AYAAN HIRSI ALI

A hitetlen

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2008
 Fordította
Kelemen László

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Ayaan Hirsi Ali: Infidel

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Az engedetlen

Copyright © Ayaan Hirsi Ali. 2006

Hungarian translation © Kelemen László, 2008
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008

ISBN 978 963 254 054 2

 Abehnek, Anyámnak,
Ayeeyónak (Nagyanyámnak), Mahadnak.
És Haweya szeretett emlékének

Bevezetés
2004 novemberének egyik reggelén Theo van Gogh felkelt, majd
elindult dolgozni amszterdami filmprodukciós cégébe. Elővette régi
fekete kerékpárját, hogy kihajtson vele a főútra. A bekötőúton egy
marokkói férfi várakozott pisztollyal és két henteskéssel.
Theo a Linnaeusstraaton biciklizett lefelé, amikor Muhammad
Bouyeri odament hozzá. Elővette a pisztolyát, és többször Theóra lőtt.
Theo lefordult a kerékpárról, áttántorgott az úton, aztán összeesett.
Bouyeri odament hozzá. Theo könyörgőre fogta:
– Nem beszélhetnénk meg a dolgot?
Bouyeri válaszul további négy lövést eresztett belé, aztán elővette az
egyik henteskést, és elvágta a torkát. A másik késsel egy ötoldalas levelet
döfött Theo mellkasába.
A levelet nekem címezték.
Két hónappal korábban Theóval közösen készítettünk egy
rövidfilmet. Azt a címet adtuk neki, hogy Behódolás. Első rész.
Szándékomban állt elkészíteni a második részt is. (Theo figyelmeztetett,
hogy csak akkor dolgozik a második részben, ha lesz benne némi humor
is!) Az Első rész az engedetlenségről szólt – olyan muszlim
asszonyokról, akik az Istennek való teljes behódolástól eljutnak a vele
folytatott beszélgetésig. Imádkoznak hozzá, de nem sütik le a szemüket,
hanem ezek a nők, akiknek a Korán szavai vannak a bőrükre tetoválva,
felemelik a tekintetüket Allahra. Őszintén elmondják neki, hogy ha az
engedelmesség ennyi szenvedést okoz, ő pedig továbbra is hallgat, akkor
nem lesznek többé engedelmesek hozzá.
A filmben van egy asszony, akit házasságtörés miatt
megkorbácsoltak; egy másikat olyan férfihoz kényszerítettek feleségül,
akit gyűlölt; a harmadikat rendszeresen verte a férje; a negyediket
kitagadta az apja, amikor megtudta, hogy a bátyja megerőszakolta.
Mindegyik túlkapást Isten nevében követték el, miközben a Koránnak a
nők testére írt verseit idézték. Ezek a nők a világ muszlim asszonyainak
százezrei nevében beszéltek.

Theo és én tisztában voltunk vele, hogy veszélyes filmet készítettünk.

Theo azonban bátor férfi volt – igazi harcos, bár ez valószínűleg nem
látszott rajta. Igazi holland is volt, márpedig a világon egyetlen nemzet
sem kötelezte el magát olyan mélyen a szólásszabadság mellett, mint a
holland. Feldühödött, amikor valaki azt javasolta, hogy a nevét távolítsák
el a film stáblistájáról. Egyszer ezt mondta nekem:
– Ha Hollandiában nem lehet ott a nevem a saját filmemen, akkor
Hollandia többé nem Hollandia, és én sem vagyok az, aki.
Az emberek gyakran kérdezik tőlem, vágyom-e a halált, hogy így
kimondom a dolgokat. A válaszom az, hogy nem; szeretnék életben
maradni. Ugyanakkor vannak bizonyos dolgok, amelyekről beszélni kell,
és vannak olyan időszakok, amikor a hallgatás az igazságtalanság
tettestársa.
A könyv az életem története. Emlékeim szubjektív gyűjteménye,
amelyek leírásakor igyekeztem annyira pontos lenni, amennyire csak
tudtam. A családommal annyira megromlott a kapcsolatom, hogy nem
kérhetem a segítségüket a visszaemlékezéseim felfrissítésében. A könyv
arról szól, amit tapasztaltam, láttam, és arról, hogy miért gondolkozom
úgy, ahogyan. Úgy gondoltam, hogy hasznos, sőt talán fontos is
elmondani ezt a történetet. Szeretnék tisztázni néhány dolgot, nyíltan
elmesélni bizonyos eseményeket, beszélni szeretnék az embereknek egy
másfajta világról, és arról, hogy milyen is az valójában.

Szomáliában születtem. Szomáliában, Szaúd-Arábiában, Etiópiában

és Kenyában nőttem fel. 1992-ben, huszonkét éves koromban jöttem
Európába, és képviselő lettem a holland parlamentben. Készítettünk egy
filmet Theóval, és most testőrök között élek, és páncélozott autón járok.
2006 áprilisában egy holland bíróság úgy határozott, hogy el kell
hagynom az államtól bérelt biztonságos otthonomat. A bíró döntése
szerint az épület többi lakójának joga van azzal érvelni, hogy a
jelenlétem miatt nem érzi magát biztonságban. Már akkor elhatároztam,
hogy az Amerikai Egyesült Államokba költözöm, mielőtt fellángoltak a
holland állampolgárságom körüli viták
Ezt a könyvet a családomnak ajánlom, és annak a millió és millió
muszlim nőnek, akinek be kellett hódolnia.
 I

GYERMEKKOROM

Vérvonalak
– Ki vagy te?
– Ayaan vagyok, Magan fiának, Hirsinek a lánya.
Nagyanyámmal ülök a talalfa alatt egy fűből szőtt szőnyegen.
Mögöttünk a házunk, és csak a talalfa ágai védenek minket a nap fehér
homokra tűző sugaraitól.
– Folytasd! – emeli rám szemét nagyanyám.
– Magan Isse fia volt.
– És?
– Isse Guleid fia volt, aki Alié. Ő Wai'ays fia volt, aki Muhammad fia
volt. Ali. Umar.
Egy pillanatig tétovázom.
– Osman. Mahamud. – Büszkén nagy levegőt veszek.
– Bah? – kérdi nagyanyám. – Mi volt Bah teljes neve?
– Bah Ya'qub, Garab-Sare – nevezem meg Osman Mahamud
legbefolyásosabb feleségét Ya'qub lánya, a Legnagyobb Támasz.
Nagyanyám kelletlenül bólint, pedig ötéves koromhoz képest egészen
jó voltam. Háromszáz évre visszamenőleg el tudtam sorolni az ősapákat
– legalábbis a fontosabbik ágon. Osman Mahamud apám
alnemzetségének volt a neve, és persze az enyém is. Közibük tartozom,
és ettől vagyok az, aki.
Később, míg felnövök, nagyanyám addig veszekszik velem, sőt néha
meg is ver, míg meg nem tanulom apám teljes felmenő ágát nyolcszáz
évre visszamenőleg, a Darod nagynemzetség kezdetéig, Darod vagyok,
Harti, Macherten és Osman Mahamud. Attól a feleségtől származom,
akit a Legnagyobb Támasznak neveztek. Magan vagyok.
– Jól tanuld meg! – figyelmeztet pálcáját felém rázva nagyanyám. – A
nevektől leszel erős. Ezek jelentik a származásodat. Ha tiszteled őket,
életben tartanak, de ha szégyent hozol rájuk, elvesztél. Semmire sem
viszed. Nyomorult életed lesz, és magányosan halsz meg. Most pedig
ismételd el!
A szomáliai gyerekeknek a teljes családfájukat tudniuk kell; ez
majdnem mindennél fontosabb. Ha két, egymás számára idegen
szomáliai találkozik, megkérdik egymást: „Ki vagy te?”, aztán addig
mennek vissza a családfáikon, míg nem találnak egy közös ősapát.
Ha két szomáliainak közös nagyapja van, vagy akár egy nyolcadik
ük-ükapja, akkor unokatestvéreknek számítanak. A nemzetséget jelentő
nagycsalád tagjai. Felajánlják egymásnak az ételüket és a
vendégszeretetüket. Egy gyerek mindig az apja nemzetségéhez tartozik,
de hasznos lehet az anya vérvonalának ismerete is, főleg ha utazás
közben az ember segítségre szorul.
Így esett, hogy azokon a hosszú délutánokon bátyámmal, Mahaddal
kórusban szavaltuk összes felmenőnk neveit, miközben gyöngyözött a
hátunkon a verejték. Nagyanyám később a húgomat, Haweyát is elkezdte
tanítani, de vele már nem volt ilyen sikeres. Haweya eleven eszű volt, és
okos, de képtelenség volt annyiszor leültetni, mint Mahadot és engem.
Az igazat megvallva, nekünk, a védőkerítésekkel körbevett
betonházakban, szilárd tető alatt élő modern gyerekeknek értelmetlennek
tűnt az ősök ismerete. Általában elég hamar meguntuk. Felugrottunk,
kicseleztük nagyanyám lábunkra suhintó vesszejét, amit a fánkról tört le.
Inkább mi másztunk fel a fára, hogy az ágai között játsszunk.
Még ennél is jobban szerettük nagyanyám történeteit hallgatni,
miközben anyám a faszenes tűzhelyen főzött, mi meg a fa alatt
heverésztünk a szőnyegen. A történeteket sohasem akkor kaptuk, amikor
kértük. Mindig váratlanul jöttek. Nagyanyám szőnyegszövés közben
elkezdett magában dünnyögni, aztán egyszer csak észrevettük, hogy a
dünnyögésből mesélés lett.
– Volt egyszer egy fiatal nomád, aki feleségül vett egy gyönyörű
lányt, aztán született egy kisfiúk – kezdett rá egyszer csak nagyanyám,
mi hárman pedig tudtuk, hogy azonnal le kell ülnünk, és úgy kell
tennünk, mintha valami fontos dologgal lennénk elfoglalva. Nagyanyám
mesélő kedvét a legapróbb pisszenés is elvehette. Ilyenkor zsörtölődve
visszatért száraz fűszálaihoz, amelyekből éjjel-nappal bonyolult
szőnyegeket szövögetett.
– Régóta nem esett, ezért a nomád felkerekedett, hogy átvágjon a
sivatagon olyan legelőt keresni, ahol letelepedhetne a családjával. Alig
indult el, máris zsenge, zöld fűvel benőtt rétre bukkant, ahol erős ágakból
készített, új szőnyegekkel borított, tisztára söpört kunyhó állt. A kunyhó
üres volt, a férfi pedig visszament a feleségéhez, és elmondta neki, hogy
alig egynapi járóföldre megtalálta a legjobb helyet. Két nap múlva,
amikor a feleségével és a kisbabájával visszatértek a legelőre, egy idegen
állt a kunyhó ajtajában. Az idegen nem volt magas, de nagyon erős volt,
nagyon fehér volt a foga, és nagyon sima a bőre.
Hawaya beleborzongott a várakozásba, én meg a félelembe.
– Az idegen ezt mondta: „Feleséged van, és gyermeked; legyen a tied
a kunyhó, élj boldogan benne”, és elmosolyodott. Az ifjú nomád azt
gondolta, hogy ez nagyon kedves volt tőle, és köszönetet mondott neki.
Mondta, hogy látogassa meg őket bármikor, amikor a kedve tartja. A
felesége viszont nyugtalan volt az idegen miatt. A baba is azonnal sírni
kezdett, amikor a férfira nézett.
– Aznap éjjel egy állat belopakodott a kunyhóba, és kilopta az ágyból
a kisbabát. A nomád nem hallott semmit, mert sokat evett és mélyen
aludt. Ilyen a balszerencse. Az idegen meglátogatta őket, hogy osztozzon
a bánatukban. Amíg beszélt, az asszony észrevette, hogy kis vörös
húscafatok vannak a foga között, és az erős, fehér fogak közül az egyik
kicsit megrepedt.
– A férfi ott maradt a párral a házban. Egész évben zöld volt a fű,
bőven volt eső, ezért nem volt okuk elköltözni. A feleség ugyanabban a
kunyhóban szült egy másik gyereket: megint egy csodaszép kisfiút. Alig
telt el egy évszak, éjszaka megint jött az állat, és elragadta a kisbabát.
Most az apa is utánaeredt, de nem volt elég gyors, hogy elkapja.
– Harmadszorra a nomád utolérte az állatot, és harcolni kezdtek, de az
állat győzött. Megint megette a babát! A harmadik kisfiú elvesztése után
az asszony azt mondta a férjének, hogy elhagyja. Így történt, hogy a
balga nomád mindenét elvesztette.
– Mit tanultatok az esetből? – emelte fel hangját nagyanyám.
Tudtuk a választ. A nomád túl lusta volt. Elfoglalta az első legelőt,
amit talált, pedig valami nem volt rendben. Ostoba volt, mert nem figyelt
a jelekre; azokra a jelzésekre, amelyeket a felesége és a baba ösztönösen
megéreztek. Az idegen volt a megtestesült gonoszság, a szörnyűséges
teremtmény, amely hiénává változik, és felfalja a gyerekeket. Mindent
értettünk. A nomádnak lassú volt az esze és a lába, nem volt elég erős és
bátor. Megérdemelte, hogy mindenét elveszítse.
Nagyanyám történetei néha rémisztők voltak. Voltak meséi a ronda,
vén boszorkáról, akit Gyilkosasszonynak vagy Mészárosnőnek hívtak.
Fel tudta venni az emberek ismerőseinek az alakját, aztán váratlanul
rájuk rontott, belekacagott a képükbe, HAHAHAHAHA, és lekaszabolta
őket a köpenye ráncaiba rejtett hosszú, éles késével, hogy aztán felfalja
az áldozatait. Nagyanyám azokról az időkről is mesélt, amikor még fiatal
volt, és kóbor harcosok bandái dúlták a sivatagot, elrabolták az állatokat
és az asszonyokat, majd felégették a falvakat. Mesélt saját és szülei élete
soha le nem írt katasztrófáiról, a pestis- és maláriajárványokról, az egész
tartományokat élettelen pusztasággá változtató aszályokról.
A saját életéről is beszélt. A jó időkről, amikor jött az eső, mindent
zöldbe borított, a víz szalagja megtöltötte a kiszáradt folyómedret, volt
bőven tej és ennivaló. Megpróbálta elmagyarázni, hogy ez miért vezet
hanyatláshoz. Hogyan van az, hogy a jólétben az emberek ellustulnak, a
gyerekek kövérek lesznek, a férfiak és a nők alkonyatkor nótázás és
dobszó mellett mulatozni kezdenek; ez aláássa az óvatosságukat, és nem
veszik észre a veszélyt. Arra is figyelmeztetett minket, hogy ez a
viselkedés ellentétekhez, viszályokhoz és katasztrófákhoz vezet.
Nagyanyám történetei néha bátor asszonyokról – olyan anyákról, mint
az én anyám – szóltak, akik ügyességükkel és hősiességükkel
megmentették gyermekeiket valamilyen veszedelemtől. Ezektől
valahogy biztonságban éreztük magunkat. A nagyanyám és az anyám is
okos, bátor asszonyok voltak. Biztosan ők is meg tudtak volna menteni
minket, ha eljön az ideje, hogy szembenézzünk a szörnyekkel.
Szomáliában a kisgyerekek gyorsan megtanulják felismerni a
hazugságot. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak; még egy kis
füllentés is végzetes lehet. Nagyanyám minden egyes történetének a
tanulsága azt szolgálta, hogy becsületesebbek legyünk. Erőseknek,
okosaknak és gyanakvóknak kell lennünk, és engedelmeskednünk kell a
nemzetség törvényeinek.
A gyanakvás jó dolog, különösen a lányoknál. A lányokat
becsaphatják vagy elcsábíthatják. Ha egy lány elveszti a szüzességét,
akkor nemcsak a saját becsülete lesz oda, hanem az apjáé, a nagybátyjaié,
a fiútestvéreié és a fiú-unokatestvéreké is. Semmi sem rosszabb annál,
mint mikor valaki egy ekkora katasztrófa előidézője.
A történeteit imádtuk, de a nagyanyámat többnyire nem sokra
tartottuk. Ugyanúgy őrködött felettünk, mint a kecskék felett, amelyeket
kikötött a fánkhoz, csak mi sokkal kezelhetetlenebbek voltunk. A
történetek és a civakodás volt minden szórakozásunk. Azt hiszem, nem is
láttam játékot nyolcéves koromig; akkor költöztünk Szaúd-Arábiába.
Gyötörtük egymást. Haweya és Mahad összeszövetkeztek ellenem, vagy
én álltam össze Haweyával Mahad ellen, de a bátyámmal soha, semmiért
sem társultam. Utáltuk egymást. Nagyanyám szerint ez azért volt, mert
csak egy évvel utána születtem, és kitúrtam anyám öléből.
Apánk nem volt, mert börtönben ült.
Nincs róla semmilyen emlékem.

Az általam ismert felnőttek többsége Szomália sivatagaiban nőtt fel.

Szomália Afrika legkeletibb és egyik legszegényebb országa. Az
Indiai-óceánba nyúlik, oltalmazó kézként átfogja az Arab-félsziget
csúcsát, aztán beleroskad Kenya partvidékébe. Őseim olyan nomádok
voltak, akik állandóan vándoroltak az északi és az északkeleti sivatagos
vidékeken, hogy legelőt találjanak a csordáiknak. Ezért vagy azért néha
megállapodtak, de ha kevés volt a víz és a legelnivaló, vagy nem jött az
eső, lebontották a kunyhóikat, felpakolták a szőnyegeiket a tevékre, és
elindultak jobb helyeket keresni, hogy életben tartsák az állataikat.
Nagyanyám olyan szorosra tudta fonni a száraz füvet, hogy az így
készült tömlőkben mérföldekre el lehetett vinni a vizet. Görbe ágakból és
fűszőnyegből fel tudta építeni saját kis hajlékát, aztán ha kellett,
lebontotta és felpakolta valamelyik rossz természetű szállító tevére.
Nagyjából tízéves korában meghalt az apja, egy iszak nemzetségbeli
pásztor. Az anyja feleségül ment a nagybátyjához. (Ez a bevett gyakorlat.
Megmarad a hozomány, és más bajoknak is elejét veszi.) Nagyanyám
tizenhárom éves lehetett, amikor a nagybátyjától megkérte a kezét egy
jómódú, Artan nevű nomád, aki akkoriban negyven körül járt. Artan
dhulbahante volt, ami jó vérvonalnak számított a darodok számára.
Sokan tisztelték, értett az állatokhoz, jó vezető volt, és olyan jól olvasott
a természeti jelekből, hogy mindig tudta, mikor és merre érdemes menni;
hol lesz eső. A személyét övező tisztelet miatt a nemzetség más tagjai
gyakran hozzá fordultak a vitás ügyeikkel.
Artannak már volt egy felesége, de csak egyetlen gyermekük volt, és
az is lány, aki valamivel fiatalabb volt a nagyanyámnál. Amikor
eldöntötte, hogy új feleséget hoz a házhoz, Artan először a menyasszony
apját választotta ki; jó nemzetségből való megbecsült férfinak kellett
lennie. A lány legyen dolgos, erős, fiatal és tiszta. Nagyanyám, Ibaado
éppen ilyen volt, ezért Artan kifizette érte a menyasszonypénzt.
Néhány nappal azután, hogy Artan elvette és magával vitte,
nagyanyám megszökött. Majdnem sikerült megtennie az anyja törzséhez
visszafelé vezető utat, amikor Artan utolérte. A férfi belement, hogy egy
kicsit az anyjánál maradjon és összeszedje magát. Egy hét múlva a
mostohaapja elvitte Artan tanyájára, mondván: „Ez a sorsod.”
Élete további részében egyetlen rossz szót sem lehetett szólni a
nagyanyámra. Felnevelt nyolc lányt meg egy fiút, és az ő munkájukra és
tisztességükre sem lehetett senkinek egy szava sem. Akaraterőt,
engedelmességet és becsületet nevelt a gyerekeibe. Ellátta az állatokat,
tüzelőt gyűjtött, és gallyakból tövises ágakkal átszőtt kerítést épített.
Kemény keze volt, meg kemény feje, és amikor a férje a nemzetség
elöljárójaként vendégül látta a törzset, a lányait távol tartotta a
nótázástól, a doboktól és a férfiaktól. Csak messziről figyelhették a
szavalóversenyt, és azt, ahogyan a férfiak portékákat és történeteket
cserélnek. Nagyanyám nem volt féltékeny férje másik feleségére, de
kitért előle. Amikor az idősebb asszony meghalt, nagyanyám zokszó
nélkül eltűrte rátarti mostohalánya jelenlétét is. Khadija csaknem annyi
idős volt, mint ő maga.
Artannak kilenc lánya és fiatal felesége volt, ezért a nők becsületének
a megőrzése volt az egyik legfőbb dolga, így távol tartotta őket a többi
nomádtól. Néha hetekig vándorolt, hogy olyan helyet találjon, ahol van
legelő és nincsenek fiatal férfiak. Végtelen utakat tettek meg a
legtávolabbi sivatagokban. Amikor lekuporodtunk a házunk melletti
talalfa alá Mogadishuban, nagyanyám gyakran mesélt nekünk arról a
szépséges ürességről, amely akkor töltötte el, amikor a saját két kezével
épített kunyhó előtt üldögélt, és belebámult a határtalan és végtelen
semmibe.
Nagyanyám bizonyos értelemben még a vaskorban élt. A
nomádoknak nem volt saját írásrendszerük. A fémeszközök ritka és
megbecsült portékának számítottak. Az angolok és olaszok szerint ők
voltak Szomália urai, de nagyanyámnak ez semmit sem jelentett. Neki
csak a nemzetségek számítottak: az iszakok és a darodok nagy nomád
törzsei, a kisebb havije pásztorok és a még náluk is kisebb szab csoport.
A harmincas éveiben járt, amikor először látott fehér embert, és akkor is
azt hitte, azért ilyen, mert leégett róla a bőr.
Anyám, Asha és vele tökéletesen egyforma ikertestvére, Halimo
valamikor az 1940-es évek elején születtek. Nagyanyám egyedül szülte
meg őket egy fa alatt. Ők voltak a harmadik és negyedik gyermekei. Ő
maga tizennyolc éves lehetett, és éppen az állatokat hajtotta ki a legelőre,
amikor megjöttek a fájásai. Leült, megszülte a lányait, aztán a késével
elvágta a köldökzsinórjukat. Néhány órával később összeterelte a
kecskéket meg a birkákat, aztán valahogyan sikerült még a sötétség
beállta előtt hazaérnie a nyájjal és újszülött ikrével. A teljesítményével
nem nyűgözött le senkit, hiszen csak két újabb lányt vitt haza.
A nagyanyám ostoba léhaságnak tartotta az érzelmeket; számára csak
a büszkeség – büszkeség saját munkájára és az erényekre – és az
önbizalom volt fontos. Ha valaki gyenge, rossz hírét kelthetik. Ha nem
elég erős a töviskerítése, elrabolhatják állatait az oroszlánok, hiénák és
rókák, a férje új nőket vesz feleségül, a lányainak elveszik a szüzességét,
a fiai pedig semmirekellők lesznek.
A szemében mi is semmirekellők voltunk. Újmódi betonlakók,
akiknek nincs értékes tudása. Aszfaltozott utakon jártunk, és noha a
házunk előtti járda nem volt kikövezve, a porban látszott, merre kell
menni. A csapból kaptuk a vizet, nem találtunk volna haza a csordában
járó állatok után a sivatagból, és még a kecskét sem tudtuk volna
megfejni úgy, hogy fel ne rúgjon.
Engem nézett le a legjobban. Rettegtem a rovaroktól, ezért komplett
idióta voltam a szemében. Mire a lányai öt- vagy hatévesek lettek,
nagyanyám minden olyasmit megtanított nekik, ami a túléléshez kellett,
de én ezekből a dolgokból semmit sem ismertem.

Anyám is mesélt történeteket. Megtanulta gondját viselni a család

állatainak, és biztonságos helyekre terelte őket a sivatagon át. A kecskék
könnyen zsákmányul estek a ragadozóknak, és ugyanígy volt ez a fiatal
lányokkal is. Ha anyámat vagy valamelyik nővérét férfiak támadták
volna meg a sivatagban, az ő hibájuk lett volna, mert egy ismeretlen teve
láttán az első pillanatban el kellett volna menekülniük. Ha mégis foglyul
ejtették volna őket, háromszor el kellett volna mondaniuk, hogy: „Allah
legyen a tanúm, nem akarok veled viszályt; kérlek, hagyj elmennem.” A
megerőszakolásuk rosszabb lett volna a halálnál, mert a családban
mindenkinek foltot ejtett volna a becsületén.
Ha az Allah nevében elmondott könyörgés nem járna sikerrel, arra az
esetre nagyanyám azt tanította a lányainak, hogy kerüljenek a férfi háta
mögé, guggoljanak le, nyúljanak be a szárongja alatt a lába közé, és jó
erősen rántsák meg a heréit, mert attól mozgásképtelen lesz. Ütni vagy
rúgni lehet, hogy tud, de a fejre vagy hátra irányuló ütlegeket
remélhetőleg el lehet viselni addig, míg a támadó elájul. A nők által
használandó csel neve qworegoys, és a családomban az asszonyok
ugyanúgy tanították a lányaiknak, ahogyan a kunyhót a hiénáktól
oltalmazó töviskerítés építését.
Emlékszem, Haweya és én még kislányok voltunk, amikor egy
délután nagyanyámat néztük, amint birkafaggyúval bedörzsölt egy
hosszú kötélfonatot, mielőtt beáztatta a növényekből készített fekete
keményítőfestékbe.
– A nő olyan egyedül, mint egy darab birkafaggyú a napon – mondta.
– Mindennek ki van téve. Mire észbe kaptok, nyüzsögnek rajta a bogarak
meg a hangyák, aztán nem marad utána más, csak egy zsírfolt.
Nagyanyám egy kis darab faggyúra mutatott, amely a napon
olvadozott, valamivel a talalfa árnyékán kívül. Fekete volt a hangyáktól
és a legyektől. A képe évekig kísértett a rémálmaimban.

Kiskorában anyám mindig kötelességtudó és engedelmes lány volt, de

mialatt felcseperedett, elkezdett megváltozni a világ. A nomádok régi
hagyományai is átalakultak, amikor a modern élet becsalta őket a
falvakba és városokba. Tizenöt éves korában anyám is kisétált a
sivatagból. Otthagyta a szüleit és nővéreit, még az ikertestvérét is, és
útnak indult. Felvette egy teherautó, azzal elment Berbera kikötőjéig, ott
felszállt egy hajóra, amely a Vörös-tengeren át Arábiába vitte.
Khadija még őt is megelőzte. Khadija a mostohanővére volt, apja első
feleségének a lánya. Egy másik nővére is megjárta már ugyanezt az utat.
Nem tudom, mi vitte rá őket, mert anyám ritkán osztotta meg velünk az
érzéseit. Az 1950-es években kezdett elérni a modern világ a föld
legtávolabbi csücskeibe. Anyám fiatal volt, és szerintem egyszerűen csak
nem akart lemaradni a sivatagban akkor, amikor minden fiatal megindult
befelé a városokba.
Adenbe ment, ahol akkor Khadija élt. Aden nagyváros volt, a brit
gyarmatbirodalom közel-keleti központja. Anyámnak sikerült
takarítónőként elhelyezkednie egy angol nőnél; megtanulta, mire jó a
villa, a székek, a fürdőkád és a súrolókefe. Imádta a szigorú rituálékat –
takarítás, rámolás, vasalás – és a megállapodott élet rafinált kellékeit.
Egy idő után ezeknek a rendjére anyám még szőrszálhasogatóbban
vigyázott, mint a nő, akinek dolgozott.
Annak ellenére, hogy Adenben egyedül volt, a szülei felügyelete
nélkül, anyám hallatlanul erényes életet élt. Eltökélte magában, hogy
semmilyen okot sem ad olyan pletykákra, amelyek szerint ő, Asha Artan
illetlenül viselkedne. Sohasem járt taxival vagy busszal, mert félt, hogy
idegen férfi mellé kell ülnie. Kerülte a Szomáliái férfiakat – és a nekik
teát főző, viccelődő lányokat akik khatot rágtak, beszélgettek és
nevetgéltek a rövid, vaskos levelek okozta enyhe eufóriától. Anyám
ehelyett Adenben megtanult hithű muszlimok módjára imádkozni.
A nagyanyámnak a sivatagban sohasem volt igazán ideje az imákra,
de a nomádok ezt nem is várták el az asszonyaiktól. A férfiak dolga volt,
hogy naponta ötször leterítsék szőnyegüket, és arccal Mekka felé
elmormolják a Korán szavait. Anyám azonban most már az
Arab-félszigeten élt, ahol Allah megvilágosította Mohamed prófétát,
ezért megtanulta a rituális mosakodást. Megtanulta, hogy dísztelen
vászonba burkolózzon, hogy hogyan álljon, üljön, boruljon arcra és
forduljon jobbra vagy balra; megtanulta az Allahnak való behódolás
balettjét.
A sivatag nomád asszonyai nem burkolták be magukat. Ők dolgoztak,
és hosszú fátyolban nehéz a munka. Az állatok és a tűzhely mellett a
nagyanyám által viselt durván szőtt, hosszú vászonlepel, a goh szabadon
hagyta a karját, a haját és a nyakát. Az ő idejében általános volt, hogy a
férfiak is jelen voltak, amikor a nők a gyermekeiket szoptatták. Ha volt is
valami izgató a pár centiméteres női hús látványában, a férfiak akkor sem
mutatták ki soha.
Adenben nem volt, aki megvédje anyámat – sem apa, sem fiútestvér.
A férfiak megbámulták, és utánaszóltak az utcán. Elkezdett fátylat
hordani, mint az arab nők, akik fekete kendőbe burkolóztak, amikor
elmentek otthonról, amelyen csak egy vékony nyílás volt a szemük előtt.
A fátyol megvédte anyámat a bámuló férfitekintetektől és a hitványság
érzésétől, ha mégis úgy néztek volna rá. A fátyol volt számára a jelképe
annak a hitének, amely szerint istenfélőn és tisztán kell élnie, márpedig
Asha Artan akart lenni a város leghithűbb és legerényesebb asszonya.

Egy nap megérkezett Adenbe Artan nagyapám. Közölte anyámmal,

hogy megkérték tőle a kezét, és nagyapám beleegyezett a házasságba.
Anyám tizennyolc éves lehetett, és nem mondhatott neki ellent. Így hát
csendben maradt. Egy szűz akkor válaszol illedelmesen egy házassági
ajánlatra, ha hallgat; így fejezi ki méltósággal a beleegyezését.
Anyám tehát férjhez ment az Ahmed nevű férfihoz, pedig már a
látványát sem bírta. Túl alacsony volt, túl sötét volt a bőre és dohányzott,
ami anyámnak ugyanolyan rossz volt, mintha khatot rágott volna.
Ahmed ősei egyik ágon darodok és hartik voltak, ugyanúgy, mint
anyámnak, de a másik ágon anyámmal ellentétben nem a nomád
dhulba-hanték voltak a felmenői, hanem a Wersengeli
kereskedőnemzetség. Ő maga is kereskedő volt, és anyám lenézte, pedig
jómódú férfi volt.
Kuvaitba költöztek, ahol anyám házvezetőnő lett egy nagy
mozaikpadlós házban, amelyben volt meleg víz és áram is. Anyám első
dolga az volt, hogy szélnek eresztette az összes szobalányt, mert nem
tudtak olyan tisztán takarítani, hogy azzal Asha Artan is elégedett legyen.
Ezután hozzáfogott a mintaháztartás megteremtéséhez. Született egy fia,
akit Muhammadnak nevezett el a próféta után; csak ez a név lehetett illő
az elsőszülött fiúhoz.
Aztán meghalt az apja, aki már nagyon öreg volt, és ekkor az anyám
elképesztően meglepő dolgot művelt: megmondta a férjének, hogy el
akar válni.
Természetesen a muszlim törvények szerint az anyám nem válhatott
volna el. Ez csak akkor volt lehetséges, ha egy nő férje nemzőképtelen
volt, vagy teljes nyomorba sodorta a feleségét. Anyám nemzetségének
összes Kuvaitban élő tagja szerint nevetséges volt, amit művelt. Tehetős
férje volt, aki megengedhetett volna magának több feleséget is, mégis
minden este hazament az anyámhoz. Mi kell még neki? Ha elválik, csak
használt portéka lesz, mert szűz már nem lehet. Az is szerepelt az érveik
között, hogy anyám tiszteletet vívott ki magának, amiért nem baari.
A baari asszony olyan, mint az engedelmes rabszolga. Tiszteli a férje
családját, kérdés és zokszó nélkül kiszolgálja őket. Sohasem
panaszkodik, és soha sincs semmilyen kérése. A munkában erős, de
mindig lehajtja a fejét. Akkor is meghajol és elrejti a könnyét, ha
kegyetlenkedik vele a férje, megerőszakolja, ha mindenki előtt
kigúnyolja, ha másik feleséget hoz a házhoz, vagy ha veri. Egyetlen
dolga van: keményen és kifogástalanul dolgozni. Szerencsétlen, hűséges,
jól idomított állat; ez a baari.
A szomáliai nőknek meg kell tanulniuk meggyőzni magukat, hogy
Isten az egyetlen, a mindenek tudója, és megjutalmazza őket a
másvilágon. Addig persze mindenki, aki látja a türelmüket és
kitartásukat, az apjukat és az anyjukat dicséri, amiért ilyen kiváló
asszonyt neveltek a lányukból. Megőrzik fiútestvéreik becsületét, ezért
ők hálásak nekik, és más családoknak büszkélkednek húgaik
engedelmességével. Néha megtörténhet, hogy a férj családja is
méltányolja az engedelmességet, és a férj emberi lényként kezeli a
feleségét.
Ha a baari szomorú, megalázzák, fáradt vagy elege van az örökös
kiszipolyozásból, elrejti érzéseit. Ha szeretetre és jobb életre vágyik,
csendben imádkozik Allahhoz, hogy tegye a férjét elviselhetőbbé. Az
ima a baari egyetlen fegyvere, és a nomád anyáknak meg tanítaniuk
lányaiknak az imádkozást.
Anyám évekig makulátlanul élt. Legendásak volt az erényei és
töretlen munkakedve. Ez részben természetéből fakadt, mert erőt és
vigaszt merített a hit határozott parancsolataiból, és halálosan biztos volt
benne, hogy ha engedelmeskedik nekik, bejut a paradicsomba. Szerintem
attól is félt, hogy az apja kiátkozná, ha engedetlen lenne. Az apa átka a
legrosszabb dolog, ami történhet: menetjegy egyenesen a pokolba.
Miután az apja meghalt, anyám elfordult a férjétől. Szembeszállt vele
megvetése minden erejével, amely az évek során gyülemlett fel benne.
Még csak beszélni sem volt hajlandó vele. Végül sikerült elérnie, hogy
Ahmed nem vitatta a váláshoz való jogát. A kuvaiti bíró ítélete szerint a
fia hét évig vele maradhatott, de tízéves korában vissza kellett térnie,
hogy az apjával éljen, addig azonban anyám magával vihette.
Anyám gyerekkorában Szomália még nem létezett. Ugyanazt a
nyelvet beszélte minden törzs, még ha eltérő nyelvjárásokban is. Jobbára
elkülönült területeken éltek, és önmagukat határozottan
megkülönböztették másoktól. A mai Szomáliát akkoriban az angolok és
az olaszok osztották fel egymás között, akik gyarmatosították a kétfelé
hasított területet. 1960-ban elmentek, és egy teljesen új, független
államot hagytak maguk után. Megszületett az egységes nemzet.
Az új országnak, Szomáliának volt demokráciája, elnöke, zászlaja,
hadserege és még saját pénze is: szépen megrajzolt bankjegyek a
földeken dolgozó emberek és háziállatok méltóságteljes portréi olyan
hátterek előtt, amilyeneket anyám életében nem látott. Az addig
kizárólag vidéken élő emberek elkezdtek áramlani az ország új fővárosa
felé, amelyet a gyarmatosítók Mogadishunak neveztek. Mindenkit
felvillanyozott az egyetlen, hatalmas és erős nemzet építésének
lehetősége, de a következő években annyi reményt döntöttek romba a
belvillongások, a korrupció és az erőszak, hogy az ország, sok más
afrikai államhoz hasonlóan, hanyatlásnak indult. Anyám azonban nem
láthatta előre, hogy mi történik majd, ezért fogta a cókmókját, a fiát meg
a férje házassági ajándékát, és visszatért Szomáliába, egyenesen
Mogadishuba, a fővárosba, ahol azelőtt sohasem járt.
Nagyanyám egész életében szidta anyámat a döntéséért. Mogadishu
nem darod föld volt. Még csak nem is iszak. Mélyen bent van havije
területen, és az anyám nem ide tartozott. Nagyanyám azt mondogatta,
biztosan megátkozta a volt férje, azért választott ilyen meggondolatlanul,
vagy egy gonosz démont szabadított ki azzal, hogy orcátlanul elmenekült
az apja által ráerőltetett házasságból. Nagyanyám gyűlölte
Mogadishuban a kőépületeket, a szűk utcákat meg a látóhatár hiányát, és
gyűlölte azt a tudatot, hogy a család nem a biztonságos darod területeken
él északon. Anyám azonban megint szembeszállt a családi
hagyományokkal, és megint a féltestvérét, Khadija Artant követte, aki a
férjével letelepedett Mogadishuban.
Khadija nagyon csinos asszony volt. Ugyanolyan magas volt, mint az
anyám, és ugyanolyan sovány. Feszes, szögletes arcvonásai,
karvalytekintete, fölényes modora, erőteljes hangja mellé méltóságteljes,
elegáns viselkedés társult. A nagyanyám ki nem állhatta. Merészen
öltözött; hosszú, nyugati stílusú ruhában járt, amely leért a bokájáig, de
gombokkal és cipzárakkal elérte, hogy szorosan a testéhez simult.
Ruhatárához kendők is tartoztak: a vidékies goh és a városias dirha,
Khadija gohjai és dirhái azonban a legjobb minőségű anyagokból, drága
selyemből és műszálakból készültek, nem egyszerű pamutszövetből.
Úgy hordta őket, hogy mellette más asszonyok szegényesen öltözött
tramplinak látszottak. A haját magasra tornyozott vászonturbánban
viselte. Modern nő volt. Imádta a függetlenséget, a politikát és az
éjszakai utcai beszélgetéseket. Magabiztosan, fontoskodva
sürgött-forgott az új fővárosban.
Házasságban élt (méghozzá jó házasságban), de meddő maradt, és ez
szörnyű csapás volt a számára. Néhányan azt mondták, azért mérte rá a
sors, mert egy erős akaratú boszorkány, a nagyanyám meg néha azt
dünnyögte, hogy megátkozták az engedetlenségéért és a makacsságáért.
Akár átok volt, akár nem, Khadija nem törődött vele.
Rábeszélte anyámat, hogy vegye meg a férje előző házasságából
származó fia szállító cégével szemben levő üres telket. Ez egy új
peremvárosban volt, és mióta Mogadishu főváros lett, itt kezdtek
letelepedni a darodok. A Hoden nevű kerület tisztább és egészségesebb
volt, mint a városközpont, ahol az elegáns olasz épületeket mocskos,
szűk sikátorok övezték. A házhelyünk körüli utcáknak nem volt
burkolata, és az áramot sem sok helyre vezették be, hozzánk pedig
sohasem. Anyám megvette a telket, beköltözött Khadijához, és elkezdte
építeni a saját házát.
Anyám elképzelései az új építőanyagokhoz igazodtak. A házba csak
két nagy szobát építtetett, a falak fehér salaktéglából készültek, a padló
betonból volt. Az utcai bejárat előtti területet is lebetonozták, de az udvar
többi része homokos maradt. Az építkezés sokáig tartott. Mindent fehérre
festettek, kivéve az ajtókat és a redőnyöket, amelyek zöldek lettek, mert
anyám érzése szerint ez a szín való a hithű muszlimok ajtóihoz. A
tűzhely az udvarra került, egy ponyvatető alá, a nagy talalfa mellé, ahová
le lehet teríteni a szőnyeget az árnyékba a forró délutánokon.
A minden lében kanál Khadija mindig hajlamos volt arra, hogy mások
sorsát igazgassa és házasságokat hozzon össze. Anyám fiatal volt, és nem
nagyon válogathatott a lehetőségekben, mert nem lett volna illendő, hogy
dolgozzon. Khadija azt javasolta neki, hogy hagyja nála a kis
Muhammadot, és járjon társaságba, tanulja meg a betűket. Egy Hirsi
Magan nevű fiatalember éppen ekkortájt tért haza egy amerikai
egyetemről, és az embereket írni és olvasni tanította Mogadishuban.
Ez a fiatalember, Hirsi Magan lett az apám. Kiskoromban mesebeli
hőst láttam benne, csak egy kicsit valóságosabb volt, mint a nagyanyám
farkasemberei. Apám nővére, Hawo Magan néném gyakran jött hozzánk,
és sokat mesélt róla, meg az északi sivatagban töltött gyerekkoráról.
Apjuk, Magan, legendás harcos volt. A név azt jelenti, hogy „A
Védelmező”, pontosabban „Azoknak a védelmezője, akiket legyőzött”.
Magan az Osman Mahamud nemzetség darod alnemzetségéből
származott, amely mindig fennen hangoztatta a mások feletti
uralkodáshoz való jogát. Először Boqor király oldalán harcolt, aki a
tenger melletti macherten területeken uralkodott, majd 1890 körül átállt
Boqor ellenfeléhez, Kenaidiidhez, aki fiatalabb volt, emellett nagyobb
volt a harci és fosztogató kedve. (Boqor, Magan és Kenaidiid egymás
unokatestvérei voltak.)
Kenaidiid és Magan azokra a déli területekre, Senag és Mudug felé
vezették harcosaikat, amelyek akkoriban a kisebb törzsek, például a
havijék uralma alatt voltak. A havijék nyugodt nép voltak, főként
földműveléssel foglakoztak és nem volt hadseregük sem. Magan mélyen
lenézte őket. Egy történet szerint egyszer egy havije falu lakóival kört
rakatott kövekből, aztán beterelte őket a körbe, és mindet megölette.
Ezután megparancsolta a harcosainak, hogy vigyék oda az asszonyaikat,
és telepedjenek le ott, havije földön, Mogadishutól északra. Nagyanyám
szerint a Mudugban élő havijék sohasem felejtik el Magan nevét.
Apám az északi sivatagban nőtt fel; ő volt Magan utolsó, legfiatalabb
feleségének a fia. Az anyja tizenkét vagy tizenhárom éves korában ment
férjhez az öreg harcoshoz, aki akkoriban már majdnem hetvenéves volt.
Apám lett Magan legkisebb fia, és aggkori rajongásának tárgya. Magan
halála után saját testvérei nevelték fel, akik közül némelyiknek már
unokái voltak. Már majdnem azelőtt járták vele a sivatagot, mielőtt
megtanult járni.
Magan fiai hatalmas és gazdag kereskedők és harcosok voltak. Apám
teljes jólétben nőtt fel – dédelgették, vigyáztak rá, és a tenyerükön
hordozták. Összebarátkozott egy Osman Yusuf Kenaidiid nevű idősebb
férfival, annak a Kenaidiidnek az unokájával, akit az apja szolgált.
Magan mindenben utánozta Osmant; csendes volt, és egy kendővel
takarta el a száját, mert a szavak olyan dolgok, amelyeket nem szabad
elfecsérelni. Csak akkor jöhetnek elő, ha mély és megfontolt gondolatok
vannak mögöttük.
Az ékesszólást és az előkelő beszédmodort nagyra tartják
Szomáliában. A nagy költők verseit a falvaiktól mérföldekre is elismerik
és megtanulják, néha több generáción keresztül, de csak nagyon kevés
költő – vagy bárki más – írt le valaha is Szomáliai szavakat. A
gyarmatosítók hátrahagyott néhány iskolája túl kevés volt ahhoz, hogy
azokban egy többmilliós nemzetet tanítsanak.
Osman Yusuf Kenaidiid tanult ember volt. Ő volt az első, aki
megalkotott egy, a szomáliai nyelv hangjainak lejegyzésére alkalmas
írásrendszert, az oszmaníját. Ferde, cirkalmas jelekből álló leleményes
írás volt, és az apám is elkezdte tanulni.
Osman jó tanár volt, és jó kapcsolatban volt a déli területek olasz
gyarmatosítóival. Védőszárnyai alatt apám Mogadishuba, az olasz
gyarmati fővárosba járt iskolába. Belépett a Szomáliai Ifjúsági
Szövetségbe, és lelkes vitákba bocsátkozott a jövőről, amikor kiűzik a
nagy Szomáliai nemzet felett uralkodó gyarmatosítókat, és megalapítják
az egész Afrikának példát mutató egységes nemzetet. Tanult olaszul; egy
ideig még Rómában is járt iskolába. Ritka lehetőség egy szomáliai
számára, de Magan gyermekei gazdagok voltak. Apám feleségül vett egy
Maryan Farah nevű nőt, aki a darodok marehan-ágából származott.
Aztán a fejébe vette, hogy az Egyesült Államokban akar egyetemre
járni, méghozzá a New York-i Columbia Egyetemre. Amerika
ösztönzőleg hatott rá. Azt szokta mondani, hogy ha az amerikaiak
mindössze kétszáz év alatt oda jutottak, ahol most tartanak, akkor a
szomáliai nép a munkabírásával és a szorgalmával felépítheti Afrika
Amerikáját. Ragaszkodott hozzá, hogy a felesége is vele tartson és
tanuljon. 1965-ben született, Arro nevű újszülött kislányukat
Szomáliában hagyták a nagyanyjánál.
Amikor a Columbián antropológia szakon megszerezte a diplomáját,
visszatért Szomáliába, hogy mint minden valamirevaló fiatal, részt
vegyen a nemzet jövőjének alakításában. Maryan még nem tudta letenni
a vizsgáit, apám pedig ragaszkodott hozzá, hogy maradjon Amerikában,
és fejezze be a tanulmányait. Az csak természetes volt, hogy az új város
fővárosába, Mogadishuba megy lakni.
Apám véleménye szerint egy sikeres, új nemzet létrehozásához
hozzátartozott, hogy a népének is írástudónak kell lennie. Kampányt
szervezett, hogy megtanítsák az embereket írni és olvasni. Példát akart
mutatni, ezért az egyik osztályban ő maga lett a tanár.
Szomáliában értékes dolog a nyelv. Olyan egységgé köti össze az
egymással is harcban álló törzseket, amely miatt egy nemzetnek lehet
őket tekinteni. Özönlött a nép Hirsi Magan betűvető osztályába,
Mogadishuba. Sötét bőrű, hosszú orrú férfi volt, magas homlokkal, de
apám fő vonzereje éneklő, intellektuális hanghordozása volt. Nem volt
magas, de feltűnő jelenség volt. Az emberek mindig keresték a
társaságát, és odafigyeltek a szavára.
Anyám a saját jogán volt eszes és intelligens, ezért nem csoda, hogy
az osztály egyik legjobb tanulója lett. Gyorsan tanult. Egyszer még ahhoz
is vette a bátorságot, hogy megkérdőjelezze az egyik szomáliai szó
kiejtését, és pimaszul kioktassa a tanárát. Emellett gyönyörű asszony
volt, vékony és magas, olyan egyenes derékkal, mint egy fiatal fa.
Apámnak megtetszett anyám szellemes szókimondása és
tántoríthatatlan elvei. A szimpátia kölcsönös volt, és mondanom sem
kell, hogy Khadija is bátorította mindkét felet.

Szüleim 1966-ban házasodtak össze. Anyám tudta, hogy apám és

Maryan még mindig házasok, de Maryan New Yorkban volt, apám pedig
nem tudatta vele, hogy ismét megházasodott. Maryan így természetesen
csak akkor tudta meg a dolgot, amikor hazatért Szomáliába, de nem
tudnám megmondani, hogy ez mikor történt. Apám és anyám között
mindig izzott a levegő. Állandóan ugratták egymást, és mindig
versengtek valamiben. Egy olyan kultúrában választottak a szívük
szerint, amely nem engedte meg, hogy az ember maga válassza meg az
élete párját, és ez nagyon erős köteléknek bizonyult.

1968 októberében megszületett a bátyám, Mahad. Elkészült a ház

anyám telkén, Mogadishuban, és a család beköltözött a
mostohabátyámmal, a hatéves Muhammaddal együtt. Anyám hamarosan
ismét terhes lett, ekkor már velem, és a nagyanyám Mogadishuba jött a
sivatagból, hogy segédkezzen a terhesség utolsó hónapjaiban.
Az apám bátor, tanult, népszerű, uralkodásra termett férfi volt. Az
északi Oardho város jelöltjeként pályázott a parlamenti képviselőségre
is, de a választásokon alulmaradt. Töméntelen sok pénzt ölt bele az
írástudatlanság felszámolásáért indított kampányok alapításába.
Befektetett egy cukorgyárba, és érdekeltségei voltak egy északi
gátépítésben. A gáttal el lehetett volna érni, hogy az embereknek egész
évben legyen vize, és nem kellett volna tehetetlenül nézniük, ahogyan a
folyó elszivárog a homokos talaj repedéseiben.
1969. október 21-én puccsal megbuktatták a kormányt. Huszonhárom
nappal később, november 13-án jöttem világra, a kelleténél hat héttel
korábban, és csak kicsivel több, mint másfél kilós súllyal. Lehet, hogy a
szüleim boldogok voltak. Lehet, hogy az apám néha-néha
meghintáztatott a térdén. Nem emlékszem rá. Mahad azt mondja, vannak
emlékei, de csak apró foszlányok. Az apánk ritkán járt haza.
1971-ben megszületett a húgom, Haweya. Néhány hónappal később
apám első felesége, Maryan Farah életet adott a mostohahúgomnak,
Ijaabónak. Valamilyen vitás ügy miatt Maryan és apám elváltak. 1972
áprilisában pedig, amikor kétéves voltam, apámat elvitték Mogadishu
legrosszabb helyére, a régi olasz börtönbe, amit csak úgy emlegettek: A
Lyuk.
 2

A talalfa alatt
Kiskoromban sokszor megpróbáltam elképzelni az apámat. Amikor
anyámat kérdeztem róla, csak annyit mondott, hogy sohasem találkoztam
vele, mert Afwayne elvitte a börtönbe. Nagyanyám mesebeli
teremtményeivel ellentétben Afwayne létező szörnyeteg volt. Afwayne –
azaz Nagy Száj, ahogyan Sziad Barre elnököt mindenki nevezte – óriási
portréját kiakasztották Mogadishu minden üzletébe és közterületére.
Jókora szája volt, és nagy, hosszú foga, Afwayne rohamrendőrei néha
betörtek a házakba, és elvitték az embereket. Addig kínozták őket, míg
be nem vallottak valamilyen szörnyűséges bűnt, majd végeztek velük.
Ezt még én is tudtam. A házban minden felnőtt elhallgatott, ha
meghallották a kivégzőosztag puskáinak ropogását a Tribunka tér felől.
Sziad Barre 1960-ban, a függetlenség elnyerésekor lett a hadsereg
helyettes főparancsnoka. Később, miután a szovjetek kiképezték, a
marxizmus szószólója lett. A Darod nemzetség meglehetősen alacsony
rangú marehan-ágából származott. A puccs pontos körülményei nem
világosak; nem lehet tudni, hogy Barre adott-e parancsot az elnök elleni
merényletre, vagy egyszerűen csak kihasználta az elnök meggyilkolását
követő zűrzavart. A klasszikus szovjet csatlósállamok mintájára
alakította ki a rezsimjét: egy párt, egységes tervgazdálkodás,
nőszervezetek és úttörőcsapatok. Fejlesztés helyett a pénz tetemes részét
fegyverkezésre költötték, közben azonban tudatosan beruháztak az
oktatásba is – vagy azért, hogy a rezsim tiszteletére neveljék a
gyerekeket, vagy egyszerűen csak azért, hogy tanítsák őket.

Hatéves koromig anyám minden este odaállt a faszenes tűzhelyhez,

mi pedig félkörben köré térdeltünk, és Allahhoz fohászkodtunk apánk
kiszabadulásáért. Akkoriban nem nagyon értettük, mire jó ez az egész,
mert anyám nem fordított rá időt, hogy Istenről beszéljen nekünk. Isten
egyszerűen csak volt, és legjobban a kisgyerekek imáira figyelt. Minden
erőmet összeszedtem, hogy jól imádkozzam, de nem látszott, hogy
működne a dolog. Amikor megkérdeztem anyámat, miért nem
szabadította még ki apámat Isten, akkor azt mondta, még többet kell
imádkoznunk.
Anyám bejárhatott apámat látogatni a börtönbe, de csak a bátyám,
Mahad mehetett vele. Haweyának és nekem otthon kellett maradnunk a
nagyanyámmal. Egyrészt túl kicsik voltunk, másrészt csak lányok;
Mahad minden tekintetben elsőbbséget élvezett. Mindig feldúltan
érkezett haza a látogatásokról, de anyám megígértette vele, hogy nekünk
semmit sem mesél, mert ha bután kikotyognánk valamit, arról tudomást
szerezne a titkosrendőrség.
Egyszer, amikor anyámmal kijöttek a börtönből, Mahad rátámadt
Afwayne börtönkapu mellé függesztett, kartonból készült óriási
portréjára. Körülbelül hatéves lehetett.
– Kövekkel dobálta és ordítozott – mesélte anyám nagyanyámnak,
amikor este hazaérkeztek. – Allahnak legyen hála, a börtönőr a mi
nemzetségünkből való volt – anyám ezt úgy mondta, mintha nem tudott
volna betelni a Mahad-harciasság iránti csodálatával.
Az őr azzal vádolhatta volna, hogy a kormány ellen – „antinak” –
neveli a fiát. Allah és a törzs kegyelme nélkül Haweyával és
nagyanyámmal a fa alatt üldögélve most azért fohászkodhatnánk
Allahhoz, hogy anyánkat és bátyánkat is szabadítsa ki a börtöntől.
Allah rejtély volt számomra. Az egyik első emlékem talán hároméves
koromból az, hogy nagyanyám egy számomra felfoghatatlan színjátékot
adott elő. A hálószobájában leguggolt, arcra borult a szőnyegen, az orra a
földet érte. Azt hittem, valamilyen új játékot fogunk játszani, ezért
körbetáncoltam és megbökdöstem, de észre sem vett.
Folytatta a hajladozást, és idegesítsen idegen szavakat mormolt. Nem
értettem. Végül, amikor abbahagyta, felém fordult, és rettenetes arccal
rám förmedt:
– Átkozott kölyök! – kiabált rám, majd elkezdett ütni, ahol ért. –
Vinne el téged a mindenható Allah, hogy soha még csak bele se
szagolhass a paradicsomba!
Unokatestvérem – anyám ikertestvérének a lánya –, a tizenhárom éves
Sanyar menekített el nagyanyám kegyetlen haragja elől, és kirángatott az
udvarra. Sanyar segített nagyanyámnak a nevelésünkben, ha anyám nem
volt odahaza. Kedvesen elmagyarázta, hogy megzavartam nagyanyámat
az imádkozásban, ami olyasmi, mintha Istennel beszélgetne. Ez a
legeslegfontosabb egy felnőtt életében.
Meghökkentem, mert biztosan tudtam, hogy nagyanyámon és rajtam
kívül senki sem volt a szobában. Sanyar azt mondta, hogy túl kicsi
vagyok ahhoz, hogy megértsem. Majd ha felnövök, megérzem Allah
jelenlétét.

Nagyanyámnak bonyolult képe volt a világegyetemről. Az ő

kozmológiáját az egyetlen Isten, Allah mellett varázslatos lények
sokasága népesítette be. A dzsinnek lehettek nők vagy férfiak, a
miénkkel szomszédos világban éltek, és balszerencsét meg betegséget
hoztak az emberekre. A bölcsek és a halott ősök szellemei is ott voltak
Isten mellett, de ők az élőkért emelték fel szavukat.
Egy másik délután, amikor már valamivel nagyobbak voltunk,
Haweyával a talalfa alatt játszottunk, amikor meghallottuk nagyanyám
hangját. Ágynak dőlt, mert valamilyen fájdalom kínozta, nekünk pedig
több eszünk volt annál, hogy zavarni merészeljük. Odasettenkedtünk az
ajtajához, és hallgatóztunk.
– Drága ősapák, hagyjatok elmennem! – mondta nagyanyánk fuldokló
hangon.
Nem jött válasz. Valami puffant.
– Abokor, hagyd, hogy elmenjek! – puff.
– Hassan, hagyd, hogy elmenjek! – puff.
– Drága ősapák, hagyjatok elmennem!
Haweyával majd' belehaltunk a kíváncsiságba, mert látni akartuk
ezeket az embereket. Lassan kinyitottuk az ajtót. Ott feküdt a hátán a
nagyanyám a legszebb ruhájában, mintha most lenne az ied ünnep. A
szoba tele volt tömjénfüsttel, ő pedig a kezével ütötte a mellét, és minden
ütés után elmondott egy fuldokló fohászt.
– Drága ősapák, hagyjatok elmennem! – úgy zihált, mintha
fojtogatták volna.
Zavarodottan néztük. Senki sem volt a szobában, és semmi olyasmi,
ami egy kicsit is ősapára hasonlított volna. Visszatoltam Haweyát, és
amilyen halkan csak tudtam, becsuktam az ajtót. Teljesen meg voltunk
zavarodva. Néhány nappal később eljátszottuk a jelenetet. Egymás mellé
feküdtünk az ágyra, és fuldokló hangon könyörögtünk a képzeletbeli
ősapákhoz, hogy hagyjanak elmenni minket. Nagyanyám, anyámmal a
nyomában, berontott a szobába.
 – Hogy égnétek el a pokolban! – ordított ránk nagyanyám. – Hogy az
ördög vinne el titeket!
Elkezdett kergetni minket a szobában, és azt kiabálta, hogy szedi a
cókmókját és itt hagy minket. Anyámnak meg kellett minket büntetnie.
Szüksége volt a nagyanyámra, mert ritkán volt otthon, és ez is Afwayne
miatt volt.
Sziad Barre rendőrállamot vezetett be Szomáliában, és megpróbált
virágzó jólétet színlelni. Szövetségre lépett a Szovjetunióval, hogy az
országból kommunista államot teremtsenek. Az átlagos családok
számára ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy órákig kellett sorban állni
Mogadishu napjának kegyetlenül tűző sugarai alatt olyan alapvető
élelmiszerekért, mint a liszt, a cukor, a cirok, az étolaj, a rizs és a bab.
Nem volt hús, tojás és gyümölcs, zöldség, olívaolaj és vaj. Ezeket a
luxuscikkeket a feketepiacról kellett beszerezni.
Anyám sohasem mondta meg, mikor utazik el. Ott volt, és egyszer
csak nem volt ott. Néha hetekre is eltűnt. Rájöttem, hogy van egy
rendszer az eltűnéseiben. A máskor oly zárkózott, mégis független
szellemű anyám ilyenkor egyre szerencsétlenebb lett.
– Mihez fogjak, ó, Allah? – sírta el magát néha. – Egyedül vagyok
három gyerekkel és egy öregasszonnyal. Miért büntetsz ilyen keményen?
Anyám sírt, nagyanyám vigasztalgatta, én felmásztam az ölébe, és
simogattam, de ettől csak még jobban sírt. Aztán egy időre elment
valamelyik távoli faluba. Gyakran utazott apja egyik unokatestvérével,
egy kereskedővel, aki évekkel korábban eladta a tevéit, vett egy
teherautót, és azzal szállított élelmiszert a városba.
Néha láttam, amint kicsivel naplemente után hazaér és leszáll a
teherautó platójáról. A kocsiról férfiak hoznak be zsákokban rizst, lisztet,
cukrot; alumíniumkannákban datolyával és fokhagymával fűszerezett
zsírba áztatott tevehúst. Ezek a lerakodások gyorsan és csendben
zajlottak, és gyakorlatilag csak az ilyen alkalmakkor kerültünk
kapcsolatba férfiakkal. A lelkünkre kötötték, hogy senkinek se szóljunk
egy szót sem az élelemről – amit az ágyak alá rejtettünk különben anyám
és a rokona is börtönbe kerülnek.
Egyszer, amikor anyám nem volt otthon, megjelentek nálunk a
rettegett Guulwa osztag katonái. Afwayne elitalakulatai még a
rendőreinél is rosszabbak voltak. Egy fiatal, zöld egyenruhás, pisztolyos
férfi lépett be a kapun. Nagyanyám a talalfa alatt ült. Először megijedt,
aztán mérgesen felpattant. Csak egy kicsit volt magasabb, mint én, de
ellentmondást nem tűrő hangon ráripakodott a katonára:
– Te nyomorult szarházi! A fegyvered nem adja vissza elveszett
becsületedet! – Nagyanyám gyűlölte a kormányt. – Csak arra vagy jó,
hogy öregasszonyokat abajgass, meg gyerekeket, akiknek az apját az a
rohadt gazdád a börtönbe dugta!
Rémülten berohantam a házba. Láttam, hogy a kerítés közelében még
legalább három másik egyenruhás férfi álldogál. A katona elindult a ház
felé, nagyanyám pedig megpróbálta megállítani. Sokkal alacsonyabb
volt, mint az egyenruhás, de nagyanyám nagyon elszántnak látszott.
Rávicsorgott a férfira és szilárdan nekiszegezte a hosszú, hegyes árt,
amelyet a szőnyeg- és kosárszövéshez használt.
A katona ráparancsolt, hogy álljon el az útjából.
– Gyáva féreg! – rikoltott vissza a nagyanyám, mire a katona ellökte.
A nagyanyám elesett, de felpattant, és ismét rászegezte az árt az
egyenruhásra.
– Gyáva, gyáva! – sziszegte.
A katona egy pillanatig tétovázott. Kinézett a társaira. Azt hiszem,
attól tartott, hogy elmentek. Aztán erősen megtaszította a nagyanyámat,
aki megint hanyatt esett. Ekkor a katona berontott a társaival a házba, és
mindent felforgattak.
Aztán elmentek, de a nagyanyám még utánuk kiabált:
– Szajhafattyak! Hogy Allah égetne meg titeket a pokolban!
Teljesen kimerült, de az arcától úgy megijedtem, hogy jobbnak
láttam, ha máskorra tartogatom a kérdéseimet.
Aznap este, jóval később anyám hazatért a börtönből, ahol apámat
meglátogatta. Gyakran járt be hozzá. Különleges ételeket főzött neki,
mindig az állatok legfinomabb részéből. Kicsi körömnyi darabokra vágta
a húst, aztán napokig párolta és főzte.
Hároméves koromban megszületett kishúgom, Qman, de az egyetlen
dolog, amire emlékszem róla, az a halála. Van bennem egy kép arról,
hogy egy magas férfi áll az ajtóban, karjában a bebugyolált csecsemővel.
Mindenki azt suttogja, hogy Innaa Lillaahi va innaa illaahi raaji’uun –
„Allahtól jövünk, és Allahhoz térünk vissza”. Emlékszem, hogy
rángatom anyám kendőjét, és próbálom figyelmeztetni, hogy ez az ember
el akarja vinni a kishúgomat. Anyám ugyanazokat a szavakat hajtogatja
újra és újra, a többiekkel együtt. Aztán emlékszem, hogy a férfi elviszi
Qmant, aki sír, anyám fájdalmas arccal megy utánuk.
Évekkel később, amikor már fel tudtam fogni, mi a halál,
megkérdeztem anyámat, miért sírt Qman, ha már halott volt. Anyám azt
mondta, én voltam az egyetlen, aki sírt. Órákig tartott, mintha képtelen
lettem volna abbahagyni.
Gyerekkoromban sok temetést láttam. Khadija néném férje, Ied,
négyéves koromban halt meg. Sohasem jött többé fekete autójával, hogy
viccelődve az ölébe kapjon minket. Aztán Hawo Magan, apám nővére
betegedett meg. Nagyon szeretett minket, és ha jól mondtuk el neki a
családfánkat, cukrot adott nekünk meg főtt tojást. Haweya és én
elmehettünk anyámmal meglátogatni a kórházban. Amikor meghalt,
vigasztalhatatlanul sírtam.
– Elment, és ez ellen semmit sem lehet tenni – vigasztalt anyám. – Ne
sírj! Ez a dolgok rendje. Aki megszületett, egyszer meg is kell halnia.
Van egy hely, amit paradicsomnak neveznek, és az olyan jó emberek,
mint Hawo nénéd, ott békére lelnek.
Anyám legidősebb nővére, akit szintén Hawónak hívtak, akkor lett
beteg, amikor hozzánk költözött. Valami volt a mellében, ezért egész nap
a földre terített szőnyegen kellett feküdnie. Sohasem felejtem el azt a
végtelen, tompa, fájdalmas nyöszörgést, amely Hawo néném csikorgó
foga közül tört elő, amint ott feküdt naphosszat. Nagyanyám, anyám és
anyám ikertestvére, Halimo néném állandóan malmal-balzsammal
kenegették a mellkasát. Amikor Hawo néni meghalt, sok asszony gyűlt
össze a házunkban. Tüzeket gyújtottak, a nők pedig főztek és
beszélgettek. Némelyik asszony széles mozdulatokkal lóbálni kezdte a
feje felett a karját, és ritmusos éneklésbe kezdett:

Allah ba'eyey,
Allah hoogayeey
Allah Jabayoo dha'ayeey
Nafta, nafta, nafta

Istenem, elvesztem.
Istenem, oda mindenem.
Istenem, összetörtem és elbuktam.
A lelkem, a lelkem, a lelkem.
 A harmadik sornál az asszonyok színpadias hisztériával térdre
rogytak. Aztán felálltak, a torkukhoz kaptak, és éles fejhangon
sikoltották: „Nafta, nafta, nafta” – „A lelkem, a lelkem, a lelkem.”
Láttam, hogy anyám megdöbbent.
– Hogyan lehetnek ilyen tiszteletlenek a halállal? – sziszegte, – Iszak
nők! Nem tudják, mi a tisztesség és a méltóság! Hogyan veszíthetik el a
tartásukat ilyen szégyentelenül?
Az anyám halkan siratta a halottat a sarokban, ahogyan az egy, a
Darod törzs Dulbahante-ágából származó asszonyhoz illik. Annyira
lefoglalta a Hawo halála miatt érzett gyásza, és az iszak nők iránti
növekvő dühe, hogy észre sem vette, Haweya és én milyen áhítattal
nézzük a jelenetet.
Négy nappal később anyám és nagyanyám rajtakaptak minket, amint a
mellünket verve kiabáltunk az udvaron:
– Istenem, elvesztem! Istenem, oda mindenem! – majd ledobtuk
magunkat a homokba –, a lelkem, a lelkem! – és vadul vonaglottunk a
földön.
Nagyanyám teljesen kikelt magából. Szerinte kihívtuk a sorsot, talán
még olyan láthatatlan dzsinneket is felébresztettünk, akik mindig ott
voltak körülöttünk, és éppen az ilyen hívásra vártak, hogy szabadjára
engedjék pusztító erejüket. Még ennél is nagyobb baj volt, hogy
megbántotta anyám iszakok iránt tanúsított darod sznobizmusa, hiszen
azok a nők nagyanyám rokonai voltak.

Amikor anyám otthon volt velünk, pontos napirend szerint kellett

élnünk. Reggeli és ebéd, ebben nem ismert alkut. Délután pihenés, aztán
míg anyám a vacsorát főzte, ima Allahhoz, hogy könyörüljön meg a
halottakon, és vegye rá a gonosz kormányt apánk szabadon bocsátására.
Ezután ennünk kellett, fürödnünk kellett, végül le kellett feküdnünk. Ha
nagyanyám vagy Sanyar vigyázott ránk, nem kellett enni, ha nem
akartunk. Ilyenkor semmivel sem törődtünk, csak rendetlenkedtünk.
A rádióért teljesen odavoltam. Egy kocka alakú doboz volt
gombokkal; a kör alakú fekete lyukakból hangok jöttek elő. Azt hittem,
kicsike emberek vannak a dobozban. Ki akartam piszkálni őket, ezért az
ujjamat bedugtam mindegyik lyukba. Amikor nem jött ki senki, a
fülemhez dörzsöltem a dobozt, és kérleltem őket, hogy bújjanak elő. Még
Allahot is segítségül hívtam, de semmi sem történt, ezért teletöltöttem a
lyukakat homokkal. Aztán felálltam, földhöz vágtam a rádiót, mert abban
reménykedtem, hogy ha eltörik, akkor ki lehet majd nyitni.
A rádió sokat jelentett a nagyanyámnak. Amikor először meglátott
egyet, ő is azt hitte, hogy varázslat. Szomáliában azokat a férfiakat, akik
esténként a BBC szomáliai kiadását hallgatták, úgy nevezték, hogy „Ők,
Akik Megijesztik Az Öregeket”. A rádió a modern élet egy olyan darabja
volt, amelyet a nagyanyám is tudott kezelni. Persze hogy elvert, amikor
tönkretettem.
Négy- vagy ötéves lehettem, amikor megállt egy teherautó a házunk
előtt, de nem rakodtak le róla élelmet, hanem az anyám odaterelt hozzá
minket, gyerekeket. Egyik unokatestvére sorban felrakott minket a
magas platóra a kecskék és birkák közé. Előtte senki sem mondta, hogy
megyünk valahova; senkinek se jutott eszébe, hogy bármit is
elmagyarázzon nekünk. Miután az utazótáskákat és az edényeket is
felpakolták, a kocsi elindult. Azt hiszem, nagyanyám meggyőzte
anyámat, szagoltasson velünk egy kis jótékony vidéki levegőt, hátha
attól kicsit normálisabban fogunk viselkedni. Az is lehet, hogy valami
probléma akadt anyám feketepiaci tevékenységével.
Az út zajos volt és rázós. A felnőttek panaszkodtak is rá, az állatok
meg hangosan bégettek félelmükben. Nekünk, gyerekeknek ezzel együtt
is nagyszerű élmény volt, és ki is élveztük minden percét, aztán néhány
óra után elaludtunk.
Idegen helyen ébredtünk fel egy olyan házban, amelynek fűvel és
trágyával kevert, fakeretre tapasztott sárból építették a falait. A döngölt
földpadlót szőnyegek borították, sötét volt, és nem volt áram. Elindultam
megkeresni anyámat, de helyette csak néhány idegen asszony volt
odakint. A ház körül vörös por, és rajtunk kívül senki sem volt a
közelben, csak az üres föld, pár szál fa és elszórtan kunyhók, amelyek
ugyanúgy néztek ki, mint az, amelyikben felébredtem.
Amikor megtaláltam anyámat, azt mondta, hogy egy Matabaan nevű
faluban vagyunk. A település Mogadishutól körülbelül nyolcvan
kilométernyire északra, a Shabelle folyótól nem messze helyezkedik el.
Havije pásztorok lakták, akiknek elég vizük volt ahhoz, hogy
megműveljenek egy darabka homokos földet. A faluban élt anyám
unokatestvérének néhány ismerőse, és szerintem anyám úgy gondolta,
hogy itt biztonságban is leszünk és lesz mit ennünk is. Nekünk
mindenesetre azt mondta, hogy elege lett Mogadishuból, a
csempészésből és a titkolózásból. Azt mondta, hogy itt nem kell
sugdolózni és bujkálni a kormány elől.
– Nézzétek, milyen nagy ez a föld – magyarázta. – Mindenünk
megvan, és annyit futkározhattok, amennyit csak akartok. Allah majd
gondunkat viseli.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban éreztük magunkat Matabaanban.
Nagyokat sétáltunk Haweyával és nagyanyámmal, miközben őriztük a
kecskéket és a birkákat, de minden mástól megrémültem, ami mozgott –
minden rovartól és minden állattól. Nagyanyám néha megpróbált a
lelkemre beszélni.
– Az a vadló, amelyik minden mozgó dologtól megijed, megbotlik, és
eltöri a lábát – magyarázta. – Ha elfutsz a kis bogarak elől, beleeshetsz
ebbe a bokorba, és meghalsz, mert mérgező. Összeroskadhat alattad ez a
kis földkupac és meghalsz, mert kígyó van benne. Meg kell tanulnod,
mitől félj és mitől ne!
Ha valaki egyedül van a sivatagban, akkor teljesen magára van utalva,
és uralkodnia kell a félelmén. Nagyanyám Matabaanban a túlélés
szabályait akarta megtanítani nekünk. Azt mondta, hogy bizonyos
állatok elől legjobb elfutni és elbújni – ilyen például a hiéna vagy a kígyó
és néhány majom, amelyik azért ideges, mert messzire kószált a
családjától. Más állatok elől gyorsan fel kell mászni a fára, de ügyesen
kell kiválasztani az ágat, hogy ne tudjon utánunk jönni. Ha oroszlánnal
találkozunk, le kell lapulni a földre, és kerülni kell a szemkontaktust.
Nagyanyám szerint az oroszlán általában nem vadászik emberre, és csak
nagyon ínséges időkben fanyalodik emberhúsra. A birkát vagy kecskét
viszont elragadja és ez azért kellemetlen, mert megbüntetnek érte, vagy
nem lesz mit enni. A legtöbb állat csak akkor támad rá az emberre, ha
megérzi a félelmét, vagy ha az ember támad először.
Nagyanyám világa azonban nem a mi világunk volt. A leckéitől csak
még jobban féltem, mint addig. Sohasem láttam oroszlánt vagy hiénát.
Városi gyerekek voltunk, és ezért az ő nomád értékrendje szerint
hitványabbak a közönséges parasztoknál és az alantas kovács
nemzetségeknél is.
Mivel nem tudták hasznomat venni semmilyen kézügyességet igénylő
munkában, és az állatokhoz sem értettem, Matabaanban az lett az
egyetlen feladatom, hogy vizet hordjak a kunyhónktól körülbelül másfél
kilométernyire levő tóból. Mindennap kimentünk oda a szomszéd
gyerekekkel. Hennaleveleket gyűjtöttünk az úton, és azt rágcsáltuk, vagy
ügyetlen narancssárga mintákat rajzoltunk velük a kezünkre. A
vödrömben a víz piszkos volt és barna, de otthon anyám beletett egy
különleges tablettát, amitől pezsgett. Ezután már le lehetett látni a vízben
a vödör aljáig.
Az emberek a tóban mosták a ruháikat, a fiúk pedig úszkáltak benne.
Anyám mindig attól félt, hogy a havije fiúk belefojtják Mahadot, aki nem
tudott úszni. A bátyám oda ment, ahová akart, mert fiú volt, és állandóan
el is ment hazulról. Haweyának és nekem anyám sohasem engedte, hogy
ugyanilyen szabadon elkalandozzunk, Mahad pedig sohasem vitt minket
magával, mert nem akarta, hogy a barátai megtudják, hogy játszik a
húgaival.
Mahad egyre jobban tudatában volt férfibecsületének. Nagyanyám
még biztatta is. Azt mondogatta neki, hogy ő a férfi a háznál. Mahad, ha
elment hazulról, sohasem kéredzkedett el, és néha csak jóval napnyugta
után ért haza. Anyám ilyenkor olyan dühös lett, hogy kizárta az udvarról,
mire Mahad leült a kerítés mellé, és torkaszakadtából bőgött. Anyám
fagyosan rászólt:
– Gondolj a méltóságodra. A férfiak nem sírnak.
A bátyám hamar csapás lett számomra. Egyszer elérkezett az idő az
ied ünnepségre, amellyel a ramadán alatt kötelező böjt végét szokták
megünnepelni. Az óriási lakomára állatokat ölnek le, az emberek pedig
új ruhát öltenek. Én is kaptam egy gyönyörű ruhát, egy nagy kék
masnival, a szoknya alján körben csipkeszegéllyel, mellé fodros zoknit
és egy új, fekete lakkcipőt. Büszkén sétálgattam benne, és vigyáztam,
hogy össze ne piszkítsam. Én voltam a második, aki felöltözött. Haweya
következett, amikor a bátyám kihívott az udvarra:
– Ayaan, gyere, nézd meg! – kiáltotta.
Odafutottam hozzá.
– Mit?
Mahad az árnyékszék ajtajában állt, és kinyújtotta a kezét, hogy
felsegítsen a lépcsőn.
Matabaanban a budi fala egyszerű vesszőből volt fonva. A ledöngölt
föld közepén volt egy széles lyuk, kétoldalt egy-egy nagy kővel. Az
embernek ezekre kell lépnie, hogy pisiljen, vagy kiürítse a beleit a nagy,
gonosz legyek közönsége előtt. Haweya és én túlságosan féltünk a
lyuktól ahhoz, hogy ilyen előadásra vállalkozzunk, ráadásul a lábunk is
rövid lett volna ekkora terpeszhez. Anyám vagy nagyanyám felügyelete
mellett a közeli bokrokban végeztük el a dolgunkat.
Most mégis felmásztam, és belenéztem a budi mély lyukába. Undorító
volt a szag és az óriási legyek zümmögése. A bátyám hirtelen odafutott
mögém, és belelökött. Akkorát sikítottam, mint életemben soha.
Elképesztően undorító volt, és elképesztően mély; csaknem a vállamig
elmerültem. Amikor anyám kihalászott, leírhatatlan állapotban voltam,
én magam és a ruhám is. Anyám hangosan szidni kezdte Mahadot:
– Hogy az a magasságos Allah venne el tőlem! Hogy rohadnál el egy
gödörben! Hogy a tűz égessen meg! Hát milyen szemétségre vagy még
képes? Te kommunista! Te zsidó! Egy kígyó vagy, nem a fiam!
Anyám minden önuralmát elvesztette. A dühtől őrjöngve megragadta
Mahadot, és beledobta a bűzölgő latrinába.
Mahadot már nagyanyámnak kellett kihalászni, és az ünnep
reggelének jó része arra ment el, hogy rendbe tegyenek minket. Odalett
az új ruhám és a cipőm. A kezemről lejött a bőr, és megütöttem a
lábamat. Megszületett a határozat, hogy nem mehetek el anyám mellől,
mert Mahad megkaparinthat, ezért a délelőtt további részét a vörös
földön ülve kellett töltenem anyám és nagyanyám mellett, akik a levágott
állatok húsát mosták.
– Mahad egy kicsit sem tudja, mi az a becsület – mondta mélységesen
felháborodva anyám.
– Hiszen még gyerek – mondta nagyanyám. – Mit tudhatna a
becsületről, ha nem lát más férfiakat, csak ostoba havije parasztokat?
– Egyszer megöli Ayaant – mondta anyám.
– Ayaan hibája, mert dogon. Olyan buta, mint a datolyapálma.
– Nem vagyok buta! – kiabáltam vissza.
– Beszélj több tisztelettel a nagyanyáddal! – legyintett rám anyám.
– Ő hívott oda, hogy valamit mutatni akar – hüppögtem.
Nagyanyám elvigyorodott.
– Ezért te odamentél, hogy megnézd.
– Igen, Ayeeyo – válaszoltam azzal a kedves és tiszteletteljes
kifejezéssel és hangsúllyal, amellyel az embernek szólni illik a
nagyanyjához.
Nagyanyám kajánul felnevetett.
– Látod? Tényleg buta, és csak Allah segíthet rajta. Bármelyik öt
évszakot megért gyereknek több esze van, Asha.
 Szidhatod a fiút, amennyit akarod, de Ayaan ostoba, és nem hoz rád
semmi mást, csak bajt.
Mahad tett rosszat, de én voltam megbocsáthatatlanul hiszékeny, azaz
végzetesen ostoba. Hibáztam, mert nem voltam elég gyanakvó.
Megérdemeltem nagyanyám megvetését. Neki nem szólhattam vissza,
anyám pedig nem emelt szót a védelmemben. Maradt a sírás és a
megaláztatás.

Ugyanolyan érthetetlenül és hirtelen tértünk vissza Mogadishuba,

ahogyan elhagytuk. A felnőttek sohasem magyaráztak meg semmit. Kis
állatoknak nézték a gyerekeket, és olyan teremtményeknek, akiket bele
kell taszigálni és verni a felnőttkorba, hogy az információkra és a vitákra
érdemesek legyenek. Másfelől anyám hallgatása érhető volt, mert minél
kevesebbet tudtunk, annál kevesebbet árulhattunk el a Guulwade
katonáinak.
Mogadishuban most is hosszúak és üresek voltak a napok, amelyeket
csak anyám rokonainak alkalmi látogatásai tettek mozgalmasabbá. Jöttek
nagynénik, unokatestvérek és a nagynénik unokatestvérei – asszonyok a
sivatagból, akik Mogadishuba jöttek férjhez, vagy munkát kereső férfiak.
A városi környezetben teljesen tehetetlenek voltak. Nem értették a
forgalmat és nem ismerték a vécékagylót. Anyámnak kellett megtanítani
nekik, hogy ne a padlón végezzék el a dolgukat. Faragatlanok voltak,
idétlen ruhákban jártak, és bármit a hajukra raktak, ami csillogott.
Anyám állandóan tanítgatta őket: hogyan kell ülni a széken, le kell
törölni az asztalt a szivaccsal, ne úgy egyenek, mint a vademberek, és
hogy rá ne lépjenek, a vállukra kell teríteniük a gohot, a széles
vászonövet, amellyel a sivatagi asszonyok tekerik körbe a testüket, majd
átvetik az egyik vállukon, hogy szabadon hagyja a nyakuk és a válluk
nagy részét.
Mint a többi városi, anyám is felsőbbrendűnek tartotta magát ezeknél
a miyéi falusiaknál. Tudta, hogy nekik ezt el kell fogadniuk, mert ő
magára volt utalva, amikor beköltözött a városba, de – mint az összes
vidéki – anyám miyé rokonai is megsértődtek, ha leszólták őket. Ha
anyám túl kemény volt velük, felhúzták az orrukat és elmentek.
Magan elkezdett iskolába járni, és én is elkezdtem saját kis háborúmat
a nagyanyámmal. Néha felmásztam a talalfára, miközben ő alatta ült, és
köptem egyet. Nem rá, a nagyanyámra, hiszen ezt nem tehettem, hanem
mellé, a homokba. Ilyenkor bepanaszolt az anyámnál, majd jött a
végtelen vita arról, hogy ráköptem, vagy a közelébe. Az eredmény a
köpködés általános tiltása lett. Az ilyen haszontalan kis perpatvarok
voltak a szórakozásaink.
Mivel a felnőttek ránk se hederítettek, Haweya és én pontosan olyan
játékokat találtunk ki, amelyekkel bosszanthattuk őket. Ha kiküldtek a
házból, azt játszottuk, hogy a Guulwade katonái vagyunk. Az egyikünk
agresszív volt és hatalmaskodó, úgy csinált, mintha fegyvere lenne;
csapkodta és forgatta a levegőt, és kiabált, hogy látni akarja, mi van az
ágyak alatt. A másik játékos csupa olyasmit művelt, amit Afwayne tiltott,
például élelmet rejtegetett vagy a képzeletbeli gyerekeivel Allahhoz
imádkozott az emberek szabadon bocsátásáért.
Azért is imádkoztunk, jó hangosan, hogy pusztuljon Afwayne és a
rezsimje.
Néha felmásztam a talalfára, és lekiabáltam Haweyának:
– Haha, darod vagyok, harti, macherten, Osman Mahamud
nemzetségéből származom, és Hirsi Magan lánya vagyok.
Afwayne betiltotta a törzsi rendszer használatát, és az emberek nem
kérdezhették meg egymástól, hogy kitől származnak. Most mindenkinek
Szomáliainak kellett lennie, annak a dicsőséges és törzsektől mentes
nemzet tagjainak, amely Sziad Barre imádatában egyesült. Aki a
családjáról beszélt, az a rendszerrel szemben lázadó „anti”, ezért pedig
börtön és kínzás járt. A szabályok megszegésével jól felidegesítettük a
felnőtteket, különösen Khadiját. A családban csak ő egyedül volt
Afwayne híve. A kitöréseink után ő és a többiek gyorsan bezavartak
minket a házba játszani.
A hálószobánk nagy volt, csaknem teljesen üres, és olyan magas volt a
fala, hogy visszhangzott. Kitaláltunk egy olyan játékot, amelyben
versenyezni kellett a visszhanggal, hogy minél furcsább és erősebb
zajokat keltsünk. Ez olyan tüneményes lármához vezetett, hogy
nagyanyám zavart minket vissza hamarosan az udvarra.
Khadija néni találta ki, hogyan lehet lekötni végtelennek látszó
energiánkat. Khadija lelkesedett minden modern dologért, beleértve a
vadonatúj helyi iskolát is.
– Ayaannak délelőtt iskolába, ebéd után pedig Korán-iskolába kell
járnia – adta elő az ötletét.
Anyám vonakodott a lányait elengedni otthonról, ahol megvédhette
őket az ártalomtól és a szégyentől. Az iskolában mindkettőnek ki lennék
téve. De Mahad már iskolába járt, és valószínűleg apámmal is
megbeszélte a dolgot, aki nyilván azt mondta neki, hogy engedjen el, így
végül jobb meggyőződése ellenére beleegyezett.
Így esett, hogy ötévesen megkaptam vadonatúj egyenruhámat.
Megkezdtem a felnőtté válást és magányos utamat a világban. Anyám
figyelmeztetett, hogy az iskolában Sziad Barrét dicsőítő dalokat kell
majd énekelnem, de ne tegyem.
– Csak a szádat mozgasd, vagy mondd el a Korán első versét –
mondta. – Te nem dicsőítheted Afwaynét. Csak írni és olvasni tanulj meg,
de ne beszélgess a többi gyerekkel, mert beárulhatnak minket. Tarts
mindent magadban.
Ezt minden reggel elismételte.
Az első nap a tanítónő megütötte a fejemet, mert ki sem nyitottam a
számat, hogy énekeljek. Az ütés fájt, ezért elismételtem a szavait, de
szörnyen éreztem magam, mert elárultam az apámat és az anyámat is.
Minden reggel énekelnem kellett a többi gyerekkel, de én megpróbáltam
csak tátogni, mire ugyanez a tanár kirángatott és megvert. Előadta az
osztálynak, hogy ki vagyok; hogy egy „anti” lánya vagyok, és ezért én is
„anti” vagyok. Mindez azért volt, mert olyan iskolába jártam, ahol csak
Sziad Barre és a kommunizmus magasztalását tanították, és ezekben én
nem akartam részt venni. Ezután egyetlen barátom sem lett az
osztályban.
A Korán-iskola egy csűr volt az út mellett. A környékünkről származó
gyerekek jártak oda. Eleinte szerettem. Megtanultam szénből, vízből és
kevés tejből tintát készíteni és leírni az arab ábécét a hosszú fatáblára.
Elkezdtem tanulni a Koránt is, sorról sorra, teljes szívemből. Nagyszerű
érzés volt ilyen felnőttes dolgokat művelni.
A medreszébe azonban kegyetlen gyerekek jártak. Állandóan
verekedtek. Az egyik lányt, aki nyolcéves lehetett, úgy csúfolták, hogy
kintirleey, vagyis „a lány csiklóval”. Nem tudtam, mi az a csikló, de a
gyerekek rá sem akartak nézni erre a lányra. Köpködték és csipkedték,
homokot szórtak a szemébe, egyszer pedig elkapták, és megpróbálták
eltemetni a homokban az iskola mögött. A medresze tanára nem kelt a
védelmére. Néha egyszerre mondta rá, hogy dammin, azaz ostoba és
kintirleey.
A medresze után a tizenéves unokatestvérem, Sanyar szokott
hazavinni. Egyszer akkor jött értem, amikor az egyik lány éppen
megütött. Sanyar hazavitt, és elmesélte a többieknek.
– Ayaan még csak nem is védekezett! – mondta szörnyülködve.
Az egész család gúnyolni kezdett, mert gyáva voltam.
Másnap Sanyar egy másik kamaszlánnyal várakozott rám; annak a
lánynak a nővérével, aki előző nap megütött. Megfogtak minket,
elrángattak egy nyílt térségre, és ránk parancsoltak, hogy verekedjünk
meg.
– Kapard ki a szemét! Harapd meg! – sziszegte Sanyar. – Rajta, te
gyáva nyúl! Gondolj a becsületedre!
A másik lány ugyanezt a buzdítást kapta. Egymásnak estünk, ököllel
és tenyérrel ütöttük egymást, birkóztunk, téptük egymás haját és
haraptunk.
– Ayaan sohasem sír! – kiáltott rám Sanyar, és a többi gyerek is
hangosan kiáltozott.
Amikor végre megelégelték, cafatokban lógtak a ruháink, és vérzett a
szám, de Sanyar el volt ragadtatva.
– Nem akarom, hogy még egyszer hagyd magad megverni, vagy egy
másik gyerek miatt sírnod kelljen – mondta. – Harcolj! Ha nem harcolsz
a becsületedért, rabszolga vagy.
Amikor elindultunk, a másik lány utánam kiabált:
– Kintirleey!
Sanyar összerezzent. Ránéztem és elborzadtam. Én is olyan vagyok,
mint az a másik lány? Nekem is van egy olyan undorító micsodám, egy
kintirem?

Szomáliában Afrika és a Közel-Kelet sok más országához hasonlóan a

kislányok akkor lesznek „tiszták”, ha megcsonkítják a nemi szerveiket.
Másképpen nem lehet leírni ezt a műveletet, amelyet általában a lányok
ötéves korában végeznek el. Miután a csiklót és a kisajkakat
kikanyarítják – lekaparják, vagy egyes térségekben csak belevágnak,
illetve átszúrják –, az egészet összevarrják úgy, hogy a lány saját húsából
képzett vaskos szövetbilinccsel egyfajta erényövet alakítanak ki.
Körültekintően hagynak egy kis lyukat, amelyen vékonyka sugárban
kifolyhat a pisi. A hegszövetet csak nagy erővel lehet annyira széttépni,
hogy lehetséges legyen a nemi élet.
A női nemi szervek megcsonkítása az iszlám előtti időkből ered. Nem
minden muszlim él vele, és néhány nem muszlim népnél is szokásban
van, de Szomáliában, ahol majdnem minden lány nemi szerveit
megcsonkítják, az iszlám nevében gyakorolják. A megcsonkításba vagy
utána a fertőzésekbe sok lány hal bele, de szövődményként előfordulhat
a többé-kevésbé élethosszig tartó szörnyű fájdalom is. Apám modern
férfi volt, és a csonkítást barbár szokásnak tartotta. Ragaszkodott hozzá,
hogy ne csonkítsák meg a lányait. Ebben a dologban kivételesen
felvilágosultnak számított. Nem hiszem, hogy ugyanabból az okból, de
Mahad már hatéves volt, és őt sem engedte körülmetélni.
Nem sokkal az első medreszebeli verekedésem után nagyanyám úgy
döntött, elérkezett az ideje, hogy a megtisztulás szükségszerű és illendő
méltóságának kegyelmében részesüljünk. Az apám börtönben volt, az
anyám hosszú időre elutazott, így a nagyanyám gondoskodhatott róla,
hogy a régi módon lerójuk tiszteletünket a régi hagyományok előtt.
Miután megtette a szükséges előkészületeket, egész héten vidám és
kedves volt. Gazdagon megterített egy asztalt a hálószobájában, és
összehívta az ismerős és ismeretlen nagynéniket a házba. Amikor
elérkezett a nagy nap, nem féltem, csak kíváncsi voltam. Fogalmam sem
volt, mi történik, csak azt tudtam, hogy ünnepi a hangulat és mi – mind a
hárman – meg leszünk tisztítva. Többé senki sem csúfol, hogy kintirleey
vagyok.
Mahad volt az első. Kiküldtek a szobából, de egy idő után
visszamentem az ajtóhoz, és néztem. Mahad a földön feküdt, feje és karja
a nagyanyám ölében. Két asszony fogta le a szétterpesztett lábait, melyek
közé egy idegen férfi hajolt.
A szobában meleg volt, és verejték meg tömjénszag' Nagyanyám
Mahad fülébe suttogott:
– Ne sírj, nehogy folt essen anyád becsületén! Ezek az asszonyok
elviszik a híredet. Szorítsd össze a fogadat!
Mahad egyetlen hangot sem adott ki, de könny folyt le az arcán,
ahogyan összeharapta nagyanyám vállkendőjét. Csikorgott a foga, és az
arca vonaglott a fájdalomtól.
Nem láttam, mit művel az idegen, de megláttam a vért, és
megrémültem.
Én következtem. Nagyanyám ide-oda lóbálta a karjait, és azt mondta:
– Ha ez a hosszú kintir lekerül rólatok, a húgod és te megtisztultok.
Nagyanyám szavaiból és mozdulataiból azt okoskodtam ki, hogy ez a
förtelmes kintir, a csiklóm, egy nap olyan hosszúra nő, hogy ott
himbálózik majd a lábam között. Megfogott, és ugyanabban a helyzetben
szorosan az ölébe szorított, ahogyan az előbb Mahadot. Két másik
asszony tartotta szétterpesztve a lábamat. A férfi, aki valószínűleg a
kovács nemzetség vándor körülmetélője lehetett, felvett egy ollót. A
másik kezével valamit megfogott a lábaim között, és olyan
mozdulatokkal kezdte húzogatni, ahogyan nagyanyám fejte a kecskéket.
– Megvan, ott van a kintir – mondta, az egyik asszony.
Aztán az olló behatolt a lábam közé, és a férfi levágta vele a
kisajkamat és a csiklómat. Olyan hangot adott, mint amikor a hentes vág
le egy darabka zsírt a húsról. Olyan leírhatatlanul éles fájdalom tört rám a
lábaim között, hogy felüvöltöttem. Következett a varrás: hosszú, tompa
tűt döfködtek durván a nagyajkamba. Fájdalmasan tiltakoztam,
nagyanyám pedig csitító, bátorító szavakat mondott:
– Csak egyszer van ilyen az életedben, Ayaan. Bírd ki! Mindjárt vége!
Amikor végzett, a férfi a fogaival tépte el a fonalat.
Ez minden, amire emlékszem.
Meg Haweya vérfagyasztó sikoltozására. Ő volt közülünk a
legfiatalabb – négyéves, én öt-, Mahad hatéves –, és sokkal jobban
szenvedett, mint Mahad meg én. Lehet, hogy a minket lefogó asszonyok
voltak már fáradtak, és kicsúszott a lába, mert a férfi néhány csúnya
vágást ejtett a combján is. A hegek egész életére megmaradtak.
Mély álomba zuhantam, ezért csak aznap később vettem észre, hogy
összekötötték a lábamat, hogy ne mozogjak és felgyorsítsák a
hegesedést. Sötét volt, és feszült a hólyagom, de a fájdalom nagyobb
volt, mint a vizelési inger. A sebem égetően fájt, a lábamat vér borította.
Remegtem és verejtékeztem. Nagyanyám csak másnap tudott rábeszélni,
hogy egy keveset pisiljek. Eddigre már mindenem fájt. Amíg feküdtem,
elviselhető volt a lüktetés, de a vizelés ugyanolyan éles
fájdalomhullámot indított el, mint az, amikor belém vágtak.
Csaknem két hét kellett hozzá, hogy rendbe jöjjünk. Nagyanyám
gondosan ápolt minket; hirtelen nagyon kedves és szeretetteljes lett
velünk. Még éjszaka is minden fájdalmas kiáltásra vagy nyöszörgésre
odajött. Minden egyes kínlódó pisilés után óvatosan lemosta meleg
vízzel a sebeinket, és bekente valamilyen bordó folyadékkal. Ezután újra
összekötötte a lábunkat, és figyelmeztetett, hogy maradjunk nyugodtan,
különben szétszakadunk, és vissza kell hívni a férfit, hogy újra
összevarrjon.
Egy hét múlva visszajött magától is, megnézni a sebeinket. Szerinte
Mahad és én rendben voltunk, de Haweyát újra kellett varrni. Pisilés
közben szétszakadt a sebe. Ismét végighallgattuk borzalmas szenvedését.
A megtisztulás mindegyikünknek óriási kínokat okozott, de a legtöbb
kínt kétségtelenül Haweyának kellett elviselnie.
Mahad már felkelt és egész jól rendbe jött, amikor a férfi ismét eljött,
hogy eltávolítsa a varrataimat. Ez is nagyon fájdalmas volt. Egy
csipesszel kiturkálta a fonalakat, és erősen kirántotta. Ez alkalommal is a
nagyanyám és két másik asszony fogott le. Jókora, vaskos, egyenetlen
heg nőtt a lábaim közé, amely fájt minden mozdulatra, de legalább nem
voltam összekötözve, és nem kellett egész nap mozdulatlanul feküdnöm.
Haveyának egy héttel később szedték ki a varratait, és négy
asszonynak kellett lefognia. Én is ott voltam a szobában. Sohasem
felejtem el az arcán a rémületet és a sikoltozását, amint minden erejével
megpróbálta összeszorítani a lábát.
Haweya ezután teljesen megváltozott. Lázas beteg lett, és sokat
fogyott. Szörnyű rémálmai voltak, és napközben egyre gyakrabban
vonult félre. Az azelőtt eleven, játékos húgom teljesen átalakult. Néha
órákig csak kifejezéstelenül bámult a semmibe. A megtisztulás után
elkezdtünk ágyba vizelni; Mahadnál ez sokáig meg is maradt.
Amikor anyám hazajött, tajtékzott a dühtől.
– Ki kért meg rá? – ordított rá az anyjára olyan haragosan, amilyennek
még nem láttam. – Tudtad, hogy az apjuk nem akarta! Allah a tanúm rá,
hogy életemben nem árultak még el ilyen rútul, mint te. Milyen átkozott
teremtmény szállta meg az elmédet?
Nagyanyám haragosan visszavágott. Azt kiabálta, hogy óriási
szívességet tett az anyámnak.
– Képzeld el a lányaidat, milyenek lesznek tíz év múlva! Ki venné el
őket olyan hosszú kintirrel, hogy a térdüket verdesi. Azt hiszed, örökké
gyerekek maradnak? Hálátlan vagy, és tiszteletlen, és ha nem kellek a
házadban, már megyek is! – Most tényleg komolyan gondolta.
Anyám nem akarta, hogy elmenjen, ezért elhívatta az ikertestvérét,
Halimót, Sanyar anyját. Halimo néném és anyám teljesen egyformák
voltak. Mindketten magasak, karcsúak, sötét bőrűek. A hajuk nem
göndör volt, mint az enyém, hanem kecses hullámokban omlott le az
arcuk mellett, és a tarkójukon kontyba fogva hordták. Minden artan
asszonynak karcsú végtagjai voltak, és tökéletes volt a tartásuk. A teljes
hasonlóság ellenére Halimo nagynéném sokkal kevésbé volt szigorú,
mint anyám. Ültek és órákig beszélgettek; várták, hogy a nagyanyám
megnyugodjon. Aztán mindenki, még Mahad is elkezdett neki
könyörögni, hogy maradjon.
Többé sohasem beszéltünk a megtisztulásról. Megtörtént – meg
kellett történnie. Mindenki túl volt rajta.

Izgatott sugdolózás indult meg a házban. Valamit történt az apámmal.

Úgy tűnt, hogy valami jó. Néhány hónap múlva anyám megint elment, de
nem liszttel és zöldségekkel tért vissza, hanem ajándékokkal. Vége
szakadt a talalfa alatt az apám szabadulásáért elmondott imák
szertartásának. Anyám is egyre kevésbé volt olyan kétségbeesett, fásult
és elgyötört, mint korábban.
Akkor még nem tudtam, de apám megszökött a börtönből.
Maga a börtönigazgató segített neki a szökésben. Apámhoz hasonlóan
Abdi Aynab is Osman Mahamud volt, és igazán nemes dolog volt, amit
tett. Az árulás veszélye ellenére Abdi Aynabnak sikerült kivinnie apámat
a börtönből, és egy darabon még az etióp határ felé is elkísérte. Útjuk
során a törzs tagjai bújtatták őket.
Amikor Abdi Aynab visszatért Mogadishuba a munkájához és a
családjához, az egyik alárendeltje beárulta. A kivégzőosztag a Tribunka
téren végzett vele. Apám ekkor már kijutott az országból. Faluról falura
bujkált, míg végül a rokonsága segítségével sikerült átjutnia Etiópiába,
pedig a katonák tűvé tették érte a határt. Azt hiszem ez valamikor 1975
táján lehetett. Küszöbön áll az Etiópia és Szomália közötti háború.
Apám valahogyan eljutott Etiópia fővárosába, Addisz-Abebába. Más
Szomáliai számkivetettekkel közösen megalapította a Sziad Barre
uralmának megdöntéséért küzdő Szomáliai Felszabadítási Demokratikus
Frontot, az SZFDF-et.
Készülőben volt az Ogaden-háború. Szomália és Etiópia egymás
ősellenségei voltak – sivatagi nomádok és hegylakók, muszlimok és
keresztények. Elkerülhetetlen volt egy újabb ádáz összecsapás. Apám
csoportját az etióp kormány is támogatta. Mengisztu elnök minden
ízében ugyanolyan kegyetlen zsarnok volt, mint Sziad Barre, de
boldogan segítette az ellenségeit. Apámék fegyvereket vásároltak és
létrehoztak egy katonai bázist a határ közelében, Dire-davában.
 A történtekről kis részletekben szereztem tudomást, mialatt felnőttem.
Az ilyesmi nem gyerekeknek való. Én csak azt tudtam, hogy anyám
mindennap ötkor titokban, nagyon halk hangerővel bekapcsolja a rádiót,
és minden felnőtt átsurran a nagyanyám ágyához a BBC Szomáliai
adását és az SZFDF-ről szóló híreket hallgatni. Utazó nagynénik, miyéi
emberek – mindenki, csak Khadija nem, aki még mindig Sziad Barre
oldalán állt. Minket, gyerekeket kitessékeltek az udvarra Sanyarral, hogy
tartsa a szemét rajtunk és a Guulwade osztagain.
Hónapok teltek el, mire Mahad és én megtudtuk, hogy mi történt az
apánkkal. Anyám szerint úgy voltunk biztonságban, ha nem tudtunk
semmiről. Valójában arról sem tudok sokat, hogy ő magának mennyi
tudomása volt apánk hollétéről. Amikor Sziad Barre katonái megjelentek
nálunk, hogy információkat szedjenek ki belőle, nagyon meggyőzően
játszotta a szerepét. Azt kiabálta, hogy utoljára az ő börtönükben látta, és
neki kellenének információk, nem pedig fordítva. Ezután azonban egyre
hosszabb utakra indult, és mi pontosan tudtuk, hogy ezekről az utakról
aztán tényleg nem beszélhetünk, de még csak nem is kérdezhetünk
semmit.
Anyám titokban találkozott az apámmal Szaúd-Arábiában.
 3

Fogócska Allah palotájában

Szomáliát és Etiópiát megbénította a konfliktus. A bekövetkező
háború mindkét országban polgárok ezreinek az életét követelte. Kitépte
a gyökereit mindkét gazdasági rendszernek, amely éppen csak elkezdett
működni. Mogadishu és Addisz-Abeba között nem engedélyezték az
utazást, ezért a szüleim kénytelenek voltak máshol találkozni, ha látni
akarták egymást.
A szomáliai légitársaság nem indított sok helyre járatokat. A kevés
közül az egyik a szaúd-arábiai Dzsedda volt. Ott találkoztak a szüleim a
rokonság által közvetített üzenetek segítségével. A törzs még hamis
útlevéllel is ellátta anyámat. Az ellenőrzésnél olyan átlagos dhulbahante
asszonynak mondta magát, aki zarándoklatra indult Mekkába. Szeretem
elképzelni, ahogyan apám és anyám fiatalon és boldogan találkoznak
Dzseddában, és arról ábrándoznak, hogy ismét egy családban élnek
majd.
Anyám nem akart Etiópiába költözni, mert az etiópok keresztények
voltak, tehát hitetlenek. Szaúd-Arábia Isten országa, Mohamed próféta
szülőföldje volt. Igaz muszlim ország, Allah nevétől hangos, a
legalkalmasabb hely a gyerekek felnevelésére. Anyám Adenben tanult
már arabul, ráadásul meg volt róla győződve, hogy az Arab-félsziget
országaiban az iszlám tisztább, mélyebb és közelebb áll Istenhez, mint
máshol. A szaúdi törvényeket egyenesen a Koránból alkották, Allah
törvényeiből. Törvényszerű volt, hogy Szaúd-Arábiában az újra egyesülő
család élete kiszámítható, biztonságos és jó lesz.
Minderről valahogyan sikerült meggyőznie apámat is, aki állást
szerzett az egyik szaúd-arábiai minisztériumban. Úgy emlékszem, az
volt a dolga, hogy morzejeleket fejtsen vissza valamelyik
kormányhivatalnak. Rijádba költözött egy rokonához, és ott várta, hogy
befejeződjenek az utazásunk előkészületei.
Anyám emberfeletti dolgokat vitt végbe. Sikerült szereznie egy másik
hamis útlevelet, amelyben három gyermekének nevei és a születési
adatai is szerepeltek, hogy elhagyhassuk vele az országot. Titokban
összecsomagolt. Elrendezte, hogy feltűnés nélkül elvigyenek minket a
repülőtérre, és 1978 áprilisának egyik reggelén – nyolcéves voltam –
nagyanyám olyan korán keltett minket, hogy még alig szűrődött be fény a
szobába. Az iskolai uniformis helyett szép ruhát adott ránk. Khadija
legidősebb mostohafia, az, akinek a garázsa a házunkkal szemben volt,
fekete autójával értünk jött, és gyorsan berámolt minket. Nagyanyám
otthon maradt. Amikor kilométerekkel odébb kiszálltunk a kocsiból,
anyám rámutatott egy a közelben álló nagy fémcsőre, amelynek az
oldalából lapos szárnyak álltak ki.
– Ez egy repülőgép – jelentette ki. – Ezzel utazunk.
Eddig sohasem láttunk közelről repülőt, csak azokat a magasan szálló,
füstöt okádó masinákat, amelyek Afwayne uralkodását ünnepelték a
város felett évente egyszer, a Nemzeti Napon. Olyan izgalomba jöttünk a
repülés ígéretétől, hogy visongani kezdtünk, fel-alá futkostunk, és
összevissza locsogtunk. Azt képzeltük, hogy úgy repülünk majd, mint a
madarak. A hamis útlevél és a repülőtéri hivatalnokok várható fárasztó
kérdései miatt anyám nem akart magának fölösleges problémákat, ezért
addig pofozott minket, míg el nem hallgattunk.
Nem bírtunk sokáig nyugton maradni. Szinte sohasem mentünk
sehová – még kirándulni sem vittek –, és most elérkezett a várva várt,
hihetetlenül izgalmas kaland. A repülőgépen lehámoztuk magunkról a
biztonsági övet, és veszekedni kezdtünk az ablak melletti ülésért.
Foggal-körömmel harcoltunk egymással, miközben tökéletesen idegen
embereken másztunk át. Amikor a gép felemelkedett az égbe, anyám
haragosan ránk nézett.
– Allah, add, hogy a gép lezuhanjon! – kiabálta. – Vedd el őket!
Nekem nem kell ilyen élet, inkább haljunk meg mind!
Rosszabb volt, mintha megütött volna. Ez volt a legrosszabb dolog,
amit életemben hallottam.
A fülünk bedugult a magasságtól, és végigkiabáltuk az egész utat. A
végére mindenki megutált minket. Aztán leszállás előtt, a többi női
utassal együtt, anyám is egy nagy fekete kendővel borította be magát,
amelyből csak az arca látszott ki. Ettől elhallgattunk. Követtük a
dzseddai repülőtér termináljához, ahol a hihetetlen mennyiségű, sokféle
öltözetű és bőrszínű ember között anyám rájött, hogy apám nem jött ki
elénk. Ott álltunk egyedül, sorsunkra hagyva a dzseddai repülőtéren.
 Nem vagyok biztos benne, hogy ez az igazság, de én így értelmeztem
a történteket: apám eljött értünk ugyan Dzseddába, de nem tudta a pontos
dátumot, és váratlanul elhívták Addisz-Abebába.
Azon a napon, amikor elhagytuk Szomáliát, puccsot kíséreltek meg
Afwayne ellen. Szomália légterét lezárták, és az országban harcok törtek
ki. (Miután a puccs vezetőit kivégezték, egy ideig megszigorították az
ellenőrzéseket. Ha akkor nem jöttünk volna el, ki tudja, mikor lett volna
rá legközelebb lehetőségünk.) Olyan okokból, amelyeknek nyilván köze
volt a puccskísérlethez is, apámnak sürgősen vissza kellett mennie
Etiópiába. A nagy sietségben elfelejtette megszervezni, hogy valaki
várjon minket annál a gépnél, amelyikkel Dzseddába érkezünk.
A következő években anyám újra és újra felhánytorgatta apámnak a
történteket. Igencsak szorult helyzetben voltunk. Szaúd-Arábiában
voltunk, innen ered az iszlám, az országot szigorúan Mohamed próféta
szent könyvei és példái szerint kormányozzák, márpedig ezek szerint a
törvények szerint Szaúd-Arábiában minden asszonyra egy férfinak kell
vigyáznia.
Az anyám hangosan vitatkozott a szaúdi bevándorlási hivatal
tisztviselőjével, aki csak azt ismételgette egyre hangosabban, hogy
anyám nem hagyhatja el a repülőteret férfi felügyelete nélkül. Sohasem
nézett egyenesen anyámra, mindig csak valahova a feje fölé.
Órákat töltöttünk az idegen repülőtéren. Fogócskáztunk. Mahad
veszített. Én hánytam. Anyám azt mondta, hogy belénk bújt az ördög, és
átkozódott, hogy menne a pokolba meg vissza. Másnak látszott,
megviseltnek; nem úgy tűnt, hogy bármit is az ellenőrzése alatt tartana.
Sírt, és csúnya dolgokat mondott a Mindenhatóról; olyanokat,
amilyeneket addig nem hallottam tőle. Úgy érezte, hogy cserbenhagyták.
Eddig mindent jól intézett; megszervezte a titkos utazást, a hamis
útlevelet, és most itt áll magára hagyva.
Kicsivel sötétedés előtt megjelent egy szomáliai férfi, és megkérdezte
anyámtól, hogy mi történt. Dhulbahante volt, mint anyám, ezért
felajánlotta a segítségét. Anyám arra kérte, hogy csak vigyen el minket
Dzseddába, egy ismerős dhulbahante családhoz, akiknél meghúzhatjuk
magunkat. Csak annyit kért tőle, hogy segítsen átjutni a bevándorlási
hivatalon és beszállni egy taxiba; férfikísérő nélkül nem vette volna fel
egyetlen sofőr sem.
 Másnap az ismeretlen család házában ébredtünk, Dzseddában. A
szoba kicsi volt és nagyon meleg, de az anyám mérgesen ránk szólt, hogy
viselkedjünk rendesen. Ez azt jelentette, hogy a szobában kellett
maradnunk, az ágyon. Ha suttogásnál hangosabban beszéltünk, jött a
pofon, és akkor is jött, ha felálltunk mozogni. Az ablakon kinézhettünk a
nagy udvarra, ahol fél tucat különféle korú szomáliai asszony főzött és
beszélgetett.
Az egyikük, egy fiatal nő, felajánlotta, hogy elvisz minket sétálni.
Odakint teljesen más volt a világ. Aszfaltozott utak, elképesztő forgalom,
és ebben az országban minden asszony fekete lepelbe volt öltözve.
Emberszerű árnyékok voltak. Elöl és hátul is feketék voltak. Csak a
cipőjük orrának az irányából lehetett kitalálni, hogy merre néznek.
Tudtuk, hogy nők, mert a nő, aki szorosan fogta a kezünket, nehogy
elkószáljunk, ugyancsak feketében volt. Az arcát láthattuk, mert
szomáliai volt. A szaúdi nőknek nem volt arcuk.
Kiszakítottuk a kezünket, és odafutottunk a fekete árnyékokhoz.
Felnéztünk rájuk, és megpróbáltuk megkeresni a szemüket. Egyikük
felemelte fekete kesztyűbe bújtatott kezét, mi pedig felkiáltottunk:
– Van kezük!
Grimaszokat vágtunk feléjük. Nagyon rosszak voltuk, de amit láttunk,
az annyira idegen volt és olyan baljós, hogy így próbáltuk szelídebbé és
kevésbé szörnyűvé tenni. A szaúdi asszonyok meg azt látták, hogy itt
vannak ezek a kis fekete kölykök, és úgy viselkednek, mint a
cerkófmajmok.
Két vagy három nap múlva férfiak érkeztek a házba, akik az Osman
Mahamud törzs tagjai voltak, és üzenetet hoztak apámtól, aki Etiópiában
volt, és hónapokig ott is kellett maradnia. Megkérdezték anyámat, hol
szeretne lakni addig, míg apám visszatér. Aznap este anyámban elpattant
valami. Sírt, káromkodott, és dühödten vert minket. Azonnal hozzá vágta
a cipőjét ahhoz, aki szóra nyitotta közülünk a száját. Mindannyian
féltünk tőle, még a kedvence, Mahad is.
Amikor másnap a férfiak visszajöttek, anyám azt mondta nekik:
– Mekka!
Úgy érezte, annyira tönkre ment az élete, hogy Allah karjába kell
kapaszkodnia, mert csak ő segíthet rajta. Mekka, Mohamed próféta
városa van legközelebb Allahhoz. Egy hét múlva minden holminkat
bepakolták egy autóba.
 Egy magas épülethez érkeztünk meg. Az utcák mocskosak voltak, és
kupacokban álltak a kövér, zümmögő legyekkel borított szeméthalmok.
A lépcsőházban elviselhetetlen bűz terjengett. A csótányok annyira jól
érezték magukat, hogy el sem mozdultak az utunkból. Apám adott pénzt
a testőreinknek, hogy béreljenek nekünk lakást, de Mekka olyan drága
volt, hogy ennyiért csak itt találtak egy kicsit. Az épület többi lakásában
egyiptomi építőmunkások szálltak meg.
Azelőtt sohasem jártunk bérházban. Ahogy mentünk felfelé a lépcsőn,
anyám azt mondta Haweyának és nekem:
– Ha egyedül jöttök ki ide, a lépcsőházban lakó férfiak felkapnak,
darabokra vágnak és megesznek titeket.
Ez hatott: egyetlenegyszer sem merészkedtünk ki egyedül.
Kinyitotta a kétszobás lakás ajtaját. Van villanyunk! A falon
kapcsolók, azokkal lehetett felkapcsolni a lámpákat és – egy olyasmit,
amit addig nem láttunk – a ventilátort a plafonon. Amint anyám kitette a
lábát, elkezdtünk vele játszani. Ruhákat és kisebb tárgyakat dobáltunk rá,
hogy lássuk, hogyan forognak. Gyorsan el is romlott.
Az első héten olyan volt a lakásban, mint a kemencében. Annyira
meleg volt, hogy Haweya háta tele lett kövér pattanásokkal és egy hétig
fájdalmasan és soha véget nem érően jajgatott.
A nagybácsik már előre kifizették az öthavi lakbért, ezért nem nagyon
tudtunk változtatni a helyzetünkön. Csak annyit segíthettek, hogy
elvittek minket a bazárba bevásárolni a legszükségesebb holmikat. Ez
elkerülhetetlen lehetőség volt a rosszalkodásra. Fények, csillogás és
játékok – játékok mindenfelé –, vértől és fűszerektől orrfacsaróan bűzlő
bódék, mindenféle állathangok, jókora halmokban sütemények.
Szomáliában ritkán voltunk piacon, és ez az óriási kirakat- és
boltkavalkád volt a legnagyszerűbb dolog, amit életünkben láttunk. A
nagybácsik szorosan fogták a kezünket, miközben bejártuk a varázslatos
helyet, és szőnyegeket, ágyneműket, párnákat meg egy kis ventilátort
vásároltunk. Másnap visszamentünk, és vettünk még valamennyi
élelmet, imaszőnyegeket, konyhai késeket és edényeket, egy fémlavórt,
amelyben ki lehetett mosni a ruhákat, súrolókefét, szappant és egy
vödröt.
Aztán – először életében – anyám egyedül maradt velünk.
Nagyanyánk ott maradt Szomáliában, ezért senkivel sem oszthatta meg a
teendőit és a terveit. Egyedül semmit sem tudott csinálni. Új testőreink, a
nagybátyáink nélkül nem mehetett ki az utcára, és persze mi sem. Ahhoz,
hogy telefonáljon nekik, le kellett mennie a sarki fűszereshez tízéves
bátyámmal, aki a védelmező férfi szerepét töltötte be.
Egész napokat vártunk a lakásban a nagybácsik segítségére, és anyám
egész napokon át szidta apánkat.
– Bárcsak sohase hozná vissza Allah! – kiáltozta. – Hogy tenné
meddővé! Bocsásson rá fájdalmas betegséget, hogy sose lássa a
paradicsomot! – És a legrosszabb: – Bárcsak kapná el Afwayne, hogy jól
megkínozza! Zárja el a családjától, és haljon meg egyedül!
Gyakorlatilag nem tudtunk mást csinálni, csak várni. Anyám
nekilátott az új háztartás kialakításának. Mi, gyerekek, eléggé
elvadultunk, mialatt egyedül hagyott minket nagyanyánkkal. Anyám úgy
bánt velünk, mint a tevékkel: sokat kiabált és sokszor megvert. Ha
futkároztunk, ránk ordított:
– Üljetek le, ÜLJETEK MÁR LE! – és amikor lekuporodtunk a
padlóra, elagyabugyált minket a rádió zsinórjával. Ha sírtunk, ránk
förmedt: – CSEND! és megint ütött.
Ez nem volt kellemes, de nem vert meg nagyon. Fájt, de visszafogta
magát. Anyám a testi büntetést a gyereknevelés célirányos és
szükségszerű velejárójának tartotta. Ahogy azokban a napokban
megtanultunk valamennyire viselkedni, ő is egyre ritkábban csapott oda.
Mekkában mindennap hallottuk, amint a mecsetekből egyfajta
időzített sorrendben imára szólították a népet: a hívás a szomszéd
mecsetből indult, aztán a szomszédja következett, majd a rá következő,
aztán az egész város, az ország és a világ. Kitaláltunk egy játékot, amely
abból állt, hogy ide-oda szaladgáltunk egyik ablaktól a másikig, és az
győzött, aki kitalálta, melyik irányból hangzik fel a következő kiáltás.
Szomáliában is muszlimok voltunk, de a mi iszlámunk oldottabb,
engedékenyebb volt a rendszeres imák tekintetében, és sok ősi
hiedelemmel keveredett. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy ezután
engedelmeskedjünk a mecsetekből felhangzó felszólításnak, és naponta
ötször mi is imádkozzunk. Minden fohász előtt meg kellett mosni és
törölni a kezünket, aztán felsorakoztunk, és követnünk kellett az
utasításait. Az esti ima után mindenkinek le kellett feküdnie.
Anyám a helyi Korán-iskolába járatott minket, pedig gyakorlatilag
nem is tudtunk arabul. Szomáliában az állami és vallási iskolába is
vegyesen jártak fiúk-lányok, itt pedig mindenütt elkülönítették a
nemeket. Mahadnak a fiúmedreszébe kellett járnia, Haweyának és
nekem pedig a lányiskolába. A mienkbe csak fehér lányok jártak;
fehérnek láttam őket, és életemben először láttam magam feketének.
Haweyát és engem úgy szólítottak, hogy Abid. A szó jelentése:
rabszolga. Az elnevezésnek – a rabszolga szóval kifejezett faji
előítéletnek – nagy része volt abban, hogy gyűlöltem Szaúd-Arábiában
élni. A tanár nem tanított olvasni, csak a Koránból olvasott fel idézeteket.
Meg kellett tanulnunk versről versre, könyv nélkül.
Mogadishuban már megtanultunk olyan Korán-részleteket, amelyeket
kívülről tudtunk; természetesen egy-két szón kívül alig értettünk belőle
valamit, mert arabul volt, de Mekkában a tanár azt mondta, hogy
tiszteletlenül mondjuk. Túl gyorsan szavaltuk, és túl harsányan. Újra be
kellett magolnunk mindent, az illendő szünetekkel együtt. A
legalapvetőbb dolgokon kívül most sem értettünk semmit, de ez
láthatóan nem is volt szempont.
Szaúd-Arábiában minden a bűnről szólt. Az ember nem rossz, hanem
bűnös, és nem jó, hanem tiszta. A harám, azaz „tilos” szót mindennap
hallottuk. Férfiakkal buszra szállni harám volt, és harám volt a fiúknak
és a lányoknak együtt játszani. Amikor a többi lánnyal a Korán-iskola
udvarán játszottunk, harám volt az is, ha meglazult a fehér fejkendőnk,
pedig a közelben nem voltak fiúk.
Anyám elhatározta, hogy elvisz minket a Nagymecsetbe, és ez jó hír
volt a bezártság után. A levegő vibrált a hőségtől; ez is egy olyan
vezekléssel felérő forró mekkai délután volt, amilyet máshol sohasem
tapasztaltam. A mecset csodálatosan szép, fehér, hűvös, félhomályos és
mérhetetlenül hatalmas hely volt. Az épületben lágy szellő fújt, és olyan
érzés volt, mintha börtönből szabadultunk volna. Miközben anyánk az
ünnepélyes szertatás rendje szerint hétszer megkerülte a Szent Követ, mi
fogócskáztunk, csúszkáltunk a padlón, és sikongtunk az örömtől.
Az emberek ugyanolyan sokfélék voltak, mint a repülőtéren. Sokan
még nálunk is feketébbek voltak, mások meg még a szaúdiaknál is sokkal
fehérebbek, annyira, hogy már egészen fakónak látszottak. Mivel Isten
házában voltunk, minden ember kedvesen viselkedett. Ha nekifutottunk
egy felnőttnek, kézen fogott minket, és visszavitt anyánkhoz. Anyám
nagyon mérges volt. Tudtam, hogy szégyent hoztunk rá, ezért
letérdeltem hozzá, és elmondtam a medreszében tanult könyörgő fohászt;
begörbítettem előtte a tenyerem, és a bocsánatáért esedeztem.
Legnagyobb meglepetésemre ez hatott, mert elmosolyodott.
Anyám boldognak érezte magát a Nagymecset határtalanságában és
szépségében, és úgy látszott, hogy a helyből reményt és békét merített.
Mindannyian szerettünk oda járni és utána még jégkrémet is kaptunk. A
helyhez kötődő szertartások és történetek lassanként elkezdtek jelenteni
valamit a számomra. A Nagymecsetben az emberek türelmesek voltak
egymással, és egy közösséget alkottak – mindenki ugyanannál a kútnál
mosta meg a lábát, tolakodás és sietség nélkül. Isten házában
mindannyian muszlimok voltunk, és ez nagyszerű volt. Szerintem a
muszlimok azért hisznek benne, hogy az iszlám békét jelent, mert ezen
az óriási, nyugodt helyen minden annyira tele van jóindulattal, hogy az
embert tényleg eltölti a béke.
Abban a pillanatban azonban, amint kiléptünk a mecsetből,
Szaúd-Arábia nem jelentett mást, mint mérhetetlen hőséget, koszt és
kegyetlenséget. Embereket fejeztek le nyilvánosan. A felnőttek erről
beszéltek. Mindennapos dolog volt. A péntek déli ima után haza lehetett
menni vagy meg lehetett nézni egy kivégzést. Kezeket vágtak le.
Férfiakat korbácsoltak meg. Megkövezték az asszonyokat. Az 1970-es
évek végén Szaúd-Arábia fellendülőben volt, de – noha az olajból
befolyó pénzek átrántották az ország gazdaságát a modern világba – a
társadalma megrekedt a középkorban.
Amikor eljött a zarándoklat hónapja, anyám azt mondta, többé nem
mehetünk el a Nagymecsetbe. A házat sem hagyhattuk el, mert a
zarándokok tömegében néha pánik tört ki, és halálra taposták egymást.
Csak nézhettük, amint a fehérbe öltözött tömeg vonult az utcán, és
ablakunkból hallgattuk az állandó imádkozást.
A zarándoklat hónapjában történt, hogy egyik este már lefeküdtünk,
amikor kopogtak az ajtón. Hallottuk, hogy az egyik nagybácsi azt kiáltja:
– Itt van az apátok!
Kiugrottunk az ágyból. Mahad odarohant az egyik férfihoz, Haweya
meg én pedig eleinte kicsit elfogódottan, de rohantunk utána.
Belekapaszkodtunk az idegenbe, és lehúztuk a padlóra.
Olyan apáról álmodoztam, aki megért engem és tudja, hogy én jó
szeretnék lenni. Most itt volt ez a férfi. Belekapaszkodtunk, és majd
megfojtottuk, csak hogy megérinthessük. Anyám vissza akart
parancsolni minket az ágyba, de apám azt mondta, hogy hadd maradjunk
ébren. A szőnyegen aludtam el a karomra dőlve, miközben néztem,
hogyan eszik az apám.
Apám – az én Abehom – sovány volt. Erős pofacsontja volt, mint
nekem, kerek homloka, vastag nyaka és széles, de kissé görnyedt válla.
Szeme körül ráncok, azt hiszem attól, hogy sokat olvasott és sokat
töprengett az ország jövőjéről. Magas homloka volt, és ettől előkelőnek
hatott. Mély hangja olyan volt, mintha mindig mosolygott volna. Minden
korábban ismert felnőttel ellentétben úgy gondolta, hogy nagyszerű
gyerekek vagyunk.
Másnap reggel ő ébresztett fel minket imádkozni. A szőnyegeket már
leterítette, Mahadét a magáé mellé, anyámét, Haweyáét és az enyémet
mögéjük. Elkezdtünk beöltözni hosszú, fehér imakendőnkbe, amelyhez
anyám mostanában kezdett ragaszkodni, de apám megállított minket.
– Addig nem kell felvennetek, míg gyerekek vagytok.
Anyám erre tiltakozni kezdett, de akkor az én csodálatos apám azt
mondta neki:
– Asha, te is tudod, hogy nem a szabályok a fontosak, hanem a lélek
jósága.
Haweya és én apám és Mahad közé furakodtunk az imához. Nem
küldött el minket.
Amikor anyám megint tiltakozott, hogy ez tilos, apám megnyugtatta.
Ennyivel el volt intézve: aznap minden imát szorosan az apánk
oldalán mondtunk el. Az esti fohász idejére Abeh rájött, hogy magunktól
nem hagyjuk abba, emellett anyámnak igaza volt abban, hogy ez tilos. A
férfiak nem imádkozhatnak a nők oldalán. Az asszonynak hátul a helye,
mert hiába burkolóznak imakendőbe, a kendő félrecsúszhat, és akkor
kilátszik a ruhájuk vagy a bőrük, ez pedig elvonhatja a férfi figyelmét, és
bűnös gondolatokat ébreszthet. Apám nem így magyarázta el, hanem azt
mondta:
– Hátul kell lennetek, mert már nagylányok vagytok.
Persze hogy megkérdeztük:
– Miért?
– Allah akarata.
– Miért akarja Allah? Engem is ő teremtett, mégis jobban szereti
Mahadot?
Abeh maga mögé utasított minket, mert ez volt a dolgok rendje, de
szerettem őt, és ez nem volt igazságos, ezért, míg a szőnyegen térdelt,
addig araszoltunk előre Haweyával, hogy az ima végére már majdnem
egy vonalban voltunk vele és Mahaddal. Anyám szörnyülködése
közepette ezt újra és újra eljátszottuk. Úgy egy hét múlva már apámat is
zavarta a dolog, és ez valamelyest elégtétel volt az anyámnak, mert
bebizonyosodott az igaza: apám nem hagyhatja, hogy a fejére nőjünk.
Anyám tehát kijelentette, hogy apámnak és Mahadnak már az első naptól
kezdve az egyik, nekünk meg a másik szobában kellett volna imádkozni.
Abeh erre nemet mondott:
– Együtt imádkozunk, mert egy család vagyunk. Isten így akarja.
Miután apánk visszatért hozzánk, minden szabály kicsit lazább lett.
Azt mondta, hogy a reggeli ima előtt ugyan el kell végezni a rituális
mosakodást, a többi fohász előtt nem kell, hacsak nem vagyunk
koszosak, vagy nem voltunk az illemhelyen. Abeh szerint a többi ima
előtti mosakodás vízpazarlás, és nem tetszene Allahnak.
Egy darabig úgy ment, hogy anyám ima előtt megkérdezte:
– Megmosakodtatok?
– Tiszta vagyok! – mondtuk rá kórusban.
– Tiszta? Hiszen piszkosak vagytok!
– De anya, hiszen a por nem tisztátalan!
A következő ima előtt megint:
– Tiszták vagyunk!
És így tovább egészen addig, míg anyám felcsattant:
– Most már tényleg elég volt ebből a butaságból! – aztán becibált
minket a fürdőszobába a csap alá.
Amikor az apám visszajött az életembe, úgy nyíltam ki, ahogyan eső
után a kaktusz virágba borul. Gondosan öntözgetett és nevelgetett, széltől
is óvott. Az ő szemében okos és szép voltam. Esténként néha maga köré
gyűjtött minket, gyermekeket; beszélt Istenről, az Istennek tetsző
viselkedésről, és arra buzdított, hogy kérdezzünk; apám ugyanis gyűlölte
azt, amit ő buta tanulásnak nevezett – a gépies magolást. A „miért” szó
anyánkat felbőszítette, de apám szerette. Ilyenkor elkezdte csepegtetni
belénk a tudást még akkor is, ha csak a tizedét értettük annak, amit mond.
Anyám azt tanította, hogy igazat kell mondani, különben büntetésül a
pokolba jutunk. Apám azt mondta, hogy azért kell őszintének lenni, mert
az igazság önmagában jó.
Rajongtam az esti előadásaiért, és noha mindannyian állítottuk a
figyelmet, amivel elhalmozott minket, az elejétől kezdve én lettem a
kedvence.
 Ha rossz fát tettünk a tűzre, mindig én voltam az első, aki bevallotta.
Odamentem hozzá, és ezt mondtam neki:
– Ugye, nem büntetsz meg minket, ha bevallok valamit? Mert ha
igazat mondok és megbüntetsz, ezzel arra kényszerítesz, hogy
legközelebb hazudjak.
Apámból erre kitört a nevetés.
– Akkor mondd el az igazat! – mondta.
Erre bevallottam, hogy valamit elrontottunk vagy felbosszantottuk a
szomszédokat. Sohasem ütött meg minket, de mindig megígértette
velünk, hogy ilyesmi többé nem fordul elő.
Anyám spártaian nevelt minket. Sohasem szentelt nekünk a
szükségesnél több figyelmet vagy érzelmet, kivéve Mahadot, de még a
Mahad iránti jósága is viszonylagos volt: egyszerűen csak nem verte meg
olyan gyakran, mint Haweyát és engem. Anyám egyébként sem volt
gyengéd, érzelmes típus és az élet csak még keményebbé tette. Mindig
volt miért aggódnia, ezért ha szabályokat hozott létre, azokat komolyan
gondolta, de miután Abeh hazajött, néhány hét múlva megtanultunk
kórusban válaszolni neki:
– Nem a szabályok a fontosak, hanem a lélek jósága! – és ezzel az
őrületbe kergettük.

Nem tudom, mit dolgozott az apám, de jól megfizették érte. A szaúdi

munkavállalási engedély feltétele volt, hogy nem folytathatja politikai
tevékenységét, de apám titokban folytatta SZFDF-es munkáját is.
Szerinte a szaúdiak érzéketlenek és ostobák voltak, Abeh pedig nem
hitte, hogy kiderítik róla, hogy még mindig egy politikai mozgalom
vezetőségének emigrációban élő tagja.
Amikor lelaktuk a lakás öthavi bérleti díját, apám ragaszkodott hozzá,
hogy költözzünk Rijádba, ahol a munkahelye volt. Anyám nem akart
elmenni Mekkából, de mi, gyerekek utáltuk azt a bérházat, és szerintem
titokban még anyám is megkönnyebbült, amikor apánk talált nekünk egy
nagyobb és hűvösebb házat a fővárosban. Volt benne külön férfi és női
lakrész (mi ezzel sohasem törődtünk), köztük előszoba, zárható ajtókkal.
A férfiak egy, az utcára nyíló, díszes fémráccsal ellátott, kétoldalt
lámpákkal ékesített ajtón érkeztek, és itt is hagyták el a házat. Mi
sohasem mehettünk ki rajta, de a női lakrészek udvarait kiskapuk
kötötték össze a szomszédok női lakrészeivel, ezért úgy lehetett házról
házra járni, hogy közben nem kellett kimenni az utcára.
Haweya és én engedélyt kaptunk rá, hogy hátul átjárjunk a
szomszédba, ahol tévézni szoktunk. Állandóan azokat a végtelen
sorozatokat ismételték, amelyek a próféta életéről szóltak, az iszlám
megalapításáért folytatott harcáról, és arról, hogyan mutatta meg a
sokistenhívőknek az egyetlen igaz Istenhez vezető helyes utat. Az arcát
sohasem láttuk, mert szent volt, ezért senki sem játszhatta el a szerepét.
Gyerekjátékokat tanultunk a szomszéd kislányoktól. Amikor az apák
nem voltak otthon és a levert, életunt anyák délután aludtak, a szomszéd
lányokkal összegyűltünk és zenéltünk. Öten vagy hatan voltak – azt
hiszem, más és más szülőktől –, tíztől tizenöt évesig. Kendőt kötöttek a
csípőjük köré, hajladoztak egymás felé. Csábos pillantások közepette
forgatták és rázták a csípőjüket, a vállukat és a karjukat. Nyolcéves
voltam, és számomra ezek a lányok – még a legkisebbek is – az addig
teljesen ismeretlen perzselő érzékiséget jelentették.
Sohasem láttam ilyen táncot, csak azokat a rituális ceremóniákat,
amelyeket az esőcsinálók adtak elő a szomszédaiknak Mogadishuban:
inkább vonagló, mágikus szertartás, mint tánc. Amikor Haweyával
előadtuk otthon az új táncot, anyám őrülten dühös lett. Azért hozott
minket Szaúd-Arábiába, hogy a szaúdiak mellett az iszlám keskeny, de
tiszta ösvényén éljünk, és éppen a szaúdi nők térítenek le róla.
A szomszéd szaúdi asszonyok némelyikét rendszeresen verte a férje.
Éjszaka hallani lehetett az udvarokon visszhangzó sikoltozásukat:
– Ne! Kérlek! Allah nevében.
Apám mélységesen megdöbbent. Ezt a visszataszító, mindennapos
erőszakot a szaúdi kegyetlenség kirívó példájának tartotta, és amikor
meglátta az asszonyát verő férfit – a szomszédság a hangokból
azonosítani tudta, hogy ki volt az –, akkor azt dörmögte:
– Hülye bunkó, mint az összes szaúdi.
Sohasem emelt így kezet az anyánkra, mert kimondhatatlanul alantas
dolognak tartotta.
Még mindig elhagyhattuk a házat néha, és az anyám sem tilthatta
meg, hogy átjárjunk a szomszédba, mert az kegyetlenség lett volna. A
többi lány családja sokban különbözött a miénktől. Az anyáknak semmi
dolguk sem volt, mert ott voltak a szolgák. A kisfiúk féktelenül
futkostak. Minden gyerek annyit rohangált, amennyit csak akart – az
arabok nagyon elnézők a kisgyerekekkel, de a gyeplő a fiúk kezében
volt. Elkapcsolták a tévét az anyjuk műsoráról, és kiparancsolták idősebb
nővérüket a székéből.
Szaúd-Arábiában minden rosszért a zsidókat okolták. Ha elromlott a
légkondicionáló, vagy hirtelen nem jött víz a csapból, a szomszéd szaúdi
nő azt szokta mondani, hogy a zsidók tették. A szomszéd gyerekeket arra
tanították, hogy imádkozzanak a szüleik egészségéért és a zsidók
pusztulásáért. Amikor később iskolába jártunk, a tanár hosszan
panaszkodott, hogy mennyi gonosz dolgot cselekedtek és terveznek még
tenni a muszlimok ellen a zsidók. Pletykálkodás közben a szomszéd nők
úgy beszélték ki egymást, hogy „ronda, engedetlen, kurva – zsidóval
hál”. Eldöntöttem magamban, hogy a zsidók olyanok, mint a démonok.
Sohasem találkoztam egyetlen zsidóval sem (a szaúdiak sem).
Ugyanezek a szomszédok nagyon segítőkészek is tudtak lenni. Néha
benéztek hozzánk, hogy rendben van-e minden, vagy áthoztak egy kis
édességet, máskor süteményt.
Időnként meghívták az anyámat esküvőkre. Noha nem helyeselte,
ahogyan ezek a nők viselkedtek, nem utasíthatta vissza a meghívásukat,
és el is ment – ami azt jelentette, hogy vele együtt mi is. A házasságkötés
három éjszakán át tartó ünnepléssel járt együtt. Ezen csak asszonyok
vettek részt, és ilyenkor úgy tűnt, hogy a felcicomázott nőkbe visszatért
az élet. Az első nap a menyasszonyt eltakarták, hogy megvédjék a
gonosz tekintetektől. Csak a hennával körkörös mintákkal telerajzolt
bokája látszott. A második napon csillogó arab ruhát adtak rá és
felékszerezték. Az utolsó éjszakára, amelyet a szüzesség elvesztése
éjszakájának neveztek, hosszú, fehér, csipkéből és selyemből készült
ruhát vettek fel, és nagyon rémültnek látszottak.
Ezen az estén már jelen volt az a férfi is, akihez hozzámentek. Ő volt
az egyetlen olyan férfi, aki ebben a nem a saját családjának nőtagjaiból
álló körben ott lehetett. Általában izzadt, átlagosan kinéző, néha a
menyasszonynál sokkal idősebb volt, és a hosszú szaúdi öltözéket
viselte. Minden asszony elhallgatott, amikor belépett. Haweyának és
nekem a férfiak nem számítottak más bolygóról érkező idegennek, de a
szaúdi asszonyok számára a vőlegény érkezése óriási jelentőséggel bírt.
Minden alkalommal így történt: az asszonyok elhallgattak, a nagy
várakozásban levegőt sem vettek, és aki belépett, mindig hihetetlenül
szürke figura volt.
 Otthon nem jól mentek a dolgok. A szüleimet összetartó egykori erős
kötelék elkezdett meglazulni. Mindketten teljesen mást vártak az élettől.
Anyám úgy érezte, apám nem fordít elég figyelmet a családjára. Gyakran
fordult elő, hogy amikor anyám elvitt minket az iskolába – különböző
iskolákba, mert Mahad fiú volt –, egyedül kellett hazamennie, majd
értünk jönni. Gyűlölte, ha férfikíséret nélkül kellett kimennie, utálta, ha a
férfiak füttyentgettek utána, vagy szemtelenül megbámulták. Éppen elég
rossz volt neki az is, hogy egyedül volt az utcán. Külföldi volt, sőt fekete
külföldi, azaz teljesen védtelen: szabad préda.
Ha anyám úgy ment vásárolni, hogy nem volt vele a védelmező
szerepét betöltő férfi sofőr vagy rokon, a boltosok észre sem vették.
Némelyik eladó még akkor sem állt vele szóba, ha Mahadot magával
vitte. Előfordult, hogy bepakolta a kosárba a paradicsomot, a
gyümölcsöket és más árukat, aztán megkérdezte, hogy mennyi lesz.
Amikor nem kapott választ, letette a pénzt, és kisétált. Másnap muszáj
volt visszamenni ugyanahhoz a boltoshoz vásárolni. Mahad mindezt
látta, de nem tudott segíteni; még csak tízéves volt.
Anyám ezeket a megpróbáltatásokat sohasem úgy élte meg, mintha a
szaúdiak hibája lett volna. Azt szerette volna, ha apám intézte volna a
vásárlást meg a városi dolgokat, ahogyan más szaúdi férfiak tették. Az
ismerősök közül egyetlen szaúdi asszony sem ment ki egyedül az utcára.
Nem is tudtak: a férjük bezárta az ajtót, amikor elment otthonról. Minden
szomszédasszony sajnálta az anyámat, mert egyedül kellett kijárnia.
Megalázó és alantas dolognak tartották.
Anyám úgy érezte, hogy apám több dologban is cserbenhagyta. Olyan
felelősségeket ruházott a feleségére, amelyek anyám szerint nem rá
tartoztak. Apám számára természetes volt, ha nyolc vagy tíz férfival
állított haza, akiket meghívott vacsorázni. Sohase mondta meg
anyámnak, hova megy, és mikor jön haza. Ha nem tetszett neki otthon a
hangulat, reggel elment a mecsetbe, majd csak másnap vagy harmadnap
jött haza. Anyámnak minden kis zoknit és kendőt kézzel kellett kimosni.
Egyedül volt.
Azt hiszem, néha előfordult az is, hogy boldog volt: amikor esténként
úgy főzött, hogy körülötte volt az egész család, de nem sok ilyen estében
volt része. Éjszakánként néha hallottam a szüleim beszélgetését, és azt,
ahogyan anyám dühösen elsorolja, mennyi mindent követett el ellene az
apám. Abeh erre azt szokta mondani, hogy „Asha, én azon dolgozom,
hogy megteremtsem a jövőmet a saját országunkban”, vagy azt, hogy
„minden más lenne, ha normális országban élnénk”. Abeh sohasem
szerette Szaúd-Arábiát, és mindig azt akarta, hogy menjünk vele
Etiópiába. Anyám nem akarta: az etiópok hitetlenek voltak.
Néhány hónappal azután, hogy beköltöztünk, megérkezett
nagyanyám, hogy segítsen anyámnak a háztartásban. Cseppet sem
tetszett neki, ahogyan az anyám az apámról beszélt.
– Ha nőnek születtél, nőként kell élned – szokta emlegetni a
közmondást –, minél gyorsabban megérted, annál könnyebb lesz
elfogadni.
Nem sokkal azután, hogy Rijádba költöztünk, elkezdtünk
délelőttönként iskolába – igazi iskolába – járni, délután pedig
Korán-iskolába. Szaúd-Arábiában azonban az igazi iskola ugyanolyan
volt, mint a medresze. Csak arabot tanultunk, valamennyi matekot meg a
Koránt. A Korán kötelezően kitöltötte az idő négyötödét, és további
tantárgyakra oszlott: előadás; értelmezés; hadísz, azaz a Korán alapján írt
szent versek; szirát, azaz Mohamed próféta hagyományos életrajza;
végül a fikh, vagyis az iszlám jog. Megtanultuk felsorolni Allah
kilencvenkilenc nevét, meg azt, hogyan kell viselkednie egy muszlim
lánynak: mit kell mondani, amikor tüsszentünk; melyik oldalunkra kell
fordulni elalvás előtt, és milyen helyzeteket vehetünk fel alvás közben;
melyik lábbal kell belépni az illemhelyre, és hogyan kell ülni, miközben
a dolgunkat végezzük. Egy egyiptomi nő volt a tanárunk, aki vert minket.
Biztos vagyok benne, hogy azért pécézett ki magának, mert fekete
voltam. Amikor megütött a vonalzóval, azt szokta mondani, hogy aszvád
abda: fekete rabszolgalány. Gyűlöltem Szaúd-Arábiát.
Nem minden szaúdi volt ilyen. Egyik reggel iskolában voltam, amikor
akkora szél kerekedett, hogy majdnem elfújt. Mámorító esőszagot
hozott, amitől rám tört a honvágy (az esőszag valószínűleg a
legérzékenyebben érint az illatok közül, amelyekre rövid Szomáliai
életemből visszaemlékszem). Az égen viharfelhők gyülekeztek, és
sorban jöttek a szülők, hogy hazavigyék a gyerekeiket. A vihar miatt
hamarabb bezárt az iskola, de anyám nem tudott róla. Elkezdett esni: az
első kemény cseppek keményen koppantak, aztán olyan óriási vihar
kerekedett, mintha tömör vízfüggöny zuhanna le az égből. Gyorsan
elöntötte az utcákat. Amikor már csak egyedül vártam az iskola
kapujában, elfutottam abba az irányba, amerre a házunkat sejtettem. A
víz már majdnem a térdemig ért. Elestem és elkezdtem sírni.
Hátulról erős kar ölelte át a mellkasomat, és felemelt a vízből. Azt
hittem, hogy egy szaúdi el akar vinni, hogy megerőszakoljon,
feldaraboljon és eltemessen a sivatagban, mint az anyám történeteiben.
Elkezdtem sikítani:
– Bármit csinálsz velem, Allah lát téged! – a férfi azonban szó nélkül
hazavitt, és belepottyantott a felesége ölébe.
Az asszony száraz ruhákba öltöztetett, és meleg tejet adott, hogy
megnyugodjak, miközben a férje visszament az iskolához, ahol
találkozott anyámmal és Haweyával. Amikor az eső elállt, hazaszállított
minket.
Mondtuk apánknak, hogy nem akarunk lányok lenni. Az nem igazság,
hogy mi nem mehettünk el vele, és nem csinálhattuk ugyanazt, amit
Mahad. Abeh mindig azt mondta, hogy ennek így kell lennie, és
Mohamed prófétát idézte:
– A paradicsom az anyád lábánál fekszik!
Amikor lenéztünk, nem láttunk mást, csak azt, hogy anyám meztelen
lábfeje felrepedezett a felmosástól, az apámé meg drága olasz bőrcipőbe
volt bújtatva. Ilyenkor mindig nevetésben törtünk ki, mert a paradicsom
nem az anyánk lábánál volt, hanem az apánkénál. Apám fontos ember
volt, Szomália megmentéséért küzdött, szép ruhái voltak, és akkor ment
el, amikor akart. Anyám és mi sohasem tehettük azt, amit szerettünk
volna.
A különbségek bele voltak vésve mindennap minden részletébe. Ha a
család el akart valahova menni, akkor külön buszra kellett szállni:
apámnak és Mahadnak a férfiakéra, anyámnak Haweyával és velem az
asszonyokéra. Apám mindig morgolódott valamit az ostobaság
tombolásáról, amikor végre találkoztunk a bazárban vagy az
aranypiacon.
– Ez nem muszlim dolog! – dühöngött. – Ez a tudatlanság korából
maradt vissza! A szaúdiak olyan hülyék, mint a birkák!
A külön buszok szabálya gyakorlatilag csak a külföldi munkásokra
vonatkozott, mert láthatóan minden szaúdi gazdag volt, és a szaúdi
asszonyokat a férjük autójában vitték mindenhová.
Amikor egyszer azt mondtam valakinek, hogy felnőtt koromban olyan
akarok lenni, mint az apám, lelkesen azt mondta:
– No lám! A gyerekek mentik majd meg az országot! – és felkapott a
karjába.
Ekkor a többi látogató – szomáliaiak, akik türelmesen várták, hogy
apám hazajöjjön, és tisztelettel kikérjék a tanácsait – mind rám néztek,
nevettek, és azt mondták, hogy olyan is vagyok, mint az apám. Pont
olyan kerek a homlokom és ugyanolyan erős a pofacsontom. Később
apám megölelt, és azt mondta, én vagyok az egyetlen fia. Mahad ettől
még jobban gyűlölt, mint korábban.
Anyámnak is gyakran voltak vendégei – Szomáliai asszonyok,
dhulbahanték, mint ő maga. Csaknem az összes cselédként dolgozott
szaúdi házaknál. Az egyiküket Obahnak hívták. Fiatal, csinos lány volt,
és mindig ízlésesen öltözött. Mindig hennázta a körmét és beszéd közben
mindig széles mozdulatokkal gesztikulált a cigarettájával – anyám nem
kis felháborodására. Obahnak egy nap ott kellett hagynia az állását, mert
félt, hogy megbecstelenítik, de az is lehet, hogy azért, mert
megbecstelenítették.
Anyám helytelenítette Obah nőies hóbortjait és cigarettáit. Minden
frivolságot bűnnek tartott, de arra ráállt, hogy meghúzza magát nálunk,
mert a nemzetségének a tagja volt, és ezt várta el tőle a szokásjog.
Mi, gyerekek, örültünk, hogy Obah nálunk lakott. Nevetett, húzta
maga után a cigarettafüstöt, és olyan lazán viselte a fejkendőjét, hogy
még az arany fülbevalója is kilátszott. Valamilyen sárga porral és vízzel
ápolta a bőrét, hogy puha maradjon. Semmi sem volt benne anyám
szigorából és keménységéből.
Egyik nap Mahad és én elcsentünk néhány szálat Obah cigarettáiból,
aztán elszívtuk és hánytunk. Anyám közölte vele, hogy el kell mennie.
Nem tudom, hová ment, de pár hónappal később dhulbahante rokonoktól
azt hallottuk, hogy letartóztatták, állítólag prostitúció miatt. A hírek
szerint bebörtönözték, megkorbácsolták, majd visszatoloncolták
Szomáliába.
A szaúdiaknak az a tény önmagában elég volt a prostitúció vádjához,
hogy Obah egyedül volt az országban. Nem kellettek további
bizonyítékok. Sziad Barre szomáliai rezsimjének meg az a tény elég volt
hozzá, hogy veszélyes „antinak” bélyegezzék, hogy elhagyta Szomáliát,
és külföldön munkát vállalt.
Amikor apám megtudta, mi történt Obahval, őrjöngött a méregtől.
– Ez nem iszlám! Ezek szaúdiak, akik lezüllesztik az iszlámot! –
kiabálta.
 Apám is muszlim volt, de gyűlölte a szaúdi bírákat és törvényeket. Az
volt a véleménye, hogy az egész az arabok barbár, sivatagi kultúrájának a
csökevénye. Ha kivégzésről vagy megkövezésről hallottunk, anyám
mindig ezt mondta:
– Isten törvénye és Isten akarata. Kik vagyunk mi, hogy elítéljük?
Közben mindannyian tudtuk, hogy egy szomáliai sohasem nyerhet, ha
egy szaúdi perbe fogja.
Apám minden téren megvetette a szaúdiakat. 1978. szeptember 16-án
napfogyatkozás volt Rijádban. Késő délután sötétségbe borult a kék ég.
Valaki kétségbeesetten dörömbölt az ajtón. Az egyik szomszédunk jött
át, hogy biztonságban vagyunk-e. Azt mondta, hogy itt a végítélet napja,
amikor a Korán szerint nyugaton kel fel a nap, megáradnak a tengerek,
felkelnek sírjukból a halottak és megjelennek Allah angyalai, hogy
mérlegeljék bűneinket és erényeinket, majd a jók a paradicsomba, a
rosszak pedig a pokolba kerülnek.
Még alig alkonyodott, de felhangzott a müezzin imára hívó szava –
most nem egymás után szólaltak meg a mecsetek, mint máskor, hanem
egyszerre harsantak fel az egész városban. A környéken az emberek
kiabálni kezdtek. Amikor kinéztem, láttam, hogy emberek imádkoznak
az utcán. Anyám behívott minket, és azt mondta:
– Mindenki imádkozik. Nekünk is imádkoznunk kell!
Az ég teljesen besötétedett. Ez volt a jel! Még több szomszéd jött oda
dörömbölni az ajtónkon, és könyörögtek, hogy bocsássuk meg nekik a
velünk szemben elkövetett vétkeiket. Minket, gyermekeket kérleltek,
hogy imádkozzunk értük, mert a gyerekek imái kerülnek leginkább
meghallgatásra. Szélesre tárultak a poklok kapui. Teljesen pánikba
estünk. Végül jóval sötétedés után hazaért apám.
– Abeh! – futottunk oda hozzá. – Itt van az ítéletnap! Kérd meg anyát,
hogy bocsásson meg neked!
Apám lehajolt, megölelt minket.
– Ha odamentek egy szaúdihoz – mondta lassan –, és így csináltok –
hangosan megpaskolta az arcunkat –, akkor az ítéletnap lesz a
szaúdiaknak. A szaúdiak birkák!
– Hát nem jött el a végítélet?
– A hold eltakarta a napot – magyarázta. – Normális jelenség. Magától
elmúlik.
Abehnak igaza volt. A végítélet napján nyugaton kel fel a nap, de
másnap reggel a nap gond nélkül felkelt a szokásos helyén. Kövér volt,
mint máskor, és a világnak sem lett vége.
A rijádi házunk felső szintjén volt egy függönnyel és bonyolult ráccsal
körülvett erkély a női lakrészben, ahol aludni szoktunk. Az erkélyről le
lehetett nézni az utcára, de minket nem láthattak. Anyám néha órákig is
elüldögélt itt. Egyik nap az erkélyről meglátott két szomáliai férfit, amint
a házunk felé tartottak. Amikor meglátta őket, rémülten felkiáltott.
Valami baj történt.
A férfiak bekopogtak.
– Tudom, hogy valami rossz történt. Ugye, a fiam? – kérdezte tőlük
anyám.
Azt mondták, igen. A féltestvéremet, Muhammadot Kuvaitban halálra
gázolta egy teherautó.
Nem volt semmilyen emlékem a bátyámról, anyám egy másik, általa
nem szeretett férfival kötött, számomra misztikus házasságának a
gyümölcséről. Anyám mesélt nekem Muhammadról. Egyszer megölt egy
skorpiót, amely kiskoromban megcsípett. A skorpióra tisztán
emlékeztem. Muhammad lett volna az, aki utána bevitt a házba? Nem
tudom. Két- vagy hároméves lehettem, amikor elment Mogadishuból,
hogy az apjával éljen Kuvaitban.
Anyámnak azonban Muhammad lett volna a megmentője. Gyakran
mondogatta:
– Ha megöregszem, Muhammad eljön értem, és kimenekít ebből az
életből.
Amikor anyám megtudta, hogy Muhammad meghalt, bezárkózott a
szobájába, a házra pedig árnyék és szomorúság telepedett. Dhulbahante
asszonyok jöttek osztozni a bánatában és főzni ránk, mert anyám
megfagyott. Olyan volt, mintha kómában lenne. Nem sírt és nem kiabált
velünk, csak feküdt szíve nagy bánatával.
– Csak most az egyszer legyetek csendben és viselkedjetek jól –
mondták nekünk a felnőttek.
Ez egyszer azok is voltunk. Amikor apám megjött Etiópiából, ő is
olyan jól viselkedett, mint egy házimacska. Körülvette figyelmességével
az anyámat, és addig becézgette, meg simogatta a kezét, míg fel nem kelt
az ágyból.
Abeh elhatározta, hogy ezentúl a házban tartja a politikai találkozóit,
mert így többet lehet velünk. A férfiak hajnali öt és este nyolc között
szoktak érkezni ezekre az összejövetelekre, amelyek másnap hajnali
háromig vagy négyig tartottak, és közben ők is ettek meg ittak. Néha
elhozták a feleségeiket, akik segítettek anyámnak a konyhában, de ő
mindegyiket nagyon rendetlennek tartotta. Segítségre volt szüksége,
hogy jól tudja tartani ezeket a férfiakat, és én már majdnem kilencéves
voltam – vagyis elég nagy a házimunkához.
Majdnem minden héten voltak megbeszélések. Egész délután
takarítanom kellett és segíteni az ételek elkészítésében, miközben Mahad
– mert ő fiú – a szomszédban játszott, Haweya meg – mert ő túl kicsi volt
a házimunkához – engem nyaggatott. Már ez is elég rossz volt, de a
legjobban a mosogatást gyűlöltem. Vacsora után, késő éjjelre minden
tele lett piszkos poharakkal és tányérhegyekkel. Fel kellett állnom egy
ládára, hogy ki tudjam mosni az óriási fazekakat. Az egyik olyan mély
volt, hogy bele kellett másznom, csak úgy tudtam kitakarítani.
Mélységesen meg voltam bántva, és mindig nagyon álmos voltam.
Egy éjszaka nem bírtam tovább. Olyan fáradt voltam, hogy az összes
edényt betornyoztam a hűtőszekrénybe – csak azért, hogy elrejtsem –, és
rendbe tettem a konyhát, hogy normálisan nézzen ki. Másnap reggel,
amikor az apám a reggeli ima előtt kinyitotta a hűtőt, hogy kivegyen egy
üveg hideg vizet, az edények csörömpölve kiömlöttek a padlóra. Óriási
zaj volt – az egész ház felébredt anyám pedig dühösen berontott a
szobámba. Kirángatott az ágyból, és el kellett mosogatnom még az iskola
előtt. Sírtam, és mondtam, hogy ez nem igazságos. Amikor végeztem,
apám odajött hozzám.
– Nem igazságos – mondta –, de az sem jó ötlet, ha a koszos
edényeket a hűtőbe rakod. Máskor mondd meg anyának, hogy fáradt
vagy, és reggel befejezed.
Apám kedves volt, de néha láthatóan nem tudott mit kezdeni
anyámnak azzal az eltökéltségével, amellyel felelősséget és
engedelmességet akart tölteni belém, a legidősebb lányába.

1979-ben apám egyik nap a szokottnál hamarabb jött haza, és azt

mondta, hogy kiutasítottak minket. Huszonnégy órát kaptunk, hogy
elhagyjuk az országot. Sohasem tudtam meg, miért.
Iskola helyett pakolnunk kellett, miközben anyám fékezhetetlen
dühvel szidta az apámat.
– A te hibád! – kiabálta. – Ha eleget törődtél volna a családoddal,
sohasem történt volna meg! Mindenkinek kibeszéled a titkaidat!
Kimentünk a repülőtérre. Apám azt mondta, hogy fel kell szállnunk az
első repülővel, különben elvisznek a szaúdi rendőrök. Akkor indult egy
repülő Etiópiába, de anyám nem akart elutazni egy nem moszlim
országba. Az egyetlen másik járat Szudánba repült. Anyám egész úton
sötét tekintettel bámulta a felhőket.
Amikor Szudánban leszálltunk, nem akartak beengedni az országba.
Négy napot töltöttünk a kartúmi repülőtéren. Végül sikerült feljutni egy
másik gépre. Etiópiába tartott, ahol a gonosz hitetlenek éltek, de nem volt
más választásunk.
 4

Síró árvák, megözvegyült feleségek

Etiópiában az első lakóhelyünk egy régi villa volt a főváros szívében.
Voltak benne karosszékek, amelyeket az ember eleinte furcsának tartott a
földön ülő életmód után. Volt parketta, perzsaszőnyegek, és ijesztő
módon szolgák is, akik főztek és takarítottak. Azt hiszem, itt láttam
életemben először kertet sövényekkel, virágokkal, egy kis tóval és
kertésszel.
Úgy rémlik, hogy a villa az etióp kormányé volt, és az országba
látogató méltóságokat szokták benne vendégül látni. Az apám fontos
ember volt az ország számára. Állami autóval járt. A földszinten
folyamatosan üléseztek; magas fekete férfiak, akik sokat dohányoztak, és
az ebédlőben az aranyozott karosszékekben ülve hangosan kiabáltak
egymással.
Ezek a férfiak – mindannyian szomáliai emigránsok – azt mondták,
hogy otthon, Szomáliában túl forró már a helyzet. Apám ellenállási
mozgalmába, az SZFDF-be tömegével jelentkeztek önkéntesek. A
határon túli tagság már nem akart megszökni az országból, hanem
készült a harcra. A nép kész volt meghalni, hogy bosszút álljon
Afwaynén. Még mindig így hívták. Sziad Barre, a Nagy Száj, a
feneketlen bendő, amely elnyeli az embereket.
1974-ben forradalommal megdöntötték az etióp császárt, Hailé
Szelassziét. A hatalmat alacsony rangú tisztekből és katonákból álló
bizottság, a Derg vette át, amelynek tagja volt a kegyetlen Mengisztu
Hailé Mariam. Ő lett Etiópia következő uralkodója. Sziad Barre ezt a
pillanatot használta ki az Ogaden-terület lerohanására, amelyet Etiópia
magának követelt, de többségében a darodok egyik alnemzetsége, az
ogadenek lakták. Az etióp forradalom vezetősége a szovjetek segítségét
kérte, akik elfordultak Sziad Barrétól, és nagy erőkkel támogatták az
etiópokat. Sziad Barre erői kénytelenek voltak visszavonulni.
Természetes volt, hogy Etiópia segítséget és menedéket adott a Sziad
Barre-ellenes erőknek, köztük az apám SZFDF-jének.
1978-ban, éppen azon a napon, amikor elhagytuk Szomáliát,
macherten törzsbeli tisztek – apám is az volt – egy csoportja puccsal
megpróbálta megdönteni Sziad Barre kormányát. Büntetésül Afwayne
bosszúhadjáratot indított a machertenek ellen. A csapatok felégették a
településeket, megerőszakolták az asszonyokat, és tönkretették azokat a
víztározókat, amelyekben a nomádok az esővizet gyűjtötték. Emberek
ezrei haltak éhen és szomjan. A kormány elvette a macherten birtokokat;
ezt nevezték kommunizmusnak. Sziad Barre minden hadmozdulata után
önkéntesek szöktek át az etióp határon, hogy csatlakozzanak az SZFDF
erőihez, és bosszút álljanak Afwaynén.
Mire a családunk Etiópiába ért, az SZFDF már kész hadsereg volt. A
tábor a határ közelében volt, Dire-Davában. A főhadiszállás közvetlenül
Addisz-Abeba mellett volt berendezve, egy villában, amelyet magas,
üvegcseréppel beszórt tetejű, szögesdróttal megerősített kerítéssel vettek
körül, és fegyveres őrök vigyáztak a biztonságára.

Apám mind a hármunkat olyan iskolába járatott, ahol amhara nyelven

folyt az oktatás. Csak szomáliaiul és arabul tudtunk, ezért egy ideig alig
értettünk valamit. Amikor már képes voltam a kommunikációra, arra a
megdöbbentő dologra kellett rájönnöm, hogy az iskolatársaim nem
muszlimok. Azt mondták magukra, hogy kiristaanok, azaz keresztények.
Szaúd-Arábiában ez óriási sértésnek számított, mert azt jelentette, hogy
„tisztátalan”. Rémülten mentem anyámhoz, aki megerősítette a dolgot.
Az etiópok kufrok voltak; a szónak már a hangzása is alantas volt.
Alkoholt ittak, nem mosakodtak illendően, és hitvány népség voltak.
A különbséget észre lehetett venni az utcán is. Az etióp asszonyok
térdig érő szoknyában, sőt nadrágban jártak. Cigarettáztak, nyilvános
helyeken nevetgéltek, és egyenesen belenéztek a férfiak arcába. A
gyerekek oda mehettek, ahova akartak.
Az etiópok minden általam látott népnél szegényebbek voltak, még a
Mogadishuban élőknél is szegényebbek. Egész leprás családok – köztük
gyerekek, legyekkel borított, duzzadt szemekkel és végtagcsonkokkal –
kéregettek az iskolába vezető úton. Lehangoló érzés volt elmenni
mellettük. A legrosszabb a sarki vak koldus ijesztően üres, szürke szeme
volt. Már előre reszkettem, amikor a közelébe értem.
Egyszer egy asszony, aki előttünk ment Addisz-Abebában az úton,
egyszerűen terpeszbe állt, kicsit leguggolt, és odapisilt a hosszú
szoknyája alá, közvetlenül az út mellett. Anyám arca eltorzult az
undortól. Megvetette Etiópiát, én viszont, a koldusok és a kosz ellenére,
csodáltam. Kedvesek voltak az emberek. A tanárok nem büntettek meg
senkit sem túl szigorúan. Először voltak barátaim. Nem kellett kendőben
és hosszú lepelben járnunk. Futkározhattunk, és évek óta először
futkároztunk is. Sohasem kellett mosnom és mosogatnom. Szabadnak
éreztem magam.
Néhány hónap múlva átköltöztünk a város túlsó oldala melletti magas
falakkal körülvett SZFDF-főhadiszállásra. Nem emlékszem semmilyen
bejelentésre: egyik délután egyszerűen oda vitt haza iskola után Abeh
sofőrje. Az épület valamikor fényűző szálloda lehetett. Erre utaltak a
márványból faragott lépcsők és korlátok meg a végtelen, szőnyeggel
borított folyosók. A földszinti folyosó végén szállásoltak el minket két
szobában, amelyhez fürdőszoba és kis konyha is tartozott.
Az ennivalót eleinte a nagy konyhából hozták, ahol etióp szakács
főzött. Ha apám otthon volt, a szakácsnak előttünk kellett megkóstolnia
az ételt, hogy nem mérgezett-e. Elmehettünk a konyhába és a ház körül is
futkoshattunk, de ha apám elkapott minket az irodában, megkérte
anyámat, hogy zabolázzon meg minket.
Anyám megpróbált bent tartani, de csak rövid ideig volt rá képes. A
birtok hamarosan felfedezésre váró játszótér lett. Óriási kaland volt
számunkra. Addisz-Abeba zöld város sok pázsittal – gyakran esik –, és a
házhoz hatalmas terület tartozott. Ha túlságosan felbosszantottuk a
kapuban álló őrt, bele rakott minket a bejárat közelében álló régi,
repedezett szökőkútba, amely olyan mély volt, hogy magunktól nem
tudtunk kimászni belőle.
Zöld egyenruhás emberek tucatjai jöttek és mentek. Ha a határ felé
indultak, fegyvereket is vittek. A jövevények legtöbbje olyan sebesült
volt, akik megsérültek a fronton, kimenekítették őket, és itt lábadoztak a
kórházi kezelés vagy az amputáció után. Némelyikük barátságos volt, és
leállt velünk játszani.
Néhány hét után anyám felállította a széntűzhelyét, és elkezdte maga
főzni az ételünket a szobáink előtt az udvaron. A katonák oda verődtek
össze. Néhányan letelepedtek, hogy megvárják, míg apám befejezi esti
műsorát a Kulmis Rádióban; ezek a programok tették őt ismertté a
szomáliai emigránsok között. Költészeti esteket tartottak, amelyek
mindenkit szomáliai gyökereire emlékeztettek. Anyám csapátit sütött,
hozzá fűszeres párolt húst, a férfiak pedig elszavalták azokat a verseket,
amelyekre emlékeztek, és további sorokat faragtak hozzájuk. Az egyikük
elismert modern költő volt, akinek anyám kívülről tudta a verseit. Hálif
Sejk Mohamednek hívták.

Talán az Úr akaratából fogynak a machertenek,

mint az elcsorgó méz.
Úgy falják fel a macherteneket, mint a Do'aan síkság
vad gyümölcseit.
Éhes férfiak sóvárognak a szerte heverő holtak húsára.
Síró árvák, megözvegyült feleségek kóborolnak
nyájuktól megfosztva.
Allah akaratából az embernek el kell fogadnia
halandó mivoltát.
De nehéz elfogadni a zsarnok sóvárgását a szétszórt
tetemek iránt…

Szomáliai nyelven előadva a rímek zokognak, és a vers megindítóan

szomorú. Az ilyen esték után anyám érezhetően ellágyult. Történeteket
mesélt a gyerekkoráról: a nagy költők sivatagi tábortűz melletti
szavalóversenyeiről, a versenyek egyre zengzetesebb verseiről és a
győztes költőnagyságokról.
A sebesültek és amputáltak többsége tudta, hogy Etiópiában nem
lenne nagy költő, de egyébként is úgy érezte, hogy az ő élete már semmit
sem ér. Érezni lehetett rajtuk a balsors szagát, amelyet sohasem lehetett
lemosni róluk, beléjük ivódott a cigarettafüsttel, az alváshiánnyal és a
keserűséggel együtt. Mindig feszült volt a légkör az elégedetlen
morgolódás miatt. Mindenki Abdellahi Juszúfra panaszkodott, az
SZFDF vezetőjére. A szervezet vezető posztjait – mint mondták –
kedvenceivel és saját alnemzetségének a tagjaival töltötte be. Abdellahi
Juszúf miatt majdnem minden nem macherten kilépett, de azok is
elégedetlenek voltak vele, akik maradtak.
Abdellahi Juszúf egy Omar Mahamud volt. Anyám azt mondta
nekünk, hogy ennek az ágnak a tagjai azt hiszik magukról, hogy
vezetésre termettek, mégis mindig mindent elrontanak. Persze anyám is
ebből a családból származó férfihoz ment feleségül, ezért neki is
magáévá kellett volna tenni ezt a gondolkodásmódot. Szomáliában
minden a családról szól: aki Osman Mahamud, az nagyképű; aki
dhulbahante, az nyakas; aki meg iszak, az khatot rág.
Ez így működik. Osman Mahamud vagyok, mert tizenhárom
emberöltővel ezelőtt volt egy Mahamud nevű ősapám, akinek lett egy
Osman nevű fia. Mahamudnak valójában három fia is volt – lehet, hogy
több is, de ez a három elég hatalmas volt ahhoz, hogy saját
alnemzetségeket alapítsanak. A legidősebbtől, Osmantól származók
született harcosok és jó vezetők voltak, ezért olyan arrogánsak – úgy
érzik, velük született joguk az uralkodás. A legkisebb fiú, Issze, pásztor
volt és költő, és az Issze Mohammed ág tagjai – ilyen az apai nagyanyám
– még ma is pásztorok és költők. Omár, a középső fiú örökösen
elégedetlenkedett, ezért az Omar Mahamud családban soha senkinek sem
sikerül semmi.
Az emberek tehát zúgolódtak, mert nem a megfelelő emberek
vezették az SZFDF-ben a hadtápot, ezért nem volt elég fegyver, és nem
érkezett meg időben az utánpótlás. Olyan férfiak haltak meg, akiket
ismertünk: a barátságos katona, aki egy héttel azelőtt még velünk
játszott, hiábavalóan esett el. A mészárlásokban százával haltak meg
vagy lettek nyomorékok. Az anyám ilyen beszélgetésekre figyelt főzés
közben. Az apám mindig azt érzékeltette, hogy hősies erőfeszítéseket
tesz Szomáliáért, de anyám a beszélgetésekből csak halálról és
pusztulásról hallott. A szabad, független Szomália álomképe
szertefoszlott.
A főhadiszálláson csak elvétve fordultak elő szomáliai asszonyok. Mi
voltunk az egyetlen gyerekek. A többi emigráns Kenyába vitte a
családját, tőlünk ezer kilométerre délre, ahol hatalmas Szomáliai
közösség élt. Anyámnak tehát úgy kellett nevelnie minket, hogy csak
férfiak vették körül, és ezt gyűlölte.
Néhány férfi elvárta, hogy teát főzzön. Sokan rágtak khatot, és
otthagyták maguk után a megrágott szárakat. Egyszer rajtakapott, amint
Haweyával kiittuk a csészékből a teamaradékot, csikkekkel
hadonásztunk, és a már megcsócsált khatot rágcsáltuk.
– Ilyen helyen nem lehet lányokat nevelni! – kelt ki magából kiabálva
apámnak. – Azt hiszed, örökké gyerekek maradnak? Kislányok nem
nőhetnek fel kaszárnyában, férfiak között! Mit művelsz a családoddal?
A húgommal úgy gondoltuk, kár így elfecsérelni azt a kis időt,
amelyet apámmal tölthetünk. Utáltam, ha a szüleim veszekszenek.
Amennyire én tudom, Abeh sohasem emelt kezet anyámra, de nagyon
dühös lehetett. Egyik délután egy mentő hajtott be az udvarra, és apám
feldúltan rontott be a lakásba. Az egyik katona egy vitában kezet emelt
rá, apám pedig leütötte, és eltörte a lábát.
Anyám terhes lett. A koraszülött kisfiú halva született. Anyám néhány
hétre kórházba került, és amikor visszatért, keserűen hallgatott és
kiszámíthatatlanul vad lett.
Miután körülbelül egy évet töltöttünk Etiópiában, apám eldöntötte,
hogy anyámnak igaza van: tényleg más családok között kell élnünk, ezért
átköltöztet minket Kenyába, ahol a legtöbb menekült családja él. Anyám
nem akart Kenyába menni, mert muszlim országban akart élni. Kenya is
hitetlen ország volt, de a döntés Abeh kezében volt.
Így történt, hogy tízéves koromra már három különböző politikai
rendszerben éltem, amelyek mindegyikének megvoltak a maga hibái.
Mogadishuban a rendőrállam éhezést hozott az embereknek, és rájuk
kényszerítette az engedelmességet. Szaúd-Arábia iszlám törvényei a
polgárok felét állati sorba taszították, mert semmilyen tekintettel sem
voltak az asszonyokra, minden joguktól és a menekülés lehetőségétől is
megfosztották őket. A régi szomáliai törzsi szabályok megmentettek
minket, amikor menekülnünk kellett, de könnyen gyanakváshoz,
konspirációkhoz és gyűlölködéshez vezettek. A következő években
Szomáliában kiéleződtek a törzsi ellentétek, amelyek végül Afrika egyik
legkegyetlenebb polgárháborújában darabokra tépték az országot.
Persze, akkor még mindezt nem így láttam.
 5

Titkos randevúk, szex

és marhakáposzta szag
1980 júliusában szálltunk le Nairobiban. Anyám Kenyának már a
gondolatától is irtózott, mert a kenyaiak nemcsak hitetlenek voltak, mint
az etiópok, hanem másképpen is néztek ki, mint mi. Anyám alig vette
őket emberszámba. Azt mondta, hogy a kenyaiak koszosak és förtelmes
betegségeket terjesztenek. Azt is mondta, hogy kannibálok. Abidnak
nevezte őket, ami rabszolgát jelent, dagahnak, ami heregolyót és
gaalónak, ami egy újabb csúnya szó a hitetlenekre. A nagyanyám, aki a
sivatagban az esőszag után ment; akinek az orra kiszagolta, ha egy nő
terhes; aki beleszimatolt a levegőbe, majd megvetően elfordította a fejét,
és azt mondta, hogy valaki tüzel – a nagyanyám azt mondta, hogy a
kenyaiak bűzlenek. A tíz évig, míg Kenyában éltek, ezek ketten
majdnem ugyanúgy lekezelték a kenyaiakat, ahogyan a szaúdiak minket.
Apám azonban praktikus szempontok miatt Kenyát választotta:
azokban a távoli napokban viszonylag jómódú ország volt, és azt
mondták rá, hogy Afrika legbiztonságosabb helye. Kenyában apám
hivatalosan is menekültnek számított, ezért az ENSZ Menekültügyi
Bizottsága fizette a taníttatásunkat és a megélhetésünket. Apám azt is
tudta, hogy ott hosszabb időre is magunkra hagyhat minket, mert az
Osman Mahamud név miatt megkülönböztetett bánásmódban volt
részünk. Sokan éltek ott olyanok is, akik nem akartak harcosként
küzdeni, de alapítványokat hoztak létre, és védelmükbe vették azokat a
családokat, amelyeknek a férfi tagjai katonák voltak.
Abeh úgy tervezte, hogy annyit lesz velünk, amennyit csak tud –
legalábbis ezt mondta a bátyámnak –, mert anyám nem akart egyedül
lenni ezen az idegen helyen. Nem akart adományokból és más asszonyok
férjeinek a jóindulatából élni. Úgy érezte, hogy apám már eleget adott az
életéből, a pénzéből és a családjából az SZFDF-nek. Megmondta
apámnak, hogy az SZFDF semmivel sem jobb, mint Afwayne: korrupt,
tehetetlen és szétzüllesztik a törzsi viszályok. Ha Nairobiban élünk,
akkor apámnak is velünk kell élnie, és gondunkat kell viselnie. Esetleg
megpróbálhatná megalapítani a saját vállalkozását, hogy más harcosok
családját segíthessük a mi adományainkkal.
Apám számára megsemmisítő volt az a gondolat, hogy abbahagyja a
Sziad Barre elleni harcot. Szomália sorsa az volt, hogy független nemzet
legyen – ez volt számára a legfontosabb. Anyám szerint mi, a családja
csak ezután következtünk.
Először egy zsúfolt, szomáliaiak által üzemeltetett hotelben laktunk
az Eastleigh-n. Ez egy olyan lármás városrész Nairobiban, ahol főként
szomáliaiak éltek. Később találtunk egy lakást a Juja utca közelében, az
Eastleigh peremén, ahol kevesebb honfitársunk lakott. Eastleigh
központja és a Juja utca között a szag volt a fő különbség. Az Eastleigh
olyan szagokat hordozott, amelyek ismerősek voltak; gyömbérrel és
korianderrel fűszerezett finom ételek kardamomos és szegfűszeges teák,
a mellettünk elhaladó dirhába – hosszú szomáliai ruhába – öltözött nők
tömjén- és erős parfümillata. A nyitott főzőedények átható szagát
gyakran sodorta el ezeknek a kellemes illatoknak a keveréke.
Ezzel ellentétben a Juja utca környékén többnyire kenyaiak laktak,
akik főleg ugalit ettek, azaz kemény golyóvá főzött kukoricaőrleményt.
Az ugalit sukumawikivel, marhakáposztával fogyasztották. A növény
nagy, zöld, kelkáposztához hasonló leveleit kis darabokra vágták, és
órákig főzték. A marhakáposzta átható, kellemetlen szaga kora reggeltől
késő estig elárasztotta az egész városrészt.
Lakásunk egy újonnan épült salaktéglás ház harmadik emeletén volt,
és az úttól egy nagy üres mező választotta el. A nagyanyám vett egy
birkát a piacon, és megtanította lépcsőn járni. A mezőn legeltette, és a
fürdőszobában altatta. Nagyon megszerettük, és sohasem vágtuk le.
Nagyanyámnak azért volt fontos, mert nem érezte magát feleslegesnek,
és olyasmit csinált, amihez értett.
Apám angol nyelvű iskolába íratott be minket. Anyám nemsokára
hidegen közölte vele, hogy a fiatal lányoknak biztonságosabb és jobb
lenne otthon tanulniuk, mint egy mocskos ország gaalo iskolájában a
hitetlenek között. Apámnál itt szakadt el a cérna. Kiabálva közölte az
anyámmal, hogy olyan átkot bocsát rá, amitől a pokolra kerül, ha kivesz
minket az iskolából. Pár nap múlva visszament Etiópiába.
Az első tanítási napra apám vitt el minket. Mindegyikünkön más
egyenruha volt; rajtam szürke kötény, alatta fehér blúz szürke
mellénnyel. Az iskola persze – ismét – teljesen idegen volt. Az oktatás
angolul folyt, de minden más mellett az udvari játék nyelve is a szuahéli
volt. Egyiket sem beszéltem. Az első néhány hét a magány és a
csúfolódás miatt rémálom volt, de nem mondtam meg anyámnak.
Féltem, hogy kivesz minket az iskolából, pedig én gyerekek között
akartam lenni, és nem otthon.
Ahogy egyre jobban megtanultam szuahéliül, alábbhagyott a
gúnyolódás. Haweya nálam sokkal többet szenvedett emiatt. Magába
roskadt, és kibírhatatlan lett a folyamatos cukkolás miatt. Rosszkedvűen
és mérgesen járt haza. Nekem könnyebb volt; megpróbáltam annyira
láthatatlan lenni, amennyire csak lehetett.
A Juja utcai elemi iskola egyértelműen a brit gyarmati iskolák
mintáját követte. Minden reggel felsorakoztunk, és a zászló előtt
elénekeltük Kenya himnuszát – az angol himnusz helyett –, majd
ellenőrizték a körmünket és az egyenruhánkat. Nehéz volt a tananyag, és
ha valamit nem értettünk, ki kellett térdelni az osztályterem elé a napra.
Nem ültettek le minket, hogy még egyszer ugyanazt elmagyarázzák. A
matektanár, Mrs. Nziani minden hibáért megütött egy fekete műanyag
csővel, amelyet fekete mambájának nevezett. Végül megoldódott a
matekgondom: nagyanyámnak a ház melletti mezőn növő hosszú fűből
font köteleiért egy osztálytársnőm, Angela, megengedte, hogy
lemásoljam a leckéit.
A számok mindig rejtélyesek voltak. Csak Nairobiban, tízéves
koromban jöttem rá, hogy az időt percekben, órákban, napokban és
években mérik. Etiópiának saját ősi naptára volt. Szaúd-Arábiában
1399-et írtak, Etiópiában 1972 volt, Kenyában és mindenütt máshol
1980. Etiópiában még az óra is különbözött: a napkeltére azt mondták,
hogy egy óra; délben hat óra volt. (Ráadásul Kenyában is két
időrendszert használtak: a britet és a szuahélit.) A hónapokat, a napokat –
mindent – különféleképpen értelmeztek. Csak a Juja Road Primary
Schoolban kezdtem rájönni, mit értenek az emberek pontos dátumon és
időn. Nagyanyámnak sohase tanították, hogyan mondja meg, mennyi az
idő. Egész életében akkor volt dél, amikor legrövidebbek voltak az
árnyékok, az ember korát pedig a megélt esős évszakok száma adta.
Tökéletesen elégedett volt a saját rendszerével.
Amikor megtanultam angolul olvasni, felfedeztem az iskolai
könyvtárat. Ha jók voltunk, hazavihettük a könyveket. Emlékszem a
Grimm testvérek által írt Legkedvesebb meséimre és egy Hans Christian
Andersen-meséskönyvre. A legvonzóbbak azok a gyűrött zsebkönyvek
voltak, amelyeket a lányok adogattak egymás között körbe. Haweya és
én a sarokba húzódva faltuk őket, megosztottuk egymás között, az iskolai
könyvek mögé rejtettük, és egyetlen éjszaka alatt elolvastuk. Nancy
Drew kalandjaival kezdtük, amelyek bátorságról és függetlenségről
szóló történetek voltak. Aztán ott volt még Enid Blighton, a Titkos Hetes,
a Híres Ötös: mesék szabadságról, kalandokról, lányok és fiúk
egyenlőségéről, bizalomról és barátságról. Mások, mint nagyanyám
egyszerű törzsi meséi, amelyek a veszélyről és a gyanakvásról szóló
üzenetek voltak. Az új történetek szórakoztattak, valóságosnak tűntek, és
olyasmiről beszéltek, amiről a régi legendák sohasem.
Haweya és én iskola után néha kisurrantunk a Juja térre, ahol egy
indiai árus jégkrémet, füzeteket, golyóstollat és pant árult; a fűszeres
kókuszdió-keverék pirosra színezte az ajkunkat. Anyám azonban
legtöbbször nem engedett el otthonról. Nagyanyámmal együtt nagyon
nem örültek annak, hogy iskolába jártunk. Nem hitték el, hogy a
kenyaiak bármit is tanítani tudnának nekünk, és egyébként is mindenben
elutasították Kenyát. Haweya és én viszont olyanok voltunk, mint két
szivacs, és mindent magunkba szívtunk.
Egyszer mondtam anyámnak, hogy már jártak emberek a Holdon. Ő
azt mondta, hogy butaság,
– A kiristaanok a nagy igyekezetben nem vették észre, hogy a Hold
helyett egy hegyre szálltak le – mondta.
Amikor egyszer azzal mentem haza, hogy az emberek a majmoktól
származnak, akkor ezt mondta:
– Többé nem fizetek a taníttatásodért. Lehet, hogy a kenyaiak a
majmoktól származnak, de a muszlimok nem!
Persze az iskola folytatódott. Apám megfenyegette anyámat, hogy
megátkozza, ő pedig már elszökött egy férjtől, és egy újabb esettel nem
merte megkockáztatni az örök kárhozatot.
Amikor apám hazajött Etiópiából, állandóan veszekedtek. Anyám
megpróbálta belevonni a családot is, mert azt remélte, hogy valamelyik
rokon el tudná érni Abehnál, hogy illendően gondoskodjon a feleségéről
és a gyermekeiről, de természetesen senki sem mert beleszólni Hirsi
Magan magánügyeibe. Anyám nem evett, beteg lett és nyöszörögve
esküdözött, hogy meghal. Apám elvitte a kórházba, ahol vérszegénységet
diagnosztizáltak, és vitaminokat írtak fel.
Néhány hónap múlva Abeh talált egy szebb lakást: egy házat a
Racecourse utcán, a Kariokor városrészben. Anyámnak azonban az lett
volna a legfontosabb, hogy ne Kenyában lakjunk, hanem menjünk vissza
Mekkába.
Nem emlékszem már az utolsó veszekedésükre, pedig az egészet
kihallgattam. Apám megint a repülőtérre készült.
– Ha most elmész, ne gyere vissza! – mondta neki anyám.
Nem is jött – nagyon sokáig nem.
Abeh nélkül költöztünk át a kariokori házba. Apám eleinte még
néha-néha hazatelefonált nekünk a közelünkben élő Jinni Boqor
telefonján. Ő egy Osman Mahamud nemzetségbeli üzletember volt,
akinek rajtunk kellett tartania a szemét. Átküldött valakit, hogy apám
telefonált, és egy órán beül újra hív, mi meg átsiettünk hozzá, és
feszengve hangoskodtunk egymással a nappalijában. Abeh írt leveleket
is az általa kedvelt oszmaníja írás kacskaringós betűivel, de mi már nem
tudtuk elolvasni az oszmaníja jeleket. Összeszedtem a bátorságomat, és
ezt meg is írtam neki angolul. Apám levelei ezután egyre ritkábban
jöttek, aztán végleg elmaradtak.
Boldogtalan időszak következett. Anyám havonta elment Dayib Haji
hivatalába, hogy felvegyen háromezer shillinget. Ez eleinte sok pénz
volt, később az infláció miatt nagyon elértéktelenedett. Egy teherautó
minden hónapban hozott lisztet, rizst és olajat egy másik Szomáliai
kereskedő, Farah Goure áruházától. A törzs ellátta anyámat, de ettől ő
még egyedül volt.
Anyám sohasem mondta meg nekünk, hogy apám nem jön vissza, de
ha felébredtem az éjszaka közepén, gyakran hallottam sírni. Egyik éjjel
átmentem, és megfogtam az arcát, mire elkezdett kiabálni, hogy
leskelődöm, majd megvert, és kiabálva visszaparancsolt az ágyba.
Ezután csak lekuporodtam a szobája ajtajánál, hallgattam a sírását, és azt
kívántam, hogy bárcsak meg tudnám szüntetni a fájdalmát.
Ahogy teltek az évek, mi is felhagytunk azzal, hogy apám
visszatérésével ámítsuk egymást.
Még alig egy éve laktunk Nairobiban, amikor Mahad felvételt nyert
Kenya egyik legjobb középiskolájába. A Starehe Boys' Center arról volt
nevezetes, hogy ingyen tanítottak néhány árvát és olyan gyereket, akik
szüleinek reménye sem lett volna kifizetni a tandíjat. Évente csak két
jelentkezőt vettek fel. Mahadot azért fogadták be, mert mindössze
egyévnyi angoltanulás után olyan jól sikerültek a vizsgái, hogy bekerült
az ország legjobb tíz tanulója közé. A hírtől anyám arca végre megint
felhőtlen örömöt sugárzott. Azzal fejezte ki a büszkeségét, hogy kiküldte
Mahadot az új egyenruhájában járkálni a környékre, nekünk meg
kísérgetnünk kellett Haweyával. Az utcából minden gyerek a Starehébe
akart járni, de soha, senkinek sem sikerült bekerülnie.
Mr. Griffin, Mahad igazgatója egy személyben volt a megtestesült
tekintély és jóindulat, iskolája pedig a sportolási lehetőségekkel és
könyvtárral ellátott mennyország. Mahadnak mindig problémás volt a
korai kelés, ezért – meg azért, hogy valamennyire megfegyelmezze – Mr.
Griffin felvette bentlakó diáknak. Egy időre fegyverszünetet kötöttünk.
Mahad csak hétvégeken járt haza, aminek örültem, és ő sem volt velünk
olyan erőszakos.
Amikor betöltöttem a tizennégyet, anyám beíratott a Park utcán lévő,
Muszlim Lányok Gimnáziumába. A környék nem volt különösebben
gazdag, ezért az iskola kirítt a környezetéből: tiszta volt és fehér, nagy
fémkapuval és gondosan ápolt pázsittal, amelyre a lányoknak nem volt
szabad rálépniük. Első nap oda jött hozzám egy szomáliai lány, és
bemutatkozott, hogy ő Amina. Kicsit viccből, kicsit meg azért, hogy az
idegen helyen szert tegyek egy védelmezőre, azt mondtam, hogy az én
nevem is Amina. A következő négy iskolaévre ez lett a nevem: Amina –
Amina Hirsi Magan.
Egy másik lánnyal is összebarátkoztam; Halwa jemeni volt, és a
közelünkben lakott. Az anyjának és a nagynénjének is kilenc gyermeke
volt, és egymás mellett laktak. Náluk töltöttem a délutánjaimat. Olyan
volt, mint egy kis falu, ahol jön és megy a női rokonok sokasága. Az
asszonyok közül többen hetekig vagy hónapokig is ott laktak. Gyakran
jöttek a távoli jemeni Hadramautból anyák a lányaikkal, hogy férjhez
adják őket, vagy egyszerűen csak látogatóba. Itt ismét tanúja lehettem
annak az ingerültségnek, amellyel a magalo fogadja a vidéki miyé népet
– a régi világ régiesen viselkedő falusi látogatói hirtelen beszorultak a
városiak, azaz Halwa anyjának és nagynénjének környezetébe.
Halwának mindig anyja szeme előtt kellett lennie, kivéve, ha iskolába
ment. Otthon azonban azt csinált, amit akart. Nem végzett házimunkát,
mert volt ott elég asszony. Akkor ment aludni, amikor akart. Megírtuk
egymásnak a házi feladatot – egyre jobb voltam angolból, Halwa pedig a
matekomat írta meg –, és rengeteget tévéztünk. Halwa anyja engem is el
szokott vinni kirándulni az arborétumba. Amikor csak lehetett, mindig
náluk voltam.
Késő délután jártam haza Halwáéktól, és ilyenkor gyakran rohant el
mellettem az utcagyerekek serege, akik sötétedés előtt a városközpontba
tartottak. Iszonyúan rongyosak és koszosak voltak, az idősebbek cibálták
vagy cipelték a maguknál is csipásabb kisebbeket. Népes csapatokban
jártak, mert így valószínűleg biztonságosabb volt.
Ezek a kölykök olyan szemétdombokról éltek, amilyen az utcánk
végében is volt. Áradt belőlük a rothadó ételmaradék és a döglött
patkányok undorító bűze. Néha megálltam és néztem, amint élelem és
eladható holmik után guberáltak. Eső idején műanyag zsákokba
burkolóztak, és papírzacskóból cipőpasztát szipuztak, amitől fekete
suviksz borította a képüket. Elöntött a fájdalom, amikor ezekre a
gyerekekre gondoltam, de szerencsésnek is éreztem magam. Hozzájuk
képest semmilyen okom sem volt a panaszra.
Otthon továbbra is mindennaposak voltak a veszekedések.
Nagyanyám szitkozódva kuporgott az ágyán, mert; boldogtalanná tette
az új környezet. Újra és újra felhánytorgatta anyámnak minden bajunk
okozóit: az átkot, amelyet anyám azzal vont magára, hogy elhagyta az
első férjét Adenben. Anyám ettől csak még levertebb lett. Hirtelen,
váratlan dührohamok törtek rá. Bútorokat és edényeket tört össze. Két
tűzhelyet is szétvert, mert nem akartak meggyulladni. Miközben néha
elmerengett, sőt néha kedves volt, a következő pillanatban a legkisebb
semmiségért elkezdett verni, belekapaszkodott a hajunkba, aztán addig
ütött, míg felbírta emelni a karját, miközben kegyetlenül és érthetetlenül
beleordította egész élete reménytelenségét a képünkbe.
Tudtam, hogy nem minket gyűlölt, hanem boldogtalan volt, és
sajnáltam érte. Anyánkat magára hagyták egy idegen országban, amelyet
megvetett. Ott volt három gyerek, akiket kormányozzon, és nem volt
férfi, akihez lehorgonyozzon. Élete semmiben sem hasonlított arra,
amilyet szeretett vagy szerinte megérdemelt volna. Áldozatnak tartotta
magát. Valaha megtervezte a jövőjét, és döntéseket hozott – elhagyta
Szomáliát Adenért, elvált első férjétől, majd apámat választotta –, de
közben valahol elvesztette a reményt.
Az ő helyében sok szomáliai asszony dolgozott volna, megpróbálta
volna kézben tartani az életét, de anyám magáévá tette azt az arab
hozzáállást, amely szerint az istenfélő nő nem dolgozhat a házon kívül,
mert az nem illendő. Sohasem jutott eszébe, hogy elinduljon, és új életet
teremtsen magának, pedig nem volt több harmincöt-negyven évesnél,
amikor apám elment. Teljesen mások jóindulatára hagyatkozott.
Dédelgette a bánatát, mélységesen sértett volt, gyakran volt erőszakos, és
mindig depressziós.

Új iskolám neve – Muszlim Lányok – ellenére a lányok között sokan

nem voltak muszlimok. Az osztály tanulóinak fele kenyai volt, akik
nagyrészt keresztények voltak, pedig a kikujú törzsbelieknek is volt saját
pogány istene. A kenyaiak törzsekre oszlottak, amelyek teljesen mások
voltak, mint a szomáliai nemzetségek; más nyelveken beszéltek, másban
hittek, Szomáliában pedig mindenki ugyanazt a nyelvet beszélte, és
mindenki az iszlám vallást követte.
Voltak persze hasonlóságok is. A kikujú a harcosok törzse volt, akik a
függetlenségért küzdöttek, és úgy érezték, hogy az ő joguk az uralkodás.
A kamba törzsnek sok pénze volt – kereskedők voltak –, de mások azt
mondták róluk, hogy zsugoriak. A mondás szerint „aki kambához megy
férjhez, az halálig koplal”. A luo törzs okosabbnak tartotta magát a
többinél; ők tényleg sokat tanultak és jól is szerepeltek az iskolában.
Előtte az elemiben majdnem minden lány kenyai volt, ezért
többé-kevésbé már tisztában voltam ezekkel a dolgokkal. A Muszlim
Lányok Gimnáziumában viszont újdonság volt, hogy az osztálytársnőim
több mint fele az Arab-félszigetről és Dél-Ázsiából származott. Még a
gyerekeknek is megvoltak az etnikai csoportjaik, amelyek elkülönültek
egymástól, és a törzsi- és osztálykülönbségek szétforgácsolták a
társaságot. Az indiaiaknak felfoghatatlanul komplikált társadalmi
csoportjai voltak, de a muszlimok szemében mindegyik hitetlennek
számított. A pakisztániak muszlimok voltak, de náluk is voltak kasztok.
Az „érinthetetlen” lányok a pakisztániaknál és az indiaiak között is
sötétebb bőrűek voltak, és érinthetetlenségük miatt a többiek nem
játszottak velük. Mi, többiek ezt mulatságosnak találtuk – mert
természetesen meg lehetett őket érinteni, és meg is tettük ugyanakkor
elborzadtunk azon, hogy érinthetetlenként, azaz az emberi fajnál
alacsonyabb rendűként kellett viselkedniük.
A szomáliaiak nemzetségekre és alnemzetségekre oszlottak, de egy
újfajta megkülönböztetés is kialakult a mostanában emigráltak – főként
harcosok – és a régóta száműzetésben élő családok között. Utóbbiak
gyerekei nagyrészt Kenyában nőttek fel, és alig beszélték a nyelvet. Az
arab lányok némelyike a mieinkhez hasonló nemzetségekhez tartozott.
Ha valaki jemeni volt, és Sarífnak hívták, akkor rangban felette állt az
ugyancsak jemeni Zubaidi nevűeknél. Ettől függetlenül minden arab lány
többre tartotta magát a nem araboknál, mert közelebb születtek
Mohamed prófétához.
Az iskolaudvaron, játék közben a szomáliaiak és a jemeniek, valamint
a pakisztániak és az indiaiak voltak közel egymáshoz. Emellett a
Muszlim Lányok Gimnáziumában a jemeniek, a szomáliaiak, az indiaiak
és a pakisztániak játszottak és érintkeztek egymással, a kenyaiak pedig a
legalacsonyabb rétegnek számítottak.
Az éles elkülönülés az étkezésre is kiterjedt. Ebédszünetben kiültünk
az iskola kertjébe, amely egy parkhoz hasonlított, és kényelmesen meg
lehetett ebédelni a fák árnyékában a padokon. A pakisztáni és indiai
lányok részlege curry és bhajias szagú volt. A jemeni és szomáliai lányok
ebédje koriandertől és gyömbértől illatozott. A kenyai lányok ugalit
hoztak, és marhakáposztával ették; ezeknek volt a legerősebb szaga az
összes étel közül.
Ha volt zsebpénzünk, az otthonról hozott étel megmaradt, mert
újságpapíron felszolgált halat és sült krumplit vettünk az iskola
büféjében. Máskor az iskola kapujában árult chilis és citromos kasszavát
és zöld mangót ettünk. Érdekes kép volt, ahogy a lányok nyújtogatták
kifelé a bezárt kapu rácsain a pénzt, a másik oldalon meg ott álltak a
nagydarab kenyai asszonyságok, akik a nagy sivalkodás közepette is
minden lányra rámosolyogtak, miközben kiszolgálták őket.
Anyámat borzalommal töltötte el barátkozásom a többi lánnyal.
Számára valószínűleg azoknak a szomáliai gyerekeknek a példája volt a
legrosszabb, akik elfelejtették vagy meg sem tanulták a nyelvünket, és az
anyám által csak kenyai zagyvaléknak tartott szuahélit beszélték. Anyám
örökölte a szavak imádatát. Ragaszkodott hozzá, hogy otthon csak
hibátlan szomáliai nyelven beszéljünk, és a legkisebb bakiért is
irgalmatlanul lehordott minket. Elkezdte megtanítani nekünk a
költeményeket, a háború és a halál, a nyájak, a zöld legelők és a nagy
tevecsordák régi énekeit.
A szomáliai költészetben kevés a romantika. Még a kevés női versben
sincs szó a szerelemről. A szerelem egyenértékű a vággyal, a szexuális
vágy pedig – szó szerint kimondhatatlanul – alantas dolog. Haweya és én
nagyon hiányoltuk ezekből a versekből azt a romantikát, amelyek az
osztálytársnőinktől kölcsönzött könyvecskékben megvolt.
A gimiben egy választékos luo törzsbeli asszony, Mrs. Kataka
tanította az irodalmat. Elolvastuk az 1984-et, a Huckleberry Finnt és a
Harminckilenc lépcsőfokot. Később az orosz regények angol fordításai
következtek a furcsa orosz nevekkel és a havas tájképekkel. Aztán jöttek
az Üvöltő szelek angol mocsarai és a Sírj, szeretett országban vívott faji
megkülönböztetés elleni dél-afrikai harcok.
Haweya és én mindig olvastunk. Mahad is olvasott, és szívességekért
cserébe odaadta elolvasni a barátaitól kapott Robert Ludlum-krimiket.
Később jöttek a szerelmes könyvek: Babák völgye, Barbara Cartland,
Danielle Steele. Ezekben a könyvekben, még a legócskábbakban is
eszmék bújtak meg: egyenlő társadalmi osztályok; egyenrangú nők és
férfiak. Volt bennük szabadság, szenvedés és kaland, amelyek számomra
új dolgok voltak. Még a régi biológiával és más tudományokkal
foglalkozó tankönyveink is erőteljes üzenetet hordoztak: terjeszd a
tudást, és munkálkodj az emberiségért.

Anyám azt akarta, hogy iskola után én végezzem az összes

házimunkát. Először úgy volt, hogy közösen csináljuk, de Mahad csak
gúnyosan vigyorgott, ha anyám rászólt, hogy tegyen rendet a szobájában,
Haweya meg kerekperec elutasította, tehát minden rám maradt: én
voltam a legidősebb lány. Ez volt a sorsom.
Kézzel kellett felmosni a padlót, a ruhákat – Mahad koszos zoknijait
is – patyolattisztára kellett súrolni, majd kiteríteni. Minden éjjel meg
kellett gyúrnom a másnapi reggelihez a csapátit. Én voltam anyám
tolmácsa, ha elment a doktorhoz a fejfájásával, a pikkelysömörével vagy
a titokzatos alhasi fájdalmával. Akkor is ott kellett lennem, ha postára
ment kifizetni a számlákat vagy felvenni a leveleket. Mindig gyalog
kellett mennünk, mert anyám szerint a csörgő-zörgő kenyai buszok
büdösek voltak, meg azért is, mert egyszerűen nem tudott tájékozódni a
menetrendben.
Haweya sajnált.
– Egyszerűen mondj nemet! – szokta mondogatni, de én nem tudtam
megtenni.
Nem olyan voltam, mint a húgom. Ha nem engedelmeskedtünk,
kikaptunk. Anyám elkapott, meghúzta a hajamat, kötéllel hátrakötötte a
kezemet, és hasra fektetett a padlón. A kezemet hátrakötötte a
sarkamhoz, aztán addig vert egy vezetékkel vagy egy bottal, míg nem
könyörögtem és esküdöztem, hogy többé sohasem csinálok ilyet. Nem
bírtam sokáig a veréseinek a fájdalmát, viszont – amennyire emlékszem
– sikerült is alaposan belém vernie a felelősségérzetet. Segíteni akartam
az anyámnak.
A többi gyereket is büntették. Minden általam ismert gyereket
megvertek néha a szüleik, de nem mindenkit kötöztek meg és vertek meg
legalább hetente, mint engem. Sokkal többször kaptam ki, mint Mahad,
de Haweya még nálam is gyakrabban.
Haweya ekkor már immunisnak látszott a fájdalommal szemben. Ő
kapta a legkeményebb veréseket, amelyekre anyánk csak képes volt, de
sohasem adta be a derekát. Egyszerűen nem volt hajlandó dolgozni
otthon – nem takarított, nem mosta ki kézzel az ágyneműt, és nem
terítette ki a napra. Haweya csak kiabált és kiabált, kétszer olyan dühösen
és hangosan, mint az anyám. Idővel túl sok problémát kezdett jelenteni
az eltángálása.
Minden érdemjegyet beírtak az ellenőrzőinkbe. Haweyáéra és
Mahadéra öröm volt ránézni, de az enyémmel más volt a helyzet.
– Három gyerekem van, de az egyik hülyének született – szokta
mondogatni anyám, amikor belenézett.
Ez nem volt igazságos, mert tényleg rosszabbak voltak a jegyeim, de
olyan sokat kellett dolgoznom otthon, hogy gyakran még a házi
feladatomat sem volt időm megcsinálni. Azzal is tisztában voltam, ha ezt
meg merem mondani, anyám azonnal kivesz az iskolából.

Mahad volt a férfi a házban. Azt hiszem, furcsán megkönnyebbült,

amikor az apám elment. Abeh mindig elítélte Mahad lustaságát és azt,
ahogyan szekált minket és zsarnokoskodott felettünk. Ha nem
engedelmeskedtünk az akaratának, olyan kemény kínzásokban volt
részünk, hogy azokat még Haweya sem bírta ki. Anyám sohasem tette
szóvá, sőt még bátorította is Mahad tekintélyuralmát. Mahad tizenöt éves
volt, és nem kellett annyira odafigyelnie az anyánkra, mert fiú volt.
Péntek délutánonként kiengedték a Starehe Gimnáziumból, de estig nem
jött haza. Felfedezte az utca csábítását. Rá se hederített, ha anyám kiabált
vele, ha pedig megütötte, a bátyám kisétált a házból. Amikor anyám
belakatolta a kaput, Mahad kimászott mellette a magas kerítésen. Addig
zselézte a haját, míg úgy nézett ki, mint Lionel Ritchie. Szerzett
valahonnan egy ütött-kopott magnót, és Michael Jacksont hallgatott
rajta. Anyám azt mondta, hogy ez az ördög zenéje, és kihajította a
magnót az ablakon. Kenyai fiúkkal kószált az utcákon, és amikor
hazajött, bűzlött a cigarettától és a kölnitől.
Ha elcsavargott, anyám mindig elcipelt magával, hogy előkerítsük a
környékről. Közben panaszkodott a marhakáposzta meg a sör fojtogató
bűzére, de meneteltünk egyik háztól a másikig. Mahad kenyai barátainak
a szülei nagy korsókból itták a sört, és mindig megkínálták anyámat is.
– Muszlim vagyok! – utasította el méltatlankodva, és nekiállt
kioktatni őket.
A vidám kenyai apukák ilyenkor kedvesen rámosolyogtak.
– Hagyja csak nyugodtan mászkálni a fiát, majdcsak előkerül –
mondogatták.
Anyám mérgében toporzékolt, én meg összehúztam magam, nehogy
rajtam csattanjon a dühe.
Az ilyen esték rendszerint hosszúak voltak és eredménytelenül
végződtek. Mahadot ugyanolyan nehéz volt előkeríteni, mint átfésülni a
sivatagot egyetlen teve miatt. Ha megpróbáltam volna kibújni a keresés
alól, vagy a házi feladatomra hivatkoztam volna, akkor megkaptam volna
a magamét.

Tizennégy éves koromban megjött a menstruációm, de addig nem is

tudtam, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Nem volt idősebb nővérem,
anyám pedig sohasem beszélt velem olyan témákról, mint a nemiség.
Tizenkét éves koromban egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy otthon
kérdezzük meg a szüleinktől, mire való a Hold. Néhány kenyai törzsnél
valószínűleg a holdhónapot és a menstruációs ciklust értették rajta, és
egy-két lány feltehetően kapott valamilyen magyarázatot. Amikor
elmondtam anyámnak, mi a feladat, felmutatott az égre.
– Ott van. Ha a rabszolgák nem tudják, mire jó, akkor minek járatlak
az iskolájukba?
Tehát teljes tudatlanságban maradtam. Másnap a tanár, egy férfi,
mindenféle grafikonokat rajzolt a táblára, felírt néhány szót, mire az
osztályban többen elkezdtek kuncogni. Lehet, hogy a menstruáció volt az
egyik szó, de már nem emlékszem. Semmit sem értettem az egészből.
 Két évvel ezután egy csütörtök reggel felkeltem, és vér folyt le a
lábamon. Nem találtam sebet a combomon, és el nem tudtam képzelni,
mitől vérzek. Ez egész nap így ment, a vér átitatta az alsóneműmet.
Mivel nem volt túl sok bugyim, titokban kimostam, és a vízmelegítő
mögé dugtam száradni. Másnap is egész nap véreztem, és már négy vagy
öt bugyi száradt a bojler mögött, de már annak sem volt ideje
megszáradni, amelyik rajtam volt. Attól féltem, hogy a hasamban van
valamilyen vérző seb, és meg fogok halni, de nem mondtam el
anyámnak. Úgy éreztem, hogy ami velem történik az szégyellni való, de
nem tudtam, miért.
Aztán Haweya, aki mindig leskelődött utánam, megtalálta a pecsétes
alsóneműk rejtekhelyét, és a bugyikat lobogtatva jött be a nappaliba.
– Te mocskos kurva! – üvöltött rám anyám. – Az isten tegyen
terméketlenné! Hogy vinne el a rák! – bömbölte, majd elkezdett ököllel
ütni.
Bemenekültem Haweyával közös hálószobánkba.
Ekkor bejött Mahad, és ezért örökké hálás leszek neki.
– Figyelj rám, Ayaan, ez normális dolog – mondta. – Ez azért van,
mert most lettél nő, és most már te is lehetsz terhes.
Adott tíz shillinget.
– Ez az összes pénzem – folytatta –, de a boltban kapsz érte három
csomag intimbetétet. Az egy olyan kis bélelt papírtörölköző, amit be kell
tenni a bugyidba, hogy felitassa a vért.
– Neked mikor kezdődött, és hol a te intimbetéted? – kérdeztem.
– Velem nem történik ilyesmi, mert én férfi vagyok – mondta Mahad.
Évek óta ez volt az első olyan eset, hogy a bátyám kedves volt
hozzám, és nem bántott, hanem beavatott valamilyen titokba.
Anyám néhány nap alatt fokozatosan lecsillapodott, de ebben
valószínűleg része volt a nagyanyámnak is. Leültetett, és azt mondta,
hogy mint nőnek, ez a sorsom, és ezentúl rongyokat kell varrnom
vászonkendőkbe, amiket mindig ki kell mosnom. Már nem érdekelt, mert
volt intimbetétem.
Ezzel vége volt a felvilágosításnak. Nálunk minden olyasmi, ami a láb
között történik, tabunak számított. Amit a szexről tudnom kellett, már
tudtam, és anyám is tudta, hogy tudom. Szomáliai nő voltam, ennél fogva
a szexualitásom a család fejére tartozott: apámra vagy a nagybátyáimra.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a házasságig meg kell őriznem a
szüzességemet, mert egyébként örök és visszafordíthatatlan szégyent
hoznék apámra és az egész nemzetségre – nagybácsikra, fiútestvérekre és
unokatestvérekre. Azért voltam összevarrva a lábam között, hogy ez ne
történjen meg. Csak a férjem szakíthatott át. Nem emlékszem, hogy
anyám ezeket a dolgokat ebben a formában valaha is elmondta volna, de
én akkor is tudtam.
Az első menstruációm utáni hónapokban utánanéztem a témának.
Elolvastam a biológiakönyv azon humán reprodukcióról szóló fejezeteit,
amelyeket Mrs. Karim vigyázva kihagyott. Eljártam azokra az ápolástani
különórákra, amelyeket a kerületi nővér tartott minden tanévben. Azt
mondta, hogy most már teherbe eshetünk. Beszélt a fogamzásgátlásról, a
méh és a magzat biológiájának alapjairól. Arról már nem beszélt, hogyan
jut el a sperma a petesejthez. A sperma egyszerűen csak ott volt, és az
ügy nem lett világosabb számomra.
Tudtam, hogy a szex rossz. Néha, amikor esténként anyámmal
Mahadot kerestük a környéken, és hallgattam a marhakáposzta büdös
szaga miatti örökös siránkozást, sötét sikátorokban összegabalyodott
fekvő párok mellett mentünk el. Kétoldalt olyan sötét volt, hogy alig
láttuk őket, mert az út közepén, ráadásul felettük is voltunk. Anyám
ilyenkor a hajamnál fogva lerángatott a földre, és elkezdett verni, mintha
én tettem volna valami rosszat.
– Ne nézz oda! Nem láttál semmit! – kiáltozta.
Haweya és én olyan veszélyes szakaszába léptünk az életünknek,
amelyben felügyelet nélkül nem hagyhattuk el a házat. Körülbelül egy
hónappal az első menstruációm után anyám úgy döntött, hogy nem
járhatunk tovább a Korán-iskolába. Szombatonként olyan szomáliai
stílusú medreszébe kellett járnunk, amelyben lányok, fiúk vegyesen,
ötvenfős osztályokba zsúfolódtak be egyetlen molla, tanár felügyelete
alatt. A molla valójában nem tudta, ki tanul és ki az, aki csak a száját
mozgatja, és azt sem vette észre, ha beszédes pillantásokat váltottak
egymással a fiúk és a lányok.
Haweya és én elképesztően sokat rosszalkodtunk az iskolába vezető
úton. Egyik délután két másik szomáliai lánnyal kitaláltunk egy játékot.
Odamentünk egy véletlen szerűen kiválasztott gyerekhez, kézen fogtuk,
sétáltunk vele pár háznyit, leállítottuk a gyereket a ház elé, megnyomtuk
a csengőt, és elfutottunk. Amikor a háziak kijöttek, nem értették a dolgot,
mert csak egy ismeretlen kisgyereket láttak a kapu előtt, aki sokkal
alacsonyabb volt annál, hogy a csengőt elérhette volna. Teljesen
megzavarodtak, és néha óriási ribillió kerekedett, mert a babonás
asszonyok jajveszékelve rohantak vissza síró csemetéikhez. Most már
nem tartom viccesnek, de akkoriban betegre nevettük magunkat.
Egyszer a kövér anyukák rájöttek a turpisságra, utánunk jöttek a
Korán-iskolába, és elmondták a mollának. Aznap este olyan verést
kaptunk, hogy örökre megemlegettem. Anyám ettől a naptól kezdve egy
vándorprédikátort bérelt fel, hogy szombatonként a Koránra oktasson
minket.
Ez a vándorló molla egy rongyos fiatalember volt, egyenesen
Szomália legeldugottabb bugyraiból. A régi módszer szerint tanított. Ki
kellett nyitni a Koránt az első fejezetnél, elő kellett venni a hosszú
fatáblát; le kellett rá írni az arab sorokat, arabul meg kellett tanulni
kívülről, vissza kellett mondani, nagy tisztelettel le kellett mosni a táblát,
mert most már szent volt, aztán az egész kezdődött elölről. A lecke két
óra hosszat tartott, de közben minden hibáért járt egy csapás a kézre vagy
a lábra a vékony, csípős pálcával. A jelentést nem beszéltük meg.
Gyakran azt sem tudtuk, mit jelentenek a szavak. Olyan nyelven
tanultunk, amelyre alig emlékeztem, a többi gyerek közül sokan nem is
értették.
Unalmas volt és fárasztó. Már úgyis rengeteg dolgom volt
szombatonként. Volt házi feladatom. Foglalkoznom kellett a hajammal.
Órákig kellett mosni és kókuszolajjal dörzsölni, majd anyám befonta
tíz-tizenegy szoros fonatba, hogy a következő héten is rásimuljon a
fejemre. Ki kellett mosnom az iskolai egyenruhámat, és mivel anyám
kérte, ki kellett mosnom Haweyáét és Mahadét is. Ki kellett takarítanom
a ház rám eső részét. Mivel az új molla a régi szomáliai módszer szerint
tanított, minden lecke előtt tintát kellett készítenem. Egy érdes
kődarabbal porrá kellett reszelnem egy darab szenet, és egy
lekvárosüvegben óvatosan el kellett kevernem tejjel és vízzel.
Anyám egyszer megvert, mert azon a szombaton nem végeztem a
mosással vagy a takarítással, és nem volt már idő a hajammal
foglalkozni, csak a házi feladatomat írtam meg, ráadásul valamilyen
vitában ellentmondtam neki. Elérkezett a tintakészítés ideje, én pedig
nagyon mérges voltam az igazságtalanság miatt.
– Tudod mit? – mondtam Haweyának. – Nem csinálom tovább! Hozz
egy könyvet, és bezárkózunk a fürdőszobába. Csak maradj csendben, és
nem vernek meg!
Amikor megjött a molla, nem voltak táblák, szőnyegek és tinta, és
nem voltak gyerekek sem.
Anyám odajött a fürdőszoba ajtajához, és elkezdett szitkozódni. A
molla megpróbált kicsalni minket, de mondtuk, hogy nem, sőt még
szemtelenkedtünk is.
– Már ötszáz éve nem írnak fatáblára! – kiabáltuk ki. – Maga nagyon
elmaradott, és nem is illendő módon tanít minket. Maga nem a rokonunk,
ezért az apánk engedélye nélkül be sem jöhetne a házunkba. A Korán
szerint el kellene mennie.
Végül anyám is megmondta a mollának, hogy menjen el. Kifizette a
havi járandóságát, és megmondta, hogy ne jöjjön többet.
– A gyerekeit meg kellene fegyelmezni, és én segíthetnék – mondta a
férfi –, de ha így akarja, bízzuk Allahra! – és elment.
Anyám is elment, aztán a nagyanyám is elment meglátogatni
valamelyik iszak rokonát, és nyitva hagyta a kaput.
Haweya és én óvatosan kimerészkedtünk. Láttuk, hogy a molla lefelé
megy a Juja utcán az Eastleigh felé. Rájöttünk, hogy szabad a vásár, és
Haweya összecsődítette a barátainkat. Bűntudatom volt, és az
elkerülhetetlen büntetés várható mértéke is nyomasztott, ezért elkezdtem
takarítani és befejezni az elmaradt teendőket. Aztán eszembe jutott, hogy
a kapu még mindig nyitva van, és kirohantam, hogy bezárjam.
Már majdnem becsuktam, amikor egy kéz megfogta a csuklómat. A
molla jött vissza egy másik férfival. Egész az Eastleigh-ig kellett
elmennie, hogy egy másik férfit találjon, mert nem lehetett idegen
házban egyedül lányokkal. Bevonszoltak a házba, a molla bekötötte a
szememet egy kendővel, és egy csípős pálcával teljes erejéből elkezdett
verni, hogy megleckéztessen.
Éppen felmostam, ezért csak egy trikó és egy vékony szoknya volt
rajtam. A karom és a lábam szabadon voltak, ezért iszonyúan fájt minden
csapás. Hirtelen feltámadt bennem a méreg. Letéptem a kendőt, és
haragosan ránéztem a mollára. Eltökéltem magamban, hogy
szembeszállok vele. Elkapta a befont hajamat, hátrarántotta a fejemet,
majd belevágta a falba. Tisztán hallatszott a törő csont reccsenése. Ekkor
megállt. Nyugtalanító csend lett, mintha valami nagy baj történt volna. A
molla összeszedte a holmiját, és az idegen férfival együtt elment.
Az egész testem fájdalmasan égett, feldagadt az ütlegektől, és eleredt
az orrom vére. Egy darabig csak fogtam a fejem. Végül kimentem
bezárni a kaput, aztán lezuhanyoztam, hogy valamennyire csillapítsam a
fájdalmat. Korábban be akartam gyújtani, hogy főzzek valamit, de úgy
szédültem, hogy képtelen voltam rá. Lefeküdtem az ágyamra. Senki sem
keltett fel.
A következő, amire emlékszem, hogy lementem a lépcsőn anyámhoz.
– Valami van az arcoddal – mondta.
Mondtam, hogy nem érdekes. Elkezdte sorolni a teendőimet – mosás,
főzés, ez meg az –, de mondtam, hogy most nem tudok. Megtörtént az a
képtelenség, hogy visszabeszéltem. A nap végére anyám minden
önuralmát elvesztette, és következett a megkötözés meg a verés.
Anyám ilyenkor el szokta kapni a hajamat, és leparancsolt hassal a
földre, aztán össze kellett raknom a bokámat, hogy megkötözzön a
veréshez. Anyám csak a kezemre és a lábamra szokott ütni. Most nem
voltam hajlandó hasra feküdni és összetenni a lábamat. Belekapaszkodott
a hajamba – ott, ahol fájt a fejem –, de már nem érdekelt. Akkor sem
fekszem le! Karmolt és harapott, hívta a nagyanyámat, hogy segítsen
neki, de – akármennyire is fájt, amit művelt – nem voltam hajlandó
lefeküdni. Nem sírtam.
– Többé sohasem teszem meg! – kiabáltam bele minden
gyűlöletemmel az arcába.
Anyám odaparancsolta Mahadot, hogy segítsen engem leteperni.
– Kérlek, ne tedd! – mondtam a bátyámnak angolul, hogy anyám ne
értse, – Tegnap is megvert, és megvert a molla is. Most ugyanúgy meg
akarnak veri. Itthon egyedül én végzek minden munkát és ez
igazságtalan.
– Én ebben nem veszek részt – jelentette ki Mahad, és kiment.
Anyám ettől még jobban felbőszült, mert úgy érezte, hogy elárulták.
Éjfél körül végül nagyanyámmal sikerült leteperniük. Szorosan
összekötöztek, én pedig ránéztem az anyámra, ahogyan Haweya szokott.
– Gyerünk! Csináld csak! Ölj meg! Ha nem végzel velem, majd én
megölöm magam, ha elengedsz! – mondtam a szemébe.
Anyám megvert – nagyon megvert –, majd közölte:
– Nem oldozlak el. Ma itt alszol a padlón.
Hajnali három körül visszajött, eloldozott és mélyen elaludtam.
Nyolckor elmentem az iskolába. Homályosan láttam, szédültem, és ebéd
előtt elájultam. Valaki hazavitt, valamennyit még aludtam, anyám elment
valahova. Bementem a szobájába, és kinyitottam az egyik fiókot, amely
tele volt mindenféle orvosságokkal. Fogtam egy nagy bögre vizet, és
elkezdtem sorban lenyelni a tablettákat. Negyven vagy ötven szemet
nyeltem le.
Később az orvos azt mondta, hogy többnyire vitaminok voltak, de
akkor ezt nem tudtam – meg akartam halni. Mindenem fájt; a testem, az
elmém és a lelkem is. Semmit sem ért az életem. Mindenki boldogtalan
volt. Anyám nem adott nekünk biztonságérzetet, nem foglalkozott
velünk, engem csak arra használt, hogy a dühét és a fájdalmát levezesse,
ráadásul szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy apám sohasem jön
vissza.
Nem haltam meg, és másnap újra iskolába kellett mennem. Az egyik
szemem körül vagy a molla, vagy az anyám verésétől lett egy monokli. A
többi lánynak azt mondtam, hogy hagyjanak békén.
Aznap, kedden, Jim'o Musse nagynéném jött látogatóba anyámhoz.
Jim'o néni Abshir Musse testvére volt, aki vezető tisztséget töltött be az
SZFDF-ben. Apám, Abshir és Jim'o közel álltak egymáshoz, mert
mindegyikük anyja Isse Mahamud volt. Amikor hazamentem az
iskolából, Jim'o néni meglátta az arcomat.
– Mi történt, Ayaan? – kérdezte. – Jól vagy?
– Fáj a fejem – válaszoltam –, és itt ez a duzzanat.
Jim'o Musse megtapogatta baloldalt a fejemet, és megijedt.
– Ki tette ezt? – kérdezte. – Be kell vinnünk a kórházba.
Olyan púp volt ott, mint egy túlérett paradicsom, és olyan puha volt,
hogy úgy érezte, az ujjával bele tudna nyúlni rajta a koponyámba.
Anyám berohant.
– Mi a baj? Ki vágott fejbe? – kérdezte.
Ezzel betelt a pohár.
– Szombaton, amikor elmentél, visszajött a molla és megvert –
közöltem. – Vasárnap te fejezted be, amit elkezdett.
Anyám elkezdett sírni és jajgatni.
– Hát nem volt elég? Mindennek a tetejébe még ez is? Mivel
érdemeltem én ezt ki, Allah? – kiáltozta.
Jim'o Musse néném a legelőkelőbb Osman Mahamudok közé
tartozott, és mozgósította a rokonokat.
– Hirsi Magan lánya valószínűleg meg fog halni – mondta nekik. –
Van egy hatalmas seb a fején, ezért be kell vinnünk a kórházba!
 Másnap reggel a család néhány férfitagja beszállított a Nairobi
Kórházba, amely a legeslegjobb kórház volt a városban, de nagyon
drága. Egy olasz orvos röntgenvizsgálatot rendelt el. Eltört a koponyám,
és jókora vérömleny keletkezett, amely nyomta az agyamat. Azonnal
meg kellett operálni. A hajamat is le kellett borotválni, ami megint csak
szörnyű volt. Óriási volt a műtéti seb, és tizenkét napig tartottak bent a
kórházban. A törzs fizette.
A kórházban fordult elő életemben először, hogy éreztem: az anyám
mélyen a szívében nagyon szeret engem, és hogy a verései nem ellenem
irányulnak, hanem a világ ellen, amely megfosztotta az őt megillető
élettől. Bevallottam neki, hogy bevettem a tablettákat, ő pedig minden
látogatás alkalmával odabújt hozzám, mondta, hogy nagyon szeret és
sírt. Sohasem láttam ilyen sebezhetőnek.
Ezután évekig nem ütött meg.
Mire újra iskolába mentem, megváltoztak a dolgok. Az ismerős
lányok elmentek; amikor érdeklődtem utánuk, a többiek vállat vontak, és
azt mondták, hogy biztos férjhez adták őket. Ilyesmi korábban is
előfordult. Még az elemi iskolában is megtörtént időről időre, hogy
egy-egy lány elment, mert eljegyezték. Eddig valamiért nem
foglalkoztam vele.
Most észrevettem, hogy egy Latifa nevű partvidéki arab lány hirtelen
eltűnt az osztályból. Halwa szerint az egyik szombat délután közölte vele
az apja, hogy többet nem járhat iskolába, mert fel kell készülnie arra,
hogy asszony legyen. Az egyik osztálytársnőnket meghívták Latifa
esküvőjére. Utána elmesélte, hogy a vőlegény sokkal idősebb volt,
Mombasában él, és rengeteg ajándék gyűlt össze. Latifa rémültnek
látszott, és annyira sírt, hogy a könnye eláztatta a kikeményített, fehér
blúzt, ami viselt.
Egyik lány a másik után jelentette be, hogy abbahagyja az iskolát,
mert férjhez megy. Többnyire a tanároknak is szóltak, de egyszer sem
fordult elő, hogy valamelyik tanár feljogosítva érezte volna magát arra,
hogy szót emeljen az iskola befejezése ellen vagy azért, mert ezeket a
lányokat vadidegenekhez adják férjhez, pedig a legtöbb lány ellenkezett,
néhányan pedig mereven ellenálltak. Az egyik lányt erővel hozzáadták a
nagybátyja fiához, vagyis az unokatestvéréhez. Egy tizenöt éves jemeni
osztálytársnőm elmesélte, hogy eljegyezték egy sokkal idősebb férfival.
Nem örült neki.
 – Nekem azért kicsit jobb, mint a húgomnak – magyarázta. – Őt is
férjhez adják, pedig még csak tizenkét éves.
Zainab, egy bőbeszédű, kerek képű, pattanásos jemeni lány 1985-ben
nem jött vissza a karácsonyi szünetről. Egy év múlva találkoztam vele
egy ünnepen az iskola melletti muszlim közösségi központban. Terhes
volt, feketébe öltözve, megcsúnyult, meghízott, és valaki másnak a
kisbabáját tologatta egy kocsiban. Elmesélte, hogy szinte sohasem
hagyja el a házat az anyósa nélkül. Kérdezte, hogy mi újság az iskolában.
Semmi sem maradt kislányos pajkosságából és a huncutságából, pedig
korábban ott hülyéskedett velünk együtt ő is az iskola folyosóin.
Halwáék meghívtak két nővére, Siham és Nasrien kettős
menyegzőjére. Tizenhét meg tizenkilenc évesek voltak, és már
befejezték az iskolát. Özönlött a násznép Nairobiba Kenya minden
részéről, Jemenből és Ugandából. A szertartás előtt minden jelen levő
nőnek szemügyre kellett vennie a menyasszonyokat. Mindannyian
elhaladtunk Siham és Nasrien mellett, akik mereven feküdtek a földre
terített párnákon. A fejük és a törzsük zöld kendőkkel volt letakarva, de a
karjukat és a lábukat szabadon hagyták. Minden nő a hennarajzolatok
szépségéről áradozott, pedig valójában a portékát tekintették meg.
Másnap az asszonyok összegyűltek egy bérelt teremben, ahol nagy
lakmározásba fogtak és táncoltak – csak az asszonyok. A lányok közben
egy kanapén üldögéltek rózsaszín csipkeruhában. Az arcuk úgy volt
kikészítve, mint a magazinokban a manökeneknek. Mozdulatlanok
voltak, mint két játék baba.
Az utolsó este egy másik, nagyobb teremben folytatódott az ünneplés.
Ide már eljöttek a férfiak is, de ott ettek és beszélgettek a terem másik
részében, amely egy válaszfallal volt elválasztva a női oldaltól. A kettő
között emelvény állt. A női oldalon asztalok álltak, rajtuk sütemények
ezrei és különféle edények. Életemben nem ettem olyan finomakat, mint
akkor. A lakoma után az asszonyok elkezdtek jajveszékelni.
Megérkeztek a menyasszonyok. Nyugati ruhába voltak öltözve, de az
arcuk le volt takarva. A vőlegények fellépdeltek az emelvényre,
felhajtották a menyasszonyokról a fátylat, majd mereven leültek.
Jemenből jöttek, és nagyon zavarban voltak; ugyanolyan volt, mint
Szaúd-Arábiában.
Nasrien az előkészületek során találkozott már a jövendőbelijével.
Kevésbé látszott idegesnek és elkeseredettnek. Siham, aki még nem látta
leendő férjét, sápadt volt és remegett. Valamivel később a legközelebbi
családtagok kíséretében elhagyták a termet. Halwától tudtam, hogy
később a véres lepedőket nézik majd meg, és tovább ünnepelnek majd.
– Mi lesz, ha nem véreznek? – kérdeztem Halwától.
– Az azt jelenti, hogy a menyasszony nem volt szűz – suttogta.
Gyorsan szétrebbentünk. Az ilyesmire gondolni sem szabad.
Halwát már kilencéves korában eljegyezték az egyik
unokatestvérével, akivel sohasem találkozott. Nem akart hozzámenni, de
tudta, hogy egy nap akkor is megtörténik majd. Ezeket a dolgokat a
szülők döntik el. Ha a menyasszony apja kedves – és gazdag akkor lehet,
hogy olyan férjet keres, aki ugyancsak kedves és gazdag. Ha nem így
lenne, hát istenem – ilyen a sors.
A szerelmi házasság olyan buta tévedés, amely mindig rosszul –
boldogtalansággal és válással – végződik; ezt mindannyian tudtuk. Ha
valaki nem szabályosan megy férjhez, nem védi meg a rokonsága,
amikor elhagyja a férje. Az apja családja nem áll mellé és nem támogatja
pénzzel. Mélységes tisztátalanság, istentelenség és betegség lesz a sorsa.
Ujjal mutogatnak rá az olyan asszonyok, mint a nagyanyám, és
leköpdösik az utcán. Ez volt a legrosszabb, amit valaki a családja
becsülete ellen elkövethetett: megrontotta a szülei, a testvérei és az
unokatestvérei tisztességét.
A könyvekben olvasott románcok azonban nagyon csábítók voltak.
Az iskolában csak jó könyveket olvastunk: Charlotte Brontët, Jane
Austent és Daphne du Maurier-t. Az iskolán kívül Halwa nővérei láttak
el minket olcsó Harlequinekkel. Szappanopera-szerű regények voltak, de
nagyon izgatók – szexuálisan izgatók. Ezeknek a könyveknek a mélyén
ott volt az üzenet: a nőknek is van választása. A hősnők szerelembe
estek, harcba szálltak a családi akadályokkal meg a gazdasági és a
társadalmi osztályokkal kapcsolatos nehézségekkel.
Az osztálytársnőinkkel együtt mi is faltuk az olcsó ponyvaregényeket,
pedig csak még boldogtalanabbak lettünk tőlük. Mi is szerelmesek
akartunk lenni abba a férfiba, akit éjjelente elképzeltünk magunknak.
Senki sem akart hozzámenni egy idegenhez, akit az apja szemelt ki. Azt
is tudtuk, hogy mást nem tudunk tenni, csak felkészülni az
elkerülhetetlenre. Halwa apja minden lányának megengedte, hogy
elvégezze az iskolát, mielőtt férjhez megy. Halwa gyakran könyörgött
neki, hogy kicsit várjanak utána is. Nekem gyakran mondogatta, hogy
milyen szerencsés vagyok, mert nincs itt az apám, és senki sem ad férjhez
addig, míg legalább az első vizsgákat leteszem.

Tizenhat éves koromban új tanár folytatta az iszlámoktatásunkat. A

vallás kötelező tananyag volt a gimnáziumban, de két részre osztották:
keresztény és muszlim hitoktatásra. Természetesen mi a muszlim
csoporthoz tartoztunk, de az órák szárazak és unalmasak volt, emellett
nélkülöztek minden emelkedett szellemiséget. Az anyagot nem
elemeztük, és nem beszéltük meg az erkölcsi tanulságokat. Egyszerűen
csak meg kellett tanulnunk a legalapvetőbb, érdektelen történelmi
adatokat, meg a próféta csatáit és megvilágosodásait a nemzeti tanterv
előírásai szerint.
Aziza nővér azonban minden korábbi tanárunktól különbözött.
Először is nem Miss Saidnak kellett szólítanunk, hanem a keresztnevén,
Aziza nővérnek. Másodszor: fátylat viselt, nemcsak azt a fejkendőt,
amelyet a többi tanárnő, hanem Aziza nővér teljesen beburkolta magát a
hidzsába. Vastag fekete kelme omlott le a feje tetejétől a kezén az ujja
hegyéig és egészen a cipőjéig. Nagyon látványos volt. Csak sápadt, szív
alakú arca emelkedett ki a feketeség tengeréből. Aziza nővér fiatal volt,
nagyon szép – halvány bőr, finom metszésű orr – és mosolygó szeme
volt. Sohasem kiabált velünk úgy, mint a többi tanár.
– Hányan vannak köztetek muszlimok? – Ez volt az első, amit
kérdezett.
Persze hogy mindenki felemelte a kezét, hiszen születésétől fogva
mindenki muszlim volt, de Aziza nővér szomorúan megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy muszlimok vagytok.
Megdöbbentünk. Nem vagyunk muszlimok? Nem értettük, mit akart
ezzel mondani.
– Mikor imádkoztál? – mutatott rám.
Elfogott a szorongás, mert legalább egy éve történt utoljára, hogy
rituális mosakodás után felvettem a fehér kendőt, és elvégeztem az
Istennek behódolás hosszú ceremóniáját.
– Nem emlékszem – suttogtam.
– És te? Meg te? – kérdezte végig sorban a lányokat Aziza nővér.
Alig akadt olyan, aki meg tudta mondani.
– Nem vagytok igazi muszlimok – közölte Aziza nővér a feszengő,
hirtelen nagyon csendessé vált osztállyal.
 Allah nem tekint ránk kedvtelve, nem lát bele a szívünkbe, és tudja,
hogy nem ő tölti be a lelkünket. Az imádságokat a tudat miatt mondjuk –
Isten és az angyalok állandó jelenlétének a tudata miatt –, és az Istennek
való engedelmességnek állandóan át kell hatnia minden cselekedetünket
és gondolatunkat.
Aziza nővér eszünkbe idézte azokat az angyalokat, amelyekről már
Szaúd-Arábiában is tanultunk, és akik mindenkinek ott lebegnek a vállai
felett. Egyik jobb oldalon, másik a balon, és feljegyeznek minden
gondolatot, szándékot és eszmét – jót és rosszat egyaránt. Istennek az
sem elég maradéktalanul, ha eltakarjuk magunkat és imádkozunk. A
szándék a fontos. Ha az ember elméje elkalandozik – vagy rossz ok miatt
fohászkodik –, akkor Isten és az angyalok belelátnak a lelkünkbe és
megtudják.
Mindent hallottunk már a pokolról. A Korán-iskola leginkább erről
szólt: a pokol és az összes hiba, amelyek miatt az ember oda kerülhet. A
Korán szemléletesen részletezi a pokol összes szenvedését: a fekélyeket,
a forró vizet, a bőr lenyúzását, az égő húst, a kiontott beleket, a tüzet,
amelyben az ember örökké ég, és ha leperzselődik az összes húsa és
elforrnak a testnedvei, akkor újra visszanő mindene. Ezek a kilátások
elég részletesek voltak ahhoz, hogy az embert engedelmességre
kényszerítsék. A mostani szombati mollánk süvöltve szokta előadni a
tiltásokat és megszorításokat; az engedelmesség szabályait. Izgalmában
néha még a nyála is fröcsögött.
– Pokolra kerülsz! És te is a pokolra jutsz! Meg TE is, és TE is,
HACSAK…
A Koránban a pokolnak hét kapuja van. Végtelen a tűz és a perzselő
hőség okozta fájdalom. Az embert szomjúság gyötri, de ez a szomjúság
sokkal nagyobb szenvedést okoz, mint bármilyen e világi szomjúság,
ezért jajveszékelve könyörög a vízért. Az égő testéből kiolvadó forró
zsírt visszaöntik a szájába. Vágyakozik a mennyország után, de örök
vágyakozásra ítéltetett. A zord, sivatagszerű túlvilágnak ezt a részét
sokkal könnyebben el tudtuk képzelni, mint a paradicsomot, amelyben a
Korán szerint hűvös, lágy szellő simogatja az embereket, akik finom
italokat isznak; mindez kellemes, de kicsit homályos a leírása.
Nem kérdés, hogy Aziza nővér hitt a pokolban, de nem a
félelemkeltésre alapozott, mint a többi hitszónok. Azt mondta, hogy
miénk a választás. Választhatjuk Isten tisztaságát, fényét, és
kiérdemelhetünk egy helyet a mennyben, de választhatjuk a lefelé vezető
utat is.
Lebilincselőek voltak az órái, de nem tértem meg azonnal. Aziza
nővér nagysága abban rejlett, hogy még ezzel sem törődött. Nem zavarta,
hogy nem viseltünk fehér nadrágot a szoknya alatt. Nem zavarta, ha nem
imádkoztunk napjában ötször. Azt mondta, hogy Isten nem akarja, hogy
bármit is tegyünk – még azt sem, hogy imádkozzunk –, ha nincs meg
hozzá a belső késztetésünk. Isten a teljes és feltétlen engedelmességet
akarja, és ez az iszlám értelme.
– Allah és a próféta azt akarja, hogy így öltözzünk – mondta –, de csak
akkor öltözzetek így, ha készen álltok rá. Ha túl korán kezditek el, és
mégis ledobjátok a leplet, akkor még nagyobbat vétkeztek. Ha készen
álltok rá, válasszátok ezt, de azután már sohasem vethetitek le.

Gyakori eset volt, hogy hétvégeken Mahad elvitt minket két

barátjához. Kenyaiak voltak, de Mahad nem akarta megmondani
anyámnak, hogy csak kenyaiakkal barátkozik, másfelől anyám nem
engedett volna be kenyai kölyköket a házába. Kitalált egy történetet,
amely szerint a legjobb barátját, akinek az igazi neve Kennedy volt,
Yusufnak hívják, és szomáliai fiú Kenya keleti részéből, ahol már nem
beszélik a nyelvünket. Anyám különösebben nem foglalkozott vele, és ha
ott volt a barátja, legalább Mahad is otthon maradt. (Bátyám másik
barátjával, Oulóval is toleráns volt. Az ő vonásai annyira kenyaiak
voltak, hogy róla Mahad nem mondhatta azt, hogy szomáliai.)
Amikor a fiúk késő este beállítottak, általában a másnap reggelire való
tészta dagasztásával voltam elfoglalva, és főztem nekik valamit
vacsorára. Yusuf jóképű volt és kedves, az esték pedig kellemesen teltek
– viccelődtünk és ugrattak engem. Kezdetben Yusuf és én sohasem
voltunk egyedül, de fokozatosan elkezdtünk közelebb kerülni
egymáshoz ott, a konyhában. Elkezdett átjárni olyankor is, amikor
Mahad nem volt otthon, mondván, hogy a bátyámat keresi. Viccelődve
mondta, hogy ő valójában nem Yusuf, hanem Kennedy és nem
szomáliai, hanem kenyai. Természetesen nem hittem el. Yusuf elkezdett
érdeklődni irántam; én észrevettem, és nekem is tetszett a dolog. Nem
értünk egymáshoz – nem is mondtunk vagy csináltunk semmit –, de a
jelentőségteljes pillantásoktól néha elkezdett remegni a térdem.
Aziza nővér sohasem mondta, hogy nekünk is úgy el kell takarnunk
magunkat, ahogyan ő tette, azt se, hogy ne menjünk moziba, vagy ne
beszélgessünk fiúkkal. Csak a szent Korán angol-arab változatából
olvasott fel verseket, hogy mi is megértsük, aztán beszélt róluk.
– Nem mondom azt, hogy nektek is így kell viselkednetek – mondta. –
Csak azt mondom, amit Isten is mondott: kerüljétek a bűnt!
Pontosan tudtam, mit értett Aziza nővér bűnön. Azt az érzést, amit
Yusuf mellett éreztem. A hirtelen, csiklandós bizsergést és a belső
izgalmat. Éjszakánként az járt a fejemben, milyen jó lenne Yusufhoz
feleségül menni, ha felnövök. Megpróbáltam olyan körülményeket
elképzelni, amelyek között ez az érzés nem tűnt annyira bűnösnek.
Egyik este Yusuf megkérdezte, nem lenne-e kedvem elmenni vele
moziba. A szívem hevesen elkezdett dobogni, mert ez egyértelműen tilos
volt, de igent mondtam. Megegyeztünk, hogy az Uhuru parkban, Nairobi
városközpontjában találkozunk, így senki sem láthat meg minket a
szomszédságból. Rövid ruhát vettem fel – legalábbis szerintem rövid
volt, mert a térdemig ért. Életemben először használtam dezodort, és
ettől nagyon kacérnak éreztem magam.
Egyedül felszálltam a matatoura, a csörgő-zörgő kenyai kisbuszra.
Yusuf a tó mellett, a megbeszélt helyen várt rám. Volt még egy óránk a
filmig. Ahogy sétáltunk és beszélgettünk, Yusuf egyszer csak ügyetlenül
megfogta a kezemet. A szívem olyan hevesen kezdett dobogni, amikor
megérintett, hogy azt hittem, mindenki meghallja körülöttünk.
A fűben üldögélve Yusuf családjáról beszélgettünk és Kisiiről, arról a
helyről, ahol éltek, meg a bátyja házáról Nairobiban, ahová hétvégeken
szokott járni. Mondta, hogy szólítsam Kennek, amit még mindig viccnek
gondoltam. Még mindig nem tudtam, hogy tényleg kenyai, bár ez semmit
sem számított volna. Nem zavart a származása.
– Mit gondolsz rólam? – kérdezte Ken.
– Azt, hogy tetszel – válaszoltam.
Mondta, hogy én is teszem neki, és elkezdtünk csókolózni.
Ez volt életem első csókja. Csodálatos volt és hosszú ideig tartott.
Ennyi volt: fogtuk egymás kezét, csókolóztunk, bementünk a moziba,
aztán elkísért a buszmegállóba és elment. Hazafelé végig úgy éreztem,
hogy a föld felett lebegek.
Nem találkoztunk túl gyakran Kennel. Csak egyszer-egyszer tudtam
megszökni anyám felügyelete alól, és még így is tisztában voltam vele,
hogy ha egy szomáliai meglátna, abból baj lenne, ezért állandóan
vigyáznunk kellett. Viszont a csókolózás volt a legnagyszerűbb dolog,
amit életemben átéltem.
– Ugye tudod, hogy nem alhatok veled? – kérdeztem egyszer Kentől.
– Tudom. szomáliai vagy, és meg kell őrizned a szüzességedet –
válaszolta. – Nagyon szeretlek, és kivárom. Össze fogunk házasodni.
Az érzés kölcsönös volt, teljesen ártatlan és csodálatos.
Közben tudtam, hogy a dologban ott bujkál a gonosz is. Belül
egyszerre több szinten éltem az agyamban. Ott voltak a csókolózások
Kennedyvel, ott volt a család becsülete, meg ott volt Aziza nővér és
Isten.

Az osztályban Aziza nővér elsorolta a Sátán csábításait: a vágy, hogy

az ember szép legyen és vonzó a férfiak számára; a szórakozás öröme; a
zene és a gonosz könyvek. Jól ismerte ezeket a dolgokat. Aziza nővér
arab kenyai volt a partvidékről. Iskolái után stewardess volt, majd
bankpénztáros Nairobiban. Elmesélte nekünk, hogy mindkét
munkakörében nyugati cipőkbe és ruhákba kellett öltöznie.
Ez az élet azonban nagyon üres volt a számára. Rájött, hogy teljes
szívéből jó muszlim szeretne lenni, ezért elment tanulni Szaúd-Arábiába,
Medinába. A hite egyre mélyebb, állhatatosabb és tisztább lett.
Levetkőzte az olyan buta szokásokat, mint például az imádkozás a
szentekhez. Visszatért az igaz hithez, az iszlám forrásához. Ezért
választotta azt, hogy eltakarja magát; hogy jobban a kedvében járjon
Istennek.
Aziza nővér elmagyarázta, hogy a nők birtokában mérhetetlen
hatalom van. Allah úgy teremtett meg minket, a hajunkat, a körmünket, a
lábunkat, a nyakunkat és még a könyökünket is, hogy a testünk minden
kis részlete izgató legyen. Ha egy asszony elbűvöl egy férfit, aki nem a
férje, kétszeresen is vétkezik Isten előtt: a saját bűnös gondolatai miatt és
azért, mert kísértésbe viszi a férfit. Csak a próféta kendőinek viselése
akadályozhatja meg, hogy felkeltsük a férfiak vágyát és fitnába,
ellenőrizhetetlen zűrzavarba és erkölcsi káoszba taszítsuk a társadalmat.
Határozott elképzelése volt az engedelmességről és a személyi
tisztaságról. Aziza nővér szerint havonta le kellett borotválnunk a hónalj-
és fanszőrzetünket, hogy ezzel is tisztábbak legyünk. Menstruáció után
alaposan meg kellett tisztálkodnunk. A nők ellenállhatatlanul
kívánatosak, egyszersmind szükségszerűen szennyesek, ezért az iménti
teendők elvégzése feltétlenül szükséges ahhoz, hogy elnyerjük Allah
kegyeit.
Aziza nővér megismertette velünk a belső harc lényegét. Allahért
kétféleképpen lehet harcolni, ezek közül az első a bensőnkben megvívott
dzsihád: az akaratunk alárendelése. Akarnunk kell engedelmeskedni a
szüleinknek, és úgy kell viselkednünk, hogy a világban kedvesség
uralkodjon. Akarnunk kell, hogy kötelességtudók legyünk. Egész nap,
minden mozdulatunk során Allahra kell gondolnunk és meg kell
hajolnunk előtte. Aziza nővér nem törődött tankönyvekkel és a nemzeti
tanterv iszlámvizsgáira való felkészítéssel. A szaúdi Korán-tanárokhoz
hasonlóan ő is a vallás gyakorlására készített fel minket, nem az iszlám
történetét sulykolta belénk.
Elkezdtem esténként imádkozni. Ez egy hosszú szertartás. Először
meg kell mosakodni, és fel kell venni a hosszú fehér vászonkendőt.
Mereven a padlót kell nézni, mert Allah jelen van, és az ember nem néz
Isten szemébe. El kell mondani a Korán első fejezetét; ez csak egy rövid,
hétsoros szakasz. Aztán meg kell hajolni nyitott tenyérrel Mekka, a
vallás szíve felé. Ekkor azt kell mondani, hogy dicsőség Allahnak, fel
kell állni, el kell mondani egy verset a Koránból – hogy melyiket, azt az
imádkozó dönti el. Ezután az egészet napszaktól függően kétszer,
háromszor vagy négyszer kell megismételni. Minden alkalommal el kell
mondani a Korán első fejezetét és egy másik rövid fejezetet vagy néhány
sort egy nagyobb, szabadon választott fejezetből. Ezután le kell ülni,
majd először jobbra, aztán balra lefelé kell nézni, utána össze kell tenni a
kezünket, és Isten áldását kell kérni. Így kell fohászkodni:
Allah, add, hogy bölcs legyek, bocsásd meg vétkeimet. Áldd meg
szüleimet, és add, hogy egészségesek legyenek. Kérlek Allah, add, hogy
a paradicsomba jussanak. Kérlek Allah, add, hogy a helyes utat járjam.
Ekkor meg kell fogni az olvasót, amely harminchárom szemből vagy
a többszöröséből áll – vagy, ahogy én csináltam, mert nem volt olvasóm,
az ujjcsontjaimon számoltam. Egy-egy kézen a hüvelykujj kezdetével
együtt tizenöt-tizenöt ujjperc van, így a két kéz és még egy ujj kiadja a
harminchármat. El kell mondani harmincháromszor, hogy dicsőség
Allahnak; harmincháromszor azt, hogy Istenem, bocsáss meg nekem;
harmincháromszor, hogy Allah mindennél hatalmasabb, és ha az ember
úgy érzi, azt is mondhatja, hogy hála legyen Allahnak.
Az ima szertartása hosszú procedúra, és naponta ötször kell elvégezni.
Kezdetben szinte sohasem sikerült jól csinálnom, de jó érzés volt, hogy
legalább megpróbáltam.
Aziza nővér beszélt a zsidókról is. Úgy írta le őket, hogy én fizikai
megjelenésükben is szörnyekként képzeltem el őket: szarvat hordanak a
fejükön, az orruk akkora, hogy óriási csőrként meredezik előre az
arcukból. Démonokat és ördögöket eregetnek a fejükből, hogy
félrevezessék a muszlimokat és terjesszék a gonoszt. Zsidó Szaddám
Huszein, az iraki zsarnok, aki megtámadta az iráni iszlám forradalmat. A
zsidók irányítása alatt álltak az amerikaiak is, akik Szaddámot pénzelték.
Zsidók irányították a világot, éppen emiatt kellett nekünk tisztának lenni:
hogy ellenálljunk a gonosz befolyásnak. Az iszlám, támadás alatt van,
nekünk pedig fel kell lépnünk és harcolnunk kell a zsidók ellen. Csak
akkor élhetnek a muszlimok békében, ha minden zsidó elpusztul.
Elkezdtem kísérletezni a fejkendőmmel, hogy ne legyen látható a
vállam és a nyakam. Az iskolai egyenruha alá nadrágot vettem, hogy ne
lássák meztelen lábamat. Olyan akartam lenni, mint Aziza nővér. Tiszta
akartam lenni meg jó, és Allahot akartam szolgálni. Elkezdtem naponta
ötször imádkozni, pedig elég nehéz volt összpontosítani az egész
szertartásra. Jobban meg akartam érteni, hogyan kell a mindenható
Allahnak tetsző életet élni.
Kértem anyámtól pénzt, és csináltattam Aziza nővér szabójával egy
cipzáros, hosszú, fekete köpenyt, amely a nyakamnál és a csuklómnál
volt beszűkítve és a cipőmig ért. Elkezdtem ebben a köpenyben iskolába
járni. Az iskolai egyenruha fölé vettem magamra, a fekete kendőt pedig a
hajamra és a vállamra terítettem.
Csodálatos érzés volt. Ebben a ruhában hatalmasnak éreztem magam:
a látvány alatt ott rejtőzött a senki által sem sejtett, mégis halálos
nőiességem. Furcsa lehettem, mert abban az időben elég kevesen
öltöztek így Nairobiban, de én éppen ettől éreztem magam egyéniségnek.
A ruhám azt a felsőbbrendűséget közvetítette, hogy én vagyok az
egyetlen igaz muszlim. A többi lány a kis fehér kendőcskéjével még
mind csak gyerek vagy álszent képmutató. Én voltam Isten csillaga. Úgy
éreztem, ha kitárnám a karom, repülni is tudnék.
Az elsők között voltam az iskolában, akik köpenyben kezdtek járni.
Néhány jemeni lány, köztük Halwa, hosszú, gombolós kabátban jártak,
de az rásimult a testükre, és látni engedte nőies idomaikat. Az én sovány
testemen viselt hidzsá mindent eltakart: csak az arcom és a két kézfejem
látszott ki.
Amikor megérkeztem az iskolába, összehajtogattam a köpenyt, és
betettem a padomba. Aztán a nap végén szerényen széthajtogattam,
felvettem – és hirtelen érdekes lettem, titokzatos és hatalmas.
Észrevettem az osztálytársnőim arcán. És az anyám arcán megjelenő
elragadtatásban, amikor meglátott új öltözékemben. Vékony ezüstbélés
csillant meg életének sötét felhőjén. Végre valamit jól csináltam.

Aziza nővér azt mondta, hogy a mi feladatunk megtéríteni keresztény

osztálytársnőinket. Azt mondta, hogy csak így menthetjük meg a
barátnőinket a pokol szenvedéseitől. Megpróbáltam én is az igaz hit
üzenetét továbbadni más lányoknak, de visszakérdeztek, hogy én hogyan
érezném magam, ha ők akarnának engem a keresztény hitre téríteni. Azt
mondták, hogy az ő szüleik ugyanúgy tanították nekik Jézus tanait,
ahogyan az enyémek nekem Mohamed próféta szavait, és tisztelnem
kellene a hitüket.
Be kellett látnom, hogy igazuk van, de tényleg meg akartam menteni
őket a pokoltól. Emlékszem, egyszer elmagyaráztam Emilynek, milyen
borzalmas kínok várnak rá a túlvilágon.
– Én ebben egyszerűen nem hiszek. Engem már megmentettek. Jézus
eljött, meghalt értem és meg fog váltani – mondta.
A keresztény lányok a Szentháromságról beszéltek: az Atya, a Fiú és a
Szentlélek, akik egyek. Számomra ez maga volt az istenkáromlás. Addig
veszekedtünk teológiai kérdésekről, míg elértünk ahhoz a ponthoz,
amelyen túl vége lett volna a barátságunknak.
– A többi lány nem akar muszlim lenni – panaszkodtam Aziza
nővérnek. – A szüleik más vallásra nevelték őket. Nem az ő hibájuk,
ezért igazságtalanságnak tartom, hogy elégnek majd a pokolban.
Aziza nővér azt mondta, hogy ez nem így van, mert az én
személyemben Allah felkínálta nekik a választást. Ha a lányok
elutasítják az igaz hitet, akkor megérdemlik, hogy megégjenek. Ekkor az
jutott eszembe, hogy valószínűleg én rontottam el valahol, ezért ezután
már nem próbáltam megtéríteni senkit.
Azért valami még zavart. Ha minket Allah teremtett, aki már a
születésünk előtt eldöntötte, hogy a paradicsomba vagy a pokolra jutunk,
akkor miért bajlódjunk azzal, hogy megtérítsük a többieket, akiket Isten
ugyanúgy teremtett. Aziza nővér nagyon bonyolult teológiai okfejtéssel
magyarázta el az eleve elrendelést. Emellett ha Allah már az anyaméhben
eldöntötte, mi legyen velünk, az egy további dimenziót vetett fel.
Nevezetesen azt, hogy ha az ember akarata szabad és szabad akaratából
Istent szolgálja, nem a Sátánt, akkor Isten kedvében jár. Ez így nagyon
meggyőzően hangzott, de azt gondoltam, hogy valószínűleg velem
lehetett valami baj, hogy nem értettem a nagy egészet.
Nem sokkal azután, hogy Aziza nővér megjelent az iskolában,
észrevettem, hogy valóságos vallási megújhodás ment végbe a
folyosókon. Miután néhány másik lánnyal elkezdtünk összejárni az addig
szokatlan déli ima szertartására, egy csoport kenyai keresztény lány is
elkezdett rendszeresen és hangosan énekelni: „Halleluja!” Nem tudom,
hogy a zsoltáraik az iszlám megújhodás válaszreakciói voltak vagy egy
közös impulzus, amely a tizenéves kenyaiakat ebbe az irányba terelte.
Nekem mindenesetre úgy tűnt, hogy minél több fiatal vonzódott az
újfajta iszlámhoz, annál többen kezdtek el a keresztények közül is
templomba járni. Ők is a tiszta hithez és vallásuk gyökereihez akartak
közelebb kerülni – a kevésbé passzív hithez, és a szent szövegek
értelmének személyesebb átgondolásához.
A karizmatikus keresztények semmivel sem voltak kevésbé
agresszívak, mint a fundamentalista muszlimok. Az egész ország
elkezdett szétesni, valószínűleg azért, mert mindenki a saját
meggyőződésébe próbált belekapaszkodni. Mindenütt megjelentek a
különféle szekták prédikátorai. Az iskolában a lányok a szomszédos
Ugandában élő Alice Lakwenáról beszéltek, akinek a követőit nem fogta
a golyó. Az övé volt a leglátványosabb mozgalom, de sok más vallási
fanatikusokból álló kisebb csoport is alakult. A boltok helyén templomok
jelentek meg. Jehova tanúi elkezdtek ajtóról ajtóra járni. Minden sarkon
elkezdtek tevékenykedni a különféle törzsi jövendőmondók és varázslók.
Még az én iskolámba járó lányok is vásároltak tőlük körömből és állati
bőrökből kotyvasztott szerelmi bájitalt meg olyan amuletteket, amelyek
segítettek letenni a vizsgákat.
A kenyai állam belülről foszlott szét, az ország vezetőinek harácsolása
és az urambátyám kapcsolatok miatt. Aki le tudta betűzni a miniszter
szót, már álláshoz juthatott valamelyik minisztériumban. Nairobi
polgármestere alig tudott írni-olvasni. A kormánynak csak az emberek
pénze kellett, de cserébe csak minimális szolgáltatásokat nyújtott. A
polgárok már nem voltak polgárok – azok az emberek, akik nem sokkal
azelőtt még a saját jövőjükben és a független országban reménykedtek,
már nem voltak hűségesek a nemzetükhöz. Egyre több és több kenyai
érezte úgy, hogy az ő törzse a többi felett áll. A törzsek közötti
kapcsolatokat a vallás szabályozta, de a vallás a fokozott törzsi és
nemzetségi öntudattal együtt felülkerekedett a nemzeti érzéseken.
Szomáliában ugyanez történt, de akkoriban még nem tudtam róla.
Valójában ugyanez történt egész Afrikában és az iszlám világban. Minél
korruptabb és megbízhatatlanabb volt egy ország kormányapparátusa –
és minél jobban sanyargatta az ország népét – annál több ember fordult a
törzséhez, a hagyományokhoz, a templomokhoz vagy a mecsetekhez és
általában a konzervatív irányzatokhoz.
Újfajta iszlám volt kialakulóban. Sokkal mélyebb, tisztább és erősebb
volt – a vallás gyökereihez sokkal közelebbi, mint az a régi iszlám,
amelyben a nagyanyám hitt az ősei szellemeivel és démonaival együtt.
Ez nem a mecsetek iszlámja volt, ahol az imámok többnyire rég letűnt
hittudósok prédikációit idézték fejből és arabul, amit sokan éppen csak
értettek. Nem csak a szabályok passzív, többnyire beletörődő elfogadása
volt: Inshallah, „Isten akarata”. Az új iszlám a Korán tanulmányozásáról
szólt, arról, hogy tényleg tanulni akartak belőle és közel akartak kerülni a
próféta üzenetének legmélyebb értelméhez. Egy óriási hitbuzgó
felekezet volt, amelyet a szaúdi olajgazdagság és az iráni
mártírpropaganda erőteljesen támogatott. Erőszakos volt és egyre
hatalmasabb. Én pedig kicsinyke része lettem.
 6

Bizonytalanság és dac
Miközben én az Istenhez vezető gyorsvonatra szálltam, Haweya letért
a vágányról. Húgomból semmilyen érdeklődést sem váltott ki, hogy
minden erőmmel az Allah iránti engedelmességnek akartam szentelni
magam. Azt mondta, hogy Aziza nővér úgy viselkedik velünk, mint a
kipányvázott tevékkel. A fekete köpenyem szerinte egyenesen
visszataszító volt. Haweya magas, csinos lány volt, és ezt tudta is
magáról. Nem állt szándékában Nairobi utcáin vánszorogni egy
„sátorban”.
Lehet, hogy anyám sokszor megvert, de valamiféle fegyelmet is
sikerült belém nevelnie. Igyekeztem jó eredményeket elérni az
iskolában, és szerettem oda járni, mert sok barátom volt. Haweya ki nem
állhatta a gimnáziumot. Neki is voltak barátai, de végül mindenkivel
összeveszett. Sokkal okosabb volt, mint én; az osztálytársnői tömegesen
másolták le a házi feladatait, cserébe az általa kedvelt
ponyvaregényekért. Haweya oktatása elég zűrzavarosán zajlott:
1985-ben a kenyai kormány elhatározta, hogy átalakítja a középiskolai
szisztémát, mert úgy vélték, hogy még mindig magán viseli a gyarmati
rendszer nyomait. A reform azt jelentette, hogy nem voltak tankönyvek,
és a tanároknak fogalma sem volt a tantervről. A húgom halálra unta
magát az iskolában és abból is elege lett, hogy folyton be volt zárva
otthon a négy fal közé.
Haweya mindig makacs volt, és sohasem hajlott meg anyám akarata
előtt. Nem volt hajlandó házimunkát végezni, csak ha Mahad is segített
volna – persze tudta, hogy ez sohasem következik be. Amikor anyám
megverte, Haweya egyszerűen csak magába fordult, mintha érzéketlen
lenne a fájdalomra. Pedig anyám néha addig verte, míg megfájdult a
karja, de Haweya akkor sem adta be a derekát. A húgomnak vasakarata
volt. Néha bezárkózott a fürdőbe, és onnan szórta az átkokat anyámra –
azt kiabálta, hogy utálatos, kegyetlen és önző. Haweya nem szokott sírni.
Anyámnak fogalma sem volt, mihez kezdjen a kamasz lányaival.
Olyan volt, mintha sohasem gondolt volna arra, hogy felnövünk. Ebben a
modern környezetben a tizenévesek élete teljesen eltért az ő lánykorától.
A sivatagban, ahol felnőtt, nem volt semmilyen átmenet a gyermekkor és
az asszonnyá válás között.
Haweya okos volt és becsületes, részben csodáltam is, de azokban a
kamaszévekben a házat néha majd szétvetette a felgyülemlett indulat. Ez
csúnya jelenetekben tört ki, amelyek elől a magamba fordulással
kerestem a menekülést. Anyám, nagyanyám, Haweya: néha úgy
ordítoztak egymással, hogy kidagadtak a homlokukon az erek. A puszta
hangerejük önmagában megsemmisítő volt.
Haweya egyszer átment Jinni Boqorhoz, és megkérdezte,
felhívhatná-e a telefonjáról apámat. Pénzt akart kérni Abehtól, hogy
rendbe tegye magát. Jinni adott neki kétszáz shillinget, Haweya ebből
kiegyenesíttette a haját, és bebodoríttatta az arca körül. Anyám mondta
Jinninek, hogy ezt azért nem kellett volna.
– A telefonhívás nekem majdnem ugyanennyibe került volna –
kacsintott Jinni anyámra. – Ráadásul egész jól áll neki.
Haweya általában megnyerte a csatáit. Magas sarkú, pántos
szandálban, térd fölé érő szoknyában járt, és festette a körmét. Úgy nézett
ki, mint anyám legrosszabb rémálma. Amikor megjött az első
menstruációja, anyám csak elsírta magát.
Aztán Haweya találkozott Sahrával, egy iszak nemzetségben nővel.
Valójában nagyanyám találkozott vele először, amikor a birkáját
legeltette, és meghívta teára – hiszen rokon. Sahra szoknyát viselt blúzzal
és óriási napszemüveggel, továbbá vörösre volt festve a haja. Idősebb
volt, mint mi, huszonkét vagy huszonhárom éves lehetett. Tizennégy
éves korában adták férjhez, és volt három gyermeke. Meghívott minket
tévézni. Nekem nem volt rá időm, de Haweyának megtetszett a háza, és
majdnem minden délután átjárt hozzá. Ők ketten órákig képesek voltak
beszélgetni és videózni. Sahra néha elment otthonról, Haweya ilyenkor
vigyázott a gyerekekre, Sahra pedig könyveket és rúzst vett érte neki
cserébe.
Haweya és Sahra lassan elkezdtek közösen eljárogatni a délutáni
diszkókba. Sahra gyakran hívott engem is szórakozni, mondván, hogy ha
férjhez megyek, már nem lesz rá lehetőségem. A diszkók lármás, büdös
helyek voltak, és egyáltalán nem tetszettek, de Haweya élvezte, ha
felvehette Sahra ruháit, és táncolni is szeretett.
Sahra panaszkodott Haweyának, milyen szörnyű dolog férjes
asszonynak lenni. Azt mondta, undorodik a férjétől, Abdallahtól.
Elmesélte a húgomnak, hogy milyen volt, amikor Abdallah először
megpróbált beléhatolni az esküvő után: csak nyomta, nyomta, hogy
szétszakítsa a lába közötti heget, és hogy az mennyire fájt neki. Abdallah
szét akarta vágni a varratot egy késsel, mert Sahra olyan szorosan össze
volt varrva, hogy a férfi képtelen volt bedugni a hímvesszőjét. Elmesélte,
ahogyan Abdallah odavitte a kést, ő pedig könyörgött, hogy ne tegye –
szerintem a férfi is megsajnálta a szegény, tizennégy éves kislányt, mert
végül beleegyezett, hogy menjenek be szétoperáltatni a kórházba.
Sahra menyegzője nem ért véget a szertartással: nem volt véres
lepedő, amelyet a vendégek zajos tetszésnyilvánítása közepette be
lehetett volna mutatni. Maradt a pusmogás, a csalódottság és a gyanakvás
Sahra szüzességéről, a kuncogás a férje férfiasságáról, míg el nem vitték
a kórházba, hogy másnap Abdallah rendelkezésére álljon.
A történet megrémített: sokadalom, véres lepedő – ez olyan, mintha a
család beleegyezésével akarták volna megerőszakolni Sahrát. El sem
hittem, hogy ilyen történhetne Haweyával vagy velem, de Sahrának ez
volt a házasság: fizikai erőszak és nyilvános megszégyenítés.
– Sohasem volt gyerekkorom – mesélte Sahra Haweyának. – Elvették
tőlem az életemet.
Abdallah tíz vagy tizenöt évvel idősebb volt nála, és valami
unokatestvér-féléje volt. Nem úgy tűnt, mintha bántotta volna Sahrát, de
a lány engesztelhetetlenül gyűlölte. Bosszúból nem törődött a
gyerekekkel; az „ő gyerekeinek” hívta őket. Kilencéves lányával,
Hasnával úgy bánt, mint egy rabszolgával. Hasna járt a boltba, ő főzött és
ő takarított. Sahra állandóan verte, a férje pénzén pedig ruhákat és
szépítőszereket vásárolt magának. Melyen elítéltem Sahrát.

Haweya nem az egyetlen olyan tagja volt a családnak, aki letért az

anyám által elképzelt szűk, rögös útról. Mahadot tizenhat éves korában
kicsapták az iskolából, mert egy ideje nem járt be. Néhány hónap múlva
az iskolaigazgató, Mr. Griffin közölte anyámmal, hogy nem tud mit
tenni, és nem áll módjában visszavenni. Anyám dühöngött, de Mahad
csak vigyorgott. Már túl magas és túl erős volt ahhoz, hogy anyám
megverje.
Mahadnak nem volt ott az apja, aki átvezesse a kamaszkoron. Csak a
barátai voltak, akik némelyike hasist szívott vagy sörözni járt, mert ezek
menő dolgok voltak. Mahad mindig közel állt az anyámhoz – aki akkor is
vigasztalta és válogatott finomságokkal etette, amikor a fiát kirúgták az
iskolából, de valamivel azután, hogy Kenyába költöztünk, ahogy
nagyobb, erősebb és persze okosabb lett, már nem érezte úgy, hogy
engedelmeskednie kell, és semmibe vette anyám tekintélyét. Anyám
szigorú szomáliai hagyományai értelmetlenek voltak egy olyan fiú
számára, aki élete nagy részét Nairobi utcáin töltötte. Akkoriban az
iszlám sem érdekelte. Sohasem törte össze magát a tanulással, de azt már
nem tudta elviselni, hogy rosszabbak voltak az eredményei, mint
azoknak, akiket egyszer messze lekörözött. Mahad elvesztette a
kapaszkodóit.
Anyámnak fogalma sem volt Mahad jövőjét illetően, pedig volt más
problémája is. A házat, amelyet a Kariokoron béreltünk, eladták egy
másik tulajdonosnak, és egyre jobban fenyegetett a kilakoltatás réme. A
bérleti díjak emelkedtek, és anyámnak nem volt több pénze, csak az, amit
az Osman Mahamud rokonságtól kapott a megélhetésre. Hónapról
hónapra el kellett mennie Farah Gouréhoz, aki egy Nairobiban élő,
gazdag Osman Mahamud vállalkozó volt. Anyám próbált úgy tenni,
mintha nem könyörögne, amikor gőgösen közölte Gouréval, hogy
megint emelkedtek a megélhetés költségei. Anyám nem akart az
Eastleigh-n lakni egy szűk, lármás lakásban, mint a többi szomáliai.
Szeretett volna elköltözni egy tisztább környéken álló, szép házba.
Farah Gouré jó ember volt, de neki sem volt feneketlen a zsebe. A
végén kereken megmondta anyámnak, hogy muszáj lesz kisebb lakásba
költöznie. Nem az egyetlen apa nélküli SZFDF-es család voltunk, ő
pedig képtelen volt rá, hogy egy még drágább ház bérét fizesse.
Egyre siralmasabb és nyugtalanítóbb volt a helyzet, amikor enyhülést
hozó szellőként 1985 decemberében megérkezett Mogadishuba anyám
bátyja, Muhammad bácsi. Magas, életvidám férfi, és jó érzés volt, hogy
ott volt a házban. Nagyon hasonlított anyámra, csak ő sokkal magasabb
és sokkal vidámabb. A földre terített szőnyegen üldögélt, szárongot és
vállkendőt viselt, és úgy viccelődött velünk, mint a kész, felnőtt
asszonyokkal. Azzal ugratott minket, hogy nemsokára férjhez kell
mennünk, neki pedig van is néhány jóféle, gazdag férjjelöltje odahaza,
Szomáliában.
Muhammad bácsi apámról és az SZFDF-ről is hozott híreket. A
mozgalomtól elpártoltak a kulcsvezetők. Beálltak dolgozni Sziad Barre
kormányapparátusába. A felnőttek éjszakánként csendben beszélgettek
odalent. Haweya hallgatózott, és egyszer csak elkerekedett szemmel jött
be a hálószobánkba.
– Ayaan, képzeld, van egy húgunk – mondta. – Abeh feleségül vett
valakit. Van egy másik családja.
Lesurrantam a vörös lépcső feléig, és hallgatóztam. Igaz volt.
Muhammad bácsi beszélt az asszonyról is, akit apánk elvett. Etiópiában
éltek, és csakugyan van egy gyerekük.
– Igaz, hogy apánknak van egy másik felesége? – kérdeztem másnap
anyánktól.
– Nem tárgyaljuk meg apátok feleségeit – válaszolt helyette gőgösen a
nagyanyám. – A férfiaknak több felesége is lehet. Ne mutogasson senki a
lányomra meg az unokáimra, hogy féltékenyek.
A nemzetségünkben rangon alulinak tartották a féltékenykedést.
Annyira alantas érzés volt, hogy nem lett volna szabad róla beszélni se,
tehát tisztában voltam azzal, hogy nem volna szabad Abeh feleségéről
kérdezősködnöm, de mégis megtettem:
– És van egy testvérünk is? Mekkora?
– Ó, talán kilencéves körül lehet – válaszolt nagyanyám ugyanabban a
kimért, de könnyedebb hangnemben.
Anyám hirtelen megfordult.
– Nem! Csak három vagy négy – mondta fagyosan.
A beállt csendben mindenki elkezdett számolgatni.
Apánk valószínűleg akkor nősült meg, amikor 1981-ben itt hagyott
minket – lehet, hogy csak pár hónappal később.
Elgondolkoztam apám feleségein és gyermekein: elhagyta az első
gyermekét, aztán minket is, most pedig csinált még egy lányt, akit
minden bizonnyal ugyanígy elhagy majd. Hirtelen elöntött az anyám
iránti sajnálat: tisztességes házban akar minket felnevelni, ehhez az apám
családjának az adományaira van szüksége; Mahadot kirúgták az
iskolájából, és itt van a kezelhetetlen húgom, Haweya is. Ha apám velünk
maradt volna, most minden másképpen lenne.
Én is teljesen összetörtem. Úgy éreztem, mintha hirtelen minden
reményt kiszívtak volna a csontjaimból. Szinte sohasem vallottam be
magamnak, de a lelkem mélyén mindig reménykedtem benne, hogy
Abeh egy szép napon visszatér hozzánk; újra egy család leszünk, és
visszatér a házba az összetartozás melege. Most megtudtam, hogy van
egy másik gyereke – az árulás olyan volt, mintha kaptam volna valakitől
egy hatalmas pofont.
A következő időszakban százszor is megfogadtam, hogy velem nem
történik ilyen. Nem hagyom, hogy ennyire ki legyek szolgáltatva
bárkinek is. Anyám annyira nem volt ura a saját életének, hogy még csak
tudomása sem volt férje új családjáról. Forrt bennem a méreg, ha erre
gondoltam. Az anyámért voltam dühös. Nagyon igazságtalan volt vele az
élet. Lehet, hogy néha kegyetlen volt, de hűséges volt az apámhoz és
mindig a gyerekeiért élt. Egyáltalán nem ezt érdemelte.
Magamban elkezdtem lázadozni az asszonyok hagyományos
kiszolgáltatottsága ellen. Akkoriban még mindig hidzsát viseltem. Sokat
gondoltam Istenre, az Istennek tetsző életre, az engedelmesség és
alázatosság szépségére. Megpróbáltam lecsillapítani az elmémet,
menedéket keresni Allahban és a Korán szavaiban. Ehelyett úgy tűnt,
hogy a gondolataim egyre inkább kezdenek letérni az egyenes útról.
Belül mindig volt bennem valamiféle ellenállás Aziza nővér leckéinek
erkölcsi tartalmával szemben: a függetlenség kicsinyke szikrája. Lehet,
hogy ez volt a reakció arra a tátongó szakadékra, amely a szent szövegek
által megkívánt viselkedés és a mindennapi élet nehézségeinek és
fordulatainak valósága között tátongott. Még gyerekként sem tudtam
elfogadni a szabályok nyílt igazságtalanságát, különösen azokét nem,
amelyek a nőkre vonatkoztak. Miért van az, hogy az igazságos Isten – aki
annyira igazságos, hogy a Korán minden lapja magasztalja a
tökéletességét – azt akarja, hogy az asszonyokkal ilyen igazságtalanul
bánjanak? Amikor a molla azt mondta, hogy vitás ügyekben az
asszonyok tanúsága fele annyit ér, mint a férfiaké, azt kérdeztem
magamban, miért? Ha az Isten jóságos, miért akarja, hogy a
teremtményeit nyilvánosan felakasszák? Ha könyörületes, akkor miért
jutnak a hitetlenek a pokolra? Ha Allah mindenható, miért nem csinál
minden hitetlenből hívőt, hogy mindenki a paradicsomba kerüljön?
Megkérdőjeleztem a tanításokat, és titokban elkezdtem megszegni
őket. Az osztálytársnőimmel együtt belevetettem magam a szirupos
szerelmes regényekbe és az olcsó ponyvákba, pedig tudtam, hogy ezzel
az iszlám legalapvetőbb tanaival szegülök szembe. A regényekben volt
egy érdekes dolog, ami mélyen elgondolkoztatott, mert egy igazi
muszlim asszony sohasem érezhet ilyesmit: a házasságon kívüli
szexuális vágy.
 A muszlim nő nem érezheti magát szabadnak, de nem lehetnek más
olyan érzelmei és vágyai sem, amelyekről a könyvekben olvastam. A
muszlim lánynak nem lehetnek saját döntései. Úgy nevelik, hogy
engedelmes és irányítható legyen. A muszlim nő annyira eltűnik, míg
végül szinte megszűnik az egyénisége. Az iszlám nem az egyéniség
fejlesztésére törekszik. Sok muszlim – különösen a nők – nem is
rendelkezik egyéni szabad akarattal. Hódolj be – ez az iszlám szó
szószerinti jelentése is: behódolás. A cél az elhallgattatás; az ember nem
emelheti fel a tekintetét, még gondolatban sem.
Az akarat szikrája azonban elkezdett megfoganni bennem, annak
ellenére, hogy a behódolást tanulmányoztam és gyakoroltam. A
szabadszellemű könyvek, apám hiánya és anyám reménytelen helyzete
szították ezt a szikrát. Szerintem a könyveknek volt a legnagyobb
szerepe abban, hogy megmenekültem a behódolástól. Még nagyon fiatal
voltam, de már megjelentek lázadásom első kicsinyke, bátortalan csírái.

A család sohasem volt összetartó, de az emlékezetes december után

úgy tűnt, hogy darabokra hullik. Muhammad bácsi visszament
Szomáliába, és magával vitte Mahadot is, hogy megtalálja a saját útját a
férfivá váláshoz. Boldog voltam, hogy elmegy – mert erőszakos volt –,
de irigyeltem is. Utazhat, várnak rá a kalandok. Velem ilyesmi sohasem
történhetett, mert lány voltam.
Egy hónappal azután, hogy Mahad elment, beütött a baj: megjelentek
a kilakoltatók. Miután évek óta úgy éltünk, hogy anyám mindig
kikönyörgött további egy-két hónap haladékot a tulajdonosoknál, még
mindig képtelen volt új lakóhelyet találni. Végül nagyanyám találta meg
a megoldást – a család segítségével, mint mindig –, és ideiglenesen az
egyik környéken élő iszak törzsbeli rokon házába költöztünk be.
A férfit Abdillahi Ahmednek hívták, és akkoriban özvegyült meg.
Néhány hónapja halt meg a felesége, és a temetés idejére nagyanyám
néhány hétre beköltözött a házába segíteni, mert ez a legkevesebb, amit
az ember a rokonaiért megtehet. Amikor a férfi megtudta, hogy szorult
helyzetbe kerültünk, természetes volt, hogy felajánlotta a segítségét.
Abdillahi Ahmednek sok gyereke volt, de a kisebbeket kiköltöztette a
városon kívülre a tanyájára. Csak a két legidősebb lánya, Fardawsa és
Amina maradtak vele Nairobiban. Lévén egyszerű szomáliai
kereskedőember, Abdillahi Ahmednek fogalma sem volt arról, hogyan
kell nevelni két kamaszlányt. Egy idősebb Hanan nevű nőrokon élt vele a
házban, hogy a gondjukat viselje.
Egy szobában éltünk: nagyanyám az ágyban aludt, Haweya és én a
padokon, anyám meg a földre terített szőnyegeken. A legszükségesebb
holminkat nagyanyám ágya alatt tároltuk, a többit a szomszéd házakban.
A konyhát közösen használtuk. Fardawsa és Amina az ő családjukra
főzött, a miénkre többnyire én.
A két lány Kenyában nőtt fel, elég gyengén beszélték a szomáliait és
az angolt is. Anyámnak nagyon nem tetszett, de szuahéliül
beszélgettünk. Vacsora után a konyhában viccelődve közösen készítettük
el másnap reggelre az angello nevű hagyományos szomáliai étel
tésztáját. Aminával, az idősebb, nyitottabb lánnyal inkább Haweya volt
jóban; én jobban kedveltem a szelídebb és kedvesebb Fardawsát.
Anyám és Hanan állandóan úgy fenekedett egymásra, mint két
skorpió. Hanan khatot rágott. Anyám egyszerűen nem hitte el, hogy egy
ilyen közönséges asszonnyal kénytelen egy házban élni. Szomáliában a
khat rágása meglehetősen elterjedt szokás, pedig a muszlim dogmák
semmilyen bódulatot keltő anyagot sem engedélyeznek. Anyám szerint
különösen szörnyű volt, ha a nők rágták. Ha meglátta, hogy Hanan khatot
rág, mérgesen ránézett, összehúzta a szemét, és elvonult a szobánkba.
Hanan elviselhetetlen volt azokon a napokon, amelyeken másnapos
volt a khattól. Ebéd után néhány órányi khat rágcsálás ismét türelmessé
és kedvessé tette. Az ő legnagyobb szigora meg sem közelítette anyám
legengedékenyebb hangulatait. Amina és Haweya elkezdtek
délutánonként elszökdösni otthonról. Aminának volt egy fiúja: Farah
Gouré legkisebb fia, birtokainak leendő örököse. Menő srác volt, és saját
kocsival járt. A lány iszak, a fiú Osman Mahamud: az egész szörnyen
romantikus volt. Kész Rómeó és Júlia. Azt hiszem, főként moziba jártak.
Néha mi is kiszöktünk Fardawsával. Ilyenkor moziba mentünk
Hawóval, Jim'o Mousse idősebbik lányával; pontosan átellenben laktak
Abdillahi Ahmeddel. Hawo meg volt győződve arról, hogy a hidzsám
csak vicc. Amikor meglátta, hogy fekete köpenyben jövök haza az
iskolából, hasát fogta nevettében, aztán elrángatott az Odeonba, hogy
megnézzünk valami idétlen hollywoodi filmet.
Egyik délután Kennedy meglátta Haweyát a diszkó után az utcán,
megállította és Mahadról meg rólam kérdezősködött – különösen rólam.
Alig találkoztunk, mióta Mahadot kitették a Starehéből. Kennedy még
mindig oda járt, a végzős osztályba. Küldött Haweyával egy levélkét a
telefonszámával.
Amikor megláttam az írását, elkezdett remegni a lábam, és persze
hogy felhívtam. A beszélgetés közben csak dadogni tudtam, és minden
idegvégződésem bizsergett az izgalomtól. A fekete hidzsá sem védett
meg attól a hatástól, amelyet Ken gyakorolt rám. Megbeszéltük, hogy
találkozunk az egyik rokona házában, mert a moziban vagy a parkban
megláthattak volna minket.
Úgy mentem oda, hogy tetőtől talpig beburkolóztam a fekete
köpenyembe. Azt mondtam magamnak, hogy Allahról beszélek majd
Kennedynek. El akartam neki mondani, hogy ha Allah azt akarta, hogy
beleszeressünk egymásba, akkor azt is lehetővé teszi majd, hogy egy
szép nap összeházasodjunk – legalábbis így terveztem.
Amikor becsöngettem, Ken szeme elkerekedett a fekete köpeny
láttán.
– Mi történt veled? – kérdezte. – Megőrültél?
– Nem, nem vagyok bolond – mondtam. – Komolyan veszem a
vallásomat, és jobb lenne, ha te is komolyan vennéd.
Megfogta a kezemet és elmosolyodott. Nagyon helyes és
nagyon-nagyon kedves volt. Aztán bevitt a házba, én pedig levettem és
összehajtogattam a köpenyt, mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy
egyedül vagyok egy házban egy felnőtt férfival.
A köpeny alatt hosszú szoknyát és nyakig begombolt blúzt viseltem.
Leültem a kanapé szélére, aztán elkezdtünk beszélgetni. Egyszer csak
megcsókolt. Ez olyan volt, mintha egy kapcsolót átbillentettek volna a
fejemben. Tudtam, hogy figyelnek az angyalok, de visszacsókoltam.
Amikor besötétedett, Ken vacsorát készített. Engem még sohasem
szolgált ki férfi, de nagyon tetszett. Ken figyelmes volt, kedves és
szórakoztató. Mindenben igyekezett a kedvemben járni – teljesen más
volt, mint a bátyám. Vacsora után, miközben üldögéltünk, megszólaltam:
– Most már tényleg áruld el: ugye Yusufnak hívnak?
Ha már itt voltam, és a lelkemet kockáztattam, azt gondoltam, jogom
van tudni az igazi nevét.
– Nem, már mondtam – válaszolta. – Valóban Kennedynek hívnak.
Azt hittem, viccel, mert meg voltam győződve róla, hogy az egész
Ken-dolog valamiféle ugratás. Azt hittem, Mahad ezzel akarta
megmutatni neki, mennyire rászedhető vagyok, és mennyire távol tartom
magam a világ dolgaitól.
– A teljes nevem Kennedy Okioga, és a kiszii törzsből származom,
nem Szomáliából. Mahad azért találta ki, hogy az anyád elfogadjon, mert
nem szereti a kenyaiakat, pedig valójában kenyai vagyok.
Megdöbbentem.
– Tehát nem vagy muszlim? – kérdeztem.
– Nem, nem vagyok.
– Akkor át kell térned a muszlim hitre! – tört ki belőlem.
– Persze hogy nem leszek muszlim – kezdett el nevetni Kennedy. –
Azért, hogy úgy nézzek ki, mint te?
– De a férfiaknak nem kell ilyen ruhákban járniuk – mondtam, miután
alaposan átgondoltam a dolgot.
– Tudom – mondta Kennedy, de akkor sem akarok muszlim lenni.
Aztán elmesélte, hogy ő ateista, és semmilyen istenben sem hisz.
Megrettentem. El sem tudtam képzelni, hogy ennyi gonoszság legyen
egy ilyen kedves és jóképű emberben.
– De hát akkor elégsz a pokolban! – kiáltottam rá.
– De hát nincs pokol! Ez az egész badarság!
Szörnyű csend következett. Rájöttem, hogy többé nem
találkozhatunk. Nem számított, hogy szerettem. Sohasem mehetek hozzá
egy nem muszlimhoz. Nemcsak az volt a baj, hogy egy muszlim nő nem
mehet hozzá egy hitetlenhez, hanem ott volt a szomáliai családom
bigottsága is. A rokonság biztosan ellenezné. Ha Ken mégis elvenne
talán meg is ölnék.
Ha hajlandó lenne áttérni az iszlámra, megpróbálhatnék azzal érvelni,
hogy Allah előtt egyenlők vagyunk; nem számít, ki és honnan származik.
Lehet, hogy egy szép napon az Osman Mahamud nemzetség elfogadná,
noha életem végéig gúnyos megjegyzéseket tennének rám. Arra azonban
tizenhét éves létemre se tudtam rájönni, hogyan fogadtassak el velük egy
ateistát.
Tehát véget kellett vetni a kapcsolatnak, és ez iszonyúan fájt.
– Tudod, mi sohasem lehetünk egymásé – mondtam Kennek, amikor
elindultam haza.
– Ismerem a szomáliaiakat, de a szerelem mindennél erősebb –
válaszolta Ken. – Legalább próbáljuk meg!
Nagyon kedves volt tőle, de minden hiába; az ilyen gyerekes
ábrándokból már rég kinőttünk.
 – Kérlek, hadd gondoljam át – suttogtam magam elé. Mindketten
tudtuk, hogy ez volt a búcsútalálkozásunk.

A családban mindenkire rossz idők jártak. Néhány hét múlva, éppen

mielőtt betöltötte volna a tizenhatot, Haweya bejelentette, hogy
abbahagyja az iskolát. Nekem előtte este elmondta, én meg
könyörögtem, hogy ne tegye. Csak két éve volt hátra az érettségiig, és
neki semmilyen erőfeszítést sem okozott, hogy tanuljon. Nekem sokkal
többet kellett dolgoznom az övénél jóval szerényebb eredményekért.
– Ha nem érettségizel le – mondtam neki –, nem lesz belőled semmi.
Olyan leszel, mint anyánk.
Haweya azonban tántoríthatatlan volt. Az iskolát hülyeségnek
tartotta. Szomáliába akart menni, mint Mahad. Bárhova szívesebben
ment volna, mint az egyetlen hálószobába, amelyben anyámmal és
nagyanyámmal laktunk.
Másnap reggel, hogy megosztotta velem a döntését, Haweya átment
Farah Gouré házába, ahová anyám járt minden hónapban felemelt fővel,
hogy elfogadja a támogatását. Hatalmas udvara volt, mindig tele
szomáliai férfiakkal. Haweya egyszerűen besétált a mindennapi iskolai
egyenruhájában, kendő nélkül.
– Beszédem van Farah Gouréval – jelentette be.
Mindenki nevetett, és mondták neki, hogy menjen haza, és jöjjön
vissza az anyjával. Egy fiatal lány nem beszélhetett közvetlenül idősebb
férfival, csak közvetítőn keresztül. Amikor azonban Farah Gouré kijött a
házból, Haweya odament hozzá.
– Hirsi Magan lánya vagyok, és azért jöttem, hogy szívességet kérjek
– mondta. – Meghallgathatja, mondhat rá igent vagy nemet. Vagy
mondhatja azonnal azt is, hogy menjek haza, mert nem lát szívesen. Nem
fogok visszajönni.
Farah Gouré jót nevetett, aztán megkérdezte Haweyától, hogy kér-e
egy csésze teát.
– Nem, hanem Szomáliába akarok menni – válaszolt Haweya. – A
bátyám Mogadishuban van, a családom Mogadishuban van, és az apám
is hamarosan ott lesz, amint legyőzik Sziad Barrét. Nem akarok többé
Kenyában élni. Kislánykorom óta Szomáliáról álmodom. Tudom, hogy
minden hónapban kétszer átjár, ezért kérem, hogy vigyen magával.
– Anyád tud erről? – kérdezte Farah Gouré.
 – Igen, tud – válaszolta Haweya. – Ha maga beleegyezik, hogy elvisz,
ő is elenged.
Ez persze nem volt igaz.
Farah Gouré karakteres figura volt. Kicsi volt és kerek, egy Osman
Mahamud, akivel közös volt a kilencedik nagyapánk. 1987-ben
hatvanéves lehetett, és ugyan nem tudott írni-olvasni, de egész sereg
teherautója járta Afrika keleti és déli vidékeit. A gazdagságát saját
erejének és munkájának köszönhette, de nem akarta megtartani csak
magának a vagyonát. Farah Gouré hitt a nemzetségben és az SZFDF-ben.
Azért viselte gondját az SZFDF-es honfitársai családtagjainak, hogy
azok jobban tudjanak összpontosítani a harcra. Az Osman Mahamudok
mindig hasonlóan gondolkoztak. Farah Gouré megosztotta a pénzét és a
jó szerencséjét a nemzetséggel, és a háza is csaknem minden Osman
Mahamud előtt nyitva állt.
Jóval később tudtuk meg, hogyan találkozott a feleségével,
Fadumóval. Farah Gouré tizenöt éves volt, amikor elindult otthonról
megcsinálni a szerencséjét. Ez hagyomány volt Bariban, ahol született: a
férfinak ki kellett próbálnia, mire megy egyedül. Farah Gouré tehát
elindult Bariból és elment a déli Kismayóba. Fiatal volt, nem értette az
embereket, az ottani kiejtést, senki sem törődött vele, senki sem mosott
rá. Gyorsan elfogyott a pénze, rongyokban lógott a ruhája, de nem
mehetett haza azzal, hogy nem járt sikerrel: ez a szégyen
megbocsáthatatlan lett volna.
Egyik nap, miközben a piacon sétált, meglátott egy vele egykorú nőt,
amint angellót készített; lepényeket sütött a földön, a tőzegtűzhelyén,
megkente cukros vajjal, majd feltekerte, és eladta őket a járókelőknek.
Farah fel-elá járkált, beszívta az angello illatát, a nő pedig rászólt:
– Te aztán éhesnek látszol!
Gouré megkönnyebbülten felnevetett, mert a nőnek bari kiejtése volt.
Elkezdték sorolni az őseiket, ahogy hasonló helyzetben a szomáliaiak
mindig is teszik. Mindketten Osman Mahamudok voltak, ezért húgnak és
bátynak szólíthatták egymást. Megkérdezte a nőt, mit keres Kismayóban.
– Azt mondtam a szüleimnek – válaszolta Fadumo, mert ő volt az,
hogy elmegyek megcsinálni a szerencsémet, és ez lett belőle. Most
angello-sütödém van, de egy napon veszek majd egy teherautót. Te is
elindíthatnád a sütödédet.
– Nem tehetem, hiszen férfi vagyok.
 Fadumo készített neki egy angellót, és amikor megtudta, hogy a férfi
nem tud fizetni, azt mondta, dolgozza le az árát.
– Én megcsinálom a reggelidet mindennap, te pedig elmész és
kitanulod a teherautóüzletet. Én nő vagyok, és itt kell lennem az
angellóval, nekem nem menne olyan könnyen, mint neked.
Ez Farah Gouré szállítmányozási vállalatának a története. Fadumóval
mindennap elbeszélgettek a nőnek arról az álmáról, hogy a teherautói
bejárják egész Szomáliát. Gouré mondta neki, hogy szívesen feleségül
venné, de Fadumo elutasította.
– Nem mehetek hozzá egy olyan férfihoz, aki még a reggelijét sem
tudja kifizetni.
Persze a végén csak összeházasodtak. Angellót sütöttek, teherautót
béreltek, amellyel elkezdtek kereskedni Mogadishu és Kismayo között,
és egy év múlva megvették a saját teherautójukat. Aztán vettek még
egyet, aztán egy igazi angello-sütödét, ahol már alkalmazottak
dolgoztak. A történetet tolka asszonyoktól hallottuk, akik az Osman
Mahamud nemzetség közeli rokonai. Újra és újra elmesélték, minden
alkalommal egyre romantikusabban. Fadumo mindegyikben egyre
bátrabb és okosabb lett, és egyre jobban elbűvölte Farahot. Amikor ezt a
kedves elbeszélést Fadumo jelenlétében mesélték el, kis mosollyal az
arcán csendesen hallgatta, és nem szólt egy szót sem. Nagydarab, boldog
asszony volt, a háza tele volt gyerekekkel és vendégekkel. Ugyanabban
az utcában laktak, amelyben Abdillahi Ahmedék, nem messze tőlük.
Amikor Fadumo terhes lett a hetedik gyerekkel, Farah Gouré
feleségül vett egy másik asszonyt is, aztán egy harmadikat is. Fadumo
mindig megőrizte a tartását.
– Érezzétek itthon magatokat, de érdemeljétek ki a pénzeteket –
mondta nekik. – Ő ugyanis az én pénzemből vett feleségül titeket.
Nem tudom, ebből a történetből mennyi igaz, de az erkölcsi tanulsága
egyértelmű: a nő jobban teszi, ha dolgozik, hogy legyen saját pénze. Nem
akadályozhatja meg, hogy a férje elhagyja, vagy másik asszonyt hozzon
a házhoz, de valamennyit meg tud őrizni a méltóságából, ha nem kell a
férje támogatásáért könyörögnie.
Azt hiszem, Farah Gouré ezért volt hajlandó segíteni Haweyának:
tetszettek neki az erős, büszke asszonyok. Beleegyezett, hogy állja
Haweya útiköltségét Mogadishuba, és megszervezte a dolgot.
Nagyanyám büszke volt Haweyára. Úgy viselkedett, mint egy igazi
darod nő. Visszament a szülőföldjére, hogy megtanulja a családi
hagyományokat. Anyám azonban dühös volt, mert Haweya mindent a
háta mögött intézett. Azt is tudta, hogy megindulnak a pletykák az
Osman Mahamud asszonyok között: ha egy lány így hagyja el az anyját,
az nagyon rossz nevelést tükröz, de azzal is tisztában volt, hogy nem
állhat a lánya útjába, aki az apja szomáliai rokonait megy meglátogatni,
mert az még nagyobb nemtetszést váltana ki.
Anyám készített Haweyának néhány hosszú, leomló dirhát,
megígértette vele, hogy engedelmeskedik majd az idősebbeknek, és nem
hoz szégyent a szülei becsületére. Amikor eljött az indulás napja,
anyámmal segítettünk átvinni a bőröndjeit Farah Gouré házába. Haweya
fel volt dobva; én sírtam. Főleg magamat sajnáltam, mert én ott
maradtam anyámmal és nagyanyámmal egy szobában, meg azért, mert
egyedül kellett befejeznem az iskolát. Apám már rég elment, aztán
Mahad is, és most Haweya is itt hagy minket. Nagyanyám folyton arról
beszélt, mennyivel jobban érezné magát, ha ő is visszamehetne
Szomáliába a többi lányához és fiához. A család szétesőben volt.
Mogadishuban Haweyának apám első feleségéhez, Maryan Farahhoz
kellett mennie, mert ő volt a legközelebbi rokonunk Szomáliában. Ha
nem hozzá megy, az nemcsak illetlenség lett volna, hanem a féltékenység
és a kicsinyes gyűlölködés jele is, mi pedig rangon alulinak tartottuk az
ilyesmit.
Sohasem találkoztunk Maryan Farahhal, de tudtunk róla és a
lányairól, akiket a testvéreinknek neveztünk. Az idősebbik lány, Arro,
sokkal idősebb volt, mint én; a másik, Ijaabo, nagyjából Haweyával volt
egykorú. Maryan kistermetű büszke asszony volt, és nem ment újra
férjhez, miután apám elvált tőle. Mogadishuban dolgozott egy
kormányhivatalban. Maryan a marehan nemzetségből származott –
ugyanabból a kis alnemzetségől, amelyből Sziad Barre diktátor.
Míg Haweya Szomáliában volt, a család állandóan hívogatta.
Kenyában alig volt téma a származás, de Szomáliában csak ez számított.
Az Osman Mahamud rokonság belátta, hogy Haweyának még akkor is a
mostohaanyjával kell élnie, ha Maryan máshonnan származott; ez volt a
dolgok rendje. A család azonban rajta akarta tartani a szemét Haweyán.
Lenézték a marehan nemzetséget; innen került ki Afwayne is. Nem
akarták, hogy egy marehan nemzetségbeli asszony azt mondhassa, hogy
egy Osman Mahamud az ő támogatására szorult, ezért ellátták Haweyát
zsebpénzzel.
Amint hazatért Maryan házába apám rokonainak meglátogatása után,
a mostohatestvérei azonnal nekiestek. Arro és Ijaabo kérték,
könyörögtek, sőt követelték, hogy ossza meg velük a pénzét. Kibontották
a csomagjait, és a megkérdezése nélkül mindenét használatba vették.
Állandóan csúfolták, ha valamilyen szót rosszul ejtett és azért is, mert
mindig olvasott. Haweya nem szerette őket.
Sokkal kellemesebb társaságra lelt Ibado Dhadey Magan házában.
Apám nővére magától tanult meg írni és olvasni, nővéri képesítést
szerzett, és odáig vitte, hogy ő lett a Digfeer Kórház – ott születtem én is
– igazgatónője. Ibado Dhadey a negyvenes évei végén vagy az ötvenes
évei elején járt, és igazi modern nő volt. Férjes asszony létére nem volt
gyermeke, de megtetszett neki a húgom bátorsága.
Ibado azt mondta Haweyának, hogy szerencséje volt, mert egyáltalán
iskolába járhatott, és tanulnia kell, hogy tisztességes szakmát szerezzen.
Körbevezette a házában, a kikövezett verandán és a zöldellő kertben.
– Nem kaptam senkitől semmit, mindenért én dolgoztam meg –
mondta. – Menj, tanulj meg valamilyen szakmát és dolgozz.
Amikor Haweya nadrágokat, blúzokat és szoknyákat vásárolt az
Ibadótól kapott pénzen, Maryan házában kitört a ribillió, de problémák
volta az evéssel is. Nairobiban sohasem ettünk egyetlen közös tányérból,
mint a szomáliaiak. Anyám réges-rég átvette azt a nyugati szokást, hogy
mindenki saját tányérból eszik – igaz, csak kézzel, legfeljebb kanállal.
Maryan házában, mint majdnem mindenhol Mogadishuban, a férfiak az
udvar egyik részén ettek egy közös tálból, a nők meg a gyerekek egy
másik sarokban guggoltak körül egy másik edényt.
Haweyának ez nem tetszett, mert egészségtelen szokásnak tartotta, és
elment tőle az étvágya. Otthon egyedül szokott enni, amikor már
mindenki végzett, és közben olvasott. Olvasás nélkül az evés nem volt az
igazi, elkezdett fogyni, és Maryan ezt személyes sértésnek vette.
Elkezdett étterembe járni az Ibadótól kapott pénzen. Fiatal lány,
egyedül egy étteremben: ki hallott még ilyet?! Megrendelte az ebédet,
majd mindenki szeme láttára lassan megette, és közben olvasott. A
pincérek és a férfi vendégek szóvá is tették, de mondta, hogy hagyják
békén. Ez nagyfokú illetlenség volt.
Maryan rokonai elkezdtek jobban odafigyelni Haweyára, Hirsi Magan
szegény kislányára, aki Kenyában úgy nőtt fel, mint egy barbár.
Megpróbáltak hatni rá. Beszéltek vele, beszéltek hozzá – mit eszik,
amikor eszik, hogyan öltözik, miért könyveket olvas és nem a Koránt.
Haweya azt írta nekem, hogy azért ment Szomáliába, hogy
megszabaduljon anyánktól, de ott belefullad a nagy gondoskodásba.

Tizenhét éves voltam, és Haweya nélkül üres lett az életem. A

barátnőm, Fardawsa Abdillahi Ahmed kiköltözött a kisebb testvéreihez
vidékre és ott is maradt addig, míg férjhez nem ment. Az iskolában az
egyedüli érdekes tantárgy az iszlám volt. Az érettségi kilátása cseppet
sem dobott fel. Ahhoz a maghoz akartam közel kerülni, amelyben hittem.
A többi lány megelégedett azzal, hogy látszólag elfogadja a vallás
szabályait, de engem valami arra ösztönzött, hogy megpróbáljam
megérteni őket. Szükségem volt rá, hogy a hitvilágom logikus és
következetes legyen. Alapvetően arról kellett meggyőződnöm, hogy az
iszlám igaz. Lassan derengeni kezdett számomra, hogy noha számos
nagyszerű ember biztos volt benne, hogy igaz, láthatóan vannak
bizonyos problémák a következetességével.
Ha Isten könyörületes, akkor miért kell a muszlimoknak elutasítaniuk
a nem muszlimokat – sőt, harcolni velük, hogy Allah törvényei szerint
működő államot alapítsanak? Ha Allah igazságos, akkor miért nyomják
el ennyire az asszonyokat? Elkezdtem kigyűjteni a Koránból azokat a
sorokat, amelyek Isten bölcsességéről, mindenhatóságáról és
igazságosságáról szóltak – rengeteg ilyen volt. Eltöprengtem rajtuk. A
valóságos világban a muszlim asszonyok egyértelműen nem voltak
„mások, de egyenlők”, ahogyan Aziza nővér állította. A Korán azt
mondja, hogy „a férfiak igazgatják az asszonyokat”. A törvény szemében
és a mindennapi élet minden vonatkozásában kevesebbet értünk a
férfiaknál.
A gimnázium mellett még mindig jártam a Korán-iskolába. A mostani
molla egy olyan fiatalember volt, akit az emberek Boqol Sawmnak – „Ő,
Aki Száz Napig Böjtöl” – hívtak. Nagyanyám szerint olyán sovány volt,
hogy az elülső hasfalán kilátszottak a csigolyái. Boqol Sawm még a
vakbuzgó hívők szemében is vallási fanatikus volt. Rövid szaúdi köpenyt
viselt, amelyből kilátszott vékony könyöke. Az Eastleigh körül
sétálgatott, és bekopogott az emberekhez, hogy prédikáljon nekik.
– Egyik lányod sincs illendően eltakarva! – mondta Farah Gourénak.
– Mindannyian a pokolra juttok!
 Farah Gouré erre kidobta a házából.
Idővel azonban Boqol Sawm számos követőre tett szert. A legtöbbjük
nő volt, közéjük tartozott anyám is. Ha odajött az ajtóhoz, a nők
elfogadták tőle a prédikációit tartalmazó hangkazettáit, és kézről kézre
adták egymás között. A nappalikban Korán-órákat tartottak. Sok nő
egybegyűlt, és itták a szavait a magnóról vagy személyesen Boqol
Sawmtól, aki egy átlátszatlan függönnyel választotta el magát a női
hallgatóságtól, mert a próféta így parancsolta.
Boqol Sawm lett a legkeresettebb hitszónok a közösségben, és idővel
a prédikációinak a hatása elkezdett megmutatkozni az utcákon és a
szomáliai városrészen is. A nők addig a színes dirha alatt csábos
szoknyát viseltek, és olasz szandált, amelyből kilátszott pedikűrözött
ujjuk, kilakkozott lábkörmük vagy a hennarajzolataik, de most elkezdtek
burkában járni. A lehető legdurvább anyagból készült sötétbarna, fekete
és sötétkék kendőkbe burkolóztak, amelyekből csak az arcuk egy kis
része látszott ki, de néhányan még az arcukat is eltakarták. Sok lehetőség
van arra, hogy kell valakinek illendően elfednie magát. A szomáliai
fundamentalisták között a dzsilbab nevű lepelruha terjedt el leginkább.
Egy vastag szövet mindent eltakar a fejtetőtől a térdig, és ez alá még fel
kell venni egy másik vastag anyagból készült szoknyát. Emellett az
öltözék mellett az én fekete kámzsám hirtelen vékonynak és túl sokat
sejtetőnek tűnt.
Anyám is Boqol Sawm erős hite bűvkörébe került. Arra buzdított,
hogy én is hallgassam magnóról a prédikációit, és vegyek részt a
környékbeli házakban tartott igehirdetésein.
Aziza nővér óráira a bizalom és a meghittség volt a jellemző. Hagyta,
hogy mi vonjuk le a következtetéseinket. Boqol Sawm esetében a Korán
tanítása ordibálást, kiabálást, hangos és kusza arab-szomáliai
keveréknyelven előadott dörgedelmet jelentett. Arról ordibált, hogy mi
tilos és mi szabad. Nem fordította le helyesen a szöveget, és meg sem
próbálta megmagyarázni az értelmét.
Tizenhét éves koromban egyszer Boqol Sawm a Korán azon soraival
foglalkozott, melyek előírják, miként kell viselkednie egy asszonynak a
férjével. Elmondta a körbesereglett anyáknak és kamaszlányoknak, hogy
teljes engedelmességgel tartoznak neki. Ha nem engedelmeskednek,
akkor a férjnek jogában áll megverni a feleségét. Szexuálisan mindig a
rendelkezésére kell állniuk, kivéve a menstruációt. „Még a teve
nyergében is”, ahogyan a hadísz mondja – ez persze nem valami
kellemes módja a meghitt együttlétnek vagy a kölcsönös
örömszerzésnek, és még csak nem is hangzik lehetségesnek.
– TELJES ENGEDELMESSÉG!!! – rikoltotta Boqol Sawm, – Ez az
iszlám törvénye!
Ettől elfogott a méreg, és felálltam a függöny innenső oldalán.
– A férjünk is engedelmességgel tartozik nekünk? – kérdeztem
remegve.
A kérdéssel semmi baj sem volt, de Boqol Sawm felemelte a hangját.
– Semmilyen tekintetben! – mondta keményen és szárazon.
Belemélyesztettem a körmömet a tenyerembe, hogy ne remegjek.
– Akkor a férfiak és nők nem egyenlők? – folytattam.
– De egyenlők – mondta Boqol Sawm.
– Nem egyenlők! – mondtam. – Ha én teljes engedelmességgel
tartozom a férjemnek, neki pedig nem kell engedelmeskednie nekem,
akkor nem vagyunk egyenlők. A Korán majdnem minden lapja azt
mondja, hogy Allah igazságos, de ez nem igazságos dolog.
– Nem kérdőjelezheted meg Allah szavait! – rikoltotta még
hangosabban Boqol Sawm. – Allah elrejti az elméjét! Az ördög szól
belőled te lány! Azonnal ülj le!
Leültem, de közben azt suttogtam magamban, hogy „Ostoba!” A
többi nő megriadt a szobában; azt gondolták, hogy megszállta az
elmémet egy démon. Én azonban tudtam, hogy csak az igazságot
kerestem, Boqol Sawm pedig azért hallgattatott el, mert nem tudta. A
hiba nem a Koránban lehet, mert az Isten szavait tartalmazza. A hiba az
ostoba mollával van, a mollák idétlen csapatával, amellyel nagy
bánatomra sokszor voltam kénytelen találkozni.
Azt gondoltam, az lehet a baj, hogy Boqol Sawm rosszul fordította le
a Koránt: Allah szerint a férjeknek tényleg meg kellene verniük
engedetlen feleségeiket? Tényleg nem ér annyit a bíróságon a nők
tanúságtétele, mint a férfiaké? „Senki sem érti ezek közül az emberek
közül, hogy a Korán az igaz egyenlőségről szól – mondtam magamban. –
A Korán magasabb rendű és jobb ezeknél az embereknél.”
Vettem egy angol kiadású Koránt, és elolvastam, hogy jobban értsem.
Kénytelen voltam rájönni, hogy minden úgy van benne, ahogyan Boqol
Sawm mondta. Az asszony engedelmességgel tartozik a férjének. Az
asszonyok feleannyit érnek, mint a férfiak. A hitetleneket meg kell ölni.
 Beszéltem Aziza nővérrel, és ő is megerősítette. Szerinte a nők
érzelmileg erősebbek a férfiaknál. Többet bírnak ezért nagyobbak a
terheik is. A férfiak megbüntethetik asszonyaikat – nem olyan
apróságokért, mint ha, mondjuk, elkésnek valahonnan, hanem az olyan
nagyobb vétségekért, amikor például kacéran viselkednek más
férfiakkal. Ez a nők mindent elsöprő szexuális hatalma miatt van.
– Mi van akkor, ha egy férfi próbál meg elcsábítani más asszonyokat?
– kérdeztem.
– Az iszlám társadalomban ez lehetetlen – válaszolta Aziza nővér.
Hozzátette, hogy egy pillanatig sem gondolhatom azt, hogy a Korán
szavait hozzá kellene igazítani a modern érához. A Koránt Isten írta, nem
a férfiak.
– A Korán Allah szava, ezért tilos neki ellentmondani – mondta Aziza
nővér.
Engedelmeskedj és szolgáld Allahot – ez a dolgod. Ha behódolsz
Isten akaratának a földön, elnyered az örök boldogságot a másvilágon. A
szabály szigorú, de világos. Az én kétségeim komolyan veszélyeztették
az örök boldogságomat, de rájöttem, hogy nem vehetem őket semmibe.
Meg kellett találnom a megoldást.

Ahogyan nőtt Boqol Sawm követőinek a száma, a prédikációi egyre

több civakodást okoztak a családokon belül. Eleinte a szomáliai apáknak
és férjeknek tetszett a dolog, és azzal ugratták az asszonyokat, hogy a sok
unatkozás után végre találtak valami értelmes foglalatosságot. Egy idő
után azonban jöttek a bosszúságok. A rendszerint szépen berendezett
nappali általában a férfiak birodalma. A barátaikat a nappaliban ültetik
le, hogy illatos tea mellett vagy khatrágás közben férfidolgokról
beszélgessenek (becsület, pénz, politika, vegyenek-e esetleg el egy
második vagy harmadik feleséget). Erre a legjobb időszakok az esték
vagy a péntek délutánok, Boqol Sawm pedig éppen ezekben az
időpontokban tartotta a prédikációit.
Ha Boqol Sawm meglátogatott egy házat, a férfiakat száműzték a
konyhába vagy az udvarba, vagy a nagyobb házakban az asszonyok
kisebb és kevésbé szép nappalijába. A következő gond az volt, hogy a
Muszlim Testvériség Igaz Iszlámjához megtért nők elkezdték
mondogatni, hogy a Korán tiltja khat rágását, a dohányzást és a napi
imádságok kihagyását. Elzavarták maguktól a férjeiket, mondván, hogy
hitetlenek. Amikor a férfiak az engedetlenségről kezdtek el kiabálni, a
nők azzal vágtak vissza, hogy a vallási hierarchiában Allah még a
férjüknél és az apjuknál is előrébb való. Allah és a próféta úgy
rendelkezett, hogy az asszonyok csak azoknak a férjeknek
engedelmeskedjenek, akik maguk is engedelmeskednek Allahnak.
A Muszlim Testvériség meg volt győződve róla, hogy létezik a tiszta,
eredeti iszlám, amelyhez mindenkinek vissza kell térnie. Az iszlám
hagyományos gyakorlását veszélyeztetik a hozzákeveredett ősi
hiedelmek. A mozgalom az 1920-as években iszlámista megújhodási
kezdeményezésként indult Egyiptomban, majd elkezdett terjedni –
eleinte lassan, majd az 1970-es években egyre gyorsabban, ahogy
hullámokban kezdtek beáramlani az országba a hirtelen meggazdagodott
szaúdiak adományai. 1987-re a Muszlim Testvériség eszméi Boqol
Sawm keszeg, indulatos alakjában elérték az Eastleigh szomáliai
háziasszonyait.
Hónapokon belül lezajlottak az első válóperek, mire a világias
gondolkozású szomáliai férfiak megfenyegették Boqol Sawmot, amiért
tönkreteszi a családokat. A feldühödött férjek kikergették a prédikátort a
házaikból és a szomáliai mecsetekből, de a kazettáinak másolatai addig is
terjedtek, míg ő bujdosott.
Ha ezeken a kazettákon Boqol Sawm éppen nem a pokol tüzéről és az
iszlám ellenségeiről szónokolt, akkor részletesen ecsetelte az iszlám
születéskor, szeretkezéskor, esküvők alkalmával, váláskor és más
alkalmakkor követendő előírásait. A próféta születésnapját tilos volt
megünnepelni, mert a karácsonyra emlékeztetett, a karácsony Jézus
születésére utalt, a muszlimoknak pedig semmilyen vonatkozásban sem
lehetett a keresztényeket utánozniuk.
Tilos volt az olyan amulett viselése, amilyent nagyanyám is hordott,
hogy elnyerje az ősapák jóindulatát, mert istenkáromlás volt Allahot
kisebb istenekkel kapcsolatba hozni és örök tűz járt érte. Ha egy nő férje
nem teljesítette az imádságokkal és böjttel kapcsolatos kötelességeit,
akkor a nő nem volt köteles vele hálni. Ha az ember vécére ment, a
helyiségbe bal lábbal kellett belépni és jobb lábbal kellett belőle kilépni.
A muszlimok közötti egyetlen lehetséges üdvözlés így hangzott: Szálem
alejkum varáhmatullahi vabarakátuhu, „Béke legyen veled, Allah
kegyelmével és áldásával”. Ha bárki másképpen köszönt valakinek, tilos
volt visszaköszönni.
 A környéken nem Boqol Sawm volt az egyetlen hitszónok, aki
medinai és a kairói előírások szerint megpróbálta az elveszetteket
visszaterelni Allah egyenes ösvényére. Egyre több könyékig érő fehér
köpenyt és piros-fehér kockás fejkendőt viselő fiatal férfi jelent meg az
utcákon a Muszlim Testvériségtől. A megtértek gyűjtéseket rendeztek,
az asszonyok odaadták nekik a hozományukat és mindenüket, amit csak
tudtak. 1987-ben megépült a Muszlim Testvériség első mecsete az
Eastleigh-n, és Boqol Sawm is előbújt a rejtekhelyéről. Minden pénteken
ő prédikált. Teli tüdőből kieresztett rikoltását a zöld félholddal és
egyetlen csillaggal díszített minaret mögötti hangszórók harsogták
világgá.
Boqol Sawm azt ordította, hogy megégnek azok a férfiak, akik
elutasítják asszonyaik hívását az igaz iszlámhoz. Megégnek a gazdagok,
ha világi hívságokra költik pénzüket. Nem igaz muszlimok azok, akik
elhagyták a testvéreiket – a palesztinokat –, és ők is megégnek. Az
iszlámot súlyosan veszélyeztetik az ellenségei – a zsidók és az
amerikaiak –, de megégnek azok is. És megégnek azok is, akik az
Egyesült Államokba, Nagy-Britanniába vagy a hitetlenek földjére
bárhová küldik tanulni a gyermekeiket. A földi lét múlandó, kiabálta
Boqol Sawm; Allah így teszi próbára a népét. Azok a hipokriták, akik
nem tudnak ellenállni az e világi kísértéseknek, megégnek. Aki nem
szakítja meg egy nem muszlimmal kötött barátságát, az is megég.
Lettek volna kérdéseim Boqol Sawmhoz, de tizenhét éves koromban
jobbára hittem a testvériség értékeiben.
A mozgalomnak mindenesetre voltak előnyös hatásai is. Kevesebb
fiatalember szokott rá a khatra és más drogokra. Az AIDS is abban az
időben kezdte szedni az áldozatait; sok muszlim családban gondolták azt,
hogy a legjobb megelőzés az önmegtartóztatás, a vallási fanatikusok
pedig éppen erről szónokoltak.
További előny volt a korrupció ellen harc. A Muszlim Testvériség
szervezeteiben ismeretlen volt a korrupció. A mozgalom által
működtetett orvosi központokban és jótékonysági intézményekben
maradéktalanul meg lehetett bízni. Ha a nem muszlim kenyaiak
megtértek, ők is részesülhettek ezeknek az áldásaiból, emiatt rengeteg
nyomorgó kenyai menekült az iszlámhoz.
Egy szaúdi férfi pénzéből vadonatúj mecsetet építettek Majengóban.
Az osztálytársnőimmel egyik péntek este odamentünk imádkozni, mert
Aziza nővér szerint fontos volt, hogy felkeressük a szegénynegyedeket.
Az esti ima után az utcák tele voltak kenyai asszonyokkal, akik esetlenül
mozogtak új dzsilbábjaikban. A mecset bejáratánál egy kisbabát cipelő
kenyai asszony egyszerűen leült a kőlépcsőre, felemelte a dzsilbábot,
kigombolta az alatta viselt ruhát, majd – mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne – szemérmetlenül elővette meztelen
emlőjét, és elkezdte etetni a gyermeket. Előtte halomban álltak a férfiak
mecset előtt levetett cipői, mögötte pedig a mecsetben férfiak – idegen
férfiak – mélyedtek el az imádságban, de ez a fiatalasszony megdöbbentő
módon tudomást sem vett a környezetéről.
Az Aziza nővér osztályából érkezett lányok kórusban sikoltottak fel,
majd visszavittük az asszonyt a nőknek fenntartott részbe. Ott egy
idősebb, szuahéli származású, tetőtől talpig feketébe öltözött nő
elmagyarázta neki, hogyan kell az iszlám útmutatásai szerint szoptatni.
Mielőtt bedugná a mellbimbóját a gyermek szájába, azt kell mondani,
hogy biszmilá. Miközben a gyermek szopik, kérni kell Allahot, hogy
óvja meg őt a betegségektől, a korai bűnbeeséstől és a zsidók gonosz
fondorlataitól. Természetesen közben egyetlen idegen férfi sem lehet
jelen, vagy ha mégis, akkor nem szabad szoptatni, akármilyen éhes a
baba.
Sohasem voltam nagy híve Boqol Sawmnak. Primitívnek tartottam a
szónoklatait, amelyek nem adtak választ a kérdéseimre. Eljártam
azonban egy fiatal muszlimokból álló csoport összejöveteleire, az
iskolánk melletti közösségi központba. Olyan fiatalok voltak, akiket nem
elégített ki a medreszében folyó oktatás szellemi színvonala, és akik
hozzám hasonlóan Mohamed próféta példájának a megértésével mélyebb
vallási ismeretekre vágytak, és az ő nyomdokain akartak haladni. Azt
gondolták, hogy az iszlám nem heti néhányszori meghajlásból áll. Abban
az életben akartak elmélyedni, amely állandóan és szenvedélyesen keresi
a hit belső igazságát.
Szomáliai és pakisztáni férfiak csoportja olyan iszlámról szóló vitákat
szervezett, amelyeken angolul beszélgethettünk ezekről a problémákról.
Az összejövetelek nem olyanok voltak, mint a mecsetekben, ahol a
prédikáció leggyakrabban csak a régi szövegek arab nyelvű felolvasását
jelentette. A mi vitáink fiatal szónokai beszéltek a férfiak és nők,
muszlimok és nem muszlimok, iszlám és kereszténység viszonyáról. Az
eszmecsere nemcsak élénk és élvezetes volt, hanem a mi életünk
szempontjából aktuálisabb is, mint a mecsetben.
A hallgatóság főként értelmes, mélyen elkötelezett idősebb diákokból
állt, akik önként jártak el a beszélgetésekre – a Korán-iskolával
ellentétben, ahová a szülők kényszerítették a gyerekeket. A szónokok
egy emelvényen álltak. A fiúk elöl ültek, többnyire nyugati ruhákban, a
lányok pedig mögöttük foglaltak helyet fejkendőben. Az elkülönülés
önkéntes volt, a hangulat pedig békés: valamennyien jó muszlimok
voltunk, akik a tökéletességet keresték.
Ez nem olyan volt, mint a passzív hagyományos iskola, amelyben az
iszlám néhány szabályt és jól-rosszul elvégzett szertartást jelentett, és
amely a Koránt keverte a törzsi szokásokkal meg az amulettekbe és a
szellemekbe vetett mágikus hiedelmekkel. Mi voltunk Isten elitalakulata.
A mi iszlámunk a régi gondolkodóknak abból az erős, megalapozott
hitéből származott, amely Mohamed próféta és követői eredeti 7. századi
tanításain alapult. Életünk minden részletét az ősi hit szerint akartuk élni.
Nemcsak kívülről megtanultuk a régi szövegeket, hanem megbeszéltük a
jelentésüket és azt, hogy milyen módon érvényesülnek napjainkban.
Haszán al-Banna műveit olvastuk, aki a Muszlim Testvérek Társasága
nevű csoport alapítója volt. Ez a mozgalom a nyugati eszméket akarta
visszaszorítani az iszlám országokban és a próféta tanaihoz való
visszatérést hirdette. Sokat olvastunk egy másik egyiptomi, Szajíd Kutb
műveiből, aki azt mondta, hogy a prédikáció kevés; egy olyan mindent
megrázó forradalomra van szükség, amely Isten országát teremti meg a
földön. Rokonszenveztünk az olyan mozgalmakkal is, mint az Ahván
(Testvériség) és a Tauhid (Egyenes Út); ezek olyan igazhitűek kis
csoportjai voltak, amilyeneknek mi is tartottuk magunkat. Ez volt az igaz
iszlám, a visszatérés a próféta tisztaságához.
Mindenki meg volt győződve róla, hogy a zsidók és az istentelen
Nyugat vezetésével gonosz keresztes háború zajlik, amelynek célja az
iszlám teljes kiirtása. Részt akartunk venni a dzsihádban. Ennek a szónak
több jelentése is van. Jelentheti azt, hogy a hitnek pénzügyi támogatásra
van szüksége, de jelentheti azt a törekvést is, amelynek célja a hitetlenek
megtérítése – vagy jelenthet erőszakot. Az erőszakos dzsihád az iszlám
történelmi állandója.
Miközben elkötelezett muszlim akartam lenni, valamiért mindig
kényelmetlennek tűnt, hogy szembe szegüljek a Nyugattal. A könyveim
alapján Nagy-Britannia és Amerika olyan országoknak tűntek,
amelyekben volt tisztesség és megvolt a választás lehetősége. A Nyugat
eszméket jelentett, emellett popzenét és filmeket, továbbá finnországi és
kanadai levelezőtársakat, akik meg voltak győződve róla, hogy mi a
dzsungelben, fákon éltünk. Az én személyes tapasztalataim szerint –
beláttam, hogy elenyészőek voltak – a Nyugat valójában nem tűnt
szörnyen gonosznak. Ott voltak azonban a halott muszlimokról készült
fényképek, akikről azt mondták, hogy a Nyugat okozta a halálukat. Azt
tanultuk, hogy a muszlimoknak szembe kell szállniuk a Nyugattal.
Az volt a célunk, hogy globális iszlám kormányt hozzunk létre.
Hogyan harcoltunk? Néhányan azt mondták, hogy a legfontosabb a
prédikáció: el kell terjesztenünk az iszlámot a nem muszlimok között, és
a passzív hívőket vissza kell hoznunk a tiszta, igaz hithez. Néhány
fiatalember elhagyta a csoportot, és elment Egyiptomba, hogy
belépjenek az eredeti Muszlim Testvériségbe. Mások szaúdi ösztöndíjért
folyamodtak, hogy Medinában, Szaúd-Arábiában járhassanak
Korán-iskolába.
Aziza nővér sía lett, amikor férjhez ment egy sía férfihoz. Az iráni
Iszlám Forradalom tagja volt, amely 1987-ben nyolcéves múltra tekintett
vissza. Beszélt nekünk Khomeini ajatollah jámborságáról, és felemelte
szavát a nyugati keresztesek romlottsága és fondorlatai ellen. Mutatott
képeket olyan halott iráni fiúkról, akik holtukban is a fejükön viselték a
mártíromság zöld szalagját, és az életüket adták az iráni forradalomért.
Elvitt minket az iráni nagykövetségre. Arról beszélgettünk, hogy
elmennénk Iránba, és beállnánk az ajatollah támogatói közé, de anyám
nagyon dühös lett, amikor megtudta, hogy a nagykövetségen jártunk; ő
sohasem engedett volna el Iránba a síák közé.
Az összejöveteleinken hosszan beszélgettünk arról is, hogyan
viselkedjünk a mindennapi életben. Rengeteg szabály volt a nap minden
apró mozzanatára és ezeket rengeteg fórumon sulykolták belénk. Az
igazhitű muszlim asszonynak egy vak férfi társaságában is el kellett
takarnia magát. Nem haladhatott az utca közepén, és nem mehetett ki
engedély nélkül az apja házából.
Érdekesnek tartottam, hogy a muszlim filozófusok milyen hosszan
ecsetelték, mekkora felületet hagyhatnak szabadon bőrükből a nők
ahhoz, hogy ne taszítsák romlásba az egész világot. Abban természetesen
egyetértettek, hogy ha egy lány eléri a pubertást, a keze és az arca
kivételével a teste minden részét el kell takarnia idegen férfiak
társaságában, vagy akkor, ha elmegy otthonról. Ennek az volt az oka,
hogy a meztelen bőrének látványa véletlenül ellenőrizhetetlen szexuális
vágyat kelthet a férfiakban. A hittudósok azonban nem tudtak dűlőre
jutni abban a kérdésben, hogy a kezükből és az arcukból melyik részt kell
még letakarni.
Némelyik tudós szerint a szexuális vágykeltés legerősebb forrása az
asszonyi szem: szerintük, amikor a Korán azt mondta, hogy az
asszonyoknak le kell sütniük a szemüket, akkor az azt jelentette, hogy el
kellett takarniuk. Egy másik irányzat szerint a női ajakra – különösen a
telt, fiatal ajakra – vetett apró pillantás olyan szexuálisan felajzott
állapotot idézhet elő a férfiaknál, amelytől meginoghat a hitük. Mások
hosszú-hosszú oldalakon keresztül értekeztek az áll, az orr vagy a karcsú
ujj érzékiségéről és az asszonyoknak arról a hajlamáról, hogy olyan
módon gesztikuláljanak a kezükkel, hogy azzal felébresszék a vágyat a
férfiakban. Érveiket minden esetben a prófétától vett idézetekkel
támasztották alá.
Ha egy nő tetőtől talpig be volt takarva, még akkor is lehettek
problémák. Ha a ruha alatt magas sarkú cipőt viselt, azzal a férfiban
felidézhette a női láb látványát, ezért a bűn elkerülése érdekében egy nő
csak lapos cipőben járhatott, amelyik nem kopogott. Következtek az
illatszerek: bármilyen kellemes illat, még a szappan és a hajsampon is
eltéríthette a férfiak elméjét Allah imádatától, és bűnös képeket
ébreszthetett bennük. A legbiztonságosabbnak és a legkevésbé károsnak
az tűnt, ha az asszonyok mindig minden kapcsolatot elkerülnek a
férfiakkal, és egyszerűen otthon maradnak. A férfi bűnös érzéki
gondolatait mindig az őket felgerjesztő nők okozták.
Egyik nap végül felálltam.
– Mi van a férfiakkal? – kérdeztem. – Nekik nem kell eltakarniuk
magukat? A nőkben nem ébreszt vágyat a férfitest látványa? Ők nem
érezhetnek kísértést a férfi bőrének megpillantásakor?
Számomra logikus kérdések voltak, de a teremben mindenki
nevetésben tört ki. Nem volt rá mód, hogy választ kapjak a
problémáimra.

Magányos voltam Haweya és Fardawsa nélkül, ráadásul az iskolai

barátnőim is elkerültek, mert kényelmetlen volt nekik egy fekete sátorba
öltözött szentfazék társasága. A délutánjaimat elkezdtem Farah Gouré
házában tölteni. Sokan éltek ott vidám fiatalasszonyok – Gouré tizenéves
lányai és a Szomáliából érkezett Osman Mahamud nemzetségbeli lányok
– Fadumo védőszárnyai alatt. Sokan érkeztek Szomália távoli vidékeiről,
és sokan közülük illő módon el voltak már jegyezve. Anyám úgy vélte,
csak jó hatással lehetnek rám, ezért annyit voltam Farah Gouré házában,
amennyit csak akartam. Márpedig én akartam.
Ekkor találkoztam először szomáliai lányokkal, Jawahir egy csinos,
izgő-mozgó huszonöt év körüli lány volt, és azért jött Nairobiba, hogy
hozzámenjen Farah Gouré egyik sofőréhez. A házban arra várt, hogy a
vőlegénye visszatérjen öthónapos dél-afrikai útjáról. Ali munkáját
nagyra tartották, ezért Fadumo azt akarta, hogy Jawahir jól érezze magát
Nairobiban; ha nem így lett volna, rávehette volna Alit, hogy térjenek
vissza Szomáliába. Fadumo engem kért meg, hogy vigyem körbe a
városban és legyek a társasága.
Jawahir kistermetű volt, de nagyon eleven. Szeretett affektálni; élénk
arcjátékkal és széles karmozdulatokkal kísérte harsány történeteit.
Mindent nagyon drámaian adott elő. Azokra az iszak törzsbeli nőkre
emlékeztetett, akik Mogadishuban elsiratták a nagynénémet a talalfa
alatt. Az előadásmódja mellé Jawahir némi iszak tájszólást is felszedett
Hargeisa közelében, ahol egy időre letelepedtek a szüleivel. Nem
olvasott könyveket – nem is tudott olvasni, de lenyűgöző jelenség volt.
Délutánonként a sok lány vidám tereferébe merült, közben az
idősebbek és a gyerekek szunyókáltak egyet. A központi téma Jawahir
közelgő menyegzője volt és a többi lány esküvői kilátásai. Persze szóba
került a megcsonkítás is. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy
előbb vagy utóbb férjhez kell mennünk, és éppen erre az alkalomra
voltunk összevarrva.
A beszélgetés főként dicsekvéssel telt. Minden lány azzal
büszkélkedett, hogy őt milyen szorosra zárták, és hogy ők ettől még
tisztábbak; kétszeresen is szüzek. Jawahir különösen büszke volt a saját
állapotára.
– Nézz csak rá a tenyeredre! – szokta mondogatni. – Az enyém éppen
olyan! Teljesen sima és zárt!
Egyik délután egy másik lányról sugdolóztunk.
– Ha elmész a vécé mellett, amikor ő van odabent – pletykálta Jawahir
–, meg lehet hallani, hogy nem szűz. Nem csepegtet, hanem hangosan
pisil, mint a férfiak.
 Megbeszéltük a menstruációt is, hiszen emiatt voltunk tisztátalanok és
néha érdemtelenek az imádkozásra. Menstruáció alatt ugyanis nem volt
szabad imádkozni vagy akár csak megérinteni a Koránt. Ilyenkor minden
hónapban, minden lány bűnösnek érezte magát. Ez volt rá a bizonyíték,
hogy mi kevesebbet értünk a férfiaknál.
Magáról a szexről, a menyegző utáni éjszakai aktusról – amiért
minket is összevarrtak – sohasem beszéltünk. A szomáliaiak szinte
sohasem beszélnek egyenesen a szexualitásról, mert a téma gusztustalan
és tisztátalan. Amikor Jawahirral sétálgattunk a környéken, sokszor
láttunk kenyai párokat, akik fényes nappal nyalták-falták egymást, és
ilyenkor a szégyellős kis Jawahir nagyon megijedt, hogy ez milyen
undorító egy ország.
Más délutánokon néha megkért, hogy olvassak fel neki a könyvekből,
amelyeket mindig magammal vittem. Sohasem járt iskolába, ezért a
könyvek idegen tárgyak voltak a számára. Az én könyveim többnyire
krimik és érzelgős szerelmes regények voltak, ráadásul mindegyikben
voltak szexjelenetek.
– Ez nem való muszlimoknak – fintorodott el ilyenkor. – Mi tiszták
vagyunk.

Jawahir esküvője Farah Gouré házában zajlott le. Minden nő

gondosan kikészítette a kezét hennával, és a legfinomabb anyagból
készült dirháját vette fel. Női dobosok zenéjére táncoltunk – nem
hinném, hogy a férfiak táncoltak vagy zenéltek volna. Óriási lakoma
volt. Sok-sok birkát és kecskét levágtak az alkalomra. Aztán az utolsó
este fehér nyugati ruhában, méhkasszerűen feltornyozott hajjal megjelent
a kis Jawahir is. Élvezte a közfigyelmet: szeretett szerepelni.
Az esküvő után egy hétig nem látogathattam meg Jawahirt, mert
anyám szerint nem lett volna illendő, ezért csak a rá következő hétvégén
mentem el hozzá. Jawahir a kanapén üldögélt, és óvatosan a feneke egyik
oldaláról a másikra tologatta át a súlypontját. Megkérdeztem tőle, hogy
milyen dolog a szex.
Úgy tett, mintha nem hallotta volna. A kezemben Halwa egyik
Harlequinjét tartottam, ő hirtelen odakapott hozzá.
– Milyen mocskos könyvet olvasol már megint? – kérdezte.
– Ne csináld! Te már mindent tudsz – kérleltem. – Meséld el, milyen
volt!
 – Nem én! Addig nem, míg el nem olvasod nekem ezt a könyvet!
Szirupos történet volt egy férfiről és egy nőről és egy végzetes
szerelemről; volt benne szex is. Az egyik jelenetben csókolózás közben a
férfi megfogta a nő mellét, aztán a szájába vette a mellbimbóját. Jawahir
kikelt magából.
– Hogy ezek a keresztények milyen ocsmányak! – kiáltott fel. –
Hiszen ez tilos! Egy muszlim nem tenne ilyet!
Ezután már tényleg kíváncsi voltam rá, milyen volt Jawahirnak a szex.
Azt mondta, hogy szörnyű. Az esküvő után elmentek az Ali által bérelt
lakásba. A férfi lekapcsolta a villanyt, Jawahir pedig teljesen felöltözve
lefeküdt az ágyra. Ali benyúlt a ruhája alá, lehúzta a bugyiját, szétnyitotta
a lábát, és megpróbált beléhatolni a hímvesszőjével. Nem akarta késsel
felvágni, csak a péniszét használta. Sokáig tartott és nagyon fájt. Az eset
Sahra történeteire emlékeztetett.
Ezután minden este majdnem ugyanolyan fájdalmas volt, és majdnem
ugyanúgy történt minden. Ali bedugta, fel-le mozgott, végül spriccelt
egyet. Ennyi. Aztán a férfi felkelt, elment zuhanyozni, hogy ne maradjon
tisztátalan. Jawahir is elment zuhanyozni, hogy ő se maradjon tisztátalan,
majd bekente magát fertőtlenítővel ott, ahol vérzett. Ez volt az ő
szexuális élete.
Semmi olyasmi sem volt benne, amilyet a könyvek olvasása közben
éltem át. Akkoriban közeledtem a tizennyolchoz. Ismereteimet a
Harlequinekből és a Kennedyvel váltott csókokból szereztem. Jawahir
leírása annyira távol állt az általam elképzelt érzelmes szextől, hogy
elcsüggedtem, és azt mondtam neki, hogy én inkább sohasem megyek
férjhez.
Jawahir felnevetett.
– Na, várj csak! – mondta. – Egy szép napon hazajön majd az apád, és
akkor majd meglátjuk!
Tökéletesen beletörődött új életébe. Ali kedves férfinak látszott. Nem
volt erőszakos, nem követelőzött, és tisztességesen ellátta a feleségét.
Jawahir meg volt róla győződve, hogy az asszonyok akkor jók, ha
nincsenek vágyaik, mert Isten megtiltotta.
Már tudtam, hogy Aziza nővérnek mi a véleménye a szexről és a
házasságról. Sok frissen egybekelt párnak szokott tanácsokat adni. A nők
gyakran panaszkodtak, hogy milyen szörnyű számukra a szexuális
együttlét. Aziza nővér azt mondta nekik, hogy minden bajuk oka a sok
nyugati regény. Túl sokat olvastak a buja, nem iszlám szexuális
élményekről. Mi, muszlimok nem utánozhatjuk a hitetlenek szexuális
szokásait. Nem öltözhetünk úgy, mint ők; nem szeretkezhetünk úgy,
mint ők, és más tekintetben sem viselkedhetünk az ő mintájukra. Nem
szabadna az ő könyveiket olvasnunk, mert eltérítenek minket az Allah
felé vezető egyenes és igaz útról.
A nő nem bonthatta fel a házasságot, ha rossz volt vagy érdektelen: ez
teljesen elképzelhetetlen lett volna és pokol járt érte.
– Ha a férjed fájdalmat okoz – magyarázta Aziza nővér –, beszéld meg
vele, és kérd meg, hogy csinálja másképpen. Ha együttműködsz vele,
kevésbé lesz fájdalmas. Ha nem fáj, akkor meg örülj, hogy a
szerencsések közé tartozol.

Abdillahi Ahmed házában katasztrofálisan megromlott anyám és

Hanan között a viszony. Már volt néhány komolyabb veszekedés is, de
anyám türtőztette magát, mert egy igazi nagy csetepaté miatt el kellett
volna mennünk a házból. 1988 elején megtudtuk, hogy ismét kitört
Szomáliában a nyílt háború. Sziad Barre májusban elkezdte bombázni az
iszak térséget. Hananból kitört a boszorkány. Iszak volt ő is, és azt
ordítozta, hogy nem akar egy fedél alatt élni egy darod törzsbeli
asszonnyal.
Sziad Barrét sohasem tartottuk a rokonunknak. Darod volt, de a
marehan területről, mely nem állt közeli kapcsolatban apám Osman
Mahamud- vagy anyám dhulbahante alnemzetségével. Anyám
megpróbálta elmagyarázni Hanannak, hogy amit Sziad Barre ekkor,
1988-ban művelt az iszak törzzsel, azt apámmal már tíz évvel korábban
megtette.
– Mindannyian Sziad Barre áldozatai vagyunk – mondta anyám. –
Ezért jöttünk el otthonról, és ezért élek koldusként a gyermekeimmel egy
idegen országban.
Hogy rosszabb legyen a helyzet, amikor megtámadta az iszak
területet, Sziad Barre amnesztiát hirdetett az SZFDF macherten törzsbeli
harcosainak. Sok prominens SZFDF vezető fogadta el az ajánlatot,
köztük néhány Osman Mahamud családtag is. Jim'o Musse bátyja is
beállt a sorba, cserébe megkapta a távközlési miniszteri széket. Hanan
ettől valóságos fúria lett.
Mindennap ötkor, amikor hazaértem az iskolából, hangosra volt
állítva a konyhában a BBC szomáliai adása, amelyből Hanan megtudta,
hogy aznap hány iszak törzsbeli halt meg, és hányan lettek földönfutóvá.
A mi szobánkban anyám és nagyanyám ugyanazt hallgatták. Hanan
ilyenkor elkezdett jajveszékelni. Úgy elátkozta a dhulbahantét, a
machertent és a darodot a pokolba, hogy anyám néha elvesztette a
nyugalmát, és kirohant a szobából, hogy jól leteremtse. A két feldühödött
asszony ott ordítozott egymással a konyhában az edények között. Anyám
dühös verseket rögtönzött a pillanat hevében, amelyben gyávasággal
vádolta Hanant, Hanan pedig azt kiabálta, hogy anyám a gyávább, mert ő
sokkal korábban eljött Szomáliából. Ilyenkor nagyanyám is odarohant a
konyhába, hogy szétválassza őket, én meg kiosontam a házból, hogy
minél messzebb legyek az egész hangos kalamajkától.
Jawahir kért, hogy költözzem hozzá, mert Ali hosszú utakra járt, és
ilyenkor hiányzott neki a társaság meg a házkörüli segítség. Fadumo
tudott az otthoni helyzetről – egyetlen szomáliai előtt sem maradhatott
titokban –, és beszélt az érdekemben anyámmal. Azt mondta, hogy egy
olyan szomáliai fiatalasszony, mint Jawahir, tökéletes társaság lenne egy
felnövőben levő lánynak, ráadásul anyám is belátta, hogy Abdillhai
Ahmed házában szinte képtelenség volt tanulni. Így történt, hogy
átköltöztem Jawahirhoz, csak arra a néhány hónapra, míg felkészülök a
vizsgáimra.
Felnőttnek éreztem magam. A ház az Eastleigh-n volt, a rokonság
vigyázó szeme előtt a szomáliai városrészben, de még így is sokkal
szabadabb és nyugodtabb volt a légkör, mint a Hanan és anyám körüli
gyilkos atmoszféra. Amikor a férje otthon volt, Jawahir valósággal
repesett; szép ruhákat vett fel, és tömjénnel illatosította magát. Ali
sohasem vette észre, de legalább tisztelte a feleségét, és kedves volt
hozzá.
Míg Jawahir házában laktam, Ali két munkatársa is megkérte a
kezem. Nagyon meglepődtem – az elsőnél Jawahir hangos nevetésben
tört ki az elképedt ábrázatomon, de nagyon illendően és tiszteletteljesen
viselkedtek. Először Alihoz mentek – persze nem egyszerre, hanem
különböző alkalmakkor aztán mindkét esetben Ali továbbította felém a
lánykérést. Mindkét férfiról részletesen elmesélte, hogy milyen dolgos,
milyen gondos és megbízható, természetesen Osman Mahamud
származású, milyen jó lenne, ha itt élhetnék a közelben a házában, és
milyen jó sorom lenne. Minden a pénzről és a biztonságról szólt. A
szerelemnek még csak a gondolata sem merült fel, mint az általam
olvasott könyvekben. Még a hollywoodi filmekben is több romantika
volt, mint ezekben a lánykérésekben.
Az egyik kérő nagyon kitartó volt. A húszas évei végén járó,
rendíthetetlen muszlim fiatalember volt, csak éppen kövér, csúnya és
teljesen iskolázatlan. Valósággal könyörgött. Elmesélte, hogy nagyon
szeretne a védelmezőm lenni; ez volt a legfőbb érve. Ha igent mondtam
volna, elment volna Szomáliába megkeresni az apámat vagy legalább a
bátyámat, hogy kikérje az engedélyüket, mert ennek hiányában nyilván
semmi sem történhetett volna. Szó sem volt szeretetről vagy megértésről.
Magamban az egészet valószerűtlennek éreztem. Nem ilyennek
képzeltem az udvarlást. Szerettem volna némi romantikát, és egy olyan
vonzó lovagot kívántam magamnak, aki kedves, tanult, emellett van
némi humorérzéke. Azt akartam, hogy érzelmileg lehengereljen.
Rettegtem a házasságtól. Nem akartam ott kikötni, ahol Jawahir. Nem
akartam kövér és öreg lenni, mint a valamikori iskolatársam, Zainab.
Nem akartam olyan lenni, mint az anyám, és másfajta szexuális életre
vágytam, mint amilyenben Sahrának és Jawahirnak része volt.
Mindkétszer nagyon udvariasan nemet mondtam. Megmondtam
Alinak, hogy addig gondolni sem akarok ilyesmire, míg be nem fejezem
az iskoláimat. Szerencsére anyám is mellém állt. Azt mondta Alinak,
hogy az apám vagy a bátyám jelenléte feltétlenül szükséges lenne a
férjhezmenetelemhez. Nélkülük se nem illő, se nem szabályos az esküvő.
Azt mondta, hogy olyan lenne, mintha kijátszanánk őket. Én magam meg
vagyok győződve róla, hogy mindkét kérőt rangon alulinak tartotta.

Halwa szülei új házba költöztek, amelyet Nairobi egyik drága

külvárosában építettek, és felajánlották anyámnak, hogy bérelje ki a régi
lakásukat a Juja utcában. Közvetlenül a költözés előtt érkezett vissza
Mogadishuból Haweya egy rakás csomaggal, miniszoknyában és
rikítóan kifestve. Amikor anyám meglátta, eltakarta a szemét.
– Allah, most mi tévő legyek? – sóhajtott fel.
Anyám abban reménykedett, hogy Haweya megszelídül Szomáliában,
ehelyett a húgom sokkal kezelhetetlenebb lett, és teljes jogú felnőttként
tekintett magára.
Haweya mást látott Szomáliában, mint amit anyám szeretett volna. A
szomáliai nők célja a baarri, azaz a tökéletes viselkedés és
alkalmazkodás elérése. Csaknem mindenkinek megcsonkítják a nemi
szerveit. Az araboknál ez általában nem szokás. Fontos különbség
viszont, hogy a szomáliai nők dolgoznak, és ez szabadabbá teszi őket az
arab asszonyoknál. Az iszlám befolyása nem volt olyan erőteljes
Szomáliában, mint a keletkezési helyén, Szaúd-Arábiában és apám
generációjából némelyik nőnek nagyon is modern megjelenése volt.
Nagynénénk, Idabo, Dhadey Magan, sőt bizonyos vonatkozásban
mostohaanyánk, Maryan Farah volt Haweya példaképe. Teljesen mások
voltak, mint anyám, aki passzív, fagyos elutasításba zárkózott attól a
naptól kezdve, hogy az apám elhagyott minket.
Haweya tele volt tettvággyal és tervekkel. Azért döntött a visszatérés
mellett, mert úgy érezte, többre megy a tanulással. Ibado Dhadey
meggyőzte, hogy be kell fejeznie a tanulmányait. Haweya ezt nem a régi
iskolában és nem az érettségi formájában képzelte el, hanem
titkárnőképzőbe akart járni, mert úgy gondolta, hogy nincs szüksége
érettségire.
Néhány hónappal azután, hogy Haweya hazatért, kínkeservesen
letettem az alsó szintű érettségit. Jobb eredményre akkor reményem sem
volt, ahhoz pedig túl büszke voltam, hogy még egy évet tanuljak a
magasabb fokozatért. Haweyával úgy döntöttünk, hogy együtt járunk
titkárnőképzőbe. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű meggyőzni anyánkat,
aki azt akarta, hogy járjak az utcában működő iszlám
háziasszonyképzőbe, ahol a lányokat főzésre, takarításra és a Korán
olvasására oktatták. Azt mondtam, hogy főzni és takarítani már úgyis
tudok, olvasom a Koránt is, és a titkárnőképző éppen olyan jó, mint a
háziasszonyképző.
Haweyával együtt gondosan kerültük a nyilvánvaló tényt, hogy a
titkárnői képesítéssel elmehetünk dolgozni is – pedig valójában azt
terveztük, hogy ezzel keressük majd a kenyerünket. Mondtuk anyámnak,
hogy Haweya taníttatását Ibado, az enyémet meg legalább részben az
ENSZ Menekültügyi Hivatala állja, mert hivatalosan menekültnek
számítottam, kijártam a középiskolát, ez pedig szakképzésnek számított.
Anyám végül kelletlenül belement a dologba.
1988 elején anyám levelet kapott Mahadtól Szomáliából. Azt írta,
hogy megismerkedett Abdellahi Abdi Aynabbal, annak a
börtönigazgatónak a legidősebb fiával, akit kivégeztek, mert segített
apámnak megszökni. Abdellahi Adenben élt, huszonnégy éves létére
saját vállalkozása volt, amelyben keményen és szorgalmasan dolgozott.
És Abdellahi Abdi Aynab tisztelettel megkért Mahad által, hogy menjek
hozzá feleségül.
Anyám leültetett. Azt mondta, hogy ennél jobb férjet keresve sem
találnék. Abdellahival összeillünk, és ebbe a házasságba apám is biztosan
beleegyezne. Mindent megpróbált, hogy beleegyezzek Mahad tervébe,
de még a gondolatától is borsózott a bőröm. Abdellahi apját mélységesen
tiszteltem; valóságos szent volt a család szemében, de Mahad akkor sem
várhatta el tőlem, hogy olyan valakihez menjek feleségül, akivel
sohasem találkoztam, és aki olyan országban él, amelyben még sohasem
jártam.
A lehető legtökéletesebb levélben válaszoltam Mahadnak: „Kedves,
egyetlen bátyám, még csak tizennyolc éves vagyok, és egyelőre távol áll
tőlem a házasság gondolata. Szükségem van némi felnőtt tapasztalatra,
mielőtt csaknem gyermekként belecsöppennék férjem házába.” A levél
udvarias és tiszteletteljes volt, de világos.
Ekkor Mahad egyenesen nekem válaszolt, hogy gondoljam meg, majd
néhány nappal később megérkezett Abdellahi Abdi Aynab levele is.
Gyönyörű külalakú, választékos szomáliai nyelven megírt levél volt –
Abdellahi nagyon művelt családból származott –, amelyben
bemutatkozott, leírta, miként vélekedik az életről, és mellékelt magáról
két Adenben készült fényképet. Olyan volt, mint a gyerekkori
levelezőpartnerek levelei, csak nem volt benne sordíszítés. Még mindig
semmi kedvem sem volt hozzámenni egy ismeretlenhez, de magamban
elismertem, hogy vadidegen létére igazán kitett magáért.
Anyám az Adenben készült fotók láttán sírt, mint a záporeső, hiszen
abban a városban kezdődött a felnőtt élete. Azt mondta, hogy az én
sorsom ez a házasság. Még mindig nem álltam készen az elhatározásra,
és úgy éreztem, csapdába kerültem. Anyám és a bátyám már
elkönyvelték magukban, hogy ha eljön az ideje, ez a férfi lesz a férjem.
Nem éreztem túl nagynak a bajt. Abdellahi Abdi Aynab Adenben volt,
Mahad pedig Szomáliában. Nem úgy tűnt, mintha azonnal dűlőre
akarnák vinni a dolgot. Azt válaszoltam Abdellahinak, hogy nem a
személye ellen van kifogásom – nem is lehetett, hiszen nem is ismertem
–, hanem egyszerűen még nem akarok férjhez menni. Ez így volt
tisztességes. Semmiben sem állapodtunk meg. Senki nem kényszerített
semmire.
 Kezdtem elmaradozni a csütörtök esténkénti iszlám összejövetelekről.
Ahogy teltek a hónapok, egyre egyformábbak lettek és egyre kevésbé
lelkesítettek. Újabb és újabb következetlenségeket fedeztem fel, és
sohasem kaptam valódi válaszokat a kérdéseimre. Nem történt semmi
különös. A szónokok az iszlám alapjainak a tiszteletét, az összefogást és
a hit aktív, gyakorlatias művelésének a fontosságát hangoztatták, de nem
tudtak újat mondani, megrekedtek az összejövetelek és az értelmezések
inkább a kényelmet, mint a logikát szolgálták.
Olyan volt, mintha a fejem valahogyan kétfelé vált volna. Aziza nővér
osztályában elkötelezetten, jámboran és tisztelettel elfogadtam azt a
sok-sok szabályt, amely csak egy szűk szerepkörbe zárt. Az időm többi
részében a könyveim és a képzeletem merész világában éltem.
Olvasóként átélhettem a regények szereplőinek kalandjait, felvehettem
az egyéniségüket, és olyan döntéseket hozhattam, amelyekre otthon nem
volt lehetőségem.
A könyvek erkölcsi dilemmái olyan érdekesek voltak, hogy állandóan
azokon járt az eszem. A megoldásuk bonyolult volt és váratlan, de meg
lehetett érteni a belső logikájukat. A Dr. Jekyll és Mr. Hyde olvasása
közben megértettem, hogy egy személyben két különböző egyéniség
létezett, és hogy a jó és a gonosz ott van mindenkiben. Sokkal
izgalmasabb volt, mint újraolvasni a hadíszt.
Egyre gyakrabban jártam moziba Haweyával vagy valamelyik
szomáliai lánnyal. Nem éreztem bűnnek. Ha imádkoztam, részeket
hagytam ki az imákból, és egyre ritkábban imádkoztam ötször naponta.
1989 februárjában a BBC híreiben bemondták, hogy Khomeini
ajatollah parancsot adott egy Salman Rushdie nevű férfi
meggyilkolására, mert írt egy könyvet a próféta feleségeiről Sátáni
versek címmel. Szerte a muszlim világban tüntetéseket rendeztek a
gonosz könyv ellen. Az ajatollah azt mondta, hogy Rushdie, aki
muszlimnak születetett, az Isten és a hit megtagadásának a bűnébe esett,
ami halálos bűn, ezért ki kell végezni. Halálra ítélte, és vérdíjat tűzött ki a
fejére.
Néhány hónappal később, egyik este Aziza nővér és a férje
betoppantak hozzánk, és kérték, hogy sétáljak át velük az iskola melletti
muszlim közösségi központba, ahol az összejöveteleket tartani szoktuk.
Kisebbfajta tömeg gyűlt össze az épület melletti parkolóban, és kis
zászlókat égettek: izraeli és amerikai zászlókat. Aztán rákötözték
Rushdie könyvét egy rúdra, lelocsolták benzinnel, alátartottak egy égő
öngyújtót, és hangosan éljeneztek, miközben elhamvadt a szemerkélő
esőben.
Aziza nővér is hangosan ujjongott és kiáltozott mellettem. Furcsán és
valahogyan kényelmetlenül éreztem magam. Azon töprengtem, hogy
nem butaság-e csak azért megvenni egy könyvet, hogy elégessék, hiszen
az ára a szerzőé lesz. Eszembe sem jutott megkérdőjelezni Salman
Rushdie halálos ítéletét: megsértette a prófétát, ezzel kiérdemelte a
halált. Rushdie nyilván valami olyan szörnyűséget írt, hogy én még csak
nem is tudhattam róla. A könyvégetés ezzel együtt is olyasminek tűnt,
amit Dél-Afrika apartheid rezsimje szokott művelni. Nem tudtam
megfogalmazni, miért vagyok nyugtalan, de hamar hazamentem. Azt
hiszem, akkor jártam utoljára a közösségi központban.

Haweyával elkezdtük a belvárosi titkárnőképzőt. Szörnyű volt. Ötven

vagy hatvan lányt bezsúfoltak egy bolt feletti terembe, amelyben még
csak írógép sem jutott mindenkinek. Az első lecke az volt, hogy „bal kéz,
első ujj, f-f-f-f, jobb kéz, első ujj, j-j-j-j”. Semmit sem tanultunk, ezért a
nap végén visszaköveteltük a tandíjat. Nagyszerű érzés volt, hogy
Haweyával vállvetve követeltünk valamit egy vadidegentől. Ketten
együtt sokkal erősebbek voltunk.
Másik képzési lehetőséget kerestünk. Kérdezgettük az ismerős
lányokat, honnan kerülnek ki a legjobb titkárnők. A Valley Secretarial
College-ot ajánlották, amelyben tizenöt lány járt egy osztályba,
gyorsírást is tanítottak, és igazi számítógépeik voltak. Kilimaniban volt,
Nairobi másik oldalán egy külvárosban, ahová két buszjárattal lehetett
csak eljutni. Nagyon drága volt, de beiratkoztunk.
A titkárnőképző nem jelentett nagy intellektuális élményt, de odakint
voltunk, a világban. Most láttam először igazán Nairobit, ahogy a
matatouval oda-vissza zötykölődtünk mindennap. Egyik nap, amikor a
matatouhoz mentem, kiáltást hallottam:
– TOLVAJ!
A tömegben elkaptak egy tolvajt, aki az utcán megpróbált
elmenekülni. Velem nagyjából egykorú kenyai fiú volt; nem volt rajta
más, csak egy rövid nadrág. Miközben tovább mentem, láttam, hogy a
földön vonaglott az emberek gyűrűjében, akik jókora kövekkel dobálták.
A tömeg egyre nagyobb és indulatosabb lett. Voltak köztük
rongyokba és rendes ruhába öltözöttek vegyesen. A fiatal lányok úgy
kiabáltak, mintha Kenya válogatottja megnyerte volna a
világbajnokságot. Ütötték, verték, kövekkel dobálták és kiabáltak:
„MWIZI, MWIZI!”, „Tolvaj, tolvaj!” A fiú komolyan megsebesült.
Vérzett a feje, és minden ütéstől csak még jobban megeredt a vére. A
szeme annyira be volt dagadva, hogy már nem is látszott, Ekkor valaki
keményen szájon rúgta, amitől rángatózva elterült.
Azt hittem, elhányom magam. Hátraléptem, mert nem bírtam a
látványt. Ez volt a legundorítóbb dolog, amit életemben láttam. Ahogy
néztem, olyan bűntudatom támadt, mintha én is részt vettem volna a
verésben. A fiú valószínűleg meghalt. Mióta Nairobiban éltünk, sokszor
hallottunk lincselésekről: a tolvajokkal az utcán végzett a feldühödött
tömeg. De ez volt az első alkalom, hogy ilyesminek a tanúja voltam.
A titkárnőképzőben sokkal világiasabb volt a légkör, mint a
középiskolában, ahol csak a kenyai lányok körében volt természetes
beszédtéma a szex, a szépítkezés és a keresztény házasság, a Valley
Secretarialben azonban nyíltan beszéltek szemérmetlen dolgokról. Nem
csináltak belőle titkot, hogy szexeltek a férfiakkal. Úgy éltek, ahogyan
azt az anyánk mindig tiltotta nekünk, ami mélyen megrázott, de el is
bűvölt.
Volt ott például egy barátságos Lucy nevű lány, aki nagyon szeretett
beszélni. Olyan szoros ruhában járt, hogy minden hurka látszott a
combján.
– A férfiak szeretik, ha van mit fogni rajtunk – mondta egyszer.
Lucy minden hétvégén diszkóba járt sörözni és fiúzni, majd ha néhány
hét után elege lett egy srácból, hamarosan talált magának újat. Amikor
erre megjegyzést tettünk, kinevetett minket.
– Az ember nem eheti mindennap ugyanazt – mondta viccelődve.
Lucy örökké csak a szexről beszélt. A szüzekről az volt a véleménye,
hogy vagy csúnyák, vagy megjátsszék magukat, vagy vallási
fanatikusok. A szüzesség nevetséges dolog volt.
– Miért tartogassam magam egyetlen férfinak, ha mindet
megkaphatom? – kérdezte egyszer. – Milyen ketrecben élsz, te lány?
Lucy felesleges nyűgnek tartotta a vallást, az iszlám szerinte
egyenesen hátborzongató volt, és a véleményét meg sem próbálta
palástolni. Nem vágyott rá, hogy férjhez menjen, csakis szórakozni akart,
és Lucy számára a szex volt a szórakozás. Örült, ha pénzt kapott a
férfiaktól, majd kibújt a bőréből, ha egy férfi jól táncolt, de a lényeg nem
ez volt. A lényeg a szex volt, és ha valakivel már nem élvezte, gyorsan
talált másik férfit, akivel újra jó volt.
Néhány hónapi ismeretség után Lucy bejelentette, hogy terhes. Azt
mondta, hogy nem véletlen; egy férfi annyira megtetszett neki, hogy
szeretett volna tőle egy gyönyörű kisbabát. Nekem olyan volt, mintha
egy teljesen másik világban élt volna; akkoriban én még mindig
felvettem iskola után a köpenyemet, hogy hazazötykölődjem a
matatouval. Megkérdeztük Lucyt, hogy nem büntetik-e meg a szülei.
Nevetve közölte, hogy nem, éppen hogy ők nevelik majd a babát, és
együtt örülnek vele, ha a baba különösen szép lesz.
Még mindig hiányzott az apám. Megdöbbentett Lucy felelőtlensége,
és bevallom, hogy a szemére is vetettem. A vége az lett, hogy jól
összevesztünk. Lehet, hogy Lucy hatására, lehet, hogy másért, de ezután
egyre kevésbé vettem komolyan a fekete köpenyt. Rájöttem, hogy sokáig
már úgysem hordhatom, ha hivatalban akarok majd dolgozni. Nairobiban
nehéz lett volna olyan irodát találni, amelyben viselhettem volna a
hidzsámat.
A köpeny tehát egyre kellemetlenebb és ostobább viseletnek tűnt. A
lényeg úgyis az volt, hogy erényes akartam maradni. Olyan kabátot
kezdtem hordani, amilyenben Halwa járt. Nem kerestem már Aziza
nővér társaságát sem, mert tudtam, hogy helytelenítené.

1989 szeptemberében megszereztük a titkárnői képesítést. Lucynak,

akin ekkor már nagyon látszott a terhesség, nem sikerült a vizsga.
Haweya és én a legjobb minősítést kaptuk. Mámorosan rohantunk haza,
és mondtuk anyámnak, hogy ezután nem kell aggódnia a lakbér miatt,
mert mi is dolgozunk majd, és segítünk neki.
Anyám olyan arccal állt fel a tűzhely mellől, mint a viharos égbolt.
Nem dolgozhattunk, és ebben hajlíthatatlan volt. Az ő szemében, ha egy
fiatal, egyedülálló lány elment dolgozni egy hivatalba, az egyenértékű
volt a prostitúcióval. Nagyanyám mindenben igazat adott neki.
– Egy nő keresetéből még senki sem gazdagodott meg – adta elő
kifogyhatatlan anakronisztikus közmondásainak egyikét.
Haweyához fordultam.
– Akkor elköltözünk – mondtam angolul.
Arra gondoltam, hogy kiveszünk egy tisztességes hotelben egy
szobát, és éljük a saját életünket.
Lehet, hogy anyám jobban tudott angolul, mint sejtettem. Amikor
elvonultunk a szobánkba, kisurrant a városba, ahol vett egy jókora
kazalra való élelmet és három lakatot. Amikor este sétálni indultunk
Haweyával, zárva találtuk a kaput.
– Nem mentek sehová! – mondta anyám. – Van mit enni. Ha éhesek
vagytok, főzzetek magatoknak!
Haweya majd beleőrült a méregbe. Ledobta a fejkendőjét meg a
kabátját, és elkezdett kiabálni:
– Életem fő célja, hogy kurválkodjam! Tudom, hogyan legyek terhes!
Jó a dudám meg a seggem is! Odahívok egy férfit az ablakhoz, szerzek
tőle gecit, és TERHES LESZEK!
Órákig kiabált. Anyám a maga módján még élvezte is Haweya trágár
előadását, de ettől még ő sem lett kevésbé mérges.
A düh, az unalom és a bezártság napjai következtek. El se tudtam
képzelni, hogy ennyire fel tudok háborodni. Cetlikre üzeneteket írtunk,
és az ablakon át megkértük a szomszédokat, hogy vigyék el Halwának és
Sahrának. Halwa anyja átjött, hogy meggyőzze anyámat, nem tarthat
minket halálunkig bezárva. Ez egyszerűen nem volt megoldás. Okos
lányok voltunk, akiknek nincs ott az apja, és anyám tulajdonképpen senki
másnak sem számíthatott a segítségére. Biztos találunk egy tisztességes
muszlim munkahelyet, ahol még a kendőt is viselni lehet munka közben.
Anyám ismét elment az Osman Mahamud nemzetséghez, Farah
Gouréhoz és a többiekhez. Farah igazat adott anyámnak: jogában áll
megtiltani, hogy dolgozzunk, ha szerinte így a legjobb. Férjhez menni
azonban nem tudtunk, mert apánk nem volt ott, és nem lehetett kikérni a
beleegyezését. Hosszú távon a lakat sem volt jó megoldás. Farah Gouré
azt mondta anyámnak, az lesz a legjobb, ha hazaküld minket Szomáliába,
mert az legalább rendes muszlim ország. Ott akár dolgozhatunk is, de az
biztos, hogy minden tekintetben csak jól járhatunk.
Anyámnak nem volt más választása; beleegyezett. Amikor
meghallottam, hogy Szomáliába megyünk, ujjongtam örömömben.
– Ayaan, gyere vissza a földre – hűtött le Haweya. – Nem fog tetszeni.
Tudta, hogy mit vártam Szomáliától. Azt vártam, hogy ott majd
elismernek és szeretnek. Azt gondoltam, hogy Szomália tele van
tisztességes emberekkel, akik úgy viselkednek egymással, ahogyan kell.
Azt vártam, hogy otthon a szomáliaiak mások lesznek, mint azok, akiket
itt Kenyában megismertem. Jawahir azt mondta, hogy ott nincs erőszak
és bűnözés. Mindig meleg van; soha sincs hideg és köd, mint néha
Nairobiban. Mialatt felnőttem, mindig azt mondták, hogy ami rossz
anyám életében történt, az a kenyaiak miatt van. Szomália jelentette a
megbízhatóságot, az igazságot és a becsületet. Szomáliában minden a
helyére kerül majd, és mindennek értelme lesz.
Megtudtam, hogy az SZFDF egészen Bariig elfoglalta az ország
északi részét. Apám egyszer járt is Szomáliában, de más emigránsokkal
ellentétben nem kért Sziad Barre amnesztiájából. Az országban
hamarosan beköszönt a béke, és minden száműzött hazatérhet majd az
otthonába.
Húszéves voltam, amikor 1990 márciusában elindultunk. Cseppet
sem féltem Mogadishuba menni. Örültem, hogy otthagyom anyámat és
Nairobit; végre visszatérhetek az igazi otthonomhoz és a gyökereimhez.
 7

Csalódás és kiábrándulás
Amikor kiszálltunk a repülőből ránk tört a hőség. Olyan izgatott
voltam, hogy Farah Gouré embere, akit mellénk adott kísérőnek,
nevetésben tört ki. Óriási volt a káosz. A leszállópálya csak egy útfélé
volt, amelyről elsöpörték a homokot. Az utasok egymást taszigálva
keresgélték a csomagjaikat a nagy halomban, amelyet minden teketória
nélkül leöntöttek a gép alá. A repülőtéren kívül egy csapat férfi egymást
túlkiabálva kínálkozott, hogy bevigyen a városba. Nem volt semmilyen
rend és rendszer.
Nem számított, hiszen ez még csak a repülőtér volt. Kész voltam
majdnem mindent megbocsátani, hiszen ez a hely lesz végre az
otthonom.
Mogadishu csodálatos volt és szürke. A város akkoriban még nem
volt olyan mocskos és kiégett romhalmaz, mint napjainkban, a törzsi
erőszak pusztítása után. Barátságos volt és kellemes. Miközben a taxival
Maryan Farah házához hajtottunk, felismertem az ismerős helyeket: a
belvárost az impozáns olasz épületekkel és a finom homokkal borított
utcákat. Mindenki olyan volt, mint én; magas büszke tartású férfiak,
hosszú, mintás dirhába öltözött asszonyok. Úgy éreztem, tényleg
hazaérkeztem.
Apám első feleségéhez, Maryan Farahhoz mentünk, aki a Casa
Popular környékén lakott egy fehér villában, közvetlenül a Tribunka tér
mellett. Nem tudom, mire számítottam, de nem erre: egy ereje teljében
levő, magabiztos mostohaanya fontos állami tisztségben.
Megismerkedtem a mostohatestvéreimmel, akik annyi különböztek
egymástól, amennyire csak lehetett. Arro huszonöt éves volt. Vele már
futólag találkoztam, amikor 1984-ben az anyja elhozta Nairobiba egy
orvosi kezelésre. Olyan volt, mint apánk – mint én – a kerek homlokával
és erős pofacsontjával. Nőies, vékony, kistermetű lány volt halványzöld
és mályvaszín dirhában, zöld szoknyában és ugyancsak mályvaszín
szandálban. A dirha olyan áttetsző volt, hogy kilátszott a melltartópántja.
Arro orvosira járt. A húga, Ijaabo, most fejezte be az iskolát; ő kerekebb
volt és vastag, sötétbarna iszlám köpenyt viselt.
Mahad Mogadishuban lakott, és aznap este eljött üdvözölni minket.
Alig ismertem meg a saját bátyámat. Sohasem volt kövér, de Kenyában
mindig volt benne valami puhaság. Ekkorra viszont sokat nőtt, izmosabb
lett és a bőrét is sötétebbé tette a nap. Két évet töltött Mogadishuban, ahol
egy nemzetközi egyetemre járt, de volt Bariban is, és találkozott az
apánkkal.
Apánk Szomáliában volt! Csak néhány kilométerre ide, és Mahad nála
lakott! Zakatolt a szívem.
Abeh a tengerparton lakott, egy Ayl nevű helyen, Bari közelében. Az
SZFDF erőivel érkezett az országba, amelyek megszerezték az
ellenőrzést a régi Issze Mahamud- terület felett. Heves harcok folytak,
apánk pedig a „szabad” Szomália közigazgatásának a megszervezésével
volt elfoglalva.
Aylban stabil volt a helyzet, de a Mogadishuból oda vezető út
rendkívül veszélyes volt, ezért Mahad nem vihetett minket magával. Meg
kellett várnunk, míg helyreállítják a légiközlekedést. Rablók járták az
ellenőrizetlen területeket. Egyedül még a katonai ellenőrző pontokon is
veszélyes volt áthaladni. Az esős évszakban még terepjáróval is napokra
bele lehetett ragadni a sárba. Az utakon mindennaposak voltak a rablások
és a nők megerőszakolása. Mahad nem akart a holttestünkkel beállítani
az apánkhoz. Abeh szerencsére jól volt, csak még várnunk kellett.
Az első este az egyik szomszéd elvitt minket az óceánhoz, ahol
esténként hűvös szellő fújt a tenger felől. Mélyen magamba szívtam az
illatokat: fokhagyma, tömjén és a sós tenger. Forró, bárányhúsos pitát
vettünk. Az utcákon sétáltunk. Eszembe jutott, hogy kislány koromban
már játszottam ugyanebben a homokban. Levettem a cipőmet, és
mezítláb sétálgattam.
Nagyszerű érzés volt, ahogyan a finom, száraz, fehér homok a
lábamat simogatta. Nairobiban nagy volt a por és a gyakori eső miatt a
sár, ezért az ember sohasem érezte magát tisztának. Ott mindenki korán
ment aludni, de Mogadishuban az emberek éjszaka éledtek fel igazán.
Minden bolt nyitva volt, és csak a boltosok égői világítottak; ezen a
környéken nem volt közvilágítás. Körülöttünk emberek sétáltak; fiatal
családok és gyermekeik.
Amikor elhagytuk a szabók bódéit, elment az áram, kialudtak a boltok
égői, és minden teljes sötétségbe borult. Gyertyák és lámpások
gyulladtak ki, majd felköhögött egy generátor. Szomália szegényebb
volt, mint Kenya. Ott ilyesmi sohasem fordult elő.
Mahad azt mondta, Maryan házában kellene maradnunk; ha nem így
lenne, rossz fényt vetne a családra. Az emberek azt mondanák, hogy
Hirsi Magan családjában féltékenykedés van. Nem parancsba adta, de
sokkal határozottabb volt a fellépése, mint korábban. Kérésnek hangzott,
de annál több volt. Haweya nem szeretett Maryan házában lakni, pedig
szerette és tisztelte Maryant. Néha gyűlölte anyámat, de. vad hűséggel
ragaszkodott hozzá, és úgy érezte, bűnt követ el azzal, hogy kedveli
Maryant. Haweya nem sokkal később elköltözött, de Mahad megkért,
hogy legalább én maradjak ott a családi béke kedvéért.
Kényelmetlen helyzet volt. Maryan közelében mindig furcsa
feszültséget éreztem. Nem az ő hibája volt – kedves volt és tökéletesen
betartotta az illendőség szabályait –, de akkor is mindig éreztem valami
nem oda illő hangulatot, talán távolságtartást.
A ház levegőjében mindig vibrált a feszültség. Az idősebb nővér,
Arro, rosszindulatú természete miatt állandóan veszekedett Ijaabóval.
Ijaabo még a házban is kendőt viselt, és sötét, barna vagy szürke
gyapjúköpenyekbe burkolózott
A házon kívül teljes dzsilbábba öltözött, amely a szemét is eltakarta
egy külön fekete szövetdarabbal. A hidzsámat helyeslően szemügyre
vette, de a lényében volt valami elviselhetetlenül émelyítő. Mindketten
vegyes érzésekkel viseltettek Haweya iránt; irigyelték a határozottságát,
de nem úgy tűnt, hogy szeretnék.
Arro és Ijaabo úgy bántak velünk, mint a fogyatékosokkal.
Csúfolódtak azokon a furcsaságainkon, amelyeket nem értettek, mert
máshol nőttünk fel. Arro minden nyugati holminkat irigyelte. Az olvasás
öröméért egyik mostohatestvérünk sem rajongott; elég nehéz is volt
könyvekhez jutni Szomáliában. Nairobival ellentétben, Szomáliában
senki sem olvasott regényeket, ehelyett végtelen indiai és arab
szappanoperákat néztek a tévében. Nem igazán értettem, mert idétlen
filmek voltak, ráadásul Arro és Ijaabo még annyit sem értett arabul és
hindiül, mint mi.
Arro keveset volt otthon, mert ideje nagy részét az egyetemen töltötte.
Ijaabo még gimnáziumba járt, és a Muszlim Testvériség elkötelezett híve
volt. Maryan átmeneti állapotnak tekintette Ijaabo hitbuzgóságát, de
megengedte neki, hogy egy mollával tanuljon, aki minden héten jött is,
hogy eligazítsa Ijaabót a Korán dolgaiban.
Ijaabo néhányszor hívott, hogy vegyek részt a Koránleckéken, de
gyorsan leszokott róla, miután közöltem vele, hogy a mollája valójában
nem tanít neki semmit, csak Ijaabo bólogatása közben felolvassa a
Koránt. Ijaabo felháborodott. Hát ki vagyok én? Minek képzelem magam
én, aki beszélem az angolt, a hitetlenek nyelvét? Hogy merem azt
mondani egy Medinában tanult férfira, hogy nem jól tanít?
Mahad látogatásai jelentették a felüdülést. Gyakran jött, rendszerint
egy Abshir nevű barátja társaságában. Ő volt a fiatalabbik fia volt annak
a börtönigazgatónak, akit kivégeztek, amikor segített apámnak
megszökni a börtönből, és annak az Abdellahi Abdi Aynabnak volt az
öccse, aki korábban megkérte a kezemet. Teljesen természetes volt, hogy
velük együtt jártunk, Haweyával és Ijaabóval rokonlátogatóba.
Jó volt tartozni valahová. A családi kötelékek azt a félig-meddig
kézenfekvő érzést jelentették, hogy az embernek nem kellett igazolnia a
létezését, és semmiért sem kell magyarázkodnia. Tréfálkoztunk,
elszórakoztunk egymás között. Mahad mindig kellemes és lovagias volt
még Ijaabóval is. A barátja, Abshir, sötét bőrű, jóképű, nagyon kedves,
civilizált és értelmes fiú volt. A Muszlim Testvériség egyik mecsetében
volt imám. A mozgalomnak egyre több volt a fiatal híve a városban, és
Abshir testestül lelkestül elkötelezte magát mellette. Jó muszlim akart
lenni, hogy példát mutasson másoknak. Csodáltam őt, és az is tetszett,
hogy hozzám hasonlóan ő is az összefüggéseket kereste. Ha kettesben
maradtunk, általában mély vallási beszélgetésekbe merültünk.
szomáliaiul és angolul beszéltünk; Abshir magától tanult meg angolul
beszélni és olvasni. Egy cseppet sem hasonlított azokra az imámokra,
akikkel korábban találkoztam.
Szomáliában divatos dolog volt a Muszlim Testvériséghez tartozni.
Sziad Barre diktatúrája a nemzetségek ellen irányuló világi hatalom volt.
Az uralma alatt felnövő nemzedéknek a család nem tudott fogódzót
nyújtani, ezért a valláshoz fordultak. Iszlám jogrendet akartak. A
testvériség a politika felett állt – és a nemzetségek felett is, mert Isten
igazságáért harcolt. És volt pénze. Az olajban gazdag arab országok
bőségesen adakoztak a tiszta, igaz iszlám támogatására és elmélyítésére.
Akkoriban kezdtek Mogadishu-szerte kis közösségek kialakulni,
amikor odaérkeztünk. A nép ezeket „Szálem alejkum”, „Áldassék meg”
néven emlegette. Leszólították a járókelőket az utcán – arabul, ami a
szomáliai környezetben olyan volt, mintha valaki hirtelen liturgikus latin
nyelven kezdene szónokolni. A testvériség legfanatikusabb tízen- és
huszonéves tagjai csak más tagokkal beszéltek, és csak a saját
mecseteikbe és otthoni Korán-iskoláikba jártak. Kigúnyolták az
idősebbek nagy, hivatalos mecsetjeit, amelyeknek az imámjai a kormány
besúgói voltak. A Muszlim Testvériség mecsetjei voltak a Sziad Barre
uralma elleni szervezkedés és konspiráció színterei.
Abshir is ilyen helyekre hordta magával Mahadot, aki ugyancsak
gyakorló hívő lett. Tetszett, ahogyan Abshir a bátyámra hatott. Amint
teltek a hetek, és majdnem minden esténket együtt töltöttük, azon vettem
észre magam, hogy Kenyáról és magamról beszélek Abshirnak. Én is
tetszettem neki, és ő is kereste a társaságomat. Egyszer, alkonyatkor
Maryan házának a verandáján üldögéltünk.
– Szeretnék egy olyan lánnyal találkozni, mint te – szólalt meg.
– Én pedig szeretnék egy olyan férfival találkozni, amilyen te vagy –
néztem fel rá.
Megfogta a kezemet, és nagyon költőien előadta az érzéseit.
Ezután egyre gyakrabban ért egymáshoz a kezünk és a lábunk.
Egyszer kettesben voltunk otthon, és órákig fogtuk egymás kezét.
Néhány hét múlva úgy döntöttem, szólok Haweyának és Mahadnak,
hogy valamiféle viszony van köztünk kialakulóban, mert Mahadnak
tisztáznia kellene a dolgokat Abshir bátyjával.
Mahad nagyon dühös lett, hogy neki kellett megírnia azt a levelet
Adenbe, amelyben elmagyarázza, hogy nem megyek hozzá.
Megmondtam neki, hogy már akkor hibázott, amikor egyáltalán ilyesmit
ígért. Kiabált velem, de nem úgy, mint a régi Mahad, mert nem csavarta
ki közben a karomat. Szónoklatot tartott becsületről, a nemzetségről és
arról, hogy a döntésemhez mit szól majd a rokonság. Közölte velem,
hogy bizonyos döntések a család férfitagjaira tartoznak.
Ijaabo és a többiek is botrányosnak tartották a bejelentésemet. Sok
srácnak volt kapcsolata – megcsókolták és megérintették egymást a
sarkokban –, de nem vallhatták be. Szerelembe esni elképesztő, nem
iszlám és nem szomáliai dolog volt. Az ilyesmit el kellett titkolni. Persze,
észrevehette valaki, és elindulhatott a pletyka, de az érintetteknek várni
kellett, míg a fiú családja felvette a lány apjával a kapcsolatot. A lánynak
ekkor illendőségből sírnia kellett. Én megszegtem a szabályokat és
megindult a pletykálkodás.
 Mogadishuban érezhető feszültség alakult ki a testvériség iszlámja és
azok között, akik fontosnak tartották a vallást, de nem tekintették az élet
meghatározójának. Az idősebbeket zavarta a nemek keveredése, de
megtanulták elfogadni, mint a modern városi magalo élet és kultúra
velejáróját. Sok idősebb asszony is nyugati szoknyában járt, emellett
nem minden fiatal lány és fiú követte a szomáliai hagyományokat abban
sem, hogy szerelmesek lettek, és a nyugatiakhoz hasonlóan randevúztak
egymással. A fiatalok azonban két táborra oszlottak: az egyik a nyugati
stílusú életben kereste a megújhodást és különösen a szórakozást, a
másik pedig a Muszlim Testvériség Boqol Sawmhoz hasonló
prédikátorainál.
Néhányszor meglátogattam Arrót az orvosi egyetemen. Diákok
sétálgattak kis csoportokban, a lányok a legutolsó olasz divat szerint
öltöztek, és kézen fogva jártak a barátaikkal. Arro megcsípett, és a
fülembe sziszegte, hogy ne bámuljak már annyira. Arro társaságában
faragatlan miyé szokás volt a leplezetlen bámészkodás, pedig Arro azzal
dicsekedett, hogy a külföldi nővérei jöttek hozzá látogatóba. Az ő
társaságában a külföldi rokonok státusszimbólumnak számítottak, és azt
bizonyították, hogy a családnak szerte a világban vannak kapcsolatai.
Ijaabo egyetemén, a Lafoolén, öltözködésüket tekintve a diákok
nagyjából egyenlő arányban tartoztak a nyugat és a Muszlim Testvériség
híveinek táborába. Volt, aki szoknyában és magas sarkú cipőben járt, és
tömjén helyett Dior- vagy Chanel-illatot árasztott. A körülöttük
legyeskedő fiúk szűk, nadrágba gyűrt, méretre csináltatott inget viseltek,
és menő kocsikkal jártak egyetemre.
A másik csoportba tartozó lányok dzsilbábban jártak, vagy egy olyan
kilenc méter hosszú lepelbe tekerték magukat, amelyet a nagyanyám
guntiinónak nevezett. A fiúk fehér köpenyszerűséget hordtak, és ha volt
rajtuk nadrág sohasem tűrték be az ingüket; a nadrág legfeljebb lábszár
középig, a köpeny csak könyékig ért. Elég érdekesen néztek ki ritkás
szakállukkal és a cingár lábukkal, de ők így mutatták ki, hogy milyen
erős a hitük. Ugyanolyan öntudatosak volt, mint a menő kocsikkal
furikázó fiúk.
Amikor Arro egyetemére mentünk, ragaszkodott hozzá, hogy úgy
nézzek ki, mint Imán, a híres szomáliai modell. Ijaabóhoz dzsilbábba
kellett öltöznöm. Arróval és Ijaabóval egy házban lakni – pénteken és
szombaton, meg a hosszú július-augusztusi nyári szünet idején, mert
ilyenkor voltak mindketten otthon – olyan volt, mintha az ember
vallásháborúba cseppent volna. Arro kinevette Ijaabo ruháit, barátait és
életmódját, Ijaabo pedig szent céljának tartotta, hogy visszatérítse Arrót
Allah egyenes útjára.
Senki sem beszélt a „felnőtteknek” rólam és Abshirról, és mivel
Mahad, Haweya, Ijaabo és a család többi tagja tisztelték Abshirt, egyre
gyakrabban hagytak minket kettesben. Abshir és én állandóan a
prófétáról beszélgettünk. Abshir tisztának és igahitűnek tartotta magát.
Rábeszélt, hogy vegyek egy másik köpenyruhát, amely még vastagabb
szövésű volt, mint az addigi cipzáras hidzsám. Olyan merev volt a szövet,
hogy kívülről egyetlen nőies hajlat sem látszott a testemből. Bevallottam
neki, hogy nehézségeket okoz számomra a napi ötszöri imádkozás, és az
is, hogy eltereljem az elmémet a bűnös gondolatokról.
Pedig egyre több és több bűnös gondolatom támadt. Ha egyedül
voltunk, gyakran csókolóztunk, márpedig Abshir nagyon jól csókolt.
Hosszú, finom, érzéki, ezért felettébb bűnös csókokat váltottunk, majd
közöltem vele, hogy milyen rossznak érzem magam Allah szemében, és
hogy ez engem mennyire zavar.
– Ha össze lennénk házasodva, nem követnénk el bűnt – szokta
mondani Abshir. – Uralkodjunk magunkon és soha többé ne tegyünk
ilyet.
Ezután egy-két napra megacéloztuk magunkat és uralkodtunk a
szenvedélyünkön, aztán megint csak összebújtunk és újra csókolóztunk.
– Túl gyenge vagyok – mondogatta Abshir. – Egész nap csak rád
tudok gondolni.
Az érzéseink határozottak kölcsönösek voltak, de úgy éreztük, hogy
amit művelünk, azzal Istent akarjuk becsapni.
– Meg kell bánnunk a bűneinket – mondta Abshir.
Megbántuk, és megpróbáltunk erőt venni magunkon, de néha már az
esti ima előtt újra csókolóztunk.
Aziza nővértől és a saját olvasmányaimból tudtam, hogy nem a
cselekedet a fontos, hanem a szándék. Nemcsak a csók volt tilos – vagy
az Istennek tett fogadalom megszegése, hanem a megszegés akarása is
tilos volt. Szerettem csókolózni, vágytam rá, állandóan erre gondoltam és
még többet akartam. Küzdöttem az érzéseim ellen, de képtelen voltam
uralkodni magamon. Akartam Ashirt, ő is akart engem. Ez bűnös dolog
volt.
 Elérkezett a ramadán, a szent böjt hónapja, amikor mindenkinek a
lehető legistenfélőbben kell viselkednie. Szomália teljes egészében
muszlim ország, ezért a ramadán különlegesen nagy ünnep, mert ez a
családi együttlét hónapja is. Mahad majdnem mindennap eljött.
Mindenki összegyűlt, és alkonyaikor együtt vetettünk véget az aznapi
böjtnek három szem datolyával meg egy pohár vízzel. Elimádkoztunk
három rakhat, majd közösen ettünk a nagy családi edényből. Boldogok
voltunk. A fiatalok a felnőttektől elkülönülten nevetgéltek és ettek –
mindenki a saját tányérjából.
Este nyolckor, amikor az utolsó imára szólító hívás elhangzott, a
fiatalok közösen átsétáltak a mecsetbe. A saját mecsetében Abshir imám
volt, de hogy velünk lehessen, néha megkérte az egyik barátját, hogy
helyettesítse az imádkozásban. Minden boltban égett a villany, az utca
pedig tele volt nevetgélő emberekkel, akik hatalmas csoportokban a nagy
központi mecsetbe tartottak. A férfiak vastag szőnyeggel borított terme
nagy volt és díszes, mögötte az asszonyoké sokkal kevésbé volt
látványos – csak egyszerű fehér fal és vékony szizálszőnyegek. Az
épületet úgy építették meg, hogy a hatalmas tér és a monumentalitás
érzetét keltse.
Az esti istentisztelet után az idősebb asszonyok közül néhányan
hazamentek, de Ijaabo és én mindig tovább imádkoztunk, és a férfiak
termében Mahad is a barátaival. Ramadánkor minden este elmondtuk az
egész taraveht, a hosszú, de nem kötelező böjti fohászt. A hangos, sok
meghajlással kísért imádkozás néha éjjel tizenegyig is eltartott. A hátsó
teremben a nők nem látták az imámot, csak a hangszórókat. A mecset tele
volt emberekkel. A közös önkéntes tevékenység és az együvé tartozás
mindenkit egy egységbe kovácsolt, és nagyszerű érzés volt ebbe a
közösségbe tartozni.
Ima közben az embernek éreznie kell Isten jelenlétét és erejét, de én
bármennyire próbáltam is megnyitni az elmémet ez előtt a hatalom előtt,
sohasem tűnt úgy, hogy érezném. Hogy őszinte legyek, azért
imádkoztam, mert tudtam, hogy valamit éreznem kellene, pedig én nem
éreztem mást, csak a kényelmetlen szőnyeg dörzsölését és egyik-másik
imádkozó kellemetlen testszagát, miközben az imám órákon keresztül
darálta monoton hangján a szent szövegeket. Sohasem éreztem
imádkozás közben azt az emelkedettséget, amelyről Ijaabo mondta, hogy
ő érzi. Az arcán, titokzatos, elrévült kifejezés jelent meg a taraveh
közben. Utána azt, mondta, hogy ez csodálatos volt, látta Allah fényét,
érezte az angyalok jelenlétét és az elméjében megjelent egy hely képe,
amely a paradicsomra emlékeztette. Én sohasem értem el ezt a
transzcendentális állapotot, és sohasem jelent meg a belső fény.

A ramadán vége felé az egyik este elmentünk meghallgatni Abshirt a

kis mecsetébe. Valójában csak egy raktárhelyiség volt egy régebbi
szegénynegyedben, ahol az emberek akkoriban kezdtek divatos házakat
építeni. Abshirnak csodálatos hangja volt, az egész Koránt fejből tudta,
és impozánsan vezette az imádkozókat. Amikor belefogott a
Korán-magyarázatba, látszott, hogy tényleg érti, amit mond.
Sokan jártak Abshir mecsetébe. Sokan idősebbek voltak, mint ő, de
voltak fiatalok is, valamennyien a Muszlim Testvériség hívei. A fiúk
rövid kaftánt, szárongot és ritkás szakállt viseltek. A hátsó részlegben a
lányok csendben hallgattak. Én is ott voltam köztük, és Abshir hangját a
hangszóróból hallgattuk. Arról prédikált, hogy tilos a házasság előtti
szerelmi együttlét. Beszélt a tisztaságról – a tett és a gondolat
tisztaságáról és azt mondta, hogy a tiltott gondolatokat csak sok
imádsággal lehet tisztára mosni.
Később megpróbált megcsókolni.
Ramadán lévén ez háromszoros bűn volt. Visszautasítottam.
Fizikailag viszolyogtam az érintésétől; kivert a lúdbőr. Rájöttem, hogy
soha többé nem bírnám elviselni az érintését. Volt benne valami
kígyószerű. Elhúzódtam Abshirtól – látta, hogy valami nagyon
megrázott –, és kértem, hogy vigyen minket haza.
Utólag már tudom, hogy Abshir nem volt álszent kígyó. Ugyanolyan
szellemi ketrecben vergődött, mint én. Abshir, én és a többi fiatal, aki a
Muszlim Testvériséghez csatlakozott, a szentséges próféta életéhez
legjobban hasonlító életet akart élni, de Allah utolsó hírnökének a
szabályai túl szigorúak voltak, és a merevségük képmutatásra
kényszerített minket. Akkor csak azt láttam, hogy komoly baj van vagy
Abshirral vagy az iszlámmal, és természetesen akkor Abshir hibájának
tartottam.
Mondtam Mahadnak, hogy véget akarok vetni az Abshirral folytatott
viszonynak, amitől nagyon mérges lett. Azt gondolta, hogy tipikus nő
vagyok, aki képtelen eldönteni, hogy mit akar. Írtam Abshirnak egy
levelet. Kért, könyörgött, olyan volt, mint aki elvesztette az eszét.
Továbbra is átjárt Maryan házába Ijaabóhoz panaszkodni. Az egész
család – az egész Osman Mahamud nemzetség – a pártfogásába vette.
A nőket is beleértve, a rokonságban mindenki a női
határozatlanságnak tudta be hirtelen változásomat. Azt mondták, hogy a
nőket olyan láthatatlan erők tartják a hatalmukban, amelyek játszanak az
elméjükkel és ez egyik hangulati végletből a másikba sodorják őket.
Ezért rendelkezett úgy Allah, hogy csak két nő tanútétele érjen annyit,
mint egy férfié, és ezért nem szabad a nőknek uralkodniuk vagy
közfeladatot vállalniuk, hiszen a vezetéshez alapos elmélyüléssel és mély
gondolatokkal megérlelt döntések kellenek. A nők természetéből fakad,
hogy képtelenek ezekre. Mivel természetünktől fogva ilyen állhatatlanok
és ésszerűtlenek vagyunk, ezért az apáinknak és más férfirokonainknak a
feladata, hogy eldöntsék, kivel éljük le az életünket.
Csak Haweya értett meg. Kedvelte Abshirt, de nem tetszett neki,
ahogyan a viszonyunk alakult: nem tetszett, hogy Abshir rábeszélt a
vastagabb köpenyre, és hogy mostanában úgy viselkedtem, mint a
testvériség tagjai. Akkoriban szerzett valahonnan néhány könyvet, és
odaadta, hogy olvassam el őket. Még a legrosszabbaknak is úgy örültem,
mint a kiszáradt folyómeder az esőnek. Abban a helyzetben ezek
jelentették a szabadulásomat.
Nem akartam neki bevallani, de csalódtam Szomáliában. Olyan
országra számítottam, amelyben mindennek oka van – olyan országra,
amelyhez tartozhatnék, ahol elfogadnak engem, gyökeret verhetek és
felfedezhetem magamat. Szerettem a meleget, a szelet és az illatokat, de
nem ide való voltam. Bizonyos értelemben Szomáliához tartoztam:
természetesnek vették, hogy az vagyok, aki, és magától értetődően
fogadott be a nemzetség meg a család. Hiába figyelmeztetett azonban
Haweya, nem voltam felkészülve azokra a korlátokra és arra az árra,
amelyet a valahova tartozás érzéséért kellett fizetnem. Mindenki
beleszólt mindenkinek a dolgába. A magánélet, az egyéni kibontakozás
lehetőségének teljes hiánya és a totális társadalmi ellenőrzés együttesen
meglehetősen nyomasztó volt.
Ha megfeleltem volna a szomáliai társadalomban – a nemzetségben, a
családban és iszlámban – előírt szerepkörömnek, teljes lett volna a lelki
békém, mert biztos jövő és a paradicsom várt volna rám. Kevesebb
problémám volt az engedelmességgel, mint Haweyának, de nekem több
kellett, mint hogy hozzámenjek Abshirhoz, felneveljem a gyermekeit és
az anyám sorsát éljem. Érdekes és komoly erőpróbákra volt szükségem.
Rádöbbentem, hogy Szomáliában a valamihez tartozás érzésének az ára
az egyéniség elvesztése.
A vallás csak a túlvilágra garantálta a békét. Nem volt különösebben
nehéz követni az előírásokat: normális viselkedés, udvariasság, kerülni
kellett a pletykákat, a disznóhúst, az uzsorakamatot és az alkoholt.
Rájöttem azonban, hogy nem tudtam követni az iszlámnak azokat a
mélyebb szabályait, amelyek a szexualitásra és a gondolatokra
vonatkoztak. Nem is akartam követni őket. Meg akartam állni a saját
lábamon. Ha ott maradok Szomáliában és hozzámegyek Abshirhoz,
elvesztem az egyéniségemet. Ez a kilátás hirtelen borzasztó lett a
számomra. Erkölcsileg össze voltam zavarodva – válságba kerültem a
hitemmel.
Beszéltem Mahadnak a kétségeimről és a félelmeimről, de
megnyugtatott, hogy ez normális jelenség és része a felnőtté válásnak.
Azt mondta, hogy a kérdések, a zavarodottság és az erkölcsi összeomlás
mind a felnőttkorba való átmenet kísérő jelenségei.
– Csak maradj meg őszintének – mondta –, és meglátod, minden
rendbe jön.
Abban az időszakban gyakrabban jártam a mecsetekbe, mert kerestem
a válaszokat. Eljártam a péntek déli imákra a központi mecsetbe, hogy
szomáliai nyelven hallgassam az imám szónoklatait. Sajnos újabb
szellemi vitába keveredtem a hallottakkal.
Az ember nem vitatkozhat az imámmal és különösen nem
kérdőjelezheti meg Allah szavait. Az iszlám behódolás. Az ember a
földön behódol, ezzel érdemli ki a helyet a mennyországban. A földi élet
valójában próba, amin én elbuktam, bármennyire megpróbáltam is eleget
tenni a követelményeinek. Nem tudtam jó muszlim lenni. Imádkozás
közben éreztem, hogy a bal vállam feletti angyal már belefáradt a bűneim
feljegyzésébe. Elképzeltem, hogy megérkezem a paradicsom kapujához
egy vékonyka füzettel, amelyben a jó cselekedeteim vannak, és egy
olyan óriási könyvre való bűnlajstrommal, mint a teljes oxfordi
nagyszótár. Újra jó muszlim akartam lenni, és ismét érezni akartam Allah
jelenlétét, de semmit sem éreztem. Úgy éreztem, ez azért van, mert nem
kellek Allahnak. Nem voltam rá érdemes.

Haweya kiköltözött Maryan házából – nem tudta elviselni Ijaabo

megjegyzéseit és Arro állandó gúnyolódását –, és átment lakni Ibado
Dhadey Magan nénihez. A Digfeer Kórház igazgatójaként Ibadónak jó
ENSZ-kapcsolatai voltak, és szerzett Haweyának egy állást.
Hamarosan nekem is talált munkát az ENSZ Fejlesztési Programjának
egy kis irodájában, ahol Szomália vidéki területeinek telefonos
fejlesztéseivel foglakoztak. Cseppet sem volt érdekes. Papíron titkárnő
voltam, leggyakrabban azonban a főnökömnek, egy, az ország
viszonyaiban teljesen járatlan angolnak tolmácsoltam. Fogadta a
tartományok küldöttségeit, akiknek azt kellett elmagyaráznom, hogy
miért nem működik úgy a dolog, hogy ő egyszerűen csak a kezükbe adja
a pénzt, hogy abból lefektessék a vezetékeket. Azt is megpróbálta az
értésükre adni, hogy nem helyes, ha felszedik és eladják az éppen
lefektetett kábeleket. Ők közben ügyet sem vetettek rá, és egymással
vitatkoztak. Az angolnak nem volt végrehajtási joga; ez egy úgynevezett
multilaterális projekt volt, amelyben az volt az ő feladata, hogy
tekintettel legyen a lakosság szempontjaira és a dolgok itteni menetére
még akkor is, ha a lakosságnak nem voltak szempontjai és eljárásrendje.
Az irodában jöttem rá, milyen sokfelé harcolnak az országban. A
bizonytalanság miatt egyre több vidéki ENSZ-hivatal zárt be. A havije
törzs Ali Mahdi és Muhammad Farah Aideed tábornok vezetésével
megalapította saját Egyesült Szomáliai Kongresszus nevű politikai
mozgalmát. Mogadishuban még béke volt Sziad Barre vezetése alatt, de
délen a havije lázadók, északon pedig a darod és iszak törzsek harcoltak a
diktátor ellen.
Munka közben közelről láttam a Szomáliai bürokráciát is. Majdnem
minden köztisztviselő elképesztően tudatlan volt. Lenéztek minden
gaalo dolgot – a főnökömet is. (A gaalo szó szerint „fehér hitetlen”-t
jelent, de használják a hitetlenekre is. Mást is jelenthet – anyám például a
kenyaiakra használta.) A munkájuk cseppet sem érdekelte őket; idejük
nagy részét az állami pénzek „transzferének” a kidolgozásával töltötték;
az eufemizmus a pénz ellopását jelentette.
Szomáliában a kormányzati munka olyan pozíciót jelentett, ahol le
lehetett nyúlni a részesedést a befolyt adóból, és zsíros kenőpénzekhez
lehetett jutni. Sem többet, sem kevesebbet. Jól láttam, hogy ez hova
vezetett: a bizalom teljes elvesztéséhez.
Ahol ilyen mértékű a korrupció, ott nem csoda, ha az emberek
fogékonyak lesznek az olyan prédikátorok szónoklataira, akik azt
mondják, hogy minden benne van a szent könyvekben. A testvériség
szimpatizánsaiból megalakuló szervezetek nem voltak korruptak. Egyre
kevesebb szomáliai bízott a bankrendszerben, ezért a pénzügyi
tranzakciók színtere a testvériség tagjainak tulajdonában levő üzletekbe
és áruházakba tevődött át. A testvériség ingyenes egészségügyi ellátást is
nyújtott a rászorulóknak. Korán-iskolákat állítottak fel a fővárost
elárasztó munkanélküli fiataloknak. Péntekenként lisztet és húst
osztogattak a mecseteik előtt. Egyre nőtt az ismertségük és a befolyásuk.
Egy ENSZ-autóval vittek munkába és munka után haza. A hivatalban
fejkendőt viseltem, a munkaidőm pedig nyolctól kettőig tartott. A napi
rutin kényelmes, viszont a munka unalmas volt. A főnököm udvariasan
viselkedett, de nem volt semmilyen személyes kapcsolatunk; nem
beszélgettünk és nem is tanultam tőle semmit. Munka után hazamentem
Maryan házába, és a házvezetőnőjével beszélgettem.
Maryan háza egyre jobban megtelt a vidéki, marehan törzsbeli
rokonaival. Apránként érkeztek a tartományi zavargások miatt. Ijaabo és
Maryan megpróbált rájuk erőltetni valamiféle házirendet – hogy
lehúzzák maguk után a vécét, széken üljenek és hasonlók –, de ha Ijaabo
vagy Arro kicsit emeltebb hangon beszélt velük, a vendégek kikérték
maguknak, és azzal vágtak vissza a lányoknak, hogy „elfordultatok a
kultúránktól”.
A hírek szerint a városrészben megjelent a bűnözés. Maryan egyik
mostanában érkezett nagybátyja vásárolt egy pisztolyt.

Haweyát és engem rendszeresen hívogattak apám rokonságának a

tagjai. Elmentünk az unokatestvére, Aflao házába, eltöltöttünk egy kis
időt a feleségével, Shukrival, meg a nővéreivel, Amrannal és Idillel.
Velük élt Aflao unokatestvére, Ainanshie is, aki a férfi belvárosi
kávézójában dolgozott. Lármás, de barátságos család volt, és tele voltak
a Maryan famíliájáról szóló pletykákkal. Ainanshie különösen gyűlölt
minden Sziad Barréval rokon marehan nemzetségbelit, és nagyon
acsarkodott Maryanra.
Aflao nővérével, Amrannal gyakran sétálgattunk a parton, ahol az
arabok éltek a homokszín kerítésekkel körülvett házaikban. Néha tetőtől
talpig feketébe öltözött asszonyok siettek be a házakba. Ezek a nők a
finom homok miatt mezítláb jártak, de semmit sem lehetett látni belőlük,
csak a lábukat. Azonkívül, hogy ezek a formátlan fekete halmok
előremozogtak, teljesen mozdulatlanok voltak, és beszélgetni sem
lehetett velük. Amran „elrekesztetteknek” nevezte őket.
– Ne is törődj velük! – mondta megvetően.
Szaúd-Arábia jutott eszembe róluk.
Nem sokkal azután, hogy Abshirral szakítottam, letettem a testvériség
lánytagjai által viselt merev, fullasztó köpenyruhát, és visszatértem a
Nairobiból hozott saját köpenyemhez, mert az hűvösebb volt. A hosszú
ruhám és a kabátom felett még ez a ruha is túlzóan erényesnek tűnt. Az
utcán nagyon feltűnő volt. Szomáliában senki sem jár feketében.
Rászoktam a világosabb dirhára, amelyet a legtöbben viseltek: hosszú
tunika, oldalt egy szárnnyal, és egy pamutkendő a fejemen.
1990-ben sokkal kevesebb nő járt nyugati stílusú ruhákban, mint tíz
vagy húsz évvel korábban. Mindig kisebbségben voltak, de most a
közhangulat is ellenük fordult.
– A testvériség eljövetele előtt mindenkinek látszott a keze és a lába –
szokta mondani Ainanshie. – Észre sem vettük. Mióta a nők ennyire
betakarják magukat, másra sem tudok gondolni, mint a szép lábukra, a
bársonyos bőrükre és a kókusztól illatozó hajukra. Azelőtt eszembe se
jutott, hogy nyakuk is van, most meg… ó, a nyak a legszexisebb dolog a
világon.
A cimborái és Ijaabo iskolatársai csak nevettek a locsogásán, és azzal
ugratták, hogy ez Allah kulturális uralma, de néhány hét múlva bizony
ezek némelyike is felvette a köpenyt, és elkezdett arabul szónokolni. A
mozgalom nemcsak a vallásról szólt. Szorgalmas és okos emberek
csatlakoztak hozzá. Támogatták őket Szaúd-Arábiából, de a testvériség
követői között sok sikeres szomáliai vállalkozó is akadt, különösen
olyanok, akik szállítmányozással és pénzügyekkel foglalkoztak. Ők is
besegítettek a testvériség pénztárának a feltöltésébe.
Egyik délután Ainanshie, szokása szerint, visszakísért minket ebéd
után Maryanhoz. Mivel ki nem állhatta Maryant és a marehant, pár
méterrel a háza előtt vissza szokott fordulni. Már majdnem elértük a
sarkot, ahol el szoktunk köszönni tőle, amikor egy kéz elkapta a
torkomat, éreztem, hogy egy éles penge ér a nyakamhoz. Haweyára
néztem, és láttam, hogy egy sovány, véreres szemű férfi kést szegez az ő
torkának is. Azt hittem, itt a vég. Tudtam, hogy Ainanshiének van
fegyvere – mindig magával hordott egy kis pisztolyt –, de az adott
körülmények közt itt nem sok hasznát vehette.
 – Az aranyat! – mondta az a férfi, aki elkapta Haweyát.
– Nincs ékszerünk – préseltem ki magamból.
Fogva tartóm végigtapogatta a fülemet és a nyakamat a kendő alatt.
– Honnan jön ez a két szép szál lány, és ki ez a kis szarjankó, akivel az
utcán ácsorogtok? – kérdezte röhögve.
A férfi kiejtésén érződött, hogy iszak területről származik. Mogadishu
tele volt iszak törzsbeli menekültekkel. Arra gondoltam, hogy elenged,
ha kiderül, hogy vannak közös rokonaink, ezért gyorsan elkezdtem
sorolni a családfát, ahogyan nagyanyám tanította. Ainanshie megértette,
mire megy ki a játék, és nagyon nyugodt volt. Nem vette elő a pisztolyát,
mert attól félt, abban a pillanatban elvágják a torkunkat.
– Látod, a lányok a rokonaid – mondta. – Az egyik testvérüket vettem
feleségül. Most kísérem őket haza.
A férfiak ugyanolyan hirtelen tűntek el, amilyen gyorsan az előbb a
semmiből előbukkantak.
Haweyával rájöttünk, hogy többet nem sétálhatunk egyedül
Mogadishu utcáin, mert nem vagyunk biztonságban. Mindennap
megöltek vagy megerőszakoltak valakit, fegyveres rablók fosztogatták
és gyújtogatták a házakat. A mi iszak törzsbeli támadóinkhoz hasonló
menekültek lepték el a várost. Nem volt veszíteni valójuk, de volt
fegyverük. Fegyveres őrjáratok cirkáltak az utcákon. Még nem tudtuk, de
vidéken a hadsereg alakulatai tömegesen álltak át a törzsi lázadók
oldalára, mert nekik is elegük volt Sziad Barréból.
A törzsi felkelőkkel ellentétben a testvériség egységesebb képet
mutatott, mert mindenféle nemzetségből csatlakoztak hozzá az emberek,
a mozgalom ezért sokak szemében megbízhatóbbnak látszott. A tagok
számának növekedésével egyre határozottabb és bátrabb lett. Az imámjai
megjelentek a nagyobb mecsetekben, és már nemcsak fél-illegalitásban
fejtették ki tevékenységüket. Egyre többet hallottunk nyílt politikai
tartalmú prédikációkról, amelyekben azt mondták, hogy a kormány
napjai meg vannak számlálva, és eljött az iszlám törvények ideje.
Sziad Barre katonákat küldött a mecsetekbe, hogy feloszlassák a
nagyobb csoportosulásokat. Csak a levegőbe lőttek, de gyakori volt,
hogy menekülés közben halálra taposták egymást az emberek. Minden
ilyen akció után csak nőtt a testvériség támogatottsága. A mozgalom
egyre nagyobb befolyásra tett szert a kereskedelemben, a kórházakban,
az iskolákban és az egyetemeken. Ijaabo egyetemét, a Mogadishu egyik
külvárosában működő Lafoolét, valójában már a testvériség önálló
államaként tartották számon.
1990 derekán politikusok egy csoportja – az ország összes törzsét
képviselő öregek – közzétettek egy kiáltványt, amelyben lemondásra
szólították fel Sziad Barrét. Azt üzenték neki, hogy az országban
zűrzavar uralkodik, ezért mondjon le a hatalomról, hogy ki lehessen írni
a választásokat. Sziad Barre a kiáltvány egyik szerzőjét börtönbe vetette.
Egyre távolibbnak tűnt az ország stabil békéje.
Maryan vidéki rokonai géppisztolyokat vásároltak, töltényöveket
kötöttek magukra, és éjjel-nappal őrt álltak a kapuban. Más rokonainknál
ugyanez történt. Állig felfegyverzett őrök – rendszerint vidéki
nemzetségtagok – érkeztek a városba, hogy megvédjék rokonaik életét és
otthonát.

Összevesztem Arróval, és én is átköltöztem Ibado Dhadey házába.

Egy szerencsétlen szombati napon elhatároztam, hogy meglátogatom
Khadija nénit, anyám idős féltestvérét. Khadija nagydarab, tekintélyes
asszonyság volt, majdnem annyi idős, mint a nagyanyám, de magasabb,
sokkal dölyfösebb és sokkal élesebb volt a nyelve is. Magamban már
előre féltem, hogy jól leteremt, mert ennyire elhanyagoltam, mióta
Mogadishuban éltem.
Gondosan kimostam, kivasaltam a ruhámat, és becsomagoltam az
ajándékát. Khadija kínosan ügyelt az etikettre, és azonnal lecsapott a
legkisebb nyelvi pontatlanságra Mozdulatlan vigyázzállásban meg
kellett várni, míg köszöntötte az embert, majd még mindig
mozdulatlanul hasonló költőiséggel kellett rá válaszolni. Az ajtóban
elfogadhatóan előadtam a mentegetőzésemet, és bementünk a nappaliba
teázni. Elálmélkodtam a szoba berendezésén, az antik európai
karosszékeken és evőeszközökön. Khadija valószínűleg az egyetlen
asszony volt, aki így élt Mogadishuban. Annyira bámészkodtam, hogy
bármennyire próbáltam is vigyázni a tökéletes viselkedésre, elkövettem
azt a hibát, hogy letottyantam az egyik székre.
– Hát szegény Asha azt sem tanította meg neked, hogyan kell
rendesen ülni? – esett nekem abban a pillanatban Khadija . – Mi vagy te,
kismajom?
Majd percekig folytatta. Kis állatcsordához hasonlított, melynek
tagjaitól nem lehet elvárni a tisztességes viselkedést, és alig burkolt
célzásokkal sértegette anyámat, aki képtelen volt megnevelni a
gyerekeit. Bravúros alakítás volt, és noha sértve éreztem magam,
elismeréssel adóztam annak, milyen választékosan használta a nyelvet –
meg annak a csodás úrhatnámságnak, ahogyan ez a székén egyenes
derékkal, mereven előreszegezett tekintettel ülő éltes asszonyság a
monológját előadta.
Ha Khadija valakit leteremtett, ott nem segített a lázadozás, a sírás
vagy a tiltakozás. Meg lehetett próbálni, de erre az jött, hogy milyen
pipogya vagy, hogy még tanulni sem vagy képes, és hogy akkor halj meg
ugyanolyan neveletlenül, ahogyan megszülettél. A szemébe kellett
nézni, bólogatni kellett, mutatván, hogy az ember érti, és én ezt is tettem.
Láttam, hogy nagyságos néném legalább a sztoicizmusomat értékeli.
Amikor befejezte, felszolgálta a teát. A székem az ajtóval szemben
állt, és hirtelen megriadtam, mert egy fiatalember jelent meg a nyílásban.
Elképesztően jóképű volt, és szélesen vigyorgott a kínjaimon. Láthatóan
tanúja volt az egész iménti jelenetnek.
Khadija bemutatott minket. Az unokatestvérem volt, Mahmudnak
hívták, és anyám bátyjának, Muhammad bácsinak volt a fia. Mahmud
Khadijánál lakott, amikor kimenőt kapott a katonaságtól. Az anyja
meghalt, a mostohaanyja nem törődött vele, ezért tízegynéhány éves
korában beállt katonának. Khadijának nem volt gyereke – terméketlen
volt hát körülnézett a családban árvák után, és Mahmudot választotta.
Választékosan elmeséltem az anyámról szóló híreket, közben
megpróbáltam mereven nézve nem észrevenni a Mahmud szemében
felcsillanó nyilvánvalóan szexuális érdeklődést. Ez a férfi nőként nézett
rám, teljesen nyíltan és majdnem úgy, ahogyan a ragadozó a prédájára.
Khadija Abshir felől érdeklődött. Természetesen hallotta a
szóbeszédet. Nem igazán tudtam mit mondani.
– Voltak iránta érzéseim, de már nem akarom az ő oldalán leélni az
életemet – böktem ki végül.
Ez volt az igazság, de ezekkel a dolgokkal kapcsolatban az igazság
kimondása Szomáliában mindig faragatlan dolognak számított.
Khadiját mintha hirtelen kicserélték volna. Csillogó szemmel áthajolt
az asztal felett.
– De kedvesem, hát itt van a tökéletes jövendőbelid! – turbékolta.
Széles mozdulattal meglendítette a karját az asztal vége felé, ahol
Mahmud ült. A férfi mosolygott, de közben úgy tűnt, hogy tetőtől talpig
végigmér, mintha azt méricskélné, hogy mennyit érhetek. Elég tanult
vagyok-e? Mennyire lehetek alkalmazkodó? Mennyire vagyok büszke?
Mennyire lehetek gyenge vagy szeszélyes? Könnyen feladom-e az élet
megpróbáltatásai elleni küzdelmet? Úgy éreztem magam, mintha
meztelen lennék, vagy még annál is rosszabb: egy közszemlére kitett
kiállítási tárgy.
Kiálltam a próbát. Khadija meghívott a következő hét csütörtök
estéjére vacsorázni. Természetesen Mahmud is ott volt. A vacsora
közben Khadija kijelentette, hogy ő most elmegy imádkozni, majd
kiment, és vissza sem jött. Tovább vacsoráztunk, közben kínosan
betartottuk az illemszabályokat, mintha semmi szokatlan sem lenne a
dologban Mahmud megkérdezte, hogy jártam-e már máshol is, mint
Mogadishuban, és felajánlotta, hogy elvisz vidékre. Mondtam, hogy jó
lenne, ha Haweya is jöhetne. Úgy szólítottuk egymást, hogy „kuzin”,
„kedves kuzin” meg „drága kuzinom”.
Másnap Mahmud megjelent a házunknál egy autóval. Haweya már
találkozott vele – mesélte is, milyen jóvágású férfi a mi Mahmud
unokatestvérünk –, de elkerekedett a szeme, amikor meglátta, milyen
izmok feszülnek Mahmud fehér pólója alatt.
– Na mi van? Ő lesz az új fiúd? – kérdezte angolul.
– Ne butáskodj! – válaszoltam angolul én is. – Vérfertőzés lenne!
Mahmud kérte Haweyát, hogy fordítsa le. Haweya megtette. Mahmud
teli szájjal elmosolyodott.
– Egyáltalán nem, kedves kuzinom – mondta. – Az anyai
unokatestvérek tökéletes párok.
Haweya majdnem megnyalta a száját.
Mahmud egyszerűen szívdöglesztő volt. Ő volt a legférfiasabb
jelenség, akit életemben láttam, és bele is zúgtam, ő pedig az oltalmába
vett. Nem olyan kifinomultan és intellektuálisan, mint Abshir. Mahmud
régi történeteket mesélt, hozzá harsányan nevetett, és közben
fáradhatatlanul csapta a szelet.
Ha Mahmud rám nézett, az olyan volt, mint a perzselő tűz, de sohasem
tett egyetlen szexuális célzást vagy mozdulatot, és mindig nagyon
illedelmes volt. Látszott rajta, hogy nagyon be van rám gerjedve, de
egyszer sem érintett meg. Az unokatestvérem volt, és a család becsülete
mindennél előbbre való volt. Nagyfokú – egyszerűen elképzelhetetlen –
illetlenség lett volna köztünk bármilyen szexuális érintkezés. Ennek
állandóan a tudatában voltam, de amúgy is képtelen lettem volna
megtenni az első lépést.
Minden hétvégén Khadija nénémnél találkoztunk, aki állandóan azzal
traktált, hogy milyen szörnyű dolog idegen családból való férfihoz
hozzámenni, és hogy mennyi előnye van az unokatestvérek közti
házasságnak: közel van a család, gondját viseli a párnak, amelynek a
tagjai egy családból valók, ezért jobban megértik egymást. Azt is
mondta, hogy nagy hiba lenne egy olyan Osman Mahamud törzsbelihez
hozzámenni, mint Abshir. Túl jól értenek a politikához, túlzottan
magukba fordulnak, és úgy vesznek feleségül másik nőt, hogy az első
feleségüknek meg sem mondják. Egyetlenegyszer sem említette az
apámat, de pontosan tudtam, kiről-miről beszél. Örültem is, hogy nem
mondta ki a nevét, mert bármilyen fensőbbséget árasztott is Khadija
néném, nem tűrtem volna el semmilyen apámat bíráló megjegyzést.
Khadija néni még mindig lekezelően viselkedett, de jóval
engedékenyebb volt, mióta belepottyantam az általa szőtt hálóba.
Cseppet sem változott azóta, mióta összeboronálta az apámat meg az
anyámat. Lehetetlen volt elejét venni a mesterkedéseinek.

Mahmudnak nem volt jövője a szomáliai hadseregben, sőt hamarosan

kiderült, hogy már nincs is szomáliai hadsereg. Ő mesélte, hogy a
katonaságtól nagy csoportok álltak át saját törzseik milíciájához, ahová
magukkal vitték a fegyvereiket és a felszerelésüket is.
A közeli családból egyedül Khadija volt Sziad Barre híve. Az
országban meg voltak számlálva a kommunizmus napjai, és Khadija
szerint ezzel elenyészett Szomália egyetlen reménye a szép jövőre.
Szerinte csak segíthetett volna a törzsi megosztottságon, és a
kommunizmus elutasítása csak újabb bizonyítéka volt a törzsi
rendszerünkkel járó barbár, szűklátókörű önzésnek.
Magtartottam magamnak a kommunizmussal kapcsolatos
emlékeimet: a tűző napon álldogáló hosszú sorokat, az otthoni
suttogásokat, apám bebörtönzését és az iskolában kapott veréseket,
amikor nem énekeltük rendesen a Sziad Barrét dicsőítő dalokat. Ehelyett
megkérdeztem, mi véleménye a testvériségről, amellyel még mindig
rokonszenveztem.
Khadija a rákhoz hasonlította őket; ahhoz a betegséghez amelyben
Hawo néném meghalt kislánykoromban. Azt mondta, hogy a testvériség
nem az igaz iszlámot képviseli, semmit sem tudnak a prófétáról, de
annak ellenére, hogy nagyon kicsik, úgy terjednek majd, mint a daganat
annak idején a néném mellében, hogy felfalják az egész országot, és
pusztulásba taszítsanak mindenkit. Azt mondta, tartsam magam távol
tőlük.
Aztán Mahmud bejelentette, abban a megtiszteltetésben részesült,
hogy a Szovjetunióban tanulhat, és néhány nap múlva elutazik. Mielőtt
elment, Khadija néni közölte mindkettőnkkel: itt az ideje, hogy hivatalos
formába öntsük a dolgokat. Nem volt látványosan, térden állva előadott
lánykérés és díszes küldöttség. Khadija intézett mindent. Ő beszélt, én
beleegyeztem.
A kölcsönös vonzalom ellenére semmilyen tekintetben nem illettünk
egymáshoz Mahmuddal. Sohasem voltak olyan érdekes beszélgetéseink,
mint Abshirral, vagy olyan meghittek és mélyek, mint Kennedyvel. Még
abban sem vagyok biztos, hogy szerettük egymást. Nem gondoltam át,
milyen lenne leélni vele az életem. Egyszerűen csak szexuális vágyat
éreztem iránta. Szerintem nem volt más, csak a hormonok tombolása.
Azért egyeztem bele az esküvőbe, mert le akartam feküdni vele.
A csikló kivágása nem szünteti meg a vágyat és a szex élvezetének a
lehetőségét, de több vonatkozásban is kegyetlenség a nőkkel szemben.
Fizikailag kegyetlen és fájdalmas maga a beavatkozás, amely utána is
élethosszig tartó szenvedést okoz. A vágy vonatkozásában semmilyen
következménye sincs, hiszen azt nem szünteti meg. Kennedyt és Abshirt
is szerettem, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a Mahmud iránt
érzett mindent elsöprő szexuális vággyal.
Mahmud azt akarta, hogy gyorsan legyen meg az esküvő, még mielőtt
elutazna. Ez olyan lett volna, mintha kirekesztettük volna a családot,
nehogy valaki megakadályozza, de a bátyám sohasem egyezett volna
bele a gyors esküvőbe. Mivel Hirsi Magan lánya voltam, az esküvőmnek
nagy családi eseménynek kellett lennie. Mahad ragaszkodott volna apám
engedélyéhez is, annak megszerzése pedig hónapokig is eltarthatott.
Mahmud szerint titokban kellett összeházasodnunk, és mindent el is
rendezett. A szertartás aznap éjjel zajlott le, mielőtt elhagyta Szomáliát.
Egy közös unokatestvérünk, Ali Wersengeli volt a tanúm. Tudtam, hogy
nem helyes – ezt a tisztséget az apámnak vagy a bátyámnak kellett volna
betöltenie –, de Mahmud szerint így is rendben volt. Khadija vállalta,
hogy elsimítja a dolgot anyám családjával. Apám családját nem
szívelték, de az volt a véleményük, hogy senkinek sem lehet kifogása az
anyai unokatestvérek közötti házassággal szemben. Akkor is elfogadható
és visszafordíthatatlan frigy volt, ha elmulasztottuk kikérni az illem által
előírt beleegyezéseket.
Ma már tudom, hogy a gyerekeinknél genetikai rendellenességek
jelentkezhettek volna, de akkor ezekről fogalmunk sem volt.
Szomáliában – a Közel-Kelethez és Afrika más országaihoz hasonlóan –
gyakran úgy tekintenek az unokatestvérek közötti házasságra, mint a
lehető legbiztonságosabb frigyre: egyben marad a családi vagyon, és az
esetleges konfliktusokat gyorsan meg lehet oldani a rokonok
segítségével.
A házasság estéjén olyan erős nikah – izgalom – fogott el, hogy majd
belehaltam. Húszéves voltam, és férjhez mentem a férfihoz, akiért majd
belegebedtem a vágyba. Még Haweyának sem mondtam meg; csak
Khadija tudott a dologról. Az egész napot azzal töltöttem, hogy hennával
mintákat rajzoltam a kezemre és a lábamra. Amikor Mahmud értem jött
Khadija házához, hosszú, piros ruhát és magas sarkú cipőt viseltem;
olyan ruhát, amilyenekre korábban még csak nem is gondoltam.
Parfümmel befújtam magam, és belenéztem a tükörbe: egy érett asszony
nézett vissza.
Elmentünk a fényképészhez, hogy megörökítsük az eseményt, aztán
annak a kádinak a házához, akinek össze kellett adnia minket. Sötétek
voltak az utcák – akkor is áramszünet volt –, ezért egy lámpással
világítottunk a kis utcácskában. A sejk a háza előtt várt minket fehér
köpenyben és fehér papi sapkában, amelyek élesen elütöttek az éjszaka
sötétjétől. Ott volt már távoli unokatestvérem, Ali Wersengeli is meg egy
másik férfi, akit nem ismertem. Rádöbbentem, hogy ez most nagyon
komoly dolog, de már nem volt visszaút. Elkezdtem remegni, miközben
a sötétben botladoztam.
A kádi egy bólintással üdvözölt minket, majd feltette a szokásos
kérdéseket:
– Te vagy Mahmud Muhammad Artan?
– Igen.
– Te vagy Ayaan Hirsi Magan? Neked nem kell válaszolnod, mert a
jelenléted igent jelent.
Egyszerűen leültem.
A kádi elsorolta Mahmud neveit, elmondta, hány évesek a házasodó
felek, majd hozzám fordult:
– Szűz vagy?
Csendben maradtam, mert az etikett szerint ez volt a megfelelő
viselkedés, mire ő ráírta a házasságlevélre, hogy „szűz”.
A kádi kijelentette, hogy az iszlám törvények értelmében férj és
feleség vagyunk, majd megkérdezte:
– És a menyasszonypénz?
Tanácstalanul egymásra néztünk, mert eszünkbe sem jutott.
– Szentséges Korán! – sóhajtott fel Mahmud.
Senki sem volt, aki kifizette volna, mert titokban lettem menyasszony.
Mahmud aláírta a házasságlevelet, és kért belőle egy másolatot, de a kádi
azt mondta, hogy nem, előbb le kell pecsételni, és be kell mutatni a
hatóságoknak. Egy hét múlva lesz csak készen; Ali majd elmegy érte.
A férfiak hálás kézrázások közepette elköszöntek egymástól, és a
tanúk eltűntek. Egyedül voltam egy Land Cruiserben az
unokatestvéremmel – a férjemmel. Még mindig alig fogtam fel a súlyát
annak a dolognak, amelyet elkövettem, és lopva ránéztem. Még csak rám
sem pillantott, hozzám sem ért, meg sem csókolt, de tudtam, hogy mi jön
most: most következik a nászéjszakám.
Mahmud bekanyarodott a város legjobb szállodájának, a Hotel
Arubónak a parkolójába és bement, közben én kint maradtam a kocsiban.
Nem foglalt előre szobát, de most kért egyet magának és a feleségének. A
recepciós kérte a házasságlevelet – ez is mutatta a Muszlim Testvériség
egyre erősödő hatását –, de természetesen nem volt.
Visszajött a kocsihoz, közben hangosan szidta a testvériséget.
– Mi történik ebben az országban? – mérgelődött. – Minek képzelik
ezek magukat?
Ugyanez történt a második és a harmadik szállodában is. Kérdeztem,
hogy mi lenne, ha én is bemennék vele.
– Elment az eszed? – dörrent rám. – Prostituáltnak néznének, és
holnap reggelre teleragasztanák a képeddel a várost; „Egy férfi és egy nő
házasságlevél nélkül.” Gondolj a családodra!
Végül elvitt Mogadishu egyik legolcsóbb szállodájába, ahol nem
kérték a papírokat. Még mindig nem volt áram. Egy lámpással kellett
világítani. Amikor kinyitottuk az ajtót, egy ijedt csótány futott be az ágy
alá. Mahmud a kezembe nyomta a lámpást, és aznap este először végre
rám nézett. Mondta, hogy menjek be a fürdőbe és hozzam magam
rendbe.
Gépiesen megtisztálkodtam a koszos fürdőszobában, aztán teljesen
felöltözve lefeküdtem az ágyra. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Vad
erotikus jelenetre vágytam, amelyben én lettem volna Marilyn Monroe
vagy Lady Chatterley, de azt sem tudtam, hogyan kell levetkőzni.
Mahmud visszajött a fürdőből.
– Na mi van, nebáncsvirágot játszol?
Eszem ágában sem volt.
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem.
– Természetesen vedd le a ruháidat!
Ügyetlenül levetkőztem. Semmi sem úgy történt, ahogyan
elképzeltem. Bátortalan kísérletet tettem valamiféle előjátékra, ahogyan
a könyveimben olvastam.
– Hé, te már csináltál ilyet? – kérdezte fürkésző tekintettel Mahmud.
Azt motyogtam, hogy nem, és hagytam, hogy átvegye az irányítást.
Ha azt hazudom, hogy van már szexuális tapasztalatom, lehet, hogy
lenne előjáték, de az is lehet, hogy azonnal eltaszít magától. Tudta, hogy
szűz vagyok, és ez elzárta előlem az öröm lehetőségét. Igaza volt
Jawahirnak, Sahrának és a többieknek: a jó lánynak szűznek kell lennie,
és semmit sem szabad éreznie.
Nem volt erőszak. Akartam a szexet Mahmuddal – csak nem így.
Erőteljes mozdulatokkal, erőlködve, izzadva próbált áthatolni a lábam
közti hegszöveten. Iszonyúan fájt és sokáig tartott. Összeszorítottam a
fogam, hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól, végül teljesen érzéketlen
lettem. Utána Mahmud mély álomba zuhant, én meg bementem
megmosakodni az undorító fürdőszobába. A nászéjszakám minden
tekintetben úgy zajlott le, ahogyan egy évvel korábban Kenyában
Jawahir elmesélte a sajátját.
Másnap reggel Mahmud nagyon korán visszavitt Ibado Dhadey
házához. Többet nem láttam, mert délután elutazott Oroszországba.
Elbúcsúztunk egymástól. Teljesen ki voltam kapcsolva. Mindent
automatikusan csináltam, de kívülről valószínűleg normális ember
benyomását keltettem. Lehet, hogy kicsit félénk voltam, de az adott
körülmények között ez természetesnek tűnt.
Ibado dühöngve fogadott. Mondtam, hogy Khadija néninél töltöttem
az éjszakát. Bementem, megmosakodtam, elláttam fertőtlenítővel a
sebeimet, ahogyan Jawahir is tette, Mahmudot látni sem akartam többé.
Annyira fájt a sebem, hogy állni sem tudtam. Mondtam Ibadónak, hogy
beteg vagyok. Amikor Haweya bejött, annyi aggodalom volt az arcán,
hogy nem bírtam tovább, és minden elmondtam neki. Annyira rosszul
voltam, hogy nem tudtam egyedül elviselni a történtek súlyát. Undorító
volt, amit csináltam: engedtem a kísértésnek, elárultam a családomat, és
most örökre ehhez a férfihoz lettem láncolva, ráadásul mindezt
magamnak köszönhetem.
Haweya nagyon rendes volt. Cseppet sem ítélt el, mert az egész dolgot
nagyon romantikusnak találta. Amikor mondtam, hogy mennyire fáj,
megvigasztalt. Azt mondta, hogy szerinte nem volt törvényes az esküvő.
Ali Wersengeli csak akkor lehetett volna a tanúm, ha erre az apám vagy a
bátyám felhatalmazta volna. Imádkoztunk Allahhoz, hogy ne legyek
terhes.
Néhány nap múlva megjelent Ali Wersengeli a házasságlevél
másolatával. Mondta, hogy egy példányt elküldött Mahmudnak is
Oroszországba. Eltettem anélkül, hogy elolvastam volna. Már tudtam
ülni és járni, de a sebem még nagyon fájt. Két hét múlva megjött a
menstruációm, és ezt Allah jóindulata jelének tartottam.

A városban olyan általános jelenség lett az erőszak, hogy az emberek

már oda sem figyeltek a bűnügyi hírekre, csak akkor, ha valakit
személyesen ismertek. A katonák voltak a legrosszabbak: nem tudták
kifizetni a zsoldjukat, ők pedig bandákba verődve fosztogatták a
lakosságot. Itt-ott szórványos lövöldözések voltak, és ilyenkor a
gyerekek mindig kirohantak az utcára, mert azt hitték, hogy tűzijátékot
rendeznek.
Vidéken hatalmas mérteket öltött a Sziad Barre-ellenes lázadás. A
macherten és az iszak törzs keletről és északról harcolt a diktátor ellen, és
most már a havije nemzetség lázadása is szabályos háborúba ment át
délen. A nép az utcákon nyíltan becsmérelte Sziad Barrét és tehetetlen
katonáit. A hírek szerint a havije sereg már csaknem teljesen bekerítette a
várost. Afwayne helyett „Mogadishu polgár mesterének” hívták Sziad
Barrét, mert most már csak a főváros területére terjedt ki a fennhatósága.
1990 októberében bezárt a távközlési hivatal, amelyben dolgoztam. A
külföldieknek nem volt biztonságos az országban maradni, és a
legfontosabb ENSZ-képviselők kivételével mindenki hazament; az én
főnököm is. Anyám a rádióból hallott hírek miatt teljesen kétségbeesett,
és követelte, hogy utazzunk hozzá Nairobiba.
Elöntött a nosztalgia Kenya után. Hiányoztak a könyveim és a mozik,
hiányzott Halwa és hiányzott anyám is. Lehet, hogy furcsán hangzik, de
hiányzott az őszintesége, az erkölcsössége, a helyes viselkedés iránti
érzéke. Éppen ezeket kerestem Szomáliában, de hiába. Tönkretettem az
életemet és elrontottam a kapcsolatomat Istennel. Romlottnak éreztem
magam, teljesen össze voltam zavarodva, és amikor anyám azt üzente,
hogy azonnal menjünk Nairobiba, nagyon megkönnyebbültem.
 8

Menekültek
1990. november közepén Haweyával elhagytuk Mogadishut,
bezsúfolódva egy teherautó rakterébe, mintegy harminc másik darod
törzsbelivel együtt. Velünk jött Qubqac, Ibado nénénk unokaöccse is; a
családtagjai egy határ közeli kenyai városban éltek. Az utazás hosszúnak
ígérkezett, mert nagy kerülőt kellett tennünk. Nem mehettünk a
tengerparti úton Kismaayo felé, mert az már a havije lázadók kezén volt;
túlságosan veszélyes lett volna arra menni. Ha mi, darodok, biztonságban
el akartunk jutni Kenyába, fel kellett mennünk északnak Baidoába, át a
dombokon, majd nyugat felé fordulni és átkelni a sivatagon. Még ezen az
útvonalon is számíthattunk rá, hogy a khattól fűtött, kalandkereső
rablókkal vagy fegyveres lázadókkal találkozunk.
Néhány óra múltán megérkeztünk Afgooyába, Szomália egyik
legfontosabb kereskedővárosába. A táj hirtelen kizöldült. A folyót végig
rizsföldek és gyümölcsösök szegélyezték, tele papájával, guavával,
mangó- és banánültetvényekkel. A város utcáin a bódék roskadoztak az
élelmiszerektől és a gyönyörű húsoktól.
Afgooye lakói máshogy néztek ki, mint a mogadishuiak: jobban
hasonlítottak a kenyaiakra. Rabszolgák és parasztok leszármazottai
voltak – páriák, szabok. Noha ők etették egész Szomáliát – hiszen az
országban itt voltak egyedül művelhető földek –, alsóbbrendűnek
tekintették őket. Leléptek a járdáról, hogy mi nyugodtan
továbbmehessünk. Egy előkelő születésű darod, aki velünk utazott, még
erőszakosan arrébb is lökött egy idős szab asszonyt, aki nem kotródott el
elég gyorsan az útjából.
Nem sajnáltam, hogy útnak indultam. Ez a nyílt fanatizmus egyike
volt azoknak a dolgoknak, amelyeket a legjobban gyűlöltem
Szomáliában. Úgy gondoltam, ha az ember egy előkelő törzshöz tartozik,
az magasabb rendű erkölcsiséget jelent, és nem jogosít fel arra, hogy az
ember rosszul bánjon emberekkel azon az alapon, hogy másképpen
néznek ki vagy más vér folyik az ereikben. Amikor tiltakoztam a
szabokat sújtó, égbekiáltó előítéletek ellen, egyszerűen
lekommunistáztak.
Ha meggondolom, elkeserített a szabok magatartása is. Nem értettem,
hogy olyan helyeken, ahol ők vannak többségben, mint Afgooye vagy
Baidoa, miért ilyen szolgalelkűek. Mire várnak? Csak nem a
felsőbbrendű törzsek repülőgépeitől és bombáitól félnek? Vagy az volt
az ok, hogy az észak-szomáliaiak pénzétől függtek? Lehet, hogy a napi
megaláztatások hatására ennyire magukévá tették saját
alsóbbrendűségük tudatát? Miért nem lázadnak fel?
Napszálltakor érkeztünk Baidoába. Az első éjszakát ott töltöttük,
ebben a forró és poros kereskedővárosban, nagyjából kétszázötven
kilométerre Mogadishutól északnyugatra, körülbelül háromszáz
kilométerre a kenyai határtól. Másnap reggel egy másik rozzant
teherautóval indultunk tovább a Juba folyó partján fekvő régi
kereskedőtelep, Luuq felé. Ahogy elhagytuk Baidoát, a táj lassacskán
pusztaságba ment át: mindenütt homok, bozót, tüskebokor és csak itt-ott
állt egy-egy majomkenyérfa. A nagyanyám is ilyen vidéken nőtt fel. Hol
egy tevecsorda keresztezte az utunkat – fiatal fiú terelgette a tevéket, és
kíváncsian hunyorgott ránk a napsütésben –, hol egy nő mellett
haladtunk el, aki a vállán körbetekert szövetdarabban, kisbabáját a hátára
kötve, a hasára erősített rőzseköteggel gyalogolt tovább a messzeségbe.
Luuqban az emberek soványak voltak. Menekültek aludtak az utcán; a
házakon golyó ütötte lyukak. A szálloda apró szobáiban olyan hőség
volt, mint a kemencében, ezért mindenki a szabadban aludt földre letett
szőnyegeken; a nők a belső udvarban, a férfiak a külsőben. Folyóvíz és
villany nem volt. Mindenki lavórban mosakodott, és azon gúnyolódtak,
hogy Haweya meg én külföldi szerszámot használunk fogmosáshoz –
fogkefét –, ahelyett hogy hozzájuk hasonlóan akácgallyal dörzsölnénk a
fogunkat. Reggelire hagymás-fokhagymás kecskemájat kaptunk. Ilyen
korán reggel én rá sem tudtam nézni, de a többiek megpróbáltak rávenni,
hogy egyek, mert ínséges vidékeken haladunk majd át. Minél tovább
megyünk, annál kevesebb lesz az élelem.
A teherautó a kegyetlen napsütésben hangosan berregve haladt a
homokon. Valószínűleg valami útfélét követett, bár az nemigen látszott.
Árnyék sehol, egyszerű fapadokon zötykölődtünk. A következő éjszakát
egy kis faluban, Bulo Haawóban töltöttük, a kenyai határ mellett. A falu
néhány szalmatetős kunyhóból meg egy kis boltból állt, ahol egy
szekrényben némi jeget is tároltak. Néhány száz méterre a falutól
átjutottunk a határon, és beértünk egy kis kenyai városba, Manderába:
betonépületek, kövezett út, villany. Mogadishuban az áram ritkaságnak
számított; meglepődtünk, hogy ide be volt vezetve. A hivatalos
határátkelőhelyen mentünk át, és láttuk, hogy az emberek nyíltan
megvesztegetik az egyenruhás hivatalnokokat. (Qubqacnak kenyai
személyigazolványa volt, mi pedig Haweyával tökéletesen beszéltük a
szuahéli nyelvet, ezért kenőpénz nélkül sikerült belépnünk az országba.)
Manderában Qubqac elvitt bennünket a mostohaanyjához meg a
mostohanővéreihez, hogy tiszteletünket tegyük náluk. Á házban volt
villany és folyó víz. A városban több kis bolt mellett láttunk egy iskolát,
sőt egy városházát meg egy rendőrőrsöt is. Ez a kisváros a szomáliaiak
által lenézett Kenyában sokkal jobban működött, mint alig néhány
kilométerre mögöttünk Szomáliában bármi.
Manderában szedzsui szomáliaiak laknak – kenyai szomáliaiakként is
ismerik őket; éneklő hangon beszélnek, és szuahéli szavakat kevernek a
szomáliai nyelvbe. Született kenyaiak „csak” a rendőrök voltak, akiknek
a rendet kellett fenntartaniuk, meg a katonák, akik a határt felügyelték. A
szomáliai események még így is begyűrűztek Kenyába. Gyakran jöttek át
a határon fegyveres bandák, hogy kifosszák a házakat és elrabolják az
állatokat, a csempészek meg khatot és mindenféle más árucikkeket
próbáltak bejuttatni Kenyába – és persze embereket is.
Két éjszakát töltöttünk Manderában. Qubqac csak ekkor szánta rá
magát, hogy továbbmenjünk. Autóbusszal mentünk az ötszázötven
kilométernyire, délre fekvő Garissába. Nagy város volt, aszfaltozott
utakkal, szállodákkal, autóbusz-pályaudvarral, közlekedési lámpákkal és
egy mecsettel. Felszálltunk egy Nairobiba tartó buszra; már majdnem
hazaértünk.
Amikor végre megérkeztünk egy héttel az után, hogy elhagytuk
Mogadishut, és végigmentünk az Eastleigh-n, úgy láttuk, semmi sem
változott. Még a marhakáposzta szaga is otthonosnak tűnt. Siettem, hogy
viszontlássam anyámat, de ahogy közeledtünk a házunkhoz, rájöttem,
hogy már előre rettegek azoktól a veszekedésektől és családi
jelenetektől, amelyeknek óhatatlanul ki voltunk téve.

Néhány nappal azután, hogy visszatértünk Nairobiba, 1990

novemberének végén, kitört a nyílt háború Mogadishu körül. A
városközpontot még mindig Sziad Barre hadserege tartotta ellenőrzés
alatt, a lázadó havijék teljesen bekerítették őket. Kis teherautókkal
khattól bódult fegyveresek járőröztek a külvárosokban, mindenkire
lőttek; felégették a tanyákat és a gyümölcsösöket.
Sziad Barre, hogy megossza az ellenfeleit, felhasználta a törzsek
között lappangó állandó ellenségeskedést. Katonái megtámadták a
darodokat, azt a látszatot keltve, hogy a havijék a tettesek, és fordítva.
Gyilkosságaik színhelyén ilyen jelmondatokat mázoltak fel: „Tisztítsuk
meg a havijék földjét a darodoktól”, vagy „USC” – ez az egyik havije
milícia nevének rövidítése volt. Aztán ugyanezt megcsinálták a
havijékkal is, de ott ilyen feliratokat hagytak hátra: „A havijék
alacsonyabb rendűek, és megérdemlik, hogy a darodok eltöröljék őket.”
Sziad Barre megbukott, és magával rántotta egész Szomáliát: a
leveréséért folyó harc szabályos polgárháborúba ment át. A havijék már
nemcsak a diktátor fejét követelték, hanem etnikai tisztogatást akartak. A
darodokat ez meglepetésként érte. Azt hitték, a havijék Sziad Barre
törzsén állnak majd bosszút, és nem számítottak rá, hogy az összes darod
törzset megtámadják. Mogadishuban teljes volt a zűrzavar. Egyre
gyakoribbak lettek a fosztogatások, a gyilkosságok és az erőszak. A
lázadó bandák egész városnegyedeket pusztítottak el, felégették a
házakat; a szülők gyakran a gyerekeiket hátrahagyva menekültek.
Minden darod menekült a városból: autón, gyalog vagy négykézláb
igyekeztek Afgooyába, Baidoába, a tengerparti Kismayóba vagy a
kenyai és etiópiai határnál fekvő városokba és falvakba.
Aki ott maradt, ellentámadásba ment át. A harcokban rengeteg darod
és havije halt meg. Sziad Barre hadserege az elnöki palotát őrző
fegyveresekre zsugorodott. 1991. január 27-én, a mészárlások kellős
közepén a BBC szomáliai irodája hírül adta, hogy a diktátor a biztonsága
érdekében elmenekült – Nairobiba.
Egy este, Park Road-i lakásunkban épp aggódva hallgattuk a rádiót,
amikor kopogtak. Ajtót nyitottam, és nagy meglepetésemre Abdellahi
Yasinnal találtam magam szembe. Mogadishuban ő volt Mahad egyik
legjobb barátja. Vele volt a nővérének a fia is. A fiatalembert Osman
Abdilahin Osman Yusuf Kenaidiidként mutatta be nekünk, vagyis
Osman unokájaként – Osman volt az az ember, aki apámat írni és olvasni
tanította –, és annak a királynak a dédunokájaként, akit Magan nagyapám
szolgált. Teljesen megilletődtünk. Nagy tisztesség volt, egy ilyen embert
fogadni az otthonunkban.
 Abdellahi és Osman azt mondták, hogy Mogadishu gyakorlatilag
megbénult. Az utcákon már csak a fegyveresekkel megrakott teherautók
közlekedtek. Azokban a városrészekben, amelyek a havijék kezére
kerültek, milicisták jártak házról házra, és minden darodot összeszedtek.
Elmondták, hogy Mahad már korábban elment Bariba, amelyet már az
SZFDF tartott az ellenőrzése alatt. Az anyám csaknem hisztérikus
rohamot kapott a félelemtől, és Haweyával mi is nagyon nyugtalanok
lettünk.
Abdellahit és Osmant a nappaliban helyeztük el; ott aludtak akkor is,
amikor két héttel később Mahad megérkezett. Anyám, Haweya és én
nagyon megkönnyebbültünk, hogy újra látjuk. Mahad Bariba akart
menni, de a törzs ragaszkodott hozzá, hogy visszatérjen a biztonságos
Kenyába. Ugyanazon az útvonalon jött, mint mi. Az utolsó pillanatban
indult el: amint elhagyta Afgooyét, a város másnap a havije lázadók
kezére került.
Mahad magával hozta az unokatestvérünket, Warsamét, anyám
ikernővérének a fiát, és Warsame két mostohafivérét. Most már hat férfi
aludt a nappaliban kiterített szőnyegeken; többé-kevésbé mindannyian
családtagok. Ezután Osman idősebb fivére érkezett meg, Mahamuud. Őt
is nagy megtiszteltetés volt vendégül látni, de anyám arca teljesen
eltorzult a rémülettől, amikor Mahamuud elmesélte, hogy Mogadishu
már csaknem elesett, amikor elhagyta a várost. A havijék már Sziad
Barre palotáját ostromolták, és a banditák mindenütt gőzerővel
fosztogattak, erőszakoskodtak és gyilkoltak. Darod asszonyokat és
gyerekeket rángattak ki az utcára, hogy megöljék őket; másutt házakat
gyújtottak rá a lakókra. A víz egyre nagyobb hiánycikk lett, és az éhínség
miatt teljesen legyengült városlakóknak már sem védekezni, sem
elmenekülni nem volt erejük. Később megtudtuk, hogy Khadija
nénénknek sikerült eljutnia Kismayóba, ahol aztán megbetegedett. Végül
eljutott hozzánk a halálhíre is.
Ibado Dhadey Magan, akinek az anyja havije volt, több rokonát is
maga köré gyűjtötte, és biztonságba helyezte őket. A darodok azonban
kezdték elhagyni a várost, autóval vagy gyalogosan menekültek a
pusztítás elől. A tengerparton haladtak lefelé, és út közben csatlakoztak
hozzájuk azok is, akik az Afgooyétől délre eső falvakból menekültek,
mert a havijék minden szántóföldet felégettek. Akkorra már százezrek
lepték el az utakat. Megkezdődött a szomáliaiak tömeges elvándorlása
Kenyába, Etiópiába, vagy még távolabbi országokba.

Mahamuud elmesélte, hogy a feleségét és a gyerekeit Kismayóban

hagyta a rokonainál; ő maga egy menekültekkel telezsúfolt hajón jutott el
a kenyai kikötővárosba, Mombasába, hogy biztonságos helyet keressen a
családjának Nairobiban. Most az volt a szándéka, hogy visszamegy a
határra a családjáért.
Mahamuud úgy számolt, nagyjából elegendő benzinjük maradt ahhoz,
hogy eljussanak a kenyai határig, oda, ahol a menekültek gyülekeztek. A
hely jó ötszáz kilométerre volt a sivatagban, és mindenki csak
Dhobleynek, Sárfészeknek hívta.
Egy héten át Mahamuud mindennap kérlelte Mahadot, akinek
megfelelő kenyai papírjai voltak, és beszélt angolul meg szuahéliül is,
hogy kísérje el a határra a családjáért. A határon már teljes volt a
zűrzavar, és a kenyai kormány megpróbálta megakadályozni, hogy
további menekültek érkezzenek az országba; Mahamuud tudta, hogy
segítségre lesz szüksége.
Mahad azonban nem adott egyenes választ. Mindennap azzal intette le
Mahamuudot, hogy holnap majd elindulnak a határra. Mindannyian
átéreztük Mahamuud aggodalmát. Egy este aztán, a vacsoránál
bejelentette, hogy másnap elindul egyedül. Ezt már nem bírtam tovább.
– Én is beszélek szuahéliül is, angolul is – mondtam –, Haweyával
most tettük meg ugyanezt az utat a határtól, úgyhogy tudom, mi a teendő.
Veled megyek.
Anyám tiltakozott: egy fiatal lánynak nem szabad elindulnia a
háborús övezetbe. Mondtam, hogy a határ kenyai oldalán maradok. Mi
rossz történhet? Napokig tartott a vita. Mindenki mondta a magáét.
Mahad továbbra is azt ígérte, elkíséri Mahamuudot, majd elindult az ajtó
felé azzal, hogy elmegy a mecsetbe. Aztán estig ott is maradt. Világos
volt, hogy Mahamuud vagy velem teszi meg az utat, vagy egyedül.
Végül január végén indultunk el. Két hónapja voltam otthon.
Egy-két éjszaka alatt elértük a határvárost, Liboyét. Mahamuud az
idegességtől már beszélni is alig tudott. Az inge alá rejtve egy amerikai
dollárokkal kitömött bőrtárcát hordott, ez volt a vesztegetésre szánt pénz.
Tárgyalni azonban nekem kellett a határőrséggel. Korábban soha senkit
nem próbáltam lefizetni, és fogalmam sem volt róla, mennyit érhet egy
dollár ilyen messze a fővárostól.
 A határon hemzsegtek a zöld egyenruhás katonák, kezükben
géppuska, a vállukon töltényövek. Találtunk egy tisztet, aki azt állította,
ő a parancsnok. Nagy levegőt vettem, és azt mondtam neki szuahéliül:
– Ez a férfi a családját keresi. Szomáliába mentek nyaralni, és ott
ragadtak. Csak át kellene mennünk a határon, és visszahoznánk őket.
A tiszt végigmért, és megkérdezte:
– Hány embert akarnak áthozni?
– Egy nőt és négy kisgyereket – feleltem. – Tulajdonképpen csak egy
nőt, hiszen a gyerekek olyan kicsik, hogy nem igazán számítanak.
Gúnyosan nézett rám, és én úgy véltem, ez az a pillanat, amikor a
pénzt oda kell neki adni. Odafordultam Mahamuudhoz:
– Van nálad olyan ötszáz shilling? – kérdeztem, csak úgy, a hasamra
ütve. Nagyjából ennyi volt hetente a nairobi lakásunk bérleti díja.
Mahamuud a kezembe csúsztatott egy bankjegyet, én meg odanyújtottam
a tisztnek. Ránézett, és azt mondta:
– Még kettőt.
Odaadtuk neki.
– Mehettek – mondta.
Megkérdeztem tőle, mi a neve.
– Mwaura.
Gyakori kikujú név. De nem hittem el, hogy a tiszt kikujú volna: túl
magas volt. Mondtam Mahamuudnak, hogy én nem bízom ebben az
emberben. Még ha megtaláljuk is a feleségét meg a gyerekeit, nem
lehettünk biztosak benne, hogy a tisztet is újra megtaláljuk, vagy abban,
hogy tényleg visszaenged minket Kenyába. Nemhogy papírral, de még
egy kézfogással sem erősítette meg az üzletet. Csak erre a gyanús
Mwaura névre számíthattunk, meg az én szuahéli tudásomra. Nem volt
más választásunk.
Kíséret nélkül indultunk el a határzóna felé, lefelé a csupasz
domboldalon. A látvány lehangoló volt: menekültsátrak és jól-rosszul
összeeszkábált kunyhók tömege, ameddig a szem ellátott. Mintha egész
Szomália itt vert volna tábort. Ezen a vigasztalan területen túl rejtőzött
valahol a dhobleyi tábor, amelyet a menekültek állítottak fel sebtében, és
Dhobleyben remélhetőleg ott volt Mahamuud felesége és gyerekei is.
Mindenütt por, sehol egyetlen fa vagy árnyékos hely. Az ENSZ
Menekültügyi Szervezete a határ kenyai oldalán, a dombtetőn állított fel
egy tábort. Több tucat világoskék műanyag sátor sorakozott egy nagy,
erős vízhatlan központi sátor mellett. A nagy sátor előtt, a tűző napon,
emberek álltak sorba, hogy regisztráltassák magukat. Elhaladtunk egy
egészségügyi létesítmény mellett – valójában csak a halálesetek
bejelentésére szolgált. Körülötte több ezer sátor.
Minél messzebbre jutottunk, annál nyomorúságosabbak lettek a
sátrak. Az elsők alatt még, amelyek vízhatlan vászonból készültek, és
faágakhoz, gallyakhoz erősítve feszítették ki őket, egész családok
találtak menedéket. Kicsit távolabb azonban eltűntek a vászonsátrak, és a
homokba szúrt vékony ágakra vagy gallyakra már csak ruhaneműt
aggattak rá, női sálakat vagy egy-egy inget, hogy legalább a gyerekek
árnyékban lehessenek. A sátrak kis homokba vájt vízlelőhelyeket vettek
körül, de ezek némelyike már csak zavaros pocsolya volt. A nemrég
lehullott eső illata még ott volt a levegőben, de a víztócsák már kezdtek
elpárologni a hőségtől.
Egész addig mentünk, míg el nem értünk egy nagy parkolót, ahol több
kisteherautó és Land Cruiser állt. Itt mindenki darod volt – macherten,
marehan, wersengeli vagy ogaden, de mind darod –, úgyhogy
biztonságban éreztük magunkat köztük. Az egyes altörzsek közt ugyan
voltak feszültségek, de nem fenyegettek azzal, hogy mészárlássá
fajulnak. Mahamuud elmagyarázta, hogy el kell jutnunk a tizennyolc
kilométerre fekvő Dhobleybe. Alkudott egy kicsit az árból, végül talált
egy macherten sofőrt, aki hajlandó volt elvinni minket, de meg kellett
várnunk, amíg más utasokkal megtölti az autóját.
Délután négy körül értünk Dhobleybe. Mindenütt emberek, ameddig a
szem ellátott. Minden magasabb bokor alá egy-egy család telepedett le,
többnyire fűszőnyegeken ücsörögtek, de néhányuknak csak a fehér
homok jutott. Volt, akinek sátra is volt, még kopottasabb és rozogább,
mint amilyeneket a határ közelében láttunk: ruhákból, gallyakból,
rongyokból voltak összetákolva.
Ahol kiszálltunk az autóból, két férfi vitatkozott egy kanna vízen. Épp
amikor elhaladtunk mellettük, egyikük türelmét vesztve előrántott egy
pisztolyt. Heves szívdobogás jött rám. Körülöttünk hirtelen minden férfi
fegyvert rántott, pisztolyt vagy karabélyt. Észrevettem, hogy a homok
tele van szórva golyókkal. Ekkor három vagy négy idősebb férfi felemelt
karral odament a pisztolyoshoz. Odanyújtották neki a kannát:
– Fogd a vizet. A tiéd. Menj.
De a férfi leült a homokra, arcát a kezébe temette, és sírva fakadt.
Ruhája rongyokban lógott, nagylábujja kilógott a lyukas cipőből: tényleg
nyomorúságos látványt nyújtott.
Az idősebb férfiak képtelenek voltak rávenni, hogy eressze el a
fegyvert. A másik férfinak adtak egy másik kanna vizet. Bármit
megtettek volna a nyugalomért, és hirtelen mindenki a konfliktusok
megelőzésének szakértőjévé vált.
– Ezek veszélyes emberek – súgtam oda Mahamuudnak.
– Nagyon veszélyesek – bólintott. – Éhesek és szomjasak. Hosszú
ideig gyalogoltak. Nincs többé vesztenivalójuk. Úgy érzik magukat,
mintha már meghaltak volna.
Igaza volt. Mindannyian olyanok voltak, mint a csont és bőr
kísértetek. Hetekkel azelőtt elhagyták az otthonukat, és útközben
mindenüket elvesztették. Látták meghalni a gyerekeiket, és szinte
minden anya üres tekintetű gyereket tartott a karjában. Rablók támadták
meg őket, és csatamezőkön kellett átjutniuk. A szemükben csak
zavarodottságot láttam. Olyan volt a tekintetük, mintha a pokolból jöttek
volna.
Szörnyen tehetetlennek éreztem magam. Azért jöttem, hogy segítsek
egy embernek megtalálni a családját, és most tengernyi kétségbeesett
szerencsétlen vett körül. Én voltam köztük az egyetlen, aki kipihentnek
és jól tápláltnak látszott. Minden egyes fa alatt minden egyes családnak
és minden egyes nőnek mintha én lettem volna az utolsó reménysége.
Sokan könyörögve jöttek oda hozzám:
– Beszélj a határőrökkel! Vigyél el odáig engem és a családomat!
És nekem azt kellett mondanom, hogy semmit sem tehetek.
Mahamuud miatt voltam ott, és neki egyetlen célja az volt, hogy
megtalálja a családját.
Továbbindultunk, és mindenkitől, aki az utunkba került,
megkérdeztük, nem találkoztak-e egy Si'eedo Mahmud Osman Yusuf
Kenaidiid nevű nővel. Mahamuud felesége ugyanis az unokahúga volt,
így aztán ugyanaz volt a nagyapai nevük. Természetesen tőlünk is
megkérdezték a nevünket, és magától értetődő módon a hosszabb
változattal válaszoltam meg a kérdést:
– Ayaan Hirsi Magan Isse vagyok.
Ebben a táborban, amely olyan volt, mint egy nagy törzsi gyűlés, a
neved volt a személyazonossági igazolványod.
Valaki azt mondta:
 – Ott, az alatt a fa alatt, van néhány Jama Magan.
Odamentem hozzájuk: Ainanshie, Aflao, Amran és Idil volt az,
Mogadishuból. Amikor utoljára láttam őket – azon a napon, amikor
eljöttem Mogadishuból, alig tíz héttel azelőtt –, még gazdag emberek
voltak, nagyok és jól tápláltak. Akkor már csak árnyékai voltak
önmaguknak: bő ruhájuk csak lógott csupa csont testükön. Az arcuk
ismerős volt, de már korántsem ugyanazok az emberek voltak. Szörnyen
lesoványodtak. Köztük volt Abdiwahab is, egy másik
másod-unokatestvérem, aki Aflao kávéházában dolgozott, Abdiwahab
iszonyú kövér és magas ember volt; most olyan lett, mint egy csontváz,
és ettől még magasabbnak látszott. Dülledt szemével és beesett arcával
csontvázra emlékeztetett: arcbőrét mintha a puszta csontokra feszítették
volna rá. Olyan volt, mint egy élőhalott.
Elém jöttek, és sírva szorítottak a karjukba. Valamennyien sírtunk. A
két lány, Amran és Idil könyörögni kezdtek:
– Kérlek, vigyél magaddal, ne hagyj itt minket.
És én tudtam, hogy nem tehetem.
Nem volt nálam pénz. Mahamuud pénze is csak arra volt elég, hogy
megmentse a saját családját. A katonatisztnek a határon azt mondtam,
csak egy asszonyt viszünk át, akit pedig még mindig nem találtunk meg.
Csak annyit tehettem, hogy azt mondtam nekik, visszamegyek
Nairobiba, összegyűjtjük a pénzt, aztán majd Mahad visszajön a határra,
és valahogy áthozza őket.
Kétségbeesett sírásra fakadtak. Amran és Idil alig tizenhét és
tizennyolc évesek voltak.
– Itt vagy ezzel az emberrel, hogy megmentsd az ő családját. A te
családod mi vagyunk, de bennünket nem mentesz meg. Azt hittük, értünk
jöttél.
Kitört rajtuk a hisztéria. Haweya egyszer Hordónak nevezte Amrant
és Idilt, olyan kövérek voltak. Itt soványak, megfélemlítettek és
kétségbeesettek lettek.
Aflao felesége elvetélt az úton. Ainanshiének Mogadishuban kellett
hagynia a feleségét és a kisbabájukat, mert az asszony havije volt, az
ellenséges törzs tagja, és útközben megölték volna a darod menekültek.
Ainanshie elmesélte, hogy a darodokkal együtt harcolt Mogadishuban a
havijék ellen, és sokat megölt közülük. Örömét lelte benne: bosszút állt
minden gyilkosságukért.
 – Volt ott egy ember egy késsel. Lelőttem, és fültől fülig átvágtam a
torkát – mesélte, valamiféle elégedettséggel a hangjában.
Remegni kezdtem: az egész teljesen valószerűtlen volt, mint valami
szörnyű lázálom. Emlékszem, az jutott eszembe: „Ez maga a pokol. Ez a
pokol első kapuja.”
Mahamuud nógatott, hogy menjünk már; meg akarta találni a
családját, mielőtt beesteledik. Megígértem a rokonaimnak, hogy
visszafelé még megállunk náluk, és nehéz szívvel otthagytam Ainanshiét
és a családját. Továbbindultunk. Minden fa alatt kérdezősködtünk. A
legmagasabb fák árnyékában azok a családok húzódtak meg, ahol a
férfiaknak fegyverük volt. Az egyedülálló nőknek be kellett érniük a
csenevész bokrokkal, amelyeknek az árnyéka még a gyerekeket is alig
védte meg. Mahamuud egyre több ismerőssel találkozott – üzletfelekkel,
szomszédokkal és valamennyien ugyanazt mondták neki:
– Menj csak tovább. Ott lesznek.
Aztán Mahamuud észrevette Fadumót, bátyja, Mahamed feleségét,
aki az ő feleségének a nővére volt. Fadumo úgy kapaszkodott Mahamuud
karjába, mintha soha többé nem akarná elengedni. Férje odarohant
hozzájuk: mezítláb volt. Megvolt még a bajusza és bozontos
szemöldöke, de a teste csont és bőr volt. Mint egy rohanó hulla.
Mahamednek és Fadumónak ott volt mind a négy gyereke; úgy néztek
rám, mintha angyal szállt volna le közéjük az égből. Mahamed azt
mondta, Mahamuud felesége ott van a közelben, és a gyerekek is jól
vannak. Belekapaszkodott az öccsébe, és együtt mentünk tovább.
Mahamuud felesége már messziről észrevett bennünket, odarohant
hozzánk, és zokogva vetette magát a férje karjába.
Akkor láttam életemben először egy szomáliai házaspárnál ilyen mély
érzelmeket. Összeölelkeztek, simogatták egymás arcát, és mindketten
sírtak: olyanok voltak, mintha soha többé nem akarnának szétválni. A
gyerekeik is odafutottak, és beléjük kapaszkodtak – a felhőtlen tiszta
boldogság és a meghitt könnyek pillanatai következtek, ezért
Mahameddel tapintatosan elfordultunk.
Si'eedo belekapaszkodott a férje karjába, és a táborhelyéhez vezetett
bennünket, egy fa alá. Ott volt Mahamuud húga, Marian, a két
gyerekével. Marian hároméves kislánya volt a legszebb gyerek, akit
valaha láttam. Aztán a kisbabájára néztem: mintha nem is egy csecsemő
lett volna a karjában. Ez az éhező asszony csak egy vékonyka,
összetöpörödött, néhány napos emberformájú valamit szorított aszott
melléhez. Egy alultáplált csecsemő testarányai szörnyűek: a feje
szemmel láthatóan nagyobb volt, mint az egész teste. Azt hiszem, soha
életemben nem láttam ennél borzalmasabb dolgot.
Azt hittem, már meghalt, de hirtelen megmozdult. Halványan, de még
volt benne élet.
– Meg kell mentenünk ezt a babát – mondtam Mariannak. – Még él.
Át kell juttatnunk a határon.
Rám nézett.
– Allah adta nekem ezt a gyereket, és ha úgy akarja, elveszi.
A Muszlim Testvériség odaadó híve volt, és bármilyen csapást
elviselt. Úgy érezte, Allah próbára teszi: ha Allah úgy akarja, azt is el kell
fogadnia, ha a gyereke meghal. Nem kesereghet és nem eshet kétségbe,
mert ezzel a hite gyengeségét bizonyítaná. És mindenki más is mintha
türelmesen arra várt volna, hogy a kisbabája meghaljon az ölében. Más
kisbabák is meghaltak már. Mahamuud másfél év körüli legkisebb fia is
beteg volt: a vízhiánytól ráncos és sovány volt a popsija.
– Holnap indulnunk kell. Meg kell mentenünk a kisbabát – mondtam.
Mindenki azt hitte, azért lettem ilyen érzelgős, mert összezavarodtam
a körülöttünk lévő szörnyűségektől. Kizártnak tartották, hogy ez a
kisbaba életben maradjon. Teavizet forraltunk. Lehűtöttem egy
csészényit, és Marian kezébe nyomtam, hogy itassa meg a kicsit. Amikor
odatartotta a szájához, a baba ajka megmozdult.
Aznap éjjel a fehér homokra leterített szőnyegeken és vékony ruhákon
aludtunk, szorosan egymás mellett. Si'eedo valami híg levesfélét főzött
cirokból és piszkos vízből. Semmilyen tápértéke sem volt; még só sem
volt benne. Aztán ott aludtunk el, sálakba takarózva, ahol ettünk. Furcsa
mód kényelmesen aludtunk: a homok puha volt, a szél illata pedig
Mogadishut idézte fel bennem. Mindenki tele volt bolhával és tetűvel.
Figyelmeztettek, hogy én is el fogom kapni. A gyerekek nyakán is tetvek
mászkáltak, miközben én ott álltam a kis sportos táskámmal, a
fogkefémmel, fogkrémemmel, a váltásnyi fehérneművel és a tiszta
ruhámmal. Teljesen valószerűtlen volt.
Másnap, miközben a többiek összeszedték a holmijukat,
elhatároztam, hogy visszamegyek ahhoz a fához, ahol Aflao, Ainashie
meg a családjuk táborozott le. Útközben mindenki megkérdezte tőlem, ki
vagyok.
 – Hirsi Magan lánya vagyok – feleltem.
– Melyik feleségétől – kérdezte valaki.
– A dhulbahantétól, Asha Artantól.
Elküldtek egy másik fához, ahol ott találtam egy másik
unokatestvéremet, akivel még sohasem találkoztam. Zainab Muhammad
Artan a mostohahúga volt Mahmudnak, akivel három hónapja
Mogadishuban titokban összeházasodtunk. Amikor megtudtam, kicsoda,
beleremegtem. Mintha évszázadokkal azelőtt mentem volna férjhez.
Zainab elmesélte, hogy a parti úton indult el a családjával
Mogadishuból Kismayóba. Amikor a havije lázadók megtámadták a
várost, elmenekültek a férjével, és a teljes zűrzavarban nem volt más
választásuk, mint hogy a saját gyerekeik mellett magukkal vigyék egy
másik asszony két fiát is. A gyerekek ugyanis éppen együtt játszottak,
amikor a lázadók megjelentek. A szülőknek bizonyára fogalmuk sincs
róla, hol lehetnek a gyerekek.
Megmutatta őket, és én rájuk ismertem. Ahmed és Aidarus volt az,
anyám legkisebb húgának két kisebbik fia. Hét-és ötévesek voltak.
Odarohantak hozzám, egyik a jobb kezembe kapaszkodott, másik a
balba, és csak néztek rám. Meg sem kellett szólalniuk, nem volt rá
szükség. Ők az én gyerekeim is voltak, és felelős voltam értük.
Odavittem őket Mahamuudhoz, és elmeséltem neki, mi történt. Csak
bólintott. Tudta, hogy magunkkal kell vinnünk őket.
Most már a lehető leggyorsabban vissza kellett mennünk a kenyai
határra, még mielőtt a mi határőrünk, Mwaura úr végleg megfeledkezik
rólunk. Azt mondtuk neki, hogy egy asszonnyal és négy kisgyerekkel
fogunk visszatérni. Most azonban ott volt még Mahamuud bátyja a
családjával, a nővére a két kisgyerekkel és az én két kis unokaöcsém.
Ráadásul a két feleségnek fiatalabb nőrokonai is voltak, akiktől nem
akartak megválni. Vagyis egy férfit, öt asszonyt és tizenkét gyereket
kellett átjuttatnunk. Nem heten voltunk, hanem húszan.
Úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk együtt, noha nem volt annyi
pénzünk, hogy mindenkit átvigyünk Kenyába. Mahamuud kibérelt egy
kisteherautót, hogy eljussunk a határ melletti parkolóba. Ez minden
szomáliai pénzét elvitte. Már csak amerikai dollár volt nála, és ha itt, a
fegyveresektől körülvéve elővette volna, biztosan megölik. A
kisteherautó a két határ közt, a senki földjén tett le bennünket. Egy egész
embertömeg volt köztünk és a folyómeder közt, ahol az ENSZ
Menekültügyi Főbiztosságának a sátra állt. Nagyobb volt a tömeg, mint
az előző nap. Letelepedtünk a napon, Mahamuud meg elindult a határra,
hogy intézkedjen.
Már későre járt, amikor Mahamuud visszatért: négy férfi hozta.
Lerakták a szőnyeg mellé a homokra. Megmarta egy skorpió. Csaknem
megbénult a fájdalomtól. Lefektettük egy guntino vászonra, és
megpróbáltuk kényelembe helyezni; semmi mást nem tehettünk érte. A
lába duzzadt volt és fekete.
Nekem kellett tehát visszamennem Kenyába, hogy tárgyaljak a
határőrökkel, és keressek valami ennivalót mindannyiunknak, amíg a
szomáliai oldalon arra várunk, hogy Mahamuud legalább járni tudjon. Ha
meghal – ami egy skorpiócsípés esetén megtörténhetett –, a helyzetünk
még reménytelenebbé vált volna.
Az őrök átengedtek a személyi igazolványommal Liboyéba, úgyhogy
tudtam venni egy kis tejet. Nagyanyám mindig azt mondta, hogy a
tevetej semlegesíti a skorpiómérget, de csak tehéntejet találtam. Amikor
visszaértem, egy kicsit adtam belőle a kisbabának. A többiek
morgolódtak, mert fölösleges pazarlásnak tartották. Mariannak is adtam
egy keveset, hogy meginduljon a tejképződése. Amikor azt javasoltam,
hogy adjunk nevet a kicsinek, nem volt rá hajlandó. Nem akart kötődni
hozzá. Lélekben már felkészült rá, hogy a baba meg fog halni.
Napokig vártunk a tűző napon, a ponyvák és a kétségbeesett emberek
közt. Mahamuud belázasodott. Ha volt egy kis eső, a kátyúkból
gyűjtöttük a vizet, amely zöld volt az algáktól. Kukoricalisztet szórtunk
bele, és adtunk egy kicsit a babának is.
A gyerekek állandóan sírtak, a hangjuk egyetlen jajkiáltássá olvadt
össze. Kisebb unokaöccseim légúti fertőzést kaptak. Mindenkinek
hasmenése volt. A baba olyan kicsi, sovány és sérülékeny volt, hogy
kézbe venni is féltem. Marian egy ruhába bugyolálta, úgy szorította a
melléhez.
Az ENSZ megkezdte az élelemosztást. Azaz az adagokat olyan
embereknek adták oda, akik azt állították magukról, hogy törzsfőnökök,
ők viszont vagy megtartották a saját családjuknak, vagy eladták.
Élelmiszerhez közvetlenül csak úgy lehetett hozzájutni, ha az ember
nyilvántartásba vétette magát a központi sátornál, de ehhez sok
századmagával sorba kellett állni. Volt egy víztartály is, de még a
közelébe sem sikerült jutnom. A víz volt a legértékesebb jószág mind
közül, és állandó harc folyt érte. Körülöttünk emberek haltak meg. Az
ENSZ kenyai és szomáliai őröket toborzott, hogy segítsenek eltemetni a
halottakat.
A táborban hemzsegtek a skorpiók, kígyók, mindenféle hüllők, és
nekem fogalmam sem volt, melyik veszélyes közülük. Kétségbeesetten
próbáltam felidézni nagyanyám tanításait, miközben azon
gondolkoztam, mi kell ahhoz, hogy életben maradjunk. Már mindenki
mindenbe beletörődött: mintha valamiféle kábulatban már csak a halált
várták volna.
Bárhová mentem, úgy néztek rám, mintha azt hinnék, meg tudom
menteni őket. A cipőmben, a fogkefémmel, jöttem-mentem, hogy a határ
túloldalán kukoricalisztet és banánt vegyek. Olyan lehettem a
szemükben, mint egy másik világ küldötte, a normális világáé, amely
talán még mindig létezik valahol.
Egyik reggel, amikor vízért indultam sok nőtársammal együtt,
hallottam, hogy az éjjel megtámadtak egy asszonyt. Egyedül érkezett a
táborba, és egy kisebb altörzshöz tartozott; nem volt vele férfi, aki
megvédhette volna. A kenyai katonák éjjel kirángatták a menedékéből és
megerőszakolták.
Elmentem hozzá az ütött-kopott kis kunyhóba, amelyet ő készített
magának. Alaposan elintézték. Arca fel volt dagadva, és rá volt száradva
a vér. A ruhája cafatokban lógott, a lába csupa seb volt. Egész testében
remegett. Megfogtam a kezét, és megkérdeztem, mit segíthetek, de nem
felelt. Csak annyit tudott kinyögni: „Ja'Allah, ja'Allah” – „Allah,
könyörülj rajtam.”
Elindultam, hogy vizet hozzak neki. A körülöttem állók azt mondták:
– Nem kellene ezzel a nővel mutatkoznod. Tisztátalan. Az emberek
majd azt hiszik, hogy te is az vagy.
Az asszony, akiben én egy súlyosan bántalmazott és szenvedő emberi
lényt láttam, az ő számukra csak egy kitaszított volt.
Tudtam, hogy hamarosan meg fog halni. Elmentem a Menekültügyi
Főbiztosság sátrához. Találtam ott egy Srí Lanka-i nőt, és angolul
elmagyaráztam neki, hogy van itt egy egyedülálló asszony, akit
megerőszakoltak, és azt is, hogy a szomáliaiak biztos, hogy hagyják
meghalni. Néhány őr kíséretében eljött velem a menedékhez, és elvitte az
asszonyt. Elmeséltem a dolgot Mahamedéknek.
– Persze hogy nem ő a hibás – mondták de tudod, hogy sok itt a baj.
Nem menthetsz meg mindenkit.
Én is tudtam, de azt is, hogy vigyáznunk kell egymásra. Két nappal
később egy másik nőt is megerőszakoltak. És újra, és újra: a kenyai
katonák minden éjjel megerőszakolták a magányos, védelem nélkül
maradt nőket. Minden ilyen nőt kivetett a közösség, és hagyták őket
meghalni.
Erről beszélt a nagyanyám, amikor gyerekkoromban figyelmeztetett:
egy szomáliai nő egyedül olyan, mint egy darab birkazsír a napon.
Tetőtől talpig elborítják a hangyák meg a rovarok, és nem tud
megmozdulni, meg elbújni sem; a rovarok felfalják. Elolvad, és semmi
más nem marad belőle, csak egy aprócska zsírfolt. Azt is mondta, hogy
ha ez megtörténik velünk, mi vagyunk a hibásak.
Szörnyű volt. A táborban mindenki muszlimnak tartotta magát, és
senki sem segített ezeknek a nőknek Allah nevében. Mindenki
imádkozott – az a nő is imádkozott a kis kunyhójában –, de senkiben nem
volt együttérzés.

Mahamuud láza már enyhülni kezdett, amikor Mahad megérkezett

erre a senkiföldjére, egyenesen Nairobiból. Volt nála kenyai shilling.
Szerzett pénzt az Osman Mahamud nemzetségtől, hogy annyi embert
megmenthessen, amennyit csak tud. Mondtam neki, hogy el kell mennie
Dhobleybe, és biztonságba kell helyeznie Aflao és Ainanshie családját.
Azt ígérte, megteszi.
A bátyám most úgy viselkedett, mint egy parancsnok, de az volt a
benyomásom, hogy már a csata után érkezett. Harsányan közölte, hogy
aggódik miattam, mert szörnyű lehet nekem ezen a helyen.
Megparancsolta, hogy menjek vissza Nairobiba Mahamuud feleségével
és a gyerekekkel. Azt mondta, Dhobleyból visszafelé jövet magához
veszi majd Mahamed családját, Mariant és a két gyerekét. Ismertem
Mahadot, és tudtam, hogy az elhatározásai nem mindig fedik a valóságot.
Azt mondtam neki, maradok. Nem hagyhatom itt ezt a két családot, és
különösen nem a névtelen kisbabát.
Mahad elindult Dhobleybe. Két nappal később tért vissza
Ainanshiével, Aflaóval és a többiekkel. Mahamuud végre lábra állt.
Elmúlt a láza. Mindenki életben volt, még a kisbaba is. A vesztegetésre
és utazásra szánt pénz igencsak megcsappant bevásárlásaim során a
kenyai határfaluban, és a körülöttünk táborozok egyre mohóbb szemmel
bámulták a készleteinket. Mahamuud szerencsére már elég jól volt
ahhoz, hogy elinduljunk. Eljött az idő, hogy átkeljünk a határon.
Most már tényleg sokan voltunk: Mahad és én, Mahamuud a
családjával, Mahamed családja, Aflao és Ainanshie családja, Marian a
gyerekével és a kisbabájával, és az én két kis unokaöcsém: tizenöt felnőtt
és tizenhat gyerek.
Úgy döntöttünk, hogy szétválunk. Mahad majd vár egy-két napot
Aflao és Ainanshie családjával, mi meg Mahamuuddal, a két férfival, a
három nővel és a velük utazó két kislánnyal meg a tizenkét kicsi
gyerekkel nyomban elindulunk.
Először is meg kellett találnunk Mwaurát, és újra tárgyalnunk kellett
vele. Mahamuuddal ráfordultunk a Liboyéba vezető útra. Ahányszor
csak megállítottak bennünket a katonák, hogy kikérdezzenek, szuahéliül
beszéltem velük. Végül sikerült kinyomoznunk, hol van Mwaura: egy
hatalmas, üres területen táborozott, ahol menekültek százai csődültek
össze, hogy megalkudjanak a kenyaiakkal a kisteherautókra és a
buszokra. Mwaura felismert:
– Ó, a lány, aki beszél szuahéliul.
Most barátságosabb volt. Lefizettem néhány ezer shillinggel, hogy
átengedjen bennünket. A tranzakció most már könnyen ment: felnőtt a
felnőttel, szemtől szemben. Nem volt ő rossz ember, és később arra is
rájöttem, hogy jócskán túlfizettem. Mahad később ugyanezért az útért
jóval kevesebb pénzt adott.
Az viszont már több napba telt, mire Mahamuud megalkudott
valakivel, hogy tovább vigyen minket a határról. Újra és újra azzal
ballagott vissza a határ szomáliai oldalára, ahol vártunk rá, hogy talán
majd holnap. Egyszerűen túl sokan voltunk, az árak meg az égbe szöktek.
Minden szomáliai, akinek még volt pénze, ahogy nekünk is,
megvesztegette a rendőrséget, és bárkinek hatalmas összegeket ajánlott
fel, hogy közelebb juttassa Nairobihoz. Végül Mahamuud azt mondta,
sikerült megalkudnia. Talált egy buszsofőrt, aki elvitt bennünket, de
csaknem az összes megmaradt pénzünk ráment.
A busz a Garissa hegy lábánál tett le bennünket. Ott töltöttük az
éjszakát. Aztán egy másik busszal továbbmentünk Garissába, és egy
újabbal Nairobiba. A gyerekek már nem sírtak: szinte mozdulatlanok
voltak.
 1992 februárjának végén, délelőtt fél tizenegykor érkeztünk meg
anyám házába. Három hete indultam el. Anyám nagyon aggódott már
miattunk. Ő is soványnak és elgyötörtnek látszott. Megdöbbent, amikor
betoppantam éhesen, piszkosan, tetvesen, egy csomó kiéhezett emberrel.
Ettünk, tiszta vizet ittunk, és még mielőtt megmosakodtunk volna,
beültem Mariannát egy taxiba, és elindultunk a kórházba. Nem maradt
pénzünk, és tudtam, hogy a Nairobi Kórház drága: ott műtöttek meg,
amikor a molla betörte a fejemet. Azt is tudtam, hogy előbb segítenek
rajtunk, és csak aztán kérik a pénzt. Az egyetlen dolog, ami még fontos
volt nekem, az a baba élete.
Az ambulancián közöltem:
– Ez a baba meg fog halni.
A nővér szeme elkerekedett az iszonyattól. Elvette a kisbabát, infúziót
vezetett a karjába, és a pici lény lassacskán elkezdett kisimulni. Nem
sokkal később már a szemét is kinyitotta.
– A gyerek élni fog – mondta a nővér, és a pénztárhoz küldött
bennünket, hogy rendezzük a számlát. Megkérdeztem tőle, ki az
igazgató. Miután megtaláltam, elmeséltem a középkorú indiai doktornak
az egész történetet. Azt is megmondtam, hogy nem tudom kifizetni a
számlát. Elvette a papírt, és összetépte. Azt mondta, nem számít.
Elmagyarázta, hogyan gondoskodjak a babáról, hol találok folyadékpótló
sót, majd taxiba ültünk, és hazamentünk.
Anyám kifizette a taxit, és mély tisztelettel rám nézett.
– Jól csináltad – mondta.
Ritka dicséret volt tőle.
A következő napokban a kicsi kigömbölyödött, rémfilmbe illő arca
kisimult, lassan olyan lett, mint egy igazi kisbaba, élénk és eleven.
– Most már nevet kell adnunk neki – mondtam egyik este a
vacsoránál.
Akkor már legalább hathetes volt. Alighogy kimondtam, kopogtak az
ajtón, és egy újabb menekült érkezett: Osman, Mahamuud és Mahamed
tizennyolc éves öccse, akit Abbas Abdihalinak hívtak.
– Nevezzétek el rólam, a nagy Abbasról – kiáltott fel.
Így aztán a gyereket Abbasnak neveztük el. Ma már nagykamasz
lehet.
A kis Abbas volt mindannyiunk kedvence. Ez az apa és jövő nélküli
gyerek, aki csak Allah kegyelméből maradt életben, mindannyiunk
szeme fénye volt. Eleven volt és vidám, a tenyerünkön hordoztuk, és a
széltől is óvtuk. A ház tele volt, és mindenki örült, hogy egyáltalán
életben maradt. Két kis unokaöcsém, akiket magammal hoztam, anyám
kedvencei lettek. Kedves volt velük, és külön főzött rájuk. Anyámat
különös módon boldoggá tette, hogy az egész pereputty ott van körülötte.
Eljött a ramadán, a családok hónapja, és a lakásunk olyan volt, mint az
Osman Mahamud törzs találkozóhelye.
Az emberek elkezdtek pénzt küldözgetni nekünk külföldről. A
világban – Kanadában, Európában – élő szomáliaiak a hawalával küldték
a pénzt. A hawalarendszer a szomáliai leleményesség szép példája. Az
ember meglátogat valakit Torontóban, Stockholmban vagy Kuala
Lumpurban. Pénzt ad neki. Ő felhív egy fűszerboltot Nairobi,
Birmingham vagy bármely más nagyváros szomáliaiak lakta
negyedében, és intézkedik, hogy a címzett felvegye a pénzt. Jutalék van,
papírmunka nincs. Az egész ügylet csak néhány telefonhívásba és
egy-két napba kerül; teljes mértékben a törzsön vagy az Iszlám
Testvériségen belüli bizalomra épül, amely ezt a legolcsóbb és
legmegbízhatóbb rendszert működteti. Akkoriban így működött, így
kapták a pénzt a nemzetségtől azok a szomáliai családok, amelyek
Kenyában menekülteket szállásoltak el.
Volt elég pénzünk élelemre, de a lakás ettől még kész bolondokháza
volt. Már önmagában a hangzavar is őrületes volt. A férfiak, akik egész
nap távol voltak, épphogy fenn tudták tartani a rendet. A bolhák és a
tetvek is megőrjítettek minket, meg a rühesség. Ládaszám vásároltuk a
tetű- és bolhairtót, de mindez csak akkor hat, ha mindenki használja, és
mindenki vigyáz a tisztaságra. Nálunk erről gyakran elfeledkeztek,vagy
nem is törődtek vele, nem beszélve arról, hogy folyamatosan érkeztek az
új menekültek. Volt olyan időszak amikor legalább
harmincöt-negyvenen voltunk. Újra meg újra megfertőződtünk. Olyan
volt, mint a pestis.
Egyik délután Mahad két havije férfival jött haza. Még Mogadishuból
ismerte őket. A barátai voltak, és nem volt hová menniük. Nem hagyhatta
ott őket Nairobi utcáin, de a lakásunk már tele volt darodokkal, akik
reggeltől estig a havije mészárosokat szidták. Mahad belépett a házba,
megállt az ajtóban, és bemutatta a két férfit. Elmondta, hogy nincs hová
menniük, nincs miért szemrehányást tenniük maguknak.
– Mostantól nem mondunk rosszat a havijékről – figyelmeztetett
mindenkit.
Először mindenki megdöbbent, de aztán beletörődtek. A két férfi egy
hétig maradt nálunk.
Egy márciusi reggelen angol nyelvű levelet kaptam egy
Finnországban élő nőtől. Azt írta, szerelmes Mahmud Muhammad
Artanba. A levélhez mellékelt egy fényképet kettőjükről. Mahmud
magas volt, ugyanolyan jóképű, fehér inget viselt, és egy fehér bőrű,
szőke nőt tartott a karjában. Háttérként a kék tenger szolgált. A finn lány
azt írta, hogy Mahmudnak van egy bekeretezett fényképe kettőnkről, és
azt mondta neki, hogy az unokatestvére vagyok. Tényleg az vagyok?
Mert úgy tervezi, hogy feleségül megy hozzá.
Olyan volt ez a levél, mint egy nem várt ajándék: már csaknem
elfeledkeztem Mahmudról, és most ez a finn nő felajánlotta, hogy
megszabadít tőle. Udvarias választ írtam. Persze hogy Mahmud
unokatestvére vagyok, és persze hogy nem is lehettem a felesége, hiszen
az vérfertőzés lett volna. Ha valamiért úgy vélte, hogy házasok vagyunk,
az csak azért van, mert Mahmud ugratta. Gondosan elraktam a levelet
meg a fényképet, és úgy éreztem, hogy elegánsan, felnőtt módjára
sikerült megoldanom a személyes problémámat.
 9

Abeh
Apám 1991 áprilisában jött vissza Nairobiba. Az Abdihalin fivérek
rohantak hozzánk a hírrel az egyik este, a ramadánvacsora után.
Elmondták, hogy éppen Farah Gourénál voltak, amikor hallották, hogy
apánk Nairobiban van. Izgatott kiáltással pattantam fel, és örömömben
körbetáncoltam a szobát. Haweya is boldog volt. Mahad azonban
nyugodt maradt, anyám arcán meg valami hitetlenkedés látszott, mintha
azt mondaná, hogy tudunk ilyen könnyen megbocsátani.
– Elmegyek, megkeresem Abehet, és hazahozom – mondtam
anyámnak.
– Szó sem lehet róla – felelte, – Nem lakhat itt.
– Ezt majd később megbeszéljük – torkoltam le, figyelmen kívül
hagyva a dologhoz fűződő érzelmeit. Nem csinált jelenetet, mert nem
tudott. Egy anyának nincs joga elválasztani a gyerekeit az apjuktól. Mi az
apánkhoz is tartoztunk.
Haweyával felvettük a kendőnket, és elindultunk Farah Gouréhoz. Ez
a ház is tömve volt menekültekkel, mindenütt emberek aludtak a földön.
Szobáról szobára mentünk, míg végre megtaláltuk Fadumót.
– Hol van Abeh? – kérdeztük.
A mosolya olyan ragyogó volt, mint a felkelő nap. Nairobiban van,
mondta. És mint mindenki, ő is a mecsetbe ment, a taraveh-imára. Utána
visszajön. Fadumo annyira örült nekünk, hogy könny gyűlt a szemébe,
de azt mondta, meg kell értenünk: mindenki arra vár, hogy egy kis időt
eltölthessen apánkkal. Csak tegnap este érkezett, és mindenki látni
szeretné. Nekünk elsőbbségünk volt, mindenki másét megelőző jogunk.
Leültünk, és majdnem éjfélig vártunk. Az ajtóban hirtelen feltűnt
apám. Odarohantunk hozzá, belecsimpaszkodtunk, mint akkor, amikor
évekkel azelőtt megérkezett Mekkába. Most könnyebben ment, hiszen
majd kétszer olyan magasak voltunk, mint akkor. Ledöntöttük a padlóra,
ő meg nevetett, kiabált:
– A lányaim! Az én lányaim! A gyerekeim! – és magához szorított
bennünket.
 Aztán ránk nézett, és azt mondta:
– Felnőtt nők lettetek, de semmit sem változtatok.
Tele volt gyengédséggel a tekintete.
Fadumo hívott bennünket, hogy üljünk le a nappaliban, de mi haza
akartuk vinni Abehot. Felállt, és rámosolygott Fadumóra:
– Megvan az ideje a menésnek, és megvan az ideje a maradásnak. Ez
most nem a maradás ideje.
A haja őszebb lett, kicsit megöregedett, de ugyanaz az ember volt.
Még az illata is ugyanolyan maradt: a nyakába fúrtam az arcomat, és
egészen addig szívtam be az illatát, amíg le nem vette a sálját, és a
kezembe nem nyomta. Boldogok voltunk, és körülöttünk mindenki más
is ragyogott. Végre egy kis öröm a sok gyilkosság, az erőszak, a
menekültáradat, a sok járvány és veszteség közepette. Mindenki velünk
örült.
– Menj el a gyerekeiddel – mondták apámnak.
Így aztán kirángattuk Abehet a házból, és valaki hazavitt bennünket
autóval.
Kint a ház előtt, a sötét utcán ott állt anyám és Mahad. Anyám nem
akarta a többiek előtt üdvözölni az apánkat, ezért órákat ácsorgott
várakozva a járdán. Apám kiszállt az autóból, és kitárt karral elindult
felé.
– Ó, Asha!
– Ne!
Apám mégis átölelte, de anyámon csak a hideg elutasítás látszott.
Aztán Mahad is megölelte az apját – egyfajta békés üdvözlés volt ez
majd átkarolta anyánkat, és bevitte a házba.
Haweyával és Abehval követtük őket. Amikor a többiek meglátták
apámat, melegen üdvözölték, és mindenki beszélni akart vele. Anyám
visszavonult a konyhába.
Első éjjel Abeh a nappaliban aludt a többi férfival. Másnap reggel fél
hatkor ébredt, felgyújtott minden villanyt, és, mint az imám a mecsetben,
belefogott az imára hívó énekbe: Allah akbar. A padlón fekvő fiatalabb
férfiak felriadtak, némileg kényszeredetten felálltak, és indultak
mosakodni, hogy felkészüljenek az imára. A hálószobában anyám
ezekkel a szavakkal ébresztett minket:
– Apátok imádkozni hív.
Az egész házban mindenki imádkozni kezdett.
 Anyám fennhangon azon töprengett, vajon az emberek azért
imádkoznak, hogy Allahnak tetsszenek, vagy azért, hogy apámnak.
Korábban kevesen adták tanújelét a vallási buzgalmuknak. Mahaddal és
Haweyával elvigyorodtunk, mert helyén való volt anyám megjegyzése.
Mégis volt ott, abban a pillanatban valami gyönyörűséges. Mindenki
fáradt volt, de mindenki így érzett.
Úgy tűnt, anyám képtelen volt megenyhülni Abeh iránt. Apánk
minden reggel így üdvözölte:
– Asha, hogy vagy ma reggel?
Anyám erre mindig elfordult. Egyetlenegyszer sem szólt apánkhoz, és
sohasem nézett a szemébe az alatt a fél év alatt, amíg velünk lakott, de
minden reggel korán felébresztett, és biztatott, hogy készítsek apámnak
külön reggelit, sokkal jobbat, mint a többieké. Minden este, lefekvés
előtt, külön tette le Abeh tányérját, poharát, villáját, kanalát, kését; a szűk
konyhában egy egész polc volt fenntartva apám étkészletének és
edényeinek.
Csodáltam anyám érzékét a tiszteletadás iránt, csodáltam a
méltóságát, de nem tetszett, hogy nem vesz tudomást Abehről, noha
tudtam, hogy miért volt így. Apám elhanyagolta, egyedül kellett
felnevelnie a gyerekeit, és neki kellett pénzért könyörögnie a családnál.
Nem tekintette magát többé apám feleségének. Adott neki enni,
ragaszkodott hozzá, hogy mindenki tiszteletben tartsa apám magánéletét
és nyugalmát, ügyelt az illem betartására, de saját magát kivonta a
kapcsolatból, mert elhidegült és eltávolodott tőle.
Kitakarítottam az apámnak szánt kamrát, egy kis szobát, amelyet
egyetlen keskeny ablak világított meg. Ott aludt a földön, egy szőnyegen,
a ruháit összehajtogatva egy tehénbőrrel borított zsámolyra tette a
Koránjával együtt, amelyet egy csupasz villanykörte fényénél
olvasgatott.
Amikor Abeh otthon volt, rend uralkodott a házban. Az emberek
jobban adtak magukra; kihúzták magukat és figyeltek – ugyanis mindig
apám beszélt. Mielőtt megérkezett, a fiatalabb férfiak azzal töltötték a
délutánokat, hogy khatot rágtak és kártyáztak; persze gondosan rendet
raktak, mihelyt anyám felbukkant. Most viszont olyan volt a lakásunk,
mint egy medresze. Tisztaság uralkodott mindenütt, a férfiak
összehajtogatták a ruhájukat, és levették a cipőjüket az ajtóban. Az alvási
idő gyökeresen megváltozott: korán feküdtünk és korán keltünk. És
imádkoztunk.
Abeh szinte egész nap távol volt, a mecsetben találkozott az
idősebbekkel és a törzs különböző tagjaival; megpróbálták kézbe venni a
dolgokat, hogy otthon valamiféle békés megegyezésre jussanak. Apám
még mindig feltétel nélkül hitt az egységes Szomáliában, de most már
úgy gondolta, hogy csak az iszlám képes kibékíteni az egymással
hadakozó törzseket. Az egész országban dúló erőszaknak csak Allah
rendje vethet véget. Lemondott az amerikai típusú demokráciáról.
Abeh mesélt nekem addisz-abebai kislányáról. Marian volt a neve, és
még nem beszélte a szomáliai nyelvet, de apám meg akarta rá tanítani. Új
felesége csak etiópul tudott. Róla nem beszéltünk sokat: nem lett volna
tapintatos dolog az új asszonyról beszélni az előző feleségtől származó
gyerekekkel. Abeh azonban annyi gyöngédséggel beszélt közös
kislányukról, hogy megbocsátottam neki.
A ramadán véget ért, és a vendégeink lassan rájöttek, hogy nem
maradhatnak örökké nálunk. Én az egyik férfival bejártam az egész
Eastleigh-t, hogy kiadó lakásokat keressek, és tárgyaljak a
tulajdonosaikkal. Mahamuud hamarosan talált egy lakást, ahová
beköltözhetett a saját családjával, Mahamedével és Mariannal meg a
gyerekével. Néhányan a fiatalabbak közül egy Ngara utcai olcsó
szállodába költöztek.
Még mindig túl sokan voltunk. Az egész életem azzal telt, hogy
hirtelen megnövekedett családunk különféle problémáit intéztem: új
lakásokat kerestem, pénzátutalásokat intéztem, fordítottam és
tolmácsoltam. Én végeztem a házimunkát, minthogy anyám szerint ez a
legidősebb lány dolga. Én vittem a gyerekeket orvoshoz, és én jártam az
áramszolgáltatóhoz kifizetni a számlát. Segítettem a jelentkezésben
azoknak, akik a külföldi letelepedési programban akartak részt venni,
mert számos ország fogadott be szakmával rendelkező szomáliai
menekülteket. Rohantam velük a szomáliai követségre, hogy még az
előtt megkapják a megfelelő úti okmányokat, mielőtt a teljes szomáliai
államapparátus összeomlik, és minden szomáliai diplomáciai
kirendeltség bezár, ők meg ott ragadnak Kenyában, ki tudja, mennyi
időre.
Néhány hét múlva újabb fiatalemberek érkeztek: Mahad barátai.
Minél több a férfi egy házban, annál kevesebb a női segítség, és amikor
Mahamuud elköltözött, elvitte az összes nőt is, aki a házimunkában
segítségemre lehetett volna. Egyedül kellett elvégeznem mindent. Persze
hogy tiltakoztam. Szóltam anyámnak, hogy fel kell fogadnunk egy
kenyai lányt, aki mos ránk és takarítja a házat. Az adott körülmények
között ez igazán nem számít luxusnak.
Anyám nemet mondott, de én szembeszálltam vele:
– Ha nem akarsz cselédet, akkor magadnak kell elvégezned minden
munkát.
Odamentem apámhoz. Mondtam, hogy szükségem van havonta
háromszáz shillingre, hogy segítséget tudjak fel venni. Amióta Abeh
megjött, volt pénzünk. Ő fizette a bérleti díjat, és most szívesen adott
pénzt arra is, hogy felvegyek egy lányt, aki segít nekem.
Néhány hét múlva azonban anyám elkergette a lányt. Azt mondta,
elvei ellen való, hogy cselédet tartson. Megmondtam neki, hogy képtelen
vagyok egyedül elvégezni minden munkát: kézzel kimosni az összes
ruhát, felsúrolni, főzni, és ő sohasem segít. Nem vagyok hajlandó többé
egyetlen ruhát sem kimosni. Anyám a pimaszságomért megvert a
sodrófával.
Anyám ismét búskomorságba esett, megint egyre keserűbb és
igazságtalanabb lett. Bezárkózott önmagába, és engem is egyre
gyakrabban vert. Úgy érezte, minden tönkrement az életében, miközben
a külvilágban is úgy ölik egymást az emberek, mint az állatok.
Amióta visszajöttünk Nairobiba, nem jártam el az ifjú muszlimok
vitaestjeire, és Aziza nővért is kerültem. Már-már ostobaságnak
tartottam azt a gondolatot, hogy minden a helyére kerül majd, ha
megvalósul az iszlám háza, azaz megszületik egy csodálatos kalifátus,
ahol mindenki együttérző és segítőkész lesz, mindenki a törvényeknek
megfelelően él, és minden jól működik majd. Amikor apámmal együtt
kellett imádkoznunk, csak mechanikusan megismételtem a
mozdulatokat, de közben a reggelin, a házimunkán és az előttem álló
napon gondolkoztam.

Néhány hónappal később megérkezett Mogadishuból apám első

felesége Maryan Farah, Arróval és Ijaabóval. Maryan nem költözött
hozzánk, ez túl nagy kérés lett volna. Voltak rokonai az Eastleigh-n;
először náluk lakott a lányokkal. Ám az eastleigh-i család túlságosan
bűnös módon élt, legalábbis Ijaabo elvei szerint. Nem akart olyan
emberekkel együtt lakni, akik khatot rágnak és nyugati filmeket néznek.
Így aztán Arro ott maradt Eastleigh-n, ő meg hozzánk költözött, hogy
Abehhel lehessen. Elvégre neki is apja volt.
Ijaabo szörnyű dolgokat mesélt Mogadishuról. Látta, amint kutyák
marcangolják szét az utcán fekvő holttesteket, érezte a hullák iszonyú
bűzét. Ijaabo csak azért maradhatott életben, mert a nagyanyja, Maryan
anyja ugyanahhoz a havije alnemzetséghez tartozott, mint Mogadishu
ostromlói. Maryan darod volt ugyan, de nem volt sznob, és mindig
tisztelettel bánt havije rokonaival. A nagy összeomlás idején a család
havije ága megvédte Maryan házát, miközben körülöttük vérben fürdött
az egész városrész.
Amikor Maryan és a lányok végre elhagyhatták Mogadishut, a város
már félig kiürült, csak a gyengék és a havijék maradtak ott. Ijaabo szerint
Mogadishu a megállíthatatlan öldöklés színtere lett. Hatalom híján senki
sem tudta fenntartani a rendet.
Mostohanővérem lefogyott, és még hitbuzgóbb lett. Bizonyos
tekintetben meg tudtam érteni. Ijaabo számára a halál valósággá vált:
bármelyikünk meghalhat bármelyik pillanatban, minél gyorsabban fel
kell hát készülni az Istennel való találkozásra. Ez azonban azt is
jelentette, hogy Ijaabo úgy viselkedett, mint egy gép, és folyton
megpróbált megfélemlíteni bennünket, hogy betartassa velünk a hit
szabályait. Néhány hét után már mindenkinek az idegeire ment. Haweya
többször is rámordult, hogy hagyja már abba. Ilyenkor Ijaabo éles
fejhangján jajveszékelni kezdett:
– A nővéretek vagyok, és annyira szeretlek benneteket, és nem azért
mondogatom folyton, hogy imádkozzatok, mert piszkálni akarlak
benneteket, hanem mert azt akarom, hogy a mennyországba jussatok.
Allah ebben és ebben a versében azt mondja: ,,[E napon] a hitetleneknek
Allahhal szemben fabatkát sem érnek a javaik és a gyermekeik. Ők
[akkoron a Pokol] tüzét [táplálják] tüzelő gyanánt.”
Egyik délután, nem sokkal azt követően, hogy Ijaabo hozzánk
költözött, egy fiatal Fawzia nevű nő kopogtatott be hozzánk, és
Abdellahi Yasint kereste. Elmondta neki, hogy nincs hová mennie
hároméves kisfiával. A gyerek egy bizonyos Osman Mahamud fia volt,
akit Abdellahi is ismert, de garac volt, fattyú, házasságon kívül született.
Fawzia egyedül volt, és könyörgött Abdellahinak, kérdezze meg,
lakhatna-e nálunk.
Abdellahi Yasin zavarba jött, de elmesélte anyámnak és nekem a
történetet. Anyám arcán olyan undor jelent meg, mintha bűz csapta volna
meg az orrát. Azt mondta, hogy nem tűr meg kurvát a házában. Én
fellázadtam. Fawzia egyáltalán nem látszott prostituáltnak. Megjelent
előttem annak a nőnek a képe, akit a táborban láttam, a rongyokból
összetákolt sátra alatt.
– Ha nem engeded, hogy itt lakjon, én megyek el – mondtam
anyámnak.
Hosszú csata volt, de Mahad és Haweya mellettem állt, és végül
győztünk.
– Maradhat, de látni sem akarom – mondta végül anyám.
Találtam egy tiszta lepedőt meg egy törülközőt – a lakásban ez volt a
legnagyobb hiánycikk és a szegény nő végül velünk maradhatott néhány
hónapig a kisfiával. Ekkorra már annyian voltunk, hogy Haweyának,
Ijaabónak és nekem egyetlen szőnyegen kellett megosztoznunk.
Ijaabo szemében Fawzia volt a megtestesült gyalázat, ezért nyomban
belekezdett hittérítő programjába, hogy rávegye, bánja meg bűnös
viselkedését, és legyen a testvériség tagja.
– Az egyetlen út, hogy megtisztulj bűneidtől, az ima, az ima, és újra az
ima. Fel kell ajánlanod az életedet Allahnak, cserébe a bocsánatáért –
mondta mindig Ijaabo.
Egyik este, amikor megint hevesen kifakadt Fawzia ellen, elkaptam,
és ráparancsoltam, hogy fogja be a száját, mert már tényleg
elviselhetetlen volt. Mondtam neki, hogy Allah azzal tesz próbára
bennünket, hogy megnézi, vajon elítélünk-e valakit, aki házasságon kívül
esett teherbe; azt nézi, hogy mennyire vagyunk vendégszeretők és
könyörületesek.
Ijaabo aznap hatszázadszor idézte a Koránt.
– „Ha egy férfi és egy nő paráználkodik, mindegyiküket száz
korbácsütéssel korbácsoljátok meg!” – mondta.
– Rendben van, itt egy bot. Minthogy Kenyában nem az iszlám
törvények uralkodnak, megkorbácsolnád őket te magad? –- feleltem.
Abeh, aki éppen a szobában tartózkodott, felnevetett, és mellém állt,
Ijaabo pedig hetekig dühösen és sértődötten járt-kelt.
Mahad és Haweya tudta, hogy én vagyok Abeh kedvence, de már
régen megtanulták, hogy nem szabad emiatt panaszkodniuk. Tilos a
féltékenykedés.
A szomáliaiak mind kerülték Fawziát. Ha elmentünk vásárolni,
folyton zaklatták az utcán. A férfiak megfogták a mellét, és kéjvágyó
pillantásokat vetettek rá. Rám sohasem mertek volna így nézni: én Hirsi
Magan lánya voltam. De Fawziát mindenki szajhának tartotta, és nem
volt védelmezője a törzsből. Szabad préda volt.
Fawzia megszokta a szóbeli és fizikai zaklatást. Úgy nevelték, hogy
elhiggye, kiérdemelte. Azt mondta, ne figyeljek Ijaabo megjegyzéseire.
Ijaabóval szemben viszont ő mindig segített nekem főzni, takarítani és
vásárolni. A kora reggeli ima után nem feküdt vissza, mint a többiek,
hanem segített elkészíteni a teljes háznép reggelijét.
Fawzia megmondta nekem, hogy egyetlen dolognak él: a fiának. Ő is
zsákmány volt. A nagyobb gyerekek úgy bántak vele, mint valami
páriával. Aidarus és Ahmed, a kis unokaöcséim állandóan gyötörték. A
családom sohasem lépett közbe, hogy elejét vegyék a kisfiú
zaklatásának. Megbélyegzett volt. Először voltam együtt szándékosan
egy férjezetten nő gyerekével.
A legtöbb szomáliai nő öngyilkos lett, ha házasságon kívül terhes lett.
Ismertem egy lányt Mogadishuban, aki a nappaliban magára öntött egy
kanna benzint, és élve felgyújtotta magát. Ha nem tette volna meg, az
apja és a bátyjai úgyis megölték volna.

Levél érkezett Svájcból, Mahamed Abdihalin feleségének,

Fadumónak. A nővérének, aki Európában élt, sikerült összeszednie
minden papírt, hogy Fadumo és a gyerekei megkapják a svájci vízumot.
Nekünk csak el kellett mennünk a svájci nagykövetségre a vízumért, és
jegyet kellet venni az útra. A terv így nézett ki: Fadumo Európába utazik
a gyerekekkel, de nem Svájcba megy, mert ott szinte sohasem adják meg
a menekültstátust a szomáliaiaknak, hanem Hollandiába. Az
amszterdami repülőtéren aztán Fadumo összetépi a jegyét, és holland
menedékjogot kér, ott ugyanis sokkal könnyebben tudja menekültnek
nyilváníttatni magát. Aztán ott él majd, az államtól kapott pénzen.
Mahamed Nairobiban marad, és megpróbál összehozni valami
vállalkozást. Ha Fadumo megkapja a menekültstátust, ő is Európába
megy. Mahamed számára az, hogy Európába küldi a feleségét és a
családját, olyan volt, mint egy biztosítás: ha a dolgok nem mennek jól
Nairobiban, végső megoldásként odaköltözhet hozzájuk.
Egy héttel azután, hogy Fadumo elutazott, üzenet jött, hogy egy
hollandiai táborban van. Nem hangzott valami jól ez a tábor szó.
Hónapokkal később aztán Mahamed is elment: Si'eedóval Abu Dzabiba
mentek, hogy belefogjanak valamilyen vállalkozásba. Ezek az emberek
mindenüket elvesztették – a rokonaikat, a vagyonukat, a társadalmi
életüket és a jövőjüket –, de készen álltak rá, hogy egy idegen országban
a semmiből kezdjék újra az életüket. Én ezt a legkevésbé sem tartottam
rafinált ügyeskedésnek; felnéztem rájuk a rugalmasságukért.

Néhány hónappal azután, hogy Maryan Farah Nairobiba érkezett,

Abeh úgy döntött, hogy ismét elveszi feleségül. Vagyis el kellett
költöznie a mi Park utcai lakásunkból, hogy együtt élhessen Maryannal,
Ijaabóval és Arróval. Feltételezem, amikor Maryan rájött, hogy anyám
sohasem szól apámhoz, ő javasolta a költözést, és ez így érthető is volt.
Amikor eldöntötték a dolgot, Abeh magához hívott bennünket –
Mahadot, Haweyát és engem –, hogy beszámoljon róla. Áldásunkat
kérte, és mi megadtuk neki. Arra természetesen nem voltunk hajlandók,
hogy elmenjünk az esküvői szertartásra. Tudtam, hogy Haweya és
Mahad neheztel apánkra a döntés miatt, és bár én sem örültem neki, azt
akartam, hogy Abeh boldog legyen.
Maryan és Abeh egy kis házat bérelt Buruburuban. Abeh azt mondta,
bármikor meglátogathatom őket. Még azt is felajánlotta, hogy lakjam
velük. Ez persze teljes képtelenség lett volna. Sohasem tudtam volna
elhagyni anyámat, hogy apám másik feleségével éljek.
Amikor apám elköltözött, anyám meg sem rezdült. Csak annyit
mondott:
– Végre kiürült a kamra – és mi visszahordtuk a cuccokat.
Anyám száraz volt és kemény, de tudtam, hogy belül megöli a
magány. Sok-sok évet élt egyedül, egyedül aludt, érzelmileg is magányos
volt, és most újabb nyilvános megaláztatást kellett elszenvednie.
Anyám ellenséges lett, és iszonyú gorombán beszélt velem. Megint
elkezdett verni. Azt hiszem, volt egy pont, ahol egy kicsit megbolondult.
Egyszer, Adenben, sikerült a saját kezébe vennie az életét, aztán
lassanként újra elvesztette fölötte az ellenőrzést. Végül egy olyan
országban találta magát, ahová sohasem vágyott, és teljesen elvesztette
önmagát. Elszigetelődött. Azt hiszem, ettől volt olyan dühös.

1992. január végén, egy péntek délután apám egyenesen hozzánk jött
a mecsetből. Korábban sohasem tett ilyet. Akkoriban már nem is járt
hozzánk. Izgatottan lépett be a lakásba.
– Ayaan, kislányom, jó hírem van számodra. A lehető legjobb. Az
imáim meghallgatásra találtak – kiáltotta. – Ma a mecsetben odajött
hozzám egy ember, legyen áldott, és házassági ajánlatot tett. Odaígértem
neki a kezed.
Emlékszem, hagytam, hadd beszéljen, de közben úgy éreztem,
menten elnyel a föld. Megköszörültem a torkomat, és azt mondtam:
„nem”, de ő meg sem hallotta.
– Nem fogok hozzámenni egy idegenhez – mondtam újra.
– De hát ő nem idegen – felelte apám túláradó lelkesedéssel. – Ő az
unokatestvéred! Egy Osman Mahamud!
És elkezdte szavalni az illető családfáját.
– Nem így értettem az idegent, Abeh.
– Hanem hogy értetted? – kérdezte.
– Úgy, hogy még sohasem láttam! – kiáltottam.
– Remek! Akkor holnap majd találkozol vele.
A férfit, akinek apám odaajándékozott, Osman Moussának hívták; jó
vágású, fiatal férfi volt, és Kanadában nőtt fel. Azért jött Nairobiba, hogy
megkeresse és biztonságba helyezze azokat a családtagjait, akik a
polgárháború miatt nehéz helyzetbe kerültek, meg azért is, hogy
menyasszonyt találjon magának. Úgy látta, hogy a Kanadában élő
szomáliai lányok túlságosan nyugatiassá váltak. Ezen azt értette, hogy
illetlenül öltöznek, nem engedelmeskednek a férjüknek, és szabadon
érintkeznek a férfiakkal. Nem voltak baarrik, és ezzel méltatlanná váltak
a házasságra. A polgárháború eredményeként viszont a legjobb szomáliai
családok lányai lettek elérhetők filléres menyasszonypénzekért.
Az apám alig két órával korábban találkozott először ezzel a
fiatalemberrel a mecsetben. Magas férfi, mesélte nekem, erős
csontozattal és fehér fogsorral, tejjel és hússal tartották jól
Észak-Amerikában. Nyilván Osman Moussa ment oda hozzá. El tudtam
képzelni a jelenetet, a családfa tiszteletteljes elsorolását, majd a
lánykérést: „Önnek lányai vannak, én meg menyasszonyt keresek.”
Apám nyilván nagyon boldog volt.
Arro idősebb volt nálam, így apámnak őt kellett volna felkínálnia. De
nem ezt tette. Apám engem választott, a jámbort, a kötelességtudót,
Ayaant, aki megérdemli. Nekem kínálta fel a jó szerencsét, és Osman
Moussa elfogadott. Aztán még ott, a mecsetben mind a ketten
eldicsekedtek a törzs idősebb tagjainak ezzel a csodálatos partival, Isten
ajándékával. Egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy megkérdezzenek
engem is.
Osmannak még fizetnie sem kellett. A polgárháború miatt nem illett
volna pénzt kérni értem. A megállapodás azonban stratégiai jelentőségű
volt: Osman Moussa azzal dicsekedhetett, hogy egy Magannal
házasodott össze, nekünk meg rokonaink lettek Kanadában. Apámnak
minden oka megvolt rá, hogy örüljön a házasságnak.
Minden erőmet összeszedtem, hogy megkérdezzem apámat:
– Abeh, mi van, ha már összeházasodtam valaki mással?
Oda sem figyelt rám.
– Allah elküldte nekünk a választ – ismételgette. Nem tudott betelni a
saját okosságával.
Miután Abeh elment még mindig túláradó örömmel beszámoltam
anyámnak a dologról.
Csak ennyit felelt:
– Nocsak, hirtelen milyen felelősségteljes apák lettünk, hogy
kiházasítsuk a lányainkat? Pompás!
Más mondandója nem volt.
Teljesen elvesztettem a fejem, de nem sírtam. Akkoriban ritkán
sírtam. Azt azonban világosan láttam, amint bezárul körülöttem a ketrec.
Másnap apám Osman Moussával állított be hozzánk. A nappali tiszta
volt, és mindenki izgatottan várt, kivéve engem. A szokásos ruhámat
viseltem, bő ruhát és fejkendőt. Csak nem fogok kiöltözni erre az
alkalomra!
A férfi belépett. Kezet akart fogni velem. Nagyon magas volt, és
hihetetlenül hosszú farmert viselt, kopasz fejével és baseballsapkájával
úgy nézett ki, mint egy kosárlabdázó. Udvarias voltam vele.
– Szia. Gyere be, én vagyok Ayaan.
De nem néztem a szemébe, hanem kimentem anyámért.
Anyám és apám végig velünk maradt a szobában – én anyámmal az
ágyon ültem Osman beszélt Kanadáról, ahol kisfiú kora óta élt, a
menekültekről és a háborúról.
Nem néztünk egymásra. Osman Mousse anyámhoz beszélt,
megpróbált előnyös színben feltűnni előtte. Amikor fel mertem nézni,
alaposan megvizsgáltam az arcát, a beszédmódját, és arra gondoltam,
hogy meg tudnám-e valaha is kedvelni ezt a férfit. Az volt a
kötelességem, hogy otthont teremtsek neki, és vele éljem le az életem;
főzni, kihordani a gyerekeit, megfelelni a szeszélyeinek. És mit tudtam
én róla? A szomáliai nyelvet rosszul beszélte, félművelt módján, de
komolynak látszott.
Egy igazi hívő muszlim Allahhoz imádkozott volna útmutatásért,
bölcsességért, erőért, de én nem tettem. Úgy éreztem, ennek számomra
vége. Azon kaptam magam, hogy azon az egyetlen éjszakán
gondolkozom, amelyet Mahmuddal töltöttem, és megpróbáltam ezt az
Osman Moussát a helyébe képzelni. Akarok én ágyba bújni ezzel a
férfival? Allahot mégsem kérhettem meg, hogy segítsen eldönteni ezt.
Kennedy nagylelkű volt és gyöngéd. Volt valami szikra kettőnk közt:
megosztottunk egymással bizonyos dolgokat. Látott engem padlót
súrolni, főzni, és minden helyzetben szeretett és tisztelt. Abshirral is
vonzódtunk egymáshoz, pedig ő görcsösen ragaszkodott a szabályokhoz.
Ez az Osman Moussa azonban teljesen idegen volt. Se nem taszított, se
nem vonzott. Közömbös voltam iránta. Semmilyen érzelmet nem váltott
ki belőlem. Rajta se látszott, hogy különösebben érdekelném.
A házasság időpontját szombatra tűzték ki, hat nappal későbbre.
Második találkozásunk már meghittebb volt. Osman Moussa a
nővérével jött, és én is megkértem Haweyát és Mahadot, hogy legyenek
velem, segítsenek megismerni ezt az embert. Anyám magára hagyta az öt
fiatalt. Az imádkozásról kérdeztem, szerettem volna kideríteni, mennyire
vallásos Osman Moussa. Éreztem, hogy gyors döntést kell most hoznom,
még akkor is, ha úgysem tudom megakadályozni, hogy a megállapodás
beteljesedjen. Egyértelmű volt, hogy a testvériség tanaiban hisz, de az
öltözködéséből ítélve korántsem volt olyan elkötelezett hívő, mint
Ijaabo, hiszen farmert és baseballsapkát viselt. Ha a hite nem is volt
olyan erős, a késztetés annál erősebb volt benne, hogy másokat
rávezessen a jámborság útjára.
– Mit vársz te egy feleségtől? – kérdeztem.
Osman nővére fojtott hangon közbeszólt:
– Talán nem kellene itt lennünk, ha ilyen dolgokat is meg akartok
megbeszélni.
Osman Moussa azonban hangosan felnevetett:
– Hat fiút fogsz nekem adni. És a házunk minden Osman Mahamud
otthona lesz.
Újra taglalni kezdte, hogy azok a lányok, akik hozzá hasonlóan
Kanadában nőttek fel, gyakorlatilag mind kurvák, alkoholt isznak,
diszkóba járnak, nem takarják el magukat, és fehér férfiakkal hálnak.
Minden felügyelet alól kibújnak. Egyik sem lenne méltó rá, hogy a
gyermekei anyja legyen. Olyan nőre volt szüksége, hogy a hat fia anyja
legyen, amilyen én vagyok, aki úgy öltözik, mint én, aki kötelességtudó,
feddhetetlen és egy olyan jámbor férfi lánya, mint a csodálatos Hirsi
Magan.
Finoman kifaggattuk a szomáliai mondákról, amelyeket anyánk
tanított meg nekünk; némelyiket közülük az Abadihalin testvérek
dédnagyapja találta ki, mindannyiunk örök csodálatára. Egyiket sem
ismerte. És ami még ennél is rosszabb volt: ahelyett, hogy beismerte
volna a tudatlanságát, úgy tett, mintha tudná, miről beszélünk. Ettől csak
még kisebb lett a szememben. Feltettük neki nagyanyám régi találós
kérdéseit. Egyikre sem tudta a választ.
Aztán angolra váltottunk, abban a hitben, hogy kevésbé sután beszéli,
mint a szomáliait. Haweya megkérdezte tőle, milyen könyveket szokott
olvasni.
– Hát, tudjátok, elég sok mindent – felelte.
Rájöttem, hogy angolul is csak félig-meddig tud, és láthatólag semmit
sem olvas.
Összeszedtem a bátorságomat, és megkértem, hogy vegye le a
baseballsapkáját. Levette. Talán abban reménykedtem, hogy majd
beleszeretek a hajába, vagy ilyesmi. És bár Osman csak huszonhét éves
volt, a feje olyan kopasz volt már, mint Abbasék kisbabájának a popsija.
A szomáliaiaknál a kopaszság a bölcsesség jele, de ez az ember semmi
olyasmit nem tudott felmutatni, ami igazolta volna, hogy ilyen fiatalon
ilyen kevés haja van.
Mahad rátért a politikára. Akkoriban sokat beszéltek a béke
lehetőségeiről.
– Na és ha visszatérünk Szomáliába, te mit fogsz csinálni? – kérdezte
tőle.
– Nyilván a kormányban lesz a helyem – felelte Osman Moussa. – Én
az országtól távol éltem, és Osman Mahamud vagyok. Szomália számára
az egyetlen megoldás az, ha az Osman Mahamudok uralkodnak. Mi
vagyunk az egyetlen család, amelynek van tapasztalata a
kormányzásban.
Meg sem kellett beszélnünk, hogy tudjuk: ez az ember egy idióta. Azt
hitte, hogy az Osman Mahamud a kiválasztott nép; buta volt, közönséges
és bigott, száz százalékig Testvériség-típus. Emlékszem, ez jutott
eszembe: „Nem, Abeh nem teheti ezt velem.”
Amikor Osman Moussa végre elment, összeszedtem minden
bátorságomat, hogy kézbe vegyem a dolgokat. Kabátot vettem, és
elindultam Buruburuba, ahol az apám lakott. Mihelyt ajtót nyitott,
belevágtam:
– Osman Moussa eljött ma hozzánk, és Haweyával meg Mahaddal
levizsgáztattam. Szerintünk tyúkeszű. Beszélni nem tud, még annyi
bátorság sincs benne, hogy beismerje a hiányosságait, és bigott.
Egyenesen megmondtam. Apám most nem tehetett úgy, mintha nem
hallotta volna, mit beszélek. Behívott, leültetett, és azt mondta:
– Na, mesélj.
– Nem hiszem, hogy ezzel az emberrel illenénk egymáshoz.
– És ezt egyetlen délután alapján mondod? – kérdezte széles
mosollyal.
– Te egyetlen perc alapján gondoltad, hogy mi összeillünk, úgyhogy
egy délután alapján nyugodtan állíthatom, hogy nem megy.
– Nem, ennél azért többet tudok róla. Ő a fia annak a… – és megint
elősorolta az egész családfát. – Jó munkája van Kanadában, nem rág
khatot, tiszta, lelkiismeretesen dolgozik, és erős. Hozzá foglak adni,
hogy a jövődet biztonságban tudjam.
Ennyivel nem érte be, hanem folytatta:
– A szertartás szombaton lesz, Farah Gouré házában.
A birkákat már megvettük, a kádit felfogadtuk. Nem érdekes, hogy te
nem akarod ezt a házasságot. Rossz időket élünk. Nem fogod csak azért
visszautasítani azt a férjet, akit én választottam ki neked, mert nem olvas
regényeket!
Az ellenkezésemet leegyszerűsítette erre az egyetlen apró részletre. El
tudom képzelni, mennyit ért volna a tiltakozásom a szemében, ha
hozzáteszem, hogy még kopasz is!
Mégis felálltam, kihúztam magam, és azt mondtam:
– Nem fogok hozzámenni,
– Én meg nem fogadom el, hogy olyasmi ellen tiltakozol, amit még ki
sem próbáltál.
– Úgy érted, nem mondhatok nemet, amíg nem kötöttem házasságot?
– Pontosan úgy. És már mindent elrendeztünk.
 Senki sem kötött gúzsba, senki sem láncolt le, senki sem kényszerített
fegyverrel, de nem volt számomra kiút.

A muszlim vallásban a nikáh szertartás az az aktus, amely a nőt

törvényesen is a házastársához köti. Ekkor írják alá a házassági
szerződést, de ez nem mindig jelenti azt, hogy a házasságot el is hálják. A
szüzesség elvesztésének az éjszakáját megelőzi a nagy ünnepi mulatság,
amely a férj és a feleség majdani közös házában ér véget. Apám úgy
döntött, hogy az én szombati nikáhmat nem követi azonnal az esküvői
mulatság – szükségképpen a nászéjszaka sem. Azt majd Osman Moussa
családjával együtt ünnepeljük meg, Kanadában.
A látogatásomat követő napon apám eljött anyám házába, hogy
mindezt bejelentse:
– A nikáh szombaton lesz, de Kanadában majd rendezhettek egy
másik ünnepséget a nászéjszaka előtt. Így ott lesz nektek az egész jövő
hét, hogy megismerjétek egymást mielőtt Osman elutazik – mondta
vidáman. – És ha elutazott, levelezhettek egymással, vagy beszélhettek
telefonon. Rengeteg lehetőségetek lesz rá, hogy megismerjétek egymást.
– Nem megyek el a nikáhra – feleltem hűvösen.
Amire csak ennyit mondott:
– Nem vagy rá köteles.
A törvények szempontjából ebben igaza is volt.
Apám akkor már a figyelem középpontjában állt. Micsoda ragyogó
partit hozott össze a lányának! Végre egy jó hír a nehéz időkben! Csak
bosszantotta a „nyafogásom”.

Másnap, azaz csütörtök délután, mintha nem lett volna enélkül is elég
baj a házunknál, őszinte felháborodással beállított hozzánk Ali
Wersengeli, az az unokaöcsénk, aki alig tizennyolc hónapja a
Mahmuddal kötött házasságom szertartásán tanú volt. Hallotta, hogy
hamarosan összeházasodom Osman Moussával, és azért jött, hogy
megvédje Mahmud tulajdonosi jogait.
Amikor anyám ajtót nyitott neki, Ali rögtön elmondta, hogy én már
összeházasodtam Muhammad bácsi fiával, Mahmuddal. Hirsi Magannak
ezt meg kell tudnia, mert az esküvőt le kell állítani.
Szerencsére Mahad otthon volt, és közbeszólt:
– Miféle házasságról beszélsz? – kérdezte nagy hangon. – Ez
lehetetlen. Ki volt a tanú? Én nem voltam semmiféle esküvőn, és apánk
sem. Nem volt semmiféle esküvő.
Anyám közben összeszedte magát. Higgadtan, ahogy mások előtt
mindig is beszélt, méltóságteljesen kérdezte:
– Ki volt a tanú ezen az állítólagos szertartáson?
– Én – vallotta be Ali.
– Neked nem volt hozzá jogod – torkolta le emelt hangon Mahad. – Ez
Mogadishuban történt. Felhívtál engem? Felhívtad az apját? El kellett
volna vinned engem is arra az esküvőre. Miért nem tetted?
– Ez teljesen mindegy – felelte Ali. – A házasságkötés megtörtént.
– Van bizonyítékod rá? Van róla bármilyen papírod?
Alinak nem volt semmi a kezében. Még tovább folyt a beszélgetés, de
amikor Ali közölte, hogy elmegy, anyám nem tartóztatta, ahogy az illem
megkívánta volna.
– Az én gyerekeimről nem fognak pletykálni – mondta Alinak elszánt
hangon.
Mahad nekem esett, mihelyt Ali kitette a lábát.
– Hol a házasságlevél? – kérdezte.
Nem volt értelme tagadni, így hát mindent bevallottam – vagy
majdnem mindent. Nem beszéltem a szállodában eltöltött éjszakáról, de
arról igen, hogy Mogadishuban hozzámentem Mahmudhoz az
oroszországi utazását megelőző éjszakán, és hogy ő aztán szerelmes lett
egy finn nőbe, akit feleségül is akart venni. Előkerestem a fényképet,
amelyet a nőtől kaptam, meg a levelét.
– Látod, Mahmud szeretné elfelejteni ezt az egészet, én meg megírtam
neki, hogy ez így nekem is jó – magyaráztam ügyefogyottan. – Ez a
házasság tévedés volt.
Megmutattam a kádi által kiállított papírt, amelyet Alitól kaptam
Mogadishuban.
Mahad gyanakodva kapta ki a kezemből.
– Ez az irat nem törvényes, ez csak egy vacak – jelentette be. – Nem
hiteles tanú írta alá.
Összetépte a papírt, a darabkáit szétszórta a földön, és nagy
szónoklatot vágott ki arról, hogy milyen felelőtlen vagyok. Anyám
jószerével meg se szólalt. Tudtam, hogy forr benne a düh, de végső soron
megkönnyebbült, hogy a Mahmuddal kötött házasságom érvénytelen.
Abban a pillanatban csak az érdekelte, hogyan óvhatja meg a családját a
botránytól.
Mahadnak legfőbb célja lett megakadályozni, hogy Ali Wersengeli
megszólaljon a nikah előtt, azaz a következő négy napban. Először
elment apámhoz, hogy elmesélje neki, egyik anyai ágról való
unokatestvérünk megérkezett Nairobiból, egy rosszindulatú alak, aki
merő gyűlöletből mindenféle alaptalan szóbeszédeket terjeszt Ayaanról.
Abeh természetesen fel volt dúlva, hogy ilyen szörnyű emberek is
lehetnek a földön.
Aztán Mahad kiderítette, hol lakik Ali Wersengeli, és elment hozzá
azzal, hogy a nikáhom. tíz nap múlva lesz, és megígérte Alinak, a
következő héten elviszi apámhoz, hogy beszélhessen vele.
Akkor persze már késő lett volna, mert addigra férjhez megyek.
A szertartás napján pontosan azt csináltam, mint bármelyik más
napon. A szokásos módon öltöztem fel, és elvégeztem a háztartási
munkát. Elegem volt mindenből. Tudtam, hogy Farah Gouré házában,
Mahad, apám és sok más ember jelenlétében a kádival nyilvántartásba
veszik az egyesülésemet Osman Moussával. Az aktust nagy
sültbárány-lakoma követi, kizárólag a férfiak számára. Én nem akartam
ott lenni, de a muszlim szertartáshoz nem is volt szükség sem a
jelenlétemre, sem az aláírásomra.
Otthon megfőztem az ebédet, és ebéd után Haweyával elindultunk.
Elsétáltunk az arborétumba, és azokról a kellemetlenségekről
beszélgettünk, amelyek egy hét óta feldúlták az életünket.

A nikáh után új férjemnek és nekem volt egy hetünk rá, hogy

megismerjük egymást. Elmentem vele az Uhuru parkba. Találkoztam a
barátaival. Beszélt az életéről, a gyerekkoráról, az álmairól. Minden,
amit mondott, olyan jellegtelen volt, hogy szinte az egész kitörlődött az
emlékezetemből. Sokat beszélgettünk a vallásról: Osman Moussa
odaadó híve volt az iszlámnak és a saját családja jó hírének. Szerinte
Szomáliában azért volt polgárháború, mert letértünk Allah útjáról.
Megint szóba hozta a Kanadában élő szomáliai lányokat meg az
erkölcstelenségüket. Egyetlen érzéki mozdulatot sem tett felém, mert
apám lányát és saját távoli unokatestvérét tisztelte bennem. Ezzel meg
kellett várnunk a kanadai ünnepséget.
Amikor kettesben voltunk, fagyos voltam vele. Elképzelni sem
tudtam, hogy valaha is arra vágynék, hogy ágyba bújjak ezzel az
emberrel, vagy reggelente mellette ébredjek fel.
Nem tartottunk be minden hagyományt. Nem volt anyós, hogy
megvizsgálja, szűz vagyok-e. Mi fölötte álltunk az ilyen méltatlan
eljárásoknak. A látszat volt a fontos. Találkoztam a barátaival, és olyan
illendően viselkedtem, ahogyan Hirsi Magan lányának viselkednie
kellett. Fekete hidzsámat viseltem, amit ők elismerően nyugtáztak.
Beszélgettünk a háborúról és a napi eseményekről. Csak arra figyeltem,
hogy helyesen viselkedjek: halkan beszéljek, udvarias legyek, nehogy
szégyent hozzak a szüleimre. Üresnek éreztem magam.
Osman barátai nem azon háborodtak fel, hogy az emberek csalnak
vagy hazudnak, hanem azokon a nőkön, akik nem viseltek fejkendőt,
vagy azokon a férfiakon, akik nem imádkoztak elég gyakran. Ismertem
már ezt a magatartást; Ijaabo ugyanilyen volt és egyre jobban idegesített.
Hat nap múlva kikísértem Osmant a repülőtérre: visszatért Torontóba.
Azt mondta, a lehető leggyorsabban megküldi a szükséges papírokat, és
én mihelyt lehet, menjek utána: ez volt a terv. A repülőtéren átölelt, és azt
mondta:
– Türelmetlenül várom, hogy újra lássalak.
Ünnepélyesen bólintottam:
– Jó utat – és kibontakoztam az öleléséből. Tudtam, hogy hidegen
bánok vele, és kicsit sajnáltam is, de csak ennyi telt tőlem.
Ali Wersengeli végül tényleg elment apámhoz. Abeh becsapta az orra
előtt az ajtót, aztán eljött hozzám a Park utcába. Akkoriban gyakran
beugrott hozzánk, hogy aláírasson egy papírt vagy tisztázza a
vízumügyeket. El volt telve a saját fontosságával, és felvillanyozta az új
feladat: elő kellett készítenie az utazásomat.
– Hallottam egyet, s mást rólad és Mahmudról, anyád testvérének a
fiáról – mondta. – Mi az igazság ebből?
– Semmi – feleltem.
Apám dudorászva távozott. Ezekben a napokban mindig boldognak
látszott.
Kiderült, hogy Ali Wersengelinek nincs túl sok minden a kezében,
hogy alátámassza a történetét. Semmiféle bizonyíték nem volt rá, hogy
Mahmud és én összeházasodtunk: Mahad összetépte az én példányomat,
és maga Mahmud szemmel láthatóan elmulasztotta bejelenteni, hogy
lennének velem szemben úgynevezett házastársi követelései. A
legtöbben hamar arra a következtetésre jutottak, hogy minden úgy van,
ahogy Mahad mondta: rosszindulatú szóbeszéd az egész. Senki sem akart
rosszat Ayaan Hirsi Magánnak. A nyomasztó hírek és a Szomáliában
dúló polgárháború zűrzavara közepette én voltam a reménység
szimbóluma: egy jámbor, engedelmes lány, aki kiérdemelte azt a
nagyszerű sorsot, amelyet az apja hozott össze neki.
Néhány héttel a nikáh után apám elhozta a házasságkötésről szóló
igazolást, amelyet a kádi állított ki – a kádi a házasságkötésre kijelölt
hivatalnok –, és amelyet a kenyai házasságkötési iroda is hivatalosan
nyilvántartásba vett. Én már tudtam róla, mert egy júniusi napon apám
beállított hozzánk a kenyai kormány hivatalos dokumentumával, amely
arabul és angolul volt fogalmazva, benne egy ablakkal, amely azt
tudakolta, hogy az illető: „Szűz-e, vagy sem”, egy másik pedig „A
hozomány összege” feliratot viselte. Az ablakokban már ott szerepeltek a
válaszok – „Szűz” és „A szent Korán tíz példánya”. A dokumentumban
azt is feltüntették, hogy a februári házasságkötésnél engem az apám
képviselt. Apám azt mondta, hogy ezt a kenyai dokumentumot nekem is
alá kell írnom.
Haboztam, de az iszlám és minden általam ismert muszlim szemében
én már Osman Moussa felesége voltam. „Mit változtathat ezen már az,
hogy én is aláírom?” – gondoltam. Így hát apám kézjegye alatt én is
aláírtam, arabul: A. H. Magan.
Abeh keményen dolgozott azon, hogy az úti okmányaimat az ENSZ
Menekültügyi Főbiztosságától is megszerezze. Heteken belül a kezében
volt az útlevelem. Akkor elkezdett vízum után járni. Két-háromnaponta
beszélt róla telefonon Osman Moussával. A nairobi kanadai
nagykövetség tele volt emigrálni szándékozó szomáliaiakkal, és
lehetetlennek tűnt, hogy bármit is el lehessen érni a kenyai bürokrácia
berkeiben uralkodó korrupció és zűrzavar közepette. Apámnak végül
sikerült megszereznie egy Düsseldorfban élő rokon, bizonyos Mursal
segítségét. Azt sütötték ki, hogy el kellene mennem Németországba, és
ott megvárni, amíg a vízum megérkezik. Ez látszott a leggyorsabb és
legjobb megoldásnak.
Apám rendszeresen elhívott a buruburui házba, hogy további leckéket
adjon az iszlámról és arról, hogyan legyek jó feleség. Egész délelőttöket
töltöttünk el azzal, hogy újra átvettük a Korán asszonyi kötelességekről
szóló fejezeteit, és megbeszéltük őket. Például azt, hogy kötelességem
engedélyt kérni, mielőtt elmegyek otthonról.
 – A következőt tehetitek – mondta apám. – Eleve megegyezhettek
abban, hogy ez az engedély folyamatosan adott. Ez a bizalom jele, és azt
jelenti, hogy ő megbízik benned, így nem kell minden alkalommal
engedélyt kérned, ha elmész a boltba.
A Korán egy másik előírása szerint a nőnek szexuálisan mindig a férje
rendelkezésére kell állnia. Apám nem ment bele a részletekbe, de
felolvasta az idevágó részt:
– „Az asszonyaitok szántóföld nektek. Menjetek a szántóföldetekre,
ahogyan csak akartok.”
Majd hozzátette:
– Mindig a férjed rendelkezésére kell állnod, az ágyban és az ágyon
kívül is. Ne kényszerítsd, hogy könyörögnie kelljen; ne utasítsd vissza;
ne kényszerítsd, hogy máshova nézzen. Ez is olyan engedély, amelyet te
eleve megadsz neki: mindig a rendelkezésre állsz. Nem él vissza vele,
mert jó családból származik. Erőszakoskodni, megerőszakolni sem fog,
mert hívő muszlim, és Osman Mahamud.
Arról is beszéltünk, hogyan kell élnie egy muszlimnak Nyugaton. A
hitetlenekkel kötött barátság nem teljesen tisztázott, mondta apám. Nem
tanácsos, de ha jó és illendő barátságot tudsz kötni a hitetlenekkel, az
ilyen kapcsolatok nem tiltottak – feltéve, ha nem követed az útjukat.
Azt is megtárgyaltuk, mire kell tanítani a gyerekeket. Egy Isten van,
nincsenek sem démonok, sem szentek, nincs varázslat és nincs közvetítő.
Tilos szellemtől vagy démontól segítséget kérni, mert ezzel más lényeket
Allahhal egy szintre helyeznénk. Bármit csinálsz, tedd fel magadnak a
kérdést: „Mit tenne a próféta?” Vannak dolgok, amelyek kifejezetten
tilosak, és vannak, amelyek kifejezetten engedélyezve vannak; a többi
esetben, mondta apám, a próféta szabad kezet adott: semmi olyasmit nem
akart kötelezővé termi, ami árt a hívőnek.
– Az iszlám nem ismeri a kényszert – folytatta. – Egyetlen emberi
lénynek sincs joga megbüntetni egy másikat, mert nem teljesítette a
vallási kötelezettségeit. Ezt csak Allah teheti meg.
Olyan volt az egész, mint a medresze, csak sokkal intelligensebb. Még
a mártíromságról is beszéltünk. Apám szerint a szent háború érdekében
elkövetett öngyilkosság csak a próféta idejében volt elfogadható, és
akkor is csak azért, mert a hitetlenek támadtak rá a prófétára. Ma nem
lehet szent háború, mert arra csak Mohamed próféta szólíthat fel.
Ez volt apám muszlim hite: egy jobbára erőszakmentes vallás, és a
próféta szavainak saját értelmezése. Bizonyos fokig arra épített, hogy
mindenkinek megvannak a saját elképzelései a jóról és a rosszról.
Intelligensebb felfogás volt, mint amit a mollától tanultam, emellett
sokkal emberibb. Ennek ellenére ez is hagyott bennem megválaszolatlan
kérdéseket és némi igazságtalanság érzésű miért csak a nőknek kell
engedélyt kérni a férjüktől, ha el akartak menni otthonról, fordítva miért
nem?
Apám muszlim hite egyértelműen a próféta szavainak értelmezése
volt. Ennyiben nem volt törvényes. Allah akaratát és a Korán szavait nem
szabad értelmezni; meg van írva, magában a könyvben. Csak olvasni
szabad. Tilos belőle kiragadni, válogatni: csak engedelmeskedni szabad.
A próféta azt mondta: „Ez az én utam – egyenes [út]. Kövessétek azt! És
ne kövessetek [más] ösvényeket, nehogy elváljanak veletek az ő útjától!”
Egy fundamentalista azt mondhatta volna apámnak: „Ez a mondat, hogy
csak a próféta hívhat fel szent háborúra, nem szerepel a Koránban. Csak
te olvasod bele, és ez istenkáromlás.”

Osman Moussa fizette az utazásom teljes költségét, mert már az övé

voltam. Ennek is vannak szabályai: a saját feleségedért te fizetsz.
Mindenkit körbejártam, mindenkitől elbúcsúztam: Halwától és
Ainanshiétől, Farah Gouré családjától. Most már közeli
unokatestvéreimnek számítottak, hiszen a férjemnek is rokonai voltak.
Az elutazásomat megelőző este vettem búcsút apámtól. Megölelt, és
azt mondta, hogy most hosszú ideig nem látjuk egymást.
– Amikor elindulunk, úgy gondoljuk, visszaérünk majd – mondta –,
de sok minden megakadályozhat abban, hogy így is tegyünk.
Kétkedve néztem rá, bár tudtam, hogy tapasztalatból beszél.
Az elutazásom napján anyám véletlenül meghallotta, amint
Haweyával arról beszélgetünk, mit kellene tennem. Haweya úgy
gondolta, az lenne a legjobb, ha Kanadában, mihelyt lehet, elválok
Osman Moussától. Ha már elváltam, elmehetek Amerikába, és élhetem a
saját életemet. Egy egész romantikus történetet szőtt körém.
Ekkor rontott be a szobába anyám, azzal, hogy erkölcstelenek
vagyunk. Lekurvázott, képmutatónak nevezett, mert tönkretettem a
viszonyát a saját bátyjával, és be fogom mocskolni az egész családja és
az apám becsületét is.
– Ha azt akarod, hogy elbúcsúzzam tőled, és minden jót kívánjak, két
dolgot meg kell ígérned. Az egyik, hogy Osman Moussa felesége
maradsz. Jó felesége leszel, imádkozol Allahhoz, és hálás leszel azért a
sorsért, amelyet apádtól kaptál. A másik, hogy elmész apádhoz, és
mindent elmondasz neki.
Magamban azt mondtam, anyámnak igaza van. El kell mennem
Abehhoz, és elmesélni neki mindent, így esetleg talál számomra kiutat.
Felvettem hát a kendőmet, és megint elmentem hozzá.
– Abeh, mondanom kell neked valamit.
Apám most is tárt karokkal fogadott.
– Ó, Ayaan! Az én szeretett kislányom visszajött hozzám!
– Valamit be kell vallanom neked anya bátyjáról, Muhamadról meg a
fiáról, Mahmudról.
– De ezt már megbeszéltük – kiáltotta. – Mindent tisztáztunk,
gyermekem. Aggódtál szegény öreg apád miatt? Menned kellene,
kislányom, hogy becsomagolj az útra.
Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, nekem meg gombóc volt a
torkomban. Azt hiszem, tudta, hogy amit mondani akarok, azt nem
szívesen hallaná. Így hát hazamentem, és elmeséltem anyámnak az egész
jelenetet. Rám parancsolt, hogy menjek vissza Buruburuba, és bármi
történik, mondjak el mindent.
– Lekésem a gépet – mondtam neki.
– Akkor ígérd meg nekem Allah nevére, hogy ezzel az emberrel
maradsz, a férjeddel.
Nemet mondtam. Azt mondtam, hogy ezt nem ígérhetem meg.
Így anyám nem köszönt el tőlem. Elköszöntem hát merev hátától,
aztán egy taxival elindultam a repülőtérre.
 II

A SZABADSÁG

10

Menekülés
Amikor korán reggel leszálltunk a frankfurti repülőtéren, egészen
elképedtem a méreteitől. Körülöttem minden csupa üveg meg acél volt,
és még a legkisebb berendezési tárgy is ki volt dolgozva, a legapróbb
részletekig. Ez lenyűgözött, mert ahonnan jöttem, ott a repülőtereken
teljes volt a fejetlenség, mindig építkeztek, és minden csak félig készült
el. Körülöttem láthatóan mindenki tudta, hová tart. Sok anyám, sőt
nagyanyám korú asszonyt láttam, amint energikusan és eltökélten tolta a
kézikocsira feltornyozott divatos bőröndjeit.
Bajban voltam. Meg kellett keresnem a jegyirodát, mert Düsseldorfba
kellett utaznom, de a jegyemen München volt feltüntetve, és ki kellett
cserélnem. Elindultam az orrom után, a többi utastól kértem segítséget,
mert még csak észre sem vettem a táblákat. A repülőtér akkora volt, mint
egy kisebb város, és mindenütt ugyanúgy nézett ki; ugyanolyan elveszett
voltam, mint a zavarodott vidékiek a miyéből.
Távoli nagybátyám, Mursal vállalta, hogy gondoskodik rólam, míg
Németországban várok a vízumra. Sohasem találkoztam még vele.
Amikor végre leszálltam Düsseldorfban, néhány dollárt beváltottam
német márkára, valahogy rájöttem, melyik érmével kell telefonálni, és
felhívtam a számot, amelyet Mursal megadott apámnak. Egy másik férfi
vette fel a kagylót. Omar volt, Mursal munkatársa.
– Szóval te vagy Hirsi Magan lánya – mondta. – Lediktálom a címet,
amit meg kell adnod a taxisnak.
 Mondtam, hogy rendben, leírtam a címet, és kimentem az épületből.
Minden olyan tiszta volt, mint a filmekben. Az utak, a járda, az emberek
– életemben nem láttam még ekkora tisztaságot, talán csak a Nairobi
Kórházban. Minden nagyon modernnek és nagyon sterilnek látszott. A
város olyan volt, mint egy mértan- vagy fizikaábra, amelyen az összes
egyenes vonalnak egyetlen, tökéletes szerkezetet kell alkotnia. A kocka-
és háromszög alakú épületek semlegességében számomra volt valami
ijesztő. A feliratok angol szavakra emlékeztettek, de nem értettem őket;
ugyanolyan felfoghatatlanok voltak számomra, mint az algebra.
Nagyanyám érezhette így magát, amikor először járt városban, és
életében először látott villanyégőt, rádiót és autókkal teli utakat. Olyan
volt, mint egy idegen bolygón.
A taxik az épület előtt sorakoztak. A feliratok angolul voltak, de
minden taxi vajszínű Mercedes volt; ilyen autókat Nairobiban csak a
legdrágább szállodáknál lehetett látni, de ott is akkora luxusnak
számítottak, hogy csak a külföldiek és a miniszterek jártak velük. Mielőtt
beszálltam volna az egyik autócsodába, úgy éreztem, muszáj
megkérdeznem, hogy mennyi lesz a viteldíj.
– Körülbelül húsz márka – mondta a sofőr.
Ennyit simán ki tudtam fizetni.
– És ezzel az autóval megyünk? – kérdeztem.
A sofőr felnevetett. Kedves volt és beszélt angolul. Beültem mellé
előre, ő pedig beszélt Düsseldorfról és arról, hogy a németek milyen
kedves népek.
Düsseldorf óvárosa valóban csodálatos volt. A templomok és a ferde
tornyok kicsit hasonlítottak a minaretekre, Az utcák macskakővel voltak
kirakva, és sokkal emberibbnek látszottak, mint az ijesztő, ultramodern
repülőtér.
Kiszálltam a taxiból, és bementem Omarhoz. Fesztelen férfi volt
bajusszal, szürke öltönyben, amelyhez nem kötött nyakkendőt. Azt
mondta, hogy meglepődött a teljesítményemen, mert feltaláltam magam
Frankfurtban is, amikor ki kellett cserélnem a jegyet, és azon is, hogy
ilyen könnyen odataláltam a repülőtérről. Szerinte őstehetség voltam.
– Hamar otthon fogod érezni magad – mondta. – A legtöbb szomáliai
felhív az éjszaka közepén, hogy menjek érte. Amikor megkérdezem,
hová, azt mondják, hogy egy magas ház mellett állnak, amivel persze
semmit sem lehet kezdeni.
 Omar nem zavartatta magát attól, hogy a csomagom még nem érkezett
meg, mert szerinte Németországban az ilyesmi nem szokott elveszni. A
nagybátyámnak el kellett intéznie egy üzleti ügyet, ezért csak később
tudott velem találkozni. Omar vitt el egy óvárosban lévő hotelbe.
Megígérte, hogy este nyolcra visszajön értem, és elvisz vacsorázni.
A szobában minden patyolatfehér volt. Alaposan szemügyre vettem a
paplant, és magamban megfogadtam, hogy Haweyának is beszélek erről
a találmányról. A szoba kicsi volt, de olyan okosan tervezték meg, hogy
mindennek megvolt a helye: a szekrényeknek a falban, a tévének a
szekrényben és minden másnak is. Nagyon tetszett.
A következő nagy felfedezés a fürdőszoba volt. A Park utcai lakásban
volt kád, de nem volt meleg víz, ezért vödörrel hordtuk bele a tűzhelyen
felforralt vizet. Itt bőségesen volt forró víz, amelyet külön csapokból
lehetett a kádba ereszteni felülről és oldalról. Megfürödtem. Odakint még
világos volt, ezért elhatároztam, hogy járok egyet. Még többet akartam
látni ebből a városból.
Leírtam a hotel nevét – biztos voltam benne, hogy eltévedek –,
felvettem a kendőmet meg egy hosszú kabátot, és kimentem az utcára.
Életemben nem láttam ennyi fehér embert. A nők csupaszok voltak –
legalábbis meztelennek látszottak –, a lábuk, az egész karjuk, az arcuk, a
hajuk és a válluk teljesen fedetlen. A kenyai nők sokkal kevésbé takarják
el magukat, mint mi, szomáliaiak, de az itteni nők fehérsége ezt valamiért
hangsúlyosabbá tette. A nők és a férfiak úgy üldögéltek együtt, mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb dolga; sehol semmi korlát, mindenki
egyenlő. Fényes nappal, teljesen nyíltan kézen fogva sétáltak, de
láthatóan mindenki más is normálisnak tartotta a dolgot.
Egy idő múlva levettem a kabátomat, hogy ne legyek olyan feltűnő.
Hosszú szoknya volt rajtam, és a kendőmet is fennhagytam, de ilyen
fedetlen már évek óta nem voltam, és mégsem nézett rám furcsán senki.
Itt nem volt társadalmi ellenőrzés. Senki sem nézett rám úgy, mint egy
kurvára. Nem szólítottak le kéjsóvár férfiak, hogy menjek velük szobára.
Nem fenyegettek meg a testvériség tagjai a pokol tüzével. Biztonságban
éreztem magam, ezért bátran engedtem a kíváncsiságomnak.
Addig mentem, míg a lábam bírta. Itt mindent rendben tartottak.
Tiszták voltak az utcakövek közötti esőlevezető árkok, csillogtak a
kirakatok. Magamban azon csodálkoztam, hogy lehet ez. Bűzlő
szemétdombokhoz, kátyúkhoz és pocsolyákhoz voltam szokva,
amelyekből fröcsög a sár, és soha, semmi sem marad tiszta. Eltekintve
attól a néhány kerülettől, amely szupergazdag kormányhivatalnokoknak
és üzletembereknek van fenntartva, Nairobiban az emberek egymás
hegyén-hátán élnek zsúfolt, vakolatlan, salaktéglából épült házakban
vagy fémvázra erősített kartonból készült kalyibákban. Az utcák tele
vannak koldusokkal, zsebtolvajokkal és a szemétben kutakodó árvákkal.
A forgalomban teljes az anarchia, üvöltenek a rádiók és a
matatou-sofőrök. Úgy éreztem magam, mintha egy másik világba
csöppentem volna. Nyugalom és rend volt, mint a regényekben és a
filmekben, amelyeknek eddig valamiért nem igazán hittem.
Mire visszaértem a szállodába, Omar már nagyon aggódott. Mondta,
hogy egy órát késtem. Én azt mondtam, még nem lehet kilenc, mert még
világos van. Nagyot sóhajtott, és türelmesen elmagyarázta, hogy
Európában van egy olyan évszak, amikor meleg van, és ilyenkor csak
késő este megy le a nap, meg van egy hideg évszak, amikor majdnem
egész nap sötét van. Elmagyarázta, hogy Európában a nap állásából nem
lehet megmondani az időt. Odaadta nekem az óráját, és megkérdezte,
hogy értek-e hozzá.
Nagyon szégyelltem magam az ostobaságom miatt. Úgy éreztem,
hogy itt még a bolygók és a naprendszer is mások. Én voltam Alice
Csodaországban.
Omar azt mondta, hogy a hozzánk hasonló afrikaiak nem tudják
megenni a német ételeket, és egy kínai étterembe vitt. Megpróbáltam
megjegyezni, merre mentünk, és észrevettem, hogy itt az utcaneveket is
kiírták kis táblákra. Nem kell mindig megállítani a járókelőket, hogy
igazítsanak útba. Nagyszerű és leleményes dolognak tartottam;
Nairobiban csak a legnagyobb utcák neveit tüntették fel. Megkérdeztem
Omart, hogy ki tette ki a táblákat.
– Ez egy civilizált ország – válaszolta.
Másnap találkoztam Mursallal, a rokonommal. Nagy zavarban volt;
amikor kényszeredetten előadta, hogy nem láthat vendégül a házában.
Német asszonyt vett feleségül, aki nem szívesen adott menedéket
világcsavargó szomáliaiaknak, ezért megszervezte, hogy egy másik
Osman Mahamud nemzetségbeli nőnél lakjam, innen nem messze,
Bonnban. Mursal megígérte, hogy mindennap felhívja a kanadai
nagykövetséget, és érdeklődik a vízumom után; a nőrokonnal ugyanúgy
megvárhatom, mintha az ő házában laknék.
 Egy repülőtéri kisbusz közben meghozta a poggyászaimat, és
Mursalék elvittek Bonnba, egy olyan városrészbe, amelyben teljesen
egyforma házak voltak. Mint megtudtam, egy állami tulajdonban levő
lakótelep volt. A bonni rokon, Amina, természetesen az Osman
Mahamud nemzetségből való nő volt, de a család kerülte, mert egy havije
törzsbelihez ment feleségül, és a gyerekei is havijék voltak. Mursal
rengeteget segített neki; a jövedelme tetemes részét minden bizonnyal
szomáliai honfitársaira és a problémáik megoldására költötte.
Minden szobában volt tévé és sok-sok gyerek. A legidősebb fiú, a
tizennégy éves Ahmed, felajánlotta, hogy megmutatja Bonnt. Július volt,
a nyári szünet miatt Ahmednek nem volt más dolga, és nagyon büszke
volt rá, hogy milyen alaposan ismeri a várost.
Már jó ideje Németországban éltek, de Amina minden ízében
megmaradt szomáliainak. Még mindig nem ismerte ki magát az utcákon,
ezért állandóan a fiával járt bevásárolni. Miután Ahmeddel jártunk egyet,
úgy éreztem, nekem nem okoz gondot a tájékozódás. Elmagyarázta,
hogyan működik a metró, és az sem tűnt túl bonyolultnak.
Az itteni fehérek nem voltak ijesztők. Úgy látszott, nem érdeklem
őket, és ennek örültem. Túl voltam két repülőúton, rengeteg utcát
bejártam, és a világ nem látszott olyan veszélyesnek, amilyennek anyám
és nagyanyám mondta. Mindenki névtelen volt, de ez számomra a
szabadság érzését adta, és úgy éreztem, hogy ezeken az idegen helyeken
jól meg tudnék állni a saját lábamon is. Biztonságban éreztem magam.
Azon törtem a fejem egyre kétségbeesettebben, hogyan tudnám
felbontani a házasságot, amelyet apám erőltetett rám. Nem akartam
Kanadába menni, nem akartam Osman Moussával élni, és nem akartam
azt az életet, amely eleve elrendeltetett számomra abban a pillanatban,
amikor lánynak születtem – nem akartam az anyám életét. Arra
gondoltam, hogy olyan rossz feleség leszek, amennyire csak tudok, ezért
Osman Moussa egyszerűen hazaküld majd az anyámhoz, Nairobiba.
Ezzel azonban volt egy probléma: mi van, ha terhes leszek? Bonnban
már az első délután új ötletem támadt: nem is kell elmennem Kanadába.
Itt könnyen eltűnhetek. Megszököm az egész hercehurca elől,
elrejtőzöm, és élem a saját életemet, mint a regényeim hősei.
Nem volt konkrét tervem, de arra gondoltam, kivárom a megfelelő
pillanatot. A magány nem zavart, és az sem, hogy a családom nélkül kell
élnem. A terv tehát még nem volt meg, de az ötlet már igen. A szökést
valami olyasminek gondoltam, mint azt, amikor az ember gyorsan lelép a
forgalomban lassító matatouról, aztán nézi, amint továbbzötyög az úton.
Kivárom a megfelelő alkalmat, és szedem a sátorfámat.
Nem maradhattam Németországban, mert Mursal könnyen megtalált
volna. Angliába akartam menni. Beszélem a nyelvet, és könnyen
megértem a kultúrájukat. Legelők és tehenek. A királynő, a Mayfair és a
Whitechapel – mindent tudtam, igaz, csak a könyvekből és a Monopoly
játékokból. Oda kellett mennem. Magammal hoztam a titkárnőképzőben
szerzett titkárnői oklevelemet. Dolgozom, pénzt gyűjtök és tanulok.
Senki sem jön rá, hová tűntem.
Nem tudtam, hogyan szökjem meg, és azt sem, hogy igazából mit
jelent a szabadság, azt azonban igen, hogy milyen élet vár rám
Kanadában. Olyan élet, amilyen anyámé, Jawahiré és azé az asszonyé,
akinél Bonnban laktam. Azokban a napokban még nem kristályosodott ki
bennem, de az volt az igazság, hogy mivel nőnek születtem, sohasem
fogok felnőttnek számítani. Mindig jelentéktelen leszek, és senkit sem
érdekel majd a véleményem. Mindig csak egy kis egység leszek egy nagy
méhkasban. Lehet, hogy jó életem lesz, de akkor is csak eltartott leszek
valakinél, aki jól bánik velem.
Tudtam, hogy másfajta élet is lehetséges. Olvastam róla, most már
láttam is, és éreztem a szagát magam körül a levegőben. Olyan élet,
amelyre vágytam, igazi tanulással, igazi munkával és igazi házassággal.
Én akartam dönteni a saját dolgaimban. Valaki akartam lenni. Olyan
önálló ember, aki a saját életét éli.

Ahmed mindenhova elvitt Bonnban. Kedves fiú volt, és sok

mindenről beszélgettünk. Amikor hazaindultunk, megkérdeztem:
– Mondd, hogyan lehet innen Angliába eljutni?
Ahmed szerint nem volt könnyű, mert Németország és Anglia között
tenger van, ezért vízumot kell kérni. Németország szomszédai sohasem
ellenőrzik a vízumot, ezért Hollandiába vagy Belgiumba könnyebb
eljutni.
Hol is voltunk pontosan? A földrajzleckékből eszembe jutott, hogy „a
gazdag Rajna-vidék: Németország, Hollandia, Belgium”. A tanár azt
mondta, hogy ezeknek együttesen is kisebb a területe, mint Tanzániáé, de
többre már nem emlékeztem. Mérges voltam magamra; ha annak idején
egy kicsit jobban odafigyeltem volna, most legalább tudnám, hol vagyok.
 De Hollandia – ismertem valakit Hollandiában. Valakit, aki
segíthetett. Fadumót, Mahamed Abdilahin feleségét, akinek segítettem
kijutni a dhobleyi menekülttáborból – és aki menedékjogot kért
Hollandiában, és ott élt egy táborban.
Ahmed azt mondta, Hollandia nincs messze, vonattal csak másfél óra.
Nem kellett vízum, csak a vonatra kellett jegyet venni.
Aznap délután egy fülkéből felhívtam Fadumót a menekültügyi
központban. Nagyon kedves és szívélyes volt. Boldogan gratulált a
házasságomhoz. Mondtam, hogy esetleg meglátogatnám, aminek nagyon
megörült.
Nem mondtam neki, hogy meg akarok szökni, és az időpontot sem
beszéltük meg. Ahmednek sem szóltam egy szót sem. Csak annyit
mondtam az anyjának, hogy pár napra elutazom rokonlátogatóba, majd
megkértem Ahmedet, hogy kísérjen el a pályaudvarra, és segítsen jegyet
venni. A csomagomat otthagytam Amina házában; egyetlen
sportszatyrot vittem el a papírjaimmal.
Mielőtt elindultam, vetettem egy pillantást a nagy bőröndömre,
amelyben a kelengyém volt: selyemből készült dirhák, tömjén és
mindenféle szomáliai holmi. Magammal vittem két hosszú szoknyát,
néhány blúzt és a kabátomat – utóbbit felvettem. Azt mondtam
magamban, hogy egy nap majd mindent elmagyarázok az apámnak.
1992. július 24-én, pénteken felszálltam a vonatra. Azóta is gyakran
eszembe jut. Úgy gondolok rá, mint az igazi születésnapomra: ezen a
napon születettem újjá, olyan személyként, aki saját döntései szerint éli
az életét. Nem az iszlámtól menekültem és nem a demokráciába. Akkor
nem gondoltam ilyen eszmékre. Fiatal lány voltam, aki a saját útját
akarta járni, ezért fejest ugrottam az ismeretlenbe.
Majdnem éjfél volt, amikor a vonat beért az amszterdami központi
pályaudvarra. Egy fiatal dél-afrikai férfi megmutatta, hol lehet pénzt
váltani és telefonálni. Nagyon kedves volt – lehet, hogy a fejkendőm
miatt, de az is lehet, hogy megsajnált a kétségbeesett arcom miatt.
Megadta a telefonszámát is arra az esetre, ha később esetleg valami
problémám akadna. Felhívtam Fadumót. Azt mondta, hogy nagyon késő
van, ezért aznap már lehetetlen eljutni Almelóba, a menekültközpontba.
Megadta egy Mudoh nevű unokatestvére számát, aki sokkal közelebb
lakott. Felhívtam Mudohot, mert sötét volt, Amszterdamban voltam,
egyedül a központi pályaudvaron, és fogalmam sem volt, mi mást
tehettem volna.
– Ayaan vagyok, Hirsi Magan lánya, és olyan helyet keresek, ahol egy
éjszaka megalhatnék – mondtam.
Mudoh megmondta, melyik buszra szálljak fel, mennyit kell fizetni,
és hol kell leszállni.
Késő éjjel volt, és néhány megálló után egyedül maradtam a buszon.
Nagyon féltem. Állandóan azt kérdezgettem a sofőrtől, hogy mikor érünk
már Volendamba, mert úgy éreztem, valami nagyon rossz történik
velem. Gyorsan vezetett és sokat mentünk, de nem tépett darabokra, nem
erőszakolt meg, pedig még ettől is féltem. Egy zöld telefonfülke mellett
tett le, pontosan azon a helyen, amelyet Mudoh részletesen leírt.
Mudoh férje jött értem. Holland férfi volt. Mudoh nemcsak a
nemzetségen kívülre ment férjhez, hanem az országon és az iszlámon is
kívülre. Egy gaalo férfihez ment feleségül, és ezzel még engem is
megdöbbentett. Sohasem találkoztam olyan szomáliai nővel, aki
hasonlót művelt volna. Megkérdeztem Mudoht, mit szólt hozzá a
családja. Azt mondta, hogy először tisztátalannak és kitaszítottnak
nyilvánították, de Mogadishu összeomlása után szörnyen kedvesek
lettek. Folyamatosan pénzt és segítséget kérnek. Mudoh segített, de csak
a legközelebbi családtagoknak, a fivéreinek. A nemzetséget teljesen
kizárta az életéből.
Úgy döntöttem, hogy megbízom Mudohban. Mindent elmondtam
neki. Azt is, hogy nem akarom ezt a házasságot, és Angliába akarok
menni. Mudoh szerint ez nem volt jó ötlet. Azt mondta, túl komplikált
eljutni odáig. Azt tanácsolta, maradjak Hollandiában, mert az angollal itt
is elboldogulok. Javasolta, hogy én is kérjek menedékjogot, mint
Fadumo, aki majd elmeséli, mit kell tennem.
A hétvégét Mudohval töltöttem, aki körbevitt a városrészben. Minden
ház egyforma volt, ugyanolyan színű, takaros, egyforma sorokban, mint
a friss, meleg sütemények a tepsiben. Mindegyik új volt, az ablakokon
fodros, fehér csipkefüggöny, a kertekben gondosan nyírt, zöld pázsit.
Nairobiban a gazdag birtokokat kivéve minden rikító, tarka színekre volt
festve, és a házak egymásra voltak dobálva – bérházak, rozoga kunyhók
és beépítetlen telkek egymás hegyén-hátán –, ezért ez a rend is új volt a
számomra.
Mudoh vasárnap reggel kivitte a szemetet az utcára, és az utcában
mindenki más is ezt csinálta. Azt mondta, az a rend, hogy a kukát az
előírt időben, az előírt módon ki kell rakni. A barnába kell gyűjteni a
szerves hulladékot, a zöldbe a műanyagot, a, papírszemetet meg
máshogyan és máskor viszik el. Ha az ember betartja ezt a rendet, akkor
az állam kijön a szemétért, elviszi, bedarálja és újrahasznosítja, amit
lehet. Hűha, gondoltam, Kenyában féltünk az államtól, és mindig nagyon
megijedtünk, ha a képviselői megjelentek a házunk környékén. A
szemetet az utca végébe hordtuk a szemétdombra. Az itteni olyan életnek
tűnt, amelyhez könnyen hozzá tudtam volna szokni.
Hétfőn elmentem Fadumóhoz megérdeklődni, hogyan kell
menekültstátusért folyamodni Hollandiában. Annyira megörült nekem,
hogy megölelt és elsírta magát. A tábor, amelyben élt, cseppet sem
hasonlított menekülttáborra, legalábbis dhobleyi értelemben nem. Sátrak
helyett házak voltak – ideiglenesek, de megfelelőek –, és minden más is
rendben volt. Fadumo saját konténerházban lakott öt gyermekével, akik
közül a legkisebb akkor született.
Leültünk beszélgetni, és én mindent elmondtam neki. Fadumo
valósággal megrémült, és kért, sőt könyörgött, hogy gondoljam meg
magam.
– Gondolj az apádra! – kérlelt.
Fadumo is Osman Mahamud volt, ezért természetes, hogy közelről
érintette a dolog, hiszen meg kellett védenie attól, hogy olyan végzetes
hibát kövessek el, amelynek egész életemben megszenvedem a
következményeit, és foltot ejtek vele a nemzetség becsületén. Mondta,
hogy az ő házasságát a szülők intézték, és boldogan élnek. A megbeszélt
házasságok a legjobbak. A nő sorsa azonban akkor a legeslegjobb,
amikor a családon belül összehozott házasságra az apja is az áldását adja.
Valahogyan sikerült rávennem, hogy elmondja: nem nehéz
menedékjogot szerezni. El kell menni egy speciális befogadó központba;
a legközelebbi ilyen Zwolléban volt. Oda kell menni, és kérni kell, hogy
nyilvánítsák az embert menekültnek. Minél hamarabb be kell
jelentkeznem, és azt kell mondanom, hogy a polgárháború miatt jöttem
el, és most érkeztem Hollandiába, mert létezik egy időkorlát.
Elmentem Zwolléba. A központot könnyű volt megtalálni. Úgy
látszott, mindenki beszéli az angolt vagy legalábbis próbálja megérteni.
Volt ott egy egyenruhás rendőr, akitől először megijedtem, de udvariasan
felvilágosított:
– Ez a központ már megtelt, nem tudunk több menekültet befogadni.
Zeewoldéban még van hely.
Adott egy autóbusz- meg egy vonatjegyet, és elmagyarázta, hogy
jutok el Zeewoldéba. Azt tanácsolta, hogy regisztráció előtt keressem
meg a Menekültügyi Segélyszolgálatot, és megdicsérte az
angoltudásomat.
Otthon a rendőrség az elnyomást és a törzsek kizsákmányolását
jelentette, sohasem a segítséget.
– Maga miért segít nekem? – kérdeztem a rendőrt.
– Mert ez a dolgom – válaszolta mosolyogva.
– Itt minden rendőr ilyen kedves?
– Nagyon remélem.
Ezután már mindent lehetségesnek tartottam. Otthon a kormány rossz
volt. Tisztességtelenül és képmutatóan bánt az elnyomott emberekkel. Itt
mindenki azon volt, hogy segítsen, ráadásul idegeneken segítsen. Hogy
bánnak ezek az emberek a saját nemzetségükkel?
A Zeewoldéba tartó buszon szemügyre vettem a tájat. Lapos volt,
hosszú gazdasági utakkal, szélmalmokkal és kövér, fakó, gyapjas
birkákkal – több a gyapjú, mint a birka, gondoltam; én a mi sovány,
fekete fejű nyájainkhoz voltam szokva. Mindenütt csatornák és gátak. A
buszok szépek voltak és tiszták; maguktól nyílt az ajtajuk. Zeewolde
közelében a vidék üresebbnek tűnt, a növényzet is kopárabb lett, a
vidéket pedig szélesebb csatornák szelték keresztül-kasul; egy olyan
mélyföldön voltunk, amelyet a hollandok nemrég hódítottak el a
tengertől, persze akkor erről még fogalmam sem volt.
Az előttem álló lehetőség óriási volt, de ijesztő is. Huszonkét éves
létemre először voltam egyedül. Be kellett bizonyítanom, hogy nem
esem áldozatul azoknak a veszélyeknek, amelyek a családom és a
legtöbb muszlim szerint a magányos nőkre leselkednek: nem végzem
prostituáltként, nem leszek szobalány, és nem megyek férjhez egy olyan
rangon aluli férfihoz, aki kihasznál – nem hozok szégyent a nevemre.
Átszálláskor észrevettem, hogy a busz, amelyre át kellett szállnom,
pontosan akkor érkezett, amikor kellett: 14.37-kor. Bonnban ugyanez
volt a helyzet; hátborzongató volt ez a halálos pontosság. Hogyan lehet
előre megmondani, hogy egy busz pontosan 14.37-kor érkezik? Itt az
időnek is parancsolnak?
A Zeewolde Fogadóközpont alacsony kerítéssel körülvett
bungalókból állt. Volt tenisz- és röplabdapálya, az irodák közelében
pedig egy, az uszoda helyét jelző táblát is láttam. Alig hittem a
szememnek.
Bementem a kapu közelében álló irodaépületbe, és egy férfinak
bemutattam a zwollei rendőrtől kapott papírokat.
– Üdvözlöm – mondta, miközben kezet ráztunk.
Elvitt az adminisztrációra. Ezután egyik kezében a csomagommal,
másikban takarókkal, ágyneműkkel és törölközőkkel elkísért az egyik
bungalóba. A táborban olyanok laktak, akik hozzám hasonlóan
menekültstátusért folyamodtak. Voltak kurdok, irakiak, néhány iráni.
Fehéreknek látszottak, de a hollandok feketéknek hívták őket. Sok nő jött
Afrikából. Miniszoknyában és pólóban jártak; ránézésre libériaiaknak és
kongóiaknak látszottak. Ezek is polgárháború sújtotta országok voltak.
Volt néhány tarka szövetbe bugyolált halom is: kendőkbe burkolt arab
nők, akik a földön ülve figyelték a férfiakat.
Sokan voltak olyanok is, akik tényleg fehérek voltak. Megkérdeztem
holland kísérőmet, hogy ők kicsodák.
– Muszlimok – mondta nagy meglepetésemre, majd hozzátette: –
Boszniából.
Elvitt a 28-as bungalóhoz, és közölte, hogy három etióp lánnyal fogok
lakni. Mondta, hogy minden csütörtökön elvihetem az ágyneműmet a
mosodába, hogy tisztára cseréljem. Szájtátva néztem rá. Elmagyarázta,
hogy a vacsora este fél hatkor lesz az étkezdében, és azt mondta, holnap
részletesebb tájékoztatást is kapok; valaki majd megmutatja, hol lesz az
elbeszélgetés, hol van a jogi osztály és az egészségügyi központ.
Tájékoztatott róla, hogy az egészségügyi ellátás ingyenes, csakúgy, mint
a szoba és az étkezés: mindent a holland állam ad. Hetente pénzbeni
támogatást is kapunk, hogy az alapvető szükségleteinket ki tudjuk
elégíteni.
Sohasem hallottam a jóléti államról. Nem értettem, miért adnak ilyen
sokat az idegeneknek. Honnan szerzik a pénzt? Miért nem fogy el?
Másnap reggel el kellett mennem a bevándorlási rendőrségre.
Ujjlenyomatot vettek, ki kellett töltenem néhány nyomtatványt, de
teljesen más volt, mint vártam. „Hogy érzi magát, kisasszony? Parancsol
egy kávét vagy teát?”, közben mindent részletesen elmagyaráztak. Még
azt is megkérdezték, kell-e tolmács. Ezután kaptam egy zöld kártyát,
amely hivatalosan igazolta, hogy menekültstátusért folyamodtam. Olyan
valaki voltam, akit már kikérdeztek, és joga van arra, hogy egy döntési
folyamat után menekültnek nyilvánítsák.
A rendőrségről átküldték a Menekültügyi Segélyszolgálathoz, ahol
két nő közölte, hogy igénybe vehetem az ingyenes jogsegélyszolgálatot,
majd itt is átestünk a hivatalos ügyeken. Megkérdezték, miért akarok
Hollandiában élni, erre én őszintén elmeséltem, hogy az apám hozzáadott
valakihez, akihez én nem akartam férjhez menni, és nem akarok
Kanadába menni, hogy vele éljek.
– Szörnyű, ami magával történt – mondta az egyik nő –, de
Szomáliában hány asszonyt kényszerítenek férjhez az akarata ellenére?
– Ilyen a kultúránk – mondtam. – Gyakorlatilag mindenkit.
– És mi a helyzet más országokkal? – kérdezte. – Máshol is előfordul
ilyesmi?
– Szerintem minden muszlim országban – válaszoltam.
– Tudja az a probléma, hogy lehetetlen menedékjogot adni minden
nőnek, akit a családja férjhez adott.
Felolvasta a Genfi Menekültügyi Egyezményt.
– Ha a története nem igaz, ellentmondások vannak benne, vagy nem
teljesíti a felsoroltakat, akkor nagyon kevés esélye van – mondta. –
Ahhoz, hogy a státust megkapja, be kell bizonyítania, hogy a hazájában
üldöztetésben lenne része.
Visszamentem a bungalóba. Másnap egy jogásszal volt találkozóm.
Megfogalmaztam egy olyan történetet, amely az 1991-es mogadishui
eseményeken és a Park utcai házunkba fogadott menekültekkel
történteken alapult. A történet részletes volt és következetes, de kitaláció.
Utólag nem vagyok rá büszke, és bevallom, hogy nem a saját
történetemmel kerültem Hollandiába.
Ráadásul nem azt mondtam, hogy Ayaan Hirsi Magannak hívnak,
mert a család könnyen a nyomomra bukkant volna. Nagyapám nevét
választottam, akit apja Alinak nevezett, majd az emberek az „A
Védelmező” névvel kezdték emlegetni. Nem feltűnő név, könnyű vele
eltűnni. Azt mondtam, hogy Ayaan Hirsi Ali vagyok, és 1967. november
13-án születtem.
Augusztus 6-ra hívtak be a Holland Bevándorlási Hivatalba. Velem
jött a jogásznőm, egy választékosán öltözött, hosszú, fekete hajú
asszony. Amikor bekopogtam az irodába, a tisztviselő felpattant az
asztala mögül, és kezet rázott velünk. Udvarias volt, de éreztem, hogy
keresi a történetemben az ellentmondásokat. Ahogy rákérdezett bizonyos
részletekre, egyre inkább úgy éreztem, hogy átlát rajtam. Biztos voltam
benne, hogy elutasítanak.
A beszélgetés után állandó feszültségben éltem. Féltem, hogy Mursal
vagy maga Osman Moussa megtalál. Már biztos mindketten vadásznak
rám. Figyeltem a központba érkező buszokat, de boszniai menekültekkel
voltak tele. A tévében a CNN meg a BBC műsorait néztem, és szörnyen
éreztem magám, mert valaki olyannak foglaltam el a helyét, aki nálam
jobban rászorult volna. A libériaiak és a bosnyákok sokat szenvedtek.
Buta, hálátlan, vásott kölyöknek éreztem magam, akinek meg kellett
volna köszönnie az apjának, hogy férjet talált a számára egy gazdag
országban.
Emellett annak az óriási bűnnek a súlya is nyomta a vállamat, amelyet
a családom ellen követtem el. Féltem is, de nem az egyedülléttől, hanem
az ismeretlentől: mi lesz velem? Közben eltöltött a szabadság érzése,
hiszen erre az életre vágytam. Emlékszem, azt mondogattam magamnak,
hogy ha most, azonnal meghalnék, legalább elmondhatnám, hogy láttam
a világot. Egy pillanatig sem gondolkoztam el azon komolyan, hogy
visszamenjek Németországba a kanadai vízumért. Az életemnek azon a
részén már túl voltam.
Az etióp lányok, akikkel laktam, eleinte érdektelennek és
reménytelenül butának tűntek. Azt mondták, szerencsém van, hogy
polgárháborús országból jöttem, mert így valószínűbb, hogy megkapom
a menedékjogot és letelepedhetek Európában. Az egész idejüket
öltözködéssel töltötték. Állandóan szépítkeztek, miniszoknyákat és
öveket cserélgettek egymás között – az egész véget nem érő procedúra
órákig tartott, aztán úgy mentek el otthonról, hogy alig volt rajtuk valami,
de tökéletesen elégedettek voltak magukkal. Egy Mina nevű lány volt
közülük a legbarátságosabb.
– Ne csináld már! – mondta egyik reggel. – Vedd már le a kendőt, meg
azt a hosszú szoknyát, hiszen egész jól nézel ki!
– Nem veszem le! – mondtam. – Én muszlim vagyok!
Éppen erre figyelmeztettek, és íme, itt van: a gonosz etióp lányok
formájában próbál megkísérteni. Mina azonban, aki mindeddig
mindenben nagyon szívélyes és segítőkész volt, most megkérdezte:
– De miért? A muszlimok miért takarják be mindenüket, miért nem
szexelnek meg ilyenek? Mi a problémátok?
Nairobiban azt tartották az etiópokról, hogy akkor szeretkeznek
amikor kedvük tartja. Az utcában, nem messze tőlünk, az egyik házban
etióp menekültek laktak, és a szóbeszéd szerint állandóan közösültek,
mint a kecskék. Ők azzal vágtak vissza, hogy a szomáliaiak nem tudják,
milyen a jó szex, ezért frusztráltak. És ezt azzal vezetik le, hogy mindig
veszekszenek. Ez a torzkép jellemző a keresztényekkel kapcsolatos való
viszonyunkra; a szomáliaiak és az etiópok az idők kezdete óta fenekedtek
egymásra.
– Már hogy fedném fel a meztelen bőrömet? – méltatlankodtam. –
Egy kicsit sem szégyellitek magatokat? Mit akartok elérni a
meztelenkedéssel? Hát nem tudjátok, hogy megütköznek rajtatok a
férfiak?
– Azért járok rövid szoknyában, mert jó a lábam – mondta Mina. –
Nem sokáig lesz szép, de addig ki akarom élvezni – megvillantotta felém
az egyik combját. – Ha más is élvezi, attól csak még jobb lesz.
Nem hittem a fülemnek.
– Ez pontosan az ellentéte annak, amire engem neveltek – mondtam
most már mindhármuknak, mert eddigre a többiek is körénk gyűltek.
– De miért? Miért ilyen bonyolult minden muszlim? – kérdezték.
– Ha a férfiak így látják a nőket, ahogyan most fel vagytok öltözve,
meztelen karral és minden mással – magyaráztam – megzavarodik az
elméjük, szexuális kísértésbe esnek, és elvakítja őket a gerjedelem.
Jót nevettek rajtam.
– Szerintem ez azért nem egészen így van – mondta Mina. – Tudod, ha
mégis begerjednek, akkor sem dől össze a világ.
Már majdnem sírtam, mert sejtettem, hogy mi következik, de
mondtam tovább a magamét:
– De hát úgy nem tudnak dolgozni, egymásnak mennek a buszok, és
bekövetkezik a teljes fitna!
– Akkor azt mondd meg, hogy itt körülöttünk, Európában, miért nincs
teljes zűrzavar?
Ez igaz volt. Itt nem kellett semmi mást, csak használni a szememet.
Európa tökéletesen működött, minden autóbuszával és órájával
egyetemben. A káosz legkisebb jelét sem lehetett érezni.
– Nem tudom – mondtam elcsüggedve. – Biztos azért, mert ezek nem
igazi férfiak.
– Na ne! Hogy ezek az erős, nagydarab, szőke holland pasik nem igazi
férfiak?
 Az etióp lányok eddigre már majdnem sírtak a nevetéstől, olyan jól
szórakoztak a butaságomon. Az egészet muszlim halandzsának tartották.
Mi, muszlimok mindig büszkék vagyunk a dolgainkra, de az egész
kultúránk szexuálisan frusztrált. Hát ki lenne az a szerencsétlen, akit én,
személyesen fitnába tudnék taszítani ezen a világon? Mindazonáltal
kedvesek voltak velem, mert tudták, hogy nem az én hibám, ha így
gondolkozom, ezért rám hagyták.
Felálltam, felvettem a kendőmet, és kiléptem a bungaló elé. Egy
kicsivel távolabbi házban boszniaiak éltek, és most a napon beszélgettek.
Ezeknek a nőknek is muszlim módra kellett volna viselkedniük, de csak
rövid sortot és trikót viseltek. Még melltartó sem volt rajtuk, és kilátszott
a mellbimbójuk. A közelben tevékenykedő és üldögélő férfiak teljesen
normálisan elbeszélgettek velük, láthatóan nem vettek tudomást a
bájaikról. Hosszú ideig figyeltem őket, és közben gondolkoztam.
Lehetséges lenne, hogy van valami abban, amit az etióp lányok
mondtak?
Másnap reggel elhatároztam, hogy végrehajtok egy kísérletet. Hosszú
szoknyában és zakóban voltam, a kendőt betettem a táskámba baj
esetére, de nem takartam el semmivel a hajamat. Kíváncsi voltam, mi
történik. Kivert a veríték. Ez igazi harám volt; tizenhat éves korom óta
nem voltam nyilvános helyen fedetlen fejjel.
Semmi, de semmi sem történt. A kertészek tovább nyírták a
sövényeket, és senki sem őrült meg. Igaz, ezek hollandok voltak, akik
lehet, hogy nem is igazi férfiak. Elmentem etióp és zairei férfiak mellett,
de oda se figyeltek, viszont ők nem voltak muszlimok. Elmentem a
bosnyákok mellett is, de rám se hederítettek. Úgy vettem észre,
valójában annyira sem figyeli: rám senki, mint amikor kendőben voltam.
Egyetlen férfit sem kergettem tomboló őrületbe.
A következő napokban szépen becsomagoltam a fejkendőimet.
Megfogadtam Allahnak, hogy óvatos leszek, hiszen nem akarok
senkinek sem ártalmára lenni. Nem sújtott le rám mennydörgés
kíséretében. Arra jutottam, hogy amikor a Korán azt mondja, hogy az
asszonyoknak el kell magukat takarniuk, az úgy értendő, hogy nem
lehetnek kihívóak, és nem kelthetik fel a figyelmet, így nem is éreztem
magam bűnösnek. Most, hogy szabadon volt a hajam, kicsit
magasabbnak is éreztem magam.
Ezután már csak arra az egyre vigyáztam, hogy távol tartsam magam a
szomáliai férfiaktól. Látszott rajtam, hogy én is szomáliai vagyok. Egy
férfival már találkoztam, aki a származásom felől érdeklődött. Az új
nevemet használtam, de nem darod volt, ezért nem jött rá, hogy hazudok.
Tudtam, hogy csak idő kérdése, és így is hamarosan megtalálnak.

Egyik nap mondták az etióp lányok, hogy átjön egy barátjuk, mert
megígérte nekik, hogy megtanítja őket biciklizni.
Ő is etióp menekült volt. Vett a lányoknak három használt kerékpárt a
heti húsz gulden segélyből. Be akartak kerekezni a faluba, ami
kalandosan hangzott, ezért velük tartottam.
Néztem, ahogy az etióp lányok rövid szoknyáikban széles terpeszben
felülnek a biciklikre, és magamban elfintorodtam tipikus etiópos
szabadosságukon, de közben nekem is kedvem, kerekedett a
kerékpározáshoz. Amikor megpróbáltam, kiderült, hogy a hosszú
szoknyámban nem fog menni a dolog.
– Hé, kislány, ez nem ló! – viccelődött az etióp férfi. – Jobb lenne
nadrágban. Vegyél már magadnak egy farmergatyát!
Éppen akkor kaptam meg a 150 gulden ruhapénzt. Másnap
besétáltunk a faluba Minával, és felpróbáltam néhány olcsó farmert.
Csak a férfinadrágok között találtam olyan hosszút, ami végig eltakarta a
lábamat, ezért végül egy irdatlan, buggyos férfifarmerben jöttem ki az
üzletből. Semmit sem mutatott a lábamból, ráadásul felülre combközépig
érő tunikát vettem fel. Senki sem mondhatta az öltözékemre, hogy
szemérmetlen. Kipróbáltam a biciklit. Még esés közben is úgy éreztem,
hogy szabad vagyok.
Egyre szórakoztatóbbnak találtam a helyzetet. A lányok mindennap
találtak valami érdekeset.
– Akarsz fürödni? – kérdezték egyik nap.
– Nem tudok úszni – mondtam. – Meg fogok fulladni.
– Butaság! – mondták.
Az uszodában lehetett fürdőruhát kölcsönözni; így történt, hogy még
egy hónapja sem voltam Európában, de már gonoszul a testemre simuló
fürdőruhában közszemlére tettem magam a többi táborlakó – nők és
férfiak – előtt.
Magamba szálltam. Erre igazán nem voltam felkészülve. Még akkor
is Allahra és a vállaim felett figyelő angyalokra gondoltam, amikor a
medencében pancsoltam. Körülöttem a férfiak észre sem vettek. Néha
persze rám-rám nézett egy-egy férfi, de kicsit sem volt olyan
benyomásom, hogy miattam bárki is a pokolban végzi, vagy azonnal
belefullad a medencébe. Voltak ott magas boszniaiak, csodálatos
felsőtestű zaireiek. Azon kaptam magam, hogy némelyiken nekem is
megakad a szemem, de engem sem ütött meg a vágy miatt a guta.
Megpróbáltam a régi módon élni, miközben magammal vitázva
megpróbáltam igazolni a történéseket. El kell takarnom magam, mert a
testemmel bűnre csábítom a férfiakat. Még ez sem elég, mert a
parfümillat és a fekete hidzsá alatt kopogó magas sarkú cipő is vágyat
ébreszthet, ezért elképesztő méretű káoszt okozhat. Láttam azonban,
hogy ez egyáltalán nem igaz: minden ment tovább a régi kerékvágásban^
Egyre jobban érdekeltek a bosnyákok. Ez részben azért volt, mert a
központ holland munkásai „muszlimoknak” hívták őket, mintha a többi
lakó között senki sem lett volna muszlim. Elbeszélgettem egy bosnyák
lánnyal, aki mondta, hogy persze, ő muszlim, még akkor is, ha sohasem
hord kendőt, és pólóban jár. Még csak a Koránt sem olvasta, és azt se
tudta, hogyan kell kimondani azt, hogy Biszmi 'lláhi al-rahmáni
al-rahím, „Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében”. Nem értettem,
ez a lány miért mondta magát muszlimnak, de úgy láttam, számára az
iszlám nem annyira vallási, mint inkább nemzetiségi kérdés volt, és ez
eléggé zavaró volt a számomra.
Augusztus végén hivatalos levelet kaptam a Holland Menekültügyi
Hivataltól. Majdnem megállt a szívem, mert biztos voltam benne, hogy a
kérelmem elutasításáról értesítenek benne. Elküldenek Kanadába vagy
Nairobiba – mindegy volt. Nem érdemlem meg, hogy menekültnek
nyilvánítsanak, kész, vége. Amikor Mina meglátta az arcomat,
bevallottam neki, hogy hazudtam a hatóságoknak. Vállat vont, és
mondta, hogy ő is hazudott; a tábor tele van olyanokkal, akik kitalált
történeteket adtak elő, nehogy elküldjék őket.
Mina nyitotta ki a levelet. Arról értesítettek, hogy át kell költöznöm
Lunterenbe, a hosszabb időtartamú tartózkodásra szolgáló központba, és
ott kell megvárnom a végső döntést.
Írtam Haweyának a személyes postafiókja címére, amelyet nemrég
bérelt ki az Eastleigh-n. Megadtam neki a címemet, és megkértem, hogy
tartsa titokban. „Nagy kalamajka lett az eltűnésedből – írta vissza. –
Apám kérte tőlem a címedet. Nem mondjam meg, és most nem
beszélünk egymással. A férjed Németországban keres – folytatta. – A
kutatást apám irányítja innen. A te dolgod, hogy elmenekülsz vagy
találkozol velük, de figyelmeztetlek, hogy gyakorlatilag minden
környékbeli Osman Mahamud nemzetségbeli téged keres. Vigyázz
magadra!” Megkért, hogy küldjek neki ruhákat és útlevelet, hogy ő is
eljöhessen. Bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartottam: vadásztak
rám.
1992 augusztusának végén érkeztem meg Lunterenbe. A pályaudvar
kedves kis épület volt egy macskaköves utcán és gondosan ápolt
kertekkel övezett falucska közepén. Mindenki fehér, jól öltözött volt és
boldognak látszott.
Egy Rhoda nevű lánnyal utaztam, aki szomáliainak mondta magát, de
a kiejtéséből egyértelmű volt, hogy Dzsibutiból származott. Az itteni
központ mélyen az erdőben volt, ahol nem lehetett mást csinálni, csak
sétálgatni. Már sötétedett, amikor megérkeztünk a táborba, amely egy
központi, téglából épült irodaház köré sorakoztatott zöld lakókocsikból
állt.
Két másik szomáliai nőhöz kellett volna beköltöznünk az egyik
lakókocsiba, de nem engedtek be minket. Havijék voltak, a kiejtésemből
hallották, hogy darod vagyok, és nem akartak egyetlen daroddal sem egy
fedél alatt élni. Odajött egy szociális munkás, egy iráni férfi, kérte őket,
hogy nyissák ki, de nem voltak hajlandók. Erre elment, és visszajött egy
Sylvia nevű holland kolléganőjével meg két biztonsági őrrel. Sylvia
közölte, hogy betörik az ajtót, és kitoloncolják a szomáliai nőket, ha nem
tartják be a tábor szabályait.
Nem tartottam túl jó ötletnek. Elmagyaráztam Sylviának, hogy otthon
a havijék és a darodok egymást irtották, ezért valószínűleg nem
szerencsés összeköltöztetni minket egy ilyen kis játékházikóban.
– De most Hollandiában vagyunk – válaszolta Sylvia. – Ne
foglalkozzanak egymással! Négy felnőtt asszonynak kezelnie kell tudni
egy ilyen helyzetet.
Végül beengedtek. Kiderült, hogy az egyik havije nő, Yasmin,
nagyanyja Isse Mahamud volt, mint apám anyja. Megmondtam nekik,
hogy Kenyában nőttem fel, ezért nincs semmi problémám a
nemzetségükkel. Yasmin azt mondta, hogy ő sem haragszik rám.
Fokozatosan összerázódtunk, sőt barátok lettünk.
Yasmin sohasem akart Hollandiába jönni. Hamis papírokkal az
Egyesült Államokba tartott, amikor feltartóztatták Amszterdamban a
repülőtéren. Amikor elfogták, menedékjogot kért. Velem egykorú volt,
de azt mondta a hivatalnokoknak, hogy kiskorú, ezért ottmaradhatott az
országban. Értette a dörgést.
Yasmin nem szerette Hollandiát. Azt mondta, hogy a repülőtéren a
hollandok úgy bántak vele, mint egy bűnözővel. Tehéntrágyaszag van, és
hülyén hangzik a nyelvük. Gaalóknak és kufroknak nevezte a
hollandokat. Szomáliai értelemben akkor kedves valaki, ha megadja az
embernek, amit kér, ezért ha valaki udvariasan nemet mond – még akkor
is, ha megmagyarázza, miért nem tud megtenni valamit –, az Yasmin és a
többiek szerint szemtelenség és rasszizmus.
A többi táborlakóhoz hasonlóan minden kedden be kellett
jelentkeznem az irodába, ahol lepecsételték a kártyámat. Szeptember
elseje volt az első ilyen keddem, ezért bementem a központ rendőrségére.
Amikor odamentem a pulthoz, a rendőrnő rám nézett, és elkezdett
kotorászni az asztal alatt.
– Ó, gratulálok! – turbékolta angolul, amikor előbújt.
Egy rózsaszín kártyát át adott a zöld kártyám helyett.
Nem értettem, de megrázta a kezemet.
– Itt maradhat Hollandiában egész életében – mondta. – Megkapta a
menekültstátust, és most felolvasom a jogait.
„Köszönöm Allah, köszönöm!” – gondoltam, miközben csak úgy
patakzott rólam a víz.
A rendőrnő azt mondta, hogy az „A” kategória a legjobb, amelybe
engem is soroltak. Az „A” kategóriásoknak nem kell rendszeresen
lepecsételtetni a kártyájukat. Dolgozhatnak, vagy munkanélküli segélyt
kérhetnek, ingatlant vásárolhatnak vagy bérelhetnek, járhatnak
egyetemre, ingyenes az orvosi ellátásuk, öt év után pedig kérhetik az
állampolgárságot és a szavazó jogot. Akkor még azt sem tudtam, hogy
Hollandiában szoktak lenni választások. Azt gondoltam magamban,
hogy vajon miről szavazhatnak, amikor itt minden olyan jól működik.
– Van kérdése? – kérdezte a rendőrnő.
– Igen – válaszoltam. – Miért csinálják ezt?
– A hatóságok szerint magának van oka félni az üldöztetéstől. Ez a
törvény.
Adott egy buszjegyet Edébe, ahol jelentkeznem kellett az
önkormányzatnál lakásért. A városban annyi már a menekült, hogy nem
tudnak azonnal lakást adni, de fel kell iratkoznom a várólistára, és az
átmeneti időben maradhatok tovább a luntereni központban. A rendőrnő
elnézést kért ezért a kellemetlenségért. Megkérdeztem, hogy tényleg
járhatok egyetemre? Azt mondta, hogy igen, de előbb természetesen meg
kell tanulnom a nyelvet.
Kimentem, és a föld felett lebegtem a boldogságtól, amikor ránéztem
a fényképemmel ellátott, értetlen holland szavakkal teleírt rózsaszín
kártyára. Itt maradhatok ebben a szép országban, ezek között a kedves
emberek között. Olyan volt, mint egy szép álom.
 11

A család ítélete
Először hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Eufórikus hangulatban
voltam, mert elhárult a Kenyába vagy a Németországba történő
visszautazás veszélyének rémálma. Edében bejelentkeztem a különféle
hivatalokba, ez többszöri buszozással járt, végül kaptam a Menekültügyi
Segélyszervezettől egy használt kerékpárt. Vettem még egy farmert:
többé sohasem jártam szoknyában. Egyik irodából a másikba kerekeztem
intézni az ügyeket.
Első kötelességem az volt, hogy megtanuljak hollandul. Most, hogy
hivatalosan menekültnek számítottam, részt vehettem a központban a
heti egyszeri nyelvórákon, amelyekre a faluból járt ki a táborba egy
önkéntes tanárnő. A heti egyszeri alkalom nekem kevés volt; többet
akartam. A tanárnő – áldott jó asszony – elintézte, hogy felvegyenek egy
komolyabb nyelviskolába, Edébe, és fizette a tandíjamat. Így aztán heti
háromszor bebicikliztem a Midlands College-ba. Emlékszem, a fákon a
levelek sárgába fordultak, én meg boldogan vágtam át a kerékpárommal
az erdőn, mert volt célom, és úgy éreztem, hogy rám mosolygott a
szerencse.
Haweya levelei tele voltak anyámmal folytatott veszekedéseivel, az
anyám és apám közti szakadék elmélyülésével és az állandó
ruhakéréssel. Azt írta, hogy minden szomáliai kerüli anyámat, mert
szerintük ő áll az eltűnésem mögött. Nem beszélt senkivel: az egész
közösség – Farah Gouré összes családtagja, a mostohanővéreim, Arro és
Ijabo meg mindenki más – azt gondolta, hogy anyám azért tervelte ki a
szökésemet, hogy bosszút álljon apámon. Meg voltak győződve róla,
hogy én sokkal kezelhetőbb voltam annál, hogy egy ilyen gonosz
fondorlatot magamtól kitaláljak. Szörnyű érzés fogott el arra a
gondolatra, hogy szegény anyám mit állhat ki.
Hidegre fordult az idő. Állandóan esett. A lakókocsikat rázta a szél, és
éjszakánként fagy volt. Egyik nap, amikor az eső miatt nem tudtam
biciklivel menni, olyan hideg volt a buszmegállóban, hogy azt hittem,
elsírom magam.
 Az egyik szürke novemberi estén, miközben sorba álltam a
vacsoráért, egy iráni táborlakó felgyújtotta magát az étkezőben.
Elutasították a kérelmét, ezért petróleummal leöntötte a ruháját, majd
lángra lobbantotta magát, ezzel az őrült tettel fejezte ki határtalan
elkeseredését. Szörnyű volt. Egy újabb olyan embert utasítottak el, aki
évek óta várt a nálam sokkal jobban megérdemelt menedékjogra. A
polgárháborús országokból érkezőket többnyire befogadták Hollandiába.
Általában „C” kategóriával, ami azt jelentette, hogy ideiglenesen
ottmaradhattak, és a tartózkodásukat humanitárius segélyekből
finanszírozták. Az irániak, az oroszok és az irakiak – a legtöbb táborlakó
– kérelmét azonban többnyire elutasították, és ők nem maradhattak az
országban.
Szerencsés voltam, de bűntudattal töltött el, hogy ilyen gyorsan
megkaptam a menekültstátust, ráadásul hamis indokok alapján,
miközben olyan sok embert utasítottak el. Elhatároztam, hogy
megpróbálok segíteni az embereknek, ezzel akartam megnyugtatni
magam, hogy még jó ember vagyok. Úgy akartam kifejezni a hálámat,
hogy jót adok cserébe azért a jóért, amit kaptam, hiszen az iszlám is erre
tanított. Bejelentkeztem a központban önkéntes segítőnek. Hetente
egyszer ügyeket intéztem a mosoda irodájában, és könyvtárszolgálatot is
vállaltam. Sylvia, aki a központban dolgozott, egyszer megkérdezte,
akarok-e röplabdázni; szép volt a világ.
Kedveltem a központ munkatársait, és ők is kedveltek engem. Sok
hasznomat vették, mert beszéltem az angolt, a tábor közös nyelvét. Ha
egy szomáliai beteg lett, és nem tudta magát megértetni, vagy valakinek
segítségre volt szüksége egy nyomtatvány kitöltéséhez, tudták, hogy
bármikor számíthatnak rám, és gyorsabban el lehetett intézni a dolgokat,
mintha hivatalos tolmácsot kellett volna kirendelni. Ha gond volt egy
Szomáliaival – márpedig ez gyakran előfordult –, én töltöttem be a
békéltető szerepét. Ha nem akartak elköltözni, ha összevesztek vagy
akartak valamit – maguk a szomáliaiak vagy a tábor személyzete is
hozzám fordult.
Szerencsére a központban rajtam kívül nem lakott egyetlen Osman
Mahamud sem, de a honfitársaim így is nyílt rosszallással néztek rám és
a farmeromra. Kötelességüknek érezték, hogy kioktassanak és
visszatérítsenek a helyes útra. Mindig mondogatták, hogy el kéne
takarnom a hajam, és hosszú szoknyában kellene járnom.
 – Mindenkire szégyent hozol a bicikliddel – mondta az egyik férfi. –
Ha felénk közeledsz a széttárt lábaddal, látjuk a nemi szerveidet.
Mondtam neki, hogy ugyanolyan farmerom van, mint neki, és ha a
farmerből kilátszik bárkinek is a nemi szerve, akkor az övét sokkal
jobban lehet látni, mint az enyémet, aztán olyan gyorsan elkarikáztam,
ahogyan csak bírta a lábam. Sylvia azt mondta, ha bárki megpróbál
fizikailag bántalmazni, azt kiutasítják, de amúgy nekem kell kiállnom
magamért.
– A szomáliaiak rá vannak utalva a jóindulatodra – mondta. –
Bekopognak az ajtódon, és könyörögnek, hogy fordíts nekik, ha valamire
szükségük van. Nekik van szükségük rád. Mondd meg, hogy semmi
közük az öltözködésedhez.
Így is lett. Nem köntörfalaztam tovább. Egyenesen a szemükbe
mondtam. Volt benne valami izgalmas, hogy ilyen dolgokat hangosan ki
lehetett mondani.

December elején levelet kaptam az apámtól. Egyenesen a tábor

címére érkezett; kiderítette, hogy hol vagyok. „Legkedvesebb
Májacskám” – kezdte. Apám a májacskájának hívott, aminek
Szomáliában nagy jelentősége van, hiszen máj nélkül nem lehet élni.
(Haweya volt a szeme, Mahadot pedig a szívének nevezte.) „A mi kis
fogócskánk véget ért. Megvagy!”
A levélben apám megpróbált rávenni, hogy térjek vissza a helyes útra,
de úgy fogalmazta meg, hogy az önérzetemen ne essen csorba – és a
becsületem is érintetlen maradjon. Úgy írt, mintha meg lenne róla
győződve róla, hogy azzal a férfival akarok élni, akit ő kiválasztott
nekem, és mintha a mostani állapotom csak egy kis kitérő lenne. Azt is
írta, hogy szüksége lenne 300 dollárra, mert sürgősen meg kell operálni a
szemét. „Tudom, hogy nem kapsz túl sok pénzt, de úgy érzem, elég jók
az összeköttetéseid, ezért pár száz dollár nem okozhat gondot” – írta.
Tudta, hogy megijedek attól a hírtől, hogy az amúgy sem túl jó látása
tovább romlott. Arra számított, hogy egyenesen Osman Moussához
megyek pénzt kérni. Ki mástól szerezhetnék ekkora összeget? A férj
gondoskodik a feleségéről – és ha kell, a feleség családjáról. Apám így
fejezte be a levelet: „A házad lehet a becsület háza, de szégyent is hozhat
rám… Isten legyen veled.” Ismert, és úgy gondolta, hogy megmentsem a
szemét, visszamegyek a férjemhez.
 Néhány nappal később Osman Moussa felhívta a tábor irodáját.
Valaki beszólt a lakókocsiba, hogy Kanadából telefonon keresnek.
Mindenem remegett. Odamentem a telefonhoz, beszéltem vele, és ismét
hazudtam. Azt a mesét adtam elő, hogy nem akartam eltűnni, hanem
azért jöttem Hollandiába, hogy néhány hetet eltöltsek a barátnőmmel,
Fadumóval. Jól leszidott. Azt mondta, hogy nem tűnhetek így el, és
menjek vissza Németországba, amilyen gyorsan tudok. Mondtam, hogy
visszamegyek, majd beszéltem neki Abeh leveléről. Azt mondta, hogy
folyamatosan kapcsolatban van az apámmal, és elintézi a dolgot.
Nyilvánvaló volt, hogy már el is küldte a pénzt.
Tudtam, hogy fogyóban van az időm. Apám, a bátyám és a férjem is
tudta a címemet, de nem volt hová mennem. Csak idő kérdése volt, hogy
eljönnek értem és hazavisznek.
Féltem – attól a fizikai erőszaktól féltem, amivel ez jár, de eszem
ágában sem volt velük menni. A kis Ede volt az egyetlen esélyem a saját
életre, és én nem akartam elszalasztani. Azt gondoltam, hogy valahogyan
majd kimászom ebből a csapdából is.

Egy csípős januári délutánon Yasminnal elmentünk a tábor közelében

álló fedett uszodába, amelyet hetente egy alkalommal csak nők
látogathattak. Nem tudtunk úszni, de nagy nevetések és, sikongások
közepette jókat pancsikoltunk. Amikor visszamentünk a táborba,
egyenesen a zuhanyzóba mentem, hogy megpróbáljak kezdeni valamit a
hajammal, ami egyre lehetetlenebb feladat volt, pedig már rövidre
vágattam, hogy minél kevesebbet kelljen vesződni vele.
Yasminnal hangosan, vidáman beszélgettünk, amikor egyszer csak
hangosan kopogtak az ajtón. Yasmin átkiabált, hogy nyissam ki, ezért
vizes hajjal, piros szemmel én mentem ajtót nyitni. Szemtől szembe
találtam magam Osman Moussával, amint a késő délutáni nap fényében
ott állt a lakókocsi ajtajában három másik szomáliai férfival.
Ott álltam meredező hajjal, a hidegtől elkékülő bőrrel a farmeromban,
és meg sem tudtam szólalni. Mintha megint a régi kis Ayaan lettem
volna: az engedelmes kislány, akit egész gyerekkorában a
vendégszeretetre neveltek.
– Szálem alejkum – köszöntem végül rájuk. – Gyertek be.
Félreálltam, miközben a bemasírozó négy nagydarab férfi megtöltötte
a lakókocsi szűk légterét. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem.
Megfogtam egy termoszt.
– Üljetek le, elmegyek teáért – majd bementem Yasmin szobájába.
Elmagyaráztam neki, hogy itt a törvényes férjem, és megkértem, hogy
foglalkozzon velük addig, míg visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok.
Mielőtt kimentem, a fejemre terítettem a kendőmet.
Először Hasna lakókocsijához mentem. Hasna negyvenes szomáliai
asszony volt, és ott lakott a közelünkben. Szeretett kotnyeleskedni, de
ismerte az illemszabályokat, és tudta, hogyan kell viselkedni. Mondta,
hogy elkészíti a vendégeknek a teát – nála több hely volt és rögtön hozzá
is fogott. Mielőtt a háziasszonyi teendőimet folytattam volna, elrohantam
Sylviához, és mindent elmondtam neki. Bevallottam, hogy hazudtam,
amikor menekültstátusért folyamodtam, pedig valójában a házasság elől
menekültem el, amelyet az apám kényszerített rám. Mondtam, hogy most
itt van a férjem, hogy elvigyen magával Kanadába.
Azt hittem, Sylvia kikel magából, hogy nem maradhatok tovább
Hollandiában, vissza kell mennem Kenyába vagy el kell mennem
Kanadába, de nem így volt.
– Hogy hogyan szereztél menekültstátust, az a te dolgod – mondta. –
Tartsd meg magadnak a titkodat. Ami pedig ezt a férfit illeti: ha nem
akarsz elmenni Kanadába, egyszerűen mondd meg neki. Akkor sem
kötelezhet rá, ha össze vagytok házasodva. Ha erőszakoskodna, hívom a
rendőrséget.
Ettől sokkal jobban éreztem magam, és visszamentem a
lakókocsinkhoz. Hasna tapintatosan áthívta magához Yasmint és a
három szomáliai férfit, én pedig egyedül maradtam Osman Moussával.
Megvetően kitárta a karját a szűk fémdobozban, amelyben laktam.
– Hát erről van szó? – kérdezte csúfondárosan. – Ezt akartad?
– Igen, ezt – válaszoltam.
– Akarod, hogy elvigyelek? – kérdezte.
– Nem akarom – válaszoltam, majd elhallgattam.
Nem volt kiabálás, sírás és drámai jelenet. Tudtam, hogy Osman
számára kész talány vagyok, én viszont tökéletesen beleláttam a
gondolataiba. Önhittséget és megvetést olvastam ki a szeméből.
Felajánlja egy buta libának, hogy lehozza neki a holdat is az égből, de a
lány inkább egy rozoga táborban akar élni idegenek között. Azt hitte,
hogy hatalma van felettem és a tulajdona vagyok, de tévedett. Tudtam,
hogy ebben az országban nekem is jogaim vannak. Mondtam, hogy
menjünk át a többiekhez Hasna lakókocsijába.
Átmentünk.
– Beszélek vele – mondta Hasna Osmannak.
Behúzott a hálószobájába, és tartott egy kiselőadást.
– Megőrültél? – kérdezte. – Most lettél hülye, vagy már így születtél?
Ez a fickó jóképű és gazdag. Ennél is többet akarsz? Mire vársz még?
Nemsokára beköltözhetek a saját bérlakásomba – válaszoltam. –
Dolgozni akarok.
– Miért keresed magadnak a baj? – kérdezte Hasna.
Azt mondta, hogy meg leszek átkozva; nyomorúságot, betegséget
küldenek rám, és harmincszor is elkárhozom. Hagytam, hadd mondja a
magáét.
– Ez így hirtelen túl sok nekem – mondtam, amikor végül abbahagyta.
Osman Moussa végül ráállt, hogy ottmaradjak. Láttam rajta, hogy
teljesen tanácstalan volt. Itt, Hollandiában, a központ tele volt biztonsági
őrökkel, ezért fizikai erőszakkal nem kényszeríthetett rá, hogy vele
tartsak. Ideges voltam, de számomra is meglepően meglehetősen
magabiztos is.
Kész voltam rá, hogy szembeszálljak a családommal. Felfedeztem a
bennem szunnyadó erőt. Kiálltam az önállóság próbáját, és biztos voltam
benne, hogy megállok a lábamon. Megtanultam alkalmazkodni, és
fölfedeztem a törvény erejét. Még mindig sok veszély leselkedett rám, de
ki tudtam védeni. Bármikor segítséget kérhettem a rendőrségtől és
Sylviától. Ismerte az előzményeket, de nem ítélt el miattuk, hanem még a
segítségét is felajánlotta.
Osman néhány nap múlva visszajött. Beszélt apámmal, és azt találták
ki, hogy összehívják a tolkát, azaz a legidősebb és legtekintélyesebb
férfiakból álló tanácsot, amelynek tagjai a legközelebbi rokonságból
kerülnek ki. A tolka gyűlése itt lesz, a menekültközpontban, január
26-án. Ebben maradtunk.
A következő napokban az összes darod asszony odajött a
lakókocsimba, hogy rábeszéljenek a kanadai utazásra. Közölték velem,
hogy életem legnagyobb tévedését követem el. Apám ragyogó partit
talált nekem. Ők egy fele ilyen jó házasságért is mindent feláldoznának.
Itt, Európában, egyedül semmire sem megyek. Szörnyű
kísértettörténeteket meséltek, és azt mondták, hogy a démonok
elhurcolnak majd az engedetlenségem miatt. Olyan szomáliai
történeteket meséltek, amelyekben a családjuk elől menekülő lányokból
beteg, terméketlen, férjhez adhatatlan prostituáltak lettek – gondoljak
csak bele, hogy én is már huszonhárom éves vagyok, és úgysem leszek
fiatalabb.
Ezek a szászomra teljesen ismeretlenek hirtelen óriási nyomással
zúdultak rám. Mindenkit meghallgattam, de tudtam, hogy mit fogok
tenni.
Egy darabig csend volt, majd két nap múlva meglátogatott Hasna. Az
Ogaden alnemzetségből származott, de a férje Osman Mahamud
törzsbeli volt, ezért ő volt a táborban a legközelebbi rokonom, ráadásul a
legközelebbi szomáliai szomszédom. Azt mondta, hogy öltözzek fel,
mert vacsora után ő látja vendégül a rokonságot a lakókocsijában.
Január 26-án este Osman Moussa megérkezett nyolc idős Osman
Mahamud nemzetségbeli és két öreg macherten férfival; a férfiak
tekintélyes csoportot alkottak Hasna lakókocsija mellett a sötétben.
Hollandiában voltunk, de ez akkor is a törzs véneinek a hivatalos gyűlése
volt. A nagy szégyen miatt, amit okoztam, az Osman Mahamud
nagycsalád nem engedélyezhette, hogy én döntsék a saját sorsomról.
Hasnával köszöntöttük őket. Osman is felolvasott egy üdvözlőlevelet.
Az összegyűlt férfiak között olyan nagy nevek is voltak, akikről nem is
tudtam, hogy Európában vannak: a család öregjei, az Osman Mahamud
nemzetség legjava. Az egyikkel az ötödik, a másikkal a nyolcadik
nagyapám volt közös. Az egyik Boqor egyenesági leszármazottja volt;
azé a királyé, aki mellett Magan nagyapám harcolt.
A nyílt konfrontáció elkerülése érdekében betartottam az illem és a jó
modor szabályait, de nem vettem fel a hosszú szoknyámat, hanem
farmerben és kiskabátban voltam. Kendőt sem terítettem a hajamra. A
ruhámra nem lehetett kifogásuk – kicsit sem látszott ki a bőröm –, de az
öltözékem üzenete egyértelmű volt: megváltoztak a dolgok.
A férfiak bementek, bepréselték magukat a kis helyre, majd
letelepedtek a padon és a néhány széken. Arcukat csak Hasna gyertyái
világították meg. Abdellahi Moussa Boqor, minden Szomáliai Osman
Mahamud koronahercege kezdte. Fejedelmi volt: a tekintélye betöltötte
az egész kis lakókocsit. Fél órát beszélt, először az eljárásról, amely
szerint le kellett folytatni a gyűlést, utána a nemzetség értékeiről.
Méltatta apámat. Elmondta, milyen rendkívül értékes dolog a házasság,
milyen fontos a becsületünk és a nevünk. Felém fordulva közölte, hogy
ha az ország szétesőben is van, mi, a magasabb rendű családok nem
engedhetjük meg magunknak ugyanezt. Amikor végzett, a következő
férfi emelkedett szólásra, majd mind a nyolc Osman Mahamud törzsbeli
elmondta a magáét, rangsor szerint.
Egyenes derékkal végighallgattam őket, végig csendben maradtam,
csak a teámból kortyolgattam közben. Megszegtem a nemzetség
legszentebb szabályát – förtelmes, helyrehozhatatlan szégyent hoztam az
apámra –, de tudtam, mi a jó modor. Nem akartam faragatlanul
viselkedni. Nem leszek hisztérikus, és nem fogom sértegetni őket. Jól
nevelten összeszorítottam a lábam, ahogy illik, és a férfiak száját néztem,
nem a szemüket, mert az szemtelenség lett volna – csak egyszer-egyszer
pillantottam fel, néha bólogattam, ezzel mutattam, hogy figyelek. A
tárgyalás rólam szólt, a tét pedig az volt, hogy én rendelkezzem a saját
életem felett.
– Azt hiszem, meg kellene hallgatnunk magát, Osman Moussát is –
mondta végül Abdellahi Moussa Boqor.
Osman Moussa felállt, beszélt a becsületről, a családról, a
nemzetségről és a háborúról. Elismerte, hogy nem ismert engem; a
kelleténél biztosabb volt a dolgában, nem tájékozódott rólam
megfelelően, és mindent elintézettnek tekintett. Elmondta, hogy most
már igazán felkészült rá, hogy megismerjen, és azt is tudni akarja, milyen
ember vagyok, nem csak azt, hogy kinek a lánya.
Abdellahi Moussa Boqor ezután egyenesen hozzám intézte a szavait.
Eddig még egy szót sem szóltam.
– Nem ez a legalkalmasabb hely rá – mondta –, de megérted-e, hogy
ez most egy hivatalos ülésezés?
Bólintottam.
– Jól meg kell gondolnod, mit mondasz. Nem engedhetjük meg, hogy
igent mondj, és újra eltűnj a következő országban – mondta. – Ha igent
mondasz, tartanod kell hozzá magad. Ez lesz a végső válaszod.
Ismét bólintottam.
– Szünetet tartunk, hogy legyen időd gondolkodni. – folytatta
Abdellahi Moussa Boqor. – Készen állunk rá, hogy holnap visszatérjünk,
és meghallgassuk a válaszodat, de összegyűlhetünk a házamban vagy
bármelyik szomszéd házban is.
Eljött az ideje, hogy én is megszólaljak.
– Tudom a válaszomat – mondtam, és egyenesen az arcába néztem. –
A válaszom: nem.
Én lepődtem meg legjobban a saját nyugalmamon és eltökéltségemen.
Úgy éreztem, sohasem gondolkoztam ennyire tisztán életemben.
– Nem akarok Osman Moussa felesége maradni – mondtam. –
Tisztelem őt, és kijelentem, hogy soha, semmilyen tekintetben sem bánt
velem rosszul. Tisztában vagyok azzal, hogy miért jöttek össze,
megértem az alkalom rendkívüliségét, és azt is tudom, hogy ez a végső
válaszom.
Boqor egy percig gondolkodott. Láttam rajta, hogy megdöbbent.
– Feltehetünk néhány kérdést? – szólalt meg végül.
Bólintottam.
– Osman Moussa erőszakos volt veled? – kérdezte.
– Nem – válaszoltam. – Minden tekintetben kifogástalanul
viselkedett.
– Fukar ember?
– Nem, mindig is nagylelkű volt.
– Tudsz róla valami olyasmit, amit mi nem tudunk?
– Nem, egyáltalán nem ismerem.
– Van még valami mondanivalód?
– Nincs.
Minden kérdésével lehetőséget akart adni, hogy olyan magyarázatot
adjak, amely igazolta volna a viselkedésemet, és csökkenthette volna a
becsületemen és az apám jó hírén esett folt nagyságát. Én azonban nem
akartam azt hazudni, hogy Osman Moussa bántott vagy rosszul bánt
velem. Nem lett volna tisztességes. Egyszerűen csak nem akartam őt.
Abdellahi Moussa Boqor végül megkérdezte:
– Akkor miért csinálod?
Egy pillanatig vártam, aztán maguktól jöttek a számra a szavak:
– Ez a lélek akarata – mondtam. – A lelket nem lehet leigázni.
Nagyon választékosan és szónokiasan hangzott. Egyáltalán nem ezt
várták egy nőtől, és különösen nem egy huszonhárom éves lánytól.
Moussa Boqor egy darabig figyelmesen nézett, majd megszólalt:
– Tiszteletben tartom a válaszodat, és azt hiszem, mindnyájunknak
tiszteletben kell tartania – Osmanhoz fordult. – Elfogadod?
– Kénytelen vagyok – mondta Osman.
A koronaherceg ekkor közölte az egybegyűltekkel, hogy Osman
válasza tiszteletet érdemel, nagylelkű, és döntése öregbíteni fogja
bölcsességével kapcsolatos hírnevét. Megölelte és hátba veregette
Osman Moussát, majd a többiek sorban ugyanezt tették.
Rosszul éreztem magam azért, ahogyan viselkedtem vele. Nem ő
tehetett róla.
– Egy nap megadom a tartozásomat – mondtam. – Megtérítem a
repülőjegy árát és az összes kiadásodat.
Tényleg nagyon zavart.
– Minden rossznak a tetejébe, amit már eddig is elkövettél – mondta
Osman Moussa mélyen megbántva ez olyan, mintha sót szórnál az
eleven sebre.
A becsületkódex nem írta elő, de mondtam, hogy egyáltalán nem
akartam megbántani, és azt is, hogy az eddigiekért nagyon hálás vagyok
neki.
Ekkor a férfiak felálltak, egymás után odajöttek hozzám, két kezükbe
fogták a kezem, majd elmentek. Nagyon tiszteletreméltóan viselkedtek.
Erőszakról szó sem volt. Mindenki Osman Mahamud volt, nem arab, a
család férfitagjai pedig ritkán emelnek kezet asszonyokra. Amint a
lakókocsi ajtajából néztem, ahogy eltűnnek a sötétben, tudtam, hogy
valami visszafordíthatatlan dolgot tettem. Elvágtam magam mindentől,
ami a családom szemében számított vagy fontos volt, de nem sajnáltam.

Nagyon sok változáson mentem keresztül ezekben a hónapokban.

Nairobiban még nem tudtam kiállni az igazamért, és nem tudtam
visszautasítani Osman Moussát. Megmondtam apámnak, hogy nem
akarok hozzá férjhez menni, de képtelen voltam elérni a célomat. Ha ez
mégis sikerült volna, kiközösített, kikerült és láthatatlan védelme alól
kitaszított volna a nemzetség. Kisebb mértékben, de anyámnak és
húgomnak is kijutott volna a büntetésből. Ugyanolyan szabad prédának
néztek volna, mint Fawziát és más egyedülálló szomáliai asszonyokat:
könyörögnöm kellett volna fedélért, és bárki azt tehetett volna velem,
amit akar. Biztos, hogy ehhez nem lett volna elég erőm.
Most azonban már volt menekültigazolványom. Jogom volt
Hollandiában maradni, de más jogaim is voltak. Senki sem
kényszeríthetett sehova, ahova nem akartam menni. A
menekültstátusomat igazoló rózsaszín papír mindent megváltoztatott.
Már össze tudtam szedni annyi erőt magamban, hogy ellent merjek
mondani a család akaratának.
 Még így is tele voltam bűntudattal. Aznap nem tudtam elaludni a
gondolattól, hogy nagy rosszat tettem az apámmal.
Másnap, január 27-én, korán reggel megírtam életem legnehezebb
levelét. Úgy kezdődött, hogy „Allah, a könyörületes és az irgalmas
nevében”, majd így folytatódott:

Legkedvesebb Apám,
Fogadd legmelegebb üdvözletemet, és engedd meg, hogy rögtön a
tárgyra térjek: tudom, hogy ezzel csalódást okozok neked, de
elhatároztam, hogy elválok Osman Moussa Issétől. Semmilyen
mentegetőzés vagy bocsánatkérés sem javíthat az állapotodon, így csak
annyit kérek, hogy próbálj megérteni engem, és szeretném, ha tudnád,
hogy nagyon sajnálom. Természetesen tudom, hogy nehéz megértést
tanúsítanod, de ami történt, megtörtént.
Osman felhívott téged, és megfogadta a tanácsodat, hogy az ügyet
vigye a férfirokonok (tolka) elé. Megtartották a gyűlést, amelyen békés és
tisztességes egyezségre jutottunk (már ha ilyen helyzetben tisztességről
lehet beszélni). Az egyezség szerint megtörténik a VÁLÁS.
Nagyon sajnálom, Apám, de így kellett lennie. Visszatérek Kenyába,
mihelyt összegyűjtöm a repülőjegy árát, és megkapom a vízumot.
Most azonban iskolába járok.
Apám, megértem, hogy keserűséget érzel irántam, de kérlek,
válaszolj, és ha elszáll a mérged, próbálj megérteni és megbocsátani
nekem. Lehet, hogy ez már túl nagy kérés, de azt is szeretném, ha atyai
áldásodat adnád.
Szeretető lányod: Ayaan

Egy héttel később levelet kaptam apámtól. Osman valószínűleg még

január 26-án, a tolka utáni éjszakán felhívta. „Kedves Ayaan – írta nem
tudom elhinni, amit Osman mondott rólad. Ha ez igaz, akkor nemcsak
szégyent hoztál rám és a családra, de akkora fájdalmat és bánatot okoztál,
hogy Osman hívása óta imádkozni és aludni sem tudok nyugodtan. Nézd,
Ayaan, képtelen vagyok beletörődni a helyzetbe, ezért vagy illő módon
engedelmeskedsz a férjednek, vagy arra kényszerítesz, hogy odautazzam
Hollandiába, és szemtől szemben rendezzük el a helyzetet.”
Fizikai fájdalmat éreztem a haragjától, amelyet amiatt érzett, hogy
mekkora kárt okoztam a jó hírének, emellett valóban féltem: ha eljönne
Hollandiába, lehet, hogy megverne, talán meg is ölne. Szégyent hoztam
rá, és tudtam, hogy ezért meg kell büntetnie.
Aztán két héttel a törzs gyűlése után újabb levelet kaptam apámtól.
Annak a levélnek a lapjaira volt írva, amelyet január 27-én küldtem neki.
Vörös tintával írta – Szomáliában az emberek ezzel a színnel írják a
levelet az ellenségüknek. Az első lapra ezt írta: „Nem nyitom fel többé
egyetlen leveledet sem, ezért többé meg se próbálj írni.” A másik oldalra
ezt kanyarította rá az én írásomra:

Kedves álnok róka,

nincs szükséged rám és nekem sincs szükségem rád. Könyörgöm
Allahhoz, hogy bocsásson rád ugyanakkora szégyent, amekkorát te
hoztál rám. Ámen! Ez az utolsó levél, amelyet valaha is kapsz tőlem,
ahogy a te leveled is az utolsó volt, amelyet felbontottam. Menj a
pokolba, és az ördög legyen veled.

A levél aljára nyomtatott betűkkel még dühösen odaírta: „ALLAH

BÜNTESSEN MEG A CSALÁRDSÁGODÉRT. ÁMEN! BOLOND
APÁD!”
Valamelyest enyhült a félelmem, hogy apám megöl. Az ő számára
már meghaltam. Fizikailag semmi bajom sem volt, de úgy éreztem
magam, mint akit hasba rúgtak, mert kitaszított lettem.
Vettem egy telefonkártyát, és felhívtam azt az indiai családot, amely a
Park utcán a szomszéd házban lakott. Kértem, hogy hívják át Haweyát.
Óriási szükségem volt rá. Most beszéltem vele először, mióta eljöttem.
Azt mondta, elolvasta az apámnak írt levelet, és nagyon büszke rám.
Azt is mondta még, hogy nagyon sajnál, és figyelmeztetett, hogy
legyek óvatos. Még mindig megtörténhet, hogy apám utánam jön.
Annyira feldühödött, hogy még Haweya is félt tőle.
Mondtam Haweyának, hogy egy hét múlva vigye oda anyámat a
telefonhoz, mert vele is szerettem volna beszélni. Arra is könyörögve
kértem, érje el anyámnál, hogy legalább ő ne taszítson el magától.
Amikor anyámmal beszéltem, olyan rossz volt a vonal, mintha egy
másik bolygón lett volna.
– Tehát azt tetted, amit sejtettem, hogy tenni fogsz – mondta, majd
hirtelen felemelte a hangját: – Tudod, hogy bánnak itt velem?
– Haweya elmondta – válaszoltam.
 – Szörnyű hibát követtél el, de ettől még örökre az én gyerekem
maradsz – folytatta. – Apád nagyon dühös. Nem félsz, hogy megátkoz?
Az apák átkai sokkal erősebbek, mint az anyáké.
– Majd meglátjuk – mondtam.
Anyám sok szerencsét kívánt. Nagyon kedves volt. Azt mondta, hogy
még beszélünk, majd megszakadt a vonal.
Úgy éreztem magam, mintha életem utolsó felvonását élném. Az
apám kitaszított, és anyámnak is csalódást okoztam. Elképzeltem, hogy
meghalok, és a túlvilágon vagyok, ahol nem tudom elkerülni Allah
ítéletét. Végtelen listán sorakoznak a bűneim. Szégyent hoztam a
szüleimre, elutasítottam a törvényes férjemet, elhanyagoltam a napi
imákat, férfiruhában jártam és rövidre vágtam a hajam. A bal vállam
feletti angyal rossz cselekedeteimmel teleírt könyve minden bizonnyal
sokkal nehezebb volt, mint a jobb oldali angyal vékony füzetkéje a
jótetteimmel. Apám örökre megharagudott rám, és a pokolra kerülök.
 12

Haweya
Apám levele után hónapokig nagyon szerencsétlennek éreztem
magam. Nem tehettem mást, mint mentem tovább egyedül előre azon az
úton, amelyet én választottam magamnak. Ahogy lassan felmelegedett az
idő, úgy javult holland nyelvtudásom is. A tábor irodájának a
személyzete bátorított, hogy a szomáliaiak szavait egyenesen hollandra
fordítsam, ne angolra. Türelmesen kijavították a hibáimat. Olyan volt,
mint a biciklizés – az ember eleinte bizonytalan és imbolyog, de aztán
egyre jobban belejön.
Sylvia segített a legtöbbet. Azt mondta, van jövőm.
Kérvényezhetném, hogy a holland hatóságok elfogadják a kenyai
érettségimet, azután itt is tanulhatnék, sőt ha tényleg komolyan
gondolom, talán egyetemre is felvételizhetnék.
Egyik nap egy Szomáliai lány kért, hogy kísérjem el a kórházba
nőgyógyászati vizsgálatra. Az orvos azt mondta, vetessem le vele a
ruháit, hogy egy hosszú, ezüst színű eszközzel megvizsgálhassa a méhét.
– Levetkőzöm, de nem hiszem, hogy meg tud vizsgálni – mondta a
lány.
Tudtam, miről beszél: össze volt varrva, és a heg akadályozta a
vizsgálatot. Megpróbáltam megmondani az orvosnak, de letorkollt:
– Csak csinálja, amit mondok.
Amikor azonban a lány felmászott a vizsgálóasztalra és a férfi
benézett a lába közé, majdnem leesett a székről döbbenetében, és
elkezdett káromkodni. Dühösen letépte a kesztyűt, mert nem volt az a
fémeszköz, amivel oda be lehetett volna jutni. A lánynak szó szerint nem
voltak nemi szervei. Csak a teljesen sima hegszövet látszott a lábai
között.
Ez volt a farooni, azaz a csonkításnak olyan extrém formája, amikor
mindent eltávolítanak, és ami marad, azt egy kemény, sima és sötét
övszerű szövetté varrják össze. Sohasem láttam még ilyet – ez a forma
főleg északon, az iszak törzs körében van szokásban –, de hallottam már
róla. Az orvos először azt hitte, hogy égési sérülés. Az egész
nőgyógyászaton mindenki mélységesen megdöbbent. Ekkor jöttem rá,
hogy Európában ismeretlen a nők csonkítása.

1993 májusában hivatalos levélben értesítettek, hogy beköltözhetek.

Ede önkormányzata biztosított számomra egy garzonlakást, emellett
kaptam munkanélküli segélyt is, amelyből ki tudtam fizetni a bérleti
díját.
Nagyon megörültem, hogy magam mögött tudhatom a
menekültközpontot. A táborlakók között mindennaposak voltak a
veszekedések a politika vagy a nők miatt, és nagyon zavart az állandó
pletykálkodás is. Yasmin könnyekben tört ki, amikor közöltem vele a
hírt.
– Akkor most itt hagysz engem?
Yasmin kérelmét elutasították, de mivel kiskorúnak mondta magát,
nem kellett elhagynia Hollandiát. A menedékjogra várók között kellett
élnie, és a tábor speciális iskolájába kellett járnia, amit gyűlölt.
Megkérdeztem az önkormányzatnál, hogy nem lakhatna-e velem
Yasmin, de azt mondták, nem, mert egyszobás lakásban nem lehet. Ha
kétszobás lakás kell, várnom kell.
Elgondolkoztam. Nem lehetek olyan önző, hogy nem maradok
Yasminnal, mert akkor tényleg rossz ember leszek. Nem költöztem be a
garzonba, hanem beadtam a kérvényt egy kétszobás lakásra.

A központ irodájában összebarátkoztam néhány ottani dolgozóval. A

tábor egyik pszichológusa, Hanneke, néhány évvel volt idősebb, mint én,
és bemutatott a velem egykorú Ellennek, aki a helyi keresztény
főiskolára járt szociális munkás szakra. Hármasban videókat vettünk ki,
sétáltunk és kirándultunk – csupa olyan dolog, amit a hasonló korú
lányok imádnak. Bemutattak a barátaiknak és a családjuknak is.
Hanneke és Ellen is keresztény volt. Láthatóan komolyan vették a
vallásukat, de eljártak a szórakozóhelyekre is. Amikor Hanneke először
elhívott egy kocsmába, azt hittem, Allah menten agyoncsap. Rég nem
imádkoztam már, most pedig elmegyek egy kocsmába – ez már tényleg
harám. Kiderült, hogy a kocsma olyan hely, ahol az emberek órákig
csoportosan álldogálnak, alkoholt isznak, dohányoznak és kiabálva
beszélgetnek, mert hangos a zene. Először nem értettem, hogy mi
történik, és az is titokzatos volt számomra, hogy mi ebben a jó.
 Azért továbbra is velük tartottam, mert a többiek szerettek oda járni.
Nem ittam, de amikor hazamentem, néha úgy éreztem, hogy valami
rosszat tettem. Hogy lehet az, hogy olyan helyekre járok, amelyekről
régen úgy tudtam, hogy ott gonosz dolgokat művelnek? Aztán azt
mondtam magamnak, hogy nem tettem semmi rosszat, nem csábítottam
el senkit, csak Coca-Colát iszom és farmert hordok. Nincs ebben semmi
kivetni való, és ha nem csinálok rosszat, Allahnak sincs oka, hogy
megbüntessen.
Ettől még továbbra sem értettem, mi a jó abban az embereknek, ha
zajos helyeken beszélgetnek. Ede egy kedves, konzervatív protestáns
kisváros volt; nyugodt, békés kis hely. A kocsmákban mindenki
normálisan viselkedett. Az emberek fogták az italukat, aztán kis
csoportokban, körben állva elbeszélgettek, miközben megpróbálták
túlkiabálni a zenét. Ha arról volt szó, melyik bárba menjenek, mindig azt
választották, amelyik már amúgy is zsúfolásig tele volt. Nem volt benne
semmi logika.
Nehezen értettem meg a hollandokat. Elképzeltem, hogy
hazamegyek, és elmesélem Haweyának: „Napkeltétől napnyugtáig
normális népeknek látszanak, de este érthetetlen szokásoknak hódolnak.”
Hanneke fontosnak tartotta, hogy többet is lássak Hollandiából. Egy
tavaszi hétvégén elhatározta, hogy elvisz Amszterdamba. Nagyot
sétáltunk a Herengracht elegáns házai között, és az Urak Csatornája
kedves kis hídjain. Úgy vettem észre, hogy minden holland városnak van
egy meseszép, régi városközpontja, amelynek megőrzésére nagy gondot
fordítanak. Az utcákon éjszaka is zavartalanul lehetett sétálni. Rend volt
és tisztaság. Ebben az országban minden tökéletesen működött,
miközben néhány órányira ide a világ tele volt konfliktusokkal, szennyel
és nyomorral.
Hanneke elvitt a központi pályaudvar melletti vöröslámpás negyedbe
is, csak hogy lássam, milyen is az. Olyan érzés volt, mintha hasba vágtak
volna, amikor megpillantottam a kirakatüveg mögött meztelenül vagy
obszcén ruhákban vonagló nőket. A Kariokor hentesbódéiban kampókra
kiakasztott állati testrészek jutottak eszembe róluk. Mélységesen
megdöbbentett a kizsákmányolásnak ez a formája. Hanneke nem tudott
meggyőzni róla, hogy a nők maguktól csinálják, és ez a becsületes napi
munkájuk.
A holland társadalomnak ez a sötét oldala az én szememben nem volt
kapcsolatban azzal a Hollandiával, amelyet én ismertem. Az átlagos
holland emberek nem voltak ilyen romlottak. Valószínűleg azért nem
tartottam őket olyan erkölcstelen szörnyeknek, mint a többi szomáliai
menedékjogot kérő, mert nekem több kapcsolatom volt velük, mint a
legtöbb külföldinek.
Ellennel sokat beszélgettünk a keresztény vallásról. Úgy tűnt
számomra, hogy az ő kapcsolata Istennel a párbeszéden és a szereteten
alapul, ami éles ellentétben állt azzal a félelemmel és behódolással,
amelyre engem tanítottak. Ellen bigott protestáns családban nőtt fel; a
szülei egy szigorú holland református felekezethez tartoztak. Minden
vasárnap kétszer jártak templomba, és Ellennek hosszú szoknyát kellett
viselnie. Ő azonban saját kapcsolatot keresett Istennel, és ez gondokat
okozott neki. Én úgy láttam hogy az ő hite legmerevebb előírásai is
sokkal kevésbé voltak szigorúak, mint az iszlám szabályai. Azt
gondoltam, hogy az itteni szabályok sokkal kellemesebbek, és ilyen
körülmények között sokkal könnyebb jónak lenni.
Ellen azt mondta, csak akkor imádkozik Istenhez, ha kedve van hozzá.
Az ő keresztény Istene kedves, jóságos lény. Ebből én csak azt nem
értettem, miért nem lehetett érezni a közvetlen segítéségét – nyilván azt
akarta, hogy Ellen segítsen magán.
– A te vallásod nagyon sokat beszél a pokolról – mondta Ellen. –
Azért imádkozol, mert kötelező. Ez egy olyan viszony, mint az úré és a
rabszolgáé.
Ellennek volt egy barátja. Az egyik iráni menedékjogot kérővel, egy
Badal Zadeh nevű fiúval járt. Ellen szűzen akart férjhez menni, de
csókolózni azért szoktak – nyíltan, akár mások előtt is.
– Hiszen ez normális! – szokta mondani Ellen.
Igaza volt, mert más fiatalok is csókolóztak az utcákon. Már akkor
észrevettem, amikor kiszálltam a repülőből. A szomáliaiak szerint a
tisztátalan gaalók mindig ilyenek. És Ellen mégis szűz akar maradni?
Egyszer négyen együtt üldögéltünk, és tévét néztünk abban a
lakásban, amelyben Hanneke és Ellen lakott Edében. Éppen a Ha te is
akarod című showműsorsorozat egyik részét adták. Holland férfiak és
nők szerelmet vallottak valakinek az egész ország színe előtt, és Cupidót
játszottak. A reklámszünet után derült ki, hogy a szerelem kölcsönös-e.
Yasminnak és nekem olyanok voltak, mint a barbárok.
Ellennel beszélgetésbe elegyedtünk szerelemről, udvarlásról,
szüzességről. Nekem, a szomáliainak, a szüzesség azt jelentette, hogy
valakinek levágják a csiklóját, és egy varrattal fizikailag bezárják. Arra
már rájöttem, hogy Hollandiában ez nem szokás, ezért megkérdeztem:
– Miből jön rá a férjed, hogy szűz vagy-e, vagy sem? Van erre
valamilyen próba?
– Természetesen nincs – mondta Ellen. – Onnan tudja, hogy szűz
vagyok, hogy megmondom neki.
A kérdésem szöget ütött a fejébe, mert megkérdezte:
– Nálatok van rá valamilyen módszer?
– Minket megcsonkítanak, szorosan összevarrnak. Mivel a bőrt
bezárják, ezért amikor a férfi behatol, erős vérzés indul meg. Lehetetlen
színlelni a szüzességet.
Ellen és Hanneke undorodva szörnyülködött.
– Veletek is így csináltak? – kérdezték.
Yasminnal igent mondtunk. Yasmin, aki nagy sznob volt, még
hozzátette:
– Ha valaki nincs megcsonkítva és összevarrva, nincs megtisztulva
sem.
– Mitől kellene megtisztulni – kérdezte nagy kék, szemével Ellen
ártatlanul.
Mitől kellene megtisztulni? Tényleg, mitől kellene pontosan
megtisztulni? Sokáig gondolkoztam rajta, de rájöttem, hogy nem tudom
a választ. Nem egészen az iszlám előírása miatt voltunk megcsonkítva:
nem minden muszlim nőnek vágták le a csiklóját, de Szomáliában és más
muszlim országokban egyértelműen a szüzesség iszlám kultúrájára
hivatkoztak. Tudtam, hogy a fatva nem írja elő a női nemi szervek
megcsonkítását, ugyanakkor az imámok egyik kedvenc témája volt a női
szexualitás elfojtása. Boqol Sawm és a többi molla mindig végtelen
szónoklatokat tartottak arról, mennyire vigyázniuk kell a nőknek a
szexuális hatalmukra; ezért kellett eltakarniuk magukat és otthon
maradniuk zárt ajtók mögött. Ezzel kapcsolatban mindig aprólékosan
elsorolták az intelmeiket, de azt valamiért sohasem mondták, hogy rossz
dolog kivágni a lányokat és összevarrni őket.
Mitől kellett volna minket tisztán tartani? Valakinek a tulajdona
voltunk. Az sem volt az enyém, ami a lábam között volt, így azzal sem én
rendelkeztem. Így jelöltek meg, mint marhát a billoggal.
Rájöttem, hogy nem tudok válaszolni Ellennek. Egy darabig néztem
rá tátott szájjal.
– Nálunk ez hagyomány – mondtam végül.
– De ugye te is hiszel benne, hogy Isten teremtménye vagy – kérdezte
Ellen, aki ugyancsak igazi hívő volt.
– Igen, persze.
– Tehát Isten teremtett minket, Isten pedig olyannak akar minket,
amilyennek teremtett – mondta Ellen. – Miért ne kellene olyannak
maradnunk, amilyenek vagyunk? Miért érzi úgy a kultúrád, hogy
javítania kell Isten munkáján. Nem istentagadás ez?
Csak néztem rá. Amit Ellen mondott, abban volt némi logika.
Azt mondta, a holland nőket sohasem csonkítják meg, és a holland
férfiakat sem metélik körül. Yasmin erre undorodva felhúzta az orrát.
Abban a percben, ahogy kiléptünk az ajtajukon Yasmin elkezdte
dörzsölni a bőrét, majd otthon órákig mosakodott.
– Ott ültem a házukban, ettem a tányérjukból, pedig nem estek át a
megtisztuláson! – mondta. – Tisztátalanok! Ez az egész ország
tisztátalan!
Elgondolkoztam. Ellen nem volt tisztátalan, és egyetlen holland sem
volt az. Sőt, ha a tényeket nézzük, sokkal tisztább volt, mint Szomália
vagy bármelyik ország, amelyben éltem. Nem értettem, miért látja
Yasmin gonosznak a hollandokat, hiszen körülöttünk minden holland
részéről csak kedvességet és vendégszeretetet tapasztaltunk. Kezdtem
úgy érezni, hogy a holland értékrend következetesebb és becsületesebb
volt, emellett több boldogságot nyújtott az embereknek, mint az, amilyen
minket felneveltek. A probléma csak az volt, hogy az itteni eszmék nagy
része nem vágott egybe az iszlámmal.
– Tudod, Yasmin – válaszoltam –, azt hiszem, jobb lesz, ha
hozzászoksz, mert az iskolában a tanárnő nincs megcsonkítva, és akik az
ebédedet főzik, azok sincsenek. Ha teljesen makulátlan akarsz maradni,
akkor be kell zárkóznod, és sohasem szabad érintkezned egyetlen fehér
emberrel sem.
– Mások, és ezért mondja azt a Korán – mondta Yasmin –, hogy ne
barátkozz hitetlenekkel.
1993 július elsején végre kiutalták nekem Edében a kétszobás lakást.
Havi 600 gulden volt a lakbér, de kaptam 5000 gulden bútorvásárlási
kölcsönt, amit le kellett törleszteni, és havi 1200 gulden munkanélküli
segélyt. Yasmint, akiről a hollandok úgy tudták, hogy még csak tizenöt
éves, a gyámságom alá helyezték, hogy beköltözhessen velem.
A lakás a James Wattstraaton volt, több másik földszintes épület
szomszédságában. Meglátszott rajta, hogy laktak már benne, de
semmilyen vonatkozásban sem lehetett ócskának nevezni. Magát a lakást
szerettem, de a szomszédban az egyik török asszonyt majdnem minden
este verte a férje, és minden áthallatszott. Hallottuk, ahogyan nekilökte a
falnak a nappalink túloldalán, aztán azt is, ahogy a szerencsétlen nő
irgalomért könyörgött. Ellen és Hanneke azt mondta, hívjuk ki a
rendőrséget. Megtettük, de a rendőrök visszahívtak, és udvariasan
közölték, hogy semmit sem tudnak tenni. Kiszálltak a megadott címre, de
az asszony nem emelt panaszt a férje ellen. Másnap este folytatódott a
sikoltozás.
A férje felhangosította a tévét, hogy a szomszédok ne hallják a nő
jajgatását. Az asszonyt csak nagy ritkán lehetett látni az utcán; szinte
sohasem hagyta el a házat. Szerintem szégyellte magát a szomszédok
előtt, akik mindent tudtak róla. Inkább megalázkodott és begubózott.
Egyik nap kijött a Menekültügyi Központból egy tisztviselő
megnézni, hogyan boldogulunk.
– Ayaan, hogyan lehetséges az – kérdezte –, hogy ilyen sokat romlott
a holland nyelvtudásod, mióta eljöttetek?
Mióta beköltöztünk a városba, szinte alig beszéltem hollandul.
Yasminnal szomáliaiul beszéltünk, Hannekével és Ellennel angolul. A
köznapi hollandot értettem, de a szavak már nem jöttek olyan könnyen a
számra, és ez nagyon zavart.
A menekültügyi tisztviselő megígérte, hogy kitesz egy cetlit a
templomban a hirdetőtáblára, amelyen ingyenes holland társalgási órákat
kér nekünk. Így történt, hogy egy évvel Hollandiába érkezésem után
találkoztam Johannával.
Johanna olyan lett, mint az anyám, miközben én fokozatosan
hozzászoktam ehhez az idegen, de kellemes országhoz. Yasminnal heti
egyszer jártunk hozzá, aztán heti kétszer, utána meg akkor, amikor a
kedvünk tartotta. Néha csak beugrottunk, mint otthon Szomáliában.
Főztünk a konyhájában, és játszottunk a gyerekeivel. Johanna sokkal
többet adott nekünk a nyelvtudásnál. Megtanította, hogyan kell élni
Nyugaton.
Először a kis dolgokat: hogyan éljünk takarékosan; hogyan keressünk
olcsóbb árukat a boltok alsó polcain; csavarjuk lejjebb a fűtést, és
vegyünk fel otthon kardigánt. Hogyan kell társaságban viselkedni; ha
ajándékot kapunk, ki kell bontani az ajándékozó előtt, és akkor is
egyenesen az emberek szemébe kell nézni, ha nők vagyunk.
Johanna más fontos dolgokra is megtanított. Azt mondta, hogy
másokkal nyíltan kell beszélni. Nem szabad köntörfalazni, hanem egyből
a tárgyra kell térni. Ha az embernek nincs pénze, akkor utána kell nézni,
mitől fogyott el, hol költekezte túl magát. Nincs olyan, hogy becsület,
nincs szégyen és nincsenek bonyolult magyarázatok: a hibákat vállalni
kell, és le kell belőlük vonni a tanulságokat. Arra tanított minket, hogy
legyünk önállók, és nézzünk szembe a problémákkal. Korábban egész
életemben azt láttam, hogy anyám úgy viselkedett, mintha nem lennének
problémák, és abban reménykedett, hogy Allah kegyelméből majd
maguktól megoldódnak. Johanna azonban szembenézett a dolgokkal.
Azt mondta, amit gondolt; világos volt és határozott, nem kerülte meg a
nehézségeket. Gyakran hallottuk tőle:
– Nincs abban semmi rossz, ha nemet mondunk.
Johanna háza modern, szürke téglás épület volt, gondosan ápolt
kerttel. Kicsi volt, de praktikus, és mindennek megvolt benne a helye.
Lenyűgöző szerkentyűi voltak. Volt egy jópofa ruhaszárítója a kertben,
amelynek a küllőit körben ki lehetett hajtani, ha meg kellett szárítani a
frissen mosott ruhákat, aztán ha nem volt rá szükség, össze lehetett
hajtani. Még a damilos sajtszeletelő is zseniális volt.
Johanna férje, Maarten, nem játszotta meg a ház urát. Mindent
megbeszéltek és mindenben kikérték egymás véleményét. A gyerekek is
közbeszólhattak, Maarten és Johanna őket is meghallgatták. És Maarten
besegített a házimunkába.
A gyerekek minden este nyolckor lefeküdtek, egy perccel sem
később. Nagyon rendezett életet éltek, és ez a szervezettség annak volt az
eredménye, hogy mindent alaposan átgondoltak. Johanna rengeteg
könyvet elolvasott a gyereknevelésről. Megbüntette a gyerekeit, ha
rosszak voltak, de nem hiszem, hogy egyszer is megütötte őket. A család
olyan volt, mint az egész ország: jól éltek, minden meg volt szervezve,
minden zökkenőmentesen működött, és minden tetszett. Biztos voltam
benne, hogy egy ilyen helyen semmi sem történhet észrevétlenül. Néha
úgy tűnt, hogy ez korlátozza az embert, de jól is esett, emellett ez
jelentette a biztonságot. Ez a családmodell mindenesetre sokkal vonzóbb
volt a számomra, mint bármelyik, amelyet korábban láttam.
 A legfontosabb az volt, hogy Johannáék nagyon jók voltak hozzám.
Befogadtak. Johanna jó humorú, bölcs, gyakorlatias nő volt. Hihetetlenül
nyílt volt, tele szeretettel, Ő lett a legbizalmasabb barátnőm és a vezérlő
csillagom egy személyben.
Elmondtam neki, mennyire bánt az, hogy olyan önző módon
viselkedtem a szüleimmel, de Johanna szerint nem volt abban semmi
rossz, hogy a saját érdekeimet helyeztem előtérbe. Azt mondta, hogy az
nem önzés, ha valaki azt tesz az életével, amit akar – mindenkinek a saját
boldogulását kell keresnie. Szerinte jól választottam, és ezzel visszaadta
a hitemet, hogy jó ember lehetek.
Az iszlám értékrendje arra tanított, hogy mindig rendeljem mások
érdekei alá a saját érdekeimet. A földi élet csak próba, és ha az ember alá
tudja rendelni magát másoknak, azzal jól szolgálja Allahot; ezzel
biztosítja a saját elsőbbségét a túlvilágon. A földön az ember annál
erkölcsösebb, minél jobban aláveti magát másoknak. Hollandiában
viszont úgy látszott, hogy Johanna, Ellen, és mindenki más azon
fáradozott, hogy a saját boldogulását itt és most, még a földön megtalálja.

Miután Yasminnal Edébe költöztünk, elhatároztam, hogy munkát

vállalok. Szégyelltem, hogy segélyből élek. Sylvia és a tábor többi
dolgozója szakított rá időt, hogy válaszoljanak szűnni nem akaró
kérdéseimre, ezért nagyjából már értettem, mit jelent a jóléti állam: azt a
képességet, hogy segítsen a rászorulóknak. Volt kezem és lábam, tudtam
dolgozni. Nem akartam mindig csak kapni. Adni is akartam.
Először is elmentem a foglalkoztatási irodába. Az ügyintéző nő azt
mondta, nem lenne sok értelme dolgoznom. Folytatni akartam a
nyelvtanulást, és az ideiglenes munkával megkeresett fizetésemet
levonják a munkanélküli segélyből. Csak akkor járnék jól, ha annál
többet keresnék.
Mivel mindenáron dolgozni akartam, ezért még aznap bejelentkeztem
a város összes munkaközvetítőjébe. Azt mondtam, hogy titkárnői
képesítésem van, és munkára van szükségem. A holland nyelvtudásom
édeskevés volt, de mindenütt rögzítették az adataimat. Két nap múlva
felhívott egy nő az egyik közvetítőből, hogy a Riedel narancslégyárban
ideiglenes takarítómunkásokra van szükség.
Reggel hat és nyolc között kellett dolgozni, mielőtt a napi műszak
megkezdődött. Fel kellett mosni a padlót, ki kellett takarítani az étkezdét
és a vécéket. Nem volt kellemes, de nehéz sem. Szereztem egy másik
munkát is az Akzo Nobel festéküzemben; itt nagy, színes
fonálgombolyagokat kellett belerakni papírdobozokba, aztán a
futószalagon a következő munkás egy ragasztópapírcsíkkal lezárta a
dobozokat. Volt egy ehhez hasonló munkám a Delacre
süteménygyárban, ahol kekszeket pakoltam műanyag dobozokba. Nem
állandó munkák voltak; csak azokat az állandó dolgozókat
helyettesítettem, akik megbetegedtek vagy szabadságon voltak. Volt
még egy olyan munkahelyem is, ahol leveleket kellett borítékolnom egy
építőipari cégnek.
Ezek a munkák nem voltak felemelők, de lealacsonyítók sem.
Egyhangú volt, de pénzt kerestem és kényelmes volt, mert a délelőtti
műszak után el tudtam menni a késő délutáni holland nyelvórákra.
Lépcsőfokoknak tekintettem őket: ha eleget dolgoztam, többet kerestem,
mint a munkanélküli segélyem, és a többletből jobban ki tudtam fizetni a
lakbért meg a nyelvórákat.
A gyári munka lehetőséget adott rá, hogy más holland társadalmi
osztályokat is megismerjek. Eddig csak szociális munkásokkal és olyan
érettségizett önkéntesekkel találkoztam, akik a menekülttáborban
dolgoztak. A munkások másképpen beszéltek, és a bevándorlókkal sem
bántak kesztyűs kézzel. A süteménygyárban szinte kizárólag csak nők
dolgoztak, és jól látható etnikai csoportokra különültek: egyik oldalon a
holland asszonyok, a másikon a marokkóiak és a törökök. Az ebédlőben
és a futószalag mellett is elkülönültek egymástól. Ha egy marokkói és
egy holland nő került párba, megszaporodott a selejt, és állandó
konfliktusok voltak a feltorlódó, földre potyogó dobozok miatt. Ha két
marokkói dolgozott együtt, mindent elkövettek, hogy jól menjen a
munka. A xenofóbia kölcsönös volt: a hollandok szerint a marokkóiak
lusták és kiállhatatlanok voltak, a marokkóiak meg azt mondták a
hollandokra, hogy büdösek és kurvásan öltöznek. Mindkét csoport
többre tartotta magát a másiknál.
A festéküzemben majdnem mindenki holland volt. Az alkalmazottak
némelyike már tíz vagy húsz éve ott dolgozott. Azt mondták, hogy
szeretik a munkájukat. Sokat és hatékonyan dolgoztak, és egyfajta
örömmel töltötte el őket, ha jól elvégezték még ezeket a viszonylag
egyszerű feladatokat is.
Fokozatosan megváltoztam, és megtanultam, hogyan
alkalmazkodjam ehhez az országhoz, hogyan osszam be az időmet úgy,
hogy dolgozhassam és tanulhassak is – mindezt egyedül.
Hat hónappal azután, hogy az állami foglalkoztatási irodánál
bejelentkeztem, értesítettek, hogy el kell mennem egy
intelligenciatesztre. Hosszú volt, és biztos vagyok benne, hogy aki kérte,
sokat fizetett érte. Főleg matematikai feladatokból állt – ezek teljesen
reménytelenek voltak számomra –, a maradék meg pszichológiai
tesztekből és nyelvi kérdésekből – természetesen hollandokból. Elég
rosszul sikerült.
A munkaügyi tanácsadó azt mondta, hogy az eredmények alapján
választhatok egy középszintű szakmai tanfolyamot, ahol kitanulhatnék
valamilyen adminisztrációs munkát, például könyvelést, vagy lehetnék
recepciós. Valami olyan gyorstalpalót, ahol nincs sok elmélet, de
gyorsan elsajátíthatnám a megfelelő szakismereteket. Mondtam neki,
hogy én politikatudományt szeretnék tanulni, mire közölte, hogy az nem
megy, mert az egyetemi képzés, ahová reményem sincs bekerülni.
A tanácsadó végül könyvelő tanfolyamra küldött Wageningenbe, egy
Edéhez közeli községbe. Ez is nagyon drága kurzus volt, de valószínűleg
ezt tartotta az egyetlen járható útnak. Nyilván úgy gondolta, hogy a
számok egyetemes nyelvét könnyebb megértenie külföldinek.
Szörnyű volt. Négyheti tanulás és gyakorlás után sem tudtam elérni,
hogy a „tartozik” és „követel” rovat számai megfeleljenek egymásnak.
– Ez tényleg nem magának való – mondta sóhajtva a tanár.
– Én már a munkaügyiseknek is megmondtam – válaszoltam.
Írt egy levelet, amely szerint alkalmatlan voltam a könyvelői
munkára, és nem is jártam hozzá tovább.
Akkor is többet akartam ennél az életnél. Eltökéltem magamban, hogy
politikatudományt fogok tanulni. Ha egyetemen oktatják, akkor az
egyetemre akarok bejutni. Ellen és Hanneke azt hitték, megőrültem. Szép
dolog a diploma, de politikatudományból? Megpróbáltam
megmagyarázni nekik, hogy szeretném megérteni, miért különbözik
annyira az élet Hollandiában és Afrikában. Miért van Európában béke,
biztonság és jólét. Mik a háború okai, és hogyan kell megteremteni a
békét.
Nem voltak válaszaim, csak kérdéseim. Mindig ezeken
gondolkoztam. Ha dolgom akadt a holland államapparátussal, mindig azt
kérdeztem, „hogyan kell olyan államot felépíteni, mint ez?”. Néztem,
amint Hanneke és Ellen egyeztetik a feladataikat a lakótársnőikkel – ki
van soron a takarítással, a bevásárlással vagy a főzéssel. Olyan volt, mint
egy autóbusz-menetrend: minden lánynak megvolt a feladata, de
furcsamód soha nem volt a legkisebb vita sem. Hogy lehet ezt elérni?
Hollandiában mindent szabályoztak. Egyik este megállított a rendőr,
mert nem volt világítás a kerékpáromon, én pedig halálra rémültem, hogy
most valami szörnyen rossz dolog történik, de az összes, amit kaptam, az
egy hivatalos, de udvarias felvilágosítás volt meg egy huszonöt guldenes
bírság. A rendőr azt mondta, nem kell azonnal fizetnem, postán kapom
majd a felszólítást. Egy hónap múlva valóban megérkezett a részletes
számla. Arra gondoltam, hogy ez egy nagyon jó rendszer: okosan elejét
vették annak, hogy a rendőrnek fizessek, így még annak a kísértésnek a
lehetőségét is elkerülték, hogy zsebre tegye a pénzt.
Az országban mindenütt erősen érezni lehetett az állam jelenlétét.
Néha bürokratikusnak és feleslegesen bonyolultnak tűnt, de láthatóan
voltak előnyei.
Tudni akartam, hogyan kell ezt elérni. Hitetlen ország volt, amelynek
életmódjával, nekünk, muszlimoknak szembe kellett fordulnunk. Akkor
miért van az, hogy itt sokkal jobban mennek a dolgok, jobb a vezetés és
sokkal jobb az élet, mint azokon a helyeken, ahonnan jöttem? Nem
azoknak a helyeknek kellene békéseknek és gazdagoknak lenniük, ahol
imádják Allahot, és engedelmeskednek a törvényeinek? A hitetlen
országokban meg nyilván nyomornak, szegénységnek és örökös
háborúknak kellene lenniük, nem?
Meg akartam érteni az ellentmondást. 1992-ben és 1993-ban úgy tűnt,
hogy a Nyugat kivételével minden országban polgárháborúk és törzsi
konfliktusok törtek ki. A hidegháború végével felszínre kerültek a régi
gyűlölködésből fakadó hibák. Azok között az országok között,
amelyekben háborúk dúltak, nagyon sok volt a muszlim állam. Mi volt
nálunk a baj? Miért van a hitetleneknél béke? Az igazhitűek miért
gyilkolják egymást, ha mi vagyunk az egyetlenek, akik az igaz Istent
imádják? Azt gondoltam, ha politikatudományt hallgatok, mindezt
sikerül megértenem.
Nem volt egyszerű bekerülni. A kenyai érettségimet és a titkárnői
végzettségemet együtt elfogadták egy szakközépiskolai szintű
bizonyítványnak, de ez még kevés volt. Az egyetemi felvételihez meg
kellett még szereznem egy speciális holland minősítést, a propadeuse-t.
Pánikba estem, mert biztos voltam benne, hogy sohasem megyek át a
matematikavizsgán. Ellennel végül kisütöttük, hogy a propadeuse-t úgy
lehet a legkönnyebben megszerezni, ha beiratkozom egy ugyanolyan
szociálismunkás-képző szakiskolába, amilyent Ellen és Hanneke is
elvégeztek. Így lehetséges volt, hogy egy év tanulás után átmenjek az
egyetemre, és szerencsére nem találkozom túl sok matematikával sem.
Bejelentettem a nyelviskolában, hogy jelentkezem a nyelvvizsgára,
mert arra szükségem volt a szociálismunkás-képzőhöz. A tanár
kedvesen, de leereszkedően közölte, hogy ennek még messze nincs itt az
ideje. Csak egy éve tanulom a hollandot, és a nyelvvizsgához legalább
három év kell; ne legyek türelmetlen és felelőtlen. Már az is
pénzpazarlás, ha a jelentkezést beadom.
Ellen mondta, hogy a tanárnak nincs joga megakadályozni – elvégre
az én pénzem. Elmentem Nijmegenbe, a vizsgaközpontba, és a
figyelmeztetés ellenére jelentkeztem a nyelvvizsgára. Átmentem. A
következő lépés a szociálismunkás-képző volt.
Ebben az időben mindig kerültem a szomáliaiakat. Amikor a
központban laktam, akkor sem nagyon jártam már velük össze. A Hasna
lakókocsijában vendégeskedő honfitársaim állandóan panaszkodtak
valamire, különösen azok, akik a táboron kívülről jöttek. Azok is, akik
már évek óta Hollandiában laktak és azok is, akik csak látogatóban
voltak ott. Ezek a szomáliaiak nem olvadtak bele a holland társadalomba.
Nem dolgoztak. Nem volt más dolguk, mint lődörögni és élelmet
kunyerálni a menekültközpontban. Voltak persze néhányan, akik
megtanultak biciklizni, olyanok is, akikben volt némi ambíció, és
beiratkoztak valamilyen iskolába vagy elmentek dolgozni – ritka
jelenség volt, de nekik nem volt idejük a társasági életre. A többiek egész
este rágták a khatot, és azon keseregtek, milyen szörnyű ország ez a
Hollandia.
Mindenki ugyanazzal a problémával nézett szembe. Mindig úgy
tudtuk, hogy mi, muszlimok és szomáliaiak felsőbbrendűek vagyunk a
hitetleneknél, de itt egyáltalán nem voltunk azok. A mindennapi életben
nem tudtuk, hogyan működnek a pénzautomaták, vagy azt, hogy a
buszon meg kell nyomni a gombot, ha le akarunk szállni. Egyszer együtt
utaztam egy autóbuszon Dhahabóval, egy másik szomáliai táborlakóval.
Amikor a busz elrobogott a hely mellett, ahová mentünk, Dhahabo
felkiáltott, hogy „STOP!”, és minden utas jól megbámult minket.
Nagyon kellemetlen volt.
Sokan úgy védekeztek az ilyen kellemetlen helyzetek ellen, hogy kis
szomáliai közösségekbe gubóztak be. Úgy reagálták le a dolgokat, hogy
kialakítottak egy fantáziavilágot, amelyben ők, szomáliaiak mindent
jobban tudtak, mint az itteni alsóbbrendű fehérek. A hozzáállásukra
jellemzők az olyan kijelentések, mint a „nem kell elmagyaráznod,
hogyan használjam a hőmérőt, mert a mi szomáliai hőmérőink sokkal
fejlettebbek”, vagy: „olyan a lehelete, mint a disznónak, hiszen csak egy
buszsofőr; hogy meri előírni nekem, hogyan viselkedjem?”.
Amikor a táborba érkezésem utáni az első héten más szomáliaiakkal
együtt Hasna lakókocsija előtt beszélgettünk, valaki bentről kikiabált:
– Egy síró férfi van a tévében!
Berohantunk a televízióhoz, amelyben a Sajnálom című
beszélgetőshow egyik részét adták. A műsorban különféle emberek
vallottak be dolgokat. A képernyőn egy nagydarab, széles vállú holland
férfi vörös arccal, elcsukló hangon zokogott – könnyekkel sírt mert
valakinek valami rosszat tett.
– Annyira sajnálom! – hüppögte.
Szörnyülködve és csodálkozva néztük, aztán nevetésben törtünk ki.
Nagyon furcsa ország volt.
Amikor Edébe költöztem, már jobban értettem Hollandiát.
Bosszantott, amikor a hosszabb ideje az országban élő szomáliaiak arra
panaszkodtak, hogy csak alsóbbrendű munkákat kapnak. Megbecsültebb
pozíciókat akartak: repülőgép-pilóták, jogászok akartak lenni. Ha
felhívtam rá a figyelmüket, hogy ilyen munkákhoz nincs meg a
képesítésük, az volt a válaszuk, hogy ez a hollandok hibája. Az európaiak
gyarmatosították Szomáliát, emiatt senkinek sincs semmilyen
képzettsége, és ez minden baj oka. Ez persze hihetetlen badarság volt. Mi
téptük darabokra magunkat – egyedül, mi magunk.
Ugyanezt a védekező pökhendiséget láttam azoknál a vidékieknél,
akik a városokba vándoroltak, lett légyen az Mogadishu vagy Nairobi.
Hollandiában az volt a hivatkozási alap, hogy a rasszizmus miatt
vagyunk háttérbe szorítva. Mindenki állandóan azon füstölgött, hogy
diszkriminálnak minket, mert feketék vagyunk. Ha az eladóval nem
lehetett alkudozni egy póló árán, Yasmin azt mondta, hogy a fehérek
különleges árengedménnyel kapják. Ő és Hasna gyakran a buszon sem
vettek jegyet. Megbeszéltek mindenféle találkozókat a városban, és ha a
tábor irodájában nem kaptak jegyet, mert elhasználták a keretüket, azt
mondták, hogy az ügyintézők rasszisták.
– Ha egy hollandnak azt mondod, hogy rasszista, utána mindent
megkapsz tőle – mondta egyszer Hasna elégedetten.
Hollandiában is van faji megkülönböztetés – sohasem állítom az
ellenkezőjét –, de a rasszizmusra hivatkozással el lehet érni a stratégiai
célokat.
Néha jó volt szomáliaiak között lenni, és olyan emberek között
megpihenni, akiket tökéletesen értettem, hiszen óriási erőfeszítésembe
került alkalmazkodni a hollandokhoz. Abban a pillanatban, ahogy azt
mondtam, „bocsánat, de holnap korán kell kelnem”, az összes szomáliai
nekem esett, mondván, hogy úgy viselkedem, mint a fehérek, én is
fehérnek képzelem magam, lenézem a magamfajtát, gaalo lettem.
A fiatal szomáliai férfiak mindig úgy jöttek oda hozzám az utcán,
mintha valamiféle jogot formálnának rám. Obszcén ajánlatokat tettek,
mert az ő szemükben erkölcstelen, ezért bármikor megkapható voltam. A
szomáliai nők mindig pénzért kuncsorogtak. Nem adtam. Miért adtam
volna? Ha pénzre van szükségük, menjenek el ők is a gyárba dolgozni.
Az is nagyon zavaró és lehangoló volt, hogy olyan sok szomáliai
elfogadta a segélyeket, majd ellene fordultak annak a társadalomnak,
amelytől kapták. Még erős volt bennem a törzsi szellem; felelősnek
éreztem magam a tetteik miatt. Nem tetszett, ahogyan letagadták a
hibáikat még akkor is, amikor valamin rajtakapták őket. Nem tetszett,
ahogyan hencegtek, nem tetszettek az átlátszó
összeesküvés-elméletekből szőtt, előszeretettel terjesztett mítoszaik.
Nem tetszett az állandó pletykálkodás és az örökös panaszkodás arra,
hogy ők a körülmények áldozatai. A szomáliaiak sohasem kértek
elnézést, sohasem vallották be, hogy hibáztak, hanem mindenféle
kifogásokat találtak ki. A valósággal való szembenézés elkerülésére
irányuló csoportstratégiáik nagyon lehangolóak voltak. A valóság
sohasem könnyű, ezek az álságos dolgok viszont csak még nehezebbé
tették.
Ezért aztán Ellennel és Hannekével töltöttem az időmet, aminek az
lett az eredménye, hogy Yasmin magára maradt az iskola után, ahol
mindennap délután háromkor végzett. Következésképpen iszak és havije
fiúk kezdtek járkálni hozzánk csoportosan a menekültközpontból, hogy
khatot rágjanak a lakásunkban. (A szomáliaiak néha elképesztően
találékonyak tudnak lenni, ha valamit nagyon akarnak, így aztán még a
kis Edében is mindig volt friss khatlevél.) Yasmin rendszeresen főzött
nekik, ezért amikor hazaértem, az egész társaságot ott találtam a
nappaliban az összerágott levelek között heverészve a szőnyegeken.
Egy darabig lopakodva jártam a saját házamban. Úgy éreztem,
elbitorolták a lakásomat. A szomáliaiaknál nagy fokú illetlenségnek
számít a vendégek kipenderítése. Végül holland módra rendeztem el a
dolgot: megmondtam Yasminnak, hogy hagyja abba. Nem akartam ott
látni a fiúkat a házamban. Ha csengetnek, tegyünk úgy, mintha nem
lennénk otthon. Ezután úgy emlegettek, hogy az a szörnyű darod nő, aki
lenézi az iszakokat és a havijéket. Nekem ez így tökéletesen megfelelt.
Többé eszem ágában sem volt betartani a szomáliai illemszabályokat.
Yasmin és köztem lassan megromlott a viszony. Egyik éjjel elment
otthonról. Két napig észre sem vettem, akkor is csak azért, mert
észrevettem, hogy hiányzik a bankkártyám és az „A” menekültstátust
igazoló okmányom. Csak havi háromszáz guldent szokott adni a
lakbérre, de most azt is elvitte. Néhány nappal később levelet kaptam
tőle. Azt írta, hogy Olaszországban van, de a levelet Dániában adták fel.
Azt is írta, hogy nem használta a bankkártyát; a háromszáz guldent pedig
azért vitte el, mert nem számít lopásnak, hiszen az valójában az övé. Azt
írta még, hogy magányos volt, és utált Hollandiában élni. Közölte azt is,
hogy lehet, hogy magas lesz a telefonszámla, de szüksége volt rá, hogy
beszéljen a családjával.
Egy hónappal később megjött a 2500 guldenes számla a telefondíjról,
és ezt hittem, mindennek vége, mert ezzel minden határon túl
eladósodtam. Johanna felhívta a telefontársaságot. Küldtek egy részletes
számlát, amely tele volt Ausztráliába, Kanadába, Kenyába és Szomáliába
kezdeményezett hívásokkal – el sem tudtam képzelni, hogy Yasminnak
ennyi ismerőse van.
– Vidd el Yasmin levelét a szociális munkásához – mondta Johanna. –
Ez bizonyítja, hogy azok az ő hívásai voltak; ők majd elintézik a számlát.
Így is lett, és az iroda körülbelül kétezer guldent ki is fizetett a
telefondíjból.

1994 januárjának egyik reggelén megszólalt a telefon. Haweya volt.

Frankfurtból hívott egy repülőtéri fülkéből. Hónapok óta nem
telefonáltam már haza, és a húgom itt volt, Európában! Akkor érkezett!
Óriási öröm töltött el. Megkérdeztem, hogy csak látogatóba jött-e, vagy
annál többről van szó.
– Többről – válaszolta.
– Akkor gyere Hollandiába – mondtam. – Gyere, és élj velem!
Felhívtam két barátomat, Jant és Greetjét. Jan ötvenes évei végén járó
férfi volt, és önkéntesként dolgozott a Menekültügyi Segélyszolgálatnál.
Azt javasolta, Haweya menjen el vonattal a német határig, ő odamegy
érte kocsival, és a határőrök megkerülésével áthozza Hollandiába.
Haweya ezután azt mondja majd, hogy egyenesen Hollandiába jött, így
Németország helyett Hollandiában kérhet menekültstátust.
Amikor Jan végül megjelent Haweyával, összeölelkeztünk,
sikítoztunk, ugráltunk, aztán megint összekapaszkodtunk. Haweya
egyszer csak leroskadt az egyik székre és elkezdett zokogni. Végül
elmesélte, hogy volt Nairobiban egy abortusza. A férfi Trinidadból jött,
és az ENSZ-nél dolgozott. Elvált ember volt, Haweya nagyon szerette, és
terhes lett tőle.
Trinidadi férfi – nem volt körülmetélve és még csak nem is volt
muszlim –, lapos orrú, kerek képű, göndör hajú hitetlen. Az anyám az
ilyeneket ugyanúgy nem vette emberszámba, ahogyan a kenyaiakat. A
nemzetség szemszögéből nézve Haweya megbocsáthatatlan dolgot
művelt. Az még csak hagyján, hogy valaki elmenekül a férjétől, de a
házasságon kívüli terhesség, ráadásul egy ilyen valakivel – ez olyasmi
volt, mintha valaki Trinidadból az egész Osman Mahamud családot
termékenyítette volna meg a gonosz magvával.
A férfi titokban elintézte, hogy egy indiai orvos diszkréten elvégezze
a terhességmegszakítást. Haweya teljesen összetört, ezért a férfi azt
mondta:
– Pihenj egy kicsit, menj el Hollandiába, látogasd meg a nővéredet!
Legyűrtem a bennem berzenkedő szomáliait, akit a történet
mélységesen elborzasztott. Mondtam, hogy ne sírjon. A körülmények
amúgy sem voltak alkalmasak egy gyerek vállalásához, nyugodjon meg,
ne kínozza magát. Olyanokat mondtam, amilyeneket hasonló helyzetben
Johanna mondana, majd Yasmin régi szobájában ágyba dugtam
Haweyát, ahogyan Johanna is tette volna hasonló helyzetben.
Haweya azonban nem tudott visszatérni az életbe. Álmodozó és
szórakozott lett. Képtelen volt összpontosítani. Nem tudott aludni. Azt
mondta, otthon elképesztő méreteket öltöttek a veszekedései anyámmal.
Úgy jött hozzám, hogy nem volt semmilyen terve, és fogalma sem volt,
mihez kezdjen.
Nagyon fellelkesített, hogy a húgom velem lakott. Kitaláltunk neki
egy olyan történetet, amellyel megszerezhette a menekültstátust. Haweya
beadta a kérelmét Lunterenben, a központban pedig beleegyeztek, hogy
nálam lakjon, csak hetente egyszer be kellett jelentkeznie.
Elkezdett hollandul tanulni, de csak hetente egyszer járhatott ki a
központba az önkéntes tanár óráira. Addig nem járhatott másik iskolába,
míg nem kapta meg a menedékjogot. Magammal hordtam a barátaimhoz.
Nagyokat sétáltunk, és minden filmet megnéztünk, amihez kedvünk volt,
mert nem kellett félnünk a büntetéstől. Néhányszor elutaztunk
Amszterdamba. Megtanítottam biciklizni. Sok boldog pillanatban volt
részünk, de gyakran volt olyan, hogy Haweyának semmihez sem volt
kedve. Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy feküdt a kanapén, és addig
nézte a tévét, míg a műsor végén elkezdett havazni a képernyő. Sokszor
sírt: egyszer csak elkezdtek gurulni az arcán a könnycseppek. Néha
felkerekedett, és hosszú, magányos sétákra indult.
Időről időre felhívtuk anyámat az indiai szomszédok telefonján. A
beszélgetések mindig ugyanolyanok voltak. Anyám mindig azt mondta,
hogy imádkozzunk, böjtöljünk, olvassuk a Koránt. Vagy panaszkodott.
Mindig oda lyukadt ki, hogy egész életét feláldozta a gyermekeiért, mi
pedig magára hagytuk. A lábát nyílt sebek borítják a pikkelysömör miatt.
Állandóan fáj a feje. A mi hibánk, hogy így kell meghalnia. Mahad
sohasem törődik vele, sohasem vállal munkát, mert szerinte nem kap
olyan állást, amely megfelelne a képességeinek. Az anyámmal folytatott
beszélgetések nem voltak kellemesek, de mégis mindig felhívtam, és
pénzt is küldtem, mert ez volt a kötelességem.
Teltek a hónapok. Haweya egyre több időt töltött a táborban a társaság
miatt. Megtudtam, hogy az egyik ottani szomáliai fiúval jár, és úgy
sejtettem, hogy le szokott feküdni vele. Egyik nap Haweya közölte, hogy
megint terhes. Már majdnem minden Szomáliához kötődő kapcsolatomat
felszámoltam, és most tessék: Haweya mindent újjáéleszt és megbolygat.
Most aztán tényleg elfutott a méreg. Annyira, hogy utólag még
rágondolni is rossz, hogyan üvöltöztem vele.
– Ez lett az új szokásod? – kiabáltam. – Egy terhesség megbocsátható,
de most Hollandiában vagy! A menekültközpontban ingyen van az
óvszer! Nem lehet még egyszer abortuszod, mert az gyilkosság.
Megszülöd a gyereket, én meg majd felnevelem?!
Erkölcsi prédikációkat tartottam, Haweya pedig mindenáron
ragaszkodott a megszakításhoz. Hatalmas veszekedéseink voltak.
Elmentem vele a menekültközpont egészségügyi részlegébe. Megkértem
az ottani pszichológust,
egy Josee nevű nőt, hogy beszéljen a húgommal, mert nagyon
aggódtam miatta.
Nagy meglepetésemre Josee közölte, hogy Haweya már felkereste.
– Komoly problémák vannak – mondta Josee –, de ne aggódj. A
húgod egy ideje már hetente jár hozzám, és látok reményt a javulásra.
Fogalmam sem volt róla, hogy Haweya pszichoterápiára jár. Josee azt
mondta, azért fordult hozzá, mert félt attól, hogy elítélem.
Haweyának végül lezajlott az abortusza, aztán megkapta a
menekültstátust, és elkezdett rendes nyelviskolába járni. Egy időre
minden kivirult körülötte; megint élénk és vidám lett vágott az esze.
Elbűvölő, okos és szórakoztató volt; divatosan öltözött. Aztán
visszaesett, egyre kevesebb figyelmet fordított az öltözködésére és a
hajára. Belekötött másokba – nagyon agresszív tudott lenni. Az
alvászavarai is visszatértek.

Nem tudtam ugyanarra a kurzusra beiratkozni, amelyikre Ellen és

Hanneke jártak, pedig itt tartották, Edében. Keresztény iskola volt: el
kellett ismerni a Szentháromság létezését, és hittanórákra kellett járni. Az
én szememben akkor ez lett volna az abszolút istentagadás. Allahhal
senki sem lehet egyenrangú, hát még hogy gyereke született – a
gondolatért is a pokol tüze járt. Allahot sem nemzette senki, és ő sem
nemzett senkit. Nyilvánvaló volt, hogy nem járhattam ilyen helyre.
Arnhembe akartam jelentkezni, az ottani világi szociális képzőbe, de a
Menekültügyi Segély hivatalban azt mondták, hogy szerintük ott nem
érezném jól magam. Azt javasolták, járjak Driebergenbe, mert az iskola
ott is szekuláris, de sokkal multikulturálisabb – ez volt a kódszó az
etnikai keveredésre. A tanácsban volt ráció, de azon az előfeltételezésen
alapult, hogy bevándorlóként jobban érzem magam más külföldiek
között. És persze az ilyen tanácsok vezetnek oda, hogy a bevándorlók
zárt közösségeket alakítanak ki maguknak.
Amikor Driebergenbe mentem beiratkozni, az ügyintéző közölte,
hogy felvételiznem kell holland nyelvből, történelemből és polgári
ismeretekből.
– Milyen könyvekből kell tanulni? – kérdeztem.
Az adminisztrátor azt mondta, indítanak egy tanfolyamot, amely segít
felkészülni a felvételire. Az előkészítő négy hónapig tart: 1994
februárjában kezdődik, és júniusban lesz a vizsga.
Visszamentem a Munkaügyi Hivatalba, és mondtam, hogy
megtaláltam, amit kerestem. Mivel a könyvelőiskola sikertelen volt,
megoldható-e, hogy fizessék az előkészítőt? Elutasítottak, mert olyasmit
nem finanszírozhattak, amire nem jogosított fel az intelligenciatesztem
eredménye. Azt mondták, kérjek ösztöndíjat, ami azonban addig nem
járt, míg ténylegesen fel nem vettek a szociális képzőbe. Így aztán én
fizettem az előképzőt.
Teljesen más volt, mint a kenyai iskolák. Körben ültünk, és tegeztük a
tanárt. Nem kellett kórusban azt mondani, hogy „Jó reggelt, Mrs. Nyere”,
és nem volt egyenruha sem. Ha nem sikerült egy vizsga, meg lehetett
ismételni, ami nekem kicsit butaságnak tűnt, de azért nem volt rossz
dolog. Ráadásul csak háromszáz guldenbe került, és erre igazán nem
sajnáltam a pénzt
Legjobban a történelem tetszett. Minden héten feldolgoztunk egy
fejezetet a tankönyvből, amely nemcsak Hollandia, hanem az egész
modern világ történetét felölelte. Minden országnak saját fejezete volt, és
én mindet elolvastam az utolsó betűig. Ott volt Németország: hogyan lett
állam, aztán a Weimari Köztársaság, Hitler felemelkedése és a II.
világháború. Az orosz forradalom: cárok, bolsevikok, Sztálin. Az
amerikai polgárjogi mozgalom, a vietnami háború. Minden országnak
megvolt a saját története; harcoltak, létrejöttek, rendszerek emelkedtek
fel és buktak el – mint egy izgalmas regény.
A könyv nagyon romantikusan és optimistán tekintett a modern kor
történelmére. Volt benne egy olyan fejezet, hogy „A gyarmatosítás és a
gyarmatbirodalmak felszámolása”. Ez a rész azzal zárult, hogy Afrika
fényes jövő előtt áll. Vége a hidegháborúnak, és lerombolták a berlini
falat, ezzel vége lett a kommunizmusnak. Megtanultuk az ENSZ
történetét. Minden gondolatom a történelem körül forgott.
Rájöttem, hogy a könyv csak egy olyan áttekintés volt, amely segített
eligazodni abban, hogy hol és mi történt. Többet akartam. Többet
akartam tudni arról, hogy a régi gyarmatok miért hullottak darabokra, és
miért nem működtek az olyan országok, amelyekben éltem.
 A történelemkönyv tanított meg igazán hollandul. A polgári ismeretek
tantárgy tele volt olyan kifejezésekkel, amelyeket nem értettem. Nem
értettem például az önkormányzatiság és felsőház szavakat, de
átverekedtem magam ezen is. A holland nyelvvizsgám egyetlen pont
miatt nem sikerült, mert még gondjaim voltak a helyesírással. Mivel volt
egy ezzel egyenértékű nyelvvizsgám, végül mégiscsak felvettek a
driebergeni főiskolára. Foggal, körömmel, de megcsináltam.

A tanév szeptemberben kezdődött. Tandíjkölcsönért folyamodtam,

amit meg is kaptam, aztán augusztus vége felé az egyik hétvégén
tartottak egy ismerkedési tábort. A lányok – a szociálismunkás-kurzusra
főleg lányok jártak – kedvesek és nyitottak voltak, de sokkal fiatalabbak
nálam, én meg elég esetlenül néztem ki köztük az idétlen ruháimban és a
fiúsan rövidre vágott hajammal.
Pedig szerettem így hordani. A hosszú haj ápolása, befonása,
olajozása rengeteg vesződséggel járt Hollandiában. A fodrászok sem
igazán tudtak vele mit kezdeni, ezért levágattam, és így nemcsak a
kezelésével járó gondoktól szabadultam meg, hanem még egy fontos
dologtól. Nem kellett magamon éreznem senkinek a szúrós tekintetét.
Nem volt kendőm, rövid volt a hajam, és farmerban jártam, mint bárki
más. A képzőbe nem jártak szomáliaiak, ezért senki sem szólt bele a
dolgaimba. Volt néhány marokkói és török, de semmi közük sem volt
hozzám.
Állandó nyomás alatt voltam: be kellett bizonyítanom magamnak,
hogy meg tudom csinálni. Önmagában a szociális munka nem vonzott
különösebben – számomra ez volt a legrövidebb út a politikatudomány
felé –, de az egyik tantárgy, a pszichológia hihetetlenül megtetszett. Jó
volt kívülről szemlélni magamat, és szisztematikusan átgondolni, hogy
ki vagyok és hogyan gondolkozom. Teljesen másképp kezdtem nézni az
életet.
A találkozás Freuddal kapcsolatba hozott egy alternatív erkölcsi
rendszerrel. Nairobiban megismertem a kereszténységet, hallottam a
buddhizmusról és a hinduizmusról, de el sem tudtam képzelni, hogy
olyan erkölcsi keretrendszer is létezik az emberi természet leírására,
amely nem vallási alapokon jött létre. Mindig volt egy isten. Ha nem
volt, az erkölcstelen volt. Ha az ember nem fogadja el Istent, nem lehet
erkölcsös. A hitetlen és hitehagyott szavak azért hangzanak olyan
borzalmasnak egy muszlim számára, mert az erkölcstelenség szó
legközvetlenebb szinonimái.
A pszichológia azonban olyan történet volt, amely nem a vallásból
alakult ki. Olyan késztetéseken alapszik, mint az evés, a nemiség, a
kiválasztás vagy a gyilkolás utáni vágy, és arról szól, hogy az ember
hogyan tanulja meg uralni ezeket a motivációs tényezőket azzal, hogy
megpróbálja megérteni őket. Amikor elolvastam az első hétre rendelt
témákat, azt kérdeztem magamban: „Így akarnak ateistává tenni
minket?” De aztán kiderült, hogy a tananyag lebilincselő. Nagyon sok
mindent fedeztem fel benne magamról és a családomról. Tanultam
Rogersről, Skinnerről és Pavlovról. Nagyon tetszettek azok az
elméleteik, amelyekben megmagyarázták, mik adják az emberek egyedi
személyiségjegyeit.
Világos magyarázatokat találtam bennük azokra a kínzó szexualitásra
vonatkozó kérdésekre is, amelyek annyi szenvedést okoztak
kamaszkoromban. Fokozatosan rájöttem, hogy nem működött az,
ahogyan felneveltek. A nemi szervek megcsonkítása nem szünteti meg
az emberekben a szexuális vágyat és a pokol tüzétől való félelmet. Az
elfojtás csak képmutatásokhoz és hazudozáshoz vezet. Olyan stratégiák
kidolgozására ösztönöz, amelyek eltorzítják a jellemet, és képtelen
megvédeni az embereket a nem kívánt terhességtől és betegségektől.
A hollandok teljesen másképpen kezelték ezeket a dolgokat. A
serdülőkori változásokat megbeszélték a gyermekeikkel, és megmondták
nekik, hogy a fizikai átalakulásokkal együtt megjelennek a szexuális
vágyak. A holland tizenévesektől egyenesen elvárták, hogy
kísérletezzenek a szexuális érzéseikkel, de nekik meg voltak hozzá az
ismereteik. Annyi információjuk volt, hogy korábban nem is álmodtam
róla, hogy ennyi létezhet.
Tanultunk a gyereknevelésről. Ez is merőben új volt a számomra.
Egyszerűen nem értettem, miért maradtam kiegyensúlyozott, ha a
szüleim nem figyeltek olyan dolgokra, mint a kognitív képességek, az
érzelmi biztonság, a motoros és szociális képességek fejlesztése – csupa
olyasmi, ami elengedhetetlenül fontos egy normális emberi lény
felneveléséhez.
Megtudtam, hogy az erőszaktól a gyerekek elvesztik az önbizalmukat,
magukba zárkóznak és antiszociálisak lesznek. Eszembe jutott, milyen
kegyetlenek voltak Haweyával az elemiben. A csikló levágását akkor
még nem tekintettem traumának, de anyám veréseire élénken
emlékeztem. Nem ítéltem el miattuk. Szeretem anyámat. Nairobiban
mindenki, aki ismertem, verte a kölykeit. A fő baj az volt, hogy sohasem
magyaráztak meg semmit – a könyvek szerint ezzel óriási károkat
okoztak és nagyon rosszat tettek velünk.
Összebarátkoztam egy Naima nevű marokkói lánnyal. Ugyanabba az
osztályba jártunk, ő is Edében lakott, ő is biciklivel járt ki a vonathoz, és
persze ugyanazzal a vonattal mentünk Driebergenbe. Naima velem
egykorú volt, és a társaságában volt valami ismerős abból, amit a
szomáliaiak között szoktam érezni, de nem volt meg benne a helytelenítő
felhang. Főztünk egymásnak, és az ő főztje nagyon hasonlított az
enyémhez. Ramadán idején mindketten böjtöltünk, és nagy
megkönnyebbülésemre semmi sem volt benne a hollandok
alaposságából.
Naima férjes asszony volt. Kislány korában érkeztek Hollandiába, és
az egész életét itt élte le. Nem viselt kendőt, de aktívan eljárt a helyi
marokkói nők körének az összejöveteleire, ahol főleg táncolni és enni
szoktak. Engem is elvitt, és a hangulat Halwa és testvéreinek a házára
emlékeztetett.
Egyik reggel Naima monoklival a szeme körül jött iskolába.
– Mi történt veled? – kérdeztem.
Elmondta, hogy megverte a férje, de olyan tárgyilagosan adta elő,
mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. A következő
hetekben újra és újra megverték, én meg azt mondtam neki, bolond, hogy
hagyja magát. Menjen el tőle. Ebben az országban ő is beadhatja a
válópert.
Naima azonban tudta, hogy megértem, miért nem válhat el. A férje
ugyanabból a faluból jött, ahonnan az apja. Az eljegyzés előtt egyszer
sem találkoztak. Az egész életét így élte le. Naima még Hollandiában is
úgy érezte, hogy nem szakíthat vele csak úgy, pedig itt lehetséges lett
volna. Ha elhagyta volna a férjét, elhagyta volna a családját is. Ezzel
szégyent hozott volna rájuk, magára pedig kiközösítést. Hova mehetett
volna? Hová bújhatott volna? Én el tudtam bújni Hollandiában, de
Naima családja itt élt, és könnyen megtalálták volna.
Naima állandóan panaszkodott, de nem a családjára, hanem a
hollandokra. Szerinte az eladók mindig gyanakodva figyelték, mert
rasszisták voltak, és nem szerették a marokkóiakat az üzletekben.
Szerintem inkább a sérüléseit figyelték, és ezt meg is mondtam neki.
Rám sohasem néztek furcsán, pedig sokkal sötétebb volt a bőröm, mint
az övé.
Ő erre azt mondta, hogy velem más a helyzet, mert én menekült
vagyok, és a hollandok ezt valamiért romantikus dolognak tartják. Ebben
nem volt semmi logika: honnan tudhatná bárki, hogy menekült vagyok?
A vonaton Naima azon füstölgött, hogy a diákjegyünket ellenőrző
kalauz hosszabb ideig nézegette a jegyét, mint a fehér lányokét. Sohasem
panaszkodott az otthon elszenvedett sérelmekre és verésekre, csak a
holland rasszizmusra. Most már úgy gondolom, hogy az erősödő
fajgyűlöletbe kapaszkodás – amelyet a szomáliaiaknál is gyakran
megfigyeltem – valójában egy olyan önvédelmi mechanizmus, amely
megvédi az embereket a személyes alkalmatlanság érzésétől azzal, hogy
külső okokkal magyarázzák a boldogtalanságukat.
Egy dologban azonban Naimának igaza volt: nem volt igazságos,
hogy ugyanazt várták tőle, mint a holland osztálytársnőinktől, akiknek
nem volt más dolguk, mint a tanulás meg az aggódás amiatt, hogy eléggé
szeretik-e őket az emberek. Az ő körülményei sokkal nehezebbek voltak.
Egész délutánokat töltöttem azzal, hogy bújtam a pszichológia
tankönyvet, miközben időnként felnéztem a kanapén heverő Haweyára.
Úgy éreztem, hogy ő a neurózis összes fajtájának az iskolapéldája. A
pszichológia szakos diákok mindig ugyanígy vannak a szobatársaikkal,
de nem mindig merik elmondani nekik. Én viszont megtettem. Mindig
egyenesen megmondtam Haweyának, hogy szerintem mi a baja. Azt is
javasoltam, hogy ne Josee-hez járjon pszichoterápiára, mert a barátnőm,
Hanneke sokkal jobb választás.
Haweya azt hitte, bántani akarom. Úgy érezte, burkoltan arra célzok,
hogy valamilyen mentális betegségben szenved. Átment Hannekéhez, de
szerinte a barátnőm túl felületes volt, és nem értette meg a problémáit.
Röviddel ezután teljesen felhagyott a pszichoterápiával, majd nemsokára
lehetetlen lett egy fedél alatt élni vele. Nem járt iskolába, egész nap
otthon ült, nézte a tévét, hagyta, hogy a mosogatóban felszaporodjanak a
mosatlan edények, a koszos ruháit szétdobálta a földön. Napokig sírt,
hogy rosszul bánt az anyánkkal, és emiatt a pokolba fog kerülni. Amikor
eljött otthonról, anyám nem volt hajlandó elköszönni tőle. Haweya
ezekkel a szavakkal hagyta ott:
– Gyűlöllek! Mostantól nem vagy az anyám!
 Nagyon sajnáltam Haweyát, de rengeteget veszekedtünk. Nem
tetszett, ahogy élt, ahogy az egész napot végigfeküdte, mint egy
értelemmel nem bíró véglény. Egyszer annyira mérges lettem, hogy
kirántottam a tévé zsinórját a falból, és a készüléket lerugdaltam a
lépcsőn. Haweya csak nézett, aztán becsapta a bejárati ajtót, és kizárt a
lakásból. Nem engedett vissza, akárhogy könyörögtem.
Mezítláb voltam, hideg volt, végül kénytelen voltam elmenni
Johannához és Maartenhez. Ők már régóta győzködtek, hogy ne lakjunk
együtt Haweyával. Tudták, milyen sokat veszekszünk, és szerintük annyi
gondom volt a húgommal, hogy jelentősen romlottak az esélyeim a jó
tanulmányi eredmények elérésére. Hazavittek, és Johanna közölte
Haweyával a döntést: el kell költöznie.
Haweyának tetszett az ötlet. Ellen és Hanneke lakásának a közelében,
tőlem kerékpárral tízpercnyire volt egy kiadó garzonlakás. Még
viccelődtünk is, hogy így senki sem zavarja majd a mosogatásban.
Bármikor átmehettünk egymáshoz. Johanna kölcsönözte a kauciót;
Maarten segített a költözésben és a bútorok összeszerelésében.
Miután elköltözött, Haweya ismét elkezdett nyelvtanfolyamra járni.
Úgy tűnt, hogy visszatért az életkedve. Gyakran találkoztunk, legalábbis
eleinte. Szüksége volt a társaságomra. Sokkal jobb volt a viszonyunk
most, hogy kissé távolabb laktunk egymástól. Hozzám beköltözött egy
holland lány, és az élet sokkal békésebb lett.

1995 májusában Sylvia, a menekültközpontbeli szociális munkás

rávett, hogy jelentkezzem hivatalos szomáliai-holland tolmácsnak a
táborba. Szerinte sokkal jobban beszéltem a hollandot, mint a többi
tolmács legtöbbje, emellett jó volt a fizetés is. A Bevándorlási Hivatal a
negyvennégy guldenes órabér mellé huszonkét guldenes útiköltséget is
adott, és ez sokkal több volt, mint a süteménydobozolásért kapott
tizenhárom guldenes órabér. Igaz, most iskolába jártam, de Sylvia azt
mondta, hogy a tolmácsolás azért lenne ideális, mert a szabadidőmben,
iskola után is el tudom végezni.
Elmentem Zwolléba a Bevándorlási Hivatal ottani irodájába, és
beadtam a jelentkezésemet. Kipróbálták a holland nyelvtudásomat (a
Szomáliait nem), aztán azt mondták, próbáljuk ki a dolgot, és néhány
hónap után meglátjuk, hogy megy. Javasolták, hogy szerezzek egy
személyi hívót. A főiskolán láthatóan nagyon menő dolog volt, amikor
elkezdett csipogni, és elrohantam a telefonhoz.
Vettem egy elegáns ruhát: fekete, térdig érő szoknyát, néhány szép
cipőt, és varrattam magamnak egy divatos, hosszú ingblúzt. Az első
munkám alkalmával egy szomáliai menedékjogot kérőnek kellett
fordítanom a rendőrségen. Emlékezetes esemény volt.
Az enyémhez hasonló eset volt, de csaknem három év elteltével az én
helyzetem teljesen megváltozott. Egy darod férfi volt rövid ujjú ingben,
kis szakállal. Amikor odaértem, alaposan megnézett magának, majd
megkérdezte:
– Te vagy a tolmács?
Mondtam, hogy én, erre elkezdett szemtelenkedni.
– Hiszen te meztelen vagy! – mondta. – Igazi tolmácsot akarok!
Lefordítottam, erre a holland polgári alkalmazott közölte vele, hogy
majd ő eldönti, ki legyen a tolmács.
Határozottan nem olyan volt a légkör, mintha két szomáliai békésen
teázgatna vagy kávézgatna. Munka volt. A darod férfi elkezdte
kérdezgetni, kik az őseim, honnan jöttem, de az adminisztrátor leállította.
Egyikük sem nézett rám a tárgyalás közben. Ugyanolyan része voltam az
eljárásnak, mint egy írógép, és ettől megnyugodtam. A szomáliai
pökhendisége zavart, de tudtam, hogy meg kell tanulnom uralkodni az
érzelmeimen, ha professzionális munkát akarok végezni. Ez is egy
feladat volt, egy egyszerű művelet, amely alig különbözött a gyári
dobozolástól. És különben is: neki volt szüksége rám.
A tárgyalás után kaptam egy igazolást arról, hogy mennyi időt
dolgoztam, és mennyi pénz jár érte. Nagyon jó érzés volt.
A következő munkám a schalkhaari befogadó központban volt. Egy
galla törzsbeli nőnek kellett fordítanom, aki Afgoye közeléből jött. A
havije milicisták több galla asszonnyal együtt elhurcolták az egyik
táborukba. Rendszeresen megerőszakolták őket, de főzniük és
takarítaniuk is kellett a harcosokra, meg tűzifát kellett gyűjteniük.
Miközben elmondta a történetét, az asszony egész testében remegett.
Rövid mondatokkal, sok szünettel beszélt. Próbáltam rendesen fordítani,
de nem tudtam visszatartani a könnyemet.
Ezúttal egy nő volt a polgári alkalmazott.
– Összemaszatoltam az arcom, elnézést kérek – mentegetőztem. –
Csak mostanában kezdtem dolgozni, nagyon sajnálom. Kérek egy percet,
hogy megmosakodjam.
 A holland nő rám nézett; ekkor vettem észre, hogy ő is sír.
Szörnyű történet volt. A galla nő terhes lett, és megszülte a gyereket.
Mindenhová magával vitte. Aztán egyik este odament hozzá az egyik
havije milicista, elvette tőle a babát, és beledobta a tűzbe, majd erővel
kényszerítette rá, hogy nézze, amint a gyerek elég.
Nagyon sovány nő volt. Azt mondta, huszonnyolc vagy huszonkilenc
éves, de ötvennél is többnek látszott. Beszélt a többi galla asszonyról,
akikkel együtt fogták el. Neki akkor sikerült megszöknie, amikor egy
másik havije alnemzetség átvette a tábor felett a hatalmat. Nem tudta, mi
lett a többiekkel.
Legközelebb két hónap múlva jártam Schalkhaarban egy másik
munka miatt. Amikor a múltkori holland nő megpillantott, odarohant
hozzám. Elújságolta, hogy a galla asszony megkapta a menekültstátust.
Nagy örömmel gratuláltunk egymásnak, de akkor már tudtam, milyen
sok rászoruló nem maradhatott Hollandiában.
Nagyon sokan szenvednek ebben a világban. Míg tolmácsként
dolgoztam, azt kívántam ezeknek az embereknek, hogy legalább
egyetlen esélyt kapjanak valakitől – különösen a nők, akik itt tényleg
kezdhettek valamit az életükkel. Sajnos fordítás közben sokszor előre
tudtam, hogy a kérvényező a történetére nem kapja meg a menedékjogot.
Fordítottam olyan férfiaknak, akik gyilkoltak – ez teljesen
nyilvánvaló volt! Egy olyan férfinak is tolmácsoltam, aki közismert
verőlegény volt a Godkában, Sziad Barre mogadishui kínzókamrájában.
A megkínzott emberek családtagjai már vadásztak rá. Nem szóltam
semmit: én csak a tolmács voltam. Nem tudom, mi lett vele.
Június végén volt a vizsga a szociális munkásképzőben. Sikerült. Volt
propadeuse-öm. Felvételizhettem Hollandia legrégebbi és legjobb
egyetemére, Leidenbe.
 13

Leiden
Csak három egyetemen oktattak politológiát: Amszterdamban,
Nijmegenben és Leidenben. A nijmegeni kurzusok nem érdekeltek, mert
ott főleg közigazgatási tárgyakat oktattak – földhasználat, vízi utakkal
kapcsolatos ügyek – és társadalomföldrajzot. Amszterdam számomra
áttekinthetetlen volt: azt hallottam, hogy a hallgatók döntötték el, mikor
vizsgázzanak, és az oktatókkal azonos jogokat követeltek maguknak.
Leidenben, Hollandia legrégebbi egyetemén azonban szigorú szabályok
voltak érvényben. Amikor megláttam az óvárost a kis csatornákkal és a
bicikliző diáksereggel, teljes szívemből azt kívántam, hogy én is része
legyek ennek a képnek.
Leiden olyan tündéri volt, mintha az ember egy olyan meséhez
készített illusztrációban sétált volna, mint amilyenből az angolt tanultam
Nairobiban. A házaknak hosszú nyakú harangtornyai, lépcsőzetes tetői
és apró, csavart lépcsőfeljárói voltak, amelyeken nagyon oda kellett
figyelni, mert minden kis lépcsőfok sokkal keskenyebb volt, mint az
ember lába. Ez a meseváros még akkor is elbűvölt, ha minden egyes
lépcsőtől csak még idegenebbnek éreztem magam.
Még a szociálismunkás-képzőbe jártam, amikor jelentkeztem
Leidenbe. Nem volt kellemes élmény. A pultnál ülő nő azt mondta, hogy
neki ugyan törvényes kötelessége, hogy nyilvántartásba vegye a
jelentkezésemet, de egyértelműen éreztette, hogy nem tartja bölcs
dolognak. Elküldött a diákönkormányzat vezetőjéhez, egy lányhoz, aki
ugyancsak elég bizonytalannak tűnt. Szerinte jobb lett volna, ha
visszamentem volna a szociálismunkás-képzőbe, és befejeztem volna a
teljes hároméves kurzust: így legalább megszereztem volna a
szakképesítést egy teljes értékű állás betöltéséhez. Lehet, hogy nem is
sikerül Leidenben lediplomáznom politikatudományból, és maga a
diploma egyébként is valószínűleg túl elvont ahhoz, hogy használható
legyen. Jobban tenném, ha maradnék, ahol vagyok, mert azzal többre
megyek. Mondtam neki, hogy én akkor is szeretnék jelentkezni.
Magamban elhatároztam, hogy legalább megpróbálom.
 Most, hogy már volt propadeuse-öm, eleget tettem a feltételeknek, és
megkezdhettem leideni tanulmányaimat. Szinte azonnal bedobtak a
mélyvízbe. Három alaptantárggyal kezdték: bevezetés a
politikatudományba, bevezetés a történelembe, bevezetés a
közigazgatásba. Minden héten kazalnyi könyvet kellett elolvasni a
kormányzás művészetéről, az államról, Hollandia és Európa
történelméről. Nem kellett mindet megtanulni, csak ismerni kellett a
témákat, az elméleteket és – ez újdonság volt – ki kellett alakítani a saját
véleményünket. Mindig azt kérdezték tőlünk, hogy „és maguk hogy
gondolják?”.
Annak ellenére, hogy sokak szerint a politológia szerencsétlen
választás volt, én nagyon élveztem. Lehet, hogy másoknak túl száraz
volt, de nem nekem! Születésemtől kezdve ennek a történetnek a
darabkáin nőttem fel: demokrácia, igazság, nemzet, háború. Most, hogy
átgondolt és szervezett oktatás keretei között tanultam, a jó
kormányzásnak egy olyan folyamatként láttam értelmét, amelyet
folyamatosan fejleszteni kell.
Az európai történelem izgalmas krónikája zavarosan indult. Hollandia
a semmiből alakult ki: mocsok, nyomor, idegen uralom. Magát a földet is
közös erőfeszítéssel hozták létre. A tenger fél országot elöntő
áradásainak erejével az egyes ember nem tudott szembeszállni, ezért a
hollandok megtanulták az átgondolt közös munkát. Csatornákat ástak az
ártereken, hogy megzabolázzák a hullámokat, és új földet hoztak létre
ott, ahol korábban tenger volt. Megtanulták, hogy leleményesek és
kitartók legyenek. Megtanultak együtt gondolkozni. Megtanulták, hogy
ésszel többre mennek, mint erővel, és mindenekfelett megtanultak
kompromisszumokat kötni.
A hollandok fele protestáns volt, fele katolikus. Európa minden más
országában ez a keverék volt a vérfürdőkhöz vezető legbiztosabb recept,
de Hollandiában az emberek ezt is megtanulták működtetni. Az anarchia
és vérontás időszaka után rájöttek, hogy a polgárháborút senki sem
nyerheti meg: mindenki csak veszít rajta. Olyan rendszert hoztak létre,
amelyben mindenki független és egyenlő. A holland társadalomban két
nagy érdekszövetség alakult ki: a protestánsoké és a katolikusoké.
Később létrejött egy harmadik tömörülés: a szociáldemokratáké, akik
között voltak protestánsok és katolikusok is, majd kialakult egy jóval
kisebb nem vallásos, világi csoport is, amelyet liberálisnak neveztek.
Ezek a csoportok voltak a „pillérek”, azaz a holland társadalom alapja.
A támoszlopok ugyanúgy működtek, mint nálunk a nemzetségek. A
holland katolikusok és protestánsok generációkon át elkülönült
iskolákba, kórházakba, klubokba és üzletekbe jártak; sőt külön televíziós
és rádiós csatornákat működtettek. Még 1995-ben is, Leidenben, a
„pillérhez tartozás” – a szomáliai törzsi rendszerhez hasonlóan – részben
meghatározta, hogy kicsoda valaki és kiket ismer.
Rájöttem, hogy a hollandoknak milyen sokat jelent a szabadság, és
arra is, hogy miért. Hollandia több szempontból is az európai
felvilágosodás fellegvára volt. Amikor négyszáz évvel ezelőtt az európai
gondolkodók megszabadították az embereket az elméjükre kényszerített
merev vallási dogmák béklyóitól, Hollandia volt a szabadgondolkodás
központja. A felvilágosodás elvágta az európai kultúrát a csodákban, a
királyságban, a társadalmi hierarchiában és a klérus dominanciájában
gyökerező régi rögeszméitől, majd egy olyan nagy és erős egységbe
ötvözte, amelyben mindenki egyenlő, mindenkinek joga van a szabad
vélemény kialakítására és az önszabályozásra – mindaddig, míg nem
veszélyezteti a társadalom békéjét és mások szabadságát. Itt, Leidenben,
még mindig tartott a felvilágosodás. Itt a hollandok különösen
elkötelezettek voltak nemcsak a saját, hanem a mások szabadsága iránt,
és ez az elkötelezettség engem is magával ragadott.
Néha majdnem fizikailag éreztem, ahogy a fejemben lemegy egy kis
redőny; ilyenkor a könyvek nem okoztak problémát, mert a kis roló
elválasztotta a tartalmukat az iszlám meggyőződésemtől. Máskor
minden egyes elolvasott oldalt a muszlim vallás elleni provokációnak
éreztem. A borivás és a nadrágviselés bűne eltörpült az eszmék
történetének puszta elolvasása mellett is.
Az emberek nagyszerű és lehengerlő érvekkel megkérdőjelezték Isten
földi hatalma eszméjének az alapjait. Darwin szerint a teremtés csak szép
mese volt. Freud azt mondta, hogy hatalmunk van magunk felett.
Spinoza szerint nincsenek csodák, nincsenek angyalok és nem kell
imádkozni senkihez, csak magunkhoz: a természet és mi magunk
vagyunk az Isten. Emil Durkheim tanai szerint az emberek azért találták
ki a vallást, hogy biztonságban érezzék magukat. Mindent elolvastam, és
minden megpróbáltam begyömöszölni az agyamban levő kis redőny
mögé.
A nyugati történelemről szóló könyvek elolvasása minden tekintetben
bűn volt. Még a nyugati államok kialakulásának történetét is
ellentmondásosnak találtam az Allahba vetett hitemmel. Már az is harám
volt, hogy az európai történelemben Isten világa elkülönült az államtól.
A Korán azt mondja, hogy Isten nélkül nincs állam; a Korán Isten
törvénykönyve az e világi ügyes-bajos dolgok rendezéséhez.
1995 februárjában hatalmas áradások volt Hollandiában. Amikor
Szomáliában időjárási katasztrófák, aszályok vagy árvizek voltak, a
szomáliaiak összegyűltek és imádkoztak. A természeti csapások Isten
intő jelei. Isten így figyelmezteti az embereket, hogy helytelenül
viselkednek, itt azonban a hollandok a kormányt hibáztatták a gátak
karbantartásának a hiányosságai miatt. Senkit sem láttam imádkozni.
Furcsán paradox helyzet volt. Hollandiában minden vallási alapokon
jött létre, de az egész nemzet tökéletesen istentelennek látszott. Itt
lépten-nyomon meg lehetett kérdőjelezni (és sokan meg is tették) Isten
puszta létezését. Az emberek nyíltan kétségbe vonták a vallás tanait.
Hollandia egésze Allah megtagadásának látszott. Elvették a földet a
tengertől, csatornákkal az uralmuk alá vonták az áradásokat – mintha
Isten ellen harcolnának.
Itt majdnem minden a világi dolgok körül forgott. Istent mindenütt
kigúnyolták. Hollandiában a legelterjedtebb káromkodás a
Godverdomme. Mindenhol ezt lehetett hallani – „Az isten verjen meg
engem”, a legrosszabb dolog, amit el tudtam képzelni magamnak –,
mégsem ért senkit mennykőcsapás. A társadalom Istentől függetlenül
működött – láthatóan tökéletesen. Ez az emberkéz építette
kormányrendszer sokkal stabilabb, békésebb, virágzóbb és boldogabb
volt, mint az állítólag Isten útmutatásai szerint kialakított államrend,
amelynek a tiszteletére tanítottak.
Néha már a redőny nem bírta tovább: túl sok eszmét gyömöszöltem
mögéje. Ilyenkor elöntött a bűntudat, és végignéztem magamon: a
nadrág, a hajam, a könyvek, az eszmék… Eszembe jutottak Aziza nővér
angyalai, akik nyilván még mindig itt vannak a vállaim felett, és mindent
feljegyeznek. Bátortalanul azt mondtam magamnak, hogy a tudást
keresem. Ha Allah mindent előre eldöntött, akkor ezt is előre tudta.
Azt mondtam magamnak, hogy egy szép napon, amikor összeszedem
magamban a bátorságot és visszamegyek a muszlim környezetbe,
megtalálom majd az erőt is, hogy mindent megbánjak és
engedelmeskedjek Isten törvényeinek. Addig is becsületes leszek, és
megpróbálok nem bántani senkit. Nem teszem magamévá azokat a
tanokat, amelyekről olvasok, de tovább olvasom őket.
A statisztika kivételével – amiből kétszer is megbuktam – minden
tantárgy nagyon tetszett, de különösen a politikai filozófia. Az emberek
olyan sok dologra rájöttek, hogy szerencsésnek éreztem magam, amiért
nem nekem kellett mindezt kitalálni. Óriási élmény volt lapról lapra
követni mások gondolatmenetét. A könyvekben minden csodálatos,
racionális egésszé állt össze. Megtanultuk pontosan és tisztán
megfogalmazni a gondolatainkat; gondolati építőkövekből és érvekből
felépíteni a mondandónkat. Ezzel a módszerrel többletet adtunk hozzá a
régi elméletekhez és jobban meg tudtuk érteni a világot.
A leideni első tantárgyak többnyire a tapasztalatot hangsúlyozták.
Csak a tények: csak magukból a tényekből lehetnek nagyszerű
gondolatok. Csak az ok és okozat számít, nincs helye az érzelmeknek és
az ésszerűtlenségnek.
A történelem- és filozófiakönyvek olvasása közben szabályosan
lúdbőröztem. Emlékszem, ilyen élményt okozott például az I.
világháború története is. A 19. század végére, a tudománynak
köszönhetően, Európában virágzott az ipar, a jólét és az egészség. Aztán
a századforduló után az országok között feszültségek alakultak ki.
Szövetségekbe tömörültek és fegyvereket halmoztak fel. Hatalmat és
területet akartak. Kitört a háború, és egy egész generációnyi fiatal férfi
hullott el a lövészárkokban, pedig a földrész éppen akkor lábalt ki a
nyomorból és a betegségekből. Az embereknek megjött az esze, és
megállították a háborút, de csak azért, hogy húsz évvel később
újrakezdjék. Ijesztő történet, de számomra ugyanolyan lebilincselő volt,
mint egy regény, és számos párhuzamot találtam benne a más
országokban látottakkal.
Ha megnéztem a körülöttem ülő diákokat, egyértelmű volt, hogy
nincs meg bennük ugyanaz a lelkesedés, ami bennem. Nekik ez egy
olyan történet volt, amelyet már kívülről tudtak, csak más szinten. A
diákok többsége tizennyolc éves volt, és ez volt az első olyan élményük,
hogy külön éltek a szüleiktől.
Minden leideni diák fehérnek, szőkének és kék szeműnek tűnt, de
tisztán meg lehetett köztük különböztetni bizonyos csoportokat. Voltak
lányok, akik feszes copfban hordták a hajukat, kékre festették a
szemhéjukat, Benetton feliratú pólót viseltek, és teljesen, egyformák
voltak: ők voltak a klónok. Voltak, akik tarka színekre festették a
hajukat, és a festék alatt kilátszott a hajtövük: ők a lazák. Voltak olyanok
is, akik ápolatlanok voltak, és zsíros, gondozatlan volt a hajuk: ők voltak
a drogosok. Ha valaki kicsit másképpen kezdett kinézni, mint a többiek,
rögtön megindult a pletyka. A lányok a ruhájuk és a kiejtésük alapján
tartoztak egymáshoz – egy társadalmi osztályba, nem egy nemzetségbe.
Olyan volt, mint amikor egy csoport szomáliairól kiderül, hogy mindenki
Osman Mahmud, ezért nyugodtan ki lehet beszélni a havijékat.
Néha szóvá tettem, hogy bizonyos problémák az
osztálykülönbségekből adódnak. Ilyenkor az volt a válasz, hogy
Hollandiában nincsenek osztályellentétek, mert ez egyenlőségen alapuló
társadalom. Egy pillanatig sem hittem nekik.
A vállalati és a kormányzati elit Leidenbe küldte tanulni a gyerekeit.
Ők egy Minerva nevű diákközösséghez tartoztak, amelyben elkülönültek
a régi arisztokrácia tagjai és az újgazdagok. A régi Minerva-házban
szoktak összejönni, és a társasági életük ebben a klubban zajlott. A
legtöbben jogot vagy valamilyen pénzügyi tárgyat tanultak. Ha
társadalomtudományt választottak, az általában a közigazgatás volt. A
politológiát láthatóan baloldali dolognak tartották.
Sokféle diáktársaság volt. A Catenába az amszterdami értelmiségi
szülők lázadó hajlamú csemetéi tartoztak, akik nem akartak átesni a
beavatási szertartáson. A fülük tele volt karikákkal, koszos volt a
ruhájuk, és környezetvédő tüntetéseket szerveztek. A Quintusba azok
jártak, akik nem kerültek be a Minervába, de szerettek volna. Az első
hetekben több ilyen közösségben is megfordultam. Amikor a
„zöldtelenítésről” beszéltek nekem – ez a beavatás megfelelője –, azt
mondtam, hogy én már kinőttem ebből. Huszonöt éves voltam, és ez már
nem való nekem. Engem már „zöldtelenített” az élet.
Amikor megnéztem, nem hozott lázba az egyetem kollégiuma.
Koszos volt. Egy Chantal nevű kedves asszony nagy, külvárosi házában
béreltem szobát. Vettem egy vadonatúj kerékpárt, amely még most, tíz
év elteltével is megvan, és azzal jártam be minden reggel.
Az első néhány hónapban nem nagyon jártam társaságba. A tanulás
mellett fordítóként dolgoztam. Regisztrált szomáliai tolmács voltam, és
minden szabadidőmet munkával töltöttem. Ha délelőtt nem voltak óráim,
bekapcsolva hagytam a csipogómat. Vettem egy telefont, így az egész
országban tudtam telefonon is fordítani, néha késő estig is. Hívott a
rendőrség, a kórházak, a bíróságok és mindenféle menhelyek.
A legrosszabb esetek azok voltak, amikor valakivel közölnöm kellett,
hogy nem, a hatóságok nem engedélyezik, hogy a gyerekei, a felesége
vagy a férje is Hollandiába jöjjenek. Nem, nem lehet visszamenni
Szomáliába a gyerekekért, még akkor sem, ha az asszonyt
megerőszakolták, időközben meghalt a férje, neki meg négy ujját
levágták. Az is borzalmas volt, ha közölnöm kellett, hogy valakinek
pozitív lett az AlDS-tesztje. Néha, amikor letettem a telefont, percekig
remegtem a kis szobában attól, aminek tolmácsként fültanúja voltam.
Az egyik szomáliai lány ugyanabban a táborban lakott, amelyben
korábban én, és neki is volt egy etióp barátnője, mint nekem. Egyik este
beszállt egy autóba négy férfi mellé, mert úgy volt, hogy a barátnője után
viszik egy partira. Többször megerőszakolták, mire el tudott menekülni.
A faluban bolyongott, amikor rátaláltak, mielőtt engem felhívtak.
Chantal barátságos házában a padlásszobámban ülve telefonon
fordítottam nekik. Azt próbáltam elmagyarázni a lánynak, hogy még nem
mosakodhat meg, mert a rajta lévő vér- és spermamaradvány lesz a
bizonyíték. Azt nem kérdezhettem meg, hogy előtte szűz volt-e, mert az a
szabály, hogy a tolmács csak egy fordítógép, ezért nem tehet fel saját
kérdést és nem közölhet véleményt. Csak nyugtatgatni tudtam.
A lány teljesen magánkívül volt. Nagyon meg volt rémülve, hogy a
táborban a többiek most majd kiközösítik, mert megbecstelenítették. A
rendőrnő megkért, hogy meséltessem el a lánnyal a történetét, és
próbáljam rávenni, hogy anyagmintákat vegyenek róla. Mondták, hogy
fél éven belül ingyen elvégzik az AIDS-tesztet is, ha akarja.
Megkérdeztem a nőtől, hogy nem lehetne-e átvinni egy másik
menekültközpontba, ahol nem kell tartania a szégyentől. Azt mondta,
hogy úgy lesz, és a lány is megnyugodott.
Nagyon felzaklatott a világ újabb szörnyűsége. Letettem a telefont, és
lementem vacsorázni Chantalhoz. Óriási volt az ellentét a hallottak és az
itteni rendezett, kellemes körülményeim között. Néha nagyon nehéz volt
beszélni a munkámról. Chantal mindig elborzadt a történeteimtől. Azt
mondta, hogy Hollandiában ilyeneket sohasem hall.
Akkor még nem tudatosult bennem, de ez is egyfajta tanulási folyamat
volt; itt ismerkedtem meg a szenvedés, az erőszak, a fájdalom, a kín és a
tudatlanság szörnyűségeivel.
Fordítottam terhességmegszakításoknál. Ha telefonon történt, akkor
általában el kellett magyaráznom a lánynak, mi az abortusz, majd le
kellett fordítanom néhány kérdést: tud-e róla az apja, vagy gondolt-e
arra, hogy megtartsa a babát? Fejből tudtam a nyomtatványt. Amikor
letettem a telefont, arra gondoltam, hogy most megszakítják a lány
terhességét, és én hozzájárultam egy szégyenteljes cselekményhez. Ezt is
begyömöszöltem a fejembe, a kis redőny mögé, és mentem a következő
órámra vagy megbeszélésemre.
Néha, amikor az abortuszklinikán fordítottam, el kellett
magyaráznom a lánynak, hogy mivel még majdnem teljesen zárt a
bevarrt nemi szerve, ezért teljes érzéstelenítésre van szükség, hogy
kinyissák, különben nem tudják elvégezni a beavatkozást. Mindig
nagyon megijedtek és követelték, hogy utána varrják vissza. Az orvosok
többnyire bólintottak, de sohasem tették meg. Egy fiatal orvos egyszer
megkért, magyarázzam el, hogy ez felesleges és veszélyes lenne,
emellett Hollandiában nem végeznek ilyesmit. Amikor megmondtam a
lánynak, elkezdett keservesen sírni.
Amikor rettenetes helyeken jártam – rendőrségeken, börtönökben,
abortuszklinikákon, büntetőbíróságokon, munkanélküli irodákban vagy
a szerencsétlenül járt nők menedékhelyein –, feltűnt, hogy milyen sok
fekete arc néz rám vissza. Nem lehetett nem észrevenni a szőke leideniek
után. Csodálkoztam, miért van ezeken a helyeken annyi bevándorló –
annyi muszlim.
A nők nyomasztó menhelyei különösen megrázók voltak. Ezeknek a
címét általában titokban tartották. Talán harminc, de néha száz nő is élt
egy-egy ilyen otthonban, amelyben gyerekek szaladgáltak fel és alá.
Fehér asszonyt alig lehetett látni: a nők többnyire marokkóiak, törökök
és afgánok voltak – muszlim országokból –, a többiek suriname-i hinduk.
A szomáliaiak esetei majdnem mindig egyformák voltak, újra és újra.
A férj az egész segélyt khatra költötte, aztán amikor a feleség elrejtette a
pénzt, addig verte, míg közbe nem lépett a rendőrség.
Volt egy velem egykorú vidéki szomáliai nő, aki nem tudott
írni-olvasni, és egy szót sem beszélt hollandul. Otthon férjhez ment egy
férfihoz, aki feleséget keresni ment haza, majd egyenesen Hollandiába
hozta az új asszonyt. Szinte sohasem ment el egyedül otthonról, mert félt
az idegen utcákon. A férje addig verte, míg végül a rendőrök elhozták.
Iszonyú állapotban került be a menhelyre. Ennek a nőnek nemcsak
Hollandiában nem volt otthona; Szomáliába sem mehetett vissza a
családjához. Azt mondta nekem, hogy ez Allah akarata.
– Allah ezt mérte rám, de ha türelmes leszek, megszabadít a
szenvedéstől – mondta.
Az ilyen nők sohasem jelentették fel a férjüket. Számukra
elképzelhetetlen volt, hogy egyedül próbálják megállni a helyüket. Meg
voltak győződve róla, hogy ha elfogadják a rendszeres, gyakran
könyörtelen erőszakot, azzal Allahot szolgálják, és kiérdemlik a
mennyországot. Mindig visszamentek a férjükhöz.
Csak tolmács voltam, de elgondolkoztam ezeken a történeteken, és
szembesültem az igazságtalanságaikkal.
– Van itt családja? – a szociális munkások általában ezt kérdezték a
nőktől. – Tudnak segíteni?
– Persze, támogatják a férjemet – volt a leggyakoribb válasz.
A muszlim nő köteles engedelmeskedni a férjének. Ha elutasítja a
férjét, aki ezután megerőszakolja, az a nő hibája. Allah azt mondja, hogy
a férjnek meg kell vernie a feleségét, ha nem engedelmeskedik; benne
van a Koránban.
Ez a hozzáállás mindig felbosszantott. Tudom, hogy sok holland
nővel is durván bánik a férje, de a közösség és a család számára ez
elfogadhatatlan volt. Nem őket hibáztatták az erőszakért, és senki sem
mondta nekik, hogy legyenek engedelmesebbek.
Jártam börtönökben, és a rotterdami meg a hágai gyűjtőfogházban. A
szomáliaiak általában erőszakos cselekményekért ültek; nem loptak, nem
kereskedtek drogokkal. Ha egy szomáliai férfi valamivel nem ért egyet,
szinte természetes, hogy elveszti a fejét, és felkapja a fegyverét. Egy férfi
kalapáccsal fejbe vágta a háztulajdonost, amikor az kérte tőle a lakbért. A
szociális segítők pszichoterápiára küldték a szomáliait; nem hiszem,
hogy később börtönbe zárták volna.
Jártam gyógypedagógiai iskolákban: olyanokban, ahová tanulási
problémák, mentális zavarok miatt jártak a gyerekek, és jártam
siketintézetekben. Egyszer el kellett mennem egy iskolába, ahol a tanár
azt próbálta megértetni a szülőkkel, hogy hétéves szemük fénye
rendkívül agresszív. Ha még egy gyereket megver, olyan helyre küldik
tanulni, ahol kifejezetten az agresszió kezelésére szakosodtak. Komoly
nehézséget okozott annak megértetése, hogy miért kell kezelni az
agressziót.
A gyerek szerint egyik iskolatársa kiöltötte rá a nyelvét, csúnyát
mondott rá, ő pedig jól felpofozta. A történtek tökéletesen megfeleltek a
neveltetésének. Szomáliában az ember támad; ő üt először. Ha nem így
lenne, még többet csúfolnák, és a szülők is erre tanították a gyerekeiket.
– Na, ugye! A másik gyerek kezdte! – mondták a szülők, amikor
meghallgatták a fiukat.
– De a másik gyerek nem verekedett – mondta a fiatal tanárnő.
– Nem szabad megvárni, hogy megüssenek – vágták rá kórusban a
szülők.
Felmentést kértem a tolmácsolás szigorú szabályai alól, hogy
megmagyarázhassam a dolgot.
– Ahol mi éltünk, ott az agresszió túlélési taktika – mondtam a
tanárnőnek. – A gyerekeket arra tanítják, hogy ők üssenek először. Meg
kell értetnie velük, hogy itt nem így megy.
A nő úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Elmagyarázta, hogy
ha itt verekedhetnének a gyerekek, akkor az a legerősebb túlélését
eredményezné, aki ezután megfélemlítené a többieket. A szülők erre
bólintottak, mert pontosan azt akarták, hogy az ő gyerekük legyen a
legerősebb.
– Nézzék, ha Hollandiában maguk valakit megütnek, akkor mások azt
hiszik, hogy valami baj van a fejükben – mondtam végül. – Itt a vitás
ügyeket úgy intézik el, hogy megbeszélik. Ha a gyerekük tovább
verekszik, akkor elviszik egy olyan helyre, ahol mentálisan problémás
gyerekek között őt is úgy kezelik majd, mintha beteg lenne.
Erre már odafigyeltek. Mindenbe beleegyeztek, és azt is
megbeszélték, hogy még visszamennek. Amikor vége lett a találkozónak,
mind a hárman azt hajtogatták, milyen nagyszerű dolog, hogy ilyen
rendkívüli országok is létezhetnek.
Miközben hazafelé bicikliztem, arra gondoltam, hogy ezért
Szomáliában van a polgárháború, és nem Hollandiában. A holland
közvélemény szerint az agresszió káros. Nagy súlyt fektetnek rá, hogy a
gyerekkel megtanítsák az agresszió levezetését, és rászoktassák őket,
hogy a vitákat szóban oldják meg. A konfliktusokat elemzik, és
intézeteket hoznak létre a megzabolázásukra. Ez jelenti azt, hogy polgári
módon élni.
Még nem voltam elég erős ahhoz, hogy mindent képes legyek
átgondolni. Még nem voltam rá felkészülve, hogy feltegyem magamnak
a kérdést: miért van az, hogy annyi bevándorló – annyi muszlim
bevándorló – erőszakosan viselkedik, csak segélyen él és szegény marad.
Ekkor még csak elraktároztam magamban a dolgokat. Azt azonban már
láttam, hogy Hollandiában a muszlimok is létrehozhatták a saját
pillérüket a saját iskoláikkal és életmódjukkal, mint a katolikusok és a
zsidók. Tiszteletben tartották azt a jogukat, hogy a saját világukban
éljenek. Az az elképzelés állt emögött, hogy a bevándorlóknak is
szükségük van önbecsülésre, és ennek legfőbb forrása a saját
közösségükhöz tartozás. Megengedték, hogy Korán-iskolákat
alapítsanak holland földön. Külön állami segélyeket adtak muszlim
közösségeknek. Ha a holland értékrendet rá akarták volna kényszeríteni a
muszlimokra, az éppen a holland értékrend olyan elemeivel került volna
ellentmondásba, amelyek szerint az emberek abban hisznek és úgy
viselkednek, amiben és ahogyan akarnak.
A hollandok azért tartották magukat ezekhez az elvekhez, mert jó
emberek akartak lenni. A holland nemzet kimondhatatlan bűnöket
követett el Indonéziában, nem (nagyon) állt ellen Hitlernek;
Hollandiából több zsidót deportáltak a II. világháború alatt, mint bármely
más nyugateurópai államból. A holland népben még erős volt a kollektív
bűntudat a nem túl távoli múlt miatt. Amikor az 1980-as években
megindult a tömeges bevándorlás Hollandiába, az ország társadalma úgy
érezte, tisztességesen és megértően kell viselkedni az újonnan jöttekkel;
el kell fogadniuk a különbözőségeiket és a hitüket.
Mindennek az lett az eredménye, hogy a bevándorlók elkülönülten
éltek, elkülönülten tanultak és a társadalmuk is elkülönült. Más iskolákba
jártak; speciális muszlim iskolákba vagy elkezdtek járni a normális
belvárosi intézményekbe, ahonnan aztán a többi család elmenekült.
A muszlim iskolákba nem jártak holland családok gyermekei. A
lányok fátylat viseltek, gyakran más osztályokba jártak, mint a fiúk;
máshol imádkoztak és máshol sportoltak. Ezekben az iskolákban is
tanítottak földrajzot és fizikát, mint a holland intézményekben, de nem
foglalkoztak azokkal a témákkal, amelyek ellentmondtak az iszlám
tanainak. A gyerekeket nem ösztönözték kérdésekre és kreativitásra.
Arra tanították őket, hogy tartsák távol magukat a hitetlenektől és
engedelmeskedjenek.
A bevándorlók és szenvedéseik iránt érzett sajnálat olyan magatartást
és politikát eredményezett, amelyek konzerválták a bevándorlók között a
kegyetlenséget. A Hollandiában élő muszlim gyerekek és nők ezrei
voltak kitéve a családi erőszaknak, és nem volt lehetőségük elmenekülni.
A kisgyerekeket a konyhaasztalon metélték körül – olyan szomáliaiaktól
tudom, akiknek tolmácsoltam. Ha egy lány azzal járt, aki megtetszett
neki, félholtra verték, vagy meg is ölték. Sokat rendszeresen vertek
otthon. A bevándorló nők kimondhatatlanul sokat szenvedtek, de
miközben a hollandok bőkezűen adakoztak a nemzetközi
segélyszervezeteknek, addig a saját hátsó udvarukban nem vették észre a
muszlim nők és gyerekek csendes szenvedését.
A holland multikulturalizmus a muszlim életforma vonatkozásában
csődöt mondott, mert ez az életforma továbbra is korlátozta sok nő és
gyerek alapvető jogait. Hollandia megpróbált türelmes lenni a
konszenzus kedvéért, de a konszenzus üres volt. A bevándorlók kultúrája
megmaradt, ennek viszont az volt az ára, hogy nem változott a nők és a
gyerekek helyzete, és a bevándorlók nem integrálódtak az ország
társadalmába. Sok muszlim sohasem tanult hollandul, emellett
elutasította a holland értékrend toleranciáját és személyes szabadságát. A
szülőfalujukból házasodtak a rokonaik közül, Hollandián belül pedig
megmaradtak saját kis Marokkó- vagy Mogadishu-buborékaikban.
Tanítás előtt vagy után és hétvégeken folyamatosan tolmácsoltam.
Éjszaka dokumentumokat fordítottam, ezek között gyakoriak voltak a
tanulási nehézségek miatt problémás gyerekekről szóló beszámolók.
Hároméves gyerek, nem beszél, képtelen játszani az olyan
készségfejlesztő játékokkal, mint az építőkocka vagy a kirakós játék,
nem ismeri fel a tollat. Az anya fiatal, iskolázatlan, alig ért hollandul.
Voltak még orvosi zárójelentések összevert asszonyokról, szociális
munkások javaslatai, amelyek szerint célszerű lenne gyerekeket elvenni
a családjuktól. A szavankénti huszonöt cent oldalanként hetvenöt guldent
jelent. Könnyen otthagyhattam volna az iskolát, hogy életem végéig
vidáman éljek fordítóként, de eszem ágában sem volt, egyetlen percig
sem.

Aggódtam Haweyáért. Miközben szótárral a kezemben Leidenben a

tankönyveimet bújtam, a húgom elkezdett szétesni. Néha nagyon
aranyos is tudott lenni, de egyre szélsőségesebbek lettek a
hangulatváltozásai. Ha rossz kedve lett, nagyon durván és ellenségesen
viselkedett, emiatt sokan már féltek tőle.
Eleinte természetes volt számomra, hogy bűntudata van az abortusz
miatt. Azt hajtogatta, hogy Allah sohasem bocsát meg neki: gyilkolt,
ráadásul nem is egyszer, hanem kétszer. Egy nap felvette a kendőjét, és
elmentünk sétálni.
– Vigyáznom kell ebben az országban – mondta séta közben. –
Hollandia istentelen, és belőlünk is hitetleneket csinál.
– De Haweya, korábban nem voltál vallásos – mondtam.
– Ez igaz, de most vallásosnak kell lennem, különben teljesen
elvesztem a hitemet.
Haweya biztos volt benne, hogy a pokolba kerül. Lehet, hogy akkora
volt a disszonancia a látottak és azok között a dolgok között, amelyekről
ő azt gondolta, hogy hinnie kell bennük, hogy képtelen volt feldolgozni.
Lehet, hogy nem tudott mit kezdeni a személyes szabadságával. Lehet,
hogy egyszerűen csak ez volt az abortuszra adott reakciója. Eleinte nem
értettem, mi történik; azt hittem, hogy ez csak egy átmeneti állapot.
Haweya elkezdett mindennap imádkozni. Ugyanazt kérdezte, amit én:
miért van az, hogy Hollandiában sokkal jobban élnek az emberek, mint
az általunk ismert muszlim országokban? Haweya azonban úgy
válaszolta meg a saját kérdéseit, hogy visszafordult a valláshoz. Olyan
iszlám filozófusokat olvasott, mint Haszán al-Banna és Szajjíd Kutb.
Nairobiban én is olvastam a műveiket, de Haweya nem ismerte úgy a
testvériséget, mint én, és nem látta mindennap azt a sok nyomorúságot,
amelynek én tolmácsként a tanúja voltam. A húgom a Koránban kereste a
válaszokat.
Nekem a Korántól csak még több kérdeznivalóm lett.
– Nem hiszem, hogy megtalálod benne a válaszokat – mondtam
egyszer Haweyának.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy Allah nem tud válaszolni, de te
igen? – kérdezte élesen, én pedig zavarba jöttem, mert eszem ágában sem
volt Allah fölé helyezni magam. Ezt nem is tehettem volna meg.
– Nézd meg Hollandiát – mondtam. – Nem tökéletes ez az ország sem,
és a hollandok is rengeteget siránkoznak, de ez normális, emberi dolog.
Hollandia ettől még virágzik, és mindenki boldognak látszik. A muszlim
országokból olyan helyekre megyünk el, mint Hollandia, ezért be kell
látnunk, hogy itt valamit jól csinálnak. Ha Allah tanításait akarod
követni, miért nem mész mondjuk Iránba? Szívesen élnél ott?
– Irán sía ország – mondta Haweya.
– Akkor jobban szeretnéd Szaúd-Arábiát? – kérdeztem.
 Elmagyaráztam Haweyának, hogy spirituális útmutatóként a Korán
lehet Isten igazsága, de az állam létrehozását tekintve az istentelen
nyugati teóriák jobb válaszokat adnak.
Haweya erre azt mondta, hogy kufr lettem. A nyelvvel kezdtem, az
öltözködéssel folytattam, és most már elérte az agyamat is. Áruló
vagyok. Szörnyű bűntudat tört rám, amikor a fejemhez vágta, hogy nem
imádkozom, és nem engedelmeskedem Allahnak. A nyugati eszméimet
olyan vírushoz hasonlította, amely lassan elpusztítja az erkölcsi
értékeimet.
Közben minél több nyugati könyv került a kezembe, annál többet
akartam elolvasni. Minél többet tudtam meg az államról, az egyén
fejlődéséről, az olyan rendszerekről, mint a szociáldemokrácia és a
liberalizmus, valamint a felsoroltak összefüggéseiről, annál jobban
tetszett, ahogyan ezekben alakultak a dolgok. A szabad választás
lehetősége ugyanolyan nyilvánvalóan javította az emberek életét, mint a
férfiak és nők egyenlősége. Valósággal beleszerettem abba a törekvésbe,
hogy pontosan kell gondolkozni, mindent meg kell kérdőjelezni és a
válaszok alapján saját elméleteket kell felállítani.
Azt is tudtam, hogy a sok szabadságnak megvannak a hátrányai is.
Éreztem a magányt és néha az élet ürességét is. Sokszor nagyon fárasztó
volt mindent magamtól kitalálni, ahelyett hogy a részletes szabályok
kényelmére és egyértelmű útmutatására hagyatkoznék. Olyan is volt,
hogy szó szerint féltem Hollandia korlátlan szabadságától.
Pontosan értettem, miért menekült Haweya a vallásba, de azt is
láttam, miért jó Nyugaton élni. Itt ki tudtam elégíteni a kíváncsiságomat.
Ha valami érdekelt, kipróbálhattam, és ettől bölcsebb lettem. Én
vonhattam le a saját következtetéseimet.
Haweyának tetszett a holland hatékonyság, és az is, hogy nem kellett
senkit megvesztegetni. Csodálatosnak tartotta, hogy itt bármire nemet
lehetett mondani: „Köszönöm nem, most nem érek rá” vagy „Nem, ma
este nem leszek ott”. Szerinte nagyszerű volt, hogy itt becsületesek és
őszinték az emberek.
Többnyire a segélyre hagyatkozott, és nem érezte jól magát. Nem volt
semmilyen végzettsége. Ellentmondásos dolgokra vágyott: jó akart lenni
és jó muszlim; szeretett volna hírszerkesztő lenni a CNN-nél, miközben
az egész napot az ágyban töltötte. Néha úgy tűnt, hogy már hónapok óta
nem mosott és nem mosogatott. Jól meghízott, aztán ijesztően sovány
lett. A napi egyszeri fürdés felemésztette az összes energiáját. Néha
három napig egyfolytában fel sem kelt az ágyból. Aztán hirtelen jött
néhány világos hónap, amikor felélénkült, érdeklődő lett, és jópofa
történeteket mesélt. Ilyenkor tele volt energiával, eljárt az iskolába, és
lenyűgözte a tanárait. Aztán ugyanolyan hirtelen rájött a rosszkedv,
goromba és kiállhatatlan lett, miközben visszaesett a letargiába és a
sírógörcsökbe.
1996 elején olyasmit kezdett mondogatni, hogy „kérlek, fordítsd a
tükröt a fal felé”. Ha megkérdeztem, miért, azt mondta, hogy ha belenéz,
dolgokat lát benne.
– Ne csinálj már hülyét magadból! – kiáltottam rá néha. – Tessék
összeszedni magad!
Ehelyett felvette azt a szokást, hogy égő lámpánál aludt el. Néha rám
telefonált, hogy most azonnal menjek el hozzá, mert szüksége van rám,
de amikor órákig tartó utazás után odaértem hozzá, elzavart, mondván,
hogy most senkinek a társaságát sem tudná elviselni.

Leidenben nem éltem remeteéletet. Rendszeresen eljártam Edébe a

barátnőimhez, és lassan új barátaim is lettek. Geeske hozzám hasonlóan
elsőéves politológia szakos lány volt, és tele volt életerővel. Mozikba és
diákkávézókba jártunk, amelyek sokkal elviselhetőbbek voltak, mint Ede
kocsmái. Ugyanakkora volt bennük a tömeg és a füst, de most már
jobban értettem az embereket, és jobban is éreztem magam. A diákok
kiültek a kerthelyiségbe, ettek és hallgatták a zenét.
Gyakori viccek tárgya lett, hogy nem ittam alkoholt. Amikor végül
mégis megtörtént, szédültem és forgott a szoba. Nem csapott belém
semmilyen istennyila, de túl késő volt már, hogy hazakerekezzem
Chantalhoz, ezért egy másik barátnőmnél, Eveliennél aludtam. Amikor
másnap reggel felébredtem, belém hasított, hogy egy szörnyű
határvonalat léptem át: már nemcsak feszegettem Allah szabályait,
hanem meg is szegtem.
Úgy éreztem, Chantal nem örülne, ha későn járnék haza, és
idegenkedtem attól is, hogy a barátnőimet meghívjam hozzá. Geeske
tizenhat másik diákkal lakott egy nagy, lepusztult régi házban a csatorna
mellett, és állandóan mondogatta, hogy milyen jó ott lakni. Amikor
megürült náluk egy szoba, rábeszélt, hogy pályázzam meg. Szerinte
sohasem értem meg Hollandiát, ha nem tudom meg, milyen az igazi
diákélet.
A pályázók elbírálása meglehetősen komoly eljárás keretei között
zajlott le. A ház összes lakója egybegyűlt, hogy némi bor mellett
elbeszélgessenek a jelentkezőkkel. Megkérdezték, milyen zenéket
szeretünk, mit csinálunk tanítási szünetben, mik a hobbijaink, milyen
diákmunkát végzünk. Mindenki fiatal volt, fehér, és életük nagy részét
ugyanabban a házban élték le. Megkérdezték, hol laktam, és már az
országok egyszerű felsorolásától – Szomália, Szaúd-Arábia, Etiópia,
Kenya – elkerekedett a szemük. Amikor elmondtam, hogy
tolmácskodom, az egyik srác közbeszólt:
– Tyűha, akkor te egy zsák pénzt keresel.
Mondtam, hogy igen, jól keresek.
Geeske előre félt, hogy unalmasnak, furcsának – vagy ami még ennél
is rosszabb: öregnek – találnak, de keményen lobbizott, végül engem
választottak. Így esett, hogy beköltöztem a diákotthonba. Egy olyan
helyre, ahol fiúk is laknak, lesz alkohol, sőt talán drogok is. Nagy adag
bátorsággal felfegyverkezve vártam a jövőt.
1996 márciusában költöztem be Geeskéék diákotthonába. Mielőtt
elaludtam, sikerült minden bútoromat bevinni új szobámba, kivéve egy
nagy íróasztalt, amelyet Chantaltól kaptam. Nagyon szép, régi darab volt,
de nem fért be az ajtón. Másnap korán reggel felkeltem, hogy egy
csavarhúzóval szétszedjem. Sárga pizsamámban az asztal alatt
ügyeskedtem, mikor a többiek körülöttem elindultak az egyetemre. Egy
idősebb Marco nevű fiú bedugta a fejét az asztal alá, bemutatkozott, majd
ő is elment.
Még akkor is ott voltam pizsamában az asztal alatt, amikor Marco
hazajött ebédidőben. Persze nem tudhatta, hogy közben lebonyolítottam
három telefonos fordítást.
– Ez nem lehet igaz! Hihetetlen – kiáltott fel. – Na, gyere már ki
onnan!
Negyedóra alatt ügyesen szétszedte az asztalt. Bevitte a szobába,
összeszerelte, megcsodálta a számítógépemet, aztán ismét megszólalt a
telefon, hogy megint tolmácsolnom kell.
Marco kiment, de közben még meghívott vacsorázni a konyhába.
Elmondta, hogy a társaság gyakran együtt szokott bevásárolni és főzni,
mert így olcsóbb.
– Legalább végre lesz itt valami érdekes is – mondta mosolyogva. –
Néha már nagyon fárasztó, hogy ezek a tizennyolc évesek mindent
jobban akarnak tudni.
Marco egy évvel volt idősebb nálam, és dolgozott; egy holland
tudományos magazin tudósítója volt. Korábban biológia szakra járt, és itt
lakott a diákotthonban, aztán megszerezte a diplomát, elkezdett dolgozni,
és itt ragadt, pedig nem volt egészen szabályos. Leidenben nagyon
magasak a lakbérek. Marco sok más hollandhoz hasonlóan imádott
utazni. Minden megtakarított pénzét egzotikus – például egyiptomi és
szíriai – utazásokra költötte. Hetente többször is együtt vacsoráztunk.
A munkát is folytattam, az élet pedig sokkal szórakoztatóbb volt most,
hogy más fiatalok is voltak körülöttem. Tudom, hogy furcsa voltam
nekik. Néha, amikor elmeséltem a többieknek, milyen ügyben
tolmácskodtam éppen – megmondtam valakinek, hogy HIV-pozitív,
fordítottam egy nőnek, akit vert a férje –, a diáktársaim valósággal
megbénultak. Számukra egy másik bolygón játszódtak azok az életek,
amelyekkel kapcsolatba kerültem. Csaknem az összes lakó a
nagyszüleivel egy városban nőtt fel, néha ugyanabban a házban. Nagyon
keveset tudtak a világ bajairól.
Volt egy dolog, ami nekem nagyon érdekes volt a többiekben: az élet
az ő számukra saját magukról szólt – arról, amit szerettek; az
önkifejezésről, és arról, hogy úgy bántak saját magukkal, ahogyan az
szerintük kijárt nekik. Olyan kultúra épült az önkép köré, amelyet
Afrikában nem ismertem. Gyerekkoromban nem számított az öntudat.
Úgy kellett tennünk, mintha engedelmesek és jók lennénk; jámboran ki
kellett kérnünk mások beleegyezését, és tartózkodnunk kellett az
önkifejezésre irányuló törekvéstől. Itt az emberek a saját örömüket
keresték, mert így tartották jónak.

Marco jóképű, világosbarna hajú fiú volt nagy, kék szemmel és

állandó kis mosollyal a szája szögletében. Érdeklődtünk egymás iránt –
nem egészen úgy, mint két barát –, de egyikünk sem tette meg az első
lépést.
Egy nyári délután eljött meglátogatni az egyik barátnőm, Tamara, az
anyjával, aki Kanadából látogatott haza. Kellemes idő volt, ezért
javasoltam, hogy menjünk fel a diákotthon tetőteraszára enni. Úgy esett,
hogy Marconák is éppen ott volt az egyik barátja, és nekik is az az ötletük
támadt, hogy a teraszon egyenek (ez egyébként tilos volt, de ezzel mi
nem törődtünk).
Végül rögtönöztünk egy kisebb közös bulit, és együtt ettünk. Az este
folyamán egyre közelebb kerültünk egymáshoz Marcóval. Fellángolt a
köztünk már hónapok óta tartó kölcsönös vonzódás, és olyan energiákat
szabadított fel, amelyek a többiekre is hatottak. Tamara anyja elővette a
fényképezőgépét, és csinált rólunk néhány képet. Beálltunk mindenféle
pózokba; Marco átölelte a vállamat és magához húzott. Még mindig
megvan a kép; olyan természetes látványt nyújtunk, mintha ezer éve
együtt lennénk. Csodálatos érzés volt – váratlan és nagyon jó.
Nem csókolóztunk; semmi ilyesmi. Egy ideig fogtuk egymás kezét,
aztán ott maradtunk egymás mellett, miközben sorban megérkeztek
Marco többi barátai: Giovanni, Olivier és Marcel. Másnap Marco
elhívott az egyik barátja házához, ahol a macskának kellett gondját
viselnie, mert a háziak elutaztak valahová. Vettünk némi élelmet, és a
házban főztünk vacsorát. Mindketten tudtuk, hogy valami történni fog.
Marco kedves és türelmes volt. Először azt hittem, elsüllyedek. Úgy
éreztem, hogy Allah és az angyalai is ott vannak velünk az ágyban, hogy
bíráskodjanak felettem. Bűnt követtem el, de nem éreztem bűnnek.
Ahogy teltek a hónapok, egyre biztosabb lettem benne, hogy ezzel a
férfival akarom leélni az életem; megbíztam benne. Az angyalokat is
elég gyorsan sikerült elhajtani a vállamról és az ágyból.
Marcóval öt évig szinte minden éjszakát együtt töltöttünk.
Elválaszthatatlanok lettünk. Egyenrangúak voltunk, együtt nevettünk, és
egyikünknek sem kellett más, csak a másik társasága. 1996 derekán
beadtam a kérelmet egy lakásra, és alig fél év után megkaptam az
értesítést, hogy kiutaltak egyet Leiden központjában, mindössze havi 800
guldenért. Marcóval úgy döntöttünk, hogy együtt költözünk be. Január
elsején mentünk el a lakás kulcsaiért.

Az 1997-es évet Haweyával együtt köszöntöttük. Mostanában

költözött át egy nijgemeni diákotthonba, két és fél órányira Leidentől.
Közigazgatásból szeretett volna képesítést szerezni. Egy nagyobbacska
társasággal kibéreltünk pár napra egy házat északon, egy szigeten.
Haweyát kicsit feszélyezték Marco barátai, de szeretett nagyokat sétálni
a kellemes időben. Emlékszem, az egyik délután a parton futkározva,
hatalmas, vidám karlengetésekkel kergette a sirályokat. Azt hiszem,
nagyon jól érezte magát.
 Néhány nappal azután, hogy Marcóval beköltöztünk az új lakásba,
felhívott Tamara. Haweyával jó barátnők voltak, és gyakran jártak el
közösen vacsorázni meg moziba. Telefonon kereste Haweyát
Nijmegenben, a kollégiumában, hogy lemondjon egy esti találkozót, de
az egyik diáktársa azt mondta, hogy a húgomat bevitték a kórházba.
Arabul kiáltozott a szobájában, nekiment a falnak, ledobálta magát a
padlóra, és a rendőrségnek kellett betörni az ajtaját.
Kényszerzubbonyban vitték el.
Marcóval elmentünk a nijmegeni pszichiátriára. Haweya rémisztően
nézett ki. A haja fésületlenül meredezett a fején; egész éjszaka csomókat
tépett ki belőle. Az arca szinte felismerhetetlen volt, a homlokán lett egy
óriási seb, amikor a falba verte a fejét. Az egész lába tele volt kékesfekete
zúzódásokkal, és keményen be volt gyógyszerezve.
– Megvert valaki? – kérdeztem.
– Nem – mondta Haweya. – Én dobáltam le magam a padlóra, attól
lettek a sebeim.
Amikor odaértünk, nyugodtnak látszott, de elmesélte, hogy dolgokat
látott. Olyan dolgokat, amelyek nem voltak ott. Aztán jöttek a hangok.
Minden homályos lett a számára, és valamiféle vallásos delíriumban
Jézussal beszélgetett. Ahogy ott ültem mellette, egyre hangosabb lett.
Felkelt, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Először lassan, majd
egyre gyorsabban és közben azt hajtogatta, hogy Allah akbar, Allah
akbar, Allah akbar, minden lépéssel egyre hangosabban és gyorsabban.
Nem tudtam megállítani. Ledobott az ágyra; hihetetlen erő volt benne.
Bejött két nővér. Lefogták, adtak neki egy injekciót, engem meg
kiküldtek a szobából. Mondták, hogy menjek haza. Másnap
visszajöhetek, hogy beszéljek a kezelőorvosával.
A pszichiáter azt mondta, hogy Haweyának pszichotikus rohama volt,
de jól reagál a kezelésre. Egy hétig bent tartják megfigyelésre, és minden
rendbe jön.
Mindennap elmentem meglátogatni. Egyetem, fordítás – semmi sem
számított. Néhány nap múlva úgy tűnt, hogy jobban van. Megint felvette
a kendőt, és láthatóan nem emlékezett a történtekre.
– Kicsit kibillentem az egyensúlyomból. Úgy látszik, így hat rám
Hollandia.
Mindössze ennyit mondott, meg azt, hogy jól van, és nincs szüksége
gyógyszerekre.
 Egy hét múlva eljött a pszichiátriára egy bíró megbeszélni, hogy
szükség van-e további kényszergyógykezelésre. Haweyának sikerült
meggyőznie, hogy alapvetően nincs semmi baja. Hazavittem a lakásába,
és elrendeztem a dolgait. Amikor három nap múlva meglátogattam,
láthatóan nem volt rendben. Néha mormogott valamit maga elé, majd
hangosan kiáltozott, mintha prédikálna. Elővette Szajjíd Kutb könyvét.
– Ayaan, bánd meg a bűneidet! Vissza kell térned Allahhoz! –
kiáltotta, majd hirtelen elkezdte ledobálni a ruháit.
Rákiabáltam, hogy hagyja abba. Megállt, és szégyenlősen rám nézett.
– Észrevetted, hogy magaddal beszélgetsz? – kérdeztem.
– Nem magammal – mondta Haweya. – Van egy hang a fejemben,
ami azt mondta, viselkedjem úgy, mint egy gyerek. Azt mondtam neki,
hogy most nem lehet. Majd akkor, ha Ayaan elment.
Másnap reggel egyenesen a leideni könyvtárba mentem.
Megpróbáltam kitalálni, hogy mi történik. A következő hetekben
rájöttem, hogy a húgom fejében a hang olyan, mint a kiskori önmaga. Az
emlékei, a kislánykori vallásos érzései, az iskolával és a szülőkkel
kapcsolatos érzelmei kavarogtak benne, és úgy keveredtek össze a felnőtt
Haweyával, hogy ezt a keveréket érezte a valóságnak.
Tudtam, hogy a húgomnak megbomlott az elméje. A pszichológiai
problémákat könnyű megoldani: az ember beteg, ezért gyógyszert kap.
Az elmezavar azonban ijesztő, mert nem látszik a seb. Marco biológiát
végzett, és segített megérteni az agy biokémiáját. Beszéltem egy
pszichiáterrel is. Racionálisan meg tudtam magyarázni magamnak, hogy
Haweya nem azért beteg, mert engedetlen volt Allahhal és anyámmal, és
ezért megátkozták, hanem megbomlott az agyának a kémiai egyensúlya.
Érzelmileg azonban megsemmisültem. A húgom a szemem előtt hullott
darabjaira, én pedig tehetetlen voltam. Rám tört a reménytelenség és a
bűntudat amiatt, hogy nem vettem észre a jeleket, és nem próbáltam
megelőzni a betegségét azzal, hogy stabil, nyugodt környezetet
biztosítok a számára.
Haweya nem az iszlám miatt lett beteg. Vallásos hallucinációi voltak,
de a baját nem lenne becsületes dolog a vallásra fogni. Az iszlámban
kereste a lelki békéjét, de a belső nyugtalansága kémiai természetű volt.
Szerintem volt hozzá némi köze a korlátok hollandiai hiányának is, mert
néha azt mondta, úgy érzi magát, mint egy óriási, falak nélküli szobában.
– Hozzászoktam, hogy mindenkivel veszekedni kell minden
apróságért – mondta egyszer. – Most meg hirtelen nincs miért
veszekedni; mindent lehet.
A húgom elvesztette a képzeletbeli térképét a világhoz, és nem tudta
elviselni a térkép hiányát.
Eldugta a tablettáit. Hallucinációi lettek, és félrebeszélt. Meg volt
győződve róla, hogy megátkozták. Az egyik éjjel taxival elment
Nijmegenből Edébe meglátogatni Hasnát, a Szomáliai asszonyt a
menekültközpontban. Hasna kifizette a taxit, és ágyba dugta Haweyát.
Másnap reggel a húgom felkapta Hasna kisbabáját, egy kislányt, és nem
volt hajlandó elengedni. Megpróbálta megszoptatni. Azt képzelte, hogy ő
Mária, Jézus anyja. Hasnának nem volt más lehetősége, mint kihívni a
rendőrséget. Szelíden elvették Haweyától a kisbabát, a húgomat meg
bevitték a kórházba.
Egy félhomályos kipárnázott szobába tették, amelyben minden szürke
és puha volt. Egy darabig nem engedték látogatni. Ismét gyógyszeres
kezelést kapott. Nyugodtabb lett, de a gyógyszereknek mellékhatásai is
voltak. Nehezen, széles karmozdulatokkal járt. Még több gyógyszert
kapott. Eltompult, és visszacsúszott a depresszióba.
Hat hónapig volt kórházban, közben folyamatosan látogattam.
Egyszer, amikor odaérkeztem, már volt nála egy látogató: Yassin
Moussa Boqor, annak a Boqornak az öccse, aki az ügyemben elnökölt
Edében, a menekülttáborban. A férfi az Osman Mahamud nemzetség
hercege volt. Udvariasan üdvözölt. Az apám és a család megbízásából
Haweya állapotát ellenőrizte – már elterjedt a híre.
Néhány héttel később a lakásomban megszólalt a telefon. Marco vette
fel. Átadta kagylót, és láttam, hogy sír.
– Ayaan, ez egy furcsa beszélgetés lesz.
Átvettem a telefont, és meghallottam apám hangját:
– Abeh, Abeh vagyok – mondta úgy, ahogyan kislánykoromban
szokott beszélni hozzám.
– Abeh, hát megbocsátottál nekem! – sikítottam fel.
Még a kagylót is eldobtam. Örömömben sikoltoztam, ugráltam,
táncoltam, aztán megint felkaptam a telefont.
Apám azt mondta, Yassin Moussa Boqor beszámolt róla, hogyan
viseltem gondját a húgomnak. Boqor szerint minden apának áldás lenne,
ha ilyen lánya lenne. Ebben a borongós, szürke, lehangoló országban itt
van ez a fiatal szomáliai lány, aki kötelességtudó, keményen dolgozik és
tanul. A herceg tisztelettel javasolta apámnak, hogy bocsásson meg
nekem.
Apám nagyon kedves volt. Túláradó örömöt éreztem; ez volt életem
egyik legboldogabb pillanata. Gondosan kerültük a házasságom és a
szökésem témáját; csak jó dolgokról akartunk beszélni egymással. Apám
ismét Szomáliában élt harmadik feleségével és kislányával. Azt mondta,
mindene megvan, de gyorsan kiderült, hogy nem volt saját telefonja.
– Azt akarom, hogy bármikor felhívhassalak, és te vedd fel a kagylót –
mondtam.
Elküldtem a telefonbekötési díjat. Ezután legalább havonta egyszer
felhívtam apámat. Azt szokta mondani, imádkoznunk kell Allahhoz,
hogy meggyógyítsa Haweyát, a húgomnak meg a lelkére kötötte, hogy
szedje a gyógyszereit.
Haweya szemmel láthatóan javult. Áttették a kórház rehabilitációs
részlegére, és napközben kimehetett a városba is. Megmondtam neki,
hogy visszaviszik a zárt osztályra, ha nem megy vissza éjszakára. A
következő hetekben úgy tűnt, hogy belátja a betegségét.
– A szenvedő ember nagyon magányos – mondta egyszer. – Senki
sem értheti meg, mi történik a fejemben.
A szívem szakadt bele, ahogyan mondta. Haweya biztos volt benne,
hogy Hollandia tette beteggé. Azt mondta, meggyógyulna, ha elmenne
Hollandiából. Tudtam, hogy ez nem igaz, mert ha hazamenne Nairobiba,
nem szedné a gyógyszereket, amelyek elejét veszik a pszichotikus
rohamoknak.
Amikor júniusban kiengedték a kórházból, odavettem Marcóval
közös langegrachti lakásunkba. Nagyon nehéz volt vele. Teljesen
kiszámíthatatlanul viselkedett, és minden időmet arra fordítottam, hogy
beszedessem vele a gyógyszereit. Marco megértő volt, de Haweyával
állandóan veszekedtek. Mindketten nagyon önfejűek voltak. Minden
erőmet felemésztette a tolmácskodás, a tanulás és a húgom ápolása. Alig
maradt belőlem valami Marconák, nemhogy a barátaimnak.
Haweya eltökélte, hogy hazamegy Kenyába. Telefonon megbeszélte
anyámmal, aki egyetértett vele.
– Nem csoda, hogy Haweya megőrült abban a kufr országban –
mondta anyám. – Neked is haza kellene jönnöd, Ayaan, mielőtt te is
megbolondulsz.
Apámnak, Johannának és mindenki másnak is az volt a véleménye,
hogy az akarata ellenére nincs jogom megakadályozni Haweya
hazatérését. Júliusban utazott el.
Nagy megkönnyebbülés volt, hogy ismét a tanulmányaimra
koncentrálhattam, de a bűntudat miatt ezt nem mertem magamnak
bevallani. Sok volt a bepótolni valóm. Rengeteg időt felemésztett az
állandó utazgatás Nijmegenbe, és a fordítás, amit muszáj volt csinálnom,
hogy fizetni tudjam Haweya kezelését és pénzt tudjak küldeni anyámnak.
Leidenben kis csoportokban, de intenzíven folyt az oktatás. A tanárok
felvetettek három-négy elképzelést valamilyen témáról – elhivatott
vezetők, a középosztály szerepe a forradalmakban, arányos parlamenti
képviseleti rendszer – és azt mondták, vizsgáljuk meg, hogy milyen
tények szólnak a különféle érvek mellett, hol vannak a hézagok, és
alakítsuk ki a saját véleményünket. Ha nem tudtunk alternatív teóriát
felállítani, azt mondták, hogy közömbösek vagyunk, és nem érdemeljük
meg, hogy tudományokkal foglalkozzunk. Szabályos módszerekkel
igazolható tételeket kellett felállítanunk, és ha nem sikerült, akkor azt,
amit mondtunk, kocsmai társalgásnak minősítették, nem pedig
tudománynak. Arra buzdítottak, hogy ne csak a tananyagot olvassuk.
Nagyon tetszett, de nehéz volt tartani a lépést.
1997 szeptemberében kérvényezhettem a holland állampolgárságot.
Már öt éve itt éltem, és alig vártam, sőt már hónapokkal a határidő előtt
beadtam a papírjaimat. Praktikusan azért volt rá szükségem, mert holland
útlevél kellett ahhoz, hogy könnyebben utazhassak; menekültként ez elég
bonyolult dolog lett volna. Attól is féltem, hogy a holland hatóságok
rájönnek a hazugságaimra, és megvonják tőlem a menedékjogot. Úgy
véltem, ha megkapom az állampolgárságot, akkor efelől is biztonságban
leszek. Egész életemben menekült voltam, mióta nyolcéves koromban
elmentünk Mogadishuból. Most már egy élő demokrácia tevékeny
polgára szerettem volna lenni. Ide akartam tartozni.
1997. augusztus 21-én levelet kaptam: majdnem napra pontosan öt
évre rá, hogy a menedékjogot kértem Lunterenben, a holland királynő
elfogadta a kérelmemet. Két hét várakozás után elmehettem az új
papírjaimért a leideni városházára.
Amikor én kerültem sorra, a torkomban dobogott a szívem.
– Az állampolgárságom miatt jöttem – mondtam a pult mögött ülő
kövérkés ügyintézőnőnek, és bemutattam a levelet.
– Rendben – mondta felnézve. – Ott kell fizetni.
 A pénztáros elvette a pénzt, és átadott valamit: a holland személyi
igazolványt. Benne volt a képem és a nevem: Ayaan Hirsi Ali. Már
hozzászoktam ehhez a névhez. Nem tartottak beszédet, nem oktattak ki a
jogaimról és a kötelességeimről. Az igazolvány átadása volt a
leghétköznapibb dolog a világon.
Az alkalomból szerveztünk Marcóval egy ünnepséget, és én
mindenkinek azt mondogattam, hogy holland vagyok! Senki sem
nevetett ki, de furcsán néztek rám. Nem azért, mert fekete létemre
hollandnak mondtam magam; ez rendben volt. Azért csodálkoztak, mert
hollandnak lenni semmit sem jelentett ezeknek az embereknek. Az igazat
megvallva, holland barátaimat inkább zavarták az olyan holland
szimbólumok, mint a holland zászló és a monarchia. Ezek a dolgok a II.
világháború dicstelen napjaira emlékeztették őket. Az ő szemükben a
nacionalizmus majdnem egyenlő volt a rasszizmussal. Senki sem volt
büszke arra, hogy holland.

Eleinte úgy tűnt, Haweyának jól mennek a dolgai Kenyában.

Nagyjából tíznaponta beszéltünk telefonon, és a húgom boldognak tűnt;
még arról is beszélt, hogy elmegy dolgozni. Októberben azonban
egyértelmű lett, hogy visszaesett. Összefüggéstelen dolgokat mondott a
telefonba; minden beszélgetés tele volt vallási tárgyú képzelgésekkel.
Újra hallotta a hangokat.
Javasoltam neki, jöjjön vissza Leidenbe, de azt mondta, fél
Hollandiától. A következő alkalommal azt mondta, vissza akar jönni, de
elvesztette az útlevelét. Könyörgött, hogy menjek el érte, és ha útlevél
nélkül is, de hozzam el onnan. Azt is elmondta, hogy anyám néha
megkötözi, és Mahad megveri.
– Vesztegetem az időmet – mondta sírva. – Egyre öregebb leszek,
össze vagyok zavarodva, terhes vagyok.
Ezután már nem jött oda többé a telefonhoz. Csak anyámmal
beszéltem, aki azt mondta, hogy a húgom egyre erőszakosabb. Anyám
tudta róla, hogy terhes. Amikor felhoztam a témát, csak annyit mondott
keserű beletörődéssel, hogy Allah így akarta. Küldtem nekik pénzt.
December elején, amikor felhívtam őket, anyám közölte, hogy
Haweya beteg.
– Ha élve akarod látni a húgodat, azonnal gyere – mondta.
Vizsgaidőszak volt, és egyébként sem vettem komolyan anyámat.
Gondoltam rá, hogy a karácsonyi szünetben elutazom Nairobiba, de
nagyon elmaradtam a tanulmányaimmal azokban a hónapokban, amikor
Haweyára kellett figyelnem, így kénytelen voltam a szünetet
dolgozatírásra fordítani.
Néhány nappal az újév beköszönte után, 1998. január 8-án felhívott
apám, és életem legrosszabb hírét közölte:
– Allah elszólította Haweyát a végső nyughelyére – mondta Abeh.
Egy hétig hányt, aztán meghalt. Nem tudtam elhinni. Olyan volt,
mintha valaki kiszívta volna az összes levegőt a szobából. Zokogásban
törtem ki.
– Nem, Ayaan. Nem sirathatjuk el Haweyát. Allahtól jövünk, és
Allahhoz térünk vissza. Ő már Istennél van, nekünk pedig még hátravan
a földi lét szenvedése, hogy oda jussunk, ahova ő már megtért.
Nyugodjék békében.
Nem tudtam abbahagyni a sírást. Felültem az első repülőre. Amikor
otthonról elindultam, felvettem a fekete kabátot és a kendőt – ugyanazt a
ruhát, amelyben Európába jöttem.
Egy órával azelőtt temették el Haweyát, hogy a gépem leszállt
Nairobiban. Nem láthattam a holttestét, nem köszönhettem el tőle. A
muszlimoknak huszonnégy órán belül el kell temetniük a halottaikat. Ez
alól a szabály alól csak az apa vagy a férj kedvéért lehet felmentést adni,
apám azonban nem ment el a temetésre – Szomáliában volt –, az meg
senkinek sem jutott eszébe, hogy miattam el kéne halasztani.
Mikorra odaértem, Haweya már a földben volt. Csak ültem anyám
nyomorúságos szobájában a koszos eastleigh-i lakásban, és hallgattam
Haweya utolsó hat hónapjának a történetét. A szobáján az ablak rácsai
meggörbültek, amikor a húgom nekik dobta magát, és az ablak még
mindig ki volt törve.
Anyám és Haweya itt éltek, ezen a szörnyű helyen. Itt aludtak, főztek,
mosakodtak. A legnyomorúságosabb szoba volt, amit csak el tudtam
képzelni. A tűzhely több évtizedes füstjétől feketék voltak a málladozó
falak.
Anyám elmesélte, hogyan halt meg a húgom. Egyre rosszabbak lettek
a pszichotikus rohamai. Néha több férfi kellett hozzá, hogy le tudják
kötözni. Anyám a közelébe sem mert menni. Az orvos adott neki
injekciókat, és ettől valamelyest nyugodtabb lett. Egyik éjszaka odakint
kitört a vihar. Haweya odaállt az ablakhoz, és nézte a felhőszakadást.
Hirtelen felkiáltott, hogy meglátta Allahot a villámlásban, és kirohant az
ajtón. Mezítláb futott az úton a pocsolyák között, és amikor anyám
segítségért kiáltott, két szomáliai férfi utánaeredt. Amikor visszahozták,
folyt a vér a térdéből és a lába közül.
Egy héttel azután halt meg, hogy elvetélt. Azt hiszem, valamilyen
fertőzés vitte el. Nem tudom, látta-e egyáltalán orvos.
Csak szótlanul hallgattam, mert a történtek elborzasztottak, de
anyámtól is megrémültem. Akkor jutott eszembe: elveheti az
útlevelemet, hogy Nairobiban tartson. Aznap este úgy feküdtem le
Haweya matracára, hogy előtte az útlevelemet szorosan rákötöttem a
derekamra.
A húgom halála után imádkoztam. Eltakartam magam, és
hajladoztam, ahogyan anyám kívánta, de csak a ház békéje kedvéért,
mert a fohászaim egyébként üresek voltak. Fontosabbnak tartottam, ezért
magamban üldögélve sokat könyörögtem Allahhoz, hogy adjon békét
Haweyának, mert a húgom már a földön megélte a poklot. Meglepően
megnyugtató volt a gondolat, hogy már nincsenek fájdalmai; ahol ő van,
ott már béke van.

Anyám teljesen megkeseredett, és elszállt minden ereje. Semmi sem

maradt a büszke fiatalasszonyból, aki otthagyta a miye családot, hogy
Adenbe menjen; aki a saját választottjához ment férjhez, és aki sok
szenvedéssel tartotta fenn a családját a diktatúra alatt. Az álmaiból
rémálmok lettek. Nagyanyám visszament Szomáliába, hogy anyám
húgával éljen. Anyámat az Eastleigh-n olyan szomszédság vette körül,
akiket lenézett. Egy olyan országban és városban élt, amelyet mindig
gyűlölt. Senkivel sem volt már beszélőviszonyban a régi közösségből.
Nem volt már családja: Mahadban csalódott, egyik lánya megszökött
tőle, a másik megőrült és terhes lett. Anyám legnagyobb félelmei váltak
valóra. Ez így együtt sokkal rosszabb volt, mint Haweya halála.
Az odaérkezésem utáni nap délutánján anyám elkezdett jajgatni:
– Miért tette ezt velem Allah? Hogy tehette ezt velem a húgod?
Nem bírtam elviselni, ahogy anyám a húgomat okolja a fájdalmáért.
Eszembe jutott, milyen volt velünk, és hányszor verte meg Haweyát,
amíg kicsik voltunk. Anyámnak eszébe sem jutott, hogy neki is volt némi
szerepe a dolgok elfajulásában. Arra gondoltam, hogyan győzködte a
húgomat, hogy hagyja ott a holland orvosokat és gyógyszereket azért,
hogy visszamenjen hozzá Nairobiba, ebbe a ronda szobába, a legnagyobb
mocsokba.
Megpróbáltam leültetni, és ezeket elmondani neki. Valószínűleg
életemben először próbáltam igazán beszélni vele. Az anyám azonban
már nem az az erős asszony volt, akire emlékeztem. Nem egyszerűen
csak sovány volt, hanem elnyűtt, és nagyon megsajnáltam. Csont és bőr
volt, a lábán nyílt sebek voltak a pikkelysömörtől, és nagyon boldogtalan
volt.
Ezer dollár volt nálam. Az összes pénzt odaadtam neki.
– Azt akarom, hogy azonnal költözz el innen – mondtam. – Küldök
pénzt, menj haza Szomáliába a testvéreidhez és a családodhoz. Nincs
már semmi keresnivalód Nairobiban. Haweya elment, Mahadnak
nincsenek tervei, én pedig soha többé nem jövök ide. Nincsenek barátaid,
mindenkivel összevesztél. Haza kell menned!
Úgy éreztem, nekem kell magamhoz ragadnom a házban a
kezdeményezést.
– Azt akarom, hogy te vedd fel a pénzt, amit küldök – folyatattam. –
Nem kérek többé Mahad közvetítéséből.
Elmeséltem neki, mennyi pénzt küldtem neki Mahadon keresztül –
jóval tízezer dollár felett. Mahad azt mondta, hogy ebből bérel anyámnak
egy lakást a Westlands városrészben. A felháborodástól egy kicsit
visszatért anyámba az élet.
Meglátogattam Halwát. Még mindig az apjáékkal lakott, és még
mindig ugyanabban a szobában, de olyan volt, mintha egy démon elvitte
volna a lelkét. Néhány hónappal azután, hogy én 1992-ben eljöttem
Nairobiból, amikor Osman Moussához küldtek, Halwát is férjhez adták
egy jemeni unokatestvéréhez, aki idejött lakni. A férfi parancsolgatott
neki, basáskodott fölötte, pedig olyan sötét alak volt, hogy olvasni sem
tanult meg. Halwa gyűlölte, de terhes lett. Amikor megszületett a
kislánya, könyörgött az apjának, hogy engedje elválni. Az apja
vonakodva kifizette a férfinak a megváltásként kért pénzt, az pedig
hazatért Jemenbe. Halwa alig ment ki az utcára. A négyéves kislánya volt
az egyetlen öröme az életben.
Másnap elmentem meglátogatni Mahad újszülött kisfiát. A felesége,
Sha'a nagyon rokonszenves volt, de elhanyagoltnak tűnt: Mahad nyilván
nem sok időt töltött otthon. Amikor ezt Mahadnak szegeztem, azt
mondta, hogy dühös lett a feleségére, mert terhes lett. Megkérdeztem
tőle, adott-e rá esélyt, hogy ne essen teherbe; védekeztek-e valahogyan?
Erre azt mondta, hogy nem, azt hitte, hogy Sha'a számon tartja a
naptármódszerrel. Nem tudtam megállni, és közöltem Mahaddal, hogy
milyen kényelmes dolog lehet neki, a férfinak, minden problémát a nőkre
hárítani. Amikor láttam, hogy milyen mérgesen válaszol,
összeszorítottam a fogam, nehogy megint odamondogassak: nem ez volt
rá a megfelelő alkalom.
Megkérdeztem, mi lett a pénzzel, amit küldtem. Kiderült, hogy a
bátyám befektette egy vállalkozásba, de az üzlettársa elszökött Ománba.
Természetesen itt is Mahad volt az áldozat.
Körülnéztem a városban. Nairobi csak árnyéka volt annak a helynek,
ahol egykor éltem. Az utak tele voltak repedésekkel; alig működött
egy-két telefon. A gazdaság romokban hevert. Hihetetlen volt, hogy
ilyen rövid idő alatt ekkora méreteket öltött a nyomor. Mindennapos lett
az utcai erőszak. Daniel Arap Moi alatt az állami szintű tolvajlás és a
korrupció az országból az utolsó csepp energiát és reményt is kiszívta.
Kenya egy rakás zűrzavar volt, és senkinek sem lehetett halvány
reménye sem a dolgok jobbra fordulására. Úgy tűnt, hogy itt már
mindennek befellegzett.
Nem tudtam elaludni a visszaút előtti éjszakán. Hallgattam a hajnali
utcán robogó autókat, és rájöttem, hogy soha többé nem lennék képes itt
élni. Szerencsére az én életem, vagy az, amit teremtettem magamnak,
nem itt zajlik, hanem Hollandiában.
Amikor Haweya temetése után hazaérkeztem Leidenbe, olyan voltam,
mint egy automata. Kihaltak belőlem az érzelmek. Elvégeztem a napi
teendőimet, és valahogyan működtettem a dolgokat. Aztán az élet
fokozatosan visszaköltözött belém. Be kellett pótolnom egy sor vizsgát
és dolgozatot. Marco nagyon kedves volt, és ez sokat segített.
A valamikori szomáliai barátom, Abshir Abdi Aynab felhívott, hogy
kifejezze a részvétét. Azt mondta, hogy Svájcban él, és szeretne
meglátogatni. Leráztam. Nem akartam, hogy bármilyen közöm legyen a
régi életemhez.
 14

Elfordulás Istentől
Lassan beleolvadtam a diáktársadalomba, pedig ez a réteg közel sem
volt olyan kiszámítható és nyugodt, mint a korábbi, edei társaságom.
Geeske és a többi leideni barátaink vagy agnosztikusok voltak, vagy
ateisták. Marco legjobb barátja, Elroy homoszexuális volt.
Egy másik barátja, Giovanni és a barátnője, Mirjam szakítottak,
miután a fiú Izraelbe ment három hónapra a biológiai kutatásai miatt.
Míg Giovanni nem volt otthon, Mirjam összejött a fiú barátjával,
Olivier-vel. Amikor Giovanni visszatért, nagyon dühös lett – már évek
óta jártak Mirjammal –, de nem ölt meg senkit a becsületén esett csorba,
és az erőszaknak még csak a gondolata sem merült fel. Mirjamnak szíve
joga volt, hogy bárkibe szerelmes legyen. Még az anyjának is ez volt a
véleménye, pedig ő igazán csodálta Giovannit, engem meg lenyűgözött
ez az enyémtől gyökeresen eltérő erkölcsi rendszer.
1998 májusában választások voltak. Holland voltam, ezért én is
szavazhattam. Jól megfontoltam a dolgot, mert úgy éreztem, hogy óriási
felelősséget jelent a kormány megválasztásának lehetősége. A legtöbb
barátomhoz hasonlóan Wim Kokra, a Munkáspárt, azaz a
szociáldemokraták jelöltjére voksoltam. Balra húzott a szívem. Azért
választottam Kokot, mert becsületes és őszinte volt, munkahelyeket
ígért, és én hittem neki. Tapasztalt politikus volt, és tetszettek a korábbi
döntései. Én csak egy tolmácsként dolgozó politika szakos hallgató
voltam, és akkor még eszembe sem jutott, hogy a pártok bevándorlással
és integrációval kapcsolatos nézeteit elemezzem. Nem foglalkoztam
azzal, milyen szerepe lehet a kormánynak abban, hogy a bűnözési
statisztikákban és a munkanélküliek között magas a bevándorlók aránya;
és persze más társadalmi problémák is voltak velük.
2000 januárjában az ismert politikai kommentátor, Paul Scheffer
publikált egy cikket az NRC Handelsblad című közismert esti lapban „A
multikulturális dráma” címmel. Azonnal beszédtéma lett Hollandiában;
mindenkinek volt róla véleménye. Scheffer szerint etnikai alapokon
kialakult egy új alsóbbrendű társadalmi osztály. Úgy vélte, hogy ez az
osztály olyan elszigetelt csoportokból áll, amelyek elutasítják a
Hollandiát összetartó értékeket, és a jelenlétük új, káros társadalmi
megosztottsághoz vezet. Szerinte a hollandok nem ragaszkodtak eléggé a
bevándorlók befogadásához, a tanárok kétségbe vonták annak a
fontosságát, hogy a bevándorlók gyermekeit a holland történelemre
oktassák, és ezeknek a gyermekeknek egy teljes generációját leírták a
tolerancia vagy annak látszata jegyében. Scheffer szerint a holland
társadalomban nincs helye olyan kultúrának, amely elutasítja az állam és
a vallás elkülönülését, és amely tagadja a nők és a homoszexuálisok
jogait. Előre megjósolta, hogy ebből még komoly társadalmi
feszültségek lesznek.
Akkoriban semmibe vettem Scheffer aggodalmait. Számomra úgy
tűnt, hogy a hollandok az abszolút paradicsomban élnek, és minden kis
problémát hajlamosak válságnak tekinteni. Az 1990-es években azt
gondoltam Hollandiáról, hogy az 1600-as évek aranykorához hasonlóan
a bőség zavarát éli át. Egy kedves emberekkel teli, takaros kis ország,
gyors ütemben fejlődő gazdasággal. A vonatok pontosan érkeznek; igaz,
mióta magánosították a vasutat, a pontosság érezhetően csökkent. A
politikusok normálisan, sőt néha kifejezetten barátságosan viselkednek
egymással. A kormányban nők és homoszexuálisok is vannak, és
mindenki messzemenően tiszteli őket. Képtelen voltam elhinni, hogy
ennek az országnak lehetnek problémái. Scheffer szavai – válság,
társadalmi feszültségek – nekem csak újságírói szólamoknak tűntek.
Eljött az utolsó év, a diplomamunka megírásának ideje. Azt a témát
választottam, hogy milyen hajtóerők miatt kerül át a törvényalkotás
színtere a parlamentből a bíróságokra. A holland politikusok azért
vonakodtak vállalni a törvénykezés felelősségét, mert egyrészt
konszenzusra törekedtek, másrészt szavazatokra, így az ellentmondásos
vagy problémás témákat a bírákra hagyták. Komolyan elgondolkoztam
rajta, hogy a diploma megszerzése után ledoktorálok, esetleg még
oktatok is.
2000 tavaszán apám, aki ekkor már alig látott a szürkehályog miatt,
megszerezte a német vízumot, hogy Németországban megoperálják a
szemét. Boldogan fizettem a költségeit. Elmentem meglátogatni
Düsseldorfba saját Peugeot 206-osommal, Mirjam társaságában. Marco
és Ellen egy nappal később jöttek utánunk. Marco nagyon szeretett volna
már találkozni apámmal. Megbeszéltük, hogy úgy tesznek majd, mintha
Ellennel lennének egy pár, mert még nem akartam apám tudomására
hozni, hogy bűnben élek. Akkor még nem álltam rá készen.
Abeh megölelt. Sokkal idősebbnek látszott, de az illata nem változott.
Nagyon jó volt újra hozzábújni. Először csak köznapi általánosságokról
beszélgettünk: mit tanulok, politika, ilyesmi. Apám ezután csak
Szomáliáról akart beszélni, és a nagy államról, amivé egy szép napon
válik. Világosan látszott, hogy egy Allah törvényei szerint működő
iszlám kormányt akart. Szerinte eleve csak rossz lehetett minden ember
által alkotott politikai rendszer.
Nekem homlokegyenest ellenkező volt a véleményem. Még magamat
is megleptem a határozottságommal. Azt mondtam, hogy nem
tisztességes dolog isteni törvényeket ráerőltetni a nem muszlimokra.
Még az iszlámon belül sem mindenki gondolkozik egyformán. Ki hozza
a törvényeket?
– A papság totalitárius szabályokat akar, és ez nem hagy választási
lehetőséget az embereknek – mondtam. – Az emberek sokfélék, és a
különbözőségeiket tiszteletben kéne tartani, nem elnyomni.
– Azon kell fáradoznunk, hogy mindenkit megtérítsünk az iszlámra. –
Apám csak ennyit válaszolt, engem pedig elkeserített az egysíkú
gondolkozása és a realizmus teljes hiánya.
Apám véglegesíteni akarta a válásomat. Eszem ágában sem volt
férjhez menni – Osman Moussa is csak távoli emlék volt már –, apám
azonban elengedhetetlennek tartotta. Nem akart az akaratom ellenére
férjhez adni; szabadon megválaszthattam a férjemet. Szerintem a
szabadság védnökének a szerepében akart tetszelegni, elvégre a lelke
mélyén demokrata volt.
Abeh azt mondta, szomorú a bennem lezajlott változások miatt.
Szerinte túl világias lettem, és nem voltam eléggé vallásos.
– Nem akarom, hogy kendőt viselj – kérlelt –, de szépen kérlek,
legalább a hajadat növeszd meg.
Megígértem neki, hogy úgy lesz. Kérdezte, hogy imádkozom-e,
mondtam, hogy persze. Bizonyos értelemben ez igaz is volt. Tele volt a
fejem mindenféle nem muszlim eszmékkel, és akkoriban úgy éreztem,
hogy egy átfogóbb, fontosabb vallásban hiszek.

Amikor 2000 szeptemberében lediplomáztam Leidenben, már

majdnem harmincéves voltam. További egy évig tartott a középfokú
diploma megszerzése, de azt is megcsináltam. Azt mondtam magamnak,
hogy büszkének kellene lennem. Komoly végzettségem volt; meghitt,
stabil kapcsolatban éltem, és megbízható barátaim voltak. Én kerestem
meg a saját pénzemet. Mindezt én teremtettem meg magamnak
Hollandiában a saját kezemmel, lábammal és eszemmel.
Nagyon boldog voltam, hogy annyi év után végre sikerült
lediplomáznom. Megpróbáltam vízumot szerezni apámnak, hogy ott
lehessen a diploma átadásán, de nem sikerült. Felhívtam anyámat, és
neki is elújságoltam, mire eléggé ünneprontó módon megjegyezte,
milyen furcsa, hogy a három gyereke közül én végeztem egyedül
egyetemet. Valószínűleg nem akart bántani, csak éppen a három
csemetéje közül még mindig engem tartott a legbutábbnak.
Marcóval a leideni diákok által sűrűn látogatott Cafe Einsteinben
tartottuk a diplomaosztó utáni ünnepséget. Johanna és Maarten eljöttek
Edéből a gyerekeikkel, Irénével és Jannal. Ugyanúgy szerettem a
kölyköket, mintha a saját testvéreim lettek volna. Maarten felállt egy
székre, és jópofa történeteket mesélt arról, milyen voltam, amikor
először betoppantam hozzájuk. Geeske volt a ceremóniamester, Mirjam
szülei rengeteg hidegtálat hoztak, amiért nagyon hálás voltam nekik.
Amikor Mirjam és Olivier megérkeztek, megijedtem, mert féltem, hogy
veszekszenek majd Giovannival, de Mirjam szerencsére jól megtalálta a
hangot Giovanni új barátnőjével, Albertine-nel.
Mindenki engem ünnepelt, de nekem közben már a jövőn jártak a
gondolataim. A végzettségemnek megfelelő állást és fizetést akartam,
hogy Marcóval jobb lakásba költözhessünk. Nem szerettem a nyirkos
langegrachti önkormányzati lakást, mert kihozta az allergiámat. Az eid
ünnepek előtt marokkói és török szomszédaink birkát vágtak a pincében,
ahol a kerékpárjainkat is tartottuk. A belek napokig bűzölögtek a
kukában, mielőtt a szemetet elvitték; teljesen olyan volt, mint Eastleigh.
Mindig nagy volt a zaj. Szerettem volna elköltözni, de Marco szerint nem
engedhettük meg magunknak. Mondtam neki, hogy ne legyen olyan
kicsinyes, és hogy nem látom értelmét annak, hogy egy perccel is tovább
maradjunk, ha nem muszáj.
Úgy döntöttem, nem folytatom az egyetemet. Megpróbálhattam volna
ledoktorálni, és közben tanársegédként valamennyi ösztöndíjat is kaptam
volna, de az alig lett volna magasabb a minimálbérnél. Nem lett volna
elég hozzá, hogy elköltözhessünk a Langegrachtról és arra sem, hogy
tovább támogassam Afrikában a családomat. Dolgoznom kellett, de nem
akartam tolmácsként folytatni. Diákmunkának jó volt, de nem tartottam
életpályának. Szerettem volna több tapasztalatot is szerezni, mielőtt a
diákéletből belevetem magam a kutatásba és az oktatásba. Sokat kellett
még tanulnom, de attól féltem, hogy a magánszektorban túl öregnek
tartanak már a pályakezdő beosztásokhoz. Annyira féltem, hogy nem
lesz állásom, hogy lecsaptam a Glaxo gyógyszergyárnál kínálkozó első
munkalehetőségre.
Azért oda jelentkeztem, mert a Glaxo segített az embereken. A cég
milliókat költött az AIDS és a malária ellenszereinek kutatására, és ha ott
dolgozom, egy kicsit én is részese leszek ennek. A Glaxo hatalmas
vállalat, ahol az ember orvoslátogatóként kezdi, aztán idővel feljebb
kerül a ranglétrán. A munkához jó kezdőfizetés mellett céges autó is járt,
és két hét előképzéssel indult, ami lényegében egy olyan orvostudományi
gyorstalpaló volt, amelyen a fejfájáson és a légzőrendszeren volt a
hangsúly. Azt is oktatták, hogyan kell eladni dolgokat az embereknek, és
ettől sok minden világos lett előttem.
A feladatom az volt, hogy az Imigran nevű migrénellenes gyógyszert
népszerűsítsem az orvosoknak. A Glaxónál olyan technikákat oktattak,
amelyekkel a legkeményebb asszisztensnőkön át is bejuthattunk a
doktorokhoz. Megtanították, hogyan mérjük fel valakinek a
személyiségét, és hogy az egyes személyiségtípusoknál milyen
stratégiával érhetünk el eredményeket. A tekintélyelvű orvosoknál csak
keveset szabad beszélni, és hangsúlyozni kell, hogy az ember milyen
okosnak tartja a doktort. Hagyni kell, hogy sokat beszéljen, aztán ha a
gyógyszerre kerül a sor, a saját szavaival kell ecsetelni az előnyeit. Az
elemző típusú orvosnak nem is kell beszélni a gyógyszerről, hanem
hosszú beszélgetést kell kezdeményezni a migrén típusairól. A
manipulatív eljárások számomra a doktorok drága ideje elfecsérlésének
tűntek, ezért néhány hét után visszaadtam az autót, a telefont és a
laptopot. Ennyi elég is volt az üzletből.
Ezután állami munkát vállaltam: irodavezető voltam az oegstgeesti
városi önkormányzat lakásügyi hivatalában. Ez egy ahhoz hasonló
kellemes lakóövezet volt Leiden mellett, amilyen környéken Chantalnál
is laktam. Itt két vagy három hónapig dolgoztam; azért mentem oda,
hogy belülről lássam az államapparátus működését.
Ha valaki beadott egy kérvényt padlástér-beépítésre vagy azért, mert
ki akart cserélni néhány utcai ablakot, akkor az elbírálásához az irodában
dolgozók közös munkájára volt szükség, márpedig ők nem nagyon
kedvelték egymást. Több volt az alkalmazott, mint a munka, és a
dolgozók naphosszat veszekedtek. Minden engedélyt láttamoznia kellett
az igazgatóknak, az igazgatók igazgatóinak, és minden hihetetlenül
lassan ment. Egy évvel korábban beadtam a jelentkezésemet a
Belügyminisztériumba, és fél évig tartott, míg elbírálták. A
kormányintézményekben dolgozó ismerőseim is azt mondták, hogy a
kormányzati munka lassú, nincs benne semmi kreativitás és
önmegvalósítási lehetőség. Így aztán elegem lett az államapparátusból;
nem akartam az életemet közalkalmazottként leélni.
Egyre növekvő pánikkal kutakodtam új állás után. Egy márciusi
reggelen Marco felnézett az újságból, és elkurjantotta magát:
– Ez a neked való munka! Olyan, mintha rád szabták volna.
Megmutatta a hirdetést. A Wiardi Beckman Institute, azaz Wim Kok
munkáspártjának a politikai irodája fiatal elemzőt keres.
Kevesebbet fizettek, mint a Glaxónál, de csak heti négy napot kellett
dolgozni, így a maradék időben tolmácsolással kiegészíthettem a
jövedelmemet. Ennél is fontosabb volt, hogy a munka érdekesnek
ígérkezett. Annak a pártnak kellett politikailag és társadalmilag fontos
ügyekben kutatásokat végezni, amelyikkel egyébként is szimpatizáltam.
Ez a fajta tevékenység egyáltalán nem bürokratikus, sőt éppen
ellenkezőleg: érdekes, intellektuális és ösztönző.
2001 júniusában nagy örömömre megjött az intézet értesítője: enyém
a munka; szeptemberben kezdhetek. Azonnal kiléptem az
önkormányzattól és visszamentem fordítani, mivel ott többet kerestem,
és nagy szükség volt rá az új házhoz.
Eltökéltem magamban, hogy jobb helyen fogunk lakni. Eleinte Marco
is egyetértett velem, aztán, ha megtetszett egy ház, mindig meghátrált és
kifogásokat keresett: drága volt vagy túl messze volt a központtól és
hasonlók. Marco nem akart költözni, és nem akart hatalmas
bankkölcsönök fogságában vergődni. A megtakarított pénzén utazni
szeretett volna, amit én komolytalannak tartottam, ő erre azt mondta,
hogy türelmetlen és költekező vagyok.
Megromlott a kapcsolatunk, és jöttek a hosszas veszekedések olyan
kis butaságokon, mint az időbeosztás és a háztartási kiadások. Marco
mindent meg akart tervezni; én pedig gyűlöltem, ha tervekkel gúzsba
kötnek. Ő indulatos volt, én meg nem szerettem kiabálni, és azt sem, ha
kiabáltak velem. Már a szakításon gondolkoztam, amikor találtam egy
kicsit ugyan lelakott, de amúgy tökéletes parkettás, kandallós házat egy
fasorban, a vasútállomás közelében. Marco azt mondta rá, hogy túl sokba
kerül a felújítása.
Úgy döntöttem, hogy egyedül veszem meg a házat. Maradhatunk
barátok – maradhat a fiúm –, de lépnem kellett, mielőtt a dolgok még
rosszabbra fordulnak közöttünk. Időközben Ellen is elvált a férjétől,
Badal Zadehtől, és némi tépelődés után úgy döntött, hogy ideköltözik
Leidenbe. Megbeszéltük, hogy közösen vesszük meg a házat, és
megosztozunk a költségeken. Nem volt nehéz kölcsönt felvenni, mert
mindketten jól kerestünk. Áprilisban költöztünk be.
Egyik este a tévében egy olyan riportot láttunk, amely arról szólt,
hogy marokkói diákok meleg tanárokat bántalmaztak. Az ilyesmi elég
gyakori volt abban az időben. Az újságok tele voltak a marokkóiakkal és
zűrös dolgaikkal. A képernyőn megjelent egy arabul beszélő imám
hagyományos öltözetben. Felhangosítottam a készüléket. Az imám
belenézett a kamerába, és kijelentette, hogy a homoszexualitás olyan
fertőző betegség, amelyet az iskolások is elkaphatnak. Azt mondta, hogy
nagy veszélyt jelent az emberiségre.
Emlékszem, hogy azonnal felpattantam a fotelből.
– Ez egy begyepesedett barom! – kiáltottam.
A szomáliai énemnek ismerős volt, amit láttam, de a holland énem
nagyon megdöbbent. A műsor annyira felzaklatott, hogy. nekiültem,
írtam egy cikket, és elküldtem az NRC Hanselblad szerkesztőségébe. A
cikkben az állt, hogy a jelenség nemcsak erre az imámra jellemző, hanem
az iszlám egészére, mert ez a vallás sohasem ment át a felvilágosodás
folyamatán, ezért a hívei sohasem kérdőjelezik meg az egyén
szabadságával kapcsolatos merev nézeteit. Ezen is túlmutat, hogy az
iszlám nemcsak a homoszexuálisok zavartalan élethez való jogával
helyezkedik szembe. Bárki, aki járt már abortuszklinikán vagy női
menhelyen, láthatja, hogy az iszlám szexuális erkölcse mindenkinek csak
szenvedést okoz.
A spontán felháborodásomból kikerekedő cikk írása közben jöttem rá,
hogy véleményem van a dolgokról. Az írás rövid olvasói levélként,
szerkesztve, politikailag korrekt nyelvezettel jelent meg májusban. Ez
volt politikai szereplésem kezdete.
 Ellennel két hónap alatt rendbe hoztuk a házat, aztán az élet
visszazökkent a szokásos kellemes medrébe. Esténként vendégeket
hívtunk. Ellen ebben az időben egyfajta vallási átalakuláson ment
keresztül, kapaszkodókat keresett, és azon problémázott, hogy melyik
templomba kellene járnia. Marco és köztem is jó volt a viszony; azt
fontolgattuk, hogy megint összeköltözünk. Nyár volt, jókat főztünk,
függetlenek voltunk, és szép volt a világ.

Szeptember 3-án álltam munkába. A munkáspárt szellemi központja

egy nem túl nagy iroda volt, én meg csak egy kezdő elemző voltam. Az
első feladatom során a bevándorlással kellett foglalkoznom, amelyet
egyre inkább a 21. századi Hollandia egyik legfontosabb problémájának
kezdtem tartani. Az iszlámnak ekkor még nem tulajdonítottam központi
szerepet, de tanulmányoztam a nagy vándorlásokat, az okaikat és azokat
a vonatkozásaikat, amelyek az újkori otthonkeresőket befogadó
országokkal kapcsolatosak. A fő kérdés az volt, támogassa-e a
Munkáspárt a bevándorlókkal kapcsolatos szigorúbb szabályozást.
Hollandia jóléti állam akart maradni, de nyilvánvalóan nem tudta
kiterjeszteni áldásait az egész világra. Egyértelműen szükség volt
megszorításokra, de az volt a kérdés, hogy milyenekre. Beszélgetéseket
szerveztem a terület szakértőinek részvételével, és tanulmánykötetet
szerkesztettem az írásaikból. Nem én csináltam a politikát, hanem az volt
a feladatom, hogy valamiféle hálózatot szervezzek és tartsak fenn a
szakértőkből, végezzek nekik háttérkutatásokat, ők pedig felállítják azt
az útitervet, amelynek mentén kezelni lehet a kérdést. Többek között
elemeznem kellett, hogy más országok hogyan szabályozták a
bevándorlást, és azt, hogy egy jóléti állam hány bevándorlót képes
befogadni úgy, hogy jóléti állam maradjon.
A második héten régi jelentéseket néztem át, amikor a földszinten
hirtelen nagy kiáltozás kerekedett. Lementem megnézni, mi a zaj oka,
gondoltam, megkérem őket, legyenek már egy kicsit csendesebben.
Egy csomó ember tülekedett a tévé körül, amelyben a CNN adása
ment. Nagyot sóhajtottam. Akkoriban tele voltam előítéletekkel
Amerikával és különösen az amerikai médiával szemben. Az amerikai
média túlzásairól még Leidenben írtam egy dolgozatot is, amelyben a
Monica Lewinsky-ügyet hoztam fel példának. Bill Clinton vesszőfutása
alatt a CNN állandóan a LIVE és a BREAKING NEWS műsorokban
csámcsogott Clinton szexuális életének tökéletesen kézenfekvő
szempontjain. A szenteskedő Kenneth Starról, Clinton legfőbb
ostorozójáról mindig a zsémbeskedő Ijaabo jutott eszembe. A téma csak
azért látszott fontosnak, mert a média olyan sok figyelmet szentelt neki,
nekem meg olyan benyomásom alakult ki az amerikaiakról, hogy elég
hisztis népek.
Amikor azon a délutánon megláttam a BREAKING NEWS feliratot,
azt hittem, a CNN megint előásott valami apróságot, amit nagy hűhóval
világgá kürtölnek. Aztán amíg ott álltam, a második repülő is
becsapódott a World Trade Centerbe. A riporternő szerint nem lehetett
baleset – a két repülővel szándékos merényletet hajtottak végre.
Többször is levetítették a szörnyű képsorokat, amelyeken a gépek
becsapódtak a toronyházakba. Azon vettem magam észre, hogy csukott
szemmel, szomáliai nyelven fohászkodom: „Allah, add, hogy ne
muszlimok legyenek, akik tették!”
Tudtam, hogy ebből világméretű konfliktus lehet.
– Az amerikaiak meg fogják torolni – mondtam Ellennek, amikor
hazaértem. – Ők nem olyanok, mint a hollandok. Ők nem fogják azt
mondani, hogy üljünk le, és beszéljük meg a dolgot. Ebből lesz a
harmadik világháború.
Ellen azt mondta, ne reagáljam túl a dolgot.
Aznap este azonban olyan tudósításokat láttunk, amelyektől még
jobban megdöbbentünk. Itt, Hollandiában – Edében, ahol korábban
laktunk – egy forgatócsoport nem sokkal a tornyok elleni támadás után
lefilmezte, hogy ünnepelnek az utcákon a muszlim kölykök. Egész
Hollandia elképedt, de én jobban megrémültem, mint a legtöbb holland.
– Csak gyerekek! – mondta Ellen. – Túlságosan felfújják a dolgot. Ha
a kamera nem lett volna ott, nem történt volna semmi.
Én azonban tudtam, hogy a kamera az egésznek csak egy kis részét
mutatta. Ha a városban máshol is filmeztek volna, többet is láttunk volna.
A 9/11 utáni reggelen leszálltam az ingázó vonatomról, és az intézet
felé vezető úton összetalálkoztam Ruud Kooléval, a Munkáspárt
elnökével; ő is éppen az irodába tartott. Ruud egyike volt leideni
tanáraimnak. Üdvözlés közben javasolta, hogy tegeződjünk –
Hollandiában nem sokat adnak a hierarchia formaságaira. Mint a világon
mindenki más, az ikertornyok elleni támadásról beszélgettünk. Ruud
szomorúan ingatta a fejét a történtek miatt.
 – Hát nem szörnyű, hogy mindenki azt mondja, hogy ez az iszlám
miatt van?
Nem tudtam visszatartani magam, és kitört belőlem:
– De hát ez az iszlám! Ez az egész a vallásuk miatt van, ami maga az
iszlám!
– Ayaan, természetesen lehet, hogy ezek az emberek muszlimok –
mondta Ruud de akkor is szélsőségesek. Nálunk is élnek olyan
fundamentalista keresztények, akik szó szerint értelmezik a Bibliát. A
legtöbb muszlim nem hisz az ilyesmiben. Nem szabad így beszélni a
világ második legnagyobb, civilizált és békés vallásáról.
Miközben bementem az irodába, azon gondolkoztam, hogy fel kell
ráznom ezeket az embereket. Nemcsak Koolét, hanem egész Hollandiát,
ezt a szerencsés országot, ahol semmi sem történik, ezért azt hiszik, hogy
nem is történhet. A hollandok elfelejtették, hogy az emberek Isten
nevében képesek fegyvert ragadni, háborúzni, házakat rombolni,
egymást bebörtönözni, megölni és erkölcsi törvényeket hozni. Ilyen
jellegű vallás Hollandiában már évszázadok óta nem létezett.
Nemcsak a szélsőségek gondolkoznak így Amerikáról és a Nyugatról.
Tudtam, hogy a muszlim világ elsöprő többsége az iszlám hitetlen
ellenségeivel szembeni jogos megtorlásnak tekinti a támadásokat. Az
iszlám, az én vallásom nevében hadat üzent, nekem pedig választanom
kellett. Melyik oldalhoz tartozom? Rájöttem, hogy nem kerülhetem meg
a kérdést. Tényleg ez az iszlám? Az iszlám engedélyez vagy felszólít
ilyen mészárlásra? Én, mint muszlim, egyetértek-e a támadással? Ha nem
értek egyet, akkor milyen a viszonyom az iszlámmal?

Hetekig töprengtem ezeken a kérdéseken; nem tudtam kiverni őket a

fejemből. 9/11 lett a rögeszmém. Bújtam az újságokat és az internetet.
Láttam, milyen sokfelé tüntetnek a világban Oszáma bin Láden mellett.
Nigéria északi részén százakat öltek meg vallási zavargásokban. A világ
vezetői a tévécsatornákon arra szólították fel a muszlimokat, hogy ítéljék
el a támadásokat. Cikkekben hívták fel őket, hogy álljanak fel, és
mondják ki, hogy az iszlám nem engedélyezi a fegyvertelen emberek
lemészárlását. Úgy éreztem, ezek a cikkek nekem szólnak.
Mohamed Atta, a gépeltérítők vezetője arra tanította társait, hogyan
„haljanak meg jó muszlimokhoz méltóan”. Azt az imát mondta, amelyet
minden muszlim a halála előtt: kérte Allahot, hogy álljon mellé, amikor ő
megérkezik hozzá. Olvastam a levelét, és ráismertem a fohászra is.
Ismerős volt az írás hangvétele és tartalma. Ez nem egyszerűen csak az
iszlám volt, hanem az iszlám lényege. Mohamed Atta szentül hitte, hogy
Allahért áldozta fel az életét.
Ugyanannyi idős volt, mint én. Úgy éreztem, mintha ismerném,
hiszen tényleg sok hozzá hasonló emberrel találkoztam – például
Nairobiban a muszlim közösség vitakörében. A levelet bárki írhatta
volna onnan is, ha lett volna elég bátor megtenni azt, amit Atta. Ha velük
maradtam volna, talán én is képes lettem volna rá, vagy akár Ijaabo is.
Afrikában, a Közel-Keleten – sőt Hollandiában is – tízezrek
gondolkoztak ugyanígy. Minden istenfélő muszlim, aki az igazi iszlám
szerint akart élni – a Muszlim Testvériség vagy a medinai Korán-iskolák
iszlámja szerint –, akkor is egyetértett a támadásokkal, ha aktívan nem
vett volna részt bennük. Ez nemcsak egy frusztrált egyiptomi
építészekből álló hamburgi csoport volt. Sokkal nagyobb volt annál,
emellett szó sem volt kiábrándulásról. Magáról a hitről volt szó.
Idegesítően ostoba elemzők – különösen azok, akik
arab-szakértőknek mondják magukat, miközben az iszlám világról szóló
ismereteik a nullához közelítenek – dagályos fejtegetésekben taglalták,
hogy Arisztotelész tanai az iszlámban élnek tovább, meg hogy a nullát a
középkori muszlim tudósok már nyolcszáz évvel ezelőtt használták.
Szerintük az iszlám a béke és a tolerancia vallása, és nincs benne egy
szikrányi erőszak sem. Mindez nagyon szép mese, de semmi köze sincs
ahhoz a világhoz, amelyet én megismertem.
Az újságokban mindenről úgy írtak, hogy „igen, de”: igen, szörnyű
dolog a gyilkolás, de. Elméleteket gyártottak arról, hogy az emberek a
nyomor miatt lesznek terroristák. Vagy arról, hogy a gyarmatosítás, a
fogyasztói társadalom, a tömegkultúra és a nyugati dekadencia
felemészti a tiszta kultúrát, és vérontáshoz vezet. Én azonban tudtam,
hogy Afrika a legszegényebb kontinens, és a nyomor nem idéz elő
terrorizmust. Az igazán szegények nem-látnak tovább a következő
evésnél, az értelmiségiek pedig általában a saját kormányukra
haragszanak, és nyugatra tartanak. Olvastam a rasszizmusellenes
szervezetek kiáltványait, amelyben a Hollandián végigsöprő szörnyű
iszlámgyűlöletre hívták fel a figyelmet, és arra, hogy felszínre került a
holland társadalom rejtett fajvédő jellege. Egyetlen álságos
intellektualizálásnak sem volt szikrányi köze sem a realitásokhoz.
 Más cikkekben azt vetették az amerikaiak szemére, hogy „vakon”
Izrael mellé álltak, és előrevetítették, hogy több 9/11 is lesz, míg az
izraeli-palesztin konfliktust nem rendezik. Ezekkel a szerzőkkel sem
tudtam teljesen egyetérteni. Tizenévesként lehet, hogy én is ujjongtam
volna a World Trade Center és a Pentagon elleni támadás miatt, pedig a
palesztin helyzetről szinte semmit sem tudtam. Ha a merényleteket
tizenkilenc palesztin férfi követte volna el, az érvnek lett volna súlya, de
nem palesztinok voltak. Egyikük sem volt szegény. Egyikük sem hagyott
hátra olyan búcsúlevelet, amelyben leírták volna, hogy további
támadásokra kell számítani mindaddig, míg Palesztina fel nem szabadul.
Tudtam, hogy az ok a hit volt. Nem a kiábrándulás, a nyomor, a
gyarmatosítások vagy Izrael, hanem a vallásos hit, és a menetjegy a
garantált mennyországba.
A bin Ládent és mozgalmát elemző cikkek többsége ahhoz hasonló
módon vizsgálta a jelenségeket, ahogyan némelyek Marx ismerete nélkül
elemezték Lenint vagy Sztálint. Az erkölcsi vezető nem bin Láden volt,
hanem Mohamed próféta, ezért az ő útmutatásait kellett volna
kielemezni. És mi van akkor, ha nem tetszik az eredmény? Akkor mit
lehet tenni?
Régi Oszáma bin Láden-interjúkat sugároztak a CNN-en és az
Al-Jazeerán. Tele voltak az Amerika-ellenes totális háborúval, amelyet a
zsidók elleni harccal együtt az iszlám új keresztes háborújának tekintett.
A festői Leidenben, a szépen berendezett házamban üldögélve arra
gondoltam, hogy ez a túlzó erőszak akár egy őrült dühöngésének a
megnyilvánulása is lehetne, de bin Láden Koránból vett idézetei
állandóan ott motoszkáltak a fejemben. „Amikor összetalálkoztok a
hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat!”; „Ha nem vonultok harcba,
[Allah] fájdalmas büntetéssel fog büntetni benneteket és egy másik
néppel cserél föl titeket”; „Ha hátat fordítanak nektek, akkor ragadjátok
meg, és öljétek meg őket, ahol csak rájuk akadtok…” „Ti hívők! Ne
kössetek testvérbarátságot a zsidókkal és a keresztényekkel! Ők egymás
testvérbarátai! Ha valaki közületek barátságot köt velük – az közéjük
tartozik!” Bin Láden a hadíszból is idézett: „Az [ítélet] órá[ja] addig nem
jön el, míg a muszlimok harcolnak a zsidókkal, és meg nem ölik őket.”
Nem akartam, de muszáj volt: elővettem a Koránt meg a hadíszt, és
utánanéztem. Gyűlöltem, hogy ezt kellett tennem, mert tudtam, hogy
megtalálom bennük bin Láden idézeteit, pedig nem akartam
megkérdőjelezni Isten szavait. Akkor is tudnom kellett, hogy 9/11 az
igaz iszlám igaz hitéből sarjadt-e ki. És ha bebizonyosodik, mit
gondoljak az iszlámról?
Oszáma bin Láden ezt is mondta: „Ha harcolsz, az iszlámmal vagy”,
én pedig úgy éreztem, hogy az iszlám az egész világon szörnyű válságba
került. Hát tényleg nem hajlandó egyetlen muszlim sem észrevenni a
józan ész és a vallásunk közti ellentétet? Századokon át úgy
viselkedtünk, mintha minden tudás a Koránban lenne; elutasítottuk a
kérdéseket, és elutasítottuk a haladást. Időtlen idők óta elzárkóztunk a
magyarázattól, mert képtelenek voltunk szembenézni azzal a
szükséglettel, hogy össze kellene egyeztetni a hitünkkel. Ez azonban nem
működött, csak borzalmas fájdalmat és gyalázatos viselkedést
eredményezett.
Nekünk, muszlimoknak azt tanították, hogy a földi élet csak átmeneti
állapot: egy olyan próba, amelyet ki kell állni az igazi túlvilági élet előtt.
A próba során mindenkinek úgy kell élnie, hogy az a lehető legjobban
hasonlítson a próféta követőinek az életére. Kérdem én: lehet úgy jobb a
mindennapi életünk, ha a muszlimok számára tilosak a reformok? Hiszen
az emberi jogok, a haladás és a nők jogai idegenek az iszlámtól.
A próféta tévedhetetlenségének kinyilatkoztatásával és a kérdések
elfojtásával mi, muszlimok állandósítottuk a zsarnokságot. Mohamed
próféta az élet minden területét megpróbálta törvényekkel szabályozni. A
szabályok engedélyei és tiltásai alapján elnyomtuk az egyén szabadságát
és a szabad választás lehetőségét. A 7. századi sivatagi arab
gondolkodásmód állapotában konzerváltuk embermilliárdok erkölcsi
szemléletét. Nem Allah szolgái voltunk, hanem a rabszolgái.
A kis redőny, amely mögé a fejemben a zavaró gondolatokat szoktam
begyömöszölni, 9/11 után kinyílt, és többé nem volt hajlandó bezárulni.
Azon kaptam magam, hogy már nem szent kinyilatkoztatásként tekintek
a Koránra. Emberek által írt történelmi feljegyzések gyűjteménye volt.
Arról szólt, hogy százötven évvel a próféta halála után férfiak egy
csoportja hogyan látta a dolgokat, tipikusan törzsi és tipikusan arab
szemszögből. Egy olyan kultúra szemszögéből, amely brutális és bigott
volt, megrekedt az asszonyok elnyomásánál és a kegyetlen háborúknál.
A próféta sok jó dolgot tanított. Lelkileg fontos volt a számomra, hogy
higgyek a túlvilágban. Az életemet tartalmasabbá tették a Korán azon
parancsai, amelyek szerint könyörületesnek kell lennünk és segítenünk
kell a rászorulókon. Ugyanakkor, sok más muszlimhoz hasonlóan, túl
bonyolultnak bizonyult számomra a hitetlenek elleni háború témája. A
legtöbb muszlim nem mélyed el a teológiában, és csak ritkán olvassuk a
Koránt. Nekünk arabul tanították, a nyelvet pedig sokan nem értik. Ez azt
eredményezi, hogy sokan úgy vélik, hogy az iszlám a békéről szól. Ettől
van az, hogy ezek a kedves és becsületes holland emberek abban a
tévhitben élnek, hogy az iszlám a béke és a türelem vallása.
Nem tudtam tovább úgy tenni, mintha nem venném észre az iszlám
erkölcsi keretrendszerének totalitarizmusát. Az élet minden területének a
részletes szabályozásával gúzsba köti a szabad akaratot. Az eredeti, igaz
iszlám merev vallási rendszere és erkölcsi felépítménye erőszakhoz
vezet. A tizenkilenc gépeltérítő embertelen tette ennek az emberi
viselkedést részletesen szabályozó rendszernek a logikus
következménye volt. Az ő világukban csak „mi” és „ők” léteznek – ha az
„ők” nem fogadják el az iszlámot, pusztuljanak!
Nem kellett volna így lennie. Nyugaton is voltak vallásháborúk és
inkvizíció, de a társadalom lerázta magáról a vallás erőszakszervezetét.
Úgy véltem – és most is hiszem –, hogy a muszlimok millióinak is át
kellene mennie ezen a változáson. Mi, muszlimok is meg tudnánk
szabadulni azoktól a dogmáktól, amelyeknek csak tudatlanság és
elnyomás lehet az eredménye. Ebből a szempontból még szerencsések is
vagyunk, mert számos olyan könyv létezik, amelyeknek az elolvasásával
a muszlimok ugyanúgy felgyorsíthatják a saját felvilágosodásukat,
ahogyan a japánok is tették. Felemelhetjük a dogmáinkat a fénybe,
tüzetesen megvizsgálhatnánk őket, aztán a merev és embertelen
hagyományaink helyére beilleszthetnénk a haladás és modern élet
értékeit. A vallást így egyensúlyba lehetne hozni az egyéni
önkifejezéssel.
Hogy így gondolkozzam, természetesen meg kellett tennem azt az
első lépést, amellyel beláttam, hogy a Korán viszonylagos – nem
abszolút, nem Isten kinyilatkoztatásainak szó szerint értelmezendő
másolata, hanem csak egy könyv. El kellett vetnem a pokol gondolatát,
mert a fenyegető kilátás mindig elijesztett az iszlám bírálatától. Ezen a
ponton egyik éjszaka azt kérdeztem magamtól, hogy ha idáig eljutottam,
valójában mit gondolok most Istenről?

Körülbelül ekkor hívott fel újra Abshir, a fiatal Szomáliai imám.

Néhány éve Svájcban élt, és most kórházba került; a hívását követő napra
volt előjegyezve szívműtétre.
Természetesen szeptember ll-ről is beszélgettünk.
– Minden állításnak utánanéztem – mondtam Abshirnak –, amelyeket
bin Láden és az emberei a Koránból idéztek a támadásaik igazolására.
Mindet megtaláltam. Ha a Korán időtlen, akkor ma is érvényes minden
muszlimra. Az a rész is, hogy a muszlimoknak hogyan kell harcolniuk a
hitetlenek ellen. Nemcsak Uhud és Badr 7. századi csatáira vonatkozik.
– Igazad van, és ugyanúgy meg vagyok zavarodva, mint te –
válaszolta Abshir. – Szívműtétem lesz, pedig valójában a fejemben van
probléma.
Elmesélte, hogy Genfben gyakran beszélgetett Tarek Ramadan
francia iszlámista filozófussal. Ramadan annak a Haszán al-Banának az
unokája, aki megalapította a Muszlim Testvériséget.
– A beszélgetéseink óta még nagyobb bennem a zűrzavar – mondta
Abshir. – Körökben beszél. Azt mondta, hogy a próféta az iszlámot
békének nyilvánította, ezért az iszlám maga a béke.
– Igen, de a Korán békéről szóló sorai csak a muszlimok egymás közti
életére vonatkoznak – vetettem ellen. – A próféta azt is mondta, hogy
„Szállj harcba a hitetlenekkel!”. Kik a hitetlenek, és ki adja meg a jelet a
háborúra?
– Az biztos, hogy bin Láden nem jogosult rá – válaszolta Absihr. –
Nem indíthatunk háborút egy egész nyugati félteke ellen, ahol nem a
muszlimok vannak uralmon…
– Abshir – vágtam közbe ha kimondjuk, hogy a Korán nem időtlen,
akkor nem is szent, igaz?
– Miről beszélsz?
– Nagyon sajnálom, de azon a ponton vagyok, hogy elveszítsem a
hitemet. Egyre nehezebb és nehezebb dolog számomra hinni.
A telefon egy darabig hallgatott, majd Abshir megszólalt:
– Ez a dolog mindannyiunkat összezavart. Te állandó stresszben élsz.
Egy nem iszlám országban mindig bonyolult dolog távlatokban
gondolkozni. Pihenj egy kicsit, vegyél ki szabadságot. Vedd fel a
kapcsolatot a családunkkal. Túlzottan elszigetelődtél az Osman
Mahamud nemzetségtől, Ayaan. Ha ilyenek járnak a fejedben, könnyen a
pokolba kerülhetsz.
– De ha a Korán szent mivoltát vonom kétségbe – mondtam –, azzal
kétségbe vonom a mennyországot és a poklot is.
– De hát ez lehetetlen!
– És ez nem minden. Itt vannak az angyalok és a démonok is. Lehet,
hogy nem vagyok eléggé jártas az egzakt tudományokban, de egyetlen
jelét sem láttam a létezésüknek. Abshir, légy szíves, mondd meg nekem,
hogy azok az angyalok, akiket a nyugati festményeken fehér ruhában,
pufók arccal ábrázolnak?
– Nem – válaszolta Abshir. – A muszlim angyalok teljesen mások.
Nekik nincsenek szárnyaik.
– Látod, ha most megkérdezem tőled, hogy néznek ki a mi
angyalaink, neked az lesz rá a válaszod, hogy nem tudod, mert Allah
akkor mutatja meg, ha eljön az ő ideje.
– Szeretlek, Ayaan, de én is össze vagyok zavarodva.
Mindannyiunkra óriási hatással vannak az események. Kérlek, Ayaan, ne
csináld ezt. Lazíts egy kicsit.
Sok szerencsét és erkölcsi kitartást kívántam neki, hogy megtalálja a
kiutat a dilemmából. Abshir intelligens, együtt érző, nemes lelkű férfi
volt, de félt. Azoktól az angyaloktól félt, akik a halála után megkérdezik
tőle, hogy hű volt-e Allahhoz és a prófétához. Félt, hogy elbukja a
vizsgát, és örök kárhozatra jut. Kínos zavarban elköszöntünk egymástól.
Tudtam, hogy többé sohasem beszélek vele.

2001 novemberében elmentem egy vitaestre a The Balie-be,

Amszterdam egyik gyűléstermébe. Az eseményt a Trouw című újság
kritikai rovata szervezte. A lapot Jaffe Vink és Chris Rutenfrans
szerkesztette, és szeptember 11. után hamarosan egyfajta fórummá vált
az iszlám és a Nyugat viszonyában. A kritikai rovatban gyakran közöltek
olyan cikkeket, amelyek írói nem feltétlenül értettek egyet az iszlámot
békésnek és Arisztotelész továbbvivőjének tartó közfelfogással. A
vitaest címe az volt, hogy: „Nyugat vagy iszlám: kinek kell egy
Voltaire?”
Az egymás után felszólalók arról beszéltek, hogy a Nyugatnak új
Voltaire-re van szüksége. Felsorolták mindazt, ami rossz a nyugati
társadalomban: a törekvés a más országok feletti uralomra, a
neokolonializmus, annak a rendszernek a dekadenciája, amely csak
fogyasztói társadalmakat tud létrehozni és így tovább; a szokásos dolgok.
Majd szólásra emelkedett Afshin Ellian iráni professzor, aki ékesszólóan
előadta, hogy az iszlámnak kritikai megújulásra van szüksége.
Ezután következett a hallgatóság bevonásával az általános vita. A
legtöbben egyetértettek azokkal a szónokokkal, akik a Nyugat
egyik-másik vonatkozását bírálták. Elhatároztam, hogy én is elmondom
a véleményemet. Jelentkeztem, és ezt mondtam a mikrofonba:
– Nézzenek körül, milyen sok Voltaire él Nyugaton. Ne vegyék el
tőlünk a jogot, hogy nekünk, muszlimoknak is legyen Voltaire-ünk.
Nézzék meg az asszonyainkat, és nézzék meg az országainkat. Nézzék
meg, hányan menekülünk el otthonról, hogy itt menedékjogot kérjünk,
aztán az embereink őrületükben repülőgépekkel épületeket rombolnak
le. Hadd legyen nekünk is egy Voltaire-ünk, mert ahol mi élünk, ott
tényleg a sötétség uralkodik.
Amikor befejeztem, sokan jelentkeztek szólásra, köztük több muszlim
is. Amszterdamban voltunk; rengetegen jártak ilyen beszélgetésekre,
ezért ezen a vitán is természetes volt a jelenlétük. Majdnem mindegyikük
indulatosan kikelt ellenem és Afshin Ellian ellen. Averroësről és
Arisztotelészről beszéltek, meg arról, hogy az iszlám fedezte fel a nullát,
és hasonló dolgokról. Hihetetlenül idegesítő volt. Akkor mi történt az
iszlám civilizációval az 1200-as évek óta? Sajnos nem kaptam vissza a
mikrofont, ezért a továbbiakban csak gúnyosan mosolyogtam.
Amikor vége lett a vitának, odajött hozzám Afshin.
– Hiszen ön a mi kis Voltaire-ünk, saját maga! – mondta. – Honnan
cseppent ide?
– Szomáliából jöttem – válaszoltam.
– Most már tudom, hogy a mi muszlim civilizációnknak egy nő lesz a
megmentője.
Nagyon kedves férfi volt, maga is menekült.
Míg beszélgettünk, odajött hozzánk Chris Rutenfrans, a Trouw egyik
vezető szerkesztője. Bemutatkozott, majd így szólt hozzám:
– Nem lenne kedve hozzá, hogy egy cikkben kifejtse azokat a
gondolatokat, amelyeket itt előadott?
Mondtam, hogy ez nagy megtiszteltetés a számomra, és a következő
napokban belevetettem magam a munkába. Mivel a lap közölni akarta a
beosztásomat, ezért a kész cikket meg kellett mutatnom a Wiardi
Beckman Intézetben a főnökömnek. Néhány nap után elvittem a vázlatot
az igazgatóhoz, Paul Kalmához. Nagyon mérges lett. Mi szellemi
központ vagyunk, és azért fizetnek minket, hogy gondolkozzunk.
Természetesen ő is a szólásszabadság híve, de akkor sem írhatok le ilyen
dolgokat, mert ártanék a Munkáspártnak. Ha csak a nevemet írnám oda,
és az intézetet meg sem említeném, akkor is, amint egy muszlim egy
ilyen cikket publikál, az összes rasszista és iszlamofób abban a
pillanatban fegyvert kovácsol belőle.
– Ez nem egészen így van – mondtam Paulnak –, mert az igazság
akkor is igazság.
A holland politika kényes korszakát éltük. Akkoriban volt felívelőben
egy addig teljesen ismeretlen politikus, Pim Fortuyn. Azoknak az
értekezéseinek köszönhette az ismertséget, amelyekben leírta, hogy az
etnikai kisebbségek nem teszik megnyugtatóan a magukévá a holland
értékeket. Fortuyn rámutatott, hogy a muszlimok nemsokára többségbe
kerülhetnek Hollandia főbb városaiban, miközben még mindig ugyanúgy
nem ismerik el az asszonyok és a homoszexuálisok jogait, ahogyan a
demokrácia legalapvetőbb eszméit sem. A Munkáspártban úgy
döntöttek, hogy nem állnak nyíltan Fortuyn oldalára, inkább kerülik a
témát.
Paul Kalma jó és becsületes, velem különösen jóindulatú ember volt.
Úgy gondolta, meg kell védenie és meg kell előznie, hogy jobboldalinak
vélt gondolataim miatt hatalmukba kerítsenek a rasszisták. Átnézte a
cikkemet, és addig javítgatta, míg a fajvédők sem találhattak benne
kapaszkodót.
Akkoriban – különösen a Munkáspárt köreiben – az emberek
általában pozitívan vélekedtek az iszlámról. Ha a muszlimok mecseteket,
külön temetőket és a rituális előírásokat betartó vágóhidakat akartak, hát
megépítették nekik. Meg közösségi központokat is. Ezek a központok
voltak az iszlamista fundamentalista nézetek melegágyai, de a
Munkáspárt azzal oszlatta el az aggodalmakat, hogy ez természetes
reakció. Azt mondták, hogy a bevándorlók elvesztették a gyökereiket,
ezért átmeneti támpontként szükségük van a hagyományos eszmékre,
amelyek majd fokozatosan elhalványulnak. Elfelejtették, milyen sokáig
tartott, és mennyi szenvedés árán sikerült csak Európában háttérbe
szorítani a maradiságot és az intoleranciát.
Amikor a szomáliaiak azt mondták, nem akarnak gaalo környéken
élni, tudtam, hogy ez azt jelentette, hogy el akarják kerülni a hollandok
istentelenségét. A hollandok ezzel szemben ezt természetes óhajnak
tekintették a saját közösség kialakítására. Ha a muszlimok saját iskolát
akartak, tudtam, hogy ott akarják a kérdezősködés nélküli
engedelmességre kényszeríteni a gyermekeiket. A hollandok nem vették
észre a veszélyt. Amikor egy önkormányzati lakótelepen megsokasodtak
a marokkói és török csatornákra hangolt műholdvevők, munkáspárti
kollégáim az otthonnal való kapcsolattartás igényének természetes
kielégítését látták benne.
A műholdak azonban prédikációkat és vallásos tanokat sugároztak. A
holland városokban házaló prédikátorok jártak házról házra a
kazettáikkal, mint annak idején Boqol Sawm az Eastleigh-n. Sok,
bevándorlók lakta városrész üzleteiben árultak hagyományos kendőket,
szőnyegeket meg kazettákat, DVD-ket és könyveket, amelyek arról
szóltak, hogyan kell viselkednie hitetlenek között a jó muszlimoknak. Ha
olyan sok fejkendős asszony volt az utcán, hogy nem lehetett őket nem
észrevenni, munkáspárti kollégáim azt mondták, hogy ezek mostanában
és nemsokára maguktól leveszik majd a kendőt. Nem akarták észrevenni,
hogy ez már a második generáció, amely újra felfedezi a „gyökereit”.
Világosan láttam, hogy már átestek az olyan szólamokkal kivitelezett
agymosáson, mint tauhid, kufr és „gonosz zsidók”.
A cikk megjelenése után méltató és bátorító levelek tucatjait kaptam:
„Milyen nagyszerű, hogy magához hasonló emberek is élnek. Hallott
már Spinozáról?” Kaptam egy meghívást is, egy Spinozáról szóló
szimpóziumra, amelyet a Thomas Mann Institute rendezett. Elővettem a
felvilágosodásról szóló tankönyveimet, hogy utánanézzek Spinozának.
Rájöttem, hogy az emberek valószínűleg azért hoztak vele kapcsolatba,
mert ő is menekült volt (Spinoza családja az 1600-as években emigrált
Hollandiába a portugál inkvizíció elől).
Több olyan meghívást is kaptam, amelyben előadónak kértek fel; az
egyiket egy holland kisvárosba, Hengelóba. A levélben az állt, hogy
tartsak beszédet decemberben az ötvenedik szabadság- és emberjogi
jubileumi estjükön. A rendezvény címe az volt, hogy: „Kell-e félnünk az
iszlámtól?” Beszéltem róla Paulnak, mire megkérdezte:
– Te hogyan válaszolnád meg a kérdést?
– Hát úgy, hogy igen is, meg nem is.
– Helyes, akkor mehetsz.
Ideges voltam, mert sohasem beszéltem még hallgatóság előtt.
Megírtam a beszédet, és megmutattam Chris Rutenfransnak a Trouwnál.
Azonnal le akarta közölni, de kértem, hogy előbb hadd tartsam meg a
beszédet. Amikor azonban az engedély miatt megmutattam Paulnak,
miről akarok beszélni, bíborszínű lett a feje. Azt mondta, hogy a beszéd
személyes támadás az integrációs miniszter és Amszterdam
polgármestere, Job Cohen ellen, aki ráadásul éppen a Munkáspárt egyik
vezéralakja. (Tényleg az volt a szándékom, hogy megfricskázzam az
orrukat, amiért naivan azt hiszik, hogy a muszlimok akkor integrálódnak
majd a legjobban, ha a hollandok eltűrik az önelszigetelési kísérleteik
minden formáját.) Paul közölte, kötelességének tartja, hogy megvédjen
az efféle jobboldali nézetek hangoztatásától.
Kiderült, hogy a választható lehetőségek közül a lehető legkényesebb
iszlám témákba tenyereltem bele. Átírtam néhány mondatot, és
elraktároztam magamban, hogy ezekben a már-már szélsőségesen
civilizált körökben a konfliktusokat csak nagyon választékos és
képmutató módon szabad kezelni.
Amikor, szóltam Chris Rutenfransnak, hogy átírtam a vázlatot,
azonnal rájött, hogy a főnököm tanácsára csavartam le benne a hangerőt.
Felhívta Pault, és jól összevesztek. A következő hétvégén megjelent a
Trouwban a cikk finomított változata. Rá egy hétre Jaffe Vink,
Rutenfrans szerkesztőtársa egy cikkben felidézte a vitát. Minden
olyasmire kitért, amit Paul kivetetett velem az első változatból, ide értve
azt a kiszólást is, amelyben Job Cohent egy ajatollah-hoz hasonlítottam.
Két nap múlva vezetőségi megbeszélést tartottak a Wiardi Beckman
Intézetben, amelyen Job Cohen személyesen is megjelent. A cikkem – és
Vink glosszája – volt az egyik napirendi pont. Próbáltam meghúzni
magam.
– Ayaan még csak most kezdett dolgozni – mondta Paul a
vezetőségnek. – Keményen fogalmaz, de nem akarta elvetni a sulykot.
– Igaz az, amit a Trouwban a vitáról írtak? – kérdezte Cohen.
– Természetesen nem szerettem volna, hogy az írását bárki személyes
támadásnak vegye. Ugyanannak a pártnak vagyunk a tagjai. A
véleménykülönbségeket zárt ajtók mögött kell megbeszélnünk, nem a
lapokban.
Cohen pattintott az ujjával.
– Ha le akarja írni, hát írja le! – mondta. – A legkevésbé sem zavar,
hogy ajatollahnak nevez, de a cenzúra igenis zavar – itt rám nézett. –
Olvastam, amit írt, és szeretném megragadni az alkalmat, hogy közöljem,
nem értek önnel egyet. Az esetről pedig az a véleményem, hogy ez a
gondolkodás intézete. Mindaddig, amíg megfelelő érvekkel alátámasztja,
lehetőséget kell kapnia rá, hogy azt írjon, amit akar.
Lehengerlő volt a nyitottsága.
Azzal folytatta, hogy a Munkáspártnak jobban át kellene gondolnia
ezeket a témákat. Volt már bevándorlásügyi miniszterhelyettes, és
szerinte nem annyira a bevándorlás a probléma, mint az, hogy ijesztő
mértékben elmaradt a bevándoroltak gyermekeinek és unokáinak az
integrációja a holland társadalomba.
– Ayaan, megkérhetném, hogy utánanézzen ezeknek a dolgoknak? –
kérdezte végül.
Úgy néztem rá, mint egy hősre.
Mindent elolvastam, ami bevándorlás és integráció témában elérhető
volt. Szerintem a probléma meglehetősen hasonló volt ahhoz, amikor a
myéből – a szegény, szomáliai vidék – bekerülnek az emberek a
városokba. Az európai társadalmak technikai csodái, könnyű pénze és
csillogása elkényelmesít, kísértésbe hoz. Vitathatatlanul ebben rejlik a
megoldás kulcsa, a kérdés csak az, hogyan nyitja a zárat.
Februárban elmentem Granadába egy konferenciára, amelyet az
Európai Szociáldemokrata Párt rendezett az iszlám európai helyzetének
áttekintésére Spanyolországban. Úgy tűnt, hogy a résztvevők szerint
könnyedén, békében és egyetértésben fel lehetne állítani egy európai
iszlám intézetet. Szerintem ábrándokban gondolkoztak, nem tárgyilagos
elemzések alapján. Az úgynevezett bevándorlásügyi szakértők kis
csoportjának tagjai Európában már évtizedek óta csak egymást
idézgették, és kitűnt, hogy közös társadalomgazdasági szempont alapján
szemlélik a kérdést. Szerintem szükség lett volna a bevándorlók
integrációjának szélesebb körű kulturális elemzésére is. A holland
szociáldemokraták a múltban a katolikus egyházat hibáztatták azért, mert
a népet szegénységben és tudatlanságban tartotta. Csak kezdő kutató
voltam, de felmerült bennem a kérdés, hogy mikor jut már eszükbe
megvizsgálni magát az iszlámot is?
Először is meg akartam győződni róla, van-e egyáltalán köze az
iszlámnak ahhoz, hogy olyan nagymértékű Hollandiában a bevándorlók
szegregációja. A kutatásaim során fájdalmasan nyilvánvaló lett, hogy
Hollandiában a nem nyugati bevándorlók közül legkevésbé a muszlimok
integrálódtak. A bevándorlók között a marokkóiak és a törökök, azaz a
legnagyobb muszlim csoportok körében volt a legmagasabb a
munkanélküliség, pedig a szakképzettségük átlagos szintje lényegében
megegyezett más bevándorlókéval. Egészében véve Hollandiában a
muszlimok közül – más rétegekhez képest – aránytalanul többen éltek
segélyből és más szociális juttatásokból, továbbá aránytalanul magas volt
az előfordulásuk a bűnözési statisztikákban.
Ha a muszlimok még más bevándorlókhoz képest is ennyire hátul
kullognak, nem lehet, hogy ennek egyik oka maga az iszlám? Az iszlám a
követői életének minden mozzanatára kihat. Az asszonyok nem élnek
társadalmi és gazdasági jogaikkal, a tudatlan nők pedig tudatlan
gyerekeket szülnek. Azok a fiúk, akik látják, hogyan verik az anyjukat,
ugyancsak erőszakot alkalmaznak majd. Miért rasszizmus ezekkel a
kérdésekkel foglalkozni? Miért rasszizmusellenes az, ha az emberekre
ráhagyják azokat a régi eszméiket, amelyek nevében fenntartják ezeket
az áldatlan állapotokat? A passzív Insallah – „Allah így akarja” –
hozzáállás annyira átszövi az iszlámot, hogy azokra az emberekre is hat,
akik azt mondják magukról, hogy meg akarják változtatni a világot? Ha
Allah mindent előre elrendelt, és a földi élet a túlvilág előszobája, akkor
nem lehet köze a hitnek ahhoz a fatalizmushoz, amely állandósítja a
nyomort?
Az intézetben javasoltam, hogy hozzanak létre egy szakértői
csoportot, amely alaposabban megvizsgálja, hogy a bevándorlók magas
munkanélküliségi- és bűnözési arányáért meg a társadalmi problémáiért
milyen mértékben felelősek kulturális tényezők – ideértve az iszlámot.
Ha felismerjük a bevándorlók problémáinak kulturális okait is, akkor a
témát a nyílt viták és az oktatás szintjén is fel kell vetni.
A legtöbb holland nő szabadon járkálhat egyedül az utcákon,
többé-kevésbé azt veszi fel, amit akar, dolgozik, maga rendelkezik a
fizetése felett, és ahhoz a férfihoz megy férjhez, akit választ magának.
Egyetemre járhat, utazhat, ingatlant vásárolhat. Hollandiában a muszlim
nők többsége ezt egyszerűen nem tehette meg. Hogy lehet azt mondani,
hogy az iszlámnak nincs köze ehhez a helyzethez? És egyáltalán: hogy
lehet beletörődni ebbe a helyzetbe?
Ha azt mondták nekem, hogy nem szabad ezzel érvelni – bántó és
pillanatnyilag időszerűtlen –, mindig fellázadt az igazságérzetem. Hát
akkor tessék pontosan megmondani, mikor lesz itt az ideje! A holland
szülők önállóságra nevelik a lányaikat, közben pedig sok, sőt talán az
összes muszlim engedelmességre és magalázkodásra szoktatja őket,
következésképpen a bevándorlók gyerekei és unokái másképpen
teljesítenek majd, mint a holland fiatalok.
Johannára gondoltam, és a gyermekeinek adott magyarázataira.
Megmutatta nekik, hogyan kell helyes döntéseket hozni, és hogyan kell
megállni a saját lábukon. A gyereknevelésből a férje is kivette a részét.
Johanna önálló nő volt. Maga választotta meg a társát, és ő döntött arról,
hogy mikor és hány gyereket szüljön. Teljesen más anyatípust képviselt,
mint az állami bérlakásban élő húszéves szomáliai anya. Miért nem
szabad megvitatni azt, hogy ezek a tényezők hogyan hatnak a
gyermekekre?
Szerintem a holland kormánynak azonnal be kellett volna szüntetni a
Korán-iskolák támogatását. A muszlim iskolák elutasították az
egyetemes emberjogi értékeket. A muszlim iskolákban nem egyenlő
minden ember, ráadásul szó sem lehet szólásszabadságról és szabad
akaratról. Ezek az intézmények szándékosan elnyomják a kreativitást –
például a képzőművészetekben, az irodalomban és a zenében –, és
tudatosan nem oktatják azokat az ismereteket, amelyek odavezethetnek,
hogy a gyerekek a hitükkel kapcsolatos kérdéseket tehessenek fel. Nem
tárgyalnak olyan témákat – mint az evolúció és a szexualitás –, amelyek
konfliktusba kerülhetnek az iszlám tanaival. Magolni tanítanak, nem
kérdezni; a lányokat feltétlen engedelmességre szoktatják, és nem
szocializálják a gyerekeket a tágabb értelemben vett közösséghez.
Volt azonban egy probléma: a holland alkotmány 23. paragrafusa
engedélyezi a vallási iskolákat. Ha a hatóságok bezárnák a muszlim
oktatási intézményeket, és más magániskolák működését továbbra is
engedélyeznék, akkor az diszkrimináció lenne. Azon töprengtem, hogy
itt lenne az ideje az összes vallási intézmény támogatásáról szóló
társadalmi vitának. Hollandia átalakulóban volt egy olyan
bevándorló-társadalommá, amelynek polgárai már nemcsak nyugati,
hanem mindenféle más – hindu, buddhista, muszlim – háttérrel
rendelkeztek. Lehet, hogy el kellene törölni az alkotmány 23. cikkelyét,
az állami pénzből pedig hasznosabb lenne ideológiailag olyan semleges
iskolák működtetése, amelyekben a gyerekeket a kérdésekre és a
pluralizmus tiszteletére nevelnék.
Paul Kalmát nagyon felidegesítettem az oktatásról előadott
nézeteimmel. Már nem azt mondta, hogy jobboldalinak hangzanak,
hanem azt, hogy határozottan kommunisták.
 – Tisztában vagy azzal, mit jelent az alaptörvény 23. paragrafusa
Hollandiának, és milyen érzelmek fűzik hozzá a hollandokat? – kérdezte.
– Tudod-e, hogy milyen konfliktusok előzték meg a bevezetését? Te
tényleg el tudnád képzelni, hogy csak az integráció problémája elég
indok lenne a módosításához?
– Na, mi van? Már nem vagyunk szellemi bázis? – vágtam vissza. –
Nem az lenne a dolgunk, hogy átgondoljuk a kérdést? A bevándorló
kérdés a holland társadalom alapjait érinti, és ideje lenne szembenézni
vele.
Visszasírom azokat a napokat – a kemény, de barátságos vitákat.

2002 májusában Ellennel elhatároztuk, hogy elmegyünk vakációzni.

Arra gondoltam, lehet, hogy Abshirnak igaza van, és tényleg szükségem
lenne egy kis kikapcsolódásra. Korfura mentünk, ahová magammal
vittem egy barna könyvecskét, Az ateista kiáltványt, amelyet Marco
nyomott a kezembe az egyik vitánk közben.
Marco úgy adta oda, mintha ez lenne az ő szent könyve. Olyan
savanyú képet vágott, amilyet én vágtam volna, ha nekem kellett volna
odaadnom neki az egyetlen Koránomat. Át akartam gondolni a dolgokat.
A kérdéseim a legtilalmasabb tabunak számítottak. Engem úgy neveltek,
hogy ha nem Isten követője vagyok, akkor csakis a Sátán híve lehetek.
Addig azonban nem kereshettem válaszokat Hollandia problémáira, míg
a saját vallásommal kapcsolatban is voltak kérdéseim.
– Komolyan kételkedem benne, hogy létezik Isten és túlvilág –
mondtam Ellennek, mielőtt elindultunk. – Azt tervezem, hogy a vakáció
alatt elolvasom ezt a könyvet, és elgondolkozom a dologról. Nem
bántalak meg ezzel?
– Nem bántasz meg – mondta Ellen némi gondolkodás után. –
Tökéletesen megértelek. Megpróbálok segíteni, ahogy hasonló
helyzetben te is segítenél nekem, ha kérdéseim lennének.
Elolvastam a könyvet; elcsodálkoztam a szerző tiszta gondolatain és
megátalkodottságán. Valójában nem is kellett volna. Csak ránézni, csak
akarni, hogy elolvassam – már önmagában azt jelentette, hogy
kételkedem és ezt pontosan tudtam. Még négyet sem lapoztam, már
tudtam a választ. Már évekkel ezelőtt elhagytam Istent. Ateista lettem.
Senkivel sem tudtam megbeszélni. Egyik este belenéztem a görög
szállodában a tükörbe, és hangosan kimondtam: – Nem hiszek Istenben!
– Lassan, gondosan artikulálva mondtam ki Szomáliaiul.
Megkönnyebbültem.
Jó érzés volt. Nem volt fájdalom, csak igazi megvilágosodás. A
vallásom szerkezeti hiányosságai felfedezésének hosszú folyamata és a
megtépázott határai körüli óvatos settenkedés közben apránként
darabokra szakadt a hitem – nem maradt semmi.
A vállam fölött figyelő angyalok, a házasságon kívüli nemi élet, az
alkalmankénti alkoholfogyasztás és a vallási kötelezettségek
elmulasztása miatti bűntudat – minden elillant. A pokol tüzének állandó
fenyegetése megszűnt. Kitágult a látóhatárom. Isten, Sátán, angyalok:
csak az emberi képzelet termékei voltak. Ettől a pillanattól kezdve végre
szilárdan megvethetem a talpam, és úgy élhetek, ahogyan a saját
belátásom és önbecsülésem vezérel. Az erkölcsi iránytű bennem van,
nem a megszentelt könyvek lapjain.
Amikor hazaértünk Korfuról, elkezdtem múzeumba járni. Szükségem
volt a romok, a múmiák és a rég meghalt emberek látványára, hogy
érezzem a csontok realitását, és hozzászokjam a gondolathoz, hogy ha
meghalok, belőlem is csak egy rakás csont marad. Ez volt az a
pszichológiai küldetés, amelynek során elfogadtam az Isten nélküli
életet, azaz elfogadtam azt, hogy a saját életemnek én magam adok
értelmet. Mélyebb erkölcsi igazságokra vágytam. Az iszlámban az
emberek Allah rabszolgái: behódolnak, ezért ideális esetben megszűnik
az egyéni akaratuk. Az ember nem szabad individuum. Azért viselkedik
jól, mert fél a pokoltól, hiszen nincs saját, személyes erkölcse. Ha Isten
jelenti mindazt, ami jó, a Sátán pedig mindazt, ami gonosz, akkor mind a
kettő bennem van. Meg akartam acélozni a jó oldalamat – tudás,
nagylelkűség, szeretet –, és el akartam nyomni a rossz tulajdonságaimat:
harag, irigység, lustaság, kegyetlenség.
Nem kellett több képzeletbeli útmutató, amely előírja, hogy mit
tegyek, de szükségem volt annak tudatára, hogy még van bennem
erkölcs. A felvilágosodás nagy gondolkodóinak a műveit olvastam –
Spinoza, Locke, Kant, Mill, Voltaire – és a modern filozófusokat;
Russelt és Poppert, méghozzá teljes odaadással, nem úgy, mintha csak a
vizsgáimra készültem volna. Popper szerint az egész élet
problémamegoldás. Nincsenek abszolút dolgok; a haladás a kritikai
gondolkodás terméke. Popper felnézett Kantra és Spinozára, de bírálta
őket, ha úgy érezte, hogy gyengék az érveik. Olyan akartam lenni, mint
Popper: korlátoktól mentes, felismeri a nagyságot, de nem fél
megkeresni a hibáit.
Háromszázötven évvel ezelőtt, amikor Európát még a vallási dogmák
irányították, és üldözték a gondolkodókat – éppen úgy, ahogyan ma is a
muszlim világban –, Spinoza tisztán, félelem nélkül mert gondolkozni. Ő
volt az első modern európai, aki világosan kimondta, hogy sorsát nem
egy elkülönült isten irányítja. Spinoza szerint a természet saját magát
teremtette. Az életünket nem az engedelmességnek, hanem az
értelemnek kellene vezérelnie. Évszázadokig tartott, de ennek a
gondolatnak végül az európai társadalom teljes megcsontosodott
hierarchiáját – a királyok, szolgák, nők és férfiak katolikus egyház által
bebetonozott rendszerét – sikerült lerombolnia.
Most az iszlámon van a sor.
Maguk az emberek a jó és a gonosz forrásai. Nekünk kell magunkkal
törődnünk, és mi felelünk a saját erkölcseinkért. Arra a következtetésre
jutottam, hogy nem lehetek úgy őszinte másokkal, ha magamhoz sem
vagyok becsületes. Úgy akartam elérni magamban azokat az egyébként
vallási célokat, hogy jó és nagylelkű legyek, hogy közben ne legyen
gúzsba kötve az akaratom és ne kényszerítsenek engedelmességre
embertelen szabályok. Soha többé nem akartam hazudni magamnak és
másoknak. Elég volt a hazugságból. Többé már nem féltem a túlvilágtól.
 15

Fenyegetések
2002 márciusában Pim Fortuyn elsöprő többséggel megnyerte
Rotterdamban a helyi választásokat. Szinte teljes ismeretlenként
kipenderítette a hatalomból a Munkáspártot Hollandia legnagyobb
városából és legnagyobb kikötőjéből. A II. világháború óta nem volt
példa hasonló esetre. Az országos választásokat májusban tartották, és a
Munkáspárton úrrá lett a pánik.
Személy szerint engem nem lepett meg, de nem is ijesztett meg Pim
Fortuyn népszerűsége. Számomra olyan volt, mint egy új hang, amely
néhány dologban kimondja a kendőzetlen igazságot. Fortuyn valóban
bosszantó tudott lenni, de szerintem semmi köze sem volt a
rasszizmushoz. Meleg férfiként egyszerűen csak élt azzal a jogával, hogy
meleg lehessen a saját hazájában, ahol a homoszexuálisoknak is vannak
jogaik. Nagy manipulátor volt, ami tipikusan holland jelenség. Az
emberek szélsőségesen jobboldalinak tartották, de szerintem inkább
liberálszocialista elvei voltak. Sohasem szavaztam volna rá, de úgy
láttam, hogy az igazság és a szabadság világias eszméi álltak hozzá a
legközelebb.
Pim Fortuyn volt a jele annak, hogy a Munkáspárt és más
hagyományos politikai pártok hibáztak akkor, amikor nem tisztázták a
bevándorlók társadalmi helyzetével kapcsolatos nézeteiket. Nem
mindenben értettem egyet Fortuyn elképzeléseivel, de hálás voltam neki
azért, hogy ezeket a témákat ő vette elő, nem pedig egy igazi rasszista.
Ekkor még nem látszott, de a holland és az európai baloldali pártok
soraiban már voltak bizonyos szakadások.
A régi baloldali politikusok – mint Paul Scheffer, Arie van der Zwan –
és Pim Fortuyn bírálták a baloldal erkölcsi és kulturális relativizmusát.
Paul Cliteur, az egyik leideni professzorom, aki a tiszta ész iránti
elkötelezettségéről és ragyogó vitakészségéről volt közismert, még
ahhoz is vette a bátorságot, hogy az elsők között bíráló szavakkal illesse
a multikulturalizmust és az iszlámot. A média kikiáltotta jobboldali
konzervatívnak, pedig ez egyáltalán nem volt igaz.
 A holland politikusok szorult helyzetben voltak. Az ország polgárai
körében általános volt a nézet, hogy a régóta pályán levők nem figyelnek
arra, amit az ország igazán szeretne: jobb egészségügyi rendszert,
kevesebb bürokráciát, a társadalmi problémák és a bevándorlók
kérdésének a rendezését. A holland kormány csapatokat küldött az
ENSZ-békefenntartóinak zászlaja alá az egykori Jugoszláviába; olyan
csapatokat, amelyek szemet hunytak a szerbek szrebrenyicai mészárlása
felett. Nem egy politikus bele is bukott. Mit ér a politikai felelősség, ha
következmény nélkül maradnak olyan hibás döntések, amelyek miatt
ezrek halnak meg? Miért lepődnek meg a politikusok, ha az emberek
nem szavaznak többé az ilyen pártokra?
Májusban Fortuyn kijelentette, hogy azoknak a menedékjogért
folyamodóknak is engedélyezni akarja, hogy hosszú ideig az országban
maradjanak, akik nem kapták meg a menekültstátust. Az újságok a
főoldalon hozták a hírt, amelynek én is örültem. Paul Kalmával ekkor
már szinte könyörögtünk a pártban, hogy álljanak az amnesztia mellé.
Egy európai bevándorlásügyi konferencia után Paullal beültünk egy
kávézóba.
– Miért nem tett semmit a Munkáspárt? – keseregtem Paulnak. – Pim
Fortuyn azt mondja a jobboldali választóknak, amit hallani akarnak:
elhibáztuk a bevándorlók integrálását. A baloldaliaknak meg azt mondja,
ami nekik tetszik: az amnesztia elkerülhetetlen és humánus megoldás.
A választásokig már csak kilenc nap volt hátra, és a
közvélemény-kutatások szerint Fortuyn olyan jól állt, hogy komoly
esélyei voltak a miniszterelnöki szék megszerzésére. Úgy éreztem, ha
átveszi is a hatalmat, nem lesz hosszú életű a kormánya, mert nem volt
elég tapasztalata hozzá, hogy ellássa ezt a feladatot. A saját pártja kész
katasztrófa volt – valójában még tisztességes neve sem volt –, Leidenben
pedig azt tanultam, hogy az ilyen egy emberes sikerek csaknem minden
esetben eleve kudarcra vannak ítélve.
Két nappal később Fortuynt agyonlőtték Hollandia legnagyobb
televízió- és rádiótársaságának az épülete előtt. Mindenki megdöbbent.
Ilyesmi 1672 óta, a de Witt fivérek hágai utcai meglincselése óta nem
fordult elő Hollandiában. A modern Hollandiában minden politikus
biciklivel, vonattal vagy saját kocsival járt dolgozni, mint mindenki más.
Egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy valakit a nézetei miatt
meggyilkolnak. Szinte lehetetlen érzékeltetni, milyen mértékű volt az
ország érzelmi reakciója.
Abban a pillanatban, amint tudomást szereztem Fortuyn haláláról,
elkezdtem könyörögni magamban, „Ó, Allah, add, hogy ne muszlim
legyen, aki tette”. Nem voltam egyedül. Általános vélemény volt, ha
Fortuyn merénylőjéről kiderül, hogy muszlim, akkor nem marad el a
megtorlás, a gyilkosságok és a gyújtogatás. Amikor megtudtuk, hogy egy
fehér állatvédőt gyanúsítanak, szinte hallani lehetett, ahogyan az ország
egy emberként fellélegzik. Wim Kok úgy döntött, hogy nem halasztják el
a választásokat, Pim Fortuyn pártja huszonhat mandátumot szerzett a
parlamentben, a Munkáspárt pedig sokat veszített.
Kok, a Munkáspárt vezetője, akire nagy csodálójaként én is
szavaztam, felhagyott a politikával. Ő volt az, aki a költekező,
dogmatikus, majdnem kommunista pártból harmadik utas, Tony Blair
brit Munkáspártjához hasonló szervezetet csinált a holland
Munkáspártból. Nagy koalíciócsináló volt, képes volt a legkülönfélébb
közösségek igényeinek a kielégítésére, és ügyesen gondoskodott róla,
hogy az ellenzék se legyen elégedetlen (ami nagyon nehéz dolog, és én
gyakran képtelen voltam hasonlóra). Úgy éreztem, Kok távozása nagy
csapás az országra nézve, és amikor Frits Bolkestein liberális
pártvezérrel együtt elhagyták a holland politika színpadát, úgy éreztem,
hogy velük együtt letűnt az átgondolt, világos, érett kormányzás
korszaka is. A politikai arénában csak a sokkal kevésbé rátermett
szereplők maradtak, maga a politika pedig személyes szóváltásokra és
olyan belviszályokra korlátozódott, amilyenek korábban errefelé
szokatlanok voltak.

Néhány héttel Fortuyn meggyilkolása után azzal keresett meg egy

dokumentumfilm-rendező, Karin Schagen, hogy rövidfilmet szeretne
készíteni arról, hogy menekültként hogyan élek Hollandiában. Azon a
nyáron elmentünk Zeewoldéba, ahol először folyamodtam
menedékjogért, majd végiglátogattuk azokat a helyeket, ahol éltem. Már
tíz éve volt, hogy Hollandiába érkeztem, és boldogan vittem körbe
Karint.
Egyik este Karin felhívta az apámat, aki a mostohaanyámnál,
Maryannál volt látogatóban, Londonban, ahol Maryan is megkapta a
menekültstátust. Apám azt mondta Karinnak, hogy olyan telefonokat
kapott, amelyekben engem életveszélyesen megfenyegettek.
Olaszországból, Skandináviából és Hollandiából hívják fel szomáliaiak,
akik arra figyelmeztetik, hogy „Hirsi, ha nem fékezed meg nagyon
gyorsan a lányodat, meg fogják ölni”.
Karin először nem szólt a beszélgetésről, aztán, amikor később
elmondta, akkor sem vettem komolyan. Ki venné magának a fáradságot
ahhoz, hogy megöljön?

Augusztus elején meghívtak egy holland tévéműsorba, amelyben a

nők iszlámon belüli helyzetéről volt szó. Olyan lányokról is mutattak
bejátszásokat, akik elszöktek otthonról a szülői erőszak miatt és
olyanokról, akik Hollandiában is a fátyol viselése mellett döntöttek.
Amikor megkérdezték a véleményemet, elmagyaráztam, hogy az
iszlám olyan, mint egy mentális ketrec. Amikor kinyitják az ajtaját, a
madár egy ideig ott marad, mert meg van rémülve. Hozzászokott a
börtönéhez, A szökéshez akkor is idő kell, ha a madár előtt szélesre tárják
a ketrec ajtaját.
A műsor után egy héttel megszólalt a telefon: apám hívott.
– Mi történik, kislányom? – kérdezte. – Folyamatosan csörög a
telefonom. Csak ezen a héten legalább húszan hívtak fel. Milyen furcsa
dolgokat hallok rólad? Mit mondtál te az iszlámról?
– Abeh, itt rengeteg olyan muszlim nő van a menhelyeken, akiket
otthon vertek – válaszoltam. – A férjük szerint azért, mert az iszlám
előírja nekik az engedelmességet. A hitünk és a férfiak viselkedése közti
kapcsolatot tárom a világ elé.
– Az iszlám nem mondja, hogy a nőket verni kell. Az iszlám a
szabadság és béke vallása. Harcolhatsz a nők elnyomása ellen, Ayaan, de
nem hozhatod kapcsolatba az iszlámmal.
Nem mertem neki egyenesen megmondani, többé már nem hiszek
abban, hogy igaza van.
– Nem, ez nem így van… – motyogtam, de apám belém fojtotta a szót.
Azt mondta, hogy imádkozik értem, én is imádkozzam, és letette a
kagylót.
Egy hónappal később, a 9/11-es támadások évfordulóján meghívtak a
Hollandiában akkor legnépszerűbb beszélgetős műsorba. Az élő műsor
22.15-kor kezdődött. Az adás reggelén megszólalt az ajtócsengő. Két
nagydarab férfi állt az ajtóban. Azt mondták, a műsor szerkesztői küldték
őket, hogy egész nap velem legyenek aznap a munkahelyemen és minden
találkozómon. Azt mondták, hogy udvariasságból ez így szokás.
Aznap csak Amszterdamban volt dolgom. A pályaudvar mindössze
egy ugrásnyira volt, és onnan egy egyszerű ingázó vonattal szoktam
utazni. Megköszöntem a férfiakn a figyelmességet, és mondtam, hogy
nincs szükségem a szolgálataikra, de Karin, aki még mindig filmezett, a
nehéz kamerái miatt megörült az ingyen fuvar lehetőségének, ezért
mégis elfogadtuk a kíséretet.
Az autó kommunikációs felszerelései, masszív ajtaja és a férfiak
mérete láttán Karin először elhallgatott, majd halkan megszólalt:
– Ayaan, ez nem a szokásos udvariasság. Nézd, mekkora darab
fickók. Ezek testőrök. Valami baj van.
A műsor előtt eljöttek velünk a Felix Meritis-házba, ahová egy
marokkói fiatalok beilleszkedéséről szóló vitára voltam hivatalos. A
beszélgetésben részt vett még a liberális párt egyik tagja és egy marokkói
asszony, aki az egyik amszterdami kerület képviselője volt. Ahogy
kibontakozott a vita a bevándorlók érdektelenségéről és
agresszivitásáról, kiderült, hogy a marokkói nővel nem igazán értünk
egyet, de a liberális párttaggal lényegében azonos volt a véleményünk.
Gyakran voltam hasonló helyzetben. A muszlim véleményformálók,
különösen nyílt színen, hangosan elutasították a szavaim igazságát,
közben néhány muszlim nő bizalmasan bevallotta, hogy egyetért velem.
Ami a hollandokat illeti, a munkáspártiak számára kényelmetlen volt,
hogy bíráltam az iszlámmal kapcsolatos multikulturális toleranciát, de a
liberálisok gyakran álltak az egyén szabadságáról alkotott határozott
állásfoglalásom mellé.
A vita után a testőrök elvittek minket Utrechtbe egy, az iszlámról és
multikulturalizmusról szóló másik beszélgetésre, amelyet egy marokkói
fiatalokkal zsúfolt kávézóban tartottak. Amikor beléptem, hangosan
pfujoltak. Megdöbbentem. Ezek az emberek már mind ismernek?
Ahányszor kinyitottam a számat, elkezdtek ordítozni, mások meg az
ordítozókkal kiabáltak. Olyan volt, mintha egy törésvonal kétfelé
osztotta volna a termet a nézeteimmel egyetértő hollandokra és
muszlimokra. A marokkói gyerekek, fiúk és lányok egyaránt sorban
felálltak, és azt kiabálták rám, hogy áruló vagyok, úgy beszélek, mint
Pim Fortuyn, semmit sem tudok az iszlámról, és megbélyegzem őket.
A helyiség levegője izzott az indulatoktól és az ellenséges érzésektől.
Amikor elindultunk a tévéstúdióba, a kocsiban Karinhoz fordultam.
 – Mi van ezekkel az emberekkel?
– Nem vetted még észre – kérdezett vissza Karin hogy milyen kicsi ez
az ország, és milyen veszélyes dolgokról beszélsz?
Veszélyes? Egy olyan országban, ahol legálisak a könnyűdrogok és a
prostitúció? Ahol napi gyakorlat az eutanázia és az abortusz? Ahol
meztelenül, járkálnak a strandon, és a nemzeti tévécsatornán vicceket
mondanak a pápáról? Ahol a Gerard Reve nevű híres író arról fantáziál
nagy nyilvánosság előtt, hogy egy szamárral – Reve metaforájában Isten
megfelelőjével – szeretkezik? Ilyen környezetben aligha lehet veszélyes
az, amiről én beszélek.
– Ezek a fiatalok már évek óta itt élnek, vagy itt is születtek –
mondtam Karinnak, – Minden lányon szűk nadrág és póló volt. Nyugati
módra élnek. Vitákra járnak. Hozzászoktak már a kritikákhoz.
– Tévedsz! – mondta Karin. – Nem jöttek volna el, ha nem lett volna
kiplakátolva a neved. Veled lehet vitatkozni valamiről. Maguktól
általában nem járnak ilyen helyekre, de téged ismernek a televízióból.
Azt sem hiszem, hogy az ilyen bírálatokhoz hozzá lennének szokva,
különösen nem egy olyan hozzájuk hasonló muszlimtól, mint te.
Éppen a műsor kezdetére értünk oda. Frits Barend és Henk van Drop,
az est házigazdái elmesélték, hogy a részvételem miatt fenyegető
telefonokat kaptak, a rendőrség pedig komolyan vette a hívásokat.
Megijedtem, de akkor nem volt időm feldolgozni a hallottakat, mert
kezdődött az adás.
Röviden bemutattak, majd Frits Barend megkérdezte:
– Tehát ön 1992-ben érkezett Hollandiába, és menedékjogot kért.
Maga is ugyanúgy hazudott, mint mindenki más?
Mondtam, hogy igen, más nevet mondtam, és kitalált történetet adtam
elő, aztán elmagyaráztam, hogy azért, mert féltem, hogy visszaküldenek
a nemzetségemhez. Úgy tűnt, hogy ez elfogadható a számukra, majd
néhány további kérdés után jött a nap témája:
– Egyetért Pim Fortuynnak azzal a véleményével, hogy az iszlám
elmaradott vallás?
Meglepődtem, de válaszoltam:
– Az ENSZ készített egy jelentést az arab országok emberjogi
fejődéséről. Ha a politikai szabadság, az oktatás és a nők helyzete felől
közelítjük meg a kérdést, akkor a jelentés alapján az, amit Pim Fortuyn
mondott, nem vélemény, hanem tény.
 Úgy éreztem, hogy frappánsan válaszoltam. Nem ismételtem meg
Fortuyn ellentmondásos kijelentéseit, de érzésem szerint világosan és
pontosan fogalmaztam. A kritikai gondolkodás és a nők elnyomásával az
iszlám valóban akadályozta a társadalmi fejlődést.
– Maga még mindig muszlim? – jött a következő kérdés.
Érzékenyen érintett, de a válaszommal ismét sikerült kikerülnöm az
iszlám nyűt megtagadását:
– Szekularizálódtam.
Nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy szembenézzek a
következményeivel annak, ha hangosan kimondom, hogy már nem
hiszek Istenben. Egy muszlim szemében a hit elhagyása a legnagyobb
bűn. A keresztényeknél ez nem akkora probléma, személyes ügy, amely
a saját lelkük öröklétét érinti. Egy muszlim számára Allah elhagyása
halálos sértés. A hitüket elhagyók büntetése halál. Ebben a dologban a
Korán és a hadísz is világosan fogalmaz. Ha egy muszlim asszony
megtagadja a hitét, akkor a létező legnagyobb engedetlenséget követi el
Istennel szemben, mert ő maga eleve a társadalom legalantasabb,
legtisztátalanabb tagja, a bűne pedig Isten büntetéséért kiált.
Másnap is hivatalos voltam egy vitára. Az embereket nagyon érdekli a
téma, gondoltam, miközben minden meghívást elfogadtam, amely
felkért, hogy beszéljek. Olyan volt, mintha az egész ország szorgalmasan
vitatkozna. Ezt a beszélgetést is közvetítette a televízió. Főleg muszlim
férfiak és nők voltak a résztvevői. Magamban arra gondoltam, hogy a
holland tévé végre muszlimokat is meghív az őket érintő kérdésekben.
Egy Naema Tahir nevű nagyon szép pakisztáni nő mellé kerültem,
akit férjhez adott az apja. Naema elutasította a házasságot, majd
átverekedte magát egy sor iskolán, és lediplomázott, sőt középfokozatot
is szerzett jogból. Mindketten világoskék blúzban voltunk, mint két tini,
és úgy éreztük, egyébként is sok mindenben hasonlítunk egymásra.
Rajtunk kívül csak férfiak vettek részt a beszélgetésben, amelynek
előrehaladtával egyre idegesebbek lettek. Lehurrogtak minket, kiabáltak
velünk, belevágtak a szavunkba. Végül az egyik férfi rám kiáltott:
– Maga nem is muszlim! Maga mondta, hogy nem az! Azt mondta,
hogy az iszlám elmaradott vallás! Maga hazug!
– Az én vallásom is, nemcsak a magáé – mondtam felállva –, és ha
maradinak tartom, azt kimondom! Igenis, az iszlám elmaradott!
Kitört a zűrzavar. Ahogy eldurvult a vita, úgy lettem én is egyre
feszültebb. A férfiak fenyegetően néztek rám, egyikük hangosan
üvöltözött velem. Eszembe jutott, mit mondott előző este Frits Barend,
de most nem voltak körülöttem testőrök.
Amikor vége lett az adásnak, a vita vezető odajött hozzám.
– Nem lenne biztonságos egyedül hazamennie – mondta.
A tévécsatorna taxival vitetett haza Leidenbe. Amikor hazaértem,
megszólalt a telefon. Johanna és Maarten látták a közvetítést, és nagyon
aggódtak. Féltek, hogy történik velem valami az adás után, de
megkönnyebbültek, hogy már hazaértem. Maarten mérges volt rám, mert
szerinte nem vagyok elég óvatos.
– Bajt hozol magadra azzal, amit csinálsz – mondta. – Önveszélyes
dolgokat művelsz. Próbálj már más beszédtémát találni!
Másnap péntek volt, normális munkanap. Felkeltem, és bevonatoztam
az intézetbe, mint máskor. Hollandiában voltam, világos nappal; nem
féltem. Eltökéltem magam, hogy készítek egy beadványt, amelyben azt
javasoltam az intézetnek, hogy áldozzon pénzt a muszlim nők hollandiai
helyzetének a felmérésére, és ennek a beadványnak a vázlatán
dolgoztam. Közben benéztem Paul Kalma irodájába.
– Láttalak tegnap este a tévében – mondta Paul. – Óvatosabbnak
kellene lenned, Ayaan, Szerintem jobb lenne, ha abbahagynád a tévébe
járást. A televízió túl feltűnő. A leírt véleménydarabkák korántsem olyan
veszélyesek.
Mindenki azon a véleményen volt, hogy közel a vég, csak én még
bután nem vettem észre, és ettől már én is elkezdtem félni. Aznap este
eljött az irodába egy barátom, hogy hazakísérjen, én pedig többször is
idegesen körülnéztem, miközben beszélgetve mentünk az utcán: tényleg
felismert valaki? Követnek? De nem, minden normálisnak látszott: az
emberek bicikliztek, beszélgettek a mobiltelefonjaikon, és senki sem
törődött velem.
Ellen aznap este leültetetett, hogy komolyan beszéljünk. Kertelés
nélkül közölte, hogy szerinte megőrültem. Tizennégy hónappal korábban
együtt vettük meg a házat, és alig vagyok otthon. Minden időmben
keményen dolgoztam, hogy én legyek bin Ládenre a nőnemű válasz,
ennek pedig az lett az eredménye, hogy veszélybe sodortam az
egészségemet és a baráti kapcsolataimat.
Másnap, szombaton, átjött Karin. Ismét felhívtuk apámat. Apám
megint közölte Karinnal, hogy újabb fenyegető telefonokat kapott, és
nagyon fél, hogy meg akarnak gyilkolni. Karin a beszélgetés közben
jegyzetelt. Amikor én vettem át a kagylót, apám nem ismételte meg, amit
Karinnak mondott. Szerintem meg akart kímélni a félelemtől. Csak
ennyit mondott:
– Nagyon vigyázz magadra!
– Mire vigyázzak? – kérdeztem.
– Mindenhonnan figyelmeztetéseket kapok. Egyáltalán ne beszélj az
iszlámról!
Amikor letettem a kagylót, Karin megszólalt:
– Apád azt akarja, hogy vigyázzak rád. Attól fél, merényletet
terveznek ellened.
– Az ég szerelmére! Apám távol innen és réges-rég nőtt fel. És
egyébként is: mit követtem én el? Csak egy szürke kis egér vagyok, aki
ezerhatszáz eurót keres havonta. Azért nem ölnek meg embereket, ha a
vékonyka hangjukat hallatják egy kis országban!
Marco is telefonált. Mondta, hogy találkoznunk kell. Rendben, akkor
átkerekezek.
– Nem szabad – mondta erre ő. – Nem mehetsz egyedül az utcára.
Mondtam, hogy ez nonszensz, de eljött értem kocsin, és elvitt egy
kedves kis faluba, Roelofsarendsveenbe, ahol a feldühödött muszlim
radikálisok előfordulási valószínűsége szinte a nullával volt egyenlő.
– Bajod eshet, Ayaan – mondta Marco. – Légy nagyon óvatos!
Miközben beszélgettünk, megszólalt a telefonom. Leon de Winter, a
neves holland író keresett.
– Ó, maga is azt akarja mondani, hogy vigyázzak magamra? –
kérdeztem, mert a barátaim és a kollégáim idegei már kikezdték az
idegeimet.
– Nem, én csak azt akarom mondani, hogy nagyon csodálom magát.
Mindkét műsorban láttam az elmúlt két napban, és szerintem igazán
nagyszerű az, amit csinál.
Kedvesen meghívott vacsorázni a következő hétre. Ez akkora dolog
volt, mintha egy amerikait maga Philip Roth hívná vacsorázni, azzal az
különbséggel, hogy Hollandiában mindenki ismeri Leon de Wintert.
Elfogadtam a meghívást, de még megjegyeztem:
– Kicsit szégyellem magam, mert egyetlen könyvét sem olvastam.
– Semmi baj – mondta ő. – Én viszont olvastam a maga cikkeit.
Megint megszólalt a telefon, most Jaffe Vink keresett a Throuwtól.
 – Szeretném, ha beszélne egy magas rangú rendőrrel, aki a
titkosszolgálatnál dolgozik – mondta. Szerinte nagyon rossz dolgok
vannak készülőben. Azt hiszem, valósak a maga ellen irányuló
fenyegetések. Hétfőn várja.
Mondtam, hogy rendben.
A hétvégét otthon töltöttem Ellennel, némi házimunkával és
szakadozó barátságunk foltozgatásával. Hétfőn délelőtt elmentem a
titkosrendőrrel megbeszélt találkozóra. Olyan helyen dolgozott, mint egy
börtön: rácsok, még több rács, minden ajtón bonyolult zárak, kamerák.
– Nem tudom, mit tettem vagy beszéltem – mondtam a férfinak –, de
apám fél, hogy merényletet akarnak ellenem elkövetni, és mindenki más
is szörnyen aggódik értem. Közvetlenül senki sem fenyegetett meg, ezért
kicsit furcsán érzem magam. Mindenesetre most már én is kezdek
megijedni.
– Egy kicsit figyelmetlen, mert a fenyegetések nagyon is valósak –
válaszolta. – Néhányról mi is tudunk. Az biztos, hogy védelemre van
szüksége. El kell mennie a leideni rendőrségre, és be kell jelentenie, hogy
veszélyben van. Beszéljen nekik az internetes dolgokról is.
– Van rólam valamilyen anyag az interneten?
– Rengeteg – sóhajtott fel és egyre több. Folyamatosan figyeljük.
Tipikus holland volt: egyszerre volt atyáskodó és védelmező. Azt
mondta, ne gondoljam azt, hogy jelentéktelen senki vagyok. Olyasmit
indítottam el, ami nagyon naggyá és veszélyessé válhat.
Elmentem a leideni rendőrségre; a helyet már jól ismertem tolmács
koromból. A rendőrtiszt, aki már hallott rólam – és láthatóan többet
tudott a helyzetemről, mint én magam –, azt mondta, hogy felmérik a
házunk biztonsági állapotát, de Ellennel mindenképpen cseréljük ki a
zárakat.
– Maga szerint hányan ismerik a címét? – kérdezte.
Megmutattam neki a névjegyemet: rá volt nyomtatva a lakcímem.
Országszerte ezt osztogattam a különféle rendezvényeken. A
hálózatépítés is hozzátartozott a feladataimhoz. Közöltem vele, hogy
Ellennel a telefonkönyvben is benne vagyunk, mire fájdalmasan
felsóhajtott.
Aznap este összeült a Wiardi Beckman Intézet vezetősége. Ismét rajta
voltam a napirenden, de most senki sem hibáztatott semmiért. Job Cohen
ezúttal is kitett magáért.
 – Lényegtelen, hogy egyetértek-e Ayannal, vagy sem – mondta. –
Tökéletesen elfogadhatatlan számunkra minden olyan fenyegetés, amely
ellene irányul egy egyszerű véleménynyilvánítás miatt.
Magamban azon gondolkoztam, miért nem ő a Munkáspárt vezetője.
Világosan gondolkodott, volt tekintélye és minden más ismerősömnél
jobban értett a joghoz. Kicsit szégyelltem is magam amiatt a bizonyos
cikkem miatt.
A gyűlés után odajött hozzám.
– Nagyon kimerültnek látszik, Ayaan – mondta. – Szeretném, ha
hosszan és alaposan átgondolná a problémát. Attól tartok, sokáig ilyen
marad a helyzet, és maga nyilván nem így akarja leélni az életét. Tessék
rendesen enni és aludni, aztán gondolja át a dolgokat.
Abban mindenki egyetértett, hogy nem járhatok vonattal dolgozni.
Nem volt egészen világos számomra, hogy mitől akarnak megvédeni, de
mindenki szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy még véletlenül sem szabad
semmilyen erőszakos cselekményre alkalmat teremteni. Aznap Karin vitt
haza, majd másnap reggel eljött értem a stábjával, és bevittek dolgozni. A
rá következő nap Paul Kalma felhívta a beszélgetőműsor házigazdáit, és
megszerezte annak a magáncégnek a nevét, ahonnan a biztonságiakat
küldték. Elhatározta, hogy a munkába és a hazajáráshoz testőröket
bérelnek mellém.
Hihetetlenül komplikált lett a mindennapi életem. Amikor
Amszterdamban voltam, a munkahelyemen, az amszterdami rendőrség
felelt értem. Ha hazamentem, alig ötven kilométerre onnan, fel kellett
hívnom a leideni rendőrséget hogy értesítsem őket az érkezésemről, mert
ekkor már ők feleltek értem. Ráadásul meglehetősen drága volt a
testőrszolgálat, és a szavazásokon sok mandátumot elvesztett
Munkáspárt éppen akkor kurtította meg az intézet költségvetését. Paul
Kalma arra kért, hogy ha megoldható, keressek egy lakást
Amszterdamban, mert így a rendőrség segítségével is gondoskodni
lehetne a biztonságomról.
Egy riporternő felhívott, hogy adjak neki interjút.
– Nem tehetem. Életveszélyes fenyegetéseket kaptam, ezért nem
nyilatkozhatom többé a médiában.
Erre ezt közölte le; főoldalas hír lett, hogy rejtőzködnöm kell.
Zsákszámra kaptam a leveleket, amelyekben rengetegen felajánlották,
hogy az otthonukban elrejtőzhetek. Egyik ilyen levél a volt
társadalomkutatás-módszertani professzoromtól érkezett. A férfi nem
messze lakott az intézettől, és volt egy külön bejáratú lakrésze kis
konyhával, amely valamikor a nagymamáé volt, de most üresen állt.
Elhatároztuk, hogy a hétvége után ideiglenesen odaköltözöm. Amikor
közöltem Ellennel, megfagyott a levegő. Nagyon nem értett egyet velem.
Azt vágta a fejemhez, hogy így kihúzom magam a házimunkából és a
barátságunkból, én meg azt vágtam vissza, hogy lehetne belátóbb is,
amikor szükségem lenne a megértésére. Csúnya veszekedés volt, és a
testőrök már türelmetlenül dudáltak. Eljöttem.
Aznap este volt a vacsora az amszterdami Hiltonban Jaffe Vinkkel,
Leon de Winterrel és a feleségével. Éppen csak megkóstoltuk az előételt,
amikor hirtelen odarohantak a testőrök, felkaptak és közrefogtak.
– Mennünk kell! – mondták, és már vittek is; alig volt annyi időm,
hogy a villát letegyem.
A hátsó kapun vittek ki. Én nem láttam semmit, de miközben
elhajtottunk, elmesélték, hogy észak-afrikai külsejű férfiakkal megrakott
autók kezdtek szállingózni a szállodához. A szálloda parkolójában a
férfiak kiszálltak, a kocsik pedig visszamentek a következő fordulóért.
Valaki biztos meglátott, amikor bementem a szállodába, és a
mobiltelefonján hívta a többieket. A testőrök azt mondták, hogy ekkora
tömegre nem voltak felkészülve. Az egészből nem láttam semmit, de
most már tényleg féltem.
Leidenben a rendőrségre mentünk, ahol közölték, hogy ők is
nyomoztak, és nem lenne bölcs dolog, ha továbbra is Leidenben töltenem
az éjszakáimat. Túl sokan tudták a címemet, és nem tudtak volna
megvédeni.
– Azt akarják mondani, hogy adjam el a házamat? – kérdeztem.
– Ilyet nem mondunk – válaszolta a rendőrtiszt –, de azt igen, hogy ott
nincs biztonságban.
Felhívtam apámat.
– Szia, Abeh, Ayaan vagyok – mondtam, amikor felvette a kagylót.
Csoszogó hang, aztán kattanás. Az eset többször megismétlődött. Ott
bántottam meg, ahol a legjobban fájt neki. Többé nem lehetett rendbe
hozni a kapcsolatunkat.
Egyértelmű lett tehát, hogy tarthatatlanok lettek az életkörülményeim.
Leon de Winter azt javasolta, hogy tartsak szünetet, menjek el
Kaliforniába egy félreeső alkotóházba. Majd visszajövök, ha
Hollandiában elcsitulnak a dolgok. Nekem nem volt pénzem az útra, de
Paul Scheffer kitalálta, hogy az intézet hozzon létre egy nonprofit
alapítványt, és szervezzen gyűjtést.
Olyan helyzetet idéztem elő Hollandiában, amely az egész országot
megrendítette. Ez a békés ország meg volt róla győződve, hogy elérte a
civilizáció csúcsát. Szinte nem volt már miért aggódnia, hacsak azért
nem, hogy a gátak esetleg átszakadnak. Most bekövetkezett az a
rémálom, hogy a polgárai olyan alapvető értékeivel nem értenek egyet,
mint a szólásszabadság, a világban repülőgéppel támadnak meg
épületeket, politikusokat gyilkolnak és az embereket halálosan
megfenyegetik. Sokan fontos jelzést láttak abban a hírben, hogy egy
fiatal nő élete veszélybe került, mert úgy beszélt a televízióban az
igazságról, ahogyan ő látta.
Az emberek tiltakoztak a jogaimért. Virágokat küldtek. Vitákat
rendeztek a nézeteimről. Néhányan azt állították, hogy az összes
fenyegetés hazugság, és csak a felhajtás miatt van, sokan mások azonban
– néhányukat még csak nem is ismertem – összefogtak, hogy segítsenek
rajtam. Leon de Winter, Geert Mak, Harry van den Berg és Paul Scheffer,
valamennyien közismert holland írók; Job Cohen; a Munkáspárt korábbi
vezére, Felix Rottenberg és a főnököm, Paul Kalma; Tilly Hermans, aki
később könyveim hollandiai-kiadója lett; Cisca Dresselhuys, a híres
feminista – ezek a médiában gyakran szereplő, fontos és elismert
személyiségek valamennyien kiálltak értem. Azt akarták, hogy
biztonságban visszatérhessek Hollandiába, és a rendőrség elitalakulatai
vigyázzanak rám; ne a helyi rendőrség, hanem ugyanazok, amelyek a
politikusokat és a királyi családot is védik.

2002 októberében elrepültem Kaliforniába. Ez volt az első alkalom,

hogy az Egyesült Államokban jártam, és azonnal rájöttem, hogy az
Amerikával kapcsolatos előítéleteim egyszerűen nevetségesek voltak.
Kövér, állig felfegyverzett tahókra számítottam, agresszív rendőrökre és
nyílt rasszizmusra – a karikatúra karikatúrájára. Ehelyett természetesen
rendezett életet élő embereket láttam, akik kocogtak és kávét ittak.
Imádtam a hatalmas könyvesboltokat. Santa Monicában laktam, és
órákat töltöttem a Barnes & Noble-ben, ahol ládaszám vásároltam a
könyveket. Megnyugtató volt, hogy ismét volt időm gondolkodni és
olvasni.
 2002. október 16-án, mindössze három hónap után megbukott a
kormány. Pim Fortuyn parlamenti csoportja képtelen volt fenntartani a
liberálisokkal és kereszténydemokratákkal kötött koalíciót. A holland
politika kis univerzuma megélénkült: 2003 januárjára kiírták az új
választásokat.
Neelie Kroes, egy nagy tekintélynek örvendő, határozott asszony, a
Holland Liberális Párt – a VVD – egyik kiemelkedő politikusa volt.
Sohasem találkoztunk, de felháborítónak tartotta, hogy olyasvalakinek,
mint én, el kell hagynia az országot, hogy biztonságban legyen.
Hollandia összes pártjának politikusnőiből szervezett egy csoportot azzal
a céllal, hogy elérjék: biztosítsák a szólásszabadságomat és a
biztonságomat.
Neelie meg volt róla győződve, hogy a holland parlamentnek több
erős asszonyra van szüksége. Amikor feloszlott a kormány, és kiírták az
új választásokat, azonnal rám gondolt, pedig még csak kezdő elemző
voltam, ráadásul munkáspárti, ő pedig a VVD jobbszárnyához tartozott.
Felhívta Leon de Wintert, és közölte vele, hogy engem akar indítani a
pártja egyik parlamenti mandátumáért.
Amerikában sokat gondolkoztam a dolgon. Másoknak
megbotránkoztató lehet a jobboldalhoz tartozni, de engem nem zavart.
Hollandiában minden politikai párt az aktív, csaknem invazív
kormányzati jelenlétet támogatja az üzleti életben, továbbá a magas adók
és a javak állami újraelosztásának hívei. A gazdasági élet területén a
VVD a kisebb állami befolyás és az alacsonyabb adók mellett tette le a
voksát, és én ezt rendjén valónak éreztem. Világnézeti alapelveiket
tekintve a liberálisok kifejezetten világiak voltak, vallási kérdésekben
pedig gondosan ügyeltek a semlegességre.
Kiálltak az abortuszhoz való jog és a melegek jogai – és általában
véve a tökéletes egyenjogúság – mellett.
A Munkáspártban csalódtam. Azért csatlakoztam hozzájuk, mert
magamban a szociáldemokráciát a reformokkal kötöttem össze: az
életminőség javításával és a szenvedők felkarolásával, amihez az „én”
értelmezésében hozzátartozott a szenvedő muszlim nők felkarolása is. A
valóságban úgy tűnt, hogy a holland Munkáspárt érzéketlen a
multikulturalizmusra, miközben érzékeny és tisztelettel viseltetik a
bevándorlók kultúrája iránt, és védi az erkölcsi relativizmust. Amikor azt
mondtam, hogy a muszlim nők helyzetén változtatni kell – ami még most
is igaz –, mindig lehurrogtak, hogy várjak, vagy egyszerűen csak
jobbosnak nyilvánítottak. Vajon ugyanezt mondták a jogaikért harcoló
bányászoknak is a 19. században?
Neelie elhatározta, hogy meglátogatja a fiát, aki San Franciscóban élt,
ekkor találkoztam vele először. Mondtam neki, azon gondolkozom, hogy
az Egyesült Államokban maradok, és PhD-fokozatot szerzek.
Beszélgettünk a politikáról. Meghallgatta, amit a megvilágosodásomról,
John Stuart Millről és a nők elnyomásáról mondtam, majd
jelentőségteljesen rám nézett.
– Te nem vagy szocialista – mondta meggyőződéssel. – Te hozzánk
tartozol.
Neelie olyan zsákutcának tartotta az egyetemről szőtt álmaimat,
amelyek nem vezetnek sehová. Mindegy, milyen briliáns PhD-értekezést
írok, mert úgyis eltűnik majd egy fiókban, és jottányit sem javít a
muszlim nők életén. A legértelmesebb az lenne, ha feltárnám ezeknek a
nőknek a sorsát azok előtt, akik tenni is tudnak valamit, hogy érvényt
lehessen szerezni a nemek közti egyenlőséget szabályozó törvényeknek.
Az eszmék helyett elérkezett a tettek ideje. A parlamentben a helyem,
ahol tényleg tehetnék valamit a muszlim nők egyenjogúsításáért és a
bevándorlók integrációjáért.
Aznap éjjel elgondolkoztam Neelie szavain. Mit is akarok elérni?
Három dolgot: először is fel akarom rázni Hollandiát, hogy ne tűrje
tovább a muszlim asszonyok elnyomását; az államnak fel kell lépnie a
védelmükben és meg kell büntetnie a zsarnokaikat. Másodszor olyan
párbeszédet szeretnék elindítani a muszlimok között, amely az iszlám
reformjáról szól, hogy az emberek feltegyék kérdéseiket és elmondják
bírálataikat a saját hitükről. Ez csak Nyugaton lehetséges, ahol az
emberek beszélhetnek; muszlim országban a téma nem lehet nyílt viták
tárgya.
Harmadszor, rá akarom ébreszteni a muszlim nőket, hogy milyen
rossz és elfogadhatatlan a szenvedésük. Azt akartam, hogy tanulják meg:
igenis, lehet harcolni az elnyomás ellen. Mary Wollstonecraft példája
lebegett a szemem előtt, aki azt mondta a nőknek, hogy ugyanolyan
gondolkodásra és érvekre képesek, mint a férfiak, és ugyanazokat a
jogokat érdemlik. Csak éppen a A nők jogainak követelése című
könyvének megjelenése után is még beletelt egy évszázadba, mire a
szüfrazsettek tüntetni kezdtek a választójogért. Én is tudtam, hogy időbe
telik a muszlim nők kiszabadítása a mentális ketrecből. Nem számítottam
a részükről azonnali, szervezett támogatásra. Akiket csaknem annyira
hozzászoktattak az engedelmességhez, hogy már szinte saját akaratuk
sincs, sajnos nem képesek szervezkedésre vagy véleménynyilvánításra.
Amikor a Munkáspárt szellemi központjában dolgoztam, és
megpróbáltam szóba hozni ezeket a témákat, mindig a szememre
vetették, hogy nem támasztom alá adatokkal az érveimet. Megpróbáltam
információkat gyűjteni a becsületbeli ügyek miatt elkövetett
gyilkosságokról – azokról az esetekről, amikor apák és fiútestvérek a
család becsülete miatt lányokat öltek meg.
– Ilyen indokkal nincs nyilvántartási kategóriánk a gyilkosságokra –
mondták az Igazságügyi Minisztérium tisztviselői. – Ez megbélyegezne
egy társadalmi csoportot.
Hollandiában minden évben elkészítették a kábítószerrel kapcsolatos
gyilkosságok és a közlekedési halálesetek statisztikáit, de a becsületbeli
gyilkosságokét nem, mert nem akarták hivatalosan elismeri, hogy
léteznek, sőt rendszeresen megtörténnek.
Még az Amnesty International sem tartotta nyilván, hány nőt ölnek
meg világszerte a család becsületének védelme miatt. Azt meg tudták
mondani, hány férfit zártak börtönbe és kínoztak meg, de azt nem, hogy
hány asszonyt korbácsoltak meg paráznaságért vagy végeztek ki
házasságtörésért. Nem az ő asztaluk volt.
Elhatároztam, hogy ha a holland parlament tagja leszek, szent
küldetésem lesz ezeknek a statisztikáknak az elkészíttetése. Azt akartam,
hogy valahol valaki tartsa számon, ha Hollandiában egy férfi csak azért
megöl egy lányt, mert jár valakivel. Azt akartam, hogy valaki tartsa
nyilván az etnikai alapon elkövetett családon belüli erőszakos eseteket –
meg a szexuális kizsákmányolást és a vérfertőzést – és a minden évben, a
hollandiai konyhaasztalokon megcsonkított kislányok számát. Ha tiszta
lesz a kép, a tények önmagukban sokkolni fogják az országot. Egyetlen
mozdulattal elsöprik majd az erkölcsi relativisták önelégültségét, akik
minden kultúra egyenlőségét hangoztatják. Akkor már nem lesz kifogás
az a szólam, hogy senki sem tudott róla.
Ha bekerülnék a parlamentbe, nemcsak szónokolhatnék a hitemről,
hanem cselekedni is tudnék. Neelie-nek igaza volt: eredetileg tényleg a
Munkáspártot választottam, és tényleg hűséges voltam Paul Kalmához és
Job Cohenhez, de sok dolog nem fért össze a Munkáspárt
elképzeléseivel. A szociáldemokrácia az embercsoportok jogaiból indult
ki, nem az egyénekéből. Lehet, hogy a Liberális Párt nem volt annyira
szeretnivaló, de a személyes szabadság értékei jelentették a
filozófiájának az alapját, és ez egybevágott a törekvéseimmel.
Elhatároztam, hogy egytémás politikus leszek. Most is az vagyok.
Meg vagyok győződve róla, hogy ebben az évszázadban ez a
legfontosabb kérdés, amellyel a társadalomnak és az egész bolygónak
szembe kell néznie. Az iszlám fogságába szorított országok
mindegyikében elnyomják a nőket, és el vannak maradva a fejlődésben.
Legtöbbjük szegény; sok iszlám ország szenved viszályoktól és
háborúktól. A nők jogait és szabadságát tisztelő társadalmak gazdagok és
békések.
Eldöntöttem, hogy mindegy hova, de oda megyek, ahol a legtöbbet
tudom tenni a változásokért. Ha a VVD biztosítja nekem a platformot,
hát hozzájuk.
Felhívtam Paul Kalmát, és közöltem, hogy elhagyom a pártot és a
munkahelyemet is. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy másik párthoz
csatlakozom, de hozzátette:
– Lehet, hogy elérhetetlen dolgokért harcolsz, de támogatlak –, majd
sok szerencsét kívánt.

Neelie Kroes a Liberális Párt vezéreivel, Frits Bolkesteinnel és Gerrit

Zalmmal azt akarták, hogy elöl szerepeljek a liberális jelöltek választási
listáján. A holland választási rendszer nem helyi választókerületeken
alapul. Mindenki nemzeti jelöltlistákra szavaz, és a parlamenti székekbe
a sorban legelöl szereplők kerülnek a szavazatok pártok közötti
megoszlásának arányában. A holland politikai pártokon belüli csoportok
között nagy tülekedés van a listák első pozícióiért.
Kívülállóként nem tartoztam egyik csoporthoz sem. Ha be akartam
kerülni a parlamentbe, tisztázni kellett a helyzetemet a párt vezetőivel, de
Neelie és Zalm nem akarták, hogy a jelöltségem kitudódjon a párt
november 30-ai kongresszusa előtt. Egy hétig utazgattam Hollandiában,
hogy olyan sok helyi liberális tekintéllyel találkozzam, amennyivel csak
lehetett.
A pártvezérek többsége ellenszenvvel fogadott, de néhányan
kíváncsiak voltak rám.
– Maga Afrikából jött, és megfenyegették amiatt, amit az iszlámról
mondott – mondta az egyik idősebb férfi. – Nő, a Munkáspárt tagja, és
most hozzánk, liberálisokhoz akar csatlakozni. Mi üzletemberek
vagyunk. Mit tud maga az üzletről? Lehet, hogy magát a mi üzletünk
nem is érdekli.
– Attól függ, kit ért „min” – válaszoltam.
Kifejtettem, hogy a bevándorló és különösen a muszlim nők jogaival
akarok foglalkozni, és elmagyaráztam, szerintem hogyan hat a kérdés az
üzleti világra. A vállalkozóknak nagyon is érdekük a muszlim nők
felszabadítása, és hogy teljes jogú tagjai legyenek a társadalomnak. Ha a
lányok és asszonyok iskolázatlanok, elnyomják őket és pszichológiailag
sivárak, annak a gyerekeik látják a kárát. Ha a nők műveltek és jól élnek,
ők és a gyerekeik is öntudatos, felelős polgárok lesznek, azaz
hatékonyabbak lesznek a munkában. Beszéltem az integrációról és a
társadalmi jólétről.
– Ismeri a liberális eszmék történetét – mondtam. – A nők elnyomása
Hollandiában ellentétes a pártja filozófiájával. Ha meg akarják őrizni a
párt értékeit, akkor támogatniuk kell a tagságomat, mert éppen ezeket az
értékeket képviselem.
Ezeken a találkozókon nagyon alaposan vizsgáztattak. A vezetők
némelyike kóklernek tartott, néhányan nyíltan ellenségesek voltak.
– Az ügye nemes és igazságos, de maga nem hozzánk tartozik –
mondták a legtöbben.
Egy nő, a leideni liberálisok vezére, miután egy óra hosszat faggatott,
azt mondta:
– Azt hiszem, nagyon meg foglak kedvelni. Van benned egyfajta
hitelesség, ami sokat számít a pártunkban.
Mindenkinek világosan az értésére adtam, hogy amikor először
Hollandiába jöttem, a menedékjog-kérelmem mellé megváltoztatott
történetet adtam elő. Más nevet és egyébként sem a színtiszta igazságot
mondtam. Ugyanezt elmondtam a televízióban, a rádióban és a VVD
vezetőségének, amikor megkérdezték, hogy van-e valami a múltamban,
ami megakadályozhatná a zavartalan politikusi ténykedésemet.
Egyszerűen sohasem volt téma.
Gerrit Zalm végül megszerezte azt a támogatást a párt potentátjaitól,
amivel tizenhatodik helyre kerültem a VVD listáján. Csaknem biztos
volt, hogy megválasztanak.
 Azon a héten történt, hogy a BBC-ben a Nigériában kitört
zavargásokról híreket hallgattam. Azért robbantak ki, mert egy fiatal
újságírónő védelmébe vette az ottani Miss Világszépe-választásokat.
– A muszlimok szerint erkölcstelen dolog kilencvenkét nőt Nigériába
hozni és szemérmetlenül közszemlére tenni a bájaikat – írta. – Hogy mit
gondolna Mohamed próféta? …Nyilván feleségül venné az egyiket.
Kétszáznál is több halottja volt a szavai miatt kitört
elégedetlenkedésnek. A kiadója szerkesztőségét felgyújtották, neki
magának pedig el kellett hagynia az országot. A rádióban a Miss
Világszépe egyik szervezője, egy nagyképű angol nő is megszólalt.
Ahelyett, hogy azokat a férfiakat hibáztatta volna, akik felgyújtották a
házakat és meggyilkolták az embereket, a fiatal riporternőt okolta
„sajnálatos megjegyzései” miatt.
Feldühített, hogy ilyen elnézőek voltak a fanatikusokkal. Az
újságírónő egyetlen rossz szót sem írt. Igaza volt: a próféta azért vette el a
legtöbb feleségét, mert valamiért megakadt rajtuk a szeme.
Elhatároztam, hogy a riporternő iránti szolidaritásom jeleként nyílt
színen is kifejtem, mit gondolok Mohamed prófétáról.
Két nap múlva jött el az alkalom, amikor Arjan Visser, a Trouw egyik
újságírója felkért, hogy adjak egy interjút ahhoz a cikksorozatához,
amelyben a tízparancsolat összefüggéseiben a vallás emberek életében
betöltött szerepét taglalta. A beszélgetés során elmondtam, mit gondolok
a prófétáról úgy istenigazából. Mivel a következő néhány hétben nem
jelent meg az interjú, el is feledkeztem róla.

Elérkezett november 30., a Liberális Párt kongresszusának napja, és

én besétáltam a biztonságiaktól nyüzsgő hatalmas terembe. Villogtak a
fényképészek kameráinak vakui. Fel kellett volna mennem a pódiumra,
ahol mikrofonnal a kezükben egyenként be kellett mutatkozniuk a
jelölteknek, de az ajtóban kivert a lúdbőr és lemerevedtem. Mozdulni
sem bírtam. Előttem a fényképészek, mögöttem testőrök. Úgy éreztem
magam, mint egy csapdába esett vad. Egész testemben remegtem. Gerrit
Zalm kedvesen nyugtatgatott, hogy lazítsak, sóhajtsak mélyeket és ne
féljek.
A jelöltek a közönség mérsékelt érdeklődése és zsivaja közepette
egymás után előadták a mondókájukat. Tizennegyedik jelölt, tizenötödik
jelölt. Én következtem. Neelie és a férje, Bram Peper, az ismert politikus
segítségével írtam egy kis beszédet, de ismét rám tört a rémület, mert
mindenki elhallgatott, amikor felálltam. A teremben levő sok száz ember
csendben várakozott, és megint elkezdtek villogni a vakuk. A pulpitus
lépcsőjén ismét megbénultam.
Frits Huffnagel mutatta be a jelölteket. Észrevette, hogy remegek, és a
segítségemre sietett.
– Csak nyugodtan! – súgta oda.
Valahogyan erőt vettem magamon és felolvastam a beszédet. Amikor
végeztem, a média rám vetette magát. A fotóriporterek még a vécébe is
utánam jöttek. Az egyik liberális képviselőnő, Erika Terpstra, olimpiai
bajnok úszónő a védelmemre kelt. A testével fedezett, és ellökdöste
mellőlem az embereket.
Azóta is feszélyezve érzem magam, ha újságírókkal beszélek. Nem
mondhatom úgy ki, amit gondolok, mint egy átlagember. Politikus
lettem, és a média számomra már nem információforrás, hanem egy
olyan eszköz, amelyet meg kellett tanulnom használni. A párt hivatásos
sajtósai árgus szemekkel figyelték a hívásaimat és az
interjúfelkéréseimet. Elláttak az összes újságíró rövid életrajzával, és
megmondták, kitől milyen kérdésekre lehet számítani. Egy gyorstalpalón
elsajátítottam a Liberális Párt főbb célkitűzéseit. Idetartozott a választási
program, a mezőgazdaság, az ingatlanadó és így tovább. Mivel a
liberálisok jelöltje voltam, elvárható volt, hogy amit a médiában
nyilatkozom, összhangban legyen a párt platformjával.
Sok újságíró tartott opportunistának a pártcsere miatt, ezért
megpróbáltak csőbe húzni. Az első interjúfelkérésem eredetileg úgy
szólt, hogy a személyes érdeklődési körömről beszélgetünk majd,
ehelyett megkérdezték, hogy be akarom-e tiltani a felekezeti és vallási
iskolákat. Akkor ez volt Hollandiában a létező legérzékenyebb téma. A
tervek szerint jó szereplés esetén a liberálisok a Kereszténydemokrata
Párttal koalícióban kormányoztak volna, a kereszténydemokratáknak
pedig a vallási iskolák kérdése volt a szent tehén. Azt mondtam, hogy
nem értek egyet ezzel az iskolaformával. Elmagyaráztam, milyen rosszat
tesznek a gyerekeknek a muszlim iskolák. Ebből kisebb vihar kerekedett,
hogy miért nem a Liberális Párt vezérfonala mentén haladok, és hogy
talán mégsem kellene a választások idején ilyesmivel előjönni.
Gerrit Zalm, a párt vezetője, a jelöltségem és egész politikai
pályafutásom alatt erőteljesen támogatott. Hivatásos politikusként
diplomatikusan tudott viselkedni, hatékony volt, mint egy élő példakép,
emberileg pedig nyílt volt és közvetlen. Nem egyszerűen csak azért
segített, mert a pártra irányítottam a közfigyelmet, és ez jót tett a
szavazatoknak; a választás után sem dugott el egy sarokba, és később is
újra és újra kiállt értem, ha kellett. A politikai pályámon folyamatosan az
ügyeim körüli csaták vezéralakja volt, a házastársi erőszaktól a gyerekek
vallási megcsonkításának témájáig.
Az első nyilatkozat után Zalm egy pillanatra sem hagyott magamra.
Nem vetette a szememre, hogy most jöttem Hollandiába, és nem látom át
az itteni demokrácia intézményeit, hanem így szólt:
– Liberális vagyok, és komoly érvek szólnak a vallási iskolák eltörlése
mellett. Most azonban még nem koncentrálhatunk erre, mert először
kormányt kell alakítanunk a kereszténydemokratákkal.
Legkényesebbnek azoknak a menedékjogot kérőknek a témáját
tekintettem, akiknek lejárt a törvényes hollandiai tartózkodási ideje.
Akartam az amnesztiát. Amikor a Munkáspárt intézetében dolgoztam, a
párt parlamenti jelölőgyűlése ellenezte – a liberálisok meg még náluk is
jobban ellenezték. Ha nyilatkoznom kell, világosan ki kellett fejtenem a
nézeteimet erről is. Mondtam is Gerrit Zalmnak:
– Tudod, hogy nem tudok mindenben egyetérteni azzal, amit a
liberálisok mondanak.
Zalm megnyugtatott, hogy nincs ezzel semmi probléma. Nyugodtan
mondjam csak meg a véleményemet a saját területemen – amely az
integráció volt –, aztán ha a párttal együtt beválasztanak a parlamentbe,
már mindenről lehet beszélni.
A kampány két hónapja alatt folyamatosan mentem egyik
televízió-stúdióból a másikba, egyik gyűlésről a másik rendezvényre.
Leidenben mandarint árultam a piacon, emberekkel ráztam kezet utcai
gyűléseken. Sok olyan polgárral találkoztam, akik meglepetésemre
feltétel nélkül támogatták a terveimet, és sok munkáspárti szavazó
sajnálta, hogy otthagytam a pártot, de azt mondták, olyan fontosnak
tartják a nézeteimet, hogy rám szavaznak, bárhova megyek. Volt egy
találkozónk a Liberális Párt öregedő oroszlánjával, Frits Bolkesteinnel.
Hivatalosan, de ugyanakkor nagyon udvariasan, atyaian és szívélyesen
viselkedett. Komolyan vette a véleményemet, ellátott tanácsokkal, és
ragaszkodott hozzá, hogy hívjam fel, ha bármikor segítségre van
szükségem. Mélységes tiszteletet éreztem iránta.
 A kampány során persze találkoztam ellenséges reakciókkal is. Volt,
aki szidalmazott, sőt le is köpött, és még több fenyegetést kaptam.
Nekem azok voltak a legérdekesebbek, akik láthatóan mindenben
egyetértettek velem, de eszük ágában sem volt a VVD-re szavazni.
Szomáliára emlékeztettek: ott sem szavaztak volna ki a nemzetségből.
Most, hogy a nemzet politikusaként halálos fenyegetéseket kaptam, a
Királyi- és Diplomatavédelmi Szolgálat, a DKDB védelme alatt álltam.
Mindenhová autókonvojjal, állig felfegyverzett testőrök kíséretében
jártam. Ezektől a furcsa, rádiós-fegyveres férfiaktól először kicsit
megijedtem. Néhányan mindig a közvetlen közelemben maradtak, és egy
napra előre tudni akartak minden lépésemről. Nem térhettem el a
programtól; minden helyet időben ellenőrizniük kellett. A biztonsági
intézkedések jócskán megnehezítették az életemet. A testőrök az
élelmiszerboltok polcai között is ott voltak körülöttem. Egyik délután
sikerült nevetségessé tennem magam, amikor edényvásárlás közben
megpróbáltam lenyűgözni a gárdistáimat az ízlésemmel.
A DKDB néha figyelmeztetett, ha különlegesen nagy veszély
leselkedett rám, de többnyire nem szóltak. Úgy érezték, nem érdekem,
hogy állandó rettegésben éljek. Azért voltak ott, hogy megvédjenek; elég
ha ennyit tudok. Bizonyos fokig egyetértettem velük. Úgy nem lehet élni,
ha az ember állandóan a veszélyekre gondol.
Neelie Kroes talált nekem egy kedves lakást Hágában az egyik
barátjánál. Beköltöztem. Két hete sem laktam ott, amikor az egyik helyi
újság valamelyik szomszédtól megtudta és közzétette a címemet. Dél
körül odajött hozzám az egyik testőr.
– Sajnálom asszonyom, de nem mehetünk vissza a lakás” ba –
mondta. – Ma este elvisszük egy hotelbe, de keresnie kell egy másik
lakóhelyet.
Még a holmimért sem mehettem vissza. Rendőröket küldtek, hogy
szedegessék ki a fiókokból és csomagolják össze a ruháimat meg a
könyveimet.
Az örökké fáradhatatlan Neelie elintézte, hogy néhány hétre
beköltözhessem egy telefontársaságnak otthont adó épület legfelső
emeletére Hágában. A lakásban a cég igazgatója szokott aludni, amikor
késő estig dolgozott. Itt sem maradhattam sokáig. Két hónap múlva
sikerült kibérelni a telefontársaság tulajdonában levő egyik házat egy
évre, vagy addig, míg nem találok magamnak lakást. Nagyon szép
ingatlan volt kerttel, a házban kandallóval, és a lakbér is megfizethető
volt; végre letelepedhettem valahol egy időre. Úgy terveztem, január
végén beköltözöm.

Január 22-én voltak a választások. A Liberális Párt kibérelt

Utrechtben egy nagy termet, ahová beállítottak egy hatalmas képernyőt.
Mindenki ott örült, és gratulált egymásnak a kamerák előtt, ahogy
érkeztek be az eredmények, pedip valójában a párt elég szerényen
szerepelt. A kereszténydemokraták és a Munkáspárt voltak a nagy
nyertesek, és valószínűnek látszott, hogy közösen alakítanak koalíciós
kormányt (Hollandiában mindig koalícióban kormányoznak). A
liberálisoknak csak a szavazatok 18 százaléka jutott, és a papírforma
szerint ez kevés volt a kormányzáshoz. Így is huszonhét parlamenti
mandátumot szereztünk, ami azt jelentette, hogy a listán
tizenhatodikként én is bejutottam.
Hollandiában a szavazók bejelölhetik, hogy a listákon melyik
jelölteket részesítik előnyben. Ez elég bonyolulttá teszi a
szavazatszámlálást, mert az így bejelölt személyek előrébb kerülnek a
párt szavazólistáján. Ezen én eredetileg tizenhatodik voltam, de a
választói jelölésekkel előreléptem a hatodik helyre – szép eredmény egy
kezdőnek. Hogy pontos legyek, 37 058 liberális szavazó gondolta úgy,
hogy én képviseljem. Hatalmas erőt éreztem magamban, amikor láttam,
hogy ilyen sokan támogatják az elképzeléseimet. A szám igazolta az
erőfeszítéseim fontosságát. Nagyon sokat jelentett, és át is éreztem a
felelősség súlyát.
 16

Politika
2003 januárjának utolsó szombatján Johanna és Maarten segítettek
beköltözni az új házba. Az új országgyűlés január 30-án ült össze
először, én pedig valamelyest szerettem volna megállapodottnak érezni
magam a ceremónia előtt. Aznap reggel be sem kapcsoltam a rádiót, csak
a dobozaim kipakolásával foglalkoztam.
Johanna és Maarten viszont azzal a hírrel toppantak be, hogy „Hirsi
Ali perverznek nevezte Mohamed prófétát”. A Trouw most közölte csak
le a vallásról hetekkel ezelőtt készült interjút. A cikkben beszéltem a
Korán tízparancsolatáról, azaz az eredeti tízparancsolatnak arról a
változatáról, amelyet Mohamed próféta állított a muszlimok elé.
Kegyetlennek tartottam Mohamedet, mert ragaszkodott az abszolút
hatalomhoz, és elnyomta a kreativitást azzal, hogy az emberek képzeletét
csak bizonyos engedélyezett dolgokra korlátozta. Elemeztem az élete
néhány mozzanatát. Allah kegyesen tudatta vele, hogy üdvös lenne, ha
feleségül venné fogadott fia, Zaíd asszonyát. Azt is engedélyezte a
prófétának, hogy elvegye barátja, Abu Bakr hatéves lányát, és el is hálták
a házasságot, amikor Aisha, a lány még csak kilencéves volt. A jelenet
leírása is szívfacsaró: a kislány a kertben hintázott, amikor anyja
magához hívta és ráhelyezte a próféta ötvennégy éves ölére. „Nyugati
normákkal Mohamed perverz és zsarnok volt” – mondtam a riportban.
Bevallom, nem fogtam magam vissza az interjú alatt. Most, hogy
hetekkel később leközölték, Maarten és Johanna mélységesen
megdöbbent. Még nem tudtam, de országszerte százak gyülekeztek a
rendőrségek előtt, és követelték, hogy büntessenek meg a szavaimért.
Jókora felzúdulás támadt az országban, pedig még fel sem esküdtem.
Ellen felhívott, és elmesélte, hogy egy dühös üzenet érkezett a
telefonrögzítőjére. Egy külföldi kiejtéssel beszélő férfihang közölte,
hogy betelt a pohár, és felrobbantja a házat. A leideni rendőrség
komolyan vette Ellen bejelentését, és körülvették az épületet. Mindenki
ideges volt.
Miután bevittük a dobozokat, elvittem Johannát és Maartent
vacsorázni, hogy megköszönjem a segítségüket. Miközben ettünk,
odajött az asztalhoz az egyik testőr.
– Nagyon veszélyes a helyzet – mondta. – El kell innen vinnünk
Ayaant.
Megkérték Johannát és Maartent, hogy egyedül menjenek haza,
engem pedig a konyhán keresztül kivittek az étteremből, és
hazaszáguldottunk a telefontársaság lakásába. Az épületben nyüzsögtek
a biztonságiak: tucatnyi civil- és egyenruhás rendőr. Most jöttem rá,
mennyire komoly a helyzet.
Ott aludtam a csaknem üres lakásban. Másnap odajött egy nagy csapat
biztonsági szakember különféle rendőrségektől és biztonsági
ügynökségektől, és az igazság- és belügyminisztériumból, meg egy férfi
a parlament biztonsági hivatalából. Elmentünk a házba, ahová be
akartam költözni. Az ABB nevű kockázatfelmérő iroda ügynöke
bejelentette, hogy a kockázati szint „magas” (a három lehetséges szint az
alacsony, a közepes és a magas). A tényleges védelmemért felelős
szervezettől, a DKDB-től érkezett férfi körülnézett, és készített egy listát
arról, hogyan kell megerősíteni az épületet úgy, hogy a védelme
megfeleljen a magas kockázati szint követelményeinek. Golyóálló
üvegek, kamerák, egyebek – az volt a véleménye, hogy egymillió
eurónál is többe fog kerülni.
Országggyűlési képviselő voltam, ezért a számlát a parlament fizette,
mert ez volt az előírás.
– Mennyi ideig akar ebben a lakásban maradni? – kérdezte a
parlamenti biztonsági szakértő.
Mondtam, hogy egy évre terveztem kibérelni.
– Sajnálom, de nem megy – mondta a férfi. – A parlament egyetlen év
kedvéért nem áldoz milliókat egy házra. Másik helyet kellene keresnie.
Így történt, hogy egy hotelben laktam, amikor elérkezett a január
30-án ünnepélyes külsőségek között megtartott országgyűlési eskü ideje.
Hetekig költöztem egyik szállodából a másikba.
Pár nap alatt mindenütt rájöttek, ki vagyok, és ilyenkor a biztonságiak
vittek a következő helyre. Új lakást kerestem, aztán amikor találtam egy
nekem megfelelőt, az nem volt jó a biztonságiaknak: sorház volt kerttel;
a házak összeérő kertjei valóságos utcát alkottak. Egy másik ház nekik is
elfogadható lett volna, de annak nem tudtam megfizetni a bérleti díját.
Kerestem, kutattam; egyre nyugtalanítóbb volt a helyzetem.
 Az ünnepségen persze nagyon izgultam, és mélységesen sajnáltam,
hogy nincs ott az apám. Büszke lenne rám. Hitehagyott voltam, de akkor
is az ő nyomdokain jártam, elkötelezetten dolgoztam mások jólétéért,
mint ő is egész életében. Nagyon fájt, amikor felhívtam, és letette a
kagylót. Most azonban eltöltött a remény. Küldetésem volt. El kellett
érnem az országomban, hogy foglalkozzanak a szorult helyzetben levő
muszlim nőkkel.
A liberálisok közül mindenki olvasta a Trouw cikkét, és rettentő
mérgesek voltak az első szekcióülésen. Reggel átjött hozzám a parlament
régi épületében kijelölt hivatalomba Frank de Grave, egy választékos
modorú férfi, aki korábban a szárnyai alá vett.
– Ha megkezdődik a gyűlés, mindenki neked fog esni, de te maradj
csendben – mondta. – Amikor szót kapsz, azt kell mondanod, hogy az
interjú jóval a választások előtt készült. Közöld velük, hogy azóta
rájöttél, hogyan működnek a dolgok, és kérj bocsánatot, amiért ilyen
felbolydulást okoztál. Meg kell ígérned, hogy ezentúl konzultálsz a
párttal, mielőtt hasonlókat nyilatkoznál.
Amikor liberális kollégáim elkezdtek szidni, mint a bokrot –
szerencsére nem mindenki csak hallgattam. Aztán az egyik férfi Gerrit
Zalmhoz fordult, és megkérdezte:
– Nem gondolod, hogy meg kellene védenünk saját magától?
Elöntötte az agyamat a vörös köd.
– Legjobban az lep meg, hogy ebben a teremben senki sem teszi fel a
kérdést: igazak-e a cikkben leírtak – mondtam. – Ha Mohamed próféta
közösült egy kilencéves kislánnyal, akkor a holland törvények szerint
pedofil. Ha megnézitek, hogyan uralkodott Mohamed, akkor kiderül,
hogy egyedül kormányzott, autokrata volt, azaz kimerítette a zsarnokság
fogalmát. Ami pedig a saját magamtól való védelmemet illeti, az ötletet
tűrhetetlennek és sértőnek tartom.
Zalmnak végül sikerült úrrá lennie a kitörő hangzavaron. Ő, Johan
Remkes, Mark Rutte és Henk Kamp a szólásszabadságra hivatkozva
mellém álltak. Kijelentették, elfogadhatatlan, hogy Hollandiában
mindeddig hallatlan módon valakinek testőrök között kell élnie. A
tanácskozás után odajött hozzám Frank de Grave.
– Mit csináltál? – kérdezte. – Miért kellett ezt mondanod?
– Mert ez az igazság – válaszoltam és az igazságért eszemben sincs
bocsánatot kérni.
 Döcögősen indult a munka az országgyűlésben; a győztes pártok még
mindig nem egyeztek meg a kormányalakításban. A
kereszténydemokraták és munkáspártiak koalíciós tárgyalásai
megfeneklettek. Teltek a hetek. A parlament már ülésezett, de még
mindig a választások előtti kormány vitte az ügyeket. Törvényeket nem
hoztak, de az ország ügyei lassacskán zajlottak, miközben mindenki az új
kormány kinevezését várta.
Furcsa helyzet volt. Pim Fortuyn miniszterei működtették az országot,
akik közül sokan már nem is voltak tagjai a parlamentnek. Szegény
Zalm, ha nem a liberális szekció ülésein elnökölt, akkor Pim Fortuyn
miniszterein kellett tartania a szemét, akik úgy viselkedtek, mint az
ovisok. Megfogadtam magamban, hogy ezentúl kevesebb bosszúságot
okozok neki.
Úgy tűnt, hogy mi, liberálisok kimaradunk a hatalomból. Ez lehetővé
tette, hogy a párt mellett egy kicsit a saját dolgaimmal is foglalkozzam,
mert nekünk nem kellett a koalícióalakítással vesződnünk és más pártok
támogatásáért kilincselnünk. Először is el akartam érni, hogy a
liberálisok támogassák azt a munkáspárti kezdeményezést, amely szerint
a törvényes bevándorlókhoz Hollandiában feleségül menni szándékozó
nők kapjanak letelepedési engedélyt.
A Munkáspárt segítségével végül sikerült is elérni a célt. Frank de
Grave és Gerrit Zalm segített átverekedni a dolgot a liberálisokon, ami
nem volt könnyű, mert a párt korlátozni akarta a bevándorlást, emiatt
nem tartották bölcs dolognak új tartózkodási engedélyek kiadását, de
beszéltem olyan asszonyokkal, akik Hollandiába jöttek. Olyan férfiakhoz
adták őket ide férjhez, akiket alig ismertek, aztán némelyiket addig
verték otthon, míg a kórházban kötött ki. Elválni nem tudtak, mert akkor
el kellett volna hagyniuk az országot, és vissza kellett volna menniük a
családjukhoz, ahol büntetés várt rájuk. A törvényt a parlamenti pártok
többsége megszavazta, de a kereszténydemokraták nem támogatták
(ennyit a testvéri szeretetről).
Több pénz kellett az asszonyok menhelyeire. Zalm tagja volt a
leköszönő kabinetnek, amely még mindig vitte az ország ügyeit.
Beszéltem vele, majd ezt követően nem sokkal Hans Hoogervorst
pénzügyminiszter felkeresett azzal, hogy kezdetnek biztosít a célra
harmincmillió eurót, ami messze nem volt elég, de a semminél
mindenesetre több volt.
Májusban a Munkáspárt hirtelen bejelentette, hogy nem akarnak részt
venni a kormányzásban. Négy hónap után megszakították a tárgyalásokat
a kereszténydemokratákkal, akik most a liberálisokhoz fordultak.
Gyorsan összerántottak egy koalíciós kormányt egy harmadik, sokkal
kisebb párt a D-66 – amely elég siralmasan szerepelt az utolsó három
választáson – részvételével. A kormánynak így kényelmetlenül szűk,
mindössze háromfős többsége volt az országgyűlésben.

Február végén találtam egy állandó lakásnak alkalmas helyet

Hágában: egy udvarban álló kis téglaház volt, közvetlenül az izraeli
nagykövetség mögött, nem messze a Binnenhoftól, tehát a parlamenthez
is közel. A lakbér magas volt, de a helyet egyébként is szigorúan őrizték,
ezért a parlament pénzügyeseinek és a biztonságiaknak is elfogadható
volt.
Én is örültem, hogy van saját hajlékom. Amikor beköltöztem, végre
megszabadultam a testőröktől, a hordozható kameráktól, a
hotelfolyosókra telepített mozgásérzékelőktől és a figyelő tekintetektől.
Ha becsuktam az ajtót, nem voltak részei az életemnek; ledobhattam
magam rémes, kinyúlt pólómban a kanapéra, és ott ettem meg olvastam a
lakásban, ahol csak akartam.
Egyik márciusi estén átmentem vacsorára Neelie-hez, és a kertben
arról beszélgettünk, hogy miért olyan sikeresek és meggyőzőek az új
iszlám fundamentalisták. Én azt gondoltam, hogy azért, mert a
prédikátorok élnek a média új lehetőségeivel: a mártírok
videofelvételeivel, a hangkazettákon terjesztett prédikációkkal és az
üzeneteiket hirdető internetes honlapokkal. Az új iszlám már képekkel
működött, könnyen használható, széles körben alkalmazott
technológiákat használt.
Ideje, hogy az iszlám reformját akarók is kipróbálják ugyanezeket a
technikákat. A politikai beszédek is kellenek, de eljött a szatíra, a
művészet, a filmek és a könyvek ideje is. Az eltérő véleményen levő
kreatív embereknek át kell törniük azt a mentális blokkot, amely
megakadályozza, hogy a vallást kiváltságos módon kezeljék – és az
iszlámot kiváltságos vallásként. Nekik is képekben, és nemcsak
szavakban kell megfogalmazniuk a saját üzeneteiket azok számára, akik
szó szerint vagy átvitt értelemben más nyelven beszélnek.
 Elmondtam Neelie-nek, hogy egy olyasféle kiállításon gondolkozom,
amellyel el lehetne indítani a nők iszlámban betöltött helyzetéről szóló
vitát; talán tele kellene rakni egy termet nőkről készült
gipszöntvényekkel vagy viaszbábúkkal. A szobrok házasságtörésért
megkorbácsolt, férjük által gyakran bántalmazott vagy házuk börtönébe
zárt asszonyokat ábrázolnának. Lenne olyan, aki átlátszó hidzsát viselne,
és mindegyiknek a testére lennének írva a Korán szavai. Az ábrázolt
jelenetek és a Korán lefordított szúrái mellé olyan statisztikákat
helyeznénk el, amelyek a Korán különféle parancsolatai miatt
szenvedőkről közölnének adatokat. A kiállítás összefoglalóan és
egyszerűen érthetően ábrázolná azokat a kínokat, amelyeket a nőknek
Allah nevében kell kiállniuk.
Sok jószándékú holland győzködött, hogy az iszlám kultúrájában
semmi sem írja elő a nők feletti zsarnokságot, és hogy ez csak egy
szörnyű félreértés. Mindig azzal jöttek, hogy a férfiak a világon
mindenütt verik a feleségüket. Valójában a Nyugat félreérti az iszlámot.
A Korán kötelezően előírja a nők büntetéseit. Törvényes alapot teremt
arra az erőszakra, amely elkövetőinek így nem kell szégyenkezniük a
tetteik miatt, nem ítélik el őket és a közösségük előtt sem kell bűntudatot
érezniük. Az egyszerű művészi tárlattal azt akartam elérni, hogy
megnehezítsem a problémától elfordulni akarók dolgát. Azt akartam,
hogy a világias gondolkodású nem muszlimok ne áltassák többé magukat
azzal, hogy az iszlám békés és türelmes vallás.
Tudtam, hogy egy ilyen kiállítás sok muszlim számára nehezen lesz
megemészthető. Ha valaki abban a tudatban nő fel, hogy a vallás és a
szent könyvek mindenekfelett álló dolgok, akkor nehéz elfogadni, hogy
nem mindenki gondolkozik ugyanígy, és nem is olyan szentek azok a
könyvek, de az volt a véleményem, hogy a muszlimoknak el kell
gondolkodniuk a hitükön és azon, hogy a hitüknek milyen
következményei vannak más emberekre nézve.
Neelie összehozott Wim van der Krimpennel, a Hágai Városi
Múzeum vezetőjével. Wimnek tetszett az ötlet a bemutatóról, amelynek a
„Behódolás” címet szándékoztam adni. Az aggodalmaimra azt a választ
adta, hogy a biztonsággal nem lesz gond, mert a múzeum már egyébként
is nagyon biztonságos. Arra azonban felhívta a figyelmemet, hogy a
szobrok sok pénzbe kerülnek majd. Írtam egy indítványt, amelyet ő a
múzeum vezetősége elé terjeszthetett.
 Úgy véltem, az egészből semmi sem lesz. Egy parlamenti képviselő a
Korán szúráit pingálja gipszfigurákra? Elkönyveltem magamban, hogy
az ötletnek befellegzett.

Jozias von Aartsen megkért, hogy készítsek egy tervezetet, amelyben

összefoglalom a muszlim nők integrációjával és emancipációjával
kapcsolatos javaslataimat. Szeptemberben kerül majd megbeszélésre,
amikor a Liberális Párt éves találkozóján maghatározzuk a követendő
politikai irányvonalakat. Mi voltunk kormányon, ezért a dolognak tétje is
volt. A dolgozatomban minden mondanivalómnak benne kellett lennie.
Az elkészítéséhez segítséget kértem Arie van der Zwantól, egy általam
igen nagyra tartott közgazdásztól és Paul Scheffer kritikustól. Egész
nyáron dolgoztunk, végül összeállítottunk egy húszoldalas átfogó
beadványt.
Egyre nőtt bennem a feszültség, ahogy közeledett a párt szeptemberi
politikacsináló kongresszusa. A dolgozatban azt javasoltam, hogy a
liberálisok indítványozzák a meglévő muszlim iskolák bezárását és az
újak alapításának tilalmát. A párt ne álljon meg ezen a ponton, hanem
kezdeményezze a holland alkotmány 23. cikkelyének eltörlését, amely
lehetővé teszi a szülői közösségeknek a vallási alapon működő saját
oktatási intézmények felállítását. Politikai értelemben merész húzás
lenne, különösen egy olyan párttól, amelyet Hollandiában jobboldalinak
tartottak. Azt is javasoltam, hogy drasztikusan csökkentsék a
munkanélküli segélyt, és töröljék el a minimálbért. A korábbi
tolmácsmunkám alatt segélyügyekben szerzett tapasztalataim alapján
tudtam, hogy a könnyen megszerezhető, bőségesen csordogáló
munkanélküli segély abba a csapdába vezet, amelyben a jóléti
juttatásokkal több pénzhez lehet jutni, mint munkával. Mindenki azt
mondta, hogy az elgondolásaim túlságosan jobboldaliak – azaz
elmélyítik a társadalomban a gazdagok és szegények közti szakadékot,
több lesz a koldus és a nagyon gazdag, emellett nyomasztóbb lesz az
erőszak és a kizsákmányolás.
A gyűlésen sokan keltek ki dühösen a beterjesztésem ellen, de az
alfahímek és alfanőstények a támogatásukról biztosítottak, így aztán a
bétahímek és – nőstények morogva meghunyászkodtak. Van Artsen
azzal zárta a megbeszélést, hogy a párt parlamenti csoportja vegye fel a
napirendjére az integráció kérdését – ezzel csak az volt a probléma, hogy
fő támogatóim többsége nem volt benne a frakcióban.
A következő év márciusára elkészült a gondosan átdolgozott
indítvány, de addigra már javában zajlottak a dolgok az országban. A
vallási iskolák bezárása körül szenvedélyes viták folytak, és több
figyelmet szenteltek a muszlim nőknek is. Az újságok olyan tanárok és
szociális munkások szavait idézték, akik holland óvodákban találkoztak
a kislányok rituális megcsonkításával. Világi szabadgondolkodó
értelmiségiek csatároztak egymással az újságok véleményrovataiban
Mohamed próféta erényeiről és bűneiről. Folyamatosan, kis morzsákban
szivárogtattam ki a dolgozatom részleteit; egyes tételeit vitákban
használtam fel, és fokozatosan szerveződött köréje a támogatók köre.
Bizonyos részeket átadtam belőle Gerrit Zalmnak, aki ekkorra már
pénzügyminiszter volt, és Rita Verdonk bevándorlásügyi miniszternek,
hogy használják fel saját politikai dokumentumaikban. Más pártok
politikusai is egyre jobban érdeklődtek a témáim iránt.
El akartam érni egy olyan parlamenti vizsgálatot, amelyben a
rendőrséget kötelezik Hollandiában a család becsülete miatt elkövetett
gyilkosságok éves statisztikáinak elkészítésére. Miután egy hétig
kilincseltem a folyosókon, Piet Donner igazságügyi miniszter áldását
adta a kezdeményezésemre, amelyet a munkáspártiakkal együtt főztem
ki, de kikötötte, hogy először próbaképpen futtassunk le egy
„tanulmányprojektet” két rendőri körzet bevonásával. Amikor néhány
hónap múlva bejelentettük az eredményeket, a parlament sokkot kapott,
nekem pedig országszerte megnőtt a támogatottságom. Csak ebben a két
rendőri körzetben (Hollandiában összesen huszonöt van) tizenegy
muszlim lánnyal végzett a családja 2004 októbere és 2005 májusa között.
Ezután már nem mondták rám, hogy túlzásokba esem. •
A legtöbb támogatói levelet holland fehérektől kaptam. Muszlim
nőktől csak nagyon kevés érkezett, de tudtam, hogy már sokkal többen
figyelnek a szavaimra. Sajnos tisztában voltam vele, milyen sok időbe
telik a mentális ketrec rácsainak eltüntetése. A dühös levelek szinte
mindegyikét muszlimoktól kaptam. Azt írták, hogy olyan vagyok, mint
Tamás bátya a kunyhójában: olyan a lelkem, mint a fehéreké, és
elárultam a népemet. Minden ilyen ad hominem támadásban
elfeledkeztek a lényegről, ami nem én voltam – teljesen mindegy, hogy
ki vagyok. A lényeg az erőszak, a kizsákmányolás, a visszaélések voltak,
és az, hogy ezek abba a vallásba voltak lehorgonyozva, amely
megtagadja a nőktől, mint emberi lényektől a jogait. A lényeg az volt,
hogy a nők és gyermekek elleni kegyetlenkedés egész Európában
általános jelenség volt. És az is a lényeghez tartozott, hogy a kormányok
és társadalmak ne rejtőzzenek el a toleranciáról szóló üres szólamok
mögé, mert úgy lehetetlen felismerni és kezelni a problémákat.
Pontosan megértettem a haragos levelek íróit is. Valamikor régen én
is képes lettem volna ilyen leveleket írni. Ha egy dolog valakinek szent
és magasztos, aztán közük vele, hogy nem az, és nem készült még fel
ennek az információnak a befogadására – különösen, ha a cselekedeteit a
család becsülete vezérli –, akkor az illető úgy érzi, hogy személyes
támadás érte. Megértettem a levelek íróit, de már torkig voltam azoknak
a muszlim szervezeteknek a sértődöttségével, amelyeket a kormány
állított fel, hogy foglalkozzanak a saját közösségeikkel.
Ezeknek a muszlim csoportoknak az lett volna a feladata, hogy
kapcsolatot teremtsenek a muszlimok és az államapparátus helyi szervei
között. A vezetőik azonban senkit sem képviseltek. Nem választották
őket, hanem lettek. Vidáman dőzsöltek a segélyekből, és nem volt
semmilyen valós programjuk. A muszlim szervezeteket vezető
férfiaknak kellett volna kiállni a muszlim nőkért, de ők hiába tudtak a
problémákról, sohasem beszéltek róluk. Engem tartottak árulónak, de ők
árulták el a muszlimokat – a muszlim nőket és gyermekeket.
2004 vége felé az egyik este felhívott apám. Valakitől megtudta a
telefonszámomat. Úgy viselkedtem vele, mintha mi sem történt volna.
– Abeh, de örülök, hogy felhívtál! – mondtam a telefonba.
– Ayaan, nagyon sok rosszat hallok rólad az emberektől – mondta
fáradt, öreg hangon. – Imádkozom érted. Mondd, te szoktál imádkozni?
Megkérdeztem, emlékszik-e arra, amit ő szokott mesélni akkor,
amikor még Etiópiában együtt volt a család a szomáliai ellenállók
főhadiszállásán. A történet egy bajtársáról szólt, akit apám imádkozni
hívott.
– Hirsi – válaszolta apámnak a férfi –, látod azt a nagy bikafejet,
amely ott lóg a szoba közepén?
Apám azt mondta, hogy nem látja, mire a bajtársa azt válaszolta, hogy
Isten ugyanolyan láthatatlan, mint a bikafej, és ő sem látja egyiket sem.
– Abeh, én is olyan vagyok, mint a bajtársad – mondtam apámnak. –
Azt mondod, imádkozzam, de a szőnyegen állva azt látom, hogy üres a
szoba.
 – Az a férfi már rég megbánta – mondta apám. – Mostanában jött
vissza a mekkai zarándoklatról. Imádkoztam érte és érted is imádkozom
majd. Te is visszatérsz majd az egyenes útra.
– Abeh, megígérem neked, hogy ha visszatérek a hithez, te leszel az
első, akivel tudatom.
Apám egy darabig hallgatott, majd megszólalt:
– Addig is, Ayaan, ha valaki megkérdezi, hiszel-e Istenben, ne
válaszolj. Mondd azt, hogy ez egy nagyon otromba kérdés.
Körülbelül egy óra hosszat beszélgettünk, majd elköszöntünk
egymástól. Azóta nem beszéltünk.

2003 februárjában találkoztam először Theo van Goghgal. Theodore

Holman újságírónál voltam, amikor megszólalt a csengő; egy
nagyhangú, kócos férfi, egyenesen odarohant hozzám, és medveöleléssel
magához szorított.
– Theo van Gogh vagyok, és magára szavaztam – mondta, majd
elárasztott egy rakás ötlettel arról, hogyan kell túlélni a politikai
intrikákat.
Leült, egy darabig beszélgetett, aztán ugyanolyan hirtelen elviharzott,
ahogyan jött.
Egy keveset már tudtam róla; egyike volt azoknak az amszterdami
nevezetességeknek, akik gyakran szerepeltek a televízióban és az
újságokban. Theónak borzas szőke haja volt, kövér volt, rengeteget
dohányzott és megállás nélkül beszélt. A mindenki által ismert
filmrendezőt állandó késztetés űzte-hajtotta, hogy mindenkibe
belekössön – ide értve a legjobb barátait is –, különösen az élő televíziós
közvetítésekben. Valószínűleg sok ellensége volt.
Legközelebb egy év múlva találkoztunk ismét; addig egyszerűen nem
volt miért. 2004 májusában egyik barátnőm esküvőjén voltam az
Egyesült Államokban, amikor Theo felhívott a mobiltelefonomon. Az
első találkozás óta semmilyen kapcsolatban sem voltunk, de egy
barátomtól elkérte a számomat. Semmi, köszönés, hogy s mint, meg
efféle udvariaskodás, csak annyi, hogy „Hé, itt van Gogh”, aztán már
mondta is a magáét felháborodva egy nyilvános konfliktusról, amelybe
egy Abu Jahjah nevű libanoni belgával bonyolódott bele.
Abu Jahjah egy arab fiatalemberekből álló csoport vezetője volt
Belgiumban. Arab Európai Ligának nevezték magukat. Jahjahot
meghívták Amszterdamba a Vidám Zűrzavar Vitakör egyik nagy
vitájára. Theót kérték fel az elnöklésre, de Abu Jahjah azt mondta, hogy
nem vesz részt a beszélgetésen, ha Theo lesz a vitavezető. Jahjah egyik
bérence megfenyegette Theót, aki erre azt mondta Abu Jahjahra, hogy a
próféta hímringyója, és elszabadult a pokol.
Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem Theo. Egy olyan taxi hátsó
ülésén ültem New Yorkban, amelyet egy nyilvánvalóan muszlim sofőr
vezetett. Nem volt mellettem testőr, és a lehető legalkalmatlanabb
pillanat volt elmélyült beszélgetésre.
– Theo, most nem tudok beszélgetni – szakítottam félbe. –
Hazamegyek, és találkozzunk a jövő héten.
Akkoriban egy Rashida nevű marokkói lánynak adtam menedéket a
házamban. 2003 nyarán keresett meg, mert egy holland fiúval járt, ezért
otthon verte az apja és a bátyja. Huszonkét éves volt, színésznő szeretett
volna lenni, és nagyon megsajnáltam – valószínűleg azért, mert egy
kicsit magamra emlékeztetett. Szerettem volna segíteni neki, de
fogalmam sem volt, hogyan kell elindítani valakit a színészi pályán.
Most az az ötletem támadt, hogy magammal vihetném Rashidát Theo
van Goghhoz, a híres amszterdami filmeshez.
Theo legújabb filmje a Najib és Júlia egy holland lány és marokkói fiú
viszonyáról szólt. Theo nyílt érzékenysége antennaként érzékelte annak a
riasztó jeleit, hogy a legtöbb holland azt akarta hinni, minden szép és jó.
Szerinte az emberek túlontúl sok mindent nem mertek kimondani
félelmükben, nehogy megbántsanak másokat. Fassbinderi karakterként
tekintett magára: ő volt Zűrzavar úr. A háza egy szemétdomb volt, de ő a
munkára koncentrált. Csupa ellentmondás volt az egész ember:
lehetetlen alak, de sok mindenben zseni.
Az első találkozón körülbelül egy órát voltunk nála Rashidával. Theo
megígérte a lánynak, hogy ha befejezi a színészképzőt, csinál vele egy
próbafelvételt. Megbeszéltük az Abu Jahjah-féle vitát.
– Miért mérgelődik? – kérdeztem. – Hiszen maga rendező. Miért nem
csinál belőle filmet?
Valahogyan a muszlim nőkről szóló kiállításom ötletére terelődött a
szó.
– Csinálja meg filmen! – mondta Theo. – Írjon egy forgatókönyvet,
arra minden hülye képes. Csak annyit kell tennie, hogy leírja:
„szabadban, nappal” meg „szobában, éjszaka”.
 Komolyan gondolta. Azt mondta, hogy rövidfilm formájában
megcsinálja a Behódolást Először nem vettem komolyan, de elkezdett
hívogatni, és a következő hetekben folyamatosan unszolt, hogy írjam
már meg a forgatókönyvet. Azt mondta, hogy úgyis mindjárt befuccsol a
parlament, nyáron meg már forgathatunk is. Megígértem, hogy
megpróbálom.
Néhány nap múlva volt egy találkozóm a népszerű holland televíziós
beszélgetősorozat, a Nyári vendégek készítőivel, akik meghívtak
magukhoz augusztus végére. A műsor vendégei három órán keresztül
magukról beszélnek, és olyan bejátszások közül válogatnak, amelyek
számukra valamiért fontosak. Van, aki régi szappanoperákból választ,
mások történelmi sporteseményeket, hír- vagy gyerekműsor-részleteket
mutatnak be. A nézők nagyon kedvelik az adásaikat, mert felidézik
számukra a nem túl régmúlt hollandiai eseményeket. Nem lévén ezekről
emlékeim, amelyekről beszélhetnék, megkérdeztem a stábot, hogy mit
szólnának hozzá, ha bemutatnánk a Theóval közös filmet. Szerintem a
felvétel idejére, augusztus 29-re kész leszünk vele. Megmutattam nekik a
forgatókönyv vázlatát. Azt mondták, hogy szokatlan ötlet, de ráálltak a
dologra.
Felhívtam Theót, hogy akkor vágjunk bele.
Közös filmünk, a Behódolás: Első rész, mindenekelőtt az egyén és
Allah viszonyát ábrázolja. A kereszténységgel és a judaizmussal
ellentétben az Istennel folytatott viszony egyenlő a teljes alávetettséggel,
úr és rabszolga kapcsolatával. A muszlimok számára Isten imádata az
Allah szabályainak való tökéletes engedelmességet jelenti és a
tartózkodást minden gondolattól és cselekedettől, amelyet az Úr tilosnak
nyilvánított a Koránban. Az iszlám modernizálásához és a jelen
eszméihez igazításához az Isten és az ember közti párbeszédre lenne
szükség, sőt Isten szabályainak a megkérdőjelezésére, de az iszlám
eredendően lehetetlenné teszi ezt, mert ez a pimaszság azt jelentené,
hogy az emberek egyenlő félnek tartanák magukat Allahhal.
A Korán élénken ecseteli, hogyan taszította ki Isten a Sátánt az
angyalok birodalmából Ádám teremtése után. Allah megparancsolta az
angyaloknak, hogy hajoljanak meg Ádám előtt, de a Sátán nem
engedelmeskedett. Azt feleselte vissza Allahnak, hogy ő, a felsőbbrendű
angyal nem hajol meg egy sárból gyúrt kreatúra előtt. Allah erre
kihajította a paradicsomból a Sátánt, aki azóta folyamatosan azon
mesterkedik, hogy Ádámot és leszármazottait letérítse az egyenes útról.
Ha az emberi lények csak egy kicsit is kételkednek Allah szabályaiban,
az azt jelenti, hogy a Sátán megkaparintotta a lelküket.
Valószínűleg minden muszlimnak tanítják ezt a történetet, és
gyerekkoromban nekem is gyakran eszembe jutott. Most felnőttként azt
gondoltam, hogy a muszlim nők felszabadítását az elme
felszabadításával kell kezdeni Allah merev, dogmatikus engedelmességi
parancsai alól. A Korán gyakran úgy hivatkozik Allahra, hogy „a
legkönyörületesebb, a legjóságosabb”; Allah azt is többször kijelenti a
Koránban, hogy mindenkinek saját akaratot adott. Ha így van, akkor arra
gondoltam, hogy Isten biztosan nem haragszik meg egy aprócska vita
miatt.
Amikor leültem, hogy megírjam a forgatókönyvet, elhatároztam,
hogy az Allahhal folytatott párbeszédeket imádság formájában
szerkesztem meg. Egy szoba közepén álló nőt képzeltem el. A szoba
négy sarkában négy másik asszony a Korán megszorításokat tartalmazó
szúráit jelképezi. A középen álló nő le van fátyolozva, de a fátyla elöl
átlátszó, hátul átlátszatlan. Az áttetszőség fontos, mert így megkísérti
Allahot annak az asszonyi testnek a látványa, amelyet ő maga teremtett.
A nő testén a Korán első szúrája, a Fátiha, azaz A megnyitó olvasható,
amelyet minden muszlimnak el kell mondania, mint bevezető fohászt az
imádságok előtt:

Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében.

Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának,
a könyörületesnek és az irgalmasnak,
aki az ítélet Napját uralja!
Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért.
Vezess minket az egyenes úton,
azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál,
s ne azokén, kiket haragvásod sújt,
sem a tévelygőkén!1

A nő engedelmeskedik az ima parancsainak: fejét lehajtja, tekintetét a

szőnyeg elejére szegezi, oda, ahol majd megérinti a homlokával, amikor

1 Simon Róbert fordítása.

teljes engedelmessége jeleként meghajol. Miután azonban elmondja a
Fátihát, szokatlan dolog történik: felemeli a fejét. A kamera ekkor
ráközelít az első asszonyra, aki azt mondja Allahnak, hogy ő minden
parancsának engedelmeskedett, de most vérző testtel fekszik a sarokban.
Szerelmes lett, és ezért megkorbácsolták.
– Többé nem engedelmeskedem – mondja és meghal.
Egy másik nő undorodik a férje szagától. Feleségül kényszerítették
hozzá, és most ki kell elégítenie a szexuális igényeit. Engedelmeskednie
kell a Koránnak: Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük úgy,
ahogyan Allah elrendelte számotokra.
A harmadik nőt legalább hetente megveri a férje: Akiknek nyakaskodó
természetét félitek, azokat intsétek meg, kerüljétek őket [a házastársi
ágyakban], és lássátok el a bajukat!
A negyedik egy fiatal lány, aki a szülei otthonában él bezárva.
Megerőszakolta a nagybátyja, terhes lett, és arra vár, hogy házasságon
kívüli közösülésért megbüntessék.
Azért döntöttem a Behódolás: Első rész cím mellett, mert az
iszlámnak való behódolás számtalan másféle szenvedéssel is jár. Olyan
további filmekből álló sorozatra gondoltam, amely részletesen bemutatja
Isten és az egyén úr-rabszolga viszonyát. Az üzenetem arról szólt, hogy a
Korán az emberek műve, és nem Istené. Szabadabban kéne
értelmeznünk; másképpen kellene összhangba hoznunk a modern élettel,
ahelyett hogy óriási fájdalmak árán a körülményeket akarnánk
visszatorzítani a távoli, szörnyűséges múlt képére.
Fel akartam szabadítani a muszlim gondolkodást, hogy a muszlim nők
és a muszlim férfiak is szabadabbak legyenek, hiszen a férfiak is
kötelesek engedelmeskedni az iszlám embertelen törvényeinek.
A film elkészítése egyszerű volt. Theo nem akart szponzori kérelmek
irogatásával bajlódni. Azt mondta, csinálunk egy tízperces filmet, aztán
meglátjuk, mi lesz. Július végére elkészültem a forgatókönyvvel. Theo
kibérelt egy stúdiót, leszerződtette a színésznőt, a sminkest, és megvette
a kevés kelléket.
Beszéltünk arról is, hogy egy ilyen film elkészítése veszélyes lehet.
Én, aki nyíltan beszéltem az iszlámról, pontosan tudtam, mennyire
veszélyes. Figyelmeztettem Theót, hogy jobb lenne, ha a neve nem
kerülne kapcsolatba a filmmel. Theo azonban azt mondta, hogy ő a falu
bolondja, és a falu bolondjára senki sem emel kezet. Meg volt róla
győződve, hogy csak engem érnek majd támadások, és vele a kutya sem
törődik majd.
A film majdnem nem készült el. Július 26-án, hétfőn forgattuk le.
Theo azt akarta, hogy rövidítsem le a forgatókönyvet, és a film csak
ötperces legyen, de én ragaszkodtam a tízhez, mire elvesztette az
önuralmát, és elkezdett kiabálni:
– Nem azért álltam neki, hogy segítsek megoldani a kislánykori
traumáidat!
Ránéztem és otthagytam, ő meg utánam szaladt és bocsánatot kért.
Később arra gondoltam, hogy valószínűleg igaza volt, és Őt percben
talán hatásosabb lett volna. Néhány hét múlva felhívtam, hogy
megmondjam neki.
– Nem, ez így tökéletes – mondta Theo. – Büszke vagyok a filmünkre.

Mielőtt a Behódolást leadták a televízióban, arra gondoltam, illendő

lenne bemutatni a Liberális Párt vezetőinek, emellett rá akartam őket
venni, hogy biztosítsanak védelmet Theónak, mert kitartott mellette,
hogy rajta legyen a neve a filmén.
Mindenki másképpen reagált. Frits Bolkestein, a liberálisok bölcs,
csaknem hetvenéves vezére aggódva sétálgatott fel és alá az irodájában.
– Istenem, Ayaan – mondta nagy veszélyben vagy.
Szörnyen éreztem magam. Arra gondoltam, hogy nem kellett volna
bemutatnom neki; nem kellett volna felizgatnom ezt a szegény, korosodó
férfit. Bolkestein ugyanolyan pontosan tudta, mint Neelie, hogy mire
lehet számítani. Azzal próbáltam nyugtatgatni őket, hogy semmi sem
történhet velem, hiszen a DKDB megvéd; csak Theo biztonságával kell
foglalkoznunk.
Gerrit Zalm mozdulatlanul ült. Megkérdezte, hogy tényleg benne
van-e ez az egész a Koránban; mivel benne volt, ezért nem látta okát,
hogy ne mutassuk be. Csak annyit jegyzett meg, nem tartja a
legszerencsésebb döntésnek, hogy a színésznő a filmben félmeztelen.
Johan Remkes belügyminiszter reakciója csak ennyi volt:
– Jobb csaj nem volt kéznél?
Szerinte a film kicsit amatőrre sikeredett, és nem értette, miért
aggódom annyira a biztonság miatt.
– Gondoskodtok Theo biztonságáról? – kérdeztem.
– Ha szükség lesz rá, minden további nélkül.
 Aztán a Behódolást megmutattam Henk Kamp védelmi miniszternek
is, aki mélyen megindítónak tartotta a filmet,
– Milyen kegyetlen világban élünk! – mondta.
Megindító volt látni, hogy felkavarták a látottak.
– Mit gondolsz Theo biztonságáról? – kérdeztem.
– A muszlimoknak rengeteg dolgot vágtak a fejéhez mostanában –
válaszolta Kamp. – Annyira megedződtek már, hogy ezt észre sem
fogják venni.
Úgy tűnt, igaza lesz. A Behódolás augusztus 29-én adásba került, és
nem váltott ki komolyabb reakciókat. Minden nyugodtnak látszott.
 17

Theo meggyilkolása
2004 szeptemberének első napjaiban a rendőrség letartóztatott egy
marokkói férfit, miután az illető közzétette a címemet az interneten. A
honlapon azt írta, hogy örvendezzenek az egyetlen Allah követői, mert
Isten segítségével minden lépésemet követték, és kiderítették, hogy az
izraeli nagykövetség mögött lakom. A szöveghez mellékelt két fényképet
Theóról és rólam, ezzel lényegében kimondta ránk a halálos ítéletet.
Mindezt újságíróktól tudtam meg, akik megint elkezdtek hívogatni.
Néhány nap múlva felkeresett két rendőr, és kérték, hogy adjak be
hivatalos feljelentést a letartóztatott férfi ellen. Megtettem, de mondtam a
rendőröknek – és mindenki másnak, akiről úgy gondoltam, hogy segíteni
tud –, hogy Theót is meg kell védeni.
A Behódolás elkészítése óta nem találkoztam vele, de időnként
felhívtuk egymást. Nem törődött a sirámaimmal, hogy védelemre van
szüksége, sőt még viccelődött is.
– Ayaan, el se tudod képzelni, hányszor fenyegettek meg az elmúlt
tizenöt évben – mondta. – Mindenki fenyegetett: a zsidók, a
keresztények, a szociáldemokraták, a muszlimok; a legtöbbször ők, de
sohasem történt velem semmi. Most sem lesz semmi baj.
Ekkor már több mint két éve éltem testőrök gyűrűjében. Theónak nem
kellett olyan biztonság, mint az enyém. Nagyon féltem, hogy egy este
hazamenet csapdát állítanak neki egy sikátorban, és megverik, vagy
köveket dobálnak be az ablakán. Eszembe sem jutott olyasmi, hogy
fényes nappal lemészárolhatják – lelövik, elvágják a torkát, és
belevágnak egy kést a mellkasába.
Múltak a hetek, de Theóval és velem sem történt semmilyen említésre
méltó. Nem feledkeztünk el a Behódolásról. Minden alkalommal
beszéltünk, amikor külföldről érdeklődtek a film iránt, de békésen teltek
az őszi napok, és közben megkezdődött a második parlamenti
ülésszakom. Volt lakásom, a munkám a lehető legjobb volt, amit csak el
tudtam képzelni magamnak, és voltak barátaim. Egyre jobban elfogadtak
a politikai életben. Úgy éreztem – a holland politika színpadára lépésem
óta először –, hogy elégedett vagyok az életemmel.
Az újra megtalált nyugalom arra ösztönzött, hogy kicsit átszervezzem
az időbeosztásomat. Mindig kifutottam a határidőkből, és ennek véget
kellett vetni. Pontosítani akartam a céljaimat, és csak olyasmivel akartam
foglalkozni, ami az elérésükhöz vezet. Felfogadtam egy Rik nevű
személyi edzőt, és november elsején, hétfőn Iris, a parlamenti
asszisztensem segítségével kidolgoztam egy olyan munkamenetet,
amelynek része volt, hogy ezentúl időben bejövök, a teendőket
fontossági sorrendbe állítjuk, nem veszem fel a mobilomat a hivatalos
megbeszéléseken, amelyekről ünnepélyesen megfogadtam, hogy
rendesen beírom őket a határidőnaplómba.
Másnap reggel, november másodikén, fogadalmamhoz híven frissen –
és időben – megérkeztem az irodámba egy kávéval és egy rakás hivatalos
anyaggal. A Liberális Párt sajtósát, Ingridet vártuk megbeszélésre.
Megszólalt a telefon; a kijelző szerint Hugo keresett, a korábbi személyi
titkárom, aki most az amszterdami városházán dolgozott. Eldöntöttem,
hogy fegyelmezett leszek, elvégre nem muszáj minden hívást felvennem.
Erőt vettem magamon, és megnyomtam a „lehalkít” gombot.
Megint csörgött: ismét Hugo. Mi történt? És újra. Mindig
elnémítottam. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok
tartani magam a dolgok új rendjéhez. Aztán Ingrid hívott. Azt hittem,
elnézést akar kérni, mert késik.
– Hugo többször is megpróbált elérni – mondta. – Azt mondja, valami
nagyon rossz dolog történt Theo van Gogh-gal. Megtámadták.
Felugrottam, és lerohantam a liberális szekció titkárságának a
nagytermébe. Arthának sokkal nagyobb irodája volt televízióval, amely
egész nap a teletextre volt állítva.
– Valami történt Theo van Goghgal, állítólag baja esett – lihegtem.
Artha átkapcsolt a teletext híroldalára, de ott csak azt közölték, hogy
lövöldözés volt Amszterdamban.
– Lehet, hogy senki sem sérült meg – mondtam, de közben remegtem.
– Hívd fel a biztonságiakat – javasolta Artha. – Ha valami történt, már
tudniuk kell róla.
A kirendelt testőrök akkoriban a parlament bejáratáig szoktak kísérni
– teljesen felesleges lett volna az irodám ajtajában őrködniük –, de ahogy
beütöttem Bramnak, az aznapra beosztott csoport vezetőjének a számát,
hirtelen ott állt előttem, mintha a semmiből pattant volna elő.
 – Azt mondják, valami történt Theo van Goghgal – mondtam
Bramnak.
– A hír igaz – válaszolta Bram.
– Jól van? – kérdeztem.
– Nem. Theo van Gogh halott.
Kitört belőlem a sírás. Visszarohantam az irodámba, becsaptam az
ajtót, és próbáltam nagyokat sóhajtani. Mélységesen kétségbeestem és
nagyon féltem. Ingrid viharzott be a szobába a biztonságiakkal.
– Mennünk kell! Most, azonnal – jelentették ki.
– Sajnálom, de szeretnék egyedül lenni – mondtam. – Itt maradok.
– Ayaan, velük kell menned – győzködött Ingrid.
– Mennünk kell – jelentette ki katonásan Bram.
Iris könnyek között átölelt és úgy beszélt hozzám, mintha egy
kisbabát nyugtatgatna:
– Gyere, Ayaan, menjünk!
A titkárnőm is ismerte Theót. Mióta a Behódoláson dolgoztunk, sokat
bolondoztak a telefonban, és Theo mindig megnevettette Irist. Bram
leakasztotta a kabátomat, felsegítette, és kiadta a parancsot:
– Indulás!
A testőrök szorosan körülvettek. Miközben kifelé tartottunk a
parlament macskakővel kirakott udvarára, további biztonságiak
csatlakoztak az Ingridet és engem védőkhöz. Korántsem voltak olyan
lazák, mint máskor. Most nagyon fenyegetőnek és legyőzhetetlennek
látszottak, és gondosan ügyeltek rá, hogy jól látsszanak a fegyvereik.
Elég ijesztő erődemonstráció volt.
Gyalog tettük meg a házamhoz a parlament előtti téren átvezető ötven
métert. Amerre néztem, mindenütt biztonságiakat, egyenruhás
rendőröket, civil ruhás ügynököket, kocsikat és fegyvereket láttam.
Mi történt Theóval? Az egyik hírcsatornára kapcsoltam, miközben
sorban jöttek a hívások. Össze voltam zavarodva és meg voltam
döbbenve – főleg megdöbbenve – a Theo elleni merénylet miatt.
Egyszerűen nem tudtam elhinni. Képtelen voltam felfogni, hogy ilyesmi
valóban megtörténhet. Még mindig reménykedtem benne, hogy nem
igaz. A tévében egyre csak ugyanazt a hírt ismételgették: lövöldözés
történt, képek egy fehérrel letakart testről, Theo van Gogh gyilkosság
áldozata lett. Nem akartam elhinni, hogy Theo fekszik a lepedő alatt.
Nem, az lehetetlen!
 Ahogy teltek az órák, egyre több részletre derült fény. Letartóztattak
egy férfit. A gyilkosságnak ötven tanúja volt. Egy nő – valószínűleg a
BBC tudósítója – angolul beszélt: „szakállas férfi, muszlim
öltözékben…” Leroskadtam a székre. Tehát muszlim volt, és a
Behódolás miatt történt. Ha nem forgattuk volna le a filmet, Theo még
mindig élne. Felelősnek éreztem magam a haláláért.
A Behódolást meg kellett csinálnunk, de csak az én nevemmel. Theóét
nem lett volna szabad odaírni.
Eszembe jutottak a szeptemberben az interneten ellenünk intézett
fenyegetések. Theót meg lehetett volna védeni. Óriási hibát követtünk el,
hiszen olyan könnyen meg lehetett volna előzni a tragédiát! Mélységesen
lesújtott a harag, a borzalom és a bánat.
Később Ingrid egy riportertől megtudta, hogy nemcsak lövöldözés
volt, hanem késeket is használtak. Azt mondta, hogy elvágták Theo
torkát, és a gyilkos üzenetet is hagyott.
– Ingrid, így is elég szörnyű az, ami történt – keseregtem. – Beteges
dolog, az emberek mindig kiszínezik a történteket.
Magamba roskadtam. Mintha a megrázkódtatást leblokkolta volna
agyamban a gondolkodásért felelős területeket. Csak néztem
kényszeresen a híreket. Ingrid, Iris és a biztonságiak egész nap ott
maradtak a házban. Job Cohen felhívott megérdeklődni, hogy vagyok.
Később Amszterdam polgármestereként a médiában demonstrációra
szólította az embereket a Damra, a királyi palota előtti hatalmas térre
aznap estére. Azt mondta, hogy zajos rendezvény lesz; Theo is zajos volt,
ezért ostobaság lenne csendes meneteléssel adózni az emlékének.
Én is el akartam menni, de Bram parancsba kapta, hogy a házban kell
maradnom, mert bizonytalan a helyzet, és túl nagy lenne a kockázat. Ha
elmennék, azzal csak még nagyobb veszélynek tenném ki a magam és a
mások életét. Már így is bűntudat gyötört Theo halála miatt, és nem
akartam még több kárt okozni. Otthon maradtam.

A televízióban néztük, amint ezrek gyülekeznek az esti rendezvényre,

amikor Bram bejelentette, hogy el kell hagynunk a házat.
Megparancsolták neki, hogy vigyen el valahova máshova éjszakára.
Ingrid azt mondta, menjünk hozzá. A nappalijában üldögélve néztük a
tévében a gyilkosságot elemző beszélgetéseket. Kabátba és sálakba
burkolóztam, de így is vacogtam. A műsor résztvevői fel voltak
háborodva. Az egész országot megdöbbentette, hogy valakit így
lemészárolnak – Hollandiában vagy akárhol –, csak azért, mert rendezett
egy filmet.
Aztán Bramot megint felhívták a felettesei a DKDB-től, hogy Ingrid
házában is túl veszélyes. A legértelmesebbnek az látszott, hogy az
éjszaka közepén visszahurcolkodunk a házamba, az izraeli követség
mögé.
A biztonságiak egész éjszaka bent maradtak a házban. Azóta mindig
áll egy testőr a hálószobám előtt. Hajnali négykor követelőzően
megszólalt az ajtócsengő. Már ébren voltam, és megkérdeztem a lépcső
alján őrködő testőrnőt, hogy mi történt.
A biztonsági kamerán egy arab külsejű férfi látszott. Az udvarban
minden épületbe becsöngetett. Amikor néhány nap múlva a rendőrség
elfogta, azt mondta, hogy egy prostituáltat keresett, akivel korábban
dolga volt. Nem tehettek mást, mint hogy elengedték, nekem azonban
eszembe jutott az internetes honlap a címemmel. Valaki most nyilván azt
próbálta kideríteni, hogy az udvarban melyik az én házam.
Egyértelmű volt, hogy a következő éjszakát már nem tölthetem a
házban, de a DKDB szerint szállodába sem mehettem. A média tele volt
a képemmel és a nevemmel, ezért bárhol felismerhettek. Egyetlen
hotelben sem lennék biztonságban Hollandiában.
Megkérdeztem, hogy nem lenne-e jó egyik barátom fákkal körülvett
vidéki háza. A DKDB-sek szerint az is túl veszélyes lett volna.
– Hollandiában semmi sem marad titokban – mondták. – Még azok a
helyek is csak hamis biztonságba ringatják az embert, amelyek látszólag
jól el vannak rejtve.
Végül nem született semmilyen döntés, és aznap a saját ágyamban
töltöttem az éjszakát.
Az ágyban forgolódva sem tudtam megálljt parancsolni a rám törő
képeknek. Ha becsuktam a szemem, mindig megjelent előttem a gyilkos
alakja, és hallottam Theo szavait:
– Nem beszélhetnénk meg a dolgot?
Ezt kérdezte a gyilkosától. Annyira tipikusan holland, kedves és
ártatlan szavak. Theo biztosan arra gondolt, hogy valami félreértés
történt, amit könnyedén meg lehet oldani. Nem értette meg, hogy a
gyilkosa teljesen más világhoz tartozik. Theo semmi olyasmit sem tudott
volna mondani, amivel elháríthatta volna a tragédiát.
 Eszembe jutott a húszéves fia. Egyszer találkoztam vele, és most
miattam nincs többé apja. Csak erre tudtam gondolni, amikor ébren
voltam, ha pedig elaludtam, jöttek a rémálmok: hagyományos muszlim
kabátot viselő szakállas férfi jön be a házba görbe karddal a kezében,
hogy megöljön. Ki akarok ugrani az ablakon, de a ház előtt üvöltöző
tömeg vár. Felriadtam, de képtelen voltam ismét elaludni. Még ma is
gyakran álmodom ehhez hasonló szörnyűségeket.
Másnap reggel a biztonságiak közölték, hogy a parancsuk szerint
végleg el kell vinniük a házból. Betuszkoltak egy autóba, aztán
konvojban elvittek egy ismeretlen helyre, valami katonai repülőtérre.
Figyelmeztettek, hogy a tartózkodási helyemnek tökéletesen titokban
kell maradnia. Mondtak egy számot, amelyen Iris elérhetett, de azt
javasolták, ne használjam a mobilomat. Biztonsági okból még én magam
sem tudhattam, hogy hova vittek.
Mielőtt elindultunk a bázisra, megálltunk Johan Remkes hivatalánál.
Ott volt Rita Verdonk integrációs miniszternő is; ki volt sírva a szeme.
Rita kemény asszony, de hozzám mindig kedves volt. Amikor megölelt,
én sem tudtam visszatartani a könnyemet.
– Van itt valami – szólalt meg kisvártatva Johan. – Meg kell
mutatnom valamit, de csak akkor, ha elég erős vagy hozzá.
– Meg vagyok döbbenve, szomorú vagyok és haragszom! –
csattantam fel. – Dühös vagyok rád, mert nem védted meg Theót, de
gondolkodni még tudok.
Johan átadta a levél fénymásolatát. Nem mondta meg, hogy a gyilkos
ezt szögezte Theo mellkasára egy késsel, hanem egyszerűen csak
átnyújtotta az arabul és hollandul írt oldalakat.
Elolvastam. A levelet olyan gondosan szerkesztették meg, mint egy
fatvát, egy hivatalos vallási állásfoglalást.
Azzal kezdődött, hogy Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében,
majd idézet következett a Mohamed próféta, a kardforgatóból. Ezután
jött az iszlám ellen elkövetett „bűncselekményeim” felsorolása. Ezt
követte egy Korán-szúra, majd a levél írójának a szúra alapján tett
fogadalma. Ebben azt kérdezte tőlem, kész vagyok-e meghalni a
meggyőződésem miatt úgy, ahogy ő, a levél írója a hite miatt képes rá.
Ezután megátkozta az Egyesült Államokat, Európát, Hollandiát és
engem, majd aláírta a levelet: „A Hit Kardja.”
– Ki írta ezt? – kérdeztem elszoruló torokkal.
 Gonosz levél volt. Nem volt arca. Lehet, hogy egy külföldi
hatalmasság írta. Olyan valaki, akinek seregek lesték a parancsait. Ha így
van, akkor rengeteg okom volt a félelemre. Remkes azt mondta, hogy a
levelet Theo holttestén találták egy vértanúságról szóló költeménnyel
együtt.
Az aznap éjszakát és a rá következőt a támaszponton töltöttem, és a
legénységi körlet egyik elhagyott szobájában aludtam a földön. Minden
csupa por volt. A szobában két keskeny vaságy állt gyapjútakarókkal, de
a gyapjúra allergiás vagyok. Kis ablakok nyíltak a folyosóra, ahol egész
éjjel őrködtek. Az egész bázison katonák járőröztek. Azt mondták,
tartsam behúzva a függönyt. Senki sem szerezhetett tudomást az
ottlétemről, még a támaszpont személyzete sem.
Aznap éjjel felgyújtották az Utrechtben épülő mecsetet. Az országon
végigsöpört a harag, mert holland történelmi léptékkel mérve a történtek
egy földrengéssel értek fel. Magasra csaptak az indulat lángjai, csak én
voltam megbénulva. Theo halála óta olyan voltam, mint egy élőhalott.
Mintha az elmém gondolkodásra képes részét kiiktatta volna egy
rövidzárlat.
Csak azt tettem, amire utasítottak, de normálisan ilyesmit nem
csináltam volna. A következő két és fél hónapit egyedül töltöttem a
testőrökkel. Szinte semmilyen kapcsolatom sem volt a barátaimmal, de
még parlamenti munkatársaimmal sem. Nyugodtnak látszottam, és
mindenbe beleegyeztem, mintha minden akarat elhagyott volna.
Meg is ölhettek volna. Ez is benne volt a pakliban. Meg voltam
rémülve. Nem vágyom a halált. Nagyon hálás voltam a védelmezőimnek,
mert nem kis dolog volt az, amit tettek. Dühös voltam, mert senki sem
védte meg Theót, de igyekeztem azt tenni, amit az őreim mondtak, mert
láthatóan tudták, mit csinálnak, és csak így védhették meg az életemet.
Visszatekintve úgy látom, hogy emlékeim szerint Theo halála után a
biztonsági szolgálat átment egyfajta túlvezérlésbe. Látták, hogy az
interneten fokozódik a Theóra leselkedő veszély, de nem próbálták meg
meggyőzni róla eléggé, hogy védelemre van szüksége, mert akkor
„mindenkit” meg kellett volna védeniük. A DKDB kötelezettsége csak a
királyi családra, a diplomatákra és a parlamenti képviselőkre terjedt ki.
– Lehetetlen, hogy a lakosság egyik felét a másik felének a védelmére
használjuk – mondta Piet Hein igazságügyi miniszter a hírekben.
Theo halott volt, az ország pedig mély válságba süllyedt. A
rendfenntartók mindenben fenyegetést láttak. Senki sem ismerte a Theo
meggyilkolására szőtt összeesküvés méreteit. Ha közvetlenül a Theo
halála utáni napokban engem is megöltek volna, lehet, hogy egész
Hollandia lángba borul, és a polgárok fegyvert ragadnak egymás ellen.
Gondolom, ezért adták ki a parancsot: védjétek meg mindenáron!

Theo temetése egy héttel a gyilkosság után volt. A biztonságiak azt

mondták, meg lehet szervezni, hogy én is jelen legyek, de ezzel másokat
is veszélybe sodrok. Elhatároztam hát, hogy maradok. Elég volt az a
bűntudat, hogy Theo miattam és a Behódolás közös elkészítése miatt halt
meg; nem kockáztathattam több életet.
Valahogyan azonban látni akartam Theót, és el akartam tőle búcsúzni.
Beszéltem a testőrségemmel, akik sok autóval és sok fegyveressel
elvittek az amszterdami kórház kórbonctanára. Theo legjobb barátja,
Theodor Holman és a producere Gijs van Westerlaken már ott voltak,
amikor megérkeztem. A holttesten erőszaknak semmi jele. Ugyanúgy
öltöztették fel Theót, ahogyan életében öltözött: garbóba és bőszárú
nadrágba. Kerestem rajta a kegyetlenkedés nyomait, de sima volt az arca;
még csak egy horzsolás vagy pattanás sem látszott. Összezárt ajka
gúnyos kis mosolyra görbült. Békésnek látszott, és ez volt az egyetlen
alkalom életemben, amikor csendben maradt. Megérintettem a vállát és
megcsókoltam a homlokát.
– Nagyon sajnálom, amit okoztam – mondtam.
– Ne mondja ezt, Ayaan – ellenkezett Theodor Holman. – Ha élne, és
ilyesmit hallana, megsértődne. Sohasem akart volna ágyban meghalni. A
Behódolást olyannak tekintette, mint egy lovagi küldetést. Ugyanazért
halt meg, amiért élt: a szólásszabadságért. Sokkal rosszabb lett volna, ha
lassan felemészti valamilyen betegség vagy szörnyethal egy ostoba
autóbalesetben. Így legalább volt értelme a halálának. Theo az én
barátom volt, és én nem akarom, hogy hibáztassa maga a haláláért!
Nagyon kedves volt tőle, hogy tompítani akarta a bűntudatomat.
Elköszöntem Theótól. Ő maga nem hitt a túlvilágban és többé már én
sem. Azt gondoltam magamban, hogy most már tudom, hogy ilyen lesz a
vége.
Theodorral és Gijsszel leültünk egy kávéra a kórház büféjében.
Viccelődtek, megpróbáltak jobb kedvre deríteni, és ők is így próbálták
feldolgozni különc barátjuk elvesztését. Mesélték, hogy Theo más
barátai próbálták felvenni velem a kapcsolatot, de Iris biztos rossz
számot adott, mert állandóan a woensdrechti légibázis jelentkezik be.
Tehát Woensdrectben tartottak, a belga határ közelében. Elindultunk
kifelé.
– Tudom, hová megyünk – fordultam a szolgálatot teljesítő testőrök
főnökéhez. – Ugye, Woensdrechtbe?
– Többet ugyan nem! – mondta, miután felocsúdott döbbenetéből.
Mérges lett, amikor közöltem vele, hogy Theodor tudta a számomat.
– Ki engedte meg magának, hogy kiadja a telefonszámát? – füstölgött.
Attól kezdve senki sem közölhetett velem semmilyen számot.

A halott Theo meglátogatása utáni éjszakát Woensdrecht közelében, a

hoogerheidéi rendőrőrsön töltöttem. Az újoncok kis szobácskáinak
egyikében kellett aludnom a rémálmaimmal és még több
gyapjútakaróval, amelyektől bedagadt a fejem és folyt a szemem. Hétfőn
reggel innen is tovább kellett mennünk, mert jöttek az újoncok a
kiképzésre és ők sem láthattak meg. Tántorogtam a fáradtságtól és az
állandó menéstől, ezért könyörögtem, hogy hadd maradhassak, de a
testőrök főnöke azt mondta, hogy az újoncokban sem lehet megbízni,
mert még nem rendőrök.
Hétfőn kora délelőtt érkeztünk meg a Külügyminisztériumba. A
parlament liberális szekciójának a vezetője, Jozias van Artsen volt a
külügyminiszter. Elintézte, hogy kapjak nála egy irodát, ami egyrészt
biztonságos volt, másrészt itt nem háborgatott a sajtó. A titkárnőm, Iris
bejöhetett hozzám, másokkal csak telefonon tarthattam a kapcsolatot,
vagy a tévében láthattam őket.
Közölték velem, hogy tilos e-mailezni, mert lenyomozhatják (pár nap
múlva elvették a mobiltelefonomat, mert mint mondták, azt is le lehet
nyomozni).
– Biztosak benne, hogy ezek az emberek tényleg képesek ilyesmire? –
kérdeztem hirtelen támadt kíváncsisággal.
A hollandiai iszlám radikálisokról bennem olyan kép alakult ki, hogy
jobbára elégedetlen fiatalok kezdetleges technikai jártassággal, ahhoz
pedig kell némi szervezettség, hogy valakinek le tudják nyomozni a
mobiltelefonját.
– Nem zárhatjuk ki – mondták a testőrök, a szokásos szöveget. –
Semmit sem zárhatunk ki.
 Ültem az irodában, az utolsó betűig elolvastam az újságokat, néztem a
televíziót, és próbáltam elolvasni az e-mailjeimet. Nyolc észak-afrikai
férfit tartóztattak le Amszterdamban; terrorista sejtekről beszéltek. A
hétvégén négy mecsetet gyújtottak fel, és két templomot. Az Eindhoven
közelében álló Udenben szombatról vasárnapra virradó éjjel
felgyújtottak és porig égettek egy muszlim elemi iskolát.
Theót másnap vitték a krematóriumba. Csak erre tudtam gondolni.
Aznap este átvittek az európai ügyekkel foglalkozó miniszterhelyettes
hivatalába, amely ugyancsak a Külügyminisztériumban volt, egy másik
emeleten. Az irodája mellett volt egy kis hálószoba keskeny ággyal és kis
fürdőszobával. A miniszterhelyettes hazament – nagyon udvarias volt –,
a testőrök pedig lecövekeltek a folyosón. Ott kellett aludnom.
Könyörögtem, hogy hadd aludjak otthon – csak egy ugrásnyira ide volt a
házam –, de a testőrök szerint nem lett volna biztonságos.
Az őrök teljesen másképpen viselkedtek velem, mint korábban. Volt
valami a levegőben, valami komoly sürgősség. Én is éreztem. Azt
gondolták, hogy jobb lesz, ha nem tudok túl sokat a helyzetemről. Úgy
tűnt, mintha nemcsak rólam lett volna szó, hanem több is kockán forgott
volna.
Egész éjszaka nem tudtam elaludni. Tüsszögtem a gyapjútakaróktól;
bedagadt, viszketett és fájt a szám, a nyelvem és a torkom. Mindenféle
gondolatok kavarogtak a fejemben az ajtóm előtt posztoló őrökről, a
félelemről, a felgyújtott mecsetekről és Theo haláláról.
Másnap, kedden, megnéztem a televízióban az élő közvetítést Theo
temetéséről. Bram Peper belügyminiszter, Neelie Kroes volt férje
nagyon szép beszédet mondott. Azt mondta, hogy Theo halála nagyobb
megdöbbenést okozott, mint egy politikai merénylet, mert olyan embert
gyilkoltak meg, akinek nem voltak politikai ambíciói és sohasem akart
magának hivatalt. Theo apja nem szólalt fel, de méltósággal viselte a
fájdalmát, az anyja viszont harcos kedvében volt. Azt mondta a
beszédében, hogy nincs okom felelősnek érezni magam Theo halála
miatt, mert tizenöt éve folyamatosan kapta a halálos fenyegetéseket. A
beszédet egyenesen hozzám intézte, és tegezett, mintha a lányának
tekintene. Azt mondta, hogy folytatnom kell a küldetésemet. Nagyon
mélyen érintett, hogy a saját fájdalma közben is rám gondolt. Nagyon
sajnáltam őt is, Theo apját is, aki közben könnyekben tört ki, de
legfőképpen a húszéves fiát sajnáltam, akinek apa nélkül kell élnie, mert
Theót kegyetlenül meggyilkolták.
Néhány nap múlva levelet írtam Theo családjának. A biztonságiak
átnézték, nehogy véletlenül utalás legyen benne a tartózkodási helyemre.

Szerda reggel azzal indították a híreket, hogy a rendőrség ostrom alá

vett egy bérházat Hágában rövid sétányira onnan, ahol aludtam. Az
épületből valaki kézigránátot dobott a rendőrök közé, és sokat
megsebesített közülük. Kiürítették a környéket. Lezárták a város légterét
a polgári repülés elől, és különleges alakulatok érkeztek a városba. Senki
sem tudta, mi történik, én meg úgy éreztem, mintha egész Hágát vették
volna ostrom alá.
Neelie Kroes és Jozias van Aartsen napokig konzultáltak különféle
biztonsági szakemberekkel, hogy mi legyen velem. Arra jutottak, hogy
2002-höz hasonlóan, amikor először megfenyegettek, jó lenne, ha rövid
időre külföldre mennék. Kipihenném magam, a szünet lehetőséget adna a
gyászom feldolgozására, és kicsit meghúznám magam, míg itt leülepszik
a felkavart por – emellett addigra feltehetően a különböző ügynökségek
is kiderítik, mennyire veszélyesek az ellenem irányuló fenyegetések, és
hogyan lehet kezelni őket.
Miközben folyt a hágai bérház ostroma, a testőreim közölték, hogy az
Egyesült Államokba visznek. Elmentünk a házamba; három órát kaptam,
hogy bepakoljak.
Nem tudtam, mit vigyek magammal, hiszen csak annyit mondtak,
hogy Amerikába megyünk, de azt nem, hogy hideg vagy meleg államba.
Egyszerűen leblokkolt az agyam. Félig öntudatlanul összeszedtem a
ruháimat, beleraktam a bőröndökbe egy csomó könyvet, aztán amikor
minden bőrönd megtelt, a többi holmimat hatalmas cipzáras táskákba
gyömöszöltem bele. Tudom, hogy nagyon ésszerűtlenül viselkedtem, de
teljesen egyedül voltam; nem volt, aki rám szóljon. A testőrök szó nélkül
berámolták a csomagjaimat a páncélozott autóikba.
A Hága melletti Valkenburg légitámaszpontra vittek, és leparkoltunk
a kifutópályán egy Orion katonai szállítógéppel szemben, amely légi
megfigyelésre is alkalmas volt. Miközben mentem fel a lépcsőn, azt
mondogattam magamnak, mint egy tanár bácsi, hogy jól nyissam ki a
szemem, mert ilyen élményben ritkán lehet csak részem. Furcsán
könnyűnek éreztem magam, és teljesen nyugodt voltam. Minden ablakon
lehúzták a redőnyöket, és rám szóltak, hogy ne menjek az ajtók közelébe.
A gép tele volt egyenruhás katonákkal, de két DKDB-s még mindig
velem volt. Pete volt közülük a főnök; kifejezetten őt kértem, mert benne
megbíztam.
A pilóták behívtak megnézni a felszállást a fülkéjükbe. Részletesen
elmagyarázták a teendőiket és azt, hogy milyen technikát használnak a
repülőn, én meg feltettem néhány udvarias kérdést. Nagyon hideg volt.
Mondták, hogy feküdjek le a falról lenyitható két ágy valamelyikére.
Olyan magasan volt a falon, hogy ha megfordultam, a kezem vagy a
könyököm mindig beleütközött a gép tetejébe. Feküdtem, Theóról
gondolkoztam és a nyomasztó bűntudatról, amelyet ezentúl örökké
érezni fogok.
Maine államban, Portlandben szálltunk le. Két holland rendőr jött
értünk, akik egyébként a hollandiai tanúvédelmi programban dolgoznak.
Szerencsére nem úgy bántak velem, mint a szokásos – főként bűnöző –
ügyfeleikkel. Védendő parlamenti képviselő voltam, nem
drogkereskedő. Ezzel együtt is fensőbbségük teljes tudatában kezelték a
helyzetet, ahogyan egyébként is szokták –, hiszen ők voltak a profik.
Előírták számomra, hogy mit tehettem és mit nem.
Még mindig féltem – állandóan a környéket fürkészték, és minden kis
zajra felkapták a fejüket –, de próbáltak megnyugtatni. Először elvittek
egy jellegtelen útszéli motelbe, ahol lezuhanyoztam és megpróbáltam
aludni, miközben néhány testőr elvitte az útlevelemet, és hivatalosan
beléptettek az országba.
Ezután autóval átmentünk Massachusettsbe, egy Andover nevű
városba. Egy, az előzőhöz hasonlóan lehangoló motelben szálltunk meg,
sztrádákkal övezett iparterületen, ahol csak elvétve láttam embereket.
Kegyetlenül hideg volt. A biztonságiak úgy döntöttek, hogy maradjak
névtelen ezen a tipikusan amerikai helyen, ahol egyetlen holland sincs,
aki felismerhetne. Úgy döntöttünk, hogy néhány hétig ott maradunk.
Egyetlen vágyam az volt, hogy követni tudjam a hollandiai
fejleményeket. Tudni szerettem volna, mi történik Theo családjával, a
fiával, az országgyűlésben és hogyan végződött a rendőrség hágai
ostroma. Amerikában azonban nem sugároztak holland híreket, a telefont
pedig eltávolították a szobámból. Nem mondhatnám, hogy úgy kezeltek,
mint egy bűnözőt, mindenesetre nagyon hasonló volt ahhoz, ahogyan
egy olyan kisgyerekkel szoktak bánni, aki elfeledkezik a rá leselkedő
veszélyről. Volt egy vitám Koosszal, a tanúvédelmissel. Telefont kértem,
mert beszélni akartam a barátaimmal. Azt válaszolta, hogy az a dolguk,
hogy megvédjenek, és a biztonságom miatt ez lehetetlen. Még
internetezni is tilos volt, mert szerintük azt is lenyomozhatták. Biztos
voltam benne, hogy senki sem tudja meg, hol vagyok, ha csak a
híroldalakat nézem meg, de a szabály akkor is szabály: nincs internet.
Szerencsére a személyi testőröm, Pete, a DKDB-től volt, nem a
tanúvédelemtől. Korábban húsz évig rendőr volt, ezért pontosan tudta,
hogy mi veszélyes és mi nem. Kitalálta, hogy valaki nézzen körül a
Boston Libraryben, nem lehetne-e megoldani ott az internetezésemet.
– Felelősek vagyunk a biztonságáért – mondta –, de senkinek sem lesz
jó, ha idegösszeroppanást kap.
Míg Koos Bostonban volt, Pete odaadta a mobilját, de a lelkemre
kötötte, hogy vigyázzak a szavaimra. Átment a terem másik felébe,
miközben felhívtam Johannát, Irist és Geeskét. Óvatosan úgy
beszélgettünk, mintha rövid időre ismeretlen helyre távoztam volna.
Elmondták a hollandiai híreket; a hágai ostrom azzal végződött, hogy az
országban hét embert letartóztattak, akik gyaníthatóan egy terrorista
csoporthoz tartoztak.
Koos megérkezett, és tömören beszámolt a helyzetről:
– Nem jó. Boston tele van hollandokkal és mindenféle európaival.
Bármi megtörténhet. Itthon marad.
Őreim másnap elhatározták, hogy elmegyünk vásárolni, és veszünk
nekem néhány szemüveget, hogy elváltoztassam a külsőmet. Az
amerikaiak azonban kíváncsi népek, és még a legapróbb vásárlásoknál is
mindenféle dolgokat kérdeznek az üzletekben.
– Csak annyit mondjon, hogy Jill Steele-nek hívják, és Dél-Afrikából
jött – kötötték a lelkemre testőreim.
Fekete nő baseballsapkában, négy nagydarab fehér fickóval
körülvéve, sima üveggel berakott szemüvegeket vesz orvosi rendelvény
nélkül egy nevetséges dél-afrikai történettel körítve. Úgy éreztem,
mindenki engem bámul a bevásárlóközpontban.
Másnap volt a harmincötödik születésnapom. Hollandiában aznapra
egy közös bulit terveztem sok-sok ismerősömmel, de otthon csak a
néhány legközelebbi barátom jött össze, ők is nélkülem, hogy
megbeszéljék, mi legyen a következő lépés, én meg semmit sem tudtam
csinálni. Velem volt a laptopom, de nem tudtam írni. Voltak könyveim,
de nem volt hozzájuk türelmem.
 Pete látta, hogy nehezen viselem a helyzetet.
– Amikor előírták, hogy milyen biztonsági intézkedéseket kell maga
körül foganatosítani – mondta egyszer –, akár azt is mondhatták volna,
hogy dugjuk be egy II. világháborús bunkerbe a tengerparton, és az ajtón
adogassuk be a kaját.
– Óriási előrelépés lenne – válaszoltam –, mert Hollandiában lennénk
a tengerparton, és meghívhatnám a barátaimat teázni.
Pete edzéssel oldotta meg a helyzetet. Szerinte a fizikai fáradtság volt
a legjobb gyógyszer az alvászavarok, a félelem és a sötét gondolatok
ellen. Elvitt egy hatalmas sportközpontba, és jól megdolgoztatott a
gépeken. Igaza volt, tényleg segített.
Hollandiában elkezdtek érdeklődni a tartózkodási helyem felől. Theo
meggyilkolása óta többé-kevésbé eltűntem a föld színéről. A barátaim
azt válaszolták, hogy egyedül akarok lenni, de senki sem hitte el;
mindenki tudta, hogy hasonló helyzetben szeretek emberek között lenni,
de legalábbis telefonálnék. Mivel senki sem tudott semmit,
összeesküvés-elméletek kaptak szárnyra. Volt, aki azt mondta, engem is
megöltek, és a hatóságok eltussolták a halálomat.
Tíz napja voltunk az Egyesült Államokban, amikor a biztonságiak
megengedték, hogy Neelie Kroes felhívjon. Jozie van Aartsennel
megpróbálták elintézni, hogy meglátogathassanak, de a biztonságiak
szerint akkor ez lehetetlen volt. Rájöttem, hogy fogalmuk sincs, milyen
messze vagyok tőlük.
Felhívott Henk Kamp védelmi miniszter is.
– Meglátogatlak, és sétálunk egyet a Zutphen erdőben – mondta.
– Henk, jobb ha tudod – világosítottam fel –, hogy ide nagyon messze
van a Zutphen erdő.
Mintha sürgősségi okból egyasszonyos államot alapítottak volna
nekem; még a védelmi miniszter sem tudta, hogy hol vagyok.
Amikor hónapokkal később visszatértek a dolgok a normális
kerékvágásba és ismét találkoztam Henkkel, megkérdeztem tőle, miért
nem tudhatott még ő sem a hollétemről,
– Csak az igazságügyminiszter tudhatott róla – válaszolta Henk. – Piet
Hein Donner azt mondta a többi kormánytagnak, hogy ne is kérdezze
senki, hol vagy, így aztán nem kérdeztük.
Piet Hein Donner nem rossz ember. Nem valami erőskezű vezető, de
tisztességes – mintha egy másik korból csöppent volna ide; a
minisztériumát nem igazán tudta jól menedzselni. Szerintem kiadta az
utasítást, hogy tartsanak biztonságos helyen, aztán a megoldást rábízta a
minisztérium alkalmazottaira, akik korábban sohasem találták szembe
magukat hasonló helyzettel, de az állásukról volt szó. Így aztán az
abszolút tökéletes biztonságra törekedtek. Igazolhatom, hogy nagyon is
jól végezték a dolgukat.

November végén, két hosszú, eseménytelen hét után Neelie ismét

felhívott. Közölte a hírt, hogy néhány napra visszamehetek Hollandiába,
pár emberrel megbeszéljük a helyzetemet és megpróbáljuk eldönteni,
mikor költözhetek végre haza. Nagyon megkönnyebbültem.
Huszonöt nap rejtőzködés után, november 27-én, szakadó esőben
hajtottunk vissza a portlandi reptérre.
Az eindhoveni katonai repülőtéren szálltunk le, aztán egy
örökkévalóságnak tűnt, annyit autóztunk a konvojjal. Az autók megálltak
a sztráda mellett, én pedig átszálltam egy kisebb, kevésbé feltűnő
kocsiba. Koos, a tanúvédelmis valahová Zelhem mellé vitt egy vidéki
házba.
Amikor közeledett a Neelie-vel és van Aartsennel való találkozás
ideje, a kis Volkswagennel ismét visszamentünk a konvojhoz, és a
pusztában visszaültünk a BMW-kbe. Besötétedett. Egy erdőben álló
téglaépülethez mentünk. Minden fényt lekapcsoltak. Az épület
bejáratában pisiszag volt. Az egyik testőr szerint a régi zárkák bűzlöttek,
az épület ugyanis egy elhagyott rendőrőrs volt. Nem volt áram, csak a kis
ételmelegítők világítottak. Az ablakokat foltos papírokkal ragasztották
be. Azt asztalt papírterítővel takarták le, volt néhány szendvics meg pár
üveg víz és gyümölcslé.
Hollandiában voltunk, a gazdaságilag legfejlettebb tizenhat ország
közül a tizenötödikben, egy európai uniós biztossal és az itteni
kormányzó párt vezetőjével volt találkozóm ebben a kiscserkészeknek
való bunkerben. Hálás voltam, mert vigyáztak rám, hálás voltam, mert
éltem – de egy kicsit sok volt már ebből az eltúlzott biztonságból.
Megérkezett Neelie és van Aartsen; késlekedés nélkül, azonnal
bejöttek a szobába. Amikor megöleltem Neelie-t, rám jött a sírhatnék.
Jozias zaklatottnak látszott. A két nap múlva kezdődő pártkongresszusra
készült. Sok volt a dolga, ráadásul őt is életveszélyesen megfenyegették;
ő is testőrök között élt. Körben leültünk a terített asztal mellé; Neelie
felhúzta a szemöldökét.
– Pazar! – mondta olyan hangon, amelyből érezni lehetett, mennyire
nevetségesnek tartja ezt a romantikus körítést. – Szóval ilyen egy
biztonságos hely? Ennyiből, mondjuk, nálam is találkozhattunk volna.
Amikor a testőrök becsukták az ajtót, Jozias megkérdezte, hogy merre
jártam. Mondtam, hogy az Egyesült Államokban, egy autósztrádákkal
körülvett ipartelepen, egy motelben, ahol semmilyen kapcsolatom sem
volt a külvilággal, és csak a testőrökkel lehetett beszélgetni. Neelie dühös
lett.
– Ha csak egy kis időre is muszáj visszamennem, szeretném, ha
kitalálnánk valamit a kapcsolattartásra. Szeretnék tudomást szerezni a
hírekről, és jó lenne, ha valahogyan meg tudnánk oldani az e-mailezést.
Egy kicsit jobban szeretném érezni emberi lények közelségét.
Vacsora után még ketten csatlakoztak hozzánk az igazságügyi
minisztériumból: a terrorellenes- és a biztonságvédelmi osztályok
vezetői. Neelie és Jozias jól megpirongatták őket, amiért ilyen
körülmények között kellett élnem, messze a nagyvilágban, teljes
elszigeteltségben. Pontosan milyen támadástól tartottak?
A teljes passzivitás hetei után végre ismét felparázslott bennem az élet
szikrája.
– Magukra bízom annak eldöntését, hogy mikor jöhetek vissza, hiszen
ez a dolguk – mondtam az igazságügyiseknek, de abba a motelbe nem
akarok visszamenni. Amerikában senki sem ismer fel. El akarok járni
egy egyetemre, írni, olvasni, dolgozni akarok; tenni akarom a dolgomat.
Nem bírom tovább néhány napnál a sztrádák látványát.
Neelie éles pillantás kíséretében kitessékelte őket, és becsukta az
ajtót. Elmesélte, hogy a barátaimat nagyon nyugtalanítja az eltűnésem.
Az emberek tudni akarták, hogy hol vagyok. A lapokban
megkérdőjelezték, hogy tényleg szükség van-e ilyen mértékű
biztonságra. Egyrészt azért lenne jó, ha visszamennék Hollandiába, mert
ezek a dolgok elcsendesednének, másrészt látnák, hogy jól vagyok.
Megbeszéltük, hogy mielőtt visszamegyek Amerikába, találkozom egy
nagyon jó barátommal, Hermannal, és az NRC Handelsblad egyik
riporterével. Jozias javasolta még, hogy írjak egy olyan nyilatkozatot,
amelyben közlöm, hogy jól vagyok, azért, hogy ő felolvashassa a
konferencián a párt tagjainak.
Másnap egyedül maradtam a zelhemi házban. Vártam, hogy mit
döntenek a továbbiakról. Végül megjött a hír: találkozom Neelie-vel,
együtt vacsorázom Hermannal, és interjút adok az NRC-s Frank
Vermeulennek. Nem mondták, hová megyünk, de amikor behajtottunk a
kapuján, nem volt nehéz felismerni a Pénzügyminisztériumot. Leültettek
egy nagy, üres irodába, ahová kisvártatva Neelie is megérkezett egy üveg
pezsgővel. Leültünk és nekiveselkedtünk a szövegnek, amelyet Jozias
akart felolvasni a liberális küldötteknek. A végére megérkezett Herman,
akit megkértem, hogy keressen egy olyan egyetemet, amelyet az
igazságügyi minisztérium biztonsági szakértői is elfogadnak majd.
Nagyon jó volt újra látni őket és beszélgetni velük. Olyan boldog
voltam, hogy a hosszú egyedüllét után két barátommal is egyszerre
találkozhattam, hogy már szinte sok volt a jóból így hirtelen.
Amikor elfogyott Neelie pezsgője, Herman is kért egy poharat.
Kimentem az ajtó előtt álló őrhöz.
– Hozatna nekünk egy üveg bort? – kérdeztem.
– Hiszen vacsora után interjút kell adnia egy újságírónak! – közölte a
testőr. – Nem ihat többet!
– Jézusom! –- kiáltott fel Herman. – Mi folyik itt?
Nem akarta elhinni, hogy tényleg ilyen körülmények között élek, és
tényleg így bánnak velem. Azt hittem, már sikerült hozzászoknom, de
most újra Hollandiában voltam, és én is furcsállottam a dolgot.
Tjeerd, a biztonságomért felelős egyik polgári szakember
ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen az NRC-s interjúnál, nehogy
olyasmi kerüljön bele a cikkbe, ami veszélyeztetné a biztonságomat.
Amikor Frank Vermeulen megérkezett és tudomást szerzett a dologról,
magasra szaladt a szemöldöke.
A beszélgetés után kértem Tjeerdet, hogy kicsit hagyjon minket
magunkra, hadd váltsak barátként is néhány szót Frankkal.
– Mióta mennek így a dolgok? – kérdezte Frank, amikor becsukódott
Tjeerd mögött az ajtó. – Nem tarthatnak téged örökké az országon kívül!
Kész őrület! Parlamenti képviselő vagy, nem tettél semmi rosszat, mégis
úgy vigyáznak rád, mint egy rendetlen kisgyerekre. Olyan, mint a régi
Szovjetunióban.
– A felét sem értem annak, ami történik – mondtam. – Néha úgy
érzem, azt hiszik, szándékosan nem akarok vigyázni a saját életemre.

Másnap közölték, hogy elmegyünk egy szomszéd országba, és onnan

utazom vissza Massachusettsbe. Megváltozott a testőrök beosztása;
ezentúl nyolcnaponként lesz váltás. Az új őrök közül senkit sem
ismertem. Ennél többet nem voltak hajlandók mondani. Átmentünk
Németországba, és a határtól jó messze megszálltunk egy jellegtelen,
koszos hotelben, egy Meckenheim nevű kisvárosban; akkor még nem
tudtam a város nevét.
Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és a sarkamra kell állnom.
Kisétáltam. Egyszerűen kimentem a hotelből, hogy megigyak egy kávét
és szívjak egy kis friss levegőt.
Egy Robert nevű DKDB-s tiszthelyettes őrködött a folyosón. Először
döbbenten nézett rám, mint egy dühöngő őrültre, aztán utánam rohant.
– Hé, mit művel? – kérdezte.
– Kiugrom egy kávéra – és mentem tovább.
Robert korábban rendőrségi és testőri kiképzésben is részesült, így
szépen jött utánam. A szállodán kívül nagyon hideg volt, az utcán meg
senki. Megláttam egy táblát.
– Oké, tehát Meckenheimben vagyunk, Németországban. Keressük
meg a városközpontot!
Robert néhány méterrel mögöttem felhívta Hendriket, mert volt ugyan
fegyvere, de nagyon ideges volt. Én egy cseppet sem. Jó volt sétálni a
friss levegőn. Vasárnap reggel lévén sajnos Meckenheimben a legtöbb
hely be volt zárva. Kiszúrtam egy presszót, és bementünk.
– Coffee? – kérdeztem, mivel sem én, sem Robert nem tudtunk
németül.
A pincér bólintott. Török férfi volt, a hely pedig egy török kávézó.
Robert szinte megbénult a döbbenettől. Bevallom, egy kicsit én is
megijedtem, de leültem, és úgy tettem, mintha életem legfinomabb
kávéját innám. A szívem mélyén szerettem volna olyan messzire
szaladni, amennyire csak bírok, de a büszkeségem nem engedte. Vissza
akartam kapni az életemet.
Lassan elkortyoltam a kávét, és kértem még egy csészével. Elkezdtek
szállingózni a török vendégek, és Robert keze is elindult a telefonja felé,
mert nem akart egyedül harcba bocsátkozni.
– Ezek ártatlan emberek – szóltam rá. – Mindegyiknek megvan a saját
dolga, és nem fogják lelőni az ügyfeleiket.
Végül felálltam, kifizettem a kávét, egy dankéval megköszöntem és
kisétáltam. Öt métert sem mentünk, amikor mindketten nevetésben
törtünk ki.
– Most megkönnyebbült, ugye? – kérdeztem Robertet.
Mondta, hogy igen.
– Én is – ismertem el.
– Látja? Mindenütt veszélyes lehet – mondta.
– Nem, hiszen nem csináltak velünk semmit, csak kiszolgáltak
kávéval. Most pedig sétáljunk egyet, mert nem akarok abban a
szállodának nevezett kriptában kuksolni.
Miután később visszamentünk, elvittek egy luxusgyógyfürdőbe,
ahová gazdagok jártak, de ehhez sem volt túl sok kedvem. Nem a luxus
hiányzott, hanem csak egy olyan szoba, amelyik nem bűzlött.

Visszamentünk Massachusettsbe, az Andover melletti motelbe.

Elhatároztam, hogy küldök Theo fiának valamilyen ajándékot
Sinter-klaasra, december 5-re, azaz a holland Mikulásra. Két hét múlva
bontatlanul visszajött a csomag. Theo fia nem kért belőlem. Nagyon
rossz érzés volt.
Visszatért a levertségem. A napok eseménytelenül vánszorogtak;
semmi jele sem volt, hogy költöznénk. Új őreim nem engedték, hogy
kimenjek a motelből; még az edzőterembe sem voltak hajlandók elvinni.
Állandóan telefonért könyörögtem, mert az egyetlen dolog, amit
tehettem, az volt, hogy beszélgetek a barátaimmal. Csak így kerülhettem
el, hogy belebetegedjek a helyzetbe, de volt egy új szabály: csak úgy
beszélhettem, ha valamelyik őr is hallotta a beszélgetést. Fogva tartott
rab voltam. Egyre jobban begubóztam, és a napok nagy részét egyedül
töltöttem a szobámban.
Végül megjött a nagy újság: átvisznek San Diegóba! Az egyetemi
intézményeket még nem használhattam, mert azt még nem intézték el, de
San Diegóban legalább meleg volt. Szerencsére Pete is megérkezett a
váltással. Elvitt a strandra, és hagyta, hogy órákig sétáljak a csípős
szélben a dűnék között. Használhattam a telefonját, közben ő
tapintatosan visszavonult, és nem hallgatott bele a beszélgetéseimbe.
Lassan magamhoz tértem, és újra rendesen tudtam aludni a jóleső
fizikai fáradtságtól – Theo halála óta először. Karácsony előtt egy nappal
felhívott Neelie. Megbeszéltük, hogy január 10-én visszatérek
Hollandiába.
Végre eljött a nagy nap. Először Frankfurtba repültünk,
Németországba, pedig már nagyon szerettem volna Hollandiában lenni –
az otthonomban, hogy készüljek a január 18-ra szervezett hágai
sajtótájékoztatómra. Ez azonban valamiért nem volt lehetséges. Egy
német szállodába mentünk, aztán egy másikba. Miért? Soha senki sem
magyarázta meg. Csak annyit mondtak, hogy biztonsági okból. A
második hotelben volt számítógép és internetkapcsolat. Leültem
megfogalmazni a nyilatkozatomat. A vázlatot el akartam küldeni néhány
barátomnak, hogy átnézzék, de a szobában nem működött az internet.
Megkértem a testőreimet, hogy kísérjenek le a recepcióra, ahol meg
akartam érdeklődni, hogyan lehetne e-mailezni.
Egy török férfi volt a recepciós. Rám nézett és megkérdezte:
– Nem maga az a szomáliai nő, aki parlamenti képviselő
Hollandiában, és akinek meggyilkolták a barátját?
Theo halála óta néha-néha láttam az embereken, hogy felismernek –
meglepetést láttam az arcukon de ez volt az első alkalom, hogy valaki
egyenesen megkérdezte.
– Micsoda? – néztem fel.
– Tudom, hogy maga az. Volt egy levél a holttestén, amelyben
megfenyegették. Ezután maga eltűnt. Ugye, ön az?
– Ó, nem! – nem voltam másra képes, csak idétlen vihogásra. – Sokan
tévesztenek vele össze, de nem én vagyok.
Biztonsági szempontból kész katasztrófa volt. Egyáltalán nem
ismertem a portást, de ő tudta a szobaszámomat.
– Maguk szerint bölcs dolog itt maradni? – kérdeztem őreimtől.
– Holnap felhívom az irodát – mondta Case, a magasabb rangú. – Ez
mindent megkavart. Nem igazán tesz jót a nyugalmának.
Lehet, hogy nevetséges volt, de az életemről volt szó. Bezárkóztam a
szobámba, az ajtóhoz toltam a bútorokat és a bőröndjeimet, aztán még
annak a tetejére is felügyeskedtem a kávéfőzőt és a néhány csészét, hogy
ha valaki be akarna jönni, a zörgésre akkor is felébredjek, ha túl mélyen
elaludnék. Az éjszakát persze ébren töltöttem; figyeltem minden neszre,
és vártam a késes-pisztolyos embert. Másnap reggel Case megkapta az
utasítást, hogy vigyen egy aacheni szállodába – mellé egy letolást, amiért
nem vitt el azonnal.
Közelebb lopóztunk Hágához. Nem mehettem ki a szállodai szobából,
mert megismerhettek a recepciósok. Szerettem volna felvenni a
kapcsolatot Theo szüleivel, mielőtt Hollandiába érek, ezért kértem
Case-t, hogy szervezze meg nekem a telefonálást.
– A rendőrségen keresztül felvettük velük a kapcsolatot, de most nem
akarnak beszélni magával – mondta Case. – Azt mondták, hogy majd
keresik.
Később megtudtam, hogy ez nem volt igaz. Theo szülei mindig
kivételesen kedvesek és szívélyesek voltak velem. Soha, senkinek nem
mondtak ilyesmit. Egyszerűen arról volt szó, hogy valaki az
igazságügyben nem vette magának a fáradságot, hogy felhívja őket.
Kértem, hogy hadd beszéljek Paul Schefferrel a kritikussal,
szükségem volt a segítségére, mert a szöveg hosszúra és érzelgősre
sikeredett. Egyrészt szakszerű szerettem volna lenni, és a munkámról
akartam beszélni, másrészt szerettem volna – muszáj volt – elmondani,
mennyire szomorú vagyok Theo miatt, bűnösnek érzem magam a
haláláért, harmadrészt érzékeltetni akartam, hogy én és Hollandia nem
hajol meg a terror előtt.
Január 15-én érkeztünk Hollandiába. Paullal a dreibergi rendőrségen
találkoztunk. Jól megkurtította a beszédemet. A soesterbegi
helikopterbázison töltöttem az éjszakát, de már nem számított, mert
nagyon közel voltunk az otthonomhoz. Már annak is örültem, hogy
egyáltalán Hollandiában voltam.
Másnap, vasárnap, Leon de Winterhez vittek. A megkönnyebbüléstől
és az örömtől alig bírtam uralkodni magamon. Otthon volt Leon és a
felesége, Jessica; eljött Afshin Ellian, az iráni professzor, akivel először a
The Balie-ben találkoztam, ott volt a Jaffe Vink, Chris Rutenfrans
szerkesztőpáros a Trouwtól. Mindenkit egyszerre akartam megérinteni és
megölelni.
Kedden reggel bementem a parlamentbe. Amikor a kocsi ajtajából
kiléptem a macskaköves udvarra, egy csomó kamera nézett velem
szembe. Szabályos alakzatban hátráltak, ahogy az épület bejárata felé
lépkedtem. Az országgyűlés elnöke az irodájában várt. Hivatalosan
köszöntött visszatérésem alkalmából, aztán Jozias van Aartsenhez
mentem, aki melegen üdvözölt. Lesétáltunk a liberális szekció szokásos,
minden kedden megtartott gyűlésére. Csaknem minden képviselő eljött.
Mindenki megölelt és megcsókolt; nyoma sem volt semmilyen
ellenséges érzületnek vagy irigységnek.
A szekciógyűlés megrekedt annak a végeérhetetlen megtárgyalásánál,
hogy hol tartsuk a választmányi gyűléseket: a parlamenti tárgyalóban
vagy a pártszékházban. Mintha ki sem tettem volna a lábam.
Kimentettem magam, és a délelőtt további részét a beszédem
javítgatásával és telefonálással töltöttem az irodámban, ahol végre nem
zavartak a fülelő testőrök.
Délután kettőkor lementem a parlament alsóházába. Zsúfolásig telt
képviselőkkel és riporterekkel. Mindenki felállt és tapssal üdvözölt, még
azok is, akik soha, egyetlen mondatommal sem értettek egyet. Az elnök
rövid beszédet tartott, majd Henk Kamp védelmi miniszter odajött
hozzám, kezet ráztunk, és a szemében igaz örömmel üdvözölt a
hazatérésem alkalmából.
Négykor átmentem a hírközpontba a sajtótájékoztatóra. Ez
normálisan csak egy rövidke séta, de most a fotósok és az operatőrök
tülekedése miatt tovább tartott, mert minden lépésemet meg akarták
örökíteni. A terem csordultig tele volt a sajtó képviselőivel. Nagyot
sóhajtottam, és felolvastam a beszédemet. Hetvenöt napja mentem el a
parlamentből, de most végre hazaértem.
 EPILÓGUS

A törvény szava
Tizenhat hónappal később – 2006. május 15-én, hétfőn este – Gerrit
Zalm pénzügyminiszter megjelent hágai lakásomon Willibrord van
Beek, a liberális szekció nemrég kinevezett vezetője kíséretében.
Mindkettejüknek borús volt az arca; üzenetet hoztak.
A lakás tele volt emberekkel, és csak a vendégszobában száradó
frissen mosott ruhák között tudtunk nyugodtan beszélni.
– Kezdd a rossz hírrel – fordultam Gerrithez.
Egyenesen a szemembe nézett, és közölte, hogy Rita Verdonk
integrációs miniszter érvényteleníteni akarja holland
állampolgárságomat. Várhatóan félórán belül megjön a hivatalos levél is
az igazságügyi minisztériumból. Rita mindössze annyit ígért Gerritnek,
hogy másnapig nem hozza nyilvánosságra a dolgot, de akkor is csak
addig vár, míg bejelentem a lemondásomat a parlamenti képviselőségről.
Próbáltam érzelemmentesnek látszani, de van Beek észrevette a
kibuggyanó könnycseppet.
– Nem hagyjuk annyiban – mondta.
Gerrit azon mérgelődött, hogy ez hülyeség. Javasolta, hogy szerezzek
egy jó ügyvédet. Olyan szomorúnak látszott, amikor elmentek, hogy
nagyon szerettem volna megnyugtatni.
– Ne aggódj – mondtam –, minden rendbe jön.
Míg ott voltak, visszatartottam a könnyeimet.
Öt perccel azután, hogy elmentek, Rita hívott. A beszélgetés rövid és
hűvös volt. Közölte, hogy nem az ő személyes döntéséről van szó. Nem
tehet semmit; meg van kötve a keze. Kénytelen megállapítani, hogy
érvénytelen a holland állampolgárságom. Eleve meg sem kaphattam
volna, mert hamis nevet és születési időt adtam meg, amikor 1997-ben a
honosításért folyamodtam.
Tíz perccel azután, hogy Ritával kurtán elköszöntünk egymástól,
megszólalt az ajtócsengő. Az egyik DKDB-s testőr volt; egy barátságos
fickó, aki mindig kicsit hibbantan mosolygott. Most nem vigyorgott.
Kezében fehér borítékot tartott, amelyen az igazság istennőjének
emblémája volt a mérleggel.
A „Kedves asszonyom,” megszólítás után az állt, hogy „Ezúton
tudatom Önnel, hogy döntésem értelmében nem jogosult a holland
állampolgárságra, mivel valótlan személyi adatokat használt a honosítási
eljárás során. Az állampolgárságáról szóló korábbi határozatot
semmisnek nyilvánítom. Jelen határozat ellen hat hétig fellebbezhet.”
Alig olvastam el a levelet, amikor a televízió hírműsora azzal indított,
hogy Rita Verdonk kijelentette, sohasem voltam holland állampolgár.
Nem voltam többé holland.

Az események furcsa láncolata valójában hetekkel előbb, április

27-én, csütörtökön kezdődött a tavaszi szünet előtti utolsó parlamenti
ülésen. Egész hétre tele voltam előjegyzésekkel, és ez egy kicsit
idegesítő volt, de az egyik találkozó érdekesnek ígérkezett. A Zembla
nevű dokumentumsorozat riportere jött hozzám a parlamentbe
beszélgetni azokról a helyekről, ahol felnőttem, Kenyáról és
Szomáliáról. Mutatott néhány vágatlan anyagot, amelyeket ott forgatott.
Bekapcsolta a videót. Ismét láttam azokat az iskolákat, amelyekbe
jártam, a házunkat a Kariokoron, amelyben azután laktunk, hogy Abeh
elhagyott minket. Ott volt a bátyám is, Mahad. Sovány volt és ideges,
amit óriási napszemüveggel próbált leplezni. Meglepett, hogy a filmes
ennyire nem kímélte a fáradságot, de elöntött a nosztalgia – meg a
döbbenet amiatt, hogy ilyen sokan burkolóznak Nairobi utcáin iszlám
kendőbe. Amikor a Juja utcai elemibe jártam, az igazgató nem engedte
anyámnak, hogy kendőben járasson minket iskolába, most meg mintha
tele lettek volna a beburkolt fejekkel a folyosók.
Miután leállította a kazettát, a riporter elkezdett faggatni a múltamról,
de nem lehetett nem észrevenni a kérdéseiben az ellenséges felhangot.
Hátrahőköltem és nehezen őriztem meg a hidegvéremet, amikor azt
mondta, Mahad közölte vele, hogy sohasem vágták le a külső nemi
szerveimet – a bátyám azt mondta, hogy a mi haladó szellemiségű
családunkban elképzelhetetlen lett volna, hogy megcsonkítsanak.
Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy Mahad csak a családot próbálta
fehérre festeni, és nem akarta beismerni egy nyugati előtt, hogy a szülei
ragaszkodnak a barbár hagyományokhoz. Attól, hogy a testvérem azt
mondta, amit szeretett volna, hogy legyen, az még nem feltétlenül igaz.
A riporter folytatta: igaz, hogy amikor megérkeztem Hollandiába,
hazudtam, amikor menedékjogot kértem? Ez már ismerős terep volt,
hiszen erről gyakran beszéltem. Abban a pillanatban, amikor a holland
politikai porondra léptem, önként a világ elé tártam, hogy
megváltoztatott adatokkal adtam be annak idején a kérelmet. Később
valahányszor megkérdeztek, magán- vagy nyilvános beszélgetésben,
mindig bevallottam, hogy hazudtam, de azt is elmagyaráztam, hogy
miért. Most ismét megmondtam a Zembla riporterének, hogy valóban,
nem mondtam mindenben igazat, amikor 1992-ben menekültstátust
kértem.
Jöttek a további támadó kérdések, de bekopogott a titkárnőm, Iris.
Megérkezett az irodámba az igazságügyi minisztériumból a
biztonságvédelmi ügyekért felelős osztályvezető a helyettesével együtt,
mennem kellett. Egy kicsit még fortyogtam magamban az interjú
hangneme miatt, miközben átmentem a tárgyalóba, ahol szembe találtam
magam Arjan Jonge Vos szánakozó arcával. Azért volt furcsa, mert
egyébként semmilyen érzelem sem szokott látszani rajta.
– Ülj le – mondta –, és igyál egy korty vizet.
Jonge Vos átnyújtott egy papírköteget. A szomszédaim perbe fogták a
kormányt, amiért nem tesznek ki a lakásomból. A miattam hozott
biztonsági intézkedések ugyanis sértik a magánéletüket, emellett nem
érzik magukat biztonságban, mivel túl közel lakom hozzájuk. Ez már
hónapok óta zajlott, és álmomban sem hittem volna, hogy megnyerhetik
a pert. Jonge Vos elmondta, hogy időközben a fellebbviteli bíróság
végleges határozata is megszületett. Ennek értelmében négy hónapom
van rá, hogy elhagyjam a lakást, azaz augusztus 27-ig mennem kell.
Jonge Vosnak kellett közölnie velem a döntést.
Megdöbbentem. Hova mehetnék? Szállodába? Légitámaszpontra?
Valamelyik erdőbe egy páncélozott kalyibába? Hol élhetek egyáltalán?
Van-e Hollandiában olyan hely, ahol nincsenek szomszédok? Ez egy
kicsinyke ország rengeteg lakossal. Hogyan lehet úgy rendesen dolgozni,
ha folyamatosan egyik helyről a másikra kell költöznöm? Nagy csapás
volt. Tudom, hogy közhelynek hangzik, de Jonge Vos híreitől közel
álltam a végső kétségbeeséshez. Hát sohasem lesz már vége a
vándorlásomnak?
Néhány nappal későbbre, május elejére már le volt foglalva a
repülőjegyem az Egyesült Államokba, ahová Az engedetlen című
esszégyűjteményemet mentem népszerűsíteni. Tervbe volt véve egy
találkozó is Christopher DeMuthszal, az American Enterprise Institute
elnökével. Ez egy olyan kutatóintézet Washingtonban, ahol szívesen
felajánlottak volna nekem egy állást. A parlamentben töltött két és fél év
kiábrándító volt, és ott akartam hagyni a holland politikát. Már
hónapokkal korábban közöltem Gerrit Zalmmal, hogy nem akarok ismét
elindulni a választásokon. Voltak dolgok, amik tetszettek, mint például
egyes viták és a szellemes pengeváltások. Egy igazi, hatékony
országgyűlés nagyszerű lehet, de a törvényhozás folyamata lassú és tele
van buktatókkal. Nem akartam lecövekelni a párt alapvonalainál és
elmélyedni a közös európai mezőgazdasági politikában meg Rotterdam
szállítmányozási rendszerének a felépítésében. Nem akartam
nevetségesen sok elfecsérelt energiával egyezkedni olyanokkal, akik
elfogadták az elképzeléseimet, de nem szavaznak rám, mert a Liberális
Párt tagja vagyok. A sajtó is felfújta minden kijelentésemet vagy
ballépésemet, és ez önmagában ellehetetlenítette a munkát. Igaz, hogy a
közfigyelmet a média biztosította számomra, de felerősítette azt az
ellenszenvet is, amelyet más képviselők nyilvánítottak ki velem vagy a
politikai kezdeményezéseimmel kapcsolatban.
Egyébként is úgy éreztem, hogy nagy részét megvalósítottam a
terveimnek. El akartam érni, hogy az iszlám politikai viták tárgya legyen,
és mára már az volt. Most már a különféle véleményformálók szerint is
felelőtlenség és erkölcsileg is hiba lenne, ha úgy tennénk, mintha az
iszlám vezetőinek lekenyerezésével el lehetne érni a társadalmi
egyetértést. A holland társadalomban élénk viták folynak arról, hogyan
lehet legjobban integrálni a muszlimokat, és a hollandiai muszlimok is
nagyrészt ráébredtek, hogy választaniuk kell a nyugati értékek és a régi
hagyományok között. És mindenekelőtt: a muszlim nők sorsa az egész
országban kiemelt beszédtéma lett.
Amikor szóba jött az Egyesült Államokban folyó munka lehetősége,
arra gondoltam, hogy szélesebb teret kapnának az elképzeléseim, és több
időm lenne dolgozni rajtuk. Most már tudom, hogy elsiettem a dolgot.

Amikor Szent Ayaan címmel május 11-én a Zembla levetítette a filmet

Hollandiában, én még mindig az Egyesült Államokban voltam, de egy
holland újságíró elintézte, hogy megnézhessem egy newarki stúdióban.
Bántó volt a hangneme, és a nyilvánvaló célja a politikai lejáratásom
volt, de amikor telefonon beszéltem a barátaimmal, azt mondták, hogy
szerintük nem okozhat komoly károkat. A riporter Osman Moussát is
megszólaltatta, aki még mindig Kanadában élt, és azt mondta, hogy
magamtól akartam hozzá feleségül menni, de – mint valaki megjegyezte
–, valószínűleg senki sem ismerné be, hogy úgy akar elvenni egy lányt,
hogy az nem hajlandó hozzámenni. Világos volt, hogy az összeállítás
készítője Kenyáig és Szomáliaig is elment, hogy előbányássza a saramat.
Arra gondoltam, hogy ha csak ennyire jutott, akkor nincs is nagy baj.
Ezután azonban elindult a lavina. Mint a bevándorlási ügyekért is
felelős miniszter, Rita Verdonk sokkal korábban kiadta már az utasítást
számos menedékjogot kérő kitoloncolására, mert hazudtak a letelepedési
kérelmükben. A Szent Ayaan sugárzása utáni napon, gúnyosan a szemére
vetették, hogy az azonos elbánás elve miatt most Ayaan Hirsi Alit is ki
kell utasítania az országból, mert ugyanúgy hazudott, mint a többiek.
Rita a barátom volt. Mások úgy emlegették, hogy a „Vas Rita”, mert
olyan merev volt, mint a korábbi munkakörében – amivel cukkolták is
eleget. Rita ugyanis azelőtt börtönigazgató volt, de velem mindig nagyon
kedvesen, sőt anyáskodóan viselkedett. Gyakran voltak politikai vitáink,
de többnyire mellém állt a pártban és a parlamentben is, szinte minden
véleményünket megbeszéltük, és szívesen használta a javaslataim
részleteit a saját beszédeiben. Gyakran fordult elő az is, hogy az általa
kiutasítani akartak védelmében szólaltam fel. Rita egyike volt azoknak,
akik Theo halála után mellém álltak. A liberális szekcióban nem sok
barátom volt, de Rita még így is gyakran kiállt mellettem.
Pontosan tudta, hogy annak idején hazugságot írtam a kérelemre. Ha
nem olvasta el az ezzel kapcsolatos nyilatkozataimat (miért olvasta
volna?), akkor is gyakran beszéltünk erről, legutóbb éppen néhány hete,
amikor kiutasított egy tizennyolc éves koszovói lányt, Tadia Pasicot
közvetlenül az érettségije előtt. Éppen Leon de Winteréknél voltam
vacsorára hivatalos, és tőlük hívtam fel Ritát. Kérleltem, hogy fontolja
meg a dolgot, de hajthatatlan volt.
– Hazudott – mondta Rita. – Meg van kötve a kezem.
– De Rita, hát én is hazudtam! – ellenkeztem; León is hallotta.
– Ha én lettem volna a miniszter, amikor menedékjogért folyamodtál
– közölte Rita téged is kitoloncoltattalak volna.
 Pénteken, az adás másnapján Rita nyilvánosan kijelentette, hogy nincs
tőle félnivalóm, akkoriban azonban keményen korteskedett, hogy őt
válasszák meg a WD vezetői posztjára. Május 30-ra tűzték ki a
választógyűlést. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének tartsák.
Az volt a jelmondata, hogy „a szabály, az szabály”, ő pedig
következetesen ragaszkodott hozzá, hogy nincsenek kivételek. Így aztán
szombat reggel – miután előző nap többen felhívták, hogy mégiscsak
felül kellene vizsgálnia a helyzetemet – Rita bejelentette, hogy
megvizsgálják az ügyemet.
Hirtelen úgy éreztem magam, mint az ostoba, hiszékeny nomád a
nagyanyám gyerekkori meséjében.
Vasárnap elindult a szóbeszéd arról, hogy Rita valószínűleg megvonja
tőlem az állampolgárságot. Aztán az ország is tudomást szerzett róla,
mert a találgatások az újságokban is megjelentek. Lehet, hogy bevonják
az útlevelemet. Ha nem leszek holland, nem szavazhatok, és szó nélkül
megszüntetik a parlamenti tagságomat is. Egyáltalán itt maradhatok majd
az országban? Utazhatok majd útlevél nélkül? Ha már nem leszek
képviselő, lesznek még testőreim? Képtelen voltam felfogni. Amikor
Gerrit Zalm azon a hétfő estén megjelent a lakásomban, és közölte, hogy
megtörtént, majd megjött a minisztériumi levél is – még akkor is teljesen
valószerűtlennek tűnt az egész.

Mire kedden reggel felébredtem, a rögzítőm tele volt üzenetekkel és

özönlöttek az e-mailek is. Nekiültem megfogalmazni a délutáni
sajtótájékoztatón tartandó beszédet. „Ayaan vagyok, Hirsi lánya, aki
Magan fia”, olvastam fel hangosan a nyomtatóból kijövő lap első sorát.
Hogyan történhetett ez így, amikor én olyan sokszor elismételtem az
igazságot a múltamról? Igen, 1992-ben el kellett volna mondanom a
teljes igazságot, amikor Hollandiába érkeztem, még akkor is, ha féltem,
hogy hazaküldenek. Ahogyan azóta megtanultam, hogy nem kell félni,
azt is megtanultam, hogy rossz dolog hazudni.
Most, hogy már mindent őszintén elmondtam, fogalmam sem volt,
megmarad-e az állampolgárságom vagy egyáltalán maradhatok-e
Hollandiában. Egyelőre csak az volt világos, hogy korábban kell
lemondanom a parlamenti képviselőségről, mint terveztem.
Délután elmentem a parlament melletti sajtóközpontba, hogy ismét
szembenézzek a kamerákkal. Bejelentettem, hogy visszavonulok a
politikától és elhagyom Hollandiát. Megköszöntem különféle
támogatóimnak a segítségüket, és megpróbáltam összefoglalni, mit
sikerült szerintem elérnem. Remegett a kezem, és kiszáradt a torkom.
Néhány órával később felhívott Christopher DeMuth az American
Enterprise Institute-ból, és megerősítette, hogy szeptembertől munkába
állhatok.

Délután kettőkor olvastam fel a bejelentésemet, háromnegyed ötkor

Rita Verdonk már dühös kollégáim kérdéseinek pergőtüzébe került a
parlamentben. Három éve dolgoztam ezekkel az emberekkel – eljártunk
vacsorázni, társaságba, közös ügyekért harcoltunk, és egyezkedtünk a
szavazásoknál. Most mindössze négy napig tartó belső vizsgálat után
elvették az állampolgárságomat és megszűnt a munkám is. Sok képviselő
mélységesen felháborodott és ebből egyáltalán nem csinált titkot.
Az este tizenegyig tartó támadások végére Rita végül elszólta magát.
Először azt mondta, sohasem voltam holland, utána meg azt, hogy a hat
hétig tartó fellebbezési időszak alatt még holland maradok, ami
ellentétben volt az első állításával, amely szerint eleve nem voltam
holland. Közölte, hogy fogalma sincs, mit hazudtam, amikor
menekültstátusért folyamodtam. Sohasem hallotta, hogy más nevet
használtam volna annak ellenére, hogy tucatjával voltak rá példák. A
sajtóban, korábbi írásaimban vagy egyszerűen csak a mindennapi életben
(például az országgyűlésben használt e-mail címemben:
magan@tweedekamer.nl – a „tweedekamer” hollandul parlamentet
jelent) sohasem titkoltam, hogy a fiatalkori családnevem Hirsi Magan
volt.
Aznap Rita támogatottsága jelentősen csökkent az alsóházban. A
felszín alatt akcióba lendültek a politikai érdekek, és ettől kezdve a dolog
már nem rólam szólt. Rita Verdonk erőskezű vezető lett volna a VVD
élén, ezért a VVD ellenfelei le akartak számolni vele. Még a Liberális
Párton belül is sokan készültek rá, és örültek volna neki, hogy elbukik az
én ügyem vagy más eset miatt.
Aznap éjjel hollandok milliói tapadtak a képernyőkre a parlamenti
vitáról sugárzott egyenes adás alatt. Ritát az egész ország szeme láttára
szedték szét a politikai küzdőtéren. A kormányzó koalíció vezetői
elpártoltak mellőle. Két azonnali beadványban is felszólították, hogy
vizsgálja felül az ügyemet. Hajnali fél háromkor az országgyűlés elnöke
a nyílt színen értésére adta, hogy kötelessége foglalkozni a
beadványokkal, különben le kell köszönnie a miniszterségről. Rita végül
háromkor kurtán bejelentette, hogy felülvizsgálják a honosításomat, és
hat héten belül értesítenek a döntésről.
Ettől kezdve az események átmentek bohózatba. Felfogadtam egy
ügyvédnőt. Azt mondta, hogy a hivatalos iratokra aláírt Ali név
használatával nem követtem el csalást, hiszen Magan nagyapám első
neve volt. A periratok mellé készített egy elemzést a szomáliai jogról,
amelyben bebizonyította, hogy hosszú őseim listájából tetszés szerint
használhattam bármelyikük nevét családnévnek (eddig ezt nem is
tudtam). Mivel nagyapámnak, apámnak és anyámnak nem volt születési
anyakönyvi kivonata, ezért a bátyámtól kértünk egy hivatalosan
elfogadható igazolást arról, hogy az Ali név Magan nagyapám első neve
volt, aztán vártuk a fejleményeket.
Teltek a hetek. Olyan híresztelések kaptak szárnyra, amelyek szerint
Jan Peter Balkenende miniszterelnök nyomást gyakorolt Ritára, hogy
vonja vissza a határozatot, és jelentse ki, hogy köztiszteletben álló
holland állampolgár vagyok. Rita azonban nem akarta elveszíteni a
tekintélyét. Végül a nyári parlamenti szünet előtt két nappal, június 26-
án, hétfőn estére Balkenende találkozót kért Ritától. A beszélgetésben
követelte tőle, hogy jelentse be a parlamentnek a döntése visszavonását
és holland állampolgárságom visszaállítását.
A találkozóról Washingtonban szereztem tudomást egy jogász
irodájában, aki az Egyesült Államokba történő bevándorlási ügyemet
intézte. Ottani idő szerint délután háromkor szólalt meg a telefonom. A
holland jogászom kérte, hogy sürgősen faxoljak át egy nyilatkozatot,
amely szerint a jövőben kizárólag az Ali családnevet használom, és a
többi neveimet nem – köztük a Magant sem. Mindössze ennyit kell
tennem, ezután semmi probléma sem lesz a holland
állampolgárságommal. Gyorsan keresnem kellett egy faxoló irodát, mert
az eset nem tűrt halasztást.
Néhány óra múlva éppen egy ingatlanügynök ecsetelte egy
kibérelhető washingtoni lakás előnyeit, amikor megint megszólalt a
telefon. Egy újabb nyilatkozatot kértek. Ebben ki kellett jelentenem,
hogy vállalom a felelősséget a történtekért, mert én voltam az, aki az
újságíróknak azt mondtam, hogy hazudtam, amikor Alinak neveztem
magam, holott a valóságban ez nem is volt hazugság – hiszen az Ali
nevet is törvényesen használtam.
Szerettem volna már letudni az egészet. Hollandiában már nem volt
hova mennem. A holland állampolgárság hiánya jelentősen lelassította
volna az amerikai bevándorlási vízum kiadását. Ha nem küldöm el
sürgősen ezt az újabb nyilatkozatot aláírva, évekig tartó
bizonytalanságnak és hosszas jogi csatározásoknak nézek elébe. A
jogászaim, akik folyamatosan kapcsolatban álltak a kormánnyal, a
lelkemre kötötték, hogy egyetlen szót se változtassak meg az általuk már
megfogalmazott nyilatkozatban, ha mégis, akkor ne is írjam alá. Egy
változtatást azért sikerült kiverekednem: a papír aljára nem az került,
hogy „bocsánatot kérek a történtek miatt”, hanem az, hogy „sajnálom a
történteket”. (Közben Balkenende miniszterelnök megígértette Ritával,
hogy soha többé nem mondja azt, hogy „a szabály az szabály”.)
Másnap, kedden, az American Enterprise Institute-ban voltam,
miközben elkezdtek gyülekezni az épületnél a holland sajtósok. Én még
semmilyen értesítést sem kaptam, de ők azt hallották, hogy Rita állítólag
beleegyezett a holland állampolgárságom visszaállításába. Csak annyit
mondtam az újságíróknak, hogy nagyon boldog vagyok. Szerettem volna
ennyivel lezárni a dolgot, de a sajtósok még elmondták, hogy másnapra,
szerdára, a nyári szünet előtt két nappal felkerült még egy pont a
parlament napirendjébe. Hágában ugyanis az a szóbeszéd járta, hogy
megzsaroltak, hogy vállaljam magamra a történtek miatt a felelősséget,
és ezt sok képviselő aljas dolognak tartotta Ritától.
Megmondtam a riportereknek, hogy szó sem volt zsarolásról, csak
szorított az idő. Most már nagyon elegem volt mindenből, és az egészet
magam mögött akartam tudni.
Június 28-án, szerdán, este nyolckor kezdődött az ominózus napirendi
pont megtárgyalása a parlamentben. Szinte azonnal letámadták Rita
Verdonkot és Balkenende miniszterelnököt. Rita hagyott egy értesítést a
miniszterelnök üzenetrögzítőjén, amelyben arról értesítette, hogy
fenntartja eredeti döntését a holland állampolgárságom visszavonásáról,
és ezután már nem is kereste Balkenendét. A parlament már ezen az
eljáráson is megbotránkozott, emellett az is borzolta a képviselők
kedélyét, hogy tudomásuk szerint a kormány megzsarolt, hogy
mindenért vállaljam magamra a felelősséget.
A hajnali órákban nekiszegezték Balkenendének a kérdést:
köteleztek-e engem egy olyan papír aláírására, amelyben mindent
magamra vállalok – vagy ez volt-e a feltétele annak, hogy visszakapjam
az állampolgárságomat? A miniszterelnök közölte: igen, ez volt a
feltétel; Rita követelte, hogy írjam alá a nyilatkozatot, különben nincs
egyezség. Erre aztán kitört a haddelhadd; mindenki egyszerre akart
beszélni.
Hajnali fél ötkor a Zöld Párt bizalmatlansági szavazást
kezdeményezett Rita Verdonk ellen. Az országban még mindig sokan
fent voltak és nézték a televízióban a parlamenti közvetítést. A
szavazatok összesítése után kiderült, hogy a bizalmatlansági indítványt
hetvenkilenc-hatvanhat arányban elfogadták, ami azt jelentette, hogy a
D-66, a hármas kormánykoalícióban részt vevő kis párt is megvonta a
támogatását a koalíciós kormány egyik miniszterétől. Ritának le kell
mondania, vagy felbomlik a koalíció, és megbukik a kormány.
Ekkor már június 29. volt, az országgyűlési ciklus utolsó napja.
Délelőtt kilenckor vészgyűlést tartott a kabinet. Ebéd után megjelent a
miniszterelnök, és közölte, hogy Rita marad a hivatalában, innentől
kezdve a döntés a D-66 kezében van. Este a D-66 hat tagja kilépett a
koalícióból.
Balkenende kormánya ezzel megbukott, év végére új választásokat
kellett kiírni.
A dráma fejleményeiről szöveges üzenetekben értesültem. Százával
küldték az SMS-eket a parlamentben dolgozó barátaim és a régi
kollégáim. Amikor a kormány összeomlott, szinte azonnal ötvennél is
több üzenetet kaptam.
Ekkor már Colorado államban voltam Aspenben, ahova az Aspen
Institute hívott meg egy amerikai politikusok és magáncégek vezetőinek
a részvételével szervezett konferenciára. Megdöbbentően sokan jöttek
oda hozzám, hogy közöljék, mennyire felháborítónak tartják a holland
kormány viselkedését. Folyamatosan győzködnöm kellett
beszélgetőpartnereimet, hogy nem, Hollandiában nincs idegengyűlölet,
és szó sincs arról, hogy engem egyik pillanatról a másikra kipenderítettek
az országból.
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy nagyon sajnálom Balkenende
kabinetjének az összeomlását, mert egy ilyen apróság miatt nem
szabadna megbuknia egy kormánynak. Az ilyen események megrendítik
a választók bizalmát, mert ők kemény, nagy horderejű döntésekre
választanak vezetőket, nem ilyen semmiségekre. Megpróbáltam
megértetni, hogy Hollandia ezzel együtt is békés, nyitott, toleráns és
szabad ország. Hollandiában teljesedett ki az én szabadságom is, és én is
holland vagyok – igen, azóta ismét holland vagyok teljes szívemből, és
ennek nagyon örülök.
Lehet, hogy mások ezzel nem értenek egyet, de szerintem az Egyesült
Államok a szabad világ vezetője. Azzal, hogy odaviszem az eszméimet,
egy pillanatig sem érzem úgy, hogy kilóra megvesznek. Washingtonban,
az American Enterprise Institute-ban több időm lesz gondolkozni, mint a
hágai parlamentben, ahol különféle programokat kellett levezérelnem, és
részt kellett vennem a törvénykezésben. Már sokszor elmondtam, de
most ismét kijelentem, hogy nem a holland állampolgárságom körüli
hercehurca miatt jövök el Hollandiából, hanem egy olyan személyes
döntésem miatt, amely már jóval az állampolgárság körüli bonyodalom
előtt megszületett.
Évekkel ezelőtt, amikor friss diplomásként kikerültem a leideni
egyetemről, azt gondoltam, hogy a politika nemes hivatás, és az
emberiség a demokrácia intézményeivel teszi jobbá a világot. Még most
is hiszem, hogy ez így van, de megtanultam, hogy minden más emberi
találmányhoz hasonlóan a politikát is fel lehet használni piszkos
dolgokra. Törzsek törzsek ellen, pártok pártok ellen, jelöltek jelöltek
ellen, banális dolgok miatt megbukó kormányok… Remélem, hogy a
hatalomról gondolkodni kellemesebb, mint a hatalmat gyakorolni.
Az a szólásszabadság – és a gondolkodás szabadsága –, amelyet
Hollandiában tapasztaltam, ismeretlen arrafelé, ahonnan jöttem.
Miközben felnőttem, mindig valami hasonlóról álmodtam. Lehet, hogy
vannak hiányosságai, de a hollandoknál jobban egyetlen nemzet sem érti
az alapelveit. Olyan mélyen gyökerezik a holland kultúrában, hogy
Hollandia megvédett, amikor halálosan megfenyegettek, pedig még a
kormánytagoktól is folyamatosan azt hallottam, mennyire nem értenek
egyet a gondolataimmal. Kötelességemnek érzem, hogy megmondjam,
mennyire hálás vagyok ezért: nagy szerencsének és kiváltságnak tartom,
hogy holland vagyok.
Theo gyilkosa, Muhammad Bouyeri és a hozzá hasonlók nem látják,
hogy a nyugati emberek mennyire elkötelezték magukat a nyitott
társadalom eszméje mellett. A nyitott társadalom sérülékeny, de az
elveiből nem enged. Ennek a társadalomnak a biztonságába és
szabadságába menekültem én is, és szeretném, ha ilyen is maradna:
biztonságos és szabad.

Gyakran kérdezik meg tőlem, milyen érzés halálos fenyegetettségben

élni. Olyan, mint egy krónikus betegség. Bármikor fellángolhat és
végezhet az emberrel. Lehet, hogy egy hét, de lehet, hogy évtizedek
múlva.
Általában olyanok kérdezik, akik gazdag amerikai vagy európai
államokban nőttek fel a II. világháború után. Természetesnek tartják a
nyugodt életet. Ahol én nőttem fel, gyakori vendég volt a halál. Vírusok,
baktériumok, paraziták, aszály vagy éhínség, katonák és verőlegények –
bárki, bármikor meghalhatott. A halál érkezhet az árvízzé összeálló eső
kis cseppjeivel is. Befészkelheti magát a hatalom birtokosainak a
képzeletébe, akik megparancsolják alárendeltjeiknek, hogy kutassák fel,
kínozzák és öljék meg azokat, akiket az ellenségeiknek hisznek. A halál
sokakat csábít arra, hogy eldobják maguktól az életet a nyomorult
valóság miatt. Sok asszonynak az apja, a testvére vagy a férje kezéből
érkezik az elveszett becsület vélt érzése miatt. A halál elviheti a nőket
szülés közben is, hogy az újszülött árvákat idegeneknek kezére adja.
Az olyanoknak mindenütt jelen van a halál, akik olyan anarchia vagy
polgárháború sújtotta országban éltek, mint az én szülőhazám, Szomália.
Amikor idő előtt a világra jöttem, anyám először azt hitte, hogy máris
elragadott a halál, de nem így volt. Volt maláriám és tüdőgyulladásom,
de meggyógyultam. Begyógyultak a sebeim is, amikor megcsonkították
a nemi szerveimet. Kést szegeztek a torkomnak, de a rabló meghagyta az
életemet. Amikor a Korán-tanárom betörte a fejemet, a kezelőorvosom
tartotta vissza a halált.
A testőrök és a halálos fenyegetések között is kiváltságosnak érzem
magam, mert élek és szabad vagyok. Amikor tizenhárom évvel ezelőtt
felszálltam az Amszterdamba tartó vonatra, a szabad életet választottam.
Azt az életet, amelyben nem vagyok hozzákötve ahhoz, akit nem én
választottam, és amelyben a gondolataim is szabadok lehetnek.
Szaúd-Arábiában találkoztam először az iszlám óriási hatalmával.
Teljesen más volt, mint nagyanyám törzsi mágiákkal és iszlám előtti
hiedelmekkel felhígított vallása. Szaúd-Arábia az iszlám forrása és
kvinteszenciája. Itt gyakorolják a muszlim vallás legtisztább formáját, és
ez a szülőhelye azoknak a fundamentalista eszméknek, amelyek az
életem során jóval túlnőttek az ország határain. Szaúd-Arábiában minden
lélegzetvételt, minden megtett lépést átitat a tisztaság vagy bűn
lehetősége – és a félelem. A békés és toleráns iszlám iránti vágyakozás
nem vonatkoztathat el a valóságtól: még mindig levágják az emberek
kezét, megkövezik és rabszolgasorba taszítják a nőket, ahogyan
Mohamed próféta évszázadokkal ezelőtt elrendelte.
A Szaúd-Arábiában és a Muszlim Testvériségnél Kenyában és
Szomáliában tapasztalt gondolkodásmód teljességgel
összeegyeztethetetlen az emberi jogok és az emberi szabadság értékeivel.
Azt a becsület és szégyen kettősségén alapuló törzsi gondolkodásmódot
konzerválja, amelynek szerves részei az önámítás, a képmutatás és a
kettős mérce használata. Használja a nyugati technológiai vívmányait, de
úgy tesz, mint azok nem a nyugati gondolkodás eredményei lennének. Ez
a gondolkodásmód az iszlám összes követőjének nagyon fájdalmassá
teszi az alkalmazkodást a modern élethez.
A modern világ elfogadása sohasem egyszerű. Nehéz volt a
nagyanyámnak és nehéz volt a miyéből érkező összes rokonomnak.
Nekem is nehéz volt. A hit világából az ész világába érkeztem – a nemi
szervek megcsonkításának és a kényszerházasságok világából a
szexuális egyenjogúság világába. Végigjártam az utat, és most már
világosan tudom, hogy az egyik világ egyszerűen jobb, mint a másik.
Nem a csillogó technikai csodái, hanem az értékei miatt.
Ennek a könyvnek az az üzenete – már ha kell hogy legyen üzenete
hogy mi, nyugatiak hibázunk, ha az átmenet fájdalmát szükségtelenül
meghosszabbítjuk azzal, hogy támogatjuk a bigott és nőgyűlölő
kultúrákat, és kijelentjük, hogy ez is egy olyan alternatív életforma,
amelyet tisztelni kell.
Gyakran vádolnak meg azzal, hogy faji alapon alsóbbrendűnek érzem
magam, és az öngyűlöletem miatt támadom a saját kultúrámat, mert nem
születtem fehérnek. Ez egyszerűen nevetséges vád. Kérdem én: a
szabadság csak a fehéreknek jár? Az lenne az önbecsülésem
megnyilvánulása, ha az őseim hagyományaihoz való ragaszkodás
jeleként levágatnám a lányom csiklóját? Ha belenyugszom abba, hogy
megaláznak és akarat nélküli bábbá változtatnak? Vagy az, ha tétlenül
szemlélem, hogy a szülőhazámban kizsákmányolják a nőket és
értelmetlen viták miatt lemészárolják egymást?
Európában jobb élni, mint a muszlim világban, mert jobbak az
emberek közti viszonyok. Ennek az az oka, hogy a földi élét értékei itt és
most számítanak, az embereknek jogaik vannak, szabadok és ezeknek az
elismeréséről és védelméről az állam gondoskodik. Az alárendeltség és
kizsákmányolás elfogadása Allah akarata miatt – számomra az az
öngyűlölet.

Nehezen szántam rá magam ennek a könyvnek a megírására. Miért

tenném közszemlére a személyes emlékeimet? Nem akarom, hogy bárki
szent és sérthetetlen dolgoknak tartsa a nézeteimet, mert szörnyű
dolgokat éltem át, hiszen nem így volt. Valójában egész életemben
nagyon szerencsés voltam. Vajon hányan lehetnek még életben az 1969
novemberében Mogadishuban a Digfeer Kórházban született lányok
közül? És közülük is hánynak adatott meg a választás lehetősége?
Azt sem akarom, hogy a gondolataimat egy olyan nő sirámainak
tartsák, akit most a világ elé tárja az életében elszenvedett sérelmeit.
Gyakran hiszik azt, hogy dühös vagyok, mert megcsonkítottak, vagy
mert kiházasított az apám, és ilyenkor sohasem mulasztják el hozzátenni,
hogy az ilyesmi ritka a muszlim világban. Az igazság az, hogy a világon
asszonyok milliói élnek kényszerházasságban, és naponta hatezer
kislánynak vágják le a csiklóját. A megcsonkításom semmilyen
mértékben sem károsította a szellemi képességeimet; én pedig azt
szeretném, ha az érveim érvényességét látnák meg bennem, nem az
áldozatot.
A fő ok, amiért a könyvet megírtam az, hogy az iszlám vallás
elnyomja a nőket. Emiatt az elnyomás miatt a muszlim nők – és a férfiak
is – el vannak maradva a Nyugattól. Az elnyomás olyan kultúrát alakít ki,
amely minden generációval csak még jobban elmélyíti a lemaradást.
Mindenkinek jobb lenne – legjobb a muszlimoknak ha megváltozna a
helyzet.
Ha azt hallom, hogy a könyörület, a türelem és a szabadság az iszlám
értékei, akkor körülnézek a valóságban, a valóságos kultúrákban és
államokban, és azt látom, hogy ez egyszerűen nem így van. A nyugatiak
hajlamosak elhinni az ilyesmit, mert őket úgy nevelték, hogy ne
vizsgálják túl alaposan a kisebbségek vallásait és kultúráját, hiszen akkor
rasszistáknak nyilvánítják őket. Nagyra tartják bennem, hogy nem riadok
vissza ezektől a dolgoktól sem.
2005 márciusában a Time magazintól értesítettek, hogy abban az
évben beválasztottak „a világ száz legbefolyásosabb személyisége”
közé. Természetesen azonnal elrohantam megvenni a legfrissebb számot,
de túl korai volt. A listát csak április közepén tették közzé. Rólam nem
volt szó abban a számban, de az afrikai nyomorról igen. A címlapra egy
sovány, fiatal nőnek és három gyermekének a képét tették. Ugyanolyan
szövetbe burkolózott, amilyet a nagyanyám viselt, a tekintete pedig
mélységes reménytelenséget tükrözött.
Eszembe jutott Szomália, Kenya, a nyomor, a betegségek és a félelem.
A fényképen levő nőre gondoltam és azoknak az asszonyoknak a
millióira, akik ugyanúgy élnek, mint ő. A Time a „vezetők és
forradalmárok” kategóriába sorolt. Mit lehet kezdeni ezzel a
szűklátókörűséggel?
Talán azzal kellene kezdenem, hogy az értékek számítanak. A szüleim
világának értékei nyomort és zsarnokságot teremtenek és szilárdítanak
meg, például éppen a nők elnyomásával. Sok haszna lenne, ha alaposan
megvizsgálnánk ezt a világot. Leegyszerűsítve a dolgot: ha mi, akik az
iszlámban nőttünk fel, szembenéznénk a szörnyű valósággal, akkor
megváltoztathatnánk a saját sorsunkat.
Miért nem vagyok még mindig Kenyában, hogy a tűzhely mellett
kuporogva angellót süssek? Miért lettem ehelyett a holland parlament
törvényalkotó tagja? Szerencsés voltam, és ott, ahonnan én jöttem, nem
sok asszonynak volt szerencséje. Úgy érzem, tartozom nekik. Ahogyan
az a galla törzsbeli asszony kiszabadult a fogságból, akinek egyszer
Schalkhaarban fordítottam, úgy a nőnek is ki kell szabadulnia a sötétség
és a babonák fogságából. Meg kell győznöm őket, hogy a saját kezükbe
kell venniük az életüket.
Aziza nővér gyakran figyelmeztetett minket a nyugati élet léhaságaira
és a korrupt, erkölcstelen, perverz, bálványimádó, pénzhajhász,
lélektelen európai országokra, de nekem úgy tűnik, hogy az iszlám
országokban sokkal nagyobb az erkölcsi válság. Ezekben az országokban
az iszlám törvények kötelezően előírják a kegyetlenkedést és az
egyenlőtlenséget. A nőkre a családjuk és az állam is felügyel, és az állam
felhatalmazza a családot, hogy szabadon rendelkezzen a nők életével.
Az elmúlt ötven évben a muszlim világba is betört a modern technika.
A valós időben csak két emberöltőnyire vagyok nagyanyám
generációjától, mégis úgy tűnik, hogy ezer években mérhető a távolság.
Ha valaki átlépi a szomáliai határt, még most is úgy érezheti, hogy
évezredeket ment vissza a múltba.
 Az emberek alkalmazkodnak. Azok, akik egykor még széken sem
ültek, ma autót vezetnek, bonyolult gépezeteket működtetnek és
mindenféle képességet nagyon gyorsan elsajátítanak. A muszlimoknak
sem kell hatszáz évig várni arra az átalakulásra, hogy az egyenlőségen és
az emberi jogokon gondolkozzanak.
Amikor megkértem Theót, hogy segítsen elkészíteni a Behódolást, a
filmmel három üzenetet akartam közvetíteni. Először is azt, hogy a
férfiak és még a nők is felnézhetnek Allahra, és meg is szólíthatják. A
hívők beszélgethetnek Istennel, és közelebbről is szemügyre vehetik. A
második üzenet az volt, hogy a Korán merev értelmezése az iszlám
világban tűrhetetlen szenvedéseket okoz a nőknek. A globalizáció miatt
egyre többen mennek Európába, ahová magukkal viszik ezeket az
eszméket és a férfiak az elnyomott asszonyaikat. Az európaiak és más
nyugati országok lakói nem tehetnek többé úgy, mintha az emberi jogok
megerőszakolása a világ túlsó felén történne. A harmadik üzenetem a
film utolsó mondata: „Nem kell többé behódolnom.” Lehetséges az
önfelszabadítás – az egyén hite változtatható, kritikusan felülvizsgálható
és még olyan mélységig is átgondolható, ahol kiderül, hogy az elnyomás
oka maga a hit.
Vannak olyan kritikusaim, akik azt mondják, hogy a Behódolás túl
agresszív film. Iszlámbírálata túl sok fájdalmat okoz ahhoz, hogy egy
muszlim el bírja viselni. Arra kérem ezeket a kritikusaimat, hogy ítéljék
meg maguk, mennyivel többet szenvednek azok a nők, akiket bezártak
ebbe a ketrecbe.
 Köszönetnyilvánítás
Háborúk sújtotta országban születtem, egy olyan kontinensen, amely
a problémáiról közismert, nem a lakosainak a jólétéről. Szomáliai és
afrikai mértékkel nézve kiváltságosnak számítok, mert élek és mert jól
élek. Ezt a kiváltságot sohasem tekintettem magától értetődőnek. A
családom, tanáraim és barátaim segítsége és önfeláldozása nélkül
sohasem jutottam volna el idáig, és honfitársaimhoz hasonlóan nekem is
a puszta életben maradásért kellene küzdenem.
Anyámmal kezdem a sort, aki ragaszkodott hozzám, és nem volt
hajlandó beletörődni abba, hogy idő előtti világra jövetelem és kis
testsúlyom miatt meg kell halnom. Nagyanyám a túlélés művészetére
tanított meg. Apám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak. Köszönettel
tartozom fiatalon elhunyt húgomnak a barátságáért, a jókedvéért, és mert
ő oltotta belém a kalandvágyat, a bátyámnak pedig azért, mert mindig
reményt csepegtetett belém.
Szeretnék köszönetét mondani a Juja utcai iskola tanárainak, akik a
kötelező tananyag mellett a tudomány szeretetét is belénk nevelték. A
Muslim Girls középiskolában külön köszönettel tartozom több
tanáromnak is, például Mrs. Mumtaznak, Mrs. Katakának, Mrs.
Owournak, Mrs. Choudrynek and Mrs. Karimnak, aki azt mondta, hogy
„van bennem valami”.
Külön köszönettel tartozom Jim'o Mussénak és a Nairobi Kórház
olasz orvosának, akinek a nevét már elfelejtettem, de az arcát sohasem
felejtem el – ők mentették meg az életemet. Hálás vagyok
mostohaanyámnak, a féltestvéreimnek, az unokatestvéreimnek és a
bácsikáimnak, akik mindig szívesen fogadtak az otthonukba, elláttak
hasznos tanácsaikkal, cs kilenc hosszú hónapig a tenyerükön hordoztak
Mogadishuban.
Sohasem lettem volna az, aki, a nyitottság, a vendégszeretet és a
lehetőségek nélkül, amelyeket a holland nemzet egésze biztosított a
számomra. Nagyon sokat jelentett számomra egész Hollandia irántam
tanúsított jósága és előzékenysége. Az első pillanattól kezdve otthon
éreztem magam. A Bevándorlási Hivatal ügyintézői, a rendőrség, a
menekültközpont szociális munkásai és sokan mások rengeteget
segítettek. Az ő példájukból tudtam meg, milyen egy civilizált nemzet.
Mélységes hálával gondolok „holland családomra” – Johannára,
Maartenre, Irénére és Janra – akik igazi otthont teremtettek nekem új
országomban. Ők segítettek megtanulni azt is, hogyan kell viselkedni
egy öntudatos holland állampolgárnak és hogyan emelkedjek felül a saját
eltérő kulturális hátterem miatt érzett kishitűségemen.
Maarten van der Linde, aki első professzorom volt a driebergeni Hoge
Schoolban örökké kedves marad számomra azért az elkötelezettségéért,
amellyel annyi nem hollandnak igyekezett szakmát adni a kezébe,
amennyinek csak tudott. Maarten segítsége nélkül nemhogy letenni nem
tudtam volna a felvételit, de a közelébe sem juthattam volna.
Leideni mentoraim vezettek be a gondolkodás tudományába.
Különösen jól éreztem magam Rudy Andeweg, Paul't Hart és Henk
Dekker professzorok óráin. Dr. Henk Kern történelemszemináriumai
egyszerre jelentettek kihívást és a részvétel örömét. Paul Cliteur
„Bevezetés a jogba”- előadásai olyanok voltak, mint egy szórakoztató
színielőadás. Külön hálás vagyok neki és a felségének, Carlának, mivel
később jó barátaim lettek. Azóta már azt is tudom, hogy Paul a joghoz
jobban ért, mint a főzéshez.
Minden multikulturalizmussal, iszlámmal, integrációval és vallással
kapcsolatos nézetkülönbségünk ellenére szeretettel gondolok Paul
Kalmára az őszinteségéért és a segítségéért. Megvédett az iszlamisták
fenyegetéseitől és azoknak a tollától, akik megpróbáltak befeketíteni.
Köszönet illeti még Margo Trappenburgot, Bart Trompét és különösen
Aria van der Zwant.
Szeretném kifejezni a köszöneteimet a vezető holland feministáknak:
Cisca Dresselhuysnak, Nahed Selimnek, Naema Tahirnak, Adelheid
Roosennek és Jeltje van Nieuwenhovennek. Maguk közé valóként
fogadtak soraikba, és tanácsaik komoly ösztönzést jelentettek számomra
a muszlim nők jogaiért folytatott vitákhoz.
Sokan álltak mellém, amikor a szólásszabadságért kellett szót emelni.
Külön köszönöm Betsy Udink, Nelleke Noordervliet, Max Pam, Joost
Zwagerman és Peter van Ingen támogatását.
Hálás vagyok Gijs van de Westelakennek, Theodor Holmannak és
mindenki másnak, aki részt vett a Behódolás: Első rész elkészítésében.
Mély hálával tartozom Gerrit Zalmnak, Neelie Kroesnak, Jozias van
Aartsennek és Henk Kampnak. Ők indították el és ők egyengették a
politikai karrieremet. Hittek bennem, kiálltak mellettem, segítették a
parlamenti munkámat, és azóta is segítenek.
Frits Bolkestein volt a szellemi mentorom – ő, és a felesége, Femke
Boersma megnyitották előttem a házukat, biztosították számomra az
otthon melegét, és tartották bennem a lelket a szükség óráiban.
Hálás köszönettel tartozom:
A De Herenclubnak – a Gents' Clubnak – Chrisnek, a másik Chrisnek,
Hansnak, Hermannak, Jaffénak, Leonnak, Paulnak, Sylvainnek az
ötleteikért és a sziporkázó beszélgetésekért. Nagyon sokat tanultam
tőletek, és mindig vettétek hozzá a bátorságot, hogy kiigazítsatok, ha úgy
éreztétek, hogy tévedek.
Leonnak, Jessicának és mindkét Mónak: a belőletek merített erőt
sohasem tudom kellőképpen megköszönni.
A van Gogh családnak.
A két F-nek – Irisnek és Ingridnek – és Peternek: a ti iránymutatásotok
és józanságotok nélkül megőrültem volna az elmúlt néhány évben.
Nagyon jó volt, hogy mellettem álltatok.
A kiadóimnak szerte a világban, különösen Tillynek az
elkötelezettségéért és a barátságáért, továbbá Leslie-nek és Chrisnek,
amiért éleslátásukkal és támogatásukkal hozzájárultak ehhez a
könyvhöz.
Ruth, minden segítségedért, amelyet a könyv írása során kaptam
tőled. A türelmed, a fürkésző elméd, az érzékenységed
nélkülözhetetlenek voltak ennek a történetnek a megírásához. Tudom,
hogy néha bosszús ráncok gyülekeztek kedves arcodon, amikor
elmaradtam a munkámmal. Tudom, hogy néha kedved lett volna kitépni
azt a csodálatosan dús hajkoronádat, de mindig volt hozzám egykét
kedves szavad, és mindig segítettél, ha bátorításra volt szükségem.
Suzannának, aki az ügynököm, a barátom, a testvérem – néha pedig
egyenesen az én zsidó anyám! Köszönet neked és munkatársaidnak a
rendíthetetlen nyugalmatokért, a lelkiismeretességetekért és a
bizalmatokért.
Az egész Holland Királyi és Diplomáciai Védelmi Szolgálat (DKDB)
összes dolgozójának.
Annejet, Anne Louise, Britta, Corin, David, Evelyn és Rose, Evelyn,
Frederique, Frederique, Geeske, Giovanni, Hans, Hein, Isabella,
Joachim, Marco, Mirjam, Nina, Olivia, Olivier, Roeland, Ruben,
Sebastian, Tamara… nagyon szerencsés vagyok, amiért az évek során
rengeteg olyan barátra tettem szert, akik tűzön-vízen át a segítségemre
voltak. Nem írhatok le minden nevet, pedig gyűlölök bárkit is kifelejteni.
Tudjátok, hogy számon tartalak titeket is. Köszönet nektek a
kedvességetekért, a szeretetetekért és a megértésetekért.