette meg,
hogy „őrült hátrányokat” fog szenvedni, ha nem lép be azonnal
az NSDAP-ba, és nem adományoz pénzt: „Goebbels valósággal a
lelkembe taposott, a legidősebb fiam párizsi halálára
emlékeztetett, és azt mondta, eldönthetem, hogy megtartom-e a
második fiamat, vagy sem. Azt mondtam, nem bánom az
adományozást, és beléptem.”[130]
Goebbels a naplójában leírta, hogy az irodájában fogadta
Günthert 1933. április 28-án, pénteken, de pont az ellenkezőjét
állítja, mint Günther: szerinte Quandt nagyon is be akart lépni a
pártba, és személyesen akarta közölni a magas rangú nácival,
hogy jelentkezik. „Fogadtam dr. Quandtot – írta másnap. Olyan
nagyon jelentéktelen. Be akar lépni a pártba.”[131]
Günthert az NSDAP-tagsága sem védte meg semmitől. 1933.
május 3-án, két nappal azután, hogy csatlakozott a párthoz,
elment a Deutsche Bank felügyelőbizottsági ülésére Berlinbe,
ahol rárontott a rendőrség. Günthert megbilincselték, bevitték a
rendőrkapitányságra az Alexanderplatzra, és berakták egy
alagsori cellába.[132] Másnap átvitték egy börtönbe Moabitba, a
főváros munkásnegyedébe, és nem nyilvános vádak alapján
magánzárkába tették. A házait átkutatták, a főhadiszállását az
Askanischer Platzon és az egyik AFA-gyárát pedig lefoglalták.
Egy héttel a letartóztatása után a náci párt illetékesei
bejelentették, hogy Günthert azért tartják fogva, mert a gyárait
és a pénzét külföldre akarta menekíteni. A letartóztatása
vélhetően ezt „akadályozta meg”.[133] Günthernek eközben
fogalma sem volt arról, miért van börtönben. Egyik este átvitték
a szűk, dohos magánzárkából egy hideg, szürke
kihallgatószobába, ahol az igazságügyi minisztérium két magas
rangú embere várta. Günther szerint a kihallgatói „jó zsaru,
rossz zsarut” játszottak vele, és végül felfedték a letartóztatása
okát: állítólag névtelen bejelentés érkezett, amely azzal vádolta,
hogy megsérti a német kereskedelmi törvényt. A páros – egy
antikorrupciós egység tagjai – udvariasan azt mondta
Günthernek, hogy elengedik, ha az AFA-t átadja az egyik
igazgatójának, egy régi NSDAP-tagnak.[134] Günther kinevette
őket, és visszautasította az ajánlatot, mire rögvest visszavitték a
cellájába, ahol már várta a vád írásban: sikkasztás.
1933. június 13-án, majdnem hat hét magánzárka és
számtalan éjszakai kihallgatás után Günther 4 millió márka
óvadékot fizetett – hihetetlen nagy összeg volt ez –, hogy
kiengedjék a moabiti börtönből. „1 144 000 dolláros óvadékot
fizet egy német iparmágnás” – jelentette másnap a The New
York Times. Szabadlábra helyezése feltételeinek megfelelően
Günther nem léphetett be sem az Askanischer Platzon lévő
hivatalába, sem bármelyik berlini lakásába. Ehelyett a
Kaiserhof egyik lakosztályában rendezkedett be.
A szabadon bocsátása utáni hetekben Günther 43 ezer
márkát adományozott egy új náci alapnak: „önkéntes
adományok a nemzeti munkásosztály megsegítésére” címszó
alatt. Miközben a kezdeményezés eredeti célja a
munkanélküliség csökkentése volt azáltal, hogy pénzt adnak a
német vállalkozásoknak, az adományokat olykor „a
büntetőeljárás alóli büntetlenség megvásárlására” fordították,
bizonyos jogi procedúrák esetében.[135] Günther házi őrizetét
1933. szeptember elején szüntették meg, nem sokkal azután,
hogy adományozni kezdett. A sikkasztás vádját mindazonáltal
csak két évvel később ejtették.
16.
Günther Quandt később arról panaszkodott, hogy „az 1933-
as év minden tekintetben váratlan és komoly akadályokat
jelentett” a számára.[136] A magánzárkából való kiszabadulása
után mindenesetre erőteljesen igyekezett hasznot húzni a náci
Németország frissen törvényerőre emelt antiszemitizmusából.
A házi őrizet megszüntetését követő hónapban követelte, hogy a
berlini Kereskedelmi és Gyáriparosok Szövetségében fosszák
meg tagságuktól és szavazati joguktól a zsidó tagokat. Ezután
pedig maga is „könnyű szívvel és szégyenletesen korán”
kipenderített négy zsidó igazgatót a saját cégei
felügyelőbizottságából – mint ezt egy történész később feltárta.
[137]

Günther megalkuvó módon azt állította, hogy önkényes

bebörtönzése és a magánzárkában eltöltött idő traumatikus
élményt jelentett az életében. „Világossá vált, hogy egy mind ez
idáig ismeretlen jogi bizonytalanság köszöntött be. Ez megrázó
élmény volt a számomra, hiszen úgy neveltek, hogy feltétel
nélkül lojális legyek az államhoz. A letartóztatások indokait
sosem fedték fel előttem” – írta az emlékirataiban.[138] Pedig
felfedték. A két kihallgatója elmondta, hogy az egyik AFA-
igazgatója, egy régi náci párttag puccsot szervezett ellene. A
háború után Günther persze igyekezett a börtönben a
bosszúszomjas Goebbels áldozataként feltűnni, azt állítva, hogy
Goebbels tervelte ki a letartóztatását és bebörtönzését. Ez is
hazugság volt.
1933. május 5-én, két nappal Günther letartóztatása után
Goebbels ezt írta a naplójában: „Günther Quandtot
letartóztatták. Miért? Adóügyek. Hitlerrel. Ki van borulva, hogy
a gazdaság képtelen stabilizálódni. Göring vizsgálja ki a Quandt-
ügyet. Nem sajnálom őt, csak a drága Haraldot.”[139] Egy nappal
később Goebbels ismét tárgyalt Hitlerrel „a G. Quandt-ügyről”,
négyszemközt.[140] A német kancellár rendkívül erősen függött
a gyáriparosoktól és a gyáraiktól a hamarosan bevezetendő
felfegyverzési terve miatt, ezért aztán nyugtalanították azok a
lázadó csoportok a náci pártban, amelyek üzletembereket
támadtak meg, és próbálták rátenni a kezüket a cégeikre. Ezek a
felkapaszkodott újgazdagok azzal fenyegettek, hogy
tönkreteszik azt a jó kapcsolatot, amelyet Hitler olyan gondosan
igyekezett fenntartani a mogulokkal.
Goebbels azonnal értesült róla, amikor Günthert kiengedték
a börtönből. „Letartóztatási parancs Günther Quandt ellen.
Szabadon bocsátás 4 millióért. Így megy ez. Semmilyen
formában nem avatkozom bele. Ha elszúrta, hát fizessen” – írta
Goebbels a naplójába 1933. június 14-én. Günther volt
sógornője, Ello Magdán keresztül követte az eseményeket.[141]
„Goebbels azt mondta, hogy nem tudott erről, mindazonáltal a
dolog rendben van” – jelentette ki Ello később. „Üdvözölte a
letartóztatást. A kiszabadulásakor pedig azt mondta, hogy
sajnos, ezentúl a pasas tabu”.[142]
Ez nem volt elmondható Magda gyerekkori barátjáról
Berlinből, Haim Arlosoroffról.[143] Három nappal Günther
kiszabadulása után Arlosoroffot két fegyveres megölte, amikor
a tengerparton esti sétát tett a feleségével Tel-Avivban. A
cionista vezető két nappal korábban tért vissza Berlinből, ahol
megállapodást kötött a hitleri rezsimmel, hogy 60 ezer német
zsidót a vagyonukkal együtt kiengednek a brit fennhatóság alatt
álló Palesztinába. Arlosoroff meggyilkolása a mai napig
feltáratlan.
 17.
1933 májusában Günther Quandt idősebb fia, Herbert
visszatért Németországba, amely már csöppet sem hasonlított
arra az országra, ahonnan elment. Szülővárosa, Berlin egy új
állam fővárosává vált. Mostohaanyja pedig a Harmadik
Birodalom „first ladyje” lett, akinek az új férje a náci
propagandaminiszter. Mindeközben az apja ismeretlen vádak
alapján egy magánzárkában ül egy moabiti börtönben,
miközben vállalati puccs zajlik ellene az AFA-nál.
A 22 éves Herbert az utóbbi négy év nagy részét
Németországon kívül töltötte, miután nagy nehezen végleg
befejezte „határozottan gyötrelmes” tanulmányait.[144]
Akárhogy is, ő volt apja kiszemelt örököse Hellmut halála után.
Herbertnek ínyére volt ez a helyzet, a szemproblémái ellenére
(a látása – köszönhetően az orvosoknak – az évek alatt
jelentősen javult). A világválság sem gyakorolt rá negatív hatást.
Londonban és Párizsban megtanult angolul és franciául,
beutazta a világot az apjával, és szakmai képzésben is részesült
egy német AFA akkumulátorgyárban, valamint belgiumi, angol
és amerikai cégeknél.
Kivált élvezte az Amerikában töltött időt, és többször is
elmondta a családnak 1932 karácsonyán, hogy azt tervezi,
odaköltözik, ha a kommunizmus elüldözné a Quandt famíliát
Európából. „Ez a veszély nem volt elhanyagolható” – írta
Herbert 1979 őszén.[145] „Miért is került Hitler hatalomra? Mert
– és ezt nem félek kimondani – tömören és meggyőzően
hirdetett háborút a Németországban fenyegető kommunizmus
ellen újra és újra.” Miközben Herbert az állította, hogy
„politikailag fehér lap”, 1933 januárjában a kommunizmust, és
nem a nácizmust látta a legnagyobb fenyegetésnek
Németországban.[146] „A felderengő vörös kommunista veszélyt,
amelyre már a sajtóból Amerikában felfigyeltem, most első
kézből tapasztaltam meg riasztó, egyre növekvő szörnyként” –
emlékezett vissza később.
Mégis meghúzta magát, amíg apját szabadon nem engedik,
és visszatérhet a hivatalába. Amint ez megtörtént, Herbert
feleségül vette a menyasszonyát, Ursulát, beköltözött egy
villába, amit az apja vett neki a babelsbergi családi ház
közelében, és belekezdett egy négyéves menedzsmentképzésbe
a berlini AFA-ban.[147] Csak két évvel Hitler hatalomra kerülése
után történt, hogy pártolótagnak jelentkezett az SS-be.[148]
18.
1933. június 30-án, két héttel Günther Quandt szabadon
bocsátása után Hitler kinevezte az Allianz-vezért, Kurt
Schmittet gazdasági miniszternek. Schmitt Otto Wagenert,
Hitler gazdasági tanácsadóját ütötte el a pozíciótól, aki túl
vehemensen lobbizott a posztért, és kiesett a náci vezér
kegyeiből. August von Finck báró volt Schmitt legbuzgóbb
támogatója. „Nyugtalanította ugyanis, hogy az üzlet nagy
szerephez jut majd az új rezsimben, és úgy gondolta, hogy
[Schmitt kinevezése] használhat az Allianznak és a bankjának
is” – mondta az Allianz egy másik igazgatója.[149] Hitler és a náci
gazdaságért de facto felelős Göring más okból értett egyet von
Finckkel. A két náci vezér szerint az üzleti közösséget meg
kellett nyerni a náci hatalom konszolidálásához és a
felfegyverkezés elindításához.
A tapasztalt vállalati bennfentes, Schmitt tökéletes jelöltnek
tűnt, de hamarosan lemondott a posztról, miután egy beszéd
közben annyira stresszelt, hogy összeesett.[150] Hjalmar Schacht,
egy ugyancsak bennfentes figura követte őt a poszton. Közben
von Finck rajongása Hitler iránt egyre mélyült. Schmitt, aki
sokkal inkább opportunista volt, mintsem hívő, von Finck
világszemléletét „meglehetősen provinciálisnak tartotta.
Csekély tudása volt a többi országról, és sosem… járt külföldön.
Ilyenformán... a nácizmus és főleg Hitler iránti rajongása soha
nem halványult” – mondta Schmitt egy amerikai
kihallgatójának a háború után.[151]
Von Finck odaadása a Führer iránt az összes kollégája és
barátja számára nyilvánvaló volt. Hitler „mély benyomást tett
rá, szinte hipnotikus hatást” – mondta Hans Schmidt-Polex, az
arisztokrata egyik régi barátja.[152] Hans Hess, aki az Allianz
ügyvezetői székében követte Schmittet, és soha nem volt
hajlandó belépni a náci pártba, a háború után elmesélte, hogy
von Finck többször említette neki, „hogy szerinte Hitlert az
Isten küldte, hogy a német nép Führere legyen”.[153]
Mindazonáltal von Finck fanatizmusa a pénztárcájánál
megtorpant. A bankár báró a fukarsága miatt sosem tudta
megkedveltetni magát az NSDAP embereivel, akik úgy érezték,
hogy „a pártkasszához való hozzájárulása nem tart lépést a
gazdagodásával” – jelentette ki a háború után Edgar von
Uexküll báró, az Allianz sajtófőnöke.[154] A nácik keresték a
módját, hogy hasznot húzzanak Bajorország leggazdagabb
emberének rajongásából és kapcsolataiból, anélkül, hogy annak
saját vagyonából akár egy fillért is költenie kelljen. Schmitt
kinevezése körül Hitler előállt egy ötlettel: lehetőséget ad von
Fincknek, hogy más emberek pénzét költse. A birodalmi
kancellárián tartott fogadáson Hitler félrevonta von Fincket, a
szemébe nézett, és azt mondta: „te vagy az én emberem. Fel kell
építened a német művészet házát.”[155]
1933 júliusában Hitler, aki maga is dilettáns festő volt
valaha, kinevezte von Fincket a Haus der Deutschen Kunst, egy
Münchenben felépítendő múzeum kuratóriumának elnökévé.
Ez volt Hitler hobbiprojektje. Azt akarta, hogy a múzeum a náci
építészet remekbe szabott alkotása legyen, ahol kiállítják
mindazt, amit ő a német képzőművészetnek gondolt. A múzeum
a Prinzregentenstrassén, az Englischer park déli sarkánál fog
felépülni, közel Hitler luxuslakásához.
Az épület alapkövét 1933. október 15-én rakta le Hitler egy
gondosan kidolgozott ceremónia keretében. Az ünnepség végén
az erre az alkalomra tervezett ezüstkalapáccsal háromszor
megkocogtatta az alapkövet. A szerszám eltört, a darabjai
szerteszét hullottak. Von Finck komoran szemlélte az
eseményeket. Hitler megtiltotta, hogy az incidens bármelyik
részletéről beszámoljon a német sajtó. A döcögős kezdet
ellenére hamarosan működni kezdett a von Finck–Hitler
szinergia. A múzeummal kapcsolatos ceremóniák kezdetén a
két ember a hallgatósággal szemben állt egymás mellett, merev
testtartással, jobb karjuk kinyújtva a levegőben. Von Finck egy
háromperces beszédben köszöntötte Hitlert, aki ezután egy
órán át beszélt zavarosan.
Von Finck lett Hitler múzeumi idegenvezetője, azzal a
kiváltsággal, hogy a kancellár jobbján ülhetett a ceremóniákon
és a vacsorákon. Létrejött a közelség imádott Führerével.

Hitler megüti a múzeum alapkövét, közvetlenül mögötte August von Finck

áll öltönyben. Pillanatokkal később eltört az ezüstkalapács

19.
1934. március 7-én Hitler újabb nyitóbeszéddel tért vissza a
berlini nemzetközi autókiállításra. Ezúttal nem volt boldog.
Megdorgálta az autógyártókat, amiért csak a luxusautókkal
foglalkoznak, és megvádolta őket azzal, hogy szerintük az autó
csak a gazdagoknak való. Azon kesergett, hogy „a tisztességes,
iparkodó, keményen dolgozó állampolgáraink milliói még csak
nem is álmodhatnak arról, hogy autójuk legyen”.[156] Itt az ideje,
mennydörgött, hogy az autó elveszítse „osztályhoz kötődő, és
ilyenformán osztályok alapján megosztó” jellegét. Hangja
megremegtette Berlin legnagyobb csarnokának falait, miközben
a Daimler–Benz igazgatói komoran és rémülten hallgatták.
Ferdinand Porsche viszont ugyanazt gondolta, mint a Führer.
Nemrégiben új elemet adott a repertoárjához: kicsi,
megfizethető autókat tervezett. Az év elején, 1934. január 17-én
a stuttgarti tervezőiroda egy 12 oldalas feljegyzést küldött a
közlekedési minisztériumnak a berlini Wilhelmplatzra egy
„népautó”, a Volkswagen terveiről.[157]
Porsche kéretlen feljegyzése nem került Hitler asztalára.
Helyette nyilvánvalóan egy zsidó autótervező, Josef Ganz tervei
inspirálták.[158] Persze zsidó tervező sosem tervezhet autót a
náci Németországban. Egy Daimler-autóügynökből lett
bizalmas viszont olvasta Porsche feljegyzését a beszéd után, és
felhívta rá a kancellár figyelmét is. Egy héttel később, egy kora
tavaszi napon Hitler a Kaiserhofba rendelte Porschét.[159] A
kancellár megtartotta ezt a helyszínt a titkos megbeszélésekhez,
mivel a birodalmi kancellárián, a hotellel szemben minden szó,
amit kiejtett, dokumentálva lett. A hatalomban töltött egy év
után Hitler már ismerte a titoktartás fontosságát. Azt is
megszokta, hogy kikerüli a bürokráciát, és bizalmi embereit
politikai megbízásokkal jutalmazza – Porsche volt az egyik
kiszemeltje.
Ferdinand Porsche nem tudta pontosan, miért rendelik a
Kaiserhofba, de kedvtelve emlékezett az előző év májusában
Hitlerrel folytatott beszélgetésére, amikor is megmentette a
cégét a Hitlernek mesélt autóverseny-történetekkel. Porsche
ezúttal is valami ilyesmire számított, de tévedett. Amint
belépett a lakosztályba, a náci kancellár elkezdte dresszírozni: a
Volkswagennek négyülésesnek kell lennie, dízelhajtásúnak,
léghűtéses motorral, amit katonai célokra is lehet használni.
Hitlernek nemcsak „a nép” járt az eszében. Hanem az
újrafelfegyverkezés is.
Porsche némán hallgatta az autodidakta rajongó
követeléseit. Majd jött a csattanó: Hitler valahol olvasta, hogy
Henry Ford, akit ő nagyon tisztelt, Detroitban egy olyan autót
gyárt, ami 1000 dollárba kerül.[160] Ezért aztán a Volkswagen
nem kerülhet többe 1000 márkánál – jelentette ki Hitler.
Porsche hitetlenkedve nézett rá, de nem mert visszaszólni.
Végül elérkeztek Porsche állampolgárságának kérdéséhez.[161]
Az 58 éves autótervező Észak-Csehországban, a Szudéta-vidék
morvaországi részén született, ami akkor az Osztrák–Magyar
Monarchia része volt; 1934-ben már a csehszlovák régióhoz
tartozott. Porsche a monarchia összeomlása után a cseh
állampolgárság mellett döntött. Hitler számára az is
elképzelhetetlen volt, hogy egy megvetett szláv ország
állampolgára tervezze a németek autóját. Két héttel később
Porsche és a családja felfedezte, hogy csekély közreműködésük
ellenére nagy hirtelen a náci Németország állampolgárai lettek.
A stuttgarti hegyen lévő hatalmas villájában Porsche megvonta
a vállát, és azt mondta egyik rokonának: „Nemigen látom, hogy
mit is tehetnénk.”[162] Nagyobb problémákat kellett megoldania.
20.
A szabadulása után Günther Quandt hamarosan rádöbbent,
hogy új keletű érinthetetlensége nem terjed ki a 12 éves fia,
Harald felügyeletére. Goebbelsék elszántan küzdöttek, hogy
maguknál tudják Magda elsőszülött fiát. 1934 tavaszán végül
sikerrel jártak. Április 13-án, pénteken – azon a napon, amikor
Magda életet adott második lányuknak, Hildének – Goebbels
arról panaszkodott, hogy Günther nem volt hajlandó átadni
Haraldot napokkal korábban, hogy a húsvétot a bővülő
családdal tölthesse.[163] Ráadásul Hildén kívül már ott volt
Harald egyéves féltestvére, Helga is. A következő gyerek,
Goebbels egyetlen fia a Helmut nevet kapta Günther meghalt fia
után, akihez Magda annyira kötődött. Őket még három kis
testvér követte, és hogy egyezzen Harald és a testvérei nevével –
valamint Hitler vezetéknevével is –, H kezdőbetűs keresztnevet
kaptak.
Goebbels kenyértörésre vitte a dolgot Güntherrel. „Most
pedig bevetjük a nehézfegyverzetet. Többé nem engedek” – írta.
[164] Három nappal később beszámolt Hitlernek „a Haraldért
vívott harcról”.[165] Goebbels szerint a kancellár „egyértelműen
a mi oldalunkon áll. Magda meg fogja kapni Haraldot”. Ezután a
propagandaminiszter megtárgyalta a „Harald-ügyet” Göringgel
és Ernst Röhm SA-vezérrel, 1934. április 18-án. „Mindketten
erősen támogatnak” – írta.[166] (Tíz héttel később Röhmöt és a
legtöbb SA-szövetségesét Hitler parancsára – akit Göring és
Himmler sürgetett – kivégezték, a hosszú kések éjszakájának
mészárlása során.)
Goebbels Güntherrel is beszélt április 18-án. A
propagandaminiszter lejegyezte a naplóban, hogy „kemény volt
[Günther] érzelmességével szemben”. A stratégia szemlátomást
működött. „Beleegyezik” – írta Goebbels. „Magda visszakapja az
ő Haraldját. Nagyon boldog!” Günther várta, hogy a pár
visszaviszi a fiút a húsvéti szünet után, de ez nem történt meg.
Május elején Günther felbérelt egy kiváló berlini ügyvédet,
hogy hozza vissza Haraldot. Az ügyvéd egyike volt azon
keveseknek, aki elég vakmerő volt ahhoz, hogy gyerekrablás
címén beperelje Goebbelst és a feleségét, a legnagyobb
hatalommal bíró párt. De ez sem számított. Egy héttel később az
ügyvéd üres kézzel tért vissza. Nem volt bíróság Berlinben,
amely befogadta volna a keresetét.
Goebbels dühöngött, amikor Magda elmondta neki, hogy
Günther megbízott egy ügyvédet. „Nem tűröm ezt a durva
bánásmódot tovább” – írta.[167] „Nem adjuk vissza Haraldot...
Megmondtam Quandtnak. Őrjöng.” 1934. május 8-án a pár
elment Magda ügyvédjéhez, és új gyerekfelügyeleti
megállapodást írtak alá, amelyben a láthatás rendje is
megváltozott. „Magda boldog. Most aztán Günther Q-nak bele
kell egyeznie” – írta Goebbels.[168] Günthernek nem volt más
választása, mint elfogadni az új szerződést. Harald Magdánál és
Goebbelsnél maradt. Günther havonta kétszer látogathatta.
Goebbels Güntherrel kapcsolatos utolsó naplóbejegyzése
négy évvel későbbről, 1938. június elejéről való. Egy balzsamos
nyár eleji napon Berlinben Harald azt mondta a
mostohaapjának, hogy az apja ismét megházasodik. „Vén
bolond!” – írta Goebbels.[169] A szóbeszéd alaptalannak
bizonyult. Günther sosem házasodott meg. Toni halála és a
Magdával kapcsolatos problémák után Günther úgy gondolta,
egy életre eleget tapasztalt a házasság áldásaiból. Az
agglegényélet és az üzlet biztosabb börtönét választotta.
Miután a gyerekfelügyeleti cirkusznak vége lett, Günther
már nem foglalkoztatta Goebbelst. A két férfinak mindazonáltal
az összefonódó személyes múltjuk miatt egymás mellett kellett
létezniük. De most legalább tér nyílt arra, hogy a számukra
fontos dolgokkal foglalkozzanak. Goebbels ekkortájt kezdte
gyakorolni a hatalmát. Ott volt egy ország, amelyet csatába
kellett vonni, népessége egy részét eltávolítani, jogfosztottá
tenni – és megsemmisíteni. Ráadásul a kontinenssel, mögötte
meg a világgal is foglalkozni kellett, amely meghódításra várt.
Günther viszont egy másfajta birodalommal
terjeszkedhetett, így teljes erejével ennek a feladatnak szentelte
magát. A kemény kezdet ellenére Hitler új Németországában
jelentős figurává nőtte ki magát. Az ország épp kifelé kúszott a
nagy válságból, elindult a fegyverkezés. A Harmadik Birodalom
által kínált pénzügyi lehetőségeket kihasználva végül Günther
is sínen volt. Üzletelni kellett, pénzt csinálni. A Föld forgott
tovább.
 II. RÉSZ

„A NEMZETISZOCIALISTA VADÁSZAT
HAMAROSAN VÉGET ÉR”
 1.
1941. július 28-án ünnepelte Günther Quandt a 60.
születésnapját egy 130 fős vacsorával az Esplanade Hotelban,
Berlin egyik híres luxusszállodájában.[1] Az Esplanade a
századvégi homokkő homlokzatával és neorokokó, illetve
neobarokk belső kialakításával a főváros szívében, a Potsdamer
Platzon állt. Günther vacsorája valószínűleg a Kaisersaalban
volt, ahol II. Vilmos császár adott pazar fogadásokat a
császárság idején. A császárhoz illő partik rendszerint a
szomszédos bálteremben folytatódtak, ahol Berlin hedonista
húszas éveiben Greta Garbo és Charlie Chaplin iszogatott és
táncolta át az éjszakát.
De azok a gondtalan, mámoros napok rég elmúltak. Egy
gonosz, új háború tombolt Európában, és azzal fenyegetett,
hogy elnyeli a világ többi részét. Hitler azon a nyáron volt
hatalma csúcsán. Ő és szövetségesei uralták a kontinens nagy
részét. A Wehrmacht épp aznap este zárta körbe Leningrádot és
Kijevet a Barbarossa-terv, vagyis a Szovjetunió lerohanása
részeként.
Másfajta mámor telepedett arra a teremre, ahol Günther
vacsorája folyt azon a tikkasztó éjszakán. Günther és a csak
férfiakból álló vendégsereg nevetett és verejtékezett egész éjjel.
Mindannyian jól megszedték magukat anyagilag a háborún és a
hódításokon. Egyre csak gyarapodtak a kényszermunkán, a
zsidó cégeken, amelyeket szabadon elraboltak; és sokan – mint
Hermann Göring – szó szerint is meghíztak. Igaz, csak
néhányan lettek akkorák, mint Günther. A Reichsbank elnöke és
gazdasági miniszter, Walther Funk „briliáns beszéddel” kezdte
az estét.[2] Érzelmes volt; messziről jöttek Güntherrel együtt.
Húsz éve Funk egy jó kapcsolatokkal rendelkező lapszerkesztő
volt, Günther pedig egy vidéki gazdag tőzsdespekuláns.
Mostanra Günther „véghez vitt valamit, ami aranybetűkkel van
írva a német háborús gazdaság történetében” – mondta Funk.[3]
Igaza volt. A fegyver- és akkumulátorgyártás, valamint a
textilgyárak révén Günther a Harmadik Birodalom egyik vezető
iparmágnása lett. Göring a Wehrwirtschaftsführer (katonai
gazdasági vezető) címmel tüntette ki játékosan, de valójában
Günther volt az, aki hálás volt a hatalmasoknak. A rezsim
fegyverkezési politikájának és kisajátítási rendeleteinek
köszönhetően jókora hasznot húzott Hitler háborús
gépezetéből.
Günther fegyvergyára, a DWM sok millió töltényt, puskát és
Luger pisztolyt gyártott a Wehrmachtnak. Részvényeinek
árfolyama hamarosan 300 százalékkal nőtt, a háború és a
csillapíthatatlan fegyverkereslet következtében.[4]
Összességében olyan jól ment az üzlet, hogy további
részvényeket tudott venni, és végül ő lett a DWM többségi
tulajdonosa. Az AFA gyára ontotta az akkumulátorokat a náci
tengeralattjárókhoz, torpedókhoz és rakétákhoz. A textilgyárai
olyan sok millió egyenruhát szállítottak a Wehrmachtnak, az
NSDAP-nak, az SS-nek és az SA-nak, hogy egymás mellé rakva
őket betakarták volna a fél országot, kelettől nyugatig.[5]
Günther régi szokása mellett is kitartott: titokban megszerezte
Németország legnagyobb építőipari cégének a részvényeit,
végrehajtva az ellenséges felvásárlást.[6] A legnagyobb puccsra
alig két hónappal korábban került sor, amikor Németország két
legnagyobb iparágába szállt be azzal, hogy 60 százalékos
részesedést vásárolt a Byk Guldenben, egy korábban zsidó
tulajdonban lévő gyógyszer- és vegyipari vállalatban.[7] Günther
új, 60 százalékos többségi részesedése illett a mérföldkőnek
számító 60. születésnapjához.
Még a Das Reich, a Goebbels által alapított hetilap is
köszöntötte Günthert a születésnapján: „Egyenruhák,
akkumulátorok, szárazelemek, lőfegyverek, lőszer, könnyűfém
– aki ezeket gyártja, megérdemli a Wirtschaftsführer nevet.”[8]
Günther sokat tipródott, hogy meghívja-e Goebbelst az ünnepi
vacsorára, vagy sem. A viszály óta már évek teltek el, de a
kapcsolatuk legalábbis hűvös maradt. Három héttel a vacsora
előtt egy, a birtokáról küldött levélben így panaszkodott az
egyik beosztottjának: „Szinte biztos, hogy nem jönne el, de ha
megtudja, hogy Funk és Milch ott volt, és őt meg sem hívták,
megsértődhet.”[9] Günther nem kockáztathatta meg, hogy ismét
magára vonja Goebbels haragját. Biztos volt benne, hogy a
fegyvergyárai személyes okokból keltették fel Goebbels
figyelmét: a 19 éves Haraldot igencsak érdekelte a gépgyártás.
[10]

Günther végül meghívta Goebbelst. És ahogy várta, a férfi

elhárította a meghívást. Maga helyett új helyettesét, Leopold
Gutterert küldte, aki ily módon Günther asztalánál ült, a
legnagyobbnál az Esplanade Hotel báltermének közepén. Két
hónappal korábban váltotta Gutterer Karl Hankét, aki az elmúlt
évtizedben a propagandaminiszter államtitkáraként Goebbels
legmegbízhatóbb tanácsadójaként dolgozott. Hanke menesztése
Magdát is érintette, méghozzá közvetlenül. Gutterer néhány hét
múlva készült kötelező jelleggel bevezetni a zsidók sárga Dávid-
csillaggal való megjelölését az egész Német Birodalomban.
Günther a születésnapját a kapcsolati háló építésének is
szentelte, az ünnepség tehát korán kezdődött. Azon a július végi
reggelen fogadást adott újonnan vásárolt, drágán felújított
négyemeletes, a Landwehr-csatornára néző házában a
Tiergarten mellett.[11] Az egykori magyar külképviseleten
Günther igazgatói és üzleti partnerei, a rezsim, a náci párt és a
Wehrmacht képviselői sorakoztak fel, hogy kezet rázzanak az
ünnepelttel. A középkorú, kétsoros öltönyt vagy egyenruhát
viselő férfiak Tintoretto és Bonifacio Veronese olasz reneszánsz
mesterek festményei között forgolódtak, Günther ugyanis
elkezdett képeket gyűjteni. Claude Monet, Alfred Sisley és
Camille Pissarro lógott a babelsbergi villa ebédlőjének falain.
Günther még ennyi idő elteltével is úgy gondolta, hogy a
kultúrát meg lehet vásárolni. Később azt állították róla, hogy
vagy tíz képet szerzett Jacques Goudstikker holland zsidó
műkereskedő nácik által elrabolt gyűjteményéből.[12]
Az Esplanade-ban tartott vacsorán Günther szétszórta az
igazgatóit a 14 asztalnál, mindenkit egy náci hivatalnok vagy
tábornok mellé ültetett, hogy tárgyaljanak fegyverüzletekről és
az árjásításról. Természetes, hogy azok az emberek, akik ezeket
a tranzakciókat finanszírozták – a Commerzbank, Dresdner
Bank és Deutsche Bank vezetői – jelen voltak az egyik
legfontosabb ügyfelük vacsoráján. A Harmadik Birodalom
bankárai minden erejükkel igyekeztek kiszolgálni a pénzes náci
rezsimet, és kielégíteni magánügyfeleik hatalmas hitelétvágyát.
A náci Németország szűnni nem akaró igénye a fegyvergyárak
bővítésére, a koncentrációs és haláltáborok létrehozására,
valamint a terjeszkedés a megszállt területeken és otthon,
milliókat hozott a bankoknak.
Günther a legnagyobb hitelezőjével, a Deutsche Bankkal
ápolt nagyon szoros kapcsolatot, amelynek még a
felügyelőbizottságában is benne volt. Születésnapjára a bank
egyik igazgatója meg is ajándékozta őt a Daimler–Benz egyik
felügyelőbizottsági helyével.[13] Ez volt a hivatalos kezdete a
Quandtok kapcsolatának Németország legnagyobb
autógyárával. Günther asztalánál ült a Deutsche Bank egy
másik igazgatója, a zárkózott és bajuszos Hermann Josef Abs is,
aki a DWM-ben, az AFA-ban és 44 másik felügyelőbizottságban
képviselte a bankot. Az istenfélő katolikus a náci Németország
elképesztő üzleti figurája volt, „és a kontinensméretű rablás
egyik alapembere”.[14] A vacsora végén a Deutsche Bank leendő
elnöke megkocogtatta a poharát, felállt, és tósztot mondott
Günther egészségére. „A remek taktikai érzékednek és
különleges képességeidnek köszönhetően sikeresen
megcsináltad az átmenetet az új korszakban 1933-ban – mondta
Abs. – De a legkiemelkedőbb tulajdonságod a hited
Németországban és a Führerben”.[15] Amikor Abs megint leült,
Günther állva maradt. Ahogy végignézett a megannyi hatalmas,
falánk férfin, tekintete fátyolossá vált, gondolatai pedig a
múltban barangoltak.
2.
Majdnem nyolc évvel azelőtt, 1933. június 8-án, három
kilométernyire délkeletre attól a helytől, ahol Günther Quandt
ült Moabitban a magánzárkában, a Birodalmi Bank elnöke,
Hjalmar Schacht egy óriási pénzügyi ösztönző csomagot hagyott
jóvá a náci Németország felfegyverkezésének első fázisára.[16] A
döntés feltehetően egy titkos találkozón született, ahol jelen volt
az új légi közlekedési miniszter, Hermann Göring, a helyettese,
Erhard Milch és Werner von Blomberg honvédelmi miniszter.
Úgy döntöttek, hogy az elkövetkező nyolc évben évente közel
4,4 milliárd birodalmi márkát költenek a katonaság
felfegyverzésére, összességében kemény 35 milliárd márkát,
ami Németország GDP-jének 5–10 százaléka.
Ezt muszáj volt titokban csinálni, mert néhány kivételtől
eltekintve a versailles-i békeszerződés értelmében
Németországnak szigorúan tilos volt fegyverkeznie – Hitler
egyfolytában protestált is e tiltás ellen. Ezért Schacht egy
költségvetésen kívüli finanszírozási rendszert dolgozott ki a
hadsereg számára, és egy fedőcéget hozott létre, amely a
fegyvergyártóknak tartozáselismeréssel fizetett. Néhány
hónappal a miniszteri találkozó után Hitler kilépett a
Népszövetségből és a nemzetközi leszerelési tárgyalásokból.
Hamarosan milliárdok dőltek a német iparmágnásokhoz és
fegyvergyártó cégeikhez.
 Günther a szabadulása után kivételesen jó helyzetben volt a
megélénkült kereslet szempontjából. Nemcsak a DWM-et, vagyis
Németország legnagyobb potenciális fegyvergyárát irányította,
hanem az AFA-t is, az akkumulátorgyártó óriáscéget, amelynek
történelmi kötődése volt a hadi- és autóiparhoz. Kettős
stratégiát dolgozott ki, kiszolgálva a katonai és polgári vevőket,
és vigyázva, hogy egyikre se támaszkodjék túlzott mértékben.
[17]

Hitler hatalomra jutása után Günther azonnal reaktiválta a

DWM berlini telepeit. Az 1933 előtti években az Askanischer
Platzra néző hatalmas, sötét íróasztala mögött gondosan
kitervelte a fegyverkezés részleteit. „Nem kis erőfeszítésbe telt a
cég intellektuális, gazdasági és pénzügyi kapacitását töretlenül
fenntartani a válság éveiben” – írta a DWM éves jelentésében
1939. május 8-án, négy hónappal a II. világháború kitörése előtt.
[18] „De lehetséges volt a hatalom megragadásának pillanatában
olyan telephelyeket a Führer rendelkezésére bocsátani, ahol a
hadi felszerelést azonnal nagy tömegben elő lehetett állítani.”
Ami ezután következett, azt Günther Hitlernek tulajdonította,
„aki hajlíthatatlan elszántsággal hajtotta végre a német nép
rehabilitációját és felfegyverzését”.
A DWM fegyvergyártó komplexuma Berlin
munkásnegyedében, Wittenauban többnyire üresen állt, amióta
a válság elkezdődött.[19] A létesítményeit bérbe adták a General
Motorsnak, de a fegyvergyártó sorokat, amelyek közül többet
szétszedtek, és fémhulladék-kereskedőknél rejtettek el, gyorsan
visszavásárolták, feljavították és üzembe helyezték. A teljes
komplexumot kibővítették, amit az állam fizetett a HWA
(Heereswaffenamt), vagyis a Hadifegyver Ügynökség
parancsára. Hamarosan Berlin legnagyobb fegyvergyártó
komplexuma lett, három telephellyel. A DWM megtartott egy
telket, amely a lövegalkatrészek és a harckocsi-lövedékhüvelyek
gyártására szakosodott.
Még ugyanebben az évben a HWA utasította a DWM-et, hogy
építsen egy gyalogsági lőszergyártó üzemet Lübeckben. A fákkal
álcázott négyhektáros telken létesült a Hanza-vidéki
kikötővárosban a legfontosabb fegyvergyártó komplexum. A
DWM kutatóintézete volt a náci Németország agyközpontja a
lőszergyártási innovációban, és egy 2000 méter hosszú lőteret is
építettek a ballisztikai kísérletekhez. Günther vállalata még
matematikusokat is felvett, hogy segítsenek a
lőszerkísérletekben, javítsák a héjgyártást és a ballisztikai
minőséget, valamint gyártsanak kézigránátot és
robbanószereket.
Azokban a városokban, ahol Günther fegyvergyárakat
épített, utcákat kezdtek elnevezni a fegyvermágnásról.
Günther berlini fegyvergyárkomplexumának két másik
telkét bérbe adták a Mausernak és a Dürenernek, a DWM
legnagyobb leányvállalatainak. Míg a puskáiról és pisztolyairól
híres Mauser a csőd szélén táncolt a válság alatt, Hitler
hatalomra jutása után „kiszabadult a versailles-i béklyóból”.[20]
A Mauser is komoly támogatást kapott a hadseregtől, és gyorsan
ki is hozta milliószámra a Karabiner 98k-t, a Wehrmacht
szolgálati puskáját, és újra gyártani kezdte a Luger P08-at, a
német hadsereg egyik leggyakrabban használt pisztolyát az I.
világháború alatt. Az ikonikus fekete oldalfegyver a mai napig
könnyen felismerhető mint a náci gazemberek filmekben
használt fegyvere. A szövetséges tisztek a Mauser fegyverkutató
létesítményeit „valóra vált álomnak” nevezték.[21]
Mégis a DWM másik leányvállalata – amely szintén Günther
berlini fegyverkomplexumában bérelt telket –, a Dürener tette a
mágnást igazán ismertté katonai és hatalmi körökben. A
Dürener a dúralumínium, egy könnyű, acélszerű
tulajdonságokkal rendelkező alumíniumfém gyártásáról volt
híres a repülés világában.[22] A hadi repülés hamarosan a náci
Németország leggyorsabban növekvő és leginnovatívabb
iparágává vált; Göring és Milch milliárdokat költöttek erre a
technológiai ágazatra. És a költés eredményeként Günther a
Luftwaffe, a náci Németország légierejének kulcsfontosságú
ellátójává vált. A dúralumínium nemcsak a Luftwaffe harci
gépeinek lett nélkülözhetetlen eleme, hanem a híres német légi
közlekedési vállalatok, mint a Junkers, a Messerschmitt, a
Heinkel, a Dornier és az Arado teher- és utasszállító gépeinek is.
A Friedrich Flick által irányított ATG, egy új repülőgépgyártó
vállalat, ugyancsak a Dürener bevált innovációjára
támaszkodott, de nem volt olyan felkészült a fegyverkezésre,
mint Quandt. Ám a puritán iparmágnás még így is behozta az
elvesztegetett időt.
3.
Amikor a Gelsenberg-affér lecsengett, Friedrich Flick
lelkesen nekilátott tőkét kovácsolni visszanyert politikai
befolyásából és felesleges pénzéből. Érzelemmentes karakter
lévén könnyen alkalmazkodott mindenhez, nélkülözhetetlenné
tudta tenni a vállalatait, bármelyik politikai erő legyen is
hatalmon. Ha cselszövésről vagy alkuról volt szó, kegyetlen
stratégaként még a Günther Quandthoz hasonlóan szívós
kapcsolatépítőket is kicselezte. Olyan segédei voltak, mint Otto
Steinbrinck; és lefizetett lobbistákat, hivatalnokokat és
újságírókat, hogy információkat adjanak-vegyenek, vagy éppen
hallgassanak el. A náci Németország különösen jó terep volt
Flick agresszív, észrevétlen politizálásához. De jókora ipari
érdekeltségei ellenére volt egy gyengesége is: relatíve újoncnak
számított a fegyvergyártásban, ellentétben a versenytársaival,
Krupp-pal és Thyssennel. A stratégiája az volt, hogy
nélkülözhetetlenné tegye az acélnagyvállalatát a
fegyverkezésben, és megtörje a Ruhr-vidéki mogulok
dominanciáját. És ehhez bőségesen elegendő forrása volt.
A Gelsenberg-megállapodásból kinyert plusz 90 milliónyi
készpénzzel Flick nekilátott, hogy a főváros bellevuestrassei
központjából felépítse a saját acél-, szén- és gépipari
konglomerátumát. Flick új ipari birodalmának magva két fő
acélgyár volt: a Mittelstahl, amely Brandenburgban és
Szászországban működött, és a Maxhütte, amely pedig
Bajorországban és Türingiában.[23] A Harpener és Essener
bányák megvételével Ruhr-vidéki kőszénnel tudta ellátni a
vállalatát. 1933 januárjában a lipcsei ATG megvásárlásával
egészítette ki a vonat-, traktor- és teherautógyárait. Az új ipari
és politikai kapcsolataival Flick tökéletesen pozicionálta magát
a fegyverkezési hullám idején. Már csak az kellett, hogy
meggyőzze Hitler környezetét is.
Miután 1933 júniusában Hjalmar Schacht, a Reichsbank
elnöke jóváhagyta a titkos fegyverkezési költségvetést, Flick és
társai kidolgoztak egy agresszív marketingprogramot, amely
fegyvergyárként tálalta mamutvállalatukat a német
kormánynak. 1933 szeptemberében Flick irodája feljegyzést
küldött az illetékes náci minisztériumoknak Berlinben –
valójában egy fegyverkatalógus volt ez.[24] Tartalmazta, amit
Flick ajánlani tudott a hatalomnak: hatalmas acélgyártási
kapacitást, ami gyorsan átállítható fegyver, töltény, rakéta,
bomba, tank és repülőgép-alkatrész gyártására; a
nyersanyaghiány orvoslását; és szétszórtan elhelyezkedő
gyárakat Közép-Németországban.
1933 novemberének végén Flick átsétált az irodájából, a
berlini Bellevuestrasséról a közeli Birodalmi Bankba, hogy némi
támaszt szerezzen a versenyben, és személyesen tájékoztassa
Schachtot – akit több mint tíz éve ismert –, valamint lobbizzon
nála. A bankelnök bemutatta Flicket von Blomberg honvédelmi
miniszternek, és az általában titkolózó Flick meghívta őt három,
Drezda környéki acélgyár meglátogatására.[25] December 5-én
volt a vizit, amikor Flick elmagyarázta a honvédelmi
miniszternek és hivatalnokcsapatának, miért az ő vállalatai a
legjobbak arra, hogy fegyvert gyártsanak Németországnak:
energiaellátásuk nem függ a Ruhr-vidéktől és külföldtől, és
viszonylagos ismeretlenségük és a határtól való távolságuk
révén védettebbek is, legalábbis a mágnás szerint. Flick
hamarosan köszönőlevelet írt Schachtnak: a honvédelmi
miniszter „rendkívül kedves volt”, valamint komoly érdeklődést
mutatott a prezentációja és a gyárai iránt, amelyeket, mint von
Blomberg elismerte, korábban nem is ismert.[26] Most pedig,
gondolta Flick, ömleni fognak a megrendelések. De nem történt
semmi.
Hogy bebiztosítsa a fegyverüzletet, néhány hónappal azelőtt
Flick már utasította Otto Steinbrincket, hogy mozgósítsa
haditengerészeti kapcsolatait. Flick segédje már tett egy
majdhogynem militáris lépést azzal, hogy csatlakozott az SS-
hez. 1933 nyarán Steinbrinck kapcsolatai kifizetődtek;
meggyőzte a haditengerészetet, hogy finanszírozza az új
gépeket egy töltényhüvelyeket gyártó Flick-üzemben. De más
megrendelés nem érkezett. A haditengerészettel szemben a
HWA nem volt meggyőződve arról, hogy a fegyvergyártást el
kell venni a Ruhr-vidéki mágnásoktól. Ráadásul a HWA-ban úgy
látták, hogy Steinbrinck túl szoros kapcsolatot ápol a
haditengerészettel, és ezért semmilyen megrendelést nem adtak
a Flick-gyáraknak. Flick úgy érezte, kutyaszorítóba került, ezért
olyan izgatottan tört ki von Blombergnek, hogy a miniszter
közvetlenül a HWA-nál járt közben a mágnás érdekében. A
honvédelmi miniszter „rendkívül indulatos” volt, amiért a
Flick-művek nem kaptak megrendelést.[27]
A közbenjárás után nem sokkal a hadsereg elküldte az első
megrendelés-szériát a Flick-vállalatoknak, amely többmilliós
nagyságrendű fegyverre, gránátra, töltényre szólt. 1934
augusztusában Kurt Liese, a HWA vezérőrnagya azt mondta
Steinbrincknek, hogy Flick acélgyárai „mihamarabb
készüljenek föl egy sok évig tartó folyamatos nagy
megrendelésre”.[28] Flick révbe ért, de nem volt ez ingyen.
4.
1934 tavaszán és nyarán Friedrich Flick óriási szívességet
tett a HWA-nak és önmagának azzal, hogy megkönnyítette a
Donauwörth, egy tüzérségi lőszert gyártó dunai bajor
fegyverüzem kisajátítását.[29] Emil Loeffellad, a cég stuttgarti
tulajdonosa balszerencséjére a HWA nélkülözhetetlennek ítélte
ezt az üzemet a fegyverkezésben. Mivel a szövetségesek még
mindig tiltották a hadsereg beavatkozását a fegyvergyártásba,
ki kellett találni, hogyan szerezhetik meg úgy, hogy normál
üzleti tevékenységnek tűnjön. Flick egy korábbi tulajdonos
révén került képbe. Egyik acélgyára a HWA rendelkezésére
bocsátott egy Montan (bányászat) nevű fantomcéget, amelynek
a segítségével legális lehetett a tranzakció. 1934 májusában
Loeffelladot letartóztatta a Gestapo, vállalati kémkedéssel
vádolták, „állami kártevőnek” minősítették, és kényszerítették,
hogy eladja a cégét a Montannak.[30] A HWA a vételi árat afféle
„vezeklési summaként” határozta meg, amiért Loeffellad
állítólag helytelen módon használta az állami támogatásokat.
1934 júliusában a HWA által irányított Montan visszabérelte
a Donauwörthöt Flick acélgyárának, ahol továbbra is tüzérségi
lőszergyártás folyt. Az úgynevezett „Montan-séma” mindkét fél
számára hasznos volt.[31] Lehetővé tette, hogy a HWA titokban
fegyvergyárakat vásároljon, befektessen, és megfelelő vezetést
állítson a cégek élére. Ugyanakkor Flick számára biztosított egy
komoly vevőt, minden költség nélkül. A megoldás olyan
kényelmes volt, hogy a Montan titkos holdingja lett a német
iparral együttműködő, a hadsereg tulajdonában lévő összes
fegyvergyárnak. Amikor a háború elkezdődött, a Montan alá
több mint száz fegyvergyár és 35 ezer alkalmazott tartozott.
Flick pedig hamarosan belépett a felügyelőbizottságába.
A Montan-séma fordulópontot jelentett Flick és a HWA
feszült viszonyában. Flick lett a hadsereg preferált partnere.
Akárcsak Günther Quandt, aki az egyik fegyvergyárát a
Montanon keresztül finanszírozta, Flick most új gyárakat
építhetett, kibővíthette a régieket, a költségeket a hadseregre
háríthatta, és modernebbé tehette az üzemeit, mint a Ruhr-
vidéki versenytársak, Krupp és Thyssen. Valóra vált álom volt
ez az iparmágnásnak.
De Flick még mindig nem aknázott ki minden lehetőséget
üzleti vállalkozásai növelésére mások költségén. 1934
októberében a HWA-főnök Kurt Liese megkérdezte Otto
Steinbrincket, hogy a főnökét érdekli-e a Simson megvétele,
amely gépfegyvereket gyártott a türingiai Suhlban.[32] A Simson
család monopolhelyzetben volt. Akkoriban ők birtokolták az
egyetlen céget Németországban, amelynek a szövetségesek
megengedték, hogy könnyű gépfegyvereket gyártson. De
Simsonék zsidók voltak. Az ő monopóliumuk homokszemnek
minősült a nácik gépezetében. A család durva antiszemita
propaganda céltáblájává vált, különösen Fritz Sauckel, Türingia
ambiciózus Gauleitere részéről, aki alacsony, kopasz, Hitler-
bajuszos férfi volt, kemény vidéki tájszólással. Sauckel ki akarta
sajátítani Simsonékat, a gyárukat a saját irányítása alá vonni, és
nemzetiszocialista vezetésű fegyvergyárrá alakítani. A HWA
tábornokainak nem jelentett problémát egy zsidó tulajdonú
gyár megszerzése. De kompetens vállalatvezetést akartak, nem
azt, hogy holmi náci dilettáns, mindenféle vállalkozói
tapasztalat nélkül irányítson egy olyan céget, amelybe a HWA
21 millió birodalmi márkát invesztál. És kivált odafigyeltek
arra, hogy „az együttműködés sima legyen” a gyártulajdonossal,
Arthur Simsonnal.[33] Steinbrinck kissé eufemisztikusan
közvetítette, hogy Flicket érdekli ez az elgondolás: „ha már
általános nemzetpolitikai okokból szükséges, hogy cégünk
átvegye a Simsont”.[34] De a kezdeti tárgyalások gyorsan
megszakadtak.
Hét hónappal később, 1935 májusában Hitler gazdasági
tanácsadója, Wilhelm Keppler, akit az SS-főnök Heinrich
Himmler támogatott, ismét felajánlotta Flicknek a Simson-
gyárat. Pár nappal később Arthur Simsont Sauckel utasítására
letartóztatták, és „többletnyereség” birtoklásával vádolták; ez a
zsarolási gyakorlat hamarosan mindennapossá vált, ha zsidó
vállalkozókat cégük eladására akartak kényszeríteni.[35]
Simson, akit immár a falhoz szorítottak, aláírta „hajlandóságát”
a családi vállalat eladására. Steinbrinck megismételte Flick
ajánlatát, csak alacsonyabb árral. „Mi, egy magántársaság
csupán akkor vásárolhatunk, ha Simson kényszer nélkül,
szabad akaratából találkozik velünk. Vissza kellene utasítanunk
bármiféle kisajátítást vagy eltulajdonítást a Flick/Mittelstahl-
csoport nevében” – írta Steinbrinck egy feljegyzésben 1935.
május végén, szemérmesen fedezve a főnökét.[36] Tankönyvi
cselfogás volt ez Flick jobbkezétől. Steinbrinck ugyanúgy meg
akarta venni a Simson-gyárat, mint Flick, de csak akkor, ha
előbb a HWA megszerzi a céget, és továbbadja a mágnásnak. A
kisajátítással önmagában nem volt semmi bajuk, addig, amíg
Flicknek és vállalatának nem kellett bepiszkolnia a kezét.
Akartak egy közvetítőt, aki elvégzi a piszkos munkát helyettük.
Ráadásul Flick nem tervezte, hogy válogatás nélkül megszerez
cégeket. A kinézett célpontnak valami jelentős értéket kellett
hozzáadnia a konglomerátumához.
Sauckel hamarosan a HWA ura lett. A Gauleiter kisajátította
a Simson-gyárat, és becsatolta a nácik által irányított
konglomerátumba, amely a zsidóktól ellopott cégekből állt. A
Simson család közben Svájcon keresztül Amerikába menekült.
Flick elégedett volt a fejleményekkel, a végső tárgyalások a
Simsonról alig néhány hónappal azelőtt lezajlottak, hogy életbe
léptek volna a nürnbergi faji törvények 1935 szeptemberében.
Ezek jogi alapot biztosítottak a német zsidók kifosztására és
elűzésére a saját hazájukból, saját hazájuk által. A törvények
megfosztották a zsidókat az állampolgárságuktól, a
szakmájuktól, megtiltották a „fajtiszta németekkel” a szexuális
életet és a házasságot. A zsidó vállalatok kisajátítása akkoriban
azonban még ritkaságszámba ment. Flick ezért figyelembe vette
egy ilyen gyár megvételének negatív visszhangját, és a külföldi
pénzügyi kötelezettségeivel kapcsolatos következményeket.
Valamint nem akarta ellenségnek a nagy hatalommal bíró
Sauckelt sem, aki a jövőben kényszermunkások tízezreit
bocsátja majd a rendelkezésére. Ezenközben Flick és
Steinbrinck közelebb került egy olyan emberhez, aki a
holokauszt tervezőjeként híresül majd el. A páros szó szerint
csatlakozott Himmler Baráti Köréhez.{i}
5.
1934 szeptemberének elején Friedrich Flick és Otto
Steinbrinck Himmler meghívására megjelent a náci párt éves
gyűlésén Nürnbergben. Mint sok más díszvendéget, őket is a
város egyetlen grand hoteljében szállásolták el, Nürnberg
óvárosának a bejáratánál, rövid autóútra a párt ünnepségének
helyszínétől. Egy borongós reggelen a vendégek épp a
földszintre tartottak reggelizni, amikor észrevettek egy kis
táblát az étterem ajtaján: FOGLALT A REICHSFÜHRER SS VENDÉGEI

SZÁMÁRA.[37] Ez volt Himmler hivatalos titulusa. Fritz Kranefuss,

Himmler 33 éves szárnysegédje tette ki a táblát.
Ezen az örömtelen reggelen Kranefuss a kezébe vette a
nagybátyja csoportjának, a Keppler Körnek az irányítását, és
átalakította Himmler Baráti Körré. Mivel Hitler gazdasági
tanácsadóját, Wilhelm Kepplert túlságosan lefoglalta a rezsim
és a német üzleti körök közti közvetítés – itt egy
fegyvermegállapodás, ott egy kisajátítás –, nem maradt ideje a
körre. Ráadásul a kör nem gyakorolt hatást Hitler
gazdaságpolitikájára, holott ez volt az eredeti célja.[38]
Kranefuss segített a nagybátyjának megalapítani a kört és
tagokat toborozni. Most pedig azt tehetett vele, amit csak akart.
Ami a gazdájának tetszett, az Kranefussnak még jobban tetszett,
mert ilyen egy jó náci. Ezért aztán elhatározta, hogy meghívásos
körré szervezi a csoportot a nagy üzletemberek és az SS közt.
A kör „márkaváltása” magába foglalta, hogy barátságos
kapcsolatot ápolt Himmlerrel. De Himmlernek nem voltak
barátai. És nem is érdekelték ezek a gazdag emberek. Csak az,
amit képviseltek, és a haszon, amit húzhatott belőlük – a
gazdagok pedig ugyanúgy viszonyultak őhozzá. Himmler tudta,
hogy a mágnásokat csak a lehető legjobb biztosíték érdekli: a
kapcsolat az SS vezetőjével, a Harmadik Birodalom
rendőrfőnökével. De egyelőre még ő is egyfolytában küzdött a
befolyásért. Most, hogy épp Göring emelkedett a legmagasabb
szintre a náci gazdaságban, Himmler saját kötődéseket akart a
komoly cégekhez, hogy az SS profitáljon belőlük. Először
becsalogatja a mágnásokat a körbe. Aztán elveszi a pénzüket.
Amikor Flick és Steinbrinck aznap reggel belépett a foglalt
terembe, számos ismerős arcot látott Kranefuss meghívottai
közt: Kepplert, aki eljött a találkozóra, és tiszteletbeli tag lett; a
Commerzbank és a Dresdner Bank – gúnynevén az SS-bank –
igazgatóit, amelyeknél Flick felügyelőbizottsági tag volt; Göring
korrupt féltestvérét, Herbertet; a Wintershall ügyvezető
igazgatóját és elnökét.[39] [40] Valamilyen okból a Wintershall
többségi részvényese, Günther Quandt nem volt a meghívottak
közt. Kurt Schmitt viszont igen, ezúttal August von Finck nélkül,
akit a zsugorisága miatt nem hívtak meg. Himmler épp ekkor
javasolta Schmittet az általános SS tiszteletbeli tábornokának –
pár hónappal azután, hogy Schmitt lemondott a gazdasági
miniszteri posztról a kiégést okolva. A „fizikai értelemben
lenyűgöző” Schmitt imádott parádézni a fekete SS-
egyenruhájában.[41] Himmler nem jött el üdvözölni a „barátait”.
Majd később találkozik velük, a vacsoránál.
6.
Friedrich Flick a német üzleti világ „krémjeként” köszöntötte
Himmler Baráti Körét.[42] A következő náci pártünnepségen
azonban felbukkant egy új tag, akire csöppet sem illett ez a
leírás. Richard Kaselowsky egy „pudingigazgató” volt vidékről,
messze nem az a kaliber, mint a berlini és a Ruhr-vidéki
hatalmas mágnások. Bielefeldből köszönt be – az álmos
városkából a kelet-vesztfáliai régióban, nem messze a holland
határtól. Kaselowsky, ez a zömök férfi, olajos, őszülő-barnás
hajjal és húsos arccal, eltökélte, hogy Bielefeldet ráteszi a
térképre. A 47 éves Kaselowsky a Dr. August Oetker ügyvezető
igazgatója volt; az élelmiszergyár névadója a forradalminak
számító csomagolt süteménnyel, a pudingporral és olyan
összetevőkkel, mint a sütőpor tört be a német piacra.
Kaselowsky Ida Oetker, a legjobb barátja özvegye révén
benősült a családi bizniszbe. Az ügyvezetés mellett fő feladata
az volt, hogy Rudolf-August Oetkert, a nevelt fiát és a kiszemelt
örököst felkészítse arra, hogy egy napon kövesse őt a posztján.
 Kaselowsky a náci párt jelvényével
Ami üzleti tekintélyéből hiányzott, azt Kaselowsky pótolta a
Hitler iránti buzgalmával.[43] A Mein Kampf aláírt példányát
adta minden új alkalmazottnak, és az irodájában a Führer képe
lógott. Ráadásul közös múltja is volt Himmlerrel: mindketten
baromfitenyésztők voltak. Kaselowskyt és az SS-vezért is
érdekelte a nácizmus agráripari vonatkozása, főként az
emberek (vissza)telepítése vidékre. Ez az irányvonal kéz a
kézben járt Hitler Lebensraum (élettér) és Blut und Boden (vér és
talaj) eszméjével, amit Himmler és követői propagáltak – a
„fajilag tiszta északi” nép otthagyja a dekadens és züllött
városokat, hogy földművelő parasztokként dolgozzon a
természetben, vidéki közösségekben.[44]
Kaselowsky nácizmus iránti elkötelezettsége gyakran
megviselte anyagilag az általa vezetett céget. 1933 és 1935
között a vállalat pénzéből több százezer márkát költött
kudarcba fulladt telepítési projektekre Németország keleti
részén.[45] És ezekből a tapasztalatokból Kaselowsky láthatóan
semmit nem tanult. 1935 nyarán összevonta egy Oetker vezette
kiadó nyereséges regionális lapját a helyi náci párt
kiadványával, amelyik viszont csak nyelte a pénzt.[46]
Rossz üzleti döntései ellenére Kaselowskyt a pénzügyi
odaadása a reménytelen náci ügyek iránt kitűnő helyzetbe
hozta Vesztfália Gauleiterénél, aki tiszteletbeli vendégként
meghívta őt a náci párt szeptemberi ünnepségére.[47] Mint
másodosztályú meghívottakat, Kaselowskyt és a feleségét a
nürnbergi Hotel Bambergerben szállásolták el, ahol Hitler titkos
barátnője, Eva Braun, és a filmrendező Leni Riefenstahl is
lakott. Kaselowsky költekezésének híre valahogy eljuthatott a
nürnbergi nagyszállóba is, mert Fritz Kranefuss hamarosan
meghívta a vidéki pudingfőnököt, hogy csatlakozzon Himmler
belső köréhez.
Kaselowsky készségesen elfogadta az invitálást. Kezdettől
fogva nagyon lelkes volt. Részt vett minden találkozón, imádta a
kiváltságokat, és hogy tagként bármihez hozzáférhet, amihez az
elit is. Minden hónap második szerdáján Bielefeldből Berlinbe
utazott, hogy ott legyen Himmler Baráti Körének összejövetelén
az Aero Klubban.[48] Göring Poroszország méltóságteljes
parlamentjét pazar klubbá alakította; a főváros szívében lévő
bázison éjjel-nappal nyitva tartó bár, söröző és egy híres
étterem is volt, mindez pedig a légügyi minisztériuma
szomszédságában és Himmler biztonsági apparátusának
főhadiszállásával szemben helyezkedett el. Az üdvözlőital
elfogyasztása után a 40 férfi változó ülésrendben elköltött egy
pompás vacsorát. Ezt követően pedig visszavonultak a klubba,
ahol üzletről beszéltek, politikáról soha.
Himmler közvetlenül azelőtt jött begyűjteni a járandóságát,
hogy Kaselowsky belépett volna a klubba. Egy hideg, de ragyogó
reggelen, 1936 januárjában Flick, Steinbrinck és a kör többi
tagja Münchenben találkozott az SS-vezérrel egy egynapos
utazásra a Regina Palace Hotelben, a Maximilianstrassén. Busz
várta őket a bejárat előtt, hogy elvigye a város északnyugati
részébe: a dachaui koncentrációs táborba.[49] Miután
megérkeztek, Himmler besétált velük a táborba, el a
börtönegyenruhás rabok egy csoportja mellett. Az SS-vezér
személyes idegenvezetésű dachaui túráját „gondosan
előkészítették és kicsinosították”, jelentette ki később az egyik
résztvevő. Himmler először megmutatta nekik a barakkokat és
a műhelyeket, ahol bebörtönzött szabók, asztalosok és cipészek
űzték a szakmájukat. A mágnások a tábor kantinjában
ebédeltek, miután meglátogatták a konyhát, és megkóstolták a
készülő ételt. Himmler még egy cellasorra is bevitte őket, ahol
kinyittatott egy cellát. Személyesen akart ellenőrizni egy rabot.
Utána meglátogattak egy közeli porcelángyárat, majd
visszavitték őket Münchenbe, ahol együtt vacsoráztak.
Vacsora után Himmler felállt, és egy rövid beszédet tartott.
Most, hogy megmutatta a férfiaknak, hogy a koncentrációs
táborok nem is olyan rosszak, mint ahogy a róluk szóló
pletykák állítják, kérnie kell valamit gazdag barátaitól: „Az SS
számára és a többi feladatomra nincs szükségem pénzre, de
néhány kulturális célra és a vészhelyzetekre semmi forrásunk
nincsen. Ha a rendelkezésemre bocsátanátok adományokat
ezekre, nagyon hálás lennék” – mondta alázatosan.[50] A
szívügyei között volt a Lebensborn (az élet forrása) egyesület,
amelynek anyaotthonaiban „tiszta fajú árja” gyerekeket
neveltek.
Természetesen egyetlen üzletember sem mert nemet
mondani. Kranefuss minimum 10 ezer birodalmi márka éves
hozzájárulást javasolt a tagságnak. És már meg is bízta a
csoport „pénztárosának” Kurt von Schrödert, azt a bankárt,
akinek a villájában Hitler és von Papen megpecsételte
Németország sorsát. A tagdíjak begyűjtésére von Schröder
nyitott egy „S speciális számlát” a kölni bankjában.[51] Az
adománygyűjtésért Steinbrinck felelt. Hamarosan milliók
folytak be.[52] Flick évi 100 ezer birodalmi márkát kezdett
adományozni a Körnek. Kaselowsky 40 ezret. Noha a dachaui
kirándulásról lemaradt, ott volt az ugyancsak Himmler által
vezetett túrán egy másik koncentrációs táborban, a Berlintől
északra lévő Sachsenhausenben. Másik tábor, ugyanaz a műsor.
7.
1934. június végén Ferdinand Porsche szerződést írt alá a
Volkswagen fejlesztéséről a német autóipar szkeptikus,
vonakodó birodalmi szervezetével. Az autógyártók szervezete
pénzügyi felelősséget vállalt a projektért, és megdöbbenéssel
fogadta, hogy Hitler a labilis tervezőt, Porschét választotta a
megbízhatóbb nevek helyett, hogy megépítse az első népautót.
Természetesen nem merték megkérdőjelezni a Führer akaratát,
de nem hittek benne, hogy Porsche hónapok alatt megtervez
egy kisautót, amely csak 1000 birodalmi márkába kerül. Az
aláírási ceremónián Berlinben az egyik igazgató gúnyos
vigyorral megjegyezte: „Ha kiderül, hogy nem tudsz előállítani
egy ilyen autót ezen az áron, ne aggódj.[53] [54] Csak mondd meg
Hitlernek, hogy nem lehet megcsinálni, és a kisemberek
menjenek busszal!” Meg akarták előzni, hogy a köztudottan
tékozló Porsche túl sokat költsön a pénzükből, legföljebb havi
20 ezer birodalmi márkát szedhetett be tőlük a fejlesztésre, és
az első prototípust 10 hónapon belül el kellett készítenie.
Herkulesi feladat volt. Végül Porschénak 1,75 millió birodalmi
márkába, valamint két évbe, három változatba és rengeteg
politikai alkudozásba került Hitlerrel a Volkswagen megfelelő
prototípusának előállítása.[55]
Közben Porsche és a veje, Anton Piëch szorosabbra vonta a
családi ellenőrzést a stuttgarti tervezőiroda felett. 1935.
szeptember 5-én, 10 nappal a nürnbergi faji törvények
életbelépése előtt a társalapítót, Adolf Rosenbergert a Stuttgart
közeli szülővárosában letartóztatta a Gestapo. „Fajgyalázással”
vádolták, és vizsgálati fogságba helyezték Karlsruhéban.[56] Az
volt a „bűne”, hogy egy nem zsidó lánnyal randevúzott.
Figyelembe véve, hogy tekintélyes zsidó vállalkozó, és korábban
autóversenyző volt, Rosenbergert figyelmeztették, hogy a
Gestapo célkeresztjébe került. De nem vette komolyan.
 Apa és fia: Porschék a harmincas években
Pedig a jelek világosak voltak. Öt héttel korábban, 1935.
július 30-án Rosenberger átadta a 10 százaléknyi részvényét
Porsche 25 éves fiának, Ferrynek. Ferry már majdnem öt éve
dolgozott az apja cégénél, Porsche és a veterán mérnökök
irányítása alatt. A nemrég még nehézségekkel küszködő
vállalkozás végül profitábilis lett Porsche Volkswagen-
szerződése révén, valamint egy versenyautó megtervezése
eredményeképpen, amelyet ő és Rosenberger fejlesztett. A cég
profitja abban az évben megközelítette a 170 ezer birodalmi
márkát.[57] Így aztán Porsche és Piëch elkezdte kivásárolni a két,
nem a családhoz tartozó tulajdonost: Adolf Rosenbergert és
Hans von Veyder-Malberget.
A zsidó társalapítót a részvényei valódi értékének a
töredékéért szorították ki a vállalkozásból. Voltaképpen akkora
összegért, amelyet annak idején, 1930-ban ő tett be a cégbe a
megalapításkor: mindössze 3000 birodalmi márkáért. Ahhoz
képest, amit Rosenberger tett a vállalatért, súlyosan alulárazták
a Porsche-részvényeit. „Azt hozták fel ellenem, hogy nem
lehetnek zsidómentes vállalat az ezzel járó előnyökkel, amíg én
is részvényes vagyok… Semmiképpen sem vádolom Porsche és
Piëch urat személyes antiszemitizmussal” – mondta
Rosenberger. „De… kihasználták a zsidóságomat, hogy olcsón
szabaduljanak meg tőlem.”[58] Porsche és Piëch tagadták a
vádat. Függetlenül a motivációjuktól, Rosenberger Porsche-
részvényeinek megszerzése „árjásítás” volt, ez a napnál is
világosabb. Egy vállalkozás akkor minősült „árjásítottnak” a
Harmadik Birodalomban, ha a tulajdonosi szerkezetéből
eltávolították a zsidó „elemet”. Ez az eltávolítás lehetett bármi:
onnantól, hogy a valós értéknél kevesebbért megszerezték a
zsidó tulajdonú vállalatot (házat, földet, ékszert, aranyat,
műtárgyat, vagy részvényt, mint Rosenberger esetében),
egészen addig, hogy egyértelműen elrabolták a vagyont. A náci
Németország kedvelte a jogi formulákat, ezért árjásításkor
gyakran megteremtették a normális üzleti tranzakció látszatát.
Később azonban már erre sem adtak.
1935. szeptember 23-án, miután már majdnem három hete
ült a Gestapo börtönében, Rosenbergert átszállították Kislauba,
a Heidelbergtől délre fekvő koncentrációs táborba. Négynapi
verés után hirtelen szabadon engedték. Von Veyder-Malberg
báró, Rosenberger utóda a Porschénál, közbenjárt
Karlsruhéban a Gestapónál, sikeresen lobbizva a kiengedéséért.
Mindazonáltal Rosenbergernek 53,4 birodalmi márkát kellett
fizetnie a Gestapónak a „védőőrizetben töltött időért” – ahogy
az ilyesmit eufemisztikusan nevezték.[59] A későbbi állításaikkal
szemben, Ferdinand Porsche és Anton Piëch semmit sem tettek,
hogy biztosítsák társalapítójuk szabadságát.[60] Rosenberger az
ügyvédjén keresztül könyörgött Porschénak, hogy segítsen
megmenteni az életét, de Porschét túlságosan lefoglalta Bilbao
környékén a spanyol Grand Prix-n való lébecolás.
Egy hónappal a szabadulása után, 1935 novemberében
Rosenberger elhagyta Németországot, és Párizsba költözött.
Miután 1933-ban távozott a Porsche kereskedelmi igazgatói
állásából, szerződéssel dolgozott a tervezőirodának. A 35 éves
fiatalember még a bebörtönzése után is a cég külföldi
képviselője maradt, és Porsche-szabadalmakat engedélyeztetett
Franciaországban, Angliában és Amerikában.[61] Rosenberger
egy 1940-ig szóló szerződés alapján megtarthatta az értékesítési
szolgáltatás 30 százalékát, legalábbis ő így gondolta. De Porsche
és Piëch nem fejezték még be üldözött társalapítójuk
megalázását, noha egyelőre uralkodniuk kellett a
kegyetlenségükön. Porschénak mindenekelőtt be kellett
mutatnia a Führernek a régóta várt mesterművet: a
Volkswagent.
1936. július elején, egy perzselő nyári délután Porsche két
tesztautót prezentált Hitlernek, Göringnek és kíséretüknek
Obersalzbergben, a kancellár bajorországi hegyi pihenőhelyén.
[62] A náci vezérek verejtékeztek a magas szárú csizmákban,
megannyi medállal, szalaggal, dekorációval a zubbonyukon – a
talpnyalás díjaival. Hitler csak az első osztályú vaskeresztjét
viselte, amelyet a bajorországi hadsereg őrvezetőjeként az I.
világháborús érdemeiért kapott. Neki semmilyen más
kitüntetésre nem volt szüksége. Végtére is ő volt a Führer.
Porsche saját kezűleg adta át Hitlernek a tervet. Évekkel később,
a háború alatt és saját végéhez közeledve Hitler egy újságírónak
felidézte azt a fényes júliusi napot: „Ahogy ezek a Volkswagenek
felsuhantak Obersalzbergre, zümmögtek, mint a dongók, és
lehagyták a nagy Mercedeseket, hát az bárkit elbűvölt
volna.”[63] Porsche bemutatója után Hitler körbevezette a
társaságot a „Sasfészekben”, a neki épített teaházban, kilátással
a csöndes hegyi városra, Berchtesgadenre. Hitler már
eldöntötte, hogy ő építi Európa legnagyobb autógyárát
Németország közepén – csak a Volkswagennek. És most meg
kellett találniuk a megfelelő helyet.
8.
Rudolf-August Oetker, a „pudingherceg” tudta, hogy
különleges helyzetben van.[64] Nevét a sosem ismert apja és
nagyapja után kapta – Bielefeldben, a Johannisbergen lévő
családi villában nőtt föl, világos céllal és felhatalmazással. Mint
az egyetlen fiú örökös, akinek az a dolga, hogy továbbvigye a
családi céget és nevet, Rudolf-August korán felismerte, hogy: „a
legértékesebb örökségem az Oetker név.”[65] A mostohaapja,
Richard Kaselowsky, akit igazi apjának tekintett, és így is
szólított, kiválóan felkészítette rá, hogy átvegye a Dr. Oetkert.
Pedig Rudolf-August rossz tanítvány volt. Jobban szerette a
lovaglást, akárcsak Kaselowsky, aki maga is buzgó lovas és
tenyésztő volt. Míg zsugori anyja nem kedvelte férje drága
hobbijait, Rudolf-August nagyanyjának nem voltak ilyen
fenntartásai. A végtelenségig kényeztette a fiút, 1930
karácsonyára egy nyitható tetejű BMW-t ajándékozott neki.[66]
Amikor később Rudolf-Augustnak el kellett adnia a BMW
motorját, egy lóval vigasztalta meg.
Rudolf-August 12 éves volt, amikor lovagolni kezdett. Miután
a helyi lovasiskolát 1933-ban a Reiter-SA-hoz csatolták, a 16 éves
Oetker automatikusan tagja lett a félkatonai szervezet lovas
tagozatának. Aligha volt ez politikai állásfoglalás. De egy másik
tagság már az volt. Rudolf-August mostohaapja 1933 májusában
belépett a náci pártba. Majd az anyja is követte, aztán a nővére.
Rudolf-August csatlakozott utoljára. Náci család voltak, egytől
egyig.[67]

Középen Rudolf-August Oetker, jobbra a nagymamája és balra a nagymama

sofőrje, 1933
 Azt követően, hogy Rudolf-August 1936-ban befejezte a
középiskolát, hat hónapos náci munkaszolgálat következett. A
munkaszolgálat befejező ünnepségére a Dr. Oetker 200 női
alkalmazottját buszoztatta be Bielefeldből, hogy legyen
táncpartnere a társainak. Rudolf-August úgy emlékezett, hogy
„remek buli” volt.[68] Mivel egészségügyi problémái miatt a
katonaságra nem volt alkalmas, 1937-ben Hamburgba költözött,
és egy bankban gyakornokoskodott. Nem épp egy átlagos
tanonc nívóján élt: először Hamburg központjában, a belső
Alster-tónál lakott a Four Seasons hotelben, majd hamarosan
megfelelő rezidencia után nézett a külső Alster-tónál, Hamburg
legdrágább részén.
Gyorsan meg is találta a helyet a Bellevue 15. szám alatt.
Megvásárolt egy árjásított tóparti villát jó nagy telekkel, ami
korábban Kurt Helderné volt, egy zsidó dohánygyár-igazgatóé,
aki a náci Németországból Sydney-be menekült. Rudolf-August
tudott a villa kétes történetéről. Eleinte náci mostohaapja is a
vétel ellen volt: „Ki van zárva”, mondta neki Kaselowsky.
„Ehhez a házhoz könnyek tapadnak.”[69] De Rudolf-August rá
sem hederített, megvette a villát és a telket, mélyen a piaci
értéke alatt.[70] Új szomszédai közt volt Hamburg náci
polgármestere, akit a mostohaapja Himmler Baráti Köréből
ismert. Rudolf-August ezután „árjásított” még egy darab földet a
villája mögött egy másik szomszédtól: a zsidó Lippman
házaspártól.[71] Ők azért kényszerültek eladni a földet és egyéb
tulajdonaikat, hogy finanszírozni tudják „elkeseredett
emigrációs erőfeszítéseiket”.[72] A föld legalább 119 ezer
birodalmi márkát ért, és Rudolf-August kijelentette, hogy
„hosszadalmas tárgyalások után” legföljebb a felét hajlandó
fizetni.[73] A helyi náci hatóságok, amelyeknek jóvá kellett
hagyniuk minden zsidó tulajdon eladását, leengedték az árat 45
500 birodalmi márkára. Lipmannéknak végül sikerült
elmenekülniük Uruguayba.
Közben Rudolf-August kiélvezte azért a Hamburgba
költözést. Gyakran töltötte a hétvégéket a barátaival a Balti-
tengernél, valamelyik divatos tengerparti városban, mint
például Heiligendamm. Ott futott össze Joseph Goebbelsszel, aki
családi nyaraláson volt éppen. Rudolf-August odament hozzá,
bemutatkozott, és váltottak „néhány barátságos szót”.[74] A
város lóversenypályáján Hermann Göring díjat adott át Rudolf-
Augustnak, amikor egy ló a mostohaapja istállójából megnyert
egy versenyt. Az örökös hamburgi baráti társaságában voltak
zsidók és félzsidók is, akik „nyilván szenvedtek az elnyomástól”,
de mint olyan sok német, Rudolf-August sem törődött velük.[75]
Az Oetker-örökös a koncentrációs táborokról is tudott, de
elfogadta a hivatalos magyarázatot, miszerint a táborokban
csak az állam ellenségei tartózkodnak. „Nem gondoltunk erről
semmi többet. Végtére is, akik kijöttek a koncentrációs táborból,
nem meséltek semmit” – emlékezett vissza. Az örökös ennél
azért jóval többet tudott a koncentrációs táborokról. Elvégre az
egyikben maga az SS képezte ki.
9.
1936 nyarán Günther Quandt egy zsidó fegyvergyárosnak
segített, kölcsönös érdek alapján.[76] Az előző év novemberében
a frankfurti Goethe Egyetem szabadságra küldte Georg Sachsot,
a fémgyártás professzorát, amikor életbe léptek a nürnbergi faji
törvények. Alig néhány hónappal korábban Günther betette
Sachsot a Dürener igazgatótanácsába mint a kutatórészleg
vezetőjét. A náci Németországban az ismeretség és a
hasznavehetőség élet és halál kérdése volt. Kevesen értették ezt
jobban, mint Erhard Milch, Göring helyettese, és egy zsidó
gyógyszerész fia. Miközben Milchnek meglehetősen harcias
viszonya volt a főnökével, Göring megvédte őt a náci
üldöztetéstől: leállított egy Gestapo-vizsgálatot, amikor pletykák
kezdtek keringeni Milch származásáról a légügyi
minisztériumban. „Hogy ki a zsidó, azt én mondom meg” –
jelezte állítólag Göring.[77] Milch értéke a hatalom és az üzlet
számára a Luftwaffe és milliárdjaihoz való szakértelméből és
autoritásából fakadt. Hitler hamarosan a teljes háborús
költségvetés 40 százalékát a Luftwafféhoz csoportosította, ezért
aztán Günther különösen melegen üdvözölte Milchet 1935-ben
a Dürener látványos évfordulós rendezvényén.[78]
Ugyanez az opportunizmus tette Sachsot és az ő fémügyi
tapasztatát majdnem ilyen értékessé Günther számára. 1936
áprilisában Goebbels berlini környezetében elterjedt, hogy
Günther egy zsidót ültetett a tanácsba az egyik
fegyvergyárában. Günthernek muszáj volt felfüggesztenie
Sachsot a tanácsban, de Milch úgy döntött, hogy Sachs egy
kevésbé magas állásban alkalmazásban maradhat „sötét foltja”
ellenére.[79] Végtére is Milch erről igazán sokat tudott. Mégis,
1936. július közepén Sachs levelet írt Günthernek, amelyben
kérte, hogy engedje el őt „mindkét fél érdekében”. Günther
kezdetben elutasította a kérést, mert ragaszkodott a férfi
szakértelméhez és tudásához, de pár héttel később vonakodva
ráállt a dologra. Sachs elhagyta a náci Németországot, ameddig
még tudta. Günther adott neki 36 ezer birodalmi márkát, hogy
elintézhesse az emigrációját. Sachsnak „birodalmi repülési
adót” kellett fizetnie, ami 23 ezer birodalmi márka volt. 1936
kora őszén, néhány nappal azelőtt, hogy Sachs elmenekült
Amerikába, Günther meglátogatta az otthonában, hogy
elbúcsúzzon tőle. Sachs gyorsan talált állást mint a fizikai
kohászat professzora az ohiói Clevelandben a Case Western
Reserve Universityn, ahová hamarosan a családja is követte.
Sachs felesége később úgy nyilatkozott, hogy „az öreg Quandt
igazán derék segítő volt”.[80] A háború után Sachs viszonozta a
szívességet.
A probléma mindkét fél számára megoldódott. A Dürener
hamarosan büszkén jelentette, hogy nincs „külföldi vagy zsidó
tőke” a vállalatban.[81] 1937 végén Göring kitüntette Günthert a
tömeges fegyvergyártásért a Wehrwirtschaftsführer
(védelemgazdasági vezető) címmel – ezt azok az üzletemberek
kapták, akiknek a cége kulcsfontosságú szerepet játszott a
fegyverkezésben. Nem sokkal később Flick és Ferdinand
Porsche is megkapta a címet.[82] A cím által nyújtott előnyök egy
díszes aranyjelvényre korlátozódtak, valamint a hatalom
szempontjából kedvező helyzetre mindaddig, amíg az illető
hasznos maradt. Günther később azt mondta, hogy őt a légügyi
minisztérium tüntette ki a Dürener miatt.[83] Úgy gondolta, a
cég elegáns évfordulós rendezvényének köszönhette a döntést.
Günther nagyon is tisztában volt azzal, milyen előnyökkel jár,
ha ad egy jó partit. De amikor a 60. születésnapi vacsorájára
meghívta Milchet, ráadásul maga mellé akarta ültetni a félzsidó
nácit, az államtitkár az utolsó pillanatban lemondta a
részvételét.[84]
10.
Miközben Berlin 1936 késő nyarán az olimpia lázában égett,
Magdának be kellett vallania valamit Goebbelsnek.
Augusztus 1-jén, a nyitóceremónián Berlin olimpiai
stadionjában a náci teoretikus, Alfred Rosenberg beszámolt
Goebbelsnek egy „kellemetlen dologról”, ami évekkel korábban
történt Magda és Kurt Lüdecke közt – Lüdecke volt az, aki
elvitte Magdát az NSDAP-hoz.[85] Aznap este az új villájukban
Goebbels szembesítette Magdát a történettel. Magda sírt, és
eleinte mindent tagadott, de végül bevallotta: a házasságuk első
évei alatt viszonyt folytatott Lüdeckével. A vallomás után
másnap Goebbels ezt írta a naplójába: „Nagyon el vagyok
keseredve.[86] Folyamatosan hazudott nekem. Hatalmas
bizalomvesztés. Borzalmas… Hosszú idő lesz, amíg kiheverem.”
Mivel Lüdecke már régen visszarepült Amerikába, miután
összeveszett a fontos náci vezérekkel, Goebbelsnek más utat
kellett találnia a bosszúállásra. És csakhamar kínálkozott is egy
lehetőség.
Két hónappal azelőtt, 1936. június 2-a fülledt estéjén
Goebbels és hároméves lánya, Helga a Schwanenwerder
szigeten sétáltak.[87] Goebbels, Magda, Helga és Harald épp
akkoriban költöztek Berlin délnyugati csücskébe, egy elegáns
lakónegyedbe. Apa és lánya már majdnem hazaértek, amikor
találkoztak az egyik szomszédjukkal, egy híres színésszel. A
színész a 21 éves barátnőjével, egy cseh mozicsillaggal, Lída
Baarovával volt. A barna szépség akkoriban kezdett német
filmekben szerepelni. Többnyire a femme fatale-t, vagyis a
végzet asszonyát játszotta az UFA filmgyártó vállalat fontos
filmjeiben; a cég stúdiói a közeli Babelsbergben voltak.
Goebbels kérésére Baarová és a barátja körbevezették őket a
házukban. Baarová még nem tudta, de Goebbels épp akkor
készült bekebelezni az UFA-t, így az ő magánéletét is.
Miután Magda bevallotta a viszonyát Lüdeckével, Goebbels
elhatározta, hogy közelebbről összeismerkedik Baarovával.
Megszervezte, hogy a nő legújabb UFA-filmjének, az Árulóknak
(Verräter) a bemutatója Nürnbergben, a náci párt
kongresszusán legyen, 1936 szeptemberében. Amikor
visszatértek Berlinbe, Goebbels meghívta Baarovát és a barátját
az operai páholyába, és elintézett egy vetítést a barátja filmjéből
a villában, Schwanenwerderben. Hamarosan elkezdett
kettesben találkozgatni Baarovával, többnyire a miniszter
tóparti házában Berlintől északra. Mire eljött a tél, viszonyt
kezdtek. A találkáik hamarosan nyilvánosságot kaptak:
Goebbels magával vitte a filmbemutatókra a barátnőjét.
Baarová színész barátja szakított a nővel. Magda, aki el volt
foglalva különféle egészségügyi problémákkal, és azzal, hogy
még több gyereket szüljön a birodalomnak, eleinte kevésbé
látszott törődni a dologgal. Hitler viszont még mindig túl
fontosnak tartotta a Harmadik Birodalom leghíresebb
házasságát.
11.
Richard Kaselowsky gyorsan rájött, hogy a kiválóságnak
megvannak a maga előnyei. 1937. május 1-jén a Dr. Oetker
egyike lett annak a 30 német vállalkozásnak, amelyet Hitler a
„nemzetiszocialista mintacég” megtisztelő címmel tüntetett ki,
és egy arany zászlót adott Kaselowskynak a berlini Aero
Klubban tartott ceremónián.[88] Az élelmiszeripari cég az
alkalmazottakkal való jó bánásmódért, és kiemelten a náci
munkaeszmények iránti odaadásáért kapta a kitüntetést.
Kaselowsky büszkén felvállalta, hogy egy náci vállalatigazgató,
és a Dr. Oetker, a leányvállalatok, az Oetker család és más,
általuk irányított cégek nevében ugrott az „árjásítási”
lehetőségekre.[89]
Miután Kaselowsky 1935-ben rávette az Oetker kiadóját, a
Gundlachot, hogy a profitábilis újságját összeolvassza a náci
párt kiadványával, a cég a jelentős veszteséget azzal próbálta
kompenzálni, hogy körbenézett a magazinpiacon. Mivel a „nem
árja” kiadók, valamint a hatalom ellenségei előbb cenzúra alá
estek, majd Goebbels birodalmi sajtókamarája megtiltotta, hogy
bármit kiadjanak és terjesszenek, a lapjaikhoz és a
folyóirataikhoz olcsón hozzá lehetett jutni. 1935 folyamán egy
berlini magazin kiadóját és a Potsdamer Strassén lévő irodáját
Gundlach árjásította, akárcsak egy magazin kiadási jogát,
amelyet korábban egy zsidó terjesztő birtokolt. Gundlach
Ausztriában is árjásította az Oskar Fischert, egy bécsi kiadót,
amelynek hat folyóirata volt. 1936 januárjában Kaselowsky
jóváhagyott egy Dr. Oetker-leányvállalat általi árjásítást „Danzig
(Gdańsk) szabad városban”, amelyet a nácik tartottak
megszállva. A Balti-tengeri kikötővárosban egy
csomagolóüzemben szerzett többségi részesedést az
árjásítással, „rendkívül kedvező áron”, nagyjából 60 százalékkal
a valós piaci érték alatt, miután a zsidó többségi tulajdonos
bejelentette a kivonulását a cégből.[90]
A Kaselowsky/Oetker család még három vállalatban vett
részvényeket, amelyeket korábban más cégek árjásítottak.[91]
Köztük a legjelentősebb egy Ignatz Nacher által tulajdonolt
berlini sörfőzde; az ő cégeit erőszakosan árjásította a Dresdner
Bank, valamint egy müncheni bankárok tulajdonában lévő
konzorcium. Körülbelül ugyanekkor, 1937-ben, amikor
Friedrich Flick megszerezte Nacher bajorországi birtokát, az
Oetker család megkaparintotta a részvények egyharmadát a
Groterjan sörfőzdében, a bankárkonzorcium által Nachertől
árjásított sörfőzdék egyikében.[92] Ez a söröző volt az Oetker-
dinasztia belépője az alkoholos italok piacára, ami ma is
jelentős része a család vállalkozásainak. De Kaselowsky, Oetker
és Porsche–Piëch árjásításai nagyságrendben és hatáskörben is
eltörpülnek Günther Quandt, Friedrich Flick és August von
Finck hasonló manővereihez képest.
12.
1937 késő tavaszán, miközben folytatta viszonyát Lída
Baarovával, Joseph Goebbels képzőművészeti kiállítások
szervezésével volt elfoglalva. Ezt August von Finck bárónak
köszönhette. Amit a fukar bankár nélkülözött – vagyis a
nagyvonalúság –, azt azzal pótolta, hogy másokat erre
ösztönzött. Négy év alatt 12 millió birodalmi márkát kalapozott
össze Hitler új müncheni múzeumára; eleget ahhoz, hogy az
összeg az egyre növekvő építési költségeket fedezze. A bajorok a
hatalmas épületet gúnyosan a „fehér kolbász templomának”
nevezték.[93] A náci pártnak csak 100 ezer márkával kellett
hozzájárulnia az építkezéshez, a többit elrendezte von Finck. A
bankár az üzleti útjait vonta össze az adománygyűjtéssel, sorra
látogatva a mágnások villáit és birtokait. Mivel a fegyverkezési
milliók csak úgy dőltek az iparmágnások zsebébe a hatalomtól,
von Finck meggyőzött néhányat a legnagyobb nevek közül,
hogy adjanak vissza valamennyit, és legyenek alapítói a
múzeumnak – mindössze 100 ezer birodalmi márkáért.
Friedrich Flick, Gustav Krupp, Carl Friedrich von Siemens és
Robert Bosch besoroltak a nagyvonalú mogulok közé, és
elővették a csekk-könyveiket.[94]
1937 júniusában Hitler és Goebbels Münchenbe repült, hogy
szemügyre vegye a múzeumot, és a zsűri által jóváhagyott
nyitókiállítást, amelyet „nagy német képzőművészeti tárlatnak”
neveztek. Von Finck személyesen vezette körbe őket. A páros
egészen elképedt: „olyan képeket akasztottak ki, hogy az
embernek égnek állt tőlük a haja” – írta a naplójába Goebbels.
[95] „A Führer tombol a dühtől.” A falakon a német hódítások
hátborzongató képei függtek. Úgy tűnt, hogy a kiállítás
szervezői szó szerint vették a „vér és talaj” motívumot, ami nem
találkozott a kancellár nemzetiszocialista művészi víziójával.
Hitler azon gondolkodott, hogy inkább halasszák el a kiállítást
egy évvel, mint hogy kiállítsanak „egy ilyen mocskot”, és
kinevezte a házi fotográfusát kurátornak.[96] De egy ekkora
kiállítást nem lehet csak úgy elbontani pillanatok alatt anélkül,
hogy ne okoznának némi kellemetlenséget a kancellárnak.
Minden ment tovább a maga útján.
Amikor Hitler és Goebbels egy hónappal később visszatért a
megnyitóra, a kancellár már boldogabb volt.[97] Tematikusan
semmi nem változott; kicsit kevesebb lett a véres festmény.
1937. július 18-án a Führer megnyitotta a Haus der Deutschen
Kunstot és a kiállítást, mellette von Finck állt. A megnyitón
Magda és Goebbels 50 ezer birodalmi márkáért vásároltak náci
műalkotásokat az otthonukba. Ezzel egy időben Goebbels egy
másik műsort is szervezett alig néhány háztömbnyire, a
Hofgartenarkadenben. Goebbels állt elő azzal az ötlettel, hogy
bemutassák azokat az elkobzott műveket, amelyeket főleg
német és néhány külföldi modern művész készített, és
amelyeket – legalábbis a véleménye szerint – a Harmadik
Birodalomban nem akartak látni. Az „Elfajzott művészet”
kiállításon 600 műalkotás szerepelt, olyan művészek munkái,
mint Max Beckmann, Marc Chagall, Max Ernst, Otto Dix, Paul
Klee, George Grosz és Vaszilij Kandinszkij. A tárlat több mint 2
millió látogatót vonzott, kétszer annyit, mint a Haus der
Deutschen Kunst kiállítása. Ennek ellenére a hatalom elégedett
volt von Finckkel és az adománygyűjtő kampányával Hitler
múzeuma számára. A bankárt hamarosan ki is tüntették a
szolgálataiért.
 Hónapokkal később Goebbels a náci innováció egy másik
jelentős tervéről is visszajelzést adott. 1937. szeptember elején
Stuttgartba látogatott, hogy csatlakozzon Ferdinand Porschéhez
egy tesztvezetésre a Volkswagennel. „A kocsinak fantasztikus
húzóereje van, jó hegymenete és kitűnő felfüggesztése. De
muszáj vajon ilyen dísztelennek lennie kívülről? Adtam néhány
tanácsot Porschénak ezzel kapcsolatban. Készségesen fogadta” –
írta Goebbels a naplójába.[98] Jobban szerette, ha elegáns
limuzinokkal fuvarozzák. A propagandaminiszter három
hónappal később ismét szemügyre vette a Volkswagent, és
elégedett volt a fejlődéssel. „Dr. Porsche mesterművet szállított”
– írta elégedetten, mint mindig, ha engedelmeskedtek neki.[99]
Hamarosan kitüntette Porschét a Művészet és tudomány
nemzeti díjával. És Porschéra még ennél is nagyobb elismerések
vártak.
13.
Néhány hónappal azután, hogy Günther Quandt segített egy
zsidó családnak elmenekülni Németországból, egy másikat
kirabolt.[100] 1937. június 9-én a DWM, Günther fegyvergyára
egymondatos nyilatkozatot tett közzé Berlin pénzügyi lapjában
arról, hogy új céggel gyarapodott: Henry Pels szerszámkészítő
vállalatával, amely lyukasztógépeket és vasvágókat gyártott
Erfurtban, Türingia legnagyobb városában. Nem szerepelt
viszont a szűkszavú közleményben, hogy Günther 11 nappal
korában gátlástalanul árjásította a céget. 1937. május 29-én egy
feszült részvényesgyűlésen az Askanischer Platzon arra
kényszerítették a berlini sebészt, Fritz Heinét, hogy adja el
felesége családi cégének többségi tulajdonát jóval a piaci érték
alatt, és mondjon le a felügyelőbizottsági helyéről. Heine volt az
egyetlen „nem árja” tagja a felügyelőbizottságnak, a felesége,
Johanna képviseletében. A részvényeket az asszony apjától, a
cégalapító Henry Pelstől örökölte. Johanna anyja 1931-ben
elhunyt, egyetlen bátyja pedig német tisztként „hősi halált” halt
a hazájáért az I. világháborúban.[101] A Heine házaspár és két
gyerekük ugyan kikeresztelkedett, protestáns hitre tért, de ez
sem menthette meg őket a nürnbergi faji törvényektől, mivel a
szüleik zsidók voltak.
Günther 500 ezer birodalmi márka értékű, szinte
eladhatatlan kincstárjegygyel vásárolta ki a párt, így csalva ki
tőlük 1,5 millió márkát. Johanna részvényeinek nominális
értéke ugyanis 2 millió márka volt, a tényleges értéke pedig
valószínűleg jóval több. Günther nem sokkal az árjásítás után
csak a vállalat gépparkját 3 millió márkára értékelte. Ő lett a
Henry Pels felügyelőbizottságának elnöke, a bizottságot pedig
feltöltötte az üzleti partnereivel és beosztottjaival, és
profitábilis fegyvergyárrá alakította át. 1938-ra a vállalat már 6
millió márka hasznot termelt, géppuskaágyazat, ágyú és
tengeralattjárókhoz légvédelmi fegyverek gyártásával. Günther
a vállalat nevét is árjásította, megvált Johanna apjának nevétől
(Henry Pels), és átkeresztelte a céget Berliner-Erfurt-
Maschinenwerkére. Igaz, a levelezésen, a borítékokon továbbra
is a „nem árja” név szerepelt.
A Heine házaspár számára nem alakultak jól a dolgok. A fiuk
a mérnöki tanulmányai befejeztével már kiköltözött
Amerikába, a lányuk egy lelkipásztor segítségével elmenekült
Angliába. Ők azonban Németországban maradtak. Meg voltak
győződve róla, hogy „a nemzetiszocialista vadászat hamarosan
véget ér”.[102] Nem így lett. Johanna és Fritz Heinének el kellett
hagyniuk a villájukat Berlin Westend negyedében, és két szobát
béreltek. 1941. október 24-én vonattal Berlinből a warthegaui
Łódźba deportálták őket, Lengyelország nácik által megszállt
területére, ahol Günther ismerőse, a kegyetlen Arthur Greiser
Gauleiter milliók fölött uralkodott – beleértve a łódźi zsidó
gettót, amely a fő gyűjtőpont volt a chełmnói megsemmisítő
tábor előtt. A Heine házaspárt valószínűleg Chełmnóban ölték
meg 1941 novemberének közepén, noha a halotti
bizonyítványuk Litzmannstadtot ír, ez volt Łódź nácik által
adott új neve. Otthon a pár megmaradt vagyonát „birodalmi
menekülési adóként” lefoglalták, hiszen „elmenekültek” a
Harmadik Birodalomból. Ami pedig Günthert illeti, számára
Heinéék csak a kezdetet jelentették a zsákmányszerzésben
szerte Németországban és Európa más részein.
Günther nem egyedül dolgozott. Felfedezett egy fiatal
tehetséget, aki segített kiterjeszteni a birodalmát.[103] 1937
szeptemberének egyik esős reggelén Günther a hatalmas
íróasztala mögött foglalt helyet az Askanischer Platz 3. alatt, és
egy állásinterjú keretében kérdezgette a vele szemben ülő
rámenős gyógyszeripari ügyvédet, gondosan lejegyezve a
válaszait. Egy üzleti fogadáson találkozott a 29 éves Horst
Pavellel, és megérezte benne a tehetséget. Délben már fel is
ajánlotta neki az AFA jogi osztályának vezetését. Pavelnek
három órája volt a mérlegelésre. Délután 3-kor elfogadta az
állást. Günther úgy gondolta, hogy a legidősebb fiának és leendő
örökösének, Herbertnek nem fog ártani a versenyhelyzet.
Herbert 1937 májusában fejezte be négyéves képzését az AFA-
menedzsmentnél, és az AFA berlini leányvállalatánál, a
Pertrixnél kezdett igazgatóként dolgozni; elemlámpát és
akkumulátorokat gyártottak. Pavel két évvel volt idősebb, mint
Herbert, és épp olyan ambiciózus. Mindent meg fog tenni, hogy
lenyomja a főnök fiát.
Günther, a darwini teóriákban gondolkodván, bátorította a
versenyt. A fiáról „a létért való küzdelem” szellemében írt.[104]
A saját irodája melletti helyiséget adta oda Pavelnek, és
röviddel azután, hogy felvette, magával vitte egy majdnem négy
hónapos útra Dél-Amerikába. A Cap Arcona fedélzetéről
Günther megosztott néhány személyes észrevételt a latin-
amerikaiakról a beosztottaival: „a tiszta faj elmélete itt
(Brazíliában) lehetetlenség, hiszen az egész országban vannak
olaszok, spanyolok, németek, összekeveredve indiánokkal” –
írta egy levélben.[105] „Nem beszélve a négerekről, akikkel
ugyancsak nyakra-főre keverednek. Ebből lett egy olyan faj, ami
a fehér és vörös bőrűektől származó elegendő intellektuális
erővel ellenáll a halálos klímának. Ezzel szemben ott van
Argentína, a fehér ország. Ott magasabb az intellektus.” A
hajóúton Günther nagyvonalúan felajánlotta Pavelnek az AFA
teljes kereskedelmi ágazatát és egy igazgatótanácsi tagságot, ha
marad a Quandt-birodalomnál. Ezzel Günther Pavelt emelte a
jobbkezévé, így Herbertnek ismét küzdeni kellett az apja
elismeréséért.
14.
1937 őszén Friedrich Flick rablásra készült. November 4-én
Flick segédje, Otto Steinbrinck írt egy feljegyzést a főnökének,
miszerint Wilhelm Keppler, Hitler nyüzsgönc közvetítője a
hatalom és az üzlet között, elmondta neki, hogy „egy ideje a
németországi zsidó vagyonoknál egy új felvásárlói hullám
tapasztalható”.[106] Még maguk a zsidó tulajdonosok is, „akiktől
korábban erre nem lehetett számítani”, rohanvást „szabadulni
akarnak a németországi vagyonuktól” – írta Steinbrinck. Flick
azonnal lecsapott a lehetőségre. Az első megvásárolt zsidó
tulajdonokból többet is személyes használatára vett. Imádott
nagy birtokokat vásárolni. Ezúttal háromra is szert tett: egyre
Bajorországban, egyre Berlin közelében, és egy vadászbirtokra
Ausztriában; mind zsidó családoké voltak, akiknek el kellett
adniuk, amíg nyílt rá lehetőségük.[107] (A bajor birtok és az
osztrák vadászterület még ma is a Flick-unokák tulajdonában
van.)[108] [109]
1937 novemberére Flick első árjásítása már hónapok óta
zajlott. A nyár végén szemet vetett a Lübeck nagyolvasztóra, egy
hatalmas nyersvastelephelyre a Hanza kikötővárosban. Egyike
volt ez a kevés német nehézipari cégnek, amely zsidó
tulajdonban állt.[110] A Lübeck részvényesei többnyire helyi
zsidó családok voltak, valamint a hozzájuk tartozó cégek és
bankok. Flick már majdnem egy évtizede kinézte magának a
vállalatot. És eljött az idő, hogy meg is kaparintsa.
 A Lübeck nagyolvasztó megszerzése az év elején lett
rendkívül fontos Flick számára. El tudta látni az acélműveit
ócskavassal, amiből igencsak kevés volt. És ami még fontosabb:
Lübeck náci igazgatója nagyon is segédkezni akart annak a
cégnek az árjásításában, ahol dolgozott. Úgy gondolta, hogy a
zsidó tulajdonosok miatt maradt ki a vállalat a HWA
fegyverszerződéseiből. Flick akcióba lendült. Először is
sikeresen megszervezte Lübeck második legnagyobb
részvényesének, egy zsidó cégnek minősített vasérc-
kereskedelmi vállalatnak az ellenséges felvásárlását. Amikor
néhány részvényes megpróbálta összevonni és külföldre
menekíteni a részesedését, Flick felhívta a figyelmüket az állam
szankcióira, hogy rákényszerítse őket az eladásra. Igaz, a végső
átvételi tárgyalásra 1937 decemberében nem ment el a saját
főhadiszállására, a berlini Bellevuestrasséra. A tárgyalás célja
az volt, hogy legyőzzék az ellenállást, és rábírják a külföldi
részvényesek egy csoportját és a Warburg bankot, hogy adják el
a részvényeiket. Flick a következőképpen magyarázta a
távolmaradását Walther Oldewagénak, aki a hatalom
képviseletében tárgyalt: „A vita ezzel a bizottsággal régi zsidó
trükk, aminek nem kívánok bedőlni a rossz tapasztalataim
miatt.”[111] Végül a részvényesek mind eladták a részvényeiket.
Miután az üzletnek ezt a részét megkötötték, Flick
megkereste Lübeck legnagyobb részvényeseit, a zsidó Hahn
családot. Ők beleegyeztek, hogy eladják a részvényeiket két
részletben szinte azonnal, milliókkal a piaci értéke alatt,
egyetlen feltétellel. Hogy megvédjék a családi vállalatot, egy
nagy acélművet a Ruhr-vidéken, ragaszkodtak egy írásos
nyilatkozathoz, miszerint a Lübeck eladását a hatóságok a
jóindulat jelének tekintik, és az acélmű mentesül minden
kényszerintézkedés alól. De Oldewage a kérést visszautasította,
és csak szóbeli nyilatkozatot tett. A Hahn házaspár ennek
ellenére 1937 decemberében eladta a Lübeck-részvényeinek
első részét Flicknek. Flick néhány héttel később elcsábította
Oldewagét a kormányhatóságoktól. Jutalmul a segítségéért
nagyvonalú fizetés kíséretében középvezetői állásba helyezte az
egyik acélipari cégénél. Míg Oldewage új szerepkörére készült,
Steinbrinck búcsúzóul adott neki néhány tanácsot: „[Oldewage]
egy kicsit túl puha az emberi ügyekben; ami engem illet, azt
tanácsoltam neki, hogy kevesebbet engedjen a
zsidóságnak.”[112]
Miután az első részvényeket eladták Flicknek, a Hahn
családon nőtt a náci nyomás. Letartóztatással és koncentrációs
táborral fenyegették őket. Amikor bementek Berlinben a
gazdasági minisztérium árjásítási osztályára, hogy
megerősíttessék az ígéretet, miszerint a vállalatukat békén
hagyják, egy náci tiszt azt mondta, nem hiszi, hogy olyan
bolondok, hogy „elfogadtak egy csekket, aminek nincs
fedezete”.[113] Hahnék ezen a ponton nem láttak más megoldást,
mint eladni az acélművet egy nagy versenytársuknak, és
Angliába emigrálni. A Lübeck-részvények maradékát azért még
eladták Flicknek, megint milliókkal a piaci érték alatt.
Szükségük volt a pénzre, hogy el tudjanak menekülni. Flick
megszerezte a Lübeck-részvények többségét, így máris a
következő árjásítási műveletre összpontosíthatott. Hahnék a
Londonba tartó repülőn – nem vettek retúrjegyet – belefutottak
Otto Steinbrinckbe. Flick segédje üzleti útra ment. Gúnyosan
vigyorgott a zsidó párra. „Szerencsések, hogy egyáltalán
elmehetnek.”[114]
15.
Friedrich Flick következő és sokkal nagyobb árjásítási
művelete már alakulóban volt, amikor a Lübecket célba vette.
1937 novemberében Wilhelm Keppler elmondta Otto
Steinbrincknek, hogy számos más céget is kijelöltek árjásításra.
Ezek között volt a Julius és Ignaz Petschek tulajdonában lévő
konglomerátum, amelyet eredetileg a névadó cseh zsidó
Petschek testvérek alapítottak. Mire a két konglomerátumra
Flick felfigyelt, már régóta külön működtették a testvérek fiai,
akik nem voltak jóban egymással. A náci hatalom rendkívüli
érdeklődést mutatott a Petschek-örökösök iránt. Összeadva, az
unokatestvérek körülbelül 65 százalékban voltak tulajdonosai a
kelet- és közép-németországi barnaszénkészletnek, amiből az
egész Harmadik Birodalom kőszéngyártásának 18 százaléka
készült.[115] És ez még csak a kisebb része volt a Petschek-
birodalomnak. A nagyobb rész számos kőbánya volt
Csehországban és Morvaországban, azokban a cseh régiókban,
amelyekre Hitler már szemet vetett.
Amikor Keppler elmondta Steinbrincknek, hogy Petschekék
német érdekeltségeit kiszemelték árjásításra, csak megerősítette
azt, amit Flick és Steinbrinck már hallott más forrásból: a
prágai székhelyű Julius Petschek-cég, a két konglomerátum
közül a kisebbik, már tárgyalt két vállalattal, hogy eladja a két
nagy német barnaszéncégben lévő részvényeinek többségét. A
két cég, amelyik a Petschek-tulajdonra ácsingózott, nem
akármilyen cég volt: a Wintershall, a kálium-karbonát- és
olajipari óriás, amelynek Günther Quandt birtokolta a
negyedét, és az IG Farben, a világ legnagyobb vegyipari
vállalata. Ha Flick meg tudná szerezni Petschekék
barnaszénvállalatát, az elkövetkező évtizedekre biztosíthatná a
fő acélműve üzemanyagát. Ezért aztán ez „létkérdés” – mondta
Steinbrinck Kepplernek 1937. november 3-án.[116] Két héttel
később megismételte Kepplernek, hogy a Flick-cég „minden
körülmények között” részt akar venni „P-ék tulajdonának
felszámolásában”. Egyetértettek abban, hogy „némi bajt
okoznak a zsidó elemnek”, ahogy Keppler nevezte Petschekéket.
[117]

A „Petschek- vagy a P.-probléma”, ahogy Flick és segédei

eufemisztikusan utaltak az árjásítási műveletre, rendkívül
fontossá vált. Flick és Steinbrinck lobbizni kezdtek a
hatalomnál és Petschekék kapcsolatainál is, hogy minél jobb
tárgyalási pozícióba kerüljenek. A „kapcsolatok” közül sokan
tagjai voltak Himmler Baráti Körének. Köztük a legjelentősebb
Herbert Göring volt, a birodalmi marsall Hermann Göring
féltestvére. Családi hátterének köszönhetően Herbert előbb
főtitkár lett a gazdasági minisztériumban, majd pedig számos
nagy német cég végrehajtó bizottságába is bekerült. Ahogy egy
történész írta: „Herbert Göring parazita pozíciót hozott létre a
Harmadik Birodalomban, amennyiben a hatalommal bíró
bátyjához való közvetlen elérést váltotta pénzre.”[118] Flick és
Steinbrinck vevők voltak a trükkre, és komoly összeget ígértek
Herbertnek „a P.-probléma megoldása esetén”.
Herbert Göring egy találkozón azt mondta Steinbrincknek,
hogy Petschekék nagyon felkeltették a bátyja figyelmét.
Hermann Göring a kellős közepén járt a náci Németország
gazdaságára kitalált „négyéves terv”[119] kivitelezésének. A
grandiózus elképzelés az ország további felfegyverzését célozta,
de a legfőbb feladat a német autarkia, az önellátás
megteremtése volt: egy minden szempontból önellátó állam
létrehozása, amely többé nem szorul importra külföldről.
Petschekék barnaszénkészlete, amelynek zsidó tulajdonosai
voltak, természetszerűen része volt ennek. Herbert Göring egy
következő találkozón Flicknek megerősítette, hogy míg a Julius
Petschek-örökösök el akarják adni a cégüket, az Ignaz Petschek-
csoport minden közeledést elhárított.[120] Velük majd később
kell foglalkozni.
A két Göring támogatásával Flick vezető pozícióba került a
tárgyalóasztalnál. 1937. december közepén Flick arról
értesítette a Wintershall ügyvezető igazgatóját, aki Günther
Quandt üzleti partnere volt, valamint tagja Himmler Baráti
Körének, hogy igényt nyújtott be Julius Petschek németországi
barnaszéntelepeire. Az ügyvezető igazgató „dühös hallgatással”
válaszolt.[121] Ezzel egyidejűleg Herbert Göring közölte a Julius
Petshcek-cég egyik felügyelőbizottsági tagjával, hogy a
tárgyalásokat egy Flick vezette konzorciumnak adták át. Az
információt továbbították Julius Petschek egyik fiának, aki
azonnal megszakította a tárgyalásokat a Wintershall-lal és az IG
Farbennel, jelezvén a szándékukat a Flickkel történő
tárgyalásra. De a folyamat elakadt. Julius Petschek fiai cseh
állampolgárok, és bonyolult tulajdonosi struktúrát kreáltak.[122]
A német részvényeik fő holdingtársaságát már régen a
tengerentúlon helyezték biztonságba. A részvények most a
United Continental Corporation (UCC) nevű, New York-i
vállalatnál parkoltak, amelynek korábbi elnöke John Foster
Dulles, a későbbi amerikai külügyminiszter volt. Továbbá a
Julius Petschek-örökösök azt akarták, hogy amerikai dollárban
fizessék ki őket, de ennek a pénznemnek a használatát német
cégek megvásárlása esetében Hermann Göring és a náci
hatóságok nem engedték meg.
1938. január közepén Steinbrinck írt egy részletes
összefoglalást, amit Flick egy héttel később felhasznált egy
prezentációban, amely bemutatta, hogyan kellene megoldani a
„Petschek-problémát”.[123] Január 21-én Flick egyetlen fő
hallgatósághoz beszélt: Hermann Göringhez. Kétlépcsős
árjásítást javasolt a birodalmi marsallnak. Egyedül tárgyal
Julius Petschek fiaival, de kompromisszum szükséges a külföldi
valutával kapcsolatban – mondta a mogul. Flick amellett érvelt,
hogy egyedül neki legyen tárgyalási mandátuma, hiszen a több
vevő felhajtaná az árat, és Petschekék kiválaszthatnák a legjobb
ajánlatot. Cserébe viszont egy önkéntes eladás gyengítené az
Ignaz Petschek-örökösök szemben álló pozícióját, állította Flick.
Prezentációja a birodalmi marsallnál nagy sikert aratott.
Hermann Göring aláírta az előkészített dokumentumot,
miszerint Flick az exkluzív tárgyalópartner mindkét Petschek-
társaságnál, noha nem kötelező érvénnyel, és a külföldi valuta
kérdésében kötelezettségvállalás nélkül.
Másnap megérkeztek Berlinbe Julius Petschek örököseinek
képviselői. A fő tárgyalójuk George Murnane, egy jó
kapcsolatokkal bíró New York-i befektetési bankár volt; ő
követte barátját, Dullest az UCC elnöki székében. Murnane
szeretett volna „nyugodt atmoszférát” teremteni, de Flick
mindjárt az első találkozón bekeményített, mondván, hogy ő az
egyetlen tárgyaló, aki bírja a „legfelsőbb részleg parancsait
(sic)”.[124] [125] Német tulajdonért dollárban fizetni – ez szóba
sem jöhetett. Flick azzal fenyegetőzött, hogy ha Petschekék nem
tesznek gyorsan engedményeket, akkor valószínű a
„kényszerítő megoldás”. De Murnane nem engedett a valuta
kérdésében, és a 15 millió dolláros kiinduló árból sem, bár
előtte kifejezte megértését „a német probléma iránt, mármint a
fegyverkezés és a zsidókérdés tekintetében”.[126]
Két további eredménytelen találkozót követően, 1938. január
31-én Flick váratlanul megszakította a tárgyalást, egy újabb kör
legelején. Hazudott; azt mondta, hogy aznap lejárt a
felhatalmazása. Egy nyilatkozat utolsó bekezdésében, amit Flick
mintegy szimbolikusan hangosan felolvasott a teremben,
világossá tette, hogy a Petschek-örökösök vagyonát alku nélkül
kisajátítják. A rendíthetetlen Murnane, akit Flick állandó
megfigyelés alá helyeztetett, ezt blöffnek nevezte, és elmondta,
hogy már kapott egy ajánlatot Günther Quandt Wintershalljától
11 millió dollárról.[127] Murnane ezután emelte a tétet: az
amerikai német vállalatokat „ugyanazok a problémák
fenyegethetik…, mint amelyekkel ő most Németországban
foglalkozik”.[128]
Murnane reakciója megrémítette a náci gazdasági hatóságok
legmagasabb szintjét is. Mivel a külföldi német vagyont,
különösen az IG Farben amerikai leányvállalatait fenyegetve
érezték, Hermann Göring és lakájai feladták a
dollárkifizetéseket érintő tiltást. Flicknek viszont nem volt
sürgős a tárgyalások folytatása. Ausztria Hitler általi
bekebelezése a küszöbön állt, és Flick várni akart, hogy
kiderüljön, hogyan érinti ez az alkupozícióját. Mint kiderült,
nagyon jól.
Miután 1938. március közepén Hitler bevonult a
szülőföldjére, Ausztriába, és kilátásba helyezte, hogy
Csehszlovákia lesz a következő célpont, a Julius Petschek-
örökösök hajlandók voltak jelentősen engedni a kezdeti árból.
Hamarosan azonban tovább nőtt a politikai nyomás.[129] 1938.
április végén Hermann Göring számos rendeletet bocsátott ki,
amelyek kiterjesztették a zsidók üldöztetését. Minden eladást,
bérbeadást az államnak kellett jóváhagynia, ha német vagy
külföldi zsidót érintett, és a külföldi zsidóknak be kellett
vallaniuk a vagyonukat Németországban a hatóságoknak.
Göring egyik rendelete az állami kisajátítás lehetőségét is
felvetette, ha az volt a német gazdaság érdeke.
1938. május 10-én Flick és az UCC – amit most Murnane brit
társa, Viscount Strathallan képviselt – folytatta a tárgyalásokat
Baden-Badenben, egy divatos fürdővárosban, közel a francia
határhoz. Az ezt követő berlini találkozókon, egy héttel később
megállapodtak 6,3 millió dollárban, ami kevesebb mint a fele a
részvények piaci értékének, és majdnem 5 millióval kevesebb,
mint a Wintershall ajánlata, és 9 millióval kevesebb, mint az az
ár, amit Murnane kért három hónappal korábban. A hangulat
és a hatalmi egyensúly Flick javára változott. Strathallan
köszönetét fejezte ki Flicknek, és dicsérte a „tárgyalások
szellemiségét”.[130] Murnane táviratot küldött Flicknek New
Yorkból: „elismeréssel illetem a képessége és a tranzakció
tisztessége, valamint a tárgyalási tehetsége okán”. Flick
kedvesen válaszolt, a sikert pedig „a kölcsönös lojalitással
végzett munkának” tulajdonította, továbbá – mint írta – annak,
hogy: „az ön részéről a német körülmények magas szintű
megértését tapasztaltuk”. (Az amerikai vizsgálóbiztosok később
azzal vádolták Murnane-t, hogy rosszul képviselte „a kliense
érdekeit”.[131] Úgy gondolták, hogy „a nácik kezére játszotta a
Petschek-vagyont azáltal, hogy… mindent elfogadott és
gyengeséget mutatott”.) A Julius Petschek-örökösöknek végül
sikerült eladniuk a maradék vagyonukat a Szudéta-vidéken egy
cseh konzorciumnak, alig néhány héttel azelőtt, hogy Hitler
elfoglalta a területet.[132] Ezt követően emigráltak Amerikába és
Kanadába.
De Flick a maga részéről még nem fejezte be az üzletet. A
Julius Petschek-féle barnaszénbányák egy részét eladta a
Wintershallnak és az IG Farbennek. Végül 600 ezer dollár
profitot tett zsebre az árjásítással, ráadásul végig ingyen
biztosította az üzemanyagot az acélművei számára.[133]
Közvetítői díjként Flick átmenetileg egymilliónyi Lübeck-
részvényt adott Herbert Göringnek. A birodalmi marsall
korrupt féltestvére addig tarthatta meg őket, amíg osztalékot
hoztak. Flick ezenfelül kölcsönt is adott neki, hogy bevásárolja
magát egy hajózási konglomerátumba. Flick szerint Herbert
Göring visszafizette a kölcsönt, miután egy „elég jó üzletet
kötött” a többségi részvényei eladásával a fegyver- és acélipari
versenytársnak, a Krupp-dinasztiának.[134] A Wintershall
végeredményben veszített a Julius Petschek-árjásításon, de
Günther Quandt nem rémült meg ettől. Még számos gyanús
üzleti lehetőség állt előtte. És különben is: hol nyer, hol veszít az
ember. Flick is megtanulta ezt a leckét hamarosan, a saját
kárán.
16.
1937 júliusában nyílt meg a Haus der Deutschen Kunst, épp,
amikor az árjásítások elkezdődtek, és August von Finck báró
készen állt arra, hogy tőkét kovácsoljon a Hitlernek végzett
kemény munkájából. A náci párt nagyjai, mint a Führer
személyes ügyvédje, Hans Frank és München korrupt főnöke,
Christian Weber már nyitottak NSDAP- és magánszámlát az
arisztokrata privátbankjában, a Merck Finckben.[135] Itt volt az
ideje, hogy Finck kiterjessze pénzügyi intézményét, és
megszabaduljon zsidó riválisaitól. Először egy müncheni
versenytársát támadta meg: Martin Aufhäusert, a H. Aufhäuser,
Németország egyik legnagyobb privátbankjának vezető
partnerét.[136] A bankár tiltakozott a nürnbergi faji törvények
ellen, amelyek szerint zsidónak minősült. Aufhäuser
kérvényezte, tekintsék kivételnek, hogy személyiségi jogai
birtokában megmenthesse a családi bankot; ez az eljárás Hitler
személyes engedélyéhez volt kötve. Csöppet sem meglepő
módon a Führer elutasította a kérvényt.
Von Finck megragadta az alkalmat. 1937. november 11-én
levelet írt a müncheni kereskedelmi kamarának, amelyben
vázolta, hogyan lehetne megsemmisíteni a H. Aufhäuser
bankot; végül levonta a következtetést: „Ma, a német
privátbankszféra nagy része még mindig nem árja tulajdonban
van. A zsidó elemekkel fertőzött szakma fokozatos
megtisztítását nemcsak nem szabad akadályozni azzal, hogy
kivételeket engedélyeznek, de… minden eszközzel segíteni
kell.”[137] A H. Aufhäuser bankot a Kristallnacht, azaz a
kristályéjszaka során foglalták el 1938. november 9. és 10-én a
náci Németországban, majd gyorsan árjásították.[138] Martin
Aufhäuser és a bátyja, miután heteket töltöttek „védőőrizetben”
Dachauban, a koncentrációs táborban, elmenekültek
Németországból, és Amerikába költöztek. A harmadik partner
és felesége öngyilkos lett a kristályéjszaka után. Von Finck a
bajor privátbankok állami képviselőjeként vezényelte le Martin
Aufhäuser részvényportfóliójának felszámolását.[139] A
bevételből fizették ki Aufhäuser birodalmi menekülési adóját,
miután sikerült kimenekülnie az országból.
 August von Finck és Hitler náci köszöntésre emelik karjukat a Haus der
Deutschen Kunstnál
Von Finck első árjásítása adta magát, miközben zsidó
kollégái megtámadásával volt elfoglalva az Aufhäusernél.[140]
Otto Christian Fischer, egy prominens náci bankár, aki a
múzeum kuratóriumában együtt tevékenykedett von Finckkel,
a Birodalom bankfelügyeletének vezetőjeként kulcsfigura volt a
pénzintézetek árjásításában. 1937 őszén összekötötte von
Fincket Willy Dreyfusszal, a rangos német bank, a J. Dreyfus
tulajdonosával, és Paul Walluchhal, a Dreyfus berlini
bankfiókjának üzleti partnerével.
Willy Dreyfus elhatározta, hogy eladja a családi bankot, mert
árjásítási nyomás nehezedett rá. A frankfurti bankfiókját már
bezárta, miután az egyik partnerét megfenyegették azzal, hogy
koncentrációs táborba deportálják. Ugyanekkor kezdett vevőt
keresni a nagyobb berlini fiókra. Egy fővárosi iroda ritka
lehetőségnek tűnt von Finck számára. Az ő bankjának csak egy
müncheni fiókja volt, de minden fontos tevékenység Berlinben
folyt. Természetesen akarta az üzletet.
A tárgyalások Willy Dreyfus és von Finck helyettese közt
1937 decemberében kezdődtek. Julius Kaufmann, a Dreyfus
egyik félzsidó igazgatója tanúja volt a három hónapig tartó
találkozóknak Berlinben. Később részletesen elmondta, hogyan
kényszerítette von Finck Dreyfust, hogy engedjen az árból.
Először visszautasította a bank kötelezettségeit a zsidó
alkalmazottak és a már nyugdíjasok nyugdíjkifizetésére, ami
450 ezer birodalmi márkát tett ki. Miután Willy Dreyfus
benyújtott egy mérleget, amely már a céltartalékokat és az
értékcsökkenéseket is tartalmazta – további 400 ezer birodalmi
márkával csökkentve bankfiókjának értékét –, von Finck egyéb
csökkentésekre, ingatlanjainak alulértékelésére szorította a
férfit. Az újabb „kiigazítások” még 700 ezer birodalmi márkával
vitték lejjebb a vételárat, amely így körülbelül 2 millió
birodalmi márka lett. Mindent egybevéve Julius Kaufmann
becslése szerint von Finck arra kényszerítette Dreyfust, hogy a
piaci értékénél legalább 1,65 millió márkával (akkor 1,5 millió
dollár) olcsóbban adja a berlini fiókot.[141] De a Merck Finck
később kijelentette, hogy „barátságos tárgyalások” vezettek a
Dreyfus „átvételéhez”.[142]
Paul Wallich, a berlini fiók korábbi partnere aláírt egy
szerződést, miszerint tíz évig tanácsadóként a banknál marad.
Tette ezt annak ellenére, hogy a Merck Finck hozott egy
társasági szabályt, hogy a bank csak „tiszta német vérből” való
embereket alkalmazhat.[143] A beosztottaknak „árja eredetiségi
igazolást” kellett bemutatniuk a házastársukról is. Wallich és
Julius Kaufmann a nürnbergi törvények szerint zsidónak
minősültek, de keresztény nőt vettek feleségül. Mindkét férfi
alkalmazását engedélyezték a Dreyfusból Merck Finckbe való
átmenetnél a „vegyes házasság kiváltsága” alapján – ez még
megelőzte Hitler hatalomra jutását –, mindaddig, amíg
hasznosnak bizonyultak a Merck Fincknél.
Egon von Ritter báró, von Finck közeli barátja lett a vezető
partner a Merck Finck berlini ágában. Von Ritter gyorsan
kirúgta Kaufmannt azon az alapon, hogy „nem árja”
származású, de kötelezte, hogy kitöltse a szerződése szerinti
maradék hat hónapot, és segítsen az újraszervezésben.
Kaufmann legalább túlélte a dolgot. Paul Wallich sokkal
rosszabbul járt. A szerződése megszűnt, amint a Merck Finck
nem tartott igényt a szolgálataira, de csak azután, hogy igénybe
vette a segítségét az ügyfelek számláinak áthelyezésében.
Wallich néhány nappal a kristályéjszaka után egy kölni üzleti
úton öngyilkos lett.
A Dreyfus-árjásítás azonnal híressé tette von Finck bankját
Berlinben, mert elterjedt, hogy ez „a Führer bankja”.[144] Ez volt
a legnagyobb elismerés, amit egy olyan fanatikus Hitler-
rajongó, mint von Finck, csak kaphatott. Német pénzügyi
körökben az árjásítást mint a privátbankszektor további
„zsidótlanításának” mintapéldáját is ünnepelték, minek
következtében elindult egy árjásítási hullám a kisebb zsidó
tulajdonú bankok ellen is szerte az országban. Miután 1938.
március 5-én véglegesítették és közzétették az árjásítást, Willy
Dreyfus a svájci Bázelbe emigrált. De még nem látta von Finck
manőverének végét.[145]
17.
A leglátványosabb privátbank-árjásítás egy héttel a Dreyfus-
üzlet befejezése után pottyant von Finck ölébe. 1938. március
12-én a német hadsereg bevonult Ausztriába, és az országot a
Birodalomhoz csatolta. Osztrákok ezrei sorakoztak az utak
mentén és az utcákon, hogy üdvözöljék a nácikat. A zsidó
népesség üldözése – mind a németek, mind az osztrákok által –
már akkor megkezdődött, amikor az Anschluss, ahogy a
megszállást nevezték, még javában zajlott. Von Fincknek
hamarosan felajánlották, hogy árjásítsa az S. M. von Rothschild
bankot, az ország legnagyobb bankját, amely a híres Rothschild-
dinasztia osztrák ágáé volt.[146] Louis von Rothschild báró
vezette a dédapja által alapított bécsi székhelyű
pénzintézményt. Louist a bevonuláskor letartóztatták, és
bebörtönözték a korábbi luxushotelbe, a Metropole-ba, amely a
Gestapo új főhadiszállása lett Bécs óvárosában.[147] A Rothschild
család bankját lefoglalták. Személyes tulajdonaikat, köztük a
képgyűjteményüket és palotáikat szintén elvették. Adolf
Eichmann hírhedt Központi Zsidó Emigrációs Hivatala gyorsan
beköltözött Rothschild egyik palotájába.
Emil Puhl, aki Walther Funk alatt a Birodalmi Bank alelnöke
volt, később úgy emlékezett, hogy Funk gazdasági
minisztériuma jobban szerette volna, ha egy privátbank
árjásítja az S. M. Rothschildot. Funk meg akarta akadályozni,
hogy a nagy kereskedelmi bankok, mint a Deutsche és a
Dresdner növeljék a befolyásukat Ausztriában. Puhl azt
mondta, hogy sok német privátbank szerette volna árjásítani az
S. M. Rothschildot, de az, hogy „a Merck Fincket választották,
kétségtelenül Fink úr (sic) befolyásának köszönhető, mind a
pártban, mind az államban”.[148] Von Finck ugyanis a rengeteg
egyéb náci pozíciója mellett a Birodalmi Bank tanácsadó
testületében is benne volt.
Von Finck apja barátságot ápolt Louis von Rothschild
apjával. Az ifjabb von Fincket ezért egy Rothschild-képviselő
1938 májusának elején meghívta Zürichbe, „hogy megbeszéljék
a lehetséges megoldásokat” a lefoglalt bankkal kapcsolatban.
[149] Ezután von Finck továbbutazott Bécsbe, ahol találkozott
Josef Bürckellel, aki az Anschlusst követően a főváros korrupt
Gauleitere és Ausztria birodalmi helytartója volt. Von Finck
elmondta Bürckelnek, hogy a bankjával terjeszkedni akar
Délkelet-Európában, és a segítségét kérte, „hogy erre a célra
keressen neki Bécsben egy zsidó tulajdonú bankot”.
Másnap egy nagyobb találkozón von Finck elmondta, hogy
az S. M. Rothschild bank felel meg leginkább a leírásának, és a
Merck Finck bank a meghatalmazott vagyonkezelő. De az SS
nem volt hajlandó átengedni egy ilyen értékes tulajdon
vagyonkezelői jogát. Von Finck ekkor Berlinbe utazott, és
Hermann Göring beavatkozását kérte. Csak miután Göring
táviratot küldött az SS-főnöknek, amelyben biztosította, hogy
von Finck „képes megbirkózni a nehéz feladatokkal” és „kitűnő
pártkapcsolatokkal rendelkezik”, volt hajlandó az SS elismerni
a bankja vagyonkezelői jogát.[150] Az S. M. Rothschild
adminisztrációját 1938 júliusának elején vette át a Merck Finck
– épp időben, a báró 40. születésnapi ünnepsége előtt két héttel.
Hetekkel a második árjásítási manőver vége előtt von Finck
visszautasított egy másik lehetőséget. 1938. június 3-án levelet
kapott Nürnberg náci polgármesterétől. Ebben a polgármester
azt kérdezte, hogy érdekli-e még von Fincket az Anton Kohn
privátbank árjásítása, és felidézte, hogy korábban beszéltek
erről.[151] A zsidó Kohn testvérek pénzügyi intézete volt
Bajorország első számú privátbankja a Merck Finck mellett, de
Hitler alatt nehéz idők köszöntöttek rá. 1938. június 11-én von
Finck azt írta a polgármesternek, hogy már nem érdekli az
Anton Kohn árjásítása, a bank rossz pénzügyi helyzete és
limitált „zsidó ügyfélköre” miatt.[152] Von Finck szerint a zsidó
ügyfelek csökkenése azt jelentette, hogy kevesebb „mozdítható”
érték maradt. És ha kevesebbet lehet ellopni, az ügylet már nem
annyira vonzó üzleti lehetőség az antiszemita arisztokrata
számára.
Még azon a nyáron von Finck és Friedrich Flick összeállt egy
bank árjásítására. 1938 szeptemberében tőkét egyesítettek a
Simon Hirschland bank árjásítására, amely egy jelentős, zsidó
tulajdonú privátbank volt a Ruhr-vidéken.[153] A Deutsche Bank
által vezetett tranzakcióban egy árjásítási szakember, Hugo
Ratzmann segített nekik, ugyanaz a bankár, akit Günther is
használt a Henry Pels elrablásában egy évvel korábban.
Mostanra a mogulok igen jól ismerték egymást. Von Finck bent
ült egy Flick-féle acélmű és az egyik szénvállalat
felügyelőbizottságában. És mindketten benne voltak az Allianz
felügyelőbizottságában, valamint az elektronikus berendezések
gyártásával foglalkozó AEG-ben Güntherrel együtt.
Akárcsak Flick, von Finck is kölcsönösen hasznos
kapcsolatot épített ki Hermann Göringgel. A Merck Finck
hamarosan kivásárolta az S. M. Rothschildot a bank
gondnokságából 6,3 millió birodalmi márkáért, nagyjából 42
millióval a piaci értéke alatt.[154] [155] A felvásárlást részben a
Rothschildok saját privátbankszámláiról ellopott
értékpapírokból finanszírozták. A felvásárlás után Göring ismét
beavatkozott von Finck kérésére.[156] Ezúttal Funk gazdasági
minisztériuma utasította vissza, hogy az S. M. Rothschild
tulajdonai a Merck Finckhez kerüljenek. De Göring legutóbbi
beavatkozása után a gazdasági minisztérium közvetlenül von
Finck privátbankjához utalta a tulajdont.
Az árjásítások még közelebb hozták von Fincket és Flicket
Göringhez.[157] Mind lelkes vadászok lévén számos alkalommal
jelen voltak Göring születésnapi összejövetelein a Berlintől
északra fekvő Carinhall birtokon. Von Finck 10 ezer birodalmi
márka értékű születésnapi ajándékot vitt Göringnek, hálából a
segítségért, hogy megszerezhette a Rothschild-bankot. Flick még
tovább ment: aukción vásárolt reneszánsz festményeket
ajándékozott. A megvesztegetés, a kenőpénz a Göring családban
hagyomány volt.
És a náci hatalomban is. Tizenhárom hónapon át tartó
bebörtönzés után Louis von Rothschildot kiengedték a német
fogságból, miután kikényszerítették, hogy átadja a családi
bankot és a személyes vagyontárgyait. Von Finck később azt
állította, hogy a Göringhez fűződő kapcsolatát használta fel,
hogy kiengedjék Rothschildot, miközben Rothschild két testvére
volt az, aki nagyjából 21 millió dollárt fizetett a bankigazgató
szabadon bocsátásáért.[158] [159] Ez a legnagyobb váltságdíj a
modern történelemben – ma nagyjából 385 millió dollárt ér.
Rothschild Amerikába emigrált.
Az árjásított S. M. von Rothschild Eduard von Nicolai bank
néven született újjá Bécsben, felvéve az új vezető partner nevét.
Von Finck adta a tőke nagy részét, és övé lett a többségi tulajdon
is.[160] A másik bécsi partner Edmund von Ritter báró volt. Őt a
bátyja, Egon javasolta von Fincknek – a Merck Finck árjásított
berlini fiókjában volt vezető partner.[161] Két báró testvér, két
különböző árjásítás. Eduard von Nicolai csöppet sem
kedveltette meg magát a bécsi üzleti körökkel. Von Nicolai
„agresszív könyöklése, ahogy új üzleteket szerez a bankjának,
rossz színben tünteti föl külföldön a német üzletembereket” –
mondta az Allianz igazgatója Ausztriában.[162] Rossz üzleti
magatartással kitűnni dicséretes teljesítmény, tekintettel arra,
hogy ezen a pályán nagy a zsúfoltság és a versengés a németek
közt a Harmadik Birodalomban.
Von Finck adománygyűjtése Hitler egyik mániájára busásan
kifizetődött. Egy évvel a müncheni múzeum megnyitása után
már két nagy privátbankot is árjásított. A Merck Finck tulajdona
gyorsan megnégyszereződött, 22,5 millióról 99,2 millió
birodalmi márkára nőtt.[163] Elhíresült fukarsága ellenére von
Finck megosztotta a zsákmányt a barátaival. A báró partnerré
tette arisztokrata barátait, a von Ritter testvéreket. Aztán
megjutalmazta múzeumi kurátortársát, Otto Christian Fischert
is az árjásításért: a náci vezető bankárból partnert és
részvényest csinált a Merck Finckben. Ezekkel a ravasz
húzásokkal a Merck Finck „önmagát a nemzetiszocialista
korszak legsikeresebb bankjává avatta” – állapította meg egy
történész. A terjeszkedés üzleti érzékre, az ódivatúnak
mondható kapcsolati hálóra, és persze a virulens antiszemita
zsákmányolásra épült.[164]
18.
1938. május 26-án Hitler egy erdei tisztáson állt egy
pódiumon, ellenzős sapkája védte a tikkasztó napsütéstől, és
fogát vicsorgatva morgott több mint 50 ezres hallgatóságára:
„Utálom azt a szót, hogy lehetetlen!”[165] Épp a Volkswagen-gyár
alapkövét készült letenni. Az épület kijelölt helye Németország
földrajzi középpontjában volt, Fallersleben körzetében, egy
Wolfsburg nevű birtok mellett. Tökéletes az elhelyezkedés: a
Berlin–Hannover autópálya, a Berlin–Ruhr-vidék vasútvonal és
egy hajózási csatorna mellett. Egy évvel azelőtt Hitler a
legnagyobb európai autógyár építésének felelősségét az
autóipartól a szakszervezetek helyét elfoglaló Német
Munkafront (DAF) nevű náci szervezetre ruházta át. Úgy ítélte
meg, hogy a DAF felkészültsége jobb egy ilyen kiemelt nemzeti
fontosságú és anyagilag is óriási méretű projekt kezelésére,
amely az előzetes becslések szerint 90 millió birodalmi
márkába került volna, de már a 200 millióhoz közelített.[166] A
DAF korrupt és alkoholista vezetője, Robert Ley biankó csekket
adott Ferdinand Porschénak, amelyet a tagdíjakból és a
szakszervezetektől elrabolt értékekből fedezett. A gyár
telephelye számára a DAF 1500 hektárnyi rétet vásárolt egy
gróftól. Az elszegényedett arisztokrata jobban félt a
kisajátítástól, mint attól, hogy elveszíti birtoka százéves
tölgyfáit, így végül engedett a náci milliók csábításának.

A Volkswagen-gyár alapkőletételi ünnepsége: 1938. május 26.

A ceremónia reggelén emberek ezreit szállították a
helyszínre különvonatokon.[167] Felsorakoztak az építési
területhez vezető út mellett, ahová Hitler nyitott autóban
érkezett trombitaszó és „Sieg Heil!” kiáltások kíséretében. Az SS-
nek nem volt könnyű ellenőrizni a tömeget. Mindenki
nyomakodott előre, hogy elkapja a Führer egyetlen pillantását,
és lássa a fényes új, nyitott tetejű kocsit. A Hitler és kísérete
számára elkerített területen a „népautó három modellje
csillogott a napfényben, stratégiailag a friss erdei zölddel
borított faállványzat elé állítva” – írta egy krónikás.[168] A német
kancellár onnan tartotta meg a beszédét. Az egyórás esemény
vége felé – amelyet élőben közvetített az országos nemzeti rádió
– meglepetéssel rukkolt elő: az új autót nem Volkswagennek
fogják nevezni, hanem Kraft durch Freude-Wagennek (Erő az
öröm révén-autónak), a DAF turisztikai szervezete után.
Ferdinand Porsche elborzadva nézte a járművet Hitler mögül.
Félretéve, hogy az elnevezés mennyire volt praktikus, a név
nagyon nem hasonlított arra, amire Porsche vágyott: a sajátjára.
Előző nyáron Porsche találkozott régi példaképével, Henry
Forddal a detroiti Rouge River gyárkomplexumban. Ferdinand
Porsche az akart lenni Németországban, mint aki Ford volt
Amerikában. A Volkswagen-telepet a Ford mintájára képzelte el.
És ahogy Ford nevét viselte a kreációja, Porsche azt remélte,
hogy a Volkswagent majd róla nevezik el. De nem így történt. Az
ünnepség után Porsche 28 éves fia, Ferry vitte Hitlert a
különvonatához a kabrióval. Csalódott apja hátul ült.
Mindazonáltal a ceremónia jó hírverésnek bizonyult a
Volkswagennek. A The New York Times tudósítója izgatottan
vizionálta az európai autópályákon „ezerszámra feltűnő fényes
kicsi bogarakat”, ezzel mintegy öntudatlanul meg is adva a
jármű becenevét, amely évekkel később világszerte elterjedt.
[169] A Hitlert furikázó Ferry fotója bejárta a világot. A Porsche
stuttgarti tervezőirodáját elárasztották a szerelmes levelek,
pikáns fotók, házassági ajánlatok, Hitler jóképű alkalmi
sofőrjének címezve.[170] Most, hogy az apja a Volkswagen-gyár
igazgatója lett, Ferry irányította a stuttgarti tervezőirodát. A
Porsche-birodalom hatalmas tempóban terjeszkedett, amit
ugyancsak a DAF milliói finanszíroztak.[171] Egy hónappal az
ünnepség után az autótervező cég a Stuttgart központjában, a
Kronenstrassén lévő székhelyéről egy nagyobb területre
költözött, a város Zuffenhausen kerületébe. Autógyár épült a
telepen, ahol Porsche-terveket valósítottak meg. A területet,
amely a része annak, ahol a Porsche-központ ma áll, a zsidó
Wolf családtól árjásították előző tavasszal, mélyen a piaci értéke
alatt.[172] Porsche számára ez a szokásos üzletmenet része volt.
Egy másik ügy, amely a cég zsidó társalapítóját érintette, akinek
a részvényeit Ferry kapta meg, viszont azonnali intézkedést
kívánt.
1938 júniusának elején Adolf Rosenberger levelet kapott
Párizsban, a Marceau utcai lakásában, egysaroknyira a
diadalívtől. A Stuttgartból érkezett levél rossz hírt hozott. Hans
von Veyder-Malberg báró közölte az elődjével, hogy a Porsche
„felsőbb utasításra” nem tudja tovább fenntartani Rosenberger
szabadalmi licencszerződését.[173] Az az ember, aki a
koncentrációs táborból kiszabadította, ugyancsak megszakított
vele minden szakmai és személyes kapcsolatot, „a belső helyzet
bizonyos szigorításai” miatt. A levél dátuma június 2-a volt, egy
héttel azután keltezték, hogy Hitler letette a gyár alapkövét.
Ferdinand Porsche és Anton Piëch az utolsó szálakat is elvágták,
amelyek a zsidó társalapítójukhoz kötötték őket.
 1938. július 23-án Rosenberger írt Piëchnek, aki egyben a
Porsche cég szívós jogi tanácsadója volt, és a peren kívüli,
barátságos elválás két útját javasolta: 12 ezer dollár újrakezdési
pénzt az Egyesült Államokban, vagy a Porsche cég amerikai
szabadalmi licencszerződésének átadását.[174] Piëch nem
pusztán az üzleti élet szükséges velejárójaként tekintett a
nácikra, osztotta is az ideológiájukat, ekkoriban lett másodszor
a náci párt tagja.[175] Mivel osztrák volt, először 1933 májusában
az NSDAP testvérpártjába lépett be Ausztriában, hogy
jelentkezhessen a német náci pártba 1938. június 2-án. Piëch
később az SS-be is felvételét kérte, ami meg is történt.
Egy másik levélben Rosenberger személyes hangon
folyamodott a céghez, amelynek társalapítója volt: „Dr. Porsche
többször is mondta nekem, hogy tekintve a sokéves
együttműködésünket és a kockázatot, amelyet mindenkor
vállaltam a cégért, bármikor számíthatok rá. Azt hiszem, hogy
ez a szerény kompenzációs kérés az ő teljes jóváhagyásával
találkozik, és latba fogja vetni minden befolyását annak
érdekében, hogy a mi nyolcéves kapcsolatunk barátságos véget
érjen.”[176] Rosenberger elismerte, hogy „nehéz lehet maguknak
továbbra is a régi módon együtt dolgozni velem, aki nem
vagyok árja”.
Anton Piëch azonban – tetézve az árjásítást – ridegen
visszautasította zsidó társalapítójuk javaslatát. „A cégem
semmilyen körülmények között nem ismeri el az ön követelését,
és a jogi alap hiányában visszautasítja azt”– válaszolta
Rosenbergernek 1938. augusztus 24-én, arra alapozva, hogy
Rosenbergernek az utóbbi években nem sikerült egyetlen
külföldi licencszerződést sem kötnie.[177]
Még ebben a hónapban a Gestapo elindította Rosenberger
német állampolgárságának visszavonását. Ideje volt elhagynia
Európát.
19.
Magda és Joseph Goebbels kapcsolata 1938. augusztus
közepén egy tikkasztó vasárnapon fordulóponthoz ért. Az
elmúlt két évben hárman voltak a házasságukban. A pár úgy
gondolta, most megtalálta a megoldást. Aznap Goebbels
meghívta a szeretőjét, Lída Baarovát, Magdát és néhány barátot
a Baldur nevű jachtjára. A Havel folyón hajókáztak, amely a
berlini Schwanenwerder-szigeten lévő villája mellett folyt. A
pár valami fontosat akart kérni a cseh színésznőtől. Az ebédnél
Goebbels és Magda ménage a trois-t (állandósult családi
háromszög) javasolt neki: Magda marad a feleség, aki ellátja a
ház körüli dolgokat, a gyerekeket és a birodalmi
kötelezettségeket, és Baarová lesz Goebbels hivatalos szeretője.
[178] A zavart Baarová gondolkodási időt kért. Magda rögtön
latolgatni kezdett, és másnap este kiöntötte a szívét Hitlernek. A
Führer még mindig mélyen vonzódott a nőhöz. Ráadásul volt
egy saját plátói megállapodása a házaspárral 1931 óta,
amelynek értelmében Magda és Goebbels házasságát
modellértékűnek tekinti.
Hitler behívatta Goebbelst a birodalmi kancelláriára, és
követelte, hogy fejezze be a viszonyát. Másnap Goebbels ezt írta
a naplójába: „Nagyon nehéz elhatározásra jutottam. De
végleges. Egy órát vezettem céltalanul. Messze, de semmi
meghatározott helyre. Mintha álomvilágban élnék. Az élet
olyan kemény és kegyetlen… De a kötelesség
mindenekelőtt.”[179] Ezt követően volt egy „nagyon hosszú és
nagyon szomorú telefonbeszélgetése” Baarovával. „De szilárd
maradok, noha a szívem mindjárt darabokra törik. És most új
élet kezdődik. Egy kemény, durva élet, ami csak a szolgálatról
szól. A fiatalságom véget ért” – írta 1938. augusztus 16-án. De az
az igazság, hogy folytatta a viszonyt Baarovával, Magda pedig a
váláson kezdett gondolkodni.
Goebbels és Magda fegyverszünetet kötött, és megegyeztek,
hogy elhalasztanak minden, a házasságukkal kapcsolatos
döntést szeptember végéig. Nagy dolgok voltak készülőben.
Küszöbön állt a háború: Hitler a cseh Szudéta-vidék
lerohanásával és elfoglalásával fenyegetett, ahol főleg német
nemzetiségűek éltek. Amikor a fegyverszünet véget ért, épp a
Szudéta-vidék válságának csúcspontján, Goebbels megkérte régi
helyettesét, Karl Hankét, hogy közvetítsen a házassági
konfliktusban – boldog volt, hogy talált valakit, akiben
megbízhatott. Miután Hanke minden érintettel beszélt,
Goebbels arra kérte, hogy vigye Hitler elé a dolgot. „Minden az
ő döntésétől függ” – írta a naplójába 1938. október 11-én, egy
nappal azután, hogy Hitler megszállta a Szudéta-vidéket.[180]
Hitler véleménye nem változott. Elege volt a náci vezetők
„válási mániájából”.[181] Goebbels végül beletörődött a dologba.
„Borzalmas szívfájdalmak” közepette elment megnézni Baarová
utolsó filmjét, amely találóan a Preussische Liebesgeschichte
(Egy porosz szerelmi történet) címet viselte, hogy még egy
pillantást vethessen a nőre.[182] Mivel nem volt benne elég
bátorság ahhoz, hogy másodszor is szakítson Lídával, Helldorf
grófot, Berlin rendőrfőnökét küldte, hogy „végezze el helyette a
nehéz feladatot”.[183] Helldorf a rossz hírt azzal a sértéssel
tetézte, hogy megmondta Baarovának, többé nem dolgozhat
színésznőként Németországban.[184] A nő azonnal elhagyta
Berlint, Prágába utazott, de a város néhány hónappal később
ugyancsak német megszállás alá került.
Goebbels mindazonáltal nem volt elégedett Hanke közvetítői
műveletével. „Nem beszélek Hankéval többé. Ő a legsúlyosabb
csalódásom” – írta a naplójában, közvetlenül azelőtt, hogy
Hitler megerősítette korábbi döntését.[185] Ahogy Goebbels
egyik életrajzírója megjegyezte: „Úgy tűnik, hogy Hanke a
közvetítői tevékenység során a vigasztaló szavaknál többet is
tett Magdáért”.[186] Magda a következő nyáron bevallotta a
Hankéval folytatott viszonyt a férjének. „Hanke első osztályú
árulónak bizonyult. A bizalmatlanságom teljességgel igazolást
nyert” – írta Goebbels 1939. július 23-án.[187]
Ezúttal Magda a saját viszonyát vitte Hitler elé.[188] A döntés
ugyanaz volt: együtt kell maradniuk. Végtére is a házasságuk
államérdek. Goebbels tartós szabadságra küldte a helyettesét,
Hankét a propagandaminisztériumból. Hanke szenvedélyesen
beleszeretett Magdába, feleségül akarta venni. Ehelyett
azonban a háborúba ment, a frontra. Goebbelsék kibékültek, és
Magda hamarosan megszülte a hatodik és egyben utolsó
gyereküket, Heidrunt.
 20.
Miután a Julius Petschek német barnaszéntelepeket 1938.
június elején árjásították, az Ignaz Petschek-örökösök egyelőre
megmaradtak a saját nagyobb, családi tulajdonú vállalataik
élén. De Friedrich Flick ezeket is kiszemelte, és bármilyen
eszközt hajlandó volt bevetni. A vállalat székhelyéről azonban,
a Szudéta-vidéki, Elba melletti Aussigból – amely húszpercnyi
autóútra van a német határtól – sziklaszilárd nemleges válasz
érkezett. A Petschek család nem volt hajlandó tárgyalni a Flick
által kinézett tulajdonról, nevezetesen egy hatalmas
barnaszéntelep bányászati, termelési és Közép-Németországban
folytatott kereskedelmi tevékenységéről, amely körülbelül
negyedmilliárd birodalmi márkát ért.[189] Karl Petschek, Ignaz
egyik fia felügyelte a család németországi barnaszénvagyonát.
„Ezek az emberek le akarnak mészárolni…, hát nem fog
sikerülni nekik” – mondta harciasan.[190] Karl azt állította, hogy
nem tudja eladni a családi tulajdont, mert az apja már „eladta”
úgy, hogy holdingtársaságokon keresztül bebiztosította a
részvényeket az adóparadicsomnak tekinthető Monacóban,
Svájcban és Luxemburgban.[191]
Ám a külföldi állampolgárság vagy üzleti tulajdon sem
garantálta a biztonságot a náci kapzsiságtól. Amikor a
háttérben a Szudéta-vidéki válság kezdett elharapózni, Flick
elhatározta, hogy felforrósítja a talajt az Ignaz Petschek-
örökösök alatt. 1938 júniusában Flick jogi tanácsadója, Hugo
Dietrich egy halom információt ásott elő a
cégnyilvántartásokból az Ignaz Petschek-érdekeltségekről, amit
Otto Steinbrinck továbbított a megfelelő náci hatóságoknak.
Steinbrinck panaszkodott egy náci bürokratának, hogy
Petschekék „viselkedése teljességgel közönyös”, de úgy
gondolta, hogy „a szóbeszéd, miszerint J. P. Morgan (Jr.) állna a
Petschek-csoport mögött, valószínűtlen. Morgan mindig is
antiszemita volt, és noha a jó üzletre hajlani szokott, aligha
rejtegetne zsidókat”.[192] Steinbrinck íratott egy jogi
állásfoglalást Dietrichhel, miszerint a Petschek-örökösök
ténylegesen Berlinből irányítják az üzleti tevékenységüket,
ezért a „szokásos” árjásítási eljárással át lehet venni tőlük a
cégeket. Dietrich felvázolt egy rendeletet, amely szerint egy
vagyonkezelőt kell kinevezni ahhoz a céghez, amely az
osztályozás alapján zsidónak minősül.[193] A vázlat szerint a
vagyonkezelő eladhatja az adott céget a tulajdonosok akarata
ellenére. Ezt az ötletet továbbították Walther Funk gazdasági
minisztériumába és Göring Négyéves terv-irodájába, abban a
reményben, hogy hivatalos pártutasítás lesz belőle. Flick
mindössze ennyit tehetett. Az Ignaz Petschek-örökösök még
mindig nem voltak hajlandók tárgyalni senkivel, és a
reményeik egy magánszektorban történő megoldásra a német
érdekeiket illetően meghiúsultak. Most a hatalmon volt a sor,
hogy átvegye az irányítást.
1938 júliusának végén egy minisztériumok közti
munkacsoport jött létre Berlinben, kizárólag a „Petschek-
probléma megoldására”. A náci bürokraták hamarosan az
árjásítás kipróbált és bevált módszere mellett kötöttek ki:
hatalmas visszamenőleges adót vetettek ki a konglomerátumra,
amely lehetővé tette, hogy fizetségként lefoglalják a Petschek-
szénbirodalmat. Szeptemberben 30 millióval kezdték, és a
követelés a végén 670 millióra duzzadt, a Petschek
németországi barnaszénvállalatai értékének a háromszorosára.
[194] És az örökösök elveszítették a befolyásukat.
De Flick is. Most, hogy az árjásítási előkészületek szigorúan a
náci bürokrácia kezébe kerültek, a mágnás hirtelen kemény
versenyben találta magát a Petschek-szénbirodalomért.
Németország ipari vállalatai sorban álltak, hogy
megkaparintsák a konglomerátumot. Az új aspiránsok közül
kiemelkedett a náci hatalom maga, a Reichswerke Hermann
Göring konglomerátumon keresztül, amely egy állami tulajdonú
ipari birodalom volt, amit a megalomániás miniszter magáról
nevezett el. Flick új ellenfélre talált Paul Pleiger személyében,
aki az állami komplexum ügyvezetője és a Harmadik Birodalom
egyik legfontosabb gazdasági funkcionáriusa volt.
Pleigernek volt egy megoldandó problémája. A
Reichswerkének hiányzott a saját energiaforrása. 1938. június
végén elmondta Flicknek, hogy „nagyon elégedetlen, amiért
kihagyták Julius Petschek német vagyonának az árjásításából,
amelyet Flick csak néhány héttel korábban szerzett meg a
család Juliushoz tartozó ágától.[195] Flick azt tanácsolta a
Reichswerke igazgatójának, hogy akkor szálljon be most az
üzletbe. Pleiger óvatosan azt mondta, hogy el tudna képzelni
Flickkel egy barnaszén-kőszén cserét.[196] Pleigernek nagy
szüksége volt egy kőszénforrásra a Reichswerke számára
Németország közepén, amelynek – a Ruhr-vidéki gyárakkal
ellentétben – nem voltak saját kőszénbányái a kokszkészítéshez.
Nagy mennyiség kellett az ércolvasztáshoz és a vasgyártáshoz
egyszerre, ezért muszáj volt csökkenteni a Reichswerke költség-
és energiafüggését a Ruhr-mágnásoktól. Flicknek sokkal több
kőszene volt, mint amennyit a Harpener és Essener Ruhr-vidéki
szénbányáiban fel tudott dolgozni. Ráadásul Flick több
barnaszenet akart. És Pleiger ezt jól tudta. Míg a kőszén
fűtőértéke sokkal magasabb volt, a barnaszén ritkább volt, és
sokkal profitábilisabb. Pleigernek energia kellett, Flick viszont a
legjövedelmezőbb piacra vágyott.
Hitler 1938. október elején foglalta el a Szudéta-vidéket, és
tíz nap múlva a terület Németországé lett. Az Ignaz Petschek-
konglomerátumon az invázió első napján rajtaütöttek. A
maradék dokumentumokat lefoglalták. Ugyanekkor Pleiger
visszatért Flicknél a széncsere ötletére, közvetlenül azután,
hogy Göring megígérte, a Reichswerke részvényes lesz a
Petschek-árjásításban. De Flicknek nem volt sietős a
megállapodás. Tudta, hogy hamarosan vagyonkezelőt fognak
kinevezni az Ignaz Petschekhez.
1938. december 3-án, alig három héttel a kristályéjszaka
után Göring kibocsátott egy rendeletet „A zsidó vagyonok
hasznosításáról”.[197] Ebben benne volt egy részlet Hugo
Dietrich törvényvázlatából, nevezetesen, hogy az állam egy
vagyonkezelőt nevez ki minden zsidónak minősülő társasághoz,
aki eladhatja a céget a tulajdonosok akarata ellenére is.
Ugyanakkor a rendelet hatálya idővel kibővült. A náci rezsim
végső fokon arra használta a rendeletet, hogy a Birodalom
területén élő zsidókat megfossza minden, viszonylag értékes
tulajdonuktól (cégek, házak, föld, részvény, műkincs, ékszer,
arany). Elrabolt tőlük szinte mindent, amijük volt, kivéve a
legalapvetőbb szükségleteikhez tartozó tárgyakat. Az még csak
ezután jött.
1939 januárjában neveztek ki egy vagyonkezelőt az Ignaz
Petschek-konglomerátum élére. Miközben Flick kizárólagos
tárgyaló mandátuma minden Petschek-tulajdonra érvényes
volt, az értékéből már veszített. Az erősödő verseny miatt, és
mert a hatalom egyre inkább a Petschek-tulajdon nyílt elrablása
felé vette az irányt, Flick úgy látta, hogy akkor van a legnagyobb
esélye megszerezni valamit a zsákmányból, ha megegyezik
Pleigerrel. Ezért elfogadta a javaslatát. A Reichswerke megkapja
a részét az Ignaz Petschek barnaszénvállalatból, aztán elcseréli
Flick kőszánbányáinak egy részéért. A tervre hamarosan
rábólintott a hatalom.
A berlini tárgyalássorozat Flick és Pleiger közt vitával teli
volt, és hosszadalmas, egy évig tartott. A fő kérdés a szén
értékelése és a mennyiség volt. Ráadásul Pleiger sokkal több
kőszenet akart, mint amennyit Flick hajlandó lett volna adni.
Eleinte egyik fél sem hajlott a kompromisszumra. Pleiger, aki
ezzel a megállapodással a Birodalomban elfoglalt helyzetét
kockáztatta, labilis tárgyaló volt. Amikor Flick 1939. június
elején azt hitte, hogy megegyezésre jutottak, Pleiger
megváltoztatta az alapfeltételeket. Flick mérgesen kivonult a
tárgyalásról. Csak 1939. december elején egyezett meg a két fél,
de a végrehajtás a háború végéig húzódott.
 Az állami konglomerátummal folytatott tárgyaláson Flick
húzta a rövidebbet. Kényszerítette a kitűnő Herpener bányáit a
Ruhr-vidéken, hogy az alkalmazottak létszámát, a koksz- és a
széntermelést több mint egyharmadával csökkentsék.[198]
Pleiger megszerzett 1,8 milliárd tonna kőszenet, és
potenciálisan produktív bányákat. Flick kibírta a veszteséget, de
néhány költséges beruházást el kellett végeznie. Cserébe Flick
nyert 890 millió tonna lignitet, amivel a náci Németország
leghatalmasabb barnaszéntermelője lett.
Természetesen azok, akik ténylegesen vesztettek, az Ignaz
Petschek-örökösök voltak. Miközben az unokatestvéreik még
éppen időben adták el a cégeiket, Karl Petschek és a testvérei
semmit nem kaptak a családi vagyonért. A hatalmas
adókövetelések lenullázták a tulajdonaikat, a családot
kíméletlenül kirabolta a náci hatalom, Flick hathatós
segítségével.
21.
1939. április 20-án Ferdinand Porsche az első Volkswagent,
egy fekete, nyitható tetejű Bogarat a boldog Hitlernek
ajándékozta Berlinben, a Führer 50. születésnapjára. Göring
kapta a másodikat, Goebbels a negyediket. A „népautó” sosem
jutott el a néphez. A Harmadik Birodalomban összesen 630
darab készült, és mind a náci elité lett. Azt a 340 ezer németet,
akik bejelentkeztek a DAF autótakarékossági programjára,
körülbelül 280 millió birodalmi márkával csapták be.[199]
Közben a Volkswagen-gyár Fallerslebenben még távolról sem
volt készen, és kezdték átállítani fegyvergyártásra. Ferry, a fia,
és Anton Piëch, a veje segítségével Ferdinand Porschénak, a
Volkswagen-gyár igazgatójának hirtelen sebességet kellett
váltania, és polgári- és versenyautó-tervezőből fegyver-, tank- és
katonaiautó-gyártóvá válnia.
De ahhoz, hogy bármit gyártsanak, először is egy
működőképes gyár kellett. Amikor Hitler 1939. június elején
ellátogatott a telepre, Porsche csak a présműhelyt merte
megmutatni neki, mert az volt a komplexum leginkább
elkészült része.[200] A gyár vaskos vöröstégla-homlokzata, amely
egy kilométer hosszan nyúlt el, jótékonyan eltakarta, hogy
mögötte a termek leginkább üresen állnak.[201] Ami a tervek
szerint a világ legnagyobb autógyára lett volna, évi 1,5 millió
autó gyártására tervezve, a legalapvetőbb gépeket is nélkülözte.
Fallersleben alig volt több, mint egy poros barakktábor, 3000
olasz építőmunkással, akiket Hitler szövetségese, Mussolini
küldött, hogy segítsenek befejezni az építkezést, hiszen a német
férfiakat behívták katonának.[202] Mire 1939 különösen hideg
tele elérkezett, a Volkswagen csarnokaiban még nem volt fűtés,
a lépcsőházakban hiányzott az ablaküveg. Sokkal több emberre
lett volna szükség a munka befejezéséhez és a hely
működtetéséhez. Ferdinand Porschét csöppet sem érdekelte,
hogy ezek a munkások önként jöttek-e, vagy kényszer hatására.
22.
1939. december 29-én este Otto Steinbrinck az íróasztalánál
ült Berlin elegáns Dahlem negyedében, és kézzel írt levelet
Friedrich Flicknek, aki 15 éve volt a főnöke, és a karácsonyi
ünnepeket éppen a bajorországi birtokán töltötte. Steinbrinck
felmondani készült. Új állást talált ugyanis. A hatalom megbízta,
hogy felügyelje Fritz Thyssen kisajátított acélbirodalmát. A
mágnás, aki nyíltan támogatta Hitlert, most a Führer ellen
fordult. Mint a Reichstag tagja, nem volt hajlandó jóváhagyni a
hadüzenetet, és elmenekült Németországból. Steinbrinck is
rémes feltételekkel távozott a Flick-konglomerátumból.
Kapcsolata Flickkel évekkel korábban megromlott.[203] Rengeteg
volt a munka, a feleségeik nem jöttek ki egymással, és
Steinbrinck összerúgta a port Flick idősebbik fiával, Otto-
Ernsttel is, aki apja utódának készült. Steinbrinck szakmai
ambíciói kielégítetlenek maradtak, komolyabb szerepre
vágyott. Márpedig a Flick család ezt sosem adná meg neki –
sosem lehetne a dinasztia tagja. „Az erőfeszítés a kényszerű
együttműködésre több pusztítást végzett bennünk, mint
amennyi az olykori profit értéke. Többször is kifejtetted, hogy
túl sok ambícióval és személyes céllal végzem a munkám. Ma
már tudom, hogy a te érdekkörödön belül a munkámat illető
kritikád helyes” – írta keserűen a fanatikus SS-tiszt a főnökének.
[204] „Én elsősorban katona maradtam, és ezért nem tudtam
mindig osztani egy kereskedő véleményét, aki csupán számol és
sokat kockáztat.” Flick dühös választ diktált a titkárnőjének,
Steinbrinck szemére hányta, amit a kétszínűségéről gondol.[205]
De végül nem küldte el a levelet. Ehelyett elfogadta a
felmondását, és a helyére kinevezett két rokont.
Addigra elkezdődött a II. világháború. A békeévek
fegyverkezései és árjásításai különlegesen jól jöttek Flicknek. E
pillanatban ő volt a náci Németország harmadik legnagyobb
acélgyárosa, körülbelül 100 ezer alkalmazott főnöke, ami az
1933-as állapot ötszöröse. Flick adóköteles jövedelme csak 1937
és 1939 között 65 millió birodalmi márka volt, ami ma 320
millió dollárnak felel meg.[206] Ezen felül Hitler hadseregének
területi hódításai szerte Európában rengeteg lehetőséget
kínáltak Flicknek ipari birodalma terjeszkedéséhez. Most pedig
ki kellett képezni az utódját, és belefogni egy újabb
zsákmányszerző akcióba – immár megbízható segédje nélkül.
De ez egy csöppet sem fogta vissza a vállalkozószellemű
mágnást.
23.
Günther Quandt nem akart háborút – annak ellenére, hogy a
náci Németország egyik legnagyobb fegyvergyártója volt.
„Nagyon nyugtalanító hírek ezek” – írta a Szudéta-vidéki válság
idején.[207] És boldog volt, amikor úgy látszott, hogy elkerülik a
világégést: „Megint jól néznek ki a dolgok!” Günther a német
fegyverkezést mindig védelmi intézkedésnek gondolta. „Nem
hittem, hogy elmennek egészen a háborúig” – írta a Harmadik
Birodalom bukása után.[208] De amikor 1939. szeptember 1-jén
Németország lerohanta Lengyelországot, gyorsan
alkalmazkodott az új helyzethez. „A német nép az élete jogaiért
küzd. Bizalommal tekintünk Führerünkre és Wehrmachtjára,
amely rövid idő alatt máris példátlan sikereket ért el, és ez
büszkeséggel és csodálattal tölt el bennünket”[209] – írta Günther
az alkalmazottainak az AFA-akkumulátorgyárban, két héttel az
invázió után.
 A háború jó üzlet volt neki. Úgy számolt, hogy az AFA-nál az
évi eladások háromszorosára, 150 millió birodalmi márkára
nőnek a békeévekhez képest, ami rekordbevétel, és amit a
fegyvergyára, a DWM hamarosan túlszárnyalt – még meg is
duplázott.[210] Néhány nappal a háború kezdete után Günther a
következőket mondta az egyik igazgatójának: „Ha háború van,
akkor háború van, és úgy kell cselekednünk, mintha sosem érne
véget. Hadd legyen kellemes meglepetés a béke.”[211] Günther
idősebbik fia, Herbert az apja hozzáállását „józan üzleti
stratégiának” tartotta.[212] Míg a féltestvére, Harald a frontra
akart jelentkezni, Herbertnek a zsarnoki apjánál kellett
bizonyítania, az üzleti utódlás épp olyan könyörtelen terepén.
Egyik csatatér sem díjazta az erkölcsös jellemet.
 III. RÉSZ

„A GYEREKEKBŐL IMMÁR FÉRFIAK

LETTEK”
 1.
1939 októberének végén Harald Quandt rövid szabadságra
hazatért Berlinbe a megszállt Lengyelországban motoros
futárként teljesített hat hónapos katonai munkaszolgálatból. Az
országot megszállta és abban a hónapban kettéosztotta Hitler
Németországa és Sztálin Szovjetuniója, a két diktátor
megnemtámadási szerződését követően. Günther kisebbik fia a
felnőttkor küszöbén állt, néhány nap választotta el a 18.
születésnapjától. Közvetlenül a háború kitörése előtt fejezte be
a középiskolát. Az érettségi ünnepségen Günther és Magda
egymás mellett ültek az első sorban, látszólagos harmóniában.
[1]

Az elmúlt öt és fél évben Haraldnak együtt kellett élnie az

anyjával és a mostohaapjával, valamint az egyre növekvő
számú féltestvérével és a szülői hűtlenkedéssel. Goebbels a Lída
Baarovával történt szakítás óta hét közben többnyire egyedül
töltötte napjait Berlin központjában egy fényűző rezidencián,
amelyet nagyvonalúan fizetett a közelben lévő minisztériuma.
[2] De a civakodó Goebbels família centruma változatlanul a
családi villa volt a puccos Schwanenwerder-szigeten, és a
miniszter vidéki birtokán, Berlintől északra. Harald új otthona
azonban, akárcsak több millió fiatal férfié, hamarosan a II.
világháború feldúlt csataterei lesznek szerte Európában.
Harald már látott valamennyit futárként a háború
atrocitásaiból és a megszállásból a lengyel fronton, és azokon a
területeken, amelyeket erőszakkal irányítottak a nácik.
Részletesen elmesélte Magdának és Goebbelsnek, hogy mit
tapasztalt, a német háborús bűncselekmények kezdetét. 1939.
október 28-án Goebbels azt írta a naplójába, hogy „Harald
megtapasztalt mindenfélét Lengyelországban. A gyerekekből
immár férfiak lettek”.[3] Goebbels másnap ünnepelte a 42.
születésnapját, és Harald ismét mesélt a mostohaapjának
lengyelországi benyomásairól. A beszélgetésük után Goebbels
azt írta a naplójába, hogy a nevelt fia „immár valódi férfi és
katona, aki rengeteget fejlődött”. Goebbels szerint mindaz,
aminek Harald tanúja volt, pozitívan hatott a jellemfejlődésére.
A tinédzserre mély hatást gyakorolt, amit látott. 1939.
november 2-án, egy nappal Harald 18. születésnapja után,
Goebbels ezt írta: „Beszélgettem Magdával Haraldról. Kicsit
aggaszt bennünket.”[4]
A közbeeső napokban Goebbels maga is meggyőződhetett a
helyzetről a nácik által elfoglalt Lengyelországban. 1939.
november 2-án Łódźba repült, ahol Hans Frank Gauleiter, a
Merck Finck bank egyik kliense, és a helyettese, Arthur Seyss-
Inquart, Ausztria előző kancellárja fogadta. Goebbelst
végigvezették a zsidó gettóban Łódźban (230 ezer ember – Łódź
lakosságának egyharmada – zsidó volt). Kiszállt a kocsiból, és
megvizsgált minden részletet.
Nem tetszett neki, amit látott. A naplóbejegyzésben –
amelynek végén kifejezte aggodalmát Haralddal kapcsolatban –
Goebbels leírta, hogy mit tapasztalt a gettóban. „Leírhatatlan.
Már nem is emberi lények, hanem állatok. Ez nem
humanitárius feladat, hanem sebészi. Kimetszés kell, mégpedig
radikális, mert különben Európát elpusztítja a zsidó betegség.”
A gettóban 160 ezer zsidó élt, amikor hat hónappal később a
nácik becsukták a kapuit, bebörtönözve a lakókat.
Végeredményben 210 ezer zsidó fordult meg a łódźi gettóban,
amely a megszállt Lengyelország megsemmisítő táborainak,
főleg a közeli Chełmnónak a gyűjtőhelye volt.
Másnap reggel Goebbels autóval ment Varsóba. Útja
„csatatereken és teljesen lezárt falvak és városok mellett vitt.
Varsó pokol. Egy lerombolt város. A bombáink és rakétáink
elvégezték a dolgukat. Nincs egyetlen ép ház. A lakosság rémült
és bizonytalan. Az emberek akár a bogarak kúsznak-másznak
az utcákon. Visszataszító” – írta. Délután 2-kor repült vissza
Berlinbe, boldog volt, hogy maga mögött hagyja „ezt a horrort”.
Alkonyatkor landolt Tempelhofon, épp időben Harald
születésnapi ünnepségére. Másnap beszámolt Hitlernek a
lengyel útról. „Különösen a zsidó problémáról szóló javaslatom
az, amivel teljesen egyetért. A zsidóság selejt” – írta. „Inkább
orvosi, mint társadalmi probléma.”[5]
1939. november 1-jén, miközben Goebbels a varsói romokat
vette szemügyre, Harald vér szerinti apja egy nagy üzleti
tárgyalást zárt le a közeli Poznańban. Aznap Günther Quandt
DWM-je vagyonkezelői gondnokságot kapott Poznań
legnagyobb gyára, a lefoglalt Cegielski fegyvergyár fölött.[6] A
Cegielski a mozdony-, tüzérségi- és gépfegyvergyártásról volt
ismert, és a náci fegyverhatóságok minősítése alapján a város
legfontosabb üzemének számított. Günther szerencséjére a
birodalmi gazdasági miniszter, Walther Funk segített, hogy más
aspiránsok helyett a régi barátjáé legyen a Cegielski-
komplexum.
A Cegielski művek lett Harald következő úti célja is. Miután
visszatért Lengyelországba, gyakornokoskodni kezdett a DWM
mozdonyépítő részlegén, az öntödében.[7] 1940 januárjában
Magda meglátogatta a fiát Poznańban. Arról számolt be
Goebbelsnek, hogy „Harald fantasztikusan viselkedik. Igazi férfi
lett, kifejezett társadalmi érzékenységgel. Most már csak a
Wehrmachthoz kell csatlakoznia, hogy ott is megállja a helyét”.
[8] Harald következő állomása valójában a front volt, de sokkal
vakmerőbb helyzettel kellett szembenéznie, mint amit az anyja
és a mostohaapja valaha is képzelt.
2.
Harald Quandt 12 éves kora óta az anyjával, mostohaapjával
és a féltestvéreivel élt, miután a pár eldöntötte, hogy nem
engedi vissza Güntherhez az 1934-es húsvéti ünnepek után. A
kemény gyerekfelügyeleti csatározások ellenére Magda és
Goebbels megengedték, hogy Harald minden második hétvégén
meglátogassa Günthert. Noha Harald a Harmadik Birodalom
egyik legradikálisabb családjában nőtt fel, ő maga nem volt
náci. Sőt csöppet sem törődött a nácizmussal. Megengedhette
magának. Mint Goebbels nevelt fia, azt csinált, amit akart. És
tinédzserként sokkal fontosabb dolgok érdekelték, mint a
fasiszta ideológia: a lányok, a motor, és a kocsik leginkább.[9]
Ennek eredményeképpen Harald teljesítménye a náci
ifjúsági szervezetekben csapnivaló volt.[10] 14 éves korában
kibukott a tengerészeti Hitlerjugendből, amely a náci ifjúsági
szervezet egyik fegyvernemi szakága volt, ahol katonai
előképzést kapott. A tizenéves Harald nem kedvelte a katonai
drillt, és összetűzésbe került a szakaszvezetőjével. Kibújt a
kötelezettségek alól, és meggyőzte Magdát, hogy írjon igazolást
neki az „iskolai problémák miatt”.[11] Annyit hiányzott, hogy
közölték vele: ne menjen vissza 1936 őszén. Amikor 1938-ban
eljött az idő, hogy belépjen az NSDAP-ba, nem töltötte ki az
űrlapot, és sosem lett tagja a náci pártnak.
Harald később azt mondta, Goebbels célja az volt, hogy
„olyan messze térítsen el apám eszméitől, amennyire csak lehet.
Tengerésztisztnek szántak, nem üzletembernek vagy
mérnöknek”.[12] De Harald nem csatlakozott a tengerészethez. A
Luftwaffébe lépett be. 1940 júniusában, miközben Poznańban
gyakornok volt, jelentkezett az elit ejtőernyős részlegbe, miután
a legjobb barátja harckocsi-parancsnokként halt meg, amikor
Németország megszállta Franciaországot. „Nem tart itt már
semmi. Nem vagyok más semmiben, mint a többiek” – írta
Poznańból egy másik iskolai barátjának.[13] Goebbels boldog
volt, hogy a nevelt fia hamarosan belép a hadseregbe, hogy
„alaposan kikupálják”, mivel Magda panaszkodni kezdett
legidősebb fia fegyelmezetlensége miatt.[14] „Még tinédzser, és
botrányosan viselkedik”– írta Goebbels a naplójába 1940
júliusának végén. Mialatt apja poznańi gyárában
gyakornokoskodott, Haraldnak lett egy barátnője, a poznańi
Metropolitan Színház egyik színésznője.[15] Magda nem
kedvelte. A következő poznańi látogatása alkalmával berontott
a művészeti igazgató irodájába, és követelte, hogy rúgják ki a
nőt. Az igazgató visszautasította. Hamarosan az igazgatót
rúgták ki, és kényszermunkásként dolgozott Günther poznańi
gyárában.
Az anyja szerencséjére hamarosan, alig néhány hét múlva
elkezdődött Harald ejtőernyős kiképzése, az 1. ejtőernyős
hadosztálynál.[16] Dessauban állomásozott, mintegy kétórányi
autóútra Berlintől délnyugatra. Amikor 1940. október közepén
hazament egy kétnapos eltávozásra, Goebbels helyeslőn írta: „A
hadsereg gatyába rázta.”[17]
1940. november elején, néhány nappal a 19. születésnapja
után Harald egyhetes szabadságra érkezett Berlinbe, mégpedig
Ursula és Silvia Quandt társaságában.[18] Ursula akkor vált el
Herberttől, Harald féltestvér bátyjától. Silvia pedig Ursula
hároméves kislánya volt a házasságból. Miután Harald
visszament Dessauba, Ursula és Silvia Goebbelséknél maradt
Berlinben – végül majdnem három hónapig laktak a náci
famíliánál. Az események bizarr fordulataként Goebbels 1940
karácsonyát három nővel töltötte – Ursulával, Magdával és az ő
legjobb barátnőjével, Ellóval –, akik valamikor mind a Goebbels
által annyira utált Quandt dinasztia valamelyik férfi tagjával
éltek házasságban.
A karácsony Goebbels bogenseei birtokán érte őket, Berlin
mellett északra.[19] A lakályos kis faépületet, ahol olyan sok
éjszakát töltött Lída Baarovával, Goebbels hatalmas vidéki
kúriává építtette át, 30 szobával, egy negyvenszobás
kiszolgálóépülettel és egy garázskomplexummal.[20] Délután
Goebbels és a nők egy kétórás lovastúrára mentek a család új
lovain a hófödte brandenburgi vidéken. Este pedig a társaság
olvasott, zenét hallgatott, történeteket mesélt, kicsit pletykált
Güntherről, Herbertről és a többi Quandtról. Goebbels
véleménye Herbertről nem javult az évekkel korábbi első
találkozás óta, amikor is úgy gondolta, hogy a Quandt-örökös
„enyhén retardált”. A naplójába a következőket írta: „Ursula
most milyen kedves, amióta elvált attól a borzalmas férjétől”.[21]
Herbert valóban egy rendkívül sötét fejezet kellős közepén
tartott 1940 végén, de ebben a sötétségben Goebbels a kedvét
lelte.[22]
3.
1940 októberében Günther Quandt jobbkeze, Horst Pavel és
Herbert tíznapos felfedezőútra ment a nácik által megszállt
Franciaországba. Günther összeállított egy kívánságlistát vagy
egy tucat, az AFA akkumulátorgyár által átvehető francia
célpontról, több zsidó tulajdonú céggel.[23] 1940 nagy éve volt
Herbertnek. 37 éves lett; csatlakozott az AFA végrehajtó
bizottságához mint a munkaerőért, hirdetésért felelős személy,
valamint az AFA Pertrix leányvállalatához; elvált Ursulától; a
náci párt tagja lett, ami illett a főnöki pozíciójához.[24] A II.
világháború kitörése összebékítette Herbertet és riválisát,
Pavelt. Herbert később felidézte, hogyan ért véget a versengés:
„Amikor jött a háború, keményebb lett a munka… Meg kellett
oldanom a feladatokat dr. Pavel kollégámmal… Röviden: a
háború közelebb hozott bennünket egymáshoz”.[25] A feladatok
közt volt a francia zsidók tulajdonában lévő, árjásított cégek
felvásárlása is. Vagy ahogyan később Herbert burkoltan
fogalmazott: „ipari cégeket vagy gyárakat ajánlottak vagy
javasoltak magáncégeknek megszerzésre.”[26]
Most, hogy kitört a háború, Günther eltökélte, azt teszi, amit
mindig is: profitál a helyzetből. 1940 augusztusában, két
hónappal a felvásárló körút előtt Günther elküldte az egyik
legmegbízhatóbb alkalmazottját, Corbin Hackingert
Franciaországba. A látszat kedvéért Hackinger felmondott a
berlini AFA-nál, mielőtt Párizsba költözött, ahol az ötvenes évei
elején járó bajuszos férfi üzletet nyitott az Élysée-palota
közelében, a Rue La Boëtie-n, a negyedik emeleten. A „Bureau
Hackinger” egy álcázott AFA-fióküzlet volt, amely a nácik által
megszállt és a Vichy-féle Franciaországgal foglalkozott.[27]
Hackinger számos egyéb feladata mellett feltérképezte a zsidó
tulajdonú cégeket az AFA-nak, és közreműködött az
árjásításukban: segített kisajátítani őket fedőcégeken,
vagyonkezelőkön, strómanokon, többek közt a saját szeretőjén
keresztül.
Günther, Herbert és a barátaik a francia
akkumulátorgyárakat könnyű prédának tekintették. De
tévedtek.[28] Miközben a francia hatóságok készségesen
kollaboráltak a nácikkal, azt nem akarták, hogy a cégeik a
német ipar kezébe kerüljenek, ezért megakadályozták a
külföldiek általi árjásításokat. A francia hatóságok maguk
akarták kifosztani zsidó állampolgáraikat. Hackinger
panaszkodott ugyan a francia bürokratákra, de ennél többet
nemigen mert tenni.
 Az AFA hét árjásítási kísérletéből öt kudarcot vallott.[29] A két
árjásított francia gyár, amelyet Günther meg tudott venni, az
idősebb fia elszánt erőfeszítésének volt köszönhető. Herbert és
Pavel a Pertrix nevében tárgyaltak az árjásított Hirschfeld
fémlemezgyár átvételéről Strassbourgban, a nácik által
megszállt Elzász fővárosában.[30] A német cégek sokkal
könnyebben működtek itt, mert a náci hatóságok alá tartoztak.
Herbert, aki még mindig elkeseredetten igyekezett bizonyítani
az apjának, időnként hétvégéken tárgyalt Strassbourgban, hogy
a hét elején már Berlinben lehessen, és bezsebelje kollégái
elismerését.
A Hirschfeld sikere után Herbert segített az AFA-nak
többségi tulajdont szerezni a Dreyfusban, egy másik
fémlemezgyárban, amely Párizs külterületén állt.[31] Hackinger
szerint „a legjobb objektum”, amivel találkozott.[32] A
fémlemezgyárakban elemlámpát is lehetett gyártani, ami a
Pertrix egyik fő terméke volt. Herbert kisajátította a saját
területét a Pertrixben, ahol a karrierjét kezdte, és vezető
igazgató lett. De az apja elismerését végül ezekkel az AFA-nak
teljesített, új háborús sikerekkel vívta ki. „Azóta ritkán döntök
vagy mérlegelek jelentős lehetőségeket anélkül, hogy ne
beszélném meg vele” – írta Günther később az idősebb fiáról.[33]
Sem az apának, sem a fiának nem számított, hogy a zsidók
megélhetését és élete munkáját veszik át. Nekik csak a Quandt-
birodalom terjeszkedése számított. És terjeszkedtek.[34] Belga,
lengyel, horvát és görög cégek is zsákmányul estek a céges
rablók Quandt-bandájának.
 4.
Harald Quandt imádott ejtőernyős lenni. Otthon érezte
magát a társai közt a dessaui bázison. Az ejtőernyős ugrás
mellett kiképezték lövésznek is, puskával és pisztollyal, amik
valószínűleg az apja fegyvergyáraiban készültek, és megtanulta
az ejtőernyős harci indulót is: „Zöld az ejtőernyőnk, erős az ifjú
szívünk, acél a fegyverünk, német ércből készült.”[35] Mindenki
fiatal volt, és kalandvágyó. Buliztak és balhéztak, emiatt
Haraldot majdnem kirúgták, mielőtt még harcba indult volna.
„Harald jól eltolta a katonai karrierjét egy nagyon ostoba dolog
miatt” – írta Goebbels a naplójába 1941. február 12-én.[36] „Egy
igazán gyerekes balhé, komolyabb háttérrel. Most fizetnie kell
érte. Remélhetőleg több botrány nem lesz, és ennek örökre
vége.” Nem lehet biztosan tudni, de Harald valószínűleg egy
keményen italozós éjszaka után elkövetett valamit.[37] Az, hogy
Harald alighanem valóban túllőtt a célon, napokig
foglalkoztatta Goebbelst.[38] Eltökélte, hogy kihúzza nevelt fiát a
bajból. Még egy segédet is küldött Dessauba, hogy nézze meg
Haraldot, aki persze nem átlagos katona volt. Mint Goebbels
nevelt fia, olyan védelmet élvezett, mint a Wehrmachtban
senki. Miután a segéd visszatért Berlinbe, Goebbels kurtán
megjegyezte: „a probléma megoldva”.[39]
1941. május 20-án kora reggel Harald végül elment a
háborúba. Az első harci bevetése Kréta látványos megszállása
volt. A szövetséges haderők egy bombázóbázist akartak
kiépíteni a maradék görög bástyán, amit a németek bármi áron
meg akartak akadályozni. A Merkur hadművelet volt az első
túlnyomórészt ejtőernyős művelet a hadtörténetben.{ii}
Háborús memoárjában a brit miniszterelnök, Winston
Churchill ezt írta: „Sosem volt még ennél vakmerőbb és
kegyetlenebb német támadás.”[40]
Harald és bajtársai napkelte előtt szálltak fel a kontinensen
lévő bázisukról, „tüzes szívvel, bízva a hadiszerencsénkben”.[41]
Míg a tengerpart fölött repültek, német harci gépek tűntek fel
minden oldalon, hogy az ejtőernyősöket kísérjék a sziget fölé, a
földet érés helyszínéhez. Amint a krétai tengerpart fölé értek, a
brit légelhárító tüzérség azonnal tüzelni kezdett arra a
repülőre, amelyen Harald is volt. Aztán Harald megkapta a
parancsot: „ugrásra készülni”, majd a zöld fényt. A 19 éves fiú
kiugrott a gépből, és zuhant a csatatérre.
Az ugrás pompásan sikerült. Tiszta idő volt, tökéletes
magasság, a kijelölt területre érkeztek „tűpontossággal”. A
német ejtőernyősök a brit katonák kemény géppuskatüzében
ugrottak, de Haraldnak és legtöbb társának sikerült sebesülés
nélkül földet érnie. Több mint negyven lövedék lyukasztotta át
az ejtőernyőjét, amitől Harald sokkal gyorsabban zuhant, és
nagyobb sebességgel ért földet. Miután lekapcsolta magáról a
hevedert, megszerezte a fegyvertartóját, ami 50 méterre tőle
landolt.
 Harald Quandt egyenruhában, Magdával, Joseph Goebbelsszel és a hat
féltestvérével, 1942-ben
A harc azonnal megkezdődött. Harald és társai főleg a sok
mesterlövésztől tartottak, akik a fák közt és a bozótosban
rejtőztek. És kimerültek voltak a hőségtől is. A csata első napján
árnyékban is 40 fokot mértek, és távolról sem ez volt a
legmelegebb napjuk. Hosszú és kemény harcok után a német
csapatok végül elfoglalták a szigetet, 1941. június 1-jén. De a
vérfürdő nem ért véget. A helyi polgári lakosság kiterjedt
ellenállást tanúsított: ekkor történt meg először a háború során,
hogy a németek ilyen fokú ellenállással találkoztak.[42] Kurt
Student Luftwaffe-tábornok vezetésével a náci haderő
megtorlásként több ezer krétait ölt meg. A német csapatok
számos falut porig égettek, hogy letörjék az ellenállást. Student
helyettese végrehajtotta a csata során kiadott parancsot: 10
krétait kell megölni minden halott vagy sebesült német
katonáért cserébe.
Az invázió végső soron siker volt az ejtőernyősöknek, noha
közel 6 ezer ember meghalt vagy megsebesült a harcokban.
Ez még a legyőzött Winston Churchillre is hatással volt. „A
német légierő a hitleri ifjúsági mozgalom és az 1918-as
vereségért bosszúra éhes germán szellem megtestesítője volt” –
írta Churchill. „Ezek az ejtőernyős csapatok a német
férfilakosság színe-javából, önfeláldozó, remekül kiképzett és
feltétlenül hithű nácikból álltak. Leghőbb vágyuk volt, hogy a
német dicsőség és világhatalom oltárán áldozzák életüket.”[43]
Harald jól teljesítette az első bevetését. Ki is tüntették, a
vaskereszt első fokozatával.[44] Magda viszont nagyon aggódott
a fiáért. Hallotta, hogy a német hadifoglyokat megcsonkítják
Görögországban.[45] Goebbels, akinek nem szóltak előre Harald
bevetéséről, nagyon büszke volt a nevelt fiára, akárcsak Hitler.
1941 júniusának közepén Goebbels beszámolt a Führernek
„Harald bátorságáról, ami rendkívül boldoggá teszi. Még mindig
nagyon kedveli a fiút”.[46] Harald hat héttel később tért vissza
Németországba, éppen időben, hogy részt vegyen apja 60.
születésnapi partiján Berlinben. Hamarosan előléptették
tiszthelyettesnek, és cikket írt az AFA céges lapjában,
görögországi élményeit részletezve.[47] „A krétai hadművelet
ismét megmutatta nekünk, hogy a német ejtőernyősök számára
nincsen lehetetlen” – kérkedett Harald.[48] „Csak az a vágyunk,
hogy halálos csapást mérjünk az angolra, lehetőleg a saját
szigetén.” Az apja is ugyanígy érezte. A Blitz és az angliai csata
idején Günther azt írta az AFA alkalmazottainak, hogy a
Luftwaffe „már halálos és döntő ütközetben diadalmaskodott a
legnagyobb ellenségünk, a britek felett.”[49] Otthon is „mindenki
teszi a kötelességét, a lehető legtöbbet, amivel hozzá tud járulni
a németek létért folytatott küzdelmének végső győzelméhez”.
De a brit inváziót lefújták. Helyette a keleti front várta Haraldot.
5.
1941. június 26-án, amikor a Barbarossa hadművelet, a
Szovjetunió elleni sorsdöntő náci invázió már négy napja
zajlott, a berlini Bellevuestrassén Friedrich Flick egy fontos
levelet íratott a könyvelőjével a birodalmi
pénzügyminisztériumnak.[50] Flicknek nagy tervei voltak az
utódlással kapcsolatban. Részvényessé akarta tenni a két
fiatalabb fiát, a 21 éves Rudolfot és a 14 éves Friedrich Karlt
abban a holdingban, amely a hatalmas acél-, szén- és
fegyverkonglomerátumot irányította. Pontosan négy évvel
korábban ugyanezt tette a legidősebb fiával, Otto-Ernsttel, egy
nappal azután, hogy a fiú 21 éves lett.[51] Ez egybeesett azzal,
amikor Flick jogilag is a nevét viselő családi vállalkozássá
alakította az ipari cégcsoportot. De Flick immár nem volt biztos
benne, hogy a „koronaherceg”, Otto-Ernst a legjobb választás.
[52]
 Friedrich Flick és fiai, Otto-Ernst (hátul), Rudolf (jobbra elöl) és Friedrich
Karl (balra) a berlini családi villánál Grünewaldban, a harmincas évek
elején
A zsarnok mágnás elsőszülött fiának lenni különleges teher
volt, és Otto-Ernst érezte is a nyomást. A rideg apa árnyékában
kellett kiállnia magáért. És jobban nem is különbözhettek volna.
Otto-Ernst Berlin elegáns Grünewald negyedében, a családi
villában, személyzettel körülvéve nőtt fel, és a kocogást, a zenét,
a mozit és a színházat kedvelte.
Az apja viszont azt szerette volna, ha a fia
evezősversenyeken vesz részt. „Egy normális burzsoá miliőben
felnőtt fiú sosem élte volna túl ezt a neveltetést” – jegyezte meg
egyszer Otto-Ernst.[53] Ambiciózus és intelligens volt, de
társaságban félszeg, a stresszes helyzeteket rendre túlreagálta.
Nyugtalanságát csak fokozta hatalmas termete. Közel
kétméteres magasságával esetlenül tornyosult a családja fölé.
Nyilvánvaló volt, hogy Otto-Ernst nem alkalmas arra, hogy
egy napon apja örökébe lépjen, nem mintha nem próbálkozott
volna ezzel. 1939 elején, miután egy szemeszteren át üzleti
tanulmányokat folytatott Berlinben, az apja arra kényszerítette,
hogy hagyja abba, és vegye át egy új gránátpréselő üzem
vezetését a család türingiai acélkomplexumában.[54] Otto-Ernst
első vezető állása nem sült el jól. Szerette volna letenni a
névjegyét, és ezért kemény vitába keveredett apja egyik
gyárigazgatójával.[55]
Flick középső fia, Rudolf viszont acélosan állhatatos volt;
pont az, ami bátyja nem. A Flick család „fenegyerekét” 1939-ben
besorozták, és hadnagy lett a Luftwaffe-elit Göring tábornok
vezette hadosztályánál, ami gyakran a birodalmi marsall
testőrségeként szolgált.[56] 1941. június 28-án tragédia sújtott le
a családra. A Barbarossa hadművelet hatodik napján Rudolf
előretört az ezredével az ukrán városba, Dubnóba, amikor egy
gránát eltalálta és megölte.[57]
Flicket nagyon lesújtotta Rudolf halála.[58] Borzalmas
bőrkiütéstől szenvedett. Hermann Göringet is hiába kérlelte,
hogy a fia holttestét hazahozhassa. Ehelyett a birodalmi marsall
megszervezte, hogy Flick elrepüljön Rudolf sírjához Lvivbe. A
középső fiú tulajdonrészét elosztották Otto-Ernst és a még
tinédzser Friedrich Karl közt, akit apja „a kis fickónak” hívott.
[59] Flicknek fogalma sem volt róla, mennyi bajt okoz majd a két
megmaradt fia neki – és ami azt illeti, Németország többi
részének is.
1941. szeptember közepén Flick Otto-Ernstet Lotaringiába
küldte a következő megbízatására: a kisajátított Rombach
acélgyárban kellett dolgoznia. Némi lobbizás után Göring a
francia gyárat Flick gondjaira bízta. A 25 éves Otto-Ernst a
leendő apósa irányítása alatt munkálkodhat majd, aki a
gyárkomplexumot vezeti.[60] Most, hogy Rudolf halott, Otto-
Ernst még inkább érezte a nyomást, hogy bizonyítson az
apjának – nagy szerencsétlenségére azoknak az embereknek,
akiket arra kényszerítettek, hogy a Rombachban dolgozzanak.
6.
1941 augusztusában, egy fülledt napon Ferry Porsche
megérkezett Kelet-Poroszországba, a Mazuri erdőbe, hogy egy
prototípust bemutasson Hitlernek és Himmlernek a
Farkasveremben (Wolfschanze), a Führer keleti fronton lévő
katonai főhadiszállásán.[61] Ferry apja igyekezett a Volkswagent
katonai célokra alkalmassá tenni. Együttműködve a
Wehrmachttal, megtervezte a Kübelwagent: egy könnyű
terepjárót, amelyet Rommel tábornok csapatai használtak az
észak-afrikai hadjáratban.[62] A 31 éves Ferryt azért rendelték a
Farkasveremhez, hogy bemutassa apja legújabb tervezését, a
Schwimmwagent (az úszó kocsit), a kétéltű járművet, amelyet a
Waffen-SS-szel, Himmler terrorgépezetének katonai részlegével
együttműködve fejlesztett ki. Ferry apja nem jött el. Ő már a
következő feladattal foglalkozott.
 Ferry Porsche öltönyben áll, miközben Hitler szemügyre veszi a kétéltű
autót, mögötte Himmler
A terepjáró sikere egy újabb náci tervezési munkát hozott a
65 éves Porschénak. A Barbarossa hadművelet megkezdése
előtti napon Hitler kinevezte őt a tankbizottság vezetőjének, és
megbízta, hogy új páncélozott harci járműveket tervezzen a
keleti frontra. Miközben Ferry továbbra is a stuttgarti
tervezőirodát vezette, Porsche előléptette igazgatónak a vejét,
Anton Piëcht, hogy vegye át a fallerslebeni Volkswagen-gyárat.
A fegyver- és katonai járműgyártás 1940 tavaszán indult be,
amikor a hatalmas gyárkomplexum végül megépült.[63]
Terepjárók, V–1 rakétabomba, páncéltörő akna, páncélököl,
tankalkatrészek, Ju 88 kétmotoros bombázó, és a világ első Me
262 vadászrepülőgépe – idővel mind elkészült az üzemben a
náci hadigépezet felépítéséhez. Mindezt egyre inkább a
kényszermunka tette lehetővé.[64] 1940 júniusa óta több száz
lengyel nő és bebörtönzött német katona (legtöbbjük
engedetlenség vagy dezertálás miatt) került a Volkswagen-
komplexumba, ahol még mindig nem volt elegendő munkaerő a
termelési igények kielégítéséhez. Keveset fizettek nekik,
borzalmasak voltak az életkörülményeik, és a vacak kis
pénzüket sem költhették el odakint. Ezeket a munkásokat a gyár
táborában, szögesdrót mögött tartották, és az őrök keményen
bántalmazták őket. Ha minden a terv szerint megy, és Hitler
jóváhagyja a prototípust, akkor hamarosan az ő kérges, csontos
kezük állítja össze a Harmadik Birodalom kétéltű járműveinek
alkatrészeit.
Ferry bemutatóját követően Hitler alaposan szemügyre vette
a kétéltű járművet a Farkasveremben. Részletesen kikérdezte
Ferryt, aki úgy írta le a Führert, hogy „sokkal sympatico (sic), ha
az ember személyesen ismeri”.[65] Hitler a katonákat féltette,
akiknek majd vezetniük kell ezeket a kocsikat. Az oroszok
mellett mindenféle bogarak és szúnyogok ellen is küzdeniük
kellett a keleti fronton. „Nem tudnának valami szúnyoghálót
szerelni az autóra, hogy védje őket, legalább amíg állnak?” –
kérdezte a Führer Ferryt. Abban a pillanatban a Hitler mellett
álló tábornok arcát megcsípte egy szúnyog. A Führer
villámsebesen odafordult, és pofon vágta a tábornokot, megölve
a szúnyogot. A férfi arcán csurgott a vér. „Idenézz! – vihogott
Hitler. – Az első német tábornok, aki a vérét ontja ebben a
háborúban!”
Ferry később azt állította, hogy Himmler sétára invitálta az
erdőn át, és tiszteletbeli SS-tisztté avatta ott helyben.[66] Ami azt
illeti, Ferry már jelentkezett az SS-be 1938 decemberében, és
1941. augusztus 1-jén fel is vették tisztnek, vagyis azelőtt, hogy a
bemutatót megtartotta volna Hitlernek és Himmlernek.[67]
Hamarosan ezrével gyártották a kétéltű járműveket a
fallerslebeni Volkswagen-gyárban. 1941. október elején, néhány
héttel Ferry bemutatója után, ez a gyár lett az első a Harmadik
Birodalomban, ahová szovjet hadifoglyokat küldtek
kényszermunkásnak, összesen 650-et.[68] A férfiak alultápláltak
voltak, járni is alig tudtak. Sokan összeestek a gépek mellett. 27-
en heteken belül meghaltak. És millió bajtársuk követte őket a
rabszolgaságba, kínzásba, halálba.
7.
1941. november 19-én Friedrich Flick, három legközelebbi
munkatársa és néhány más acélmágnás „pár érdekes jelentést”
kapott a megszállt Ukrajnából.[69] Flick ismét a riválisával, Paul
Pleigerrel készült üzletelni, a Reichswerke igazgatója ugyanis
folyamatosan terjeszkedett a háború kezdete óta. Göring
először a náci Németország széniparát bízta rá. Most pedig a
Szovjetunió nácik által megszállt része teljes ipari forrásainak
elrablását. Mint a régió frissen kinevezett „gazdasági diktátora”,
Pleiger hamarosan vegyesvállalat létrehozását javasolta Flick
egyik acélműve és a Reichswerke között.[70] [71] Ez hasznosítaná
a lefoglalt acélműveket a Dnyeper folyó mentén, amely északról
délre folyt Ukrajna ipari centrumán keresztül. Flick készségesen
belement.
De az az ipari jelentés, amit ezen a hideg napon olvastak
Flick főhadiszállásán a berlini Bellevuestrassén, nem a
szokványos jelentés volt.[72] Egy szemtanútól származott, az
ipari szakembertől, Ulrich Faulhabertől, aki szenvtelenül
részletezte a horrorisztikus helyzetet a keleti fronton. Kijev
külterületén Faulhaber a német csapatok által őrzött szovjet
hadifoglyok végtelen sora mellett ment el. Ha egy fogoly
megbotlott, és nem tudott továbbhaladni, kivégezték. Éjszaka
Faulhaber tanúja volt az éhező szovjet katonák
kannibalizmusának, akik „megsütötték és megették a saját
bajtársaikat” a német ideiglenes gyűjtőtáborokban. A német
őrök ezután „helytelen viselkedés” miatt lelőtték a kannibál
katonákat.
Faulhaber az ukrán zsidók tömeges meggyilkolásáról is írt a
jelentésében. Úgynevezett Einsatzgruppék (bevetési csoportok)
kóboroltak Kelet-Európában, és lemészároltak 1,3 millió zsidót.
Himmler parancsára, amelynek végrehajtását Reinhard
Heydrich felügyelte, ezeket a halálosztagokat a Waffen-SS-ből, a
Gestapóból, a rendőrségből és más náci biztonsági
szolgálatokból verbuválták. Ahogy a német frontvonal haladt
Kelet-Európán keresztül, az Einsatzgruppék vonultak a
frontvonal mögött, és gyilkoltak. Ukrajna néhány nagyvárosa,
például Kijev és Dnyepropetrovszk „már zsidómentes övezet…
Akik nem tudtak elmenekülni, azokat likvidálták” – írta
Faulhaber. Lejegyezte, hogy Kijev belvárosa „romokban hever”,
noha nem tudta megállni, hogy ne áradozzon a Dnyeper
nyugati partjától kelet felé húzódó síkság „felejthetetlen
gyönyörűségéről”. Legalább ez ott volt.
Halál mindenütt. 1941 karácsonyestéjén Rudolf-August
Oetker megérkezett Varénába, amely egy kétezernél is kisebb
lélekszámú város Dél-Litvániában, a belorusz határ mellett.
Mivel az apját a verduni csatában ölték meg az I.
világháborúban, Rudolf-August családja nem akarta egyetlen
férfi örökösét a frontra küldeni. A család a kapcsolatain
keresztül elintézte, hogy amikor Rudolf-Augustot behívták, a
Wehrmacht élelmezési részlegéhez helyezzék Berlinben.[73]
Varénában a 25 éves bielefeldi „pudingherceg” élelemmel látta
el a keleti front felé masírozó német katonákat. Egy lengyel
varrónőnél szállásolták el, aki beszélt németül. Rudolf-August
vodkát ivott, hogy melegen tartsa magát a fagyos éjszakákon, és
hogy féken tartsa a város kísérteteit.
Varéna valóban kísérteties volt. Három és fél hónappal
azelőtt, hogy Rudolf-August megérkezett, a város lakosságának
egyharmadát meggyilkolták. 1941. szeptember 9-én a 3-as
számú Einsatzkommando, Karl Jäger SS-ezredes vezetésével,
831 zsidót terelt be a város zsinagógájába. Másnap egy erdőbe
vitték őket, alig két kilométerre a várostól, a főút mellé. Ott két
nagy gödröt ásattak velük, egymástól 30 méterre: az egyiket a
férfiaknak és fiúknak, a másikat a nőknek és a lányoknak. Jäger
ezredes feljegyezte, hogy aznap 541 férfit, 141 nőt és 149
gyereket lőttek a gödrökbe. Aztán az Einsatzkommando
továbbment a következő városba. Aztán a következőbe, majd
megint a következőbe. Jäger számítása szerint 1941. július
elejétől december 1-jéig a csoportja 137 346 embert mészárolt
le.
 Rudolf-August Oetker Wehrmacht-egyenruhában, az anyja, Ida és Meyer
kormányzó mellett 1941-ben
Rudolf-August később meglepetést színlelt, hogy „egyáltalán
életben maradt”, mert Varéna „a partizántevékenység kellős
közepén” helyezkedett el.[74] De a valódi balti partizánok a
szovjetek, nem pedig a németek ellen harcoltak. A nácik a
„partizán” szót eufemisztikusan a zsidók kiirtására használták,
valamint a keleti fronton a megszállt területek lakosságának
elnyomására. A Varénában történt atrocitások ezzel együtt sem
késztették Rudolf-Augustot az SS-be való belépés átgondolására.
Már 1941. július 1-jén elfogadták önkéntesként a Waffen-SS-ben,
amelynek tagjai nagyjából egyharmadát adták a kóborló
Einsatzgruppéknak.[75]
Egy Rudolf von Ribbentrop nevű új prominens barátja némi
bepillantást engedett Rudolf-Augustnak, hogy milyen is az élet a
Waffen-SS-ben. Rudolf a náci Németország talpnyaló
külügyminiszterének és Führer-imádójának, Joachim von
Ribbentropnak a legidősebb fia volt, akinek az apját senki sem
kedvelte. Goebbels azon viccelődött, hogy a társadalmi
ranglétrán felfelé kapaszkodó Ribbentrop „házassággal szerezte
a pénzét, és megvásárolta a nevét”.[76] Von Ribbentrop a
Henkell, Németország legnagyobb pezsgőgyártójának
örökösnőjét vette feleségül, és adoptáltatta magát egy nagyon
távoli rokonnal, hogy használhassa a nemesi származást jelző
„von” szócskát a nevében, annak ellenére, hogy csöppet sem
arisztokrata biológiai apja még életben volt.
1940 végén Rudolf-August Oetker találkozott Ribbentrop 19
éves fiával Berlinben. Az örökösök gyorsan összebarátkoztak.
[77] Rudolf Waffen-SS-parancsnokként megsebesült, és a főváros
mellett lábadozott. Egészen elbűvölhette Oetkert a háborús
meséivel, mert 1941 januárjára a pudingherceg már elindította
a jelentkezését a Waffen-SS-be.[78] Közben Bielefeldben a
mostohaapja, Richard Kaselowsky titkára szorgalmasan
gyűjtötte a dokumentumokat, amelyek Oetker „árja”
származását bizonyítják a dédszülőktől lefelé – ez volt az egyik
feltétel a sok közül, hogy valaki a „fajilag tiszta” Waffen-SS-be
bekerülhessen. Oetker eközben Varénában várta, hogy
elbocsássák a Wehrmachttól, elhagyhassa a litván vérfürdőt, és
Waffen-SS-tiszt lehessen.
8.
1941. december végén Harald Quandt visszatért az
ejtőernyős bázisra Dessauba, az első bevetéséről a keleti
fronton. Nem volt boldog. A leningrádi front közelében Harald
egységét gyalogosként vetették be, ahelyett, hogy a frontvonal
mögé dobták volna le őket, ahogy szokásos.[79] A vérontás,
aminek tanúja volt, összezavarta és elkeserítette. Az újévi
ünnepet Goebbelséknél töltötte a miniszter vidéki birtokán,
Berlintől északra, filmcsillagokból álló vendégsereglettel.
Amikor mindenki a fehér abrosszal borított ebédlőasztal körül
ült, és az eseménydús elmúlt évről beszélt, Goebbels a
vendégeinek a gyors győzelem perspektíváját vázolta fel.
Harald hirtelen félbeszakította a nevelőapját. „Ez mind
képtelenség. A háború… még legalább két évig tartani fog.”[80]
Goebbels felcsattant, és kiabálni kezdett Haralddal. A 21 éves
ejtőernyős kitartott a véleménye mellett. A szóváltás annyira
elmérgesedett, hogy Magdának minden erejére szüksége volt,
hogy visszafogja Goebbelst. Ennél sokkal kevesebbért is
végeztek már ki embereket.
Nem Haraldot, persze. A következő évben folyamatos
bevetésen volt a háború sújtotta Európában. A megszállt
Franciaországban, ahová aknatelepítésre vezényelték,
sárgaságot kapott. 1942. július végén betegszabadságra
visszatért Berlinbe. „Érdekes dolgokat” mesélt a nevelőapjának
arról, hogy a Wehrmacht egy második front megnyitását készíti
elő a britek ellen.[81] Harald és a társai még mindig nagyon
akartak ellenük harcolni. „Különleges indulatok fűtik őket, mert
a folyamatos várakozástól nem tudtak sem szabadságra menni,
sem pihenni. Kívánatos lenne, hogy az angolok, ha egyáltalán
támadni akarnak, jöjjenek, amint lehetséges. A katonáink meleg
és szívélyes fogadtatásban fogják részesíteni őket” – írta
Goebbels a naplójában.
 De a britek csak nem jöttek. 1942. október közepén Harald
visszament a keleti frontra. Nagyon várta a következő bevetést,
és nyomatékosan tiltakozott az ellen, hogy tartalékba helyezzék.
[82] Magda és Goebbels aggódtak érte. Imádkoztak, hogy
biztonságban és épségben túl legyen az elkövetkező nehéz
küldetésen.[83] Ezúttal a Moszkvától nyugatra fekvő Rzsev
közelébe kellett mennie; 14 hónapos csata zajlott a város körül,
amelyben már német és szovjet katonák tízezrei haltak meg.
Annyi volt a halott, hogy ezt a frontot csak a „rzsevi
húsdarálóként” emlegették. És Harald – egy bajtársa szerint –
„még veszélyesebben élt, mint a többiek”. Egyedül ment ki
éjszaka, hogy ellenséges állásokat térképezzen föl, és „bajba is
került a szovjet partizánokkal” Rzsevnél – mondta Goebbels
Hitlernek.[84] [85]
1943. február 23-án Goebbels levelet kapott Haraldtól,
amelyben a fiú megköszöni neki a propagandaanyagokkal teli
csomagot, amit a rzsevi frontra küldött.[86] Harald Goebbels
legutóbbi beszédének dicséretével hízelgett Goebbelsnek.
Goebbels öt nappal korábban sorsdöntő beszédet tartott.
Február 2-án a Wehrmacht és szövetségesei körülzárták
Sztálingrádot, és a Vörös Hadsereg az alkalmat megragadva
tovább nyomult nyugat felé. Megkezdődött a hosszú menetelés
Berlinbe. „Totális háborút” hirdettek, most, hogy a csata Hitler
és csapatai ellen irányult.[87] Február 18-án este Goebbels a
berlini Sportpalast színpadára lépett, ismét sokezres nézőtér
előtt, mint már olyan sokszor korábban. Messze fölötte egy
hatalmas piros-fehér transzparens lógott, rajta a hatalom új
propagandaszólama nagybetűkkel: „TOTÁLIS HÁBORÚ – LEGRÖVIDEBB

HÁBORÚ”. Rádióbeszéde több tízmilliós hallgatóságnak Goebbels

felvázolt egy fantazmagóriát a szovjet katonák közeledéséről,
mögöttük a „zsidó likvidáló kommandókkal”, amelyek
Németországra tömeges éhínséget, terrort, anarchiát hoznak.
Beszéde végén a miniszter megkérdezte feltüzelt hallgatóságát:
„Akartok totális háborút? Ha szükség lesz rá, akartok
totálisabbat és radikálisabbat, mint amit ma el tudunk
képzelni?” A tömeg megvadult. Tiszta, nyers gyűlölet táplálta a
lángot.
A beszéd közben Goebbels száján kicsúszott a „kiradírozás”
szó, miközben a zsidókról beszélt. Aztán gyorsan „elnyomásra”
javította. Nem akarta felhívni a figyelmet a zsidók millióinak
szisztematikus meggyilkolására, ami már zajlott, és a
megsemmisítő táborokra, amelyeket a megszállt
Lengyelországban fölépítettek. Egy évvel korábban a berlini
Wannsee tónál egy villában egy Reinhard Heydrich vezette
konferencián megbeszélték a „zsidókérdés végső megoldását”,
hogy biztosítsák, a rezsim minden felelős részlege
együttműködik a megvalósításában.
„Ez egy meglehetősen barbár eljárás, amelynek semmilyen
részletét nem kell bemutatni, és magukból a zsidókból sem sok
marad” – vallotta be naplójában Goebbels.[88]
 Goebbels a „totális háború” beszéde közben a berlini Sportpalastban 1943
februárjában

9.
Miközben a fiatalabb fia, Harald Európa-szerte harcolt,
Franciaországtól a keleti frontig, Günther Quandt Berlinben
tartózkodott, és a munkaerőhiánnyal bajlódott, valamint a
bankokkal alkudozott. 1942 folyamán Günther kemény
tárgyalásokba bocsátkozott Németország három nagy
bankjával: a Deutsche Bankkal, a Commerzbankkal és a
Dresdner Bankkal. Finanszírozni akarta a DWM további
terjeszkedését.[89] A fegyveróriásnak abban az évben 182 millió
birodalmi márka eladása volt, a forgalmát pedig 1943-ban
megduplázná, 370 millió birodalmi márkára. Ugyanakkor a
DWM súlyos adósságokat is nyögött. A növekedés nem olcsó,
különösen háborús időkben. A bankok addig közel 80 milliós
kölcsönt adtak, rendkívül magas hitelt, és vonakodtak ennél
többet kínálni. Ez az ő szemükkel nézve „nem tűnt
indokolhatónak”.[90] Günther mégis többet akart – bármi áron.
 Az 1942. októberi tárgyaláson a Deutsche Bank végrehajtó
bizottságának nem tétovázott felemlegetni a „képzetlen
munkások alkalmazását” a DWM-ben (hadifoglyok, behívott
külföldiek stb.). Ezzel indokolta, hogy a bank miért nyújtsa
számára alacsonyabb kamatra a következő kölcsönt.[91] A
képzetlen munkások pénzbe kerülnek. Különösen azok, akiket
foglyul ejtettek, bebörtönöztek, éheztettek és bántalmaztak. A
bankok a nyár folyamán engedtek a nyomásnak, és egy 50
milliós kötvényt bocsátottak ki a DWM-nek.[92] A cégnek nagyon
jól jött a kötvény biztosította „talált pénz”. A kereslet olyan nagy
volt, hogy a kötvényt többszörösen túljegyezték, és a programot
napokon belül le is zárták. A tőkepiacok ismét felülmúlták az
emberi tőkét. De a kötvénykibocsátás után a nagy bankok
lehúzták a rolót Günther előtt. A náci háborús gépezet
akadozott, és már az ő pénzük forgott kockán.
Mivel a német férfiak millióit besorozták, vagy maguk
jelentkeztek a Wehrmachthoz, a munkaerő hihetetlenül súlyos
hiánycikké vált egész Németországban. A munkaerőhiány
különösen nyomasztó volt a keleti fronton dúló ádáz vérontás
fényében, ahol a Wehrmacht 1941 júniusától nagyjából 60 ezer
katonát veszített.[93] Hogy a hiányt enyhítse, Hitler 1942 elején
„minden idők legnagyobb kényszermunkaprogramját jelentette
be”. A kényszermunka kiterjesztésével két náci funkcionáriust
bízott meg: a türingiai Gauleitert, Fritz Sauckelt, akit 1942
márciusában teljhatalmú tábornokká, és Albert Speer építészt,
akit ugyanebben a hónapban a birodalom új fegyverkezési
miniszterévé nevezett ki.
 1942-ben Sauckel gyorsan növelte az erőszakosan toborzott
vagy egyszerűen deportált emberek számát a német gyárakban.
Milliószámra hozták az embereket egész Európából, de a
túlnyomó többség, a náci hatóságok által Ostarbeitereknek
nevezettek a Szovjetunióból és Lengyelországból jöttek. Közben
1942 szeptemberében egy többnapos konferencián Hitler
elfogadta Speer javaslatát, hogy a koncentrációs táborok
foglyait állítsák háborús termelésre a táborokon kívül.[94] Hitler
döntése igencsak megnövelte a koncentrációs táborok
foglyainak használatát a német gyárakban, ezért gyorsan
növekedett a koncentrációs „altáborok” száma szerte az
országban a gyártelepeken vagy azok közelében. Legalább 12
millió külföldit kényszerítettek munkára a háború alatt
Németországban: férfiakat és nőket, fiúkat és lányokat.[95]
Közülük két és fél millióan haltak meg, miután borzalmas
körülmények között borzalmas munkát végeztettek velük.
Az IG Farben, a Siemens, a Daimler–Benz, a BMW, a Krupp,
valamint Günther Quandt és Friedrich Flick gyárai voltak a
kényszer- és rabszolgamunka legnagyobb felhasználói.
Kényszermunkást és hadifoglyot bármelyik német üzleti
vállalkozás igényelhetett a helyi irodánál. 1942 elejétől a
koncentrációs táborok foglyait ugyancsak kiadhatta akármelyik
vállalkozáshoz az Oswald Pohl SS-tábornok – Himmler Baráti
körének tagja – által vezetett SS Gazdasági és Adminisztratív
Szervezet (SS-WHVA). Egy cég kérhetett rabokat az SS-WHVA-
tól, amely felülvizsgálta a vállalkozást. A cég fizetett az
altáborért, és „lízingelte” a rabokat az SS-től napi 4–6 birodalmi
márkáért, a fogoly alkalmasságától függően. Az SS által
fenntartott koncentrációs táborok és a német cégek között a
rabszolgamunkát illetően együttműködés alakult ki Auschwitz
és az IG Farben, Dachau és a BMW, Sachsenhausen és a
Daimler–Benz, Ravensbrück és a Siemens, Neuengamme és
Günther AFA-ja, Porsche Volkswagenje és a Dr. Oetker között.[96]
10.
Mielőtt a háború elkezdődött, Günther szilárdan eltökélte,
hogy korszerű gyárkomplexumot épít az AFA
akkumulátorgyárnak valahol Németországban. Szerencséje
volt: Hannover városa eladott egy jókora telket az ipari
külvárosában, nagyjából 600 méter hosszúságút, és felajánlotta
az AFA-nak. Günther büszkén írta, hogy „sokáig keményen
dolgozott az új gyár tervein”, jelentős eredménnyel.[97] A
háború után a brit ellenőrök az AFA új gyárát a „világ
legnagyobb akkumulátorgyártó üzemének” titulálták; ezt a
minősítést manapság a Tesla Elon Muskja igencsak
megirigyelné.[98] 1940 őszén az AFA hannoveri telepe elkezdett
akkumulátorokat gyártani a német haditengerészet
tengeralattjáróihoz, valamint a G7e elektromos torpedókhoz,
amelyekkel hajókat süllyesztettek el.[99]
1943 elejére az AFA hannoveri gyárában a 3400 munkás
több mint fele kényszermunkás volt, de ekkor még nem
koncentrációs táborokból hozták őket.[100] Günther gyárának
menedzserei sikertelenül tárgyaltak az SS-szel arról, hogy a
Hamburg melletti Neuengamme koncentrációs táborából
hozhassanak foglyokat. Az AFA ugyanis nem tudta garantálni,
hogy az üzemcsarnokban megfelelően el tudják különíteni a
foglyokat a szabad munkásoktól, márpedig az SS ragaszkodott
ehhez.
1943 márciusában az SS úgy döntött, hogy
kompromisszumot köt elkülönítésügyben, és megegyezett az
AFA-val. Egy altábort építettek a gyártelepen, a neuengammei
láger környéken lévő 85 „szatelit” táborának egyikét. A tábor
felépítése és fenntartása az épületektől az ágyakon át a
szögesdrótig – és kezdetben még az élelmezés is – az AFA
feladata volt. Az SS felelt a táborparancsnokságért, az őrökért, a
foglyokért, a ruházatukért, az „orvosi ellátásért” (ha ugyan ezt
annak lehet nevezni), és a szállításukért Neuengamméból és
vissza. Az AFA az SS-nek állta a szokásos hat birodalmi márkát
egy képzett fogolyért naponta, és négyet egy képzetlenért.
Ez az ár persze nem azt jelenti, hogy a
kényszermunkásoknak az AFA fizetett volna. A koncentrációs
táborok foglyai „kevesebbek voltak, mint a rabszolgák”.[101] Az
SS és az AFA cinikusan abban egyezett meg, hogy „ösztönzik a
foglyokat, hogy fokozzák a teljesítményüket a gyár hasznára”.
[102] Pénz helyett a tábor kantinjában felhasználható utalványt
kaptak, de csak akkor, ha elérték az SS által fejlesztett
bónuszrendszer alapján a heti célt.[103] Ez a rendszer azokat a
foglyokat szolgálta, akik jó erőben voltak; a bántalmazás pedig
természetes dolognak számított. Az úgynevezett kápók – azok a
rabok, akiket kijelöltek, hogy a táborparancsot betartassák –
ütötték-verték a foglyokat, hogy „motiválják” őket a cél
elérésére, aztán a bónuszukat ellopták tőlük. Az AFA
altáborában az egyik kápó elmebeteg bűnöző volt, aki a
konyhában felügyelte azokat a rabokat, akik túl gyengék voltak
a gyári munkához. Drótkötéllel verte őket, vízzel locsolta télen,
és egyszer úgy hasba rúgott egy francia foglyot a vasalt
csizmájával, hogy az néhány óra múlva meghalt.
Az AFA gyár ólomüzemében a foglyok nem viselhettek
védőmaszkot vagy -ruhát, hogy óvják magukat a mérgező
gázoktól. Akik ólommérgezést kaptak, és olyan tüneteik voltak,
mint a heves hasgörcs, azokat kényszerítették, hogy a fájdalom
ellenére dolgozzanak tovább. A forró ólom baleseteket is
okozott. A harmadfokú égési sérülés után a fogvatartottak lábát
amputálni kellett. A kezük és a karjuk gyakran beszorult
Günther gépeibe, és „miközben teljesen maguknál voltak, a húst
csontig lehúzta a felkarjukról” – mondta később egy szemtanú.
[104]

Az altábor építése az AFA gyárban 1943 júliusában

kezdődött. A neuengammei táborból vagy 50 német, lengyel és
szerb fogoly kezdte építeni a barakkokat, amelyek alig 120
méterre voltak a gyártól. Körülbelül 20 SS-katona őrizte az
építési területet, és még az építkezés alatt bántalmazni kezdte a
foglyokat. Az első Johannes Pump SS-őrmester volt, ő felügyelte
az építkezést. „Botjával ütötte azokat, akik szerinte nem
dolgoztak elég gyorsan… Amikor a gyárban dolgozó nők
figyelték, még durvábban verte a foglyokat, puszta
dicsekvésből”, vallotta később az egyik szemtanú.[105]
Hamarosan 1500 foglyot hoztak Neuengamméból Günther
gyárába. Ők is hasonló bántalmazással találkoztak – sőt, még
durvábbal is. A barakkok elé, a névsorolvasási területre kellett
építeniük egy akasztófát, amit kívülről is látni lehetett. Azokat a
foglyokat, akik megszöktek és elkapták őket, a többi fogoly előtt
akasztották fel, elrettentő példaként. Másokat pisztollyal
végezték ki – tarkón lőtték őket. Legalább 403 fogoly vesztette
életét az AFA-komplexumban. De Günthernek más járt az
eszében, nem a példás gyárában meggyilkolt foglyok.
1943. július 27-én, a 62. születésnapjának előestéjén Günther
otthon volt Berlinben, és a politikai helyzetről beszélgetett a
fiaival, Herberttel és Haralddal.[106] Németország
szempontjából rosszul álltak a dolgok. Hitler szövetségesét,
Mussolinit két nappal azelőtt váltották le Rómában, véget vetve
ezzel 21 évnyi fasiszta uralomnak. A szövetségesek
megtámadták Szicíliát. A Wehrmacht elveszítette Észak-Afrikát
és a mediterrán vidéket.
Harald két héttel azelőtt érkezett szabadságra Berlinbe. A 21
éves ejtőernyős túlélte a rémes keleti frontot, ahol „kiválóan
teljesített” a csatában, és tisztté léptették elő.[107] A következő
állomáshelye Olaszország volt, amely épp elhagyni készült a
tengelyhatalmi szövetséget, és átállni a másik oldalra. Günther
védte az olasz álláspontot a fiai előtt. Ez „az egyetlen értelmes
választás egy nemzetnek, ha látja, hogy a háborút elveszítette” –
mondta. „Voltaképpen – folytatta – Németországnak is követnie
kéne az olasz példát, és bármi áron békét kötni.”[108]
Harald dühös lett. Hogy oszthat az apja ilyen defetista
álláspontot? A frissen kinevezett Luftwaffe-tiszt úgy
felháborodott apja kijelentésén, hogy másnap elmondta az
anyjának. És ugyan könyörgött, hogy ne mesélje el a dolgot
Goebbelsnek, de Magda csak addig tartotta be az ígéretét, amíg
a fia el nem indult a déli front felé.
Néhány héttel később Günthert felhívták telefonon a
villájában. Berendelték Goebbels magánrezidenciájára a
Hermann Göring Strasséra, Berlin belvárosába. Goebbels kocsit
küldött érte, de amikor Günther megérkezett a Tiergartenre
néző pompás lakásba, a propagandista már elment a
minisztériumába. Helyette a volt felesége várta. Magda
figyelmeztette Günthert Goebbels nevében. Günther jól tudta,
mi az ára egy kishitű megjegyzésnek: az illető feje. Még egy
mondat, mondta Magda, és Günthernek „vége”.[109]
11.
1943. július 10-én Friedrich Flick 60 éves lett. Günther
Quandttól eltérően, aki ugyanezt a kort alig két évvel korábban
nagy ünnepséggel körítette, Flick elvonult a reflektorfényből.
Nem volt dekadens vacsora prominens katonai és üzleti
körökkel egy berlini luxushotelben, bár Flick kapott azért egy
„szívből jövő személyes táviratot magától a Führertől”.[110]
Fényűző ünnepség helyett a sajtótól idegenkedő mogul
legközelebbi kollégái egy szigorúan kontrollált PR-kampányt
hoztak össze a német lapokban Göring sajtófőnökének a
segítségével, hogy megünnepeljék, hogy a főnökük „a legjobb
korban” van.[111] Ironikus, de a cikkek főleg azt dicsérték, hogy
Flick képes csendben dolgozni. Az általa vezetett
konglomerátum még egy nyilatkozatot is kiadott, dicsérve Flick
paraszti felmenőit, és kritizálva azokat, akik „csupán ipari
létesítmények gyűjtőjét látják benne. Ez körülbelül annyira igaz,
mintha egy építőre azt mondanák, hogy gyűjti az
építőanyagokat”. Az pedig, hogy a nyilvánosság ilyen keveset
tud róla, a „taktikus szerénységének tulajdonítható” – áll a
nyilatkozatban. „Kerüli az embereket”.[112]
Ez a csöndesség nagyon messzire juttatta Flicket az életben.
Miközben a náci birodalmon repedések keletkeztek 1943
nyarán, Flick konglomerátuma a csúcson volt. Az évtizedes
terjeszkedés eredményeként Flick ekkorra a náci Németország
legnagyobb acél-, szén- és fegyvergyártójává vált. Még riválisát,
Kruppot is megelőzte; a konglomerátuma az ország második
legnagyobb acélgyára lett. Flick hét legnagyobb vállalatának –
amelyekből hármat nem név szerint birtokolt – vagyoni értéke
1943 elején nagyjából 950 millió birodalmi márkára rúgott.[113]
Az az évi adókivetés alapján megbecsülhető, hogy tulajdona
közel 600 millió birodalmi márkát ért.[114] Ezzel pedig ő volt a
náci Németország egyik leggazdagabb embere – ha ugyan nem
a leggazdagabb. A szénbányáktól az acélművön át a
fegyvergyárig, és a megszállt Ukrajnától Franciaországon át a
náci Németországig Flick birodalma mind méretében, mind
tevékenységi körét tekintve hatalmas volt. Ha a Harmadik
Birodalom több fegyvert akart, Flick gondoskodott róla. Ha több
természeti erőforrás kellett, az is rendelkezésre állt. Kőszén és
barnaszén, vas és acél, ágyúk és gránátok – mindene volt, amire
a náci háborús gépezet igényt tartott. De egyetlen,
kulcsfontosságú erőforrásnak mégiscsak szűkében voltak a
német vállalatok: hiányt szenvedtek szakképzett munkásban.
1943-ra a Flick szénbányáiba zárt kényszermunkások főként
olyan nők és gyerekek voltak, akiket megfelelőnek ítéltek a
külszíni fejtéshez. Sok orosz tinédzser akadt köztük, 13-15
évesek. Mire Flick 61. születésnapja is elérkezett, a
konglomerátumában 120-140 ezer ember dolgozott. És
körülbelül a fele kényszermunkás, illetve rabszolga volt.[115]
Flick 1940 szeptemberében kezdett koncentrációs táborba
hurcolt foglyokat dolgoztatni – az ő vállalkozása volt az egyik
első magánvállalat a náci Németországban, amelyik ezt tette. A
Berlin melletti Hennigsdorf acélkohó igazgatója már
hónapokkal korábban megállapodott az SS-szel, és körülbelül 50
rabot kapott a közeli koncentrációs táborból,
Sachsenhausenből. De Güntherrel ellentétben Flicknek nem
sikerült altábort építenie számos gyára és bányája egyikén sem.
És nem azért, mert nem próbálta. Egy altábor terve a döhleni
acélműben – félig Flick, félig Szászország tartományának
tulajdona – kudarcba fulladt. 1942 nyarának végén egy „külföldi
zsidóknak” tervezett altábor sem valósult meg. A
vegyesvállalattól érkező kezdeti pozitív reakció ellenére Hitler a
zsidók azonnali meggyilkolását preferálta a gazdasági erejük
kihasználása helyett.[116]
A rabszolgamunka importálása mellett Flick az idősebbik
fia, Otto-Ernst megzabolázásával volt elfoglalva 1943 nyarán. A
26 éves örökös komoly pusztítást okozott a Rombach
acélműben, amelyet az apja vagyonkezelőként kapott Göringtől,
miután a nácik által megszállt Lotaringiában lefoglalták a
komplexumot.[117] 1943 februárjában Flick igazgatónak tette
meg az örökösét a hatalmas acélműben, amely már ekkor több
mint 20 százalékát adta Flick nyersacéltermelésének. Otto-Ernst
követte apósát a Rombach igazgatói székében, és buzgón
munkálkodott, hogy helyettesítse. Elkeseredetten akart
bizonyítani, ezért egy ambiciózus, ámde drága fegyvergyártási
produkciós sémát vezetett be, amelyet eufemisztikusan
„minőségi programnak” nevezett el.[118]
Otto-Ernst kinevezésének hónapjában Németország
hadifegyver ügynöksége a Rombachot a nácik által megszállt
Franciaországban lévő 15 lőszergyár általános beszállítójává
tette. A Rombach ellátta a gyárakat kiváló minőségű acéllal,
miközben gránátokat és lövedékeket is gyártott a
Wehrmachtnak. Otto-Ernst azon elhatározása, hogy elsősorban
a náci fegyverkezési programot szolgálja ki minőségi acéllal,
hatalmas infrastrukturális átrendezést követelt a Rombachnál.
És borzalmas költséggel járt – anyagilag és emberéletben
egyaránt.
Az, hogy Otto-Ernst átállna a drága fegyvergyártásra,
azonnal riadókészültségbe helyezte az apját. Flick már 1943.
március elején beszállt a Rombach irányításába, és rámutatott a
veszélyes költségnövekedésre. Ez pedig elégséges bizonyítékul
szolgált arra, hogy „az üzlet nincs rendben”.[119] De még így sem
változott semmi júniusig. Flick egy levélben Otto-Ernstnek és
menedzsertársainak újra elismételte, hogy a Rombachnál „a
lehető legnagyobb hozzájárulást kell produkálnunk a
fegyverkezéshez, de az is fontos szempont, hogy megőrizzük a
hírnevünket és a befolyásunkat… Nem szabad szégyent
hoznunk a cégre”.
Amikor 1943 augusztusában a pénzügyi veszteség jókora
termeléscsökkenéssel társult, Flick türelme elfogyott Otto-Ernst
iránt. Azzal fenyegette, hogy az egyik legközelebbi munkatársát
küldi Berlinből a Rombachhoz, hogy átvegye a cég irányítását,
ha a haszon és a termelés nem javul. Otto-Ernst, akinek a
szociális készségek nem tartoztak az erősségei közé,
megpróbálta az apja előtt egyik menedzsertársa tekintélyét
aláásni, és csökkenteni a saját felelősségét a bukásban, de nem
járt sikerrel. Flick számára világos volt, hogy fia kezéből
kicsúszott az irányítás. Otto-Ernst ismét bebizonyította az
apjának, hogy nem alkalmas a családi birodalom vezetésére.
Mindeközben a munkakörülmények a Rombachban
gyalázatosak voltak, a „legrosszabbak” Flick gyárai közül,
mondta később egy történész.[120] [121] Ahogy a munkaerőhiány
gyorsan nőtt 1942-ben, Otto-Ernst apósa elkezdett mind
erősebben támaszkodni a kényszermunkásokra és a szovjet
hadifoglyokra. Mint a marhákat, több száz oroszt vonszoltak
ide-oda a lefoglalt lotaringiai acélművek között.
Amikor Otto-Ernst átvette a Rombachot, az acélművekbe
„kiutalt” kényszermunkások száma megnőtt. Ezzel tudta
némileg ellensúlyozni a drága fegyvergyártási program
költségeit. 1943 nyarára a 6500 munkás több mint fele
kényszermunkás volt, akiket a gyárkomplexum területén lévő
négy táborban helyeztek el. Körülbelül a negyedük nő, ami
elképesztően magas szám egy acélműben. És a nők többsége
Ostarbeiter, vagyis kelet-európai kényszermunkás. A nők
kemény munkát végeztek a 12 órás műszakban: vasúti síneket
javítottak, ki- és berámolták a szenet és a vagonokat, még az
olvasztókemencénél is dolgoztak. A terhes nőknek egészen a
szülésig kellett dolgozniuk. Fél liter levest kaptak ebédre,
„valami olyan löttyöt, amit disznóknak adnak”, mondta később
egy asszony.[122] Harminc nő aludt egy kicsi szobában, ahol
ömlött rájuk az eső a barakkok tetejének hasadékain át. Az
óvóhely csak a németek számára létezett.
A Rombachban a munkavezetők és az őrparancsnokok
szadista SS- és Gestapo-vitézek voltak, válogatott pribékek
kíséretében. Legtöbbjük élvezte, hogy bántalmazza a
kényszermunkásokat, és pusztán azért tette, mert megtehette.
Az egyik fiatal Ostarbeitert halálra verték.[123] Egy tolmácsnő a
vonat elé vetette magát, mert veréssel és koncentrációs táborral
fenyegették, mivel illegálisan jutott egy pár cipőhöz. Az orosz
tolmácsokat, akik két őrt megkéseltek, a gyár területén
akasztották fel. Egy történész, aki később részletesen beszámolt
a Flick-konglomerátumban a kényszermunkások és a
rabszolgák helyzetéről, leírta, hogy az SS-tagok „a bűnöket Otto-
Ernst előtt követték el, aki bármikor megfékezhette volna őket…
Flick fia támogatta a gyár munkavezetőinek terrorját, és az,
hogy így tett, nagyban hozzájárult, hogy vállalati tevékenysége
a Rombachnál óriási kudarccá vált”.[124]
12.
1943. május 27-én egy Josef Herrmann nevű ember
kijózanító levelet írt Ferdinand Porschénak Stuttgartba. A
német zsidó az Austro-Daimlernél dolgozott együtt a tervezővel,
és most segítségre volt szüksége régi kollégájától. Herrmann
Amszterdamba menekült a nővérével, akit már deportáltak, és
meggyilkoltak Auschwitzban – amiről Herrmann nem tudott. És
most őt is a deportálás veszélye fenyegette. Megkérte Porschét,
hogy írjon levelet az SS hollandiai biztonsági erőiért felelős
bajor hatóságnak, amelyben kihangsúlyozza Herrmann
hozzájárulását „az osztrák nemzeti gazdasághoz és iparhoz”.
[125] A zsidókat néha rátették egy kivétellistára, hogy „a
békeidőben mutatott érdemekért” cserébe megússzák a
megsemmisítő táborokba való deportálást. A kívánt levelet
legépelték, de sosem küldték el. 1943. június közepén Porsche
titkárnője megírta a hírt Herrmann-nak. Az indokok
részletezése nélkül a levél annyit közölt, hogy Porsche „nem
érezte képesnek magát arra, hogy elküldje a megerősítést az ön
polgári szolgálatáról a biztonsági rendőrség parancsnokának”.
Herrmannt hamarosan deportálták Amszterdamból. Bergen-
Belsenben halt meg 1945. március 30-án, egy héttel a 70.
születésnapja után, és két héttel a koncentrációs tábor
felszabadítása előtt. Amikor a helyzet valóban kiéleződött, a jó
kapcsolatokkal rendelkező és állítólag független gondolkodású
Porsche nem mert segíteni egy volt kollégájának, aki a halállal
nézett szembe.
1943 nyarán Porsche főként önmaga megmentésével volt
elfoglalva. Új állása a páncélosprogram vezetőjeként kudarc
volt.[126] Az általa tervezett prototípusok, közte a Maus nevű
ormótlan szupertank, nem tudtak részt venni a Citadella
hadműveletben, amely az utolsó nagy támadás volt a
Szovjetunió ellen. A fegyverkezési miniszter és építész
versenytárs, Albert Speer ki akarta rúgni a majdnem 70 éves
Porschét. Évtizedes státusza – Hitler kedvenc mérnökeként –
váratlanul megkérdőjeleződött.

Ferdinand Porsche az általa tervezett tank tetején, 1943-ban

Közben Porsche veje, Anton Piëch terrorisztikus uralmat
vezetett be a Volkswagen-gyárban Fallerslebenben. A telepen az
első koncentrációs tábort eufemisztikusan „Munkafalunak”
nevezték.[127] Egy Porsche és Himmler közti megegyezés
értelmében a foglyok feladata egy könnyűfémöntöde építésének
befejezése volt. Cserébe Porsche leszállított a Waffen-SS-nek
4000 terepjárót. A foglyokat Neuengamméból hozták, aztán
Sachsenhausenből és Buchenwaldból. Hamarosan
Auschwitzból és Bergen-Belsenből is érkeztek foglyok a telepre
a különféle feladatokra.
1943. július közepén a Gestapo és a gyár őrei gumibotokkal
és lőfegyverekkel felszerelkezve feloszlatták a francia és
holland kényszermunkások énekléssel, gitárral és fuvolával
kísért „spontán zenei felvonulását”.[128] Negyven embert egy
közeli brutális büntetőtáborba vittek. Azok, akik három hét
múlva élve tértek vissza, már „más emberi lények” voltak.
Ugyanazon a nyáron Piëch „nyersen kijelentette…, hogy olcsó
Ostarbeitereket kellett használnia, hogy teljesíthesse a Führer
kívánságát, hogy a Volkwagen csak 990 birodalmi márkába
kerüljön”.[129] Az Ostarbeiterek száma gyorsan 4800 fölé nőtt – a
tinédzserekkel együtt. Mindet a gyár szögesdróttal elkerített,
túlzsúfolt táborában helyezték el. Egy szadista tábori szakács „a
konyhai maradékba üvegszilánkokat szórt, és az alultáplált
rabok az ételben kotorászva megsebesítették magukat” – írta le
később egy történész.[130]
Az Ostarbeiterek fele nő volt. Néhány lengyel és orosz
asszony vagy terhesen érkezett, vagy a Volkswagen táborában
lett terhes. Az anyákat kényszerítették, hogy a szülés után
azonnal adják át a csecsemőket, akiket „külföldi gyerekek
bölcsődéjébe” vittek, egy közeli faluba, Rühenbe.[131] Az ottani
körülmények „hihetetlenek voltak”, magyarázta később egy brit
ügyész: „Éjjel bogarak másztak elő a barakkok falaiból, és szó
szerint beborították a gyerekek arcát és testét… Néhány
gyermek testén 30-40 kelés volt”.[132] Legalább 365 lengyel és
orosz csecsemő halt meg a rüheni bölcsődében az
elhanyagoltság, a fertőzések és az elégtelen gondozás miatt.
13.
1943. december 12-én, reggel 9 óra körül az SS-vezér
Heinrich Himmler vonata behúzott a kelet-poroszországi
mazúriai erdő Hochwald állomására. A vonaton ott volt Richard
Kaselowsky, Friedrich Flick és Himmler Baráti Körének még 36
tagja. A csapat előző éjjel hagyta el Berlint. 13 órát utaztak a
hálókocsiban, és végül megérkeztek a célhoz. Himmler hívta
meg őket a parancsnoki bunkerébe – kódneve: „Fekete barlang”
–, 23 kilométerre Hitler Farkasverem nevű bázisától.[133] A
vasútállomástól busszal mentek a háborús parancsnokságra,
ahol egy fehér kolbászos reggeli után körbevezették őket a
bunkerben. Himmler délben egy órára csatlakozott hozzájuk, és
tartott egy rövid beszédet. Ebéd után filmvetítés volt, és egy SS-
kórus koncertje. A látogatás könnyű vacsorával ért véget: egy
csésze teára Himmler ismét csatlakozott a „barátaihoz” egy
órára. Ezt követően a résztvevők vonattal visszatértek Berlinbe.
Később néhányan „óriási csalódásnak” mondták a látogatást,
és „unalmasnak, annak ellenére, hogy a fehér kolbász jó volt”.
[134] [135] Mint kiderült, Himmler nem mondott semmi belső
információt arról, hogyan készül Hitler megfordítani a háborút.
Flick azon tűnődött, vajon Himmler főparancsnoki helyét
látogatta-e meg, vagy egy elmegyógyintézetet.[136] De a Dr.
Oetker ügyvezetőjének, Richard Kaselowskynak az elvárásait
teljesítette a túra. Belső erőt merített Himmler beszédéből. „Az
SS Reichsführer szerint még kemény csaták és
megpróbáltatások állnak előttünk, amelyekben ki kell
tartanunk. De a Reichsführer szilárdan hisz benne, hogy a harc
végén német győzelem lesz, ami biztosítja a jövőnket. Ezt a hitet
kell elültetnünk a szívünkben, és nem szabad hagyni, hogy a
mindennapi élet sok nehézsége elpusztítsa” – írta Kaselowsky
egy rokonának a látogatás után.[137] A bielefeldi
pudingfőnöknek volt oka az optimizmusra. A Dr. Oetkernél a
háború miatt virágzott az üzlet.
1942-re több mint félmilliárd sütő- és pudingport adtak el a
náci Németországnak, több mint a dupláját, mint amennyit a
háború kezdete óta.[138] A Dr. Oetker hivatalosan is a német
Reich sütőpor-monopóliumának birtokosa lett, és Hitler egyik
első számú beszállítója. Az ő termékeiket adták a német
katonáknak szerte Európában. A Dr. Oetker részt vett egy
táplálkozási vegyesvállalatban is a Wehrmachttal, és tápláló
szárított gyümölcsöket és zöldségeket szállított a német
csapatoknak. Kaselowsky tagja volt a Himmler Baráti Körnek,
ami további üzleti lehetőségekkel kecsegtetett. A csoporton
keresztül összeismerkedett Oswald Pohl SS-tábornokkal, az SS
fő gazdasági és adminisztratív hivatalának (SS-WVHA)
vezetőjével.[139]
Pohl felügyelte az SS által működtetett összes koncentrációs
és munkatábort, a szervezet számtalan üzleti vállalkozását,
valamint a német cégek számára a foglyok szállítását.
Kaselowskynak igencsak kapóra jött a Pohllal való
ismeretsége 1943. március elején. Vegyesvállalat létesült a Dr.
Oetker és a Phrix, egy pépgyár részvételével: egy cellulózgyár
élesztő termelésére.[140] A két cégnek még több
rabszolgamunkásra volt szüksége a kemény építkezéshez. A
menedzsment ugyanis elégedetlen volt a legyengült foglyok
teljesítményével. Pohl, miután meglátogatta Wittenbergében az
építkezést, azonnal több száz foglyot küldött a neuengammei
koncentrációs táborból egy ottani altáborba. Kaselowsky
„eléggé örömtelinek” találta, hogy Pohl Himmlernél lobbizott
azért, hogy az élesztőgyár mindenképpen felépüljön.[141]
Cinikus fordulat, hogy a Phrix élesztőt később a Hamburg
melletti neuengammei főtáborba küldték. Még a tábor
gyengélkedőjébe is eljutott, ahol néhány olyan fogoly is
lábadozott – ha szerencsés volt –, aki az építkezésen dolgozott.

A plakáton a Dr. Oetker pudingpordobozai a Wehrmachtnak

Természetesen az SS-től nem jött szívesség a viszonzás
elvárása nélkül. Mindig is érvényben volt a quid pro quo elve. A
több fogolyért cserébe Kaselowsky Pohl kérésére beleegyezett,
hogy az SS is beszálljon a Dr. Oetker és a Phrix leendő
élesztőgyárába. 1943 áprilisában Kaselowsky nevelt fia, Rudolf-
August Oetker beült az új cég tanácsadó bizottságába. Néhány
hónappal azelőtt Rudolf-August elkezdte Waffen-SS-tiszti
kiképzését egy adminisztratív vezetői kurzussal a München
melletti dachaui koncentrációs táborban az SS-
Führerschuléban. Később hamisan állította, hogy az iskola
„védve volt” a szomszédos tábortól, mintha különálló egységek
lennének, és ő „nem vett észre semmit…” a dachaui
kegyetlenkedésekből.[142] Valójában az iskola a nagyobb
komplexum, a koncentrációs tábor integráns része volt.
Dachaui kiképzése alatt a foglyok takarították a „diákok”
lakóhelyét – írta később Rudolf-August. A 26 éves fiatalember
beszélt a foglyokkal, akiknek az ő szobáját kellett takarítaniuk,
és megjegyezte, hogy nem tűntek „rosszul tápláltnak”. Majd
arra a következtetésre jutott, hogy: „gyanítom, szándékos volt,
hogy azok, akik kapcsolatba kerültek velünk, azt mondják, hogy
a koncentrációs táborok nem is olyan rosszak”.
A harci és katonai kiképzés mellett Rudolf-August ideológiai
képzést is kapott az SS-iskolában, ahol olyan kurzusok voltak,
mint a „faji tanulmányok”, „faji politikai feladatok” és
„népességpolitika”.[143] A nagyanyja kívánságára Rudolf-
Augustnak 27 évesen csatlakoznia kellett a Dr. Oetker
vezetőtanácsához, mert az édesapja annyi idős volt, amikor
megölték Verdunnél. De mire eljött Rudolf-August születésnapja
1943 szeptemberében, még mindig az SS-kiképzéssel volt
elfoglalva. Egy évvel később pedig, a sors kegyetlen fintoraként,
ott kellett hagynia a félkatonai ambíciókat, és átvennie a családi
vállalatot.
14.
1944. január közepén Harald Quandt visszatért Berlinbe a
déli frontról. Mint az 1. ejtőernyős hadosztály törzs segédtisztje,
Olaszország déli részén harcolt a szövetségesek ellen múlt nyár
óta, próbálva megtartani Puglia és Abruzzo régiókat. A 22 éves
tiszt rossz egészségi állapotban volt, és „már csak a megvetés
szavai maradtak” számára az olaszokra, akik átálltak a
szövetségesekhez.[144] Goebbels azért elégedett volt azzal, ahogy
a háború megedzette nevelt fia jellemét. „A fronton szerzett
tapasztalat a lehető legjobb hatással volt rá” – írta a
propagandaminiszter a naplójába 1944. január 17-én. „Látható,
hogy a háború nemcsak pusztít, hanem épít is, főként a fiatalok
esetében, akik számára nagy tanító.”[145]
Goebbels tévedett a nevelt fiát illetően. Haraldnak elege lett
a háborúból.[146] 1944. február elején súlyos megfázással a
müncheni katonai kórházba került. Amikor néhány nap múlva
Goebbels ellátogatott a városba, megnézte őt is. Sürgette, hogy
gyógyuljon gyorsan, és térjen vissza az egységéhez mielőbb. De
Harald nem szándékozott egyhamar csatlakozni a harcolókhoz.
„Harald okoz nekünk némi aggodalmat… Még mindig nem tud
visszamenni a frontra” – írta Goebbels 1944. február 13-án. „Ez
annál is kellemetlenebb, mert a hadosztálya egyfolytában a
legkeményebb csatákat vívja a déli fronton… Magda hétfőn
meglátogatja Münchenben, és rábeszéli.”[147]
A propagandaminiszter attól félt, hogy csorbulni fog a
tekintélye beteg nevelt fia miatt. Harald csak addig számított,
amíg a hősiessége táplálta Goebbels propagandakampányait.
Amikor Magda meglátogatta a fiát a kórházban, keményen
összevitatkoztak. Harald torkig volt a háborúval, és radikális
náci anyjával és a mostohaapjával is. Szakadék támadt köztük.
Harald „viselkedése minden, csak nem tisztességes” – írta
Goebbels, miután Magda telefonon panaszkodott neki.[148] Ez
hetekig gyötörte Goebbelst, még akkor is, amikor Harald
meggyógyult, és 1944. március közepén visszament az olasz
frontra. Magda még mindig „nagyon boldogtalannak” érezte
magát a fia miatt, ezért Goebbels egy „nagyon energikus
levelet” írt Haraldnak a frontra.[149] „Azt hiszem, ez az egyetlen
módja annak, hogy észre térítsem” – jelentette ki a naplójában
1944. március 16-án. „Nem szabad arra figyelnünk, hogy az
ellenség előtt áll. Jobb neki, ha tudja, mit gondolunk róla, mint
ha a kényeztetéssel tovább lökjük lefelé a lejtőn.”
Egy hónappal később Goebbels választ kapott a nevelt fiától
a „nagyon szigorú levelére”.[150] A kegyetlen Monte Cassinó-i
csatában vett éppen részt, Rómától délre, és a frontról írta.
Bármilyen kétsége volt is korábban, mind eltűnni látszott.
Harald megígérte Goebbelsnek, hogy „végre kiradírozza a
fekete pontot az életéből”, amelyet a mostohaapja szóvá tett, és
„észhez tér”. Goebbels boldog volt a levele látható sikerétől,
ahogy ezt a naplójában is megírta 1944. április 19-én, egy
nappal Hitler 55. születésnapja előtt. Ugyanekkor Harald
küldött egy levelet az olasz frontról egy iskolatársának a keleti
frontra. „Fel a fejjel, öregfiú, rólunk van szó” – írta a barátjának.
[151] „Kitartás, igyekezz túlélni, már majdnem vége”. Harald
tudta, hogy Németország veszített. Noha neki már elege volt a
háborúból, a háborúnak nem volt még elege belőle.
15.
1944 tavaszán Günther Quandt egy, a tiszteletére rendezett
névsorolvasásra utazott Berlinből a Cegielski
fegyverkomplexumba, Poznańba.[152] Előbb kijelölt
üzemvezetőként kapta, utóbb megvásárolta a DWM-nek
kisajátított fegyvergyárat. Kibővítette az eredeti telepet, új
gyárat épített, és a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb
fegyver- és lőszerkomplexumává tette. A feljavított poznańi
telep lángszórót, légitorpedót, tüzérségi ágyút, gépfegyvert
gyártott, valamint fedélzeti fegyvereket a Ju 88 bombázóknak, a
Luftwaffe egyik legfontosabb harci repülőjének. Szinte nem volt
határa a DWM hatalmas gyártási képességének a lengyel
városban. Még a háború vége felé, 1944 áprilisában is mintegy
400 millió gyalogsági töltényt gyártottak.
Ehhez Günther 24 ezer kényszermunkást alkalmazott a
poznańi gyárban, becsülte meg később egy történész.[153] A
tuberkulózis gyakori betegség volt a kényszermunkások
körében. Az öntödében dolgozóknak füstöt, lángot és 82 foknál
magasabb hőmérsékletet kellett elviselniük. Orvosi ellátást csak
a németeknek biztosítottak. A lengyel munkások csupán
alapvető orvosi kezelést kaphattak, de ezt is megtagadhatták
tőlük, ha túl drágának találták. 12 éves gyerekek is dolgoztak az
éjszakai műszakban, kemény fizikai munkát végeztek, és
gyakran meg is verték őket a telep biztonsági őrei és az SS-
parancsnok. Mintegy 75 kényszermunkást végeztek ki a telepen.
A Cegielski túlnyomórészt kényszermunkás tömegei előtt
Arthur Greiser Gauleiter agyba-főbe dicsérte Günthert és a
gyárát, más, legendás fegyvergyároshoz hasonlítva. „A
Wartheland (a megszállt Lengyelország náci elnevezésű régiója)
büszke, hogy itt van a DWM! Hol lennénk a Krupp vagy a DWM
nélkül? Igen, az összes telepével itt keleten és nyugaton… és az
egész Nagy Német Birodalomban, a DWM ma ugyanolyan
hatalmat képvisel, mint a Krupp, ezért a »Quandt« név
ugyanolyan jól hangzik, mint a »Krupp«, és okkal félik az
ellenségeink szerte a világon.”[154] Günther is beszédet mondott,
amelyben megjegyezte: „Miközben az emberek azt hitték 1934-
ben, hogy fazekakat gyártunk, mi már a Führer háborújára
készültünk.”
Egy Reinhardt Nebuschka nevű német kényszermunkás
tanúja volt a jelenetnek. Azelőtt művészeti igazgató volt
Poznańban, de még 1940 nyarán rossz emberrel akaszkodott
össze. Amikor Magda meglátogatta Haraldot Poznańban,
berontott Nebuschka irodájába, és követelte, hogy rúgja ki azt a
színésznőt, akivel a fia randevúzik. Nebuschka megtagadta a
követelést, és néhány hónappal később letartóztatta a Gestapo.
És pont Günther DWM-telepén kellett kényszermunkát
végeznie. Nebuschka később azt állította, hogy Goebbels
parancsot adott, hogy „csinálják ki” őt.[155] Mégis, miután tanúja
volt Günther beszédének az üzemben, Nebuschka levelet írt
Goebbelsnek és Göringnek, amelyben megvádolta Günthert és a
poznańi gyár vezetőit, hogy a lengyel kényszermunkásoknak és
orosz hadifoglyoknak szánt élelmiszeradagokat Berlinbe
szállították. Ezután Nebuschkát ismét letartóztatta a Gestapo, és
a Fort VII-be, egy poznańi börtönbe vitték; ez volt az első
koncentrációs tábor, amit a nácik a megszállt Lengyelországban
létesítettek. Nebuschka túlélte a börtönt, visszatért
Németországba, és hamarosan újabb levelet írt arról, amit
Günther poznańi gyárában tapasztalt. De ezt a levelet már az
amerikai főügyésznek címezte Nürnbergbe.
16.
1944. május 9-én Ferdinand Porsche, a lánya, Louise, és a fia,
Ferry elmenekültek Ausztriába, a biztonságba a családjukkal és
a legtöbb Porsche-alkalmazottal. Azért hagyták el Stuttgartot,
mert a szövetségesek légitámadásainak a Porsche-gyár volt az
egyik célpontja. A Porsche-villa mellett, egy Stuttgart fölötti
dombon egy légvédelmi állomás létesült Porsche egykori zsidó
szomszédai otthonának helyén. Ez az állomás csak még inkább
fokozta az autótervező család sebezhetőségét. Egyik reggel a
Porsche család kilépett a bombabiztos óvóhelyéről a szabadba,
és „vörös lángfelhő izzott a medencében. Stuttgart lángokban
állt”, emlékezett vissza később Ferry.[156] Ideje volt indulni.
A Porsche–Piëch klán Ausztriában várta ki a háború végét,
ingázva a schüttguti birtok – még Ferdinand Porsche vette a Zell
am Seen – és Gmünd, a bukolikus hegyi városka között, ahol
Ferry kezdte fejleszteni az első Porsche sportautót. A
távozásukig Ferry a stuttgarti tervezőiroda vezetésével volt
elfoglalva, ahol több száz kényszermunkás dolgozott.[157] 1942
nyarán egy kényszermunkatábor létesült Porsche új
autógyárának közelében, amelynek egy részét kizárólag a
családi vállalkozás használta – az Ostarbeitereket tartották itt
fogva. Még privát célokra is használták őket: 1943 márciusában
Ferry és a felesége, Dodo a háztartásuk személyzetében egy
„kedves” 16 éves ukrán lányt dolgoztattak a család ausztriai
birtokán.[158] „Ha olyan szorgalmas, mint amilyen gyönyörű,
akkor Ferry elégedett lehet”– írta egy Porsche-rokon a tinédzser
lányról Louise Piëchnek.
Miután a feleségét, Louise-t és a gyerekeit biztonságban
tudta Ausztriában, Anton Piëch terrorja a fallerslebeni
Volkswagen-gyárban még keményebb lett.[159] 1944. május
közepén egyik mérnökük Auschwitzba utazott, ahol kiválasztott
300 magyar fémmunkást. Egy rövid ideig a Volkswagen-
gyárban dolgoztatták őket, V–1 szárnyas rakétalövedéket
gyártottak, a nácik egyik „csodafegyverét”. De hamarosan
elvitték őket, hogy egy vasércbányát föld alatti fegyvergyárrá
alakítsanak a nácik által megszállt Lotaringiában. A bányában
csatlakoztak 500 zsidó rabhoz, akiket ugyancsak a Volkswagen
válogatott össze Auschwitzban. Május 31-én Neuengamméból
hoztak 800 rabot, hogy befejezzék egy kényszermunkatábor
felépítését a Volkswagen-teleptől délnyugatra. Johannes Pump
SS-rajparancsnok volt az első, aki az úgynevezett Laagberg-
tábort irányította. Még májusban a szadista SS-parancsnokot
elküldték 100 kilométerre keletre, a Günther Quandt-féle
hannoveri AFA-telep neuengammei altáborából a Piëch vezette
Volkswagen-gyárba. Mindkét helyen tombolt a kegyetlenség és a
brutalitás.
17.
1944. szeptember közepén a sachsenhauseni koncentrációs
tábor 30 berlini altáborának egyikét Quandt
niederschöneweidei Pertrix akkumulátorgyárából a főváros
keleti részén fekvő ipari területre telepítették át. Günther
idősebb fia, Herbert felelt a Pertrix személyzeti állományáért.
Az új altábor más volt, mint a legtöbb: itt csak női foglyok
voltak.[160] Az SS a Spree folyó déli partján, egy kiszuperált
hajón tartotta fogva őket, egy volt éjszakai bár, a Loreley
területén.
Az altáborból 500 nőt kényszerítettek arra, hogy a Quandt
tulajdonában lévő és általa vezetett Pertrix-telepen dolgozzanak
az elkövetkező hónapokban. Sokan közülük már éveket
töltöttek rendőrségi börtönökben vagy koncentrációs
táborokban. A belga és lengyel nőket Ravensbrückből, egy női
koncentrációs táborból hozták, 100 kilométerre Berlintől. A
lengyelek pedig Auschwitzból érkeztek Ravensbrückbe.
A Pertrixnél a nőknek 12 órás műszakokban kellett
robotolniuk; és noha nem volt semmilyen védőfelszerelésük,
akkumulátorsavval dolgoztak, ami erősen kimarta a bőrüket.
Fekete-fehér csíkos, rabruhaszerű öltözékük hátán egy kereszt
volt, lábukon fapapucs. Gyakran bántalmazták őket az SS-őrök,
akik kísérték és őrizték is a nőket. Az altáborban nem volt sem
gyengélkedő, sem szappan, viszont rengeteg volt a féreg, és nem
volt normális élelmezés sem. Két nő osztozott egy fapriccsen a
hajóban.
Herbert Quandt nemcsak a Pertrixben dolgozó női
foglyokért felelt. A 34 éves férfi megpróbált saját altábort
építeni. Két évtizeddel azután, hogy apja megvette a severini
birtokot, hogy segítse gyengélkedő fiát, Herbert megvásárolta a
sajátját, amelyet Niewerlének hívtak.[161] Günther kiszemelt
örökösének elment a kedve Severintől. A Goebbels-esküvő
beszennyezte, akárcsak a családi gondnok árulása, aki a
szeretett birtokot náci erőddé alakította.
Herbert már nem járt Severinbe. De változatlanul lelkes
természetjáró volt, trakehneri lovakat tenyésztett, és a
látászavara ellenére imádta a motorcsónakot, a gyors autókat és
a vitorlázást. 1942 őszén megvette a 250 hektáros Niewerle
birtokot az alsó-luzitániai vidéken, 160 kilométerre délkeletre
Berlintől. Az elkövetkező két évben, amennyire az ideje
engedte, vonatra szállt, és a Niewerléhez legközelebbi faluba
ment. Az állomásról lovas kocsival hajtott a közel 10
kilométerre lévő birtokára. Ott töltötte a hétvégéket „tényleg
nagyon kevés kivétellel”.[162] 1944 decemberére vagy egy tucat
külföldit dolgoztatott a birtokon, a kertészetben, a konyhán és a
háztartásban, köztük négy lengyelt, négy ukránt és két
hadifoglyot.
Niewerle Herbert számára kényelmes helyen feküdt. A
Berlinre zúduló folyamatos légitámadások miatt az AFA és a
Pertrix repülőgépakkumulátor-gyártását át kellett helyezni a
náci Németország távoli keleti vidékére, két városba Alsó-
Sziléziába, hogy védeni tudják a gyártást. Saganban – az egyik
ilyen városban – Herbert személyesen vett részt egy altábor
tervezésében és létesítésében.[163] Azt tervezte, hogy foglyokkal
folytatja a Berlinből odatelepített gyártást. Sagan alig 40
kilométerre volt Niewerlétől. 1944. október 27-én egy mérnök
megmutatta a tábori barakkok vázlatát Herbertnek és a többi
Pertrix-igazgatónak. Egy héttel később a mérnök beterjesztett
egy kérvényt a Todt-szervezetnek – a náci hadmérnökségi
egységnek, amely egyéb gyilkos szerkezetek mellett a
koncentrációs táborokat építette –, hogy készítsenek barakkokat
a raboknak.
Egy hónap múlva, 1944. december 2-án lezajlott egy
bemutatkozó találkozó egy SS-tiszttel a közeli Gross-Rosen
koncentrációs táborból, amelynek körülbelül 100 altábora volt
szerte a Harmadik Birodalomban. Két nappal a találkozó után
Günther jobbkezét, Horst Pavelt és Herbertet személyesen
tájékoztatták a sagani építkezésről. A megvizsgált barakkok
közül kettő már majdnem készen volt, és legalább 25
koncentrációs tábori rab már dolgozott az építkezésen. 1945.
január közepére 40 vagonnyi gépet és felszerelést küldtek
Saganba. A náci hatóságok úgy becsülték, hogy három hónapba
telik az altábor felépítése, és csak a befejezése után lehet
odavinni Gross-Rosenből a foglyokat a különféle
rabszolgamunkára. De ez már nem történt meg; közeledett a
Vörös Hadsereg. 1945. január végén személyesen Herbert vette
át a befejezetlen altábor evakuálásának irányítását, néhány
héttel azelőtt, hogy a szovjet csapatok elfoglalták Sagant és
Niewerlét.
18.
1944. szeptember 30-án, szombaton napütéses őszi nap volt
Kelet-Vesztfáliában. Az amerikai bombázók a semmiből
bukkantak fel. Délután két óra körül kezdték bombázni
Bielefeldet, a földdel téve egyenlővé a történelmi városközpont
nagy részét. Amikor felharsantak a szirénák, Richard
Kaselowsky, a felesége és két lányuk a Johannisbergen lévő
villájuk pincéjébe menekültek, ahol már készen várta őket a
légvédelmi bunker. A házat közvetlen találat érte, ami
valószínűleg azonnal megölte a négytagú családot, bár lehet,
hogy a pincében lévő szénhalmok alatt fulladtak meg. A
gyászjelentésük a szokásos frázissal kezdődött: „Terrorista
támadás vette el őket.”[164]
Rudolf-August Oetker alig néhány hétre volt attól, hogy a
Waffen-SS tisztje legyen, amikor megtudta, hogy az anyját, két
kishúgát és nevelőapját megölték. A veszteség nemcsak a 28
éves becsvágyó tisztnek volt személyes tragédia. Hitler számára
is nagy csapást jelentett az egyik első számú szállítójának
elvesztése. Rudolf-August felmentést kapott a kötelezettségei
alól, hogy átvehesse a családi élelmiszer-vállalatot. Egy
hónappal később Rudolf-Augustot, miután sikeresen befejezte a
kiképzést, előléptették SS-Untersturmführerré, ami a
legalacsonyabb hivatásos tiszti rendfokozat a szervezetben.
Mielőtt bombák hullottak gyerekkori otthonára, Rudolf-
August állást kapott az SS Központi Gazdasági és Adminisztratív
Hivatalának központjában, Berlinben.[165] A szervezetet Oswald
Pohl SS-tábornok vezette, aki a mostohaapja nagy hatalommal
bíró ismerőse volt a Himmler Baráti Körből. De Rudolf-August
sosem ment a fővárosba az SS-nek dolgozni. Ahogy a félkatonai
karrierje váratlanul véget ért, úgy egy másik azonnal
elkezdődött. Rudolf-August készen állt és képes volt a
mostohaapja örökébe lépni. „Nem tudok jobb apát elképzelni,
mint Richard Kaselowsky” – mondta egy német lapnak adott
interjúban több mint fél évszázaddal később, „sem jobb tanárt
magamnak”.[166]
1944. október végén Rudolf-August Berlinben meglátogatta
Fritz Kranefuss SS-tisztet, a Himmler Baráti Kör motorját. A
látogatás után Kranefuss azt javasolta az SS-vezérnek, hogy a
nővére helyett Rudolf-Augustnak küldje el részvétnyilvánító
levelét: „Ő az Oetker-birodalom valódi örököse, és a
mostohaapja után ő lesz az igazgató” – írta Kranefuss.[167] Az SS-
nek már jelezte Kaselowsky halálát: „Mint köztudott, dr.
Kaselowsky a Baráti Kör tagja volt, és ha nem is tartozott még
közénk a hatalom megszerzése előtt, rendkívüli ember volt.
Emberi tulajdonságai révén is példaképnek tekintjük, ami
nagyon kevés cégvezetőről mondható el.”[168]
Kaselowsky szemében nem az üzleti kapcsolatok és előnyök
tették különlegessé a Himmler Baráti Kört. Ezek csak kellemes
kiegészítők voltak. A Himmler Baráti Kör és gyűlései azért álltak
közel a vesztfáliai törtető szívéhez, mert úgy érezte, hogy
tényleg megcsinálta. 1944. május közepén egy gyűlésről
merengett egy levélben a lebombázott Berlinben: „A csodálatos
este, amit együtt töltöttünk a Birodalmi Bank kaszinójának
kertjében, mintha egy lerombolt világ közepén a béke
oázisában lennénk – örök emlék marad a számomra”.[169]
19.
A csapás 1944 nyarának végén érte Harald Quandtot, amikor
a német csapatok visszavonultak Olaszországban. Szeptember
9-én Goebbelst személyesen tájékoztatta Kurt Student, a
Luftwaffe tábornoka, hogy a nevelt fia megsebesült egy
csatában, Olaszország adriai partvonalánál, Bologna közelében.
Harald eltűnt, és valószínűleg a szövetségeseknél van
hadifogolyként. Goebbels úgy döntött, „egyelőre nem mondja el
Magdának, hogy fölöslegesen ne idegesítse”.[170] Remélte,
Harald életben van, és megbízta a Vöröskeresztet, hogy
nemzetközi kapcsolatain keresztül szerezzen információt a
nevelt fiáról.
Goebbels majdnem két hétig nem árulta el Magdának, hogy
fiát nem találják, és valószínűleg a szövetségesek fogságába
esett. Magda nyugodtan fogadta a hírt. De a pár úgy határozott,
hogy a hat kis testvérnek nem szólnak róla. 1944. november 1-
jén volt Harald 23. születésnapja; jött és elmúlt, és még mindig
nem tudtak róla semmit. Magda és Goebbels egyre
nyugtalanabb lett, attól tartottak, sosem fogják látni. Egy héttel
később Harald zászlóaljából egy katonatársa elmondta
Goebbelsnek, hogy Harald tüdőlövést kapott, mielőtt eltűnt.[171]
Még mindig nem tudták, hogy túlélte-e a sebesülést, és hogy hol
van. Goebbels kiterjesztette a keresést: megkérte a semleges
Svájc és Svédország német követségét, hogy segédkezzenek
Harald megtalálásában. A náci Németország külszolgálata a
stockholmi követségen keresztül még a szövetségesek
követségeivel is kapcsolatba lépett, hogy megtudják, mi lett
Goebbels nevelt fiával.
1944. november 16-án, több mint két hónappal azután, hogy
Harald eltűnt, Goebbels jó hírt kapott egy táviratban a
Vöröskereszttől: a sebesült Harald egy brit hadifogolytáborban
tartózkodik Észak-Afrikában.[172] Magda könnyekben tört ki,
amikor a férje telefonon közölte vele, amit megtudott. Úgy
érezte, elsőszülött fia újjászületett. Goebbels titokban már
feladta. Másnap este a pár levelet kapott Haraldtól. Azt írta,
hogy súlyosan megsebesült, két vérátömlesztésen van túl, de a
német orvosok gondját viselik, és meggyógyítják a
fogolytáborban. Hitler, aki „nagyon aggódott Harald miatt,
szintén megnyugodott”, hogy a fiatalember végül megkerült,
írta Goebbels a naplójában.[173]
Nagyjából két hónappal később, 1945. január 22-én Hitler
rezidenciáján, a birodalmi kancellárián Hermann Göring
átadott Goebbelsnek és Magdának egy személyes levelet,
amelyben Haraldot kitüntették, a Német Kereszt arany
fokozatával – közepén egy méltóságteljes horogkereszttel. A
kitüntetést távollétében kapta meg Harald a csatákban mutatott
hősiességéért. Goebbelst meghatotta Göring gesztusa. A két
ember viszonya mindig is érzékeny volt. Goebbels nem is bírta
ki, hogy később ne morogjon a Luftwaffe-vezér kabinettársára:
„Az embert mélyen meghatja az embersége, de sajnos, nem
képes elérni azt, amit ezen a területen el kellene érni, és a
Birodalom és a német nép drágán megfizet a kudarcaiért” –
sajnálkozott a naplójában.[174] Harald előérzetei a háborúval
kapcsolatban végtére is beigazolódtak. A szovjet és a
szövetséges csapatok Berlin felé közeledtek, a náci Németország
bukása a küszöbön állt. És amint ez bekövetkezett, Harald már
nem láthatta többé az anyját, a mostohaapját és hat kis
testvérét. A házaspár búcsúszavai szeretett Haraldjukhoz
levélben érték el a fiút, jóval azután, hogy a végzet lesújtott
rájuk.
 IV. RÉSZ

„TE TOVÁBB ÉLSZ”

 1.
Napokkal a náci Németország 1945. május 8-i megadása előtt
Harald Quandt a 305-ös hadifogolytábor tiszti negyedében ült, a
líbiai kikötővárosban, Bengáziban, ahol a brit hadsereg az
191901-es számú rabként tartotta fogva.[1] Épp egy kupica
rumot ivott, amikor a BBC híreket mondott. Bemondták, hogy
Harald hat féltestvérének holttestét megtalálták a Führer
bunkerében, a Berlin belvárosában lévő birodalmi kancellária
kertjében épített óvóhelyen. Az anyja és mostohaapja, Magda és
Joseph Goebbels holttestére kint, a birodalmi kancellária
kertjében bukkantak rá. Harald le volt sújtva. A 23 éves volt
Luftwaffe-ejtőernyős főhadnagy imádta a kis testvéreit.
Összeomlott, amikor azt hallotta, hogy mind meghaltak. Egy
háborús bajtársa volt vele, amikor értesült a hírről. Később azt
mondta, hogy Harald, „ez a szigorúan fegyelmezett ember”
órákig alig volt magánál.[2]
Később, még a fogságban Harald kapott két búcsúlevelet a
síron túlról. Az első anyjától, Magdától jött.
Szeretett fiam![3]
Immár hat napja itt vagyunk a Führerbunkerban –
papa, a hat kis testvéred és én –, hogy megadjuk
nemzetiszocialista életünknek az egyetlen lehetséges méltó
véget. Nem tudom, megkapod-e ezt a levelet. Talán egy
kedves lélek lehetővé teszi, hogy végső búcsúmat elküldjem
neked. Tudnod kell, hogy én az akarata ellenére maradtam
papával, és múlt vasárnap a Führer segíteni akart, hogy
elmeneküljek. Ismered az anyádat – ugyanaz a vérünk, így
ebbe bele sem gondoltam. A mi dicsőséges eszménk
eltűnőben – mindennel, ami gyönyörű, csodálatra méltó,
nemes és jó, amit megismertem az életben. Abban a
világban, ami a Führer és a nemzetiszocializmus után jön,
nem érdemes élni, ezért hoztam ide a gyerekeket is. Túl jók
ők arra az életre, ami következik, és a kegyes Isten meg
fogja érteni, hogy én magam szabadítom meg őket ettől. Te
tovább élsz, és csak egy kívánságom van: sose felejtsd el,
hogy német vagy, sose viselkedj tisztességtelenül, élj úgy
egész életedben, hogy a mi halálunk ne legyen hiábavaló.
A gyerekek csodálatosak. Minden segítség nélkül gondot
viselnek magukra a primitívnél is rosszabb körülmények
közt. Ha a földön kell aludniuk, ha nem tudnak mosakodni,
ha kevés az ennivaló, és így tovább – soha egy panasz vagy
könnycsepp nincsen. A bombák robbanásába beleremeg a
bunker. A nagyobb gyerekek védik a kisebbeket, és ittlétük
áldás, ha másért nem, hát mert olykor mosolyt csalnak a
Führer arcára.
Tegnap este a Führer levette az arany pártjelvényét, és
kitűzte rám. Büszke vagyok, és boldog. Az én istenem erőt
adott ahhoz, hogy elvégezzem az utolsó és legnehezebb
dolgomat. Az, hogy együtt kell bevégeznünk az életünket
vele, a sors áldása, amire sose mertünk számítani.
Harald, drága fiam – a legjobb dolgot küldöm neked
útravalóul, amit az élettől kaptam: légy hű! Hű
önmagadhoz, hű másokhoz, hű a hazádhoz! Minden
módon!
 Nehéz új oldalt kezdeni. Ki tudja, tele tudom-e írni. De
annyi szeretet van még, amit szeretnék átadni neked, annyi
erő, és nem szeretném, ha a halálunk miatt keseregnél.
Legyél büszke ránk, és tarts meg bennünket büszke és
boldog emlékként. Egy napon mindenki meghal, és nem
jobb-e rövid, de becsületes és bátor életet élni, mint
hosszan, de szégyenben?
Muszáj most elküldenem ezt a levelet… Hanna Reitsch
viszi. Ő ismét útnak indul! Ölellek téged a leggyengédebb,
szívből jövő, anyai szeretettel!
Szeretett fiam
Élj Németországért!
Anyád
A második levél Harald mostohaapjától, Joseph Goebbelstől
származott:
Drága Haraldom![4]
Itt ülünk bezárva a birodalmi kancellárián a
Führerbunkerben, és az életünkért és becsületünkért
harcolunk. Csak a jóisten tudja, hogyan fog végződni ez a
csata. Csak azt tudom, hogy élve vagy halva, de csakis
tisztességben és dicsőségben kerülünk ki belőle. Nem
hiszem, hogy valaha látjuk még egymást. Ezért aztán
valószínűleg ezek az utolsó szavak, amik tőlem eljutnak
hozzád. Ha túléled ezt a háborút, elvárom, hogy csakis
dicsőséget hozz anyádra és rám. Egyáltalán nem szükséges
élnünk ahhoz, hogy hassunk a népünk életére. Te lehetsz az
egyetlen, aki továbbviszi a családi örökségünket. És tedd
 mindig úgy, hogy ne legyen okunk szégyenkezni.
Németország túléli ezt a rettenetes háborút, de csak akkor,
ha a nép példát lát maga előtt ahhoz, hogy felemelkedjen, és
mi ilyen példa akarunk lenni.
Büszke lehetsz, hogy ilyen anyád van. Tegnap este a
Führer odaadta neki az arany pártjelvényét, amit évekig
viselt a kabátja hajtókáján – anyád megérdemelte. Előtted
csak egyetlen feladat áll: bebizonyítani magadnak, hogy
érdemes vagy a legnagyobb áldozatra, amire mi elszántuk
magunkat. Tudom, hogy így lesz. Ne hagyd, hogy a világ
zaja összezavarjon. Egy napon a hazugság összeomlik, és
ismét az igazság kerekedik felül. Ez lesz az az óra, amikor
mindenek felett állunk, tisztán és makulátlanul, ahogy a
hitünk és meggyőződésünk mindig is az volt.
Isten veled, drága Haraldom! Isten a tudója, találkozunk-
e újra valaha. Ha nem, légy mindig büszke arra, hogy olyan
családhoz tartoztál, amely a bajban is hűséges maradt a
Führerhez, és az ő tiszta, szent ügyéhez, egészen a legutolsó
pillanatig.
Minden jót, szívből jövő üdvözletemmel,
a te Papád
Harald ekkor még nem tudta a családja halálának szörnyű
részleteit; ezek egy ideig nem kerültek nyilvánosságra. 1945.
április 28-án Magda és Joseph Goebbels megírták a leveleket
szeretett Haraldjuknak.[5] Magda odaadta őket Hanna
Reitschnek, a náci Németország legjobb tesztpilótájának, aki
bement a Führerbunkerbe, amikor a szovjet csapatok Berlin
központjához közeledtek. Hitler két ciánkapszulát adott
Reitschnek búcsúajándékul. Aznap éjjel Reitsch egy, a
Brandenburgi kapu közelében rögtönzött felszállópályáról
elhagyta a német fővárost. Ez volt az utolsó repülő, amely
elhagyta Berlint, mielőtt a szovjetek elfoglalták a várost. A
szovjetek megpróbálták lelőni a gépet, attól tartva, hogy Hitler a
fedélzetén elmenekül, de Reitschnek sikerült felszállnia.
Amerikai katonák tartóztatták le, miután leszállt Ausztriában, a
Haraldnak szóló levelekkel együtt. A levelek eredetijét magánál
tartotta az amerikai légierő kapitánya, aki kihallgatta Reitscht,
de az amerikai hatóságok később elküldték a másolatokat
Haraldnak Bengáziba.[6]
1945. április 30-án, két nappal azután, hogy Magda és Joseph
megírták a levelet Haraldnak, Adolf Hitler Eva Braunnal, a
feleségével együtt lenyelte a ciánkapszulát, majd főbe lőtte
magát a Walther pisztolyával. Az előző estén házasodtak össze,
hivatalosan is véget vetve Hitler azon esküjének, hogy a német
népnek fogad cölibátust. A pár nem sokáig élvezte a házasságot.
A Führer tudta, hogy a Vörös Hadsereg áttörte Berlin határát, és
alig néhány háztömbnyire van attól, hogy körülzárja a
megerősített betonbunkerét. A holttestüket a kancellária
kertjében hamvasztották el, Hitler utasításai alapján.
A Führer akarata szerint Joseph Goebbels lett Németország
új kancellárja. A címet nem viselte tovább egy napnál. Hitler
végakarata úgy szólt, hogy az utódának el kell menekülnie
Berlinből a feleségével és hat gyerekével, de ezt Goebbels
elutasította. A férfi, aki több mint 20 évig mindenben
engedelmeskedett a Führerének, ezt az utolsó parancsot nem
teljesítette.
A Hitler öngyilkossága utáni napon Magda felöltöztette fehér
hálóingbe a hat gyerekét, és megfésülte őket. Helmut Kunz SS-
fogorvos morfininjekciót adott a gyerekeknek. Amikor
elkábultak, Magda egy-egy ciánkapszulát tett a szájukba, és
Hitler egyik orvosa, dr. Ludwig Stumpfegger segítségével
meggyőződött róla, hogy a gyerekek ráharaptak-e a
kapszulákra. Magda ezt a tettét a saját részlegükben hajtotta
végre, hogy ne vegyen észre semmit az aggodalmaskodó
személyzet. Rochus Misch, Hitler egyik testőre látta utána a
magára nyugalmat erőltető Magdát – nagyon sápadt volt, a
szeme véreres, az arca „dermedt”.[7]
Néhány órával azután, hogy Magda megölte a gyerekeit,
Josephfel együtt kéz a kézben fölmentek a lépcsőn, ki a
kancellária kertjébe. Nem sokkal ezután Goebbels adjutánsa,
Günther Schwägermann holtan találta őket. A pár is
ciánkapszulákat vett be. A Führer arany pártjelvénye még
mindig Magda ruhájára volt tűzve, amikor megtalálták. Egy SS-
katona, Goebbels korábbi utasításai szerint, néhányszor belelőtt
a holttestekbe, lelocsolta benzinnel, és meggyújtotta őket. Az
elszenesedett testeket másnap találták meg a szovjet csapatok,
betonkeverők közt hevertek.
Az utolsó emberek egyike, aki a Führerbunkerben élve látta
Magdát, Albert Speer volt, az építészből fegyverkezési
miniszterré előlépett férfi. „Sápadt volt, és halkan beszélt
hétköznapi apróságokról, noha éreztem, hogy nagyon
gyötrődik, mert feltartóztathatatlanul közelít az óra, amikor a
gyerekeinek meg kell halnia… Csak amikor épp indulni
készültem, akkor említette, amit valóban érzett: »hogy örülök,
hogy legalább Harald… életben van«” – írta később Speer a
memoárjában.[8]
2.
1945. március elején Magda meglátogatta a legjobb
barátnőjét, Ellót, Harald keresztanyját egy szanatóriumban, a
Drezda városára néző hegyek közt, két héttel azután, hogy a
várost porig bombázták a szövetségesek.[9] Magda nem a
szokásos limuzinján érkezett, hanem egy dohánygyár
teherautóján, a sofőr mellett ülve. Azért jött, hogy elbúcsúzzon
Ellótól, aki 25 éve a legjobb barátja volt. Első találkozásuk óta a
vidéki Pritzwalkban mintha egy örökkévalóság telt volna el.
Voltak Quandtok feleségei, aztán Quandtok elvált feleségei. De
Ello sosem ment újra férjhez. Később azt mondta, Günther
felajánlotta Magdának, hogy segít megmenteni a gyerekeket.
Ello szerint szerzett egy biztonságos házat Svájcban, ahová
elvihette volna őket, gondoskodott volna róluk és a
taníttatásukról. De Magda visszautasította az ajánlatot. A
gyerekei meghalnak vele együtt. Ello később felidézte Magda
monológját arról, hogyan magyarázta meg racionálisan, hogy
megteszi az elképzelhetetlent, végső próbálkozásként arra, hogy
számot vessen a Harmadik Birodalom tömeges
kegyetlenkedéseiben való bűnrészességével:
Gyalázatos dolgokat követeltünk a német néptől, más
nemzetekkel pedig könyörtelen kegyetlenséggel bántunk.
 Ezért a győztesek kemény bosszút fognak állni…
Mindenkinek joga van az élethez. Nekünk nincsen – mi
eljátszottuk ezt a jogunkat… Felelősnek tekintem magam.
Oda tartoztam. Hittem Hitlerben, és elég sokáig Joseph
Goebbelsben is… Mostantól pedig Joseph lesz az egyik
legnagyobb bűnös, akit Németország valaha is produkált. A
gyerekei nap mint nap ezt fogják hallani, az emberek
gyötörni fogják őket, megvetni és megalázni. Nekik pedig
viselniük kell az apjuk bűnének súlyát; rajtuk fognak
bosszút állni… Te tudod, hiszen őszintén elmeséltem neked,
mit mondott a Führer a Café Anastban Münchenben,
amikor meglátott egy zsidó kisfiút, emlékszel? Hogy
szeretné szétnyomni, mint egy bogarat a falon… nem hittem
a fülemnek, és azt gondoltam, csak provokál. De később
megcsinálta. Minden olyan kimondhatatlanul gyötrelmes
volt, átitatva a rendszerrel, amelyhez én is tartoztam. Ez
hatalmas bosszúszomjat ébresztett az egész világban –
nincs más választásom, magammal kell vinnem a
gyerekeket, muszáj! Csak az én Haraldom fog túlélni
engem. Ő nem Goebbels fia…[10]
Magda az éjszakát Ellóval töltötte a szanatóriumban.
Másnap reggel Ello kikísérte a teherautóhoz, ahol a sofőr már
várta. A két nő hallgatott. Magda keresztülautózott Drezda
romjain, vissza Berlin romjaihoz, egyenesen a Führerbunkerbe,
a végső úti célhoz. Feltérdelt a kárpitozott ülésen, és integetett
Ellónak, amíg végül szem elől nem veszítette a barátját.
3.
 1945. április 25-én, egy héttel azelőtt, hogy volt felesége
megölte hat gyerekét, majd magát is, Günther Quandt
elmenekült Berlinből a közeledő szovjet csapatok elől. Először
megpróbált belépési engedélyt szerezni Svájcba, „üzleti
találkozókra”, de mivel a svájci hatóságoknál Hitler pénzügyi
támogatójaként tartották számon, megtagadták a kérését.[11] Az
iparmágnás ezután Bajorországba ment, mert elterjedt a hír,
hogy a német állam déli része amerikai megszállási zóna lesz.
Nem indokolatlanul, az olyan mágnások, mint Günther,
Friedrich Flick és August von Finck „üzletbarát” bánásmódra
számítottak a kapitalista amerikaiaktól.[12]
Günther egy „szerény szobát” bérelt egy kastélyban
Leutstettenben, egy kis faluban a Starnbergi-tó mellett,
Münchentől 20 kilométerre délre. A kastélyt hamarosan
elfoglalták a brit és amerikai katonák. De ahelyett, hogy a
szövetségesek letartóztatták volna, Günthert a város
polgármestere elvitte magával egy hegyi házba, ahol élt. A
mágnás úgy gondolta, egyelőre „az egyetlen helyes dolog, ha
háttérbe húzódik, amennyire csak lehet”.[13] Minden oka
megvolt rá, hogy lapuljon. A tömeges fegyvergyártáson és a
rengeteg árjásított cégen túl Quandt a gyáraiban 57 500
kényszermunkást és rabszolgamunkást dolgoztatott egy
történész későbbi becslése szerint.[14]
1945. április 18-án, egy héttel azelőtt, hogy Günther
elmenekült Berlinből, a Stratégiai Szolgálatok Hivatala (OSS), a
CIA elődje, a II. világháborús hírszerző szolgálat egy
négyoldalas feljegyzést tett közzé a mágnásról. A kémügynökség
1941 nyara óta figyelte a kopasz üzletembert, amióta olyan
fényűzően megünnepelte a 60. születésnapját. Az OSS szerint
Günther „Németország egyik vezető iparmágnása, akinek a
holdingjai 1933 előtt is jelentősek voltak, de nagymértékben
terjeszkedtek Hitler hatalomra kerülése után”.[15] Valamint azt
is megemlítették, hogy „felelősség terheli a náci
gazdaságpolitika kialakításáért és megvalósításáért, és a
németek által megszállt területek gazdasági
kizsákmányolásáért”. És hogy üzleti módszerei „különösebb
csatazaj nélkül” vezettek sikerre.[16] Az amerikai
pénzügyminisztérium nyomozói hamarosan fölírták Günther
nevét a másik 43 üzleti vezető neve mellé, akiket Nürnbergben
háborús bűnük miatt katonai bíróság elé kell állítani.[17]
Günther dühös cáfolatot írt a listára helyezés ellen, és kérte,
hogy juttassák el az amerikai szenátusnak.
Mielőtt Svájcba, majd Bajorországba indult volna,
Bissendorfba akart menekülni; ez a város 20 kilométerre
északra fekszik az AFA hannoveri gyárától, és brit fennhatóság
alá került.[18] Günther ott akart lenni, hogy vezesse az
akkumulátorgyárát, de aztán meggondolta magát, túl nagy volt
a hangzavar körülötte. 1945 februárja óta menedzsereinek egy
csoportja oda-vissza utazott Berlin és Bissendorf között, hogy
alternatív főhadiszállást létesítsen az AFA ultramodern gyára
közelében. A csoport tagja volt Günther idősebbik fia, Herbert
is, aki, miután személyesen számolta fel az AFA befejezetlen
gross-roseni altáborát Alsó-Sziléziában január végén, közelebb
költözött apja új mintagyárához, amelyről újabb horrorisztikus
cselekmények derültek ki.[19]
A szövetségi erők közeledtével, 1945. március végén Günther
hannoveri AFA-telepe megszüntette a gyártást. A vezetőség
minden iratot elégetett, kivéve a foglyok névsorát. Körülbelül
ugyanekkor több száz beteg és gyenge fogoly érkezett az AFA
altáborába a neuengammei koncentrációs táborból. Egy hétre
rá, április 5-én mintegy 1000 foglyot ítéltek „elég erősnek”
ahhoz, hogy gyalog elmenjenek a bergen-belseni koncentrációs
táborba, 50 kilométerre északra – halálmenetben. Leromlott
egészségi állapotuk mellé sem kielégítő étkezést, sem ruhát, sem
cipőt nem kaptak. Csak az első napon egy SS-felcser
valószínűleg 50 olyan foglyot agyonlőtt, akik nem tudtak
továbbmenni. Még több foglyot a következő napokban végeztek
ki. Április 8-án a csoport maradéka megérkezett Bergen-
Belsenbe. Azokat, akik még egy hét múlva is életben voltak, a
brit csapatok szabadították fel.
Az AFA altáborában hátramaradottakra szörnyű sors várt.
600 rab túlságosan gyenge vagy beteg volt ahhoz, hogy a
menethez csatlakozzon. De most őket is vinni kellett. Április 6-
án, egy nappal azután, hogy a halálmenet elindult Bergen-
Belsenbe, egy SS-parancsnok elrendelte a tábor kiürítését. Két
nappal később egy tehervonat jött – nyilván az AFA kérésére –,
hogy elvigye a rabokat. De a vonat Szász-Anhaltban elakadt. Egy
másik vonat szétbombázott maradványai elzárták a vágányt,
ezért a Németország számos koncentrációs táborából érkezett
fogolytranszport ott vesztegelt. A vonatokat kiürítették. 65 rab
már halott volt. A legtöbb foglyot arra kényszerítették, hogy
gyalog menjen tovább. A leggyengébbeket néhány szekér vitte.
Így jutottak Gardelegenbe, amelyet épp körülzártak az amerikai
csapatok. A helyi náci parancsnok, miután megtárgyalta a
helyzetet az SS és Wehrmacht tisztjeivel, úgy döntött, hogy a
város peremén bezárja a foglyokat egy pajtába, amit rájuk
gyújt. A SS-katonák kézigránátokat dobáltak az égő pajtára, és
lelőtték azokat a foglyokat, akik menekülni próbáltak. Április
15-én az amerikai katonák megtalálták az elszenesedett
holttesteket, 1016 embert. Sokan elevenen égtek el.
Tíz nappal később George Lynch amerikai ezredes a város
lakosaihoz fordult: „Lesznek, akik azt mondják, hogy ezért a
bűnért a nácik a felelősök. Mások a Gestapóra mutogatnak. De a
felelősség nem őket terheli – hanem a német népet… Az önök
úgynevezett felsőbbrendű faja megmutatta, hogy csak a
bűnben, a kegyetlenségben és a szadizmusban felsőbbrendű.
Önök elveszítették a civilizált világ tiszteletét.”[20]
4.
Az április 7-éről 8-ára virradó éjjel, egy nappal azután, hogy
az SS evakuálta az AFA gyár altáborát Hannoverben, Herbert
Quandt és Günther jobbkeze, Horst Pavel elmenekült Berlinből,
és 20 alkalmazottal Bissendorfba ment. Az AFA átmeneti
központja a bissendorfi gyógyüdülő-övezetbe települt, és a
kollégák egy csoportja egy barakktáborba költözött a falun
kívülre, egy fenyőerdőbe.
Az életkörülmények elég egyszerűek voltak.[21] Kevés volt az
étel, a tábort gyakran elöntötte a víz, és az AFA emberei egy
légvédelmi fényszóró szilánkjait használták
borotválkozótükörként. A brit csapatok 1945. április 20-án
foglalták el a hannoveri gyárat, amely gyakorlatilag sértetlen
volt, ezért a britek gyorsan újraindították a termelést. Az AFA
gyárban, ahol alig néhány héttel korábban rabszolgamunkások
gyártottak akkumulátorokat rettenetes körülmények között a
tengeralattjárókhoz és torpedókhoz, most szárazelemet
termeltek a brit hadseregnek. Herbertet brit megfigyelés alá
helyezték, mert azzal gyanúsították, hogy „az apja eszköze”.[22]
Kiutasították a telepről, eltiltották az AFA-ban végzett
tevékenységtől. Helyette Horst Pavel lett a gyár megbízott
vezetője.
Neki kellett megakadályoznia, hogy a hannoveri AFA gyárat
szétszedjék. Günther nem bírta elviselni, hogy teljesen kizárták
a bajorországi vezetésből.[23] Paranoiája azt súgta, hogy a
segédje, Pavel, akiben megbízott, ellene szervezkedik
Hannoverből. Még Herbert sem menekült apja
gyanúsítgatásaitól. Az örökös megírta Günthernek, hogy félre
kell tennie a bizalmatlanságát, ha meg akar birkózni az aktuális
helyzettel.
Hetekkel azelőtt, hogy Berlinből elmenekült, Herbertnek
lehetősége nyílt megvásárolni magának egy árjásított céget,
amikor Max Franck, egy chemnitzi vezető fehérneműgyáros
ajánlatot tett neki. Herbert komolyan fontolóra vette, hogy
megvegye a korábban zsidó tulajdonú céget, hogy egyszer végre
saját maga hozhasson döntést, „apja árnyékából kilépve”.[24]
Végül elállt az üzlettől.
 A két Quandt tengernyi szenvedésért volt felelős – Herbert
ennek ellenére hálás volt mindenért, amit Günthertől a háború
alatt tanult. „Azt hiszem, hogy ipari szemszögből nézve
különösen ezekben a legnehezebb években többet tanultam
apámtól, mint normál körülmények közt tanultam volna” –
emlékezett később.[25] Ami az üzleti birodalmukból megmaradt,
1945 nyarára egy hajszálon függött. De mindez elhalványult a
Friedrich Flickre irányuló alapos vizsgálathoz és ahhoz a
káoszhoz képest, amely mindig csalódást okozó legidősebb
fiának, Otto-Ernstnek a vezetése alatt néhány cégét fojtogatta.
5.
Friedrich Flick 1945 februárjában Berlinből Bajorországba
menekült.[26] A sauersbergi birtokára ment, alig egyórányira
délre attól a helytől, ahová Günther szökött; a birtokot egy
üldözött zsidó sörfőzőtől, Ignatz Nachertől szerezte évekkel
korábban. (A ménestelep még ma is Flick egyik lányunokájának
a tulajdonában van.)[27]
Közvetlenül, mielőtt 1944 nyarának végén a szövetséges
csapatok felszabadították a francia Rombach acélműveket, Flick
legidősebb fia, Otto-Ernst visszamenekült Németországba, ahol
az apja újabb munkát bízott rá.[28] Ezúttal a Gröditz fegyvergyár
vezetését Szászországban.[29] Több mint ezer alultáplált
koncentrációs tábori fogoly gyártotta itt a tüzérségi ágyút és a
bombákat. A rabokat a bajorországi Flossenbürgből és
Dachauból, az osztrák Mauthausenből és Gusenból, és végül
Auschwitzból szállították a gyárba, ahol a padláson tartották
fogva és kínozták őket az SS-katonák. 1944 októberében Flick
megszemlélte a Gröditz gyár csarnokát, amikor eljött beiktatni
igazgatónak a 28 éves Otto-Ernstet. Utána egy vacsorán a gyár
kaszinójában megünnepelte a fia új állását. És ahogy a
Rombachnál, a kinevezés itt is balul sült el.[30] Alig néhány
héttel azután, hogy megérkezett, a kapkodó Otto-Ernst
megpróbálta kirúgni apja két megbízható, régi igazgatóját.
Otto-Ernst minden vezetői állásában megbukott a háború
kezdete óta. De az apja azért egy komoly előléptetést még
tartogatott neki.[31] 1945. február 1-jén kinevezte ügyvezető
igazgatónak a Maxhüttéhez, az egyik legfontosabb
acélművéhez, amelynek ércbányái és kohói voltak szerte
Bajorországban és Türingiában. Mint a Rombachnál, Otto-Ernst
itt is az apósát követte a pozícióban, akit korai nyugdíjba
küldtek. A Flick-örökös 1945. március 7-én kezdte a munkát,
miközben az egész világ épp összeomlani látszott körülötte.
A Maxhüttében a gyárigazgatók majdnem heti 100 órában
dolgoztatták az Ostarbeitereket és a hadifoglyokat. A munkások
túlságosan gyengék voltak a préseléshez, de a vezetők az addig
is minimális élelmiszeradagot még tovább csökkentették,
mondván, hogy csak mímelik az erőtlenséget. „Az orosz sokat
eszik, de annyit nem adtak neki” – fogalmazott tömören az
egyik alkalmazott később.[32] Gyakoriak voltak a balesetek és a
halálozások, mivel a női kényszermunkások mezítláb dolgoztak
a kohóknál – „ez a rossz időjárásban nem jó dolog” – jegyezte
meg szárazon az egyik igazgató.[33]
1945. március közepén kiütésestífusz-járvány söpört végig a
gyárban, néhány nap alatt 150 rab életét követelte. Hetekkel
később, amikor a Vörös Hadsereg és az amerikai csapatok már
gyors tempóban közeledtek a gyárhoz, az SS a maradék
foglyokat egy tíznapos menetben elindította Prága felé. De
előbb agyonlőttek körülbelül 185 rabot, akiket túl gyöngének
ítéltek a gyalogláshoz, és a Flick-gyár közelében egy
kavicsbányában temették el őket.[34]
Mialatt a foglyokat éheztették és lemészárolták a gyáraiban,
Flick – teljes biztonságban a sauersbergi birtokán, egy hegyen
Bad Tölztől nyugatra – elindította az úgynevezett „tölzi
programot”.[35] A főhadiszállását már megosztotta Berlin,
Düsseldorf és Bajorország közt, és most – hogy legyen némi
tartaléka a háború utáni időkre – megpróbálta a vagyont is
kiszervezni magának. De a dolog nem sikerült.
1945 júniusának közepén az amerikai kémelhárítás (CIC), a
náci Németország legközismertebb gyanúsítottjainak
letartóztatásával és kihallgatásával megbízott katonai
biztonsági szervezet Flicket házi őrizetbe helyezte. Addigra az
iparmágnás csak az egyik vállalkozását tudta áthelyezni – úgy
adódott, hogy a Fella volt az egyetlen a cégei közt, amelyik nem
gyártott fegyvereket a háborúban. Flicket az a veszély
fenyegette, hogy acél- és szénkonglomerátumát tokkal-vonóval
elveszik tőle. A gyárainak és bányáinak több mint a fele a
szovjet zónában volt, így hamarosan kisajátításra került. A
maradék Flick-gyárak egyelőre a szövetségesek ellenőrzése alatt
állak. A fegyverekből, rabszolgákból és rablásból épített
hatalmas birodalma végül összeomlott.
 Flick letartóztatása már hónapok óta készülődött. Az OSS egy
1945. májusi feljegyzésben „a leghatalmasabb üzleti vezérnek”
nevezte, aki „részes a náci gazdaságpolitika kialakításában és
végrehajtásában”, és aki „osztozott az Európát leigázó náci
hódítás zsákmányában”.[36] Néhány heti házi őrizet után Flicket
hivatalosan is letartóztatták, és a Kransberg kastélyba vitték
(kódnév: szemeteskuka), Frankfurt északi részén egy büntetés-
végrehajtási központba, ahol több fontos gyanúsítottat, például
Albert Speert, Hjalmar Schachtot és Wernher von Braunt is
kihallgatták.[37] Robert H. Jackson legfelsőbb bírósági bíró és a
Nürnbergbe frissen kinevezett amerikai főügyész kapott egy
kollégájától egy feljegyzést, amelyben felvázolták az
iparmágnások lehetséges tárgyalását, és Flick mint
„Németország leghatalmasabb iparmágnása” potenciális
vádlottként szerepelt a listán.[38]
1945. augusztus elején Flicket Kransbergből Frankfurtba
szállították, és átadták az Egyesült Államok Németországi
Katonai Kormányzati Hivatalának (OMGUS), amely a város
Westend negyedében, az IG Farben egykori központjában volt.
Napokkal Flick átszállítása előtt ért véget a szövetséges
nagyhatalmak utolsó konferenciája Potsdamban. Ott egyezett
meg az amerikai elnök, Harry Truman, a szovjet diktátor, Joszif
Sztálin, és az új brit miniszterelnök, Clement Attlee a
Németországgal kapcsolatos célokban: „demokratizálás,
nácitlanítás, demilitarizálás és a kartellek felszámolása”.[39]
Truman már régen jóváhagyta az első hivatalos amerikai
megszállási politikát Németországot illetően, amelynek lényege,
hogy megtartja az ipar bizonyos részeit, ahelyett hogy
elpusztítaná az egészet, és tisztességes bírósági tárgyalásokat
folytat a náci bűnözők ügyében, ahelyett hogy rövid úton
kivégezné őket. Néhány nappal a potsdami konferencia vége
után a szövetséges hatalmak, beleértve Franciaországot is,
aláírták a megállapodást, amelyben megalapítják a Nemzetközi
Katonai Törvényszéket (IMT) Nürnbergben. Az IMT vádat emel
és tárgyalást folytat a náci Németország 24 legfontosabb
politikai és katonai vezetője ellen, háborús bűnök, béke és
emberiesség elleni bűnök tárgyában. Az IMT csak a legelső volt
a számos nürnbergi bíróság között, ideértve egy lehetséges
második, szövetségesek által szervezett bíróságot, amely csak a
vezető német iparmágnások, bankárok és igazgatók pereit
tárgyalja.[40] Tekintve ezen ipari konglomerátumok és kartellek
mély összefonódását a náci háborús gépezettel – vegyük csak
Flick és Krupp acél- és szénnagyvállalatait és a vegyi óriást, az
IG Farbent például –, a szövetségesek az „oszd meg, és uralkodj”
módszeréhez folyamodtak. Azt tervezték, hogy feldarabolják
ezeket az ipari vállalatcsoportokat, és vád alá helyezik a
tulajdonosokat és a vezetőket.
Apja letartóztatása után Otto-Ernst megragadta az alkalmat,
hogy kitöltse a hatalmi vákuumot, és heves átszervezésbe
fogott.[41] Elkezdte kirúgni a régi Maxhütte-vezetőket, akikben
nem bízott, és lojális embereit ültette a helyükre, köztük két
korábbi SS- és SA-tagot. Az amerikai hatóságok Bajorországban
nem fogadták jól ezt a lépést. Azonnal letartóztatták Otto-
Ernstet néhány napra, és megsemmisítették a személyzeti
intézkedéseit. De szabadon bocsátása után a Flick-örökös ott
folytatta, ahol abbahagyta. 1945. július 30-án visszatért
hivatalába a náci menedzsereivel együtt. Az amerikai
hatóságoknak elegük lett ebből, és kitiltották a 28 éves férfit a
Maxhüttéből. Hamarosan ismét letartóztatták, és ugyanabba a
frankfurti börtönbe vitték, ahol az apja tartózkodott. Mivel
mindkettőjüket lecsukták, a bányáikat és a gyáraikat lefoglalták,
a Flick-konglomerátum elég borús jövőnek nézett elébe.
6.
August von Finck báró számára sokkal nyugodtabban telt a
háború, mint Günther Quandtnak és Friedrich Flicknek. A 46
éves arisztokrata két tizenéves fia még túl fiatal volt ahhoz,
hogy utódlásról essék szó. Finck a berlini Dreyfus bankot és a
bécsi Rothschildot jóval a háború kitörése előtt árjásította. Ezért
aztán a bankár hátradőlhetett, és nyugodtan szemlélhette egyre
növekvő privátbankját, a Merck Fincket, és felügyelhette a
családi befektetéseket az Allianzban, valamint a Münchener
Rückben. Nem kellett fegyvergyártással, kényszermunkásokkal
és az összes egyéb háborús fejfájással vesződnie, mint a
többieknek (egyetlen háború alatti fejfájása azért mégiscsak
akadt: elvált). Még 8 millió birodalmi márkát is gyűjtött a
müncheni Haus der Deutschen Kunstnak, miután Hitler
„kifejezte azon kívánságát”, hogy legyen egy másik épület is,
amelyben építészeti kiállítást tartanak.[42] A háború miatt ez
sosem épült meg. Közben Finck folytatta különféle üzelmeit is.
[43] Még Günther halott barátja sem volt biztonságban a
kapzsiságától. 1941-ben a Merck Finck és az IG Farben
kisajátított egy osztrák magnezitbánya-vállalatot, miután annak
amerikai tulajdonosa, Emil Winter meghalt. Winter keresztény
német emigráns volt, aki Pittsburghben acélipari mágnás lett.
Günther igazán csodálta Wintert és a vállalatát.[44] Magdával
még meg is látogatták pittsburghi fejedelmi villájában, amikor
az Egyesült Államokban jártak. Csak hát… közben „ember
embernek farkasa” lett.
Von Finck nyugalma és békéje azonban hirtelen veszélybe
került, miután a Wehrmacht 1945. május 8-án megadta magát.
Az antiszemita árjásítót és a közismerten fukar bankárt azonnal
házi őrizetbe vették az amerikai katonák a Münchentől keletre
fekvő möschenfeldi birtokán. A híresen takarékos bankár
dermesztő hidegben, egy molyette, régi bundában fogadta őket,
noha rengeteg fája volt, és fűthetett volna.[45] Gyorsan eltüntette
a zongora tetejéről a neki dedikált Hitler-fotót is. Az
arisztokrata dokumentumait lefoglalták és Münchenbe küldték;
ott az amerikai hatóságok a Merck Fincket már vagyonkezelői
gondnokság alá vonták, ez volt a szövetségesek politikája a
német vagyon megőrzésére. Egy koncentrációstábor-túlélőt
neveztek ki a Merck Finck élére. Von Fincket pedig
eltávolították Európa két legnagyobb biztosítója, az Allianz és a
Münchener Rück felügyelőbizottsági elnökségéből is. De
egyelőre ő maradt a fő részvényes mindkét cégben.
Von Finck privátbankját már kiszemelte az amerikai
pénzügyminisztérium egy 1944-es feljegyzésben, amelyben a
német bankárok elmozdításáról volt szó. „Tüzetesen meg kell
vizsgálni főleg azokat a… privátbankokat, amelyek jelentősen
bővültek az árjásítások révén (például Merck Finck és társai)”.
[46] A szövetségesek elszántan törekedtek Németország
kereskedelmi és privátbankjainak feldarabolására, azokéra,
amelyek a fegyvergyártást, árjásítást, koncentrációs és
megsemmisítő táborok létesítését finanszírozták szerte a
Harmadik Birodalomban. Günther Quandt és Friedrich Flick
felügyelőbizottsági tagsága a Deutsche Bankban és a Dresdner
Bankban még gyanúsabbá tette őket a szövetségesek szemében.
[47]

Von Finck hűsége a Führer iránt még Hitler bukása ellenére

sem ingott meg, kitartott egészen a legvégéig. Kurt Schmitt, az
Allianz volt ügyvezető igazgatója és a Birodalom gazdasági
minisztere, aki gyakran elkísérte von Fincket, amikor Hitlerhez
ment, egy amerikai kihallgatótisztnek ezt mondta: „A háború
utolsó éveiben, amikor komoly vezető személyiségek is
szabadon mondogatták, hogy Hitler… a szakadék szélére
kormányozta az országot, von Finck még akkor sem kételkedett
vagy kritizálta a Führer vezetését.”[48] Hans Schmidt-Polex, egy
másik Allianz-főnök és von Finck régi barátja kijelentette az
amerikai kihallgatójának, hogy a bankár báró még 1945 első
hónapjaiban is azt mondta neki, hogy „meggyőződéses náci
maradt”, aki „kész meghalni a hitéért, ha szükséges”.[49]
Von Finck privátbankja, az arisztokrata Hitlerhez fűződő
szoros kapcsolata miatt, egyből az amerikaiak és a szovjetek
célkeresztjébe került. 1945 májusában az Egyesült Államok
Igazságügyi Minisztériumának háborús osztálya megállapította,
hogy von Finck volt „Hitler magánvagyonának kezelője és
megbízottja”.[50] Állításuk még bizonyításra szorult, Hitler neve
ugyanis nem szerepelt azon a listán, amelyen azon prominens
nácik voltak, akik magánszámlát vezettek a Merck Fincknél. A
szovjet propaganda azt állította, hogy von Finck a Merck Finck
részvényesévé tette a Führert a regnálása alatt, de a bank ezt
tagadta.[51]
Az amerikai hatóságokra Finck csak még rosszabb
benyomást tett, mialatt házi őrizetben tartották. Az amerikai
pénzügyminisztérium jelentése szerint a bankár „minden
tekintetben pronáci, magas, sznob, kimért, pedáns és egy
bürokrata. Azt mondják, hogy tökéletesen hűvös, a
kegyetlenségig érzelemmentes, és végletesen ambiciózus.”[52]
1945. május végén az amerikai tisztek átvitték von Fincket a
házi őrizetből egy internálótáborba, hogy ott hallgassák ki. Úgy
találták, a bankár „elég dörzsölt kliens, aki évekig próbálta
kihasználni mindkét felet: jó sokat keresett a zsidó bankházak
(Rothschild, Dreyfus stb.) átszervezéséből, miközben úgy tett,
mint ha védené őket”.[53] De most, hogy ez a ravasz fickó a
fogságukban volt, vajon mit akartak kezdeni vele az
amerikaiak? Mint kiderült, szinte semmit.
7.
1945 októberében, öt hónap fogság után az amerikaiak
elengedték August von Finck bárót az internálótáborból. Az
arisztokrata bizonytalan jövő elé nézett. Továbbra is ki volt
tiltva a bankjából és a bizottságokból, és az árjásítások ügye is
napirenden szerepelt. Ami megmaradt a bécsi S. M. von
Rothschild bankból, azt felszámolták.[54] Néhány vagyontárgyat
visszajuttattak Louis von Rothschild bárónak, aki az Egyesült
Államokba emigrált.
Willy Dreyfus, a családi bank egykori tulajdonosa nem
merészkedett ilyen messzire. Svájcba emigrált, Bázelbe, miután
a Merck Finck 1938-ban árjásította a berlini bankját. Amikor a
háborúnak vége lett, Dreyfus elkezdett utánajárni annak, hogy
vajon ő és meghalt partnerének örökösei anyagilag felelősségre
vonhatnák-e von Fincket az árjásításért. Mivel Dreyfusnak sem
érdeke nem fűződött hozzá, sem pedig lehetősége nem nyílt rá,
hogy újranyissa a bankját, kárpótlást akart. „Érthető módon
vonakodott attól, hogy ismét német földre lépjen”, ennek
ellenére átjött a határon, hogy személyesen mérje föl a
jogorvoslati lehetőségeit.[55] Ekkor futott össze véletlenül von
Finckkel egy találkozón Münchenben, 1946. szeptember 29-én.
Von Finck mélyen felháborodott, amikor Dreyfus nem volt
hajlandó üdvözölni őt.
A sértődött von Finck azt mondta neki: „ha a szerepek
felcserélődnének, ő bizony kihasználná a lehetőséget, hogy
megköszönje a másiknak a cége tisztességes átvételét 1937–38-
ban”.[56] Amikor Dreyfus jogi képviselője közölte von Finckkel a
müncheni látogatásuk okát – elindítsák vele szemben a
kárpótlási eljárást –, a báró „meglepettnek” és „eléggé
aggodalmasnak” tűnt. Beleegyezett, hogy zárják le az ügyet,
amilyen gyorsan csak lehet. De Dreyfus habozott, és azt
mondta, azonnal megszakít mindenféle tárgyalást, ha az
arisztokrata bankár „továbbra is bagatellizálja az árjásítás
körülményeit”.
 A két fél közt a tárgyalás „nagyon fagyos” légkörben folyt, és
csupán három nap alatt le is zárult.[57] 1946. október 2-án
Dreyfus és von Finck aláírtak egy megállapodást. Dreyfus 2
millió birodalmi márkát kap, főleg Allianz- és Münchener Rück-
részvényekben. Ez kárpótolja azért, amiért a Merck Finck
annak idején, 1938 márciusában 1,65 millió márkával
alulfizette a Dreyfus berlini ágát, valamint jelzi a jóindulatát.
Dreyfus korábbi partnerének, Paul Wallichnak, aki az árjásítás
után nem sokkal öngyilkos lett, az örökösei 400 ezer birodalmi
márkát kapnak, szintén részvényekben.
A megállapodást Finck és Dreyfus közt mégsem tudták
nyélbe ütni.[58] A Merck Finck amerikai tulajdonban volt, ezért
a báró nem tudott hozzáférni a privátbankja vagyonához, pláne
nem utalhatott át részvényeket Svájcba, ahol Dreyfus élt immár
svájci állampolgárként. Mivel még nem lépett életbe az
amerikai kárpótlási törvény a megszállt Németországra
vonatkozóan, a megállapodást el kellett napolni. Közben von
Finckre az amerikai nyomozók változatlanul célpontként
tekintettek. Noha a nyomozás eredményeit szigorúan titokban
tartották, a báró elleni eljárást biztosra lehetett venni.
8.
A Volkswagen-gyárban 1945. április elején állt le a munka.
Alig volt már élelmiszer a fallerslebeni hatalmas
komplexumban. A nácik elkezdték tranzitállomásként
használni más koncentrációs altáborokból történő
deportálásokra.[59] Április 7-én az SS elrendelte a gyár
kiürítését. Az egyik táborból 100 férfi fogoly meghalt, miután
többórányi távolságra északra, Wöbbelinbe, egy másik
neuengammei altáborba deportálták őket. 650 zsidó nőt, akiket
a Volkswagen-gyár csarnokában tartottak fogva,
tehervagonokban deportáltak Salzwedelbe, egy női
koncentrációs táborba. Egy héttel később az amerikai csapatok
szabadították fel őket.
A Volkswagen-gyárban maradt kényszermunkásokat szintén
az amerikai csapatok szabadították fel 1945. április 11-én. Egy
nappal a megérkezésük előtt a szadista gyárigazgató, Anton
Piëch elmenekült a telepről, de előtte ellopott több mint 10
millió birodalmi márkát készpénzben a Volkswagen
pénztárából, és a gyári milíciából 250 katonát a frontra küldött.
[60] Szülőföldjére, Ausztriába szökött a pénzzel, ahol a Porsche–
Piëch klán várta az érkezését a családi birtokon, Zell am See-
ben. Az előző nyolc évben a Porsche cég már kiszámlázott a
Volkswagen-telepnek körülbelül 20,5 millió birodalmi márkát,
tervezési és fejlesztési szolgáltatásokért. „Ez az összeg
megalapozta anyagilag a Porsche cég háború utáni sikeres
fejlődését” – állapította meg két történész évtizedekkel később.
[61]

1945. május közepén a szövetségesek nyomozócsoportja

rajtaütött Ausztriában a 400 hektáros birtokon Zell am See-ben,
és a Porsche cég provizórikus központján, Gmündben.[62]
Elkezdték kihallgatni Ferdinand Porschét és mérnökeit a tankok
és katonai járművek fejlesztéseiről. Amikor a kihallgatás
keményebb lett, Porsche és a társai megtörtek, és átadták a cég
műszaki rajzait. A rajtaütéssel egy időben az OSS közzétette a
fegyver- és kocsitervezőről szóló feljegyzését: Hitler révén
„Porschét bízták meg az egyik kedvenc náci termék
kivitelezésével”: a Volkswagennel.[63] Porsche emellett „fontos
szerepet játszott a náci háborús gépezet felszerelésében”.
1945. július 29-én letartóztatták az 50 éves Anton Piëcht és
Porsche fiát, Ferryt, és egy Salzburg melletti internálótáborba
vitték őket. Ferdinand Porschét öt nappal később fogták el, de őt
a Kransberg kastélyba szállították, Németországba. A 69 éves
sztártervező felpanaszolta a kihallgatóinak, hogy már
kimerítően kikérdezték mindenről Ausztriában. „Hitler
támogatása egyszerűen szükséges volt ahhoz, hogy sikeresen
megvalósítsam az elképzeléseimet” – mondta nekik.[64]
De a nyomozók kiemelt figyelmének nem csak az volt az oka,
hogy Ferdinand Porsche a náciknak gyártott fegyvereket. A
szövetségesek valójában maguknak akarták megszerezni az
üzleti titkokat. És nem Porsche és Piëch brutális vezetési
módszerei érdekelték őket, sem az, hogy a Volkswagen-gyárban
körülbelül 20 ezer kényszermunkást és rabszolgamunkást
dolgoztattak, köztük 5 ezer rabot a koncentrációs táborokból. A
szövetségesek nemigen törődtek a mogulok sajnálatos
munkamódszereivel. Őket főleg Porsche és Piëch pénze
érdekelte – azzal vádolták meg őket, hogy ellopták a
Volkswagen vagyonát a személyes hasznukra. És ebben nem
tévedtek. Piëch, miután milliókat emelt el a Volkswagen
pénztárából, továbbra is számlákat küldött Ausztriából a brit
hadseregnek, a telep új felügyelőjének, több mint 1,25 millió
birodalmi márkáról a Porsche cég szolgálataiért, még azt
követően is, hogy a britek elfoglalták a telepet.[65] Piëchet
egyelőre hivatalosan nem váltotta le a brit hatóság, ezért
jogosnak érezte, amit csinál.
Ferdinand Porsche tagadta a fosztogatás vádját: végtére is a
veje volt az, aki lopott a Volkswagentől. Porschét öt hét után
elengedték, és visszatért Ausztriába. Anton Piëch és Ferry is
hamarosan kiszabadult az internálótáborból, miután Porsche
hetekig lobbizott a szövetséges hatóságoknál az érdekükben. De
miközben az amerikai és brit nyomozók lassan továbbléptek a
Porsche–Piëch-csoporttól, a három ember egy másik
szövetséges erő figyelmét is felkeltette: a franciákét.
9.
1945. április 4-én Bielefeldet, Rudolf-August Oetker
szülővárosát elfoglalták az amerikai katonák. Napokon belül
három amerikai tisztet szállásoltak el a házában. Rudolf-August
megvendégelte őket Steinhäger pálinkával, a helyi vesztfáliai
ginnel, és elmondta nekik, hogy menne velük a szovjetek ellen.
[66] Az amerikaiaknak halvány fogalmuk sem volt arról, hogy a
vendéglátójuk egy Waffen-SS-tiszt.
Rudolf-August jókedve azonban rögtön tovatűnt, amint a
náci Németország kapitulált május 8-án. Bielefeld a brit zónába
került. És mint a Waffen-SS tisztjét, a 28 éves Rudolf-Augustot
azonnal letartóztatták, és minden pozíciójából eltávolították. Ő
vezette a családi élelmiszercéget, amióta az anyja, mostohaapja
és féltestvérei meghaltak egy amerikai bombázásban. Május 18-
án jelentkezett a brit hatóságoknál kihallgatásra, és azonnal
lecsukták. Azt mondták neki, hogy másnap Staumühlébe viszik,
egy hatalmas, britek által felügyelt internálótáborba,
Bielefeldtől 30 kilométerre délre. Őt és fogolytársait aznap
éjszakára egy használaton kívüli gyártelepre szállították, a
város szélén. Az örökös később így emlékezett: „Hirtelen
néhány fickó tűnt fel, akik azonnal verni kezdtek bennünket.
Később úgy hallottam, hogy lengyelek voltak, de senki nem
tudta biztosan. Én sem, mert azonnal fejbe vágtak, és
elájultam.”[67]
Amikor Rudolf-August magához tért Staumühlében, nem
tudott mozogni. Gyorsan elvitték egy brit katonai kórházba, egy
kastélyba, néhány kilométerre a holland határtól. Mialatt a
fogságban lábadozott, elolvasta Thomas Mann első regényét, A
Buddenbrook házat (Buddenbrooks – Verfall einer Familie). A
könyv egy gazdag észak-német kereskedőcsalád négy
nemzedékéről szól, és főleg ezért a művéért kapta Thomas
Mann a Nobel-díjat. A könyv „nagyon elkeserítette” Rudolf-
Augustot.[68] Nem csoda. Ő volt az örököse egy megfogyatkozott
északnémet üzleti dinasztiának, mozgásképtelen, és fogoly a
szülőföldjén, amit megviselt a háború és megszállták a
külföldiek. De legalább ott volt a felesége, Susi. Ő látogatta, és
becsempészett neki a fogságba dohányt, társasjátékot, és
természetesen csokoládés pudingport. 1946 januárjában, nyolc
hónap után Rudolf-Augustot elengedték. És bár lassan már járni
kezdett, az orvosok azt mondták, hogy botra lesz szüksége egész
életében.
Rudolf-August úgy gondolta, hogy a brit hatóságok azért
vették őrizetbe, mert náci mostohaapja, Richard Kaselowsky
utódjaként „bűnsegédi bűnrészes”. Amikor Kaselowsky vezette
a Dr. Oetkert a náci érában, a család jelentős hasznot húzott az
árjásításokból, a fegyvergyártásból, a kényszermunkások és
rabszolgamunkások dolgoztatásából, és az SS-nek és a
Wehrmachtnak szállított élelmiszerből. Ráadásul Kaselowsky
fizetős tagja volt a Himmler Baráti Körének. De ez mind a sírba
szállt Kaselowsky halálával. A briteket csak az érdekelte, hogy
Rudolf-August a Waffen-SS tisztje volt.
Míg Rudolf-Augustot fogva tartották, a Dr. Oetker és
különféle leányvállalatai brit fennhatóság alá kerültek, és egy
megbízott cégvezetőt neveztek ki az élükre. Rudolf-Augustot a
letartóztatása után kitiltották a családi vállalkozásból, most
pedig a vagyonát is befagyasztották. Kitették a cégből,
megtiltották, hogy dolgozzon, valószínűleg perbe fogják mint
SS-tisztet, és még mindig súlyos sebesültnek számított.
Szabadon engedése után a feleségével és a gyerekeivel a családi
birtok vendégházába költözött, Bielefeld közelében.
„Frusztrálta” a munkától való eltiltás, szeretett volna
visszatérni az üzletbe.[69] De nagyon keveset tehetett; olvasott és
járni tanult. Hosszú sétákat tett a fiával, miközben birkák és
kecskék vették körül. Rudolf-August azonban még nem
nyugodott bele a kényelmes tétlenségbe. A pudingherceg várta,
hogy eljöjjön az ő ideje.
10.
Günther Quandt is meglapult, miután a háború elveszett.
Miközben mágnás kollégáit egymás után letartóztatták, ő a
csodával határos módon elkerülte a szövetségeseket
Bajorország vidékein. Felmerült benne, hogy zónát cserél, és
Hannoverbe költözik, ahol az idősebb fia, Herbert lakott, a
valaha szebb napokat látott AFA akkumulátorgyár közelében,
amely most a britekhez tartozott.[70] De miközben várta az
amerikaiak döntését arról, hogy vajon perbe fogják-e
Nürnbergben, két német bíróság is vizsgálatot indított ellene: az
egyik Hannoverben, a másik Starnbergben, közel ahhoz a
városhoz, ahová menekült. 1945 végén letett a költözésről.
Bölcsebbnek tűnt Bajorországban maradni.
1946 januárjára Günther úgy okoskodott, hogy a közelgő
amerikai félidei választások pozitív változást hoznak számára
az amerikai megszállási zónában. „A republikánusok nem
gondolják, hogy a pénz lopás. Az ember máris friss levegőt
érez” – írta Günther egy barátjának.[71] De mire a
republikánusok földcsuszamlásszerű győzelmet arattak a
demokraták felett, és azon az őszön visszavették a kongresszust
is, Günther már rég letartóztatásban volt egy
internálótáborban.
1946. március közepén CIC-nyomozók két órán keresztül
hallgatták ki Günthert Starnbergben. Szerinte a CIC nem volt
más, mint „az amerikai Gestapo”.[72] Amikor kitöltötte az
OMGUS-kérdőívet, hozzátett még egy részt, amely a „Dr.
Günther Quandt politikai üldöztetése” címet viselte, és
amelyben a Goebbels vezényelte feltételezett rossz
bánásmódról számolt be.[73] Ez sem hatotta meg az amerikai
nyomozókat. 1946. június közepén Günthert házi őrizetbe
helyezték a polgármester házában, a leutstetteni Tierkopf
hegyen. „Jó néhány úr” figyelmét fölkeltette.[74] Az amerikaiak
lefoglalták az összes aktáját, és Nürnbergbe küldték. Aztán
1946. július 18-án, 10 nappal a 65. születésnapja előtt, a CIC
letartóztatta Günthert. Ezúttal nem volt nagyszabású ünneplés.
Először Starnbergbe vitték, a börtönbe. 1946. augusztus
végén átszállították egy internálótáborba Moosburgba,
Münchentől északkeletre, ahol „listára tették” a várható
nürnbergi iparmágnás-tárgyalásokra.[75] A Günther elleni
hannoveri vizsgálat éppen akkor fejeződött be. A nyomozók
szerint „reakciós kapitalista, korai SA-tag és katonai aktivista. A
náci ideológia és a háborús gazdaság elleni befolyásának sokkal
aktívabbnak kellett volna lennie a gazdasági életben elfoglalt
pozíciójához képest, hogy az általa állított náciellenessége
hihető legyen… A személyes ellenszenve dr. Goebbels iránt…
semmi esetre sem tekinthető politikai állásfoglalásnak”.[76] A
nyomozók „sürgős kérést” kaptak az AFA munkaügyi
képviselőitől, hogy tartsák távol Günthert és idősebb fiát,
Herbertet az akkumulátorgyártó céggel kapcsolatos bármiféle
tevékenységtől „egyszer és mindenkorra”. Güntherrel
kapcsolatban kijelentették, hogy Németország gazdasági
életében soha többé „SEMMILYEN pozícióra nem alkalmas”.
Günther elkezdett dolgozni a védekezésén.[77] 1946
augusztusában felfogadott Starnbergben egy tapasztalatlan
helyi ügyvédet – nehéz volt bármilyen jogi képviseletet találni
(a németek milliószámra ezt keresték), pláne egy nagyágyút.
Azután megbízta a családját, az alkalmazottait és az ügyvédet,
hogy kezdjenek mentő nyilatkozatokat és dokumentumokat
gyűjteni az érdekében.
Az ügyvéd egyik első útja Magda legjobb barátnőjéhez, egy
korábbi Quandthoz, Ellóhoz vezetett Berlinbe. Ello 1935-ben
kilépett a náci pártból, de továbbra is szeretett vendég volt
Goebbelséknél. Günther arra építette védekezése egy részét,
hogy náciopponens volt, és áldozat, akit Goebbels megzsarolt,
hogy lépjen be a náci pártba. Ello boldogan segített igazolni a
hazugságot. „Goebbels minden alkalmat kihasznált, hogy
becsmérelje és gúnyt űzzön a »gyűlölt Quandtból«”, jelentette ki
egyik eskü alatt írott nyilatkozatában 1946. augusztus végén.[78]
Kifordította az ismerős mesét a két ember kapcsolatáról:
Günthert arra kényszerítették, hogy engedelmeskedjen
Goebbels követelésének, és belépjen a náci pártba, amit attól
tartva tett meg, hogy a propagandaminiszter elveszi tőle a fiatal
Harald felügyeleti jogát, „megszünteti az apai befolyását”, és
beleneveli Haraldba a náci eszméket. Ello kijelentette, hogy
miután Goebbels sikeresen megszerezte Günther fiát, Harald
sosem lett a náci ideológia híve, és „az apja iránti szeretete és
odaadása” a körülmények ellenére sem szűnt meg.
Az ilyen nyilatkozat „patyolatcédula” néven vált ismertté
(németül Persilschein a híres német mosópormárka után). Ezzel
a gúnyos kifejezéssel illettek bármilyen vallomást, amellyel
tisztára akarták mosni a náci kollaboráció vagy ideológiai
elkötelezettség foltját. A gyanúba fogott nácikat, akik tagadták a
bíróság előtt az állítólagos bűnüket, ilyen nyilatkozatokkal
tisztázták a családtagok, barátok vagy kollégák. Gyakran
előfordult, hogy egy patyolatcédula elég volt ahhoz, hogy a
nácizmussal vádolt német jó hírnévről szóló igazolást kapjon,
amely lehetővé tette, hogy visszatérjen a munkahelyére, vagy –
a mágnások esetében – visszanyerje az irányítást a
cégbirodalma felett, és visszakapja az igazgatósági pozícióit.
Persze, Günthernek sokkal több kellett volna egyetlen
patyolatcédulánál. Miközben az ügyvédjének nyilvánvalóan
benne volt a keze Ello eskü alatt tett nyilatkozatában, Günther
személyesen arra utasította az öccsét, Wernert, Ello exférjét,
hogy ha Ellótól vagy másoktól további felmentő nyilatkozatokat
szerez, „ne ígérjen és ne említse a pénzt”.[79] [80]
1946. október végén Harald nyilatkozatot küldött
Bengáziból, a brit hadifogolytáborból, amelyben megerősítette
Ellóét: „Sosem voltam sem tagja, sem tagjelöltje a náci pártnak.
A párt és szervezetei elutasítása kizárólag apám hatásának
köszönhető. Megtehettem, mert mint »dr. Goebbels
mostohafiát« nem gyakran kérdezgettek ilyesmiről”.[81] Harald
újrakezdésre vágyott. Arra gondolt, hogy a kiszabadulása után
elutazik vagy tán emigrál Ausztráliába, Új-Zélandra vagy
Egyiptomba.[82] De hamar meggondolta magát. 1947 elején a 25
éves fiatalember készen állt visszatérni Németországba. Harald
nézte, amint a bajtársait tucatjával engedik szabadon, de várnia
kellett még a sorára. „Hát ez már nem vicces. Az ember haza
akar menni, hogy emberi lény legyen újra az emberek között, és
nem hadifogoly a hatalmaskodók alatt, akik ugyan nagyon
barátságosak, de egyetlen pillanatra sem felejtik el, hogy »a
legyőzött korábbi Wehrmacht egyik tagja vagy«” – írta Harald
az apjának.[83]
A legértékesebb patyolatcédulák azok voltak, amelyeket
zsidó hátterű vagy zsidó kapcsolattal rendelkezők írtak, amiből
durva köznyelvi fordulatként megszületett az „alibi zsidó”
kifejezés.[84] Mások tényleg valós nyilatkozatokat hoztak. 1946
októberében Georg Sachs, Günther egyik korábbi igazgatója
levelet írt az Egyesült Államokból a DWM egyik igazgatósági
tagjának. Günther anyagilag támogatta Sachsot, ezért 1936-ban
el tudott menekülni Németországból. Sachs most reagált
Günther bebörtönzésére. „Sajnálom Quandtot, mert mindig
rendesen viselkedett. Ha akarja, adhatok neki igazolást…, ha
nehézségek adódnak. A fia megúszta a Goebbels-féle tömeges
öngyilkosságot? (…) Nem várhatod el tőlem, hogy a
németországi helyzetet enyhén ítéljem meg. Természetesen
sajnálom azt a sok embert, akik – bár nem közvetlenül a saját
hibájukból – most komoly nehézségeket élnek meg. De
ugyanakkor bármelyik tanult vagy akár tanulatlan személynek
hamar föl kellett volna ismernie, hogy disznók vannak
hatalmon.” Günther nagyon akarta Sachs igazolását. És Sachs,
aki ekkor az ohiói Clevelandben tanított professzorként
kohászatot, meg is adta neki. Megesküdött, hogy Günther
„nagyvonalú anyagi támogatása” segített neki abban, hogy
kimenekítse az országból a családját és az ingóságait.[85] És
„őszintén azt kívánta, hogy dr. Quandtot ne tekintsék háborús
bűnösnek”.
 A moosburgi internálótáborban Günther elkezdte írni az
emlékiratait. Írt a gyerekkoráról, a vállalkozói kezdetekről,
külföldi utazásokról, és a cége sikereiről a weimari köztársaság
idején. Majdnem 30 oldalt szentelt a Magdával töltött időnek,
csak azért, hogy náciellenesnek fesse le magát, szemben a volt
felesége és Goebbels fanatizmusával. Szinte semmit nem írt az
üzleti tevékenységéről a Harmadik Birodalom alatt. A
fegyvergyártó cégét, a Deutsche Waffen- und
Munitionsfabrikent háromszor említi, de kizárólag a
semmitmondóan szelíd, katonai felhangoktól mentes DWM
rövidítéssel. Azt sejteti, hogy a vállalat csak mozdonyokat, ipari
alkatrészeket és gépeket gyártott. A DWM „alkalmazottainak”
száma a háború alatt 15 ezerre nőtt – mondja Günther –, de
nem szól a több tízezer kényszer- és rabszolgamunkásról. Szóba
hozza a kemény túlmunkát, amit a háborús terjeszkedés
követelt tőle és az összes „alkalmazottjától”, miközben büszke
rá, hogy „eleget tudtak tenni neki”.[86]
A memoár egyértelmű kísérlet volt arra, hogy kimosdassa
magát, letagadja saját szerepét a Harmadik Birodalomban, és az
amerikaiak kegyeibe férkőzzön a nürnbergi perek közeledtével.
Egy egész fejezetet szentelt az amerikai utazásainak és az
ország iránti csodálatának, és a szöveg végére biggyesztett egy
nyálas konklúziót is: „Amerika! Milyen gyakran jut eszembe,
hogy a kontinens szárnyalása az egyik legcsodálatosabb fejezet
az emberiség történetében”![87] Tekintettel a hatalmas
vagyonára és a kapcsolataira, Günther beismeri a
memoárjában, hogy bármikor elhagyhatta volna a náci
Németországot; és noha semmilyen háborúban nem szolgált,
hűséges katonának festi le magát: „Egy magamfajta üzletember
elmehetett volna. Voltak barátaim külföldön, Észak- és Dél-
Amerikában, akik bármikor befogadtak volna. De azt szökésnek
tekintettem volna. Maradtam az őrhelyemen. Szoros
kapcsolatot ápoltam a legközelebbi kollégáimmal, gondját
viseltem rengeteg munkásnak, és a rám bízott gyárakat és
cégeket igyekeztem épen megőrizni.”
Még Günther egyetlen „bűnének” a beismerése is öndicséret.
Arról ír, hogy korán olvasta Hitler Mein Kampfját, míg német
társai nem: „Le volt írva benne, hogy mire számíthatunk, ha ez
az ember kormányra kerül. Nemcsak munkáról és kenyérről
volt benne szó, hanem háborúról és más népek elnyomásáról is.
Sajnos, a legtöbb német nem olvasta el időben a könyvet. Ha
megtették volna, elkerülhettük volna a német történelem
legszörnyűbb fejezetét. Szemrehányást teszek magamnak,
amiért nem vettem Hitlert komolyan. Ha én és néhányan mások
kinyomtattuk volna a Mein Kampf kivonatát, és szétosztottuk
volna millióknak azzal a feltétellel, hogy el is olvassák,
kihagyhattuk volna ezt a fejezetet!”
A tömegfegyvergyártó azt is beismerte, hogy „üdvözöltem az
erős Wehrmacht visszatérését, mert azt hittem, hogy ez az
egyetlen módja annak, hogy megzabolázzák a párt korlátlan
hatalmát. Azt, hogy egy új világháborúra fogják használni,
sokáig lehetetlennek tartottam. Megtévesztett, hogy Hitler
állandóan a békéről beszélt”.
 Németország veresége anyagi veszteséget jelentett
Günthernek. Először is néhány árjásított cége visszakerült a
jogos tulajdonosához vagy annak örököseihez. Günther a
berlini háza, a severini birtok, a fegyver-, akkumulátor- és
textilgyár elvesztését is gyászolta. Sokat leromboltak,
elfoglaltak, vagy a szovjet megszállás alatt álló területen
feküdtek. „Beismerem, hogy ezek a veszteségek nem sokat
nyomnak a latban a német népet sújtó óriási katasztrófához
képest. Mindazonáltal nekem nagyon fájnak” – tett egy halvány
kísérletet arra, hogy tovább nyalogathassa a sebeit.[88] „Minden
elvesztett gyárba, minden gépbe figyelmet, terveket és reményt
invesztáltunk.” Egy barátjának azt írta, hogy „rossz” a
halottakról szóló szám, és meg is kérdőjelezte: „kinek van a
leghalványabb fogalma arról, hogy a náciknak hány áldozat
szárad a lelkén?”[89]
A moosburgi táborban, ahol több mint tízezer német fogoly
élt, kemény volt az élet az idősödő mogul számára.[90] Günther
vagy száz emberrel volt egy barakkban. Reggel fél 6-kor kelt,
hogy mosakodni tudjon a fürdőben, ahol mindössze két csap
volt. Az iparmágnás bádogedényből evett, rossz méretű ruhát és
túl nagy cipőt viselt. Nyolc kartonpapírral tette viselhetővé. A
háta meghajlott attól, hogy támla nélküli padokon és székeken
üldögélt heteken át. Hogy „ne a sorsán töprengjen”, esti
tanfolyamokra járt a tábor iskolájába: „Tibet háromszor, Kelet-
Afrika kétszer, Kína egyszer, mezőgazdaság hatszor,
zeneelmélet kétszer, pedagógia kétszer, európai–amerikai
oktatás hatszor, India kétszer, keresztény vallások a
történelemben háromszor, és legalább hússzor orvostudomány
7-től 8-ig”.[91] [92]
1946. szeptember közepére az amerikai és német nyomozás
rendületlenül folytatódott Günther cégbirodalmában, de
egyelőre még nem készült vádirat. Ehelyett Günthert táborról
táborra vitték, végül Dachauba, a korábbi koncentrációs
táborba került. A körülmények sokat javultak Dachauban,
amióta a nácik elhagyták. „Központi fűtés, nagy
fürdőhelyiségek, ahol egyedül lehet lenni, ha pontban reggel 6-
kor felkelsz, ami nem nehéz, hiszen 21 órától 6-ig éjszakai, 13–
15 óráig délutáni pihenés van. Hideg folyó víz, háromszor egy
héten meleg víz” – írta Günther egy barátjának.[93] Amikor
bevitték a dachaui katonai kórházba szívproblémák miatt, úgy
érezte magát, „mintha Amerika vendége lenne a legjobb német
szanatóriumban. Nem volt rossz, csodálatosan meleg szobák,
folyó víz, fürdőszobák és jó, bőséges étkezés. Ráadásként a
kiváló orvosi kezelés”.[94]
11.
A Flick család, apa és fia nem kevés fejfájást okozott az
amerikaiaknak. Frankfurti kihallgatásaik „nem bizonyultak
túlzottan kielégítőnek, mivel Flickék válaszai a lehető
legködösebbek és legellentmondásosabbak voltak”, állt a
nyomozók feljegyzéseiben.[95] Az idősebb Flick ellenállónak és a
náci rezsim áldozatának mondta magát, akit kényszerítettek a
nácik, hogy velük dolgozzon.[96] Az árjásításairól szólva, az
igazságot kifordítva kreált egy kedvező mesét: azért kötöttek
üzletet, hogy a zsidó cégtulajdonosoknak segítsenek
elmenekülni a nácik elől. Flick hangsúlyozta a konglomerátuma
feltételezett decentralizált voltát is, mintha a döntésekért a
felelősség a helyi igazgatókat terhelné. Azt állította, hogy nem
volt köze a fegyvergyártáshoz vagy a kényszer- és
rabszolgamunkások dolgoztatásához. Flick alvezérei, akik közül
a legtöbbet 1946 elején már letartóztattak, ugyanezt a
védekezést választották.
A vallatás során Flick a Rombach acélművekben lévő
kényszer- és rabszolgamunkások élet- és munkakörülményeivel
kapcsolatos minden felelősséget a náci hatóságra és a többi
igazgatóra hárított. Az Ostarbeitereket „szinte túl szép”
szobákban helyezték el, jelentette ki a Flick-örökös az egyik
vallomástételénél.[97] Otto-Ernst azt állította, hogy a lehető
legkevesebbet akart foglalkozni a munkakörülményeikkel, de
állítása szerint azt észrevette, hogy „az Ostarbeiterek szabadon
járhatnak-kelhetnek”, és hogy „milyen jól tápláltnak tűnnek. Az
étel kitűnő volt. Drótkerítés? Nem tudom”. Otto-Ernst tagadta,
hogy bármi különbség lett volna a szabad munkások és a
kényszermunkások bérezése között: „Elvben a Birodalom
politikája az volt, hogy egyenlő munka, egyenlő teljesítmény,
teljesen mindegy volt, ki végzi a munkát.”
Válaszul Otto-Ernst bizarr állításaira, Josif Marcu, a
Flickékhez kirendelt amerikai nyomozó kényszermunkával és
vagy tízévnyi börtönnel fenyegette meg, ha tovább hazudik.[98]
Nem volt hatása. Viszont a Flick-örökös panaszosan szóvá tette,
hogy ugyanazon a folyosón börtönözték be, mint a hírhedt náci
mészárosokat, Oswald Pohlt és Otto Ohlendorfot. A helyzet
iróniája, hogy ezek az emberek Otto-Ernst apjával együtt a
tagjai voltak a Himmler Baráti Körnek. Az idősebb Flick még
Ohlendorf 1943-as előadására is elment Goebbels
propagandaminisztériumába, ahol – a keleti fronton forgatott
film kíséretében – Ohlendorf az Einsatzgruppe D
parancsnokaként teljesített szolgálatáról mesélt. A
Szovjetunióban több mint 90 ezer ember, főként zsidók
lemészárlásáért volt felelős.
1946 márciusában Robert H. Jackson legfőbb ügyész
kinevezte Telford Taylort a helyettesének az első és legfőbb
nürnbergi perben.[99] Taylor elnököl majd az Utólagos Eljárások
Osztályán (Subsequent Proceedings Division) is, amelyre a
Háborús Bűnökkel Foglalkozó Tanács vezetőjének hivatala
(Office of Chief of Council for War Crimes) épült. Ennek az
amerikai vádhatóságnak részben az volt a feladata
Németországban, hogy kivizsgálja a nagyvállalatok
tevékenységét. Abban a hónapban Josif Marcu értesítette a
sajtót Flick hivatalos letartóztatásáról, és „a náci háborús
gépezet mögötti legnagyobb hatalomnak” nevezte őt.[100]
Nyomatékosan azt javasolta, hogy a mogult állítsák bíróság elé
más iparmágnásokkal együtt.
Amikor Marcu végül a megnyerő, a Harvard jogi karán
végzett Taylor elé terjesztette a nyomozás és a kihallgatások
eredményét, világossá tette, milyen erős jelöltnek találja Flicket
a nürnbergi perre. Marcu „modern, önerejéből felemelkedett
német rablóbáróként” jellemezte Flicket, akit „perverz vágy
hajtott az abszolút hatalomért. Ipari felemelkedése gátlástalan
és kegyetlen műveleteken alapult; olyan egyéneket és
cselekedeteket támogatott, amelyeket ma elítél a felháborodott
világ; megfosztotta az egyszerű munkásokat a munkájuk
gyümölcsétől; igen jelentős mértékben volt részese az árjásítási
programoknak; részt vett a brutálisan megtámadott és leigázott
országok tulajdonainak és áruinak fosztogatásában; több
tízezer férfi és nő kényszermunkást használt, akiket erőszakkal
hurcoltak el otthonaikból és országukból. Flick volt a
legnagyobb egyéni fegyvergyártója a náci hódító háborúnak” –
írta a feljegyzésében Marcu Taylornak. „Csak a Harmadik
Birodalom (ahol hatalma termékeny talajon növekedhetett)
bukása vetett véget az álmainak.”[101] Marcu arra a
következtetésre jutott, hogy a mágnás, „aki ukrán
kényszermunkásokat használt az elrabolt francia
tulajdonaiban, és francia kényszermunkásokat az Ukrajnában
elrabolt tulajdonaiban, olyan ember, aki ledöntötte Európa
nemzeti határait, hogy kielégítse saját, személyes hatalmi
ambícióit”, és a vádlottak padján a helye Nürnbergben.
1946 novemberében az idősebb és ifjabb Flicket az OMGUS
frankfurti kartellfelszámolási csoportjából a nürnbergi háborús
bűnök szekciójába szállították. Ez egy hónappal azután történt,
hogy az első nürnbergi perekben ítéletet hirdettek.[102] Flick
régi cimboráját, Göringet halálra ítélték, de a kivégzése előtti
éjszakán öngyilkos lett. Helyette a korábbi náci
külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop lett az első nürnbergi
vádlott, akit felakasztottak. Von Ribbentrop társadalmi
felemelkedése a bitófán ért véget. A rabszolgahajcsár Fritz
Sauckelt egy órával később akasztották fel. Robert Ley, aki
Ferdinand Porsche Volkswagen-gyárát pénzelte, ugyancsak
öngyilkos lett a tárgyalás megkezdése előtt. Günther régi
barátját, Walther Funkot húszévi börtönre ítélték, miként
Porsche háborús versenytársát, Albert Speert is. A volt
kancellárt, Franz von Papent, akinek a bosszúvágya segítette
Hitlert hatalomra, felmentették, ahogy Flick barátját, a
Birodalmi Bank volt elnökét, Hjalmar Schachtot is. Flick már
felbérelte Schacht ügyvédjét, hogy segítsen neki a
védekezésében, de még mindig nem történt meg a vádemelés.
Nem lehetett tudni, lesz-e egyáltalán tárgyalás. Mindazonáltal
Flick úgy készült, hogy harcolni fog.
Amikor a főtárgyalás Nürnbergben befejeződött, világossá
vált, hogy nem lesz egy másik, szövetségesek vezette tárgyalás a
német üzletemberek ellen.[103] Először is, Hjalmar Schacht
felmentése rossz precedenst teremtett. Túl ezen a szövetségesek
tartottak egy „szovjetek által dominált, antikapitalista
kirakatpertől” is, valamint attól, hogy a nép érdeklődése kihuny
egy újabb hosszú eljárás során, amely „elterelheti a figyelmet az
első nürnbergi per valós eredményeiről”.[104] [105] A háborútól
megviselt britek a költségek miatt szintén aggódtak. Így aztán
az amerikaiak egyedül álltak neki. Telford Taylor, aki Robert H.
Jackson után lett a legfőbb ügyész, beleegyezett, hogy tizenkét
egymást követő tárgyalást irányítson Nürnbergben – kizárólag
amerikai hatáskörben –, köztük három pert iparmágnások és
vezérigazgatók ellen. Csak egy kérdés maradt: kit válasszon
közülük?
 12.
1945. november elején a francia hadsereg egyik hadnagya
ellátogatott a Porsche–Piëch birtokra Ausztriába, Zell am See-
be. Ferdinand Porschét, a fiát, Ferryt és a vejét, Anton Piëcht
nemrégen engedték szabadon az amerikai és brit hatóságok, de
további vizsgálatokra még számíthattak. A francia tiszt
meghívással érkezett. Egy francia bizottság – amelyet a
kommunista ipari miniszter vezet – együtt akar dolgozni
Ferdinand Porschéval a Volkswagen autógyár francia
verziójának felépítésén a Renault segítségével, amelyet azután
államosítottak, hogy kollaborált a nácikkal.
Mivel Porsche nagyon szeretett volna ismét együttműködni
egy kormánnyal, azonnal tengernyi rajzot és műszaki adatot
átadott a franciáknak.[106] Aztán tárgyalni kezdett a bizottsággal
Baden-Badenban, a francia hatóságok főhadiszállásán, közel a
német–francia határhoz. 1945. december közepén Porsche,
Piëch és Ferry már a második tárgyalási körre utaztak Baden-
Badenbe, ahol azonban civil ruhás francia tisztek váratlanul
letartóztatták őket háborús bűnök gyanújával.
Mint kiderült, a Porsche versenytársa, a Peugeot panaszt tett
a kormánynál, amikor hírét vette a tárgyalásoknak. A Peugeot
úgy látta, hogy a franciák gesztusa a Porsche felé hazafiatlan,
tekintve a cég korábbi kapcsolatát Hitlerrel és a Volkswagen
náci előtörténetét (valójában a Peugeot a Renault-val való
erősebb versenytől tartott). Még terhelőbb volt, hogy a Peugeot
háborús bűnök elkövetésével vádolta Porschét és Piëcht – a
Volkswagen kifosztott egy francia Peugeot-telepet, amelynek hét
igazgatóját koncentrációs táborokba deportálták. Hármat
közülük meg is öltek. Mindezt akkor, amikor Porsche és Piëch
vezették a Volkswagen-komplexumot, ahol francia civilek és
katonák ezreit kényszerítették munkára. De, ahogy ezt már
megszokhattuk, a mágnások kegyetlen foglalkoztatási
gyakorlata csöppet sem érdekelte a francia hatóságokat.
Csak a Peugeot vádja – a deportálások és a gyilkosságok
ügyében – késztette a franciákat a letartóztatásra, és arra, hogy
fogva tartsák a triót Baden-Badenben. Ferryt 1946 márciusában
engedték ki a börtönből, de júliusig házi őrizetben tartották a
Fekete-erdőben egy kis faluban, és csak akkor térhetett vissza
Ausztriába. Közben Porschét és Piëcht Párizs külvárosába
szállították, ahol egy villa cselédszárnyában helyezték el őket,
amely korábban a Renault család tulajdonában állt. Ahelyett,
hogy a tárgyalás előtti időt börtönben töltötte volna, Porschét
felkérték, hogy adjon tanácsokat a Renault 4CV-vel
kapcsolatban. Miközben Porsche fontos észrevételekkel járult
hozzá a kisautó dizájnjához, a Renault vezérigazgatója azt
mondta a kormánynak, hogy gyalázatos munkát végzett. A cég
igazgatója, a francia ellenállás egyik hőse, képtelen volt
elviselni, hogy a német sztártervező, akit francia honfitársai
ellen elkövetett háborús bűnökkel vádolnak, elismerésben
részesüljön azért, mert segít egy francia autó megtervezésében.
1947. február közepén Porschét és Piëcht elvitték Párizs
külvárosából egy szigorú katonai börtönbe Dijonba, hogy ott
várják meg a tárgyalást.
 Mivel a két férfit börtönbe zárták, Porsche gyerekeinek,
Louise Piëchnek és Ferrynek kellett megmenteniük a családi
céget, amely komoly kihívások előtt állt.[107] A stuttgarti
Porsche-telep – amit magára hagyott az Ausztriába menekülő
család és az alkalmazottaik – az amerikai hadsereg autószerelő
műhelyeként funkcionált mindaddig, amíg Ferdinand Porsche
magánvagyonával együtt amerikai ellenőrzés alá nem került.
Mivel a család Ausztriába menekült, a németországi Porsche
cég felszámolása komoly lehetőséget teremtett az
amerikaiaknak. Közben visszautasították Porsche osztrák
állampolgárságért benyújtott kérelmét, hiszen letartóztatásban
volt. Az állampolgárság lehetővé tette volna, hogy a cégét és a
vagyonát kimentse az amerikaiak tulajdoni gondnoksága alól,
és átvigye Ausztriába, de nem így alakult. Más utat kellett
találnia.
A kemény idők kemény intézkedéseket követelnek. 1947
elején a Porsche testvérek elhatározták, hogy formálisan
megosztják a családi vállalkozást.[108] Louise megtartotta az
osztrák állampolgárságát, amely az Anton Piëchhel való
házasság révén illette meg. Létrehozott egy új céget
Salzburgban Porsche néven, ahová bevitte a család osztrák
vagyonát. Ferry megtartotta a német állampolgárságot, hogy
megmentse a stuttgarti Porsche-telepet. De az amerikai
tulajdoni gondnokság miatt ezt a kísérletet a cég osztrák
bázisáról, az Alpokból kellett levezényelnie, ahol éppen azzal
volt elfoglalva, hogy valóra váltsa apja álmát, és megtervezze az
első sportautót, amely a család nevét viseli: a Porsche 356-ot.
 Anton Piëch a börtönből írt a Porsche társalapítójának, Adolf
Rosenbergernek, és 1000 dollárt kért tőle, hogy ő és Ferdinand
Porsche – az a páros, amely egy évtizeddel korábban árjásította
Rosenberger Porsche-részvényeit – letehessék az óvadékot.
Piëch felajánlotta Rosenbergernek a Porsche amerikai
szabadalmi licenceit – bár 1938-ban ridegen visszautasította a
társalapító erre vonatkozó kérését. Rosenberger 1940-ben
emigrált Amerikába, és Alan Robert néven élt Los Angelesben.
A háború után táviratot küldött Louise Piëchnek. Louise a
válaszában kifejezte reményét, hogy a tulajdoni gondnokság
megszüntetése után ismét üzleti kapcsolatba léphetnek.
Hamarosan rendszeres levelezésbe kezdtek. Rosenberger
Ferrynek is írt, sőt csomagot is küldött a családi birtokra.
Egyértelműen azt remélte, hogy ismét a vállalat tagja lesz.
Mivel Ferdinand Porsche és Anton Piëch a tárgyalásra
vártak Franciaországban, a következő nemzedék pedig a
Porsche túléléséért küzdött, úgy festett, hogy a zsidó
Rosenberger tényleg visszatér ahhoz az autótervező céghez,
amelynek a társalapítója volt.
13.
Miután egy évet töltött internálótáborokba zárva, 1947.
szeptember közepén Günther Quandtnak megmondták, hogy
nem lesz a Nürnbergben megvádolt iparmágnások között.[109]
Ehelyett a 66 éves férfit az ellene összegyűjtött összes
bizonyítékkal Telford Taylor háborús bűnök elleni hivatala a
német igazságszolgáltatásra bízta. „Az első harminc között,
akiket átadtak a németeknek, ott volt Günther Quandt német
fegyvergyáros, Mrs. Paul Joseph Goebbels előző férje” – írta az
Associated Press 1947. október 27-én, a dachaui eseményről
tudósítva.[110] Starnbergben egy ügyész vádat emelt Günther
ellen.[111] Azzal vádolták, hogy a náci rezsim egyik főbűnöse
volt, de csak azt hozták fel ellene, hogy hasznot húzott a
fegyver- és lőszergyártásból.
Amikor 1947 elején elkezdődött a hidegháború, a Truman-
kormány számára már nem az volt az elsődleges kérdés, hogy
megbüntessék Németországot, hanem hogy segítsék a
gazdasága fellendülését.[112] Röviden: az Egyesült Államok
bástyát akart Európában a kommunizmus ellen, és mivel
Németország nyugati része előtt nyitott volt a lehetőség, hogy
Európa legfejlettebb gazdasága legyen, ilyenformán
feltartóztathatta a Szovjetuniót, és felvirágoztathatta a
kontinens többi részét is. George C. Marshall hamarosan
bejelentette a nevét viselő segélytervet, amely Németországnak
és más nyugat-európai országoknak 15 milliárd dollárt juttatott.
Az amerikai katonai kormányzat vezetője, Lucius D. Clay az
amerikai megszállásra alapuló büntetőpolitikát a német
önrendelkezésre irányulóra cserélte. Németország nyugati
felében az amerikai és brit zónákat már ennek a váltásnak a
jegyében vonták össze.
Fontos változások következtek. A szövetséges hatóságok
felgyorsították a háborús bűnökkel gyanúsítottak és a náci
szimpatizánsok átadását az úgynevezett német nácitlanítási
bíróságoknak, amelyek körzeti bírósági táblák voltak,
hasonlóak a büntetőügyi bíróságokhoz.[113] A vádlottak saját
ügyvédet fogadhattak, ha megengedhették maguknak. De a
vádlottak nagy száma miatt a bírók és az ügyészek döntően
laikusok voltak, nem szakemberek, kivéve a legkomolyabb
eseteket. A megvádolt egyén lehet főbűnös, bűnös, kisebb bűnös
vagy követő.{iii} Ha a vádlottat elítélik, a büntetés lehet börtön,
munkatábor, pénzbírság, vagy ezek kombinációja. Ha nem
találják bűnösnek, akkor „felmentett személyről” beszélünk.
Természetesen a legtöbb német nem lelkesedett azért, hogy
saját honfitársai felett ítélkezzen, akiket olyan
bűncselekmények és politikai nézetek miatt állítottak bíróság
elé, amelyeket az ítélkezők is sokan osztottak. És a vádlottak
milliói sem hajlottak különösebben arra, hogy igazat
mondjanak a háború alatti náci érzelmeikről vagy bűneikről.
Számtalan bűn és titok mélyen eltemetett maradt.
Günthert az átadás után is Dachauban tartották.[114] A
szökésétől tartva a tábor egy olyan részébe szállították, ahol
más német háborús bűnökkel gyanúsítottak vártak a
nácitlanítási perükre. Günther Dachauból támadásba lendült.
1947. október végén levelet írt az ügyvédjének, azt állítva, hogy
leállította a fegyvergyártást a DWM-ben, miután 1928-ban
megvette a gyárat, és csak akkor gyártott fegyvert, amikor a
náci hatóságok megparancsolták, 1943-ban.[115] Az ügyvéd
továbbította ezt az arcátlan hazugságot a starnbergi bíróságnak,
számos tanúvallomással megerősítve. A húzás eredményes volt.
1947. december elején a starnbergi ügyész mérsékelte a vádat,
főbűnösről bűnösre változtatva Quandt státuszát, bár a jogi
megalapozottság homályos volt.[116] Günthert Dachauból egy
kényelmesebb internálótáborba vitték Garmisch-
Partenkirchenbe, az osztrák határ közelébe egy hegyi városba.
De neki ez nem volt elég. 1948. január 10-én újabb levelet írt
a starnbergi bíróságnak, amelyben arról panaszkodott, hogy
„másfél éve minden alap nélkül ül börtönben”.[117] Követelte,
hogy azonnal bocsássák szabadon, és kisebb bűnösként
kezeljék, szégyentelenül azt állítva, hogy „zsarolás
következtében lett párttag”, és hogy „évekig a legkomolyabban
üldözte a nemzetiszocialista kormányzat”.
Tíz nappal később Günthert kiengedték a további eljárás
lefolytatásáig.[118] A starnbergi bíróság óvadék nélkül szabadon
bocsátotta. Megmagyarázhatatlan módon nem tartottak a
szökésétől. Még ugyanebben a hónapban kinevezték az új
ügyészt, Julius Herfet. Günthernek komoly ellenfél volt Herf,
egy prominens közvádló. A „kőkemény logikával bíró férfi”
1933 előtt Berlinben SA-tagokkal szemben képviselte a vádat,
most pedig Bajorország legjelentősebb nácitlanítási ügyeiért
volt felelős.[119] „Csípős szellemességével, pontos
fogalmazásával, éles, vádló hangnemével”[120] és elegáns
öltönyeiben (egy kis beparfümözött kendőt viselt a zakója
zsebében) Herftől egész Németország tartott.[121]
1948. február 8-án Herf módosított vádat emelt Günther
ellen a starnbergi bíróságon.[122] A kezdeti vádnál jóval
súlyosabbal állt elő; azzal a megállapítással kezdte, hogy ha
Günther NSDAP-tagsága Goebbels zsarolásának volt is az
eredménye, a mágnás „akkor sem szenvedett hátrányt a párt
állítólagos ellenségessége miatt. Semmilyen akadályt nem
gördítettek a kereskedelmi vagy ipari érdekeltségeinek
megszilárdítása és bővítése elé”. Valójában Günther „az illetékes
birodalmi hatóságok teljes támogatását élvezte üzleti
érdekeltségei tekintetében” – állította Herf. Ennek
alátámasztására felsorolt 29 igazgatósági pozíciót, amelyeket
Günther a náci Németországban olyan általa irányított
cégekben, mint az AFA és a DWM betöltött, valamint
felügyelőbizottsági tagságokat a Deutsche Banknál, a Daimler–
Benznél és az AEG-ben.
A mágnás fegyver- és lőszergyártásának felidézésén túl Herf
a Günther elleni vád középpontjába a brüsszeli székhelyű
akkumulátorgyár, a Tudor többségi részesedésének sikertelen
kisajátítását állította. Annak ellenére tette ezt, hogy rengeteg
dokumentált bizonyítéka volt a sikeres és megkísérelt
árjásításokról és kisajátításokról szerte a nácik által megszállt
Európában – ezeket mind végrehajtották Günther, a fia,
Herbert, valamint a segítőtársaik az AFA-nál. Ebben az ügyben –
szemben a többivel – Herfnek volt egy koronatanúja is, Léon
Laval, a Tudor legfőbb részvényese. Günther és kollégái
nyomást gyakoroltak Lavalra, hogy adja el a részesedését,
mialatt ő a Gestapo fogságában, a fia pedig egy koncentrációs
táborban volt.[123]
1948. február végén Günther az egyik tapasztalatlan
ügyvédet egy másikra cserélte, akit épp akkor vettek föl a
kamarába.[124] Ez rossz jelnek számított; közeledett a tárgyalás
ideje. Günther új ügyvédje egy hónapos halasztást kért, hogy
megismerkedhessen az üggyel, és időt nyerjen. A védelem
stratégiája agresszív volt. Herf vádiratára válaszul Günther egy
164 oldalas életrajzot és cáfolatot írt, és a felmentését követelte.
Günther azt állította, hogy Herf vádjai közvetett bizonyítékon és
„álérveken” alapulnak.[125] És beadott nagyjából 30
„patyolatcédulát” is, amelyek Herberttől és más közeli üzleti
partnerektől származtak, akik mind Günther morális tartását,
no meg a sajátjukét bizonygatták. Azok az emberek, akik
alapvető szerepet játszottak a Quandt-birodalom tömeges
fegyvergyártásában, árjásítási stratégiájában, a
rabszolgamunkások használatában, most mind
összesereglettek, hogy eltüntessék a nyomokat.
14.
Günther nácitlanítási pere 1948. április 13-án kezdődött
Starnbergben. Egy héttel előtte Bajorországból Stuttgartba
költözött, egy előregyártott elemekből épült kis házba,
Ferdinand Porsche szomszédságába.[126] Úgy tervezte, hogy
ingázni fog Starnbergbe a tárgyalási napokon: nyolc volt
kitűzve április közepétől július végéig. Haraldnak és Herbertnek
személyesen kellett tanúskodniuk. Harald 1947 áprilisában
szabadult a Bengáziban lévő brit hadifogolytáborból. A 26 éves
fiatalember addigi élete felét Goebbels háztartásában, a fronton
és fogságban töltötte. Ez idő tájt hegesztő- és
olvasztómunkásként, valamint kőművesként dolgozott, és
hamarosan gépészmérnöki tanulmányokba kezdett
Hannoverben.[127] Mivel sosem lépett be a náci pártba, nem
kellett keresztülmennie a nácitlanítási eljáráson.
 Harald féltestvérét, Herbertet 1946 végén „nácitlanították”
Hannoverben. Őt – aki önként csatlakozott a párthoz, részt vett
franciaországi árjásításokban, segített megtervezni és felépíteni
egy koncentrációs altábort Alsó-Sziléziában, és felelős volt egy
akkumulátorgyár személyzetéért Berlinben, ahol több száz női
foglyot bántalmaztak, akiket egy koncentrációs táborból
hurcoltak oda – felmentette a minderről mit sem tudó
nácitlanítási tábla. A bírák úgy ítélték meg, hogy az örökös
„sosem támogatta aktívan a pártot, épp ellenkezőleg, nyíltan
kritizálta a politikájukat”.[128] Herbert szabadon távozhatott.
Günther fiai elsőként jelentkeztek a védelem tanújának.[129]
Harald arról beszélt, hogyan becsmérelte Goebbels az apját,
amiért nem náci, míg Herbert beszámolt a veszekedésekről
Günther és Magda között az asszony antiszemitizmusa miatt.
Miután a gyerekek megtették a dolgukat az apjukért, Léon Laval
állt a tanúk emelvényére. Herf nem tett nagy szívességet azzal,
hogy Laval köré építette fel a vádat. A Tudor-történet komplex
ügynek számított, Laval pedig nem volt tökéletes tanú.[130]
Akadt ugyanis egy igen jó náci kapcsolata a Tudor átvételi
kísérlete idején: Herbert Göring, a Reichmarschall korrupt
féltestvére, és ez a tény nem sokat segített a vád helyzetén. Még
kevésbé volt szerencsés, hogy Laval kifejezetten nem kedvelte
Günthert.[131] Őt tette felelőssé, amiért a Gestapo letartóztatta.
Laval erre nem szolgált bizonyítékkal, de ellenszenve árnyékot
vetett a tárgyalásra; a tanúvallomások ordítozássá fajultak.
Lavalt saját ügyvédje figyelmeztette az érzelemkitörései miatt,
és mert számos társát hívta tanúskodni, akik még inkább
aláásták az ügyet.
Günther vidáman szemlélte a történteket. Úgy hitte, „a teljes
felmentése” majdnem biztos.[132] Záróbeszédében Herf
elmondta, hogy Günther akkor próbálta a részesedése
eladására kényszeríteni Lavalt, amikor a legkiszolgáltatottabb
volt.[133] Az ügyész fölidézte Günther árjásítási és kisajátítási
erőfeszítéseit szerte a nácik által lerohant Európában, hogy
világossá tegye: a mágnás „hatalomvágya” kiterjedt az egész
kontinensre, túlment Lavalon és a Tudoron. Azt javasolta, hogy
Günthert mint a nácik támogatóját és haszonélvezőjét
nyilvánítsák bűnösnek, büntessék félmillió német márkára,
másfél évi munkatáborra, amibe számítsák be a már letöltött
időt.
A starnbergi bíróság nem értett ezzel egyet. 1948. június 28-
án, Günther 67. születésnapján hozott ítéletükben csupán a
nácik követőjének találták.[134] Egyetlen büntetése a tárgyalás
költségeinek megtérítése volt. A bíróság „apolitikus embernek”
látta, aki teljes mértékben elutasította a nácizmust. Míg a
Magdával és Goebbelsszel folytatott veszekedések nem
tekinthetők „aktív ellenállásnak”, a bírók úgy találták, hogy
tényleg a propagandaminiszter kényszerítette Günthert, hogy
lépjen be a náci pártba. A laikusokból álló bíróság nem
tekintette Günthert a Hitler-rendszer haszonélvezőjének sem.
Úgy ítélték meg: Günther „visszautasította, hogy az általa
vezetett gyárakat a zsarnokok fegyverkezési politikájának
szolgálatába állítsa”, noha valójában ő volt az egyik legnagyobb
fegyvergyártó a Harmadik Birodalomban. A bíróság szerint az
Európa-szerte történt árjásítási erőfeszítései nem számítanak
„elfogadhatatlan expanziós politikának”; viszont negatív
színben látták Lavalt, kijelentve, hogy egy üzleti vitát politikai
kérdéssé tett.
Nagy hatást gyakorolt a bírákra a sok Günthert támogató
nyilatkozat is, különösen a zsidó háttérrel vagy kapcsolatokkal
rendelkezőké. Ezek ugyanis Günther „emberi mivoltáról”
tanúskodtak, gondolta a bíróság. Mindennek tetejébe arra a
következtetésre jutottak, hogy „a külföldiekkel rendesen
bántak” Günther gyáraiban. Csak egyetlen volt kényszermunkás
tanúskodott másként, és ő sem vádolta Günthert semmi
személyes rossz cselekedettel, vonta le a bíróság (rosszul) a
végkövetkeztetést.
Herf fellebbezett. A tárgyalásra 1949. április végén került sor
Münchenben, Günther ezen egészségügyi okokra hivatkozva
nem jelent meg személyesen. Herf a záróbeszédében Max
Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (Die
protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus) című
könyvére hivatkozva világította meg Günther személyiségét.[135]
„A hatalomra törekvés mámora, egy hatalmas vállalat
felépítésének mámora, az önmegerősítés megszállottsága a
gyökere mindennek, és a saját munka értékébe vetett hit,
nemcsak azért, mert a munka valami erkölcsös dolog, hanem
mert a vállalat felépítése a végső jó, és minden, ami ennek
ellenáll, rossz” – jelentette ki.
 Herf ismételten Günther elítélését javasolta. De a bajor
fellebbviteli bíróság helybenhagyta az alsóbb fokú tanács
ítéletét.[136] Nem volt „egyértelmű bizonyíték” arra nézvést,
hogy Günther „túlzott előnyöket” szerzett volna magának,
állapította meg a bíróság. Mindazonáltal a bíróság elismerte,
hogy nehéz az állásfoglalás „egy olyan ember esetében, aki
egész életében bizonyította, hogy tudja, hogyan kell nagy
vagyont és nagy gazdasági hatalmat teremteni”.
1949. május 23-án, négy héttel a müncheni fellebbviteli
bíróság ítélete után az országot hivatalosan is kettéosztották: a
Német Szövetségi Köztársaság, népszerűbb nevén Nyugat-
Németország (NSZK) egy új államban egyesített három
megszállási zónát – az amerikait, a britet és a franciát –,
amelynek Bonn lett a fővárosa, és Konrad Adenauer kancellár a
vezetője. Az előző nyáron a német márka lépett a birodalmi
márka helyére mint az ország hivatalos pénzeszköze, így
fékezvén meg a meglóduló inflációt. A szovjet zóna hamarosan
átalakult Német Demokratikus Köztársasággá, Kelet-
Németországgá (NDK), és Kelet-Berlin lett a kommunista állam
fővárosa.
Herf még egyszer, utoljára fellebbezett az ítélet ellen. 1949
decemberében a bajor megsemmisítő bíróság fenntartotta a
fellebbviteli tanács ítéletét, azt állítva, hogy Günther ügyében
nem volt „meggyőző bizonyíték a bűnösségre”.[137] Noha a
mágnás kezdetben fel volt háborodva, hogy nem minden
vádpontban mentették fel, hamarosan „a legzseniálisabb
ítéletként” ünnepelte a döntést.[138]
 De Günther még mindig nem volt biztonságban. Ugyanez év
decemberében vizsgálat indult ellene Berlinben, a Pertrixben
dolgozó kényszermunkásokkal kapcsolatos rossz bánásmód
miatt; mások mellett vagy 500 női foglyot vittek oda a
koncentrációs táborból, ott dolgoztatták és tartották őket fogva
egy közeli altáborban a háború utolsó időszakában.[139]
Günther azt állította, hogy a háború alatt csak kétszer látogatott
el az akkumulátorgyárba, és fogalma sem volt az „úgynevezett
Judenlagerről” (zsidó táborról) a Pertrixben.[140] A fiát,
Herbertet is védte (egy hasonló vizsgálat Herbert
tevékenységéről a Pertrixben nem vezetett sehová). Egy, az
ügyvédjének írott levelében Günther tovább hazudott, és azt
írta, hogy Herbert mint a gyár kereskedelmi igazgatója a
háború alatt nem volt felelős a személyzetért. Valójában
Herbertnek „pontos tudása volt” a kényszermunkások és
rabszolgamunkások használatáról a gyárban, állapította meg
egy történész később.[141]
1950. február 24-én egy berlini nácitlanítási bíróság
rehabilitálta Günthert, miután a város maradék zsidó közössége
nem emelt kifogást.[142] A mágnás 29 500 német márkát
számlázott ki az AFA-nak az ügyvédi költségekre, és visszament
dolgozni. Günther szabad ember lett. Új évtized kezdődött, és
ezzel új korszak Németországban: a hatalmas fellendülés és a
síri csend korszaka.
15.
Noha Julius Herfnek el kellett fogadnia Günther Quandt
„szinte felmentését”, a makacs ügyész még nem végzett a
Harmadik Birodalom nyerészkedőivel. Új lehetőség nyílt meg
előtte az igazságszolgáltatásban: vádat emelt egy bizonyos
August von Finck báró ellen. Az amerikai nyomozók alapos
vizsgálata ellenére Bajorország leggazdagabb embere végül
nem lett komoly jelölt a nürnbergi tárgyalásra. 1948. november
elején Herf viszont bűnösként vádolta meg von Fincket:
elkötelezett nácinak nevezte, aki 20 millió birodalmi márkát
gyűjtött Hitler művészeti múzeumára. A rezsim bőkezűen
megjutalmazta von Finck erőfeszítéseit, mutatta ki Herf. A két
bank – a berlini Dreyfus és a bécsi Rothschild – árjásítása
megnégyszerezte a magánbankja, a Merck Finck hasznát: 1933-
ban 22,5 millió birodalmi márkáról 1944-ben 99,2 birodalmi
márkára.[143]
Von Finck nácitlanítási tárgyalása Münchenben volt, 1948.
december végén. A bankár elleni koronatanú Willy Dreyfus
volt. Noha Dreyfus és von Finck gyors magánegyezségre
jutottak még 1946 októberében, nem engedték nekik, hogy
végrehajtsák azt; az amerikai törvények szerinti formális
kárpótlási eljárást le kellett folytatni. Miután 1947
novemberében életbe lépett a kárpótlási törvény, a két férfi újra
tárgyalni kezdett. 1948 augusztusában, kimerítő alkudozás után
végül ugyanabban egyeztek meg, mint két évvel azelőtt.
Dreyfus részesedést kapott volna, hogy kárpótolják azért,
mert a Merck Finck alulfizette a bankja berlini fiókját, ugyanígy
részesedést kaptak volna Dreyfus volt partnerének, Paul
Wallichnak az örökösei is. Dreyfus kitartott amellett, hogy
Wallich, aki az árjásítás után öngyilkos lett, „megaláztatásokat
szenvedett el a Merck Finck vezetésétől, ami… „nagban (sic)
hozzájárult az összeroppanásához”.[144] De aztán Dreyfus
megváltoztatott egy utolsó bekezdést a megállapodásban, amely
arra kötelezte volna, hogy ő és Wallich örökösei fizessék vissza
a kárpótlásként kapott részesedést, ha egy jövőbeni német
törvény semmissé tenné a megállapodást. Von Finck, aki
lehetőséget látott az elúszni készülő részesedés
visszaszerzésére, visszatáncolt. Hirtelen azzal állt elő, hogy az
amerikai kárpótlási törvény nem alkalmazható a
megegyezésükre, és bármilyen vád, miszerint az ő bankja
felelős Wallich öngyilkosságáért, sértő. A megállapodás lekerült
a napirendről.[145]
1948. december 22-én, a tárgyalás kezdetén az általában
kérlelhetetlen Herf, tisztázatlan okokból, megváltoztatta a von
Finck elleni vádindítvány minősítését, bűnösből kisebb
bűnösre.[146] Ugyanazon a napon a tárgyalóteremben von Finck
minden vádat tagadott. A bankár szerint a Dreyfus-féle
tranzakció jóhiszeműen zárult 1938-ban, és az, hogy a bankja
megszerezte a Rotschild-bankot, azért történt, hogy megvédje a
tulajdonos vagyonát a náciktól. Azt is állította, hogy
adománygyűjtő tevékenysége mint a kuratórium elnöke, amely
pozíciót Hitler kimondott utasítására kapta, nem a náci
szimpátia kifejezése volt. Inkább a saját üzleti érdekei
előmozdításának egy formája, állította. Valamint azt is, hogy a
kapcsolatépítés az oka a bankja gazdagodásának a náci éra
idején.
 Körülbelül 40 „patyolatcédulát” terjesztettek a bíróság elé –
mindegyik tanúsította von Finck apolitikus, sőt náciellenes
voltát; köztük számos nyilatkozat zsidó exkollégáktól és
ügyfelektől származott. Ez a védekezési forma meglehetősen
gyakori volt a nácitlanítási eljárásokban. De aztán von Finck
tárgyalása furcsa fordulatokat vett.[147] Az is elég szokatlan volt,
hogy Herf csökkentette a bankár elleni vád súlyosságát. Majd
egy állítólag terhelő levelezés, amelyet a báró birtokán foglaltak
le az amerikai nyomozók, eltűnt a bírósági iratok közül; a
bíróság nagy hirtelen zárt tárgyalást rendelt el a Rothschild-
bank árjásításáról szóló résznél, „állambiztonsági okokból”; a
vád tanúi, akiket berendeltek, hogy von Finck ellen
tanúskodjanak, nem jelentek meg, vagy hirtelen
megváltoztatták vallomásaik lényegi pontjait a bíróság előtt.[148]
Von Finck egy korábbi bizalmasa később elmondta a Der
Spiegel hetilapnak, hogy a vád egyik lehetséges tanúja, „aki
gyűlölte Fincket, és sokat tudott róla”, elképesztő summát, 500
ezer német márkát (akkoriban körülbelül 120 ezer dollárt)
kapott, hogy ne jelenjen meg a bíróság előtt.[149] Azt beszélték,
hogy a megvesztegetés a zsugori bankár tudta nélkül történt.
De ezzel még nem volt vége. Julius Herf meleg volt – ez nyílt
titoknak számított. A harmincas évek elején a berlini alvilágban
a bűnügyi ügyészt „Schwule Jule”, vagyis „Meleg Jule” néven
ismerték.[150] Közvetlenül a von Finck-tárgyalás kezdete előtt
valaki felbukkant Herf irodájában, és nyíltan utalt a jogász
szexuális orientációjára; „elárult bizonyos részleteket nagyon
kényes természetű dolgokról, amelyek felfedése pusztító lehet
az ügyészre nézvést” – mondta von Finck volt bizalmasa a Der
Spiegelnek. „A bíróság előtti tevékenységét ennek fényében kell
majd szemlélni”.[151] A homoszexuális cselekedetek
bűncselekménynek számítottak Németországban (egészen
1994-ig), és sok pletyka keringett. Szóbeszédek terjedtek Herf és
más ügyészek fiatalabb férfiakkal való kapcsolatairól, és von
Finck bérencei alig várták, hogy feltárhassák ezeket.[152]
A von Finck elleni vád mérséklésén túl Herf a tárgyalás vége
felé azt is bejelentette, hogy a továbbiakban nem említi a
Rothschild-árjásítást a vádbeszédében, azt állítván, hogy elhitte
a bankár védekezését, miszerint azért szerezte meg a bankot,
hogy megvédje a tulajdont.[153] Miközben Willy Dreyfus
vallomását hitelesnek tekintették, egy másik koronatanúét, a
félzsidó Dreyfus-igazgatóét, akit eleinte megtartottak a Merck
Fincknél az árjásítás után, figyelmen kívül hagyták, mert
megbízhatatlan alkoholistának mondták a volt kollégái.
1949. január 14-én a müncheni nácitlanítási bíróság úgy
ítélt, hogy von Finck csak követője volt a náciknak, és 2000
német márka megfizetésére kötelezte az általános kárpótlási
alapnak.[154] A bírók a bankár pártját fogták, elfogadták az
állítását, miszerint a múzeum élén betöltött szerepe nem a náci
szimpátia kifejezése volt, csak a saját üzleti érdekeinek
támogatása. A bíróság egyetértett abban, hogy Dreyfus komoly
gazdasági hátrányt szenvedett a náci rendszer diszkriminatív
törvényei miatt, de fenntartotta, hogy von Finck személyében
nem felelős ezekért a törvényekért, és nem is kovácsolt előnyt a
helyzetből. A bíróság úgy döntött, hogy a Rothschild-ügyben von
Finck „olyan példamutató módon viselkedett, hogy minden
ellenkező híresztelés túlzás”. A bíróság szerint az 50 éves
bankár „nagyszerű kereskedő” módjára nyilvánult meg, aki a
tranzakcióval valójában jelentős veszélybe is sodorta magát a
náci hatóságokkal szemben. A bíróság odáig ment, hogy a
Rothschild-ügyben tett „erőfeszítéseit” „aktív ellenállásnak”
nevezte.
Herf hamarosan megbánta, hogy engedett a zsarolásnak.
Egy hónappal az ítéletet követően az ügyész fellebbezést
terjesztett be von Finck ellen. De ismét feltűnt ugyanaz a
látogató az irodájában, ugyanazokkal a fenyegetésekkel.[155] Egy
héttel a beadása után Herf egy tömör, egymondatos
feljegyzésben, amit a müncheni bíróságnak küldött, visszavonta
a fellebbezést.[156]
Ami von Fincket illeti, nem volt teljesen elégedett a tárgyalás
kimenetelével, és fellebbezett. Az I. világháborúban szerzett
térdsérülésére hivatkozva amnesztiát kért, hogy ne kelljen
kárpótlást fizetnie.[157] Megadták. Von Fincket „nácitlanították”,
és visszatért a munkájához.
Herf és Dreyfus nem volt ilyen szerencsés. Nem sokkal a
tárgyalás után Herfet felfüggesztették mint ügyészt
homoszexuális törvénysértés miatt, miután fiatalemberekhez
írt flörtölő leveleit kiszivárogtatták a nyilvánosságnak.[158] [159]

1951-ben Dreyfus szerint a saját ügyvédje megállapodott a háta

mögött von Finckkel az eredeti megegyezés töredékéről. A báró
addig húzta az időt, amíg az erőviszonyok az ő javára változtak.
Ezután Dreyfus az amerikai bíróságon támadta meg von
Fincket. A pereskedés egészen a legfelsőbb bíróságig jutott, de
1976-ban elutasították az ügy tárgyalását.[160] Willy Dreyfus a
következő évben, 91 éves korában meghalt.
16.
Rudolf-August Oetker nácitlanítása még bíróság elé sem
került. A saját cégében egy belső bizottság „nácitlanította”,
miután lemondott a Dr. Oetker vezérigazgatói posztjáról; a brit
hatóságok fosztották meg a pozíciójától, mert a Waffen-SS tisztje
volt. 1947. április 9-én került az ügye a Dr. Oetker nácitlanítási
bizottsága elé Bielefeldben; a bizottság teljes egészében a
vállalat alkalmazottaiból állt. A 30 éves fiatalember hamis
védekezése a következőképpen festett: megparancsolták neki,
hogy a Wehrmacht élelmezési szolgálatát hagyja el, és
csatlakozzon a Waffen-SS-hez.[161] Aztán kérvényezte a tiszti
rangja visszaállítását, amit elveszített, amikor „erőszakkal” a
Waffen-SS-hez rendelték. Azért tette ezt, mert azt mondták neki,
hogy a tiszti rang az előfeltétele annak, hogy cégvezető
lehessen.
Már addig is sok „patyolatcédulát” bocsátottak ki Rudolf-
August védelmében, és most a Dr. Oetker számos alkalmazottja
is mellette tanúskodott a bizottság előtt. A vád részéről nem
voltak tanúk, mert „senki nem vett észre semmiféle politikai
aktivitást” az örökös kapcsán.[162] Az öttagú nácitlanítási
bizottság elfogadta Rudolf-August magyarázatát, és felmentette,
hozzátéve, hogy a Waffen-SS-hez kényszerítés mellett katonai
szolgálatra alkalmatlannak minősítették.
 Néhány hónappal később a brit hatóságok jóváhagyták a
felmentését. 1947 augusztusában Rudolf-Augustot
visszahelyezték vezérigazgatói pozíciójába, több mint két év
után. A következő hónapban többségi tulajdonrésze is kikerült a
brit kontroll alól. Néhány nappal később Rudolf-August az
utolsó akadályt is leküzdötte. 1947. szeptember 20-án, a 31.
születésnapján a britek által kinevezett vagyonkezelőt
hivatalosan felmentették a Dr. Oetker felügyelete alól. Ismét
Rudolf-Augusté volt a család élelmiszeripari cége.[163] A
pudingherceg újra szárnyalt.
17.
Hét héttel korábban, 1947. július 31-én Ferdinand Porschét
és Anton Piëcht kiengedték a dijoni katonai börtönből, miután
Louise Piëch letette az 1 millió francia frankos óvadékot. A
férfiak ekkor már két éve szinte egyfolytában fogságban voltak.
Visszatértek Ausztriába, és megengedték nekik, hogy ott várják
meg a Franciaországban tartandó tárgyalásukat, ahol háborús
bűnökért vonják majd felelősségre őket.[164] Az volt a vád, hogy
kifosztottak egy Peugeot-gyárat, amelyet kisajátított a
Volkswagen, és koncentrációs táborba deportáltatták a Peugeot-
telep hét vezetőjét, akik közül hármat megöltek.
1948. május 5-én Dijonban a katonai bíróság felmentette
Porschét és Piëcht. A vád – ami eleve gyenge volt – összeomlott,
miután francia tanúk vallottak a mágnások mellett. A bíróság
úgy találta, hogy egyikük sem játszott szerepet sem a Peugeot-
gyár kifosztásában, sem a vezetők deportálásában. Azt
mondták, hogy mindketten a rabok szabadon bocsátásáért
lobbiztak. A tárgyaláson meg sem említették, hogy Porsche és
Piëch francia civilek és katonák ezreit használta kényszer- és
rabszolgamunkásként a Volkswagen-komplexumban.
Amíg ők fogságban voltak, Ferry és Louise a családi üzlet
megmentésével foglalatoskodtak, méghozzá úgy, hogy
formálisan kettéosztották azt: Louise Piëch egy új céget alapított
Porsche néven Salzburgban, míg Ferry fellendítette az eredeti
Porsche-céget Stuttgartban. Mindazonáltal egy kérdés azért
maradt: mit tegyenek a Volkswagennel? A fallerslebeni gyár
brit katonai ellenőrzés alá került, és a britek átnevezték a telep
körül épült várost Wolfsburgnak, ahol tömegesen gyártani
kezdték az eredeti Volkswagent. Hitler „népautójából” a
szeretett „Bogár” lett. De azt Ferdinand Porsche tervezte, és a
háború alatt kötött egy javadalmazási szerződést a
Volkswagennel arra az esetre, ha az autót valaha is tömegesen
gyártani kezdenék.[165]
És ez a pillanat végre elérkezett. 1948. szeptember közepén,
néhány hónappal azután, hogy Ferdinand Porschét és Anton
Piëcht felmentették Franciaországban, a családok tárgyalni
kezdtek a Volkswagen új vezérigazgatójával, Heinrich Nordhoff-
fal. A britek által megbízott vezetőnek is volt néhány folt a
közelmúltjában. Akárcsak Ferdinand Porschét, Günther
Quandtot és Friedrich Flicket, a náci rezsim őt is kinevezte
Wehrwirtschaftsführernek, amikor az Opelnél volt igazgató,
ahol körülbelül 2000 kényszermunkást dolgoztatott.[166] De
miután nácitlanították, a britek figyelmen kívül hagyták a
bűneit.
 A tárgyalásokra az osztrák határhoz közeli bajor
gyógyfürdővárosban, Bad Reichenhallban került sor, amely alig
15 kilométerre található Hitler volt hegyi pihenőházától
Obersalzbergben, ahol 12 évvel korábban Porsche bemutatta a
Führernek a Volkswagen tesztautóját, és rávette, hogy
engedélyezze a tömeges gyártást. Most egy másik
megállapodásról tárgyaltak: mennyivel honorálnák Porsche
szolgálatait az elkövetkező években a Volkswagen Bogár
megtervezéséért?[167]
Sokkal. Az autó hatalmas siker lett. A Porsche család végül
egyszázalékos licencdíjban állapodott meg minden egyes
eladott Bogár után – 2003-ig, a gyártás leállításáig összesen 21,5
millió készült belőle. Továbbá Louise és Anton Piëch salzburgi
új Porsche cége kizárólagos jogot szerzett a Volkswagen
importjára. Ez a vállalat lett Ausztria legnagyobb
autókereskedése, és 2011-ben 4,6 milliárd dollárért adták el
újból a Volkswagennek. Egy újabb formális kötés még tovább
erősítette a dinasztiát: Heinrich Nordhoff lánya hamarosan
férjhez ment Louise és Anton Piëch egyik fiához.
A többi német üzleti dinasztiától eltérően a Porsche–Piëch
klán 1933 januárjában, a náci éra kezdetén a csőd szélén
táncolt. Most pedig, a háború után a Bad Reichenhall-i alku
helyet biztosított számukra a többi dinasztia mellett.
Németország és Ausztria egyik leggazdagabb családja lettek.
Mindez 1948. szeptember közepén történt, mielőtt legyártották
volna az első Porsche sportautót, és miközben az eredeti
Porsche-gyár Stuttgartban – az, amelyik egy napon milliókat
termel majd a világ legkeresettebb autója révén – egyelőre még
az amerikai hadsereg vagyonellenőrzése alatt állt.
Ausztriából ezt írta Ferdinand Porsche: „Gyászolom a
stuttgarti gyáramat… mindennap”.[168] Noha Porsche stuttgarti
gyárának és vagyonának amerikai felügyeletét 1949. március
elején megszüntették, a szabadság elég rövid életű volt. Adolf
Rosenberger és a Porsche cég egy meglehetősen heves jogi
csatát vívott 1948 nyara óta.[169] Rosenberger nem tért vissza a
vállalathoz. A zsidó emigráns kártérítést akart – hogy ismét
részvényes legyen a cégben, amelynek a társalapítója volt,
ugyanannyi részvénnyel, amennyit Ferdinand Porsche és Anton
Piëch elvett tőle az 1935-ös árjásítás során. Miután a Porsche
cég elutasított mindenféle megállapodást, Rosenberger ismét a
stuttgarti gyár vagyonának befagyasztását kérte. 1949
októberében meg is kapta, amit akart.
Amikor az ügy 1950. szeptember végén bíróságra került,
Porsche és Piëch ügyvédje megállapodást javasolt Rosenberger
ügyvédjének: 50 ezer német márkát és egy autót.[170]
Rosenberger választhatott: a Volkswagen Bogár luxusverziója,
vagy egy Porsche 356, az első sportautó, amely a család nevét
viseli, és amit Porsche fia, Ferry tervezett. Rosenberger nem
ment vissza Stuttgartba. Los Angelesben volt, ahol a beteg
feleségét ápolta. Így aztán Rosenberger ügyvédje elfogadta az
ajánlatot, anélkül hogy konzultált volna az ügyfelével. Levélben
tájékoztatta az eredményről, miután az ügylet lezárult. A
Porsche cég kiszabadult az amerikai kontroll alól; Rosenberger
végül a Volkswagen Bogarat választotta.
 Ferry immár visszatért Stuttgartba Ausztriából, a sportautó
terveivel. Végre az apja is követhette. Miközben folyt a jogi
csatározás Rosenbergerrel 1949 júniusában, Ferdinand Porsche
elindította a nácitlanítási eljárását. Ausztriában, ahol a
nácitlanítási eljárások nagyvonalúak és lazák voltak, megvárta,
hogy az otthoni nácitlanítási buzgalom alábbhagyjon. Az
ügyvédei védekezési stratégiája lényegét tekintve ugyanaz volt,
mint amit oly sok német alkalmazott: „Porsche professzor csak
egy műszaki ember volt, egy tervező… a politikai témák akkor is
és ma is teljességgel távol állnak tőle”.[171] 1949. augusztus 30-án
egy Stuttgart közeli nácitlanítási bíróság felmentette az
autótervezőt, akit Hitler egykor a kedvenc mérnökének tartott.
Ferdinand Porsche kivált boldog volt ezzel a döntéssel, mert
azt jelentette, hogy nem kellett kifizetnie a perköltséget, amely
nagyjából 39 ezer német márkára rúgott. Miután a gyárát
szakaszosan befagyasztották, a két gyerekéből és a stuttgarti
villája kiadásából élt: „Ingyen »barnátlanítottak«. Ez az
»ingyen« nagyon fontos volt nekem” – írta egy barátjának
néhány hónappal az ítélet után.[172] Miután az SA-egyenruha
színe barna volt, a „barnátlanítás”, illetve a szín elvesztése
„nácitlanítást” jelentett. Ferry, aki az SS önkéntes tisztje volt, és
ugyancsak felmentette őt is egy nácitlanítási bíróság, kevésbé
törődött új kollégái korábbi náci egyenruháinak színével (SS-
fekete és földszürke, a pontosság kedvéért). Hogy piacra dobja
az első Porsche sportautót, társult Albert Prinzinggel, aki már
az elején belépett a nemzetiszocialista pártba, Heydrich SS
biztonsági szolgálatának a tisztje volt, valamint szorgalmazta a
szoros kapcsolatot Mussolini fasiszta pártjával is.[173] Tömören:
igazi hívő volt. Három évet töltött a szövetségesek fogságában,
míg végül „kisebb bűnösnek” ítélte egy nácitlanítási bíróság. Ez
után szegődött el gyerekkori barátjához a Porsche kereskedelmi
igazgatójaként, és közben segített Ferdinand Porschénak, hogy
sikerrel vegye a nácitlanítási eljárást.
Prinzing felelt a patyolatcédulák összegyűjtéséért Ferdinand
Porsche számára. A tervező nagyon hálás volt új
alkalmazottjának. 1950. január közepén Porsche megírta neki,
hogy mennyire lekötelezte, és hogy tudja, „keményen dolgoztál,
és sokkal hozzájárultál mindenhez, amit elértünk”.[174] Míg a
kissé rozoga Porsche többé nem játszott jelentős szerepet a
nevét viselő autótervező cégben, a két volt SS-tiszt, Ferry és
Prinzing épphogy csak letette a névjegyét. 1949 novemberében
elkezdődött Stuttgartban a Porsche 356 gyártása. 18 hónap alatt
500 készült belőle. Ezután Prinzing bemutatta a Porsche 356-ot
az Egyesült Államokban, a világ legnagyobb autópiacán.
Hatalmas sikert aratott. Gazdag amerikaiak lettek a Porsche
legfontosabb ügyfelei Németországon kívül. Végül nem a cég
üldözött zsidó társalapítója, a német emigráns Adolf
Rosenberger vitte a Porsche jól csengő nevét Amerikába, hanem
Prinzing, egy volt SS-Hauptsturmführer.
18.
Míg a Harmadik Birodalom mágnásainak többsége alig
kapott többet a bűneiért, mint egy kis fejmosást, volt valaki,
akivel nem ez történt. 1947. március 15-én Friedrich Flicket öt
társával együtt bevezették a Nürnbergi Igazságügyi Palota
szűkös tárgyalótermébe. Telford Taylor, a tárgyalás amerikai
főügyésze felolvasta a vádiratot. Flicket és társait háborús
bűnökkel és emberiesség elleni bűntettel vádolták,
kényszermunkások és rabszolgamunkások tömeges
használatáért.[175] Flicket és négy vádlottat a kisajátított
vállalatok kifosztásával is megvádolták, a nácik által elfoglalt
Franciaországban és a Szovjetunió egyes részein. Flick és a volt
jobbkeze, Otto Steinbrinck, valamint Flick unokatestvére,
Konrad Kaletsch számos nagyszabású árjásításban is részt vett
a náci Németországban, a háború előtt. Flicket és Steinbrincket
azzal is vádolták, hogy anyagilag támogatták az SS-t és
bűntetteit mint a Himmler Baráti Kör tagjai. Mind a hat vádlott
ártatlannak vallotta magát.
A Flick-ügy volt az ötödik a tizenkét, amerikaiak vezette
tárgyalás közül a nürnbergi Katonai Törvényszéken, és
háromból az első, amelyben iparmágnások voltak érintettek. Az
Alfried Krupp és igazgatói, valamint az IG Farben vegyipari
konglomerátum vezetői ellen indított perek szaporodtak az
üzleti triumvirátus körül (Wilhelm Keppler és Paul Pleiger náci
gazdasági funkcionáriusokat 10 év börtönbüntetésre ítélték az
úgynevezett minisztériumi perben). Flick egyike volt a
Harmadik Birodalom legnagyobb fegyvergyártóinak,
árjásítóinak és a kényszer- és rabszolgamunka
kizsákmányolóinak az acél-, szén- és gépgyárai révén. A háború
alatt legalább 100 ezer embert kényszerítettek arra, hogy
ágyúkat és töltényeket gyártsanak Flick acélműveiben, vagy
szenet bányásszanak a bányáiban.[176]
 Egyetlen iparmágnás sem húzott úgy hasznot a náci
Németországból, mint Flick.[177] Csak Alfried Krupp (a másik
acélmogul, akinek a tárgyalása ugyanabban az évben később
volt) és az apja, Gustav (aki túlságosan szenilis volt ahhoz, hogy
bíróság elé álljon) versenyezhetett vele a fegyvergyártás
mértékében és a kényszer- és rabszolgamunka
kihasználásában. Flick viszont a saját ipari birodalmát csupán
30 év alatt építette fel a semmiből, nem pedig egy több mint
százéves céget örökölt, mint Kruppék.
Hitler nyilvánosan is gyakran idézte Kruppékat mint a
német ipar modelljét – még egy öröklési törvényt is alkotott
csak miattuk, hogy szabályozza az utódlást. De Flick
észrevétlenül működött: titokban és csendben 1933 óta. A
sajtógyűlölő mogul most először vált láthatóvá a világ számára.
1947. április 19-én a per valóban megkezdődött. Telford
Taylor nyitóbeszédében hangsúlyozta a német iparmágnások
felelősségét a náci bűntettekben és Hitler felszínen tartásában.
„A diktatúra sikeres, nem azért, mert mindenki ellenzi, hanem
mert hatalommal bíró csoportok támogatják” – jelentette ki. „A
Harmadik Birodalom diktatúrája a nácizmus, militarizmus és
gazdasági imperializmus szentháromságára épült.”[178] Taylor
ezután Hitlernek abból az immár hírhedtté vált beszédéből
idézett, amelyet 1933 februárjában mondott az
iparmágnásokkal szervezett találkozóján, akik között ott volt
Flick, Günther Quandt és August von Finck is. Őt idézve:
„Magánvállalkozás nem tartható fent a demokráciában.” Az
iparmágnások és bankárok egyetértettek a náci vezérrel,
jelentette ki a védőügyvéd. Ahogy az erkölcseik
korrumpálódtak, ugyanúgy az üzleti gyakorlatuk is, magyarázta
Taylor.
Az ügyész kemény szavakkal zárta a nyitóbeszédét:
Ennek az ügynek a története… egy árulás története. A
vádlottak vagyonos emberek, akiknek sok bánya és gyár
volt a tulajdonukban. Biztosan el fogják mondani
maguknak, hogy hittek a magántulajdon szentségében, és
talán azt is fogják mondani, hogy azért támogatták Hitlert,
mert a német kommunizmus fenyegette ezt a hitet. De a
Rombach és Riga gyárak valaki máshoz tartoztak. A
vádlottak el fogják mondani, hogy ők nem antiszemiták, és
még védték is az egyes zsidókat a nácikkal szemben. De
nem tartották méltóságukon alulinak, hogy nyilvánosan
megjelenjenek, és királyi váltságdíjat fizessenek
Himmlernek, aki a zsidók elpusztítását rendelte el
Európában. A gazdag zsidók szerencsétlenségén híztak. A
bányáikat és gyáraikat emberi munka működtette, és ha
valakinek, nekik aztán igazán meg kellett volna érteniük a
munka méltóságát. De ők visszaforgatták az idő kerekét, és
újjáélesztették a rabszolgaságot Európában. Ezek a férfiak
szégyentelenül elárulták az eszményeket, amelyekről azt
hitték, hogy birtokolják őket, és végül elárulták
Németországot is. Ebben rejlik az igazi bűnük.[179]
A következő öt hétben Taylor és helyettesei előterjesztették
az ügyészi indítványt Flick és a másik öt vádlott ellen. Rengeteg
bizonyíték gyűlt össze a kényszer- és rabszolgamunka
használatára a Flick-konglomerátumban, akárcsak a cég más
cégekkel szembeni árjásítására és kisajátítására. De az
ügyészeknek nem volt könnyű dolguk, amikor azt kellett
bizonyítaniuk, hogy Flick és a többi vádlott személyesen tudott
minderről, és felelős is volt a tömeges bűncselekményekért.[180]
A három bíró az amerikai állami bíróságoktól nem segített.
Időnként az esetek összetettsége és a németből fordított nagy
halom céges irat is nehézséget jelentett.
1947. július 2-án Flick ügyvédje, Rudolf Dix kezdte a
perbeszédek sorát. Flick Günther Quandt ellenében
megszerezte Dixet, közvetlenül azután, hogy az ügyvéd
sikeresen védte Hjalmar Schachtot a nürnbergi főtárgyaláson.
Nyitóbeszédében Dix a német ipar és a megvádolt
üzletemberek gyengeségéről szónokolt a teljhatalommal bíró
náci állammal szemben.[181] Úgy érvelt, hogy a rezsim, és nem
Flick volt felelős a kényszermunkáért és az árjásításokért. Az
iparmágnás nem kifosztotta a kisajátított cégeket külföldön –
hanem befektetett, állította Dix. És az, hogy valaki egy társaság
tagja, mint például a Himmler Baráti Köré, aligha tekinthető
bűncselekménynek. Mindent egybevetve, érvelt, az amerikaiak
Flicket afféle szimbólumként, a német ipar reprezentánsaként
vádolták meg.
Három nappal később Flick első vádlottként fellépett a tanúk
emelvényére. A következő 11 napon, napi 6 órában az idősödő
iparmágnás ott állt és védekezett a keresztkérdésekkel
szemben, szálfaegyenesen tartva magát mindvégig.[182] A kép
szerint, amelyet lefestett önmagáról, 1933-ban célkereszttel a
hátán lépett be a náci korszakba. Mindenki megvetette, mondta,
amiért titokban eladta többségi részesedését az ország
legnagyobb ipari konglomerátumában, a VSt-ben, egy gyenge
német államnak a válság csúcspontján, a lehető legtöbbért. Azt
is elmondta, hogy célponttá tette az is, hogy más pártoknak és
jelölteknek is komolyan adományozott, mielőtt Hitler magához
ragadta a hatalmat. Flick tagadta, hogy a náci rezsim segített
növelni a vagyonát: „Örültem, ha békén hagytak, és
biztonságban voltam. Nem akartam többet. Békében és
nyugodtan akartam élni, és folytatni életem munkáját.
Természetesen ehhez szükségem volt némi védelemre, végtére
is volt politikai múltam.”[183]
Flick a nácik áldozataként festette le magát, olyan
emberként, akinek voltak kötődései az ellenálláshoz, és aki a
szegények és elnyomottak védelmezőjeként lépett fel. Azt
mondta, a zsidó Petschek családok „ügyvédje” volt, azoké,
akiknek a hatalmas barnaszénvagyonát elrabolta, és azt
állította, ő „képviselte az érdekeiket ebben a nehéz gazdasági
helyzetben”.[184] Flick tagadott minden neki tulajdonított
antiszemita cselekedetet vagy kijelentést: „üvöltés a
farkasokkal” – mondta.[185] Azt állította, hogy tagsága a
Himmler Baráti Körben részben a személyes biztonság, részben
a kapcsolatépítés megnyilvánulása, részben az SS-vezér
hobbijainak és kulturális érdeklődésének támogatása volt. Azt
is mondta, hogy befektetett a lefoglalt gyárakba, mint például a
Rombach, és javított a kényszer- és rabszolgamunkások
táplálkozásán.
 A vád hatalmas mennyiségű dokumentált bizonyítéka láttán
a védelem úgy döntött, többféle stratégiával áll elő.[186] Az egyik
szerint a kényszerítésért minden felelősség az államot terheli.
Egy másik kihangsúlyozta Flick konglomerátumának
decentralizált voltát, hogy úgy látsszék, mintha minden
döntéshozatal a helyi igazgatók kezében lett volna, nem pedig
Flickében. A védelem elárasztotta a bíróságot
patyolatcédulákkal, 445 nyilatkozat jött a vádlottak érdekében,
közülük sok az apolitikusságot és a náciellenes erényeket
hangsúlyozta. A védelem elkezdte hitelteleníteni a vád tanúit,
nevezetesen azokat, akik túlélték a kényszer- és a
rabszolgamunkát Flick gyáraiban. Ez számos bizarr
konfrontációhoz vezetett. Az egyik védőügyvéd kioktatott egy
nőt, egy volt Ostarbeitert, mondván, hogy az átlag németnek
jelenleg kevesebb ennivaló jut, mint amennyi neki járt a
Rombach kényszermunkatáborában. Dix bagatellizálta azt is,
hogy egy francia kényszermunkást használtak Flick gyárának
konyhájában: végtére is „a legjobb szakácsok a világon”.[187] Az
elnöklő bíró azzal példálózott, milyen fájdalmasan
tájékozatlanok az amerikai bírók, amikor teljes komolysággal az
egyikük megkérdezte egy volt koncentrációs tábori fogolytól,
aki Flick Grüditz gyárában volt, hogy kaptak-e vörösbort a
vacsorához.[188]
Flick haszontalan idősebb fia, Otto-Ernst szintén belement a
színjátékba. Neki valahogy sikerült megúsznia a vádemelést,
amiért vezető szerepe volt a Rombachban és a Gröditz
acélműben; még a védelem tanúja is lett. A 31 éves örökös
tanúsította, hogy „sétálgatott” a Francia Lotaringiában lévő
Rombach-komplexumban, és látta a kényszermunkások
szerinte többé-kevésbé kényelmes életkörülményeit.[189]
Kijelentette azt is, hogy felkínálta a kihasználatlan női
munkásoknak a lehetőséget, hogy vasárnaponként dolgozzanak
a kertjében, és így kaphassanak „valami különlegesen jó ételt”.
A védelemnek hat hónapba telt, hogy előadja a hat vádlott
védekezését. Aztán, 1947. november végén az ügyész
belekezdett a vádbeszédbe. Telford Taylor arra biztatta az
amerikai bíróságot, hogy ne dőljön be a védelem állításának,
miszerint ez a per „merő anakronizmus” egy gyorsan változó
Németországban.[190] Taylor azzal érvelt, hogy „az újjáépítés,
amire a világnak szüksége van, nem pusztán materiális, hanem
morális újjáépítés is”. Az ügyész megállapította, hogy miközben
a vádlottak „minden jelét megmutatták a profit iránti
odaadásuknak…, kevésbé lelkesen ragaszkodnak bizonyos más
alapvető elvekhez, amelyeken minden civilizált nemzet üzleti
közössége alapul”.[191] A „kapitalista rendszer iránti rajongásuk
nem áll a törvény felett” – mondta. „A piacgazdaság nem
épülhet rabszolgamunkára, és a tisztességes üzlet nem bővülhet
rablással.” Az ügyész következtetése pedig ez volt: „Egészen
bizonyos…, hogy az üzletemberektől is ugyanaz az
állhatatosság, szilárdság, a bűnelkövetéssel való
szembeszegülés várható el, akár a kísértéssel, akár a
fenyegetéssel szemben is, mint amit a törvény minden egyéntől
megkövetel.”
 Dix a záróbeszédében Flick védelmében a nyitóbeszédéből
idézett: „A vádlottak a Harmadik Birodalomban egy olyan
kormányzat alatt éltek, amely arra kényszerítette az alattvalóit,
hogy istentelen és gonosz dolgokat cselekedjenek. Ez volt az ő
tragédiájuk, és nem a vétkük, pláne nem a tragikus vétkük”.[192]
Bernhard Weissnek, Flick unokaöccsének az ügyvédje nem
fogalmazott ilyen kifinomultan, hanem megkérdőjelezte a vád
„tág értelmezését” a perben: „Az iparmágnásoknak ez az első
pere nem dr. Flick és társai elleni támadás, hanem az egész
német gazdaság, a német kapitalizmus és a mágnásai ellen
irányul.”[193]
Flick egyetértett. Övé volt az utolsó szó a bíróság előtt, és
mind a hat vádlott nevében nyilatkozott. Szigorú, fekete keretes
olvasószemüveget és halványszürke, dupla soros öltönyt viselt
szinte mindennap az elmúlt nyolc hónapban. „Mint a német
ipar képviselője vagyok itt” – mennydörögte az ősz mágnás.
„Azzal, hogy engem elítéltek, a vád arra törekszik, hogy igazolja
az állítását, miszerint a német ipar volt az, amely Hitlert a
nyeregbe emelte, amely agresszív háborúkra indította, és amely
a megszállt területek emberi és gazdasági potenciáljának
kíméletlen kizsákmányolására buzdította… Tiltakozom a tény
ellen, hogy személyemben rabszolgatartóként és fosztogatóként
stigmatizálják a német iparmágnásokat a világ szemében…
Senki… aki ismerik (sic!) a vádlott-társaimat és engem, nem lesz
hajlandó elhinni, hogy bűnöket követtünk el az emberiesség
ellen, és semmi nem fog meggyőzni bennünket arról, hogy
háborús bűnösök vagyunk”.[194]
 A bíróság elnöke ekkor szünetet rendelt el. Négy hét múlva
tértek vissza az ülésterembe, hogy ítéletet hozzanak a Flick-
ügyben – épp időben, karácsony táján.
19.
1947. december 22-én, több mint kilenc hónappal azután,
hogy Telford Taylor felolvasta a vádindítványát Flick és öt társa
ellen, az amerikai bíróság összeült, hogy meghozza az ítéletet.
Hat hónapon túl üléseztek, közel 1500 bizonyítékot mutattak be,
csaknem 60 tanút hallgattak meg, köztük a hat vádlottat is. A
tárgyalás angol átirata több mint 11 ezer oldalra rúgott.
Gigantikus tárgyalás volt.[195]
Az ítélet mindkét oldalnak csalódást okozott.[196] Friedrich
Flicket hét év börtönre ítélték, amelybe beleszámították az
1945. június közepén történt letartóztatása óta eltelt időt is. Otto
Steinbrinck öt év börtönt kapott. Végül Flick unokaöccse,
Bernhard Weiss két és fél évet. A többi három embert, köztük
Konrad Kaletscht, felmentették.
A hat ember közül csak Flicket és Weisst találták bűnösnek
kényszer- és rabszolgamunka használatában, és csak egyetlen
gyárukban. Egyedül Flicket ítélték bűnösnek fosztogatásban, de
őt is csak a Franciaországban lefoglalt Rombach acélmű
kapcsán. Az árjásítás vádját teljes egészében elutasították – a
tranzakciók befejeződtek már a háború kezdete előtt, és a
bíróság azt mondta, hogy az ítélethozatal alapja csak a háború
alatt vagy az azzal kapcsolatban elkövetett bűncselekmények
lehetnek. Flick és Steinbrinck bűnösségét kimondták az SS és
bűneinek anyagi támogatásában, ami a Himmler Baráti Körön
keresztül történt. Steinbrinck még egy vádpontban bűnösnek
találtatott: mint az általános SS tisztje, tagja volt egy
bűnszövetkezetnek.
Telford Taylor a nürnbergi perekről szóló végső jelentésében
a Flick-ítéletről azt írta, hogy „rendkívül (ha nem túlságosan)
mérsékelt és békülékeny”.[197] Különösen annak fényében, ami
Alfried Krupp-pal történt, őt ugyanis 12 évre és
vagyonelkobzásra ítélték. Flick esetében a bíróság a védelem
érvelését követte a legfontosabb pontban: a kényszer- és
rabszolgamunka intézményét a náci rezsim hozta létre és
működtette, vagyis kívül esett a hat vádlott és a német ipar mint
olyan hatáskörén. Az amerikai bíróság szerint egyetlen gyár
esetében bizonyította a vád minden kétséget kizáróan, hogy
Flick és Weiss mindent megtett, hogy orosz hadifoglyokat
szerezzen a termelékenység növelése érdekében.
A bíróság azt is megállapította, hogy a Szovjetunióban
lefoglalt acélművek előzőleg állami, és nem magántulajdonban
voltak, ezért a háború kontextusában Flick cselekedete – az,
hogy kisajátította őket – megengedhető. A mágnást ebben a
vádpontban csak azért marasztalták el, mert részt vett a
magántulajdonú Rombach acélmű kisajátításában, és ezzel
hozzájárult a francia tulajdonosok kisemmizéséhez.
Ugyanakkor a bíróság valahogyan arra a következtetésre jutott,
hogy Flick jobb állapotban hagyta ott a gyárat, mint ahogy
találta, ezért elutasította az árjásítás vádját joghatóság
hiányában, és azt sem látták, hogy ezek a tranzakciók
büntetendő cselekmények lettek volna. Jobb, ha az ügyet egy
polgári bíróságra bízzák, jelentette ki a bíróság: „A nyomás vagy
kényszer által kikényszerített adásvétel megkérdőjelezhető a
bíróság előtt, de (…) az ilyen nyomásgyakorlást még faji vagy
vallási alapon sem tartották soha emberiesség elleni
bűncselekménynek.”[198]
Mindazonáltal a három bíró nem vette be Flick és
Steinbrinck azon állítását, hogy a Himmler Baráti Kör tagsági
díjával csak az SS-vezér ezoterikus hobbijait és kulturális
érdeklődését támogatták. Noha a bíróság enyhítő
körülménynek tekintette, hogy a tagság bizonyos személyes
védelmet jelenthetett a két férfinak, de azért úgy gondolta, hogy
tisztában kellett lenniük Flickéknek azzal, hogy a jelentős évi
hozzájárulásukat – legalábbis részben – zsidók és más emberek
tömeges kiirtására fordították. Flick és Steinbrinck „biankó
csekket”[199] adott Himmlernek, és „lényegtelen, hogy azt
fizetésekre vagy halálos gázra költötték” – mondta az amerikai
bíróság.
Flick következő állomása a Landsberg börtön volt, ahol több
mint két évtizeddel azelőtt Hitler diktálta a Mein Kampfot két
segédjének, miután a kudarcos müncheni sörpuccs után
börtönbe kerültek. Flick is újra erőre kapott. Ő volt az egyetlen
nürnbergi elítélt, aki az amerikai bírósági rendszerben
fellebbezett, és eljutott egészen a legfelsőbb bíróságig. De 1949-
ben a bíróság elutasította a fellebbezést. Az ítélet érvényben
maradt.[200]
20.
 Flicknek a börtönből kellett feladatokat osztogatnia, hogy
kimenekítse, ami az ipari birodalmából megmaradt. A
konglomerátumának körülbelül a felét kisajátították a
szovjetek, miután az ő megszállási zónájukban volt, a másik fele
pedig amerikai és brit fennhatóság alatt maradt. Ezt a felét
kellett biztonságban irányítani, miután a szövetségesek Nyugat-
Németország acél- és szénbirodalmának az átszervezését
tervezték. Az amerikaiak és a britek decentralizálni akarták a
német gazdaságot, és megszüntetni a fegyverkezés kockázatát.
Amikor 1947 decemberében a tárgyalás véget ért, Flick a két
felmentett társát az amerikai és a brit zónába küldte. Nekik
kellett tárgyalniuk a szövetséges és a német hatóságokkal arról,
hogyan is néz ki az átszervezés.
Ezek az összetett tárgyalások még folytak, amikor Flick
kiszabadult a Landsberg börtönből.[201] Nyugat-Németország
létrejötte után Truman elnök 1949-ben kinevezte az USA
németországi főképviselőjének John J. McCloyt, egy
republikánus ügyvédet, aki az amerikai megszállási folyamat
egyik megalkotója volt, és részt vett a nürnbergi törvényszék
előkészítésében. 1950-ben és 1951-ben McCloy számos
ellentmondásos kegyelmi eljárást irányított, amely több mint
száz nürnbergi elítéltet érintett. Nemcsak kegyelmet adott olyan
iparmágnásoknak, mint Alfried Krupp, még a vagyonát is
visszaszolgáltatva, hanem magas rangú SS-tisztek halálos
ítéletét is megváltoztatta, börtönbüntetésüket csökkentette.
Olyanokét, akik mind felelősek voltak több százezer ember,
főleg zsidók lemészárlásáért szerte a nácik által megszállt
Európában. McCloy döntése politikai jellegű volt.[202] Az volt a
szándéka, hogy kiengeszteljen egy fontos új szövetségest: a
nyugatnémet kormányt és annak állampolgárait. Sokan
szorgalmazták ezeket a büntetésmérsékléseket.
Telford Taylor tombolt. 1951 elején a volt nürnbergi ügyész
elítélte McCloy döntését a The Nation című lapban mint „az
opportunizmus megnyilvánulását, amit eltorzít a jognak és a
tényeknek teljességgel téves értelmezése, nem is beszélve a
jelenlegi világpolitikai realitásról”.[203] A politika most az elítélt
német háborús bűnösöknek kedvezett. A Truman-
adminisztráció megfeneklett a hidegháborúban és a koreaiban,
ezért szüksége volt a jó kapcsolatokra Nyugat-Németországgal.
Bizonyos dolgokat fel kellett áldozni ezért.
Flick 1950. augusztus 25-én szabadult, miután McCloy jó
magaviselete miatt két évvel csökkentette a büntetését.[204] A 67
éves mágnás öt évet töltött a rácsok mögött, és részben a
Landsberg börtön könyvtárában irattárosként dolgozott. Igaz,
annyira elhanyagolta a munkáját, hogy az utódjának négy
hónapos lemaradást kellett ledolgoznia a visszahozott könyvek
listáján. Eljött az idő, hogy Flick visszatérjen a valódi
munkájához. Amikor a börtön kapuja kinyílt, riporterek és
fotósok várták őt, és a vele együtt szabadon bocsátott nürnbergi
elítélteket. Flick, aki még mindig gyűlölte a sajtónyilvánosságot,
egy esernyő mögé bújt, és nyílegyenesen a várakozó limuzinhoz
sietett, amelynek hátsó ülésén a felesége, Marie várta. A kocsi
elindult a bajor vidékre. Friedrich Flick szabad ember volt.
 Amikor a barátaival és kollégáival beszélt, Flick elutasítóan
nyilatkozott a nürnbergi tárgyaláson hozott ítélettel
kapcsolatban: „Az én bíróságom egyértelműen amerikai bíróság
volt. Mindenki, a titkárnők, a segédszemélyzet és a bírák is
amerikaiak voltak. Ráadásul naponta kétszer imádkoztak az
Egyesült Államokért. A fellebbezésem elutasítása az USA
nemzeti érdekeivel összhangban történt.”[205] Flick a börtönben
átment a nácitlanítási eljáráson, így a brit zónában
felmentettként kezelték.[206] És mivel a cége központját
Düsseldorfba helyezte át, ami ebben a zónában feküdt,
megengedték neki, hogy közvetlenül a szabadulása után
visszatérjen a munkájához, és átvegye a kényes tárgyalásokat a
cége átszervezéséről.
Mindezt meglehetősen sikeresen tette.[207] 1951 végén a
hatalmas Maxhütte acélmű negyedét eladta a bajor államnak.
Egy évvel később a szövetségesek főbiztosa jóváhagyta Flick
átszervezési tervét. 1954 májusára Flick értékesítette a maradék
két szénvállalat többségi tulajdonrészét. Ezek az eladások
nagyjából negyedmilliárd német márkát hoztak neki. A bevétel
egy részét egy francia és egy belga acélműbe fektette, ami a
születőben lévő nyugat-európai gazdasági integráció legkevésbé
kívánatos figurájává tette őt. És még mindig maradt 150 millió
német márkája befektetésre. Mit kezdjen ennyi pénzzel?
Hamarosan jó helyet talált neki a világ legnagyobb autógyártó
cégénél, a Daimler–Benznél. Az évtized végére az elítélt náci
bűnöző ismét a csúcson volt. Ő lett Németország leggazdagabb
embere.
 V. RÉSZ

KILENC NULLA
 1.
1954. december 27-én Günther Quandt Egyiptomba utazott
vakációzni. Amióta a nácitlanítási tárgyalások befejeződtek, egy
jellegtelen frankfurti irodában keményebben dolgozott, mint
valaha, hogy újjászervezze azt, ami üzleti birodalmából maradt.
[1] De az egészsége törékeny volt. 1950-ben gyorsan felépült egy
kisebb agyvérzésből, de 3–6 havonta még mindig be kellett
feküdnie a kórházba néhány hétre, egyéb egészségügyi
problémái miatt. Günther mindig munkaügyi
dokumentumokkal teli bőrönddel érkezett a kórházba. Most
pedig el akart menekülni a németországi kemény tél elől, és
néhány hetet Afrikában tölteni. Erre a karácsony utáni
szabadságra összeállított egy útitervet, amelyben szerepelt egy
kirándulás a gízai piramisokhoz, Kairó külvárosában. A főváros
híres luxusszállodájában, a Mena House-ban szállt meg. De
sosem jutott el a piramisokhoz. 1954. december 30-án Günther a
szfinxre néző szállodai lakosztályában meghalt. Hogy egyedül
volt-e a halála pillanatában, rejtély marad. Sokáig beszélték,
hogy a mágnás „kis halált” halt, vagyis szex közben távozott.[2]
Günther 73 éves volt.
Nyugat-Németországban a hangulat már az év elején
megváltozott. Újjáéledt a német büszkeség. Miután az ország az
1954-es futball-világbajnokság döntőjében legyőzte
Magyarországot, a berni stadion zengett a „Deutschland,
Deutschland über alles”-től.[3] Németország magához tért, de
Günther halott volt.
 Az ötvenes évek többet jelentettek egy új évtizednél. Az új
német korszak hajnala volt ez – köszönhetően az amerikai
kormánynak. 1950-ben a koreai háború kirobbanása volt a
szikra, amely beindította Nyugat-Németország gazdasági
fellendülését. Ahogy a Truman-adminisztráció elkezdett
milliárdokat költeni fegyverkezésre, sok amerikai gyár állt át a
fegyvergyártásra. Ennek eredményeképpen számos más áruból
hiánycikk lett. És ekkor lépett elő Nyugat-Németország, hogy
betömje a réseket. Egy kulcsfontosságú, iparosodott nemzet
képes volt kitölteni a vákuumot, és kezelni a fogyasztási cikkek
iránti hatalmas exportigényt. 1953-ra Nyugat-Németország
gazdasága megnégyszereződött.[4] A többi ország korábbi
ódzkodása attól, hogy német árut vegyen, határozottan és
gyorsan elillant.
Nyugat-Németországban, az új szövetségi köztársaságban,
amelyet Konrad Adenauer vezetett, a Wirtschaftswunder, vagyis
a „gazdasági csoda” példátlan gazdasági növekedést hozott, és
hatalmas jólétet teremtett a legtöbb német számára. Kiváltképp
a „nácitlanított” mágnások és örököseik léptek a felfoghatatlan
globális gazdagság korszakába, ami a mai napig is tart. De ez az
újsütetű szerencse teljességgel elkerülte azokat a milliókat, akik
a szovjetek megszállta Kelet-Németországban éltek. És ahogy
nőtt az egyenlőtlenség, úgy hatotta át a megosztott
Németországot a csend és a hallgatás kultúrája. A németek
eltemették a Harmadik Birodalom poklát, és a sátáni szerepet,
amelyet sok német játszott benne. Amint Nyugat-Németország
mágnásai átváltották a tíz- és százmillióikat birodalmi márkáról
német márkára, és visszanyerték irányító szerepüket a német
és a világgazdaságban, csak nagy ritkán néztek vissza, ha
egyáltalán megtették. Ezek a mágnások milliárdokat érő
gyárakat és vagyonokat hagytak az örököseikre – és egy
vérfoltos történelmet, amely arra vár, hogy leleplezzék.
2.
1955. január 8-án rendezték Günther Quandt
búcsúszertartását a frankfurti Goethe Egyetem
rendezvénytermében. Hermann Josef Abs – a Harmadik
Birodalom egyik legbefolyásosabb bankárja, aki ekkoriban lett
igen gyorsan Nyugat-Németország legnagyobb hatalmú
pénzembere a Deutsche Bank elnökeként – ezt mondta
Güntherről a gyászbeszédében: „Sosem engedelmeskedett
szolga módjára a hatalmaskodó államnak.”[5] Ez pont az
ellenkezője volt annak, amit ugyancsak Abs mondott
Güntherről azon a bizonyos elegáns 60. születésnapi
mulatságon Berlinben, 1941-ben. Akkor, a náci elithez szólva, a
bankár épp Günther szervilizmusát ünnepelte: „De a
legkiemelkedőbb tulajdonságod a hited Németországban és a
Führerben.”
Horst Pavel, Günther legközelebbi segítője és az AFA
árjásítási stratégiájának kulcsfontosságú megalkotója szintén
mondott gyászbeszédet, amelyben alig említette a náci
korszakot, azt leszámítva, hogy a gazdája és mentora milyen
keményen dolgozott a háború alatt. Ehelyett Pavel csodálattal
beszélt Günther „briliáns” képességéről, arról, hogy képes tőkét
kovácsolni Németország számos pénzügyi és politikai
csapásából: „Gondosan megtervezte a cselekedeteit, aztán
ügyesen és kitartóan dolgozott addig, amíg a kitűzött célt el nem
érte.”[6]
Noha a szovjet hatóságok lefoglalták Günther gyárait, cégeit,
házait és birtokát Kelet-Németországban, azért még jókora
vagyona halmozódott fel Nyugat-Németországban is. Az AFA
akkumulátorgyár Hannoverben, számos DWM-fegyvertelep és a
leányvállalatai, a Mauser és a Dürener, és ami megmaradt a Byk
Guldenből, a hatalmas vegyészeti és gyógyszeripari gyárból,
amelyet már árjásítottak, amikor Günther a háború alatt
megvette – hogy csak néhányat említsünk.[7] Maradt még
majdnem egyharmadnyi tulajdona a Wintershallban, és 4
százalék érdekeltsége a Daimler–Benzben; 1945-ig volt
felügyelőbizottsági tag a stuttgarti hatalmas autógyárban.
Előrelátó lépés volt. A tömeges motorizáció világszerte terjedt,
Nyugat-Németország gazdasági jövőjét az autógyártás
jelentette. A halála előtti években Günther átszervezte az AFA-t,
ami kulcsfontosságú akkumulátor- és indítómotor-ellátó vállalat
lett.
Az átszervezés Nyugat-Németországban azt jelenti:
számításba venni valami ronda igazságot. A Deutsche Waffen-
und Munitionsfabriken (DWM) egy ártatlanabbul hangzó új
nevet kapott: Industriewerke Karlsruhe (IWK). Ráadásul a gyár
el is volt tiltva a fegyvergyártástól, legalábbis egyelőre. Günther
Byk Guldenje Németország egyik legnagyobb gyógyszeripari
cége lett a háború végére, de részben árjásított
leányvállalatokból állt. A háború után az eredeti zsidó
tulajdonosok leszármazottai kárpótlási eljárást
kezdeményeztek.[8] Ezeket a tárgyalásokat diszkréten lezárták,
és a föld, az épületek és a gépek az örökösökhöz kerültek.
Günther ügyvédje pragmatikusan közelített a témához: „Nem
volt egyetlen német cég sem, amely ne árjásított volna a háború
alatt, ezért aztán voltak kártérítési perek itt-ott, és azokhoz
ügyvéd kellett” – emlékezett vissza később.[9]
Günther teljes erővel küzdött a perekben, amelyekben csak
tudott. 1947-ben Fritz Eisner, egy német zsidó vegyész, aki
Londonba menekült, kárpótlási követelést terjesztett be az AFA-
ra, a brit zónában.[10] Günther 1937-ben árjásította Eisner
elektrokémiai cégeit Berlin határában, és Eisner most kárpótlást
akart, amiért Günther alamizsnával fizette ki. De az üzemek
most a szovjet zóna területén álltak, és lefoglalták őket.
Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna Eisnertől, amiért
kifosztotta és alulfizette, Günther az AFA ügyvédjeire bízta a
bírósági procedúrát. Eisner kárpótlási követelését 1955-ben,
nem sokkal Günther halála után elutasították.
3.
Mi volt pontosan Günther Quandt üzleti hagyatéka? Kurt
Pritzkoleit, egy szakújságíró, aki német iparmágnásokkal
foglalkozott a könyvében, ezt a címet adta a Quandtról szóló
fejezetnek 1953-ban: „A nagy ismeretlen hatalma”.[11]
Pritzkoleit volt az első riporter, aki felderítette Günther ipari
birodalmának valódi méretét és erős hajlamát a titkolózásra:
Quandt ritka ügyesen használta azt a tehetségét, hogy
leplezze a tevékenységét a kívülállók előtt..., a hozzá közeli
 emberek kivételével nemigen tudta senki felmérni sem
térben, sem általánosságban a tevékenységeit. Ezt a
mimikrit, ezt a képességet – amely oly ritka nálunk, gyenge
és hiú embereknél –, hogy beleolvad a környezetébe,
tökélyre fejlesztette: a textilgyárosok körében textilgyáros, a
fémiparban fémiparos, a fegyverspecialisták közt
fegyverspecialista, az elektromérnökök számára
elektromérnök; a biztosítási szakemberek biztosítási
szakembernek látják, a kálisóbányászok kálisóbányásznak,
és mindegyik minőségében olyan hitelesnek és
meggyőzőnek tűnik, hogy a külső szemlélő, aki sokoldalú
tevékenysége valamelyikében találkozik vele, azt a
szerepkörét tekinti eredetinek, egyetlennek, természetesnek
és megváltoztathatatlannak.
A dinasztikus és vállalkozói folytonosság Günther számára
kulcsfontosságú volt.[12] A mágnás látta, hogyan esnek áldozatul
cégbirodalmak az öröklési belharcnak. Ezt bármi áron el akarta
kerülni, ezért pontosan megtervezte, mi történjen halála után:
fiai, Herbert és Harald vegyék át az ipari birodalom
meghatározott részeit. Harald volt a tehetségesebb a műszaki
ügyekben. 1953-ban végzett gépészmérnökként, és már
diákként rész vett apja cégeinek számos felügyelőbizottságában.
Ezért logikusnak látszott, hogy ő felügyelje a fegyver- és
gépgyárakat, az IWK-t, a Mausert, a Busch–Jaeger Dürenert és a
Kukát; egy évtizeddel idősebb féltestvére, Herbert pedig az AFA-
t, valamint a Wintershall- és a Daimler–Benz-érdekeltségeit.
 Günther 55 millió német márkát érő vagyont (ez ma
körülbelül 135 millió dollár) hagyott hátra, legnagyobb részét
vállalati részvényekben.[13] Két holdingtársaságon keresztül
nagyjából egyenlő rész lett Herberté és Haraldé. De mivel
számos tulajdont már az előző évtizedben a fiainak adott, hogy
elkerülje az örökösödési adót – amely lehetőséggel sok gazdag
ember a mai napig él –, ezért megbecsülhetetlen a vagyon igazi
mértéke.[14] A Quandtok tulajdonosi és hitelkonstrukciói
annyira összetettek, hogy a legképzettebb könyvvizsgálók is
feladták. „Képtelenség részletesen meghatározni, hogy az
értékpapírokat milyen mértékben szerezték meg személyes
pénzeszközökkel vagy bankkölcsönökkel… Ezek az ügyletek…
annyira összefonódtak, hogy lehetetlen kapcsolatot teremteni
az értékpapír-vásárlások és az egyéni hitelfelvételek között”[15]
– írja egy 1962-ben készült, a német kormányzat által rendelt
összefoglaló.
Mindazonáltal a Quandtok következő nemzedéke simán
átvette az üzletet. Günther fia, Herbert később csípősen
megjegyezte: „Minden nagyrabecsülésemmel apám iránt: ha a
halála nem lett volna benne az újságban, észre sem vette volna
senki az üzleti körökben.”[16] A Quandt-gyárakban a temetői
búcsúztatás idejére a tisztelet jeléül felfüggesztették a munkát.
De hamarosan minden visszatért a régi kerékvágásba. Herbert
és Harald 100 méterre lakott egymástól Bad Homburgban, egy
Frankfurttól északra fekvő fürdővárosban. Igyekeztek bővíteni
a Quandt-birodalmat, saját örökséget építeni. Közvetlenül az
apjuk halála után a két fiú növelni kezdte a részesedését a
Mercedest is gyártó Daimler–Benzben. De nem tudták, hogy egy
másik német mágnásnak, akinek még több pénz állt a
rendelkezésére, szintén voltak befektetési tervei, és felesleges
milliói is a megvalósításukra. Ez a mágnás Friedrich Flick volt.
Ő is szemet vetett Németország legnagyobb autógyárára. A
„csata a Daimlerért” kirobbanni készült.[17]
4.
1955. július közepén, a Daimler–Benz éves találkozóján
Stuttgartban két új nagy részvényest jegyeztek és választottak
be az autógyár felügyelőbizottságába: Herbert Quandtot és
Friedrich Flicket. Herbert jelentős, 3,85 százaléknyi részvénnyel
rendelkezett a Daimlerben, amit ő és Harald az apjuktól
örököltek. De Flick mindenkit meglepett azzal, hogy 25
százalékos részesedést szerzett a cégben, ami blokkoló
kisebbséget jelentett. A mágnás, frissen szabadulva a börtönből,
titokban elkezdte felvásárolni a Daimler-részvényeket. És most
a Quandt testvérek és Flick is többet akartak. Herbert és Harald
25 százalékot. Flick a többségi tulajdonrészt. Miközben
Németország két leggazdagabb üzleti dinasztiája fej fej mellett
igyekezett növelni a részesedését, a Daimler-részvények ára
gyorsan emelkedett.[18] 1956 januárjában egy harmadik
befektető is felbukkant: egy brémai fakereskedő, aki 8
százaléknyi részvényt gyűjtött. El akarta adni a
részvénycsomagját a két fél valamelyikének, jókora haszonnal:
a tőzsdei ár duplájáért.
A közös ellenség összehozta a Quandtokat és Flicket, és
fegyverszünetet kötöttek. Titokban megállapodtak arról,
hogyan szorítják ki az új befektetőt. Flick visszautasította a
spekuláns ajánlatát, amitől az illető arra kényszerült, hogy
Herbertnek és Haraldnak adja el a részvényeket, sokkal
alacsonyabb áron. A Quandt testvérek és Flick akkor megfelezte
a részvénycsomagot, és folytatták a részesedésük növelését. A
Daimler következő évi találkozóján, 1956 júniusában Harald
Quandt és Flick idősebb fia, Otto-Ernst is beült a stuttgarti
autógyár felügyelőbizottságába.
1959 végére Flick lett a Daimler–Benz legnagyobb
részvényese, körülbelül 40 százaléknyi tulajdonrésszel. A
Quandtoknak 15 százaléka volt. Köztük állt a Deutsche Bank,
egy 28,5 százalékos csomaggal. Az elkövetkező évtizedekben ez
a triumvirátus – Hermann Josef Abs, a Deutsche Bank elnöke és
a Daimler–Benz felügyelőbizottságának elnöke, Flickék és a
Quandtok uralják Európa legnagyobb autógyárát. És aligha volt
vita a csapatban. Flick a Daimler részvényeinek egy részét
olyan holdingba vitte át, amelynek Herbert Quandt volt a
tulajdonosa, és ez feljogosította Herbertet az adókedvezményre.
A dinasztiák immár hivatalosan is összejátszottak.
De míg Herbert és Flick szorosan együttműködött a
Daimlernél, a BMW megmentési kísérletében az ellentétes
oldalon találták magukat.[19] A müncheni autógyáros az ötvenes
évek végén a csőd szélére került, a rossz vezetésnek és a
modellek csekély számának köszönhetően, ezért Herbert
Harald engedélyét kérte, hogy saját magának BMW-
részvényeket vegyen, elkülönítve a Quandt-csoporttól.
Kockázatos befektetés volt ez, de Herbert, aki imádta a gyors
autókat, esélyt akart a cég átszervezésére.
Herbert részvényeket és átváltható kötvényeket kezdett
vásárolni a BMW-ben. A sajtó kezdetben azt gyanította, hogy
Flick áll a részvények árának emelkedése mögött, de ő tagadta.
Viszont 1959 decemberében, a BMW éves összejövetelén
előálltak egy Flick által támogatott átszervezési tervvel. Ebben
szerepelt új részvények kibocsátása kizárólag a Daimler–
Benznek, amely ezáltal többségi tulajdonos lesz a
versenytársánál. Flick mint a Daimler–Benz legnagyobb
részvényese ezt ócska módszernek tartotta a BMW
irányításának megszerzésére. De az átszervezési tervet, amelyet
Flick támogatott, végül nem fogadták el a részvényesek a
müncheni, meglehetősen puskaporos hangulatú találkozójukon.
Flick puccskísérletét követően Herbert a kezébe ragadta a
gyeplőt, és maga kezdte újjászervezni a BMW-t, miután a
legnagyobb részvényese lett.
Herbert évtizedes újjászervezése sikeresnek bizonyult.[20] Új
vezetést nevezett ki, bővítette az autómodellek kínálatát, és
folytatta a részvények felvásárlását. 1968-ban a BMW
árbevétele elérte az egymilliárd német márkát, és a részvények
40 százaléka Herberté volt. Azon a nyáron eladta a család réges-
régen meglévő részvényeit az olaj- és gázipari óriáscégben, a
Wintershallban, a vegyi óriáscégnek, a BASF-nek, körülbelül
125 millió német márkáért. Az ár egy részét arra fordította,
hogy a BMW többségi tulajdonosa legyen. Gyerekei a mai napig
irányítást gyakorolnak az autógyár fölött, amely Németország
leggazdagabb testvéreivé teszi őket.
5.
A Harmadik Birodalom kísértetei a Quandtokhoz és több
másik német üzleti dinasztiához a mai mapig visszajárnak.
Főleg azért, mert maguk a mágnások is folyamatosan megidézik
őket.[21] Harald Quandt egy olyan házaspárt alkalmazott
személyzetként a háztartásában, Bad Homburgban, amely a
náci időszak alatt Goebbelséknek dolgozott. „Ugyanaz a férfi,
aki az anyja sofőrje volt a harmincas években, most a lányait
vitte iskolába” – derítette ki később a Quandt dinasztia egyik
életrajzírója.[22] Ezek a gesztusok nem csak Harald
magánszféráját érintették. Az ötvenes évek elején Harald a
Quandt-csoportba vett fel két embert, akik Joseph Goebbels
legközelebbi munkatársai voltak a
propagandaminisztériumban, és magas beosztásba nevezte ki
őket. A legfeltűnőbb Werner Naumann volt, aki Hitler politikai
végrendelete értelmében Goebbels utódjának számított.
Ráadásul Naumann is Goebbels feleségének, Magdának a
szeretője volt. Amikor Harald felvette őt a Busch–Jaeger
Dürener igazgatótanácsába, Naumann épp a brit hatóságok
fogságából szabadult Németországban (1953-ban Naumann és
egy csoport neonáci megkísérelt beépülni egy német politikai
pártba, de a britek leleplezték az összeesküvést). Ez láthatóan
nem zavarta a Quandt-örököst. Egy barátjának Harald azzal
érvelt a döntése mellett, hogy Naumann „okos pasas, és nem
náci”.[23] De Naumann már 1928-ban belépett az NSDAP-ba, és
1933-ban az allgemeine SS-Brigadeführeri rendfokozatáig jutott.
Minden mérce szerint elkötelezett náci volt.
Nemcsak Harald ápolt kapcsolatokat Németország sötét
múltjából, abból az időből, amikor hatalmasra nőtt a vagyona. A
két volt SS-tiszt, Ferry Porsche és Albert Prinzing az ötvenes
években azzal voltak elfoglalva, hogy világsikerré tegyék a
Porsche 356-ot. Ferry több valamikori SS-tiszttel vette körül
magát a Porsche stuttgarti cégénél.[24] 1952-ben kinevezte Fritz
Huschke von Hanstein bárót a Porsche nemzetközi
propagandáért felelős főnökének és autóversenyző csapata
vezetőjének. Von Hanstein háborús autóversenyző ikon volt, ő
vezette Himmler kedvenc BMW-jét, és az overallján ott virított
az SS – amiről kimérten csak annyit mondott, hogy a „Super
Sport” kezdőbetűi.[25] De von Hanstein karrierje az SS-ben nem
korlátozódott a versenyzésre. Mint SS-Hauptsturmführer
(százados), ő segédkezett a zsidók és lengyelek „áttelepítésénél”
a nácik által megszállt Lengyelországban. Azonban von
Hanstein kiesett Himmler kegyeiből, amikor egy SS-bíróság
megrótta nemi erőszak kísérletéért.
1957 januárjában Porsche felvette Joachim Peipert, akit négy
héttel azelőtt engedtek ki a Landsberg börtönből, miután egy
amerikai–német kegyelmi bizottság megváltoztatta a
halálbüntetését. Peipert, Himmler volt adjutánsát egy amerikai
katonai bíróság ítélte el a háború után – annak a
páncéloshadosztálynak a parancsnokaként szolgált, amely
felelős volt az 1944-es malmedyi mészárlásért, amelyben 84
amerikai hadifoglyot gyilkoltak meg. Porsche Albert Prinzing
javaslatára vette fel a háborús bűnöst az értékesítési vezetőnek.
Peiper nagyon elégedett volt új beosztásával. „Látod… csöndben
úszom a Szövetségi Köztársaság gazdasági csodájának nagy,
csuszamlós áradatában. Nem a legtetején, de nem is a legalján.
Hanem középen, anélkül hogy hullámokat vetnék” – írta Peiper
az ügyvédjének.[26] Peiper alkalmazása azonban túlságosan
megbillentette a hajót, még egy olyan cégnél is, amely volt SS-
tisztekkel volt megpakolva (Hitler egykori sofőrje, Erich
Kempka és az SS-tábornok Franz Six is a frissen felvettek közé
tartoztak). 1960-ban Porsche arra jutott, hogy Peiper további
alkalmazása árthat a cég hírnevének abban az országban,
amely az export szempontjából a legfontosabb: az Egyesült
Államokban. Peipert tehát kirúgták.
Ugyanebben az időben egy másik volt SS-tiszt, Rudolf-August
Oetker is komolyan profitált a nyugat-németországi gazdasági
csodából. Családi cége, a Dr. Oetker eladási rekordot döntött
1950-ben, körülbelül 1,25 milliárd csomag sütő- és
pudingporral.[27] Ennek hasznából Rudolf-August a bielefeldi
céget világméretű konglomerátummá tette.[28] Növelte családi
részvényeit a Hamburg Süd hajózási vállalatban, és több
sörfőzdébe is befektetett. Rudolf-August új iparág után is nézett:
megvette a Lampe privátbankot, és kinevezte általános
partnernek a náci bankárt, Hugo Ratzmannt.[29] A Harmadik
Birodalom idején Ratzmann segített Németországban és a nácik
által megszállt Lengyelországban Günther Quandtnak,
Friedrich Flicknek, August von Fincknek és sok más mágnásnak
az árjásításokban és a kisajátításokban.
 Négy évvel azután, hogy Ratzmann 1960-ban autóbalesetben
elhunyt, Rudolf-August a Lampe ügyvezető igazgatójának
Rudolf von Ribbentropot nevezte ki. Ő volt a legidősebb fia a
náci Németország törtető külügyminiszterének, az első
embernek, akit Nürnbergben felakasztottak. Rudolf-August és
Rudolf von Ribbentrop 1940 óta voltak barátok, de von
Ribbentrop karrierje az SS-ben sokkal sikeresebb volt, mint a
pudinghercegé. Von Ribbentrop a Leibstandarte SS-nek, Adolf
Hitler első páncélos hadosztályának többszörösen kitüntetett
parancsnoka{iv} volt. Az anyja pedig a Henkellnek, Németország
egyik legnagyobb pezsgőgyártójának örököse. A fiát jelölte a
vállalat ügyvezető partnerének pozíciójára, miután az
kiszabadult a háborús bűnösként töltött fogságából, de a
rokonai és a Henkell elnöke, Hermann Josef Abs
megakadályozták a kinevezést. Úgy gondolták, hogy a
Ribbentrop név ártana az üzletnek. De Rudolf-Augustnak nem
voltak ilyen aggályai. „Meggyőzött arról, hogy maradjak távol a
családtól, és dolgozzak neki” – írta von Ribbentrop később a
memoárjában. „Az az üzleti lehetőség, amit ajánlott, nagyobb
kihívás volt számomra, mint el tudtam volna képzelni. Mindig
hálás leszek neki”.[30]
Rudolf-August először egy kézibáb-gyárban adott állást von
Ribbentropnak, amelybe befektetett.[31] Közben von Ribbentrop
felfrissítette a Waffen-SS-hálózathoz fűződő
kapcsolatrendszerét. 1957 januárjában megkérte Rudolf-
Augustot, hogy anyagilag segítsen régi bajtársainak az SS-
páncéloshadosztálynál, akiket elítéltek a malmedyi mészárlás
miatt, és nemrégiben szabadultak a börtönből. Ennek a náci
háborús bűnös csoportnak a tagja volt az SS-egység volt
parancsnoka, a Porsche által újonnan felvett Joachim Peiper is.
Kicsi a világ. Rudolf-August boldogan támogatta pénzzel a régi
SS-bajtársakat, de a közvetlen utalást a fukar bankár el akarta
kerülni, mert úgy nem írhatta volna le az adóból. Ehelyett
Rudolf-August azt javasolta, hogy használják a Dr. Oetkert,
ahogy régebben is, és azon keresztül csatornázzák a pénzt a
Stille Hilfének (Néma segítség), annak a titkos szervezetnek,
amely az elítélt és szökött SS-tagokat támogatja – s amely még
ma is létezik.
Rudolf-August hamarosan beltagnak javasolta a Lampe
bankban von Ribbentropot. De a volt SS-bajtársak
kapcsolatrendszere akkor vált teljessé, amikor Rudolf-August
1986-ban megvette a Henkell család pezsgővállalatát 130 millió
német márkáért.[32]
6.
A mágnások közül egyvalaki tényleges üzleti
következményekkel találta szemben magát a Harmadik
Birodalomban játszott szerepe miatt, és radikálisan válaszolt is
rájuk.[33] 1954 novemberében August von Finck báró az Alpok
lábánál tervezgette a bosszúját. A fővadásza, egy Bock nevű
férfi hóláncot szerelt az Ausztria határánál lévő bajorországi
Mittenwald faluban pihenő öreg dzsipre. Von Finck a szolgája, a
szakácsa és Dingo nevű vadászkutyája társaságában hajtott
nyaktörő utakon fel Vereinsalmba, az agancsokkal díszített
rusztikus hegyi házába. A Karwendel-hegység lábánál akarta
kipihenni fáradalmait a havas magányban. Éppen túl volt az
első összecsapáson abban a hatalmi harcban, amit a világ
legnagyobb biztosítói közül kettővel vívott.
Miután egy ideje már ismét privátbankja, a Merck Finck
kormányánál állt, az 56 éves arisztokrata bankár ellenséges
felvásárlást tervezett az Allianz és a Münchener Rück
biztosítási óriáscégek ellen, amelyeknek az apja a társalapítója
volt. A drasztikus puccskísérlet oka: egy nemrégiben történt
lefokozás. 1945-ben az amerikai megszálló hatóságok mindkét
társaságnál elmozdították a bárót a felügyelőbizottság elnöki
székéből; ugyanakkor megengedték, hogy tagként visszatérjen a
Münchener Rückbe, nem sokkal a nácitlanítási tárgyalás
lezárulása után. De ez von Fincknek nem volt elég. Ő mindkét
régi pozícióját vissza akarta kapni. Tekintve von Finck
előtörténetét mint Hitler rendíthetetlen támogatója és a
privátbank árjásításának fő haszonélvezője, elképzelhetetlen
volt, hogy a két közismert, világszinten tevékenykedő
biztosítótársasághoz visszatérhessen elnökként. Így hát
dühösen kilépett a Münchener Rück igazgatótanácsából. „Az
1945-ös év annyi tradícióval szakított, és az Allianz új emberei a
saját csapatukat akarták. Akkoriban amerikai tankok
dübörögtek végig az országon, és fejeknek kellett hullaniuk”[34]
– panaszkodott von Finck a Der Spiegel egyik újságírójának,
hegyi házába húzódva.
Az apja öröksége és a privátbank révén még mindig von
Finck volt a legnagyobb részvényese mindkét biztosítónak,
amelyek alaptőkéje szorosan összefonódott. A „lefokozásra”
válaszul a bankár 1954-ben elkezdte titokban, strómanokon
keresztül felvásárolni az Allianz részvényeit. A 8 százalékos
tulajdoni hányadát legalább 25 százalékos blokkoló kisebbségi
tulajdonra akarta feltornászni, hogy mindkét cégben irányító
szerepet játszhasson. Von Finck ellenséges ajánlatát nem
támogatták a német kereskedelmi bankok, amelyek szorosan
kötődtek a biztosítókhoz. De Bajorország leggazdagabb
emberének rengeteg pénze volt. Egy kivételesen különleges
lépéssel a zsugori bankár felvásárolta az összes Allianz-
részvény 16,5 százalékát. A biztosító azonban megakadályozta
az új részvényei bejegyzését, így nem tudta érvényesíteni a
maga teljességében a szavazati jogát. Közben a tartózkodó báró,
aki sosem került közel a közemberekhez, nem tudott meggyőzni
elegendő számú kisrészvényest, hogy álljanak az ő oldalára, és
alakítsanak blokkoló kisebbséget.
Megoldást kellett találni. Kitartó tárgyalássorozat után 1955
januárjában von Finck és a biztosítók egyezségre jutottak. Az új
részvényei bejegyzéséért cserébe von Finck visszavonta azt a
tervét, hogy az általa összehívott rendkívüli közgyűlésen
szavazásra bocsátja az átalakítási javaslatokat. De a bankár még
mindig nagyrészvényese maradt mindkét biztosítónak, vagyis
okozhatott még fejfájást. További tárgyalások után a biztosítók
újabb megegyezést kötöttek korábbi elnökükkel. Cserébe az
Allianz és Münchener Rück részvényeinek nagy részéért von
Finck jelentős kisebbségi részvényes lesz egy fontos acélműben,
a Südwestfalenben.
 Von Finck nagy döbbenetére rövidesen egy új többségi
részvényessel kellett megküzdenie a Südwestfalennél: nem
mással, mint régi ismerősével, Friedrich Flickkel. A mágnás az
ötvenes években mindenfelé üzletelt, hogy bepótolja a
börtönben elvesztegetett időt és hasznot.[35] A düsseldorfi Flick-
konglomerátum szinte teljesen elbúcsúzott a széntől, felfuttatta
a befektetéseit az acél terepén, és próbálkozott az autó- és
vegyiparban is. Ugyanakkor egy másik iparág, amelyet a mogul
túlságosan is közelről ismert, épp a reneszánszát élte Nyugat-
Németországban: a fegyvergyártás. Flick be akart szállni, és
nem ő volt az egyetlen. Jövedelmező védelmi szerződéseket
lehetett kötni, és rengeteg mágnás le akart csapni rájuk.
Németországban ismét megindult a fegyverkezési verseny.
7.
Harald Quandt, a Luftwaffe egykori ejtőernyős hadnagya a
fegyver- és tölténygyártó ágazatért felelt a család egyre
terjeszkedő cégbirodalmában. Ő volt az IWK (a DWM új neve)
főnöke, amely gyorsan visszatért, és ismét Nyugat-Németország
egyik legnagyobb fegyvergyártója lett. Az ország
újrafegyverkezése a hidegháborúnak és Amerika koreai
háborújának köszönhetően ismét beindult. Amikor a koreai
háború véget ért, az Eisenhower-adminisztráció azt követelte a
nyugati szövetségeseitől, hogy vegyék ki a részüket a
hidegháború okozta katonai terhekből. Adenauer kancellár
kapva kapott az alkalmon, hogy Nyugat-Németország
újrafegyverkezése mellett érveljen. 1955 májusában az ország
csatlakozott a NATO-hoz, és ismét lehetett saját hadserege. Hat
hónappal később létre is jött az új hadsereg, a Bundeswehr.
Nemsokára pedig ismét gyárthatott fegyvert Quandték IWK-ja
és puskagyártó leányvállalata, a Mauser.
Az újrafegyverkezésről szóló döntés a technológia
megszállottjának, Haraldnak a malmára hajtotta a vizet.[36] A
háza pincéjében egy automatizált lőteret alakított ki;
sugárzásbiztos bunker épült a Quandt családi villa alatt Bad
Homburgban. 1957-ben a végzős mérnök még egy harckocsi
prototípusának megtervezésére is lehetőséget kapott. A francia
és a nyugatnémet hadsereg megegyezett abban, hogy együtt
gyártanak egyet, és kiírtak egy tervezési pályázatot, amelyet a
Harald által vezetett IWK konzorciuma nyert meg. De a francia–
német tankprojekt végül meghiúsult. Nyugat-Németország
kivonult belőle, mert a kormány azt akarta, hogy az ország
egyedül készítsen egyet: a Leopardot.
Az NSZK jókora mennyiséget rendelt az új harckocsiból. A
nyugatnémet hadsereg 1000–1500 Leopard tankot akart,
darabját 1,2 millió német márkáért; ez az első rendelés
összesen 1,8 milliárd német márkát jelentett. Harald ugyan
magabiztos volt, hogy megnyeri a szerződést, de két olyan
versenytársa is akadt, akiknek sokkal több tapasztalatuk volt a
harckocsigyártásban: Friedrich Flick és Ferry Porsche. Ámbár
Flick jobbkeze 1956-ban kijelentette a sajtónak, hogy az elítélt
fegyvergyárosnak „mély averziója van mindennemű fegyverrel
kapcsolatban”, még ugyanabban az évben ismét beszállt az
üzletbe.[37] Flick egyik acélleányvállalata repülőgép-
alkatrészeket kezdett gyártani az új Luftwaffe Noratlas harci
szállító repülőgéphez, a Fiat G91 vadászrepülőgéphez és a
Lockheed F–104-es vadászbombázóhoz.
És ez még csak a kezdete volt Flick fegyvergyártási tervének.
[38] Amikor a Krauss–Maffeinél, amit ő irányított, a
mozdonygyártásnak leáldozott, beléptette a céget a
fegyvergyártásba a Leopard-tenderen keresztül, összefogva a
Daimler–Benzzel a motor, a Porschéval pedig a tervezés
területén. De a stuttgarti autógyár elveszítette két társalapítóját.
[39] Ferdinand Porsche 1951-ben, 75 éves korában elhunyt, és a
következő évben Anton Piëch is meghalt, váratlanul, 57 évesen,
szívinfarktusban. A két férfi sosem épült fel igazán a francia
katonai börtönben töltött fogságból.
Ferry Porsche és a húga, Louise Piëch nekiláttak
megerősíteni a Porsche-cégeiket. Ferry, miután megtervezte az
első autót, amely a család nevét viselte, sikert aratott ott, ahol az
apja kudarcot vallott: elküldte egy Porsche-tank prototípusát
sorozatgyártásra.[40] 1951-ben a svájci Davosban egy síelés
alkalmával találkozott az indiai iparmágnás Tata család egyik
tagjával. Teherautókat és tankokat akartak gyártatni Indiában a
Daimler–Benzzel, miután jó tapasztalataik voltak, amikor a
Krauss–Maffeivel együttműködtek a mozdonygyártásban. A
nyugatnémet cégeknek természetesen tilos volt tankot gyártani
akkoriban. De Ferry megtalálta a kiskaput: a tank tervezésére
elindítanak egy közös vállalkozást a Daimlerrel Svájcban, így
megkerülik a szabályt, amely szerint Németország nem
gyárthat fegyvert. Az eredmény: a Tata–Daimler-gyár Indiában,
amely legyártotta a Ferry által tervezett tankokat.
 Egy évtizeddel később a Krauss–Maffei és a Daimler–Benz –
immár mindkettő Flick irányítása alatt – viszonozta a
szívességet: behozta a Porschét a Leopard tank tenderébe azzal,
hogy megtervezze a dizájnt. Harald Quandt úgy hitte, az ő terve
a jobb, de alábecsülte Flick politikai kapcsolatait. Míg Harald azt
akarta, hogy a baloldali Hamburgba vigyék a gyártást, Flick
Bajorországot javasolta, Franz Josef Strauss, Németország volt
hadügyminisztere és a bajorországi uralkodó párt, a
Keresztényszociális Unió (CSU) nagy hatalmú elnökének
konzervatív vidékét. Strauss támogatásával Flick és Ferry
legyőzte Haraldot; ők kapták meg a szerződést 1963-ban.
A Leopard harckocsi hatalmas siker lett.[41] Flick Kraus–
Maffei cége csak az első szerződésből befolyt részesedését 408
millió német márkára becsülte. És nem sokkal később Nyugat-
Németország számos NATO-szövetségese is leadta a rendelését.
1966-ra körülbelül 3500 Leopard tank készült el, és hamarosan
megrendelték az új, továbbfejlesztett modellt. Ferry Porschénak
nem voltak aggályai amiatt, hogy az autógyára visszatért a
fegyvergyártáshoz. „Sosem tudjuk, merre fejlődik a politika. A
koncepció szerint a mi hadseregünk védelmi elven működik.
Ehhez a feladathoz a lehető legjobb fegyverekkel kell ellátnunk”
– írta egyik önéletrajzában.[42]
A Leopard-vereség ellenére Harald rendíthetetlenül folytatta
a fegyverfejlesztést és -gyártást. Egy másik konzorciumot
vezetett, ezúttal egy német–amerikai tank prototípusának
megtervezésére.[43] A drága projekt ugyancsak nem indult be.
Harald és Ferry szorgalmasan tervezték saját kétéltű
járműveiket is.[44] Ferry katonai prototípusa – amely nemigen
különbözött az apja kétéltű kocsijától – nem kellett a
Bundeswehrnek. Harald civil „kétéltűje” szintén világraszóló
bukás lett. IWK nevű cége sikeresebbnek bizonyult a
taposóaknák gyártásában, és több mint egymillió gyalogsági és
páncéltörő aknát szállított a nyugatnémet hadseregnek és
számos szövetségesének.[45] A gyalogsági aknák egy részét
közvetlenül afrikai háborús zónákba exportálták vagy adták el
újra. Az IWK fel nem robbant aknáit megtalálták már többek
között Etiópiában, Eritreában és Angolában. Katonák
megölésére vagy megnyomorítására szánták őket, de még több
gyereket és civilt öltek meg. És valószínűleg sok taposóakna
még máig is „pihen” az afrikai földben, sok-sok évvel Harald
Quandt halála után.
8.
1967. szeptember 22-én este fél 11-kor Harald Quandt
Beechcraft King repülőgépe felszállt a frankfurti repülőtérről.
[46] Az úti célja Nizza volt, konkrétan Harald villája a Côte
d’Azurön, amit épp eladni készült. A gép fedélzetén utazott a
szeretője és még két vendég. Aznap este viharos volt az időjárás
Frankfurt felett, és a pilóták hamarosan elveszítették a
rádiókapcsolatot a légi irányítással. Másnap, az Alpok lábánál
egy pásztor fedezte fel a magánrepülőgép roncsait. A gép
Piemont régióban, Torino közelében csapódott neki a hegynek.
Harald, az összes utas és a pilóták is életüket vesztették.
Harald csak 45 éves volt, amikor meghalt. Hátrahagyta a
feleségét, Ingét, és öt kislányukat, akik közül a legfiatalabb két
hónapos, a legidősebb 16 éves volt; valamint 22 igazgatósági és
felügyelőbizottsági pozíciót. Féltestvére, Herbert túlszárnyalta
még őt is: hat gyereke volt három házasságból, és több
bizottsági tagsága, mint bármely másik német iparmágnásnak.
Amikor Harald meghalt, egyetlen német akadt csak, aki
gazdagabb volt, mint a Quandtok: Friedrich Flick.
Flick, akárcsak a nyugatnémet és amerikai hadsereg magas
rangú tisztjei, megjelent Harald temetési szertartásán
Frankfurtban. Kegyelettel adóztak egy vállalkozószellemű,
elbűvölő iparmágnásnak, aki imádta az embereket és a
partikat. Harald legközelebbi ismerősei „megrendültek a korai
halála hallatán”, de különösebben nem voltak meglepve.[47]
Régóta tartottak attól, hogy elkövetkezik ez a nap. Harald
mindig is szeretett veszélyesen élni.[48] Mindazok után, amiknek
a tanúja volt, és amit elviselt, még mindig gyermeki módon
lelkesedett az élet iránt. Jelleme éles ellentétben állt a
konzervatív féltestvéréével, Herbertével, a BMW látássérült
megmentőjével, aki nem kedvelte az idegeneket. De igazság
szerint Harald cipelt terheket kettejük közül. Harald egyik lánya
megkérdezte az apját, vajon azért van-e neki is olyan sok
testvére, mert valaha Haraldnak hat volt. A férfi nem éppen
kedvesen felelt a kérdésre. Noha ezek a tragikus témák nem
számítottak tabunak, többnyire kibeszéletlenül maradtak.
Harald bárhová ment, mindig magával cipelte a szörnyű múltat.
Egy német újságíró egyszer leírta, hogy Frankfurtban egy
alkalommal belefutott Haraldba egy partin, ahol egy híres zsidó
építész volt a házigazda: „A sok izgatott, vidám arc közt akadt
egy olyan sápadt is, mint a hold, és csak bámult, mozdulatlanul
és némán, csillogó, könnyes szemmel… a semmibe. A sápadt
arc, az udvarias, de kényszeredett mosoly mozdulatlan maradt.
Úgy tűnt, mintha távoli vihar tombolna a viaszos szempár
mögött, egy gyógyíthatatlan csapás emléke. Harald Quandt, a
gazdag örökös, Magda Goebbels fia… Mindenki, aki ránézett,
emlékezett Baál rettentő áldozatára, amit az anyja a
Führerbunkerben hajtott végre, amikor minden véget ért.”[49]
Harald sosem bocsátott meg az anyjának és a mostohaapjának,
amiért megölték a hat gyereküket, az ő imádott testvéreit, és az
ő öngyilkosságukon sem tette túl magát. Amikor a Goebbels
birtokát képviselő ügyvéd megkereste őt a mostohaapja
örökségével kapcsolatban, semmit nem akart kezdeni vele.[50]
Azt mondta az ügyvédnek, hogy inkább a berlini
Schwanenwerder-szigeten lévő házra emlékszik – a hat
kistestvérével, és az anyjával, amikor még éltek.
Harald halála kettészakította a Quandt családot. Ugyanakkor
a Flick család is darabjaira hullott. Az egyik mágnásdinasztia
túléli a belső zűrzavart. A másik szétesik.
9.
August von Finck báró egyszerű kék öltönyt és kopott sarkú
barna cipőt viselt 1970 kora tavaszán, egy fagyos napon, amikor
a Der Spiegel riportere meglátogatta a Münchentől keletre fekvő
Möschenfeld birtokán. Az újságíró portrét készült írni a 71 éves
férfiról a földreform kapcsán. A bankár ingének a gallérja és a
mandzsettája viseltes volt, a nyakkendője ferdén lógott. „Az
öregembernek nem nehéz cáfolnia az állítást, hogy a ruha teszi
az embert. A milliárdok mögül előtört a parasztság” – írta a
riporter a 12 oldalas cikkben, amelynek „Neun Nullen” (Kilenc
nulla) volt a címe.[51] Az arisztokrata „keveset iszik, mértékkel
dohányzik – a legolcsóbb Virginiát szívja, ami cáfolja a
közmondást, miszerint a pénznek nincs szaga”. 1970-re
Friedrich Flick, August von Finck, Herbert Quandt és Rudolf-
August Oetker volt Nyugat-Németország négy leggazdagabb
üzletembere, vagyonuk méretének sorrendjében.[52]
Mind a négyen a náci párt tagjai voltak; az egyikük önkéntes
Waffen-SS-tiszt; és mind milliárdosok lettek.
Az arisztokrata bankár privátbankját, a Merck Fincket
egymilliárd német márkára becsülték, de ennek a vagyonnak a
nagy része földben volt. Von Finck birtoka München mellett 18
kilométer hosszan nyúlt el, szinte vég nélkül. A több mint 2000
hektáros földbirtok közvetlenül Németország leggazdagabb
városa mellett – 18,5 millió négyzetméter potenciális építési
terület, ami akkor körülbelül kétmilliárd német márkát ért –
egyharmad mezőt, legelőt és gazdaságot, kétharmad erdőt ölelt
fel. Vasárnaponként a báró kihajtott elnyűtt Volkswagenjén a
bajor vidékre, és kilométereket gyalogolt az erdőségében,
viseltes zöld lódenkabátjában. Bajorországban August von
Finck mindenható volt. „Olyan ez, mint a nyúl és a sün
meséje”{v} – panaszkodott egy szakszervezeti vezető a Der
Spiegel újságírójának. „Akárhová megyünk, von Finck már ott
van.”[53]
 August von Finck az 1970-es években
Bajorország leggazdagabb embere egyben a legfukarabb
volt. Von Finck sosem hordott magánál aprópénzt. Ha pénzre
volt szüksége, bedugta ápolatlan ujjait a mellényzsebébe, és így
motyogott: „Nahát, hogy semmi sincs a zsebemben!” Bárkinek
odatartotta a tenyerét, aki a közelében állt, ha apró kellett neki,
és autóstoppal ment a közeli faluba a borbélyhoz, mert ott
olcsóbb volt egy hajvágás, mint Münchenben. „Nem érti a
szükségszerű társadalmi változásokat, és nem is akarja
megérteni” – írta a riporter. „Továbbra is abban a világban él,
amelyben felnőtt, mintha egy múzeumban létezne”. És nem von
Finck volt az egyetlen, aki egy sötétebb korba kapaszkodott.
A volt Waffen-SS-tiszt, Rudolf-August Oetker még mindig a
nácikhoz dörgölődzött. Változatlanul alkalmazta régi SS-
bajtársát, von Ribbentropot, és támogatta a Stille Hilfét. Az
ötvenes évek elején a második felesége, Susi elhagyta őt, és
férjhez ment egy herceghez, aki hamarosan az NPD, Nyugat-
Németország neonáci pártja prominens politikusa lett.[54] 1967-
ben, a párt népszerűségének csúcsán a Der Spiegel arról számolt
be, hogy Rudolf-August négyszemközt találkozott néhány
neonáci politikussal.[55] A volt felesége új férje révén
megismerkedett az NPD alapítójával, míg a hamburgi villájában
vendégül látta a párt egy másik vezetőjét. 1968 májusában a Die
Zeit felvette a Dr. Oetkert és a Flick-konglomerátumot az NPD-t
támogató cégek listájára. Mindkét cég tagadta, hogy támogatták
a pártot.[56]
1968. szeptember végén a heves tiltakozások ellenére
megnyílt egy múzeum Bielefeldben, amely Richard Kaselowsky,
Rudolf-August imádott náci nevelőapjának és a Himmler Baráti
Kör tagjának a nevét viselte.[57] A múzeum megtervezésére
Rudolf-August az amerikai sztárépítészt, Philip Johnsont kérte
fel, aki ugyancsak a nácik híve volt.[58] Amikor évtizedekkel
később fellángolt a név körüli vita, a városi tanács levette
Kaselowsky nevét a múzeumról. Rudolf-August válaszul
megvonta támogatását a múzeumtól, és elvitette a tőle
kölcsönzött műtárgyakat is.
10.
1967 decemberében Adolf Rosenberger Alan Robertként
meghalt Los Angelesben, szívinfarktusban. A Porsche üldözött
társalapítója, az emigráns csak 67 éves volt. A céggel való
megállapodása, valamint Ferdinand Porsche és Anton Piëch
ötvenes évek elején bekövetkezett halála után Rosenberger
visszament Stuttgartba, és találkozott Ferryvel.[59] Licencet
ajánlott Ferrynek, és remélte, hogy képviselheti a Porschét
Kaliforniában. Mindazok után, ami történt, Rosenberger még
mindig része akart lenni annak a cégnek, amelynek a
megalapításában segédkezett. Ferry diplomatikusan válaszolt,
de nem történt semmi.
Majdnem egy évtizeddel Rosenberger halála után Ferry
megjelentette az első önéletrajzát: We at Porsche (Mi a
Porschénál) címmel. A sportautó-tervező ebben nem csak
Rosenberger árjásításáról ferdítette el a valóságot, arról,
hogyan menekült el a náci Németországból. Ugyanezt tette más
német zsidók esetében is, akik a cégeik eladására és a Hitler-
rezsimből való menekülésre kényszerültek. Ferry még
zsarolással is megvádolta Rosenbergert a háború után. Sőt a
volt SS-tiszt otromba antiszemita sztereotípiákkal és
előítéletekkel élt eltorzított beszámolójában: „A háború után
úgy tűnt, mintha azok az emberek, akiket a nácik üldöztek,
jogosnak érezték volna, hogy további profitra tegyenek szert,
még olyan esetekben is, amikor már kifizették őket.
Rosenberger korántsem egyedülálló eset”.[60]
A hatvanas évei közepén járó Ferry egy zsidó család példáját
hozta fel, amely önként eladta a gyárát, miután a náci
Németországból Mussolini Olaszországába ment, majd a
háborút követően visszatért, és követelte, hogy „másodszor is
fizessék ki”, legalábbis Ferry interpretációja szerint. Ferry így
folytatta: „Nehéz Rosenbergert vádolni azért, hogy hasonlóan
gondolkodott. Kétségkívül úgy érezte, mivel zsidó, és a nácik
annyi pusztítást műveltek, és elüldözték Németországból, jár
neki az extraprofit.”
 Ferry azt is hamisan állította, hogy a családja mentette meg
Rosenbergert a nácik börtönétől. Nem Ferry, az apja vagy a
sógora, Anton Piëch volt az, aki kiszabadította Rosenbergert a
koncentrációs táborból 1935. szeptember végén, alig néhány
héttel azután, hogy árjásították a Porsche-részesedését.
Valójában Rosenberger utóda a Porschénál, Hand von Veyder-
Malberg báró tárgyalt a Gestapóval Rosenberger szabadon
bocsátásáról, és később Rosenberger szüleinek is segített
elmenekülni Németországból.[61] De Ferry ellopta ezt az
erkölcsileg tisztességes viselkedést a már halott bárótól a
családjának: „Olyan jó kapcsolataink voltak, hogy tudtunk
segíteni neki, és szabadon engedték. Sajnos, mindez
elfelejtődött, amikor Rosenberger úr úgy látta, lehetősége van
némi pénzt szerezni. És nemcsak a zsidók, hanem a legtöbb
emigráns, akik elhagyták Németországot, ugyanígy éreznek.”
11.
Amikor az apjuk meghalt, Herbert és Harald „megesküdtek
egymásnak, hogy a Quandt-házban nem lesz testvérháború”.[62]
De miután Harald gépe 1967-ben lezuhant, Herbert viszonya
Harald özvegyével, Ingével megromlott. Ingének ugyanis
udvarolni kezdett halott férje legjobb barátja, aki kritizálni
kezdte Herbert üzleti döntéseit. A Quandt család két ága a
vagyon megosztását kezdeményezte.[63] Hosszú és nehéz
tárgyalássorozat után Inge és az öt lánya megkapta Herberttől a
család 15 százalékos Daimler–Benz-tulajdonának a négyötöd
részét, majd hamarosan a vagyon maradékát is elosztották.
 Inge alkalmatlan volt a Quandt-örökös szerepére.[64]
Gyógyszerfüggő lett, és vagy száz cigarettát szívott el naponta.
1978 szenteste reggelén holtan találták az ágyában. 50 évesen
szívelégtelenségben halt meg. Alighanem épp cigarettázott,
mert két ujja megperzselődött. A lányai elárvultak, és újabb
dráma várt rájuk. Karácsony második napján, este Inge új férje
a halott felesége mellé feküdt, akit otthon, Bad Homburgban
ravataloztak fel. Pisztolyt vett a szájába, és meghúzta a ravaszt.
Az egyik nevelt lánya másnap találta meg a holttestét.
Harald lányai az újabb tragédia ellenére legalább anyagilag
rendben voltak. A Quandt család 1973-ban kezdett Daimler–
Benz-részvényeket vásárolni. A Flick család ebben nem volt
érdekelt. Ők a saját problémáikkal voltak elfoglalva. A
Quandtok gyorsan találtak másik vevőt, és 1974 novemberében
eladták a részesedésüket.[65] A vevő nevét kezdetben titkolták,
de hamarosan kiderült: a Kuvaiti Befektetési Hatóság (Kuwait
Investment Authority, KIA), a világ legrégebbi befektetési
alapja. Az üzlet némi vitát kavart Nyugat-Németországban,
ilyen röviddel az 1973-as olajválság után, de a Quandt
családnak majdnem egymilliárd német márkát hozott a német
történelem addigi legnagyobb részvényeladása. Harald lányai
életük végéig gondtalanul élhettek. Ami azt illeti, az ő üzletüket
hat héten belül elhalványította egy még nagyobb: egy Flick-
örökös kétszer akkora Daimler-részesedést adott el kétmilliárd
német márkáért. A Flick konglomerátum, akárcsak a család,
amely a tulajdonosa volt, szintén szétesőben volt.
12.
 Az 1960-as évek elején heves jogi csatározás robbant ki
Friedrich Flick és idősebb fia, Otto-Ernst között. Az utódlás
forgott kockán, valamint a Flick-konglomerátum, Nyugat-
Németország legnagyobb magán-cégbirodalmának jövője.
Akárcsak Günther Quandtnak, Flicknek is mindennél fontosabb
volt a dinasztia és vállalkozás folytonossága. De Günthertől
eltérően, Flick soha nem hozta létre azokat a struktúrákat,
amelyek lehetővé tették volna a zökkenőmentes vállalati
utódlást, azt, hogy átadja a stafétabotot a fiainak. A helyzetet
tovább rontotta Otto-Ernst azon törekvése, hogy elszakadjon az
irányító apjától, emiatt egyfajta tekintélyelvű és nyers vezetővé
vált a Flick igazgatótanácsában, elidegenítve azokat, akikkel
együtt dolgozott. Otto-Ernst hűvös, agyafúrt és számító apja
ellentéte volt. Egy düsseldorfi feszült családi találkozó
alkalmával, amit azért szerveztek, hogy megbeszéljék Otto-
Ernst szakmai jövőjét, azzal vádolta meg az apját, hogy gyáva.
Flick azt válaszolta: „lehet, hogy nem a legjobb természetű
ember a földön, de nem gyáva”.[66] Az ítélet, amelyet Flick
felesége, Marie közvetített a fiának, különösen brutális volt:
„Hozzád valaha nagy reményeket fűztünk. Viszont néhány
rossz tulajdonságod az életed során felerősödött… nélkülözöd
azokat a jellemvonásokat és szakmai kívánalmakat, amelyek
szükségesek lennének ahhoz, hogy kövesd apádat.”
Évekig tartó feszült viták után Flick 1961 végén úgy döntött,
hogy Marie-nak igaza van: az idősebb fia egyszerűen nem
alkalmas a feladatra. Ezért megváltoztatta a cégbirodalma
részvényesi szerződését a kisebbik fia, Friedrich Karl javára,
akit 11 évvel idősebb testvérével szemben előléptetett. Válaszul
Otto-Ernst beperelte az apját és az öccsét szerződésszegés miatt,
és a bíróságon követelte, hogy a Flick-cégbirodalmat szüntessék
meg és osszák fel.[67]
A bírósági procedúra évekig húzódott Düsseldorfban. Otto-
Ernst két tárgyaláson is veszített, végül 1965 őszén peren kívül
megegyeztek.[68] Otto-Ernstet körülbelül 80 millió német
márkáért kivásárolták a cégbirodalomból, és a 30 százalékos
részesedését átírták a három gyerekére. Ezután az öccse,
Friedrich Karl birtokolta a cég többségi részesedését. Flick nem
pártolta különösebben ezt a fiát sem, de kifutott az időből és az
utódlási lehetőségekből is. Reményeit immár a két unokájába
vetette – Otto-Ernst két fiába –, akiket Mucknak és Micknek
hívtak.
Hónapokkal azután, hogy lezárták a megegyezést, amely
kettészakította a családot, Marie meghalt. Több mint 50 évig
volt Flick felesége, és mindkét fiát alkalmatlan utódnak tartotta.
Otto-Ernst „mindig tehetséges volt, szorgalmas és ambiciózus,
de összeférhetetlen”. Friedrich Karl „nem tehetséges, nem
szorgalmas, nem ambiciózus, de jól kijön az emberekkel” –
hangzott a kegyetlen értékítélete.[69]
Felesége halála után Flick, aki hörghurutban szenvedett az
életen át szívott olcsó szivartól, Düsseldorfból Németország déli
részébe költözött a friss hegyi levegő miatt. Végül egy Boden-tó
partján lévő hotelbe tette át a lakhelyét, néhány percnyire
Svájctól. A hotelben halt meg, a lakosztályában, 1972. július 20-
án, 10 nappal a 89. születésnapja után.
 A Flick család 1960-ban. Otto-Ernst a bal szélen, Marie és Friedrich
középen, és Friedrich Karl a jobb szélen

13.
Halála idején Friedrich Flick Nyugat-Németország
leggazdagabb, és a világ öt leggazdagabb emberének egyike
volt. Övé volt az ország legnagyobb magáncégbirodalma, 103
többségi és 227 jelentős kisebbségi részesedéssel, az éves
jövedelme közel 6 milliárd dollárra rúgott, és több mint 216
ezer alkalmazottat tudhatott magáénak a Daimler–Benz
dolgozóival együtt.[70]
Flick mégsem volt hajlandó egyetlen fillér kompenzációt
fizetni azoknak, akik kényszer- vagy rabszolgamunkásként
dolgoztak a gyáraiban és bányáiban. A hatvanas évek elején a
zsidó Claims Conference követelést nyújtott be a Flick által
irányított, robbanóanyagból műanyagot gyártó Dynamit Nobel
ellen.[71] A háború alatt 2600 Magyarországról,
Csehszlovákiából és Lengyelországból származó zsidó nő
gyártott itt lőszert föld alatti gyárakban. A nőket Auschwitzból
és Gross-Rosenből hozták, és a buchenwaldi altáborba
deportálták, ahol a robbanószergyárban kellett dolgozniuk.
Körülbelül a nők fele élte túl a megpróbáltatást. Csakhogy a
háború alatt Flick nem volt a Dynamit Nobel tulajdonosa. 1959-
ben lett a többségi részvényese. Így aztán nemcsak kegyetlenül
visszautasította a nők kompenzációs követelését, hanem évekig
elhúzta a tárgyalásokat, majd kihátrált az egészből. Még John J.
McCloy volt amerikai főbiztos is közbeavatkozott, aki elintézte
Flick korábbi szabadulását. Flick morális kötelességére apellált,
de persze semmire sem ment vele.
A Dynamit Nobelt érintő követelést megelőző 15 évben Flick
rengeteg tapasztalatot gyűjtött a kárpótlási tárgyalások terepén.
[72] Ez idő alatt három meglehetősen összetett árjásítási ügye
volt. Anélkül, hogy a bűnösségét elismerte volna, Flick egy
töredékét juttatta vissza azoknak a hatalmas ipari
vállalatoknak, amelyeket kényszerítéssel vett meg, vagy
segédkezett az elrablásukban a Hahn és Petschek családoktól,
amelynek tagjai mind emigráltak. És nemcsak megtartotta a
többi tulajdont, de sikerült profitot is termelnie a kormányzati
kompenzációból, azért a szénért, amit az Ignaz Petschek-
árjásításból továbbadott a náci Reichswerke Hermann Göring
cégnek.
Nem volt hát meglepő, hogy Hermann Josef Abs, a Deutsche
Bank mindenütt jelen lévő elnöke sokkal józanabb hangot ütött
meg a gyászbeszédében Flick düsseldorfi búcsúszertartásán,
mint Günther Quandt frankfurti temetésén. Miután saját kétes
szerepét az árjásításban elrendezte az Ignaz Petschek-
örökösökkel, Abs közvetített a német kormány és Flick
ellenében az örökösök képviseletében. Majd ugyanezt tette Flick
szívtelen tárgyalásain a Claims Conference-szel szemben. A
temetésen Abs azt mondta, hogy a mágnás életművének
megítélését „egy objektívebb történetírásra kell hagyni annál,
mint ami most van a mi megkínzott és elgyötört országunkban”.
[73]

Nem csak Flick – és saját – szörnyű tettei a Harmadik

Birodalomban késztették Absot erre a szokatlanul morózus
megállapításra 1972 júliusának végén. A hatvanas évek
diákmozgalma kulturális változást hozott Nyugat-
Németországban. Egy olyan progresszívebb nemzedék nőtt fel,
amelyik a háború után született, és kritikus volt az ország
hatalmi szerkezetével kapcsolatban – a Harmadik Birodalom
változatlan jelenlétével a magas rangú pozíciókban
gyakorlatilag a társadalom minden területén –, valamint a náci
múlttal való valódi szembenézés hiányával. Az öreg reakciós
férfiak, akik Németország iparát vezették, összezavarodtak. Ők
még olyan korban nőttek fel, amikor az autoritás
megkérdőjelezhetetlen volt, és a fájdalmas ügyeket simán a
szőnyeg alá söpörték. Mindezek tetejében Nyugat-Németország
majdnem huszonöt éves folyamatos növekedése és gazdasági
fejlődése megtorpant. Flick egy rohamosan öregedő birodalmat
és egy széteső családot hagyott hátra, azzal a feladattal, hogy
tartsák egyben.
 Otto-Ernst nem ment el az apja temetésére Düsseldorfba.
Csaknem 18 hónappal később, 57 évesen, szívrohamban
meghalt. Az öccse, Friedrich Karl gyorsan birtokba vette a Flick-
konglomerátumot, halott apja helyére lépve vezérigazgatóként.
[74] 1975 januárjában bejelentette, hogy a Daimler–Benzben
birtokolt 29 százalékos részesedését eladja a Deutsche Banknak
2 milliárd német márkáért. Szóbeszéd keringett arról, hogy a
teljes Daimler-csomagot megveszi a perzsa sah – a nyugatnémet
kormány ezt elfogadhatatlannak találta, főleg azért, mert csak
hat héttel azután történt volna, hogy Daimler-részvényeket
adtak el Quandték Kuvaitnak. Ezért közbelépett a Deutsche
Bank – Friedrich Karlnak sürgős családi ügyek miatt kellett a
likviditás. A következő hónapban kivásárolta unokaöccseit,
Muckot és Micket, valamint unokahúgát, Dagmart, 405 millió
német márkáért. Így Otto-Ernst három gyereke kikerült a
családi üzletből, és Friedrich Karl vette át az uralmat a Flick-
birodalom felett.[75]
Merev, munkamániás apjától eltérően, aki puritán életet élt,
Friedrich Karl élvezte a gazdagság előnyeit. Bajorországi
kúriája, a düsseldorfi háza, az ausztriai vadászbirtoka, a Côte
d’Azurön lévő villája, a New York-i felhőkarcoló tetején lévő
lakása, a Párizs közeli kastélya és a Diana II. nevű
hatvanméteres jachtja között repkedett. Müncheni partijai
legendásan züllöttek voltak. A Flick-örökös okos volt, de lusta,
és nem igazán érdekelte a családi birodalom vezetése. Ezt
nagyrészt Eberhard von Brauchitschra, egy gyerekkori
barátjára hagyta, a rámenős ügyvédre, akit még az idősebb
Flick tett be a vezetőségbe. A két jó barát most egy halom
készpénz tetején csücsült.
Üzletet kötöttek a nyugatnémet pénzügyminisztériummal: a
Daimler–Benz-részvényekért kapott milliárdok adómentességet
élveznek, amennyiben a pénzt két éven belül befektetik a
német gazdaságba vagy megfelelő külföldi eszközökbe. Ezért
aztán az elkövetkező években több Flick-gyárat bővítettek
Németországban, és több száz milliót fordítottak amerikai
vállalkozásokra, mint amilyen a W. R. Grace vegyipari cég is. Az
adómentesség épp időben jött Nyugat-Németország legnagyobb
magán-iparibirodalmának.[76]
1981 novemberének elején azonban hirtelen minden
összeomlott, amikor az adóhatóságok a Flick-birodalom
főkönyvelőjénél razziáztak Düsseldorfban; azzal gyanúsították,
hogy adóelkerülő. De amit találtak, ennél is meredekebb volt:
dokumentumokat arról, hogy több mint tíz éven át von
Brauchitsch közel 26 millió német márka vesztegetési pénzt
fizetett Nyugat-Németország három legnagyobb politikai
pártjának, hogy meglegyen az adómentesség.[77] Egy katolikus
misszión keresztül mosták át a Flicktől kapott „adományt”, hogy
készpénzben eljusson a legnagyobb címzetthez: a CDU/CSU-hoz,
a két konzervatív politikai párt, a Kereszténydemokrata Unió és
a Bajor Keresztényszocialista Unió szövetségéhez. Von
Brauchitsch eufemisztikusan úgy hivatkozott a vesztegetésre,
hogy „műveli a politikai tájképet”.[78]
A Flick-botrány – Németország máig legnagyobb politikai
korrupciós botránya – alapjaiban megrázta az országot. A Der
Spiegel „a megvásárolt köztársaság” fordulattal jellemezte a
helyzetet.[79] A vizsgálat során több száz jelenlegi és volt
parlamenti képviselőt hallgattak ki, köztük az új kancellárt,
Helmut Kohlt is.[80] Ő megtartotta a pozícióját, de a gazdasági
miniszterét, Otto von Lambsdorff grófot megvádolták, hogy
kenőpénzt fogadott el a Flick-birodalomtól. Lemondott a
posztjáról. Friedrich Karl tagadta, hogy bármit is tudott volna a
kifizetésekről, és mindent a barátjára, von Brauchitschra
hárított. 1987-ben a kirúgott igazgatót két év felfüggesztett
börtönre ítélték, és pénzbüntetésre adócsalásért. Von
Brauchitsch Zürichbe, majd Monacóba költözött. Szoros
barátságban maradt Friedrich Karllal, de látszólag kényszerből.
Von Brauchitsch későbbi memoárja beszédes címet kapott: The
Price of Silence (A hallgatás ára).[81]

Eberhard von Brauchitsch és Friedrich Karl Flick 1982-ben

Addigra a Flick-birodalom megszűnt létezni.[82] 1985
decemberében, miközben számos vizsgálat még zajlott,
Friedrich Karl az egész cégcsoportot eladta a Deutsche Banknak
5,4 milliárd német márkáért (2,2 milliárd dollárért), és ezzel új
rekordot állított fel a nyugat-németországi cégeladások
történetében. Majdnem 60 éves volt már, és elege volt a
hatalmas birodalomból. Fogta a készpénzt, és átköltözött az
„adóbarát” Ausztriába. Közel 70 évvel azután, hogy az apja
belevágott az első titkos „átvételbe” (ami egy acélmű volt), a
Flick-konglomerátum feloszlott. A vesztegetési ügy már túl
soknak bizonyult a hírhedt családi cégcsoportnak. Ahogy
később egy német történész megjegyezte, Friedrich Flick
gigavállalatából csak „az örökösei óriási vagyona és a rosszul
csengő név maradt”.[83]
Akárcsak az apja, Friedrich Karl is rendületlenül elutasította,
hogy kárpótolja azokat, akik kényszer- vagy rabszolgamunkát
végeztek a Flick-konglomerátumnak. A Deutsche Bankra
hagyta, hogy teljesítse a zsidó Claims Conference Dynamit
Nobellel szemben támasztott követeléseit. A bank azonnal, 1986
januárjában ezt meg is tette, kifizetett 5 millió német márkát a
még élő zsidó nőknek.[84] Változás készülődött Németországban,
olyan változás, amely a leghíresebb mogulok elfojtott náci
múltját is a felszínre hozta.
14.
Míg a Flick-birodalom rogyadozott, más német üzleti
dinasztiák egyenesen összeomlottak. A Porsche–Piëch klán a
hetvenes és nyolcvanas években rendre az újságok címoldalára
került, de egyáltalán nem az izgalmas új sportautóterveik miatt.
[85] Sokkal inkább a mocskos, családon belüli szexbotrányokból
és az utódlásért folytatott belső harcokból lettek szalagcímek.[86]
És a nagyjából tipikusnak mondható családi balhék mellé még
egy emberrablás is társult. 1976-ban Rudolf-August Oetker
egyik fiát elrabolták a bajor egyetem parkolójából. A diákot 47
órán át fogva tartották egy fadobozba zárva, ahol elektrosokkot
is kapott. Miután az apja kifizette a 21 millió német márka
váltságdíjat (14,5 millió dollár), elengedték a fiút, de
belerokkant a megpróbáltatásokba.
Mégis, az összes lehetséges tragédia közül, ami egy üzleti
dinasztiát érhet, a családfő halála volt a legnagyobb. 1980
áprilisának végén, egy verőfényes napon August von Finck báró
összeesett a möschenfeldi birtokán az íróasztala mögött, és
meghalt. 81 éves volt. Halálakor a reakciós arisztokratát
tartották Európa leggazdagabb bankárjának, a becsült vagyona
több mint 2 milliárd német márka (1,2 milliárd dollár) lehetett.
A Merck Finck bank maradt utána, és több ezer hektárnyi
München környéki föld, a világ egyik legdrágább vidékén. Két
házasságból öt gyereke született. „A zsugori despota… a
»legdrágább apa« teuton változatát testesítette meg, szűkmarkú
volt, és követelőző, hűvös és távoli” – írták róla a Fortune
magazinban.[87] Von Finck egyetlen lányát bagóért kivásárolta a
végrendeletéből, valamint az egyik fiát, Gerhardot már 1978-
ban kitagadta, „tisztességtelen életmódja” miatt, miután az
Kanadába emigrált.[88] (Gerhard ma az ingatlanpiac felső
szegmensében bróker Torontóban, ahol a „német hatékonyság
és a kanadai udvariasság” kombinációját kínálja ügyfeleinek.
[89])
 Ilyenformán von Finck három fia osztozott az örökségen.[90]
A két idősebb, August Jr. és Wilhelm engedelmesen apjuk
nyomába léptek, és átvették a Merck Fincket. Fiatalabb
féltestvérük, Helmut más utat választott. Csatlakozott a
Bhagvan Srí Radzsnis misztikus szektához Oregonban.
Őskonzervatív testvéreinek ez egyáltalán nem tetszett. 1985
februárjában egy müncheni közjegyző elé rendelték Helmutot,
ahol megkérték, hogy 65 millió német márkáért legyen szíves
rájuk íratni az örökségét. Ő elfogadta az ajánlatot, otthagyta a
Radzsnis szektát, és lótenyésztő lett Németországban. Öt évvel
később a féltestvérei eladták a Merck Fincket a Barclaysnak 600
millió német márkáért.
Két évtizedbe telt Helmutnak, amíg eszébe jutott, hogy
amikor átíratta az örökségét, éppen alkohol- és drogfüggő volt,
így jogilag nem éppen kompetens. A féltestvérei ráadásul
megsértették apjuk végrendeletét azzal, hogy eladták a Merck
Fincket és az egyéb vagyont, érvelt Helmut. Be is perelte őket,
több száz millió eurót követelt. 2019-ben a bíróság úgy döntött,
hogy Helmut jogi értelemben kompetensnek számított, amikor
aláírta a megegyezést. Veszített. Közben August Jr. más
szempontból is követte az apját. A szélsőjobboldali politika
anyagi támogatója lett.
15.
Miközben a többi üzleti dinasztia harcolt, botladozott, még
hanyatlott is, a Quandtok valahogy mindent túléltek. 1982.
június elején Herbert Quandt a 72. születésnapja előtt
váratlanul meghalt szívinfarktusban, amikor a rokonait
látogatta Kielben. Három házasságból hat gyerek maradt utána.
Akárcsak az apja, ő is átíratta a vagyona nagy részét a halála
előtt.[91] A legidősebb lánya, aki festő volt, részvényeket és
ingatlant kapott. A következő három gyerek többségi részvényt
a Vartában, a korábban AFA névre hallgató elem- és
akkumulátorgyárban. Vagyonának ékkövét a harmadik
feleségére, Johannára, és két közös gyermekükre, Susanne-ra és
Stefanra hagyta. Ők örökölték a BMW felét és az Altanát, a volt
Byk Gulden gyógyszer- és vegyigyárat. Amikor Friedrich Karl
Ausztriába költözött, a Herbert Quandt-örökösöknek ez az
utolsó csoportja lett Németország leggazdagabb családja.

Herbert Quandt a 70. születésnapján, 1980-ban

Noha Herbert a BMW megmentésével és megvételével
túlszárnyalta apja sikerét, a látássérült Quandt-örökös sosem
volt képes igazán kilépni Günther árnyékából. A frankfurti volt
operaházban tartott gyászszertartáson legközelebbi beosztottja
így emlékezett a főnökére: „legbelül megmaradt a fiúnak, aki
arra volt a legbüszkébb, hogy megfelelt apja elvárásainak”.[92]
A halála után a Quandt dinasztia két ága Bad Homburg
mellett, két szomszédos irodaházból kezelte a vagyont.
Herbert és Harald örököseit nemcsak egy utca választja el
egymástól, és nem is csak a milliárdjaik száma, hanem az
üzletvitel és az irodaház különböző stílusa is: az egyik a múltba,
a másik a jövőbe tekint.[93] Míg Susanne és Stefan Quandt
irodája egy sima, hatvanas évekbeli brutalista épületben van,
amely a nagyapjuk nevét viseli, Harald örökösei a
beruházásaikat bungalótípusú, zölddel körülvett irodákban
intézik, amelyeket az apjukról és az anyjukról neveztek el. Andy
Warholtól rendeltek portrét Haraldról és a feleségéről, Ingéről.
Harald képe a családi irodaház előcsarnokában függ. A másik
Quandt-ág Günther szigorú képét a recepciós pult fölé tette, a
Quandt családfő és Herbert mellszobrát pedig az előcsarnokba.
Susanne és Stefan hatalmas gazdasági felelősséget örökölt a
BMW és az Altana irányításával. Harald lányai viszont
szabadon fektették be a pénzüket a családi irodájukon
keresztül. Egyszer kaptak egy ajánlatot a New York-i Chrysler
Building megvételére, de az anyjuk nem tudott dönteni. A
Quandt család két ága épp úgy különbözik, mint Harald és
Herbert: az idősebb konzervatív, rövidlátó gyerek az apjának
akar megfelelni; a fiatalabb modern és előre tekintő, minden
miatt és annak ellenére.
A modernebb Quandt-ág megdöbbentő történelmi
számvetése, hogy Harald öt lánya közül az egyikük betért, zsidó
lett.[94] Amikor Colleen-Bettina Quandt 1978-ban elárvult, még
csak 16 éves volt. Abban az évben hallott először arról, hogy a
nagyanyja Magda Goebbels volt, a Harmadik Birodalom „first
ladyje”. Nem a családja világosította fel erről – hanem a zsidó
barátja. Ahogy tinédzser korában Magda Berlinben, úgy
Colleen-Bettina is összebarátkozott zsidók egy csoportjával
Frankfurtban. Ő is magányosnak érezte magát otthon, ő is
tartozni akart valahová, és így talált rá a judaizmusra. A hír,
hogy Magda Goebbels egyik unokájának zsidó barátja van,
futótűzként terjedt Frankfurt összetartó vallásos közösségében.
„Végül már mindenki, az egész »mispóhe«{vi} tudott róla” –
mondta a lány később a Quandt család egyik életrajzírójának.
[95] A zsidó közösségben nem mindenki fogadta őt tárt karokkal.
Néhány barátjának a szülei szóba sem álltak vele.
Colleen-Bettina végül New Yorkba költözött, és
ékszertervezést tanult a Parsons School of Designban. Akárcsak
Frankfurtban, New Yorkban is a legtöbb barátja zsidó volt, és itt
határozta el, hogy betér a modern ortodox zsidó vallásba. Ez
meg is történt 1987-ben, 25 éves korában, három rabbi előtt.
Nem sokkal később találkozott Michael Rosenblattal, egy német
zsidóval, aki New Yorkba költözött, és a textilszakmában
dolgozott. Rosenblat Hamburgban nőtt fel ortodox zsidó
családban. Az apja túlélte a koncentrációs tábort. A családjának
pedig most tudomásul kellett vennie, hogy a fiú nem
egyszerűen csak egy betért lánnyal randevúzik, hanem a
Harmadik Birodalom leghírhedtebb asszonyának unokájával.
 De győzött a szerelem. 1989-ben a német pár egy New York-i
zsinagógában összeházasodott. Colleen-Bettina boldog volt,
hogy elhagyhatja leánykori nevét. „Quandt, ez a név csak
idegesítő és pusztító. Testőrök, konfliktusok, végtelen magány.
Borzasztóan irigy emberek és álszentek – nem akarom, hogy
közöm legyen hozzájuk” – mondta egy német újságírónak 1998-
ban.[96] Az előző évben elvált Rosenblattól, de a vezetéknevét a
mai napig megtartotta.
 VI. RÉSZ

AZ ELSZÁMOLÁS
 1.
2019-ben Stefan Quandt és Susanne Klatten, Herbert Quandt
legfiatalabb gyerekei és a BMW örökösei már nem állíthatták
magukról, hogy Németország leggazdagabb famíliájának tagjai.
[1] Egy másik, még visszahúzódóbb dinasztia megelőzte őket
abban az évben: a Reimannok. Soha nem jelent meg fotó
egyetlen Reimann-örökösről sem. Senki nem tudta, hol él a
család. Ez a részvényesfamília irányította a JAB-ot, egy
fogyasztási cikkekkel foglalkozó befektetési céget, amelynek
székhelye adóügyi okokból Luxemburgban volt.[2] 2012 óta a
JAB több mint 51 milliárd dollárt költött arra, hogy
megszerezzen olyan amerikai étel- és üdítőmárkákat, mint a
Snapple, a Dr. Pepper, a Krispy Kreme Doughnuts, a Peet’s
Coffee, az Einstein Bros Bagels, a Stumptown Coffee Roasters, a
Keurig Green Mountain, a Panera Bread és a Pret A Manger.
Európában a Douwe Egbertset vették meg. Ugyancsak a
Reimann család irányítja a Coty kozmetikai és a Bally
divatmárkát. Valamikor a Jimmy Choo is az övék volt.
De a Reimann család gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak a
fánkoknál, a zsemléknél, a kávénál, a rúzsnál és a tűsaroknál.
Egészen a Frankfurttól egyórányira, délre fekvő sivár ipari
városig, Ludwigshafenig. Négy nemzedéken át a Reimann
család tulajdonában állt a Joh. A. Benckiser (JAB) nevű,
különleges vegyipari termékeket előállító gyár, amely
Ludwigshafen külterületén működött. Az 1960-as években
Albert Reimann irányítása alatt a családi vállalkozás háztartási
fogyasztási cikkek gyártásába kezdett, megalapozva a
birodalmat, amely mindenhatóvá vált a fogyasztói
kultúránkban. Albert volt az apja a mostani Reimann-
örökösöknek. 1984-ben halt meg. Mint nemzedékének oly sok
német mágnása, ő is kettős életet élt, amely sok sötét titkot
rejtett. A náci múltja csak egyik szála volt annak a bizarr
történetnek, amely akkoriban kezdett kibontakozni, amikor
négy örököse Németország leggazdagabb családjává
emelkedett.
A Reimann náci múltjáról szóló hírek nagyot robbantak,
amikor a brit bulvárlap, a Daily Mail vasárnapi kiadása 2018
szeptemberében kiderítette, hogy Albert az NSDAP tagja volt. Az
újságírók megtalálták a tagsági igazolványát egy német
archívumban, ahol akkor kezdtek keresgélni, amikor a JAB 2
milliárd dollárért megvette a Pret A Mangert, a nemzetközi
szendvicsláncot, amelyet egy londoni zsidó alapított. A volt
tulajdonos 2017-ben meghalt, azért nem tudott reagálni a hírre,
de a nővére igen: „El vagyok képedve… Micsoda megaláztatás
ez a bátyámnak. Mi zsidó család vagyunk”.[3] A JAB és a
Reimann család szóvivője a lapnak elmondta, tudták, hogy
Albert a náci párt tagja volt, és megerősítette, hogy a cége
hasznot húzott a kényszermunkából és a hadifoglyokból.
Egyelőre csak ennyi. A cikk nem tartalmazott több részletet.
Miután 2018-ban elolvastam, felhívtam a Reimann család
régi szóvivőjét Düsseldorfban. Évekig tudósítottam a JAB
nemzetközi vásárlásairól, mialatt a Bloombergnél dolgoztam.
Voltaképpen az első sztori, amit a Bloombergnek írtam még
2012-ben, a JAB négy, háttérbe húzódó részvényesének
azonosításáról szólt.[4] A nevükön és életkorukon túl a
kollégámmal azt is kiderítettük, hogy mind a négyen képzett
vegyészek, akik egy gyermekjótékonysági alapítványt
működtetnek, és sosem dolgoztak az apjuk gyárában.
Reimannék a német útlevelüket osztrákra cserélték, amit
adóelkerülési okokból számos gazdag német család megtett
(egyéb pénzügyi előnyök mellett ugyanis Ausztriában nincs
örökösödési adó). Akkoriban ennél nemigen tudtunk meg
többet.
2018 őszén a szóvivő asszony telefonon biztosított arról,
hogy nincs több Reimann náci előtörténetében annál, mint amit
a lap közölt. Igen, Albert Reimann a náci párt tagja volt, de
ennyi, mondta. Elnyomtam a riporteri ösztöneimet, és beértem
a magyarázattal. Már egy éve dolgoztam ezen a könyvön a
német üzleti dinasztiákról és a harmadik birodalombeli
történetükről. A legkevésbé akartam még egy családot
hozzácsapni a listához.
Ez azonban hamarosan megváltozott. 2019 márciusában
Németország legnagyobb példányszámú bulvárlapja, a Bild am
Sonntag nagy szenzációval állt elő: a Reimann-dinasztia náci
történetével. A Bild újságírója az archívumból kiderítette, hogy
Albert Reimann, a nővére, Else és az apjuk a kezdetektől hittek
a náci ügyben, és meggyőződéses antiszemiták voltak.[5] Az apa-
fia kettős 1931-ben kezdte támogatni az SS-t, és 1932-ben léptek
be az NSDAP-ba. A két férfi ezután csatlakozott Ludwigshafen
városi tanácsához a náci párt képviseletében. 1933 májusában
Albert apja ezt mondta a beosztottainak: „A zsidó Karl Marx a
legrosszabb embereket gyűjtötte maga köré, hogy
megvalósítsák az eszméjét, míg Hitler a legjobbakat”.[6] 1937
júliusában Albert levelet írt Heinrich Himmlernek: „Mi egy
tiszta árja, több mint százéves családi vállalkozás vagyunk. A
tulajdonosok feltétel nélküli hívei a fajelméletnek.” Albert
Reimann ekkor 38 éves volt, és a cég vezérigazgatója. A nővére,
Else egy SS-taghoz ment feleségül.
A Bild újságírója azt is kiderítette, hogy 1943-ra a Reimann
vegyi gyárban dolgozók 30 százaléka, 175 ember
kényszermunkás vagy francia hadifogoly volt. A gyár
munkafelügyelője brutálisan bántalmazta ezeket a munkásokat,
és egy orosz nőt megkínzott Albert villájának szenespincéjében.
Albert pedig bátorította ezeket a túlkapásokat. A
munkafelügyelő a női kényszermunkásokat az éjszaka közepén
mezítelenül kiparancsolta a barakkokból, hogy
megtapogathassa őket. A szövetségesek egyik légitámadásán,
1945-ben több tucat munkást rugdosott ki a cég óvóhelyéről.
Egy orosz meghalt, többen megsebesültek.
A háború után Ludwigshafen a francia megszállási zónába
esett. A szövetségesek letartóztatták Albertet, és egy
internálótáborba vitték. A család gyárait, vagyonát lefoglalták, a
részvényeiket befagyasztották. 1947 februárjában a francia
hatóságok kirúgták az apát és fiát a saját gyárukból, és a többi
üzleti pozíciójukból is kitiltották őket. De a két férfi machinált a
megszállási zónákkal: Heidelbergben fellebbeztek az ítélet
ellen, ami az amerikai zónához tartozott; ott is volt egy házuk.
És mint oly sok német, apa és fia is beszerzett
„patyolatcédulákat”, amelyek hamisan tanúsították, hogy
szemben álltak a nácizmussal, és aktívan részt vettek az
ellenállásban. A két férfit „náci követőként” azonosították a
nácitlanítási tárgyalásukon. Csekély büntetést kellett fizetniük;
a cégüket pedig visszakapták. Az elkövetkező évtizedekben
Albert a családi vállalkozást fogyasztói árukra transzponálta át:
Kukident műfogsorragasztót és Calgonit mosogatógép-tablettát
gyártott.
A Reimann családból senki nem kommentálta a Bild am
Sonntag felfedezését. De Peter Harf, a JAB elnöke és a Reimann
család régi bizalmasa megerősítette a tartalmát, és hozzátette,
hogy az apának és a fiának „börtönbe kellett volna menniük”.[7]
Harf bejelentette, hogy a család 10 millió eurót adományoz a
megfelelő szervezetnek. Elmondta azt is, hogy Reimannék már
régen megbíztak egy neves német történészprofesszort, hogy
kutassa ki a család náci múltját, írjon belőle tanulmányt, és
hozza nyilvánosságra. Néhány héttel a Bild-cikk megjelenése
előtt a történész egy belső jelentést adott át a Reimann család öt
tagjának és Harfnak: „Elszégyelltük magunkat, falfehérek
lettünk. Nincs mit szépíteni ezen. Ezek a bűnök undorítóak” –
mondta Harf.
A Reimann-sztori nagyot robbant. A család által felügyelt
brandek legtöbbjét az Egyesült Államokban forgalmazzák,
mélyen be vannak ágyazódva az amerikai kultúrába. A
szalagcímeket: „A Krispy Kreme tulajdonosai beismerik a család
náci kötődéseit”, hamarosan követték a bojkottfelhívások.[8] A
Boston Globe amerikai zsidó ételkritikusa felháborodástól
lángoló kolumnás cikket{vii} írt: „Rájöttem, hogy náci pénz van a
kedvenc kávém mögött. Igyam továbbra is?”[9] Személyes
kedvencem egy paródia a McSweeney’sen: „Milyen kínos, hogy
kiderült, a mi hamis zsidó bagelláncunkat a nácik alapították”.
[10] Reimannéknak óriási szükségük volt a veszteség
minimalizálására, mégpedig gyorsan, mielőtt a hírnevük és a
brandjeik helyrehozhatatlan károkat szenvednek. A családnak
reagálnia kellett, és amikor végül megtették, világszerte ismét a
címlapokra kerültek.
Reimannék Peter Harfra támaszkodtak – kétségkívül
túlságosan is. A kölni születésű, a Harvard Business Schoolban
végzett közgazdász elsősorban a Reimann-vagyon
megteremtéséért volt felelős, amely körülbelül 32 milliárd euró
lehetett 2020-ban.[11] Harf vagyonkezelése őt magát is
milliárdossá tette. Albert Reimann örökösei 1988-ban nevezték
ki a családi üzlet vezérigazgatójának, hét évvel azután, hogy
otthagyta a Boston Consulting Groupot, és csatlakozott a céghez
Ludwigshafenben. Az elkövetkező évtizedekben Harf és egy
holland védence a Reckitt Benckiserré, a világ egyik legnagyobb
fogyasztásicikk-cégcsoportjává alakította át a családi
vállalkozást. 2012-ben Harf és két segédje a Reckitt-
osztalékokból és -részvényeladásokból megalapította a JAB-ot
mint Reimannék saját befektetési cégét, amely a kávéra, a
szénhidrátra, a szépségcikkekre és a luxusárukra fókuszált.
2019-ben a kisállatgondozás is bekerült a JAB portfóliójába.
Harf kopasz, szúrós tekintetű, mosolygós ember. Szívesen
visel farmert, színes márkás inget nem betűrve, vastag fekete
keretes szemüveget, amilyet építészek és művészek hordanak,
nem pedig komoly német vezérigazgatók. Sokkal
kozmopolitább, mint az átlagos globális vezetők – hol
Londonban, hol Milánóban, hol New Yorkban él –, és jobbak a
kapcsolatai is. Harf a JAB-ot példaképe, a Berkshire Hathaway
mintájára tervezte. És ugyan az ő eredményei nem olyan
látványosak, mint a Warren Buffetté, mindenki, aki valaki akar
lenni, igyekszik valamennyi pénzt befektetni a JAB-be. Buffett-
től és kedvenc bankárjától, a volt Goldman Sachs-partner Byron
Trott-tól kezdve a 3G nevű brazil beruházási cégen és a francia
Peugeot-gyáron át a belga és kolumbiai sörösdinasztiákig:
mindenki befektetett a JAB-be, és együttműködött Harffal.
Amikor korábban a céget kutattam, Harf e-mailen küldött rövid
válaszai mindig óvatos megfogalmazásról árulkodtak,
meglehetősen általánosak voltak, és kevés információt
tartalmaztak. A JAB-bal és Reimannékkal kapcsolatban mindent
homály fedett, ezt a kommunikációs stratégiát Harf tervezte
meg, az üzleti vonalat egy drága New York-i PR-cég vitte, a
családét pedig egy düsseldorfi szóvivő. A Bild felfedezései
bombát dobtak erre a gondosan irányított imázsra. De
lehetőséget kínáltak a változtatásra is. „A múltbeli felelősség
elismerésével megelőzhetők a cég veszteségei a jelenben és a
jövőben” – írta később Harf nekem. „Ha választanom kellett
volna a cég érdekei és a múlt iránti felelősség közt, azt hiszem,
az utóbbit választottam volna”.[12]
2.
 Az 1990-es években a német vállalatok a külső nyomás
hatására kénytelenek voltak szembenézni náci múltjuk egy
olyan szeletével, amelyről évtizedekig nem vettek tudomást: a
több millió kényszer- és rabszolgamunkás brutális
alkalmazásával.[13] A berlini fal ledőlt, a Szovjetunió
összeomlott. A hidegháborúnak vége lett, és Németország végre
egyesült. Több mint egymillió túlélő kényszermunkás szabadult
ki évtizedek után a vasfüggöny mögül, és sokuk dühe a német
vállalatokra irányult, amelyek a náci uralom alatt
kizsákmányolták őket. Az Egyesült Államokban a túlélők
csoportos pereket indítottak a német cégek ellen, hirdetések
szólítottak fel a német vállalatok és termékeik bojkottjára. Egy
globalizálódó világban a német cégeket meglegyintette annak
szele, mit is okozhatnak a megoldatlan ügyek a nácikkal – a
részvényeik árát, az eladásaikat és a helyzetüket tekintve.
Néhány cég betekintést engedett az archívumába, hogy a
történészek kutathassák a cég szerepét a Harmadik
Birodalomban; néhányan maguk kérték a kutatást. A Daimler–
Benz, a Volkswagen, az Allianz és a Deutsche Bank a
legjelentősebbek közülük.
Mire ezeket a tanulmányokat megrendelték, már egyik
nemzetközi német céget sem üzleti dinasztia vezette. A Flickek
és a Quandtok régóta elszakadtak a Daimlertől, ahogy a von
Finckek is az Allianztól és a Münchener Rücktől. A dinasztikus
befolyás a Volkswagennél Ferdinand Piëchre, Anton Piëch és
Ferdinand Porsche tekintélyes leszármazottjára korlátozódott.
Ő 1993-ban kezdte vezetni a Volkswagen-csoportot, évekkel
azután, hogy a tanulmányt megrendelték, de az elégedetlen
igazgatók, akik korábban ezt a pozíciót betöltötték, máris
kiszivárogtatták, hogy Piëch nem megfelelő választás a cég
élére, mert az apja és a nagyapja több tízezer kényszer- és
rabszolgamunkást használt a Volkswagennél.[14] Piëch
ellenségei azt állították, hogy a kinevezése miatt rossz lesz a
Volkswagen sajtója Amerikában, pedig ez a Volkswagen
legfontosabb növekvő piaca. Piëch túlélte a támadást, és
egyetlen másik német cég sem tett semmiféle erőfeszítést a
kilencvenes években, hogy fényt derítsen családja Harmadik
Birodalomban játszott szerepére.
A Flick-dinasztia egyik ága – konkrétan Otto-Ernst Flick fiai,
Muck és Mick – volt az első, amelyik nyilvános visszatetszést
tapasztalt, miután vezetéknevüket akadémiai és művészeti
filantróp adományokhoz adták. Őket a Flick-konglomerátumból
több százmillió német márkáért a nagybátyjuk, Friedrich Karl
vásárolta ki még 1975-ben – a nővérükkel, Dagmarral együtt,
aki sokkal kevesebb pénzt kapott, mint a fiúk, mivel eleve
feleannyi részvénye volt.[15]
1992-ben Muckot, aki Londonban élt, beválasztották az
Oxford University adományozói tanácsába, miután az első
adománya 350 ezer font volt.[16] Ebből a pénzből Flick nevén
egy tanszéket hoztak létre a Balliol College-ban. 1996-ban
azonban Muck visszavonta a nevét és a pénzét, mert
tiltakozáshullám indult a Flick család múltja miatt. A
tiltakozókat dühítette, hogy Flickék mindaddig nem voltak
hajlandók kompenzálni a kényszer- és a rabszolgamunka
túlélőit. Noha a multimilliomos Muck egy, a The Daily
Telegraphnak írott nyílt levelében kifejezte „irtózatát amiatt,
ami Németországban történt a Harmadik Birodalom idején”,
valamint „mélységes személyes szégyenét a nagyapja
részvételéért ezekben a borzalmas eseményekben”[17], a The
Jewish Chronicle című lapnak azt mondta, hogy a kárpótlás
„nincstelenné” tenné, és hozzátette, „hogyan is lehetne pénzzel
jóvátenni az emberi tragédiát?”.[18]
Noha az Oxfordon a felháborodás elült, miután Muck
visszavonta a támogatását, a kompenzációról szóló Flick-vita
épp csak elkezdődött. 2000 augusztusában a német állam és
német cégek Berlinben létrehozták az Emlékezet, Felelősség és
Jövő (Erinnerung, Verantwortung und Zukunft, EVZ) nevű
alapítványt. Az alapítvány a német és amerikai kormány közti
megállapodás után jött létre.[19] Ennek értelmében
kompenzációs kifizetések járnak a kényszer- és
rabszolgamunka túlélőinek azzal a feltétellel, hogy nem
indítanak jogi eljárásokat amerikai bíróság előtt. Ahogy egy
történész írta: „Ily módon a német kormány és a német ipar
együttesen megalkotott egy olyan retorikát, amelyben ismét
csak nincs jelen a jogi felelősség egyéni beismerése… A német
kormány morális magaslatra helyezkedett, miközben a jelentős
elkövetők kényelmesen eltűnhettek a valódi bűntudat nélküli,
látszólagos felelősség fátyla mögött.”[20] A német állam részéről
Otto von Lambsdorff gróf volt a tárgyaló, az egyetlen miniszter,
aki lemondani kényszerült a Flick-féle vesztegetési botrány
miatt. A volt politikust adócsalásért is elítélték, de ez nyilván
nem volt akadálya annak, hogy a kompenzációs tárgyalások
vezetője legyen.
2001 és 2006 között az EVZ körülbelül 4,4 milliárd eurót
fizetett ki több mint 1,66 millió volt kényszermunkásnak[21]. A
majdnem 300 ezer, a koncentrációs tábort és a gettót túlélő
rabszolgamunkásnak a legmagasabb összegű kompenzáció
7670 euró volt fejenként. Az 1,35 millió túlélő kényszermunkás
2560 eurót kapott. A német állam és a német vállalatok egyenlő
mértékben járultak hozzá az összesen 5,2 milliárd euróhoz, ami
az alapítvány rendelkezésére állt. De ennek az összegnek több
mint 60 százaléka mindössze 17 vállalattól érkezett a 6500
német cég közül, amelyek befizettek az EVZ alapítványba. 17
cég közt olyan nagy nevek voltak, mint az Allianz, a BMW, a
Daimler, a Volkswagen, a Siemens és a Krupp. Körülbelül 1560
német cég csak 500 euró körüli összeggel járult hozzá az
alapítványhoz – legjobb esetben is szimbolikus gesztusként.
A német vállalatok által megígért pénzeknek be kellett volna
folyniuk, mire az EVZ alapítvány 2000-ben létrejött. Ehhez
képest, amikor az EVZ elkezdte működését, még több száz
milliónyi hozzájárulás hiányzott. A Quandtok és Reimannok
által vezetett cégek befizették a rájuk eső összeget, akárcsak a
Porsche–Piëch família és Oetkerék. Flickéket felszólította az
alapítvány, hogy fizessenek. Eredménytelenül.
2001-ben, amikor Muck öccse, Mick bejelentette egy zürichi
múzeum építését, amelyet Rem Koolhaas tervez, hogy otthont
adjon Mick kortárs képzőművészeti gyűjteményének, ismét
fellángolt a kompenzációs vita. Hatalmas tüntetések
szerveződtek a múzeum terve ellen. Mick visszakozott, és
ehelyett egy berlini múzeumnak adta kölcsönbe a gyűjteményt
2004-ben. Ekkor a történet ismét közbeszéd tárgya lett. A
felháborodás csúcspontján Mick testvére, Dagmar nyílt levelet
írt a Die Zeitnak, amelyben bejelentette, hogy 2001 elején
milliókkal járult hozzá névtelenül az EVZ alapítványhoz, és
felkért egy csapat német történészt, hogy írja meg a Flick-cég és
család történetét a 20. században.[22] Dagmar példáját
hamarosan a bátyjai is követték. Különösen Mick utánozta
szolgaian a nővérét: először milliókat adományozott az EVZ-
nek, majd pedig finanszírozta öt történész munkáját, akik a
Flick-konglomerátum működését vizsgálták a Harmadik
Birodalom idején.[23]
3.
Noha nagy felfordulást okoztak, ez a három testvér
mégiscsak „kis hal” volt a Flick-dinasztiában. Ők csak milliókat
értek. A családi milliárdok a nagybátyjukhoz, Friedrich Karlhoz
tartoztak. Aki néhány évvel azután, hogy eladta a cégcsoportot
a Deutsche Banknak 2,2 milliárd dollárért, Ausztriába költözött,
és ott is halt meg 2006-ban, 79 éves korában.
De halálában sem szabadulhatott a Flick család rossz
hírnevétől. 2008-ban sírrablók vitték el a holttestét tartalmazó
300 kilós koporsót az osztrák tóparti város, Velden
mauzóleumából. 6 millió euró váltságdíjat követeltek az
özvegyétől, Ingridtől, a törékeny szőke nőtől, akit egyfolytában
testőrök védtek.[24] Friedrich Karl maradványait később
Magyarországon találták meg, és újratemették Veldenben.
„Végül hazatért a férjem” – mondta Ingrid egy német
bulvárlapnak. „A reménykedésnek és a félelemnek vége. Az
imáim meghallgatásra találtak.”[25]

Ingrid Flick
Akárcsak az apja, Friedrich Karl sem volt hajlandó
kárpótolni a kényszer- és rabszolgamunka túlélőit, és sosem
járult hozzá az EVZ-hez. 2006-ban négy gyermeke – két
feleségtől – egy-egy negyedét örökölte a hatmilliárdos
vagyonnak. A két fiatalabb, az ikrek csak hétévesek voltak,
amikor az apjuk meghalt. Ők – egy fiú és egy lány – lettek a
legfiatalabb milliárdosok a világon.[26] A pénzt a Flick család
Bécs központjában, az Operaház mellett lévő irodája fekteti be;
az anyjuk, Ingrid, aki egy asztalos lánya és volt szállodai
recepciós, kezeli a vagyont és irányítja az alapítványt.
Ingrid büszke jótékonysági tevékenységére. „Mindenhol
segítek, ahol hasznosnak és szükségesnek tartom” – nyilatkozta
2019-ben egy regionális osztrák lapnak.[27]
Öt évvel azelőtt például, „egy igen jelentős összeget”
adományozott a Tel-avivi Művészeti Múzeumnak, amelyet
részben „a zsidó, muszlim és keresztény gyerekek kultúrák
közötti csereprogramjára, a »Művészet útja a békéhez«
elnevezésű programra” használtak fel.[28] Mindazonáltal a
Flick-birodalom áldozatainak megsegítése láthatóan sosem volt
elég fontos ügy a Flick család számára Friedrich Flick halála
után. Bőkezűségük ellenére Ingrid és Friedrich Karl idősebb
lányai egyetlen centet sem adtak az EVZ-nek.
Mindeközben Ingrid az elnöke a düsseldorfi Friedrich Flick
Alapítványnak. Ezen keresztül juttat pénzt oktatási, orvosi és
kulturális ügyekre, főleg Németországban és Ausztriában; egy
olyan alapítványon keresztül, amely még mindig egy elítélt náci
háborús bűnös nevét viseli, akinek a gyáraiban és bányáiban
emberek ezrei dolgoztak és haltak meg kényszer- vagy
rabszolgamunkásként, köztük több ezer zsidó. De ha az
alapítvány weboldalát nézzük, onnan nem derül ki semmi, sem
a Flick-vagyon sötét múltjáról, sem az alapító atyáról.
Voltaképpen Ingrid „fő szempontja” elnökként „az alapítvány
filantróp tevékenységeinek folytatása az alapító, Friedrich
Flick” és Ingrid néhai férje szellemében – a két férfi sok
mindenről volt híres, a jótékonyságról a legkevésbé.[29]
Flick a nevét viselő alapítványt 1963-ban hozta létre,
nyilvánvalóan „kimosakodás” céljából.[30] A nürnbergi elítélt a
filantróp tevékenység révén remélte helyreállítani és
fényesíteni a nevét, hogy 80. születésnapjára megkaphassa
Németország egyik legmagasabb központi kitüntetését, az
érdemrendet. A taktika be is vált. Aztán 2006-ban Ingrid vette át
az alapítvány elnöki posztját, és változatlanul hagyta a nevét.
 Egy másik intézmény viszont más utat választott.[31] 2008-
ban Friedrich Flick nevét, országos figyelmet kapó, heves helyi
viták után, eltávolították a szülővárosában, Kreuztalban lévő
gimnáziumról.[32] Egy iskolát nem lenne szabad egy elítélt náci
háborús bűnösről elnevezni, mondták azok, akik a név
eltávolítását akarták. Egy másik prominens oktatási intézmény
azonban nem volt olyan lelkes a tekintetben, hogy a történelmi
tényeket az adomány utáni vágy elé helyezze.
2015 óta a Friedrich Flick Alapítvány társfinanszírozója volt
több jelentős akadémiai kezdeményezésnek a híres frankfurti
Goethe Egyetemen, köztük nagy presztízsnek örvendő német
diákösztöndíjnak is.[33] [34] 2018-ban a Flick Alapítvány átvette
egy gazdaságtörténeti vendégprofesszori státusz
társfinanszírozását az Edmond de Rothschild-csoporttól, amely
a zsidó bankárdinasztia svájci francia ága. Azóta a Princetonról,
a Berkeley-ről és Oxfordból is érkeznek vendégtanárok a Flick-
pénznek köszönhetően.[35] A befektetés megtérült. A Friedrich
Flick Alapítvány helyet kapott az egyetemi alapítvány
kuratóriumában.[36]
Nem ez az első alkalom, hogy a Goethe Egyetem pénzt
fogadott el egy náci kufár nevét viselő alapítványtól, és ezáltal
dicsőséget szerzett neki. 2015-ben az egyetem az egyik
előcsarnokának az Adolf Messer nevet adta, miután már egy
évtizede pénzt kapott egy ugyanilyen nevű alapítványtól. Nem
volt titok, hogy Adolf Messer korán belépett az NSDAP-ba, sokat
keresett a fegyvergyártáson és a kényszermunka használatán a
gépgyárában. A diákok azonban tiltakoztak a megcsúfolás ellen.
„Adolf Messer semmi esetre sem lehet példakép a Goethe
Egyetem diákjai és tanárai számára” – mondták.[37] A
protestálás végül eredményes volt. Az előcsarnokot négyéves
vita és tiltakozás után 2019-ben átnevezték, a Messer család az
alapítványnak is másik nevet adott.[38] [39]
De a Friedrich Flick Alapítvány adományai egyre jönnek,
nem is titokban – egészen mostanáig.
Németországban sok más alapítvány is olyan üzletemberek
nevét viseli, akik a náci rezsimet támogatták, hasznot húztak
belőle, és a háború után elítélték őket. Itt van például az Alfried
Kruppról és Fritz Thyssenről elnevezett alapítvány. Őket
legalább nem lehet azzal vádolni, hogy takargatták a múltjukat.
Míg a Friedrich Flick Alapítvány továbbra is hallgat a Harmadik
Birodalom örökségéről, a Krupp-pal és Thyssennel kapcsolatos
jótékonysági intézmények átláthatóbbak; a weboldalán
mindkettő közöl információt a névadójuk náci meggyőződéséről
és bűneiről.[40] Aki adományt kap ezektől az alapítványoktól,
legalább megtudhat valamit arról a személyről is, akinek a
nevét az alapítvány viseli.
Ingrid Flick egyszer a következőket mondta az ikreiről: „A
gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy csöppet sem
különlegesek, de a Flick név kötelez.”[41] Vajon Ingrid esetében
mit jelent az, hogy „kötelez”? Ha Flick asszony bűnbánatát
nézzük a piszkos vagyon és a bűnös múlt miatt, hát nem sokat.
Noha Ingrid Flick bűnrészes az örökölt vagyonához tapadó
bűnök eltemetésében, közelről sem az osztrák örökösnő az
egyetlen.
 4.
2007. szeptember 30-án, nem sokkal éjfél előtt, előzetes
beharangozás nélkül egy dokumentumfilmet vetítettek
Németország legfontosabb közszolgálati csatornáján. Das
Schweigen der Quandts (A Quandtok hallgatása), ez volt a címe.
A vészjósló hang feszültséget sejtetett, amikor a bevezetőben
feltette a kérdést: Vajon a Quandtok, Németország leggazdagabb
dinasztiája szándékosan rejtegeti családi múltját?[42] A Herbert
halála óta eltelt 25 évben a mogul leggazdagabb és leginkább
szem előtt lévő örökösei – azok, akik a BMW-t irányítják – szinte
teljes némaságot fogadtak a médiában. Miközben 2002-ben egy
bestselleréletrajzban számos durva állítás látott napvilágot
Günther Quandt harmadik birodalombeli tevékenységéről,
Herbert örökösei a BMW-nél egyetlen szót sem szóltak a
Quandtok nyilvánosságra került sötét múltjáról.[43] A
dokumentumfilm azonban végül rákényszerítette őket.
A film középpontjában két túlélő rabszolgamunkás
vallomása állt, akik az AFA hannoveri gyárában dolgoztak, és az
ottani altáborban tartották fogva őket. Az egyikük, egy
nyolcvanas éveiben járó dán férfi Quandték gyárának és az SS
vezette altábornak az egykori területén adott interjút. A
helyszínen beszélt a tábor pokoli voltáról. „Amikor álmodom, itt
vagyok” – mondta Carl-Adolf Soerensen, miközben rémülten
nézett körül. „És ez így marad, amíg élek.”[44]
1972-ben az AFA utódcége, a Varta visszautasította egy
csoport dán túlélő rabszolgamunkás kompenzációs igényét.
„Mivel sem jogi, sem erkölcsi kötelezettséget nem látunk, amely
a cégünk bűnös viselkedéséből lenne származtatható, a
megértésüket kérjük, amiért a kérésüket nem vesszük
számításba” – írta a Quandt tulajdonában álló cég.[45] A
dokumentumfilmben Soerensen reagált erre a nyilatkozatra:
„Durván és arrogánsan válaszoltak. Megaláztak bennünket”.[46]
Az 1980-as évek végén a Varta végül pénzt adott egy másik,
ehhez kapcsolódó célra: a neuengammei koncentrációs tábor
emlékhelyként való megőrzésére.[47] Igaz, még akkor is
kitartóan kellett dolgoznia az adományt kérő bizottság
elnökének azon, hogy meggyőzze a Vartát. És miután a Varta
végül átküldte a csekket az emlékhelyre – mindössze 5000
német márkát, amely olyan kevés volt, hogy az elnök azt hitte,
elírás történt –, az elemgyártó nagyvállalat költségszámlát kért
róla, hogy leírhassa az adójából.
Míg a leggazdagabb Quandtok nem voltak hajlandók interjút
adni a dokumentumfilmhez, Herbert többi gyereke közül az
egyik megszólalt. Sven Quandt a Varta egy részét örökölte, és
bent ült a felügyelőbizottságban is. A filmben mosolyogva
hárított el minden erkölcsi felelősséget az örökölt vagyonával
kapcsolatban, és minimalizálta az apja és nagyapja érintettségét
a Harmadik Birodalom bűneiben. A Quandt-örökös
Németországot is nógatta, hogy lépjen túl a náci múlton: „Meg
kell próbálnunk felejteni. Történtek hasonló dolgok… az egész
világon. És azokról már senki nem beszél”.[48]
Az adás több millió nézőt vonzott. A Quandtok számára igazi
PR-katasztrófát jelentett. A túlélő rabszolgamunkások meggyőző
vallomása és Sven elutasító, érzéketlen megszólalásai olyan
disszonanciát teremtettek, amit nem lehetett nem észlelni.
Sajnos, a dokumentumfilmbe hiba is csúszott, miszerint a
Quandtok gazdagsága a náci érában gyökerezik, a vagyon a
kényszer- és rabszolgamunkások szenvedéséből nőtt ki. Ezzel a
hamis állítással indokolták a Quandtok a hallgatásukat. A
következtetés ugyanis félrevezető: Günther Quandt már akkor
is Németország egyik leggazdagabb embere volt, amikor Hitler
hatalomra került.
2007. október 5-én, öt nappal az adás után Herbert és Harald
örökösei kiadtak egy rövid közös nyilatkozatot. A
dokumentumfilm vádjai „megrendítették” a családot, mondták.
Beismerték, hogy nem voltak tisztában a Harmadik Birodalom
alatti történetükkel. Arra készülnek, hogy megbízzanak egy
történészt, aki függetlenként kikutatja a család náci múltját.
Kinyitják az archívumot, hogy megkönnyítsék a kutatást, és
publikálják az eredményt. Végül megkérték a médiát, hogy
„kezelje úgy a történetüket, mint egy német üzleti dinasztiáét,
óvatosan és tisztességes módon”.[49] Sok volt ez, főként egy
olyan családtól, amelyik még mindig megtagadta az alapvető
tiszteletet a gyáraiban kizsákmányolt, túlélő kényszer- és
rabszolgamunkásoktól. A családi nyilatkozat még csak egy
bocsánatkérést sem tartalmazott.
Noha Németország leggazdagabb famíliája alig adott
interjút, Herbert örökösei a BMW-nél 1986 óta kiosztanak egy
újságírói díjat – a Herbert Quandt Médiadíjat, amellyel minden
évben 50 ezer euró is jár. A díj egy olyan ember nevét viseli,
akinek „szinte beteges hajlama volt a titkolózásra”.[50]
Hónapokkal a dokumentumfilm vetítése után három
főszerkesztő lemondott a tagságáról a díjat odaítélő
kuratóriumban. Nem akartak részt venni a Herbert nevét viselő
díj kiosztásában addig, amíg a család náci múltjának kutatása
zajlik. De a BMW-örökös Quandtok azóta is minden évben
kiadják a díjat.
2008-ban a díjátadó ceremónián Stefan Quandt,
Németország leggazdagabb örököse volt a családból az első, aki
nyilvánosan kifejezte sajnálkozását, amiért a családja kényszer-
és rabszolgamunkásokat alkalmazott a gyáraiban a Harmadik
Birodalom idején. Bocsánatot ugyan nem kért, de kifejezte
szomorúságát a sok kényszermunkás miatt, akik a háború alatt
a Quandt-gyárakban szenvedtek és haltak meg. Günther és
Herbert kénytelen volt „félelemben és bizonytalanságban
dolgozni” – jelentette ki Stefan.[51] Zavarba ejtő állítás ez,
tekintve, hogy maga Günther Quandt sem így látta.
Memoárjában a nagyapja azt írta, hogy bármikor elhagyhatta
volna a náci Németországot, de ott maradt, hogy működtesse a
cégeit és a gyárait.[52]
2008 novemberében, öt hónappal Stefan nyilatkozata után a
nővére, Susanne Kletten, Németország leggazdagabb asszonya
először beszélt egy újságírónak a magánéletéről. A Financial
Times Deutschlandnak tett váratlan nyilatkozatának sok oka
volt. Az egyik, hogy Susanne éppen akkor keveredett ki egy
problémás viszonyból.[53] Előző ősszel, miközben a családja náci
múltjáról szóló dokumentumfilm megrengette Németországot,
a férjes Quandt-örökösnőt megzsarolta korábbi szeretője, Helg
Sgarbi, aki milliókat követelt tőle. A svájci csalónak volt egy
bűntársa, aki titokban lefilmezte a pár együttlétét egy
hotelszobában. Susannét azzal zsarolták, hogy ha nem fizet,
Sgarbi elküldi a felvételt a családjának, a sajtónak és a BMW
igazgatóságának – a nő ugyanis tagja volt a cég
felügyelőbizottságának. Végül Susanne a rendőrséghez fordult,
Sgarbit letartóztatták, a zsarolás pedig szalagcím lett az egész
világon.
Az interjú éppen ezért csak röviden érintette a család náci
múltját. Susanne nem terelte el a szót, és nem vont le
elhamarkodott következtetéseket, ahogy az öccse tette. „Fény
derült valami sötét dologra” – mondta a Quandt-örökös. „Ez
még mindig jobb, mint ha az hatalmasra növekedett volna a
sötétben… Jobb tudni, mi van ott, mint nem törődni vele.”[54]
Végül a 46 éves Susanne így nyilatkozott: „Sosem fogom
elveszíteni a tiszteletem és szeretetem az apám iránt. Senki nem
ítélheti meg, milyen volt akkor élni.”
Még három évbe telt, mire a Quandtok által megbízott
történészprofesszor, Joachim Scholtyseck és kutatótársai
befejezték a munkát. Az 1183 oldalas könyv, amely 2011
szeptemberének elején jelent meg, tengernyi bizonyítékot
sorakoztatott fel Günther, Herbert, a felső vezetők és a Quandt-
cégek bűnrészességére a Harmadik Birodalom idején. Günther
könyörtelen opportunista volt, nem elkötelezett náci, legalábbis
Scholtyseck szerint. Mindazonáltal a vállalkozói tevékenysége
„elválaszthatatlanul” kötődött a náci bűnökhöz, írta a történész.
[55] Günther vágya, hogy a vagyonát növelje, olyan erős volt,
hogy „nem maradt mellette hely a törvény és az erkölcs
legalapvetőbb kérdéseinek”.[56] Scholtyseck következtetése: „A
család feje a náci birodalom része volt.”[57]
Günther „könnyű szívvel és szégyenletesen korán távolította
el a zsidó bizottsági tagokat” – írta a professzor.[58] És
felfedezett még több árjásítást is, amelyeket az apa és a fia
követtek el: „Quandt nem tartozott a »barátságos« vevők közé,
akik eleget tettek a kötelezettségeiknek… Inkább ahhoz a nagy
csoport árjásítóhoz tartozott, akik tudatosan és hideg fejjel
kihasználták a zsidó tulajdonosok helyzetét, hogy átvehessék a
cégeiket” – magyarázta. „Az árjásításokkal kapcsolatban sem a
legitimitás, sem a morális fenntartások nem merültek fel
Günther Quandtnál, a fiánál, Herbertnél vagy az
igazgatóikban.”[59]
A történész keményen ítélte meg Herbert szerepét a náci
korszakban: „Kétség sem férhet hozzá, hogy Herbert… tudta,
hogy a Quandt-csoport milyen mértékben volt érintett a rezsim
jogtalan cselekedeteiben, a kényszermunkások és koncentrációs
tábori foglyok használatában, valamint az árjásításokban.
Legjobb tudásunk szerint semmilyen fenntartása nem volt az
apja tetteivel kapcsolatban, sem akkor, sem utólag. Mi több,
azáltal, hogy a cég élére került, ő maga közvetlenül is felelőssé
vált a jogtalan cselekedetekért.”[60]
5.
2011 szeptemberében Stefan Quandt és az unokatestvére,
Gabriele, Harald egyik lánya leült a tekintélyes német hetilap, a
Die Zeit két újságírójával a család első és máig egyetlen
interjújára, hogy a kutatás eredményeiről beszéljen. Az egyik
újságíró Rüdiger Jungbluth volt, aki a 2002-ben megjelent nagy
sikerű életrajzot írta a Quandt famíliáról, és először tárta a
család náci múltját a szélesebb közönség elé.
Gabriele megdöbbenését és szégyenét fejezte ki amiatt,
ahogy a kényszer- és rabszolgamunkásokat kezelték a Quandt-
gyárakban a Harmadik Birodalom idején. A következőket
mondta: „Ez fáj. Günther Quandt a nagyapánk. De szerettük
volna, ha valaki más az. Vagy inkább: szerettük volna, ha ő
másmilyen.”[61] A dokumentumfilm, noha van benne hiba,
mozgásba hozott dolgokat, mondta Gabriele: „Fájdalmasnak és
felháborítónak találtam a gyanúsítást, hogy a nyilvánosságtól
való tartózkodásunk azt sugallta, hogy csontvázak vannak a
szekrényünkben, és hogy a pénzünk kétes forrásokból
származik. De ez felébresztett minket.”
A jelek szerint azonban nem mindenkit ébresztett fel. Stefan
ismét védekezni kezdett. Az interjú azzal kezdődött, hogy
Németország leggazdagabb örököse felsorolta, amit a kutatás
megerősített, hogy nagyapja, Günther mi nem volt: „… nem volt
antiszemita. Nem volt meggyőződéses nemzetiszocialista. És
nem volt háborús uszító.” Günther számos árjásítása újdonság
volt a 45 éves Quandt-örökösnek. A felfedezést „fájdalmasnak”
találta. De még így sem osztotta Scholtyseck megállapítását,
miszerint a nagyapja része volt a náci rezsimnek: „Inkább azt
mondanám, hogy a »náci rendszernek«. A »rezsim« szerintem a
politikai vezetést jelenti, amelyhez nem tartozott. Kihasználta a
lehetőségeket, amiket a rendszer az iparmágnásoknak kínált, de
nem követte azok ideológiai célját.”
És noha Stefan elismerte, hogy a kényszermunkásoknak
borzalmas körülményeket kellett elviselniük a család
gyáraiban, és „szomorú igazságnak találta, hogy akadtak
emberek, akik nem élték túl a kényszermunkát a Quandt-
cégekben”, a BMW-örökös azt állította, hogy Günthernek „nem
volt célja az emberek megölése. Ez olyasvalami, ami unokaként
közel áll a szívemhez. Azt a vonalat nem lépte át. A
kényszermunka alkalmazása abban a rendszerben, abban a
korban szükséges volt a termelés biztosításához. A német
férfiak a fronton tartózkodtak”. Stefan figyelmen kívül hagyta a
tényt, hogy Günther közvetlen hasznot húzott a fronton történt
öldöklésekből, pusztán azzal, hogy Németország egyik
legnagyobb fegyver- és tölténygyártója volt.
Míg Stefan beismerte, hogy az apja, Herbert szintén részét
képezte a náci rendszernek, és részt vett a kényszer- és
rabszolgamunka kihasználásában, úgy találta, hogy a Harmadik
Birodalom korszaka túl rövid volt ahhoz, hogy annak alapján
értsük meg Herbertet, és ítéljük meg „az egész személyiségét a
cselekedeteiből. Ő az apja árnyékában élt”. Stefan az interjúban
bejelentette, hogy az anyjával, Johannával és a nővérével,
Susannéval együtt pénzt adományoz Berlin kényszermunka-
dokumentációs központjának. A központ egy érintetlen
táborban található, ahol 200 nőt tartottak fogva, és dolgoztattak
a Pertrix gyárban, amit a háború idején Herbert irányított. Az
örökösei több mint 5 millió eurót adnak a renoválásra, valamint
az oktatási programokra és a kiállításokra, utóbbiak közül arra
is, amely a Pertrixben folyó kényszer- és rabszolgamunkáról
szól. Stefan ellátogatott a központba, és lenyűgözte az ott
látható megemlékezés.[62]
Amikor az újságírók arról kérdezték, mit gondol a féltestvére
azon kijelentéséről, hogy Németországnak el kellene már
felejtenie a náci múltját, elismerte, hogy Sven válaszai
szerencsétlenek voltak: „Nem látom, hogy Németországban
lenne olyan időszak, amikor azt mondhatnánk: többé nem
kellene a náci korszakra gondolnunk, és soha többé nem kell
reflektálni rá. De az sem lehetséges, hogy ez az ország csak a
nemzetiszocializmus 12 évén keresztül határozza meg
önmagát.”[63] Stefan először azonban kiállt Sven mellett,
mondván, „nem volt felkészülve ezekre a kérdésekre”.
Igazságtalannak találta, hogy egy riporter anélkül feltehet neki
vagy egy rokonának kérdéseket, hogy előre figyelmeztetné,
vagy esélyt adna rá, hogy átgondolhassa. Mindezt egy újságírói
díj adományozója mondta.
Stefan a család távolságtartását az apjától és a nagyapjától
szükséges, de „súlyos és fájdalmas” belső konfliktusként
jellemezte. Mégis: a beismerések ellenére alig változott valami a
fiatalabb, bűnbánóbb Quandtok esetében. A BMW-örökös
Quandtok nem hajlandók levenni Günther nevét a Bad
Homburg-i központjukról. „Nem tudjuk és nem is akarjuk
kitörölni Günther Quandtot a történelmünkből. De emlékezni
fogunk a dicsőséges és sötét oldalára is. Minden más túl
egyszerű lenne” – mondta Stefan az interjúban. Németország
leggazdagabb családja úgy döntött, hogy Herbert nevét is
megtartja az újságíródíjban és az egyik alapítványukban is.
Stefan úgy gondolta, hogy az apja esetében „egy élet munkája”
igazolja ezt. A Quandt-örökös nem találta furcsának, hogy
médiadíjat adományoznak egy olyan ember nevében, aki
nemigen beszélt a sajtóval, valamint „közvetlen felelőssége”
volt a Harmadik Birodalom bűneiben. Akárcsak annak idején
Herbert, Stefan sem tudott vagy nem akart kilépni az apja
árnyékából.
Stefan az interjúban azt mondta, hogy a történelmükről
szóló tanulmány megrendelésével a legfontosabb céljuk a
„nyíltság és átláthatóság” volt. De az interjú után eltelt
évtizedben, ha bárki megnézte a Herbert Quandt Médiadíj
weboldalát, és elolvasta a névadó életrajzát, említést sem talált
a náci korszakban végzett tevékenységéről, kivéve egyvalamit:
1940-ben csatlakozott az AFA igazgatótanácsához. Semmit nem
közöltek sem az ő bűneiről, sem az apjáéiról, vagy a gyárairól. A
weboldal leírása a Scholtyseck-kutatásról elképesztően gyenge
volt. A kutatás okai és az eredmény súlya teljességgel hiányzott,
és a Harmadik Birodalmat sem említették. Ebből kiolvasható a
kutatás megszületésének igazi motivációja – a nyilvánosság
nyomása, és nem az őszinte vágy a múlttal való szembenézésre.
Ez az eufemisztikus nyilatkozat a legtöbb, ami a weboldaltól telt
a kutatás okát illetően: „Ahogy más, a 20. században fontos
cégek és vállalkozó családok esetében, hangos felszólítás
érkezett a család üzleti történetének teljes körű feltárására.”[64]
 Csak 2021 októberének utolsó hetében, több mint 10 évvel a
kutatás megjelenése után, de csak néhány nappal a legutóbbi
sorozatos vizsgálódásaimat követően, Herbert „tisztára mosott”
életrajza helyett a weboldalon hirtelen megjelent egy bővebb
változat. Ebben szerepel néhány részlet a Harmadik Birodalom
alatti tevékenységéről, Scholtyseck pár eredménye és
következtetése, és az ok, amiért a kutatás létrejött: a
közvélemény nyomása.
6.
Eleinte úgy tűnt, gördülékenyen mennek az Oetker-dinasztia
dolgai, miután elszámoltak az apjuk bűneivel. 2013
októberének közepén, két évvel a Quandt-örökösökkel készült
interjú után a Die Zeit két újságírója leült a sajtógyűlölő
örökössel, hogy megbeszéljék egy másik, a család által rendelt
kutatás eredményeit a gyárukról és a család történetéről a
Harmadik Birodalom idején.[65] Ismét Rüdiger Jungbluth volt az
egyik újságíró. 2002-es Quandt-életrajza után az Oetker
famíliára összpontosított – a könyv 2004-ben jelent meg. Noha
Jungbluthtól megtagadták a hozzáférést az Oetker-
archívumhoz, így is rengeteg dolgot talált a náci
kapcsolataikról.[66] Most, hogy a családfő néhány éve meghalt,
és a kutatás megjelenés előtt állt, az egyik Oetker végül hajlandó
volt beszélni.
Rudolf-August Oetker 90 évesen halt meg Hamburgban 2007
januárjában – ő volt az utolsó náci milliárdos. A volt Waffen-SS-
tiszt, akit részben Dachauban képeztek ki, egy nemzetközi
konglomerátumot hagyott hátra Bielefeldben, évi 15 milliárd
dolláros bevétellel, és hajózási, élelmiszeripari, valamint az
üdítőgyártásban, privátbanki és luxushotelekben fekvő
érdekeltségekkel. Dr. Oetker fagyasztott pizzái és pudingporai
az egész világon ismertek. Három házasságból származó nyolc
gyermeke egyenlő részt örökölt a családi üzletből, ezzel
mindegyikük milliárdos lett.[67] Rudolf-August Oetker halálával
azonban néhány kérdés megválaszolása is az utódokra maradt.
Az apjuk ritkán beszélt a gyerekekkel a náci időkről és a
háborúról, de azt tudták, hogy Dachauban volt. A halála előtti
évben Rudolf-August megjelentetett egy emlékiratot, Vom Glück
verwöhnt (A szerencse elkényeztetettje) címmel, amelyben
láthatóan kevés szó esett életének erről a szakaszáról. 2008-ban,
a halála után egy évvel, a gyerekei saját kezdeményezésükre
megbíztak három történészt, hogy kutassák fel a gyáraik, az
apjuk és az ő mostohaapja, Richard Kaselowsky a Harmadik
Birodalom idejére eső tevékenységét. Amíg Rudolf-August élt,
megtiltotta, hogy ilyen tanulmány szülessen, a Quandtokról
szóló dokumentumfilm azonban arra késztette Oetkeréket, hogy
tisztázzák a dolgot, mielőtt a sajtó teszi ezt meg helyettük.[68]
A tisztázás végül 2013 őszén megtörtént. A történészek
megállapították, hogy „Kaselowsky, és vele a család és az Oetker
cég felelősséggel bír a politikai rendszerért, amelyben éltek. A
náci társadalom oszlopai voltak, közel a rezsimhez, és hasznot
húztak a politikájából”.[69] Oetker legidősebb fia, August volt az,
aki 2013 októberében beszélt Jungbluthnak és egy kollégájának
a kutatás azonnali megjelentetéséről és az apja múltjáról.
August 1944-ben született, amikor az apja a Waffen-SS-
kiképzésén vett részt. Ő követte apját a családi cégcsoport
vezérigazgatói székében, és nem okozott problémát a számára
elhatárolódni az apjától. „Apám nemzetiszocialista volt” –
mondta az interjúban.[70] „Felszállt a köd.” Megerősítette azt is,
hogy az apja szimpatizált a szélsőjobbal jóval a háború után is.
Amiről viszont nem esett szó: az Oetker-örökösök továbbra is
fenntartottak két alapítványt, amelyek az apjuk és a
nagyszüleik nevét viselték – mind odaadó nácik voltak.
Az interjú során egy nemzedéki megosztottságra is fény
derült az Oetker családban. Az öt idősebb testvér (a negyvenes
és ötvenes években születettek) ragaszkodott a kutatás
megrendeléséhez, míg a fiatalabbak (akik a hatvanas évek
végén és a hetvenes években születtek) kezdetben vonakodtak
beleegyezni, legalábbis August szerint. Arról is beszámolt, hogy
a fiatalabb féltestvérei még nem határolódtak el az apjuktól
úgy, mint ő és a testvérei.
2013 októberének végén, aznap, amikor a kutatás
eredményét közzétették, Maja, Oetker özvegye és a három
fiatalabb örökös anyja egy regionális vesztfáliai újságban
megjelent interjúban kritizálta a 624 oldalas könyvet, és
mostohafiát, Augustot. Az asszony azt állította, hogy a
történészek csak azt akarták bebizonyítani, hogy a halott férje
és annak mostohaapja, Kaselowsky meggyőződéses nácik
voltak. Maja vitatta a mostohafia azon kijelentését is, hogy az
apja a háború után is szélsőjobboldali szimpatizáns volt. „Mi
mindig a konzervatív eszmék hívei voltunk. A baloldaliak a
konzervatív gondolkodást tarthatják negatívnak is. Számunkra
a konzervatív azt jelenti, hogy keresztény értékeket vallunk, és
megőrizzük a jó hagyományokat, amelyek kiállták az idő
próbáját” – mondta az interjúban.[71] Maja beismerte, hogy
szándékosan csak azokat a részeit olvasta a könyvnek, amelyek
a férjével foglalkoztak, de azt állította, hogy számos
bizonyítatlan rágalmat talált. Azt nem konkretizálta, melyek
ezek a rágalmak.
Mindkét interjú annak jele volt, hogy valami készül. Három
hónappal később, 2014 januárjának végén hatalmi harc tört ki
az Oetker testvérek között a német sajtóban, felkavarva a
nyugodt német üzleti világot.[72] A vita a Dr. Oetker
vezérigazgatói pozíciójáért folyó utódlásról szólt.[73] A
frontvonalak ismét a generációk közt húzódtak: az öt idősebb
Oetker a három fiatalabb féltestvérrel szemben. Többéves
küzdelem következett. Perek indultak; mediáció kezdődött.
Először történt meg, hogy a cég egy olyan vezérigazgatót
nevezett ki, aki nem a család tagja volt. De ez sem vetett véget a
huzakodásnak.
2021 júliusának végén Rudolf-August Oetker leglidércesebb
álma vált valóra: a nyolc örökös bejelentette, hogy két független
csoportra osztják a Dr. Oetker-konglomerátumot.[74] A családi
üzlet, amit felépített, szétesőben volt, egyfajta Buddenbrook
ház-történetnek lehettünk a tanúi. Noha a milliárdos örökösök
felszabdalták az Oetker-birodalmat, az még ma is minden
igényt kielégít: tortára, pudingra és pizzára, a Radeberger sörre,
a Henkell Freixenet pezsgőjére, és olyan híres luxushotelekre,
mint a londoni Lanesborough, a párizsi Le Bristol és a Cap-
Eden-Roc Antibes-ben.
A szakadást követően az idősebb Oetker-örökösök
átnevezték az alapítványt, amely korábban a náci nagyszülők,
Richard és Ida Kaselowsky nevét viselte. Viszont Rudolf-August
három kisebb gyereke megtartotta a Waffen-SS-tiszt apjukról
elnevezett alapítvány és a műgyűjtemény nevét. Az ő
weboldalukról persze ismét csak semmit sem lehet megtudni a
történetükről. A sötét múlt homályban maradt.
7.
2019 márciusában a Ferry Porsche Alapítvány bejelentette,
hogy megalapítja Németország első cégtörténeti tanszékét a
Stuttgarti Egyetemen. A Porsche-gyár egy évvel azelőtt hozta
létre az alapítványt – 70 évvel azután, hogy Ferry megtervezte
az első Porsche sportautót –, annak reményében, hogy
„megerősíti a társadalmi felelősség iránti elkötelezettségét”.[75]
Az alapítvány akkori elnöke egy nyilatkozatban a következőket
mondta: „A saját történelmünkkel foglalkozni: kitölti minden
időnket. A Ferry Porsche Alapítvány pontosan ezt a kritikai
attitűdöt akarja bátorítani: ahhoz, hogy tudjuk, hová megyünk,
tudnunk kell, honnan jöttünk”.[76] Az elnök hozzátette, hogy „a
megalapított tanszék felhívás, kivált a családi cégek számára,
hogy intenzívebben és őszintén foglalkozzanak a történetükkel,
az eredményekkel és a lehetséges konzekvenciákkal”.
Különösen merész kijelentés ez, tekintettel Ferry hazugságaira
az SS-be való jelentkezéséről, otromba antiszemita
sztereotípiáira és előítéleteire az első önéletrajzában, valamint
a Porsche család konok hallgatására mindezek fényében.
1998-ban, 88 éves korában Ferry meghalt álmában az
osztrák Zell am See-ben. A sportautói jóvoltából nemzetközileg
elismert ikon egy évtizeddel korábban jelentette meg második
önéletrajzát. Ebben a változatban Ferry már hangnemet váltott.
Az antiszemita kijelentések eltűntek, és az Adolf Rosenberger-
történet mindössze két bekezdést tett ki. A milliárdos továbbra
is tagadta Rosenberger Porsche-részesedésének árjásítását,
amelyet az apja, Ferdinand és a sógora, Anton Piëch hajtottak
végre. Ehelyett kijátszotta a szánalomkártyát: „Bármilyen
rosszul is estek Rosenbergernek ezek a történések, a
körülményekhez képest mi mindig tisztességesen és korrekt
módon viselkedtünk vele. A helyzet számunkra is minden volt,
csak nem könnyű.”[77]
Az egyetlen változatlan elem Ferry későbbi önéletrajzában
az az állítás volt, hogy nem akart SS-tiszt lenni; Himmler
adományozta neki a rangot, amely pusztán tiszteletbeli volt.
Még mindig nyíltan tagadta, hogy önként jelentkezett volna az
SS-be. Az új önéletrajzban azt állította, hogy a „tiszteletbeli cím”
nem bizonyítja, hogy SS-tiszt volt: „Ha valaki Salzburg
díszpolgára, akkor vajon osztrák nemzetiségű?”[78] De Ferry
háború utáni állításai 2017-ben megdőltek, amikor három
német történész egy, a Porsche-gyár eredetéről szóló
tanulmányban feltárta, hogy 1938-ban Ferry valóban önként
jelentkezett az SS-be.[79] A történészek megkeresték az SS-
formanyomtatványt, amelyet Ferry kitöltött és aláírt, ezáltal
„leleplezve az aktívan folytatott SS-tagság tagadását, ami széles
körben elterjedt mentség volt a saját múlt eltitkolására” – írták.
Ferry élethosszig tartó hazugsága lelepleződött. De a Porsche
család erről továbbra is hallgatott.[80]
A Porsche kezdeteiről szóló kutatást maga a cég
finanszírozta.[81] 2012-ben a stuttgarti sportautógyár teljes
egészében az immár Porsche–Piëch által vezetett Volkswagen-
csoport leányvállalata lett.[82] A wolfsburgi központú óriáscég
eladása évi 50 milliárd dollárra rúg, és több mint 665 ezer
alkalmazott gyárt és ad el olyan luxusautókat, mint az Audi, a
Bentley és a Lamborghini, valamint a „családi” modelleket,
mint a Volkswagen és a Porsche.[83] A dinasztia vagyona 21
milliárd dollárra nőtt.[84]
A valódi ok, amiért a Ferry Porsche Alapítvány létrehozta a
Stuttgarti Egyetemen a tanszéket, az volt, hogy a történelem
tanszék oktatói írták a cég által finanszírozott tanulmányt.[85]
Az autógyár elégedett volt az eredményekkel, noha a Porsche–
Piëch klánból nyilvánosan senki nem reagált rájuk. A
felfedezésekre válaszul elhelyeztek a stuttgarti Porsche-gyár
falán egy táblát, amely emléket állított azoknak a foglyoknak és
kényszermunkásoknak, akik ott dolgoztak a háború alatt.
Mindazonáltal a közvéleményben hamarosan
megfogalmazódott a kérdés: vajon a tanulmány valóban a
történelmi tények független, objektív elemzésén alapult?
2019 júniusában a német köztévében egy
dokumentumfilmet sugároztak a Porsche elfelejtett
társalapítójáról, Adolf Rosenbergerről.[86] Ebben azt
részletezték, milyen meghatározó szerepet játszott Rosenberger
a Porsche létrehozásában; a társalapítói, Ferdinand Porsche és
Anton Piëch hogyan árjásították Rosenberger részesedését
1935-ben; hogyan harcolt Rosenberger azért, hogy megkapja az
őt megillető elismerést; és végül hogyan írták ki a Porsche
cégtörténetéből.
A dokumentumfilm megszólaltatott egy bizonyos Wolfram
Pytát, a Stuttgarti Egyetem modern történelem tanszékének
professzorát, és a Porsche által megrendelt kutatás fő szerzőjét;
a tanulmányban valahogy Rosenberger egyetlen személyes
dokumentuma sem szerepelt. Pyta azt állította, hogy
Rosenberger egyik rokona Los Angelesben megtagadta tőle a
hozzáférést azokhoz a papírokhoz, amelyeket örökölt, de a
dokumentumfilmben Rosenberger unokatestvére vitatta ezt.
Azt mondta, hogy Pyta egyik kutató kollégája fölvette vele a
kapcsolatot, de Pyta utána sosem kereste, hogy megnézze a
birtokában lévő papírokat.
Ugyanígy egy másik felfedezés is gyanús volt – illetve annak
hiánya – a tanulmányban. Rosenbergert 1935-ben
ugyanannyiért vásárolta ki a cégből a Porsche, mint amennyit ő
beletett a 10 százalékos részesedésért 1930-ban, noha közben a
Porsche profitja hatalmasat nőtt. Egyszerűen fogalmazva:
Rosenbergert átverték, és nem kapta meg a részvényei valódi
értékét. Noha Pyta leírta, hogy „tétovázás nélkül húztak
gazdasági előnyt Rosenberger bizonytalan helyzetéből”,[87] és
„az ember nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy
Rosenbergert… becsapták, amikor elvették a Porsche-
részvényeit”,[88] a professzor nem volt hajlandó ezt a
tranzakciót annak nevezni, ami volt: árjásításnak.
A dokumentumfilmben Pyta azt mondta, hogy Ferdinand
Porsche és Anton Piëch a cég családi jellegének megerősítése
céljából hajtotta végre ezt a tranzakciót, nem pedig azért, mert
Rosenberger zsidó volt. De egy zsidó részvényest egy német
cégből messze a piaci érték alatt kivásárolni Hitler
Németországában, 1935-ben, csak egyetlen dolgot jelenthetett:
árjásítást. És 82 évvel később egy, a Porsche által fizetett
történész szándékosan úgy döntött, hogy ezt a tényt nem ismeri
el.
8.
2018 novemberének végén a Der Spiegel címlapsztorijával
bombát robbantott: „A milliárdos és az AfD”. A 2017-es
szövetségi választáson az AfD (Alternative für Deutschland) lett
a legnagyobb ellenzéki párt a parlamentben, és majdnem 65 év
után az első szélsőjobboldali párt, amelyik bekerült oda. 2013-as
alapítása óta az AfD népszerűsége gyorsan emelkedett.
De a szalagcímben emlegetett 80 éves milliárdos, ifj. August
von Finck továbbra is árnyékban maradt. Miután 1990-ben
eladta a család privátbankját, a Merck Fincket a Barclaysnak
nagyjából 370 millió dollárért, az arisztokrata lett a világ egyik
leggazdagabb és legvisszahúzódóbb befektetője. A befektetései
között vannak – legalábbis, amelyekről tudni lehet – német és
svájci cégek, mint például a Hochtief nevű építési vállalkozás, a
Mövenpick szállodalánc, az SGS minőség-ellenőrző cég és a Von
Roll szigetelőanyag-gyártó vállalat. Az ifjabb von Finck
vagyonát – a becslések szerint több mint 9 milliárd dollárt – a
családi cég központjában, az elegáns müncheni
Promenadeplatzon kezelik.[89] Noha a vagyonnak a részét
képezi állítólag München központjának körülbelül a fele,
valamint a várost körülvevő földek komoly hányada, a
tulajdonos jórészt külföldön élt.[90] 1999-ben az adóbarát
Svájcba emigrált a feleségével, Francine-nal, és négy
gyerekükkel. Egyik bázisuk az apja által vásárolt középkori
kastély, amely Weinfelden városára néz, és közel van a német
határhoz.
Az ifjabb von Finck még az apjánál is titkolózóbb volt. A
„Gustl” gúnynévre hallgató örökös sosem adott interjút a
sajtónak. Azon a néhány fotón, amelyen megjelent, egy magas
embert látni, ősz hajjal, szúrós zöld szemmel, gyakran
sötétszürke öltönyben, Hermès nyakkendővel, és a két
arckifejezés egyikével: szigorú tekintet vagy mosoly. Apjától
különc fukarságát is megörökölte.[91]

Ifj. August von Finck a 2000-es években

 Noha elegáns otthonai közt szeretett helikopterrel
közlekedni, az autóit addig hajtotta, amíg szétette őket a rozsda,
és elromlottak. A partikra vitt magának saját húst, sajtot és
kenyeret, és a családi ünnepekkor a gazdag vendégeknek egy-
egy szelet fasírtot kínált fel. Soha nem rendelt tanulmányt,
amely leszámolt volna az apja Hitler-imádatával, a
privátbankok árjásításaival és a gyanús nácitlanításával. Az
apjától örökölt tulajdonságai közé tartozott az is, hogy Gustl a
reakciós politikát preferálja. Míg az apja 20 millió birodalmi
márkát kalapozott össze Hitler múzeumára, az ifjabb von Finck
bevált adományozója volt a német jobboldali és
szélsőjobboldali politikai szervezeteknek.
Gustl politikai adományozásának dokumentált kezdete a
családi privátbank eladása utáni időre esett. 1993-ban az
arisztokrata befektető egy bankár barátja a Der Spiegelnek
megjegyezte: „Gustltól jobbra már csak Dzsingisz kán áll.”[92]
Miután a Barclays-üzlet után tele lett készpénzzel, az ifjabb von
Finck elkezdett reakciós ügyeket támogatni. 1992 és 1998 között
8,5 millió német márkát (körülbelül 5 millió dollár) adott
készpénzben egy németországi kis jobboldali párt alapítójának,
amely az euró bevezetése ellen kampányolt – a politikust
később a készpénzadománnyal kapcsolatos adócsalásért
letartóztatták; a készpénzt gyakran személyesen adta át Ernst
Knut Stahl, Gustl jobbkeze.[93]
E kezdeti kudarc után az ifjabb von Finck átállt a jobban
beágyazott pártok támogatására. Hogy megőrizzen bizonyos
fokú anonimitást, csak egyszer adományozott a saját nevén. A
többi adomány mind az általa irányított egységektől érkezett.[94]
1998 és 2008 közt néhány leányvállalata 3,6 millió eurót adott a
bajor CSU-nak. 2009-ben az egyik leányvállalata 1,1 millió eurót
utalt át három részletben a szabadpiacpárti FDP-nek. Nem
sokkal az adományok kézhezvétele után a koalíciós partnerek
sikeresen szorgalmazták a szállodai éjszakák alacsonyabb
adóját – akkoriban az ifjabb von Fincké volt a Mövenpick
hotellánc egy része.[95] Az FDP-t „Mövenpick-pártnak” csúfolták
ezt követően.[96] A média a „Flick-botrány” – a németek
szinonimája a megvásárolt politikusokra – kisebb méretű
verziójaként tekintett a történtekre.
Az ifjabb von Finck olyan ügyeket támogatott, amelyek
szabadpiaci konzervatív, Európai Unió-ellenes, euróellenes
agendaként határozhatók meg; az ő politikai szemléletét pedig a
libertáriussal, szabadelvűvel lehetne leírni. 2003-ban milliókat
adott egy olyan lobbiszervezetnek, amely a kisebb létszámú
német parlamentért küzdött.[97] A mára már elhalt csoport
elnöke sokáig Beatrix von Storch volt, aki jelenleg az AfD egyik
alelnöke. A német Ludwig von Mises Intézet – amelyet arról a
közgazdászról neveztek el, akinek az aranystandardot
favorizáló írásai régóta a libertáriusok alapkövei, akárcsak az
aranybefektetések – von Finck müncheni székhelyén működik.
[98] Így aztán 2010-ben, amikor is Európát a pénzügyi válság
szorongatta, Gustl belépett az aranykereskedelembe.
Vállalkozását a történelmi érzékenység durva, bár nem teljesen
meglepő hiánya kísérte.
 Hogy az aranykereskedő cégét márkává tegye, Gustl egyik
vállalkozása 2 millió eurót fizetett a Degussa védjegyjogaiért,
ami a „Német Arany- és Ezüstleválasztó Intézet” rövidítése.[99]
Ez a hírhedt vegyi konglomerátum, a Degussa segédkezett a
cianidalapú peszticid, a Zyklon-B előállításában, és olvasztotta
meg a nácik által rabolt nemesfémeket. Egy, a cég által rendelt
2004-es tanulmányban a Northwestern University
történelemprofesszora, Peter Hayes részletesen leírta, hogyan
fejlesztette ki a peszticidet a Degussa egyik leányvállalata, és
hogyan lett az SS az egyik megbízható vásárlójuk.[100] 1941 és
1945 között az SS Zyklon-B gázzal ölt meg több mint egymillió
embert a megsemmisítő táborokban, majdnem mind zsidó volt.
Miután a nácik meggyilkolták őket a táborokban vagy a
gettókban, a holttesteket megfosztották az aranyfogaiktól és -
töméseiktől. Ezeknek a fémeknek a nagy része a Degussa
olvasztógyáraiba került, általában préselt formában, de néha az
eredeti állapotukban. A Degussa finomította és újra eladta a
milliókat érő aranyat és ezüstöt; egy részüket a nácik rabolták
szerte Európában, más részük a koncentrációs táborokba és
haláltáborokba küldött zsidóktól származott.
A történelem perverz fordulataként az ifjabb von Finck, a
jobboldali milliárdos, akinek a Hitler-imádó, antiszemita náci
apja zsidó tulajdonok árjásításával tőkésítette fel a
privátbankját a Harmadik Birodalomban, most a Degussa
védjegyét vitte. Ma a Degussa arany és ezüst csúcskategóriás
helyeken kapható Európa-szerte.[101] Az egyik Degussa üzlet
közvetlenül a von Finck-központ mellett található Münchenben,
és bárki eladhat vagy vehet nemesfémet itt. De az ifjabb von
Finck nem állt meg ezen a ponton. A cég élére egy
szélsőjobboldali vezérigazgatót tett, aki egyszer úgy írta le az
Európai Központi Bank pénzügyi politikáját, hogy az
„öngenocídium gépháza”.[102]
9.
Az ifjabb August von Finck politikai adományozása sokkal
kevésbé volt sikeres, mint üzleti befektetései. Azonban
felmerült egy lehetőség, amely mindkét érdekszférának a
hasznára válhatott. 2013 elején megalakult az euróellenes AfD
párt. Napokkal az első kongresszusuk után egy, a CDU-hoz,
Angela Merkel kormányzó pártjához tartozó „agytröszt” egy
feljegyzésben azon morfondírozott, hogy az ifjabb von Finck
lesz az AfD egyik fő finanszírozója.[103] Máig nincs közvetlen
bizonyíték arra nézvést, hogy a jóslat valóra vált volna, de a
jelek azt mutatják.
Németországban nincs felső határa a pártok részére történő
adományozásnak. De névtelenül az egyes állampolgárok és a
cégek egy alkalommal legfeljebb 10 ezer eurót adhatnak egy
politikai pártnak. Az e fölötti összegek adományozóinak nevét a
pártnak évente közölnie kell. Ha egyetlen adomány meghaladja
az 50 ezer eurót, akkor a nemzeti parlament elnökségének
azonnal be kell jelentenie az összeget és az adományozó nevét
is.[104] Könnyű kideríteni például, hogy a BMW-t irányító
Quandt-örökösök több millió eurót adtak, többnyire a CDU-nak,
legalábbis 2002 óta. Az ifjabb von Finck viszont igyekezett
megtartani az anonimitását, így titkosabb módszereket használt
a politikai pártok bőkezű támogatására.
Az AfD már a 2013 szeptemberében kudarcba fulladt első
országos választási indulása előtt is a csőd szélén állt. Nagyon
kevés fizető tagjuk vagy támogatójuk volt. Akkoriban az AfD
egyik szóvivője, aki a párt néhány eseményét és kiadásait
szintén fedezte, a Degussa reklámtevékenységét is intézte. A Der
Spiegel követte a pénzmozgást, és később közzétette, hogy a
számlák egy részét ifjabb von Finck állta, bizalmas jobbkeze,
Ernst Knut Stahlon keresztül.[105] És ez annak ellenére történt,
hogy Németországban tilos egy politikai párt finanszírozásában
közvetítő szerepet vállalni. Az AfD további támogatások
reményében egy online aranyüzletet nyitott, miközben
fennhangon híresztelte, hogy az euró összeomlik. Még mindig
ifj. von Finck nyomában járva a Der Spiegel kiderítette, hogy az
üzlet aranytermékeinek két gyártója közül az egyik a Degussa.
Az AfD online üzlete 2 millió euró értékben adott el aranyat
2014-ben és 2015-ben is, fellendítve a Degussa eladásait. Közben
az AfD állami támogatást is kapott; a német politikai pártok
akkor kapnak kormányzati forrást, ha sikerül külső
támogatóktól adományokat, tagsági díjat vagy más bevételt
kimutatniuk. De 2015 decemberében egy, a politikai pártokat
érintő törvénymódosítás következtében az AfD online
aranyüzlete nem felelt meg az állami támogatási feltételeknek.
És nem a német párttörvény volt az egyetlen változás. Az AfD
politikai platformja is megváltozott. A 2015-ös európai
menekültválság idején az AfD átfazonírozta magát: már nem
euró-, hanem migránsellenes pártként lépett fel; táplálta és
kihasználta azt a félelmet, amelyet Merkel döntése keltett,
miszerint több mint 1 millió migránst befogadnak, főként
muzulmán országokból, ami az AfD szerint megváltoztatja
Németország kulturális identitását.
2016 februárjában, két hónappal azután, hogy az AfD állami
támogatását csökkentették, másfajta segítség érkezett a
kampányhoz, látszólag a semmiből. Több ezer hirdetőtábla és
poszter bukkant fel két német tartományban, Baden-
Württembergben és Rajna-vidék-Pfalzban; mindegyik a
választási ciklus közepén. Ingyenes újság is jutott 2 millió
háztartásba. Az üzenet mindig ugyanaz volt: szavazz az AfD-re.
De a kampányanyagok nem magától az AfD-től származtak. Egy
rejtélyes szervezet fizette, a Szövetség a Jogállamiság és a
Polgári Szabadságok Megőrzéséért elnevezésű, amely egy
amerikai típusú „sötét pénz”{viii} érdekcsoporthoz hasonló
nonprofit szervezet. A szervezet bármennyi pénzt
befogadhatott és elkölthetett, és a törvény nem kívánta meg,
hogy felfedje az adományozók nevét, mindaddig, amíg
közvetlenül nem működik együtt a támogatott politikai párttal
vagy jelölttel. Ha bebizonyosodna bármilyen együttműködés, a
szervezet kampányai illegális adományozásnak minősülnének.
Az AfD hatalmas büntetést kapna, a szervezet adományozói
pedig lelepleződnének. 2016-ban és 2017-ben ez az egyesület
szervezte az AfD választási kampányát egész Németországban.
Miközben az AfD mindennemű kapcsolatot tagadott a nonprofit
szervezettel.
 A történet egyre zavarosabbá vált. 2016 szeptemberében a
Der Spiegel feltárta, hogy az egyesület kampányait a Goal, egy
svájci székhelyű politikai PR-cég tervezte.[106] Az egyesület
stuttgarti postafiókjának volt egy továbbítási címe: történetesen
a Goal postacíme.[107] A Goal tulajdonosa Alexander Segert, a
vezető jobboldali pártok német kampányguruja. Ő találta ki a
Svájcban kormányzó SVP, az osztrák FPÖ választási kampányát
is, valamint az AfD legfontosabb jelöltjeiért is felelt. A
kampányai hírhedten migránsellenes üzeneteket és képeket
közvetítenek.[108] A Goal székhelye Segert modern villájában
van, amelyet komoly biztonsági őrizet véd a német határhoz
közeli idilli faluban, Andelfingenben.[109] Az otthoni irodája
történetesen mindössze húszpercnyi autóútra található
nyugatra az ifjabb von Finck svájci weinfeldeni kastélyától.
De a véletlenek kusza hálója még ennél is jobban
összegabalyodott. 2016 szeptembere óta az egyesület vezetője
David Bendels, akit alkalmanként Segerttel látnak nyilvánosan.
2017 júliusában Bendels lett az újonnan alapított újság, a
Deutschland Kurier főszerkesztője, amelyet kezdetben az
egyesület finanszírozott, és máig az AfD szócsöve. A konspiráció
újabb rétegét a Der Spiegel tárta fel: Ernst Knut Stahl, ifj. von
Finck jobbkeze benne volt a Kurier alapításában. 2017
májusában Stahl kiadót próbált szerezni egy müncheni ebéd
alkalmával. „Veszély közeleg” – mondta a találkozón ifj. von
Finck jobbkeze.[110] „Van New Yorkban egy utca, rengeteg
befektetési bankár, ügyvédek és hasonlók. Véletlenül mind
zsidó, de ez most nem fontos. Romlásba akarják taszítani
Németországot. Mindent ők irányítanak.”
2017 szeptemberében Németországban az AfD lett a
választások legnagyobb nyertese. Korábban egyetlen
képviselőjük sem volt, most viszont Németország harmadik
legerősebb pártjának számítanak. Rövid időn belül az ország
mind a 16 tartományi parlamentjében lett képviseletük. Az
egyesület országos kampánya kiemelte a mindinkább
szélsőjobbra tolódó párt nemzeti jellegét, miközben a nagy
összeget adományozók a háttérben maradtak. Bendels azt
állította, hogy az egyesület kisadományozókra épít, de ezt sosem
bizonyította.[111] A Német LobbyControl nevű szervezet becslése
szerint az egyesület eddig több mint tízmillió eurót költött az
AfD-t támogató választási kampányra.
Bendels és az AfD továbbra is tagadták, hogy bármilyen
kapcsolat lenne köztük. De 2018-ban az AfD számos, az
adományokhoz kapcsolódó botrányban besározódott. Kettőben
benne volt Alexander Segert Goal nevű cége is, amely két
prominens AfD-s politikus választási kampányát fizette
strómanként. 2019 áprilisában az AfD-t több mint 400 ezer
euróra büntették ezért.[112] Napokkal később a berlini
ügyészség bejelentette, hogy nyomozást indít az AfD országos
kincstárnoka ellen, mert az egyesületnek a Goal által tervezett
választási kampányai a politikai pártot támogatták.[113] Ha a
vád bebizonyítja, hogy az egyesület és az AfD együttműködött,
akkor ez lesz Németország legnagyobb politikai-adományozási
botránya a Flick-ügy óta. E sorok írása idején, 2021
decemberében a vizsgálat még folyik.[114] Az AfD-t eddig
majdnem 1 millió euróra büntették a különféle adományozási
botrányok miatt.[115]
Mindeközben a párt egyre inkább radikalizálódik.
Politikusai támadják az ország emlékezetpolitikáját és a náci
múlttal való leszámolást. Ahogy az AfD akkori társelnöke,
Alexander Gauland olyan finoman megfogalmazta egy 2018-as
beszédében: „Hitler és a nácik csak egy darab madárszar a több
mint ezeréves sikeres német történelemben.”[116] És ő még a
párt mérsékeltebb szárnyához tartozik.
Az AfD szélsőséges szárnya nyíltan antiszemita,
iszlámgyűlölő, történelmi revizionista, beleértve a náci bűnök
lebecsülését és a holokauszt tagadását is. Mindeközben egyre
gyakoribb a menekültek, zsidók és politikusok elleni fenyegetés
és támadás.[117] A legjelentősebb a 2020 februárjában történt
lövöldözés volt Hanauban, amikor egy fegyveres kilenc embert
ölt meg – mind menekült vagy menekült családból származó
német –, és az anyját is kivégezte. Előtte, 2019 októberében
Halléban egy zsinagógában volt lövöldözés, ahol a támadó két
bámészkodót ölt meg. 2019 júniusában Hessenben egy
politikust, aki támogatta a migrációt, a saját otthonában lőtt le
egy fegyveres. Ezeket a támadásokat mind szélsőjobb
szélsőségesek hajtották végre; néhányuk neonáci csoportokhoz
tartozott.
Ugyanekkor, júniusban ifjabb von Fincket egy müncheni
ünnepi vacsorán Markus Söder bajor miniszterelnök mellett
látták. Volt kapcsolat a férfiak között. Söder korábbi jobbkeze
ekkoriban csatlakozott Gustl családi irodájához.[118] Most pedig
megjelentek egy közismert ügyvéd és köztudottan
euroszkeptikus politikus 70. születésnapján. Gustl több mint 11
millió eurót fizetett az ügyvédnek jogi „konzultációért”,
miközben az a német parlamentben dolgozott.[119] És bár a volt
parlamenti képviselő karrierje a végéhez közeledett, Söderé épp
kezdett beindulni. 2021 tavaszán Söder mint a CDU/CSU
pártszövetség jelöltje lemaradt az Angela Merkel utódlásáért
folytatott versenyben a német kancellári posztért. De még jelen
van. 2021 novemberének végén ifjabb August von Finck 91 éves
korában Londonban meghalt.
10.
A 2019. június közepén megjelenő The New York Times
szalagcíme egy silány bulvárregény felcíme is lehetett volna: „A
nácik megölték az apját. A nő aztán beleszeretett egy náciba”.
Maga a cikk azonban sokkal komolyabb hangnemben íródott.
Először történt meg, hogy Németország jelenleg leggazdagabb
családjának, a Reimann-dinasztiának két tagja nyilatkozott egy
újságírónak. A történet, amit elmeséltek, egyszerre volt tragikus
és bizarr. A háború alatt vagy röviddel utána Albert Reimann (a
család feje, antiszemita, és a náci párt helyi politikusa)
évtizedes kapcsolatba bonyolódott a zsidó származású Emily
Landeckerrel, a mogul egyik alkalmazottjával. Emily 1941-ben
került Reimann ludwigshafeni gyárába. 1942-ben az apját,
Alfredot Gestapo-tisztek tartóztatták le mannheimi otthonában,
és hamarosan meggyilkolták. Utolsó üzenete a nácik által
megszállt Lengyelország egyik gettójából jött, ahonnan
Sobibórba és Belzecbe, a megsemmisítő táborokba vitték a
foglyokat.
1951-től kezdve Albert Reimann-nak három gyereke
született Emilytől; ketten közülük a családi konglomerátum, a
JAB jelenlegi részvényesei. És most készen álltak arra, hogy
megosszák a nyilvánossággal családjuk örökségét. Egy
meggyőződéses náci és egy nácik által meggyilkolt zsidó
leszármazottai. A tettes és az áldozat utódai. Történetük
egyszerre jelentett elszámolást és gyászt. De a dolog még ennél
is összetettebb. Miközben Albertnek viszonya volt a
beosztottjával, Emilyvel, volt egy felesége is. A házasságuk
gyermektelen maradt, és 1965-ben Albert formálisan is
adoptálta Emilyvel született gyerekeit, miközben folytatták a
viszonyukat. Albert és Emily keveset beszélt a háborúról a
gyerekeknek. Albert csak annyit mondott, hogy a francia
hadifoglyoknak „gyakran adtak vörösbort vasárnaponként”, és
hogy „a kényszermunkások annyira szerették a céget, hogy
sírtak, amikor a konfliktusnak vége lett, és el kellett menniük”.
[120]

Wolfgang Reimann, Emily és Albert fia a lapnak elmondta,

hogy amikor megkérdezték az anyjukat a család zsidó
gyökereiről, csak annyit mondott, hogy „zsidó miliőben”
nevelkedett, majd megpirongatta a gyerekeket, hogy hagyják
már abba a beszédet „erről a régi dologról”. Nem is tudták, hogy
az apjuk meggyőződéses náci volt, mindaddig, amíg a család
által megbízott történész 2019 januárjában eléjük nem tette a
jelentését. Emily szerette Albertet, mindennek ellenére. „Sosem
értettem, miért” – mondta Wolfgang a The New York Times-nak.
„Az én nézőpontomból nem volt túl szeretetreméltó.”
A cikkben a JAB elnöke és Reimannék bizalmasa, Peter Harf,
aki pontosan egy évvel és egy nappal a háború vége után
született, elmondta, hogy az ő apja is náci volt. Aggódott a
nacionalizmus nyugati megerősödése miatt, és kijelentette,
hogy ideje állást foglalni. A milliárdos úgy gondolta, hogy
túlságosan kevés üzletember emel szót a populizmus
újjáéledésével szemben. „A történelemben az üzlet emelte fel a
populistákat” – mondta Harf az újságírónak. „Ma nem szabad
ugyanezt a hibát elkövetnünk.”
A németországi vállalatoknak a Harmadik Birodalommal
való leszámolásában jelentős áttörést jelentett, amikor az
ország leggazdagabb üzleti dinasztiája bejelentette, hogy
átnevezi a családi alapítványát. Többé nem Reimannék náci
apjának vagy nagyapjának a nevét fogja viselni, hanem a zsidó
nagyapáét, akit a nácik gyilkoltak meg. Valamint az Alfred
Landecker Alapítvány arra fog fókuszálni, hogy a holokausztról
tanítsa az embereket. A Reimann család egy hatalmas, családi
finanszírozású alapítvánnyal is alátámasztotta az
elköteleződését: tízévenként 250 millió euró adományozásával.
Az alapítvány kuratóriumát telerakták nemzetközileg jól csengő
nevekkel az akadémiai, üzleti és politikai szférából, és
bejelentették egy új tanszék és egy új program létesítését az
Oxfordi Egyetemen, amely az európai kisebbségek üldöztetését
kutatja. De a család nem állt meg itt. Az alapítvány elkezdte
felkutatni azokat a túlélőket, akik a család gyárában voltak
kényszermunkások, és kártérítést fizetett nekik. Egyszerűen
fogalmazva: Németország új leggazdagabb üzleti dinasztiája
pénzzel is állta a kimondott szavát, annak az embernek a
nevében, akit a család alapító atyja démonizált. Sőt az Alfred
Landecker Alapítvány weboldala nyíltan beszél a Reimann
család náci felmenőiről és a bűneikről is.[121]
Éles a kontraszt a BMW-örökös Quandtokkal. 2019. június
20-án, hat nappal a The New York Times cikkének megjelenése
után a Manager Magazin, egy, a Forbeshoz hasonló német
kiadvány, két Quandtról is címlapsztorit közölt. Ez volt az első
alkalom, hogy Susanne Klatten és Stefan Quandt, Herbert
legfiatalabb gyerekei együtt ültek le interjút adni. A magazin a
vagyonukat abban az évben körülbelül 26,5 milliárd euróra
becsülte, ezzel a Reimann család mögött ők a második
leggazdagabbak.[122] A két Quandt testvér számos befektetései
közt a BMW 47%-át is birtokolja.[123] A BMW-től 2019-ben
majdnem 800 millió euró osztalékot kaptak, noha a részvények
árfolyama esett. Az interjúban a család náci múltja szóba sem
került. A magazin láthatóan úgy gondolta, hogy a témát már rég
kimerítették.
 Stefan Quandt a berlini Zsidó Múzeumban 2018-ban
Ehelyett Stefan felhasználta az alkalmat arra, hogy az
örökösödési adó értelmét megkérdőjelezze. Susanne azt
mondta, hogy a vagyon újrafelosztása nem működik, és a
meritokrácia mellett érvelt, azt állítva, hogy egy fair
társadalomnak az emberek képessége szerint kell biztosítani a
lehetőségeket. „A mi potenciálunk abban a szerepünkben
gyökerezik, hogy örökösök vagyunk, és ezt az örökséget
fejlesztjük” – mondta a lapnak. „Ezen mindennap keményen
dolgozunk. És a vagyon őreinek lenni… ennek vannak olyan
személyes oldalai, amelyek nem annyira kellemesek.”[124] Az
egyik ilyen kellemetlen dolog, legalábbis a multimilliárdos
testvérpár szerint, a hatalmas örökségük miatti féltékenység:
„Az emberek azt hiszik, hogy mi egyfolytában egy jachton ülünk
a Földközi-tengeren” – mondta Susanne. A bátyja majdnem
nyolc évvel korábban hasonló kijelentést tett, amikor a család
náci múltjáról volt szó a Die Zeitban. „Nem töltjük az egész
napot a tengerparton” – mondta Stefan akkor. „Nincs egy nagy
pénzesládám, mint Scrooge-nak”.[125] Úgy tűnt, Stefan is úgy
tekint az örökségére, mint valami óriási keresztre, amit cipelnie
kell. Az új interjú címe közvetlen idézet volt Susanne-tól, és az
irónia legcsekélyebb jele nélkül visszhangozta a bátyja korábbi
szavait: „Ki cserélne helyet velünk?”
2019. június 22-én, két nappal az interjú megjelenése után
átadták az éves Herbert Quandt Médiadíjat. Mint rendesen, a
mogul születésnapján. Aznap Stefan közzétette a beszédét a
konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitungban, Németország
egyik legnagyobb és legbefolyásosabb lapjában. A címe ez volt:
„Védd a magántulajdont!”[126] A cikkben kirohant a
tulajdonjogokkal szembeni állítólagos fenyegetésekkel
szemben, az örökösödési adó feltételezett felemelése ellen, és a
mai Németországban elképzelhető kisajátítások ellen. Az a tény,
hogy a nagyapja és az apja a náci korszakban az áldozatok
esetében fittyet hányt a magántulajdonjogokra, és hatalmas
hasznot húzott az államilag támogatott kisajátításokból,
elveszni látszott a BMW-örökös tudatából. Tíz nappal később
Stefan csatlakozott a lap felügyelőbizottságához.[127]
A két Quandt testvér máig Bad Homburgból, a Günther
Quandt-házból felügyeli a cégbirodalmát. Stefan minden évben
átadja a Herbert Quandt Médiadíjat a német újságíróknak.
2016-ban a BMW jótékonysági részlegét hozzácsatolták a
Herbert Quandt Alapítványhoz. Az alapítvány vagyonát 100
millió euróra növelték; valamint 30 milliót tett bele Stefan és
Susanne.[128] Az alapítvány missziója az, hogy hirdesse és
inspirálja a „felelős vezetést”[129] annak az embernek a
nevében, aki valaha cégeket segített árjásítani
Franciaországban; aki egy gyárat irányított Berlinben, ahol
rengeteg nő dolgozott rabszolgamunkásként; és aki egy
koncentrációs altábor tervezését és létesítését felügyelte, a
nácik által megszállt Lengyelországban. De a BMW-nek ezek
szerint ez mind nem számít. Ha hinni lehet az alapítványnak,
Herbert egész életrajza egyetlen cselekedetből áll: „biztosította
a BMW függetlenségét”.[130] Élete összes diadala és bukása erre
az egyetlen tömör mondatra szűkíthető.
2021 májusában a Süddeutsche Zeitung megírta, hogy a
müncheni Herbert Quandt utca rajta van azoknak az utcáknak
a listáján, amelyeket esetleg átneveznek. Amikor az AfD helyi
képviselője azzal érvelt a javaslat ellen, hogy Herbert üzleti
erényeit is mérlegelni kell, az átnevezésért felelős történész azt
felelte, hogy bárki, „aki hasznot húzott a náci rendszerből”, és
ilyenformán „bűnt követett el” az emberiség alapértékei ellen,
„nem érdemli meg, hogy az életműve egészét vizsgálják”.[131]
A mérleg nyelve egyelőre a pénz és a hatalom felé billen.
Mivel számos német üzleti dinasztia még mindig kerüli, hogy
részletesen elszámoljon a sötét történelmével, ami beszennyezi
a vagyonát, a Harmadik Birodalom szellemei továbbra is
kísértenek.
 EPILÓGUS: A MÚZEUM
2019 végén Tel-Avivba repültem egy hétre, hogy
meglátogassam a német barátnőmet. Újságíróként Izraelben és
a palesztin területeken dolgozott egy hónapig, egy szabadságon
lévő kollégáját helyettesítette. December elején egy este
elmentünk a Tel-avivi Művészeti Múzeumba; egy
labirintusszerű épület, brutalista és modernista stíluskeveredés
jellemzi. Egy New York-i barátom javaslatára Raymond Pettibon
amerikai művész kiállítását terveztük megnézni. Meleg volt
még. Mégis, amikor megérkeztünk a kiállításra, hideg
borzongás futott végig rajtam. Épp mielőtt beléptünk,
észrevettem egy németül és héberül is kiírt névlistát a falon. A
nevek fölött a felirat: A TEL-AVIVI MŰVÉSZETI MÚZEUM NÉMET BARÁTAINAK
GALÉRIÁJA.

A felirat alatt sorjázó vezetéknevek közt, mint a Gottesdiener

és a Gleitman, néhány különösen figyelemreméltó névre ugrott
a szemem. Közel a tetejéhez: Gabriele Quandt. Gabriele, Magda
Goebbels unokája, Harald Quandt lánya, azé a Harald Quandté,
aki a Goebbels-házban nőtt fel, de sosem volt a náci párt tagja –
aki megpróbált a jövőbe nézni, de sosem szabadult a múlt
tragédiáitól.
A lista legalján pedig: Ingrid Flick, Friedrich Karl Flick
harmadik felesége; azé a Friedrich Karl Flické, aki a fő felelőse
Németország háború utáni legnagyobb korrupciós
botrányának, és a harmadik, legfiatalabb fia Friedrich Flicknek:
a leghatalmasabb és legkegyetlenebb német iparmágnásnak,
akit elítéltek Nürnbergben, és aki három különböző korban lett
Németország leggazdagabb embere.
Friedrich Flick, aki képtelen volt elengedni, amit teremtett,
és ezzel a birodalma és a családja széthullását okozta. Friedrich
Karl, aki, akárcsak az apja, sosem volt hajlandó kárpótlást
fizetni annak a több tízezer embernek, akiket kényszer- vagy
rabszolgamunkásként dolgoztattak a Flick-gyárakban és -
bányákban; ezrek haltak meg ott – sok közülük zsidó volt –,
akiket a koncentrációs táborokból vittek oda. Friedrich Karl
fogta a milliárdjait, és Ausztriába költözött, unokahúgára és
unokaöccseire hagyva, hogy nyilvánosan elszámoljanak a
család sötét múltjával. Közben Ingrid Flick folytatja elhunyt
férje szennyfoltos munkáját. És még mindig fenntart egy
alapítványt a halott apósa nevével, aki elítélt náci háborús
bűnös, és oly sok ember létbiztonságát és megélhetését lopta el,
hogy a saját birodalmát növelje.
A Quandt és Flick nevet tisztelettel megemlítve látni egy
izraeli múzeumban, héberül is leírva, ez – ahogy a német
mondja – unheimlich: hátborzongató volt. Az örökösök
nemzedékének még mindig van lehetősége, hogy változtasson
ezen, mielőtt továbbadja a birodalmat – hogy elkötelezze magát
a történelmi átláthatóság és morális felelősség mellett, és
feltétel nélkül törekedjen arra, hogy visszafizesse a
társadalomnak azt az óriási tartozást, amit apáik hagytak hátra.
És az örökösök gyerekeinek cserében esélyük lesz rá, hogy
hatalmukat és gazdagságukat egy jobb világ megteremtésére
használják, amelyben nagyapáiknak nincsen helyük.
Gabriele és Ingrid neve alatt ott állt a gyerekeiké is: Gabriele
fiainak neve, akik most harmincas éveik elején járnak, és a
világ legfiatalabb milliárdosainak, a Flick ikreknek a neve, akik
pedig a húszas éveik elején. Ők a következő nemzedék – az én
nemzedékem. „Mi majd jobban csináljuk” – mondtam csak úgy,
magam elé. A barátnőm rám mosolygott. Kihagytuk a kiállítást,
kisétáltunk a múzeumból, bele a meleg decemberi estébe és egy
új évtizedbe.
 FÜGGELÉK: CSALÁDFÁK
Alább nem teljes családfák láthatók, mert bizonyos
házastársak, és az idősebb és fiatalabb nemzedékek egyes tagjai
hiányoznak. Csak azok szerepelnek itt, akik a könyvben
fontosak.
A Quandt dinasztia

A Flick dinasztia
A von Finck dinasztia

A Porsche–Piëch dinasztia

Az Oetker dinasztia
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A könyv magvát azok a cikkek adják, amelyeket 2012 áprilisa
és 2018 májusa között a Bloomberg Newsnak írtam. Noha onnan
eljöttem, hogy megírhassam ezt a könyvet, sosem ástam volna
bele magam a témába, ha nem bátorítanak a Bloombergnél
olyan sokan. Matthew (G.) Miller nemcsak akaratlanul megadta
a könyv címét („De Jong, nincs kéznél egy náci milliárdos
sztori?”), de ő és Peter Newcomb vállalták a kockázatot, és rám
bízták a témát. Köszönöm nektek! Matt, azt hiszem, kicsit túl
komolyan vettem a megbízatást: „Menj, és keresd meg a náci
aranyat!” Köszönet Rob LaFrancónak és Pierre Pauldennek a
szerkesztői irányításért, és Pamela Roux Castillónak és Jack
Witzignek, akik a Bloomberg milliárdosokból lett vagyonosok
csapatának két alapembere.
Köszönet Max Abelsonnak, amiért akaratlanul elindította,
majd befejezte velem a könyvet: 2011 őszén elvitt a
Bloomberghez, és ő javasolta, hogy nézzem meg a Raymond
Pettibon kiállítást Tel-avivi Művészeti Múzeumban 2019 őszén.
Nagy köszönet Donal Griffinnek, a kedvenc kötekedő ír
emberemnek, amiért elolvasta a korai változatokat is. Szintén
köszönöm Caleb Melbynek, aki annak idején javasolta, hogy
könyvet kellene írnom a témáról; határozottan elültette a
bogarat a fülemben. Köszönöm akkori szerkesztőimnek, Simone
Meiernek, Elisa Martinuzzinak és Neil Callanannak, hogy
bátorítottak: ássam bele magam, és írjam meg. Köszönöm
Annette Weisbachnak és Matthew Boyle-nak is; velük
dolgoztam néhány korai tudósításomon a Reimannokról és a
Quandtokról.
Hálás vagyok az ügynökömnek, Howard Yoonnak, amiért
kezdettől fogva hitt a vállalkozásban, és rengeteget segített, és
bátorított; valamint a kollégáinak a Ross Yoonnál, főként Dara
Kaye-nek. Hatalmas köszönet Alexander Littlefieldnek, az én
biztos kezű szerkesztőmnek a Houghton Mifflin
Harcourt/HarperCollinsnál, aki megőrizte rendíthetetlen
nyugalmát, és sosem veszítette szem elől a teljes képet.
Köszönöm Zach Phillipsnek, Marleen Reimernek és Lisa
Glovernek is, hogy olyan sokat segítettek, valamint Susanna
Broughamnek a kifogástalan szövegszerkesztést. Köszönet
David Ebernek a jogi ellenőrzésért, és Mark Robinsonnak és
Chloe Fosternek a borító és a belívek megtervezéséért. Köszönet
Glen Pawelskinek és a csapatnak a Mapping Specialistnél.
Nagyon hálás vagyok Arabella Pike-nak és Jo Thompsonnak a
londoni William Collinsnál a könyvhöz nyújtott segítségükért.
Köszönet jár a kollégáknak a Büro Hermann & Söhnénél,
kivált Gerben van der Marelnek, Jan Zappnernek és Peter
Wollringnak a csupán szerkesztőségnél jóval több
bajtársiasságért. Pauline Peek, egy igazi sokoldalú tehetség
segített a kutatásban és a tények ellenőrzésében. Nagy köszönet
Martin Breitfeldnek és a kollégáinak a kölni Kiepenheuer &
Witschnél a segítségükért. És köszönet Rüdiger Jungbluthnak,
aki egyszer egy ebédnél azt mondta nekem Hamburgban, „ha
nem angolul íródik, akkor nincs újdonságértéke”; ebből jöttem
rá, hogy a pénz és hatalom sötét történetei Németországon
kívül nem ismertek. És köszönöm az összes német történésznek,
akik hajlandók voltak hosszasan beszélgetni velem a témáról –
főként Tim Schanetzky, Kim Christian Priemel és Sven Keller.
Külön-külön okokból köszönet jár nekik: Alex Cuadros, Alice
Pearson, Ben és Jenny Homrighausen, Volker Berghahn, Yana
Bergmann, Brittany és Sam Noble, Ruby Bilger, Daniel Sedlis,
Nina Majoor, Eric Gade, Evan Pheiffer, Sven Becker, Janette
Beckmann, Daniel Steinmetz-Jenkins, Norman Ohler, Taunton
és Nikki Paine, Sam Moyn, Majlie de Puy Kamp, Patrick Radden
Keefe, Mary Vromen, Mathew Lawrence, Hayden Miller, Ryan
Alexander Musto, Heather Jones, Joe Dolce, Lauren Streib,
Henry Seltzer, Line Lillevik és Max Raskin. Németország sötét
történelme Berlinben sosincs messze, és néha bizarr közelségbe
került. Nagy danke a főváros egész csapatának, különösen Elsa
Wallenbergnek, Alexander Essernek, Laura Stadlernek, Cäcilie
von Trothának, Richard Meyer zu Eissennek, Finn Weisének, és
a többi fura figurának. És külön köszönet az összes drága
barátomnak Amszterdamban.
Miközben ezt a könyvet írtam, még inkább rádöbbentem,
milyen szerencsés vagyok, amiért csodálatos családok vesznek
körül. Óriási köszönet a szüleimnek, Helennek és Philipnek, a
feltétel nélküli szeretetért és támogatásért, és a nagynénémnek,
Jacqueline-nek is, valamint a de Zwartoknak, a Velaise-eknek és
a Tannoknak.
 És végül hálás köszönet Sophie-nak, aki a természet igazi
ereje. Mindig törekvő, mindig kutató. Örülök, hogy felkapott a
forgószeled. És alig várom, hogy meglássam, hová visz
bennünket legközelebb.
 A FORRÁSOKRÓL
A német üzleti dinasztiák szinte minden tagja, aki ebben a
könyvben szerepel, visszautasította, hogy kommentáljon vagy
interjút adjon; mások nem válaszoltak sem az interjúkérésre,
sem a kérdésekre, amelyeket a szóvivőiknek vagy a családi
iroda képviselőinek küldtem. De volt egy fontos kivétel.
Jörg Appelhans, a BMW-t irányító két Quandt testvér régi
szóvivője elutasította az interjúkérésemet Stefan Quandttal
azon az alapon, hogy a család által megrendelt kutatás, amely a
családfő Harmadik Birodalom-beli tevékenységét vizsgálja
„úttörő jelentőségű és minden részletre kiterjedő. Azóta nem
bukkantunk új információra a tanulmányban fellelhetőkön
kívül, amelyek köztudottak, mivel 2011-ben megjelentek.”
Amikor megkérdeztem, hogy hol és kinek köztudottak szerinte
az információk, Appelhans így válaszolt: „Köztudott abban az
értelemben, hogy megjelent, és így mindenki számára
hozzáférhető”.
Vagyis hozzáférhető azoknak, akik olvasnak németül. A
Quandt-tanulmányt és számos, más családok által megrendelt
hasonló kutatást soha nem fordították le más nyelvre, noha a
családfők náci idők alatti tevékenységének áldozatai nem
németek voltak, és a családok üzleti érdekeltségei akkor is, most
is nemzetköziek. Mindazonáltal Appelhans ezt írta: „A Quandt
család meg van győződve arról, hogy a nyíltság és átláthatóság
céljai megvalósultak… Nem hisszük, hogy az utcák, helyek és
intézmények átnevezése a történelmi személyiségekkel való
felelős bánásmód, mert az ilyen »damnatio memoriae«{ix} …
megakadályozza, hogy tudatosan vizsgáljuk a történelmi
szerepüket, és ehelyett a mellőzésüket segíti elő.” Csakhogy
ugyanezt teszi a történelmi figurák ünneplése a náci történetük
említése nélkül.
Kérdéseket küldtem a BMW-csoportnak; megkérdeztem,
hogy a müncheni autógyáros jótékonysági alapítványa miért fut
még mindig a megmentője neve alatt, ha a „felelős vezetést”
hirdeti, és azok után, hogy feltárták a Harmadik Birodalom
idején folytatott tevékenységét; a BMW Herbert Quandt
Alapítvány egyik képviselője azt írta egy nyilatkozatban nekem,
hogy „[az alapítvány] a BMW és Herbert Quandt vállalkozói
cselekedeteire összpontosít, ezért tudatos döntést hozott: az
alapítvány a nevében Herbert Quandt 1959-től a haláláig, 1982-
ig végzett hosszú távú és előretekintő tevékenységét jeleníti
meg”.
Kértem interjút Gabriele Quandttól és Colleen-Bettina
Rosenblattól, Harald Quandt lányaitól, de ők úgy döntöttek,
hogy „szembehelyezkednek azzal, hogy interjút adjanak” – írta
a családi iroda szóvivője, Ulrich von Rotenhan.
A Günther Quandt nácitlanítási tárgyalásáról és
fellebbezéseiről szóló dokumentumok mikrofilmen
megtalálhatók Münchenben a Bajor Állami Archívumban, az
1362-es és 1363-as dossziéban, együtt a Günther, Herbert és az
igazgatóik által végrehajtott árjásításokról szóló
dokumentumokkal. A Quandt család archívumából származó
dokumentumok, amelyekből Joachim Scholtyseck idéz a
megrendelt tanulmányban, és amelyeket a Quandtok eléggé
relevánsnak gondoltak ahhoz, hogy elérhetővé tegyék a
kutatóknak, Darmstadtban vannak, a Hesseni Üzleti
Archívumban.
A németországi antikváriumosok aranybányának
minősültek az elsődleges források tekintetében. Ők adták el
nekem Günther 1938-ból összegyűjtött leveleit, a háború utáni
emlékiratát, a Quandt-cég könyveit a harmincas évekből, és sok
minden mást. Rendkívüli örömömre szolgált, hogy
megvehettem a Herbert által megrendelt privát életrajzát 1980-
ból, kivált, mert Herbert hagyatékának gondozói mindent
megtettek, hogy a könyv ne kerüljön újságírók kezébe, ez a
törekvés élénken kirajzolódik az archivált levelezésből. Joseph
Goebbels naplói, amelyek 1923-tól 1945-ig tükrözik az életét,
Elke Fröhlich szerkesztésében elérhetők online a De Gruyter
kiadónál éves díj fejében.
Rüdiger Jungbluth 2002-es és 2015-ös életrajzai a Quandt
dinasztiáról ugyancsak nélkülözhetetlen források, akárcsak
Joachim Scholtyseck 2011-es tanulmánya.
Ingrid Flick és ikergyerekei családi irodájának képviselői
visszautasították, hogy kommentálják azt a kérdéssort, amit
Ingrid közvetlen jótékonysági adományozásáról és arról a
jótékonykodásról tettem fel, amelyet az apósa, az elítélt náci
háborús bűnös Friedrich Flick nevében folytat. Amikor a
frankfurti Goethe Egyetemet megkérdeztem arról, hogyan
egyezteti össze a Flick Alapítvány éves anyagi hozzájárulását az
akadémiai intézménynek a névadó problematikus szerepével a
történelemben, egy egyetemi szóvivő ezt a nyilatkozatot küldte:
„A Goethe Egyetem hat éve működik együtt a Friedrich Flick
Alapítvánnyal, és azt tisztességes, megbízható és nagyvonalú
partnernek tartja. Az alapítvány példaértékű odaadásának hála,
finanszírozni tudtunk olyan kutatási és oktatási projekteket,
valamint ösztöndíjakat, amelyekre egyébként nem lett volna
forrásunk. Az együttműködés fontos építőkocka az egyetemen
jelenlévő szponzorok sokféleségének kontextusában.” Friedrich
Karl Flick legidősebb lányai, Alexandra Flick-Butz és Elisabeth
von Auersperg-Breunner nem válaszoltak sem az
interjúkérésre, sem a müncheni családi iroda képviselőinek
küldött kérdésekre.
A könyvben tárgyalt összes német üzleti dinasztia közül az
egyetlen családtag, aki válaszolt a kérdéseimre, Gert-Rudolf
Flick volt, vagyis Muck. Mégpedig őszintén. Friedrich Flick
legidősebb unokája és Otto-Ernst legidősebb fia majdnem 80
éves, és évtizedek óta Londonban él, régi festők képeiről ír és
tanít. Muck 1943-ban született Franciaországban, az apja
katasztrofális ténykedése idején a kisajátított Rombach
acélműben a nácik által megszállt Lotaringiában. Közeli
kapcsolatban állt a nagyapjával, Friedrichhel annak 1972-ben
bekövetkezett haláláig, amikor Muck már majdnem 30 éves
volt. Friedrich Flick azt remélte, hogy Muck és az öccse, Mick,
akiket ő mentorált, egy napon átveszik majd a családi
konglomerátumot. De ez nem a tervek szerint alakult.
 Engedélyt kaptam Mucktól, hogy idézzek a levelezésünkből:
„Amíg élt, nem beszéltünk a háborúról; az öcsém és én
tiszteltük a nagyapánkat, aki több szempontból is zseni volt” –
írta. „Nem jött elő több ronda dolog. Lehet ezt keményebben
megítélni, de én úgy emlékszem rá, mint egy nagyon tehetséges
emberi lényre, és visszamenőleg nem tudok változtatni az
érzelmeimen. Nagyon hálás vagyok, hogy ismerhettem őt, és
nemcsak a vagyonért, amit ránk hagyott”. Muck testvérei, Mick
Flick és Dagmar von Wietersheim nem válaszoltak az
interjúkérésekre, amelyeket Mick alapítványához küldtem
Potsdamba és Zürichbe, valamint Dagmar müncheni családi
irodájába.
Friedrich Flick és társai 1947-es nürnbergi pere és rengeteg
dokumentum elérhető online. Másodlagos forrásként erősen
támaszkodtam Kim Christian Priemel 2007-es doktori
disszertációjára a Flick konglomerátumról, és azokra a
tanulmányokra, amelyeket Dagmar és Mick rendeltek meg két
különböző német történészcsoporttól: 2009-ben a Flick
konglomerátum történetét a 20. században Norbert Frei, Ralf
Ahrens, Jörg Osterloh és Tim Schanetzky kutatta; a 2008-as
tanulmányt a Flick konglomerátumról a Harmadik Birodalom
idején pedig Johannes Bähr, Alex Drecoll, Bernhard Gotto,
Harald Wixforth és szintén Kim Christian Priemel írta. Günther
Ogger 1971-ben megjelent életrajza Friedrich Flickről
meglepően jól állta az idők próbáját. A Berlin-Brandenburg
Üzleti Archívumban megtalálható az összes Flick-kutatási
anyag, amelyben olyan eredeti és fénymásolt dokumentumok is
szerepelnek, amelyek fellelhetők a Dagmar által megrendelt
tanulmányban. Bizarr egybeesés, hogy a Flick-archívum Berlin
Wittenau negyedében van, egy olyan épületben, amely Günther
Quandt terjeszkedő DWM fegyvergyárának része volt. Sajnos, a
koronavírus-járvány miatt nem jutottam be oda.
2021 júniusában Annemarie Thoene, az ifjabb August
„Gustl” von Finck müncheni magánirodájának régi titkárnője
azt közölte velem telefonon, hogy „kommunikációs
gyakorlatuk” változatlan – vagyis ifj. von Finck továbbra sem ad
interjút, és nincsen olyan e-mail-cím, amelyen keresztül interjút
lehetne kérni tőle. Korábban egy faxszámot kaptam, amikor egy
kommentárt kértem Gustltól. De ehhez a könyvhöz – mondták –
írjak egy levelet. Gustl nem válaszolt az interjúkérésre és más
kérdésekre sem, amelyeket futárral küldtem el a
magánhivatalába 2021 nyarán és kora őszén. Londonban halt
meg 2021. november végén. Féltestvérei, Helmut és Gerhard
ugyancsak nem válaszoltak az interjúkérésre. A Goal AG PR-
guruja, Alexander Segert sem. David Bendels szintén nem
reagált, amikor az AfD és a rejtélyes Szövetség a Jogállamiság és
a Polgári Szabadságjogok Megőrzéséért nevű szervezet közti
feltételezett kapcsolatról kértem interjút. Az AfD szóvivője,
Peter Rohling elutasította, hogy a párt valamelyik vezetőjét
elérhetővé tegye számomra egy erről szóló interjú erejéig.
Az idősebb August von Finck nácitlanítási tárgyalási
dokumentumai a müncheni Bajor Állami Levéltárban vannak, a
409-es dossziéban. A Merck Finck Dreyfus és Rothschild
Bankkal kapcsolatos árjásításairól számos dokumentum
található Marylandben, a National Archives and Record
Administrationben a College Parkban, vagy annak online
partnerénél, a Fold3-nél, amely számos iratot digitalizált.
Létfontosságú forrás volt Ingo Köhler 2005-ös doktori
disszertációja a németországi zsidó tulajdonú privátbankok
árjásításáról, amiként Gerald Feldman 2001-es tanulmánya az
Allianz Harmadik Birodalom idején játszott szerepéről. Abban a
fejezetben, amely az AfD, az egyesület, a Goal és az ifjabb
August von Finck kapcsolatáról szól, nagymértékben azokra az
úttörő írásokra támaszkodtam, amelyeket a következő kollégák
írtak: Melanie Amann, Sven Becker, Ann-Katrin Müller és Sven
Röbel a Der Spiegelnél; Anna Jikhareva, Jan Jirat és Kaspar
Surber a Wochenzeitungnál; Friederike Haupt a Frankfurter
Allgemeine Zeitungnál; Christian Fuchs és Paul Middelhoff a Die
Zeitnál; és Roman Deininger, Andreas Glas és Klaus Ott a
Süddeutsche Zeitungnál.
A stuttgarti Porsche cég nem volt hajlandó közreműködni
abban, hogy Wolfgang Porsche, Ferry Porsche egyik fia,
valamint a Porsche-Piëch klán Porsche-oldali szóvivője interjút
adjon. A kérdéseimre adott írásbeli válaszában Sebastian
Rudolph, a Porsche cég kommunikációs főnöke Ferry
antiszemita és diszkriminatív kijelentéseit az 1976-os
önéletrajzában (We at Porsche) úgy magyarázta, hogy „az
empátia hiánya ez Ferry Porsche részéről Adolf Rosenberger és
más, Németország elhagyására kényszerült zsidó családok
sorsával kapcsolatban (…) Ferry Porsche azt hitte, hogy Adolf
Rosenbergert legalább korrekt módon kezelte és kompenzálta a
cég. Csak így lehet magyarázni a haragját a II. világháború után
újra fellángolt vitákban.”
Hans Mommsen és Manfred Grieger 1996-os tanulmánya a
Volkswagen-komplexumról a Harmadik Birodalomban
felbecsülhetetlen forrásom volt, akárcsak Bernhard Rieger
2013-as tanulmánya a Volkswagen „Bogár” történetéről. Erősen
támaszkodtam különböző életrajzokra is a Porsche-Piëch
klánról; német és osztrák újságírók írták ezeket: Stefan Aust,
Thoman Ammann, Georg Meck, Wolfgang Fürweger; valamint a
Porsche zsidó társalapítójáról, Adolf Rosenbergerről Eberhard
Reuss által készített dokumentumfilmekre.
A Wolfram Pyta és két kollégája által írt 2017-es tanulmány
eredeti német verziója a Porsche cég eredetéről hiteles
forrásnak tekinthető – jelentős hibái ellenére. Alapos kutatás áll
mögötte, ami még zavaróbbá teszi Pyta hibáját, hogy nem nézte
meg Adolf Rosenberger magánjegyzeteit. Miközben Pyta nem
nevezte árjásításnak azt, ahogy 1935-ben Ferdinand Porsche és
Anton Piëch kivásárolta a Porsche cégből Adolf Rosenbergert, a
történész egy Zoom-interjúban elismerte nekem, hogy a
tranzakció „árjásítási profitot” eredményezett.
A könyv tényanyagának ellenőrzésekor, a munka végén a
Porsche cég szóvivője hirtelen hozzáférési kódot küldött Pyta
tanulmányának angol nyelvű digitális verziójához. Négyévi
kutatás után igen meglepődtem, hogy ez a verzió egyáltalán
létezik. Sosem láttam nyomát, mert szinte sehol nem említik.
Kiderült, hogy Pyta tanulmányának angol verziójához csak
akkor lehet hozzáférni, ha valaki kéri ezt a Porsche cégtől, vagy
ha a cég úgy dönt, hogy elküldi a kódot. Ez az egyik oka annak,
hogy Pyta angol nyelvű tanulmánya nem tekinthető hiteles
forrásnak. A másik és fontosabb ok pedig az, hogy az angol
nyelvű változatban hozzáírtak szavakat legalább egy nagyon
fontos bekezdéshez, amely azt a benyomást kelti, hogy Ferry
Porsche csak közvetlenül a háború után hazudott arról, hogy
jelentkezett az SS-be. Valójában egész életében hazudott az SS-
be történt önkéntes belépéséről. Azt állította, hogy Himmler
kényszerítette rá, hogy fogadja el a tiszteletbeli rangot. Ez a
kitaláció Ferry mindkét önéletrajzában szerepel, és egy 1952-es,
a stuttgarti amerikai konzulátuson eskü alatt tett
nyilatkozatban is, amelyet a Porsche cég adott át nekem.
Jörg Schillinger, a bielefeldi Oetker konglomerátum régi
szóvivője az Oetker család egyetlen tagjával sem engedte, hogy
interjút készítsek. Christoph Walker, Rudolf-August Oetker
három fiatalabb gyerekének a szóvivője a következőket írta
nekem: „Nem áll szándékukban semmi többet mondani erről a
témáról, mint ami már nyilvánosságra került.”
Jürgen Finger, Sven Keller és Andreas Wirsching 2013-ban
megjelent tanulmánya a Dr. Oetker cégről és az
Oetker/Kaselowsky családról a Harmadik Birodalom idején
nélkülözhetetlen forrásom volt, akárcsak Rüdiger Jungbluth
2004-es története az Oetker dinasztiáról és konglomerátumról.
A Dr. Oetker-archívum Bielefeldben általában nyitva áll a
kutatók előtt, de a koronavírus-járvány kezdete óta zárva tart.
Ezért nem is tudtam elmenni oda.
 A Reimann család régi szóvivője szintén nem engedte, hogy
a Bécsben élő család bármelyik tagjával interjú készüljön.
Megszervezett nekem egy interjút Berlinben Peter Harffal és két
másik igazgatóval az Alfred Landecker Alapítványtól. Csöppet
sem lepett meg, hogy Peter Harf nem jelent meg. Beleegyezett,
hogy a legtöbb kérdésemre írásban válaszoljon, de továbbra
sem adom fel annak lehetőségét, hogy egy napon személyes
interjút készítsek a tünékeny milliárdossal. A Reimannék által
megrendelt tanulmány a családról és a gyárról a Harmadik
Birodalom idején várhatóan 2023-ban jelenik meg. Párban egy
Alfred Landecker-életrajzzal. A Bahlsen-tanulmány várhatóan
2023 nyarára készül el a cég szóvivője szerint, noha arra nem
tudott válaszolni, hogy mikor jelentetik meg. 2021
szeptemberében, a Süddeutsche Zeitungban publikált
interjúban Verena Bahlsen mintha észhez tért volna. Ezt
mondta: „évtizedekig kudarcot vallottunk a náci múltunk
átláthatóságának megteremtésében. Azt hiszem, ez tovább
folytatódik, ha nem használjuk ki a most kínálkozó lehetőséget.
Muszáj rábírnom a családomat, hogy beszéljen erről.”
Ez a könyv elbeszélő tényirodalom. Átfogó jegyzetanyaggal
ellátva és független tényellenőrzéssel. Azokban az esetekben,
amikor az idézett források beszámolói ugyanarról az
eseményről különböztek, a legvalószínűbb változatot
választottam. Ha hiba maradt benne – az mind az én hibám.
 JEGYZETEK
Prológus: A találkozó
1 Vuillard, Éric: The Order of the Day. London, Picador,
2018, 17.
2 A résztvevők két és nem teljes listája: Stegmann, Dirk:
„Zum Verhältnis von Grossindustrie und Nationalsozialismus
1930–1933”, Archiv für Sozialgeschichte 13, 1973, 478, 481.;
Turner, Henry Ashby Jr.: German Big Business and the Rise of
Hitler. New York, Oxford University Press, 1985, 468. n81
3 A háborús bűnösök pere a nürnbergi Katonai
Törvényszékek előtt a továbbiakban: NMT és a kötetszám;
NMT, VII. kötet; „The IG Farben Case”, Washington D. C.: U. S.
Government Printing Office, 1953, 557.; Loc.gov.
4 Stegmann, Dirk: „Verhältnis”, 478.
5 NMT, VII. kötet, 557–60.
6 NMT, VII. kötet, 558.
7 NMT, VII. kötet, 560.
8 NMT, VII. kötet, 561.
9 NMT, VII. kötet, 562.
1 NMT, VII. kötet, 561–62.
0 1 NMT, VII. kötet, 562.
1 1 Stegmann, Dirk: „Verhältnis”, 480.
2 1 Idézi Lochner, Louis: Tycoons and Tyrant.
3 Henry Regnery, Chicago, 1954, 146–47.
1 Ogger, Günter: Friedrich der Grosse. Bern, Scherz, 1971,
4 132.
 1 NMT, VII. kötet, 567–68.
5 1 Fröhlich, Elke (szerk.): Die Tagebücher von Joseph
6 Goebbels. München, De Gruyter Saur, 1993–2008, 1933.
február 21. (a továbbiakban: T. G. és a dátum).
Bevezető
1 „Über die Zukunft der Kekse”, OMR Festival 2019.
május 5., Hamburg, YouTube.com.
2 „Zwangsarbeites-Zoff um Keks-Erbin”, Bild, 2019. május
12.
3 „Bahlsen during National Socialism 1933 to 1945”, 2020.
július 1., Thebahlsenfamily.com.
4 Bohr, Felix – Dahlkamp, Jürgen – Schmitt, Jörg: „Die
Bahlsens und die SS”, Der Spiegel, 2019. május 17.; Klawitter,
Nils: „So wurden die NS-Zwangsarbeiter bei Bahlsen wirklich
behandelt”, Der Spiegel, 2019. július 5.
5 Van den Dobbelsteen, Rob: „De Engelandvaarders die
het niet haalden”, Provinciale Zeeuwse Courant, 1993. október
9.
6 De Waard, Peter: Schoonheid achter de Schermen.
Amsterdam, Querido, 2014, 105–19., 192–95.
7 De Jong, David: „Nazi Goebbels’ Step-Grandchildren are
Hidden Billionaires”, Bloomberg News, 2013. január 28.
8 Jungbluth, Rüdiger – Di Lorenzo, Giovanni: „NS-
Vergangenheit der Quandts: Man fühlt sich grauenvoll und
schämt sich”, Die Zeit, 2011. szeptember 22.
9 „Bahlsen announces ‘Next Generation’ Leadership”,
Thebahlsenfamily.com, 2020. március 11.
I. RÉSZ: „Teljesen átlagos”
 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg der Quandts.
München, C. H. Beck, 2011, 57.
2 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
Quandt Erzählt sein Leben. München, Mensch & Arbeit, 1961,
27.
3 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 36; Quandt, Herbert
– Quandt, Harald (szerk.): Günther Quandt, 41–42.
4 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
Quandt, 70–72.
5 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
Quandt, 111.
6 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
Quandt, 112.
7 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
Quandt, 114.
8 Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels: The First Lady of
the Third Reich. New York, Dial Press, 1980, 28–30.
9 Klabunde, Anja: Magda Goebbels. London, Sphere, 2001,
37–38.
1 Klabunde, Anja: Magda Goebbels, 46.
0 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 197–98.
1 1 Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 34.
2 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 198.
3 1 Quandt, Herbert – Quandt, Harald
4 (szerk.), Günther Quandt, 86.
1 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.), Günther
5 Quandt, 88.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg. 118–19.
6
 1 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
7 Quandt, 97–99.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, (Antal Andrea) 120–
8 22.
1 Tárgyalási jegyzőkönyv, 1948. május 13–14.,
9 Nácitlanítási bíróság, Starnberg. Müncheni Állami
Archívum (STAM), Günther Quandt nácitlanítási bírósági
dokumentumai, 1362/4. karton.
2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 142–46.
0 2 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
1 Quandt, 185–88.
2 Ramge, Thomas: Die Flicks. Frankfurt, Campus, 2004,
2 56.
2 Frei, Norbert – Ahrens, Ralf – Osterloh, Jörg –
3 Schanetzky, Tim: Flick: Der Konzern, die Familie, die Macht.
München, Pantheon, 2009, 51–52.
2 Frei, Norbert et al.: Flick, 18–19.; Priemel, Kim
4 Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte vom Kaiserreich
bis zur Bundesrepublik. Göttingen, Wallstein, 2007, 49–52.
2 Frei, Norbert et al.: Flick, 27–33.
5 2 Frei, Norbert et al.: Flick, 36–85.
6 2 Pinner, Felix: Deutsche Wirtschaftsführer.
7 Berlin, Weltbühne, 1924, 99.
2 Lásd Ogger, Günther: Friedrich der Grosse, 25–27.; Frei,
8 Norbert et al.: Flick, 15.
2 Részletes beszámoló: Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
9 Konzerngeschichte, 121–48.
3 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 159.
0
 3 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
1 Quandt, 152–63.
3 Idézi Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 47.
2 3 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
3 Quandt, 176.
3 Lásd Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 59–60.;
4 Klabunde, Anja: Magda Goebbels, 73, 85–86.
3 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
5 Quandt, 178.
3 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
6 Quandt, 73–74.; Treue, Wilhelm: Herbert Quandt. Bad
Homburg, Varta/Altana, 1980, 29–31.
3 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
7 Quandt, 92–94.
3 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
8 Quandt, 175.
3 Scholtyseck, Joachim: Aufstieg, 197.
9 4 Idézi Klabunde, Anja: Magda Goebbels, 48–49.
0 4 Lüdecke, Kurt: I Knew Hitler. New York,
1 Charles Scribner, 1937, 316–17.
4 Lüdecke, Kurt: I Knew Hitler, 317.
2 4 Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 61–66.
3 4 A bírósági határozat hiteles másolata, 1929.
4 július 13–17. Hesseni Üzleti Archívum (HWA),
2017. osztály, 47. mappa; Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels,
67, 95.
4 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
5 Quandt, 230.
 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther Quandt,
4180.
6 4 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
7 Quandt, 111.
4 Herbert Quandt vallomása, 1947. november 10., HWA,
8 2017. osztály, 42. mappa; Meissner, Hans-Otto: Magda
Goebbels, 67, 75–78.
4 Lüdecke, Kurt: I Knew Hitler, 317.
9 5 Idézi Klabunde, Anja: Magda Goebbels, 113.
0 5 Longerich, Peter: Goebbels. London, Vintage,
1 2015, 3–151.
5 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts. Frankfurt,
2 Campus Verlag, 2002, 108.
5 Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 79–81.
3 5 Idézi Klabunde, Anja: Magda Goebbels, 118.
4 5 T. G., 1930. november 7.
5 5 Idézi Quandt, Herbert – Quandt, Harald
6 (szerk.): Günther Quandt, 230–31.
5 Tárgyalás, 1948. május 13–14. Starnberg nácitlanítási
7 bíróság, STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok,
Günther Quandt, 1362/4. karton.
5 Herbert Quandt vallomása, 1947. november 10., HWA,
8 dept. 2017, 42. mappa.
5 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
9 Quandt, 68–69.
6 Lásd Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 122.;
0 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 263–64.
6 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 264.
1
 6 Turner, Henry Ashby Jr. (szerk.): Hitler–Memoirs of a
2 Confidant. New Haven, Yale University Press, 1985, 232–37.
6 Lásd Hoffmann, Bernhard: Wilhelm von Finck.
3 München, C. H. Beck, 1953.; „Neun Nullen”, Der Spiegel,
1970. május 18.
6 Turner, Henry Ashby Jr.: German Big Business, 150.
4 6 Turner, Henry Ashby Jr. (szerk.): Memoirs of a
5 Confidant, 237–38.
6 Turner, Henry Ashby Jr (szerk.): Memoirs of a
6 Confidant, 238, 243.
6 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
7 Quandt, 233.
6 Turner, Henry Ashby Jr. (szerk.): Memoirs of a
8 Confidant, 239–42.
6 T. G., 1931. február 15.
9 7 T. G., 1931. március 10.
0 7 T. G., 1931. március 15.
1 7 T. G., 1931. március 22.
2 7 T. G., 1931. március 26.
3 7 T. G., 1931. március 12.
4 7 T. G., 1931. június 14.
5 7 T. G., 1932. augusztus 12.
6 7 T. G., 1931. október
7 19.
7 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 115.
8 7 T. G., 1931. április 9.
9 8 T. G., 1931. június 26.
0 8 Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 95;
1 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.):
Günther Quandt, 233.
8 T. G., 1931. május 31.
2 8 T. G., 1931. szeptember 14.
3 8 Longerich, Peter: Goebbels. New York, Random
4 House, 2015, 157–58.
8 Turner, Henry Ashby Jr. (szerk.): Memoirs of a
5 Confidant, 255–259., idézet: 255.
8 Longerich, Peter: Goebbels, 157–60.
6 8 T. G., 1931. szeptember 12.
7 8 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.):
8 Günther Quandt, 233–35., idézet: 235.
8 Tárgyalás, 1948. május 13–14. Starnberg nácitlanítási
9 bíróság, STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok,
Günther Quandt, 1362/4. karton.
9 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
0 Quandt, 232.
9 T. G., 1931. november 30.
1 9 T. G., 1931. december 11.
2 9 Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 95.
3 9 Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 95–
4 96.
9 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
5 Quandt, 232–33, 236.
9 T. G., 1931. december 29.
6 9 T. G., 1932. február 19.
7 9 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.):
8 Günther Quandt, 235.
9 T. G., 1932. április 24.
9 T. G., 1932. október 13.
 1 1 T. G., 1934. augusztus 6.
00 01 1 A Gelsenberg-botrány részleteiről lásd Priemel,
02 Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte, 220.
ff.
1 A találkozó részleteiről lásd Turner, Henry Ashby Jr.:
03 German Big Business, 235–36.; NMT, VI. kötet, 349.
1 Lásd Frei, Norbert et al.: Flick, 39, 58, 150.
04 1 Lásd Frei, Norbert et al.: Flick, 717.
05 1 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
06 Konzerngeschichte, 236–246.
1 Turner, Henry Ashby Jr.: German Big Business, 254–
07 257., idézet: 257.
1 NMT, VI. kötet, 285.
08 1 NMT, VI. kötet, 349.
09 1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 245.
10 1 T. G., 1932. november 4.
11 1 T. G., 1932. december 24., 25., 27., 30.,
12 31.
1 T. G., 1933. február. 5.
13 1 Aust, Stefan – Ammann, Thomas: Die Porsche Saga.
14 Köln, Bastei Lübbe, 2016, 73–74, 85–86.
1 Lásd Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
15 Volkswagenwerk und seine Arbeiter im Dritten Reich.
Düsseldorf, Econ, 1996, 72–74; Pyta, Wolfram – Havemann, Nils
– Braun, Jutta: Porsche: Vom Konstruktionsbüro zur Weltmarke.
München, Siedler, 2017, 20–22, 28.
1 Rieger, Bernhard: The People’s Car. Cambridge, MA,
16 Harvard University Press, 2013, 61.
 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche. New York,
1Doubleday, 1976, 49–53.
17 1 Idézi Aust, Stefan – Ammann, Thomas: Die Porsche
18 Saga, 84.
1 Idézi Aust, Stefan – Ammann, Thomas: Die Porsche
19 Saga, 85.
1 Idézi Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 59.
20 1 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 65.
21 1 Aust, Stefan – Ammann, Thomas: Die Porsche
22 Saga, 116–17.; Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 69–73.
1 August von Finck kihallgatása, 1947. szeptember 22.,
23 NARA, OMGUS, Record Group (RG) 260, M1923, 7. tekercs.
1 NMT, VI. kötet, 389.
24 1 NMT, VII. kötet, 567–68.
25 1 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 125–26.
26 1 Kershaw, Ian: Hitler. London, Allen Lane,
27 2008, 291.
1 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
28 Quandt, 232.
1 Günther Quandt válasza a vádbeszédre. 1948. február
29 8., HWA, dept. 2017, 38. mappa.
1 Tárgyalás, 1948. május 13/14., nácitlanítási bíróság,
30 Starnberg, STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok,
Günther Quandt, 1362/4. karton,
1 T. G., 1933. április.
31 1 Ha másképp nem jelzem, ennek a beszámolónak az
32 alapja Günther Quandt válasza a főügyész vádiratára,
1948. február 8., HWA, dept. 2017, 38. mappa; Tárgyalás, 1948.
május 13/14., 1948, nácitlanítási bíróság, Starnberg, STAM,
nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther Quandt, 1362/4.
karton; Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 253–60.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 254.
33 1 Günther Quandt válasza a főügyész vádiratára,
34 1948. február 8., HWA, dept. 2017, 38. mappa.
1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 259.
35 1 Günther Quandt válasza a főügyész vádiratára,
36 1948. február 8., HWA, dept. 2017, 38. mappa.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 314.
37 1 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
38 Quandt, 237.
1 T. G., 1933. május 5.
39 1 T. G., 1933. május 7.
40 1 T. G., 1933. június 14.
41 1 Tárgyalás, 1948. május 13–14., nácitlanítási
42 bíróság, Starnberg, STAM, nácitlanítási
bírósági dokumentumok, Günther Quandt, 1362/4. karton.
1 Klabunde, Anja: Magda Goebbels, 193–199.
43 1 Idézi Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 37.
44 1 Idézi Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 63.
45 1 Idézi Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 64.
46 1 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 70–
47 72.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 766–67.
48 1 Feldman, Gerald D.: Allianz and the German
49 Insurance Business, 1933–1945. New York, Cambridge
University Press, 2001, 73.
1 Feldman, Gerald D.: Allianz, 102.
50
 1 Kurt Schmitt kihallgatása, 1947. július 15., NARA,
51 OMGUS, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 Hans Schmidt-Polex kihallgatása, 1947. szeptember 22.,
52 NARA, OMGUS, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 Hans Hess kihallgatása, 1947. szeptember 17., NARA,
53 OMGUS, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 Edgar Uexküll kihallgatása, 1947. június 9., NARA,
54 OMGUS, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 Idézi „Neun Nullen”.
55 1 Idézi Rieger, Bernhard: The People’s Car, 57.
56 1 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 161–64.
57 1 Lásd Schilperoord, Paul: The Extraordinary
58 Life of Josef Ganz. New York, RVP, 2012, 112–
24.
1 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 168–70.
59 1 Aust, Stefan – Ammann, Thomas: Die Porsche Saga,
60 91.
1 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
61 Volkswagenwerk, 91.
1 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche, 76.
62 1 T. G., 1934. április 13.
63 1 T. G., 1934. április 13.
64 1 T. G., 1934. április 18.
65 1 T. G., 1934. április 20.
66 1 T. G., 1934. május 5.
67 1 T. G., 1934. május 9.
68 1 T. G., 1934. június 5.
II. RÉSZ:
69 „A
nemzetiszocialista vadászat hamarosan véget ér”
 1 Asztalterítés a katonai gazdasági vezető, Günther Quandt
60. születésnapján, a berlini Hotel Esplanade-ban, 1941.
július 28-án.; Szövetségi Archívum, Berlin (BAB), 8119 F/P 1112;
Dr. Günther Quandt 60. születésnapja, Material Nr. 2240, Film
archive Karl Höffkes Agency, 13:17, Archiv-akh.de.
2 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 279.
3 Idézi AFA-Ring, a gyár magazinja, 1941. 8/5. szeptember
9., STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok Günther
Quandt, 1363/6. karton.
4 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 178.
5 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 77.
6 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 179;
Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 591–95.
7 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 411.
8 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 164–65.
9 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 183.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 279–80.
0 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 191–93.
1 1 Petropoulous, Jonathan: Göring’s Man in Paris.
2 New Haven, Yale University Press, 2021, 139.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 297.
3 1 Idézi Petropoulous, Jonathan: Göring’s Man, 138.
4 1 Idézi AFA-Ring, a gyár magazinja, 1941. 8/5.
5 szeptember 9., STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, Günther Quandt, 1363/6. karton.
1 Tooze, Adam: The Wages of Destruction. London,
6 Penguin, 2006, 53–56.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 365.
7
 1 Vereine deutscher Ingenieure (szerk.): 50 Jahre
8 Deutsche Waffen- und Munitionsfabriken. Berlin, VDI, 1939,
I.
1 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 133–35;
9 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 366–68, 439, 447.
2 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 374.
0 2 Idézi Seel, Wolfgang: Mauser. Zürich, Stocker-
1 Schmid, 1986, 112.
2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 143, 440.
2 2 Bähr, Johannes – Drecoll, Alex – Gotto, Bernhard –
3 Priemel, Kim Christian – Wixforth, Harald: Der Flick-
Konzern im Dritten Reich. München, Oldenbourg, 2008, 77–84.
2 Frei, Norbert et al.: Flick, 190.
4 2 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 137.
5 2 Idézi NMT, VI. kötet, 236.
6 2 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 191.
7 2 NMT, VI. kötet, 237.
8 2 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick:
9 Eine Konzerngeschichte, 344–45; Bähr,
Johannes et al.: Flick-Konzern, 142–143; Frei, Norbert et al.:
Flick. 194–95.
3 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 194.
0 3 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
1 Konzerngeschichte, 345–48; Bähr, Johannes et al.: Flick-
Konzern, 143–47; Frei, Norbert et al.: Flick, 195. Scholtyseck,
Joachim: Der Aufstieg, 368.
3 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
2 Konzerngeschichte, 349–52; Bähr, Johannes et al.: Flick-
Konzern, 302–03; Frei, Norbert et al.: Flick, 196–97.
 3 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschich
3 350.
3 Idézi Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 302.
4 3 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
5 Konzerngeschichte, 350.
3 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
6 Konzerngeschichte, 351.
3 NMT, VI. kötet, 302.
7 3 Turner, Henry Ashby Jr.: German Big Business, 244–
8 45.
3 A vendéglistáért lásd Vogelsang, Reinhard: Der
9 Freundeskreis Himmler. Göttingen, Muster-Schmidt, 1972,
149–50.
4 Idézi Bütow, Tobias – Bindernagel, Franka: Ein KZ in
0 der Nachbarschaft. Köln, Böhlau, 2004, 53.
4 Idézi Feldman, Gerald D.: Allianz, 77.
1 4 Idézi Vogelsang, Reinhardt: Der Freundeskreis, 24.
2 4 Finger, Jürgen – Keller, Sven – Wirsching,
3 Andrea: Dr. Oetker und der Nationalsozialismus.
München, C. H. Beck, 2013, 123.
4 Pringle, Heather: The Master Plan. London,
4 HarperCollins, 2006, 40.
4 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 141–49.
5 4 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers. Frankfurt,
6 Campus, 2004, 139–42; Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker,
178–90.
4 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 142–43; Finger, Jürgen
7 et al.: Dr. Oetker, 191, 195.
Vogelsang, Reinhard: Der Freundeskreis. 78–81.
 4 4 Beszámoló a látogatásról: NMT, VI. kötet, 303–05.
8 9 5 Idézi NMT, VI. kötet, 326.
0 5 NMT, VI. kötet, 238.
1 5 Vogelsang, Reinhard: Der
2 Freundeskreis. 158.
5 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 197.
3 5 Idézi Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche,
4 76.
5 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
5 Volkswagenwerk, 83–84.
5 Aust, Stefan – Ammann, Thomas: Die Porsche Saga, 87.
6 5 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 90.
7 5 Idézi Reuss, Eberhard: „Der Mann hinter
8 Porsche – Adolf Rosenberger”, ARD/SWR, 2019.
június 24. YouTube.com.
5 Aust, Stefan – Ammann, Thomas: Die Porsche Saga, 87.
9 6 Reuss, Eberhard: „Der Mann hinter Porsche”; Pyta,
0 Wolfram et al.: Porsche, 135; Aust, Stefan – Ammann,
Thomas: Die Porsche Saga, 87.
6 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 124–25.
1 6 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche, 91–
2 92.
6 Picker, Henry: Hitlers Tischgespräche im
3 Führerhauptquartier. Stuttgart, Seewald, 1977, 374.
6 „Der Puddingprinz”. Der Spiegel, 1957. december 17.
4 6 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 345.
5 6 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 343–44.
6 6 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 120, 352,
7 354.
 6 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 346.
8 6 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 224.
9 7 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 225–26.
0 7 Jungbluth, Rüdiger: Oetkers, 169–71;
1 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 226–29.
7 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 227.
2 7 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Oetkers, 170.
3 7 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 349.
4 7 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 353.
5 7 Lásd Scholtyseck, Joachim: Der
6 Aufstieg, 315–18.
7 Idézi Rigg, Bryan Mark: Hitler’s Jewish Soldiers.
7 Lawrence, University Press of Kansas, 2002, 21.
7 Tooze, Adam: Wages of Destruction, 339.
8 7 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 317.
9 8 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 318.
0 8 Leistungsbericht Kriegsjahr 1941/42,
1 Dürener Metallwerke AG, HWA, dept. 2017,
54. mappa.
8 Lásd Frei, Norbert et al.: Flick, 202; Fürweger,
2 Wolfgang: Die PS-Dynastie. Bécs, Ueberreuter, 2007, 73.
8 Scholtyseck Joachim: Der Aufstieg, 270–71.
3 8 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 290.
4 8 T. G., 1936. augusztus 1.
5 8 T. G., 1936. augusztus 2.
6 8 T. G., 1936. június. 3.; Longerich:
7 Goebbels, 317–18.
8 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 156–57.
8
 8 Az Oetker-árjásításokról lásd Finger, Jürgen et al.: Dr.
9 Oetker, 213–14, 231–35.
9 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 213.
0 9 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 235–46.
1 9 Frei, Norbert et al.: Flick, 211, 711–12.
2 9 „Neun Nullen”.
3 9 Schlenker, Ines: Hitler’s Salon: The
4 Grosse Deutsche Kunstausstellung at the
Haus Der Deutschen Kunst in Munich 1937–1944. Oxford, Peter
Lang, 2007, 41–42.
9 T. G., 1937. június 6.
5 9 T. G., 1937. június 7.
6 9 Longerich, Peter: Goebbels, 349.
7 9 T. G., 1937. szeptember 7.
8 9 T. G., 1937. december 9.
9 1 A Henry Pels-árjásításról lásd
00 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg,
393–401, 951, 224; Nahme, Hans-Dieter: Ein Deutscher im
zwanzigsten Jahrhundert. Rostock, Hinstorff, 2007, 219–23.
1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 396.
01 1 Nahme, Hans-Dieter: Ein Deutscher, 220.
02 1 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 74–76.
03 1 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.):
04 Günther Quandt, 73.
1 „Levél 1938. szeptember 6-án”. In Quandt, Günther:
05 Gedanken über Südamerika. Briefe in zwangloser Folge. I
kötet. 1938. szeptember–december. Magánkiadás.
1 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 211.
06 Frei, Norbert et al.: Flick, 211, 711–13.
 1 1 Engel, Benjamin: „Der Beraubte Bierbaron”,
07 08 Süddeutsche Zeitung, 2020. október 11.
1 Flick, Ingrid: „Habe Rottenmann lieben gelernt”, Kleine
09 Zeitung, 2015. augusztus 24.
1 A Lübeck-árjásításról lásd Ogger, Günther: Friedrich der
10 Grosse, 161–73; Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
Konzerngeschichte, 371–83; Bähr, Johannes et al.: Flick-
Konzern, 307–21; Frei, Norbert et al.: Flick, 213–23.
1 Idézi Ogger, Günther: Friedrich der Grosse, 168.
11 1 Idézi Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 320.
12 1 Idézi Ogger, Günther: Friedrich der Grosse, 171.
13 1 Idézi Ogger, Günther: Friedrich der Grosse,
14 172.
1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 322.
15 1 Idézi Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 326.
16 1 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
17 Konzerngeschichte, 394.
1 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 229.
18 1 Lásd Tooze, Adam: Wages of Destruction, 219. ff.
19 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 327.
20 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 328.
21 1 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick:
22 Eine Konzerngeschichte, 392.
1 Lásd NMT, VI. kötet, 442–60.; Priemel, Kim Christian:
23 Flick: Eine Konzerngeschichte, 396–98; Bähr, Johannes et
al.: Flick-Konzern, 331–33; Frei, Norbert et al.: Flick, 230–31.
1 Frei, Norbert et al.: Flick, 231.
24 1 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
25 Konzerngeschichte, 400.
 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 334.
26 1 Frei, Norbert et al.: Flick, 232.
27 1 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
28 Konzerngeschichte, 401.
1 Lásd NMT, VI. kötet, 469–71.; Priemel, Kim Christian:
29 Flick: Eine Konzerngeschichte, 404.; Bähr, Johannes et al.:
Flick-Konzern, 338.; Frei, Norbert et al.: Flick, 233.
1 Idézi Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 339–40.
30 1 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
31 Konzerngeschichte, 405. n64.
1 Lásd Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 384–85.
32 1 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
33 Konzerngeschichte, 408.
1 Frei, Norbert et al.: Flick, 229.
34 1 Köhler, Ingo: Die „Arisierung” der Privatbanken im
35 Dritten Reich. München, C. H. Beck, 2005, 307.
1 Köhler, Ingo: Die Arisierung, 366.
36 1 Köhler, Ingo: Die Arisierung, 367.
37 1 Köhler, Ingo: Die Arisierung, 371–73.
38 1 James, Harold: Verbandspolitik im
39 Nationalsozialismus. München, Piper, 2001,
181.
1 A Dreyfus-árjásításról lásd Köhler, Ingo: Die Arisierung,
40 305–11.; Kopper, Christopher: Zwischen Marktwirtschaft
und Dirigismus. Bonn, Bouvier, 1995, 257–59.
1 Köhler, Ingo: Die Arisierung, 503.
41 1 Siebert, Georg: Hundert Jahre Merck Finck & Co.
42 München, 1970, 45.
Köhler, Ingo: Die Arisierung, 310.
 1 1 Gerhard Lück kihallgatása, 1947. október 17. NARA,
43 44 OMGUS, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 Köhler, Ingo: Arisierung, 311.
45 1 Melichar, Peter: Neuordnung im Bankwesen. Bécs,
46 Oldenbourg, 2004, 397–98.
1 MacDonogh, Giles: 1938: Hitler’s Gamble. New York,
47 Basic Books, 2009, 61, 69–71.
1 Emil Puhl kihallgatása, 1947. október 23. OMGUS,
48 NARA, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 August von Finck kihallgatása, 1947. október 23.
49 OMGUS, NARA, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 Idézi James, Harold: The Deutsche Bank and the Nazi
50 Economic War Against the Jews. Cambridge, Cambridge
University Press, 2001, 137.
1 Köhler, Ingo: Die Arisierung, 414–15.
51 1 Köhler, Ingo: Die Arisierung, 415.
52 1 Lásd James, Harold: The Deutsche Bank, 77–81.;
53 Köhler, Ingo: Die Arisierung, 374–89.
1 Melichar, Peter: Neuordnung, 399–402.
54 1 Lásd Német vagyonok Ausztriában: Private Bank E.
55 V. Nicolai & Company S. M. V. Rothschild felszámolás
alatt, 1947. március 19., NARA, USACA, RG 260, M1928, 13.
tekercs.
1 Erich Gritzbach kihallgatása, 1947. október 24. OMGUS,
56 NARA, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 August von Finck kihallgatása, 1947. szeptember 23.,
57 Erich Gritzbach kihallgatása, 1947. október 24., mindkettő:
OMGUS, NARA, RG 260, M1923, 7. tekercs. Idézi Ogger,
Günther: Friedrich der Grosse, 131–32.
 1 James, Harold: Verbandspolitik, 183.
58 1 „Baron Louis de Rothschild Dies; Freed by Nazis for
59 $21 Million”, The New York Times, 1955. január 16.
1 Melichar, Peter: Neuordnung, 401–02.
60 1 Egon von Ritter kihallgatása, 1947. október 10.
61 OMGUS, NARA, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 Hans Schmidt-Polex kihallgatása, 1947. szeptember 22.
62 OMGUS, NARA, RG 260, M1923, 7. tekercs.
1 Lásd J. Herf főügyész vádindítványát, 1948. november
63 3. STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok, August von
Finck, 409. karton
1 James, Harold: Verbandspolitik, 183–84.
64 1 Idézi Rieger, Bernhard: The People’s Car, 72.
65 1 Lásd Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
66 Volkswagenwerk, 155–65.
1 Lásd Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
67 Volkswagenwerk, 182–86.; Rieger, Bernhard: The People’s
Car, 71–72.
1 Rieger, Bernhard: The People’s Car, 71.
68 1 Rieger, Bernhard: The People’s Car, 72.
69 1 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche,
70 113.
1 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 91, 215–17.
71 1 A Porsche-gyár később kárpótlást fizetett egy Wolf-
72 örökösnek. Lásd Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 131–34.
1 Idézi Reuss, Eberhard: „Der Mann hinter Porsche”.
73 1 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 126.
74 1 Lásd Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
75 Volkswagenwerk, 915.; Pyta et al.: Porsche. 308–09.
 1 Idézi Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 126–27.
76 1 Idézi Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 126.
77 1 Lásd Longerich, Peter: Goebbels, 391–92.;
78 Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 177–79.
1 T. G., 1938. augusztus 16.
79 1 T. G., 1938. október 11.
80 1 T. G., 1937. február 3.
81 1 T. G., 1938. október 18.
82 1 T. G., 1938. október 25.
83 1 Longerich, Peter: Goebbels, 395.
84 1 T. G., 1938. október 22.
85 1 Longerich, Peter:
86 Goebbels, 394.
1 T. G., 1938. július 23.
87 1 Longerich, Peter: Goebbels, 420–21.
88 1 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
89 Konzerngeschichte, 410.
1 Idézi NMT, VI. kötet, 458.
90 1 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
91 Konzerngeschichte, 392.
1 NMT, VI. kötet, 485–86.
92 1 Lásd NMT, VI. kötet, 480–84.; Priemel, Kim
93 Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte, 411.; Bähr,
Johannes et al.: Flick-Konzern, 343–45.; Frei, Norbert et al.:
Flick, 236–37.
1 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
94 Konzerngeschichte, 412–14.
1 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
95 Konzerngeschichte, 410.
 1 A széncseréről lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
96 Konzerngeschichte, 414–26.; Bähr et al.: Flick-Konzern, 345–
70.; Frei, Norbert et al.: Flick, 239–47.
1 NMT, VI. kötet, 498–503.
97 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 366–67.
98 1 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
99 Volkswagenwerk, 198–200, 1032.
2 Volkswagen Kommunikation: Place of Remembrance of
00 Forced Labor in the Volkswagen Factory. Volkswagen,
Wolfsburg, 1999, 18.
2 Rieger, Bernhard: The People’s Car, 81–82.
01 2 Lásd Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
02 Volkswagenwerk, 283–311.
2 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte,
03 429–30.
2 NMT, VI, kötet, 569–70.
04 2 Frei, Norbert et al.: Flick, 176.
05 2 Lásd Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern,162–
06 63.
2 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 366.
07 2 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
08 Quandt, 11–12.
2 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 274.
09 2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 419. az AFA-ról;
10 421–22. a DWM-ről.
2 Idézi Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 80.
11 2 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 417.
12 III. rész: „A gyerekekből immár férfiak
lettek”
 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 248.
2 Longerich, Peter: Goebbels, 404–405.
3 T. G., 1939. október 28–29.
4 T. G., 1939. november 2.
5 T. G., 1939. november 3.
6 Lásd Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 573–76.
7 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
Quandt, 243.
8 T. G., 1940. január 14.
9 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts, 2002, 147.
1 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts, 2002, 143–46.;
0 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 248.
1 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts, 2002, 145.
1 1 Tárgyalás, 1948. május 13–14., nácitlanítási bíróság,
2 Starnberg, STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, Günther Quandt, 1362/4. karton.
1 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts, 2002, 151.
3 1 T. G., 1940. július 21.
4 1 Lásd Günther Reinhardt Nebuschka Telford
5 Taylornak, 1947. november 3., STAM, nácitlanítási
bírósági dokumentumok, Günther Quandt, 1362/1. karton.
1 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts, 2002, 151.
6 1 T. G., 1940. október 13.
7 1 T. G., 1940. november 5.
8 1 T. G., 1940. december 26.
9 2 Longerich, Peter: Goebbels, 405–406.
0 2 T. G., 1940. november 5.
1 2 Scholtyseck, Joachim: Der
2 Aufstieg, 518.
 2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 565.
3 2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 766.
4 2 Idézi Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 79.
5 2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 529.
6 2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg,
7 493–96, 992.
2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 519–21.
8 2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 521–28.
9 3 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 528–30.
0 3 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 530–31.
1 3 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg,
2 530.
3 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
3 Quandt, 242.
3 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 537. ff.
4 3 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts, 2002, 153.
5 3 T. G., 1941. február 12.
6 3 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002),
7 153.
3 T. G., 1941. február 13.
8 3 T. G., 1941. február 20.
9 4 Churchill, Winston S.: The Second World War.
0 London, Bloomsbury, 2013, 429.
4 Harald beszámolója a krétai invázióról, lásd AFA-Ring,
1 a gyár magazinja, 8. évf. 5. szám, 1941. szeptember, STAM,
nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther Quandt, 1363/6.
karton
4 Lásd Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 156.
2
 4 Churchill, Winston S.: A második világháború 1–2. (The
3 Second World War). Ford: Betlen János. Budapest, Európa
Könyvkiadó, 1999, 504.
4 T. G., 1941. június 14.
4 4 T. G., 1941. május 31.
5 4 T. G., 1941. június 16.
6 4 T. G., 1941. szeptember 14.
7 4 AFA-Ring, a gyár magazinja, 8. évf. 5.
8 szám, 1941. szeptember, STAM,
nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther Quandt, 1363/6.
karton
4 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 274.
9 5 Frei, Norbert et al.: Flick, 280–81.
0 5 NMT, VI. kötet, 192–194.
1 5 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
2 Konzerngeschichte, 735.
5 Idézi Ramge, Thomas: Die Flicks, 56.
3 5 Ogger, Günther: Friedrich der Grosse, 218.
4 5 Frei, Norbert et al.: Flick, 282.
5 5 Idézi Ramge, Thomas: Die Flicks, 114.
6 5 Frei, Norbert et al.: Flick, 281.
7 5 Lásd Frei, Norbert et al.: Flick,
8 752.; Bähr, Johannes et al.: Flick-
Konzern, 257.
5 Idézi Ramge, Thomas: Die Flicks, 174.
9 6 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 452.
0 6 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche,
1 141; Porsche, Ferry – Molter, Günther: Ferry
Porsche. Stuttgart, Motorbuch, 1989, 123.
 6 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das Volkswagenwer
2 383–405.
6 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
3 Volkswagenwerk, 453 ff.
6 Volkswagen Kommunikation: Place of Remembrance,
4 23.
6 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche, 141.
5 6 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche, 162.;
6 Porsche, Ferry – Molter, Günther: Ferry Porsche, 124–
25.
6 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 307–08, 458, n16;
7 Westemeier, Jens: Himmlers Krieger. Paderborn,
Ferdinand Schöningh, 2014, 540–41.
6 Volkswagen Kommunikation: Place of Remembrance,
8 35.
6 NMT, VI. kötet, 694.
9 7 Idézi Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 419.
0 7 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
1 Konzerngeschichte, 459–68.; Bähr, Johannes et al.:
Flick-Konzern, 420–30.; Frei, Norbert et al.: Flick, 317–23.
7 NMT, VI. kötet, 695–98. Idézi 696, 698.
2 7 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 355–58.
3 7 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 357.
4 7 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 358.
5 7 Idézi Bloch, Michael: Ribbentrop.
6 London, Abacus, 2003, 19.
7 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 351.
7 7 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 358.
8 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 250.
 7 8 Idézi Harlan, Veit: Im Schatten meiner Filme.
9 0 Gütersloh, Mohn, 1966, 140.
8 T. G., 1942. július 23.
1 8 T. G., 1942. október 18.
2 8 T. G., 1942. október 13.
3 8 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts
4 (2002), 200.
8 T. G., 1943. március 9.
5 8 T. G., 1943. február 24.
6 8 Lásd Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002),
7 200–01.; Longerich, Peter: Goebbels, 559–60.
8 T. G., 1943. március 27.
8 8 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 421 ff.
9 9 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 423.
0 9 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 427.
1 9 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg,
2 426.
9 Tooze, Adam: Wages of Destruction, 513–17., idézet: 517.
3 9 Lásd Buggeln, Marc: Slave Labor in Nazi
4 Concentration Camps. Oxford, Oxford University Press,
2014, 20–21.
9 Spoerer, Mark – Fleischhacker, Jochen: „Forced
5 Laborers in Nazi Germany. Categories, Numbers, and
Survivors”, Journal of Interdisciplinary History, 2002. 33/2. 197,
201.
9 Tooze, Adam: Wages of Destruction 531–32.
6 9 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
7 Quandt, 239.
Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 790.
 9 9 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 435–36.
8 9 1 Az AFA-altáborról lásd Schröder, Hans
00 Hermann et al. (szerk.): Konzentrationslager in
Hannover. Hildesheim, August Lax, 1985, 50 ff; Jungbluth,
Rüdiger: Die Quandts (2002), 190–99; Buggeln, Marc: Arbeit &
Gewalt. Göttingen, Wallstein, 2009, 71–74, 188–92, 307–12;
Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 638–43, 664–70, 682–87.
1 Lásd Ferencz, Benjamin: Less than Slaves. Bloomington,
01 Indiana University Press, 2002.
1 Idézi Buggeln, Marc: Slave Labor, 71.
02 1 Schröder, Hans Hermann et al. (szerk.):
03 Konzentrationslager, 74–76, 80–104.
1 Schröder, Hans Hermann et al. (szerk.):
04 Konzentrationslager, 83.
1 Schröder, Hans Hermann et al. (szerk.):
05 Konzentrationslager, 60–61.
1 Ahol nincs másképp jelezve, ott ez a beszámoló a
06 tárgyalásokon alapul: 1948. május 13–14., nácitlanítási
bíróság, Starnberg, STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, Günther Quandt, 1362/4. karton; Günther
Quandt válasza az ügyésznek, 1948. február 8., HWA, dept.
2017, folder 38; Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 202–04.
1 T. G., 1943. június 20.
07 1 Nácitlanítási bíróság, Starnberg, STAM,
08 nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther
Quandt, 1362/4. karton.
1 Nácitlanítási bíróság, Starnberg, STAM, nácitlanítási
09 bírósági dokumentumok, Günther Quandt, 1362/4. karton.
 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte,
1578.
10 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 283.
11 1 Idézi NMT, VI. kötet, 183–84.
12 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 495–
13 96.
1 Frei, Norbert et al.: Flick, 396.
14 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 511; Frei,
15 Norbert et al.: Flick, 328.
1 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte,
16 492.
1 Rombachról lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
17 Konzerngeschichte, 447–52; Bähr, Johannes et al.: Flick-
Konzern, 451–61; Frei, Norbert et al.: Flick, 299–306.
1 Idézi Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 459.
18 1 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
19 Konzerngeschichte, 449.
1 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
20 Konzerngeschichte, 495–97; Bähr, Johannes et al.: Flick-
Konzern, 527–28, 546–48; Frei, Norbert et al.: Flick, 307–09.
1 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte,
21 497.
1 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 308.
22 1 Frei, Norbert et al.: Flick, 308–09.
23 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 548.
24 1 Idézi Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 315.
25 1 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred:
26 Das Volkswagenwerk, 453–76.
 Lásd Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
1Volkswagenwerk, 496–515; Volkswagen Kommunikation:
27 Place of Remembrance, 81, 84; Buggeln, Marc: Slave Labor,
66–67.
1 Idézi Volkswagen Kommunikation: Place of
28 Remembrance, 58.
1 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
29 Volkswagenwerk, 756.
1 Rieger, Bernhard: The People’s Car, 83.
30 1 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
31 Volkswagenwerk, 762–65; Volkswagen
Kommunikation: Place of Remembrance, 52.
1 Idézi Rieger, Bernhard: The People’s Car, 83–84.
32 1 A programot és a vendéglistát lásd NMT, VI. kötet,
33 273–75.
1 NMT, VI. kötet, 366.
34 1 Idézi: „Treue im Chor”, Der Spiegel, 1965. október
35 12.
1 NMT, VI. kötet, 336.
36 1 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 201.
37 1 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 286, 288 ff.
38 1 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 199–200.
39 1 Lásd Jungbluth, Rüdider: Die Oetkers,
40 186–88; Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker,
311–24; Buggeln, Marc: Slave Labor, 67–68.
1 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 318.
41 1 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 365.
42 1 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 358–64.
43 T. G., 1944. január 13.
 1 1 T. G., 1944. január 17.
44 45 1 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 205.
46 1 T. G., 1944. február 13.
47 1 T. G., 1944. március 15.
48 1 T. G., 1944. március 16.
49 1 T. G., 1944. április 19.
50 1 Jungbluth, Rüdiger: Die
51 Quandts (2002), 206.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 576–84.
52 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 680–81, 695–99,
53 709.
1 Reinhardt Nebuschka Telford Taylornak, 1947.
54 november 3., STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok,
Günther Quandt, 1362/1. karton; Scholtyseck, Joachim: Der
Aufstieg, 578.
1 Reinhardt Nebuschka Telford Taylornak, 1947.
55 november 3., STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok,
Günther Quandt, 1362/1. karton.
1 Porsche, Ferry – Molter, Günther: Ferry Porsche, 145.
56 1 Lásd Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 319–25.
57 1 Idézi Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 321.
58 1 Lásd Mommsen, Hans – Grieger, Manfred:
59 Das Volkswagenwerk, 766. ff; Volkswagen
Kommunikation: Place of Remembrance, 88. ff.
1 A Pertrix-altáborról lásd Layer-Jung, Gabriele –
60 Pagenstecher, Cord: „Vom vergessenen Lager zum
Dokumentationszentrum? Das ehemalige NS-
Zwangsarbeiterlager in Berlin-Schöneweide”. In:
Gedenkstätten-Rundbrief 111, Berlin, 2003. március 3; Layer-
 Jung, Gabriele – Pagenstecher, Cord: „Das Pertrix-Aussenlager
in Berlin-Niederschöneweide”. Berlin, 2004. május, 1–2.;
Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 647–48, 673–74, 690.
1 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 93.
61 1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 705.
62 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 648–49.
63 1 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 196–98.,
64 idézet: 198.
1 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 360.
65 1 „Einen besseren Vater könnte ich mir nicht
66 vorstellen”, Welt am Sonntag, 1998. november 22.
1 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 199.
67 1 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 198.
68 1 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 201.
69 1 T. G., 1944. szeptember 10.
70 1 T. G., 1944. november 10.
71 1 T. G., 1944. november 17.
72 1 T. G., 1944. december 2.
73 1 T. G., 1945. január 23.
74 IV. RÉSZ: „Te
tovább élsz ”
1 Siedler, Wolf Jobst: Ein Leben wird besichtigt. Berlin,
Siedler, 2000, 317.
2 Idézi Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 103.
3 Magda Goebbels Harald Quandtnak, 1945. április 28.,
Robert E. Work collection, USHMM; A levél megjelent:
Hochhuth, Rolf (szerk.): Joseph Goebbels: Tagebücher 1945.
Hamburg, Hoffmann und Campe, 1977, 549–50.
 4 Joseph Goebbels Harald Quandtnak, 1945. április 28.,
USHMM; A levél megjelent: Hochhuth, Rolf (szerk.): Joseph
Goebbels, 547–48.; Work, Robert E: Last letters from Hitler’s Air
Raid Shelter. 1945. november 1. Digital.library.cornell.edu. A
légierő kapitányának fiai az eredeti leveleket a múzeumnak
adományozták 2019-ben.
5 A Führerbunkerben történtekről lásd Reitsch, Hanna:
Fliegen Mein Leben. München, Ullstein, 1979, 324–29; Kershaw,
Ian: Hitler. London, Penguin, 2008, 938. ff; Misch, Rochus:
Hitler’s Last Witness. London, Frontline, 2017, 176–81;
Longerich, Peter: Goebbels, x–xi., 686–87; Hochhuth, Rolf
(szerk.): Joseph Goebbels, 550–56.
6 Johnson, Steve: „How Goebbels’ final letter made its
way from Hitler’s bunker to a Chicago family – and at last to
the Holocaust Museum”, Chicago Tribune, 2019. április 24.
7 Misch, Rochus: Hitler’s Last Witness, 177.
8 Speer, Albert: Inside the Third Reich. London, Phoenix,
1995, 643.
9 A drezdai epizódról lásd Meissner, Hans-Otto: Magda
Goebbels, 239–43.
1 Meissner, Hans-Otto: Magda Goebbels, 239–42.
0 1 Esser, Karl Bernd: Hitlers Gold. München, 2004,
1 403.
1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 730.
2 1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 731.
3 1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 709.
4 1 Günther Quandt, 1945. április 18., Cornell
5 Law Library (CLL), Donovan Nuremberg
Trials Collection, Vol. 17, sec. 53.051,
Lawcollections.library.cornell.edu.
1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 731.
6 1 Lásd Greiner, Bernd: Die Morgenthau-Legende.
7 Hamburg, Hamburger Edition, 1995, 238; Scholtyseck,
Joachim: Der Aufstieg, 732
1 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 90; Scholtyseck,
8 Joachim: Der Aufstieg, 714, 730.
1 Az AFA hannoveri altáborának evakuálásáról és a
9 gardelegeni mészárlásról lásd Obenaus, Herbert et al.
(szerk.): Konzentrationslager in Hannover. Hildesheim, August
Lax, 1985, 493. ff; Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 197–
99; Buggeln, Marc: Arbeit & Gewalt. Göttingen, Wallstein, 2009,
638–40, 650–51; Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 668–70.
2 Idézi Gardelegen, USHMM, Encyclopedia.ushmm.org.
0 2 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 90. ff; Scholtyseck,
1 Joachim: Der Aufstieg, 714, 790–92, 822–23.
2 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 822.
2 2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 823–24.
3 2 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 765–66.
4 2 Idézi Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 85.
5 2 Frei, Norbert et al.: Flick, 464, 712–13.
6 2 Engel, Benjamin: „Beraubte
7 Bierbaron”.
2 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte,
8 452; Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 460.
2 A gröditzi kényszermunkáról lásd NMT, VI. kötet, 770–
9 88, 815–16, 828–29, 835–37; Priemel, Kim Christian: Flick:
Eine Konzerngeschichte, 493–94; Bähr, Johannes et al.: Flick-
Konzern, 530, 553–56; Frei, Norbert et al.: Flick, 359–60.
3 Frei, Norbert et al.: Flick, 386.
0 3 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 509–10.
1 3 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 358.
2 3 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
3 Konzerngeschichte, 488.
3 A gröditzi mészárlásról lásd NMT, VI. kötet, 778–81;
4 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte, 494;
Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 530–31, 554–55; Frei,
Norbert et al.: Flick, 360.
3 Flick vagyonkimenekítéséről lásd Priemel, Kim
5 Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte, 554–55, 591–615;
Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 579–609; Frei, Norbert et
al.: Flick, 388–89, 448–71.
3 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 878–79, 883.
6 3 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
7 Konzerngeschichte, 603.
3 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 883.
8 3 Priemel, Kim Christian – Stiller, Alexa (szerk.):
9 Reassessing the Nuremberg Military Tribunals. New
York, Berghahn, 2014, 5.
4 Lásd Taylor, Telford: The Anatomy of the Nuremberg
0 Trials. New York, Knopf, 1992, 151–61; Bloxham, Donald:
Genocide on Trial. Oxford, Oxford University Press, 2001, 24–
25; Priemel, Kim Christian: The Betrayal. Oxford, Oxford
University Press, 2016, 152–55; Priemel, Kim Christian – Stiller,
Alexa (szerk.): Reassessing, 166.
 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte, 603–
405; Frei, Norbert et al.: Flick, 467–68.
1 4 August von Finck kihallgatása, 1947. szeptember
2 25., NARA, OMGUS, RG 260, M1923, 7. tekercs.
4 Lásd az előzetes jelentés a Deutsche Heraklith AG-ről;
3 Alpenländische Bergbau Gmbh, USACA Section 1945–1950,
NARA, RG 260, M1928, 22., 46., 47. tekercs; Siebert, Georg:
Hundert Jahre, 47–48.
4 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
4 Quandt, 135–36.
4 „Neun Nullen”.
5 4 Javaslat a banktisztviselők elmozdítására, Peery
6 őrnagy, Ladenburg hadnagyna. Nácitlanítás: Alapelv
és irányelvek, NARA, OMGUS, RG 260, M1925, 3. tekercs.
4 Lásd Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 1044 n46; Frei,
7 Norbert et al.: Flick, 403.
4 Kurt Schmitt kihallgatása, 1947. július 15., NARA,
8 OMGUS, RG 260, M1923, 7. tekercs.
4 Hans Schmidt-Polex kihallgatása, 1947. szeptember 22.,
9 NARA, OMGUS, RG 260, M1923, 7. tekercs.
5 Útmutató a Vereinigte Stahlwerke AG vizsgálatához,
0 Düsseldorf, Németország, 1945. május 31., Appendix B, 78,
NARA, OSS, RG 226, M1934, 5. tekercs.
5 Siebert, Georg: Hundert Jahre, 49.
1 5 Idézi James, Harold: Verbandspolitik, 300 n72.
2 5 Idézi James, Harold: Verbandspolitik, 301 n88.
3 5 Lásd Német vagyonok Ausztriában: Private
4 Bank E. V. Nicolai & Company S. M. V.
Rothschild felszámolás alatt, USACA, RG 260, M1928, 13.
tekercs; Melichar, Peter: Neuordnung, 404–08.
5 Idézi Köhler, Ingo: Die Arisierung, 502.
5 5 Idézi Köhler, Ingo: Die Arisierung, 502.
6 5 Köhler, Ingo: Die Arisierung, 503–06, idézet:
7 505.
5 Lásd Willy Dreyfus nyilatkozata, 1948. december 22.,
8 STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok, August von
Finck, 409. karton; Frank J. Miller to Albert F. Bender Jr., 1947.
március 6., Deutscher Reichsanzeiger Re: J. Dreyfuss [sic] & Co.
and Merck, Finck & Co., NARA, OMGUS, RG 260, M1923, 3.
tekercs.
5 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
9 Volkswagenwerk, 798–99, 901–02; .; Volkswagen
Kommunikation: Place of Remembrance, 95, 100, 133.
6 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
0 Volkswagenwerk, 926–27.
6 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
1 Volkswagenwerk, 643.
6 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche, 180–82;
2 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 341.
6 Porsche, Ferdinand, 1945. május 17., CLL, Donovan
3 Nuremberg Trials Collection, Vol. 17, sec. 53.048,
Lawcollections.library.cornell.edu.
6 Idézi Meck, Georg: Auto Macht Geld. Berlin, Rowohlt,
4 2016, 79.
6 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
5 Volkswagenwerk, 927–28, 940–41.
Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 374–77.
 6 6 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 376.
6 7 6 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 377.
8 6 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 385–87,
9 idézet: 385.
7 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 736–37.
0 7 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 731.
1 7 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 732.
2 7 Kiegészítés Németország Katonai
3 Kormányzata kérdőívéhez, 1946. március 1.,
STAM, nácitlanítási akták, Günther Quandt, 1363/7. karton.
7 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 733.
4 7 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 733.
5 7 Véleményadatlap, Nácitlanítási Tanács,
6 Hannover, 1946. augusztus 6., STAM, nácitlanítási
bírósági dokumentumok, Günther Quandt, 1363/7. karton.
7 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 737.
7 7 Eleonore Quandt nyilatkozata, 1946. augusztus 27.,
8 STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther
Quandt, 1362/1. karton.
7 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 218.
9 8 Günther Quandt Werner Quandtnak, 1947. január
0 5., HWA, dept. 2017, 36/37. mappa.
8 Hitelesítő nyilatkozat Harald Quandt, 1946. augusztus
1 27., STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther
Quandt, 1362/1. karton.
8 Günther Quandt Lieselotte Dietermann-nak, 1946.
2 október 11., HWA, dept. 2017, 36/37. mappa.; Scholtyseck,
Joachim: Der Aufstieg, 253.
 Idézi Liselotte Dietermann Günther Quandtnak, 1947.
8február 5., HWA, dept. 2017, 36/37. mappa.
3 8 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 320.
4 8 Georg Sachs nyilatkozata, 1947. február 10.;
5 STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok,
Günther Quandt, 1362/2. karton.
8 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
6 Quandt, 111–26, 167–80, 191–92, 230–32, 240–44, idézet:
241.
8 Idézi Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.):
7 Günther Quandt, 139, 184, 238–39, 245–46.
8 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
8 Quandt, 247–49.
8 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 731.
9 9 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
0 Quandt, 252–53.
9 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 733.
1 9 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
2 Quandt, 252–53.
9 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 734.
3 9 Günther Quandt karácsonyi körlevele, 1947.
4 december 5., HWA, dept. 2017, 36/37. mappa.
9 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
5 Konzerngeschichte, 605.
9 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
6 Konzerngeschichte, 627–31.; Bähr, Johannes et al.: Flick-
Konzern, 582–85, 608–15; Frei, Norbert et al.: Flick, 410–11.
9 Idézi Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 611–12.
7
 9 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 582, 610; NMT, VI.
8 kötet, 261–62.
9 Taylor, Telford: The Anatomy, 274–92.
9 1 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 409.
00 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 897.
01 1 Taylor, Telford: The Anatomy, 587–624.
02 1 Lásd Bloxham, Donald: Genocide, 28–
03 32; Priemel, Kim Christian: The Betrayal,
156–57; Taylor, Telford: Final Report to the Secretary of the
Army on the Nuernberg War Crimes Trials under Control
Council Law No. 10. Washington D. C., U. S. Government
Printing Office, 1949, 22–27, 73–85, 271–81.
1 Priemel, Kim Christian – Stiller, Alexa (szerk.):
04 Reassessing, 167.
1 Bloxham, Donald: Genocide, 30.
05 1 A francia történetről lásd Porsche, Ferry – Bentley,
06 John: We at Porsche, 189 ff.; Mommsen, Hans –
Grieger, Manfred: Das Volkswagenwerk, 942; Pyta, Wolfram et
al.: Porsche, 342. ff.
1 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 335–38, 362–63.
07 1 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
08 Volkswagenwerk, 937–38; Pyta, Wolfram et al.:
Porsche, 328–30, 364–67.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 734.
09 1 „U.S. War Crimes Unit Seeks to End Task Early in
10 ‘48”, Associated Press, 1947. október 27.
1 A főügyész vádindítványa, starnbergi nácitlanítási
11 bíróság, 1946. szeptember 25., STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, Günther Quandt, karton 1362/1.
 1 Lásd Tent, James F.: Mission on the Rhine. Chicago,
12 University of Chicago Press, 1982, 254–318; Wiesen, S.
Jonathan: West German Industry & the Challenge of the
Nazi Past. Chapel Hill, University of North Carolina Press, 2001,
43–44; Buscher, Frank M.: The U. S. War Crimes Trial Program
in Germany. New York, Greenwood Press, 1989, 49–50; Smith,
Jean Edward: Lucius D. Clay. New York, Henry Holt, 1990, 378–
87, 425–44.; Frederick Taylor: Exorcising Hitler. New York,
Bloomsbury Press, 2011, 277–331.
1 Lásd Taylor, Telford: Final Report, 14–21, 54–56;
13 Buscher, Frank M.: The U. S. War Crimes, 30–31; Taylor,
Telford: The Anatomy, 278–87, Priemel, Kim Christian – Stiller,
Alexa (szerk.): Reassessing, 249–71; Office of Military
Government for Germany: Denazification (Cumulative Review).
Report of the Military Governor (1947. április 1. – 1948. április
30.), no. 34.; H. Herz, John H.: „The Fiasco of Denazification in
Germany”, Political Science Quarterly, 63/4, 569–94.
1 Letartóztatási parancs, Günther Quandt, nácitlanítási
14 bíróság, Dachau, 1947. október 24., STAM, nácitlanítási
bírósági dokumentumok, Günther Quandt, karton 1362/1.
1 Günther Quandt Herman Alletagnak, 1947. október 11.,
15 STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther
Quandt, karton 1362/1.
1 Dr. Carl Reiter feljegyzése, nácitlanítási bíróság,
16 Starnberg, STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok,
Günther Quandt, karton 1362/1.
1 Günther Quandt a nácitlanítási bíróság elnökéhez,
17 Starnberg, 1948. január 10., STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, Günther Quandt, karton 1362/1.
 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 739.
18 1 „Wie’s den Ehemännern geht”, Der Spiegel, 1950.
19 június 21.
1 „Wie’s den Ehemännern geht”.
20 1 Schirach, Henriette von: Der Preis der Herrlichkeit.
21 München, Herbig, 2016, 216.
1 A főügyész vádindítványa, starnbergi nácitlanítási
22 bíróság, 1948. február 8., STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, Günther Quandt, karton 1362/3.
1 A Tudor- és Laval-ügyről lásd Scholtyseck, Joachim: Der
23 Aufstieg, 537–62; Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002),
180–81.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 741.
24 1 Günther Quandt válasza a főügyész
25 vádindítványára, 1948. február 8., HWA, dept. 2017,
38. mappa.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 742–43.
26 1 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 103.
27 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 767–68,
28 idézet: 767.
1 Tárgyalás, nácitlanítási bíróság, Starnberg, május 13–
29 14, STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther
Quandt, karton 1362/4.
1 Tárgyalás, nácitlanítási bíróság, Starnberg, 1948. június
30 3., 4., 26.; 1948. június 15., STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, Günther Quandt, karton 1362/4.
1 Lásd Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 225;
31 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 743–44.
 Günther Quandt Heidi von Doetinchemnek, 1948. június
129., HWA, dept. 2017, 35. mappa.
32 1 Főügyész kérelme, 1948. július 16., STAM, bírósági
33 dokumentumok, Günther Quandt, karton 1362/2.
1 Döntés: nácitlanítási bíróság, Starnberg, 1948. július 28.,
34 STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther
Quandt, karton 1362/1.
1 Főügyészi nyilatkozat, függelék a fellebbezéshez,
35 München, 1949. április 29., STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, Günther Quandt, karton 1362/5.
1 Fellebbezési tanács, Felső-Bajorország, 1949. április 29.,
36 nácitlanítási bírósági dokumentumok, Günther Quandt,
karton 1362/4.
1 Bajorország bírósági megsemmisítő döntés, 1949.
37 december 2., STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok,
Günther Quandt, karton 1362/5.
1 Günther Quandt Heidi von Doetinchemnek, 1950.
38 április 18., HWA, dept. 2017, 35. mappa.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 748–49.
39 1 Günther Quandt Eckhard Könignek, 1950. január 5,
40 HWA, dept. 2017, 27. mappa.
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 705, 765.
41 1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 749.
42 1 A főügyész vádindítványa, starnbergi
43 nácitlanítási bíróság, 1948. november 3., STAM,
nácitlanítási bírósági dokumentumok, August von Finck,
karton 409.
1 Idézi Köhler, Ingo: Die Arisierung, 310–11, n375.
44
 1 Lásd Willy Dreyfus nyilatkozata, 1948. december 22. és
45 tárgyalás: nácitlanítási bíróság X, München, 1948.
december 22., STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok,
August von Finck, karton 409.
1 Tárgyalás: nácitlanítási bíróság X, München, 1948.
46 december 22., STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, August von Finck, karton 409.; „Neun Nullen”.
1 Tárgyalás: nácitlanítási bíróság X, München, 1948.
47 december 22., 23., 24., 27., STAM, nácitlanítási bírósági
dokumentumok, August von Finck, karton 409.; „Neun Nullen”.
1 Otto von Dewitz Julius Herfnek, 1949. január 14., STAM,
48 nácitlanítási bírósági dokumentumok, August von Finck,
karton 409.
1 „Neun Nullen”.
49 1 „Wie’s den Ehemännern geht”.
50 1 „Neun Nullen”.
51 1 „Wie’s den Ehemännern geht”.
52 1 Tárgyalás: nácitlanítási bíróság X,
53 München, 1948. december 22., 27., STAM,
nácitlanítási bírósági dokumentumok, August von Finck,
karton 409.
1 Ítélet: nácitlanítási bíróság X, München, 1949. január
54 14., STAM, nácitlanítási bírósági dokumentumok, August
von Finck, karton 409.
1 „Neun Nullen”.
55 1 Fellebbezés visszavonása, 1949. február 24., STAM,
56 nácitlanítási bírósági dokumentumok, August von
Finck, karton 409.
 Fritz Berthold Ludwig Hagenauernek, 1949. április 19.; Kurz
1Ludwig Hagenauernek, 1949. június 28., STAM,
57 nácitlanítási bírósági dokumentumok, August von Finck,
karton 409.
1 „Wie’s den Ehemännern geht”.; R. R. Bowie Hans
58 Weigertnek, 1950. augusztus 31., 1950., szeptember 27.,
NARA, RG 260, NND 775035.
1 Julius Herf Lorenz Willbergernek, 1950. április 29.;
59 Julius Herf Günther Griminskinek, 1950. május 25, 1950.,
NARA, RG 260, NND 775035.
1 Schnapper, Eric – Schurtman, William: Willy Dreyfus,
60 Petitioner, v. August Von Finck et al. Washington D. C., Gale,
2011.
1 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 360–61, 378–80.
61 1 Idézi Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 379.
62 1 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 379–80, 386–87,
63 394.
1 A francia perről lásd Mommsen, Hans – Grieger,
64 Manfred: Das Volkswagenwerk, 942–44; Pyta, Wolfram et
al.: Porsche, 357–58.
1 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
65 Volkswagenwerk, 939.
1 Mommsen, Hans – Grieger, Manfred: Das
66 Volkswagenwerk, 973; Rieger, Bernhard: The People’s Car,
109–10.
1 A Bad Reichenhall-paktumról lásd Porsche, Ferry –
67 Bentley, John: We at Porsche, 215–216; Mommsen, Hans –
Grieger, Manfred: Das Volkswagenwerk, 938; Meck, Georg:
Auto Macht Geld. 110–13, 116.
 1 Idézi Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 376.
68 1 Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 377–78; Reuss,
69 Eberhard: „Der Mann hinter Porsche”.
1 Aust, Stefan – Ammann, Thomas: Die Porsche Saga,
70 234–35; Reuss, Eberhard: „Der Mann hinter Porsche”.
1 Idézi Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 311.
71 1 Idézi Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 389.
72 1 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche,
73 222–23; Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 379–82.
1 Idézi Pyta, Wolfram et al.: Porsche, 381.
74 1 NMT, VI. kötet, 9–25.
75 1 Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 531.
76 1 James, Harold: Krupp. Princeton, Princeton
77 University Press, 2012, 172–225; Taylor,
Telford: Final Report, 22–27, 78–79, 184–201 ff.
1 NMT, VI. kötet, 32–33.
78 1 NMT, VI. kötet, 114–15.
79 1 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
80 Konzerngeschichte, 640–41; Bähr, Johannes et al.:
Flick-Konzern, 627–30; Frei, Norbert et al.: Flick, 426.
1 NMT, VI. kötet, 115–34.
81 1 NMT, VI. kötet, 217–25, 382–83, 405 ff, 1015–16; Frei,
82 Norbert et al.: Flick, 420.
1 NMT, VI. kötet, 222–23,
83 1 NMT, VI. kötet, 133.
84 1 Idézi NMT, VI. kötet, 997.
85 1 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
86 Konzerngeschichte, 635–41; Bähr, Johannes et
al.: Flick-Konzern, 635–39; Frei, Norbert et al.: Flick, 421–23;
NMT, VI. kötet, 4, 202 ff, 285.
1 Idézi Bähr, Johannes et al.: Flick-Konzern, 638.
87 1 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
88 Konzerngeschichte, 640.
1 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 422.
89 1 NMT, VI. kötet, 974.
90 1 NMT, VI. kötet, 1034–35.
91 1 NMT, VI. kötet, 115, 1172.
92 1 NMT, VI. kötet, 1117–18.
93 1 NMT, VI. kötet, 1186–87.
94 1 NMT, VI. kötet, 3–4.
95 1 Az ítéletről lásd NMT, VI.
96 kötet, 1187–1228.
1 Taylor, Telford: Final Report,187.
97 1 NMT, VI. kötet, 1214.
98 1 NMT, VI. kötet, 1221.
99 2 NMT, VI. kötet, 1225–33.
00 2 Lásd Priemel, Kim Christian: Flick:
01 Eine Konzerngeschichte, 661–71; Frei,
Norbert et al.: Flick, 476–86.
2 Bird, Kai: The Chairman. New York, Simon & Schuster,
02 1992, 359–75; Priemel, Kim Christian: The Betrayal, 352–68.
2 Taylor, Telford: „The Nazis Go Free”, The Nation, 1951.
03 február. 24.
2 Ogger, Günther: Friedrich der Grosse, 254; Frei, Norbert
04 et al.: Flick, 445–46.
2 „Der Eisenmann”, Der Spiegel, 1958. szeptember 16.
05 Frei, Norbert et al.: Flick, 436–37.
 2 2 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
06 07 Konzerngeschichte, 671–702; Frei, Norbert et al.: Flick,
486–522.
V. RÉSZ: Kilenc nulla
1 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
Quandt, 256–57; Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 125.
2 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 238.
3 Idézi Crolley, Liz – Hand, David: Football and European
Identity. London, Routledge, 2006, 70.
4 Abelshauser, Werner: Deutsche Wirtschaftsgeschichte.
München, C. H. Beck, 2011, 152–81.
5 Idézi Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 238–39;
lásd Abs és Pavel beszéde: In Memoriam Günther Quandt geb.
28.7.1881, + 30. Dec. 1954. Frankfurt a. M., Wagner & Söhne,
1955.
6 In Memoriam Günther Quandt.
7 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
Quandt, 253–56; Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 92–94, 106–
09, 131–33, 141; Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 785–821.
8 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 801.
9 Interjú Gerhard Wilckével, 1978. április 21., HWA, dept.
2017, 82. dosszié
1 Az Eisner-történetről: Scholtyseck, Joachim: Der
0 Aufstieg, 401–03, 953 n245.
1 Pritzkoleit, Kurt: Männer-Mächte-Monopole. Frankfurt,
1 Karl Rauch, 1953, 70, 88.
1 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 103, 114, 120, 123,
2 130–33.
 Dr. Günther Quandt, HWA, dept. 2017, 44. dosszié;
1Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 159–70, 834–38.
3 1 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts: Deutschlands
4 erfolgreichste Unternehmerfamilie. Frankfurt, Campus,
2015, 199.
1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 160.
5 1 Idézi Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 838.
6 1 Ogger, Günther: Friedrich der Grosse, 281.
7 1 A Daimlerért vívott harcról és a
8 megegyezésről lásd Ogger, Günther: Friedrich
der Grosse, 281–96, 300–03; Treue, Wilhelm: Herbert Quandt,
141–46; Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 243–46; Frei,
Norbert et al.: Flick, 524–526, 535–538.
1 A Daimlerért vívott harcról és a megegyezésről lásd
9 Ogger, Günther: Friedrich der Grosse, 296–300; Treue,
Wilhelm: Herbert Quandt, 146–156; Jungbluth, Rüdiger: Die
Quandts (2002), 246–56; Frei et al., Flick, 538–542.
2 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 156–76 Jungbluth,
0 Rüdiger: Die Quandts (2015), 219–24.
2 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 275–76.;
1 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 769–70.
2 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 275.
2 2 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 276.
3 2 Westemeier, Jens: Joachim Peiper: A Biography
4 of Himmler’s SS Commander. Surrey, Schiffler
Military History, 2007, 175–81.
2 Idézi Westemeier, Jens: Joachim Peiper, 181.
5 2 Idézi Westemeier, Jens: Joachim Peiper, 180.
6 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 404, 423.
 2 2 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 212 ff.
7 8 2 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 410; Osterloh,
9 Jörg – Wixforth, Harald (szerk.): Unternehmer und
NS-Verbrechen. Frankfurt, Campus, 2014, 269–97.
3 Ribbentrop von, Rudolf: My Father Joachim von
0 Ribbentrop. Barnsley, Pen & Sword, 2019, 428–430, idézet:
430.
3 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker, 410.
1 3 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 306.
2 3 Az Allianzért vívott harcról lásd „Kampf um
3 Die Allianz”, Der Spiegel, 1954. december 15.;
Feldman, Gerald D.: Allianz and the Insurance Business, 490,
496; Bähr, Johannes – Köpper, Christopher: Munich Re.
München, C. H. Beck, 2016, 295–98.
3 „Kampf um Die Allianz”.
4 3 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
5 Konzerngeschichte, 724–29; ; Frei, Norbert et al.: Flick,
572–75.
3 Perdelwitz, Wolf – Fischer, Hasko: Waffenschmiede
6 Deutschland. Hamburg, Gruner + Jahr, 1984, 143–64;
Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 263–66, 272;
Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 805–17
3 Idézi Ogger, Günther: Friedrich der Grosse, 333.
7 3 Frei, Norbert et al.: Flick, 565–71, 647–48.
8 3 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche,
9 230–31, 245–46.
4 Porsche, Ferry – Molter, Günther: Ferry, 203–04.
0 4 Frei, Norbert et al.: Flick, 648, 664–65; Porsche,
1 Ferry – Molter, Günther: Ferry, 207.
 4 Porsche, Ferry – Molter, Günther: Ferry, 208.
2 4 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 266.
3 4 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 272;
4 Porsche, Ferry – Molter, Günther: Ferry, 204–06.
4 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 267–70.
5 4 Harald haláláról és emlékművéről lásd „In
6 Memoriam Harald Quandt, 1921. nov. 1. – 1967. szept.
22.”, HWA, Dept. 2017, 85. dosszié; „Die Stille Gruppe”, Der
Spiegel, 1967. okt. 1.; Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002),
284–85; Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2015), 241.
4 „In Memoriam Harald Quandt”.
7 4 Harald háború utáni életéről lásd Jungbluth,
8 Rüdiger: Die Quandts (2002), 271–86.
4 Rahms, Helene: Die Clique. Bern, Scherz, 1999, 156.
9 5 Winkler, Willi: Der Schattenmann. Berlin, Rowohlt,
0 2011, 102.
5 „Neun Nullen”.
1 5 Jungblut, Michael: Die Reichen und die Superreichen
2 in Deutschland. Hamburg, Rowohlt, 1973, 65–97.
5 „Neun Nullen”.
3 5 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 215; Finger, Jürgen
4 et al.: Dr. Oetker und die Nationalsozialismus, 409.
5 „Trinkgeld für Ober”, Der Spiegel, 1967. február 13.
5 5 „Neonazis im Vormarsch”, Die Zeit, 1968. május 3.
6 5 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 245–48, 337–
7 45; Osterloh, Jörg – Wixforth, Harald (szerk.):
Unternehmer, 331–61.
5 Wortman, Marc: „Famed Architect Philip Johnson’s
8 Hidden Nazi Past”, Vanity Fair, 2016. április 4.
 5 Reuss, Eberhard: „Der Mann hinter Porsche – Adolf
9 Rosenberger”.
6 Porsche, Ferry – Bentley, John: We at Porsche, 227–
0 29.
6 Pyta, Wolfram et. al: Porsche, 306–07.
1 6 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 123.
2 6 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 227–32, 279–
3 80; Jungbluth, Quandts (2002), 296–305.
6 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 310–11.
4 6 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 232–34;
5 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 301–02.
6 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 620–21.
6 6 „Von Friedrichs Gnaden”, Der Spiegel, 1963. június
7 4.
6 Frei, Norbert et al.: Flick, 632–41.
8 6 Idézi Priemel, Kim Christian: Flick: Eine
9 Konzerngeschichte, 737.
7 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte,
0 727–28.
7 Ferencz, Benjamin: Less Than Slaves, 158–69.
1 7 A tárgyalásokról lásd Priemel, Kim Christian: Flick:
2 Eine Konzerngeschichte, 703–15; Bähr, Johannes et al.:
Der Flick-Konzern im Dritten Reich, 678–719; Frei, Norbert et
al.: Flick, 588–604.
7 Idézi Frei, Norbert et al.: Flick, 669.
3 7 Frei, Norbert et al.: Flick, 670–77; Ramge, Thomas:
4 Flicks, 188–206.
7 Frei, Norbert et al.: Flick, 672–73; Ramge, Thomas:
5 Flicks, 207–12.
 7 Frei, Norbert et al.: Flick, 678–86; Ramge, Thomas: Flicks,
6 212–16.
7 Frei, Norbert et al.: Flick, 687–88; Ramge, Thomas:
7 Flicks, 218–35.
7 „Die gepflegte Landschaft”, Der Spiegel, 1999. december
8 12.
7 „Die gekaufte Republik”, Der Spiegel, 1983. november
9 29.
8 Frei, Norbert et al.: Flick, 689–90, 697; Ramge, Thomas:
0 Flicks, 235–47.
8 Brauchitsch, von Eberhard: Der Preis des Schweigens.
1 Berlin, Propyläen, 1999.
8 Frei, Norbert et al.: Flick, 692–93; Ramge, Thomas:
2 Flicks, 249–51.
8 Priemel, Kim Christian: Flick: Eine Konzerngeschichte,
3 788.
8 Markham, James M.: „Company Linked to Nazi Slave
4 Labor Pays $2 million”, The New York Times, 1986. január
9.
8 Meck, Georg: Auto Macht Geld, 147–55, 162–63.
5 8 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 262–75.
6 8 Richman, Louis S.: „The Germans Survivors of
7 Tumultuous Times” Fortune, 1987. október 12.
8 Idézi Schär, Markus: „Vermögen mit Verfalldatum”, Die
8 Weltwoche, 2015. január 8.
8 Lásd Gerhard von Finck értékesítési képviselő/
9 üzletkötő: Gvfinck.com.
9 A von Finck-örökségvitáról lásd Hielscher, Henryk:
0 „Schlammschlacht ums Milliardenerbe”,
Wirtschaftswoche, 2010. július 27.; Jensen, Sören: „Millionäre
gegen Milliardäre”, Manager Magazin, 2011. október 20.;
Müller, Leo: „Ein Erbstreit sondergleichen”, Bilanz, 2015.
december 8.; „Urteil im Erbschaftsdrama”, Juve, 2019.
szeptember 13.
9 Treue, Wilhelm: Herbert Quandt, 286; Jungbluth,
1 Rüdiger: Die Quandts (2002), 312–17.
9 „In Memoriam Harald Quandt”.
2 9 Lásd Becker, Astrid – Jansen, Johannes – Padberg,
3 Martina – Pöppel, Sonja: Kunst im Harald Quandt
Haus. Bad Homburg, Harald Quandt Holding, 2008.; Jungbluth,
Rüdiger: Die Quandts (2015), 252, 384.
9 Colleen-Bettine Rosenblat különböző beszámolói a
4 judaizmus felé vezető útjáról: Jungbluth, Rüdiger: Die
Quandts (2002), 334–36; Lang, Bianca – Möller, Andreas –
Schaghaghi, Mariam: „Heimat sind Rituale”, Der Spiegel, 2017.
szeptember 29.; Weiss, Yvonne: „Das Schwere Erbe der Colleen
B. Rosenblat-Mo”, Hamburger Abendblatt, 2018. október 18.
9 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 335.
5 9 Taube, Dagmar von: „Colleen B. Rosenblat; Klare
6 Ansichten”, Welt am Sonntag, 1998. december 20.
VI. RÉSZ: Az elszámolás
1 Nesshöver, Christoph: „Die Reimanns sind die reichsten
Deutschen”, Manager Magazin, 2019. október 1.
2 Lásd JAB Holding Company, Jabholco.com.
3 Luck, Adam – Hall, Alan: „Nazi slavery past of family
buying Pret a Manger—which was founded by Jewish
businessman—for £1.5 billion”, Mail on Sunday, 2018.
szeptember 15.
 4 Jong, de David – Weisbach, Annette: „Billionaires Unmask
as Coty Persists in Pursuit of Avon”, Bloomberg News, 2012.
április 9.; Jong, de David – Boyle, Matthew: „The Caffeine Fix”,
Bloomberg Markets, 2015. február 11.
5 Kiewel, Maximilian: „Die Nazi-Vergangenheit von
Deutschlands Zweitreichster Familie: Die SS-Liebe von Else
Reimann”, Bild am Sonntag, 2019. március 30.
6 Idézi Kiewel, Maximilian: „Sie sind 33 Milliarden Euro
Reich: Die Nazi-Vergangenheit der Calgon-Familie”, Bild am
Sonntag, 2019. március 24.
7 Kiewel, Maximilian: „Reimann-Vertrauter Peter Harf zu
den Enthüllungen: Es gibt nichts zu beschönigen”, Bild am
Sonntag, 2019. március 24.
8 Isidore, Chris: „Krispy Kreme owners admit to family
history of Nazi ties”, CNN Business, 2019. március 25.
9 First, Devra: „I found out Nazi money is behind my
favorite coffee. Should I keep drinking it?”, Boston Globe, 2019.
június 4.
1 Saltzman, Rebecca: „This is embarrassing, but it turns
0 out our fake Jewish bagel chain was funded by Nazis”,
Mcsweeneys.net, 2019. március 27.
1 Harf és a JAB viszonyáról lásd Jong, de David – Boyle,
1 Matthew: „The Caffeine Fix”.; Scheven, Franziska: „Buying
into Success”, Handelsblatt, 2018. augusztus 4.; „A Peek Inside
JAB Holding”, The Economist, 2020. június 20.; Clausen, Sven:
„Clan ohne Klasse”, Manager Magazin, 2021. április 23.
1 Peter Harf a szerzőnek, 2021. június 30.
2 1 Lásd Osterloh, Jörg – Wixforth, Harald (szerk.):
3 Unternehmer, 365–79; Spiliotis, Susanne-Sophia:
Verantwortung und Rechtsfrieden. Frankfurt, Fischer, 2003, 25–
67; Fulbrook, Mary: Reckonings. Oxford, Oxford University
Press, 2018, 343–44.
1 Hawranek, Dietmar: „Porsche and Volkswagen’s Nazi
4 Roots”, Der Spiegel, 2009. szeptember 21.
1 Frei, Norbert et al.: Flick, 671, 677, 694.
5 1 Montefiore, Alan – Vines, David (szerk.): Integrity in
6 the Public and Private Domains. London, Routledge,
1999, 205 ff.; Frei, Norbert et al.: Flick, 762–63.
1 Idézi Montefiore, Alan – Vines, David (szerk.): Integrity
7 in the Public and Private Domains, 215–16.
1 Frazer, Jenni: „Flick: Payment ’Possible’ to Survivors”,
8 The Jewish Chronicle, 1996. március 22.
1 Osterloh, Jörg – Wixforth, Harald (szerk.): Unternehmer,
9 379–90; Fulbrook, Mary: Reckonings, 344–45. Lásd még
Spiliotis, Susanne-Sophia: Verantwortung und Rechtsfrieden,
69–179.
2 Fulbrook, Mary: Reckonings, 345.
0 2 Tények és számok: EVZ, 2020. december 31.,
1 Stiftung-evz.de.; Spiliotis, Susanne-Sophia:
Verantwortung und Rechtsfrieden, 181–91; Osterloh, Jörg –
Wixforth, Harald (szerk.): Unternehmer, 384–86; Fulbrook,
Mary: Reckonings, 345.
2 Ottmann, Dagmar: „Die Ausstellung Verschieben! Ein
2 offener Brief”, Die Zeit, 2004. augusztus 5.
Ramge, Thomas: Die Flicks, 12–13; Frei, Norbert et al.: Flick,
768–70.
2 Ramge, Thomas: Die Flicks, 12–13; Frei, Norbert et al.:
3 Flick, 768–70.
 2 Swersina, Michael: „Ingrid Flick im Gespräch mit dem
4 Unterkärtner Nachrichten”, Unterkärtner Nachrichten,
2019. március 6.
2 Sahner, Paul: „Jetzt redet die schöne Witwe”, Bunte,
5 2010. január 7.
2 Jong de, David: „The World’s Youngest Billionaires Are
6 Shadowed by a WWII Weapons Fortune”, Bloomberg News,
2018. május 3.
2 Swersina, Michael: „Ingrid Flick im Gespräch mit den
7 Unterkärtner Nachrichten”, Unterkärtner Nachrichten,
2019. március 6.
2 „Major Gift for Tel Aviv Museum of Art from Ingrid
8 Flick”, Artnet News, 2014. május 22.
2 Friedrich Flick Förderungsstifung Gremien,
9 Flickfoerderungsstiftung.de.
3 Schanetzky, Tim: Regierungsunternehmer. Göttingen,
0 Wallstein, 2015, 8–9.
3 Friedrich Flick Förderungsstifung Geschichte und
1 Förderungszweck.
3 Schmidt, Thilo: „Der Mann der Kreuztal nicht zur Ruhe
2 kommen lässt”, Deutschlandfunk, 2017. március 20.; lásd
még: Flick-ist-kein-vorbild.de.
3 A Goethe Egyetem szóvivőjének, Olaf Kaltenbornnak a
3 nyilatkozata, 2021. július 19.
3 A Goethe Egyetem németországi ösztöndíjszponzorai,
4 2016, Uni-frankfurt.de.
3 „Barry Eichengreen appointed Visiting Professor for
5 Financial History 2019”, Goethe Egyetem, 2018. október 4.,
Aktuelles.uni-frankfurt.de.
 3 A Goethe Egyetem alapítványának kurátorai, 2021. márci
6 2., Uni-frankfurt.de.
3 „Zur Geschichte der Messer-Werke im NS”, 2018.
7 február 28., Forschungsstelle.files.wordpress.com.
3 Majic, Daniel: „Umstrittene Lounge in Goethe-Uni wird
8 umbenannt”, Frankfurter Rundschau, 2019. február 15.
3 Az alapítvány ma Adolf Messer fiának, Hans Messernek
9 a nevét viseli. Dr-hans-messer-stiftung.de.
4 Alfried Krupp Alapítvány, Krupp-stiftung.de.; Fritz
0 Thyssen Alapítvány története, Fritz-thyssen-stiftung.de.
4 Sahner, Paul: „Jetzt redet die schöne Witwe”, Bunte,
1 2010. január 7.
4 Friedler, Eric: Das Schweigen der Quandts, ARD/NDR,
2 2007. szeptember 30., Youtube.com.
4 Susanne és Stefan Quandt az életrajzban más dolgokról
3 is nyilatkozott. Lásd Jungbluth, Rüdiger: Quandts (2002),
350 ff.; Harald két lánya apjukról és nagymamájukról,
Magdáról a náci korszakkal kapcsolatban: Jungbluth, Rüdiger:
Quandts (2002), 275, 334–36.
4 Friedler, Eric: Das Schweigen der Quandts.
4 4 Idézi: Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002), 344.
5 4 Friedler, Eric: Das Schweigen der Quandts.
6 4 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2002),
7 343.
4 Friedler, Eric: Das Schweigen der Quandts.
8 4 Idézi Friedler, Eric: Das Schweigen der Quandts.
9 5 „Nach Kräften Mies”, Der Spiegel, 1974.
0 december 8.
 Stefan Quandt beszéde a Herbert Quandt Médiadíj
5átadóján, 2008. június 22., Johanna-quandt-stiftung.de.
1 5 Quandt, Herbert – Quandt, Harald (szerk.): Günther
2 Quandt, 245–46.
5 Jungbluth, Rüdiger: Die Quandts (2015), 331–41.
3 5 Wagner, Lorenz: „Susanne Klatten – Die
4 Unbekannte”, Financial Times Deutschland, 2008.
november 21.
5 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 763.
5 5 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 849.
6 5 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 843.
7 5 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 314.
8 5 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg,
9 406, 537.
6 Scholtyseck, Joachim: Der Aufstieg, 766.
0 6 Jungbluth, Rüdiger – Lorenzo di, Giovanni: „NS-
1 Vergangenheit der Quandts: Man fühlt sich grauenvoll
und schämt sich”, Die Zeit, 2011. szeptember 22.
6 Backhaus, Michael – Uhlenbroich, Burkhard: „Die
2 Quandt Familien brechen ihr Schweigen”, Bild am
Sonntag, 2011. november 6.
6 Jungbluth, Rüdiger – Lorenzo di, Giovanni: „NS-
3 Vergangenheit der Quandts”.
6 Herbert Quandt életrajza, Johanna-quandt-stiftung.de.
4 6 Jungbluth, Rüdiger – Anne Kunze: „August Oetker:
5 Mein Vater war Nationalsozialist” Die Zeit, 2013.
október 17.
6 Jungbluth, Rüdiger: Die Oetkers, 388–91.
6
 6 Jong de, David: „Nazi-Forged Fortune Creates Hidden
7 German Billionaires”, Bloomberg News, 2014. február 3.
6 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker und die
8 Nationalsozialismus, 17; „Wie geht Oetker kommunikativ
mit seiner NS-Vergangenheit um, Herr Schillinger?”
Pressesprecher, 2013. december 17.
6 Finger, Jürgen et al.: Dr. Oetker und die
9 Nationalsozialismus, 415.
7 Jungbluth, Rüdiger – Kunze, Anne: „August Oetker:
0 Mein Vater war Nationalsozialist”.
7 „Oetker-Witwe kritisiert Historiker der Nazi-Studie”,
1 Neue Westfälische, 2013. október 22.
7 Hage, Simon – Machatschke, Michael: „Schiedsgericht
2 soll Machtkampf bei Oetker entschärfen”, Manager
Magazin, 2014. január 23.
7 Marquart, Maria: „Pizza, Pudding, Beef”, Der Spiegel,
3 2019. március 16.
7 Dr. August Oetker KG: „Oetker Group to Be Split”, 2021.
4 július 22.
7 „Porsche creates the Ferry Porsche Foundation”,
5 Porsche AG, 2018. május 16., Newsroom.porsche.com.
7 „Ferry Porsche Foundation endows first professorship
6 for corporate history in Germany”, University of Stuttgart,
2019. március 8., Uni-stuttgart.de.
7 Porsche, Ferry – Molter, Günther: Ferry Porsche, 192.
7 7 Porsche, Ferry – Molter, Günther: Ferry Porsche,
8 124.
7 Pyta, Wolfram et. al: Porsche: Vom Konstruktionsbüro
9 zur Weltmarke, 307–08, 458 n16.; Westemeier, Krieger, 540-
541.
8 Pyta, Wolfram et. al: Porsche: Vom Konstruktionsbüro
0 zur Weltmarke, 308.
8 Pyta, Wolfram et. al: Porsche: Vom Konstruktionsbüro
1 zur Weltmarke, 15.
8 Topham, Gywn: „Volkswagen Swallows Porsche”, The
2 Guardian, 2012. július 5.
8 A Volkswagen-csoport éves jelentése 2020, 2021.
3 március 16., Annualreport 2020. volkswagenag.com.
8 Nesshöver, Christoph: „Familie Reimann führt
4 Rangliste an”, Manager Magazin, 2021. szeptember 30.
8 „Ferry Porsche Foundation endows”, University of
5 Stuttgart, 2019. március 8.
8 Reuss, Eberhard: „Der Mann hinter Porsche – Adolf
6 Rosenberger”.
8 Pyta, Wolfram et. al: Porsche: Vom Konstruktionsbüro
7 zur Weltmarke, 313.
8 Pyta, Wolfram et. al: Porsche: Vom Konstruktionsbüro
8 zur Weltmarke, 131.
8 Bloomberg Billionaires Index, 2021. november 28.
9 9 Jikhareva, Anna – Jirat, Jan – Surber, Kaspar: „Eine
0 schrecklich rechte Familie”, Die Wochenzeitung, 2018.
november 29.
9 Deininger, Roman – Glas, Andreas – Ott, Klaus: „Der
1 Frontmann des Herrn Baron”, Süddeutsche Zeitung, 2021.
március 26.
9 „Milliardär in Vaters Schatten”, Der Spiegel, 1993. július
2 4.
 Neff, Berthold: „Der Freie Bürger und sein Edelmann”,
9Süddeutsche Zeitung, 2002. október 10.
3 9 Stroh, Kassian: „Spendables Imperium”,
4 Süddeutsche Zeitung, 2009. január 30.
9 „Grosse Geschenke erhalten die Freundschaft”, Der
5 Spiegel, 2010. január 17.
9 „Hohn und Spott für die Mövenpick Partei”, Der Spiegel,
6 2010. január 19.
9 Ricken, Christian: „Der geheime Finanzier”, Manager
7 Magazin, 2005. december 14.
9 Ludwig von Mises Institute Deutschland, Misesde.org.
8 9 „Recycling der edlen Sorte”, Süddeutsche Zeitung,
9 2011. november 11.; Degussa-goldhandel.de.
1 Hayes, Peter: From Cooperation to Complicity.
00 Cambridge, Cambridge University Press, 2004, 175–94,
272–300.
1 A Degussa-üzletek listája: Degussa-goldhandel.de.
01 1 Blume, Jakob: „Chef von Goldhändler Degussa
02 wettert gegen EZB”, Handelsblatt, 2019. november 9.
1 Lange, Nico – Saetzler, Theresa: „Die neue Partei
03 »Alternative für Deutschland«”, Konrad-Adenauer-
Alapítvány, 2013. április 16.
1 Politikai pártok 50 ezer euró feletti támogatással, 2002
04 júliusától mostanáig: Bundestag.de.
1 Amann, Melanie – Becker, Sven – Röbel, Sven: „A
05 Billionaire Backer and the Murky Finances of the AfD”, Der
Spiegel, 2018. november 30.
1 Becker, Sven – Röbel, Sven: „Die Swiss-Connection der
06 AfD”, Der Spiegel, 2016. szeptember 10.
 1 Haupt, Friederike: „Internationale Solidarität für die AfD
07 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2017. április 24.
1 Chazan, Guy: „The advertising guru harnessing
08 Europe’s immigration fears”, Financial Times, 2016.
december 30.
1 Fuchs, Christian – Middelhoff, Paul: Das Netzwerk der
09 Neuen Rechten. Hamburg, Rowohlt, 2019, 222–23.
1 Idézi Amann, Melanie – Becker, Sven – Röbel, Sven: „A
10 Billionaire”.
1 Fuchs, Christian – Middelhoff, Paul: Das Netzwerk der
11 Neuen Rechten, 217–21.
1 Röbel, Sven: „AfD muss 400.000 Euro Strafe Zahlen”,
12 Der Spiegel, 2019. április 16.
1 Müller, Ann-Katrin – Röbel, Sven: „Staatsanwaltschaft
13 ermittelt gegen AfD-Schatzmeister”, Der Spiegel, 2019.
április 19.
1 Becker, Markus – Röbel, Sven – Weiland, Severin:
14 „Staatsanwaltschaft beantragt Aufhebung der Immunität
von AfD-Chef Meuthen”, 2021. június 23.
1 Az AfD büntetéseinek listája a LobbyControltól, 2021.
15 július 21.
1 „AfD’s Gauland plays down Nazi era as a ‘bird shit’ in
16 German history”, Deutsche Welle, 2016. június 2.
1 Jordan, Frank – Rising, David: „German officials say far-
17 right crime rising as police arrest alleged neo-Nazi”,
Associated Press, 2021. május 4.
1 Lettenbauer, Susanne: „Symbolpolitik in Bayerischen
18 Wald”, Deutschlandfunk, 2020. január 22.
 Roman Deininger – Andreas Glas – Klaus Ott: „Der
1Frontmann”.
19 1 Ez és a következő idézetek innen valók: Bennhold,
20 Katrin: „Nazis Killed Her Father. Then She Fell in Love
with One”, The New York Times, 2019. június 14.
1 Az Alfred Landecker Alapítvány története:
21 Alfredlandecker.org.
1 Nesshöver, Christoph: „Die Reimanns sind die reichsten
22 Deutschen”, Manager Magazin, 2019. október 1.
1 BMW Group report, 2020., 2021. március 17., 181.
23 1 Student, Dietmar – Noe, Martin: „Wer würde denn
24 mit uns tauschen wollen?” Manager Magazin, 2019.
június 20.
1 Jungbluth, Rüdiger – Lorenzo, Giovanni di: „NS-
25 Vergangenheit der Quandts”.
1 Quandt, Stefan: „Schützt das Privateigentum!”,
26 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2019. június 22.; Stefan
Quandt 2019-es beszéde, Johanna-quandt-stiftung.de.
1 „Solide in die Digitale Zukunft”, Frankfurter Allgemeine
27 Zeitung, 2019. június 29.
1 Pénzügyi eszközök: Bmw-foundation.org.
28 1 Küldetésünk: Bmw-foundation.org.
29 1 A BMW Herbert Quandt Alapítvány
30 nyilatkozata a szerzőnek, 2021. július 20.;
Foundation.org.
1 Raff, Julian: „Offenes Geheimnis”, Süddeutsche Zeitung,
31 2021. március 26.
 RÖVIDÍTÉSEK
ARD: Németország fő közszolgálati
csatornája
HWA: Hesseni Üzleti Archívum
NARA: Nemzeti Levéltár és
Iratkezelési Igazgatóság, Washington
NDR: Észak-német médium
NMT: Nürnbergi Katonai
Törvényszék
NND: A feloldott minősítésű
dokumentumok megjelölése
OMGUS: Egyesült Államok
Németországi Katonai Kormányzati Hivatala
OSS: Stratégiai Szolgálatok Hivatala
STAM: Müncheni Állami Levéltár
SWR: Németország délnyugati
műsorszolgáltatója
TG: Joseph Goebbels naplója
USACA: Egyesült Államok Szövetséges
Bizottsága Ausztriában
USHMM: Egyesült Államok Holokauszt-
emlékmúzeuma, Washington
 KÉPJOGOK
GÜNTHER QUANDT bpk/Atelier Bieber/Nather; MAGDA
FRIEDLÄNDER bpk/Atelier Bieber/Nather; FRIEDRICH FLICK
ullstein bild – ullstein bild; HARALD QUANDT MAGDÁVAL ÉS
JOSEPH GOEBBELSSZEL bpk; GOEBBELS ESKÜVŐJE ullstein
bild – ullstein bild; OTTO STEINBRINCK bpk/Atelier
Bieber/Nather; ADOLF ROSENBERGER Adolf Rosenberger/Alan
Arthur Robert birtok szíves engedélyével; A MÚZEUM
MEGNYITÓJA Bundesarchiv; RICHARD KASELOWSKY ullstein
bild – Teutopress; FERDINAND ÉS FERRY PORSCHE Corporate
Archives Porsche AG szíves engedélyével; RUDOLF-AUGUST
OETKER ÉS A NAGYANYJA Dr. August Oetker KG, Company
Archives szíves engedélyével; AUGUST VON FINCK ÉS HITLER
SZ Photo/Süddeutsche Zeitung Photo; A VOLKSWAGEN
ÜNNEPSÉGE Bundesarchiv, Atlantic; HARALD A GOEBBELS A
CSALÁDDAL ullstein bild – Ernst Sandau; FRIEDRICH FLICK ÉS
FIAI Berlin-Brandenburg Business Archive/Research Archive
Flick; A KÉTÉLTŰ AUTÓ bpk/Bayerische Staatsbibliothek/Archiv
Heinrich Hoffmann; OETKER EGYENRUHÁBAN Dr. August
Oetker KG, Company Archives szíves engedélyével; „TOTÁLIS
HÁBORÚ” BESZÉD Bundesarchiv, Scherl; A PORSCHE
HARCKOCSI Corporate Archives Porsche AG szíves
engedélyével; A PUDING PLAKÁT Dr. August Oetker KG,
Company Archives szíves engedélyével; ID. AUGUST VON
FINCK ullstein bild – Sven Simon; A FLICK CSALÁD Berlin-
Brandenburg Business Archive/Research Archive Flick;
EBERHARD VON BRAUCHITSCH ÉS FRIEDRICH KARL FLICK
ullstein bild – Sven Simon; HERBERT QUANDT ullstein bild –
Würth GmbH/Swiridoff; INGRID FLICK ullstein bild –
Viennareport; IFJ. AUGUST VON FINCK Andreas
Heddergott/Süddeutsche Zeitung Photo; STEFAN QUANDT
ullstein bild – Henry Herrmann
 NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
3G (brazil befektetési cég)
Abs, Hermann Josef
Adenauer, Konrad
AFA (Accumulatoren-Fabrik AG) lásd még Pertrix; Varta,
árjásítások
átköltözés Bissendorfba
háború utáni helyzet
katonai értékesítés
kényszer- és rabszolgamunka
náci párt
Pavel és ~
Quandt (Günther), átvétel
Quandt (Herbert) és ~
szövetségesek és a megszállás
vállalati puccskísérlet
AfD (Alternative für Deutschland, Alternatíva
Németországért)
AG akkumulátorgyár lásd AFA
Alfred Landecker Alapítvány
Allianz
felügyelőbizottság
háború utáni helyzet
leszámolás a náci múlttal
 von Finck és az ~
Altana (vállalat) lásd még Byk Gulden
Alternative für Deutschland lásd AfD
amerikai kémelhárítás, CIC
Anschluss
antiszemitizmus
Anton Kohn (bank)
A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (M. Weber)
árjásítások
Flick család
háború utáni kártérítés
Oetker család
Porsche–Piëch család
Quandt család
von Finck család
Arlosoroff, Victor Chaim
Árulók (Verräter), film
ATG (vállalat)
Attlee, Clement
Aufhäuser, Martin
auschwitzi koncentrációs tábor
Austro-Daimler
Ausztria bekebelezése
Baarová, Lída
Bahlsen cég
Bahlsen, Verena
Barbarossa hadművelet
Barclays
BASF (vegyi vállalat)
Behrend, Auguste
belzeci megsemmisítő tábor
Bendels, David
bergen-belseni koncentrációs tábor
Berlin
kényszermunka-dokumentációs központ
Berliner-Erfurt-Maschinenwerkere
birodalmi népfelvilágosítási és propagandaminiszter
Blomberg, Werner von
Blut und Boden (vér és talaj)
BMW
jótékonysági szárny
kényszer- és rabszolgamunka
leszámolás a náci múlttal
modern kor
Quandt családi irányítás
bochumi acélgyár
Bosch, Robert
Brauchitsch von, Eberhard
Braun, Eva
Braun von, Wernher
buchenwaldi koncentrációs tábor
Buddenbrook ház (Thomas Mann)
Buffett, Warren
Busch–Jaeger Dürener
Bürckel, Josef
Byk Gulden (vállalat) lásd még Altana
CDU (Kereszténydemokrata Unió)
Cegielski fegyverkomplexum
Chaplin, Charlie
Charlottenhütte (acélművek)
chełmnói megsemmisítő tábor
Chrysler Building, New York
Churchill, Winston
CIC (amerikai kémelhárítás)
Citadella hadművelet
Clay, Lucius D.
Commerzbank
CSU (Keresztényszociális Unió)
dachaui koncentrációs tábor
DAF (Német Munkafront)
Daimler-Benz
Deutsche Bank
Flick család
háború utáni tankgyártás
Hitler autója, javítás
kényszer- és rabszolgamunka
leszámolás a náci múlttal
Porsche (Ferdinand), pályafutás
Quandt család
Degussa (Német Arany- és Ezüstleválasztó Intézet)
Delbrück Schickler (bank), Berlin
 Deutsche Bank
árjásítások
Daimler-Benz
DWM terjeszkedési tervek
felügyelőbizottság
Flick-konglomerátum megvásárlása
Harmadik Birodalom finanszírozása
leszámolás a náci múlttal
zsidó Claims Conference
Deutsche Waffen- und Munitionsfabriken (Német
Fegyver- és Tölténygyár) lásd DWM
Dietrich, Hugo
Dix, Rudolf
Donauwörth (fegyvergyár)
döhleni acélművek
Dr. Oetker (élelmiszer-vállalat)
árjásítások
Kaselowsky vezetése
kényszer- és rabszolgamunka
„mintacég”
neonácik, és ~
Oetker (Rudolf-August) és ~
Phrix vegyesvállalat
utódlási vita
II. világháborús üzlet
Dresdner Bank
Dreyfus fémlemezüzlet
 Dreyfus, Willy
Dulles, John Foster
dúralumínium (termék)
Dürener (DWM leányvállalata)
DWM (Deutsche Waffen- und Munitionsfabriken)
Cegielski fegyverkomplexum
Dürener leányvállalat
fegyverkomplexum
felügyelőbizottság
IWK leányvállalat
kényszer- és rabszolgamunka
Krupp, párhuzamok
Lübeck, létesítmény
Mauser leányvállalat
Quandt (Günther) és ~
I. világháborús fegyvereladások
II. világháborús fegyvergyártás
Dynamit Nobel (vegyi és fegyvervállalat)
Eduard von Nicolai bank
egyenruhák
Quandt családi vállalkozás
Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának háborús
osztálya
Egyesült Államok Németországi Katonai Kormányzati
Hivatala (OMGUS)
Eichmann, Adolf
Einsatzgruppen (bevetési csoportok)
Eisenhower-adminisztráció
Eisner, Fritz
Elfajzott művészet, kiállítás
Emlékezés, Felelősség és Jövő (EVZ)
északi faj
Északi Kör
EVZ lásd Emlékezet, Felelősség és Jövő
Farkasverem, Hitler
Faulhaber, Ulrich
FDP (politikai párt)
Fekete barlang (Himmler parancsnoki helye)
Fella vállalat
Ferry Porsche Alapítvány
Finck von, August, id.
Allianz
Der Spiegel, interjúk
Göring (Hermann) és ~
háború utáni letartóztatás és nácitlanítás
Haus der Deutschen Kunst
Merck Finck
náci párttagság
Schmitt és ~
Südwestfalen (acélmű)
Winter bányavállalat
Finck von, August, ifj. „Gustl”
Finck von, család
 cégek (lásd Allianz; Hochtief; Merck Finck;
Mövenpick; Münchener Rück; SGS; Von Roll)
Finck von, Francine
Finck von, Gerhard
Finck von, Helmut
Finck von, Wilhelm
Fischer, Otto Christian
Flick család
árjásítások
kényszer- és rabszolgamunka
leszámolás a náci múlttal
Quandt család és ~
lásd még Daimler-Benz
Flick, Dagmar
Flick, Friedrich Karl
Flick, Friedrich
a birodalom háború utáni újjászervezése
acélbirodalom
árjásítások
ATG
az újrafegyverkezés kora
BMW
Daimler-Benz, befektetések
Donauwörth, bérlés
Dresdner Bank, felügyelőbizottság
Dynamit Nobel
érdemrend
 Fella vállalat
Friedrich Flick Alapítvány
Gelsenberg (bánya)
Göring és ~
Gröditz fegyvergyár
háború utáni letartóztatás és tárgyalás
halála
halotti szertartás és megemlékezés
Harpener és Essener bánya
Hitler találkozói
kényszer- és rabszolgamunka
kompenzáció
Krauss-Maffei, Leopard tank szerződése
Lübeck nagyolvasztók
Maxhütte (acélmű)
mint Németország leggazdagabb embere
Mittelstahl
Montan (gránátgyár)
Haus der Deutschen Kunst, adományok
Petschek, konglomerátum
Rombach acélművek
Simson, tárgyalások
Steinbrinck, a „jobbkéz”
Thyssen (August), paktum
tölzi program
utódlási tervek
Flick, Ingrid
Flick, konglomerátum
eladva a Deutsche Banknak
neonácik és a ~
vesztegetési botrány
Flick, Marie
Flick, Mick
Flick, Muck
Flick, Otto-Ernst
Daimler-Benz
Flick (Friedrich) nürnbergi tárgyalása
Flick utódlási tervei
Gröditz fegyvergyár
háború utáni letartóztatás és kihallgatás
Maxhütte átszervezése
Rombach acélművek
Steinbrinck és ~
vezetési kudarcok
Flick, Rudolf
flossenbürgi koncentrációs tábor
Ford, Henry
Fort VII (börtön és koncentrációs tábor)
Franciaország
Frank, Hans
Friedländer, Auguste
Friedländer, Magda lásd Goebbels, Magda
Friedländer, Richard
Funk, Walther
 ~ mint a Birodalmi Bank elnöke és gazdasági
miniszter
~ mint az NSDAP gazdasági hírlevelének szerkesztője
Fasizmuskutató Társaság
a nürnbergi tárgyalás és ítélet
árjásítások és ~
Flick (Friedrich) és ~
Hitler találkozója az üzletemberekkel
Quandt (Günther) és ~
Ganz, Josef
Garbo, Greta
Gardelegen, Németország
Gauland, Alexander
gazdasági minisztérium
Gelsenberg (bánya)
Gestapo
Landecker letartóztatása
Loeffellad letartóztatása
Milch, nyomozás
Nebuschka letartóztatása
Rosenberger letartóztatása
Rosenberger megfosztása az állampolgárságtól
Goal (PR-cég)
Goebbels, Heidrun
Goebbels, Helga
Goebbels, Helmut
Goebbels, Hilde
Goebbels, Joseph
~ véleménye a Volkswagenről
„Elfajzott művészet” kiállítás
halál
Magda, házassági nehézségek
nagy német képzőművészeti tárlat
Nebuschka és ~
Oetker (Rudolf-August) és ~
Quandt (Harald), gyerekkor
Quandt (Harald), Luftwaffe-szolgálat
Quandt (Harald), utolsó levél
Quandt, adóügyek
Ribbentropról (Joachim von)
viszonya Baarovával
Goebbels, Magda (Ritschel/Friedländer/Quandt)
családi háttere
Goebbels, esküvő
Goebbels, udvarlás
gyerekei meggyilkolása
halál
Hitler és ~
Nebuschka és ~
Quandt (Ello) és ~
Quandt, gyerekfelügyeleti konfliktus
Quandt (Harald)
Quandt, házasság
Quandt, házassági nehézségek
 Quandt (Hellmut), halála
Quandt, válás
severini birtok
utazás New Yorkba
vallási nézetei
viszonyok
Goethe Egyetem, Frankfurt
Goudstikker, Jacques
Göring, Herbert
Göring, Hermann
Aero Klub, Berlin
árjásítások
Flick (Friedrich) és ~
Goebbelsék és ~
Milch és ~
négyéves terv
nürnbergi tárgyalás
Oetker (Rudolf-August) és ~
öngyilkosság
rendelet „A zsidó vagyonok hasznosításáról”
Quandt (Günther) és ~
újrafegyverkezés és ~
Ukrajna kisajátítása
Volkswagen autók
Görögország, német támadás
Granzow, Walter
Greiser, Arthur
 gross-roseni koncentrációs tábor
Gröditz fegyvergyár
Gundlach (kiadó)
guseni koncentrációs tábor
Gutterer, Leopold
Hackinger, Corbin
Hadifegyver Ügynökség (HWA)
Hahn család
haláltáborok lásd koncentrációs táborok; megsemmisítő
táborok
Halléi lövöldözés a zsinagógában
Hamburg (déli része)
Hamel, Paul
Hanaui lövöldözés
Hanke, Karl
Hanstein von, Fritz Huschke
Harald Quandt Holding
Harf, Peter
Harpener és Essener bánya
H. Aufhäuser (bank)
Haus der Deutschen Kunst
Hayes, Peter
Heine, Fritz
Heine, Johanna
Heldern, Kurt
Helldorf, Count
Henkell (pezsgőgyártó)
Hennigsdorf acélmű
Henry Pels (vállalat)
Herbert Quandt Alapítvány
Herbert Quandt Médiadíj
Herf, Julius
Herrmann, Josef
Hess, Hans
Heydrich, Reinhard
Himmler Baráti Kör
Himmler, Heinrich
~ mint a holokauszt „tervezője”
~ mint baromfitenyésztő
~ mint SS-vezető
Blut und Boden (Vér és talaj)
Flick (Friedrich) és ~
Lebensborn (az élet forrása) társaság
Reimann és ~
Volkswagen, kétéltű
Hindenburg von, Paul
Hirschfeld fémlemezgyár
Hitler, Adolf
a Führerbunkerben Goebbelsékkel
a Szudéta-vidék elfoglalása
Ausztria elfoglalása
esküvő Eva Braunnal
Flick (Friedrich) és ~
Goebbelsék házassága és ~
 kancellári kinevezés
Keppler Kör
Krupp mint a német ipar példaképe
Lebensraum (élettér) koncepció
Luftwaffe költségvetése
Mein Kampf
Porsche (Ferdinand) és ~
Quandt (Günther) és ~
Quandt (Harald) és ~
Quandtról (Werner)
sörpuccs
találkozók az üzletemberekkel
újrafegyverkezési gyakorlat
Volkswagen, projekt
Hochtief (építőipari vállalat)
Hollandia
holokauszt lásd még koncentrációs táborok;
megsemmisítő táborok
hosszú kések éjszakája, mészárlás
HWA, Hadifegyver Ügynökség
IG Farben
az amerikai leányvállalatok fenyegetettsége
az OMGUS háború utáni szerepe
Hitler, találkozó
kényszer- és rabszolgamunka
náci párt választási lap
nürnbergi per
 Petschek, szénérdekeltség
Ignaz Petschek-konglomerátum
IMT (Nemzetközi Katonai Törvényszék)
Industriewerke Karlsruhe (IWK) lásd még DWM
JAB (vállalat)
Jackson, Robert H.
Jäger, Karl
alibi zsidók
a łódźi gettó
birodalmi menekülési adó
lásd még árjásítások; koncentrációs táborok;
megsemmisítő táborok; holokauszt
J. Dreyfus bank
Joh. A. Benckiser lásd JAB
Johnson, Philip
Jungbluth, Rüdiger
Kaletsch, Konrad
Kampf um Berlin (Csata Berlinért)
Kaselowsky, Ida Oetker
Kaselowsky, Richard
árjásítások
Dr. Oetker (élelmiszeripari vállalat)
Himmler Baráti Kör
Hitler iránti lelkesedés
Oetker (Rudolf-August) és ~
Kaufmann, Julius
Kelet-Németország
kémelhárító szervezet, USA (CIC)
Kempka, Erich
kényszermunka lásd kényszer- és rabszolgamunka
Keppler Kör (Hitler gazdasági tanácsa)
Keppler, Wilhelm
Kereszténydemokrata Unió (CDU)
Keresztényszociális Unió (CSU)
kislaui koncentrációs tábor
Klatten, Susanne Quandt
BMW
leszámolás a család náci múltjával
viszony és zsarolás
Kohl, Helmut
Kohn, Anton
koncentrációs táborok, lásd még megsemmisítő táborok
Auschwitz
Bergen-Belsen
Buchenwald, Dachau
Flossenbürg
Fort VII
Gross-Rosen
Gusen
Kislau
Mauthausen
Neuengamme
Ravensbrück
Sachsenhausen
 Salzwedel
Koolhaas, Rem
koreai háború
Központi Zsidó Emigrációs Hivatal
Kranefuss, Fritz
Kransberg kastély (a szövetségesek büntetés-végrehajtási
központja)
Krauss-Maffei
Kréta, német támadás
kristályéjszaka
Krupp (vállalat)
Krupp, Alfried
Krupp, Gustav
Kuka (cég)
Kunz, Helmut
Kuvaiti Befektetési Hatóság
Laagberg-tábor
Lambsdorff von, Otto
Lampe (bank)
Landecker, Alfred
Landecker, Emily
Laval, Léon
Lebensborn („az élet forrása”, a „tiszta fajú” gyerekek
születésének elősegítése)
Lebensraum („élettér”) koncepció
légügyi minisztérium
Lengyelország
Leopard harckocsik
Ley, Robert
Liebknecht, Karl
Liese, Kurt
Lipmannék (zsidó házaspár)
Łódź, Lengyelország
Loeffellad, Emil
Lübeck, Németország
Lüdecke, Kurt
Lynch, George
malmedyi mészárlás (1944)
Marcu, Josif
Marshall, George C.
Marshall-terv
Mauser (DWM leányvállalata)
mauthauseni koncentrációs tábor
Max Franck (fehérneműgyártó)
Maxhütte (acélmű)
McCloy, John J.
megsemmisítő táborok, lásd még koncentrációs táborok
Belzec
Chełmno
halottak kifosztása
Lengyelország
Sobibór
Zyklon B
Mein Kampf (Hitler)
Mercedes
Merck Finck (bank)
Merkel, Angela
Merkur hadművelet
Messer, Adolf
Meyer, Alfred
Milch, Erhard
Misch, Rochus
Mises von, Ludwig
Mittelstahl (acélmű)
Montan (lőszer- és gránátgyártó cég)
Morgan, J. P.
Maus („szupertank” prototípus)
Mövenpick (szállodalánc)
Murnane, George
Mussolini, Benito
Münchener Rück
Nacher, Ignatz
nácitlanítási bíróságok
nagy német képzőművészeti tárlat
NATO
Naumann, Werner
Nebuschka, Reinhardt
Német Arany- és Ezüstleválasztó Intézet (Degussa)
Német Birodalmi Iparszövetség
Német Demokratikus Köztársaság (Kelet-Németország)
Német Munkafront (DAF)
Német Nemzeti Néppárt
Német Szövetségi Köztársaság lásd Nyugat-Németország
Nemzetiszocialista Német Munkáspárt lásd náci párt
Nemzetközi Autókiállítás
Nemzetközi Katonai Törvényszék (IMT)
neonácik
neuengammei koncentrációs tábor
New York, tőzsde összeomlása
Nicolai von, Eduard
Nordhoff, Heinrich
NSDAP lásd náci párt, nürnbergi faji törvények
nürnbergi perek
amerikai vezetésű tárgyalások
az iparmágnások tárgyalása
Flick, tárgyalás
Jackson mint az amerikai főügyész
kivégzések
McCloy enyhítési, kegyelmi döntései
lásd még nácitlanítási bíróságok
Nyugat-Németország
~ megalapítása
1950-es évek
a hallgatás kultúrája
a négy leggazdagabb üzletember (1970)
Occupy Wall Street mozgalom (OWS)
Oetker, Ida (Kaselowsky)
Oetker, Maja
 Oetker, Rudolf-August
~ a Waffen-SS-ben
a családja halála
Dr. Oetker, irányítás
Dr. Oetker–Phrix vállalkozás
Göring és ~
Kaselowsky és ~
Kranefuss és ~
náci párttagság
Reiter-SA (félkatonai szervezet)
Oetker, Susi
Ohlendorf, Otto
Oldewage, Walther
OMGUS (Egyesült Államok Németországi Katonai
Kormányzati Hivatala)
Opel (autógyár)
Oskar Fischer (kiadóvállalat)
OSS (Stratégiai Szolgálatok Hivatala)
Ostarbeiter („keleti munkás”) lásd kényszer- és
rabszolgamunka
önkéntes adományok a nemzeti munkásosztály
megsegítésére
Pabst, Waldemar
Papen von, Franz
Pavel, Horst
AFA
árjásítások
 menekülés Berlinből
Quandt (Günther) és ~
Quandt (Herbert) és ~
Peiper, Joachim
Pels, Henry
Persilschein („patyolatcédula”)
Pertrix (AFA leányvállalat)
Petschek, Ignaz lásd még Ignaz Petschek-konglomerátum
Petschek, Julius lásd még Julius Petschek-konglomerátum
Petschek, Karl
Pettibon, Raymond
Peugeot (autógyár)
Phrix (vegyi cég)
Piëch, Anton
~ és a Porsche (cég)
árjásítások
háború utáni letartóztatások és tárgyalás
menekülés Ausztriába
Renault, együttműködés
Rosenberger és ~
Volkswagen
Piëch család lásd Porsche–Piëch család
Piëch, Louise
Pleiger, Paul
Pohl, Oswald
Porsche (cég)
Porsche 356 (autó)
Porsche, Dodo
Porsche, Ferdinand
állampolgárság
árjásítások
a tankprojekt vezetője
bebörtönzése
Ford és ~
Goebbels és ~
Göring és ~
halála
Herrmann és ~
Hitler és ~
kényszer- és rabszolgamunka
Művészet és tudomány nemzeti díj
náci párttagság
nácitlanítás
Porsche (cég) alapítása
Renault, együttműködés
Rosenberger és ~
szövetségesek kihallgatása
versenyautó-tervezés
Volkswagen
Porsche, Ferry
~ mint SS-tiszt
alapítvány névadója
autótervezés
halála
 Hitler és ~
kényszer- és rabszolgamunka
kétéltű autó tervezése
Leopard tank szerződés
letartóztatása és tárgyalása
menekülés Ausztriába
Renault, együttműködés
Rosenberger és ~
stuttgarti tervezőiroda
tankgyártás
Volkswagen-gyár és ~
volt SS-tisztek alkalmazása
Porsche, Louise lásd Piëch, Louise
Porsche–Piëch család
árjásítások
birtok Ausztriában
cégek (lásd Porsche; Volkswagen)
kényszer- és rabszolgamunka
leszámolás a náci múlttal
szexbotrányok és belharc
potsdami konferencia
Pret A Manger (cég)
Prinzing, Albert
Pritzkoleit, Kurt
Puhl, Emil
Pump, Johannes
Pyta, Wolfram
Quandt, Colleen-Bettina
Quandt család
~ mint Németország leggazdagabb családja
árjásítások
brandenburgi textilgyár
cégek (lásd AFA; Altana; BMW; Busch–Jaeger Dürener;
Daimler-Benz; Dürener; DWM; Harald Quandt Holding;
IWK; Kuka (cég); Mauser; Varta; Wintershall)
Daimler-Benz
Flick család és ~
kényszer- és rabszolgamunka
politikai adományok
Das Schweigen der Quandts (dokumentumfilm)
Quandt, Ello
Quandt, Emil (Günther apja)
Quandt, Gabriele
Quandt, Günther
AFA
árjásítások
Byk Gulden, átvétel
Cegielski fegyverkomplexum
családi háttere
Daimler-Benz
Deutsche Bank, felügyelőbizottság
Dürener
DWM, átvétel, kényszer- és rabszolgamunka
DWM, fegyvergyártás
 Goebbels, Quandt gyerekfelügyeleti csatározások és ~
Goebbels, Quandt letartóztatása és ~
Mauser
Montan, finanszírozás
Quandt (Hellmut) halála, a hatása
Sachs és ~
Severin birtok
Wintershall
Quandt, Harald
a gyerekkorban
BMW
Busch–Jaeger Dürener
Cegielski, gyakornokság
Daimler-Benz
ejtőernyősként
eltűnése
Goebbels és ~
Goebbels utolsó levele ~-nak
halála
Hitler és ~
kitüntetései
munkaszolgálat Lengyelországban
testvérei halála
újrafegyverkezés
volt nácik alkalmazása
Quandt, Hellmut
Quandt, Herbert
 árjásítások
BMW átszervezése
Daimler-Benz
háború utáni nyomozások és nácitlanítás
halála
Hirschfeld fémlemezgyár
kényszer- és rabszolgamunka
képzése az AFA-nál
Niewerle birtok
Pavel és ~
Pertrix
Quandt (Günther) nácitlanítási tárgyalása
Severin, a birtok megvásárlása
Wintershall
Quandt, Inge
Quandt, Johanna
Quandt, Silvia
Quandt, Stefan
Altana
BMW
Herbert Quandt Médiadíj
leszámolás a család náci múltjával
Quandt, Susanne lásd Klatten Susanne
Quandt, Sven
Quandt, Toni
Quandt, Ursula
Quandt, Werner
rabszolgamunka lásd kényszer- és rabszolgamunka
Rathenau, Walter
Ratzmann, Hugo
ravensbrücki koncentrációs tábor
Reckitt Benckiser (vállalat)
Reichswerke Hermann Göring
Reimann, Albert
Reimann család
Reimann, Else
Reimann, Wolfgang
Reiter-SA (félkatonai szervezet)
Reitsch, Hanna
Renault (autógyár)
Ribbentrop, Joachim von (apa)
Ribbentrop, Rudolf von (fia)
Riefenstahl, Leni
Ritschel, Magda lásd Goebbels, Magda
Ritschel, Oskar
Ritter von, Edmund
Ritter von, Egon
Robert, Alan lásd Rosenberger, Adolf
Rohde, Paul
Rombach acélgyár
Rommel, Erwin
Rosenberg, Alfred
Rosenberger, Adolf
állampolgárság, megfosztás
 autóversenyzői pályafutás
emigráció Amerikába
kivásárlási feltételek
letartóztatás, Gestapo
Piëch és ~
Porsche (cég)
Porsche (cég), alapítás
Porsche (cég), kártérítési csatározás
Porsche (Ferry) és ~
Rosenblat, Michael
Rothschild bank
Rothschild von, Louis
Röhm, Ernst
Rzsev, Szovjetunió
SA lásd Sturmabteilung (rohamosztag)
Sachs, Georg
sachsenhauseni koncentrációs tábor
Sagan, Németország
salzwedeli koncentrációs tábor
Sasfészek
Sauckel, Fritz
Schacht, Hjalmar
Schmidt-Polex, Hans
Schmitt, Kurt
Scholtyseck, Joachim
Schröder von, Kurt
Schuss, Marie lásd Flick, Marie
Schwägermann, Günther
Segert, Alexander
Seyss-Inquart, Arthur
Sgarbi, Helg
SGS (cég)
Siemens (vállalat)
Siemens von, Carl Friedrich
Simon Hirschland (bank)
Simson (gépfegyvergyár)
Simson, Arthur
Six, Franz
sobibóri megsemmisítő tábor
Soerensen, Carl-Adolf
Söder, Markus
sörpuccs
Speer, Albert
SS
Flick (Friedrich) adománya
Piëch mint tag
Porsche (Ferry) mint tiszt
Quandt (Herbert) mint tag
Stille Hilfe (Néma segítség)
Waffen-SS
SS Gazdasági és Adminisztratív Szervezet (SS-WHVA)
Stahl, Ernst Knut
Stahl, Ernst Knut Uexküll, Edgar von
Staumühle (britek vezette internálótábor)
 Steinbrinck, Otto
~ az SS-ben
~ mint Flick (Friedrich) jobbkeze
Himmler Baráti Kör
Keppler Kör
nürnbergi tárgyalás és ítélet
Thyssen acélművek
Steyr Autógyár
Stille Hilfe (Néma segítség)
Storch, Beatrix von
Strathallan, Viscount
Strauss, Franz Josef
Student, Kurt
Stumpfegger, Ludwig
Sturmabteilung (SA)
braunschweigi felvonulás (1931)
Flick (Friedrich) adománya
Goebbels esküvője
Stuttgarti Egyetem
Südwestfalen (acélmű)
szakszervezetek
szovjet hadifoglyok
Szovjetunió lásd még Barbarossa hadművelet; Citadella
hadművelet
Szövetség a Jogállamiság és a Polgári Szabadságok
Megőrzéséért
Sztálin, Joszip
 Szudéta-vidék, Hitler annexiója
Tata család
Tata–Daimler gyár, India
Taylor, Telford
Tel-avivi Művészeti Múzeum
Thyssen, August
Thyssen, Fritz
Todt szervezet
„totális háború”
Trott, Byron
Truman, Harry
Tudor (akkumulátorüzlet)
újrafegyverkezés (náci Németország)
United Continental Corporation (UCC)
V–1 rakétabomba
választás (1930)
választás (1932)
választás (1933)
Varėna, Litvánia
Varta (akkumulátorgyár) lásd még AFA Vereinigte
Stahlwerke (VSt)
versailles-i szerződés
Veyder-Malberg von, Hans
világháború, I.
Charlottenhütte (acélmű)
német fegyveripar
versailles-i szerződés
 Vilmos német császár, II.
Volkswagen-csoport
Volkswagen
az első autó
„Bogár”
katonai átalakítások
kényszer- és rabszolgamunka
kényszermunkások felszabadítása
Kübelwagen (könnyű katonai jármű)
mint Hitler presztízsprojektje
Piëch mint főnök
Porsche (Ferdinand) terve és fejlesztése
Schwimmwagen (úszó kocsi)
lásd még Porsche–Piëch család
Von Roll (szigetelőanyag-gyártó)
VSt (Vereinigte Stahlwerke)
Vuillard, Éric
Waffen-SS
Wagener, Otto
~ mint Hitler gazdasági tanácsadója
Hitler és Magda Quandt/Goebbels és ~
Quandt (Günther) és ~
Wallich, Paul
We at Porsche (Mi a Porschénál, Ferry Porsche
önéletrajza)
Weber, Christian
Weber, Max
Weiss, Bernhard
Wilhelm, August (becenevén: Auwi) herceg
Wilson, Woodrow
Winter, Emil
Wintershall (kálium-karbonát-vállalat)
Wolf (zsidó család)
Wöbbelin (neuengammei altábor)
Zyklon B
 KIEGÉSZÍTŐ JEGYZETEK
i Ez a társaság azokat az iparmágnásokat és
bankárokat tömörítette, akik egy „különleges
bankszámlára” évente nagyjából 1 millió márkát
adományoztak „költségvetésen kívüli kiadásokra” – a ford.
i Ez volt az első nagyobb szabású, ezredszintű
i egységekkel végrehajtott ejtőernyős művelet, amelyet a
Kriegsmarine partraszálló akciója egészített ki. Az első ilyen
művelet 1939. május 10-én a belgiumi Eben-Emael erőd
elfoglalása volt – a szaklektor.
i A náci rendszert nem felelős pozícióban elfogadó és
ii ezért csekély büntetőjogi felelősséggel rendelkező
személy – a szaklektor.
i Csak beosztott tisztje volt, és innen is áthelyezték a
v 12. SS-páncéloshadosztályhoz. Utolsó beosztása
osztályparancsnok, rendfokozata százados volt – a
szaklektor.
v A sün minden alkalommal – a feleségével
összejátszva – lehagyja versenyfutásban a nyulat, és a
szántás végén, a célban vagy a sün, vagy a felesége
diadalittasan odaszól neki: „Én már itt vagyok”. Lásd
Grimmstories.com.
v Család jiddisül.
i
 v A vezércikkből kinőtt műfaj, amelyet olyan újságíró
ii írhat, aki több évtizede van a pályán, és az újságíró-
társadalom megbecsült tagja.
v Vállalatokon, nonprofit szervezeteken és más
iii csoportokon keresztül áramló névtelen politikai
adományok, ami a választás befolyásolására költhető.
i A damnatio memoriae latin kifejezés a szakrális
x büntetésre. Szó szerinti jelentése: „az emlékezet
elátkozása” (azaz kitörlése). Ez a fajta büntetés megtiltja az
elátkozott személyről való megemlékezést.
 Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípusok
Noto Serif – Apache License 2.0
Oswald – SIL Open Font License