Botta Melinda

Hajdú József
Thürmer Gyula

Párttörténet
Botta Melinda - Hajdú József - Thürmer Gyula: Munkáspárt párttörténet.
A Frontoldal Kiadó internetes reprint kiadása
Készült 2009 februárjában

http://frontoldal.freeweb.hu
www.munkaspart.hu
Botta Melinda - Hajdú József - Thürmer Gyula

MUNKÁSPÁRT
Párttörténet

Frontoldal Kiadó, 2009

 A szerzőktől - a szerzőkről
Az évek múlásával egyre sürgetőbb az igény a Munkáspárt
történetének megismertetésére. Többször is született döntés közös
történelmünk összefoglalásáról, többször is neki fogtunk, de nem
eddig nem járt sikerrel. Sok minden hiányzik a történészi munkához, de
mindenek előtt a pénz és az idő. Az elmúlt években sikerült sok mindent
összegyűjteni a párt dokumentumaiból, emlékeiből, ami arra ösztönöz
bennünket, hogy ne várjunk tovább. Ne várjunk azért sem, mert a
Munkáspártba manapság belépő fiatalok és középkorúak nem ismerik
azt az utat, amelyen eljutottunk a máig. 15 év távlatából feledésbe
merülnek már nemcsak az előző korszak eseményei és szereplői, de a
rendszerváltás is. Cikksorozatunkat úgy írtuk, hogy haszonnal olvashassa
az is, aki régóta közöttünk van, de találjon választ a kérdéseire az is, aki
ma jött közénk. 18 héten át 18 folytatást olvashatnak, dokumentumokkal,
számokkal, de olvasmányosan. Az egyes fejezetek hosszabbak, mint
a lapban közölt folytatások, ezt reményeink szerint egy könyvben
olvashatják majd az érdeklődők. És még valami, mi hárman nem
vagyunk történészek, de van némi vénánk hozzá, nem keveset irtunk is
már. Az olvasók, a pártközvélemény ismer bennünket. Kezdettől fogva
benne voltunk a párt életében, történetében. Objektívak és igazságosak
igyekeztünk lenni, de nem pártatlanok.

Botta Melinda, Hajdú József, Thürmer Gyula

I. fejezet
A rendszerváltás szülötte
1989. december 17-én több mint ezer lelkes ember gyűlik össze a
Gorkij fasorban, az Építők Szakszervezetének székházában. Küldöttek,
szervezők, tenni akaró emberek, sőt olyanok is, akik “csak úgy”
bekéredzkednek a kongresszusra. A kongresszus első szakasza befejezi
a párt újjászervezésének folyamatát. Elfogadja az MSZMP Ideiglenes
Ügyvezető Testület jelentését a párt újjászervezéséről. Elfogadja a párt
szervezeti szabályzatát és megválasztja a párt vezet testületeit. Nos, itt
kezdődik hivatalos történetünk, ez a Munkáspárt születésnapja.

A kongresszus közel hétszáz küldötte közül sokan másodszor szervezik újjá

a pártot. 1956 után egyszer már szembe kellett nézniük a kommunista
párt szétverésével. Most valami új részesei, rendszerváltás megy végbe
Magyarországon, a szocializmus helyébe a kapitalizmus lép.

Rendszerváltó vasárnap

Ez a történet nem jött volna létre, ha nincs rendszerváltás. A Munkáspárt

annak az óriási változásnak a szülötte, amely a 80-as, 90-es évek
fordulóján a világban, így Magyarországon is végbement.

1990. március 25-én este a magyar emberek egy szocialista országban

feküdtek le, és hétfőn egy tőkés országban ébredtek. Ezen a márciusi
vasárnapon a magyar választók egy polgári párt, az Antall József vezette
Magyar Demokrata Fórum kezébe adták a hatalmat. A Magyar Szocialista
Párt, amely 1989 októberében alakul meg az egykori kádári párt, az
MSZMP helyén, 8,5 százalékkal került a parlamentbe. A Munkáspárt,
akkori nevén megújult MSZMP, nem jutott be. A tőkés világ vezető körei
fellégeznek. A kapitalizmus és a szocializmus küzdelmében újabb sikert
könyvelhettek el. Magyarországon véget ért a szocializmus korszaka.

A kapitalizmus nem egy nap alatt születik meg. Négy-öt év múlva az

emberek azt hallhatják a televízióban és olvashatják a lapokban, hogy
a magyar gazdaság termelésének nagy részét már nem állami vállalatok
és szövetkezetek adják, hanem magáncégek. Csepelen a nagy gyáróriás
helyén évek múltán csak egy kísértetvárost találnak. A Kőbányai úton
hiába keresik majd a Ganz Mávagot, csak kínai piacot találnak helyette.
Csodálkozással veszik majd észre, hogy olyan nagyhírű cégek, mint az
Ikarus, a Videoton eltűnnek vagy éppenséggel külföldi kézbe, kerülnek.
Tíz évnek kell elmúlnia ahhoz is, hogy Magyarország a NATO tagja legyen,
de 15 év kellett ahhoz, hogy az Európai Unió tagjai maguk közé engedjék.
Évek telnek el addig is, amíg a kapitalizmus teljes politikai rendszere
kiépül, működik a többpárti parlament és önkormányzati rendszer, az
Alkotmánybíróság, van médiatörvény és sok minden más.

De ’89 telén, ’90 tavaszán ez még mind-mind a jövő. Mint ahogyan az

emberek ezen a márciusi vasárnapon azt sem sejtik, hogy rövid négy
esztendő alatt a gazdaság termelése harminc százalékkal esik majd
vissza, a munkanélküliek száma több mint 900 ezer, s sok gyerek csak
azt eszi, amit az iskolában kap, mert többre nem jut. Ezt ekkor még talán
senki sem tudja. A parlamenti választás, amely hitelesíti a rendszerváltás
politikai és jogi részét, azonban megtörtént.

Az embereket, ha nem is álmukban, de mindenképpen meglepetésszerűen

éri a rendszerváltás. A mai nemzedékek a kapitalizmusba születnek
bele, az akkoriak élete egy más világban, a szocializmusban zajlott. A
tőkés rendszer az átlagembernek akkor a nyugati világot jelenti, azt, ami
Hegyeshalom után kezdődik. Csak az idősebbek emlékeztek arra, hogy
milyen is volt 1945 előtt az “úri Magyarország”, a fiatalabbak pedig az
iskolai történelem órán olvasnak róla. A magyarok többsége kíváncsi. Ne
feledjük: akkoriban még nincs kábel-tv, amelyen reggeltől estig lehet nézni
a CNN vagy BBC adásait. Nincs internet sem. A világtól már nem vagyunk
elzárva, de napi érintkezés nincs. A kíváncsiság tehát érthető. Nagyon
sokan irigykedve nézik a Nyugatot, a jobb áruellátást, a hifi-technika
csodáit, a gazdagságot. A fiatalokat vonzza a vállalkozás szabadsága. A
szocializmus évtizedeiben sokan próbálnak Nyugaton érvényesülni, az
akkori szóhasználat szerint “disszidálnak”. A többség azonban itthon
marad. Az emberek elég reálisan mérik fel a lehetőségeiket. Pontosan
értik, hogy a kapitalizmusban ugyan magasabb az életszínvonal, de ezért
igen keményen kell dolgozni. A 70–80-as évek Magyarországán viszonylag
jól élnek az emberek, s ezért összehasonlíthatatlanul kevesebbet kell
dolgozni, mint Nyugaton.

Sokan emlékeznek arra, hogy ez nem mindig volt így Magyarországon

sem. Az 50-es években Rákosi Mátyás irányítása alatt is szocializmust
építettek. A többség mégis joggal volt elégedetlen. A boltok gyakran
voltak üresek, gyakran nem volt mit enni, szegény volt az ország.
Nem tetszett az embereknek a vezér, Rákosi személye körüli kultusz, a
demokrácia korlátozása, a diktatúra. 1956 véget vet az úgynevezett 50-
es éveknek.

Kádár János idejében szinte minden megváltozik. Az emberek elfogadják

ezt a jobb életet. Részben él a Rákosi-időszak emléke, amit senki sem
akar vissza. Részben tudják, hogy a szocialista világ más részein sokkal
nagyobbak a gondok. Ekkoriban születik a pesti vicc: “Miért nem építenek
Bukarestben metrót? Nehogy összeütközzön az életszínvonallal!” De
közismert az is, hogy rosszul élnek a szovjetek is, a lengyelek is.

Az emberek érzik azonban azt is, hogy a 80-as évekre nincs minden
rendben, és változásra van szükség. 1987-ben az ország megünnepli
Kádár János 75. születésnapját, nyílt titok, hogy előbb-utóbb menni
fog, s ezzel együtt új nemzedékek jönnek a politikába. Kádárt szeretik
az emberek. A közérzés kialakulásában a döntő persze az, hogy a kádári
időszakban az emberek megtalálják a számításukat. Nagyon nagy szerepe
van annak is, hogy Kádár köztudottan puritán ember. Nem szedi meg
magát, amikor mások gazdagodnak.

Az emberek nem a rendszerrel szemben fejezik ki érzéseiket, hanem a

rendszer jelenségeivel kritikusak. Mindenki ismer legalább egy kiskirály
párttitkárt, mindenkinek van rossz tapasztalata az állami bürokráciáról.
Általános az az érzés, hogy új arcokra, új politikára van szükség.

Ekkorra már a jólét sem a régi. A 80-as években rendszeressé válnak

az áremelések. Hol az orvosok, hol a pedagógusok, hol a bányászok
panaszkodnak. Az utca embere keveset hall az ellenzéki csoportokról,
nem nagy sorsfordító kérdésekkel foglalkozik, hanem a mindennapi
megélhetés szaporodó gondjaival.

Antall Józsefet csak a választási plakátokon ismerik meg a tömegek.

Nemigen tudják, hogy apja a Horthy-rendszerben államtitkár volt,
maga pedig a szocialista rendszerben elfogadott értelmiségi, az
Orvostörténeti Múzeum igazgatója. Ki emlékszik akkoriban arra, hogy az
egyik április 4-én a Parlamentben két későbbi miniszterelnök is átveszi
a szocialista Magyarország rangos kitüntetését, a Munkaérdemrend
arany fokozatát. Az egyik Antall József, a másik Medgyessy Péter.
Antall új arc, a szocialista kor politikusaitól különböző arc, így sokak
rokonszenvét elnyeri. Az emberek éppen ezt látják meg benne, s nem
a tőkés rendszerváltás képviselőjét. Ekkor még senki sem tudja, hogy
ő lesz az, akinek idején Horthy Miklóst újratemetik Kenderesen és
rehabilitálják Jány Gusztáv vezérezredest, a sok magyar katona haláláért
felelős horthysta tábornokot. Ki gondolná ekkor, hogy hamarosan a fél
országban díszpolgárrá választják Habsburg Ottót, az utolsó osztrák
császár és magyar király fiát, s visszajönnek az egykori grófok és bárók.
Még azt sem sejti senki, hogy miniszterelnöksége alatt betiltják a vörös
csillagot és a sarló-kalapácsot, a munkásmozgalom elfogadott jelképeit.
Ezen a vasárnapon az emberek szemében még ő a nyugodt erő. Õ lesz
Magyarország első rendszerváltás utáni miniszterelnöke.

A rendszerváltás akadálya a kommunista párt

Magyarországon véget ért a szocializmus korszaka. Rendszerváltás ment

végbe, olyan politikai, gazdasági, társadalmi folyamat, amely célja a
szocialista rend felszámolása és tőkés politikai, gazdasági, társadalmi
viszonyok kialakítása.

Nem árt ezt manapság felidézni, hiszen a 2002-es választások előtt

a Magyar Szocialista Párt éppen azt próbálta elhitetni az emberekkel,
hogy a rendszerváltás az emberek boldogulásáért volt. Csak valahogyan
15 éve nem akar bekövetkezni ez a “nagy boldogság”. Mi kellett a
rendszerváltáshoz?
A rendszerváltás egyik fő eleme a szocialista rend lebontása volt. A Nyugat
tanult 1945 és 1956 tapasztalataiból, és feltétlenül vér nélküli békés
rendszerváltást kívánt. A Nyugat tudja, hogy a békés rendszerváltásnak
vannak előnyei és vannak hátrányai. Előnye, hogy nincsenek nyílt
frontvonalak, nem kell látványos döntéseket hozni, nem kell – legalábbis
azonnal – egyik vagy másik oldalra állni. Hátránya, hogy hosszabb ideig
együtt létezik a régi és az új, tovább tart minden ügy megoldása.

A Nyugat rávette a magyar vezetés rendszerváltó erőit arra, hogy még a

szocializmus idejében bontsák le a szocializmus épületének alappilléreit,
és ezzel könnyítsék meg a rendszerváltást. Az ő akkori és mai szerepükre
még visszatérünk. Itt és most nem nevük a fontos. Az ellenzék képviselőit,
a későbbi kormányzó erőket pedig rábírta arra, hogy a rendszerváltás
bosszúállás nélkül menjen végbe, s a korábbi rendszer politikusai –
bizonyos kivételektől eltekintve – maradhassanak a közéletben. Eközben
az embereket lényegében becsapják. Senki nem beszél kapitalizmusról.
A kor jelszava a korszerűsítés, a reform, a demokrácia, a piacgazdaság, és
mindennek tetejébe Európa.

A békés rendszerváltásba belemegy a pártvezetés rendszerváltó része

és az ellenzék is. A hatalom képviselői közül egyesek bíznak abban, hogy
még nincs minden veszve, mások a megegyezésben látják a túlélés
lehetőségét. A polgári ellenzék pedig sokáig nem hiszi, hogy gyors
rendszerváltás lehetséges, ezért õk is belemennek a tárgyalásba.

A rendszerváltás mechanizmusának első eleme az ellenzék és a hatalom

tárgyalása. 1989 márciusában az ellenzéki szervezetek megalakítják
az Ellenzéki Kerekasztalt. Ezzel a szerveződéssel ülnek egy asztalhoz
a hatalom képviselői június 13-án. A megbeszélés egyoldalú. Némi
bizonytalanság után az ellenzék rájön, hogy szabadon diktálhat. Sokkal
inkább egymással kell megegyezniük, mintsem a hatalommal, amely
ekkorra már mindenre kész.

A Németh-kormány vállalkozik a rendszerváltáshoz szükséges jogi-

politikai intézkedések megtételére, vagyis arra, hogy a kerekasztal-
megbeszéléseken született politikai megállapodásokat még a
szocialista rendszer parlamentjében elfogadtassa. Többek között 1989
októberében így keresztülviszik az alkotmány módosítását, létrehozzák
az Alkotmánybíróságot, megszüntetik az Elnöki Tanácsot, és a helyében
létrejön az ideiglenes köztársasági elnöki tisztség. Megszületik a választási
törvény és a pártok tevékenységét szabályozó törvény. Tetszenek tudni
követni?

A rendszerváltó pártvezetők és az ellenzék egyetért abban, hogy meg

kell akadályozni azt, hogy a Magyar Néphadsereg bármilyen formában
gátolja a rendszerváltást. Elhitetik a társadalommal és önmagukkal, hogy
a hadsereget depolitizálni kell, mert “ez a korszerű, ez az európai”. Közben
mindenki tudja, hogy a hadsereg a valóságban mindig konkrét osztályok
érdekeit szolgálja, Nyugaton is, Keleten is. A Magyar Néphadsereg sok
vezetője elhiszi, el akarja hinni, hogy az új rendszernek is szüksége lesz
szakértelmére. A megfelelő lélektani háttér megteremtése érdekében
1989 végén megjelenik Bokor Imre “Kiskirályok mundérban” című
könyve. A rendszerváltás a hadsereg passzivitása mellett megy végbe.
Nem ismétlődik meg a lengyel példa, amikor Jaruzelski a hadsereggel
próbálja megvédeni a szocializmust. Sőt, az is kimutatható, hogy a katonai
lakótelepek nagy részén a márciusi választáson az MDF győz. 1990 után
az új kormányok nem hálásak. Négy-öt év alatt lecserélik a hadsereg
teljes parancsnoki állományát. A “NATO-kompatíbilis” hadsereg éveken
át nem a technikai-katonai szempontokra vonatkozik, hanem arra,
hogy a tábornoki, főtiszti állományban ne maradjanak olyanok, akik a
Szovjetunióban tanultak, netán szovjet feleségük van.

Ennél még lényegesebb elem a Belügyminisztérium, s elsősorban az

állambiztonsági szervek semlegesítése. Az akkori párt- és állami vezetők
közül sokan itt is tragikus engedményeket tesznek. A Belügyminisztériumot
1989-ben átszervezik. Az állambiztonsági szervek alkalmatlanná válnak a
szocialista rend védelmére. Legmagasabb szintű párt- és állami vezetők
vallják, hogy a belügyi munkában nem lehet “ellenségről” beszélni,
sőt már “ellenzékről” sem, hanem csak partnerek vannak. Nem sokkal
később ezek a “partnerek” buktatják ki őket a hatalomból. Ez a sors
vár Horváth István belügyminiszterre is, akit az sem ment meg, hogy
veje, Stumpf István a Fidesz ismert személyisége, Orbán Viktor későbbi
kancelláriaminisztere.

Ezután már törvényszerű volt a Munkásőrség leszerelése. A Munkásőrség

a magyar fejlődés sajátos eleme volt, amihez hasonló nem is volt minden
szocialista országban. 1956-ban jön létre a párt fegyveres erejeként
öntudatos munkásokból. Célja a munkáshatalom védelme. Később a
Munkásőrség pártjellege megszűnik, a magyar fegyveres erők részéve
válik, a kormány ellenőrzése alatt. A szocializmus ellenfelei azonban
sohasem felejtik el, hogy ez az önkéntes erő ténylegesen a szocializmusért
odaadó dolgozó embereket tömörítette.

A rendszerváltás azonban nem mehet végbe a kormányzó párt, az

MSZMP szétverése nélkül. Az ellenzék eléri, hogy az MSZMP az 1990.
márciusi választásokra megszűnik. A folyamat több lépcsőben megy
végbe. 1989 októberében következik be a döntő lépés. Formálisan az
MSZMP XIV. kongresszusát hívják össze. A küldöttek jelentős részét azzal
engedik el az otthoni pártszervezetek, hogy tegyenek végre rendet a
pártban, szűnjön meg az anarchia. A kongresszus előkészítése a párt
rendszerváltó csoportja kezében van. Tisztában vannak vele, hogy a
küldötteket manipulálniuk kell, ha el akarják érni céljukat. Még õk is
emlékeznek arra, hogy Kádár János júliusi temetésekor százezrek mentek
ki az utcára, a párt egyszerű tagjai őszintén gyászoltak. A kongresszusi
küldöttek is tudják ezt, és többségük nem rendszerváltó hangulatban
jön a kongresszusra. A kongresszuson azonban sikerül azt a benyomást
kelteni, hogy minden változtatás célja a párt megreformálása. Október
7-én kimondják az MSZMP megszűnését és az új párt, a Magyar
Szocialista Párt megalakulását. A rendszerváltók nyugodtan dőlhetnek
hátra: a tőkés rendszerváltás egyik legnagyobb akadálya megszűnt.
II. fejezet
Kádár utolsó kísérlete
Magyarországon rendszerváltás ment végbe, olyan politikai, gazdasági,
társadalmi folyamat, amely célja a szocialista rend felszámolása és tőkés
politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok kialakítása. Történhetett volna
másként is. A 80-as évek második felében a magyar társadalom előtt két
út állt: a szocializmus megújítása vagy a polgári fejlődés alternatívája.
A kérdést részben a nemzetközi helyzet alakulása, részben a magyar
belpolitikai mozgások döntötték el.

Kádár és Gorbacsov: rövid barátság

Ki képviselte a szocializmus megújításának programját? Kádár János

ekkorra már 32 éve vezeti az MSZMP-t, az ország egyetlen politikai
pártját. Õ természetesen nem akar rendszerváltást. Kádár az utolsó az
első számú magyar politikusok közül, aki egyértelműen szocializmust
akar. Hogyan? A szocializmus belső forrásait akarja mozgósítani, jobb
érdekeltségi rendszert akar az iparban is. Közismert, hogy a magyar
mezőgazdaságban összekapcsolják a magántulajdont jelentő háztáji
gazdaságot és a közösségi tulajdont jelentő szövetkezeteket, a termelés
oldaláról nézve a családi kisüzemet a nagyüzemi termeléssel. Az
eredmény ismert: az egykor éhező Magyarország az elsők közé emelkedik
a húsfogyasztásban, a falu soha nem látott fejlődésnek indul. Kádár
felteszi a kérdést: miért ne sikerülhetne az iparban is?

Korszerű együttműködést sürget a szocialista országok között, a

KGST-ben. Nagyon messze hajlandó elmenni a nyugati világgal való
együttműködésben, de mindig vallja, hogy a Nyugat a saját érdekeit
keresi, nem a szocialista Magyarország boldogulását akarja. Kádár
igen fontosnak tartja a peresztrojkát, a szovjet reform politikáját. Ez
részben igazolja az reformpolitikáját, részben a peresztrojka sikere
javítaná Magyarország esélyeit is. Kádár az, aki nemzetközi téren talán
legelőször figyel fel Gorbacsovra. Személyes javaslatára jön Gorbacsov
Magyarországra. Akkor még csak egyik vezetője a szovjet pártnak. A
kölcsönös vonzalom nem tart soká.

Mihail Gorbacsov ekkor jár 50-es éveiben, a kor mércéje szerint fiatal
politikus. Az agg Brezsnyevhez képest minden szempontból felüdülés.
A mezőgazdaságáról híres Sztavropolból jön. A Kremlig vezető útja nem
könnyű. 1982-en meghal Brezsnyev, de nem Gorbacsovot választják.
Előbb az idősebbek következnek, Jurij Andropov, Konsztantyin
Csernyenko. A világ már mosolyog a Szovjetunión. Ekkoriban járja a vicc:
“Mit mondott Thatcher Bushnak a Kreml falánál? Jövőre veled ugyanitt!”

Csernyenko halála után már az igen tekintélyes Gromiko külügyminiszter

is azt mondja: elég az öregekből, legyen Gorbacsov a szovjet párt és állam
vezetője. Ekkor mindenki a friss erőt, a szocializmus reformerét látja
benne. Talán senki sem sejti, hogy négy év múlva Máltán megegyezik
az akkori amerikai elnökkel, az idősebb Bushsal a jaltai békerendszer
átalakításáról, elfogadja a két Németország egyesítését, tudomásul
veszi a szocialista rendszerek megbuktatását Kelet-Európában, s 1991-
ben távozik elnöki posztjáról, hiszen országa, a Szovjetunió is megszűnik
létezni. A Nyugat vele szemben hálás. Ma is ünnepelt meghívottja a
német egyesítésre emlékező rendezvényeknek csakúgy, mint a San
Remó-i dalfesztiválnak. Jó pénzért még a McDonald’s, sőt az osztrák
vasutak reklámfilmjében is szerepel.

Gorbacsovot eleinte komolyan érdekli Kádár értékelése a múltról, később

inkább kioktatásnak érzi. Az SZKP főtitkára is keresi az új partnereket.
1986-ban maga is eljön, s két év alatt megfordul Budapesten a szovjet
vezetés jelentős része. Rizskov miniszterelnök nincs jó véleménnyel
a magyar gazdaság irányítóiról. Grószt úgy-ahogy elfogadja, Németh
Miklóst túl fiatalnak tartja. Ezek az első és egyben utolsó miniszterelnöki
évei. A kommunistákhoz közel álló Hazafias Népfront vezetője lesz, 1998-
ban, Belgrádban Thürmer Gyulával együtt tiltakozik a NATO Jugoszlávia-
ellenes politikája ellen.

Eljön Andrej Gromiko is, az élő legenda, aki évtizedeken át a Szovjetunió

külügyminisztere, ekkor már államelnök. Hamarosan gyászolja a világ.
Sevarnadze külügyminiszter is megfordul nálunk. A magyar eseményekre
nincs nagy befolyással. A tőkés útra lépő Grúziában is megtalálja majd a
helyét. Idős kora ellenére sokáig a köztársaság elnöke, amíg a nép 2003-
ban némi moszkvai segédlettel el nem űzi.

Mit mondanak a “szovjet elvtársak”?

A magyarországi eseményekben Gorbacsov mellett három szovjet

politikus játssza a fő szerepet. Krjucskov, a KGB főnöke, Ligacsov KB-titkár,
akkor a szovjet párt második embere és Jakovlev, a KB ideológiai titkára.
A történet természetesen nem Magyarországról szól. Ekkor már javában
folyik a szovjet párt vezetésében is harc. A kérdés a jövő, a táborok is
kialakultak. Nem mindegy azonban, hogy milyen példával szolgálnak
a magyar események, milyen irányba vihetik a szovjet belpolitikát, sőt
már-már az sem mindegy, hogy milyen ütemben tör előre a Nyugat.
Mennyi idő van még hátra?

Vlagyimir Krjucskov évtizedek óta ismeri Magyarországot. Jurij Andropov

1956-ban a Szovjetunió budapesti nagykövete, Krjucskov a nagykövet
munkatársa. Később a szovjet pártközpontba követi Andropovot, õ a
magyar alosztály vezetője. Vele tart a KGB-be. A rendszerváltás körüli
években a szovjet polgári hírszerzés főnöke, majd hamarosan az egész
állambiztonsági szolgálat vezetője. Krjucskov tiszteli Kádárt, s Grószban
méltó utódját látja. Az SZKP Politikai Bizottságának tagjaként felhívja
Gorbacsov figyelmét a magyarországi rendszerváltás veszélyeire.
Krjucskov 1991 augusztusában szembeszáll Gorbacsovval és Jelcinnel.
Börtönbe kerül. Ma Moszkvában él, az Orosz Föderáció Kommunista
Pártjának tagja.

Jegor Ligacsov és Alekszandr Jakovlev két elváló sors, ugyanannak a

Gorbacsovnak két kiszemeltje, ugyanannak a szovjet pártnak két véglete.
Ligacsov a szocializmus elkötelezett híve. Emberileg puritán. Eltérően
a szovjet vezetők jelentős részétől nem iszik, sőt halálos ellenfele az
alkoholnak. Két ízben is eljön Magyarországra. Kádárt tiszteli, a többieket
nem ismeri, s az első tárgyalások nyomán lesújtó a hangulata. Úgy véli: a
magyar vezetés nem látja át, hogy mennyire súlyos a helyzet. Véleménye
a Köztársaság téren változik meg. A budapesti pártbizottság első titkára,
Grósz Károly mindenről lerántja a leplet. 1989-ben Ligacsov búcsúztatja
Kádár Jánost a szovjet kommunisták nevében. Ekkor utoljára biztatja
Grószt: ne hagyják veszni a szocializmus ügyét. Ligacsov ma is az orosz
kommunista mozgalom megbecsült alakja.

Jakovlev feltűnése a peresztrojkás Szovjetunió egyik nagy legendája.

Gorbacsov Kanadában ismeri meg Jakovlevet, aki akkoriban a szovjet
nagykövet. Jakovlev korábban a szovjet tudományos-politikai életben
fontos szereplő, a nagyköveti megbízatás inkább elegáns száműzetés,
mintsem kitüntetés. A két elégedetlen és kritikus ember egymásra talál.
Gorbacsovnak kell valaki, aki a nyugati világot belülről ismeri. Jakovlev
ilyen. Hamarosan KB-titkár lesz. Sokak szerint Gorbacsov “rosszabbik
énje”. Budapesten rokonszenvesnek találja Berecz Jánost, de igazából
Pozsgay Imrét találná jó megoldásnak. Jakovlev ma az egykori Szovjetunió
legkeményebb bírálója, az úgynevezett szovjet bűnök leleplezője,
kemény antikommunista.

Kádár Kínára tekint

Kádár a maga részéről Gorbacsov politikáját már sokallja. Úgy véli, hogy
a glasznoszty, a nyilvánosság politikája kezdetben segíti, később, mikor
átcsap a nagy leleplezésekbe és a nyilvánvaló önmarcangolásba, inkább
szétzilálja a szovjet társadalmat, ezért káros. A gyorsítás, az uszkorenyije
inkább látszatcselekvés, az igen nagy gondok leplezése, mintsem komoly
gazdaságpolitika. Kádár úgy véli, hogy az MSZMP-nek nincs teendője a
peresztrojka láttán. Magyarország nem Ceaucescu Romániája, nem
Honecker NDK-ja. A peresztrojka Magyarországon 1956 után már
megvalósult, nincs mit átvenni idehaza.

Kádár 1987-ben Kínába látogat. Találkozik a kínai reform atyjával, Deng

Xiao-pinggel. A gazdasági reform és a külföld felé nyitás politikáját, a
sajátos kínai szocializmus gondolatát rokonnak tartja a 68-as magyar
reformmal és a szocializmus jövője szempontjából is figyelemre
méltónak tekinti. Kína persze messze van. A kulturális forradalom, a
szovjet–kínai sokéves szembenállás mély árkot vert a magyar és a kínai
párt gondolkodása közé. Akkoriban még arra sem lehet hivatkozni, hogy
a kínai modell a gazdaságban csodákra képes. Kína fő gondja abban az
időszakban még az, hogy milliárdnyi lakosa minden nap jól lakjon.

Berecz és Grósz: lesz-e a szocializmusnak folytatója?

Kádár tudja, hogy személyi változások nélkül nem megy, de a folyamatot

ő akarja levezényelni. 1987 júniusában félreállítja az idősebb gárda egy
részét. A csúcsvezetésbe több középkorú és fiatal ember kerül. Kádár úgy
véli, hogy a két kipróbált vezetőre rábízhatja a legfontosabb ügyeket, s
kettőjük között eldőlhet az utódlás kérdése is.

Berecz János, aki 1989 végén ott lesz a Munkáspárt alapítói között is, akkor
a Politikai Bizottság tagja, az agitációs és propagandamunkát felügyeli,
de a párton belül lényegében az ő kezében összpontosul a belpolitika.
Grósz Károly, aki két év múlva a Munkáspárt alapító kongresszusát
előkészítő bizottság elnöke, akkor a budapesti pártbizottság első titkára,
innen kerül a miniszterelnöki székbe.

Berecz és Grósz egy nemzedék tagjai, ekkor 54 évesek. Népszerűek a

pártban, a maguk módján a párt fenegyerekei. Grószról mindenki tudja,
hogy nem rejti véka alá a véleményét. Világos beszédű, igazi pártmunkás,
akiről látszik: tudja, mit akar.

A fiatalos megjelenésű Berecz ekkoriban nősül újra, elveszi az ország

egyik ismert fiatal színésznőjét. Ismerik a világban, ő tárgyal a nyugati
szociáldemokratákkal. Jó tollú politikai író, könyvein pártmunkások
nemzedékei nőnek fel. Mindenkit ismer a sajtó világában. Kettőjük
kapcsolata a későbbiekben jelentősen befolyásolja a magyarországi
szocializmus sorsát.

Kádár nyilvánvalóan úgy véli, hogy a két kipróbált vezető mellett

megengedheti azt a “luxust”, hogy egy fiatalembert, Németh Miklóst
nevezzen ki a párt gazdaságpolitikai titkárává. Némethet nem nagyon
ismeri, de elődje Havasi Ferenc is ajánlja és Grósz is támogatja. Németh
Miklós a szocialista rendszerben felnőtt technokrata nemzedék
legjelesebb képviselője. A Tervhivatal és az MSZMP KB a két meghatározó
munkahelye. Vitathatatlanul tehetséges, ráadásul faluról magával
hozta a parasztember ravaszságát. Kádár tehát KB-titkárnak szemeli
ki Némethet, valószínűleg nem sejtve, hogy Németh két év múlva
Magyarország miniszterelnöke, a tőkés rendszerváltás kulcsfigurája lesz.

Kádár úgy érzi, hogy kézben tartja a folyamatokat, az események azonban

megcáfolják. Az MSZMP 1988. májusi pártértekezlete szinte teljesen
kicseréli a párt régi vezető szerveit. Nem kerülnek a vezetésbe olyan
ismert személyek, mint Német Károly, az Elnöki Tanács elnöke, Havasi
Ferenc, a budapesti pártvezető. A párt elnöke Kádár János lesz, a főtitkár
Grósz Károly. Grósz azonnal világossá teszi, hogy nincs kettős hatalom,
ő a párt vezetője. Kádár puccsként éli meg a pártértekezletet, miközben
valóban a párttagság szélesebb köreinek igényét fejezte ki.

A májusi pártértekezlet nem a rendszerváltás politikáját hirdeti meg,

hanem a szocialista megújulás stratégiáját. E programot a társadalom
üdvözli. Ebben szerepet játszik az a körülmény, hogy az emberek
többsége nem akart kapitalizmust. Kedvezett a nemzetközi helyzet is,
hiszen a szovjet peresztrojka pozitív hatásait sokan várták. Grósz az első
időben népszerű. A korábbi vezetőkhöz képest jó médiaember. Tudják
róla, hogy nemegyszer összezördült Kádárral is, de a szocializmus híve.
Grósznak megadatott a lehetőség: nem bírálni kell, cselekedni.
III. fejezet
Az utolsó főtitkár
Senki sem készül arra, hogy vele véget ér egy kor. Grósz Károly sem
készült arra, hogy az MSZMP utolsó főtitkára lesz. 1988 májusában a
szocializmus reformjának lehetőségei aránylag kedvezőnek látszanak.
Grósz lehetőséget kap elképzeléseinek valóra váltására. Politikája nem
a tőkés rendszerváltás. Õ modellváltásról beszél, a szocializmusnak egy
más modelljéről. Támogatja a magántulajdon arányának növelését, de
kész a gazdaság egy részében a többségi magántulajdont is elfogadni.
A piacgazdaság nagyobb szerepet kap. Miniszterelnöksége idején alakul
meg az APEH, születik meg a személyi jövedelemadóról szóló törvény,
liberalizálják az importot, megkezdődik a forintleértékelés politikája, az
ár- és bérrendszer átalakítása. Megszületik a társasági törvény. Szabaddá
válik a nyugati utazás, megszűnnek a valutakorlátozások.

Grósz: a modellváltás kudarca

Grósz a politikai rendszer reformját is elfogadja. Támogatja a

többpártrendszert, de azzal a feltétellel, hogy a pártok elfogadják a
szocialista társadalmi rendet és az ország tagságát a Varsói Szerződésben.
1989 februárjában a párt Központi Bizottsága dönt a többpártrendszer
bevezetéséről, ahol ezekről a feltételekről azonban már szó sincs.
Megszületik az egyesülési és gyülekezési jogról szóló törvény. A
Munkásőrséget kész lenne nemzeti gárdává alakítani, de csak védeni
tudja ideig-óráig, megvédeni nem. 1989 végén a Munkásőrséget a
Németh-kormány feloszlatja és leszereli.

Grósznak nincs átfogó koncepciója a megújulásra. Ezért sokat rögtönöz,

folyamatos a kapkodás. Igaz, nincs kitõl merítenie. Kádár felismeri a kínai
reform értékeit, Grósz figyelme már nem terjed ki rá, főtitkárként nem
jut el Pekingbe. Elmegy Jugoszláviába is, de a Tito utáni ország már nem
a régi. A vezetők nemzetiségi alapon évente cserélődnek, jószerivel a
partner nevét sem lehet megjegyezni, nemhogy ötleteket kapni. A többi
szocialista ország reformgondolkodói nem segítenek, mivel õk túllépnek
a reformon, és már a rendszerváltást hirdetik. Grósz szubjektíve nem
akar kapitalizmust, de a vezetése alatti intézkedések gyakorlatilag a
kapitalizmus előtt nyitják meg az utat.

Grósznak nincs tényleges szövetségese a pártvezetésben. A vezetésbe

bevonnak olyan ismert gazdasági vezetőket, mint Tatay Ilona, a
Taurus vezérigazgatója vagy Szabó István, a nádudvari tsz elnöke. A
nagypolitikában azonban nem tudnak segíteni. Grósz politikailag és
emberileg egyedül marad.

Ez döntő szerepet játszik abban, hogy nem képesek legyőzni a

rendszerváltó csoportot. Nyílt politikai és elvi küzdelem helyett a
színfalak mögötti harcba mennek bele. Ebben viszont gyengébbek, mint
a revizionista csoport, s ezt a játékot már nem értik azok a munkás-,
paraszt- és más dolgozói tömegek, akiknek a támogatására egyébként
számíthattak volna. Grósz kudarca egy vezetői generáció kudarca is.
Ennek a vezetői rétegnek éppen az a legnagyobb hibája, hogy elszakadt a
munkás- és a dolgozótömegektől. Lehet, hogy valaha közülük származtak,
a 80-as évekre azonban már nem értik őket, s nincs is bátorságuk rájuk
támaszkodni.

A másik oldalon

Grósz kezében olyan hatalom összpontosul, amihez hasonló 1956 után

volt Kádár kezében. Õ a párt első számú vezetője, ő a Minisztertanács
elnöke. Az állami intézményekben azonban a pártvezetés opportunista
szárnya erősebb. A pártot pedig a főtitkár magára hagyja, a Jászai
Mari térre csak este hét után ér át, s a vezér nélküli hadsereg kezd
szétzilálódni. Grósz átlátja a helyzetet, és 1988 novemberében lemond
a miniszterelnöki tisztségről, s átköltözik a pártközpontba, abban a
reményben, hogy így jobban tud a pártra koncentrálni, s a kormányzó
párt végre képes lesz olyan válaszokat adni, amire az utca egyre
türelmetlenebb embere kíváncsi. Lépése azonban végzetesnek bizonyul.
A pártba későn tér vissza, az állami tisztségek feladásával pedig egyre
kevesebb hatalom marad a kezében. A szocializmus megvédése az erők
koncentrálását igényelné, ő nem ezt teszi.
Az új miniszterelnök Németh Miklós. Németh Miklós – akkori mércével
hallatlanul fiatalon – 41 évesen lesz a kormány feje. Õ annak az
opportunista-revizionista szárnynak a markáns képviselője, amely 1988
végére az MSZMP politikájára egyre inkább meghatározó befolyást
gyakorol. Kevesebb, mint másfél év múlva átadja az ügyeket, az irodáját
és az országot az új győztesnek, Antall Józsefnek, és elmegy Londonba,
alelnöknek az Európai Fejlesztési Bankhoz.

Németh mellett döntő szerephez jut Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront

főtitkára. Pozsgay Grósz és Berecz nemzedékéhez tartozik, 1933-ban
született, az esemény idején még nincs hatvan. 1989-tõl a párt első négy
vezetője között van, részese a rendszerváltást előkészítő valamennyi
döntésnek. Sokak szerint a jövő embere. Az MSZMP őt jelöli köztársasági
elnöknek, de soha nem nyeri el ezt a posztot. A rendszerváltó pártvezetők
közül ő bukik a legnagyobbat. 1990 márciusa után gyorsan fölöslegessé
válik minden oldalon, eltűnik a közéletből. Õ ugyan elmegy, de Jánossy
György, Tabajdi Csaba és mások személyében a “nép-nemzeti” szárny
mindmáig megmarad az MSZP-ben.

De ekkor, 1988 végén még az élen van. Pozsgay az első az akkori vezetők
közül, aki az úgynevezett nép-nemzeti vonalat kezdi hirdetni. Õ beszél
a magyarság úgynevezett sorskérdéseiről, Erdélyről, Trianonról. Még
1987 szeptemberében elmegy Lakitelekre, ahol részt vesz a Magyar
Demokrata Fórum megalakulásában. Minden eszközzel fellép az MSZMP
vezető szerepe ellen, sürgeti a többpártrendszert, a pluralizmust.
Szépen beszél magyarul, kitűnő szónok, nagyon sokakat magával
ragad. Grósz nem tudja legyőzni, így azzal igyekszik ellensúlyozni, hogy
államminiszterként beveszi a kormányba. Pozsgay azonban ezáltal még
nagyobb lehetőségekhez jut, s megcélozza a miniszterelnöki tisztséget.
Grósz tisztában van ezzel, s megpróbál taktikázni: se Pozsgay, se Németh
ne legyen miniszterelnök! A tisztséget Nyers Rezsőnek ajánlja fel, aki
nem fogadja el. Ekkor lesz szabaddá az út Németh előtt.

Németh hatalomra jutása megnyitja a lehetőségeket az opportunista-

revizionista szárny támadásához. 1989 január végén Pozsgay a Magyar
Rádióban népfelkelésnek minősíti az 1956-os eseményeket. Pozsgay
bejelentése körülbelül olyan horderejű volt, mintha a pápa egyik
bíborosa kijelentené, hogy holnaptól nem a Biblia, hanem a Korán a
katolikusok szent könyve.

Az 1956. októberi eseményeket az MSZMP olyan akciónak tekintette,

amely végkifejletében a szocialista rend megdöntését tűzte ki célul,
magyarán ellenforradalom volt. Az MSZMP mindig aláhúzta, hogy 1956.
október 23-án az emberek jogosan tüntettek a Rákosi-rendszer hibái
és bűnei ellen. Ez akkor a szocializmus hibáinak kijavítását szolgálta.
Röviddel később azonban azok az erők kerültek fölénybe, amelyek már
nem jobbá akarták tenni a szocializmust, hanem megdönteni. Az MSZMP
értékelése szerint a szovjet csapatok az ellenforradalom leverésében és
a szocializmus védelmében nyújtottak segítséget. Pozsgay bejelentése
nyílt kihívás volt az egész párt, az MSZMP egész múltjával szemben, s
megkérdőjelezte a Kádár-rendszer legitimitását.

De térjünk vissza az opportunista-revizionista csoport talán

legellentmondásosabb tagjához, Nyers Rezsőhöz. Nyers a régi nemzedék
tagja, 65 éves ekkor, mindenki számára az 1968-as magyar gazdasági
reform szellemi atyja. Értelmiségi körökben, s ezen belül ellenzéki
körökben is tekintélye van, hiszen nem sokkal a reform után leváltják,
a tudományos életben tevékenykedik. Nyers szociáldemokrata volt,
s személyében az egykori szociáldemokrata szellem kerül vissza az
MSZMP-be. Ez a politikai vonal fogalmazódik meg az Új Márciusi Front
felhívásában 1988 szeptemberében. Nyers kritikus szerepet játszik 1987–
89-ben. Folyamatos kételyei nem a kádári és nem is a grószi vonalat
segítik, objektíve a rendszerváltók kezére játszik. 1989 júniusában,
Kádár végleges távozása után elvállalja az MSZMP elnöki tisztségét,
majd októberben ő lesz az MSZP első elnöke. A rendszerváltók nem
túlságosan hálásak. Nyers helyére rövid időn belül Horn Gyulát választják
pártelnöknek, Nyers lassanként végképp távozik a közéletből.

Horn Gyula a rendszerváltás egyik kulcsfigurája. Õ is a Grósz–Berecz

nemzedék tagja, akkoriban az 50-es éveiben jár. Az MSZMP KB Külügyi
Osztályán dolgozik éveken át, a nyugati világgal foglalkozik. Eredeti
gondolataiért becsülik. Megkésve lesz a Külügyi Osztály vezetője,
a pályatársak közül mindenki megelőzi, előbb Berecz, majd Szűrös
Mátyás is. Ekkorra azonban a pártban már nem lát sok lehetőséget,
a Külügyminisztérium stabilabb hatalmi pozíciót kínál. Államtitkár,
majd külügyminiszter, ebben a minőségében Németh jobbkeze a
rendszerváltás előkészítésében. Antall József sohasem bocsátja meg
neki, hogy őt leelőzve Horn veti fel elsőként: Magyarország lépjen be a
NATO-ba. Túléli a rendszerváltást, az MSZP elnöke, majd 1994–98 között
az MSZP– SZDSZ-kormány miniszterelnöke lesz.

A rendszerváltó szárny közel sem teljes felsorolásából nem maradhat

ki Szűrös Mátyás. Kádár egykori kedvenceként gyors karriert fut be, 47
évesen az akkor legfontosabb nagykövetség, a moszkvai vezetője, két
évvel később a pártközpont Külügyi Osztályának első embere, majd KB-
titkár. Sajátos szellemi utat fut be. A magyar külpolitikai gondolkodásba
újat hoz azzal, hogy bátran beszél az önálló magyar nemzeti érdekekről,
szemben a szocialista világ közös érdekeivel. Később a nemzeti érdeket
abszolutizálja. Eleinte jelentős újítást jelent, hogy elkezd foglalkozni a
határontúli magyarság kérdésével. Õ az első moszkvai magyar nagykövet,
aki ellátogat Kárpátaljára. Később mindez átcsap nyílt nacionalizmusba.
Bátran beszél a brezsnyevi Szovjetunió hibáiról, nagykövetként kritikai
látásmódját támogatják is, később a kritikusság nyílt szovjetellenességbe
megy át. KB-titkársága idején ezt a felfogást igyekszik az MSZMP
külpolitikájaként elfogadtatni. Az Országgyűlés elnöke lesz, ebben a
minőségében ideiglenes köztársasági elnök, aki 1989. október 23-án
kikiáltja a köztársaságot. A rendszerváltó társaival hamar elválnak útjai.
Az MSZP-ben már sokallják politikai különcködését, nacionalizmusára
pedig már nincs szüksége a pártnak, lépésről lépésre háttérbe szorul.
Megfordul az Új Baloldalban, majd az új évezredet a Fidesszel össze-
összekacsintó Történelmi Szociáldemokrata Párt elnökeként kezdi.

A pártban a párt ellen

Korábban már beszéltünk arról, hogy a rendszerváltás egyik alapfeltétele

a kormányzó párt, az MSZMP szétverése volt. A grószi időszak az utolsó,
amikor a párt még tehetett volna valamit önmaga és a szocializmus
megmentésére. Nem volt könnyű! A kommunista és munkáspártok
a nyolcvanas évekre az európai területeken a korábbi lendületüket
elveszítik. Ennek oka egyfelől a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása,
másfelől a marxista pártok belső lemerevedése. A párt vezetése még
Kádár idején számos lépést tesz ennek ellensúlyozására, nem sok sikerrel.
A társadalom válaszút előtt áll, s ezekre a kérdésekre az MSZMP nem
adja meg a várt szellemi válaszokat. Legyen-e többpártrendszer? Milyen
legyen a párton belüli demokrácia? Milyen a 20. századi kapitalizmus?
Milyennek kell lennie a szocializmusnak? A megválaszolatlan kérdések
ideológiai bizonytalanságot eredményeznek a pártban. Az opportunista-
revizionista erők kihasználják a bizonytalanságot.

Ezt a helyzetet sajátos módon befolyásolja az a tény, hogy a pártok jó

részében – így a MSZMP-ben is – megjelenik egy új politikai nemzedék,
amit több közös vonás jellemez. Amíg az MSZMP korábbi vezetőinek
nagy része munkás-vagy parasztcsaládban született, de mindenképpen
szegénysorból származik, az új garnitúra jelentős része értelmiségi. Nem
élte át sem 1945-öt, sem 1956-ot, az osztályharcról nincs közvetlen
tapasztalata. Jellemző az is, hogy politikai tapasztalatát sem valóságos
küzdelmekben szerzi, hanem az apparátusban emelkedik egyre
magasabbra. Képzettsége, esetenként műveltsége magasabb, mint az
idősebb nemzedékeké. Ez a generáció szinte előjogot formál arra, hogy
megfogalmazza a politika előtt álló kérdéseket, s ezzel a pártvezetéstől
és a helyi pártszervezetektől átveszi a kezdeményezést.

Erőtlen vezetés – demoralizálódó párt

Milyen legyen a párt? Az MSZMP a 80-as években is a demokratikus

centralizmus elvére épül. Ez a gyakorlatban semmi mást nem jelent, csak
azt, hogy a döntéseket demokratikus vitában hozzák, s a döntés után a
határozatok mindenkire kötelezőek. Ha valaki nem ért egyet a döntéssel,
felsőbb pártszervhez fordulhat, meg próbálhatja meggyőzni az igazáról,
de ha nem sikerül, a döntés számára is kötelező. Az elv kifejezi a párt
vezető szerveinek egymáshoz való viszonyát is: a felsőbb szervek döntése
kötelező az alsóbb szervekre.
Az opportunista-revizionista szárny – követve a polgári erőket – kezdettől
fogva antidemokratikusnak kiáltja ki a demokratikus centralizmus elvét,
ezzel megkérdőjelezve a párt egy újabb pillérét. A példát nem õk találták
ki. A 80-as évekre több nyugat-európai párt, mindenekelőtt a Francia KP
elveti a demokratikus centralizmust.

A pártban megjelennek különböző platformok. Korábban az MSZMP-ben

tilos volt frakciókat vagy platformot szervezni. Amint utóbb kiderült, a
platformszabadság, bármennyire is a pártdemokráciát akarták erősíteni,
a valóságban a párt szétzilálását, a párt marxista erőinek kiszorítását
szolgálta. Lényegében az 1989 márciusára kialakult platformrendszer a
pártot csoportokra hullatta szét.

Nyers vezetésével létrehozzák a reformköri mozgalmat. A reformszárny

célja “az MSZMP megújítása, a demokratikus többpártrendszerre való
áttérés elősegítése, az 1947–48-as viszonyokhoz való visszatérés”.
Szerintük az eddigi folyamatok “korrigálhatatlannak bizonyultak és a
rendszer végső tartalékait felélték”. Itt vállal vezető szerepet Pozsgay
Imre is, Király Zoltán is. A reformkörök ereje két dologban van. Az egyik
az, hogy jelszavaik egybecsengenek az emberek változásvágyával, ezért
megtévesztők. Nem véletlen, hogy sokan csatlakoznak olyanok is, akik
valójában a szocialista társadalom jobbá tételét, megreformálását
akarják, akik új arcokat, több demokráciát, stílusváltás akarnak látni
az MSZMP-ben. A másik az, hogy a reformszárny képviselői ott ülnek
a pártvezetésben. Megismétlődik 1956, amikor Nagy Imréék mindent
tudnak a pártvezetés döntéseiről, a vezetés viszont nem ismeri az ő
lépéseiket.

Berecz János létrehozza a maga platformját. Összefogás az MSZMP

megújításáért néven indítja el a mozgalmat. “Az MSZMP-ért, a
szocializmusért, a marxi szellemű politizálásért” száll síkra. Gyengíti
fellépését, hogy amikor a polgári ellenzék nyíltan a tőkés rendszerváltásra
készül, ez a platform sürgeti: “mondjunk le a bolsevik típusú pártról”. Sőt,
hozzáteszik: “Nálunk ma és holnap nincs szükség proletárdiktatúrára.”
Mondja ezt akkor, amikor a polgári ellenzék a proletárdiktatúra bástyáit, a
hadsereget, az állambiztonságot, a törvényhozást igyekszik megszerezni.
Berecz egy év múlva a Munkáspárt egyik alapítója. Vele vannak
egykori platformtársai közül is néhányan, így Udvarhelyi László is, aki a
Munkáspárt első vezetésének tagja lesz. 1991-ben ő ajánlja majd azt a
Munkáspártnak, hogy adja fel a marxizmust, a munkáselkötelezettséget,
legyen a középosztályok ideológiától mentes pártja. A Munkáspárt, mint
tudjuk, nem követi tanácsát, ő is, Berecz is elhagyja a pártot. De ez akkor
még csak a jövő, amit senki sem tud.

A Népi Demokratikus Platform a pártértelmiség egyik szerveződési

kísérlete. Vezető egyéniségei közé tartozik Krausz Tamás egyetemi oktató,
aki később az MSZP baloldali szárnyának meghatározó egyénisége lesz.
Alapgondolatuk: “A magyar társadalom válsághelyzetéből a szocializmus
modernizációja révén kerülhet ki.” A platform az első időszakban még
vállalja a szocialista-kommunista elveket, később az utolsó kongresszus
küldötteinek szánt körlevélben már új szocialista pártról szólnak. Később
õk alkotják az MSZP baloldalát, õk jelentik a baloldali értelmiségi
környezetet. Hámori Csabával, az egykori KISZ első titkárával és Balogh
Sándorral, a Párttörténeti Intézet egykori nagytekintélyű vezetőjével
számtalanszor találkoznak a Munkáspárt vezetői. Soha sem szakítanak
az MSZP-vel, sohasem jön létre együttműködés a Munkáspárttal, mivel
vallják: “az MSZP-ben mindenki közelebb áll hozzánk, mint bárki az
MSZP-n kívül.”

1989. május 6-án a Bányászszakszervezet székházában több százan

kezdeményezik a Marxista Egységplatform létrehozását. A platform
élesen bírálja a Grósz-féle vezetést: “a KB a májusi pártértekezlet óta
számos, a párt stratégiájával kapcsolatos határozatot hozott. Például az
állami tulajdon magánkézbe adása, a többpártrendszerre való áttérés,
az ellenforradalom átminősítése ’népfelkeléssé’, polgári alkotmány
készítése…”. A platform szerint a szocializmus fejlődését “a tényleges
tulajdonossá vált dolgozók új, önigazgató hatalmi rendszere” képes
biztosítani. Ennek a platformnak vezetője Ribánszki Róbert. A platform
tagjai nagy szerepet játszanak majd a Munkáspárt életében.

A platformokkal a Grósz-féle vezetés nem tud mit kezdeni, a párt

demoralizálódik. Sokan javasolják Grósznak, hogy csinálja meg saját
platformját, amiből kialakulhat egy új forradalmi párt. Nem teszi,
mondván a “főtitkár nem csinálhat frakciót a saját pártjában”.

1989 májusára Kádár már nagyon beteg. Grósz üzenetet vált Jaruzelskivel,
hogy fogadják gyógykezelésre Kádár Jánost Lengyelországban, ezzel
emeljék ki a napi politikából. Erre nem kerül sor, ugyanakkor Kádár elmegy
a KB májusi ülésére. Senki nem tudja vagy nem akarja megakadályozni,
hogy a súlyosan beteg pártelnök elmondja utolsó beszédét. Hatása nem
lehet más, mint ami bekövetkezik: a Kádárról kialakult mítosz összeomlik.
Ezt követően lesz Nyers Rezső a párt elnöke, Grósz Károly pedig a
főtitkár. Az MSZMP-ben kettős hatalom jön létre. A Politikai Bizottság
fölé Elnökséget hoznak létre, amelynek tagja Nyers, Grósz, Pozsgay és
Németh. A miniszterelnök Grósz erőltetésére kerül be, de gyakorlatilag
sohasem vesz részt. Az MSZMP-kormányának feje már szakít a pártjával.
Októberben megszüntetik az MSZMP-t, az utolsó főtitkárt azonban
elfelejtik felmenteni.
IV. fejezet
A Munkáspárt születése: októbertől decemberig
A rendszerváltás megvalósításának legfőbb politikai előfeltétele az
országot irányító Magyar Szocialista Munkáspárt szétzúzása és a
hatalomból való eltávolítása. Ezt a feladatot a régi MSZMP 1989-es
kongresszusa (október 6–9.) végzi el, amely a nevében nem viselt
sorszámot (a 14-est), hanem “Kongresszus ’89”-nek nevezte magát. A
kongresszust követően a Németh-kormány kormányrendeletben mondja
ki, hogy az MSZMP jogutódja az MSZP. Ezzel a Munkáspártot megfosztják
attól a lehetőségtől, hogy az egykor közösen megteremtett vagyonból
részesüljön. Ugyancsak döntenek arról, hogy a munkahelyeken a pártok
nem tevékenykedhetnek. Minden kész a rendszerváltáshoz.

Az elszalasztott lehetőségek

Ezen a kongresszuson hárman vannak, akik egy új párt alapítását

meghirdethetnék: Grósz Károly, a hivatalban lévő főtitkár, akiről az első
pillanatban tudják, hogy a rendszerváltó szárnnyal elválnak útjai. A másik
Berecz János, aki köztudottan baloldali, s bizonyára sokan követnék, ha
zászlót bontana.
A harmadik Ribánszki Róbert, a Marxista Egységplatform vezetője.

Az új Munkáspárt létrehozása nem csak szándék kérdése. A múlt,

a hagyományok is megkötik a kor szereplőinek kezét. Egy új párt
alakításának gondolata a régi MSZMP-ben eretnekségnek számít. A
munkásmozgalom Marx óta vallja, hogy a tőkével szemben a szervezett
munkásságnak csak egy fegyvere van, saját szervezettsége, azaz a pártja.
A pártról, a párt egységéről hősi legendák születnek, s ezeknek is szerepük
van abban, hogy egy új párt gondolatával senki sem mer előállni. A
rendszerváltók, a reformkörösök sem új pártról beszélnek, hanem a régi
MSZMP reformjáról, miközben a valóságban egy más típusú párt, egy
szociáldemokrata párt születésén fáradoznak.

Nem mer azonnal új pártot alapítani a régi MSZMP marxista része sem.
Grósz Károlyban, még főtitkárként, felmerül a pártalapítás gondolata, de
ehhez nyíltan szembe kellene szállnia a párt opportunista-revizionista
részével. Ehhez azonban sem ereje, sem kedve nincs. Gorbacsovtól
október 7-én reggel értelmezhetetlen üzenetet kap: “cselekedjen, védje
meg a pártegységet”. Az üzenet értelmezhetetlen, hiszen ekkorra a két
dolog együtt már nem megy. Vagy cselekszik és harcot hirdet a közelgő
rendszerváltással szemben, s akkor nincs pártegység, vagy elfogadja a
pártegység gondolatát, de akkor nincs cselekvési tere.

Grósz a nap folyamán tanácskozik a Ribánszki-csoporttal, de nem jutnak

közös nevezőre. Grósz több tévesnek bizonyuló meggyőződés rabja. 1989
előtt szilárdan hiszi, hogy a Kádár-rendszer olyan mértékben előrehaladt
a reform útján, annyira eltért a többi szocialista ország gyakorlatától, hogy
jobbról nem lehet megkerülni, csak balról. Grósz a veszélyt a dogmatikus
baloldal megerősödésében látja. Tartja ugyan a kapcsolatot a Ribánszki-
csoporttal, de nem áll melléjük. “Ribánszki tehetséges ember. Talán
szenvedélyesebb, mint kellene. Talán néhány dologban nem igazodik
véleménye a mostani időkhöz. Viszont elkötelezett, politikai szándéka
tiszta és tisztességes” – nyilatkozza Grósz 1989 novemberében a miskolci
Heti Hírnöknek.

Ribánszki Róbert 1933 novemberében született, a Berecz–Grósz–Pozsgay

nemzedék tagja. Egy ideig Kádár János titkára, a 60-as évek közepén a
KISZ KB titkára, majd pekingi nagykövet. A magyar politikába a 80-as
évek végén a Hazafias Népfront titkáraként tér vissza. Igazi fenegyerek,
szókimondó. Olyan ember, akiről végletben gondolkodnak: van, aki
imádja, van, aki utálja. 1989 végén a Munkáspárt egyik alapítója, de már
a KB 1990. márciusi ülésén éles összetűzésbe kerül. Simulékonysággal
vádolja az új párt politikáját. A párt XV. Kongresszusa később, 1991-
ben így fogalmaz: “Egyfajta, a realitásoktól elrugaszkodó ’forradalmi
türelmetlenség’ és illúzió, a tömegek radikalizálódásának túlértékelése
és olyan ’keményebb, harcosabb’ politika igénylése volt tapasztalható,
amelynek nem voltak meg a reális feltételei.” E vonal elszigetelődik,
Ribánszki megválik a párttól. De ez ekkor még csak a jövő.

Grósz nem tud megszabadulni másik meggyőződésétől sem. Úgy

gondolja, hogy a Nyers-féle MSZP formálódását nem szabad akadályozni,
mert így legalább egy “baloldali” párt van. Nyíltan vállalja, hogy 30 napig
nem szervez ellenpártot. Ez a lépése végzetes. A Munkáspártnak nem
marad jogi alapja arra, hogy részesüljön az MSZMP egykori vagyonából.

Ennek is szerepe van abban, hogy a “testvéries” osztozkodás úgy alakul,

ahogyan alakult. Az MSZP-nek jut a tőke, a Munkáspártnak Marx.

De nem csak ez a gond. A grószi lépés elhinti az új pártban azt a máig

erős illúziót, hogy az MSZP is baloldali párt, s azt a látszatot kelti, mintha
a rendszerváltás csak az MDF, az SZDSZ és a Fidesz műve lenne, s nem
lenne köze hozzá az MSZP vezetésének.
Az MSZP vezetői nagyon is büszkén vallják, hogy õk rendszerváltó párt.

A lehetséges szereplők közül Berecz János is bénultan figyeli, ahogy

a kezükből kilopják a pártot. Berecz János magatartása jól tükrözi a
pártapparátus jó részének érzését: nem akarják elfogadni a változásokat,
de csak tétlenül figyelik a “számukra felfoghatatlan történéseket”.
Ribánszki egyedül nem tud lépni. A Kongresszus ’89 folyamatában a
Marxista Egységplatform nyílt levele inkább naiv próbálkozás, mint
valóságos politikai harci tevékenység.

A másik elszalasztott lehetőség is még magán a kongresszuson jelentkezik.

A programnyilatkozat nem mindenkinek tetszik. Szabó Piroska – Nemes
Dezső özvegye, a párt egyik markáns alakja – a kongresszus szünetében
az angyalföldi küldötteket mozgósítja a határozattervezet ellen. A
szavazásnál kiderül: a rendszerváltóknak egyáltalán nincs abszolút
többségük. 159-en nemmel szavaznak. Köztük számosan vannak, akik a
mai Munkáspártban is jelen vannak, így Gáti Sándor Miskolcról, Molnár
Miklós Kazincbarcikáról, Kajli Béla Budapestről. Nincs azonban senki, aki
közös erővé formálná ezt a 159 embert.

Grósz Károly A Szabadságnak adott nyilatkozatában önkritikusan később

így nyilatkozik: “Arra a kérdésre, hogy ott (mármint a Kongresszus ’89-
en) helyesen politizáltunk-e vagy sem, arra azt mondom utólag…, hogy
rosszul politizáltunk. … nem voltam elég határozott abban, hogy ott a
kongresszuson felhasználjam az alkalmat arra, hogy a párttagság előtt
leleplezzem … a törekvést. Kétfajta beszámoló volt a zsebemben.

Az egyik egy kemény, szakítást előkészítő – a másik még mindig az

egységet próbálta erősíteni. Végül is e másik mellett döntöttem. Ez hiba
volt. Ott a kongresszuson szakítani kellett volna. Kivonulni és megcsinálni
a másik kongresszust rögtön.”

A kongresszusról azonban nem sikerül teljesen kizárni a nép hangját.

Az egész országot bejárja a kép: Fülep Endre csomagolópapírra firkált
tiltakozásával a kongresszus bejáratánál egyszemélyes tüntetést szervez.
Bandi bácsi a budapesti Terézvárosban az új párt szervezője, a 90-es
országgyűlési választások után kerületi elnöke lesz, ma is lelkes aktivistája
a Munkáspártnak.

Az MSZP-ben nincs levegő a kommunistáknak

A Kongresszus ’89-et követően a párttagság bénult helyzetbe kerül.

Nyers Rezső, az MSZP elnöke levelet ír a párttagságnak: az MSZP tagja
lehet minden korábbi MSZMP-tag, ha nyilatkozik, hogy nem lép ki.

Az MSZP-be tehát nem kell belépni, elég semmit sem csinálni. Kivétel
természetesen van: a különböző szintű apparátusi dolgozók, nekik két
hetük van a döntésre. Ha nem lépnek be, elbocsátják őket. A későbbi
Munkáspárt személyiségei közül így mond nemet, egyben búcsút is a
pártapparátusnak Thürmer Gyula, Grósz tanácsadója, Vajda János, a KB
munkatársa, Vasas Joachim, az egri városi pártbizottság osztályvezetője,
Virág Ferenc, a KB munkatársa, Hajdú József, a Villányi úti pártiskola
oktatója és sokan mások.

Sokakban él a remény, hogy az új MSZP kereteiben lehet baloldali

szárnyat képezni, és talán így megakadályozni az egyre nyilvánvalóbb
rendszerváltást. Sokan tehetetlenségüket leplezik, mások a
bizonytalanságukat. A párt- és államapparátusban dolgozók túlnyomó
többsége gyorsan megtalálja a közös hangot az új párt- és állami vezetéssel.
Azt hiszik, hogy ha élen járnak a szocialista rendszer lebontásában,
helyükön maradhatnak. Sokan mások azonban észreveszik: nincs reális
remény arra, hogy az új MSZP-ben létrejöjjön egy baloldali áramlat,
amely magában foglalja a kommunistákat is. Az MSZP-ben kezdettől
fogva nem volt levegő a kommunisták számára.

1989 októberében elindul az új párt szervezése. Grósz Károly még ekkor

sem pártra gondol, a marxi gyakorlatot kívánja követni. Marx a 19.
század elején létrehozza a “Neue Rheinische Zeitung” című folyóiratot,
amely kiindulópontjává válik a későbbi szerveződéseknek. Grósz nem
hisz abban, hogy a rendszerváltás viszonyai között marxista pártot lehet
létrehozni. A marxi példára hivatkozik, amikor egy elméleti folyóirat
és kiadó létrehozását sürgeti. Az egyszerű párttagok döntése: legyen
Munkáspárt!

A tagság pártja

1989 ősze a Munkáspárt történetének egyik legszebb szakasza.

A halogatás következtében spontán elindul a Magyar Szocialista
Munkáspárt újjászervezése.
Budapesten az egykori MSZMP lakóterületi, magyarán nyugdíjas
szervezetei jelentik az újjászervezés bázisát. Pártmunkások, volt rendőr-
és állambiztonsági tisztek, állami alkalmazottak állnak az élre.

Az I. kerületben Gál György, Bebesi Béla, egykori munkásőrtisztek, a II.-

ban Kassai Ferenc. Óbuda nagy lendülettel kezdett az újjászervezéshez,
élén Androvics Lászlóval. Kezdettől ott van Kis Imre, a III. kerületi tanács
elnökhelyettese, a párt mai helyi vezetője. Újpesten Oroszi Sándor áll
az élre. Terézvárosban Molnár Sándor nyugalmazott honvéd alezredes,
Józsefvárosban Kovács Istvánné és Szerémi Győző lesznek az első vezető
szervezők.

A Ferencvárosban a vágóhíd fiatal munkása, Hevessy László és Lovász

Dezső, volt munkásőr áll az élre. A X. kerületben Simon Lajos, a Baranyai
házaspár, Zsarnóczai József, egykori BM-alkalmazott és Fehér Ferenc
a párt hivatalos szervezői. A XI. kerület élén a kezdettől fogva Farkas
Ferenc, ny. honvéd alezredes áll, később több ciklusban helyi képviselő.
A XII. kerületben Frank Ernő, Angyalföldön Kapcsos Emil nyugalmazott
BM-tiszt a vezető. Mellette van Zentai Artúrné, aki kezdettől fogva
fegyelmezett pártgazdálkodást teremtett. Itt tűnik fel Kollát Pál, a Ganz
hajógyár munkása, aki nem is olyan régen Kádár temetésén a munkásság
nevében szólt. Ma a Munkáspárt megbecsült vezetője. Zuglóban Gyenge
Sándor, a Politikai Főiskola egykori tanára lesz az első pártszervező.

A XV. kerületben Csaba Elemér veszi kézbe az irányítást, aki később

megválik a Munkáspárttól, de ma is a kerület egyik önfeláldozó baloldali
munkása. A XVI. kerületen kezdettől fogva mind a mai napig Majdán Pál,
magasan képzett honvéd ezredes áll a munka élén. A XVII. kerületben
Rajos Sándor pártmunkás, a BM egykori tisztjének irányításával kijelentik:
az MSZMP marad. Végigjárják az alapszervezeti titkárokat, és a Váci úti
felhatalmazás birtokában szervezik az MSZMP-t. A XVIII. kerületben
Gara Miklós, Csupor József, Kocsis Sándor kezdik a pártot szervezni. A
XIX. kerületben Noltész József, a XX. kerületben Tarjányi Béla fémjelzi a
szervezést. A XXII. kerültben Szabó Ferencet találjuk az élen.

Csepelen Ragó József nyugdíjas lakása ad otthont az első gyűléseknek.

A legtöbben Csepelhez kötődnek, a csepeli gyárakhoz. Vannak köztük
egykori pártmunkások, munkásőrök. 1956 emlékét szinte mindenki őrzi.
“Kijelentjük, hogy mi a kommunista elkötelezettségű MSZMP-be léptünk
be, ennek a pártnak vagyunk tagjai és ennek a pártnak kívánunk a jövőben
is tagjai maradni.” Ilyen nyilatkozatot írnak alá Csepelen nagyon sokan.
Ma is a párt aktív harcosai közül ott van Benkő Viktor és Benkő Viktorné,
jelenleg is a Csepeli önkormányzat kommunista képviselője, Hegedűs
Sándor és felesége és mások. Itt jelentkezik a pártba Borbély Sándor,
a Munkásőrség utolsó parancsnoka is. Jellemző, hogy az akkor működő
16 körzeti pártszervezet közül csak egy marad meg az MSZMP-ben. Az
alapszervezet vezetője akkor Antal Imréné, Csákány László és Benkő
Viktorné. Ezzel párhuzamosan létrejön még egy MSZMP-alapszervezet a
Régi Ifik Baráti Köréből, a Münich Ferenc Társaság tagjaiból és a Vasmű
néhány párttagjából. Csepelen lesz a mozgalom egyik vezetője Rausch
Lajos is.

Zuglóban Fórizs József – akit korábban jelentős pártfegyelmivel

sújtottak – és Bejczi Géza, aki a Marxista Egységplatform egyik markáns
személyisége volt, kihasználva, hogy az adott pillanatban ő a Zuglói
Lapok főszerkesztője, a kerület lapjában és a Népszabadságban hirdeti
a marxista párt újjászerveződését, a zuglói programokat. Az első
találkozóra gondosan meghívja a korábbi lakóterületi pártszervezetek
valamennyi titkárát. A résztvevők között van Szabó Béla, Módos Béla és
Orbán Péterné, a Május 1. Ruhagyár személyzeti igazgatója. Az ügyes
praktika eredménye, hogy Zuglóban a párt 921 fővel kezdte a munkáját.

Ugyancsak Zuglóban jelenik meg a Politikai Főiskola tanári körének a

marxizmushoz hû maradt szűk része, közte dr. Szántó György, Kohánka
András, Getczkó József, Gyenge Sándor, Szerbin Pál és Jakab Sándor.
Zuglóban kapcsolódik az újjászervezett párthoz a Budapesti Pártbizottság
Oktatási Igazgatóság tanári karának egy része, közte Várkonyi György,
Kovács Ferencné Klári, Bérczi Margit és Hajdú József. Nem tagadható,
hogy ez a sajátos helyzet adta, hogy a fővárosi pártmozgalomban a XIV.
kerület jó ideig húzó motorként tud működni.

Jellemző epizód, hogy Szabó Béla, az egyik zuglói alapszervezet titkára

– a grószi értelmetlen szilencium alatt, október elején – levelet intézet
Nyers Rezsőhöz, hogy nem fogadják el az MSZP megalakulását, és õk
maradnak az MSZMP tagjai. A helyzet fonáksága, hogy Nyers válaszában
annyit közöl: “Maradjanak!”.

Erős MSZMP-szervezet éled újjá a VI. kerületben is, egész nap tartják a
frontot a kerület aktivistái a Jókai utca 12. szám alatti ház első emeletén
üzemelő pártirodán. (A helyiséget nemsokára kiutalják a Bajcsy-Zsilinszky
Társaságnak, ma is õk birtokolják.) Molnár Sándor kerületi elnök szervezi a
tagság újraösszeírását, Rozsnyai Ervinné rendületlenül szedi a tagdíjakat,
propagandaanyagokat osztogat az MSZMP megmaradásáról. Itt tűnik fel
Botta Melinda is. A párttagok ott nyüzsögnek egész nap, hogy állandóan
“forró nyomon” lehessenek.

A vidék lendülete

Vidéken hamarosan létrejön a viharsarki Magyar Munkáspárt. Egyre-

másra jönnek létre a pártszervezetek. Engedtessék meg, hogy felsoroljuk
az első megyei elnököket. Sokan már nincsenek közöttünk. Voltak, akik
politikai okokból távoztak. Nem egyformák, de egyet senki sem vehet el
tőlük: õk voltak az elsők. Baranyában Bödő László – ismert sportember,
szakszervezeti funkcionárius, aki a későbbiekben a párt megyei
szervezetének elnöke és a pécsi önkormányzat képviselője – veszi kézbe
a szervezést, Bácsban Borsos György ny. állambiztonsági tiszt, Békésben
Csatári Béla egykori pártmunkás áll az élre. Borsodban Székely Sándor,
nyugállományú BM-ezredes a fő szervező, Csongrádban Babcsán László,
Fejérben Bakos Jenő. Győr-Sopronban ugyancsak egy edzett BM-tiszt,
Konrád Ferenc lesz a helyi mozgalom első vezetője. A Hajdúságban
Kertész László. Hevesben tizenöt éve Tajcs Ferenc áll a pártmozgalom
élén. Komárom megyében Révész B. György, Nógrádban Kálovits Géza
kezdi a pártot szervezni. Pest megyében Sátor János, Somogyban Benkő
József. A szabolcsi szervezés élére Kiss Lajos áll. Szolnokon Tabák Lajos,
nemzetközi hírnevű fotóművész, aki korábban felelős állami funkciókat
töltött be, lesz a párt irányítója. Tolna megyében K. Balogh János, a
megyei levéltár köztiszteletben álló egykori igazgatója veszi kézbe a párt
szervezését, és haláláig elnöke is marad. Vasban Boros Ottó felvonószerelő
vállalkozó, aki mindmáig kitartott a párt mellett. Veszprémben Ecseri
József lesz a megyei szervezet első elnöke, Zalában Szabó János.

A helyi pártszervezés történetének megírása még várat magára, de

több megyéről ismerünk részleteket is. Borsodban is arra a véleményre
jutnak, hogy az MSZMP-t újjá kell szervezni. A munka élére Hajnal András,
nyugállományú határőrezredes és Székely Sándor áll. Kezdettől fogva ott
van Gáti Sándor, a Miskolci Légvédelmi Hadosztály egykori pártbizottsági
titkára, akinek írásait ma is olvashatjuk A Szabadságban. Itt kapcsolódik a
munkába Nyírő Sándor diósgyőri munkás, a párt egyik későbbi alelnöke.
Október 18-án a miskolci Győri kapui helyiségben tizenhét elvtárs
kimondja a párt újjászervezését.

Veszprémben október 25-én a Munkásőrség volt épületében 13-an

mondják ki: a párt tovább él. Köztük van Gál László, Nagy Imre és Nagy
Imréné, Fejes Imre, Ballók Bertalan, Hajós Ernő, Oláh Ferenc. November
17-én már több mint 200 fõs nagygyűlést tartanak. Decemberre a pártnak
629 tagja van a megyében. A szervezést olyan emberek irányítják, mint
Kislaki Béla, kitűnő felkészültségű, lelkes pártmunkás, később a párt első
országos vezetőségének tagja, illetve Slamovics Zoltán, a megye egykori
rendőrfőkapitánya.

Nyíregyházán Kiss Lajos, Hosszú László, Dankó Ferenc, Szöllősiné Fitos

Éva aktív részvételével indul el a szervezés. Szöllősiné később a párt
egyik alelnöke lesz. A Szamos környékéről Mezei János, Varga László,
Pacza Mihály, Pásztor István, Piros Sándor jelentkeznek. Megindul
a szervezés Kisvárda, Záhony, Nagykálló, Nagyhalász körzetében is.
A visszaemlékezések szerint rövidesen 51 alapszervezet 1600 taggal
működik.

Szolnokon Tabák Lajos és Ungor Tibor, a korábbi MSZMP Oktatási

Igazgatóság vezetője áll az élre. Abádszalókon például az egykori 460 fõs
pártszervezetből 6 fő jelentkezik az MSZP-be, 24 fő marad az MSZMP-
ben. Borsós Gyula kezdettől fogva mind a mai napig lelke a munkának.
Túrkevén Szurcsik István, az egykori Vörös Csillag Mgtsz elnöke az egyik
meghatározó személyiség, később a Munkáspárt egyik legnagyobb
tekintélyű vezetője.

Kalocsán és másutt a Münich Ferenc Társaság helyi szervezeteiből nõ

ki az új MSZMP. Kalocsán a Néphadsereg egykori tisztjei, Lakatos Lajos
alezredes, Mucsi Bálint alezredes és mások állnak a szervezőmunka
élére.

Pécsett október 26-án ideiglenes szervező bizottság jön létre. A vezetők

között van Bödő László, továbbá Mitzky Ervin, Kovács István, Sári Ferenc,
Dóra Ferenc. Pécsett az Uránbánya dolgozóiból alakuló szervezetben
használják először a Munkáspárt nevet, ami később 1993-ban lesz a párt
hivatalos neve. Október–november folyamán kialakul a teljes megyei
szervezet. Vezetői között vannak Pintér József Komlóról, Illés István
Siklósról, Zentai László Mohácsról, Pöttendi János Szigetvárról, Földes
Kálmán Sellyérõl és mások.
V. fejezet
Az első kongresszus
1989 október második felétől erőteljes lendületet vesz a pártszervezés.
Most már nyilvánvaló, hogy sokan akarják az új pártot, s még többen
érzik, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani. 1989 októbere
sokak számára a felszabadulás utáni időket, vagy éppenséggel az 1956
utáni hónapokat idézi. Kétszer már újjászerveztük a pártot, újjászervezzük
harmadszor is! – mondják sokan az egykori pártmunkások, rendőrök,
volt NÉKOSZ-osok közül.

Ahol még megbukhat a pártszervezés: az előkészítés nehéz útja

Október 16-án budapesti nagyaktíván zászlót bont az újjászerveződő

MSZMP Váci úti központja, az Ideiglenes Ügyvezető Testület. Elnöke: Puja
Frigyes, a szocialista Magyarország egykori külügyminisztere. Titkáraivá
választják Ribánszki Róbertet és Dóczé Kálmán ny. nagykövetet.

Október 20-án ugyancsak meghirdeti az MSZMP újjászervezését a

Széchenyi rakparti székházban létrejött központ, az Ideiglenes Szervező
Bizottság, Virág Ferenc és mások vezetésével. Itt vállal szerepet Udvarhelyi
László, Szűcs Ervin is. Ugyanezekben a napokban vidéken – Békéscsabán
és másutt – is több szervezőközpont alakult, de ezeket a tagság kezdettől
fogva egyetlen párt újjászervezésének tekintette.

Október 28-án a Budapestre összehívott országos nagyaktíva ülése már

a kongresszus közvetlen előkészítésére hoz határozatot, s megválasztja
az MSZMP Ideiglenes Ügyvezető Testületét, amelynek összetétele
lényegében megegyezik az október 16-án választottéval.

November 7-én az Építők Rózsa Ferenc Kultúrházában ünnepi gyűlést

rendeznek az új párt szervezői. Első ízben jelennek meg együtt a
nyilvánosság előtt a különböző szerveződések képviselői – köztük: Grósz
Károly, Berecz János, Puja Frigyes, Ribánszki Róbert. Megállapodnak,
hogy december 17-ére összehívják az MSZMP XIV. kongresszusát. Az
ünnepség hivatalos része után a jelenlévők tekintélyes része szabályos
“tüntetésbe” kezd, skandálva: “Hol – van – Grósz! – Hol – van – Grósz!”
A közakarat nyomására Grósz Károly felszólal, és elmondja: elvtársaim,
cselekedjenek – mi is tesszük a dolgunkat, számíthatnak ránk!

November 17-én formálisan is létrejön Grósz Károly II. kerület Trombitás

utca 39. szám alatti lakásán az MSZMP Kongresszusi Előkészítő Bizottsága.
A Kongresszusi Előkészítő Bizottság elnökéül Grósz Károlyt választották
meg. (Tagjai: Ribánszki Róbert, Puja Frigyes, Udvarhelyi László és Berecz
János.) Ettől fogva ez a bizottság irányította a XIV. kongresszus közvetlen
előkészítését, az Ideiglenes Ügyvezető Testület, valamint az Ideiglenes
Szervező Bizottság pedig konzultatív testületként működött tovább.
Valamivel később a konkrét szervezési munka irányítására Thürmer
Gyula vezetésével létrejön a kongresszusi előkészítő iroda.

November 25-én már megjelenik az újjászerveződő MSZMP lapja, a

“Szabadság”. A lapot a Ganz Danubius Hajógyár alagsorában, a Váci út
102. alatti helységben szerkesztik. Fejlécében az első három szám erejéig
átörökíti a Népszabadság fejlécének betűtípusát, és mind a mai napig
– megmentve a “könyvtári kuriózum” státustól – a “Világ proletárjai,
egyesüljetek!” jelszót. A lap felelős szerkesztője Horváth J. Ferenc, a TV
egykori ismert újságírója. Az újságban kezdettől fogva publikál Baranyi
Ferenc.

A párt újjászervezésében részt vevő csoportok és irányzatok nézetei sok

vonatkozásban eltérnek egymástól, egyes kérdésekben lényegesek a
különbségek. Egy kérdésben azonban teljes az egység: szükség van az
MSZMP-re.

Marosán György

A kongresszus előkészítése során megegyezés születik arról, hogy

meghívják Marosán Györgyöt és felkérik a kongresszus megnyitására.
Marosán meghívásával a szervezők több célt is követnek. A párt
áramlatainak nincs kölcsönösen elfogadott vezető személyisége. Grószt
ugyan elfogadják az előkészítő munka vezetőjéül, de döntően azért,
mert ő az MSZMP utolsó főtitkára, akit az októberi kongresszuson
a nagy sietségben egyszerűen elfelejtenek felmenteni. Grósz fontos
azért is, mert a legkiterjedtebb hazai és külföldi kapcsolatai neki
vannak. Grósz azonban vitatott személyiség. Az ő sorsa nem az, hogy
jelkép legyen. Berecz és Ribánszki egy-egy áramlat elismert vezetői, de
a másik áramlatban legalább annyi ellenzőjük is van. Nem állhatnak a
teljes és egységes mozgalom élére. A fiatalabb nemzedéket ekkor még
nem ismerik széles körben. Marosán meghívása azt is jelzi, hogy az
újjászerveződő párt igényt tart a folyamatosság elismertetésére.

Marosán György politikai és emberi tekintélye a munkásmozgalomban

vitathatatlan. Régi szociáldemokrata, mindig itthon volt, évtizedek óta
ismert személyisége a munkásmozgalomnak. A felszabadulás után aktív
részese az újjáépítésnek, az egyesült párt, az MDP egyik alapítója. Az
50-es években börtönbe kerül, de kiszabadulása után ismét a mozgalom
egyik vezetője. Kádár segítője. 1962-ben azonban szakít az MSZMP-vel,
lemond tisztségeiről. Emberileg nem omlik össze. Évtizedekig énekel a
Vasas Szakszervezet énekkarában, s minden nap látni a Margitszigeten,
a Nemzeti Sportuszodában.

Marosán eleinte nem akarja vállalni, de sikerül meggyőzni. Elfogadja

a szervezők javaslatát: a kongresszus érvényteleníteni fogja az egykori
MSZMP Politikai Bizottságának 1962. évi határozatát, amely elmarasztalta
Marosánt.

Nagy viták közepette megállapodás születik a kongresszusi küldöttek

számáról, megválasztásuk módjáról is. Az egyes áramlatok szeretnének
minél több saját küldöttet a kongresszusra vinni, s megfelelő statisztika
hiányában éles vita van arról, hogy kinek hány tagja is van. Nincsenek
egyértelmű statisztikák. Sokan több helyütt is feliratkoztak az MSZMP-
be, sokan írásban is, és szóban is jelezték tagságukat. A Kongresszusi
Előkészítő Bizottság jelentése a regisztrált párttagságot 65 ezerre becsüli,
ez a szám azonban egészen biztosan erősen eltúlzott. A kongresszusnak
végül is 765 küldöttje lesz.

A kongresszus szervezése mai szemmel nézve sem kis teljesítmény. A

kongresszus biztonságának megszervezésére Tóth Lajos vezérőrnagyot,
a Köztársaság téri pártház egykori 1956-os védőjét, a Zrínyi Miklós
Katonai Akadémia későbbi nagyműveltségű parancsnokát kéri fel az
iroda, de végül a konkrét munkát Hergyó László munkásőr alezredes látja
el. A kongresszuson érződik a változó világ: egyszerre van jelen a BM
Kormányőrség és a párt új rendező gárdája.

Történelmi döntések

A Magyar Szocialista Munkáspárt XIV. kongresszusa, amely az újjászületett

párt első kongresszusa volt, 1989. december 17-én tartja első ülésszakát
az építők szakszervezetének székházában. A kongresszus első szakasza
befejezi a párt újjászervezésének folyamatát. Elfogadja az MSZMP
Ideiglenes Ügyvezető Testület jelentését a párt újjászervezéséről. Elfogadja
a párt szervezeti szabályzatát és megválasztja a párt vezető testületeit. A
második szakasza 1990. január 27-én elfogadja a párt programját és más
dokumentumait. A kongresszus egyszerre túl sok feladat előtt áll. Szembe
kell néznie az 1988 előtti szocialista tapasztalatokkal, véleményt kell
mondania az 1988–89 közötti reformból induló rendszerváltássá fajuló
korszakról, ki kell fejeznie viszonyát az MSZP-hez és más pártokhoz, és
a jövőt is fel kell vázolnia. Nem utolsósorban vezetőket kell választania.

A kongresszust Marosán György nyitja meg. Az újjászervezés problémáiról

és a kongresszus feladatairól a Kongresszusi Előkészítő Bizottság
megbízásából Grósz Károly szól.

Minden hatalmat az alapszervezeteknek!

A kongresszus elfogadja a párt új szervezeti szabályzatát. Milyen legyen

a megújult párt? A szervezeti szabályzat első változata nehezen készül
el, s csalódást okoz. A megújult párt e szerint szinte minden szervezeti
megoldást átvenne a régi MSZMP-tõl, mintha semmi sem történt volna
a megelőző években. A tagság azonban ekkoriban már mást akar.

A régi párt negatív tapasztalatai megszülik a megújuló párt szervezeti

megoldásait. Az alapszervezetek szerepe az 1989 előtti pártban
erőteljesen háttérbe szorul. A megújuló párt az alapszervezeteket
kiáltja ki a párt alapjának, s a minden politikai döntés jogát is két szintre
koncentrálja, az alapszervezetekre és a kongresszusra. Az új 89 tagú
Központi Bizottság tagjainak kétharmadát a megyei és a budapesti
kerületi küldöttek útján az alapszervezetek delegálják. Ez a kétszintű
döntéshozatal új a magyar munkásmozgalomban, s mondhatni új az
európai pártok között is.

De nem ez az egyetlen újítás. A teljhatalmú megyei pártbizottságok

helyett az új pártban koordinációs bizottságok jönnek létre, amelynek
tagjait az alapszervezetek delegálják. A régi párt legbefolyásosabb szerve
a Politikai Bizottság. Az új párt szakít ezzel a gyakorlattal, a Központi
Bizottságot bízza meg a teljes irányítási jogkörrel, s végrehajtó szervként
határozza meg az Ügyvezető Titkárság helyét. Maga a Központi Bizottság
is másként formálódik. Nem a kongresszus választja, mint korábban,
hanem az alapszervezetek delegálják.

A megújuló MSZMP új szervezeti elvei kiállják az idő próbáját. Később némi

változás indul el ugyan a megyei szervezetek szerepének megítélésében,
némileg nagyobb jogkört is kapnak, de a XIV. kongresszuson elfogadott
szervezeti elveket az MSZMP, majd a Munkáspárt mind a mai napig
megtartja.

“Az MSZMP a szocialista megújulás pártja” – hangzik el a kongresszuson.

Az új szervezet természetesen nem öncél, hanem eszköz. “Meg kell
tanulnunk alkalmazkodni az új körülményekhez. A pártszervezeteknek
környezetük, a dolgozó emberek valóságos problémáival kell foglalkozni,
nyitottnak kell lenni a társadalom változásaira” – hangsúlyozza a párt
elnöke.

A XIV. kongresszuson elfogadott új szervezeti szabályzatban találkozni a

párt első önmeghatározásával is, amitől lényegében később sem térnek
el: “marxista politikai párt, amely magáénak vallja a magyar nép haladó
történelmi vívmányait, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom
időtálló értékeit, a kommunista és a baloldali szociáldemokrata
hagyományok folytatója. Része a nemzetközi munkásmozgalomnak,
együttműködik a kommunista, baloldali szociáldemokrata és más haladó
pártokkal. Képviseli a munkások, a szövetkezeti parasztság, a szellemi
dolgozók, a saját munkájukból élő kistulajdonosok, a nyugdíjasok
érdekeit. Tevékenységében tiszteletben tartja az Alkotmányt, a pártok
működését szabályozó törvényt. Védi a dolgozóknak a szocializmus
építésében elért eredményeit.”

Politikai és generációs váltás

A megújuló MSZMP újjászervezését a korábbi párt ismert személyiségei

irányítják. Az előkészítés során több kérdésben megállapodásra jutnak
az áramlatok képviselői. Mindenekelőtt egyetértés alakul ki abban, hogy
nem három párt szövetségéről van szó, hanem egy egységes pártról,
a megújuló MSZMP-rõl. Ennek jegyében a különböző testületekben és
a Központi Bizottságban helyet kapnak az egyes csoportok, irányzatok
képviselői, de a párt országos szerveinek a megválasztásával a kongresszus
előkészítésében szerepet vállalt ideiglenes testületek megszűnnek.

A kompromisszum másik területe a “nagy öregekre” vonatkozik. Az

áramlatok vezető személyiségei, megértve az újítás szándékát, kezdetben
elhárítják a vezetésbe való bekerülést. Pontosan nehéz megmondani,
mennyire fejezte ki ez az érintettek igazi véleményét. A kongresszus
előkészítése során mindenesetre megállapodás születik arról, hogy
Tanácsadó Testületet hoznak létre, tanácsadói jogkörrel, de a politikai
döntésekbe való beleszólás nélkül. Nem is titkolják, hogy a kínai példa
ihlette meg őket. A kongresszus hangulatát azonban úgy értékelik az
áramlatok vezetői, hogy mégis inkább a KB felé veszik az irányt. Így lesz a
KB tagja Grósz Károly, Berecz János, Ribánszki Róbert, Puja Frigyes.

A legnehezebbnek az operatív vezetés, az elnök és az Ügyvezető Titkárság

kérdése bizonyul. Grósz Károly ugyan jól érzékeli, hogy a kongresszuson
új arcokat kell felmutatni, de a folyamatot képtelen konzekvensen
végigvinni. A kongresszus előtt egy nappal megszületik a kompromisszum:
a párt elnökének a lukácsi iskolából kikerült Szigeti József akadémikust
javasolják. Három alelnököt javasolnak, nyilvánvalóan azzal a szándékkal,
hogy a három áramlat képviselve legyen. Az eredeti javaslat szerint
Udvarhelyi László a belpolitikai titkár lenne, Thürmer Gyula a külügyi
titkár, Virág Ferenc a Szabadság főszerkesztője, és Moravcsik Attila
személyében megtalálják a párt leendő pénztárosát is.

A kongresszus kezdetére alternatívaként Szűcs Ervin egyetemi oktató

neve is felmerül. Szűcs Ervin nagy intelligenciájú ember, nagyon sokat
tesz a párt újjászervezéséért. Az ELTE fizikai karán lévő szobája sok
pártrendezvénynek ad otthont. Szűcs Ervin a kongresszus egyik kijelölt
levezetője, de nem arat sikert. A kongresszusi küldöttek felfokozott
várakozásai és irányítási stílusa nem találkoznak. Később maga lép
vissza az elnöki jelöltségtől. A küldöttek felvetik Nyírő Sándor nevét,
majd Thürmer Gyula is szóba kerül. A küldöttek spontán reagálásából
érződik, hogy Thürmer személye az elfogadható a többség számára. A
szavazatszámlás elhúzódik, de hajnalra bizonyossá válik, amit a Magyar
Rádió éjfélkor már a helyszínről tudósít: a megújult MSZMP elnöke a 37
éves Thürmer Gyula.

Thürmer Gyula 18 éves kora óta az MSZMP tagja, katonacsaládból

származik, apja részt vett az ellenforradalom leverésében, anyja
munkásasszony. A kongresszus küldöttei két forrásból ismerik. Korábban
ő volt Grósz külpolitikai tanácsadója, akinek a neve szerepelt a sajtóban.
1989 folyamán az egyetlen személy a régi pártban, aki Grószt a
reformkörösök támadásaival szemben védi. De ismerik új minőségében
is. Az előkészítő iroda vezetőjeként beutazza az országot, találkozik az
“élő párttal”.

A párt alelnöke lesz Nyírő Sándor, diósgyőri esztergályos. Nyírő élvezi a

Ribánszki-vonal támogatását, s lényegében az ő képviseletükben kerül a
vezetésbe. Ugyancsak alelnök lesz Pozsonyi Attila, tamási TSZ-elnök, akit
Grósz is támogat. A harmadik alelnök Koi Tibor lesz, záhonyi vasutas, az
egykori MSZMP KB tagja, a Berecz-féle áramlat támogatottja.

A kongresszus ekkor dönt az Ügyvezető Titkárságról is, amely

ugyancsak az áramlatok közötti kompromisszumot fejezi ki. Orosz
József bányatechnikus, akkor a Bányászszakszervezet egyik titkára,
Sántha János építészmérnök, Maróti Imre nyugdíjas, Moravcsik Attila,
az Ipari Minisztérium üzemigazgatója és Dóczé Kálmán nyugalmazott
nagykövet egyértelműen a Ribánszki-áramlatot képviselik. Udvarhelyi
László, aki ekkor a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgató-
helyettese, a Berecz-vonalhoz áll közel, de önálló személyiség, csakúgy,
mint Virág Ferenc újságíró, egykori pártmunkás is. Vasas Joachim tanárt,
egykori pártmunkást Grósz javasolja a vezetésbe. Benkéné Kis Valéria
egészségnevelő, Kislaki Béla sajtóiroda-vezető, Kovács Pál nyugdíjas
pártmunkás személye már a pártszervezés során válik ismertté, és így
kerülnek a vezetésbe. Az új vezetés vitathatatlanul fiatal. Thürmer, Koi
még nincs negyven, Nyírő és Pozsonyi éppen valamivel túl vannak a
negyvenen. A vezetés átlagéletkora 46 év.

A párt formálódásának helyzetét, a személyi ügyek alakulásának

folyamatát jól jelzi az elnök későbbi véleménye: “December 17-én a
párttagok egy része javasolt engem elnöknek, és utána a kongresszus
megválasztott, s amikor hazamentem, akkor ott álltam: te jó isten, hát
mit is vállaltam magamra! December 18-án nem volt székházunk, nem
volt egy gépkocsink, egy írógépünk, semmink sem volt. Karácsonykor
Marosán György felhívott, és elmondtam neki, hogy mi történt a
kongresszus óta eltelt néhány napban. Akkor azt mondta, hogy az
én helyzetem az övéhez hasonló, mert nem tudom, mit vállalok, de
becsületből vállalni kell.”

Merre tovább?

A kongresszus történelmi érdeme, hogy a különböző áramlatokból

egységes pártot teremtett, meghatározta a szervezeti működés
feltételeit, elindította útjára a magyar munkásmozgalom új vezetői
nemzedékét.

Grósz Károly beszámolójában kiemeli, hogy “minden jó szándék és közös

akarat ellenére” több probléma osztja meg a párttagságot. Vita van
arról, hogy a párt hogyan értékelje az 1988. májusi pártértekezletet és az
azóta végbemenő változásokat. Vita van arról, hogy milyen legyen a párt
viszonya az MSZP-hez. A párttagság és a vezetőség egyik része a kádári
örökség és politika folytatását tekintette követendőnek, míg a másik
része az 1988-as májusi pártértekezleten elindított reformfolyamat
szükségessége és folytatása mellett foglalt állást. A vitát a kongresszus
előkészítése során nem sikerült feloldani, s továbbra is élő probléma
marad.

A kongresszus megteszi az első jelentős lépést a szocialista időszak

és a rendszerváltás marxista értékelése felé, ami majd a későbbi
kongresszusokon teljesedik ki. A korábbi rendszer összeomlásának
okait a párt megválasztott elnöke abban látja, hogy hiányt szenvedett
a demokrácia, a korábbi pártvezetések eltértek a szocializmus elveitől,
nem a marxizmust alkalmazták, hanem a marxi elveket igyekeztek saját
arculatukra formálni. Görcsösen ragaszkodtak a folyamatossághoz. A
nemzeti lehetőségeket alábecsülték, a szocialista világ együttműködését
nem használták ki. Külön szólt arról is, hogy a Nyugat ránk hárította saját
gondjait.

“A politikai életben meg kell állítani a jobbratolódást és a destabilizálódást”

– hangzik a kongresszus fő politikai mondanivalója. Ma ez talán naivnak
tűnik, de ne feledjük: ez még a szocializmus utolsó időszaka, még előtte
vagyunk annak a bizonyos márciusi vasárnapnak.

Éles vita folyik a MSZP-hez való viszonyról. A ma jövő új nemzedékek ezt

nehezen értik, hiszen számukra világos: az MSZP a tőkés váltógazdálkodás
egyik eleme, semmi sem különbözteti meg a polgári pártoktól, a
Fidesztől vagy az MDF-től. Ez azonban már a 2002. végi 20. Kongresszus
határozata, most még 1989-ben vagyunk, időben is, tapasztalatban is.
“Választási szövetséget ajánlunk minden baloldali erőnek. Az egységes
és erős baloldal összefogásáért munkálkodunk.” A kongresszus – ma
már mosolykeltő módon – felhívással fordul az MSZP-hez: ha ketten
összefogunk, megakadályozhatjuk a tőkés rendszerváltást. A Munkáspárt
tagsága nagyon akarja hinni, hogy nincs egyedül, és a szocialistákkal
együtt csodákra képes. Az MSZP azonban már ekkor sem az egyszerű
párttagok pártja, hanem a rendszerváltásban kifejezetten érdekelt, sőt
a rendszerváltásban részt vevő erők pártja. A kis ember hangja soha
sem érvényesül Nyers Rezső, Horn Gyula, Pozsgay Imre, Kovács László,
Németh Miklós hangja mellett.
VI. fejezet
Kié lesz a pártvagyon?
Grósz Károlyt 1996 januárjában elviszi súlyos betegsége. A Munkáspárt,
amelynek élete végéig tagja volt, gyászol. Temetését az akkor hatalmon
lévő Horn-kormány vállalja magára. Nem szeretik Grószt, de még
jobban tartanak egy tömegeket mozgósító munkáspárti rendezvénytől.
Tóth András kabinetfőnök, aki később, a Medgyessy-kormányban a
polgári titkosszolgálatokat felügyeli, közli: a Munkáspárt nem helyezhet
el hivatalos koszorút Grósz temetésén. A Munkáspárt vezetői csak
magánemberként vehetnek részt a temetésen.

De ez akkor még csak a jövő! Senki sem sejti, hogy a jövő ennyi
embertelenséget és tisztességtelenséget hoz majd magával. A
Munkáspárt és az MSZP viszonya a következő évtized történéseinek
fontos része. Együtt vagy külön? Viszonyuk hatással lesz a szakszervezeti
mozgalomra, sőt a baloldali értékeket képviselő civil-szervezetekre
is. Az MSZP politikai monopóliumot kíván teremteni és kiszorítani a
Munkáspártot és minden más tényezőt. A magyar baloldal eleinte
sokszereplős, hiszen felújítja tevékenységét a Magyar Szociáldemokrata
Párt is. Idővel megjelenik a baloldali értékeket is vállaló Agrárszövetség.
Õk saját pályájukat járják, de erre is gyakorol befolyást az MSZP és a
Munkáspárt viszonya.

A két párt kapcsolatának története “az MSZP folyamatos

elhatárolódásának” története, mondhatnánk Marx után szabadon. Tény,
hogy a sokféle várakozás ellenére a szocialisták és a munkáspártiak
között nem alakult ki országos összefogás. A napi politika szintjén sokféle
magyarázatot lehet találni, minősíteni lehet az egyes politikusok szakmai
és emberi vonásait. Évek múltán bizonyítottá és világossá válik, hogy
némi leegyszerűsítéssel az MSZP a tőke pártja, a Munkáspárt pedig a
szegényeké. Viszonyukat nem a múlt határozza meg, hanem a jelenlegi
kapitalizmushoz való viszony. Nincs közös útjuk. Az események gyökerei
azonban sokkal messzebbre nyúlnak vissza.
Szociáldemokraták és kommunisták

Nem mindig voltak szociáldemokraták és kommunisták. A munkásság

Európában is, Magyarországon is a 19. században szerveződik politikai
erővé. Ekkor születnek meg a szakszervezetek. Az ő követeléseik a
dolgozók legközvetlenebb szakmai és életviszonyait érintik: “Legyen
kötelező pihenőnap! Legyen 8 órás munkaidő!” A tőkés nem örül neki,
de előbb-utóbb belemegy, nem éri meg neki az a veszteség, amit a
sztrájk okoz. Mindez belefér a tőkés rendszerbe, nem változtatja meg a
kapitalizmus lényegét.

A munkásság politikai pártjai is kialakulnak a 19. században. Rájönnek arra,

hogy a bér, a munkaidő és egyéb szakmai érdekek lehetnek különbözőek,
de a munkás és a tőkés, a kizsákmányolt és a kizsákmányoló közötti
érdekkülönbség közös, s így politikai jellegű is. A szociáldemokrata politika
alapötlete sikerre vezet. Felkarolja a széles tömegek követeléseit, majd a
parlamentekben törvénybe iktatják a nyolcórás munkaidőt, korlátozzák
a kiskorúak foglalkoztatását, bővítik a választójogot. Ez ugyan módosítja,
megreformálja a tőkés rendszert, de belefér a kapitalista rendszerbe, a
lényeg ugyanis nem változik. A szociáldemokrácia ekkoriban ugyan még
meg akarja változtatni a kapitalizmust, de csak hosszú távon.

A 20. század elején a szociáldemokrata pártokban megjelennek a

kommunisták, akik előbb-utóbb önálló pártokká formálódnak. A
kommunisták azt mondják: lehet a reformok útján arra kényszeríteni
a tőkéseket, hogy többet adjanak, de mindig övéké lesz az utolsó szó.
“A reformizmus a munkások burzsoá becsapása, mert a helyzetükben
történő részleges javulás ellenére is mindig bérrabszolgák maradnak –
mindaddig, amíg a tőke uralma fennáll” – teszi hozzá Lenin. Változtassuk
meg tehát a kapitalizmust, legyen a miénk a gyár, a bank, a föld, és akkor
mi magunknak osztjuk el azt, amit megtermeltünk. Ez a kommunisták
programja.

A szociáldemokrata és a kommunista programban tehát közös az, hogy

valamilyen mértékben korlátozzák a tőke uralmát. A korlátozás mértéke
azonban eltérő, és a szociáldemokratáknál soha sem annyi, ami sértené a
tőke alapvető érdekeit. Alapvetően eltérő azonban a véleményük a jövőt
illetően: a szociáldemokrata elfogadja a kapitalizmust, a kommunista
meg akarja változtatni. A 20. század folyamán mindvégig választóvíz
a háborúhoz való viszony. 1914-ben a szociáldemokraták lelkesen
megszavazzák a háborút, míg a kommunisták ellene vannak. Ugyanúgy,
mint mondjuk 1999-ben, amikor az MSZP támogatja a NATO Jugoszlávia
elleni agresszióját, a Munkáspárt pedig küzd ellene. Vagy 2003–2004-
ben, amikor az MSZP az Irak elleni háború híve, a Munkáspárt pedig
következetes ellenharcosa.

A 20. század tele van példákkal arról, hogy miként alakult a

szociáldemokraták és a kommunisták viszonya. A történelmi példák
azt mutatják, hogy két esetben jön létre komoly együttműködés: a
végveszély óráiban, amikor a fizikai megsemmisülés fenyegeti az egyiket
és a másikat is. A másik eset sokkal prózaibb. Egymásra találnak, ha a
hatalom megszerzésének nincs más útja. Később az összefogás ritka
pillanatait a propaganda, a mítoszok egyre sűrűbb hálója veszi körül, s
elfelejtődik a kezdet.

Nehéz örökség

Magyarországon az 1890-es években már működik a szociáldemokrata

párt. A kommunisták 1918 novemberében hozzák létre pártjukat, élén
Kun Bélával. 1919 márciusában a két párt egyesül és a Tanácsköztársaság
irányítását koalíciós kormány vállalja magára. Miért? Azért, mert a polgári
politikusok közül ekkor már senki sem vállalja a hatalmat. Az Antant a
magyar területek feladását követeli, aminek következményeit a politikai
elit nem vállalja, összeomlik. Nem is olyan régen, Ferenc József idején
nem kellett ilyen kérdésekről dönteni. A tegnapi háborús ellenfelek
azonban most megszállással fenyegetnek. A románok a Tiszánál állnak.
A politikai elit fél az új kihívástól, a bolsevik Oroszországtól is. Ma már
tudjuk, hogy Lenin csapatai soha nem jutnak Magyarország közelébe, de
akkor ezt senki sem tudja. A lehetőség megvolt, hiszen alig egy év múlva
a vörös marsall, Tuhacsevszkij lovassága Varsó alatt áll.

Közismert jelenet. A szociáldemokraták a csepeli gyűjtőfogházba

mennek az ott fogva tartott Kun Bélához, és ott kötnek megállapodást a
koalíciós kormányzásról. Március 21-én kikiáltják a Tanácsköztársaságot,
a hatalmat átveszi a baloldali kormány. Ez az első kísérlet arra, hogy
képesek-e a szociáldemokraták és a kommunisták együtt kormányozni.
A miniszterelnök, Garbai Sándor szociáldemokrata, de a külügyminiszter,
Kun Béla kommunista. A dolgozók hatalmát leverik az Antant nevében
eljáró román és francia csapatok. A kudarcban szerepük van a
szociáldemokrata miniszterek taktikázó, ingadozó politikájának is.

A szociáldemokrácia vezetői gyorsan szót értenek az új hatalommal.

Horthy Miklós utálja a szociáldemokratákat, de hatalma utolsó percéig fél
a Tanácsköztársaság megismétlődésétől. Nem hívja ki maga ellen a sorsot.
Megszületik a szakszervezeti vezér, Peyer Károly és a miniszterelnök,
Bethlen István megegyezése. A szakszervezeti-szociáldemokrata elit
maradhat a politikai életben, nem büntetik az 1919-es “kisiklásukat”,
õk viszont eltűrik a rendszerváltás nyomán hatalomra került erőket. A
kommunista mozgalom árulásként éli meg ezt a politikát, s évtizedekig
nem felejti el.

Az együttműködés új lehetőségét a fasizmus erősödő veszélye teremti

meg, mondhatni az akasztófa árnyékában. A helyzetük azonban nem
azonos. A szociáldemokrata szervezetek nagyok, legálisak, ezeket
megtűri a hatalom, a kommunisták mély illegalitásban vannak, a nép
ellenségeként üldözik őket. A kommunisták belépnek a szociáldemokrata
szervezetekbe, szakszervezetekbe. Nem egyszer előfordul, hogy éppen
a szociáldemokraták adják őket rendőrkézre. Az idő azonban vészesen
halad. Mindenki tudja, hogy Hitler nem nyeri meg a háborút, de nem
mindenki tudja, hogy ez a Horthy-rendszer bukását is magával hozza.
1944 márciusában Hitler megszállja Magyarországot, októberben Szálasi
nyílt fasiszta rendszere kerül hatalomra. Õk már nem válogatnak, viszik a
szociáldemokratákat is, a kommunistákat is. A mély illegalitásban ekkorra
jutnak el egymáshoz a két párt vezető képviselői. Magyarországon
tehát nincs olyan kommunista-szociáldemokrata összefogás, mint
Franciaországban, ahol a népfront a fasizmussal szembeni harc hatékony
eszközének bizonyult.
1945 után Magyarország szovjet érdekszférába kerül. Nyilvánvaló
mindenki számára, hogy a Szovjetunió a kapitalizmus ellen fellépő erőket
fogja támogatni, s valóban a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista
Párt mellé áll. A hatalmat azonban csak úgy lehet megszerezni a
polgári pártokkal szemben, ha a szociáldemokraták és a kommunisták
összefognak. A példa nem új, hiszen 1919-ben már megvalósult. Most
a kommunisták erősebbek. Most a feltételeket õk diktálják. Létrejön az
egyesült párt, a Magyar Dolgozók Pártja. A vezetésben helyet kapnak
szociáldemokraták is, így Marosán György is. Rákosi azonban nem
tűri sokáig a politikai társbérletet. Marosán és sokan mások börtönbe
kerülnek, igaz velük együtt Kádár és más kommunisták is.

1956 ősze válaszút elé állít mindenkit. Kádár János megérti, hogy a
kapitalista rendszer helyreállítására törő erőket a magyar baloldalnak
kell megállítania. A nagyhatalmak ugyanis nem mennek bele a jaltai
rendszer megváltoztatásába. Ha a magyar baloldal nem talál megoldást,
elkerülhetetlen a külföldi megszállás, ami sokkal többet jelentett
volna annál, hogy szovjet csapatok vannak az országban. Azt is tudja,
hogy a munkás-paraszt hatalom megszilárdításában nem mondhat
le a pártaktíva azon részéről, amelyik Rákosi idején nőtt fel, és húz is
hozzá. Őket azonban ellensúlyozni kell, különben a szocialista rendszer
nem képes a megújulásra. Kádár így megy bele a szociáldemokratákkal
való együttműködésbe. Marosán ismét meghatározó személyiség lesz.
Kádár később, Marosán 1962-es távozása után is ügyel arra, hogy
a párt tágabb vezetésében mindig legyenek olyanok, akik egykor a
szociáldemokráciából indultak. A politikai életnek így aktív részese
Schiffer Pál, Révész Ferenc, Dabrónaki Gyula. Maga a párt is beszél
a szociáldemokrata értékek megőrzéséről, amiről viszont már egyre
kevesebben tudják, hogy valójában mit is jelent.

Ki a felelős a rendszerváltásért?

A Munkáspárt és az MSZP viszonyában első perctől mind a mai napig

az alapkérdés az alábbi: együttműködni az MSZP-vel, annak ellenére,
hogy az MSZP ugyanúgy kapitalizmust akar, mint a polgári pártok, vagy
következetesen szembenállni az MSZP-vel?
A megújult MSZMP és az MSZP álláspontja kezdettől fogva eltér az
alapvető politikai kérdésekben. Az új MSZMP, később a Munkáspárt
elutasítja a rendszerváltást, az MSZP támogatja, maga is aktív részese.
Amíg Grósz beszéde még hamis illúziókat támaszt az MSZP baloldaliságát
illetően, a XIV. kongresszuson elfogadott politikai nyilatkozat már
világosan rámutat az egykori MSZMP-vezetők felelősségére a kormányzó
párt szétverésében. “A jobboldali erők az elhúzódó válságot, a tömegek
növekvő elégedetlenségét a párt elleni általános támadásra használták
fel. Céljuk nem a hibák kijavítása, hanem a hatalomváltás és a polgári
restauráció. (…) Ezzel egyidejűleg egy csoport belülről bomlasztotta
a pártot, demoralizálta tagságát, megbénította tevékenységét,
megosztotta és szétverte vezetését, majd a Kongresszus ’89-en – kész
helyzet elé állítva a párttagságot – a kommunista hagyományokat,
a marxista jelleget megtagadó új pártot hozott létre. (…) A helyzet
nyilvánvaló pikantériája, hogy a névtelenül bírált egykori MSZMP-
vezetők szinte mindegyike ott ül az MSZP vezetésében. A nyilatkozat már
új minőségükben is bírálja őket: “Az MSZP vezetőinek hangadó része
nem képes vagy nem akar szembefordulni a fokozódó jobbratolódással
és az erősödő antikommunizmussal.”

A Munkáspárt XIV. kongresszusa mindennek ellenére az együttműködésre

helyezi a hangsúlyt: “A haladás, a baloldal erőit ma a megosztottság és
zavarodottság gyengíti. A helyzet súlyossága a szocializmus valamennyi
hívétől, a baloldali erőktől, a nemzet sorsáért felelősséget érző minden
embertől összefogást követel. Pártállástól függetlenül azt kell keresni,
ami összeköt bennünket, ami lehetővé teszi és segíti a progresszív
erők együttműködését, közös fellépést a sokasodó negatív társadalmi
jelenségek ellen, a baloldal kibontakozásáért. Mindenekelőtt ez határozza
meg viszonyunkat az MSZP-hez, a szakszervezeti és a szövetkezeti
mozgalomhoz, más haladó szervezetekhez.”

A jogutódlás kérdése

A Munkáspárt létrejötte azt a tömegakaratot fejezi ki, hogy a pártot,

az MSZMP-t meg kell őrizni. A párt így kezdettől fogva vállalja a
folyamatosságot. A folyamatosság praktikus oldalát a vagyoni kérdés
jelenti. Kié lesz az MSZMP jelentős vagyona? A végeredményt ekkor még
nem sejteni. Pontosan senki sem látja előre, hogy a rendszerváltással
hatalomra kerülő polgári erők nem hagyják meg az MSZMP vagyonát.

A vagyon azonban nem kevés, s nyilvánvalóvá teszi, hogy az MSZP miért

nem akarta sohasem jogutódnak elismerni a Munkáspártot, és miért
tett meg mindent, hogy kiszorítsa az örökségből. A régi MSZMP Központi
Bizottság Gazdálkodási Osztálya által összeállított jelentés szerint 1988.
december 31-én a régi MSZMP vagyona 10 milliárd 279,2 millió forint
volt. A párt pénzvagyona tartozásokkal és követelésekkel együtt 879,9
millió forint volt. Ebből az ingatlanok értéke 7 milliárd 638, 7 millió
forintot tett ki. Egyedül a Széchenyi rakparti székház, ami ma parlamenti
irodaház, akkori jó forintban 311 milliót ért. Az akkor 760 ezer párttag
tagdíja évi 1,1 milliárd forintot tett ki.

A Németh Miklós vezette Minisztertanács október 29-ei határozatában

az MSZP-t ismeri el az MSZMP jogutódjának, és tudomásul veszi, hogy
az MSZP lemond ingatlanainak nagy részéről. A Munkáspárt elkésve
érkezik. A pártbejegyzési kérelemben ugyan az áll, hogy a párt 1956-ban
jött létre, így az MSZMP jogutódjának vagy legalábbis egyik örökösének
tekinthető. Az ügy a bíróságon folytatódik, a bíróság azonban éppen
a Németh-kormány rendeletére hivatkozva alaptalannak tartja a
Munkáspárt igényét.

A Munkáspárt vezetése megkísérli az ügyet tárgyalások útján rendezni

az MSZP-vel. Az MSZMP Ügyvezető Titkársága tárgyalást kezdeményez a
vagyonjogi kérdésekről. A párt azt a véleményt képviseli, hogy az MSZP-
nek nem volt és nincs joga egyedül rendelkezni a pártvagyonról, illetve
a pártobjektumok kezelési jogáról, tekintettel arra, hogy az MSZMP is
jogutód. Nem fogadja el azt a gyakorlatot, hogy az MSZP kész helyzetet
teremtett azzal, hogy lemondott a korábbi objektumok kezelési jogáról
a kormány javára.

A párt elnöke levelet intéz Németh Miklós miniszterelnökhöz, amelyben

kéri: a kormány biztosítsa a párt működéséhez szükséges feltételeket,
bocsássa rendelkezésre a korábbi IX., XI. és XIII. kerületi pártbizottság
épületeit, továbbá segítse elő, hogy a megyei, kerületi tanácsok – a
pártszervezetek írásos igényei alapján – teremtsék meg a szükséges
működési feltételeket.

A tárgyalások eredményeként az MSZMP Központi Bizottsága 1990

elején megkapja a korábbi IX. kerületi pártbizottság épületét a Köztelek
utcában. A pártközpont itt működik egészen 1991 őszéig, amikor is a
Gorbacsov elleni moszkvai fellépés után az Antall-kormány úgy érzi, hogy
Magyarországon is demonstrálni kell a kommunisták elleni fellépést. A
párt akkor kénytelen a VIII. kerületi Baross utcába költözni.
VII. fejezet
Leszámolási kísérlet a Munkáspárttal
A Munkáspárt újjászerveződésében a politikai élet szereplői eleinte
nem hisznek. 1990 elejére azonban világossá válik, hogy a megújult
MSZMP nem csupán létrejött, de gyarapodnak szervezetei, és minden
bizonnyal részt vesznek a választásokon, amelyeknek törvényesíteniük
kell a szocializmus megbuktatását. A politikai élet szereplői azt is észre
veszik, hogy a Munkáspárt mögött kezdettől fogva jelentős nemzetközi
támogatás van. Thürmer Gyulát megválasztása alkalmából köszönti
Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára, aki akkor még a Szovjetunió első
embere. Csiang Cö-ming kínai pártfőtitkár üdvözletét Dai Bingguo, a
Kínai Népköztársaság nagykövete – pártszékház nem lévén – az elnök
lakásán adja át. A vörös zászlós nagyköveti limuzin nem kis feltűnést kelt
a Vasas székháztól nem messze lévő kis utcában.

A Munkáspárt erősödése nem fér bele a rendszerváltók terveibe.

Évekkel később válik ismertté Antall József kijelentése, miszerint az
1989. szeptember 18-ai megállapodás (MSZMP–Ellenzéki Kerekasztal)
leglényegesebb eleme az a háttérben tett ígéret volt, hogy az MSZMP-t
október 7-én feloszlatják, és egy nagyságrenddel kisebb párt alakul a
régi helyett. Antallnak ezt a kijelentését Horn Gyula és Pozsgay Imre is
megerősítette. A megállapodás akadály nélküli hatalomátadásról szól,
a Munkáspárt megjelenése viszont akadályt jelent. Az MSZP vezető
köreiben arról is elgondolkodnak, hogy a parlamenti választásokon a
Munkáspárt szavazatokat fog tőlük elvenni. Együttműködni nem akarnak,
félve attól, hogy elveszítik nehezen megszerzett “mentelmi jogukat” az
új világban. Marad tehát egy út: tönkretenni a Munkáspártot.

Németh Miklós hazugsága

1990. március 2-án Németh Miklós miniszterelnök meglobogtat a

parlamentben egy levelet, melyből arról “értesült“, hogy novemberben az
MSZMP fegyveres hatalomátvételre készült. Azóta már tudjuk, hogy blöff
volt az egész, de érdemes elolvasni a parlamenti ülés jegyzőkönyvének
eme részletet. Németh Miklós halálosan komolyan vette szerepét:
“A Minisztertanács egyik ülésén novemberben, november elején az
a szokás járja köztünk, hogy amikor már befejeztük a napirendeket,
akkor sorban megyünk, és a miniszter urak, illetve a miniszter
asszony, ő szokta kezdeni, elmondják az olyan típusú bejelentéseket,
információkat, amelyeket jó, ha a kormány tagjai tudnak. Nos,
végigmegyünk, eljutunk az ipari miniszter úrhoz, az ipari miniszter úr
bizonyos jelzéseket ad azzal kapcsolatban, hogy az országban itt-ott,
üzemeknél, egyes nagyvállalatoknál mintha tudatosan termelési zavarok
keltésére törekednének egyesek, mindenekelőtt az energiaszállításban,
közszolgáltatásban.

Én a Minisztertanács ülésén aznap reggel 9 óra előtt kaptam egy

telefont, X. megye megyei tanácselnökétől, hogy X. Y. föl fog engem
keresni, és nagyon kér, hogy szánjak rá öt percet. Tekintettel arra, hogy
súlyos kérdések voltak a kormány napirendjén, nem tudtam fogadni, de
az illető valóban feljött Budapestre, mikor a Minisztertanács ülésének
úgy este fél nyolc tájt vége volt, az asztalomon egy zárt boríték volt. Az
ember az ilyen leveleket nem dobálja el. Az illető X. megye tanácselnöke
azt írja nekem, hogy Kedves Miklós, X. Y. jelentkezik nálad, ha igaz, élet-
bevágó információkkal. Nagyon kérem, szánj rá néhány percet, aláírás.
Kibontottam, és mivel nem tudtam fogadni az illetőt, a levelét is itt
szeretném felolvasni.”

Ami innen következik, az már az állítólagos levél, amit Magyarország

miniszterelnöke felolvas: “Kelt ’89 november kettő, hely, megye nem
érdekes. Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Ma reggel 6 óra 50 perckor megkerestek a következő információval.

Az MSZMP – nem szeretném, ha kevernék – volt vezetői más
lehetőséget nem látnak a folyamatok visszafordítására, mint a fegyveres
hatalomátvételt. Ehhez megnyerték a nagyvállalatok vezetőit. Zavart
kívánnak kelteni az anyag-, víz-, energiaellátásban – itt csengett össze
érdekes módon az ipari miniszter úr Minisztertanácson elmondott
információja –, ezzel a nagyüzemi munkásság elégedetlenségét
kiváltják. Ezt követően a kormány vezetőit letartóztatják. Csehszlovák
és román katonai segítségre számítanak. Az információ forrása egy
X. városi nagyvállalat vezérigazgatója, aki látszólag együttműködést
ígért. Mármint a szervezettel. Vegye komolyan bejelentésem, alá nem
írom, de személyesen hoztam a levelet nagyon nagy tisztelettel és
aggodalommal.”

Németh Miklós rövid úton kénytelen elismerni, hogy az állítólagos

puccsra semmilyen érdemi bizonyíték nincs, ezért jogi eljárás sem folyik
az ügyben. A trükk a propagandát, az emberek manipulálását szolgálja.

Epilógus: a Munkáspárt azonnal feljelentést tesz hamis vád és rágalmazás

miatt. Kezdeményezi Horváth István volt belügyminiszter, Kárpáti Ferenc
hivatalban lévő honvédelmi miniszter, és az elhárítás vezetőinek tanúként
való meghallgatását. Nyers Rezső MSZP-elnöktől pedig azt kéri a párt,
hogy az MSZP határolódjon el Németh Miklóstól. A Legfőbb Ügyészség a
nyomozást megtagadja, azzal az indoklással, hogy parlamenti felszólalás
nem lehet büntetőeljárás tárgya, Nyers Rezső pedig soha sem határolódik
el.

1990–94: a Munkáspárt és MSZP útjai végleg elválnak

Az 1990. március 25-ei választásokon a megújult MSZMP 3,68 százalékos

eredményt ér el, az MSZP 8,5 százalékot. Utoljára ilyen kicsi a különbség
a két párt között. Ez azt is jelenti, hogy a két párt akár egymásra is
lehet utalva. Utoljára van elvi lehetőség a két párt közös fellépésére.
Ráadásul a hatalomra jobboldali pártok kerülnek, amelyek hozzálátnak
a rendszerváltás olyan modelljének megvalósításához, amelyre a
szocialista vezérek gondolni se mertek volna. Kenderesen újratemetik
Horthy Miklóst, rehabilitálják Jány Gusztávot és a Horthy-rendszer
hadseregének más tábornokait. Visszajön az 1945 előtti díszmagyaros,
uram-bátyám szellem. Elvben ennek már Hornék és Nyersék gyomrát is
meg kellene feküdnie. Ehhez jön hozzá, hogy az Antall-kormány nyíltan
törekszik az 1989-as megállapodások felülvizsgálatára. Magyarán: a
szocialistákkal, na meg a kommunistákkal nyíltan le kell számolni.

Együttműködés még sem jön létre. Ugyanúgy, ahogyan pár évvel később
Csehországban a szociáldemokraták inkább a konzervatívoknak adják át
az államelnöki posztot, csakhogy ne kelljen a kommunistákkal közösködni.
Magyarországon is már a kezdet kezdetén erősebbek az MSZP és az MDF
közötti közös tőkés érdekek. A Munkáspárt az MDF-kormány radikális,
kemény ellenzékeként harcol az utcán és az önkormányzatokban. Az
MSZP pedig a konstruktív ellenzékiséget választja a Parlament oltalmat
jelentő falai között. Az MSZP a tőkés osztályérdekek alapján inkább
elviseli a négy következő év minden megaláztatását, de nem lép fel a
tőkés restauráció ellen.

Pedig közös téma lenne bőségesen. Augusztus közepén Thürmer

Gyula a Szovjetunióba utazik, ahol találkozik Mihail Gorbacsovval. Az
elnök tájékoztatást ad a Magyarországon folyó B-listázásról és más
antidemokratikus jelenségekről, amelyek döntően nem is a Munkáspárt
aktivistáit érintik, hanem az MSZP-t. A későbbi napokban a Pravdában
megjelent interjút – a magyar pártvezetővel szembeni felháborodásnak
adva hangot – teljes terjedelmében közli a Magyar Nemzet, az MDF a
magyar–szovjet viszony megzavarásaként értékeli az eseményt.

A Munkáspárt kezdeményezése ellenére az MSZP vezetői nem élnek

azzal a lehetőséggel, amit Thürmer moszkvai látogatása jelentett.
Egyedül Göncz Árpád fogadja Thürmer Gyulát. Göncz sem szereti a
kommunistákat, de bölcsebb, mint az MSZP vezetői. őt érdekli, mit is
mondott Gorbacsov, aki mégis-csak egy világhatalom vezetője.

Dénes János: tiltsák be a Munkáspártot!

Az Antall-kormány négy éve a Munkáspárt számára a legkeményebb

megpróbáltatások ideje. Jól jönne a parlamenti pozíciókkal rendelkező
MSZP támogatása, ez azonban sohasem következik be. 1991. február
15-én a Munkáspárt XI. kerületi helyiségének ajtaját ismeretlen tettesek
olajjal lelocsolják és felgyújtják.

Augusztusban, Salgótarjánban két MDF-es képviselő kampányba kezd

a tervezett munkáspárti kongresszus ellen. Október 2-án a Munkáspárt
budapesti, XVIII. kerületi lakossági fórumán Dénes János, a körzet
országgyűlési képviselője 15-20 szervezett résztvevővel botrányt kelt.
Dénes úr ennél messzebbre is megy: “Thürmer úr és pártja ügyében
országgyűlési képviselői minőségemben a Magyar Köztársaság
legfőbb ügyészéhez fordultam. Kérem a parlamentet, hozzon
határozatot, amelyben javasolja a kormánynak: a kormány nyújtson
be törvényjavaslatot az MSZMP bírósági úton való feloszlatására,
vagyonának elkobzására.” A dolog érdekessége az, hogy nem az MSZP
védi meg a Munkáspártot a betiltástól. Antall József az, aki átlátja: nem
lenne helyes a Tudjman-féle fasiszta módszereket követni, és horvát
mintára betiltani a kommunista pártot. Mégis csak Európába megyünk.

Október 12-én, Salgótarjánban a POFOSZ tömegtüntetéssel akarja

megakadályozni a Munkáspárt XV. kongresszusát. A nógrádi rendezőgárda
átesik a tűzkeresztségen, hősiesen ellenáll a nyomásnak. A Munkáspárt
tanulja az osztályharc új formáját. A rendezőgárda a fáradhatatlan
Szabados József vezetésével azóta is évente találkozik Salgóbányán, ahol
a Munkáspárt elnöke állandó vendég.

Ugyanennek az évnek novemberében az Országgyűlés elfogadja a

Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot, ami egyaránt irányul az MSZP
és a Munkáspárt ellen is. A törvény lehetőséget adott volna arra, hogy
“az 1944. december 21. és 1990. május 2. között elkövetett és politikai
okokból megtorlatlanul maradt emberölések, halált okozó testi sértések
és hazaárulások” ügyében az elévülés újra kezdődjék. A törvénytervezetet
nem írja alá Göncz Árpád köztársasági elnök, az Alkotmánybírósághoz
fordul törvényességi ellenőrzésre. Az Alkotmánybíróság 1992-ben
törvényellenesnek minősíti a törvénytervezetet, amely így nem lép
hatályba.

Négy hónappal később, 1992. március 14-én a Munkáspárt megvívja első

nagy utcai csatáját Debrecenben. A Pofosz – Szabó Lukács országgyűlési
képviselő részvételével – fizikailag is provokálja a rendezvényt.
Rendőrség némán szemléli az egyre erősödő jobboldali bekiabálásokat,
fenyegetéseket. Akkor sem lép közbe, amikor a Munkáspárt és a Pofosz
tagjai szinte egymáshoz érnek. Várják, hogy elcsattanjon az első pofon.
Nem kétséges, hogy ebben az esetben kinek az oldalán avatkoztak volna
be. Edelényiné Nagy Mária megyei elnök, aki azóta is lelkesen vezeti a
megyei pártéletet, személyes helytállása döntően hozzájárul ahhoz,
hogy a Munkáspárt győztesen kerül ki az akcióból.

Szocialista párti erkölcsi és politikai támogatás nincs, de vannak

kísérletek arra, hogy a két párt egy-egy időközi országgyűlési
választáson együttműködjön. A Munkáspárt szavazataival jut parlamenti
mandátumhoz 1991-ben Filló Pál, a budapesti VII. kerületben, valamint
1992-ben a HM szóvivői tisztségből épp akkor eltávolított Keleti György
Kisbéren.

A Munkáspárt május elsején évről évre közös felvonulást kezdeményez

az MSZP-vel és a szakszervezetekkel. Thürmer Gyula felajánlja Horn
Gyulának, hogy a Városligetben a két párt sátra-színpada között a
felezővonalig elmegy – hiába. Az MSZP elnöke az írásos megkeresésekre
sem válaszol. 1992-ben az augusztus 20-ai ünnepség szervezésének idején
Gyomaendrődön, majd Jászberényben az önkormányzat nemkívánatos
szervezetnek nyilvánítja a Munkáspártot. Az intézkedést a helyi MSZP-s
képviselő is megszavazza. Jászberényben a rendőrség megalázó módon
átkutatja a pártelnök és kísérete gépkocsiját, fegyvert keresnek. Horn
Gyula szinte ugyanekkor kijelenti, hogy a Munkáspárttól három dolog
választja el a szocialista pártot: a múlt, a jelen és a jövő.

Az MSZP Nagy Imre mellett, a Munkáspárt Kádár János mellett

Az MSZP ekkorra végképpen szakít azzal a lehetőséggel, hogy

a Munkáspárttal érdemben együttműködjön. A Munkáspárt a
szocialista-liberális sajtóban ezentúl mumusként jelenik meg, amely
antidemokratikus, régimódi, nem-európai, és amitől az MSZP-nek el kell
határolódnia.

Két körülményt külön is kihasználnak. A Munkáspárt 1990. május 4-én

megemlékezést szervez az egykori Vági-féle MSZMP 65 évvel azelőtti
megalakulásáról. A pártelnöki beszédben ekkor hangzik el először: “a
korábbi évtizedek nagy munkájában kiemelkedő szerepe volt Kádár
János elvtársnak”. E kijelentést az ünneplő közönség felállva, hosszan
tartó vastapssal fogadja. Thürmer Gyula kezdeményezi, hogy július 6-án,
Kádár János halálának első évfordulóján a Kerepesi temetőben tartsunk
megemlékező nagygyűlést. Ez a politikai demonstráció évenkénti
hagyománnyá válik. A Munkáspárt vállalja Kádárt.

Az MSZP történelmi legitimációját egyre inkább Nagy Imréhez vezeti

vissza. Nyilvánvaló, hogy a két dolog ellentétes. Az MSZP ugyanakkor
szeretné meglovagolni a kádári időszak pozitívumait, s majd az
1994-es választásokon Horn vezetésével meg is teszi. Innen kezdve
azonban a Munkáspártot csak úgy mutatják be, mint minden rossznak
megtestesítőjét, ami a szocializmusban volt. Minden jónak állítólagos
megtestesítője pedig az MSZP.

A másik körülmény már világpolitikai súlyú. 1991 nyarán Gorbacsov

ellen államcsínyt hajtanak végre. Augusztus 19-én a Szovjetunióban
rendkívüli állapot lép életbe, a Munkáspárt éppen akkor tartja Szent
István napi nagygyűlését Makón. A moszkvai eseményekről nem lehet
nem szólni. A színpadra hirtelen összehívott KB-tagok úgy döntenek,
hogy az elnöki beszédben hangozzék el: “Kívánjuk a rendkívüli helyzet
mielőbbi alkotmányos rendezését. A Munkáspárt az egységes, szocialista
Szovjetunió megmaradásában érdekelt.”

Ez a kijelentés olaj a tűzre. Antall mint miniszterelnök egy ideig

bizonytalan, nem tudja megítélni, merre is mennek a dolgok
Moszkvában. Az MSZP azonban kezdettől fogva gyökeresen más
állásponton van, nekik már régen nem kell az egységes és szocialista
Szovjetunió. A moszkvai puccs leverését Budapesten is megtorlások
követik. A Munkáspártot az Antall-kormány kiköltözteti a Köztelek utcai
tágas párthelységből. A szocialisták tapsolnak hozzá. Innen kezdve a
szocialista-liberális propagandában éveken át, amíg elő nem állnak az
“Irak-barát Munkáspárt” propagandafogásával, a Munkáspártot minden
létező helyen a puccs támogatásával vádolják.

A Munkáspárt a vörös csillag mellett, az MSZP a vörös csillag ellen

Az Antall-kormány uralkodásának egyik legszégyenteljesebb eseménye

az 1992. október 23-ai ünnepségen következik be. Göncz Árpádot, az
ország köztársasági elnökét a tömegből kifütyülik, és nem engedik, hogy
elmondja beszédét. Minden jel arra mutat, hogy a “tömeg” nem más,
mint a Boross Péter vezette BM által felügyelt Határőrség sportruhába
öltözött határőrei, és mellettük fasiszta szervezetek tagjai.

November elején – a Göncz Árpáddal történtekre hivatkozva –

törvényjavaslat születik az “önkényuralmi jelképek használata” ellen.
1993. április 14-én a parlament elfogadja az “önkényuralmi jelképek
használatát” tiltó törvényt. Ezentúl tilos nyilvánosan a horogkeresztet, az
SS-jelvényt, továbbá a vörös csillagot és a sarló-kalapács jelképet viselni.
A törvényt a jelen lévő MSZP-s képviselők is megszavazzák.

Thürmer Gyula a másnapi sajtótájékoztatón Petőfit idézi: “Szégyellenem

kell, hogy magyar vagyok!” – majd így folytatja: “Szégyellem, hogy a
magyar parlament 1993-ban fasiszta törvényt hozott.” A továbbiakban
elmondja, hogy a törvény három ponton is az Alkotmányba ütközik:
ellentmond annak, hogy a pártok szabadon tevékenykedhetnek;
annak, hogy a Magyar Köztársaság a nemzetközi és a hazai jog között
összhangot teremt; valamint annak is, hogy az ember sérthetetlen és
elidegeníthetetlen jogait semmilyen törvény nem korlátozhatja.

A május 6-ai Össztűz című tévéműsorban – amely a BM Duna Palotában

zajlik Juszt Lászlóval és Havas Henrikkel – Thürmer Gyula vörös csillagot
visel, sőt, az interjú végén mindkét műsorvezetőnek átad egy-egy vörös
csillagos jelvényt.

Módosul a Munkáspárt MSZP-politikája

Az 1990–92 közötti időszak tapasztalatai alapján a Munkáspárt elnöksége

a Központi Bizottság 1992. december 12-ei ülésének javasolja: “Némileg
módosítsuk a Magyar Szocialista Párttal kapcsolatos politikánkat. Eddig
nemcsak tudomásul vettük az MSZP eltérő felfogását, de nem szóltunk
azokról a politikai lépésekről sem, amelyek nemcsak helytelenek
véleményünk szerint, de sértik érdekeinket is. Vegyük tudomásul, hogy
az MSZP a kapitalizmust elfogadó szociáldemokrata párt. Törekedjünk
együttműködésre a dolgozók érdekei, a demokrácia védelmében. Ne
vegyünk részt a jövőben sem az MSZP lejáratásában, de bíráljuk azokat
az engedményeket, amelyeket az MSZP vezetése a jobboldalnak tesz. S
ne engedjük a baloldalt kisajátítani, vagy a baloldalból a Munkáspártot
kiszorítani.”

Az MSZP-hez fűződő viszony egyik kérdése az is, hogy a Munkáspárt

miként különbözteti magát az MSZP-től. 1992 folyamán tanulságos
vita folyik erről a Munkáspárton belül. A Szabadság 1992. július 10-
ei számában Vajnai Attila, aki 1989-ben a reformkörös mozgalomhoz
csatlakozott, ekkor a Marxista Ifjúsági Szövetség, a MI(SZ) elnöke,
később pedig a párt egyik alelnöke lesz, a következőket írja: “Nyilvánvaló,
hogy a Munkáspártnak ki kell törnie az ortodox, szélsőséges, bolsevik
szerepkörből, amibe politikai ellenfelei igyekeznek belekényszeríteni,
és el kell foglalnia a reformkommunista párt helyét a baloldalon. …Úgy
érzem, elérkezett az idő, hogy miután tisztáztuk a reformkommunizmus
mibenlétét tagságunk és a közvélemény számára, a nyilvánosság előtt is
kimondjuk: a reformkommunisták mi vagyunk.”

A Munkáspárt többsége nem azonosul ezzel a véleménnyel. A Vajnai-

féle tézis elutasításában akkor egy állásponton vannak sokan olyanok,
akik egyébként más lényeges kérdésekben messze eltérő nézetet
vallanak. Pinczési Pál, a lap neves publicistája még lelkesen támogatja a
Vajnai Attila által meghirdetett offenzívát, a július 31-ei számtól kezdve
csupa felháborodást olvashatunk a lapban. A hozzászólások címei is
kellően kifejezik a tartalmat: “A reformkommunizmus – abszurditás”
(Kemény Csaba); “Egyetlen jelzőn múlik?” (Hajnal Frigyes); “Miért
nem vagyok ’reformkommunista’?” (Rozsnyai Ervin); “A Munkáspárttól
idegen” (Salenik Barna, Gyál); “Igenis – reformpárt” című írásában
Nagy István székesfehérvári olvasó is azt javasolja: “Ebben a pártban
csak kommunisták vannak – minden ’flanc’ nélkül”; “Tényfeltárást”
sürget az R. P. szignójú olvasó a “kisemmizésről” és az “árulásról”;
“Nem vagyok, nem voltam és soha nem kívánok reformkommunista
lenni. Kommunistának tartom magamat minden címke nélkül” – írja V.
J. monogrammal egy nagykanizsai olvasó; ez utóbbi íráshoz csatlakozik
egyetértőleg Gyuris András, Tatabányáról; Gyuricza István Dombóvárról.
A vita megmutatja, hogy a történelmi fogalmakat nem lehet önkényesen
átértékelni, és új tartalommal megtölteni.

A reformkommunista szó nem azokra vonatkozik, akik megújítani,

megreformálni akarják a szocialista társadalmat, hanem azokra, akik –
mindegy, hogy milyen szándékból – az egykori párt megosztására, és
így a szocializmus meggyengítésére törekedtek. A Munkáspárt politikai
legitimitása nem a múltban, hanem abban a harcban gyökeredzik,
amelyet a rendszerváltás óta a dolgozók érdekeiért vív. Az MSZP-től is
az különbözteti meg, hogy a Munkáspárt a tőkés rendszer ellen küzd, az
MSZP pedig a tőkés rendszerért.

Horn Gyula: legyen hat százalék!

1993 tavaszán már a következő választásra készül mindenki. Számos jel

mutat arra, hogy a Munkáspárt képes elérni a 4 százalékos küszöböt,
s bejut a parlamentbe. A jobboldal javaslata: a parlamenti bekerülési
küszöböt 5 százalékra kell emelni. Horn Gyula kontrázik: legyen 6 százalék.
A törvény végül is 5 százalékos küszöböt állapít meg. A különbség
látszólag nem is sok, a valóságban lélektani akadály jön létre. Ennyit úgy
sem ér el a Munkáspárt, gondolják sokan, és nem is szavaznak rá.

Az 1994. márciusi kongresszusán az MSZP véglegesíti választási programját

és országos listáját. Horn Gyula nem mulasztja el leszögezni: “Az MSZP
és a Munkáspárt programja nem is érintkezik egymással, elgondolásaink
köszönő viszonyban sincsenek, kibékíthetetlen felfogásbeli különbség
van közöttünk.”

A május 8-ai választásokon a Munkáspárt – 171 ezer szavazattal, 3,18

százalékos eredménnyel – nem jut be a parlamentbe. A párt a választási
eredmények értékelésében arra helyezi a hangsúlyt, hogy az emberek
baloldali politikára szavaztak, az MSZP-re adott voksaikkal mindenképpen
le akarták váltani a jobboldali kormányt. A párt Központi Bizottsága
– május 14-ei döntése alapján – a választások május 29-ei, második
fordulóján az MSZP jelöltjeinek támogatására hívja fel a munkáspárti
tagokat és szimpatizánsokat. Két Nógrád megyei munkáspárti jelölt
jut be a második fordulóba. A párt vezetése az MSZP-től azt kéri, hogy
ezen a két helyen lépjenek vissza a Munkáspárt javára. Az MSZP a kért
gesztust nem teszi meg.
VIII. fejezet
Választanunk kellett
A Munkáspárt alapítóit 1989 decemberében egy gondolat kötötte össze:
védjük meg az MSZMP-t, a pártnak élnie kell! Ebben volt egyetértés
a “nagy öregek” között, az új vezetés tagjai között, de a párttagság is
ebben értett egyet. Szinte minden másban vita volt. A megújult MSZMP
megalakulásával lényegében teljesül ez a feladat. A jövő kérdéseivel
való szembenézés húzódik, de az 1990. márciusi választások után már
nem lehet elkerülni. A Munkáspártban jó két éves vita indul el.

Két évvel később, 1992-ben, a XV. kongresszus dokumentuma a

következőket mondja erről: “A vitában a fő kérdés az volt, hogyan törjön
ki az elszigeteltségből. Miként szélesítse a párt politikai mozgásterét,
tömegbefolyását? E kérdésekben egyfajta, a realitásoktól elrugaszkodó
’forradalmi’ türelmetlenség és illúzió, a tömegek forradalmi
radikalizálódásának a túlértékelése és olyan ’keményebb, harcosabb’
politika igénylése volt tapasztalható, amelynek nem voltak meg a
reális feltételei. Megfogalmazódott ugyanakkor egy ellenkező előjelű
kispolgári türelmetlenség, amely a párt marxista osztályjellegének
feladásával, az úgynevezett középosztályok megnyerésével kívánt
nyitni a ’centrum’ felé.” Ez a megfogalmazás már a lerendezett helyzet
nyugodtságát tükrözi, de ez akkor még csak a jövő. A pártnak és
minden párttagnak ebben a vitában választani kellett, és választottak. A
Központi Bizottság 1990–92 között hosszú és kemény vitákban, politikai
összecsapásban elutasítja mindkét nézetet. A Munkáspárt nem fogadja
el sem a radikális álbaloldaliságot, sem a szociáldemokratizálódást. A
Munkáspárt korszerű marxista kommunista pártként jelöli meg a helyét.
A párt vezetéséből távoznak mindkét nézet ismert képviselői. Kialakul
a párt új politikai egysége és vezetése, amit a párt nevének hivatalos
megváltoztatása zár be. 1993-tól a párt neve Munkáspárt.

“Forradalmi” türelmetlenség és illúzió

A Munkáspártot létrehozó egyik áramlat a Marxista Egységplatform,

élén olyan személyiségekkel, mint Ribánszki Róbert, Puja Frigyes egykori
külügyminiszter, Szikra László egykori nagykövet. A platform 1989
decemberében nem képes elérni, hogy soraikból kerüljön ki a Munkáspárt
elnöke, de jelentős pozíciókhoz jutnak. A budapesti pártmozgalom élén
Maróti Imre, majd Rácz Tamás áll. A pártszervezési munka, lényegében
a párt belső életének felügyelete Orosz József kezében van. A külügyi
munkát eleinte ugyancsak az ehhez az áramlathoz tartozó Dóczé Kálmán
irányítja. Az elméleti-kulturális munka vezetője Sántha János. A párt
pénztárnoka, Moravcsik Attila ugyancsak innen kerül ki. E politikai
áramlat törekszik arra, hogy a párt politikáját megváltoztassa.

Az 1990. márciusi választások értékelése jó alkalmat teremt arra, hogy

a csoport politikai támadásba lendüljön. Érvrendszerük, amely alapján
változást kívánnak a pártban, markánsan kialakul. “Az MSZMP politikája
megalkuvó, belesimul a tőkés társadalomba.” Ez a vezérlő gondolat. Az
idők folyamán ez az egyszerű gondolat elméletté formálódik, és arról
kezdenek beszélni, hogy a tömegek radikalizálódása egy “objektív
potenciális, permanens forradalmi helyzet” kialakulását eredményezte.
Ha ez igaz lenne, akkor a “forradalmi pártnak” cselekednie kell.

A választások értékelése a másik érvük. Szerintük a párt súlyos kudarcot

szenvedett 1990-ben. A párt Központi Bizottsága azon a véleményen van,
hogy szerény eredményt, de eredményt ért el a párt. A Munkáspárt a
politikai élet porondján maradt, nem sikerült megsemmisíteni. Vidéken
kifejezetten jó pozíciókat szerzett a párt, “Salgótarjánban a Munkáspárt
nélkül nem lehet politizálni”.

Harmadik ellenvetésük a párt taktikájára vonatkozik. Mivel úgy értékelik,

hogy az emberek egyre elégedetlenebbek, radikális akciókat, utcai
megmozdulásokat, tüntetéseket sürgetnek.

A tőkés rendszerváltás valóban kezdi osztogatni az első pofonokat.

Megjelennek a munkanélküliek, emelkednek az árak, hirtelen
minden, ami negyven éven át biztos volt, bizonytalanná válik. Az
emberek elégedetlenek. 1990 október utolsó napjaiban végbemegy
a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb belpolitikai krízise, a
taxissztrájk. A benzinár emelése miatt elégedetlen taxisok lezárják a
budapesti hidakat, a város megbénul, az Antall-kormány a bukás szélén
áll. Ne feledjük! Ekkor még áll a Szovjetunió, a szocialista rendszer, még
akármi lehet.

A Munkáspárt is reagál. Aktivistái A Szabadság különszámát osztogatják

a taxisoknak, szimpatizálva tüntetésükkel. Október 31-én kiadott
állásfoglalásában a párt ügyvezető titkársága a kormányt teszi felelőssé,
sürgeti az érdekképviseleti szervezetek megerősödését, és javasolja
nemzeti konzultatív tanács létrehozását. A Ribánszki-csoport úgy véli,
hogy ez kevés, a Munkáspártnak vezetnie kellene a taxissztrájkot, élére
állni, és saját céljai érdekében kihasználni az eseményeket, tüntetések
sorát szervezni.

A pártvezetés más tagjainak álláspontja ettől lényegesen eltér. Úgy

vélik, hogy a jobboldal politikailag győzött, de a “ki kit győz le” kérdés
még nem dőlt el véglegesen, sem a politikában, sem a gazdaságban.
Az ország átmeneti helyzetben van, a tőkés rendszerváltás még nem
visszafordíthatatlan. Ez a felfogás lesz a párt egyik leglényegesebb
dokumentuma, az 1990 szeptemberében elfogadott belpolitikai tézisek
fő gondolata. A párt elnöke és a vezetés több tagja úgy véli, hogy a fiatal
pártot nem szabad idő előtt csatába vinni, hiszen nincs felkészülve és az
ellenfél erősebb is.

Éles vita bontakozott ki október 30-a megünneplése kapcsán is. 1956-

ban ezen a napon a budapesti pártház ellen az ellenforradalmi erők
barbártámadást indítottak. Ebben a harcban veszti életét Mező Imre, a
budapesti pártmozgalom legendás vezetője és még sokan mások. 1990-
ben még sokan élnek a pártház egykori védői közül, akik közül többen
a Munkáspárt tagjai. A balos csoport tüntetést, demonstratív akciót
akar szervezni ezen a napon. A vezetés másik része azon a véleményen
van, hogy ebben a kérdésben nem szabad az utcára menni, és
fölöslegesen veszélyeztetni a párt legalitását. Idővel kialakul az ünneplés
hagyománya. Október 30-án azóta is minden évben megkoszorúzzuk a
védők emléktábláját, ami az MSZP mai központjában van, és a Kerepesi
úti temetőben emlékezünk az egykori hősökre.
A balos csoportnak sikerül egyes pártfórumokat kisajátítani, így a budapesti
regionális koordinációs bizottság teljes mértékben az ellenőrzésük alá
kerül. E szervezet rendre olyan határozatokat hoz, amelyek ellentétesek
a Központi Bizottság határozataival, a párt politikájával.

A megoldás útjai

A balos nézetek természetesek egy kommunista pártban. Lenin a

baloldaliságot, a balosságot gyermekbetegségnek nevezi, utalva arra,
hogy a túlzott várakozások, az események siettetése politikai betegség,
amiből ki lehet gyógyulni, mintahogyan a kanyaróból is kigyógyul a
legtöbb ember. Ha azonban elmulasztják a betegség gyógyítását, a párt
rámehet az elhibázott politikára. A párt vezetése ebből kiindulva széles
körű vitában, a tagság felvilágosításában és meggyőzésében látja a
megoldást. 1990. május 26-án a Központi Bizottság pártvitára bocsátja a
Munkáspárt belpolitikai téziseit.

A pártvitában az egyik feszítő pont a történelmi vizsgálat kérdése.

Az “Elutasítjuk és Vállaljuk” deklaratív fejezet a nemzetközi
munkásmozgalomban szokatlan nyíltsággal és keménységgel utasít
el nézeteket és politikai gyakorlatot. Kimondja többek között, hogy
elutasítjuk “a marxizmus mindenfajta vulgarizálását, leegyszerűsítését”;
“azt a torz politikai gyakorlatot, amely a marxista pártot a társadalomban
lévő bonyolult érdekviszonyok kizárólagos, s mindenkor csakis helyes
politikát képviselőjeként” tüntette fel; és “az 1956–89 közötti MSZMP
működésének és politikájának nyilvánvaló, súlyos következményekhez
vezető hibáit.”

A másik lényeges kérdés a magántulajdonhoz való viszony. A

Munkáspárt ebben a dokumentumában fogalmazza meg először
a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos felfogását. Bírálja a megindult
privatizációt, fellép ellene, ugyanakkor tudomásul veszi a magántulajdon
jelenlétét. “A Munkáspárt a jelenlegi helyzetben szükségesnek tartja a
tulajdonformák sokféleségét” – fogalmazódik meg a tézisekben. A párt
aktivistáinak egy része amellett van, hogy a Munkáspárt nem veheti
tudomásul a magántulajdont, el kell utasítania. A vita 1992-ben, a XV.
kongresszuson is folyik, és ez szolgál elvi magyarázatként ahhoz, hogy a
Munkáspárt név hivatalos felvétele kapcsán egy kisebb csoport kiváljon
a Munkáspártból és megalakítsa az úgynevezett MSZMP-t.

A tézisek az adott történelmi pillanatban még realitásnak tűnő

nemzeti összefogás programját is felvázolták. “Az MSZMP legfontosabb
feladatának tekinti, hogy elősegítse egy olyan széles körű nemzeti
összefogás létrejöttét, amely képes megállítani a nép elszegényedéséhez,
az állampolgárok jogfosztottságához és hazánk függetlenségének
elvesztéséhez és a nyílt jobboldali diktatúrához vezető folyamatot.”
A reális felvetésre az MSZMP érdemi választ semmilyen politikai
erőtől nem kapott, sőt a pártelnök köztársasági elnök irányába tett
kezdeményezésére sem érkezett válasz.

A budapesti regionális kob feloszlatása

A KB tagsági vita után szeptemberben véglegesíti a téziseket. A balos

csoport, döntően a budapesti kob, ebben az időben nézeteit 42 oldalas
átfogó dokumentumban foglalja össze és terjeszti a pártban. A párt
dogmatikus szárnya ezzel indít heves támadást a XIV. kongresszus
irányvonala ellen, és igyekszik lejáratni a párt vezetését. A szándék
egyértelmű: választásra kényszeríteni a pártot: vagy a 42 oldalas
program, vagy a belpolitikai tézisek.

Az ominózus anyag kapcsán a KB-ülésen tudja meg a tagság, hogy

az ügyvezető titkárság néhány tagja obstruálja a testület munkáját.
Nyílt titok, hogy az ügyvezető titkárság korábban meglévő egysége
megbomlott. Az 1990. májusi KB-ülésen Dóczé Kálmán az elnököt a
hatalom centralizálásával vádolja, és elutasítja azt az értékelést, amelyet
a többség adott a választásokról. Maróti Imre és Dóczé Kálmán a tavasz
folyamán lemond a vezetésben betöltött funkciójáról.

Érdekes felidézni a KB-vita egy-egy jelenetét. “A budapesti kob – érzésem

szerint – gátja a párt kedvező megítélésének a környezetünk és a
társadalom előtt. Az a politikai irányvonal, amit a budapesti koordinációs
bizottság megjelenít a környezetben, az taszító” – fogalmazza meg Szépe
Ágnes, Zala megye képviselője, aki mindmáig lelkesen vezeti a helyi
pártszervezetet. “Természetesnek tartom, hogy egy pártban többféle
áramlat van, de véleményem szerint egy kisebbségnek mindig tudomásul
kell venni a többség akaratát” – teszi hozzá.

Karacs Lajosné, a XIII. kerület KB-tagja, az egykori Május 1. Ruhagyár

dolgozója, a rendszerváltás után maga is vállalkozó, a párt újjászervezése
óta szinte először jeleníti meg a reálértelmiségiek viszonyát egy marxista
párt gyakorlatához: “Elmondhatom Önöknek, hogy amilyen körben én
mozgok, ott az a vélemény, hogy az ügyvezető titkárság által képviselt
politika az, ami elfogadható.”

A kialakult helyzet megoldásában adminisztratív lépések is szükségessé

válnak. Október 6-án a Központi Bizottság budapesti titkárrá választja
Hevessy Lászlót, ifjúságpolitikai titkárnak Pécsi Ágnest, nőpolitikai
titkárnak Micskó Valériát. November 10-én a Központi Bizottság a
budapesti alapszervezetek többségének kinyilvánított álláspontja
alapján – melyet az elhíresült “42 oldalas anyag” váltott ki – megszünteti
a budapesti regionális koordinációs bizottságot.

Az ügynek utóélete is van. Rácz Tamás, a feloszlatott budapesti szervezete

vezetője nem fogadja el a KB határozatát, és az Etikai Bizottsághoz fordul,
amelynek elnöke ekkoriban Beke József, maga is a balos csoport híve.
Az Etikai Bizottság olyanra vállalkozik, ami nem feladata, megkísérel
egy politikai kérdésbe beavatkozni. A Központi Bizottság határozatától
eltérően a KB által megszüntetett budapesti kob-ot legitimnek minősíti,
és a KB döntését, amely létrehozta a megyei elnökök konzultatív
testületét, törvénytelennek minősíti.

A Központi Bizottság 1991. májusban tudja a kérdést lezárni. A KB

erőteljes politikai határozata kimondja: “Az 1990. november 10-ei KB-
határozattal kapcsolatos vita felújítása vagy lezárása nem etikai kérdés,
s mint ilyen a Központi Bizottság hatáskörébe tartozik.” A KB kérte az
Etikai Bizottságot, hogy “előítéletek, koncepciók nélkül vizsgáljanak meg
minden hozzájuk kerülő ügyet”. Megfogalmazódik: “a párt lelkiismerete
nem az Etikai Bizottság, hanem elsősorban maga a párttagság. A politikai
vitákat nem szabad az EB elé vinni. Erre való a KB, az alapszervezetek.”

Kispolgári türelmetlenség

A balos nézetek és szervezkedés elleni küzdelem leköti a Munkáspárt

figyelmét. Ezzel is magyarázható, hogy szinte észrevétlenül megjelenik
egy másik nézetrendszer, amely immáron jobbról támadja a párt
politikáját. Megnehezíti az ügy rendezését, hogy e nézet élharcosa a
párt egyik népszerű személyisége, Udvarhelyi László. Ekkor még nem
tudni, hogy Udvarhelyi majd úgy távozik a pártból, hogy egy általa aláírt
hibás ESMA-szerzõdés következtében nyolcmillió forintot kell a pártnak
kifizetnie. Ekkor ő még a párt egyik legnépszerűbb vezetője.

Mit ajánl Udvarhelyi? A balosokhoz hasonlóan ő is kudarcként értékeli

az 1990. márciusi parlamenti választásokat, és úgy véli, hogy létezik
“egy képlékeny politikai közeg”, amely “átnyúlik az egyes társadalmi
osztályokon”. A Munkáspártnak szerinte ezt a réteget kell megnyernie, és
le kell mondania a munkásosztály képviseletéről. Egyértelmű a vélemény
a párt jellegéről is: a marxizmusra nincs szükség, a Munkáspártnak
ideológiától mentes pártnak kell lennie. A párt legyen egy laza vitaklub,
ahol létezhetnek platformok, hálózatok, és nincs szükség fegyelmezett,
szervezett, “régi típusú” pártra.

A politikai támadása nem kerüli el az elnök személyét sem: “Az elnök nem
a Magyar Szocialista Munkáspárt vezére, hanem az az ember, aki elnököl
az ügyvezető titkárság ülésein; nem a Magyar Szocialista Munkáspárt
politikájának a letéteményese és interpretálója. Kérem, hogy a Központi
Bizottság konkrétan szavazzon ebben a kérdésben, erre mondjon igent
vagy nemet, miután a szervezeti szabályzat nem tisztázza pontosan sem
az ügyvezető titkárság hatáskörét, sem az elnök hatáskörét.”

A párt vezetése megkísérli rendezni a konfliktust. Több kompromisszumos

javaslatot tesz: Udvarhelyi ne vigye az ötleteit a KB elé, a vezetés folytassa
a vitát. Udvarhelyi szándékai azonban mások. A VI. kerületben így
fogalmazott: “ezt a vitát végigvisszük, és ha a párttagság az én javaslatom
mellé áll, akkor ennek a személyi konzekvenciáját is vállalni kell.”

Az ügy a KB februári ülése elé kerül. Pozsonyi Attila alelnök magyarázatot

kér arra, hogy vezetőtársa miért tagadta meg az 1990. december 15-
ei KB-határozatot. Február 9-ei ülésén a Központi Bizottság politikai vita
után elhatárolja magát mind a forradalmi helyzetet hirdető, mind a népi
plebejus politikát célzó nézetektől.

Udvarhelyi azonban nem hagy fel szándékával. Új szervezetet hoz létre

Baloldali Egységmozgalom néven. Az ötlet nem ismeretlen. Berecz János
még a KB 1990. decemberi ülésén felveti: “A baloldalt nem lehet a
Munkáspárt köré tömöríteni. Pártokon kívüli baloldali egységmozgalomra
lenne szükség.”

A tagság reagálása eleinte vegyes. Udvarhelyi László 1991 januárjában

kezd politikai nézeteivel országjáró kampánykörútba. A Békés megyei
Csorváson, majd a VI. kerületben meghirdeti a “népi-plebejus”
irányzatot, mindezt kiegészítve a párt elnöke elleni nyílt támadással és
soron kívüli kongresszus összehívásának követelésével. A tagság úgy van
vele, mint az egyszeri parasztbácsi a szónokkal: “szépen mondta, de mit
mondott?” Udvarhelyi éppen erre játszik, szavai úgy tűnnek, mintha
a párt helyzetének javítására irányuló kísérletről lenne szó. Eleinte
akadnak támogatói. A párt értelmiségi körei azt sugallják, hogy ez álvita,
a pártnak “szüksége van Thürmerre is, Udvarhelyire is”.

Udvarhelyi a KB április 13-ai ülésén részletesen kifejti nézeteit, és

választásra kényszeríti a pártot. A KB heves vitában elutasítja Udvarhelyi
nézeteit. Szépe Ágnes Zalából így érvel: “Az a párt, mely programjával,
politikájával a jövőre készül, s annak kérdéseire keresi a helyes válaszokat,
nem engedheti meg magának, hogy kicsinyes, egyéni érdekeknek,
kalandorpolitikának rést engedjen ütni a soraiban. Annál is inkább, mivel
az általunk megcélzott társadalmi rétegeknek erre nincsen szüksége,
pártunktól kérdéseire nem az ilyen válaszokat várja.”

Kiss Arthur, a párt legképzettebb marxistáinak egyike, így fogalmaz: “Ha

valakinek álláspontja van, itt elmondhatja. Joga van írásban fordulni
a Központi Bizottsághoz, és álláspontját kifejteni. Azt viszont már
nem tudom sehogy sem elfogadni, hogy a Központi Bizottságon kívüli
fórumokon hozzanak döntéseket a Központi Bizottság döntéseiről.
Amikben elutasítják, bírálják ilyen vagy olyan módon. Hát ez abszurdum!
Nincsen olyan vitaszabadság, amelyik ezt megengedi.”

Thürmer Gyula a vitában így érvel: “Udvarhelyi elvtárstól eltérően

én a munkásokban, a parasztokban s általában a bérből és fizetésből
élőkben látom a párt jövőjét. Lehet, hogy ő olyan pártot akar, ami
úgynevezett szürke sávra épül, ennek megvan a maga logikája. Nagy
valószínűséggel – ha jól értem – ez az értelmiség bizonyos rétegeit
jelenti, illetőleg bizonyos középosztályokat. Mi eldöntöttük tavaly – és
ez végül is közös döntésünk volt –, hogy marxista alapon állunk és a
valósággal számolunk, abból indulunk ki, ami Magyarországon van. S
mi kezdettől fogva hirdettük, hogy a bérből és fizetésből élő munkás,
paraszt, a dolgozó értelmiség érdekeit képviseljük. Azzal én egyetértek és
támogatom, hogy nagyon szoros kapcsolatra van szükség minden olyan
társadalmi réteggel, amelyeket érint a válság, hiszen a válság valóban
nem csak azt a négymillió embert érinti, hanem ennél sokkal többet. De
a párt úgymond dolgozói jellegéből, megítélésem szerint, nem szabad
engedni.”

A Központi Bizottság dönt. A KB megállapítja: az anyag nem a belpolitikai

helyzettel és a párt tevékenységével foglalkozott, hanem egy új politikai
koncepciót vázolt fel, amely ellentétes a XIV. kongresszus határozataival
és a párt demokratikusan kialakított politikájával, a tagság túlnyomó
többségének a párt jellegéről alkotott felfogásával. Udvarhelyi László
a határozat elfogadását követően a KB-ülés folyamatában bejelenti –
kilép a Munkáspártból, és 14.18-kor látványosan elhagyja a helységet.
A következő pillanatban Orosz József is lemond minden tisztségéről és
a pártból ő is kilép. A KB-ülést követő az ügyvezető titkárság ülésén
lemondott alelnöki funkciójáról Koi Tibor. Május 4-én a Központi
Bizottság állást foglal arról, hogy a párt tagjai egyidejűleg nem lehetnek
a Baloldali Egység Mozgalom tagjai.
IX. fejezet
“Döntsd a tőkét, ne síránkozz!”
A Munkáspárt kezdettől fogva az egyetlen párt Magyarországon, amely
következetesen a tőkés rendszer ellen harcol. A rendszerváltás lényege
az, hogy a hatalmat elveszik a munkás- és dolgozói rétegektől, és
magántulajdonba kerülnek a termelőeszközök, a gyárak, a bankok. A
magyarországi rendszerváltás sajátosan megy végbe. 1989-90-ben itt
nincsenek tőkés osztályok. Honnan is lennének?

Az első milliók eredete

Vannak olyanok, akik még a szocialista időben több-kevesebb tőkére

tettek szert, és vannak szép számmal olyanok, akik jó időben jó helyen
vannak. Minisztériumi emberként, vállalati vezetőként tudják, hogy
mit érdemes privatizálni, és módjuk is van arra, hogy az állami vagyon
eladásánál az első sorban álljanak. Õk a magyar tőkés osztály első alkotó
tényezői. Az MSZP mögött álló nagyvállalkozói réteg jórészt ebből a
körből kerül ki.

Az Antall-kormány azonban nem az egykori szocialista funkcionáriusok

kormánya. Nemigen tud mit tenni gazdagodásuk ellen, de õk a saját
tőkés osztálybázis megteremtésére törekednek. Eladható állami vagyon
még csak lenne, de pénze senkinek sincs. Az Antall-kormány egyszerű
megoldást talál. Tudatosan tönkreteszik a vállalatokat, feldarabolják
őket, majd a mesterségesen alacsony, spekulatív áron barátainknak
értékesítik. Ehhez az állam hitelt ad, úgyhogy az eredeti tőkefelhalmozás
majdnemhogy tényleges tőke nélkül megy végbe. Minderre persze
törvények születnek, de a törvények tudatosan homályosak,
kijátszhatóak. Ez az eljárás megszüli az állami korrupciót, amitől mind a
mai napig nem tud Magyarország megszabadulni.

A hitelek mellett Antallék kitalálnak egy másik megoldást is, a kárpótlási

törvényt. Akinek a szocializmus idején elvették a gyárát, házát, földjét,
az most visszakaphatja. Igen ám, de mi van akkor, ha már a nagypapa
háza nem áll, vagy a nagymama gyárára az államnak is szüksége van.
Ilyenkor is kárpótolják az utódokat, ráadásul a legbiztosabb dologgal, a
földtulajdonnal.

Földjük azonban 1990-ben döntően a termelőszövetkezeteknek és az

állami gazdaságoknak van. Az MDF-kormány első intézkedései közé
tartozik ezért a szövetkezeti törvény, amely alapján a tagok tulajdonjogát
konkrét földterülethez kötve, nevesítik, és eladhatóvá teszik. A föld egy
részét pedig kárpótlási célokra használják.

Az MDF-kormány alatt, 1990-94 között így jön létre a magyar tőkésosztály

másik rétege, amelynek vagyona nem az átmenet kihasználásához,
hanem az MDF által gyakorolt hatalomhoz kötődik. Ebben az időszakban
jön létre a magyar tőkésosztály harmadik fontos része, amely politikailag
a Fideszhez kötődik. Ennek képviselői sem az Antall-kormány idején,
sem az azt követő Horn-kormány idején nem jutnak közel a tűzhöz, de
jól kihasználják a gazdaság illegális és fél-illegális sávját. A vagyonok is itt
születnek.

A magyar tőke azonban még a törvényesített politikai és gazdasági

erőszak ellenére is lassan erősödik. Arra pedig végképpen nem lehet
számítani, hogy a magyar ipart majd õk virágoztatják fel. Az érdeklődés
kicsi, mivel nagy beruházást igényel, és nehéz gyorsan meggazdagodni.
A kormány ezért óriási ütemben engedi be a külföldi, multinacionális
vállalatokat. Rövid időn belül a gyógyszeripartól kezdve a műszeriparon
át, a szesz- és élelmiszeriparig bezárólag minden külföldi kézbe kerül.
A megvásárolt gyárakat gyakran azonnal leállítják, és a megszerzett
magyar piacot már külföldi áruval látják el. Ez a magyar kapitalizmus
másik lényeges sajátossága, szinte egyedülálló Európában.

Többet veszítettünk, mint a második világháborúban

A tőkés rendszerváltás igazi arcát sokáig nem sejteni. Az emberek csodára

várnak. Olyan jólétre, mint amilyen nyugaton van, de olyan biztonságra,
mint amilyen a szocializmusban volt. Vállalkozói szabadságot reméltek,
biztos munkahelyekkel. Hamarosan kiderült, hogy a kapitalizmus
pusztítással jár.

A Munkáspárt a tőke elleni harcban kezdettől fogva fő feladatnak tekinti

a felvilágosítást, a tőkés kizsákmányolás leleplezését.

A Munkáspárt már 1990. januárjában támogatja az áremelések ellen

fellépő érdekvédelmi szervezetek tüntetését. Kimondja azt, amit
akkoriban nemigen mertek kimondani: az Antall-kormány megszegi a
népnek tett ígéreteit, és nem teljesíti a társadalom dolgozó többségével
szembeni kötelezettségeit; tiltakozik a köztulajdon magánkézbe történő
átjátszása, a dolgozók kisemmizése, a tőkés viszonyok általános
visszarendezése ellen.

“Az elmúlt két évben a gazdaság teljesítménye gyorsuló ütemben esett

vissza. A bruttó hazai termék 14 százalékkal csökkent, ezáltal az 1991 évi
szint a tíz évvel ezelőttinek felel meg. Az ipari össztermelésnek két év alatt
27 százaléka esett ki.” – állapította meg a Munkáspárt gazdaságpolitikai
munkabizottsága 1992-ben. A számok szemléltetik a tőkés rendszerváltás
első pusztításait. Legmegdöbbentőbbek a munkanélküliség adatai. 1989
végén 12 ezer embernek nem volt munkája Magyarországon, 1990
végén már 80 ezer, egy évvel később, 1992-ben 406 ezer, 1993-ban 663
ezer embernek nincs munkája.

“A rendszerváltás előtti utolsó évben, 1989-ben az ország teljesítményét

kifejező GDP dollárra átszámított értéke 50,3 milliárd dollár volt. Ennek
1990-1993 közötti négy évben, az Antall–Boross-kormány idején,
elveszítettük 20 százalékát, mintegy 10 milliárd dollárt. Ez mintegy
kétszerese a II. világháborúban az országot ért kárnak.” – állapítja meg
egy későbbi anyagában a Munkáspárt Gazdaságpolitikai Kollégiuma.

A felvilágosító munka része a tőkés rendszer és a szocializmus

összevetése. Ne feledjük: ekkor még sok minden él a szocializmusból.
Az állami vállalatokat már privatizálják, de még vannak. Legtovább a
szövetkezetek tartanak ki, s velük együtt a szövetkezeti parasztság, a
nagyüzemi agárértelmiség. “Az egyre súlyosbodó helyzet miatt felmerül
a kérdés: megérte-e a rendszerváltás? Jobban él-e a magyar? Biztosabb-e
gyermekeink jövője? Erősödött-e a közbiztonság?” – olvasható a párt
1990 decemberi felhívásában.

A Munkáspárt ekkor használja azt a munkamódszerét, amelyet

a későbbiekben még sokszor. Új javaslatokkal áll elő, amelyek
megvalósíthatóak ugyan a tőkés rendszerben is, mégis a csatát olyan
területekre igyekszik vinni, ami előnyös lehet a dolgozói rétegek, így a
Munkáspárt számára is. Így születik javaslat a Köztársasági Konzultatív
Tanács létrehozására a parlamenti és nem parlamenti pártokból, illetve
társadalmi szervezetekből. Thürmer Gyula azt javasolja Demszky Gábor
főpolgármesternek, hogy állítson fel konzultatív tanácsot a fővárosban is.
“Ha Göncz megcsinálja, én is megcsinálom!” válaszolja a pártelnöknek.
Egyikük sem csinálta meg…

A falu és a mezőgazdaság mellett

A falu kezdettől fogva fontos szerepet játszik a Munkáspárt életében. Ez

részben a pártszervezés sajátosságának tudható be. 1989 végétől ugyanis
tilos a munkahelyeken párttevékenységet végezni, így a Munkáspárt is
döntően a lakóterületi nyugdíjas szervezetek bázisán jött létre. Falun egy
kicsit más a helyzet. A munkahely és a lakóterület nem különül el olyan
élesen, mint a városban. Ezzel is magyarázható, hogy a Munkáspárt
a kezdetekben sokkal több aktív korú taggal rendelkezik falun, mint a
városokban.

De van egy másik körülmény is. A városi munkás kevésbé érzékeli

a szocialista tulajdonú gyár elvesztését, mint a termelőszövetkezeti
paraszt, aki számára a szövetkezet a kézzel fogható élet. A szövetkezeti
parasztság, s részben a szövetkezeti agrárértelmiség jobban felismeri a
veszélyt, és tovább áll ellen a tőkés átalakításnak.

Éppen ezért nem véletlen, hogy a Munkáspártban nagyon sokáig szép

számban vannak tsz-elnökök és más agrárszakemberek, akik igen
komoly politikai és szakmai hatást gyakorolnak a párt politikájára.
Mindenképpen említésre kívánkozik Erős József, a tiszakécskei Solohov
szövetkezet elnöke, aki évekig a párt nagy népszerűségnek örvendő
alelnöke. Pozsonyi Attila, akit már 1989 decemberében vezetőségébe
választ a párt, akkoriban ugyancsak téeszelnök Tamásiban. De nagyon
fontos szerepet játszik az orosházi Kovács Pál, aki nagytapasztalatú
vezető, a magyar paraszt lelkének kitűnő ismerője. Békésből kerül ki a
pártelnökség egyik későbbi tagja is, Dobróka János, aki ugyancsak az
agárgazdaságból jön. A falu iránti szeretet, a parasztember lelke iránti
megbecsülés megtestesítője Bánhegyi József, Békés megyei elnök, a
munkáspárti agrárpolitika egyik szószólója.

A faluhoz, a mezőgazdasághoz való erős kötödés a későbbiekben is

megmarad a Munkáspártban, de a környezetváltozás nem múlik el
nyomtalanul. A Munkáspárt sokat veszít azáltal, hogy a tőkés átalakulás
folyamán eltűnik a szövetkezeti parasztság. Az egykori agrárértelmiség
létszámban és befolyásban legyengül, alkalmazkodik a tőkés nagyüzemi
gazdálkodáshoz. A Munkáspárt káderállományában az idők folyamán
megritkulnak az agrárértelmiségiek, és a párt sok szavazatot veszít falun
is.

Ez azonban csak később lesz. A 90-es évek elején az agrárválság

katasztrófaként éri a magyar vidéket. A mezőgazdaság termelése 1990-
93 között 30 százalékkal csökkent. A 90-es években a magyar agrárium
az 1960-as évek szintjére esik vissza. Az Antall-kormány tudatosan veri
szét a mezőgazdaságot. Magyarország majd 2004-ben csatlakozik az
Európai Unióhoz, és az EU urai elvárják, hogy a magyar mezőgazdaság
a csatlakozás idejére már ne jelentsen konkurenciát a német, a francia
agrártermelőknek. A szövetkezetek szétverésével az Antall-kormány
felszámolja a szocialista tulajdonviszonyok és politikai erőközpont utolsó
bázisait is. Megnyílik az út a tőkés rend megszilárdítása, konszolidálása
előtt.

1991 májusában Thürmer Gyula több Békés megyei termelőszövetkezet

meghívására vidéki körútba kezd, ami aztán a párt folyamatos
gyakorlatának részévé válik. Érződik, hogy a parasztság fél a kárpótlási
törvény tragikus következményeitől, melyet az agrárvállalatok vezetőinek
elbocsátás-sorozata is tetéz. A Munkáspárt júliusban éles hangon
nemzetellenesnek, szövetkezet- és parasztellenesnek, gazdaságilag
károsnak ítéli a kárpótlási törvényt, amely “a második világháború előtti
Horthy-korszak elavult társadalmi, politikai és gazdasági viszonyainak
újjáélesztésére teremt alapokat.” A Munkáspárt támogatja a Társadalmi
Érdekegyeztető Tanács felhívását, hogy népszavazás döntsön erről.
Mint tudjuk, a hatalom soha sem engedi, hogy erről a rendkívül fontos
kérdésről a nép határozzon.

1992 januárjában a Gazdaságpolitikai Munkacsoport állást foglal az új

szövetkezeti törvényről. A kárpótlás igazi vesztesei a szövetkezetek lesznek
– állapítja meg a dokumentum. A Munkáspárt Nemzeti Agrártanácsot
javasol, melynek egyetlen feladata lenne a kor technikai és gazdasági
követelményeinek is megfelelő, széles társadalmi konszenzuson nyugvó
mezőgazdasági törvénycsomag előkészítése. Thürmer Gyula tévévitára
hívja ki a parlamenti pártok szakértőit a mezőgazdaság kérdéseiről. A
kihívásra senki nem válaszol.

Ez év júniusában sor kerül a Társadalmi Agrárparlament első országos

tanácskozására. A Munkáspárt, amelyet ugyan kiszorítanak, kinyilvánítja
támogatását. Júliusban állást foglal az agrárkutatások fontosságáról,
szorgalmazva annak állami finanszírozását.

A Munkáspárt 1993 januárjában elindítja egyik legsikeresebb akcióját,

a “Téli falusi esték”-et. A kampány fő témája a vidék élete és az
agrárgazdaság helyzete.

1993 augusztusában Dobróka János az agrárbizottság által kidolgozott

programot hét pontba foglalja össze: “Egy: a földtulajdon rendezése.
Kettő: a felgyülemlett fizetési feszültségek feloldása a hitelek
átütemezésével. Három: a szövetkezeti törvény kiegészítéseként
javasolt folyamatos leválás logikáját végérvényesen elvetni.
Négy: a mezőgazdaság állami támogatását napirendre tűzni. Öt:
élelmiszeriparunk jelenlegi privatizációját, külföldi kézbe juttatását
meg kell előzni. Hat: a permanensen szövetkezetellenes törvények
meghozatalát, a szövetkezetek elleni hangulatkeltést be kell fejezni. Hét:
régi piacaink visszaszerzését nem lehet megkerülni, a hazai termékek
védelmére sürgősen megoldást kell találni.”
A polgári demokrácia ellen, a polgári demokrácia mellett

A Munkáspárt az Antall-kormány idején tanulja meg, hogy miként lehet

kihasználni a polgári demokrácia adta lehetőségeket, és egyúttal küzdeni
is ellene. 1991-ben rendszeressé válnak a heti sajtótájékoztatók időszerű
politikai kérdésekről. A Munkáspárt jól használja ki azt a körülményt,
hogy ekkor még a sajtó nem szakadt teljesen két táborra, még nincsenek
olyan pártokhoz köthető televíziók, mint manapság a Nap TV, az ATV
vagy a Hír TV. A párt számos alkalommal bírálja a kormányt hibás
gazdaságpolitikájáért, illetve az átgondolt gazdaságpolitika hiányáért.

A Munkáspárt nem részese az államhatalomnak, de folyamatosan

jelen van a belpolitikában. A párt elnökét 1991 januárjában fogadja
Boross Péter belügyminiszter. Thürmer megkérdezi a minisztert: miért
gondolja, hogy a Munkáspárt szélsőséges? “Csak.” – hangzik a válasz. “A
kommunisták mindig szélsőségesek.” – mondja az az ember, akinek az
alkotmányos renden kellene őrködnie. A Thürmer–Boross találkozó ténye
nem kerüli el a közvélemény figyelmét, és erősíti a párt tekintélyét. Annál
is inkább, mivel a Munkáspárt olyan fontos ügyek mellett kardoskodik,
mint a közrend megszilárdítása, az önkényeskedés és az önbíráskodás
megakadályozása, az önkormányzatok megerősítése.

Az 1990 utáni magyar politikai rendszer a tőkésosztályok érdekeit

szolgálja. Akik kitalálták, minden olyan elemet bele építettek, ami a
tőkés érdekek érvényesítését megkönnyítik. Parlament van, de a nép
nem ellenőrizheti, és nem hivatja vissza képviselőit. Szólásszabadság
van, de a televízió, a sajtó nyilvánosságához csak azok jutnak hozzá,
akiknek hatalmuk vagy pénzük van.

1992-ben a rádió és televízió birtoklásáért vívott csata, a médiaháború

fordulóponthoz érkezik. Ez az MDF és az ellenzéki SZDSZ csatája, de nem
közömbös a Munkáspártnak sem. A polgári demokráciába se fér bele,
hogy a kormányzó párt mindent lenyeljen. A Munkáspárt ezért emel szót
a rádióelnök Gombár Csaba és a tévéelnök Hankiss Elemér elbocsátása,
a sajtószabadság korlátozása ellen.
Szeptember 24-e fontos nap a magyar politika-történetben. Az MSZP
és az SZDSZ szellemi hátterére támaszkodó Demokratikus Charta
utcára vonul a demokrácia védelmében. Az ügy tanulságos. A párt
dönthet úgy, hogy elmegy, de dönthet úgy is, hogy nem megy el. A
Munkáspárt végül részt vesz, de a szervezők kérésére csak inkognitóban,
jelszavak, zászlók, jelvények nélkül. A szónokok nyugodt lélekkel
szidják a kommunista örökséget, a közönség soraiban megütköző
megnyilvánulásokat lehet hallani Thürmer Gyula láttán. A Munkáspárt
Elnöksége az alábbi véleményen volt: “Az elnökség úgy vélte a
kongresszus szellemében, hogy nekünk vannak ugyan fenntartásaink a
Demokratikus Chartával kapcsolatban, elsősorban az állami tulajdonnal
és magával a tulajdon ügyével kapcsolatban, de a szándékot, hogy
Magyarországon demokráciára és a demokrácia erősítésére van szükség,
azt mindenféleképpen üdvözölnünk kell. …”

Thürmer Gyula ekkor írja meg – ahogyan a korabeli sajtó fogalmaz –

három levelét: Göncz Árpádnak, Antall Józsefnek, Szabad Györgynek.
A Munkáspárt szinte elsőként követel határozott lépéseket az
idegengyűlölet, a nacionalizmus, a szélsőjobboldali szervezetek ellen.
Király B. Izabella neve még ma is élő.

1992 decemberében a Munkáspárt létrehozza az Egyszerű Emberek

Fórumát. “Nyolcszázezer embert tettek az utcára. Milliókat
kényszerítettek szegénységbe. A családok felélték tartalékaikat.
Hovatovább nincs mit veszíteniük. Önhöz fordulunk! Rettegés és félelem
helyett közös cselekvést javaslunk! Közösen hozzuk létre az Egyszerű
Emberek Fórumát! Mondja el, írja meg nekünk gondját, problémáját!”
A felhívásra százával érkeznek a Munkáspárthoz a panaszos levelek. A
szervezet rendszeresen kapcsolatot tart a parlament civilirodájával,
hallatja hangját a napi politikai ügyeken. A mozgalom lelke és vezetője
Botta Melinda, aki civilben pedagógus.

A falu mellett a Munkáspárt másik erősségét a pedagógus-társadalom

jelenti. A Munkáspártban kezdettől fogva sok a pedagógus. Benkéné Kis
Valéria, a párt alelnöke egészségnevelő, Vasas Joachim, az elnökség tagja
tanár, iskolaigazgató. Később Kerekes Ágnes foglalkozik ezzel a témával,
aki az elnökség tagja is, és A Szabadság főszerkesztője. A munkában
kezdettől fogva részt vesz Hajdú József, kollégiumi igazgatóhelyettes. A
Munkáspárt 1991 szeptemberében indítja el a hagyományos országos
pedagógustanácskozásokat. A fórum kinyilvánítja aggodalmát az
iskolaügy egészét és a pedagógusokat érintő kérdések rendezetlensége,
az általános bizonytalanság, az anyagi ellátottság folyamatos romlása
miatt.

Szakszervezetek: együtt vagy külön?

A szocialista időszakban a szakszervezet nagyon széles jogokkal

rendelkezett. Beleszólása volt a vállalat gazdasági terveibe, a kollektív
szerződésekbe, amely egész vállalatok, sőt iparágak dolgozói számára
közös jogokat és közös védelmet biztosítottak. A szakszervezet szervezte
a dolgozók mindennapjait is, az üzemi étkeztetéstől kezdve a vállalati
üdültetésig. A rendszerváltás után gyakran vetették a szakszervezetek
szemére, hogy a tőkés viszonyok között nem tudnak harcolni. Honnan
is tudtak volna? A szocializmusban a dolgozók alapjogait az állam
garantálta, a szakszervezet ehhez csak segítséget nyújtott. Igaz, hogy sok
emberben a 80-as évek maradtak meg, amikor már Magyarországon is
jócskán voltak áremelések, megjelent a szegénység, és a szakszervezet
tétlenül állt.

A rendszerváltás után a polgári erők a szakszervezetek ellen indítottak

támadást. Kecsegtető volt az óriási szakszervezeti vagyon. Az egykori
balatoni üdülőkből így lettek magánszállodák, panziók. Politikailag
is érdekeltek voltak a szakszervezetek szétverésében, hiszen olyan
Magyarországot ígértek a nyugati tõkének, ahol a munkás nem sztrájkol
és nem tüntet minden nap magasabb bérért. Ehhez pedig meg kellett
gyengíteni a szakszervezeti mozgalmat.

A Munkáspárt kezdettől fogva a szakszervezetek mellett áll. A

szakszervezetek vezetése is elfogadja eleinte az együttműködés óvatos
keresését. Részben azért, mert valaha õk is munkások voltak, másrészt
keresik a helyüket a politikai palettán. A 90-es évek elején a baloldali
szakszervezeteket még nem nyeli le politikailag az MSZP, könnyebben
mozognak. Később, különösen a Horn-kormány idején az MSZOSZ vezetői
szocialista színekben ülnek a parlamentben és adják egyetértésüket a
Bokros-csomaghoz és más dolgozóellenes lépésekhez.

Az Antall-kormány idején azonban még szabadabb a pálya. 1991

februárjában a Vasas Szakszervezet és a Munkáspárt Paszternák László és
Thürmer Gyula vezette delegációi véleményt cserélnek időszerű politikai
kérdésekről, és szükségesnek tartják a két szervezet további rendszeres
konzultációját.

Két évvel később, 1993-ban a Munkáspárt támogatásáról biztosítja

a szakszervezeteket az üzemi tanácsi és társadalombiztosítási
választásokon. Tagjait az MSZOSZ támogatására szólítja fel. A gesztust
az MSZOSZ azóta sem viszonozta. A Munkáspárt mindezt annak ellenére
teszi, hogy a pártban vita van arról, hogy helyes-e az egészségügyi
és nyugdíjpénztárakat, és természetesen a bennük lévő pénzt a
szakszervezetek ellenőrzése alá vinni. A Munkáspárt álláspontja ebben
a kérdésen kikristályosodik: az egészségügy és a nyugdíjbiztosítás állami
feladat.

1992 június elején a Munkáspárt a munkahelyük megmentéséért

tüntető diósgyőri munkások mellé áll. A dolgozók gyászlobogót tűznek ki
a DIMAG nagyolvasztójára, mert úgy gondolják, meghalt a kohászkodás.

1992. november 24-e emlékezetes nap. Ezen a napon alakul meg

munkáspárti tagok kezdeményezésével az MSZOSZ-en belül a Baloldali
Munkásplatform. Első elnöke Kovács József, tekintélyes szakszervezeti
vezető. A Munkáspárt és a platform mindvégig együttműködik a
párt nagyobb akcióiban, így a parlamenti választásokon. A platform
utolsó vezetője Farkasné Bita Anna. Az MSZOSZ az új évezredet már
munkásplatform nélkül akarja kezdeni, így megszünteti az összes ilyen
szerveződést.
Korszerű párttá válni

A Munkáspárt, amely 1993 márciusa óta viseli e nevet. ebben az

időszakban tanulja a tőkés rendszer elleni harc módszereit. A párttagság
a tapasztalatait más időkben szerezte. A hatalomban mást jelentett a
politika. A Horthy-rendszer idején szerzett ismeretek se segítenek sokat,
mivel a kommunisták akkor illegalitásban voltak. A Munkáspárt úgy küzd
a kapitalizmus ellen, hogy közben megőrizte legalitását.

A Központi Bizottság 1992 februárjában így fogalmaz: “Cél, hogy a

Munkáspártot korszerű párttá formáljuk. Olyan erővé, amely képes
gyorsan eligazodni a változó helyzetben, képes gyorsan reagálni és
cselekedni. … Mindenekelőtt a megyei szervezetekkel össze fogva el kell
érni, hogy 1994-ig a háromezer önkormányzatból legalább kettőezerben
legyen pártszervezetünk, illetve párttagjainkkal legyünk jelen.” Ma már
tudjuk: a párt újjászerveződése után soha nem sikerült elérni a működő
kettőezer alapszervezetet. Ez a gond abból is eredt, hogy Budapesten
1990-ben 167 alapszervezet 7300 fővel működött, míg 1992-ben már
csak 158 alapszervezett 6549 fővel.

A Munkáspárt kezdettől fogva küzd az életkori összetétel problémájával.

1991-ben, két évvel a párt megalakulása után a tagság átlagéletkora
vidéken 59 év, Budapesten 62 év. Akkoriban az aktív dolgozók aránya 23
százalék. Igaz, e szám mögött fejlődés van, hiszen a kezdetekkor csak 12
százalék az aktívak aránya.

A párt taglétszámáról kezdettől fogva sok vita van. Az évek során

fegyelmezettebbé válik a tagnyilvántartás, háttérbe szorulnak
a presztízsszempontok. A korabeli megbízhatónak tekinthető
dokumentumok szerint 1994-ben a párt taglétszáma mintegy 21 ezer fő.

A fiatalok lassan megjelennek a párt körül. A Munkáspárt politikai

környezetében működik a Kommunista Ifjúsági Szövetség, az Ifjúsági
Tagozat. Ez utóbbiból válik ki 1990 őszén a FIKSZ (Fiatalok Közössége a
Szocializmusért).
A Munkáspárt alapszervezetei egyre jobban ismerik fel, hogy
“taggyűlés-centrikus pártéletről” át kell állítani a munka centrumát a
társadalmi-közéleti párttevékenységre. Már akkor felmerül a gondolat,
de csak később valósul meg: “A párt szervezeteinek felépítésében és
fejlesztésében meggondolandó az országgyűlési választókörzetekhez
idomuló átalakítása.”

Sokféle egyéb kísérlet történik. Bevezetik a pártoló tagság rendszerét,

ami inkább pótcselekvés, mert ez a forma soha nem hozott mérhető
támogatói kört. A párt számára minőségi változást hozott a teljes
körű telefaxos hálózat kialakítása. A forradalmi történelemi múltból
eredeződik, hogy Bödő László, Cserháti József és Tímár Ede a párt
sportegyesületének létrehozására kap megbízást.

A pártmunka belső tartalmának javítását szolgálta az információs rendszer

kialakításának követelménye. Tény, hogy az Országos Információs Iroda
létrehozása az informáltság hitelességét, a tájékoztatás időszerűségét
elősegítette. Vajda János személye ezt a folyamatot hosszú időre
meghatározta. Vajda János ekkor kerül közvetlen kapcsolatba a központi
pártmunkával, belőle válik később a párt egyik nagy tekintélynek örvendő
alelnöke.
X. fejezet
Harc a békéért
A Munkáspárt létének első pillanatától kezdve a béke ügye mellett
van, szavakban is, s ami sokkal, de sokkal nehezebb, tettekben is. A
magyar kommunisták 15 éves harcuk során a legegyértelműbben, a
leghatározottabban Jugoszlávia, ezen belül Szerbia népei mellett álltak
ki. Ez a fellépés széles körű visszhangot váltott ki, tekintélyt szerzett a
Munkáspártnak. De éppen ezért a harcos, elvi kiállásért támadták is a
pártot szinte minden irányból.

A Munkáspárt véleménye az, hogy Magyarországnak nem szabad rossz

viszonyban lennie a szomszédokkal, és nem szabad a nagyok háborúihoz
csatlakozni. A Munkáspárt Jugoszláviában azt az országot is látja, amely
– már átalakulva ugyan, de – a szocializmus megmaradt értékeit védi.
A Munkáspárt még egy ok miatt áll a jugoszláv és a szerb nép oldalára:
nem szabad megengedni, hogy a nagyhatalmak leigázzák a kis népeket.
Ma a szerbek, holnap talán a magyar.

A katolikus Európa határai

A 80-as évek végén, Tito halála után a jugoszláv társadalom szembekerült

a modernizálás problémájával: hatékonyabb gazdaság kell, az egymás
mellett élő népek viszonyának újragondolása, az ország új helyének
megtalálása a globalizálódó világban. A jugoszláv nép tragédiája az, hogy
nem kap lehetőséget e problémák önálló megoldására.

A 90-es évek elején az USA és a vezető tőkés országok hozzálátnak a tőkés

rendszerváltások végrehajtásához az akkori szocialista országokban.
Magyarországon és másutt ez a folyamat békés. Jugoszlávia esetében
a folyamat nem megy ilyen könnyen. Jugoszlávia nem hasonlít egyik
kelet-európai országhoz sem. Ez nem Oroszország, ahol a szó szoros
értelemben az embereknek nincs mit enniük, s elfogadják a polgári
rendszert a kenyér reményében. Nem hasonlít Magyarországra sem,
ahol az embereknek van mit enniük, de a politikai vezetés kiegyezik a
Nyugattal: önként felszámolják a szocializmus hatalmi intézményeit,
cserébe megőrizhetik gazdasági pozícióikat és teljesen a politikából sem
kell eltűnniük.

Jugoszlávia nagy kihívás a Nyugatnak. Jugoszlávia területe 1991-ben

238 ezer négyzetkilométer. Nagyobb, mint Görögország, majdnem
akkora, mint Olaszország. 23,5 milliós lakosságával Európa nagy országai
közé tartozik. De nem csak ez a kérdés. A jugoszláv hadsereg a térség
legnagyobb hadserege, képes ellenőrizni a balkáni folyamatokat.

Az események kezdetekor, 1989–90-ben Jugoszlávia még szocialista

ország. A Nyugat nem akar szocialista Jugoszláviát, hiszen a Szovjetunió
szétesése után átvehetné a legerősebb európai szocialista hatalom
szerepét. A Nyugat azonban erős Jugoszláviát sem akar, függetlenül
annak társadalmi rendjétől. A nyugati globalizáció, az új világrend
programjába nem fér bele egy engedetlen Jugoszlávia, amely a térség
legtapasztaltabb és legerősebb hadseregével rendelkezik, a gazdasága
komoly lehetőségeket ígér.

“A nyugati országok politikája jelentős mértékben felelős azért,

hogy a jugoszláviai polgárháború kirobbant és súlyos nemzetközi
feszültségtényezővé vált” – állapítja majd meg 1993 októberében a
Munkáspárt Központi Bizottsága. A Nyugat a nemzeti ellentétek szitását
választotta receptül, így törekszik az egységes Jugoszlávia szétzúzására.
1991-ben leválasztják a két legfejlettebb tagországot, Szlovéniát és
Horvátországot. A kettő együtt mintegy 77 ezer négyzetkilométer,
mintegy 7 millió lakossal.

A Nyugat sajátos vallási háborút is folytat. A Vatikán aktív

közreműködésével a két katolikus országot, Szlovéniát és Horvátországot
kiáltják ki függetlennek, szemben az ortodox keleti Szerbiával. Később,
mily furcsa, a kibővített NATO és a kibővített EU határai is lényegében a
katolikus Európa határai.

A háború első napjai

1991. szeptember közepén Thürmer Gyula vezetésével munkáspárti

delegáció látogat Olaszországba, a Kommunista Újjászületési Mozgalom
Pártjának meghívására. A magyar vendégek és olasz vendéglátóik
Armando Cossutta és Sergio Garavini, az olasz mozgalom akkori két
meghatározó tagja, éppen egy kedves római étteremben ebédelnek,
amikor folyamatosan csöngeni kezd Cossutta mobilja. A nyugati hatalmak
beavatkozással fenyegetik a belgrádi vezetést. A Munkáspárt ekkor
szembesül először a háború fenyegetésével. Az olasz és a magyar párt
egyetért abban, hogy a Jugoszláviában kialakult helyzetet Jugoszlávia
népeinek kell megoldaniuk.

A Nyugat háborút akar. Meg tudná akadályozni, ha nem ragaszkodna az

egyes tagországok függetlenségének elismeréséhez, de Genscher német
külügyminiszter azzal az üzenettel tér vissza Rómából, hogy a pápa is
hajthatatlan: lesz, ami lesz! Szlovénia egy pár ember halálával járó “kis
háborúval” válik függetlenné, Horvátországért azonban komoly háború
folyik 1991-ben. “Lehetett volna háború nélkül is, de Horvátország
ezt nem akarta. Úgy értékeltük, hogy csak háborúval vívhatjuk ki
Horvátország függetlenségét.” – mondja Franjo Tudjman horvát elnök
1991. május 21-én a zágrábi Jelacic téren.

A Munkáspárt bekapcsolódik az eseményekbe. Kalandornak minősíti

Antall József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter
Balkán-politikáját. Tudni kell, hogy a horvát hadsereg ekkor mintegy
200 ezer főből áll, nagy részük félkatonai egység, kevés fegyverzettel.
1991 folyamán a Vatikán Beirut közbeiktatásával kétmillió dollár
értékű fegyvert “ajándékoz” Tudjmannak. Az Antall-kormány a magyar
diplomácia történetében példátlan módon úgy dönt, hogy a horvátok
oldalán közvetlenül beavatkozik a háborúba. Tíz uszálynyi géppisztolyt
és hozzá való lőszert szállít a horvátoknak. A Munkáspárt tiltakozik, a
fegyverszállítási ügyet később ugyan vizsgálják, de elkenik.
A Horn-kormány 1994 után nem veszi elő, nem keresi az egyedülálló
botrány felelőseit.

“Kivágunk a szögesdrótból egy darabot!”

A Nyugat konkrét forgatókönyvet dolgoz ki. Úgy állítják be az

eseményeket, mintha a konfliktus, a háború a “demokratikus erők”, azaz
Szlovénia, Horvátország és a “diktatúra”, azaz Szerbia közötti zajlana.
A jugoszláv vezetőket előbb ortodox kommunistának, később elvakult
nacionalistának állítják be. A szerb népet, Szerbiát pedig kikiáltják az
egész balkáni tragédia fő bűnösének. “Ez a klasszikus hollywoodi recept,
vannak jó fiúk és rossz fiúk. A szerbek a rosszak” – írja David Bindner
neves amerikai publicista.

Szerbia a legnagyobb az egykori délszláv államok közül. De nem csak ez

szúrja a Nyugat szemét. A szerb nép sok évszázados története nem más,
mint önfeláldozó harc a külföldi megszállók ellen. A szerb nép a törökök
elleni harcban mindvégig megőrzi ortodox keleti hitét, nem tér át az
iszlámra, ahogyan például ez Boszniában történik.

(Nem fekszik le a hódítóknak, ahogyan a horvátok teszik Ausztria

esetében. Szerbia Hitlernek sem adja meg magát, nem áll az oldalára,
mint Horvátország, hanem küzd. Titó Jugoszláviája az egyetlen a későbbi
szocialista országok közül, amely nemet mer mondani Sztálinnak is:
szocializmus igen, de szovjet beavatkozás nem!

A Nyugat embargó alá veszi Szerbiát. 1991. szeptember 25-tõl 1584

napig teljes embargó van, senki sem kereskedhet Szerbiával, nincsenek
politikai, kulturális kapcsolatok, nincsenek repülőjáratok. 1992 nyarára
már hiányzott a szükséges gyógyszerek fele. 1993 telére a belgrádi
gyerekek fele már éhezett. Az óvodák 76 százalékában húst már egyáltalán
nem kaptak a gyerekek. 1993 decemberében az iskolák zömében
leállították a fűtést. A benzinkutak üresen álltak. 600 ezer menekült
érkezik Szerbiába és Montenegróba azokról a területekről, amelyeket a
horvátok megtisztítanak. Nem sokkal később a horvát vezetés büszkén
jelenti be: Horvátország tiszta horvát.

1991-ben Thürmer Gyula az egyik utolsó Malév-járattal érkezik Belgrádba.

A Munkáspárt kiépíti kapcsolatait a jugoszláv kommunistákkal és velük
párhuzamosan Szerbia Szocialista Pártjával. A Munkáspárt vezetője
egyre gyakoribb vendég lesz Belgrádban. Az együttműködés eleinte nem
megy könnyen. A szocializmus idején nem volt jó az egykori MSZMP
és a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének viszonya. A Munkáspárt
egyértelmű kiállása a jugoszláv baloldal és a jugoszláv nép mellett
azonban gyorsan átalakítja ezt a viszonyt.

A harc sok irányban folyik, annak mértékében, ahogyan Magyarország

egyre mélyebben kerül a háborúba. 1993. február végén a Munkáspárt
elnöksége nyílt levélben fordul Antall József miniszterelnökhöz az
AWACS gépek magyarországi átengedése ügyében. “A Munkáspárt
véleménye szerint az amerikai kormány akciója katonai jellegű,
semmi köze Jugoszlávia szenvedő népeinek megsegítéséhez. Az akció
nyilvánvaló célja, hogy az amerikai légierő a háború új szakaszát készítse
elő. Ha a magyar kormány engedélyezi az amerikai katonai repülőgépek
átrepülését, úgy Magyarország egy szomszédos országot érintő katonai
akció közvetlen részesévé válik.”

A helyzet egyre rosszabbodik. Magyarország és Szerbia között ekkor már

nincs politikai érintkezés. A belgrádi nagykövetséget is ügyvivői szintre
csökkentik. A Munkáspárt vezetése ekkor úgy dönt, hogy Thürmer
Gyula átmegy az ostrom alá vont országba. Bátor csapat kíséri, köztük
Kalapos Mária, a KB tagja, aki még sokszor mutat példát tisztességből
és bátorságból. De ott van Botta Melinda is. 1993. május 19–20-án a
Munkáspárt küldöttsége látogatást tesz Szerbiában négy ottani párt
meghívására. A látogatás jelszava: “Kivágunk a szögesdrótból egy
darabot!” A Munkáspárt a kapcsolattartás példaadásával sürgeti a
Jugoszlávia elleni embargóból való magyar kilépést. A magyar sajtó
hazaárulással vádolja Thürmert.

A harc nem merülhet ki látogatásokban. Itt az ideje az utcai küzdelemnek.

1995. július 17-én a Munkáspárt először szervez utcai béketüntetést.
A budapesti szervezet békedemonstrációt tart a Jugoszláv Szövetségi
Köztársaság nagykövetsége előtt. Az átadott levél kimondja: Nem
Jugoszlávia népei akarták az öldöklést, az értelmetlen pusztítást. A
felelősek a nemzetközi tőke erői, a nyugati világ vezető hatalmai, amelyek
a világ újrafelosztására törekednek.
Mira Markovics és Göncz Árpád reggelije

Néhány nappal később a Jugoszláv Baloldali Tömörülés (JUL) 24 külföldi

párt részvételével nemzetközi tanácskozást szervez Belgrádban. A
Munkáspártot Thürmer Gyula képviseli. Mi nem vagyunk balkáni ország,
de létérdekünk a balkáni béke, s ezért készek vagyunk mindent megtenni.
Az elnök javasolja, hogy a tanácskozás néma felállással emlékezzen
azokra a szerb és más nemzetiségű emberekre, akik már soha nem
térnek haza. A Munkáspárt ettől a perctől kezdve a legismertebb és
legmegbecsültebb külföldi párttá válik a szerb közvéleményben.

1995. július 21-én este a Hotel Jugoslavia éttermében megcsörren

Dojcilo Maslovarics, a szerb kormány külügyi titkárának, későbbi vatikáni
jugoszláv követ személyi hívója: “Bice sastanak. Mira.” Magyarul: Lesz
találkozó. Mira.” Mira nem más, mint a Jugoszláv Egyesült Baloldal
elnöke, mellesleg Milosevics elnök felesége. Másnap, 1995. július 22-én
a Munkáspárt elnöke először találkozik Milosevics elnökkel. Van miről
beszélni. A Szerbia elleni háború érik, a Munkáspárt mindent megtesz
ennek megakadályozásáért.

Thürmer Gyula közvetítő szerepet vállal. A magyar nép érdeke is, hogy
a szerb és a magyar vezetés között létrejöjjön a párbeszéd, hiszen a
háború közeledik, és ennek Magyarország is áldozatává válhat. Horn
Gyula és Kovács László külügyminiszter hallani sem akar magyar–szerb
találkozóról. A Munkáspárt elnöke Göncz Árpád köztársasági elnökhöz
fordul, aki eleinte nemet mond. “A külügy nem engedné” – teszi hozzá.
A Munkáspárt kész helyzet elé állítja a magyar politikai elitet: meghívja
Budapestre Mira Markovics asszonyt, a Jugoszláv Baloldali Egyesülés
elnökét, aki egyben a szerb elnök, Szlobodan Milosevics felesége.
Thürmer azt kérdi Göncz Árpádtól: “Elnök Úr! Mit szólnál, ha feleséged
Belgrádba menne, és nem fogadná Milosevics?” Göncz átlátja a helyzet
komolyságát. Megegyeznek: hivatalos találkozó nincs, tévéfelvétel
nincs, de szívesen látja Markovics asszonyt reggelire, és az esemény
bejelenthető a világsajtónak.

Október 2–3-án a Munkáspárt meghívására Mira Markovics elnök asszony

vezetésével valóban hazánkba látogat a Jugoszláv Baloldali Egyesülés
(JUL) delegációja, amely aktívagyűlésen találkozik a Munkáspárt tagjaival
is. Göncz Árpád fogadja Markovics asszonyt. Létrejön a magyar és a
szerb vezetés közötti közvetlen kapcsolat. Ami a Munkáspárttól függött,
megtette, a többi a nagypolitika dolga. A szerb közvélemény üzenetet
kap Budapestről, hogy a magyar társadalom nem akar háborút, és
vannak politikai erők, amelyek ezt el akarják kerülni.

Háborúban vagyunk!

1998 őszétől rohanunk a háborúba. A Munkáspárt is felgyorsítja

munkáját. 1998. október 12-én a Munkáspárt elnöksége nyílt levelet
intéz a parlament képviselőihez, ne bocsássák a NATO rendelkezésére
Magyarország légterét a Jugoszlávia elleni légitámadáshoz. November
24-én a Munkáspárt elnöksége és a budapesti kob találkozóra hívja az
érdeklődőket a jugoszláviai helyzetről. A kérdésekre az előadó Goran
Latinovics, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Főbizottságának elnöke
válaszol.

A háborút nem sikerül elkerülni. 1999. március 12-én Magyarország belép

a NATO-ba, és két hét múlva Magyarország a NATO teljes jogú tagjaként
hadat visel Jugoszlávia ellen. Megindulnak a bombázók Belgrád, Újvidék,
Csacsak, Szabadka és más városok ellen.

A Munkáspárt harcba indul Budapest utcáin. Szombatonként rendszeres

megmozdulást tart a Vörösmarty téren a háború ellen, a békéért.
Aláírásgyűjtés is indul annak érdekében, hogy Magyarország területéről
ne induljon szárazföldi akció Jugoszlávia ellen. Március végén az egész
Központi Bizottság az amerikai nagykövetség elé vonul és tiltakozik a
jugoszláviai bombázások ellen. A megmozdulások később is folytatódnak.

A Munkáspárt gyakorlatilag egyedül van. A médiahangulatot meghatározó

magyar értelmiség nem csak, hogy nem ítéli el a háborút, de ünnepli
is. A magyar értelmiséget korlátolt szerbellenes magatartásából még az
sem mozdítja ki, hogy az amerikai repülők már magyarlakta vajdasági
területeket pusztítanak, és a háború néhány kilométerre folyik hazánk
határától. Az egyetlen józan hang az elvakult kórusban Konrád György,
aki ugyan nem szereti a kommunistákat, de elutasítja a Szerbia elleni
háborút.

A háborúhoz való viszony választóvíz. A Munkáspárt vezetése elszánja

magát arra, amire egyetlen magyar politikai erő sem. A hadat viselő
NATO-országból, Magyarországról küldöttséget küld Belgrádba.

1999. április 8-án Thürmer Gyula elnök és Vajda János alelnök Belgrádba
utazik. “Az ott az újvidéki hadtest felvonulási területe. Láthatja, ha a
magyar hadsereg megtámadja Jugoszláviát, sok jugoszláv katona fog
elesni. De sok magyar katona is elesik. Mi nem akarunk háborút” –
mondja Szlobodan Milosevics a Munkáspárt elnökének 1999 áprilisában,
Belgrádban. Amire Milosevics rámutatott, egy óriási térkép volt. A vak is
láthatta: ha a NATO rászánja magát a szárazföldi háborúra, a Szeged–
Röszke–Szabadka–Újvidék vonal a legkedvezőbb felvonulási terület.
Thürmer Gyula továbbítja a szerb vezetés üzenetét a magyar vezetésnek.
A NATO-gépek bombázták Újvidéket, Szabadkát, de a szárazföldi
támadásra, bár tervezték a NATO vezérkarában, nem került sor.

A munkáspárti küldöttség délután Újvidékre utazik. A vajdasági kormány

tagjaival együtt mennek ki a Duna-hídhoz, hogy – követve a belgrádi
hazafiak példáját – az újvidéki emberekkel együtt élő pajzsként védjék
az egyetlen, akkor még ép hidat. Thürmer Gyula a sokezres tömeg
előtt beszédet mond, szerbül is, magyarul is. A tömeg megérti, hogy
Magyarországon sokan vannak olyanok, akik nem akarnak háborút.
A küldöttség éppenhogy átér a röszkei határállomáson, amikor az
országútra hullanak az aznapra szánt NATO-bombák.

A nemzetközi baloldal meghasonlása

A helyszín Nicosia, Ciprus fővárosa. Időpont 1999. április 21–22. Az

európai kommunista pártok első számú vezetői találkoznak. 1969 óta ilyen
nem volt, és mint rövidesen kiderül, sokáig nem is lesz. Nincs mindenki
ott, de mégis sokan vannak. Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja
és az Agrárpárt Oroszországból, az AKEL Ciprusról, a Bolgár Szocialista
Párt, a Demokratikus Szocializmus Pártja Németországból, az Egyesült
Baloldal Spanyolországból, a Görög Kommunista Párt, Kommunista
Újjáalakítás Pártja és az Olasz Kommunisták Pártja Olaszországból, a
Munkáspárt Magyarországról, az Osztrák Kommunista Párt, az Örmény
Kommunista Párt, a Portugál Kommunista Párt, a Spanyol Kommunista
Párt, a Szünaszpiszmosz (Görögország) és Szlovákia Kommunista Pártja.

Nincs jelen a Francia Kommunista Párt. Ez az ő felelősségük. Az FKP

ekkor a szocialistákkal kötött koalíció keretében kormányon van
Franciaországban. A francia kormány pedig úgy dönt, hogy bombázókat
küldenek Jugoszlávia ellen. A francia kommunisták nem lépnek ki a
kormányból, hűek maradnak a szocialistákhoz. Akkor még nem tudják,
hogy ezért drága árat fizetnek. Az egykor 20 százalékot is elérő FKP a
következő választáson alig éri el az 5 százalékot.

Senkit nem hívnak meg Jugoszláviából. Ez pedig a szervezők felelőssége.

Gennagyij Zjuganov és Thürmer Gyula is szóvá teszi: miért nincsenek itt
azok, akikkel szolidaritást vállalunk?

A tanácskozás első napja rendben zajlik. A második nap reggelen

érkezik meg Gregor Gysi, a német PDS vezetője, és közli: csak olyan
dokumentumot fogadnak el, amely elítéli Milosevicset. Arra buzdítja
az európai kommunista vezetőket, hogy helyezkedjenek a liberális
burzsoázia álláspontjára, ítéljék el az agresszort is, az áldozatot is.
Kitör a botrány. A görögök közlik, hogy ilyen dokumentumot nem írnak
alá. Csatlakoznak a portugálok is. Az oroszok nem rejtik véka alá a
véleményüket: a német javaslat közönséges árulás. A németek győzködik
a többieket, hogy a német közvélemény megnyerése szempontjából ez
feltétlenül kell nekik. A ciprusiak közvetíteni próbálnak. A Munkáspárt
a görög, portugál, orosz, szlovák oldalra áll: ha a PDS nem enged, a
küldöttségek haza utaznak, a felelősség a németeké. A kompromisszum
megszületik, bár nagyon gyenge: “Az európai baloldali pártok találkozója
e dokumentumot egyhangúlag fogadta el, annak ellenére, hogy a részt
vevő pártok eltérő értékeléseket fogalmaztak meg a jugoszláv kormány
koszovói politikájáról.”
A pozitívum az, hogy a pártok elítélik az USA és a NATO támadását és
bombázását Jugoszlávia ellen, és követelik azonnali leállításukat. Elítélik
az USA és a NATO azon szándékát, hogy szárazföldi csapatokat vessen
be a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen. Az európai baloldali pártok
találkozója a részvevők teljes szolidaritásáról és támogatásáról biztosítja
Jugoszlávia sokat szenvedett népét.

A háború után, a rendszerváltás előtt

A NATO 78 napig bombázza Jugoszláviát. A háború véget ér, de a Nyugat

nem adja fel szándékát a rendszerváltásra. A jugoszláv ellenzék mellé áll,
pénzzel, technikával. A hivatalos Budapest ismét belemélyül a mocsárba.
Engedélyezik az amerikai kormánynak, hogy Montgomery nagykövet
vezetésével Budapesten álljon fel az a stáb, melyeknek feladata a tőkés
rendszerváltás megszervezése, az ellenzék mozgósítása.

A Munkáspárt a leghatározottabban elítéli az Orbán-kormány e lépését,

és a maga módján válaszol. 1999 júliusában a Munkáspárt két fiatal
aktivistája, Szigeti Boglárka és ifj. Kollát Pál jugoszláviai nemzetközi
táborozáson vesz részt, több mint húsz ország fiataljai között.

***

A háború kezdete után egy évvel a Munkáspárt így összegezte a békéért

folytatott első igazi harcát: “Jugoszlávia népe volt az első európai
áldozata az új NATO-stratégiának, az imperialista világrend erőszakos
elterjesztésének. A szerb nép példát mutatott a világnak bátorságból.
Legyőzte a világ legerősebb katonai szövetségét, legyőzte katonailag,
politikailag, emberileg. A háború Európa népei, így ellenünk, a magyar
nép ellen is folyt. Mi, a Munkáspárt mindent megtettünk azért, hogy
Magyarország ne legyen részese a Jugoszlávia elleni háborúnak.
Őszintén fájlaljuk, hogy a bombázásokat nem sikerült megakadályozni.
Meggyőződésünk azonban, hogy munkánk nem volt haszontalan. A
társadalmi ellenállásnak is szerepe volt abban, hogy magyar területről
nem indult szárazföldi háború Jugoszlávia ellen.”
XI. fejezet
Küzdelem a NATO ellen
Ha más nem, akkor a munkáspárti népszavazási kezdeményezés
parlamenti elutasítása után Thürmer Gyula Népszavában 1996. január
2-án megjelenő cikkének címe (A romantikus demokrácia halála) is
jelzi, hogy ezt a küzdelmet a Munkáspárt szinte romantikus hittel,
kissé naivan vívta. Ahhoz a párt tagsága már hozzászokott, hogy a
múlt összes bűneinek terhét a vállán viszi; hogy a mindenkori hatalom
a médiával karöltve mindent megtesz a párt elszigeteléséért; hogy
a párt minden kezdeményezését “populista demagógiának” vagy
“történelmi anakronizmusnak” bélyegzik; hogy a párt politikáját,
elveit “leszélsőbalosozzák”. De abban romantikusan hitt, hogy az új
rend képviselői a saját intézményeiket feltétlenül tiszteletben tartják,
főképpen, ha erre a saját kezdeményezésük alapján alkotott törvény –
a népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló – feketén-fehéren
kötelezi őket.

A párt szinte boldog volt, hogy az adott elnyomott helyzetében is,

összefogott, szívós munka eredményeképpen “meg tudja fogni” a
törvényhozókat, akik most az egyszer, a saját törvényük által rájuk rótt
kötelezettség alapján kénytelenek lesznek meghajolni a Munkáspárt
követelése előtt.

Egy pillanatra elakad a párt elnökségi tagjainak lélegzete, amikor a 65

éves születésnapján (1995 augusztusában) köszöntött Grósz Károly teljes
nyugalommal, nemes egyszerűséggel kijelenti: “úgysem fogják kiírni a
népszavazást, de persze küzdjetek csak, helyesen teszitek…” Akkor azt
hittük, a visszavonult öreg már ilyen szkeptikus… Aztán – körülbelül
ugyanilyen nemes egyszerűséggel söpri le a parlament a törvénynek
mindenben megfelelő népszavazási kezdeményezést.

A NATO-ügy előtörténetéről

Az Antall-kormány programja – milyen furcsán hangzik ez ma –

Magyarország semlegességéről beszélt, bár igen óvatosan. Antall
természetesen a valóságban mindig is NATO-tag akart lenni, de ezt
nem merték azonnal meghirdetni. Először is 1991. június 18-áig szovjet
csapatok állomásoztak az országban. Másodszor 1991. április 1-jéig
létezett a VSZ katonai szervezete, és július 1-jéig maga a VSZ is.

Horn Gyula, a Magyar Szocialista Párt elnöke minden magyar politikust

leelőzve javasolta, hogy Magyarországnak be kell lépnie a NATO-
ba. Ebből némi vita is támadt Antall József akkori miniszterelnökkel,
aki nem szerette, ha a számára kedves ötleteket másvalaki próbálja
megjátszani. Igazából az embereknek sem tetszett a horni elképzelés,
ezért nem véletlen, hogy az MSZP választási programja már árnyaltabban
fogalmazott: “Szükség van Magyarország és a NATO kapcsolatainak
további építésére, de az ország biztonságának nem a NATO-tagság az
egyetlen lehetséges garanciája.” A fogalmazás némileg változott, a
lényeg azonban maradt. “Az MSZP nem ellenzi a magyar NATO-tagságot,
igaz, az ügyet népszavazásra akarja vinni” – írta Thürmer Gyula a Nem
kell NATO című könyvében (1995. július).

A Munkáspárt volt az egyetlen következetes párt a NATO-tagság

elutasításában. Kezdettől fogva ellenzi hazánk belépését a NATO-ba, és
ellenzi az olyan felemás, de erre vezető lépéseket, mint az amerikaiak
békepartnerség ötlete. A párt 1994-es választási programja világosan
kimondja: “A Munkáspárt szükségesnek tartja, hogy az Alkotmány
mondja ki: Magyarország semleges ország, nem kíván sem a NATO, sem
más katonai szövetség tagja lenni.”

A Munkáspárt ennél többet is mondott: “Az Alkotmány ugyancsak

rögzítse: tilos magyar katonai alakulatokat külföldre vinni, s Magyarország
területén sem tartózkodhatnak idegen katonák.” Ez a követelés
rendkívül fontos, amit nagyon jól mutat, hogy a magyar légtérben
ekkoriban folyamatosan köröznek a NATO felderítő gépei, a magyar légi
irányítási központokban pedig NATO-katonák is teljesítenek szolgálatot.
Mindez egy parlamenti döntés alapján történik, amit a szocialista párt
is megszavaz. Gyakorlatilag a magyar légteret átadják a NATO-nak,
megszűnik légi határunk sérthetetlensége.
Kertek alatt a NATO

De lássuk a népszavazásért vívott munkáspárti küzdelem eseményeit. A

nyilvánosság előtt először nem is a Munkáspárt valamely vezetője vagy
tagja, hanem egy kívülálló, a Nap Tv tudósítója veti fel a gondolatot a
Munkáspárt sajtótájékoztatóján, melyet Kertek alatt a NATO-ba címmel
Thürmer Gyula tartott 1995. február 25-én. A Munkáspárt szerint a NATO-
tagság elérése nem hazánk biztonságát, hanem a tőkés rendszerváltás
nemzetközi garanciáit kívánja megteremteni. Felhívja a figyelmet
arra is, hogy a Honvédelmi Minisztérium számos olyan megállapodást
kötött már külföldi államokkal, amelyet “elfelejtettek” a parlamentben
elfogadtatni. Az ötlet egyébként azonnal termékeny talajra hull.

Március 23-án cikksorozat indul A Szabadságban Gondolatok a magyar

semlegességről címmel, Bányász Rezső nyugalmazott nagykövet írásában,
11 részben; június 29-én újabb cikksorozat indul A Munkáspárt a NATO-
tagság ellen, a semlegesség mellett címmel; a Munkáspárt egyidejűleg
13 pontba foglalja érveit a NATO-tagság ellen.

Thürmer Gyula ekkor már írja Nem kell NATO című könyvét. Az
aláírásgyűjtés meghirdetésére július 13-án kerül sor, Népszavazást –
most! címmel; augusztus 12-ére, az aláírásgyűjtő-lapok kiosztásának
napjára megjelenik a könyv is, és a párt hagyományos augusztus 20-ai
ünnepségén megkezdődik az aláírások gyűjtése. A könyvet a jugoszláv
Borba című napilap (főszerkesztője Zsivorad Gyorgyevics) nemsokára
cikksorozatban szintén közzéteszi. Később egy Magyarországot ábrázoló,
kék színű jelvény is készül, amit mind a mai napig sokan hordanak, a
semlegesség eszméjét hirdetve.

Ugyancsak augusztus 20-án mutatkozik be a Semleges Magyarországért

Alapítvány, amely kuratóriumának elnöke dr. Bányász Rezső nyugalmazott
nagykövet, a Grósz-kormány szóvivője – aki más módon addig is részt vett
a civil baloldali mozgalomban. A Munkáspárt tagsága örömmel fogadja
a párt közösségében aktivizálódó ismert politikust, aki él is a múltjából
és az aktuális helyzetből adódó lehetőségekkel. Számos munkáspárti
rendezvényre meghívják a párt szervezetei, számos civil fórumon is részt
vesz és felszólal – sehonnan nem zárják ki, sehol nem cáfolják érveit.

Más ismert, független személyiségek is felsorakoznak a NATO-tagság

elleni kampányban – élénken elhatárolva magukat a mozgalom fő
erejének számító Munkáspárttól; de civil szervezetek által meghirdetett
fórumokon nem ágálnak a Munkáspárt meghatározó jelenléte ellen. Ez
idő tájt a Munkáspárt valóban hiszi, hogy hagyományos szavazóbázisánál
jóval szélesebb réteget mozgósít. Igaz, a MIÉP is meghirdeti NATO-
ellenességét – bár egészen más okokból: nem a háborús veszélyek, hanem
az idegen befolyás ellen küzd. A függetlenek részvételének köszönhető,
hogy a NATO-ellenességet nem lehet pusztán “a két szélsőség egymásra
találásaként” elintézni. Ehelyett a politikai elit arra játszik, hogy nem
hagyják az érveket és az ellenérveket közös fórumon ütközni.

A Munkáspárt több személyt is megcéloz (Keleti György honvédelmi

minisztert, Mécs Imre országgyűlési honvédelmi bizottsági elnököt,
Kovács László külügyminisztert) – egyikük sem ül le Thürmer Gyulával
vitatkozni. Keleti György “szakértői vitát” javasol – Thürmer Gyula válaszul
megüzeni a sajtó által (persze nem írják meg), hogy ő szakértőnek tekinti
magát; ha Keleti György nem tekinti magát szakértőnek, küldjön valaki
mást maga helyett, de előtte mondjon le… Mécs Imre vállalja a vitát,
de az időpontok sosem felelnek meg; Kovács László pedig nem válaszol.
A jobboldali újságíró, Franka Tibor vállalja a Hadtörténeti Múzeumba
meghirdetett Thürmer– Mécs vita (1996. április 18.) vezetését, de a
Honvédelmi Bizottság elnökét csak egy üres szék szimbolizálja. Juszt
László több nyilvános vitát is rendez Nyitott száj című élő televíziós
műsorában, Thürmer Gyulát is meghívja, a kormány képviselőit is – de
szintén nem egyszerre. Jellemző a szocialista–liberális magatartásra az a
trükk, hogy a Manfred Wörner Alapítvány által rendezett, NATO-Expressz
nevű utazásra (1996. május 31.) bezzeg meghívják a Munkáspárt elnökét,
amely rendezvény meghirdetett célja nem az érdemi vita, hanem a
csatlakozás népszerűsítése. Ide a Munkáspárt csak megfigyelőket küld,
Zinner György szóvivő vezetésével, de Mécs Imre nem mulasztja el
a fülébe súgni, hogy: “Nos? Thürmer Gyulának most itt lett volna az
alkalom!”
Harc az aláírásokért

Ekkor még százezer aláírás szükséges egy ügydöntő népszavazás kötelező

kiíratásához, amennyiben a népszavazásra szánt kérdés nem ütközik
a költségvetésbe és érvényes nemzetközi szerződésekbe. Korábbi
népszavazási kezdeményezéseket már elutasított az Alkotmánybíróság
a fenti indokokra hivatkozva. A munkáspárti kezdeményezés ezen
kikötéseknek is megfelelt, hacsak nem titkos megállapodásokba és
ilyenek alapján elkölteni tervezett pénzek ügyeibe ütközött – ami persze
elképzelhető, hivatkozni azonban ilyenekre nem lehet.

A párt óriási erőfeszítéseket tesz. Az aláírásgyűjtés 1995. augusztus

20-án kezdődik, és október 20-ra kell befejezni. Augusztus 28-án
még csak 22 447 aláírás van a központban, szeptember 4-re 42 286.
Szeptember 11-re egy kicsit felmegy a szám, de még mindig kevés: 60
845. Drámai napok. A párt elnöke a Központi Bizottság ülésén újabb
erőfeszítésekre kéri a pártot. A párt megérti, hogy a rendkívüli feladat
rendkívüli erőfeszítéseket igényel. Szeptember 18-ra 80 565 aláírás van
a központban.

Egymás után következnek a NATO-ellenes nagygyűlések: Budapesten

a Láng Művelődési Házban, Dunaszentbenedeken, Mezõkovácsházán,
Szegeden, Debrecenben, Nyíregyházán, Szekszárdon, Szolnokon,
Zalaegerszegen, és még szerte az országban.

A Munkáspárt formálisan 180 ezer aláírást gyűjt össze; a gyűjtőíveket a

pártapparátus akkurátusan sorba rakja a teleírt gyűjtőívektől a csak egy-
két aláírást tartalmazó gyűjtőívekig, ezután az íveket megsorszámozza,
ezresével kötegelve, a kötegeket csomagolópapírba csomagolja,
felcímkézi, nemzetiszín szalaggal átkötözi. Thürmer Gyula elégedetten
pecsételgeti végig a csomagok címkéit és ragasztásait; aztán megindul
az ünnepélyes átadási menet a Parlamentbe, egyenesen Kóródi Mária
országgyűlési alelnök irodájába, a sajtósok élénk vakuzása közepette. Az
alelnök asszony kényszeredett mosollyal átveszi a rakományt (bónuszként
Thürmer Gyula Nem kell NATO című könyvét is), s szép halkan elsuttogja,
hogy amennyiben a hitelesítés próbáját kiállja a dokumentumtömeg,
akkor a parlament ki fogja írni a népszavazást. Bár a mindaddig
példátlanul gondos átadás már előrevetítette a “baljós árnyakat”, hogy
hamarosan ki kell találni valami kibúvót.

A munkáspárti élvezet még egy fórumig kitartott: jó volt látni az Országos

Választási Bizottság tagjainak leplezetlen zavarát november 21-én
azon az értekezleten, ahol a Munkáspárt delegációjának jelenlétében
meghallgatják és elfogadják az aláírások hitelességét vizsgáló bizottság
jelentését. Érdekes kis epizódja volt az eseménynek, hogy a matematikai
statisztika szabályai szerint elvégzett mintavételes hitelességvizsgálatnak
a beszámolóját az OVB tagjai matematikai szempontból nem értik:
hogyhogy nem lett végignézve az összes aláírás, és hogyhogy “a hiteles
aláírások száma 144 plusz-mínusz 2 ezer”? A hozzáértők ott elmondták
(elmagyarázni is megkísérelték), hogy ez teljesen tudományos eljárás,
és a matematikailag pontos válasz az, hogy “az aláírások száma 99
százalékos valószínűséggel 142 és 146 ezer közé esik”, de a bizottságot ez
nem nyugtatta meg. Ezért a jelentést azzal az átszövegezéssel fogadták
el, hogy “a mintavételes vizsgálat alapján a hiteles aláírások száma
legalább 142 ezer, de amennyiben csak kevesebbel haladná meg a 100
ezret, akkor teljes vizsgálatra is sor került volna”.

A romantikus demokrácia halála

Most már a parlamenten volt a sor. A parlament elé úgy kerül a határozati
javaslat, hogy nem ügydöntő, csak véleménynyilvánító népszavazás
kiírása ugyan lehetséges volna, de nem időszerű, mert ebben a
kérdésben a Magyar Köztársaság jelenleg nincs döntési helyzetben. Az
előterjesztett javaslaton – amely alapján a parlamentnek nincs módja
ügydöntő népszavazás lehetőségéről vitatkozni – még a polgári sajtó is
megütközik. Egy érdekes epizód ekkor is lezajlik: a munkáspárti parlamenti
tudósítónak senki nem meri odaadni a parlament elé kerülő határozati
javaslatot, amit előző napon minden más sajtóorgánum megkapott.
Addig küldözgetik a tudósítót egyik szobából a másikba azzal, hogy
“itt nem, de talán ott tudnak adni belőle”, amíg az illetékességet végre
magára vállaló parlamenti dolgozó kiborul: ő nem ad ki semmit, amíg
nem részesül veszélyességi pótlékban! Néhány nap múlva Kóródi Mária
alelnök sajtótájékoztatóján a munkáspárti tudósító kérdésére kiderül: a
parlamenti képviselők a határozati javaslat vitájakor, megszavazásakor
nem feltétlenül lesznek az érvényes népszavazási törvény ismeretének
birtokában, háttéranyagokat a parlamenti iroda nem osztogat a
képviselőknek.

A parlamenti vitára december 18-án kerül sor, melyre Thürmer Gyula is

meghívást kap (ez persze csak annyit jelent, hogy jelen lehet). A plenáris
ülés előtti Parlamenti Napló című tévéműsorban vitatkozik Thürmer
Gyula, Keleti György és Hack Péter alkotmányügyi bizottsági elnök
(válaszolnak a nézők telefonon feltett kérdéseire). A parlamenti vitában
a felszólalásra jelentkező képviselők ismeretlen okból visszalépnek. A
határozat egyébként tartalmaz egy ígéretet, miszerint amikor eljön az
ideje, majd megtartják a népszavazást. Ez viszont két év múlva már nem
a Munkáspárt népszavazása lesz. Ezt akkor még nem tudjuk, akkor még
csak kételkedünk az ígéretben.

A szavazás másnap hozzávetőleg harminc másodperces napirend

– a javaslatot túlnyomó többségben megszavazzák, mindössze 14-
en szavaznak másképpen. A Munkáspárt a közeli napokban levélben
köszöni meg mind a 14 képviselőnek, hogy legalább ennyiben kiállt a
demokrácia, a törvényesség mellett. (A szavazás napjára is meghívást kap
a Munkáspárt képviselője – ekkor derül ki, hogy az ülésteremben nem
lehet fényképezni, csak az erkélyről. A munkáspárti alkalmi vendégeket
kísérő Parnó László, az országgyűlési iroda vezetője – aki már előző nap
is nagy tisztelettel fogott kezet Thürmer Gyulával – készséggel szolgálja
ki a vendégeket egy-egy parlamenti háttéranyaggal is.)

1996. január 2-ai számában a Népszava közli Thürmer Gyula A romantikus

demokrácia halála című cikkét. A népszavazási kezdeményezés elutasítása
nem kevesebbet jelent, mint hogy “a rendszerváltás után alig hat évvel
az új rendszer olyannyira nem érzi magát biztonságban, hogy még saját
elveit is hajlandó felrúgni”.

Januárban Alkotmánybírósághoz fordul a Munkáspárt az Országgyűlés

törvénysértő határozata ellen, kérve a testületet, utasítsa a népszavazás
elrendelésére a parlamentet. Az Alkotmánybíróság február 20-án –
illetékesség hiányára hivatkozva – visszautasítja a panaszt. Bezárulni
látszik a kör: Magyarországon a demokrácia csak látszat, a demokratikus
törvények csak a fennálló hatalom erősítése esetén kötelezőek, máskor
átléphetők. S nincs intézmény, amely ennek a gépezetnek ne volna
szerves része.

A Munkáspárt részére a figyelemfelhívó akciók maradnak. A hivatalos

intézményekre nem számíthat, de a közvélemény érdeklődését újra és
újra megpróbálja felkelteni. Ilyen értelemben sikeresnek mondható a
szolnoki NATO-hadgyakorlat elleni felvonulás a város egyik lakótelepén
(1996. július 20.). A résztvevők petíciót nyújtanak át az éppen itt tartózkodó
Solana NATO-főtitkárnak. Néhány aktivista közvélemény-kutatást is tart
a járókelők között. A megszólítottak többsége semlegességet kívánna,
ha hagynák.

A NATO-Expresszt a következő év májusában is útnak indítják, ekkor

a Munkáspárt már megfigyelőkkel sem száll fel a vonatra, de a
pályaudvaron demonstrációt tart, mellyel emlékezteti a parlamentet
a népszavazás kiírásának kötelezettségére. Az Alba kör néhány tagja a
sínekhez láncolva tiltakozik a csatlakozás ellen. Ekkor már 1997-et írunk,
és novemberben le fog zajlani a népszavazás, de májusban ennek még
semmi jele. Márciusban még Gyarmati István honvédelmi államtitkár
ilyen kijelentéseket enged meg magának: a kormány és a parlament
a csatlakozás feltételeinek ismeretében majd eldönti, hogy lesz-e
népszavazás, vagy elegendő más módon törvénybe iktatni a csatlakozást.

A NATO elleni küzdelmek egy másik szála a taszári NATO-hadtápbázis

létesítésével, a haderő egész jelenlétével, tevékenységével összefüggő
figyelemfelkeltés. Ennek is egyik része a környezetnek történő folyamatos
károkozás, de van egy másik része is: az IFOR–SFOR erők magyarországi
adókedvezménye, vagyis az ország katonai kiadásainak kérdése.

A Munkáspárt Környezetvédelmi Bizottsága többször is feltűnik

különböző akciókkal. Egyik legjelentősebb megmozdulása a három
napon át tartó taszári félpályás útlezárás a kormány válaszának
kikényszerítésére az adókedvezményekről egy hónappal korábban
feltett kérdésekre. A Munkáspárt végül ígéretet kap a válaszra, amely
két hét múlva érkezik meg, de fölöttébb talányos: az IFOR–SFOR erők
magyarországi adókedvezménye nem “kiadás”, hanem “nem realizált
bevétel”. E felemelő válaszon felindulva a Munkáspárt aláírásgyűjtésbe
kezd (1997. október 24.) Adókedvezményt a szegényeknek! címmel, a
Magyarországon állomásozó idegen csapatok adókedvezményeinek
országgyűlési megvitatása érdekében. A korábbiakból érthető módon
ennek az aláírásgyűjtésnek nincs már akkora lendülete, mint amit a
népszavazásért folytattunk, nem gyűlik össze a szükséges ötvenezer
aláírás.

Utószó

1997. november 16-án a népszavazás alkalmával közel hatszázezren

szavaznak nemmel a NATO-ra. Ez szép szám, de nem azonos a Munkáspárt
támogatásával, hiszen a MIÉP és számos független szervezet és
személyiség is mögötte áll. Összességében pedig látványos, 15 százalékos
kisebbség. Igaz, a feltett kérdés már nem a Munkáspárt kérdése (Akarja-e
Ön, hogy Magyarország a NATO tagja legyen?), hanem a talányosságban
már rutinos parlament által megfogalmazott Egyetért-e Ön azzal, hogy
Magyarország a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa hazánk biztonságát?

A Munkáspártnak csak annyi lehetősége marad, hogy bejelentheti:

“Számon fogjuk kérni a kormány ígéreteit.” Mint tudjuk, 1999. március
12-én az ország belép a NATO-ba, és két hét múlva már a NATO teljes
jogú tagjaként bombázhatja Jugoszláviát.
XII. fejezet
A szocialista kapitalizmus ellen
Az 1994-es parlamenti választásokon a párt első ízben vesz részt
Munkáspárt néven. A párt túl van a születéssel és a formálódással járó
nagy politikai vitákon. 1994-re átesik a tűzkeresztségen is, lezajlik a
debreceni és a salgótarjáni csata. A Munkáspárt egyre jobban megtalálja
helyét a politikai életben mint a tőkés rendszer ellen, a NATO-csatlakozás
ellen, a munkások érdekeiért fellépő baloldali politikai erő.

Az MSZP-t Horn Gyula vezeti csatába, a kádári párt külügyi osztályának

egykori vezetője, Németh Miklós külügyminisztere, hosszú ideig
a szocialisták egyetlen karizmatikus egyénisége. Az egyetlen, aki
angyalföldi proli szóhasználatával képes elhitetni az utca emberével:
rendszerváltás ide, kapitalizmus oda, ő bizony visszahozza a Kádár-
rendszer létbiztonságát, kiszámíthatóságát. A balesete is kezére játszik.
Nem sokkal a választások előtt Emődnél autóbalesetet szenved, összetöri
magát. A Franka Tibor-féle tévéműsorokkal jócskán felpaprikázott
szocialistaellenes légkörben az emberek merényletről pletykálnak. Nem
tudni, mi is történt. Horn hatalomra jutása után az ügyet agyonhallgatják,
a balesetben mellette lévők jó állást kapnak. A baleset, ha az volt,
elfelejtődik, az MSZP megkezdi kormányzását.

Hatalmon a szocialisták: a Munkáspárt a konstruktív ellenzék

“A szocialista-liberális kormány a tőkés társadalmi rendszer politikai és

gazdasági konszolidálását tűzte ki célul, és e területen jelentős lépéseket
tett” – állapítja meg a Munkáspárt 17. kongresszusa 1996 novemberében.
A Munkáspárt programjának irányelveiben 1999-ben a párt már az egész
időszakot tudja értékelni: “Az évtized végére a magyarországi kapitalista
rendszer ellentmondásokkal ugyan, de alapvetően konszolidálódott.
A magántulajdon többségbe került. Létrejött és működik a többpárti
parlamentarizmus, a polgári demokrácia egyéb intézményei. A magyar
tőkés rendszer nemzetközi garanciáját jelenti Magyarország felvétele a
NATO-ba.”
1994. június 6-án a Népszabadságban megjelenik Thürmer Gyula A
nyertes vesztes című cikke. “A baloldal győzelméről beszélünk ugyan, de
azért tudtuk, hogy az MSZP ugyanúgy kapitalizmust akar, mint az összes
többi párt, legfeljebb más formában. Az MSZP egyes vezetőinek első
megnyilatkozásai sem túlságosan biztatóak. A privatizáció folytatódik,
a forintot 10-15 százalékkal devalválni akarják (...), külpolitikai téren
egyértelműen a NATO-hoz való csatlakozásról beszélnek (...), az MSZP
székházában május 8-án este az első vendég az amerikai és az angol
nagykövet volt” – írja.

A Munkáspárt nincs könnyű helyzetben. Az egyik oldalon vitathatatlan

az öröm a Boross-kormány bukása miatt. Az MDF urambátyám világából,
a klerikalizmusból, a kommunistaellenességből mindenkinek elege van.
A másik oldalon a Horn-féle gyűlések múltba kacsintó aktívahangulata
mögül gyorsan kimutatkozik a tőke érdekeit szolgáló politika. A
Munkáspárt dönt. A konstruktív ellenzékiség politikáját választja. Nem
akarja a Horn-kormány bukását, de bírálja mindenben, ami a munka
érdekeit sérti. A konstruktív ellenzéki felfogás alapján mondják a párt
vezetői, hogy balra kell kiigazítani a kormányt. Később, az 1998-as
választásokon is ez szerepel jelszóként. Hamar kiderül azonban, hogy
ennek a konstruktív ellenzékiségnek csak akkor van értelme, ha az MSZP
hajlandó balra lépéseket tenni. A Horn-kormány azonban nem hajlandó.

Horn kiárusítja a villamosenergia-ipart

A Munkáspárt igen hamar, már 1994 októberében rámutat a Horn-kormány

egyik legdurvább vállalkozására, a villamosenergia-ipar privatizációjának
visszásságaira. Az ágazat komoly üzlet. Lengyel Gyula, a Magyar
Villamos Művek akkori elnök-vezérigazgatója szerint a villamosenergia-
szektorban 16 társaság több száz telephellyel, összesen mintegy 600
milliárd forint értékű eszközvagyonnal működött. A beépített kapacitás
7500 megawatt, a villamos hálózat pedig eléri a 140 000 kilométert. Az
energiaszektor eladása komoly lépés a kapitalista viszonyok stabilizálása
irányába. 1990–1998 között az összes privatizációs bevétel 1443,75
milliárd forint volt. Ebből egyedül 1995-ben 474 milliárd, ami döntően
ebből az ágazatból származik. 1996-ban például 1,3 milliárd dolláros
árbevételt ért el az ÁPV Rt. a villamosenergia-ipar privatizációjából. A
Munkáspárt azért is kiemelten kezeli az iparág kérdését, mert ötvenezer
ember dolgozik a 90-es évek elején ezen a területen.

A Horn-kormány nem egyszerűen eladja a villamosenergia-ipart, hanem

az ingadozó külföldi tőkésnek biztos hasznot is garantál. Ha esik, ha fúj,
a külföldi tőkés haszna biztos. 1994. október 20-án a Munkáspárt nyílt
levéllel fordul Pál László ipari miniszterhez a villamos energia árának
emelése ügyében. A levél rávilágít arra, hogy az áremelés elsődleges
oka az iparág tervezett privatizációja. Pál László válaszol a levélre, közli,
hogy a villamosenergia-iparban a leendő tulajdonosok számára a profit
biztosítása törvény által kötelező.

Pál László a szocialista elit rugalmasabb részéhez tartozik. A Munkáspárt

elnökének segítségét is elfogadja moszkvai útja előtt, nemegyszer
találkozik Thürmer Gyulával. A becsületességéről ismert politikusnak
nem sokáig van maradása a kormányban, kibuktatják.

A Munkáspárt következetesen folytatja a csatát ebben az ügyben. A

Központi Bizottság 1995. június 24-ei ülésén külön állásfoglalást is kiad a
villamosenergia-ipar privatizációjával kapcsolatban.

“A Munkáspárt Központi Bizottsága érthetetlennek tartja, hogy a

kormánytagok többsége és személy szerint Horn Gyula miért ragaszkodik
makacsul a villamosenergia-ipar privatizációjának olyan változatához,
amelyet mind a szakmai közvélemény, mind a szakszervezetek
határozottan elutasítanak. Pál László ipari miniszter leváltása is azt
jelzi, hogy a kormány nem kíván érdemben foglalkozni a szakmai
ellenérvekkel, és nem érzékeli a szociális következmények súlyosságát.
A kormány ebben a kérdésben szakmailag rövidlátó és szociálisan
érzéketlen magatartást tanúsít.”

Később, 2000 szeptemberében a Munkáspárt az Alkotmánybírósághoz

fordul a villamos energia árába beépített garantált nyereség
intézménye ellen. A csata folytatódik 2001-ben is. Február 17-én az
energiaszektorban tevékenykedő három szakszervezet közös tiltakozó
nagygyűlést tart. A Munkáspárt elnöksége nyilatkozatban támogatja
az iparági szakszervezetek követeléseit. A Munkáspárt nem nyeri meg
az energiacsatát, de pótolhatatlan tapasztalatra tesz szert. A párt
megtanulja, hogyan lehet több szólamban politizálni, egy témát sokféle
módszerrel támadni. A párt kezdi megtanulni az MSZP elleni fellépés
módszereit, amelyekre az Antall-kormány idején nem volt szükség.

Thürmer–Szekeres megbeszélés Grósz egykori szobájában

1995 májusában Vajda János, a Munkáspárt alelnöke sürgős telefont

kap a Köztársaság téri MSZP-központban dolgozó egykori kollégájától: ha
a Munkáspárt találkozót kérne az MSZP parlamenti frakcióvezetőjétől,
Szekeres Imrétől, õk ezúttal igent mondanának. Az elnökség dönt, a párt
elfogadja a felhívást a keringőre. 1995. május 23-án létrejön az első – és
a ’98-as választásokig utolsó – felsőszintű MSZP–Munkáspárt találkozó
Szekeres Imre és Thürmer Gyula vezetésével.

A találkozó a Széchenyi rakparton Grósz Károly egykori dolgozószobájában

zajlik. Ezt a tágas helyiséget használja a rendszerváltás után az éppen
győztes párt frakcióvezetője. Gyorsan kiderül, hogy mit akarnak a
szocialisták. Érzik, hogy a Bokros-csomag néven elhíresült szociális
korlátozó intézkedések ellenszenvet váltanak ki a társadalomban,
és maguk mellé akarnak állítani minden rendû-rangú szervezetet. A
Munkáspárt véleménye igazából nem érdekli őket, hiszen a találkozó
idején már a döntés megvan. A Munkáspárt, eltérően sokaktól, így az
MSZDP-vezértől, Kapolyi Lászlótól, nem áll a Bokros-csomag mellé.

(Szekeres az egykori veszprémi KISZ-titkár, akkor az MSZP erős embere.

Később kiderül róla, hogy ő a nagy túlélő is, aki 2004-ben a Gyurcsány–
Hiller páros mellett az MSZP második emberévé tud válni, miközben
nemzedéki és pályatársai mind kihullnak. Szekeres nem tudja meggyőzni
a Munkáspárt csapatát. Szekeres udvariaskodva azt mondja, hogy a
két párt “két közgazdasági iskolát” képvisel. A Munkáspárt szerint az
egyensúlyt a fejlődésen keresztül kell megteremteni, szemben a jelenlegi
korlátozó gazdaságpolitikával. “Õk értik a mi véleményünket, de a
jelenlegi hazai és nemzetközi helyzetben megvalósíthatatlannak tartják”
– nyilatkozza Thürmer Gyula a találkozó után. A valóság persze az, hogy
az MSZP a nagytőke mellett van, a Munkáspárt az utca embere mellett.

A Munkáspárt értékelése markáns. “A jelenlegi válság nem tekinthető

sem az előző negyven év következményének, sem pedig a szükséges
modernizáció elkerülhetetlen velejárójának” – olvasható a Munkáspárt
Gazdaságpolitikai Kollégiumának anyagában. “A Munkáspárt úgy véli,
hogy a mai helyzet kialakulásáért felelősség terheli a jelenlegi kormányt
is. A kormány gazdaságpolitikája kezdettől fogva ellentmondásos volt.
Egyrészt a liberális megoldás irányába mutatott az, hogy a válság fő
okát a lakossági fogyasztás növekedésében jelölte meg, s a válságot a
belső kereslet korlátozásával és a privatizáció felgyorsításával kívánta
kezelni. Másrészt az Antall–Boross-kormányokkal szemben szociális
érzékenységet ígért, meghirdette a működő vállalatok, a kisvállalkozások
és a mezőgazdaság, a szövetkezetek helyzetének rendezését, sürgette
az infláció és a munkanélküliség csökkentését, a társadalmi-gazdasági
megállapodás megkötését. A kormány kezdetben a két irányvétel
között ingadozott. Hatalmi harcokkal, a társadalom szempontjából
másodrendű ügyekkel többhavi időt veszített el, így nem tett szinte
semmit annak érdekében, hogy a jobboldali kormányok által okozott
károk még helyrehozható részét megmentse. Nem teremtette meg a
közös társadalmi cselekvés politikai-erkölcsi feltételeit, hiszen a többségi
kormánypárt szinte egyetlen kérdésben sem tartotta meg választási
ígéretét.

Június 14-én Thürmer Gyula sajtótájékoztatón is értékeli a stabilizációs

csomagtervet: “Az utóbbi hetek bizonyították, hogy a Horn–Bokros
csomag a lakosságnak már sok, a nyugati pénzügyi köröknek pedig kevés.
Ha az ország vezetése a megszorító politika folytatása, újabb csomagok
elfogadása mellett dönt, az ország normális működését veszélyezteti. A
kérdés nem az, hogy csökken-e a kormány népszerűsége, hanem, hogy
ellátják-e a betegeket, tanítják-e a gyerekeket, helyén lesz-e a tűzoltóság,
a rendőrség, működnek-e az önkormányzatok. Az MSZP vezetése nem
látja a veszélyt, a hatalom igézetében él, ezzel saját maga szervezi az
egyre durvábban fellépő jobboldali ellenzéket.”
A Munkáspárt megkísérli visszájára fordítani az MSZP akcióját, amivel
támogatást kér a Bokros-csomaghoz. A Központi Bizottság 1995. június 24-
ei állásfoglalását megküldik az MSZP parlamenti frakciója elnökségének,
az MSZP baloldali és munkástagozatának, valamint agrárbizottságának,
az MSZOSZ elnökségének, a SZEF-nek, a Mezőgazdasági Szövetkezők
és Termelők Országos Szövetségének, néhány jelentős ágazati
szakszervezetnek és civil szervezetnek. A KB-döntés szerint az elnökség
feladata, hogy “kezdeményezzen velük párbeszédet a gazdaságpolitika
időszerű kérdéseinek megítéléséről és a baloldali összefogás
lehetőségeiről és módozatairól”. Az akció nem jár sikerrel. A Munkáspárt
nem tudja az MSZP-ről leválasztani sem a szakszervezeteket, sem a civil
szerveződéseket.

A Bokros-csomag nem jár belpolitikai megrázkódtatással. A kormány

nem kényszerül rendkívüli intézkedésekre, de a szocialisták drága árat
fizetnek. Szertefoszlik az a mítosz, hogy visszahozzák a Kádár-rendszer
létbiztonságát, az emberek csalódnak, 1998-ban az MSZP elveszíti a
választást.

Új vita az MSZP jellegéről

Politikai küzdelmei során a párt nem tudja megkerülni, hogy foglalkozzon

az MSZP jellegének megítélésével, az MSZP-nek a Munkáspárttal
szembeni viselkedésétől már függetlenül is. Bár feladja az MSZP
“testvérpártnak” tekintését, mégis mindvégig élesen elhatárolja a
konzervatív jobboldaltól.

1994. augusztus 20-án Tiszakécskén Thürmer Gyula még üdvözli a

kormány szándékait. “A szociálliberális kormány reményeket ébresztett a
magyar társadalomban. Az emberek más államot, más kormányt akartak.
S igenis jó, hogy az új kormány nem gázol bele az ember otthonába,
magánéletébe. Jó, hogy nem írja elő, kiről mit kell gondolnunk, kit
kell szeretnünk, kit kell gyűlölnünk. (…) De ez még nem elég! Mi több
demokráciát akarunk. (…) A kormány ne a kulisszák mögött egyezkedjen!
(…) A miniszterelnök asztalán ott vannak a tények az eltelt évek korrupciós
ügyeiről. Az olajbotrányról, a privatizációs visszaélésekről, a lopásról, a
csalásról. Vajon mikor kezd a kormány hozzá ahhoz, hogy szembeszálljon
az ország megkárosítóival?”

A párt történetének egyik legkimunkáltabb anyaga készül a 16.

kongresszus második ülésszakára (1994. október 8–9.). “A Munkáspárt
elnökségének beszámolója a XV. kongresszus óta végzett munkáról” című
dokumentum részletesen foglalkozik az MSZP-hez való viszonnyal. “A
Munkáspárt folytatta szövetségi politikáját, amelynek lényege a baloldali
erőkkel való kapcsolat tudatos és határozott bővítése. Ez határozza meg
viszonyunkat a Magyar Szocialista Párthoz. Helyi szinten több helyütt
elfogadható viszony épült ki konkrét témákban, a Társadalmi Agrárfórum
előkészítésében vagy a csepeli munkanélküliség elleni tanácskozás
megszervezésében a két párt együttműködött. Országos szinten az
MSZP vezetése azonban minden nyilvános közeledési kísérletünket
elutasította. Az utóbbi időszakban kedvezőtlen jelenségek tanúi is
vagyunk. Így, az MSZP kongresszusa a baloldal fogalmát igyekezett saját
magának kisajátítani. A párt vezetői lépten-nyomon elhatárolódnak a
Munkáspárttól, sőt egyes kijelentések már a személyes támadásoktól sem
mentesek. Egyes ideológusaik jobboldali pártnak titulálják az MSZMP-t,
s elhatárolódásra szólítanak fel minden baloldali erőt. Jászberényben az
MSZP is csatlakozott a pártunk elleni blokádhoz.”

A párt további politikájára is világos javaslat születik, ami döntéssé

is válik, csak idővel a végrehajtásban letompul. “A Munkáspárt a
társadalomhoz” című felhívásban ezt olvashatjuk: “A Munkáspárt
baloldali ellenzéki párt. Támogatjuk azokat az intézkedéseket, amelyek a
dolgozó ember érdekeit szolgálják. Sőt készek vagyunk a párbeszédre a
kormánnyal hazánk közös ügyeiről. De nem fogunk hallgatni a hibáikról
csak azért, mert egy konzervatív jobboldali kormányt nem kívánunk
vissza. Magyarország egyetlen lehetősége egy hosszú távra kidolgozott
modernizációs stratégia. Ennek fő eszköze pedig nem a restrikció, nem
az egyoldalú monetáris politika, hanem a takarékosság, a beruházások,
a hazai termelés és az export bővítése.”

Az “örökletes betegségtől”, az MSZP baloldaliságával kapcsolatos illúziótól

a 16. kongresszus sem tud megszabadulni. “Az MSZP szociáldemokrata
párt. Mi más irányokat keresünk. (…) Bennünket nem köteleznek semmire
azok az engedmények, amelyeket az MSZP a liberális polgárságnak tett és
tesz. A mi politikánk következetesen szocialista politika. Ez a különbség
közöttünk és az MSZP között. Mi azon leszünk, hogy az MSZP baloldali
politikát folytasson. Azon leszünk, hogy a koalícióban az SZDSZ politikája
ne kerekedhessen felül. Azon leszünk, hogy egy rossz vagy egyszerűen
népszerűtlen kormánypolitika esetén az emberek ne csalódjanak
általában a baloldalban, hanem minél többen bennünket válasszanak, a
Munkáspárthoz jöjjenek. A Munkáspárt konstruktív ellenzéke az MSZP-
nek, s a kölcsönösség alapján kész az együttműködésre is.”

Csak a nagyon figyelmes olvasó veszi észre, hogy a pártvezetés

keményebben fogalmaz. A párt önkormányzati képviselőinek országos
tanácskozásán (1995. január 14.) beszédében Thürmer Gyula
hibaként értékeli az MSZP–SZDSZ koalíció megkötését, melynek “célja
egyértelműen az volt, hogy a kapitalista konszolidációt szocialista
csokoládémázzal öntsék le, s így lenyelessék az emberekkel”.

1995. május elsejei beszédében Thürmer Gyula így szól a szocialistákról:

“Mi nem akarjuk a szocialista kormányt megdönteni. Mi nem akarjuk,
hogy a hatalom Torgyán Józsefek, Szabó Ivánok, Orbán Viktorok kezébe
kerüljön. De csendben sem maradhatunk. (…) A szocialista-liberális
kormány politikája nem a mi politikánk. Ez a tőkések politikája, ez a
dolgozó ember megalázásának politikája, ez a Nyugat kiszolgálásának
politikája.”

Szakítás az MSZP-vel

1996-ban következik be fordulat a Munkáspárt és az MSZP viszonyában.

A Szabadság még 1995. november 10-ei számában közli az MSZP
egyik kongresszusi vitaanyagát, melyben Ágh Attila a Munkáspárttal
való viszonyról szólva meghirdeti: “Nagyon erőteljesen rá kell mutatni
a kétfajta, a jobb- vagy a baloldali szélsőség provincializmusának és
populizmusának közös vonásaira, demagóg jelszavainak (például
NATO-ellenességének) közös gyökereire, és egymással kell kölcsönösen
illegitimálni őket.”

Már korábban is említettük, hogy 1996. január 20-án vesz a Munkáspárt

végső búcsút Grósz Károlytól. Azaz hogy csak venne, ha az MSZP
engedné. De nem engedi. A kormányzati protokolleseménnyé degradált
temetésen Nyers Rezső mond gyászbeszédet. A Munkáspártnak Grósz
Károly életútját méltató emlékező cikk megírásának lehetősége marad
A Szabadságban.

1996. január 27-ei ülésén a Központi Bizottság részletesen, történelmében

is áttekinti a Munkáspárt és az MSZP viszonyát. “Tudomásul kell vennünk
és ki kell mondanunk, hogy az MSZP jellege megváltozott. Kezdetben a
reformkommunistákat és a baloldali szociáldemokratákat is felvállaló,
a demokratikus szocializmust célul kitűző baloldali párt volt. A Magyar
Szocialista Párt ma jobboldali politikát folytató polgári párt. Olyan polgári
párt, amelynek sok baloldali tagja és szimpatizánsa van. Az MSZP egyre
inkább betölti a formálódó, erősödő magyar tőkés osztály érdekeinek
képviseletét.”

Elhangzik egy nagyon lényeges megállapítás: “Az MSZP és a Munkáspárt

viszonylatában nem lehet “baloldali összefogásról” beszélni.
Bármennyire is jól hangzik a baloldali összefogás, a széles baloldali blokk,
a baloldali együttműködés jelszava, ennek ma sem a politikai, sem a
személyi feltételei nincsenek meg. A parlamenti erők, beleértve az MSZP
vezetését is, kisebb veszélynek tartják a jobb-oldali demagógiát használó
pártokat, mint a Munkáspárt megerősödését. Az MSZP vezetése ezért
arra törekszik, hogy a politikai életben rajtuk kívül ne legyen választható
baloldali párt.”

A MOM-székházban tartott országos munkáspárti aktíva (1996. február

3.) felszólalói megerősítik a január 27-ei KB-ülés értékelését. Thürmer
Gyula vitaindító beszédében erőteljesen hangoztatja: “Nem baloldali az
a párt, amely szociáldemokrata szólamokat hangoztat, de arra büszke,
hogy már lassan minden magánkézbe került. Nem baloldali az a párt,
amely a banktőke korlátlan uralmát teremti meg. Nem baloldali az a párt,
amely engedi kifosztani a magyar mezőgazdaságot. Nem baloldali az a
párt, amely határozottan vallja, hogy a tőketörlesztési és kamatfizetési
kötelezettségek pontos teljesítésének nincs alternatívája. Nem baloldali
az a párt, amely embertelen választásra kényszeríti az embereket: vagy
esztek vagy gyógyszert vesztek, vagy a villanyszámlát fizetitek, vagy
a gyereketek egyetemi tandíját. Nem baloldali az a párt, amely több
évtized tisztességes munkája után tisztességes nyugdíj helyett nyugdíj-
kiegészítő biztosítást ajánl az embereknek. Nem baloldali az a párt,
amely az önkormányzatokra hárítja át az oktatás, az egészségügy és sok
egyéb terület növekvő terheit. Nem baloldali az a párt, amely bevitte
hazánkat a NATO Békepartnerségi Programba. Nem baloldali az a párt,
amely a polgári demokrácia szabályait is hajlandó felrúgni.”

A Horn-kormány antiszociális politikája alapot teremt a Munkáspárt

és más szervezetek együttműködéséhez. A Humanista Mozgalom és
a Munkáspárt 1996. június 8-án közös utcai tüntetést rendez a Horn-
kormány emberellenes politikája ellen.

1996. december 11-én Thürmer Gyula levélben tájékoztatja Horn

Gyula MSZP-elnököt, hogy tekintettel az MSZP megváltozott jellegére,
a Munkáspárt felmondja az intézményes együttműködést az
önkormányzatokban.

A Munkáspárt következetesen végigviszi a vitát, beleértve a vezetésen

belüli következtetések levonását. A párt elnökségén belül Cserháti
József, Salgótarján alpolgármestere az MSZP-vel való szoros kapcsolat
legkövetkezetesebb híve. A Nógrád megyei tagság nemet mond, Cserháti
József hamarosan távozik a vezetésből.

Munkáspárti “nem” az MSZP-nek

1998. január 21-én Göncz Árpád köztársasági elnök összehívja a

parlamenti és a legnagyobb parlamenten kívüli pártok vezetőit a
választás időpontjának kiválasztása ügyében. Az MSZP május 3-ára,
a többi parlamenti párt május 10-ére javasolja kiírni a választást. A
Munkáspárt ezen a fórumon még az MSZP-t erősíti.
A választások első fordulójában a Munkáspárt önállóan indul, és nem
helyezi kilátásba azt sem, hogy a második fordulóban támogatja az
MSZP-t, ahogyan ez 1994-ben történt, és ahogyan majd történik 2002-
ben.

A választások első fordulójában a Munkáspárt jól szerepel. Elvben

az MSZP segítségével bejuthatna a parlamentbe. 1998. május 13-
án Thürmer Gyula levelet ír Horn Gyula pártelnöknek. A Munkáspárt
kész teljes mellszélességgel az MSZP-re való szavazásra mozgósítani
szimpatizánsait, ha az MSZP visszavonja két megyében a pártlistáját, vagy
Nógrád megyében a Munkáspárt két állva maradt jelöltjével szembeni
két jelöltjét. A hangsúly a “vagy”-on van. Kósáné Kovács Magda május
12-én durva elutasító választ küld, majd május 13-án ír egy másikat,
amelyben pedig kitérő választ ad.

Május 16-án a Központi Bizottság úgy dönt, hogy az MSZP-vel folytatott

tárgyalásokat lezártnak tekinti, melyek nem vezettek együttműködéshez.
Thürmer Gyula felhívást tesz közzé a két megye napilapjában és
rádióadóin, melyben az MSZP szimpatizánsait is a Munkáspárt listájára
való szavazásra kéri.

A május 24-ei második fordulón a Munkáspárt mintegy 3500 szavazatot

veszít a két megyében, az összes szavazók száma azonban csaknem 60
ezerrel nõ, így a végleges munkáspárti eredmény 3,95 százalék. Az MSZP
szoros küzdelemben ugyan, de elveszti a választásokat – több helyütt a
munkáspárti szavazatok híján.

A Munkáspárt vezetése és tagsága 15 év alatt most egyetlenegyszer

megalkuvás nélkül végigviszi az MSZP-t bíráló politikáját. Meríteni
akar és tud is az MSZP meggyengüléséből. Nem támogatja az MSZP-t
a választások második fordulójában, és a 15 év egyik legjobb választási
eredményét éri el.
XIII. fejezet
Az érett párt útján
1998-ban Magyarország új miniszterelnököt kap Orbán Viktor
személyében. A Fidesz-kormány, és ezen belül Orbán megjelenése sok
tekintetben hatással van a belpolitikai viszonyokra, így a Munkáspárt
harcára is. A Fidesz és Orbán a tőkés rendszer alapvető kérdéseiben
ugyanazon az állásponton van, mint az MDF és az MSZP. Ugyanúgy
érvényesíti a multinacionális tőke érdekeit, mint elődei és későbbi
utódai. Különbözik azonban abban, hogy a magyar tőkésosztály egy más
rétegét képviseli, döntően azokét, akik sem az Antall-kormány, sem a
Horn-kormány idején nem voltak a húsos fazék mellett, így vagyonuk is
inkább a fekete-, vagy jó esetben a szürkegazdaságban képződött.

Orbán vitathatatlanul önálló jelenség. Semmiben sem hasonlít elődeire.

Nincs benne semmi Antall arisztokratikusságából, sem Horn álkisember
jellegéből. Orbán az első fiatal politikai vezető a magyar tőkés rendszerben.
Ekkor 31 éves. A politikában is meghonosítja a feltörekvő üzleti körök
stílusát, a gátlástalanságot, a saját érdekek könyörtelen érvényesítését.
Gazdagodjatok ti is! – üzeni a társadalomnak. Gazdagodni a valóságban
csak az tud, akinek már van pénze vagy kapcsolata, mégis sokan elhiszik.

A Fidesz viszonylag kedvező helyzetben kormányoz. Az 1998-as

önkormányzati választásokon a párt és szövetségesei ugyan nem tudnak
megsemmisítő csapást mérni az MSZP-re és az SZDSZ-re, viszont az
önkormányzatok nem válnak a központi hatalom ellensúlyává sem.

Orbán Viktor vagy Lagzi Lajcsi – melyiket válasszuk?

A hatalom és a Munkáspárt konfliktusa már az 1998. őszi önkormányzati

választásokon megmutatkozik. Az MTV vezetése megtagadja a
Munkáspárt választási reklámfilmjének sugárzását. Másnap a letiltásról
szóló nyilatkozat és választási hirdetés közzétételét is megtagadja. Az
MTV végül a film olyan változatát hajlandó adásba adni, amelyből az
eredeti képkockákat kiikszelték. A Munkáspárt pert indít. Bár a filmet
nem vetítik le, de a Munkáspárt évekkel később ugyan, de kártérítést
kap. A Munkáspártot ebben a jogi csatában is dr. Gesztesi Ferenc, a Jogi
Kollégium vezetője képviseli. Dr. Gesztesi Ferenc hivatásos tisztként,
ügyvédként mindig a munkáshatalom mellett állt. A rendszerváltás után
aktív részese a párt újjászervezésének Csongrád megyében. Később a
párt ügyvéde, aki Franka Tiborral szemben is pert nyer. A Munkáspártért
él és dolgozik a párt születésének első pillanatától.

A demokrácia számonkérése a Munkáspárt Fidesz elleni támadásának

egyik iránya. 1999 augusztusában a párt falunapot és újkenyér-
ünnepséget tart a Nógrád megyei Mátraverebélyen. Thürmer Gyula
beszédében kijelenti: “Ma már a parlament csak látszat. A kormány
nem a miniszterek tanácsa, hanem az Orbán–Torgyán alkuk engedelmes
végrehajtója. Ma Magyarországon alkotmányos úton verik szét az
alkotmányt, demokratikus eszközökkel teremtenek diktatúrát. Van
ellenszere a demokratikus diktatúrának, ez pedig a demokrácia
kiteljesítése.”

Ezen az őszön szervezi meg a Munkáspárt eddigi történetének egyik

legnagyobb akcióját. Október 1-jén a Munkáspárt forgalomlassító
demonstrációt szervez az ország minden főútvonalán Budapest felé.
A Hősök terén tartott nagygyűlés után 150 kocsiból álló konvoj indul
el a Kossuth tér felé. A munkáspárti delegáció a parlamentben átadja
a petíciót, amelyben a Munkáspárt szociális alkotmány kimunkálását
követeli.

Ezekben az években a nagy utcai demonstrációk válnak a párt fő

fegyverévé. 2000 márciusában a Munkáspárt nőnapi rendezvényét
a Parlament melletti József Attila-szobornál tartja, amely megannyi
rendezvény színhelye a későbbiekben is. “Ma ide jöttünk, a térre, ahol a
hatalom intézményei vannak. Orbán Viktor, ha akarná, most idejöhetne.
Ha akarná, meghallgathatná, mit akarnak az emberek. Azok az emberek,
akiknek jobb, mint a minisztereknek, mert alóluk nem lopják ki a
nagy Audit, mert nincs nekik. Azok az emberek, akiket nem lehet a
vagyonadóval riogatni. mert nincs vagyonuk. Azok az emberek, akiknek
nem mindegy, mibe kerül a kenyér, 100 forint vagy 130.” – mondja a
párt elnöke, világosan kifejezve a Munkáspárt bírálatát. Majd a tüntetők
nagy tetszésére kimondja: “Orbán Viktor nem kíváncsi a véleményünkre.
Õ a média-miniszterelnök, ő csak a televízióban üzenget. Háromszor
ismételték meg a televízióban Orbán Viktor vigadói beszédét. Nekünk
egyszer is sok volt belőle. Amíg Orbán Viktor és Lagzi Lajcsi között lehet
választani, az utóbbit választjuk.”

Hagyomány válik a nőnapi demonstrációkból. Két évvel később, 2001

márciusában a párt a Pénzügyminisztérium előtt 35 órás munkahetet,
55 éves női nyugdíjkorhatárt, a nők és férfiak számára egyenlő
munkafeltételeket, szociális Európát követel.

Szociális Alkotmány: munkáspárti válasz a Fidesz-politikára

A Munkáspárt már érett pártként politizál ebben az időszakban. Már

kezdi kiismerni magát a tőkés rendszer viszonyai között. Alapirányultsága
kezdettől fogva világos: támadni a Fidesz-kormány minden olyan
lépését, amely a dolgozó emberek ellen irányul. A Munkáspárt 2000
tavaszán kidolgozza a Szociális Alkotmány koncepcióját, amely elég
sokáig a munkáspárti politika és propaganda fő irányát jelenti. A Szociális
Alkotmány lényegében rendszerbe foglalja a Munkáspárt szociális
követeléseit, és összekapcsolja az EU-csatlakozás kérdéseivel. Az Európai
Unió jobb életet, szociális biztonságot jelentsen! A parlament még a
csatlakozás előtt érvényesítse mindazokat a szociális rendelkezéseket,
normatívákat, amelyeket az Európai Szociális Charta és más közös
európai dokumentumok tartalmaznak. Mindenkinek joga legyen az első
munkahely megszerzésére. Magyarország fokozatosan, de legkésőbb az
ország EU-csatlakozásáig vezesse be a heti 35 órás munkaidőt. A dolgozói
és alkalmazotti munkabéreket, fizetéseket fokozatosan, de legkésőbb az
EU-csatlakozásig az európai országok átlagos bérszínvonalának legalább
50 százalékára kell emelni – olvasható többek között a dokumentumban.

A program szól a bérek és nyugdíjak kérdéséről is. A legkisebb munkabér

érje el a társadalmi létminimumot. A társadalom minden tagja számára
alanyi jogon járó szociális minimumot kell meghatározni, s törvényben
garantálni. Az állami szociális kiadások nagyságát a GDP bizonyos
százalékában tartósan rögzíteni kell. Egységes, kötelező és államilag
garantált nyugdíjrendszerre van szükség. Az állami nyugdíjrendszert
szervezett és hatékony társadalmi ellenőrzés alatt kell működtetni. A
nyugdíjak emelése biztosítsa a nyugdíjak reálértékének megőrzését.
A kötelező magán-nyugdíjbiztosítást fel kell számolni. Biztosítani
kell az önkéntes nyugdíjpénztárak működését az általános állami
nyugdíjbiztosítás mellett. A nyugdíjkorhatár a nőknél 55 év, a férfiaknál
60 év legyen.

A Munkáspárt kiemelten kezeli az oktatás és az egészségügy kérdését

is. Az oktatás stratégiai ágazat, s a politikai és gazdasági döntésekben
e szemléletnek kell érvényt szerezni. Az oktatás legyen ingyenes.
Az egészségügyi ellátás az állampolgárok számára legyen ingyenes,
térítésmentes.

A Szociális Alkotmány jelentős lépés volt a Munkáspárt gondolkodásában.

Karacs Lajosné, akkor az elnökség tagja, később a párt alelnöke az
EU szociális kérdéseiről a Munkáspárt által rendezett nemzetközi
konferencián a javaslat jelentőségéről az alábbiakat mondta: “A Szociális
Alkotmány nem a szocializmus programja. Olyan tennivalók összessége,
amelyeket ma el lehet végezni. Olyan program, amely egy széles balközép
kormányzati együttműködés alapja is lehet.”

E gondolat jegyében a Munkáspárt 2000 tavaszán átadja a tervezetét az

MSZP parlamenti frakciójának. Az egykori MSZMP-központ, a jelenlegi
parlamenti irodaház épületében nagy feltűnést kelt a munkáspárti
küldöttség. A kormányőrök nem is igen tudják, hogy alaposan ellenőrizni
kell őket, vagy inkább udvariasan beengedni. Az MSZP-ben Lamperth
Mónika későbbi belügyminiszter, akkor a BÖK vezetője és Lendvai Ildikó
későbbi frakciófőnök, akkor alelnök és frakcióvezető-helyettes fogadja
a delegációt. Udvariasak, de nem ígérnek semmit. Szó sincs a közös
gondolkodásról.

A Szociális Alkotmány javaslata nem jön át a médián, az értelmiség,

még a baloldali értelmiség részéről sem hangzik el egy jó szó sem. Mint
olyan nem is valósul meg, de milyen is a politika: számos elemét később
átveszik a parlamenti pártok. Medgyessy 2002-ben a szegénységre való
hivatkozással nyeri meg a választási csatát. A Fidesz 2003–2004-ben
számos elemét nem csak feleleveníti, de be is veszi programjába.

Titkos diplomácia a Munkáspárt és az MSZP között

Az MSZP számára az 1998-as választás egyértelmű vereséget jelent.

Horn Gyulának mennie kell. 1998. szeptember 5-én az MSZP tisztújító
kongresszust tart, Kovács Lászlót választja elnöknek. Kovácsot mindenki
átmeneti megoldásnak tekinti, az egyetlen olyan személynek, aki a
diplomáciai munkában szerzett egyensúlyozó képességével képes az
MSZP számtalan áramlatát összekötni. Akkor még senki sem gondolja
komolyan, hogy Kovács 2004-ig kihúzza, és még az európai politikába is
sikerül magát átmentenie.

Kiss Péter alelnökké választása szerény jel arra, hogy az MSZP többféle
megoldást fontolgat a választási kudarcból való kilábalásra, és ennek
egyik útja a balra való nyitás, amibe a Munkáspárthoz való viszony
rendezése is beleférhet.

Kiss Péter 1959-es születésű, ekkor az MSZP fiatalabb nemzedékéhez

tartozik. A Munkáspártban is sokan ismerhetik, hiszen az egykori
Kommunista Ifjúsági Szövetségben számos vezető tisztséget töltött be.
Sokan persze úgy emlékeznek rá, mint a KISZ utolsó budapesti titkárára,
a KISZ felszámolójára. Az MSZP-ben elismerik munkáját, képviselő lesz,
majd 1995–98 között Kósáné Kovács Magda utódaként munkaügyi
miniszter. 2001-tõl ő a Baloldali Tömörülés elnöke. A szocialisták újabb
győzelmével később miniszter, majd a kancelláriaminiszter. 2004-ben a
Medgyessy elleni puccs során ő a pártvezetés jelöltje, de Gyurcsánnyal
szemben vereséget szenved. Ennek ellenére nem távozik, sőt szerepet
vállal egy jobboldali tőkés párttá vált MSZP-ben. De ez ekkor még csak a
jövő, ami akár másként is fordulhatott volna.

2000–2001 folyamán számos találkozóra kerül sor a Munkáspárt és az

MSZP vezetői között. 2000. márciusában a Dorogon működő Baloldali
Klub fórumának vendége Kiss Péter, az MSZP ügyvezető alelnöke és
Thürmer Gyula is. A dorogi bányásztársadalom biztatást akar adni a
közös fellépéshez. Eleinte vannak biztató jelek.

Sor kerül Thürmer és Kiss több nem hivatalos találkozójára. Később

csatlakozik Vajda János a Munkáspárt részéről és Lamperth Mónika az
MSZP-től. A találkozókat a szocialisták szervezik, szinte a konspiráció
szabályainak betartásával. Csak az utolsó pillanatban közlik a találkozók
kiszemelt helyét, az időpont-egyeztetés csak beavatott közvetítők útján
történik, s csak egy szűk kör tudhat mindenről. A Munkáspártnak nincs
mitől tartani, kész akár a nyilvános találkozóra is. Az MSZP nem! Nem
tudni, hogy mitől félnek jobban: a Fidesztől, az SZDSZ-től vagy saját
párton belüli ellenfeleiktől.

A tárgyalások nem könnyűek. Thürmer felhatalmazása és jogköre

világos. Kiss Péter megbízatása, tényleges jogköre viszont kétséges.
A Munkáspárt ennek ellenére vállalja a találkozókat. Számos olyan
javaslatot tesz, amihez Kiss Péter egyedül kevés. Ki akarja ugrasztani a
nyulat a bokorból. Az MSZP vezetését akarja rábírni, hogy működjön
együtt a Munkáspárttal. A Fidesz-kormány megítélésében nincs vita
közöttük. A lehetséges konkrétumokról azonban igen. Pontosabban
szólva a szocialisták elvben egyetértenek, de semmit sem tesznek. A
Munkáspárt javasolja: küldjük meg egymásnak dokumentumainkat,
egyeztessünk az önkormányzatokban. Sem ebből, sem másból nem lesz
semmi. Az MSZP nem kívánja partnernek a Munkáspártot. Hamarosan
vége szakad a romantikus konspiratív találkozóknak is.

Szocialista elvárások a Munkáspárttal szemben

A két párt viszonya nem merül ki a titkos diplomáciában.

A Munkáspárt támogatja az MSZP által kezdeményezett antifasiszta
megmozdulást. 1999. február 13-án – Budapest felszabadulásának
évfordulóján – a budai Várban fasiszta demonstráció zajlik. A Munkáspárt
nyilatkozatban tiltakozik a megmozdulás engedélyezése miatt, és
követeli Pintér Sándor belügyminiszter távozását. Február 22-én több
ezres békemenet – melyben a Munkáspárt tagjai is részt vesznek – fejezi
ki a polgárok tiltakozását.
Nem sokkal később az MSZP Baloldali Tömörülése a baloldali
együttműködés lehetőségét vitatja meg. A fórumra meghívást kapnak
a szakszervezetek, civil szerveződések, a pártok közül az MSZDP és első
alkalommal a Munkáspárt is. A tanácskozáson a Munkáspártot Vajda
János alelnök képviseli, aki felszólalásában közös álláspont kialakítását
szorgalmazza a köztársasági elnök választásáról, a választójogi rendszer
átalakításáról, a médiaügyekben, s felveti a hagyományosan baloldali
ünnepek közös megrendezését is. Az MSZP vezetőségének álláspontját
képviselő Földes György választmányi elnök nem sokat teketóriázik: az
együttműködés feltételéül szabja a két meghívott párt “megújulását”.

Földes György 1952-ben született. Mint sokan mások, ő is az egykori

MSZMP-ben kezdte. 12 évig volt a Párttörténeti Intézet munkatársa,
majd 1989-ben az MSZMP vezetésének környezetébe került. Apja, Földes
László, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége, haláláig a
Munkáspárt mellett tartott ki. Történetünk idején ezzel az életúttal a
háta mögött szab fia feltételeket a Munkáspártnak.

A Munkáspárt megadja válaszát az ez évben megjelenő Kék Könyvben, a

Munkáspárt programjának irányelvei című anyagban. “A Munkáspárt nem
szociáldemokrata párt. Nem a kapitalizmus javítását tekintjük célunknak,
hanem forradalmi meghaladását, a szocializmus megteremtését” –
szögezi le a dokumentum. Másfelől kijelenti: “A Munkáspárt tisztelettel
tartja számon a magyarországi szociáldemokrácia hagyományait,
harcukat a munkavállalók jogaiért, változatlan ragaszkodásukat a
szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a szolidaritás alapértékeihez.

A szociáldemokrácia képviselői – minden sokszínűségük mellett –

közösek abban, hogy a kapitalizmus javítását tartják céljuknak, s nem a
szocializmus megteremtését.”

A Kék Könyv egyértelműen megfogalmazza, mit tekint a Munkáspárt

baloldalinak. “A Munkáspárt baloldalinak tart minden olyan törekvést,
amely a dolgozók életét jobbá, tisztességesebbé kívánja tenni. Ugyanakkor
úgy véljük, hogy a kapitalizmus viszonyai között ez a cél sohasem válhat
teljes mértékben valóra. A nemzetközi szociáldemokrácia, mindenekelőtt
az Európai Unió tagállamaiban működő szocialista-szociáldemokrata
pártok “új szociáldemokrácia, új közép” néven fogalmazták meg
hitvallásukat a mai világról. Az MSZP ugyancsak ezt a politikát hirdeti.
A szociáldemokrácia e szerint ma már nem csupán a szocializmusról
mondott le. Azonosult a globalizáció eszméjével, és lényegében feladta
a jóléti állam eszméjét is. Hasonlóan a nyugat-európai országokhoz,
Magyarországon is a neoliberális gazdaságpolitika végrehajtói lettek.
A szociáldemokrata pártok – úgy Európában, mint Magyarországon
– a NATO következetes támogatói lettek, megszavazták az eltelt ötven
év legnagyobb európai háborúját, a Jugoszlávia elleni NATO-háborút.
Eltérő mértékben ugyan, de alárendelik az európai politika önállóságát
az amerikai törekvéseknek.”

Földes György és az MSZP nyilvánvalóan nem ezt a választ várta.

Ennek ellenére az MSZP nem mondja fel a kapcsolatokat. Nem teheti
meg, a következő választás lebeg a szeme előtt. 1999 októberében az
MSZP jubiláló kongresszusán – az MSZP fennállása óta először – részt
vesz Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke is. Kapolyi László, az MSZDP
elnöke mellett ül. Õ szót kap a kongresszuson, a Munkáspárt elnöke
nem. A helyzet némileg groteszk, hiszen a szocialista párt épp egy
olyan esemény tizedik évfordulóját ünnepli, amelyen elhatárolódott
azoktól a személyektől és elvektől, akik ennek nyomán és amely elvekkel
kénytelenek voltak egy új pártot, a Munkáspártot létrehozni. Mondhatni:
a tőlünk való elhatárolódásuk tizedik évfordulójának ünneplésére hívtak
meg bennünket. De elmentünk.

December 19-én a Munkáspárt újjászervezésének 10. évfordulóján

országos emlékünnepségre kerül sor, külföldi és hazai vendégek
jelenlétében, Budapesten, a József Attila Színházban. Az MSZP-t Molnár
Gyula alelnök, később a XI. kerület polgármestere képviseli. Jelen van
Sándor László, az MSZOSZ elnöke is, aki azt mondja: egy-két apróságot
leszámítva mi is ugyanezt mondjuk.
Szakszervezetek: kivel mentek?

A MSZP balra nyitás politikájának vannak más kézzelfogható

megnyilvánulásai. Eleinte ez igen pozitívan érződik az MSZOSZ
és az MSZOSZ-hez tartozó szakszervezetek politikájában is. 1998
decemberében, először a rendszerváltás óta az MSZOSZ IV.
kongresszusára meghívást kap, sőt fel is szólalhat Thürmer Gyula, a
Munkáspárt elnöke. A kongresszus résztvevői a baloldali összefogásra
vonatkozó gondolatokat újra és újra megtapsolják. Thürmer Gyula felveti
május elseje közös ünneplését is.

“Ez a kongresszus a mi kongresszusunk is. Elolvastuk a kongresszus

dokumentumait, a beszámolót, a programot. Tiszta, világos beszéd.
Ezt a beszédet várja a munkásember. Nem a mismásolást, nem a
magyarázkodást, hanem a tisztességes, határozott, emberi szót”
– jelenti ki a párt elnöke a vasas szakszervezet 33. kongresszusán,
1999 novemberében. Majd hozzáteszi: “Mi sorstársakat, barátokat,
szövetségeseket látunk a szakszervezetekben. Mi nem akarjuk
befolyásolni a szakszervezeteket, nem akarjuk választási célra használni
a szakszervezeteket. Nem személyes egyezségeseket akarunk, hanem
közös munkát, közös harcot. Mi együttműködésünket kínáljuk,
barátságunkat. Kérlek, barátaim, fogadjátok jó szívvel!”

2000. május végén a Munkáspárt Thürmer Gyula vezette delegációja

megbeszélést folytat a vasutasok szakszervezetének vezetőségével.
Márkus Imre elnök megerősíti szándékát a Munkáspárt, az MSZP és a
szakszervezetek közös rendezvényeken való részvételének segítésében.

Külön fejezetet jelent a Fidesz-kormány által módosított

munkatörvénykönyv, az úgynevezett cselédtörvény elleni harc. Az ügy
voltaképpen egyszerű lenne. A Fidesz olyan munkatörvénykönyvet
fogadott el, ami a multival szemben kiszolgáltatottá teszi a munkást,
korlátozza a szakszervezeteket. Ez olyan ügy, amelyben együtt lehet
működni, függetlenül attól, hogy ki mit gondol Kádár Jánosról,
1956-ról, a rendszerváltásról. A lényeg az, hogy változtassák meg a
munkatörvénykönyvet. 2000. november 11-én az MSZOSZ tiltakozó
nagygyűlést szervez a Nemzeti Sportcsarnokban. Jelen van több száz
munkáspárti aktivista. Ki a párttal jött, ki a megyei szakszervezetek
keretében.

A szakszervezetek fellelkesülnek a nagygyűlés sikerén. Néhány hónappal

később, március 24-én már a Hősök terén tartanak nagygyűlést. Az
MSZOSZ elnöke felszólítja a Munkáspártot, hogy ne vigyenek vörös
zászlókat a tüntetésre. Thürmer Gyula telefonon és írásban is közli
Sándor Lászlóval: érthetetlen számunkra, hogy egy munkásrendezvényre
nem vihetjük a munkásmozgalom vörös zászlaját. A politikai konfliktus
nyilvánvaló. A Munkáspárt mégis elmegy, és tömeges részvétellel
fejezi ki szolidaritását a Munka Törvénykönyve változásai ellen tiltakozó
szakszervezetekkel.

Később, amikor az MSZP hatalomra jut, minden ígérete ellenére

érdemben nem változtatja meg a fideszes munkatörvénykönyvet. A
mai törvény ugyanúgy kiszolgáltatja a munkást a nagytőkének, mint
a Fidesz idején. Az új munkatörvény tervezete mindvégig Kiss Péter
asztalfiókjában marad.

A szakszervezeti vezetés ezen a márciusi napon nem tud mit kezdeni a

nagy tömeggel. Bejelentik ugyan, hogy május elsején a Parlament előtt
találkozunk, és egymillióan leszünk, de erre sohasem kerül sor.

Sándor László, az MSZOSZ elnöke április végén szokatlan lépésre szánja

el magát: ellátogat a Munkáspárt központi székházába, és találkozik a
Munkáspárt megyei és budapesti elnökeivel, a párt budapesti vezető
aktivistáival. Sándor László nógrádi kiejtésével jellegzetes személyisége a
szakszervezeti mozgalomnak. Ismeri a salgótarjáni melós világát, hiszen
évtizedeken át közöttük dolgozik, szakszervezeti vezetőként, a végén a
városi MSZMP-bizottság első titkáraként. A rendszerváltás előtt kerül a
SZOT-ba gazdaságpolitikai titkárnak, 1995-tõl ő az elnök. A munkásháttér
nem akadályozza őt meg abban, hogy beüljön az MSZP parlamenti
frakciójába, és segítse a szakszervezetek alárendelését az MSZP-nek.
Medgyessy hatalomra kerülése után Kiss Péter nem felejtkezik meg róla.
Főtanácsadónak odaveszi a Munkaügyi Minisztériumba. 2001 áprilisában
azonban a Munkáspárt vendége, akit nagy örömmel fogadnak. A
szakszervezetek közeledése azonban itt véget is ér. Az MSZP visszaretten
a baloldali együttműködés lehetőségétől, és így a szakszervezeti flörtnek
is vége.

Tatabányán május elseje előestéjén a Bányászszakszervezet baloldali

találkozót hirdet, nyilvánvalóan az MSZP egyetértésével. Az első
emberekre számítanak. Óriási a várakozás. A sajtó már tudni véli a
nagygyűlést követő vacsora menüjét is. A tömeg türelmesen vár. Kapolyi
László, az MSZDP milliárdos elnöke nem jön – jelentik be. Nincs különösebb
reakció. Ilyen közegben talán először jelenik meg Juhász Ferenc, az MSZP
alig ismert alelnöke, aki közli: Kovács László “teniszbalesetet” szenvedett.
A tömeg fütyül, kiabál. Ekkor köszöntik a Munkáspárt elnökét, akit
óriási üdvrivalgással fogadnak. Juhász dühödten odaszól Schalkhammer
Antalnak, a bányászok szakszervezeti vezérének: miért nem szerveztétek
meg rendesen? Minek engedtétek ide a Munkáspártot?

2001. május elsejei beszédében Thürmer Gyula értékeli a

szakszervezetekkel való együttműködés fejlődését, a szakszervezetek
által megrendezett tatabányai baloldali csúcstalálkozót, Sándor Lászlóval
való személyes találkozóját. De hozzáteszi: “Az MSZP vezetői megint hűek
voltak önmagunkhoz. Arrogánsak, kisstílűek, rövidlátóak! Nem jöttek
el Tatabányára, meghiúsították a baloldali csúcstalálkozót. Kovácsnak
derogál a munkások pártjával leülni. Nem tudnak számolni az MSZP-
ben? Nem látják, hogy a Fidesz újra csatasorba állítja szövetségeseit?
Nem látják, hogy az MDF minisztereket ad, noha listán be sem jutottak
a parlamentbe? Nem látják, hogy Csurka, Orbán meg az egész jobboldal
röhög a markába?”

Az 1998-as választásokat az MSZP elveszíti, a Munkáspárt ugyanakkor

erősíti pozícióit. Õ a parlamenten kívüli legnagyobb ellenzéki párt. Az
Orbán-kormánnyal szemben mindkét pártnak vannak fenntartásai, így
természetszerű a két párt közötti útkeresés. Az Orbán-kormány ideje
alatt az MSZP és a Munkáspárt közötti útkeresés 2000 februárjában éri
el csúcspontját, amikor a Szabolcs megyei Fehérgyarmaton, az időközi
választásokon az MSZP jelöltjét támogatja a Munkáspárt, az MSZDP
és az Agrárszövetség. A kampányzáró nagygyűlésen megjelenik Kovács
László, Kapolyi László és Thürmer Gyula is. A gyűlés jól mutatja, hogy
melyik párt miben erős. A léggömböket, a zenét, a költséges választási
látványosságokat az MSZP adja. A hallgatóság nagy részét a Munkáspárt
biztosítja.

Kapolyi elküldi a terepjáróját

“Támogatásunkért tisztességes helytállást kérünk. Azt kérjük, hogy a

kisemmizett munkást képviselje, és ne a terepjárós újgazdagot. Azt
kérjük, hogy a túlélésért küzdő elszegényedett mérnöknek, tanárnak,
orvosnak segítsen, ne a nagypolgároknak. Azt kérjük, harcoljon
azért, hogy a kormány egyenrangú és egyenjogú polgárnak tekintse a
bérből és fizetésből élő munkavállalókat, a tartósan vagy átmenetileg
munkanélkülivé válókat és a nyugdíjasokat. Azt kérjük, ne hallgasson a
parlamentben, s mondja meg jó hangosan: európai polgárhoz méltó,
tisztességes megélhetést akarunk” – adja útravalóul a Munkáspárt
elnöke Nemes István fehérgyarmati polgármesternek, a több párt által
támogatott jelöltnek.

Thürmer erőteljes, kemény beszédét, amelyben ostorozza a terepjárós

újgazdagokat, hosszan tapsolják a jelenlévők. Kapolyi tréfásan odasúgja
Thürmer Gyulának: szóltam a gépkocsivezetőmnek, hogy álljon arrébb
a terepjárómmal, biztos, ami biztos. Kovács soha többet nem szerepel
Thürmerrel egy fórumon.

Thürmer Gyula és Kovács László között ekkor kerül sor az egyetlen publikus
csúcstalálkozóra. “Miért nem működünk együtt?” – kérdezi Thürmer.
“Ti ellenzitek az EU-csatlakozást, és az számunkra elfogadhatatlan”
– válaszolja Kovács. “Munkatársaid bizonyára nem jól tájékoztatnak –
mondja Thürmer –, a Munkáspárt támogatja az EU-csatlakozást. Igaz,
azt is hozzátesszük, hogy azt akarjuk: minél több legyen a nyertes.”
Kovácsnak nincs több ellenérve.

(ő pontosan tudja, hogy ez a gyűlés csak látszat, kényszerlépés az MSZP

részéről. A Munkáspárt szavazói kellenek, nem a Munkáspárt. A gyűlés
előtt néhány órával Nyíregyházán ki is jelenti: szó sincs baloldali közös
jelöltről, ez az MSZP jelölje. Jogilag ez igaz volt, politikailag nem.

2001. május 26–27-én a Munkáspárt 19. kongresszusa megvitatja

és elfogadja a párt programját és 2002-es választási programját. A
Munkáspárt és az MSZP viszonyának kérdésében a program a korábbi
Irányelvekben rögzítetteket ismétli meg. Kongresszusi nyitóbeszédében
Thürmer Gyula az MSZP-nek üzeni: “Aki akadályozza a Munkáspárt
bejutását a parlamentbe, akarva-akaratlanul a MIÉP-nek segít.”

Néhány nappal később, június 9-én az MSZP tart kongresszust, melyre

a Munkáspártot is meghívja. Thürmer Gyula pekingi tudományos
előadása miatt a kongresszuson a Munkáspárt nevében Vajda János
alelnök vesz részt. Nyilatkozata szerint a kongresszuson a Munkáspárttal
való kapcsolatról semmi nem hangzott el, még a Munkáspárt szó sem.

A képviselőjelöltek 2001. október 6-ai tanácskozásán Thürmer Gyula az

MSZP-vel való viszony alakulásáról a következőket mondja: “Medgyessy
megválasztása (miniszterelnök-jelöltté) semmiféle pozitív változást
nem idézett elő viszonyunkban. Az MSZP elzárkózott még a helyi
együttműködéstől is. Ez történik most Pécs városában, ahol a Fidesz
képviselőjelöltje ellen külön-külön fogunk fellépni. Az MSZP nem segíti
a Munkáspártot a vidéki helyiségproblémák megoldásában még olyan
helyeken sem, mint Nyíregyháza, ahol pedig szocialista polgármester
mellett álltunk ki. Az MSZP Nógrád megyében és másutt igyekszik a mi
tagjainkat a párt vezetése ellen hangolni. Tudhatnák, hogy ez a politika
sohasem járt sikerrel, most sem fog. AZ MTV1 Híradója a héten Juhász
Ferenc MSZP-s képviselő szájába olyan kijelentést adott, miszerint az
MSZP kész együttműködni a Munkáspárttal. Az MSZP vezetése másnap
cáfolta ezt a hírt. Tette ezt olyan primitív, közönséges módon, hogy ezért
az úri kaszinóból két lábbal rúgnák ki.”

A Munkáspárt vezetése nyilvánvalóvá teszi: a Munkáspárt nem működik

együtt a választások első fordulójában az MSZP-vel. A második fordulóról
a Központi Bizottság dönt. Ha az MSZP akar tőlünk valamit, tanúsítson
minimálisan pozitív hozzáállást – hangsúlyozzák. Ez a határozott álláspont
azt vetíti előre, hogy a Munkáspárt az 1994-es állásponton marad, és
nem támogatja az MSZP-t.

A Csurka-ellenes koalíció ötlete

A 2002-es választásokhoz közeledve egyre több közvélemény-kutató

jelzi, hogy szoros eredmény várható. A Fidesz vezetése dönt: le kell
fedni az egész jobboldali tábort, akkor elképzelhető a győzelem. A
Fidesz többféle taktikát alkalmaz. A kisgazdákkal szemben a megosztás
eszközét vetik be. Heves támadás indul Torgyán József kisgazda elnök,
mezőgazdasági miniszter ellen. Igyekeznek rábizonyítani, hogy Torgyán
az akadálya a jobboldal széles összefogásának.

Az MDF esetében a megnyerés az eszköz. A Fidesz, mint később kiderül,

már a jövőre is gondol. A veszélyhatárnál lévő MDF-nek a közös jelöltek
lehetőségét ajánlja, ami ugyan 2002-ben bejuttatja az MDF-et a
parlamentbe, de egyoldalúan a Fideszhez köti.

A MIÉP Csurka István vezetésével ekkor nincs a kormányban, de

parlamenti párt. A rendszerváltás során ugyan született egy hallgatólagos
egyezség a nagy parlamenti pártok között, hogy nem engednek be
a parlamentbe újabb pártokat, 1998-ban a Fidesz ettől eltért. Ügyes
módszerekkel szalonképessé tette a MIÉP-et, s a MIÉP kicsivel ugyan,
de bejutott a parlamentbe. A Munkáspárt hiába javasolta az MSZP-nek,
hogy tegyen hasonló lépést, nem tettek.

A Fidesz vezérkara számára világos, hogy 2002-ben nem mondhat le

a MIÉP szavazóiról sem. Kézenfekvő lenne az együttműködés, a közös
indulás, esetleg kormánykoalíció. A Fidesz nem meri, valószínűleg nem
is akarja ezt a lépést megtenni. Lebeg előtte Ausztria példája, ahol a
szélsőjobboldali Haider bekerülése a kormányba kiváltotta az Európai
Unió blokádját Ausztria ellen. Na, nem olyan blokádra kell gondolni,
mint Jugoszlávia esetén, amikor elzárták a külvilágtól, éhezésre és
nyomorgásra ítélve egy népet. Az osztrák nép egy percet sem éhezett, de
a köszönő viszony egy ideig szünetelt. A Fidesz nyilvánvalóan nem akart
még ilyen blokádot sem Magyarország ellen. A MIÉP-pel való szövetség
ezért sohasem jön létre.

A Munkáspárt vezetése elképzelhetőnek tartja a Fidesz–MIÉP

együttműködést, de úgy véli, kicsi a valószínűsége. Az MSZP és az SZDSZ
ekkorra már sötét színekkel vázolja fel a MIÉP-pel való együttműködés
“veszélyeit”, amelyeket – szerintük – csak az MSZP képes elhárítani. A
Munkáspárt ismét színvallásra akarja kényszeríteni az MSZP-t: “Kössünk
Csurka-ellenes koalíciót! Akadályozzuk meg együtt a MIÉP veszélyes
erősödését! Mi minden erővel azon leszünk, hogy az elesett, csalódott
emberek bizalmát mi, a Munkáspárt szerezzük meg, és nem engedjük,
hogy a MIÉP áldozatai legyenek. Az MSZP és az SZDSZ jelentse ki: a
Munkáspártra szükség van a parlamentben, és nem akadályozzák a
bejutását. Ez a koalíció minden tisztességes embernek jó lenne. (…)
Reális politikai összefogás előtt nyitna utat a szegénység, a nyomor
leküzdésére” – javasolja a párt elnöke. A megszólított pártok egyetlen
szóval sem reagálnak.

A választások előtt a frontvonalak megkeményednek. A Fidesz beveti

Kövér Lászlót, aki antikommunista pocskondiázásával megrettenti az
embereket. Mi lesz, ha tényleg a Fidesz győz? Az MSZP és az SZDSZ rájátszik
erre, elhiteti az emberekkel, hogy a fasiszta veszély elkerülhetetlen, ha
nem õk győznek. Fasiszta veszély nincs, de bejön az MSZP–SZDSZ trükk:
a választók, különösen a városi értelmiségi, idősebb rétegek, amelyben
él a második világháború és a holokauszt emléke, tömegével szavaznak
az MSZP-re.

A Munkáspárt letér az eddigi útról

Április 7-én lezajlik a 2002-es országgyűlési választások első

fordulója. A Munkáspárt számára az eredmény lesújtó: hagyományos
szavazóbázisának egyharmada az MSZP-re “átszavaz”, a részvétel pedig
olyan nagy arányú, amelyben a munkáspárti szavazatok csak 2,17
százalékot tesznek ki. A pártban azonnal megkezdődik minden költség és
kiadás felére csökkentése; április 26-a után A Szabadság három hónapon
át csak kéthetente jelenik meg.
A választások második fordulójába azonban bekerül a Munkáspárt nyolc
jelöltje. A listán elért rossz eredmény ellenére ez olyan tõkét jelent,
amivel a Munkáspárt még képes politizálni. Thürmer Gyula április 8-i
reggel a Nap Tv-ben még sejtetni engedi, hogy a párt minden erejét
a nyolc állva maradt jelöltjére koncentrálja, magyarán nem lép vissza,
megismétli az 1993-as sikeres taktikát. Délutánra fordul a helyzet.

Április 8-án, valamivel délután négy óra előtt megcsörren Thürmer

mobiltelefonja. A vonal másik végén Kovács László MSZP-elnök. Arra
kéri a Munkáspártot, hogy lépjen vissza, támogassa az MSZP-t. Már
nincsenek nagy szavak a “baloldali összefogásról a fasiszta veszély ellen”,
mint amilyenekkel 1998-ban Kósáné igyekezett a Munkáspárt szemét
kiszúrni. Kovács érti, hogy adnia kell valamit, ha kapni akar. Megígéri, hogy
győzelem esetén a Munkáspárt néhány emberének munkát találnak,
az önkormányzati választásokon hatalmi pozíciókba segítenek néhány
munkáspártit. Thürmer ellenvetésére, miszerint ilyen ígéretekkel már
Dunát lehet rekeszteni, Kovács belemegy a kézzelfogható konkrétumba:
kezdődjenek tárgyalások Vajnai Attila és Szili Katalin között. Utólag, a
későbbi események fényében igencsak feltűnő, hogy Vajnai személyére
Kovács tesz javaslatot, meg sem várva a Munkáspárt vezetésének
véleményét.

A párt elnöksége belemegy a tárgyalásokba. Nincsenek illúziók. Érzik, hogy

az egyetlen helyes út az 1998-as politika lenne, kitartani a Munkáspárt
zászlaja mellett, s bennmaradni a második fordulóban, függetlenül attól,
hogy egyik jelöltnek sincs esélye a győzelemre. Az elnökség azonban egy
dologtól tart: ha a Fidesz nyer, a társadalomban mindenki a Munkáspártot
fogja okolni, a Munkáspárton belül pedig az elnökséget. Az elnökség
érti, hogy nem lehet a választókat egyik percről a másikra átnevelni,
nem lehet megértetni velük, hogy az MSZP tizenkilenc, a Fidesz egy
híján húsz. A Munkáspárt vezetése – bár tisztában van a megelőző évek
negatív tapasztalataival, az MSZP tisztességtelen magatartásával, nem
vállalja a kockázatot. A visszalépés mellett szavaz.

Április 13-ai ülésén a Központi Bizottság úgy értékeli a második forduló

előtti helyzetet, hogy “érvényesülnie kell a választók akaratának, és a
kormánynak mennie kell. Ez a Munkáspárt érdeke is. Másodszor, az MSZP a
kampány végső szakaszában számos olyan szociális követelést is felvállalt,
amely szerepel a Munkáspárt programjában is, és megvalósulása esetén
segítheti a dolgozó ember életének jobbra fordulását. Harmadszor: (…)
a Munkáspárt támogatóinak szavazatától is függ a választások végleges
eredménye”. Ennek megfelelően a Munkáspárt a második fordulóban
a kormányváltás teljes támogatására szólítja fel szavazótáborát. A
határozathozatalnál a Központi Bizottság egyhangúlag szavaz.

Száznapos románc az MSZP-vel

A Munkáspárt ezzel a lépéssel letér a korábbi útról. Eltér attól a

politikától, amely az MSZP hibáinak kihasználására épült, és ami 1998-
ban tisztességes választási eredményt hozott a Munkáspártnak. Egy új
útra tér, az MSZP nyílt támogatásának útjára.

A Munkáspártnak hamarosan tapasztalnia kell, hogy a megtett lépés nem

hoz semmi jót. Az MSZP nem teljesíti ígéreteit. A Vajnai–Szili találkozó
létrejön, majd júniusban Karacs Lajosné találkozik Puch Lászlóval, az
MSZP pénztárnokával. A Munkáspárt konkretizálja kéréseit. Hamar
kiderül, hogy az MSZP a választások megnyerése után már semmilyen
politikai pozícióba nem hajlandó bejuttatni a Munkáspártot. Még
gépkocsivezetőket, titkárnőket sem hajlandó állásba venni. Egyetlenegy
kérést teljesítenek. Vajnai Attilát a paksi atomerőműből a szocialista
irányítású Magyar Villamossági Művekbe helyezik.

A Medgyessy-kormány programjának meghirdetése, az első száz nap még

a románc jegyében telik, de érezhető, hogy a Munkáspárt hamarosan
váltásra kényszerül. A Munkáspárt támogatja a 100 napos programot.
Augusztus 31-ei ülésén a Központi Bizottság azonban már felteszi a
kérdést: vajon “képes-e a Medgyessy-kormány tovább folytatni az első
száz nap baloldaliságát, vagy sem? Aggodalomra ad okot, hogy az SZDSZ
súlyánál lényegesen nagyobb szerepet kapott a kormányban. Amíg a
liberálisoknak tett engedmények a száznapos programban még nem
jelennek meg markánsan, a kormányprogram már tükrözi a liberálisokkal
kötött koalíció negatív hatásait”. A kormány egy évének értékelésekor,
2002 szeptemberében a Munkáspárt majd végleg megvonja a bizalmat
a Medgyessy-kormánytól, majd a kórház-privatizáció kapcsán nyílt
háborút vállal vele szemben.

Medgyessy Péter ellen miniszterelnökké való megválasztása után

rögtön heves támadás indul. Az ürügy kémelhárító múltja. Valóságosnak
tűnik a veszély, hogy a miniszterelnök rövid időn belül lemondásra
kényszerülhet, az SZDSZ is csak saját feltételeket szabva áll ki a
miniszterelnök mellett. A helyzetet valószínűleg az az esemény menti
meg, hogy a jobboldali körökben is számos ügynöki múltra – legelőször
az egész ügyet felvető Pokorni Zoltán édesapjáéra – is fény derül. Pokorni
demonstratívan lemond minden parlamenti és párttisztségéről, ami egy
kissé még visszaerősíti Medgyessy Péter lemondásának követelését, de
a közvélemény érdeklődése alábbhagy, majd végleg el is apad. Ebben a
csatában a Munkáspárt nyíltan Medgyessy mellett áll.

Az önkormányzati választásokon több helyütt felemás együttműködés

alakul ki az MSZP-vel. Tolna megyében a Munkáspárt nem indít listát,
cserébe egy munkáspárti politikust felvesznek az MSZP listájára.
Orosházán hasonló a helyzet. Bátonyterenyén a Munkáspárt kifejezetten
az MSZP-vel indul. A tapasztalat a legtöbb helyen negatív. A Munkáspárt
elveszíti önálló arculatát, beleolvad az MSZP politikájába.

A 20. Kongresszus: új politika meghirdetése

2002 decemberében tartja a párt 20. Kongresszusát. A kongresszus

előtt sokan mondják, hogy ez történelmi Kongresszus lesz. Akkor még
inkább az egykori SZKP 20. kongresszusával való áthallásokra gondolnak,
a Munkáspárt 20. Kongresszusa azonban valóban történelmivé válik. A
választási vereség után reálissá válik, hogy a párt értelmes célok nélkül
lassan, de biztosan elolvad, eltűnik.

A párt felteszi önmagának a kérdést: akarjuk-e folytatni? A párt elnöke így

fogalmazott a kongresszuson: “A kongresszus előtti vitában is láttuk, hogy
nem egyformán viseljük el ezt a helyzetet, s nem egyformán reagálunk
rá. Most lehet dönteni. Én azt mondom, elvtársak, ne bántsunk meg
senkit, de csak az jöjjön velünk tovább, akinek van türelme, van kitartása,
akiben van alázat a forradalmi ügy iránt.” A párttagság dönt, a többség
folytatja a munkát. 2002 decemberében a pártnak 712 alapszervezetben
több mint 10 ezer tagja van. A következő két évben ez a szám 10 ezer alá
csökken, de a tagság zöme megmarad. Nyilvánvalóvá válik azonban az is,
hogy a pártépítésben “alapvető változásokra, új irányokra van szükség,
és mindenekelőtt konkrét cselekvésre.”

A 20. Kongresszus – másodszor a párt történetében – gyökeres fordulatot

hajt végre az MSZP-hez való viszonyban.

A párt elnöke keményen fogalmaz: “Nincs jobb és rosszabb párt. Nincs

kisebb rossz és nagyobb rossz. Tőkés rendszer van, tőkés kormányzás
van, tőkés érdekeket kifejező pártokkal. Mi minden demokratikus párttal
készek vagyunk együttműködni a jövőben is, ha találunk közös érdekeket.
Az MSZP-vel is készek vagyunk! De nem tekintjük őket testvéreinknek,
nem ígérjük oda a szavazatunkat, nem állunk eleve melléjük. A baloldali
összefogás számunkra nem az MSZP-t jelenti. A munkásokkal, a
dolgozókkal, a baloldali értelmiséggel, létező és létrejövő szervezeteikkel
akarunk egységre jutni.”

A kongresszus egyértelmű döntést hoz, ami ma is a Munkáspárt

politikája: “Az MSZP-hez való viszonyunkat is az a tény határozza meg,
hogy az MSZP a nagytőke és a multinacionális tőke érdekeit képviselő
párt, egy a polgári váltógazdálkodást alkotó pártok közül.”

Világos, hogy az MSZP-vel kapcsolatos új politikának tükröződnie kell

a párt belső életében. “Az MSZP-hez való elvi viszonyunk mától fogva
választóvonal. Nem haragszunk senkire. De, aki más pártnak gyűjti
a kopogtatócédulát, aki más pártra adja szavazatát, menjen oda! Itt
a Munkáspártért kell élni, itt a Munkáspártért, a munkásokért kell
dolgozni!” – fogalmazza meg a kongresszus egyetértése mellett a párt
elnöke.
Sikerek a 20. Kongresszus útján

A kongresszus döntései nem várt sikert hoznak. A Munkáspárt 20.

Kongresszusa magabiztosságot és szilárd politikai alapokat ad a további
munkához. Érezni, hogy a tagság nem adja fel, s folytatni akarja a
közel másfél évtizede megkezdett munkát. Az MSZP arra számit, hogy
a Munkáspárt nem képes talpra állni. A Munkáspárt azonban túléli a
csapásokat, sőt kezd lényeges sikereket elérni.

A párt képes belső tartalékait mozgósítani. A párt vezetésébe tudatosan

kérnek fel olyanokat, akikről közismert, hogy nem mindenben értenek
egyet a párt elnökével. Így kerül a Pártetikai Bizottság élére Jegesy
Andrea, az elnökségbe Fratanolo János. A 20. Kongresszus politikai
kompromisszuma azonban nem sokáig tart. A párt sikerei láttán, 2004
nyarán támadás indul a politikai vonal és a vezetés megváltoztatásáért,
azzal a szándékkal, hogy szétesik a párt, ha meggyengül a vezetés.

A vezetés közös munkára hív mindenkit, aki tenni akar a Munkáspártért,

függetlenül attól, hogy a párt politikájának valamelyik elemével nem
értenek egyet. Az EU-népszavazásra kiváló anyagok készülnek, de
hamar kiderül: az MSZP megítélésében 180 fokos különbség van a párt
elnöksége, Központi Bizottsága és az együttmunkálkodás felújítására
felkért értelmiségiek között.

A párt nem esik kétségbe amiatt sem, hogy kevesebb a pénz. Megszervezi
a Munkáspárt vállalkozói bizottságát. Megkezdődik a párt finanszírozása
új feltételeinek megteremtése. Nem véletlen, hogy 2004 őszén a párt
ellen fellépő erők az interneten és másutt éppen a párt gazdasági
tevékenységét veszik tűz alá. Egyetlen céljuk van: gyengíteni mindent,
ami sikeres a 20. Kongresszus nyomán.

A párt nagy sikere, hogy megmenti A Szabadságot. A párt felhívására

sok százan vállalják, hogy havonta, rendszeresen nagyobb összeggel
támogatják közös újságunk kiadását. A támogatás jelentős, ebből fedezi
a párt a lap költségeinek felét. A 2004 nyarán elinduló negatív jelenségek
azonban sokak kedvét elveszik, a lap ismét komoly gondokkal küzd.
A 20. Kongresszus nyomán elért legnagyobb siker a kórházakkal
kapcsolatos népszavazás. A Munkáspárt nehezen szánja rá magát az
aláírásgyűjtésre, de végül legyőzi a kishitűségét, képes megszervezni
erőit és összegyűjteni 300 ezer aláírást. Először a párt újjászületése óta
nem maradtunk egyedül. Civil szervezetek, szakszervezetek, sőt pártok
állnak a Munkáspárt mellé. Az MSZP és az SZDSZ ellenkező állásponton
vannak. Miután látják, hogy a Munkáspárt képes az akciót sikerre vinni,
támadásba lendülnek: azzal vádolják a Munkáspárt vezetését, hogy
a Fideszhez közeledik. A külső támadás támogatásra talál a párt egyes
vezetői között is.

A 20. Kongresszuson a párt nyit a civil szervezetek felé. Döntése időben

szerencsésen egybeesik a Magyar Szociális Fórum szerveződésével. Így
a Munkáspárt az első pillanattól kezdve segítheti a fórum születését és
fejlődését. A párt első tapasztalatai jelzik, hogy ez a munka nagyon nagy
türelmet és időt igényel. A népszavazási aláírásgyűjtés azt is megmutatja,
hogy a párt ma még nem tud nagy és jelentős szervezeteket nyíltan maga
mellé állítani. A pártot ért támadás kiterjed erre a területre is. 2002
decemberében még nem sejteni, hogy azok, akiket a párt küld ebbe a
mozgalomba, önálló életre kelnek, és szembefordulnak a párttal.
XIV. fejezet
Választásról választásra
“Ne szerepeljen a pártelnök képe a plakátokon!” – hangzott el az
Ügyvezető Titkárság 1990. januári ülésén. “Ne szerepeljen, mert a
mozgalomban rossz emléket ébreszt, ha a vezetők képe plakáton látható!”
Nem vicc! Ez a – ma már mulatságosnak tűnő – vita ténylegesen lezajlik
a Munkáspárt vezetésében, röviddel az első többpárti választások előtt.
Végül Dóczé Kálmánnak, aki Madridban nagykövet volt, és látott már
polgári demokratikus választásokat, sikerül meggyőznie a többieket,
hogy megváltozott a kor. Most polgári demokráciában vagyunk,
annak a játékszabályai a döntőek. Megszületik a nem túl sikeres
“kompromisszum”: a plakátok felén rajta van a pártelnök képe, a másik
felén csak a Munkáspárt felirat. Ez a kis epizód is mutatja, hogy 1990
elején a Munkáspárt semmit sem tud a polgári demokratikus választási
munkamódszerekről. Senki sem tudja, mit jelent házról házra járni,
és kopogtatócédulákat gyűjteni, agitálni, más pártokkal vitatkozni és
harcolni. Eltelik néhány év, és a párt képes lesz népszavazást kiharcolni.
De akkor ez még csak a jövő. Mindent meg kell tanulni, és akkor
elkezdődik egy máig tartó hosszú folyamat.

Nem ott aratunk, ahol vetünk

Az első választás még minden szempontból az átmenet választása. A

társadalom rendszerváltó hangulatban van. Az országot elárasztja a
nacionalizmus, az erdélyi rendszerváltókkal szinte össznépi szolidaritás
bontakozik ki. Minden utcasarkon kommunistáznak. A Munkáspárt
számára ugyanakkor némi előnyt jelent, hogy a szocialista kor
meghatározó társadalmi rétegei még aktívak. A pártnak azonban nincs
elég tapasztalata, nehezen megy a munka. Csak 95 helyen képes egyéni
jelöltet állítani, s végzetesnek bizonyul, hogy Pest megyében nincs meg
a lista. Egy óriási megyében nem lehet a pártra szavazni. 1990-ben a
Munkáspárt listán 180 ezer szavazatot kap, ami akkor 3,68 százalékot
jelent.
Négy évvel később az emberek az Antall–Boross-kormány leváltásáért
szavaznak. Franka Tibor hiába próbál hullákat találni a Köztársaság tér
alatti kazamatákban, nem sikerül az MSZP ellen fordítani a közhangulatot.
Az MSZP tarol. A Munkáspárt így is megszerez 172 ezer szavazatot, azaz
3,19 százalékot. A párt átesett a tűzkeresztségen, és a friss tapasztalat
már megmutatkozik. 155 egyéni jelölttel indul csatába, és minden
megyében van területi lista. Ezen a választáson a Munkáspárt jelszava:
Ma a BAL a jobb!

1998-ra változik a helyzet. A társadalom beleun a szocialistákba, nem kér

a szociális kiadások korlátozásából, a Bokros-csomagból. A kiábrándulás
nagy, de nem végzetes. Nem következik be az, ami később Szlovákiában
végbemegy, ahol az emberek teljesen elfordulnak a Peter Weiss-féle
szocialistáktól. Az MSZP – bár korruptsága közismertté válik – talpon
marad. A Munkáspárt is sokat dolgozik. 163 egyéni jelöltet képes állítani a
176 lehetséges helyből. A Munkáspárt taktikát is vált, ezen a választáson
nem támogatja az MSZP-t. A végeredmény biztató. 183 ezer szavazatot
kap, 4,08 százalékot. A Munkáspárt kihasználja a szocialistákkal szembeni
csalódottságot, de nem eléggé.

2002-re végleg átalakul a társadalom. Ez már a konszolidált kapitalizmus

választása. Most látszik meg az is legjobban, hogy a társadalom erre
az időre már belenyugszik a tőkés rend létébe, minden gondja és kínja
ellenére elfogadja azt. Érződnek a párt belső gyengeségei is, csökken a
ténylegesen dolgozó párttagok száma, a tagság jelentős része megfáradt.
A belső motiváció sem olyan erős már, mint közvetlenül a rendszerváltás
után. A párt 148 egyéni jelöltet képes csak állítani. A Munkáspárt 121
ezer szavazatot szerez csupán, ami a szavazatok 2,16 százalékát jelenti.

A választások értékeléséről minden választás után nagy vita folyik.

A párt időről időre felbukkanó belső ellenzéke is mindig a választási
eredményekre hivatkozva támadja a párt vezetését. De tőlük függetlenül
is szinte mindenkiben él vágy: mondjuk meg azt az egy-két okot, amelyre
az eredmény vagy eredménytelenség visszavezethető. A párt kollektív
bölcsessége azonban mindig rámutat, hogy egyetlen ok nincs, sok
tényezőn áll vagy bukik a párt szereplése.
Mindenekelőtt sikertelennek minősíthető-e a Munkáspárt 15 éves
szereplése a választásokon? Ha abból a szempontból nézzük, hogy
bejutott-e a párt, akkor igen. De nézhetjük-e csak ebből a szempontból?
Mindenki tapasztalhatja, hogy a Munkáspártot 15 éve erőteljes
ellenszenv vette körbe, mára ez megváltozott: becsülik a pártot. Látszik
az is, hogy a parlamenti választásokon ugyan nem ért el sikert a párt, de
más területeken, így például a kórház-népszavazás terén igen. Mindez
nem lenne lehetséges a választási részvétel nélkül. Vagyis a parlamenti
választás egyelőre olyan “üzlet”, amelybe folyamatosan energiát és
pénzt fektetünk, de a haszon másutt csapódik le. Nem ott aratunk, ahol
vetünk.

Megszilárduló tőkés rend

Az okok között a döntő az, hogy 15 év alatt átalakul a társadalom. Átalakul

szerkezetében, ami megváltoztatja a Munkáspárt szavazói hátterét
is. 1994-ig a Munkáspárt például igen erős pozíciókkal rendelkezik a
falvakban. Időközben feloszlatják a téeszeket, eltűnik a Munkáspárttal
hellyel-közzel rokonszenvező téeszparasztság, a téeszes agrárértelmiség.
Az új agrárrétegekhez pedig egyelőre nincs meg a kapcsolat. A munkás
kezdi felismerni a tőkés rend negatívumait, a munkanélküliséget, a
kiszolgáltatottságot, a szegénységet, de alapvetően még úgy van vele,
mint a két munkás, akiket Dégi István festőművész megörökített: még
töpreng, de mondhatjuk azt is: már töpreng.

1993-ban bevezetik az 5 százalékos küszöböt, s ezzel nagy lépést

tesznek a kétpártrendszer felé. Ez is olyan körülmény, amelyről gyakran
megfeledkeznek. Az emberek a két nagy csoport között ingadoznak,
függetlenül azok valóságos értékeitől. Gyakorlatilag tíz év alatt lezajlik
az áttérés az egypártrendszerről a kétpártrendszerre. 2000 elejétől
minden közvélemény-kutató nyolcvan százaléknál nagyobb összesített
támogatottságot mutat ki az MSZP-nél és a Fidesznél. A 2002. évi listás
szavazatok (MSZP 42 százalék, míg a Fidesz és az MDF közös listáé 41
százalék) ugyanezt jelzi. Ami még megdöbbentőbb: 1990-ben az első öt
párt eredménye is kisebb volt, mint 2002-ben az első kettőé!
Egyedüli túlélő

A Munkáspárt 15 évvel újjászületése után is elmondhatja, hogy él.

Manapság ezt messze nem minden párt mondhatja el magáról. Az
1990-es választások győztes pártja, az MDF 2002-ben bár létezik, de
önállóan már nem indul a választásokon. Az SZDSZ kezdeti 20 százalékos
támogatottsága csaknem negyedére zsugorodik. A rendszerváltáskor
harmadik FKGP legutóbb egy százalékot sem kap, és Torgyán végképpen
eltűnik a politikai palettáról.

Az Agrárszövetség, amely a rendszerváltás során az MSZMP agrár-

reformköreiből alakul meg, az első választásokon még megszerzi a
szavazatok három százalékát. A következő választásokon átállnak a
liberális blokkba, de így is csak két százalékot érnek el, pedig van pénzük,
társadalmi összeköttetéseik. 1998-ban nem indul önállóan, jelöltjei az
MSZP színeiben jutnak a parlamentbe, majd eltűnnek, részben az MSZP-
ben, részben a Centrum Pártban.

A Vállalkozók Pártja 1998-ban még besegít az MDF-nek, aztán róluk sem

hallani többé. Kiderül az is, hogy a pénz sem minden. A Palotás János
nagyvállalkozó által vezetett Köztársaság Párt is csak emlék ma már.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1990-ben radikális

antikommunista programmal indul, Petrasovits Annával az élen. 3,5
százalékkal kívül maradnak a parlamenten. Az eredmény 1994-re egy
százalékra olvad, 1998-ban már az országos lista állítása sem sikerül.
2002-ben pedig mindössze négy szabolcsi egyéni választókerületben
indul közös MSZP– MSZDP jelölt. A milliárdos Kapolyi László elnök az
MSZP színeiben parlamenti képviselő lesz.

Gyakran mondják, hogy lám-lám a MIÉP annak idején képes volt

beküzdeni magát a parlamentbe. Ez azonban nem teljesen igaz. Csurka
és harcos-társai már 1990-ben is az MDF frakciójában foglalnak helyet,
önálló párttá csak 1993-ban – az MDF-ből való kizárásuk-kilépésük után
– szerveződnek. Erre sem árt emlékezni ma-napság!
Kinek a pártja a Munkáspárt?

Kezdettől fogva kérdés, hogy – mai politikai zsargonnal élve – kit szólítson
meg a Munkáspárt. Az elnök 1993 decemberében Csepelen elmondja,
ki mindenkihez szól a Munkáspárt: “Számítunk Önökre, a munkásokra.
Mit hozott Önöknek a rendszerváltás? Drágaságot, munkanélküliséget,
létbizonytalanságot, félelmet. Mi a gazdaság fejlődését és a reális
felemelkedés lehetőségét ajánljuk.” Majd szépen felsorolja az
értelmiséget, az alkalmazottakat, a vállalkozókat, a parasztságot, a
nyugdíjasokat, a fiatalokat.

A rendezőelv világos. Átfogni szinte mindenkit, aki a rendszerváltás

vesztese. A párt mindvégig érzékeli az ellentmondásokat. Túl soknak
tűnik ennyi réteget megszólítani. A Munkáspárt nem tud megszabadulni
a múlt emlékétől, amikor a régi MSZMP tömegpárt volt, minden réteg
képviselője. Idővel azonban itt is kezdenek változni a dolgok. A 2002-es
választások során már nagyobb erővel esik szó a munkásról. A pártban
kezd megerősödni a felismerés, hogy a Munkáspárt nem lehet mindenki,
sőt minden dolgozói réteg képviselője sem. Ha sikert akar elérni, akkor a
munkásra, a széles értelemben vett munkásemberre kell támaszkodnia.

Változatlan program

A Munkáspártról ma azt gondolják az emberek, hogy az egyetlen párt,

amely nem forgatott köpönyeget, és ugyanazt mondja ma is, mint
amit mondott 1990-ben. Némi leegyszerűsítéssel ez a megállapítás
igaz. A Munkáspárt választási programjának alapelemei nem változtak
15 év alatt. Munka, megélhetés, biztonság, ingyenes oktatás,
ingyenes egészségügy – ezek olyan elemek, amelyek példamutató
következetességet kölcsönöznek a Munkáspárt programjának.

Változnak természetesen a külpolitikai kérdések is. Eleinte nagyobb

súllyal szerepel a környező országok problémája, majd helyét átveszi a
NATO-csatlakozás elleni harc, még később az EU-kérdés.
A Munkáspárt 1993-ra nagyon világosan érti azt a küldetését, hogy önálló
választási lehetőséget mutasson fel. 1993 októberében a párt elnöke a
következőket mondja Győrben: “A Munkáspárt önálló alternatívát jelent
más pártokhoz képest. Miben különbözünk?

Abban, hogy mi nem akarunk kapitalizmust. De programunk sok

csatlakozási pontot mutat fel más politikai erőkkel is. Mi is támogatjuk a
privatizáció ellenőrzését. Mi is talpra akarjuk állítani a mezőgazdaságot
és az ipart. Mi is jobb életet akarunk. Mi is demokráciát akarunk,
demokratikus rendet. Mi is jó viszonyt akarunk a szomszédainkkal. Akkor
pedig érthetetlen egyes politikai erők visszafogottsága és elzárkózása.
Az ország mai helyzetében a tét sokkal nagyobb annál, hogy bárki is
ideológiai nemtetszés alapján álljon hozzá tényleges erőt képviselő
politikai párthoz. Ezért készek vagyunk a széles körű összefogásra.”

Nem a programok döntenek

Szinte mindenki tapasztalja, hogy az emberek nem olvasnak

pártprogramokat. A rövid frappáns jelszavak ezért óriási jelentőségre
tesznek szert. A nagy pártok százmilliókat költenek arra, hogy
reklámcégekkel kidolgoztassák a szlogenjeiket, és általában az egész
választási arculatot. A Munkáspártnak erre soha sem volt pénze, mindaz,
amit használ, a Munkáspárt szellemi műhelyében születik, hordozva
ennek minden előnyét, de komoly hátrányait is.

A Munkáspárt hamar felismeri, hogy az MSZMP név az emberek szemében

a múlthoz köti, és a múltra való emlékeztetésnek nincs gyakorlati haszna
a választásokon. A párt jelezni akarja, hogy létének lényege nem az, hogy
1989 előtt létezett a szocializmus, hanem az, hogy tőkés viszonyok között
küzd a dolgozó ember érdekeiért. 1993-ban a magyar munkásmozgalom
történetében először kerül sor pártszavazásra a párt nevéről. A tagság 88
százaléka vesz részt, s a szavazásban résztvevők 94 százaléka úgy dönt,
hogy a párt neve március elsejétől Munkáspárt legyen. Az új név ismertté
válik, nem hoz ugyan többletszavazatot a választásokon, de az emberek
értik az üzenetet: új párt született. “Ma a bal a jobb!” Ez lesz az 1994-es
választásokon a Munkáspárt fő jelszava, és a program címe is. Jó jelszó?
Jó! Az emberek az Antall–Boross-kormány után balra akarnak menni.
“Váltanunk kell és változtatnunk kell. Nem a kocsit kell kicserélnünk. Ha
el akarjuk kerülni az összeütközést, a vezetőket kell leváltani. Ha nem
akarunk a tömegbe rohanni, a kormányt kell helyére tenni. A kormány
helye a baloldalon van!” – hangzik el a választás előtti kongresszuson.
Utólag nézve azonban sokan mondják, hogy ez a jelszó az MSZP malmára
hajtotta a vizet, hiszen az átlagember fejében az MSZP testesítette meg
a “jobb BAL-t”.

“Kádár János idején jobb volt, a Munkáspárttal jobb lesz!” Ez már a 2002-
es választások szlogenje, amire a párt első és ez idáig egyetlen óriás-
plakátja is épül. A párt lelkesedéssel fogadja a jelszót, s eleinte úgy tűnik,
hogy a választók előtt is sikeres. Nem sokkal előtte több közvélemény-
kutatás is Kádár Jánost hozza ki a 20. század egyik legnépszerűbb
politikusának. Az ötlet nem jön be. Kiderül: Kádárra ugyan sok ember
szívesen gondol, de nevével nem lehet a választásokon sikert elérni.

2002-ben élénk vita van arról, hogy több jelszó kell. A több jelszó igénye,
mint általában, most is az egy átütő jelszó hiányára utal. A Munkáspárt
több mindennel próbálkozik: Szociális Alkotmányt! Munkát mindenkinek,
teljes foglalkoztatottságot! Európai munkáért európai béreket! Ingyenes
egészségügyi ellátást! Ingyenes oktatást! Az Európai Unióban is európai
mezőgazdaságot! A Munkáspártra leadott szavazat nem elveszett
szavazat! Kádár alatt jobb volt!

Vannak sikeres és értékálló próbálkozásai a pártnak. Vitathatatlanul

ilyen maga a Munkáspárt név, amely nem rövidíthető, és nagyon
gyorsan ismert lesz. Jelszavak nélkül mindenkinek van valamilyen érzése
a Munkáspártról, és többnyire ennek alapján szavaz a választásokon.

Ilyen a vörös szín is, ami mellett a párt kitart. Egy rövid “kék korszaka”
van a pártnak, amikor felmerül az is, hogy a párt neve Szociális Európa
Párt legyen, a zászlaja pedig vörös-kék. A tagság elveti a gondolatot is.

Időtállónak bizonyul a Munkáspárt emblémája is. A vörös jelvény a

csillag betiltása után születik, és mindmáig a párt legismertebb jelképe.
Hátráltató kompromisszumok

A választási program, sőt esetenként a jelszavak is kompromisszumok

eredményeként születnek meg. Megvitatja a párt valamelyik testülete,
a kongresszus vagy a Központi Bizottság. Mindenütt hozzátesznek,
elvesznek, szavaznak. A kompromisszum már az eredeti javaslatban
is gyakran benne van, így gyakran tovább laposodik, szegényesedik a
program.

A Munkáspárt alapvetően tisztában van azzal, hogy szemben áll

a kapitalizmussal, így a “rendszeren kívül” van. Mégis újra és újra
visszaköszön a dilemma. Milyen legyen a program? A tőkés viszonyok
javítására tegyen javaslatot, vagy elvi kommunista programot
fogalmazzon meg? A döntést mindig hosszú vita előzi meg, s a végén
a két szemlélet között mozog a program. Ez gyengéjévé válik minden
programnak.

A párt nehezen érti meg, hogy a választási program nem azonos a párt
stratégiai programjával. Ebből az is következik, hogy a programmal nem
a saját párttagok tetszését kell elnyerni, hanem a választókét.

Szinte tizenöt éve vita van arról, hogy részletesen, számokkal, vagy számok
nélkül fogalmazódjék meg a program. Mindig vita tárgya a program
hangneme: kemény legyen vagy alkalmazkodó? Kormányprogramot
írjunk vagy a rendszert leleplező anyagot?

Kompromisszumokat rejt magában a párt taktikai fellépése is, amit

többnyire a listavezető pártelnök beszédei, tévészereplései alapján
lehet megítélni. Legyen keményebb az elnök! – mondják egyesek.
Mások meg hozzáteszik: legyen árnyaltabb, diplomatikusabb! Leplezzük
le az MSZP-t! – hangzik az egyik oldalról. Ne bántsuk az egyszerű
szocialistákat! – mondják a másik oldalon. Nem lehet egyszerre
keménynek is lenni, udvariasnak is lenni. A taktikában, a hangnemben
hozott kompromisszumok gyengítik a pártot. “A kapitalista rendszer
bírálata közben a párt sohasem használt olyan radikális nagytőkeellenes
kijelentéseket, mint amit Orbán Viktor nem egyszer megtett a kampány
során” – olvasható Hubai László tanulmányában. Hozzátesszük: nem vált
a Munkáspárt előnyére.

Amiből sohasem elég

A törvény szerint minden egyes jelöltre egymillió forint költhető, azaz

pártonként 176 millió. Mindenki tudja, hogy a valóságban százmilliókat
költenek el, legálisan és illegálisan. A Munkáspárt többször javasolja:
legyen negyvenmillió a kiadások felső határa. A polgári pártok sohasem
fogadják el.

A munkáspárti forintok több forrásból jönnek össze. 2002-ben például

központi költségvetésből harmincmillió forintot költ a párt. Ebből
tízmillió korábbi megtakarítás, négymillió propagandára betervezett
éves költség. Ötmilliót különít el a párt az éves állami támogatásból, a
többi pedig külső támogatás, illetve a jelöltek után járó pénz. A helyi
kiadásokban döntő a helyi pénzgyűjtés, a tagság és a rokonszenvezők
adakozása.

A “propagandagyár” titkai

Kevesen tudják, hogy a párt minden propagandaanyagát maga a párt,

illetve a Progressio Kft. állítja elő. A párt kiadójának létrehozója, az
első alapozó esztendőkben vezetője Fodor Pál, aki a mai napig segíti
tapasztalataival ezt a munkát. A propagandamunka élére néhány év
múlva a párt vezetése megtalálja Vajda Jánost, aki előbb aktivistaként
dolgozik ezen a területen, majd első számú irányítója lesz.

Az 1990-es választásokon rengeteg anyagot készítenek maguk a

pártszervezetek. A jóindulattal, de megfelelő felkészültség nélkül készített
reklámanyagokat a párt egyre inkább a központilag készített anyagokkal
váltja fel. A programok, szórólapok, naptárak és még sok minden más
a párt fontos fegyvereivé váltak. 1994 az első választás, amikor nagyon
átgondoltan és szervezetten megy a munka. A párt minden potenciális
választóhoz el akarja juttatni a programot. Minden választókerületbe
1300 példány kerül, ami akkor nagyon nagy teljesítmény. Naptárak
100 ezer példányban készülnek. 1000-1000 példányban elkészülnek az
egyéni jelöltek fényképes bemutatkozó-anyagai.

A “propagandagyár” eredményesen szolgálja ki a párt változó formájú

kampányait. A 90-es évek elején inkább nagygyűlések vannak. Annak
mértékében, ahogyan az emberek elszoknak a gyűlésektől, a hangsúly
áttevődik a kisebb találkozókra. Az 1993–94-es időszak sikeres akciója
a téli falusi esték sorozat. A választási kampányban nagy szerepet kap a
nőnap, március 15-e, és május elseje. Később a kampány fontos részeivé
válnak a pártelnök budapesti kerületi látogatásaik, a megyei falujáró
programok. Ezek már az érett, tapasztalt párt rendezvényei, amelyek
során sikeres, sok emberre terjedő programokat lehet lebonyolítani,
elősegítve a pártszervező munkát, a párt média-megjelenését. 2002 után
a párt utcai sajtórendezvényekre, a helyi sajtóban való megjelenésre
koncentrál.

A választás főszereplői: a jelöltek

Az egyéni jelöltek a párt hősei. A választások idején õk vannak az

élvonalban. Úgy mennek a küzdelembe, hogy tudják: a párt igazi esélye
az országos listán van, de az út az egyéni jelölteken át vezet.

A jelöltek mindig tükrözik a párt aktuális állapotát. 1994-ben a KB ülésén

a következő hangzik el: “Jelöltjeink 15 százaléka nõ, négy éve ez az arány
5,3 százalék volt. A munkások aránya 16,5 százalék, ‘90-ben 14,9 százalék
volt. Csökkent a tényleges mezőgazdasági dolgozók aránya 6,4 százalékról
2,3 százalékra. A nyugdíjasok aránya 13,8 százalékról 38,5 százalékra
nőtt. A vállalkozók aránya ma 16 százalék, négy évvel ezelőtt 1,1 százalék
volt. 1990-ben nem volt munkanélküli a jelöltjeink között, ma az arányuk
5,5 százalék. A fenti adatoknál figyelembe kell venni, hogy 30 személy
adataival még nem rendelkezünk, illetve azt, hogy 1990-ben összesen 94
jelölt volt, ma mind a 176 jelöltet elemeztük. Jelöltjeink között kevesebb
a fiatal, mint 1990-ben. Akkor 35 év alatti volt a jelöltjeink 8,5 százaléka,
ma csak 1,5 százalék. Sajnos, ez nem magyarázható csupán azzal, hogy
négy évet öregedtünk, bár ennek is van szerepe. A fiatalokat minden
erőfeszítésünk ellenére segédcsapatnak tekintik sok területen, ahelyett,
hogy a választásokban komolyan építenének rájuk.”

A munkáspárti jelöltek fő értékeként azt jelenítik meg a kampányokban,

hogy becsületesek, tisztességesek, egyszerű emberek. “A mi jelöltjeink
egyszerű emberek. Őket nem csak a televízióban lehet látni. Sőt, főleg
nem ott. Velük nap mint nap találkozhatnak a közértben, az áruházban,
az utcán, az üzemben, a hivatalban. Nincsenek közöttük bárók, mint
az MDF-ben. Nem tagjai egyetlen lovagrendnek sem, mint egyik-
másik kereszténydemokrata. Nem kapnak ösztöndíjat és jutalmat a
Soros Alapítványtól, mint a fideszes úri gyerekek. Nem voltak a múlt
rendszerben ellenállók, mint az SZDSZ világpolgárai. Amíg mások
ellenálltak, a mi embereink dolgoztak” – mondja egy gyűlésen 1994-ben
a pártelnök.

A területi listák többnyire nagy vitában születnek. A párt elnöke ennek

negatív következményeire utal, amikor 1998-ban a következőket mondja:
“Teljesen értelmetlen a listák sorrendiségében a belső vitákat kiélezni.
Minden megyében és Budapesten abból kell kiindulni, hogy a lista egy
tükör, aminek jeleznie kell a párt politikai törekvéseit, munkás-, dolgozói
jellegét, vagyis azt az alapvető törekvésünket, hogy a parlamentben
legyenek ott a dolgozók képviselői is. A listával kapcsolatos viták nem
áshatják alá a Munkáspárt nehezen kiérlelt politikai egységét, s nem
béníthatják meg a pártot.”
XV. fejezet
A párttal, a néppel egy az utunk
“A párttal, a néppel egy az utunk…”. Ezt tanulták meg valaha azok a
nemzedékek, amelyek ma már az idősebbekhez tartoznak. Ezt az érzést
adják tovább a jövő generációinak.

Új és régi párt

1991-ben az olasz kommunista párt Rifondazione néven szerveződik

újjá. A kommunista újjáalakítást, a kommunista újjászületést hirdetik
meg. Ragaszkodást a mozgalom értékeihez, folyamatosságot, és egyúttal
a mának megfelelő megújhodást. Ez a kettőség jellemzi a Munkáspártot
is: folyamatosság, a magyar munkásmozgalom, a szocializmus értékeinek
vállalása és az új helyzetnek megfelelő új politika.

1989 decemberében az MSZMP újjászervezéséről születik döntés, de

mint a későbbi események mutatják: új párt születik. A Munkáspárt
életében egyszerre van jelen a múlthoz kapcsolódó folyamatosság és az
új, amely nem egyszerűen megújulás, hanem a megváltozott helyzetnek
megfelelő eszmei, politikai, szervezeti intézkedések összessége.

A Munkáspárt helyzete új, minőségileg különbözik a megelőző történelmi

időszakok példáitól. A magyar munkásmozgalom történetében az
első olyan párt, amely a szocializmus leverése utáni helyzetben, tőkés
viszonyok között születik újjá. Legális párt, de nem részese a hatalomnak.
Olyan párt, amely magyar viszonyok között születik, külső segédlet
nélkül.

Első vagy tizennegyedik kongresszus?

A folyamatosságnak számos formai jegyét is vállalja a párt. A

kongresszusait a 14-es számmal kezdi, elismerve a korábbi MSZMP
kongresszusait. A párt ünnepeiben a szocialista időszak köszön vissza.
A felszabadulás ünnepéről, a Nagy Október évfordulójáról máig
megemlékeznek a párt tagjai. Háttérbe szorul a Tanácsköztársaság
ünnepe, és szinte elfelejtődnek a munkásmozgalom más jeles dátumai.

Nehezen születnek, de megszületnek az új párt hagyományai, sőt

ünnepei. A múlthoz kötődik, de már az új párt hagyománya a minden
évben megrendezett Kádár-évforduló. Május elseje nem tisztán
munkáspárti ünnep, de a párt kezdettől fogva vezető szerepet játszik
e szép munkásmozgalmi hagyomány életben tartásában. 2002-ben
megszületik az új tradíció, a párt születésnapjának ünneplése, minden
év december 17-én.

A múlttal való folyamatosság számos elemben fennmarad. A

Munkáspártba az első időben zömében a régi párt, az MSZMP tagjai
lépnek be. A tagság zöme mind a mai napig évtizedek óta tagja a
pártnak. Az új belépők között azonban már többségben vannak azok,
akik 1989 előtt nem vettek részt a pártban. A jövőben inkább ez lesz
jellemző. A pártban a fiatalok aránya ma még kisebb, mint amilyen erőt
a társadalomban képviselnek, de más pártokkal való összehasonlításban
már nincs akkora lemaradás.

Kialakulnak az új kornak megfelelő új munkamódszerek. Túrkevén másfél

évtizedes hagyomány a Munkáskupa. Motorja és szervezője Csajbók
Ferenc, a párt egyik helyi meghatározó személyisége. Csongrádban
1993-ban alakul meg és ma is él a Munkáspárt Szeged Területi Baráti
Köre és Munkástagozata, amely zömében párton kívüliekből áll. Olyan
kitűnő emberek szervezik, mint Nagyvári László, Babcsán László és Dobó
József. Budapesten, Zuglóban hagyománya van az egyetemi előkészítő
tanfolyamoknak, olyan irányítókkal, mint Parizek Henrik, Gyenge Sándor,
Bejczi Gézáné. A baloldali kultúra egyetlen magyarországi központjává
vált az Ezredvég folyóirat, élén Simor Andrással. Az első perctől kezdve
közöttünk van Baranyi Ferenc és sok más kitűnő művész. Az Ezredvég-
estek lelke Rudas Istvánné.

Hozzuk fel Marxot a pincéből!

A Munkáspárt 20. Kongresszusán hangzik el e felhívás a pártelnöktől.

A párt ekkorra már kezdi tapasztalni a marxista ismeretek egyre
nyomasztóbb hiányát. A tagság egy része valamikor kijárta a marxista–
leninista képzés különböző fokozatait, de idővel ez a tudás is megkopik.
A rendszerváltás óta pedig nem folyik szervezett elméleti képzés, bár
több alkalommal voltak erre kísérleteink. Hajdú József nevéhez fűződik
a Politikai Akadémia meghonosítása, a párt elméleti folyóiratának
létrehozása, illetve Szántó György, az MSZMP Politikai Főiskolájának
egykori tanára szervezte meg az úgynevezett Baloldali Politikai Iskolát,
amely azonban csak két esztendeig élt. De hogyan legyünk osztályharcos
párt, ha nem tudjuk, mi az osztályharc? Hogyan vigyük az ébredező
munkássághoz a tudatos elméletet, ha magunk sem vagyunk felvértezve
vele?

A Munkáspárt kezdettől fogva marxista pártnak vallja magát. A világot

materialista alapon szemléli. Elfogadja, hogy az emberiség történelme
az osztályharcok története, vagyis a társadalmi osztályok létezéséből
indul ki. Az osztályok ma is létező harcában a munkásság mellett áll. “A
Munkáspárt marxista párt, amely képviseli a humanista, kommunista,
baloldali szocialista értékeket. … A Munkáspárt számára fő érték az ember,
az emberek szabadsága, egymás iránti szolidaritása, az igazságosság,
az egyenlőség. Hazánk jövőjéül a szocialista társadalmat képzeli el. A
marxizmust szellemi alapértéknek tekinti, alapvető szemléletmódként
alkalmazza, nélkülözhetetlennek tartja a marxista elméleti munkát és
vitákat. Ugyanakkor nyitott más szellemi értékek felé is” – fogalmazza
meg a párt programja.

A Munkáspárt e gondolat jegyében az idők folyamán az előd pártoknál

jóval nagyobb nyitottságot tanúsít más marxista irányzatok iránt.
A Szabadság oldalain olvashatóak Gramsci, Lukács és más marxista
gondolkodók művei. A Munkáspárt óriásit lép előre a Mao Ce-Tung
és Teng Hsziao-Ping nevével fémjelzett kínai sajátosságú szocializmus
megismertetésében. Az elnök hívószavára érdekes módon legelőször a
Baloldali Front reagál. Mindmáig a legteljesebb marxista gyűjtemény a
front internetoldalán olvasható, és irigylésre méltó marxista könyvtárat
üzemeltetnek a Haller utcai székházukban.
A lefüggönyözött Lenin

A Munkáspárt Baross utcai székháza valamikor a régi MSZMP józsefvárosi

pártbizottságának épülete volt. A nagyterem falába gondosan beépítették
Lenin mozaikportréját, ami ma is szép művészeti alkotás. Ebben az
épületben történt meg, hogy Kádár János egyszer meglátogatta. A
klasszikusok képeiből mindenütt volt bőven, de egy valami hiányzott a
nagyteremből is: egy óra. Haladnunk kell, elvtársak, az idővel! – mondta
Kádár János, és egy órát küldött a kerületi párttagságnak.

Mi legyen a Lenin-kép sorsa? Sok mindenki el akarta már bontani,

de a Munkáspárt nem engedte, és nem engedi ma sem. A függönyt
is elhúzzák minden munkáspárti rendezvényen, de mivel mások is
használják a termet, Lenint nem mindenki láthatja. Pedig lehet, hogy
éppen másoknak kellene látniuk!

Mi legyen a leninizmussal? A marxizmus melletti kiállás nem volt

kérdés 1989-ben sem. Az egykori eurokommunista nézetek azonban
megfertőzték a régi MSZMP-t is, és a modernség jelszavával az új pártba
is beszivárogtak. Az eurokommunisták elhitték, hogy ha kidobják Lenint,
akkor már nagyon szalonképesek lesznek Európában. A mai nyugati
pártok egy része pedig úgy gondolja, hogy el kell határolódnia az egykori
szocialista országok gyakorlatától, meg kell tagadni mindent, ami volt, és
akkor népszerűek lesznek a közvéleményük előtt. Egyik tétel sem igaz.

Az újjászerveződés bizonytalanságát, esetenként bátortalanságát és –

valljuk meg – a korszakhoz igazodó taktikáját jól jelzik a Munkáspárt első
dokumentumai. “A Magyar Szocialista Munkáspárt marxista politikai
párt, amely magáénak vallja a magyar nép haladó történelmi vívmányait,
a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom időtálló értékeit” –
olvashatjuk a 14. kongresszuson elfogadott szervezeti szabályzatban.
A párt lenini jellege a kongresszus szellemiségében jelen van, amire a
nyilatkozat szövege is utal: “pártunk a marxi, lenini elméleti örökségre
támaszkodik, a klasszikusok által megalapozott elmélet és módszer
alkotó alkalmazására törekszik, nyitott a tudomány új eredményei iránt”.
Mindez lényegesen megváltozik 1992-re, a 15. kongresszus idejére.
Ekkorra a párt már túl van a nagy vízválasztó vitákon, eldől, hogy a
Munkáspárt nem megy sem az álforradalmi radikalizmus, sem a kispolgári
megalkuvás irányába. Lényegét marxista–leninista pártként határozza
meg. Az alapelvek között ismét megjelenik a párt kibővített jellegének
deklarálása. “A Munkáspárt a mai magyar valóság alapján szerveződött
politikai párt. Politikáját a tudományos szocializmus, Marx, Engels,
Lenin eszmei örökségének alkotó alkalmazására és továbbfejlesztésére
alapozza.”

Nemzeti párt

1993. január 25., röviddel éjfél előtt. Fidel Castro, a kubai forradalom
legendás vezére fogadja a Munkáspárt küldöttségét. “Amikor partra
szálltunk, nem voltunk kommunisták, lelkes ifjú hazafiak voltunk –
mondja a kubai pártvezető Thürmer Gyulának. – A nemzeti ügyért
harcoltunk, és megértettük, hogy ennek útja a szocializmus.”

A Munkáspárt kezdettől fogva hangsúlyozza a nemzeti jellegét.

Túlzás lenne azt mondani, hogy 1945-ben szovjet segítséggel jönnek
a kommunisták, de tény, hogy Rákosi és az akkori vezetés számos
tagja moszkvai emigrációból jön haza. Mint ahogyan az is tény, hogy
Magyarország a jaltai egyezmény alapján a Szovjetunió érdekszférájába
tartozik. 1956-ban a Kádár János vezette kormány vitathatatlanul szovjet
segítséggel jön létre.

1989 végén a Munkáspárt külső segítség nélkül alakul meg. A szocialista

rendszerek a környező országokban mind összeomlanak, a magyar
kommunisták az árral szemben úsznak. Ez az önálló, minden külső
tényezőtől független születés később felértékelődik, meghatározza a
Munkáspárt nemzeti párt jellegét.

A Munkáspárt a magyar nemzet érdekeit védi az utóbbi tizenöt évben a

nemzeteket eltipró globalizációval szemben. A magyar ipart, a magyar
mezőgazdaságot védi a multinacionális vállalatokkal szemben. A magyar
hagyományokat, a magyar szellem értékeit óvja az amerikanizált világgal
szemben. A nemzeti értékek iránti elkötelezettség a párt erejének egyik
forrása a jövőben is.

Legalitás a polgári demokrácia viszonyai között

A tőkés rendszerváltás új helyzetet teremtett a párt működésének jogi

és politikai feltételei szempontjából is. Ma már tudjuk, hogy az utóbbi
másfél évtizedben a Munkáspártot nem veszélyeztette a betiltás réme,
nem kellett illegalitásra készülni. A rendszer nehezen viseli a párt
létét, mindent elkövet helyzetének nehezítésére, társadalmon belüli
lejáratására. Adenauer kancellár Németországában, a 60-as években a
kommunistákat még betiltják. Ezt teszik Tudjman Horvátországában, a
90-es években is. A Jelcin-éra egyik első lépéseként Oroszországban is
tilos egy ideig kommunistának lenni. Magyarországon a rendszerváltás
után Dénes János felveti ugyan a parlamentben, de sem az Antall-
kormány, sem más kormányok nem szánják el magukat ilyen lépésre.

Nálunk a polgárság hatalma “kifinomultabb” eszközökkel érvényesül.

Bevezetik a bejutási küszöböt, amit idővel 4 százalékról 5 százalékra
emelnek. Bár nyilvánvalóvá válnak e rendszer ellentmondásai, az európai
parlamenti választási törvény megfogalmazásakor, 2004-ben fenntartják
az 5 százalékos küszöb elvét.

A pártok finanszírozási rendszerét is úgy alakítják ki, hogy sok jusson

a parlamenti nagy pártoknak és kevés a kis pártoknak. A Munkáspárt
ráadásul különbözik más kis pártoktól is, hiszen nincs olyan tőkés
üzleti háttere, mint például a Centrum Pártnak, vagy olyan külső
kapcsolatrendszere, mint, mondjuk, a MIÉP-nek.

A Munkáspárt elleni harcban minden eddigi kormány alkalmazza a

médiától való elszigetelés eszközét. Nem adnak teret a közszolgálati
televíziókban, rádiókban, megfizethetetlenné teszik a politikai reklámot.

A demokratikus centralizmus mítosza és valósága

Ha szét akarsz verni egy pártot, ne a politikával kezd, a szervezeti

elveket kérdőjelezd meg! A politikához, az eszmékhez ragaszkodnak az
emberek, a szervezeti dolgok unalmasak, senkit sem érdekelnek, és mire
észreveszik, mire megy ki a játék, már késő. Ez történt a régi MSZMP-
vel is. Az egykori pártellenzék, reformkörösök és mások, a demokratikus
centralizmus elvét kezdték lejáratni, elavultnak kikiáltani, és más elvekkel
felváltani. Sikerrel! Az MSZMP belebukott ebbe a harcba.

Ugyanezt a taktikát folytatják a Munkáspárton belül időről időre

megjelenő ellenzékiek is, akik a pártdemokráciára hivatkozva a
fegyelmezett, következetes végrehajtást akadályozzák. Korszerűségre
hivatkozva a szervezett, harcoló pártot akarják vitaklubbá változtatni. A
mi esetünkben sikertelenül! A Munkáspárt tizenöt éve következetesen
védi a demokratikus centralizmus elvét és gyakorlatát.

“Az MSZMP az egyenjogú párttagok szervezett politikai közössége. A párt

elutasítja a bürokratikus centralizmus minden formáját. Tevékenységét
a következő alapelvre építi: a kérdések lehető legszélesebb körében
demokratikus, a lehető legszűkebb körében a központi választott
szervek döntései érvényesüljenek” – olvasható a 14. kongresszus
dokumentumában. Miért ez a furcsa megfogalmazás? Egyrészt a múlthoz
kapcsolódó negatív tapasztalatok miatt: a megyei, városi pártbizottságok
nemegyszer avatkoztak bele a helyi szervek életébe, ha kellett, ha nem.
Másrészt, kezdettől fogva nagy nyomást gyakorolt a polgári környezet,
ami a múlttal azonosította a demokratikus centralizmust.

A párt jó ideig nem tudja, nem meri deklaratíve megfogalmazni a

demokratikus centralizmus elvét, bár a lényeget mindig megtartja. A 17.
kongresszus így fogalmaz: “A Munkáspárt a demokrácia érvényesítésével,
a cselekvési egység biztosításával működik.” A kérdést a párt távlati
programja is valójában még megkerüli. : “A Munkáspárt a gondolkodó,
felelősen cselekvő tagság demokratikus pártja. Közvetlen demokrácia
érvényesül a párt vezetőinek választásában. A vezető szervek tagjai
ellenőrizhetőek és visszahívhatóak.” A

20. Kongresszuson, 2003-ban a párt egyértelműen rendezi a kérdést:

“a Munkáspárt a demokratikus centralizmus elvének megfelelően
működik”.

Tagfelvétel – tagbelépés – internetes párttagság

A párt egyik alapkérdése az utánpótlás biztosítása. A pártnak két

esetben nagyon meg kell szűrnie, hogy kit enged a soraiba. Ha hatalmon
van, könnyen eláraszthatják a karrieristák, nem mindegy, hogy ki lesz a
párttag. Az illegalitásban a besúgóktól és a belső fegyelmezetlenségtől
tartanak. A besúgó is, a fegyelmezetlen párttag is a párt lebukásához
vezethet. Más a helyzet 1989 után. A Munkáspárt nincs hatalmon, de
nincs illegalitásban sem.

Az első időben a szigorú tagfelvételi rend érvényesül, amelyet a régi

MSZMP-tõl örököl a Munkáspárt. Ezt tükrözi annak a szabálynak a
továbbélése is, hogy csak 18. életévét betöltő személy lehet a párt tagja.
A 15. kongresszus változást hoz: “a párt tagja lehet minden 17. életévet
betöltött személy”. A következő kongresszuson még tovább nyílik a kapu
a fiatalok előtt, és megszületik a ma is érvényes szabály: “a párt tagja
lehet minden 16. életévet betöltött személy”.

1989-ben kialakul egy alapelv: nem kérdezzük, hogy honnan jöttél, a

lényeg az, hogy merre mégy. Az alapszervezeti taggyűlések döntenek
ugyan a tagfelvételekről, de meglehetős liberalizmussal. Érthető az
engedékenység, hiszen a párt sorainak bővítése létérdeke a pártnak.

A pártra hatással vannak a társadalmi élet más területein alkalmazott

szervezeti formák és divatok. Az internet terjedésével megjelennek
a hálózat módjára alakuló szerveződések, amelyben látszólag nincs
szervezeti központ. A valóságban szinte mindig van. A párt nem adja
fel a demokratikus centralizmust, bár időről-időre vannak kísérletek
arra, hogy a Munkáspártból is hálózatként szerveződő pártot
csináljanak. Ez a törekvés egy sajátos területen, a tagfelvétel módjának
megváltoztatásában némi sikert ér el. A Munkáspárt hosszú vita után
megengedi, hogy bárki az interneten keresztül belépjen a pártba. Ez
a norma egyelőre ma is él, de szerencsére nem okozott még végzetes
kárt. Kiderült, hogy gyakorlatilag senki sem lép be egy Munkáspárthoz
hasonló fegyelmezett szervezetbe az internet útján. Másrészt, a tagság
ösztönösen megérzi, hogy a kapitalizmus ellen éleződő harc közepette
bizony meg kell kérdezni, sőt le kell ellenőrizni, hogy honnan jöttél, mert
sokszor ez dönti el, hogy a valóságban merre mégy.

Minden hatalom az alapszervezeteké!

A párt újjászervezésében prioritást élvez az a szándék, hogy a párt a

tagság pártja legyen. Ez kritika a régi MSZMP gyakorlatával szemben,
de kifejezi a rendszerváltás utáni valóságot is. A párt kiszorul a
munkahelyekről, a lakóterületi alapszervezetek objektíve kiemelt
szerephez jutnak. Az alapszervezetek delegálják a Központi Bizottság
tagjait, az alapszervezetek felett nincs középszintű irányító szerv, csak
koordinációs bizottság. Ez a kétszintű döntés időszaka a pártban.

A gyakorlat azonban hamarosan más megoldásokat is igényel. Kiderül,

hogy sem nagy politikai akciókat, sem a parlamenti választási munkát nem
lehet gyenge koordinációs bizottságokkal elvégezni. A KOB-ok ügyében
Salgótarján hoz némi áttörést. Szinte mindenki érzi, hogy erőteljesebb
megyei döntési és szervezési szint nélkül a folyamatos munka már nem
folytatható. Ennek érdekében egy erőteljesebb megyei koordinációs
bizottsági rendszer jelenik meg a pártban. Az irányítási rendszer belső
problémája a 20. Kongresszus szervezeti szabályzatában korszerű
megoldást nyer. A megyék élére megyei elnökségek kerülnek, amelyek
– ha jól működnek – már nem az egyes választókerületi szervezetek
érdekvédelmi szervezetei, hanem a megyei pártélet politikai irányítói.

Hasonlóan nagy módosulás zajlik le a KB struktúrájában is. A legelején

a KB-tagok egy-harmadát a kongresszus választja, a többieket a tagság
delegálja. Elég gyorsan érezhetővé válnak ennek a rendszernek az
ellentmondásai. A gyakorlatban a megyék területenként elosztják a nekik
jutó KB-tag keretet. A kiválasztásnál másodlagos szempont a szakmai
hozzáértés, a politikai szemlélet, a regionális hovatartozás válik döntővé.
Ez módosul némileg az előző években, ami-kor a megyei elnökök és a
budapesti elnök tisztségüknél fogva a KB tagjai lesznek. Az új rendszer
megőrzi a területi delegálást, de erősíti a politikai elemet.
A párt egyik nagy értéke, hogy újjászervezését követően azonnal
rendszerbe állítja a pártszavazás intézményét. A tagság első alkalommal
a párt nevének kérdésében alakíthatta ki álláspontját 1992–93-ban. A
módszer sikerét jelzi, hogy a pártszavazás idején lendületbe jöttek az
alapszervezetek, érdemibb politikai munka folyik. Később a pártelnöki
tisztség is pártszavazáson dől el.

Az Ügyvezető Titkárságtól az elnökségig

A régi MSZMP-ben erős jogkörökkel rendelkező Politikai Bizottság

működött. A rendszerváltáskor megjelenő polgári pártok az ügyvivői
rendszert vezetik be. Az eleinte azonos súlyú ügyvivőkből kiválik egy-egy
személy, és kialakul a jelenleg is használatos elnökségi struktúra.

A Munkáspárt eleinte Ügyvezető Titkárságot választ. A megfogalmazásban

benne van, hogy az alapítók csak végrehajtási feladatot szánnak e
testületnek, a döntéseket a Központi Bizottság hozza. Ez a rendszer
alapjaiban ma is fennáll. Ugyanakkor világossá válik, hogy a 80-100
fõs Központi Bizottság nem alkalmas operatív irányításra. A végrehajtó
szerv szerepe objektíve megnő a pártban. A 15 fõs ÜT szerepét az idők
folyamán a 9 fõs elnökség veszi át.

***

A Munkáspárt a munkásság pártjaként született meg. A kapitalizmusban

élünk, ahol – akárhogyan is csűrjék-csavarják – a fő ellentét a tőke és a
munka között van. A forradalmi harc fő ereje ma is a munkásosztály. A
munkásosztály átmeneti visszavonulása nem indok arra, hogy feladjuk
munkás osztályharcos elkötelezettségünket. A Munkáspárt akkor tölti
be hivatását, ha a munkások érdekeit szolgáló harci szervezet marad. A
Munkáspárt ma az egyetlen szervezett és életképes erő a baloldalon,
amelyre egyre nagyobb feladat hárul annak mértékében, ahogyan a
magyar munkásságban tudatosodnak a tőkés rendszer negatívumai, és
kezd, ha nagyon lassan is, de gondolkodni. Közös történelmünk ehhez a
harchoz ad erőt és támaszt.
Frontoldal kiadványok
2009
frontoldal.freeweb.hu