Belinda Alexandra

Flamenco Párizsban
M IRROR
Golden Earrings © 2011 by Belinda Alexandra
Minden jog fenntartva!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Golden Earrings
Published by HarperCollins, 2011
A szerzőtől a kiadó gondozásában már megjelent:
Fehér gardénia; Toszkán rózsa; Vadlevendula

Fordította: Fügedi Tímea

ISSN 978-963-635-413-8
ISBN 978-963-635-470-1

Hungarian edition
© by I.P.C. Könyvek Kft., 2013
Hungarian translation
© by Fügedi Tímea, 2013

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft.

IPC-MIRROR Könyvek
www.ipck.hu
+36 20 912 4505; b.kiado@chello.hu
Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A.

Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó

A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea
A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovics Ferenc
Borítókép © canstockphoto.com

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János igazgató
Selwának
ELSŐ RÉSZ
 1.
Paloma
Párizs, 1975

A SPANYOL DIKTÁTOR, FRANCO TÁBORNOK temetésének másnapján,

november 24-én láttam először kísértetet. A reggel elég szokványosan
indult. Hatkor ébredtem, kinyújtóztam, majd csendesen kicsusszantam az
ágyból. Még mindig sötét volt, így felkapcsoltam az éjjeli lámpát, a
virágmintás ernyő gyenge fényénél magamra húztam a dresszemet és a
harisnyámat. A hajtűm az öltözőasztal fiókjában hevert a fejpántommal
együtt. Gyorsan, automatikusan hátratűztem a hajamat, hogy ne lógjon az
arcomba, majd magam köré tekertem a köntösömet, hogy ne fázzak a késő
őszi hidegben, és belebújtam a papucsomba.
A folyosón vaksötét volt, mégsem kellett lámpát gyújtanom ahhoz, hogy
kitaláljak a konyhába. Elosontam Mamie hálószobája mellett. A
nagymamám – akit Mamie-nak szólítottam, ha franciául beszéltünk, és
Iaiának, ha katalánul – olyan mélyen aludt, hogy nem ébresztette volna fel a
villanyfény; valójában a bűntudat miatt próbáltam észrevétlen maradni.
Mamie azt mondta, hogy kilenc előtt a balerináknak ki sem szabad kelniük
az ágyból, gyakorolniuk pedig végképp tilos. Csakhogy Gabyval találkozót
beszéltünk meg az előadásai közötti szünetre, délután pedig órát kellett
tartanom. A nyáron történtek ellenére sem tudtam lemondani a mindennapos
rúd- és középgyakorlataimról, akármilyen korán kellett is felkelnem. Alvás
és evés nélkül meglennék, a pliéből, tenduből, ronde de jambe-ból{1} meg
a nyújtásokból álló szokásos mozgássorozatom nélkül viszont soha!
Számomra ez éppolyan létszükséglet, mint a levegő.
Csak a tűzhely fölötti lámpát kapcsoltam fel, ügyelve, hogy ne ébresszem
fel Gyagilevet, a nimfapapagájt, aki még mindig csendesen kuporgott a
letakart kalitkájában. Az orosz nevű ausztrál madarat Mamie-tól kaptam
nemrég, a tizennyolcadik születésnapomra, és egy percre sem hallgatott el.
Mihelyst a reggel fényei behatoltak a konyhába, fütyörészni kezdte Mozart
Török indulóját. Megnyitottam a csapot, vizet engedtem az egyik lábasba.
A padon az El Diario, a spanyol emigránsok újságja hevert. A napilap
azoknak a menekülteknek szólt, akik 1939-ben, a polgárháború után
Spanyolországból Franciaországba szöktek. A cikk azt állította, hogy a
diktátort, aki két héttel a nyolcvanharmadik születésnapja előtt halt meg, a
háború áldozatainak emlékművénél helyezik örök nyugalomra. A bekezdést
Mamie piros tintával áthúzta, és mellé azt írta: „A háború fasiszta
áldozatainak emlékművénél!” Éreztem a belőle áradó indulatot. Ebben az
odafirkantott megjegyzésben nem a szokásos nőies módján formálta a
betűket, és ha nem csak ketten laktunk volna a lakásban, azt hittem volna,
valaki más írta oda.
Az ablaknál álltam, s vártam, hogy lefőjön a kávé. Az utca túloldalán álló
pékségből friss kenyér illata szállt be. Felemeltem a csipkefüggönyt. Odakint
a járdán mohó háziasszonyok ácsorogtak hosszú sorban. Őket sem hagyta
aludni a szenvedély, ahogy engem sem. Már hajnalban kiverte őket az
ágyból a vágy, hogy a legfinomabb friss, ropogós pékárut tehessék a
családjuk elé. Rám a tánc hatott így. Az jelentette számomra a legnagyobb
boldogságot, ha gyönyörű arabesque-be{2} tudtam beállni, vagy kecsesen
sikerült a grand jeté{3}, és azt se bántam, ha ehhez kora reggeltől késő estig
gyakorolnom kell a hét minden napján.
A konyhát kellemes illat töltötte be, jelezve, hogy a kávé elkészült.
Visszaengedtem a függönyt, csak most vettem észre, hogy a szegélye
kirojtosodott. A szekrényből kivettem egy kávéscsészét és csészealjat a
régi, virágos készletből. Amikor leültem, hogy megigyam a mézsűrűségű
főzetet, az ajkam durva felületet érintett a porcelánon: a csésze kicsorbult.
Mamie nagyon kényes volt a tisztaságra, de az anyám volt az, aki nem
tűrhette a kicsorbult csészéket és rojtos szélű függönyöket. „A szépség a
részletekben rejlik, Paloma” – mondogatta mindig. A Mama azonban már
nem volt velünk, így a nagyanyám és én csorba, rojtos életet éltünk nélküle.
A nagyanyám balett-termének két bejárata volt: az egyik közvetlenül a
konyhából nyílt, a másik a kinti folyosó fordulójáról. Levettem a kulcsot a
konyha falába fúrt kampóról, és beléptem a táncterembe. A hajnal fényei
kezdtek beszivárogni a lakótömbünk udvarára néző ablakokon, úgyhogy
nem kapcsoltam fel a lámpát. Hiába söpörtük és mostuk fel a padlót
mindennap, a levegőben így is por és penészszag terjengett, mint Párizs régi
épületeiben általában.
Kivettem a balettcipőmet a szekrényből, és leültem a padlóra, hogy
megkössem a szalagokat. Miközben bedugdostam a végeiket a cipőbe, arra
a dühös megjegyzésre gondoltam, amit Mamie az újságra firkált.
Gyerekkoromban gyakran kérdezgettem nagyanyámat a Spanyolországban
töltött éveiről, de ilyenkor mindig összeszorította az ajkát, a szemében
kialudt a fény. „Talán, majd ha nagyobb leszel” – felelte. Láttam, hogy
fájdalmas neki ez az emlék, és megtanultam, hogy ne kérdezgessem a
Párizsba jövetele előtti időkről.
A köntösömet és a mamuszomat a zongoraszéken hagytam. A kísérőnk,
Madame Carré csak később jött, hogy Beethovent és Schubertet játsszon a
tanítványoknak. Én szerettem a magam csendjében gyakorolni, ilyenkor a
ritmus helyett a saját testemre hallgattam. Demi pliével kezdtem, aztán
grand pliével{4} folytattam, élveztem a lábaim erejét és rugalmasságát.
Összerezzentem, mikor beszivárgott a gondolataim közé a tavaly júniusi
kudarcom a tánciskolában. Behunytam a szemem, igyekeztem kiüldözni az
emlékeim közül azt a pillanatot, amikor a hirdetőtábla előtt álltam
izzadságban úszva, émelyegve. A sokéves gyakorlás megtanított rá, hogy
egyetlen célra koncentráljak, amíg el nem érem, és most semmiképp nem
akartam feladni az álmaimat.
Miután egy órán keresztül gyakoroltam a rúdnál, felkészültem a
középgyakorlatokra. Elhelyezkedtem a tükrös fal előtt a terem elejében, és
már épp be akartam mutatni a tendu{5} gyakorlatsoromat, mikor odakint
megremegett a napfény. Ez a szokatlan jelenség kizökkentett a
koncentrációból. Villámlana ilyen kora reggel? Novemberben?
Zavarodottan léptem az ablak felé. Akkor pillantottam meg a kertben álló
nőt; mintha várna valakit. Nem jöttem rá azonnal, hogy szellem, hullámos
fekete haja és a büszkén felszegett álla láttán arra gondoltam, hogy talán
spanyol lehet. Csakhogy nem ismertem fel, nem tartozott azok közé a
spanyol menekültek közé, akiket Mamie olykor-olykor meghívott a
lakásunkba. Először azt hittem, talán az egyik anyuka, aki munka előtt
beugrott, hogy a gyereke balettórái után érdeklődjön.
 Kinyitottam az ablakot, és odakiáltottam neki:
– Bonjour, madame! Egy pillanat, és jövök.
Kivettem a szekrényből a lábmelegítőmet meg a kabátomat, a
balettcipőmre csizmát húztam. Mielőtt kiléptem a folyosóra, még felkaptam
az iskolánk egyik röplapját az órák időpontjaival. Már félúton jártam a
lépcsőn, mikor eszembe jutott, hogy a kertkapunak zárva kellene lennie.
Hogy juthatott be? Házfelügyelőnk nem volt: a nagyapám nem bízott
bennük. Mindenkiben kémet látott, aki nem tartozott a családhoz.
A földszintre érve kinyitottam a bejárati ajtót. Hideg levegő csapta meg
az arcomat, megremegtem. Senkit sem láttam odakint. Hová tűnhetett ez a
nő? Éreztem, hogy valaki néz. Megfordultam, akkor láttam, hogy a már
régóta nem használt kút mellett áll. A torkomba ugrott a szívem. Olyan
kisugárzása volt, mintha a Párizsi Balett primadonnája lenne: fenséges. A
kissé ferde, ovális arcán széles, lapos orr ült és erős, vörös ajkak. A szeme
viszont… életemben nem láttam még hasonlót. Akár a tenger fenekén
csillogó két fekete kagyló. A tekintete mélységéből jöttem rá, hogy nem e
világi teremtés.
A nő lassú léptekkel közeledett, a táncosok kecsességével nyújtotta
felém a karját a köpenye alól. A keze a karom mellett lebegett, mintha adni
akarna nekem valamit. Gondolkodás nélkül kinyújtottam a tenyeremet. Két
tárgyat ejtett bele. Lepillantottam: egy pár arany karika fülbevaló hevert a
kezemben. Újra felemeltem a tekintetemet, csakhogy a látogatóm addigra
eltűnt, méghozzá éppolyan hirtelen, ahogyan érkezett, csak lépteinek elhaló
visszhangja és a kezemben heverő fülbevalók maradtak utána.
 2.
Evelina
DRÁGA NŐVÉREM!

Végre elpusztult a szörnyeteg! Adjanak csak meg minden tisztességet

Franco testének, amit csak akarnak, a lelke úgyis a pokolban fog
rohadni a többi ördöggel: Hitlerrel és Mussolinivel! Európa és Amerika
vezetői most kifejezhetik hódolatukat az előtt az ember előtt, aki
viszonzás nélkül elfogadta a segítségüket, aki arra használta a
benemavatkozási politikájukat, hogy tönkretegye Spanyolország
törvényes kormányát, és ezreket gyilkoljon meg. Hát nem tudják,
mennyire gyűlölték az emberek Francót? Hogy az uralkodása
elnyomáson alapult? Franco halála, bár örömmel tölt el, túl sok
fájdalmat idéz fel bennem. Talán az idő begyógyítja majd a sebeimet,
de egyelőre gondolni sem bírok rá. Azt mondják, most, hogy ő nincs
többé, új Spanyolország alakul. Csakhogy nem először halljuk ezt az
ígéretet. Még itt, a franciaországi menedékemben sem érzem magam
teljes biztonságban – ahogy téged is féltelek ott, a messzi
Ausztráliában.
Érdeklődtél Paloma után. Attól tartok, az unokámat máris túl sok
csapás érte rövid kis élete során: az én drága Julietám meghalt, az
apjában csalódott, a balett záróvizsgája szerencsétlenül végződött. Ma,
mire felkeltem, Paloma már felöltözött. Olyan zavarodott
arckifejezéssel járkált fel-alá a konyhában, mintha valami
megijesztette volna, a kezéből is minden kiesett. Bár Catherine
Deneuve tupírozott frizuráját utánozza, és most is kihúzta
szemceruzával az aranybarna szemét, olyan fiatalnak és sebezhetőnek
tűnt a bársonykabátjában és a sáljában, hogy legszívesebben az
ölembe ültettem volna, és megetettem volna kenyérrel meg
paradicsommal, mint kiskorában. Elrohant, hogy találkozzon egy
barátnőjével, aki a Sorbonne-on tanul. Amikor Paloma odafordult
hozzám, hogy elköszönjön, nagyon szerettem volna megkérdezni, mi
zaklatta fel ennyire, de inkább hallgattam. Mostanában nem mesél el
nekem mindent. Amikor csalódás éri, bezárkózik a saját kis világába,
kerüli a kapcsolatot azokkal, akik szembesíthetnék a valósággal. Még
mindig napi hat-hét órát gyakorol, és mikor megjön a posta, még
mindig ugyanúgy nézi át, mintha semmissé lehetne tenni a tavaly
júniusi esetet; mintha még mindig lenne rá esélye, hogy helyet kínálnak
neki a Párizsi Operaház balett-társulatában. Az az átkozott Arielle
Marineau! Mindig gyűlölte Julietát, és most, hogy a riválisa nincs
többé, az ártatlan lányán áll bosszút. Nem bírná el a professzionális tánc
terhét – ki hallott még ekkora badarságot? Paloma gyerekkora óta
komoly képzést kap, az isten is prímabalerinának teremtette.
Marineau-nak azonban túl nagy a hatalma, és habár a többi
vizsgáztató nyilván észrevette Paloma különleges képességeit, nem
mernek szembeszegülni az Operaház balettmesterével. Ilyen a tánc
világa: szép és álnok.
„Paloma – mondogatom neki, – ilyen az élet. Nem mindig
alakulnak úgy a dolgok, ahogy elképzeli az ember, de akkor sem
szabad hagynod, hogy legyőzzenek. Valósítsd meg más úton az
álmaidat!” Nem csak a Párizsi Operaház balett-társulata létezik – New
York-i és londoni ügynökök is ajánlattal keresték meg. Csakhogy ő meg
se hallja, amit mondok! Mintha azt hinné, hogy csak úgy őrizheti meg
az anyja emlékét, ha a nyomdokába lép: Julieta kimagaslóan teljesített
a Párizsi Opera Balettiskolájában, tehát neki is muszáj; Julieta
tizenkilenc évesen első táncos lett, húszévesen pedig prímabalerina,
tehát neki is ugyanezt kell elérnie, még ha ritka is az ilyen gyors
előrelépés. Így megy ez. Paloma nem veszi észre, hogy ő más típusú
táncos, mint az anyja. Julietában emberfeletti fizikai erő lakozott –
szegény drágám még a morfiumot is visszautasította az utolsó
pillanatig. Paloma viszont… nos, sosem láthattad őt balettozni: ez a
sudár, csendes lány a színpadon kel életre, fellépés közben végtelen
szépséggel és kecsességgel mozog. Megszakad tőle az ember szíve. De
mit tehetnék? Minél többet mondom neki, annál jobban elzárkózik.
Már nem is beszél velem. Egyszerűen próbálom megóvni mindentől,
ami kilendíthetné a törékeny egyensúlyából, vagy felkavarhatná az
egyébként is ideges elméjét. Rettegek, hogy valami túlságosan
felizgatja, és tönkreteszi az érzékeny idegrendszerét. Nem tehetek mást,
imádkozom, és remélem, hogy az idő mindent meggyógyít.
Későre jár, a szemem már nem a régi. Mára befejezem, de
megígérem, hogy nemsokára újra írok.

Szeretettel ölel:

Evelina
 3.
Paloma
– MON DIEU{6}, PALOM A! – kiáltott Gaby, rám meresztve neonkék szemét.
– Kísértet?
Körbepillantottam a Mouffetard utcai kávézóban, ahol most a kávénkat
vártuk az egyik asztal mellett. A Sorbonne diákjainak hirtelen jött rohama
egyáltalán nem zavarta meg a mellettünk ülő férfit az újságolvasásban, és
örömmel láttam, hogy Gaby kitörése sem.
– Hihetetlen! – lelkendezett tovább. – Elképesztő! – Az arca kíváncsian
ragyogott.
Aggódtam, hogy Gabyt talán kétkedővé tették a jogi és politológiai
tanulmányai, így mikor meséltem neki az aznap reggeli másvilági
látogatómról, félig arra számítottam, hogy meg fogja kérdőjelezni az ép
elmémet. Ami engem illet, még mindig remegett a kezem, a metrón pedig
elnéztem a megállót, mert azon járt az eszem, milyen gyorsan eltűnt a
jelenés.
– Ki lehetett? – kérdezte Gaby.
– Fogalmam sincs – feleltem.
– De hát, mit jelenthet? – Gaby végighúzta az ujjait csokoládébarna színű
hajában. – A szellemek állítólag akkor jelennek meg, ha valami elintézetlen
ügyük van; de az is lehet, hogy figyelmeztetni akar valamire!
A fülbevalókkal játszottam a dzsekim zsebében. Semmi kétségem nem
volt afelől, hogy a női szellem kifejezetten nekem akarta átadni őket. De
miért? Az arany ékszerről, a természet törvényeinek áthágásáról még nem
meséltem Gabynak. Úgy döntöttem, hogy csak akkor mutatom meg neki,
ha előbb elhiszi a szellemtörténetemet.
A szemem sarkából láttam, hogy fiatal, karcsú pincér közeledik a
kávénkkal az asztalok között. Mikor letette a csészéket, elhallgattunk.
Mindkettőnk elé szalvétát fektetett, és már épp indulni készült, mikor Gaby
felpillantott. Mindig gyönyörű volt, ma azonban még a szokásosnál is
elragadóbban festett trapézszárú, hajszálcsíkos nadrágjában és a virágos
mini kimonójában, mely kivillant a nyitott kabátja alól. A divatot követve
nem viselt melltartót, valahányszor megmozdult, apró, de formás melle
együtt ugrándozott a karkötőivel. A pincért azonnal megbabonázta.
– Kérnek még valamit, mesdemoiselle{7}? – kérdezte. – Hozhatok egy
bagettet vagy egy kis levest? Esetleg egy francia pirítóst? – A kérdést
udvariasságból mindkettőnknek címezte, a szemét azonban le sem vette
Gabyról.
– Nem, dehogy – felelte Gaby, felvillantva csodás mosolyát. –
Vigyáznom kell a vonalaimra.
A pincér egy percig zavarodottan ácsorgott, hol kinyitotta, hol becsukta
a száját. Gaby alakját nyilván ő is lenyűgözőnek találta.
Hátradőltem a székben. Alig vártam, hogy megmutathassam Gabynak a
fülbevalókat, de már megtanultam, hogy ha egy férfi félbeszakítja a
társalgásunkat, türelmesnek kell lennem. Gyakran kívántam, hogy bár olyan
lehetnék, mint ő: gondtalan, bájos, csábító. Csakhogy cseppet sem
hasonlítottunk: ő társaságkedvelő volt, én viszont bezárkóztam a
csigaházamba.
A pincér nagyon igyekezett meggyőzni Gabyt, hogy találkozzon vele
munka után, de tudtam, hogy esélye sincs. Igaz, hogy a barátnőm szeretett
flörtölni, de attól még válogatós volt, ez a fickó pedig nem volt az esete. A
sportos fiúkat szerette. Így miközben Gaby a maga szokásos, elbűvölő
modorában egyszerre áltatta a pincért és törte szét minden reményét, én a
kezemet nézegetve azon töprengtem, miért neki akartam beszélni a
szellemről, és miért nem Mamie-nak.
Nehezen barátkoztam, de Gabyval Mamie balettiskolájában találkoztunk
még azelőtt, hogy felvettek volna a Párizsi Opera Balettiskolájába. Ő is
ígéretes balett-táncosnak indult, ám mikor serdülőkorba lépett, a tánc iránti
szeretete átadta helyét a fiúk iránti rajongásnak. Néha hittem benne, hogy
Gaby őszintén élvezi a társaságomat: kiváló hallgatóság volt, az ember
érdekesnek érezte magát, ha vele beszélgetett. Máskor azonban nem
tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy talán csak azért barátkozik
velem, nehogy elfelejtsen spanyolul, ugyanis a francia diplomáciai
szolgálathoz akart belépni, ahol szüksége lesz nyelvekre. Természetesen
nem ő volt a legközelebbi bizalmasom, hanem Mamie. Csakhogy, ha
Mamie-nak beszéltem volna a szellemről, ő egyből azt hitte volna, hogy az
elmúlt év feszültsége elvette az eszemet. Márpedig valakinek el kellett
mondanom.
Beszívtam a kávézó részegítő levegőjét: a kávé, bor, fokhagyma, kenyér
és fűszeres cigarettafüst illatát. Én ezeket mindig a Latin-negyeddel
azonosítottam. Szerettem a bal partnak ezen a részén sétálgatni, benéztem a
piacokra és a könyvesboltokba, megálltam a lemezboltoknál, és
meghallgattam a Rolling Stonest vagy Bryan Ferryt. Bár sok utcát
leaszfaltoztak az 1968-as diákfelkelések után, a Mouffetard utcában
érintetlenül megmaradt a macskakő. Ezért találkoztunk Gabyval mindig
ebben a sarki kávézóban: ezt a környéket átitatta a történelem.
Miután Gaby finoman elküldte a pincért, hadd merengjen magában azon,
mi történhetett volna köztük, visszafordult felém.
– Na, mesélj még a szellemről! – mondta, és belekortyolt a
presszókávéjába.
Egy pillanatig álltam a tekintetét, a kezem a zsebemnél lebegett. A
szellem egész mostanáig izgalmas rejtély volt, mint egy valóra vált megérzés
vagy hátborzongatóan pontos horoszkóp. Miután azonban megmutatom
Gabynak a fülbevalókat, az egész ügy másik síkra kerül: mindketten
kénytelenek leszünk elfogadni a kísértet létét, vagy Gaby azt is hiheti, hogy
én találtam ki az egészet.
Nagy levegőt vettem, az ujjaimat belecsúsztattam a dzsekim zsebébe.
– Nos – folytattam –, a történet ezzel még nem ért…
– Bonjour!
Megint félbeszakítottak. Ezúttal Marcel jött oda az asztalunkhoz, Gaby
legújabb barátja. Visszaengedtem a zsebembe a fülbevalókat.
– Bonjour! – felelte Gaby, és viszonozta Marcel csókját. Én is
üdvözöltem, de reméltem, hogy nem marad sokáig. A stílusuk közötti
ellentét dacára – Gaby rikító színeket viselt, Marcel pedig inget és dzsekit –
úgy tűnt, nagy az egyetértés közöttük, és Gaby mostanában bárhová ment,
ott Marcel is felbukkant. Mikor korábban megérkeztem a kávézóba,
kellemesen meglepett, hogy Gaby egyedül várt rám.
 – Mi újság? – kérdezte Marcel, cigarettára gyújtott, és intett az egyik
pincérnőnek, hogy hozzon neki kávét. Hátradőlt a székében, nekem pedig
szertefoszlott minden reményem a nyugodt, bizalmas társalgást illetően.
– Paloma szellemet látott – újságolta Gaby. – A kertjükben.
Gaby azzal sem okozott volna nagyobb fájdalmat, ha felkapja a vajas
kést és belevágja a hasamba. Én egyedül őt akartam beavatni. A kettőnk
titkának kellett volna maradnia.
– Á! – felelte Marcel, kifújta a füstöt, és lenézően rám mosolygott. – A
spanyol vére miatt van. Minden spanyol azt hiszi, hogy szellemek kísértik. A
spanyolokhoz éppúgy hozzátartozik a kísértetük, mint Párizshoz az
Eiffel-torony.
Elhúztam a számat. Legszívesebben közöltem volna vele, hogy
ostobaságokat beszél. Csak félig voltam spanyol, az apám francia volt…
vagyis még mindig az. A kísértetet pedig tényleg láttam. Nem képzelődtem.
Különben meg az Eiffel-torony csak 1889-ben épült, Párizs viszont már
jóval azelőtt is létezett. Ennek ellenére hallgattam, nem akartam felbőszíteni
Gabyt.
Akármilyen megrészegülten nézett is Marcelra, azt azért ő is érezte, hogy
a barátja viselkedése sértő. Az aktuális spanyolországi eseményekre terelte
a szót.
– Ma reggel az órán mindenki arról beszélt, milyen következménnyel jár
majd Franco halála. Azt jósolják, Spanyolország szükségállapotot hirdet
majd, a diákok és munkások pedig tiltakozni fognak. Audret professzor úgy
gondolja, hogy a közhangulat lecsillapítására talán most kiengedik azokat a
köztársaságpártiakat, akik a polgárháború óta börtönben ülnek.
Marcel megsimította hamvasszőke haját.
– De hát királlyá koronázták János Károlyt! Visszaállították a
monarchiát, a diktatúrának vége, ahogy Franco ígérte. A spanyoloknak
semmi okuk az elégedetlenkedésre.
Gaby rám pillantott.
– Talán ők nem monarchiát akarnak – vetette közbe. – Talán a háború
előtti állapotot szeretnék visszaállítani: a köztársaságot; mint
Franciaországban.
 – Pfff. – Marcel újra beleszívott a cigarettájába. – A spanyolok nem
képesek kezelni a köztársaságot… ezért tört ki a háború is. Nem olyanok,
mint a franciák. A köztársaságiak azért veszítették el a háborút, mert nem
tudtak összefogni.
Hallgattam, pedig majd szétvetett a düh. Hozzászoktam már a franciák
lenéző megjegyzéseihez. Marcel családjának nyaralója volt a Costa Braván:
csak annyit tudott Spanyolországról, hogy sokat süt a nap, meg hogy olcsó
az ennivaló és a munkaerő. Nem hiszem, hogy egyszer is eszébe jutott volna
a rendőri kihallgatások rendszeressége, vagy a fejjel lefelé, lábuknál fogva
fellógatott rabok hada. Bár a spanyol kormány azt állította a külföldi
sajtónak, hogy emberségesen bántak a politikai „ellenségekkel”, valójában
sokakat nyakszorító vassal fojtottak meg. Jól tudtam, mit felelne most
Mamie Marcelnak: „A köztársaságiak azért veszítették el a háborút, mert a
németek és olaszok repülőkkel meg katonákkal segítettek Francónak, a
britek és franciák viszont csak a szájukat tátották.” Csakhogy Marcelt nem
olyan embernek ismertem, akivel értelmes társalgást lehet folytatni. Bármit
mondtam is, ő mindenre lekicsinylő mosollyal felelt, én pedig inkább
hallgattam, hogy ne tegyem ki magam ennek. Ahhoz képest, hogy még
mindig a szüleivel élt, bosszantó módon máris úgy beszélt, mintha tapasztalt
szakértő lenne minden területen. Gaby azonban ezt nem vette észre, vagy ha
igen, nem törődött vele.
Marcel niçoise salátát{8} meg hasábburgonyát rendelt, megette, újabb
cigarettára gyújtott, aztán közölte, hogy találkozója van a konzulensével.
Gaby az órájára pillantott.
– Hogy eltelt az idő! – mondta és felállt. – Tizenöt perc múlva kezdődik
a következő órám.
Marcel kifizette az ételét és a kávékat.
– Salut {9}, Paloma! – köszönt el. – Aztán vigyázz a szellemekkel!
Megint önelégülten rám vigyorgott, én pedig legszívesebben behúztam
volna neki egyet.
Gaby adott két puszit.
– Jövő héten ugye találkozunk?
Elmúlt a pillanat, amikor megmutathattam volna neki a fülbevalókat.
Amikor legközelebb találkozunk, valószínűleg rá sem fog kérdezni a
kísértetemre.
Néztem, ahogy Gaby és Marcel kart karba öltve sétál végig az utcán.
Gabyval ellentétben én még egyáltalán nem szereztem tapasztalatot a
fiúkkal. Az általánosan elfogadott nézet dacára a balettiskolák nem minden
fiú diákja volt homoszexuális, viszont olyan kemény harc folyt a helyekért,
hogy a táncon kívül semmire nem gondoltunk. Amikor a balettiskolában a
lányok megnéznek maguknak egy fiút, csak az jár a fejükben, vajon elég
erős-e ahhoz, hogy kecsesen felemelje őket. Aztán a magánórákra
gondoltam, melyeket Mademoiselle Louvet-nál szerveztem le, hogy
felkészítsen a következő felvételire. Egyszerűen be kellett kerülnöm a
társulatba. Semmi máshoz nem értettem. A normális élet kapui bezárultak
előttem: nem kaptam meg a szükséges neveltetést.
– Miért lógatod az orrod?
Megfordultam, egy idősebb hölgy nézett rám. A haját lángvörösre
festette, erősen púderozott arcából ceruzával kihúzott szemöldök rikított.
Spanyol akcentussal beszélt, de nem ismertem őt.
A kezét a karomra fektette.
– Fiatal vagy és csinos! Keress valamit, ami boldoggá tesz! Gondoltál
már táncórákra?
A helyzet iróniája túlságosan megdöbbentett ahhoz, hogy válaszolni
tudjak, a nő pedig szórólapot nyomott a kezembe. Egy spanyol tánciskola
hirdetése volt a Montparnasse-nál: Académie de Flamenco Carmen
Rivas.
– Flamencoórák? – kérdeztem.
– Sí. – A nő elvigyorodott. – Gyere el, tetszeni fog! Jó barátokat
szerezhetsz. – Intett, aztán ment tovább az utcán.
Én a metró felé indultam. A balettiskolában nem volt erősségem a
karaktertánc, ami meglepte a tanáraimat, hiszen félig spanyol voltam. Talán
Mamie flamencóról alkotott véleménye bátortalanított el. Eszembe jutott,
milyen megvetés ült ki az arcára, mikor a Huchette utcán összefutottunk egy
tánccsoporttal.
– De hát, spanyol vagy! – mondtam neki akkor.
– Katalán vagyok – helyesbített. – A flamenco Andalúziából származik.
Franco kényszerítette rá Spanyolország egészére a bikaviadalokat meg a
flamencotáncosokat, de akkor sem részei a katalán hagyománynak.
Már épp bele akartam dobni a szórólapot a legközelebbi kukába, mikor
a zsebemben megcsörrentek a fülbevalók, átmelegítették a bőrömet, pedig
két réteg ruha választotta el őket a combomtól. Olyan érzés volt, mint mikor
a nimfapapagájom, Gyagilev fejére teszem az ujjam, és megvakarom a
búbját. Olyankor a kis lábai úgy átmelegednek a boldogságtól, mint két
rezsó. Megint a szórólapra pillantottam. „Gyere el, tetszeni fog… jó
barátokat szerezhetsz.” A kezdők órái olyan estére estek, amikor nem
tanítottam Mamie iskolájában. Őszintén rajongtam a klasszikus balettért, ám
az Operaház balett-társulata kezdett nyitni a modern koreográfiák felé –
talán jól mutatnának az önéletrajzomban a tánc más formái is. A zsebembe
dugtam a szórólapot. Mamie-nak viszont nem mondhatom el, hogy menni
akarok.

A M ETRÓM EGÁLLÓBÓL A LAKÁSUNK FELÉ menet megálltam a Spontini

utcai újságárusnál, hogy elhozzam Mamie lapjait. Micheline, az eladó a
kupolás kioszkjában ült képeslapokkal, magazinokkal és cigarettákkal
körülvéve, mint madár a fészkében, és a L’Humanité egyik példányába
temetkezett.
– Bonjour! – köszöntem.
Micheline felemelte a tekintetét az újságból, s szürke fürtjeit bedugta a
füle mögé.
– Áh, bonjour, Paloma! – felállt, lesimította a horgolt mellényét.
A pultra tette a Le Monde és a Libération egy-egy példányát Mamie-
nak.
– Ma számodra is van valamim – mondta, maga mögé nyúlva a polcra.
Átadta a Paris Match egy példányát Rudolf Nurejevvel a címoldalon.
– Mikor kezdesz a balettban? – kérdezte ártatlanul. – El akarok menni,
hogy lássam az első fellépésedet. Mindenkinek el fogom mondani:
„Kislánykora óta ismerem, mindig eljön átvenni a nagyanyja újságait! És
tessék! Igazi sztár lett!”

– Nemsokára – feleltem. – De ne feledje, quadrille-ként{10} kezdek!

 – Nemsokára – feleltem. – De ne feledje, quadrille-ként{10} kezdek!
Nagyon sokat kell még dolgoznom ahhoz, hogy szólótáncos lehessek, ahhoz
meg pláne, hogy első táncos!
Elnyomtam a hazugság miatti rossz érzéseimet. Csak Mamie-nak
meséltem a sikertelen felvételimről. A balettiskolában szerzett eredményeim
után mindenki arra számított, hogy játszva teljesítem a felvételi vizsga
követelményeit. A tanáraim és tanulótársaim biztosra vették, hogy quadrille
leszek. Mamie-nak még nem mondtam el, hogy jövőre szeretném újra
megpróbálni. Mamie azt mondta, hogy amíg Arielle Marineau az Opera
balettmestere, esélyem sincs rá, hogy felvegyenek. Megpróbált meggyőzni,
hogy fogadjam el a más társulatoknál, New Yorkban vagy Londonban
nekem felajánlott helyeket, még azt is megígérte, hogy velem jön, de
számomra csak egy balett-társulat létezett. Vagy bejutok a Párizsi Operaház
balettkarába, vagy vége.
– Bármit táncolsz is, csodálatos leszel – mondta Micheline, s széles szája
mosolyra húzódott. – Értesíts, mihelyst megjön a jó hír! – folytatta,
miközben zsineggel összekötötte az újságokat, hogy könnyebb legyen vinni
őket. – Kinyitok majd egy üveg pezsgőt.
Meghatott a jókívánsága és a kedvessége.
Átnyújtotta a csomagot, aztán ijedten tátotta el a száját.
– Vigyázz! Már megint itt van – mondta, az állával az utca felé bökve. –
A mostohaanyád.
Megfordultam. Audrey a Hermès sáljával a nyakában meg a tökéletes
kontyával épp megállt a járdaszegélynél a Citroënjével. Semmi oka nem volt
rá, hogy erre a környékre jöjjön, nyilvánvalóan engem akart nyaggatni.
Szerencsére úgy tűnt, még nem vett észre.
– Nem a mostohaanyám – közöltem Micheline-nel. – Csak valaki, aki
hozzáment Papához. – Két gyors puszit nyomtam Micheline arcára. – Jobb,
ha megyek. Holnap találkozunk!
Úgy kalkuláltam, hogy ha gyorsan, egyenesen megyek előre, talán sikerül
kikerülnöm Audrey-t, és előtte érek oda a lakáshoz. Ha már biztonságban
beértem, Mamie aligha fog ragaszkodni hozzá, hogy ajtót nyissak „annak a
nőnek”. Régebben apám bukkant fel így, meglepetésszerűen, de neki most
már hónapok óta színét se láttuk.
 Már majdnem az épületünk kapujánál jártam, amikor meghallottam
Audrey cipősarkának kopogását.
– Paloma! – kiáltotta.
Csak mentem tovább. Hogy érhetett utol? Futott volna?
– Paloma!
A járdán egy csapat óvodás várta, hogy az óvónő átkísérje őket az
úttesten. Egyáltalán nem hiányzott most egy jelenet. Mivel azonban Audrey-t
már nem kerülhettem el, úgy döntöttem, hogy a legjobb védekezés a
támadás. Megfordultam.
– Mit keresel itt? – kérdeztem. – Követtél?
Audrey levélzöld szeme nyugodtan meredt rám. Meglengette a kezét,
megcsapott Rive Gauche parfümjének fás illata.
– Bien sûr{11} – felelte. – Persze, hogy követtelek. – Ugyanazzal a
tekintélyt parancsoló higgadtsággal nézett rám, amit – elképzelésem szerint –
az alkalmazottjaival szemben is használ a reklámcégénél.
– Miért?
– Miért? – ismételte, élesen felnevetett, és megvonta a vállát. – Mert
nem válaszolsz apád telefonhívásaira, sem a leveleire, és találkozni sem vagy
hajlandó vele. Ezért. Összetöröd a szívét.
Én törném össze az ő szívét? És az nem számít, hogy ő is összetörte az
enyémet? Újranősült hat hónappal az anyám halála után! Új felesége van, új
mostohafia. Új élete! Az anyám emlékét úgy félresöpörte, mintha a
házasságuk – és Mama hosszú, fájdalmas halála – csak álom lett volna.
– Idenézz! – Audrey belenyúlt a Louis Vuitton táskájába, és
magnókazettát húzott ki belőle. – Ezt küldi neked.
Megráztam a fejem. Egyre nőtt bennem a düh, hogy már megint
belerángatnak ebbe a komédiázásba, pedig megmondtam már az apámnak,
hogy nem akarok tőle semmit. Erős késztetést éreztem, hogy megfogjam a
kazettát, és beledobjam a csatornába. A büszke, önérzetes Audrey a
barackszín szaténkosztümjében nagyon szeretheti az apámat, ha képes így
megalázni magát érte, hogy utánam kajtat. Én azonban csak megvetést
éreztem iránta. Hat hónap! Vajon már akkor is Papát kergette, mikor a
sebészek eltávolították Mama rákos belső szerveit? Amilyen gyorsan
fellobbant azonban a dühöm, olyan gyorsan el is párolgott. A helyét
kimerültség vette át. A kísértet felbukkanása összezavart. Nem maradt
energiám a dühöngésre. A szememet könnyek csípték, de gyorsan
kipislogtam őket.
Audrey arca ugyanolyan kemény maradt, a modorában azonban
megváltozott valami.
– Tessék, vedd el! – mondta.
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy darab két szereplője volnánk, és
Audrey épp a végszavamat súgná oda. Annyira jellemző volt apámra, hogy
mikor már nem tudunk mit mondani egymásnak, felvételt küld! A zenén
keresztül mindig jobban megértettük egymást. Elvettem a kazettát, meg sem
néztem, mi van rajta. Épp bele akartam dugni a kabátzsebembe, mikor
eszembe jutott a fülbevaló. Inkább a táskámba dobtam.
– Januárban lesz apád ötvenedik születésnapja – mondta Audrey, azt
hitte, megenyhültem, csak mert elvettem a kazettát. – Ünnepséget rendezek
neki. Gondolom, tudod, milyen boldoggá tenné, ha eljönnél.
Micsoda pimaszság! Bulit rendez neki! Talán azt hiszi, hogy ő a
Mama? Távolabb léptem Audrey-tól, a kezem a kapukilincsre tettem.
– Vannak barátai – vetettem oda a vállam felett. – Ott vagy neki te. Rám
nincs szüksége. – Besétáltam a lépcsőházba, hagytam becsapódni magam
mögött a hatalmas ajtót.
– Tévedsz! – kiáltott utánam Audrey. – Rád van a legnagyobb szüksége!
Egy percig csak álltam az előcsarnokban, próbáltam összeszedni
magam. Miért nem hagy végre békén Audrey – és az apám? Szüksége van
rám. Mindig az apám igényei voltak a legfontosabbak. Mindig! Eszembe
jutott, milyen fájdalom fojtogatott az anyám temetésén, míg az apám száraz
szemmel ült mellettem a kocsijában, és a közelgő berlini koncertjéről
beszélt, majd Schumann A-moll zongoraversenyét dúdolgatta magában.
Talán Audrey miatt volt annyira összeszedett? Mert tudta, hogy nem marad
egyedül? A lépcsőnek dőltem, kikergettem a fejemből apám mély, zengő
hangjának emlékét, az ígéreteit, hogy mindig meg fogja védeni az ő „drága
kislányát”.
A lakásunkat a lépcsőházból és a kert végéből nyíló lépcsősor felől is
meg lehetett közelíteni. Úgy döntöttem, hogy átmegyek a kerten, félig félve,
félig remélve, hogy a szellem megint várni fog rám. Csakhogy senkit és
semmit nem találtam ott.
A füvészkert cserépedényei között kovácsoltvas szék állt. Hideg volt, de
én akkor is leültem. A vaserkélyes, manzárdtetős lakóházunkat a
tizenkilencedik században építették. Felnéztem a kőfalon és a
tetőablakokon, melyet a munkások jóval azelőtt építettek, hogy léteztek
volna szakszervezetek meg kötelező védelmi felszerelések. Az arcomat
megcirógatta a levegő, éreztem, ahogy elsuhan mellettem a történelem szele.
Hány ember élhetett ebben az épületben az elmúlt évszázadban?
Bizonyára több száz. Láttam a kandalló előtt álló férfiakat, a szalonokban
cseverésző nőket, a szobalányokat, akik kinyitották az ablakokat, hogy
szellőztessenek, a folyosókon kutyák és gyerekek rohangáltak bújócskázás
közben. Hiába azonban az élet számtalan lenyomata, eddig még sosem
láttam itt szellemet, csak ma azt a spanyol jelenést. Mindenki más ittléte
semmivé lett. Az jutott eszembe, hogy száz év múlva, ha az emberi faj még
nem pusztul ki atomháborúban, talán valaki más néz majd itt fel az
ablakokra, de egyáltalán nem érzékeli majd a nyomomat.
Csoszogó hang térített magamhoz a gondolataimból. Megfordultam, de
csak Mamie barátnője, Conchita jött át a lépcsőházon a postájával.
– Áh, hola! – üdvözölt, mikor meglátott.
Mint mindig, most is nagyon sikkesen festett a kétrészes, derékban
karcsúsított ruhájában és a hozzáillő lazacszín cipőjében. Már hetven felé
közeledett, de még mindig képes volt ravasz fortélyokkal fenntartani a
jómód látszatát, pedig már egyetlen centime-je sem maradt. Az eljegyzési
gyűrűje csak azért csillogott még mindig olyan fényesen, mert kicserélte a
gyémántokat áttetsző üvegkristállyal, a szépségszalonban pedig
illemtanórákat adott a lányoknak, hogy cserébe hetente rendbe tegyék a
haját meg a körmeit, így mindig kifogástalanul ápoltnak tűnt.
– Conchita sosem fogadta el, hogy megváltoztak az életkörülményei –
magyarázta egyszer az anyám. – Mamie-nak pedig nincs szíve eltépni az
egyébként is vékonyka kapcsolatát a valósággal. Conchitáról mindig
gondoskodott valaki, képtelen lenne gondoskodni magáról. – Mamie
szervezte meg, hogy a szatócs és a pék kéthetente árut szállítson neki. –
Egyébként, attól tartok, arra használná a kevéske életbiztosítást, amit a férje
hagyott rá, hogy kalapokat vásároljon magának élelem helyett – mondta
anyám.
A lakótömbben három lakás Mamie tulajdonában volt. Igazából
gazdagnak kellett volna lennünk három ingatlannal Párizs tizenhatodik
kerületében, de csak papíron voltunk azok. Annak a lakásnak nagy részét,
ahol Mamie-val éltünk, a balett-terem foglalta el, így nekünk mindössze
negyven négyzetméter maradt; a földszinti apartmanba pedig Conchita
költözött be, aki sosem fizetett lakbért. A harmadikat – azt a három
hálószobás lakást, ahol régen Papával és Mamával éltünk – egy amerikai
üzletembernek és a családjának adtuk most ki, de a bérleti díj teljes
egészében nagyanyám alapítványába ment, mely olyan idős spanyolokat
támogatott, akik nem tudtak újra biztos egzisztenciát teremteni maguknak
Párizsban a polgárháború vége után. Házfelügyelőnk sosem volt. Miután
Pétain cserbenhagyott minket a második világháború alatt, a nagyapám a
többi lakás tulajdonosával, egy zsidó családdal együtt úgy döntött, nincs
szükségük rá. „Inkább elviseljük a kényelmetlenséget, vagy hogy
kiraboljanak minket, minthogy becsapjanak” – mondogatta nagyapám, ha a
látogatók panaszkodtak, amiért zárva találták a bejárati ajtót, és fel kellett
telefonálniuk a telefonfülkéből.
– Meghívhatlak egy csésze rozmaring- és citromteára? – kérdezte
Conchita.
Már csak egy órám volt az első délutáni balettórámig. Szerettem volna
leírni a reggeli eseményeket, hogy megmaradjanak valóságosnak, csakhogy
már jó ideje nem látogattam meg Conchitát, és tudtam, hogy magányos. Bár
ő nem törődött velem annyit, mint Mamie, mégis mellette nőttem fel. Játszott
velem öltözködősdit, mikor a szüleim turnézni mentek, és azt is ő tanította
meg, hogyan sminkeljem ki magam rendesen.
– Persze! – feleltem, miközben vékonyka karjába öltöttem az enyémet.
Conchita apró földszinti lakásának mintás, égetett járólapjaiból,
csillárjaiból és csipkefüggönyeiből éppen olyan tartózkodó elegancia áradt,
mint a lakójából. Ugyanakkor kissé morbid is volt. A rádiószekrény tetején
Conchita két bekeretezett képet őrzött: az egyik a francia férjéről, Pierre-ről
készült, amint a két fiukat tartja a karjában, a másik, egy kivágott újsághír,
halálos autóbalesetről számolt be. Ezzel a két képpel Conchita el is mesélte
mindazt, ami a franciaországi életét meghatározta. Amikor az a néhány
ember, aki megfordult nála – az orvos, olykor egy-egy kereskedő, a
kiszállítófiú –, belépett ide, rögtön tudták, mire nem szabad rákérdezniük.
Conchita a legidősebb fiáról, Feliuról és az ő spanyol apjáról nem őrzött
képet. Az elmúlt évek alatt láttam párszor Feliut. Egy francia
szállítmányozási cég alkalmazottjaként körbeutazta Európát, és mikor
Párizsban akadt dolga, néha meglátogatta Mamie-t, az anyját viszont soha.
Velem elég barátságosan viselkedett, de mindig a fecskékre emlékeztetett:
örömmel látogatott meg, de közben alig várta, hogy továbbrepülhessen.
– Feliu miért nem megy be soha az anyjához, ha erre jár? – kérdeztem
Mamie-t az egyik látogatása után. – Biztos rosszulesik Conchitának.
– Bonyolult történet – felelte Mamie. – Tizennégy évesen elköltözött
otthonról, sosem álltak közel egymáshoz Conchitával. De mindig hagy itt
nekem egy kis pénzt az anyja kiadásaira, úgyhogy azért még nem halt ki
belőle a kötelességérzet.
Gyanítottam, hogy az eltávolodásuknak valami köze lehet a
polgárháborúhoz, ezért nekem valószínűleg sosem fogják elmesélni az okát.
Miközben forrt a teavíz, Conchita bekapcsolta a rádiót. A bemondó
lefordította Richard Nixon Franco tiszteletére mondott beszédét.
– Lojális barát volt, az Egyesült Államok hű szövetségese – így nevezte a
korábbi amerikai elnök. – Igazi vezető.
Conchita könnyes szemmel hallgatta.
– Nem volt olyan rossz ember, mint ahogy a nagyanyád gondolja,
Paloma – mormolta. – Franco fel akarta emelni Spanyolországot.
Hátradőltem a kárpitozott székben, és eltöprengtem, hogy maradhatott
baráti kapcsolatban ez a két nő, mikor ennyire ellentétes véleményt alkottak
Francóról. Politikáról azonban sosem beszélgettek, és Conchita nem vett
részt Mamie emigránsoknak szervezett gyűlésein.
Miközben Conchitával teázgattunk, a társalgásunkat az időjárásra meg
az új csokoládéboltra korlátoztuk, melyet a Victor Hugo tér mellett
terveztek nyitni. Megígértem, hogy már az első nap ott fogok sorba állni a
szecessziós ablakok előtt, hogy vegyek neki a kedvenc édességéből: a
csokoládés mandulából.
 – Ó! – kiáltott fel Conchita, és örömében összecsapta a kezét. – Mindig
olyan jó vagy hozzám!
Mikor indulnom kellett, kikísért az ajtóig. Lehajoltam, hogy
megcsókoljam; a spanyol tánciskola szórólapja kiesett a zsebemből.
– Mi ez? – kérdezte, és felvette. Összehúzta a szemét. –
Flamencoleckék? – Meglepetésemre rosszallóan nézett rám.
– Jó lenne venni pár órát, hogy fejlődjön a karaktertáncom –
magyaráztam. – Talán jól is érezném magam.
Conchita háta láthatóan megmerevedett. Elgondolkodtam, hogy vajon ő
is ugyanúgy a katalánokra erőszakolt alacsonyabb rangú művészetet látja-e
benne, mint Mamie.
Esetlenül vállat vontam.
– Tudom, hogy nem katalán tánc – folytattam –, viszont jól jöhet a
repertoáromban. Nagyon kifejező. Kérem, ne mondja el Mamie-nak! Azt
hiszem, nem tetszene neki. Talán mert nem az ő vidékéről való.
Conchita megköszörülte a torkát.
– Természetesen, ahogy gondolod – felelte, s összeszorította az ajkait,
mintha igyekezne visszatartani az igazi mondandóját. – A balerináknak
gyakran más táncformákból kell ihletet meríteniük. Megértem. Nem a
kultúra vonz, csak a stílus.
Kinyitotta nekem az ajtót, kiléptem a folyosóra. Mikor a lépcső felé
fordultam, még hallottam Conchita halk hangját az ajtó mögül.
– A nagyanyád nem azért gyűlöli a flamencót, mert katalán.
 4.
Celestina
Barcelona, 1909

TI, AKIK MEGÍTÉLTEK, JERTEK! Hadd meséljem el nektek a történetemet!

Hadd vigyelek el titeket Barcelona egyik olyan részébe, melyet nem
magasztalnak az entellektüelek Gaudí forradalmi építészetéért, a
lenyűgöző festményekért és szobrokért, az elegáns, modernista
stílusáért; melyet senki nem nevez a „Mediterráneum gyöngyének”,
sem „a Dél Párizsának”! Nem, ez a hely távol esik a Gràcia sugárút
aranyberakásos tintatartókat meg gyöngyház fésűket áruló boltjaitól.
Itt nem találtok fákkal szegélyezett sugárutakat, sem finomra szűrt
kávét meg vaníliás ostyát felszolgáló kávézókat. Kövessetek végig a
Las Ramblas sugárúton, ahol az utcai árusok mindenfélét kínálgatnak
az arapapagájoktól kezdve a csöves kukoricáig, ahol a prostituáltak a
lámpaoszlopoknak támaszkodva, szemtelenül meregetik a szemüket a
járókelőkre, a kiskocsmákból pedig egész éjjel zene szól! Hadd
vezesselek át innen az egyre keskenyebbé és komorabbá váló utcák
sokaságán! Fogjátok a zsebkendőtöket jól az arcotokhoz, hogy a bűz –
az avas fokhagyma és a forró, párás levegőben megrekedt vizelet
szaga – ne csípje az orrotokat!
Egy nő kinyit egy ajtót, és monoton, katalán hanghordozással
odakiált valamit egy másiknak. A barátnője dagályos andalúziai
nyelvjárásban felel. Egy harmadik asszony, aki épp viseltes ingeket
szed be a szárítóról, mallorcai orrhangon csatlakozik be a
beszélgetésbe. Befordulunk a sarkon. Egy koldus, bottal a kezében, a
fájdalmán kesereg abban a reményben, hogy talán így kaphat némi
pénzt; kikerüljük az utcára vetett hulladékot eszegető kutyákat.
Gyertek át velem ezen a téren, melyet csak a drága cipőtökkel mit sem
törődő sár borít! Álljunk meg egy bérház előtt, melyet eredetileg húsz
fő elszállásolására építettek, és melyben a tulajdonos egyre kisebb és
kisebb bérleményekre osztotta a lakásokat, mivel az elmúlt években
igencsak megemelkedtek a bérleti díjak. Ez az épület most már hatvan
nyomorult léleknek ad otthont, akik egyetlen működő vécén osztoznak.
Sokszor felütötte a fejét itt valamiféle járvány: kolera, tüdővész,
agyhártyagyulladás. Épp az előző évben vitt el a tífusz egy szeretett
édesanyát. Nézzétek csak meg a szomszédjában álló üres parcellát,
melyet törmelékhalmok borítanak! Régebben itt is repedéses falú
bérház állt foltos ablakokkal, ám az alapja egyszer csak megroggyant
a téli esőzésektől, és a falai mindenkit maguk alá temettek.
Hadd vigyelek fel az épület keskeny, kopott lépcsősorán a legfelső
emeleti lakásba, ahol egy család alszik.
Reggel öt óra van, a hajnali napfény lassan beszűrődik a zsalu
törött lécei között. A forró levegőt átjárja a rozsda és penész szaga, de
a lakók már annyira hozzászoktak, hogy észre sem veszik. A lakás egy
főzőfülkéből és egyetlen szobából áll, mely egyszerre szolgál ebédlőként
és hálószobaként. A keskeny vaságyon idő előtt megőszült férfi fekszik.
Balján, az apának hátat fordítva, a tizennyolc éves fia alszik, a jobb
karja alá tízéves fiú préselődik. A szoba sarkában, ahol a falakról már
lepergett a festék jó része, és a mennyezeten sötét foltok
éktelenkednek, kiságy áll. Nyolcéves kislány fekszik benne, pedig már
rég kinőtte, igencsak össze kell húznia magát, hogy elférjen, de máshol
nincs számára hely – a földön pedig nem mer kinyújtózni a patkányok
miatt. Nézzétek csak meg, milyen szorosan összegömbölyödik! Egyrészt
csak így fér el az aprócska ágyban, másrészt a mardosó éhség is
összerántja a gyomrát, mellyel minden éjjel meg kell küzdenie. A kezét
meg a lábát bolhacsípések fedik, melyeket ráadásul a hőség is
kikezdett. A kislány zsíros haja hetek óta nem látott se vizet, se
szappant. Hát nem ébred szánalom a szívetekben ilyen gyermek láttán?
Nézzétek meg őt jól, mielőtt ítéletet mondtok! Mert az a kislány én
vagyok.

– CELESTINA!
Apám szólítására kinyitottam a szemem, bár már órák óta ébren voltam.
Az éhség olyan erővel mart a gyomromba, mintha patkányok rágnák
belülről. Ám elég volt egyetlen pillantást vetnem Papá nyúzott arcára, és
máris elment a kedvem a panaszkodástól. Előző este nekem adta a saját
kenyéradagját, így most bántott a tudat, hogy még az én fájdalmaimnál is
súlyosabbakkal kell dolgozni mennie.
Felálltam, Papá kiemelt a kiságyból. Miközben ő leült az ágyra, hogy
felhúzza a munkabakancsát, én finoman simogattam a földet a talpammal
olyan ritmusra, melyet rajtam kívül senki se hallott. Papá azt mondta, hogy
előbb tudtam táncolni, mint járni, a véremben volt a tánc. Anyám is mindig
táncolt.
Anastasio a kredenc előtt állt meggörbülve, hogy lássa magát a foltos
tükörben. Néztem, ahogy elhúzza az arcát borotválkozás közben. Bár még
kicsi voltam, láttam, hogy a nők utána fordulnak az utcán, és megértettem,
hogy a legidősebb bátyám kifejezetten jóképű. Apám azt mondta, hogy
Anastasio anyámtól örökölte a szépségét, anyám viszont azt állította, hogy
Anastasio pont úgy néz ki, mint apám fiatalkorában. Anastasióról Papára
pillantottam, igyekeztem felfedezni a bátyám finom metszésű vonásait és
sötét, mélázó tekintetét a szeretett ráncos arcban. Papá még csak
negyvenkét éves volt, de máris megöregítették a gondok, melyek azóta
gyötörték, hogy tizenkét évvel korábban eljött az andalúziai szülőfalujából.
Egy parasztfelkelés után költöztek Barcelonába anyámmal és Anastasióval,
de csak még nagyobb szegénységet és szenvedést találtak annál, mint amit
maguk mögött akartak hagyni.
– Tánc! Tánc! Mindig csak a tánc, Celestina!
Ramón bátyám megfogta a fejemet. Az ujjai beleakadtak a gubancos
hajamba, felkiáltottam.
– Finoman! – feddte meg Anastasio, elfordulva a tükörtől. – Még kicsi.
– Hát persze – felelte Ramón, megcsípve az arcomat. – Csak egy
lánytestvérem van.
Igazat mondott. A kettejük között született testvéreink mind meghaltak
csecsemőkorukban.
Ramón nem volt olyan helyes, mint Anastasio. A feje olyan alakú volt,
mint a tojás, a teste meg akár az articsóka. A kinézetbeli fogyatékosságait
azonban Ramón a jellemével pótolta. Addig beszélt az utcai árusoknak, míg
nekünk nem adták a fonnyadt gyümölcseiket és zöldségeiket, még a fukar
főbérlőnket is meggyőzte a munkássztrájk idején, hogy adjon nekünk egy
hét haladékot a lakbérre. Valahányszor Ramón nagyobb prédára tett szert –
mint mikor az egyik boltos egy egész doboz mandulát adott neki –, mindig
nagylelkűen megosztotta másokkal, még a beteges Fernández gyerekeknek
is adott belőle, akik a szomszédban laktak.
– Gyertek már, vagy elkésünk! – mondta Papá, már kinyitotta a bejárati
ajtót. Életkor szerinti sorban tódultunk ki rajta, aztán Ramón felkapott
engem a karjába. Habár tökéletesen tudtam járni, Ramón pedig alig tíz
centivel volt magasabb nálam, szeretett cipelni.
– Tedd már le, Ramón! – mondta Anastasio, és mindkettőnket kézen
fogott. – Már nem kisbaba.
Pár utcával lejjebb, a Las Ramblas sugárúti piac felé menet arra lettünk
figyelmesek, hogy néhány munkás törött üvegeket és elgörbült fémeket
szedeget a kerékpárbolt előtt. A levegőt égett gumi bűze járta át. Az épület
megfeketedett falában lyuk tátongott, a bolt belülről láthatóan hamuvá égett.
Kijöttek a rendőrök, átkutatták a romokat, és kikérdezték a tanúkat.
– Újabb bomba – mormolta Papá.
Elég közel robbant fel a mi épületünkhöz, vagyis hallanunk kellett volna,
de mostanra annyira megszoktuk már a detonációkat, hogy egyikünket sem
ébresztette fel. Már meg sem lepett, ha a velünk szemben lévő bolt falába
biciklipumpa nyomódott, vagy ha egy nyereg beleolvadt a lámpaoszlopba,
és az alakja hervadó virágra emlékeztetett. Pár évvel korábban a város
halálos áldozatokkal járó robbantások sorozatát szenvedte el, bosszúból
négy anarchista kivégzése miatt. Ám azok a támadások a gazdagok és a
hatóságok ellen irányultak. A mostani esetek mögött viszont nem láttunk
politikai célt. A legszegényebb negyedek utcáin helyezték el a bombákat,
mintha az elkövetők senkit nem akartak volna megsebesíteni.
Valami megcsillant a csatornában. A kupola alakú rézben felismertem egy
korábbi biciklicsengőt; még mindig egy darabban volt, meg sem
karcolódott. Ramónnak is megakadt rajta a szeme, és kíváncsiságból
lehajolt, hogy felvegye. Egy rendőr észrevette, és rákiáltott:
– Tűnés onnan, te kis tolvaj!
Ramón kiegyenesedett, elvörösödött a megalázó vád hallatán. Igaz, hogy
sármőr volt és született kalmár, az is tagadhatatlan, hogy lyukat beszélt az
emberek hasába. De lopni soha nem lopott!
 Anastasio szeme villámokat szórt, a keze ökölbe szorult, készült
megvédeni az öccse becsületét. Papá azonban elkapta a vállát.
– Menjünk, vagy elkésünk! – Kimérten, higgadtan beszélt, de azért jeges
pillantást vetett a rendőrre.
A Las Ramblas sugárutat szegélyező platánfák lombozata buján zöldellt.
A háziasszonyok és szobalányok a Boqueria piacon sürgölődtek. Ramón az
egész világon ezt a helyet szerette a legjobban: a gyümölcsök, zöldségek,
húsok és tengeri halak bőségszaruját. Az eladók közül már sokan névről
ismerték, és mindig szívesen adtak neki valami kis apróságot – télen
olívabogyót, nyáron túlérett gyümölcsöket –, cserébe a magabiztosan
előadott, színes történeteiért. Sosem felejtem el azt a napot, mikor egy
darab tortellel tért vissza: a kerek tésztaféleséget marcipánnal töltötték meg,
a tetejét cukrozott gyümölcsök borították. Megosztotta velem, a nyelvemen
szétáradó édességtől már azt hittem, hogy meghaltam, és a mennybe
jutottam. Ramón szerzeményétől ihletetten másnap követtem őt a piacra, ám
a kampókon lógó főtt kecskefejek és a káposztalevélre kiterített állati
belsőségek látványa elborzasztott. Biztosra vettem, hogy látom a gidák
szívét ütemesen verni. Mikor az egyik hentes megérintett a jéghideg ujjaival,
felsikoltottam, és visszarohantam a Las Ramblasra. A piachoz az én
fejemben most már a halál bűze társult, nem is akartam soha visszatérni oda.
Ahová viszont most tartottunk, az számomra maga volt a földi
paradicsom: az utca Boqueria piaccal szemközti oldalán virágpiac állt.
Nagyon szívesen töltöttem itt a napot a színek szivárványa és a csábító
illatok, a virágoktól duzzadó vödrök meg cserepek között: volt ott kúszó
muskátli, illatos rózsa, viaszos begónia, élénk körömvirág. A legjobban a
vérvörös szegfűcsokrokat szerettem: a szoknyájukat suhogtató
táncoslányokra emlékeztettek. A virágpiac szépsége, bája és egzotikus illata
tökéletes ellentétben állt az én világommal.
– Buenos días! – kiáltott Teresa, mikor meglátott minket. Felemelt egy
vödör gardéniát a standja pultjára, s a virágok édes, nyári illata betöltötte a
levegőt.
Teresa jól megtermett özvegyasszony volt, ő vigyázott rám és Ramónra,
amíg Papá és Anastasio a textilgyárban dolgozott, de ezért a feladatért
sosem fogadott el fizetséget. A Radikális Párt ülésein találkozott apámmal, ő
volt a nők csoportjának, a Damas Rojasnak{12} a vezetője. A másik
csoportot Damas Radicalesnek{13} hívták, ők konzervatívabb nézeteket
vallottak a politikában. Teresának saját standja volt a piacon, és apró
gyöngy fülbevalókat viselt – én pedig emiatt a két tény miatt kifejezetten
jómódúnak tartottam. Valójában azonban nem állt sokkal jobban, mint mi.
Eredetileg Madridból származott, ezért beszélt velünk spanyolul, nem pedig
katalánul, mint a vevőivel. A férjével jött Barcelonába, akinek az volt az
álma, hogy elszegődik egy hajóra – ezt akarta itt valóra váltani. Csakhogy
mielőtt megtehette volna, egy dróttal megvágta az ujját, a seb elfertőződött,
ő pedig egy hét múlva belehalt.
Teresa csípőre tette férfias kezét, és megosztotta velünk a mostani
robbantásokról szőtt elméletét.
– A radikális vezetők így akarják forradalomra buzdítani a munkásokat.
– Rosszalló pillantást vetett apámra. – Tudod, ezek a sztrájkok, tárgyalások
meg jótékonykodó szociális törvények nem vezetnek sehová. A
gyártulajdonosok úgy tesznek, mintha nem tetszene nekik a dolog, aztán pár
céntimóval befogják az emberek száját. Csak úgy érhetünk el igazi
változást, ha teljesen új rendszert építünk ki.
– Lehet, hogy igazad van – helyeselt Papá fáradtan. – A gazdaság már
talpra állt a gyarmatok elvesztése óta, de a fizetésünk semmit nem változott.
Az árak viszont egyre magasabbak.
Delfina, a szomszéd virágárus átpillantott a harangvirágjai felett, és
Anastasióra kacsintott. A bátyám udvariasan biccentett neki, de az elméjét
más kötötte le.
– Tudja, mit gondolok? – mondta Teresának. – Szerintem maguk a
gyártulajdonosok robbantgatnak, hogy hiteltelenné tegyék a
munkásmozgalmat. Minden egyes detonáció újabb ürügy a rendőrségnek
arra, hogy letartóztassák és megkínozzák a szakszervezetek vezetőit, a
munkásokat pedig megfélemlítsék.
A piac órája hatot ütött. Papának és Anastasiónak még be kellett
gyalogolnia a gyárba, így sietve megcsókoltak minket, és elköszöntek.
Mielőtt elindultak volna, Teresa belenyúlt a kosarába, és átnyújtott nekik
egy-egy újságpapírba csomagolt hosszú szendvicset. A szardellák sós szaga
megcsiklandozta az orromat.
 – Teresa, nem kellett volna… – kezdte Papá. Épp most fizette ki a
lakbérünket, nem maradt pénze „extra” kiadásokra. Teresa felemelte a
kezét, hogy elhallgattassa.
– Tegnap nagyon jó napom volt, és már nem bírom nézni, hogy ti ketten
egyre soványabbak lesztek – mondta.
Az apám rám és Ramónra pillantott. Sosem evett úgy, ha tudta: mi ketten
éhezünk.
– Ne aggódj! – nyugtatta meg Teresa. – Nekik is hoztam valamit.
Miután Papá és Anastasio elment, megettük az olívaolajas-fokhagymás
szendvicseket, melyeket Teresa nekünk készített, aztán segítettünk neki
felállítani a virágosasztalt. Épp végeztünk, mikor Laieta, Teresa akkor már
három éve halott barátnőjének a lánya, beugrott hozzánk munkából hazafelé
menet. Nem igazán értettem, hogy a húszéves Laieta mivel kereste a
mindennapi betevőjét, vagy hogy a jelenlegi szakmáját azért kényszerült
felvenni, mert elbocsátották abból a munkásnyúzóból, ahol korábban
dolgozott. Egyszerűen káprázatosnak tartottam a bokáig érő szoknyájában,
a feje búbjára feltűzött hullámos hajával meg a vidáman félrecsapott
kalapjával. Az édes, púderes parfümjét olyan egzotikusnak éreztem, mint az
arab piacokat a kikötőben.
Laieta üdvözlésképp megcsókolta Teresát, aztán hozzánk fordult.
– Hoztam nektek egy kis ajándékot, gyerekek – mondta, belenyúlt a
táskájába, és fémdobozt vett ki belőle. Átadta nekem. – Az egyik
barátomtól kaptam múlt éjjel.
Mikor felfeszegettem a tartályt, édes illat szállt ki belőle. Habár már
befaltam a szendvicsemet, még mindig éhes voltam, a gyomrom várakozóan
megkordult, mikor megláttam odabent az aprócska kekszeket. Ramón
elvette tőlem az ónedényt, és előbb megkínálta vele Teresát és Laietát –
egyikük sem kért –, aztán visszaadta nekem.
– Mmmm – mormoltam, mikor beleharaptam az egyik kekszbe, és
megízleltem a számban szétmálló tésztáját. Majdnem olyan csodálatos volt,
mint annak idején a tortell. – Mi a neve?
– Pets de monja – felelte Laieta visszafojtott nevetéssel a hangjában. –
Apácafing.
 – Miért hívják így? – kérdezte Ramón, miközben kivett egy darab
kekszet és megszaglászta.
Laieta vállat vont.
– Szerintem azért, mert sütés közben pukkanó hangokat ad ki… vagy
talán mert olyan apró, hogy alig veszi észre az ember.
Teresa úgy nevetett, hogy beleremegett a melle meg a csípője.
– Aztán miből gondolod, hogy az apácák olyan aprókat szellentenek,
hogy észre se veszi az ember? – kérdezte a szemét törölgetve. – Azokat a
vallásos cafkákat majd szétvetik a gázok!
Gyűlölte az egyházat, a szegények elnyomásának korrupt védőbástyáját
látta benne.
Laieta elvigyorodott, odahajolt Teresához.
– Ha már pukkangatásról van szó: az a biciklibolt, amit múlt éjjel
felrobbantottak, elég valószínűtlen célpont volt. Énszerintem a papság a
felelős, így akarják elérni, hogy a városi tanács bezárja a munkásiskolákat,
azt mondják, nem tanítanak meg a hatóságok tiszteletére.
– Nos, akárki robbantgat, és bármi oka legyen is rá, Barcelonából
lassan vadnyugat lesz miatta – felelte Teresa.
Laieta karkötői csilingeltek, mikor felemelte a kezét, hogy megigazítsa a
kalapját.
– Felbéreltek valami nagykutyát a Scotland Yardról az elkövetők
felkutatására, de csak annyit tudott mondani, hogy a turisták még mindig
nagyobb biztonságban vannak Barcelonában, mint Londonban vagy
Párizsban.
– Hát ezt meg honnan tudod? – kérdezte Teresa, és letépett egy
megbarnult szirmot az egyik rózsáról. – Mármint hogy nyomozót hívtak a
Scotland Yardról?
Laieta kényszeredetten elmosolyodott.
– Tudod, vannak kapcsolataim.
Teresa odafordult hozzám és Ramónhoz.
– Menjetek innen, gyerekek! – mondta. – Nincs most itt szükségem
rátok.
Rögtön tudtuk, hogy olyasmiről akar beszélgetni Laietával, amit nekünk
nem szabad hallani, de minket ez nem is érdekelt, így legalább
felkereshettük a kedvenc helyünket a piacon: a hirdetőfalat, ahová a
városban rendezett programok plakátjait kiragasztották. Ramón mindig a
bikaviadalokat hirdető lapok közelében lebzselt.
– Olé! – kiáltotta, meglengetve a képzeletbeli köpenyét. Ügyesen
utánozta azt a beállást, mellyel a matadorokat a plakátokon ábrázolni
szokták.
Megtapsoltam, úgy tettem, mintha rózsát dobnék neki.
– Ha nagy leszek, híres matador leszek – közölte, és felfújta a mellkasát.
– Aztán veszek egy villát a Gràcia sugárúton, és a Papának meg
Anastasiónak soha többé nem kell majd dolgoznia.
– Szobalányokkal meg keményített, fehér ágyneműkkel! – kiáltottam, és
összecsaptam a tenyeremet. – És minden szobában liliomok lesznek!
Sem én, sem Ramón nem láttunk még bikaviadalt, el sem tudtuk képzelni
a véres arénát, vagy hogy milyen kegyetlenül mészárolják le ezeket a nemes
állatokat. Ahogy azt sem tudtuk, hogy a torreádorokat meg a lovaikat
gyakran kibelezi vagy halálra tapossa a bika. Ártatlan gyermekek voltunk,
nem ismertük a vérszomjat. Csak a matadorok csillogó ruháit láttuk a
posztereken. Olyanok voltak nekünk, mint a filmsztárok: ez a szakma
szegény cigányfiúkat meg parasztgyerekeket emelt ki a nyomorúságból, és
vetett bele az elképzelhetetlen fényűzés, a villák, luxusautók és gyönyörű
nők világába. Számunkra a képzelődés menekülést jelentett attól, ami a
valóságban várt ránk: Ramónnak nemsokára csatlakoznia kell Papához és
Anastasióhoz a gyárban, aztán pedig pár év múlva én is követem.
Miközben Ramón arról ábrándozott, hogy matador lesz, figyelmemet egy
másik plakát kötötte le. A tekintetemet egy csinos nő képe vonzotta
magára, aki a feje felett összeérintette az ujjait. Sárga ruhát viselt, fodros
szoknyája virágszirmokra emlékeztetett, hosszú, sötét haja a vállára omlott,
füle mögé vörös szegfűt tűzött. Tekintetét csupasz lábfejére szegezte, a
lesütött szeméből áradó vadság olyan erőről és dacról mesélt, mely engem
mélyen megérintett. Lábujjhegyre álltam, magasra nyújtott kezeimet
összeérintettem a fejem fölött.
– És mikor én nagy leszek – feleltem Ramónnak –, híres flamencotáncos
leszek.
 Árnyék siklott végig rajtam, a gerincemen végigfutott tőle a hideg.
Ramón arca megmerevedett. Mindketten megfordultunk, egy
karmazsinvörös sálat viselő nő bámult le ránk. A sötét bőréből és
gyógyfüvekkel teli kosarából rögtön tudtam, hogy cigány.
– A romák előtt sosem szabad semmit kívánni – suttogta Ramón
holtsápadt arccal –, nehogy valami torz módon teljesítsék.
Én is ismertem ezt a babonát, de én nem féltem. Érdekelt a nő arca, a
göcsörtös szemöldöke meg az anyajegy az orrcimpája ráncai mögött.
Spanyolországban mindenfelé éltek cigányok, olyanok is, akiknek minden
felmenője cigány volt, meg olyanok is, akik spanyolokkal házasodtak össze.
Az anyám azt mondta, hogy ő is roma vérvonalból származik.
Belenéztem a nő szemébe, és némán, de tiszta szívből elismételtem a
kívánságomat.

MIKOR RAM ÓNNAL VISSZATÉRTÜNK Teresa standjához, Laieta már elment,

Amadeu gurult a helyére a kerekes székben, melyet a szomszédai tákoltak
össze neki biciklikből. Amadeut fiatal korában Kubába küldték, hogy
„harcoljon a gyarmatokért”, és a lábai nélkül tért vissza. Tőle ismertük a
besorozott spanyol katonák borzalmas életét: minimális élelmiszeradagokat
kaptak csak, fizetést nem.
– Azok, akik nem estek el a csatában, és akiket nem vitt el a malária,
egyszerűen éhen haltak – mesélte.
– A tisztek éppolyan megvetéssel bántak az Amadeu-féle szegényekkel
a csatában, mint a gazdag családok a szegény civilekkel – magyarázta
Teresa. – Kirabolták őket, gyalázatos módon olyan „egyenruhát” adtak
nekik, mely gyakorlatilag csak szalmakalapból, szétmálló kötélszandálból és
pizsamából állt! És ez volt a nagy spanyol hadsereg!
– Én a lábamat adtam az ő cukruk védelmében, ők pedig még nyugdíjat
sem adnak nekem – panaszolta Amadeu Teresának. – Ami büszkeségem
megmaradt a férfiasságom elvesztése után, azt is elvitte a koldulás. Amikor a
szegény családunk kikísért a kikötőbe, legtöbbünktől örökre búcsút vettek.
Szerettem Amadeut – mindig volt hozzánk pár kedves szava, és nehéz
körülményei ellenére is állandóan mosolygott –, a történetei azonban
elültették bennem a rettegést. Anastasio betöltötte a tizennyolcadik életévét,
és nemsokára behívják kötelező katonai szolgálatra. Valószínűleg persze
csak elhelyezik valamelyik helyőrségnél a néhány éves kiképzés idejére.
Mégis megijesztett a gondolat, hogy őt is elküldhetik harcolni.
Ramón meg én a virágosasztal alatt ültünk, hallgattuk, ahogy Amadeu
meg Teresa megbeszélik a legutóbbi robbantásokat. A férfi ölében heverő
morzsákat látva rájöttem, hogy Teresa neki is készített egy szendvicset.
Mindnyájunkat örökbe fogadott: Ramónt és engem, Laietát és Amadeut.
Olyan volt, mint a sétatéren galambokat etető csavargók.
Hálából, amiért Teresa ételt adott és ruhát kerített neki, Amadeu
mindennap eljött, hogy felolvassa neki az El Progresót, a radikálisok
újságját. Habár Teresa természeténél fogva intelligens nő volt, csak a
legalapvetőbb oktatásban részesült, a politikai lap elolvasása meghaladta a
képességeit. Amadeu azonban ma nem jutott messzire az olvasással, mert
máris megindult a reggeli roham. A szobalányok hozzádörgölőztek az
étterem-tulajdonosokhoz, tömegével jöttek az orvosok és ügyvédek
feleségei, akik elhatározták, hogy a L’Eixample-negyedbeli új otthonukat
éppen olyan elegánssá varázsolják, mint amilyen a régi családoké volt.
A piacra özönlő tömeg dacára minden virágárus ugyanarra a két alakra
szegezte a tekintetét: a Montella család házvezetőnőjére és az úrnő
komornájára. A házvezetőnő barna ruhát viselt fehér gallérral és
mandzsettával. Ősz haját főkötő alá szorította, az arcáról kegyetlenség
sugárzott. A komorna fiatalabb volt, csipkeblúzt és csíkos szoknyát viselt, a
fejére csipkekendőt kötött. Az úrnőjük imádta a virágokat, és mindig csak a
legjobbakat vették meg, különösen akkor, ha valamilyen rendezvényre
készülődtek. A Montella családnak több gyára is volt Barcelonában, az ő
egyik üzemükben dolgozott Papá és Anastasio is. Marokkó jól jövedelmező
vasércbányáiban is szereztek részvényeket, csak a Güell család és Comillas
márkijai előzték meg őket a legvagyonosabbak listáján.
Aznap a házvezetőnőt és a komornát egy másik fiatal szolgáló is
elkísérte, aki a dajkák kék egyenruháját és fehér kötényét viselte. Krémszín
vázas, tengerkék ponyvás babakocsit tolt, melynek oldalába a Montella
család címerét vésték: az arany szelindeket. A babakocsi rézfogantyúját egy
nálam egy-két évvel idősebb lány markolta a dajka irányítása alatt. Fehér
pamutpiké ruhát viselt magas sarkú gombos cipővel, a hajába szalagot
kötött – ilyen ruhákról én csak álmodhattam.
A komorna Teresa liliomaira szegezte a tekintetét, egyenesen a mi
standunk felé tartott. A másik nő követte. A komorna biccentett a
házvezetőnőnek.
– A liliomok egyáltalán nem olyan szépek, mint múlt héten – vakkantott a
házvezetőnő Teresára. – Felháborító, hogy mégis ugyanannyit kér értük!
Senyora Montella a komornáját a kifinomult ízlése miatt küldte a
virágpiacra, a házvezetőnőjét pedig azért, mert keményen tudott alkudni.
Teresa azonban már jól ismerte ezt a játékot.
– Tényleg nem olyan szépek – helyeselt. – Sokkal szebbek!
Ramón és én kikukucskáltunk az asztal alól. A házvezetőnő és Teresa
alkudozása némileg hasonlított egy fandangót táncoló páros előadására.
Maga a tánc veszekedéssel teli udvari szertartást adott elő: a fiú meglátja a
lányt, a lány visszautasítja a fiút, a lány a fiú nyomába ered, aztán megszökik
előle. A házvezetőnő a harmadát ajánlotta annak, amit Teresa a liliomokért
kért. Teresa keresztbe fonta a karját, és közölte, hogy az ár
háromnegyedénél kevesebbet nem fogad el. További alkudozás után
megegyeztek az eredeti ár felében, aztán áttértek a rózsákra.
Miközben a nők az árakon vitatkoztak, Ramón és én lopva megnéztük a
babakocsiban fekvő csecsemőt. Olyan csinos kis feje volt, mint a kinyílt
őszirózsának. A bőre egész áttetszőnek tűnt, nem sárgította meg a
gyengeség, mint a mi környékünkön született babákét, éber szemecskéje
mézszínben csillogott. Bár nem lehetett több hat hónaposnál, máris dús
gesztenyebarna loknik keretezték az arcát.
A babakocsi fogantyúját markoló lányka meglátta, hogy a kisbabát
csodáljuk, és elmosolyodott. Megfogta a kezem.
– Ő a kishúgom – mondta.
– Hogy hívják? – kérdeztem.
A dajka, aki eddig csak az alkudozásra fülelt, meghallotta a kérdésemet.
Lepillantott, s meglátott minket Ramónnal az asztal alatt. Az arcára undor ült
ki, mikor észrevette, hogy a lány a kezemet fogja. Visszarántotta a
babakocsit, és elkapta a lányka kezét, dühösen megtörölgette egy
rongyban, mintha valami mocskosat fogdosott volna össze.
 – Margarida! – sziszegte. – Megmondtam már, hogy ne érjen hozzá a…
koldusgyerekekhez!
Még szerencse, hogy Teresa nem hallotta! Hiába voltak ugyanis az
ügyfelei, akkor is elkergette volna őket. A dajka megalázott minket, de mi
már megszoktuk a goromba szavakat. Anastasio szerint a katalánok
lenézték Spanyolország többi népét, mintha az ő nyelvük és kultúrájuk
valamiért magasabb rangú lenne a többiekénél. A hátuk mögött gyakran
„señoritingó”-nak, elkényeztetett gazdag gyerekeknek hívta őket.
Teresa megkötötte az üzletet a két nővel: a liliomok árát ugyan jól
lenyomták, viszont jó pénzt fizettek a három rózsacsokorért és jó néhány
bokrétáért. Teresa becsomagolta a virágokat, és beletette őket a nők
kosaraiba. Mikor a Montella társaság elindult, hirtelen erős késztetést
éreztem, hogy megint rákérdezzek a kisbaba nevére.
– A kishúgod… mi a neve? – kiáltottam oda Margaridának.
A dajka metsző pillantást lövellt rám, Margarida azonban kicsavarta a
kezét a szorításából, és ragyogó mosolyt küldött felém.
– A neve Evelina – kiáltott vissza. – Evelina baba.
Evelina. Mintha már a nevéből is fény áradt volna; ez a név csakis
reménytől és élettől duzzadó lélekhez tartozhat. Néztem, ahogy a társaság
eltűnik a virágok erdejében, úgy megigéztek, mintha csak bűbájos
tünemények lettek volna. Felidéztem a kis Evelinát a csipkés bölcsőjében.
Micsoda csodálatos élet várhat rá! Kis tündérkirálylány. Sem Evelina, sem
én nem gyanítottuk, micsoda pokol fog kitörni körülöttünk, és hogy az
életünk egy nap tragikusan összefonódik majd.
 5.
Paloma
A KÍSÉRTET M EGJELENÉSÉT követő napon elmentem a Sainte-Geneviève
könyvtárba, hátha megtudok valamit a szellemekről. Már azóta készültem
erre a látogatásra, hogy betöltöttem a tizennyolcat, és hozzáférhettem az
anyagaikhoz. Így akartam tisztelegni nagyapám emléke előtt, ő ugyanis
minden héten ellátogatott ide, hogy különféle témákban kutasson. Általában
magának való ember volt, de ha valaki tudni akarta, milyen hosszú a
Gangesz, melyik civilizáció használt először alumíniumot, vagy hogy a
várandós aranyhalakat tényleg „twit”-nek, vagyis balfácánnak hívják-e
angolul, egészen fellelkesült. Tőle tudtam meg, hogy a nőnemű görögdinnye
nagyobb, édesebb és kevésbé magos, mint a hímnemű, és hogy a bal tüdőm
kisebb, mint a jobb, hogy legyen helye a szívemnek.
– El ne hidd a franciáknak, hogy ők fedezték fel a csokoládés
desszerteket! – közölte egyszer. – Az édesített csokoládét a spanyolok
hozták be Európába az 1500-as években.
Szakmáját tekintve a nagyapám zongorák hangolásával és felújításával
foglalkozott, de minden tekintetben rendkívül precíz ember volt. Míg mások
talán nyugodtan átsiklottak az ismeretlen szavak felett, ha a szöveg egészét
megértették, az én nagyapám azonnal elővette a Larousse enciklopédiát
meg a Fabra-féle értelmező szótárt, és addig-addig váltogatta a francia
könyvet a katalánnal, míg minden kétséget kizáróan meg nem értette a szó
pontos jelentését. Én mindig csak a katalán „Avi” szóval szólíthattam meg a
nagyapámat, a francia „Papi” megfelelőjével soha. Azt mondta, hogy ha
Papinak szólítanám, megölném a lelkét.
Amikor megálltam a Sainte-Geneviève könyvtár előcsarnokában
megcsodálni a bukolikus freskókat és a filozófusok mellszobrait, eszembe
jutott, mit mondott mindig Avi: a tudás a legjobb módja a félelem
elkergetésének. Kapcsold fel a villanyt, és szertefoszlik a sötétség – ez
volt a kedvenc mondása. Én pedig most féltem. Előző éjjel beletettem a
fülbevalókat az orosz ébenfa dobozba, mely annak idején az anyámé volt, a
dobozt pedig belecsúsztattam az éjjeliszekrényem felső fiókjába az apámtól
kapott kazetta mellé, melyről szintén nem akartam tudni. Reméltem, hogy
mikor a reggeli fénynél kinyitom a fiókot, egyiket sem találom ott, mert
addigra mindkettő eltűnik. Persze nem így történt.
Átlapoztam a könyvtár katalógusát, kitöltöttem a kérőlapot, és húsz
percet vártam, hogy megérkezzenek a könyveim. Kerestem egy ülőhelyet a
hatalmas olvasóteremben, mely zsúfolásig telt diákokkal, tudósokkal,
újságírókkal és a lakosság más tagjaival, megbámultam a bordázott
öntöttvas oszlopokat és a boltozatos gipszmennyezetet a félkör alakú
vasvázával. Eszembe jutott, amit Avi a könyvtár tervezőjéről, Henri
Labrouste-ról mesélt: ő használt először gyárakhoz, vasúti állomásokhoz és
más középületekhez fenntartott anyagokat klasszikus stílusú épületekben.
Az eredmény lélegzetelállító volt.
Felkapcsoltam az olvasólámpát, és az előttem heverő könyvekre
pillantottam. Sir Arthur Conan Doyle kétkötetes A spiritizmus történetét
kértem ki, Jelena Petrovna Blavatszkaja esszégyűjteményét, meg egy
Mireille Fourest nevű kortárs francia médium természetfelettiről és
paranormális tevékenységekről szóló könyvét. Ez utóbbi tűnt a
legtömörebbnek, így úgy döntöttem, hogy ezzel kezdek. A bevezetésben
Fourest kijelentette, hogy: A szellemeket és kísérteteket be nem teljesült
vágy vagy gyötrő emlék köti a fizikai síkhoz. Ezt a magyarázatot találtam
minden szellemtörténetben, amit valaha is olvastam, még Gaby is ezt
mondta, most mégis leírtam a füzetembe.
A szellemek temperamentumáról szóló fejezet már izgalmasabb volt: A
szellem nem isteni látogató, mint az angyalok vagy szellemi vezetők. A
szellem személyisége ugyanolyan, mint életében volt. Ha az illető dühös
volt, a szellem is az lesz, ha kedves, a szelleme is kedves, a bajkeverők
pedig bajkeverő szellemet hagynak maguk után. Ezért van az, hogy a
gyerekek szellemei gyakran csintalanok.
Ezt is feljegyeztem – ugyanolyan a személyisége, mint életében volt –,
majd hátradőltem a széken, megbámultam a mennyezetet borító levél- és
virágmintákat. Próbáltam felidézni a szellem arcát, erős, egzotikus vonásait,
az átható tekintetét. Ebből nem sokat tudtam következtetni a
személyiségére, de akárki volt is a földi életében, bizonyára erős befolyással
bírt mások felett.
Tovább olvastam a könyvet. A szellemek gyakran olyan szeretett
lények, akik bátorító, vigasztaló üzenettel térnek vissza hozzánk… Ezt
a részt átugrottam, mert most láttam először ezt a nőt. Nemhogy nem
szerettem életében, de nem is ismertem. Felületesen futottam végig azt a
fejezetet is, hogy hogyan állapíthatom meg, vajon különleges médium
vagyok-e, mivel azt feltételeztem, hogy ha médium volnék, valószínűleg
mindenféle emigráns, művész, romantikus író és politikai aktivista szellemét
látnám most magam körül, akik a könyvtár 1850-es megépítése óta ebben a
teremben ültek. A Veszélyek című fejezetre ugrottam.
Fourest arra intett, hogy ne próbáljak szellemekkel kommunikálni, ha
még nincs tapasztalatom az ilyesmiben. Egyes démoni szellemek
megszállják azt, aki megpróbál kapcsolatba lépni velük.
A karórámra pillantottam, láttam, hogy a reggel gyorsabban elrepült, mint
vártam. Csak annyi időm maradt, hogy visszaérjek a balett-terembe segíteni
Mamie-nak a délutáni órán. Visszavittem a könyveket a pulthoz.
A szemüveges könyvtáros átvette őket.
– Á, spiritizmus és a paranormális – mondta, a gerincekre pillantva. –
Hát, kinek-kinek ízlése szerint. Én az olyan történeteket szeretem, ahol a
természetfeletti jelenségekről végül kiderül, hogy logikus magyarázatuk van,
mint A pettyes pánt című Sherlock Holmes-novellában, vagy abban a
Patrick Hamilton-darabban, a Gázlángban.
A lépcsőn lefelé menet azon gondolkodtam, amit a könyvtáros mondott.
Nagyon örülnék, ha az én szellememnek is logikus magyarázata lenne,
gondoltam, miközben kisétáltam a napsütésbe. Sajnos azonban az egyetlen
„logikus” magyarázat, amivel a fülbevalók fizikai meglétét indokolni tudtam,
nem volt különösebben megnyugtató: vagy hallucinálok, vagy teljesen
megőrültem.
Miközben a metró megállójában várakoztam, átnéztem a könyvtárban
leírt jegyzeteimet.
Gyötrő emlék vagy be nem teljesült vágy
Kedves vagy bajkeverő
 Vigyázz: gonosz és démoni is lehet
– Rendben – mondtam csendesen, miközben behunytam a szemem, és
újra magam elé képzeltem a kísértetemet a fekete hullámos hajával és
felszegett állával. – Miféle szellem vagy?
 6.
Celestina
MIUTÁN TERESA VÉGZETT a piacon a munkával, elvitt minket a Casa del
Pueblóba{14}, ott vártunk, míg Papá és Anastasio értünk nem jött a gyárból.
A Casa del Pueblo épületét a munkások közös használatára tartotta fenn a
Radikális Párt: volt benne tárgyalóterem, osztályterem, könyvtár és kávézó
is. Teresa ennivalót vett a szövetkezetben, aztán a délután hátralévő
részében vagy színházi előadást néztünk, vagy egymáshoz préselődve
ücsörögtünk az egyik tanterem fapadján, az írás és olvasás alapjaival
kínlódtunk az ingyenes órákon. Az alultápláltságból eredő koncentrációs
zavarok ellenére mindhárman megtettünk minden tőlünk telhetőt. Celestina
Sánchez, írtam le újra meg újra nagy, egyenetlen betűkkel.
Amikor anyánk még élt, és ő is hozott haza némi pénzt az egyik
munkásnyúzóból, Papá elküldte Ramónt az egyik városi iskolába, amit a
papság támogatott. Ám amikor egyik nap a bátyám monoklival tért haza,
mert nem felelt elég gyorsan egy kérdésre, apám azonnal kivette onnan.
Utána Papá csatlakozott a Radikális Párthoz, így találkozott Teresával.
A közös szenvedésen alapuló barátságon kívül semmi egyéb nem
szövődött Teresa és Papá között, az azonban tisztán látszott, mennyire
tiszteli apám a virágárust.
– Fogadj szót Teresának! – tanácsolta nekem. – Jó érzéke van a
dolgokhoz.
Habár apám csodálta Teresát, és lelkesedett a Radikális Párt
reformjavaslataiért, nem teljesen adta fel az Istenbe vetett hitét. Az ágyunk
felett még mindig kereszt lógott. Ő inkább Isten imádása és a spanyol
papság viselkedése között látta az ellentétet. Teresával együtt Papát is
undorral töltötte el, hogy Barcelona zárdái és kolostorai a világ
leggazdagabbjai közé tartoztak, egyre gyarapodtak az anyagi javaik és
befektetéseik, miközben a szegények éhen haltak körülöttük.
 – Az emberiségre támadó igazi gonosz forrása a vallás – mondta Teresa.
– Észrevetted már, hogy Barcelonában a munkások sosem köszönnek a
papoknak az utcán? Még csak rájuk se néznek. Ez azért van, mert a zárdák
és kolostorok okozzák a romlásunkat. Nem fizetnek adót, ezt a kiesést
pedig a körzetben lakó többi embernek kell pótolnia. Az árvákkal
végeztetett munkák után sem fizetnek járulékokat, ezért nem találnak állást a
mosónők és varrónők.

AZ ÉLETÜNK A VIRÁGPIAC, a Casa del Pueblo, aztán az otthon és az ágy

unalmas rutinjában zajlott, ám egy júliusi napon minden megváltozott.
Papá és Anastasio nem jöttek vissza a gyárból a szokott időben.
Teresának a Damas Rojas ülését kellett vezetnie a közösségi teremben, így
kénytelen volt magával vinni Ramónt és engem is.
Mikor a nők meglátták, hogy Teresa megérkezik, körbe rendezték a
székeket. Jó néhányat felismertem közülük, mert rendszeresen látogatták a
Casa del Pueblót. Volt köztük pár entellektüel, a munkásiskola tanárai, de a
többségük reumás, görcsös kezű, ráncos szemhéjú gyári munkás volt, aki
csak olvasni tudott. Az egyikük, Juana a csokoládégyárban dolgozott, a
ruhájából mindig földimogyoró és kakaópor illata áradt; Pilar, a halaskofa
zsíros haja és ruhái pedig mindig úgy bűzlöttek, mint a kikötő ár idején.
Núria is eljött a vágóhídról, neki temetőszaga volt, a körmeit és cipőjét vér
pecsételte. Ramónnal mindig próbáltuk elkerülni, hogy mellé kelljen ülnünk
olvasásórán. Habár szavazati joguk nem volt, a Damas Rojas asszonyai
eltökélték, hogy változtatnak a dolgokon. A tüntetéseken félelmetesnek
tűntek, ők alkották a menet frontvonalát. Arra számítottak, hogy a
rendőrség kisebb valószínűséggel nyit tüzet asszonyokra, akik az anyjukra
emlékeztette őket. Általában igazuk is lett, de nem mindig.
A vitát Teresa nyitotta meg.
– Évek óta várunk a változásra. Maura reformjai nem jutnak át a
kortezen{15}. Semmi nem valósult meg a kormány ígéreteiből. A barcelonai
és Ter-völgyi textilgyárakban dolgozó férfiak felét és a nők egyharmadát
elküldték a sztrájk miatt. Ideje a saját kezünkbe venni a dolgokat.
 A megjegyzése ellentétes érzelmeket váltott ki a hallgatóságból: voltak,
akik egyetértően mormoltak, mások tiltakozva kiáltottak fel. Habár nem
értettem a zsúfolt, forró teremben lefolytatott vita nagy részét, azt én is
éreztem, hogy a levegő megtelt feszültséggel.
Egy anyuka, aki a karjában cipelte a gyerekét, felállt.
– Semmit nem tehetünk! Túl szegények vagyunk. Spanyolország nem
versenyezhet az Egyesült Államokkal a pamutpiacon; ezért zárják be a
gyárainkat. Hogy vehetnék a kezükbe a sorsukat olyanok, akiknek üres a
zsebe?
Paquita, a Modern Iskola nyúlánk tanárnője felelt:
– Ellenkezőleg! Spanyolország kifejezetten jómódú – csakhogy a vagyon
kevesek kezében összpontosul. Ha a pénzt egyenlően megosztanánk, és a
spanyolok többsége nem élne szegénységben, megteremthetnénk a hazai
piacot. Akkor a nemzetközi események hatásai nem sújtanák ennyire
Spanyolországot.
– Nemes gondolat – szólalt meg Teresa fel-alá járkálva. – Csakhogy
nem különösebben reális, Paquita. Hogyan győzzük meg a gazdagokat
erőszak nélkül, hogy osszák meg velünk a pénzüket? Az az egyetlen
megoldás, ha mi magunk vesszük el – méghozzá forradalomban.
– A forradalom túl messzire visz – felelte Carme, egy másik tanár. –
Általános sztrájkra van szükségünk, minden iparágban, minden városban
be kell szüntetni a munkát. Ha csak a textilipar munkásai sztrájkolnak, a
gyártulajdonosok egyszerűen sztrájktörőket hoznak be. Ha azonban az
egész ország összefog, és sztrájkolni kezd, térdre kényszeríthetjük őket.
– Te könnyen beszélsz, Carme! – gúnyolódott a kisbabáját rázogató nő.
– Neked nincsenek gyerekeid! A munkások nem engedhetik meg
maguknak, hogy sztrájkoljanak. Így is vannak olyan napok, amikor nem
eszünk. A családunknak napi öt pesetára lenne szüksége a túléléshez, de
legjobb esetben is csak négyet tudunk összehozni, pedig a férjem is, én is
reggeltől estig dolgozunk. – A nő egy pillanatra elhallgatott, nagy levegőt
vett, mielőtt folytatta volna. – Azért vesztettük el szegény Ignaciót is, mert
nem volt pénzünk gyógyszerre.
– A sztrájk önmagában még nem ment meg minket. – Az ajtóból
férfihang hallatszott.
 Minden szem odafordult, az ajtóban Papá állt Anastasióval. Apám
sápadtnak, nyúzottnak tűnt. Éppolyan arckifejezés ült rajta, mint anyám
halálának éjjelén.
– Behívják a tartalékosokat Marokkóba – közölte.
Rémült kiáltások söpörtek át a szobán. Az elmúlt hónapokban egyre
hevesebbé váltak a csatározások Marokkóban a spanyol helyőrség és a rif
törzsek között. Spanyolország nemzetközi felhatalmazást kapott
Marokkóban, és most attól féltek, hogy ha a sereg nem képes fenntartani a
rendet, akkor a franciák, akiknek szintén voltak érdekeltségeik a Rif-
hegységben, átveszik a kormányzást. Az események politikai vonatkozását
azonban csak később értettem meg. Aznap csak annyit láttam, hogy apám
Anastasio vállát szorítja, mintha attól félne, hogy nemcsak a tartalékosokat
hívják be, de a hadköteles korúakat is.
Eszembe jutott Amadeu, aki Kubában elvesztette a lábát, és most
koldulásra kényszerült. Még mindig a fülemben csengtek a szavai: „Amikor
a szegény családunk kikísért a kikötőbe, legtöbbünktől örökre búcsút
vettek”, és éreztem, hogy valami számomra még felfoghatatlan ereszkedik
le rám: a végítélet előérzete.
A teremben minden nő az én rettegésemet visszhangozta. A kubai és
Fülöp-szigeteki háborúból visszatért katonák állapota sokuk emlékezetébe
bevésődött.
– Megint elviszik a férjeinket! – kiáltott Juana. – Pedig Antoni már
szolgált háborúban, és a legkisebb gyerekünk még nincs egyéves.
A kisgyerekes nő lebiggyesztette az ajkát, mielőtt feltette volna a
kérdését.
– Úgy, mint múltkor? Semmi támogatást nem adnak az asszonyoknak és
gyerekeknek, amiből megélhetnének, míg a férfiak oda vannak?
– És rokkantsági kompenzáció nélkül – mondta Teresa. – Szegény
Amadeu se kapott semmit.
– És a fiaink? – kiáltotta egy másik nő. – Az ikreim épp most töltötték
be a tizennyolcat. Behívták őket kiképzésre.
– Egyelőre csak a tartalékosoknak kell menniük – felelte Anastasio
komoran. – Azt mondják, a rendőri beavatkozás miatt. De a behívottak
számából ítélve súlyos harcra számítanak. Szerintem csak idő kérdése, hogy
minket, többieket is elvigyenek.
– De aki tud fizetni, annak nem viszik el a fiát – tette hozzá Papá. – Meg
lehet vásárolni a felmentést a katonai szolgálat alól. – Bármennyit szenvedett
is életében az apám, ilyen keserűnek még sosem hallottam a hangját.
– Mennyit kell fizetni? – kérdezte egy dróthajú, kócos nő. – Eladom
magam, hogy megmentsem a fiaimat.
– Ezerötszáz pesetát – felelte Papá.
A teremre döbbent csend ereszkedett. Ennyi pénzt ezek az asszonyok
három év alatt sem kerestek; néhányan az egész életük munkájáért sem
kaptak ennyit. És ha még valami csoda folytán össze is szednének
ezerötszáz pesetát, melyik fiukat választanák?
– Ki képes ennyit fizetni? – kérdezte a dróthajú nő zavarodott tekintettel.
– Ki tud ennyi pénzt összeszedni?
– Természetesen a gazdagok – felelte Teresa karját összefonva. – Ha a
burzsoáziához tartozol, csak előveszed a félretett pénzed, vagy kölcsönt
veszel fel. De a gazdagoknak ezerötszáz peseta semmi. Észre se veszik a
hiányát. Senyora Montella virágra többet költ ennél minden évben.
– Feláldozzák a férjeinket – mondta Juana olyan halkan, hogy alig
hallottuk a hangját –, hogy a vasmágnások feleségei virágokkal díszíthessék
az asztalukat?
Mintha súlyos fátyol ereszkedett volna a teremre, miközben az
asszonyok szembenéztek a létük hiábavalóságával. Ők itt a lelküket is
kiadták, hogy megéljenek, hogy etetni tudják a családjukat, hogy
megtanuljanak írni és olvasni, sőt, hogy jobbá, méltányosabbá tegyék a
társadalmat. Mindhiába. Mikor a végén az életünk megmérettetett a
gazdagoké ellenében, a miénk pillekönnyűnek bizonyult.

KÖZVETLENÜL AZUTÁN, hogy hivatalosan is kiadták a tartalékosokat aktív

szolgálatra behívó rendeletet, mozgósították a katalán Harmadik Vegyes
Brigádot. Madridban tiltakozás tört ki a háború ellen, mikor nem sokkal
később a városban állomásozó Első Vegyes Brigádot is behívták.
 A sajtót ugyan cenzúrázták, de a marokkói helyzetről szóló pletykákat
nem állíthatták meg: a spanyol sereg szándékosan háborút provokált a helyi
törzsekkel, hogy a tisztek háborús fizetést kapjanak; a spanyol katonákat
szétkergették a Rif-hegyi gerillák; a kormányt, mely eddig kerülte a háborút
Marokkóban, most a jezsuiták arra kényszerítik, hogy csapatokat küldjön
oda, mert érdekeltségeik vannak az ország bányáiban. Ez az utolsó pletyka
még tovább tüzelte a munkásosztály egyházellenességét.
– A papok ellen kellene fordítani a fegyvert, nem a berberek ellen –
mondta Teresa a Damas Rojas nőtagjainak. – A rifeket éppúgy elnyomják,
mint minket. Spanyolországnak nincs joga más földeket kizsákmányolni.
– Küldjük inkább a papokat harcolni! – javasolta Senyora Fernández, a
szomszédunk. – Nekik úgysincs családjuk, és mi se látjuk itt semmi
hasznukat.
Pár reményteli napig úgy tűnt, hogy csak a tartalékosokat hívják be,
végül azonban Anastasio is megkapta az értesítést, hogy jelentkezzen a
barcelonai laktanyában. Meglepetésemre az én indulatos bátyám nyugodtan
fogadta a hírt, mint aki megszokta már, hogy igazságtalanság az osztályrésze.
Papá viszont felhergelte magát.
– Menekülj el Franciaországba! – mondta Anastasiónak. – Beszéltem
valakivel, aki ma éjjel kivisz Spanyolországból.
– Nem! – Anastasio talpra ugrott. – Ha megszököm, téged börtönbe
zárnak. És akkor mi lesz Ramónnal meg Celestinával? Utcára kerülnek.
Ilyeneket ne is mondj… senki előtt!
Miután Anastasio elutasította a dezertálás lehetőségét, Papá mintha még
gyorsabban öregedett volna. Az aggodalom ráncai elmélyültek a szeme
körül, meggörnyedve jött-ment. Anastasio hol magába zárkózott, hol olyan
erősen megölelt minket Ramónnal, hogy az már fájt.
– Vigyázni fogsz Celestinára, igaz, öcsi? – kérdezte Ramóntól azon a
napon, mikor jelentkeznie kellett a laktanyában. – Ugye mindig vigyázol
majd rá?
Ramón ünnepélyesen bólintott, habár az arcán ugyanaz a legyőzetett
kifejezés ült, mint Papáén.
Anastasio helyes ábrázatára és erős felépítésére gondoltam. Nem lesz
semmi baja – mondogattam magamban, de belül azért reszkettem.
 Amikor kimentem a virágpiacra, a karmazsinvörös sálas nőt kerestem.
Azt akartam kívánni, hogy Anastasio épségben hazaérjen, és nem érdekelt,
milyen torz módon valósítja meg a kívánságom. Csakhogy nem találtam
meg.
Július 18-án, vasárnap kellett Anastasiónak hajóra szállnia. Aznap
délután fullasztó hőség volt a lakásban. A nyakamon patakokban folyt a
veríték, pedig épp akkor mosakodtam meg. Teresa eljött hozzánk, új ruhát
hozott.
– Szépnek kell lenned a bátyád kedvéért – mondta. – Hogy felvidítsd.
Habár a ruha nem túl jó minőségű pamutból készült, csinos ujja volt: bő,
de a csuklójánál összehúzták, a szoknyáját pedig rózsákkal díszítették.
Annyira megszoktam már a régi foltozott rongyaimat, hogy ebben most
hercegnőnek éreztem magam.
Anastasio zászlóaljának, mellyel Marokkóba küldték, délután fél ötkor
kellett végigvonulnia a Las Ramblas sugárúton. Az utcára tikkasztó
fülledtség telepedett, a levegő megtelt nehéz párával, mint általában vihar
előtt. A sugárúton már egymást taposták az emberek, mire odaértünk,
nemcsak a tartalékosok és a néhány szerencsétlen sorköteles családtagjai
özönlöttek ki, de a vasárnap délutáni sétálgatók is. A rengeteg egymáshoz
nyomódott testről különös illatkavalkád szállt fel: levendulás víz és
rózsaszappan, izzadság és lótrágya keveréke.
Elfoglaltuk a helyünket a tömegben.
– Itt jönnek! – kiáltott valaki.
Megfordultunk, néztük, ahogy a rendőri kíséret alatt katonáink
végigmasíroznak a sugárúton. Az utcán ácsorgók odakiabáltak a férjüknek,
fiuknak, apjuknak. Egy kisfiú kitört a sorfalból, és a zászlóalj elé rohant. Az
apja meglátta, felhúzta a vállára, miközben a felesége elvette tőle a puskáját,
úgy vonult mellette. Az egyik rendőr előrelépett, hogy visszahúzza a katonát
a sorba, de egy másik megállította.
– Csak Isten kegyelmének köszönhetjük, hogy minket nem hívtak be
velük – hallottam a hangját. – Hadd töltsenek együtt még egy kis időt!
Még több nő és gyerek lépett ki, és csatlakozott a katonákhoz. Ekkor
vettem észre Anastasiót. Elkaptam Ramón karját, és odarohantunk hozzá,
Teresa és Papá követett minket. Anastasio arcán mosoly ömlött szét, mikor
meglátott minket. Engem a vállára emelt, miközben Teresa elvette a
fegyverét, Ramón pedig belé karolt. Papá mellette sétált, a derekára fonta a
karját.
A kikötő felé vezető úton a rendezett menet katonák és családjuk
csődületévé alakult. A férfiak mintha már beletörődtek volna, a nők azonban
dühös pillantásokat vetettek azokra, akik a bámészkodók közül nézték a
felvonulást. A sorfalban állókat láthatóan elbátortalanította, hogy anyák,
feleségek, nővérek forgatták a puskákat.
Amikor a kikötőbe értünk, még több rendőr és katona fogadott minket,
akik a hajóra szállást felügyelték. Barcelona kormányzója és az ezredes is
megjelent, mégis a háromárbocos, fekete törzsű gőzhajó, a Cataluña meg a
felettünk lebegő kéménye értette meg az emberekkel, miért is küldik el
ezeket a férfiakat Marokkóba. A gőzhajó Comillas márkijaié volt, tizenegy
évvel korábban ugyanez a jármű vitte el a szerencsétlen katonákat Kubába
is.
– Miért nem a saját fiait küldi a márki? – motyogta egy nő. – Menjen
Güell!
– Montellának talán nincs fia? – kérdezte egy másik. – Miért nem ő
megy?
A katonai hatóságok a kikötőben parancsba adták, hogy váljanak szét a
civilek a katonáktól. A feleségek és anyák sírva rogytak a földre.
Anastasio átölelte Papát, Teresát és Ramónt, mielőtt letett engem a
válláról. Belekapaszkodtam a derekába.
– Ha nem engedsz el, Celestina, hogy fogok visszajönni? – kérdezte, az
arcomat simogatva.
Belenéztem a bátyám szemébe. Most még a szokásosnál is szebbnek
látszott. Vonakodva lazítottam a szorításomon, hagytam, hogy
kibontakozzon az ölelésemből, de a szívemben elpattant valami. A katonai
hatóságok a tömegtől megijedve felterelték a katonákat a kikötőhídra. A
férfiak felszálltak a hajóra, felsorakoztak a fedélzeten, a tető alatt. A
hajóhídon Barcelona előkelő hölgyei álltak ünneplőruhában, cigarettát és
egyházi érmeket osztogattak a katonáknak. Ezek a nők mentették meg a
saját fiaikat a hadba vonulástól az ezerötszáz peseta kifizetésével. Mögöttük
a tömegben senyora Montella házvezetőnőjét és komornáját láttam.
 – Még arra sem volt képes, hogy személyesen eljöjjön – motyogta
mögöttem Teresa.
Az egyik osztrigatollas kalapot viselő nő Anastasióhoz lépett.
– Isten áldja meg, fiatalember, amiért az országunkért harcol – mondta,
és átadott neki egy medált.
Anastasio elvette tőle, aztán bedobta a vízbe. Több katona is követte a
példáját.
Éreztem, hogy megmozdul bennem valami. Teresa felé fordultam, az arca
kivörösödött, hirtelen tíz centivel magasabbnak látszott. Mintha lángra
lobbant volna. Odarohant a kalapos nőhöz, kitépte a kezéből az érmekkel
teli tálat és az arcába vágta. A nő botladozva hátrált, elvesztette az
egyensúlyát, és a hátára esett.
– A gazdagok a pénzükkel fizetnek, a mi szegény fiaink meg a vérükkel!
– sikította Teresa a nő felett, aki könnyekben tört ki.
A körülötte álló társasági hölgyek félve elhúzódtak Teresától. Ő gúnyos
pillantást vetett rájuk, majd a tartalékosok és hadkötelesek családtagjaihoz
fordult.
– Ha a gazdagoknak nem kell menniük, senkinek ne kelljen! – kiáltotta.
A tiltakozását jeges csend fogadta. Úgy tűnt, magára maradt a dühével.
Aztán egy másik nő is felkiáltott a tömegből.
– Igaza van: mindenki vagy senki! Ha tényleg Spanyolországért
harcolunk, mindenkinek mennie kell! A gazdagnak és a szegénynek is.
Az apám mellém lépett, és felemelte az öklét.
– Mindenki vagy senki! – kiáltotta.
Ramón és én is felkaptuk a rigmust, rekedtre kiabáltuk a torkunkat. A
tömegből más durva, vad hangok is csatlakoztak hozzánk. Mintha
elektromos áram szaladt volna végig az összegyűlteken, egy szempillantás
múlva már az egész tömeg azt kántálta:
– Mindenki vagy senki! Mindenki vagy senki! – Megindultunk együtt
előre.
Az ezredes a hajó felé méhrajként áramló tömegtől megrémülve
elrendelte, hogy vonják fel a hajóhidat. A kéményből gőz szállt fel, ahogy a
Cataluña felkészült a kihajózásra.
– Mindenki vagy senki! – üvöltött a tömeg. – Dobjátok el a fegyvereket!
 Láttam, hogy Anastasio a korlátba kapaszkodik, a kikötői káoszt figyeli,
miközben a hajó a tenger felé tart. Tölcsért formált a kezéből, úgy üvöltötte:
– Ramón, vigyázz a húgodra! – Még valami mást is kiabált, de a hangját
elfojtotta a rendőröknek nyomakodó tömeg üvöltözése.
Az ezredes tűzparancsot adott ki. A katonái felemelték a puskát, és a
levegőbe eresztettek egy sorozatot. Fülsiketítő hangja volt. Egy golyó gellert
kapott az egyik póznán, épp a fülem mellett süvített el. A nők sikítottak, a
tömegben kitört a pánik. Néhány rendőr előrerohant, leütötték a
tiltakozókat, mielőtt letartóztatták volna őket. Az egyik rendőr Teresára
akarta vetni magát, de az apám elkapta a karját, és maga mögé rántotta. A
vonagló tömeg magába szívta, elsodorta Teresát.
A katonák újra a levegőbe lőttek.
– Oszoljanak! – kiáltotta az ezredes. – Vagy a következő sorozat nem a
levegőbe megy!
A figyelmeztetésre az anyák felnyalábolták a gyerekeiket, és
visszaszaladtak a Las Ramblas felé. Papá elkapott engem és Ramónt, addig
futottuk, amíg ki nem fogyott belőlünk a szusz.
A sarkon megálltunk egy pillanatra. A lábam remegett, Ramón fogai
vacogtak a hőség dacára is. Körénk gyűlt pár ember, akik szintén a
kikötőből menekültek ide; összenéztünk. A hatóságok ránk lőttek,
megfélemlítettek minket, de a vérünkben már a pokol tüze égett. Rájöttünk,
hogy ha összefogunk, rá tudunk ijeszteni az ellenfelünkre. Talán nem is
voltunk olyan tehetetlenek, mint gondoltunk.
 7.
Paloma
BÁR A MAM IE BALETTINTÉZETÉBŐL kikerülő táncosok nem vehették fel a
versenyt a Párizsi Opera Balettiskolájában végzettekkel, azért ő is ügyes
balerinákat nevelt ki. Evelina Olivero tánciskolájának tanulói kecsesen
mutatták be a csúszólépéseket meg ugrásokat, a vizsgákat pedig
kitüntetéssel teljesítették. Később sokan a filmszakmában vagy modellként
folytatták a karrierjüket, az egyik lányból pedig egyenesen televíziós sztár
lett. Mamie-t büszkeséggel töltötte el, hogy a táncosai kitűnnek a többiek
közül méltóságteljes modorukkal és – mint Gaby esetében – a
magabiztosságukkal. Sok diák azután is tartotta Mamie-val a kapcsolatot,
hogy eljött a balettiskolából: üdvözlőlapokat írtak, fényképeket küldtek neki
a gyermekeikről.
Egy héttel a kísértet látogatása után, miközben Mamie-nak segítettem a
tizennégy-tizenhat évesekből álló csoportjában, egyre csak az járt a
fejemben, mennyire máshogy élik meg ezek a lányok a balettozást, mint én.
Eddig is éreztem a különbséget, most azonban még nyilvánvalóbbá vált –
talán mert én már nem jártam a balettiskolába. Mamie tanítványai mind
különböztek a magasságukat és testalkatukat tekintve; az Opera
Balettiskolájából viszont mindenkit eltanácsoltak, aki 175 centiméternél
magasabb volt, vagy akinek kerekded csípője, dús keble nőtt. Még a
balettkarban is csak az olyan nyúlánk, vékony nyakú, kis fejű lányok
remélhettek helyet, akiknek a végtagjai tökéletesen aránylottak a
törzsükhöz. Nyolcéves koromtól jártam az óráikra, és a társaimmal mind
rettegve vártuk a serdülőkort. Számunkra ez nem a kivirágzás, a szerelem
felfedezése, a tanárok és szülők elleni lázadás idejét jelentette: mi örök
félelemben éltünk, hogy a rengeteg képzés, a gyermekkorunk feláldozása
után most elárul minket a testünk.
 – Semmi nem törheti meg a test tökéletes vonalát! – figyelmeztetett
bennünket a balett-tanárunk, aki „semmi” alatt melleket, csípőt, feneket
értett. Mamie másképp látta a dolgokat. Ő örült, ha a tanítványai nőiesedni
kezdtek. Ha az iskolai egyenruha rózsaszín harisnyája és dressze nem illett a
diák új alakjára, diszkréten figyelmeztette, hogy egy „csinos sifonszoknya”
kifejezetten jól állna neki.
Amikor az óra véget ért, néztem, ahogy a diákok kisurrannak az ajtón,
leszaladnak a lépcsőn, vagy meg-megállnak a folyosón beszélgetni. Az egyik
idősebb lány elmenőben csókot dobott Mamie-nak.
– Milyen filmet néztek meg Gabyval ma este? – kérdezte Mamie.
Még időben eszembe jutott, hogy a mozizást találtam ki alibinek az
aznap este kezdődő flamencoórára; most pedig olyan filmet kellett
mondanom, amit Mamie nem akar majd megnézni.
– A Pokoli tornyot – feleltem. Habár nem különösebben rajongtam a
katasztrófafilmekért, ebben Paul Newman és Steve McQueen szerepelt,
Gaby pedig pontosan ilyesmit választott volna.
– Csak ketten mentek? – kérdezte Mamie.
Bólintottam.
– Igen.
– Pedig Gaby… úgy tűnik, sok helyes fiatalembert ismer.
Elhúztam a számat. Igaz, hogy csak kitaláltam ezt az egész találkozót
Gabyval, de a gondolattól is kirázott a hideg, hogy Marcellal és az egyik
barátjával töltsem az estét. Közben azért eszembe jutott, milyen „franciás”
gondolat Mamie-tól, hogy dupla randira menjek Gabyval. A legtöbb
spanyol emigráns sosem engedte ki a lányát a látómezejéből, a küszöbüket
pedig csak akkor léphette át fiatalember, ha komoly házassági tervekkel
érkezett.
– Nos, jobb, ha eszel valamit indulás előtt – mondta Mamie, lekapcsolta
a lámpát a balett-teremben, és a konyha felé indult.
Mindig utáltam táncóra előtt enni, még egy darab kenyértől is megfájdult
a gyomrom. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon a flamencóval is így lesz-e.
– Csak egy keveset, Mamie, lehet, hogy Gabyval harapunk valamit film
után.
 – Remélem is! – felelte Mamie, miközben tányérokat vett ki a
szekrényből. – Rád férne pár kiló.
Megmelegítette a bablevest, melyet korábban készített, majd szelt hozzá
kenyeret.
– Talán el sem hiszed, Paloma – folytatta terítés közben, majd leült –, de
annak idején én is borzasztóan félénk voltam.
Tudtam, hogy Mamie jót akar, de akkor is bosszantott a megjegyzése.
Mindig úgy beszélt velem, mintha valami törékeny virágszál volnék. Fogalma
sem volt róla, mennyire meg kellett acéloznom az idegeimet, hogy eljussak a
balettiskola legfelső szintjére; milyen hihetetlen fizikai és szellemi egyensúlyt
kellett fenntartanom. Bármilyen finomnak tűnnek is a táncosok, az csupán
álca. A balett világában nincs keresnivalója a gyengéknek. Mamie diákjai
közül senki nem bírt volna ki egyetlen félévet sem a darwinista elmélet
balettiskolai mikrokozmoszában.
Úgy döntöttem, hogy Mamie aggályait humorral tudom legjobban
kezelni.
– Te, félénk? – feleltem mosolyogva. – És hogy győzted le?
Nem úgy vette a kérdést, ahogy gondoltam, egy pillanatra komolyan
elgondolkodott.
– Sokkal félénkebb voltam nálad – felelte aztán. – Mielőtt a
nagyapáddal találkoztam, a szavamat sem lehetett hallani. Már abba is
belepirultam, ha egy idegen rám köszönt. Az anyám persze épp az
ellenkezője volt: igazi társasági lény. Imádott emberek között lenni, partikat
adni. Én általában az egyik oszlop vagy szobanövény mögül néztem, ahogy
anyám elegáns vendégei megérkeznek az estélyre: a nők selymet és csipkét,
a férfiak szépen szabott öltönyt viseltek. Hiába varratta meg nekem anyám a
legszebb ruhákat, hiába dicsérte mindenki a szépségemet, mihelyst tehettem,
kirohantam a konyhába, a búvóhelyemről figyeltem, ahogy a szakácsok
elkészítik a hatalmas tál ételeket, míg valaki értem nem jött, és vissza nem
rángatott a partira.
Abbahagytam az evést, a kanalam megállt a levegőben. Mamie
Spanyolországról mesél. Korábban soha nem említette az anyját… sem az
elegáns estélyeket. Kíváncsivá tett.
 Aki csak látta, hogyan élünk, azt hihette, hogy Mamie és én nagyon
közel állunk egymáshoz. Ez persze részben igaz is volt: nagyon szerettem őt,
ahogy ő is engem. Most azonban, miközben az elbeszélését hallgattam,
rájöttem, milyen keveset tudok az életéről, és igazság szerint én sem
meséltem el neki mindent a velem történtekből – például a szellemről sem
számoltam be. Úgy tűnt, gyakran titkolózunk, hogy ne okozzunk fájdalmat a
másiknak – vagy épp saját magunknak. Mamáról alig beszéltünk, pedig én
folyton őrá gondoltam, ahogy valószínűleg Mamie is.
– Ha olyan félénk voltál, Mamie, hogy kezdtél balettozni?
Mamie tekintete az arcomon nyugodott.
– Veled és Julietával ellentétben – felelte – csak tizenhét évesen kezdtem
balettozni. Gyerekkorban persze tanultam spanyol klasszikus táncot, de el
sem tudod képzelni, micsoda botrányt keltett akkoriban, ha valaki úgy
mutogatta a lábát, mint a balerinák. Az iskolában, ahová jártam, a
zárdafőnök asszony sosem tűrte volna az ilyesmit. Aztán a tizenhatodik
születésnapomon a szüleim elvittek a Liceuba{16}, hogy megnézzünk egy
balettet. Magával ragadott a táncosokból áradó elegancia, a zene iránti
érzékenységük. Néztem, ahogy magasan a levegőbe ugranak, és olyan
puhán érnek földet, mint a tollpihe. Szerelmes lettem a mozdulataik
pontosságába, a testi szépségük törékeny erejébe. Onnantól kezdve a balett
rabja voltam. Megnyitotta számomra az ég és föld közötti átjárót, és
közelebb vitt az angyalokhoz. Minden éjjel azt álmodtam, hogy finom fehér
tüllruhában lebegek a levegőben. Egy évbe telt, mire a szüleim
megengedték, hogy órákat vegyek. – Mamie felsóhajtott, az ujjait babrálta.
– Pare – folytatta aztán az apa katalán megfelelőjét használva – csak azért
egyezett bele, mert azt remélte, hogy ez majd segít megszabadulni a
félénkségemtől, és többé nem üldözöm el az udvarlóimat. Azt mondta:
„Nem akarok még egy vénlányt a házamban!” – Mamie kislányosan
kuncogott. – Amikor ügyes balett-táncos lettem, Mama, aki általában a
pártomat fogta, felvetette Parénak, hogy talán ha beszélgetés helyett inkább
táncolhatnék a vendégeknek, könnyebben ki tudnám mutatni az érzéseimet.
Persze a jó családból származó lányok számára elképzelhetetlen lett volna,
hogy mások előtt balettozzanak. „Az a szajháknak meg a cigányoknak
való!” – jelentette ki Pare.
 Szemügyre vettem nagyanyámat az ízléses fejkendőjében és sáfránysárga
kaftánjában, megpróbáltam elképzelni azt a fiatal nőt, akiről beszélt. Nem
volt különösebben nehéz. Mamie még mindig gyönyörű volt, bár az arca
egyetlen vonását sem lehetett volna „klasszikusnak” nevezni. Hatalmas
mézszín szemét műszempillával emelte ki, a nagynak mondható orra alatt
széles száj húzódott. A vonásai meg a porcelánfehér bőre azonban mégis
olyan összhatást keltettek, amit legjobban talán a „megragadó” szóval
lehetne jellemezni. Amikor ránéztem, mindig egy teljesen kinyílt virág jutott
az eszembe. Azon töprengtem, milyen lehetett fiatal nőként, mikor Avi
beleszeretett. Aztán eszembe jutott, hogy erről sosem kérdeztem, ő pedig
nem tudott fényképeket magával hozni, mikor ide menekült.
– Tehát apukád szigorú volt? – kérdeztem. – Mi volt a leánykori neved?
Mamie-n remegés futott át, de összeszedte magát, és témát váltott.
– Mikor kell indulnod? – kérdezte az órára pillantva. – Ilyenkor elég
nagy a forgalom.
Habár már alig vártam a flamencoórámat, egyáltalán nem akaródzott
elindulni. Többet akartam megtudni Spanyolországról. Ám a balettképzéssel
eltöltött évek katonai pontosságot neveltek belém, meg tiszteletet a
tánctanárok iránt, így eleve képtelen lettem volna késve beesni egy órára.
Vonakodva bementem a szobámba, ráhúztam a dresszemre a farmeromat.
A táskámba már korábban bedugtam a szoknyámat és a karaktercipőmet.
Szerencsémre épp a nagy táskák voltak divatban, így Mamie nem figyelt fel
az én túlméretezett batyumra, mikor felsegítette a kabátomat.
– Mamie – szóltam rápillantva –, most, hogy már idősebb vagyok,
remélem, többet fogsz mesélni nekem Spanyolországról. Mama már nincs
velem, Papa pedig… nos, neki új családja van. Nekem már csak te
maradtál, és alig tudok valamit az életedről…
Elhallgattam, mert Mamie háta megmerevedett, az ajkait összehúzta.
Régen is ugyanígy reagált, ha a múltjáról kérdeztem. Akkor meg miért
kezdett ma este arról mesélni, hogyan kezdett balettozni? Talán ő is
ugyanarra gondolt, amire én.
Leültem, hogy felrángassam a lábamra a csizmát. Nem akartam
fájdalmat okozni Mamie-nak, de csak nem lehet minden spanyolországi
emléke ennyire fájdalmas? Egy csupán szenvedéssel teli élet nyilván nem
faraghatott volna belőle ilyen elegáns, nagylelkű asszonyt. Az elbeszéléséből
úgy hangzott, mintha vagyonos családból jött volna. A háború előtt
kifejezetten jó élete lehetett.
– Igen, persze – felelte olyan hirtelen, hogy megriadtam. – Ez az
örökséged, és én nem hagyhatom, hogy Franco ezt is elvegye tőled. Isten a
tudója, hogy minden mást elvett. De csak egy feltétellel mesélek: nem
kérdezhetsz tőlem semmit. Meg kell engedned, hogy csak annyit meséljek
el, amennyit képes vagyok. Megértetted?
Bólintottam, megértettem, hogy Mamie korlátokat emel,
óvintézkedéseket tesz, hogy ne kelljen olyasmit felidéznie, ami túl fájdalmas
számára. Nekem azonban a kevés tudás is több a semminél.
Mamie kikísért az ajtóig.
– Érezd jól magad! – mondta.
Megpusziltam, ő pedig hosszasan a szemembe nézett.
– Annak idején Montella voltam – közölte –, de már jó régóta nem
hívnak így.
Még egyszer megöleltem, mielőtt elindultam lefelé a lépcsőn. Amikor az
épület bejáratához értem, az jutott eszembe, milyen különösen fogalmazta
meg az utolsó mondatát. „Annak idején Montella voltam”. Mintha a
Montella nem egyszerűen a neve lett volna, hanem valami sokkal több.

MAM IE 1967- ES MERCEDES-BENZE az utcában állt. Nagy sóhajjal

bedugtam az ajtóba a slusszkulcsot. Ha a flamencoóra korábban kezdődne,
metróval is elmehettem volna a Montparnasse-ra, de arrafelé nem
biztonságos sötétedés után egyedül járkálni. Nem mintha nem szerettem
volna vezetni; a többi vezető viselkedése zavart.
Még alig kanyarodtam ki a Spontini utcára, mikor mögülem dudaszó
hangzott. Nagyon jól tudtam, hogy a francia férfiak gyűlölik a női sofőröket.
A többségük még azt is megtiltotta a feleségének, hogy hozzáérjen a
slusszkulcshoz. Egyáltalán nem fért a fejükbe, hogy egy korombeli lány néha
kénytelen így kinyilvánítani a függetlenségét, azt pedig végképp nem bírták
elviselni, hogy mindezt egy feltűnő, sötétlila Mercedesben tegye. A tágas,
bézs belsejével és velúr üléseivel ez az autó messze felülmúlta azokat a
Renault-kat, amelyeket ezek az öklüket rázogató, elém bevágó férfiak
vezettek. Megint felharsant a duda, ezúttal még hangosabban. Igyekeztem
figyelmen kívül hagyni, inkább arra gondoltam, amit Mamie aznap este
mondott nekem. Tehát az apja szigorú volt, és bár megengedte neki, hogy
balettozni tanuljon, nem táncolhatott mások előtt. Talán ezért nem állt
Mamie soha anyám meg az én ambícióim útjába.
Mögöttem a sofőr lehúzta az ablakát, és rám kiáltott, hogy húzódjak le.
Csakhogy keskeny egyirányú utcában haladtunk, ha pedig gyorsabban
hajtottam volna, még meghúzhattam volna a kocsi oldalát, vagy elgázoltam
volna egy gyalogost. Amikor kiszélesedett az utca, a sofőr beletaposott a
gázba, és miközben félrehúzta a kormányt, hogy megelőzzön, útközben
felborított egy éttermi táblát meg egy virágtartót.
– Félre az utamból, pancser! – kiabálta, és elém vágott.
Idióta! – kiáltottam vissza képzeletben. A valóságban persze hallgattam.
Talán Mamie-nak igaza volt: tényleg túl félénk vagyok.

A CARM EN RIVAS Flamencoakadémiájának táncterméhez vezető kopottas

lépcsőkön először a zajra figyeltem fel. Hallottam, hogy valaki üti a taktust,
miközben a padlón több tucat láb dübörög.
– Nem hallom! – kiáltott egy női hang. – Planta!{17}
Biztosan viccel, gondoltam. A balettban az első naptól azt nevelték
belénk, hogy minél nesztelenebbül kell mozognunk. A flamenco, úgy tűnik,
ennek épp az ellenkezője.
A táncterem apró, kopott fapadlós helyiség volt vörös
bársonyfüggönnyel az ablakain. A terem elejében megemelt színpad állt,
onnan egy sötét göndör hajú nő figyelte, amint a fekete trikós,
harangszoknyás lányok csoportja a padlón dübörög. Láthatóan haladók
voltak, csoportos táncot adtak elő. Megdöbbenve vettem észre, hogy
mindnyájuknak másképp mozog a karja és a feje, mind másképp tartják a
testüket. Még az arckifejezésük is egyéninek tűnt. Egyáltalán nem hasonlított
a balettra.
A bejárati ajtó melletti asztalnál az az idősödő spanyol hölgy ült, akitől a
szórólapot kaptam. Amikor felismert, elmosolyodott.
 – Éreztem, hogy el fogsz jönni – mondta. Lefirkantotta a nevemet, majd
elvette az első óra díját. – Ott átöltözhetsz – bökött a spanyolfal mögé.
Bementem a kijelölt öltözőbe, kibújtam a farmeromból, és magamra
húztam a szoknyámat. Épp a tánccipőmet vettem fel, mikor a haladó
csoport befejezte az óráját, a tanárnő pedig, aki úgy mutatkozott be, mint
Carmen Rivas, az iskola vezetője, behívta a kezdők csoportját.
– Üdvözlöm önöket a flamenco különleges világában! – mondta Carmen
erős spanyol akcentussal. A szeme és a szája körül mély ráncok ültek, de a
teste olyan ruganyosnak és erősnek tűnt, mint egy egészséges harmincévesé.
– Nemsokára belépnek a tüzes szenvedély világába – ígérte, delejes
mosolyt villantva ránk. – A flamenco háromféle kifejezésmódot sűrít
magába: a cante, a baile és a guitarra, azaz a dal, a tánc és gitár
elbeszélését. Az eredetét tekintve különböznek a vélemények: a cigányok a
saját táncuknak tekintik, míg az andalúziaiak szerint egyértelműen az ő
kultúrájukból nőtt ki. Szerintem ez a két világ gyönyörű kereszteződése. A
cigányok Spanyolország nélkül nem tudták volna megteremteni a flamencót,
másrészről viszont a tánc szelleme örökre Andalúzia földjében szunnyadt
volna, ha a cigányok nem lehelnek életet belé. – Carmen elhallgatott,
körbepillantott az arcokon. – Megtanítok önöknek pár lépést, ezeknek az
értelmezése azonban, a táncuk mögötti tartalom, teljesen önökből kell hogy
fakadjon. A flamenco rajongói számára semmi nem lehet becsesebb, mint
mikor az önök szelleme összekapcsolódik a tánc és a zene szellemével: ez
az úgynevezett duende.
A táncparketten ácsorgó hét másik nő éppúgy különbözött egymástól az
alakjukat és méreteiket tekintve, mint Mamie serdülő osztályának tagjai.
Mindnyájan más korcsoportba is tartoztak. Az egyik nő a hatvanas éveiben
járhatott. Hozzám korban legközelebb egy hegyes orrú, szőke,
huszonegynéhány éves lány állt, aki az ABBA egyik énekesnőjére
hasonlított. Eltöprengtem, vajon mivel foglalkoznak, mikor épp nem
táncolnak, és mi vonzhatta őket a flamenco órára.
Néhány bemelegítő gyakorlat után – mely során a csuklónkat és a
bokánkat is megforgattuk – Carmen egy tánclépés bemutatásával indította el
az órát: a lábunkat hátra kellett lendíteni térdből, aztán bele kellett vágni a
földbe előbb a lábujjak alatt, majd a sarkunknál.
 – Planta! Sarok! Másik láb! Planta! Sarok! Másik láb! – kiáltotta,
megadva a lépés ritmusát.
Én könnyen elsajátítottam a lépést. A csoporttársaimnak már nem ment
ilyen egyszerűen, de ez láthatóan egyáltalán nem aggasztotta őket. Egymásra
néztek és nevettek.
Carmen mindenkit biztatott.
– Nem baj, ha elsőre nem sikerül; beletelik egy kis időbe – mondta. – A
flamenco nemsokára úgyis olyan természetes lesz mindenkinek, akár a
járás… vagy talán, mint a lélegzés… majd meglátják! Csak az a lényeg,
hogy ne vegyék magukat túl komolyan!
Az eddigi táncóráim után úgy éreztem, mintha Carmen számomra
ismeretlen nyelven beszélne. A balettiskolában a tanárok sokkal kevésbé
voltak megértőek. Ha valaki nem sajátította el legalább a lépés alapjait egy-
két próbálkozás után, azt rögtön eltanácsolták.
– Most a testtartásról fogok beszélni – jelentette be Carmen. – A
flamencóban ez a legfontosabb elem, még a lépéseknél is fontosabb. Nem
akarom, hogy elegancia vagy kecsesség jusson eszükbe, amikor a
flamencóra gondolnak. Két másik szót kell észben tartaniuk: erő és fenség.
– Nagy levegőt vett, karját magasra emelte. – Köldöktől lefelé teljesen
eggyé válnak a földdel. Köldök fölött azonban – nyújtózott egyre
magasabbra a hátát ívelve – az ég felé nyúlnak. Ilyen az igazi
flamencotáncos: a lábát mindig erősen megveti a földön, közben azonban az
ég felé törekszik.
Épp egy újabb tánclépést akart bemutatni, mikor a figyelme az ajtó felé
terelődött. Mindnyájan követtük a tekintetét. A terembe gitártokot tartó
fiatalember lépett be, a színpad felé közeledett. Fényes, hosszú fekete hajú,
magas fiú volt. Úgy csillogott a haja, mint a telivér sörénye, és mikor mellém
ért, hirtelen erős késztetést éreztem, hogy megérintsem.
Carmen összecsapta a tenyerét.
– Ma este különleges meglepetésem van a kezdő csoport számára –
jelentette be. – Az unokaöcsém visszatért Spanyolországból, a párizsi
konzervatóriumban fog tanulni. Ő kísér minket az órán.
A fiú letette a gitárját az egyik szék mellé, és felénk fordult. Arcának
minden vonása markáns volt: a csillogó, fekete szeme a vastag szemöldök
alatt, a széles arccsontja és dús ajkai. Az ingét széthajtotta a felső néhány
gombnál, kilátszott alóla izmos mellkasa, a nyakában ezüstláncon ón
denevér lógott.
– Jó estét, hölgyeim. A nevem Jaime{18} – mondta. – Megtiszteltetés,
hogy kísérhetem a táncukat. – Tökéletesen beszélt franciául, az akcentusa
gyengébb volt, mint a nagynénjéé.
A termen végigsuhant a nők sóhaja, szinte tapintani lehetett a
vágyakozásukat. A szőke lány elvigyorodott, és rám kacsintott.
A balettiskolában a férfiszépség számos példája vett körbe, Jaimében
azonban volt valami különösen izgalmas. Amikor leült a székre, és kézbe
vette a gitárját, úgy nézett körbe a teremben, mintha igyekezne mindenkit
felmérni. Az arcán olyan elmélyült kifejezés ült, mintha olvasna a táncosok
gondolataiban. Mikor összetalálkozott a pillantásunk, oldalra biccentette a
fejét, kíváncsian bámult rám. Gyorsan elfordultam.
Felhangolta a gitárját, aztán belekezdett egy tangóba; ujjai finoman
siklottak a húrok felett. Carmen tapssal kísérte, a hangsúlyt az első és a
negyedik ütemre tette. A csoport jó része hol elkapta a ritmust, hol kiesett
belőle, én azonban mindvégig hibátlanul követtem. Úgy tartottam a testem,
ahogy Carmen mutatta, az állam felszegtem. Hirtelen valami árnyék suhant át
a szemem előtt, pislognom kellett, mikor homályos kép bukkant fel az
elmémben. Ez a mozdulat… ez a zene… olyan ismerős volt. Csakhogy ez
képtelenség. A flamenco nem hasonlított semmire, amit eddig csináltam.
Mégis déjà vu érzésem támadt. Mintha átmenetileg megszállt volna valami.
Talán ezt értette Carmen duende alatt?
Magamon éreztem Jaime tekintetét. Talán az inas végtagjaim elárulták,
hogy képzett táncos vagyok, de az is lehet, hogy azért figyelt fel rám, mert a
többieknél jobban reagáltam a zenére. Jaime befejezte a darabot, Carmen
pedig újabb lépést adott az eddigiekhez. Épp ezen dolgoztunk, mikor Jaime
abbahagyta a zenélést, magára hagyta Carmen ütemadó tapsolását. A
táncparkettre ugrott, és mögém lépett, elkapta a magasra emelt karomat,
kissé meghajlította őket. A kezével az arca felé fordította a fejem.
– Balett-táncos vagy, igaz? De amikor a flamencóra gondolsz – suttogta
–, a tűz járjon az eszedben, ne a levegő!
 Elengedett, visszament gitározni. A többiekkel együtt gyakoroltam az új
lépést. Most már nem esett nehezemre, hogy a tűzre gondoljak: égett a
bőröm Jaime érintése nyomán.

AZ ÓRA VÉGÉN tapssal mondtunk köszönetet Carmennek és Jaimének,

miközben egymásnak is gratuláltunk.
– Nos, hölgyeim – szólalt meg Carmen büszke mosollyal az ajkán –,
megtették az első lépést ezen a csodálatos, rendkívüli utazáson.
A csoport feloszlott, Carmen odament Jaiméhez beszélgetni. Leültem a
terem végében álló padra, hogy levegyem a cipőmet. A szőke lány, aki
korábban mellettem táncolt, mellém telepedett, és oldalba bökött.
– Szerintem te tényleg megtetted az első lépést ezen a csodálatos,
rendkívüli utazáson – mondta, a fejével Jaime felé bökve. – Egész óra alatt
le sem vette rólad a szemét.
– De nem azért, amiért gondolod – feleltem. – Biztosan észrevette, hogy
már évek óta táncolok.
A lány arca megrándult, az arcáról lehervadt a mosoly. Rájöttem, hogy
egy újabb lehetséges barátnőt üldöztem el magamtól a komolykodásommal.
– De ha beszúrod a neve közepébe azt, hogy „et”, akkor Je t’aime,
vagyis „szeretlek” lesz belőle – tettem hozzá gyorsan. Elég gyenge szóvicc
volt, viszont legalább megpróbáltam jóvátenni az iménti megjegyzésem
nyersességét.
– Igazad van – felelte a lány kuncogva. Felállt, és felkapta a táskáját. –
Jövő héten találkozunk! – köszönt el ragyogó mosollyal, amit igyekeztem a
lehető legkedvesebben viszonozni, miközben némán szidtam magam az
ügyefogyottságomért.
Észrevettem, hogy Carmen felém tart Jaimével a háta mögött.
– Remélem, tetszett az óra – mondta. – Nyilván nem most táncolt
először. Szerintem a kezdő csoport túl egyszerű lesz önnek, a haladókhoz
viszont még tanulnia kellene. Mit szólna hozzá, ha inkább magánórákra
járna? Úgy gyorsabban haladna, és szerintem én is nagyon élvezném a
tanítást.
 Sokkal jobban tetszett az óra, mint hittem volna. A flamenco felkavart
valamit a szívem mélyén: talán a spanyol véremet, melyről oly keveset
tudtam. Beleegyezően bólintottam. Én is jobban szerettem a magánórákat, a
pénz miatt pedig nem különösebben aggódtam. A táncon kívül szinte
semmire nem költöttem: csak az órákra, jegyekre, műhelyekre, cipőkre.
– Remek! – felelte Carmen, és összecsapta a kezét. – Most már csak
megfelelő időpontot kell találnunk. Vannak más tanulóim is, akiknek az óráit
be kell osztanom… Felhívhatom a jövő hét elején?
Jaime felkapott egy jegyzettömböt meg egy tollat, majd ideadta, hogy
írjam le a telefonszámomat. Nem néztem rá, pedig magamon éreztem a
tekintetét.
– Ha nem vagyok otthon, és a nagyanyám veszi fel a telefont –
mondtam, miközben leírtam a számot –, kérem, ha lehet, ne említsék meg,
hogy flamencoórákra járok.
Carmen kérdőn húzta fel a szemöldökét.
– A nagyanyám katalán – magyaráztam. – Nem… értékeli a flamencót.
– Pedig ha tényleg katalán, tudnia kellene, hogy a modern idők
leghíresebb flamencotáncosa barcelonai volt – felelte Carmen. – Őt tartják a
modern flamenco anyjának.
– Tényleg? – kérdeztem, kíváncsi lettem volna, Mamie tud-e erről. Talán
őszintének kellene lennem vele a flamencoóráimat illetően; még az is lehet,
hogy hízelegne a katalán büszkeségének.
– A családja andalúziai volt, de ő már Barcelonában született – tette
hozzá Jaime, miközben csípőre tette az egyik formás kezét. – A város tette
híressé. Cigányok tanították.
– Hogy hívták? – kérdeztem Jaime állát fixírozva, hogy ne kelljen az
átható szemébe néznem.
– La Rusa.
– La Rusa? – ismételtem meglepve. – Az orosz? De miért hívták így, ha
egyszer spanyol volt?
– Színpadi álnév – magyarázta Carmen. – Sok flamencoénekes és -
táncos kapott hasonló neveket: la Argentína, la Serneta, la Chunga. Vagy
mert abból a városból jöttek, vagy valaki más rokon, ismerős tiszteletére,
akinek a hírnevüket köszönhették.
 – Él még? – kérdeztem.
Jaime megrázta a fejét.
– Nem, meghalt az 1950-es években. Méghozzá itt, Párizsban.
– Öngyilkos lett – tette hozzá Carmen. – Tragikus élete volt.
– Öngyilkos lett? Milyen szomorú!
– Legalábbis öngyilkosságról szóltak a hírek, de ezzel nem mindenki ért
egyet – mondta Jaime, az állát dörzsölgetve. – Sokan meg vannak győződve
róla, hogy meggyilkolták.
Az óra közben kimelegedtem, most hirtelen mégis kivert a hideg.
Kellemetlen bizsergés futott végig a gerincemen.
– De vajon ki ölte volna meg? – kérdeztem.
Jaime összevonta a szemöldökét.
– Azt senki nem tudja biztosan, vagy ha igen, hallgatnak róla. Legyen
elég annyi, hogy könyörtelen nő hírében állt… sok ellenséget szerzett a
polgárháború alatt.
 8.
Evelina
DRÁGA MARGARIDA!

Megtörtént az elkerülhetetlen: Paloma megkért, hogy beszéljek neki

Spanyolországról. Oly sokáig nem kellett újraélnem a múltat! Julieta
sosem vágyott rá, hogy megértse az örökségét. Palomában azonban,
aki egy lépéssel távolabb áll a zendülés idejétől, és hiányolja az
édesanyját, természetszerűleg felébredt a kíváncsiság. Mit mondjak
neki? Mit mondhatnék el anélkül, hogy feltépném a sebeimet? Ha
Mamára és Paréra próbálok gondolni, a gyönyörű házra a Gràcia
sugárúton, ahol oly sok boldog évet töltöttünk el, csak az jut eszembe,
mikor elszakították őket tőlünk. És hogyan is beszélhetnék
Barcelonáról anélkül, hogy eszembe jusson a drága bátyánk? Évekig
nem bírtam felidézni a kedves szemét, a nyílt arcát, a rendíthetetlen
hitét abban, hogy az emberi fajt felemeli majd a könyörület és értelem.
Annyira szerette a világot, hogy meg akarta változtatni – csakhogy az
álmodozásának megfizette az árát. Ha rá gondolok, csak azt a
borzalmas napot látom magam előtt, mikor te meg én elégettünk
mindent, ami kedves volt a számára: a papírjait, a pártigazolványát, a
fényképeit… Ó, Xavier! Drága Xavier! Bocsáss meg nekünk! Aztán
persze, valahányszor Barcelonára gondolok, eszembe jut az a szajha…
aki elárulta őt…
 9.
Celestina
A KIKÖTŐBELI ESEM ÉNYEK UTÁN Barcelonában megrendült a polgári rend.
Esténként a munkások és családtagjaik háborúellenes tüntetéseken vettek
részt. A Comillas márkik rezidenciája elé vonultak, és azt kiabálták: „Le a
háborúval! Éljen Spanyolország, halál a Comillasra!” A tiltakozássorozatnak
végül a rendőrök vetettek véget, mikor a levegőbe tüzeltek, a vezetőket
pedig letartóztatták.
Papá, akármilyen fáradtan tért is haza a munkából, mindennap késő estig
a Casa del Pueblo kávézójában maradt, hogy tájékozódhasson a legújabb
eseményekről. Az ott gyülekezők sürgönyön keresztül kapták a híreket
Madridból. A barcelonai nyomda még le sem hozta az újságban, ők már
tudták, hogy a tengeribeteg tartalékosokat a szállítóhajóból egyenesen a
csatába vezényelték anélkül, hogy megfelelő kiképzést kaptak volna. Az
ellenség szétkergette őket.
Ossorio tábornok elvágatta a sürgönydrótokat, hogy megakadályozza a
hírek Madridból Barcelonába áramlását. A radikálisok felszólították Muara
miniszterelnököt, hogy újra hívja össze a spanyol parlamentet, a kortezt,
melyet azért oszlatott fel, hogy ne indulhasson vita a háborúról. Az utcai
tüntetéseken egyre többen jelentek meg, így a kereskedők kénytelen voltak
korábban bezárni az üzleteiket. A munkásokat figyelmeztették, hogy
készüljenek az általános sztrájkra. Ossorio tábornok gyülekezési tilalmat
rendelt el a fő közlekedési útvonalakon, és kijelentette, hogy a tüntetőkre
lőni fognak. A közleményei még jobban felhergelték a munkásokat. Az El
Poble Català című katalán politikai hetilap szerkesztője úgy fogalmazott,
hogy minden szelepet elzártak, de a gőz egyre termelődik: vajon Ossorio
komolyan azt hiszi, hogy elkerülheti a robbanást?
A következő vasárnap a polgárőrség gondoskodott róla, hogy az
utcákon mindenki érezze a jelenlétüket, a sugárutakat homokkal borították
be, nehogy a lovas polgárőrök hátasai megcsússzanak a köveken, mikor
üldözőbe vesznek valakit. Ilyen óvintézkedéseket csak akkor vezetnek be,
ha komoly bajra számítanak. A színházak és kávézók mostanra kiürültek,
nem úgy, mint előző vasárnap, amikor Anastasio zászlóalja végigvonult a
Las Ramblas sugárúton.
Ossorio tábornok – abban a hitben, hogy mindent megtett a lázongások
lecsillapítására – visszavonult a Tibidabo-hegyi nyaralójába, ahonnan remek
kilátás nyílt Barcelonára, és meghagyta, hogy másnap reggelig senki ne
zavarja. Néhány órával korábban azonban a sztrájkvezetők gyülekezni
kezdtek az utcasarkokon és a gyárak előtt, hogy figyelmeztessék a
munkásokat: az általános sztrájk megkezdődött.

– CELESTINA!
Apám kezét éreztem a vállamon, ébresztgetett.
Kinyitottam a szemem: még sötét volt. Csak az ajtó feletti villanykörte
fénye világította meg a szobát. Képtelenség, hogy már öt óra legyen.
– Celestina – ismételte Papá, és kiemelt a kiságyamból. – Ma reggel
korábban el kell vigyelek Teresához.
Ásítottam, próbáltam odafigyelni arra, amit Papá mondott arról, hogy
most pár napig nem fogjuk látni őt, de minden összemosódott előttem.
Láttam, hogy Ramón teljesen felöltözve az ajtóban áll.
– Gyere! – mondta Papá, leültetett az ágyára, és rám húzta a szandálom.
Hiába. A szemhéjam megint lezárult, a fejem lebicsaklott. Az az utolsó
emlékem, hogy Papá a vállára dob.
Amikor néhány órával később felébredtem, Teresa hajolt fölém.
– Tessék! – mondta, felültetett, és egy kanál lágy tojást tartott a
számhoz. – Edd ezt meg gyorsan! Ramón már megette az övét. Nagyon
fontos, hogy ma mindketten odafigyeljetek, és szót fogadjatok nekem!
Fehér szalagot tűzött az ingujjára. Nem tudtam, mit jelent, de azt
megértettem, hogy valami megváltozott.
– Ma reggel nem a virágpiacra megyünk? – kérdeztem.
Teresa a fejét rázta.
– Nem. Ma nem árulunk virágokat.
 Odakint az utcán sietősen kapkodták a lábukat a gyümölcsöket és
kenyeret cipelő asszonyok. Érezték, hogy készülődik valami. Néhány
munkás a gyár felé tartott, mint más átlagos hétfő reggelen, ám a sztrájkolók
megállították őket.
– Csatlakozz hozzánk! Tiltakozz a háború ellen! – mondták.
Néhány utcával lejjebb Juana és Paquita várt ránk a Damas Rojas más
tagjaival együtt; ők is mind fehér szalagot viseltek. Laieta is velük volt.
Elmesélte Teresának, hogy Ossorio tábornok, a rátermettségét
bizonyítandó, lecsapott a prostituáltakra és szerencsejátékosokra.
– A gyárban nem dolgozhatok. A bordélyban nem dolgozhatok. Minden
kaput bezártak előttem – közölte szárazon.
Megindultunk a kikötő felé; a nők beszélgetéséből úgy vettem ki, hogy a
Montella család egyik munkásnyúzó ruházati üzeme felé tartunk.
– Az ottani munkások nem mernek sztrájkolni, megfélemlítették őket –
magyarázta Teresa a többieknek. – Nyolckor azonban szünetet tartanak.
Akkor beszélünk velük, elmagyarázzuk nekik, milyen fontos ez most.
Ahogy a gyárhoz közeledtünk, még többen csatlakoztak hozzánk, az
emberek kiözönlöttek az utcára az otthonukból és a boltokból. Néhányan a
gyerekeiket is magukkal hozták.
Nem sokkal később megérkeztünk egy olyan épület elé, ami a mi
bérházunkhoz hasonlított – leszámítva az előtte álló kétlovas hintót. A hintó
ajtajára a Montella család címerét vésték, a bakon elegáns fekete libériás
hajtó ült.
– Úgy tűnik, mintha ma Montella is itt lenne – jegyezte meg Laieta. –
Úgy hallottam, szereti személyesen ellenőrizni a munkásnyúzói vezetését.
– Ez a felesége hintója – mondta Paquita. – Ő motoros autóval
közlekedik. Nem hittem volna, hogy az a nő képes betenni a lábát ilyen
helyre.
Eszembe jutott a kis Evelina baba. Vajon ő is itt lesz ma a nővérével,
Margaridával?
Teresa meglepődött, hogy a gyár ajtajában nem áll biztonsági őr.
– Általában ideállítanak valakit, hogy a munkások ne tudjanak lopni –
mormolta.
 – Azt hinné az ember, hogy most aztán mindenképp őrzi valaki a kaput –
jegyezte meg Juana. – De nekünk csak jó, hogy nincs itt senki. Így nem is
kell megvárnunk a szünetet, hogy beszélhessünk a munkásokkal.
Sorban beözönlöttünk a gyárba Teresa és Juana után. A falakon
gázlámpák sorakoztak, de senki nem gyújtotta meg őket, az ablakon
beszűrődő gyenge napfény pedig alig világította meg a belteret. A gyárban
melegebb volt, mint az utcán. Sok varrónő és szabász pruszlikra és
alsószoknyára vetkőzött. A hőség a mángorlógépekből jött, melyeket két
férfi működtetett. A textil pora égette az orrcimpámat, tüsszögni kezdtem.
Szomorúan idéztem fel, hogy annak idején anyám is ilyen helyen dolgozott.
– Hola! – kiáltott fel Teresa.
Először senki nem hallott meg minket a gépek zümmögésétől. Teresa
megint felkiáltott. Ezúttal az egyik varrónő meghallotta, és levette a lábát a
gép pedáljáról. Más munkások is felnéztek. Amikor meglátták a nőkből és
gyerekekből álló küldöttséget, abbahagyták a munkát.
– Gyertek, csatlakozzatok hozzánk! – biztatta őket Teresa. – Ha nem
fogunk össze, soha semmi nem fog megváltozni.
Néhány nő lesöpörte az anyagokat az asztaláról, és odajött hozzánk, a
többség azonban a helyén maradt. Egy fiatal lány szólalt meg, talán tizennégy
éves lehetett.
– Senyora, a munkafelügyelő azt mondta, hogy prostituáltakat vesz fel a
helyünkre, ha elmegyünk. Nincsenek szüleim, hat testvéremet kell etetnem.
– Mindnyájunkat nem fognak tudni helyettesíteni, Jimena – felelte neki az
egyik nő, aki csatlakozott hozzánk. – Különben is, elég bajosan talál
prostituáltat, aki olyan jól és gyorsan felvarrja neki a gombokat, mint te.
A lépcsőn léptek közeledtek, mind odafordultunk. Két férfi, egy nő és
egy gyerek nézett le ránk az első emeleti lépcsőfordulóból. A nő inkább tűnt
jelenésnek, mint hús-vér emberi lénynek. Elegáns, krémszínű selyemköpenyt
és fehér csipkét viselt rózsaszín taftselyem övvel. A fejébe rózsákkal,
bimbókkal és levelekkel díszített fekete szaténkalapot nyomott. A ruhája
szűk szoknyája épphogy hozzáért a fekete szaténcsizmájához, melyre
szintén rózsákat hímeztek. Harminc körüli lehetett, de nem úgy nézett ki,
mint a gyárban dolgozó harmincas nők. Az ő finom, fehér bőrét semmilyen
ránc vagy folt nem csúfította el. Mellette tíz év körüli fiú állt. Ugyanolyan
mézszín szeme és gesztenyebarna haja volt, mint Evelinának, így rögtön
tudtam, hogy csakis a kislány bátyja lehet. Az anyja tekintete úgy cikázott
körbe a termen, mint egy riadt állaté, a fiú azonban egyenesen rám szegezte
a tekintetét. A szája sarka meg-megrezzent, amitől az az érzésem támadt,
hogy próbál nem mosolyogni. Kedves szeme volt, a tekintete – általam
érthetetlen okból – rabul ejtett. Eszembe jutott, mikor az egyik nő a
kikötőben azt mondta: „Montellának talán nincs fia?” Biztosan nem erről a
gyerekről beszélt. Ő még túl fiatal volt a háborúhoz.
A két férfi közül az idősebb kilépett a nő és a gyerek között, lejött
hozzánk.
– Rögtön tudtam, hogy baj van, mikor hallottam, hogy megálltak a gépek
– mondta Teresát méregetve. – Mi folyik itt?
Habár olajjal lesimította a kócos haját, és öltönyt viselt, valahogy mégis
azonnal tudtam, hogy ő az üzem munkafelügyelője. A másik férfi sokkal
elegánsabban festett, feltételeztem, hogy ő senyor Montella, a tulajdonos.
Pisze orra volt, mint az angoloknak, őszülő haja és bajusza meg a
megereszkedett teste azt sugallta, hogy a negyvenes évei elején járhat.
Papával ellentétben azonban neki csak a szeme sarkában jelent meg egy-két
ránc. A bőrén látszott, hogy ő szórakozni jár a napra, nem dolgozni.
Ha Teresa tudta is, hogy az egyik legjobb ügyfele méregeti, nem mutatta.
– Ha nem engedi sztrájkolni a dolgozóit, akkor idejönnek az emberek,
és betörik az ablakokat – figyelmeztette senyor Montellát és a
munkafelügyelőt.
Senyor Montella belépett a munkások közé, maga mögött terelgetve a
feleségét.
– Gyorsan, Rosita! – mondta, a várakozó hintó felé intve. – Xavierrel
menjetek egyenesen haza! Nem ez a legjobb nap a látogatásra.
– De senyora de Sagarra vár minket! – tiltakozott a felesége. – És
annyira beteg!
– Ott van az ápolója meg a szobalányai. Meg fogja érteni – nyugtatgatta
senyor Montella a feleségét.
Az asszony kézen fogta a fiút, úgy siklott el mellettünk, mintha egy falka
ragadozót akarna kikerülni. A gyerek, Xavier azonban nem félt. Le sem
vette rólam a szemét, mintha töprengene valamin. Mi ragadhatta meg
annyira?
– Nem tudom, mit remélnek elérni ezzel – mondta senyor Montella a
Damas Rojas tagjainak, miután a feleségét elvitte a hintó. – Spanyolország
marokkói vasércbányái nélkül össze fog omlani a gazdaságunk. Senkinek
nem lesz munkája. Akkor mihez kezdenek?
– Ha csakugyan így van – felelte Juana, egyenesen senyor Montella
szemébe nézve –, akkor miért nem a húszéves gazdag fiúk mennek
háborúba a szegény fiatal férjek és apák helyett?
Senyor Montella felszegte az állát.
– Egyszerűen – felelte a mandzsettáját húzogatva – így működik a
gazdasági rendszer, amiben élünk. Akik fizetni tudnak, kiélvezhetik az
előnyeit.
A Damas Rojas asszonyai gúnyolódással és pfujolással feleltek erre a
felháborító szemtelenségre.
– Látjátok? – fordult Teresa a támogatói felé. – Így beszél egy hithű
katolikus!
Az egyik idősebb varrónő, aki eddig hallgatott, most felállt a gépe mellől.
Olyan fenségesen, olyan nyugodtan és méltóságteljesen mozgott, hogy a
teremben mindenki elhallgatott. Minden szem az ősz hajú nő felé fordult, aki
egyetlen szó nélkül elcsomagolta az anyagait, és a válla köré tekerte a sálját.
Csendben végigsétált a gépek között, beállt a Damas Rojas tagjai közé. A
többi munkás követte. Csak akkor emelte a tekintetét a munkáltatójára,
mikor már senki nem maradt az asztalánál.
– Ha ilyen rendszerben élünk, senyor Montella, akkor változtatnunk kell
rajta. Azt elfogadom, hogy a gazdagok szebb cipőt és ruhát vásárolnak,
vagy hogy ők csinos házban élnek. Azt viszont nem tudom elfogadni, hogy
az egyik ember élete többet ér a másikénál egyszerűen azért, mert pénze
van.

KILENC ÓRÁRA M INDEN GYÁRBAN beszüntették a munkát Barcelona

külvárosaiban. A Hispano-Suiza autógyárnak kétszázötven munkása állt fel
a gépek mellől, és győzte meg a tucatnyinál is több üzem munkásait, hogy
csatlakozzanak hozzájuk. A tömeg most a városközpont felé tartott.
Ramón meg én a Damas Rojas nőtagjaival és támogatóival együtt
meneteltünk a Gràcia sugárút felé, ahol még mindig sok bolt tartott nyitva. A
széles, fákkal szegélyezett sugárút teljesen másképp festett, mint a mi
környékünk. Még a levegőnek is más szaga volt, nem fertőzte meg a Xinès-
negyed környékén terjengő kór. Mindenfelé bicikliző fiúkat, sofőr vezette
automobilokban furikázó nőket, keménykalapos, sétapálcás férfiakat
láttunk, mintha ez is csak ugyanolyan nap volna, mint a többi.
Odarohantunk a boltokhoz, és bedörömböltünk az ajtókon.
– Zárjatok be azonnal a Marokkóba küldött testvéreinkért! – kiabáltuk.
A boltosok olyan sietve csukták be az ajtókat, és húzták le a rácsot, mintha
már várták volna a parancsunkat.
Még sosem láttam ilyen luxust. A könyvesboltok, csokoládéárusok,
csemegeüzletek, porcelánt és ezüstneműt áruló boltok között olyan üzletet is
találtunk, amely kifejezetten ezüst fűszer- és dohánytartókra specializálódott.
A mellette álló helyiség kirakatában különös, rúdszerű eszközök álltak,
rajtuk számozott tárcsával.
– Telefonok – magyarázta nekem Paquita. – Hogy a város egyik
végében lévők beszélni tudjanak azokkal, akik a város másik felében
vannak. – Elámultam.
A tiltakozás akár békés, egynapos munkabeszüntetés is maradhatott
volna, ha leállítják a villamosokat. Mariano de Foronda, a barcelonai
villamosközlekedés igazgatója és Alfonz király közeli barátja azonban nem
titkolta, mennyire ellenzi a munkásmozgalmakat. Az a hír járta, hogy körbe-
körbe furikázik a városban az automobilján, és megfenyegeti a sztrájkoló
villamosvezetőket.
Mikor elhaladt mellettünk egy jármű, Teresa meg a nők sértegetéseket
vagdostak a villamosvezetők fejéhez.
– Eláruljátok a közös ügyet! – kiabálták.
– Csak parancsot teljesítünk! – felelték a vezetők.
Összefutottunk a Damas Rojas és a Damas Radicales más tagjainak
csoportjával. Transzparenst cipeltek, amire azt írták: „Le a háborúval!”

– Itt vannak a Poble Nou{19}-i munkások – mesélte Teresának Pilar, a

 – Itt vannak a Poble Nou{19}-i munkások – mesélte Teresának Pilar, a
halaskofa. – Azt mondják, az ottaniak a villamosokra támadtak, ezért
Ossorio tábornok fegyveres őröket állított a járművekre. De minket nem
állíthat meg ilyen könnyen!
– Csak óvatosan! – figyelmeztette Juana. – Lehet, hogy a hatóságok azt
akarják, hogy erőszakká fajuljon a tüntetés. Akkor statáriumot
hirdethetnek, és behívhatják a sereget.
Pilar vállat vont.
– Megkértek, hogy menjünk a munkások előtt a táblákkal, ránk nem lő
a rendőrség.
Körbenéztem a tömegen, eltöprengtem, hol lehet az apám. Kezdett
veszélyessé válni a helyzet.
A nők és a munkások harcrendbe kezdtek szerveződni, de mielőtt
végezhettek volna, a sarkon felbukkant egy villamos. Az emberek köveket
kaptak fel, és megdobálták. Az egyik oldalablak betört. A fülkében
posztoló biztonsági őr, egy Anastasiónál nem sokkal idősebb fiatalember,
fegyverével a munkásokra célzott, akik a vágányokat szedték fel a villamos
előtt. Elsütötte. A tüntetők szerencséjére pocsékul lőtt, ám a tette akkor is
felhergelte a tömeget, még a nézelődőket is, akik a gyerekeikkel jöttek ki.
Ramónt és engem magával sodort az embertömeg, pillanatok alatt odatoltak
a tönkretett vágány előtt veszteglő villamoshoz, nem is volt időnk felfogni, mi
történik. A vezető, a biztonsági őr meg az utasok rémülten ugráltak le róla,
miközben a tüntetők tiszta erőből nekirugaszkodtak a járműnek, addig
nyomták, míg fel nem borult. A munkások és a nők felujjongtak. Az egyik
közeli épületből fiatalember rohant ki fáklyával a kezében. Rádobta a
lángoló botot a villamosra; a faülések azonnal lángra kaptak, újabb lelkes
kiáltozást és ujjongást csalva elő a nézelődőkből.

VALAM IVEL KÉSŐBB a nap folyamán Teresa elvitt engem és Ramónt a Casa
del Pueblóba, ahol most mindenki lázasan sürgött-forgott.
– Mi újság? – kérdezte Teresa Núriát, aki ételcsomagokat osztott ki.
– Nem sokkal ezelőtt néhány munkás megtámadott egy villamost a
rendőrségről ellopott fegyverekkel. Leszállásra kényszerítették a vezetőt
meg az utasokat, aztán kioldották a féket, és oldalra borították a villamost
az utcán. Kiment a polgárőrség, és rálőttek a munkásokra, akik válaszul
szintén tüzet nyitottak. Mostanra meghalt két villamosvezető meg hárman a
mieink közül. Sokan megsebesültek. Egy kislányt megöltek a kereszttűzben.
A gyermek halálának híre felzaklatta Teresát.
– Mára ennyi elég – jelentette ki, miközben kiterelt Ramónt meg engem
az utcára. – Megyünk haza. Megígértem apátoknak, hogy vigyázok rátok,
és úgy is lesz.
A délutánt Teresa fullasztó lakásában töltöttük, miközben a Damas Rojas
tagjai hozták és vitték a nap híreit. Mikor Carme arról számolt be, hogy a
villamosközlekedés teljesen leállt, Teresa felpattant a székéből, és mindkét
öklét magasra emelte.
– Remélem, az a pökhendi de Foronda most elégedett! – mondta. – Mit
ért el a csökönyösségével? Elégették a villamosokat, és felszedték a
síneket!
Egy fiatal fiú üzenetet hozott a Papától, aki tudatta velünk, hogy semmi
baja. „Teresa, megtudtuk, hogy a madridi munkásokra nagy hatást
gyakorolt, hogy milyen gyorsan meg tudtuk bénítani a város iparát és
közlekedését, és most ők maguk is sztrájkot terveznek” – írta.
Az üzenet fényt csalt Teresa szemébe.
– Ha az egész ország összefog a háború ellen, nem folytathatják –
mondta. – Ha együtt lépünk fel, meg tudjuk változtatni a dolgokat.

HABÁR ELŐZŐ ESTE véres tűzharc folyt a rendőrség és a tüntetők között a

hadsereg főhadiszállása előtt a Colom utcában, a kedd reggel békésen
indult. A nők kiteregették a mosott ruhát, a gyerekek az utcán játszottak.
Nem közlekedtek járművek, nem jelentek meg újságok. Még az ezredes
sem szólította fel a munkásokat középületekre kitett közleményekben, hogy
jelentkezzenek a gyárakban és a munkahelyükön.
Teresa kilencre kinyitotta a virágosbódéját a piacon, azon viccelődtek a
többi árussal, hogy a Montellák szolgálói aznap bölcsen távol maradtak.
Laieta hozta a hírt, hogy Ossorio tábornok lemondott a posztjáról.
 – Micsoda? – kiáltott Teresa, kétrét görnyedve a nevetéstől. – Milyen
gyáva! Hát melyik vezető mond le a posztjáról, miközben a városában harc
dúl? Kit állítottak a helyére?
– Santiago tábornokot.
– Ne! – nevetett fel Teresa újra. – Úgy hallottam, ő teljesen alkalmatlan.
– Hát, ha barcelonaiakat kell irányítania, akkor biztosan. Hallottad, mi
történt tegnap este a kikötőben?
Teresa a fejét rázta.
– Az a szemét Brandeis tábornok megparancsolta a dragonyosainak,
hogy tüzeljenek a kikötői munkásokra meg a feleségeikre. Az emberek
azonban felugráltak a ládákra meg a kocsikra, és azt kiabálták nekik: „Ne
lőjetek, testvéreim, értetek harcolunk! A ti életetekért harcolunk!”
Teresának a szája is tátva maradt.
– Mi történt?
– A katonák megtagadták a parancsot. Mi mást tehettek volna? Ennyi
erővel a saját családjukra is lőhetnének!
Teresa boldog ámulatában a szájára nyomta a kezét.
– Most a város összes munkása azokat a katonákat éljenzi és tapsolja,
akiket ellenük küldtek, és akik nem voltak hajlandók rájuk lőni.
Annak ellenére, hogy Laieta hírei után magasra hágott a hangulat, a
Teresa lakása körüli utcák ugyancsak más képet mutattak, mikor hazafelé
tartottunk a piacról. A lakosok felszedték a macskaköveket, hogy barikádot
építsenek belőlük, aztán csatornafedéllel, ágykerettel, lámpaoszloppal
erősítették meg őket, mindent felhasználtak, ami csak a kezükbe került.
Mintha az emberek igazi csatára készülnének.
– Mi folyik itt? – kérdezte Teresa az egyik nőt.
– Azt mondták, ma délután nagy dolgokra számítsunk, készüljünk fel
lovastámadásra.
Teresa a fegyverüket forgató, célzást gyakorló férfiakra pillantott.
Láttam, hogy vívódik: egyrészt megígérte, hogy megvéd minket, másrészt
viszont nagyon szeretett volna részt venni az eseményekben. Épp indulni
készültünk, mikor egy biciklis fiú megállt előttünk.
– Maga Teresa Flores García? – kérdezte. Teresa bólintott, mire a
gyerek átadott neki egy darab papírt. – A barátai küldik a Casa del
Pueblóból.
A fiú elkerekezett, Teresa pedig kinyitotta a papírt. Ramón meg én
átkukucskáltunk a válla felett, nagyon szerettük volna tudni, mi áll benne.
Nem tudtam elolvasni minden szót; csak a térképet láttam meg a hosszú
listát mellette. Ramón, aki sokkal jobban olvasott nálam, félhangosan
motyogta a neveket:
– Sant Antoni, Sant Pau del Camp…
Teresa ránk nézett, aztán a barikádnál álló munkások felé fordult.
– Elkezdődött! – rikkantott. – Kitört a forradalom!
Az emberek mind felhagytak az addigi tevékenységükkel, és rábámultak.
– Templomokat égetnek! – kiáltotta Teresa csillogó szemmel. – Ma
délután!
 10.
Paloma
A FLAM ENCOÓRÁM AT KÖVETŐ NAPON visszamentem a Sainte-Geneviève
könyvtárba, hogy folytassam a kutatást a természetfeletti témájában. A
párizsi egyetemen közeledett a vizsgaidőszak, a könyvtár pedig most még
annál is zsúfoltabb volt, mint mikor legutóbb itt jártam. A hangulat
megváltozott: a kutatói lelkesedés helyét kimerültség és ingerlékenység vette
át. Az egyik diák a lépcsőnek támaszkodott, úgy tűnt, állva elaludt.
Örömmel láttam, hogy pár másodperc után felébredt, még mielőtt
elernyedtek volna az izmai, és összecsuklott volna. Ha rendes iskolába
járnék, most én is itt magolnék a többi diákkal, gondoltam. Vajon mit
tanulnék? Talán művészetet, vagy zenetörténetet? El sem tudtam
képzelni. A balett volt az életem, amióta csak kinyitottam a szemem, már az
anyatejjel is balettet szívtam magamba: mikor anyám megtudta, hogy terhes,
eltáncolta Giselle szerepét, amikor pedig megkezdődtek a fájásai, a
Csipkerózsika zenéjét hallgatta.
Miközben vártam, hogy a könyvtáros előhozza Sir Arthur Conan Doyle
meg Jelena Petrovna Blavatszkaja könyvét, azon kaptam magam, hogy
Jaime jár a fejemben. Azon töprengtem, vajon Spanyolországban vagy
Franciaországban született-e. Én Spanyolországra tippeltem volna az enyhe
spanyol akcentusa miatt. Melyik részéről származhat? Aztán az jutott
eszembe, hogy nem kellene ennyit foglalkoznom vele, és gyorsan lezártam
magamban ezt a témát. Inkább arra gondoltam, amit la Rusáról mondott.
Vajon mit követhetett el a polgárháborúban, ami miatt annyira gyűlölték,
hogy egyesek még ennyi évvel később is a halálát kívánták? Eszembe jutott,
hogy Mamie talán tudná a választ, csakhogy nem szeghettem meg az
ígéretemet, nem kérdezősködhettem a múltról.
Átvettem a könyveket, de mielőtt leültem volna az egyik asztalhoz,
átkutattam a katalógust, hátha a könyvtár gyűjteményében találok valamit a
flamencotáncosokról. Megtaláltam a Flamenco enciklopédiáját, úgy
gondoltam, ez biztos jó kiindulópont lesz. Erre a könyvre azonban többet
kellett várnom, mint a többire. Mikor a könyvtáros végre kitette az
enciklopédiát az átvételi polcra, egyik asztalnál sem találtam üres helyet,
ahová leülhettem volna olvasni. Így az egyik asztal szélén egyensúlyozva
átlapoztam a nagy flamencogitárosokat és -énekeseket, míg el nem jutottam
a táncosokról szóló részhez. Carmennek igaza volt a színpadi nevekkel
kapcsolatban. La Joselito egy torreádorról nevezte el magát, akit 1920-ban
halálra taposott egy bika; Antonia Mercé azért kapta a la Argentina nevet,
mert Buenos Airesben született; la Mejoranát pedig a majoránnáról
nevezték el. A flamenco rajongói láthatóan nem tartották illetlenségnek,
hogy a táncost a fizikai jellemzői után nevezzék el: la Sordita süket volt, la
Niña del Ciego pedig „a vak lánya”. A cigányoknak kifejezetten furcsa
humora lehetett, vagy talán a babona befolyásolta a névadási szokásaikat,
mert a kortárs táncosnő, la Chunga neve azt jelentette: „aki nem vonzó”,
pedig az enciklopédiában szereplő fénykép elbűvölően szépséges nőt
ábrázolt.
Akkor megtaláltam, amit kerestem:
La Rusa Barcelona nyomornegyedében, a Xinès-negyedben született
1901-ben andalúziai szülők gyermekeként. Szegény lányból lett kora
leghíresebb flamencotáncosa. Az újonnan szerzett vagyona és hírneve
dacára a polgárháborúban (1936-1939) a barcelonai Republikánus
Párt mellé állt, talán az apja emléke miatt, aki az 1909-es sztrájkok
alatt a Radikális Párt tagja volt. A nép iránt tanúsított hűségéért végül
drágán megfizetett, száműzetésbe kellett vonulnia. 1952-ben halt meg
Párizsban.
Ennyi volt. La Rusa igazi nevéről semmit sem közöltek, sem arról, miért
kapta ezt a különös színpadi nevet. Arról sem írtak semmit, Párizsban hol
élt. Az egészben azonban az zavart a legjobban, hogy ha Franco ellen és a
köztársaságiak mellett harcolt a polgárháború alatt, miért akarta volna bárki
is megölni a spanyol emigráns közösségből? A többségük a
republikánusokat támogatta. Aztán eszembe jutott, mikor Mamie egyszer
azt mesélte, hogy Franco állítólag több magas rangú menekültet öletett meg
bérgyilkosokkal, különösen, ha a száműzetésben is az uralma ellen
beszéltek. Ez történt volna la Rusával is?
Kíváncsivá tettek a hiányos információdarabkák. Visszaadtam a
természetfelettiről szóló könyveket, és ismét a katalógushoz fordultam, hátha
találok még valamit, amiben talán szintén írnak pár szót la Rusáról. A
faliórára esett a pillantásom. Már fél egy volt. Nem sok időm maradt, hogy
időben visszaérjek Mamie délutáni órájára. A nagyanyám semmit nem utált
jobban a késésnél – különösen, ha az óráiról volt szó.
Találtam még két könyvet a flamenco történetéről, és gyorsan kitöltöttem
a kérőlapokat. A pulton olvasható tájékoztató szerint fél órát kellett várni a
könyvekre, de azok, amiket én kértem, csak háromnegyed órával később
érkeztek meg. Tizenöt percem maradt, hogy eljussak a metrómegállóba, és
időben odaérjek Mamie órájára.
Még azzal sem törődtem, hogy az olvasóterembe vigyem a könyveket,
egyszerűen leguggoltam a fal mellett, az ölemben egyensúlyozva lapozgattam
őket. Átpörgettem az első könyvet, mely általánosságban beszélt a
flamencóról. Ezt a művészeti ágat teljesen kisajátította a
szórakoztatóipar, eleinte nem az a giccses turistalátványosság volt,
amivé mostanra lett. Érdekesen hangzott, de ezt meg kellett hagynom a
következő alkalomra. Kinyitottam a másik könyvet. Az elején hosszasan
taglalta a flamenco történetét és eredetét, a végén viszont összefoglaló állt a
régi és korabeli művészekről. A táncosok találomra, minden logikai rend
nélkül követték egymást, így kénytelen voltam átfutni minden egyes lapot,
hátha tartalmaz valamelyik valamit la Rusáról.
– Itt nem maradhat, mademoiselle. – Mikor felnéztem, egy biztonsági őr
nézett le rám morcosan. – Csak az asztaloknál olvashatja a könyvtár
könyveit.
Már csak öt percem maradt, hogy átlapozzam a könyvet, de láttam az őr
arcán, hogy semmi értelme vitatkozni vele. Az olvasóteremben az egyik diák
épp felkelt az asztala mellől, és kiment. Gyorsan elfoglaltam a helyét,
magamban elfintorodtam a szék melegét érezve.
Átnéztem a Nők a flamencóban című oldalt. A zapateadót – amikor a
táncosok doboló hangot adnak ki a lábukkal – eredetileg csak férfi
táncosok mutatták be. A nők többnyire csak a kezüket, a karjukat, a
vállukat mozgatták. Ezen olyan táncosok változtattak, mint la Rusa…
A következő oldalra lapoztam, a szívem nagyot dobbant, mikor megláttam a
fekete-fehér fényképen álló nőt: a dús, szurokfekete hajat, a párducszemek
felett ívelődő szemöldököt, a széles orrot, a telt ajkakat. A fényképen a
szája is feketének látszott, én azonban tudtam, hogy a valóságban vérvörös.
Nagyot nyeltem, próbáltam lassan beszívni a levegőt. A vérem a
dobhártyámon dübörgött. A feliraton az állt: La Rusa – Celestina Sánchez,
1932.
A terem kifehéredett körülöttem, a vér kiszaladt a fejemből és a lábamba
gyűlt. A képről az én kísértetem nézett vissza rám. La Rusa adta nekem
azokat a fülbevalókat. La Rusa látogatott meg engem.
 11.
Celestina
AZ EGYHÁZI ÉPÜLETEK KÖZÜL elsőként a Sant Mateu királyi zárdáját
gyújtották fel, ahol a zárdába vonult hieronimita{20} apácák éltek. Habár
számos templomot, monostort, zárdát és egyházi iskolát le akartak égetni
aznap délután, Teresát meg a Damas Rojas tagjait a Sant Mateu érdekelte a
legjobban, mivel az ottani mosoda miatt számos helyi nő esett ki a
munkából.
A munkások megállapodtak, hogy csak egyházi tulajdon ellen intéznek
támadást; emberi életekre nem törnek. Ennek értelmében ki kellett üríteni az
épületeket, mielőtt felgyújtották volna őket. Habár a Sant Mateu apácáit
előre értesítették, hogy le fogják rombolni a lakhelyüket, ők nem voltak
hajlandóak kivonulni.
A tömeg ujjongó kántálással üdvözölte az épp odaérkező fiatalok egy
csoportját, akik létrákat hoztak, hogy bemásszanak az épületbe, miközben
a nők és férfiak együttes erővel felfeszegették az ajtókat. Mi, többiek egy
jól szabott öltönyt viselő, sétapálcás férfi parancsait követve máglyát
raktunk mindazokból a tárgyakból, melyeket a zárdába bejutott fiatalok
dobáltak le nekünk. Gyors mozdulatokkal halomba hordtuk a székeket,
könyveket és ágyneműket. Fogalmunk sem volt róla, hogy a nekünk
ledobált papírok több millió pesetát érnek.
– A zárdák a ti károtokra élvezték eddig a vagyonukat – mondta az
idegen. – Égessünk el mindent: az ékszereket, a pénzt, a szobrokat!
Mindent! Nem lesz fosztogatás.
Alig fejezte be a rövid szónoklatot, mikor aranylánc hullott a lábamhoz
hatalmas medállal. Rádobtam a még meg nem gyújtott kupacra, de egy
másik nő, aki nyilvánvalóan nálam tisztábban látta az értékét, felkapta,
mikor azt hitte, senki nem látja, és becsúsztatta a zsebébe.
– Kiszöknek hátul! – figyelmeztetett valaki minket felülről.
 Teresa megragadta a karomat, odakiáltott Ramónnak, aztán a
többiekkel együtt mi is átrohantunk a zárda hátsó kapuihoz. Az apácák az
épület végében álló mosodán keresztül igyekeztek megszökni, a
szomszédjaikban élő nők azonban elállták az utat, köveket dobáltak rájuk,
gúnyolódtak velük.
– Most ti is olyan szegények lesztek, mint mi! – kiáltott az egyik nő. –
Tudjátok meg, milyen érzés, ha üres az ember gyomra!
Az egyik nővér visszakiáltott nekünk.
– Bolondok! Ez a vagyon az elmúlt négyszáz év apácáinak a hozománya,
civil polgárok magántulajdonát dobjátok máglyára!
A nők azonban ügyet sem vetettek rá, tovább gúnyolódtak velük.
Az egyik apáca észrevette, hogy a tömegben rés támadt, megpróbált ott
kiszabadulni. Néhány társa utánaeredt, a helyi asszonyok a sarkukban
loholtak. Az apácák bedörömböltek az egyik vezető gyáros házának az
ajtaján. A szolga kinyitotta a kaput, de Teresa odakiáltott neki:
– Ha beengeded, a ti házatokat is felgyújtjuk! – A kapu becsapódott.
Egy pillanatra az apácákat megzavarta, hogy minden szomszédjuk
ellenük fordult. Aztán szétszéledtek. Az egyik nő követni akarta őket, mikor
egy fiatal lány felkiáltott, hogy a zárdából füst száll fel.
Teresa odakiáltott az asszonyoknak.
– Hadd menjenek! Már épp eléggé rájuk ijesztettünk! Éljen a
forradalom!
Kísérteties hangulatú este volt. Teresa lakóépületének tetejéről láttuk,
ahogy a városban mindenfelé tűz ég, hallottuk az ágyúdörrenéseket meg a
lövéseket, mikor az őrök és a rendőrök megtámadták a barikádokat. A
meleg, mozdulatlan levegőt átjárta a csatornák bűze. Ramón vállára
hajtottam a fejem, igyekeztem ébren maradni arra az esetre, ha
menekülnünk kellene az épületből. Aznap délután részt vettem egy zárda
felgyújtásában, most mégis Istenhez imádkoztam, hogy vigyázzon Papára,
aki a hírek szerint a Clot-Sant Martí környékén harcol.
Paquita megjött, hozott nekünk egy kis babfőzeléket. Ramón meg én
már olyan éhesek voltunk, hogy azonnal rávetettük magunkat a kiadós
ételre. Paquita kimerülten dőlt neki Teresának.
 – A Sant Gervasiban megöltek egy ferences atyát – mondta. – El akart
menekülni a pénzzel, és valaki lelőtte.
Teresa vállat vont.
– Barcelonának sokkal jobb lesz az ilyen álszentek nélkül.
Paquita felvonta a szemöldökét.
– Én azért vagyok egyházellenes, mert az oktatási módszerük a
tudatlanságot és nyomort terjeszti. Te viszont, Teresa, szívből gyűlölöd őket.
Teresa a kezét nézte.
– Jó okot adtak rá – mondta. – Ötéves voltam, mikor meghalt az apám,
az anyám kénytelen volt engem meg a nővéremet árvaházba adni, hogy
tudjon dolgozni. Szerintem azt hitte, hogy az apácák rendes nők, és vigyázni
fognak ránk.
Paquita és Teresa összenéztek.
– Gondolom, nem így történt – felelte Paquita.
– Még hogy rendesek! – kiáltott Teresa. – Folyton Isten szeretetéről
beszéltek, miközben arra kényszerítették a beteg gyerekeket, hogy
megegyék a saját hányásukat! Láttam, amint egy kisfiút majdnem
agyonvertek, amiért a bal kezét használta!
A hőség ellenére is megremegtem, és közelebb bújtam Ramónhoz, ő
pedig átkarolt.
– Hallgatni sem bírom az ilyen történeteket – mondta Paquita a fejét
csóválva. – Túl sok borzalom történik. Pedig vannak rendes apácák meg
papok is. Ezért nem bántották a gyógyíthatatlan gyerekek számára
fenntartott kórházat a Les Cortsnál.
Még egy óráig ücsörögtünk a tetőn, mikor Teresa úgy döntött, hogy
ideje aludni menni. Ágyba dugott minket, majd kikísérte Paquitát az ajtóhoz.
– Rendes apácák? Rendes papok? Még nem is hallottam ilyesmiről! –
mondta Paquitának. Teresa mindig szenvedélyesen beszélt, most azonban
engem is megdöbbentett a hangja: akár a megsebzett állat vonítása.
Paquita is megdöbbent, Teresa vállára tette a kezét.
– Mit tettek veled?
Teresa hosszasan hallgatott, mielőtt összeszedte a bátorságát, és
válaszolt.
 – A nővérem mindig megvédett. „Mi majd megtörünk!” – mondták neki
az apácák. – Teresa hangja elcsuklott. – És meg is törték. A nyirkos
pincében kellett aludnia, és úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy a pap lejár
hozzá, és molesztálja.
– Istenem! – Paquita átkarolta Teresa vállát.
– A pap egyszer dühében úgy megverte, hogy belehalt – mesélte Teresa
Paquita felé fordulva. – Hétéves volt!
Közelebb bújtam Ramónhoz. Molesztálták? Fogalmam sem volt róla,
mit jelent ez a szó. Azt azonban megértettem Teresa vállának remegéséből,
ugyanis utat engedett a könnyeinek, hogy valami borzalmas dolog történt.
Talán ezért nem volt hajlandó Anastasio dezertálni. Ha Papát fegyházba
zárják, talán engem meg Ramónt is ilyen árvaházba csuknak. Igaz, hogy
egész életünkben éheztünk, és sosem volt pénzünk, de a szüleink mindig jól
bántak velünk. Sosem bántottak.

TERESA TÖRTÉNETE M ÁSNAP IS velem maradt, mikor elkísértük őt a Pedró

térre, ahol a Damas Rojas néhány tagjával kellett találkoznia. A
háziasszonyok és gyári munkások ott gyülekeztek, hogy átadják egymásnak
a forradalom legújabb híreit. Hirtelen az egyik nő elkezdett kiabálni, hogy a
testvérét, aki a közeli zárdában volt apáca, megkínozták a társnői a vonzó
külseje miatt.
A tömeg követte az asszonyt a szóban forgó zárdához. Néhányan
beléptek, majd nem sokkal később mumifikált maradványokat húztak ki
koporsókban. Elborzadva hőköltem hátra a beesett arcok, megaszalódott
testek láttán. Kitátották a szájukat, mintha sikítanának.
– Élve temették el őket – suttogta Ramón.
– Nézzétek, megkötözték a kezüket és lábukat – mutatta az egyik nő. –
Mártírhalált haltak.
Az asszonyok kivitték a koporsókat a Pedró térre, és közszemlére
állították őket. Juana táblát készített nekik: „Mártírapácák”.
– Miért engedték meg nekik, hogy a zárdán belül temessék el a
halottjaikat, mikor a város közegészségügyi törvényei tiltják az ilyesmit? –
kérdezte Juana az összegyűlt bámészkodóktól. – Az ő egészségtelen
gyakorlataik miatt kell nekünk elszenvedni a tífuszt meg a kolerát.
A tífuszt? Anyámra gondoltam, akit tömegsírba vetettek. Az apácák
miatt kellett meghalnia? Forrt a vérem a dühtől. A tömeg is ugyanígy
érezhetett, mert több nő is felkiáltott, hogy ezek a járványok vitték el a
gyerekeiket.
– Elvisszük ezeket a testeket a városházára – közölte Juana. – És
követelni fogjuk, hogy tiltsák meg a zárdáknak és kolostoroknak, hogy a
falaikon belül temessék el a halottakat.
A bámészkodók lelkes kiáltással fogadták a bejelentést. Néhány legény
felkapta a koporsókat, és megindultak velük a városháza felé nyomukban a
tömeggel, hogy előterjesszék a követelésüket. A nők egy kis csoportja
azonban elvonszolt pár tetemet a Carme utca és Roig utca sarkán álló
barikádokhoz. Később megtudtuk, hogy az ott időző férfiak a Güell,
Comillas és Montella család háza elé dobták a hullákat. Az egyik testet
felállítva nekidöntötték valamelyik templomnak, a szájába cigarettát
nyomtak, mintha prostituált volna, egy másikkal pedig együgyű szenesember
táncolt. Őt később letartóztatták és kivégezték ezért a szentségtörésért.
A következő este apám eljött értünk. Kimerültnek, nyúzottnak látszott.
– Santiago tábornok eddig csak az időt húzta – mondta Teresának. –
Tudja, hogy nem bízhat az itteniekben, a barcelonai csapatokban. Új
katonákat hozatott be Valenciából meg Zaragozából, méghozzá jó sokat.
Ők már nem a fejünk fölé fognak lőni.
– Dehogynem – felelte Teresa. – Akár barcelonaiak, akár zaragozaiak,
mi mindnyájukért harcolunk.
Papá komoran rázta a fejét.
– A jelentések, amiben arról tájékoztattak, hogy az egész ország velünk
harcol… hamisak voltak. A sztrájkbizottság találta ki, hogy tartsák bennünk
a lelket. Sehol máshol nem szüntették be a munkát. Még Madridban sem.
Teresa összerezzent.
– Nem értem – felelte.
– Mikor Barcelona kommunikációs csatornáit elvágták, a
belügyminiszter ügyes propagandával meggyőzte az ország többi részét,
hogy nem a háború ellen tüntetünk, hanem a katalánok függetlenségéért.
Ellenünk vannak, nem velünk!
– Akkor nem lesz forradalom? – kérdezte Teresa, a hangja elcsuklott. –
Mert túlerőben vannak?
– Értelmetlen folytatni – felelte Papá.
Teresa holtsápadtra vált.
– Most mi lesz?
Papá ökölbe szorította a kezét.
– Letartóztatások és kivégzések.

AZNAP ESTE KESERVES HANGULATBAN fogyasztottuk el a vacsoránkat.

Nem sok friss ételt lehetett kapni a Xinès-negyedben, így Teresa
csicseriborsót és rizst készített nekünk. Némán ettünk. Utána Ramón és én
hazamentünk Papával. Furcsa volt úgy ott lenni a lakásban, hogy Anastasio
nincs velünk. Papá lefeküdt az ágyra, Ramón meg én kétfelől odabújtunk
hozzá. Ramón azonnal el is aludt, de Papá még egy darabig ébren maradt,
én pedig meséltem neki az összekötött lábú apácákról.
– Nem tudhatjuk, hogy megkínozták-e őket – próbált Papá
megvigasztalni. – Lehet, hogy valamiféle hieronimita szokás. Talán az
apácák azért kötötték össze a halottak kezét és lábát, hogy beleférjenek a
koporsóba.
– Erre nem is gondoltunk – feleltem.
Papá megsimogatta a hajamat. Kis idő múlva felült, és kicsusszant az
ágyból. Elővett egy kést a szekrényből, és letérdelt, hogy kilazítsa az egyik
padlódeszkát. Miután sikerült kiemelnie, bedugta a kezét a lyukba, egy
dobozt húzott ki belőle. Felnyitotta a fedelét, valami fényes csillant meg
alatta. A dobozból két arany karika fülbevalót vett ki, aztán felemelte, hogy
jól lássam őket.
– Emlékszel? – kérdezte. – Az anyukádé volt.
– Igen, emlékszem – feleltem. A lelki szemeim előtt megjelent az anyám
úgy, ahogy egészséges korában láttam: láttam a sötét bőrét, villódzó szemét,
a dús, vastag, fekete haját. Folyton táncolt, a lába úgy érintette a földet,
mintha eggyé vált volna vele.
 – Nem akarta magával vinni a sírba – mondta Papá. – Ragaszkodott
hozzá, hogy a tiéd legyen. Emlékszel a legendára, amit mesélt?
Bólintottam.
– Nem szabad eladni őket – feleltem, szó szerint ismételtem anyám
szavait. – Aki ellopja, az borzalmas halált fog halni.
Apám visszatette a fülbevalókat a dobozba, aztán visszadugta a
rejtekhelyére.
– Most már tudod, hol vannak – suttogta, helyére igazítva a deszkát. –
Senkinek nem szabad elmondanod!
Megígértem.
Õszintén szólva megijesztett a fülbevalók hatalma, melyről az anyám
mesélt, ezért nem szívesen gondoltam rájuk. Most azonban még sokkal
jobban felkavart az a szomorúság, ami a szívembe mart. Miért mutatta meg
apám épp most a fülbevalókat? Csak nem támadt valami baljós előérzete a
saját sorsával kapcsolatban?

MÁSNAP REGGEL SZOKÁS SZERINT ötkor keltünk. Lehetett volna egy

átlagos reggel is, csak épp Anastasio nem volt velünk, és a vereség érzése,
mely általában a szívünket nyomta, most még nagyobb súllyal nehezedett
ránk. Mikor láttuk, hogy a polgárőrség tisztjei fegyvert szegeznek a
munkásokra, úgy kényszerítik őket a barikádok lebontására, a változásokba
vetett reményünk utolsó lángja is kihunyt. Egyik-másik távolabbi
külvárosban folytatódtak a harcok, de az ország többi részének támogatása
nélkül a forradalom reménye füstbe ment. A behozott katonák óriási
fölényben voltak a sztrájkolókkal szemben. A munkások kénytelenek voltak
visszatérni a szokásos életükhöz, miközben tehetetlenül várták a zendülést
követő megtorlásokat.
Amikor kiértünk a piacra, Teresa épp kitett pár szegfűt és muskátlit.
– Letartóztatták Paquitát – mondta apámnak.
– Ajánlom, hogy hazugság legyen! – figyelmeztette Papá. – Habár lehet
benne valami, mivel a Ferrer iskolában dolgozott. Régóta fáj rá a foga a
kormánynak meg az egyháznak is.
 – És te? – kérdezte Teresa, aggódva fürkészte apám arcát. – Visszamész
a gyárba?
Papá bólintott. Épp indulni készült, mikor Juana megérkezett. Az arca
ólomszínűre vált. Amikor Papát meglátta, még jobban elszürkült.
– Mi az? – kérdezte Teresa. – Még valakit letartóztattak?
Juana a fejét rázta.
– Rettenetes szóbeszédet hallottam – mondta. – Mikor a sereg
megérkezett Marokkóba a kikötői incidens után, leszállítottak tíz embert a
hajóról, olyanokat, akik vízbe dobták a vallási medált, és lelőtték őket, hogy
példát statuáljanak a többieknek.
Papá hátrahőkölt. Belekapott Teresa standjába, mintha különben
eldőlne. Összeszorult a gyomrom. Juana férje is a vízbe dobta a medált,
mint sokan mások, ám Anastasio kezdte, a többiek csak követték a
példáját. Lehetséges lenne, hogy Anastasiót is kivégezték?
– Ha azok az álszent szajhák nem jönnek ki aznap a kikötőbe, ez az
egész meg se történt volna! – zokogta Juana. – Ők bosszantottak fel
mindenkit az álságos jótékonykodásukkal!
Papára pillantottam, megrémisztett a tekintete. A pupillái kitágultak, mint
az őrülteké.
Teresa megmarkolta a vállát.
– José, ez csak szóbeszéd! Egész héten csak hazugságokat hallottunk.
Abban a hitben kockáztattuk az életünket, hogy mögöttünk áll az egész
ország. Ostobaság! Valószínűleg ez is csak trükk, csak vissza akarnak
terelni minket az utcára! Miért lőnék le azokat, akiket épp akkor vittek ki
Marokkóba? Szerintem minden emberre nagy szükségük van.
Teresa érvelése megnyugtatta Papát. Felállt, kisimította a ruháját. Ha
nem érte volna újabb csapás az apámat aznap, valószínűleg csendben
bement volna dolgozni a gyárba, és az életünk a megszokott mederben
folytatódott volna. Csakhogy ekkor jött Laieta az újabb rossz hírekkel.
– Az a szemét Santiago – mondta. – Semmibe vesz minket! Ma a
kikötőbe vezényli a saboyai gyalogságot, Marokkóba szállítják őket, mint
Anastasio zászlóalját!
PAPÁ AZNAP NEM M ENT BE a gyárba. Mindnyájan csatlakoztunk a
bámészkodók tömegéhez, akik némán nézték, amint a saboyai gyalogság
végigmasírozik a Las Ramblas sugárúton, a katonai őrökkel és lovas
rendőrökkel. Mi az életünket kockáztattuk, éheztünk azért, hogy véget
vessünk a háborúnak. Most ki fog kiállni az ügyünk mellett? Képvisel vajon
majd minket valaki a kortezben? A radikális vezetők és a republikánusok
nem készültek fel arra, hogy forradalomba vezessenek minket; jobban
érdekelte őket a saját politikai ambícióik védelme. A számunkra elérhető
eszközök – a sztrájk és a lázadás – csütörtököt mondtak. A masírozó
katonák lépteiből kihallottuk a nyilvánvaló igazságot: letiportak minket, és ez
mindig így is lesz.
Ramón felhúzott engem egy álló szekérre, hogy jobban lássak. Apámhoz
fordultam, megrezzentem, láttam az őrületet visszatérni a tekintetébe.
A rendőri kíséret túlereje ellenére tölcsért formált a kezéből, és
odakiáltott a katonáknak.
– Ne hagyjátok, hogy mészárszékbe vezessenek benneteket!
A tömeg hallgatott. Senki nem visszhangozta a kiáltását. Papát azonban
nem lehetett elhallgattatni. Átnyomakodott a nézelődőkön, a zászlóalj
közepébe furakodott.
– Álljatok ellen! – kiabálta. – A biztos halálba visznek titeket!
A katonák masíroztak tovább, ügyet se vetettek apám könyörgésére. Ő
elkapta az egyik férfi vállát.
– Fiatalember, a te életed nem ér annyit, mint bárki másé?
A katona arca kifejezéstelen maradt, félrelökte Papát a puskatussal. Az
az érzésem támadt, hogy a katona nem annyira dühből tette, mint inkább
Papá védelmében. Az őrök azt a parancsot kapták, hogy tartóztassanak le
minden rendbontót.
Teresa átverekedte magát a tömegen, próbálta elérni Papát.
– José! José! – kiáltotta.
Ramón is megpróbált odajutni hozzá, de a tömeg útját állta. Tudtam,
hogy oda kell mennem Papához. Vissza kell hoznom. Leugrottam a kocsiról,
átküzdöttem magam a lábak tengerén, a méretem most az előnyömre
szolgált. Az egyik katona nekem jött, hátraestem.
– Papá!
 Láttam, hogy Papá előttem szaladgál.
– Ne menjetek! Ne menjetek! – kiabálta a katonáknak.
Az egyik rendőr elkapta és belökte a bámészkodó nők tömegébe. Az
asszonyok megpróbálták visszatartani, de ő kiszabadította magát.
Talpra kecmeregtem.
– Papá! Papá! – A lábam remegett, bár sikerült közelebb jutnom hozzá.
Mielőtt azonban utolérhettem volna, Papá elkapta az egyik őr lovának a
kantárját. Az állat felnyerített, ijedtében felágaskodott. Az őr előhúzta a
revolverét, és Papára szegezte.
– Vete, cerdo!{21} Engedd el, te szemét!
– Papá! – akartam sikítani, de nem maradt elég levegő a tüdőmben.
– Gyilkosok vagytok mind egy szálig! – kiabálta apám az őröknek. –
Csak egy kupac ócska gyilkos!
Az őr megpróbálta arrébb rúgni az apámat, de ő erősen fogta a kantárt.
A ló felágaskodott. A levegőben lövés süvített. A nézelődők hirtelen mind
sikoltozni és hátrálni kezdtek.
Láttam, hogy az apám a nyakához kap, és térdre zuhan. Felé rohantam.
Mire odaértem hozzá, a hátán feküdt. A nyakából vér spriccelt. A kezemet
a sebre nyomtam, próbáltam elállítani, de éreztem, ahogy ömlik belőle a vér.
Az emberek körbeállták. A lövés nem a lovas őrtől jött, az egyik pár
méterre álló tiszt adta le. Eszembe jutottak Papá szavai: „Új katonákat
hozatott be Valenciából meg Zaragozából, méghozzá jó sokat. Ők már nem
a fejünk fölé fognak lőni.”
Papá a szemembe nézett. Mondani akart valami, de nem jöttek ki
szavak a száján. Elhomályosult a szeme. Tudtam, hogy vége.
MÁSODIK RÉSZ
 12.
Paloma
MAM IE BALETTISKOLÁJÁBAN a szombat volt a legzsúfoltabb nap az órák
szempontjából, így este általában csak cikóriasalátát és sáfrányos rizst
ettünk fenyőmaggal meg zöldpaprikával. Mamie ezt úgy hívta: „a mi kis
szíverősítő eledelünk”. Utána a nappaliban ücsörögtünk a kanapén, egymás
lábát masszíroztuk, miközben Maritie és Gilbert Carpentier varietéműsorát
néztük a tévében. Azon a héten, mikor elkezdtem órákat venni a
flamencoakadémián, Mamie zaklatottnak tűnt. A karját összefonta, a száját
összeszorította. Az a kellemetlen érzésem támadt, talán valahogyan rájött,
hogy titkolózom előtte. Összefutott volna Gabyval, és kiderült, hogy nem
mentünk együtt filmet nézni? Mindent megtettem, hogy ártatlannak
tűnjek, a fáradt lábamat a kanapé karfáján hintáztattam, és a hajammal
játszottam. Joe Dassin a L’été Indien című slágerét énekelte pislákoló
fények előtt, én pedig vele dudorásztam. Mamie ekkor felkelt, és
kikapcsolta a tévét. Riadtan ültem fel. Mamie azonban nem akart megfeddni
a flamencoórák miatt. Valami máson járt az esze.
– Szeretnék mesélni neked a családomról – kezdte egyre mélyebben
összehúzott szemöldökkel. – A Montellákról.
Rám meredt, a reakciómat figyelte. Már megint ez a szó: „a Montellák”.
Vajon mitől olyan jelentőségteljes ez a család? Az ölembe ejtettem a kezem,
tudatva, hogy figyelek rá. Mamie megköszörülte a torkát.
– A nagyapád megígértette velem, hogy sosem mondom ezt el neked…
– Habozott, az ujjaival játszott. Tudtam, hogy nehezére esik a múltról
beszélni, hisz nagyon régóta hallgatott. Én azonban nem akartam, hogy
most, mikor már összeszedte a bátorságát, visszatáncoljon.
– Folytasd! – biztattam.
Mamie nagy levegőt vett.
 – A bátyám, Xavier harminckilenc éves volt, mikor Franco emberei
kivégezték – mondta kimért nyugalommal, mintha már jó ideje gyakorolná
ezt a bevezetőt. – Olyasvalaki árulta el, akit szeretett; akiért feláldozta
magát, és aki ellene fordult, mint a vadállat, melyről az ember ostoba módon
azt hiszi, hogy megszelídítette. A nagyapádnak meg nekem el kellett
menekülnünk Spanyolországból a nővéremmel, Margaridával együtt.
Mamie szünetet tartott, mintha meg akarna győződni róla, hogy
értelmesen beszél. Nehezemre esett a szemébe nézni. Próbáltam legyőzni az
egocentrikus látásmódom miatt rám törő szégyenérzetet. Vajon miért
gondoltam mindeddig, hogy Mamie egyke volt, mint én meg az anyám?
Eszembe sem jutott, hogy lehettek testvérei. Rájöttem, hogy Mamie-ra
mindig csak a nagyanyámként gondoltam, csak a velem való kapcsolatában
láttam. Nem úgy tekintettem rá, mint egy másik emberre, akinek szülei,
testvérei, saját ifjúkori ambíciói voltak.
– Ez azonban a történet vége – mondta Mamie, és leült mellém. –
Nekem pedig az elejétől kell elmesélnem. De mielőtt belekezdenék, el kell
mondanom valamit, ami kicsit talán megdöbbent majd.
Összeszorítottam a fogam. Rettegtem a folytatástól. De talán nem én
akartam így? Nem én kérleltem, hogy meséljen Spanyolországról? Nem
tehettem mást, bólintottam, hogy folytassa.
Mamie megdörgölte a kezét, és a jegygyűrűjére nézett, melyet még
mindig hordott.
– Conchita nem a család barátja – mondta. – Régen a sógornőm volt:
Xavier felesége.
Úgy éreztem magam, mint akit kalapáccsal fejbe vágtak. Próbáltam
felfogni Mamie szavait. Magam előtt láttam azt a képet, amit Conchitáról
őriztem: tökéletesen ápolt, hóbortos idős hölgy, aki nekem édességeket
adott, és akire Mamie vigyázott. Most szertefoszlott ez a kép. Tehát a
spanyol férje, akiről sosem beszéltek, Mamie bátyja lett volna? Ezek
szerint a tartózkodó Feliu Mamie unokaöccse – nekem pedig az
unokabátyám! Felvillant előttem a képe, ahogy némán ücsörög Mamie-val a
barna bőrkabátjában egy csésze kávé felett, és sosem marad félóránál
tovább. A fejemben egymást kergették a kérdések, de eszembe jutott, hogy
nem szabad kérdezősködnöm. Inkább arról akartam meggyőződni, hogy
tisztán értem a tényeket.
– Tehát Conchita a bátyád felesége volt? – kérdeztem. – Neki Conchita
Montella volt az asszonyneve, téged pedig Evelina Montellának hívtak,
mielőtt hozzámentél Avihoz?
Mamie bólintott, és megérintette a térdemet, mintha próbálna
megnyugtatni.
– Elmesélek neked valamit, hogy jobban megértsd – mondta. – Aznap,
mikor történt, jelentéktelennek tűnt, de hamarosan rendkívüli jelentőséget
kapott. Szerintem így könnyebben megérted majd a Montellákat, és a
családunk szerepét a katalán társadalomban.

1927- ET ÍRTUNK: Primo de Rivera tábornok uralmának negyedik évében

jártunk. Ő volt az a diktátor, aki végleg feloszlatta a spanyol parlamentet, a
kortezt, ismét felvirágoztatta Spanyolországot, és kitömte Barcelona „jó
családjainak” a zsebét – köztük a miénket, a Montellákét is. November
volt, halottak napja, ilyenkor mindig összegyűltünk a Régi temetőben. A
temetőnek az a része, amerre a mi kis menetünk tartott, nem szerepelt az
építész eredeti tervei között, a sírkert ugyanis annak idején egalitárius elvek
szerint épült, szimmetrikusan osztották fel, széles, fákkal szegélyezett
ösvényekkel szelték át, mint egy jól megtervezett várost. Az íves
oszlopcsarnokon áthaladva azonban neogótikus és neoklasszicista
mauzóleumok birodalmába érkeztünk, ahol híres szobrászok remekművei
sorakoztak. Barcelona gazdagjai itt temették el a halottjaikat.
Az összegyűltekre vetettem a tekintetem. Ugyanezeket az arcokat láttam
mindenhol: a templomban, az operában, minden jelentős társasági
eseményen. Ez az elit vezette a katalán gazdaságot majdnem kétszáz éve. A
pénzüket egymás közötti házasodással és az egyetlen örökös
hagyományával sikerült sértetlenül megőrizniük, így a családi vagyon sosem
csappant meg. Úgy tűnt, akkor és ott minden jelenlevő csak egy lépésre áll
a Güellektől, Lópezektől vagy Gironáktól. Még a sírok is Barcelona vezető
családjainak a nevét hordozták: Nadal, Serra, Formiguera. Kivéve persze
az én családomat, a Montellákat, mi ugyanis újgazdagok voltunk – ezt a
szépséghibát Pare azzal remélte helyrehozni, hogy hozzáad engem egy régi
család fiához, akinek a csökkenő vagyona esetleg vonzalmat ébreszthet
nemcsak az ifjonti bájaim, hanem a jelentős hozományom iránt is.
A társaság feloszlott, minden család a saját mauzóleuma felé tartott. Én
belekaroltam anyámba, és követtük Parét a temető azon részébe, ahol a
Montella család sírja épült. Éppolyan impozáns volt, mint a többi
környékbeli sír: carrarai márványból készült, és gyönyörű galambfaragások
díszítették; ám itt egyelőre még csak két koporsó feküdt. Nagyapám, Ignaci
Montella építette, aki Puerto Ricóban szerezte a vagyonát. Most itt
nyugodott békében a felesége, Elvira mellett, aki fiatalon meghalt, egyedüli
gyerekként maguk után hagyva apámat.
Pare elöl sétált, élvezte a temető parkszerű hangulatát, anyám és én
pedig kerültünk egyet a kedvenc szobrunk felé. Federico Fabiani híres
szobrának másolata volt: szárnyas angyalt ábrázolt, amint épp az ég felé
emel egy ifjú hölgyet. Sok gyönyörű szobor állt a temetőben, engem
azonban ez különösen vonzott: valahogy megnyugtatott, amikor erre néztem,
nem féltem a haláltól. De hát mit is tudtam a halálról? Tizennyolc esztendős
voltam, semmit nem sejtettem a közelgő vérontásról.
– Elnézést, senyora Montella. Készíthetek egy képet önről és a
leányáról?
Megfordultunk, a Diario de Barcelona társasági rovatának írója
mosolygott ránk pödrött bajsza alól. Mielőtt anyám válaszolhatott volna,
már intett is a fényképésznek, Mama azonban felemelte a kezét, és eltakarta
az arcomat.
– Szó sem lehet róla – közölte határozottan a riporterrel. – A lányomat
még nem vezettük be a társaságba.
A korombeli lányok általában már debütáltak a társaságban. Pare
azonban azt mondta, hogy előbb meg kell tanulnom „hebegés és dadogás
nélkül beszélni”, csak utána engedélyezi anyámnak, hogy bemutasson. Ezért
egyezett végül bele abba is, hogy balettórákat vegyek Olgától. A tanárnő
egy héttel korábban érkezett Guerlain Shalimar parfümfelhőjében, a
hattyúnyakában Fabergé függő lógott. Korábban a szentpétervári balettban
táncolt, a forradalom idején menekült el a városból, egy Svédországba tartó
gőzösön. Olga máris annyi romantikus történettel töltötte meg a fejem, hogy
úgy éreztem: ha önbizalmat nem is sikerül öntenie belém, akkor is jóval
izgalmasabbá varázsolta az életemet. A jelenléte rettegést és csodálatot
keltett az emberekben, és Pare azt remélte, hogy ez a kombináció engem is
kirángat majd a hallgatásomból. Én nem tudtam, hogy csakugyan így lesz-e,
de nem is érdekelt. Egyszerűen örültem, hogy végre balettozni tanulhatok.
A riporter és a fényképész bocsánatkérően motyogott, aztán eliszkoltak,
mi pedig Mamával mentünk tovább a családi sírok felé. Mikor Pare
meghallotta, hogy közeledünk, felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné,
hol van Xavier és Margarida. Vállat vontam. A bejárati kapunál láttam őket
utoljára. Ikrek voltak, már gyerekkorukban is gyakran eltűntek egy-egy
bizalmas beszélgetésre vagy közös kalandra.
Pare épp meggyújtotta a gyertyákat a mauzóleum ajtajában, mikor
donya Elisa de Figueroa, Xavier anyósa odajött köszönni donya Esperanza
de Figueroával, a de Figueroa család kilencvenéves matriarchájával,
valamint Josefa Manzanóval, az egyik szállítmányozó cég tulajdonosának
feleségével.
– Hol van Xavier? – kérdezte donya Josefa. – Feltétlenül gratulálnom
kell neki. Olyan gyönyörűen játszott a múltkor az estélyemen! Tudtam, hogy
tehetséges, de hát a billentése… egyszerűen zseniális. A játéka felér
bármelyik zongoristáéval, akit Párizsban vagy Bécsben hallottam.
– Már kiskorában is jó érzéke volt a zenéhez – felelte anyám, szerényen
lesütve a szemét, de közben azért mosolygott a bók hallatán.
– Hah! – kiáltott donya Esperanza, meglengetve az ékszerekkel
teleaggatott kezét. – Ez nem egyszerűen érzék! Istenadta tehetség!
– Nagyon szépen is fest – tette hozzá donya Elisa. – Micsoda pazarlás
férfira testálni ennyi tehetséget! Ha lány lett volna, donya Rosita, a királyi
családba is beházasíthatta volna, még pukedliznie sem kellett volna hozzá!
Az asszonyok felnevettek. Ezt hívta Margarida „a társasági hölgyek
nevetésének”: kicsit erőltetett volt, és kicsit túl éles.
– Attól tartok, a jövőben Xaviernek nem lesz ideje ilyen mulatságokra –
szólalt meg Pare, miközben a mauzóleum lépcsőjén lefelé jövet üdvözölte a
hölgyeket. – Befektetünk a bankpiacba. Jövőre minden eddiginél nagyobb
szükségem lesz a segítségére.
 Donya Josefa helyeslően bólintott, hallva, hogy apám többfelé igyekszik
befektetni a pénzét. Az asszonyok közül ő értett legjobban az üzlethez,
mivel már a kezdetektől segített a férjének a vállalkozásában. Egyszer
hallottam, mikor azt mondta Xaviernek: „Ha apád nem fektette volna be
Ignaci Montella vagyonát a textiliparba, vasércbányákba meg gépekbe, az
egész elúszott volna, mikor Spanyolország elvesztette a gyarmatait.”
– Igen, gondolom, kevesebb ideje lesz a művészetekre – felelte donya
Esperanza, és anyámra kacsintott. – A friss házasok általában nagyon
elfoglaltak… mi pedig nagyon reméljük, hogy nemsokára kis lábacskák
dübögését hallhatjuk.
– Itt jön a gyönyörű ara az édesapjával – mondta Pare az ösvény felé
biccentve.
Mind megfordultunk, néztük, ahogy Conchita felénk közeledik don
Carles de Figueroával. A délelőtti napfény megcsillant a fényes fekete haján
és porcelán bőrén, tisztán látszott, miért őt tartják a legszebb nőnek
Barcelonában. Ráadásul stílusa is volt. Míg a többi fiatal társasági hölgy még
mindig Vionnet és Patou üzletházából öltözött, ő felfedezte Coco Chanel
szalonját. Conchita valószerűtlenül sikkesen festett a „luxus szegénység”
stílusában készült finom gyapjúruhájában.
– Olyan egyszerű, olyan elegáns… olyan francia – jegyezte meg donya
Josefa a ruha szabását csodálva.
Don Carles és Pare kivált a gyülekezetből, hamarosan élénk
beszélgetésbe mélyedtek.
– Miről beszélnek? – kérdezte donya Josefa.
– Sajnos a munkások követeléseiről – felelte az anyám.
Donya Esperanza megrázta a fejét.
– Sosem felejtem azokat a borzalmas napokat 1909-ben, sem azokat a
pogányokat, akik felégették a templomokat!
Donya Elisa a szívére nyomta a kezét.
– Úgy megrémített, mikor a tömeg azt kiabálta az utcákon: „Mindenki
vagy senki!” Olyan nevetséges volt! Ha Kubába küldtük volna a fiainkat, ki
vezette volna a gyárakat, és teremtett volna munkahelyeket? Az ország
összeomlott volna.
Anyám összerezzent, ahogy felidézte a rossz emlékeket.
 – Nem jutottam el a kikötőbe azon a borzalmas napon, amikor ez az
egész kezdődött. Evelina még kisbaba volt, és szörnyen belázasodott. A
szobalányomat és a házvezetőnőt küldtem, hogy biztassák azokat a bátor
fiatalembereket… de ők a vízbe dobták a medáljainkat, és bántalmazták a
cselédeimet.
– Igen, emlékszem rá – felelte donya Esperanza. – Az egyik bestia
fellökte szegény Maria Parreñót. Sokkot kapott.
– Bosszant, amiket a „munkás” lapjaikban irkálnak a férjünkről meg a
családunkról – folytatta az anyám. – Mintha szörnyetegek lennénk. Pedig
amikor az egyik gyárunkban súlyosan megsérült valaki, Leopold és Xavier
az elsők között ajánlották fel a vérüket a transzfúzióhoz. Különben meg
szerintük ki támogatja a Sagrada Família, a parkok, a jótékonysági iskolák
és más nyilvános intézmények megépülését?
– Nem tudnak azok semmit – toldotta meg donya Elisa. – Ha az összes
pénzünket nekik adnánk, egy hét alatt elvernék szerencsejátékra, italokra
meg szajhákra. A pénzzel se tudnak jobban bánni, mint a késsel és villával.
Nem értik meg, milyen felelősség nyomja a vállunkat… és garantálom, hogy
ha rájuk testálnánk, cseppet sem örülnének neki.
– A szocialisták szerint a munkásoknak kellene vezetni a gyárakat –
vette át a szót donya Josefa. – Most őszintén: Oroszországban jobban
mennek a dolgok, amióta a munkások átvették a gyárak vezetését, és a
csőcselék elfoglalta a palotákat?
Donya Esperanza felnevetett.
– Nos, ahogy az én drága megboldogult férjem mondta mindig:
„Manapság még a macskák is cipőt akarnak!”
Conchitát egyáltalán nem érdekelte a politika, elnyomott egy ásítást, és
odahajolt hozzám:
– Mi a véleményed senyoreta Dalmau ruhájáról? – kérdezte, a fejével a
Dalmau család sírboltja felé bökve, melynek lépcsőjén a család legkisebb
lánya állt a bátyjával. Senyoreta Dalmau nyomott mintás kötött ruhát viselt.
Nekem teljesen alkalomhoz illőnek tűnt.
– Azt hinné az ember, hogy jobban öltözik, ha már ennyi pénze van a
családjának – mondta Conchita. – Az olíva színtől meg a nagy virágoktól
úgy néz ki, mint egy kanapé.
 Megrezzentem a sógornőm komiszsága hallatán. Amikor Conchita
mások háta mögött pletykált, már nem is tűnt szépnek. Tudtam, hogy
amikor hallótávolságon kívül vagyunk, a testvéreivel nyilván ugyanezt
mondják Margaridáról is. Az én ruháimat még mindig az anyám választotta
ki, a nővéremre azonban – aki jobban szerette az angol gyapjút a francia
divattervezők összes kreációjánál – már nem tudott hatással lenni.
– De Mama, maga mindig azt mondja, hogy a nő fegyvertára a ruhatára
– mondogatta Margarida anyánknak ravasz mosollyal. – Akkor meg miért
ne viselhetnék erős anyagokat az olyanok helyett, amelyeket a leggyengébb
szellő is elszakít?
A maga száznyolcvan centijével Margarida nem állhatott be az apró,
törékeny szépségek sorába, így inkább saját stílust fejlesztett ki. Habár elég
fiúsan nézett ki, a bronzszőke haja meg az élénk szeme kölcsönöztek neki
némi vonzerőt.
Conchita azonnal észrevette, hogy a ruhákra tett megjegyzése nem talált
lelkes hallgatóságra, így taktikát váltott.
– Hol van Xavier? Azóta nem láttam, hogy megérkeztünk.
– Megyek, megkeresem – feleltem, örültem, hogy valamilyen ürüggyel
megszabadulhatok tőle.
Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy Xavier és Margarida nem a
többi család kriptáit keresték fel. Hátráltatott a keresésben, hogy időről
időre meg kellett állnom üdvözölni azokat az embereket, akik elmenőben
integettek nekem. Valahányszor az egyik anyuka rólam a fiára pillantott,
aztán megint engem méricskélt mint lehetséges menyét, mindig összeszorult a
gyomrom.
– Milyen vonzó, csinos lány! – mondta senyora Almirall senyora
Calvetnek. – Csak olyan félénk. Evelina Montella már attól is olyan piros
lesz, mint a paradicsom, ha ráköszön az ember. Talán jobban megtanult
volna beszélni, ha a nővére nem ilyen szószátyár.
Visszarohantam az oszlopcsarnokon keresztül a temetőkert belső
részébe, hogy elmeneküljek a társadalmi kötelezettségeim elől. Igaz ugyan,
hogy Margaridából áradt a szellemes magabiztosság, és ő éppolyan
könnyedén elcsevegett az utcaseprővel, mint a nemesség bármelyik tagjával,
én azonban nem miatta lettem ilyen visszahúzódó. Senki sem tudta a
félénkségem okát, még én sem. Különben is, Margarida volt az egyetlen,
akiben megbíztam. Ha anyámnak elmondtam volna, hogy a zsúfolásig telt
termekben olyan hevesen ver a szívem, hogy alig kapok levegőt, biztosan
aggodalmaskodni kezdett volna, azzal pedig csak rontott volna a
helyzetemen. Margarida azonban egyszerűen azt tanácsolta, hogy képzeljek
mindenkit csimpánznak. Habár ő sem könnyítette meg a dolgomat, legalább
megnevettetett.
A temető belső kertje körül, ahová most bemenekültem, fal állt, melybe
több sor magasan mélyedéseket véstek: mindegyikben egy-egy koporsó
hevert. Középen sírok meg néhány műemlék kapott helyet. Ide többnyire a
középosztálybeliek temették a halottjaikat; de a régi barcelonai arisztokrácia
néhány olyan tagját is itt hantolták el, akik még az új rész megépítése előtt
haltak meg, vagy nem akartak oda temetkezni, mert túl hivalkodónak
találták. Megremegtem, mikor eszembe jutott, amit Margaridától hallottam:
ha az elhunytak családtagjainak nincs elég pénze, hogy megváltsák a
sírhelyet, akkor a szeretteik maradványait tömegsírba lökik.
– Micsoda szívtelenség! – kiáltottam. – A halottaknak békében kellene
nyugodniuk.
– A legtöbb spanyol számára ez a valóság – felelte akkor Margarida. –
Nyisd ki a szemed, Evelina! Nem mindenki él úgy, mint mi.
Némelyik család létrával mászott fel a falmélyedésekhez, hogy
odatehessék a koporsó elé a virágokat. Elsétáltam egy feketébe öltözött
fiatal nő mellett, aki az egyik fülke előtt térdelt. Szánalmasan zokogott, mély,
szinte tapintható gyásza könnyeket csalt a szemembe. Aztán megláttam,
hogy a fülkén egy gyerek képe lóg, és megértettem.
Felvillant előttem a menet képe, amin Barcelona többi „jó családjával”
együtt én is részt vettem. A drága ruhánkban és kiváló oktatásunkkal a
lehető legteljesebb, legmélyebb szinten meg kellett volna élnünk az életet.
Akkor meg hogyan lehetséges, hogy ezek az emberek, akiknek kevesebb a
pénze, de több a gondja, sokkal valóságosabbnak tűnnek?
Talán elkezdtem úgy gondolkodni, mint Margarida? A spanyol nőkhöz
viszonyítva, a katalánokat is ideértve, Margarida nagyon haladó elveket
vallott a társadalomról. Eszembe jutott, mikor a szobalány megtalálta a
feminista és szabadgondolkodó Margarita Nelkennek A nők társadalmi
státusza Spanyolországban című könyvét a nővérem ágya alatt. Margarida
nem pártolta a szabad szerelmet, mint a többi feminista, de hitt a szellem
szabadságában és abban, hogy a nőknek joguk van felhasználni a
tehetségüket és készségeiket a férfiak ítélkezése nélkül. A mi családunkban
azonban az olyan irodalom, mely bármiféle egyenlőséget hirdetett – nem
számított, hogy gazdag és szegény, úr és szolga, férfi és nő, ember és állat
közötti egyenlőségről szól-e –, olyan volt, mintha pornográfiában merült
volna el az ember. Nem mintha Pare kegyetlen lett volna, egyszerűen csak
tökéletes patriarchátust épített ki maga köré. Őszintén hitt benne, hogy se a
családjának, se a munkásainak nincs más választása, mint hogy
engedelmeskedjenek neki.
– Mi kifogása van Nelken ellen? – kérdezte Margarida Parétól. – Az,
hogy kifejezetten művelt nő, vagy az, hogy zsidó?
Ha én beszéltem volna így Paréval, valószínűleg felpofozott volna.
Margarida teljes magabiztossága azonban olyannyira kimerítette a szüleimet,
hogy még az én szigorú apám sem tudta, hogyan fegyelmezze meg. Lázadó
természete miatt minden előkelő iskolából kizárták, ahová csak járt.
Régebben a Margaridához hasonló lányokat zárdába küldték, de ehhez az
én szüleim nem voltak elég „katolikusok”. Aztán Margarida iskolájában az
egyik bölcs apáca azt tanácsolta a szüleimnek:
– Szerintem a lányuk egyszerűen túl okos. Itt unatkozik. Találják ki,
hogyan vezessék le az energiáit, és olyan lányuk lesz, akire büszkék
lehetnek!
– Margarida a te éles eszedet örökölte, az a baj – mondogatta a Mama
Parénak. Habár Parét zavarta, hogy a lánya visszautasította a nőkre
vonatkozó szabályokat, az ő szemében senki nem ért fel Margaridához
intelligencia tekintetében vagy politikai kérdésekben. A nővérem minden
részletében felfogta az apám üzleti ügyeit, könnyedén elboldogult az
árukészlettel és az adatokkal. Egyszer hallottam, amint Pare azon
siránkozott anyámnak, hogy milyen kár, hogy a lányának ilyen jó feje van a
számokhoz, a fia pedig a szépművészetekben jeleskedik.
– Fordítva kellett volna lennie – panaszolta. – Biztosan összecserélték az
adottságaikat a méhedben.
 – Nem lenne szabad így elkényeztetned Margaridát – feddte meg az
anyám. – Néha már azt hiszem, szándékosan vénlányt akarsz faragni belőle,
hogy magad mellett tartsd.
Habár Margarida házassági esélyeit nem növelte a magassága, jórészt
saját magának köszönhette, hogy nem ment férjhez. Az élénksége sok férfit
vonzott, de mindig rájött, ha hazudtak neki, és ezt nem félt megmondani. Ez
a tulajdonsága pedig cseppet sem tetszett a spanyol férfiaknak. Kivéve
persze Xaviert, de ő a testvére volt.
Sehol nem találtam Xaviert és Margaridát a temetőben, így
visszafordultam a bejárat felé. Ekkor láttam meg őket. A szegények
temetőjében álltak, a kezükben virágcsokrot szorítottak, a fejüket
lehajtották, mintha imádkoznának.
Nem szerettem a temetőnek ezt a részét, általában el is kerültem. Itt nem
voltak se angyalok, se fehér galambok, csak egy gödör, melybe egymásra
halmozták a koporsókat mindenféle felirat vagy emlékmű nélkül, leszámítva
egyetlen magányos kelta keresztet: ezzel kellett beérnie az itt eltemetettek
egész csoportjának. Akit a szegények temetőjében hantoltak el, mint a
barcelonai munkások többségét, az a feledés homályába veszett. Csak a
rokonaik emlékeztek rájuk, amíg ők maguk is oda nem kerültek.
Közelebb lopakodtam. Xavier és Margarida háttal ült nekem. Annyira
elmerültek az elmélkedésben, hogy nem szerettem volna megzavarni őket.
Nagy volt az összhang közöttük; gyakran arra gondoltam, hogy senki nem
értheti meg őket annyira, mint ők egymást. Csendesen közelebb léptem.
Amikor mögéjük értem, Xavier épp azt mondta Margaridának:
– Az az éhes lány, aki az általános sztrájk napján eljött a gyárba a
többiekkel… tudod, sosem felejtettem el az arcát. Gyakran eltűnődtem,
vajon mi történhetett vele… vajon ő is ebben a tömegsírban végezte, mint
sok más éhező, beteges barcelonai gyerek? Rádobták a kupacra, mint egy
darab szemetet?
Margarida odanyomta az arcát Xavieréhez, és súgott neki valamit, amit
én nem hallottam. Együtt közelebb léptek, és a kereszt aljára tették a fehér
krizantémjukat. Libabőrös lettem, kellemetlen érzés szorította össze a
gyomromat.
 Xavier hátrébb lépett a kereszttől, és kiegyenesedett. Mikor a szeme
sarkából megpillantott, megfordult, az arcáról leolvadt a komoly
arckifejezés.
– Áh! – mondta. – A szép Evelina értünk jött. – Karon fogta
Margaridát. – Menjünk, drága testvérem – folytatta –, mert most
csatlakoznunk kell azokhoz, akiknek az az életcéljuk, hogy a temető
leggazdagabb halottjaiként végezzék!
Mosolygott, de a hangjából olyan keménység csengett, amit korábban
még sosem hallottam tőle. Nyugtalanító érzés mart a szívembe, mintha a
sötét jövő baljós előszele csapott volna meg.

MAM IE HANGJA ELHALT , az elmémben elhalványult a temető kriptáinak és

szobrainak képe, újra a nappaliban találtam magam a kanapén. Mostanáig
sosem gondoltam bele, hogy még a haláluk után is milyen élesen
elkülönülnek a gazdagok a szegényektől. Ám éreztem, hogy Mamie valami
mást is meg akart értetni velem. Kérdőn néztem rá.
– Szeretném, ha átlátnád, milyen szűk körben mozogtak ezek a „jó
családok” – mondta. – Mi, katalánok az egyetlen örökös rendszerét
követtük, ami azt jelentette, hogy a szüleim halála után Xavier örökölte a
jelentős Montella-vagyon háromnegyedét. A fennmaradó egynegyed részt
én és Margarida kaptuk meg hozományul. Ha lett volna még egy fiatalabb
fiú a családban, ő is ebből az egynegyed részből részesült volna, ebből
kellett volna felépítenie a saját karrierjét. Xavierre úgy tekintettek, mint egy
minden jóval megáldott, szerencsés fiatalemberre: legidősebb fiú volt,
jóképű, bájos, és egy másik elit család lányát vette feleségül. Conchita
hozománya jelentős mennyiségű készpénzből és birtokból állt. Meg kell
értened, milyen rendkívüli felelősség nyomta Xavier vállát – és mekkora
teher. Ezt a szerepet az ember nem dobja oda egy szeszély miatt. Elég
gazdagok voltunk ahhoz, hogy elnézzék Margarida „hóbortjait”, ha azonban
az örökös semmibe veszi a hagyományokat, vagy szakít a jó társasággal…
annak komoly következményei lettek volna.
Vártam, hogy Mamie folytassa, de a szeme kezdett lecsukódni,
megértettem, hogy a ma esti történetmesélés véget ért. Készítettem egy kis
kamillateát, megittuk a konyhában, miközben mindketten a gondolatainkba
merültünk.
Mikor viszont bemásztam az ágyba, nem tudtam elaludni. Csak
bámultam a plafont az éjjeli lámpám fényénél. Mamie történetének minden
egyes részletét jól az emlékezetembe véstem. Tehát a családja gazdag volt a
polgárháború előtt. A királyi testtartását mindig is a balettképzésnek tudtam
be; csak most értettem meg igazán, honnan eredt. Aztán Margaridán és
Xavieren töprengtem el. Nagyon rokonszenvesnek találtam a nagymamám
testvéreit, és elszomorított a gondolat, hogy nem ismerhettem őket. Xavier
tehetséges zongorista volt éppúgy, mint az apám.
Hirtelen eszembe jutott a kazetta, amit Audrey adott nekem. Kimásztam
az ágyból, és kivettem a fiókomból, remélve, hogy apám nem a saját hangját
vette fel rá – az nagyon felkavart volna. Betettem a kazettát a magnóba,
megkönnyebbülten hallottam, hogy csak zenét küldött. Apám játszott rajta
valamit, ami ismerősnek tűnt, de a címét nem tudtam. Megnéztem a feliratot
a kazettán: Isaac Albéniz, El Corpus Christi en Sevilla. Mamie története
után ironikusnak tűnt, hogy olyan spanyol zeneszerző zenéjét hallgatom,
akinek a műveit Xavier is játszhatta.
Visszamásztam az ágyba, nem hagytam, hogy bekússzon az agyamba
bármiféle üzenet, amit az apám akart küldeni nekem. Azt képzeltem, hogy
Xavier játszik. A mű hangulata drámaian váltott át komorból túláradóvá,
halkból fortissimóba. Hosszú darab volt, eljátszása erős, fürge kezeket
követelt. Miközben a zenét hallgattam, azon töprengtem, hogy Mamie
semmit nem mondott Margarida sorsáról. Vajon őt is megölték a
háborúban, vagy talán menekültként él valahol, mint Mamie? Mindvégig
Spanyolországban bujkált Franco elől? Albéniz zenéjének staccatójára a
fejemben egymást kergették a lehetséges jelenetek. Felsóhajtottam, és
lekapcsoltam a villanyt. Várnom kell a válaszra, míg Mamie készen nem áll,
hogy elmondja.
 13.
Celestina
PAPÁ HALÁLA UTÁN Teresa magához vett engem és Ramónt. Csak annyi
időm maradt, hogy kivegyem a deszka alól az arany fülbevalókat, és
elrejtsem a zsebembe, mielőtt a háziúr lezárta a lakást, ahol Papával és
Anastasióval laktunk, és a kifizetetlen lakbér fejében eladta a kevéske
holminkat. A felkelés után a rendőrség szigorúan lecsapott a tüntetőkre, a
háziúr pedig nem akarta, hogy azt higgyék: a lázadókkal szimpatizál. A
jobboldali újságok jelmondata azt lett: „Delatad!”, vagyis „Adjátok fel
őket!” Az emberek erre hivatkozva jelentették fel azokat a szomszédjaikat,
sőt, rokonaikat is, akikre nehezteltek valamiért. Olyan erőltetett vádakkal
tartóztattak le embereket, mint hogy gyufát vagy olajat adtak el a
lázadóknak, vagy útbaigazították őket a zárdák felé.
Néztem, ahogy Teresa három tányért vett elő a szekrényből, és letette
őket elénk a konyhaasztalra.
– Hogy talál majd ránk Anastasio, ha hazajön? – kérdeztem.
Bár szemtanúja voltam Papá halálának, és láttam, ahogy leeresztették az
olcsó koporsóját a szegények tömegsírjába a Régi temetőben, még mindig
nem fogtam fel az elmúlt hét eseményeinek súlyát. Úgy éreztem, bármelyik
pillanatban kopogást hallhatunk, és ott áll majd Papá és Anastasio az
ajtóban, hogy hazavigyenek, ahogy régen is értünk jöttek a Casa del
Pueblóba, mindennap munka után.
Nem kaptunk levelet Anastasiótól, de nem is számítottunk rá. Lassan
érkezett meg a posta Marokkóból, és mivel Anastasio csak olvasni tudott,
várnia kellett, míg valaki hajlandó volt írni a nevében; az ilyesmi pedig nem
megy gyorsan a háborúban.
– Juana majd ír a férjének – mondta Teresa –, õ is Marokkóba ment
Anastasióval. Rajta keresztül megüzenjük neki, hogy nálam vagytok.
 Teresa helyzete is elég bizonytalan volt. Bármikor letartóztathatták, mint
a Damas Rojas vezetőjét, ráadásul a zárdák felgyújtásában is részt vett.
Egyik reggel, mikor azt hitték, hogy alszom, hallottam, hogy Teresa azt
mondja Ramónnak:
– Ha bármi történne velem, menj el a húgoddal Juanához la
Barcelonetába! Most pedig jegyezd meg a címet!
Papá halála azt jelentette, hogy Teresának most már két szájjal többet
kellett etetnie. Ramónnal próbáltunk segíteni neki virágot árulni, hogy
könnyítsünk a terhein. Egyik nap, mikor mi vigyáztunk a standra, Teresa
pedig elment ügyeket intézni, Ramónnak zseniális ötlete támadt.
– Celestina, szaladj körbe a piacon, és nézd meg, a többiek milyen áron
adják a muskátlit meg a levendulát! – rendelkezett.
Fogalmam sem volt róla, mire készül, de szót fogadtam. Amikor
visszatértem az eredménnyel, Ramón leárazta ezt a két virágot, a rózsa árát
viszont megemelte. Ravasz kereskedő volt. A többi árus ámuldozva nézte,
ahogy Ramón tömegével vonzotta a háziasszonyokat és cselédlányokat a
standunkhoz, előbb felkeltette a figyelmüket azzal, hogy virágok közt
szálldosó madarakról dúdolgatott, aztán közelebb csalogatta őket a
hétköznapi virágok alacsony áraival, végül felvert áron eladta nekik az
aranyszín rózsákat.
– Nézze csak meg ezeknek a rózsáknak a színét, senyora! – mondta
Ramón oldalra biccentve a fejét, és elbűvölően felvonta a vállát. – Látott
már ilyen szépséget? Szagolja csak meg! Az illatuk az egzotikus fűszerek és
a méz mennyei keveréke, nem gondolja? Érintse csak meg ezeket a
szirmokat! Olyan selymesek, mint a kisbabák szemhéja…
Ámulva figyeltem, hogyan bolondítja meg Ramón a gazdag nőket.
Gyűlöltem a gazdagokat: biztosra vettem, hogy ők okozták Papá halálát. A
munkásnyúzó üzem tulajdonosára, Montellára gondoltam, meg az elegánsan
kiöltözött feleségére, ahogy az általános sztrájk első napján láttam őket.
Már az sem érdekelt, hogy ők a csinos kis Evelina baba szülei.
Megfogadtam, hogy egy nap, ha majd nagyobb leszek, megtalálom a
módját, hogy bosszút állhassak a hozzájuk hasonlókon Papá haláláért.
Ramónnal még a délelőtt folyamán eladtuk Teresa összes virágát. Az
asztal alatt ülve vigyorogtunk egymásra. Milyen boldog lesz Teresa, ha
meglátja a napi bevételt!
Amikor Teresa visszajött, elmeséltük neki, mit tettünk, mire ő felvonta a
szemöldökét, és félénken körbepillantott a többi áruson, akiket egyáltalán
nem nyűgözött le Ramón árleszállítási taktikája. Teresa összehúzta a száját,
próbálta elnyomni a mosolyát.
– Nem lett volna szabad magukra hagyni őket a standnál! – feddte meg
Delfina Teresát. A többi virágárus morgással támogatta a megrovást.
Teresából kitört a nevetés.
– Hát tehetek én róla, ha ennek a kettőnek itt több esze van, mint
mindnyájatoknak együttvéve?

EGYIK ESTE, M IKOR M ÁR JÓ IDEJE Teresával laktunk, azt álmodtam, hogy

óriási mészkőhegység emelkedik ki előttem a tengerből. A hegyek
völgyeiben áradó patakok zubogtak. Mikor megfordultam, Anastasio
integetett nekem egy erdős lankáról. Kinyitotta a száját, és beszélt hozzám,
csakhogy egyetlen szavát sem értettem.
Különös érzésekkel ébredtem. Nem tudtam biztosan, hogy az álmomban
látott hely csak a képzeletem szüleménye volt-e, vagy a lelkem valami
titokzatos módon tényleg elhagyta a testemet, és valóban odarepültem
Anastasióhoz a Rif-hegyre.
Másnap Juana meglátogatta Teresát a piacon. Láttam a komor
ábrázatukból, hogy komoly dolgokról van szó. Sokáig beszélgettek, mielőtt
Teresa sápadtan, megrendülve visszajött a standhoz. Többször is hibát
vétett a számításaiban, pedig még sosem történt vele ilyesmi. Aznap este,
mikor Ramónnal lefeküdtünk aludni, megkérdeztem tőle, szerinte mit
mondhatott Juana Teresának. Megrezzentem, mikor Ramón válaszul
beleöklözött a matracba.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Juana levelet adott oda Teresának – felelte. – Láttam, mikor
belecsúsztatta a zsebébe. Le merném fogadni, hogy Antonitól jött! Azt
hittem, vacsoránál majd felolvassa nekünk, de nem. És tudod miért?
Szerintem rossz híreket kapott Anastasióról!
 Nem tudtam elhinni, hogy Anastasiónak baja esett. Kell lennie valami
más magyarázatnak arra, hogy Teresa miért nem osztotta meg velünk a levél
tartalmát.
– Tudod, hová tette a levelet? – kérdeztem.
Ramón bólintott.
– Az ajtórésen keresztül láttam, hogy elolvasta a hálószobájában. Az
arcát ugyan nem láttam, de azt igen, hogy bedugta a levelet az
öltözőszekrénye felső fiókjába.
A következő napok gyötrelmesen teltek, Ramónnal alig vártuk, hogy
besurranhassunk Teresa szobájába, és elolvashassuk azt a levelet. Várnunk
kellett szerdáig, mikor szokás szerint magunkra hagyott minket a lakásban,
amíg ő elment a titkos élelmiszer-elosztóba, melyet a Damas Rojas
működtetett a Casa del Pueblótól távol. Néha Teresa az elosztóban
tájékozódott a rendőri intézkedésekről, de kockázatos volt ott tartózkodni,
így általában nem maradt sokáig. Az ablakból néztük, ahogy karja alatt a
fonott kosárral eltűnt az utca végén. Ramónnal azonnal Teresa szobájába
rohantunk, de legnagyobb rémületünkre zárva találtuk a felső fiókot.
– Meg kell keresnünk a kulcsot – mondta Ramón, a szekrény háta
mögött matatva.
– És ha magával vitte? – kérdeztem.
Ramón rám meredt.
– Még két magunkfajta árva sem lehet ennyire peches – mondta, majd
folytatta a keresést.
Gyorsan meg kellett találnunk a kulcsot; az élelmiszer-elosztó ugyanis
nem volt messze. Átkutattam a szobát, próbáltam kitalálni, hol lehet. Az
öltözőszekrényen kívül csak egy besüppedt matracú baldachinos ágy állt a
szobában, egy mosdótál fémkancsóval, meg egy zsámoly. Különös
késztetést éreztem, hogy benézzek a függöny mögé. Alig hittem a
szememnek, mikor az ablakpárkányon megláttam egy kulcsot.
– Szerintem ez az – mondtam Ramónnak.
Bedugta a zárba, a kulcs elfordult. Amikor Ramón meghúzta a fiókot, az
egyből kicsusszant, én pedig gyötrődve vártam, hogy megkeresse benne a
sárpecsétes levelet. Igaza volt Ramónnak: Antonitól jött.
– Olvasd hangosan! – könyörögtem.
 Ramón homlokát ráncolva olvasta Antoni beszámolóját arról, milyen
nehéz a spanyol katonák élete Marokkóban: hogy sosem tudhatják, hol van
az ellenség, csak mikor már túl késő; hogy a helyiek képzett
gerillaharcosok, képesek elélni a természetben fellelhető táplálékon, így nem
kell élelmiszert cipelniük magukkal, fákon alszanak, így nem kell tábort
verniük. Sem tüzérség, sem lovasság, sem szuronyroham nem fog
rajtuk. Pedig a tisztjeink csak ezeket a stratégiákat ismerik…
Ramón egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta az olvasást:
Végre sikerült információt szereznem Anastasio Sánchezről, ahogy
kérted. Habár ezek a hírek sok elbeszélőn keresztül jutottak el hozzám,
mint a gyerekek fülbesúgós játékában, és habár a családját
hivatalosan még nem értesítették, nekem hihetőnek hangzott a
történet. Az ifjú újonc meghalt pár nappal azután, hogy a csapata
megérkezett Melillába. Kiküldték őket gyakorlatozni a hegyekbe, és a
helyiek rálőttek az előretörni próbáló katonákra. A tisztek helyismeret
és pontos térképek hiányában egyenesen a csapdába vezették őket. Bár
Sánchez néhány társával együtt túlélte a támadást, pár nappal később
a tábori kórházban belehalt sérüléseibe. A pap szerint, aki feladta neki
az utolsó kenetet, az öccse és a húga nevével az ajkán halt meg. Ez,
drágám, minden, amit elmondhatok…
Mintha kimerevedett volna a pillanat. Éreztem, hogy a fülemben dobol a
vér. A pillantásom a levélről Ramón arcára esett. Kétségbeesetten
újraolvasta a levél utolsó mondatait, mintha kihagyott volna valamit, mintha
csak valami tévedés lenne az egész.
Zajt hallottunk; mikor megfordultunk, Teresa állt az ajtóban. Meglátta
Ramón kezében a levelet, aztán az arckifejezésünket. Eldobta a kosarát, a
padlón szárazbab és hagyma gurult szét. Arra számítottam, hogy megszid
majd, amiért a szobájában kutakodtunk, de ehelyett könnyek gyűltek a
szemébe, odarohant hozzánk, és a karjába kapott minket.
– Nem tudtam, hogyan mondjam el – szólalt meg végül. – Már így is túl
sokat kellett elviselnetek.
Összenéztünk Ramónnal. Nem tagadhattuk tovább a rettenetes
igazságot: a szeretett bátyánk is meghalt. Senkink nem maradt. Csak mi
ketten.
 14.
Evelina
DRÁGA MARGARIDA!

Több évtizednyi hallgatás után a múlt, akár a friss hajtás, elszántan

utat tör magának a megrepedt, kiégett talajon át, és a fény felé tör.
Még nem sejthetem, milyen fa lesz ebből a hajtásból, és milyen
gyümölcsöt terem majd nekem és Palomának: édeset és táplálót, vagy
keserűt és mérgezőt. Azt azonban tudom, hogy ha már belekezdtem a
történetbe, folytatnom kell. Felkeltettem a holtakat, és nem
hagyhatom őket itt kiszolgáltatottan, lezárás nélkül. Először azt
hittem, beszélhetek Palomának erről az egészről anélkül, hogy téged
megemlítenélek. Aztán rájöttem, drága nővérem, hogy lehetetlen, és
nemcsak azért, mert Xavier ikertestvére vagy, hanem mert a lelkem
része is. Mert bár a spanyol emigránsokat itt fellelkesítette a hír, hogy
János Károly alkotmányos monarchiává alakítja Spanyolországot,
ugyan ki bízna benne? Hisz mi mindet ismerjük már: a királyságot, a
köztársaságot, a jóindulatú diktátorokat és a szörnyeket! Nem,
Margarida, senkinek nem beszélek a hollétedről, még Palomának sem,
pedig őt szeretem, benne megbízom.
Sokszor olyan erősen éreztem a hiányod, hogy szerettem volna
elmenekülni innen, hogy veled lehessek, de a lányomnak és az
unokámnak szüksége volt rám. Tudom, hogy egy nap újra találkozunk
majd… és az, drága nővérem, micsoda örömünnep lesz!
 15.
Celestina
MIUTÁN ÉRTESÜLTÜNK Anastasio haláláról, éjszakánként gyakran arra
ébredtem, hogy Ramón nincs mellettem. Olyankor zakatoló szívvel felültem,
a dobhártyám lüktetett a rémülettől. Csak nem hagyott itt Ramón is?
Akkor nyugodtam csak meg, mikor megláttam a nyitott ablakon át, ahogy a
szomszéd tetőn ücsörög, s ráömlik a hold hátborzongató fénye.
Anyám arany fülbevalóit mindig a zsebemben tartottam, mint valami
talizmánt, pedig mindig összerezzentem, ha hozzájuk értem.
Megrémisztettek a róluk szóló legendák, de Ramónt leszámítva csak ennyi
maradt a családomból. Néha azon töprengtem, nem az-e a végzetem, hogy
mindenkit elveszítsek, akit szeretek, és nem lenne-e jobb, ha soha többé
nem szeretnék meg senkit.
Szeptember elején egyik reggel, mikor a nap ki sem bújt a felhők mögül,
mégis már jóval dél előtt megdőlt a melegrekord, valóra vált a legrosszabb
rémálmom. Ramónnal együtt Teresának segítettünk kirakni az aznapi
virágokat a standra, a fullasztó hőség csípte a szemünket, a hátunkról
csorgott a veríték.
– Nesztek! – mondta Teresa, és felénk irányította a kis kézi
permetezőjét.
Ramón meg én behunytuk a szemünket, és széttártuk a karunkat, Teresa
pedig annyi szeretettel fújt le minket tetőtől talpig, mint a legdrágább virágait.
A permet varázslatos enyhülést hozott. Mindketten kacarásztunk. Hosszú
ideje most nevettünk először. Teresa is csatlakozott hozzánk, aztán hirtelen
elhallgatott. Egy csapásra megszakadt a virágpiac szokásos nyüzsgése,
elhaltak a kiáltozások.
Kinyitottam a szemem, arra fordultam, amerre Teresa nézett. Két rendőr
közeledett felénk a standokon át. Émelyegni kezdtem. Nem mintha nem
láttunk volna gyakran rendőröket az utcákon a lázadások óta, rengetegen
voltak, de ez a kettő valahogy fenyegetőnek tűnt. Minden virágárus
megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor elmentek mellettük. Megálltak a mi
standunk előtt, a szemüket le sem vették Teresáról. A talpam csoszogni
kezdett, mintha a testem futásra biztatna – pedig hát hová mehettem volna?
Teresa egy tapodtat sem mozdult, a kezét összekulcsolta maga előtt.
– Teresa Flores García? – kérdezte az egyik rendőr. Magas, sápadt
bőrű férfi volt, a szeme meg olyan színű, mint a gomba.
Teresa bólintott.
– Mutassa a papírjait!
Belenyúlt a blúzába, és előhúzta az igazolványait, majd átadta őket a
rendőrnek. A férfi kinyitotta és végigfutotta a dokumentumokat, majd
átnyújtotta őket a kollégájának, aki azonban nem adta őket vissza
Teresának.
– A belügyminiszter parancsára el kell kísérnie minket a rendőrségre,
ahol fel fogunk tenni pár kérdést – mondta az első rendőr.
Teresa meghökkent.
– Letartóztatnak? – kérdezte. – Vagy azért visznek be, hogy valaki
másról beszéljek? Mert ebben az esetben nincs mondanivalóm.
– Biztos vagyok benne – felelte a rendőr lenéző mosollyal. – De akkor is
velünk kell jönnie.
Teresa szája megrándult, de gyorsan összeszedte magát. Odakiáltott
Delfinának, hogy tudna-e vigyázni a standjára aznap. Delfina bólintott.
Teresa kézen fogott engem és Ramónt; éreztem, hogy remeg.
A rendőrkapitányságon másokkal is találkoztunk, akiket ugyanígy
behoztak: Carméval és Pilarral a Damas Rojasból, a munkásiskola több
tanárával és még másokkal, akik boltosoknak és könyvelőknek látszottak.
Rajtunk kívül csak három gyerek volt ott, mind olyan idős lehetett, mint
Ramón.
– Núria jelentett fel minket – mondta Pilar Teresának –, hogy mentse a
bőrét.
Órákon át várakoztunk a kapitányság forró udvarán. Senkit nem
kérdeztek ki. Mikor vizet kértünk, a rendőr egyetlen pohárral hozott, azon
kellett megosztoznunk mindnyájunknak.
 Már jól benne jártunk a délutánban, mikor végre megérkezett a
polgárőrség egyik őrmestere. Lesimította a felpöndörödő bajszát, és
szétvetett lábakkal megállt előttünk. A tekintete a fedett szemhéja alatt
semmiféle érzelmet nem árult el, miközben madridi nyelvjárásban felolvasta
Barcelona tartomány kormányzójának rövid közleményét.
– A közbiztonsági törvények által rám ruházott hatalmamnál fogva,
önöket és rokonaikat örökre kitiltom Barcelona városából és annak
245 kilométeres körzetéből. Tartsa meg önöket Isten még hosszú
évekig!
A döbbent csendet hamarosan tiltakozó kiáltások követték.
– Nem száműzhetnek minket tárgyalás nélkül! – kiáltott az egyik tanár,
miközben a hajába túrt. – Jogunk van az ártatlanság vélelméhez!
– Nem is voltam Barcelonában, hogy részt vehettem volna a templomok
felgyújtásában! – mondta egy másik. – Malagában látogattam a szüleimet.
Az őrmester vállat vont.
– A legújabb események miatt minden alkotmányos jogot
felfüggesztettek – közölte tárgyilagosan. Úgy beszélt, mint a boltos, aki épp
most jelenti be a vásárlóinak, hogy aznap zárva tart, nem úgy, mint aki épp
most űzött el több mint ötven embert az otthonából. – Nemsokára ideér a
polgárőrség egyik egysége, és elkíséri önöket a vasútállomásra. Onnan
Alcañizba szállítják önöket.
A kijelentését újabb tiltakozó, kétségbeesett kiáltások követték. Egy
idősebb nő elájult.
– Hol van Alcañiz? – kérdezte Pilar a mellette álló férfit.
Az egyik fiatal nő az őrmesterhez fordult.
– A gyerekeimet a szomszédra bíztam – mondta. – El kell mennem
értük.
– Az lehetetlen – felelte a tiszt. – Az alcañizi vonat egy óra múlva indul.
Az emberek sikoltoztak. Az a tanár, aki az igazságszolgáltatás hiányára
hivatkozott, az őrmesterre akarta vetni magát, de a két magas rendőr, akik
Teresát letartóztatták, visszalökték.
– Az idős édesanyám a konyhában ül, és várja, hogy hazamenjek, és
megetessem! – kiáltotta a tanár. – Egyedüli gyerek vagyok. Vele mi lesz?
 – A közleményben az állt, hogy a rokonainkat is száműzik? – kiáltotta
Carme. – Meg kellene engednie ezeknek az embereknek, hogy
visszamenjenek a családtagjaikért!
A gyülekezet egyetértően kiáltott fel. A kétségbeesésüktől kirázott a
hideg. Rémisztő volt, hogy mi mindent kellett ezeknek az embereknek
maguk mögött hagyniuk: gyerekeket, akik nem kísérték el a szüleiket a
rendőrkapitányságra; idős rokonokat; állatokat; üzleteket; otthonokat; és
még mennyi minden mást!
– Legalább azt megengedhetnék, hogy a pénzünket kivegyük a bankból
– mondta az egyik férfi hajszálcsíkos öltönyben. – Miből fogunk megélni?
A tiltakozás süket fülekre talált. Sokan sírva fakadtak. Mi Ramónnal
Teresára néztünk.
– Semmi baj, semmi baj – ismételgette Teresa, miközben magához vont
minket, és igyekezett bátornak látszani. – Együtt vagyunk, ez a fő. Minden
virágosstand egyforma. Bizonyos értelemben áldás, ha nincs túl sok
tulajdona az embernek.
A polgárőrség egysége megérkezett, sorba állították a megrökönyödött
tömeget. Az a nő, aki a szomszédjára hagyta a gyerekeit, alig bírt megállni a
lábán.
– A férjem Marokkóban van – zokogta. – Mi lesz az én kicsikéimmel?
Carmen odanyújtotta a karját, hogy segítsen neki.
Az őrmester, aki a közleményt felolvasta, ellenőrizte az emberek nevét a
letartóztatáskor elkobzott papírokon. Amikor mi kerültünk sorra, végigmért
engem és Ramónt.
– Mennyi idősek? – kérdezte Teresát.
– A fiú tíz, a lány nyolc – felelte Teresa.
Az őrmester kinyitotta a jegyzetfüzetét, és hosszasan tanulmányozta.
Amikor újra felnézett, elmosolyodott. Egy boldog pillanatig azt hittem, talán
tévedés történt, és el fog minket engedni.
– Á, Teresa Flores García – szólalt meg félig nevetve. – A Damas Rojas
egyik vezető alakja. – A közönyös pillantása rosszindulatúra változott. – Hát
veled meg mihez kezdjünk? – kérdezte, engem méregetve. Hirtelen elkapta
a karomat, és oldalra húzott. – Nem mehet. Túl fiatal – mondta.
Többen felhördültek.
 – Micsoda? – kérdezte Teresa.
– Az ilyen korú gyerekek árvaházba kerülnek – felelte az őrnagy.
Teresa imbolyogva hátralépett. Az arca elszürkült, nehezen szedte a
levegőt. Végigfutott rajtam a hideg, mikor eszembe jutott, mit mesélt Teresa
Paquitának a nővére árvaházi sorsáról. Minden elfehéredett körülöttem.
– Ugye csak viccel? – lépett előre Carme. – A parancsban semmi
ilyesmi nincs!
– Ez igaz – felelte az őrnagy. – Én döntöttem úgy, hogy ez az utazás túl
megterhelő lenne ennek a gyereknek. Nézze meg, milyen sovány!
– Csak árvaházba ne! – Teresa alig tudta kipréselni magából a szavakat.
– Ha nem jöhet velem, ismerek valakit, aki majd magához veszi.
Az őrnagy felvonta a szemöldökét.
– Csakugyan? És hogy hívják az illetőt?
Dacára a gondolkodását nyilván elhomályosító rémületnek, Teresa rájött,
hogy az őrnagy megpróbálja kiszedni belőle Juana nevét.
– Maria – felelte, nyomatékosan rám nézve. Tudtam, hogy reméli,
megértem, kire gondol. – Emlékszel a címére, ugye?
A zűrzavarban Teresa nyilván elfelejtette, hogy Ramónnak adta meg
Juana címét, nem nekem. Csak arra emlékeztem, hogy Juana valami la
Barceloneta nevű helyen él.
– De hát egyedül semmiképp nem keresheti meg az ismerősét – mondta
az őrnagy. – Egyházi árvaházba kell mennie!
Teresa felkiáltott, és az őrmesterre akarta vetni magát, de az egyik
polgárőr odaugrott, és leterítette a földre a puskatussal. Hirtelen felvillant
előttem Papá halála, odarohantam Teresához. Ramón elkapott és magához
húzott. Éreztem, hogy a szíve vadul kalimpál az enyémen.
Az őrmester kuncogott.
– Aztán mitől tart, Teresa Flores García? – kérdezte. – Hogy majd az
egyik olyan zárdába küldöm, amit maguk leégettek? Pedig az apácák
biztosan örülnek majd neki!
Ramónnal jó erősen egymásba kapaszkodtunk, mikor két őr megpróbált
szétválasztani minket. Csakhogy ők voltak az erősebbek, és végül az egyik
őrnek sikerült lefognia Ramónt, míg a másik hátrahúzott engem.
– Ramón! Ramón! – kiabáltam, és eszelősen rugdostam.
 – Megtalállak, Celestina! – kiáltotta Ramón, miközben őt és a többieket
elvezették. – Visszajövök majd, Celestina! Megtalállak!
Irtózva néztem, ahogy fegyvert szegeztek Ramónra, Teresára meg a
többiekre, és végigvezették őket az utcán. Le sem vettem róluk a szemem,
amíg el nem tűntek a sarkon. Mindenki vetett rám még egy utolsó,
kétségbeesett pillantást, mielőtt eltűntek volna a szemem elől.
Még egy óráig ücsörögtem egyedül, kábán, égő torokkal az udvaron. A
meleg dacára is reszkettem.
Az őrmester visszajött egy fiatal rendőrrel a nyomában.
– A kislányt el kellett volna küldeni az anyjával – mondta a fiatalabb.
Rájöttem, hogy rólam beszélnek, azt hitték, Teresa az anyám.
– A kislányt el kellett volna küldeni az anyjával – ismételte az őrmester a
rendőr katalán hangsúlyát utánozva. – Azért kellett Barcelonába jönnöm,
mert ti, anyámasszony katonái túl finoman bántatok a felkelőkkel! Most
pedig vidd el a paphoz! Ő majd eldönti, hová küldje.
A rendőr arca elsötétült.
– Gyere! – mondta, és kivezetett a kapun.
Mikor néhány háztömbnyire jutottunk, felém fordult.
– Figyelj, tényleg tudod, hol lakik anyukád ismerőse?
Bólintottam, bár nem tudtam Juana pontos címét.
– Szeretnéd, ha elkísérnélek? – kérdezte.
Belenéztem a kedves szempárba. Anastasióra emlékeztetett, bár nem
volt annyira jóképű. Meg kellett volna bíznom benne: valószínűleg
megkereste volna nekem Juanát la Barcelonetában. De azok után, amin
átmentem, egyetlen egyenruhásban sem tudtam megbízni.
– Nincs messze – mondtam neki. – Egyedül is odatalálok.
Bólintott, és elhúzta a száját.
– Az a szemét! El is feledkezett rólad, mihelyst kiléptünk a kapun. –
Finoman meglökött. – Minden rendben? Biztosan tudod, hol van?
– Nincs messze – nyugtatgattam.
A rendőr nézte, amíg elérek az utca végébe. Mikor befordultam a
sarkon, futásnak eredtem. Nem is gondoltam végig, merre tartok, csak
minél hamarabb minél messzebb akartam kerülni a rendőrkapitányságtól.
Amikor a lábam elfáradt, elbújtam egy kapualjban vagy egy szekér alatt,
míg le nem csillapodott a légzésem, és vissza nem tért az erő a tagjaimba.
Az egyik utcán polgárőrök meneteltek, így gyorsan beugrottam egy
udvarba.
– Tűnés innen! Takarodj! – kiáltott rám egy nő az ablakból.
Kibotorkáltam a kertből, és mentem tovább az utcán. Barcelona tele volt
hajléktalan gyerekekkel. Senkinek nem jutott eszébe, hogy kisegítsen egy
nyolcéves lányt, velem sem törődtek jobban, mint egy kóbor macskával.
Megálltam az egyik sarkon. Tényleg ilyen nehéz lenne eltalálni la
Barcelonetába, töprengem. Nem valahol a kikötő környékén lehet?
Végigrohantam az utcán, elszaladtam egy arab mellett, aki poros
perzsaszőnyegeket hajtott össze, meg egy fűszerkereskedő mellett, akinek a
tálcákra kipakolt színes sáfrány-, oregánó- és indiaipaprika-kupacai
csiklandozták az orromat. Biztosan jó irányba tartok, gondoltam. Ekkor
azonban az utcák kiszélesedtek, építkezés helyszínére kerültem, ahol épp
pazar lakótömböket emeltek. A hatalmas szobák és íves homlokzatok
cseppet sem hasonlítottak a Xinès-negyed szűkös, gyászos hangulatú
bérleményeire. A kő, kerámia, kovácsoltvas és festett üveg díszítéseivel az
épület inkább tűnt mesebeli hercegnők és lovagok palotájának, mint olyan
helynek, ahol hús-vér emberek fognak lakni.
Ide-oda futkostam, teljesen összezavart, hogy még mindig nem
pillantottam meg a tengert. Egyre ritkábban bukkantak fel házak, végül egy
mezőn találtam magam, ahol csak egy kecskenyáj meg egy magányos tehén
őgyelgett. Hol lehetek? A mező másik oldalán, mintha a földből nőtt volna
ki, épület magasodott, minden más fölé emelkedett.
– Ó… – csak ennyit tudtam kinyögni.
Mentem tovább az építmény felé, a cement és homok kupacait meg az
állványzaton ide-oda mászkáló munkásokat látva rögtön tudtam, hogy még
mindig zajlik az építkezés. Habár még csak a váza látszott, kísértetiesen,
izgalmasan gyönyörű volt. Megszédültem az ég felé törekvő gótikus csúcsai
mellett elhaladó felhők látványától. Már az építés közben is omladozni
látszott: akár a nap alatt olvadozó mézeskalács házikó. Az építési terület
köré téglafalat húztak, körülötte emberek nyüzsögtek: elegáns nők pózoltak
kimonószabású kabátban és varratott kosztümben a férfiak állványos
fényképezőgépei előtt; művészek ültek a festőállványuknál, hogy
megörökítsék az építkezést; tudósok és diákok vitatták meg a készülő
templom művészi, kulturális és vallási értékeit.
– Gaudí eszement bolond, mégis rábízták, hogy emlékművet emeljen a
Gondviselésnek? – panaszkodott egy keménykalapos férfi a feleségének,
miközben besegítette őt az automobiljába. – Mi a csudát tervezett oda? Úgy
néznek ki, mint a gombák.
Tekintetemmel követtem a férfi ujját. A templomnak bizonyos részei
csakugyan a régi gótikus építményekre emlékeztettek, mások viszont inkább
a természetes formákat, elsősorban a zöldségeket idézték.
A jómódú turisták között koldusok is felbukkantak. Megborzongatott a
hiányzó végtagok és sebhelyes arcok látványa. Úgy festettek, mint a kubai
veteránok, mint Amadeu. Anastasio jutott eszembe, a szemembe könnyek
gyűltek.
Két rendőr állt az építési terület kapui mellett, átkanyarogtak a szekerek
és teherkocsik között, melyek a munkásoknak vittek ellátmányt. Rémülten
hátrálni kezdtem.
Fiatal fiú közeledett a turistákhoz levelezőlapokkal teli gyűrött
kötényben, a vállán hátitáskával.
– A Sagrada Família! A Szegények katedrálisa! Vegyen képeslapot már
most! – kiabálta.
Sagrada Família? Még sosem hallottam róla, de máris elvarázsolt a
pompás szörnyalakja.
– Elnézést – szólítottam meg a fiút. – Hol van la Barceloneta?
Dél felé bökött, majd a vízhólyagos lábamra pillantott.
– Elég sokat kell még gyalogolnod odáig.
Megköszöntem, majd továbbindultam. Nem sok időm maradt
sötétedésig. A teherkocsik és szekerek sorban kigurultak a Sagrada Família
építési területéről, a munkások kezdték elpakolni a szerszámaikat, és
eltünedeztek a rögtönzött kunyhókban. A koldusok tüzet raktak,
megosztották egymással az ételeket és italokat, melyekre a nap folyamán
szert tettek. Én ennek a nyüzsgésnek a szélén álltam, miközben lassan rám
ereszkedett a sötétség. Pihentem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, hogy nincs
más választásom, meg kell indulnom arra, amerre a fiú mutatott.
 Anyám nem sokkal a halála előtt óva intett attól, hogy egyedül
bóklásszak a sötétben.
– Nem neked való, Celestina – mondta. – Az éjszaka az élőhalottak és a
szellemek, a tolvajok és gyilkosok világa. Nem a kislányoké. – De hát mit
tehettem volna?
Rövid gyaloglás után rájöttem, hogy éjszaka a város teljesen
megváltozik. Az épületek szürke kövek kifürkészhetetlen labirintusaivá
váltak; a kúszónövények indái felém nyúló csápokká; és bár a homlokzatok
a nap fényénél valószínűleg kellemes látványt nyújtottak, most baljós
árnyakat vetettek rám. A boltok, melyek talán némi tájékozódási pontot
nyújthattak volna, mostanra mind lehúzták a redőnyüket. Pánikba estem.
Összevissza rohangáltam zakatoló szívvel, végül újra a városközpontban
találtam magam. A nappal itt sürgölődő sokaság azonban – a
háziasszonyok, boltosok, apácák és gyerekek – éjszakai lények falkájává
változott. Összerándultam a sápadt nők láttán, akik a kapualjban őgyelegve
az arcukat pirosították. Nadragulyától csillogó szemmel fürkészték az utcán
sétálgató vagy kocsijukban cirkáló férfiakat. Némelyik mélyen a szemébe
húzta a kalapját, mások viszont, a pimaszabbak, rájuk kacsintottak és
odakiabáltak nekik.
– Hé, te! Te meg mit csinálsz itt? Tűnés innen!
Megfordultam, két lány bámult rám, pár évvel lehettek idősebbek nálam.
Ők is pirosítót kentek az arcukra. Az egyikük széles karimájú kalapot viselt,
a másik fésűvel feltűzte a haját a feje búbjára. A bőrük simának tűnt, de a
nyakukon az izom láthatóan megmerevedett. Még nálam is
egészségtelenebbnek látszottak.
A puhakalapos lány felém lépett.
– Takarodj innen! Ez a mi területünk!
Fogalmam sem volt róla, miről beszél, de rohadt hús szaga áradt belőle,
mint annak idején Núriából. Átrohantam az árkádsor alatt, ahol egy csapat
cigány ücsörgött takarókon, és kártyáztak. Mellettük gyöngyös fejdíszben
egy nő ajánlgatta a járókelőknek, hogy megjósolja a jövőjüket. Meglepve
nézett rám, mikor elsuhantam mellette. Utánam kiáltott, de nem álltam meg.
Olyan távolinak éreztem mindent. Sírni szerettem volna.
 Némi kanyargás után széles utcára érkeztem, mely a Las Ramblasra
emlékeztetett. Sokan járkáltak arrafelé, a kávézókból és bárokból bor édes
illata szállt ki. A levegőben kesernyés füstszag terjengett. Talán segítséget
kellett volna kérnem, mondjuk az egyik ajtónállótól, vagy attól a vékony
nyakú nőtől, aki jegyeket árult valami előadásra, de megijesztett a sok
idegen arc. Csak mentem tovább, tudtam, hogy ha megtalálom a
virágpiacot, megvárhatom ott a reggelt, és akkor Delfina vagy valamelyik
másik virágárus talán segít majd nekem. Csakhogy rossz felé kanyarodtam,
egy vizelettől és romlott halaktól bűzlő sikátorban kötöttem ki. Sötét volt,
csupán egy emeleti lakás ajtaja mögül szűrődött ki némi fény.
– Nézd csak, egy kislány!
Belebámultam a sötétbe, a földön két férfi kuporgott. A pipájukból
valami édes, émelyítő szag szállt fel, nem hasonlított a rendes dohány
aromájára. Az egyikük felkelt, és megindult felém. Az ablakból áradó fény
egy pillanatra megvilágította az arcát. Sovány, beesett képe volt, ilyennek
képzeltem a hullarablókat.
– Akarsz pénzt keresni? – kérdezte. – Segíthetnék. Errefelé sok turista
szereti a kislányokat.
Hátrálni kezdtem. A férfi utánam kapott.
– Hagyd békén! – mordult fel egy rekedtes női hang.
Hirtelen mintha minden kimerevedett volna. Csak a saját ziháló
légzésemet hallottam, meg egy automobil távoli hangját, mely a Las
Ramblason hajtott végig.
A férfi visszavonult, mintha láthatatlan erő kényszerítette volna.
– Jól van, na – mondta, megint leguggolt, és felemelte a pipáját.
A megmentőm árnyas alakja felé fordultam. A nő csettintett a nyelvével,
és annyit mondott:
– Gyere! – Követtem a sikátoron át vissza a Las Ramblasra. Mikor
megláttam egy mulató élénk lámpafényében az arcát, azt hittem, csak
képzelődöm. Azonnal megismertem az orrcimpája ránca mögött ülő
anyajegyről meg az átható tekintetéről. Ő volt az a cigány asszony, akit
Ramónnal a virágpiacon láttunk, aki meghallotta a kívánságomat, hogy híres
flamencotáncos akarok lenni.
– Elvesztél? – kérdezte.
 Bólintottam.
– Hol vannak a szüleid?
– Meghaltak.
– És a családod többi tagja?
– A bátyámat meg Teresát elvitték Alcañizba.
A nő hosszasan a szemembe nézett, mintha valami nyugtalanítaná. A
szeme fényes volt, a bőre viszont durva. Lehetetlenség volt megállapítani a
korát. Lehetett negyvenéves, de akár hetven is. Volt benne valami, ami
ősinek tűnt.
– Paya vagy, de van benned cigánymágia – mondta.
Kinyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, jólesett a durva bőréből áradó
meleg. Nem tudom, miért bíztam meg benne. Talán mert andalúziai
akcentussal beszélt, mint Papá. Akkor még nem tudtam, hogy ha ezzel az
asszonnyal tartok, egy másik világba lépek be – és hogyha egy cigány
felszed egy gyereket az utcáról, az a gyerek már örökre közéjük fog
tartozni.
 16.
Paloma
CARM EN A M ONTPARNASSE- I LAKÁSÁBAN adott magánórákat, nem a
táncteremben: ott szerda esténként másik tanár tanított. Vegyes érzelmekkel
parkoltam le Mamie kocsiját a Raymond Losserand utcában, és sétáltam be
a csendes sikátorba, ahol Carmen lakása volt: várakozás és idegesség
küzdött bennem egymással. Reméltem, hogy óra után lesz alkalmam la
Rusáról beszélni vele. Kell, hogy legyenek olyanok a párizsi flamencósok
között, akik ismerték. Talán ha az egyikükkel beszélhetnék, megérteném,
miért adta nekem az arany fülbevalókat.
Tudtam, hogy jó helyen járok, mert az épületből flamencogitár hangja
hallatszott. Megnyomtam a földszinti lakás csengőjét, nemsokára meg is
jelent Carmen az ajtóban piros flamencoruhában, sállal a nyakában.
– Hola, señorita Batton! – köszöntött mosolyogva, majd beterelt a
hűvös előszobán át a lakás melegébe.
Meglepett, hogy karmazsinvörös falakat és mozaikos dohányzóasztalt
láttam odabent. A lakás, bár a párizsi átlaghoz képest kicsinek számított, a
mór pompát idézte. A padlót marokkói szőnyeg fedte, a konyhát a
lakóterülettől rácsos paraván választotta el. A dekorációtól,
kerámiacserepes vénuszfodorkától meg a rózsavíz illatától úgy éreztem,
mintha Párizs utcáiról egy arab fellegvárba léptem volna. A tálaló felett az
Alhambra-palota bekeretezett posztere lógott, melyből arra következtettem,
hogy a család valószínűleg a dél-spanyolországi Granadából származik.
Andalúziaiak, mint la Rusa családja.
– Erre tessék – mondta Carmen, félrehúzva a gyöngyfüggönyt.
Bevezetett a táncterembe, melyet a lakás fő hálószobájából alakítottak át.
Az erkélyajtó túloldalán aprócska kertet láttam, melyet lámpások
világítottak meg. A fákat már lecsupaszította a tél, a kobaltkék kerti székek
azonban így is hívogatóvá tették a kertet. Jaime a táncteremben hangolta a
gitárját. Elmélyült arckifejezése még vonzóbbá tette. Eszembe jutott, milyen
kavarodást keltett a megjelenése a hölgyek között a flamencoórán.
Megcsörrent a telefon, Carmen némi mentegetőzés után felvette. Jaime
felnézett, és hátrasöpört egy hajtincset a homlokából. Most vettem csak
észre, hogy a szeme színe az étcsokoládéra emlékeztet, a fehérje pedig
fényesebb az átlagosnál: kíváncsi szempár, nem sok minden kerülheti el a
figyelmét.
– Hola! Cómo estás?{22} – üdvözölt.
– Molt bé{23} – feleltem.
Meglepett arckifejezését látva rájöttem, hogy nem spanyolul válaszoltam
a „Hogy vagy?” kérdésre, hanem katalánul. A pökhendi katalánok pont így
hangsúlyozzák a különállóságukat: a spanyolok kérdésére katalánul
válaszoltak. Elpirultam, a zavarom leplezésére leültem a székre, és
belebújtam a flamencocipőmbe.
– Túl sok nyelv vesz körül – próbáltam enyhíteni a kínos helyzetet. – Egy
kicsit angolul is beszélek. Néha, amikor az egyik nyelven akarok
megszólalni, a másikon sikerül.
Jaime a homlokára tette az ujját.
– A Broca-terület.
– Micsoda?
– Az agy frontális lebenyében van. Ez a beszédért meg a száj motorikus
mozgatásáért felelős központ.
– Nahát, ez igazán érdekes. – Nem is tudom, miért, talán hogy
palástoljam a bárdolatlanságomat, elmagyaráztam neki, hogyan tanultam a
nyelveket. – Gyerekkoromban franciául és katalánul beszéltünk otthon,
úgyhogy ezeket nem szoktam keverni, bár elég sok hasonló szavuk van.
Spanyolul viszont csak kamaszkoromban kezdtem tanulni. Ezért keverem a
többivel… eléggé hasonlít a katalánra meg a franciára. Gondolom azért,
mert mind újlatin nyelv.
Úgy éreztem, a frontális lebenyem meg a szám motorikus mozgatója
kezd kicsúszni az irányításom alól. Miért nem tudom abbahagyni a
szövegelést? Eszembe jutott, amit Mamie mesélt, hogy ő is esetlennek
érezte magát társaságban az én koromban – ez valami családi átok lenne?
Úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha témát váltok.
 – És te honnan tudsz ilyen sokat az agyról? – kérdeztem.
– Az apám orvos – felelte.
– A családod is Párizsban van?
– Egy része igen, de a szüleim meg a testvéreim Granadában maradtak.
Én a nagynénémmel élek.
Tetszett a hangja: mély volt és tiszta.
– Nagyon jól beszélsz franciául – mondtam.
Meglepettnek tűnt.
– Tizenhárom éves koromban jöttem ide – mondta némi iróniával. –
Remélem is, hogy jól beszélek!
Hallgass már el, Paloma! – kiáltottam magamnak némán. Eszembe
jutott a szőke lány az első flamencoóráról: miért van az, hogy ha valaki
barátságos velem, azonnal megtalálom a módját, hogy elidegenítsem
magamtól?
Jaime azonban ha meg is sértődött, nem mutatta. Megigazította a gitárját,
és lefogott pár akkordot, aztán mosolyogva rám nézett.
– A zenében az a jó, hogy nincs szükség hozzá szavakra. Ezt a nyelvet
mindenki megérti.
Carmen visszatért.
– Ebben igazad van – szólalt meg, és lesimította a ruháját. – Akkor
kezdjük is, señorita Batton!
Megkönnyebbültem. Tánc közben legalább nem viselkedek úgy, mintha
gyengeelméjű volnék.
Carmen megállt velem szemben, felemelte a szoknyáját, megmutatta a
lábát.
– Most nem akarok belemenni abba, hogy kinek köszönhetjük a
flamencót: a cigányoknak, az andalúziaiaknak, a móroknak, a latin-
amerikaiaknak vagy mindnek együtt. Az a stílus, amit én most tanítani fogok,
a spanyol klasszikus táncon alapul. Szerintem kiválóan kiegészíti majd azt a
bájos eleganciát és tartást, amit a balettképzéstől kapott.
Először átismételtük azokat a lépéseket, amelyeket a kezdő csoportban
tanultam, aztán Carmen fokozatosan egyre bonyolította a lépéseket.
Kezdetben a számolása ütemére ismételtem el a mozdulatokat, majd mikor
úgy érezte, hogy készen állok, intett Jaimének. Jaime először lassan játszott,
majd fokozatosan gyorsította a tempót, míg ki nem estem a ritmusból.
– Kiváló az időzítése és a ritmusérzéke – dicsért meg Carmen. – Most
azt szeretném látni, mire képes a karjával. Talán hallott róla, hogy
némelyeket eredetileg „felsőtesttel táncolóknak” hívtak, másokat pedig a
lábmunkájuk tett híressé. Ritkaságszámba ment, hogy egy táncos mindkettőt
pompásan tudja bemutatni. La Rusa természetesen kivétel volt ez alól. Ezért
lett belőle legenda. Mindenben magasan képzett táncos volt. Zseni!
La Rusa említésétől kirázott a hideg. Szinte úgy éreztem, hogy itt van
velem a szobában.
Carmen átvezetett egy gyakorlatsoron: két kezemet a mellkasom elé
emeltem és csavargattam, néhány forgáson keresztül a középső ujjamat
követtem, majd a kisujjamat.
– Most ezt nézze meg! – mondta, és biccentett Jaimének.
Az unokaöcs vidám, játékos dalba kezdett, a nagynéni pedig azokkal a
mozdulatokkal forgott körbe, melyeket nekem mutatott. Aztán hozzátette a
karmozgást is, a teste körül, a feje fölött csavargatta, forgatta a kezét.
Ámulva néztem. A balettban fontos volt a kar ereje és kecsessége: ez is
hozzátartozott a balerina „vonalához”, elegáns keretet adott a testnek és a
lépéseknek. Carmen karja azonban más volt: kifejező, zenei, saját táncát
járta a test többi részétől függetlenül, más ütemre mozgott, mint a láb.
Korábban csak egyszer láttam ilyen érzékletes karmozgást, amikor Mama
elvitt, hogy megnézzem Yvette Chauvirét A hattyú halálában.
Amikor Carmen befejezte a táncát, megtapsoltam. Mindig
megborzongatott, ha csodálatos táncos előadását nézhettem, bármilyen
stílusban táncolt is.
– Biztosan évekbe telt, mire ezt megtanulta! – kiáltottam.
Carmen vállat vont.
– Az én időmben nem voltak órák. Úgy tanultunk meg táncolni, hogy
figyeltük az anyukákat meg a nagynéniket. Alig tanultam meg járni, de már
táncoltam. Most minden sokkal szakszerűbb, a technikára került a hangsúly.
Mikor én felnőttem, a legtöbb flamencogitáros Spanyolországban még a
dalszöveget sem tudta elolvasni, nemhogy a kottát! A családomban Jaime az
egyetlen, aki ismeri a zenei szakszavakat.
 Később, az órán Carmen megmutatott nekem néhány kargyakorlatot,
amit otthon is elvégezhettem. Örömmel láttam, hogy Jaime eltette a gitárját.
Ez azt jelentette, hogy utánam nem jön másik diák.
Épp la Rusáról akartam még kérdezni valamit Carmentól, mikor így szólt:
– Remélhetem, hogy marad vacsorára, señorita Batton?
Váratlanul ért a meghívás, de a konyha felől nagyon jó illatok
szállingóztak. Biztos valaki más dolga a főzés, gondoltam.
– Igen, köszönöm – feleltem. – De kérem, inkább tegezzen, és szólítson
Palomának.
– Paloma. A galamb – mosolyodott el Carmen. – Nagyon bájos név. És
nagyon találó.
Amikor beléptünk a nappaliba, meglepve láttam, hogy a kanapén ketten
is ülnek. Az egyikük az a vörös hajú idősödő hölgy volt, aki segített a
táncakadémián. A mellette ülő férfi valamivel fiatalabbnak tűnt.
– Ő az édesanyám, Vicenta, akivel már találkoztál, ez pedig a
nagybátyám, Ernesto – mondta Carmen a párosra mutatva.
Miután kölcsönösen üdvözöltük egymást, egy a harmincas évei végén
járó csinos, hosszú göndör hajú, nagy orrú és széles szájú nő lépett ki a
konyhát takaró paraván mögül. Egy rakás ételt hozott, melyeket aztán letett
a szoba sarkában álló kerek asztalra.
– Ez pedig a lányom, Isabel – mondta Carmen.
– Hola! – üdvözölt Isabel széles mosollyal.
Ernesto felállt, átadta nekem a helyét a kanapén. Rám hunyorgott a
fekete keretes szemüvegén át.
– Látom, Jaime csinos lányt talált magának! – mondta.
Túlságosan zavarba jöttem ahhoz, hogy Jaimére nézzek, ugyanakkor
hízelgett is, hogy Ernesto azt hitte, az unokaöccse barátnője lehetek. Arra
számítottam, hogy Carmen – vagy Jaime – kiigazítja a tévedését, ekkor
azonban megszólalt a csengő, és Carmen kiment ajtót nyitni. Egy perccel
később egy negyvenes éveiben járó, helyes párt kísért be két fiúval,
mindketten kapucnis kabátot viseltek.
– Ez itt a húgom, Mercedes és a férje, Félix – mondta Carmen. – A fiaik
Ricardo és Víctor.
 A szoba úgy megtelt emberekkel, hogy lassan már zsúfolt liftben éreztem
magam.
– Kész a vacsora. Mindenki üljön asztalhoz! – kiáltott Isabel.
Habár volt elég szék, kicsit kételkedtem benne, hogy mind elférünk majd
az apró, kerek asztal körül, de valahogy mégis sikerült. Teljesen
felvillanyozódtam, mikor Jaime szándékosan mellém ült le, de mindent
megtettem, hogy közönyösen viselkedjek.
– Mivel a vendégünk katalán származású – jelentette be Carmen a
társaságnak –, mindegyik fogást el fogom neki magyarázni.
A hangjától az a benyomásom támadt, hogy egzotikus tündérmesét
fogok hallani; a kis csoport tiszteletteljesen elhallgatott. Ő azonban felemelte
a nagy tűzálló tál tetejét, megmutatva a paradicsomból, babból és
articsókából álló ételt.
– A barcelonaiak, mint a nagymamád, Paloma, a tenger mellett élnek,
sok közös van bennük a földközi-tengeri szomszédokkal – mondta Carmen.
– Ránk, granadaiakra azonban az arabok voltak hatással. Szeretjük a
fűszereket. – Felkapott egy kanalat, és intett, hogy adjam oda neki a
tányéromat. Engedelmeskedtem.
– Hadd mutassam be… a babtálunkat!
A gyülekezetből várakozó sóhaj szakadt fel. Carmen visszaadta a
tányért, de ahelyett, hogy mindenki másnak is szedett volna, arra biztatott,
hogy kóstoljam meg. Belapátoltam egy villányit, közben magamon éreztem a
társaság tekintetét. Fokhagyma, menta és kömény íze keveredett a
nyelvemen. De más, finomabb ízeket is kiéreztem.
– Van benne sáfrány – mondtam. A következtetés helyeslő bólintásokat
váltott ki a csapatból. – És bors? – Megint elismerő morajlás hallatszott. –
És még… – Mindenki előrehajolt, várták, mi lesz a következő. – Fehérbor
– jelentettem ki. – Határozottan érzem a fehérbor ízét.
– Muy bien!{24} – kiáltott Mercedes. – Ért az ételekhez!
– A fehérbor a saját találmányom – mondta Isabel, büszkén felszegve az
állát. – Mások nem tesznek bele.
– Hah! – szólalt meg Ernesto, a bajsza megrándult, ahogy
elmosolyodott. – Paloma bebizonyította, hogy van még remény a katalánok
számára!
 A vacsora ebben a mederben haladt tovább, felsorakoztatták előttem a
különféle ételeket: finom mandulalevest, narancsban ázott tőkehalat,
sacromontei omlettet – hamar megbántam, hogy ez utóbbit elfogadtam,
mikor Félix elárulta, hogy borjúherét tesznek bele.
– Az arabok mindent megesznek – mondta.
Észrevettem, hogy Jaime nem vett a körömpörköltből.
– Nem akarok disznót enni – magyarázta. – Ezek az állatok pont olyan
intelligensek, mint a kutyák, még az érzelmeik is hasonlóak. Mivel kutyát
nem eszem, disznót sem fogok!
– Jaiméből lassan amerikai lesz! – állapította meg Ernesto.
A megjegyzésre Mercedes és Isabel kuncogni kezdett. Jaime rám
pillantott, aztán vállat vont.
– Nem tudom, miért mondogatja ezt folyton. Sosem jártam Amerikában,
bár szívesen elmennék egyszer.
– Én a nyúl iránt érzek így – árultam el. – Gyerekkoromban egyszer volt
egy kisnyulam. Amikor a balettiskolában nyúlragut kaptunk, sosem tudtam
rávenni magam, hogy megegyem.
Elmosolyodott, éreztem, hogy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. A
vonzó megjelenése miatt gőgösnek és tartózkodónak hittem, ehelyett
azonban olyan melegséget árasztott magából, amit francia férfiaknál sosem
tapasztaltam. A barátságos hangulatot tovább fokozta, hogy folyton
egymásnak ütődött a könyökünk evés közben. Először kellemetlen volt, de
minél többször megesett, annál viccesebbnek éreztük. Egyszer épp akkor
ütöttem meg Jaimét, mikor a villája a szájában volt, mire úgy tett, mintha
eltört volna egy foga. A pantomimjátéka mindenkit megnevettetett, de
főként engem. Nem szoktam meg, hogy ilyen élénk társasággal
vacsorázzak. Párizsban az emberek csendesen beszélgettek evés közben,
ha egyáltalán megszólaltak.
– Excusez-moi; perdó; perdón; pardon – szabadkoztam franciául,
katalánul, spanyolul és angolul. Nevetett. Miután olyan halálosan kínos
helyzetbe hoztam magam korábban a balfogásommal, most magam is
meglepődtem, hogy ilyen könnyedén visszautalok rá.
Miután lekerültek az asztalról a főfogásnál használt tányérok, Vicenta
behozta a saját készítésű desszertjét. A balettedzések miatt megszoktam,
hogy keveset eszem, ezért én már jóllaktam, de nem szerettem volna
megsérteni, így megkóstoltam a mézes süteményt.
– Nagyon finom – áradoztam. – Nem is értem, hogy képesek mind ilyen
soványak maradni.
– Úgy – felelte Carmen, felállt az asztal mellől, és összecsapta a kezét –,
hogy vacsora után táncolunk!
Azt hittem, csak viccel, de miután mindenki segített neki leszedni az
asztalt, Jaime és Félix a fal mellé tolták a bútorokat. Ernesto rázendített egy
népdalra a bandolinján, a mandolinhoz hasonló spanyol hangszeren.
Eljátszott pár dalt, aztán Jaime kapta fel a gitárját. Ámuldozva néztem,
mikor Vicenta felállt és táncolni kezdett. Bonyolult tánclépéseket mutatott
be, és olyan élettelien táncolt, hogy rájöttem: jóval többet kell még tanulnom
a flamencóról, mint gondoltam. Az előadása után mindenki felváltva táncolt,
beleértve Ricardót és Víctort is.
Miután mindenki előadott valamit, Carmen intett nekem.
– Rajta, próbáld ki, amit tanultál!
Habár olyanokkal voltam együtt, akik egész életükben flamencóztak,
valahogy most mégsem éreztem azt a versenyszellemet, amit általában. Nem
hajtott a kényszer, hogy mindenkit túlszárnyaljak; megelégedtem azzal, hogy
egyszerűen élvezettel bemutattam a megtanult lépéseket – Jaime családja
pedig így is kedvesen „Olé!”-t kiáltott nekem.
Jóval éjfél után ért véget az este, mikor Mercedesnek eszébe jutott, hogy
Ricardónak és Víctornak másnap iskolába kell mennie.
– Kikísérlek a kocsihoz – ajánlkozott Jaime.
Carmen lakásának melege után fagyosnak éreztem a levegőt, pedig
derült volt az ég.
– Na és még mindig a balettiskolában tanulsz, vagy már elhelyezkedtél?
– kérdezte Jaime.
Váratlanul ért a kérdése, megmerevedtek az izmaim. Ez után a vidám
este után egy pillanatra el is felejtettem, hogy milyen „semmilyen” állapotba
kerültem. Már nem jártam iskolába, de nem kerültem be a balettkarba sem.
– Tanítok, és különórákat veszek, miközben várom a Párizsi Operaház
balett-társulatának következő felvételijét – feleltem.
Jaime halkan füttyentett.
 – Az Operaház! Szóval ezért vagy olyan jó táncos!
Hízelgett, hogy nagy hatást gyakorolt rá a dolog, de jobban éreztem
volna magam, ha arról számolhattam volna be, hogy quadrille vagyok, és
épp A tündért próbáljuk.
– És te? – kérdeztem, szerettem volna elterelni magamról a beszélgetést.
– A konzervatóriumban tanulsz?
Jaime bólintott.
– Zeneszerzés és klasszikus gitár szakon. De most pár hónapig távol
voltam, vissza kellett mennem Spanyolországba kötelező katonai
kiképzésre.
– Milyen volt?
Vállat vont.
– Nem nekem való a fegyver, de ha nem mentem volna vissza,
dezertőrnek bélyegeznek. Akkor pedig nem utazhattam volna
Spanyolországba, amikor csak akarok, hogy meglátogassam a szüleimet és
a testvéreimet.
Amikor odaértünk a kocsihoz, rájöttem, hogy még nem is érdeklődtem
la Rusa iránt.
– Figyelj – kezdtem –, nagyon szeretnék többet is megtudni la Rusáról.
Csodálatos táncosnak tűnik. Nem tudsz valakit, aki személyesen is ismerte?
Jaime egy pillanatig elgondolkodott.
– De, tulajdonképpen ismerek valakit – felelte. – Ha ráérsz péntek este,
elvihetlek hozzá. Montmartre-on játszik egy flamencoklubban.
Nem tudtam, Jaime ajánlatának melyik része villanyozott fel jobban:
hogy találkozhatok valakivel, aki ismerte la Rusát, vagy hogy vele tölthetem
a péntek estét.
– Ráérek – feleltem. – Nagyszerű lenne!
A spanyol és francia szokás szerint puszit nyomtunk egymás arcára
kétfelől, de biztosra vettem, hogy Jaime a szokásosnál kissé hosszabbra
nyújtotta. Megrészegített a bőréből áradó meleg.
Kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, beültem a kormány mögé. Pár percig
járattam a motort, hogy beinduljon a fűtés. Mikor a kocsi bemelegedett,
Jaime becsukta az ajtót, én pedig még egyszer odaintettem neki, aztán
elhajtottam a járdaszegélytől. A tizenhatodik kerület felé közeledve az estén
gondolkodtam. Régebben azt hittem, hogy Gaby családja nagyon
összetartó, Jaiméé azonban messze felülmúlta őket. Sosem éreztem még
ilyen kirobbanó energiát vacsoraasztalnál. Szegénynek ugyan nem lehetett
volna nevezni őket, de úgy tűnt, nem is különösebben gazdagok, mégis
teljes mértékben kihasználták mindazt, amilyük volt. Carmen lakása kicsi
volt ugyan, de gyönyörűen berendezte. Senkinek nem volt tekintélyes állása
(vacsora közben megtudtam, hogy Isabel pincérnő, Félix szerelő, Mercedes
pedig főállású anyuka), mégis úgy értékelték az asztalra eléjük tett ételt,
mintha a La Coupoléban vacsoráztak volna. Úgy láttam, képesek élvezni az
életet, bármilyen helyzetben találták is magukat, és minden energiájukat
beleadták.
Nem tudtam nem összehasonlítani őket a saját családommal – vagyis
inkább annak hiányával. Az anyám egyke volt, az apám öccse New Yorkba
költözött, mikor végzett az egyetemen. Mamie-t és Avit mindennap láttuk,
de az apám szülei csak karácsonykor meg különleges alkalmakkor
látogattak meg minket, pedig Párizs mellett laktak. Nem is tudtam róla, hogy
van egy spanyol unokabátyám, míg Mamie el nem mondta, hogy Conchita a
bátyja felesége volt.
Magam sem tudtam, miért, de ahelyett, hogy egyenesen hazamentem
volna, az ötödik kerületi L’Observatoire sugárút felé kanyarodtam, ahol
most apám Audrey-val és Audrey fiával, Pierre-rel élt. Habár még sosem
jártam náluk, a címük beleégett az elmémbe, annyiszor láttam apám levelei
hátulján, melyeket az Audrey-val kötött házassága után küldött nekem, bár
egyiket sem nyitottam ki soha.
Vezetés közben a gyerekkoromra gondoltam. Magasan képzett szülők
gyermekeként sokszor bántak velem úgy, mintha felnőtt volnék. Emlékszem,
hogy gyakran a Maximban vagy más előkelő étteremben ebédeltünk, ahol
olyasmiket ettem, mint például fürj szarvasgombaszószban, vagy
kagylókrémleves – ezeket a többi korombeli gyerek ehetetlennek tartotta
volna. Most döbbentem csak rá, milyen keveset láttam apámat, mikor
elkezdtem a balettiskolát. Anyám visszavonult a színpadtól, miután
bizonyossá vált a terhessége, és elvi kérdést csinált abból is, hogy otthon
maradt velem iskolaidőben ahelyett, hogy apámmal turnézott volna, mint
korábban. Mindig csodáltam Mamát: szerettem volna versenyre kelni fekete
szépségével. Csakhogy én apám szőke haját és aranybarna szemét
örököltem. Ámulva néztem, ahogy anyám kiöltözik esténként, felveszi a
selyemkesztyűjét, parfümöt tesz magára. Annak ellenére azonban, hogy
ennyire közel álltam hozzá, mégis apám hiányát éreztem meg legjobban, ha
máshol járt. Eszembe jutott, mikor egy-egy turnéja után kimentünk elé a
repülőtérre vagy vasútállomásra. Mama mindig erősen fogta a kezemet,
hogy ne száguldjak le a lépcsőn, és ne lökdössek el másokat az utamból.
Eszembe jutott, hogy nevetett és ölelt magához az apám, mikor végre a
karjába vethettem magam.
– Á, Paloma – kuncogott –, soha senki nem fogad ilyen önfeledten, mint
te!
Könnyek gyűltek a szemembe, pislognom kellett, hogy figyelni tudjam az
utat. Dühös voltam az apámra, de azért még most is hiányzott. Küldött
nekem kazettát, és próbált találkozni velem, de semmi nem tehette jóvá a
történteket. Másik nőhöz járt, mikor anyámnak – és nekem! – a legnagyobb
szükségünk lett volna rá!
Rákanyarodtam a L’Observatoire sugárútra, és megálltam a
neoklasszicista lakótömb előtt, ahol most élt. Felnéztem a második emeletre,
csodálkozva láttam, hogy még mindig égnek a lámpák. Eltöprengtem, vajon
mit csinálhat az apám ilyenkor, az éjszaka közepén. Végignéztem a
kovácsoltvas erkélyeken és oroszlánfejes párkányokon. Hirtelen
megrohantak az emlékek: hétéves koromban apám elvitt Bécsbe, ahol
karácsonyi koncertsorozatot kellett előadnia. Mama a nagyanyámnak
segített ápolni Avit, aki súlyos influenzával küszködött, így ő nem jött velünk.
Apámmal bejelentkeztünk a nagynevű Grand Hotel Wienbe, a szervezők
ugyanis ott vettek ki neki szobát. Mikor azonban a londiner felhozta a
csomagunkat, és felajánlotta, hogy asztalt foglal nekünk a hotel éttermében,
apám visszautasította.
– Már elígérkeztünk – magyarázta. Miután a londiner elment, apám
felém fordult. – Gyere! – mondta. – Nézzük meg az igazi Bécset!
Taxit fogtunk, és a Bandgasséra hajtottunk, ahol apám megmutatta azt a
kis lakást, ahol diákként lakott a háború után. Aztán levest ettünk galuskával
abban a kávézóban, ahová annak idején a barátaival járt.
 – Bécsnek akkoriban különleges hangulata volt – magyarázta. – A
Szovjetunió, Amerika, Nagy-Britannia és Franciaország is megszállta a
várost. Tele volt kémekkel. Én azonban fütyültem rájuk, mert az én fejem
meg szépséges zenékkel volt tele.
Másnap apám visszamondta a limuzint, amit a hotel ajánlott neki, inkább
egy régi Volkswagent bérelt, azzal mutatta meg nekem a várost. Felfedeztük
a Stephensplatzot, a Schönbrunn-kastélyt, aztán egy hagyományos
kávézóban Sacher-tortát ettünk. Apám addigra már híres koncertpianista
volt, az emberek felismerték az utcán. Ő azonban nem bánta, egyszerűen
alázatos biccentéssel viszonozta a kíváncsi pillantásokat.
Rájöttem, hogy erről a kirándulásról származnak az apámmal
kapcsolatos legélénkebb emlékeim.
Megint a lakótömbre pillantottam. A Papának veleszületett stílusérzéke
volt, a státusz azonban nem érdekelte. Neki nem számított, hogy valami két
frankba vagy több ezerbe került. „Az számít, milyen érzést kelt benned az a
tárgy” – mondogatta. A Luxembourg-kert melletti L’Observatoire sugárúton
azonban olyan emberek éltek, akiknek volt pénzük, és ezt másokkal is
tudatni akarták. A második emelet a hosszú erkéllyel nyilván a legelőkelőbb
az épületben. Mikor lett az apám ilyen sznob?
Felsóhajtottam. Hogyan is tudnám a választ? Már semmit nem tudtam
az apámról: sem azt, hogy miért van fenn ilyen későig; sem azt, hogy melyik
darabon dolgozik a következő előadására; még azt sem, hogy mit eszik
reggelire mostanában. Idegen lett számomra.
Beindítottam a kocsit, miközben igyekeztem visszatartani a szememben
gyülekező könnyeket, aztán elindultam hazafelé.
 17.
Celestina
ÚTBAN A SOM ORROSTRO- NEGYEDBELI cigánytábor felé az öreg cigány
asszony végighallgatta anyám, apám és Anastasio halálának, valamint
Ramón és Teresa száműzetésének történetét. Juanáról is meséltem neki,
meg arról, hogy próbáltam megtalálni őt.
A tábor a tengerparton állt. Mikor odaértünk, egy csapat férfi ült a tűz
körül, valami égett gyufa szagú italt kortyolgattak. A legfiatalabb, egy
negyven körüli ember felállt, mikor meglátott minket. Meggörbített vállakkal
pár pillanatig méregetett engem, majd a kísérőmhöz fordult.
– Francisca, miért hoztad el ezt a payát a táborba? – kérdezte felvont
szemhéjjal.
– Veszélyben volt. Megmentettem.
– Az jó – felelte a férfi vigyorogva, felvillantotta a rengeteg fényes fogát.
– Most vidd vissza a családjához, és kérj érte jutalmat!
Francisca a fejét rázta.
– Nincs családja – felelte. – Most már hozzám tartozik.
A férfi beletörölte az állát a kezébe.
– A városiak így is gyerektolvajnak tartanak – mondta. – Ha a
rendőrség megtudja, hogy payagyerek van a táborban, minden kunyhóba
benéznek, hogy nem rejtegetünk-e még többet is.
Francisca felemelte a kezét, hogy megnyugtassa.
– Nincs mitől félni. Az őrző szellemek mondták, hogy vegyem
magamhoz. Hogy mi célból, azt majd holnap kiderítem. Most pihennie kell.
A férfi dühös képet vágott, a többiek mormoltak valamit, de Francisca
ügyet sem vetett rájuk, csak átvezetett a táboron. A nyomornegyed kalyibáit
szedett-vedett anyagokból tákolták össze: furnérlemezekből, fém
hullámlemezekből, vászondarabokból és kötélből. Az egyikhez még egy régi
halászcsónakot is felhasználtak: az lett a teteje.
 Francisca kunyhója egy dombon állt, valamivel a többi lak felett.
Csikorogva nyílt ki az ajtó, mely úgy festett, mintha asztallapból alakították
volna át. Betessékelt, aztán meggyújtotta a felfordított ládán álló lámpát. A
tábor szegénysége dacára Francisca varázslatos színkavalkádba burkolta a
kunyhója belsejét. A falon lógó bíborvörös rongyszőnyegek otthonossá
tették a helyet, a rögtönzött bútorokat égszínkékre festették. A kis tűzhely
mellett csálé konyhaszekrény állt rajta tányérokkal és fazekakkal. Francisca
félrehúzta a térelválasztó függönyt, és a horgolt takaróval fedett ágy felé
terelt engem.
– Feküdj le és aludj! – mondta.
Levettem a cipőmet, a fejem letettem a horgolt párnára.
Francisca a konyhaszekrényhez ment, majd egy pohár sárszínű
folyadékkal tért vissza. Intett, hogy igyam meg. Befogtam a számat, mert
tengeri moszat és csatornalé íze volt. Pár másodperccel később
elhomályosodott a látásom, elálmosodtam. A szemem csak annyira maradt
nyitva, hogy lássam a fejem melletti ágylábon lengedező nyúllábat.
– Megvéd – suttogta Francisca. – Most aludj!

A NEM RÉGIBEN ÁTÉLT M EGRÁZKÓDTATÁSOK sorozatától egy időre ágynak

estem, de Francisca türelmes ápolónőnek bizonyult. Ő volt a cigányok
javasasszonya és füvésze.
– Velem nagyobb biztonságban vagy, kicsim – mondta. – Lehet, hogy a
hatóságok ezt a te Juana barátnődet is elviszik, a Somorrostro-negyedet
viszont kerüli a rendőrség, ha egy mód van rá.
Pár hét pihenő után erőre kaptam, és elkísértem Franciscát, mikor
gyógyfüveket és gombát ment gyűjteni. Talán anyám félig roma származása
miatt történt, vagy talán mert miután elvesztettem a családomat, szívből
sóvárogtam arra, hogy tartozhassak valahová, olyan természetesnek vettem
a cigány életmódot, mint hal a vizet. Franciscát meg engem szívesen
fogadtak minden kunyhóban, ahová csak ellátogattunk: a családok behívtak
minket, megosztották velünk az ételüket.
A tetves hajú cigány gyerekek eleinte óvakodtak tőlem, de hamarosan
megengedték, hogy játsszak velük a megfeketedett homokon. Együtt
rohantunk a hullámok felé boldogan kiáltozva, aztán menekültünk előlük,
mikor lecsaptak a partra. Gyakran találtunk mindenféle hulladékot, melyet a
gyárakból dobáltak a vízbe, a hullámok pedig partra sodortak. Egyszer egy
törött futószalagra bukkantunk, felváltva húztuk rajta egymást a parton.
A többi gyerek társasága enyhítette a Ramón elvesztése miatti
fájdalmamat, bár ha sokáig gondolkodtam a családomon, még mindig
elsírtam magam. Ramón megígérte, hogy egy nap visszajön értem. Addig a
lehető legtöbbet kell kihoznom az új életemből – végül is rendesen vigyáztak
rám. A cigány asszonyok szorgosan rám alakították a régi ruhákat,
kibogozták az összecsomósodott hajamat.
Csak Diego méregetett bizalmatlanul, a törzs vezetője, aki már
megérkezésemkor is ellenezte az ottlétemet.
– És mit mondtak a szellemek, mi lesz ennek a kis payának a feladata? –
kérdezte Franciscától, mikor már néhány hónapja velük éltem. – Kosarakat
fog fonni, mint Ángela? Vagy jövendőt mond, mint Micaela? – Habár Diego
maga lusta volt, nem szerette, ha mások tétlenül tengődnek. Még a
legkisebb gyereknek is minden napra feladatokat szabtak ki.
Francisca egyenesen a szemébe nézett, amit a többi cigány asszony nem
mert volna megtenni.
– Ez a lány táncos. Elviszem Manuelhez, hogy adjon neki órákat.
Diego arca megrándult. Francisca kiváltságos helyzetben volt, így a
vezető is kénytelen volt meghajolni az akarata előtt, ami mintha még jobban
ellenem hangolta volna. Engem ugyanakkor felvillanyozott Francisca
kijelentése. Viszketett a lábam, a tenyerem önkéntelenül kinyílt és
becsukódott, mint a virág szirmai. Francisca észrevette az izgatottságomat,
és elmosolyodott. Diego összevonta a szemöldökét.
– Sosem fog közénk tartozni – felelte. – Úgyhogy tanítsd meg táncolni,
aztán küldd be a városba, hogy elvegye a tudatlan turisták pénzét, akik
úgyse jók másra. Azok ott aranyosnak gondolnak minden flamencózó
kislányt.
A turisták meg a városiak voltak a cigányok kedvenc prédái. Hamar
rájöttem, hogy a romák a nem közéjük tartozókat, a payákat alacsonyabb
rendűnek és tisztátalannak tartják: szerintük ők nem elég okosak ahhoz,
hogy megéljenek az eszükből, így a munkájuk rabszolgái lettek. A cigányok
éppen ezért fenntartás nélkül megszabadították őket a becses pesetáiktól és
holmijaiktól. Egyik nap azt is megtudtam a szökőkútnál a táborhelyi
asszonyoktól, hogy a „látnoki” képességük csak trükk.
– Ezt adom elő a payáknak – mondta Micaela, egy tizenhat éves
fiatalasszony, aki már négy gyereket szült. Maga elé meredt, és úgy
mormolt, mintha transzba esett volna. – Látom, hogy maga jó ember. Sokat
tesz másokért. De nem mindig bántak jól magával.
Aurora nevetett, csontos kezével hátrasimította a kócos őszes haját.
– Haha! Pontosan. Jól rá lehet szedni őket, ha azt mondod nekik, amit
hallani akarnak. Addig kutatnak az emlékeik között, míg nem találnak
valamit, ami ráillik a leírásra. Akkor aztán megnyerted a bizalmukat.
A nők egymást biztatva elmesélték, hogyan csapják be az embereket.
– Én a férfiaknak mindig azt mondom, hogy az a „csepp nő” a lelki társa
– kuncogta Estrella, egy pelyhes bajszú, középkorú nő. – Jó eséllyel eszébe
jut róla valamelyik ismerőse.
– Azok a legjobbak, akiknek nemrég halt meg az anyjuk – tette hozzá
Micaela. – Bármit megadnak, hogy beszélhessenek a Mamával!
Ezek a jövendőmondók, akik naponta elhagyták a tábort, aztán
sonkával meg több zsák olívával tértek vissza, csalásból,
szemfényvesztésből éltek. Francisca azonban más volt. Ő nemcsak a jövőt
mondta meg az embereknek, de a múltat is, ő azzal is törődött, hogy az
illető a lelke igazi útját járja-e.
– Az édesanyádban benne élt a flamenco szelleme – mondta nekem. –
Innen tudom, hogy táncos leszel. Ő nem tudta kihasználni a tehetségét a
rövid élete során, de neked továbbadta.
Néha, mikor éjjel felébredtem, hallottam, hogy Francisca a kunyhóban
mászkál, és hangosan beszélget a mennyei vezetőivel. Hitt benne, hogy
mindennek lelke van: az élőlényeknek éppúgy, mint az élettelen tárgyaknak.
Ha eltört valamit, olyan szívből imádkozott felette, míg száradt a ragasztó,
ahogy egy lázas gyerek vagy egy törött végtagtól szenvedő férfi felett. Mikor
körbetolta a táborban a gyógyító fiolákkal teli talicskáját, úgy beszélt hozzá,
ahogy a szekeres csábítgatja az öreg lovát. Mielőtt hozzákezdett volna a
gyógyításhoz, suttogott a füveknek, melyeket fel akart használni, dicsérte
őket nemcsak a gyógyhatásukért, de a varázstudományukért is.
 A betegei többsége meggyógyult, kivéve a vérhasban szenvedő vagy
tífuszos kisbabákat. Ilyenkor Francisca azért imádkozott, hogy a lelke
biztonságban átjusson a túlvilágra. Amikor tehát kijelentette, hogy táncosnak
születtem, hittem neki. Ezért bíztam meg benne annyira, hogy megmutattam
neki az arany fülbevalókat.
– Tudtam, hogy cigányvarázslat van rajtad – mondta, és tisztelettel adta
vissza az arany fülbevalót. – De nem szabad magaddal cipelned a
zsebedben. Ez vonzotta rád azt a sok veszélyt. Biztos helyet kell találnunk
neki, ahol elrejthetjük.
Azon az éjjelen éjfélkor felébresztett, és a táborból egy tengerparti
parkba vitt. A tengeri levegő a ruháimba kapott, csapkodta a hajamat a
fülem körül. Francisca gödröt ásott az egyik pálmafa tövében. Amikor
átadtam neki az ékszert, elképzeltem az én gyönyörű anyámat. Francisca
becsavarta a fülbevalókat a sáljába, aztán mélyen eltemette a csomagot a
földben. Miközben betemette a gödröt, én olyan ünnepélyesen figyeltem,
ahogy a homokos föld rácsorog a kupacra, mintha az egyik családtagom
temetésén vennék részt.
– Jegyezd meg ezt a parkot meg ezt a fát, kicsim! – mondta nekem
Francisca. – A fülbevaló szólítani fog, ha itt az ideje, hogy magadhoz vedd.

HÁROM NAPPAL AZUTÁN, hogy elástuk a fülbevalót, megkezdődött a

tánctanításom. A „táncteremnek”, ahol tanultam, nem volt se rugalmas
padlója, se négy fala, se tükrei: a tengerparton tartottuk az órákat. Az első
pár alkalmon csak ültünk Franciscával, és hallgattuk a tengert.
– Lélegezz a hullámok ütemére! – mondta. – Az ő mozgásuk ugyanis
tökéletesen tükrözi a te életerődet.
Máskor szinkópákat tapsolt, és csettintgetett a nyelvével, nekem pedig
követnem kellett. Egyik nap magával ragadott a hangok árja. Felugrottam,
és gondolkodás nélkül belevágtam a sarkamat meg a talpamat a homokba a
taps ütemére.
– Hogy mozogsz! – kiáltott fel, a szemében öröm csillogott.
Pár nappal később elvitt Manuelhez. Még sosem találkoztam vele, pedig
ő volt Francisca legkisebb és most már halott húgának a férje. Megtudtam,
hogy egész éjjel a Xinès-negyedbeli bárokban gitározik, így nappal aludt.
– Amikor még élt a húgom, több pénzt keresett – magyarázta nekem
útban Manuel kunyhója felé. – Minden lánytestvére táncos, de a férjeik nem
engedik ki őket a táborból, annyira féltékenyek. Diego most azt javasolta
Manuelnek, hogy vigyen magával téged a turisták szórakoztatására. Nekem
viszont más terveim vannak.
Aznap reggel magasra csaptak a hullámok, Manuel kunyhóját
elárasztotta a víz. Amikor bementünk hozzá, az ágyán ülve gitározott, míg a
cipői, vizeskannái meg a többi holmija körülötte úszkált a sáros hullámokon.
– Manuel! – kiáltott Francisca, mikor meglátta a felfordulást. – Miért
nem költözöl magasabbra, vagy ásol vízelvezető árkot?
Manuel vállat vont, és magasra tartotta a viharvert gitárját.
– Amíg ő velem van, semmi nem számít.
Elvitt a tábor egy olyan részére, ahol erősebben megépített házak álltak.
Az egyik sártéglából emelt épület mellett három színes ruhás nő ült a
gyerekeikkel a szalma előtető alatt. Manuel bemutatta a testvéreit: Pastorát,
Juanitát és Blancát.
– Ők majd megtanítják táncolni – mondta Franciscának. – Ha ők nem
képesek rá, akkor senki.
Nem a szó hagyományos értelmében vett táncórát kaptam. Nekem senki
nem bontotta le a lépéseket részekre, nem magyarázták el a baile grande
és a baile chico – a komolyabb és a frivol táncok közötti különbséget.
Annyit mondtak csak, hogy üljek le, és figyeljem Manuel testvéreinek a
táncát.
Elsőként a legkisebb húga, Blanca mutatta be a tehetségét. Manuel a
gitárját nyekergette, miközben Pastora és Juanita tapssal kísérték. Blanca
hátradobta a rengeteg fekete haját, és bemutatott pár művészi forgást a
ruhája uszályával. Először nagyon is komoly képet vágott, ám lassan mosoly
kúszott az ajkára, egyre könnyedebbé váltak a léptei, míg azt a benyomást
nem keltette, hogy lebeg. Hirtelen abbahagyta, egyik lábát maga elé ívelte a
levegőbe, és hátranézett a válla felett. Manuel is félbehagyta a játékot. A
nők azonban tapsoltak tovább. Blanca összehúzta a szemét, újra mozgatni
kezdte a lábát. Egyre gyorsabban lépkedett, a végén már úgy rúgta a
homokot, hogy felspriccelt a levegőbe, a nővérei csak nehezen tudták
követni a taktust. Aztán anélkül, hogy jeleztek volna egymásnak, Blanca
meg a nővérei ugyanabban a pillanatban megálltak.
Ámulva néztem, de rám senki nem figyelt. Nem az én kedvemért
táncoltak.
Következőnek Juanita állt fel a macskákra emlékeztető aranyszínű
szemével, élénk léptekkel és gyors karmozgással táncolt. Őt Pastora
követte; sem a húsos karja, sem a hasa rengése nem vont le semmit
forgásának vagy összetett kézmozgásának kecsességéből. A három nővér
közül az ő jelenléte volt a legerősebb, egy vén fára emlékeztetett, melynek a
gyökere mélyen benyúlik a föld alá.
Utoljára Francisca táncolt; ekkor mintha kimerevedett volna az idő. Bár
a kora miatt nyilván nem volt annyi energiája és életereje, mint a fiatalabb
asszonyoknak, de ebből tánc közben semmi nem látszott. A ráncai és az ősz
hajszálai csak felerősítették táncának hatását. Ahogy a mozdulatai egyre
szenvedélyesebbé váltak, úgy dülledtek ki az erek a homlokán, és mélyültek
el a ráncok a szája sarkában. A szemünk előtt vénült meg, de ettől csak még
szebb, még méltóságteljesebb lett. Bár még gyerek voltam, és a
szókincsemmel nem tudtam kifejezni a látottakat, az előadását látva
ösztönösen megértettem, hogy a flamenco nem egyszerűen a külső
szépségről szól, és nem is olyan művészet, ami szórakoztatni vagy
gyönyörködtetni akar.
Aznap éjjel éberen feküdtem az ágyamban, a sötétségbe bámultam,
újraéltem a napot. A flamenco nem tánc, hanem vallási rítus. Már attól is
zakatolt a vérem, ha csak rágondoltam.

HÓNAPOKIG CSAK FIGYELTEM Manuel testvéreinek táncát. Senki nem

magyarázta el nekem a pito, vagyis a csettintés technikáját, nem mutatták
meg a llamadát: vagyis hogy hogyan kell jelezni a gitárosnak a ritmusváltást.
Egyedül kellett megtanulnom mindezt, és csak a megfigyelés eszközét
használhattam. Mohón ittam magamba. Amikor csak el tudtam szabadulni a
mindennapos teendőimtől, lerohantam a vízpartra, és a látottakat utánoztam:
a hátuk finom ívét, karjuk kecses vonalát, az álluk büszke biccentését.
Elloptam a mozdulataikat, lemásoltam a sokatmondó arckifejezésüket.
Nagyon szerettem volna közéjük tartozni.
Valahányszor elmentünk Franciscával ezekre a táncos összejövetelekre,
alig vártam, hogy végre rám kerüljön a sor. Örökre emlékezni fogok arra a
pillanatra, amikor végül megtörtént.
Amikor Blanca befejezte a táncát, Manuel soleára{25} zendített, és intett,
hogy álljak fel. A szívem hevesen vert, mikor megértettem, hogy végre eljött
az én időm, most lenyűgözhetem a többieket. Biztosra vettem, hogy Manuel
azért választott komoly táncot az első előadásomhoz, mert sokat várt tőlem.
Halk tapssal követtem a ritmust, aztán elkezdtem lassan lépegetni, magam
körül tekergettem a szoknyámat. Lesütöttem a szemem, ahogy a többiektől
láttam, mikor drámai zenére táncoltak. Juanita azt mondta, hogy szép a
kezem, ezért feltétlenül használjam őket. Az ujjaimat a hatás kedvéért
furcsán meggörbítettem, és olyan arckifejezést öltöttem magamra, amit én
elmélyültnek gondoltam. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
lenyűgözzem a nézőimet, Manuel azonban hirtelen abbahagyta a zenélést.
Fogalmam sem volt, mi baja lehet. Nagy levegőt vett, és a homlokát
ráncolta.
– A flamencóban – kezdte a fogait csikorgatva – nem a táncos követi a
zenét. A gitáros követi a táncot. Hogyan kövesselek, ha nem közvetítesz
igazi érzelmeket? Egyáltalán semmit nem kapok tőled! Semmit nem tanultál
egész idő alatt!
Az arcomba szökött a vér. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy megaláz
a többi táncos előtt. Forró könnyek égették a szemem, a lábam úgy
remegett, mintha arra készülne, hogy elrohanjon velem.
Francisca azonban megfogta a vállamat, és a fülembe súgta:
– Kövesd a tengert, és a zene követni fog téged! Mindig tiszteld az
elemeket, akkor majd megsegítenek!
Manuel újra zenélni kezdett, a szemét le sem vette rólam. Ezúttal
elképzeltem a hullámokat, velük együtt lélegeztem. Bebeszéltem magamnak,
hogy a talpamba éles kagylók vésődnek, a lábujjaim között homok
csikorog. A lábamat hideg víz csapkodta, csípte a horzsolásokat a
vádlimon. Hirtelen kiemelkedett a hullámok közül az anyám, a haja
csöpögött a hátán, nedves bőrén megcsillant a nap. Mikor megláttam,
felkiáltottam, vágyakozás kerített hatalmába. Az anyám körülöttem
lépkedett, a kezét a derekához emelte, aztán a feje fölé. Vele táncoltam. A
testemmel elmeséltem neki, mennyire fáj, hogy nélküle kell felnőnöm. A
karommal elbeszéltem, hogyan halt meg Papá, és mennyire megsirattam
Anastasio, Teresa és Ramón elvesztését. A tekintetemmel kifejeztem, hogy
tévedtem el, és hogyan kerültem a cigányokhoz. A lábamat elnehezítette a
hontalanság és a kétségbeesés. Alig kaptam levegőt, mintha fulladoznék a
magány és éhség árjában, mely körbevett. El is felejtettem, hogy néznek.
Nem előadónak éreztem magam: úgy tűnt, mintha a természetfeletti erők
karmestere volnék, mely összehozza a holtakat és az élőket.
Előrenyúltam, hogy megérintsem az anyámat, de szertefoszlott.
Megtorpantam, megdöbbentett a hirtelen távozása. Ekkor jöttem csak rá,
hogy Manuel már nem játszik. Felé fordultam, az arcán könnyek csorogtak.
A fülemet zokogás hangjai ütötték meg: az asszonyok hisztériás rohamot
kaptak. Juanita és Pastora egymásba kapaszkodott, előre-hátra ringatták
magukat. Blanca térdre zuhant, olyan erővel tépte a haját, hogy a blúzát
vércseppek pettyezték. Francisca összetörve bámulta a kezét. Rám emelte
a tekintetét, éreztem, ahogy a lélegzete rám ömlik, akár a tenger tetejét
simító délutáni szellő.
– A sötét angyal – mondta csendesen. – A démon benned él.
Manuel megtörölte az arcát, és Franciscához fordult.
– Igazad volt. Vele vannak az ősei. Egy nagy táncos áll előttünk. Diego
azt mondta, hogy vigyem el a tengerparti éttermekhez, hogy szórakoztassa a
turistákat. Én azonban még sosem láttam a sötét angyalt ilyen kicsi
gyerekben. Nem viszem el őt ilyen helyekre mindaddig, amíg nem képes
megállni, hogy az értetlenek szórakoztatására mutogassa a tehetségét.

TÍZÉVES KOROM IG TANULTAM flamencózni Manueltől és testvéreitől, akkor

érezte úgy Manuel, hogy felkészültem a nyilvános fellépésre. Egyik este
eljött Francisca kunyhójába, hogy magával vigyen a Xinčs-negyedbe, ahol
születtem. Csakhogy az a foltozott szoknyás lány, aki most mezítláb járta a
negyed utcáit, nem ugyanaz volt, mint aki elment innen. Barnább,
piszkosabb lettem, és bizonyos értelemben idősebb is, bár ennek semmi
köze nem volt az idő múlásához. Mostanra tökéletesen beillettem a
cigányok közé. Ramónra gondoltam, eltöprengtem, vajon felismerne-e így.
Manuel megállt a kávézó előtt, ahol aznap este elő kellett adnunk. A
sorsszerűség érzésével néztem fel a boltíves bejáratra. Az ottani nők mind
virágot hordtak a hajukban, a nyakukban mélyen lenyúló nyakláncot. A
„rajongók”, akiket Manuel olyan nagyra tartott, valójában gyári munkások,
gengszterek és bohémek voltak. Belebámultam a sötétbe, Ramónt
kerestem, mint mindig, amikor kiléptem a tábor területéről. Csakhogy senki
nem hasonlított rá a kávéház vendégei közül.
Amikor a tulajdonos észrevett, idegesen pillantott az ajtóra.
– Ha idevonzod nekem a polgárőrséget, elveszítem az összes
vendégemet – mondta Manuelnek, miközben a tenyerét a ráncos homlokára
nyomta. – Milyen idős ez a kislány? Túl fiatal még ahhoz, hogy ilyen későn
dolgozzon, ráadásul egy bárban.
Manuel vállat vont, megveregette a férfi hátát.
– Ez a kislány annyi pénzt fog keresni, hogy azzal nemcsak a
polgárőrséget, de még a kormányzót is kifizetjük. Az emberek özönleni
fognak a kávézódba, hogy lássák táncolni.
A tulajdonos a mocskos arcomra és lábamra nézett, aztán megrázta a
fejét.
– Te fizeted meg a büntetést, Manuel.
Manuel elvigyorodott.
– Hol van Sancho?
A tulajdonos fejével a pult felé intett, ahol egy férfi ücsörgött sztoikus,
lemondó kifejezéssel az arcán. Magas, vékony ember volt, a bőre pedig
olyan sötét és durva, mint a cigányoké.
– Na, jól van, figyelj! – mondta Manuel felém fordulva, és egy zsámoly
felé bökött a terem végében. – Ott fogsz ülni, és meg sem mozdulsz. Először
Sanchót kísérem, aztán te táncolsz.
Néztem, ahogy Manuel és Sancho üdvözölték egymást. A pult
közelében foglaltak helyet: Manuel leült egy bárszékre, Sancho pedig
megállt mellette, a kezét Manuel vállára tette. Sancho dalra zendített, a
tömeg elcsendesedett. Rekedtes hangja volt, a nyakán kidudorodott az ér,
miközben előadta a népe szenvedéseiről meg a cigánylét átkáról szóló
panaszdalát:

Ne szedj nekem virágot,

Ne kísérd a koporsómat,
Ne temess el a síromba,
Mert én már halott vagyok.

Olykor-olykor felkiáltott valaki a közönségből bátorítóan vagy együtt

érzően. Amikor Manuel közölte, hogy az én táncom előtt Sanchót kíséri, azt
hittem, három-négy dalra gondol. Sancho azonban két órán keresztül
énekelte a bánatát szünet nélkül. A hangja minden egyes dallal egyre
rekedtebb lett, és egyre kétségbeesettebben markolta Manuel vállát, mintha
belőle próbálna erőt nyerni. A szemöldökén izzadságcseppek gyűltek, az
ingén nedves foltok gyülekeztek. Ám minél durvább lett a hangja, a
közönség annál jobban értékelte az énekét.
– Olé, Sancho! – kiáltották neki.
Sancho hangját gyötrelem volt hallgatni – mégsem lehetett ellenállni neki.
Kemény tekintete ragyogott, én pedig azon töprengtem, vajon a fény
verődik-e vissza benne, vagy megszállta a „démon”. Erről eszembe jutott a
Sagrada Família, és hogy a frissen épített falai máris szétmállani látszottak
azon a napon, mikor eltévedtem. Aztán arra gondoltam, hogyan emelték ki
Francisca szépségét a ráncai. Van talán valamiféle fenség a pusztulásban?

Ez a szegény kupac az apám,

A bányában halt meg,
Ahol dolgoznunk kellett,
A vérünk miatt.

Sancho hangja megtört a dal utolsó során. A közönség zokogott. Az

egyik prostituált összeesett, hideg vízzel locsolták fel, hogy magához
térítsék.
Sancho szó nélkül leült. Manuel rám pillantott. Hogyan is táncolhatnék
ilyen előadás után? Megkönnyebbültem, mikor a tulajdonos hozott
Manuelnek egy pohár bort, ő pedig lassan elkortyolgatta. A kávézó
vendégei folytatták a beszélgetést, a helyiséget megint betöltötte a lárma.
Újabb óra telt el, mire Manuel odajött hozzám, már leragadt a szemem az
álmosságtól.
– Csak táncolj úgy, mint a táborban! – Manuel mindössze ennyit
mondott.
A zsúfolt bárban nem volt színpad, így az asztalok közötti résbe állított,
ahol a pincérek szoktak közlekedni, mikor italt visznek a vendégeknek. Az
egyik pincér fel is botlott bennem, ahogy elsietett mellettem egy poharakkal
teli tállal. A közelben ülő prostituált meg a szeretője nevetésben tört ki.
– Kié ez a gyerek? – rikoltotta a szajha, felhúzva az apró, ceruzával
kihúzott szemöldökét. – Már ágyban kéne lennie!
Manuel megigazította a gitárját, és játszani kezdett. Néhányan
abbahagyták a beszélgetést, hallgatták a zenét, de rám egyetlen pillantást
sem vetettek. Haboztam, remegett a gyomrom. Aztán eszembe jutott, hogy
ez nem előadás. Hogyan hívjam újra elő a démont? A tengerre gondoltam,
elcsitítottam a légzésemet. Megpróbáltam megidézni az anyámat, de semmi
nem történt.
– Rajta! – kiabált egy tengerész. – Táncolj nekünk, csillagom!
Manuel mogorva pillantást vetett rám, aztán visszafordult a gitárjához. A
talpam bizseregni kezdett. Megdöbbenve láttam, hogy Anastasio áll előttem.
Mögötte hegy emelkedett, ő pedig felfelé kezdett mászni. Követni akartam,
de túl aprókat léptem. A lábam megcsúszott a megindult köveken.
Felemeltem a kezem, segítséget kértem tőle.
– Gyere! Gyere! – kiáltott nekem, én azonban képtelen voltam rá.
Hátravetettem a fejem, sírtam, bár nem jött ki hang a torkomon. Aztán
Anastasio megint mellettem termett, körülöttem körözött. Elmesélte, hogy
mikor a Cataluña kihajózott a kikötőből, és a családjából csak apró pötty
maradt a távolban, megszakadt a szíve. Azt is elmondta, hogy amikor
haldoklott, Ramón és én voltunk az utolsó gondolata, félt, hogy mi lesz
velünk. Megkérdeztem Anastasiót, tudja-e, mi történt Ramónnal és
Teresával, mielőtt azonban válaszolhatott volna, baljós árny tekeredett köré:
eltűnt.
Kétségbeesetten kerestem Anastasiót, mikor rájöttem, hogy a zene
elhallgatott, és a bárban mindenki engem néz. Zűrzavar tört ki. A hatás a
tengerpart felé vágtázó hullámokra emlékeztetett. Mindenki egyszerre
kiabált, sikítozott vagy énekelt. Az egyik nő a bokája körül forgatta a
szoknyáját, gondolom, engem próbált utánozni. Valami a térdemnek
verődött, aztán csörögve a földre hullt. Az emberek pénzt dobáltak nekem:
bankjegyeket és érméket. Habár a bárba szegények jártak, az előadásom
tiszteletére kiürítették a zsebüket. Manuel odafurakodott hozzám a tömegen
át.
– Az érméket fel ne vedd! – mondta. – Csak a bankjegyeket. Az érme
sértés.
Engedelmeskedtem, bár nem jó szívvel, mert több érme volt, mint
bankjegy. Ha felszedtem volna őket, valószínűleg elég kenyeret vehettünk
volna az egész törzsnek. Manuel megfogta a karomat, és odavezetett az
ajtóhoz. Követtem, de nem tudtam levenni a szememet az érmékről, amiket
magunk mögött hagytunk. Egész héten éheztem, már belefáradtam az
ennivaló utáni sóvárgásba.
Odakint a felkelő nap halovány fénye hullott az utcára.
– Miért csak a bankjegyeket, az érméket miért nem? – kérdeztem
Manuelt.
– Mit érdekel a pénz? – vágott vissza, büszkén felszegve az állát. – Csak
a payák foglalkoznak ilyesmivel. Amit azoknak az embereknek adtál, az
megfizethetetlen.
Manuelt ugyan nem érdekelte a pénz, Diegót viszont annál jobban. A
törzs vezetőjeként elvette a keresetből az én részemet, így Francisca meg én
továbbra is éheztünk.

AZ ELSŐ NYILVÁNOS FELLÉPÉSEM UTÁN minden este elkísértem Manuelt a

Xinès-negyedbe. A „sötét angyal” azonban nem jelent meg minden
alkalommal kérésre. A jelenléte egyre illékonyabb lett, néha egyáltalán nem
is jött el, így csak a betanult lépések meg Manuel zenéje maradt. Bár a
kikötő menti vendéglőkben lézengő turistáknak semmi nem tűnt fel, a
rajongók érezték a különbséget. A macska-egér játék, melyet a démonnal
játszottam, csak felerősítette bennem a vágyat, hogy újra egyesüljek vele.
 – Azért mutatta meg magát neked, hogy higgy benne – mondta
Francisca. – Most viszont ki kell érdemelned.
Egyik hajnalban, mikor az éjszakai előadás után visszatértem a táborba,
Francisca az ágyon feküdt, fájdalmasan markolászta a dereka tájékát.
– Mi történt? – Megfogtam a kezét. Úgy megduzzadt, mint a szivacs,
ami teleszívta magát vízzel.
Mély tekintetéből együttérzés áradt, mikor visszanézett rám.
– Ne félj, kicsim! Minden rendben.
Ne féljek? Jéghidegek voltak az ujjai! A szemhéja felpuffadt.
Francisca nagy levegőt vett, és összeszedte minden erejét.
– Figyelj csak! – mondta, és felült. – Még ég a tűz. Csinálnál egy kis
édesgyökérteát?
Engedelmeskedtem, kivettem a szárított édesgyökeret a szekrényből,
ahol a füves edényeket tartotta, és vizet forraltam. Átadtam neki egy csésze
teát, majd leültem az ágya szélére. Csendben elkortyolgattuk, beszívtuk az
erős, aromás illatot. Francisca arcába visszatért a szín. Talán mégis rendbe
jön.
– Most pihenj! – mondtam neki, vállára húztam a takarót, a lábát
felpolcoltam. Addig simogattam a homlokát, míg el nem aludt.
Utána kiléptem az ajtón, belebámultam a tengerbe, próbáltam elcsitítani
a rettegést, mely elhatalmasodott rajtam. Szívből megszerettem Franciscát,
ezért most attól féltem, hogy a szeretetem neki is a vesztét okozza, ahogy a
családomnak.
 18.
Paloma
AM IKOR HAZAÉRTEM a flamencoóra és a Jaime családjával elköltött
vacsora után, meglepve láttam, hogy Mamie még ébren van. A
konyhaasztalnál ült, csak a tűzhely lámpája égett. Gyagilev a fejét a szárnya
alá dugva aludt, pedig nem volt letakarva a kalitkája, vagyis Mamie
valószínűleg már jó ideje teljes csendben ült. Ha csak megmoccant volna, az
általában éberen alvó Gyagilev azonnal felébredt volna, és akkor most a
játékaival játszana. El is felejtettem telefonálni neki, mikor Carmen megkért,
hogy maradjak ott vacsorára, amikor pedig eszembe jutott, túl késő volt
telefonálni. Mamie általában fél tizenegykor feküdt le.
– Sajnálom – szólaltam meg. – Nem akartalak felébreszteni a
telefoncsörgéssel. Elbeszélgettük az időt Gabyval.
Mamie olyan zavarodottan nézett rám, hogy már azt hittem, felhívta
Gaby szüleit, és rájött, hogy nem is Gabyval voltam. Erre vajon mit fogok
felelni?
– Ha kocsival mész, nem aggódom annyira – felelte Mamie. – De azért
máskor kérlek, hívj fel.
– Legközelebb úgy lesz. Sajnálom.
Megtöltöttem a teáskannát, és meggyújtottam az egyik tűzrózsát, hogy
kamillateát főzzek. Nem tudtam volna elaludni az izgalomtól. A fejemben
egymást kergették a gondolatok Jaiméról, a családjáról, la Rusáról, az apám
lakásánál tett látogatásomról. Az asztalra tettem a teáskannát meg a
csészéket, aztán öntöttem egy kis forrázatot Mamie csészéjébe. Ahogy a
pereme az ajkához ért, észrevettem, hogy tintafoltosak az ujjai.
– Levelet írtál? – kérdeztem.
Még mindig a gondolataiba merülve rám pillantott, először észre sem
vette, hogy hozzá beszélek.
 – A levélről jut eszembe – a pad felé nyúlt, elengedte a füle mellett a
kérdésemet –, ez ma jött. A balettiskolából.
Átvettem a felém nyújtott borítékot és levélvágót. Remegő ujjakkal
nyitottam ki, és olvastam el a tartalmát.
– Elfogadták a kérelmemet, hogy újra felvételizhessek az iskolán
keresztül – tájékoztattam Mamie-t. – Azt is jóváhagyták, hogy magánórákat
vehessek Mademoiselle Louvet-tól.
Mamie-ra pillantottam arra számítva, hogy megint rákezd a szokásos
mondókájára, hogy más társulatokhoz is jelentkeznem kellene, és butaság
„mindent egy lapra feltenni”.
Mamie azonban meglepetésemre csak annyit felelt:
– Nem szokták megengedni, hogy másodjára is az iskolán keresztül
felvételizzenek a jelentkezők, ez is azt mutatja, milyen jó véleménnyel
vannak rólad. Szeretném, ha minden erődet a felkészülésnek szentelnéd.
Hét közben magam is boldogulok az órákkal.
– Mamie, biztosan jól vagy?
Mamie a kezét bámulta, felsóhajtott.
– A nagyapádra gondoltam – mondta. – Szeretnék mesélni neked róla…
és Xavierről. Nem vagy túl fáradt?
Megráztam a fejem. Épp történethallgatós hangulatban voltam: nagyon
jól jött egy kis figyelemelterelés. Most már a felvételi miatti izgalom is
csatlakozott a fejemben kavargó gondolatokhoz.
Mamie belekortyolt a teába, aztán mesélni kezdett.
– Tudod, nem egyedül a temetőben számított, ki melyik osztályhoz
tartozik. Barcelonában máshol is mereven elkülönítették a társadalmi
rétegeket…

– GRAND-PLIÉ, RELÉVÉ… coupé fondu, développé, relévé… tombé,

chassé, grand rond dejambe en l’air{26} – irányított Olga franciául, orosz
akcentussal.
A Gràcia sugárúti házunk báltermének hatalmas tükre előtt álltam
sifontunikában, alatta pedig hosszú, fodros tüllszoknyát viseltem. Követtem
az instrukciókat, miközben Margarida zongorán kísért. A többéves spanyol
klasszikus tánctól megerősödött a bokám, és kifejlődött az
egyensúlyérzékem, de a balettpozíciókat és lábtartásokat, melyeket Olga
követelt tőlem, így sem tudtam egyszerűen teljesíteni. Eltökélten dolgoztam,
hogy a kedvére tegyek. Ha Olga közönyös maradt az egyik óra után,
mélyen megsértődtem, ilyenkor a szobámba zárkózva töltöttem a nap
hátralévő részét. Ha viszont megdicsért, úgy ugrándoztam a házban, mint
egy kismacska.
Az ívelt szemöldökű, selymes bőrű Olga csakugyan beváltotta a szüleim
hozzá fűzött reményét: már nem dadogtam, és nem néztem a lábamat,
amikor az emberek hozzám beszéltek. Ezt azonban azzal érte el, hogy
elültette bennem a helytelenítés iránti félelmet – pontosabban az ő
helytelenítésétől tartottam. Még mindig ideges voltam mások társaságában,
de most már túlságosan féltem ahhoz, hogy kimutassam.
Olga nézte, ahogy a termen keresztül bemutattam a piqué passé
forgások sorozatát. Vérvörös ajkai között hosszan kifújta a cigarettafüstöt,
úgy összehúzta a szemét, akár egy macska. Ha az arckifejezése ilyen
maradt, az azt jelentette, hogy újabb napot töltök a szobámban, ma azonban
szerencsére elmosolyodott.
– Malagyec!{27} Nagyon jó, Evelina! – mondta. – Fejlődsz!
A hall hatalmas órája megkondult, jelezve, hogy Olgának mennie kell.
– Áh! – mondta, kezével ívet rajzolt a levegőbe, majd megpihentette a
szívén. – Ma nincs időm mesélni, Evelina. Sietnem kell. Órát kell adnom de
Comillas márki unokahúgainak. Megígértem neki, amikor a Liceuban
találkoztunk.
Margarida elfordult a zongorától, és elvigyorodott. Szerette kifigurázni
Olgát: a háta mögött utánozta a királyi járását, az orrával a levegőbe bökött,
a lábujjait megfeszítette maga előtt. Megráztam a fejem, és elfordultam tőle,
nem értettem, mi olyan szórakoztató. Imádtam ezt a nőt, ezért sikerült
ennyire az uralma alatt tartania.
Meghajoltam Olga felé, a lábam minden izma égett. Bántott, hogy
nyújtás közben nem hallgathatok meg még egy történetet arról, milyen volt
az élete Oroszországban. A bátorító szavai után azonban elhatároztam, hogy
a következő napokban még keményebben fogok dolgozni. Bármit
megtettem volna, hogy ismét halljam a „nagyon jó” szavakat legördülni az
ajkairól.
Miután Olgát kikísérte a szobalány, Margarida felém fordult.
– Nagy szélhámos ez a te tanárod! – mondta. – Úgy beszél veled,
mintha szívességet tenne a tanítással, és nem a pénzért jönne. Egyébként
meg egyetlen szót sem hiszek el a meséiből! Most komolyan, hány férfi lőtte
főbe magát, miután visszautasította őket? És ha a férfinem ennyi tagja
sóvárgott utána, miért él egyedül?
– A szerelmét kivégezték a felkelők, mikor segített Olgának elmenekülni
Oroszországból – magyaráztam. – Herceg volt. Olga nem lett újra
szerelmes…
– Pff! – gúnyolódott Margarida. – Találkoztál már olyan orosz
menekülttel, aki nem volt herceg vagy hercegnő?
Vállat vontam, folytattam tovább a nyújtásokat. Margarida véleményét a
legtöbb kérdésben nagyra értékeltem, de Olga esetében nem. A balett-
tanárom történetei nélkül az életem merő unalom lett volna.
Mikor Margarida rájött, hogy nem törődöm vele, kinyitotta az üvegajtót,
és kilépett az erkélyre. Most, hogy Xavier apa lett, és jóval kevesebb időt
töltött az ikertestvérével, Margarida nem találta a helyét. Az erkélyről
beszállt a cserepekbe ültetett rózsák illata. A bálterem volt a kedvenc
helyem a házban; minden részét imádtam: a díszes diófa zongorát, a
csillárokat, a csinos kovácsoltvasat, mely az ablakok és a kandalló körül
tekergett, mint az elburjánzott szederbokor. Ám csak ilyen csendesnek és
békésnek szerettem, amilyen most volt, olyankor nem, ha megtelt
emberekkel.
Margarida bejött az erkélyről, becsukta maga mögött az ajtókat.
– A Liceuról jut eszembe – mondta –, két hét múlva fellépsz. Mama nem
mondta el, mert attól tart, hogy megint magadba zárkózol. De Conchitával
már szervezkednek, hogy alkalomhoz illő ruhát varrassanak neked a
szabóval.
– Nem lépek fel a Liceuban – feleltem. – Pare sosem engedné meg.
Margarida annyira nevetett, hogy kis híján megfulladt.
– Nem táncfellépésed lesz, Evelina – mondta végül a szemét törölgetve.
– A társaság előtt jelensz meg. Mama ugyanezt tette velem is, bár nem sok
jó sült ki belőle. Készíttet neked egy nagyon felnőttes ruhát, és a
hozományod részeként kijelölt ékszerek egyikét fogod viselni. Amikor az
emberek meglátnak így a páholyban, tudni fogják, hogy Mama és Pare
engedélyt adott a fiaiknak, hogy udvaroljanak neked.
Nem tudtam biztosan, Margarida vajon ugrat-e. Amikor még kisebb
voltam, azt mondta, hogy úgy születnek a kisbabák, hogy a férfi ráugrik a
nőre, ahogy a hím galamb a nőstény galambra. Amikor megkérdeztem
Mamát, igazat mondott-e Margarida, ő elpirult, és csak annyit felelt, hogy
Margaridának nagyon élénk a képzelete. Jól kijöttünk a nővéremmel, de
Xavier társasága nélkül kezdett kicsit ellenszenves lenni. Reméltem, hogy az
én esetleges elvesztésem is zavarja kissé. Xavier és Conchita a szokásokhoz
híven a ház harmadik emeleti lakosztályában lakott, de ha én férjhez
megyek, a férjem családjával kell majd élnem. Nekem sem tetszett a
gondolat, hogy távol kell lennem Margaridától meg a családom többi
tagjától.
– Ide nézz! – mondta Margarida, és kivette a hajtűit.
Vártam, hogy a kontya kibontása után lehull majd a teljes hajzuhataga,
de meg sem mozdult. Az ujjaival elsimította a tincseit.
– Levágattad a hajad! – kiáltottam.
– Bubifrizurának hívják – kuncogott. – Ez a legújabb divat.
– Mama meg fog ölni!
Margarida száraz pillantást vetett rám. Be kellett ismernem, hogy
elbűvölően nézett ki ezzel a frizurával.
– Nem fogja meglátni – nyugtatgatott Margarida, miközben
visszarendezte kontyba a rövid haját. – Itthon mindig feltűzve hordom majd.
Csodáltam a merészségét. Nekem sosem lett volna bátorságom
ilyesmihez. Engem valami láthatatlan erő arra kényszerített, hogy mindig
engedelmeskedjek. Ráadásul Margarida lázadó természetének hála a
szüleim velem kétszer olyan szigorúan bántak, mint tették volna egyébként.
Miközben Margarida leült Victor Hugo A nyomorultak című könyve
mellé a könyvtárban, én úgy döntöttem, hogy meglátogatom az
unokaöcsémet, Feliut, aki csak két hónappal korábban született. A kisfiú
Xavier kiköpött mása volt a tökéletes formájú fejével és gyengéd szemével.
A lépcső felé tartottam, mikor hallottam, hogy apám a szalonban Conchita
apjával, don Carlesszal társalog.
– Tényleg nem lát más megoldást a problémáinkra, csak a gyilkosságot?
– mondta az apám.
A „gyilkosság” szó hallatán földbe gyökerezett a lábam. Pare szigorú,
konzervatív és vallásos ember volt. Don Carles azonban, bár a felszínen ő is
ezt mutatta, valójában szélsőjobboldali elveket vallott, ezt azonban mi is
csak most tudtuk meg, mikor a két család közelebb került egymáshoz.
– Nem vetem meg az olyan üzletembereket, akik ehhez folyamodnak –
felelte don Carles olyan hidegvérrel, mely engem elcsüggesztett. – Mi mást
tehetnének azonkívül, hogy felfogadnak egy bérgyilkost, és megszabadulnak
a problémás szakszervezeti vezetőktől? Hány ártatlan polgárt öltek már meg
ezek a semmirekellők a bombáikkal? És a Barcelona utcáin randalírozó
bandák? Ha a munkások magukra hagyják a gyerekeiket, nem marad más
esélyünk, magunknak kell a kezünkbe venni a dolgokat. Nekünk elsősorban
a saját feleségünkről és gyerekeinkről kell gondoskodnunk.
– És mit javasol, mit tegyünk a magukra hagyott gyerekekkel? –
kérdezte Xavier.
Meglepett, hogy a bátyám hangját hallom. Azt hittem, ő odafent van
Conchitával és Feliuval.
Szinte láttam magam előtt, ahogy don Carles Xavierre szegezi a jeges
tekintetét, és dús fekete szemöldökét dörzsölgeti válasz közben.
– Úgy bánunk velük, mint a többi kártevővel. Belőlük lesznek a
forradalmárok és anarchisták.
Majdnem felkiáltottam a megrökönyödéstől. Hogy javasolhat ilyesmit
egy magát vallásosnak nevező ember? Elképzeltem, hogy Xavier is
hasonlóképp megrendült. Ő meg Margarida gyakran vitatkoztak Paréval a
konzervativizmusa miatt, de apám még mindig nem vallott olyan szélsőséges
elveket, mint don Carles.
Xavier kimért udvariassággal felelt, én azonban kiéreztem a hangjából a
megvetést.
– Talán ha más, méltányosabb politikai rendszerben élnénk, kevesebb
anarchistánk lenne. A munkások azért folyamodnak forradalmi
tevékenységekhez, mert nincs más reményük az egyenlőségre.
 Pare köhögött.
– Egyenlőségre, Xavier? Én azért nem mennék olyan messzire, mint don
Carles… de vannak, akik uralkodásra születnek, mások pedig nem. A
nőket például úgy teremtette Isten, hogy otthon maradjanak. Túl fiatal voltál
még 1909-ben ahhoz, hogy emlékezz rá, mi lett Barcelonából, mikor a
munkásosztály felgyújtotta a templomokat meg az iskolákat.
– Tessék! – vágott közbe don Carles. – Adunk nekik iskolákat, hogy
fejlődni tudjanak, erre ők mit csinálnak? Felgyújtják!
Xavier csak némi habozás után válaszolt.
– Valójában nagyon is jól emlékszem 1909-re. Sőt, pontosan emiatt
érzek úgy, ahogy. A vallási oktatásnak az a célja, hogy a helyükön tartsa a
szegényeket. A kormány ezért végeztette ki Ferrert olyan lelkesen a
Tragikus Hét után: az ő iskolái más céllal működtek. Az analfabétákon
könnyű uralkodni.
– A kormány túl engedékeny volt, ha az okozott károkra gondolunk –
felelte don Carles. – Minden egyes elkövetett bűnért csak egy képviselőt
végeztek ki, egyet a magántulajdon tönkretételéért, egyet az egyház
megszentségtelenítéséért, egyet lázadásra felbujtásért…
– Több száz embert vetettek börtönbe, és tartottak borzalmas
körülmények között – tiltakozott Xavier. – Sokan belehaltak valamilyen
betegségbe vagy a kínzásokba, amiket még a kihallgatás előtt kellett
elszenvedniük. Másokat száműztek, nélkülözésbe, éhezésbe taszítottak
ellenséges lakosok közé.
– Ha megint arra a virágárusra utalsz, Xavier – mondta Pare –,
egyáltalán nincs bűntudatom miatta. Nem egyszerű munkás volt, hanem a
Damas Rojas vezetője! Ő vezette a zárdák felégetését, az ég szerelmére!
– Az általános sztrájk napján eljött a ruhagyárba – mondta Xavier, ügyet
sem vetve Pare ellenkezésére. – Két kicsi gyerek is volt vele.
Elgondolkodott azon valaha, mi történt ezekkel a gyerekekkel, miután őt
elvitték? Mert én igen. Emlékszem annak a lánynak az arcára. Az az éhség
azóta is kísért.
– Pff, túl gyenge vagy – felelte don Carles, megmutatva végre az igazi
arcát. – A gyengeség pedig nem segít ezen a városon. Nehéz idők jönnek,
olyan vezetőkre van szükségünk, akik nem félnek népszerűtlen döntéseket
hozni. A valóság előtt neked is félre kell tenned a művészi érzékenykedést.
A szalonba belépett a cseléd a szomszédos zeneszobából, véget vetve a
beszélgetésnek. Közölte Xavierrel, hogy egy úriember keresi telefonon.
Xavier kimentette magát, hallottam, hogy kimegy a szobából, és a dolgozó
felé tart.
– Ideje mennem – mondta don Carles apámnak.
Anyagok suhogása hallatszott, a férfiak felkeltek a székből.
Ahogy kinyílt az ajtó, és kilépett Pare don Carlesszal, becsusszantam
egy szobor mögé. Megjelent az egyik cseléd a kezében don Carles
kalapjával és kabátjával.
– Manapság rengeteg idegen befolyás meg dzsesszklub érkezik a
városba, és úgy tűnik, a fiatalok különös álmokat dédelgetnek egy második
köztársaságról – mondta Pare don Carlesnak. – De végül mindig a
tapasztalat győzedelmeskedik.
Apám híres volt a magabiztosságáról, sokan egyenesen „önelégültnek”
tartották. Most azonban úgy pumpálta az öklét a háta mögött, mintha
bizonytalanság ébredt volna benne. Az az érzésem támadt, hogy Xaviert
próbálja védeni.
Az ajtóban a férfiak kezet ráztak, don Carles modorából azonban
félreérthetetlen hűvösség áradt.
– A fiad nem valamiféle szabadgondolkodó, aki azt mond és tesz, amit
akar – mondta Parénak, mielőtt elment. – Egy dolog, hogy van véleménye,
don Leopold. Az már egy másik, hogy ki is mondja. Javaslom, hogy beszélj
vele.
Don Carles komor hangnemét hallva egyértelmű volt, hogy nem tanácsot
adott Parénak, hanem megfenyegette.
Úgy éreztem, figyelmeztetnem kell Xaviert arra, amiket don Carles
mondott. Amikor Pare visszament a szalonba, én berohantam a dolgozóba,
épp akkor léptem be, mikor Xavier letette a telefonkagylót. Mikor
meghallotta az ajtócsukódást, megfordult. Kisimult az arca, elmosolyodott.
– Xavier… légy óvatos… don Carles nagyon dühös!
A bátyám bólintott, majd meglengette a kezét.
 – Csak azt mondja, amit a legtöbben gondolnak. Mindenható Isten, ezek
az emberek még mindig ott tartanak, hogy felégették a templomaikat, és
mindezt az inkvizíció országában! Hány ártatlan embert vetett máglyára az
egyház?
Nem tudtam kiverni a fejemből, amit don Carles az utcagyerekekről
mondott.
– Szerinted tényleg ezt gondolják az emberek az utcagyerekekről? Úgy
értem… a Mama például sok önkéntes munkát végez az egyházi
árvaházakban.
Xavier válla elernyedt. Felém lépett, megszorította a kezemet.
– Barcelona gazdag családjai képesek lennének véget vetni az
éhezésnek és a szenvedésnek a városban, mégsem teszünk semmit, csak
tovább éltetjük a gondokat – mondta. – Hogy vagyunk képesek minden
héten misére járni, és imákat mormolni arról, mennyire szereti Isten az egész
emberiséget? Nem bírom elviselni ezt a kétszínűséget!
A bátyám szeméből kiolvastam a zaklatottságát. Mindig gyűlölte az
igazságtalanságot, most azonban olyan mély boldogtalanságot láttam az
arcán, amit a nősülése előtt soha.
– Don Carlest az aggasztja – folytatta Xavier –, hogy a Montellák üzlete
egyre sikeresebb. Egyszer csak át fogjuk venni a Güell- meg a López-
dinasztiák helyét, és mi leszünk Barcelona legbefolyásosabb családja, egy
nap pedig én leszek ennek a családnak a feje. Megígérem neked, Evelina,
hogy Barcelona nagyon más hely lesz akkor.

MARGARIDA IGAZAT M ONDOTT , mikor közölte, hogy a Liceuban

bevezetnek a társaságba. Most már nem hagyták, hogy nyugodtan
gyakoroljam a balettlépéseimet, ruhaigazításokra kellett mennem Conchita
és Xavier új lakásába, ahol a sógornőm és az anyám szorgosan vitatkoztak
a stílusokon.
– Ne, azt semmiképp! – tiltakozott Conchita egy arany fémszállal átszőtt
puha selyemestélyi láttán. – Túl gyerekes lesz benne!
– De azt sem akarom, hogy Evelina öreges legyen! – vágott vissza
Mama.
 Anyám mindig elegánsan öltözött, de örömmel láttam, hogy Conchita
beleszólást kapott a ruhám kiválasztásába. Bármit is vett fel, ő mindig
lélegzetelállítóan festett, és első ránézésre meg tudta mondani, jól állna-e az
adott öltözék a másiknak, vagy sem.
– Ez jó – mondta, magasra emelt egy selyemruhához való mintát,
melynek mellrészébe meg a szegélyeire arannyal átszőtt lamét tettek.
Egzotikus, csillogó ruha volt. Megborzongatott az izgalom. Elképzeltem,
ahogy felmegyek benne a Liceu lépcsőin, akár egy egyiptomi istennő.
– Neked jó lenne – mondta Mama Conchitának. – De Evelina túl félénk.
Valami egyszerűbb kell neki.
Elszontyolodtam. Az egzotikus ruha konzervatívabbá változott, magas V
nyaka és fodros szoknyája lett. Olyan ruha volt, amit a katalógusokban lát
az ember.
– Ha valami szép, újszerű ruhát adna rá, sokkal kevésbé lenne félénk –
vitatkozott Conchita.
– Senyorák! – könyörgött a szabó, senyoreta Garrós. – Nem sok időt
kaptam a ruha elkészítésére. Még ma dönteniük kell!
Miközben Mama és Conchita a ruhámon vitatkozott, körbenéztem a
lakásban. Ezekben a szobákban régen csakis tizennyolcadik századi
bútorok álltak, és sèvres-i porcelánok sorakoztak, Conchita azonban
behozott pár modernista darabot, ideértve egy mahagóni spanyolfalat meg a
hattyúmintás kárpitozású székeket vékony, csontforma lábakkal, melyeken
most az anyámmal ücsörögtek. Conchita stílusérzéke láttán azt hitte volna az
ember, hogy sok közös van bennük Xavierrel, ám még csak nem is
hasonlított az ízlésük. Conchita utálta Gaudí építészetét, Xavier viszont
rajongott érte; Conchita ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek egy
Sztravinszkij-koncertre, mikor Xavier inkább otthon maradt volna; most
már avantgárd kiállításokra sem jártak együtt, mint a jegyességük idején.
– Conchita a divatot szereti, nem a művészetet – mondta egyszer
Margarida. – Figyeld csak meg, pár év, s egytől egyig le fogja cserélni azt a
sok modernista bútort az épp felkapott stílusra!
Az esztétikai ellentéteik dacára azonban mikor Xavier aznap reggel
besétált a szobába Feliuval a karjában, Conchita szerelemtől ragyogva
nézett a férjére és a fiára.
 – Áh! – Kinyújtotta a kezét, és az ölébe ültette Feliut. – Az én kisfiam. –
Odafordította az arcát, hogy Xavier megcsókolhassa. – Tudsz maradni egy
kicsit? – kérdezte. – Vagy rohannod kell? Evelina ruhájáról beszélgetünk,
amiben megjelenik majd a társaságban. És mivel édesanyádnak és nekem
annyira eltér a véleményünk, nagy hasznát vennénk egy férfi döntőbírónak.
– Attól tartok, Parénak meg nekem a polgármesterrel kell ma
ebédelnünk, de egy kávéra még van időm – mondta Xavier, és leült a
felesége mellé.
Conchita sötét szépsége és szimmetrikus vonásai meg Xavier barna bőre
és tökéletes fogai láttán mindjárt értette az ember, miért őket tartották
Barcelona legvonzóbb párjának.
– Miért nem hagyjátok, hogy Evelina maga döntsön a ruhájáról? –
javasolta Xavier. – Hiszen ő fogja viselni!
Conchita belecsípett a karjába, mintha valami teljes képtelenséget
javasolt volna. Xavier véleményt mondott egyik-másik mintáról, melyeket a
szabó mutatott neki, miközben Conchita Feliunak gügyögött.
Belépett a szobalány, és bejelentette, hogy Conchita anyja látogatóba
érkezett. Mind felálltunk, mikor donya Elisa belépett a szobába.
– Áh, Feliu! – kiáltott fel, ránk ügyet sem vetve egyenesen az
unokájához tartott. Nem sértődtünk meg, mind magától értetődőnek vettük,
hogy Feliu mindenki figyelmét magára vonja.
Mama meghagyta a cselédnek, hogy hozzon még teát, melyet fekete és
fehér kerámiacsészékben szolgáltak fel.
– De ne tartsa magánál sokáig! – kérlelte Conchita az anyját, mikor
átadta Feliut. – Nem bírom elviselni, ha nincs velem. Még akkor sem
hagyom magára, mikor a szoptatós dajka érte jön. Sosem veheti biztosra az
ember, hogy egy idegen nő mindent jól csinál.
Donya Elisa meglepve nézett a lányára.
– De drágám, a fiúkkal kicsit keményebben kell bánni, különben Feliuból
anyámasszony katonája lesz!
Mama megveregette Conchita karját.
– Az elsőszülöttnél mind ilyenek vagyunk, majd megnyugszol, ha jön a
többi. Meglátod, hogy a gyerekek sokkal jobban boldogulnak nélkülünk,
mint hinnénk.
 Conchita anyámra pislogott.
– De hát én fiúörököst szültem – mondta. – Nem látom szükségét másik
gyereknek.
Mama és Xavier összenéztek.
– Hát persze, szülés után úgy gondolja az ember, hogy még egyszer nem
lenne képes végigcsinálni – mondta donya Elisa a ruháját simogatva. – De
fogsz még akarni gyerekeket. Annyi örömet hoznak az ember életébe!
Különös pillantás futott át Conchita arcán. Összehúzta a száját.
Mama megint kételkedve nézett Xavierre. A bátyám homlokát vékony
ránc szelte át, az ujjaival a térdén dobolt, de ha aggasztotta is Conchita
hozzáállása, lerázta magáról.
– Azért gondolkodik így, mert Feliu annyira hasonlít rám – mondta
nevetve. – Ha őrá hasonlítana, még egy tucat gyereket akarna.
Donya Elisa, Mama és senyoreta Garrós kuncogott. Xavier megmentette
a helyzetet. Donya Elisa hálásan mosolygott a vejére, Conchita azonban
kerülte a tekintetét. Lehet, hogy ő és Xavier tökéletes párosnak tűntek, de
nyilvánvalóan problémáik voltak.

A BARCELONAI GRAN TEATRE DEL LICEU több volt, mint egyszerű

operaház. A kor más nagy operáihoz hasonlóan itt is patkó alakban
rendezték el az üléseket a színpad körül öt emelet magasságban. Az egyes
családok társadalmi helyzetét híven tükrözte a Liceuban elfoglalt helye. A
nemesi erkélyre a hatalmas márványlépcsőkön keresztül lehetett feljutni,
mely az előcsarnokból nyílt: itt sorakoztak a legelőkelőbb páholyok.
Onnantól kezdve a negyedik emeletig – ahol a kevésbé befolyásos családok
meg a középosztály tagjai ültek – a lépcső egyre szűkebb és dísztelenebb
lett. A legfelső szint már nem is oszlott páholyokra, és oda nem is a belső
lépcsősorról, hanem a mellékutcából nyíló, egyszerű bejáraton keresztül
lehetett bejutni. Itt ültek a diákok és a gyári munkások. Közülük sokan csak
azért jöttek, hogy meghallgassák az előadást, mivel a felső szinten nem
minden ülőhelyről lehetett rálátni a színpadra. Bár donya Esperanza a
legfelső szintek hallgatóságát csak „csőcseléknek” nevezte, valószínűleg ők
voltak azok – meg persze Xavier –, akik tényleg az előadás miatt jöttek el
az operába. A többiek más okokból jártak a Liceuba: hogy megerősítsék a
kapcsolatukat Barcelona többi befolyásos családjával, megmutassák a
legújabb estélyijüket, vagy megtudják a legújabb pletykákat.
Mikor a Turandot nyitóestélyén beléptünk a páholyunkba, donya
Esperanza már odabent ült.
– Mivel Conchita nem tud itt lenni ma este, úgy döntöttem, hogy én
kísérem el Xaviert – közölte. – Mint a de Figueroa család képviselője.
Conchita nemrég szült, így senki nem várta el tőle, hogy megjelenjen az
operában, amíg vissza nem nyeri az alakját. A de Figueroa család
matriarchájaként donya Esperanzának valójában Conchita húgai mellett
kellett volna gardedámoskodnia. Az ő korában és társadalmi helyzetében
azonban megengedhette magának, hogy figyelmen kívül hagyja az ilyen
társadalmi konvenciókat, így senki nem állt le vele vitatkozni. Habár donya
Esperanza már a kilencvenes éveiben járt, kedvenc időtöltése a mások utáni
kémkedés és a pletykálkodás volt.
Elfoglaltam mellette a helyemet a páholy első sorában.
– Megjegyzem, gyönyörű a ruhád! – mondta. – Tökéletesen illik a
bőrödhöz. Egyszerűen ragyogsz!
A ruha kiválasztását kísérő hosszas viták után végre találtunk olyat, ami
mindnyájunknak tetszett: a bézs selyemruhámat aranycsipke borította, a
szoknyája alját ferdére szabták. A visszahajtott szegély meg a rózsaszín
virág a dekoltázs közepén egyfajta nőies szerénységet kölcsönzött neki,
ahogy anyám akarta, az anyag és a szabás viszont kellemes bájjal emelte ki,
amely mellett pedig Conchita kardoskodott. Én egyszerűen örültem, hogy
fiatal nő módjára öltözhettem, és már nem nagyra nőtt kislánynak néztem ki.
Mama kölcsönadta a peridottal és gyöngyökkel díszített arany nyakláncát a
saját ékszerei közül.
Lesimítottam a szoknyámat, láttam, hogy Francesc Cerdà lopott
pillantást vet rám a családja páholyából, az emelet szemközti oldaláról. Az
arcán olyan nyilvánvaló meglepetés látszott, mintha először látna, pedig
ugyanabba a jezsuita iskolába járt, ahová Xavier is, gyakran találkoztunk a
társadalmi összejöveteleken meg a templomban. Mama megörült, mikor
észrevette, hogy felkeltettem Francesc érdeklődését. Úgy oldalba bökte
Parét, hogy szegény összerezzent. Az opera kiváló alkalmat nyújtott az
apámnak, hogy kicsit kipihenje magát, és mostanra tökélyre fejlesztette azt a
képességét, hogy az odafigyelés hamis látszatát keltve, a fejét a tenyerébe
hajtva bóbiskolhasson.
Mama afeletti öröme, hogy a Cerdà család örököse felfigyelt rám,
érthető volt. Régi nemesi családból származtak. Francesc apja márki volt,
ezt a címet pedig a legidősebb fiú, Francesc egyszer majd örökölni fogja.
Margarida előrehajolt a hátam mögül, és belesúgta a fülembe:
– Áh, Francesc Cerdà! Nagyon jóképű, gazdag, kisportolt – csak
éppolyan buta, mint a tök.
Megfordultam, hogy megrovó pillantást vessek rá, mikor azonban rám
vigyorgott, akaratlanul is elnevettem magam. Francesc szőke, kék szemű
katalán volt. Mikor Xavier a Cerdà család s’agarói üdülőjében nyaralt, azt
mondta, Francesc mindig rövidnadrágot hordott, és egyetlen pillanatra sem
állt meg: egyszer a bokszzsákját püfölte, máskor bukfencet hányt. Azt
azonban mindenki tudta, hogy a családban nem Francesc a legeszesebb
férfi, ezért az egyébként intelligens apja Francesc fiatal nagybácsijait ültette
be a Cerdŕ-vagyon igazgatói székeibe, hogy Francescnak mindössze
látszólagos szerepe legyen az üzletben, csak alá kelljen írnia az elé pakolt
dokumentumokat.
– De azért – suttogta Margarida –, jó móka lehet márkinénak lenni!
Visszafojtottam a kuncogásomat. A ruha, az alkalom és a korom ellenére
sem tudtam komolyan venni semmit. Nem is gondoltam házasságra. Eszem
ágában sem volt máris feladni a balettórákat!
– Ki az a fiatalember Francesc Cerdà mellett? – kérdezte donya
Esperanza.
– Nem ismeri meg? – kérdezett vissza Margarida. – Gaspar Olivero.
Előrehajoltam, hogy lássam, kiről beszélnek.
Francesc oldalán egy másik fiatalember ült, nála úgy két-három évvel
fiatalabb lehetett. Vörösesbarna haja volt, élénk szeme és édes mosolya.
– Óh – felelte Mama. – Nem számítottam rá, hogy a Cerdà család
páholyában látom. Oliveróék most nem Zaragozában élnek?
– De igen, borzalmas ügy – felelte donya Esperanza. – Képzeljék csak,
ilyen jómódba született, de a felelőtlen szülei elpazarolták az egészet a
szertelen életmódjukkal! Hatalmas botrány volt, hogy a márki húga ilyen
mélyre süllyedt. Az újságban is lehozták a hitelezők értesítőit meg az
árveréseket… Micsoda szégyen!
Barcelona „jó családjai” csak azokat vetették meg jobban a
szegényeknél, akik gazdagnak születtek, de szerintük ostoba módon
elpazarolták a vagyonukat. Mocorogtam a székemben, egyáltalán nem
tetszett, hogy donya Esperanza így beszél Gaspar Oliveróról, mikor annyira
kedvesnek és szelídnek tűnt. Olyan éber tekintete volt, akár a mókusoknak.
– Milyen kedves a márkitól és márkinétól, hogy a gondjukba vették ezt a
fiatalembert – vetette közbe Mama, megpróbálva kellemes irányba terelni a
beszélgetést. Talán amiatt aggódott, hogy ha felelőtlennek hiszem Francesc
unokafivérének a családját, őt magát is visszautasítom.
– Gaspar jogot tanul – szólalt meg Xavier. – És nagyon tehetséges
benne. Egyáltalán nem kell félteni. Semmi szüksége nem lesz a családja
pénzére.
– Ráadásul képzett zongorista és festő – tette hozzá Margarida. – A Las
Ramblas sugárút egyik előkelő színházában kíséri a sztárokat, és néhány
festményét kiállították már Josep Dalmau galériájában, ahogy Salvador Dalí
képeit is. Zseni!
Megint szemügyre vettem Gaspar Oliverót. Hogy lehetséges, hogy
valaki ennyi tehetséggel van megáldva, ráadásul mindet ilyen magas
szintre fejleszti? Felkeltette az érdeklődésemet.
Abban a pillanatban Gaspar felém fordult. Meglátott, és elmosolyodott.
A szája egyik sarka magasabbra emelkedett a másiknál, amit én nagyon
bájosnak tartottam. Gondolkodás nélkül visszamosolyogtam rá.
Leírhatatlan, ami abban a pillanatban történt. Egyetlen szót sem váltottunk,
hirtelen mégis úgy éreztem, hogy a szívem a torkomba rebbent, onnan pedig
a fejem tetején át egyenesen Gaspar Olivero felé lebegett! Gyorsan
elkaptam a tekintetemet.
– Ki az a Salvador Dalí? – kérdezte donya Esperanza. – Nekem nem
tűnik ismerősnek a Dalí család.
Mama rosszalló pillantást vetett Xavierre és Margaridára.
– Nagyon dicséretes, hogy Gaspar a maga erejéből próbál boldogulni
ahelyett, hogy a nagynénje és nagybátyja jótékonyságára alapozna –
mondta. – Biztosra veszem, hogy rendes lányt vesz majd feleségül, és
nagyon boldog lesz vele.
Mindnyájan tudtuk, hogy „rendes lány” alatt Mama középosztálybelit ért.
Mama szemében voltak „jó lányok”, vagyis gazdagok, „rendes lányok”,
vagyis középosztálybeliek, valamint „szerencsétlenek”, azaz szegények.
– Igen, de hát az a szégyen! – folytatta donya Esperanza, mindenképp el
akart még időzni az Olivero család helyzetének gyászosabb vonulatain. – El
kellett adniuk a páholyukat a Liceuban. Pedig már 1850 óta a család
tulajdonában állt!
– Tudom – felelte Xavier némi szarkazmussal a hangjában. – Épp abban
ülünk.
A Xavier kijelentését követő kényelmetlen csendet csak az oldotta fel,
hogy leoltották a fényeket, és az egész terem elcsendesedett: megkezdődött
az előadás. Engem érdekelt a Turandot története – egy hercegnőről szólt,
aki minden kérőjének feltett három találós kérdést, aki pedig nem tudta
megválaszolni őket, az életével fizetett –, ahogy Puccini szépséges zenéje is.
Donya Esperanza azonban, akit nem különösebben kötött le az opera,
beszélgetni akart. Engem nem is zavart volna, ha nem vonzzák annyira a
morbiditások.
– Tudod, 1893-ban az anarchisták bombát dobtak itt a közönségbe –
súgta nekem. – Borzalmas volt. Huszonhárom ember meghalt, sokak pedig
súlyosan megsebesültek. Mindenfelé lábak, karok, fejek hevertek. A
színpadra vér fröccsent, meg csontok repültek. Azt beszélik, hogy egy
nemes hölgy gyémántgyűrűs keze egyenesen a prímás ölébe pottyant…
Donya Esperanza már sokszor elmesélte nekem ezt a történetet, így
most képtelen voltam anélkül a zsöllyére nézni, hogy magam elé ne
képzeljem ezt a borzalmas jelenetet. Azt hittem, ha nem reagálok semmit,
talán elhallgat. Csakhogy más történetet is őrzött a tarsolyában, olyat, amit
még sosem hallottam.
– És ott, abban a szekcióban ült annak idején Enriqueta Martí. Nem is
sejtettük, hogy a sok szép cicoma sorozatgyilkost rejt!
Nem lett volna szabad reagálnom, de önkéntelenül is donya Esperanza
felé fordultam, teljesen megdöbbentem.
 – Így igaz – folytatta, a szeme kitágult az izgalomtól, hogy végre olyan
hallgatóságra talált, akinek előadhatja a gusztustalan meséjét. –
Utcagyerekeket gyilkolt. Feldarabolta és megfőzte a testüket, krémeket
készített belőlük Barcelona előkelőségeinek.
Ez a legutóbbi történet már a Mamának is sok volt, odahajolt felénk.
– De kérem, donya Esperanza… Evelina nagyon érzékeny. Rémálmai
lesznek.
– Pedig így volt! – tiltakozott donya Esperanza, nem sértődött meg, és
nem is fogta magát vissza. – Martí itt keresett ügyfeleket a készítményei
számára.
Mama a fejét rázta.
– Én is hallottam róla, de nem hiszem, hogy lenne olyan ember, aki ilyen
iszonyú főzetet vásárolna. Már a gyermekbántalmazás gondolata is sok!
Biztosra veszem, hogy a kommunisták terjesztették el, hogy a munkások
még jobban utáljanak minket.
– Pedig voltak vásárlói – felelte donya Esperanza, akit szórakoztatott
Mama szkepticizmusa. – Benne volt a rendőrségi hírekben. Mindig is
gyanítottam, hogy Martí ügyfelei közé tartozott…
Szerencsére azonban még mielőtt donya Esperanza bárkit tévesen vagy
jogosan megvádolhatott, akit aztán az elmémben örökre bemocskolt volna a
bűnök leggyalázatosabbika, az opera zenéje felerősödött.
Nem sokkal később véget ért az első felvonás, és eljött a szünet ideje. A
Liceu előkelő emeleteinek páholyai széles folyosókra nyíltak, melyeket
kifejezetten sétálgatásra terveztek. Anyám belém karolt, és gyorsan
„elsétált” velem a Cerdà család páholya felé. Margarida és Xavier
csatlakozott hozzánk, Pare viszont megállt beszélgetni don Bartomeu
Manzanóval, donya Jozefa férjével.
Szőke, szoborszerű arányokkal megáldott nő közeledett felénk egy
előkelőnek tűnő úr karján. A nő pezsgőszín selyemruhája úgy csillogott, mint
a folyosót megvilágító csillárok, olyan kristálytiszta kék szeme volt, mint a
babáknak. Az ilyen szépség után rendszerint megfordultak az emberek – ám
az ő esetében inkább elfordultak tőle. Bár a férfit rendszerint főbólintással
üdvözölték, a nőről tudomást sem vettek.
 Ahogy elmentünk egymás mellett, összenéztünk. A nő megállt, mintha
szóba akarna elegyedni velem, ekkor azonban rángatást éreztem a ruhám
ujján. Mama felé fordultam, aki a fejét rázta. Egyszerűen megrázta a fejét,
és továbbvezetett. A szőke nő arca megnyúlt. Meglepett az anyám
viselkedése. Mama mindig tiszteletben tartotta a konvenciókat, de sosem
viselkedett durván senkivel. Mit tehetett ez a gyönyörű nő, hogy ilyen súlyos
visszautasítást érdemelt?
Amikor Mama megállt egy pillanatra beszélgetni donya Elisával és
Conchita húgaival, Margarida odasomfordált hozzám.
– Ő volt az Artigas-vagyon örököse, a második feleségével. Párizsban
élnek. A nő amerikai – mondta.
– Miért bánnak vele ilyen udvariatlanul az emberek? Még a Mama is!
Ugye nem azért, mert külföldi?
A nővérem vállat vont.
– Azért nézik le, mert nem a mi köreinkből való. Egy amerikai boltos
lánya, és történetesen elrabolta egy nagyon gazdag férfi szívét.
– Tehát nem gazdag családból származik – feleltem, még mindig nem
értettem a lekezelés okát. – De ez még nem jelenti azt, hogy nem jóravaló
teremtés. Hiszen senyor de Artigasnak a felesége, nem a szeretője!
– Áh! – felelte Margarida, felemelve az ujját. – Nem úgy gondolkodsz,
mint a nyáj, Evelina. Ez végzetes lehet. Nem a mi körünkből való, mégis
hozzáment valakihez a mi körünkből. Tudod, mit jelent ez? Hogy eggyel
csökkent a barcelonai jó családok lányainak házasodási esélye!
Xavier, aki kihallgatta a beszélgetésünket, hozzátette:
– Ezért háborodnak fel az angolok is annyira, ha valaki a „rangja felett”
házasodik.
– Pedig – feleltem –, sokkal szebb, mint bármelyik nő a mi köreinkből,
Conchitát leszámítva persze. Nem csoda, hogy senyor de Artigas feleségül
vette.
Xavier elmosolyodott.
– A mi romantikus szívű Evelinánk, vajon mi lesz így veled?
– Olga teletömte a fejed mindenféle romantikus képzelgésekkel – feddett
meg Margarida. – Nehogy azt hidd, hogy te vagy az egyetlen frissen
bemutatott lány, aki be akar törni a Cerdà családba! Ott van még Maria
Dalmau is. Barátnők vagytok, ugye? Kíváncsi leszek, mi történik, ha
Francesc Cerdà több figyelmet szentel neked, mert csinosabb vagy!
Észrevettem, hogy a Mama donya Elisáról az órájára pillant. Sietnünk
kellett, ha még a következő felvonás megkezdése előtt látni akarjuk a Cerdà
családot. Szerencsénkre Francesc Cerdà anyja valószínűleg ugyanerre
gondolhatott. Mikor megfordultam, láttam, hogy épp felénk siet.
– Donya Rosita, tudom, hogy későn szólok – mondta a márkiné az
anyámnak. – De ma este előadás után vacsorát adunk a házunkban. Csak a
szűk baráti körünk jön el. Ha nincs más elfoglaltságuk, szívesen vennénk, ha
a családjával csatlakoznának hozzánk ma este. Az anyám túl idős ahhoz,
hogy operába járjon, így otthon próbáljuk elszórakoztatni. Az unokaöcsém,
Gaspar zongorázik majd nekünk. Talán Xavier is megtisztelhetne minket
azzal, hogy előad egy-két darabot?
Általában a tervek ilyen spontán megváltoztatása esetén Mama előbb
beszélt Paréval, csak utána döntött. Most azonban Pare eltűnt, így Mama
közölte a márkinéval, hogy örömmel elmegyünk.
A Turandot utolsó felvonása olyan tragikus, egyben diadalmas volt,
hogy még donya Esperanza is elhallgatott a Nessun Dorma ária alatt.
Nekem azonban ólomlábon cammogott az idő. Habár fel nem foghattam,
miért, elepedtem, hogy találkozhassak Gaspar Oliveróval. Örültem, mikor
végre legördült a függöny, és hallottam, amint Mama azt mondja Parénak:
ideje elkezdeni búcsúzkodni, mert a Cerdà családhoz vagyunk hivatalosak
vacsorára. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kiszabadultunk a
Liceuból: a társasági riporterek le akartak fényképezni az új ruhámban;
donya Josefa megállított, hogy emlékeztesse Mamát a jótékonysági ebédre;
senyor Dalmau megkérdezte Parét, mi a véleménye az előadásról, neki
pedig gyorsan ki kellett találnia valamit. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor
a Hispano-Suiza lefékezett végre az épület előtt, és mind bepréselődtünk a
kocsiba.

A CERDÀ CSALÁD HÁZA – Barcelona egyik legnagyobb villája – a Gràcia

sugárúton magasodott. A fenséges kőhomlokzat mögött kupolás előcsarnok
állt lakkozott oszlopokkal és Josep Clará márvány istennőszobraival. Ahogy
az sok arisztokrata családnál dívott, itt is minden szobát más-más színűre
festettek és másféle stílusban rendeztek be. Mikor az inas bekísért
bennünket a szalonba, először a középkori, burgundi vörös falú
könyvtárszobán haladtunk át, melyet vízköpők díszítettek, a sarokban pedig
egy teljes alakos páncél állt. Onnan a távol-keleti témájú folyosóra vezettek
ki, melyen keleti futószőnyeg húzódott végig, az ablakokon hímzett
selyemfüggönyök lógtak, a fal mellett pedig fekete, lakkozott láda állt a
tetején sárkányvésettel. Mire elértünk a belső termekbe, és megálltunk,
hogy megcsodáljuk az ókori görögöket idéző klasszikus oszlopokat és
szökőkutat, úgy éreztük, mintha az elmúlt öt percben több civilizáción
keltünk volna át.
– Lehet, hogy egyszer itt fogsz majd élni – súgta nekem Margarida.
Csak viccelt, a szavai mégis megborzongattak. A mi csendes, elegáns
házunkban, a sima parkettás padlón és Homar és Busquets bútorok
egyenes vonalai között otthon éreztem magam a családommal. A Cerdàk
igazi palotában éltek, de nem tudtam elképzelni, hogy itt elengedhetném
magam. És különben is, ki ez a Francesc? Semmit sem tudok róla.
Hogyan is dönthetném el, hogy vele akarom-e tölteni az életem
hátralévő részét, vagy sem? Lüktetett az ér a halántékomon.
Megbotlottam a ruhám szegélyében, de szerencsémre Xavier elkapott.
Betereltek minket a szalonba, ahol a függönyök, vászonrolók és
asztalterítők mind ugyanabból a levendulaszín damasztból készültek. Cerdà
ősök néztek le ránk az aranyozott képkeretekből. A márki és márkiné –
rajtuk kívül csak egy idősödő hölgyet láttunk odabent, akit a márkiné
édesanyjának véltem – felálltak, hogy üdvözöljenek minket. Mindketten
szoborszerűek, világos bőrűek voltak, inkább hasonlítottak északi istenekre,
semmint spanyolokra.
– Önök az elsők – közölte a márki. – A többieket feltartották.
Mivel már ismertük egymást, bemutatkozni nem kellett, mindazonáltal
néhány udvarias megjegyzést váltottunk az operáról, meg persze
érdeklődtünk egymás hogyléte felől. Szerencsére helyettem az anyám felelt.
Úgy éreztem, visszatért a régi idegességem ezek között a számomra félig
idegen emberek között. Jéghideg lett a kezem és a lábam.
 Ekkor azonban a márkiné megfordult, és egyenesen hozzám szólt.
– Egész este csodáltam a ruháját, Evelina – mondta. – Itt varratta, vagy
Párizsból hozatta?
Összeszorult a torkom, levegőt venni is alig bírtam. Kinyitottam a
számat, de a nyelvem meg sem mozdult.
– Kö-kö-szönöm – dadogtam.
A márkiné álmélkodva vonta fel a szemöldökét, nem volt biztos benne,
hogy jól értette, amit mondtam. Anyám elsápadt. Pare elborzadva meredt
rám. Olga minden munkája egy csapásra semmivé lett.
– Fázott a kocsiban – mondta a gyors eszű Xavier, és átkarolta a vállam.
– Attól tartok, kicsit meghűlt.
A bátyám olyan könnyen és magabiztosan beszélt; bármit megadtam
volna érte, hogy olyan legyek, mint ő.
– Hát persze – bólintott a márkiné együtt érzően. – Az ő korában én is
ilyen voltam, mindig fáztam. Hiába melegek az esték az évnek ebben a
szakában, hirtelen le tud hűlni a levegő. Nem gyújtottunk be, mert ha
megtelik a szoba emberekkel, nincs elég levegő. Talán Evelinának jót tenne
egy csésze tea?
– Ó, erre semmi szükség – felelte Mama.
– Igazán nem probléma – erősködött a márkiné, és csengetett a
szobalánynak.
A márki és a márkiné olyan kedvesek voltak, hogy attól csak még
kényelmetlenebbül éreztem magam. Utáltam a figyelem középpontjában
állni. Egyedül annak örültem, hogy Gaspar Olivero nem volt ott, és nem
látta, ahogy bolondot csinálok magamból.
Mikor behozták a teát, hangok szűrődtek be a fogadószobából. A
komornyik kinyitotta az ajtót, és bejelentette a többi vendég megérkezését.
Szerencsére felbukkanásuk elvonta rólam a figyelmet. Mivel a márkiné
korábban azt mondta, hogy csak néhány barátot hívtak meg, meglepődve
láttam, hogy a Dalmau és López család is megjelent a barcelonai elit más
jelentős tagjaival együtt. A szoba hirtelen megtelt emberekkel. Francesc is
megérkezett, Gasparnak azonban nyomát sem láttam.
A fejem megint lüktetni kezdett, alig kaptam levegőt. Megpróbáltam
mindenkit csimpánznak képzelni, de a pánik máris erőt vett rajtam, és nem
tudtam nevetéssel elüldözni. Az is elég kellemetlen, mikor a saját
otthonomban rám tör a szorongás, ahol bemenekülhetek az egyik ismerős
szobába, hogy megnyugodjak kicsit. De mihez kezdjek, ha idegen házban
kap el? Körbenéztem Xaviert keresve, de ő élénk beszélgetésbe merült a
márkival. Margarida valahogy a terem túlsó végébe került, Francesckal
társalgott. Nem tudtam volna úgy odamenni hozzá, hogy közben ne kelljen
egy tucat emberrel találkoznom.
Letettem a teáscsészémet, és a sarok felé lopóztam levegősebb helyet
keresve. Mikor észrevettem a résnyire nyitva maradt ajtót, arra gondoltam,
hogy talán ha egy kis időre elmenekülhetnék a tömeg elől, vacsorára
összeszedhetném magam. Kisurrantam a szalonból, olyan terembe
érkeztem, melyet az eddig látottaknál valamivel ízlésesebben rendeztek be.
A faragott cseresznyefa bútorzatot finom almazöld kárpittal vonták be, ami
remekül illett a halvány aranysárga függönyökhöz. Mintha erdőbe léptem
volna. A hosszú ebédlőasztalra ezüst evőeszközöket, art deco tányérokat és
poharakat tettek ki. A sarokban óriási Bösendorfer zongora állt. A jelek
arra mutattak, hogy itt fogjuk elkölteni a vacsorát. A falat takaró intarziás
panel tisztáson táncoló nimfákat ábrázolt. Hogy megpróbáljam megnyugtatni
a zakatoló elmémet, találgatni kezdtem, milyen fafajtákat használtak fel
hozzá. Dió? Olíva? Zsakaranda? Xavier biztosan tudná. Belezuhantam a
szoba sarkában álló fotelbe, a sajgó homlokomat a tenyerembe fektettem.
– A bátyja mesélte, hogy balettozik.
Megriadtam. A hang a terem másik végéből jött. Mikor felemeltem a
tekintetemet, Gaspar Olivero a kandallónak dőlve méregetett engem.
Beletelt egy kis időbe, míg felelni tudtam. Idegességemben észre sem
vettem, hogy valaki más is van a teremben.
– Igen – feleltem. – Jól ismeri a bátyámat?
– Gaspar Olivero vagyok – felelte, és közelebb lépett. – Xavierrel
évekig barátok voltunk, de valószínűleg nem emlékszik rám. Amikor
legutoljára láttam, még kislány volt. Ugyanaz a tanár tanított zongorázni
engem és Xaviert: Enrique Granados.
Az operai páholyból meglesett arc közelről is éppolyan kedvesnek tűnt,
mint távolról. Eltöprengtem, vajon hogyan felejthettem el egy ilyen
jellegzetes ábrázatot, de gyermekkoromban olyan félénk voltam, hogy
valószínűleg a cipőmet bámultam, mikor bemutattak minket egymásnak. Volt
valami megnyugtató Gaspar modorában. Először engedett fel bennem a
feszültség azóta, hogy beléptünk a Cerdà házba.
– Én pedig úgy hallom, hogy kiválóan zongorázik – mondtam neki.
Gaspar felkapta az egyik széket az ebédlőasztal mellől, és leült mellém.
– Ha ez csakugyan így van, akkor a szüleimé az érdem. – Csillogó
szemekkel nézett rám. – Sosem kényszerítettek zenélésre… inkább
ösztönöztek rá. Amióta az eszemet tudom, mindig voltak muzsikusok a
házban. A zene éppúgy hozzám tartozik, mint a szívem vagy a tüdőm.
Tetszett, ahogy a szüleiről beszélt: mély hála hallatszott a hangjából, nem
neheztelés. Donya Esperanza korábbi utalásából úgy érződött, mintha
Gasparnak szégyellnie kellene őket. Nekem azonban nem úgy tűnt, hogy
tényleg így érezne.
– Miért nem a másik teremben van? – kérdeztem. Elvigyorodott. A
szemfogai kicsit egymásra hajoltak, de ettől csak még vonzóbbnak látszott.
– Annyira magával ragadott az előadás, hogy szükségem volt egy kis
időre, hogy magamba igyam… hogy újra átéljem. Francesc fantasztikus
ember, de végig beszélt a kocsiban.
Gaspar nem kérdezte meg, én miért osontam el a tömegből. Vajon
rájött?
– Beszéljünk inkább a táncról! – A térdére csapott. – Nagy csodálója
vagyok Gyagilev{28} balettjeinek. Látta az Orosz Balettet a Liceuban?
Megráztam a fejem.
– Szerettem volna, de nem felelt meg apám ízlésének. Nem rajong a
modern dolgokért.
– Vagyis egy főként klasszikus csoporttal fog táncolni? A Párizsi
Operaház balett-társulatában?
– Dehogy! – feleltem nevetve, hízelgett a felvetése. – Apám sosem
engedélyezné, hogy nyilvánosság előtt táncoljak.
Gaspar meghökkent.
– De ön szeretne?
Nem számítottam erre a kérdésre. Sosem gondolkodtam azon, mit
szeretnék. Nem láttam értelmét, hogy a lehetetlenről ábrándozzak.
 – Igen, szeretnék – árultam el neki, magam is meglepődtem a hirtelen jött
merészségemen. – Ha táncolok, nem vagyok olyan ideges.
Gaspar megértően bólintott. Most jöttem rá, milyen jól érzem magam a
társaságában. Annak dacára, hogy így meglepett, egyszer sem dadogtam.
Olyan könnyedén tudtam beszélgetni vele, mint Xavierrel vagy
Margaridával. Épp mesélni akartam neki Olgáról, mikor Xavier belépett.
– Hát itt vagy, Evelina! Mama már aggódott, hogy eltűntél – mondta.
Gaspar felállt, kezet rázott a bátyámmal.
– Épp az előadáson gondolkodtam, amikor a bájos húgod belépett.
– Nem szereti a tömeget. – Xavier szeretetteljesen nézett rám.
– Meg tudom érteni – felelte Gaspar. – Magam sem rajongok érte. –
Aztán, mintha meg akarna óvni attól, hogy kényelmetlenül érezzem magam,
témát váltott. – Mi volt a véleményed a mai tenorról? – kérdezte Xaviert. –
Van olyan jó, mint Miguel Fleta?
– Gazdag, lírai hangja van – helyeselt Xavier.
– Azt mondják, ő lesz az új Caruso.
Egész este is elhallgattam volna Xavier és Gaspar beszélgetését az
operáról, de erre nem kerülhetett sor. Három szobalány lépett a szobába,
felkapcsolták a villanyt, és az asztalra tették az ételt. Egy perccel később
széthúzták a harmonikaajtókat, és a márkiné belépett nyomában a
vendégekkel, mint a népét a Vörös-tengeren átvezető Mózes.
Engem Xavier és Mama közé ültettek, velem szemben Francesc ült.
Amikor senyora Dalmaura és Mariára néztem, láttam, hogy csakugyan
gyilkos pillantásokat lövellnek rám. Margaridának igaza volt.
– Meg sem ismertem ma este, Evelina – mondta Francesc. – Amikor
utoljára láttam, azt hiszem, még kislány volt.
Gasparral ellentétben Francesc az előző heti misén látott utoljára, de
nyilván szép ruhára volt szükség ahhoz, hogy észrevegyen.
– Szerintem sokkal kellemesebb hazajönni opera után, mint a Hotel
Espanába vagy Ritzbe menni, nem gondolja? – kérdezte a márkiné.
Ezúttal képes voltam nyugodtan felelni.
– Igazán kedves öntől és a márkitól, hogy meghívtak minket – mondtam
előkelő hölgyekhez illő hangon.
 – Számunkra a megtiszteltetés, biztosíthatom – felelte a márkiné, a férje
felé biccentve.
Ha nem lettünk volna emberekkel körülvéve, szerintem Mama arcon
csókolt volna.
Megakadt a szemem Francesc gallérján, megcsillant rajta valami fényes.
Követte a pillantásom.
– Szóval észrevette a tűmet! – mondta. – Toxofil vagyok.
Sosem hallottam ezt a szót. Úgy hangzott, mint valami ősi törzs neve.
Francesc felnevetett a zavarom láttán.
– Az íjászat rajongója – magyarázta. – Múlt héten nyertem egy versenyt.
Elkezdte magyarázni az íj működését: egyszerű, de csodálatos szerkezet.
Olyan szenvedélyesen beszélt a tárgyról, hogy felkeltette az
érdeklődésemet. Margarida tévedett, mikor butának nevezte Francescet.
Miközben hallgattam, ahogy az íjászatról a futballra tért, majd a Tour de
France-ra, rájöttem, hogy egyszerűen olyan ember, aki nem törődik a
bonyolult vagy többféleképp megközelíthető kérdésekkel. Ettől függetlenül
mikor kihozták a főfogást, azon kaptam magam, hogy Gaspar felé
pillantgatok. Habár rokona volt a Cerdà családnak, az asztal túlsó végébe
ültették. A márkiné nem gonoszságból tette, egyszerűen ez volt a dolgok
rendje. Más ember talán megalázva érezhette volna magát – hiszen Gaspar
családja annak idején Barcelona legvagyonosabbjai közé tartozott –, ám az
ő felükön sokkal élénkebb társalgás folyt, míg felőlünk csak mesterkélt
nevetés hallatszott. Az általában komor senyor Homar most szívből nevetett,
még a mindig savanyú képet vágó senyora Casas is kipréselt magából egy
mosolyt.
Nálunk kimerült a társalgás, így az elhúzódó csendben hallottam, amint
senyor Homar azt mondja:
– Alig várom, hogy halljam Gaspar és Xavier zongorajátékát ma este.
– Gaspar már kiskorában sem kapkodta el – mondta a márki a
vendégeinek – egyetlen darab megtanulását sem. Addig skálázott, addig
végezte a technikai gyakorlatokat, míg úgy nem érezte, hogy meg tud
birkózni vele. Szerintem kifizetődött a türelme, ennek köszönheti, hogy igazi
virtuóz lett belőle.
 – De hát a zenésznél a legfontosabb az érzelem – mondta senyor
Dalmau. – Anélkül gépies az egész.
– Nagyon igaz – felelte Gaspar. – De az is igaz, hogy a legzseniálisabb
zene éppúgy intellektuális, mint érzelmes. Ha például Beethoven szonátáit
vesszük, láthatjuk, hogy a zeneszerző nagyon jól átgondolta a motívumok
meg a tételek szerkezetét. Beethoven zenéje csakugyan fenséges,
ugyanakkor alaposan megtervezett. Számomra ő a tökéletes bizonyítéka
annak, hogy a művészethez fegyelem és átgondoltság szükséges, nem hull le
csak úgy az égből a maga tökéletes formájában.
Megilletődött csend ereszkedett a társaságra. Mindenki Gasparra figyelt,
akár érdekelte a zene, akár nem. Nemcsak azért, amit mondott, hanem
azért is, ahogyan mondta. Amikor beszélt, szenvedély sütött a szeméből.
Észrevettem, hogy Xavier figyelmesen nézi.
– Teljes mértékben egyetértek – mondta Gasparnak. – Egyesek szerint a
művészet valamiképp az életet tükrözi. Pedig ez egyáltalán nem igaz,
egyetértesz? Az élet káosz. A művészet az, ami értelmet és rendet visz az
életbe.
– Jól beszélsz! – felelte Gaspar, Xavier felé emelve a boros kupáját.
Francesc odahajolt hozzám.
– Nem tudom, ön hogy érez, de nekem ez magas.
– Nos – szólalt meg a márki felemelkedve. – Mivel láthatóan mindenki
befejezte a vacsoráját, úgy vélem, ez az eszmecsere tökéletes felvezetés
lehetne ezeknek az uraknak a játékához.
Elsőként Xavier ült zongorához. Debussy kísértetiesen gyönyörű
Holdfény szonátájával kápráztatott el minket. Ahogy néztem a bátyám
játékát, eltöltött az iránta érzett szeretet. Olyan sok szépség volt benne – és
olyan sok ellentmondás. Mindez még nyilvánvalóbbá vált, mikor rátért
Csajkovszkij VI. (Patetikus) szimfóniájára, melyet már több mint egy éve
tökéletesített, és próbált az emlékezetébe vésni. A darabból áradt a bánat,
remény, boldogság, gyász, valamint a balsejtelem érzése. Láttam, ahogy
ezek az érzelmek sorban átvonulnak Xavier arcán játék közben. Amikor
befejezte a szimfóniát, az emberek megtapsolták.
– Olyan gyönyörű, olyan megindító – mondta a márkiné az anyámnak.
Mivel az utolsó pillanatban kérték fel Xaviert, most erre a két darabra
szorítkozott.
– Most pedig – mondta, mikor felállt, kezével a zongoraszék felé intve –,
szeretném megkérni jó barátomat, az igazi virtuózt, Gaspar Oliverót, hogy
játsszon nekünk.
Gaspar spanyol zeneszerzők műveit választotta aznap estére, kezdésnek
a Xavierrel közös tanáruk, Granados A lány és a holdvilág című művét
játszotta el. Olyan romantikus, megindító darab volt, hogy eszembe jutott
róla a zeneszerző szomorú sorsa.
A Nagy Háborúban a La Manche csatornán hajózott a Sussex
fedélzetén, mikor egy német tengeralattjáró elsüllyesztette őket. Granados
beszállt egy mentőcsónakba, aztán keresni kezdte a feleségét, aki viszont a
vízben csapkodott. Beúszott érte, hogy megmentse, de mindketten
odavesztek.
A gondolataim visszatértek a jelenbe, most tudatosult bennem, milyen
elmélyülten néz Gaspar, a zongora mintha a karja meghosszabbítása lett
volna. „A zene éppúgy hozzám tartozik, mint a szívem vagy a tüdőm” –
mondta korábban. Láttam, mennyire más, mint Xavier. Habár mindketten
rendkívüli zenészek voltak, Xavier elaprózta magát, Gaspar viszont
egységben élt önmagával. Xavier szétszabdalta az életét: Barcelona elitjének
egyik örököse volt, férj és apa, zenész és művész. Gaspar viszont az egész
lényét beletette a játékába: az érzelmeit, az értelmét, a személyiségét. Tisztán
kihallatszott a zenéjéből a spontaneitása, a jóindulata, a vidámsága, még a
törvény és rend iránti szeretete is. Csodálatos volt őt hallgatni. Akkor jöttem
rá, hogy habár az emberek sajnálják Gaspart a szülei és az elkótyavetyélt
vagyon miatt, ő valójában valami sokkal magasabb rendű birtokába jutott ez
által: Xavier gazdag volt, Gaspar viszont szabad.
Gaspar ezután Albéniz és Rodrigo darabjaival örvendeztette meg a
közönségét. Amikor befejezte, lelkes tapsot kapott. Miközben visszaült az
asztalhoz, a szolgák gyümölcsöt és sajtot hoztak.
– Gaspar, ez gyönyörű volt! – lelkendezett Xavier csodálattól csillogó
szemmel. – Maestro Granados nagyon büszke lenne rád!
– Emelem kalapom ön előtt – mondta senyor Dalmau Gasparnak. –
Bebizonyította korábbi állítását a technikáról és érzelmekről. Önben
nyilvánvalóan megvan mindkettő.
 Érdeklődéssel néztem, ahogy Gaspar, akit az asztal végébe ültettek, úgy
csavarta a dolgokat, hogy mégis ő állt aznap este a figyelem
középpontjában. Akkor profetikus jóslattal válaszolt, bár csak később
értettem meg ennek a súlyát.
– Örülök, hogy úgy látja, a technikára fektetett hangsúly nem megy
nálam az érzelmek rovására – mondta, a szívére téve a kezét. – Ugyanis
nagyon szentimentális vagyok. Bizonyos darabokat soha nem játszom a
hozzájuk kapcsolódó szörnyű emlékek miatt. Amikor Granados haláláról
értesültem, Brahms első zongoraversenyét gyakoroltam. Tizennégy éves
voltam, de azóta sem nyúltam ahhoz a darabhoz. Rettegek, hogy egy nap
olyan borzalom történik majd, ami örökre eltávolít a zenéléstől.
Mikor az este véget ért, a márki a feleségével és Francesckal kikísérte a
vendégeket.
– Szeret teniszezni, Evelina? – kérdezte Francesc. – Volna kedve hozzá,
hogy ön és Xavier páros meccset játsszanak velem és a húgommal,
Penélopéval, ha hazajön a nyári szünetre?
Még sosem teniszeztem, de tudtam, hogy Mama dühös lenne, ha
visszautasítanám a meghívást.
– Köszönöm – válaszoltam. – Nagyon szívesen, ha megtanít játszani.
– Végtelen örömömre szolgálna – felelte fülig érő szájjal.
Mama és Pare még mindig a márkinéval beszélgetett, Margarida és
Xavier pedig a ház homlokzatát csodálta, így én a lépcsőn várakoztam.
– Remélem, egy nap láthatom majd táncolni, Evelina.
Örömteli borzongás futott végig rajtam. Tudtam, ki szólított meg, amikor
pedig odafordultam, csakugyan Gaspart láttam magam előtt.
– Én pedig azt remélem, hogy hamarosan újra hallhatom a játékát –
mondtam.
Elmosolyodott.
– Nem volna kedve eljönni egyszer Xavierrel és Margaridával abba a
klubba, ahol játszani szoktam? A világ legjobb zenészei és táncosai lépnek
fel. A bátyját és a nővérét mindig ott látom, önt viszont soha.
Belém hasított a féltékenység Xavier és Margarida függetlensége miatt.
– A nővérem és a bátyám szabadon közlekedhetnek – feleltem. – Engem
viszont a házból sem engednek ki Mama vagy az egyik szolgáló nélkül.
 – Nos, most, hogy bevezették a társaságba, talán megváltoznak a
dolgok – nézett rám Gaspar reménykedőn. – A szülei biztosan nem bánják,
ha a bátyja és a nővére gardedámsága alatt eljön. Őszintén mondom, hogy
kiváló táncosokat láthatna.
Biztosra vettem, hogy az arcom úgy ragyog, akár a napfelkelte. Mikor
azonban nevetve megfordultam, láttam, hogy Mama rám mered. Vajon mivel
váltottam ki a neheztelését? Azt hittem, boldog lesz, amiért egész este alig
dadogtam!
Az autónk megállt a ház előtt, a sofőr kinyitotta az ajtót. Pare intett, hogy
szálljunk be.
– Mennem kell – feleltem Gasparnak.
Mikor be akartam ülni a kocsiba, Mama elkapta a karom, az ujjai
mélyen a húsomba vájtak. Még sosem bánt velem ilyen durván.
– Evelina – mormolta alig hallhatóan –, a társasági élet nem csupa móka,
kacagás meg csinos ruhácskák. Felelősséggel tartozol a családodnak és a
társaidnak.
Rábámultam, nem értettem, mit akar ezzel mondani.
Szünetet tartott, majd folytatta.
– Nagyon fontos, hogy a saját rangodban lévő ifjú hölgyekhez illő
módon viselkedj! – Gyorsan Gaspar felé pillantott, majd hozzátette: – És
hogy ne ámíts olyan fiatalembereket, akik soha nem kaphatnak meg téged.

MAM IE KÜLÖNÖS M OSOLLYAL fejezte be a történetet. Nem tudtam elhinni,

hogy képes itt így félbehagyni! Az a férfi, akiről Mamie beszélt, nem is
hasonlított arra az Avira, akit én megismertem. Persze bizonyos
hasonlóságokat észre lehetett venni: a részletekre figyelést, a széles körű
ismereteket, hogy szívesen rajzolt le jeleneteket és tárgyakat a
vázlatfüzetébe, a kedvességét; az én Avim azonban introvertált férfi volt,
akinek a zongora iránti szeretete kimerült a felújításban és a hangolásban.
Ritkán hallottam, hogy pár taktusnál többet játszott volna, azt is csak azért,
hogy ellenőrizze, a zongora minden része tökéletesen működik-e.
– Miért hagyta abba Avi a zongorázást? – kérdeztem. – A polgárháború
miatt?
 Mamie a fejét rázta.
– Nem a spanyol háború ölte ki Gasparból a zenét. Ha lehet ilyet
mondani, ő bírta közülünk legjobban a gyökereink kiirtását. Az ő
hidegvérének köszönhetem, hogy túléltem azokat az időket. Nem, Gaspar
itt vesztette el a zenét. Mint tudod, a német megszállás alatt koncentrációs
táborba került. Hitler meg Franco barátok voltak, ezért a nácik üldözték a
Franciaországba szökött spanyol republikánusokat. Gaspar elküldött
Párizsból engem meg Julietát, hogy megvédjen minket, ő azonban itt maradt,
hogy segítsen a menedékházak vonalán, melyen keresztül zsidókat és más
veszélyben lévő embereket csempésztek ki az országból – ironikus módon
sokukat épp Spanyolországba vitték. Mivel katalán volt, és tökéletesen
beszélt franciául, titokban tudta tartani a származását. A házfelügyelőnk
azonban feladta, és más Párizsban élő spanyol menekültekkel együtt őt is
koncentrációs táborba vitték. Amit most mesélek neked, azt nem Gaspartól
hallottam, ő sosem beszélt erről az esetről. Curro Verger mondta el nekem,
akit együtt zártak be vele. A tábor felügyelője, egy szadista alak, megtudta,
hogy Gaspar zongoravirtuóz, és különösen kedveli Liszt zenéjét, így
odavezette egy színpadi zongora és egy csapat fogoly elé. Pisztolyt fogott
Gaspar fejéhez, és megparancsolta neki, hogy játssza el Liszt 4. d-moll
Transzcendens etűdjét kottából, miközben ő lapoz majd neki. Azt mondta,
hogy valahányszor Gaspar hibázik, lelöveti az egyik spanyol foglyot, és a
nőkön kezdi a sort.
A lélegzetemet is visszatartottam, behunyt szemmel próbáltam elképzelni,
mit érezhetett a nagyapám abban a helyzetben. Papától tudtam, hogy ezt az
etűdöt akkor is nagyon nehéz eljátszani, ha az embert nem éheztetik és
dolgoztatják előtte kimerülésig. A gyomromat émelyítő félelem rántotta
össze. Papa azt mondta, hogy minden zongorista attól retteg, hogy előadás
közben egy pillanatra kihagy az emlékezete, de igazság szerint ez még a
legjobbakkal is megtörtént olykor, még több hónapos gyakorlás után is.
Általában ilyenkor újrakezdték valahonnan, egyszerűen folytatták a játékot,
megúszták annyival, hogy egy kis csorba esett a büszkeségükön. Soha
senkinek nem kellett olyan következményeket elviselnie, mint Avinak aznap,
még ha előtte volt is a kotta.
 Kinyitottam a szemem, de beletelt egy kis időbe, míg Mamie újra meg
tudott szólalni.
– Curro szerint Gaspar egyetlen hibát sem ejtett – mondta végül. – Az
örök precizitása, a technika tökéletesítésére szánt idő meg Liszt ismerete
meghozta a gyümölcsét. A felügyelő azonban így is lelövette az összes
foglyot Curro és Gaspar kivételével. Attól a naptól kezdve a nagyapád nem
tudott zenészként nézni a zongorára.
– Hűha – nyögtem, még mindig forgott a gyomrom. Bizonyos
szempontból örültem, hogy jobban megismerhettem a spanyol örökségemet
és a szeretteim életét, másrészről viszont fájt is. Szegény Avi! Nem is
sejtettem, mennyit szenvedett. Ha tudtam volna róla, valahogy megtaláltam
volna a módját, hogy vigaszt nyújtsak neki. Most már késő.
– A nagyapádról akartam mesélni ma este – mondta Mamie, és
elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. – El akartam mondani,
milyen ember volt annak idején. Tudod, mennyire szerettem, de az a férfi,
aki a németektől visszatért, csak az árnyéka volt annak, akit Barcelonában
megismertem. Mert a nácik nemcsak a zenét vették el Gaspartól, de az
emberiségbe vetett hitét is szétzúzták. Már nem tudott hinni abban, hogy az
emberek képesek egyre magasabb ideálok felé törni. Nem úgy, mint Xavier,
aki élete végéig kitartott emellett az ostoba fantazmagória mellett.
 19.
Celestina
1919- RE SZINTE TELJESEN ELTŰNTEK Barcelonából a zenés kávéházak,
ahol régen én táncoltam, Manuel pedig zenélt a cigány-flamencót kedvelő
közönségnek. Az embereket más vonzotta: a mozik, dzsesszklubok és
báltermi táncok. Manuel azzal is beérte volna, ha csak magánfiestákon
lépünk fel, én azonban nem tudtam betelni a tánccal. Nem érdekelt, hol és
kik előtt lépek fel, csak táncolhassak. Tizennyolc éves voltam, az elmúlt tíz
évben a flamenco lett az életem. Magába szívott. Az ujjaim saját kedvükre
csettintgettek, a talpam járás közben is siklott.
A többi cigány művész visszament Sevillába, Manuel pedig követni
akarta őket, és engem is magával vitt volna, de Diego nem hagyta. A törzs
vezetője a szerencsejáték rabja lett, és ha elesett volna az általam hozott
bevételtől, le kellett volna mondania a kakas- és kutyaviadalokról.
– Vidd el a tengerpartra! – mondta Manuelnek. – Úgy hallom, az
amerikaiak jó borravalókat adnak. A mi kis payánk ugyan nem
különösebben csinos, de azért megvan a maga bája.
Manuel meg én nemsokára poros színházakban ácsorogtunk,
varietéműsorok meghallgatásaira jártunk színészekkel, cilinderes
komédiásokkal és bohócnak öltözött zsonglőrökkel együtt. Az első
megbízásunk a Came utcai moziba szólt, a szombat esti film utánra. Három
perc után lekiabáltak minket a színpadról.
– Arról volt szó, hogy mulattatjátok a közönséget! – üvöltött ránk a
feldühödött igazgató. – Nem arról, hogy megríkatjátok!
Rájöttem, hogy ha továbbra is tele akarjuk tömni Diego zsebét, akkor
kénytelenek leszünk az igényekhez alakítani a stílusunkat. Összeszedtem a
piacon a kidobott virágokat, és virágárusnak öltözve beosontam a
színházakba és kabarékba, hogy lássam az új flamencojeleneteket.
Csakugyan megváltoztak a dolgok: a táncosok szépsége és jelmeze
fontosabb lett, mint a tehetségük, az énekesek most már nem andalúziai
nyelvjárásban adtak elő. Mindenki jó kasztíliai spanyolsággal énekelt. A
flamencót kezdte elnyelni a klasszikus spanyol tánc a lágy, balettos
testtartásokkal és lábmunkával. Nem mondtam meg Manuelnek, de szinte
egyik új táncos sem gitárossal lépett fel; többnyire zongorakíséretre
táncoltak. Magamba szívtam mindent – mint mikor Manuel testvérei
mutatták be a tánctudásukat – la Argentina spanyol néptáncaitól Raques
Meller ondolált frizurájáig. Rájöttem, hogy én, a cigányok közt nevelkedett
andalúziai, mindkét világnak megkaptam a javát, és elhatároztam, hogy a
legjobbat hozom ki belőle.
Az a tizennyolc éves fiatal nő, akivé lettem, cseppet sem hasonlított arra
az ártatlan kislányra, aki nyolcévesen voltam. Mostanra a jég hátán is
megéltem, a túlélési ösztönöm megtanított az önfenntartásra. Mikor a
színházigazgatók a fizetés mellé vacsorát is adtak, azonnal elfeledkeztem a
„sötét angyalról”. Ha azt akarták, hogy a szoknyámat lengetve ugrándozzak,
megtettem.
Mikor kasztanyettával kezdtem táncolni, melyet az egyik előadótól
„szereztem”, aki nyitva felejtette az öltözőjét, Manuel úgy vélte, túl messzire
mentem.
– Elég már abból, hogy ilyen csattogókkal ugrabugrálsz! Azok után, amit
Franciscától tanultál… Nincsenek elveid.
Vállat vontam. Lehet, hogy elveim nem voltak, de miután az elmúlt
hónapban minden este megettem egy tál tésztát vagy rizst, életemben először
lett egy kis mellem meg csípőm.
Miközben azonban én erősödtem, Francisca egyre gyengült.
Rosszabbodtak a hányással és émelygéssel járó rohamai. Már nem volt
ereje kijárni a virágpiacra jósolni, a napjait a vízparton ülve töltötte, a
tengeren merengett.
Manuel húga, Pastora segített Franciscának elkészíteni a szükséges
gyógyító italokat. Francisca már gyerekkora óta arra képezte Pastorát,
hogy ha eljön az ideje, át tudja venni a törzs javasasszonyának a szerepét.
Ennek ellenére mikor Francisca vért talált a vizeletében, elkezdtem félretenni
a keresetem egy részét – megkockáztatva, hogy a csalásért monoklit kapok
Diegótól, vagy felhasítja a fülcimpámat –, hogy modern gyógyszereket
vehessek Franciscának, melyeket aztán belecsempésztem a teájába.
Francisca azt mondta, hogy magára veszi a rontást, ami azért száll a törzsre,
mert elhagyták a tacho Romano dromot, azaz a cigányok igazi útját. A
doktor szerint viszont, akivel beszéltem, a tünetei azt mutatták, hogy lassan
leáll a veséje.
Amikor Franciscának már a légzés is nehezére esett, és nem evett
többet, Diego elrendelte, hogy vigyék ki a sátrából, és fektessék sátortető
alá a cigány hagyományok szerint, így a haldokló nem a lakóhelyén lép ki az
életből, és nem ragad ott a szelleme. Spanyolország minden részéről
érkeztek cigányok, hogy leróják a tiszteletüket Francisca előtt. Ekkoriban
nem táncoltam. Lefoglalt, hogy szállást keressek a látogatóknak.
Egyik este, mikor Francisca lélegzete szakadozni kezdett, Pastora meg
én elküldtük a látogatókat, hogy megmosdathassuk Franciscát, és
felkészítsük az átkelésre. Miután meghal, nem érhetünk hozzá. Ráadtam a
flamencoruhámat, mert ez volt a legszebb ruhadarabom.
Francisca Pastorához fordult.
– Ha a cigányok elfelejtik a létük igazi célját… hogy segíteniük,
gyógyítaniuk kell a fákat meg az állatokat, és kedvesen kell bánniuk a
payákkal… attól félek, borzalmas sors vár rájuk. Látom, ahogy baljós
felleg nyeli el Európát, és őket is magukkal viszi. Mondd el nekik:
figyelmeztesd őket!
Aztán felém fordult, megérintette az arcomat:
– Ne hagyd, hogy Diego zsarnokoskodjon feletted! – mondta. – Nem
paya vagy, közénk tartozol. Mindig is így volt. Ne felejtsd el, hogy
cigányvarázslat van rajtad!
Sokat tudóan mosolygott, mielőtt behunyta a szemét, és utoljára beszívta
a levegőt.

FRANCISCA PÁLCÁJÁT ÉS FÜVEIT mellé temettük a koporsóba. Aztán a

férfiak szétszedték a kunyhóját, minden mást elégettek. Néztem, ahogy a
füst felszáll az égre, és a szavaira gondoltam: „cigányvarázslat van rajtad.”
Csakhogy már magam sem tudtam, hiszek-e még a varázslatban. Mindenki
idő előtt meghalt, akit szerettem.
 Francisca halála után Manuel testvéreihez költöztem a sárkunyhóba. Ez
mentette meg az életem, mert két nappal később kósza hullám csapott le a
partra, több kunyhót is tönkretett. Manuelt elsodorta az ár néhány kutyával
és csirkével együtt. A kutyák kiúsztak a partra, a csirkéket is visszahozták,
Manuelt és gitárját azonban sosem találták meg.
– Balszerencsét hoztál rá a paya táncoddal! – vádolt meg Blanca.
Õ meg a többi cigány hozzám sem szólt, míg Diego el nem döntötte,
hogy ő lesz a menedzserem, és be nem jelentette, hogy a „vezetése” alatt
annyi pénzt fogok keresni, amiből hamarosan az egész törzset tudom majd
támogatni.
Az ország legjobb flamencoművészei a Villa Rosa nevű klubban léptek
fel. A tulajdonos Miguel Borrull madridi flamencogitáros volt. A klubot
hamarosan „a flamenco katedrálisaként” emlegették. Azt beszélték, hogy a
gazdag señoritók a Villa Rosában béreltek művészeket a fiestájukra, ahol
az asztalon folytak a legfinomabb borok, a táncosokat pedig néha
gyémántokkal fizették ki. Még olyat is hallottam, hogy maga a király is
ellátogat a klubba álruhában, ha Barcelonában jár. Diego nem a Las
Ramblas sugárúti varieték meghallgatásaira vitt el engem, ő egyenesen a
Villa Rosát vette célba.
Egy hűvös este mentünk oda. Juanita kölcsönadott valamit az alkalomra,
egy tipikus limezöld, pöttyös cigányruhát fodros, könyékig érő ujjakkal. Egy
számmal nagyobb volt a kelleténél, vissza kellett húznom a vállamnál. Diego
meg én a járdán álltunk, reszkettem. Habár Diego semmit nem tudott a
flamenco világáról, a merészsége meg az önbizalma megvolt. Hozott
magával néhány zsák gombát, melyet aznap szedtek a cigány asszonyok, az
este fellépő flamencoművészeknek akarta felajánlani cserébe azért, hogy
segítsenek nekünk bejutni a klubba.
Az első áldozata egy vékony férfi volt, akinek csak a véreres szeme meg
a göndör haja látszott ki a kabáthajtókája mögül.
– Elnézést, señor! – kiáltott neki Diego. – Az unokahúgom tehetséges
táncos. Ha szánna rá egy-két percet, és megnézné a táncát, magának
adnám ezeket a…
A férfi csak ment tovább, egy pillantást sem vetett ránk.
 Diego nem ismerte fel azonnal a taxiból kilépő és a klub felé tartó nőt, én
azonban igen. La Tanguera volt, akinek a tökéletes ritmusérzékét a flamenco
minden rajongója csodálta. A farruca, egy eredetileg férfiak által előadott
tánc tette híressé.
– Elnézést, señorita, meg tudna mutatni az unokahúgomnak egy-két
lépést? – kérdezte Diego, elővéve a legigézőbb mosolyát.
La Tanguera izzó tekintetet vetett Diegóra, és kihúzta magát.
– Senki nem utánozhat engem! – mondta, miközben haját hátradobta a
válla felett. – Senki!
– Beképzelt! – mormolta Diego, mikor a nő belépett a klubba. Őt
azonban nem lehetett ennyivel eltántorítani. Mikor jó húsban lévő férfit látott
a járdán felénk közeledni szépen szabott öltönyben, felderült az arca. Ez az
ember inkább nézett ki gazdag politikusnak, mint flamencoművésznek, így
Diego most mással próbálkozott.
– Elnézést, señor – szólította meg, könyörgő mozdulattal magasra
emelve összekulcsolt kezét –, talán az ország legnagyobb táncosnője áll itt
mellettem. Nagy szívességet tenne a világnak, ha beszélne seńor Borrull-lal,
és megkérné, hogy hadd táncoljon ma este az unokahúgom a klubban. Nem
fog csalódást okozni sem neki, sem Önnek, sem a nagyra becsült
barátainak!
A férfi megfordult, és rám nézett. Felismertem benne Antonio Chacónt, a
híres flamencoénekest. Azt beszélték, hogy olyan erős tenor hangja van, ami
mikrofon nélkül is képes átszelni egy arénát. A tarkabarka ruhámra és a
bőrkeményedéses lábamra pillantott; nem volt rendes tánccipőm, így
kötélszandált viseltem, ami lassan kikezdte a lábamat. Arra számítottam,
hogy félre fog lökni minket az útjából, ő azonban meglepő módon
elmosolyodott.
– Hát persze, jöjjenek be, mutassák meg don Miguelnek, mit tud! Nem
akarnánk megfosztani a világot egy tehetségtől.
Követtem señor Chacónt és Diegót a Villa Rosába, még mindig képtelen
voltam felfogni, hogy bevált a terve. Annyira lehengerelt, hogy ilyen
nagynevű helyen lehetek, hogy szinte észre sem vettem a falakat borító mór
csempéket meg a cikornyás gipszdíszítést a mennyezeten. A klubban
rengetegen voltak, én azonban le sem vettem a szemem seńor Chacón és
Diego hátáról, nehogy eltévedjek. A fényezett bárpult a stílusos üvegekben
sorakozó rengeteg borral meg sherryvel azért így is magára vonta a
figyelmemet. Megdöbbenve láttam, hogy a híres matador, Juan Belmonte a
lenyűgöző filmsztárral, Antonio Morenóval beszélget, aki komoly sikereket
ért el az Egyesült Államokban. A többi fényűzően öltözött ember
valószínűleg hasonlóan híres lehetett, bár őket én nem ismertem fel.
Señor Chacón híres flamencoművészekkel teli terembe vezetett be. A
táncosok fekete ruhát viseltek, a hajukat elegánsan hátratűzték a fülük
mögé. Mellettük én valami különös tengeri sünnek tűnhettem a színes
ruhámban. Mikor megláttam, hogy a neves gitáros, Ramón Montoya a híres
gitárját, la Leonát, az Oroszlánt markolja, a torkomba ugrott a szívem.
Aznap este a vonzó táncosnő, Concha la Chícharra is ott volt; ő a kissé
merész tánca, az El Crispin révén került be a köztudatba, melyben több
réteg ruhát tépett le magáról állítólag bolha után kutatva.
– Don Miguel! – kiáltott oda señor Chacón egy férfinak, aki señor
Montoya mellett ült. A férfi felnézett, és felvonta a szemöldökét.
– Új tehetséget hoztam önnek! – mondta señor Chacón.
Ha nem señor Chacón mellett álltam volna, señor Borrull valószínűleg
átnézett volna rajtam. Így azonban felállt, bólintott señor Montoyának, aki
belekezdett egy farrucába. Minden erő kiszállt belőlem. Éreztem, hogy la
Tanguera szeme éget. Hogy is táncolhatnám el az ő híres táncát?
Csakhogy tudtam, hogy nem lesz még egy lehetőségem lenyűgözni señor
Borrullt meg a többieket, most kellett a legjobbat kihoznom magamból.
Kibújtam a szandálomból, és becsúsztattam az egyik szék alá. Vetettem
egy pillantást Diegóra, majd felszegtem az állam, és táncolni kezdtem.
Minden szenvedélyemet összeszedve forgattam a csuklómat, lengettem a
karomat, dübörögtem a lábammal. Már régóta nem éreztem a sötét angyal
jelenlétét, most azonban, ahogy seńor Montoya egyre gyorsabban játszott, a
lábam pedig követte a ritmusát, valami a hatalmába kerített. Hatalom és
fenség hulláma söpört rajtam végig. A tánc úrnője voltam, nem a szolgája. El
is feledkeztem arról, hogy le akarom nyűgözni señor Borrullt, teljes átéléssel
táncoltam.
Mire végeztem, az egész terem felvillanyozódott. Büszkén álltam,
miközben a művészek „Olé!”-t kiabáltak nekem. Señor Chacón señor
Borrullra pillantott, aki jóváhagyólag bólintott. Diego, aki a farrucát egy tál
olívabogyótól sem tudta volna megkülönböztetni, összefonta a karját, és
olyan önelégülten vigyorgott, mintha egyedül az ő érdeme lenne a dicsőség.
– Őt akarom! – hallatszott mögülem.
Mikor megfordultam, beesett arcú, görbe orrú férfi meredt rám a véreres
szemével. Az átható tekintetétől végigfutott rajtam a hideg, ám a termen úrrá
lett izgalomból és a mellette álló őrökből tisztán látszott, hogy fontos ember.
– Señor Salazar – mondta señor Borrull, kezét a férfi vállára téve. – A
señorita csak ma este kezdett nálunk. Nem tudom, mit tud még ezen kívül.
Talán nem fog megfelelni az elvárásainak. Kérje inkább la Tanguerát!
Salazar felnevetett, megmutatva sárga fogait.
– Elfelejti, hogy nálam jobban senki nem tudja, hogy mit akarok. Ebben
a señoritában cigány tűz lobog. Küldje őt és Montoyát!
Señor Borrull aggódni látszott, de azért intett, hogy kövessem a férfiakat.
– Ajánlom, hogy olyan jól táncoljon, mint az imént! – súgta señor
Montoya a fülembe. – El señor Salazar nem szereti, ha játszanak vele.
– Ki ez az ember? – kérdeztem.
Señor Montoyát láthatóan megdöbbentette a kérdésem.
– Istenem! – mormolta. – Spanyolország leghíresebb bikatenyésztője…
és bizonyos értelemben gengszter is.
Diegóra pillantottam, aki idegesen túrt a hajába. Kicsúszott a lábunk alól
a talaj.
Követtük a férfit a lépcsőn keresztül egy kovácsoltvas lámpákkal
díszített terembe, ahol a falakat mór kastélyokat ábrázoló csempefreskók
takarták. A levegőt szivarfüst és finom sherry mogyoróillata járta át. A
közönség főként férfiakból állt, mint a Xinès-negyedbeli kávézókban, ahová
Manuel régen táncolni vitt, de az itteni szajhák Jeanne Lanvin-ruhákat
hordtak.
Salazar intett a vendégeknek, hogy csináljanak helyet nekem. Mielőtt
leült volna a fotelbe, kihúzott egy pisztolyt a dzsekijéből.
– Istenem! – suttogta megint seńor Montoya. – Tud alegríast táncolni?
Rápillantottam.
– Igen.
 A legtöbb flamencotáncos két-három zenei formára specializálódott, az
egész életüket annak szentelték, hogy annak a ritmusát tökéletesítsék. Én
azonban a tánc minden formájának rabja lettem. Ha señor Montoya
argentin tangót vagy amerikai kalácstáncot kér, azt is előadtam volna –
persze a saját értelmezésemben.
Señor Montoya kétkedni látszott, de azért rázendített.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam a
Salazar ölében heverő pisztolyt meg a komor arckifejezését, sétáló
lépésekkel indítottam a táncot. Szerencsémre a tömeg bátorító kiáltásaiból
éreztem, hogy tetszik nekik a cigányflamenco. Felemeltem a karomat,
íveltem a csuklómat, hagytam, hogy átjárjon a sötét angyal. Éreztem, ahogy
átváltozom. A testem nehéz és tömör lett. A fejemből szarvak nőttek ki, a
vállam megizmosodott. Megláttam magam a falitükörben. A bőröm fekete
volt, a fejem hatalmas. Átváltoztam Salazar egyik bikájává…
Feltüzelve rohantam ki a sötét bikaistállóból az arénába. Megszédített a
fény. A tömeg felujjongott. A szívem haragosan zakatolt. A matador
jellegzetes ruhájában engem várt a segítőivel. Felemelte a szaténköpenyét, a
bátorságomat tesztelte. Az egyik lovas pikador beleszúrt a nyakamba.
Égető fájdalom járt át, már nem tudtam büszkén felszegni a fejem. Meleg
vér csorgott a lábamról a homokba…
Vadul táncoltam, a dühöm belülről égetett. Élni akartam, pedig gyűlöltem
az életet. Csak az igazságtalanságot ismertem. Meg kell ölnöm azokat, akik
bántották a családomat…
A nézők csodás színkavalkáddá folytak össze. A csipkepelerines
hölgyek a kendőiket lengették. Nem nyerhettem, de tudtam, hogy
harcolnom kell… Körbefordultam, mint a búgócsiga. Nem is egyszer,
hanem kétszer. A hajamból kirepültek a tűim. A lábaim úgy verték a földet,
mint a harci dobok… Nekirohantam a kínzóimnak. Annyi sikert értem csak
el, hogy a matador szemében felcsillant a félelem, még ha csak egy
másodpercre is, aztán mind rám vetették magukat…
A Villa Rosa előkelő vendégei sikoltozva, kiabálva ugrottak fel a
székükre. Salazar beleeresztett néhány golyót a mennyezetbe…
A vállamba döfött szakállas dárdák nyomán kifolyt belőlem az erő.
Magamra maradtam a túlerővel szemben. Ám én minden bátorságomat
összeszedve rájuk támadtam. Kínzó fájdalom szaggatta a lapockáimat. A
matador kardja átszúrta a szívemet. Térdre estem. A látásom elhomályosult.
A nézők ujjongtak. Az utolsó kép, amit a világból láttam, hogy több ezer
fehér kendő lobog győzedelmesen, miközben belőlem elfolyik az élet…
A táncot felemelt jobb kézzel és lesütött szemmel zártam. Az arcomról és
hátamról csorgott a veríték. A tüdőm lüktetve, kétségbeesetten igyekezett
levegőt szívni magába. Néhány pillanatra döbbent csend támadt, majd az
egyik férfi felkapott egy széket, és a falhoz vágta. Egy másik az összetört
széklábat emelte fel, és bezúzta vele a tükröt. A nők hisztérikusan zokogtak.
Az egyikük kitépte a sálat a nyakából, és darabokra szaggatta. A társa
eltörte a borospoharát, és a szilánkos csonkját a saját vállába vágta.
Remegett a lábam, a szoba elfehéredett körülöttem. A közönség
megmutatta, milyen mélyen megindítottam őket.
Señor Montoya újabb alegríasba kezdett, én azonban már mindent
kiadtam magamból. Señor Montoyáról Diegóra pillantottam, aztán
elvesztettem az eszméletemet.
Amikor magamhoz tértem, señor Montoya és Diego hajolt fölém.
– Az alegrías annyit tesz: öröm – mondta señor Montoya mogorva
képpel. – Bármit is akart ezzel mondani, felkavaró volt.
Diego azonban ragyogott. Az engem körbevevő erős hangokból és
„lenyűgöző” kiáltásokból nyilvánvaló volt, hogy jól fogadták a fellépésemet.
Mikor a férfiak felsegítettek, Salazarral találtam magam szemközt.
Megfogta a kezem, és egy köteg bankjegyet nyomott bele. Életemben
összesen nem kerestem még ennyi pénzt. Zavarodottan, kábultan
elfordultam.
Salazar belemarkolt a karomba, és maga felé rántott.
– A matadorokat mindig figyelmeztetni szoktam, hogy ne fordítsanak
hátat a bikáimnak.
Fájt Salazar szorítása. Először elfordítottam a szemem a kegyetlen
arcától. Éreztem, milyen mély sötétség lakozik benne. Aztán a bikára
gondoltam, akivé a tánc alatt változtam át, és visszatért a bátorságom.
Álltam a tekintetét. Az ajkaira mosoly kúszott. Láthatóan tetszett neki az
ellenszegülésem. Hangosan felnevetett, az arcát az enyémhez közelítette.
 – Párzás, nemesség, virtus – mondta. – De a legfontosabb tulajdonság,
amit a bikáimtól várok, a fájdalom közben mutatott bátorság.
Engedett a szorításán, botladozva léptem hátra. Végig rajta tartottam a
szemem, miközben kihátráltam a teremből. Nyilvánvaló volt, hogy Salazart
megszállta az ördög. Akkor még nem sejtettem, hogy egy napon milyen
végtelen fájdalmat fog okozni nekem.

SEÑOR BORRULL M EGKÉRT minket Diegóval, hogy másnap este menjünk

vissza a Villa Rosába. Habár izgatott, hogy a legkiválóbb flamencoművészek
társaságában lehetek, féltem, hogy Salazar megint engem választ majd a
fiestájára. Diego végre úgy döntött, hogy „befektetésképp” rám is költ némi
pénzt, és vett nekem egy elegáns, fehér szegélyű, fekete ruhát fodros
szoknyával.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor Salazart nem láttam a
klubban. Ezúttal angol és amerikai turistáknak táncoltam. Az angolok
egyetlen szót sem szóltak, bár bőkezűen fizettek, az amerikaiak viszont
áradoztak.
– Drágám, New Yorkba kellene mennie! – mondta egy fehér öltönyös
férfi. – Az amerikaiak beleszerettek a spanyol táncosokba. Milliókat
kereshetne!
Amellett, hogy a Villa Rosában táncoltam, Diegót és engem Barcelona
más híres klubjaiba is meghívtak: a la Taurinába, az el Manquetba, a la
Criollába. Ha valamelyik este nem voltak sokan a klubban, a
flamencoművészek egymásnak adtak elő. Egyetlen tánciskola sem adhatta
volna meg nekem azt, amit ezeknek a mestereknek a megfigyelése közben
tanultam.
A következő évben egyik este, egy hónappal a tizenkilencedik
születésnapom után, épp azt mutattam be, hogyan teszek egyszerre két-
három fordulatot, és állok meg pontosan, mikor éreztem, hogy valaki figyel.
A szemem sarkából kétsoros öltönyt viselő férfit láttam a sarokban lévő
asztalnál ülni. Széles válla volt, hatalmas, szögletes kezét összekulcsolta
maga előtt. Az egyik kezén arany pecsétgyűrűt, a másikon gyémántgyűrűt
viselt. Olyan ember benyomását keltette, aki képes lenne összetörni valakit
a markában, de túl bölcs ahhoz, hogy megtegye.
Befejeztem a táncom, és a pultnál vártam a jeges vizemre, mikor odajött
hozzám.
– Nagyon jól táncol – mondta külföldi akcentussal. Milyen nemzetiségű
lehet? Francia? Német? Csillogó barna haja meg az erős állkapcsa alapján
fiatalnak is hihettem volna, a lecsüngő szemhéja és a szája sarkában
megbúvó ráncok miatt azonban inkább ötven körülinek saccoltam.
– Szeretné, ha táncolnék a fiestáján? – kérdeztem, remélve, hogy
megbízást szerezhetek az estére. Pénzes embernek tűnt. A spanyolnátha
újabb fellángolása távol tartotta a turistákat, és nekem az egész cigány
törzsemet támogatnom kellett.
Õ azonban a fejét rázta.
– Nem. Azt szeretném, ha a kabarémban táncolna.
Nem igazán kaptam az ajánlaton, mert eszembe jutottak azok az
unalmas jelenetek, melyeket Manuellel mutattunk be a varietékben, amikor
még szűkölködtünk. Ha még egyszer hajlandó leszek ilyen helyen táncolni,
én fogom megszabni a feltételeket.
– Ha afféle flamencojelenetet keres – mondtam neki –, rossz táncost
választott.
A férfi a fejét rázta. Hipnotikus, kobaltkék szeme olyan volt, mint a vizes
palack, melyet a pincér kivitt az asztalokra.
– Nem táncost keresek – közölte. – Hanem sztárt.
Erről a szóról olyan neves szépségek jutottak eszembe, mint la
Argentína: az a nő, aki egy előadáson négyszer-ötször cserélt jelmezt, nem
olyan szegény lányok, mint én, akik kölcsönvett ruhákban léptek fel.
– Maga szerint lehet belőlem sztár? – kérdeztem nevetve.
A férfi egyik lábáról a másikra állt.
– Azt nem tudom – vallotta be. – Kicsit csiszolatlan gyémántnak tűnik.
Nem tudom, mit kapok, ha megcsiszolom.
– Megcsiszol? – kiáltottam, dacosan felszegve az állam. – És ha nem tud
megcsiszolni?
– Majd meglátjuk – felelte, azzal a kabátjába nyúlt, kivett egy kártyát, és
átadta nekem.
 Szamovár Klub, Las Ramblas sugárút, Barcelona.
Hallottam már erről a helyről. Itt léptek fel a legjobb nemzetközi
előadók. Tehát nem viccelt. Már elfordult, hogy induljon.
– Elnézést, seńor – kiáltottam utána. – Nem mondta meg a nevét!
A férfi hátrapillantott a válla felett. Az ajkán félmosoly bujkált, a szeme
most még fényesebben ragyogott.
– Maxim Tarasov a nevem – felelte. – De Barcelonában csak el
Rusónak hívnak.
Így találkoztam el Ruso színigazgatóval: az Orosszal. Azzal a férfival, aki
mindent megváltoztatott.
 20.
Paloma
CSODÁLATOS, UGYANAKKOR RÉM ISZTŐ élmény volt visszatérni az
Operaház Balettiskolájába. Amikor kiléptem a L’Opéra téren a metróból,
és megálltam a Párizsi Nemzeti Operaház rózsaszín márványoszlopai előtt,
ezernyi emlék zúdult rám. Az anyámmal láttam először ezt az eklektikus
stílusú épületet, melyet a világ egyik leggyönyörűbbikének tartanak. Akkor
még csak hároméves voltam, és álmélkodva bámultam a költészetet meg
zenét ábrázoló aranyozott szobrokat, a híres zeneszerzők bronzba öntött
képmását. Amikor Mama megmutatta a színpadot, ahol annak idején
fellépett, úgy éreztem, mintha a csodák és képzelet világába léptem volna
be. A nyakamat nyújtogatva bámultam a nézőtér felett lógó hatalmas csillárt,
magamba ittam a falakat díszítő aranyleveles kerubok és nimfák
gazdagságát. Mikor beléptem a balettiskolába, az az álom adott erőt a
kimerítő táncórákhoz és a kegyetlen versengéshez, hogy egyszer majd
felléphetek a Párizsi Operaház színpadán. Amikor kezdett túlságosan
nyomasztani a balettiskola világa, csak el kellett képzelnem, amint a
színpadról kinézek a közönségre, mert mennydörgő tapsvihar hív vissza még
egyszer utoljára a függöny elé, és máris újra összeszedtem magam.
A balettiskola bejáratát az udvaráról lehetett elérni. Amikor átvágtam
rajta, hirtelen eszembe jutott, amit Mama mesélt egyszer, hogy egyik este,
amikor az öltözőből a függöny mögé sietett, összefutott egy szellemmel. A
jelenés, egy sötét hajú nő egyenesen felé rohant a folyosó egyik ajtaja felől.
Mama megtorpant, nehogy összeütközzön vele, ugyanis egy másik
előadónak hitte. Legnagyobb meglepetésére a nő ekkor köddé vált. Most
sokért nem adtam volna, ha akkor kifaggatom erről a találkozásról, ám a
balettnövendékek gyakran meséltek kísértettörténeteket – végtére is a
Párizsi Operaházban játszódik Gaston Leroux gótikus regénye, Az
operaház fantomja –, ezért szkeptikussá tett az elmaradhatatlan viccelődés
a hiányzó balettcipőkről meg a mozgó képekről. Marcel állítása ellenére,
miszerint minden spanyol szellemeket lát, én la Rusa megjelenése előtt nem
hittem bennük.
Bementem az öltözőbe, felvettem a balettmezemet és a harisnyámat,
végeztem pár bemelegítő nyújtást, mielőtt felkentem volna magamra a
színpadi sminket, és feltettem a hatalmas műszempillákat. A Balettiskola
diákjaitól elvárták, hogy mindig ápoltak legyenek, Mademoiselle Louvet
azonban, aki segít felkészülni a vizsgára, még ennél is komolyabb
követelményeket támasztott. Ő a balett fénykorának idejéből származott,
mikor a prímabalerinák ugyanolyan státuszt élvezhettek, mint a filmcsillagok,
és nagyon komolyan vették a szerepüket. Mindig gyönyörűnek kellett
lenniük, és illendően kellett viselniük magukat, akár színpadon álltak, akár
nem.
– Nem egyszerű táncosok vagytok – mondta Mademoiselle Louvet
annak idején az osztályomnak –, hanem múzsák… arra ösztönzitek az
embereket, hogy megbecsüljék a szépséget, hogy a szépségért éljenek.
Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor eszembe jutott Mama egyik
története: Mademoiselle Louvet-t az 1930-as években egy időre eltiltották a
nyilvános fellépésektől, amiért egy monacói mulatóban úgy táncolt, mint a
közönséges „varietésztárok”.
Épp a próbaterembe tartottam, mikor egy csapat „balettpatkány”, így
nevezik a balettiskolában a kicsiket, rohant el mellettem a délutáni táncórára
menet. Felderített a vörösesbarna sáljuk meg harisnyájuk látványa.
Kilencévesek lehettek; még nem ismerték az igazi versenyt és megerőltetést.
Számukra a balett még mindig varázslat, szépség és képzelet. Irigyeltem
őket az ártatlanságukért – ugyanakkor sajnáltam is, mert tudtam, hogy
hamarosan el fogják veszíteni.
Mademoiselle Louvet a próbateremben várt a zongoristával, Monsieur
Claryvel. Amint azt gondoltam, teljes sminket viselt, a szemét drámaian
árnyékolta, a szemceruzájával macskaszemeket húzott magának, és nagyon
sikkesen festett az ingruhában meg az alacsony talpú papucscipőben.
Megtapogattam a hajamat, hogy ellenőrizzem, tökéletesen áll-e.
– Áh, bonjour, Paloma! – üdvözölt Mademoiselle Louvet, mikor
meglátott. Megcsókoltuk egymást. – Mennyire örülök, hogy újra látlak! Úgy
hiányzott már a csinos arcocskád.
Mademoiselle Louvet volt a kedvenc tanárom. Semmi őszintétlenség
nem volt benne. Ha puszival üdvözölt, biztosra vehetted, hogy később sem
fog rád támadni ingerültségében.
– Bemelegítettél? Készen állsz a kezdésre? – kérdezte, miközben
odavezetett a korláthoz.
Elfoglaltam a helyem, Monsieur Clary pedig játszani kezdett, hogy
nekikezdhessek a tenduknek és glisséknek. Ahhoz képest, hogy a
balettiskola szigorúan ragaszkodott a szabályaihoz, velem mégis kivételt
tettek: nagyon sokat segítettek, mikor az egyik köztiszteletben álló tanárukat
mint edzőt kirendelték mellém. Habár annak semmi akadálya nem lett volna,
hogy külsősként újra jelentkezzek a balettkar felvételijére, annál már
idősebb voltam, semhogy hivatalosan visszatérhessek az iskola óráira, vagy
az iskolából vizsgázhassak. Talán anyám emléke iránti tiszteletből segítettek,
ő ugyanis népszerű diákjuk volt, később pedig sztár lett, vagy talán dühítette
őket, hogy az egyik legjobb diákjuk igazságtalan előítélet miatt nem
csatlakozhat a társulathoz. Talán azt hitték, hogy ha újra részt veszek a
vizsgán, a bizottság, Arielle Marineau-val együtt, kénytelen lesz fejet hajtani
az eltökéltségem előtt.
A rúd- és középgyakorlatok után Mademoiselle Louvet azt kérte, hogy
saut-de-chat ugrások sorozatával szeljem át a termet.
– Az egész termet használd ki, Paloma! – kiáltotta. – Te vagy a színpad
királynője!
Gyorsan elröpült a két óra. Mikor véget ért, a kimerültség és jókedv
ismerős érzésével jöttem el – ezért is szerettem annyira a balettet.
– Ügyes voltál – mondta Mademoiselle Louvet, miután megköszöntük
Monsieur Clarynek, hogy játszott nekünk, és újra magunkra maradtunk a
teremben. – Arra számítottam, hogy kicsit vissza kell majd rázódnod… de
inkább fejlődtél. – Hátralépett egyet, szeretettel méregetett. – Látok benned
valamit, amit eddig nem… Paloma, csak nem vagy szerelmes?
Éreztem, hogy elvörösödök. Szerelmes lennék? Talán ezért nem tudok
koncentrálni semmire, ha Jaimére gondolok?
– Vettem pár flamencoórát – mondtam. – A tanárnő egyik este
meghívott, hogy vacsorázzak velük, és az egész család táncolt. Annyira
inspiráló volt! De azt hiszem, abba fogom hagyni a flamencoórákat, hogy a
felvételire koncentrálhassak.
Mademoiselle Louvet a fejét rázta.
– Nem tudom, mikor lett a balerinákból elit atléta, akiknek a gyakorlás
tölti ki az egész életét. Persze az én időmben is keményen dolgoztunk, de
más művészekkel is összejártunk, bizonyos értelemben egymás
kreativitásából táplálkoztunk.
Furcsán elmosolyodott, és hirtelen bemutatott egy részletet A két
galambból. Mademoiselle Louvet már a hatvanas éveiben járt, mégis
kifejezően, kecsesen mozgott. Vékony teste és méltóságteljes szépsége
sosem adta meg magát a hízásnak. Arra gondoltam, milyen meggyőzően
formálja meg a cigány lányt. Meghajolt, és megtapsolta a saját előadását.
– Nagyon élveztem ezt a darabot – jegyezte meg. – A flamencotáncos,
la Rusa adta a mintát a karakterhez.
A név említésére hideg járt át. Néhány héttel azelőttig nem is hallottam la
Rusáról, most viszont úgy éreztem, hogy egyre jobban belebonyolódom az
életébe, méghozzá az ő akaratából. De vajon miért?
– Mostanában sokat hallottam la Rusáról – mondtam.
Mademoiselle Louvet nagy levegőt vett.
– Ó, micsoda táncos! – kiáltott fel. – Csodálatos volt! Olyan királyi,
olyan büszke! Az előadások végén az emberek a tenyeréből ettek.
– Ismerte őt személyesen? – kérdeztem, remélve, hogy megtudhatok
valamit la Rusáról olyasvalakitől, aki életnagyságban látta.
Mademoiselle Louvet a fejét rázta.
– Láttam őt igazi flamencobárban fellépni, amikor az Egyesült Államokba
utaztam, de nem olyan ember volt, aki diákokat tanított, interjúkat adott
vagy társaságba járt. Ugye milyen különös? Megjelent a színpadon, teljes
mértékben uralma alá hajtotta a közönséget, mindenki a lába előtt hevert,
aztán eltűnt. Hihetetlenül csábító volt, de valami sötétség ült a tekintetében.
Sok spanyolnál észre lehetett ezt venni akkoriban. Jó részük olyasmit tett
vagy látott a polgárháború alatt, ami miatt soha többé nem tudták élvezni az
életet.
Tettem még pár kísérletet, de tisztán látszott, hogy Mademoiselle Louvet
nem tud sokkal többet la Rusáról, mint amennyit már én is összeraktam.
 – Egyébként – mondta, és megdörzsölte a karomat – rohansz valahová,
vagy van egy kis időd bejönni velem az irodámba? Szeretnék lejátszani
neked valamit.

MADEM OISELLE LOUVET irodájának ablakai Párizs háztetőire nyíltak, a

beömlő késő délutáni napfény mindent éteri fénykörbe vont.
– Tessék! – mondta, odahúzott két széket a lemezjátszója mellé, és
hellyel kínált. – A tánc nemcsak a ritmusról szól – mondta. – Egész
lényeddel érezned kell a zenét. A véredben kell, hogy áramoljon. – A tűt a
lemezre tette, a tenyerét a kezembe csúsztatta, majd leült mellém. – Most
hunyd be a szemed!
Brahms A-dúr Intermezzojának, op. 118 no. 2, nosztalgikus hangjai
töltötték be a termet. Ez egyike volt azon zeneműveknek, melyektől
kristálypohárnak éreztem az életet: gyönyörűnek, ám törékenynek.
Mademoiselle Louvet elengedte a kezemet, és mikor kinyitottam a
szemem, láttam, hogy a mennyezet felé emeli a két tenyerét, mintha a zene
eső volna, ő pedig élvezné a hűvös cseppek érintését a bőrén. Xavier jutott
eszembe, amilyennek Mamie leírta. Aztán Avira gondoltam. Milyen kár,
hogy nem ismerhettem olyannak a nagyapámat, amilyen fiatal korában volt!
A zene elhallgatott, Mademoiselle Louvet kinyitotta a szemét. Mosoly
terült szét az arcán.
– Épp az irodámban ültem, és ezt a darabot hallgattam, mikor édesanyád
berohant, hogy elmondja: most már biztos, hogy terhes. – Nevetett az
emléken. – Julieta annyira boldog volt, sugárzott belőle az élet. Nagyon
vágyott rád. Persze az Operában mindenkit megdöbbentett a
visszavonulása. Mindannyian azt kiabálták: „De hát a karriered, Julieta! A
karriered! Épp most lettél prímabalerina!” – Mademoiselle Louvet felállt,
egy ideig csak bámult kifelé az ablakon, majd visszafordult hozzám. –
Tudod, mit felelt nekik anyukád? Azt mondta: „De hát az anyák a
legnagyobb művészek a világon. Életet teremtenek.” – Megint leült mellém.
– Anyukád nagyon boldog volt, Paloma. Mihelyst édesapád megtudta,
megkérte a kezét. Julietának szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a
világon semmit nem akar jobban, mint a te édesanyád lenni.
 A kezemet bámultam. Tudtam, hogy Mama nagyon szeretett engem.
Csak remélhettem, hogy a betegsége miatt már nem fogta fel Papa
árulását… nem úgy halt meg, hogy miatta búsult.
– Köszönöm – mondtam Mademoiselle Louvet-nak. – Köszönöm, hogy
elmondta.
Habár mosolygott, Mademoiselle Louvet szemében könnyek ültek.
Biztosra vettem, hogy rengeteg férfi szerette, mégsem ment soha férjhez,
nem szült gyerekeket. Az Operaház balett-társulatának primadonnái
negyvenévesen mentek nyugdíjba, de Mademoiselle Louvet-t az emberek
még akkor is eljöttek megnézni, amikor már az ötvenes éveiben járt.
Valószínűleg még most is kíváncsiak lennének rá, ha nem döntött volna úgy,
hogy visszavonul, és a tanításnak szenteli az életét.
– Ön a legnagyobb balerinák egyike lett – mondtam. – De soha nem
bánta meg, hogy nem ment férjhez, és nem szült gyereket?
Megérintette az arcom.
– Soha, kedvesem. Én a legjobb döntést hoztam a magam számára. Az
én feladatom az volt, hogy a balettnak szenteljem az életem. Pontosan úgy,
ahogy anyukád is tudta, hogy ő mire született: hogy a te anyukád legyen.
Nem vagyunk egyformák. Azt a döntést kell hoznunk, amire a szívünk
sóvárog.
Az én szívem is sóvárgott valami után. De mi lehet az? A balett... vagy
valami más?
– Ide hallgass – szólalt meg újra Mademoiselle Louvet –, elmesélek
valamit! Minden idők legnagyobb balett-táncosaival léptem fel, olyan
emberekkel, mint Danilova és Chauviré. Nem azért voltak nagyszerű
emberek, mert kiváló táncosok voltak. Azért lettek kiváló táncosok, mert
nagyszerű emberek voltak. – Megfogta a kezem, és a szívemre nyomta. –
Először nagyszerű emberré kell válnod, Paloma. Aztán sikeres leszel abban,
amit a szíved súg, bármi legyen is az.
Zavaros érzelmekkel hagytam ott Mademoiselle Louvet irodáját, a
gondolataim Mama és la Rusa között cikáztak. Úgy éreztem, mintha valami
óriási kirakójátékkal küzdenék. Egyre csak érkeztek a darabkák, de
fogalmam sem volt róla, hogyan illeszthetném össze őket.
 Kifizettem a magánórák díját, és feliratkoztam a vizsgára. Kitöltöttem a
papírokat, már alig vártam, hogy elinduljak hazafelé. Úgy volt, hogy aznap
Jaimével vacsorázom, aztán elmegyünk meghallgatni azt a flamencogitárost,
aki ismerte la Rusát. Előtte még szerettem volna beülni a kádba, aztán
szundítani egyet.
Az irodából jövet összefutottam Madame Genet-vel, aki még
balettpatkány koromban tanított. Ha Mademoiselle Louvet a példaképem
volt a balerinák között, akkor Madame Genet volt az elrettentő példa.
Testének minden izma állandóan megfeszülni látszott, nyoma sem volt benne
ruganyosságnak. Mereven mozgott, nem könnyedén, vele kapcsolatosan
minden nyugtalanná tett.
Meghajoltam felé, de a nézéséből arra következtettem, hogy nem ismert
fel.
– Bonjour, Madame Genet – köszöntöttem. – Én vagyok az, Paloma.
A szája sarka lebiggyedt, megindult felém. Ösztönösen hátraléptem.
Annak idején rám csapott párszor, amiért nem emeltem elég magasra a
lábam. Madame Genet mindig túlfeszített idegállapotban volt, sosem lehetett
tudni, mikor robban. Régen a Balett egyik legcsodálatosabb táncosa volt,
de az idegei felmondták a szolgálatot, éppen A hattyúk tava bemutatóján.
Egész életében Odette szerepére áhítozott. Az eset után kénytelen volt
visszavonulni a tanításhoz, de úgy tűnt, sosem tudta leküzdeni a csalódás
keserűségét.
Madame Genet az enyémhez emelte az arcát. A lélegzetében áporodott
szagok keveredtek: kávé, cigaretta és sonka.
– Szerintem az iskolának nem lett volna szabad hagynia, hogy megint
elmenj vizsgázni – mondta. – Te tényleg azt hiszed, hogy miután hat hónapot
a gyakorlásnak szentelsz, és lefoglalod Mademoiselle Louvet drága idejét,
másodjára sikerülni fog a felvételi?
Bizsergett a bőröm. Éreztem, mi fog történni: miután Mademoiselle
Louvet fellelkesített, Madame Genet mondani fog valami aljasságot, amivel
a földbe tipor. A folyosóra pillantottam, eltöprengtem, nem tudnék-e
valahogy elmenekülni anélkül, hogy gorombának látszanék. Kénytelen
voltam jó viszonyban maradni az iskolával – és a tanárokkal is. Nem volt
más választásom, végig kellett hallgatnom.
 – Fantasztikusan teljesítettél a felvételin! – mondta. – Sosem láttam még
olyan diákot, aki nyomás alatt így táncolt volna. Mégsem jutottál be a
balettkarba, pedig a balettigazgató százszor is látott már, az iskola minden
tanárától a legjobb ajánlásokat kaptad, és még a független zsűritagok is
elfogadtak! – Egyre magasabbra emelkedett a hangja. – Ha Mademoiselle
Marineau tavaly meg tudta akadályozni, hogy bekerülj, szerinted mostanra
mi változott? Még mindig ő a balettmester, és ha azt mondja, hogy nem tud
veled dolgozni, akkor nem vesznek fel! Ennyi!
Madame Genet úgy nézett rám, mintha választ várna. Tudtam, hogy nem
annyira az én sorsom táplálta a haragját, mint a saját meghiúsult karriere.
Ettől függetlenül nem tudtam vitatkozni vele. Igyekeztem visszafojtani a
könnyeimet. Mindenben igaza volt. Talán csak áltattam magam – a
balettiskola igazgatójával és a jóindulatú tanáraimmal együtt –, hogy az
opera igazgatója ezúttal felül tud kerekedni Mademoiselle Marineau
befolyásán. Az arcomon lecsorgott egy könnycsepp, aztán egy másik. Már
nem tudtam visszatartani a zokogást. Madame Genet azonban nem volt az
az együtt érző típus.
– Még ha be is kerülnél a balettkarba – folytatta –, Mademoiselle
Marineau akkor is pokollá tenné az életed! Tiszta szívéből gyűlöl téged:
annyi éven át kellett az anyád árnyékában élnie!
– Az anyám meghalt – feleltem, próbáltam megnyugodni. – Még sosem
beszélgettem Mademoiselle Marineau-val, nem volt módom megsérteni.
Sőt, még hálás is lehetne nekem! Miattam vonult vissza az anyám huszonegy
évesen. Mademoiselle Marineau-t utána léptették elő első táncossá.
Madame Genet összehúzta a szemét.
– Anyád még akkor is megtalálta a módját, hogy maga mögé utasítsa
Marineau-t!
Nem értettem, mire utal. Miután anyám balettkarrierje véget ért, engem
nevelt. Még csak tanítással sem foglalkozott, Mamie-nak segített néha.
Teljes mértékben távol maradt Arielle Marineau életétől.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdeztem.
Madame Genet álla megremegett, átnézett a válla felett. Az arcán piros
foltok jelentek meg, mint mindig, ha nagyon felizgatta magát.
 – Nem az én dolgom elmondani – felelte, talán rájött, hogy messzebbre
ment, mint szerette volna. Megint az irodája felé pillantott, távolabb lépett
tőlem.
– Kérem! – Elkaptam a karját. – Ha van valami, amiről én nem tudok,
és ami miatt Mademoiselle Marineau mindig is el fog utasítani engem,
mondja el, mi az!
Madame Genet ellökött magától.
– Nem az én dolgom – ismételte. – Az apádtól kell megkérdezned.
– Az apámtól? Mi köze ennek az apámhoz?
Õ azonban már iszkolt végig a folyosón, mintha valami veszélyes állattól
menekülne.
– Tőle kell megkérdezned. – Csak ennyit mondott, azzal eltűnt az
irodájában, és bezárta maga mögött az ajtót.

A MADAM E GENET - VEL FOLYTATOTT beszélgetés után már nem hittem,

hogy egy fürdő meg némi szundítás le tud nyugtatni. Bementem egy
kávézóba a metrómegállónál, kértem egy feketét meg egy csokoládés
eklert. Általában nem ettem krémes dolgokat, így a nehéz eklertől émelyegni
kezdtem, pedig csak a felét ettem meg. Fizettem a pincérnek, aztán
odamentem a legközelebbi telefonfülkéhez. Nem olyan hívásra készültem,
amit otthonról is megejthettem volna.
A telefon kicsengett párszor, aztán egy fiatalember szólt bele. Pierre?
Sosem beszéltem még Audrey fiával, de gondoltam, hogy csak ő lehet.
– Az apámat keresem – mondtam. Különös érzés volt olyasvalakivel
beszélni, aki szorosabb kapcsolatban állt az apámmal, mint én.
Pierre nem felelt azonnal. Valószínűleg megdöbbent. Még sosem
telefonáltam oda.
– Szólok neki – mondta végül.
Hangosan dübörgött a szívem. Arra számítottam, hogy az apám biztosan
turnézik. Hónapok óta nem beszéltem vele, és erre most nem készültem fel.
A vonalban apám hangját hallottam.
– Paloma? Minden rendben?
 – Figyelj – mondtam –, megint felvételizem a balettkarba. Ma
találkoztam az iskolában Madame Genet-vel, és váltig állította, hogy Arielle
Marineau továbbra is ellenem lesz. Mikor megkérdeztem, hogy ugyan miért
utálná Mamát ennyi év után, azt mondta, hogy te majd megmondod.
Apám nem felelt.
– Tudod az okát? – követelőztem. – Épp arra készülök, hogy hat
hónapos intenzív képzésen vegyek részt, de Madame Genet szerint csak az
időmet vesztegetem.
Apám felsóhajtott.
– Paloma, egy óra múlva indulnom kell a repülőtérre. Koncerteket adok
New Yorkban. De egy hét múlva visszajövök. Megteszed, hogy akkor
találkozol velem? Ez nem telefontéma.
Felkavarodott a gyomrom. Tehát tényleg volt valami oka a baletton túl
Mademoiselle Marineau-nak arra, hogy utálja Mamát. Nem volt más
választásom, várnom kellett egy hetet, mielőtt megtudhattam az igazat.
– Rendben, majd felhívlak – mondtam, és letettem a kagylót. Nem
akartam semmi másról beszélgetni az apámmal. Azt pedig egyáltalán nem
akartam, hogy megkérdezze, elmegyek-e a születésnapi bulijára.

NEM VOLTAM KÜLÖNÖSEBBEN JÓ hangulatban, mikor találkoztam Jaimével

a Faubourg Saint-Denis utcában a Montmartre-on. Rögtön észrevettem őt,
mihelyst leparkoltam Mamie kocsijával. Szürke tengerészkabátot,
virágmintás inget és varratott trapéznadrágot viselt. Egyszerre volt divatos és
tűnt bohém zenésznek. A haja megcsillant az utcai lámpák fényében, több
nő is utána fordult, mikor elmentek mellette. A gondolat, hogy ilyen sokak
által vágyott fiú visz el vacsorázni, ki kellett volna emeljen a
rosszkedvemből, csakhogy nehezemre esett optimistán szemlélni a dolgokat,
mikor általam ismeretlen okokból épp darabokra akarták törni az életem
álmát.
– Hűha! Pocsék napod lehetett! – mondta Jaime, és két puszit nyomott
az arcomra. – Na, miért lógatod az orrod?
Mindent megtettem, hogy morcos arcvonásaimat mosollyá rendezzem át.
– Ennyire látszik?
 – Akarsz róla beszélni?
Megráztam a fejem. Egyáltalán nem szerettem volna Jaimét a
problémáimmal untatni.
– Nem. Inkább elfelejteni akarom.
Bólintott, és a Cail utca felé terelt.
– Nos, remélem tetszeni fog az étterem, amit választottam – mondta
mosolyogva. – Nem tudtam eldönteni, hogy katalán étteremben együnk,
andalúziaiban vagy franciában, ezért inkább indiaiban foglaltam asztalt.
Remélem, szereted a curryt?
– Igen – feleltem, próbáltam elfelejteni, hogy legutóbb apámmal voltam
indiai étteremben Londonban. Az anyám csak francia vagy katalán ételt
evett, utálta a turnézást, mert ilyenkor minimum egy hétig külföldi konyhán
kellett élnie. Az apám viszont kalandozó francia volt.
Az étterem meghitt hangulata a gyertyafénnyel, a növényi anyagokkal
festett terítőkkel meg a hímzett, tükrös mintájú párnákkal segített ellazulni. A
háttérben szóló zene azt juttatta eszembe, hogy a cigányok állítólag
eredetileg Indiából jöttek, ezért hasonlít annyira az indiai zene a cigányok
énekére és táncára.
Leültünk az asztalhoz, a pincér átnyújtotta az étlapot. A konyhából
hosszú szemű rizs meg koriander illata szivárgott ki, hirtelen nagyon
megéheztem. Kezdésnek szószt, szamószát és pakorát rendeltünk.
– Szóval tetszett a családom? – kérdezte Jaime. – Mert ők nagyon
megkedveltek téged.
Jólesett, hogy nem riasztottam el őket magamtól a szokásos
esetlenségemmel.
– Én is őket – feleltem. – Az az érzésem, hogy bármit megtennétek
egymásért.
– Valahogy úgy – helyeselt. – És ez még nem is az egész család. A
rokonaim többsége Spanyolországban él.
– Nehéz lehet ilyen… szétszórtan élni.
– Különösen a húgaim hiányoznak – felelte Jaime, miközben tört a naan
kenyérből. – Valahányszor találkozunk, mindig csak azt látom, hogy mennyit
nőttek. – Odatolta elém a mentás-joghurtos mártogatóst. – Nagyon finom,
kóstold meg!
 Rákanalaztam a krémes keveréket egy szelet kenyérre.
– Mmm – mondtam, mikor beleharaptam. – Fokhagyma, gyömbér,
koriander.
Kuncogva idéztük fel, hogyan vizsgáztatott Carmen vacsoránál az
andalúziai ételekből.
– A nagymamád barcelonai? Annak idején, gondolom, a Köztársaságot
támogatta? – kérdezte Jaime.
– Igen – feleltem, felvettem a szalvétát, hogy megtöröljem a számat. –
Csak most kezdett el beszélni a spanyolországi életéről, miután Franco
meghalt.
– Sokuknak még mindig nagyon fájdalmas… Carmen néni alig beszél a
nagybátyámról.
– Mi történt vele?
– Meghalt a börtönben. Letartóztatták, mert Franco uralma ellen
tüntetett. Carmen és Isabel akkor hagyta el az országot.
– Hogy lehetséges, hogy te ilyen szabadon utazgathatsz, és bármikor
átlépheted a határt? – kérdeztem. – Azt hittem, ha a nagybátyád politikai
fogoly volt, sehová nem mehetsz.
– Az apám neves sebész Granadában – felelte. – Gyűlöli a rendszert, de
ott maradt, mert az életcélját az emberi életek megmentésében látja.
Kiváltságos helyzetben van, de úgy gondolta, Franciaországban jobb zenei
oktatást kaphatok. A művészetet szigorúan ellenőrzik Spanyolországban,
bár lehet, hogy ez most megváltozik.
Elgondolkodva meredtem a tányéromra. Pár hét leforgása alatt hatalmas
fordulatot vett az életem. Az énem spanyol része kezdett előtörni. Úgy
éreztem, sok közös van bennünk Jaimével a családunk sorsa miatt.
– Most mesélj a balettról! – mondta, és felemelte a poharát. – Mikor
láthatlak színpadon?
Akaratlanul is összerezzentem. A balett volt a szenvedélyem, de rengeteg
fájdalmat is okozott.
Jaime megérezte a nyugtalanságomat.
– Szóval ez bántott az előbb?
Tetszett, ahogy rám nézett, mintha tényleg érdekelné, mit mondok, és
hogyan érzek. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy elmondjak neki
mindent: az apámat, hogy nem sikerült bejutnom a balettkarba, talán még la
Rusa „látogatását” is. Ekkor azonban megérkezett a pincér a spenótos
tejsajttal és a korma curry fűszerpasztával. Mikor mindent letett elénk, és
újratöltötte a vizespoharunkat, úgy döntöttem, hogy csak a nem
természetfeletti eseményekbe avatom be.
Elmondtam Jaimének, hogy az anyám a párizsi Balett sztárja volt,
beszéltem a magánórámról Mademoiselle Louvet-val és a találkozásomról
Madame Genet-vel.
– Az apám turnézni ment, úgyhogy várnom kell, míg visszajön. Csak
akkor kapok magyarázatot arra, miért van Madame Genet meggyőződve
róla, hogy az Opera balettmestere újra elutasít engem.
– Talán megkérdezhetnéd anyukádtól, mi történt – javasolta Jaime.
Megráztam a fejem.
– Másfél éve meghalt. Rák.
– Sajnálom – felelte, láttam az együtt érző arckifejezéséből, hogy
komolyan is gondolta. Egy darabig hallgattunk.
Arra gondoltam, milyen gyönyörű a Párizsi Operaház színpada, és hogy
az egész életemet annak szenteltem, hogy egyszer majd ott táncolhassak.
Felidéztem, hogy zúzta szét Madame Genet minden reményemet. Ez a
gondolat volt az, amitől legszívesebben felüvöltöttem volna. Azonban már
megszoktam, hogy uralkodnom kell az érzelmeimen, és valószínűleg már így
is eleget terheltem Jaimét.
Az órámra pillantottam.
– Nem kéne még mennünk?
Jaime bólintott, és intett a pincérnek, hogy hozza a számlát.
A flamencobár, ahová Jaime elvitt, régebben pince volt, fatáblás falai
előtt hosszú fapadok húzódtak. A bejárathoz meredek lépcsősor vezetett. A
zenész fekete, bozontos szemöldöke éles kontrasztban állt fehér hajával. A
levegőben szivarfüst és sangría gyümölcsös illata terjengett. A pincér, aki
láthatóan ismerte Jaimét, hozott két széket, hogy az első sorból láthassuk az
előadást. Manolo gyors zenét játszott. Elkápráztatott az ujjai ügyessége.
– Ezt buleríának nevezik – magyarázta Jaime.
A „burlar” szó spanyolul azt jelenti: „gúnyol”. Mivel a ritmus egyik
pillanatról a másikra drámaian megváltozott, megtévesztette a hallgatóságot,
nem lehetett kitalálni, merre tart.
– Az egyik legnehezebb tánc a flamencóban – suttogta Jaime. – Évekbe
kerül, mire valaki tökéletesen elsajátítja.
A közönség megigézett arcát látva úgy éreztem, mintha hosszú álomból
ébredtem volna. Tehát létezik másik világ is a baletton kívül. Szombaton
általában otthon olvasgattam, vagy zenét hallgattam a balettozással töltött
hosszú nap után. Eltöprengtem, milyen lenne, ha nem nehezedne rám az
állandó nyomás, hogy kiválóan szerepeljek, ha normális életet élnék,
normális munkát végeznék, és bármikor szórakozni mehetnék Jaimével,
amikor csak kedvem tartja.
Arra gondoltam, amit Mademoiselle Louvet mondott: „Nem tudom,
mikor lett a balerinákból elit atléta, akiknek a gyakorlás tölti ki az egész
életét.”
Előadás után Manolo üdvözölte Jaimét, és leült mellénk. Jaime rendelt
egy üveg bort.
– Ez itt a barátom, Paloma – mondta, és töltött a három pohárba. –
Táncos, és szeretne többet is megtudni la Rusáról.
– Á, la Rusa – felelte Manolo, a tekintete fátyolossá vált. – Együtt
turnéztunk. Én még fiatal voltam, ő már sztár. Mindenhol tömeg fogadta,
bárhová ment. Dél-Amerikában az emberekre irányították a
tűzoltótömlőket, hogy lecsillapítsák őket. Nem hiszem, hogy lesz még egy
olyan táncos, mint ő. Igazi jelenség volt. – Kurtán felnevetett. –
Nyilvánvalóan megdöbbentette a kifinomult közönséget, akik Anna Pavlova
meg la Argentina táncához szoktak hozzá. Még Isadora Duncan is unalmas
volt hozzá képest. La Rusa… maga volt a „civilizáltság” ellentéte. Mikor
táncolt, akár össze is omolhatott volna az ember feje felett az épület, azt se
vette volna észre. Megbűvölte a közönségét. Fantasztikus volt!
– És milyen volt emberként, nem előadóként? – kérdeztem.
Manolo hátradőlt, és belekortyolt a borába.
– Híres volt, de egyáltalán nem sznob. Előadás után semmit nem
szeretett jobban, mint lerúgni a cipőjét, és ragut főzni mindnyájunknak.
Ráadásul nagylelkű is volt. Amikor a lányom és a feleségem egyik évben
megbetegedtek, arra értem be a kórházba, hogy la Rusa kifizette az orvosi
számlájukat.
 Ellentétes személyiségnek éreztem a Manolo elbeszéléséből kirajzolódó
alakot: a neves sztár otthon főzőcskézett, mint valami háziasszony.
– A balett-tanárnőm azt mondja, la Rusa visszavonult életet élt a háború
után Amerikában – mondtam. – Nem tudja, miért?
Manolo a kezét bámulta.
– A polgárháború mindenkit megtört. Mi, spanyolok… nos, szeretjük a
zenét, a bort, a táncot, ugyanakkor brutálisak is tudunk lenni. Szerintem a
háború senkit sem hagyott sértetlenül. La Rusa Spanyolországban maradt
harcolni. Nem hagyta el Barcelonát a keserű végig. A legtöbb szórakoztató
rég Amerikába vagy Európába szökött, mielőtt még elfajultak volna a
dolgok. Franco nacionalistáinak halállistáján legelöl szerepeltek a költők,
művészek, táncosok. La Rusa az életét kockáztatta a Köztársaságért.
Eltöprengtem ezen az információn.
– Ön szerint miért maradt?
Manolo egy pillanatra a távolba révedt.
– Nem tudom. Talán mert őszintén hitt az emberek egyenlőségében, és
kész lett volna meghalni érte.
Mindaz, amit Manolo mondott, nagyon érdekes volt, de hogyan
illeszkedett a képbe? Rájöttem, hogy az emberek nagyon keveset tudnak la
Rusáról, és soha nem is fognak megtudni mindent. Eltöprengtem, vajon azért
látogatott-e meg a szelleme, hogy megpróbáljam feltárni a történetét. Úgy
tűnt, mintha benne akarna lenni a gondolataimban.
A következő kérdést nem lehetett könnyedén feltenni. Nagy levegőt
vettem.
– La Rusa öngyilkos lett Párizsban. Jaime szerint viszont sokan úgy
tartják a spanyol közösségben, hogy talán gyilkosság áldozata lett. Ön mit
gondol?
Manolo felkapta a fejét.
– Igen, én is hallottam ezt a pletykát. De nem tudom, hogy csalhatták
volna el oda, ahol meghalt, vagy hogyan lökhették volna vonat alá. Túl okos
volt hozzá.
Elakadt a lélegzetem. Vonat? Nem hittem volna, hogy la Rusa ilyen
erőszakos halált halt. Úgy képzeltem, sokkal romantikusabb halálnemet
választott magának, ha öngyilkos lett, például a Szajnába ölte magát.
Manolo elhúzta a száját, mintha felkavarná az emlék.
– Látta a helyet, ahol meghalt? – kérdeztem.
Bólintott.
– Egy Párizs melletti kertvárosban történt. Később vittem oda virágokat.
Mélyen megrendített a hír. Miután la Rusa elhagyta Európát, nem tartottuk a
kapcsolatot. Talán segíthettem volna neki valahogy.
A bánata mindhármunkat elgondolkodtatott. Talán mindnyájunk életében
túl sok olyan személy volt, akit csak akkor tudtunk megbecsülni, mikor már
túl késő volt.
Manolo hirtelen felült.
– Volt valaki Párizsban, aki nagyon jól ismerte la Rusát. Még azelőtt
találkozott vele, hogy híres táncos lett. Sőt, ha jól tudom, segítette is. Ő
valószínűleg sokkal többet tudott volna mesélni róla, de sajnos néhány éve
meghalt.
Bólintottam. La Rusa kezdett kicsúszni a kezem közül. Pontosan olyan
volt, mint a bulería: mikor már azt hittem, hogy kezdem megérteni,
száznyolcvan fokos fordulatot vett.
– Hogy hívták? – kérdeztem kíváncsiságból.
– Gaspar Oliverónak. Katalán volt.
A teremben elnehezedett a levegő. Hirtelen elkábultam. Talán a sűrű füst
vagy a bor tette. Biztosra vettem, hogy rosszul hallottam.
– Hogyan? – kérdeztem vissza. – Meg tudná ismételni a nevét?
– Gaspar Olivero – mondta Manolo. – Évekig kísérte la Rusát. Legjobb
barátok voltak.
Éreztem, hogy kifut a fejemből a vér. Jaimére néztem, aki felvonta a
szemöldökét.
– Mond neked valamit ez a név? – kérdezte.
– Igen – feleltem, próbáltam magamhoz térni. – Gaspar Olivero a
nagyapám volt.
HARMADIK RÉSZ
 21.
Celestina
Barcelona, 1920

A SZAM OVÁR KLUB a Las Ramblas sugárúton, a Catalunya tér közelében

állt. Diego meg az egyik húga, Fidelia elkísért a találkozómra el Rusóval.
Diegóval mi már a Villa Rosát is kifejezetten fényűzőnek tartottuk, így a
szemünk majd kiugrott a helyéről, mikor az ajtónálló betessékelt minket.
Kora délután volt, még nem érkeztek meg a divatos vendégek, akik
később, az este folyamán elözönlötték és még előkelőbbé tették a klubot,
minket azonban így is elkápráztattak az orosz bálterem benyomását keltő
pazar bársonyfüggönyök és aranyoszlopok. A hosszúkás táncparkett körül
vászonterítővel és ezüst gyertyatartóval díszített asztalok álltak. Fidelia
megérintette a márványállványokra helyezett több tucat malachit urna
egyikét, és valami cigánytrágárságot motyogott. Diego felpillantott a
táncparkett felett lógó kristálycsillárra, szóhoz sem jutott a látványtól.
– Bona tarda!{29}
Megfordultunk, a márvány lépcsősoron el Ruso közeledett egy másik
férfival. Az idegen selyemöltönyt és vasalt nadrágot viselt. A haját
hátrafésülte, és oldalt élesen elválasztotta, az arcát frissen borotválhatta.
Amikor meglátott minket – engem és Fideliát flamencoruhában, Diegót
pedig a túlméretezett öltönyében –, nem tűnt különösebben boldognak.
– A koreográfusunk, Vaszilij Zaharov – mondta el Ruso. Zaharov
üdvözlésképp biccentett, de nem nyújtott kezet. Láthatóan undorral töltötte
el a gondolat, hogy hozzáérjen bármelyikünkhöz is. A klub hátsó bejáratánál
két másik férfi jelent meg. Az idősebb, egy barna bőrű cigány gitárt cipelt. A
fiatalabbiknak rézvörös haja volt. Elmosolyodott, mikor meglátott minket.
– Ez itt Gerardo Ruíz – mondta el Ruso a cigányra mutatva. – Ez a
fiatalember pedig – és a kezét a vörös hajú férfi vállára tette – Gaspar
Olivero: a zenei igazgatónk és zseniális zeneszerzőnk.
 Gaspar Olivero barátian kezet rázott velünk. Szívélyes mosolya és
megnyerő modora volt. Meglepett, hogy ilyen fiatalon máris zenei igazgató
lett: csak egy-két évvel tűnt idősebbnek nálam.
El Ruso odafordult hozzám.
– Arra gondoltam, megmutathatná nekünk az egyik táncát, senyoreta
Sánchez. Gaspar szerez majd néhány dalt kifejezetten önnek.
Odaadtam a sálam Fideliának, és felmentem a színpadra. Gerardo
követett, és felállított magának egy széket. A többiek az egyik asztalnál
foglaltak helyet, Zaharov elhúzta az orrát, és a lehető legtávolabb ült le
Diegótól és Fideliától.
– Mit szokott táncolni? – kérdezte Gerardo. – Játsszak buleríát?
Éreztem, hogy ezzel az összetett ritmussal kihívás elé akar állítani, de
ettől függetlenül bólintottam, hisz bármit el tudtam táncolni.
– Tényleg igazi cigány? – kérdezte Gerardo, miközben beállította a
gitárját.
Diegóra pillantottam, aki bólintott.
– Igen – felelte.
– Hová valósi? – kérdezte Gerardo. – Úgy beszél spanyolul, mint a
katalánok.
– A Somorrostro-negyedből jöttem.
Gerardo elfordult tőlem, el Rusóra nézett.
– Akkor szélhámos – mondta. – Csak az andalúziai cigányok tudnak
igazán flamencózni.
El Ruso kuncogva megdörzsölte az állát.
– Csak figyelj, Gerardo! – intette. – Csak figyelj!
Felforrt a vérem. Még hogy szélhámos! Semmi szükségem gitárra!
Magam is tudom ütni magamnak a ritmust, ha kell! Különben meg az
anyámban tényleg cigányvér folyt!
Gerardo játszott, én pedig szenvedéllyel táncoltam. Aztán olyasmit
tettem, amit Diego előtt még soha: beletettem egy sor dühödt zapateadót,
eszeveszett tombolásig fokoztam, majd hirtelen megtorpantam.
– Jóságok egek! – Zaharov felpattant a helyéről. – Látta, mit csinált a
lábával?
 Diego úgy bólintott, mintha jól ismerné a záporozó lábdobogásom. A
Villa Rosában és más klubokban láttam férfitáncosoktól, amikor pedig
egyedül maradtam, gyakoroltam. Most próbáltam ki először nyilvánosság
előtt.
– Nem lenne szabad így táncolnia! – panaszolta Fidelia Diegónak. –
Nem nőies. Ezek férfilépések.
– Ilyet egyetlen férfitól sem láttam még – mondta Zaharov. Újonnan
született ámuldozással nézett rám, mint az aranyásó, aki hirtelen
aranypatakra bukkant.
– Jobban és gyorsabban mutatta be azokat a zapateadó lépéseket, mint
bármelyik férfi flamencotáncos – tette hozzá Gaspar. – Erős, pedig a lába
kecses.
El Ruso felvonta a szemöldökét, Gerardóra nézett.
– Alázatosan elnézést kérek – mondta nekem a cigány. – Ön minden
ízében rendkívüli táncos, aminek el Ruso nevezte. De egyetértek a
barátjával: ezek férfilépések.
El Ruso felkelt a székéből, és a színpadnak dőlt.
– Pontosan ezt magyaráztam én is. Ő nem egy átlagos spanyol táncosnő.
Egyedülálló. Olyan jelenetet kell kitalálnunk, ami ezt közvetíti a
közönségnek. Azt akarom, hogy a lélegzetük is elakadjon!
Egy pillanatra elgondolkodott, aztán Gasparhoz fordult.
– Ide tudnád hívni senyora Dávilót, az öltöztetőnőt? Szeretném
megnézni, amint senyoreta Sánchez férfiöltönyben mutatja be ezeket a
lépéseket.
– Micsoda? – kérdezte Diego felpattanva a székéből, sértett férfiúi
önérzettel. Aztán eszébe jutott, hol van, és mekkora fizetséget fog kapni.
Megint leült.
– De hát nem ő lenne az első! – szólalt meg Zaharov. – La Tanguera
férfiruhában táncol farrucát.
– Igen – helyeselt el Ruso. – De la Tanguera férfias jelenség, és úgy is
táncol, mint a férfiak. Előttünk azonban egy gyönyörű nő áll, aki inkább a
női erő megtestesítője, semmint a férfierőé. Nem akarom, hogy matadornak
öltözzön. Azt akarom, hogy valami… csinosat, ugyanakkor erőteljeset
viseljen! Meg kell mutatnunk az embereknek ezeket a rendkívüli lábakat.
Különben olyan, mintha eltakarnánk egy fantasztikus zongorista kezét!
Mindenki rám meredt, mintha nem értenék, miért nevezett el Ruso
„gyönyörűnek”. Egyedül Gaspar bólogatott lelkesen.
– Zseniális ötlet! – mondta. – A technikája nőies, az ereje viszont
rendkívüli. Már látom is a háta mögött tíz gitárossal és egy egész zenekarral!
El Ruso összecsapta a kezét.
– Micsoda látványosság!
– Nyugodj békében, flamenco! – jegyezte meg Gerardo. Fidelia
helyeslően morgott.
– Ne legyenek már ilyen cinikusak! A művészet fejlődik – mondta nekik
Zaharov. – Az innováció nem vulgáris!
Tíz gitáros és egy zenekar, gondoltam. Mintha nem is ugyanaz a lány
lennék, aki Manuel régi gitárjának hangjára, a testvérei tapsára meg
kopogására kezdett táncolni! Mintha nem a tengertől tanultam volna a
flamenco ritmusát! Mulattatott a zenekar gondolata. A flamenco a lelkemből
jött, nem a fejemből. Igazság szerint én nem bántam, milyen hangszer kísér,
mit viseltem, vagy mit gondolt a közönségem. Magamnak táncoltam – meg a
démonnak.
Utána az irodában el Ruso és Zaharov megmutatta a szerződést.
– El tudja olvasni? – kérdezte el Ruso.
Bólintottam, bár a tudományom nem igazán volt elégséges a jogi
dokumentumok kibogarászásához.
– Akkor vigye magával, és olvassa át! Mennyi fizetséget kér?
Diegóhoz fordultam, aki a mennyezetet bámulta, mintha bonyolult
számításokat végezne. Valószínűleg az el Ruso irodájában álló márvány
mellszobrok és mahagóniasztal értékén töprengett.
– Tizenkét pesetát egy estére! – mondta végül. Megduplázta a szokásos
keresetem.
El Ruso és Zaharov összenéztek. Fidelia a székében mocorgott, mintha
attól tartana, hogy a színigazgató elzavar minket a szemtelen összeg hallatán.
El Ruso azonban nem tiltakozott. Felkelt a székéből, és így szólt:
– Kérem, jöjjön vissza holnap reggel tízre, hogy megvitathassuk a
jelenete részleteit.
 Én is felálltam, mire el Ruso végignézett a kopott ruhámon és a koszos
szandálomon.
– Új ruhákra lesz szüksége, olyanokra, amik jobban illenek a Szamovár
Klub feltörekvő csillagához, és új frizurát is kap. La senyora Dávilo majd
gondoskodik róla.
Mihelyst becsukódott mögöttünk az ajtó, hallottam, hogy Zaharov
felnevet, és mond valamit oroszul el Rusónak. Jóval később, mikor már
jobban ismertem el Rusót, megkérdeztem tőle, mi szórakoztatót mondott
Zaharov aznap. El Ruso mosolyogva idézte fel a beszélgetést.
– Meglepődtünk a rendkívüli órabéreden – mondta kacsintva. – Tizenkét
peseta!
Én is mosolyogtam. Diego borzalmas menedzser volt. A Szamovár Klub
egy estére hatvan pesetát adott az első idényemben. Később, mikor már
Amerikában turnéztam, egy esti előadásért tízezer dollárt fizettek.

– NAHÁT : MAGA AZ , senyoreta Sánchez? – kiáltott fel Gaspar a klubban,

miután kikerültem senyora Dávilo kezei közül. Az egész reggelt a
szépségszalonban töltöttem: dörzsöltek, gőzöltek, öklöztek. Most már nem
tengeri só meg olívaolaj szagom volt – korábban ugyanis ezekkel az
anyagokkal puhítottam a hajam. Egész illatkavalkád áradt belőlem:
összehúzó varázsmogyoróé, mely a kozmetikus szerint majd „stimulálja a
bőrömet”; lanolinos és cinkes nappali krémé, mely állítólag „ragyogóvá” tett,
és alapot kínált a púdernak, melyet finoman felvitt az arcomra, a nyakamra
és a dekoltázsomra; a hónom alá pedig ragacsos, petróleumszagú
dezodorkrémet kent, miközben biztosított róla, hogy a klub minden táncosa
ezt használja hintőpor helyett. A fodrász hosszúra hagyta a hajam a táncos
jelenetekhez, de vassal begöndörítette és feltűzte, hogy olyan benyomást
keltsen, mintha az akkoriban divatba jött sikkes rövid frizurát hordanám.
– Gyönyörűen fest! – kiáltott Gaspar.
Imbolyogva megpördültem a papucscipőm magas sarkain, hogy
eldicsekedjek a francia csipkéből készült ruhámmal és a gyöngyös
táskámmal.
 – Nem is tudom – feleltem. – Ég az arcom. Általában nem viselek púdert
és rúzst. – Valahányszor pislogtam, magamon éreztem a vastag réteg
szempillafestéket, melyet a kozmetikus rám kent.
Gaspar a szokásos szívből jövő, fesztelen nevetésével felelt.
– Majd megszokja – mondta. – Pompásan néz ki! Muszáj megengednie,
hogy bekísérjem a kávézóba! Mindenkinek meg akarom mutatni!
A hely egyáltalán nem hasonlított a Xinès-negyed kávézóira, a
gengszterek, rendőri kémek és anarchisták gyülekezőhelyére. De azért úri
hely sem volt, ami engem nagyon meglepett. Gaspar divatos ruháiból,
manikűrözött körméből és nyugodtságából látszott, hogy jómódú, habár
könnyedén vette a jó szerencséjét.
A kávézó láthatóan megtelt színészekkel és színésznőkkel, költőkkel és
idealistákkal. Leültünk az egyik nyitott ablak melletti asztalhoz, a pincér
illatos kubai kávét hozott fehér csészékben. Egy csapat diák lépett be, és
tűnt el a hátsó szobában. Gaspar észrevette, hogy őket nézem.
– A Szocialisták Klubja művészcsoportja – mondta.
– Ön is eljár közéjük?
– Néha – bólintott.
Szemügyre vettem.
– Hisz a társadalmi egyenlőségben?
– Igen – felelte gondolkodás nélkül. – Az életemet is odaadnám érte,
hogy lássam az emberiséget szeretetben egyesülni, hogy mindenki rendes
táplálékot és ruhákat kapjon.
Ha nem Gaspar mondja, kigúnyoltam volna. Mit tudhat egy szabott
öltönyt és arany nyakkendőtűt viselő fiatalember a Somorrostro- vagy a
Xinès-negyedről? Ám éreztem, hogy Gaspar Olivero több annál, mint
aminek látszik. Olyan különleges embernek tűnt, aki bárkivel meg tudja
szerettetni magát.
– Sok önhöz hasonló férfi jár abba a klubba? – kérdeztem.
– Mármint miben hasonló? – kérdezte, a szeme megcsillant a csészéje
felett.
Vállat vontam.
– Urbánus, művelt… gazdag.
Felnevetett.
 – Nos, van egy jó barátom, Xavier, aki néha társasági táncokon
zongorázik. Szerettem volna, ha találkozik vele: nagy rajongója a
flamencónak. Az apjának azonban az az angolos ötlete támadt, hogy nagy
európai körútra küldi, mielőtt letelepszik, beáll a családi üzletbe, és
megnősül. Azt hiszem, most Olaszországban jár.
Amikor Gaspar kimentette magát, és a mosdóba ment, a tekintetem az
asztalunk melletti tükörre esett, összerezzentem a képmásom láttán. Nem
ismertem fel magam. A fiatal társasági hölgyekre gondoltam, akiket a
szépségszalonban láttam, és valamiért Evelina Montella jutott eszembe.
Milyen idős lehet? Tizenkettő? Túl fiatal még ahhoz, hogy köztük legyen.
Eszembe jutott a gyönyörű anyukája, aztán az apja is úgy, ahogy a
munkásnyúzóban láttam: „Egyszerűen így működik a gazdasági rendszer,
amiben élünk. Akik fizetni tudnak, kiélvezhetik az előnyeit.” Képzeletben
újraéltem a pillanatot, mikor apám holtan feküdt a vértócsában nem messze
attól az utcától, ahol most kávézgattam. Magam előtt láttam a legyengült
anyám haláltusáját, Anastasio testét Afrika egyik névtelen tömegsírjába
süllyedni, Ramónt és Teresát száműzetésbe vonulni. Szeretetben egyesülő
emberiség? Gaspar csak álmodott. Az emberiség sosem egyesülhet
szeretetben, amíg olyan emberek uralják a gazdaságot, mint a Montellák.
Gaspar visszajött, újabb kör kávét rendelt.
– Szeretne enni valamit? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Ha mondhatok valamit, ön túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy zenei
igazgató lehessen. Hány éves is?
– Olyan fiatal, amilyennek látszom – felelte félénk vigyorral. – A
szüleimnek köszönhetem, mert már egész kiskoromtól ápolgatták a zenei
tehetségemet. Mindketten nagy zenerajongók, és úgy tartották, hogy
mindkét gyereküknek követnie kell ezt a vonalat. Attól tartok,
elkényeztettek engem. Nem hiszem, hogy képes lennék komoly munkát
végezni. Egész életemben csak zenéltem.
– Csakugyan? Nekem az a benyomásom támadt, hogy sok mindenben
tehetséges.
Kuncogott.
– És vajon mivel sikerült ezt kivívnom?
 – Mindennel – feleltem. – Azzal, ahogy jár, ahogy beszél…
Elvörösödött.
– Nos, nem tudom miért, de úgy tűnik, az iskolában minden ragadt rám,
nem kellett sokat tanulnom.
– Jó élete lehetett – feleltem, próbáltam elképzelni, milyen lehet, ha
valakinek annyi pénze van, hogy nincs is szüksége rá.
– Ha már tehetségről beszélünk – folytatta olyan ember benyomását
keltve, aki szívesen eltereli magáról a szót –, alig várom, hogy zenét
szerezhessek önnek. Azt akarom, hogy zseniális legyen! Dolgozhatnánk
együtt a klubban holnap délután? Zaharov minél hamarabb kezdeni akar a
koreográfiával. El Ruso legalább tíz hét próbát követel, mielőtt felhúzza a
függönyt.
– Miért?
Gaspar zavarodottnak tűnt.
– Senyoreta Sánchez, ugye tudja, mi a koreográfus dolga? Zaharov meg
fogja tervezni a táncát.
Gaspar kijelentése elgondolkodtatott.
– Hogy tervezi meg? Általában fogalmam sincs, hogyan fogok táncolni,
és ha már elkezdtem, egy másik énem lesz úrrá rajtam.
– Úgy érti, sosem használ rutint?
– Rutint? Nem – feleltem zavartan. – Minden táncnak megvan a maga
szerkezete meg lépései, de a táncos a saját belső hangját követi. Persze
vannak jelek, amiket a gitárosnak ad: a llamada szünet vagy egy-egy póz,
amivel jelezzük, mi fog történni. De ha egy gitáros meg egy táncos régóta
együtt dolgozik, látható jelek nélkül is megértik egymást.
– De ugye tudja, hogy a szerződése részeként el kell járnia a próbákra?
– kérdezte Gaspar közelebb hajolva. – Nem léphet ki egyszerűen a
színpadra, és adhatja elő azt, amihez kedve van!
– Pedig ez a flamenco – feleltem. – Az ember úgy táncol, ahogy aznap
érzi magát, és ahogyan a démon mozgatja. Érti?
Gaspar ajkai megremegtek, mintha próbálná visszafojtani a nevetését.
– Én értem, senyoreta Sánchez, Zaharov viszont szerintem rohamot fog
kapni!
Az ELSŐ FÉNYŰZŐ AJÁNDÉK, amit el Rusótól kaptam, egy lakás volt nem
messze a klubtól. A Zaharovval folytatott első próbám után vitt oda. A
sarkam kopogott a parkettás padlón, miközben a mennyezetet takaró
hajlított gipszdíszeket bámultam. Nekidőltem egy kőoszlopnak, kinéztem az
íves ablakon át az utcára. Különös érzésem támadt. Rájöttem, hogy ezt a
lakást láttam kívülről akkor, mikor Teresát és Ramónt száműzetésbe
küldték, én pedig elmenekültem a rendőrségről; amikor Francisca rám talált.
Elfordultam a látványtól, elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy az életem
előre kijelölt ösvényen halad.
– Nekem ez sok – mondtam el Rusónak. – Egyszerűbb dolgokhoz
vagyok szokva.
Egy pillanatig méregetett.
– Nem lehet a Szamovár Klub sztárja, ha egy tengerparti
nyomornegyedben él. Bármihez nyúl, azt meg kell töltenie ragyogással és
rejtéllyel.
– Hisz még nem is tudja, hogy sztár leszek-e! – feleltem. – És ha nem
leszek sikeres, visszaküld az utcára?
Odasétált az ablakhoz, megállt mellettem.
– Már jó ideje színigazgató vagyok – mondta. – Lehet, hogy ön
csiszolatlan gyémánt, de jóféle. Miután eltöltött egy évadot a Szamovárban,
turnéztatni fogom. Nemcsak Spanyolországban, de egész Európában és
Amerikában. Talán Ázsiában is.
Egy darabig hallgattunk, a gondolatainkba mélyedtünk. Éreztem el Ruso
drága kölnijének citrus- és bergamotillatát, a ruhájából finom szivarok füstje
áradt.
Hirtelen felém fordult.
– Ide hallgasson, senyoreta Sánchez – kezdte –, én Szentpéterváron
születtem, nagyon gazdag családom volt. Szolgákkal és Kuznyecov-
porcelánnal teli házban nőttem fel. A forradalom után azonban mindent
elveszítettem. Mikor idejöttem, még szobát sem tudtam kivenni. Olcsó
közösségi szállón húztam meg magam, ahol mindenki állva aludt, kötelekbe
kapaszkodtunk, hogy el ne dőljünk. Egyetlen szót sem tudtam spanyolul,
katalánul meg még annyit se, úgyhogy cipőt pucoltam, meg dobozokat
cipeltem a hajókra a kikötőben. Két év múlva mégis megnyitottam az első
klubomat. A következő évben pedig vettem egy nagyobbat. – Felvonta a
szemöldökét, hogy nyomatékosítsa a szavait. – Tudja, a gazdagok
elveszíthetik mindenüket, mégis újra meggazdagodnak a
gondolkodásmódjuk miatt. A szegények viszont szegények maradnak,
hacsak meg nem tapasztalnak valamit, ami a jobb élet felé hajtja őket.
Felém lépett, belenyúlt a zsebébe, kivette a tárcáját, aztán megfogta a
kezem, és ezer pesetát nyomott bele.
– Tudom, hogy Diego mindent pénzt elvesz, amit megkeres. Ilyen a
cigány asszonyok élete. De én biztosra veszem, hogy ön nem tisztavérű
cigány – mondta, áthatóan bámulva.
Nem tetszett a nézése.
– Mit akar ezzel mondani?
Hátrahajtotta a fejét, és felnevetett.
– Azt, hogy szokja meg a gazdagságot – felelte. – Szokja meg, hogy van
pénze… mert ha elveszíti, képes lesz visszaszerezni.
Próbáltam felfogni el Ruso szavait. Úgy hangzott, mintha azt hinné,
megválaszthatjuk, hogyan éljünk. Még sosem néztem ebből a szemszögből a
dolgokat. Sosem gondoltam arra, hogy az apám a saját akaratából lett
szegény. Nem hittem el, hogy katonák kezétől akart meghalni a Las
Ramblas sugárúton, engem és Ramónt pedig szándékosan hagyott árván.
– Igaza van, nem vagyok tiszta cigány – feleltem. – De annyira paya sem
vagyok, hogy érdekeljen az anyagi világ. Szeretek jóllakni és szép ruhákat
hordani, de a lakás meg a bankbetét nem sokat jelent nekem. Az már
csapda.
El Ruso egyszerűen elmosolyodott, visszatette a kalapját a fejére, és
elindult az ajtó felé.
– Várjon itt! Nemsokára itt lesz a lakberendező. Ne aggódjon a
költségek miatt! Válassza azt, amit szeretne! A lakberendező szigorú
utasítást kapott, hogy teljesítse minden kérését… higgye el, nemsokára
megkedveli a pénzt és a luxust.
A lakberendező pár perccel azután érkezett, hogy el Ruso elment, két
táska anyagmintát és színes vázlatokkal teli könyveket hozott. Juan
Bertránként mutatkozott be. Alacsony, szikár ember volt, a kevéske szőke
haját ráfésülte a kopasz feje búbjára. Jól szabott öltönyt viselt, finom bőrén
és fehér fogain látszott, hogy olyan ember, aki ad magára.
– Elsőként a stílust és a színeket kell eldöntenünk – nyitotta ki az egyik
táskát. – Két vagy három tónust keressünk?
Senyor Bertrán bemutatta pár általa berendezett szalon vázlatát.
Szemügyre vettem a kárpitok, gyertyatartók és támlás székek matt színeit
meg a modern lámpákat, elámultam, hogy a gazdagok ilyen unalmas
árnyalatokat választanak. Mustársárga falakat és vérvörös damasztfüggönyt
meg heverőt kértem, minden szobába csillárt rendeltem.
– Mármost – folytatta senyor Bertrán, miközben megtörölte a
szemöldökét a vászonkendőjében, és fel-alá járkált a teremben. – A
hálószobában elfér egy nagy franciaágy. És a többi vendégszoba? Hány
embert tervez elszállásolni?
Mielőtt válaszoltam volna, elgondolkodtam a kérdésén.
– Nos, ott van Diego, Fidelia, Raquel, Pastora… nagyjából tizenötöt.
Senyor Bertránnak a szája is tátva maradt.
– Egyszerre? – kérdezte. – Tizenöt ágyat akar ebbe a lakásba?
– Dehogy! – nevettem. – Tizenöt ágy nem is férne be! Hisz csak négy
szoba van.
Senyor Bertrán is nevetett, megint megtörölte a szemöldökét.
– Hét ágy meg egy nagy franciaágy elég lesz – feleltem. – A nők
megszokták, hogy együtt alszanak, a gyerekek meg mind elférnek egy
ágyban.
Senyor Bertrán megint eltátotta a száját. Egy pillanatra úgy tűnt, tiltakozni
fog. Aztán valószínűleg eszébe jutott el Ruso utasítása, hogy teljesítse
minden kívánságomat. Nagyot nyelt.
– Hét ágy meg egy nagy franciaágy – ismételte, gyorsan lejegyezte a
mappájába, majd újra rám pillantott. – És négyoszlopos ágyak legyenek,
vagy modernek?

– Ez M EG M I? – kiabált Zaharov a színpad felé rohanva, az öklével verte a

homlokát. – Így nem tudok dolgozni!
 Gaspar felemelte a kezét a billentyűkről, és biccentett nekem. Ahogy
megjósolta, Zaharov meg én már a második próbán ölre mentünk azt
illetően, hogy be kell-e gyakorolni egy tánclépéssort, vagy nem. Gaspar
gyönyörű zenét írt: hangulatos volt, tele változó benyomásokkal. Ám
Zaharov ahelyett, hogy rábízta volna az ösztöneimre, hová lépjek a
színpadon, nevetséges módon krétával felrajzolta, hol kellene megállnom a
llamadához.
– És ha nincs kedvem ott megállni? – kérdeztem. – És ha a pillanat
valami mást kíván?
– Nem fog mást kívánni. – Hátradobta a haját, és a krétajelre mutatott.
– Mindenki arra fog készülni, hogy itt fog megállni: a világítótól a zenészekig
mindenki.
– Nem tudom, ön ezt minek nevezi – vitatkoztam –, de ez nem tánc. Ez
valamiféle zenés némajáték igazi érzések nélkül.
– Miért ne lennének benne érzések? – háborgott Zaharov. – Majd ön
beleviszi az érzéseket. Sosem látott még balettet? Anna Pavlova mindig
pontosan ugyanúgy táncol, még a szemét is pontosan ugyanúgy rebbenti fel
az égre, mégis hihetetlenül megindító az elõadása.
– Ebben az esetben – jelentettem ki – a balett nem más, mint az
érzelmek tettetése. Nem valódi.
Ki kellett hívni el Rusót az irodájából, hogy elsimítsa a vitát. A titkára és
az inasa követte. Az inas bizonyára épp el Rusót borotválta, mikor érte
küldtünk, mert a színigazgatónak szappannyomok maradtak a fülén és a
torkán.
– Nem hajlandó próbálni! – panaszolta Zaharov. – És nem akarja
követni a koreográfiámat!
– Nem igaz! – tiltakoztam. – Időben érkeztem a próbára, és mindennap
el fogok jönni. Ne akarja elhitetni, hogy csak mert cigány vagyok, lusta is!
– Minden alkalommal másképp táncol – közölte Zaharov el Rusóval.
– Mert minden alkalommal más érzéseket kelt bennem Gaspar zenéje –
magyaráztam. – Olyan gazdag! Tegnap ügető vadlónak éreztem magam, ma
pedig a tengert juttatta eszembe.
– Már régebben is volt gondunk cigány táncosokkal – mondta Zaharov
el Rusónak. – Ezért nem adtunk nekik szólószerepeket.
 – Nekem úgy rémlik, hogy korábban azért nem használtunk cigány
táncosokat, mert nem akartak alkalmazkodni a közönséghez – felelte el
Ruso. – Nem voltak hajlandóak finomítani a lépteiken, vagy feladni a
siránkozást.
– Pontosan! – helyeselt Zaharov.
– De amikor az első próbátokat néztem senyoreta Sánchezzel, az a
benyomásom támadt, hogy ő egészen nyitott. Vagy talán nem tanulta meg a
lépéseket, amiket mutattál neki?
– Tökéletesen megtanulta őket. – Zaharov széttárta a karját. – Azzal van
a baj, ahogy beilleszti őket a táncába. Tegnap vadló volt, ma meg ő a
tenger!
El Ruso odafordult hozzám.
– Senyoreta Sánchez, nem azt mondta, hogy semmi kifogása a
kasztanyetta ellen?
– De – feleltem. – Semmi kifogásom.
A színpad felé lépett, intett, hogy menjek én is közelebb.
– Zavarná, ha Zaharov klasszikus spanyol elemeket tenne a jelenetébe?
Vagy talán egy kis néptáncot?
Megráztam a fejem.
– Na és ha drámai orosz meg kubai lépéseket kellene eltáncolnia?
Megint csak a fejemet ráztam. Nekem a tánc az tánc volt: mindet
boldogan megtanultam. Zaharov becsületére legyen mondva, ő maga is
tehetséges táncos volt. Sokat tanulhattam tőle. Csak annyit akartam, hogy
hitelesen fejezhessem ki magam. Nem akartam újra átélni azokat a varietés
napokat Manuellel. Nem éreztem szükségét, hogy csakis tiszta cigány
flamencót táncoljak, de azt már megtanultam, hogy tisztelnem kell a démont.
El Ruso Zaharovhoz fordult, és elmosolyodott.
– Én úgy látom, nagyon együttműködő előadóval kell együtt dolgoznod.
Szerintem mutasd meg la senyoreta Sáncheznek, milyen lépéseket szeretnél
beletenni az előadásába, aztán hagyd, hogy ő döntse el, mikor és hol
alkalmazza őket!
Zaharov rémültnek tűnt.
– Úgy érted, mindig máshogy?
El Ruso elvigyorodott, és bólintott.
 – Mindig máshogy… ha úgy kívánja.

A KÖVETKEZŐ HETI PRÓBÁK után megvártam, míg mindenki elmegy, majd

odamentem a zongorához. Megmutattam Gasparnak az ezer pesetát, amit el
Ruso adott.
– Szent ég, senyoreta Sánchez! Nem lenne szabad ennyi pénzzel
mászkálnia! Akarja, hogy nyissak önnek bankszámlát?
Megráztam a fejem.
– Azt akarom, hogy elvigyen Alcañizba.
Gaspar zavarodottnak tűnt.
– Mi van Alcañizban?
– A bátyám, Ramón és az apám egyik barátja, Teresa Flores García. Az
1909-es felkelés után száműzték őket. Ramón azt mondta, visszajön értem,
de ha meg is tette, nem talált meg.
Gaspar rám meredt.
– A visszatérés halálbüntetést jelentett. Reméljük, meg sem próbálta. – A
kezemben heverő pénzre meredt. – Neki akarja adni?
Bólintottam.
Gaspar felkapta a próbák ütemrendjének egy példányát a zongora
tetejéről.
– Rendben – felelte az oldalakat pásztázva. – Holnapután csak mi ketten
leszünk a próbán, aztán másnap szabadnapunk lesz. Mondhatjuk, hogy
otthon próbálunk. Kora reggel indulunk, és ott éjszakázunk. Az a Diego
fazon nem fog haragudni?
– A húga velünk jön.
– Akkor csütörtökön az lesz az első dolgom, hogy átmegyek önhöz –
mondta Gaspar. Még mielőtt megkértem volna, már tudtam, hogy segíteni
fog. Gaspar volt az egyetlen, akiben teljesen megbízhattam.
Leültem, hogy levegyem a tánccipőmet.
– Nem hiszem, hogy a bátyám fel fog ismerni – mondtam, miközben
kikapcsoltam a csatokat.
Gaspar elmosolyodott.
 – Fel fogja ismerni – mondta kedvesen. – Bizonyos dolgok nem
változnak az emberen.
Aznap reggel, mikor Gaspar elvitt engem meg Fideliát Alcañizba, jóval
az ébresztő csörgése előtt felkeltem. Nem aludtam jól az új lakásomban a
hullámok álmosító dala nélkül, ráadásul Diego nővérével, Raquellel kellett
osztoznom az ágyon, ő pedig egész éjjel horkolt. Éberen hánykolódtam,
folyton Ramón és Teresa járt a fejemben. Ramón most huszonegy éves.
Azon töprengtem, hogy nézhet ki. Vajon mi lesz az első szavunk egymáshoz
ennyi év után?
Diego ruhái a kádban áztak, úgyhogy a mosdókagylót töltöttem meg
vízzel, és szivaccsal mosakodtam meg. A „sztárság” azzal járt, hogy jóval
tovább kellett készülődnöm. Egy órába telt, mire begöndörítettem a hajam,
lereszeltem és megpuhítottam a körmeim, kisminkeltem magam. Fidelia már
a konyhában ült, mikor kimentem, hogy készítsek magamnak kávét.
Piknikkosarat készített ebédre.
– Szerinted ízleni fog neki a tonhal? – kérdezte.
A házmester csengetett, közölte, hogy Gaspar az előcsarnokban vár.
Megkértem, hogy küldje fel a lakásba. Pár perccel később Gaspar az
ajtóban állt.
– Jöjjön be! – invitáltam. – Hozom a táskámat.
A szeme majd kiugrott a helyéből, mikor Diego egyik csirkéje átfutott a
lába között. Rápillantott a folyosón lógó mosott ruhára meg a nappali
hajlított ágytámlás ágyain alvó asszonyokra.
– Senyoreta Sánchez! Hányan élnek ebben a lakásban?
– Diego a családjával, meg a tanárom, Manuel testvérei a férjükkel és
gyerekeikkel – feleltem.
Gaspar összehúzta a száját, mintha próbálná visszatartani a nevetését.
– Mi ilyen szórakoztató? – kérdeztem.
– Nem hiszem, hogy el Ruso örülni fog – felelte. – Azt akarta, hogy
egyedül lakjon ebben a lakásban. Hogy a munkájára koncentrálhasson.
– De ők a törzsem! Nem hagyhatom őket a tengerparton, miközben én
hatalmas lakásba költözöm!
– Nem, csakugyan nem. – Remegett a szemhéja. – De a cigányok
véletlenül nem nomádok, akik az eszükből élnek?
 Vállat vontam. Francisca is mindig ezt hajtogatta: hogy a törzs
balszerencsét von magára azzal, ha sokáig egy helyen marad, és nem a
cigányok régi életmódját követi. Akárhogy is, el Ruso azt mondta, hogy
turnéra akar vinni. Úgy gondoltam, hogy a törzsem is velem jön, és az már
végül is utazásnak számít.
Nyárelő volt; az alcañizi út nagyon sokáig tartott, és nagyon unalmasan
telt. Fidelia az út jó részében aludt, és tonhalas szendvicseinek bűze átjárta a
kocsit. A motor olyan hangosan járt, hogy nem tudtam beszélgetni
Gasparral, így az út nagy részében az ablakon bámultam kifelé. Először
hagytam el Barcelonát, a spanyol táj új világot tárt elém. Gyönyörű látványt
nyújtottak a hegyek, a síkság, az erdők és a tiszta égbolt, a szegénység jelei
azonban – az éhező gyerekek az út mentén, a rozoga házak, a meggörnyedt
hátukon tűzifát cipelő öregek, a nyomorult kutyák és vézna macskák –
cseppet sem.
– Ahogy délre megy az ember, úgy lesz egyre nagyobb a szegénység –
mondta Gaspar, mikor megálltunk, hogy kicsit kinyújtóztassuk a lábunkat. –
A birtokok jó részében a tulajdonosok csak aratásra fogadnak fel
munkásokat. Ez pedig azt jelenti, hogy két aratás között, vagy ha rossz a
termés, a parasztok éheznek, mert nincs más bevételi forrásuk.
Amikor megérkeztünk Alcañizba, megpróbáltam olyan szemmel nézni a
várost, ahogy Ramón és Teresa láthatta, amikor a száműzetés után
megérkeztek. A helység központjában egy tizenkettedik századi kastély állt
– annak idején itt éltek Aragónia ezen részének urai, a Calavatra lovagok –,
az alapjánál ősrégi házak csoportosultak. Amikor megálltunk a piacon, és
kiszálltunk a kocsiból, úgy éreztem, megállt az idő. Gótikus és reneszánsz
épületeket meg egy barokk templomot láttam magam előtt. Egyáltalán nem
hasonlított az örökké változó Barcelonára.
Néhány gyerek Gaspar kocsija köré gyűlt. Gaspar megengedte, hogy
megnyomják párszor a dudát.
– Hol van az anyukátok? – kérdezte. – Szeretnénk beszélni egy felnőttel.
– Az én anyukám ott van! – felelte az egyik gyerek egy fiatal fejkendős
nőre bökve, aki az egyik gyümölcsösstandnál dolgozott.
– Buenos días, señora! – üdvözölte Gaspar a nőt spanyolul. – Olyan
embereket keresünk, akik 1909-ben jöttek ide Barcelonából.
 Hálás voltam, hogy Gaspar átvette az irányítást. Nekem remegett a
lábam. A hőségtől a hátamra tapadt a ruha, a kezem mégis hideg és nyirkos
lett a sok találgatás közben, hogy vajon rossz vagy jó híreket kapok-e
Ramónról és Teresáról. Körbenéztem, azon töprengtem, nem Ramón-e
valamelyik fiatalember. A piac túlsó végében néhány virágárust láttam, de
egyik sem Teresa volt.
A fiatalasszony elmosolyodott.
– Igen, az édesanyám jól ismerte őket. – Odafordult a mellette álló
férfihoz, talán a férje lehetett, és mondott neki valamit. A férfi bólintott. –
Erre tessék! – mondta a nő. – Elviszem magukat az édesanyámhoz.
Jól ismerte őket? Ez nem hangzott túl ígéretesen. Vagy legalábbis nem
úgy, mintha Ramón és Teresa még mindig Alcañizban lenne. Fidelia vállára
tettem a kezem, hogy erőt merítsek belőle.
A fiatalasszony, aki Sofía néven mutatkozott be, egy keskeny utcán át
régi kőházhoz vezetett minket. Felkiabált az emeleti ablakba. A zsalugáter
kicsapódott, ötven év körüli asszony kukucskált ki rajta. Sofía bemutatta az
anyját, Antońitát, aztán elmondta, miért jöttünk. Antońita azt mondta, lejön
hozzánk.
– Igen, igen – mondta, miközben kinyitotta a bejárati ajtót, és beterelt
minket a bórax és régi fa szagát árasztó házba. – Nagyon jól emlékszem
rájuk. A polgárőrség hozta őket ide 1909 szeptemberében. – Hol rám
nézett, hol Gasparra. – Nem maguk az első hátrahagyott gyerekek, akik
utánuk jöttek. Kik voltak a szüleik?
Gaspar rám mutatott.
– A señorita bátyját, Ramónt és a gyámjukat, Teresát keressük.
– Ramón! Teresa! – kiáltott Antoñita. Megfogta a kezem, biztatott, hogy
üljek le. – Akkor biztos maga Celestina! Milyen sokat beszéltek mindketten
magáról! Milyen boldog lenne szegény Teresa, ha látná, hogy jól van!
– Mi történt Teresával? – kérdeztem.
Antoñita szemébe könnyek gyűltek.
– Az ideérkezésük után pár hónappal megadta magát a szíve. Nem bírta
ezt a felbolydulást.
Fizikai fájdalmat éreztem a szívemben. Ettől a hírtől féltem a legjobban.
– Itt hantoltuk el a temetőben – mondta Antoñita.
 Beletelt pár percbe, mire meg tudtam szólalni. Eszembe jutott Teresa
zaklatott arckifejezése az elhurcolása napján. Ő gondoskodott rólunk Papá
halála után. Próbált erős maradni a kedvünkért. Gyerekként az ilyesmit
mindig magától értetődőnek vettem, felnőttként azonban már jobban tudtam
értékelni az áldozatát.
– És Ramón? – kérdeztem. – Hol van a bátyám?
Antoñita a fejét rázta.
– Nem tudom. A polgárőrség egyik nap értük jött, csak pár hónapot
töltöttek itt. Mindenkit elvittek. Sosem jöttünk rá, hová kerülhettek.
Sofía mindenkinek töltött egy pohár bort, és leült közénk, miközben
Antoñita elmesélte a történetét.
– Amikor a hatóságok idehozták a száműzötteket, azt mondták,
veszélyes bűnözők. Szerintem fel akartak dühíteni minket, remélték, hogy
majd meglincseljük őket. De tisztán látszott, hogy ezek az emberek nem
gonosztevők. Elmesélték a történetüket, mi pedig megsajnáltuk őket.
Semmijük nem maradt, így megosztottuk velük, amink volt. Végül azonban
ők adták a nagyobb ajándékot.
Antoñitára néztem, próbáltam kitalálni, mire gondol. Elmosolyodott,
majd felállt, és levett valamit a polcról. Egy könyvet adott át: Jack London
A vadon szava című regényét.
– Azelőtt nem tudtam olvasni – magyarázta Antoñita. – Az egyik nő,
Carme tanár volt. Megtanított írni-olvasni, és nekem adta ezt a könyvet.
Csak ennyije volt. Azóta is mindennap elolvasok egy-két oldalt. Olyan hálás
vagyok neki!
A bor, amit Sofía kitöltött, aragóniai volt: testes és erős. Szédelgett tőle a
fejem, de legalább elnyomta a bánatot, mely az egész testemet rázta.
– Ezért vitték el őket a hatóságok – folytatta Antoñita. – Úgy gondolták,
a száműzöttek túl nagy hatással vannak ránk, forradalmi gondolatokat
ültetnek el a fejünkben. Egyik nap minden figyelmeztetés nélkül megjelent a
polgárőrség, szekerekre pakolták és elvitték őket.
A kezemet a könyvön pihentettem. Mostanáig nem tudtam eljönni
Alcañizba, és már elkéstem. Nagyon elkéstem. Hogy találom így meg
Ramónt?
 – A bátyja elbűvölő, eszes fiú – mondta Sofía. – Jól emlékszem rá, mert
majdnem egyidősek voltunk. Biztosra veszem, hogy akárhová került,
feltalálta magát.
Antoñita bólintott.
– Tényleg nagyon okos volt! Segített az olívaszedésnél, kitalált egy
zseniális módszert, amivel gyorsabban megy a munka. – A karomra tette a
kezét. – Szeretné látni Teresa sírját?
Gaspar, Fidelia meg én követtük Antoñitát és Sofíát a temetőbe. Teresát
Antoñita szülei mellé temették. A sírját kék és sárga vadvirágokkal
díszítették, de volt köztük pár rózsaszín barackvirág is.
– A szomszédaimmal gondozzuk – magyarázta Antoñita. – Sajnáltuk
Teresát, amiért az otthonától távol halt meg, és a családja nélkül temették el.
– Teresa virágárus volt – meséltem. – A legnagyobb piacon dolgozott
Barcelonában. Biztosra veszem, hogy nagyon tetszene neki, ahogy
elrendezték a virágokat a sírján.
Antoñita és Sofía elvitték Gaspart és Fideliát más sírokhoz a temetőben,
egy kicsit magamra hagytak Teresával. Hallottam, hogy séta közben
Antoñita elmeséli nekik a környék történetét.
Megcsókoltam a fehér keresztet, mely Teresa sírját jelölte, és
ráhajtottam az arcomat. Még érezni lehetett rajta a nap melegét.
Megpróbáltam csak arra gondolni, hogy mennyire szerettem Teresát, és
mennyire fáj az elvesztése, ám belülről égetett a száműzetése és a halála
igazságtalansága. Egy nap megtalálom a módját, hogy igazságot
szolgáltassak neki és Papának.
Később Antoñita elvitt, hogy megnézzük a városszéli házakat, ahol a
száműzöttek éltek. Tisztelettel érintettem meg a falakat és a spártai
bútorzatot, tudva, hogy Ramón köztük élt. Leültem az egyik hálószobában a
rozsdás ágyra, kibámultam a kastélyra nyíló ablakon.
– Ramón – suttogtam. – Mi történt veled? Hol vagy?
Aznap éjjel Antoñita ragaszkodott hozzá, hogy nála maradjunk.
Kukoricalepényt és fokhagymalevest készített nekünk. Vacsora után
átjött pár szomszéd, hogy találkozzanak velünk. Már alig várták, hogy
elmesélhessék, hogyan tanították meg őket írni-olvasni a menekültek, még
egy kis számtant is tanultak tőlük. Azt mondták, a demokrácia az álmuk.
 – Elegünk van a monarchiából – mondta Sofía férje. – Meg a
diktátorokból is.
A többiek egyetértettek vele.
– Itt az ideje, hogy megalakuljon a Második Köztársaság – mondták.
Tényleg hatottak rájuk a száműzöttek!
Egy hályogos szemű öregasszony megérintette a karom.
– Teresát nagyon bántotta, hogy magára hagyott egy kislányt
Barcelonában. Most, hogy meglátogatta őt, és megmutatta neki, hogy jól
van, biztosan nyugalomra lel.
Az érzelmi kimerültségemet látva Gaspar elvonta rólam a társaság
figyelmét: elénekelt pár dalt, és megmutatta, hogy kell sardanát táncolni.
Aznap éjjel, miután mindenki elaludt, kisurrantam a házból, végigsiettem
az utcán a holdfényben egészen addig a kunyhóig, ahol Ramón lakott.
Minden annyira csendes volt. Megálltam a ház előtt, és soleát táncoltam
neki. Mi mást tehettem volna, hogy kifejezzem a magány és
elidegenedettség rám nehezedő érzését?
– Látod – mondtam Ramónnak, miközben felemeltem a lábam, és
bemutattam egy forgást –, táncos lettem.
Reggel megint korán kellett indulnunk. Antońita ragaszkodott hozzá,
hogy vigyünk magunkkal szendvicseket és olívát. Megköszöntük a
vendégszeretetét.
Gaspar beindította a kocsit. Épp be akartunk fordulni a sarkon, mikor
Antoñita kirohant a házból.
– Otthagyták az asztalon a pénzüket! – kiáltott utánunk. – Itt hagytak
ezer pesetát!
Gaspar rám pillantott. Megráztam a fejem.
– Ne álljon meg! – mondtam. – Neki hagytam ott.
Gaspar gázt adott, és belehajtott a csodálatos aragóniai reggelbe.

Az ELSŐ FELLÉPÉSEM ELŐTT a klubban Zaharov vörös rózsát és pezsgőt

hozott az öltözőmbe, aztán közölte, hogy hazamegy és lefekszik.
– Képtelen lennék végignézni – mondta. – El Ruso reggel úgyis
elmondja, hogy ment.
 Engem lenyűgözött, hogy mindenkinek cafatokban lógnak az idegei, míg
én olyan nyugalmat éreztem, mintha a tengerparton ülnék. Gaspar
erőltetetten mosolygott, el Ruso pedig fel-alá járkált a folyosón, mielőtt
rávette volna magát, hogy kimenjen, és leüljön a közönség soraiba.
Nem az enyém volt az est fő jelenete; ezt a szerepet Miguel Fleta kapta.
Ám a hirdetőtáblára azt tették ki, hogy én vagyok az új meglepetés, és ez
rengeteg embert vonzott a klubba. Senyora Dávilo lélegzetelállító kosztümöt
tervezett nekem: fényes fekete nadrágot, melyet a térdétől lefelé
felhasítottak, hogy látszódjon a lábam, és hozzá ezüstszürke blúzt széles
vállakkal és bő, fodros ingujjal. A sminkes félkontyba tűzte a hajamat, a
fülem mögé pedig orchideát szúrt. A púderhoz ugyan már kezdtem
hozzászokni, ám erre az alkalomra még annál is nehezebb festéket dörgöltek
az arcomba, a szememet vastag, fekete szénnel húzták ki, az ajkamat
élénkvörösre festették. Úgy éreztem, mintha maszkot viselnék.
– Nem egy la Argentína, ugye? – kérdezte az egyik kóristalány a
másiktól. – Nem hinném, hogy el fogja bűvölni a közönséget.
Nem érdekelt a gonoszságuk. Csak hajlítgattam-nyújtottam a
lábujjaimat, bemelegítettem a csuklómat.
– Ne izgulj! – mondta egy másik, kedvesebb kóristalány. – Fantasztikus
leszel!
Még sosem jutott eszembe, hogy izgulnom kellene. Szólni fog a zene, én
pedig táncolni fogok. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy elnyerem-e a
közönség tetszését. Vagy megértik a táncomat, vagy nem. Ennyi.
Kopogtak az ajtómon.
– Senyoreta Sánchez, tíz perc múlva színpadra kell lépnie – kiáltott be a
színpadi kisegítő. – Kérem, fáradjon a függöny mögé.
Senyora Dávilo még egyszer lekefélte a ruhámat, a sminkes áthúzta a
púderos ecsetét az orromon és az államon. Miközben átmentem a többi
öltözőn, az előadók engem bámultak. A következő hetek jegyeladása az én
sikeremen múlott.
A színpad mellett szorosabbra húztam a cipőm szíjait. Még mindig nem
szoktam meg őket teljesen. Úgy nőttem fel, hogy mindig mezítláb táncoltam,
de el Ruso közölte, hogy az ő színpadán senki nem jelenhet meg cipő nélkül.
Gaspar rám kacsintott a zongora mellől. Az ügyelő odavezetett a függöny
mögötti helyemre, ahol meg kellett várnom, míg a komédiás befejezi a
jelenetét. Amikor ő végzett, bejelentettek engem.
– Most pedig jöjjön az a jelenet, melyet már mindnyájan vártak: egy
fiatal flamencotáncosnő, akit egyenesen a cigányok kebeléről téptek ki,
hogy önöket megborzongassa életteli, virtuóz táncával! Hölgyeim és uraim,
bemutatom önöknek Celestina Sánchezt!
Felment a függöny. A közönség elcsendesedett. A lámpákon túl semmit
nem láttam, csak az itt-ott felvillanó ékszereket, gyémántokat. Nem bántam,
így is éreztem a tömeget. Felvillanyozott az izgalmuk. Magamba szívtam,
elnyeltem az energiájukat, mint egy ősi törzs tagja, aki a halfogáshoz énekel.
Gerardo eljátszotta a nyitó dallamot. Csettintettem, felemeltem a
tekintetemet, és három lépést tettem a fény felé…
 22.

Diario de Barcelona{30}
1920. július 2.

MÚLT ÉJJEL MAXIM TARASOV, „el Ruso”, a pompás Szamovár Klub

páratlan színigazgatója és tulajdonosa megtartotta a szezonnyitó
show-ját. Tarasov – aki a hírnevét nemcsak annak köszönheti, hogy
nagynevű előadókat csalogat Barcelonába, de a tehetségkutatásban is
igen sikeres – telt ház előtt nyitotta az évadot, a közönség pedig
izgatottan várta, hogy hallhassa a nevezetes Miguel Fletát, és láthassa
a csábító „meglepetés jelenetet’’: a cigány flamencotáncosnőt.
Fleta szokás szerint jó formában volt, és a közönségnek később sem
kellett csalódnia, mivel Barcelona talán legmegdöbbentőbb és
legmámorítóbb debütálásának lehettek tanúi.
Felment a függöny, felbukkant az aprócska Celestina Sánchez,
akinek filigrán alkatából már az első lépésétől erő és fürgeség áradt. A
technikai tudása lenyűgöző, a lábmunkája pontos, a ritmusérzéke
tökéletes, ehhez pedig adják hozzá a veleszületett vad, érzéki stílusát,
és máris megkapták a tomboló fergeteg receptjét. Ez a csinos, fiatal
nő, senyoreta Sánchez mozgás közben maga a megtestesült szépség és
szenvedély, mindenkit magával ragad. Gyors forgásai, kecses
fordulatai, a teste körül lángnyelvként cikázó karja az egész
közönséget rabul ejtették.
Gaspar Olivero neoklasszicista zenéjét tíz gitáros és zenekar
játszotta, miközben la senyoreta Sánchez egy alegríát, egy fandagót és
egy soleát mutatott be a közönségnek, a sort végül tüzes farrucával
zárta. Kábító jelmezt viselt, felvágott nadrágja és hosszú, hullámos
haja kifejezetten nőiessé tette atletikus megjelenését.
A flamenco olyan művészet, melyet a táncosok igen fiatalon
kezdenek tanulni, mégsem ritka, hogy csak ötven-hatvanéves korukra
tudják ténylegesen sajátjukká tenni. Egy következtetést biztosan le
lehet vonni a tegnap esti előadásból: ez a fiatal táncosnő, akit az őt
felfedező színigazgató után „la Rusá”-nak kereszteltek el, tartogat még
izgalmakat a jövőben a közönségének…
 23.
Paloma
MIUTÁN HAZAÉRTEM a flamencobárból, ahol Manolóval találkoztam, és
megtudtam, hogy la Rusa és Avi barátok voltak, nem tudtam elaludni. Arra
gondoltam, ahogy Mamie jellemezte a fiatalkori nagyapámat: éber tekintete
volt, „akár a mókusoknak”. La Rusa szeme teljesen más volt: sötét,
titkokkal teli. Akárhogy próbálkoztam is, nem tudtam elképzelni őket
barátokként.
Csak feküdtem az ágyban, néztem az órát, míg el nem jött az idő, hogy
felkeljek, és segítsek Mamie-nak felkészülni a szombati óráira. Amikor
beléptem a táncterembe, Mamie már ott volt, fekete tütüt húzott a
balettmezére, a fejére rózsaszín sálat tekert. Már felsöpörte a padlót, épp az
ablakpárkányt törölgette a portörlővel.
– Áh, jó reggelt! – mondta, mikor meglátott. – Jól szórakoztatok
Gabyval?
– Mamie, tegnap este nem Gabyval voltam.
A nagymamám szeme kikerekedett, fürkésző pillantást vetett rám. Ám
túlságosan bízott a józanságomban ahhoz, hogy valami szörnyűséget
feltételezzen. A szája sarkában mosoly bujkált.
– Megismerkedtél valakivel? – kérdezte. – Gondoltam… mostanában
olyan titokzatosan viselkedsz.
Máskor szívesen meséltem volna neki Jaiméről. Csakhogy nemrégiben
meglátogatott egy kísértet – aki ráadásul életében ismerte Avit. Ennek
tudatában nehéz volt normálisan viselkednem. Ha la Rusa a nagyapám
barátja volt, elképzelhető, hogy Mamie-val is jóban voltak.
– Flamencoórákat vettem – közöltem. – Hogy fejlesszem a
karaktertáncomat.
Az első mondatom igaz volt, a második viszont már szépítés, így
próbáltam tompítani a tetteim élét.
 – Mademoiselle Louvet javasolta?
Nem számítottam erre a kérdésre, zavarba ejtett; de már belefáradtam a
hazudozásba. Mintha a flamenco valami szégyenteljes dolog lett volna, amit
titkolni kell, mintha drogoznék.
– Nem – feleltem. – Én magam akartam.
Mamie hitetlenkedve nézett rám, de nem reagált olyan rosszul, mint
vártam.
– Ugyan, Paloma! A legjobb balerinák közé tartozol. Remélem, kiváló
tanárod van. Milyen stílusú flamencót tanulsz? Spanyolt, vagy cigányt?
– Spanyolt – feleltem. – Valószínűleg hasonlít azokhoz a klasszikus
spanyol táncokhoz, amiket te tanultál, mielőtt balettozni kezdtél.
Úgy tűnt, Mamie megkönnyebbült, folytatta a porolást – bár a
porszemek mellett most már más is lebegett a levegőben. Mamie igyekezett
közömbösnek látszani, de a válla megmerevedett, úgy festett, mint a
macska, melyet megzavartak a szunyókálásban.
– Folyton felbukkan egy barcelonai táncos neve – szólaltam meg újra. –
Azt mondják, az évszázad legjobb táncosa volt. Azon gondolkodtam, nem
ismerted-e. La Rusának hívták.
Mamie szembepördült velem. A szeme haragosan villogott.
– La Rusa nem táncos volt! – õrjöngött. – Hanem szajha!
Leesett az állam. Életemben először reagált Mamie valamire ilyen
hevesen a jelenlétemben; még sosem láttam a szép arcát ilyen haragos
ráncokba torzulni. Most jöttem csak rá, hogy Mamie nem a flamencót
gyűlöli, hanem la Rusát.
Mamie rám bámult.
– Ne merd többé kimondani ezt a nevet!
– Sajnálom – feleltem, némán korholva magamat. Pedig megígértem,
hogy nem faggatom Spanyolországról, hogy ne okozzak fájdalmat neki!
– Egyébként meg, hogy mersz a hátam mögött szervezkedni? – folytatta
Mamie, mintha meg sem szólaltam volna. – Hazudozol, hogy Gabyval vagy!
Azok után, amit érted tettem!
Ez volt életem egyik legmagányosabb pillanata, mikor a nagyanyám
dühödten meredt rám. Képtelen voltam felelni.
 – Kifelé! – kiabált Mamie, és elfordult tőlem. – Menj, gyakorolj a
felvételidre! Vagy menj el flamencoórára, vagy mit tudom én, mit csinálsz
mostanában! De nekem a közelembe ne gyere!
Kirohantam a táncteremből, beszaladtam a szobámba. Úgy sajgott a
szívem, hogy alig tudtam mozgatni a karomat. Ha valami bánat ért, általában
balettozással vezettem le. A tánc segített át anyám halálán és apám árulásán.
Most azonban már a gondolat is undorral töltött el, hogy felvegyem a
tánccipőmet, és beálljak a rúd mellé. Úgy megrémisztett az undor ereje,
mintha anyaként arra jöttem volna rá, hogy utálom a gyerekemet. A
fürdőszobába siettem, beálltam a zuhany alá, de még a bőrömön csorgó
meleg víz sem tudott lenyugtatni.
Megszárítkoztam, aztán farmert és blúzt húztam magamra. Úgy léptem ki
a házból, hogy fogalmam sem volt róla, hová megyek. Leszaladtam a
lépcsőn, útközben a sálamat és a kabátomat húzgáltam magamon. Már
szállingóztak a diákok Mamie első órájára.
– Bonjour, Paloma! – köszöntek, miközben elhaladtak mellettem.
Nagyon igyekeztem visszamosolyogni és úgy tenni, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne, pedig semmi nem volt rendben. Alig kaptam
levegőt.
Mikor kiértem az utcára, futásnak eredtem, bár fogalmam sem volt róla,
hová tartok. Ha a gondolataim egy pillanatra elcsitultak volna, talán eszembe
jut, hogy Mamie haragja nem ellenem irányult. Csakhogy képtelen voltam
gondolkodni. Csak rohantam tovább.
Rákanyarodtam a Victor Hugo sugárútra, a Chaillot-palota felé.
Átvágtam a Trocadéro parkon, aztán a Jéna hídon átmentem a Szajna
túlpartjára. Előttem magasodott az Eiffel-torony. „A spanyolokhoz éppúgy
hozzátartozik a kísértetük, mint Párizshoz az Eiffel-torony” – mondta
Marcel. Elhaladtam a Mars-mezőn a térképüket nézegető turisták, a
hordozható rádiójukon Black Sabbathot hallgató diákok, a szerelmesek,
gördeszkázók és kocogók mellett. Csak a Saint Joseph kórház előtt álltam
meg, akkor jöttem rá, hogy már több mint egy órája gyalogolok.
Eszembe jutott, hogy nem járok messze Carmen lakásától, így arra
fordultam. Azon gondolkodtam, mondott-e Jaime valamit az aznapi
programjáról. Mamie tánciskolájához hasonlóan talán Carmen
flamencoakadémiáján is a szombat a legsűrűbb nap. Vajon Jaime neki
segít, vagy otthon tanul?
Becsengettem, bár nem igazán számítottam válaszra. Egy perc múlva
azonban kinyílt az ajtó, Jaime állt előttem garbóban és bársonynadrágban.
– Bonjour! – szólalt meg mosolyogva. – Vagy inkább „Bon diá!”-t
kellene köszönnöm?
Próbáltam viszonozni a mosolyát, ám kibuggyantak a könnyeim.
– Mi történt? – kérdezte, és betessékelt a lakásba. – Megkérdezted a
nagymamádat, mit tud la Rusáról?
– Mamie azt mondta, hogy takarodjak ki a táncteremből. Még sosem
volt rám ilyen dühös.
Jaime megérintette a karomat.
– Gyere fel a szobámba! – mondta. – Találtam valamit, amit szeretnék
megmutatni neked.
Jaime szobája a táncteremből nyílt, összecsukható létrán kellett
felmásznunk odáig. Részben zárt félemeletre jutottunk. A falak mentén
könyvekkel, lemezekkel és flamencóhoz kapcsolódó emléktárgyakkal teli
polcok sorakoztak. Az ágy felett, melyet vörös zsenília ágytakaró takart,
Sabicas, a gitáros dedikált képe lógott. A háromszögletű ablakon át
beszűrődő fényt rozsdabarna függönyök tompították.
Jaime egy túlméretezett bársony babzsákra mutatott.
– Ülj le! – mondta. – Kérsz valamit? Kávét?
Megráztam a fejem, és belesüppedtem a burgundi vörös babzsákba.
Szantálfa illata terjengett a szobában. Kinyújtottam a lábam a hosszú szálú
szőnyegen, most vettem észre, hogy a mennyezetről narancssárga lampion
lóg. A piros olyan sok árnyalatát láttam Jaime szobájában, hogy egy óriási
szív közepén éreztem magam.
Jaime felemelt egy lemezt az asztalról.
– Tudod, mi ez? – kérdezte, megmutatva a borítóját. – A nagyapád,
Gaspar Olivero lemezfelvétele 1928-ból, egy dzsesszzenekarral játszik a
Szamovár Klubban. Nagyjából akkoriban találkozhatott a nagymamáddal,
nem?
Avi dzsesszzenekarral játszott volna? Pár nappal ezelőttig egyetlen
szót sem hittem volna el az egészből.
 – Valószínűleg eredetileg gramofonlemezre vették fel, arról másolhatták
át bakelitre – folytatta Jaime. – A hangminőség nem tökéletes, de a
nagyapád fantasztikus!
A tűt a lemezre ejtette, és leült mellém a babzsákra. Mintha megállt volna
az idő, ahogy Avi játékát hallgattuk. Azon gondolkodtam, mit mondana az
apám az előadásáról. Habár a felvétel recsegett, Avi technikai felkészültsége
tisztán érződött az összetett, mély improvizációkból.
Milyen különös lett az életem, gondoltam. Mintha a családom tagjai
eddig álarcot viseltek volna, és most hirtelen mind felfednék az igazi arcukat:
az apám, Avi, és most Mamie is. Miért utálta a nagyanyám ennyire la
Rusát? Ha tényleg ellenségek voltak, miért látogatott meg la Rusa, és
adta nekem az arany fülbevalót?
Miután elhallgatott a zene, Jaime és én még pár percig némán ültünk.
Aztán Jaime felém fordult.
– Jobban nézel ki – mondta. – Visszatért a szín az arcodba. Amikor
megláttalak az ajtóban, úgy néztél ki, mint aki szellemet látott!
Milyen ironikus, gondoltam. Megráztam a fejem.
– Ma reggel valamiféle pánikrohamot kaptam – mondtam. – Mint
Mamie az én koromban. – Megdörzsöltem a szemem, aztán még jobban
belesüppedtem a babzsákba. – Amióta csak az eszemet tudom, mindennap
balettoztam. Ma azonban már a gondolattól is felfordult a gyomrom. Nem
tudom, mi történik velem. Azt hiszem, kezdek megbolondulni.
Jaime oldalra fordult, átkarolta a vállamat. Tetszett, hogy ilyen közel van
hozzám, élveztem a bőréből kiáradó meleget. Szerettem volna, ha
szorosabban átölel, ugyanakkor meg is rémisztett a gondolat.
– Nekem úgy tűnik, kiégtél – mondta. – Van, aki tíz óra után jut el erre a
pontra, mások tíz nap, tíz hét vagy tíz hónap után. Te egy kicsit lassúbb vagy
az átlagnál: neked tíz év kellett hozzá.
Elmosolyodtam.
– Mindig meg tudsz nevettetni – mondtam.
– Ennek örülök.
Jaime tekintete az ajkamra tévedt, de aztán mindketten zavarba jöttünk,
és elfordultunk egymástól.
 – De komolyan – szólalt meg újra Jaime egy kis idő múlva –, sosem
leszel nagy művész, ha ilyen merev vagy! Hagynod kell a dolgokat
természetesen áramlani.
– Szerinted merev vagyok? – kérdeztem.
Elhúzta a száját.
– Hát… igen!
Ha bárki más mondta volna, megsértődöm. Csakhogy tudtam, hogy
igaza van. Eszembe jutott, amit Mamie Aviról mondott, hogy a zongora
mintha a karja meghosszabbítása lett volna. Jaime is ilyen volt a gitárjával.
Egyszerűen áradt belőle a zene. Én vajon éreztem ilyet tánc közben? Hogy
nem kell megerőltetnem magam? Rájöttem, hogy flamencózás közben igen –
balettozás közben viszont soha. Legalábbis gyerekkorom óta nem.
– Annyira fáradt vagyok – szólaltam meg, és lehunytam a szemem.
– Miért nem veszel ki egy szabadnapot? – javasolta Jaime. – Anélkül,
hogy bűntudatod lenne miatta?
– Szabadnapot? – ismételtem vigyorogva. – És mihez kezdjek a
szabadnapommal?
– Hát hagyd, hogy megmutassam neked Párizst!
Felnevettem.
– Itt születtem. Nagyon jól ismerem Párizst.
– Tényleg? Nos, velem szerintem még sosem láttad. Azt hiszem, először
a Sacré Coeurből kellene megnéznünk a kilátást.
Felültem.
– Nem hoztam a kocsit.
– Metróval jöttél?
Megráztam a fejem.
– Gyalogoltam.
Jaime szeme kikerekedett.
– Gyalogoltál? – kuncogott. – Na sebaj! Akkor most én gondoskodom
fuvarról.
A lakótömb előtt várakoztam, míg Jaime a hátsó udvarból előhozza a
„fuvart”. Pár perccel később robogó hangját hallottam közeledni az
utcában, és mikor megfordultam, Jaime felém tartott egy Vespán. Megállt
előttem.
 – Ugorj fel! – mondta. – Kicsit hideg lesz, de én majd melegen tartalak,
ha nekem dőlsz!
Velem szerintem még sosem láttad Párizst. Tényleg nem utaztam még
úgy a szülővárosomban, hogy átkaroltam egy fiatal férfi derekát, és ide-oda
kanyarogtam a többi jármű között, miközben a szél a hajamba kapott. Úgy
éreztem, mintha én magam süvítenék át Párizson, nem a robogó; itt nem
voltam elzárva a külvilágtól, mint Mamie kocsijában. Mindent magamba
szívtam: a csupasz téli fákat, a lágy napsütést, a járókelők arcát. Zajos volt
és kimerítő. A gyerekkori biciklizéseim óta nem éreztem ilyen szabadságot,
akkor még nem féltem a sérülésektől. A balettiskolában volt néhány diáknak
robogója, de hiába ajánlkoztak, én sosem engedtem, hogy hazavigyenek;
nem akartam kísérteni a sorsot.
Bekanyarodtunk a Saint-Michel sugárútra, megálltunk a lámpáknál. A
járdán Gaby sétált a karján néhány szatyorral. Összenéztünk.
– Paloma! – kiáltotta. A pillantása rólam Jaimére vándorolt, az arca
mosolyra húzódott. Épp csak annyi időm maradt, hogy integessek neki, és
máris indultunk tovább.
Nagyokat pislogtam. Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Mikor
elértünk a Montmartre macskaköves utcáira, arra gondoltam, milyen
csodálatos lenne itt lakni: mikor reggel kinyitnám az ablakomat, látnám,
ahogy a művészek felállítják a festőállványukat; az öregasszonyok a
kutyájukat sétáltatják; az előadók hazafelé tartanak a klubokból.
Jaime leparkolta a Vespát, majd egymásba karolva elsétáltunk a
képeslapokat és szuveníreket áruló boltok mellett, aztán fel a Sacré Coeur-
székesegyházhoz vezető meredek emelkedőn. A gyönyörű román és bizánci
stílusú templom vakító fehéren ragyogott a kék égbolt előtt.
– Kevesebb lépcsőre emlékeztem – mondtam Jaimének, mikor felértünk
a domb tetejére, és Párizs háztetői felsorakoztak alattunk.
– Azt hittem, a táncosok jó erőben vannak – ugratott.
Megszorítottam a karját. Nem azért akadozott a légzésem, mert gyenge
voltam.
Leültünk egy padra, Jaime átkarolt. Imádtam a meleg leheletét a
nyakamon.
– Na, élvezed a szabadnapod? – kérdezte.
 – Nagyon!
– És jó velem megnézni Párizst?
Megfordultam, a szemébe néztem.
– Igen.
Felém hajolt. Amikor az ajka az enyémhez ért, behunytam a szemem. A
gyomrom megremegett a csókjától. Kicsit távolabb húzódtunk egymástól,
mindketten elmosolyodtunk. Aztán megint csókolóztunk, ezúttal
szenvedélyesebben. Olyan szorosan összesimultunk, mintha megpróbálnánk
összeolvadni.

A DÉLUTÁN HÁTRALÉVŐ RÉSZÉT a padon töltöttük csókolózással és

beszélgetéssel. Mikor a halovány téli fények kezdtek kihunyni, a levegő
túlságosan lehűlt ahhoz, hogy tovább maradjunk.
– Szeretnél enni valamit? – kérdezte Jaime.
Kéz a kézben leballagtunk a lépcsőkön. Más embernek éreztem magam.
Nem ugyanaz a Paloma sétált le a Sacré Coeurtől, mint aki felment. Reggel
nyomorultul éreztem magam, de mostanra felengedett a görcs bennem,
üdvözült nyugalom járt át.
Megálltunk az első utunkba eső kávézónál; tele volt turistával. Sok
párizsi utálta a turistákat, én azonban szerettem nézni a lelkesedésüket, és
hallgatni az izgatott csevegésüket, miközben elmesélték egymásnak a
városnézés élményeit. Örültem, hogy a városom ilyen élénkítő hatással van
rájuk. Annak is örültem, hogy ma velem is megosztotta a varázsát. Az elmúlt
években olyan keményen edzettem, hogy már nem is figyeltem rá.
Jaimével paradicsomlevest és kenyeret rendeltünk. Visszagondoltam
arra, amit korábban mondott, hogy túl merev vagyok. Aztán az jutott
eszembe, amit Carmen még az első flamencoórámon mondott: hogy a lélek
belső erejének egyesülnie kell a tánc és a zene lelkével. Ezt az egyesülést
hívta duendének.
– Jaime, a flamencoművészek pontosan mire gondolnak, mikor a
duendéről beszélnek? Spanyolul ez a szó egyszerűen szellemet jelent.
– Hát ez egy erősen vitatott téma! – felelte Jaime a tenyerét egymáshoz
dörzsölve. – A művészek többsége mind mást gondol arról, mi pontosan a
duende, és létezik-e egyáltalán, vagy sem. Egyesek szerint ez a flamenco
lényege, mások szerint viszont merő képzelgés, Federico García Lorca, a
költő és flamencorajongó találta ki. Megmondom neked, szerintem mi a
duende: az a pillanat, amikor a művész, nemcsak flamencoművész, hanem
bármilyen, kilép a saját öntudatából, és a művészetét valami nálánál
nagyobbá vezeti át.
– A „nálánál nagyobb” alatt Istent érted? – kérdeztem.
– Valami spirituálisra és egyetemesre gondolok – magyarázta. – Lehet
Isten, vagy valami más. A zenészek, táncosok, írók, művészek mind arról
számolnak be, hogy összeolvadnak valami nagyobb erővel. Az atléták is
megtapasztalnak ilyesmit, ők ezt úgy nevezik, hogy „zónában vannak”.
Végiggondoltam Jaime szavait. Apám hasonló érzésről számolt be, mikor
a koncertélményeiről beszélt, habár sosem adott neki nevet. Annak idején
mesélte, hogy egyszer annyira fáradt volt, vagy olyan rosszul érezte magát,
hogy le is akarta mondani a fellépést, mivel nem hitte, hogy meg tud felelni a
saját elvárásainak. Amikor azonban kilépett a színpadra, egyszer csak
elfogta valami megmagyarázhatatlan érzés, és a pályája legihletettebb
előadását nyújtotta, a közönsége pedig eksztázisba esett.
– A cigányok sosem használták a duende szót – folytatta Jaime –, de
olvastam róla, hogy gyakran emlegették a „démont”, ami olykor hatalmába
keríti az előadót, és az egyszerű előadást rendkívüli spirituális élménnyé
varázsolja. Számukra a duende mindig a mély gyászhoz és a halál
misztériumához kapcsolódott.
– Tudod, azon az első flamencoórán éreztem valamit – mondtam pedig
csak a legalapvetőbb lépéseket gyakoroltuk. Olyan érzésem volt, mintha
már flamencóztam volna.
Bólintott.
– Én is észrevettem. Mély kapcsolatban álltál a flamencóval, ami kiemelt
a csoportból. Nemcsak azért, mert gyakorlott táncos vagy, valami
láthatatlan erő áradt belőled. Különös, mert bár spanyol vér is folyik az
ereidben, andalúziai gyökereid nincsenek. Pedig hát a katalánok
gondolkodásban közelebb állnak a franciákhoz és az olaszokhoz. De
amikor táncolsz, ízig-vérig andalúziai leszel.
 Érdekesnek, ugyanakkor zavarba ejtőnek találtam Jaime szavait. La
Rusa szellemét csak egyszer láttam, de mi van, ha folyamatosan velem van,
csak egyszerűen nem tudom érzékelni őt? Azért adta volna az arany
fülbevalókat, hogy azokon keresztül megszállhasson? A Sainte-Genevičve
könyvtárban végzett kutatásomra gondoltam: vannak démoni szellemek,
akik megpróbálják hatalmukba keríteni azt, aki kapcsolatba lép velük.
Hisz Mireille Fourest könyve is arra figyelmeztetett, hogy a szellemek
személyisége ugyanolyan, mint életükben volt. Ha Mamie annyira gyűlölte la
Rusát, biztosan jó oka volt rá. Minél többet gondoltam rá, annál
világosabbá vált, hogy la Rusa gonosz, és az arany fülbevaló rossz előjel.
Még jobban felkavart, hogy Jaime is felhozta la Rusát épp akkor, amikor
én is rá gondoltam.
– Tudod, ha már a duendéről van szó, la Rusát tartották az egyik
leghatékonyabb megidézőjének. Olvastam, hogy az emberek sírtak,
mindenféle módon kárt tettek magukban, annyira megindította őket az
előadása. Emlékszem, egyszer megnéztem az egyik filmjét – de nem olyan
csillogó hollywoodit, hanem egy spanyol filmet, ami még a háború előtt
készült. Tényleg a bensőjéből fakadt a tánca. Talán őriznek belőle egy
kópiát a konzervatórium könyvtárában. Akarod, hogy lefoglaljak egy
vetítőtermet, és megnézzük együtt?
Maga a gondolat is megrémisztett, hogy la Rusát filmen lássam. Egy
dolog meghallgatni az én szeretett Avim játékát évekkel a halála után, de la
Rusát élve, elevenen látni… Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék
szembenézni vele. Lehet, hogy csak bajt hozna rám.
Jaimének mintha külön receptora lett volna a nyugtalanságom
észlelésére.
– Mi ez az egész la Rusával? – kérdezte. – Nem csak arról van szó,
hogy felkeltette az érdeklődésed a rendkívüli tánctudása, igaz? Talán a
nagyapádhoz van köze?
El akartam mondani Jaimének az igazat. De biztosan újabb okot kell
adnom rá, hogy idegbetegnek higgyen, miután aznap reggel egyszerűen
megjelentem a lépcsőjén? Tudtam, hogy ha beszélek neki la Rusáról, nem
lesz olyan érzéketlen, hogy a képembe röhögjön, de aggódtam, hogy esetleg
elüldözném vele magamtól. Lesütöttem a szemem.
 – Ugyan már, Paloma! – mondta csendesen. – Ideje lenne megbíznod
bennem! Meg kell nyitnod előttem a kemény csigaházadat.
Nagy levegőt vettem.
– Állítólag minden spanyolnak van egy szelleme. Én is találkoztam az
enyémmel. – Felemeltem a tekintetem, Jaime figyelmesen nézett.
Felsóhajtottam és hátradőltem. – Ez elég őrülten fog hangzani.
Jaime elmosolyodott.
– Spanyol vagyok. Megértem az őrültséget.
Megpróbáltam elképzelni, én hogyan fogadnám la Rusa túlvilági
látogatásának a történetét, ha Jaime helyében lennék. Ettől függetlenül
összeszedtem a bátorságom, és előadtam az esetet olyan tényszerűen,
ahogy csak az adott körülmények között bírtam. Amikor az arany
fülbevalókhoz értem, kicsit elbizonytalanodtam, de Jaime nyílt arca arra
késztetett, hogy folytassam.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre Jaime elképedt a történet hallatán,
úgy tűnt, nem romlott a rólam alkotott véleménye.
– Szerintem la Rusa nem azért jött, hogy ártson neked – mondta. –
Azonnal érezted volna a veszélyt. Te viszont először élő embernek hitted.
Biztosra veszem, hogy a látogatásának valami köze van a nagyapádhoz, és
ez talán azt is megmagyarázza, miért reagált rá ilyen rosszul a nagymamád,
mikor megemlítetted.
Átnyúltam az asztal felett, megfogtam Jaime kezét. A kezdeti
aggodalmaim ellenére most örültem, hogy mesélhettem neki la Rusáról:
nagyon nagy szükségem volt egy bizalmasra és barátra.

HÉT ÓRA VOLT , M ÁR SÖTÉTEDETT , mikor Jaime letett a Spontini utcai lakás
elõtt.
– Biztos nem tudlak rávenni, hogy velem vacsorázz? – kérdezte. – Talán
utána elmehetnénk táncolni. Voltál már diszkóban? Szívesen megnézném,
hogyan terítesz le pár tagot, mikor a lábadat a fejed fölé emeled!
Nevettem. Nyilvánvalóan nem találta olyan erőszakoltnak a la Rusáról
szóló történetemet, hogy ne akart volna újra találkozni velem. Jó, ha az
ember fiúja spanyol, gondoltam, és hisz a szellemekben.
 – Nagyon szívesen mennék diszkóba veled – feleltem. – De ki kell
békülnöm Mamie-val. És a szombat estéket mindig együtt szoktuk tölteni.
– Megértem – mondta, és megérintette az állam. Tudtam, hogy tényleg
megérti. Megcsókolt, aztán beindította a Vespát. – Holnap hívj fel, rendben?
– mondta, miközben megindult az úton lefelé. – Szeretném tudni, hogy vagy.
Gyorsan átszeltem az udvart, féltem, hogy la Rusa visszatér azok után,
hogy olyan sokat beszéltünk róla aznap este. Conchita lakásában égett a
lámpa, a rádiót hallgatta. Egy pillanatra kísértésbe estem, hogy beugorjak
hozzá, és megkérdezzem, miért gyűlöli annyira Mamie la Rusát, de aztán
mégsem tettem. Inkább felmentem a lépcsőn a lakásba. Mikor beléptem,
teljes sötétség fogadott. Egy pillanatra azt hittem, Mamie talán nincs is
itthon, de aztán megkönnyebbülve láttam, hogy a kulcsai a szokásos
helyükön lógnak.
Nem volt a konyhában, sem a nappaliban, bár letakarta Gyagilev
ketrecét. Nem láttam edényt a mosogatótálcán. A balettórái után nyilván
egyenesen a szobájába ment.
Bekopogtam az ajtaján.
– Mamie, hazajöttem. Bent vagy?
Semmi válasz.
Megint kopogtam.
– Mamie, nem akarsz vacsorázni?
Csend.
– Mamie! Kérlek, mondd, hogy jól vagy! Nem akartalak felzaklatni!
– Jól vagyok – hangzott az erőtlen válasz. – Csak hagyj békén!
Visszamentem a konyhába, és vágtam magamnak egy szelet kenyeret.
Nem voltam éhes, de nem tudtam mit kezdeni magammal. Hol a délután
érzett öröm kerített hatalmába, hol a bűntudat, amiért semmit nem
gyakoroltam a felvételire, hol pedig a nyugtalanság, amiért elidegenedtünk
egymástól Mamie-val.
Végül a szobámba mentem olvasni, hogy lekössem valamivel a
gondolataimat.
Már majdnem tíz óra volt, mikor Mamie bekopogott az ajtón.
– Bejöhetek? – kérdezte.
– Persze – válaszoltam, és felültem.
 Mamie sápadt volt. Látszott a bedagadt szemén, hogy sírt. Leült az
ágyamra. A vállára terítettem a takarót, hogy átmelegedjen.
– Annyira sajnálom, Mamie – feleltem. – Egyáltalán nem akartalak
felizgatni. Soha többé nem hozom szóba.
Mamie vállat vont.
– Én inkább magamon döbbentem meg – felelte. Aztán felsóhajtott, a
kezét bámulta. – Nem gyűlöltem mindig la Rusát – közölte. – Egy időben
nagyon is csodáltam. Tudod, nagyapád mutatott be minket egymásnak…
Mamie tekintete a távolba révedt. Nekidőltem a párnáknak, tudtam,
hogy újabb történet következik.

AZNAP REGGEL VALAM IÉRT korán ébredtem. A hajnali fények bekúsztak a

Margaridával közös hálószobánk függönyein. Habár tavaszodott, a levegő
még hűvös volt, így felhúztam a nyakamhoz a csipkeszegélyű paplant, és a
mennyezeti csillárokat bámultam. Az ezüstcsúcsos, kupolás üvegükkel
engem a crema Catalana táljára emlékeztettek, bár Margarida azt mondta,
hogy szerinte inkább olyanok, mint egy-egy mell hosszúkás mellbimbóval. A
lelki szemeim előtt megjelent Gaspar Olivero arca, mint minden reggel,
pedig akkor már majdnem egy éve nem láttam. Először, amikor nem jött el
újra az operába, sem a Cerdà család más társasági eseményére, attól
tartottam, hogy beszélt vele az anyám. Mikor azonban rákérdeztem
Xaviernél, ő azt mondta, hogy Gaspar megszerezte a jogi diplomáját, de
ahelyett, hogy beállt volna egy céghez, Spanyolországban és Dél-
Amerikában építi a sikeres zenei karrierjét.
Bár a barcelonai társaság színe-java szerint láthatóan jól alakult a
„románcunk” Francesckal, ő is hajlott rá, hogy olykor-olykor eltűnjön pár
hétre valamiféle sportesemény, például síelés vagy hegymászás ürügyén,
esetleg autóversenyre vagy baseballmeccsre utazzon Európa vagy Amerika
valamelyik országába. És itt vagyok én, gondoltam, aki még az utca
másik végére sem mehetek el gardedám nélkül!
Megfordultam, Margaridára pillantottam. Vajon ő hogy csinálta? Hogy
sikerült elkerülnie a „partiképes” korral járó fullasztó felügyeletet, hogyan
vívta ki magának a köreinkhez tartozó nők számára ismeretlen szabadságot?
Legutóbb az az elképzelése támadt, hogy Spanyolország hamarosan újra
köztársaság lesz, ő pedig jelölteti magát a parlamentbe, hogy képviselje a
nőket és a szegényeket. Imádkoztam Istenhez, hogy Parénak el ne mondja
ezt a tervét, mert akkor a szüleim engem be fognak zárni, és eldobják a
kulcsot! Amikor továbbgondoltam a dolgot, rájöttem, hogy Margarida azért
élvezheti a szabadságát, mert nem érdekelte sem a házasság, sem a
gyerekek. Én viszont gyerekeket akartam, így nem volt más választásom, be
kellett tartanom a szabályokat.
A fejem mögött nyugtattam a kezem. Már beletörődtem, hogy
Franceschoz kell hozzámennem, de ettől még ugyanúgy ábrándoztam
Gasparról. Elképzeltem, milyen lenne, ha újra találkoznánk a Liceuban, vagy
valamelyik estélyen, és az Olivero család valamiképp visszanyerné a nevét
meg a vagyonát. Akkor a szüleim is elfogadnák, hogy összeillő pár vagyunk
Gasparral. Fogalmam sem volt róla, hogyan érez irántam – valószínűleg
közelébe sem érek azoknak az izgalmas embereknek, akikkel az útja során
találkozik –, de ezeknek az ábrándozásoknak köszönhetően könnyebben el
tudtam fogadni, hogy teljesen tehetetlen vagyok a saját sorsomat illetően, és
nincs választási lehetőségem.
Épp kezdtem visszaaludni, mikor Mama felébresztett.
– Margarida! Evelina! – Az unszoló hanghordozása azonnal kiverte az
álmot a szememből. Felültem, anyám az ajtóban állt pongyolában. –
Gyertek gyorsan!
Sápadt és rémült volt. Első gondolatom az volt, hogy talán Feliuval
történhetett valami.
– Mindenki jól van? – kérdeztem.
– Mi történt? – kérdezte Margarida a szemét dörgölve.
– Csak siessetek! – rendelkezett Mama. – Mielőtt felkelnek a szolgák!
Margaridával kiugrottunk az ágyból, magunkra rángattuk a
pongyolánkat, belebújtunk a papucsunkba, majd követtük Mamát a
folyosóra. Kezdtek beigazolódni a legrosszabb félelmeim, ugyanis Conchita
és Xavier lakrésze felé közeledtünk.
– Feliu jól van? – kérdeztem.
Mama megfordult, az ujját az ajkára tette.
– Igen, jól van.
 – Hibbant Conchita ugye nem szúrta le Xaviert? – kérdezte Margarida.
Mama megfordult.
– Te meg miket beszélsz? – kérdezte. – A családtagok nem viccelődnek
egymás kárára!
Habár Margarida megjegyzése tényleg nem volt valami kedves, én is
észrevettem, hogy Conchita egyre furcsábban viselkedik. Feliu születésekor
még majomszeretettel csüggött rajta, de nem sokkal azután, hogy a gyerek
elkezdett kúszni, aztán járni, teljesen megváltozott a viselkedése.
Ugyanolyan hűvösen bánt vele, mint a szolgákkal. Még alig volt Feliu
egyéves, de már gyakran láttam, hogy összezavarta az anyja érzéketlensége.
Mentünk tovább felfelé a lépcsőn a lakásuk felé. Xavier a nappaliban
volt, Feliu az ölében aludt. Feldúlt a bátyám kivörösödött szeme és
elkeseredett arckifejezése. Mama a hálószobába vezetett minket, ahol
Conchita a hátán hevert bekötözött csuklókkal, mellette doktor Castell állt.
Conchita mozdulatlanul feküdt, a mennyezetet nézte; néha halk nyögést
hallatott.
– Mi történt? – kiáltottam. Margaridára pillantottam. Vajon õ tudott
valamit Conchitáról, amit én nem?
– Ennek nem szabad kiszivárogni, csak ti ketten tudhattok róla meg a
bátyátok – suttogta Mama. – Még Parénak vagy a de Figueroa családnak
sem mondjuk el, megértettétek? – A szemébe könnyek gyűltek, a fejét
csóválta. – És pont a mi családunk, mikor hithű katolikusok vagyunk!
– Hívhatok nővért, hogy vigyázzon rá – mondta a doktor. – Már nem
komoly a sebe.
Mama a fejét rázta.
– Nem, mi négyen majd ellátjuk – felelte. – Most már mi vagyunk a
családja, majd mi vigyázunk rá.
Másnap reggel korán keltem, hogy átvegyem Xaviertől Conchita
felügyeletét.
– Ne felejts el feljönni tízre! – emlékeztettem Margaridát öltözködés
közben. – Ma délelőtt órám van Olgával.
– Te körbeugrálhatod Conchitát, ha tetszik – mondta Margarida –, de én
nem veszek részt ebben a nevetséges színjátékban.
– Segítened kell rajta! – tiltakoztam. – Conchita a sógornőd!
 – Megmondom én, mi Conchita: egy fekete lyuk – felelte Margarida. –
Tönkreteszi Xaviert! Szegénynek a kanapén kell aludnia, mert Conchita
nem akar több gyereket. Nem akar kimozdulni, aztán panaszkodik, ha
otthon maradnak. Pokollá teszi Xavier életét.
– Nem tehet róla – mentegettem. – Nem látod, hogy beteg?
Margarida felült, rám meredt.
– Beteg vagy színészkedik, Evelina? Ha szerinted beteg, akkor menj, és
vigyázz rá te! Szerintem csak egy hisztis primadonna, aki azt akarja, hogy
mindenki rá figyeljen, és vele foglalkozzon. Minél hamarabb abbahagyja
mindenki a dédelgetését, annál jobb.
– De Margarida – könyörögtem –, a balettórám…
– A te döntésed, hogy lemondasz-e róla Conchita meg a komédiázása
miatt – felelte Margarida, azzal elfordult, a fülére húzta a párnáját. – De ne
akard rám hárítani a felelősséget!
Amíg Conchita mellett ültem, csendben volt. Elgondolkodva eszegette a
reggelijét, apró darabokra tépkedte a péksüteményt, és belemártogatta a
tejeskávéjába. Néztem, próbáltam megérteni, mitől ilyen boldogtalan. Sok
tekintetben megértettem Conchitát. A de Figueroa családnak nemcsak a
legidősebb lánya volt, de messze a legszebb is, így nagy nyomás nehezedett
rá, hogy jó házasságot kössön. Xavier odaadó férj és apa volt, de úgy tűnt,
Conchitának ez nem elég. Talán hozzám hasonlóan ő is úgy érezte, hogy
sosem volt választási lehetősége. Eszembe jutott Gaspar, és arra gondoltam,
hogy talán Conchita is valaki mást szeretett, de a családja kényszerítette,
hogy Xavierhez menjen hozzá. A vonzó külsejüket és a vagyonos családi
hátterüket leszámítva semmi közös nem volt bennük. Conchita imádta a
Montella névvel járó presztízst, Xavier viszont gyűlölte. Ha szabadon
dönthettek volna, kétlem, hogy egymást választják.
Conchita rám emelte a tekintetét.
– Evelina – mondta. – Menj, nyisd ki a szekrényem!
Arra gondoltam, hogy talán már jobban érzi magát, és fel fog öltözni, így
engedelmeskedtem.
– Látod azt a ruhát, az organzalepel alatt? Vedd ki!
Amikor felemeltem a leplet, a lélegzetem is elállt: kagylószín, gyöngyös
ruha hevert alatta harangujjakkal és finom csipkével a mandzsettáján.
 – Szeretném, ha a tiéd lenne – mondta Conchita.
– Nem fogadhatom el! – tiltakoztam. – Hisz egyszer sem volt rajtad!
Megrázta a fejét.
– Be kell vetetned belőle egy kicsit, de gyönyörűen áll majd neked.
Próbáld csak fel!
Belebújtam, aztán megcsodáltam a tükörképemet.
Mikor megmozdultam, a szoknya örvénylett a lábam körül, az enyhén
karcsúsított derék pedig csinosabb volt, mint az előző év egyenes divatja.
Conchita utasított, hogy vegyem ki a hozzáillő hálós kalapot az oldalán fehér
virággal, meg az estélyi cipőt is, aztán a fiókjához küldött, hogy némi Chanel
No 5. parfümöt tegyek magamra. Még sosem éreztem magam ilyen
elbűvölőnek.
Fel-alá sétálgattam Conchita előtt a szobában, ő pedig őszinte örömmel
mosolygott.
– Mindennap így kellene felöltöznöd – mondta. – Most rajtad a sor,
hogy a társaság királykisasszonya legyél. Miután férjhez mész, és gyereket
szülsz, az emberek más szemmel néznek majd rád. Többé nem fogadnak
már olyan elragadtatott pillantással, mikor belépsz a szobába. Az a rengeteg
izgalmas lehetőség, melyet lánykorodban jelentettél, egyszerűen elmúlik.
Csak egyféle lehetséges, előre kijelölt utat járhatsz be.
Hátratolta az arcából a fekete haját. Még így, legyengülve is gyönyörűen
nézett ki. Minden vonása tökéletes volt az egyenes orrától a vékony
lábfejéig. Túlságosan szép, gondoltam. Ez lett a végzete.
Visszavettem a hétköznapi ruhámat, és felolvastam Conchitának az újság
társasági rovatát, amíg el nem aludt. Az órára pillantottam. Háromnegyed tíz
volt. Oda kell küldenem valakit Olgához, hogy mentsen ki a mai óráról.
Kinyílt a hálószoba ajtaja, mikor megfordultam, Xavier állt mögöttem.
– Minden rendben volt? – kérdezte.
Lógott rajta a ruha, a válla megereszkedett. Úgy festett, mintha kiszívták
volna belőle az életet. Az jutott eszembe, amit Margarida mondott: hogy
Conchita tönkreteszi.
– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem. – Aludnod kellene. Egész éjjel
virrasztottál Conchitával.
Xavier belesüppedt a székbe Conchita ágya mellett.
 – Nem balettórán kell lenned tíztől? Nem akarom, hogy kihagyd.
– De szükséged van a segítségemre – feleltem.
Xavier a szemét dörzsölgette.
– Nem várom el, hogy miattam szenvedj. Conchita az én felelősségem.
Azt akarom, hogy menj, és élvezd az órádat!
Megkerültem az ágyat, leültem mellé a szék karfájára.
– Mi történt, Xavier? Miért tette?
A bátyám tekintetébe fájdalom költözött.
– Nem tudom – felelte. – Bármit teszek érte, sosem elégedett. Amikor
este elköszöntünk egymástól, úgy tűnt, jól van. Aztán tegnap reggel kiáltást
hallottam a hálószobából, mikor berohantam, a karja vérben úszott.
Xavier meg én egymáshoz szorított arccal ültünk pár percig, aztán
nógatni kezdett.
– Na menj!
Átöleltem.
– Köszönöm – feleltem. Abban a pillanatban mélységes szeretetet
éreztem a bátyám iránt, bármit megtettem volna, hogy újra boldognak
lássam.

NYÁR ELEJÉRE CONCHITA megerősödött annyira, hogy megint magára

lehessen hagyni, néha Xaviert is elkísérte a társasági eseményekre, vagy
eljött velem és Mamával sétálni a Gràcia sugárútra.
Egyik reggel, mikor beléptem a szalonba, nagy meglepetésemre Gaspar
Olivero ült odabent, Xavierrel és Margaridával beszélgetett.
– Evelina! Jó reggelt! – mondta, és felállt.
Valami megváltozott rajta. Korábban sem volt félénk vagy esetlen, és
mindig igazi úriember volt. Most azonban, ahogy ott állt előttem a
hajszálcsíkos öltönyében, tökéletes frizurával, olyan kifinomultság áradt
belőle, amit nyilvánvalóan a világ legtehetségesebb embereinek állandó
társasága ragasztott rá.
– Hogy mennek a balettórák? – kérdezte.
Már attól is nagyot dobbant a szívem örömömben, hogy emlékezett a
balett iránti szenvedélyemre.
 – Remekül – feleltem. – A tanárom nagyon elégedett.
– Pedig a primadonna nem osztogatja könnyen a dicséreteit – tette hozzá
Margarida egyikünkről a másikra nézve.
– Azért ugrottam be, hogy mindenkit meghívjak a Szamovár Klubba ma
estére – mondta Gaspar. – Foglaltam asztalt. La Rusa, a flamencotáncos
visszatért a világ körüli turnéjáról, és kilenc év után most először lép fel újra
Barcelonában.
Fogalmam sem volt róla, ki lehet az a la Rusa, de a bolhacirkuszba is
szívesen elmentem volna, ha közben Gasparral lehetek.
Gaspar Xavier felé fordult.
– El kell hoznotok Evelinát. La Rusa valami döbbenetes. Az előadása
csodálatos, igazán rendkívüli.
Xavier hívott, hogy üljek le közéjük, a cseléd pedig kávét és süteményt
hozott. A társalgás Gasparra és az utazásaira terelődött, én azonban
egyetlen szót sem hallottam a kubai és venezuelai klubokról. Csak arra
tudtam gondolni, hogy mit fogok viselni aznap este. Xavier és Margarida
csak megengedi, hogy velük tartsak a Szamovár Klubba, ha egyszer Gaspar
meghívott? Egyikük sem tiltakozott, ami jó jel.
Amikor Gaspar elment, a testvéreimhez fordultam.
– Tényleg elmehetek veletek ma este? – kérdeztem Xaviert.
– Mama hallani sem akar majd róla! – felelte Margarida. – A Szamovár
Klubba? Ott dzsesszt játszanak, és charlestont táncolnak. Túl botrányos! –
mondta gúnyolódva.
Átfutott az agyamon, hogy megpróbálhatnék bűntudatot ébreszteni
Margaridában, hiszen engem pontosan miatta óvtak ennyire. Csakhogy
Margaridán nem fogott a bűntudat. Xavierre néztem, aki láthatóan még nem
határozta el magát.
– Kérlek! – könyörögtem.
– És ki fog gardírozni? – kérdezte Xavier.
– Te és Margarida – feleltem.
Margarida felnevetett.
– Mintha Mama és Pare megbízna bennem!
– Na és Conchita?
Xavier a fejét rázta.
 – Nem lesz kedve velünk tartani. Nem az ő stílusa.
– Téma lezárva – közölte Margarida. – Nem jöhetsz velünk, Evelina.
Elkeseredtem. Semmi másra nem vágytam, csak a balettóráimra és arra,
hogy elmehessek a Szamovár Klubba. Viszont tudtam, hogy gyerekes dolog
lenne sírni. Sarkon fordultam, és kisétáltam a szobából. Mikor becsuktam
magam mögött az ajtót, hallottam, ahogy Xavier odaszól Margaridának.
– Nem értem, miért ne jöhetne velünk Evelina. Mamának és Parénak
nem kell megtudnia. Kicsenhetnénk a házból. Jó ég tudja, te hányszor
szöktél ki!
– Ő nem olyan, mint én – felelte Margarida. – Meglátják. – Majd olyan
halkan, hogy alig hallottam, hozzátette: – Nagyon szeretném, ha velünk
jönne, de ha a Cerdà család rájön, hogy esténként eljár otthonról, az
tönkreteheti a férjhezmeneteli esélyeit. Egy dolog, hogy én ilyen helyekre
járok, de tőle mást várnak az emberek.
– Ugyan már, Margarida! – unszolta Xavier. – Hányszor láttad már ott
Penélopé Cerdàt? Vagy épp Soledad Manzanót, meg a többi társasági
lányt? Nem árulják be egymást. Francesc se mondhat semmit, ha Evelina
veled és velem lesz ott. Hivatalosan még meg se kérte a kezét.
– Nem Francesc miatt aggódom – felelte Margarida.
– Hanem? – kérdezte Xavier.
Nem hallottam Margarida válaszát.
– Felejtsd már el Francesc Cerdàt! – mondta Xavier. – Ha annyira
érdekli Evelina, akkor mit csinál egész nyáron Angliában?
Margarida nagyot sóhajtott.
– Te talán másképp döntöttél volna, ha ismered Conchitát – mondta. –
De Evelinának nincs választási lehetősége. Nem kívánom neki azt, amin
nekem kellett keresztülmennem, csak mert másik utat választottam. Légy
vele óvatos! Gaspar megteheti, hogy ide-oda repked, de egy nőnek elég, ha
egyszer szakít a társasággal, és örökre vége.

„SZAM OVÁR KLUB.” Aznap este az ágyban heverészve ezt a két szót
ízlelgettem a nyelvemen. A név füstös tekintetű nők és tyumenyi szőnyegek
egzotikus képét idézte elém.
 Eszembe jutott Conchita meggyőződése, hogy számára az élet már nem
tartogat lehetőségeket. Én nem voltam olyan rendkívüli szépség, mint ő, de
még a fiatalságom virágában jártam. Nem akartam úgy végezni, mint ő. Azt
akartam, hogy az életem a koromtól függetlenül mindig tele legyen
lehetőségekkel.
Felkeltem, odamentem a szekrényhez, babrálni kezdtem a Conchitától
kapott kagylószínű ruhát. „Most rajtad a sor, hogy a társaság
királykisasszonya legyél” – mondta. Nem sok esélyem van rá, gondoltam.
Margaridának köszönhetően kislányból egyenesen férjes asszony leszek!
Gaspar Oliveróra gondoltam. Külön megkérte Xaviert és Margaridát,
hogy vigyenek magukkal este. Mit mondanak majd neki? Hogy nem
akartam menni? Gaspar vajon mit gondol majd?
A ház csendes és nyugodt volt. A szolgák már lefeküdtek. Kibújtam a
hálóingemből, és felvettem a ruhát, megcsodáltam az átalakult
tükörképemet. A társaság királykisasszonya: nem kell hozzá más, csak
egy kis púder meg egy leheletnyi Chanel No 5. Rámosolyogtam a
tükörképemre, az pedig visszamosolygott rám.
A Gràcia sugárúton taxi cirkált. Amikor leintettem, eszembe sem jutott,
milyen veszélyes lehet egyedül, férfi kísérő nélkül utazni. Engem kizárólag a
morális jellegű veszélyekről tájékoztattak. Minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy művelt nő benyomását keltsem, mikor közöltem a sofőrrel az úti
célomat. Szerencsémre a sofőr kizárólag a vezetési stílusával veszélyeztetett,
és csak még izgalmasabbá tette az estét, hogy nyaktörő sebességgel
száguldottunk át Barcelonán. Evelina Montella most az egyszer a tilosban
járt!
Amikor megérkeztem a Szamovár Klubba, a ház zenekara játszott, a
parketten elegáns férfiak és nők foxtrottoztak. Minden csillogott. A
levegőben brandy, drága dohány és bolgár rózsák illata keringett. A hangulat
sokkal izgalmasabb volt, mint azoké a higgadt villásreggeliké és
teadélutánoké, ahová általában eljártam. Közöltem az alkalmazottal, hogy
Xavier és Margarida Montella vendége vagyok, mire odavezetett a tükrös
falú fülkébe, ahol a testvéreim koktélt kortyolgattak. A szemük majd
kiugrott a helyéből, mikor megláttak.
 – Nem, nem és nem – szólalt meg Margarida, miközben felállt a
székéből.
Xavier olyan arcot vágott, mint aki igyekszik visszafojtani a nevetését.
Margarida elkapta a karom.
– Mész egyenesen haza – jelentette ki. – Én nem leszek felelős a te
eltévelyedésedért!
Meglepődött, mikor ellenálltam. Miközben egymással tusakodtunk,
Gaspar belépett a fülkébe. Margarida a látszat kedvéért elengedett. Gaspar
selyemhajtókás szmokingot viselt lakkcipővel. Most még jobban nézett ki,
mint eddig bármikor, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne
bámuljam sóvárogva.
– Hát mind itt vannak! – Fülig ért a szája. – A színpad elé kértem asztalt,
hogy Evelina láthassa la Rusa elképesztő lábmunkáját.
Margarida Gasparra mosolygott, a háta mögött viszont fenyegető
pillantásokat lövellt rám.
– Te játszol ma? – kérdezte Xavier Gaspart.
– Nem, szabadnapot vettem ki kifejezetten azért, hogy megint láthassam
la Rusát. Előadás után hátraviszlek, hogy megismerkedhessetek vele.
Tényleg rendkívüli nő.
– Hallottam már róla – mondta Xavier. – De még sosem volt alkalmam
megnézni az előadását. Igaz, hogy a király és a királynő előtt is fellépett?
Gaspar felnevetett.
– Így volt! Hiába kapott előtte kétórás eligazítást a király személyzetétől
az udvari etikettből, akkor is úgy beszélt vele, mint bármelyik járókelővel az
utcán. A kísérete megdöbbent, de őfelsége szerintem remekül mulatott. Még
Alfonz is tudja, mikor múlják felül a nagyságát.
Margaridára villantottam a legártatlanabb mosolyom.
– Akkor maradhatok?
Vállat vont.
– Csak viselkedj diszkréten, és ne csinálj semmit, amivel magadra vonod
a figyelmet, rendben? Csak addig maradhatsz, amíg megnézed la Rusa
fellépését, aztán mész haza!
Az asztalunkhoz menet elhaladtunk Soledad Manzano és a húgai mellett,
akik az Almirall-dinasztia lányaival ültek egy asztalnál. Mindnyájukra úgy
vigyáztak, mint rám, de egyikük sem tűnt meglepettnek, hogy ott látnak.
Egyszerűen csak biccentettek, mintha valami exkluzív klub tagjai volnánk,
akik kicsit késve fizetik be a tagdíjat.
– Örülök, hogy el tudott jönni ma este, Evelina – suttogta Gaspar, mikor
leültünk. – Nem voltam biztos benne, hogy engedélyt kap rá. A muzulmán
nőket nem számolva a spanyol nőket őrzik a legjobban a világon még itt,
Barcelonában is.
– Milyen igaz! – feleltem nevetve. Izgatott borzongás futott rajtam végig.
Tehát várta, hogy találkozhasson velem!
– Hol van Francesc? – kérdezte Gaspar. – Még mindig Angliában? Nem
volt alkalmam találkozni a nagybátyámmal és nagynénémmel.
Az est minden varázsa szertefoszlott, mikor Gaspar kimondta Francesc
nevét. Legalább egy estére el akartam képzelni, hogy hozzámehetek
Gasparhoz, együtt tangózhatunk Buenos Airesben, és egész éjjel dzsesszt
hallgathatunk Havannában! Francesc nevének a kimondásával azonban
Gaspar minden álmomat szétzúzta. Vajon szándékosan tette? Hiszen
Francesc az unokatestvére volt. Vagy ő egyszerűen másképp gondolt rám,
mint én őrá?
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy vidám képet vágjak, mikor a
pincér kihozta az erdei gombás omlettet, a tejszínes articsókát meg az üveg
finom pezsgőt, amit Margarida miatt meg sem kóstolhattam. A show egy
orosz kabaréénekessel és egy spanyol komédiással kezdődött. Miután a
desszertet is felszolgálták, a konferanszié úgy vezette fel la Rusát, mint
forróvérű cigány táncosnőt.
Felment a függöny. Hullámos, dús hajú, ónixszemű nő állt előttünk.
Fekete ruhát és vörös csipkéből készült bolerót viselt, mozdulatlanná
dermedve állt, mikor a zenekar játszani kezdett. Jó egy perc szoborszerű
nyugalom után, miközben a közönség izgatottsága nőttön-nőtt, a szeme
hirtelen megtelt élettel, egyszerre dölyfös és méltóságteljes pillantást vetett
ránk. Aztán dobbantott a lábával – egyszer! kétszer! háromszor! –, mint a
támadni készülő bika, és az óramutató járásával ellenkező irányban
körözött. Még sosem láttam ehhez foghatót. A kasztanyettája úgy
csattogott, mint a kígyó csörgője; a lába úgy dübögött, akár a puskagolyó.
A vadsága meghazudtolt mindent, amit eddig a táncról, a mozdulatok
lágyságáról és kifinomultságáról hittem. Barbárokra emlékeztetően mozgott,
ám mégis teljesen pontos volt a teste minden vad mozdulata a forgásoktól
kezdve a zapateadókig.
A közönség „óóóó!” és „áááá!” kiáltásokat hallatott, majd
elcsendesedtek, elkábította őket a szemük előtt kirobbanó energia látványa.
Miközben la Rusa táncolt, nekem az járt a fejemben, hogy ez a nő tele van
haraggal és erőszakos vágyakkal, mégsem tudtam levenni róla a szemem.
Engem is ugyanúgy megdelejezett, mint mindenki mást.
A zene elhallgatott, de la Rusa vadul forgott tovább, majd a dühödt
fináléjában csapkodó dobogásokkal és tapssal kísérte magát, mint a
cigányok szokták tánc közben. A közönség felugrott, állva tapsolta és
éljenezte.
La Rusa nem pukedlizett, ahogy Olga tanította nekem, nem hajolt meg
alázatosan sem, ahogy az orosz kabaréénekes, mikor a saját számát
befejezte. Mozdulatlanul állt, csípőre tett kézzel nézett minket. Az arrogáns
modora, mellyel lenézett ránk, sok szempontból megrázó volt, de legjobban
az döbbentett meg, hogy igaza volt. Conchitával ellentétben la Rusa vonásai
nem voltak tökéletesen arányosak – nagy szája volt, széles orra és erős
arccsontja –, az ő szépsége mégis elhomályosította a Conchitához hasonló
nőket. Hipnotizálta a közönséget az önmagába vetett hitének puszta
erejével. Nem láttam még ilyen magával ragadó embert.
Odafordultam Xavierhez, mondani akartam neki valamit, de
megdöbbentett az arckifejezése. Úgy nézte la Rusát, mintha egyszerre
ezernyi gondolat cikázna az agyában. Míg engem lenyűgözött az előadás, őt
nyilvánvalóan valami sokkal erősebb kerítette hatalmába. Megint az a
zavaró érzésem támadt, amit a Régi temetőben is éreztem, mikor kilestem
őket Margaridával a szegények tömegsírjánál: hogy valami baljós várakozik
a jövőben.

MAM IE ELHALLGATOTT , a gondolataiba veszett. Az ágyam szélén ültem,

megbabonázott la Rusa képe, melyet Mamie a képzeletemben életre keltett.
Úgy döntöttem, hogy elfogadom Jaime ajánlatát, és megnézem a la Rusa
táncáról készült filmet: én is meg akartam tapasztalni ezt a rendkívüli erőt.
Mamie leírása alapján la Rusa erős, higgadt nőnek tűnt, már értettem, miért
nem akarták elhinni azok, akik közelről ismerték, hogy öngyilkos lett.
– Mamie – szólaltam meg, mikor végre összeszedtem a bátorságom –,
amikor azt mondtad, hogy Xaviert olyasvalaki árulta el, akit szeretett… egy
vadállat, akiről azt hitte, megszelídítette… la Rusára gondoltál? Ő volt az,
aki ellene fordult?
Mamie nem felelt. Mintha meg se hallotta volna a kérdésem. A reggeli
veszekedésünk után nem volt bátorságom újra feltenni. Csak lógott a
levegőben, mint egy megoldatlan rejtély.
 24.
Celestina
MIKOR A VISSZATÉRÉSEM UTÁN lejöttem a Szamovár Klub színpadáról,
még sokáig a fülemben csengett a közönség tapsa. A sztáröltözőt felújították
a távollétemben, elegáns búvóhely lett teljes alakos tükrökkel és XV. Lajos
korabeli székekkel. Levettem a ruhámat és a cipőmet, belebújtam a
rózsaszín köntösömbe, majd végignyúltam a sezlonon. Csend volt idebent,
mivel el Ruso eltiltotta Diegót és a többieket a látogatástól. New Yorkban
Raquel tűzvészt okozott, mikor nekiállt szardíniát sütni a Carnegie Hall-i
öltözőmben. El Ruso kifizette a kárt, de a törzsemnek nem bocsátott meg.
– Mikor térsz már észhez? – kérdezte. – Csak kihasználnak! – El Ruso
azonban nem értette meg, mennyire rettegek az egyedülléttől: a zaj meg a
sürgés-forgás megmentett az emlékeimtől.
A törzsem nélkül az öltözőmben nem halszag, hanem rózsák és liliomok
illata terjengett az asztalokra állított csokroknak köszönhetően.
Megdörzsöltem a halántékom, és lehunytam a szemem, úgy döntöttem, hogy
pihenek egy kicsit még az ünnepi vacsora előtt, amin el Ruso és néhány
fontos vendég is részt vesz. Ám hiába hallatszott be a zenekar játéka és a
lépcsőkön fel-alá futkározó kóristalányok lábának dübögése, így is túl
csendes volt a szobám. Felültem, az öltözőasztalomhoz sétáltam, hogy
elolvassam a kísérőkártyákat a csokrokon. Ön a város szikrázó
gyémántja, írta Barcelona polgármestere.
Egy csomagot is kaptam. Lerángattam róla a szalagot, és feltéptem a
csomagolást: kézzel hímzett sálat találtam benne, a krémszín selyemre
vibráló, karmazsinvörös rózsákat tűztek, mind a négy szélét kézzel
csomózott rojtokkal díszítették. Biztosan megért néhány ezer pesetát.
Felkaptam a doboz belsejébe dugott borítékot, érdekelt, ki küld nekem
ekkora ajándékot. Salazar hívott meg az egyik bikaviadalára. Elszorult a
szívem. Összerezzentem, mikor eszembe jutott kegyetlen arca és az őrült
pillantása.
Leültem az öltözőasztalom előtti székre, megdörzsöltem a lábamat.
Habár a flamenco és a cigányság összefonódott a bikaviadalokkal, sosem
vettem részt ilyesmin, és nem is vágytam rá. Teresa, Carme és a Damas
Rojas más nőtagjai szenvedélyesen támadták annak idején a bikaviadalokat,
a „kínzás és halál bemutatójának” nevezték. Én egyszerűen egyenlőtlennek
tartottam. A bikának nemcsak a matadorral, de a lovas pikadorokkal meg a
banderillókkal is meg kell küzdenie, akik folyamatosan szurkálják az állatot,
hogy legyengítsék. Úgy hallottam, hogy a karámban olívaolajat dörzsölnek a
bika szemébe, hogy ne lásson jól. A matador csak akkor ölte meg az állatot,
mikor az már kifáradt a vérveszteségtől és fájdalomtól. Hol van ebben a
bátorság? Ha a bika meg is ölte a matadort – amit én a magam részéről a
bika győzelmének tudnék be –, akkor is leszúrták. A küzdelem
egyoldalúsága arra emlékeztetett, mikor az apám kiabálással tiltakozott a
polgárőrség ellen, mire nyakon lőtték. Megremegtem, mikor eszembe jutott,
hogy ömlött ki a vére. Még ennyi év után is belemart a szívembe a fájdalom.
Belöktem a sálat az öltözőszekrényem fiókjának a legaljára. Mihelyst
lehet, elégetem. Zaharov egy doboz bonbont küldött; ettem egy édes,
krémes csokoládét, hogy eltüntessem a számból a keserű ízt.
Az ajtómon kopogás hallatszott. Először nem válaszoltam. Habár
hiányzott a törzsem, bevezettem, hogy a közönségből senki nem látogathat
meg az öltözőmben. Dél-Amerikában fegyveres őröket kellett az ajtóm elé
állítani, hogy a tömeget megfékezzék. Mióta híres lettem, mindenki meg
akart ismerni, vagy legalábbis el akarták mondani, hogy találkoztak velem.
A riporterek minden szavamat lejegyezték, egymással tülekedve
záporoztatták rám a kérdéseiket: „La Rusa, mi a kedvenc étele?”; „Mit
csinál a szabadidejében?”; „Milyen ön szerint az ideális férfi?” Szívesebben
üdvözöltem a rajongóimat, és osztogattam autogramot a művészbejárónál,
ahol legalább volt esélyem elmenekülni. Imádtam a pezsgést, és ha
szórakoztattak, de a szívem mélyén nem igazán szerettem az embereket.
Megint kopogás hallatszott.
– La Rusa, hoztam pár vendéget, akik találkozni szeretnének veled! –
Gaspar hangja volt. Felsóhajtottam. Gaspar kedvéért mindig kivételt tettem.
 – Gyere be! – feleltem, és belebújtam a papucsomba.
Amikor felnéztem, és megláttam, kiket hozott magával Gaspar, nem
ismertem fel azonnal a Montella testvéreket a három szépen kiöltözött,
lelkes arcú fiatalban. Tiszta, egészséges ábrázatuk volt, mint a gazdagoknak
általában.
– La Rusa, hadd mutassam be néhány jó barátomat – mondta Gaspar,
miközben betessékelte őket. – Xavier Montella és a húgai, Margarida és
Evelina.
A Montella testvérek neve erős érzéseket zúdított rám: az idegességtől
és haragtól úgy kavargott az agyam, mint a viharban rekedt csónak. Már
húsz éve gyűlöltem a Montella családot, most pedig itt állt előttem az
örökösük és a két húga! A szívemben szunnyadó vipera bosszúsan
felemelkedett, de nem csapott le. Nem tudom, miért nem. Talán mert az
ösztönei azt súgták, hogy várja ki a megfelelő pillanatot.
A hármas a gőgös sztár tartózkodásának vélte a habozásomat, de ettől
mintha még jobban szerették volna elmondani, mennyire élvezték az
előadásomat.
– Lenyűgöző volt, senyoreta! – mondta Margarida. Ártatlan lányként
emlékeztem rá, aki tartózkodás nélkül megfogta a kezem, amiért aztán
megfeddte a dajkája.
– A pontossága inspiráló – ömlengett Evelina. Pont olyan kecses és
kifinomult nő lett, mint amilyennek képzeltem.
Legjobban Xavier Montella lepett meg. Mindig azt hittem, hogy az apja
pontos mása lesz belőle: tömpe orrú, magabiztos és arrogáns. Aztán
rájöttem, hogy csakis ő lehet az a Xavier, akiről Gaspar mesélt közvetlenül
azután, hogy senyora Dávilo átváltoztatott, ő pedig bekísért a kávézóba: az
a Xavier, akit az apja Itáliába küldött tanulmányútra; a flamenco rajongója,
aki zongorázott a Szocialisták Klubja ülésein. Kifejezetten jóképű volt a
finom vonásaival és intelligens tekintetével. A szemöldöke pont olyan
gesztenyebarna volt, mint a haja. Nyugtalanított, hogy legnagyobb
ellenségem ilyen közelségből fess fiatalembernek bizonyult. Eszembe jutott
az a nap, mikor a munkásnyúzóban láttam a szüleivel, mikor megigézve,
zavarodottan nézett engem.
 Most is pontosan ugyanúgy bámult, nyilvánvalóan felismert. Úgy éreztem
magam, mint a katona, aki több hónapos kiképzés után szembe találja
magát az ellenséggel, és nem képes elsütni a fegyverét.
– Köszönöm – ennyit tudtam mondani. – Nagyon örülök, hogy élvezték
az előadást.
– Én voltam az első, aki zenét szerezhetett neki – közölte Gaspar
büszkén.
Alig hallottam a lányok cseverészését: Margarida közölte, milyen nagy
hatást tett rá, hogy egy nő nem fél férfimód táncolni; Evelina a
spanyoltáncóráiról mesélt. Csak Xavier hallgatott, elmélyülten figyelt engem.
– Jobb, ha megyünk, hogy felkészülhess a vacsorára – mondta végül
Gaspar.
Búcsúzóul megcsókolt, a többiek pedig kezet ráztak velem. Xavier
határozottan, szívélyesen szorította meg a kezem, de én gyorsan
visszahúztam, hogy ne érezze a remegésem.
– Igen, még egyszer köszönöm – mondtam.
Miután Gaspar elment a Montella testvérekkel, leültem az
öltözőasztalom mellé, próbáltam magamhoz térni. A tükörképemet
bámultam, majd letöröltem a sminkemet, szétkentem az arcomon a
szemfestéket és a vörös rúzst, míg az arcom kabuki álarcra nem
emlékeztetett. Mire számítottam? Mit hittem, mihez kezdek majd a
Montellákkal, ha újra találkozom velük? Rájuk kiabálok, gyilkossággal
vádolom meg őket és a fajtájukat? Ha bosszút akarok, jobban fel kell
készülnöm. A fejem a hideg tükörnek döntöttem, a tehetetlenség érzése
olyan erővel tört rám, hogy hirtelen minden elfeketedett körülöttem.

KÖVETKEZŐ ESTE, mikor a jelenetem végén az öltözők felé tartottam,

Xavier Montella odajött hozzám.
– Bocsásson meg, senyoreta – szólított meg. – Szeretnék beszélni önnel.
Mit keres Xavier Montella a színfalak mögött? Talán egy újabb
háborodott Salazarra bukkantam? Xavier tekintetében azonban nem láttam
azt az őrületet, amit a bikatenyésztőében. Ettől függetlenül rá is azt a
mogorva pillantást vetettem, mint amit a megszállott rajongóimnak
tartogattam.
– Nem érek rá – mondtam. – Haza kell mennem.
– Természetesen – felelte, de nem mozdult. – Megengedi, hogy elvigyem
vacsorázni?
Megőrült vajon, töprengtem. Tényleg fogalma sincs róla, mennyire
megvetem? Vagy talán a többi gazdaghoz hasonlóan ő is azt hiszi, hogy
minden táncos könnyen megvásárolható szajha?
Xavier elmosolyodott.
– Bocsásson meg, senyoreta, a szemtelenségemért. Biztosra veszem,
hogy sok férfi esik rabjául, és hívja meg vacsorázni. De tudja, nekem
különös okom van rá. Az 1909-es általános sztrájk idején az apám egyik
gyárába egy fiú és egy lány jött el egy asszonnyal. Az asszonyt Teresa
Flores Garcíának hívták. Őt Alcañizba száműzték a fiúval együtt; néhány
hónappal később meghalt. A fiút Valenciába vitték a többi száműzöttel, de
útközben megszökött, sosem találták meg. Próbáltam kideríteni, mi történt a
lánnyal, de mintha felszívódott volna. – Egy lépéssel közelebb jött, az
arcomat fürkészte. – Tudja – folytatta –, szerintem ön az a lány.
Igyekeztem közönyösen nézni, de Ramón nevének említésére ez
nehezemre esett. A bátyám megszökött útban Valencia felé menet?
Megborzongtam, mikor eszembe jutott, hogy Gaspar szerint halálbüntetés
járt azoknak, akik visszatértek Barcelonába. Bármennyire is szerettem volna
megtalálni a testvéremet ennyi év után, már beletörődtem, hogy valószínűleg
soha többé nem találkozunk. Túl régen történt.
– Miért érdekli ennyire a lány sorsa? – kérdeztem. – Úgy tűnik,
mozgósította a kapcsolatait, hogy megtudja, mi történt a bátyjával.
Xavier felsóhajtott.
– Mert az óta a nap óta… kísért az arca: az az éhség… és valami más is.
Nyolcéves lehetett, mégis volt benne valami ősi. Mihelyst elég nagy lettem,
elkezdtem nyomozni, hogy megtudjam, mi történt vele. Csakhogy elkéstem.
Xavier története nagyon különös volt. Nem ezt vártam volna tőle.
Egyáltalán nem úgy beszélt, mint az elbizakodott gazdag fiatalemberek.
Inkább mélyen együtt érző férfi benyomását keltette. De hogyan lehetséges
ez? Hogy lehetne együtt érző egy nagy vagyon örököse?
 A pillantásom a selyemöltönyére, a manikűrözött kezére és a fényes
lakkcipőjére esett. Anastasio a vérével fizetett ezért az előkelő életmódért.
A bennem lakozó kígyó megmozdult, és figyelmeztetően sziszegett.
Rengeteg éhező, hajléktalan gyerek élt a városban. Miért nem nekik segít
Xavier Montella ahelyett, hogy egy fiatal lányt keres rögeszmésen? Nem
akartam lecsillapítani a bűntudatát azzal, hogy a lányból nemzetközi sztár
lett, aki az idejét a párizsi lakása és a kaliforniai farmja között osztja meg, és
akinek az ékszeres doboza tele van gyémántokkal és gyöngyökkel. Az én
sorsom egészen kivételes volt a város számos otthontalan, árvaságra jutott
gyerekéhez képest.
Felszegtem az állam, és Xavier arcába bámultam.
– Téved – feleltem. – Nem én voltam az a lány. De ismerem a családot,
akikről beszél. Az a lány az unokatestvérem volt, ezért hasonlítok rá. A
polgárőrség egyik tisztjének a szeszélye miatt a lányt nem vitték el a
bátyjával és a gyámjukkal a száműzetésbe. Árvaházba zárták, ahol olyan
súlyosan megverték, hogy belehalt.
Xavier elsápadt. Megdöbbentett az összetört arckifejezése. Egy
pillanatra megsajnáltam. Ám azonnal szertefoszlott az együttérzésem, mikor
emlékeztettem magam a családomra és a velük történtekre.
– Most pedig kérem, bocsásson meg – mondtam, és kimentem mellette
az ajtón.
Azon az éjjelen nem tudtam kiverni a fejemből Xavier Montellát. Újra
láttam, ahogy kisfiúként a munkásnyúzóban komoly tekintettel engem nézett.
Aztán megjelent előttem az elgyötört arckifejezése, mikor hazudtam neki a
lány sorsáról, akire olyan régóta kíváncsi volt. Megfordultam az ágyban, a
párnát a mellkasomra szorítottam. Mi lehet az oka, hogy amikor beledöftem
a tőrt Xavier Montella szívébe, az én szívem sajdult fel és vérzett ki? Mintha
magamnak okoztam volna mély sebet azzal, hogy őt bántottam.

A TALÁLKOZÁSUNKAT KÖVETŐ ÉJJELEN épp elindultam a klubból, amikor

megint feltűnt a folyosón. Biztos megvesztegette az egyik kidobófiút, hogy
bejusson az öltözőkhöz; kénytelen leszek beszélni el Rusóval. Lelassítottam
a lépteimet. Igazság szerint tartottam Xavier Montellától. Talán a
gazdagoktól és hatalmasoktól való ősi félelem tört elő belőlem, melyet a
családomtól örököltem, akik Andalúzia éhező parasztjaiból lettek nincstelen
gyári munkások. Ki voltak szolgáltatva a birtokosoknak, gyakorlatilag
rabszolgasorban éltek. Habár én már megszoktam, hogy mindenem megvan,
volt valami Xavier Montellában, ami miatt úgy éreztem, hogy bármit
megtehet velem.
– Miért hazudott? – támadt rám Xavier. – A neve Celestina Sánchez. A
bátyja Ramón Sánchez.
– Mi ez, rendőrségi kihallgatás? – kérdeztem vissza, eltökéltem, hogy
Xavier Montella nem fog védekezésbe kényszeríteni.
– Megkérdeztem Gaspart, mi az igazi neve – felelte. – Miért mondta azt,
hogy nem ön volt az lány, akit a gyárban láttam? Miért hazudott nekem?
Remegett a hangja, de nem a haragtól, egyszerűen csak a bánattól, ami
meg is indított volna, ha nem keményítem meg előtte a szívem. Akármit
akart is Xavier Montella, én nem adom meg neki. Az ő családja miatt
vesztettem el mindent, ami fontos volt nekem.
– És a nyomozása közben nem tudakolta meg, mi történt a lány apjával
és idősebb bátyjával? – kérdeztem.
Xavier egy pillanatig állta a tekintetem, mielőtt felelt volna.
– A bátyját, Anastasio Sánchezt megölték Marokkóban. Az apjáról nem
tudok.
A kígyó felemelte a fejét, felkészült, hogy beleeressze a mérgét a
sebezhető testbe.
– A bátyámat azért ölték meg Marokkóban, mert a Montellák
vasércbányáit védte! – kiáltottam. – Az apámat pedig lelőtték, mert az ellen
tiltakozott, hogy a szegény családok férfitagjait háborúba küldik, míg a
gazdagok otthon teniszeznek, meg a mások vérén vásárolt luxusautóikban
furikáznak!
Amikor az emberek meghallották a dühös kiabálásomat, kivágódott az
öltözők ajtaja, a folyosó hamarosan megtelt előadókkal és flitteres köpenyt
viselő kóristalányokkal.
– Minden rendben, senyoreta? – kérdezte Pepe, az olasz pantomimes. –
Zaklatja ez a gazfickó? – Még nem volt ideje letörölni az arcáról a fehér
maszkot, sem a csillagokat a szeme körül. Kihúzta magát, mind a százötven
centijét megmutatta, és felfújta a mellkasát. – Akarja, hogy kidobjam?
Xavierhez fordultam.
– Igen, még kicsi volt, amikor ez történt, megértem! De az autóját, a
házát, az iskoláztatását, a húgai szép ruháit meg balettóráit mind az én
bátyám véréből fizetik! És ha maga lesz a családfő, és Marokkóban megint
lázadás tör ki, még több Anastasióhoz hasonló szegény embert küldenek
majd a halálba, csak hogy továbbra is eljárhassanak az operába, és
megtarthassák a vidéki villáikat!
Xavier arcára nyugtalanság ült ki, zihált, a szája úgy mozgott, mintha
mondani akart volna valamit, de nem találná a szavakat.
– Most pedig – mondtam neki az előadók felé lépve, akik készen álltak,
hogy védelmezőn körbevegyenek – legyen esze, és hagyjon engem békén!
Visszavonultam az öltözőm nyújtotta biztonságba. Mielőtt azonban
beléptem volna, Xavier utánam kiabált:
– Téved, Celestina Sánchez! Mindenben téved, amit rólam gondol és
mond!

SOKÁIG NEM TALÁLKOZTAM Xavier Montellával az után az este után a

Szamovár Klubban, de az elgyötört arca folyton kísértett.
El Ruso spanyolországi turnékörútra vitt, én pedig éreztem a
nyugtalanságot Madridban, Valenciában és Sevillában is. Primo de Rivera
monarchista diktatúrája egyre népszerűtlenebb lett. Mivel Spanyolország
nem teljesen integrálódott a világgazdaságba, a nagy gazdasági világválság
legrosszabb utóhatásait mi nem éreztük, de azért itt is magas volt a
munkanélküliség, és néhány fontos közmű lassan leállt.
A madridi tartózkodásunk alatt az előadásomnak otthont adó színház
tulajdonosa, señor Sáinz elvitt engem és el Rusót ebédelni a Gran Víára. Ezt
az utcát szerettem a legjobban a városban, itt egymást érték a díszes
épületek és a gondosan dekorált kirakatok. Aznap reggel el Ruso vett
nekem egy Marin Chiclana flamencobabát, én pedig kitettem az asztal
közepére, hogy a pincérek is megcsodálhassák a fodros fekete-sárga
csipkeruháját és a rózsákat a hajában. Gyerekkoromban nem volt babám,
és habár már felnőtt nő voltam, most nem tudtam levenni róla a szemem.
Señor Sáinz nézte, ahogy megkóstolom a hideg, frissítő gazpacchót,
majd megkérdezte:
– Hogy tetszik Madrid?
– Mindig szívesen jövök ide – feleltem. – Az emberek sokkal jobban
értékelik a flamencót, mint Barcelonában.
– Ez igaz – helyeselte. – A legjobb flamencotáncosok mindig itt kötnek
ki.
Ebéd alatt, miközben elfogyasztottuk a hagyományos madridi
csicseriborsó-ragut és a krumplis tojást, a társalgás a politikára terelődött.
– Fontolgatom, hogy Párizsba költözöm – mondta el Ruso señor
Sáinznak. – Valami készülődik Spanyolországban… ugyanazokat a
nyugtalan energiákat érzem, mint Oroszországban a forradalom előtt.
Mintha bármelyik pillanatban felbomolhatna a rend, és kitörhetne az
anarchia.
Señor Sáinz bólintott.
– Ugyanaz a feszültség, amit vihar előtt érezni a légkörben. Bár szerintem
Primo de Riverának voltak jó döntései, túl sokáig tartotta fenn a diktatúrát.
Már rég stabil alkotmányos monarchia felé kellett volna terelnie az országot.
– Olyan élesen elkülönülnek a spanyol társadalomban a gazdagok és
szegények, a hadsereg és egyház, hogy az ország most leginkább egy óriási
fortyogó katlanhoz hasonlít, ami bármikor felrobbanhat – mondta el Ruso. A
pincér hozta a desszertet: a gyümölcstortát és a cukrozott tojássárgájából
készült tipikus andalúziai édességet, a tocino del cielót.
– Tudod, a másik baj az, hogy a dolgok sosem feketék és fehérek –
mondta señor Sáinz elgondolkodva. – Nem mindig egyszerű kitalálni, ki van
velünk, és ki ellenünk. Hadd meséljek el egy történetet valakiről, akit régen
ismertem! Félix Gómeznak hívták, a szülei papneveldébe küldték, mert csak
ott részesülhetett rendes oktatásban. Gómez atya azt a megbízást kapta,
hogy tanítson egy árvaházban itt, Madridban, és zseniálisan teljesítette a rá
rótt feladatot. Jobb oktatást nyújtott a legszegényebb fiúknak, mint amilyet
az elit iskolákban kaphattak volna. Nem akart semmit beléjük nevelni,
inkább arra biztatta őket, hogy használják ki minden készségüket. A
tanítványai közül pártfogó nélkül is több köztisztviselő lett, mások a
hadseregben értek el sikereket. Gómez atya aztán elkövette azt a hibát,
hogy megkérdezte az egyik gazdagabb parókia papját, nem adna-e el pár
képet a templomából, hogy az árából alapíthassanak egy iskolát, ahol más
papok is megtanulhatnák Gómez atya sikeresnek bizonyult módszereit.
Gómez atyát ezután magához hívatta az érsek, megvádolták, hogy
szocialista nézeteket vall, és elbocsátották az egyház szolgálatából.
Engem nem különösebben lepett meg ez a történet. Gyerekkoromban
magam is láttam, hogy az egyház intézményeinek nem sok köze van a
szeretet és a kölcsönös segítségnyújtás keresztény eszméihez.
– A történet ezzel még nem ér véget – folytatta señor Sáinz, félretolva a
tányérját. – A legutóbbi felkelések során meglincselte néhány forradalmár,
mert azt hitték, hogy a barátom még mindig pap, csak épp laikus ruhába
öltözve álcázza magát!
Fészkelődni kezdtem. Señor Sáinz története az emberi butaság
legrosszabb oldalát példázta. A forradalmárok kiváló oktatót öltek meg, aki
rengeteg ember életét jobbá tehette volna. Sőt, Gómez atya nemcsak
hajlandó lett volna segíteni a szegényeken, de ez volt a szenvedélye. Ők
azonban egyszerűen megölték, mert egy zsarnoki intézménnyel hozták
összefüggésbe.
Xavier Montella jutott eszembe, eltöprengtem, vajon én tényleg más
vagyok-e, mint azok az ostoba forradalmárok.
 25.
Paloma
ARRA SZÁM ÍTOTTAM , hogy vasárnap reggel, miután felkeltem, és
elvégeztem a rúd- és a középgyakorlataimat, Mamie folytatja a mesélést.
Miközben azonban megettük a konyhában a paszternáklevesünket, alig
nézett rám. A magába zárkózása azt a benyomást keltette bennem, hogy
vagy rágódik valamin, vagy elbizonytalanodott, hogy folytassa-e egyáltalán a
történetet.
Mászkáltam a lakásban, vártam, hogy Mamie mondjon valamit. Átvittem
Gyagilev kalitkáját a táncterembe, hogy repkedhessen egy kicsit, közben
pedig letöröltem a rúdját, és adtam neki enni. Rendet raktam az
evőeszközös fiókban, hogy ne legyek túl messze Mamie-tól, aki épp újságot
olvasott a konyhaasztalnál. Ő azonban hallgatott.
Bevittem a telefont a szobámba, és felhívtam Jaimét. A hangjától olyan
boldogság töltött el, amit korábban sosem éreztem. Úgy felvidított, mintha
fantasztikus híreket kaptam volna.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Igen, kibékültünk Mamie-val. Tegnap este sokat mesélt
Spanyolországról.
– Örülök – felelte. – Ma délután meg kell csinálnom egy feladatot, de
nem nézünk meg egy filmet valamikor a héten?
Megint megbizsergetett az érzés, hogy valami csodálatos dolog történik
velem.
– Adják A legfontosabb a szerelmet, vagy van az az amerikai film, a
Cápa – mondta.
– Les Dents de la mer{31} – mondtam. – Franciául ez a címe.
– Csak a franciák tudnak ilyen romantikus címet adni egy horrorfilmnek
– nevetett Jaime.
Én is nevettem.
 – Ha a filmet Spanyolországban adták volna ki, húszszavas címe lenne,
és benne lenne az egész történet!
– Az is igaz – felelte Jaime még mindig nevetve. – Talán a mostani
események ismeretében mégis inkább vígjátékot kellene megnéznünk, csak
hogy feldobjuk magunkat. Úgy hallottam, hogy a Vadember Yves
Montanddal és Catherine Deneuve-vel elég jó. Utánanézek, hol játsszák.
Elmondtam Jaimének, hogy azt a filmet is szeretném megnézni la
Rusával, amit említett. Egy kicsit még beszélgettünk, aztán Carmen akarta
használni a telefont.
– Majd szólok, ha megtudtam valamit la Rusa filmjéről – ígérte Jaime,
majd letette a kagylót.
Miután visszavittem a telefont a folyosóra, újra kimentem a konyhába,
Mamie még mindig az újságot olvasta. Felnézett rám.
– Kivel beszéltél?
– A flamencotanárom unokaöccsével, Jaimével.
Mamie egy pillanatig figyelmesen nézett, aztán elmosolyodott.
– Sokat nevettél. Tetszik?
Bólintottam.
Mamie intett, hogy üljek le az asztalhoz. Vele szemben foglaltam helyet.
– Jó dolog a szerelem – mondta, az arcára elgondolkodó kifejezés
költözött. – De ugyanakkor bonyolult is.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Tehát mégis fog még mesélni
Spanyolországról.

AM IKOR FRANCESC M EGÍRTA a szüleinek, hogy még egy hónapot Angliában

szándékozik tölteni, Mama úgy döntött, hogy ez már túlzás.
– Azt hiszi, hogy Evelina valami kis penészvirág, aki egész nyáron rá fog
várni? – mondta Parénak. – Mivel hivatalos eljegyzés nem volt, tudatni
fogom, hogy boldogan bemutatjuk Evelinát más családok fiainak is.
Amíg biztosra vették, hogy Francesc nekem udvarol, felmentést kaptam
a teadélutánok, vacsorák és bálok alól, ahol a többi lánynak meg kellett
jelennie. Most, hogy Mama más lehetséges jegyest keresett nekem,
gyakrabban megjelentem a társasági eseményeken: a Liceuban, a de
Figueroa család nyári bálján, a Manzano család kerti partiján, a tenisz- és
krokettmeccseken. Mindenhol megfordultam, kivéve ott, ahol legjobban
szerettem volna: Gaspar közelében.
Amikor a márki és a márkiné megtudta, hogy a szüleim már nem tekintik
Francescet kizárólagos lehetőségnek, megrémültek, és azonnal írtak neki,
hogy minél hamarabb jöjjön vissza. Penélopé Cerdà ugyanakkor meghívott
minket Margaridával, hogy töltsük a hetet a család Costa Brava-i
nyaralójában, S’Agaróban.
– Kérem, Mama – panaszkodott Margarida –, ne büntessen azzal, hogy
a S’Agaróban lebzselő unalmas arisztokratákkal kelljen töltenem az időmet!
Olyan beképzeltek!
– Örülnöd kellene – feddte meg Mama. – A márki és márkiné igyekszik
eltávolítani Evelinát, mert nem akarják elveszíteni a lehetséges menyüket.
Margarida felsóhajtott.
– Legalább maga boldog, Mama, hogy így bevált a taktikája!
A Cerdà család murvafürttel befuttatott nyaralója egy földnyelven
magasodott, és a Földközi-tengerre nézett. Reggelenként Margarida
általában elrejtőzött a francia kertben az egyik könyvével, míg mi
Penélopéval lementünk a partra napozni és úszni a csendes öbölben. A
kertész termetes felesége vigyázott ránk, a napernyője alatt ülve pucolta a
krumplit, míg Penélope meg én kiterítettük a sziklák mellé a
gyékényfonatunkat, és a nap felé fordítottuk az arcunkat. Abban az évben
divatos volt a napbarnított bőr.
– Meglepődtem, amikor megláttalak a Szamovár Klubban – mondta
Penélope, miközben körbenézett, hogy nincs-e a közelben valami horgász,
majd lecsúsztatta a válláról az úszódressze pántját.
– Ugye nem mondod meg a szüleimnek? – könyörögtem. – Ellógtam
otthonról.
– Én is! – nevetett, és hátravetette a fejét. Hosszú, vékony nyaka volt és
karcsú lába, a szülei északi kinézetét örökölte. Hálás voltam, amiért
kölcsönadta az egyik divatos, combig érő ruháját, és nem kellett azt az
ocsmány térdig érő dresszt viselnem, amit az anyám becsomagolt.
– Tetszett la Rusa? – kérdeztem. – Fantasztikus volt, nem igaz?
 – De, nagyon! – helyeselt Penélope. – Láttad a szemét? Az a nő nagyon
súlyos dolgokat láthatott!
– Zseniálisan táncolt, remélem, hamarosan megint láthatom az előadását.
Penélope felült, lesöpörte a homokot a lábáról.
– Szerencséd van, hogy Francesc szeret szórakozni járni, biztosan
izgalmas éjszakai életet éltek, ha majd összeházasodtok. Engem Felip
Manzano fog eljegyezni, aki hajnalban kel, hogy lovagolni mehessen. Este
tízkor már ágyban leszünk! De legalább jóképű, úgyhogy nagyon szép
gyerekeink lesznek!
– Hány gyereket szeretnél? – kérdeztem.
A víz felé hunyorgott.
– Négyet: két fiút meg két lányt. És te?
Az aranyos kis Feliura gondoltam, meg a pisze orrára.
– Amennyit csak sikerül – feleltem.
Mindketten nevettünk.
– Hát, nemsokára nekiállhatsz a családalapításnak – mondta Penélope. –
Francesc megígérte, hogy legkésőbb jövő hónap tizenötödikén visszajön.
Biztos tudomásom van róla, hogy elküldték az ékszerészhez a nagyanyám
eljegyzési gyűrűjét kitisztíttatni és átalakíttatni. Gyanítom, hogy neked
szánják, mert anya megkérdezte az anyukádtól, hogy hányas az ujjad.
Elszorult a szívem. Egy másik lányt felvillanyozott volna, hogy egy nemesi
család vonzó fiához megy hozzá, én mégis elcsüggedtem. Szertefoszlott
minden ábrándom a Gasparral közös életünkről, hideg zuhanyként ért a rám
váró valóság. Hátradőltem, félrefordítottam a fejem, és leárnyékoltam a
kalapommal, mintha a naptól védeném az arcom, pedig csak a szememben
gyülekező könnyeimet akartam elrejteni. Szerencsémre Penélope azt hitte,
elaludtam.

PÁR NAPPAL KÉSŐBB a Cerdà család két juhászkutyájával, Fiestával és

Toreróval játszottam a kertben, mikor izgatott hangokat hallottam a ház
felől. Az egyik különösen magára vonta a figyelmemet.
– Cadaquésben szálltam meg pár művész barátomnál – mondta Gaspar.
– Arra gondoltam, beugrom, megnézem, hogy vannak.
 – Margarida és Evelina Montella itt van nálunk. Velünk vacsorázol ma
este?
Nem hallottam a beszélgetés folytatását, de pár perccel később
mindenki kirohant a házból, és felém tartott. Gaspar fekete zakót és fehér
nadrágot viselt. A rézvörös hajába belekapott a szél. A szemében pajkos
fény táncolt. Arra gondoltam, hogy ő a legszebb férfi az egész világon.
Rájöttem, hogy bár kedvelem Francescet, mellette sosem érezném azt, amit
Gaspar látványa keltett bennem: a szerelem borzongását és remegését.
Margaridát is kihívták a gazebóból.
– Nézd, ki van itt! – mondta Penélope, és Gaspar köré fonta a karját. –
Az én rég nem látott unokatestvérem!
– Fiatalok, menjetek, sétáljatok egyet a tengerparton! – javasolta a
márkiné. – Gaspar éjszakánként dolgozott. Ráfér egy kis napsütés.
A délutáni napfény megcsillant az aranyló homokon. A tiszta víz alatt a
sziklák mintha a világ térképét rajzolták volna elénk. Margarida és Penélope
közös témát talált, Lorca költészetéről kezdtek beszélgetni, így előrementek,
a kutyák körülöttük ugrándoztak.
Gaspar hátramaradt velem.
– Ma a szokásosnál is hallgatagabb, Evelina.
Ösztönösen elkaptam a tekintetem. Olyan áhítat fogott el, hogy vele
lehetek, hogy nem tudtam, mit mondhatnék.
– Úgy hallom, Francesc korábban tér vissza Angliából a tervezettnél. –
Gaspar a vizet bámulta, felsóhajtott, majd visszafordult hozzám. –
Szerencsés fickó. Bár jobban értékelné a szerencséjét!
Akkor már tudtam. Megláttam Gaspar szemében. Ugyanúgy érez
irántam, mint én őiránta. De hogyan hozhatnánk fel ezt a témát?
– Én is szerencsés vagyok, hogy Francesc el akar venni – feleltem. –
Annyira viszont nem vagyok szerencsés, hogy… – Képtelen voltam
befejezni. Nem volt hozzá bátorságom.
– Hogy? – kérdezte Gaspar, érdeklődve nézett rám.
Összeszorult a torkom. A nyelvem kiszáradt, attól féltem, ha
megpróbálnék válaszolni, csak dadogás jönne ki a számon. Csakhogy már
belekezdtem, és nem volt visszaút. Ha tévedek, és Gaspar nem viszonozza
az érzéseimet, kellemetlenül fogja érezni magát a környezetemben. Képes
lennék így élni? Nem lenne jobb, ha a közelemben maradna, még ha
Franceschoz megyek is hozzá? Ám tudtam, hogy örökre elveszíteném a
nyugalmam, ha nem lennék most őszinte hozzá.
– Annyira nem vagyok szerencsés, hogy ahhoz mehessek hozzá, akit
tényleg szeretek – feleltem.
Összenéztünk. Gaspar arcán egyszerre mámoros öröm és fájdalom
úszott át. Tökéletesen értette.
– Talán tennem kellett volna valamit – mondta kétségbeesetten. – Talán
hamarabb kellett volna lépnem. – Megrázta a fejét. – Azt hittem, ha
elmegyek… nos, nem jöttem rá, hogyan érez, és megpróbáltam elfelejteni.
– Gaspar… – Nem tudtam elmondani, amit akartam, túlságosan tele volt
a szívem.
Gaspar óvatosan a többiekre pillantott, őket azonban teljesen lefoglalta,
hogy a botot dobálják a kutyáknak. Engem nem érdekelt, hogy észrevették-
e, vagy sem. Csak az, hogy Gaspar szeret!
– Nem csak a zene az életem – felelte. – Bármelyik országba mentünk,
mindig azt kívántam, bárcsak velem együtt látnád mindezt. Elképzeltem,
hogy együtt táncolunk a riói karneválon, vagy koktélokat iszogatunk
Havannában, a Park View Hotelben.
A szívem nagyot dobbant örömében. Mindennap, amikor én Gasparra
gondoltam, ő énrám gondolt! Ő viszont elszomorodott.
– Francescnak mindene megvan, amit én nem adhatok meg: rangja,
családi öröksége, vagyona. Apád sosem adna hozzám, hiába kérném meg a
kezed.
Éles fájdalom hasított a szívembe. Ha Pare olyan engedékeny tud lenni
Margaridával, nekem miért nem engedi meg, hogy olyan életet éljek, amilyet
akarok?
– Akkor megszökünk! – jelentettem ki.
Gaspar a fejét rázta.
– Sosem tennélek ki ilyen botránynak. Nemcsak arról van szó, hogy
most boldogok lennénk, hanem hogy tíz, húsz, harminc év múlva se bánjuk
meg. Tényleg jól éreznéd magad, ha miattam el kellene hagynod a
családodat? Gondolj csak bele, mekkora szégyent hoznál rájuk!
 A könnyeimmel küszködtem. Borzalmas dolog Montellának lenni. Nem
is család voltunk, hanem intézmény. Az egyén boldogsághoz való joga nem
számított.
– Evelina – folytatta Gaspar gyengéden –, ne add fel a reményt!
Megkérdezem Xaviert. Talán megsejtette az érzéseinket, nem tudom. Talán
beszél a nevemben az apáddal! Úgy fogok dolgozni érted, Evelina, mint egy
rabszolga! Sosem szenvedsz majd hiányt semmiben! Ha viszont vállalom a
kockázatot, és megkérem a kezed a szüleidtől, és nemet mondanak, akkor
lehet, hogy többé nem találkozhatunk. Felkészültél rá? Hogy mindent
kockára tegyünk?
– Igen! – feleltem. – Igen, kész vagyok mindent elveszíteni, ha így van
esélyem megnyerni téged!
Képtelen voltam nyugodtan átvészelni a vacsorát aznap este, a
gyomromat görcsbe rántotta az izgatottság és idegesség. Egyrészről örültem,
hogy egy asztalnál ülhetek Gasparral. Örömmel töltött el a gondolat, hogy
egyformán érzünk. Másrészről viszont árulónak éreztem magam. A Cerdà
család azzal az elvárással hívott meg engem és Margaridát, hogy hamarosan
a menyük leszek. Becsapva éreznék magukat, ha Francesc helyett
Gasparhoz mennék hozzá. Próbáltam megnyugtatni magam, de a fejemben
egymást kergették a mindenféle gondolatok, a szívemben zavaros érzések
kavarogtak.
– Jól vagy, Evelina? – kérdezte a márkiné. – Egészen elsápadtál.
– Biztosan a vacsorára evett tintahal az oka – mondta a márki. – Nekem
egyértelműen nem tett jót. Beszélni fogok a szakáccsal.
– Ne csüggedj! – mondta Gaspar, mielőtt elment aznap este. – Légy
erős az én kedvemért, Evelina!
Sokáig nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam és hánykolódtam,
mikor pedig reggel felkeltem, láz égetett. Margarida a betegség jeleire
hivatkozva felvetette, hogy vissza kellene mennünk Barcelonába.
– Nagyon hiányzik neki a Mama – mondta a vendéglátóinknak.
– Érthető – mondta a márkiné elnéző mosollyal, majd jó hangosan, hogy
én is halljam, odasúgta a férjének. – Velem is így volt az eljegyzésem
estéjén.
BARCELONÁBAN SEM VOLTAM nyugodtabb, mint S’Agaróban. Mikor
beszél Gaspar Xavierrel? Mit fog mondani Xavier? Ha ő beleegyezik,
akkor mit mond az apám? Egyre közeledett Francesc visszatérése. Az
aggódástól lefogytam néhány kilót.
Egyik nap a balettórám után Xavier behívott a dolgozójába. Komoly
arcot vágott, de a bátyám volt, és szeretett, így próbáltam nem aggódni.
– Feltételezem, tudod, hogy Gaspar megkeresett? – mondta.
Bólintottam. Kiszáradt a torkom. Miért beszél Xavier ilyen morcosan?
Elgondolkodva pillantott rám, aztán pár percig a kezét vizslatta, mielőtt
folytatta.
– Mint tudod, Conchita meg én nem vagyunk boldogok együtt. Ha
bármit kívánhatnék neked, Evelina, az olyan házasság lenne, ami örömet és
biztonságot is nyújt. Francesc jószívű fickó, de nem Gaspar. – Elhallgatott,
mosoly terült szét az arcán. – Tökéletesen megértem, miért szerettél bele
Gasparba. Ha nőnek születtem volna, én is beleszerettem volna!
Felvidultam.
Xavier felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam.
– Tudom, hogy ha te és Gaspar összeházasodhatnátok, az egész életét a
te jólétednek szentelné. Felajánlotta nekem, hogy lemond a zenészi
karrierjéről, és joggal fog foglalkozni, vagy beáll az egyik Montella-
vállalatba, ha a szüleink így igent mondanak. Beszélek Paréval és Mamával,
Evelina. Olyan erősen megtámogatom a boldogságotok ügyét, ahogy csak
tudom. De meg kell értened, hogy a sikert nem tudom garantálni. A szüleink
arra tették fel az életüket, hogy felemeljék a Montella-vagyont és nevet.
Nem vagyunk olyanok, mint a többi ember. A társadalomban elfoglalt
helyünk súlya azt jelenti, hogy nem mindig tehetjük azt, amihez kedvünk van.
Pár nappal a beszélgetésünk után Gaspar megjelent a házunkban, sosem
láttam még ilyen idegesnek. Összefutottam vele az előszobában, könnyedén
megérintettem a kezét, mielőtt eltűnt a szalonban, hogy beszéljen Paréval,
aki azt hitte, Gaspar üzleti ajánlattal kereste fel, fogalma sem volt róla, hogy
érzünk egymás iránt.
– Utána megkereslek, és beszélünk – ígérte Xavier. – Most menj be a
szobádba, és ne csüggedj! Imádkozz értünk!
 A lépcső tetején őgyelegtem, hallottam, hogy Xavier bekíséri Mamát a
szalonba. A katalánoknál az anya döntött a gyerekek eljegyzése ügyében,
így ostobaság lett volna kihagyni a beszélgetésből. Azt már tudtam, Mama
mit gondol Gasparról. Az volt az egyetlen reményem, hogy ha Xavier meg
tudta győzni Parét, hogy megfelelő pár vagyunk, Pare talán rábeszéli
Mamát.
Örültem neki, hogy Margarida elment otthonról. Képtelen voltam
megnyugodni, miközben odalent a jövőmről döntenek. Drága Istenem,
imádkoztam. Kérlek, engedd meg, hogy együtt lehessünk Gasparral.
Majdnem egy óráig gyötrődtem, ám minél tovább vártam, annál jobban
reméltem. Azzal érveltem, hogyha a szüleim visszautasították volna Gaspar
lánykérését, már véget ért volna a beszélgetés.
Hangokat hallottam az előszobából, épp akkor kukucskáltam ki az
ajtómon, mikor Gaspar elment. A szokás azt parancsolta, hogy a kérő
azonnal hagyja el a lányos házat, bármilyen választ kapott, hogy a szülők
nyugodtan megbeszélhessék a dolgokat a lányukkal. Visszarohantam az
ablakhoz, láttam, hogy Gaspar beül a kocsijába. Ekkor jöttem rá, hogy a
tervünk nem volt tökéletes. Nem mondtam meg neki, hogy figyelni fogom az
ablakból, és integessen, ha minden jól ment. Nem tehettem mást, meg kellett
acéloznom magam a hírekre, amiket majd Xavier hoz.
Újabb fél óra telt el, mire Xavier megjelent az ajtómban. Összeharapta a
száját. A fejét rázta. A szívem émelyítő kalapálásba kezdett, mikor rájöttem,
hogy mindennek vége. Alig hallottam, mikor Xavier elmondta, hogy Gaspar
szívhez szólóan beszélt, ő pedig, a bátyám, szenvedélyesen érvelt amellett,
hogy szabad kezet kellene adniuk nekem a férjem kiválasztásában.
– Pare azt mondta, már odaígértek Francesc Cerdànak, és ennyi volt.
Mama hozzátette, hogy ez nem egyszerűen két ember házasságáról szól, de
két fontos vérvonal összekötéséről is.
– Akár a középkorban – feleltem.
Habár tudtam, hogy nem sok esélyünk van megváltoztatni a szüleim
álláspontját, a visszautasítás mégis nagyon megrázott. Alig tudtam tartani
magam. Xavier átkarolt. Nem próbált szavakkal vigasztalni, megértette,
hogy semmit nem mondhat ebben a helyzetben. Neki férfiként volt némi
esélye, hogy vigaszt találjon a boldogtalan házasságán kívül, én azonban ezt
sem remélhettem. Megrémített az igazság: fogoly voltam. És mindezt miért?
Egy szövetség miatt?
Felvillant előttem, ahogy Gaspar elment.
– Gaspar! – kiáltottam. Belemarkoltam Xavier vállába. – Xavier,
beszélnem kell vele! Legalább el kell köszönnünk egymástól Gasparral!
Xavier a fejét rázta.
– Elment, Evelina. Visszamegy Dél-Amerikába. Így lesz a legjobb.
Elhúzódtam Xaviertől, és leültem az ágyra. Tehát az az ideges, reményteli
pillantás az előszobában volt az utolsó közös pillanatunk Gasparral?
Belenyomtam az ujjhegyemet a szemem sarkába, de semmi nem csitíthatta a
fejem lüktetését.
Amikor újra felnéztem, Mama állt az ajtóban. Úgy bámultam, mintha
ködfelhőn keresztül nézném.
– Négyszemközt szeretnék beszélni Evelinával – mondta Xaviernek.
Miután Xavier elment, Mama bejött, és megállt mellettem.
– Nem megmondtam, hogy ne ábrándozz olyasvalakiről, aki nem ér fel
hozzád, Evelina? Te hoztad magadra ezt a boldogtalanságot, és rá is.
Felpillantottam rá.
– Miért ne érne fel hozzám Gaspar? – kérdeztem. – Intelligensebb és
tehetségesebb, mint mi mindnyájan.
Mama összevonta a szemöldökét.
– Úgy értem, társadalmi rangban.
A kezemre esett a pillantása. Míg Pare döntését vártam, a körmeimet
rágtam, mostanra beszakadoztak, megtöredeztek. Elfordultam tőle.
– Ez magának és Parénak a fontos. Nekem nem ez számít legjobban.
Mama felsóhajtott.
– Most talán nem. De bízz bennem, végső soron ez a fontos. Szerinted
Pare és én olyan kőszívűek vagyunk, hogy nem is érdekel minket a
boldogságod? Hidd el, a boldogság hamar elkopik, ha az embernek nincs
rendes otthona, és nem tud a gyerekeinek jó életet biztosítani.
– De Gaspar sikeres, és…
Mama felemelte a hangját, a szavamba vágott.
– Nincs neve – közölte. – A szülei elfecsérelték a helyüket a
társaságban. Te viszont Montella vagy. A fiatalkori szerelem nem tart sokáig,
Evelina. A kölcsönös tisztelet számít.
Vállat vontam. Úgy tűnt, Mama meg én már más nyelvet beszélünk.
– Nem hiszem, hogy az adott körülmények között el kellene jegyeznem
magam Francesc Cerdàval. Nem volna helyes.
Mama felcsattant.
– Csak a közvetlen családod tud erről a nevetséges afférról. Ezen nincs
is szándékomban változtatni. – Megfogta az arcom, és maga felé fordította,
hogy egymás szemébe nézzünk. Az ujjai olyan erősen a bőrömbe vájtak,
hogy arra gondoltam, biztosan nyomuk marad. – Igent fogsz mondani
Francesc Cerdànak. Megértetted? És még szeptember vége előtt
összeházasodtok. Verd ki a fejedből ezt az ostobaságot Gaspar Oliveróval!
Vége! Ennyi volt! Többet nem beszélünk róla.

A KÖVETKEZŐ KÉT HÓNAPOT mintha ködfelhőn át szemléltem volna.

Francesc visszatért Angliából, és megkérte a kezem. Igent mondtam, hiszen
nem volt más választásom. Engem egyfajta fásultság kerített hatalmába,
miközben meglátogattuk az ismerősöket és rokonokat, és mindenkinek
megmutattam a gyémánt- és zafírgyűrűt, mely régen Francesc nagyanyjáé
volt. Nem éreztem úgy, hogy most az enyém lett, ahogy az életemet sem
éreztem a sajátomnak. Hogyan is lehetnék valóságos, ha nem mehetek
hozzá ahhoz, aki szeretek? Egy játék nézője voltam.
Miközben apám végigkísért a La Mercè-bazilika sorai között, éreztem,
ahogy a narancsvirágok és liliomok illata elkeveredik a por és vizes kő
szagával, ami mindig átjárta a barokk templom belső tereit. A katalán
hagyományoknak megfelelően Francesc és az anyja előttünk vonult.
Szürreális hangulatot teremtettek a templomban honoló félhomályban a
csillárok és gyertyák fénykörei. Egyik lábamat a másik elé téve haladtam
előre. Hipnózisba estem.
Felnéztem, láttam, hogy Mama az első sorban ül, a zsebkendőjébe
zokog. Margarida is sírt. Csak Xavier, a drága Xavier mosolygott rám, bár
a tekintetében szomorúság ült. Vajon úgy érezte, hogy cserbenhagyott?
Amikor Francesc meg én magunkra maradtunk az oltárnál, a pappal
szemben, az ér olyan hevesen lüktetett a halántékomon, hogy azt hittem, el
fogok ájulni. Fojtogatott a pap füstölőjéből áradó tömjén illata. Eszembe
jutott, amit Gaspar mondott azon az éjszakán, mikor la Rusával
találkoztunk: a tömjén a tömjénfa megkeményedett gyantájából készül, és
ezt a megkeményedett gyantát „könnynek” nevezik. Gaspar annyi
érdekességet tud, gondoltam. A fülembe csengett megnyugtató hangja: Ne
csüggedj! Légy erős a kedvemért, Evelina!
A Könyörületes Szűz szobrára pillantottam. Annyit sírtam már Gaspar
elvesztése miatt, hogy nem maradtak könnyeim. Nem volt mit remélni. Csak
a megadás maradt. Francesc megérintette a könyökömet, és visszaterelte a
gondolataimat a jelenbe.
– Gyönyörű vagy – súgta.
A kedvessége és szívélyessége kissé felvidított. A szüleim legalább nem
egy szörnyeteghez adtak hozzá. Ha nem találkoztam volna Gasparral,
valószínűleg örültem volna, hogy Francesc lesz a férjem. Ez a házasság
boldoggá tette a szüleimet, a Cerdà család nagyon kedves volt, Francesc
pedig jóképű és szórakoztató. Így azonban nem lehettem boldog, és
elfogadtam, hogy soha nem is leszek. Conchitára gondoltam, aki a családom
mellett ült, és gyönyörűen festett a türkizkék selyemruhájában. Csakhogy
üveges szemmel meredt előre, a száját összehúzta. Tíz év múlva vajon én is
így nézek majd ki?
Habár a templom zsúfolásig megtelt, és a pap teljes misét mondott, a
ceremónia nekem mindössze néhány percnek tűnt. Mielőtt észbe kaphattam
volna, a fátylam felemelkedett, a jobb kezemen viselt eljegyzési gyűrű
átkerült a bal kezemre, jegygyűrűvé változott, aztán Francesckal mint férj és
feleség végigvonultunk a sorok között.
Odakint halványult az őszi fény. A vendégek ujjongva gratuláltak, én
pedig megint úgy éreztem magam, mintha már nem is én lennék. Mama,
Pare, Margarida és Xavier egymás mellett álltak, most értettem meg, hogy
ezentúl nem velük fogok élni. Mostantól a Cerdà család tagja leszek. A
márkira, márkinéra és Penélopéra pillantottam, és hirtelen teljesen
idegennek éreztem őket. Hamarosan az is kiderült, milyen kevéssé ismertem
a férjemet is.
MAM IE VISSZATÉRT A M ERENGÉSÉBŐL, odakint sötétedni kezdett a téli
égbolt. Nem is tudtam, hogy nem Avi volt az első férje. Új megvilágításba
helyezte őket az a sok gond és a távolság, amit túlélt a szerelmük. Most már
nem egyszerűen a nagyszüleimnek láttam őket, hanem romantikus
alakoknak. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ha egyszer Franceschoz
adták hozzá, hogyan kötött ki végül Avi mellett, de már kezdtem megérteni,
milyen összetett volt az élete Barcelonában, és még milyen sok emberével
fonódott össze, így tudtam, hogy türelmesnek kell lennem. Hagynom kell,
hogy Mamie a maga módján mesélje el a történetet.
Hirtelen úgy nézett rám, mintha már el is felejtette volna, hogy én is ott
vagyok.
– Már a házasságunk első éjszakáján tudtam, hogy valami nincs rendben
– mondta nyugtalan arccal. – Az esküvői vacsora kora hajnalban ért véget,
Francesckal utána visszatértünk a Cerdà-kúriába, ott töltöttük az éjszakát,
mielőtt másnap nászútra indultunk volna. A lakosztályunkat akkor rendezték
be, a diófa bútor gyönyörű kontrasztot alkotott a vidám sárga tapétával. A
hálószobában hatalmas franciaágy állt monogramos gyöngyfehér párnákkal
és ezüstszürke szatén ágytakaróval. Francesckal mindketten rábámultunk.
– Mama elmagyarázta, hogy feleségként mi a feladatom, így bár teljesen
kimerültem, kikeféltem a hajamat, és magamra öltöttem a csipke
hálóingemet, mely a stafírungomhoz tartozott. Francesc felvette a
hálósapkáját. A szobában több kehelyből is gardéniák ontották a mennyei
illatot. Az ággyal szemben rózsaszín kaméliákat ábrázoló festmény lógott, ez
volt a kedvenc virágom. Tudtam, hogy Mama tetette fel a kedvemért.
Esetlenül, idegesen heveredtem le az ágyra. Eltöprengtem, mennyire más lett
volna, ha Gasparhoz mentem volna hozzá. Elképzeltem, ahogy a finom
ajkaival a nyakamat csókolja, a meleg keze a derekamba markol… aztán
megálljt parancsoltam magamnak. Most már bűn volt Francescen kívül más
férfira gondolni.
Mamie elhallgatott, az arcomat figyelte. Mintha nehezére esett volna
szavakat találnia ahhoz, amit mondani akart. Szerettem volna, ha folytatja,
ugyanakkor tartottam is tőle.
– Francesc lekapcsolta a lámpát, a sötétben vetkőzött le – folytatta
Mamie. – Az ágy meghajolt a súlya alatt, mikor mellém csusszant.
Összeszorítottam a fogam, azon töprengtem, vajon most mi következik.
„Micsoda megkönnyebbülés, hogy vége a ceremóniának – mondta végül. –
Inkább a szüleink kedvéért történt, mint miattunk.” Kuncogtam. Annyira
jellemző volt Francescra ez a megjegyzés! „És Isten miatt is –
emlékeztettem. – Fontos, hogy Isten előtt kössenek össze minket.” „Hát
persze” – hagyta jóvá.
– Megint elhallgattunk. Egy pillanatra azt hittem, elaludt, de aztán felkelt,
és kiment a fürdőszobába. Hallottam, hogy kinyitja a csapokat, mintha egy
örökkévalóságig engedte volna a vizet. Eltöprengtem, vajon mit csinálhat.
Nevetségesnek éreztem, hogy ott fekszem a sötétben, így felkapcsoltam a
lámpát. Újabb fröcskölő hangok jöttek a fürdőszobából, aztán Francesc
visszajött, úgy tűnt, meglepte, hogy még ébren vagyok. Bemászott mellém
az ágyba, és a mennyezetet bámulta, ahogy én is. Lehetséges, hogy ő is
éppolyan ideges, mint én? Idősebb volt nálam, és amennyit utazgatott,
Mama azt mondta, hogy ne zaklasson fel, ha „tapasztaltnak” tűnik.
– Francesc pár percig csak feküdt, aztán mintha elhatározta volna magát.
Átnyúlt a mellkasom felett, és lekapcsolta a lámpát. A viselkedése inkább az
orvosokéra emlékeztetett, nem pedig a szerelmes férjére, aki először próbál
szerelmeskedni az ifjú feleségével. Felhajtotta a hálóingemet, és rám
ereszkedett. Összeszorítottam a fogam, vártam a fájdalmat, amire Mama
figyelmeztetett. De csak annyit éreztem, hogy valami puha hús nekem
dörgölőzik. Semmi más nem történt.
Kényelmetlenül mocorogtam a székemben. Miért meséli el nekem
Mamie az első szexuális élményét, töprengtem enyhe undorral. Senki nem
szereti elképzelni a nagyanyját szerelmeskedés közben, és Mamie általában
szemérmesen viselkedett ilyen kérdésekben. Bár én magam még nem
szereztem ilyen jellegű tapasztalatokat, a női magazinok alapján úgy tűnt,
Francesc túl ideges volt, vagy túl sokat ivott a vacsora alatt.
Mamie nyomatékosan nézett rám.
– Azonban a következő éjjel sem történt semmi, sem a rákövetkező
éjjel. Valójában sosem háltuk el a házasságunkat. Bár fiatal és tapasztalatlan
voltam, éreztem, hogy baj van, különösen miután Mama figyelmeztetett,
hogy a férfiaknak nagy az étvágya. Francesc egyáltalán nem akart lefeküdni
velem. Nem sokkal azt követően, hogy visszatértünk a nászutunkról,
közölte, hogy elmegy a marokkói nagydíjra. „Afrika nem nőknek való hely
– mondta. – Jobb, ha te itt maradsz. Penélope majd szórakoztat.”
– Megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de örökké
kísértett az érzés, hogy valami baj van. A házasságom kudarca felélesztette
a fájdalmat, amit Gaspar miatt éreztem. Most már olyan erősre duzzadt,
hogy attól féltem, elnyel. A balettóráimmal foglaltam le magam, ami most
már a napi programom része lett, a határaimat feszegettem a hajításokkal és
nyújtásokkal. Senkivel nem beszélhettem a problémámról. Hogyan
mondhattam volna el anyámnak vagy akár a papnak? A szexet a
gyermeknemzés szükséges, de szégyenteljes részének tekintették.
Mamie egy pillanatra elhallgatott, a csaphoz ment, és öntött magának egy
pohár vizet.
– Vagyis Francesc impotens volt? – kérdeztem. – Nem tudott teherbe
ejteni?
Mamie a fejét rázta.
– Megpróbált jó férj lenni, de egyszerűen a férfiakat szerette.
Tátva maradt a szám. Nem hittem a fülemnek.
– A szüleid egy meleghez adtak hozzá? – kiáltottam. – Hogy tudtad meg,
hogy homoszexuális?
– Amikor nem volt otthon, átkutattam a dolgozószobáját. Arra
gondoltam, talán más nőbe szerelmes. Aztán megtaláltam a naplóját és a
férfi szeretői leveleit.
Nem tudtam elhinni, hogy egy férfi ilyet tett Mamie-val. Hiszen olyan
jószívű nő volt! És ilyen körülmények között házasságot kötni
szélhámosság!
– Érvényteleníttetted a házasságot? – kérdeztem.
Mamie megborzongott.
– Nem, arra képtelen lettem volna – felelte. – Csúnyán kiszolgáltattam
volna vele Francescet. Ráadásul a szüleim nyilván nem ragaszkodtak volna a
házassághoz, ha felmerült volna a homoszexualitás gyanúja.
– De Francescnak nem lett volna szabad elvennie téged, Mamie! –
tiltakoztam. – Tisztességtelen volt! A látszat kedvéért tette!
– Ó, Paloma! – sóhajtott Mamie, bosszúsnak látszott. – Meg kell
értened, hogy Spanyolországról beszélgetünk, nem Franciaországról.
Spanyolországban akkoriban súlyos következményekkel járt, ha valakiről
kiderült, hogy homoszexuális. Az egyház azt hirdette, hogy a
homoszexualitás súlyosabb bűn, mint az emberölés. Az ilyen férfiakat halálra
verték, vagy elmegyógyintézetbe zárták. Francesc bármit megtett volna,
hogy eltitkolja. Ha Xavier, a szüleim vagy különösen Margarida nem
gyanította a preferenciáit, akkor nem lehetett annyira nyilvánvaló. Szerintem
Francesc családja sem tudta. Szegény Francesc pedig gyűlölte önmagát. A
naplójából csöpögött a bűntudat és az önutálat. Szerintem Francesc félig azt
remélte, hogy a házasság majd „kigyógyítja”.
– És nem voltál dühös, hogy hozzákényszerítettek Franceschoz, mikor
Avi szeretett? – kérdeztem.
– Képtelen voltam utálni a férjemet, Paloma – felelte Mamie csendesen.
– Francesc éppúgy csapdába esett, mint én. Mindkettőnket arra
kényszerítettek, hogy a körünkön belül házasodjunk, és Francesc jól bánt
velem. Amikor Barcelonában volt, elvitt minden mulatóba, és semmi
kifogása nem volt az ellen, hogy folytassam a balett-tanulást. Kellemes
társaság volt, és mikor elfogadtam olyannak, amilyen, barátok lettünk. Épp
csak fizikai kapcsolatban nem voltunk.
– De Mamie – folytattam, még mindig csodálkozva, hogy nincs benne
keserűség. – Te gyerekeket akartál! Méghozzá sokat. Nyilván nem tudtad
kiverni a fejedből a gondolatot!
Mamie álla megfeszült, a homlokát ráncolta. Elfordította a tekintetét, és
tudtam, hogy ha nem akarok újabb veszekedést, akkor el kell fogadnom,
hogy ma estére véget ért a mesélés.
 26.
Celestina
MIRE 1930 JANUÁRJÁBAN visszatértem Barcelonába, Primo de Rivera már
lemondott, és Alfonz király Dámaso Berenguer tábornokot bízta meg azzal,
hogy felkészítse az országot az újabb választásokra a helyreállított
alkotmányos monarchia keretei között. A nép körében azonban nem enyhült
a nyugtalanság. Az utcán általános sztrájk és tiltakozás tört ki, mintha az
emberek inkább előre szeretnének lépni, nem pedig hátra.
Az apámra és Teresára gondoltam. Olyan családban nőttem fel, ahol a
politika meg a megélhetés mindennapi vitatéma volt. Ramón meg én sok időt
töltöttünk a Damas Rojas nőtagjaival a Casa del Pueblo forradalmi
hangulatában. Részt vettem az 1909-es templomégetésben és általános
sztrájkban. Miután azonban láttam, hogy Papát megölték, mert tiltakozni
mert, Teresát pedig száműzték, puszta képzelgésnek tartottam a társadalom
méltányosabbá tételének gondolatát. Az emberek nem változnak, mindig azt
fogják keresni, kit használhatnának ki a maguk javára. Vagy talán tévedtem?
Egyik reggel lázzal és izomfájdalommal ébredtem, a doktor pedig ezt
annak tulajdonította, hogy kimerítettem magam a turnézással. A hónap
hátralévő részére pihenést javasolt, és el Ruso nem tehetett mást, le kellett
mondania az előadásaimat. Életemben először odafigyeltem arra, amit az
újságokban írnak. Úgy tűnt, az emberek egyre kevésbé tudják elfogadni a
monarchiát, a köztársaságpárti mozgalmak pedig éledezni látszottak. A
teljes politikai demokrácia és egyetemes választójog az egyetlen módja
az igazságos és méltányos társadalom megteremtésének, írta az egyik
újságíró.

GASPAR OLIVERO M EGLÁTOGATOTT a Hotel Ritzben, ahol Barcelonában

megszálltam, mivel az el Rusótól kapott lakástól már rég megváltam. Még
mindig támogattam a törzsemet, mindenhová magammal vittem őket, de el
Ruso ragaszkodott hozzá, hogy külön lakrészekben helyezzük el őket,
kevésbé előkelő emeleten. Szerencsémre eddig még nem gyújtották fel a
hotelt annak ellenére, hogy a többi vendég panaszai szerint főzés szaga
szivárgott ki a szobájukból.
– Hogy vagy? – kérdeztem, miközben beengedtem Gaspart a
lakosztályomba, és intettem a cselédnek, hogy hozzon kávét és süteményt.
– Mint máskor – felelte. – Most jöttem vissza Dél-Amerikából, de csak
két napig maradok Barcelonában. Aztán megyek Párizsba.
Csakhogy egyáltalán nem úgy nézett ki, mint máskor. Amióta
megismertem, most láttam először levertnek.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Szerelmes vagyok – sóhajtott. – Csakhogy reménytelen. Máshoz
adták hozzá.
Én magam még sosem voltam szerelmes. A turnékon voltak ugyan futó
kalandjaim, de általában tartottam a távolságot a férfiaktól, a tánc volt az
egyetlen szenvedélyem. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék Gaspar
helyzetére.
– Össze akartunk házasodni – magyarázta. – De a szülei nem egyeztek
bele.
– Miért?
– Mert nem vagyok elég gazdag.
– Nem vagy elég gazdag? – kérdeztem, felvonva a szemöldököm. – De
hát olyan sikeres vagy!
– Nem eléggé, és ez nem a megfelelő típusú pénz.
El sem tudtam képzelni, hogy a régi gazdag családok hogyan határozták
meg a jó és rossz pénz közötti különbséget, de biztosra vettem, hogy
Gasparnak jobb, ha nem kerül bele egy ilyen elbizakodott családba. Ám az
elgyötört tekintetéből láttam, hogy teljesen rabul ejtette ez a fiatal nő,
úgyhogy inkább nem szóltam semmit, nem akartam megsérteni az érzéseit.
Gaspar témát váltott, a kisasztalon heverő újságra mutatott.
– Látom, tájékozódsz a legújabb politikai fejleményekről.
– Igen – feleltem. – Úgy tűnik, az emberek már nem akarnak királyt,
legalábbis Barcelonában.
 – Ma este elmegyek a Szocialista Párt ülésére – mondta. – Van kedved
velem jönni? Biztosan ez lesz az est témája.
Igaz, hogy az újságokat elolvastam, de politikai gyűlésekhez nem fűlött a
fogam. Ugyan, mi hasznuk lehet? Ettől függetlenül igent mondtam, mert
unatkoztam, és mert úgy láttam, Gasparnak társaságra van szüksége.
A gyűlést abban a kávézóban tartották, ahová Gaspar elvitt, mikor
leszerződtem a Szamovár Klubba. Bekísértem a hátsó terembe, ahol vágni
lehetett a füstöt, és különféle emberek sorakoztak. Voltak ott öltönyösök és
overallosok is, meg mindenféle korú nők. Sok férfi felismert, és odasúgott
valamit a társának, aki aztán rám pillantott. Szerencsémre ennél nagyobb
ügyet senki nem csinált a jelenlétemből. Biztosan kölcsönzött valami
presztízst a gyűlésnek, hogy egy sztár is megjelent.
A terem elejébe felállított emelvény felé fordultam, és meglepődve láttam,
hogy Xavier Montella ül ott Margaridával. Lesütöttem a szemem, mikor
Gaspar odaintegetett nekik, aztán körbenéztem a teremben, azon
töprengtem, hogyan menekülhetnék el. Csakhogy túl sokan zsúfolódtak már
be mögénk: nem tudtam volna átnyomakodni a tömegen az ajtóhoz.
Meglepetésemre Xavier volt az est egyik előadója.
– A teljes demokratikus képviseleten alapuló kormányhivatalba léptetése
és a polgári szabadságjogok kiterjesztése az egyetlen út a haszonleső
oligarchia hatalmának megtörésére – közölte a tömeggel. – A demokrácia
elhozza a szólás- és sajtószabadságot, a mindenki számára elérhető, jobb
oktatást, és véget vet a demoralizáló szegénységnek, mely tönkreteszi az
emberek többségének az életét ebben az országban.
Beszéd közben Xavier éppúgy átváltozott, ahogy én tánc közben. Neki
is van démona, gondoltam. A szavai hatása tisztán látszott a közönségen:
lelkesen tapsoltak, dübörögtek a lábukkal. Señor Sáinz történetére
gondoltam, amit a pap barátjáról mesélt. Én is ezt tettem Xavierrel:
igazságtalanul az elnyomókhoz soroltam, mikor azon kevés művelt és
szenvedélyes emberek közé tartozott, akiknek módjukban áll megváltoztatni
a társadalmat? Őt hallgatva szinte elhittem, hogy a változás nem lehetetlen,
és Papá – meg Teresa – áldozatának talán mégis volt értelme.
Amikor Xavier befejezte a szónoklatát, a hallgatók feléje nyújtották a
karjukat, hogy kezet rázzanak vele.
 – Menjünk, gratuláljunk neki! – mondta Gaspar.
Nem mentem utána. Inkább hagytam, hogy a tömeg hátralökjön a kijárat
felé. Még mindig nem tudtam, mit gondoljak Xavier Montelláról, és nem
álltam rá készen, hogy bocsánatot kérjek tőle. Ahogy señor Sáinz mondta:
nem könnyű megállapítani, ki van velünk, és ki ellenünk.
Odaértem az ajtóhoz, de még mielőtt kiléptem volna, valami arra
kényszerített, hogy hátranézzek. Megfordultam, Xavier abban a pillanatban
nézett fel.
Összekapcsolódott a tekintetünk. Éles fény villant fel közöttünk: egy
démon. Csakhogy ilyen démonnal még sosem találkoztam.

A KÖVETKEZŐ ÉV politikai fejleményei olyan drámai fordulatot vettek, hogy

még én sem tudtam érzéketlen maradni. Az infláció elszabadult, egyre nőtt a
munkanélküliek száma, így a rend felbomlott. A sztrájk és tüntetés
mindennapossá vált, így a középosztály már kezdett kételkedni benne, hogy
a monarchia és a diktatúra képes fenntartani a rendet. A munkások
felvonulását nézve úgy éreztem magam, mintha visszarepültem volna 1909-
be. Most azonban úgy tűnt, más eredménnyel fog zárulni a megmozdulás. A
munkások most nem azt az elfojtást érezhették, amit a Tragikus Hetet
követően, az ország a választások felé haladt, a baloldali pártok pedig
infláció elleni törvénykezést sürgettek, mely a béreket a létfenntartási
költségekhez rögzítette, meg akarták szavaztatni a rövidebb munkanapot és
még egy sor egészségügyi és jóléti reformot. Ha a baloldal nyerne, ezeket a
jogokat a törvény garantálná, és nem az uralkodó vagy diktátor kényétől-
kedvétől függenének, akik mindig elnyomták a munkásokat, valahányszor
ők javítani próbáltak a helyzetükön.
Az 1931-es áprilisi választások után a tanácsban a helyek jó részét
republikánus pártiak kapták. Fölényes győzelem volt. Két nappal később a
hadvezetőség bejelentette, hogy nem fogják megvédeni a monarchiát. A
király a családjával együtt elhagyta a palotát, és száműzetésbe vonult. Újra
kikiáltották a köztársaságot.
A munkások kirohantak a gyárakból, az utcára özönlöttek ünnepelni.
Bárcsak Papá és Teresa ezt megérhette volna, gondoltam, miközben a
hotelszobámból néztem az ünneplést. Az ablakokból köztársasági zászlók
lógtak, az emberek a Cacaruchát és a Marseillaise-t énekelték az
alkalomra átírt szöveggel:

A király elment,
Az egyház meghátrált,
Most, a sakálok nélkül
Végre mi is ehetünk.

Képtelen voltam tovább megmaradni a szobámban. Ki kellett mennem

az emberekhez, mintha azzal, hogy csatlakozom hozzájuk, képviselhetném
Papát, Anastasiót, Teresát és mindazokat, akiket megöltek, börtönbe
vetettek vagy száműztek, amiért igazságosabb társadalmat akartak.
Az előcsarnokban az igazgató megpróbált rábeszélni, hogy ne hagyjam el
a hotelt.
– Drága senyoreta, ne menjen ki, ne tegye kockára az életét! Most,
hogy a hatalom a tömeg kezébe került, ki vagyunk szolgáltatva a
barbároknak!
– Drága senyor Folguera – feleltem elmenőben –, elfelejti, hogy én
barbár vagyok! Otthon fogom érezni magam közöttük!
Együtt sodródtam a ragyogó napsütésben vonuló tömeggel. Az emberek
átölelték egymást, és sírtak. A rendőrség is megjelent, de nem azért, hogy
letörje az ünneplést, hanem hogy csatlakozzanak. Megállt mellettünk egy
villamos, és a kalauz kiszólt az embereknek, hogy ugorjának fel, ma nem
kell fizetni. Eszembe jutott, mikor gyerekkoromban, az általános sztrájk
idején a munkások és a Damas Rojas nőtagjai megtámadták a villamost,
miután az őrök odabentről rájuk lőttek.
Egész nap tartott a mulatság, akárha fiesta volna. Az emberek
jóindulatúan, testvéri szeretettel bántak egymással. Lehetséges volna,
kérdeztem magamban. Megdönthető a monarchia, és kikiáltható a
köztársaság erőszak nélkül?
Mintha a gondolataimat visszhangozná, a közelemben egy férfi
odafordult a társához, és így szólt:
– Csak azt remélem, hogy a spanyolok ki tudják használni ezt a
fantasztikus lehetőséget, amit kaptak… és nem torkollik az egész klikkek
harcába.
Egyre melegebb lett, kerestem egy kávézót, ahová beülhetek, és ihatok
valamit, miközben megpróbálom feldolgozni a történteket. Épp átkeltem az
úttesten, mikor valaki felkiáltott mögöttem.
– Senyoreta Sánchez?
Mikor megfordultam, Xavier Montella állt mögöttem. Szívdöglesztően
festett a fehér öltönyében, kiemelte a szeme színét.
– Láttam tavaly a szocialista párt ülésén – mondta –, de eljött, mielőtt
beszélhettünk volna.
– Csak Gaspart kísértem el – magyaráztam, nehogy Xavier arra
gondoljon, hogy forradalmár lettem. – Nagyon jól beszélt.
– Most pedig valóra vált minden álmunk – mondta, és körbenézett.
Mosolyogva fordult vissza hozzám. – Nagyon csinos ebben a ruhában.
Szeretném elvinni valahová, hogy ünnepelhessünk!
Én? Csinos? Aligha, gondoltam. A húgaihoz képest legalábbis cseppet
sem – és valószínűleg a felesége mellett sem lennék az. Feltételeztem, hogy
nős. Legalábbis abban a korban és társadalmi helyzetben volt, melyben a
feleség elengedhetetlen.
– Miért kellene ünnepelnem? – kérdeztem. – Nekem egyre megy, ki
uralja Spanyolországot. Én csak táncolni akarok.
Összehúzta a szemét, egy lépéssel közelebb jött.
– Nem hiszem el, hogy tényleg így érez – felelte. – Szerintem csak tetteti,
hogy nincs magában semmi együttérzés.
– Ezt meg honnan veszi? – kérdeztem. A helyes arca felkavart bennem
valamit, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elnyomjam ezt az érzést.
– Nem is ismer.
– Akkor hagynia kellene, hogy megismerjem – felelte incselkedve.
Felgyorsult a szívverésem. Megint az az érzésem támadt, hogy Xavier
bármit megtehet velem. Csak most jöttem rá, hogy nem azért éreztem így,
mert ő gazdag családba született, én pedig szegénybe… teljesen más okból.
Csakhogy a büszkeségem nem engedte, hogy azt higgye, máris megpuhított.
– Rendben – feleltem kihívóan. – Vigyen el valahová, ahol nem szégyell
velem mutatkozni! De ne feledje, egy sztárral nem olyan könnyű
észrevétlennek maradni, mint egy szeretővel!
 Elvörösödött, rájött, hogy a házasságára utalok. Aztán viszont
meglepetésemre így felelt:
– Önnel sehol nem szégyellek mutatkozni.
Rámeredtem, most jöttem rá, hogy a körülöttünk táncoló-ujjongó
tömeghez hasonlóan Xavier Montellát és engem is valami nálunk nagyobb
erő kapott el és sodort magával.
Meggyengült az ellenállásom.
– Miért üldöz? – kérdeztem lélektelenül. – Olyan barátságtalan voltam
mindvégig… mégis mindig utánam jött.
Xavier a szemembe bámult, és elmosolyodott.
– Azért, amit akkor éreztem, mikor először megláttam… hogy a lelkünk
egymásnak rendeltetett.
Az a fény megint! Körbetáncolt minket a démon. Tudtam, hogy Xavier
igazat mond. Bolondság lenne még tovább ellenállni.

SOSEM ÉRTETTEM , HOGY LEHETSÉGES, hogy az ember élete elindul valahol,

aztán teljesen máshová érkezik. Hogy van az, hogy én a legszegényebb
nyomornegyedbe születtem, és most a Hotel Ritzben lakom? Hogy fekhetek
gyűrött lepedőn a szerelmeskedéstől kivörösödött combokkal, csókoktól
égő nyakkal annak a karjai között, akit korábban gyűlöltem? A gyenge
délutáni napfény elomlott Xavier alvó arcán. Megérintettem a két
szemöldökét. Az egyik kicsit megemelkedett, mintha kérdezne valamit.
Xavier előbb még elvitt a Casa Abelába, ahol krokettet ettünk sült
gombával. Elámultam, milyen gyorsan átváltottunk a Köztársaság
ünnepléséből a flamencóról szóló beszélgetésbe, és tértünk vissza a Ritzbe,
ahol életünkben először átöleltük és szenvedélyes csókokkal borítottuk
egymást. Jóval azelőtt megéreztem, hogy felesége és gyereke van, mielőtt
Xavier megemlítette volna, de őket egy világ választotta el ettől a helytől: a
lakosztályomtól, ahol Xavier Montella mellett feküdtem.
Xavier kinyitotta a szemét, és rám nézett.
– Hála istennek! – mondta.
– Ugyan miért? – kérdeztem, a könyökömre támaszkodva.
Megdörzsölte a homlokát.
 – Azt hittem, ha felébredek, rájövök, hogy ez az egész csak álom volt.
A mellkasára fektettem a fejem, beszívtam a bőre friss illatát, még mindig
nedves volt a heves szeretkezésünktől.
– Hogy lehetnénk egymásnak rendelve? – kérdeztem. – Annyira mások
vagyunk! Én a Xinès-negyedben születtem, te a L’Eixampléban.
– Nem tudom – felelte, a szeme megint álmosan lecsukódott. – De most,
hogy az enyém vagy, nem engedlek el.
Eszembe jutott az a fájdalmas arckifejezése, mikor azt hazudtam neki,
hogy Celestina Sánchez meghalt, és hogy az ő fájdalma az én szívembe is
belehasított. Ez az emlékem sosem homályosodott vagy tompult el;
ugyanolyan kristálytisztán jött elő, valahányszor felidéztem. Akkor
megtanultam, hogy ami Xaviernek fájdalmat okoz, az nekem is fáj. Milyen
különös, gondoltam, hogy egyesek ilyen szerelmesek lesznek, mások
meg nem. Ez éppolyan véletlenszerű, mint a csillagok.
– Sosem foglak bántani – mormoltam Xavier fülébe. – Többé nem
teszek semmit, amivel fájdalmat okozok.

AZ ÚJONNAN SZÜLETETT KÖZTÁRSASÁG már a második évében bajba

került. Bár a szerencsétlen sorsúak többségében reményt ébresztett,
fenyegette azok érdekeit, akik ellenezték a vagyon és hatalom mindenféle
felosztását: a monarchistákat, az egyházat, a hadsereget, az iparosokat és
földbirtokosokat. A világ ámulva nézte, hogy Spanyolország elmaradott,
konzervatív országból olyan hellyé változott, ahol tiszteletben tartják a
lelkiismereti szabadságot, a nők szavazati jogot kaptak, engedélyezték a
polgári házasságkötést és válást, az oktatás kötelező és világi lett, az
egyházat és az államot pedig szétválasztották egymástól. Azok azonban,
akik nem örültek a változásoknak, a Köztársaság szétrombolása mellett
kötelezték el magukat… a körülmények pedig hamarosan a kezükre
játszottak.
1933 októberében, mikor visszatértem a portugáliai turnémról, Xavier a
vasútállomáson várt. Mihelyst megpillantott, felragyogott a szeme, megindult
a kocsi felé, amiben ültem. Mennyire imádtam az ilyen pillanatokat! A
Köztársaság kikiáltása óta szeretők voltunk, de valahányszor viszontláttuk
egymást, mindig olyan volt, mint az első találkozásunk.
Hagytam, hogy ő jöjjön oda énhozzám, észrevettem, hogy még a tartása
is vonzó. Ez a szerelem boldoggá tett. Sikerült kicsit másképp láttatnia
velem a világot. Nyilvános helyen nem csókolhattuk meg egymást, de már
attól is végigfutott a bizsergés a hátamon, ha az ajka az arcomhoz ért.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Xavier a hátam mögé pislantva. A
törzsemre utalt.
– Mindjárt jönnek – feleltem. – Összeszedik a holmijukat.
Alig mondtam ki, mikor Diego és a testvérei már leszálltak a vonatról
Manuel testvéreivel együtt. A feleségek és a gyerekek követték őket.
Miután Raquel nemrégiben ikreket szült, most már huszonöt emberre kellett
vigyáznom. A peronon várakozó utasok megbámulták a cigányokat. A nők
még a vonatra is felvették az ékszereiket és a tiaráikat, de a Hermés
bőröndöket, amiket tőlem kaptak, nem használták, mindenüket nyalábokba
tekerték, és zsineggel kötötték össze.
Annak ellenére, hogy el Ruso és Xavier közös erővel elszedték a
bevételem kezelési jogát Diegótól, hogy én rendelkezhessek felette, Diego
úgy üdvözölte Xaviert, mintha régi barátok lennének. A cigányok szerették
Xaviert, de csak azért fogadták el a kapcsolatunkat, mert elsősorban
payának tartottak. Ha cigánynak születtem volna, levágták volna az
orromat, amiért nős férfi szeretője lettem. Az is közrejátszott Diego
engedékenységében, hogy Xaviernek sok pénze volt, és nagylelkűen bánt
vele.
– Mindenkinek rendeltem taxit – jelentette be Xavier, a csoportot a
kijárat felé terelve, mint valami túravezető. Odahajolt hozzám, és a fülembe
súgta: – Mi az én kocsimmal megyünk. Annyira hiányoztál, hogy egyenesen
a lakásba viszlek.
Az autó hátsó ülésén Xavier meg én megfogtuk egymás kezét a kabát
alatt.
– Meghívtak, hogy holnap este lépjek fel a Szamovár Klubban –
tájékoztattam. – Gaspar zongorázik, én táncolok. Eljössz?
Habár már évek óta hatalmas koncerttermekben léptem fel óriási
tömegek előtt, még mindig jobban szerettem a klubok és varieték intimebb
hangulatát. Mivel Gaspar is visszatért Barcelonába, megragadtam az
alkalmat, hogy újra felléphessek a régi barátommal.
Xavier a fejét rázta.
– Az előadásra nem tudok elmenni, de utána találkozunk.
Tudtam az okát. Megígért valamit Conchitának.
Sosem tettem neki szemrehányást a kettős élete miatt. Egyszer láttam a
feleségét, mikor el Ruso elvitt a Liceuba. A családi páholyban ültek
Xavierrel: rókaarcú szépség volt testhez simuló ruhában. Nagyon kevesen
tudtak a kapcsolatunkról. Xavier sosem bánt velem úgy, mint a szeretőjével,
én pedig sosem nyaggattam, hogy váljon el, pedig most már törvényesen
megtehette volna. A törvények változhatnak, de az emberek hozzáállása
megmarad, én pedig sokkal jobban élveztem ezt a mi titkos közös életünket,
mint ahogy a botrányoktól hangosat élveztem volna. Igaz, hogy nem voltunk
mindig együtt, ha azonban találkoztunk, boldogok voltunk. Xavier felszínre
hozta bennem az érzéseket, a lágyságot, megmelengette a már teljesen kihűlt
lelkemet. Visszahozott az életbe.
– Margarida üdvözletét küldi – mondta.
– Hogy van a karja?
– Javul.
Különösnek találtam, hogy Margarida megkedvelt. Úgy tűnt, nemcsak
azért bánik velem kedvesen, mert utálja Conchitát, és úgy gondolja, hogy
Xavier velem boldogabb; őszintének tűnt a barátsága. Mosolyogva idéztem
fel azt a napot, mikor meghívott, hogy csatlakozzak hozzá a tanító
missziójában. A köztársasági kormány támogatásával elutazott a
legszegényebb spanyol falvakba, művészek és előadók egy csoportjával. Az
volt az elképzelése, hogy színdarabokat adnak elő, művészeti kiállításokat
és beszélgetéseket tartanak, filmeket mutatnak be azoknak, akik még
mindig úgy élnek, mint a sötét középkorban. Bár imádtam táncolni, és nem
voltak ellenemre a primitív körülmények – habár jobban szerettem az
elegáns hotelszobákat –, nem tudtam annál rosszabbat elképzelni, mint hogy
egy kupac entellektüellel és költővel összezárva utazgassak. Utáltam, ahogy
a tánckritikusok túlelemezték az előadásomat, egyébként meg egyetlen
könyvet sem olvastam egész életemben. Megtanultam művészien kanyarítani
az aláírásomat, el tudtam olvasni az újságot, és elég jól beszéltem angolul és
franciául. Nekem ennyi elég volt.
– A parasztoknak ennivaló kell meg kenyérkereset, nem magaskultúra –
mondtam Margaridának.
– Tulajdonképpen – felelte, kihúzta magát, és lelkesen rám pillantott –
mindkettőre szükségük van: hogy a testet és a szellemet is táplálni tudják.
Margaridában szenvedélyes energiák dúltak. Tudtam, hogy ügyesen
maga mellé tudja állítani az embereket. Engem azonban nem tudott
megnyerni.
– Adok a csapatodnak pénzt a jelmezekre meg az utazási költségekre –
mondtam. – De én nem megyek.
Margarida majdnem mindennap írt nekem a turnéjukról: Ma este telt
ház előtt játszottunk. Hiába eredt el az eső, a parasztok akkor sem
mozdultak. Lebilincselte őket az előadásunk. Ám a busz, amivel utazott,
Madridból visszafelé jövet felborult, és Margarida most a törött singcsontját
ápolgatta.
A lakás, amit Xavierrel titokban kivettünk, a Gran utca közelében állt.
Mikor beléptünk, az első pillantásom a vörös rózsákkal teli vázára esett az
előszobában. Xavierhez fordultam, és elmosolyodtam, majd leültem a
nappaliban, és a kandalló felett lógó új festményre bámultam. Egy nő
eltorzult arcképe látszott rajta, sárga, vörös és zöld olajfestékkel festették.
– Hát ez? – kérdeztem.
– Picasso – felelte Xavier. – Egy spanyol festő. Tetszik?
– Még nem tudom – feleltem. – Talán majd megszeretem… ahogy téged
is.
Felnevetett.
– Remélem, annál hamarabb! Egy kisebb vagyont fizettem érte!
Lerúgtam a cipőmet, Xavier leült mellém.
– Kimerültem – mondtam.
Megdörgölte a lábfejemet, ráfújt a lábujjaimra.
– Hiányoztak a lábaid. Ezek a finom, de erőteljes műszerek. Hogy
tetszett a portugáloknak az előadásod?
– Megszelídítettél. – Hátradőltem, és behunytam a szemem. – A
kritikusok már nem irkálnak rólam olyanokat, hogy „tűzokádó” meg
„pokolbéli némber”. Most már „kifinomultnak” meg „csiszoltnak” neveznek.
Kioltottad a tüzemet.
Xavier rám hajolt, a csípőm fölé hajtotta a szoknyámat, a combomat
csókolgatta.
– Az – felelte – mindjárt kiderül.

AM IKOR PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB felébredtünk, már sötétedett. Valami okból

kifolyólag Teresa begóniával és muskátlival bőven megpakolt
virágosstandjáról álmodtam. Mikor felkeltem, beletelt egy kis időbe, míg
rájöttem, hol vagyok.
– Hat óra – mondta Xavier az órájára pillantva. – Mennem kell.
Néztem, ahogy felveszi a nadrágját és az ingét. Az előadásom csak
tízkor kezdődött. Rengeteg időm volt még.
– És mi történt itt, Spanyolországban? – kérdeztem. – A portugál
lapoknak egyetlen szavát sem lehet elhinni.
– Ahhoz, hogy a Köztársaság fenn tudjon maradni, emelni kellene a
béreket, és csökkenteni a munkanélküliséget, de ez szinte lehetetlen a válság
közepén – felelte, miközben felhúzta a zokniját. – A munkások egyre
türelmetlenebbek, radikális megoldást keresnek. A középosztály
támogatásának megtartásához a kormánynak fenn kell tartania a rendet. Túl
erősen lecsaptak néhány tiltakozáson, és ezzel még jobban elidegenítették a
munkásokat.
– Túl gyors volt a változás? – kérdeztem.
Xavier vállat vont.
– Valószínűleg igen. De hogy lehet lassan változtatni, mikor az emberek
éheznek?
Megint Teresa jutott eszembe, és rájöttem, hogy Xaviernek igaza van. A
spanyoloknak is akkor kellett volna kikövetelniük a köztársaságot, mikor a
franciák kivívták a sajátjukat. Több száz éves késésben voltunk, bár a mi
átmenetünket egyáltalán nem lehetett véresnek mondani. Bár Alfonz királyt a
távollétében hazaárulással vádolták, mindössze örökös száműzetéssel
sújtották érte. Spanyolország nem küldte guillotine alá az arisztokráciáját és
az ellenfeleit.
 – A baloldal felszakadozik konzervatív reformerekre és szélsőséges
anarchistákra, miközben a jobboldal szétszórt tagjai egyesítik az erőiket –
mondta Xavier a nyakkendőjét igazgatva. – Ha a baloldal nem tud
egységesen fellépni, elveszíti a következő választásokat. Akkor pedig
biztosra veszem, hogy a jobboldal visszavonja a törvényeket, amiket
elfogadtattunk, és még mélyebbre nyomja vissza az országot, mint ahol
azelőtt voltunk.
Xavier megigazította a haját, majd adott egy búcsúcsókot. Miután
elment, hátrahajtottam a fejem a párnán. Még mindig éreztem az arcszesze
cédrusfa illatát. Beszívtam a lakás megnyugtató hangulatát. Ez volt a mi
menedékünk, amit ebben az ingatag világban magunknak teremtettünk.
– Remélem, ez mindig megmarad nekünk – sóhajtottam, majd újra
elszenderedtem.
 27.
Celestina
HABÁR EL RUSO már Párizsban élt, még mindig övé volt a Szamovár Klub
Barcelonában. A menedzsere Zaharov lett. Amikor megérkeztem, ő az
előcsarnokban állt, most is olyan elegáns volt, mint mindig, bár a halántéka
már őszülni kezdett.
– Örülök, hogy újra látlak – mondta, megfogta a kezem, és adott két
puszit, majd idegesen körbenézett a törzsemet keresve.
– Fiestán vannak – magyaráztam. – Ma este egyedül jöttem.
– Nézd, ki van itt!
Mikor megfordultam, Gaspar rohant felém. Már majdnem egy éve nem
találkoztunk, szorosan megragadtuk egymás kezét. Gaspar tudott rólam és
Xavierről, és örült nekünk. Én azonban sajnáltam őt. Én nem voltam az a
házasodós típus, ő viszont igen – mégsem állapodott meg. Csak nem még
mindig azért a fiatal nőért epedezik, aki máshoz ment férjhez?
Zaharov tekintete oda-vissza cikázott köztem és Gaspar között.
– De ezt most elpróbáltátok, ugye?
Egyszerre kiáltottunk fel:
– Nem!
Mindhárman nevettünk. Zaharov mostanra megtanulta tisztelni az
improvizáció iránti igényemet. Annyi gondom akadt már az entellektüel
karmesterekkel és zenekarokkal, akik nem tudták tartani a ritmust, hogy
megkönnyebbülve tértem vissza az egyetlen hangszerhez, ráadásul most egy
olyan régi jó ismerősöm kísért, mint Gaspar. Senyora Dávilo aranyba és
ezüstbe öltöztetett erre az alkalomra, fekete háttér előtt kellett előadnom, a
hajamat pedig kontyba fogták össze a tarkómon. Nyugodt voltam, az első
pillanattól az utolsóig improvizáltam. Portugália kritikusai nem tévedtek: már
nem kellett őrjöngésbe hajtanom magam, hogy kifejezően tudjak táncolni.
Még mindig bennem élt a vad és megszelídíthetetlen énem, de már jobban
szerettem az elegáns, nőies oldalamat megmutatni.
A jelenetem végén berohantam az öltözőbe. Örültem, hogy ilyen jól
fogadják az új stílusomat, de alig vártam, hogy lemoshassam a színpadi
sminket, és felfrissítsem magam Xavier érkezése előtt. Mikor leültem a tükör
elé, összerezzentem. Férfifejet láttam benne, valaki a fotelemben ült a hátam
mögött. Megpördültem. A férfi felállt, nekem pedig megfagyott a vér az
ereimben. Salazar volt.
– Tehát visszautasítja minden meghívásomat – állapította meg.
Habár már egy évtizede nem láttam Salazart, sosem tűnt el az életemből.
Bárhol léptem fel a nagyvilágban, mindig drága ajándékokat küldött, és
meghívott, hogy menjek el valamelyik bikaviadalára, ha visszatérek
Spanyolországba. Az ajándékai felkavartak, de mivel Salazar személyesen
mindeddig nem jelent meg, megszabadultam tőlük, az ajándékozóról pedig
elfeledkeztem.
– Csak személyes meghívásokat fogadok el – feleltem. Azonnal
rájöttem, mekkora hibát követtem el.
Salazar szemébe vidám csillogás költözött.
– Rendben – mondta. – A feleségem már egy éve meghalt, úgyhogy
meghívhatom a telepemre. Együtt neveljük majd a bikákat. Épp egy
ibolyaszín szeműt próbálok kitenyészteni.
Előfordult már, hogy valaki követett New Yorkban, Párizsban pedig egy
férfi pisztolyt fogott a fejéhez, és azzal fenyegetőzött, hogy lelövi magát, ha
nem megyek hozzá. Ám egyik eset sem rémített meg annyira, mint ez a
mostani találkozás Salazarral. Neki is megvolt a maga démona, ez azonban
cseppet sem hasonlított arra, akivel táncoltam, vagy aki összehozott
Xavierrel. Salazar démona egyenesen a pokolból jött.
– Persze előbb csinálnunk kell valamit a parasztokkal – mondta, és felém
lépett. – Tudta, hogy a köztársasági kormány azt hiszi, nekik fogom adni a
földemet? Azt a földet, ami már generációk óta a családom tulajdonában
van.
– Úgy hiszem, szándékukban áll fizetni érte – feleltem hidegen. – így
megakadályozhatják, hogy évente több ezer ember haljon éhen. A
vadászmulatságokra meg bikatenyésztésre kiadott föld nem ad enni az
embereknek.
Salazar felvonta a szemöldökét.
– Aszerint fizetik ki a földbirtokosokat, amekkora összeget az adózási
papírokra ráírtunk, mintha annak bármi köze lenne a telek tényleges
értékéhez! – Nevetett. – Hát nem értik, hogy a parasztok semmivel nem
jobbak az állatoknál, ráadásul sokkal kevésbé nemesek? Én
megfenyegettem az enyémeket, hogy ha nem a CEDA-ra{32} és a
monarchistákra szavaznak a következő választáson, végignézem, ahogy
éhen halnak a gyerekeikkel együtt. – A hosszú, sárga körmét az orrához
érintette. – Pompás fordulat, nem gondolja? A köztársasági kormány
mindenkinek egyforma jogokat ad – a parasztok meg ellenük fordulnak egy
kis kolbászért!
Az andalúziai nagyszüleimre gondoltam: egyikük sem érte meg a
negyvenedik életévét. Salazarhoz hasonló embereknek kiszolgáltatva éltek.
Ennek ellenére hallgattam. Eszembe jutott, hogy mikor a Villa Rosában
táncoltam, Salazar fegyvert tartott magánál. Feltételeztem, hogy ez azóta
sem változott. Csak azt akartam, hogy minél gyorsabban eltűnjön az
öltözőmből. Neki azonban, úgy tűnt, nem állt szándékában távozni.
– Ennek az országnak olyan emberre van szüksége, mint amilyen
Németország élén áll – folytatta. – Egy Hitlerre.
Hátrálni kezdtem az ajtó felé, ő azonban követett.
– Tehát eljön velem holnap a bikaviadalra?
– Nem szeretem a bikaviadalokat – feleltem.
– Mert nem érti őket. Jöjjön el velem holnap, és mindent elmagyarázok:
megérti, micsoda nemesség van abban, mikor az élő megadja magát a
halálnak.
Megremegtem. Erős démona volt. Megint megpróbáltam távolabb
húzódni tőle – és a démontól is.
– Nincs mit megérteni rajtuk. Egyszerűen kegyetlenek.
Salazar beleharapott a hüvelykujja oldalába.
– Miféle cigány maga? – kérdezte, az arcán bosszúság látszott. – Puhány
katalán lett? Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy egy bizonyos katalán
megpuhította?
 Pontosan tudtam, hogy Xavierre gondol. Honnan tud rólunk? A kémei
nyilván nemcsak azt követték nyomon, hol lépek fel. A vérengző tekintete
megrémített, borzalmas kép villant fel előttem. Láttam, hogy Xavier belép az
öltözőmbe, és Salazar lelövi. Abban a pillanatban kopogás hallatszott az
ajtón. Mindketten odafordultunk.
Hallgattam, rettegtem, hogy esetleg Xavier az.
– Senyoreta, virágokat hoztam – hallatszott egy női hang. – Behozhatom
az öltözőjébe? – A klub cselédje volt az, Consuelo.
Salazar a fejét rázta, én azonban ügyet sem vetettem rá.
– Igen – feleltem.
Consuelo egy csokor hosszú szárú kálát hozott, a virágok magasabbak
voltak, mint ő. Beletette őket egy vázába az egyik kisasztalnál, csak utána
vette észre Salazart. Az arcomra pillantott, bizonyára meglátta rajta a
félelmet. Áldjon meg az isten, gondoltam, mikor hangosan motoszkálni
kezdett, mindent leporolt, erőteljesen felrázta a párnákat.
A heves takarítástól Salazar kezdte kényelmetlenül érezni magát. Az ajtó
felé lépett, elkapta a karom, és rákényszerített, hogy a véreres szemébe
nézzek.
– Úgy gondolja, hogy a bikaviadal barbárság, igaz? – kérdezte. – Nem
érti meg, hogy egyes állatok… és egyes emberek… halálra születtek.
Salazar olyan erővel engedett el, hogy kis híján hátraestem. Kisétált az
ajtón, a démona mögötte nyargalt. Most jöttem rá, ki volt ez a lény: a halál.
Xavier negyedórával később érkezett egy csokor fehér rózsával. Salazar
annyira felzaklatott, hogy belezuhantam Xavier karjába.
– Megint kimerítetted magad, nem igaz? – nevetett Xavier. – Nem sok
pihenőt hagytál magadnak Portugália után!
Mosolyt erőltettem az arcomra. Nem akartam elmondani Xaviernek,
hogy valójában mi rémített meg annyira. Vajon kire utalt Salazar, mikor azt
mondta, hogy néhány ember halálra születik? Magamhoz szorítottam
Xaviert, a bőrömön végigfutott a hideg. Édes istenem, imádkoztam, ha az
egyikünk halálra ítéltetett, hadd legyek én az.
XAVIERNEK IGAZA VOLT , mikor azt mondta, hogy Portugália után pihenésre
lenne szükségem. Csakhogy képtelen voltam elcsitítani a gondolataimat,
miközben Salazar fenyegető szavai a fülemben csengtek. Napokig nem
mentem sehová. Ki sem mozdultam a hotelszobámból, újságolvasással
kötöttem le magam. Mindennap felhívattam magam Xavierrel még akkor is,
ha úgy volt, hogy este találkozunk. Salazar korábban hónapokra, évekre
eltűnt az életemből; imádkoztam, hogy most örökre eltűnjön.
Az újságcikkek kétségbeejtőek voltak: a munkanélküliség egyre nőtt, a
munkások és parasztok körében egyre erősödött a nyugtalanság. A
tiltakozásaikat olyan brutálisan fojtották el, hogy sok kommentátor szerint a
szegények most már nem számíthattak a reformokra, csak a forradalomra.
Egyik nap Evelina Montella meglátogatott. Meghatott, hogy Xavier
mindkét testvére gyakran felkeres; arra számítottam, hogy lekezelően
bánnak majd velem. Xaviertől tudtam, hogy Margaridával ellentétben
Evelina jó barátságban van a feleségével, és imádja a fiukat, így örültem,
hogy harag nélkül tekintett rám. Xavier szülei – akár tudtak a létezésemről,
akár nem – nem vettek rólam tudomást.
Evelina fehér kötött ruhát viselt hozzáillő boleróval. Míg Margarida
hangos volt, Evelina inkább titokzatosan csendes, ami felkeltette az
érdeklődésem. Rózsabimbóra emlékeztetett, mely szorosan összezárult, de
izgalmas lehetőségekkel kecsegtet.
– Francesc megint elutazott – mondta, mikor behívtam a lakosztályom
nappalijába. Mosolyogni próbált, de észrevettem, hogy a homlokán ráncok
gyülekeztek.
Nem lepett meg, hogy Francesc Cerdà igyekezett minél többet távol
maradni a kötelezettségeitől. Számomra egyértelmű volt, hogy a férfiakhoz
vonzódik. Sok homoszexuális férfival dolgoztam együtt és léptem fel,
élveztem a barátságukat. Azt azonban nem tudtam elképzelni, hogy Evelina
és Francesc házassága bármelyiküknek is áldás volna.
– Láttalak a múltkor a Szamovár Klubban táncolni – mondta Evelina
halk, finom hangon.
– Igen? Miért nem jöttél be az öltözőmbe utána köszönni?
Összefonta, aztán maga mellé ejtette a karját.
– Késő volt… nem akartalak zavarni.
 Elhallgatott, éreztem, hogy van valami, amiről beszélni szeretne velem.
Aztán eszembe jutott, hogy talán meglátta, mikor Salazar távozott az
öltözőmből. Reméltem, hogy nem értette félre.
– Xavier felkeresett utána – mondtam. – Igazán csatlakozhattál volna.
Nem is figyelt rám. Nagy levegőt vett, és rám nézett.
– Azon gondolkodtam, nem tanítanál-e meg flamencózni?
Úgy meglepődtem, hogy nem is tudtam azonnal felelni.
Evelina elpirult.
– Nagy merészség tőlem, hogy egy ilyen sztárt kérek fel, mint te… de te
nemcsak táncolod a flamencót, te azonosulsz vele.
Egyszerre hízelgett és összezavart. Igaz, hogy kifinomult előadó lettem,
de a flamencót sokkal alacsonyabb rangúnak tartották, mint a spanyol
táncokat vagy a balettet. Nem tartozott a felső osztálybeli nők
szórakozásához, különösen nem a katalánokéhoz. Miért akarta Evelina
megtanulni? Sosem táncolhatna senki előtt.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e tanítani – magyaráztam. – Én úgy
tanultam, hogy másokat néztem, és flamencotáncosokkal éltem együtt. De
boldogan megpróbálnám. Mikor kezdjünk? Most?
Evelina meglepettnek tűnt, aztán fellelkesült.
– Tényleg?
– Miért is ne? Ma semmi más dolgom nincs.
Kerestem neki egy próbaruhát. Evelina született táncos volt. Mikor
megmutattam neki a kartartást, pontosan lemásolta. Jó ritmusérzéke is volt,
de csak a technikát adta vissza, nem volt benne tűz.
– Nagyon élveztem – mondta, mikor befejeztük, és a cseléd kávét és
süteményt hozott.
Én is élveztem a társaságát. Annak ellenére, hogy szomorúságot és
valami elfojtást éreztem benne, engem felvidított.
– Akkor eljössz holnap is? – kérdeztem.
Az arcán mosoly ömlött szét.
– Tényleg… nem tartalak fel?
Meghatott, hogy ilyen alázatosan beszélt velem.
Eszembe jutott, mikor először láttam őt kisbabaként, a babakocsijában.
Olyan csinos volt, mint egy tündérkirálylány.
 – Persze, hogy nem – nyugtatgattam. – Imádok mindent, ami a tánccal
kapcsolatos.
– Én is! – felelte, most először csillant fény a szemében.
Az ablakból néztem, ahogy kislányosan még integetett nekem, mielőtt
beszállt a Bugattiba a sofőr mögé. Evelina sok értelemben az ellentétem volt:
ő tartózkodó volt, én nem; ő művelt, én pedig barbár. Micsoda különös
barátság ez a kettőnké, gondoltam. Eltöprengtem, hogy vajon ez volt-e
Evelina legmerészebb cselekedete, hogy felkért engem a flamencooktatásra.

EVELINA ELÉG GYORSAN HALADT az egyéni flamencolépésekkel, így

hamarosan áttértünk az alapvető minták gyakorlására. Pár hét gyakorlás
után már olyan ügyes volt, hogy együtt táncolhattunk.
– Ne akarj utánozni! – mondtam. – Találj ki valamit magadtól!
Láttam, hogy megértette, amit kértem tőle, de nehezére esett teljesíteni.
Azon gondolkoztam, vajon volt-e lehetősége bármikor is arra, hogy önmaga
legyen.
Egyik nap épp táncoltunk, mikor csengettek. Egy perccel később
megjelent a szobalány, és közölte, hogy Gaspar Olivero érkezett látogatóba.
– Küldd be! – mondtam.
Evelinára pillantottam, arra számítottam, hogy örömmel látja majd viszont
a régi barátját. Ő azonban elsápadt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
Vajon mi történhetett vele, töprengtem. Talán túlhajszolta magát?
Gaspar belépett a szobába, de mikor meglátta Evelinát, megtorpant. Egy
pillanatig összekapcsolódott a tekintetük, mielőtt elfordultak volna. Akkor
értettem meg: az a fiatal nő, akiért Gaspar évek óta epedezett, Evelina
Montella volt.
Mesterkélt, feszélyezett társalgás következett. Gaspar közölte velem,
hogy csak egy percre ugrott be, mert a közelben járt. Az ajtót nézte, mintha
menni akarna, de nem mozdult. Evelina elismételte néhányszor, mennyire
örül, hogy újra látja, közben azonban a lábát bámulta. Én eközben azon
gondolkodtam, vajon keressek-e valami indokot, amivel magukra
hagyhatom őket, vagy csak rontana a dolgon, ha kettesben lennének.
 Mielőtt eldönthettem volna, Gaspar közölte, hogy később felhív, hogy
megbeszéljük a Szamovár Klub új show-ját, majd végül összeszedte a
bátorságát, és elment. Kikísértem a lakosztály ajtajáig, és adtam neki két
puszit. A bőre jéghideg volt.
Amikor visszatértem a nappaliba, Evelina zokogott.
– Olyan boldogtalan vagyok – panaszolta. – Két és fél éve vagyok
férjnél, és mindenki azt kérdezgeti, mikor lesz gyerekünk Francesckal. Ma
reggel a márkiné felvetette, hogy bemutathatna a specialistájának. Még az
öregasszonyok is a termékenységi titkaikat sugdossák nekem a partikon
meg a Liceuban. Semmire nem vágyom jobban, mint egy gyerekre, akit
szerethetek. Minden születésnap, ami gyerek nélkül telik el, még mélyebb
depresszióba taszít – de Francesc hozzám sem ér!
Megérintett az Evelina hangjából ömlő fájdalom és kétségbeesés. Tehát
ezt őrizgette magában mindvégig! Nem csoda, hogy nem merte kifejezni
önmagát! A felső osztálybeli nők semmiféle családi boldogtalanságot nem
teregethettek ki.
Leültem mellé. Én nem éreztem ezt a mohó, gyerek utáni vágyat; sosem
sóvárogtam rá, hogy anya legyek, pedig már harminckét éves voltam.
Xavierrel megtettük a szükséges óvintézkedéseket, hogy ne essek teherbe.
Mivel általában nehezemre esett megtartani a véleményemet, megfogtam a
kezét, és azt feleltem:
– Tudod, egy férfi akkor is teherbe ejtheti a nőt, ha a saját neméhez
vonzódik.
Evelina a fejét rázta, halkan válaszolt.
– Mindent megpróbáltam. Egyszerűen nem megy neki.
Felsóhajtottam. A gazdagok meg a házasságuk! Xavier nyomorultul
érezte magát a feleségével, és most megtudtam, hogy Evelina is boldogtalan.
Nem csoda, hogy Margarida sosem ment férjhez.

PÁR NAPPAL KÉSŐBB, mikor az óra után együtt kávéztunk, megint felhoztam
a témát. Nem bírtam már elviselni Evelina fájdalmas tekintetét, ő pedig úgy
tűnt, nem tud maga gyógyírt találni a boldogtalanságára.
 – Na és Gaspar? – kérdeztem. – Tetszik neked. Egyértelmű, hogy te is
tetszel neki. Miért nem kéred meg, hogy ejtsen teherbe? Francesc nyilván
nem fogja ellenezni, ha egyszer ő maga nem képes ellátni a feladatot.
Evelina elborzadva nézett rám.
– Arra képtelen volnék!
Nagyon szórakoztatónak találtam, hogy ilyen könnyen meg lehetett
döbbenteni annak ellenére, hogy a férje homoszexuális.
– De miért? Szerintem a férjed megkönnyebbülne. Véget vethetne a
pletykáknak.
– De… én szeretem Gaspart.
Kíváncsian vártam, ez miben akadályozná a tervet.
Evelina a fejét rázta.
– Nem lenne helyes, ha így kötném magamhoz. Meg kellene nősülnie,
hogy boldog lehessen. Azt akarom, hogy elfelejtsen engem. – Könnyekben
tört ki.
Kisöpörtem az arcából egy gesztenyebarna hajtincset. Nos, ez a
javaslat nem sült el valami jól, gondoltam. Evelina meg én más világban
éltünk. Megfogadtam, hogy többet nem próbálok ilyen proletár tanácsot
adni neki.
– Sajnálom – mondtam. – Úgy látom… nem volt valami jó ötlet.
Könnyes szemmel nézett rám, a fejét rázta.
– Margaridát leszámítva, te vagy az egyetlen igaz barátom.
Akkor értettem meg, hogy Evelina nem is akart megtanulni flamencózni.
Csak keresett valamit, amivel betöltheti az életében támadt űrt.

1933 NOVEM BERÉBEN pontosan úgy zajlottak a választások, ahogy Xavier

megjósolta. A szocialisták és köztársaságiak nem voltak hajlandóak
együttműködni, és ezzel elvesztették a hatalmat.
Aznap este, mikor bejelentették az eredményt a rádióban, Xavier meg
én a lakásunkban ültünk. Margarida vacsora után érkezett.
– A nők végre szavazati jogot kapnak, és mit csinálnak? – kérdezte,
miközben a kabátját a kanapéra hajította. – A papokra hallgatnak, és a
jobboldalra szavaznak! Mikor épp az egyház nyomja el őket! Nem olvasták
Ádám és Éva történetét?
– Azért ez is jobb annál, mintha a férjüket követnék! – feleltem,
próbáltam némi tréfát csempészni a melankolikus hangulatba. – De
komolyan, ha az anarchisták nem kampányolnak olyan sikeresen, és nem
tántorítják el teljesen a munkásosztályt a szavazástól, a munkásosztály
nőtagjai a szocialistákra szavaztak volna.
– A jobboldal győzelme fölényesebbnek tűnik, mint amilyen valójában –
mondta Xavier. – A buta választási törvényünknek hála a nyertes párt a
szavazás eredményénél sokkal nagyobb arányban képviseltetheti magát a
kortezben.
– Egy biztos – vetette közbe Margarida –, a jobboldal vissza fogja vonni
az összes reformot, amit a Köztársaság megalakulásakor elfogadtak. A
béreket csökkenteni fogják, a földbirtokosok visszakapják a földjüket, a
parasztokat elűzik, a nőket kirúgják a munkahelyükről.
Apámra és Teresára gondoltam.
– A szegények sorsát csak forradalommal lehet megváltoztatni ebben az
országban – mondtam. – Szerintem ezek után már senki nem fog hinni a
reformokban.
Az este hátralévő részében Xavier, Margarida és én arról vitatkoztunk,
hogy a forradalom-e az egyetlen megmaradt lehetőség a parasztok és
munkások számára. Miközben megvitattuk a különféle politikai rendszerek
lehetőségeit a társadalom elnyomottjainak megsegítésére, nem vettük észre,
hogy sokkal veszélyesebb erő lappang a horizonton. Amikor Xavierrel kora
hajnalban bemásztunk az ágyba, és átöleltük egymást elalvás előtt,
fogalmunk sem volt róla, milyen gyorsan és kegyetlenül meg fognak változni
a dolgok. És hogy ennek a mi közös, boldog életünknek hamarosan vége
szakad.
 28.
Paloma
MIUTÁN MAM IE TELJESEN FELCSIGÁZOTT a Spanyolországról szóló
történeteivel, Jaimével pedig ilyen meglepő fordulatot vett a kapcsolatunk,
az elmúlt napokban nem sok időm maradt azon gondolkodni, amit Madame
Genet a második meghallgatásommal kapcsolatban mondott. Amikor
azonban hétfő reggel odaértem a balettiskolába, hogy részt vegyek
Mademoiselle Louvet óráján, úrrá lett rajtam a kishitűség. Mi értelme
addig edzenem, míg minden porcikám sajog, és vérzik a lábam, ha
úgysem lesz belőle semmi?
– Mi a baj, Paloma? – kérdezte Mademoiselle Louvet, mikor végre
végeztem a rúdgyakorlatokkal. – Nem nyújtózol ki rendesen, és nem
fejezed be a mozdulataidat. Miért fogod vissza magad? Múlt héten mindent
beleadtál.
Lehajtottam a fejem. Maximalista voltam, és egyáltalán nem ezt akartam
hallani. Csakhogy tudtam, hogy Mademoiselle Louvet-nak igaza van. Ha
nem teszem bele a gyakorlatokba a szívemet, teljesen fölöslegesen csinálom
végig az edzést.
– Beszélhetnénk pár percet? – kérdeztem.
Mademoiselle Louvet aggódó pillantást vetett rám.
– Velem mindig beszélhetsz, Paloma. – Intett a zongoristának, Monsieur
Clarynek, aki megragadta az alkalmat, hogy vegyen magának egy kávét.
– A múlt heti óránk után összefutottam Madame Genet-vel a titkárság
előtt – meséltem. – Azt mondta, hogy esélyem sincs bekerülni a balettkarba,
mert Mademoiselle Marineau előítéletei miatt minden kísérletem kudarcba
fog fulladni.
Mademoiselle Louvet gyönyörű arca szomorú grimaszba húzódott.
– Egyáltalán nem helyénvaló, hogy Madame Genet ilyeneket mondjon.
Ha az iskola vezetője úgy döntött, hogy alkalmas vagy a vizsgára, akkor ez
egyáltalán nem Madame Genet dolga. Mademoiselle Marineau azt mondta,
hogy szerinte nem bírnád elviselni a profi tánccal járó terhet, de azt a vizsgát
rendkívüli feszültség alatt kísérelted meg, hisz nem egészen egy évvel
korábban vesztetted el az édesanyádat. A következő alkalomra minden
sokkal jobb lesz.
Szerettem volna hinni Mademoiselle Louvet-nak, de Madame Genet-
nek igaza volt, mikor azt mondta, hogy a történtek ellenére kivételesen jól
teljesítettem.
– Madame Genet azt mondta, hogy személyes okok miatt nincs esélyem
– mondtam Mademoiselle Louvet-nak. – Hogy Mademoiselle Marineau
valami olyasmi miatt utál engem, aminek az apámhoz van köze.
– Az apádhoz? – Mademoiselle Louvet egy pillanatra elgondolkodott. –
Nos, az édesapád zenekari zongorista volt, mikor édesanyád Giselle
szerepét táncolta, és teherbe esett tőle. Mademoiselle Marineau Myrtha, a
villikirálynő szerepét játszotta. Talán valami nézeteltérésük támadt a zene
miatt?
A Giselle-t gyakran értelmezték úgy, mint a nemek balettjét. A villik
mondabeli kísértet-menyasszonyok, akik hűtlen földi kedvesükért éjfélkor
feljönnek sírjukból, holdfényes völgyekben, erdőkben, csapatokba verődve
bolyongnak, amíg arra nem vetődik, akire várnak. Addig nem tudnak
megnyugodni, amíg halálos táncba nem csalogatják, halálra nem táncoltatják
a hűtlent. A válasz egyszerre jutott eszünkbe Mademoiselle Louvet-val.
– Apámnak viszonya volt Mademoiselle Marineau-val, igaz? És szakított
vele, hogy elvehesse az anyámat!
Mademoiselle Louvet a fejét rázta.
– Nehezemre esik elhinni. Amióta csak ismerem Mademoiselle
Marineau-t, mindig is Christophe Valois-ba volt szerelmes. Bár sosem
házasodtak össze, szerintem ő volt az egyetlen férfi az életében. Némelyek
szerint ez már beteges nála.
„Nem az én dolgom. Az apádat kell megkérdezned” – mondta Madame
Genet. Mademoiselle Louvet-nak talán nehezére esik elhinni, de én biztosra
vettem, hogy apám már akkor is kettős játékot játszott! Én sem hittem
volna, hogy apám képes ilyesmire, ha nem veszi el Audrey-t olyan hamar
anyám halála után. Szerdán kellett visszatérnie Párizsba, de most már kizárt,
hogy találkozzak vele. Tönkretette az életemet az udvarolgatásával!
Legjobb tudásom szerint folytattam az órát. Mademoiselle Louvet és én
aztán visszamentünk az irodájába, ideadta nekem azt a Brahms Intermezzo-
felvételt, amit a legutóbbi órám után megmutatott.
– Hallgasd – mondta –, és érezni fogod az édesanyád szeretetét.
Amikor felálltam, hogy induljak, Mademoiselle Louvet elkapta a kezem.
– Ígérd meg, Paloma, hogy többet nem gondolsz arra, hogy
megbukhatsz ezen a vizsgán! Szeretném, ha mindent beleadnál. A balett
olyan, mint a szerelem: teljesen át kell magad adnod neki, különben nem
kapsz vissza semmit. Hinned kell benne, még ha úgy fáj is, mint a kis
hableánynak, mikor a késeken táncolt.

PRÓBÁLTAM ÉSZBEN TARTANI Mademoiselle Louvet tanácsát, amikor

másnap a táncteremben gyakoroltam. Minden tőlem telhetőt megtettem, de
nem tudtam megszabadulni a mellkasomra nehezedő nyomástól. Lehetséges
volna, hogy az apám tényleg örökre tönkretette az álmaimat?
Csak akkor derültem jobb kedvre, mikor később a délelőtt folyamán
megláttam Jaimét a konzervatórium előtt ácsorogni. Mikor elmosolyodott,
az egész arca megelevenedett. Megcsókolt, és megfogta a kezem.
– Lefoglaltam két filmet la Rusáról – mondta. – Az egyik egy klip, amin a
Szamovár Klubban táncol fiatalon, a másik felvételt pedig valamivel a
polgárháború előtt készítette egy flamencóról szóló filmhez.
Nyugtalanul vártam, miközben a vetítő berregett. A film ugrándozott, de
Jaime megigazította. A kezem a szám elé rebbent, mikor la Rusa megjelent a
képernyőn tüzesen, energikusan. Különös volt őt nézni: egyszerre félelmetes
és ellenállhatatlan. Abban a pillanatban, mikor a hipnotikus tekintetével
egyenesen belenézett a kamerába, végigfutott a hideg a hátamon. Láttam
benne azt a táncost, akiről Mamie mesélt: a vad, erőszakos, erőteljes
mozdulatokat. A teste ruganyos volt, a technikája pedig éles és pontos.
Amikor befejezte a táncát, rámosolygott valakire. Ez felkeltette az
érdeklődésemet. Rengeteg képet őriztem már a fejemben la Rusáról, de
boldognak sosem képzeltem. A képernyő sarkába pillantottam, ahol egy
fiatalember ült egy óriási zongora előtt. Avi! A fiatal, mosolygós nagyapám
képétől sírhatnékom támadt. Abban a pillanatban fogalma sem volt róla,
milyen sors vár rá.
Jaime megfogta a kezem, és adott pár percet, hogy összeszedjem
magam, mielőtt felrakta a következő filmet.
– Jól vagy? – kérdezte. – Elég megrázó lehet ez neked.
A vállára hajtottam a fejem. Jó érzés volt, hogy van valakim, Jaime pedig
nagyon kedvesen bánt velem. Eltöprengtem, miért most kellett találkoznom
vele, mikor az életem teljesen felfordult, és épp egy szellem látogatásával
kell megküzdenem.
A második filmben nem volt párbeszéd, a történetet tánccal és énekkel
mondták el.
– Azok az emberek mind la Rusa cigány családja – mondta Jaime. –
Úgy tűnik, bárhová ment, elkísérték.
Most jöttem rá, hogy la Rusára soha nem gondoltam úgy, hogy neki is
lett volna családja. A második filmben másnak tűnt: idősebb, szebb volt,
olyan nemességet láttam benne, ami egy indiai hercegnőre emlékeztetett. A
technikája is megváltozott. A mozdulatai még mindig erőteljesek voltak, de a
lépései élessége elveszett. Lágyabb lett.
Közelebb hajoltam, szemügyre vettem a gyengédebb arckifejezését és az
örömtől csillogó szemét. Csak nem a szerelem okozta ezt a változást?

JAIM ÉVEL BEÜLTÜNK beszélgetni a közeli kávézóba.

– Különös időszak ez nekem – avattam a bizalmamba. – Most jöttem rá,
hogy mennyi mindent nem tudok a saját családomról. A nagyapám például
sikeres zenész volt, és körbeutazta a világot. Conchita, akit mindig a család
barátjának hittem, a nagyanyám testvérének az özvegye. Csak most tudtam
meg, hogy Feliu, az a férfi, aki néhány évente meglátogat minket, az
unokabátyám. Aztán ott van Mamie. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy
Avi a második férje volt. És valami azt súgja, hogy a nagyanyám még a
történet felénél sem tart.
– El sem tudom képzelni, milyen lehet – mondta Jaime. – Az én
családomban senki sem tud titkot tartani. Már annyiszor hallottam a
történeteiket, hogy elég, ha egy szót szólnak, és vissza tudom mondani
nekik az egészet. A nagymamádnak biztosan jó oka volt rá, hogy mostanáig
hallgasson.
– Ez rémiszt meg a legjobban – feleltem. – Mintha még Franco halála
után is úgy érezné, hogy nem „biztonságos” Spanyolországról beszélni.
– Meg tudom érteni – mondta Jaime. – Franco uralma alatt nőttem fel
Spanyolországban. Az apám neves sebész, de a nagybátyám tettei miatt
szoros megfigyelés alatt álltunk. Mintha házi őrizetben lettünk volna. Pokol
lett azoknak az élete, akik a polgárháborúban a Köztársaság mellé álltak.
Az egyik szomszédunk neves építész volt, de Franco uralma alatt nem
kapott munkát, abból élt, hogy intarziás dobozokat árult a turistáknak.
Jaimének délután órája volt, vissza kellett mennie a konzervatóriumba.
Kifizette a kávékat, aztán felállt, és megcsókolt.
– Nem vagy egyedül ezzel a rejtéllyel, Paloma. Én majd segítek.

MÉG VOLT IDŐM az esti flamencoórám előtt, így visszamentem a Sainte-

Geneviève könyvtárba, régi újságokat kerestem, próbáltam többet megtudni
la Rusa haláláról. A testét a vasúti síneken találták meg Párizs külvárosában,
olyan területen, ami akkoriban elhagyott bozótos volt, mostanra viszont
egyre jobban beépítették. Nem lehetett tudni, hogy öngyilkos lett vagy sem,
mert mire a rendőrség kiment a lakására, hogy búcsúlevelet keressen, a
szobákat valaki kiürítette.
Nem tudtam, mit gondoljak, így aztán elmentem a rendőrkapitányságra,
és úgy tettem, mintha la Rusa életét kutatnám, hogy könyvet írjak róla.
– Sajnálom, mademoiselle – mondta a rendőrőrmester –, de nincsenek
meg a jegyzőkönyvek. Az öngyilkossági nyomozások papírjait húsz év
elteltével meg lehet semmisíteni.
Nehezemre esett elhinni, hogy egy híresség halálának a nyomozati aktáját
megsemmisítették volna, különösen mivel ellentmondások merültek fel a
halálával kapcsolatban, de mivel én sem mondtam igazat a könyvírásról,
nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy leálljak vitatkozni a rendőrrel. Már
épp indulni készültem, mikor észrevettem, hogy az irattartó szekrény mellett
álló idősebb rendőr lopott pillantásokat vet felém. Biztosra vettem, hogy
kihallgatta a beszélgetésünket.
Visszafordultam az asztalnál ülő őrmesterhez.
– Azt mondja, egyes aktákat meg lehet semmisíteni. Mitől függ, hogy
megőrzik vagy megsemmisítik őket?
– Annak sok oka lehet, de ebben az esetben, amiről beszéltünk,
valószínűleg kizárták az idegenkezűséget.
Vonatra szálltam, felkerestem azt a helyet, ahol megtalálták la Rusa
testét. A közeli állomás 1952 előtt nem létezett, az újsághírek szerint la Rusa
taxival ment a faluig, majd elgyalogolt egy elhagyatott helyre a sínek mentén.
Senki nem emlékezett rá, hogy látta volna.
Kora délután szálltam le az állomáson. Az elővárosban többemeletes
épületek sorakoztak, köztük egy mosoda meg néhány bolt állt. Az épületek
lepusztultnak néztek ki, pedig nem lehettek régebbiek öt évnél. Az állomás
mellett néhány autó állt. Megakadt a szemem az egyiken, egy barna BMW
Longue-on, mert Mademoiselle Louvet-nak ugyanilyen autója volt, csak
fehér. Habár ez régebbi modellnek tűnt, a csillogásával kitűnt az ütött-kopott
Renault-k és Citroënek közül. A kormány mögött ült valaki, de a színezett
üvegek miatt nem láttam az arcát.
Végigsétáltam a sínek mentén egészen az alacsony betonkerítés végéig,
ahol már csak a nagyra nőtt fű meg gyom választott el a vágányoktól.
Hirtelen az elhagyatottság érzése kerített a hatalmába. Miért épp ilyen
helyen vetett véget az életének la Rusa, minden idők legnagyobb
flamencotáncosa?

AM IKOR M EGÉRKEZTEM Carmen flamencoórájára, azt mondta, ma valami

azt sugallta neki, hogy farrucát tanítson nekem.
– Ezt a táncot általában nem mutatom meg kezdőknek – mondta. – De
úgy érzem, hogy valamit elnyomsz magadban. Talán ez a tánc majd kihozza
belőled.
Jaimére pillantottam, aki válaszképp megrázta a fejét így tudatva, hogy
egyetlen szót sem mesélt la Rusáról a nagynénjének.
– Nem az én titkom, hogy elmondhatnám – ígérte korábban.
 Miközben utánoztam Carment, rájöttem, hogy a farrucában minden
benne van, amit la Rusa kifejezett az aznap délután látott első filmben. A
lábmunka agresszív volt, a zene pedig drámaian csapkodott egyik
hangulatból a másikba.
– Ejha, milyen tüzes lettél! – mondta Carmen, csodálattal nézve rám.
A farrucától csakugyan méltóságteljesnek, erősnek éreztem magam,
ami elég nagy változás volt az előző napi kishitűségem után. Bárcsak
megőrizhetném ezt az érzést valahogy, gondoltam. Csakhogy tudtam,
hogy mihelyst hazamegyek, szertefoszlik az erőm, és visszatér a szokásos
idegességem.
– Sajnálom, de ma nem maradhatok vacsorára – mondtam Carmennek
óra után. – Megígértem a nagyanyámnak, hogy segítek neki.
Egyik részem nagyon szeretett volna itt maradni Jaimével és a
családjával, a másik viszont égett a vágytól, hogy tovább hallgathassa
Mamie történeteit. Attól féltem, hogy ha túl hosszú szünetet tart a
visszaemlékezésben, még meggondolja magát, és többet nem beszél.
– Mindig szívesen látunk az otthonunkban – mondta Carmen, és adott
két puszit. – És a nagymamádat is. – Aztán pimasz mosollyal hozzátette: –
Talán most már más véleménye lesz a flamencóról!
Rápillantottam, elgondolkodtam, mit akarhat mondani ezzel.
Carmen felnevetett.
– Jaime mesélt kettőtökről – magyarázta. – Örülök neki. Rendes lány
vagy. Megmondtam az unokaöcsémnek, hogy tisztelettel bánjon veled.
Éreztem, hogy elpirulok, és Jaimére pillantottam. Jaime elmosolyodott,
és vállat vont.
– Nincs rá panaszom – feleltem. – Nagyon jó hozzám.
Miközben Jaime kikísért az autóhoz, meséltem neki a rendőrségen és a
la Rusa öngyilkosságának helyszínén tett látogatásomról.
– Olyan szomorú, elhagyatott hely. Ha tényleg la Rusa árulta el Xaviert,
lehet, hogy nagyon megbánta. Remélem, ma este többet megtudok róla.
Megcsókoltuk egymást, mielőtt beültem a kocsiba. Épp be akartam
indítani a motort, mikor bekopogott az ablakon. Letekertem, megint
megcsókolt.
 – Legközelebb – mondta hirtelen elkomolyodva –, ha nyomozásra
indulsz, vigyél magaddal engem is! Most már nem vagy egyedül. Én majd
megvédelek.
Integettem, miközben elhajtottam a járdaszegély mellől. „Most már nem
vagy egyedül. Én majd megvédelek.” Ilyet is csak egy spanyol férfi
mondhat, gondoltam magamban mosolyogva. De azért jólesett.

LEGNAGYOBB BÁNATOM RA hiába vezettem úgy, mint egy őrült, és rohantam

fel a lépcsőn, Mamie már lefeküdt, mire hazaértem. Várnom kellett másnap
estig, míg vacsora után elmosogattuk az edényeket, és leültünk a nappaliba
egy csésze teával, hogy Mamie elmesélje, mi történt a bátyjával.

– AM IKOR RÁJÖTTEM , hogy Xavier és la Rusa szeretik egymást, nehéz

helyzetbe kerültem. – Megrázta a fejét, a szemét lesütötte. – Tudtam, hogy
ez az egyház szemében bűn, ugyanakkor hogy is tagadhattam volna meg a
boldogságot a bátyámtól? Rendesen vigyázott Conchitára, mindent
megadott neki, imádta Feliut, kötelességtudóan viselkedett a szüleinkkel.
Mikor viszont la Rusával volt… mintha előtört volna belőle az igazi énje,
amit meg tudott menteni magának. Ledobta magáról mindazt, ami fojtogatta,
és újra önmaga lett.
– Azt mondod, la Rusa felszabadította? – kérdeztem. – Legalábbis
kezdetben?
A szabadság érzésére gondoltam, amit akkor éltem át, mikor Jaime
Vespáján motoroztunk – a korlátok és szabályok alóli kitörés élményére.
Azon töprengtem, vajon Xavier is így érzett-e, ha la Rusával lehetett. Ettől a
gondolattól valahogy közelebb éreztem magam hozzá.
Mamie felállt, odasétált az ablakhoz, kinézett az utcára.
– Engem is magával ragadott az a nő – mondta. – La Rusa olyan
ragyogó, karizmatikus személyiség volt. A szenvedélyessége dacára
emberfeletti erővel tudta türtőztetni magát. Honnan is sejthettem volna,
micsoda sötétség lakozik benne?
– Conchita tudta?
Mamie a fejét rázta.
 – Nem, eleinte nem, de végül megtudta. Xavier fülig szerelmes volt, ő
nem is lett volna olyan diszkrét, ha la Rusa nem kívánja így. La Rusa ügyelt,
hogy minél kevesebben tudjanak róluk. Próbálta megvédeni Xaviert. Ezért
még jobban szerettem.
– De Conchita mégis megtudta?
Mamie bólintott, aztán visszajött, és leült a kanapéra.
– Egy nőnek nem kell sok, hogy gyanakodni kezdjen: hall valamit,
észrevesz egy bolondos mosolyt a férje ajkán, hajtűket talál a zsebében.
Borzalmas harcaik voltak miatta. Emlékszem, egyszer Conchita azt visította
Xaviernek: „Szóval az a táncos szajha a mocskos kis tenyeréből etet, mi?
Őt elbűvölőnek és izgalmasnak látod, engem meg levetett rongynak.
Csakhogy akár tetszik, akár nem, itt ragadtál velem! Ha megpróbálsz
elhagyni, az apám megölet!”
– A kitörései és öngyilkossággal való fenyegetései miatt Xavier
megpróbált még diszkrétebben viselkedni, de Conchita ettől függetlenül is
tudta, és szenvedélyesen gyűlölte la Rusát. Habár a Xavier társadalmi
helyzetében lévő spanyol férfiak általában szeretőt tartottak, ráadásul sokan
sokkal csúnyábban bántak a feleségükkel, mint Xavier Conchitával, ő ezt
nem tudta elfogadni, és megőrjítette a féltékenység. Conchita meg volt
győződve róla, hogy la Rusa fekete mágiával tartja fogva Xaviert. „Hiszen
cigány” – mondta nekem egyszer. Arra nem gondolt, hogy a hideg, szex
nélküli házassággal ő is szerepet játszhatott benne, mindenért la Rusát
vádolta.
Mamie úgy festett, mint aki még mondani akar valamit, de ehelyett csak
dühösen dörzsölte a jegygyűrűjét.
– Xavier tíz évvel volt idősebb nálam, és most először tűnt boldognak
hosszú idő óta. Bíznom kellett benne, hogy tudja, mit csinál. Ráadásul
Spanyolország olyan komoly változásokon ment át, hogy gyakran úgy
éreztem, a mi mindennapos létünket is elnyeléssel fenyegetik.

A KÖZTÁRSASÁGI KORM ÁNY problémái dacára sok katalán aranykornak

tartotta a vezetésük kezdeti szakaszát, hiszen virágzott a kultúra és a
művészetek. Még Pare is – akinek pedig egyáltalán nem tetszett, hogy
magasabb béreket kell fizetnie, a munkások pedig békétlenkednek – örült,
hogy a katalánok nagyobb autonómiát vívtak ki maguknak, helyi vezetés alá
került a rendőrség és polgári szolgálat, az önkormányzatok és az oktatás. A
katalán újra hivatalos nyelv lett, és tervbe vették, hogy új kórházakat
építenek, jobb lakhatási körülményeket és szórakozási lehetőségeket
teremtenek a munkásoknak.
– Túl régóta nyomta már el Madrid Barcelonát – mondta Pare.
Habár az apánk konzervatív nézeteket vallott, nem tiltotta meg
Margaridának, hogy az 1936. februári választásokon jelöltesse magát a
parlamentbe. Egyvalamire azért figyelmeztette:
– Ez lesz az utolsó szög a házassági reményeid koporsójában. Egyetlen
férfi sem fogadna feleségének olyan nőt, aki belekeveredik a politikai életbe.
Mivel Margarida egyébként sem volt az a házasodós típus, szerintem
cseppet sem bántotta ez a kilátás. Szívesebben harcolt az otthona falain
kívül, ahol a vele szemben álló jobboldali jelöltek megpróbálták figyelmen
kívül hagyni mint „leszbikus szajhát”. Habár Margarida sosem támogatta az
erőszakos eszközök bevetését semmilyen cél érdekében, az ellenfelei azzal
igyekezték ellene fordítani a középosztálybeli szavazókat, hogy
anarchistának nevezték. Még Margarida saját pártjában is voltak olyanok,
akik zokon vették a hagyományok semmibevételét. Miközben ők
elmerültek az elsőségért folyó csatározásokban és a bürokratikus
részletekben, melyek teljesen használhatatlanná tették a reformjaikat,
Margarida kikerülte a pártpolitizálást, és minden energiáját arra fordította,
hogy jobbá tegye az utca emberének – és asszonyának – az életét.
– Margarida kétszer annyi szavazatot kapott, mint a legnépszerűbb
ellenfele! – kiabálta Xavier aznap, mikor mind körbeültük a rádiót, hogy
meghallgassuk a választások eredményeit.
A baloldal ismét elsöprő győzelmet aratott. Az anarchisták, miután az
előző választásokon megtapasztalták, milyen károkat okoz a távolmaradás,
ezúttal szavazásra ösztökélték a munkásokat. Margarida az „új nők”
maroknyi csapatába tartozott, akik bejutottak a kortezbe. Örültem a
sikerének, bár ez azt jelentette, hogy mostantól Madridban tölti majd az
idejét, és hiányozni fog.
 – Nos, mindent megtett a győzelemért, és győzött is! – kiáltotta Pare
büszkén. – Bár én jobban örültem volna, ha a Katalán Párthoz csatlakozik,
nem a szocialistákhoz.
– Csak örüljön a sikerének! – felelte Xavier.
Pare elvigyorodott.
Az apámra pillantottam. Akkoriban töltötte be a hatvanat. Megenyhítette
volna a kor? Ettől függetlenül úgy véltem, annak biztosan nem örülne, ha én
jelöltettem volna magam a parlamentbe.
Nem mindenki tudta értékelni Margarida újonnan szerzett hírnevét. A
legjobban Conchita apja, a fasiszta szimpatizáns don Carles haragudott
meg, aki a Falange{33} jeles tagja lett a bikatenyésztő gengszterrel, Ignacio
Salazarral együtt.
– És még ti nevezitek magatokat jó katolikusnak! – kiabálta apámra. –
Tönkreteszitek ezt az országot!
Don Carles megszakított minden kapcsolatot a családunkkal, még a
saját lányával, Conchitával is.
– Nézd meg, mennyi bajt okozott a nővéred! – mondta nekem Conchita.
– Még szerencse, hogy az apám már kiadta a hozományomat!
Amikor visszatekintek azokra az időkre, úgy látom, hogy a
spanyolországi viharos változások mindenkinek felerősítették az
alaptermészetét: a szenvedélyesek még tüzesebbek lettek, az anyagiasak
még önzőbbek, a félénkek rémültebbek, a hitszegők pedig…
veszélyesebbek.
1936-ban azonban én túl boldog voltam ahhoz, hogy a politikai vagy
családi viszályok miatt aggodalmaskodjam. Végre teherbe estem. Méghozzá
Gaspartól.

MIUTÁN GASPAR M EGLÁTOGATTA la Rusát a flamencoórám közben, három

évig nem találkoztunk. Olyan erős érzelmeket tápláltam iránta, hogy ránézni
is képtelen voltam. Akkor már tudtam, hogy soha nem leszek képes mást
úgy szeretni, mint Gaspart. A helyzetünk azonban reménytelen volt, így
kerültem, hogy ne okozzak neki még több fájdalmat. Bár a munkája időről
időre Barcelonába hozta, én úgy éreztem, hogy amennyire lehetett, távol
maradt a várostól. 1936 januárjában aztán újra összehozott minket a sors.
A katalán újjászületés fontos része volt, hogy elhozták Barcelonába a
munkásoknak a zenét és a művészeteket. Egyik nap, mikor Francesc
Madridban volt, elmentem Margaridával a Xinès-negyedbeli közösségi
házba meghallgatni egy koncertet, melyet Xavier szervezett. Pau Casals, a
híres csellista játszott más muzsikusokkal. Nem mondtuk meg Xaviernek,
hogy elmegyünk. Ha elmondtuk volna, biztosan figyelmeztetett volna, hogy
Gaspar is ott lesz.
Mikor a konferanszié kimondta Gaspar Olivero nevét, és kisétált a
színpadra az a férfi, aki után sóvárogtam, a szó szoros értelmében elállt a
lélegzetem.
– Elmenjünk? – súgta Margarida.
Megráztam a fejem.
– Nem, nem probléma, tényleg – nyugtatgattam.
Nem mondtam igazat. Más spanyol szerzemények mellett Gaspar
eljátszotta Granados A lány és a csalogány című dalát, amit annak idején a
Cerdà család vacsoráján is, amikor először találkoztunk. Újra magam előtt
láttam annak az estének minden részletét. Felidéztem az arcát, azt, ahogyan
a zongora mintha a karja meghosszabbítása lett volna. Az is eszembe jutott,
milyen megnyugtatóan hatott rám, mikor pánikrohamomban elbújtam az
étkezőben.
Gaspar befejezte a darabot, a közönség állótapssal díjazta. Ő is felállt a
zongora mellől, meghajolt. Mikor felegyenesedett, egy pillanatra
összekapcsolódott a tekintetünk. A szívembe beleszúrt a befejezetlenség, a
beteljesületlen vágyódás érzése.
– Menjünk! – szóltam oda Margaridának.
Felálltunk és elindultunk, ám mielőtt elérhettük volna az ajtót,
megrohantak minket azok, akik felismerték Margaridában a szocialista párt
jelöltjét.
– Jól tette, hogy kiállt a földbirtokosok ellen! – mondta egy foltozott
könyökű kabátot viselő férfi.
– Kérem, szólaljon fel a nők jobb munkakörülményeiért! – könyörgött
egy nő a kisgyerekét szorongatva.
 Bár a Margarida köré gyülekező nép többnyire támogatta a
szerepvállalását, az egyik overallos férfi keresztbe fonta a karját a mellkasa
előtt, és azt mondta:
– Sosem tartozott egyetlen szakszervezethez sem, nem dolgozott
gyárban, mégis azt hiszi, hogy képviselni tud minket!
Ha valaki engem támadott volna meg így, azonnal meghátráltam volna,
Margarida azonban politikusnak született.
– Ez igaz – helyeselt. – Viszont képes vagyok elolvasni és értelmezni a
jogi dokumentumokat, melyeket a munkáltatók a munkások kezébe
nyomnak, így a jogaik mellett is ki tudok állni.
Egy fiatalember, aki a villamoskalauzok egyenruháját viselte,
elragadtatással nézett rá. Bár a nővérem jó harminc centivel magasabb volt
nála, ez őt láthatóan cseppet sem zavarta.
– Maga túl szép ahhoz, hogy politikus legyen – mondta. – Miért nem
ment férjhez? – csábító mosolyt vetett Margaridára.
Ha a testvéremnek úgy tetszett volna, habozás nélkül hozzáment volna
egy munkáshoz is. Elég bátor volt ahhoz, hogy szembeszálljon a társadalmi
normákkal. Én viszont nem. Ezért vesztettem el Gaspart.
Hiába igyekeztünk eljutni az ajtóhoz, egyre többen gyűltek Margarida
köré, reformokat javasoltak, vagy a személyes bajukban kértek tőle
segítséget. Margaridát nem zavarta a figyelem, sem a kérések zápora.
Mindenkinek a szemébe nézett, és közölte vele az őszinte véleményét.
Eszembe jutott egy történet, amit la Rusa mesélt, és ami tökéletesen
jellemezte a nővéremet. La Rusa azt mondta, hogy találkozott velünk,
amikor Margarida kislány volt, én pedig csecsemő. A dajkánk elvitt minket
a virágpiacra, ahol la Rusa az apja egy barátjának segített a standjánál.
Margarida habozás nélkül kezet nyújtott a kis utcagyereknek, la Rusának.
Pontosan ilyen volt. Más, mint a többiek, mégis mindenkivel megtalálta a
hangot. Még az én szigorú apámat is sikerült az ujja köré csavarnia. Persze
Conchita és don Carles kivételével: köztük sosem szövődött barátság.
– Evelina?
Gaspar hangja kizökkentett a gondolataimból. Amikor megláttam, hogy
ott áll előttem, rájöttem, hogy az eltelt idő és a távolság semmit sem
tompított az érzéseimen. Sőt, csak megerősödtek. Megértettem, mire
vártam mindvégig, és mit hagytam kisiklani a kezem közül gyávaságomban.
– Gyere el hozzám ma este! – súgtam oda neki. – Francesc Madridban
van a szüleivel.
Nekem is idegennek tűnt a hangom, de abban a pillanatban
elhatároztam, hogy többé nem hagyom magam félrelökni.
Gaspar arca elkomolyodott. Talán nem hallotta jól? Vagy helytelenítette
volna? Rábámultam, próbáltam megérteni a habozása okát, de mielőtt
folytathattuk volna a beszélgetést, a Margaridát körülvevő tömeg akkorára
duzzadt, hogy elvesztettük egymást szem elől.

AZNAP ESTE VACSORÁNÁL ide-oda tologattam a tányéromon a rizst és a

paradicsomot, míg végül beismertem, hogy nincs étvágyam. Mostanra
Penélope is férjhez ment, egyedül voltam a házban. A tűz előtt ültem
fájdalomtól megtört szívvel. Gaspar semmit nem üzent, és már tíz óra volt.
Nem jött el. A saját érzelmeim heve miatt arra nem is gondoltam, hogy az
övéi esetleg kihunyhattak. Aztán borzalmas gondolatom támadt: és ha
Gaspar megnősült, mióta utoljára láttam, csak senki nem mondta meg
nekem?
Korán aludni küldtem a szolgákat, hogy magamra maradhassak a
bánatommal. Mihelyst azonban visszaültem a szalonba, halk kopogást
hallottam a bejárati ajtón. Rohantam kinyitni, Gaspar állt előttem. Sugárzó
boldogság áradt szét bennem, szertefoszlott minden kétségem, ami csak egy
perccel azelőtt gyötört.
Betessékeltem, szeretettel, hosszasan méregettük egymás arcát, majd
megszólalt:
– Sajnálom, hogy nem jöhettem előbb. Ma este egy másik koncertet is
kellett adnom. Nem is tudtam biztosan, el tudok-e szabadulni!
Megráztam a fejem. Tehát ezért habozott! Nem számított. Most, hogy itt
volt, már semmi nem számított. Behívtam a nappaliba, mindketten leültünk a
tűz elé.
– Aludni küldtem a szolgákat – mondtam. – De csinálhatok egy kis teát.
 Gaspar hosszasan, gyengéden nézett. Felállt, próbált mondani valamit,
de most az egyszer nem találta a szavakat. Ehelyett csak magához húzott, az
arcomat a mellkasára szorította.
Nem tudtam elhinni, hogy Gaspar a karjában tart, hogy ez valóban
megtörténik. Már hét éve éltem házasságban, szexuális téren azonban még
tapasztalatlan voltam. Mégis minden természetesnek tűnt. Békésen,
boldogan vezettem be Gaspart a hálószobába, a testünk egymáshoz
préselődött. Égette a bőröm a mindeddig megtagadott szenvedély. A láng,
amit Gaspar aznap éjjel meggyújtott a szívemben, sosem hunyt ki, még
akkor sem, mikor öregedni kezdtünk, és az élet elvette a maga áldozatát.
Másnap hajnalban, Gasparral az összegyűrt ágyneműk közt, egymás
karjában feküdtünk, és egymás szemébe néztünk.
– Szeretlek – suttogta. – De ezt így nem folytathatjuk, különösen ha
Francesc visszatér.
A hangjában boldogság és szomorúság keveredett – pontosan így
éreztem én is.
A következő héten Gaspar meg én nem is gondoltunk Francesc
visszatérésére, sem arra, hogy megint el kell majd válnunk. Átmentem hozzá
álruhában, a szolgáknak azt mondtam, hogy a szüleimnél leszek. Addig
szeretkeztünk, míg a bőrünk kivörösödött a csókok nyomától, és bekékült a
heves ölelésektől. Azon a napon, mikor Francesc és a szülei visszajöttek,
nekem pedig el kellett válnom Gaspartól, nem törtem össze annyira, mint
hittem. Gaspar nyugodtságát látva úgy tűnt, ő is így érez. Egy hetet
tölthettünk együtt, és ez is több volt, mint amit az élettől reméltünk; hálás
voltam ezért az élményért.
Csakhogy, mint kiderült, Gaspar nemcsak érzelmes emlékeket hagyott
maga után.

– BIZTOS VAGY BENNE, hogy gyereket vársz? – kérdezte Francesc.

Bólintottam.
Elhallgatott, szétterpesztette maga előtt az ujjait az asztalon, egy darabig
nézegette őket. Ha Francesc átlagos férfi lett volna, biztosan rettenetes
jelenetet csinál a „hűtlenségem” miatt, könnyekkel, sírással, vádaskodással.
Így azonban csak találgatni tudtam, mire gondolhat.
Habár Francesc fizikailag nem tudta teljesíteni férji kötelességeit, és már
néhány éve külön hálószobában is aludtunk, sosem beszéltük meg
egymással az el nem hált házasságunkat. Összeesküvők voltunk. Most, még
ha közvetve is, de be kellett ismernünk egymásnak az igazságot. Rájöttem,
hogy la Rusa nem tévedett, mikor azt mondta, hogy ha Gaspar teherbe
ejtene, Francesc megszabadulhatna a gyanútól, hogy valami nincs rendben a
házasságunkkal. Most Francesc és én egy újabb titkos tervben fogtunk
össze: úgy teszünk, mintha a gyerek az övé lenne.
– Diszkréten jártatok el? – kérdezte.
– Igen – feleltem, nem tudtam állni a tekintetét.
– Remélem, jó nevelést kapott. Tud hallgatni?
Bólintottam. Valami okból kifolyólag képtelen lettem volna bevallani
Francescnak, hogy az unokatestvére a gyermekem apja. Meglepetésemre
azonban rövid hallgatás után rákérdezett.
– Gaspar az?
Bólintottam, éreztem, hogy elvörösödöm.
– Rendben – felelte és felállt. – Ha készen állsz, bejelentjük a
szüleimnek.
Megkönnyebbültem. Tehát Francesc sajátjának ismeri el a gyereket.
Belecsípett az arcomba. Ez volt a második és egyben legutolsó intim
beszélgetésünk, amit valaha is folytattunk.

MIUTÁN BEJELENTETTÜK a terhességemet, Francesc udvariasan bánt

velem, de még nagyobb távolságot tartott, mint korábban. Először arra
gondoltam, hogy talán mégis megsértődött, amiért megcsaltam Gasparral,
de aztán rájöttem abból, ahogy az egyre növekvő hasamat nézte, hogy a
testem most még jobban taszította, mint mikor szűz voltam. Habár bántott,
hogy ennyire visszataszítónak találnak, méltósággal viseltem. Teljesült a
legnagyobb kívánságom, és ennek tudatában voltam minden alkalommal,
mikor a baba rúgott egyet.
 A hetedik hónapban jártam, mikor kitört a polgárháború. Épp Mamát és
Conchitát látogattam, mikor megkaptuk a híreket.
Miközben Mama és Conchita az új jövevény ruháit hímezte, én Feliuval
könyvet olvastam. Nyolcéves korára a kisfiú az apja kiköpött mása lett.
Amikor Xavier vele volt, Feliu tudta, hogy csak rá figyel. Ilyenkor
mindkettejüknek ragyogott az arca.
Befejeztük az olvasást, Feliu komoly arccal felém fordult.
– Ha megszületik a baba, akkor is szeretni fogsz? – kérdezte rám
meresztve hatalmas szemét.
– Mindig szeretni foglak! – nyugtatgattam. – Te vagy az én egyetlen
Felium.
Megindított a kérdése – és el is szomorított. Conchitára pillantottam.
Nem volt ő rossz ember. Élveztem a társaságát, nagylelkű is tudott lenni, de
akkor meg miért bánt ilyen hűvösen a fiával? Hát nem látta, mennyire éhes a
szeretetre? Conchita az egész életét azzal töltötte, hogy magát kényeztette, a
haját igazgatta az öltözőasztala előtt, szép ruhákat választott. De a végén ki
élvezhette a rendkívüli látványt? A férjétől eltávolodott a hiúsága és az
önzése miatt, még a saját gyerekének sem tudott szeretetet adni.
Megcsörrent a telefon, a szobalány Margaridát hívta, aki egy időre
visszatért Madridból. Egy perc néma csend után Margarida felkiáltott:
– A helyzet komoly! A munkásokat fel kell fegyverezni! A hadsereg
elsőként a telefonközpontok és a rádió épületeit fogja elfoglalni – meg kell
állítani őket!
Összenéztünk Mamával. Épp ki akartam rohanni a dolgozóba, hogy
megtudjam, mi történt, mikor Xavier hazaért.
– Pare! – kiáltotta, és berohant a szobába. – Pare itthon van? –
kérdezte. Holtsápadt arcából azonnal láttam, hogy valami nagy baj van.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Valami készülődik – felelte. – Marokkóban lázadás tört ki a
hadseregben, és úgy tűnik, futótűzként terjed a spanyolországi
helyőrségeken. A kormány tagjait és más magas rangú embereket is
letartóztattak itt, Barcelonában ma reggel.
– Tehát fellázadt a hadsereg a Köztársaság ellen? – kérdeztem.
Mama felnézett a kézimunkából, és sóhajtott.
 – Már láttunk ilyet – mondta. – Gondolom, megint meg fogják tiltani,
hogy nyilvános helyen katalánul beszéljünk.
Margarida befejezte a telefonbeszélgetést, és Paréval együtt csatlakozott
hozzánk.
– Nem, Mama! – felelte. – Ez nem olyan lázadás, mint amit Primo de
Rivera vezetett. Ezt Francisco Franco tábornok vezeti.
Emlékeztem erre a névre, kivert tőle a hideg. 1934-ben lázadás tört ki a
bányászok között Asztúriában. Franco nyomta el, de olyan brutális,
kegyetlen módon, hogy mikor 1936-ban a baloldal újra hatalomra került,
Franco elvesztette a pozícióját a hadügyminisztériumban, és a Kanári-
szigetekre küldték, remélve, hogy ott nem okoz több galibát.
– Ha a hadsereg nem áll a Köztársaság mellett, akkor hogy lehet
elnyomni a lázadásokat?
Margarida leült Mama mellé.
– A Köztársaságnak fel kell fegyvereznie a szakszervezeteket és a
munkásokat. Ők fognak harcolni érte – felelte.
Mama felvonta a szemöldökét.
– De ha az anarchisták kezébe fegyver kerül, arra használják majd a
lehetőséget, hogy forradalmat robbantsanak ki a káoszból!
– Így van – felelte Margarida. – De talán a forradalom is jobb annál,
mint hogy brutális hadsereg zúzza össze az országot. A lázadók azt
mondják, hogy megvédik Spanyolországot a „vörösöktől” és a
keresztényellenes erőktől, de valójában csak hatalmat akarnak. Nem
hiszem, hogy a spanyol emberek jobb életszínvonala lenne a céljuk.
Elhallgattunk. Margarida szavai úgy csengtek, mint valami különös
prófécia. A családomra pillantottam, a romlás baljós árnya, mely már évek
óta kísértett, ismét elborított. Csakhogy most még erősebb volt.

MAM IE FÁJDALM AS TEKINTETTEL nézett rám. Újra meg újra megérintette a

vállát, mintha fájdalmai lettek volna; még sosem láttam tőle ezt a mozdulatot.
Éreztem, hogy kimerült, és habár ez azt jelentette, hogy megint kétségek
között várhatom majd a folytatást, azt javasoltam, hogy halasszuk másnapra
a történet folytatását.
 Igazából rengeteg új információt kellett megemésztenem, például hogy az
anyámat eleinte Francesc Cerdà nevelte, nem Avi. Fúrta az oldalamat a
kíváncsiság, hogy mi lett ennek a megoldása.
 29.
Evelina
Drága Margarida!

Már majdnem mindent elmondtam Palomának, amit a drága bátyánk

és a Montella család sorsáról tudnia kell. Történetmesélés közben
azonban rájöttem, hogy óvatosnak kell lennem. Paloma néha nem
veszi észre a nyilvánvalót, máskor viszont vág az esze. Nem akarom,
hogy megsejtse azt az egyetlen dolgot, amit nem szabad megtudnia. Ha
rájönne, az örökre tönkretenné a lelki békéjét…
 30.
Paloma
AM IKOR A M OZIHOZ ÉRTEM , ahol Jaimével A vadembert akartuk
megnézni, többet kaptam a vártnál. Jaime az előcsarnokban állt, nagyon jól
nézett ki a cápagalléros ingében meg a magas talpú cipőjében, csakhogy
nem jött egyedül. Carmen is ott volt, meg Isabell, Vicenta, Ernesto és
Mercedes. A felnőttek közül egyedül Félix hiányzott, ő otthon maradt
vigyázni Ricardóra és Víctorra.
Jaime szemérmes puszit nyomott az arcomra.
– Lehet, hogy nem ismered a mondást: Ha beleszeretsz egy spanyolba,
az egész családját szeretned kell – mondta. – Most, hogy már tudják,
hogy járunk, nem hiszem, hogy nagyon kettesben hagynak majd minket, ha
este együtt megyünk valahová.
Elvigyorodtam a helyzet iróniáján. Eszembe jutott, amit Mamie eddig a
családjáról mesélt az 1930-as évekből: Xavier szeretőt tartott; Mamie
megcsalta a homoszexuális férjét. Minket pedig Jaimével 1975-ben – a
szexuális forradalom idején, mikor a nők melltartó nélkül járkáltak –
gardíroz a családja.
Puszival üdvözöltem Carment és többieket, majd bementünk a moziba.
Habár én is együtt nevettem a többiekkel a Catherine Deneuve által
megformált Nelly bolondságain, aki mindent megtett, hogy elkerülje a
házasságot, nem tudtam kiverni a fejemből Mamie-t, folyton arra
gondoltam, milyen érzés lehetett neki, hogy olyan emberhez kényszerítették
hozzá, akit nem szeretett.
A film után mind beültünk az egyik kávézóba egy pohár borra, és
végignéztem Jaime boldogan vigyorgó családján, megint Mamie jutott
eszembe, aki otthon ül egyedül. Megtiltotta, hogy késő éjjel metrózzak,
jobban szerette, ha a kocsiját viszem el, de arra semmit nem mondott, hogy
kettesben megyek szórakozni Jaimével. Boldognak tűnt, mikor Jaiméről
meséltem, de nem kérdezett róla semmit – talán mert bízott a józan
természetemben, vagy mert az ő szülei olyan gyászos eredménnyel
avatkoztak bele az ő szerelmi életébe, hogy ő nem akarta ugyanezt megtenni
velem.
Amikor eljött a hazamenetel ideje, Jaimének megengedték, hogy egyedül
kísérjen el a kocsihoz, míg a többiek a mozi mögött várakoztak.
– Ugye nem baj? – kérdezte fintorogva. – Azért teszik, mert törődnek
velünk, nem álszeméremből. Nem akarják, hogy túl gyorsan rohanjunk,
aztán megbánjuk. Szerintem tényleg megkedveltek téged.
A fejemet ráztam.
– Örülök, hogy törődnek velünk. Egyébként meg arra emlékeztet, hogy
milyen lehetett la Rusának. Nem azt mondtad, hogy ő is mindenhová a
cigányokkal ment?
Jaime bólintott.
– Nem biztos, hogy ők is olyan őrültek voltak, mint az én családom, de
lehet. – Elvigyorodott, aztán futólag megcsókolta a számat. – Holnap
felhívlak, rendben?
Hazafelé menet megint Jaime családjára gondoltam. Annyira
összetartoztak, együtt csináltak mindent. A gondolataim Xavierről Mamie-ra
és Avira, aztán Mamára és Papára, majd Feliura vándoroltak. Az én
családom vajon miért hullott így darabokra?
Mikor hazaértem, Mamie még ébren volt, teát kortyolgatott. Készen állt,
hogy folytassa a történetmesélést. Talán ő el tudná magyarázni az én
töredezett családom titkát.

– MINDIG HITTEM BENNE, hogy a köztársasági kormánynak van esélye

Franco ellen – kezdte a visszaemlékezést Mamie. – Mikor végre meghozták
a döntést a munkások felfegyverzésére, ők tiszta szívükből harcoltak. Hisz
az anarchisták és kommunisták több év tapasztalatot szereztek utcai
harcokban, és segítségükre voltak a hadseregnek és a rendőrségnek azok a
tagjai is, akik hűek maradtak a Köztársasághoz. Franco erőit
„nacionalistáknak” nevezték, pedig nem támogatta őket az egész nemzet.
Eleinte egyszerűen „katonai lázadóknak” hívták a csoportosulást, hiszen
azok is voltak. A köztársaságiak pár nap alatt sikeresen visszaverték Franco
puccsát a nagyobb városokban, beleértve Madridot is. Ez azt jelentette,
hogy az aranytartalékok és a kommunikációs hálózat a köztársasági
kormány kezében maradt. A katonai puccsot olyan hamar meg lehetett
volna állítani, ahogy indult – csakhogy elárultak minket.
Elég jól ismertem a spanyol történelmet ahhoz, hogy tudjam, mire utal
Mamie az árulás szóval. Franco „nacionalista” serege segítséget kért fasiszta
szövetségeseitől, Németországtól és Olaszországtól. A németek és olaszok
megragadták az alkalmat, hogy kipróbálják a háborúra kifejlesztett
fegyvereiket, így a lázadók pár nap alatt katonai felszereléshez és
járművekhez jutottak. Amikor azonban a köztársasági kormány Nagy-
Britanniától és Franciaországtól kért segítséget, a be nem avatkozás
politikájába ütközött.
– Franco hadserege, ahogy a tisztjei is, az idegenlégió marokkói
zsoldosaiból és katonáiból került ki – magyarázta Mamie. – Lecsaptak az
országra, mindenkit megkínoztak, lemészároltak, megerőszakoltak,
kivégeztek, aki az útjukba állt.
– Xaviert a nyelvtudása és a külföldön szerzett tapasztalatai miatt arra
kérték, hogy csatlakozzon a diplomáciai küldöttséghez, mely azzal a céllal
alakult, hogy megnyerje a többi európai hatalmat a Köztársaság
támogatására.
– Spanyolország kétes helyzetét látva én Párizsba utaztam Mamával, míg
meg nem született a baba. A Monceau park közelében, a Hoche sugárúton
béreltünk lakást. Innen olyan távolinak tűntek az Európát beborító árnyak!
A franciák tele voltak életörömmel, mintha vidámsággal és gyönyörökkel
elűzhetnék a gonoszt. Feliu is elkísért minket, és mikor a nap végén hazatért
a párizsi felfedező körútjáról a nevelőnőjével, mindig nagy élvezettel
hallgattuk a beszámolóit: „Evelina néni – kezdte, és odabújt hozzám a
kanapén –, az édességboltok itt még csodálatosabbak, mint a Gràcia
sugárúton! A makaron olyan édes, hogy bizsereg tőle a szám!”
– Xavier meglátogatott minket a párizsi tartózkodásunk alatt. Levert volt,
a legújabb diplomáciai küldetése is kudarcba fulladt, amivel támogatást
akart szerezni Spanyolországnak – Mamie megköszörülte a torkát,
belekortyolt a teájába. Végre felkészült, hogy elmesélje nekem
Spanyolország bukását – és a családjáét is.

– A NÉM ETEK ÉS OLASZOK felháborító módon semmibe veszik a

benemavatkozási paktumot, Nagy-Britannia és Franciaország viszont olyan
határozottan betartja, hogy az már a nemzetközi jog megsértése – ontotta ki
magából Xavier a dühét. – Spanyolország legitim kormányának jogában áll
megvédenie magát, de embargóval sújtottak bennünket, így egyik ország
sem hozhat be nekünk hadianyagokat. Eközben az olaszok fegyvereket
szállítanak Francónak, és a brit Királyi Haditengerészet nem állítja meg
őket! Az amerikaiak éppolyan rosszak. A kormány ragaszkodik a
benemavatkozási politikájához, de közben a magáncégek, mint a General
Motors és a Texaco, hitelre szállítanak Francónak!
Felháborítottak a hírek, és hogy Xavier ilyen lesújtottnak tűnt.
Harminchét éves volt, még mindig jóképű, de a szemét a kialvatlanság
fekete karikái keretezték, mostanra már alig mosolygott.
– Apád szerint a szövetségesek attól félnek, hogy ha segítenek a
köztársasági kormánynak, akkor közvetlen konfliktusba kerülnek
Németországgal és Olaszországgal, és újabb európai háború törne ki –
mondta neki Mama.
Xavier az ujjperceit vizsgálgatta.
– Régebben én is így gondoltam, de most már másképp látom.
– Igen? – kérdeztem, és öntöttem neki egy csésze kávét.
– A britek és franciák azt remélik, hogy a fasiszták minden erejüket
kiadják Spanyolországban, és nem fognak tudni nagyobb háborút indítani.
Feláldoznak minket ezért a célért.
– Margarida javasolta a kortezben, hogy Spanyolország adjon
függetlenséget Marokkónak – meséltem Xaviernek. – Azt mondta, azzal
megállítanák a marokkói katonák beáramlását Franco seregébe.
– Jaj, ne! – tiltakozott Mama, a süteményt szeletelve. – Teljesen
elidegenítenénk magunktól a briteket és franciákat.
– Nekem az a véleményem, hogy nem lenne szabad azzal foglalkoznunk,
hogy mit gondolnak a britek és a franciák – mondta Xavier. – Hiszen a
kisujjukat sem mozdítják a megsegítésünkre. Sőt, olyan jelentésekkel is
találkoztam, melyek szerint a brit titkosszolgálat küldte rá Francót
Spanyolországra. Ideje másfelé keresnünk támogatást.
– Úgy érted, a Szovjetunióban? – kérdeztem.
– Spanyolországban mindenfelé munkásforradalom volt, úgyhogy nem
lenne képtelenség – felelte. – Az ellátmány a gond. Az oroszok a tengeren
keresztül nem tudnának könnyen fegyvert küldeni, és nincsenek olyan
termelési lehetőségeik, mint a németeknek. Most épp a mexikóiakkal
tárgyalok, a feketepiacon vásárolok hadieszközöket. Ez viszont azt jelenti,
hogy a Köztársaság tízszer annyit fizet a felszerelésért, mint a lázadók.
Xavier tovább magyarázta, hogyan teszi tönkre a spanyol kormányt a
katonai eszközök hiánya.
– A Köztársaság tábornoka, Rojo zseniális stratéga, messze felülmúlja
Francót, de hiába próbál területeket szerezni a Köztársaságnak, folyton
akadályokba ütközik. Sosem tudhatja, hogy a szükséges fegyverek
megérkeznek-e a tervezett offenzívára.
Xavier rémisztő történetet mesélt arról, milyen selejtes szállítmányt
kaptunk a lengyelektől: a köztársasági oldalon az okozta a legtöbb sérülést,
hogy a katonák fegyverei felrobbantak, vagy nem sültek el. Később a
Mexikóból megvásárolt kisegítő szállítmányról kiderült, hogy múzeumból
hozott rozsdás puskagyűjtemény.

1936. NOVEM BER 6- ÁN INDULT meg a szülésem, két héttel a kiírt dátum
után, a madridi csata kezdőnapján. Miközben zihálva erőlködtem, hogy új
életet hozzak a világra, azokra gondoltam, akik a csatamezőn épp akkor
vesztették el az életüket. Julieta kora hajnalban született. Mikor megláttam,
elsírtam magam. Az anyai nagyanyámról neveztem el.
Julieta születése után nem sokkal la Rusa rendszeres látogatónk lett.
Párizsban élt, így ő és Xavier nyíltabban felvállalhatták a kapcsolatukat.
Habár Mama mindig elment, ha la Rusa eljött hozzám, azt sosem ellenezte,
hogy én fogadjam. Ez volt az a kettős etikett, melyhez tartottuk magunkat:
Mama kedvelte la Rusát, mert boldoggá tette Xaviert, de a Conchita iránti
lojalitása miatt nyilvánosan nem hagyhatta jóvá a kapcsolatukat.
 La Rusa magányosnak tűnt Párizsban. Általában egy jókora csapat
cigánnyal élt és utazott együtt, de pár hónappal korábban Margarida
figyelmeztette, hogy Németországban begyűjtötték és munkatáborokba
küldték a romákat, borzalmas körülmények között tartották őket. A
fasizmus egyre terjedt Európában, és la Rusa nem akart kockáztatni.
Kaliforniába küldte a törzsét, ugyanis volt egy birtoka Los Angeles
közelében. Arra számítottam, hogy hamarosan ő is követi majd őket; sok
spanyol szórakoztató ment már Amerikába. Így aztán ugyancsak
meglepődtem, mikor karácsony előtt pár nappal Xavierrel meglátogattak
minket, és la Rusa közölte, hogy vissza fog térni Spanyolországba,
mentőautót fog vezetni a Köztársaság hadseregében.
– Madrid bátor lakosai megvédték a városukat a lázadók seregének
erőteljes ostroma ellen. Segítenem kell nekik!
– Túl veszélyes – tiltakozott Xavier. – Ha nem oldják fel a nemzetközi
tilalmat, és továbbra sem lehet fegyvereket eladni Spanyolországnak, a
köztársasági kormányt és a támogatóit mind lemészárolják!
– Hogy hagyhatnám magára Spanyolországot – kérdezte la Rusa
villódzó szemekkel –, mikor mindennap azt látom, hogy külföldiek szállnak
harcba a mi országunk mellett? Átlagos férfiak és nők – britek, amerikaiak,
oroszok, lengyelek, zsidók, német és olasz antifasiszták – kockáztatják az
életüket, hogy segítsenek nekünk, a kormányuk pedig ölbe tett kézzel vár!
Olyan jogrendszerért harcolnak, amely szerint minden polgár ugyanannyit ér.
Olyan társadalomért, amiben az apám és a bátyám hitt. Amiben te is mindig
hittél.
– Nem szabadna hagynunk, hogy értünk harcoljanak – mondta Xavier –,
mikor nem tudunk rendes fegyvereket adni nekik.
Ez a döntés volt az egyetlen, ami miatt la Rusát és Xaviert vitatkozni
láttam. Annak ellenére azonban, hogy Xavier megpróbálta lebeszélni la
Rusát a tervéről, titokban szerintem büszke volt rá. Én csodáltam őt.
Inspiráló volt a bátorsága.
Azon a napon, mikor la Rusa elutazott Párizsból, kikísértem őt és
Xaviert az állomásra. Julietát a lakásban hagytam Mamával; nem akartam
kihozni a téli hidegbe. Mikor Xavier és la Rusa elbúcsúzott, igazi
szerelmespárnak látszottak. Sokáig ölelték egymást, aztán egymás arcát
bámulták. La Rusa szemében könnyek ültek, a bátyám pedig remegő
ajkakkal mondta:
– Nekem te voltál az egyetlen az életemben. – Fájt, hogy az általam
ismert két legerősebb embert ilyen sérülékenynek látom.
La Rusa megfogta a kezem és megszorította, majd felszállt a vonatra.
Mikor a füttyszóra megindult a vonat, kihajolt az ablakon, hogy
integethessen nekünk. Habár minket nézett, az az érzésem támadt, hogy
igazából nem látott. Valahol máshol járt az esze.
Majdnem egy év telt el, mire újra találkoztunk.

NEM LA RUSA VOLT AZ EGYETLEN, aki vissza akart térni Spanyolországba.

Amikor Julieta három hónapos lett, Mama úgy döntött, hogy ideje
hazamenni. A frontvonal még mindig elég messze járt Barcelonától, és mivel
Katalónia Franciaországgal határos, az ottaniak biztosra vették, hogy ha a
nacionalista lázadók ténylegesen fenyegetnék a városukat, Franciaország
beavatkozna.
– Parénak és Margaridának szüksége van ránk – mondta Mama. Nem
az a típusú nő volt, akit sokáig távol lehetett tartani a férjétől. Azokhoz a
feleségekhez tartozott, akik a kötelességüket a kényelmük elé helyezik.
Mire Mama és én visszatértünk Barcelonába Julietával, Feliuval és Feliu
nevelőnőjével, a forradalom nyomait láttuk mindenfelé. Miután az
anarchisták és a kommunisták visszaverték a katonai puccsot a városban
1936-ban, mindent hatalmuk alá vontak, a meggyengített kormány pedig
nem is próbálta megállítani őket. Most anarchista és kommunista zászlók
lógtak a vasútállomáson és a környező épületeken.
Mivel a családunk autóját lefoglalta a katonaság, hogy embereket
vihessenek vele a frontra, sorba kellett állnunk a taxiállomáson. Az összes
járművet az anarchisták fekete-vörös színére festették. Két kocsit foglaltunk
le: egyiket saját magunknak, a másikat a csomagoknak. A sofőr nem is
próbált segíteni beemelni a csomagokat a taxiba, még az ajtót is magamnak
kellett kinyitnom, pedig kisbabát tartottam a karomban. Mama épp meg
akarta feddni a sofőrt az udvariatlanságáért, mikor megláttuk az első ülés
hátára szegezett megjegyzést. Az állt rajta, hogy Barcelonában most már
minden polgár egyenlő, ezért a taxisofőrök elvárják, hogy tisztelettel
bánjanak velük. Mama rám pillantott, felvonta a szemöldökét.
Miután elhagytuk az állomást, hamar észrevettük, hogy nemcsak a
taxikat festették át vörösre és feketére, hanem a villamosokat és
teherautókat is. Az éttermekből munkásmenza lett, a boltokra és kávézókra
kiírták, hogy kollektivizálták őket.
– Istenem! – sóhajtott Mama, de aztán észbe kapott.
Egy templom kifosztott, leégett romjai mellett haladtunk el. Mária
szobrának maradványai szétszórva hevertek a járdán. A bánat és harag
különös elegye tört rám, mikor megláttam Krisztus szöggel átütött kezét a
járdán heverni.
– Nem lesznek templomok – mondta a taxisofőr. – Mindet lerombolják.
Mama elsápadt. Megfogtam a kezét.
Bár megértettem a korrupt papság elleni dühöt, nem bírtam elviselni a
gondolatot, hogy lerombolják Barcelona szépséges templomait és
katedrálisait. A családunk több adományt is tett a Sagrada Família
felépítésére. Habár nem mindenki ízlésének felelt meg, én imádtam azt a
különös katedrálist. Úgy nőttem fel, hogy közben néztem, amint évről évre
növekszik, mint valami óriási fa. A harangtornyokat mostanra befejezték a
cipruscsúcsukkal együtt. Összeszorítottam a szemem, mikor az jutott
eszembe, hogy talán a Sagrada Famíliát is vörösre és feketére festették –
vagy ami még rosszabb, felrobbantották.
Más változásokat is láttunk Barcelonában: az utcán nem sétálgattak se
papok, se apácák, mikor pedig bekanyarodtunk a Gràcia sugárútra, azt
vettük észre, hogy a jól öltözött emberek is eltűntek. Mindenki
munkásoverallt és rosszul szabott zakót viselt. Talán a papság és a
gazdagok elmenekültek a városból? Vagy álruhába bújtak? Nem állítottam
volna, hogy tetszik ez az új Barcelona, de az biztos, hogy az állomástól a
házunkig tartó úton egyetlen koldust vagy hajléktalan gyereket sem láttam az
utcán.
Amikor a taxi megállt a családunk háza előtt, az a borzalmas képzetem
támadt, hogy talán ezt is lakásokra osztották, és kiadták a munkásoknak,
mint állítólag a szovjetek a moszkvai palotákat és kúriákat. Arra gondoltam,
mit mondana Xavier és Margarida, ha itt is ez történne. Nekik talán
tetszene, mivel mindig is nagyobb hívei voltak az egyenlőségnek, mint én. Én
sem szerettem arra gondolni, hogy az utcán éhező gyerekek lézengenek, a
szüleik pedig rabszolgasorban dolgoznak a gyárakban, ugyanakkor
megdöbbenve jöttem rá, mennyire élveztem a vagyoni helyzetünket. Szép
ruhákat akartam viselni és előkelő házban lakni. Igaz, hogy másoknak is jót
akartam, de nem akartam elveszíteni azt, ami az enyém.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre otthon mindössze annyi változott,
hogy az inasok elmentek a frontra, a szobalányok pedig „Salud”-dal{34}
köszöntek, amit sokkal forradalmibbnak tartottak, mint a Buenos días vagy
Bon dia{35} formát.
Az utcákon látott emberekkel ellentétben Conchita elegánsan festett az
átlós csíkozású ruhájában és a fehér szegélyű, varratott kabátjában. Annak
ellenére, hogy már hónapok óta nem látta Feliut, most is olyan hidegen és
hivatalosan bánt vele, mint mindig.
– Menj ki senyora Tortosával! – mondta neki, és szórakozottan
megsimogatta a fejét. – Meg kell beszélnem pár dolgot a nagymamáddal és
nagynénéddel.
Mikor Feliu és a nevelőnője elhagyta a szobát, Conchita odafordult
hozzánk.
– El sem tudják képzelni, mennyire untam magam itt egyedül –
panaszolta. – Az ember már az utcára sem mehet ki úgy, hogy ne azokat az
ízetlen forradalmi dalokat hallaná. Barcelona már cseppet sem szórakoztató!
A karomban alvó Julietára pillantott.
– Olyan sötét a haja – jegyezte meg. – Az ember azt hinné, hogy az
enyém, nem a tiéd meg Francescé. Francesc szőke, és a te hajad is
világosabb.
Összerezzentem a megjegyzés hallatán. Olyan sokáig nem láttam
Conchitát, hogy el is felejtettem, milyen csípősen tud beszélni néha még
azokkal is, akiket kedvel. Pedig sok fekete szépség volt a családomban
Mama és Pare oldalán is.
Maria, Mama saját szobalánya lépett be, és felajánlotta, hogy megfürdeti
helyettem Julietát.
– Ön és senyora Montella biztosan kimerült – mondta. – Hozok egy kis
teát.
 – Még szerencse, hogy Maria semmit sem változott! – mondta Mama,
mikor a cseléd hallótávolságon kívül került. – Tartottam tőle, hogy azt fogja
mondani: fürdesd meg Julietát magad!
– Nézze, Mama – mondtam, melléereszkedve a kanapéra –, kicsit
furcsa ez a helyzet, de azt hiszem, kénytelenek leszünk megszokni. Sokkal
jobb, ha anarchisták uralják a várost, mintha Franco serege szállná meg.
Mert ők viszont gyilkosok.
Megborzongtam, pedig meleg volt a házban. Megdöbbentett, amit a
vonaton a francia újságokban olvastam. Amikor Malagát elfoglalták a
felkelők, az olasz csapatok mérföldeken át üldözték a civil lakosságot, hogy
lemészárolhassák őket. Ilyen szintű brutalitás mellett a barcelonai
események csekélységnek tűntek. Az anarchisták nem dobáltak bombákat,
csak próbáltak egyenlő, békés társadalmat teremteni, ahol mindenkinek volt
ennivalója és otthona.
– De a templomok! – sírt Mama. – Szerintem is jobb, ha az emberek
iskolázottak és nem éheznek, de tényleg pogánnyá kell válnunk?
Átkaroltam, azon töprengtem, nem lett volna-e jobb Párizsban maradni.
– Menjen, pihenjen le, Mama! Kimerítette az utazás.
Conchitához fordultam.
– Nem tudom, kit kellene felkeresnem előbb: Parét vagy Francescet?
– Menj az apádhoz! – felelte Conchita. – Neki van a legnagyobb
szüksége rád.
Nem találtam másik taxit, így villamossal mentem ki a külvárosba Pare
nagyobb textilgyáraihoz. A villamos hangszóróiból egész úton forradalmi
dalok szóltak. Az emberek végig engem bámultak, le sem vették a szemüket
a kézzel készített cipőmről és a varratott ruhámról, így rájöttem, hogy ha
nem akarom magamra vonni a figyelmet, a jövőben más ruhákat kell
hordanom. A gyár villamosmegállója mellett női ruházati bolt állt, ott vettem
magamnak egy ormótlan kabátot, hogy eltakarjam a ruhámat. Durva, merev
anyaga volt, éreztem rajta a vegyszer szagát, amivel befestették.
Slamposnak éreztem magam benne, de aztán arra gondoltam, hogy az
országban mindenfelé emberek haldokolnak, és ez más perspektívába
helyezte a kényelmetlenségemet.
 Parét az irodájában találtam, amin most már a titkárával és írnokával is
osztozott.
– Sétáljunk egyet! – mondta, mikor meglátott. – Kollektivizálták az
összes Montella-gyárat Barcelonában – mondta inkább zavarodottan, mint
dühösen. – Majdnem minden gyártulajdonos megszökött, vagy csatlakozott
a nacionalistákhoz. Én azonban nem megyek sehová! A semmiből építettem
fel ezeket a gyárakat, és habár most már senki nem akar „senyor”-nak hívni,
nem fogom hagyni, hogy földig rombolják az életem munkáját!
– Nem tetszik nekem ez a Barcelona – feleltem. – Elvesztette a báját.
– Aggodalomra semmi ok! – nyugtatgatott. – Enyhül a forradalmi
hangulat. Már sokkal nyugodtabb minden, mint pár hónapja volt. Szerintem
a kormány végre megértette, hogy a munkásokat ellenőrzés alatt kell tartani.
A köztársasági kormány arra is felhasználhatta volna Barcelona ipari erejét,
hogy ellátmányt gyártson a háború számára. Szerintem a munkásoknak rá
kell ébredniük, hogy sokkal fontosabb visszaverni a feléjük menetelő
halálosztagot, mint hogy mindenki egyenrangúként bánjon velük.
– Tényleg úgy gondolja, hogy Franco serege el fog jutni Barcelonába? –
kérdeztem. – Mintha a Köztársaság visszanyert volna némi területet.
Pare a fejét rázta.
– Franco nem kapkod, hagyja, hogy a köztársaságiak kimerítsék a
tartalékaikat. Nem akarja elpusztítani Spanyolország infrastruktúráját. Ő az
ellenségeit akarja elpusztítani. És úgy tűnik, azt se bánja, ha ehhez ki kell
irtania Spanyolország népességének kétharmadát.
Ahogy együtt mentünk hazafelé a Gràcia sugárúton, azon gondolkodtam,
amit Pare mondott. Ő nem volt se forradalmár, se baloldali, inkább
vaskalapos katalán, aki gyűlölte, hogy Barcelona központi kormány alá
tartozik. Ezért nem hagyta el a gyárait sem. Ha azonban a nacionalisták
eljutnak Barcelonába, őt is kivégzik, mint hazaárulót, amiért nem állította le a
gyárait.
Mindent megtettem, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat a fejemből,
mikor hazaértünk, és Pare meglátta az unokáját.
– Igazi szépség – mondta, a karjába vette Julietát, megérintette a kezét
és a lábát. – Nézd, milyen szép kis ujjak és talpacskák!
MIKOR VISSZATÉRTEM A CERDÀ- HÁZBA, Francesc már várt. A bútorokat,
legalábbis ami megmaradt belőlük, fehér lepedővel takarták le; a szolgák
mind elmentek.
– Mind a népi hadseregben szolgálnak – mondta Francesc. – Szegény
ördögök! A cselédlányok a gyárakban és közlekedésben dolgoznak.
– Hol vannak a szüleid? – kérdeztem.
Intett, hogy menjek be a dolgozószobájába.
– Megnézhetem? – kérdezte, Julietára mutatva. Elhúztam a takarót, hogy
láthassa a rózsás arcocskáját. Francesc elmosolyodott. – Nagyon szép
kislány, Evelina. Büszke lehetsz rá.
Francesc megöregedett, mióta nem találkoztunk: a szája körül
elmélyültek a ráncok, és fáradtnak tűnt. Korábban mindig olyan
egészségesnek és frissnek látszott.
– A szüleim Penélopéval és a férjével együtt úgy döntöttek, hogy
Argentínába utaznak – felelte. – Barcelona nem olyan, mint régen volt, és
habár nemesi család vagyunk, a gyilkosokat nem támogatjuk. Tudom, hogy
nem kérhetlek meg rá, hogy elhagyd a családodat, Evelina, ezért felajánlom
a válást.
Összeszorult a szívem.
– De épp most szültem! Nem hagyhatsz el!
Megnyugtatóan emelte fel a kezét.
– Csodálatos feleség voltál, Evelina. Egyetlen rossz szavam sem lehet.
Csak azért teszem, mert a Köztársaságban törvényessé vált a válás, és már
nincs benne semmi szégyen. Tudom, hogy nem voltál boldog mellettem.
Julietának Gaspar az apja, és úgy lenne helyes, ha összeházasodhatnátok.
Rábámultam.
– Én másra születtem – mondta. – Mindketten tudjuk.
Mélységes szomorúság tört rám. Sajnáltam, hogy Francesc meg én nem
tudtunk már a kezdetektől ilyen nyíltan beszélni egymással.
– Mármost – mondta, felállt, hogy a fiókjából kivegyen pár papírt – a
hozományod részét képező birtokokat sajnos elkobozták. De vettem neked
egy házat Franciaországban, Dordogne-ban, és befizettem neked némi
pénzt egy svájci bankszámlára. Szeretném, ha a családoddal és Julietával
elmennétek Franciaországba. Gaspar, az a bolond, visszatért Barcelonába a
távozásod után, és jelentkezett önkéntesnek. Ő most a köztársasági
hadsereg tisztje. Nem tudom, hol van, de megpróbálok üzenni neki.
Remélem, boldogok lesztek együtt.
Nem tudtam, mi tett rám nagyobb hatást: Francesc nagylelkűsége, amivel
szabadon engedett, hogy együtt lehessek Gasparral, vagy az, hogy Gaspar
ilyen veszélybe sodorta magát. Kérlek, Istenem, ne hagyd, hogy
megöljék, imádkoztam. Kifutott az erő a lábamból a gondolatra, hogy
Gaspar meghalhat, mielőtt láthatná Julietát.
– Az adott körülmények között azt hiszem, az lesz a legjobb, ha
visszatérek a családom házába – mondtam Francescnak.
Bólintott.
– Gondolom, a szüleid dühösek lesznek. Én még nem mondtam el az
enyémeknek. De így lesz a legjobb, Evelina. Mindketten tudjuk.
Megöleltük egymást. Kikísért az ajtóig, megint összeölelkeztünk. Lehet,
hogy Francesc nem volt ideális férj, de jó ember volt. Tudtam, hogy sosem
lesz rá egyetlen rossz szavam sem.

AZ EGÉSZ VILÁGOT ÁM ULATBA EJTETTE a Spanyol Köztársaság. Annak

ellenére, hogy katonai lázadással küzdött, gyorsan fegyelmezett sereget
állított fel. Habár Németország és Olaszország csúcstechnológiás
fegyvereket szállított a felkelőknek, a Köztársaság állítólagos szövetségesei
viszont nem nyújtottak hasonló támogatást, a lojalista hadsereg Madrid
bátor polgáraival összefogva visszaverte Franco seregeit a városból azt
kiabálva: „No pasaran!”, azaz nincs átkelés. Valami csoda folytán a
kormány a nem háborús zónákban még a normális körülmények érzetét is
fenn tudta tartani. Ám a Köztársaság vérzett, az ereje nem tarthatott sokáig.
Olyan volt, mint a támadó bika: bátor és nemes, de minden összefogott
ellene.
Franco és a seregei előrenyomultak Baszkföldön, Santaderben és
Asztúriában. 1937 áprilisában a német Condor légió lebombázta Guernicát,
a katonai szempontból jelentéktelen mezővárost, hogy lássák, milyen
károkat tud okozni a polgári lakosságban a srapnelgránát és a légi
géppuskázás. Barcelonát is bombázták más spanyol városokkal együtt.
Még mindig nem sietett a segítségünkre se Nagy-Britannia, se
Franciaország.
Októberre a köztársasági Spanyolország két részre szakadt: a katalán
északkeletre és a középső-déli részre, melybe Madrid és Valencia is
beletartozott. A kormány, mely korábban áttette a székhelyét Madridból
Valenciába, most Barcelonába költözött.
Ez azt jelentette, hogy Margarida ismét velünk lakott, mikor Xavier
visszatért az újabb sikertelen franciaországi küldetéséből. Már egy éve nem
voltunk így együtt a házban. Egyik délután mindnyájan összejöttünk a
nappaliban, hogy megvitassuk a háború alakulását, kivéve Conchitát, akinek
fájt a feje, és Feliut, akinek órája volt a nevelőnőjével.
– Egyre rosszabbodik a helyzet – mondta Xavier, miközben
mindnyájunknak töltött egy-egy pohár bort a feketepiaci szerzeményéből. –
Úgy tűnik, az oroszok és britek meg akarnak állapodni Hitlerrel. Pedig
tudhatnák, hogy a németek ugyanazt szánják Európának, mint amit
Guernicával tettek.
– Mi lesz, ha egyezséget kötnek Hitlerrel? – kérdeztem.
Xavier komoran összehúzta az arcát.
– A szovjetek nem küldenek több segítséget. És akkor nem marad
semmink, a puszta kezünkkel kell harcolnunk.
– Olyan kétségbeejtő a helyzet – mondta Margarida a körmeit
harapdálva –, hogy engem már csak az az őrült optimizmus tart talpon, hogy
ennél már csak jobb lehet.
Megkönnyebbülve láttam, hogy Margarida nem veszítette el az
akasztófahumorát annak ellenére, hogy milyen rettenetes nyomás nehezedett
rá, mint a háborús kormány tagjára.
– Nos, azok az ostoba utcai harcok sem javítottak a helyzeten, amit a
kommunisták meg a baloldal más frakciói vívtak – szólalt meg Pare. – Egy
pillanatra úgy tűnt, mintha polgárháború készülődne a polgárháborún belül.
Xavier Margaridához fordult.
– Az anarchisták azt mondják, ők azért nem kapnak annyi fegyvert, mint
a kommunisták, mert a kormány nem akar forradalmat; a kommunistáknak
viszont Oroszországból megtiltották, hogy lázadást szítsanak.
 – Mi most úgy gondolkodunk, hogy előbb meg kell nyernünk a háborút,
a forradalommal majd utána foglalkozunk – mondta Margarida. – Ezért
készülődik a köztársasági hadsereg újabb offenzívára.
– Az ég szerelmére, minek? – kérdezte Pare. – Arra kellene
koncentrálnunk, amink még van, és meg kellene egyeznünk Francóval. Az
övé lehet Spanyolországnak az a része, mi meg megtartjuk a sajátunkat.
Tudtam, hogy apám úgy érzi: ha Katalónia biztonságban van, semmi más
nem számít. Folytatni akarta az üzletet, mihelyst lehet.
Margarida elkomolyodott.
– Nem olyan emberrel van dolgunk, aki civilizált ígéreteket tehet.
Amikor a köztársaságiak elfogják a forradalmárok katonáit, mi adunk nekik
enni, és a katonai konvenció szerint bánunk velünk. A mi zónánkban még
mindig a demokratikus jogrendszer van érvényben. Amikor Franco olyan
falut foglal el, ami akár csak a legcsekélyebb ellenállást is mutatta, mindenkit
megölnek kérdés vagy kihallgatás nélkül. Franco nem akart életeket
menteni. Ennélfogva két lehetőségünk van: vagy addig harcolunk, míg az
egyre növekvő feszültség Csehszlovákiában végre kirobbant egy európai
háborút, és a briteknek meg franciáknak szükségük lesz a szövetségünkre a
németek ellen; vagy egyszerűen eltűnünk innen!
Gasparra gondoltam. Utoljára annyit hallottam felőle, amennyit
Francescnak sikerült kiderítenie: él, jól van, de a veszélyes aragóniai fronton
állomásozik. Én biztonságos helyre menekülhetnék, de vele mi lesz? Már a
gondolat is megrémített.
Paréhoz és Mamához fordultam.
– Szerintem mihelyst lehet, el kellene mennünk Franciaországba.
Margarida és Xavier majd száműzött kormányt alakít a többiekkel, de
nekünk most kellene indulnunk. Van egy birtokom Dordogne-ban.
– És itt hagyjunk mindent? – kérdezte Mama elborzadva.
– Ez a minden nem ér annyit, mint az életünk, Mama. Sokan hagyták
már el az országot.
– Lehet, hogy a Cerdà és de Figueroa család elmenekült – felelte Pare
lángoló szemmel –, de mi Montellák vagyunk! Miénk Barcelona. Ha Franco
meg akarja szerezni, velem kell tárgyalnia!
 – Ne bolondozzon! – szólt rá Xavier. – Franco utálja Katalóniát, és
mindent, amit ez a föld képvisel. Össze fogja zúzni, maga csak egy kavics
lesz a talpa alatt!

PÁR NAPPAL KÉSŐBB újra találkoztam la Rusával. Eltávozást kapott, azért

jött vissza Barcelonába. Mikor kitört a katonai puccs, a nők a férjük és
fivéreik mellett harcoltak a nemzetőrségben. Mikor azonban a Köztársaság
hivatásos hadseregét szervezték, a nőket visszahívták a hazai frontra, hogy
átvegyék a férfiak helyét a gyárakban, a közlekedésben és a
gazdaságokban. La Rusát azonban a mentősként betöltött szerepe a
frontvonal közelében tartotta. Xavier elmondta, hogy a mentőjére
folyamatosan tüzeltek a német és olasz repülők; La Rusa annak is
szemtanúja volt, ahogy darabokra szaggatták a hordágyvivőket.
– A kormány folyamatosan ajánlgatja neki, hogy szórakoztassa a
katonákat – mesélte Xavier korábban. – Ő azonban nem fogadja el. Azt
mondja, az „igazi emberekkel” akar harcolni. Egyébként a sereg
egészségügyi egysége is ragaszkodik hozzá: ügyes sofőrnek bizonyult. – Azt
azonban Xavier nem mondta el, mennyire megváltozott la Rusa.
A kávézóban várt, ahová találkozót beszéltünk meg. Terepszínű overallt
viselt, a karján vöröskeresztes karszalaggal, sminket nem tett fel. Dús haját
baszksapka alá gyömöszölte, a drámai tekintetét és érzéki száját leszámítva
pontosan úgy festett, mint a többi nő az utcán. A kezén és ujjain semmilyen
ékszert sem viselt. Az egyedüli éke a fülébe akasztott aranykarika volt: a
cigányok szoktak ilyet hordani. Az ember nem is hitte volna, hogy ő
Spanyolország legnépszerűbb flamencotáncosnője.
– Xavier arra kért, hogy vigyelek át téged és a családodat a határon
Franciaországba, ha a lázadók elérik Barcelonát. – Azzal benyúlt a zsebébe,
és kihúzott egy csomag cigarettát. Rágyújtott, aztán rám bámult. – A szüleid
nem akarnak elmenni? Őrültség. Ha máris indultok, még felülhettek
bármelyik vonatra. Simán bejuthattok Franciaországba. Ha túl későn
mentek, a franciák lezárhatják a határt.
Úgy beszélt, ahogy táncolt: rövid, erőteljes staccatóban.
– Nem hagyhatom itt a szüleimet – feleltem.
 – Végül nekik is menniük kell – mondta. – Hacsak nem akarnak
meghalni.
La Rusa személyiségében mindig volt valami éles, most viszont olyan
vastag páncélréteget éreztem körülötte, amin talán sosem leszek képes
áthatolni. Amióta ismertem, egyszer sem vett cigarettát a szájába. Most
egyik cigarettáról a másikra gyújtott, az ujjai megsárgultak. Lucky Strike-ot
szívott: külföldi cigarettát. Nyilván jó kapcsolatai vannak a feketepiacon.
Mostanság a legtöbben szárított kukoricalevelet szívtak.
– Miért mondod ezt? – kérdeztem.
Nem felelt a kérdésemre egyenesen. Csak azt ismételte el, amit
Margarida mondott.
– Ha ideérnek a lázadók, jobb lesz eltűnni. Ha a saját életedet nem
becsülöd eléggé, akkor legalább Julietára gondolj!
A barcelonai tartózkodása alatt la Rusa beleegyezett, hogy előadásokat
tartson a korábbi Szamovár Klubban. Különösnek tűnt, hogy a
barcelonaiak szórakozásra vágytak a bombázások közepette, a halál
árnyékában. Xavier, Margarida és én pár nappal később elmentünk, hogy
megnézzük őt a klubban. Az épület kopott, lerobbant lett. Az oszlopokat
kéznyomok takarták, a padlóra ráfért volna a fényezés. Az estélyi ruhába és
szőrmébe öltözött csillogó nők is eltűntek. La Rusa közönsége katonákból
és munkásokból állt.
Amikor a zenészek kisétáltak a színpadra, félig arra számítottam, hogy a
zongorához Gaspar ül le. Persze ő nem jött el. A szívemre nagy súllyal
nehezedett a gondolat, hogy talán baja esett.
La Rusa mindig olyan tüzesen táncolt, hogy egy deka fölösleg sem volt
rajta soha, most azonban még vékonyabbnak tűnt. Szinte a bordáit is látni
lehetett a ruháján keresztül. Az arca feszültnek tűnt a fáradtságtól, de a
szokásos energiával táncolt. Még mindig transzba tudta ejteni a közönséget
a gyors lábmunkájával és a tüzes karmozdulataival. Amikor befejezte a
táncot, szokás szerint diadalmas arroganciával nézett le ránk. Most azonban
mást is láttam a szemében: egyfajta kegyetlen szenvedélyt. Eltűnt belőle
minden lágyság. Vadnak, keserűnek, tragikusnak tűnt.
– Azt hittem, la Rusa azért kapott eltávozást, hogy pihenjen – súgta oda
Margarida Xaviernek. – Mielőtt benyomulnak Teruelbe.
 – Ő képtelen pihenni – mondta Xavier, és mosolyt erőltetett magára. –
Azokra a leszerelt katonákra emlékeztet, akik a Nagy Háború után jöttek
Barcelonába: akik annyi borzalmat láttak, hogy utána nem tudtak rendes
életet élni.
Az előadás után la Rusa leült az asztalunkhoz. Xavier cigarettára gyújtott,
la Rusa pedig beleszívott párat, mielőtt visszaadta volna neki.
– Pár nap múlva visszamegyek szolgálatba – mondta.
Xavier láthatóan nem örült a hírnek, de nem szólt semmit.
– Milyen a hangulat a katonák között? – kérdezte Margarida.
La Rusa arca elsötétült.
– Milyen is lehetne? – csattant fel. – Elvettétek tőlük a forradalmukat!
Ők egy jobb életért harcoltak. Most miért harcoljanak? Francóért vagy a
Köztársaságért? Mind a kettő csak a kapitalizmus egy fajtája. Nekik semmi
nem változik a háború után: a gazdagok gazdagok lesznek, a szegények
éhezni fognak.
– Nem igaz – felelte Margarida megbántva. – Akár forradalom, akár
reformok révén, de a Köztársaságban sokkal jobb dolguk lenne a
munkásoknak és szegényeknek, mint Franco alatt!
La Rusa mintha meg sem hallotta volna a nővéremet.
– Tudod, felvettem egy katonát a katonai kórházból az offenzíva után –
mondta. – A belei kiszakadtak a hasüregéből egy robbanás miatt, a doktor
pedig legjobb tudása szerint visszatuszkolta őket. A férfi haldokolt, de
tudod, mit mondott? „Egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy
bevonultam. Életemben először végre nem úgy bántak velem, mint egy
mocskos paraszttal.” – La Rusa metsző gúnnyal nézett a testvéreimre. – Míg
ti a tollaitokat tologattátok az asztalon, és Párizsba utazgattatok, én láttam
azokat, akik az életüket adták egy ígéretért… egy eszményért… egy
hazugságért. Elárulták őket! Miért gondoljátok, hogy most még embereket
kellene verbuválni?
Margarida Xavierre pillantott. Zavartnak, megbántottnak tűnt. Xavier
megérintette la Rusa karját.
– Fáradt vagy – mondta. – Engedd meg, hogy hazavigyelek!
La Rusa szó nélkül felállt. Mikor azonban Xavier belekarolt, nem dőlt
neki úgy, mint régen.
 Már nem úgy festettek, mint a szerelmesek.
– Olyan boldogok voltak együtt – mondta Margarida, miközben a
távozókat nézte. – Ez a háború mindent tönkretesz!
 31.
Evelina
A SÖTÉTSÉG ÓRÁIBAN voltak azért fényes pillanatok is: olykor felvillant a
szépség a borzalomban. Hajnalban, mikor a kakasok – melyek mostanra
Barcelona szinte minden erkélyére beköltöztek – kukorékolni kezdtek,
hallottam, amint Xavier és Conchita emeleti lakosztályában Feliu fel-alá
rohangál.
– Pare! Pare! – kiabált izgatottan az apjának.
A szüleim meglepően nyugodtan reagáltak a válásom hírére. Talán
mindnyájan megtanultuk más perspektívából szemlélni a dolgokat. Már
Conchita sem szekálta folyton Xaviert, aki viszonzásképp már nem kerülte a
feleségét. Margarida pedig többé nem piszkálta Conchitát.
Xavier ezekben a napokban ritkábban utazott külföldre.
– A szovjetek lemondtak rólunk – mondta az egyik legutóbbi útja után. –
Sztálint most jobban érdekli, hogy mi történik Európában, meg hogy a
japánok megszállják Kínát. Reménytelen ügy vagyunk. Úgy tűnik, még a
britek is egyezményt írnak alá az olaszokkal, nehogy Mussolini nagyon
összemelegedjen Hitlerrel. Már az elején megmondtam a bizottságnak, hogy
az angolokkal csak az időnket vesztegetjük.
– Lemondtál a Köztársaságról? – kérdeztem arra gondolva, hogy ő
mindig milyen idealista volt.
Xavier komolyan nézett rám.
– Néha úgy érzem, mintha olyan gépre szálltunk volna fel, amiről
mindenki tudta, hogy le fog zuhanni, de mi akkor is felszálltunk rá – mondta.
– Máskor viszont úgy gondolkodom, mint az a haldokló katona, akiről
Celestina mesélt. Egy percig sem bántam meg, hogy megpróbáltunk jobb
társadalmat létrehozni, hogy megtapasztaltuk a nagyság pillanatait. Talán az
áldozatunk inspirálja majd a jövő generációit – vagy legalább tanulnak majd
a mi hibáinkból. Feliu kedvéért folytatom a harcot, miatta nem nyugszom
bele a vereségbe.
1938 márciusában egyik este mind elmentünk a Liceuba, hogy
megnézzük a spanyol zeneszerző, Salvador Bacarisse egyik balettjét, a
Bikaviadal vásárát. Engem teljesen magával ragadott. Mintha megint
kislány lettem volna, aki a családi páholyban ül. Most jöttem rá, mennyire
hiányzott a balett. Az este végén, miközben a kabátunkat vártuk, véletlenül
kihallgattam Conchita és Xavier beszélgetését.
– Megint elmész? – kérdezte Conchita.
– Jövő héten Párizsba kell utaznom – mondta Xavier körbepillantva,
hogy Mama és Pare biztosan hallótávolságon kívül vannak-e. – Még van
egy titkos adunk, habár Pare nem lesz elragadtatva tőle. Fel fogjuk ajánlani
Katalóniát Franciaországnak. Ha bekebeleznek minket, szerintem Franco
nem fog megtámadni. A franciák gazdag ipari régiót és kikötőt nyernek vele.
Hát ide jutottunk volna? Eladjuk magunkat a franciáknak?
– Sajnálom, hogy a házasságunk nem úgy alakult, ahogy reméltük – tette
hozzá Xavier. – De mindig gondoskodni fogok rólad és Feliuról. Ha úgy
tűnik, hogy Barcelona elesik, mielőtt elhozhatnálak, Evelinával tudatom,
hogyan juttathat biztonságos helyre titeket. Kérlek, ígérd meg, hogy minden
kérését teljesíteni fogod.

A KÖVETKEZŐ ESTÉN M EGINT mind összegyűltünk vacsorára Parét

leszámítva, aki megüzente, hogy későig fog dolgozni a gyárban. Késve
érkeztek meg az anyagok, amikre várt, és még időben be akarta vitetni őket
az üzembe a reggeli műszak számára. A tányéromon lévő rizsre és savanyú
zöldségekre pillantottam, tudtam, hogy hálásnak kellene lennem a
feketepiacról származó élelmiszer-tartalékokért, melyeket Xavier szerzett,
hiszen Barcelona többi lakosa az egyre csökkenő kenyéradagokon
tengődött.
Vacsora után átmentünk a szalonba, ekkor szólalt meg a légiriadó
szirénája. Már máskor is bombázták Barcelonát, különösen a kikötőt. Hálát
adtam Istennek, hogy Pare máshol építette fel a gyárait.
– Legjobb lesz, ha lemegyünk a pincébe – mondta Xavier.
 Szóltunk a szolgáknak, és mind higgadtan levonultunk a lépcsőn. Bár
Francót mindnyájan zsarnoknak tartottuk, a városközpont lerombolására
azért őt sem tartottuk képesnek. Az ő haditervében csak a fontos épületek
felrobbantása szerepelt. Hamarosan azonban kiderült, hogy ez a támadás
nem olyan volt, mint a többi.
– Olyan gyakran hallani a szirénákat, hogy az ember nem is tudja, mikor
ér véget az egyik támadás, és mikor kezdődik a másik – mondta Margarida.
Xavier összevonta a szemöldökét.
– A közelben robbantanak. Nem úgy hangzik, mintha ipari területeket
vettek volna célba.
A szirénázás és robbantás egész éjjel folytatódott, csak következő
délután csendesedett el megint a környék. Mihelyst felmentünk, rögtön
felemeltem a telefonkagylót, de a vonal süket volt.
– Pare! – mondtam Xaviernek. – El kell mennem megnézni, hogy jól
van-e!
– Egyedül nem mehetsz – felelte, miközben kivette a szekrényből a
kabátunkat.
A rémálmaimban még most is előjönnek azok a borzalmak, amit akkor
az utcákon láttunk. Az épületekből romhalmaz lett. Azoknak, amelyek állva
maradtak, betört az ablaka. A boltok rácsai elgörbültek, a villamosok
felborultak. A levegőben sűrű füst terjengett. A katonák és rendőrök
lapátokkal és csákánnyal ástak a törmelékek között. Először nem értettem,
miért, de aztán meghallottam a romok alól érkező sikolyokat.
Xavier elkapta a karom, és félrehúzott.
– Az épületek nem stabilak – mondta. – Maradj az utca közepén!
A városban teherautók cirkáltak, testeket, testrészeket szedegettek.
Láttam, ahogy egy rendőr felemelt egy női kart, mely egyre csak a táskáját
markolta.
– A háziasszonyok az élelmiszeradagokért sorakoztak. Nem mentek le
az óvóhelyekre, mert nem akarták elveszíteni a helyüket a sorban – mondta
egy tetőtől talpig poros férfi a közelben.
Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Ez tényleg Barcelona volna?
Lehetséges ilyen rombolás? A világról és a dolgok működéséről őrzött
képem összeomlott. A front még mindig messze járt Barcelonától, a háború
azonban már megérkezett.
A fákon, melyek épp akkor kezdtek zöldülni, mindenféle tárgyak lógtak:
ruhák, gumik, egy férfi térdből leszakadt lába. A város vértől és
megszenesedett hústól bűzlött. Elsétáltunk egy árvaház mellett, a járdán
halott gyerekek hevertek egy vonalban. A vágásokat és égésnyomokat
leszámítva úgy festettek, mintha aludnának.
Xavier észrevette az egyik kollégáját a diplomáciai bizottságból a
lakótömbje kapujában.
– Nem hiszem el, hogy Franco ezt tette! – mondta neki Xavier. – Azt
hittem, csak az embereket utálja. Azt hittem, a várost meg akarja védeni.
– Az olasz repülők voltak – felelte a férfi. – Folyamatosan mennek
Mallorcára meg vissza. Mussolini meg akarja törni az embereket.
Pare gyárához közeledve még nagyobb pusztítás fogadott.
– Jóságos istenem! – kiáltottam, mikor megláttam a főépületet.
Már csak a fele állt, az is megfeketedett a még mindig parázsló tűztől. A
rendőrök holttesteket húztak ki a romok közül. A telephely raktárát
rögtönzött halottasházzá alakították.
– Xavier és Evelina Montella vagyunk – mondta a bátyám a raktár előtt
álló rendőrnek.
A rendőr a fejét rázta.
– Nem tudom, hogy az apjuk bent van-e – felelte. – Némelyikükről azt
is nehéz megállapítani, hogy férfi vagy nő.
– Én bemegyek – mondta Xavier. – Te várj meg itt!
Elgyengült a lábam. Leguggoltam a járdára, nem is szégyenkeztem, hogy
ilyen megalázó helyzetben látnak. Az nem lehet, hogy Pare meghalt! El
kellett volna hagynunk a várost, mielőtt veszélyessé vált. Próbáltam
elképzelni a lehető legpozitívabb forgatókönyvet. Amikor a bombázások
elkezdődtek, Pare elrendelte, hogy építsenek óvóhelyeket az összes gyára
köré a munkások számára. Reméltem, hogy múlt éjjel lement az egyikbe.
Xavier már jó ideje elment. Ez csakis jó jel lehet, nem igaz?
Amikor két rendőr egy hordágyat cipelve kijött a gyárból, felálltam. A
testet úgy betakarta a fehér hamu, hogy először szobornak hittem. Amikor
azonban közelebb értek, felismertem Pare széles homlokát és a bajuszát.
 – Édes istenem, ne! – kiáltottam a hordágyhoz szaladva. – Állj! Álljanak
meg!
– Ismerte? – kérdezte az egyik rendőr, miközben letették a hordágyat a
földre.
Letérdeltem Pare mellé, a harisnyám kiszakadt a törmelékeken. A szeme
alatti vágástól eltekintve sértetlennek tűnt. Megfogtam a kezét. Abban a
pillanatban mintha megrándult volna az arca.
– Életben van! – kiáltottam. – Nézzék! Megmozdult!
Az egyik rendőr a vállamra tette a kezét.
– Az apja, senyoreta? Sajnálom, de meghalt.
Xavier kijött a raktárból. Mikor meglátott a hordágy mellett, megnyúlt az
arca. Odarohant hozzám.
– Pare az – mondtam. – De láttam, hogy megmozdult. – Megint Pare
arcára pillantottam életjelre várva.
– Senyoreta – szólalt meg újra a rendőr halkan –, csak képzelte a sokk
miatt. Biztosíthatom, hogy meghalt.
Hallottam, amint a másik rendőr odasúgta Xaviernek:
– Hiányzik a koponyája hátsó fele. Az agyát ott kellett hagynunk.
Xavier leguggolt mellém, átkarolt.
– Gyere, Evelina – mondta remegő hangon. – Pare nem akarná, hogy így
emlékezz rá.
Én azonban meg sem tudtam mozdulni.
– Pare! – kiáltottam, miközben Xavier gyengéden talpra húzott.
Elsétáltunk a közeli rövidárubolthoz, a tulajdonosnő az ajtóban állt,
bánatos arccal nézte a gyárakban tett károkat.
– Az apjuk az? – kérdezte. – Jó ember volt. Évekig üzleteltem vele.
Xavier arca eltorzult.
– Itt hagyhatnám a húgomat egy percre? Vissza kell mennem, hogy
elintézzek pár dolgot.
A nő bólintott.
– Hozhatok valamit? – kérdezte, belesegítve a székbe. – Vizet akartam
forralni, de nincs áram.
Mesélt a légiriadóról, és hogy milyen borzalmasan fütyültek a bombák,
mikor ledobták őket, szétroncsolták az idegeit. Dicsérte az apámat az
óvóhelyekért, melyet a környéknek építtetett.
– Amikor pár hónapja megépítették őket, együtt ásott a nőkkel és
gyerekekkel – mesélte. – Tudta?
Megráztam a fejem. Nem tudtam róla. A háború előtt az apám sosem
tett volna ilyen egalitárius dolgot. A spanyolországi események nyilván őt is
megváltoztatták.
– Azok az óvóhelyek mentették meg az életünket – folytatta a nő. – Az
apjához meg a munkásokhoz nem jutott el a figyelmeztetés, hamarabb
találták el a gyárat. A pilóták nyilván leállították a motort, és csendben
repültek. Teljes sötétségnek kellett volna lennie, de a gyárban sajnos égtek a
lámpák.
A nő jót akart, én azonban alig hallottam. Csak arra tudtam gondolni,
hogy soha többé nem látom Parét, és hogy a Régi temető kriptája most
újabb Montellát fogad magába.

PARE HALÁLÁVAL magány és félelem érzése szakadt ránk, különösen

Mamára.
– Nem akarok élni – mondta. – Nincs értelme az életemnek.
– Mama, gondoljon az unokáira! – feleltem. – Erősnek kell lennie!
Szükségük van magára!
Azt hittem, Pare halála majd meggyőzi Mamát, hogy hagyja el
Barcelonát. Ő azonban még csökönyösebb lett.
– Nem hagyhatom itt Leopoldot – mondta.
Ragaszkodott hozzá, hogy mindennap elmenjen a temetőbe a további
légiriadók ellenére. Nem tudtam megindokolni a szobalányoknak, hogy
miért kellene kockára tenniük az életüket azzal, hogy elkísérik, ezért én
mentem vele, a gyerekeket Conchitára hagytam. Valahányszor kiléptünk a
házból, abban a tudatban csókoltam meg őket, hogy talán most találkoztunk
utoljára. Egyik nap épp akkor szólaltak meg a szirénák, mikor kiléptünk a
temetőből, így Mamával három borzalmas órát kellett eltöltenünk egy
tetvektől hemzsegő óvóhelyen, ahol patkányok szaladgáltak a padlón, és
remegett a föld. Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy vajon a
visszatérésünkkor romokban találjuk-e majd a Gràcia sugárúti házat.
 Mivel Xavier és Margarida többnyire nem tartózkodott otthon, Mama
pedig a gyásztól nem tudott felelősségteljesen cselekedni, nekem kellett
magamra vállalnom a ház úrnőjének szerepét. Bár magamról is alig bírtam
gondoskodni, hirtelen minden a nyakamba szakadt.
– Mama, amíg dúl a háború, nem mehetünk ki többet a temetőbe –
közöltem vele. – Az élőkre kell vigyáznunk.
Mama arca eltorzult, úgy zuhant a székbe, mintha megütöttem volna.
Utáltam magam, amiért ilyen kegyetlenül bánok vele. Mama hűtlennek érzi
majd magát, ha nem látogatja Pare sírját. De mit tehettem volna? Habár én
is gyászoltam Parét, nekem a gyerekekre is gondolnom kellett.
A tavasz végére egyértelművé vált, hogy egyre rosszabbul alakulnak a
dolgok.
– Mi folyik itt? – kérdeztem Margaridát. – Így sincs elég fegyver, mégis
behívják a fiatal fiúkat és a kisgyerekes apákat!
Margarida kimerültnek tűnt. Minden erejét elszívták a késő estig tartó
parlamenti viták és beszélgetések.
– A miniszterelnökünk azt hiszi, hogy a köztársasági hadseregnek ez az
utolsó hősi tette talán meggyőzheti a szövetségeseket, hogy segítsenek –
mondta. – A köztársaságiak északi serege át fog kelni az Ebrón egy utolsó
erőteljes támadásra.
– De nekünk nincsenek repülőgépeink meg fegyvereink, mint a
lázadóknak! – rémüldöztem. – Kész öngyilkosság!
– Pontosan – helyeselt Margarida keserűen. – Gyerekekből és
öregekből álló sereget küldünk a halálba, hogy magunkra vonjuk a világ
figyelmét!
Az Ebro folyó átszelése végzetes katasztrófának bizonyult a Köztársaság
számára. A kezdeti sikerek után a köztársasági hadsereget visszaverte a
légierő, amit a lázadók a németektől és olaszoktól kaptak. A mi régi gépeink
és rossz fegyvereink nem vehették fel a harcot az ötezer kilogramm
bombával, amit mindennap ledobtak a köztársaságiak vonalaira. Az északi
seregünket megsemmisítették. Ekkor kaptuk meg a legmegalázóbb csapást:
a britek aláírták a müncheni egyezményt a náci Németországgal. Ha a britek
készek feláldozni Csehszlovákiát, akkor esélye sincs, hogy a
megmentésünkre sietnek majd.
 Margarida eljött meglátogatni azon a reggelen, mikor megkapta a
müncheni egyezményről szóló híreket. Üzenetet hozott Xaviertől Párizsból:
Spanyolországban vége a köztársaságnak. Csak annyit tehetünk, hogy
a határokon túlról folytatjuk a csatát.
– Mi akar ezzel mondani? – kérdeztem.
Margarida előrehajolt, jóval halkabban folytatta.
– Azt, hogy Xavier kémkedni fog. A kormányról lemondott, de
Spanyolországról még nem. Megpróbálják majd „eltávolítani” Francót és a
többi katonai vezetőt. A spanyolok csak így tudnak majd újra fellázadni.
Bár csodáltam a bátyámat, nagyon is jól tudtam, milyen rettenetes véget
értek azok, akik megpróbálták meggyilkolni Mussolinit és Hitlert.
Conchita besétált a szobába, keresni kezdett valamit. Én szerettem volna
még folytatni a társalgást, Margarida azonban egyetlen szót sem szólt, míg
Conchita meg nem találta a sálat, amit keresett, és el nem ment.
– Vigyázz, nehogy meghalljon valamit erről az egészről! – mondta
Margarida. – Biztos, hogy megpróbált kihallgatni minket.
– Conchita? Nem is érti a háborút. Talán azt remélte, hogy pletykálunk
valamiről.
– Igen, de elejthet valamit a húgai előtt. Ne taníts olyat a papagájnak,
amit nem szeretnél, ha elismételne!
Felsóhajtottam. Igaz, hogy Margarida már nem igyekezett mindenáron
elidegeníteni Conchitát, de sosem fogja megkedvelni.
– Ide hallgass – folytatta Margarida –, la Rusa is része a tervnek.
Üzeneteket visz a határon át. Xavier visszajön Spanyolországba, de
bujkálnia kell. Mivel la Rusa szabadon mozoghat, Xavier őt bízta meg, hogy
kijuttasson téged, Mamát, Conchitát és a gyerekeket Spanyolországból. Ha
eljön az ideje, gondoskodnod kell róla, hogy mindenki együttműködjön
vele, különösen Conchita.
– Mikor jön?
– Nem tudom – felelte Margarida. – Nem hiszem, hogy túl hamar. Csak
remélni tudom, hogy nem is túl későn.

TÉLRE KESERŰ LETT AZ ÉLET Barcelonában. Szenet sehol nem lehetett

találni. Alig volt mit enni. Az utcákról kezdtek eltünedezni a macskák és a
galambok. Az emberek összeestek az éhségtől a járdán, miközben a
fejadagjukra várakoztak. Feliu himlős lett a tápanyaghiány miatt. Úgy tűnt,
csak Mama lázas imáinak köszönhetően élte túl a fertőzést.
Pénzt adtam a szolgáknak, és mondtam nekik, hogy induljanak el a
dordogne-i házba. Feliu nevelőnője szót fogadott, a többiek azonban
visszamentek a falujukba. Csak később tudtam meg, hogy ez a döntésük az
életükbe került.
Hírét vettük, hogy Franco seregei felénk tartanak. A Köztársaság
vezérkara felkészült Katalónia megtámadására. Mindenki úgy igyekezett
elhagyni a várost, ahogy tudta: szekereken, biciklin, vagy ha nem volt más,
hát gyalog. Még mindig nem kaptunk üzenetet la Rusától. Akkor tudtam
meg, hogy a menekülőkre német gépekből lőttek. Talán la Rusa úgy vélte,
hogy a menekülésnek ez a módja túl veszélyes. Habár én voltam a ház
úrnője, fogalmam sem volt, hogy menekülhetne át Franciaországba
biztonságban három nő és két gyerek. Drága istenem, imádkoztam, ne
hagyd, hogy la Rusa meghaljon!
Margarida eljött, hogy összeszedjen pár dolgot. Egyre több időt töltött a
kormányzati üléseken.
– Nem fogod elhinni, mit jelentett be Roosevelt az amerikai sajtónak! –
mondta.
– Istenem, mit? – kérdeztem. – Most már ők is megtámadnak minket?
Margarida a fejét rázta.
– Roosevelt azt mondja, most, hogy sötét erők ereszkednek Európára,
úgy tűnik, „súlyos hiba” volt embargó alá vonni a köztársasági
Spanyolországot. Hiába kötöttek egyezséget Hitlerrel a háború elkerülésére,
ő akkor is be akar törni Lengyelországba. – Fel-alá járkált a szobában. –
Végre kezdik megérteni az amerikaiak, a franciák meg a britek, amit Xavier
meg a köztársasági diplomata delegációk már 1936 óta ismételgetnek nekik:
a köztársasági Spanyolország eleste után ellenséges államokkal lesznek
körülvéve.
– Vagyis most már segíteni fognak? – kérdeztem reménykedve. – Nincs
minden veszve?
Margarida a fejét rázta.
 – A saját védelmükkel lesznek elfoglalva. A Köztársaságnak már késő.
A bikát térdre kényszerítették, és a matador felkészült a meggyilkolására.
Már nem kerülhetjük el a kardot.
Egy hideg, tiszta napon, két nappal karácsony előtt indítottak a lázadók
támadást Barcelona ellen. Franco serege rohamosan tört előre. Az állások,
melyeket felállítottunk, hamar összeroppantak a légitámadások alatt. A
köztársasági kormány behívta a tartalékosokat, aztán egy héttel később
elrendelte a tizenhét és ötvenöt év közötti teljes lakosság mobilizálását
nemtől függetlenül. Csakhogy ugyan ki harcolt volna ilyen reménytelen
helyzetben? Különösen, miután maga a kormány is elhagyta Barcelonát
januárban, áttelepült Figueresbe. Azok, akik el tudtak menekülni, mind
elmentek.
A köztársasági kormány kivonulása után a jobboldal támogatói és a
falangisták, akik eddig meglapultak, most aktivizálódni kezdtek.
Kifosztották a boltokat, elégtételt szereztek maguknak. A köztársasági
katonák családtagjait kivonszolták a házukból, és lelőtték, vagy börtönbe
zárták. Egyik nap, mikor a fejadagért mentem, egy darabokra vagdalt férfi
tetemét láttam az utcán. Ki hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet
Barcelonában?
Pár nappal azelőtt, hogy Franco belépett a városba, nyilatkozatban
közölte, hogy mindenki, aki „aktívan vagy passzívan szembeszállt a
nacionalista mozgalommal”, bűnöző. Ez a meghatározás az egész
családunkat lefedte. Mivel Katalónia volt a Köztársaság védőbástyája,
minden lehetséges módon megalázták: nem lehetett használni a katalóniai
nyelvjárást, a kasztíliaival, „a birodalom nyelvével” helyettesítették többek
között a templomban is, még a néptáncunkat, a sardanát is betiltották.
– Szégyellem, hogy valaha is tagja voltam ennek a kormánynak –
mondta Margarida, amikor a Köztársaság utolsó követe is elhagyta
Barcelonát. – A polgároknak azt mondták, hogy az életük árán is védjék
meg a várost, ők viszont a saját kocsijukon menekülnek a párizsi
lakásukba! – Intett, hogy kövessem a dolgozószobába. – Kapcsolatba
léptem la Rusával, pár óra múlva itt lesz. Én a köztársasági katonák
feleségeit meg gyerekeit viszem át a határon, de Figueresben találkozunk.
Összepakoltatok?
 – Nem a kormányhivatalnokokkal mész? – kérdeztem.
A fejét rázta.
– Kényelmetlenül érezném magam, ha úgy menekülnék. Elhatároztam,
hogy megpróbálok minél több embernek segíteni külföldre menet.
Bólintottam, büszke voltam a nővéremre, ugyanakkor aggódtam is a
biztonsága miatt.
– Rendben – mondta, és körbenézett a dolgozószobában. – Ideje
munkához látni. El kell égetnünk minden bizonyítékát, hogy kapcsolatban
álltam a szocialista párttal, hogy Xavier a franciákkal tárgyalt, meg Pare
katalán pártkönyveit is.
– De hisz nyilvánvaló, hogy a kormány tagja voltál – mondtam,
miközben néztem, ahogy kiüríti a fiókokat, és a papírokat a tűzre veti. –
Benne volt a képed az újságokban.
– Nem az a lényeg – mondta, és rám nézett. – Titeket akarlak
megvédeni. Ha valamilyen okból kifolyólag megállítanak az úton, azt kell
mondanotok a Mamával, hogy nagyot csalódtatok bennem. Hogy ti
egyáltalán nem helyeseltétek, amit csináltam. Teljes mértékben el kell
határolódnotok tőlem és Xaviertől.
– Pedig én nagyon büszke vagyok rád – feleltem. – Sokkal nagyszerűbb
nő vagy, mint amilyen én valaha is leszek!
Margarida felegyenesedett.
– Ez nem igaz, Evelina. Mások vagyunk, ennyi az egész. Hatalmas erő
lakozik benned. Én nem tudtam volna segíteni Mamát, Conchitát és a
gyerekeket úgy, ahogy te tetted.
Átszaladtam a szobán, és úgy öleltem a nővéremet, mintha sosem
akarnám elengedni.
– Lássunk hozzá! – mondta, és megérintette az arcomat. – Végeznünk
kellene mindennel, mire la Rusa ideér. Azonnal indulni akar majd.
Sorban a lángokba dobtuk az aktákat. Mikor megláttam Xavier
szocialista pártigazolványát, elbizonytalanodtam.
– Olyan büszke volt rá – mondtam. – Annyi terve volt!
– Még mindig ezért az országért dolgozik – mondta Margarida. – Nem
adta fel, és nem menekült el.
 Amikor végeztünk az összes dokumentummal, Margarida kirohant az
előszobába, és felkapta a kabátját.
– Nincs időm elköszönni Mamától – mondta, és megcsókolt. – Mondd
meg neki, hogy hamarosan találkozunk a határon!
Megöleltük egymást, majd kirohant a hidegbe. Ott álltam az ajtóban,
amíg Margarida el nem tűnt a sarkon. Még akkor sem akaródzott bezárni az
ajtót. Azt kívántam, bárcsak vele mehetnénk, de neki fontos dolga akadt,
értünk pedig eljön la Rusa.

NAGYON M EGKÖNNYEBBÜLTEM , mikor la Rusa aznap este végre megjelent.

Nem viselt egyenruhát, csak fekete kabátot és túracsizmát. A fejébe
tengerészsapkát nyomott, a nyaka köré sálat tekert. Feltűnt a vastag arany
fülbevalója: kiemelte barna bőre.
– Kisteherautó vár ránk a város külterületén – mondta. – Odáig gyalog
kell mennünk, úgyhogy csak azt hozzátok, amit elbírtok.
Mama és Conchita lejött a lépcsőn megnézni, ki látogatott meg minket.
Conchita összehúzta a szemét, mikor felismerte la Rusát. Tudomásom
szerint most találkoztak először.
– Hála istennek, hogy itt van! – kiáltott Mama, és megcsókolta la Rusa
arcát.
– Még volt egy utolsó feladatom – mondta la Rusa. – A köztársasági
katonákat magukra hagyta a személyzet a Vallcarca kórházban. Láttam,
hogy menekülni próbálnak, kéz és láb nélküli férfiak kúsztak az utcán,
rettegtek a gondolattól, hogy mit tenne velük Franco serege, ha a városban
maradnának.
– Úgyhogy elénk vette őket? – kérdezte Conchita. – Jóságos ég, milyen
őszinte! És Xavier tudja, hogy a családja ilyen alacsony prioritást kapott?
La Rusa megvetően nézte.
– Azok az emberek bátran harcoltak a Köztársaságért. Otthagyták őket
egyedül meghalni. A kisteherautómmal elvittem őket a Vöröskereszt
állomására.
– Remélem, minket is ilyen bátran fog védelmezni – mondta Conchita
különös mosollyal.
 Legszívesebben pofon vágtam volna. Nem is tudom, hogy képzelte
Xavier, hogy a felesége meg a szeretője majd együttműködik egy ilyen
veszélyes küldetésben!
La Rusa átható szemmel mérte végig Conchitát.
– Xavier azt hiszi, hogy a háborút a rossz fegyvereink miatt vesztettük el
– mondta. – Én azonban másképp látom. A lelkesedés hiánya miatt
vesztettünk. Hogyan is harcolhatnának a katonák, tudva, hogy a feleségük
meg a gyerekeik éheznek otthon, míg a magukhoz hasonlók feketepiaci
ételekből lakomáznak? Olyan emberek voltak, mint a bátyám, aki meghalt
Marokkóban. Még a legbátrabb lélek is megtörik, ha nem tudja, miért
kockáztatja az életét.
– Hová akar kilyukadni? – kérdezte Conchita keresztbe font karral.
Rémülten ugrottam fel, mikor la Rusa fegyvert húzott elő a kabátja alól,
és Conchita arcának szegezte.
– Amikor azokat a sérült katonákat szállítottam a Vöröskereszt
állomására, két kormányzati tisztviselő megpróbálta elkobozni az autómat,
hogy azzal jussanak át a határon. Lelőttem őket – mondta tárgyilagosan. –
És azt is ugyanígy le fogom lőni, aki ezt a küldetést hátráltatja. Megkértek,
hogy vigyem ki magukat Barcelonából, és ezt is teszem. Értve vagyok?
Megkönnyebbülve láttam, hogy Conchita végre elhallgatott. Nem
tudtam, mi volt a szándéka la Rusával: talán meg akarta félemlíteni a
vagyonával és a társadalomban betöltött szerepével? Azonban nem ez volt a
megfelelő alkalom arra, hogy leszámoljon a férje szeretőjével.
La Rusa leengedte a fegyvert, és beletette a kabátja zsebébe.
– Most pedig hozzák a gyerekeket! – közölte.
Habár la Rusa megijesztett, bíztam benne, hogy biztonságban ki tud vinni
minket Barcelonából. Kétségbeejtő volt, hogy itt kell hagynom az
otthonomat, a városomat, az életemet, de la Rusa céltudatossága segített
úrrá lenni az érzelmeimen.
Felébresztettem a gyerekeket. Egyik karomban Julietát tartottam, a
másikba Feliu csimpaszkodott bele, mikor kiléptem az utcára. Mama a kis
talicska nyelét fogta, amibe takarókat és alapvető ellátmányt tett.
– Tedd rá Julietát a tetejére! – javasolta.
 Julieta már kétéves volt és elég nehéz, de nem akartam elengedni. A
szokásosnál kevesebbet mocorgott, és a hozzám simuló testecske melege
megnyugtatólag hatott rám azon a csípős, hideg éjszakán.
A város elhagyatott volt: az emberek vagy elbújtak, vagy még az
utolsókkal menekülni próbáltak. Az utcákon eltépett párttagsági
igazolványok és dokumentumok kupacai hevertek. Most jöttem rá, hogy
talán utoljára látom Barcelonát.
Mama idegesnek tűnt, én a dobhártyámon éreztem a vérem heves
lüktetését, la Rusa viszont vérfagyasztóan nyugodtnak látszott. Felé
fordultam, ő azonban nem nézett a szemembe. Épp azon töprengtem, miért
kerüli a tekintetemet, mikor autómotorokat hallottam felbőgni.
Két jármű közeledett a mellékutcából. Az első egyszerű fekete autó volt,
a másik viszont Bentley faberakásos ajtókkal. Bárki lehet, mondtam
magamnak. Talán egy másik család, akik a várost akarják elhagyni. Ekkor
azonban az egyik kapualjból elénk ugrott valaki. Mama felsikoltott. A
kocsik megálltak, az elsőből három rendőr ugrott ki. Másodpercek alatt
körülvettek minket.
– Montella asszonyok! – kiabálta a testesebb rendőr. – Le vannak
tartóztatva, mint Spanyolország ellenségei.
Megragadta Mamát, és a fekete autó felé lökte. Megdöbbenve néztem,
hogy ilyen durván bánnak az anyámmal. Próbáltam leszedni róla a rendőrt,
miközben egyik karomban még mindig Julietát fogtam. A rendőr megfordult,
és az arcomba vágott. Olyan éles fájdalom hasított belém, hogy azt hittem,
eltörte az orrom. Úgy megszédültem az ütéstől, hogy nem is álltam ellen,
mikor az az alak, aki korábban kiugrott a kapualjból, megragadta a vállam,
és belökött a kocsiba Mama után. Conchitát és Feliut is betaszigálták
utánunk. A kavarodásban nem láttam, mi történt la Rusával, de nem ült ott
velünk a kocsiban, mikor elviharzottak velünk. Próbáltam belesni a másik
autóba, ami lemaradt mögöttünk. De csak annyit láttam, hogy a sofőr a
nacionalisták egyenruháját viselte.
 32.
Evelina
BÖRTÖNBE VITTEK M INKET ; nem a Les Cortsba, mivel az már megtelt,
hanem egy zárdába, melyet kifejezetten erre a célra alakítottak át. Conchitát
és Feliut a tiltakozásunk ellenére egy másik csoporttal vezették el, miközben
Mamát, Julietát és engem hozzánk hasonlóan zavarodott és zilált ruházatú
asszonyokkal zártak össze.
Amikor letartóztattak, a talicskánkat elkobozták, így nem tudtunk
takarókra ülni, csak a puszta kőpadlóra. Fájt a vesém a hidegtől. Szegény
Mama! Elszorult a szívem, hogy így kellett látnom. Az én mindig elegáns és
higgadt anyám most zavarodottan bámulta a környezetét. Levettem a
sálamat, párnát tekertem belőle neki, Julietát pedig magunk közé fogtuk,
úgy aludtunk aznap éjjel.
Másnap néhány apáca zabkását és állott kenyeret hozott nekünk. Az
egyikük, mikor meglátta, hogy kisgyerekkel vagyunk, egy csésze
kecsketejet adott Julietának. Már épp meg akartam köszönni, mikor az
ajkára tette az ujját. Hamarosan azonban rájöttem, miért. A zárda
főnökasszonya egy szadista volt.
Aznap délután odajött hozzánk a főnökasszony, hogy beszéljen velünk.
– Azért vannak itt, mert bűnt követtek el Spanyolország és Isten ellen –
közölte gyűlölettől csillogó szemekkel. – Akiket nem lehet megtéríteni,
azokat kivégzik.
Beletelt egy kis időbe, míg megértettem, mit mondott. Mikor mindenki
felfogta a szavai értelmét, döbbent csend ereszkedett a csoportra. Görcsbe
rándult a gyomrom. Ha lelőnek, gondoltam, mi lesz Julietával? Őt is
megölik?
– Biztosra vehetik, hogy a férfi családtagjaikat levadásszák és lelövik,
akár a nyulakat – folytatta a rendfőnök asszony. – Franco megtisztítja
Spanyolországot a gonosztól, mi pedig segíteni fogunk neki.
 Megszólalt egy sápadt, szeplős arcú nő.
– Én kórházban dolgoztam, gyerekszüléseknél segédkeztem. Mást nem
tettem. Sosem tartoztam egyik párthoz sem.
– Köztársasági gyerekek születésénél segédkezett, ennyi épp elég –
felelte a rendfőnök asszony, a szemét az égbolt felé emelte.
Mikor elment, a rabok elkezdték elsorolni egymásnak a nevüket, és
hogy miért tartóztatták le őket. Voltak ott varrónők, háziasszonyok, gyári
munkások és bolttulajdonosok is. Még három iskolás lányt is letartóztattak
az anyjukkal. A nők többségének az volt a legnagyobb bűne, hogy rokoni
kapcsolatban állt egy balos érzelmű férfival vagy olyasvalakivel, aki a
seregben harcolt, még ha erőszakkal sorozták is be.
Meglepődtem, mikor az anyám megszólalt.
– Rosita Montella vagyok – mondta. – A néhai Leopold Montella
felesége. Hithű katolikus család vagyunk. Jelentős összegekkel támogattuk a
Sagrada Família és más közérdekű intézmények megépítését. A karmelita
rend jótékonysági intézkedéseit támogattam. És most mégis itt vagyunk,
ráadásul egy zárdában tartanak fogva!
A többi nő megrendülve nézett Mamára. Először arra gondoltam,
bölcsebb lenne titokban tartani a társadalmi helyzetünket, de aztán rájöttem,
hogy a nők arca nem azért rándult össze, mert megvetnek minket, hanem
mert megértették a rettenetes igazságot: ha Barcelona egyik legnevesebb
családjának a nőtagjait is börtönbe zárták, és valószínűleg el fogják ítélni,
mit remélhettek a többiek?

AZON AZ ESTÉN A POLGÁRŐRSÉG egyik tisztje bejött a cellánkba egy

rendőrrel, és felolvasott tíz nevet. A listán egy terhes fiatal nő volt az első.
Egy másik, aki azt hitte, kiengedik, a holmijáért ment.
– Nem lesz rá szüksége – mondta az őr.
Mikor a nő felfogta, mit akart ezzel mondani az őr, egy pillanatig
habozott, aztán odaadta a csomagot Mamának.
– Éljen a gyerekeiért és az unokáiért, akármilyen rövid ideig tart is –
mondta neki.
 Borzalmas volt látni a halálba induló nők arcát. Némelyik a szeretteit
siratta, de a többségük hallgatott, már akkor beletörődtek a sorsukba,
mikor letartóztatták őket. Csak a terhes nő kiabált és küzdött.
– Hadd szülessen meg előbb a gyerekem! – kiabálta. A rendőrök
lefogták. Gyűlöltem magam érte, mégis azt kívántam, hogy minél hamarabb
menjenek ki ezek a nők. Attól féltem, hogy ha húzzák az időt, az őrök újabb
áldozatokat szemelnek ki közülünk.
Kivezették őket, a cellaajtó újra bezárult. Valamivel a pinceszinti zárkánk
teteje alatt rács nyílt a szabadba. A lábamat a fal köveire támasztva
felmásztam, és kikukucskáltam a kertre. Láttam, hogy a nőket egy
teherautóhoz terelik, aztán megparancsolják nekik, hogy másszanak fel rá.
Az az asszony, aki Mamának adta a holmiját, megbotlott, úgy kellett
felemelniük a platóra.
Mikor elment az autó, lemásztam, leültem a földre a többiek mellé.
Mintegy fél óra múlva kiáltásokat hallottunk az éjszakában.
– Biztos megölték őket a vasút mellett – mondta az egyik nő.
Eltöprengtem, hogy Conchita és Feliu vajon jól vannak-e. Aztán teljesen
eltompult az elmém. Nem tudtam felfogni a helyzetünk valóságosságát.
– Szerinted mi történt la Rusával? – kérdezte Mama később.
Megráztam a fejem.
– Még nem mertem végiggondolni. Híresség, és a Köztársaságot
támogatta. Valószínűleg azonnal lelőtték… vagy megkínozták
információkért.
Összerezzentem erre a lehetőségre. Egyedül la Rusa tudta, hol van
Xavier. Ő azonban erős volt, és imádta a bátyámat; csak ebben bíztam.
Aznap éjjel, ahogy Julietát átölelve feküdtem, azon töprengtem, nem
lenne-e jobb megfojtani most, hogy ne kelljen sokat szenvednie. Ha túl
sokáig halogatom, lehet, hogy nem fogok tudni segíteni neki. Egy bátrabb nő
talán azonnal megtette volna, nekem azonban nem volt hozzá erőm. Álomba
sírtam magam.

A KÖVETKEZŐ ÉJJEL ÚJABB TÍZ NŐT végeztek ki, a helyükre pedig másokat
hoztak. Úgy tűnt, egyre többeket végeznek ki, de nem volt látható logika
mögötte. A zárdában pap is élt, de nem hiszem, hogy a meggyilkoltak közül
bárkinek is engedélyezték volna a gyónást, vagy bárki megkapta volna a
feloldozást. Rájöttem, milyen borzalmas lehet ez a hívők számára. A
látottaktól nem kopott meg az Istenbe vetett hitem – egyszerűen csak
távolinak tűnt –, az egyház és a szertartásai iránt azonban nem maradt
bennem szeretet.
Az újonnan érkezettek arról számoltak be, hogy az arisztokrata családok
fiai könyörtelen embervadászatot indítottak a parasztok és munkások ellen.
– A kikötők meg a rakpartok környékén egymást érik a holttestek –
mesélte az egyik asszony. – A városon túl, a mezőkön még több tetem
hever. Néha egész családok.
Nem tudtam elképzelni, hogy ez a rémálom rosszabb is lehet, mígnem
egyik éjjel hallottam, hogy teherautók állnak meg az udvaron. Olyan sokan
voltak, hogy azt hittem, mindnyájunkkal azonnal végezni akarnak. Aztán
férfiak hangját hallottam.
– Pedro, aki énekes kanárikat tenyésztett – kiáltotta az egyik.
– Juli, aki a legjobb kenyeret sütötte Barcelonetában – üvöltött a másik.
Rájöttem, mi történik. Ezeket a férfi rabokat azért hozták el a női
börtönhöz, hogy kikérdezhesse őket a főfelügyelő. Elkiabálták a nevüket és
még valami ismertetőjelüket, hogy a női rabok meghallják őket, de annyi
információt nem adtak, amiből a nacionalisták azonosíthatták volna a
rokonaikat. Talán azt remélték, hogy valamelyikünk majd értesítheti a
családtagjaikat arról, hogy mi lett a sorsuk; így nem lesznek névtelen
tetemek egy tömegsírban.
Annyi halál vett körül, hogy könnyebb lett volna megadni magam a
reménytelenségnek. Csakhogy Mama és Julieta érdekében tartanom kellett
magam. Úgy igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, hogy behunytam a
szemem, és elképzeltem az otthonunkat a Gràcia sugárúton. Gondolatban
végigsétáltam a szobákon, megérintettem a damasztfüggönyöket,
végighúztam a kezem a bútorokon. Pare az asztalnál ült, Xavier a zongora
előtt. Ma vajon mit fog játszani, kérdeztem magamtól, mielőtt a
kísértetiesen gyönyörű zene bekúszott a fülembe. Elképzeltem, hogy Olga
balettórákat ad a bálteremben, én pedig káprázatos fouettét{36} mutatok be
neki. Margarida általában a könyvtárban olvasott valamit, Mama egy
csokor édes illatú gardéniát rendezgetett. Conchita mindig a tükör előtt ült,
és a haját igazgatta, Feliu pedig lekuporodott a szőnyegre, és a játékvonatát
tologatta. Éreztem Julieta súlyát, ahogy kiemeltem a bölcsőből, és a pihe-
puha hajához simítottam az arcomat. Annak idején megismertem a
mennyországot, mondtam magamnak, és most megismerem a poklot is.

A BEBÖRTÖNZÉSÜNK ÖTÖDIK ÉJSZAKÁJÁN, miután kihívták a listán

szereplőket, úgy igyekeztem elterelni a gondolataimat azokról a nőkről,
akiket nemsokára odaállítanak a fal elé, és lelőnek, hogy elképzeltem,
milyen lesz Xavier tíz év múlva. Mindig reménykedtem benne, hogy ő
biztonságban van. A képzeletemben újra találkoztak Feliuval, és együtt
kalandoztak: átrepülték a bolygót, felfedezték az Amazonas dzsungeleit,
Ausztrália tengerein vitorláztak. Láttam magam előtt, hogy Margarida híres
író lett, és egy tucat macskával él valahol, egy kis kunyhóban. Rólunk ír, mi
pedig tovább élünk a regényében.
Természetesen később rá kellett jönnöm, hogy az ábrándjaimnak nem
volt valóságalapja. Feliu sosem találkozhatott többet az apjával. A
Köztársaság gyermekeit árvaházakba zárták, ahol nacionalista egyenruhát
kellett viselniük, és le kellett köpniük a szüleik képmását.
– Xavier, aki imádta a családját, és rajongott Granados zenéjéért.
Kinyitottam a szemem, és felültem, biztosra vettem, hogy csak
képzelődöm. Az lehetetlen, hogy Xavier hangját hallottam! Nem is vettem
észre a férfiakat hozó teherautók megérkezését. Jóval később érkeztek a
szokásosnál, és a cellánkban megmaradt néhány nő már elaludt abban a
hitben, hogy aznap éjjel nem végeznek ki férfi rabokat. Mama és Julieta is
elszenderedett.
– Üzenem a családomnak, hogy az olyan ember tiszta lelkiismeretével
halok meg, aki egész életét annak szentelte, hogy Spanyolország mindenki
számára jobb hely legyen – folytatta Xavier hangja. – Mondják meg a
fiamnak, hogy lépjen túl a sorsom emlékén úgy, hogy a lehető legjobb
emberré váljék!
Először fel akartam ébreszteni Mamát, de mi haszna lenne belőle
Xaviernek, ha megtudná, hogy itt vagyunk? Sokkal jobb neki azzal a
gondolattal meghalni, hogy nem tudtunk kapcsolatba lépni vele, de
biztonságban vagyunk valahol.
Felmásztam a cellarácshoz. A férfiakat épp előttem szállították le a
teherautóból. Az egyik őr adott nekik egy cigarettát, hogy osztozzanak meg
rajta. Xavier olyan közel állt a rácshoz, hogy mikor átdugtam rajta az ujjam,
meg tudtam érinteni a nadrágja szegélyét. Az ujjaim érezték a ruháját, és a
másodperc egy töredékéig együtt voltunk, mielőtt elvezették. Megint teljes
csend lett. A holdfény megcsillant az udvar kövein.
Nem sokkal később lövések dördültek el a mozdulatlan levegőben, és
én tudtam, hogy az én szépséges bátyám, Xavier Montella, aki imádta a
családját, és rajongott Granados zenéjéért, meghalt.
Xavier halála után már nem tudtam megőrizni a hidegvér látszatát. Olyan
mély fájdalom töltött el a kivégzése után, hogy az minden erőmet elszívta.
Éberen, mozdulatlanul ültem hajnalig. Mama elképzelni sem tudta, mi
történhetett, én azonban már tudtam, hogy eljött a mi időnk. Amikor a
polgárőrség tisztje és a rendőrség értünk jött a hajnal első sugaraival, én
nem voltam meglepve. A család nőtagjait általában a férfiak megölését
követő napon végezték ki, habár még sosem jöttek ilyen korán a kivégző
paranccsal.
Egyik kezembe Julietát fogtam, a másikkal segítettem Mamának felállni.
Mama elsápadt a rettegéstől. Megtántorodott, az ájulás kerülgette.
Megcsókoltam Julietát, sajnáltam, hogy nem volt bátorságom korábban
megölni. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy átadhatnám az egyik itt maradó
nőnek, de valami megakadályozott benne. Nem tehettem mást,
imádkoztam, hogy a halálunk gyors legyen, és a kislányom ne szenvedjen.
Bevittek a börtönirodába, ahol a főfelügyelő, egy véreres szemű, köpcös
férfi és a zárda főnökasszonya várt ránk.
– Csak hogy tudják – kezdte a főnökasszony. – A Montellák valaha
Barcelona nagy családjai közé tartoztak. Maguk azonban úgy döntöttek,
hogy a vörösök mellé állnak, és elárulják Spanyolországot. Most már
senkik. A Montella nevet mindenhonnan kitöröljük, a birtokaikat felosztjuk,
és annak adjuk, aki legtöbbet kínál érte. A történelem elfelejti magukat, és
úgy fognak élni, mint a szajhák!
 Ha pár nappal korábban hallom ezeket a szavakat, talán szíven ütöttek
volna. Mostanra azonban már túl érzéketlenné váltam ahhoz, hogy
érdekeljen.
– Tűnés! – parancsolta a főnökasszony.
Meglepetésemre nem várt teherautó az udvaron; csak Conchita és Feliu.
Conchita szeme tágra nyílt a rémülettől. Feliu már nem az a fiú volt, akit
velünk együtt letartóztattak. Úgy behúzta a nyakát, mintha már sosem
akarna erre a világra nézni, és mikor Conchita megpróbálta megfogni a
kezét, rácsapott, mint egy vadállat. Talán azért viselkedik így, mert tudja,
hogy meghalt az apja?
– Sikerült kapcsolatba lépnem apám egyik barátjával a Falangéból –
mormolta halkan Conchita. – Aláírta a szabadon bocsátási parancsunkat, de
azt mondta, nem biztonságos visszamenni a házba. A dolgok jelenlegi állása
szerint huszonnégy óra múlva megint letartóztathatnak minket.
Arrébb húztam a többiektől.
– Tudod, mi történt Xavierrel?
Bólintott.
– Múlt éjjel idehozták. Feliu felismerte az apja hangját, mikor az
udvarban kiabált.
Nem hittem volna, hogy még mélyülhet a gyászom, de akkor megsajdult
a szívem. Szegény Feliu! Reméltem, hogy emlékezni fog azokra a szavakra,
amiket a bátor apja neki üzent.
– Mamának nem mondtam el – súgtam Conchitának titokban. – Még
nem akarom… előbb kerüljünk ki innét!
Conchita bólintott. Úgy tűnt, valami nagyon felzaklatta, de az nem Xavier
halála volt. La Rusára gondoltam, és hogy mennyire szerette a bátyámat.
Julieta odajött hozzám, a fejét a lábamnak döntötte. Közelebb húztam.
– Mi van la Rusával? – kérdeztem Conchitát. – Nem tudod, mi történt
vele?
Conchita szeme megvillant.
– Nem lehetsz olyan ostoba, hogy miatta aggódsz! – dühöngött. –
Szerinted ki árult el minket? A te la Rusád csapdába csalt!
– Nem – tiltakoztam. – La Rusa sosem tenne ilyet.
– Tényleg? Pedig apám barátja szerint a nacionalisták kémje!
 Tudtam, hogy nevetséges, amit állít, de túl fáradt és gyenge voltam
ahhoz, hogy tovább vitatkozzak Conchitával. Most azzal kellett
foglalkoznom, hogy mind biztonságba kerüljünk. Don Carles barátjának
figyelmeztetése ellenére egyelőre nem láttam más lehetőséget, mint hogy
visszatérjünk az otthonunkba.
Barcelona kriptává változott; a sínek körüli utcákat vér fröcskölte be,
mindenhonnan a halál szaga áradt. Elmentünk egy templom mellett, melyet
puskagolyók nyomai borítottak, én pedig azon töprengtem, hogy Xaviert
vajon nem itt ölték-e meg. Szomorúan arra gondoltam, hogy ezt már sosem
fogom megtudni.
Az egyik kapualjban női test feküdt a karjában kisgyerekkel. Úgy néztek
ki, és olyan szagot árasztottak, mint akik már egy hete ott fekszenek.
Biztosra vettem, hogy a hatóságok szándékosan hagyták ott őket a lakosság
megfélemlítésére. Ahogy azonban a Gràcia sugárúthoz közeledtünk, kezdett
megváltozni a hangulat. Az utcákon keresztül és az ablakokból
transzparensek lógtak „Franco, Megváltó és Atya!” felirattal. Mindenhol
papok és apácák járkáltak, meg a kabátjukra hímzett Falange-jelképet
viselő férfiak. Egy teherautó hajtott el mellettünk nőkkel és gyerekekkel; a
nők a fasiszták karlengetésével szalutáltak, és ujjongtak. A hajuk tiszta volt
és dauerolt, az ajkukat kirúzsozták. Egészségesnek és jóllakottnak tűntek,
nem is hasonlítottak azokra, akik fejadagokon tengődtek. Hol bujkált eddig
Francónak ez a rengeteg támogatója? Soledad Manzano és Maria Dalmau
húgai is köztük voltak, így gyorsan elkaptam róluk a tekintetem, bár
kételkedtem benne, hogy felismernének minket a koszos ruhánkban,
kiéhezett arcunkkal. Most tehát Barcelona „jó családjai” újra
megnyugodhattak, minden visszatért a rendes kerékvágásba. A szegények
mindig szegények lesznek, és újra szabadon ki lehet őket használni.
Eszembe jutott Xavier. Ő volt Spanyolország egyik legkiváltságosabb
fiatalembere, mégis az életét adta az ország méltányosabbá tételéért. Ez volt
talán a legkeserűbb pirula, amit le kellett nyelnem, mióta a Köztársaság
elvesztette a háborút: hogy ő most valahol egy tömegsírban fekszik, míg az
üresfejű, önző pojácák győztesen parádéznak az utcákon.
MIHELYST BELÉPTÜNK A HÁZBA, azonnal megbántam, hogy visszajöttünk.
A csillárokat apró szilánkokra zúzták; valaki fejszével széthasította a
zongorát; a festményekre obszcén szavakat firkáltak; pedig nem egy
közülük felbecsülhetetlen értékű eredeti remekmű volt.
– Biztosan a mórok tették – mondta Mama. – Azoknak a vadaknak
fogalmuk sincs semmiről.
Az otthonunk megszentségtelenítése volt számára a végső csapás. Leült
a lépcső aljára, és nem mozdult.
– Gyorsan – mondtam Conchitának –, kapd össze a
legszükségesebbeket, meg pár meleg ruhát! Egyelőre elbújunk a kamrában,
még az éjjel átmegyünk a határon.
– De a jelenlegi állapotunkban a következő faluig sem jutnánk el,
nemhogy a határig! – mondta.
Egyáltalán nem volt hangulatom a kényeskedéséhez.
– Pedig muszáj lesz. Vagy megpróbáljuk, vagy itt halunk meg.
A ruháink többségét ellopták, de a szobalányok szekrényében találtam
pár gyapjúruhát és kabátot. Az összes pénz eltűnt a széfből, a fiókok,
táskák és kabátzsebek átkutatásával azonban mindnyájunknak sikerült
összeszednie néhány pesetát.
– Remélem, ez még mindig ér valamit. Lehet, hogy még jobban
leértékelődött a pénz, vagy talán új pénzt adtak ki – mondtam.
Amennyire tudtam, rendbe szedtem magam, a hajamat kalap alá
gyömöszöltem, mielőtt elindultam szétnézni, hogy milyen ételt találok.
Elkerültem a szomszédos boltokat, ahol felismerhettek volna. A lábam
bedagadt a tápanyaghiánytól, de igyekeztem úgy tenni, mintha jól lennék, és
mentem tovább. Néhány nő az egyik helyen ételért állt sorba. Mielőtt
beálltam közéjük, ellenőriztem, hogy biztosan nem nacionalista
élelmiszerjegyet használnak-e. Feketepiaci árakon adták az ennivalót, így
csak egy vekni kenyeret és pár olívát tudtam venni.
Conchita jogosan kételkedett benne, hogy el tudjuk érni a francia határt.
Az utakat mostanra valószínűleg lezárták. A helyszínen lelőhetnek. A
gondolat azonban, hogy visszajuthatunk a börtönbe, még annál is rosszabb
volt. Bárcsak tisztán tudnék gondolkodni, keseregtem. De akármennyire
igyekeztem is, nem tudtam koncentrálni. Szegény la Rusa! Ő biztosan tudott
volna segíteni rajtunk!
A következő bolt felé menet, ahol gyufát akartam venni, láttam, hogy egy
kocsi bekanyarodik a sarkon. Azonnal felismertem, hátraléptem, hogy
elbújjak egy kapualjban. Egyébként is olyan kevés autó maradt
Barcelonában, hogy ezt az egyet nem lehetett elvéteni. Bentley volt fabetétes
ajtókkal. Rám tört az émelygés, mikor megláttam a nacionalista egyenruhás
sofőrt. Gyönyörű nő utazott benne fehér nercbundában. Az autó lassan
közelebb gördült, én pedig biztosra vettem, hogy képzelődöm. Ám a sötét
hajat és a lesült bőrt nem lehetett eltéveszteni: la Rusa volt az.
Csak álltam ott tátott szájjal, mint valami szörnyű vicc áldozata. Eszembe
jutottak Conchita szavai: „a nacionalisták kémje”. Sokáig mozdulni se
bírtam, miután az autó elhajtott. Kell ennél több bizonyíték, hogy la Rusa
adott át a hatóságoknak? A halálba akarta küldeni Julietát és Feliut!
Rettenetes düh áradt szét bennem, és csak még tovább hergelt a
tehetetlenség, hogy nem tudok változtatni a történteken. Megbíztunk abban
a szajhában! La Rusa elárult minket, de ami még rosszabb: elárulta Xaviert,
aki pedig imádta. Végre olyannak láttam la Rusát, amilyen mindig is volt: női
álarc mögé bújt szörnyetegnek.
Nem tudom, hogy találtam haza. Úrrá lett rajtam a fájdalom és a harag.
A testem egyes részeit görcsbe rántotta a gyűlölet és a düh, mintha magam is
meghaltam volna, és kezdene beállni rajtam a hullamerevség. Csak az a
vágy mozdította előre a lábaimat egymás után, hogy megint a családommal
lehessek, megvédjem Julietát és Feliut, hogy életben maradjak annak
dacára, hogy ennyien kívánták a halálunkat.

A HÁZHOZ KÖZELEDVE észrevettem, hogy fekete kabátos és kalapos férfi

lopakodik a hátsó bejáratnál. Biztosan a falangistákhoz tartozik,
gondoltam. Megdermedtem. Nem látott meg, de képtelen lettem volna
megfordulni, és otthagyni a családomat. Nem volt más választásom, szembe
kellett szállnom vele.
– Mit keres itt? – kérdeztem.
Kiegyenesedett, a szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
 – Evelina?
Hiába figyeltem a borotválatlan arcát és kócos haját, nem ismertem fel,
amíg össze nem kapcsolódott a tekintetünk. Éppolyan sovány és sápadt
volt, mint én, az éber tekintete azonban azonnal elárulta. Gaspar!
Odarohantam hozzá, szorosan átölelt.
– Evelina – ismételgette a csókjaink között. Aztán a tenyerébe fogta az
arcom, hirtelen elszomorodott. – Tudod, hogy Xavier meghalt?
Bólintottam, már sírni sem maradt erőm.
– Hallottam, hogy börtönbe vittek. Mindennap itt vártam, hogy ha
kiengednek titeket, itt legyek. Azt hittem, mikor Xaviert kivégezték… de
most már itt vagy.
– Ó, Gaspar – kiáltottam –, el kellett volna menned. Túl veszélyes most
neked itt, Barcelonában.
Megrázta a fejét.
– Nélküled nem lett volna értelme az életemnek. Örülök, hogy
kockáztattam. Hol van a családod?
– Odabent – feleltem. – Parét kivéve. Ő meghalt a légitámadásban.
Gaspar megint magához szorított. Akkor értettem meg, hogy a rettenetes
megpróbáltatásokat túlélők csókjai sokkal részegítőbbek, mint a tüzes
szerelmeseké.
– Meg kell várnunk, míg besötétedik – mondta –, de ismerek egy utat,
amin kijuthatunk a városból, aztán át Figueres mellett. Azon eljuthatunk
Franciaországba.
Amikor Mama meglátta Gaspart, felállt.
– Köszönöm, hogy eljött segíteni nekünk. – Zokogva megcsókolta
Gaspar kezét. – Borzasztó dolgokon mentünk keresztül. Xavierhez visz?
Gaspar rám pillantott. Megráztam a fejem.
– Igen, senyora Montella – felelte Gaspar, miközben odakísérte az egyik
épen maradt székhez. – Xavier már Franciaországban van. Jó lenne, ha
enne egy kicsit abból, amit Evelina hozott, aztán lepihenne. Nehéz út áll
előttünk, és még ma este el kell indulnunk.
Miután Mama evett egy kis kenyeret és olívát, felmentem a szobájába,
hátha találok takarót. Mama és Pare hálószobáját valami csoda folytán nem
dúlták fel.
 – Itt akarok lepihenni – szólalt meg Mama mögöttem.
Meglepve fordultam meg.
– Azt nem lehet, Mama. Odalent kell elrejtőznünk mindnyájunknak.
Megrázta a fejét.
– Belefáradtam már a rettegésbe. Vigyenek el, ha akarnak!
Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy vitatkozzak vele.
Segítettem levenni a cipőjét, és bebújni a takaró alá. Jéghideg volt a keze
és a lába is, kicsit megdörzsölgettem.
– Itt szültelek meg mindnyájatokat – mondta. – Xaviert és Margaridát
egyszerre, aztán téged.
– Aludjon, Mama! – mondtam, és megcsókoltam a homlokát. – Majd
eljövök magáért, ha indulni kell.
Mikor lementem a földszintre, Conchita és Feliu már a kamrában aludt.
Összeszedték a nappaliból a leszakított függönyöket, arra feküdtek rá,
takarónak pedig a szolgák itt hagyott kabátját használták. Jéghideg volt a
házban, de ők külön aludtak. Azt hinné az ember, hogy az adott
körülmények között Conchita megpróbálná megvigasztalni a fiát, és
átkarolja, gondoltam naivan.
Gaspar a konyhában ült, a térdén lovagoltatta Julietát. A kislány
boldogan kacarászott, mikor megcsiklandozta az arcát.
Gaspar felnézett rám.
– Francesc írt, mindent elmondott – közölte.
– Hogy Julieta a tiéd?
– A miénk – helyesbített Gaspar vigyorogva.
Az arcáról teljesen eltűnt a kisfiús könnyedség, de örültem, hogy
mindennek ellenére mosolyogni látom. Leültem mellé, a fejemet a vállára
hajtottam.
– Nem tudtam, megkaptad-e a levelét.
– Sokszor írtam neked, de gondolom a katonák levelei nem jutottak el a
családjukhoz. A repülők minden járműre lőttek, a levélszállítóra is. Egyszer
láttam la Rusát a fronton. Mentőautót vezetett, tele volt lyukakkal… –
Észrevette, hogy összeráncoltam a homlokomat. – Mi az?
– La Rusa árulta el Xaviert – feleltem. – Elmondta a rendőrségnek, hol
bujkál.
 Gaspar rám bámult, megrázta a fejét.
– Az lehetetlen. Sose tett volna ilyet. La Rusa Xavierért élt. –
Megremegett, majd hozzátette: – Hacsak nem kínzással szedték ki belőle.
Beszéltem neki a Bentley-ről, ami a letartóztatásunk éjszakáján követett
minket, meg la Rusa eltűnéséről. Aztán azt is elmondtam, amit aznap reggel
láttam. Gaspar arca eltorzult, ahogy a kétségeivel küzdött. Aztán a
kétkedésből megértés lett.
– Egyedül ő tudott Xavier hollétéről – mondta, a keze ökölbe szorult. –
Csakis ő árulhatta el Xaviert.
Sokáig hallgattunk. Julieta elaludt Gaspar mellkasán.
– Ő a mi reménységünk – mondta Gaspar, és megcsókolta a feje búbját.
– Ő majd okot ad arra, hogy folytatni tudjuk.
Ahogy besötétedett, felmentem az emeletre, hogy felköltsem Mamát.
Megérintettem a vállát, de nem felelt.
– Mama? – kérdeztem.
Lassan kinyitotta a szemét, és rám mosolygott.
– Evelina – suttogta. – Ígérd meg, hogy hozzámész Gasparhoz, és
boldogok lesztek! Rendes ember.
Megcsókoltam az arcát.
– Megígérem, Mama. De most mennünk kell.
Megrázta a fejét.
– Annyira fáradt vagyok, Evelina – mondta, aztán élesen beszívta a
levegőt. Akkor eltátotta a száját, mintha a torkán akadt volna valami. A
szeme megdermedt, aztán félig lecsukódott. A teste elernyedt.
– Mama! Mama! – sikítottam.
Gaspar berohant a szobába. Néztem, ahogy megpróbálja újraéleszteni
Mamát, alaposan bebugyolálta, szájon át lélegeztette. Az arcát lestem
életjelre várva. Csakhogy már túl késő volt.
Mikor rájöttem, hogy az anyám meghalt, a lábam összecsuklott, és a
padlóra zuhantam.
– Mama! – zokogtam. – Szegény Mama.
Gaspar letérdelt mellém, a karjába vett.
– Itt kell hagynunk, Evelina – mondta gyengéden. – Papot nem
kereshetünk, és most nincs idő a kriptába fektetni.
 Később beláttam, hogy Gaspar jól döntött: a Montella család kriptáját
összezúzták az új rendszerben, a családtagjaim testét tömegsírba dobták.
Aznap éjjel azonban csak az vigasztalt, hogy Mamát az ő imádott
otthonában hagytuk, betakarva az ágyában.
Annyira megviselt Mama halála, hogy Gasparnak kellett lesegítenie a
lépcsőn. Kinyitotta nekem a bejárati ajtót, csatlakoztunk Feliuhoz és a
Julietát karjában tartó Conchitához. Együtt indultunk el a Franciaországba
vezető hosszú, veszélyes úton. Csak egyszer fordultam vissza, hogy még egy
pillantást vessek a Gràcia sugárútra és a városra, ami valaha az otthonom
volt. Elsuttogtam egy imát az összes lélekért, aki ott veszett. Reméltem,
hogy egy nap újra felemelkednek, és elűzik a Spanyolországra telepedő
árnyakat.
 33.
Paloma
MIRE MAM IE BEFEJEZTE A TÖRTÉNETÉT , teljesen kimerült. Letérdeltem elé,
a kezét simogattam. Jéghideg volt a bőre. Most már megértettem, miért nem
akart eddig Spanyolországról mesélni. Túlságosan nyomasztották az ottani
életének tragédiái.
– Mamie? – szólítottam meg. Olyan sápadt volt, hogy már attól
tartottam, elájul.
– Ha a nagyapád nem lett volna, kétlem, hogy bármelyikünk is túlélte
volna – folytatta hirtelen Mamie. – A franciák az egyik barbár
menekülttáborukba dugtak volna minket, ahol az emberek úgy hullottak,
mint a legyek. Egy ideig Dordogne-ban éltünk, de aztán eladtuk a házat, és
Párizsban próbáltunk új életet kezdeni, ahol Gaspar pénzt kereshetett
zongorázással… Legalábbis amíg a németek be nem törtek
Franciaországba.
Megráztam a fejem.
– Nem csoda, hogy Conchita megzavarodott!
Mamie vállat vont.
– Próbált visszamenni a szüleihez Portugáliába, de az apja nem fogadta
vissza. Azt mondta, Xavier túl nagy szégyent hozott mindnyájukra. Mindent
megtett, hogy új életet kezdjen Párizsban: újraházasodott, próbált jobb
anyja lenni az ikreknek, mint Feliunak. Csakhogy aztán jött az a baleset. Azt
hiszem, mikor Feliu tizennégy évesen elment otthonról, Conchita rájött, hogy
vannak olyan dolgok a múltban, amiket nem lehet jóvátenni. Utána valahogy
lemondott az életről.
– Nagyon sajnálom – mondtam. – Bárcsak Feliu jobban a családunkhoz
tartozott volna!
Mamie bólintott.
 – Az apja is azt szerette volna… de mindenkinek magának kell döntenie.
Azt hiszem, Feliu el akarja felejteni a gyerekkorát.
Felkeltem, odaültem mellé.
– Még mindig nem értem, miért árulta el la Rusa Xaviert… vagy miért
fordult a Köztársaság ellen, és csatlakozott a nacionalistákhoz.
– Tényleg nem? – Mamie tekintete a messzeségbe révedt. – Mert a szíve
mélyén mindig is gyűlölte a családomat, akárhogy próbálta is titkolni. Minket
vádolt az apja haláláért, akit a Marokkó miatti felkelésekben öltek meg
1909-ben, meg a bátyja haláláért is, akit a bányák védelmére hívtak be
harcolni. Amikor a Köztársaság a forradalmárok ellen fordult, ő a
Köztársaság ellen fordult. Álnok volt, tele dühvel.
– De a háború után ő is Párizsba költözött – mondtam. – Nem próbált
kapcsolatba lépni veled?
Mamie a kezét bámulta.
– Sokszor írt, hogy szeretné „megmagyarázni a dolgokat”. – A
nagyanyám undorodva rázta a fejét. – El tudod ezt képzelni? Azt akarta,
hogy enyhítsem a bűntudatát. Annak a nőnek a kezéhez tapad a bátyám
vére! Sosem válaszoltam neki. Aztán sok évvel később öngyilkos lett.
Az egész tragikus történet beleégett a szívembe. Sosem találkoztam
Xavierrel vagy Mamie szüleivel, mégis mélyen megviselt a sorsuk. Azt
kívántam, bárcsak tudtam volna ezekről a dolgokról korábban is, és
beszélhettem volna Avival az életéről. Talán Feliuval is jobban igyekeztem
volna összebarátkozni, ha megértettem volna tartózkodó viselkedésének az
okát.
Mamie-ra pillantottam. Most már őt is más fényben láttam. Eddig is
csodáltam a méltóságát, a kedvességét, a nyugalmát, most azonban, hogy
megtudtam, milyen borzalmak közepette kellett megőriznie ezeket a jó
tulajdonságokat, még jobban szerettem.
– Mamie, annyira büszke vagyok rád! – mondtam.
A dicséretem mintha megijesztette volna.
– Nem – utasította el a bókot –, én vagyok büszke terád. Annak idején
Julieta miatt tudtuk folytatni az életünket nagyapáddal, most pedig miattad
kelek ki az ágyból reggelente. Az a legfontosabb az életemben, hogy téged
boldognak lássalak. Amíg te itt vagy nekem, bármit el tudok viselni.
 Az arcomat Mamie-éhoz nyomtam, csak ültünk a kanapén, míg a hajnali
napsugarak táncolni nem kezdtek Párizs háztetőin.
– Én is pontosan így érzek – feleltem. – Amíg te itt vagy nekem, Mamie,
bármit el tudok viselni.

BÁR SZÍVESEN M ARADTAM VOLNA Mamie-val aznap reggel, Mademoiselle

Louvet-val kilenckor kezdődött az órám, és nem hagyhattam ki. Miközben
sietve összekészültem, olykor-olykor Mamie-ra pillantottam, aki még mindig
a nappaliban ücsörgött. Nyugodt volt és csendes. Kíváncsi lettem volna, min
gondolkodik.
– Szeretlek, Mamie – közöltem, mikor már indulnom kellett, aztán
megöleltem. – Délután találkozunk!
Az utcán észrevettem, hogy az épülettel szemben barna BMW Longue
parkolt. Az ablakát lehúzták, odabent egy férfi ült és dohányzott. Az a nap
jutott eszembe, mikor elmentem la Rusa öngyilkosságának a helyszínére.
Még mindig érdekelt, miért árulta el Xaviert. Mamie magyarázata ellenére
valami még mindig nem hagyott nyugodni. Nem tudtam megszabadulni a
gondolattól, hogy a történetből hiányzik egy fontos rész.
Habár szinte semmit sem aludtam, különösen felvillanyozva gyalogoltam
a metró felé. Olyan élénknek láttam a színeket és a formákat, mint még
soha. Az egyik pékség és ruhabolt kirakata úgy csillogott, mint a kristály, a
szerelvényekhez rohanó ingázók zajosnak, élettelinek tűntek, a karib-tengeri
nyaralást hirdető plakátból mintha kiömleni készült volna az aranyló homok
és türkizkék tenger. A metróban a szokásos közönyöm helyett most
érdeklődéssel szemléltem a többi utast. Azon gondolkodtam, milyen életet
rejthet a sok kifejezéstelen arc: milyen örömöket, tragédiákat, titkokat.
Mamie történetei megsemmisítőleg hatottak rám. Párizsban mindenütt
emlékeztetett valami a második világháborúra: az épületekben golyók és
srapnelek nyomai látszottak; dísztáblák emlékeztek meg az elesett
ellenállókról; emlékművek idézték fel a holokauszt áldozatait. Miért tűnt a
spanyolországi háború még ennél is rosszabbnak? Talán mert ott a
spanyolok mészárolták le a spanyolokat – mert szomszédok, barátok,
családok fordultak egymás ellen? Vagy talán mert az egyház – akinek a
szerető, kegyelmes Istent kellett volna képviselnie – is részt vett ezekben a
szörnyűségekben? Mik vagyunk mi, emberi lények-e, töprengtem. Annyi
szépséget tudunk teremteni, és annyi borzalomért vagyunk felelősek.
Aztán la Rusa jutott eszembe, aki „álnok volt, tele dühvel”. Legjobban az
zavart, hogy elárulta Xaviert. Még mindig nem tudtam, miért látogatott meg
a kísértete. Talán valamiféle feloldozást várt? Ha igen, akkor miért engem
keresett fel, miért nem Mamie-t? Az ablaknak döntöttem a fejem, a
koponyámon éreztem a metró zümmögő rezgését. Mamie több ízben is
felhozta, hogy la Rusa fülében arany fülbevalókat látott a háború vége felé.
Vajon azokat a fülbevalókat, melyeket nekem adott? Ha igen, milyen
jelentést hordozhatnak? Megborzongtam, úgy döntöttem, nem érdekelnek.
Első adandó alkalommal bedobom őket a Szajnába.
A bennem áramló zűrzavaros érzelmek ellenére sikerült a legjobb
formámat hoznom Mademoiselle Louvet óráján. Az izmaim erősek, de
ruganyosak voltak. A vonalaim tökéletesek. Megállíthatatlannak éreztem
magam.
– Szép volt! – mondta Mademoiselle Louvet óra után. – Most mindent
kiadtál magadból. Ha így folytatod, egyenes utad lesz a Balettba!
Amikor azonban visszavettem az utcai ruháimat, megint rám törtek az
érzelmek. Körbesétáltam a Tuileriák kertjét, hogy összeszedjem a
gondolataimat. A csupasz, téli fák arra emlékeztettek, ahogy Mamie a
Barcelona lebombázása utáni állapotokat leírta, és hogy ez mennyire
megváltoztatta a világról és a dolgok menetéről alkotott képét. Bennem
ugyanezt okozta a családja története. Az jutott eszembe, amit Xavier
mondott neki: „Egy percig sem bántam meg, hogy megpróbáltunk jobb
társadalmat létrehozni, hogy megtapasztaltuk a nagyság pillanatait. Talán az
áldozatunk inspirálja majd a jövő generációit – vagy legalább tanulnak majd
a mi hibáinkból.”
Egyik részemet lehúzta annak a borzalma, hogy miket képesek az
emberek egymással tenni, a másik részem viszont szárnyalni vágyott, hogy
valami jót tegyen ezzel a világgal. Annyi gondolat kavargott a fejemben,
hogy úgy éreztem, beszélnem kell valakivel, aki képes meglátni ebben az
értelmet. Eltöprengtem, vajon Jaime otthon van-e.
 – Paloma! – kiáltotta Carmen, mikor meglátott az ajtóban. – Milyen
kellemes meglepetés! Jaime nincs itthon, de én épp ebédelek. Nincs kedved
csatlakozni hozzám?
Miközben Carmen szedett nekem egy kis zöldséglevest, körbenéztem a
szépséges lakásban. Nem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy nem
véletlenül találtam rá a flamencóra, hogy la Rusa megjelenése valamiképpen
kapcsolatban állt azzal a döntésemmel, hogy flamencót tanulok. Ha nem
kezdtem volna el flamencózni, nem találkoztam volna Jaimével, Carmennel
és a többiekkel sem, akik mostanra már a második családom lettek.
– Mi zaklatott fel? – kérdezte Carmen, miközben elém rakta a levest, és
adott egy kanalat. – Halljam, Paloma! Idegesnek tűnsz.
– Mamie mesélt a spanyolországi életéről – mondta. – Régen nem
beszélt róla, csak mióta Franco meghalt. El sem tudom képzelni, milyen
lehetett ennyi éven át cipelni ezt a sok bánatot. Egész életemben azért
küzdöttem, hogy szerepet kapjak a Párizsi Operaház balett-társulatában, a
rögeszmémmé vált. Amikor tavaly elbuktam a meghallgatáson, depressziós
lettem, magamba fordultam. De ha a nagyszüleimre és a családjukra
gondolok… nekik esélyük sem volt rá, hogy megvalósítsák az álmaikat.
Helyet ajánlottak nekem a New York-i és londoni balett-társulatokban.
Nem fogadtam el, mert én a Párizsi Balett mellett köteleztem el magam.
Most ostobának érzem magam, amiért nem jöttem rá, milyen szerencsés
vagyok, hogy egyáltalán táncolhatok.
Carmen átnyúlt az asztal felett, és megszorította a kezem.
– Túl szigorú vagy magaddal, Paloma! Még csak tizennyolc éves vagy.
De ha a nagymamád történetei kitágították a látókörödet, akkor nem vált
károdra a dolog.
Felsóhajtottam.
– Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a sok érzéssel, ami bennem kavarog.
Abban sem vagyok biztos, hogy még mindig el akarok menni a Balett
felvételijére. Hirtelen minden olyan lényegtelennek tűnik.
Carmen egy darabig gondolkodott, mielőtt felelt volna.
– A spanyol polgárháború története nagyon megrázó… ezért van az,
hogy a túlélők közül sokaknak nehéz beszélni róla, félnek, hogy a hallgató
nem érti meg a hatását. De te, úgy tűnik, megértetted.
 – Olyan igazságtalan – feleltem. – Franco meghalt, az újságok „Új
Spanyolországról” beszélnek, ahol az embereknek meg kell bocsátaniuk
egymásnak, és el kell felejteniük a múltat. De hogy bocsáthatná meg
mondjuk Mamie, amit a családjával tettek?
Carmen bólintott.
– Egyetértek, Paloma. Sosem fogom elfelejteni, hogy az életem szerelme
azért halt meg, mert kiállt az emberi jogok mellett. Ami még rosszabb,
Mussolini és Hitler legalább a végén megkapta, amit megérdemelt.
Spanyolországban viszont nem volt igazságtétel. Franco megérte az
öregkort, körbeudvarolták, kiszolgálták ugyanazok az országok, akik
elárulták a Köztársaságot.
– Igen – feleltem. – Talán ezért van az, hogy ennyire lesújtott ez a
történet.
– Franco a háború végén sem hagyta abba a mészárlást – tette hozzá
Carmen. – A halála előtti napokig folyamatosan parancsokat adott ki az
ellenfelei kivégzésére. Amikor azonban rám telepszik az egész
igazságtalansága, arra a feliratra gondolok, amit a Père-Lachaise temető
egyik sírján láttam: Előbb-utóbb minden jó ügy célt ér, még ha elsőre
meg is bukik.
– Ez tetszik – feleltem.
– Spanyolország demokrácia lesz – mondta Carmen. – Bár az idősebb
generációtól senki nem várja el, hogy megbocsásson, a fiatalabbak talán
meg fogják érteni a múltat, és előre tudják mozdítani az országot. Szeretnék
én is része lenni ennek a folyamatnak, bár még nem tudom, hogyan.
Rengeteg flamencotanáruk van, de nincs elég társulatuk. – Elmosolyodott,
és megérintette az arcom. – Talán te meg én egy nap alapítunk egy
flamenco-balett társulatot, és a tánccal segítjük Spanyolországban a
gyógyulási folyamatot – mondta.
– Talán – feleltem, hirtelen úgy éreztem, hogy új lehetőségek tárháza nyílt
meg előttem. Nem muszáj egyetlen balett-társulatnál töltenem az egész
hátralévő életemet.
Carmen az órájára pillantott.
– Tíz perc múlva jön egy tanítványom, de az esti órát lemondták. Nem
jössz át flamencózni? Tanítanék neked pár lépést, amitől jobb kedvre
derülsz majd – és ismerek valakit, aki biztosan nagyon fog örülni neked!
Jaimére gondoltam, és elmosolyodtam.
– Én is szívesen viszontlátnám.
Mikor Carmen kikísért az ajtóba, megjegyeztem:
– Nagyon tetszik az az idézet a temetőből: Előbb-utóbb minden jó ügy
célt ér, még ha elsőre meg is bukik. Nem emlékszel, kinek a sírján láttad?
Szeretném megkeresni és megnézni.
Carmen elmosolyodott.
– Dehogynem. Ez a felirat Spanyolország leghíresebb
flamencotáncosának a sírját díszíti: La Rusáét.

MÉG JOBBAN ÖSSZEZAVART Carmen kijelentése la Rusa sírfeliratáról. Hogy

származhat ilyen reményteli mondás attól, aki önkezével vetett véget az
életének? A feliratot persze egy jóakaratú barátja is kérhette, aki továbbra
is a Köztársaság hősének hitte la Rusát, én azonban továbbra is úgy
éreztem, hogy ebből a történetből hiányzik egy nagyon fontos részlet.
Hazafelé menet megálltam Micheline standjánál, hogy átvegyem Mamie
újságait: a Le Monde-ot és a Libérationt. Amióta az eszemet tudom,
Mamie mindig liberális újságokat olvasott, és most már azt is megértettem,
miért: a Spanyolországban átélt borzalmak után erősödött benne a
társadalmi érzékenység, ráadásul nagy hatást tett rá Xavier és Margarida is.
Köszönetet mondtam Micheline-nek, aztán úton hazafelé egyszer csak
megtorpantam. Margarida! Végiggondoltam Mamie Spanyolországban
töltött utolsó napjait. Nem is említette, mi történt a nővérével! Margarida
vajon eljutott a határra? Gyors fejszámolást végeztem: a nagy-nagynéném
most hetvenhat éves, ha életben van.
Rohantam haza, a szívem majd kiugrott a helyéről. Mióta Mamie
beszélni kezdett Spanyolországról, megtudtam, hogy Feliu az unokabátyám
– és talán egy nagy-nagynéném is van valahol! Arra gondoltam, amilyennek
Mamie leírta Margaridát. Fantasztikus nőnek tűnt. Olyan csodálatos lenne,
ha megismerhetném! Belöktem a lakótömb bejárati ajtaját, alig vártam,
hogy beszélhessek Mamie-val, mikor azonban megláttam apámat a kertben
sétálgatni, megmerevedtem. Beletelt egy percbe, mire felismertem. Papának
régen hosszú haja és pofaszakálla volt, általában garbót viselt és
macskaszőrös bársonynadrágot. Most hátul és oldalt is felnyíratta a haját,
ólomszürke öltönyt viselt, tengerészkabátot és lakkbőr cipőt. Inkább tűnt
kifinomult francia üzletembernek, mint zongoristának. Vajon mostanában
Audrey öltözteti? Ami még fontosabb: mit keres itt? Aztán eszembe jutott,
hogy megígértem neki, hogy felhívom, ha visszajön a turnéjáról. Nem
kerestem, mert nem volt rá szükség: nyilvánvalóan viszonya volt Arielle
Marineau-val. Gyűlöltem, amiért így megjelent.
– Te meg mit keresel itt? – Nagyon szerettem volna hamar túlesni ezen a
várhatóan kínos találkozáson, hogy beszélhessek végre Mamie-val.
Apám megfordult, összerezzent az ellenséges hangom hallatán.
– Paloma! – Előrehajolt, hogy megcsókoljon, de én hátrahúzódtam.
– Akarsz valamit? – kérdeztem.
Beletúrt a hajába, vagyis a megmaradt szálakba.
– Sajnálom – mondta.
Vajon miért kér bocsánatot? Ha azért, mert becsapta Mamát, és
feleségül vette Audrey-t, nagyon elkésett.
– A kórházból jövök, és nincsenek jó híreim – folytatta.
Először azt hittem, hogy talán azt a beszélgetést akarja újra lejátszani,
amit Mama haldoklásakor folytattunk, de aztán megértettem. Émelyegni
kezdtem.
– Mamie?
Papa bólintott.
– Összeesett az egyik táncórán. A diákok hívták ki a mentőket.
Mintha megállt volna körülöttem a világ. Úgy zakatolt a fülemben a vér,
hogy alig hallottam Papa beszámolójának többi részét, aki közben a kocsija
felé terelt engem.
– Audrey felhívja a szülőket, lemondja az órákat – mondta, miközben
kinyitotta a Triumph anyósülésének az ajtaját, és besegített a belülről
teljesen fekete sportkocsiba. – Keres majd egy tanárt, aki át tudja venni az
órákat, míg ki nem találjuk, mi legyen az iskolával.
Az apám beült a kormány mögé, egy pillanatra rám nézett, aztán
beindította a motort.
– Sajnálom, Paloma – mondta. – Tudom, mennyit jelent neked Mamie.
 Az ablak felé fordultam, hogy ne kelljen beszélgetnem vele. Eleredt az
eső. A vízcseppek lecsorogtak az üvegen, és eltűntek az ablak
szigetelésénél. „Amíg te itt vagy nekem, Mamie, bármit el tudok viselni” –
mondtam a nagyanyámnak aznap reggel.

MAM IE ORVOSA A FOLYOSÓN fogadott minket. Magas férfi volt, a bőre

pedig olyan sápadt, hogy látszottak a kék erek a fluoreszkáló fényben.
– Már nincs intenzív megfigyelés alatt – mondta. – Egy darabig komoly
veszélyben volt, de mostanra stabilizálódott az állapota. Azt viszont még
nem tudjuk, mekkora kárt okozott ez a szívének.
Megengedték, hogy egy kis időre bemenjek Mamie-hoz. Oxigénre
kötötték, infúzió csöpögött bele, az arca elszürkült. Most először láttam a
nagyanyámat valóban öregnek. Remegő lábbal közeledtem az ágyához.
Megálltam mellette, finoman megsimogattam a karját. Mamie kinyitotta a
szemét.
– Sajnálom, Mamie – suttogtam. – Azért történt, mert megkértelek,
hogy mesélj Spanyolországról. Nem tudtam, hogy rossz a szíved.
– Ez visz el a végén minket, Montella asszonyokat – mondta gyengén. –
A szívünk.
Eszembe jutott, hogyan halt meg az anyja. Nem tudtam volna elképzelni
az életem Mamie nélkül.
– Kérlek, gyógyulj meg – könyörögtem, a hangom erőtlennek tűnt a
steril szobában. – Többet nem beszélünk Spanyolországról. Csak a jövőről.
Bólintott, és halványan elmosolyodott.
– Csak a jövőről – ismételte.

PAPA M EG ÉN NÉM ÁN M ENTÜNK vissza a lakáshoz. Csak akkor fordult

oda hozzám, mikor leparkolt a padka mellett.
– Audrey azt mondja, velünk kellene laknod, míg Mamie kórházban van.
Ebben a pillanatban hallani sem bírtam az új felesége nevét: azét, aki
elfoglalta Mama helyét.
– Akkor most mind Audrey-nak fogunk engedelmeskedni?
Apám meg se hallotta a megjegyzésemet.
 – Amikor Mamie kijön a kórházból, kerítek neki ápolót. Most azonban
a vizsgádra kell koncentrálnod. Jobb lenne, ha csak azzal kellene
foglalkoznod, nem pedig a saját ellátásoddal.
– Igazán remek lenne – mondtam szarkasztikusan –, ha nem tetted volna
tönkre úgyis minden esélyemet, hogy bekerüljek a Balettba!
Papa hitetlenkedve nézett rám.
– Te meg mi a fenéről beszélsz?
– Arielle Marineau gyűlöl engem, és végre rájöttem, miért. Viszonyod
volt vele, aztán otthagytad, mikor Mama terhes lett velem.
Papa rácsapott a műszerfalra. Összerezzentem.
– Mert én ilyen szemétláda vagyok, igaz, Paloma?
Rámeredtem, robbanásig feszített a harag. Eddig azt ismételgettem
magamnak, hogy az apám nekem már semmit nem jelent. Csakhogy
hazudtam. Még mindig meg tudott bántani.
– Igen, szemétláda vagy! – visítottam. – Szemét vagy, mert megcsaltad a
Mamát, miközben ő haldoklott, és mert elvetted Audrey-t, mikor a Mama
teste még ki sem hűlt a sírjában!
Apám arca átalakult. Megfeszült az állkapcsa, az orrcimpája kitágult,
egyenesen átnézett rajtam. Egy dühödt pillanatig azt hittem, meg fog ütni. De
nem. Csak áthajolt előttem, és kilökte a kocsiajtót, bezúdult rajta a csípős
téli levegő.
– Szállj ki, Paloma! Menj, és gondoskodj magadról egyedül, ha ezt
akarod! Kifelé! – kiabálta.
Kiléptem a járdára. Papa berántotta mögöttem az ajtót. Egy pillanatig
még rám bámult, mielőtt beletaposott a gázba.
Néztem, ahogy befordult a sarkon. Nem ez volt a megfelelő alkalom a
veszekedésre, de Mama halála óta folyamatosan nőtt bennem a feszültség.
A nagymamám hirtelen megbetegedése felidézte, milyen érzés elveszíteni
valakit, akit csodálok. Olyan apát szerettem volna, akinek én vagyok a
legfontosabb. Aki becsületes, és aki sosem csalta meg az anyámat.
Csakhogy ez lehetetlenség: az én apám nem ilyen ember, és soha nem is lesz
ilyen.
Otthon bevittem Gyagilevet és a telefont a hálószobámba, aztán kulcsra
zártam az ajtót. A lakás üresnek tűnt Mamie nélkül, az apámmal folytatott
veszekedéstől könnyek gyűltek a szemembe.
Csak feküdtem az ágyon kimerülten, miközben attól rettegtem, hogy la
Rusa pont ma éjjel keres fel megint.
Felhívtam Carment, hogy közöljem, ma este nem tudok órára menni;
Jaime vette fel a telefont.
– Eljövök érted – mondta, mikor elmondtam neki, mi történt Mamie-val.
– Nem maradhatsz ott egyedül.

MAM IE- T M EG KELLETT OPERÁLNI, több mint egy hónapig benntartották a

kórházban. Minden reggel rettegve ébredtem, hogy nem halt-e meg az
éjszaka, mint annak idején Mama. Carmen mindig felhívta nekem a
kórházat, mielőtt kiléptem volna a lakásból. Amikor meghallottam, hogy: „A
nővér azt mondja, a nagymamád jól van”, legszívesebben térdre borultam
volna, és hálát adtam volna Istennek.

FOLYTATTAM AZ EDZÉST a vizsgámra, de most már sokkal fontosabbak

voltak a Mamie-nál tett látogatásaim. Mielőtt elmentem Mademoiselle
Louvet órájára, beültem hozzá, néztem, ahogy megreggelizik, vacsora után
pedig visszamentem, és felolvastam neki az újságokat.
– Minden nagymama ilyen unokáról álmodik, mint te – mondta Mamie.
Egyik este, miután úgy tűnt, sokat javult az állapota, bevittem hozzá
Jaimét.
– Tehát ön az a fiatalember, aki vigyáz Palomára? – mondta.
– Már amennyire hagyja – felelte Jaime lehengerlő mosollyal. A rózsákat,
amit hozott, letette az éjjeliszekrényre.
Mamie elmosolyodott.
– Tényleg elég makacs.
– Most ti ketten össze fogtok fogni ellenem? – kérdeztem. Cinkos
mosolyt vetettek egymásra. Jaime leült a székre Mamie ágya mellé.
– Kitől örökölte Paloma a makacsságát? – kérdezte. – Az biztos, hogy
nem a nagymamájától. Talán a nagypapájától?
Mamie arcán különös ború futott át. Egy pillanatra azt hittem, megint
rosszul lett. Ez azonban hamar elmúlt, és újra elmosolyodott.
 – Igazán tudhatná, fiatalember – csipkelődött –, hogy az engedetlenség
katalán vonás, márpedig Palomának katalán vér is csörgedezik az ereiben.
Később, mikor Jaime elment vázát keresni a virágoknak, Mamie
odahajolt hozzám.
– Máris megkedveltem – mondta. – Andalúziái a családja?
Bólintottam.
Egy darabig elgondolkodva nézett.
– Akárhogy is, ő úriember. Igyekezzetek boldoggá tenni egymást!
Sosem tudhatod, mit hoz az élet.

A KÖVETKEZŐ IDŐKBEN az intenzív edzések, Mamie kórházi ágya és Jaime

családjának lakása között ingáztam.
Mivel Carmennál laktam, sok mindenben alkalmazkodnom kellett.
Nagyobb csendhez és térhez voltam hozzászokva, de imádtam, hogy egy
életvidám háztartás részese lehetek. Jaime, Carmen, Isabel meg én néha
késő éjszakáig beszélgettünk, vagy énekeltünk és táncoltunk – vagy amíg a
szomszédok panaszkodni nem kezdtek. Azon kaptam magam, hogy
flamencoritmust dobolok a metróban, a kávézóban, ahol Gabyra vártam,
vagy a csempén zuhanyozás közben. A flamenco segített megőrizni a
lelkierőmet az életemnek ebben a feszült szakaszában.
Jaime átadta nekem a szobáját, ő pedig ideiglenesen a kanapéra
költözött.
– Jó gyakorlat ez nekem a turnékra – mondta lovagias mosollyal.
Imádtam Jaime szobájában aludni. Mielőtt esténként lekapcsoltam a
villanyt, végignéztem a flamencós emléktárgyakon és a gyűjteménye más
darabjain, melyek mind jelentettek neki valamit. Egyik este észrevettem a
denevéres függőt az íróasztalán. Ezt viselte az első flamencoórámon is. A
tenyerembe vettem, és lementem vele a lépcsőn a nappaliba. Jaime még
ébren volt, halkan pengette a gitárját.
Megmutattam neki a függőt.
– Ez olyan érdekes – mondtam. – Dél-Spanyolországból származik?
Megrázta a fejét, félrelökte a takaróját, hogy odaférjek mellé a
kanapéra.
 – Egy barátom adta a konzervatóriumban. Hisz az indián szimbolikában,
és abban a kultúrában a denevér az intuíciót, az álmodozást és a
látomásokat jelképezi. De a denevér arra is képessé tesz, hogy átláss az
illúziókon és a kétes helyzeteken.
Jaimének dőltem, és megint szemügyre vettem a függőt. Megigézett, bár
magam sem tudtam, miért.
– Vedd fel! – javasolta Jaime, és elvette tőlem a függőt. Felemeltem a
hajam, hogy össze tudja kapcsolni a tarkómon.
– Köszönöm. – Az arcához nyomtam az arcomat. – Tényleg úgy érzem,
hogy nem látok tisztán. Talán a denevér majd segít.
Habár mindennap gyakoroltam pár órát a felvételire, így is maradt
energiám órákat venni Carmentól. Talán egy nap elmegyek vele
Spanyolországba, gondoltam. Talán flamenco-balett művész leszek, és
mindkét táncnak új ágát fejlesztem ki. Egy biztos: meg fogom ragadni az
utamba kerülő lehetőségeket – akár olyan csodálatos balerina óráiról legyen
szó, mint Mademoiselle Louvet, akár arról, hogy együtt élhetek egy
flamencoművész-családdal. Az emberek Spanyolországban borzalmas halált
haltak, én viszont olyan országban élek, ahol a szólásszabadságot nemzeti
sajátosságnak tartották. Nincs rá mentségem, hogy ne hozzam ki a
legtöbbet az életemből.
Egyik reggel, mikor bementem a kórházba, Mamie Papa után
érdeklődött.
– Amikor összeestem, Madame Carré felhívta az apádat. Ő azonnal át is
jött. Rögtön azzal kezdte, hogy miattad nem kell aggódnom. Ő majd vigyáz
rád. Hol van?
Audrey szervezett egy másik tanárt, aki továbbvitte Mamie tánciskoláját,
de nem próbált újból kapcsolatba lépni velem, ahogy Papa sem. Azok után,
ahogy elváltunk, nem lettem volna meglepve, ha Papa soha többé nem keres
meg.
– Elküldtem, Mamie. Már nem jövünk ki egymással.
Mamie mélyen a szemembe nézett, mielőtt megszólalt.
– Talán meg kellene bocsátanod neki, Paloma. Végtére is ő az apád.
A balettórára menet azon gondolkodtam, mennyire megenyhült Mamie
az apám iránt, és hogy vajon mi okozhatta. Amikor először közöltem vele,
hogy Papa Audrey-val találkozgat, ő is ugyanúgy megdöbbent, mint én,
hogy Mama halála után ilyen hamar komoly kapcsolata lett egy másik nővel.
Kíváncsi lettem volna, most miért változott meg a véleménye a Papáról.
Talán attól félt, hogy ha meghal, nem lesz családom.
Aznap este megtaláltam Feliu telefonszámát a címjegyzékben; Marseille-
ben élt. Hisz Feliu családtag, nem igaz? Mégis olyan keveset tudtam róla.
Most már a negyvenes évei végén jár. Megnősült? Vannak gyerekei? Vajon
boldog? Kicsöngött a telefon, nem tudtam biztosan, otthon van-e.
– Halló.
– Feliu?
– Ki beszél?
El akartam mondani neki, hogy az unokahúga vagyok. Hogy Mamie
mindent elmondott arról, ami Spanyolországban történt, és most már értem
a fájdalmát, és szeretném, ha segíthetnék neki valahogy. Ehelyett azonban
csak annyit mondtam:
– Paloma Batton. Csak azt akartam elmondani, hogy Mamie kórházban
van. Megműtötték a szívét.
Feliu hallgatott. Először azt hittem, talán megszakadt a vonal.
– Sajnálom – mondta végül. – Melyik kórházban? Küldök neki virágot.
Csalódottan adtam meg neki a kórház címét. Reméltem, hogy azt
mondja, eljön Párizsba. Annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle.
Mamie történetei alapján az a benyomásom támadt, hogy régen nagyon
közel álltak egymáshoz, hogy a nagyanyám inkább volt az anyja, mint
Conchita.
Egyik nap a balettiskolából jövet beugrottam Conchitához, ellenőrizni
akartam, hogy még mindig megkapja-e az élelmiszer-szállítmányát.
Elücsörögtem vele pár órát, hogy szórakoztassam. Most már őt is más
fényben láttam. Meglepődött, mikor szívből megöleltem, és közöltem vele,
hogy őt is szeretem. Már nem egyszerűen a bogaras, öregedő szépséget
láttam benne, Mamie egyik barátnőjét; most már őt is családtagnak
tekintettem, ahogy korábban sosem. Csodáltam, mert borzalmas dolgokat
élt át. Szerettem volna megkérdezni, hogy hihette, hogy Franco nagyszerű
ember, mikor az ő emberei gyilkolták meg a férjét, őt magát pedig börtönbe
vetették és száműzték. Tudtam, hogy vannak liberális monarchisták is,
nemcsak fasiszták és Franco követői, akik más szemszögből látták a
Spanyol Köztársaság hibáit, és külön történeteket őriznek a köztársasági
hadsereg által elkövetett gaztettekről. Conchita azonban Mamie-nál is
öregebb volt, és még sokkal törékenyebb. Nem akartam megkockáztatni,
hogy az emlékezéssel neki is olyan fájdalmat okozok, mint ami Mamie
szívinfarktusát kiváltotta.
A látogatás után felmentem a lakásunkba. Mamie megkért, hogy vigyek
el neki néhány dolgot a kórházba. Beléptem a hálószobájába, most jöttem
csak rá, hogy Avi halála óta nem jártam ott. Míg az én szobám egészen
egyszerű volt a fehér falakkal és függönyökkel, Mamie-é egy 1930-as
évekbeli filmsztár öltözőjére emlékeztetett a tükrös öltözőasztallal és a
mennyezetről lógó Swarovski kristálycsillárral. Éreztem a jellegzetes
gyöngyvirág parfümje illatát. Leültem a steppelt szatén ágytakaróra,
elképzeltem Avit egy mulató zenészeként, Mamie-t pedig elragadó
előkelőségként. Az életüknek ezt a részét elveszítették, de a
hálószobájukban valahogy mégis sikerült megőrizniük a foszlányait.
Mamie szekrényéhez léptem, kivettem az egyik fürdőköpenyét. Aztán
megláttam a keleti selyem pongyoláját, és azt vettem magamhoz a
fürdőköpeny helyett. Miért ne nézhetne ki Mamie lenyűgözően a
kórházban? Az öltözőszekrénye fiókjában megtaláltam a fejpántját és a
piperetáskáját. Körbenéztem, hogy mibe tehetném bele mindezt; a szekrény
felső polcán útibőröndöt vettem észre. Lábujjhegyre állva megrángattam.
Valami éles esett a fejemre, majd nagyot koppant a földön. Mikor lenéztem,
egy hatalmas napló hevert kinyílva az ágy mellett. Felvettem, hogy
visszategyem, de a szemem megakadt a lapra írt szavakon:

Paloma néha nem veszi észre a nyilvánvalót, máskor viszont vág

az esze. Nem akarom, hogy megsejtse azt az egyetlen dolgot,
amit nem szabad megtudnia. Ha rájönne, az örökre tönkretenné
a lelki békéjét…

A bejegyzés befejezetlenül maradt. A szemem a lap tetejére rebbent:

Drága Margarida!
Leültem az ágyra, átlapoztam a naplót. Több tucat bejegyzés íródott
Margaridának. Felnéztem a polcra, odafent még több napló sorakozott. Az
útibőrönd mögött rejtőztek. Felléptem a heverőre, és levettem őket. A
bejegyzések egészen 1939-ig nyúltak vissza, azóta rögzítették Mamie
életének minden fontosabb eseményét, beleértve Mama házasságát és az én
születésemet is. Mamie nyilván bemásolta a naplójába az összes levelet, amit
elküldött Margaridának. Tehát Margarida él! De hol lehet?
Átlapoztam a naplókat, és több utalást is találtam Ausztráliára.
Átkutattam a szekrényt Margarida válaszlevelei után, de nem találtam meg
őket. Úgy éreztem, mintha mindent tudnék, és mégis sötétben tapogatóznék.
Mire gondolt Mamie, mikor azt mondta, hogy néha nem veszem észre a
nyilvánvalót? Mit nem fogtam fel a történeteiből? Valamit vele
kapcsolatban? Vagy Xavierrel? Esetleg la Rusával?
Amikor aznap este bementem Mamie-hoz, nem tudtam eldönteni,
rákérdezzek-e Margaridára. A nővére nyilván tudni szeretné, mi történt
Mamie-val, de ha felhozom a naplóit – melyek nyilvánvalóan magánjellegű
írások –, lehet, hogy Mamie megint megharagszik rám. Nem akartam
megkockáztatni, hogy valami megint megterhelje a szívét.
Mikor megérkeztem, Mamie a társalgóban ücsörgött, úgyhogy nem is
tudtam volna vele négyszemközt beszélni.
Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Még mindig törékenynek látszott.
Rájöttem, hogy sosem fogom tudni megkérdezni, hol van Margarida, mert
attól tartok, hogy megint rosszul lenne. Úgy tűnik, ezt már sosem fogom
megtudni, gondoltam, és magamban nagyot sóhajtottam.

EGY HÉTTEL AZUTÁN, hogy megtaláltam a naplókat, megláttam életem

második kísértetét. A kórház előcsarnokában várakozott, mikor eljöttem
Mamie-tól. Aznap este a recepciós elment valahová, és lekapcsolta a
villanyt, így egészen sötét volt. A szellem felállt a váróterem egyik székéből.
Ugyanolyan mézszínű szeme és finom vonásai voltak, mint Mamie-nak:
Xavier! A szívem nagyot dobbant, kivert a jeges veríték. Megdermedve
álltam, miközben ő felém közeledett.
Az éjjeli recepciós visszatért a pultjához, és biccentett a jelenésnek.
Ekkor jöttem csak rá, hogy nem is kísértet. Feliu volt az! Mamie mondta,
hogy kiköpött az apja. Most, hogy már tudtam Xavierről, én is észrevettem.
 – Paloma? – kérdezte, és kezet nyújtott. Meleg, erős tenyere volt:
tényleg élt. – Felnőttél – mondta. – Mikor utoljára láttalak, tizennégy-tizenöt
éves lehettél. Hogy van Evelina néni? Csak most értem Párizsba: sajnos már
elmúlt a látogatási idő. De a nővér mondta, hogy te bent vagy nála.
Most, hogy már tudtam, ki Feliu, azon kaptam magam, hogy egyre csak
őt bámulom. A kézbőre durva volt és foltos. Semmi nem árulkodott róla,
hogy az apja Barcelona egyik leggazdagabb családjának életvidám örököse
volt. A tekintetében szomorúság ült. Rettenetes dolog, hogy egy egyedüli
gyerek így elidegenedett az anyjától, különösen, hogy Conchita már
megöregedett. De hogy is ítélhettem volna el Feliut? Bizonyára megvan rá az
oka. Hiszen én is egyedüli gyerek vagyok, és én is elidegenedtem az
egyetlen élő szülőmtől.
– Nem akarsz velem vacsorázni? – kérdeztem.
Az az ideges rángás, amiről mindig a fecske jutott eszembe, azonnal
hatalmába kerítette Feliut. Láttam, hogy nem érzi jól magát a családtagjai
körében, még velem sem.
– Mennem kell – felelte, az ajtó felé fordulva. – Holnap korán kezdek.
Tudtam, hogy csak pár másodpercem maradt, hogy rákérdezzek
bármire, ami közelebb vihet Mamie történetéhez.
– Csak egy pillanat! – mondtam könyörgő hangon. – Megtaláltam
Mamie leveleinek a másolatát, amiket Margaridának, a nővérének írt.
Egészen 1939-ig nyúlnak vissza, a legutóbbit a múlt héten írta. Úgy tűnik,
Margarida Ausztráliában él. Szeretnék írni neki, hogy tudassam vele, mi
történt Mamie-val. Nem tudod, hol van most?
Feliu arca megrándult.
– Margarida néni? – Megrázta a fejét. – Talán Evelina néni levélírással
próbálja feldolgozni. Nagyon közel álltak egymáshoz.
Felfordult a gyomrom.
– Feldolgozni? – ismételtem. – Tehát Margarida meghalt? – Nagyot
nyeltem. Kérlek, hagyd, hogy békés halála legyen, imádkoztam, pedig
éreztem, hogy valami retteneteset fogok hallani. – Mi történt vele?
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Feliu sírva fakad, a hangja azonban erős
maradt.
 – Csak azt tudom, amit Gaspar bácsi mondott. – Habozott, a kezét
nézte. – Margarida néni köztársasági menekültek egy csoportját vitte a
határra 1939 januárjában. Amikor Figuereshez ért, megtudta, hogy
letartóztattak minket. Visszajött Barcelonába, megpróbálta elintézni a
szabadon bocsátásunkat, de őt is elfogták és letartóztatták.
Elzsibbadt a lábam. Le kellett ülnöm.
– Tudnod kell – mondta Feliu, és közelebb lépett –, hogy Franco serege
tele volt szélsőjobboldaliakkal. Undorodtak a Margarida nénihez hasonló
nőktől, akik szerepet vállaltak a közéletben, levágatták a hajukat, és
modern ruhákat hordtak. Különös kegyetlenséggel bántak el velük:
leborotválták a fejüket, megerőszakolták és az utcán parádéztatták őket,
csak utána vették el az életüket.
Görcsbe rándultak a beleim.
– Tehát ez történt Margaridával?
Feliu bólintott.
– Mamie tudja?
– Gaspar bácsi találta meg Margarida néni holttestét, mikor minket várt,
remélve, hogy kiengednek a börtönből – mesélte Feliu. – A házunk
zeneszobájában akasztották fel. Gaspar bácsi levágta, és a Montella-
kriptába tette a testét. Nem akarta, hogy Evelina néni megtudja, de
valamelyik spanyol menekült elmesélte neki. Valószínűleg ezért kezdett
1939-ben írni. Nyilván így próbálta túltenni magát a Margarida nénivel
történteken: elhitette magával, hogy meg sem történt, és Margarida néni
boldogan él Ausztráliában.
Alig kaptam levegőt. Mamie nyilván tudta, hogy Margarida testét is a
tömegsírba dobták a nagyszülei és az apja tetemével együtt. Eszembe jutott
Mamie története arról, mikor Xaviert és Margaridát a szegények sírja előtt
találta halottak napján, ahogy az ott eltemetett névtelenek fölött
sajnálkoztak. Le kellett hajolnom a térdemig, hogy eltűnjön a kábaság a
fejemből. Nem hittem, hogy Mamie története ennél is tragikusabb lehet,
pedig így történt. Szegény Mamie! Még mindig ír a nővérének, akit imádott,
és akivel soha többé nem találkozhat.
Felnéztem, hogy la Rusáról kérdezzem Feliut, de ő már eltűnt.
 34.
Paloma
A KARÁCSONYI SZÜNET furcsán telt Mamie nélkül, ő ugyanis még mindig
kórházban feküdt, de az jó hatással volt rám, hogy együtt lehettem Jaime
családjával. Mielőtt elmentünk volna a karácsonyi misére, mindnyájan
meglátogattuk Mamie-t, vittünk neki csicseriborsós és spenótos ragut, amit
Vicenta és Carmen főzött.
– Nem hagyhatjuk, hogy a nagymamád azt az íztelen kórházi ételt egye
karácsonykor! – jelentette ki Vicenta.
– Nézze csak meg, Evelina – mondta Carmen, miután mindenkit
bemutattam –, mennyei ragut főztünk! – Felemelte a tál tetejét, a kömény és
paprika illata átjárta a kórtermet. Mamie ápolónőjére pillantott. – Nem
csípős, becsületszavamra!
Mamie alig jutott szóhoz, mert Vicenta és Carmen sorra vette az összes
lehetséges témát: hogy egyre romlik az áruk minősége a karácsonyi piacon,
hogy egyre több turista jön télen Párizsba, hogy Jaime gyerekkorában
eltörte a karját, és mindenki azt hitte, hogy sosem lesz képes gitározni.
– A gyerekeink és unokáink sokkal erősebbek, mint amilyennek hittük
őket – tette hozzá Vicenta.
Amikor eljött a távozás ideje, Mamie visszahívott, miközben a többiek
kimentek az ajtón. Mélyen a szemembe nézett, éreztem, hogy valamit
mondani akar. Ekkor azonban bejött az ápolónő Mamie gyógyszereivel, és
jó hangosan megrángatta az ágyfüggönyt körülöttünk, jelezve, hogy ideje
mennem.
– Holnap megint eljövök – mondtam Mamie-nak, és megcsókoltam a
homlokát.
Amikor másnap reggel megérkeztem, reméltem, hogy Mamie majd
elmondja, amit előző nap akart. Ehelyett azonban azzal fogadott, hogy járt
nála a szakorvos, és azt mondta neki, hogy már január elejére meg fog
erősödni annyira, hogy hazajöjjön. Leültem mellé, míg megreggelizett, de
csak arról beszélt, mennyire megkedvelte Jaimét és a családját.

AZ ÚJÉV OLYAN GYORSAN ELM ÚLT , ahogy érkezett. Nem mentem el apám
születésnapi partijára, és egyáltalán nem lepett meg, hogy Audrey nem
kérlelt többet. Apám állta a szavát, ápolónőt fogadott, hogy gondozza
Mamie-t, és főzzön rá, mikor kijött a kórházból, a számlát pedig a saját
címére kérte.
Az új balett-tanárt, Jeannette-et szerették a diákok, Mamie pedig úgy
döntött, hogy állandósítja.
– Valószínűleg ideje, hogy visszavonuljak – mondta –, és átadjam a
helyem a fiatalabbaknak.
Nem kérdezősködtem többet Spanyolországról, és ő sem hozta fel
többé. Kezdtem elhinni, hogy azzal a megjegyzéssel a naplójában, hogy
néha nem veszem észre a nyilvánvalót, egyszerűen Margaridára utalt.
Valahányszor arra gondoltam, mit kellett Margaridának elszenvednie a
nacionalistáktól, legszívesebben elsírtam volna magam. Mamie félelmei
ellenére azonban mégsem hagytam, hogy tönkretegyen a tudat. Inkább
büszkeséggel töltött el, hogy ilyen erős nők tartoztak a családomhoz.
Mindent beleadtam az edzésbe, de már nem éreztem azt, hogy a Párizsi
Operaház balett-társulata az egyetlen a világon, amelyhez érdemes
csatlakozni. Sokkal jobban motivált, hogy mindent kihozzak magamból
táncosként – és megmutassam Arielle Marineau-nak, hogy nem sikerült
megtörnie.
Mikor már biztosra vettem, hogy Mamie állapota javul, teljes erőből
belevetettem magam a felkészülésbe. Repültek a hónapok, és mielőtt észbe
kaphattam volna, eljött a nyár. Jól aludtam a vizsgám előtti éjszakán, nem
úgy, mint előző évben, mikor egész éjjel ébren hánykolódtam, fejben
végigvettem a szólótáncom minden lépését. Azon a tavalyi reggelen még egy
réteg alapozót felvittem, hogy elrejtsem a karikákat a szemem alatt, és nem
hagytam, hogy Mamie vigyen el a meghallgatásra, egyedül akartam menni.
Az idén azonban, miközben újra ellenőriztem a táskámat és balettcipőmet,
hogy mindenem megvan-e, örültem neki, hogy Carmen és Jaime elkísér a
Párizsi Operaházba.
Mihelyst Carmen Fiatja befordult az utcánkba, azonnal meghallottam,
mert a Hot Chocolate You Sexy Thing című száma üvöltött a rádiójából.
– Készen vagy? – kérdezte Mamie, és kidugta a fejét az ajtón. – Úgy
hallom, itt vannak.
Felálltam, és átöleltem.
– Az idén eljöhetsz – mondtam. – Biztos nem akarod?
Megrázta a fejét.
– Nagyon ideges lennék – nevetett. – Menj, és adj bele mindent!
Fantasztikus leszel.
Carmen és Jaime az autóban várt. Jaime kiszállt, megcsókolt, majd
bemászott a hátsó ülésre.
– Nem akarom, hogy görcsöt kapjon hátul a lábad – mondta
vigyorogva.
Amikor odaértünk az Operához, rámosolyogtam az aranyszobrokra és
rózsaszín márványoszlopokra. Az épület régi barátom volt. Carmen
leparkolta az autót, mind kiszálltunk. Ők Jaimével egy közeli kávézóba ültek
be a vizsgám idejére.
– Jól vagy? – kérdezte Jaime.
– Meglepő módon igen.
– Akkor jó. – Olyan szenvedélyesen szájon csókolt, mintha nem is állna
mellette a nagynénje.
Carmen megköszörülte a torkát, szétrebbentünk.
– Amikor legközelebb találkozunk, Paloma – mondta –, már a balettkar
tagja leszel.
Átmentem az úton, integettem nekik. Mennyi minden megváltozott,
gondoltam. Jaimével megbeszéltük, mit jelent a kapcsolatunkra nézve, ha
belépek a balettkarba.
– Hosszú próbákon meg előadásokon kell majd részt vennem, kevesebb
időnk lesz egymásra – mondtam. – Nem aggódsz?
Válaszul megrázta a fejét.
– Nem?
Elmosolyodott.
 – Sosem tudhatod, mit hoz a jövő… most viszont tudom, hogy ezt kell
tenned, és büszke vagyok rád… Olyan jó érzés, hogy együtt vagyunk…
Biztos vagyok benne, hogy időközben majd megoldjuk az apró
nehézségeket.
Szerintem is jó érzés, hogy együtt vagyunk, gondoltam most, és még
egyszer integettem Jaimének és Carmennek.
Miután az öltözőben felvettem a harisnyámat meg a balettmezemet,
bementem a táncteremre, melyet bemelegítésre jelöltek ki. A többi diák
ideges mosollyal vagy üveges tekintettel fogadott. Nem ismertem őket
nagyon, hiszen egy évvel fiatalabbak voltak nálam. Nem számítottak rá,
hogy velem is versenyezniük kell. Még a sminkjük dacára is látszott, hogy
elsápadtak a feszültségtől, mindenki izzadt. Együtt éreztem velük, nagyon is
megértettem, min mennek keresztül: a szájuk kiszáradt, szeretnének
kezdeni, mielőtt az idegeik teljesen kikészülnek; rettegnek, hogy a rengeteg
munka és önfeláldozás után most kudarcot vallanak. Egy évvel voltam
idősebb, de tíz évvel éreztem magam bölcsebbnek. A mai napon dől el,
hogy felvesznek-e a Párizsi Operaház balettkarába, az viszont nem, hogy
boldog leszek-e.
Amikor bevezettek minket a Bailleau terembe, inkább izgalom fogott el,
semmint félelem. Hát ez az! Erre készültem. Minden rendben lesz.
A zsűri a terem elejébe állított asztalnál ült. A Párizsi Nemzeti Opera
igazgatója és a két független bíró mellett ott volt még Raymond Franchetti,
aki köztiszteletben álló táncosból mostanra táncigazgató lett, Claude Bessy,
a balettiskola igazgatónője… és Arielle Marineau, a társulat balettmestere.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem a tekintetét.
Mindenkit felállítottak a helyére, és elkezdtük a vizsga csoportosan
előadott adagio részét, mely az alakunkat és az erőnlétünket hivatott
bemutatni. Az Operaház szépséges nézőtere épp a vizsgaterem alatt
helyezkedett el, azt képzeltem, hogy én épp a kristálycsillár felett állok.
Mademoiselle Louvet a felkészítő órán kétszáz százalékot követelt tőlem,
„mert a felvételin az idegeid úgyis visszanyomnak száz százalékra.” Mikor
először jöttem vizsgázni, ez így is történt, akkor a végtagjaim ólomsúlyúak
lettek – most viszont nem. Gyönyörűen, egyenletesen mutattam be a
développékat, arabesque-eket és fonduket. Olyan nyugodt voltam, mintha
csak Mademoiselle Louvet-nak táncolnék. Még akkor sem estem ki a
formámból, mikor sokáig kellett megtartanom egy-egy pozíciót.
Az első szólótáncom Auróra variációja volt a Csipkerózsika második
felvonásából. Talán ez a klasszikus balett legtisztább formája, általában ez
volt a balerinák első egész estés szerepe. Ez a rész ráadásul rendkívüli
állóképességet is igényelt, így akarta Mademoiselle Louvet megmutatni a
zsűrinek, hogy elbírom a profi tánccal járó terhet. „Vigyázz, hogy minden
lépésed tudatos legyen – tanácsolta. – Ne kapkodd el! Minden mozdulatod
legyen teljes!”
Mihelyst Monsieur Clary belecsapott a zongorába, én pedig megtettem
az első lépést, tudtam, hogy minden rendben lesz. „Mikor ezt táncolod,
gondolj egy szál rózsára!” – mondta Mademoiselle Louvet. Az egyensúlyom
tökéletes volt. Mamie Spanyolországról szóló történeteinek köszönhetően
megértettem, milyen utat járt be Auróra, mire az ártatlanságból eljutott a
felnőtt nő állapotáig: el kellett fogadnia, hogy a világban nem minden és
mindenki jó.
Befejeztem, és vártam, míg a zsűri tagjai leírják a megjegyzéseiket.
Akkor megengedték, hogy visszavonuljak és megszárítkozzak, mielőtt
bemutatom a második táncot: Kitri variációját a Don Quijote harmadik
felvonásából. Már alig vártam, hogy előadhassam, mert arra gondoltam,
hogy határozott spanyol jelleget adok majd neki. Épp kezdeni akartam,
mikor a terem fényei pislákolni kezdtek, több ki is aludt. A zsűritagok
felnéztek.
– Milyen gyorsan lehet megcsinálni? – kérdezte Monsieur Franchetti.
– Hívom a mindenest – mondta Mademoiselle Bessy, és felkelt a
székéből.
– Sajnálom, Mademoiselle Batton – mondta Monsieur Franchetti. –
Rendkívül bosszantó az ilyesmi vizsga közben, de szünetet kell tartanunk.
Kimentem inni a terem melletti szökőkúthoz.
– Gyönyörű voltál. – Mademoiselle Louvet megérintette a vállamat.
Arrébb húzott a többi diáktól. – Ne hagyd, hogy az energiáikkal elvonják a
figyelmedet a koncentrálásról! – figyelmeztetett, és egy vízcsappal és
székkel felszerelt lefüggönyözött részhez vezetett. – Várj meg! Ha készen
vannak, visszajövök érted.
 Leültem a székre, néhányszor nagy levegőt vettem, csak az előadásomra
gondoltam, és arra, hogy remélem, hamar megjavítják a lámpákat.
Nekihajtottam a fejem a falnak. Megnyugtatóan hűvös volt. Ekkor jöttem
rá, hogy áthallatszik, amit a Bailleau teremben beszélnek.
– Nagyon finom és lírai – mondta egy női hang. – Csakhogy korlátolt. A
balett tele van édes táncosokkal, akiknek jó a technikájuk. Az anyja
zseniális táncos volt: erős, energikus, minden tekintetben különleges. Az
ember egyetlen pillanatra sem tudta levenni a szemét Julieta Oliveróról.
Paloma Batton a lánya, ezért mindig hozzá fogják hasonlítani, méghozzá
kedvezőtlenül, ami sem neki, sem a Balettnak nem tesz jót.
Arielle Marineau rólam beszélt egy másik zsűritagnak. Felkavarodott a
gyomrom. Hirtelen felszínre tört az önbizalomhiány, amit olyan jól sikerült
elnyomnom. Bár már nem gondoltam úgy, hogy egyedül a Párizsi Operaház
balett-társulatában érdemes táncolni, még mindig arról álmodtam, hogy
egyszer prímabalerina leszek. Mit mondott Marineau? Hogy nem vagyok
kiemelkedő táncos? Hogy nem is leszek soha? Mit kellene tennem, hogy
jobb legyek?
Nyugi, mondtam magamnak, csak azért mondja, mert az apád
elhagyta. Csakhogy minél jobban próbáltam megnyugodni, annál idegesebb
lettem. Gyorsan csináltam egy piruettet, hogy visszatereljem a gondolataimat
a variációkra, de majdnem elestem. Még sosem estem el gyakorlás
közben, egyetlenegyszer sem! Újra próbálkoztam. Megint elvesztettem az
egyensúlyomat. A végtagjaim remegni kezdtek, pánikroham tört rám.
Madame Genet jutott eszembe, akinek az idegei A hattyúk tava nyitó
előadásán mondták fel a szolgálatot. Én is úgy végzem vajon, mint ő: a
balettiskola folyosóin barangolok majd megkeseredve, és egyre csak azon
jár az eszem, mi lehetett volna belőlem?
– Kész vannak – hallottam Mademoiselle Louvet hangját a függöny
mögül.
– Jövök már! – feleltem.
Előrehajoltam, hogy visszamenjen a fejembe a vér. Sosem leszek első
táncos. Ott ragadok a balettkarban. Hirtelen végigfutott rajtam a hideg,
mintha influenzás lennék. Kiegyenesedtem, összeszorítottam a szemem,
hogy a fehér foltok eltűnjenek előlem. Amikor újra felnéztem, la Rusa állt
előttem, engem bámult azzal a sötét, hipnotikus szemével. Megdermedtem.
Istenem, gondoltam. Ne most!
– Mit akar? – sziszegtem rá.
– Duende – súgta. – Engedd, hogy segítsen a démonod!
Eszembe jutott, amikor Jaime elmesélte, hogy a duende az a „démon”,
ami megszállja a flamencotáncost, és az előadását különleges, spirituális
élménnyé varázsolja.
La Rusa eltűnt, és vele együtt a félelmem is. Nyugalom árasztott el.
Felszegtem a fejem. Már nem érdekelt, mit mond a zsűri. Csak az számított,
hogy a lelkem mélyéről adjam elő a táncomat.
Visszamentem a vizsgaterembe, és elfoglaltam a helyem. Még sosem
éreztem ilyen nyugalmat, ilyen önuralmat. Olyannak képzeltem magam,
ahogy Mamie la Rusát írta le, mikor kiállt a Szamovár Klub közönsége elé:
fenségesnek, méltóságteljesnek, elragadónak.
Amikor felcsendült a zene, átváltoztam Kitrivé: életteli és pajkos lettem.
A spicceim beleszúrtak a levegőbe, a macskalépésem feszes volt, a testem
minden mozdulata pontos. Energikusan ugrottam, olyan életerővel mutattam
be a gyors forgásokat, amilyet még sosem tapasztaltam magamban
korábban. Amikor végeztem, dölyfösen, magabiztosan felszegtem a fejem,
nem olyan finoman emeltem fel, mint az előző variáció után.
A vizsga végén a jelentkezők mind végigvonultak a zsűri és Monsieur
Clary előtt, aztán lélekszakadva, zihálva kirohantunk a folyosóra. Amikor a
titkárnő fél órával később megjelent, és kitette a sikeres jelentkezők nevét a
hirdetőtáblára, tudtam, hogy az enyém nem lesz ott, így nem rohantam oda a
többiekkel együtt. Az sem érdekelt, ha megbuktam. La Rusára gondoltam,
és arra az érzésre, ami tánc közben kerített hatalmába. Tudtam, hogy ezt
akarom megtapasztalni, valahányszor táncolok.
Mademoiselle Louvet kijött a vizsgateremből.
– A zsűri látni akar – közölte.
Ez nem hangzott különösebben jól. Biztosra vettem, hogy azt fogják
mondani: jól táncolok, de nem annyira, hogy bejussak a társulatba, ezért
jobb, ha feladom. Amikor azonban beléptem a terembe Mademoiselle
Louvet után, a zsűri tagjai felém fordultak, és megtapsoltak.
 – Bravó, Mademoiselle Batton! – mondta a Párizsi Nemzeti Opera
igazgatója. – Ön nemcsak magasan képzett, de hihetetlenül karizmatikus is.
Az ilyesmit nem lehet megtanítani, bár ettől függetlenül megdicsértük
Mademoiselle Louvet-t mindazért, amit önnel elért.
Karizmatikus? Elámultam. Még soha senki nem nevezett
„karizmatikusnak”. „Szépnek”, „kifinomultnak” igen, de ennél nagyobb
dicséretet még nem kaptam.
– Mindnyájunkat magával sodort az önből áradó energia – lelkendezett
Franchetti. – Tavaly úgy éreztük, valamit visszatart. Az idén azonban
mindent kiadott magából.
– Felvételt nyert a balettkarba – közölte Claude Bessy, aki már a
kezdetektől fogva támogatott, és a kedvemért kivételesen engedélyezte,
hogy másodjára is az iskolán keresztül vizsgázhassak. – Pontosan azt érte
el, amit akart.
Mindent megtettem, hogy udvariasan feleljek a megjegyzéseikre, bár
csak nehezen jutottam szóhoz a meglepetéstől. Köszönetet mondtam, aztán
elindultam kifelé. Mielőtt elértem volna az ajtót, Arielle Marineau
előrelépett. Összenéztünk. A többi zsűritag egymás felé fordult,
beszélgettek, a papírjaikat szedegették.
– Gratulálok – mondta. – Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk. Ha
mindig úgy teljesít majd, ahogyan ebben a második variációban, nem sokáig
marad a balettkarban. Önből sztár lesz.
– Köszönöm – feleltem, alig mertem hinni a fülemnek. Habár Arielle
Marineau dicsérete őszintének hangzott, egy cseppnyi hidegséget azért
éreztem a modorában. Ez alkalommal felül tudott emelkedni az előítéletein,
de akkor sem engedhettem meg magamnak, hogy a múlt megrontsa a
viszonyunkat. – Úgy tudom, neheztel az apámra – mondtam neki. –
Remélem, ez nem érinti majd hátrányosan a közös munkánkat. Az apám és
én már eltávolodtunk egymástól.
– Az apjára? – felelte, őszintén meglepettnek tűnt. – Miért neheztelnék
az apjára? Az az ember egy szent!
HABÁR TELJESEN KIM ERÍTETT A VIZSGA, a sikeremet flamencopartival
ünnepeltük meg Mamie tánciskolájában. Nagyon meglepődtem, mikor
Mamie felállt, és lassú cigánytangót táncolt Carmennel. Majdnem
megkértem, hogy a szívére tekintettel hagyja abba, de aztán eszembe jutott,
hogy az orvos szerint a nem megerőltető torna jót tesz neki, ráadásul úgy
tűnt, remekül szórakozik.
Eszembe jutott, hogy annak idején flamencoleckéket vett la Rusától.
Megrázott a második találkozásom a kísértettel. Összezavart. Nem úgy tűnt,
mintha la Rusa rosszindulatú szellem volna. Nem is úgy éreztem, mintha
akarna tőlem valamit. Inkább segített nekem. A kérdés ettől még
ugyanolyan aktuális maradt: miért?
Persze az is összezavart, amit Arielle Marineau az apámról mondott. Mit
értett az alatt, hogy „szent”? A cserbenhagyott nők általában nem így
beszélnek.

MÁSNAP DÉLUTÁN ELM ENTEM az apám L’Observatoire sugárúti lakásába.

A házfelügyelő felhívta Audrey-t. Egy perc hallgatás után felém fordult.
– A Madame azt mondja, menjen fel.
Felmentem a liliommintás szőnyegen a második emeleti fordulóig, ahol
Audrey már várt. Kobaltkék kezeslábast viselt fehér gyöngyökkel és fehér
klumpával. A sötét haját fehér fejkendő mögé tűzte. Habár szombat volt,
kihúzta a szemét szemceruzával, erősen kifestette a szempilláját, és halvány
rózsaszín rúzst tett fel. Úgy nézett ki, mint egy öregedő Bond-lány. Ma
azonban nem akartam veszekedni Audrey-val.
– A Papát szeretném látni, ha szabad – mondtam.
Nem felelt. Kinyitotta az ajtót, követtem a folyosóra. A lakásuk
éppolyan sikkes volt a terrakotta kőpadlóval és a díszes, öntött
mennyezettel, mint amilyenre számítottam. A fehér falakat klasszikus
faburkolattal vonták be, a bútorzat és a műtárgyak viszont modernek voltak.
A nappaliban, a kandalló felett Trecsikov Harcoló zebráinak egy
bekeretezett másolata lógott, ami biztosan gyakori beszédtéma lehetett, mert
a művészt sokan giccsesnek tartották. Nagyon meglepett, hogy a lakás
legnagyobb része láthatóan Audrey cégéhez tartozott. Az egyik helyiség az
irodája volt, a másik kettőben pedig iktatószekrények és íróasztalok álltak
az alkalmazottak számára. Egy apró hálószobájuk is volt. Nem is tudtam,
hogy Audrey otthonról dolgozik.
Az apám a lakás végében lévő szobában dolgozott. Audrey
nyilvánvalóan nem figyelmeztette az érkezésemre. Csak beterelt a szobába,
és becsukta mögöttem az ajtót.
Papa inkább tűnt fáradtnak, mint meglepettnek, mikor meglátott. Nem
állt fel puszit adni. Hellyel sem kínált, én mégis leültem vele szemben a
fotelbe. Így, olvasószemüveggel és farmerban már sokkal jobban hasonlított
a régi önmagára. A pulcsiján macskaszőrt láttam. Mikor körbenéztem,
láttam, hogy az ablakpárkányon cirmos cica hever összegömbölyödve.
– Tegnap sikeresen vizsgáztam – közöltem. – Felvettek a balettkarba.
– Az jó – felelte Papa tárgyilagosan. – Megérdemled.
Nem mondott többet, ami engem úgy ért, mintha kupán vágtak volna.
Nyolcéves korom óta csak a balettért dolgoztam. Papa levette a
szemüvegét, mintha már türelmetlenül várná, hogy mit akarok mondani neki.
– Nagyon szép lakás – mondtam.
Bólintott.
– Kicsit hivalkodó, de a fele Audrey cégéhez tartozik, és gondolom, a
reklám elsősorban a megjelenésről szól. Egy emelettel feljebb van az én
zeneszobám.
– Biztosan szép onnan a kilátás.
Megint bólintott, de nem fűzött hozzá semmit.
Beledörgöltem a kezem a szoknyámba.
– Tegnap találkoztam Arielle Marineau-val a vizsgám után. Azt mondta,
hogy szerinte te egy szent vagy. Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem hagytad
el Mama miatt. Valami azonban történt… a régi rivalizáláson túl. Különben
nem utasított volna vissza olyan igazságtalanul tavaly.
Papa elfordult.
– Kérlek, mondd el! – folytattam. – Tudni szeretném az igazságot!
Az apám durván felnevetett.
– Tényleg, Paloma? Téged nem érdekel az igazság. Fantáziaországban
akarsz élni, mint az anyád.
Szíven döftek a szavai, de nyugodt maradtam.
 – Mamie mindent elmondott, ami Spanyolországban történt –
próbálkoztam. – Borzalmas volt hallani, de most már sokkal jobban
becsülöm őt, és arra is rájöttem, mennyire hálásnak kell lennem. Azt hiszem,
az igazság jó.
Papa felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Komolyan mondom, Paloma – mondta –, sokkal jobb neked, ha azt
hiszed, hogy szemétláda vagyok.
Éreztem, hogy pontosan úgy elsápadok, mint mikor megsejtettem, hogy
borzalmas dolog történt Margaridával. Most azt kezdtem gyanítani, hogy
van valami, amit nem tudok Mamáról. Elveszítettem a bátorságom. Talán
igaza van Papának: talán jobb, ha nem tudom. Mama volt a hősöm, a
példaképem. Csakhogy már beindítottam a gépezetet.
– Anyád és én… – kezdte Papa. – Nagyon szerettünk téged. Igazság
szerint miattad maradtunk együtt ennyi ideig.
– Nem voltatok boldogok? – kérdeztem.
Apám arcára néztem, és rögtön tudtam a választ. Ha őszinte akartam
lenni magammal, már régóta éreztem, hogy ez az igazság. Nem voltak az az
ideális páros. Mama akkor tűnt legboldogabbnak, mikor Papa elment
otthonról, apám pedig többet turnézott, mint amennyit szeretett volna.
– Szerettem anyádat – mondta. – Ő azonban semmi nem érzett irántam,
csak a gyereke apját látta bennem. Amikor a balettiskolában voltál, az
életünk kiürült. Nem szerette, ha a közelében vagyok, de elválni se akart,
nehogy fájdalmat okozzon neked. Évekig éltünk így.
– Sajnálom – feleltem. – Nem tudtam, mit éltetek át.
Papát láthatóan meglepte, hogy ilyen jól kezeltem a csúf igazságot, de
összehúzta az ajkait, mielőtt folytatta volna.
– Nem, mert imádtad anyádat. Neked ő volt a mindened.
Bólintottam.
– De téged is szerettelek, Papa. És ez még nem magyarázat arra, miért
pikkel rám Arielle Marineau.
Papa megint félrenézett. Mama, gondoltam, mit tettél?
– Kérlek – könyörögtem. – Szeretném megérteni.
Papa habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Anyukád… nos, neki és Christophe Valois-nak… viszonyuk volt.
 Christophe Valois, a koreográfus? Arielle Marineau régi szerelme?
Rengeteg mindent hallottam az elmúlt néhány hónapban, de ez lepett meg a
legjobban. Az anyámnak viszonya volt? Nagyon diszkrét lehetett,
gondoltam, mert habár a balett világában semmit nem lehetett titokban
tartani, én erről még nem is hallottam.
– Mennyi ideig?
– Mintegy négy évig a betegsége előtt.
– És te mikor találkoztál Audrey-val?
– Az édesanyád halála előtti évben. Ő szervezte meg az ausztráliai
turném reklámját. A férje szklerózis multiplexes volt, egy évvel a
találkozásunk előtt halt meg. Beszélgetni kezdtünk, és rájöttünk, hogy sok
bennünk a közös. Mindketten rajongunk az állatokért. Audrey önkéntes
adománygyűjtő az Állatvédők Egyesületénél.
Úgy éreztem, mintha az egész eddigi életemet folyamatosan
szétrombolták és újraépítették volna. Nem is tudtam, hogy van egy spanyol
unokabátyám; Mamie családjáról sem tudtam, és anyám viszonyáról sem.
Még a legalapvetőbb dolgokat sem tudtam arról a nőről, akit az apám
feleségül vett: hogy segít a magukra hagyott állatokon, és hogy szereti a
giccsművészetet. Azon kezdtem töprengeni, azt jelenthette-e Audrey
apámnak, amit la Rusa Xaviernek.
– De velünk maradtál Mama betegsége alatt is – feleltem. – Te vitted
orvoshoz. Mellette voltál egészen a haláláig.
Papa felállt, és kibámult az ablakon.
– Mert az a szemét Valois elhagyta, és visszament Arielle-hez, mihelyst
bebizonyosodott, hogy Julietának rákja van. Magára maradt, veled és
Mamie-val. A nagyanyád teljesen összetört, te pedig még túl kicsi voltál
ahhoz, hogy egyedül végigcsináld.
– És Audrey?
– Támogatott – felelte. – „A lányod a legfontosabb – mondta. – Még
olyan fiatal, és ez borzalmas dolog.” Tudta, milyen nehéz volt Pierre-nek
végignéznie az apja lassú, fájdalmas haldoklását.
– Audrey hagyta, hogy úgy tegyetek, mintha Mamával még mindig
boldog házasok lennétek? Miért?
 – Mindig szeretett volna egy lányt a fia mellé, és szerintem azt remélte,
hogy egy nap majd te betöltöd ezt a helyet. Nem hiszem, hogy más nők is
ilyen nemesen viselkedtek volna az adott helyzetben.
– Én sem – helyeseltem. – Nem sok nő engedné maga elé a férfi
feleségét és gyerekét ilyen helyzetben. – Felnéztem rá. – Tehát ezért nősültél
meg olyan gyorsan Mama halála után? Hogy kárpótold?
Papa a fejét rázta.
– Audrey azt mondta, várnunk kellene, de én minél hamarabb szilárd
hátteret akartam biztosítani nektek. Arra gondoltam, hogy Mamie-val
mindketten ideköltöztök majd. Azt hittem, Pierre-ben kaphatnál egy
testvért, Audrey-ban pedig anyafigurára lelhetnél. Csakhogy borzalmasan
sült el. Nem hittem, hogy ilyen rosszul fogadod majd. Szerinted mindig azt
teszem, amit Audrey akar? Nos, akkor tényleg rá kellett volna hallgatnom.
Annyira megdöbbentem, hogy először meg sem bírtam szólalni.
Aztán rájöttem, mennyire félreértettem az apám szándékát.
– De miért nem magyaráztad el? – feleltem. – Honnan tudhattam volna?
Már épp fel akartam állni, hogy megöleljem, és ezzel megindítsam a
kibékülésünket, de apám összevonta a szemöldökét.
– Honnan tudhattad volna? Hát tényleg! – mordult fel. – Mihelyst
megemlítettem Audrey-t, átköltöztél Mamie-hoz. Valahányszor odamentem
hozzád, hogy elmagyarázzam, faképnél hagytál. Gondolom, azt a több tucat
levelet sem olvastad el, amit neked küldtem, és még Mamie-t is meggyőzted
róla, hogy borzalmas alak vagyok, mert mindig letette a kagylót, amikor
felhívtalak. Amikor Audrey megpróbált beszélni veled, lenézően bántál vele.
Mi mást kellett volna még tennem? Én megpróbáltam elmagyarázni, de te
nem hallgattál meg!
A kezemet bámultam, úgy éreztem, mintha mázsás súly nehezedne a
vállamra. Igaza volt. Valahányszor beszélni akart velem, én ellöktem
magamtól. Nem is adtam neki esélyt.
– Igazad van – feleltem, a torkomat a sírás fojtogatta. – Nem is értem,
miért viselkedtem így.
Az apám csípőre tette a kezét.
– Én sem értettem – folytatta – egészen addig a napig, amikor
hazavittelek a kórházból Mamie szívinfarktusa után… akkor jöttem rá,
mennyire megvetsz. Ha egy kicsit is szerettél volna, magyarázatot követelsz.
Te azonban olyan rossz véleménnyel voltál rólam, hogy egyszerűen
szemétládának tartottál.
– Sajnálom! – vágtam közbe. Ennél többet már nehezen viseltem volna
el. Igen, nagyon felkavart Mama halála, de miért voltam ilyen kegyetlen
Papával?
– Te sajnálod? – folytatta az apám egyre hangosabban. – Tizenhét évig
éltem egy olyan nővel, aki hidegen viselkedett velem, Paloma! És ezt
egyedül a te kedvedért tettem! Micsoda bolond voltam! És csak azért, hogy
a végén te is olyan lenézően bánhass velem, ahogy az anyád!
Volt idő, mikor a Papa nem bírta elviselni, ha sírok. Most azonban hiába
potyogtak a könnyeim, elfordította a fejét, és kibámult az ablakon. Avi
gyakran mondogatta, hogy vannak bizonyos dolgok az életben, amiket nem
lehet helyrehozni egyszerű bocsánatkéréssel, és az apámmal való
kapcsolatom nyilvánvalóan ebbe a kategóriába tartozott.

ÉPPOLYAN M EGSEM M ISÍTŐEN HATOTT rám mindaz, amit az apám az

anyámról mondott, és hogy mennyire nem értettük meg egymást, mint egy
évvel korábban az, hogy nem jutottam be a balettkarba. Nem volt könnyű
átalakítani magamban az anyámról őrzött képet. Ettől még nem szerettem
kevésbé, és ugyanúgy hiányzott, de már láttam, hogy nem volt olyan
tökéletes, mint hittem. Ha nem idealizáltam volna az anyámat, talán a
Papával is elnézőbb lettem volna.
– Úgy érzem magam, mint akin párszor átment az úthenger – meséltem
Jaimének. – Hogyan is tévedhettem ekkorát az apámmal kapcsolatban?
– Az apád megbántódott. – Átkarolt, és puszit nyomott a fejem búbjára.
– De nekem úgy tűnik, hogy nagyon szeretitek egymást. Biztos vagyok
benne, hogy most, hogy végre meglátogattad, minden rendben lesz. Csak
adj neki egy kis időt!
Szerettem volna hinni Jaimének, de igazság szerint még sosem láttam,
hogy az apám ilyen közönyösen viselkedett volna velem. Mintha már semmit
sem érezne irántam. Azok után, ahogy vele bántam, nem tudtam hibáztatni
érte.
 Néhány hét múlva kezdődtek a próbák a Balettban, jó formában kellett
lennem. Csakhogy valamit nem tudtam kiverni a fejemből: tévedtem, óriásit
tévedtem az apámmal kapcsolatban, és ettől meggyőződésemmé vált, hogy
nem tudok mindent Xavier elárulásáról sem. Csak úgy tudhattam meg
többet, ha sikerül kapcsolatba lépnem a szellemmel.

A PÈRE-LACHAISE TEM ETŐ fái között átszűrődő fény egyszerre teremtett

békés és tragikus hangulatot. Itt temették el Chopint, Proustot, Colette-et és
Edith Piafot, ahogy Molière-t, Oscar Wilde-ot és Honoré de Balzacot is. A
kapuőr bejelölte a térképen la Rusa sírját. Jaime megnézte, aztán rábökött
az odavezető ösvényre.
– Ha lenne ennek a temetőnek zenei aláfestése – kérdezte –, mi lenne
az?
– Valami fülbemászó szépség – feleltem. – Tudom is… Csajkovszkij VI.
(Patetikus) szimfóniája. – Eszembe jutott, hogy Xavier ezt játszotta a
Cerdà család vacsoráján, amikor Mamie és Avi először találkoztak.
La Rusa sírköve fekete gránitból készült, és virágok takarták. Állítólag ő
árulta el a nagyanyám bátyját, valahogy mégis megnyugtatónak éreztem,
hogy a flamenco rajongói még mindig leróják előtte a tiszteletüket.
– Szívbe markoló, hogy a temető ilyen népszerű részére helyezték azt,
aki élete vége felé teljesen visszavonultan élt – szólaltam meg.
Jaime megszorította a kezem.
– Magadra hagyhatlak egy kis időre? Meglátogatom Jimet.
Jim Morrisonra, a The Doors énekesére gondolt, aki néhány évvel
korábban halt meg. Jaime nagy rajongója volt.
– Persze – feleltem.
Jaime nézte, ahogy végigsétálok a kanyargós ösvényen. Az arany
fülbevalók ott csörögtek a zsebemben. Azt elmeséltem Jaimének, hogy látni
akarom la Rusa sírját, azt viszont nem, hogy kapcsolatba akarok lépni vele.
Mamie történetéből mindent megosztottam vele, valami okból kifolyólag
azonban úgy döntöttem, hogy ezt a részletet megtartom magamnak.
Reméltem, hogy la Rusa megint megjelenik, és akkor megkérdezhetem,
hogy miért látogatott meg. Valahogy már nem féltem tőle, amióta segített a
felvételin.
Elővettem a fülbevalókat, és szemügyre vettem őket a napfényben.
Pontosan úgy festettek, mint egy átlagos karika fülbevaló. Ki hinné, hogy a
másvilágról jöttek? Mamie szívinfarktusa elfeledtette velem, hogy bele
akartam dobni őket a Szajnába, aminek most kifejezetten örültem.
– La Rusa… Celestina… – suttogtam.
Vártam a válaszra. Hiába: csak a szél suhogott az ágak között.
Jaime egy fél órával később tért vissza.
– A rajongók folyton ellopják Jim sírkövét – mondta. – De így is könnyű
megtalálni, mert mindig rengetegen állnak körülötte. A temető most már
biztonsági őrt is állíttatott mellé.
Tudtam, hogy Jaimének indulnia kell, hogy gitározzon Carmen egyik
haladó csoportjának, de én még maradni szerettem volna kicsit la Rusa
sírjánál. Habár a Père-Lachaise temető kiváló hely a nyugodt merengésre,
néha megerőszakolták vagy kirabolták itt a látogatókat. Mivel azonban most
sok turista járkált itt, nem féltem egyedül maradni.
– Később felhívsz? – kérdezte Jaime.
Bólintottam, majd megcsókoltuk egymást. Bár Carmen és a többiek nem
jöttek el, az a különös érzésem támadt, hogy valaki figyel minket.
– Később találkozunk! – integetett Jaime, mielőtt a kijárat felé indult
volna.
Egy ideig még várakoztam, de mivel la Rusa megint nem jött el, úgy
döntöttem, hogy a La Réunion kapun keresztül megyek ki, megnézem a
második világháború deportáltjainak és az ellenállás harcosainak állított
emlékművet. Egy pillanatra megálltam, eszembe jutott, hogy „veszítette el”
Avi a zenéjét a német hadifogolytáborban. A spanyol köztársaságiak
szenvedései nem értek véget a polgárháborúval.
– Nagyon érdeklődsz la Rusa iránt.
Megpördültem, egy férfi állt mögöttem. Megdermedtem. Volt valami
rosszindulatú abban, ahogy ezt a kijelentést tette. Mit akarhat? Hetven év
körülinek látszott, alacsony, kerek arcú, köpcös ember volt. Ennek ellenére
erősnek tűnt. Ki lehet? Rabló? Szatír? Semmi érték nem volt nálam az
arany fülbevalókat leszámítva. Akkor jöttem rá, hogy a férfi erős spanyol
akcentussal beszél. Az öltözködésében is volt valami furcsa. Nem volt
viseltes a ruházata, csak nem illett hozzá. A bőrkabát és krokodilbőr cipő
drága holminak látszott, de valahogy nem állt jól egy ilyen korú embernek.
Széles mellkasának szőrzetéből aranylánc villant elő. Volt benne valami
alvilági. Csak nem drogkereskedő? Azt kívántam, hogy bárcsak Jaimével
együtt mentem volna el a temetőből.
– Pedig nem riporter vagy, az már biztos – folytatta a férfi. – Hanem a
Montellák leszármazottja.
Nem igazán tetszett, ahogy a Montella szót kimondta, mintha rossz
szájízzel tenné.
– Ki maga? – kérdeztem kicsit felbátorodva, mivel már tudtam, hogy
nem akar megerőszakolni. Valahonnan nyilvánvalóan ismert. Rám szegezte a
szemét.
– Ramón Sánchez. La Rusa a húgom volt.
Az sem taglózhatott volna le jobban, ha fejbe vág. Tátott szájjal álltam
ott.
Ramón szeme köztem és az emlékmű között cikázott.
– Miért akar egy Montella információkat gyűjteni a húgomról?
Most, hogy már tudtam, ki ő, habozás nélkül belenyúltam a zsebembe,
és megmutattam neki a fülbevalókat.
Láthatóan megdöbbentette a látványuk, de gyorsan magához tért.
– Legjobb lesz, ha velem jössz – mondta. – Ott áll a kocsim.
Arra fordultam, ahová mutatott. A kijárat előtt barna BMW Longue állt.
Ezt az autót láttam akkor is, mikor megnéztem la Rusa halálának a
helyszínét, aztán később újra a lakótömbünk előtt.
– Követett engem?
– Tudni akartam, ki vagy, és mit akarsz. Valami nagyon fontosat kell
elmondanom. – Most már nem ellenségesen beszélt, inkább megrettenve.
Megint eltöprengtem, vajon honnan tudhatta, hogy ki vagyok. Aztán
eszembe jutott a rendőr, aki folyamatosan engem bámult, mikor bementem
az őrsre, és úgy tettem, mintha la Rusa halála ügyében nyomozó riporter
lennék. Most már értettem, miért tette azt a megjegyzést az imént Ramón.
Nyilván a rendőr tájékoztathatta. Még mindig nem voltam biztos benne,
hogy jó ötlet vele tartani. Nem kellene felhívnom előtte Jaimét vagy
Carment? Aztán rájöttem, hogy az előttem álló férfi minden kérdésemre
választ tud adni. Ő megmondhatja, miért jelent meg nekem la Rusa.

RAM ÓN ELVITT ORLYBA, Párizs egyik külvárosába, nem messze attól a

helytől, ahol la Rusa megölte magát. Leparkolta a kocsit, én pedig követtem
a lakótömbje felé, éreztem, hogy kezdenek összecsapni felettem a hullámok.
A lakása a tizedik emeleten volt, eltöprengtem, mivel keresheti a
kenyerét. A tekintetem a shaggy szőnyegekről a barna bőrfotelekre esett. A
nappali egyik falát Marantz sztereó berendezés foglalta el. A lakásban
minden drágának, de ízléstelennek tűnt, mint Ramón öltözködésén. Az ajtón
keresztül beláttam egy másik szobába, ahol flamencoruhákkal teli, nyitott
bőrönd hevert, és egy antik spanyol öltözőasztal állt. Már nem kellett azon
töprengenem, ki pakolta ki la Rusa lakását.
– Ülj le! – mondta Ramón. – Kérsz egy italt? Mert én igen.
Megráztam a fejem. A viselkedése barátságosabb lett, és érdekelt volna,
miért.
Ramón a bár felé lépett, és kevert magának egy Cinzano Biancót. Aztán
visszajött, kellemetlenül közel ült le hozzám. Az arcszesze csípős szagától
tüsszentenem kellett.
– Tehát, hogy kerültek hozzád azok a fülbevalók?
– A húga adta őket nekem.
– A húgommal együtt temettem el őket.
Ramón fürkészve nézett, de fogalmam sincs, hogy akkor most hitt
nekem, vagy sem. Végül is, ki hinné el a történetemet? Talán sírrablással
vádol?
– Hányszor láttad? – kérdezte.
– Kétszer.
Meglepetésemre bólintott.
– Mondta, hogy visszatér majd velük, bár akkoriban nem mindig
értettem meg, amiket mondott. Azt sem fogtam fel, hogy meg akarta ölni
magát.
– A nagyanyám azt hiszi, hogy la Rusa árulta el a bátyját, Xaviert a
polgárháborúban. Őt tartja felelősnek Xavier haláláért.
 Ramón egy pillanatig habozott Mamie említésére.
– Persze, hogy azt hiszi – felelte az italát bámulva. – Akármilyen magasra
emelkedett is a húgom, akármi lett is belőle, a Montellák akkor sem
tartották semmire. Nos, hadd mondjam el, hogy az én testvérem volt a
leghűségesebb ember, akit ismertem. Hű volt a családjához, a cigány
törzséhez, az országához. És annak ellenére, amit Evelina Montella róla
gondol, ahhoz a férfihoz is hű volt, akit szeretett… meg a közös
gyermekükhöz is.
– Gyerek?
– Igen – felelte Ramón. – Egy fekete szépség, akiből csodálatos táncos
lett.
Elfordultam Ramóntól. Az agyamra rátelepedett egy gondolat, nem
bírtam szabadulni tőle. Eszembe jutott Mamie naplóbejegyzése, amit
Margaridának írt: Nem akarom, hogy megsejtse azt az egyetlen dolgot,
amit nem szabad megtudnia. Ha rájönne, az örökre tönkretenné a lelki
békéjét… Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék elviselni, ha még
egyszer felfordulna az életem. De volt más választásom?
Visszafordultam Ramónhoz.
– Ha tud valamit, kérem, mondja el. A húga okkal látogatott meg engem.
Nem hiszem, hogy akar tőlem valamit. Szerintem inkább segíteni szeretne.
– Igen – mondta Ramón lesütött szemmel. A hangja kedvesebben
csengett, mintha már nem is lenne benne keserűség. – Az nagyon is rá
vallana. – Megint rám nézett, a szemét elhomályosították a könnyek. –
Hiszen az unokája vagy.
 35.
Celestina
ANNAK ELLENÉRE, hogy Xavierrel nagyon vigyáztunk, 1936 márciusában
rájöttem, hogy terhes vagyok. Miután az orvos megerősítette a terhességet,
biztosított róla, hogy az új Köztársaságban az abortusz legális.
– Ismerek egy jó nevű klinikát – mondta, ami az én értelmezésem szerint
még a társadalmi egyenlőség napjaiban is a tehetős nőket látta el. – Ön
egészséges. Hamar rendbe fog jönni – ígérte. – Még aznap este hazamehet,
és senki nem fogja megtudni.
Visszamentem a hotelbe, sokáig bámultam kifelé az ablakon. Hogy
történhetett meg? Egyáltalán nem voltak anyai ösztöneim, sosem érdekeltek
a gyerekek. Más szempontokat is figyelembe kellett vennem. Bár mostanra
vagyonos voltam és híres, nem rendelkeztem a kiváltságos osztályt megillető
hatalommal. Senyor Montella és a felesége eltűrt, sőt, már Conchita sem
tiltakozott a létem ellen, habár neki megvolt rólam a véleménye. Így legalább
nem kellett több gyereket szülnie, miután Feliuban örököst adott a
családnak. Ha azonban én elkezdek gyerekeket szülni Xaviernek olyan
időszakban, mikor a magántulajdonra vonatkozó jogok napról napra
változnak, és még a törvénytelen gyerek is élhet követeléssel, mind ellenem
fognak fordulni. Milyen következményekkel járna az Xavierre és rám
nézve? Úgy tűnt, az orvosnak igaza volt: az abortusz az egyetlen járható út.
Felkeltem az ablaktól, fel-alá járkáltam a szobában. Irtóztam a
gondolattól, hogy elpusztítsak valamit, ami Xavierhez tartozik.
Felkavarodott a gyomrom a rémülettől. Nem, képtelen lennék megölni ezt a
gyereket. Mit tehetnék? Elmenjek Franciaországba, és megszüljem
titokban? Adjam oda valaki másnak, hogy felneveljék? Igen, az sokkal
jobb, gondoltam, és ettől megnyugodtam egy kicsit. Aztán újra rám törtek a
kétségek. Milyen élete lenne annak a gyereknek? Kapna ennivalót és ruhát,
de a szülei nélkül nőne fel. Eszembe jutott, milyen lett a gyerekkorom a
szüleim halála után: boldogtalan és magányos.
Xavier üzleti úton járt Svájcban, így nem tudtam beavatni a
problémáimba. Soha életemben nem dúltak még bennem ilyen harcok.
Aztán egyik reggel Evelina Montella meglátogatott. Mikor a szobalány
bevezette, azonnal feltűnt, milyen sápadt és megrendült. Már jó néhány
hónapja nem találkoztunk, azon töprengtem, mi történhetett vele azóta.
– Gyere, ülj le! – Hellyel kínáltam a kanapén.
Evelina még akkor sem szólalt meg, miután a szobalány kiment a
szobából.
Úgy meredt maga elé, mint aki nagy megrázkódtatáson ment át.
– Evelina, mi a baj?
– Elvesztettem – felelte. – Elveszítettem a gyerekemet.
A kezébe temette az arcát, hisztérikusan zokogott.
Gyereket? Milyen gyereket? Először nem értettem, mire gondol, aztán
kezdett derengeni az igazság.
– Evelina, azt akarod mondani, hogy Francesc teherbe ejtett, te pedig
elvetéltél?
– Gaspar gyereke volt – felelte, elhúzta a kezét az arca elől. – Januárban
együtt voltunk, és megfogantam. Ahogy javasoltad.
Annyira nem vallott Evelinára, amit most hallottam, hogy teljesen
elképedtem. Én nem javasoltam neki, hogy legyen viszonya Gasparral. Csak
felvetettem, hogy ez megoldást jelenthetne a gondjaira. Ráadásul az a
beszélgetés évekkel korábban zajlott le.
– Terhes voltam Gaspar gyerekével, de elvesztettem – ismételte Evelina
lassan. Mintha próbálná tisztába tenni a fejében a dolgokat. – Egy rövid
ideig éreztem a szívverését, aztán megállt. Néhány napja minden kiömlött
belőlem, egy apró, formátlan baba is a burkában. A doktor azt mondta,
hogy baj van a méhemmel, és sosem fogok tudni gyereket szülni.
Evelina megint elpityeredett, én pedig átöleltem. Sajnáltam, eszembe
jutott, mit mondott nekem annak idején: „Semmire nem vágyom jobban,
mint egy gyerekre, akit szerethetek.” Isten talán valamiféle játékot űz
velünk? Miért lettem terhes én az akaratom ellenére, miközben egy másik
nő, aki kétségbeesetten vágyik gyerekre, elvesztette a sajátját?
 Akkor eszembe jutott, hogy Isten talán mégsem viccel. Talán Evelina
problémája a megoldás az én gondomra.
– Francesc tudja? – kérdeztem.
– A gyereket igen… A többit nem. Elutazott.
– De elfogadta? Úgy értem, jobban veszi ki magát, ha van gyereketek,
mint ha nincs… feltéve, hogy az emberek azt hiszik, ő az apa.
– Igen, elfogadta – mondta szomorúan.
– És az orvoson kívül senki más nem tudja, hogy elveszítetted a
gyerekedet?
Evelina a fejét rázta. Összezavarta a kérdésem.
– Nem a Cerdà család orvosához mentem el. Túlságosan szégyelltem
magam.
Felálltam, nagy levegőt vettem, mielőtt megszólaltam volna.
– Evelina… Azt hiszem, tudok segíteni rajtad.
Evelina először semmit nem felelt. Túlságosan elmerült a saját bánatában.
Leültem mellé, megfogtam a kezét.
– Valószínűleg ez a legönzetlenebb dolog, amit valaha tettem, de meg
akarom tenni érted – mondtam.
Miközben elmeséltem Evelinának a tervemet, néztem, ahogy az
arckifejezése kétségbeesettből meglepetté változott, aztán töprengővé, végül
vidámmá.
– Nem Gaspar babája lesz – mondtam –, de lesz egy gyereked, akit
szerethetsz. Ráadásul a családod vére folyik majd benne. És – tettem hozzá
mosolyogva – az is lehet, hogy jó táncos lesz belőle.
Evelina megfogta a kezemet, és megcsókolta.
– Most már tudom, hogy milyen igaz barát vagy – mondta, a szemében
könnyek ültek. – Te vagy a válasz az imáimra.
Megtettük az előkészületeket. Csak Xavier és Evelina anyja tudott róla.
Mindenki mást félrevezethet, ha meggyőzően kitömi a hasát, és eljátssza a
tüneteket. Úgy terveztük, hogy én elutazom Franciaországba, amikor már
kezd látszódni, ő pedig utánunk jön az állítólagos terhessége vége felé. A
francia orvosok jó hírnevét használhatja ürügyként arra, hogy miért akar
Párizsban szülni.
 Miután Evelina elment, én egy darabig még a döbbenet hatása alatt
álltam. Milyen tökéletes, gondoltam. Evelina szép és odaadó anya lesz, a
gyerek pedig Xavier családjának a körében nő fel anélkül, hogy bárki is
sejtené az igazságot Xavieren és az anyjukon kívül. Nyugalom áradt szét
bennem: a legjobb döntést hoztam arról az életről, ami a méhemben
formálódott. Mikor azonban este levetkőztem, hogy megfürödjek, és
megérintettem a hasam, a veszteség érzése áradt szét bennem; olyan
mélységes bánat hatalmasodott el rajtam, mintha nemcsak a kisbabámat,
hanem a lelkemet is elígértem volna.

– BÁRCSAK M EGTARTHATNÁNK a kicsit! – mondta Xavier, mikor

beszámoltam neki róla. – De az adott körülmények között a lehető legjobb
döntést hoztad, a húgom pedig végtelenül boldog.
Többnyire én is így éreztem. Evelina tökéletes anya lesz; én egyszerűen
kihordom neki a gyereket. Mindent olyan jól mímelt: az álmodozó tekintetet,
miközben a kezét a hasára tette, az alkalmankénti eszméletvesztéseket,
melyeket én ironikus módon nem tapasztaltam. Néha azonban olyan düh
töltött el, amire nem számítottam. Ezt a gyereket a Montella-házban, Xavier
házában nevelik fel, de én nem leszek ott. Én kívülálló leszek. Amikor erre
gondoltam, szinte gyűlöltem Evelinát. Meg akartam mondani neki, hogy „ez
a gyerek az én szívem alatt nő, nem a tied alatt!” Többnyire azonban
elnyomtam minden érzelmemet. El kellett fogadnom a dolgokat olyannak,
amilyenek voltak. Hiszen én döntöttem így.
Mindig vékony voltam, a baba mégis alig mutatkozott meg a
flamencoszoknyám és a laza ruháim alatt. Senki nem sejtette, hogy terhes
vagyok. 1936 nyarán úgy döntöttem, hogy a cigány törzsemmel együtt
Párizsba megyünk. Addigra már több mint negyven felnőttből és gyerekből
állt. Mikor odaértünk, külön lakást vettem ki magamnak, remélve, hogy így
el tudom rejteni a terhességemet. Még így is elgondolkodtatott azonban,
hogyan fogom kimenteni magam a szülésre.
Annyira lefoglalt, ami bennem zajlott, hogy a spanyolországi
eseményekkel nem sokat törődtem, pedig sötét, veszélyes erők léptek
működésbe. Mihelyst megérkeztünk a törzsemmel Párizsba, katonai felkelés
tört ki Spanyolországban. Számomra ez hihetetlenül hangzott. Amikor
eljöttem, Barcelonában ünnepi hangulat uralkodott: a város alternatív
olimpiai játékokat tervezett Hitler berlini olimpiája mellé. Barcelonában a
népszerű tengerparti üdülők hangulatát lehetett érezni, hemzsegtek ott az
atléták és külföldi turisták. Hogyan követhetne el bárki is katonai puccsot
ilyen környezetben?
Táviratoztam Xaviernek, de nem jött válasz. Akkor még nem tudtam,
hogy a sereg tönkretette a kommunikációs hálózatot.
Félelem és düh keveredett bennem a francia lapok olvasása közben. A
puccs Marokkóban indult, és helyőrségi lázadás formájában átterjedt
Spanyolországra. A köztársasági kormány kicsit habozva fegyverezte fel a
munkásokat, mihelyst azonban megkapták a puskákat, a nők és férfiak a
rendőrség és hadsereg lojális tagjaival együtt létrehozták a nemzetőrséget.
Olyan ipari körzetekben, mint Barcelona vagy Madrid, sikerült elfojtani a
lázadást, de Spanyolország ezzel még nem menekült meg a veszélytől. A
Köztársaság meggyengült.
– Francónak és a seregének nem volt joga megtámadni Spanyolország
legitim kormányát – kiabáltam, pedig senki nem hallhatott.
Bár a főbb francia lapok azt hirdették, hogy nem szabad érzékenyen
reagálni az eseményekre, nehogy a francia beavatkozás egész Európára
kiterjedő háborút szítson, a francia munkások és diákok az utcára vonultak.
Ha a fasizmust nem állítják meg Spanyolországban, nemsokára egész
Európa égni fog – hirdették a kiosztogatott szórólapjaikon. Nap mint nap
önkéntesek érkeztek a világ minden tájáról Párizsba, hogy onnan
Spanyolországba menjenek, és harcoljanak azért a Köztársaságért, melyről
az apám, Anastasio és Teresa álmodott. Gyötört a tudat, hogy megtámadták
a Köztársaságot, de nem tehettem semmit, amíg a baba a hasamban
rugdalózott és mocorgott.
Xavier végül tudott táviratozni, de ő maga hamarabb megérkezett
Párizsba, mint az üzenete.
– Diplomáciai küldetésben vagyok, megpróbálom meggyőzni a francia
kormányt, hogy változtassanak a benemavatkozási politikájukon – mondta.
– Nem mernek a britek nélkül lépni, ők viszont attól rettegnek, hogy
felhergelik Hitlert.
 Miközben Xavier történeteit hallgattam arról, hogyan harcoltak a
munkások a sereggel Barcelonában, és hogyan győzték le a lázadókat, úgy
éreztem, mintha szikra lobbant volna fel bennem. Én is ott akartam harcolni
velük.
Aznap éjjel az ágyban Xavier a hasamon nyugtatta a fejét.
– Minden rendben lesz, ugye? – kérdezte. – Tiszteletben tartjuk majd,
hogy Evelina és Francesc hogyan neveli a gyereket… de különleges lesz a
tudat, hogy mindkettőnkből van benne egy kicsi.
Megnyugtatott, hogy Xavier így érez. Sosem gondoltam arra, hogy
gyereket akarok, de ahogy a baba mocorogni kezdett, és valóságossá vált,
egyre nehezebbnek tűnt a gondolat, hogy oda kell adnom.
– Figyelj! – mondta Xavier. – Rossz híreim vannak. Szerintem el kellene
küldened a törzsedet Amerikába. A bizottságban, aminek én is tagja
vagyok, azt a hírt kaptuk, hogy a nácik Berlinben központot hoztak létre a a
cigány nemzetiségűek kitelepítésére.
Naponta hoznak új faji törvényeket. A romákat munkatáborokba
gyűjtik, fegyvereket készíttetnek velük. A hírek szerint ott erőszakkal
sterilizálják őket.
– Micsoda? – Nem hittem a fülemnek. – De a törzsem itt, Párizsban
azért csak biztonságban van? Senki sem hiheti őket csavargó betörőknek,
mikor a Vendome tér mellett van lakásuk.
– A náciknak egész Európában vannak támogatóik – felelte Xavier. –
Jobb, ha itt hagyják ezt a kontinenst.
Megszakadt a szívem, mikor arra gondoltam, hogy el kell küldenem
azokat, akik az elmúlt húsz évben a családom voltak, de éreztem, hogy
Xaviernek igaza van. Párizs sok tekintetben liberális hangulatú hely volt,
ugyanakkor rengeteg szélsőjobboldali is élt itt, a cigányok pedig mindig
könnyű célpontjai a rasszizmusnak. Hajójegyet váltottam a törzsemnek New
Yorkba, onnan pedig elutaznak Kaliforniába. Egy szeles napon indultak Le
Havre-ból. Habár az Ȋle de France luxushajón utaztak, a nők nagyon
izgultak. A cigányok rettegnek attól, hogy odaveszhetnek a tengeren.
– Ha nem végeznek velünk a hullámok, akkor a cápák falnak fel –
kesergett Blanca.
 Manuel nővére, Pastora, aki mostanra már dédnagymama lett, nyíltan
kesergett.
– Semmi bajotok nem lesz – nyugtatgattam. – Olyan lesz, mint mikor
Dél-Amerikába mentünk turnézni.
– Igen, de akkor velünk jöttél – felelte, és a kézfejével megtörölte az
arcát. – Nem attól félek, hogy nekem bajom esik, hanem hogy neked. Sok
rossz előjelet láttam álmomban.
Diego már a hetven felé közeledett, és a kor megenyhítette. Talán az is
közrejátszott ebben, hogy Xaviernek hála most már teljes egészében én
rendelkeztem a bevételem felett, így sokkal elfogadóbbnak kellett lennie, ha
továbbra is királyként akart élni.
– Remélem, hamarosan találkozunk, kis paya – mondta, a kezét a
vállamon nyugtatva. – Vigyázz magadra, egyél kicsit kevesebbet, és táncolj
többet: kezdesz kikerekedni.
Amikor visszatértem a párizsi lakásomba, Xavier üzenete fogadott, azt
írta, hogy sürgősen vissza kellett mennie Spanyolországba. Megint egyedül
maradtam az emlékeimmel és a babával a hasamban.

OKTÓBER VÉGE FELÉ Evelina és az anyja Párizsba jött a gyerek születésére.

Spanyol bábát fogadtam fel a szülésre. Ha már szenvednem kell, a saját
nyelvemen akarok szenvedni. November 7-én kezdtem vajúdni, épp aznap,
mikor Franco seregei megtámadták Madridot. Már a kezdet kezdetén erős
fájásaim voltak, és nem is enyhültek. Evelina és az anyja eljött, hogy
támogassanak. A bába, egy izmos karú, pelyhes bajszú asszony úgy
üvöltözött, mintha tehén volnék, akit a karámba akar beparancsolni.
Nyomtam, erőlködtem, hogy átsegítsem a gyereket a keskeny
medencémen. Sosem hittem volna, hogy az ember képes elviselni ennyi
fájdalmat anélkül, hogy belehalna.
Végül a kora reggeli csendben, amikor azt hittem, hogy minden erőm
elhagyott, a gyerek világra jött.
– Kislány! – Senyora Montella szemét elhomályosították a könnyek,
mikor a bába felemelte a gyereket.
 A baba barna arcbőrére és kis fekete hajpihéire pillantottam. El sem
hittem, hogy az én testemből jött ki. A bába megfürdette, és átadta
Evelinának. Elszorult a szívem.
– Az anyai nagyanyámról foglak elnevezni – suttogta Evelina a
gyereknek. – Julieta.
Most, hogy a szülési fájdalmak alábbhagytak, másféle kín kerített
hatalmába. Mit tettem? Hogy adhattam oda valamit, amit én és Xavier
teremtettünk? Csak az Evelina szemében csillogó boldogság nyújtott némi
vigaszt.
– Ígérd meg – szorítottam meg Evelina karját –, hogy mindig
megengeded, hogy lássam őt! Ugye sosem tiltod el tőlem?
– Persze, hogy nem – felelte Evelina a homlokomat simogatva. – Te
adtad nekem a legnagyobb ajándékot az életben. Julieta a tied is lesz
titokban.
Másnap sajgott a mellem Julieta után. Felajánlottam, hogy
megszoptatom, de senyora Montella már felvett egy szoptatós dajkát.
– A látszat fenntartása miatt – mondta, és felvette a táskáját.
Így tehát mihelyst életet adtam a gyereknek, akit kilenc hónapig
hordoztam, rögtön el is vették tőlem. Mindenki elment, egyedül maradtam a
lakásban. Még a szobalányom sem volt ott, elküldtem a szülés idejére.
Xavier táviratot küldött, hogy jön, mihelyst tud. Én azonban annyira
egyedül éreztem magam, mint még soha. A családom meghalt; a cigány
törzsem a világ másik felére utazott; a szeretőm valaki mással él együtt. Fel-
alá járkáltam a szobában. Most először értettem meg, hogy a körülöttem
lévők neszei és jövés-menése nélkül az életem teljesen üres és céltalan. Az
ablak előtt álltam, kibámultam az utcára, összeszorítottam a kezem,
miközben a szemembe könnyek gyűltek.

ELJÖTT AZ ÚJÉV, de örömet az sem hozott. Julieta elvesztése után

ellenállhatatlan erővel tört rám a halálvágy. Valahányszor elsétáltam a Szajna
mellett, elképzeltem, ahogy telepakolom a télikabátom zsebét kövekkel, és
belevetem magam. Már táncolni se akartam, ráadásul Spanyolországért is
vérzett a szívem. Mindennap egyre rosszabb hírek érkeztek. Malagát
megtámadták a lázadók, borzalmas kegyetlenséggel bántak az emberekkel.
Néztem, ahogy Xavier és Margarida Párizs és Spanyolország között ingázik
diplomáciai és kormányzati ügyekben, próbálják megmenteni a
Köztársaságot.
Minek él az, akinek nincs életcélja, töprengtem. Tudtam, hogy abba
kell hagynom ezt az önsajnálatot. Ebből elég! Ha életcélt akarok, akkor
találnom kell valami hasznos elfoglaltságot.
– Nem, Celestina – mondta Xavier, mikor elmeséltem neki, hogy
mentőautót akarok vezetni, és ha a seregnek nem lehet, akkor legalább a
hadtáplépcsős csapatoknak. – Tudod te, milyen veszélyes? Franco nem tesz
különbséget katonák és civilek között. Akkor is bombákat dobnak majd
rád, ha sebesült nőket és gyerekeket szállítasz.
Megfogtam a kezét.
– Mások miért tehetik kockára az életük, és én miért nem? Talán
valamiképp felsőbbrendű volnék?
Megdörzsölte az arcát.
– Nem… nem erről van szó.
– Hanem?
Megrázta a fejét, könnyes szemmel nézett rám.
– Nem élném túl, ha valami történne veled.
A mellkasára hajtottam a fejem. Én is így éreztem iránta. Eszembe jutott,
mennyire örültek az emberek az utcákon az 1931-es áprilisi választások
után, mikor kikiáltották a köztársaságot.
– Hogy történt? – suttogtam. – Hogy szabadult el a pokol?
Mikor Xavier megértette, hogy nem fogom meggondolni magam, és
mindenképp harcolni akarok Spanyolországban, szerzett egy francia sofőrt,
aki megtanított vezetni.
– A mademoiselle részt kíván venni az idei Concours d’Elegance-on? –
kérdezte a sofőr.
A Concours d’Elegance tekintélyes esemény volt, ahol a társasági
hölgyek felvonultatták a Bugattijukat meg a Rolls-Royce-ukat.
– Nem, inkább azt szeretném, ha úgy készítené fel, mintha a nagydíjra és
a Monte Carlo-ralira menne – felelte Xavier. – Minden körülmények között
tudnia kell gyorsan hajtani. Mademoiselle Sánchez a Spanyol
Köztársaságnak akar szolgálni mentőautó sofőrjeként.
Az ötlet meglepte és le is nyűgözte Xavier sofőrjét.
– Én a Nagy Háborúban vezettem mentőautót – avatott bizalmába az
első órámon. – Ha mentőautót akar vezetni, azt is meg kell tanulnia, hogy
javíthatja meg.
Kioktatott az autó motorjáról, azt is megmutatta, hogyan eresszem le és
töltsem fel a hűtőt, hogy ne repedjen meg az éjszakai fagyokban.
– És meg kell tanulnia éjjel lámpák nélkül vezetni – közölte. – Talán ez a
legfontosabb készség, amire szüksége lesz.
Xavier Ford teherkocsit vett, és telerakatta hordágyakkal.
– Perpignanban vár, hogy átvidd a határon – mondta. – A sofőrülés alá
egy dobozba pisztolyt rejtettem. Képzelheted, mennyire nehéz fegyverhez
jutni Spanyolországban, és szükséged lesz rá, hogy meg tudd védeni magad.
A golyók az elsősegélydobozban lesznek a kötszer alatt. A készletben
rengeteg jódot, szappant, gyufát és cigarettát találsz.
– Cigarettát? De hisz én nem is dohányzom!
– A cigarettákat – már az igazi cigarettákat – cserekereskedelemre
használják az anarchisták által vezetett falvakban, ahol betiltották a pénzt –
magyarázta Xavier. – Van még valami, amire az önkéntesek kézikönyve
szerint szükséged lesz?
Megráztam a fejem.
– Mindig annyira vigyázol rám – mondtam.
Megfogta a kezem, és az arcához nyomta.
– Egy nap, mikor Spanyolországban jobban állnak majd a dolgok, az
egész életemet annak fogom szentelni, hogy rád vigyázzak.
Szegény Xavierem! Hogyan is teljesíthette volna az ígéretét? Annyi
ember számított rá. Egy fontos család örököse volt, nem válhatott el
Conchitától, mert szégyent hozott volna a fiára. Én pedig nem kértem volna
tőle többet, mint amit így is megadott.

MÁSNAP EVELINA KIKÍSÉRT Xavierrel a vasútállomásra. Perpignanba

utaztam, ott kellett átvennem a mentőautómat. Reméltem, hogy Evelina
mesél valamit Julietáról: hogy mennyit nőtt, hogyan sikoltozott örömében
fürdetés közben; hogy nyúlt a kedvenc játéka után. Bármit!
Kétségbeesetten vágytam minden apróságra. Evelina azonban hallgatott.
Xavier ajka megremegett, mikor megcsókolt.
– Nekem te voltál az egyetlen az életemben – mondta.
Átöleltem, és azt válaszoltam, hogy nekem is. Evelina felém fordult,
megszorítottam a kezét, mielőtt felszálltam a vonatra.
– Csókold meg helyettem Julietát! – mondtam.
Evelina bólintott, de nem felelt.
Mikor felhangzott az indulást jelző sípszó, és elindult a vonat, kihajoltam
az ablakon, hogy még egyszer integethessek Xaviernek és Evelinának.
Miért nem akar Evelina Julietáról mesélni? Csak nem hitette el
magával, hogy az ő gyereke, töprengtem. Talán megteremtett a fejében
egy másik világot, amelyben ő hordta Julietát kilenc hónapig a
méhében, és ő szülte meg? Örültem neki, hogy Evelina neveli fel Julietát,
de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy az a gyerek a mi szerelmünk fizikai
megtestesülése: Xavieré és az enyém.

MIRE M EGÉRKEZTEM a barcelonai laktanyába a mentőmmel, már tapasztalt

sofőr voltam. Nem volt könnyű áthajtani a Pireneusokon, de már értettem,
miért ragaszkodott hozzá Xavier, hogy megtegyem. Úgy is elég nehéz volt az
útra koncentrálni, hogy egyedül voltam, és nem fenyegetett közvetlen
veszély; mi lesz, ha az utasaim minden bukkanónál felnyögnek és sikítanak
fájdalmukban, miközben ellenséges repülők csapnak le rám?
A tiszt, aki felírta a jelentkezésemet, folyton engem nézett, valószínűleg
ismerős lehettem neki, pedig igyekeztem olyan egyszerűen öltözni, ahogy
csak tudtam. Folyamatosan felkérésekkel bombáztak a katonai hivatalból,
hogy szórakoztassam a katonákat, így tartsam bennük a lelket, én azonban
nem erre vágytam. Felhagytam a hollywoodi stílusú tündérjátékokkal és a
revüműsorokkal. Ha a jövőben még táncolni fogok, az kizárólag tiszta
flamenco lesz.
– Rengeteg brit és amerikai érkezett már átalakított kocsikkal és
teherautókkal, de maga az első spanyol nő, aki felajánlja a szolgálatait.
Honnan szerzett mentőautót? – kérdezte a tiszt.
 – Gyűjtést rendeztek a francia gyárban, ahol dolgoztam – feleltem. – Az
egyik munkatársam tanított meg vezetni.
Bólintott. A bajtársiasságról szóló mesém tetszett a kommunista
érzelmeinek.
– Nos, a legjobbkor jött – mondta végül. – Még sosem volt ekkora
szükségünk mentőre.
Franco újabb kísérletet tett Madrid körbezárására: át akart kelni a
Jarama folyón, és el akarta vágni a kommunikációs csatornákat Madrid és a
köztársasági kormány új ideiglenes székhelye, Valencia között. A
köztársasági csapatok, akik erősítést kaptak a Nemzetközi Brigádoktól,
bátran harcoltak, hogy meghiúsítsák a nacionalisták tervét. Mindkét oldal
komoly veszteségeket szenvedett. Az első küldetésem az volt, hogy a tábori
kórházból átvigyem a sebesült katonákat egy elhagyatott kolostorban
létesített lábadozóba.
A lábadozóba érve brit és új-zélandi orvosok és ápolónők fogadtak,
megkönnyebbülten látták, hogy az ő megfogalmazásuk szerint „egész
elfogadható angolsággal” tudok velük kommunikálni.
– Minden hiánycikk – magyarázta a törzsorvos, Parker doktor. –
Gyakran sterilizálatlan körülmények között kell dolgoznom, és csak remélni
tudom, hogy a beteg túléli. Nemegyszer előfordult már, hogy inkább a
helyén hagytam egy golyót vagy srapnelt, mert úgy gondoltam, a beteg
könnyebben megbirkózik az idegen testtel, mint egy esetleges
vérmérgezéssel.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy szappanból, az alapvető tisztaság
legszükségesebb kellékéből egyetlen darab sincs az egész kórházban.
Parker doktor és a csapata kis híján térdre borult, és kezet csókolt, mikor
adtam nekik egy karton marseille-i szappantömböt.
Eredetileg a feladatköröm része volt, hogy a lábadozó katonákat és
civileket a frontvonaltól távolabbi kórházakba szállítsak, hogy a helyükre
súlyosabb sérülteket fektethessenek. Ám a háború sok tekintetben olyan,
mint a hurrikán: a szél hirtelen irányt válthat, és a pusztítás bárhonnan
megérkezhet. Egyik nap épp a lábadozóból mentem visszafelé, a mentőm
tele volt ellátmánnyal. Két brit ápolónőt is vittem magammal. A nővérek épp
álomba szenderültek a kimerültségtől, mikor a távolból ezer méh döngése
hallatszott. A két harcedzett nő azonnal felkapta a fejét. Az egyikük az
ablakhoz nyomta az arcát, és felnézett az égre.
– A mieink? – kérdezte a társa idegesen.
A nővér válaszul csak annyit felelt:
– Kifelé! Irány a töltés!
Leállítottam a motort, és utánuk rohantam, ülve csúsztam le a töltésen.
Találtunk egy természetes üreget, amibe védekezésül bebújhattunk.
Követtem az ápolónők példáját: én is összegömbölyödtem, befogtam a
fülem, és kinyitottam a szám, hogy enyhítsem az agyrázkódás erejét. A
robbanás megrázta a talajt, egymásnak borultunk. Most az egyszer tele volt
benzinnel a tankom, rettegtem, hogy eltalálják a mentőt, és felrobban. Nem
számítottam rá, hogy ilyen alacsonyan repülnek. Két gép volt. Az egyik
pilótának az arcát is láttam, mikor elsuhant felettünk.
– Olaszok – mondta az egyik nővér. – Nagy szerencse! Pocsékul
céloznak.
Felálltam, hogy megnézzem, mi történt az autómmal.
– Üljön vissza! – kiáltott rám az egyik nő. – Visszajönnek! Azok a
rohadékok mindennél jobban élvezik, ha nem katonai célpontra lőhetnek.
A repülők csakugyan megfordultak, és értünk jöttek. Ezúttal tüzet
nyitottak, szitává lőtték a mentőautót, mielőtt eltűntek volna a távolban.
Elborzadva néztem a járműben esett kárt. És ha a másik irányba utaztam
volna betegekkel a hátuljában?
Elképedve láttam, hogy a mentő működőképes állapotban maradt, és
folytathattuk az utunkat. Visszamentünk a lábadozóba, tucatnyi jármű
parkolt előtte, a szolgálatosok oda-vissza rohangáltak a hordágyakkal.
Újabb offenzíva volt.
A parancsnok egyenesen a tábori kórházba küldött.
– Csak óvatosan – mondta, a Fordom tetejét és oldalát borító lyukakat
szemlélve. – Két mentősünket már elveszítettük.
Amikor odaértem a tábori kórházhoz, szolgálatra jelentkeztem, és
kinyitottam a mentő hátulját, hogy betegyék a lábadozóba küldendő
betegeket.
– Fogalmunk sincs róla, kit lehet átküldeni – mondta a tisztiorvos,
miközben beterelt a kórházba.
 Betereltek a szortírozóba, ott az egyik nővér ollót nyomott a kezembe,
és megkért, hogy vágjam le az egyenruhát a sebesültekről, hogy az ápolók
lássák a sérülésüket, és előkészíthessék őket a műtétre. Minden
rendelkezésre álló személy ugyanígy segített a nővéreknek, beleértve a
kórház gondnokát és szakácsát is. A vért azonnal fel kellett törölni, hogy ne
terjedjen el fertőzés. Ami még rosszabb, az egyik sebész elcsúszhatott volna
rajta, és eltörhette volna az életmentő kezét.
Most közelről láthattam, mit tesz a srapnel és a golyó az emberi testtel.
Némelyek végtagjai és hasa úgy nézett ki, mintha felrobbant volna benne
valami. Sokan órákig hevertek a mezőn, mielőtt értük tudtak menni a
hordágyakkal, a sebükben már kukacok hemzsegtek. Rémülten
tapasztaltam, milyen gyorsan megindul az üszkösödés. Más sebeket is
láttam: mellkasi és fejsérüléseket, törött gerincoszlopokat, súlyos égéseket.
A sérültek sikolyai meg az ürülék, vér és fertőzött hús szaga még évekig
velem maradt.
– Maga mentőt vezet? – kérdezte az egyik tisztiorvos. Mikor
bólintottam, behívott a műtőterembe.
Pár perccel később lábakat, karokat, kezeket és más testrészeket
cipeltem ki, és dobtam a tűzre. Időm se volt megbotránkozni. Mire az egyik
csapat embert ellátták, újabb mentők érkeztek vissza a frontról.
Estig dolgoztunk. Addigra a mentőm megtelt olyan betegekkel, akiket
éjjel elszállíthattam. Mikor indulni készültünk, az egyik spanyol tisztiorvos
megmérte a sebesültek vérnyomását. Az egyik férfit kivették a kocsiból.
– Haldoklik – mondta a tisztiorvos. – Láttam a műtőben. A hasát
felszakította egy srapnel, az összes belső szerve kiesett belőle. Az orvos
visszatömködte őket a hasüregébe, aztán összevarrta.
A hordágyon fekvő fiatalemberre néztem. Finom vonásai és sötét,
merengő szeme volt. Anastasio jutott róla eszembe. A katona annyi idős
lehetett, mint a bátyám volt, mikor Marokkóba vitték. Segítettem a
tisztiorvosnak visszavinni a mostanra kiürült szortírozóba. A fiatal katona
arcszínéből láttam, hogy egyre gyengül. Gyűlöltem a gondolatot, hogy
egyedül kell meghalnia. Anastasio mellett ott volt a pap, mikor meghalt.
Leültem mellé, és megfogtam a kezét.
 – Egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy bevonultam – szólalt meg. –
Életemben először végre nem úgy bántak velem, mint egy mocskos
paraszttal!
– Tehetek magáért valamit? – kérdeztem. – Van valaki, akinek szeretne
üzenni valamit?
– Szeretnék megcsókolni egy gyönyörű nőt.
A körülmények ellenére felnevettem.
– Azt hiszem, most egyetlen gyönyörű nő sem ér rá. Én jó leszek?
– Maga a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam – felelte. Lehajoltam, és
megcsókoltam a forró ajkait. – Szeretne még valamit?
Micsoda kérdés, egy húszéves fiútól, gondoltam. Biztosan szívesen
elélt volna még hatvan évig, szeretne asszonyt, gyerekeket meg ételt a
család asztalra.
– Van cigarettája? – kérdezte.
Belenyúltam a zsebembe, és kivettem a Gauloises-t, amit Xavier
cserekereskedésre adott. Segítettem a fiatalembernek feljebb emelkedni,
hogy az ölembe hajthassa a fejét, aztán cigarettát nyomtam az ajkai közé, és
meggyújtottam.
– Hmm, de jó! – mondta. – Én azzal az eukaliptuszszagú vacakkal is
beértem volna, amit nekünk adnak. De ez… mi ez?
– Francia cigaretta – feleltem.
– Ki hitte volna – mondta a katona félig mosolyogva, félig fájdalomtól
eltorzult arccal –, hogy egy nap egy gyönyörű nő ölében fogok heverni, és
francia cigarettát szívok?
Pár perc múlva meghalt. A tisztiorvos visszatért, és levitte a testét a
mosókonyhába pár másik nemrégiben elhunyt katona mellé. Épp vissza
akartam menni a mentőmhöz, mikor a tiszt megérintette a karom.
– Elfogyott az érzéstelenítő – mondta. – Úgy hallottam, hogy amikor az
egyik tábori kórházban, valahol felfelé a vonalon, elfogyott az érzéstelenítő,
a spanyol doktor azt tette a haldoklókkal, amit akkor a leghumánusabb
eljárásnak tartott: kivitte őket a kórházból, és golyót eresztett a fejükbe.
Maga szerint bíróság elé állítják?
– Remélem, nem – feleltem.
MIELŐTT BEÜLTEM VOLNA a mentő kormánya mögé, minden utasnak
adtam egy cigarettát. Vezetés közben én is rágyújtottam, részben azért, hogy
megállítsam a látásomat elhomályosító könnyeket, részben pedig, hogy
megszabaduljak a vér és rothadó hús bűzétől, ami valahogy beette magát a
pórusaimba.
Lámpa nélkül kellett áthajtanom az éjszakában. Elhaladtunk egy falu
mellett, amit aznap bombáztak le. Már éjfél felé járt, de a férfiak és nők még
mindig őrjöngve ástak a lapátjukkal vagy más eszközzel, némelyek a véres
kezükkel túrták fel a romokat, hogy kiszabadítsák a családtagjaikat a
törmelékek alól. Csak a csonka hold és a gyertyák fénye világított nekik.
Vajon megértheti ezt az, aki sosem látott ehhez foghatót, töprengtem.
Xavier jutott eszembe, aki nem is aludt, folyamatosan azon dolgozott, hogy
fegyvert szerezzen a Köztársaság védelmezőinek: még ő sem látta, milyen
közel a háború.
Pár nappal korábban levelet kaptam tőle, melyben arról számolt be,
hogy a családja nem igazán érti, milyen veszélyes a helyzet
Spanyolországban, így Evelina és az anyjuk visszatért Barcelonába egy
héttel azután, hogy én eljöttem Párizsból. Megkért, hogy ha a város
veszélybe kerülne, amikor ő nincs ott, hozzam ki őket onnan. A front
egyelőre még messze járt Barcelonától, és úgy hallottam, hogy a városban
nagyjából minden rendes kerékvágásban haladt. Ám a dolgok nagyon
gyorsan változtak. Megrándult az arcom, mikor Julietára gondoltam.
Valahogy meg kell győznöm Evelinát, hogy vigye őt vissza Párizsba. Addig
azonban semmit nem tehettem, míg eltávozást nem kaptam.
Hajnalodott, mikor megérkeztem a tábori kórházba. Az egyik beteg
útközben meghalt, de Parker doktor közölte, hogy korábban az egyik
mentőkocsiban minden beteg meghalt, mire megérkeztek, úgyhogy az én
utam egészen sikeresnek számított.
– A sofőr belehajtott egy gránáttölcsérbe, és ez legtöbbjüknek elég is
volt. – A hasamra pillantott. – Egyébként maga vérzik.
Mikor lenéztem, láttam, hogy a csípőm csupa vér – a saját vérem
borította.
– Ellátom a betegeket, akiket hozott – mondta Parker doktor. – Aztán
magát is megnézem.
 A vizsgálóasztalon feküdtem, a sebemet tapogatta.
– Úgy tűnik, egy darab kő repült magának – állapította meg. – Csak
most kezdett vérezni, mert rengeteget mozog.
– Ránk lőttek a tábori kórházba jövet. Biztosan akkor történt.
– Az orvosi személyzet gyakran észre se veszi, ha megsérül – mondta. –
Az adrenalin teszi.

A SÚLYOS VESZTESÉGEK, a hiányos felszerelés és ellátmány dacára a

Köztársaság hadserege és a Nemzetközi Brigádok tartották a Jarama-
völgyet. Más helyszínek fontosabbak lettek, a lábadozók és tábori kórházak
pedig gyakran költöztek. Júniusra elesett Bilbao, Franco serege elfoglalta a
büszke Baszkföldet. Engem annyira megviselt a helyzet tragikuma, hogy a
zárda udvarán, amit most kórháznak használtunk, seguiriyát táncoltam. Ez a
legkomolyabb a flamencoritmusok között, én pedig a lábam erőteljes,
tompa mozdulataival fejeztem ki a bánatomat. Néhány spanyol páciens
észrevett, és tapssal kísért. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá.
Dühödt lépésekkel fejeztem be a táncot, a vad mozdulatoktól szétnyílt a
sebem.
Parker doktor határozottan megdorgált, miközben újra összevarrt.
– La Rusa. Most már tudom, ki maga – mondta. – Egyértelműen kiváló
táncos, de az előadásokat inkább a beütemezett társasági eseményekre
korlátozza! Nem tesz jót a betegeknek, ha felizgatják őket.
Rámosolyogtam Parker doktorra. Megtanultam csodálni őt, és hálás
voltam neki, amiért otthagyta a biztonságos, kényelmes londoni praxisát
azért, hogy nekünk segítsen. Ugyanakkor mulattatott a gondolat, hogy
károsnak tartja az izgalmat. Amíg a britek így gondolkodnak, nem fogják
megérteni a spanyolokat.
Az egyik októberi napon, miután Gijón és Avilé elesett, a köztársasági
kormány Barcelonába települt, doktor Parker pedig megkeresett, mikor
épp a mentőm kerekét javítottam.
– Emelje fel az ingét, és mutassa, hogy gyógyul a sebe! – mondta.
Ránézett, majd így folytatta: – Szeretném, ha visszamenne Barcelonába
pihenni. Ha továbbra is emelget, sosem fog begyógyulni.
 – Franco nem pihen – feleltem. – Akkor én hogy pihenhetnék?
– Ha nem gyógyul meg rendesen, többé senki nem veszi semmi hasznát
– felelte. – Maga az egyik legjobb sofőrünk. Szükségünk van magára.
Méghozzá egészségesen.
Így hát megfogadtam a tanácsát, és visszamentem Barcelonába. Dühített,
hogy a forradalmi hangulat, mely a puccs kezdeti visszaverését követően
jellemezte a várost, mostanra elcsitult. A kormány visszavette a munkásoktól
a fegyvereket, a rendőrségnek megparancsolták, hogy fegyverezzék le őket.
Utcai harcok robbantak ki a városban, így a rendőrség kirakta a munkások
bizottságát Barcelona központi telefonkapcsoló-állomásáról. Az anarchista
vezetők többségét letartóztatták, és azzal vádolták, hogy háborús időkben
fellázadtak a Köztársaság ellen.
A gazdagok és szegények közötti látványos különbségek visszatértek. A
blokád miatt a boltokban nem volt elegendő áru, de akinek pénze volt, a
feketepiacon megszerezhette, amit akart. Barcelona boltjaiban nem lehetett
cigarettát kapni, csak utánzatokat. Habár gyűlöltem a feketepiacot, egy
köteg bankjegyet adtam pár karton Lucky Strike-ért. Ha az egyik haldokló
katona cigarettát kér, én jóféle dohányt akarok adni neki. Én magam is
rászoktam: távol tartotta a halál bűzét, mely nem jött le a bőrömről,
bármennyit is sikáltam.
A Xavierrel közös lakásunkat átengedtem egy csapat délről érkezett
menekültnek, így szobát foglaltam az egyik hotelben, és nagyon régóta
először kényelmesen elfeküdtem a fürdőkádban. Rápillantottam az
oldalamon kéklő-vöröslő sebre, és arra gondoltam, hányszor kerültem közel
a halálhoz. Behunytam a szemem, eszembe jutott a fülbevaló, melyet
gyerekkoromban Franciscával eltemettünk.
A fürdő után felvettem az új munkaruhámat, és a tengerpart mellett
kimentem a parkba. Megkönnyebbülve láttam, hogy még mindig áll a
pálmafa, melynek tövébe eltemettem a fülbevalókat, és mikor beletúrtam a
homokba, hamar meg is találtam őket. Megmostam az ékszert az óceán
vizében, és a fülembe akasztottam, éreztem a súlyukat. A fülbevaló
generációk óta a családomhoz tartozott; az anyám azt mondta, hogy anyáról
lányára szállt. Aki magával viszi őket a sírba, háromszor visszatérhet
valakihez, akit szeret.
 Ám csak egyetlen nő léphette át a két világ küszöbét, így nyilvánvalóan
egyik ősanyám sem akart eltemetkezni vele. Megértettem, miért nem
használta ki eddig senki ezt a lehetőséget. A visszatérés a túlvilágról
megrémít mindenkit, akiben egy csepp cigány vér is folyik, félnek, hogy itt
ragadnak, és örökké ebben a világban kísértenek. Csak a legbátrabb nő
próbálná meg. Mivel mindennap a halált kísértettem, úgy döntöttem, viselni
fogom őket. Talán az egyik szerettemnek szüksége lesz rám egyszer.

XAVIER PÁR NAPRA ELUTAZOTT Barcelonából, így felhívtam Evelinát, hogy

akar-e velem találkozni. Reméltem, hogy elhozza Julietát, de nem mertem
megkérni rá. Nagyon szerettem volna már látni a kislányt, bár egyre inkább
elfogadtam, hogy ő nem az enyém, és hogy jó döntést hoztam, mikor
odaadtam Evelinának.
Csalódottan láttam, hogy Evelina egyedül jött. Széles hajtókájú
tengerkék flanelkosztümöt viselt pöttyös nyaksállal. Olyan csinos volt,
annyira látszott rajta, hogy őt nem érintette meg a háború, hogy a látványától
is mocskosnak éreztem magam. Még többet dohányoztam, hogy
megszabaduljak ettől az érzéstől, pedig ugyancsak megrökönyödve nézett
rám.
Próbáltam meggyőzni, hogy el kellene menniük a családjával. Láthatóan
aggasztotta a háború, de a szülei nélkül sehová sem akart menni. Ha magad
miatt nem is, legalább Julietára gondolj! – akartam kiáltani.
Mint a legtöbben Barcelonában, láthatóan ő is elfelejtette, miféle
ellenséggel állunk szemben. Szerettem volna mesélni neki arról a faluról,
ahová az egyik német pilóta elfogott köztársasági géppel berepült, és
szórólapokat dobált le. A városiak azt hitték, hogy a kormányuk üzent
nekik, így a teljes lakosság kirohant a házakból a gyerekekkel együtt
összeszedni a papirosokat. A repülő visszafordult, és sokukat lelőtte.
Csakhogy tudtam, hogy hiába mesélném el Evelinának ezt a történetet, nem
hinne nekem. Ha a helyzet tényleg veszélyessé válik, ígértem meg
magamnak, az egész Montella családot átrángatom a határon, ha kell.
Pár nappal később felléptem a Szamovár Klubban. Pihennem kellett
volna, engem azonban kísértettek a háborúban látott képek. Sokkal jobban
élveztem a munkásoknak és katonáknak tartott előadást, mint az
előkelőségeknek bemutatott bármelyik táncomat. Visszarepített a régi
időkbe, mikor a törzsem meg én még igazi cigányok voltunk, a
Somorrostro-negyedben éltünk, és flamencobárokba jártunk.
Xavier magával hozta Evelinát és Margaridát is, aki visszatért
Barcelonába, mikor a kormányt átköltöztették. Azt hittem, Margarida
jobban tisztában van a háborús körülményekkel, miután Madridból és
Valenciából is kitelepítették őket. Megdöbbentem, mikor megkérdezte,
milyen a katonák hangulata a fronton.
Az olívabogyóból, savanyúságból és friss kenyérből álló kis lakomát
néztem az asztalon: feketepiaci termékek. Már a látványuk is dühvel töltött
el. Imádtam a Montella testvéreket, de biztosra vettem, hogy
megszorításként élik meg a fejadagokat. Némelyik katona a fronton soha
nem evett még ennél jobbat. A katonák fejadagja hatalmas lakomának
számított a parasztként megélt éhezéshez képest. Most pedig a társadalmi
reformokba vetett reményük is elszállt. Vajon miért harcolnak?
– Milyen is lehetne? – csattantam fel. – Elvettétek tőlük a forradalmukat.
Ők egy jobb életért harcoltak. Most miért harcoljanak? Francóért vagy a
Köztársaságért? Mind a kettő csak a kapitalizmus egy fajtája. Nekik semmi
nem változik a háború után: a gazdagok gazdagok lesznek, a szegények
éhezni fognak.
Margarida elvörösödött dühében.
– Nem igaz – felelte. – Akár forradalom, akár reformok révén, de a
Köztársaságban sokkal jobb dolguk lenne a munkásoknak és
szegényeknek, mint Franco alatt!
Eszembe jutott a fiatal katona, aki a karomban halt meg, és miközben
meséltem róla a Montelláknak, azt kívántam, bárcsak részletekbe menően el
tudnám nekik magyarázni a szegénységben rejlő tehetetlenséget és
megaláztatást. Ám akármilyen jó szándékúak is, sosem értenék meg. Csak
a gazdagságot ismerik.
Xavier visszavitt a hotelszobámba, a testvéreinek azt mondta, hogy
túlságosan kimerültem. Gépiesen követtem.
– Celestina – mondta, miután becsukta maga mögött az ajtót, és átölelt.
– Mi történt? Mi jár a fejedben?
 El akartam mondani neki azt a rengeteg borzalmat, amit láttam, el
akartam magyarázni, hogy csak úgy tudtam szembenézni vele, hogy őrá
gondoltam… és Julietára. Mégsem mondtam el. Nem tudtam megszólalni.
Xavier megsimogatta az arcom, és a hálószobába vezetett. Csak az tudott
volna megvigasztalni Julieta elvesztése miatt, ha másik gyerekem lesz tőle.
Ám a háború és az általa okozott sebek miatt ez nem történhetett meg.
– Miért sírsz? – kérdezte utána Xavier.
– Azok az emberek mind meg fognak halni – feleltem. – Mindazok, akik
a Köztársaságért harcolnak, odavesznek. És rengeteg civil is. Mert így lesz,
nem igaz? Bárhogy igyekszel is, Xavier, nem tudsz jobb fegyvereket szerezni
nekünk. Nem tudod meggyőzni a briteket, franciákat és amerikaiakat, hogy
segítsenek.
Fölém hajolt, a szemembe bámult. Minden porcikája beleégett az
elmémbe azon az éjszakán: a tea- és vetiverfű-illatú bőre, a meleg lélegzete,
a kemény, izmos karja a derekam körül.
– Még ha mindnyájan meg is halunk, akik hiszünk a Köztársaságban, a
szellemünk valahogy tovább él – mondta. – Egy másik generációban valahol
újra megjelenik majd… és mi leszünk azok, a mi szellemünk, aki jobb,
méltányosabb világ megteremtésére ösztökéli majd őket. Mindazok, aki az
életüket adják a Köztársaságért, Celestina, nem hiába teszik. Egyetlen élet
sem vész kárba. Nem számít a sok áldozat, nem számít a vereség látszata,
mert mind-mind hozzátesz a társadalom fejlődésének előrehaladásához. A
történelemtanulmányaim során mindig előjött ugyanaz a visszatérő gondolat,
ami most is erőt ad nekem: előbb-utóbb minden jó ügy célt ér, még ha
elsőre meg is bukik.
 36.
Paloma
MIUTÁN RAM ÓN BEFEJEZTE a la Rusától hallott történetet, valamiféle
sokkos állapotba kerültem. Tehát la Rusa a nagyanyám, nem Mamie? Igen,
hihetőnek hangzott, hogy la Rusa szülte az anyámat. A hasonlóság
nyilvánvaló volt. Eszembe jutott, hogyan jellemezte Mamie la Rusa táncát:
erőteljes, megigéző, fenséges. A balettkritikusok is ezeket a szavakat
használták az anyámra. A Párizsi Operaház történelmében még senki nem
lett olyan gyorsan quadrille-ból prímabalerina, mint Mama. Nem tudtam
magamhoz térni. Annyi érzelem és kérdés kavargott bennem, hogy nem is
tudtam, hogy nézzek szembe velük. Őszintén szerettem Mamie-t, de a
bátyja unokája voltam. Úgy éreztem, mintha azt közölték volna velem, hogy
nem az az ember vagyok, aki az elmúlt tizennyolc évben voltam. Nem
éreztem haragot Mamie iránt, csak zavarodottságot. Talán attól félt, hogy ha
felfedi a titkát, akkor meg kellene osztozni Mamán la Rusával – vagy
teljesen elvesztené?
Mivel Mamie la Rusát tartja felelősnek Xavier haláláért, meg tudtam
érteni, miért tartotta titokban előttem az anyám születésének történetét.
Csakhogy meg lehet teljes mértékben ismerni, mi lakik valaki más szívében,
még ha olyan emberről van is szó, akit nagyon szeretünk? Nem voltam
biztos benne. Csak azt tudtam, hogy rengeteg feltételezés tartja magát azzal
kapcsolatban, hogy ki mit miért tett; ahogy én is helytelen következtetéseket
vontam le Papáról és Audrey-ról.
Zakatolt a szívem.
– Előbb-utóbb minden jó ügy célt ér, még ha elsőre meg is bukik. A
húga kérte, hogy ezt írassa a sírkövére? – kérdeztem Ramónt.
– Beleírta a végrendeletébe.
Rájöttem, hogy Mamie történetének jó részét felül kell vizsgálnom. Sok
zavaró kérdésre választ adott Ramón elbeszélése.
 – Abból, amit mondott, úgy tűnik, la Rusa imádta Xaviert. Elhiszem, ha
azt mondja, hogy nem árulta el.
Ramón engem fürkészett, majd nagy levegőt vett. Úgy tűnt,
megkönnyebbült.
– Hadd meséljem el, mi történt 1939 januárjában! – mondta. – És akkor
látni fogod, milyen nagyot téved Evelina Montella, mikor ezt gondolja a
húgomról.
 37.
Celestina
1938 OKTÓBERÉBEN, az ebrói csata tetőpontján a Népszövetség nyomást
gyakorolt a Spanyol Köztársaságra, hogy szereljék le és küldjék haza a
Nemzetközi Brigádokat. A Köztársaság kormánya abban reménykedett,
hogy ha eleget tesz a kérésnek, a Népszövetség Francót is rákényszeríti az
őt támogató német és olasz csapatok feloszlatására. Franco azonban nem
szándékozott meghátrálni.
Habár Parker doktor és a segítői nem akartak elmenni,
engedelmeskedniük kellett a parancsnak, ha nem akarták elveszíteni az
állampolgárságukat. Segítettem nekik átadni a szanatóriumot olyan
antifasiszta német és olasz orvosoknak, akik Hitler és Mussolini új faji
törvényei vagy a saját politikai nézeteik miatt nem térhettek vissza a
hazájukba.
A kórház új vezetője, egy német sebész kezet rázott Parker doktorral.
– Ez volt az utolsó „nemes ügy” – panaszolta. – Az utolsó esély, hogy
Európában a demokráciáért harcoljunk. Ha a világ többi része tudná, mire
készülnek a nácik, ők is itt lettek volna.
Az indulása előtti este Parker doktor felkeresett.
– Önnek is mennie kell, la Rusa – mondta. – Itt már elvesztettük a
háborút. A Spanyol Köztársaság nemzetközi követeként többet tehet a
hazájáért. De mindenekelőtt hozza ki a szeretteit Barcelonából!
A mentőkocsimat az új személyzetnek adtam, és teherkonvojjal tértem
vissza Barcelonába. Xavier már ott volt, amikor megérkeztem. A déli
menekült család, mely a mi lakásunkban húzta meg magát, már elment
Amerikába. Az erkélyről láttuk a Nemzetközi Brigádok búcsúztató
ünnepségét. Az emberek virágokat szórtak és csókot dobtak azoknak a
férfiaknak és nőknek, akik idejöttek a világ minden tájáról, hogy segítsenek
nekünk. Hálás voltam mindenért, amit a Nemzetközi Brigádok tenni
próbáltak, és mindazoknak, akik életüket áldozták a Köztársaságért, a
lelkem mégis holtsúlyként húzta le a testemet.
– Most tényleg vége, igaz? – fordultam Xavierhez. – Tehetetlenek
vagyunk.
Xavier vonásai megkeményedtek.
– Bizonyos orosz egyének szerint Franco meggyilkolása megoldaná a
spanyol problémát. – Összenéztünk. Vártam, hogy folytassa. –
Beleegyeztem, hogy kitalálom, hogyan juttathatják be az ügynökeiket
Spanyolországba, és férkőzhetnek a közelébe. Szükségem lesz rád,
Celestina, hogy a hírszerzés értesüléseit eljuttasd nekem Párizsba.
Nagy hatást tett rám, hogy Xavier így eltökélte magát a harc folytatása
mellett. Elvesztettem a hitemet a Spanyol Köztársaság idealizmusában, de a
spanyol emberek sorsa még mindig érdekelt. A nemzetközi sajtó annyit
vitatkozhat a nacionalisták és a köztársaságiak pozitív és negatív oldaláról,
amennyit csak akar, Franco attól még könyörtelen gyilkos. Meg kellett
állítani.
– Igen! – mondtam Xaviernek. – Megteszem, amit csak kell.
Megölelt.
– Nagyszerű! Te vagy az egyetlen, akiben megbízom. Az egyetlen,
akinek elég erősek az idegei.
Tudtam, mit jelent a zord tekintete. A küldetés finoman szólva is
kockázatos volt. Mégsem engedtem meg magamnak, hogy elmerengjek a
veszélyeken vagy az elfogásunk esetén ránk váró szörnyűségeken.
Egyszerűen fájt a szívem, hogy talán ez az utolsó együtt töltött napunk.
Minden erőmmel Xavier mellkasához szorítottam magam.
– Akár sikerrel jár a küldetés, akár nem, Párizsban találkozunk –
mondta, és csókot nyomott a fejem búbjára.
– Igen.
– Viszont… ha nem jutnék el Párizsba – mondta halkan –, ígérd meg,
hogy vigyázol a családomra!
Összeszorítottam a szememet, hogy visszatartsam a kitörni készülő
könnyeimet. Mégsem sírtam. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy bármi rossz
történhet.
 – El fogsz jutni Párizsba – feleltem. – És nincs, amit meg ne tennék
érted… vagy a családodért.

MIVEL A SZÖVETSÉGESEK benemavatkozási politikája embargó alá vonta

Spanyolországot, Xavier kénytelen volt Barcelona alvilági fejeseivel
tárgyalni, hogy illegálisan hozasson be fegyvereket a Köztársaság hadserege
számára. Gyűlölte, hogy e sötét világ részévé vált; tudta, hogy azok, akikkel
üzletel, kellő fizetségért éppoly boldogan segítenének Francónak is. Úgy
tűnt, mégis akad egy bűnszövetkezet, amely kivételt képez ez alól. Az egyik
tagja, el Garbanzo, a Csicseriborsó határozottan köztársasági nézeteket
vallott. Besúgók hálózatát építette ki, akik hajlandónak tűntek orosz
ügynököket csempészni Franco közelébe.
A kezdeti feladataim között szerepelt, hogy felvegyem a kapcsolatot el
Garbanzóval, és listát szerezzek Franco megvásárolható embereiről. Xavier
egyik ügynökén keresztül találkozót beszéltünk meg el Garbanzóval a
Xinèsbe, abba a barcelonai nyomornegyedbe, ahol születtem. Nyugtalanító
érzés volt visszatérni az ottani szűk, sötét utcákra. A helyenként rommá
bombázott, túlzsúfolt lakóépületek, a rothadó szemét és patkányürülék
orrfacsaró szagától megrohantak az emlékek: Papá és Anastasio hajnalban
a gyárba indulnak; édesanyám vékony szeleteket vág a kenyérből; Ramón
meg én az utcán játszunk.
A lakást, ahol el Garbanzóval kellett találkoznom, talán soha nem érte
napfény. A falak nyirkosak és vízfoltosak voltak, a bejárat pedig úgy bűzlött,
akár a csatorna. Nyugtalanító érzés fogott el. Mindkét irányban
végigpásztáztam az utcát. A fűszerkereskedés helyén most rozzant kávézót
nyitottak, de kétségkívül ebben az utcában és házban nőttem fel.
Gyerekkoromban a szomszédos telek üresen állt – az épület összedőlt az
egyik viharban –, ezért nem ismertem rá azonnal. Amikor a megadott címre
értem, az az érzésem támadt, hogy a végzetem játszik velem. Én voltam a
hálózat egyetlen tagja, aki nem használt álnevet; túl nyilvánvaló volt, hogy ki
vagyok valójában. Nyilván nem puszta véletlenségből jelölték ki a
gyerekkori otthonomat a találkozónk színhelyéül.
 Bekopogtam. Egy barátságtalan arcú, vékony keretes szemüveget viselő
férfi nyitott ajtót, úgy festett, mint egy temetkezési vállalkozó.
– Senyor Pinto dolgában jöttem – jelentettem be. Senyor Pinto Xavier
álneve volt. Soha nem találkoztak el Garbanzóval, és egyikük sem használta
az igazi nevét; kizárólag közvetítőkön keresztül érintkeztek.
A férfi behívott. A padlót takaró vastag porrétegből úgy ítéltem meg,
hogy a ház egy ideje lakatlan volt. A rothadás és penész szagába drága
szivar aromája vegyült. Csak ekkor vettem észre a lefordított ládán ülő,
háromrészes öltönyt viselő férfit, aki az ablakon bámult kifelé. A kövér
testalkatát és puffadt arcát látva arra a következtetésre jutottam, hogy
minden bizonnyal azért nevezték el Garbanzónak, mert olyan kerek volt,
akár a borsó. Aztán találkozott a tekintetünk, és hirtelen belém hasított a
felismerés. Hiába pislogtam, nem tűnt el, végül zavarodottan elsírtam
magam. Ramón!
Biztosan tudtam, hogy el Garbanzo a bátyám, hiába telt el harminc év
azóta, hogy elváltunk. A tekintete már nem volt olyan élénk, kiveszett belőle
a világ iránti kíváncsiság. A szeme táskás volt, a szája köré mély ráncok
telepedtek, a bébihájból, mely gyerekkorában tapadt rá, jókora úszógumi
lett. Mégis ösztönösen felismertem, ahogy csak a testvérek képesek. Mintha
csak a fantáziám hívta volna elő. A gyerekkoromon elmélkedtem, és egyszer
csak megjelent a bátyám.
A látványa elfeledtette velem, miért is jöttem eredetileg a lakásba.
Odarohantam hozzá, és kitártam a karomat. Legnagyobb rémületemre
ellökött magától. Zavarodottan néztem rá. Miért hívott ide, éppen ebbe az
épületbe, ha nem azért, hogy újra együtt legyünk?
Ramón összeszorította a száját. Letette a szivart.
– Nem gondoltam, hogy felismersz – mondta.
– Hol voltál? – kérdeztem. – Megígérted, hogy visszajössz értem!
Egy pillanatig méregetett, mielőtt válaszolt volna.
– Vissza is jöttem érted. Az életem kockáztatásával menekültem el a
hatóságok elől, amikor Teresa halála után el akartak vinni Alcañizból. Csak
arra tudtam gondolni, hogy vissza kell mennem Barcelonába, és meg kell
mentenem a húgomat. De hiába jöttem vissza, sehol nem találtam.
 – Juanához kellett volna mennem – mondtam neki –, de nem tudtam, hol
lakik, és…
– Juanát is letartóztatták és száműzték röviddel Teresa után – szakított
félbe Ramón.
Egyre keserűbb szívvel hallgattam, hogyan kutatott utánam minden este a
Xinès-negyedben a prostitúcióra kényszerített gyerekek között attól félve,
hogy az ő sorsukra jutottam. Elmondta, hogyan férkőzött alvilági körökbe,
és kezdett dolgozni a drogüzletben, miközben árvaházakban és
szegényházakban keresett. Végül arra a következtetésre jutott, hogy
alighanem Enriqueta Marti áldozata lettem, aki megölte az utcagyerekeket,
hogy csontjukból és zsírjukból fiatalító krémeket készítsen Barcelona
előkelőségeinek.
Ramón olyan szúrósan nézett rám, hogy eleinte azt sem tudtam, mit
mondjak.
– Nem szándékosan tűntem el – mondtam neki. – A cigányokkal voltam.
Flamencobárokban táncoltam a Xinès-negyedben. Hogy lehetett Isten ilyen
kegyetlen, hogyan engedhette, hogy elmenjünk egymás mellett, mint két hajó
az éjszakában?
– Táncos? – ismételte Ramón epés nevetéssel, úgy éreztem, mintha kést
döftek volna a szívembe.
Elmondta, hogy amikor idősebb lett, és befolyást szerzett a
drogkereskedelemben, olyan emberekkel kezdett nyomoztatni a sorsom
után, akik szívességekkel tartoztak neki.
– Megtaláltak, de megtörtént, amitől féltem. Szajha lettél… csak éppen
nem tengerészekkel és perverz öregemberekkel feküdtél le. Xavier
Montella szajhája lettél, méghozzá önként!
Lesütöttem a tekintetemet, és a tenyerembe vájtam a körmömet. Égetett
a „szajha” szó. Tehát ezért gyűlöl, gondoltam. Ezért nem keresett fel,
pedig pontosan tudta, hol vagyok.
– Nem érted – próbálkoztam. – Én szeretem Xavier Montellát. Nem
vagyok a szajhája.
Ramón szemében felcsillant a düh.
– Én emlékszem a Montellákra, Celestina – felelte. – Nem felejtettem el,
hogy még a szolgáik is lenéztek minket. Folyton arra gondolok, hogy a
halálba küldték Anastasiót, hogy megvédje a marokkói bányákat, és hogy
Leopold Montella azt állította, hogy ez az igazságtalanság egyszerűen a
gazdasági rendszer következménye. És én… nem tudom kitörölni a
fejemből azt a képet, mikor Papát agyonlőtték, mert tiltakozott ez ellen a
rendszer ellen. Én emlékszem, Celestina, még ha te a felejtés mellett
döntöttél is!
– Én sem felejtettem el! – kiáltottam.
Könnyek szöktek a szemembe. Mindig azt reméltem, hogy Ramón és én
ismét egymásra találunk, de egyáltalán nem ilyennek képzeltem.
Megsemmisítőleg hatott rám a megvetése. Szerettem volna elmondani neki,
hogy kerestem Alcañizban, és amikor nem találtam, táncoltam érte egy
soleát, hogy kifejezzem a fájdalmamat. De láttam, hogy nem érdemes.
– Ha ennyire undorodsz tőlem, miért akartál most mégis látni? –
kérdeztem. – Tudnod kellett, hogy engem küldenek.
Ramón először nem válaszolt. Engem méregetett.
– Mégsem halhatott ki belőled teljesen az érzés – közölte. – Az
informátoraim szerint mentőkocsit vezettél a Köztársaság hadserege
számára. Egy nő a te helyzetedben bármelyik városba elmehetett volna,
hogy ott éljen tovább.
– Így igaz – bizonygattam. – Nem felejtettem annyit, mint gondolod!
Ramón szigorú arca egy pillanatra ellágyult. Megint az a tekintet költözött
a szemébe, mint gyerekkoromban, amikor sütit hozott nekem a piacról,
vagy a karjába vett és felemelt. Ismét meg akartam ölelni, hogy
megmutassam, mennyire szeretem, de visszatért a komorsága.
A zsebébe nyúlt, és átadott egy borítékot.
– Csak a senyor Pinto iránti tiszteletem miatt bízom rád ezt a listát.
Elkaptam a borítékot, és kimenekültem az épületből. Végigrohantam az
utcák labirintusán. Kétségbeesetten kutattam napfény után. Végül találtam
egy szökőkutas teret, ahová a környező épületek között beszűrődött annyi
fény, ami felmelegítette a macskakövet. Egy pillanatra megálltam, és
magamba szívtam a nap melegét. Kibuggyantak a könnyeim. Ramón! A
bátyám, Ramón!
Eszembe jutott, hogyan bűvölte el a nőket a virágpiacon, milyen
tehetségesen győzte meg az embereket. Ha nem lettünk volna olyan
szegények, talán nagy ember lett volna belőle, nem bűnöző. A visszataszító
foglalkozását azonban még mindig jobban viseltem, mint hogy megtagadott
engem. Legjobban az a gondolat fájt, hogy Ramón, a gyermekkori társam
és oltalmazóm most megvet.
Letöröltem a könnyeimet. Vissza kell mennem, gondoltam. Meg
akartam értetni Ramónnal, hogy Xavier Montella társadalmi reformokért
harcol. Nem lehetett szavakba önteni a helyzet iróniáját: hogy Ramón
valójában épp Xavier Montellával működik együtt. Vajon akkor másképp
gondolkodna a Montellákról, ha felfedném előtte senyor Pinto kilétét?
Csakhogy semmilyen körülmények között nem volt szabad senki valódi
nevét elárulni, így nem volt más választásom, hallgatnom kellett Xaviert
illetően. Nem veszélyeztethettem a küldetés sikerét.
Semmit nem tehettem, nem húzhattam ki a tüskéket, melyeket Ramón
belém döfött. Ismét elvesztettem a bátyámat, ezúttal azonban attól féltem,
hogy végleg.

NOVEM BERBEN ÖSSZEOM LOTT az ebrói front. A Köztársaság északi

hadseregét legyőzték. Ahogy Franco benyomult Katalóniába, egyre
nehezebb lett a hírszerzésnek dolgozni. Minden egyes város elestekor
előbújtak a nacionalisták, akik mindeddig titokban a Köztársaság bukásán
fáradoztak, köztársasági katonákra támadtak, és feljelentették a lojalistákat.
Barcelonában rengeteg hely akadt, ahol el tudtak bújni, ezért a város az
ilyesfajta árulás melegágyává vált. Mivel engem könnyen felismertek,
óvatosnak kellett lennem.
Elérkezett az ideje, hogy Xavier családját kihozzam Barcelonából.
Xavier Agullanában várt a határ mellett, onnan próbálta megszervezni a
biztonságos átkelést Franciaországba. Az utolsó franciaországi utamon
sikerült vennem egy furgont, de a Spanyolországba vezető út ugyancsak
veszélyes lett. A németek bombázták az utakat, nekem pedig szembe kellett
haladnom a Franciaország felé menekülők hullámaival: buszokkal,
teherautókkal, szekerekkel, kerékpárokkal.
Soha nem felejtem el azt a napot, amikor Barcelonába értem. Ahogy
elhaladtam a Vallcarca kórház mellett, majdnem elütöttem egy pizsamás
embert. A bejárat felé fordulva azt láttam, hogy betegek tántorognak ki a
kórházból. Úgy tűnt, némelyikük a bombázás áldozata, a többiek azonban
láthatóan sérült katonák voltak. Láttam, ahogy az amputált betegek a
könyökükön vonszolják magukat attól rettegve, milyen sors vár rájuk, ha
Franco emberei elfogják őket. Segítségért kiabáltak, de senki nem állt meg.
A háború minden borzalma közül az ő látványukat találtam a
legszörnyűbbnek. Ezek a katonák feláldozták a fiatalságukat és a
végtagjaikat, hogy megvédjék a Köztársaságot, most pedig magukra
hagyták őket.
Idefelé jövet elhaladtam a Vöröskereszt egyik támaszpontja mellett.
Kiszámoltam, hány embert tudok felvenni, és mennyi benzinem maradt.
Tízen fértek be, és volt elég üzemanyagom. Felvettem azokat, akiknek a
legkevesebb esélye volt rá, hogy jármű nélkül bárhová is eljussanak, és azt
mondtam a többieknek, akik biztosan megfagytak volna a hidegben, hogy
bent várják meg, amíg visszajövök értük. Ordítottak velem, amiért magukra
hagyom őket, megrohanták a kocsit, és döngetni kezdték az oldalát és az
ablakait. Nem volt mit tenni, a gázra léptem, és elindultam.
Amikor órákkal később visszatértem, néhány beteg még mindig várt
rám, mások úgy döntöttek, megpróbálnak önerőből átjutni a Pireneusokon.
Nem igazán hittem benne, hogy elég erősek hozzá – különösen nem télen.
Reméltem, valaki megszánja őket, és segít rajtuk, de azok után, hogy láttam,
hogyan viselkednek velük a Barcelonából menekülők, nem igazán hittem
benne.
Egy napba telt, amíg eljuttattam a betegeket a Vöröskereszt
támaszpontjára. Amikor visszatértem Barcelonába, egy lebombázott épület
mellett leállítottam a furgont, majd letakartam ponyvákkal, aztán köveket és
földet dobáltam rá. Úgy osontam keresztül a városon, akár egy macska a
sikátorban. A levegőt sötét félelem járta át. Égő házak mellett haladtam el,
egyiket sem próbálta meg eloltani senki.
Éjjel tizenegy körül értem el a Montella-házat. Evelina sápadtan nyitott
ajtót.
– Csak azt hozzátok, amit elbírtok! – mondtam neki. – Az út első részét
gyalog kell megtennünk.
 Senyora Montella megölelt, amikor meglátott. Akkor találkoztam vele
először.
– Hála az égnek, hogy itt vagy! – mondta, majd megcsókolta az
arcomat. Olyan szívélyesen üdvözölt, mintha a lánya lettem volna.
Az igazi menye, Conchita Montella nem titkolt undorral méregetett.
Gyönyörűen nézett ki – fényes bőr, sötét, kerek szem, ívelt szemöldök –, de
attól még olyan volt, akár a jégkocka. Xavier az együtt töltött éveink alatt
egyszer sem beszélt róla. Most értettem meg, hogy miért. Mit is mondhatott
volna?
Nem éppen meneküléshez volt öltözve: flanelblézert és kardigánt viselt
többrétegű szoknyával és divatos orosz csizmával. Úgy nézett ki, mint aki
csak egy kis vidéki kocsikázásra készül, nem evakuálásra. Láttam a
tekintetéből, hogy meg akarja nehezíteni a dolgomat. Ebben az esetben
viszont mindannyiunk életét kockára teszi.
Elmeséltem nekik, mit tapasztaltam a Vallcarca kórházban. Evelina és az
anyja zaklatottnak tűnt, Conchita azonban csak hidegen megkérdezte:
– Hová akar kilyukadni?
Volt benne valamiféle őrült ostobaság. Rájöttem, miért nem kedvelte a
mindig szemtelenül őszinte Margarida. Azt is megértettem, hogy alá akarja
ásni a tekintélyemet az út során. Ezt a tervét azonnal meg kellett hiúsítanom.
Elővettem a pisztolyomat, és az arcának szegeztem. Örömmel töltött el,
amikor láttam kitágulni a pupilláit. Azt mondtam neki, hogy két
kormánytisztviselőt is lelőttem, amikor megpróbálták lefoglalni a furgont,
hogy átjussanak a határon. Akkor találtam ki, de elértem a célomat:
Conchita elhallgatott.
Evelina elment a gyerekekért.
Amikor visszatért Julietával a karjában, a kislány sötét fürtjeinek
látványától azonnal elgyengültem. A gyönyörű arcocskájára pillantottam,
miközben Evelina sálat tekert a feje köré. A kicsi tőlem örökölte a sötét
bőrét és haját, Xaviertől pedig a finom vonásait. Tudtam, hogy bármire
képes leszek, hogy őt biztos helyre juttassam.
Nem veszíthettem egyetlen pillanatra sem szem elől ezt a célomat, így az
utcára lépve már nem engedtem meg magamnak, hogy ismét Julietára vagy
őt a karjában cipelő Evelinára pillantsak, de még Feliura sem, aki az apja
kiköpött mása volt.
Mintha jelentősen hidegebbre fordult volna az idő az utóbbi fél órában. A
leheletünk párás lett, ahogy a fagyos levegőhöz ért. Barcelona csendes volt,
csak a talicska kerekei nyikorogtak, amibe Evelina az ellátmányt pakolta, és
Conchita sarka kopogott. Evelina és senyora Montella hozzám hasonlóan
túrabakancsot viselt. Ha ki kell szállnunk a kocsiból, hogy elfussunk a
bombák elől, Conchita csizmája megnehezíti majd a dolgunkat.
Épp be akartam terelni a többieket egy mellékutcába, amikor induló
kocsik hangját hallottam. Egy férfi ugrott elénk egy kapualjból, és azt
ordította, hogy le vagyunk tartóztatva. A pisztolyomért nyúltam, de mielőtt
rálőhettem volna, a hátam mögül két másik ember ugrott nekem. Próbáltam
ellenállni, miközben egy kocsiba tuszkoltak. Még láttam, ahogy a
Montellákat körbeveszi, és egy másik kocsiba kényszeríti a rendőrség.

EGY HOTELBE VITTEK, ahol a két férfi felrángatott egy második emeleti
szobába. A borvörös tapéta mindennek pokolbéli hangulatot kölcsönzött.
Egy férfi állt az ablaknál. Rossz előérzetem támadt, amikor felém fordult, és
felismertem. Salazar volt az.
A fogvatartóim egy székbe löktek, és a karfához bilincselték a
csuklómat.
– Elmehetnek – mondta Salazar, fasiszta tisztelgéssel köszönt el tőlük.
Rám meresztette gyűlölettel teli szemét. Egy percig némán néztük
egymást.
– Mentőkocsit vezetett a köztársasági hadsereg számára – mondta végül
haragtól fortyogó hangon. – Azt hiszem, ebből tisztán látszik, kinek az
oldalán áll.
Felvett egy iratot az asztaláról, és felolvasta Franco politikai felelősségi
törvényét:
– „Mindazok, akik aktívan vagy passzívan szembeszálltak a
nacionalista mozgalommal, felelősségre vonhatóak a tetteikért.” –
Salazar rám nézett. – Amit tett, azért halálbüntetés jár.
 Tudtam, mire megy ki a játék. Salazar azt akarta, hogy a karjába vessem
magam, és az oltalmáért könyörögjek. Fájdalmat akar okozni, amiért
régebben visszautasítottam, gondoltam. Engem aztán gyötörhet, amíg
Julieta, Evelina és a többiek biztonságban vannak.
Tartottam tőle, hogy ha beszélni kezdek, a hangom elárulja, mennyire
megvetem Salazart. Pedig ha azt akarom, hogy ne bántsák a gyermekemet,
a barátnőmet és a családját, akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy
magamra haragítsam. Ám épp a hallgatásom bizonyult az első hibának. A
csend éppoly dühítő volt Salazar számára, mint a bika, amelyik nem támad.
– Nem a vörösök az egyetlenek, akikkel könnyelműen összeállt –
gúnyosan vigyorgott, miközben körbejárta a széket, melyhez odakötöztek.
– A szerelme, Xavier Montella a Caudillo{37} meggyilkolását tervezi.
Akaratlanul is lemerevedtem. Te jó ég, hogy bukott le Xavier?
A reakciómat látva Salazar felnevetett. Csöpögött a vérszomj a
rosszindulatú arcáról. Már beletörődtem, hogy valószínűleg megkínoznak.
Voltam a fronton, és tudtam, hogy előfordul az ilyesmi. Láttam egy
parasztember holttestét, akit kereszt alakban a földre fektettek, és
nacionalista katonák egyenként levágták a végtagjait, mert nem árulta el, hol
vannak a dezertőrök. Én is bármit kiálltam volna, hogy biztonságban tudjam
Xaviert.
– Arra kérem, gondolja át, kihez szeretne tartozni, és árulja el, hol van
Xavier Montella – mondta Salazar.
– Nem tudom.
– Nem tudja? A forrásaink szerint hírszerzőként dolgozott neki.
Próbáltam kitalálni, hogyan terelhetném magamra a figyelmét Xavierről.
– Tévedés – mondtam. – Csak azt ígértem meg, hogy segítek a
családjának.
– Megígérte, hogy segít a családjának?
Vajon a félelem és a kimerültség okozta, hogy ilyen ostobán elszóltam
magam? Túl későn jöttem rá, hogy csak rontottam a helyzeten azzal, hogy
belekevertem a többieket.
– Szóval, Xavier Montella szereti a családját? – mondta Salazar. – Az
édesanyját, szeretett kishúgát és unokahúgát, az imádott kisfiát és a
feleségét – ha nem olyan forrón, mint a szeretőjét, de azért tiszteli benne a
fia édesanyját.
Úgy éreztem magam, mint a csapdába esett vad. Nem féltem a haláltól;
már többször szembenéztem vele, és bármit elviseltem volna, ha
biztonságban tudhatom a szeretteimet. Salazar érdeklődéséből azonban
tudtam, hogy ahelyett, hogy megmenteném, a halálba viszem őket.
– Akkor hát – suttogta – most választania kell. Ha elmondja, hol van
Xavier Montella, elengedjük a családját. Ha nem, megöljük őket.
– Nem tudom, hol van – ismételtem meg.
– Dehogynem. És most még egyszer választhat. Minden perc halogatás
után lelövetem az egyiküket. Kezdve mondjuk a kislánnyal.
– Micsoda? – A vér a fülemben dobolt. Nem kaptam levegőt.
– Jól hallotta.
– Miért teszi ezt? – kérdeztem. – Mert Xaviert szeretem, és nem magát?
Azért kínoz? – Megpróbáltam felállni, de nem ment: még mindig a székhez
voltam bilincselve.
– Meglehet. – Salazar megvonta a vállát. – De mindig van elég
megölhető bika, és mint már mondtam: egyes teremtmények halálra
születnek. Már azért is hálával tartozik, hogy választási lehetőséget adok.
A gyomrom úgy felfordult, hogy majdnem elájultam. Az agyam megakadt
a „választás” szón. Mintha az lett volna! Tiszta szívből, egész lelkemmel
szerettem Xaviert. Ahogy a gyermekemet és Evelinát is.
– Mégis mit akar tőlem? – ordítottam Salazarra. – Mit akar?
– Azt akarom, hogy döntsön – mondta fagyosan. – Árulja el, hol van
Xavier Montella, és amint elfogtuk, elengedem a családját.
Alig hallottam, amit Salazar mondott. Beszélni is nehezen tudtam, mert
kiszáradt a szám.
– Még ha ki is engedi a családját a börtönből, honnan tudjam, hogy nem
öleti meg őket Franciaországba menet?
Salazar elvigyorodott.
– Fogalma sincs róla, mekkora hatalmam van az életük felett. Rossz
oldalra állt, la Rusa. Minden nap után, amikor nyilvánosan megjelenik
mellettem az én kocsimban, mint az én szajhám, két nap egérutat adok a
maga drága kis Montelláinak.
 Már nem tudtam gondolkodni. A torkom kiszáradt. Úgy éreztem,
mindjárt megfulladok. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Xavier, és
megmondaná, mit tegyek.
Salazar a telefonhoz ment, és tárcsázni kezdett, hogy parancsot adjon az
első kivégzésre. Julieta! A kis Julieta a kócos, sötét fürtjeivel! Láttam
magam előtt, ahogy Xavier a nagy pocakomon pihentette a fejét.
Különleges lesz a tudat, hogy mindkettőnkből van benne egy kicsi.
Igazság szerint pontosan tudtam, mit javasolt volna Xavier az adott
helyzetben, de gondolni sem mertem rá. Xavier! Xavier! – sikított a szívem.
Mi ketten el voltunk átkozva, de Julieta tovább élhet.
– Kapcsolja el senyor Rovirát, az igazgatót – mondta Salazar a vonal
másik végén álló személynek.
A szoba pörögni kezdett körülöttem.
– Agullana! – kiáltottam. – Xavier Agullanában van!

ÖT NAPBA TELT , mire megtalálták és Barcelonába hozták Xaviert. Ez idő

alatt olyan voltam, mint akiből eltávozott a lélek. A nő, akit Salazar
legyőzött, már nem a múlt csodás flamencotáncosa volt. Csak a kísértete.
Azon az éjjelen, amikor lelőtték Xaviert, Salazar elvitt, hogy lássam a
holttestét. Xavier arcán a zavarodottság és a nyugalom kettőssége látszott.
Térdre borultam, és megcsókoltam a hideg ajkait.
– Bocsáss meg, szívem! – mondtam gyengéden, lelkiismeret-furdalással.
Keserű szomorúság lett úrrá rajtam. Átkaroltam Xavier testét. Hogyan
élhetnék tovább a férfi nélkül, akit szerettem?
– Engem is öljön meg! – mondtam Salazarnak. – Fejezze be, amit
elkezdett!
Salazar félrehúzott, miközben figyeltem, ahogy Xavier testét több tucat
holttesttel együtt egy teherkocsira dobják, hogy tömegsírba temessék.
Tudtam, hogy egy részem örökre elveszett, és ezt többé nem adhatja vissza
senki.
Szőrmébe és gyémántokba öltözve, üres tekintettel néztem a haláltusáját
vívó Barcelonát, miközben Salazar körbevitt a Bentley-jében. Láttam,
ahogy katalán könyvek halmait égetik el. A boltokon és az irodákon táblák
hirdették a katalán nyelv betiltását. No ladres: habla el idioma del imperio
español. Ne ugass: a spanyol birodalmi nyelven beszélj. Kasztíliaiul. A
papok misét tartottak, „hogy megtisztítsák a várost a bolsevizmus bűnétől”.
A város „felszabadításának” első öt napjában tízezernél is több
köztársaságpártit gyilkoltak halomra. Helyenként még elkeseredett harcok
törtek ki, mert a köztársasági hadsereg legbátrabb alakulatai többek között
hidak és fontos épületek felrobbantásával próbálták fedezni a menekülést.
Láttam a Spanyol Köztársaság oldalán harcoló antifasiszta olasz és
német katonák tömeges kivégzését. A hotel személyzete úgy tudta, hogy a
köztársasági pilóták a még mindig kitartó Madridba próbáltak eljutni, és a
Nemzetközi Brigádok néhány tagja is megpróbált visszatérni. Mikor
azonban Madrid elesett, és Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok
elismerte Francót Spanyolország törvényes vezetőjének, a remény utolsó
szikrája is kihunyt. Mintha ismét kivégezték volna Xaviert és mindent,
amiben hitt.
Már rég véget vetettem volna a saját életemnek is, ha nem tart életben a
remény, hogy amíg Salazar játékát játszom, Julieta, Feliu és Evelina új esélyt
kap az életre. Pedig ha néhány nappal a kiengedésük után sem jutottak el
Franciaországba, akkor alighanem ők is meghaltak.
Mint a legtöbb hataloméhes, destruktív férfi, Salazar is impotensnek
bizonyult. A kis színjátékunk, amiben az ő szajhája voltam, csak a látszat
kedvéért kellett. Ennek része volt, hogy minden éjjel vacsorához öltözve
érkeztem Salazar szállodai lakosztályába, és vele ettem. Egyik alkalommal
nem válaszolt a kopogásra. Amikor kinyitottam az ajtót, a véráztatta padlón
hevert. Úgy tűnt, a bűnözői múltjából maradtak rendezetlen ügyei, melyekért
minden hatalma ellenére fizetnie kellett. Úgy ölték meg, ahogy a matador
végez a bikával: egy kardot döftek a szívébe a lapockái alatt. A gyilkosa
meg is csonkította, ahogy a bikát szokták a harc végén: levágta a fülét, és
farok hiányában a nemi szervét – majd feltálalta a vacsoránk mellé.
Feltételeztem, hogy engem gyanúsítanak majd a meggyilkolásával. Egy
ideig csak ültem a székben a holttestet nézve. Az ilyesmiért kétségkívül
lassan fojtanak meg a nyakszorítóval.
Ahogy azonban telt az idő, talpra kényszerített az akaraterőm – vagy
talán a puszta dac, hogy ne más vegye el az életemet. A ruhásszekrényhez
mentem, és felvettem Salazar egyik öltönyét, elfintorodtam, amikor
megéreztem a ruhát átjáró hajolaj és izzadtság szagát. Felvettem még egy
kalapot, cipőt és két pár zoknit, meg egy rövid kabátot. Az álcám olyan
szánalmasra sikerült, hogy azt hittem, biztosan megállítanak, ám észre sem
vettek, miközben átvonultam az előcsarnokon.
Az utcán sem törődött velem senki. Mindenkit lefoglalt a nacionalista
hadsereg győzelmi parádéja vagy az elhagyott házak kifosztása. Úgy
sétáltam végig, mintha valami angyali mágia láthatatlanná tett volna.
A külvárosba érve a kocsimat ugyanott találtam meg, ahol hagytam.
Lesöpörtem róla a törmeléket, és félrehúztam a ponyvát. Csodálkoztam,
amikor a motor elsőre beindult. Az üzemanyagtartályt feltöltöttem a kanna
benzinnel, amit a menekülésünkre tartogattam, a kerekeket felpumpáltam, és
elhagytam Barcelonát. Minden sarkon arra számítottam, hogy egy őrjárat
feltartóztat, de gond nélkül sikerült megszöknöm. Tudtam lámpa nélkül
vezetni éjszaka, és a bombázók elkerülésében is volt már tapasztalatom.
Meg sem álltam a francia határig, amit mostanra lezártak, miután képtelenek
voltak fogadni az ezerszámra érkező menekültet. Géppisztollyal felszerelt
szenegáli zászlóaljak őrizték. Én azonban kísértet voltam, és a szellemek
oda mennek, ahová csak akarnak. A határon hagytam a furgont, és
észrevétlenül átosontam a hegyek között.
Sikerült felvennem a kapcsolatot el Rusóval, aki Párizsban maradt,
miután kiszállt a szórakoztatóiparból. Ő beszélt egy perpignani
kormánytisztviselővel, aki elküldte értem a hivatali kocsiját. Új ruhát
kaptam, és örömmel vetettem a tűzre Salazar öltönyét, előbb azonban
kiürítettem a zsebeiből egy kendőbe azt a kis darab földet, amit a
hegyekben gyűjtöttem. Mindössze ez a marék föld maradt számomra a
hazámból.
 38.
Paloma
MIUTÁN RAM ÓN A TÖRTÉNETE VÉGÉRE ÉRT , sokáig némán bámulta a
kezét, csak utána szólalt meg újra.
– A Köztársaság összeomlása után én is Párizsba menekültem, de
Celestina nem maradt sokáig a városban. A spanyol emigráns közösség
mindvégig megvetette őt, mert Evelina Montellának köszönhetően azt hitték,
hogy elárulta Xaviert, és a nacionalistáknak kémkedett. Mindenféle alakok
azzal vádolták a húgomat, hogy feljelentette valamelyik családtagjukat. Még
a Vallcarca kórházból kimentett betegek egy része is ellene fordult, abban a
meggyőződésben, hogy Celestina valamiképpen felhasználta őket az üzelmei
álcázására.
– A húgom többször megpróbálta felvenni a kapcsolatot Evelina
Montellával, hogy elmondja neki, mi is történt valójában, de végül úgy látta,
mindenkinek könnyebb lesz, ha elhagyja Franciaországot, és Amerikába
költözik. Tudod, Celestina azt hitte, hogy ő okozta Xavier Montella halálát,
és ez borzasztóan bántotta, bár azért fedte fel a hollétét, hogy megmentse a
férfi családját és a közös gyermeküket.
– Csak Párizsban tudtam meg, hogy senyor Pinto és Xavier Montella
egy és ugyanaz a személy volt; és hogy a húgom a Köztársaság ügyének
egyik legnagyobb hősét szerette.
– Utólag könnyű okosnak lenni – jegyeztem meg együtt érzően. – Ezt én
is csak nemrég tanultam meg.
Ramón megértően nézett rám.
– Szerencsés vagy, hogy ilyen fiatalon megtanultad a leckét – szólt. – Az
önhittség nagyon sok időt elrabol az embertől… és az az idő már soha nem
tér vissza.
A Ramón szavaiból áradó mélységes bűnbánat különös ellentétben állt a
harsány ruházatával és színpompás lakásával.
 – Mivel foglalkozott a húga az Egyesült Államokban? – kérdeztem.
– Flamencobárokban lépett fel, és filmsztároknak adott táncórákat. Új
ember lett, de zárkózottan és magányosan élt. A cigány törzsével soha
többé nem találkozott, de alapítványt hozott létre a megsegítésükre. A
leveleiben mindenről részletesen beszámolt nekem, úgyhogy apránként
össze tudtam rakni azoknak az éveknek az eseményeit, amíg távol voltunk
egymástól. Gyűlöltem magam az ostoba makacsságomért. Celestina a
húgom volt, és mindig szerettem, mégis hagytam, hogy a büszkeségem
elhomályosítsa az ítélőképességemet.
– Igen, ezt a hibát is ismerem – vetettem közbe.
– Az egyik levelében említette, hogy fájdalmat érez az alhasában. Azt
írta, hogy egy régi háborús sérülése rendetlenkedik. Ezután hónapokig nem
hallottam felőle. Aztán egyik este itt állt a küszöbömön. „Visszajöttem
Párizsba” – jelentette be. A szeme még akkor is igézően szép volt, és
büszkén tartotta magát, akár egy vérbeli táncos, de a legendás életereje
odalett. Azonnal tudtam, hogy baj van. Elmondta, hogy az oldalában érzett
fájdalom mégsem háborús sérülés volt; vesebetegség okozta, ami a
gyerekkori nélkülözés miatt alakult ki. Barcelonában a cigányok és a
szegények körében gyakori volt a vesebetegség.
Elszorult a szívem. La Rusa minden bizonnyal a földkerekség
legsúlyosabban félreértett asszonya volt.
– „Az orvosok már nem tudnak segíteni – közölte velem Celestina
tárgyilagosan. – Úgyhogy visszajöttem meghalni abba a városba, ahol régen
boldog voltam.”
– A pénz, amit Xavier áttett számára egy párizsi bankszámlára, azóta
mind a törzsének létrehozott alapba folyt, de ő még mindig azt hitte, hogy
dollármilliói vannak. Valójában mind lefoglalták a spanyol bankokban
hagyott betétjeit. Nem maradt más, csak a párizsi lakása. Meghagytam
abban a hitében, hogy még mindig dúsgazdag, és én rendeztem a számláit.
Ramón hangosan szívta be a levegőt. A korábbi ellenérzése irántam
szertefoszlott. Tudtam, hogy őszinte hozzám.
– A spanyol emigráns közösségből senki sem törődött a húgommal. A
háború vége óta tizenhárom év telt el; ha valaki meglátta az utcán, vagy fel
sem ismerte már, vagy úgy tett, mintha nem ismerné fel. Evelina Montellával
sem próbált újra kapcsolatba lépni, de volt még egy utolsó kívánsága…
Mutatott nekem egy cikket egy táncművészeti magazinban Julieta Olivero
balerináról, a lányáról. Ő volt a legfiatalabb balettnövendék a Párizsi
Operaház történetében, aki quadrille rangot kapott.
Ramón tekintete elsötétült a fájdalmas emlék hatására.
– Bár Celestina addigra nagyon legyengült, gyönyörűen kiöltözött A
hattyúk tava bemutatójára, a selyem estélyi ruháját vette fel, a hajába
finom fátyolkendőt kötött. „Akár egy indiai hercegnő” – mondtam neki,
miközben a páholyhoz vezettem, amit szándékosan úgy választottam ki,
hogy Evelina és a férje, Gaspar ne lássanak oda. Tudtam, hogy ők is ott
lesznek. Micsoda öröm volt Celestina ragyogó arcát látni, miközben a lánya
táncát nézte! Szinte újra megfiatalodott, egészséges lett a szemem előtt. Az
előadás után úgy tűnt, a húgom megbékélt a sorsával. „Most, hogy láttam
őt, boldogan halok meg – mondta nekem. – Helyesen tettem, hogy meg
akartam menteni őt. Xavier büszke lenne rá. Olyan gyönyörű!”
– Kifelé menet az előcsarnokban Celestina megpillantotta Evelinát és
Gaspart. Julieta kijött, hogy üdvözölje őket. Celestina egy pillanatra
tétovázott; már-már azt hittem, oda akar menni hozzájuk. De aztán
elhomályosodott a tekintete, és könnyekkel a szemében hozzám fordult.
„Gyerünk, Ramón – szólt. – Induljunk.”
– Amikor Celestina egészsége komolyan romlani kezdett, magamhoz
költöztettem, és elhoztam minden ruháját és bútorát a lakásából, hogy a régi
szeretett tárgyai vegyék körül. A betegség és a fájdalmak elhomályosították
a tudatát is. Amikor már nem várt rá semmi más, csak a szenvedés, amit
már a morfium sem csillapíthatott, úgy döntött, véget vet az életének, hogy
ne jelentsen többé terhet számomra. – Ramón megrázta a fejét, és eltakarta
a szemét. – Az a furcsa, hogy… azon a héten sokkal jobban nézett ki. Úgy
tűnt, fájdalmai sincsenek. Nem vettem észre, hogy az élete lezárásához
gyűjti az erőt.
– Azon a napon, amit a távozásra választott, arra ébredtem, hogy
fényűző reggelit készített nekem, az asztalon croissant, gyümölcs és kávé
várt a legszebb porcelánkészletében tálalva. Már jó ideje nem volt abban az
állapotban, hogy ilyesmit tegyen. „Bárcsak egy hosszú életen át
kényeztethettelek volna, drága testvérem, ahogy régen te kényeztettél
engem – mondta. – De ez a néhány hónap életem legszebb időszaka volt.
Ne gyötörd magad semmi miatt; mindent elrendeztem!”
– Azt hittem, a bankban őrzött vagyonról beszél, amiről nem tudta, hogy
már nem létezik, és amit rám hagyott a végrendeletében. Nem is sejtettem,
hogy arra gondol, hogy aznap megöli magát. Búcsúzóul megcsókoltam, és
megígértem, hogy estére paellát főzök neki. De mire hazaértem, a lakásban
sötét volt, és ő nem volt a szobájában. Aztán jött két rendőr, hogy
értesítsenek a „balesetről”. Persze szó sem volt balesetről… Celestina olyan
utat választott, amiről tudta, hogy onnan nincs visszatérés: ahonnan nem
hozhatja vissza sem gyomormosás, sem újraélesztés, és hozzá olyan
helyszínt, ahol a vonatok gyorsan mennek, és még a legügyesebb
mozdonyvezetőnek sincs esélye megállni.
Ramón elhallgatott. Aztán eltakarta a kezével az arcát, sírva fakadt.
Borzasztó volt látni a keserű könnyeit. Szerettem volna vele együtt sírni, de
nem tudtam. Még el kellett mondanom neki, hogy Mamie-t ugyanúgy
félreértette, mint annak idején a húgát. Túl gyorsan ítélkezett felette.
– Ramón – szóltam. – Mamie semmiről sem tudott. Semmiről. Ő
tényleg azt hitte, hogy Celestina puszta gonoszságból jelentette fel Xaviert.
Miért nem mondta el neki, még a húga halála után sem? Miért nem tisztázta
a félreértést? Mamie-t teljesen lesújtotta volna, hogy tévesen vádolta meg
Celestinát, de legalább nem átkozta volna egész életében azt az asszonyt,
aki egykor a legjobb barátnője volt, aki az ő bátyját szerette, és aki…
megszülte az ő gyermekét.
Ramón véreres szemmel nézett rám.
– Dühös voltam, elöntött a gyűlölet – felelte. – Igen, elárulhattam volna
az igazságot Evelina Montellának, de bosszút akartam állni.
Megráztam a fejem.
– Miért gondolta, hogy a hallgatással bosszút állhat? Gondoljon csak
bele, mit érzett volna Mamie, ha kiderül, hogy az a nő, akit gyilkossággal
vádolt, valójában megmentette az életét? És az egész családja életét?
Ramón hátradőlt, és lehunyta a szemét.
– Megvolt rá az okom, hogy titokban tartsam az igazságot. Celestina
halála után megtudtam valamit egy korábbi spanyol bűnözőtől.
 Vártam Ramón magyarázatát. Aztán olyasmit mondott, amivel teljesen
megdöbbentett.
– Tökéletesnek éreztem a bosszúmat, hiszen valójában az a nő árulta el
Xaviert… akit Evelina Montella a házába fogadott.

EGY DARABIG FEL- ALÁ JÁRTAM az udvaron, mielőtt összeszedtem a

bátorságomat, és bekopogtattam Conchita ajtaján. Nem tudtam, képes
leszek-e lefolytatni ezt a beszélgetést. Végül azonban arra gondoltam, hogy
a felelősség súlya nem csökken a korral, főleg ha figyelembe vesszük,
milyen szörnyűséget művelt Conchita a családommal.
Miután Ramóntól tudomást szereztem Conchita árulásáról, az első
gondolatom az volt, hogy azonnal indulok Mamie-hoz, és elmondom neki az
igazságot az ő „finom” sógornőjéről. Az első harag és izgalom elmúltával
azonban beláttam, hogy Mamie túl törékeny, nem viselne el ekkora
megrázkódtatást. A szíve még mindig gyenge volt, a döbbenetes igazság
végzetes lehetett volna számára. Bármi áron meg kellett védenem Mamie-t.
Conchita alighanem megérezte, hogy máshogy nézek rá, mint addig.
Miután beljebb tessékelt, újra és újra az elhunyt második férjét és ikreit
ábrázoló képekre pillantott, mintha így akarna figyelmeztetni, hogy ő csak
egy gyenge öregasszony, akinek borzasztó tragédiát kellett átélnie.
Annyi titkot rejtegetett ez az asszony. Ellökte magától Xaviert, hogy ne
legyen több gyerekük, később mégis ikreket szült egy másik férfinak. De
miért? Hogy megtartsa a szerelmét? Ki tudja? Figyelmesen néztem az arcát,
és már nem a különc öreg hölgyet láttam benne, hanem azt a nőt, akiről
Margarida beszélt: „Fekete lyuk… hisztis primadonna, aki azt akarja, hogy
mindenki rá figyeljen, és vele foglalkozzon.” Ez a nő, akit világéletemben
sajnáltam, valójában elárulta Mamie-t, becsapta, majd kihasználta őt!
– Feliu meglátogatta Mamie-t a kórházban a műtét után – szóltam.
Conchita vállat vont, mint akit a legkevésbé sem érint ez a hír, de az arca
megfeszült.
– Az a fiú sosem szeretett engem. Soha nem törődött velem. Nem úgy,
mint az ikrek… – Az öregasszony a halott gyermekei fényképe felé fordult,
és megtörölgette a szemét.
 Most azonban nem hagytam, hogy megint ezzel manipuláljon.
– Talán azért kerüli magát, mert jól tudja, hogy nem la Rusa árulta el az
édesapját, hanem maga?
Ramón elmondta nekem, hogy amikor már bizonyosan látszott, hogy a
Köztársaság elveszti a háborút Spanyolországban, Conchita megpróbált
kapcsolatba lépni az apjával annak falangista barátain keresztül. Abban
bízott, hogy a családja visszafogadja, ha szakít a Montellákkal.
Conchita dühös pillantást vetett rám.
– Nem tudom, miről beszélsz! – felelte. – Ki tömte tele a fejed ezekkel a
hazugságokkal? Nagyon megsértettél azzal, hogy hittél neki!
– Felajánlotta a nacionalistáknak, hogy megoszt velük minden
információt, amit Xavier hírszerző munkájáról megtudott, hogy
kibékülhessen az apjával – szóltam. – Azon az éjszakán, amikor la Rusa
elment magukért, már tudta, hogy mindannyiukat le fogják tartóztatni. Előtte
felhívta az apja barátját, Salazart. Ezért nem törődött azzal, hogy
megfelelően felöltözzön az evakuálás előtt. Magát és Feliut még csak
börtönbe sem zárták.
Conchita becsmérlő pillantást vetett rám, de tudtam, hogy igazam van.
Láttam a szeméből.
– Salazar hálás volt az információkért, de az apja ezek után sem fogadta
vissza magát – folytattam. – Ettől nagyon megijedt. Most már nemcsak a
Köztársaságra és a Montellákra nem számíthatott, mint áruló, de a
nacionalista szélsőségesek potenciális célpontja is lett, hiszen mégiscsak
Xavier Montella özvegye volt. Salazar megvédhette a hivatalos
üldöztetéstől, de az egyéni bosszú ellen ő sem tudott mit tenni. Nem volt
más választása: rá kellett akaszkodnia Mamie-ra, hogy menedéket találjon
nála. Azt már jó előre tisztázta Salazarral, hogy hagyja magát
Franciaországba szökni. Neki is megvolt rá az oka, hogy elhitesse la
Rusával: ő árulta el Xaviert, de az igazság az, hogy az ő információi már mit
sem változtattak Xavier végzetén – az ő sorsát maga már megpecsételte!
Conchita vékony vonalba szorította a száját. Arra számítottam, hogy
tagadni fogja a vádakat, de meglepetésemre felállt és kiabálni kezdett.
– Na és ha így tettem, akkor mi van, te kényes kis balerina? Hogy mersz
ott ülni komoly képpel, és ujjal mutogatni rám? Mit tudsz te a háborúról?
Mit tudsz te a túlélésről? Nem tudsz te semmit!
Odalépett a gyerekei és a második férje képéhez, és arccal lefelé
fordította, csak azután fordult vissza felém. Furcsa gesztus volt: mintha nem
akarná, hogy meghallják, amit mondani fog.
– A Montellák tönkretették az életem! – folytatta. – Azt hiszed, Xavier
Montella volt az egyetlen férfi, aki feleségül akart venni? Én voltam a
leghíresebb szépség egész Barcelonában! Amikor a szüleim nyélbe ütötték a
házasságot, úgy gondolták, ezek után méltó körülmények között élhetem le
az életem. Hát ebben csapott be először Xavier. Gyűlöltem, amiért folyton
az egyenlőségről meg a tömegek életkörülményeinek javításáról hablatyolt.
És az én életemmel ki fog törődni? És az én előjogaim?
Hitetlenkedve meredtem Conchitára. Margarida tökéletesen jellemezte.
A felszínen szép volt, de belül nem volt más, mint egy fekete lyuk. Aki a
közelébe került, azt beszippantotta a sötét örvény.
– Fogalmad sincs róla, micsoda ragyogó család volt a Montelláké…
gazdagok és előkelőek – folytatta Conchita. – Xavier mindent eldobott. Ő
volt a család örököse! Kötelességei voltak! Bolond voltam, hogy
hozzámentem. A Montellák szégyent hoztak rám. Tönkretették az életemet
a liberális ostobaságaikkal. Az a legkevesebb, hogy ezek után Evelina
Montella törleszt valamit a tartozásukból. Gondoskodnia kell rólam!
Mikor Conchita látta, hogy a döbbenettől szóhoz sem jutok, leült.
– Ez már nagyon régen történt – legyintett. – Most már teljesen mindegy.
Még jobban megdöbbentett, hogy Conchita szemernyi lelkifurdalást sem
érez. Hiszen Xavier volt Feliu apja! Most láttam csak igazán, milyen
szemmel néz ez az asszony Mamie-ra: nem a barátnőt, nem a sógornőt látja
benne, hanem a szolgát. Szegény Mamie! Soha nem mondhatom el neki,
mit tett Conchita… Mamie sosem tenné túl magát rajta. Ramónnak igaza
volt: ennél borzasztóbb bosszút ki sem találhatott volna.
– Nos – szólt Conchita, és összefonta a kezét az ölében –, gondolom,
most mindent elmondasz Evelinának, és kidobatsz engem.
Megráztam a fejem.
– Nem mondok neki semmit. Nem maga miatt, hanem miatta. De nem
hagyom, hogy továbbra is belerántsa őt a gonosz kis játékaiba. Innentől
kezdve tartsa el magát, ahogy tudja! Többé nem tekintem a családunk
tagjának!
Az asszony szippantott egyet, és kibámult az ablakon.
Miután kiléptem az ajtón, arra gondoltam, bárcsak Ramón ne fedte
volna fel előttem az igazságot Conchitáról. Most akaratlanul is az asszony
cinkosa lettem ebben a végtelenül gonosz titokban.
 39.
Paloma
MÁSNAP TÍZ ÓRA VOLT M ÁR, amikor felébredtem. Mamie a konyhában
tett-vett; hallottam, ahogy a szekrényeket nyitogatja, és közben Gyagilevhez
beszél. Egy pillanatra megint lehunytam a szemem, megpróbáltam felfogni a
megváltozott önazonosságomat: a világ leghíresebb flamencotáncosnőjének
az unokája vagyok. Nem lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet?
Hogy Ramón Sánchez, aki ezt a fantasztikus történetet elmesélte
nekem, valójában nem is létezik? Egyszerre megrohant mindaz, amit csak
tegnap tudtam meg: hogy Mamie nem a vér szerinti nagyanyám, hogy
mindvégig tévedésben élt la Rusa árulásával kapcsolatban, és hogy Conchita
annyi éven át rászedte őt. Csendben sírdogáltam. Sajnáltam la Rusát,
Xaviert és Ramónt – és Mamie-t is.
– Paloma, nem kell ma gyakorolnod? – kiáltott be a konyhából Mamie.
Nem maradhattam egész nap az ágyban, ha nem akartam, hogy
begörcsösödjenek az izmaim. Ugyanakkor Mamie szemébe sem bírtam
nézni. Azok után, amit megtudtam, féltem, hogy a kettőnk közti kötelék
végleg elszakadt.
Lassan magamhoz tértem, és megtöröltem a szemem. Gyorsan
végighúztam a hajamban a hajkefét, és felkaptam a köpenyemet.
Mamie ragyogó mosollyal nézett rám, amikor beléptem a konyhába.
– Nézd csak, mit találtam! – újságolta, és felém mutatott egy piros
textilborítású albumot.
Először azt hittem, abból az időből bukkant valami emlékre, amikor még
Barcelonában élt, de aztán felismertem a borító kanyargós mintáját. Az én
gyerekkori albumom volt.
– Emlékszel? – kérdezte Mamie, miközben fénylő szemmel lapozgatta. –
Mi ketten készítettük, amikor a szüleid Amerikában turnéztak. Négyéves
voltál. Nagyon különleges időszak volt az nekem. Csak az enyém voltál.
 Megálltam Mamie mögött, és végignéztem a tündéreket, balerinákat,
madarakat és szivárványokat ábrázoló rajzokat. A gyerekkorom minden
bohósága és álmodozása ott állt előttem. Miközben együtt nézegettük a
rajzokat és képeket, egyszerre elfelejtettem a korábbi kétségeimet.
– Ide nézz! – Rámutattam egy fényképre, amely egy párnán heverő
macskát ábrázolt. – A régi macskád, Tigris. – Az album feliratai itt-ott már
kifakultak, és a rajzok egy része elmosódott, de én is jól emlékeztem még,
milyen különleges volt az a néhány hét, amelyet Mamie-val kettesben
töltöttem. – Esett az eső – szólaltam meg újra. – Ezért kellett kitalálnunk
valami benti játékot.
Találtunk egy fényképet Mamie-ról és rólam, amin egy bateau mouche-
on, egy sétahajón ülünk a Szajnán. Biztosan Mama készítette. Gondosan
beragasztottam az albumomba, és hatalmas betűkkel odaírtam fölé: Én és
Mamie.
A szemembe könnyek gyűltek, köhögést színleltem. A mosogatóhoz
futottam, és öntöttem magamnak egy pohár vizet. De nem is te vagy az
igazi nagyanyám, gondoltam. Ez a sok dolog, amit együtt éltünk át, mind
csak hazugság volt! Azon töprengtem, vajon Mamie megengedte volna-e la
Rusának, hogy meglátogassa Julietát, ha nem őt tartotta volna felelősnek
Xavier haláláért. El akarta valaha is mondani Mamának, ki volt az igazi
anyja? Erre a kérdésre egyedül Mamie tudhatja a választ, csakhogy én soha
nem fogok rákérdezni.
Mamie felmutatott nekem egy újabb oldalt. Egy rajz volt ott, amely az
anyámat ábrázolta rózsaszín tütüben.
– Tehetségesen rajzoltál – jegyezte meg Mamie. – Már ebben a korban
is ügyesen megfogtad Julieta nagy szemét és az arckifejezését. A
nagyapádtól örökölted.
Avi! Szeretett nagyapám. Ő sem a nagyapám már. Kíváncsi lettem
volna, vajon megsejtette-e, kinek a gyermeke volt valójában Julieta, amikor
anyám felnőtt, és igazi barna bőrű szépséggé vált. Most már én is
felismertem la Rusa vonásait Mama egzotikus külsejében. Na de kire
gondolhatott Mamie, amikor a „nagyapámat” említette: Xavierre vagy
Avira? Vagy a gondolataiban már összemosódtak ők ketten?
 Megszédített ez az érzelmi hullámvasút. Éppen azon gondolkoztam,
milyen kifogással szökjek ki a konyhából, amikor Mamie újabb oldalra
lapozott az albumban. Erre a lapra annak idején az első közösen megnézett
balettelőadásunk belépőjegyeit ragasztottam: a Hamupipőke matiné-
előadására szóltak.
Néztem Mamie derűs arcát, miközben a boldog emléken merengett, és
megláttam valamit, amit addig nem vettem észre. Mamie szemén keresztül
láttam magamat: láttam, mennyire szeretett engem, milyen fontos voltam a
számára. Ő állt mellettem a boldog pillanatokban és a nehéz időkben is.
Még ha úgy gondoltam is, hogy néhány dolgot másképpen kellett volna
csinálnia, beláttam, hogy minden tőle telhetőt megtett. Amikor pedig arra
gondoltam, hogyan viselkedtek az olyan emberek, mint Conchita, akkor el
kellett ismernem, hogy Mamie sokkal becsületesebb volt, mint mások. Nem
lett volna értelme olyasmiért kárhoztatni, ami sokkal inkább a körülmények
összjátékának a következménye volt, nem pedig az ő hibája.
Egy darabig még nézegettem Mamie-val a régi albumot. Egyszerre volt
gyönyörű és szívszorító élmény bepillantani a négyéves kori önmagam
életébe. A következő oldalra magamat, anyámat és Mamie-t rajzoltam le,
amint egymás kezét fogjuk. Papa a háttérben állt. Már gyerekként is
érzékeltem az eltávolodásukat, gondoltam. Csak azóta valahogy
elfelejtettem.
– Mamie – szóltam. – Helyre kell hoznom a kapcsolatomat Papával.
– Tudom. Már én is mondtam neked.
A szemébe néztem. Talán Mamie végig tudta, hogy Mama volt az, aki
félrelépett. Talán csak egyszerűbb volt belemenni a közös játékunkba, hogy
Papát hibáztatjuk, mert így mindketten megmaradhattunk abban a hitben,
hogy Mama tökéletes volt. Talán Mamie-t ráébresztette a szívrohama, hogy
egyszer még szükségem lehet az apámra. Felsóhajtottam. Az én családom
teljesen más volt, mint Jaiméé, ahol mindenki elmondott a másiknak
mindent, és senki sem tudott titkot tartani. Mamie-nak és nekem
kétségtelenül megvoltak a saját titkaink. Nem mondhattam el neki, hogy
most már tudom: la Rusa a vér szerinti nagyanyám, és hogy leveleket ír a
halott nővérének. De azt tudtam, hogy mindez valójában azt jelenti, hogy mi
bonyolultabbak vagyunk, mint az emberek többsége, és a titkolózásunkkal
csak meg akarjuk védeni a másikat.
Átkaroltam Mamie-t. Amint megéreztem a teste melegét, tudtam, hogy
minden rendben van. Ő még mindig az én Mamie-m, és mindig is az marad.
– Szeretlek, Mamie – mondtam, és nyomtam egy puszit az arcára.

AUTÓBA ÜLTEM , és elmentem Carmenhez, hogy elmondjam Jaimének, mi

minden történt azután, hogy ő kiment a temetőből. Ernesto a nappaliban
rádiót hallgatott, épp a Napi 1000 frank című kvízműsor ment, hangosan
kiabálta a válaszokat a kérdésekre. Mindenki más dolgozni ment. Jaimével
leültünk a táncterem padlójára. Elmondtam neki mindazt, amit Ramón
megosztott velem. Jaime döbbenten hallgatott végig.
– Erről egy szót sem szóltál, amikor felhívtál tegnap este – mondta. –
Csak a hangod tűnt fáradtnak.
– Még én magam sem tudtam, mit gondoljak erről az egészről.
Jaime végigsimította az arcomat.
– Megígéred, hogy nekünk nem lesznek titkaink egymás előtt?
– Megígérem – feleltem.
Lecsatoltam a nyakamból a denevéres medált, és visszaadtam neki.
– Úgy érzem, egyelőre éppen elég illúzión láttam át.
– Szerintem is – helyeselt Jaime, és átölelt.
Mindketten hallgattunk, az elmúlt nap felfedezésein töprengtünk.
– Csókolózni tilos! – harsant hirtelen Ernesto hangja a nappaliból.
Jaimével mindketten összerezzentünk a kifakadásra. Aztán egymásra
néztünk, és felnevettünk.
– Nem is csókolóztunk! – kiáltott vissza Jaime.
– Jól van, én csak figyelmeztettelek – felelte Ernesto. – Túl nagy ott a
csend.
Jaime rám nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem akarod elcserélni a titkolózó családodat egy őrült családra?
Megráztam a fejem.
– Nem – feleltem. – Én mindkettőt akarom.
MIELŐTT HAZAINDULTAM VOLNA, elkanyarodtam a L’Observatoire sugárút
felé, hogy meglátogassam az apámat. Egy darabig a Luxembourg kertben
bóklásztam, próbáltam összeszedni a bátorságomat. Eszembe jutott, mit
mondott Mamie Conchita és Feliu kapcsolatáról: „Vannak olyan dolgok a
múltban, amiket nem lehet jóvátenni.” Vajon én is elkéstem, már nem tudom
helyrehozni a kapcsolatomat az apámmal?
Leültem egy padra, a járókelőket néztem. Megakadt a szemem egy
kutyát sétáltató karcsú nőn. Az asszony rozsdavörös kezeslábast viselt hátul
nyitott körömcipővel. Magabiztos léptekkel sétált, nagyon sikkes volt.
Akkor jöttem rá, hogy éppen Audrey-t csodálom! Mennyire más szemmel
nézünk valakire, ha nem vetjük meg többé, gondoltam.
– Audrey? – szólítottam meg.
Audrey hátrafordult, és levette a napszemüvegét. El kellett ismernem,
hogy vonzó nő. A zöld szeme igazán megkapó volt.
– Hazafelé tartasz? – kérdeztem.
Lenéztem a kutyára. Audrey mellé fajtagyőztes pudlit vagy egy csinos kis
bichon frisét képzeltem volna el, ez a jószág viszont határozottan korcs volt.
Nagyon édes korcs volt hatalmas barna szemekkel és gubancos, mézszínű
szőrrel, de akkor is korcs.
– Igen, már visszafelé megyek a lakásba – felelte.
Éreztem, hogy kicsit tart tőlem. Nem hibáztattam érte.
– Mit gondolsz, meglátogathatnám Papát?
Rájöttem, hogy felcserélődtek a szerepek. Azelőtt Audrey volt az, aki
megkörnyékezett engem az utcán. Lehajoltam, és megsimogattam a kutyát,
hogy leplezzem a zavaromat. Az állat szőréből zöldalmás sampon illata
áradt. Igaz, hogy korcs, de elég jó dolga van.
– Mindig meglátogathatod az apádat – felelte Audrey. – De többé
egyikőtök se üzengessen rajtam keresztül, értve vagyok? Ha valamit
tisztáznotok kell, tisztázzátok egymás között.
Felegyenesedtem.
– Elnézést kérek a korábbi viselkedésemért. Fogalmam sem volt
semmiről.
Audrey-t meghökkentette a bocsánatkérésem, de aztán vállat vont.
– Még fiatal vagy, és dühös voltál… előfordul.
 Bólintottam, megszégyenített a nagylelkűsége. A lakás felé menet
érdeklődött az első fellépésemről a Balettban, és megkérdezte, mikor
kezdődnek a próbák.
– Még egy hónap szünetem van, aztán kezdjük próbálni A hattyúk
tavát – feleltem. – Az anyám is ebben a darabban lépett fel először.
A házmester ajtót nyitott nekünk.
– Gyere, Pelé! – hívta a kutyáját Audrey, amikor az állat megfeszítette a
pórázát, hogy üdvözöljön egy gazdája oldalán arra sétáló afgán agarat.
Magamban elmosolyodtam. Pelé? Audrey a híres brazil focistáról nevezte el
a kutyáját. A mostohaanyám még tartogatott meglepetéseket számomra.
Miközben felfelé gyalogoltunk a lépcsőházban, Audrey megszólalt.
– Veled még meg sem tudtuk ünnepelni édesapád születésnapját. Arra
gondoltam, ha lenne kedvetek hozzá, te és a nagymamád eljöhetnétek
velünk nyaralni Saint-Tropez-ba, mielőtt elkezdődnek a próbáid. Pierre is
jön.
– És Pelé is? – kérdeztem, és újra megpaskoltam a kutyát. Mindig
szerettem volna egy saját kutyát.
– Persze – mosolygott Audrey.
Mint Audrey-tól megtudtam, Papa az egy emelettel feljebb lévő
műteremben gyakorol.
– Majd találkozunk – köszönt el az asszony, arcon csókolt, aztán
bevezette Pelét a lakásukba. Mielőtt becsukódott az ajtó, búcsúzóul még
intett nekem.
Papa az El Corpus Christi en Sevilla című művet játszotta Isaac
Albéniztől. Ez volt az a darab, amit odaadott nekem kazettán. Belém
hasított a fájdalom, mikor eszembe jutott, milyen utálatosan viselkedtem
vele, valahányszor közeledni próbált hozzám. A mű nagyon erősen felidézte
Spanyolországot; mintha Papa tudta volna, hogy tisztába kell jönnöm az
énemnek ezzel a részével is.
Vártam, amíg befejezi a játékot, aztán csendben besurrantam a műterem
ajtaján. Papa megfordult a zajra. Döbbenten láttam, hogy itt, ebben a
szobában pont úgy nézett ki, mint régen. A haja persze rövidebb lett, de ez
volt az egyetlen igazi változás. A hangulatos helyiség jól tükrözte az
egyéniségét az egyszerű, csiszolt padlójával és düledező könyvespolcaival,
amelyek majd összeroskadtak a regények és partitúrák százainak súlya
alatt. Megakadt a szemem egy balerina fekete-fehér fotóján, mely a
kandalló tetején állt. Aztán rájöttem, hogy a kép engem ábrázol: pár évvel
korábban készült, éppen egy arabesque-et mutattam be. Eszembe jutott,
hogyan rajzoltam le a családomat a gyerekkori albumomban: Mamával és
Mamie-val egymás kezét fogjuk, Papa távolabb áll. Azt akartam, hogy ez
megváltozzon.
Észrevettem egy másik bekeretezett fényképet. Négy- vagy ötéves
lehettem rajta, és a Gare de Lyon óratornya előtt álltam.
Apám követte a tekintetemet.
– Régen annyira örültél nekem, amikor visszajöttem a turnékról – szólalt
meg. – Édesanyádnak és nagyanyádnak erősen kellett fognia, nehogy
elbotoljál a nagy igyekezetben, annyira siettél, hogy átölelhess.
– Most is örülök neked, Papa – mondtam. – Csak nagyon össze voltam
zavarodva.
Papa egy percig figyelmesen nézett, aztán arrébb csúszott a
zongoraszéken, hogy helyet csináljon nekem maga mellett.
– Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled – szóltam, miközben leültem. –
Hiányoztál.
Papa átfogott a karjával.
– A beszéd sosem volt az erősségem, Paloma – szólt. – Ezért lettem
zenész. Sokat gondolkoztam az utolsó beszélgetésünk óta. Engem tényleg a
legjobb szándék vezérelt… de valahogy minden félresiklott. Téged
akartalak a legkevésbé bántani.
Olyan jólesett újra az apámmal lenni! Megnyugtató volt a szeretetteljes
szorítása, különösen mindazok fényében, amiket előző nap megtudtam. A
sors iróniája, hogy miközben az életem minden szereplőjét másnak láttam,
mint eddig, Papa ugyanaz maradt, aki mindig is volt.
– Audrey-nak jövő héten sok megbeszélése lesz, Pierre pedig vizsgázik
– mondta. – Arra gondoltam, hátha szívesen eljönnél velem Bécsbe… ha
ráérsz?
Jól emlékeztem a közös bécsi utunkra, amikor hétéves voltam: egy öreg
Volkswagennel jártuk a várost, és Sacher-tortát ettünk csillogó
kávéházakban.
 – A világért sem hagynám ki – feleltem.
Apám rám mosolygott, és megdörzsölte a karomat. Én is
elmosolyodtam. .. aztán mindketten felnevettünk. Ahogy korábban Mamie-
val, most is úgy éreztem, hogy helyreállt a kettőnk közötti kötelék.

MIKOR FELM ENT A FÜGGÖNY A hattyúk tava második felvonása előtt, és

a balettkar többi táncosával együtt bevonultam a Párizsi Operaház ezüstkék
fényben úszó színpadára, életem legvarázslatosabb pillanatát éltem át.
Csajkovszkij gyönyörű zenéje lebegett körülöttünk, miközben
hattyúlányokként újabb és újabb alakzatokba rendeződtünk, a csuklónk,
könyökünk, karunk és vállunk finom mozdulataival életre keltettük a kecses
szárnycsapásokat. A Párizsi Operaház balett-társulata híres volt a
precizitásáról – minden egyes kar, láb és fej pontosan a helyén kellett álljon,
hogy együtt tökéletes összhangot alkossanak.
Amikor Odette – akit a gyönyörű, lírai Dominique Khalfouni testesített
meg – kifutott a színpadra, és könyörögve kérte a herceget és vadásztársait,
hogy ne bántsák a hattyúkat, mélyen megrendültem. A történet számos
mozzanatát párhuzamba tudtam állítani mindazzal, amit Mamie, Feliu és
Ramón mesélt a spanyolországi eseményekről. Ahogy a hattyúlányok sorsa
Odette és Siegfried herceg szerelmétől függött, úgy kapcsolódott
elválaszthatatlanul az én egész életem és öntudatom mindahhoz, ami a
múltban történt. Az utolsó felvonásban, amikor a herceg elmondja Odette-
nek, hogyan csalta őt tőrbe a gonosz Odile az apjával együtt, és a
szerelmesek véget vetnek az életüknek, hogy a halálban egyesülhessenek,
felfedeztem Xavier és la Rusa tragikus történetét.
A hattyúk tava nyitó előadása még egy okból különlegessé vált
számomra: ekkor ismerte meg a nevemet a közönség szólótáncosként is.
Mademoiselle Louvet ugyanis elmondta Arielle Marineau-nak, hogy
flamencót tanulok, Mademoiselle Marineau pedig, aki mostanra az
ellenlábasomból a legfőbb támogatóm lett, beszélt Raymond Franchettivel,
aki pedig felajánlotta, hogy betanulhatnám a spanyol táncos szerepét a
báljelenetben.
 Az anyám fiatalabb volt nálam, amikor felvették a balettkarba, de én is
felállítottam a saját személyes rekordomat. A spanyol táncot többnyire
idősebb táncos adta elő, így azzal, hogy nekem adták ezt a szerepet,
mindenki számára nyilvánvalóvá tették, hogy a társulat leendő
prímabalerináját látják bennem. Bár csak félig vagyok spanyol, az andalúz
vérem minden cseppjét bevetettem, hogy életre keltsem a balett-flamencót.
A lendületes hátrahajlások és a finom zapateadók közben elképzeltem,
hogy la Rusa ott ül a közönség soraiban, és ugyanazzal a büszkeséggel néz
rám, mint annak idején Mamára.
Az előadás után lefutottam az előcsarnokba, hogy találkozzak a
családommal és a barátaimmal. Mamie Micheline-nel jött el. Jaime büszke
arccal szaladt elém, fülig ért a szája. Carmen és a család többi tagja is ott
volt, Gaby is megjelent Marcellal. A legnagyobb örömet mégis az okozta,
amikor megláttam Papát, Audrey-t és Pierre-t. Papával nagyon jól éreztük
magunkat a bécsi kiránduláson. Mamie-val együtt most úgy éreztem, hogy
újra van családom.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam az apámnak. – Sokat jelent
nekem.
Papa mosolygott.
– A világért sem hagytam volna ki.

A FIZIKAI M EGERŐLTETÉS és a nyitó előadás szédítő izgalma ellenére este

mégsem zuhantam kimerülten álomba, éberen feküdtem az ágyamban
majdnem egész éjjel. Hajnali négy óra körül úgy éreztem, hogy most azonnal
táncolnom kell. Kimásztam az ágyból, felvettem a balettmezemet és a
lábmelegítőmet. Amikor kihúztam a fiókot, hogy elővegyem a hajtűimet és a
fejpántomat, megláttam a sarokban az orosz dobozkát. Kivettem, és újra
alaposan megnéztem az arany fülbevalókat. Végighúztam az ujjamat a sima
karikákon: még mindig nem egészen értettem, mit üzennek a számomra.
Magammal vittem az ékszert a táncterembe.
Többnyire hajnalban keltem, hogy gyakoroljak, de ennyivel pirkadat
előtt még soha nem táncoltam. Felkapcsoltam a világítást a táncteremben, és
letettem a fülbevalókat az ablakpárkányra. A bemelegítő nyújtások közben
azon töprengtem, mennyire megváltozott az életem. Azelőtt magányos
voltam. Most együtt járok egy csodálatos fiúval, aki magával hozta az egész
vidám, hangos spanyol családját is. Kibékültem az apámmal, ezzel szert
tettem egy mostohaanyára, egy mostohatestvérre és még néhány újabb
háziállatra is. Bár nem volt könnyű feldolgoznom, hogy Mamie nem az igazi
nagyanyám, de miután megismertem a történetét, megértettem a
gyengeségeit és erősségeit, még mélyebb szeretetet éreztem iránta. Eközben
a világ egyik legjobb balett-társulatának tagja és képzett flamencotáncos
lettem. Elmosolyodtam, amikor arra gondoltam, milyen messzire jutott az
egykori zárkózott, maximalista lány, akit már „karizmatikus” táncosként
emlegetnek!
Azon a napon, amikor először találkoztam la Rusával, fogalmam sem
volt róla, ki ő. Most már tudom, milyen fontos szerepe van az
örökségemben. Ramón szerint, ha az arany fülbevaló tulajdonosa magával
meri vinni az ékszert a túlvilágra, akkor háromszor térhet vissza onnan
valakihez, akit szeret. La Rusa, a nagyanyám eljött, hogy elindítson egy
teljesebb, boldogabb élet felé vezető úton.
Azon töprengtem, vajon miért nekem hozta el az arany fülbevalót, miért
nem az anyámnak? Talán úgy gondolta, hogy anyám ugyanolyan erős,
mint ő, és nekem nagyobb szükségem van rá. Ahogy ez a gondolat
átsuhant az agyamon, éreztem, hogy megváltozik a levegő. Mintha
elektromos áram bizsergette volna meg a bőrömet. Tudtam, hogy ha
megfordulok, ott lesz la Rusa.
Ezúttal minden ijedelem nélkül szemléltem a méltóságteljes arcát. Átfutott
az agyamon mindaz, ami vele történt: az igazságtalanságok és a tragédiák,
amelyeken keresztülment. Már a gondolattól is elnehezedett a szívem.
– Annyira sajnálom – szólítottam meg. – Sajnálom, hogy annyit kellett
szenvednie. Jobbat érdemelt.
La Rusa félrebillentette a fejét, és a szemembe nézett.
Nem hall engem, gondoltam. Akármilyen dimenzióban van is éppen,
nem hallja a hangomat. Úgy döntöttem, olyan módot választok a
párbeszédre, amit egészen biztosan megért.
Tapsolni kezdtem, a soleá ritmusát ütöttem, az egyedüllét, a magány és
az elszigeteltség táncának ritmusát. Mama halála után én is átéltem ezeket az
érzéseket, de mennyivel erősebben érezhette mindezt la Rusa! A lábam
dobogásával, a karom ütemes mozdulataival, mélabús fordulataimmal
megpróbáltam tudtára adni a szomorúságomat és együttérzésemet. Ő az élet
minden szélsőségét megismerte: a sötét nyomort és a rendkívüli
gazdagságot; a hatalmas szerelmet és a hatalmas veszteséget. Súlyosan
félreértették, és hamisan megvádolták éppen azok, akiket szeretett, és
akikért oly nagy áldozatokat hozott. Az escobilla, az ütemes lábmozdulatok
segítségével meg akartam mutatni neki, mennyire fáj érte a szívem. Ő volt a
vér szerinti nagyanyám, és én soha nem találkozhattam vele.
Lassan körbefordultam, de amikor újra szemtől szembe kerültem la
Rusával, ő csúfondáros mosollyal nézett rám. Zavartan figyeltem, miközben
bemutatott egy llamadát, felemelte a lábát, megfordult, aztán büszkén lefelé
lendítette a kezét, és tapsolni kezdett. Teljesen más flamencoritmusra hívott.
Azonnal felismertem az ütemet: alegrías volt – az öröm tánca.
Az értetlenségem ámulatba fordult, amikor láttam, micsoda tűz és
szenvedély sugárzik la Rusa karcsú alakjából. Elegánsan, büszkén táncolt, a
tekintete kihívóan csillogott. Aztán megértettem: la Rusa nem tűri, hogy
bárki is sajnálkozzon rajta. Azt üzeni nekem, hogy szabadon döntött, és kiáll
a döntése mellett.
A szánalmamat csodálat váltotta fel. La Rusa éppolyan rendkívüli táncos
volt, amilyennek Mamie leírta. Egyszerre volt pontos, vad, intenzív és
csábító. Játékos tánca közben a két karját a mellkasához érintette, majd
felém nyújtotta, hogy csatlakozzak a táncához. Igazodtam a zapateadói
üteméhez, és csakhamar magával sodort a közös, ujjongó táncunk. A
boldogság hullámai áradtak közöttünk, éreztem az ő híres energiájának
hatalmas erejét.
La Rusa hirtelen véget vetett a táncnak, majd kecsesen csípőre tette a
kezét, és büszkén felszegte a fejét. Ekkor vettem észre, hogy rajta van az
arany fülbevaló.
– Olé! – kiáltott, és ezzel eltűnt.
Pár percig mozdulatlanul álltam, próbáltam magamhoz térni a kábulatból.
Rájöttem, hogy alighanem ez volt utolsó találkozásom la Rusa szellemével.
Ő azt akarta, hogy ne szomorkodva, hanem örvendezve emlékezzek vissza
rá. Eszembe jutott a sírfelirata, amelyet maga választott: Előbb-utóbb
minden jó ügy célt ér, még ha elsőre meg is bukik. Ramón elmesélte
nekem, hogy la Rusa ezzel Xavier emléke előtt akart tisztelegni, aki azt
tanította neki, hogy a jó emberek szelleme, ha legyőzetve hal is meg, a
következő nemzedékekben visszatér, hogy segítsen előrevinni az emberi fajt
egyre magasabb és jobb célok felé. La Rusára gondoltam, aztán Xavierre,
Avira, Margaridára és a dédszüleimre – hogy mindannyiuk szelleme
énbennem élt tovább.
Talán éppen ez volt az arany fülbevaló üzenete: a sötétségből és
szenvedésből is támadhat remény, öröm és haladás.
Az ablakpárkányhoz léptem, és láttam, hogy a fülbevaló eltűnt. A kör
bezárult.
Az ékszer helyére tettem a kezem.
– Köszönöm – szóltam, és körülnéztem. Langyos fuvallat súrolta a
bőrömet. Éreztem, hogy habár la Rusa és a fülbevaló eltűnt, az ő szeretete
mindig velem marad.
– Köszönöm – szólaltam meg újra.
A műterem néma volt és mozdulatlan, de én tudtam, hogy meghallották a
hálálkodásomat.
 A szerző utószava

A
spanyol polgárháború okai és következményei szövevényesek.
A Flamenco Párizsban természetesen kitalált történet, amelynek nem az a
célja, hogy a háború minden aspektusát körüljárja. Azoknak az
olvasóimnak, akik szívesen elmélyednének a spanyol polgárháború
történetében, kezdésnek Helen Graham The Spanish Civil War: A Very
Short Introduction (A spanyol polgárháború rövid története) című írását
javaslom, ebből kiindulva könnyedén bővíthetik az olvasmányaik körét.
A Párizsi Operaház balett-társulatát a világ egyik legszínvonalasabb
gárdájának tartják. A vizsgajelenetben két valóságos személy nevét is
felhasználtam a korhű hangulat megteremtéséhez, mindkettőt a balettiskola
1976-os működéséből: Claude Bessyét és a táncigazgatóét, Raymond
Franchettiét. Arielle Marineau ezzel szemben fiktív szereplő, akit a
cselekmény hívott életre, az alakjának semmilyen valós alapja nincs sem a
balettkar, sem az iskola tényleges szereplői között.
Ugyanígy Sir Arthur Conan Doyle és Jelena Petrovna Blavatszkaja
mellett, akik valóban éltek, és írtak a természetfeletti jelenségekről, a
történetben említett „korabeli francia médium”, Mireille Fourest kitalált alak.
A Flamenco Párizsban részben Katalónia fővárosában, Barcelonában
játszódik. Katalóniának saját nyelve és sajátos arculata van. A katalánok a
maguk földjét önállónak tekintik, nem Spanyolország részének, és a
történelem folyamán az uralkodó hatalom többször is betiltotta a katalán
nyelv és egyéb kulturális jellegzetességek használatát, hogy elejét vegye a
szeparatista törekvéseknek. Ebben a könyvben két ilyen időszakról esik
szó: Miguel Primo de Rivera diktatúrájáról (1923-1930) és Francisco
Franco korszakáról (1939-1975). A regényben katalán és spanyol szavakat
és kifejezéseket is használtam az adott szereplő hátterétől függően, hogy
ezzel is megteremtsem a hely hangulatát, és olyan atmoszférát teremtsek,
amely az egész országot és ezt a sajátos régiót is híven jellemzi. Hogy ne
zavarjam meg azokat az olvasókat, akik nem ismerik a spanyol vagy a
katalán nyelvet, a központozásban nem ragaszkodtam az eredeti
írásmódhoz, például Hola! szerepel ꜟHola! helyett, és nagybetűvel írtam a
Papa, Mama és Avi szavakat, amikor szereplők neveként használtam őket.
ÍM E, EGY RÖVID ISM ERTETŐ a spanyol és katalán megszólításokról:

don don
doña donya
señor senyor
señora senyora
señorita senyoreta
 Köszönetmondás az olvasóimnak

S
zeretném megragadni az alkalmat az ötödik regényem végén, hogy hálás
köszönetet mondjak minden olvasómnak. Amikor Önökre és arra az
örömre gondolok, amit egy jó történettel okozhatok, szívesen ülök le az
íróasztalomhoz nap nap után, és minden erőmmel arra törekszem, hogy a
legjobbat hozzam ki magamból minden egyes könyv megírásakor.
Nagyon-nagyon köszönöm azt a sok levelet és képeslapot, amelyet
nekem küldenek. Mindegyiket megőrzöm, és ha elakadok, kimerülök, vagy
elbizonytalanodom valami miatt, sokszor csak előveszek egy-két levelet, és
újraolvasom őket, hogy lendületet nyerjek belőlük.
A szerző és az olvasó közötti kapcsolat nagyon különleges. Én a
szavaimat használom arra, hogy szereplőket és helyszíneket alkossak meg,
az olvasók pedig a képzeletüket és a tapasztalataikat használják fel, hogy
újjáalkossák az eredeti elképzeléseimet a maguk egyedi módján. Ez azt
jelenti, hogy a Flamenco Párizsbannak pontosan annyi változata van,
ahányan elolvassák. Őszintén élvezem ezt a fajta együttműködést.
Mindig öröm számomra, ha hallok az olvasóim felől, ezért kérem, írjanak
bátran, amikor csak szeretnének:

C/- HarperCollins Publishers Australia

PO Box A565
Sydney NSW 2000

Szeretettel és hálával:
Belinda Alexandra
 Köszönetnyilvánítás

B
ár a könyv borítóján a „Belinda Alexandra” név szerepel, olykor azt
gondolom, helyénvalóbb lenne a „Belinda Alexandra és társai” felirat, hiszen
a háttérben sok csodálatos ember dolgozik keményen azért, hogy minden
egyes könyv a lehető legjobb legyen.
Elsőként energikus és szenvedélyes ügynökömnek, Selwa Anthonynak
szeretnék köszönetet mondani, aki a kezdetektől kiállt a Flamenco
Párizsban mellett, és felbecsülhetetlen visszajelzéseket adott az írói
folyamat során.
Szeretném megköszönni a HarperCollins Publishers Australia
csapatának is a Flamenco Párizsban iránt mutatott lelkesedését és a sok
támogatást, amelyet tőlük kaptam. Különösen fantasztikus kiadóimnak,
Anna Valdingernek és Sue Brockhoffnak tartozom köszönettel, valamint
Amanda O’Connellnek, Jane Finemore-nak és a lendületes értékesítési
csapatnak.
Újra abban a szerencsében volt részem, hogy Nicola O’Shea lett a
könyvem szerkesztője. Mindig öröm vele dolgozni az empatikus stílusa és
éleslátása miatt. Köszönöm a korrektoraimnak, Kate O’Donnellnek és
Chrysoula Georgopoulosnak is.
A hálámat szeretném kiterjeszteni mindazokra a szakértőkre és
tudósokra is, akik készséggel rendelkezésemre bocsátották az idejüket és
különleges tudásukat, hogy segítségemre legyenek a könyv megírásakor
végzett kutatásaimban: köszönöm Marina Vidalnak, hogy ellenőrizte a
spanyol és katalán kifejezéseket, és sokat segített kulturális kérdésekben is;
doktor Francisco J. Romero Salvadónak a Bristol Egyetemről és Sebastian
Balfour professzornak a Londoni Gazdasági és Politikatudományi Iskolából,
hogy a spanyol polgárháború kapcsán felmerülő történelmi kérdésekről
felvilágosítottak; Nathalie Maeiernek, aki volt olyan kedves, és franciául
levelezett a nevemben, és segített a kulturális kérdésekben; valamint Kari
Hanetnek, amiért csodálatos anekdotákat és egyéb részleteket osztott meg
velem az 1970-es évek párizsi életéről.
Mélyen megérintett, hogy milyen lelkesen sietett segítségemre a táncos
világ a kutatásaim során. Elsősorban Laurie Lubeck-Yeamesnek és
édesanyjának, Nicole Alderguernek szeretnék köszönetet mondani
felbecsülhetetlen munkájukért a balettjelenetek áttekintésében; Elizabeth
Platelnek, a Párizsi Operaház balettkara igazgatójának mindazért a
felvilágosításért, amelyet az iskola és a felvételik 1970-es években szokásos
rendjéről nyújtott; Lisa Howellnek és Catherine Jenneke-nek, amiért
különböző balettszakértőkkel ismertettek meg; valamint Kate Sirvinsnek,
aki segített a táncművészeti szakkifejezések helyes használatában. Hálás
vagyok Lucy Vernonnak is, aki átnézte a könyv flamencojeleneteit.
Külön köszönöm Paulina O’Kane-nek, a Ku-ring-gai könyvtár
dolgozójának, hogy segítséget nyújtott a könyvtárközi kölcsönzéseim
megszervezésében (a kötet írása során majdnem 50 alkalommal került rá
sor), és sosem lankadó derűvel kutatta fel a legismeretlenebb könyvcímeket
is.
Végül, de nem utolsósorban szeretném megköszönni a barátaimnak, a
családomnak és a háziállataimnak, hogy segítettek megőrizni az ép eszemet
és valóságérzékemet. Különösen drága férjemnek, Maurónak köszönöm,
hogy türelmesen viselte a hosszú órákat, melyeket a több országban, három
különböző nyelven, két idősíkban és három főszereplővel játszódó könyv
megírása követel. Köszönetet mondok a csodálatos apámnak, Stannek is a
gyakorlati segítségéért, aki türelmesen hozta-vitte az újabb és újabb
könyvtári könyveket, hogy nekem fel se kelljen állnom az íróasztal mellől.
A fentebb felsorolt emberek energiája és jóakarata tette a Flamenco
Párizsban írását olyan élménnyé, melyet sosem fogok elfelejteni.
{1}
Balettmozdulatok. Térdhajlítás, kinyújtás, lábkörzés.
{2}
Olyan testhelyzet a balettban, mikor az egyik láb a másikkal 90°-os szöget zár be; a repülés
látszatát kelti
{3}
Balettugrás, a levegőben a táncos spárgát mutat be.
{4}
Térdhajlításos balettmozdulatok, oldalra fordított térdekkel.
{5}
Nyújtott lábbal végrehajtott gyakorlatok, ugrások a balettban.
{6}
Istenem! (francia)
{7}
Kisasszonyok.
{8}
Paradicsomból, zöldbabból, tonhalból és szardellából készített saláta, mustáros-ecetes
szósszal.
{9}
Szia. (francia)
{10}
A legalacsonyabb rang a párizsi balett társulatában.
{11}
Hát persze, (francia)
{12}
Vörös Nők. (spanyol)
{13}
Radikális Nők. (spanyol)
{14}
Nép Háza. Egyfajta szociális központok voltak ezek akkoriban a munkásosztály számára.
{15}
Spanyol nemzetgyűlés.
{16}
A barcelonai operaház neve.
{17}
Féltalp. Tánclépés a flamencóban.
{18}
Spanyol férfinév. Ejtsd: Haimé.
{19}
Barcelona egyik negyede (mai nevén Poblenou), ekkoriban ipari központ, főként gyárakból
és munkásszállókból állt.
{20}
Szent Jeromos rendje.
{21}
M enj innen, disznó! (spanyol)
{22}
Helló! Hogy vagy?
{23}
Jól.
{24}
Nagyon jó! (spanyol)
{25}
Az egyik leggyakoribb dalforma a flamencóban, általában komoly, ünnepélyes hangulatú.
{26}
Balettmozdulatok. Jelentésük leegyszerűsítve: mély térdhajlítás, ágaskodás… hajlított
térddel megáll a lábháton, egyik lábat felhúzza a másik térdig, majd onnan kinyújtja,
ágaskodás… leesés, csúszó lépés, lábkörzés a levegőben.
{27}
Itt nagyjából: Bravó! (orosz)
{28}
Szergej Pavlovics Gyagilev (1872-1929), 1909-ben alapította meg az Orosz Balettet,
melynek igazgatója volt. Európai és amerikai turnékat szervezett, ezekkel rövid idő alatt
világhírre emelte a társulatot. A társulathoz tartozott Anna Pavlova, aki Fokinnak A hattyú
halála c. koreográfiáját minden idők legnépszerűbb táncszólójává tette. A társulat másik sztárja
Vaclav Nyizsinszkij volt, akit nemcsak tánctudása, hanem zilált személyisége, erotikus
színpadi megjelenése is közismertté tett.
{29}
Jó napot! (spanyol)
{30}
Spanyol folyóirat.
{31}
A tenger fogai.
{32}
Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja; katolikus konzervatív párt volt,
szélsőjobboldali nézetekkel.
{33}
Az olasz fasiszta mozgalom mintájára létrejött spanyol politikai szerveződések neve.
{34}
Egészség!
{35}
Jó napot! (spanyol és katalán)
{36}
Az a mozdulat a balettban, amikor a táncos a lábát 45°-os vagy 90°-os szögben megtartva,
helyben elfordul.
{37}
Vezér. (spanyol)