Kiadó: Reader's Digest Kiadó Kft.

Budapest 2009
SZERKESZTŐ: Daróczi Péter
ISBN: 978-963-289-042-5

SANTA MONTEFIORE

A francia
kertész

2
 Prológus

NYÁR

Hartington-ház, Dorset, 2005

M alkonyodott, amikor a kartondobozt szorongató lány a nyári lakhoz ért.

ÁR

A lenyugvó nap rózsaszínűvé varázsolta a felhőket, a harmatos fűre

megnyúlt árnyékok vetültek. A dús, termékeny föld és a nyíló virágok
édeskés illata töltötte be a levegőt.
A nyári lak ódon, arányos épület volt, olyan magas tetővel, amely alatt
szinte eltörpültek a falak. Az enyhén megrogyott tető barna cserepeit moha
borította, az ajtó fölé vadrózsák kúsztak, jótékonyan eltakarva a lepergő
festéket. Szomorú látványt nyújtott a kert végében megbújó elhanyagolt
házikó.
A lány megállt, és nézte a völgyben szelíden hömpölygő Hart folyót.
Még emlékezett, ahogy a kis hídról horgászott, és botokat dobált a vízbe.
Semmi sem változott, azóta. Még mindig tehénbőgés hangját hozta a szél a
vízparti mezőről, és a távolban, a sövényen túli földúton most is traktor
zúgott. Elhessegette magától a feltörő emlékeket, és behelyezte a kulcsot a
zárba.
Az ajtó nyikorogva feltárult, és amint belépett, megcsapta a
narancsvirág illata. A könyvekkel és fényképekkel telezsúfolt nappalira
esett a pillantása, és nyomban az a gondolata támadt, hogy itt, minden
bizonnyal lakik valaki. Tudomása szerint az ingatlanügynök még nem adta
el a birtokot, amelyhez a nyári lak is tartozott, pedig már több mint tíz
hónapja árulták. – Jó napot! – kiáltotta. – Van itt valaki? – Nem érkezett
válasz. Összeráncolta a homlokát, és becsukta maga mögött a bejárati
ajtót. A kartondobozt letette az előszoba padlójára. Fülledt és áporodott
volt a levegő, régi emlékek és könnycseppek illatát hordozta magában. A
lány szeme hirtelen megtelt könnyel.
Bement a konyhába, ahol az asztalon két porceláncsésze és egy
teáskanna állt. Valamikor két személy részére teát szolgáltak fel.

3
Rátámaszkodott az egyik szék támlájára. Mennyi éven át lakott a nagy
házban, ám azalatt, egyszer sem fordult meg a nyári lakban! Az ugyanis
mindig zárva volt.
Az emeletről mintha léptek zaját hallotta volna. – Jó napot! – kiáltott
még egyszer, és hirtelen megijedt. – Van itt valaki?
Továbbra sem érkezett válasz.
Kiment az előszobába, és felemelte a dobozt. Figyelmét most a lépcsőre
irányította, az emeleti pihenőt megvilágító fényre összpontosított.
Fellopakodott a lépcsőn. A pihenőnél, bal kéz felől, üres szobát
pillantott meg. Oda tette le a dobozt, majd egy pillanatig
elbizonytalanodott, mert nem akarta otthagyni a csomagot. A dobozban
roppant értékes tárgy lapult. Alig akart megválni tőle, de tudta, hogy nincs
más választása. Lehet, hogy sohasem találják meg, de végre
megnyugodhat, hogy minden tőle telhetőt megtett. Nem szívesen hallgatott
el bármit is a családja elől, ám ezt a titkot magával viszi a sírba.
A pihenő túloldalán lévő hálószoba elvonta a figyelmét a dobozról.
Ismerős illat áradt a levegőben, frissen vágott fű és édes narancsvirág
keveréke; ugyanaz, ami az előszobában is megcsapta az orrát. Leült az
ágyra, ahová az ablakon át a fény esett, és behunyta a szemét. Érezte
valakinek a jelenlétét. Újra könnybe lábadt a szeme. Tudta, ha kinyitná a
szemét, megszűnne a pillanat varázsa.
– Ne menj el! – törte meg a csendet. – Kérlek, ne hagyj el. – Aztán
hátradőlt, válaszra várva.

4
 ŐSZ

Hartington-ház, 2005. október

G édesanyja dolgozószobájának ajtajához lopódzott, és fülét a

US

kulcslyukhoz tapasztotta. Tudta, hogy a tanítójával, Marlow úrral beszél.

Helyesen gondolta, hogy édesanyja nem az ő pártján áll. Az ő gondjaival
senki sem foglalkozott. – Nem hiszem el! – méltatlankodott. – Elnézést
kérek, Marlow úr. Többet nem fog előfordulni. Az édesapja ma este jön
haza Londonból. Biztosra veszem, hogy beszélni fog vele… Teljesen igaza
van, elfogadhatatlan, hogy megharap egy másik gyereket… Megkeresem,
és visszaküldöm az iskolába. – A kisfiú hallotta, amint anyja hátratolja a
székét, és feláll. – Tudom, hogy néha kissé agresszív, de csak néhány
hónapja költöztünk ide Londonból. Nem könnyű neki az átállás. Hiszen
még csak hétéves! Majd megszokja. Kérem, adjon neki egy kis időt,
Marlow úr!
Gus nem hallgatózott tovább. Lábujjhegyen végigosont a folyosón és a
hátsó ajtón kiment a teraszra. A pázsit nedvesen csillogott a reggeli
fényben. A kisfiú mélyen beszívta a levegőt. Kezét a nadrágzsebébe dugta,
és fázósan összerezzent, mert a kabátját az iskolában hagyta. Átsétált a
teraszon, majd nekivágott a kakukkfűvel és a gömb alakúra vágott
bokrokkal szegélyezett ösvénynek. Leszegte a fejét, és mérgesen a
levegőbe rúgott; tekintetével valami kisebb élőlény után kutatott, amelyen
levezethette volna a dühét.
A kakukkfüves ösvény juhokkal teli legelőhöz vezetett, amely a
szomszéd, Jeremy Fitzherbert tulajdonában állt. A juhokon kívül volt ott
egy Charlie nevű szamár is. Gus semmit sem élvezett jobban, mint
felhergelni az öreg állatot, körbekergetni a mezőn egy bottal, egészen
addig, amíg a szamár kétségbeesett bőgése rekedtessé nem vált. A kisfiú
átmászott a kerítésen. Charlie megérezte a közeledő veszélyt. Amint
megpillantotta a felé szaladó kisfiút, a szeme elkerekedett, az orrlyuka

5
kitágult a félelemtől.
Gust hatalmába kerítette az izgalom, és máris megfeledkezett Adam
Hudsonról, akit megharapott a játszótéren, arról, hogy kirohant az iskola
kapuján az utcára, édesanyja hangjáról, valamint saját nyomasztó
magányáról. Átadta magát annak a boldogságnak, amit a vén szamár
üldözése szerzett.
– Gyáva! – sziszegte a rémült állatnak, aztán harsány csatakiáltással
rátámadt Charlie-ra. Élvezte, ahogy az botorkálva hátrálni kezd, majd
pánikszerűen a mező túloldalán lévő erdő felé menekül.
A kisfiú végül elunta a játékot, és bevetette magát az erdőbe.

M Clayburne letette a telefont, és kinézett a gyümölcsösre. A földet

IRANDA

lehullott almák és szilvák borították. Az imént megérezte fia jelenlétét az

ajtónál, de mostanra eltűnt az érzés. Gusnak éppen ma kellett megszöknie
az iskolából, amikor őt szorította a határidő. Nem volt ideje megkeresni,
különben is, azt sem tudta, merre induljon. Amerre csak nézett, tágas
mezőket látott, ráadásul nyomasztotta, hogy minden túlburjánzott és
nedves. Még a gondolatától is viszolygott, hogy gumicsizmában
botorkáljon, ő, a nagyvárosi lány, aki az aszfalthoz és a tűsarkú cipőkhöz
szokott. És ráadásul cikkleadása volt a Red magazinnál.
A vidéki élet eddigi egyetlen érzékelhető előnye az volt, hogy
reggelente nem kellett sminkelnie, hogy iskolába vigye a gyerekeket. Gus
és ötéves húga, Storm, minden reggel kibiciklizett a kocsi feljárónál lévő
buszmegállóig, ahol nekitámasztották a kerékpárokat a kerítésnek, és ott
várták, hogy nyolckor felvegye őket az iskolabusz. Londonban minden
reggel korán kelt, hogy legyen ideje rendbe hozni magát. Nem akart
ápolatlannak tűnni a többi anyuka előtt, akik divatosan túlméretezett
napszemüvegüket és méregdrága Gucci ruhájukat is könnyed eleganciával
viselték. Hartingtonban aligha talált volna valakit, akinek jelentett valamit
ez a márkanév. Ezt eleinte a vidék régimódi bájának tartotta, de mostanra
már csak a maradiságot látta benne. Rovatában krónikát írt, a vidéki életre
való átállás nehézségeiről, szellemesen panaszkodott, és ironikus
hangnemben említette saját makacs ellenállását.
A férjével ellentétben ő nem akart elköltözni Londonból. Mennyire
hiányoztak neki a Pilates-órák Notting Hillben és a barátnőivel eltöltött
ebédek a Wolseleyben. Csakhogy Gust agresszív viselkedése miatt
eltanácsolták Londonból, és ésszerű megoldásnak látszott, hogy átíratják
egy csendes vidéki iskolába. Még egy évet kellett kihúzniuk, mielőtt
bentlakásos iskolába küldhetik.

6
 – Mitévő legyek? Most igazán nincs időm ilyesmire – dohogott. Arra
gondolt, bárcsak volna egy segítője egy nevelőnő személyében, ahelyett,
hogy egyedül kelljen megbirkóznia a gyerekneveléssel. David javaslatára
felfogadnak majd egy szakácsot és egy kertészt, így legalább a főzéssel
nem kell bajlódnia, hiszen errefelé mégsem rendelhet szusit vagy kínait,
mint Londonban. Emellett a kert hatalmas, rendszeres munkát igénylő
birtok volt, nem csupán néhány virágcserép egy emeleti teraszon. Azonban
nem volt könnyű megfelelő segítséget találni. Londonban, sorban álltak a
munkáért a külföldiek, míg ezen a környéken talán nem is éltek idegenek.
Minden olyan furcsa volt, és nem érezte otthon magát. David azonnal
beleszeretett a házba, amely tökéletesen beleillett nagyra törő terveibe. Ő
azonban kevésbé lelkesedett érte.
Szabadúszó újságíróként mindig nyomás nehezedett rá. Nem mintha
szükségük lett volna a pénzre, David ugyanis az egyik befektetési banknál
dolgozott Londonban, és többet keresett, mint amennyit a legtöbb ember
valaha elkölt, ám Miranda szenvedélye volt az írás, és arról álmodott, hogy
egy napon majd regényt ír, olyan szerelmi történetet, mint az Anna
Karenina.
Mirandát a mindennapokban lekötötte az írás, így nem figyelt oda a
halk, de kétségbeesett belső hangra. Azért a szíve mélyén remélte, hogy
férje rádöbben, súlyos hibát követett el, és visszaviszi őket oda, ahová
tartoznak. Végtére is, Gus helyzetén nem javított a költözés, míg David
számára az itteni lét élvezete abban merült ki, hogy az irodában mindig
elbüszkélkedhetett vele, hogy a vidéki birtokán töltötte a hétvégét.
Miranda viszont rettegett tőle, hogy élete végéig itt kell élnie.
Maga elé képzelte férjét, a kimondottan jóképű és megnyerő David
Clayburne-t, aki mindig könnyen vette az akadályokat az életben. A
költözés óta azonban szinte alig látta. Péntek este későn érkezett, és
vasárnap, nem sokkal ebéd után már utazott is vissza. Fáradt volt, és
mindössze arra vágyott, hogy lehuppanjon a televízió elé golfot nézni. Ha
Miranda nem ismerné eléggé, azt gondolhatná, hogy viszonya van, David
viszont túlságosan is adott mások véleményére.
Hirtelen ötlettől vezérelve beütötte férje munkahelyi telefonszámát.
– Én vagyok az, drágám – szólt bele, amikor David felvette.
– Hogy vagy, kedvesem? Minden rendben felétek? – David hangja
vidáman csengett.
– Gus megszökött az iskolából.
David ingerülten felsóhajtott. – Már megint?
– Este mindenképpen beszélned kellene vele.
– Inkább jól el kellene náspángolni. Találkoztál Marlow úrral?

7
 – Igen, de nem sok örömöm volt benne. Még csak az hiányozna, hogy
Gust innen is eltanácsolják! – Az asszony idegesen dobolt a tollával.
– Nem fogják. Vidéken sokkal türelmesebbek. Különben is, ki fogja
nőni a szeszélyeit. Még csak most ismerkedik az új környezettel.
– Remélem, igazad lesz.
– Rosszkedvűnek hangzol, drágám.
– Csak kiborít ez az egész. Le kellene adnom a cikket, nyakamon a
házimunka, és most Gus is eltűnt. Legszívesebben kitépném a hajamat!
– Azt a gyönyörű hajkoronádat? – szellemeskedett David. – Nézd, ha
vennéd a fáradságot, hogy megszervezd a háztartást, jutna időd a fontos
dolgokra. Miranda, te most már egy birtok úrnője vagy. Az isten
szerelmére, csinálj rendet, mielőtt mindketten megbolondulunk! Miért is
engedtük el a dadust? Ő volt az egyetlen, akinek Gus szót fogadott.
– Gus úgyis visszajön, ha éhes lesz – vágta rá. Bántotta, hogy David
ismét őt okolja a történtekért. – Akkor visszaküldöm az iskolába. – Letette
a telefonkagylót, és elmerengett a rovat ironikus címén: A vidéki élet
szépségei.

Gus egy fa árnyékában üldögélt korgó gyomorral. Haza akart menni,

arra vágyott, hogy a tűz közelébe kucorodhasson a játszószobában, és A
gyűrűk urát nézze DVD-n. Almás pitét akart enni fagylalttal. Lassan
elpárolgott a dühe, viszont csontjáig hatolt a nyirkos szél. Összedörzsölte a
tenyerét. Egyszer csak buborékot érzett a gyomrában, amely felnyomult a
légcsövén, és jókora böfögés formájában hagyta el a torkát.
– Jól érzed magad, fiam? – Gus felkapta a fejét. Nem hallotta, hogy
valaki közelít. A férfi mellett két fekete pásztorkutya lihegett. – Te David
Clayburne fia vagy, ugye? – kérdezte az idegen, mire a kisfiú bólintott. A
férfi Jeremy Fitzherbertként mutatkozott be, szikár, ráncos arcára mosoly
ült ki. Tweedsapka fedte barnás, ritkuló haját, vidám szeme, kéken
ragyogott. Az egyik kutya, a gazdája barna kordbársony nadrágszárához
dörgölődzött, amelyet a férfi zöld gumicsizmájába tűrt bele. Jeremy szabad
kezével megpaskolta a kutya fejét, a másikban hosszú botot tartott. –
Gyere, hadd kísérjelek haza!
Gus vonakodva feltápászkodott. Az egyik kutya rámordult, ettől a fiú
visszahőkölt.
– Ne félj, nem harap! A soványabb Ben úr, a testesebb Wolfgang. –
Jeremy gyengéden megsimogatta Ben urat. Gus az ingujjával letörölte az
arcát, és követte a férfit az ösvényen.
A birkák már a terelésre várakoztak, viszont Charlie, a szamár a mező
távoli sarkában búslakodott. Jeremy odakiáltott neki, miközben a zsebében

8
répa után kutatott. – Gyere, öregfiú! – Charlie nem mozdult. – Mi lehet? –
morgott magában a férfi. Gus zsebre dugta a kezét. – Ezek a szamarak –
csóválta a fejét a gazda. – Majd később megnézem, mi van vele. Tudtad,
hogy már kilencvenéves is elmúlt?
– Tényleg? – dünnyögte Gus.
Jeremy nem tudta, hogyan kell egy ilyen korú fiúval beszélgetni,
úgyhogy előreindult. Gusszal a nyomában végigsétált a mezőn, majd át a
kakukkfüves sétányon. A kertkapuhoz érve előreengedte a kisfiút, aki futó
pillantást vetett rá.
– Itthon van az édesanyád? Szeretnék beszélni vele – mondta Jeremy,
miközben a terasznál várakozott.
Gus habozott, és az ajkába harapott. Úgy tűnt, már összeszedte magát
annyira, hogy az édesanyja szemébe tudjon nézni.
– Anya! – kiáltotta végül.
Miranda keze megállt a levegőben elkóborolt fia hangja hallatán.
Kiszaladt az előtérbe, ahol Gust könnyektől és sártól maszatosan találta.
Nagyot dobbant a szíve. – Édesem, úgy aggódtam érted! Hol voltál? –
Letérdelt a fiához, hogy a karjába zárja. – Nem szökhetsz meg soha többé!
– Ekkor látta meg az ajtóban álló férfit. – Elnézést! Nem vettem észre. –
Felemelkedett.
– A szomszéd vagyok, Jeremy Fitzherbert. – Levette a kesztyűjét, hogy
kezet rázzon az asszonnyal. – Már integettünk párszor egymásnak, de még
nem mutatkoztam be.
– Igen, és a férjemmel, Daviddel már találkozott is. – A gazda keze
érdes és meleg volt. – Miranda vagyok, a fiam pedig Gus. – Belesimított a
kisfiú hajába. – Köszönöm, hogy hazakísérte.
– Az erdőben volt – mesélte Jeremy. – Ott semmi baj nem érheti, efelől
biztosíthatom.
Miranda a fiához fordult volna, de őt már elnyelte a ház. – Tudja, én a
londoni parkokhoz szoktam, nem a vidéki mezőkhöz – mondta némi éllel a
hangjában. Jeremy jól megnézte a lófarokba fogott hosszú barna hajat és a
halványkék szempárt. Kiálló arccsontjával gyönyörű asszony volt, bár az ő
ízlésének talán túlságosan vékony. – Házasember ön, Fitzherbert úr?
– Kérem, szólítson Jeremynek – mondta Jeremy. – És agglegény
vagyok. Minden jószívű asszony feleséget próbál nekem keríteni, de ki
akarja manapság egy gazdálkodóhoz kötni az életét? – Mosolygott.
– Biztos vagyok benne, hogy magára is vár valaki. Csak azért kérdezem,
mert szakácsot és kertészt keresek. Nem ismer valakit, akit érdekelne a
lehetőség? Vagy esetleg tudna segíteni abban, hogy kihez fordulhatnék?
A férfi bólintott. – Tűzzön ki egy hirdetést Cate cukrászdájában, a

9
faluban. Ott sokan megfordulnak. Miért nem ajánlja föl valakinek a folyó
menti házat? Az üresen áll, ha jól sejtem.
– Nem hiszem, hogy bárkinek is kedve volna ott lakni.
Jeremy felnevetett. – Hiszen annak is megvan a bája! Nem kerülne
sokba a felújítás. Ha lakást is ajánl az állás mellé, könnyebben talál
valakit. Én is körbekérdezek majd.
– Köszönöm. – Nézte, ahogy a férfi kint álldogál a hidegben, és behívta
egy kávéra, amit abban a pillanatban meg is bánt.
– Inkább nem mennék be, mert rá kell néznem Charlie-ra – hárította el a
férfi az invitálást.
– Charlie-ra?
– A szamaram. Barátságos állat, de most ott kuksol a mező szélén, ami
nem jellemző rá. Remélem, a kisfiának nem esett bántódása. Az erdőben
találtam rá, egymagában sírdogált. Van egy lovam, Suttogó. Ha a kisfiú
szeretne lovagolni, csak hívjon fel nyugodtan. Benne vagyok a
telefonkönyvben.
– Köszönöm – hálálkodott Miranda. Az órájára pillantott, miközben
azon morfondírozott, mit adjon Gusnak ebédre.

G a konyhában találta, elmerült a játékban. Amikor benyitott, a fiú

UST

mogorva pillantást vetett rá. – Nos, drágaságom – kezdte Miranda –, hogy

is volt az, hogy megharaptál egy másik kisfiút? Hogyan lesznek így
barátaid?
– Nem akarok barátokat – felelte Gus anélkül, hogy felnézett volna a
játékból.
– Miért haraptad meg?
– Ő kezdte.
– Egyáltalán nem érdekel, hogy ki kezdte. Nem ronthatsz neki csak úgy
másoknak. Azt akarod, hogy megint eltanácsoljanak, és bentlakásos
iskolába kerülj?
– Nem! – vágta rá a fiú, és felnézett. Egyáltalán nem akart bentlakásos
iskolába kerülni. – Ma vissza kell mennem a suliba?
– Nem – mondta az anyja, meggondolva magát. Nem volt szíve
visszaküldeni a fiát. – Most be kell mennem a faluba, hogy kitűzzek egy
hirdetést a cukrászdában. Ha akarod, itthon maradhatsz. Beteszek a sütőbe
pár halrudat.
– Megnézhetem A gyűrűk urát?
– Csak ha megígéred, hogy nem bántod a többi gyereket.
– Megígérem – mondta Gus halkan, és lemászott a padról.

10
A , kanyargós úton Miranda beautózott a faluba. Hartington bájos,
KESKENY

ódon hangulatú település volt a Hart folyó mellett, történelme egészen a

XVI. századig nyúlt vissza. Főutcáján éppen elfért egy kocsi, ráadásul a
kis üzletek cégérei az út fölé nyúltak, tovább szűkítve a teret. Itt sorakozott
Troy fodrászüzlete, Cate cukrászdája, egy ajándékbolt, egy
régiségkereskedés és egy könyvesbolt. Az utca tágas térre nyílt, amely
halastóval és játszótérrel várta a legkisebbeket. A tér egyik oldalán állt a
polgármesteri hivatal, valamint a Pettyes Kacsához címzett fogadó a Tudor
korabeli sötét gerendákkal, míg a túloldalon volt a helyi általános iskola. A
zöldből kimagaslott a Szent Hilda-templom, ahol Freda Beeley asszony
tartott istentiszteletet, az idős Pike ezredes pedig folyton amiatt
panaszkodott, hogyan lehet egy nő a lelkészük.
Amióta beköltöztek a Hartington-házba, Miranda csak abban a ritka
esetben merészkedett a faluba, ha valamire szüksége volt. Nem elegyedett
szóba a helyiekkel, bár mindenki tudta róla, hogy kicsoda. Végtére is ő
volt a folyó túloldalán álló hatalmas rezidencia új lakója. Londonban az
emberek nem álltak le beszélgetni, és a szomszédok is évekig élnek
egymás mellett anélkül, hogy ismernék a másikat. Megrettent a
gondolattól, hogy itt mindenkinek véleménye van róla, reggelente majd
kávéra invitálják, rendszeresen templomba kell járnia, és olyan emberekkel
kell megismerkednie, akikre egyáltalán nem kíváncsi.
Ahogy leparkolta dzsipjét az utca elején, beleborzongott, hogy
nemsokára a cukrászda tulajdonosnőjével kell bájolognia. A legkevésbé
sem vágyott rá, hogy belefolyjon a helyi társasági életbe.

C Sharpé az egyik asztalnál ült, és Henrietta Moonnal, az ajándékbolt

ATE

tulajdonosával beszélgetett. Barna bubifrizura keretezte vékony, sápadt

arcát, sötétbarna szemét. – Tudod, Henrietta – jegyezte meg talán nem
kellene kakaót innod. Aki súlyproblémákkal küzd, annak jobb a kávé. Az
beindítja az anyagcserét.
Barátnője mosolyogva rázta a fejét, hosszú gesztenyeszínű haja a
szemébe hullott. – Már feladtam a fogyókúrát – legyintett. – Ahhoz túl
rövid az élet.
Cate anyásan megsimogatta Henrietta kezét, noha barátnője a maga
harmincnyolc évével csupán hét évvel volt fiatalabb nála.
– Nézd, szerintem csinos vagy. Ha leadnál néhány kilót, sokkal
könnyebben találnál magadnak társat. – Majd magabiztosan hozzátette: –
Én mondhatok ilyet, hiszen a barátnőd vagyok, és tudod, hogy csak a
legjobbat kívánom neked. – Henrietta bólintott, és belekortyolt a kakaóba.

11
– Milyen csend van ma, ugye? – Az ajándékbolt tulajdonosa ismét
bólintott. – Hidd el, nem egyszerű, ha éppen velem szemben üzemeltetsz
cukrászdát. – Cate felnevetett. Ő sohasem volt túlsúlyos, becsületén nem
esett folt, és senki sem kedvelte, még a férje sem.
Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és Miranda Clayburne lépett be. Cate
és Henrietta azonnal felismerte: ez az a felfuvalkodott londoni asszony, aki
a Hartington-házba költözött.
– Jó napot! – köszönt Miranda, kegyes mosoly kíséretében. Chanel
napszemüvegét a homlokára tolta, és végigvonult a pepita mintás
kövezeten. Mivel senkit sem talált a pult mögött, az asztalnál ülők felé
fordult. – Nem tudják, hová ment?
– Mármint én? – emelkedett fel Cate. – Én vagyok Cate.
– Miranda Clayburne – mutatkozott be Miranda a kezét nyújtva. –
Nemrég költöztem a környékre, és szeretnék felvenni valakit, aki segítene
a háztartásban. A szomszédom, Jeremy Fitzherbert azt ajánlotta, hogy
célszerű volna önnel beszélnem. Ahogy hallottam, ez itt Hartington szíve –
tette hozzá mosolyogva.
Cate-nek legyezgette a hiúságát a megjegyzés, és elfogadta Miranda
kezét. – Nos, ismerek mindenkit, és általában pezseg mifelénk az élet. Van
itt egy üzenő tábla… – Az ajtó melletti falra mutatott. – Megkínálhatom
egy kávéval? – Miranda habozott, de volt valami Cate stílusában, ami azt
sugallta, jobb, ha nem utasítja vissza.
– Köszönöm, elfogadom – adta be a derekát, miközben egy pillanatra
Gusra gondolt, aki egyedül volt otthon. Kibújt Prada kabátjából, és
csatlakozott hozzájuk. Cate kihozott egy rózsaszín süteményt és egy csésze
kávét, majd Miranda elé tette.
– Gyönyörű ez a kabát – jegyezte meg, miközben leült Miranda mellé. –
Elnézést, ő Henrietta – jegyezte meg mintegy mellékesen. – Az övé az
ajándékbolt.
– Már találkoztunk – mondta Henrietta. – A hölgy korábban járt az
üzletemben.
– Valóban! – erősítette meg Miranda, és felidézte a futó vásárlást,
amikor beugrott egy illatos gyertyáért és egy jegyzettömbért.
– Nos? – faggatta tovább Cate. – Pontosan milyen segítségre volna
szüksége?
Miranda belekortyolt a kávéba. Finomnak találta. – Valakire, aki főz és
takarít, ezenkívül pedig egy kertész kellene minél hamarabb. A kert rémes
állapotban van.
– Tudja, az valaha valóságos édenkert volt – sóhajtott Henrietta.
– Valóban? Alig akarom elhinni.

12
 – Pedig úgy volt! – helyeselt Cate. – Lightlyék gyönyörű kertet
varázsoltak a birtokon.
– Ava Lightlynak remek érzéke volt a kertészkedéshez – tette hozzá
Henrietta. – De már jó néhány éve elköltöztek. Egy kert hamar elvadul, ha
nem gondozzák.
– Nos, nekem semmi érzékem a növényekhez – ismerte el Miranda, és a
festett körmeire pillantott –, mégis lehangol a rendezetlen kert látványa. –
Beleharapott a süteménybe. – Ezt ön készíti?
Cate bólintott. – Ennél jobb süteményt nem talál a környéken. Ha
egyszer megkóstolta, nem is fog másra vágyni.
– Most már értem, miért – mondta elismerően Miranda, és arra gondolt,
hogyan tud ilyen vékony maradni ez a nő, ha ilyen finom süteményeket
készít.
– Én is megkérdezek egy-két embert – ajánlkozott Henrietta. – Sokan
térnek be hozzám, Hartington mindenhonnan vonzza az embereket. –
Mosolygott, és Miranda egyszeriben rokonszenvesnek találta. Kedves,
szerény mosolya volt, látszott, hogy az a nő, aki nincs tisztában vele,
milyen csinos.
Az ajtó ismét kinyílt, és beáramlott a hűvös levegő. – Nézzenek csak
oda! – kiáltotta egy széles mosolyú, jóvágású férfi. – Szóval csak így
vagytok magatokban, és be sem mutatjátok a hölgyet? Etta, nem ismerek
rád! Cate, tőled nem is vártam mást.
– Ő Troy – mutatta be Henrietta mosolyogva. – Odaát találja, ha
fodrászra van szüksége.
A férfi Mirandához fordult, és csípőre tette a kezét. – Ilyen régóta lakik
itt, és még csak be sem köszönt? Tudja, mélységesen meg vagyok sértve. –
Lebiggyesztette az ajkát. Troy jókedve Mirandára is átragadt.
– Cate, szerelmem, elepedek egy süteményért. Mindjárt beállít hozzám a
szokásos déli haj öblítésére, Vénszatyor őnagysága.
– Jaj, de kegyetlen vagy, Troy! – kuncogott Henrietta. – Egyáltalán nem
így hívják – tette hozzá Mirandának.
– Csatlakozhatok? – kérdezte a férfi, válaszra sem várva. – Én is kérek
egy kávét a süti mellé. – Mogyorószínű szemét Mirandára szegezte, és
gátlástalanul dicsérni kezdte. – Maga évek óta a legelbűvölőbb teremtés,
aki betette a lábát Hartingtonba. Látom ám a Prada kabátot és a csodálatos
bőrcsizmát is. – Áhítattal beleszippantott a levegőbe, és hozzátette: –
Ráadásul elegáns. Imádom az eleganciát. Ha valami rangja is van, ingyen
levágom a haját.
– Sajnos nincs. Egyszerűen csak Mrs. Clayburne vagyok.
– De nem akármilyen Mrs. Clayburne, hanem a Hartington ház úrnője!

13
Gyönyörű és magasztos.
– A hölgy kisegítőt keres – szólt közbe Henrietta. – Egy szakácsot…
– Én tudok főzni! – ajánlkozott Troy, mialatt le sem vette a szemét
Mirandáról.
– …és egy kertészt.
A férfi játékosan megvonta a vállát. – Abban sajnos nem tudok segíteni.
Minden, ami zöld, elpusztul a kezem között. Igazán sajnálatos volna
tönkretenni mindazt, ami egykor Dorset legszebb kertje volt. – Troy a pult
felé fordult. – Készül a kávém, kedvesem?
– Máris hozom – méltatlankodott Cate.
Miranda az órájára pillantott. – Te jó ég, mennem kell! Örülök, hogy
mindannyiukat megismerhettem. – Felállt, és magára öltötte a kabátját.
– Köszönöm a kávét és a süteményt – mondta Cate-nek. – Még sohasem
ettem ilyen finomat. – Cate arca felderült. Miranda elővett egy papírlapot a
táskájából. – Akkor feltűzhetem ezt az üzenő táblájára?
– Biztosíthatom róla, hogy mindenki el fogja olvasni – mondta
magabiztosan Cate.

M arra ért haza, hogy Gus A gyűrűk urát nézi. – Nincs semmi leckéd?
IRANDA

– kérdezte.
A fiú közönyös arckifejezéssel megvonta a vállát. – Az iskolában
hagytam a táskámat.
Az asszony sóhajtott. – Nos, jobb, ha hétfőn hazahozod, máskülönben
ismét bajba kerülsz. Az édesapád este érkezik. Nem örül annak, amit ma
csináltál.
– Nem volt szándékos – erősködött Gus, kissé ingerült hangon. – Nem
én kezdtem.
– Erre nem vagyok kíváncsi. És kapcsold ki a tévét, mindjárt hazajön a
húgod. Tudod, hogy retteg ezektől a félelmetes lényektől.
– Orkok – pontosított Gus.
– Mindegy. Légy szíves, kapcsold ki!
Miranda az íróasztalához telepedett. Arra gondolt, hogy az imént
megismert emberek éppen beleillenek a cikkébe. Ujjaival lelkesen
pötyögni kezdett a billentyűzeten.
Kis idő múlva arra lett figyelmes, hogy nyílik a bejárati ajtó, és nem
sokkal később ötéves kislánya, Storm puha lépteinek neszét hallotta. –
Édesem! – kiáltotta kissé csalódottan, hogy éppen akkor toppant be a
lánya, amikor belemelegedett a munkába. Storm komoran nézett be az
ajtón. Barna haja csapzottan lógott, arca kipirult a hidegtől. – Jó napod volt

14
ma az iskolában?
– Nem. Gus egy szörnyeteg!
Miranda abbahagyta a gépelést, és a lányára nézett. – Azt mondtad,
hogy egy szörnyeteg?
– Madeleine nem akar átjönni hozzánk, mert fél Gustól.
– Tudom. Ma megharapott egy kisfiút. Gyere ide, szívem! – Magához
ölelte a kislányát.
– Nem szeretem Gust.
– Ezzel nem vagy egyedül – sóhajtotta az asszony. – Miért nem mész
játszani a szobádba? Van házi feladatod?
– Igen.
– Mindjárt segítek. Egy perc, és végzek. – Storm viszont tudta, hogy a
percből egy óra lesz, és a végén egyedül kell megcsinálnia. Az
anyukájának soha sincs elég ideje rá.

STORM rózsaszínű szobájában búslakodott. A tapéta a függönnyel

harmonizált, virágok között táncoló kis angyalokat ábrázolt. A
könyvespolcok roskadoztak a plüssállatoktól és a könyvektől. A rózsaszín
jegyzetfüzetekbe rózsaszín ceruzával irkált mindenfélét, és volt egy
játszóháza, amelyet rózsaszínű hímzések díszítettek, odabent pedig
rózsaszín párnákat halmozott egymásra. Ide vonult el az iskolai
olvasókönyvével. Magányos volt és szomorú. Magához ölelte kedvenc
párnáját, és annak a sarkába törölte a könnyeit. Mi értelme a
gyönyörűséges szobának, ha nincsenek barátai, akiknek megmutathatná?
Miután Miranda befejezte a cikket, nagy megkönnyebbüléssel elküldte
e-mailben. Már megfeledkezett a lánya leckéjéről. Bevonult a konyhába,
és töltött magának egy pohár bort. A gyerekek biztosan éhesek, de a
bundás kenyéren kívül más nem jutott eszébe. Miközben a hűtőszekrényt
nézte unottan, megszólalt a telefon. A vállához szorította a telefonkagylót,
mialatt elővett néhány tojást.
– Igen? – szólt bele, remélve, hogy a férje az.
– Üdvözlöm, itt Jeremy.
– Jó napot!
– Azt mondta, hogy kertészt keres?
– Igen – felelte Miranda felélénkülve.
– Találtam valakit, akit esetleg érdekelne az állás. Underwoodnak
hívják. A farmon dolgozott, és nagyon szeret kertészkedni. A hatvanas
éveiben jár, már nyugdíjas. Hetente egy-két napot biztosan tudna vállalni
önöknél.

15
 – És alkalmasnak találja a munkára? Itt rengeteg teendője lesz.
– Adjon neki egy lehetőséget. Meglátja, jó ember.
Közben Storm tipegett be rózsaszín jelmezében, fején csillogó
koronával, szárnyakkal és varázspálcával a kezében. – Mami, éhes vagyok
– panaszolta, a szeme kivörösödött a sírástól.
Miranda a homlokát ráncolta. – Rendben, beszélek vele – egyezett bele
gyorsan. – Megkérdezné, hogy esetleg holnap át tudna-e jönni?… Igen,
szombat van, de…
– Átküldöm.
– Nagyszerű. Köszönöm, Jeremy. – Visszatette a telefonkagylót, és a
lányához fordult. – Bundás kenyeret készítek, jó lesz, szívem?
– Bundás kenyér? – kiáltotta Gus az ajtóból. – Tudod, hogy utálom a
bundás kenyeret.
– Gus, ma nem vagy abban a helyzetben, hogy bármi miatt panaszkodj.
Vagy ezt eszed, vagy spagettit.
– Akkor inkább spagettit – felelte durcásan Gus.
Storm felhúzta az orrát. – Én szeretem a bundás kenyeret!
– Kislányom, ez nem étterem. Mindketten spagettit kaptok. – Mivel
Storm csúnyán nézett rá, Miranda békülékenyebb hangon hozzátette: –
Annyi paradicsomszószt tehetsz rá, amennyit csak akarsz.
Nézte a gyerekeit, miközben ettek, ő közben élvezettel kortyolgatta a
borát. David ma este hazajön. Mindjárt lefürdik, és szép ruhát vesz fel.
Úgy döntött, hogy borjúmájat készít neki vörösboros mártással. Szerette
volna elbűvölni, rávenni, hogy több időt töltsön otthon. Egyedül unalmas
volt a vidéki élet.

16
 II

D Clayburne este nyolcra ért haza a Hartington-házba. Gus kék kockás

AVID

pizsamájában várakozott édesanyjával a konyhában, Storm pedig már az

igazak álmát aludta.
Amikor Miranda meghallotta, hogy nyílik az ajtó, megkérte a fiát,
maradjon a konyhában, amíg ő beszél az apjával. Gus számára úgy tűnt,
hogy sokáig pusmogtak az előtérben, míg végül bevonultak a konyhába.
Apja üdvözlésre sem méltatta, ehelyett kihúzott egy széket az asztaltól, és
leült. Anyja átnyújtott egy pohár bort az apjának, majd töltött magának is.
– Édesanyád azt mondja, hogy ma megharaptál egy másik kisfiút, és
megszöktél az iskolából – kezdte David.
Gus állta az apja tekintetét, de egy szót sem szólt.
– Ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetnünk. Tűrhetetlen a
viselkedésed. Büntetésképpen egy hétig nem nézhetsz tévét. – A kisfiú
szája szólásra nyílt, tiltakozni akart, de túl megdöbbent volt ahhoz, hogy
panaszkodni tudott volna. – És figyelmeztetlek, ha így folytatod, nem
marad más választásunk, mint hogy bentlakásos iskolába küldjünk. Van
valami mondanivalód a magad védelmében?
– Nem én kezdtem – suttogta Gus.
– Nem érdekel. Elég volt. És most nyomás az ágyba!
Gus szótlanul elsomfordált a szülei mellett. Egyikük sem intette
magához, hogy jó éjt puszit adjon neki. A hálószobájába érve becsukta
maga mögött az ajtót, és fájdalmában a párnájába üvöltött.
– Fel kellene mennem hozzá – vetette fel Miranda idegesen.
– Ne, Miranda! – vágta rá David. – Éppen ez a probléma. Túlságosan
elkényezteted. Nem küldted vissza az iskolába, viszont hagytad, hogy
egész délután filmet nézzen. Nem csoda, ha nem okul belőle. Hadd sírja
magát álomba! Nem hagyhatjuk, hogy szörnyeteg váljon belőle. A mi
felelősségünk, hogy megtanítsuk a helyes viselkedésre.
– De fogalmam sincs, hogyan kell – mondta kétségbeesetten Miranda,
miközben lehuppant az egyik székre.
– Ne légy nevetséges! Ez nem olyan nagy tudomány. Egyébként sikerült
valamit intézned a szakács és a kertész ügyében?
– Igen – válaszolta Miranda felélénkülve. – Kitűztem egy hirdetést a
falu cukrászdájában. A szomszédunk, Jeremy Fitzherbert szerint az

17
Hartington szíve. Ráadásul Jeremy talált valakit, akit átküld holnap. Egy
Underwood nevű kertészt. Jól hangzik – bólintott David elégedetten. –
Isteni illatokat érzek.
– Borjúmáj – felelte Miranda. – A kedvenced.
David felállt. – Jó, akkor megyek, és lefürdöm.
Miranda szomorúan nézte a férjét, ahogy kivonul a konyhából. Róla
nem is kérdezett, fel sem figyelt a kasmírruhájára, pedig annyit készült a
fogadására: hajat mosott, és kisminkelte magát. Hirtelen végtelen
kimerültséget érzett.

M David lefürdött, divatos khakiszínű nadrágot és Ralph Lauren pólót

IUTÁN

vett föl. Fényes fekete haja volt, napbarnított bőre, hosszú szempillái alól
sötétkék szempár villant elő. Minden reggel az edzőteremben kezdte a
napot, nem csoda, hogy erős volt és izmos. Önbizalmat árasztott, sok pénzt
keresett, gyönyörű felesége volt, és hatalmas vidéki házat birtokolt.
Közben egy kensingtoni garzonlakást is fenntartott.
Úgy vélte, hogy mindene megvan, ami csak kell az életben: tökéletes
család Dorsetben és tökéletes szerető Londonban. Két külön élet. A
feleségét szerette, a szeretőjéhez nem fűzte érzelem. Ám a felesége aligha
várhatta el, hogy ennyi időn át hűséges maradjon hozzá.
Miranda befejezte a sütést, majd megterített két személyre, és várta,
hogy elkészüljön a férje. Ez annyira igazságtalan, szomorkodott magában.
Főzött, mosogatott, rendben tartotta a házat, mosott, vigyázott a
gyerekekre, és emellett egyengette a karrierjét. Davidnek viszont csak a
karrierje volt, semmi mással nem kellett törődnie. Töltött magának még
egy pohár bort.
Mintha már nem is érdekelném, gondolta.
David jókedvűen toppant be a konyhába, és az asztalhoz telepedett.
– Drágám, biztos sokat fáradoztál ma este – szólalt meg, és elismerő
pillantást vetett Mirandára. – Gyönyörű feleségem van – tette hozzá
önkéntelenül.
Miranda máris jókedvre derült. – Kedves vagy, köszönöm. Mesélj,
milyen volt London? Kivel töltötted a szabadidődet?
– A szokásos társasággal, ha jutott rájuk egyáltalán időm. Minden este
tízig bent voltam, holtfáradt vagyok.
– És hogy van Blythe? – Miranda még Chelsea-ben botlott bele régi
iskolatársába, Gus cselgáncsedzésén. Noha évekig nem találkoztak, most
újra közel kerültek egymáshoz. Blythe válófélben volt, és Miranda
igyekezett lelki támaszt nyújtani neki. – Többször hívtam, de mindig csak

18
az üzenetrögzítő kapcsolt be. Ez történik, ha az ember vidékre költözik. A
barátok szép lassan elfelejtik.
– Biztos nem felejtett el, csak most az ügyvédek és a könyvelők kötik le
az idejét. Egyébként én is elláttam néhány hasznos tanáccsal! – David
fellengzős mozdulattal a levegőbe emelte a villát. – Meggyőztem, hogy
kezelje úgy a válást, mint egy vállalkozást. Tekintse önmagát a
legfontosabb ügyfélnek, így a legjobb üzletet kell a maga számára nyélbe
ütnie. Nem hagyatkozhat arra, hogy az ügyvéd majd mindent elintéz
helyette. Lehet, hogy a város legjobb ügyvédje, de nem dönthet Blythe
helyett.
– Döbbenetes, hány barátunk van válófélben – sóhajtott Miranda. –
Amint rendeződnek itt a dolgok, hívjuk meg Blythe-ot és Rafaelt
hétvégére. Olyan aranyos kisfiú, biztos jó hatással lenne Gusra.
– Már amennyiben, Gus nem harapja meg.
Miranda elkomorodott. – Szerinted megmutassuk valakinek? – kérdezte
óvatosan.
Mármint pszichiáternek? – hökkent meg David a kérdésen. – Csak a
testemen keresztül! Semmi olyan probléma nincs Gusszal, amit a
bentlakásos iskola helyre ne hozhatna.
– De hallani sem akar róla!
– Ilyen korszaka van, majd kinövi. Muszáj határozottnak lenned,
Miranda. Te vagy vele egész héten, minden rajtad múlik.
– Úgy tűnik, azt szeretnéd, ha úgy kezelném a családot, mint egy
vállalkozást, ahol Gus a legfontosabb ügyfél. – Keserűen felnevetett.
– Nem, drágám! – pontosított David. – Ne feledd, hogy a legfontosabb
ügyfeled én vagyok.

M ÁSNAPreggel Storm a szobájában játszott, míg Gus, miután eltiltották a

televíziózástól, azzal szórakoztatta magát, hogy a közeli erdőben gyanútlan
állatoknak csapdákat állított.
David újságot olvasott, miközben a Miranda által elkészített szalonnás
rántottát fogyasztotta. Az asszony a kertésszel való találkozásra készült. –
Szeretnél beszélni vele? – kérdezte a férjét, aki le sem vette a szemét a
Telegraphról, és azt válaszolta, hogy szerinte ez kizárólag Miranda
felelőssége.
– Te vagy a belügyminiszter – tette hozzá.
– És te ki vagy? – Mirandát idegesítette, hogy Davidet ennyire nem
érdekli az ügy.
– Én a miniszterelnök vagyok – vágta rá. – Ha megerősítésre van

19
szükséged, szívesen nyilvánítok véleményt. Amúgy pedig megbízom a
döntésedben.
Miranda elküldte Davidet Cate cukrászdájába, hogy kóstolja meg az
ottani kávét, míg ő a dolgozószobában várakozott. Beleunt abba, hogy
mindent neki kell intéznie. Eszébe jutott a mesterek és belsőépítészek
hada, akiket Hartingtonba rendelt, hogy Hartingtont álomotthonná
varázsolják. David teljesen rábízta a lakberendezést, mivel Mirandát
többek között jó ízlése miatt vette el feleségül, és szó nélkül fizette a
számlákat. A miniszterelnök elvárja a belügyminisztertől, hogy otthont
teremtsen férjének és gyermekeinek, de az fel sem merül benne, hogy
segítsen. Már semmi közös nem tartotta össze őket.
Miközben Miranda a házasságuk szomorú állapotán morfondírozott,
megszólalt a csengő. Kisietett az előtérbe, mély lélegzetet vett, és
reménykedett, hogy Underwood úr tökéletes kertésznek bizonyul, de még
szakácsért és takarítóért is fohászkodott. Kinyitotta az ajtót, és egy
gnómmal találta szembe magát. Barna dzsekit viselt, dús ősz haját
tweedsapka fedte. Amint megpillantotta a ház úrnőjét, levette a sapkát, és a
mellényéhez szorította.
– Underwood vagyok, és a kertészeti munka végett jöttem – mondta
jellegzetes dorseti akcentussal.
– Kérem, fáradjon beljebb, Underwood úr! – üdvözölte Miranda, és
félreállt az ajtóból. Nyirkos hideg áradt be a házba.
A férfi követte az asszonyt a dolgozószobába, tekintetét a kőburkolatú
padlóra, majd a frissen festett, krémszínű falakra szegezte. Észrevette,
hogy a hatalmas kandalló üres, nem ég benne fa.
– Nemrég költöztek? – kérdezte.
– Igen. Ismeri a házat?
– Igen. Itt volt egykor, Dorset legszebb kertje.
– Valóban? – Miranda hellyel kínálta, mire Underwood leült az egyik
fotelba. A férfi észrevette, hogy a szobai kandallóban sem ég a tűz.
– Mrs. Lightly tehetséges asszony volt. Hallottam hírét.
– Be kellene gyújtani a kandallókba. Hozhatnék be fát maguknak.
– Köszönöm, Underwood úr. Éppen ilyen emberre van szükségünk.
Mondja, igaz, hogy Jeremy Fitzherbertnek dolgozott?
– Több mint negyven évig. Szántottam és vetettem, de leginkább a kerti
munkálatokat élvezem. Észrevette, hogy tele van az erdő gombával? –
Felragyogott az arca.
Miranda a fejét rázta. – Gombával?
– Igen. Esős őszünk van. A feleségem nagyon finom gombalevest tud
főzni. Pontosan tudja, melyik gomba ehető és melyik mérgező.

20
 Miranda figyelmét nem kerülte el a férfi terebélyes hasa. Nyilvánvaló
volt, hogy jóltartják otthon. Ezek után elgondolkodva összevonta a
szemöldökét.
– Underwood úr, a miénk jókora birtok.
– Lightly asszony mindent egyedül csinált – jegyezte meg a férfi.
– Nem volt segítsége?
– Csak Hector. A kert volt a szenvedélye.
– Nos, azóta eléggé el lett hanyagolva. Sok itt a tennivaló. Attól tartok,
ön nem elég erős, hogy egymaga megbirkózzon vele.
A férfi megütközött a kijelentésen. – Még hogy nem vagyok elég erős?
– Felpattant a fotelból, levette a zakóját, és az izmait mutogatta.
– Nézzen csak ide! Olyan kemény, mint a kő.
– Elhiszem, Underwood úr.
– Nagysága, az ember annyi idős, amennyinek érzi magát. Én deli
legény vagyok.
– Efelől nincs kétségem. Mrs. Underwood igazán szerencsés asszony.
Mondja, jól főz a felesége?
A férfi megsimogatta a hasát. – Senki sem főz úgy, mint a feleségem.
Miranda úgy döntött, szerencsét próbál az asszonnyal, bár ebben
komoly szerepet játszott a kétségbeesés. – Tudja, szakácsot is keresünk.
Underwood úr arca felderült. – Ne is keressen tovább, nagysága! A
nejem jól fogja tartani mindnyájukat. Mrs. Lightlynak is főzött, amikor a
nagyságának vendégei voltak.
– Volna rá ideje?
Buzgón bólogatott. – Ideje az van bőven. A lurkók már felcseperedtek,
és mostanság a saját lurkóikkal vannak elfoglalva.
Miranda fejében egymást kergették a gondolatok. – Szeretném
megismerni Mrs. Underwoodot – mondta. – Holnap esetleg át tudna jönni,
hogy megfőzze négyünknek a vasárnapi ebédet? Ami pedig önt illeti,
Underwood úr, hadd fogalmazzak nyíltan! A birtok elhanyagolt, és önnek
kétségkívül komoly gyakorlata van kerti munkák terén. Máris elkezdhetné
gereblyézéssel vagy favágással, hogy legyen elég tüzelőnk. Én közben
keresnék valakit – óvatosan fogalmazott –, akire a kerttervezést bíznám.
Így megoszthatnák a feladatokat. Úgy vélem, ide legalább két pár dolgos
kéz kell.
Underwood lassan bólintott.
– Nyolc fontot fizetek óránként, és amúgy annyit dolgozik, amennyit
jónak lát.
– Ez igazán jól hangzik, nagyságos asszonyom – mondta.
Nyugodtan szólítson Mrs. Clayburne-nak – kérte Miranda.

21
 – Mrs. Clayburne, nagyságos asszony.
Miranda sóhajtott. – Hétfőn kezdheti a munkát. Ne felejtse el megkérni
Mrs. Underwoodot, hogy jöjjön el holnap, ha tud.

D jókedvűen tért vissza Cate cukrászdájából. Beviharzott a konyhába,

AVID

ahol Miranda éppen csirkét sütött. Átölelte a derekát, és megcsókolta a

nyakát. – Igazad volt a kávéval kapcsolatban, és az emberek is kedvesek.
Nem tudom, miért nem fedeztük fel korábban, milyen bájos ez a hely. A
helyiek mind tudták, ki vagyok, és kellő tisztelettel viselkedtek. Azt
hiszem, élvezni fogom a környékbeli földesúr szerepét. És hogy ment a
találkozó Underwood úrral?
– Ért a ház körüli munkákhoz, a gereblyézéshez, a favágáshoz,
ilyesmikhez, de ettől függetlenül szükségünk lesz egy igazi kertészre. Mrs.
Underwood holnap átjön, hogy elkészítse az ebédet. Ő főzött az előző
tulajdonosnak is.
– El vagyok ragadtatva, kedvesem – lelkendezett a férfi. – Nem
gondoltam volna, hogy sikerül elintézned.

M felébredt az éjszaka közepén. David a hasán feküdt, miután hamar

IRANDA

álomba merült. A holdfényben az asszony elnézte a férjét, és hirtelen

belehasított a magány érzése.
Kimászott az ágyból, magára öltötte a köntöst, és belépett a
gardróbszobába. Becsukta maga mögött az ajtót, és felkapcsolta a lámpát.
A mahagóni polcokkal és fiókokkal teli szoba régi álom beteljesülése volt:
a ruháit végre külön helyiségben tárolhatta. Csakhogy most a fa vállfákra
felaggatott kosztümök mind kihasználatlanul, feleslegesen lógtak.
Mindössze harminchárom éves volt, mégis úgy érezte, az élete
zsákutcába jutott. A tükörbe pillantva megdöbbent, milyen nyúzott az arca.
Minél hamarabb össze kell szednie magát. Lekapcsolta a lámpát, és
visszakúszott az ágyba, ahol David aludt nyugodtan, tudomást sem véve
felesége boldogtalanságáról.

M reggel Gus egy öreg Fiatot pillantott meg a kavicsos bejárón, és

ÁSNAP

kíváncsian szemügyre vette. A hátsó ülésen spániel lihegett párát az

ablakra. A fiú bekopogott, mire a kutya megcsóválta a farkát. Amikor Gus
hátrébb lépett, a spániel ugatni kezdett. – Hallgass el, te buta korcs! –
mordult rá.
– Kit nevezel te buta korcsnak? Remélem, nem az én Rangeremet! –

22
Gus riadtan tapasztalta, hogy furcsa külsejű asszony áll a házuk ajtajában
csípőre tett kézzel, és összeszűkült szemmel méregeti. – Akkor te volnál az
ifjú Gus – tette hozzá, és jelentőségteljesen bólintott. – Azt hallottam,
harapós kedvedben vagy.
Gus nyomban megérezte, hogy ezzel az asszonnyal nem érdemes ujjat
húzni. Azon gondolkodott, vajon honnan tud a viselt dolgairól.
Az asszony a fiú megrettent arcát látva megenyhült. – Gyere, engedjük
ki Rangert, hadd szaladgáljon! – A kocsi felé indult. – Nyisd csak ki, fiam,
nincs bezárva!
Gus engedelmeskedett, mire Ranger a farkát csóválva kiugrott, és az
asszonyhoz iramodott.
– Te ki vagy? – kérdezte Gus, és nézte, ahogy az asszony szeretettel
simogatja a spánielt.
– Mrs. Underwood. Ma én főzök nektek ebédet, Gus úrfi. Sült
báránycombot, hozzá krumplit, babot, borsót és répát. A hozzád hasonló,
növésben lévő fiataluraknak sok zöldségre van szükségük. Eredj, Ranger,
szaladgálj! – A kutyának nem kellett kétszer szólni, lelkesen a folyóhoz
vezető rét felé rohant.
Gus követte az asszonyt a házba, és már a hallban megcsapta az orrát a
sült hús illata. Megkordult a gyomra.
– Azt hittem, egy magatok fajta család ilyenkor templomban van –
jegyezte meg Mrs. Underwood, miközben a folyosón át a konyhába
igyekeztek. – Magam is ott volnék, ha most nem itt főznék nektek. – Gus
csupán fél füllel figyelt az asszonyra. Sokkal inkább érdekelte, mi készül a
konyhában.
Miranda a konyhában ülve az újságot böngészte. – Ugye, milyen jó illat
van, Gus? – szólalt meg. – Ma Mrs. Underwood főz nekünk, Underwood
úr pedig a kerti munkákban fog segíteni.
– Lehet, hogy már nem fiatal, de erős, mint a bivaly, Miranda –
hangsúlyozta Mrs. Underwood. Miranda figyelmét nem kerülte el, hogy az
idős asszony a keresztnevén szólította, míg ő a vezetéknevén. Noha ezt
nem tartotta helyénvalónak, belátta, hogy Mrs. Underwood olyan asszony,
aki megszokta, hogy a saját szabályai szerint éljen.
– Hol van apa? – kérdezte Gus.
– A nappaliban. Ne zavard, mert újságot olvas.
– Megnézhetem A gyűrűk urát?
– Nem, édesem. Tudod, hogy apa azt mondta, egy teljes hétig nem
nézhetsz tévét. Miért nem mész ki inkább a szabadba? Most éppen nem
esik az eső.
Odakint Gus talált egy botot. Nem volt olyan nagy, hogy a szamarat

23
kínozhatta volna vele, de ahhoz tökéletes, hogy a kutyának dobálja. Mrs.
Underwood spánielje nyomában átvágott a réten.
Kis idő múlva leért a folyóhoz, amely hat méter széles lehetett, és
szürke kőhíd ívelt át felette. A közelben nyári lak bújt meg egy
gesztenyefaligetben. A fiú gyanította, hogy lakatlan, ugyanis az ablakokat
vastagon belepte a por. Ekkor zajt hallott a folyó felől. Odakapta a fejét, és
örömmel tapasztalta, hogy Ranger épp most mászott ki a partra. – Ranger!
– kiáltotta, majd hagyta, hogy a kutya megszagolja, mielőtt eldobta a
botot, amilyen messzire csak bírta. Ranger ismerte a játékot, és nyomban
utána iramodott. Gus megsimogatta a kutyát, amikor az visszatért a bottal,
és a fiú lába elé ejtette, aztán újra meg újra eldobta.
Végül Gus kíváncsisága vetett véget a játéknak. Ott hagyta a botot a
földön, és a nyári lakhoz igyekezett. Az ajtó zárva volt. Inge ujjával
megdörzsölte az egyik ablakot, és bekukkantott. Meglepetésére odabent
bútorozott szobát látott. Körbesétált, és mindegyik ablakot próbálta
kinyitni, míg végül talált egyet, amelyiknek kilazultak a zsanérjai.
Hevesen dobogott a szíve, amikor bemászott a házba. A nappaliban lévő
íróasztalon papírok hevertek, a falak mentén könyvektől roskadoztak a
mennyezetig érő polcok, a kandalló melletti kosár tele volt tűzifával. A
belső tér olyan benyomást keltett, mintha a ház lakója egyszer csak kilépett
volna az ajtón, és sohasem tért vissza. A konyhában, durva felületű
asztalon két teáscsésze, egy teáskanna, tejkiöntő és üres tányér állt. Bár
Gus még kisfiú volt, érezte, hogy súlyos bánat üli meg a házat, mintha
könnyek áztatták volna a padlót.
Aztán megkorduló gyomra eszébe juttatta Mrs. Underwood
báránysültjét. Kimászott az ablakon, és Rangert szólította. Átsétáltak a
hídon, keresztülvágtak a réten, mialatt a kutya ugrándozott a magas fűben.
– Merre jártál? – kérdezte Miranda, amikor meglátta fia kipirult, izzadt
arcát és ragyogó szemét.
– Csak odakint bóklásztam – válaszolta. Nem akarta senkivel
megosztani a nyári lak titkát.
– Örülök. Kész az ebéd. Menj, szólj a húgodnak!
David egész délelőtt újságot olvasott és golfot nézett a tévében. Egy
fárasztó hetet követően neki is szüksége volt kikapcsolódásra, de fel sem
merült benne, hogy a felesége a társaságára vágyik.
A báránysült illata betöltötte a házat, és belevegyült a kandallóból áradó
füst szaga. Mrs. Underwood ragaszkodott hozzá, hogy begyújtsanak.
David az előtéren át az étkezőbe igyekezett. – Isteni illatokat érzek! –
lelkendezett. A többiek már csak rá vártak az asztalnál. A tálaló felé
pillantott, ahol sült báránycomb várakozott felszeletelésre.

24
 – Azt hiszem, megtaláltuk a szakácsunkat – suttogta Miranda.
– Azért én megvárnám a kóstolót – mondta David, miközben kihúzta a
székét, és helyet foglalt.
Mrs. Underwood belépett az étkezőbe, és párolt zöldségekkel teli tálcát
hozott. David felállt, hogy segítsen.
– Köszönöm Clayburne úr, egyedül is boldogulok. A Jóisten nem azért
teremtett ilyen erősnek, hogy más végezze el az én munkámat. – Mrs.
Underwood a tálaló sarkán megtámasztotta a tálcát, és az asztalra pakolta a
zöldséges tálakat. – A krumpli a saját kertemből való. – Gus még sohasem
látott ennyiféle zöldséget. Volt ott bab, borsó és répa, mind
petrezselyemmel megszórva és vaj szószban megforgatva. Az asszony
nekilátott, hogy felszeletelje az omlós húst. David szájában összefutott a
nyál.
Az első falat megerősítette Mirandát iménti döntésében, és örült, hogy
Mrs. Underwood személyében megtalálták az ideális szakácsot. – Nem
hiszem, hogy ettem valaha ennél finomabbat – mondta elismerően David,
amint a bárányhús szinte szétolvadt a szájában.
– Ez dorseti bárány – büszkélkedett Mrs. Underwood. – Szombat
reggelenként piacnap van Hartingtonban.
– Valóban? – kérdezte Miranda.
– Csodálkozom, hogy még nem hallott róla – mondta Mrs. Underwood,
és az asztalra helyezte a mártást. – De amint megszokták az itteni életet,
jobban is megismerik majd Hartingtont. Segítené a beilleszkedésüket, ha
eljárnának a templomba. A Lightly család mindig az első sorban ült.
Miranda elborzadt a földbirtokosné szerepének gondolatától, viszont
tökéletesen illett Davidnek a vidéki uraságról alkotott elképzelésébe.
– Szerintem nagyszerű ötlet – mondta a férje. – Itt az ideje, hogy
megismerjük a helyieket.
– Drágám, Londonban sohasem jártunk templomba – emlékeztette
Miranda.
– Még egy ok, hogy elkezdjük. Gusnak és Stormnak csak javára válik a
vallásos neveltetés. És hamarabb megtalálják a helyüket a közösségben. –
Miranda Gusra nézett, aki mohón habzsolta a zöldségeket. Máskor
hozzájuk sem nyúlt.
– Akkor itt hagynám magukat – szólt Mrs. Underwood, és az ajtó felé
indult. – Desszertnek pudingot készítettem.
– Asszonyom, fel van véve! – kiáltott utána David.
– Tudom – felelte kuncogva. – Jó érzés ide visszatérni.

25
E után David elégedetten nézett végig az asztalon, majd tekintete
BÉD

megállapodott a feleségén. – Gyerekek, akartok filmet nézni? – Miranda

felvonta a szemöldökét. Nem arról volt szó, hogy Gust egy hétig eltiltották
a tévétől? – Mamival szeretnénk lepihenni egy kicsit. – A felismerés
öröme mosolyt csalt az asszony arcára. Gus gyorsan leugrott a székéről.
– Olyat nézzetek, ami Stormnak is tetszik, jó? – kiáltott utánuk Miranda,
miközben a játszószoba felé szaladtak. David megfogta a felesége kezét.
– Nos, mehetünk, Mrs. Clayburne?
– Mehetünk – válaszolta, és megszorította David kezét. Melegség
töltötte el, hogy újra egymásra találtak.
– Remek munkát végeztél, drágám. Máris találtál szakácsot és kertészt,
a kandallóban ropog a tűz, a gyerekek boldogok. És most engem is
boldoggá tehetsz. – Felállt, és felkísérte a feleségét a hálószobába. –
Gyorsan térjünk a lényegre, mert még el kell érnem a londoni vonatot.
Gus és Storm a televíziót nézte. A kislánynak feltűnt, hogy a bátyja
milyen csendben volt ebéd alatt, mintha titkolna előle valamit. A fiú nem
sokkal később közölte, hogy unja magát, és kimegy a szabadba. – Én is
mehetek? – kérdezte a kislány.
– Nem – felelte a fiú. – Egyedül megyek.
– Ez nem szép dolog – panaszolta a kislány.
– Te még kicsi vagy. – Gus felállt, és kivonult a szobából.
Storm várt egy percig, majd követte a bátyját.
Gus átvágott a réten, és a kőhídhoz igyekezett. Az égbolt kitisztult, a
levegőben a nedves föld és a levelek édes illata szállt.
Amint a fiú a titkos házikóhoz ért, bemászott az ablakon.
Storm tisztes távolságból figyelte. Még sohasem járt a birtoknak azon a
részén. Látta, hogy a bátyja eltűnik a kis házban, aztán ő is átmerészkedett
a kőhídon. Tudta, hogy Gus nagyon mérges lesz, ha rájön, hogy idáig
követte. A házhoz lopakodott, és bekukucskált a bejárati ajtótól balra levő
ablakon.
Egyszer csak felbukkant Gus. – Mit keresel itt? – förmedt rá. –
Megmondtam, hogy egyedül akarok játszani!
– De nekem nincs kivel játszanom! – Storm elhúzódott az ablaktól, a
szemébe könnyek szöktek.
– Az a te bajod.
A kislány már zokogott. – Nem is vagy a bátyám! – szipogta. – Utállak!
– Megfordult, és nekivágott a folyópartnak, de nem a kőhíd felé, amelyen
át hazajuthatott volna.

26
STORM zokogva futott végig a folyóparton. Utálta Gust, a vidéket, az új
iskoláját és az új házukat. Haza akart menni Londonba. Hamarosan egy
kerítéshez ért, amelynek a túloldalán tehenek legelésztek. Rátámaszkodott
a kapura, a fejét a karján pihentette.
Hirtelen paták zajára lett figyelmes, és finom horkantásokat hallott,
amint a fényes szőrű fekete tehenek közelebb merészkedtek hozzá. A
kislány riadtan emelte fel a tekintetét, és moccanni sem mert. A tehenek
félkört alkottak a kerítés túloldalán, és csillogó szemmel bámulták a
kislányt.
– Nyújtsd feléjük a kezed! – szólalt meg egy hang a háta mögött. Storm
meglepetésére idegen férfi hajolt a kerítésre, és a tehenek felé nyújtotta a
karját. Ahogy rámosolygott, nyúzott arcán tovább mélyültek a barázdák.
Mosolya megmelengette Storm szívét, és mindjárt jobban érezte magát.
A férfit utánozva a kislány is kinyújtotta a karját. A tehenek először
csak mozdulatlanul figyelték a kinyújtott karokat, és a hűvös októberi
levegőbe fújták meleg, párás lélegzetüket.
Storm türelmesen várt. Végül a tehenek megindultak feléjük. A kislány
megremegett, amint az egyik a nyakát nyújtotta felé, és nedves orrával
megközelítette. – Ne félj tőle! – mondta a férfi vicces akcentussal. –
Aberdeen-Angus tehenek, szelíd jószágok. Valójában ők félnek tőled. –
Közelebb vitte a kezét a kislányéhoz, és a tehén ráfujt. – Látod? Tetszel
neki. – A férfi megcirógatta az állat orrát, mire az hirtelen kinyújtotta a
nyelvét, és megnyalta Storm kezét.
– Érdes – mondta a kislány, és felkacagott.
– Azért, hogy könnyebben meg tudja ragadni a füvet.
Simogatás reményében a csorda közelebb merészkedett, látva, hogy a
két emberi lény milyen barátságos. – Látod, új barátokat szereztünk! –
mondta a férfi, és nevetett. Maga is meglepődött, hogy felvidította egy
kisgyerek. Nemrég még a folyóparton búslakodott, fejét a tenyerébe
temetve, és olyan szomorú volt, mint huszonhat éve még soha. – Hogy
hívnak? – kérdezte.
– Storm.
– Én Jean-Paul vagyok. – Elnézte a könnyektől maszatos, kihevült arcot,
és egyszeriben megesett rajta a szíve. Egy ilyen kislánynak nem volna
szabad egyedül kószálnia a mezőkön. – A közelben laksz?
– A Hartington-házban – ismételte el a nevet Storm, amit az édesanyja
tanított meg neki. Jean-Paul arcából egy pillanatra kiment a vér.
– A folyó túloldalán van – magyarázta a kislány, bár a férfi tisztában
volt vele.
– Az lesz a legjobb, ha most hazakísérlek – mondta halkan Jean-Paul.

27
Storm csalódottan bólintott. Nem akart hazamenni, inkább a tehenekkel
maradt volna. A férfi megérezte a kislány csalódottságát. – Visszajöhetsz
máskor is, a tehenek mindig örülnek neked. És most már megismernek.
– A bátyám nem akar velem játszani – panaszolta.
– Nincs másik testvéred?
Storm a fejét rázta. – Csak Gus.
– Mióta laktok itt?
– Nemrég költöztünk ide – válaszolta a kislány. – Azelőtt Londonban
laktunk.
– Fogadni mernék, hogy nem volt ekkora kertetek Londonban.
– Kertünk nem volt, de ott volt a park.
Jean-Paul megvonta a vállát. – Egy kert viszont sokkal varázslatosabb,
mint egy park. Tele van titkos helyekkel.
– Gus háza is titkos.
– Kérd meg a papádat, hogy építsen neked lombkuckót.
– Nincs ideje ilyesmire – mondta, és leszegte a fejét.
– Akkor nevezd ki kuckónak az üreges fát a vadvirágos kertben! –
Látszott, hogy a kislány még sohasem hallott a vadvirágos kertről, sem a
fáról. – Gyere, megmutatom!
Ahogy a kőhíd felé közeledtek, Jean-Paul a nyári lakra pillantott. – Az
Gus titkos háza – jegyezte meg Storm. A férfi nem szólt semmit. A szíve
ismét darabokra tört. Az asszony már elköltözött innen. – Miért jöttem
vissza? –, korholta magát.
– Gyere, Storm, keressük meg az üreges fát! – Átsétált a hídon, és vissza
sem nézett. A vadvirágos kert, ahol valaha boglárkák, kankalinok és fodros
nárciszok pompáztak, mostanra elhanyagoltan árválkodott, nem vágták le a
füvet sem. Hogy szeretett itt elsétálni a balzsamos tavaszi estéken, útban a
nyári lakhoz.
– Látod ott azt a fát? – Hatalmas tölgyre mutatott, amely a kert közepét
uralta. – Az a fa üreges. Bemászhatsz, és igazi kuckót varázsolhatsz
magadnak belőle. – Mély lélegzetet vett. – Régen is az volt. – Storm
kíváncsiságát felkeltette a hely, Jean-Paul azonban továbbindult a házhoz.
– Ne szóljunk az anyukádnak, hogy megjöttél?
– Nagyon elfoglalt – mondta a kislány.
Jean-Paul a homlokát ráncolta, végigszántott a kezével sötét haján,
amely a halántékánál már deresedett. – Annyira mégsem lehet elfoglalt,
hogy nem veszi észre, ha a kislánya elment otthonról. Hány éves vagy?
– Majdnem hat – vágta rá büszkén Storm.
– Akkor már nagylány vagy. De még a felnőttek is odafigyelnek
egymásra. Azért a biztonság kedvéért menjünk be, és szóljunk, hogy

28
megjöttél, jó? – Ezzel folytatta útját a ház bejáratához.
Minden olyan volt, mint az emlékeiben – a halványszürke kőfalak és a
palatető, a magas, elegáns kémények, a három manzárdablak, ahol valaha
a gyerekek kikukucskáltak és integettek.
Becsengetett, a kislány mellette toporgott. Kis idő múltán kinyílt az ajtó
és Miranda jelent meg barna melegítőben. A haját copfba fogta össze, az
arca ragyogott. Ránézett az idegen férfira, majd Stormra. – Minden
rendben, drágaságom? – csodálkozott el, és lehajolt a lányához. Látta a
maszatos arcán, hogy sírt. – Mi történt? – Kérdését már az idegenhez
intézte.
– A folyóparton találtam rá, egyedül volt. – Mirandának nyomban
feltűnt a férfi francia akcentusa, és az sem kerülte el a figyelmét, mennyire
vonzó. – Jean-Paul vagyok.
– Kérem, fáradjon beljebb! – invitálta az asszony. – Köszönöm, hogy
hazahozta.
– Nem akarok zavarni – szabadkozott a férfi komoly arccal.
– Egyáltalán nem zavar. Szeretném megköszönni a segítségét. –
Miranda azt kívánta, bárcsak rendesen felöltözött volna. – El sem tudom
képzelni, mit keresett a lányom a folyónál. Te jó ég, a gyerekeim teljesen
elvadultak! A minap a szomszédunk, Gust hozta haza az erdőből.
Jean-Paul követte az asszonyt a konyhába. A folyosón haladva feltűnt,
milyen sokat változott a ház belül.
Storm igyekezett lépést tartani vele. Végtére is most már a férfi volt az
új barátja.
– Azt hittem, filmet néztek – mondta Miranda a lányának, miközben
elővett két csészét, és a pultra tette. – Kávét vagy teát kér, Jean-Paul?
– Kávét – válaszolta a férfi az egyik széknek támaszkodva.
– Képzeld, láttunk teheneket! – mesélte Storm az édesanyjának. – Az
egyik megnyalta a kezemet. – Büszkén mosolyogva felmutatta a kezét.
– Jézusom! – szörnyülködött az asszony. – Gyorsan mosd meg! – A
mosogatóhoz terelte, kinyitotta a csapot, és felemelte a lányát. Storm a
vízcsap alá tette a kezét.
– Azért olyan érdes a nyelve, hogy jobban tudjon füvet enni –
magyarázta a kislány.
– Úgy bizony, mosd meg alaposan! – Mirandát jobban érdekelték a
baktériumok, mint a tehén nyelve. Miután befejezték a kézmosást, letette
Stormot, és nekilátott kávét főzni. Észrevette, hogy Jean-Paul zavartan
nézi. Mélyen ülő barna szeme, hosszú szempillája volt, a tekintete
melegséget árasztott. Nem is a szemének a színe, hanem a nézése nyűgözte
le az asszonyt.

29
 Csupa szenvedély volt, mintha mindent tudna a világról.
– Nemrég költöztünk ide – mesélte, miközben a kávét őrölte. – Még
csak ismerkedünk a környékkel.
– A változáshoz idő kell. De ez gyönyörű hely, és szerintem itt nagyon
boldogok lesznek.
– Mit keres egy francia Hartingtonban? Nem nézném turistának.
– Nem is vagyok az.
Storm odahúzott egy konyhaszéket, és felmászott rá. – Jean-Paul kerti
kuckót fog építeni – mondta, és a férfira mosolygott.
– Azt mondta, hogy neki nincs titkos háza, mint a testvérének –
magyarázta Jean-Paul.
– Az a baj, hogy Gus nem játszik vele. Ő már majdnem nyolcéves,
Storm túl kicsi hozzá. Önnek vannak gyerekei?
– Nem, sohasem házasodtam meg – felelte a férfi.
Milyen kár egy ilyen vonzó férfiért, gondolta Miranda.
– Gus jövőre bentlakásos iskolába megy – árulta el.
– Bentlakásos iskolába? Hiszen még olyan kicsi!
– Higgye el, senkinek sincs nagyobb szüksége rá, mint Gusnak. –
Felnevetett. – Különben is, én dolgozom. Minél előbb bentlakásos iskolába
kerülnek, annál jobb – folytatta.
Kinyitotta a hűtőszekrényt, és elővett egy doboz tejet.
– Mivel foglalkozik?
– Újságíró vagyok. Ha a gyerekek kevesebbet lesznek itthon, talán arra
is jut majd időm, hogy könyvet írjak.
A férfi Stormra pillantott. – Neki is mennie kell?
– Ha nyolc és fél éves lesz. Addig még egy kicsit az enyém vagy, ugye,
drágám? – mondta Miranda a lányára mosolyogva.
Storm le sem vette a szemét a jóképű franciáról.
– És maga mivel foglalkozik, Jean-Paul? – kérdezte Miranda, miközben
kitöltötte a kávét a csészébe, és átnyújtotta.
A férfi habozott, mielőtt válaszolt volna. – Kertészkedem.
Miranda megdöbbent a szerencsés véletlenen. – Ön kertész?
Jean-Paul félszegen elmosolyodott. – Igen, miért is ne? – Megvonta a
vállát. – Kertészkedem.
– Tudja, éppen kertészt keresek, aki rendbe hozná a kertünket. Mindenki
arról áradozik, hogy az előző tulajdonosok milyen csodálatosan ápolták.
Bűntudatom van, hogy én meg így elhanyagolom…
Jean-Paul belekortyolt a kávéba. – Ismerte az előző lakókat?
Miranda a fejét rázta. – Nem. Azt hiszem, idősek voltak. Lightlypk vagy
valami ilyesmi volt a nevük. Elköltöztek innen.

30
 – Értem.
– Nincs kedve… úgy értem… esetleg érdekelné a lehetőség?
– Vissza fogom varázsolni a kert eredeti pompáját – mondta a férfi.
Miranda elégedettnek tűnt. – A férjem azt hiszi majd, hogy
megbolondultam. Hiszen nem is ismerem önt!
– Bízzon bennem, tökéletesen megfelelek erre a munkára. Ez nem
átlagos kert.
– Van egy nyári lakunk a folyó túlpartján. Fel kell újítani, de nem
hiszem, hogy sok időt venne igénybe. Szívesen kiadnánk magának, lakbért
sem kell fizetnie érte.
A férfi Stormhoz fordult. – De az Gus titkos háza, ugye?
– Nagyon piszkos – jegyezte meg Storm. – Csupa por.
– Természetesen ki fogjuk takarítani. Kedves hely, nyáron biztosan idilli
lehet.
– Tökéletesen megfelel. – A férfi felállt, és az ablakhoz lépett. – Kár
volna hagyni, hogy tönkremenjen – mondta –, ha már korábban annyi
munkát fektettek bele. – És annyi szerelmet, tette hozzá gondolatban.
Kiürítette a csészéjét. – Most mennem kell – közölte. – Van egy kis
dolgom Franciaországban, de a hónap végén visszatérek, és egy évig
szívesen maradok.
– Azalatt rendbe hozzuk a nyári lakot.
– Még nem árulta el a nevét – mondta Jean-Paul, miközben kilépett a
folyosóra.
– Miranda Clayburne.
– Szeretném megkérni valamire, Mrs. Clayburne. – A tekintete olyan
átható volt, hogy az asszony beleremegett.
– Mi volna az?
– Kétkedés nélkül fogadja meg a tanácsaimat. Ígérem, hogy elégedett
lesz a végeredménnyel.
– Hogyne, persze – mondta Miranda, és elpirult. Nehezen tudott
ellenállni a férfi erőteljes kisugárzásának.
– Most még nem bízik bennem, de idővel ez megváltozik. – Stormhoz
fordult, aki követte őket az előtérbe. – A kert csupa varázslat – mondta, és
leguggolt hozzá.
– Varázslat? – kérdezte a kislány izgatottan.
A férfi hangja elhalkult. – Bizony, és én vagyok az egyetlen, aki ért
valamit hozzá.
– Segíthetek? – suttogta a kislány.
– Nélküled nem is sikerülne. – Rámosolygott. – Meglátod, mi minden
történik a kertben, ha elkezdjük gondozni. Minél több szeretetet adunk

31
neki, annál több szeretetet kapunk tőle.
– Mami, mami, segíteni akarok varázsolni!
Miranda felnevetett. – Én is szeretném megtalálni a varázslatot –
mondta, és a kezét nyújtotta a férfinak, aki váratlanul az ajkához emelte a
kezét. Miranda gyomra ismét megremegett.
Nézte, ahogy a férfi eltűnik a sötétben. Ez volt élete legfurcsább
állásinterjúja, még az anyagiakról sem beszéltek. Izgatott volt, de
ugyanakkor nyugtalan is.
Visszaindult a konyhába, hogy elkészítse a gyerekek teáját.
– Kedves bácsi – mondta Storm, aki ugrálva követte az édesanyját.
– Igen – ismerte el Miranda, és felemelte az üres kávéscsészét. –
Nagyon kedves. Csak a jó ég tudja, hogyan fogom megindokolni ezt
apának. Hiszen semmit sem tudok róla.
Aznap este felhívta a férjét, hogy beszámoljon Jean-Paulról. Őszinte
meglepetésére David ellenvetés nélkül tudomásul vette a hírt.

H reggel szokatlanul nagy volt a forgalom Cate cukrászdájában. Pike

ÉTFŐ

ezredes a sarokban, az ablaknál foglalt helyet, és a Timest olvasta. Freda

Beeley tiszteletes asszony egy csésze tea mellett tartott megbeszélést
néhány kórustaggal a karácsonyi koncertről. Két idősebb hölgy a
közelükben trécselt.
Henrietta még nem nyitotta ki az ajándéküzletét, így benézett Troyjal,
akinek aznapi első vendége lemondta a jövetelt. Cate örömest csatlakozott
hozzájuk. Elsősorban az érdekelte őket, vajon ki lehetett az a vonzó
francia, aki előző nap ott ült a cukrászdában, egymagában.
– Alig szólt valamit – idézte fel Cate. – De amit mondott, azt olyan
szexi francia akcentussal, hogy majdnem megfeledkeztem róla, hogy férjes
asszony vagyok.
– Milyen volt? – kérdezte Henrietta.
– Elbűvölő – válaszolta Cate.
– Egyedülálló? – nevetett Henrietta.
– A franciák a sovány nőket kedvelik – jegyezte meg Cate.
– Esetleg nem keltette önelégült házasember benyomását? – vetette
közbe Troy.
– Nem, inkább egyedülállónak látszott – mondta Cate. – Viszont
komoly volt és szomorú. Megkínáltam kávéval, amitől egy pillanatra
felvidult az arca. Minden bizonnyal turista lehetett. A Hartington-ház felől
érdeklődött. Biztosan azt hitte, hogy a kert nyitva áll a látogatók előtt.
Csalódott volt, amikor elmeséltem, hogy benőtte a gaz, és egy londoni

32
család költözött oda nemrégiben.
– Kíváncsi vagyok, visszajön-e – sóhajtott Henrietta. A vonzó,
egyedülálló férfi ritka kincsnek számított Hartingtonban.
– Gondolom, csak átutazóban volt – okoskodott Cate.
– Hány éves lehetett?
– Az ötvenes évei elején járhatott. Amikor elment, úgy nézett rám… –
Cate szívesen terelte vissza a szót önmagára. – Olyan elégedett, kéjes
tekintettel. – És mint aki tapasztalatból tudja, bólintott hozzá. – Lehet,
hogy visszajön. Az ilyen férfi értékeli a jó kávét.
Mindannyian megfordultak, amikor nyílt az ajtó, és hűvös fuvallat
áramlott be.
– Mondtam! – szólt Cate diadalmasan. – Mindig visszajönnek. – Felállt,
hogy üdvözölje Mirandát. – Mivel szolgálhatok?
– Egy kávét kérek, mellé forró tejet – felelte Miranda. Megfordult, és
leszedte a faliújságra kitett hirdetést.
– Csak nem talált valakit? – csodálkozott el Cate.
– De bizony találtam – válaszolta óvatosan Miranda. – Méghozzá
mindkét állásra.
– Szakácsot és kertészt? – kerekedett el Troy szeme. – Ez aztán tényleg
gyorsan ment.
De nem ebben a faluban – csóválta a fejét Cate. – Itt mindenki
megfordul a cukrászdámban.
Mirandának nem volt szíve elárulni, hogy sem Mrs. Underwood, sem
Jean-Paul nem olvasta a hirdetést. Udvarias mosollyal üdvözölte Troyt és
Henriettát, majd leült az ablakhoz. Alighogy kényelembe helyezkedett,
áthajolt hozzá Beeley tiszteletes asszony. – Jó napot! – üdvözölte nyájasan.
– Beeley tiszteletes asszony vagyok. Ön bizonyára nemrég költözött a
faluba.
– Valóban. – Miranda rádöbbent, hogy talán túlságosan idilli ötlet volt
betérni Cate cukrászdájába egy csendes kávézgatásra.
– Hartington lelkipásztoraként szeretném üdvözölni. Örömmel töltene
el, ha az istentiszteleteken is köszönthetném a kedves családját, már
amennyiben el kívánnak jönni. Őszintén remélem, hogy eljönnek.
– Igyekszünk – felelte Miranda kényszeredett mosollyal.
– Örömmel hallom. A Lightly család elkötelezett hívő volt, ahogy Mrs.
Lightly elrendezte a virágokat. Azt mondják, varázslatos keze volt. Annak
a kertnek a csodájára…
– Hallottam róla – vágott közbe Miranda. – De ha olyan gyönyörű
kertjük volt, miért költöztek el?
– Azt hiszem, már nem akartak ekkora házban élni. A gyerekek

33
kirepültek a fészekből, kivéve a legkisebbet, aki örökölte édesanyja
kertésztehetségét. Aztán jött Phillip betegsége… – A lelkész félbehagyta a
mondatot, és szomorúan rázta a fejét.
– Phillip?
– Lightly úr. Jóval idősebb volt, mint Ava, a felesége. Szélütést kapott.
Ava ápolta. Nagyon rendes asszony.
– Hová költöztek?
Nem tudom, csendben távoztak. – A tiszteletes asszony kifújta a
levegőt, és lehunyta a szemét. – Tiszteletre méltó pár voltak, mindenkinek
példát mutattak.
Cate kihozta Miranda kávéját. – Múlt szombaton megismerkedtem a
férjével – újságolta, és nézte, ahogy az asszony tölti magának a tejet.
– Ízlett neki a kávé – mondta Miranda.
– Nem csodálom. Barátságos volt, mindenkivel szóba elegyedett.
Elragadó ember. – Miranda arra számított, hogy a nő a következő
szavakkal fejezi be a mondatot: „Nem úgy, mint maga.” Cate még várt egy
kicsit, remélve, hogy az asszony folytatja a beszélgetést, majd fintorogva
sarkon fordult.
Miranda nem bánta, hogy Cate megsértődött. Eszébe jutottak a
gyerekek; remélte, hogy Gus jól viselkedett az iskolában. Storm jókedvűen
ébredt, állandóan a Jean-Paul-féle varázslatról beszélt. Miranda a
játszóházában bukkant rá, miközben a tehenekről mesélt a párnáknak.
– Most már ismernek engem – magyarázta az édesanyjának.
– Meg fognak ismerni, ha visszamegyek. Jean-Paul mondta. –
Mirandának eszébe jutott a férfi kedves tekintete. Nem ilyennek képzelt
egy kertészt. Inkább filmsztárra emlékeztette.
Kifizette a kávéját, és távozott. Elővette Chanel napszemüvegét a
táskájából, és a parkolóhoz indult. Sütött a nap, és friss volt a levegő.
Valamiért úgy érezte, hogy megfiatalodott. Vajon a kávé hatása volt, vagy
a tudat, hogy Jean-Paul a hónap végén visszatér?

M végigsétált a folyó menti. A nap bearanyozta a vadon növő fűféléket

IRANDA

és gyomnövényeket, az éjszakai esőcseppek gyémántként ragyogtak

minden egyes fűszálon.
Egy pillanatra megállt a kőhídon, nézte az alatta áramló tiszta vizet.
Ezután megpillantotta Gus titkos házát. Eddig még szemügyre sem vette
alaposabban. Az elhagyatott nyári lak csendesen megbújt egy gesztenyefa
ligetben. Nem tartozott hozzá kocsibeálló, így az elszigeteltsége
vadregényesen hatott.

34
 Az asszony a bejárati ajtóhoz lépett, és elfordította a kulcsot a zárban.
Régi, rozsdás darab volt, de egyetlen halk nyikorgással nyitotta az ajtót.
Miranda sötét kőlapokkal borított előtérbejutott. A lépcsősor keskeny volt,
kis pihenővel a fordulónál. A szoba tele volt zsúfolva bútorokkal, a polcon
takarosan sorokban álltak a könyvek. Végigsimított az egyik soron;
modemek és klasszikusok váltották egymást, és meglepetésére az egyik
polc tele volt francia regényekkel.
A konyhába lépve azonnal észrevette a két személyre terített asztalt, és
arra gondolt, milyen furcsa, hogy még mindig itt várakoznak a tányérok és
csészék – mintha a lakók teázás közben hagyták volna el sebtében a házat.
A padló nyikorgott a lába alatt, miközben felfelé haladt a lépcsőn. Két
hálószobát és egy fürdőszobát talált odafent. Az egyik hálószoba üres volt,
mindössze egy doboz árválkodott a padló közepén, mintha azt is
ottfelejtették volna. Mielőtt belenézett volna, a másik hálószobából zajra
lett figyelmes, és a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Biztos, hogy egyedül
van ebben a házban?
Egy pillanatra azt hitte, hogy Gus van ott. Már nőtt benne az indulat,
amint a másik hálószobába igyekezett, ám a fia helyett pajkos mókust
talált odabent, amely gyorsan kiiszkolt a résnyire nyitva hagyott ablakon.
Miranda körülnézett. A helyiségben nagyobb vaságy állt hímzett
ágyterítővel letakarva, mindkét oldalán egy-egy éjjeliszekrény, rajtuk
állólámpa. Az ágy végében láda porosodott.
Az asszony gondolatai visszakanyarodtak a másik szobában álló
dobozhoz. Becsukta az ablakot, és visszasietett, hogy felnyissa a dobozt.
Egyetlen dolgot talált benne: nagyméretű, kifakult zöld jegyzettömböt.
Lapjait vastagon beterítették a préselt virágok és levelek. A borítóra cifra
kézírással jegyezték fel a címet: Szivárványok és rózsák. Miranda letérdelt,
úgy lapozta át. Versek, visszaemlékezések és esszék gyűjteménye volt,
minden bizonnyal nem véletlenül felejtették itt, és semmiképp sem
tartozott idegenekre. Az írás nőre vallott, a papírnak édeskés illata volt. Az
asszony leült, nekidőlt a falnak, és az első oldalra lapozott, ahol csak
néhány, bánattól terhes sor állt:
Immár huszonnégy év telt el, azóta. Úgy öregszem meg, hogy szeretlek,
és egy napon úgy fogok meghalni, hogy szerettelek. Mostantól e nyári
laknak az emlékéért élek. Ennyi maradt csupán nekem.

35
 ŐSZ

III

Hartington-ház, 1979. október

A Lightly hangja kihallatszott a növényszegély sűrűjéből. Bár a kikeleti

VA

bangita visszametszésével volt elfoglalva, vidám éneke felpezsdítette a

friss októberi levegőt, és bolondos hempergésre ösztönözte a kutyákat a
fűben. Ava lila overallt viselt rövid ujjú pólóval, vékony szálú szőke
tincseit hátul összefogta. Keze érdes volt a kerti munkától, körmei rövidek
és töredezettek, az arca mégis majd’ kicsattant az egészségtől, halványzöld
szeme pedig ragyogott. A legboldogabb akkor volt, ha a szabadban
lehetett. Még az időjárás viszontagságai sem zavarták a sovány asszonyt.
Harminchét évesen megőrizte virágzó fiatalságát. Arca inkább helyes volt,
mint szép, orra kissé hosszú és egyenes, ajka telt és érzéki. Hóbortos
egyénisége lenyűgözővé tette. Senki sem szerette jobban, mint a férje,
Phillip Lightly, valamint három gyermekük, Archie, Angus és Poppy.
– Hé, Cserje! – kiáltotta Phillip, a füvön át lépkedve. Bernie, a bolyhos
szőrű bernáthegyi és Tarquin, a fiatal labrador abbahagyta a hancúrozást a
fűben, és a gazdájához loholt. A közel két méter magas, széles vállú,
egyenes hátú férfi tizenöt évvel volt idősebb a feleségénél, és előkelő
úriember benyomását keltette. Kerek szemüveget hordott, finom arccsont
és magas homlok jellemezte. Ideje nagy részét a dolgozójában töltötte,
ahol a borok történelmét írta, vagy külföldön járta végig a szőlészeteket.
Ám mindez nem jelentette azt, hogy társaságkerülő lett volna. Épp
ellenkezőleg, élvezettel adott fogadásokat, késő estébe nyúló vacsorákat,
és szívesen beszélgetett a hartingtoni társasággal vasárnap délelőttönként,
az istentiszteletet követően.
Az ösvényhez érve egy pillanatra megállt, és örömmel hallgatta felesége
éneklését, majd újra megszólította becenevén, amelyet ő talált ki neki még
a kapcsolatuk kezdetén: – Cserje, édesem!
– Hát itt vagy, kedvesem! – felelt az asszony, és előmászott.

36
 A hajából levelek csüngtek, az arca sártól volt maszatos.
– Jean-Paul félóra múlva az állomáson lesz. Ugye, nem feledkeztél meg
róla? – Az asszony meglepett arckifejezése elárulta, hogy tökéletesen
kiment a fejéből. Ava legendásan szórakozott volt, gondolatai mindig
kertje fái és virágai körül forogtak.
– Teljesen megfeledkeztem róla. És még semmit sem csináltam a nyári
lakkal.
– Értem. – Phillip felsóhajtott, és szeretettel nézett rá. – Jean-Paul még
fiatal, egy hálózsákban is alhat majd. – Fázósan keresztbe fonta a karját. –
Nézd, én szívesen elhozom, de csak úgy, hogy utána a te felügyeletedre
bízom, Cserje.
– Köszönöm. – Karját férje nyaka köré fonta. A férfi hátralépett,
elborzadva, hogy felesége milyen piszkos, de az érzelmei hamar úrrá lettek
idegenkedésén, és viszonozta felesége ölelését. Még a levegőbe is
felemelte. – Olyan drága vagy! – nevetett az asszony.
– Meg fogsz fagyni – mondta a férje. – Szeretnélek betakargatni egy
pokróccal, és megkínálni egy csésze, forró csokival.
– Csak ennyi?
– Egyelőre igen. El kell mennem a növendékedért.
– Szerinted ez tényleg jó ötlet? – aggályoskodott Ava, és kivonta magát
a férje öleléséből. – Tudod, hogy szeretek a kerttel foglalkozni, Hector
pedig segít a gazolásban és a fűnyírásban.
– Igazán nincs szükségünk másra.
– Cserje, ezt már egyszer megbeszéltük. Valójában JeanPaul
édesapjának teszünk szívességet. Neki köszönhetem, hogy széltében-
hosszában megismerhettem Franciaországot. Te nagyon tehetséges vagy,
Cserje, Jean-Paulnak pedig bele kell tanulnia egy birtok vezetésébe, ha
már egyszer megörökli a Château les Lucioles-t.
– Miért nem vesz fel néhány embert, akik segítenek neki?
– Nem erről van szó. Henri szeretné, ha Jean-Paul otthagyná Párizst, és
az angol vidéken töltene egy kis időt. Ott minden az ő elképzelése szerint
történik. Henri azt akarja, hogy Jean-Paul ihletet kapjon és felelősséget
tanuljon. A kastély és a szőlőskert csodálatos, de komoly kihívásokkal jár.
– Értem. – Egyáltalán nem volt ínyére a dolog.
– Ezenkívül a gyerekeknek sem árt, ha van körülöttük egy fiatalember,
akit kedvükre nyúzhatnak. Én mégiscsak idős apuka vagyok.
– De hát én fiatalon tartalak! – tiltakozott Ava.
– Ez igaz! – nevetett fel a férfi. – Viszont nem beszélek franciául.
Ava szégyenlősen mosolygott. Ő bezzeg tudott franciául, hiszen tizenhat
éves korában, Svájcban tanult. – Bűntudat mardos, amiért nem beszéltem

37
velük franciául – mondta.
– Ezt sohasem vártam el tőled, Cserje. Csupán annyit kérek, hogy reggel
kelj fel, a többi meglepetés!
Ava pajkosan belecsípett a férjébe. – Szörnyeteg vagy, tudod?
A férfi homlokon csókolta.
Felesége viszonozta a csókját, és mosolyogva búcsúztatta.
Nézte Phillipet, ahogy visszabaktat a gyepen át a házba. Nagyon
szerencsésnek érezte magát. Mindene megvolt, amit csak kívánhatott:
szerető férj, három boldog gyermek, Anglia legszebb háza és az imádott
kert.

A még mindig a sövényt metszette, amikor Phillip egy óra múlva

VA

visszatért Jean-Paullal. Bernie és Tarquin hangos ugatással a ház elé

szaladt. Az asszony előmászott a sövény mögül, és letörölte a verejtéket a
homlokáról, miközben autógumi csikorgott a behajtó murváján. Hallotta,
ahogy nyílik, majd becsukódik az ajtó, aztán a férje üdvözölte a kutyákat.
Átbújt a tiszafák ölelésében megbújó kertkapun, amely közvetlenül a ház
elé vezetett. Phillip az öreg Mercedes kombi csomagtartóját nyitotta ki
éppen.
Amint Ava az autóhoz indult, megpillantotta Jean-Pault. Még nem látott
ilyen jóképű fiatalembert. – Üdvözlöm, Ava vagyok – mutatkozott be, és
kezét az overalljába törölte, mielőtt Jean-Paulnak nyújtotta. Meglepetésére
a fiatalember finom meghajlással az ajkához emelte.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Jean-Paul. Barna szeme
bársonyosságot kölcsönzött tekintetének, pillantása mégis heves volt. Ava
franciául akart válaszolni, de a fiú angolsága az akcentus ellenére is
tökéletes volt. Az asszony gyomra megremegett.
– Nyugodtan tegezz. Kellemesen utaztál? – kérdezte.
– Néhány napja érkeztem Londonba. Szerettem volna jobban
megismerni a várost, mielőtt idejöttem volna – magyarázta a férfi.
Phillip elindult Jean-Paul bőröndjével a házba.
– Gyere, igyunk valamit odabent! – javasolta Ava, és követte a férjét a
verandán. – Attól tartok, még körülbelül egy hétig a házban kell
elszállásolnunk, amíg rendbe nem hozatom a nyári lakot. Sajnos
elmaradtam vele.
Jean-Paul egyáltalán nem olyan volt, amire az asszony számított.
Először is, még véletlenül sem nézte volna kertésznek. Elegánsan
öltözködött, gyapjúzakóban, kék ingben és vasalt farmerben jelent meg,
nyaka köré, halvány színű kasmírsálat tekert. Dús, gesztenyeszín haja volt

38
és érzéki ajka. A keze tiszta, a körmei ápoltak, ami nem olyan emberre
vallott, aki szívesen dolgozik a szabadban. Lábán Gucci cipőt viselt.
A konyhában foglaltak helyet, amíg Ava elkészítette az ebédet. A
veteményesből behozott néhány póréhagymát és kelbimbót, a pisztrángot a
halastól szerezte be. A fűszernövényeket a kerti fal mellett, egy régi vizes
vályúban termesztette. Bazsalikomos vajat szolgált fel házi sütésű
rozmaringos kenyérrel.
Aki először találkozott vele, nem is sejtette, milyen félénk. Phillip tudta,
hogy úgy leplezte ezt a vendégek előtt, hogy szórakoztatta őket, amiért a
férfi imádta. Mindig naprakész volt, szellemes, aki az embereket
megnevettette, csak hogy utána elvonulhasson a kert áldásos csendjébe.
Most Jean-Paullal társalgott, aki meglehetősen kevély pillantásokat vetett
rá, mintha legalábbis egy különc rokonának társaságát kellene elviselnie.
Többnyire csak hallgatott, és udvariasan mosolygott, míg végül
mindhárman az asztalhoz ültek ebédelni.
– Jean-Paul – mondta Ava, miközben gőzölgő zöldséges tálat nyújtott
felé – azt hallottam, gyönyörű kertetek van Franciaországban.
– Valóban – erősítette meg a fiatalember. – Van egy château-nk
Bordeaux közelében. Az édesanyám imádja a kertet, én pedig csodálom,
ahogy műveli. Egy napon talán én is szívesen megteremtenék valami
hasonlót.
– És mit szeretnél nálunk tanulni?
Jean-Paul megvonta a vállát. – A papám szerint neked van a legszebb
kerted, amit valaha látott.
– Bárcsak megismerhettem volna az édesapádat! Egyszer betoppant
hozzánk, talán nyolc éve, de akkor éppen édesanyámnál voltam
látogatóban. Szívesen körbevezettem volna a kertben. Azon is
csodálkozom, hogy Phillip a borospincéjén kívül mást is megmutatott a
birtokon.
– Drágám, úgy gondolom, semmi sem kellemesebb érzés a világon,
mint végigsétálni a kertedben egy pohár borral a kezemben – jegyezte meg
Phillip nevetve.
– Édesapám szerint nagyon tehetséges vagy – folytatta JeanPaul.
– És hagytál magad után barátnőt Párizsban? – faggatta Phillip.
Jean-Paul elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét. – Igen, néhányat –
felelte.
– Ó, egek! – csóválta a fejét Ava, kissé bosszúsan a fiú öntelt stílusától.
– Remélem, nem törték össze a szívedet.
– Még sohasem szenvedtem a szerelemtől – felelte a fiatalember. – A
szívem akkor fog összetörni, ha az édesanyám meghal. – A korához képest

39
szokatlan kijelentés miatt, Ava hitetlenkedve hallgatta.
– Bizonyára közel álltok egymáshoz.
– Nem tagadom. Az egyetlen, elkényeztetett gyermeke vagyok. Anyám
csodálatos asszony, rajongok érte.
– Remélem, a mi fiaink is így éreznek majd a te korodban – sóhajtott az
asszony.
– Három gyermeketek van, ugye?
– Két fiú és egy kislány. Majd később megismerkedtek, amikor
hazaérnek az iskolából és az óvodából.

K , miközben Jean-Paul kipakolt a bőröndjéből a padlásszobában, Ava

ÉSŐBB

beviharzott a férjéhez a dolgozószobába: – Ez így nem fog működni! –

tiltakozott. – Látszik rajta, hogy soha életében nem végzett fizikai munkát.
Mégis mit gondolt az apja, amikor ideküldte? Ha tizennyolc éves volna,
megérteném. De már közelebb van a harminchoz! Mihez kezdek vele egy
éven át? Halálra fogja unni magát Hartingtonban. Londonban volna a
helye, fiatalok között! Ez kész katasztrófa!
Phillip a felesége vállára helyezte a kezét. – Ne aggódj, Cserje, menni
fog. Egy kis fizikai munka nem fog ártani neki. Neked pedig jól jön a
segítség, legalább meg tudod valósítani az álmaidat a kertben, amire
egyedül nem jutott energiád.
– St. Tropez-ban volna a helye egy jachton, nem Hartingtonban,
fűnyíróval a kezében. Egyszerűen nem ilyennek képzeltem.
– Milyennek képzelted?
Az asszony elfordult, és az ablakhoz lépett. Az égen szürke felhők
gyülekeztek. – Nem is tudom. Nem ilyen kifinomultnak. Érdes kezűnek és
koszos körműnek, amilyen én is vagyok. Nem jól öltözött
szoknyavadásznak, aki kasmírsálban és Gucci cipőben lófrál. – A fejét
rázta. – Egy hetet adok neki, nem többet.
Phillip mosolygott. – Szerintem pedig hamar megfertőzöd a
lelkesedéseddel, és itt marad örökre.
– Remélem, hogy nem marad. Mert akkor én nem bírom majd tovább
egy hétnél.

A fél négyre ment a gyerekekért. Leparkolta az autóját, és amikor

VA

kiszállt, éppen elkezdett szemerkélni. Toddy Finton már ott várakozott

Frisby úr nevű menyétjével, amely engedelmesen ült a vállán. Az
asszonynak ikerfiai voltak, Angusszal egy osztályba jártak.
– Szia, Ava! – köszöntötte. Arca kipirult a lovaglástól, a délelőttöt

40
kancája hátán töltötte.
– Szia, Toddy! Hogy van Frisby úr? – Ava gyengéden megsimogatta a
menyétet.
– Kicsit álmatag ma, biztosan az időjárás miatt.
– Tarquin ilyenkor a tűzhely közelébe vackolja be magát.
Bernie viszont olyan, mint én, kedveli a hideget.
– Átküldhetem hozzátok a hétvégén az ikreket? Azt mesélték, hogy egy
üreges fában kuckót építettetek.
Ava mosolygott. – A tölgyfa tökéletes hely a kuckózáshoz. Vadvirágos
rétet fogok varázsolni körülötte. Kankalin, ibolya, nárcisz, piros mécsvirág
borítja majd a mezőt. Segítséget is kaptam, méghozzá egy francia
fiatalembert.
Toddy felvonta a szemöldökét. – Jóképű?
– Igen, de nekem túl fiatal és túl arrogáns. Attól tartok, hogy unatkozni
fog, és hazamegy.
– Tetszik a vadvirágos rét ötlete. Nagyon szép lesz tavasszal, csodás
látvány nyílik majd a hálószobátok ablakából.
– Igen, éppen ez a célom. Tudod, mit? Hozd át holnap a fiúkat! –
mondta Ava, és hamiskásan összehúzta a szemét. – Ami azt illeti, te is
megtehetnél nekem valamit.
– Mi volna az?
– Vidd el Jean-Pault lovagolni. Akkor legalább kitakaríthatnám a nyári
lakot. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy jön, és rémes állapotok
uralkodnak odabent. Gyertek át mindannyian ebédre! Örülnék a
társaságotoknak. Fogalmam sincs, miről beszélgessek Jean-Paullal, és
Phillip sem segít.
– Rendben. Szívesen megyek, hogy megnézzem magamnak azt a csinos
fiatalembert – mondta Toddy. – Talán illene valamelyik unokahúgomhoz.
Huszonéves lányok, és csinosak.
– Remek. Szerintem úgyis valami csődörnek képzeli magát.
– A franciák már csak ilyenek.

A , Angus és Poppy a félénkségtől szótlanul méregette az idegen

RCHIE

fiatalembert. Archie nyolcéves volt, szálfatermetét az apjától örökölte,

zöld szemét viszont az anyjától. Angus hatéves volt, testalkata egy
rögbijátékoséra emlékeztetett. Poppy még csak négyéves volt, de erős
személyiség, határozott véleménnyel. Mindig kimondta, amit gondolt.
Hosszú sötét hajával, kék szemével és finom vonásaival valódi szépségnek
számított.

41
 – Jean-Paul egy ideig velünk fog lakni. Ő segít majd nekem abban, hogy
Anglia legszebb kertjét varázsoljuk ide – magyarázta Ava, nem túl
meggyőzően. Abban sem hitt, hogy tanítványa akár csak egy sor káposztát
el tudna ültetni.
Archie a cipője orrát bámulta, Angus kuncogott. Végül Poppy törte meg
a csendet. – Furcsán beszélsz – közölte, és felhúzta az orrát.
– Francia vagyok – felelte Jean-Paul.
– És fogsz velünk játszani? – tudakolta a kislány.
Jean-Paul megvonta a vállát. – Nem tudom. Mit szerettek játszani?
– Szeretek zöldségeket ültetni.
– Én is szeretek zöldségeket ültetni – bólintott a fiatalember.
– Megmutatjuk Jean-Paulnak a kertet? – vetette fel Ava. – Fiúk, ti
megmutathatnátok neki az üreges fát!
Angus felvidult az ötleten, Archie kevésbé. Nem volt biztos benne, hogy
meg akarja mutatni egy felnőttnek a titkos kuckójukat. – Gyere, Angus! –
szólította az öccsét, és előreszaladt, mielőtt még a felnőttek követhették
volna.
– Elevenek – állapította meg Jean-Paul, és keresztbe fonta a karját.
– Vegyél fel csizmát és kabátot! Odakint minden nedves.
Jean-Paul elvonult a szobájába, és hamarosan visszatért bőrcsizmában
és báránybőr kabátban.
– Ugye, nem ebben akarsz a kertbe menni? – csodálkozott el Ava.
– Dehogynem.
– Tönkre fog menni a ruhád.
Jean-Paul megvonta a vállát. – Akkor majd veszek újat.
– Semmi értelme, hogy feleslegesen tönkretedd a szép csizmádat. Ami
pedig a bőrkabátot illeti, nincs valami kevésbé kényes holmid?
– Nincs.
Ava türelemre intette magát, majd közölte a fiatalemberrel, hogy
bemennek a faluba, és vesznek neki egy pár gumicsizmát.
– Árulj el valamit, Jean-Paul! – folytatta. – Mennyit kertészkedtél eddig
életedben?
A fiú mosolyogva a fejét rázta. – Semennyit. Csak néztem anyámat,
ahogy a kertben dolgozik.
– De akarsz tanulni?
– Természetesen. A Les Lucioles kertjei az örökségemhez tartoznak.
Nyár végén úgy fogok távozni innen, hogy magammal viszem a tőled
megszerzett tudást.
– Én pedig két segítő kezet kapok. – Ava azon morfondírozott, vajon
melyikük nyer többet ezzel a fura kapcsolattal.

42
 – Remélem, hogy én is megajándékozlak majd valami különlegessel –
mondta a fiú, és újra mosolygott.
Kisétáltak a macskakővel burkolt teraszra, amelyet dézsás növények,
valamint palástfű bokrok öleltek körül. A terasz kavicsos ösvényben
végződött, amelyet kakukkfű és formára nyesett tiszafák szegélyeztek. Az
ösvény sötét volt, nedves a harmattól, a gyepet a késő délutáni napfény
narancssárga színűre festette. A kakukkfüves sétány végénél, a régi,
elhagyatott galambházon túl legelésző teheneket láttak a mezőn, még
távolabb erdők szegélyezték a birtokot. Jean-Paul körbetekintett. – Ez
gyönyörű – állapította meg.
– Köszönöm – válaszolta Ava. – Én is szeretem.
Poppy követte őket a kakukkfüves sétányon a galambház felé. Bernie és
Tarquin meghallotta a gyerekek hangját, és utánuk vetették magukat. Ava
meglepődött, hogy Jean-Paul elbűvölve nézte a galambházat. Kerek,
fehérre festett kőépület volt takaros fatetővel, amely kínai kalaphoz
hasonlóan csúcsosodott. – Galambok laknak benne – közölte. – Sohasem
nyúltunk hozzá.
– Nem is szabad – mondta a fiatalember, és a kezét finoman a falhoz
érintette. – Ez így elragadó, ahogy van.
– A környező juharfák a legcsodálatosabb piros színt fogják ölteni
novemberben – lelkendezett az asszony. Balra indult tovább. A gyep
mentén hosszú fal állt, ahová növényszegélyt ültetett Ava. – Már
visszametszettem télire – magyarázta.
– Sok itt a teendő, ugye? – merengett Jean-Paul.
– Sok bizony.
Poppy mindenáron meg akarta mutatni a konyhakertet, amely egy régi
kőfal mögött bújt meg. A falat nyáron belepte a futórózsa, a lonc és a
jázmin. Az ajtaja beragadt; a kislány olyan erősen nyomta, ahogy csak
bírta, de nem mozdult. JeanPaul nekifeszült.
Az ajtó kitárult, és jókora veteményeskertre nyílt, amelyet
kavicsösvények és puszpángszegélyek osztottak fel. Bőséges volt itt a
zöldségtermés. A kertet körülölelő falakon a klemátisz, rózsa, lilaakác és
lonc maradványai látszottak. Az ajtón át egyszer csak befurakodtak a
kutyák.
– Szép termést szoktunk leszedni – mesélte Ava, és elnézte a lányát,
ahogy az ösvényen ugrándozik a nyári tökök ágyásához. Az asszony az
almafasorhoz vezette Jean-Pault, a lombok összezáródtak fölöttük. Piros,
érett gyümölcsök hevertek szanaszét a földön. A fiatalember felemelt
egyet, és beleharapott. – Édes – állapította meg.
– A férges almáknak van a legjobb ízük – jegyezte meg Ava. – A

43
férgeknek van érzékük hozzá, melyikbe kell befurakodniuk.
Miután távoztak a veteményesből, a sövénybe vágott átjárón a rét felé
indultak. Középen tölgyfa terebélyesedett magányosan. – Ide szeretnék
vadvirágos mezőt ültetni – mondta Ava, maga elé képzelve a szín-
kavalkádot. – Mögötte találod a Hart folyót és a nyári lakot.
– Megnézhetem?
– Inkább nem mutatnám meg, amíg nem takarítottam ki. Szégyellem
magam a rendetlenség miatt.
A fiú ránézett, a szeme ragyogott a derültségtől. – Ugyan miért? Hiszen
csak a kertész vagyok.
Ava önkéntelenül is elmosolyodott. – Még nem vagy az – pontosított. –
Sohasem találkoztam olyan kertésszel, aki kasmírsálat viselt.
– Ne ítélkezz a külső alapján! – Jean-Paul a fára pillantott, ahol két
gyermekarc kukucskált ki a fatörzs közepén lévő lyukon.
– Ott van az üreges fa! – harsogta, és átvágott a füvön. – Ez tényleg
varázslatos! – Ava a homlokát ráncolva nézte a fiatalembert.
Megállapította, hogy van benne valami különös.
Archie és Angus eltűnt a fa belsejében, amikor meglátta a két közeledő
felnőttet. Poppy odaszaladt, és kérlelte őket, hogy engedjék be. – Jönnek!
– visította. Gyorsan bemászott a nyíláson. Jean-Paul gyengéden paskolta
meg a fát. – Milyen gyönyörű, öreg fa! – áradozott.
– Én is szeretem – értett egyet Ava. – Olyan, akár egy öreg barát.
Képzelheted, mi mindent látott már az életében!
Jean-Paul lehajolt, hogy bekukucskáljon a gyerekekhez. Úgy ültek a
sötétben, mint három kis kalóz. – Van még itt számomra hely?
– Nincs, menj innen! – kiabálták, élvezettel visítozva. – Segítség! Itt van
Hook kapitány!
Ava a gyümölcsös felé terelte tovább Jean-Pault, ahol szilvafák,
almafák, körtefák és barackfák követték egymást sorban. A nap már
alacsonyan járt az égbolton, megnyúlt árnyékokat vetett a fűre. Mester és
tanítványa csendben sétált a fák között.
– Legjobban a reggelt és az estét kedvelem – szólalt meg Jean-Paul. –
Szeretem bennük a mulandóságot. Amint elkezded csodálni őket, már
véget is érnek – mondta az ujjával csettintve.
– Gyere! Hadd mutassam meg azt a helyet, ahol az új kertet akarom
kialakítani. Parasztkertet tervezek, tele rózsával, harangvirággal és
margarétával.
Füves területhez érkeztek, amelyet mindkét oldalon tiszafák határoltak.
Középen egyetlen fa, egy madárberkenye magasodott. Megálltak a kert
végében. Nagyobb terület volt, alkalmas egy látványos kert kiépítésére. –

44
Jó adottságú hely – állapította meg a fiatalember.
– Ugye? – bólintott Ava. – Régóta tervezem, hogy kezdek vele valamit.
A gyerekek inkább a ház túloldalán játszanak, vagy a növényszegély menti
pázsiton. A kertnek ez a része olyan, akár egy titok.
– Egy titkos kert lesz.
– Remélem is. Gyere! – mondta az asszony mosolyogva. – Itt az ideje,
hogy teázzunk. A gyerekek hamarosan megéheznek.

M reggel Toddy betartotta a szavát, és elvitte JeanPault lovagolni, míg

ÁSNAP

az ikreket Archie, Angus és Poppy társaságában hagyta az üreges fánál.

Frisby úr a teraszon szundított, egy régi gyapjúpulóverbe bújva. Phillip
Gloucesterbe utazott a hétvégére vadászni, és magával vitte Tarquint. Ava
egyedül maradt Bernie-vel és a gyerekekkel.
A nyári lak kitakarítására használta ki ezt a napot. Az utolsó lakó Phillip
agglegény öccse volt, aki régebben hétvégi házként használta. Végül
megnősült, és vett egy házat Sherbome közelében, Phillip pedig
megpróbálta kiadni a nyári lakot. Új konyhát építtetett, és kifestette,
mégsem álltak sorban a bérlők, mivel a házhoz nem tartozott kocsibeálló.
A lakónak az ő otthonuknál kellett volna parkolnia, majd végigsétálnia a
mezőn, és ez mindkét félnek kényelmetlen lett volna.
Ennek ellenére, Ava mindig kedvelte ezt az elhagyatott házikót, amely
megbújt a nagy levelű gesztenyefák ölelésében. Fehér és rózsaszín rózsák
kúsztak fel a falára, nyáron még az ajtót is belepték. Odakint a kőhíd alatt
békésen hömpölygött a Hart folyó.
Tiszta ágyneművel megvetette a vaságyat, az ágytakarót pedig a sarokba
dobta, hogy hazavigye kimosni. Kiporszívózta a szőnyegeket, és felsúrolta
a konyhakövet. Kitárta az ablakokat, hogy az épületet átjárja a friss őszi
levegő, és hamarosan a nedves fű illatával teltek meg a helyiségek.
Nemsokára elégedetten szemlélte munkája eredményét az ajtóból, majd a
piszkos ágytakaróval a kezében távozott.
Toddy ebédre érkezett vissza Jean-Paullal. A gyerekek egész délelőtt az
üreges fánál játszottak, végül sáros csizmájukban, kipirult arccal
betoppantak az előtérbe. Jean-Paul eltűnt a szobájában, hogy átöltözzön.
Ava csirkét sütött ebédre. A tűzhelynél állt, és a mártást keverte, közben
a gyerekek a csap körül tolongtak, hogy kezet mossanak. Toddy bejött, és
kiszolgálta magát egy pohár almalével a hűtőszekrényből. Rövidre vágott
fekete haja összeborzolódott, arcát kicsípte a szél. Bizalmasan Avához
fordult. – Jean-Paul nagyon dögös – suttogta. – Lóháton is pompás
látványt nyújt.

45
 – Fogd vissza magad! Már csak a te rajongásod hiányzik a hatalmas
egojának.
– Nincs abban semmi kivetnivaló, ha az ember lánya legelteti a szemét.
– Azzal nekidőlt a sütőnek, hogy felmelegítse a hátsóját.
Abban a pillanatban megjelent Jean-Paul az ajtóban. Farmert vett fel,
hozzá halványkék inget, amelyet betűrt a nadrágjába, így látszott a bőröve.
Toddy a barátnőjére kacsintott, de Ava inkább a gyerekekkel volt
elfoglalva.
– Gyertek, üljetek asztalhoz! – mondta nekik. – Jean-Paul, szolgáld ki
magad egy itallal. A hűtőben találsz vagy az éléskamrában – magyarázta,
és egy ajtóra mutatott, amely a konyhából nyílt. – A poharakat a tálalóban
tartjuk. Jól telt a délelőtt?
– Fantasztikus volt! – lelkendezett a fiatalember. – Föllovagoltunk a
dombra, olyan magasra, hogy láttuk a tengert.
– A Planchett-fennsíkra ügettünk fel – pontosított Toddy.
Jean-Paul segített a terítésben, aztán paradicsomszószt és mártást tett a
csirke mellé a gyerekeknek, majd a három felnőttnek is. A gyerekek egy
ideig csendben ültek, aztán nekiálltak enni.
– Jean-Paul, a véredben van a házimunka! – áradozott Toddy, és szedett
magának csirkét. – Ha már eluntad magad itt, a Bucksley-farmon mindig
akad tennivaló.
– Ez nagyon angolos háztartás – jegyezte meg Jean-Paul, és Avára
mosolygott. – Nem hiszem, hogy itt unatkozni fogok.
– Kitakarítottam a nyári lakot – újságolta Ava, és leült az asztalhoz.
– Ma délután megmutatom, és azután szabadon használhatod, ahogy
kedved tartja. Tekintsd az új otthonodnak, ameddig nálunk maradsz.
– Igazán nagylelkű vagy.
– Velem pedig bármikor eljöhetsz lovagolni – vetette közbe Toddy, de
Ava arckifejezését látva gyorsan hozzátette: – Van néhány csinos
unokahúgom, nagyjából a te korosztályod, itt laknak a közelben. Jó
társaság lennének számodra, elmehetnétek együtt lovagolni.
– Mennyi lehetőségem van! – mondta Jean-Paul, és nagyot harapott a
csirkébe. – Ava, remek szakács vagy – dicsérte, és elismerően bólintott. –
Amit csak készítesz, nagyon ízletes. Már nem is akarok a nyári lakba
költözni.
Az asszonynak hízelgett az elismerés. – Bármikor velünk ebédelhetsz és
vacsorázhatsz.
Étkezés után mindannyian kisétáltak a mezőn át a folyópartra, hogy
megmutassák Jean-Paulnak az új otthonát. A gyerekek a hídnál játszottak,
botokat dobáltak a vízbe. Nyirkos volt a levegő, lógott az eső lába.

46
 – Tüzelőről még nem gondoskodtam – vallotta be Ava, Jean-Paulnak.
– De az istálló tele van fával. Hozzál annyit, amennyire szükséged lesz.
Ha tudsz várni hétfőig, Hector segít.
– Ne aggódj, elintézem magamnak.
– Azt javasolnám, hogy maradj még egy napig a nagy házban, és inkább
holnap költözz át. Elviheted a kocsimat, hogy a faluban beszerezd
mindazt, amire szükséged lehet.
Amikor Jean-Paul meglátta a nyári lakot, elmosolyodott. – Itt biztos
boldog leszek – mondta, és nagy léptekkel elindult a házhoz.
Miközben a többiek követték, cseperegni kezdett az eső. Ava elővette a
kulcsot a nadrágzsebéből, és az ajtó nyikorogva kinyílt. A gyerekek a
hídnál maradtak, nézték, ahogy az esőcseppek mintákat rajzolnak a
vízfelületre.
Odabent kellemesebb idő volt, bár a levegőt betöltötte a bútorfényező és
a felmosószer szaga. A lépcsőházban huzat volt, az emeleten ugyanis
nyitva maradtak az ablakok. Amint levetették a csizmájukat, Ava felsietett,
hogy becsukja őket. JeanPaul és Toddy addig lent maradt a nappaliban.
Miután Ava becsukta az ablakokat, zuhogni kezdett az eső. Látta, hogy
a gyerekek visítozva szaladnak az üreges fa irányába. Ám az égszakadás
közepette egyszer csak szétoszlottak a felhők, újból kisütött a nap, és az
égbolton gyönyörű szivárvány jelent meg. A csodás látvány boldogsággal
töltötte el az asszonyt, és mindenáron meg akarta osztani az érzést a
többiekkel. Lesietett a lépcsőn.
– Kifelé, kifelé! – harsogta.
Toddy és Jean-Paul az előtérbe toppant.
– Mi történt? – kérdezte Toddy kíváncsian.
Szivárvány! – felelte Ava, és kinyitotta az ajtót. – Ezt látnotok kell!
– Belebújt a csizmájába, és kirohant a szabadba. Érezte, hogy az esővíz
végigcsorog a nyakán, de nem bánta. Még sohasem látott ilyen tökéletes
szivárványt, ahol az összes színt tisztán ki lehetett venni, még a rózsaszínt
is, amely legtöbbször összemosódott a többivel.
Jean-Paulra sandított, és észrevette, hogy a fiatalember őt bámulja.
Elmosolyodott, hogy leplezze zavarát.
– Nahát! Ez aztán különleges! – ismerte el Toddy, szorosan a kabátjába
burkolózva. – De most már visszamehetünk?
– Menj csak. És vidd Jean-Pault is. Én maradok, amíg el nem tűnik –
felelte Ava.
Toddy visszasietett a nyári lakba, és Jean-Paulnak nem maradt más
választása, mint hogy kövesse.
Ava a hídra lépett, és csak állt az esőben, örült, hogy egyedül lehet.

47
Végül az eső elcsendesedett, és a szivárvány is elhalványult. Toddy és
Jean-Paul előmerészkedett a nyári lakból.
– Azt hiszem, egy csésze tea mindannyiunknak jólesne, nem gondolod,
Ava? – kérdezte Toddy, és a nagy ház irányába indult.
– Gondolom, de a gyerekek az üreges fában várták ki az esőt – jegyezte
meg Ava. – Szerintem teljesen szárazak maradtak.
Igaza volt. Amint a gyerekek észrevették, hogy közelednek a felnőttek,
Poppy elkiáltotta magát: – Láttátok a szivárványt?
Óriási volt!
Ava megfogta a kezét. – Láttad a rózsaszínt?
– Igen. – Poppy felsorolta a színeket. – A rózsaszín és a zöld illik
egymáshoz, ugye, mami?
Igazad van, édesem. A rózsaszín és a zöld illik egymáshoz. Ezek a
kedvenc színeim. – Azzal Jean-Paulhoz fordult. – Legközelebb keresd a
rózsaszínt. Ott van, csak jól meg kell nézned.
– Akár a szépség – fűzte hozzá a fiatalember. – Mindenhol ott van, ha az
ember jól megnézi.
– Ezzel azért vitatkoznék – csóválta a fejét Toddy. – Én minden reggel
keresem a tükörben, mégsem látom.
– A gyerekeid mindig látják, amikor csak rád néznek – mondta
gyengéden Jean-Paul. Az asszonyon látszott, hogy zavarba jött. – A saját
szépségedet nem te fedezed föl.
Ava továbbsétált, és még mindig a kislánya kezét szorongatta. Közben
biztosra vette, hogy Jean-Paul már régen felfedezte a tükörben a saját
szépségét.

H reggel Ava bemutatta Jean-Pault Hectornak. Megnyugvással töltötte

ÉTFŐ

el, hogy a fiatalember az új gumicsizmáját viselte, hozzá farmernadrágot

és flanelinget vett föl.
Hector a hatvanas éveiben járt, és amióta az asszony ismerte, mindig
ugyanazt a gyapjúsapkát és mellényt hordta. Az arca ráncosodott, a szeme
viszont fiatalosan csillogott. Erős dorseti kiejtése volt, kész csoda, ha Jean-
Paul a felét megérti majd annak, amit mond, gondolta.
– Elkél egy kis segítség a kertben – mondta egykedvűen az idős férfi.
Ritkán mosolygott. – Különösen most, gyorsabban hullnak a levelek, mint
ahogy össze tudnám gereblyézni őket.
Jean-Paul az egész napot gereblyézéssel, fűnyírással és favágással
töltötte, vagy a nyári termés maradékát takarította el.
Délutánra aztán eléggé elfáradt.

48
 Azt hiszem, nem árt, ha Hectornak segítesz egész héten.
Legalább jobban megismered a terepet – magyarázta Ava.
A fiatalember nem lelkesedett az ötletért. Az arca elkomorult, de nem
tette szóvá. – Bon – egyezett bele. – Ha ezt szeretnéd.
– Igen, ezt – erősítette meg Ava. – Nagyon fitt leszel.
– Már fitt vagyok! – vágta rá mérgesen Jean-Paul. – Azt tervezem, hogy
máglyát gyújtok. Mikor érkeznek a gyerekek? Talán szívesen segítenének
nekem.
– Most megyek értük. Biztos vagyok benne, hogy örömmel segítenek.
Addig igyál egy teát a konyhában. Sokat dolgoztál ma, most már pihenj
kicsit.
Jean-Paul megrázta a fejét.
– Nem. Még van két fordulóm a tűzgyújtásig.
– Jó, akkor majd odaküldöm a gyerekeket a pillecukorral.
– Pillecukorral?
– Nem tudod, mi az? – Jean-Paul válaszképpen csak a fejét rázta. –
Akkor meglepetés lesz. Örömmel fogják megmutatni neked. – Ava
rámosolygott, de a fiatalember nem viszonozta.
Az asszony elhajtott az iskolába, közben a Jean-Paulnak kiosztott
munkákon morfondírozott. Azzal nyugtatta magát, hogy a francia úgysem
marad sokáig.
A gyerekek örömmámorban úsztak, hogy végre majd megmutathatják
Jean-Paulnak, miként kell pillecukrot nyárson sütni. Amikor hazaértek, a
konyhakertbe igyekeztek, ahol Hector és Jean-Paul már egy
kartondobozokból és száraz levelekből rakott hatalmas kupacnál állt.
Időközben beborult az ég, sötét felhők gyülekeztek; Ava egy zacskó
pillecukorral a kezében követte őket.
Meg akarom mutatni! – sivította Poppy, és az anyjához szaladt.
Az asszony kinyitotta a zacskót, és a lánya kezébe nyomott egy
rózsaszín pillecukrot, valamint egy botot.
– Rendben, de hadd segítsek!
Jean-Paul nézte a fiúkat, amint belemarkolnak a zacskóba, és elfogadott
tőlük egy pillecukrot.
– Rá kell tűzni egy botra – magyarázta Archie komoly ábrázattal. –
Különben megégeted az ujjaidat.
– Köszönöm – mondta Jean-Paul. – Nem áll szándékomban megégetni
az ujjaimat.
– Nézd! – mondta Poppy, miközben botját a tűzbe tartotta, de a bot is
lángra kapott. – Látod? – kérdezte izgatottan.
– Jó lesz, most már kiveheted – szólt közbe Ava.

49
 – Fújd el, mami!
Ava a szájához emelte a botot, és ráfújt. A pillecukor ragacsos
gombóccá olvadt össze. Még egyet fújt, aztán visszaadta a lányának.
Poppy boldogan mosolygott. – Finom! – örvendezett.
– Csak bátran! – unszolta Ava, Jean-Pault. – Tekintsd úgy, hogy ez a
beavatási szertartásod. Ha sikerrel jársz, csatlakozhatsz a klubunkhoz.
Jean-Paul a tűz fölé tartotta a nyársat, közben a fiúk jó tanácsokkal
látták el. A fiatalember igyekezett megfogadni őket, sőt kérdéseket is
feltett nekik, hogy fontosnak érezhessék magukat.
Mindannyian megkóstolták a pillecukrot, majd Jean-Paul egy játék
ötletével állt elő. – Ha ez volt az én beavatásom a ti klubotokba, akkor
most jöjjön a tiétek, az én klubomba – közölte komolyan.
Ava lenyűgözve nézte, ahogy a fiatalember táncolni kezd a tűz körül,
miközben indián csatakiáltásokat hallat. Kigombolódott inge alól elővillant
a bőre, melyet megvilágítottak a lángok. A gyerekek csatlakoztak,
szorosan Jean-Paul nyomában ugrándoztak a tűz körül. Ava tapsolt, és
gurgulázott a nevetéstől.

J P az elkövetkező napokban is Hector mellett dolgozott, miközben

EAN- AUL

Ava a növényszegélyekkel foglalatoskodott. Az asszony hiába törte a fejét,

milyen ültetési tervet készítsen a parasztkerthez, nem jutott dűlőre.
Szerdán, miután Jean-Paul már a harmadik vacsorameghívást utasította
vissza, az asszony belátta, hogy igazságtalanul bánik a franciával. Végül is
a fiatalember azért érkezett, hogy neki segítsen, így mégsem hagyhatja,
hogy egész nap Hectorral dolgozzon. A réten át a folyóhoz indult, bár nem
állt szándékában mentegetőzni, csupán tanácsot akart kérni a parasztkerttel
kapcsolatban. Talán van egy-két használható ötlete, gondolta.
A folyó felett átívelő kőhíd ezüstösen csillogott a holdfényben. Ava
imádta az estéket, és jókedvre derült, ahogy a nyári lak felé igyekezett.
Amikor odaért, bekopogtatott az ajtón.
Jean-Paul a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Ava mindössze egy pólót
viselt az overall alatt, és úgy tűnt, hogy nem is fázik. – Gyere be! –
mondta, és félreállt az ajtóból. Az asszony kibújt a csizmájából, és belépett
a nappaliba. A kandallóban tűz ropogott, a dohányzóasztalon egy doboz
festék és egy pohár zavaros víz állt. Avának meg sem fordult a fejében,
hogy Jean-Paul ilyesmivel mulatja az idejét.
A fiatalember nem kínálta itallal, csak az ajtóban állva várta, hogy
mondjon valamit. Ava a tűzhöz lépett. – Azért jöttem, mert a tanácsodat
szeretném kérni – kezdte.

50
 – A tanácsomat? – értetlenkedett Jean-Paul. – Ugyan miért? A napnál is
világosabb, hogy úgy gondolod, nem tudok neked semmit nyújtani. – A
kanapéra huppant. Kék ingét nem tűrte be Levis farmerjába.
– Hector gondjaira bíztál. Honnan tudod, hogy mire vagyok képes és
mire nem?
– Nem tudom – ismerte el Ava. – Lehetek őszinte? Nem az én ötletem
volt, hogy ide gyere, hanem Phillipé. Én nem akartam. Azt hiszem, meg
tudok birkózni a saját kertemmel.
– Akkor miért kéred a tanácsomat?
– Azért, mert elbizonytalanodtam, és talán te tudsz segíteni. Magad
mondtad, hogy az ember ne ítélkezzen a külső alapján.
Rosszul ítéltelek meg. Remélem, hogy tévedtem.
– Miben segíthetnék?
– A parasztkerttel kapcsolatban.
– Aha. – Jean-Paul előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta, és
elmélyülten dörzsölte az állát. Ava hirtelen megkönnyebbült. A
fiatalember elfogadta a burkolt bocsánatkérést. – Szóval a parasztkertről
szeretnél beszélni – dünnyögte.
– Igen – bólintott Ava. – Hiába igyekszem elképzelni, nem jelenik meg
előttem.
– Történetesen én is gondolkodtam rajta, és festettem neked valamit.
– Ezzel átnyúlt a kanapé karfája fölött, elővett egy vázlattömböt, és az
asszony térdére helyezte.
Avának elakadt a szava. Ott volt az áhított parasztkert élénk színekkel
megfestve. Egy zöldellő ösvény kanyarogva vágta ketté, mindkét oldalán
bokrokkal és virágokkal. Középen a madárberkenye terebélyesedett,
amelyet ülőpad ölelt körül. Tökéletes volt, ennél szebbet álmodni sem
tudott volna.

51
 IV

Hartington-ház, 2005

Ekkor döbbentem rá, hogy MF és én sok mindenben hasonlítunk. Két

művészi hajlamú ember, akik mindenáron valami szépet akarnak alkotni…

M IRANDAszeme megtelt könnyel. Az oldalak közé ragasztva kettéhajtott képet

talált a parasztkertről. A színek még mindig olyan élénkek voltak, mintha
aznap festették volna. Végigsimított a papíron, és elképzelte a bimbózó
szerelmet. Az a pad még mindig körülölelte a berkenyefát. Vajon ültek-e
ott kettesben, kertészkedtek-e közösen, és minden növény elültetésével
erősödött-e az egymás iránt érzett szerelmük? Hirtelen elfogta a
lelkesedés. Talán Jean-Paul életet tudna lehelni a kertbe.
Bár nem szerepeltek nevek a jegyzetfüzetben, Miranda hamar kitalálta,
hogy a napló írója nem más, mint az előző tulajdonos, Mrs. Lightly.
Keveset írt ennek a bizonyos MF-nek a külsejéről, inkább a természetére
helyezte a hangsúlyt. Kreatív fiatalember volt, az egyik pillanatban
mosolygott, a másikban morózussá vált. Azon tanakodott, miért hagyta
Mrs. Lightly a dobozt a nyári lakban. Netán úgy érezte, jobb, ha a múlttal
együtt azt a viszonyt is lezárja?
Miranda végiglapozta a füzetet, közben meg-megállt, hogy
gyönyörködjön egy-egy préselt virág látványában vagy Mrs.
Lightly cirkalmas betűiben. Tudta, hogy a házat rendbe kell hoznia
Jean-Paul érkezéséig. Nem volt ideje egy idegen pár szerelmén
ábrándozni. Vonakodva becsukta a füzetet. Neki kellett állnia a ház körüli
teendőknek, ráadásul Mrs. Underwood is hamarosan megérkezik, hogy
elkészítse az ebédet. A hóna alá csapta a jegyzettömböt, és eljött a nyári
lakból.
Ahogy visszafelé sétált a mezőn, látta, hogy Mrs. Underwood autója
már a ház előtt parkol. Az idős asszony keresztbe font karral ült a lépcső
tetején.
– Jó napot! – üdvözölte Miranda. – Ne haragudjon, asszonyom, amiért
késtem. Csak tudja, az a helyzet, hogy minél előbb rendbe kell hoznom a

52
nyári lakot a kertésznek. – Az asszony férjére gondolva észbe kapott, és
sietve pontosított. – A tájkertésznek. – Mrs. Underwood bólintott. – Ma
még nem találkoztam a férjével, de biztosan a kertben dolgozik – tette
hozzá.
– Igen, mindig talál magának elfoglaltságot. Nem bír sokáig egyhelyben
maradni. – Miranda kinyitotta az ajtót. Betette a naplót a
dolgozószobájába, majd bekísérte Mrs. Underwoodot a konyhába, ahol
megbeszélték a fizetést és az időbeosztást. Észrevette, hogy az asszony
férje már feltöltötte a fáskosarakat, és begyújtott a kandallóba.
Mrs. Underwood büszkén megjegyezte: – Mrs. Lightlynál mindig égett
a tűz. Nem mintha fázós lett volna. Még a hidegben is rövid ujjú felsőt
viselt.
Most, hogy Miranda érdeklődését felcsigázta az előző lakó, többet meg
akart tudni a napló szerzőjéről. – Mit szólna egy csésze teához, Mrs.
Underwood? – javasolta, és kihúzott egy konyhaszéket. – Mit szeretne?
Earl Grey megfelel?
– Hadd csináljam én, Miranda! Mégsem ülhetek tétlenül, amíg a
munkaadóm kiszolgál. – Kivette a kezéből a teáskannát, és a csap alá
tartotta. – Különben is, meg kell ismernem a konyhát. Sokat változott,
amióta Mrs. Lightly elköltözött.
Miranda leült a székre. – Kérem, meséljen Mrs. Lightlyról! Milyen
ember volt? Annyit hallottam már a kertjéről, de róla szinte semmit.
Mrs. Underwood egy pillanatra elgondolkodott. – Eredeti volt, a Jóisten
biztos jókedvében teremtette. Lightly úr sudár volt, barátságos, mosolygós,
sohasem sajnálta az időt a beszélgetésre. Mrs. Lightly szeszélyes asszony
volt. Egyik pillanatban még vicceket mesélt és szórakoztató volt, a
következőben elnézést kért, és elsietett a dolgára. Látszott rajta, mikor lett
elege a társaságból. Olyankor a kertbe vonult, és élvezte a csendet.
– Hogy nézett ki?
Mrs. Underwood rázárta a teáskancsó tetejét, és elővett két csészét a
konyhaszekrényből. – Nem volt olyan kimondott szépség, mint maga,
Miranda. Inkább helyesnek mondanám a hosszú göndör hajával. –
Kuncogott. – Ragyogó humorérzéke volt. Mindenen tudott nevetni, még a
nehézségeknek is a jó oldalát látta. Bár Lightly úr betegségén biztosan nem
nevetett. Azóta nem sűrűn találkoztam velük. Egymaga ápolta az urát. –
Megrázta a fejét, közben két teafiltert dobott a kannába. – De ilyen a
szerelem, nem igaz?
Miranda nyomban belátta, hogy semmiképpen sem szabad említést
tennie a naplóról. – Nem tudja, lakott valaki a nyári lakban? – kérdezte
óvatosan.

53
 – Nem is tudom… – Mrs. Underwood eltöprengett. – Régebben Lightly
úr öccse használta hétvégi házként, de ez még azelőtt volt, hogy
megismertem volna a családot.
– Mindig maga főzött rájuk?
– Kezdetben nem. Volt egy idős szakácsuk, Mrs. Marley. Miután
nyugdíjba ment, akkor jöttem én néha hétvégenként. Sok irodalmárféle
érkezett Londonból hozzájuk. Tudja, Lightly úr neves író volt.
– Miről írt?
– Borokról. Sok időt töltött Franciaországban.
– Akkor értem már, miért van annyi francia könyv, a nyári lakban.
– Lightly úr imádta a könyveket. A dolgozószobája tele volt velük.
Megitták a teát, megbeszélték Mrs. Underwood fizetését és beosztását,
majd Miranda átadott neki egy kulcsot.
– Ha takarítót keres – jegyezte meg Mrs. Underwood –, ismerek valakit,
aki alkalmas a feladatra. Fatima, Jamal édesanyja, tudja, akié az a kis
üzletház a faluban. Szorgalmas, rendes asszony.
– Hogyan tudnám elérni?
– Szerintem délután találkozom vele. Majd megadom neki a maga
telefonszámát.
– Köszönöm. Jut eszembe! Nem ismer helyi mesterembert? Rendbe
kellene hozatnom a nyári lakot.
– Derek Heatht tudnám ajánlani, a két fiával, Nickkel és Steve-vel
dolgozik. Becsületesek, dolgosak, szépen meg fogják csinálni. – Leírta egy
darab papírra a férfi mobilszámát.
Miután Mrs. Underwood távozott, Miranda gyorsan felhívta Derek
Heatht. Meglepetésére a férfi azzal fogadta, hogy egy hét múlva tudnának
kezdeni, mivel az arra az időszakra tervezett munkájukat éppen
visszamondták. – Szerencséje van, asszonyom – tette hozzá jellegzetes
tájszólásban. – Vagy talán a sors akarta így. Én nem hiszek az ilyesmiben,
de a feleségem igen. Szerinte soha semmi nem történik véletlenül.
– Miután Miranda letette a telefont, eszébe jutott Jean-Paul. Vajon őt is
a sors küldte?

D H a következő héten nekiállt a nyári lak felújításának. Két fiával

EREK EATH

szétszedték a konyhaszekrényt, és újraburkolták a padlót. Derek nyugdíjas

bátyja, Arthur is besegített. Makulátlan overallban jelent meg, elhárította a
szivárgást, és újratapétázta a falakat.
Fatimát érdekelte a lehetőség, és eljött, hogy megbeszéljék a részleteket.
Erős vonású, barna bőrű asszony volt, fejét kendőbe burkolta. Mielőtt

54
Miranda előadhatta volna, mit szeretne, egy legyintéssel elhallgattatta. –
Tudom, hogyan szeretik a gazdagok tisztán tartani a házukat – közölte
marokkói akcentussal. – Fatima addig takarít, amíg nem ragyog a ház. –
Szélesen rámosolygott leendő munkaadójára.
Mirandának nem maradt más választása, mint hogy alkalmazza, ezután,
visszatért az íróasztalához, hogy megírjon egy cikket az önfoglalkoztatás
örömeiről. Közben azon töprengett, vajon más szabadúszó édesanya
hogyan egyezteti össze a munkáját az egyéb teendőkkel.

OKTÓBER végére befejeződtek a munkálatok a nyári lakban, és Jean-Paul

visszatért Hartingtonba. Késő délután Gus és Storm a híd környékén
futkosott, izgatottan várva az elbűvölő francia érkezését.
Amikor Miranda kinyitotta a bejárati ajtót, úgy érezte, hogy egy
pillanatra kihagy a szívverése. A férfi vonzóbb volt, mint amire
emlékezett. Filckalap, báránybőr kabát és koptatott Levis farmer volt rajta.
Belépett az előtérbe, és levette a kalapját. Őszülő haja összekuszálódott,
végigsimított rajta, közben körbehordozta a tekintetét a házon.
– A gyerekek már a nyári laknál várják – mondta Miranda. –
Feltöltöttem a hűtőszekrényét, úgyhogy ott is teázhatunk.
– Jó, akkor menjünk.
Az égbolt sötétkékje arany színbe váltott közvetlenül a fák fölött. A
levegő nyirkos volt, a föld nedves a reggeli heves esőzéstől. Az ösvényen
elsétáltak a hídig, ahol Storm és Gus várt rájuk. Amikor a kislány
megpillantotta őket, futásnak eredt. – Mami, mami! – kiáltozta. –
Varázsolni fogok a kertben! – JeanPaul vonásai megenyhültek, és
elmosolyodott. – Felújítottuk a házat – mesélte büszkén Storm.
Gus a hídon maradt, kissé gyanakvón méregette a férfit, ennek ellenére
Jean-Paul kedvesen bólintott neki. Tudta, hogy nem szabad erőltetnie a
barátságot. Figyelte, ahogy Miranda kinyitja a nyári lak ajtaját, ugyanazzal
a rozsdás kulccsal, amellyel Ava tette évtizedekkel ezelőtt. Akkor még
mindketten fiatalok voltak, és egyikük sem sejtette, hogy olyan erős
szerelem szövődik köztük, amelynek hol örömteli, hol fájó emléke annyi
idő elteltével sem halványul el.
A férfi belépett a házba. Friss festék- és lakkszag csapta meg az orrát,
valamint a narancsvirág illata. Levette a kabátját, és Mirandát követve a
konyhába igyekezett, ahol az asszony már vizet forralt a teához.
Észrevette, hogy minden megváltozott. Új volt a konyhaszekrény, ahogy a
fekete tűzhely is, míg a fapadló helyére szürke járólapok kerültek. Miranda
izgatottan fordult felé: – Tetszik? – Storm teasüteménnyel kínálta,

55
szégyenlős mosolya enyhítette a férfi összetört szívének fájdalmát.
– Tetszik – válaszolta.
Miranda megkönnyebbülten sóhajtott. – Annyira örülök – mondta, és a
szekrényből kivett néhány csészét. – Bevásároltam önnek. Nem tudtam,
mire lesz szüksége, úgyhogy mindenből vettem valamennyit.
Kölcsönveheti az autómat, ha szeretne bemenni a közeli kisvárosba.
Sainsbury néhány kilométerre van innen az ellenkező irányba, túl a váron.
Jó volna felvinni a várba a gyerekeket, csak még nem volt rá időm.
Jean-Paulnak rémlett, hogy az asszonytól már hallotta ezt a kifogást.
Gusra pillantott, aki magányosan állt a sarokban. – Megmutatod, hol fogok
aludni? – kérdezte tőle, mire a kisfiú megvonta a vállát, és elindult kifelé.
– Majd én megmutatom! – ajánlkozott szolgálatkészen
Storm, és a bátyja után sietett.
– De te már adtál neki süteményt – mordult rá mérgesen Gus.
– Hadd áruljak el egy titkot! – szólt közbe higgadtan JeanPaul, mire
mindkét gyerek megfordult. – Gyertek föl! – folytatta, és megelőzte őket.
Amikor a hálószobába értek, kinyitotta az ablakot. – Azt hiszem, itt egy
mókuscsalád lakik. Azt képzelik, hogy ez az ő házuk.
– Tudom – mondta Gus, és az ágyra huppant. – Már láttam őket.
– Valóban?
– Ez volt a titkos kuckóm – dünnyögte morcosan.
– Szerintem ennél jobbat is találsz! – mondta Jean-Paul. – Mit szólnál
egy lombkuckóhoz?
– Mi az a lombkuckó? – csodálkozott el Gus.
– A fák ágai közé rejtik, hogy ne legyen szem előtt.
– Itt nincs is olyan – szállt vele vitába Gus.
– Még nincs, de majd építünk.
– Te tudsz olyat építeni?
– Egyedül nem. De remélem, hogy Stormmal segítetek.
– Mami szerint te kertész vagy – mondta Gus.
– A fa is a kert része, nem igaz?
– Az üreges fa! – szólt közbe Storm. – De az, az én titkos kuckóm.
Jean-Paul megrázta a fejét. – Gyere ide, Storm! – intette magához. –
Emlékszel, mit mondtam a kertben lakozó varázslatról?
– Igen.
– Nos, a varázslat csak akkor működik, ha mindannyian összefogunk.
Érted? – A kislány a homlokát ráncolta, Gus kétkedve hallgatta. –
Képzeljétek csak el, mennyi nagyszerű dolgot csinálhatnánk együtt!
– Holnap megépíthetjük a lombkuckót? – kérdezte Storm.
– Nem látom akadályát – mondta Jean-Paul. Arról ábrándozott, hogy a

56
tölgyfa ürege ismét gyerekzsivajtól lesz hangos. Noha a szerelmet már
nem hozhatom vissza, szeretettel még megtölthetem a kertet, hogy így
emlékezzem rá.
Odalent Miranda elkészítette a teát. Egy tálcán bevitte a nappaliba, majd
begyújtott a kandallóban. Elégedett volt a felújítással. Megtartotta az
összes könyvet és dísztárgyat, JeanPaul úgysem tudja meg, hogy Phillip
Lightly tulajdonát képezték. Remélte, hogy a gyerekek nem fogják
zavarni. Ahhoz képest, hogy a férfinak nem voltak saját gyerekei,
türelmesen bánt az övéivel. Megint csak elcsodálkozott, miként lehetséges,
hogy egy ilyen jóképű ember nem házasodott meg. Talán korán elveszített
valakit, vagy más tragédia érte.
Kis idő múlva mindhárman lejöttek az emeletről. Jean-Paul a tűz
közelében foglalt helyet egy karosszékben, amelyet Miranda áthúzatott
zöld kárpittal.
– A gyerekeknek őszi szünetük van a héten. Remélem, nem lesznek
útban – mondta.
– Jean-Paul lombkuckót fog építeni nekünk – mondta Gus óvatosan,
mert még nem merte beleélni magát. Már megszokta, hogy az apja nem
mindig tartotta be, amit ígért. – Ha lesz rá ideje.
A férfi, fürkésző tekintettel nézett rá. – A kuckótok megépítése a
legfontosabb teendőm – mondta komolyan. – Miféle kert az, ahol nincs
lombkuckó? Ahol nincs varázslat? Meg kell építenünk a kuckót, hogy
működjön a varázslat! – Storm kuncogott, Gus pedig hitetlenkedve
hallgatta Jean-Pault, aki most Mirandára irányította a figyelmét. – Holnap
bejárom a kertet, hogy lássam, mi az, ami még menthető, mit kell
visszavágni, és mit kell újraültetni. Annyit már tapasztaltam, hogy a
vadvirágos kertet újra kell ültetni.
– Tegyen úgy.
Miután megitták a teát, Miranda úgy érezte, eleget rabolták a férfi idejét.
– Most magára hagyjuk, gondolom, szeretne kipakolni – mondta, és felállt.
– Akkor holnap találkozunk.
Jean-Paul az ajtóban állt, és figyelte, ahogy a háziak távoznak. Eszébe
jutott Ava, amint a kőhídnál a szivárványt nézte. Amikor egyedül élt
Franciaországban, minden szivárványban a rózsaszínt kereste, de az
mindig elkerülte.
Vajon hol lehet most az asszony? Nem merte megkérdezni. Miatta jött
vissza, de nyoma veszett. Nem látta értelmét, hogy felkutassa. Ava minden
bizonnyal nem akarta, hogy rátaláljon. Talán ugyanazt mondaná neki, mint
huszonhat évvel ezelőtt, ő viszont nem akarta még egyszer hallani azokat a
szavakat.

57
AMIKOR Jean-Paul másnap reggel felébredt, egy pillanatra nem tudta, hol van.
Először a hálószoba ismerős mennyezetére esett a pillantása. Egy emlék
maradt csupán, semmi más. Ám olyan éles volt, hogy szinte érezte a
nyirkos fű illatát az asszony hajában, bőrének selymességét. Aztán az
emlék elhalványult. A nyári lak megmaradt, de már nem ragyogta be a
szerelem.
Mit remélt ettől az úttól? Nem volna jobb talán mégis visszatérni a
château-ba? Felült, és megdörzsölte a szemét. De hogyan térhetne vissza a
szerelme nélkül? Huszonhat éve várt erre az alkalomra. Hányszor
megálmodta a pillanatot, tervezte, fantáziált róla! Arra viszont nem
gondolt, hogy mi lesz utána.
Felöltözött, főzött magának egy erős kávét, és kiment a szabadba.
Csípős reggel volt. Átsétált a hídon, majd megállt a rét közepén. Egykor ez
volt Ava vadvirágos kertje. A tölgyfa kisebb erődként uralta a terepet.
Megépíti a lombkuckót, hogy a gyerekek játszhassanak, mint annak idején
Archie, Angus és Poppy.
Továbbhaladt a kavicsos ösvényen, a sövényen vágott átjáróhoz, ahol
régebben lugas vezetett át. Most takaros fekete kertkapu állt a helyén,
megolajozott vasalatokkal. Ahogy az várható volt, a fallal körbezárt
konyhakert elgazosodott. A kőfal jó állapotban volt, de a tövében
elpusztult virágok és bokrok nyújtottak szomorú látványt. A férfi elnézett a
zöldségágyásokhoz, és az egyik melegházban megtalálta Hector régi
szerszámos ládáját. Egy asztalnál, üres virágcserepek között Ava
kesztyűjére és néhány kerti szerszámra bukkant. Nem lesz könnyű dolga,
de az asszonyért megteszi.
A növényszegély túlburjánzott, és el volt hanyagolva, mint a kert többi
része, de egy növényekkel teli talicska arra utalt, hogy valaki már nekiállt
a gyomlálásnak. Végül megpillantotta a galambházat. Hányszor festette
meg rózsás árnyalatú alkonyban, áttetsző reggeli fényben és a telihold
ezüstös csillogásában!
Nem sokkal később meglepték a gyerekek, mire mosolyogva üdvözölte
őket. – Örülök, hogy már fent vagytok – mondta, és a kezét a csípőjére
tette. – Sok munka vár ránk. – Elkísérte őket a melegházhoz, ahol
kiválasztott néhány szerszámot Hector készletéből, majd az üreges fához
igyekeztek.
– Belülről teljesen lyukas! – mondta Storm, amikor kidugta a fejét.
Bátyja megfeledkezett korábbi sérelmeiről, és bemászott utána.
– Ez valóságos barlang! – állapította meg Gus – Keressünk valamit,
amit a földre tehetnénk! Valami puhát… mondjuk szalmát. Jean-Paul! –
kiáltotta, és kidugta a fejét. – Hol találunk szalmát, amit esetleg a földre

58
teríthetnénk?
– Ilyenkor nincs szalma, de a faforgács is megteszi. Tudom, hol
keressük. Gyertek, hozzunk fát a kuckóhoz, meg létrát!
Talicskával szállították oda a kellékeket. Jean-Paul hagyta, hogy a
gyerekek visszamásszanak a tölgyfa üregébe, majd elindult a létráért. Mire
visszatért, Miranda is előbukkant a házból, és a gyerekeket felügyelte.
Amikor meglátta a férfit, kabátzsebébe süllyesztette a kezét, és
mosolygott. – Látom, máris buzgólkodik! – fogadta, és szorosabban
összefogta magán a bőrkabátot.
– Ha azt akarom, hogy segítsenek a kerti munkában, meg kell
vesztegetnem őket egy lombkuckóval. Körülnéztem a kertben, és elég sok
a tennivaló. Ki gyomlált a növényszegélynél?
– Az Underwood úr lehetett. Nemrég vettem fel, ő segít a ház körüli
munkákban.
Jean-Paul nekitámasztotta a létrát a fának, és egy deszkával meg egy
köteg zsineggel a kezében felmászott. Rövid ujjú trikóban és farmerben
dolgozott, ágról ágra haladt, mintha egész életét fákon töltötte volna. –
Gus, kérem a kalapácsot! – kiáltott le, majd a mellényzsebéből szöget vett
elő, és a fogai közé szorította. A kisfiú előkecmergett a fa üregéből, és a
kalapáccsal a kezében felaraszolt a létrán. – Köszönöm, most gyere ide, és
tartsd erősen a deszkát! – Gus az édesanyjára pillantott, aki komoly arccal
nézte.
Mivel tudta, hogy az édesanyja nézi, a férfi pedig bízik benne, Gus
lelkesen végrehajtott minden utasítást. Jean-Paul nem kisfiúként, hanem
társként kezelte, aki éppúgy a segítségére lehet, mint bárki más.
Szerszámokkal és kisebb deszkákkal a kezében mászott a létrán. Figyelte,
ahogy a francia, deszkákból megépíti a kuckó padlóját. Miután elkészült
vele, nekiállt a falaknak, de két ablaknak és egy ajtónak kihagyta a helyét.
Végül rétegelt lemezekből és egy erős gerendából, amit az istállóban talált,
tetőt ácsolt.
Miranda az órájára pillantott. Tudta, hogy dolgoznia kellene, mégis
élvezettel nézte Jean-Pault és a gyerekeket.
– Amíg el nem készültünk a lépcsővel, itt hagyjuk a létrát – magyarázta
Jean-Paul Gusnak. – Ahhoz viszont megfelelő méretű falapokra lesz
szükségünk. Gyere velem, együtt kiválasztjuk őket! Biztos van a közelben
fatelep.
– Szerintem kérdezzük meg talán a szomszéd Fitzherbert bácsit! –
javasolta Gus.
– Jó ötlet – támogatta Jean-Paul.

59
M IRANDAvonakodva belépett a dolgozószobába, leült az asztalhoz, és
bekapcsolta a számítógépet. Kis idő múlva már belemerült a levelezésbe,
majd a cikkírásba. Ujjai szaporán mozogtak a billentyűzeten.
Aznap délután Jean-Paul magával vitte Gust és Stormot vetőmagokat
vásárolni, és hazafelé megálltak Jeremy Fitzherbert farmjánál. A francia
nem hitte, hogy a férfi emlékezne rá. Sohasem mutatkoztak be egymásnak,
ráadásul akkoriban Jeremy apja, Ian irányította a farmot.
Jeremy a műhelyben volt, annak vezetőjével tanácskoztak éppen, hogy
le kellene cserélni az öreg Massey Ferguson traktort. Amikor
megpillantotta a gyerekeket, félbehagyta a beszélgetést, és kiment eléjük.
Ben úr Gushoz szaladt, hogy megszagolja a csizmáját, és izgatottan
csóválta a farkát. – Szép jó napot! – üdvözölte őket Jeremy.
– Jean-Paul vagyok. Miranda Clayburne-nak dolgozom a Hartington-
háznál.
– Értem – bólintott Jeremy. – A két srác magának segít?
– Igen. Nélkülük nem boldogulnék – mondta a francia mosolyogva.
Jeremy megenyhült a mosolya láttán. – Mit tehetek önökért?
– Szükségem volna faanyagra, hogy létrát ácsoljak a gyerekek
lombkuckójához. Gondoltam, ön biztosan tudja, hol vásárolhatnék ilyesmit
a közelben.
– Vásárolni? Eszébe ne jusson! Az istállóm tele van fával. Jöjjön,
megmutatom! – A két férfi keresztülvágott a farmon, a gyerekek és Ben úr
szorosan követte őket. Minden úgy maradt, ahogy az Jean-Paul
emlékeiben élt.
Jeremy istállója tele volt fűrészáruval, farönkökkel és szalmabálákkal. –
Amint látja, jóval több van, mint amire szükségünk lehet. Szívességet
tenne, ha elvinne belőle valamennyit. – Jean-Paulra nézett. – Hogy érzi
magát errefelé?
– Még csak tegnap érkeztem.
– Ó! – csodálkozott el Jeremy, miközben arra gondolt, vajon Miranda
milyen munkára alkalmazza. – Clayburne-ék kedves emberek.
– Valóban azok. – Jean-Paul megdörzsölte az állát. – Én vagyok az új
kertészük.
– Aha – dünnyögte Jeremy. – Nehéz örökséget vesz át. Ava Lightly
csodálatos kertész volt.
– Azt beszélik a környéken. Nem tudja véletlenül, miért költözött el a
Lightly család?
– Úgy hallottam, hogy Phillipet szélütés érte. Azt hiszem, túl nagy lett
számukra a ház.
– És nem tudja, hová költöztek?

60
 – Sajnos fogalmam sincs. Az utolsó években visszavonultan éltek, aztán
egyik napról a másikra elmentek. A faluban szívesen elbúcsúztatták volna
őket. Nagyon népszerűek voltak errefelé. – Egy pillanatra habozott, majd
hozzátette: – Hűségesen kitartottak egymás mellett.
Jean-Paul elfordult, úgy tett, mintha a gyerekeket keresné. Nem akarta,
hogy Jeremy meglássa, mekkora fájdalmat okoznak a szavai. Inkább
lehajolt a kutyához, és megsimogatta. – Gyönyörű állat – dicsérte.
Ben úr roppant különleges – helyeselt Jeremy nevetve. – Wolfgang
csendesen megöregedett. Szinte az egész napot szunyókálással tölti.
Jean-Paul magához hívta a gyerekeket, majd megbeszélte Jeremy-vel,
hogy még visszatérnek egy fa elszállítására alkalmas járművel.
– Igazán örülök, hogy megismerhettem – mondta búcsúzóul a farm
tulajdonosa.

61
 TÉL

Hartington-ház, 1979

Így indult tehát a közös munkánk. A drága Phillip ugyanolyan lelkes volt,
mint én. Aztán visszatért a dolgozószobába, és beletemetkezett a
kutatásaiba. Kettőnkre maradt a parasztkert kialakítása. Nem mutattam
meg Phillipnek a festményt. Olyan személyesnek találtam, hogy úgy
éreztem, nem volna helyes bárkivel megosztani. Azt a képet MF nekem
festette. Ez volt az első titok, amit a férjemnek sohasem árultam el. Ez
indította el a titkok hosszú sorát.

A és Jean-Paul nekiállt, hogy kialakítsa a parasztkert határait, ahogyan

VA

azt a férfi a festményen megálmodta. Botokkal kijelölték az ösvény

útvonalát, hogy úgy kanyarogjon, akár egy csermely. A határokhoz
köveket görgettek, hogy azokra futtathassák a növényeket. Hector a maga
csendes, szerény módján besegített, és Ian Fitzherbert is kölcsönadta a
traktorját, hogy elszállíthassák a fölösleges földet.
Ebédre szendvicset ettek szőnyegen piknikezve, míg Hector elvonult a
melegházba, hogy ott fogyassza el otthonról hozott ebédjét.
– Hogy lehet, hogy az édesapád nem örül a festészet iránti
szenvedélyednek? – kérdezte Ava Jean-Paultól, miközben beleharapott a
pulykás szendvicsébe.
A fiatalember megvonta a vállát. – Azt akarja, hogy olyan legyek, mint
ő. Egyedüli gyermeke vagyok, az egyetlen fia. Ő roppant becsvágyó, és
szeret másokon uralkodni. Sohasem kedveltem.
– Szomorú, ha valaki nem szereti az édesapját.
– Már megszoktam. – Újra megvonta a vállát. – De nem vagyok vak,
Ava. Tudom, hogy művésznek nem vagyok elég jó.
És a papa is tisztában van vele.

62
 – Akkor mit akar tőled az apád?
– Azt, hogy vegyem át a szőlészet irányítását. Hogy továbbvigyem a
család hírnevét és örökségét, hogy fiút nemzzek, aki majd folytatja
mindazt, amit ő elkezdett.
– Miért nem mondod meg neki, hogy hagyjon élni?
Jean-Paul gondterhelten elmerengett. – Nem akarom megbántani az
anyámat. Én vagyok a mindene. – Egy pillanatra Ava szemébe nézett.
– A házasságuk romokban hever, az apám szeretőt tart Párizsban. A
mama Bordeaux-ban él, és a château nagyon fontos neki. Összetörne a
szíve, ha apám kizárna az örökségemből.
– A château miatt jársz apád kedvében?
Az nem akármilyen château! Olyan varázserővel hat rám, mint a
Hartington-ház rád. Azért egyeztem bele, hogy idejöjjek, mert a mama
megkért rá.
– Egyes emberek szerintem túlbonyolítják az életüket. Hálás vagyok,
amiért egyszerű életet élhetek. Lehet, hogy nem olyan izgalmas, de
legalább békés.
– Phillippel szerencsések vagytok. Jó házasságban éltek. – Tudom.

VASÁRNAP Toddy érkezett ebédre Frisby úrral, az ikrekkel és két csinos

unokahúgával, Lizzie-vel és Samanthával. A fiúk elszaladtak a konyhakert
fala fölött gomolygó füst irányába, ahol a máglyát sejtették. Ava kedvesen
üdvözölte a két lányt. Valóban csinosak voltak, szőkék, kék szeműek.
Lizzie vékony volt, Samantha kerekebb és pirospozsgás arcú.
– Hol van? – firtatta Toddy, miközben levette Frisby urat a válláról,
hogy megvakargassa a hasát.
– Odakint a gyerekekkel – felelte Ava.
– Akkor menjünk mi is a lányokkal! – javasolta Toddy. – Ott oldottabb
a hangulat, mint idebent.
– Jó ötlet – bólintott Ava. – Lizzie, Samantha, gyertek!
Megnézzük a máglyát.
Jean-Paul a vasvillára támaszkodott, az inge lazán a farmerjébe volt
tűrve, kiemelve vékony csípőjét és hosszú lábát. Az ingujját feltűrte, így
jól látszott napbarnított karja, valamint a kerti munkától már érdes keze.
Ava elnézte a két lányt, ahogy körülzsongták a francia fiatalembert;
kuncogtak és flörtöltek vele. Jean-Paul mosolygott, és kihívó pillantásokat
vetett rájuk. Látszott, hogy mennyire élvezi a feléje irányuló figyelmet. A
két lány társaságában Ava hirtelen rosszul öltözött öregasszonynak érezte
magát.

63
 – Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Toddy. – Lizzie és Samantha
mellett kínosan öregnek érzem magam.
– Igen, tudom, mire gondolsz – sóhajtott Ava.
– Szomorúvá tesz, ha rágondolok, már sohasem fogok így flörtölni.
– Ránk új, örömteli kalandok várnak – biztatta Ava, bár maga sem volt
biztos benne, melyek ezek.
– Mint a házasságtörés és a válás?
– Ne légy cinikus, Toddy!
– Nem volna szabad sokáig egy házasságban élni. Régen az emberek
harmincéves korukban meghaltak. Most, hogy ilyen sokáig élünk, félúton
váltanunk kellene, mielőtt túlságosan egyhangúvá válik egy kapcsolat.
Érted, miről beszélek?
– Valamelyest – nevetett fel Ava kedvesen.
– Persze te is tudod, hogy nem fogom elhagyni a férjemet, mégis néha
jól esik ábrándozni róla. A házasságom túlságosan kényelmes, olyan, mint
egy régi, kitaposott papucs, amit a világért sem dobnék ki. A vágy már
elmúlt. Őszintén szólva, szívesen belemennék egy viszonyba… Ti
Phillippel szoktatok még hancúrozni?
– Toddy, hogy kérdezhetsz ilyet? – Ava zavarba jött.
– De komolyan! Érdekel, hogy megy ez másnál.
Ava keresztbe fonta a karját. – Phillip és én teljesen egészséges
házasságban élünk.
– Ó. – Toddy csalódott volt. – Akkor nálad fel sem merül, hogy esetleg
félrekacsintasz?
– Nem. Azt kell mondanom, hogy boldog vagyok a férjem mellett.
Ava benézett Mrs. Marleyhoz, a szakácsnőhöz. Az alacsony, kedves
mosolyú öregasszony a mosogatónál állt, hogy lemossa Ava saját szedésű
borsóját.
– Segítsek valamit? – kérdezte Ava.
Mrs. Marley hálásan nézett fel. – Az nagyszerű volna, Lightly asszony,
ha nincs terhére.
Ava egy tál ropogósra sült krumplival a kezében távozott a konyhából,
amikor összefutott Jean-Paullal. – Segíthetek valamit? – kérdezte a
fiatalember.
– Köszönöm – felelte az asszony, – de megbirkózom vele. Te csak
szórakoztasd az ifjú hölgyeket! – És pajkosan rámosolygott.
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy érdekelnek? Túl fiatalok és
tapasztalatlanok az én ízlésemnek. Én a tapasztalt nőket kedvelem. Ezek a
lányok kedvesek, de olyan éretlenek, mint két zöld alma.
– Valóban, Jean-Paul? – méltatlankodott Ava, és közben érezte, hogy az

64
arcát elönti a forróság.
– Nekem a fáról lepottyant gyümölcs ízlik jobban.
– Azok az összenyomódott, bámuló almák, amelyeket kikezdtek a
férgek? – kérdezte Ava, miközben elindult az ebédlő felé. Az arca
megőrizte a pirosságát, mert magán érezte a fiatalember tekintetét.
– Igen, az a legzamatosabb.
Ava ringó léptekkel besétált az ebédlőbe. Vonzónak érezte magát, és
ilyesmit régóta nem tapasztalt. Természetesen tudta, hogy Jean-Paul csak
ugratja. Hiszen férjes asszony volt, és nem alakult ki közöttük vonzalom.
De azért a hízelgés senkinek sem ártott.

A követően Toddy összegyűjtötte a gyerekeit és a lányokat a kertből,

TEÁZÁST

majd elköszöntek.
Ava lefürdette, aztán lefektette három gyermekét. A szokásosnál
rövidebb mesét olvasott nekik, mivel későre járt, és mindannyian eléggé
fáradtak voltak.
Aznap este, miután mindketten ágyba kerültek, Ava és Phillip szótlanul
élvezte a nagy ház csendjét.
– Toddy megkérdezte, hogy szoktunk-e még hancúrozni – szólalt meg
az asszony.
A férje elképedve hallgatta feleségét. – És mit mondtál neki?
– Azt, hogy egészséges házasságban élünk.
– Helyes. – Phillip elmosolyodott. – De abban élünk, ugye, Cserje?
– Igen, drágám.
A férfi odahajolt, és megcsókolta. – Nyirkos fűillatod van.
– Az nem lehet! Most fürödtem.
– A véredben van. Tudod, hogy az nem vörös, hanem zöld.
– Csacsi vagy. – Avának megfordult a fejében, hogy elmeséli, miket
mondott neki Jean-Paul. De túlságosan merésznek hangzott volna, hogy
egy fiatalember flörtölt vele. – Szerintem azok a lányok hamar megtalálták
a hangot Jean-Paullal – jegyezte meg.
– Versenyezhetnek is a kegyeiért. – Phillip odabújt az asszonyhoz. –
Nos, mit szólnál egy egészséges hancúrozáshoz? – Ava odafordult, karját
férje köré fonta, és megcsókolta. Hogyan is hasonlíthatta Toddy a
házasságát egy öreg papucshoz? Akkor fogja elunni a szerelmeskedést
Phillippel, amikor már az életbe is belefáradt.

A már sokkal rövidebb nappalokat és hideg szeleket hozott,

NOVEMBER

miközben Jean-Paul és Ava továbbra is a parasztkert kialakításával volt

65
elfoglalva.
Amikor a gyerekek hazaértek az iskolából, az asszony már nem szívesen
dolgozott, kivéve, ha olyasmit csináltak, amibe bevonhatta őket. Tudta,
hogy szeretnek Jean-Paul körül serénykedni. Most éppen madarakat
figyeltek, majd lerajzolták őket, és kusza írásukkal lejegyezték a
szokásaikat. Egy december eleji délután, elmentek túrázni a közeli erdőbe.
Kosarakat vittek, amelyekbe összegyűjthették az erdő talaján talált
kincseket. Miközben a három gyermek a fák és bokrok között bóklászott,
Ava és Jean-Paul kettesben sétált az erdőn átvezető ösvényen. A nap már
lemenőben volt, sugarai beragyogták a fák lombkoronáját. Végül
elérkeztek az erdő széléhez, ahol Jean-Paul megállt.
– Mindig elcsodálkozom, hogy mennyi szépség van a naplemente
tragédiájában! – sóhajtott.
– Azért, mert múló szépség – bólintott Ava. – Csak pillanatokra
élvezheted, aztán eltűnik örökre, mint a szivárvány.
– Lehet, hogy emberi tulajdonság olyan dolog után sóvárogni, ami nem
a miénk.
Ava úgy tett, mintha nem venné észre a szavak jelentőségét.
– Szeretem ezt az évszakot – mondta vidáman, és továbbindult. – Bár
csípős az idő, még nem kopárak a fák ágai. A tél közepe viszont
szomorúvá tesz. Semmi sem nő, minden halott.
– Csodállak téged – szólalt meg Jean-Paul. – Szerető családod van, a
gyermekeid boldogok, az otthonodból varázslatos melegség árad. Belőled
pedig a belső szépség. Nagyszerű asszony vagy.
– Köszönöm – hálálkodott Ava. – Megmondom Phillipnek. Örülni fog,
hogy valaki csodál engem.
– Nem hiszem, hogy örülne neki, ha megtudná, hogy egy másik férfi
lassan beleszeret a feleségébe.
Ava szóhoz sem jutott a döbbenettől.
– Nem kell válaszolnod. Nem akarlak kínos helyzetbe hozni. Tudom,
hogy férjed van, és szereted.
– Akkor miért mondtad el mindezt nekem? – kérdezte Ava ingerülten.
Jean-Paul vallomása veszélybe sodorta a köztük lévő baráti viszonyt.
– Azért, mert egy napon talán te fogod bevallani, hogy ugyanúgy érzel
irántam.
– Be kell látnod, hogy túl öreg vagyok hozzád – próbálta oldani a
feszültséget Ava. – Különben is, te francia vagy. Ti arról vagytok híresek,
hogy mindenkivel szerelembe estek.
– Még sohasem éreztem így senki iránt sem. Arcod minden vonását,
minden rezdülését élvezem.

66
 Kínos hallgatásba burkolózva sétáltak tovább.
– Sajnálom, ha fájdalmat okoztam – törte meg a csendet Jean-Paul. –
Egyáltalán nem állt szándékomban.
Az asszony rádöbbent, hogy a fiatalember érzései tiszteletet érdemelnek.
– Én is sajnálom – felelte. – És azt is nagyon sajnálom, hogy nem
szerethetlek viszont.
– Akarod, hogy elutazzam?
– Nem, ha te maradni szeretnél.
– Én maradni szeretnék. Bárcsak ne mondtam volna el most!
Bárcsak ne tettem volna tönkre a barátságunkat!
– Jean-Paul, hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Ava csodálkozva. Aztán
önkéntelenül is megölelte a fiatalembert, aki viszonozta a gesztust. Az
asszony visszafojtotta a lélegzetét; azt érezte, hogy mindez olyan
természetesnek hatott.
Végül kibontakozott az ölelésből. – Olyan sok teendőnk van még a
kertben, és szükségem van rád.
Folytatták útjukat az erdő mellett. A gyerekek teli kosarakkal szaladtak
ki a fák közül. Archie pókot tartott összecsukott tenyerében, Poppy tollakat
tűzött a hajgumijába, míg Angus csigákat gyűjtött, valamint egy óriási
gombát is talált.
Aznap este Ava a nappaliban ült Phillippel, és igyekezett az olvasásra
összpontosítani. Csakhogy a betűk összefolytak a szeme előtt, a gondolatai
pedig visszakanyarodtak a JeanPaullal való délutáni beszélgetéshez. A
férjére pillantott, aki megérezte ezt, és a szemüvege fölött rásandított. –
Mit nézel, Cserje?
– Téged – válaszolt az asszony mosolyogva.
– És tetszik, amit látsz?
– Szeretem, amit látok – válaszolta őszintén.
– Ennek szívből örülök. Ellenkező esetben nagyon csalódott volnék –
mondta a férfi, és visszatért a könyvéhez.
Ava kényszerítette magát, hogy száműzze Jean-Pault a gondolataiból, és
elmélyedt a könyvében.

67
 VI

Hartington-ház, 2005

Bevallom, legyezgette a hiúságomat a vallomása, és igencsak felizgatott.

Hogy egy olyan jóképű fiatal férfi, mint MF, vonzónak találjon engem?
Vissza kellett volna küldenem Franciaországba, hogy elkerüljem az ezt
követő fájdalmat. De nem is sejtettem, milyen veszélyes vizekre evezem…

M IRANDAegyedül ült a dolgozószobában, közel a kandallóhoz, egy fotelba

kucorodva. Végigsimított a papírlapon, és elsírta magát. Nyolc éve férjnél
volt, de még sohasem érzett olyan heves vonzalmat, mint Ava.

D C
AVID cseppet sem volt kíváncsi Jean-Paulra. A kertművelés Miranda
LAYBURNE

területe volt, ugyanúgy, mint a lakberendezés és a háztartás. Egy héttel

azután, hogy a kertész elfoglalta a nyári lakot, még nem vett észre nagy
különbséget, leszámítva a lombkuckót, amely lefoglalta a gyerekeket
egészen a fürdésig. Gus büszkén mutatta meg az édesapjának. David
elcsodálkozott, vajon miféle kertész tud ilyen különleges házat építeni, de
mivel Jean-Paul egyszer sem tette tiszteletét a nagy házban, úgy gondolta,
neki sem fontos bemutatkoznia.
November végére már érzékelhető volt a változás a kertben. A
sövényeket lenyírták, a termőföldet kigyomlálták, a ház elejét befutó
elkorhadt klemátiszokat kivágták.
Minél többet tapasztalt, annál inkább erősödött benne a kertész iránti
tisztelet. Miranda lelkesen mutatta a fejleményeket a férjének. – És
képzeld, a gyerekek is segítenek. Sietnek haza az iskolából, hogy
gyomlálhassanak. Még azt is megmutatták Jean-Paulnak, hogyan kell
pillecukrot nyárson sütni – dicsekedett.
David kényelmetlenül érezte magát. – Ideje megismerkednem ezzel a
Jean-Paullal. Kezd úgy hangzani, mintha Mary Poppins csöppent volna
közénk – jegyezte meg kelletlenül.
– Pontosan olyan! A gyerekek nem győznek betelni vele.

68
 – Nos, akkor sétáljunk el együtt a nyári lakhoz, és nézzük meg, hogy ott
van-e.
– Szerintem nem kellene szombaton zavarnunk.
– Én vagyok a főnök. Akkor zavarom, amikor akarom – közölte David
keményebb hangon, mint ahogy szánta. Miranda követte a férjét a mezőn
át. A gyerekek a lombkuckóból integettek.
– Kész áldás ez a házikó – jegyezte meg az asszony. – Órákig is
eljátszanak benne.
A nyári lak kéményéből füst szállt. David határozottan bekopogott,
majd zsebre dugta a kezét.
Jean-Paul a szobában festett. Amikor meghallotta, hogy kopognak,
letette az ecsetet, és lement a lépcsőn, hogy ajtót nyisson. David kezet
nyújtott, és bemutatkozott. Nem mosolygott, és megkönnyebbülten
nyugtázta, milyen idős a francia. – Fáradjanak beljebb! – mondta Jean-
Paul, és hátrébb lépett. – Hideg van odakint.
– Hideg, de amúgy gyönyörű idő – tette hozzá Miranda, aki kibújt
báránybőr kabátjából. – A gyerekek imádják a kuckót, alig lehet
kicsalogatni őket onnan.
David érezte felesége hangjában az izgatottságot, ami növelte a
bosszúságát. – Láttam, hogy sokat dolgozott a kertben – jegyezte meg, és a
nappali felé indult, ahol a kandallóban lobogott a tűz.
– Foglaljanak helyet! Megkínálhatom önöket teával vagy kávéval?
– Nem, köszönjük, nem maradunk sokáig. Csak találkozni akartam
magával. Bízom a feleségem döntéseiben, de azért szeretek
megismerkedni azokkal, akiket alkalmazok.
– Mi sem természetesebb. – Jean-Paul megértette a fiatalabb férfi
aggodalmát. – Gyönyörű otthonuk van. Remélem, hogy elégedett az eddigi
munkámmal.
David kihúzta magát, mert imponáltak neki a francia szavai. – Tetszik a
faházikó – viszonozta a dicséretet. – Igazán jó látni, hogy Gus és Storm
élvezik.
– Jól tették, hogy otthagyták a várost. A gyerekeknek vidéken van a
legjobb életük. Tele vannak energiával, és itt sokat szaladgálhatnak.
Büszke lehet rájuk.
– Az vagyok – erősítette meg David. – Mindketten azok vagyunk. – A
feleségéhez fordult, és megfogta a kezét. Miranda beleborzongott a férje
érintésébe. – Nagyszerű munkát végez.
– Köszönöm. – Jean-Paul mosolygott.
– Ha bármire szüksége van, csak tudassa velem. Mielőtt megérkezett
volna, nem fordítottam kellő figyelmet a kertre. Biztos, hogy híján

69
vagyunk szerszámoknak.
– Köszönöm, de nem szükséges, mert az előző tulajdonosok szerencsére
mindent itt hagytak.
– Annak örülök. Nos, akkor magára is hagynánk. Talán elmegyünk a
gyerekekkel sétálni. – Miközben Miranda felvette a kabátját, megütközve
nézett a férjére. Az jutott eszébe, hogy David még sohasem vitte el a
gyerekeket sétálni.

M ÁSNAPreggel a Clayburne család templomba ment. Ideköltözésük óta ez

volt az első alkalom, és megkülönböztetett figyelem kísérte őket.
Ahogy végigvonultak a padsorok között, Miranda elkapta Troy és
Henrietta tekintetét, és rájuk mosolygott. David az első sor felé haladt,
meggyőződése volt ugyanis, hogy azt nekik, vagyis Hartington első számú
családjának tartják fenn. Csakhogy Pike ezredes már elfoglalta a helyüket,
és az imakönyvébe mélyedt. David kelletlenül a mögötte lévő sorba ültette
le a családját.
Az istentiszteletet követően Beeley tiszteletes asszony lelkesen
megragadta David kezét. – Micsoda öröm magukat látni!
Tudtam, hogy előbb-utóbb eljönnek.
Odakint a pázsiton Pike ezredes meghívta Davidet az otthonába, hogy
megmutassa a háborús kitüntetéseit, miközben Miranda Troyjal és
Henriettával beszélgetett.
– Miért nem térsz be már végre egy hajvágásra, kedvesem? – vetette fel
Troy. – Csodálatos a hajad, de rétegesre vágnám, hogy sokkal teltebb
hatást keltsen.
– Még sohasem volt rétegesre vágva a hajam.
– Nos, akkor térj be egy teára. Csak mi hárman leszünk.
– Szívesen. Holnap reggel megfelel?
– Gyere azután, ahogy a gyerekek iskolába mentek. Tíz óráig szabad
vagyok.
– Én sem nyitok ki tíz előtt – tette hozzá Henrietta. – Hozok Cate-től
meleg croissant-t, de hátul kell majd meghúznunk magunkat. Ha meglát
minket, leharapja a fejünket.
– Nem volna egyszerűbb a cukrászdában találkozni? – érdeklődött
Miranda.
– Nem! – kiáltották egyszerre.

A égbolt láttán és Mrs. Underwood fenséges ebédjét követően Miranda

TISZTA

azt remélte, hogy a délután kedélyesen folytatódik majd. David magasztos

70
hangulatba került az istentiszteletet követően, és megígérte a gyerekeknek,
hogy ebéd után elviszi őket Jeremy farmjára, ahol játszhatnak a
traktorokon. Storm a templom előtt találkozott néhány osztálytársával, és
Gus is kibírta velük anélkül, hogy megijesztette volna őket.
Mirandának végül úgy kellett elvonszolnia a gyermekeit, és megígérte,
hogy valamikor újra találkozhatnak a többiekkel.
Az asszonynak kimondottan jókedve volt.
Aztán David váratlanul megjelent a bőröndjével az előtérben, és
közölte, hogy a kora délutáni vonattal visszautazik Londonba. Addig
minden olyan remekül ment. Mire ez a nagy sietség? Miranda csókkal
búcsúzott tőle, de a férfi még csak át sem ölelte. A távkapcsolatban töltött
hetek során lassan elhidegültek egymástól. Miranda tudta, hogy bíznia kell
a férjében. Semmi oka nem volt, hogy másként érezzen. Ennek ellenére
feltámadt benne a kétely: csak nincs viszonya valakivel?

M kilencre ígérte magát Troyhoz, ezért úgy döntött, hogy autóval viszi
IRANDA

a gyerekeket iskolába. Már éppen indulni készültek, amikor megszólalt a

telefon. Meglepetésére egy londoni ékszerész, Theo Fennell alkalmazottja
hívta. Miranda éveken át rendszeres ügyfelük volt.
– Elnézést, hogy kora reggel zavarom, Mrs. Clayburne – szabadkozott a
fiatal lány. – Sajnos nem találom a férje irodai számát, pedig
mindenképpen szeretné, ha még karácsony előtt elkészítenénk egy
gravírozást. Nagyon restellem, hogy ennyire szétszórt vagyok. Theo
megölne, ha megtudná. – Miranda érdeklődve hallgatta. Talán David
valami drága ajándékkal készül meglepni őt karácsonyra?
– Mit vásárol maguknál a férjem? – tudakolta.
– Azt hiszem, nem illene elmondanom – válaszolta a lány idegesen.
– Igaza van, valóban nem kellene. Megadom a számát, és megígérem,
hogy nem szólok neki egy szót sem. Ha meglepetésről van szó, nem
akarom elrontani.
– Köszönöm, Mrs. Clayburne. – A lány hangja megkönnyebbülésről
árulkodott.
Miranda bediktálta a számot, majd letette a telefont. Egy gyönyörű
ékszer Theo Fennelltől mindenképpen kárpótolja majd a sok távollétért.
Miért is támadtak kétségei Daviddel kapcsolatban?

AMIKORmegérkezett Troyhoz, Henrietta már ott volt, és éppen egy forró

croissant-ba harapott bele. A fodrász szólt, hogy igyekezzen az üzlet hátsó
részébe, mielőtt Cate kinéz a cukrászda ablakán, és lebuknak. Szorosan

71
egymás mellé ültek, és a levegő megtelt izgalommal. Nem sűrűn szálltak
szembe Cate-tel. – Ha megtudja, bajba kerülünk – jegyezte meg Troy, és
egy bögre teát nyújtott Mirandának.
– És akkor soha többé nem hallunk arról a jóképű franciáról – tette
hozzá Henrietta.
– Kiről? – csodálkozott el Miranda.
– Egy titokzatos francia férfiról – magyarázta Henrietta. – Először
októberben bukkant fel. Azt hittük, hogy turista. De most visszatért. Kávét
ivott, hozzá croissant-t evett reggelire.
Persze Cate hiába faggatja, semmit sem árul el magáról.
– Ugye, nem az én franciámról van szó? – kérdezte Miranda. A többiek
döbbenten néztek rá. – Ötvenes, jóvágású, mélyen ülő barna szeme van,
hosszabb őszülő haja és ellenállhatatlan mosolya?
Troy levegő után kapkodott. – Ez ő, a te franciád! Mit csinál nálad?
– Kertészkedik.
– Kertészkedik? – kérdeztek vissza egyszerre.
Ne hülyéskedj! – legyintett Henrietta. – Ő filmproducer vagy író. Nem
lehet ő kertész.
– Pedig az – erősítette meg Miranda.
– Hol találtál rá? – kérdezte Troy.
– Tulajdonképpen ő talált rám. – Miranda felidézte a történetet, amit
Troy és Henrietta közbeszólás nélkül végighallgatott. – Úgyhogy – mondta
végezetül – hazahozta Stormot, és szóba elegyedtünk. Kérdeztem, mivel
foglalkozik, mire azt mondta, kertészkedik. Felvetettem, hogy elvállalná-e
a kertünk gondozását, és ő habozás nélkül beleegyezett. Az egész nagyon
különös volt.
– Házasember? – érdeklődött Henrietta.
– Nem – mondta Miranda.
– Hála istennek! – sóhajtott Henrietta, és máris elhatározta, hogy
fogyókúrázni kezd.
– A férjed biztos féltékeny – jegyezte meg Troy.
– Miranda férje vonzó férfi, Troy – emlékeztette Henrietta.
– De nem annyira, mint a francia. Hogy hívják?
– Jean-Paul – felelte Miranda.
– Jaj, de szexi! Hát nem bosszantó, hogy Cate-nek igaza volt?
– Hogy érted? – értetlenkedett Miranda, és belekortyolt a teába.
– Azt állította, hogy az ő üzenő táblájára kitett hirdetésen keresztül
találtál kertészt.
– Láttuk Cate-nél októberben – mesélte Henrietta. – Kérdezősködött a
ház felől, és hogy ki lakik benne. Arra gondoltunk, hogy turista.

72
 Miranda letette a csészét. – Olvasta a hirdetést?
Nem kerülhette el a figyelmét, drágám – mondta Troy. – Mindenki látta
a hirdetésedet.
Miranda kezdte kényelmetlenül érezni magát. Erről egy szót sem szólt,
amikor megismerkedtünk, gondolta.
– Talán túl gyorsan lecsaptál rá, és esélye sem volt, hogy szóba hozza –
vélte Henrietta.
– Lehetséges. Alig adtam neki gondolkodási időt. Ha ideges vagyok,
mindig így viselkedem.
Troy vigyorgott. – Ezek szerint tetszett?
Miranda zavartan mosolygott. – Egy kicsit azért tetszett – ismerte el.
– De már nem.
– Micsoda megkönnyebbülés! – csapta össze a tenyerét a fodrász. –
Mrs. Clayburne érző emberi lény.

73
 VII

A a karácsonyi szünidejüket töltötték. Az elmúlt időszakban Miranda

GYEREKEK

fuvarozta őket iskolába, majd utána Troyjal és Henriettával találkozott, hol

a fodrászüzletben, hol Cate cukrászdájában. Lassan beilleszkedett a helyi
közösségbe.
Londonba szeretett volna utazni, hogy elintézze a karácsonyi
bevásárlást. Henrietta felajánlotta, hogy vigyáz Gusra és Stormra, és az
üzlet vezetését addig a húgára, Clare-re bízza. Az ajándékbolt tulajdonosa
titokban azt remélte, hogy találkozik a rejtélyes Jean-Paullal.
Miranda a kora reggeli vonattal utazott el, Henriettától és a gyerekektől
az étkezőasztalnál vett búcsút.
Az alkalomra Troy feltupírozta Henrietta haját, és nem győzte
bátorítani, hogy milyen jól néz ki. Még a sminkkészlet is előkerült, mivel a
nő biztos volt benne, hogy találkozni fog a sármos franciával. Azonban
nem volt bátorsága feszes ruhában mutatkozni, ezért túlméretezett pulóver
rejtette kerekded alakját.
Imádta a gyerekeket, amit Gus és Storm rögtön megérzett, és egymással
versengve próbálták magukra vonni a figyelmét. Henrietta meghallgatta
őket, nevetett a vicceiken, és szívesen megnézte a birodalmukat és a
játékaikat. Először megcsodálta Storm rózsaszínű játszóházát, a párnáit és
a tündérjelmezeit, utána pedig Gus megmutatta a lombkuckót. – Jean-Paul
csinálta nekünk, és kilométerekre ellátok innen – büszkélkedett. – JP! –
erősítette meg.
– J-P? – értetlenkedett Henrietta.
– Ez a beceneve. Ő J-P, én Merész Gus vagyok, Storm neve pedig
Tiszta Égbolt.
– Ez tetszik – mondta a nő lelkesen.
– Lehet, hogy most éppen a parasztkertben van – vetette fel Gus. –
Mindig ott dolgozik.
Henrietta tizenegy óra tájban kakaót és teasüteményt vitt nekik, majd
fogócskázott velük a tölgyfa körül, aztán Hook kapitány szerepébe bújt, és
bedugta a fejét a fa üregébe. Csupán a méretes feneke látszott ki, így talált
rá Jeremy Fitzherbert meg a kutyái. Az ebek izgatottan körbeszaglászták,
miközben a nő kihátrált az üregből.
A haja összekuszálódott, az arca vörös volt, de a kék szeme vidáman

74
ragyogott. – Remélem, nem jöttem rosszkor – mondta Jeremy széles
mosollyal az arcán.
– Inkább én kérek elnézést – szabadkozott Henrietta. – Most éppen
kalóz vagyok.
– Annak pedig kiváló – jegyezte meg a férfi.
A nő zavarában a haját rendezgette. – Pedig a látvány inkább
Micimackót idézte, amikor beszorult Nyuszinál a bejáratba. Attól tartok,
rossz szögből látott.
– Semmi baj nem volt a látvánnyal. Nekem tökéletes volt.
– Találkoztunk már? – kérdezte a nő zavartan.
– Hogyne. Henrietta Moonhoz van szerencsém, ugye?
– Igen – bólintott a nő a homlokát ráncolva.
– Én Jeremy Fitzherbert vagyok, a szomszéd farm tulajdonosa.
– Most már emlékszem! Tényleg találkoztunk.
– Jártam az üzletében. Maga árulja azokat a hosszúkás nyalókákat. A
kedvenceim.
– Nekem is – mondta a nő. Bántotta, hogy nem emlékezett a férfira.
– A karamellás a legfinomabb.
– Egyetértek. Ha egyszer elkezdem, nem bírom abbahagyni.
– Sajnos, nekem is ez a problémám…
– Pedig jól áll magának.
Henrietta csak nézte a férfit, és fogalma sem volt, mit mondjon. Nem
szokott az efféle bókokhoz. Viszont egy másodpercig sem gondolta, hogy
a férfi komolyan beszél.
– Bonjour, Jeremy! – szólalt meg valaki a közelből. Mindketten
odafordultak, és megpillantották Jean-Pault, ahogy feléjük igyekszik az
ösvényen. Henriettának a lélegzete is elállt a férfi mosolyától. – Bonjour,
Madame! – üdvözölte, majd megfogta a kezét, és az ajkához emelte.
Henrietta azt sem tudta, hová forduljon, és elpirult. Még sohasem
csókoltak kezet neki. – Elhoztam a kis traktort és az utánfutót, ahogy kérte
– mondta Jeremy Jean-Paulnak. Storm és Gus előbújt az üregből, hogy a
kutyákkal kergetőzzön.
– Köszönöm – hálálkodott a francia. – Nagy segítségemre lesznek. –
Majd Henriettához fordult: – Jól sejtem, hogy ma ön az a szerencsés, aki
Merész Gus és Tiszta Égbolt gondját viseli? – Mélyen ülő szeme
csillogott.
– Igen – hebegte a nő.
– És hogy tetszik a lombkuckó?
– Csodás. Tényleg az.
– Látom, befejezte a létrát – jegyezte meg Jeremy, és megpaskolta a fát.

75
– Szép, tömör tölgyfa. Járt már odafent? – kérdezte Henriettát.
– Nem – felelte a nő. – Amint látta, már az üregnél elakadtam.
Lekászálódni onnan még nehezebb volna.
– Dehogy, jöjjön csak! – Jeremy fellépett az első fokra.
– Olyan erősre csináltam, hogy egy elefántot is elbírjon – magyarázta
Jean-Paul.
– Akkor talán alattam se szakad le – nevetett idegesen Henrietta. Jeremy
biztatta, hogy kövesse bátran. Amikor a nő felért a lépcső tetejére,
megfogta a férfi kezét, és körbenézett. Gusnak igaza volt, valóban csodás
kilátás nyílt a kertre.
– Ha nem takarnák el az ágak, a farmomat is lehetne látni – szólalt meg
Jeremy.
– Szívesen megnézném – dünnyögte Henrietta.
– Bármikor átjöhet – mondta gyengéden a férfi. Nem fért a fejébe, eddig
hogy nem figyelt fel jobban a nőre, pedig szemrevaló teremtés volt. A
kezére pillantott, és látta, hogy nem visel karikagyűrűt.
Henrietta észrevette, hogy Jean-Paul nem csatlakozott hozzájuk, inkább
lent maradt a gyerekekkel. A napnál is világosabb volt, hogy rajonganak
érte.
Jeremynek feltűnt, hogy a nő Jean-Pault lesi, ami kissé szíven ütötte.
Nem mintha meglepte volna. Hogyan versenyezhetne egy magafajta férfi
Jean-Paullal?

M korán megérkezett Londonba, és már a fél tízes nyitásra odaért a

IRANDA

belváros legelegánsabb bevásárlóközpontjához. Átjárta a boldogság; végre

ott volt újra, ahová mindig tartozott. Lüktetett a nagyváros, szirénák
szóltak, autósok dudáltak, a járdákon hömpölygött a tömeg.
A délelőttöt vásárlással töltötte, majd ebédelni felment az ötödik
emeleten lévő Harvey Nichols éttetembe, ahová a barátnőjével, Blythe-tal
beszélt meg randevút.
– Remekül nézel ki, drágám! – fogadta Blythe, aki már az asztalnál ült.
Zöld szemével finoman végigmérte rég nem látott barátnőjét.
– Köszönöm – mondta Miranda, és helyet foglalt.
– Mesélj, hogy mennek a dolgok odalent vidéken?
– Eltartott egy ideig, de már kezdek belerázódni. Karácsony után
mindenképpen el kell jönnöd.
– Nagyon szívesen, de csak azután, hogy visszaértem Mauritiusról. Ez a
szemétláda annyira kikészített, hogy már nem gyötör a lelkifurdalás,
amiért a pénzét költőm. Fogadni mernék, hogy nem fogja a teljes két évet

76
kompenzálni.
– Sajnálom. David mesélte, hogy tanácsokkal látott el.
– David… – ismételte Blythe a nevet, és elmosolyodott. – Nem is
tudom, hogyan vészelném át nélküle ezt az időszakot.
Olyan türelmes és gondoskodó.
– Az jó – dünnyögte Miranda, miközben arra gondolt, bárcsak vele is
türelmes és gondoskodó volna a férje.
– Neki köszönhetem, hogy most kifosztom azt a szemétládát.
Megérdemlem a pénzét, amiért az elmúlt tíz évben elviseltem a
hűtlenkedését. És talán én is meglepem magam egy kis hűtlenkedéssel.
– Találtál valakit?
– Lehetséges. – Szemérmesen felpillantott.
– Szóval van valakid! – kiáltott fel Miranda. – Ismerem?
– Nem – vágta rá Blythe. – Senki sem ismeri.
– Nős?
Blythe grimaszolt.
– Blythe, légy nagyon óvatos! Tudod, hogy milyen érzés. Ne tegyél ki
egy szerencsétlen feleséget ugyanannak a fájdalomnak, amelyben neked is
részed volt!
– Nem fog sokáig tartani – ígérte Blythe. – Úgy gondolom, hogy csak
egy kis móka az egész.

M hazaért, Miranda meglepetéssel tapasztalta, hogy Henrietta már

IRE

lefektette a gyerekeket, és Jean-Paullal vacsorázott a konyhában. –

Hullafáradtak voltak – mesélte a barátnője. – Rögtön elaludtak, ahogy
Jean-Paul befejezte a mesét. Arra gondoltunk, hogy megünnepeljük a
kemény munkanap végét.
– Nagyon örülök! – mondta Miranda, és odahúzott egy széket. – Nem
lehetek elég hálás, hogy vigyáztál rájuk.
– Elég fáradtnak látszik – jegyezte meg Jean-Paul. – Hadd töltsek egy
pohár bort!
– És maga, hogy haladt? Sikerült végeznie a kerttel? – érdeklődött
Miranda.
Jean-Paul mosolygott. – Befejeztük az ültetést. Egy icipici varázslat
segítségével, tavasszal virágba fog borulni.
– Miért beszél mindig varázslatról, Jean-Paul? – tudakolta Miranda.
– A varázslat maga a szeretet. Ha szeretünk valakit, az testileg és
lelkileg is kiteljesedik. A szemünk láttára virul ki. Így van ez a kerttel is.
Egy kis szeretettel még szebb és dúsabb lesz. A szeretetnek és a

77
varázslatnak az egyetlen titka csakis a saját bátorságunk és önbizalmunk
határaiban rejlik. Erre a bölcsességre egy kivételes asszony tanított sok
évvel ezelőtt.
A két nő szótlanul hallgatta Jean-Pault. Henrietta arról ábrándozott,
bárcsak őt szeretné. Miranda tudta, hogy a szerelme csupán vágyálom
lehetne. Mindkét szív olyan férfiért dobogott, aki egész életében egyetlen
nőt szeretett csupán. Ezt az asszonyt keltette lassan életre a kert odaadó
gondozásával.

KARÁCSONYRA Jean-Paul visszatért a Château les Luciolesba. A hatalmas

vaskapunál lassított kocsijával, onnan kellemesen kanyargós út vezetett a
cédrusfa elé, majd leparkolt az impozáns homlokzat előtti kavicsos
feljárón.
Françoise nagy kulcscsörgéssel kinyitotta a kaput. – Monsieur, jöjjön be
gyorsan, mielőtt megfázik! Gerard már begyújtott a hallban és a
műteremben, Armandine pedig már betette a daube-ot a sütőbe. Jöjjön,
hideg van! – A házvezetőnő hangos csapódással bezárta az ajtót.
– Itt van Hubert? – kérdezte Jean-Paul. A gondolatai máris a kert körül
forogtak.
– Igen. De miért nem eszik előbb? Hisz ráér később is találkozni vele!
Egyébként odakint van.
Jean-Paul végigtekintett a hallon, majd pillantása a rostélyon sistergő
tűzre, a kőpadlóra és a kifakult perzsaszőnyegekre esett. Elégedetten
sóhajtott; jó volt újra itthon lenni. Levetette a kabátját, és átadta Françoise-
nak. – Kérem, hozza be tálcán a daube-ot a társalgóba, ott szeretném
elfogyasztani.
– Beengedhetem a kutyákat? – kérdezte a házvezetőnő. – Egész délelőtt
nyugtalanok voltak. Megérezték, hogy ma hazajön.
– Igen, kérem. Nekem is hiányoztak.
– Miért maradt el ennyi ideig? Az állatok megsínylik a hiányát. –
Szégyenlősen lesütötte a szemét. – És mi is.
A férfi gyöngéden ránézett. – Françoise! Csak nem egy érzelgős
asszony bújik meg a határozott külső mögött? Most viszont hadd kérjem a
vacsorámat! Farkaséhes vagyok. És mondja meg Hubertnek, hogy látni
kívánom.
Két dán dog rontott be a társalgóba, és izgatottan a gazdájukhoz
futottak. Jean-Paul térdre ereszkedett, és mindkettőt magához szorította,
közben hagyta, hogy összenyalják az arcát. Les Lucioles-ban mindig
voltak dán dogok. Egy ekkora házban szükség volt ilyen nagy testű

78
házőrző kutyákra.
A férfi felállt, és a tűz elé telepedett, hogy melengesse a hátát. Kinézett
a teraszajtón, amely a kertre nyílt. Remélte, hogy Avával tér vissza, hogy
megmutathatja a kertet, amelyet neki épített, hogy életük hátralévő részét
kettesben élik le. Hiszen megígérték egymásnak! És ezt az ígéretet a
szerelem pecsételte meg. Ő betartotta, amit ígért, de mi történt Avával?
Françoise kezében tálcával tért vissza, rajta a marharaguval.
– Egyedül fogja tölteni a karácsonyt? – tudakolta.
– Nincs más választásom.
– Milyen kár! Ha van férfi, aki megérdemli a szerelmet, az maga,
monsieur. Kisfiúkora óta ismerem. Fájdalmat okoz, hogy magányosnak
látom. Kedves, becsületes lányt kívánok maga mellé, és egy seregnyi
gyermeket.
– Késő bánat.
– Nem, ha elvesz egy termékeny fiatal nőt.
Jean-Paul cinikusan felnevetett. – Françoise, maga álmodozik!
Hubert toppant be az ajtón, a sapkáját a kezében szorongatta. – Bonjour,
monsieur! Örülök, hogy épségben megérkezett – mondta, és mélyen
meghajolt.
– Hubert, képzelje, éppen vallatnak. Françoise, hozzon Hubertnek egy
pohár brandyt. Meséljen, mi újság a kertemben?

H beköszöntött a szenteste. Gus és Storm kitette a harisnyákat a

ARTINGTONBAN

Télapónak, majd szó nélkül ágyba vonultak. Miranda betakargatta őket, és

visszament a társalgóba, hogy megrakja a tüzet. Miután behúzta a
függönyöket, betett egy CD-t a lejátszóba, és éppen leült a kandalló elé,
amikor David lépett be burgundi vörös házikabátban és hozzá illő
papucsban. Meglátta a tűznél melegedő feleségét, és elmosolyodott. –
Készen állnak a harisnyák? Már alig várom, hogy a Mikulás szerepébe
bújhassak.
– Remélem, Gus nem fog virrasztani.
– Egész nap a szabadban volt. Nem hinném, hogy öt percnél tovább
ébren bír maradni. – A férfi kitöltött egy pohár pezsgőt a feleségének.
– Egészségedre, drágám! – mondta, és arcon csókolta.
– Mi van nálad? – kíváncsiskodott Miranda.
– Csak egy apróság, hogy tudd, mennyire fontos vagy nekem. Egy
kedves ajándékot vettem neked.
Miranda mosolyogva gondolt Theo Fennellre.
– Valóban? – kérdezte színlelt csodálkozással. – És mikor szándékozod

79
odaadni?
– Akár most is – felelte a férfi, és még egyszer megcsókolta.
– Remélem, nem vitted túlzásba – intette kedvesen az asszony.
– Nem gondolod, hogy megérdemled, kedvesem? Ezzel az ajándékkal
szeretném kifejezni, mennyire becsüllek és szeretlek. – Piros dobozkát vett
elő, és Miranda rögtön tudta, hogy az nem lehet Theo Fennell-től. Az
ékszerész dobozai ugyanis rózsaszínűek vagy feketék voltak. Csalódottan
vette tudomásul, ennek ellenére igyekezett leplezni. – Boldog karácsonyt,
kedvesem!
– Köszönöm. – Miranda habozott, mielőtt kinyitotta volna.
– Rajta, nyisd ki! – bátorította a férje.
A doboz szív alakú gyémánt nyakéket rejtett. Ha nem lett volna az a
telefonhívás, az asszony boldogan fogadta volna az ajándékot. Így viszont
az, az ékszer járt az eszében, amelyet Theo Fennellnél gravíroztatott
David. Vajon kinek készíttette, ha nem neki?

80
 TAVASZ

VIII

Hartington-ház, 1980

Az évszakváltozás bennem is változást idézett elő: váratlanul kivirultam,

mint a tél végén felbukkanó hóvirág. Kifelé úgy tettem, mintha semmi sem
történt volna, de képtelen voltam szabadulni MF szerelmi vallomásától. A
tél enyhülésével egyre többet gondoltam rá. Talán nem így történt volna,
ha Phillip több időt tölt idehaza, csakhogy ő kedélyesen folytatta
kiruccanásait, és olykor hetekre eltűnt Franciaországban vagy
Spanyolországban. Nem volt tudatában a szívemben kibontakozó érzésnek.

A elfogta a bizonytalanság. Hogyan szerethetne egyszerre két férfit?

VÁT

Phillip iránt érzett szerelme nem lankadt, ám egyre jobban vonzódott Jean-
Paulhoz. Először megpróbált eltávolodni tőle. De amikor kidugták fejüket
a hóvirágok és a nárciszok, már nem tudta magába fojtani: nem múló
szexuális vonzalmat érzett a fiatalember iránt.
Egy márciusi napon, Jean-Paul azzal az ötlettel állt elő, hogy
kiránduljanak a tengerpartra. – Megebédelhetnénk egy kisvendéglőben.
Szeretnék többet látni Dorsetből. – Felnézett az égre, és hozzátette: –
Csepereg az eső. Ilyen időben nem sok mindent csinálhatunk. – Esdeklő
mosolyával pillanatok alatt levette a lábáról Avát.
– Jó ötlet – egyezett bele az asszony, miközben próbálta leplezni
izgatottságát. – Talán Phillip is szívesen velünk tartana. Lehet, hogy nincs
ideje, de örülne a meghívásnak – hadarta, és a ház felé indult.
Phillip a dolgozószobájában ült egy kopott bőrfotelban. A kutyák a
kandalló előtti szőnyegen heverésztek, a magnóból komolyzene szólt. A
férfi beletemetkezett egy könyvbe. – Drágám! – szólította meg a felesége.
Phillip felnézett, és Ava láttán elmosolyodott. – Elnézést, hogy
megzavarlak.

81
 – Sohasem zavarsz, Cserje – mondta, és letette a könyvet.
– Jean-Paul azt javasolta, hogy sétáljunk egyet a parton.
Nincs kedved velünk tartani?
– Bármilyen csábítóan hangzik csepergő esőben sétálni a feleségemmel,
kénytelen vagyok visszautasítani az ajánlatot – válaszolta. Ava szörnyen
érezte magát, amiért megkönnyebbüléssel fogadta férje szavait. Bűntudatát
a csalódottság színlelésével igyekezett leplezni, és csókot nyomott Phillip
arcára.

A szokatlanul idegesen vezetett a kanyargós úton, JeanPaul ellenben

VA

nyugodtan ült mellette. Az asszony még sosem érzékelte ilyen élesen az

idő múlását. Tudta, hogy nyár végén a fiatalember visszatér
Franciaországba, és remélte, hogy kigyógyulnak majd a kínzó érzésből.
Az út mentén leparkolta az autót, és elhagyatott partszakaszhoz vezette
a fiút egy kacskaringós ösvényen. – Ide senki sem szokott jönni, mert
kavicsos – magyarázta. – Én viszont imádom, ahogy a kavicsok ropognak
a talpam alatt.
A parton egymás mellett lépdeltek, a sós tengeri levegőt hozó szél hol
felerősödött, hol alábbhagyott. Jean-Paul csak arra vágyott, hogy az
asszonyt a karjába zárhassa, hogy kimondhassa azokat a szavakat, amelyek
a szívét nyomták. Ava égett a vágytól, hogy a fiatalember átölelje, még ha
csak egy pillanatra is. Eszébe jutott a naplemente tragédiája, és ettől
hirtelen sírva fakadt.
Jean-Paul megállt, átkarolta a vállát, és az arcát fürkészte.
– Ne haragudj! – szipogta az asszony.
– Ugyan miért? – kérdezte a fiatalember.
Ava megrázta a fejét. – Olyan ez, mint a naplemente. Gyönyörűség,
amit szeretnél magadénak tudni. De aztán elvész.
– Ava…
– Vagy mint a szivárvány… Csodás látvány a messzeségben, mégis
képtelenség…
Jean-Paul nem várta meg, míg befejezi a mondatot: a karjába zárta, és
hevesen megcsókolta. Avának nem volt ereje, hogy ellenálljon. Hagyta,
hogy a fiatalember magához szorítsa. Lehunyta a szemét, és átadta magát
az érzelmeknek. Aztán váratlanul kibontakozott az ölelésből.
– Nem tehetem – kapkodott levegőért, és megérintette az ajkát. – Nem
lett volna szabad idejönnünk. Itt nincs semmi, ami visszatartana
bennünket.
– De már nem fordulhatunk vissza – mondta Jean-Paul. – Túl messzire

82
merészkedtünk.
– Akkor mitévők legyünk?
– Fogalmam sincs, Ava. Csak azt tudom, hogy minél több időt töltök
veled, annál jobban rabul ejted a szívem.
Az asszony a fiú mellkasára hajtotta a fejét, és a hullámok hangjában
keresett megnyugvást.
– Ennek nem szabad megtörténnie, Jean-Paul – szólalt meg végül. –
Nem árulhatom el Phillipet. És a gyerekek… A világ minden kincséért
sem hagynám el őket.
– Akkor visszatérek Franciaországba.
– Ne! – tiltakozott az asszony, és elhúzódott.
– Nincs más választásom, Ava.
– Szeretném veled tölteni a tavaszt és a nyarat, kettesben élvezni a
kertet. Senki sem ismeri úgy, ahogy te.
Próbáltak úgy tenni, mintha a csók meg sem történt volna, de bármire
terelték a szót, nem tudtak szabadulni az emlékétől.
Csendben autóztak hazáig. Jean-Paul visszatért a nyári lakba, Ava pedig
a férjéhez.

A korán kelt, a csók óta nem aludt jól. Feküdt az ágyban, hallgatta a
VA

madarak csicsergését, és arra gondolt, hogy a melegebb idő beköszöntével

a kert is hamarosan életre kel. A hajnali nap sugarai elárasztották a szobát.
Phillip a hátán feküdt, kezét lazán a feje mellett fektetve. Ava az
oldalára fordult, és figyelte a férjét. Csak egy elégedett ember aludhat
ilyen békésen. Semmivel sem érdemelte ki a felesége hűtlenségét. Avának
nem volt kétsége afelől, hogy Phillip szereti. Miért is kockáztatná a
boldogságát egy olyan fiatalember szerelméért, aki úgysem lehet az övé?
Megéri mindent elveszíteni érte?
Egyetlen dolgot tehetett csupán. Nem várta meg, míg Phillip felébred,
hanem közelebb húzódott hozzá, és a nyakába fúrta a fejét. A férfi
összerezzent, ahogy megérezte az asszony meleg testét, és álmában
átkarolta a derekát.
– Szeretnék még egy kisbabát – suttogta Ava a fülébe.
Phillip felkapta a fejét. – Micsoda? – mormogta.
– Szeretnék még egy kisbabát – ismételte az asszony.
– Cserje, édesem! Még egy kisbabát? Éppen most?
Ava átkarolta a férjét, mintha attól félne, hogy elveszíti. – Igen.
– Szerintem ezt alaposan át kellene gondolnunk.
– Én már megtettem, és semmi másra nem tudok gondolni. – Ami

83
ideláncolna, hogy ne tudjak megszökni, tette hozzá magában.
– Nem hiszem, hogy képes volnék megajándékozni téged egy babával,
még akkor sem, ha szeretném – mondta Phillip, és gyengéden eltolta
magától a feleségét. – Ez nem a legerotikusabb módja egy férfi
felébresztésének.
– Ne haragudj! – szabadkozott Ava, és visszafordult a hátára. Karjával
eltakarta az arcát. – De tudod, milyen vagyok! Ha egyszer eszembe jut
valami, azonnal cselekednem kell.
– Igen, más esetben ez az egyik megnyerő tulajdonságod – mondta
Phillip szárazon, majd feltápászkodott, és elindult a fürdőszoba felé.
– Ha rövidesen nem lesz még egy kisbabám, attól félek, hogy kifutok az
időből.
– De nem elég három gyerek?
Ava válaszát elmosta a csobogó víz hangja, mivel közben Phillip fogat
mosott.
– Akkor legalább miért nem utazunk el néhány napra? – javasolta,
amikor a férje visszatért a szobába. – Csak mi ketten. Jóformán alig látlak
mostanában. Vagy dolgozol, vagy külföldön vagy. Menjünk el valahová,
melegebb éghajlatra. Kéz a kézben sétálnánk a tengerparton. Emlékszel,
milyen volt, mielőtt Archie megszületett?
– Toscanára? Hogyne emlékeznék! Fiatalok voltunk és szerelmesek –
nevetett a férfi.
– Csinálhatnánk egy kisbabát Toscanában. Phillip, az olyan romantikus
volna!
– Nem vagyok biztos benne, hogy az álmatlan éjszakák és a pelenkák
olyan romantikusak lennének… Gondolj csak bele, Cserje! Még egy
emberi lényről beszélsz. Még egy családtagról. Ha tényleg annyira
vágyakozol rá, nem fogom megtagadni tőled, de szeretném, ha előbb
alaposan megfontolnád.
Ezekkel a kínzó gondolatokkal kellett Jean-Paul szemébe néznie.
Reggel már bűntudatot érzett férje karja között, és most újra, amikor a
fiatalember keresésére indult a kertben. Még egy gyermeket akart a világra
hozni, csupán azért, hogy meneküljön a kísértés elől.
Bekanyarodott a kertbe, és megállt a nárciszmező közepén. Arra eszmélt
fel, hogy Jean-Paul egyenesen felé sétál a mezőn át, éppen akkor, amikor
Phillip autója eltűnt a kanyarban. Ahogy közeledett felé, látta nyúzott
arcvonásait. Mielőtt megszólalhatott volna, a fiatalember kézen ragadta,
behúzta az üreges tölgyfa mögé, és megcsókolta.
– Én ezt nem bírom tovább – mondta végül Jean-Paul. – Napról napra
egyre jobban beléd szeretek. Ami kellemes együttlétnek indult, az mára

84
átokká vált. Úgyhogy döntöttem: hazamegyek Franciaországba.
Ava megszédült. – Nem akarom, hogy elmenj, Jean-Paul!
– Egyszerűen nem bírok melletted élni úgy, hogy nem ölelhetlek át
bármikor – közölte mogorván a fiatalember. – Férfi vagyok, Ava! Un
homme qui t ’aime.
– Et je suis une femme qui t’aime.
A fiatalember szeme elkerekedett. – Te beszélsz franciául? Jóságos ég,
én meg azt hittem, mindent tudok rólad. – Megcirógatta a nő arcát, mintha
minden vonását igyekezne az emlékezetébe vésni.
– És akkor soha többé nem találkozunk?
A fiatalember letörölte a könnyeket a nő arcáról. – Nem tudom.
– Jean-Paul, nem hagyhatsz itt csak úgy! Éppen most, amikor a kertünk
virágba borul. Mindezt együtt teremtettük…
– Talán így meggyőzlek, hogy gyere velem. – Szorosabban magához
húzta. Ava hallotta a férfi szívének dobogását, és mélyen beszívta bódító
illatát; remélte, hogy nem felejti el soha.
Behunyta a szemét, de a könnyei ismét eleredtek, és eláztatták Jean-Paul
ingét.
– Nem fogod látni a kerted beteljesedését – suttogta.
– Engem csak te érdekelsz az egész világon. Téged nem foglak látni, és
ez az, ami összetöri a szívemet. – Lehajtotta a fejét, és újból megcsókolta
az asszonyt.
Ezúttal Ava behunyta a szemét, és hagyta, hogy Jean-Paul hosszan
csókolja. Nem gondolt sem a gyerekeire, sem Phillipre. Jean-Paul örökre
kilép az életéből, és most csak ez számított.

AVÁNAK fogalma sem volt, mivel magyarázza a családjának Jean-Paul

hirtelen távozását. Végül úgy döntött, hogy azt mondja majd, az édesanyja
miatt utazott haza. Így legalább, ha meggondolja magát, még mindig
visszajöhet. És az asszony őszintén remélte, hogy a fiatalember
meggondolja magát.
A gyerekeknek a délutáni teázás alatt árulta el. Hamar túltették magukat
rajta, és fontosabb dolgokba vetették magukat: kuckót építettek az
előtérben lévő asztal alá.
Mire Phillip hazatért, a gyerekek már ágyban voltak. Ava sajtos felfújtat
készített, és fácánt sütött; így próbálta száműzni gondolataiból az utolsó
csók emlékét. Átnyújtott Phillipnek egy pohár vörösbort, és megcsókolta.
Férje mosolygós arca láttán megnyugodott, hogy mégis volt értelme
ekkora áldozatnak. Miféle asszony lenne, ha elhagyná a férjét és a

85
gyermekeit, hogy Franciaországba költözzön?
Ám a tény, hogy jól döntött, nem könnyített a lelkén. A megfelelő
pillanatra várt, hogy beszámolhasson Phillipnek Jean-Paul távozásáról.
Fontos volt, hogy ne áruljon el érzelmeket. Úgy döntött, hogy akkor közli
vele, amikor a mosogató fölé hajol, és a tányérokat rendezi.
– Drágám, Jean-Paul úgy döntött, hogy a szünidőben hazamegy az
édesanyját meglátogatni. – Majd felegyenesedett, és megállt az ablakkal
szemben, ahonnan meggyötört tükörképe nézett vissza rá.
– Értem – hangzott Phillip lakonikus válasza. – Gondolkodtam a
vakációs ötleteden. Szerinted édesanyád elvállalná a gyerekeket?
Ava megfordult, és kivette a fácánt a sütőből. – Biztos vagyok benne,
hogy anya boldogan vigyázna rájuk.
– Nagyszerű.
– Mikor utaznánk? – kérdezte Ava, miközben mindkettőjüknek tálalt,
majd helyet foglalt.
– Május végén, egy hétre.
– És hová?
– Hagyd meg nekem, hogy eldöntsem. Szóba jöhet Toscana, esetleg
Spanyolország.
– Köszönöm – mondta Ava nagyot sóhajtva.

A már-már beletörődött, hogy Jean-Paul nélkül kell folytatnia az életét,

VA

amikor Phillip egy napon azzal a hírrel lepte meg, hogy a fiatalember
édesapja, Henri telefonált. Az asszony éppen a konyhakertben vetett
magokat Hectorral. A hír hallatán rögtön felállt, és odasietett a férjéhez. –
Tényleg Henri keresett? – kérdezett vissza. – És mit mondott? Jean-Paul
visszajön?
– Meghívott bennünket május elejére.
– Hogy ott töltsünk pár napot? – hitetlenkedett.
– Igen. Azt hittem, hogy örülsz majd a meghívásnak. Imádni fogod
Henrit, eredeti fickó. Antoinette, a felesége pedig éppen olyan lelkes
kertész, mint te.
– És Jean-Paul?
– Mi van vele?
– Mikor jön vissza?
– Nem tudom. Nem mondta, mennyi ideig lesz távol?
– Nem – vágta rá Ava. – Henri nem furcsállotta, hogy ilyen hosszú időre
hazatért? Már három hete elment.
– Csak nem hiányolod, Cserje? Te, aki azt mondtad, hogy egy hetet sem

86
fogsz kibírni vele?
Ava elfordult. – Az a helyzet, hogy tudnánk használni a segítségét.
Nagyon sok a teendőnk. – Kézfejével megtörölte a homlokát. – Akkor ott
lesz ő is?
– Gondolom, hogy igen, ha addig vissza nem tér hozzánk. Mondtam
már többször Henrinak, hogy meg vagyunk elégedve a fia munkájával.
Meg sokat tanult nálunk. – A férfi elhallgatott. – Tudom, hogy nem volt
felhőtlen a kapcsolatotok, de ugye nem bánnád, ha ő is ott lenne Les
Lucioles-ban?
– Nem, egyáltalán nem.
– Helyes. Azt szeretném, ha pihennél egy kicsit, Cserje. Nem muszáj
egész napokat Henri és Antoinette társaságában töltenünk. Kettesben is
elmehetünk felfedezni a környéket. Tehát akkor mit mondhatok Henrinak?
Ava tudta, hogy fontos választás előtt áll, és a családja sorsa múlhat a
döntésén.
– Mondj igent… – szólalt meg lassan, noha tudta, hogy máshogy
kellene döntenie. – Mondd neki, hogy szívesen meglátogatnánk őket a
château-ban.

87
 IX

Château les Lucioles, 1980

H sofőrje fogadta őket a bordeaux-i repülőtéren, Isten hozta, Phillip

ENRI

Lightly! feliratú táblát tartva a kezében. Nem beszélt angolul, de Ava

örömmel váltott franciára. Phillip büszkén hallgatta, milyen könnyedén
társalog a felesége a helyiek nyelvén. Még sohasem látta ilyen szépnek:
csillogó bársonycipőt viselt, régimódi fekete ruhát rózsaszínű virágokkal
és olívzöld kardigánt.
Ava elmondhatatlanul feszült volt. Kifelé ügyesen megjátszotta, hogy a
vakációtól izgatott, de belülről remegett az idegességtől.
Franciaországban már teljes pompájában köszöntötte őket a tavasz:
zöldbe borultak a fák, rózsák virágoztak mindenfelé. Az autóút végén a
sofőr egy ősi fák övezte kanyargós útra fordult, amelynek a végén állt a
napsütötte château. Fenséges, szimmetrikus elrendezésű neoklasszicista
épület volt, homokkő homlokzatát kék keretes, magas ablakok és díszes
balkonok ékesítették. Szépsége bámulatba ejtette az asszonyt.
Az autó megállt a murvás feljárón, és két dán dog sietett eléjük a nyitott
ajtón át. Ava kiszállt, a szíve hevesen dobogott az izgatott várakozástól.
Mire felemelte a tekintetét, elegáns asszony jelent meg az ajtóban, barna
bőrén megcsillant a napfény.
– Isten hozott benneteket! – mondta, és előrelépett, hogy üdvözölje
Avát. Fekete haját kontyba fogta, kiemelve barna szemét. – Antoinette de
la Grandiére vagyok. Remélem, kellemesen utaztatok.
Nagyszerűen – mondta Phillip, és a ház úrnőjéhez igyekezett. Az
asszony felé nyújtotta a kezét, mire a férfi előrehajolt, hogy megcsókolja.
Magas nő volt, fehér nadrágját barna krokodilbőr öv fogta össze a derekán.
Krémszínű, fekete szegélyű mellénye alatt csíkos inget viselt. Ava úgy
vélte, hogy ő a legcsinosabb nő, akit valaha látott. – A feleségem, Ava –
mutatta be Phillip.
– Már annyit hallottam rólatok – mondta Antoinette. – JeanPaul rajong
értetek. – Ava kezet rázott vele, miközben azon morfondírozott, vajon mit
mesélhetett róluk a fiatalember. – Fáradjatok beljebb.
Átsétáltak a hallon, amelyet széles lépcső uralt, valamint kandalló,

88
benne fahasábok. A kandalló párkányán borospalackok sorakoztak.
Antoinette végigvezette őket a társalgón, egy tágas vörös szalonon. A
függönyök üvegezett ajtót kereteztek, amely széles, kőpárkánnyal lezárt
teraszra nyílt.
Szobalány lépett be az ajtón, és Antoinette meghagyta neki, hogy
hozzon ki a teraszra italokat egy tálcán. – Françoise, merre van a fiam?
– Odakint, Madame – válaszolta a szobalány.
Az asszony felsóhajtott. – Menjen, és keresse meg a férjemet. Mondja
meg neki, hogy megérkeztek a vendégeink.
– Igen, Madame – felelte kötelességtudón Françoise.
– Gyertek, üljünk ki a teraszra! A napon kellemes meleg van. Françoise
mindjárt hoz bort. – Kitárta az ajtót, és kilépett a teraszra. A kutyák
követték, és körülszaglásztak a teraszon. Odalent a hatalmas kert egy ódon
falig nyújtózott, amelyet vadrózsák nőttek be. Azon túl ősfák nyúltak a kék
égbe, távolabb galambház tetejének sziluettje látszott.
– Kedves barátaim, hát itt vagytok! – lelkesedett Henri, aki a ház oldala
felől közelítette meg a teraszt.
Szívélyesen átölelte Phillipet, Avának pedig kezet csókolt. Széles
mosolya volt, sötét szemével végigmérte az asszonyt. Ava emlékezett rá,
hogy Jean-Paul említette, az apjának Párizsban szeretője van. Nem
csodálkozott rajta, hiszen a férfi még mindig jóképű volt. – Hol késik a
bor? Françoise! – méltatlankodott.
A szobalány szinte azonnal ott termett a borosüvegekkel és a
poharakkal, valamint egy kancsó jeges vízzel teli tálcával a kezében. Henri
meg sem mozdult, hogy segítsen neki.
– Végre! Már azt hittük, szomjan halunk – jegyezte meg. Aztán leült, és
elővett egy szivart. – És mondd, Phillip, hogy halad a könyvünk?
Antoinette Avához fordult. – Szeretnéd megtekinteni a galambházat?
Jean-Paul mesélte, hogy nálatok is van egy a kertben.
– Szívesen. Az ott a kupolája?
– Igen.
– Sokkal lenyűgözőbb, mint a miénk.
– Jean-Paul szerint nektek van a legszebb házatok és kertetek, amit
valaha látott.
– Bárcsak ott lehetne. Minden virágba borult…
– Gyere, Ava! Beszélni szeretnék veled.
Miután magukra hagyták a férfiakat, Ava követte Antoinette-et a széles
lépcsőn lefelé a kertbe. Ismét úgy érezte, hogy elönti a pír. Vajon Jean-
Paul elmondta az édesanyjának, hogy beleszeretett? Most fogja
eltanácsolni tőle?

89
 – Beszélhetek veled őszintén? – kérdezte Antoinette, amint az ódon
falban nyíló vaskapu felé sétáltak a pázsiton.
Természetesen – bólintott Ava.
– Jean-Paulról volna szó. – Antoinette Avára szegezte a tekintetét. –
Tudod, ő az egyetlen gyermekem, és nagyon szeretem. A probléma csak
az, hogy az apját hidegen hagyják a vágyai. Jean-Paul tehetséges művész,
de Henrinak nem tetszik, hogy festeget. Azt akarja, hogy besegítsen a
szőlőskert művelésébe, Jean-Pault viszont az hagyta hidegen egészen
mostanáig.
– Mostanáig? – Ava kíváncsi volt, hová akar kilyukadni az asszony.
– Már itt akar maradni, hogy kitanulja a szőlészetet, de Ava, én tudom,
hogy vissza kell mennie veletek. – Ava hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.
– Szerintem csak az én kedvemért akar maradni. Tudod, az idő nagy
részében egyedül vagyok itt. Henri Párizsban él. Biztos vagyok benne,
hogy Jean-Paul mesélt róla. Olyan szeretettel beszél rólad, Ava. Boldoggá
tesz, hogy valaki megérti a fiamat. Azt is említette, hogy festett neked egy
kertet.
– Egészen gyönyörű festmény, Antoinette. Éppen úgy ültettük a kertet,
ahogy ő megálmodta. Ha tudnád, micsoda képzelőereje és érzéke van
hozzá!
– Tudom. – Antoinette mosolygott. Kinyitotta a vaskaput, és vadvirágos
rétre vezette Avát, amelynek a közepén állt a kör alakú, kőből épült
galambház. – Látom rajta, hogy boldogtalan. Melletted képes volt élvezni
a szabadságot, és önmaga lehetett. Nem tudnám elviselni, ha miattam
feladná önmagát. Ez egy életre szóló lehetőség, és szeretném, ha erőt
merítene belőle.
Kérlek, mondd meg neki, hogy vissza kell térnie veletek.
– Megpróbálom – ígérte Ava rekedtes hangon.
Abban a pillanatban előbukkant Jean-Paul a galambház mögül. Zsebre
tett kézzel megállt előttük. – Jean-Paul, mutasd meg a galambházat
Avának! Nekem mennem kell, az ebédet kell felügyelnem. – Antoinette az
órájára pillantott. – Te jó ég, mindjárt idő van! Kérlek, ne maradjatok
sokáig. – Ezzel sarkon fordult, és kisuhant a kapun.
– Miért jöttél el? – szólt meglehetősen ingerülten Jean-Paul.
Az asszonyra pillantott, ellenkezésre számítva.
– Sajnálom – suttogta Ava, és közelebb lépett. – Én is szenvedek.
A fiatalember vonásai ellágyultak. – Csodásan nézel ki – mondta.
– Azért, mert tudtam, hogy találkozunk.
– Akkor én is hiányoztam neked?
– Igen.

90
 Jean-Paul magához vonta az asszonyt, és szenvedélyesen megcsókolta.
Ezután az épület mögé húzta, oda, ahol senki sem láthatta őket.
Ava tehetetlennek érezte magát. Elbódította a fiatalember testének
közelsége, és elfeledkezett róla, hogy a férje a teraszon ül Henrival. Olyan
álomvilágba csöppent, ahol csak ő létezett és Jean-Paul. A fiatalember
kézen fogta, és a galambház ajtajához vezette. Odabent meleg volt,
édeskés illat terjengett. Becsukta maguk mögött az ajtót, és a szalmára
feküdt vele. Arra eszmélt, hogy Jean-Paul beletemeti az arcát a nyakába, és
magába szívja ismerős illatát.
Miközben szeretkeztek, a fiatalember megfogta a kezét, az ujjaik
összekulcsolódtak. Ava egy pillanatra sem bánta meg házasságtörését.
Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Jean-Paul gyengéden néz rá.
– Visszajössz Hartingtonba? – kérdezte.
Igen – felelte a fiatalember. – Érted hegyeket tudnék megmozgatni.
– Arra nincs szükség, kedvesem – válaszolta, és szeretettel megcirógatta
az arcát. – Hiszen itt vagyok veled.
Sietve rendbe szedték magukat, hogy felkészüljenek az ebédre. Ava
végigsimított a ruháján, és leszedegette az összes árulkodó szalmaszálat.
Jean-Paul az ajtó felé indult, majd visszafordult, és újra megcsókolta. –
Gyönyörű vagy – mondta. – Gyere, a hosszabbik úton menjünk! Azalatt,
minden bizonyítékot elsodor a szél.

A olyan kisugárzással ülte végig az ebédet, amely mindenkire hatással

VA

volt. Phillip örömmel nyugtázta felesége boldogságát, és hálás volt, amiért

elfogadták a háziak meghívását. Avának nyilvánvalóan szüksége volt a
levegőváltozásra; most szebb volt, mint valaha.
Ebéd után Henri ragaszkodott hozzá, hogy körbevezesse őket a
szőlőskertben, míg Antoinette visszavonult sziesztázni.
Ava szinte lebegve követte Phillipet és Henrit, a válla súrolta Jean-Paul
karját. Képtelen volt leplezni jókedvét. Henri a kerten át a galambházhoz
vezette őket. – Még szerencse, hogy a galambok nem tudnak beszélni –
dünnyögte Jean-Paul, miközben beléptek a kertkapun.
– Les Lucioles immár ötszáz éve van a családom tulajdonában – mesélte
Henri. – A galambházat XIII. Lajos korában építették. – Atyai
gyengédséget színlelve megpaskolta Jean-Paul hátát. – Mindezt egy napon
a fiam fogja örökölni. Ha már ötszáz évet kibírt, nem látok okot rá, hogy
ne bírjon ki még ötszáz évet, nemdebár?
Ava összerezzent, amikor Henri olyan erővel tárta ki az ajtót, hogy a
galambok szétrebbentek. – Ez gyönyörű – állapította meg.

91
 – És számomra különleges – jegyezte meg Jean-Paul cinkosan.
Phillip a feleségére nézett. – Még a miénknél is bájosabb, nem
gondolod, Cserje?
– Szerintem a miénk is említésre méltó.
– Csakhogy nincsenek benne galambok – emlékeztette
Phillip.
– Talán vennünk kellene néhányat.
– És ráférne egy festés – folytatta a férfi.
– Ne fessétek le! Azzal csak elrontanátok – ellenkezett JeanPaul.
– Igaz is, mikor jössz vissza Hartingtonba? – tudakolta Phillip.
– Jövő héten – felelte a fiatalember. – Kellett egy kis idő, hogy…
– Nem találnátok neki egy hozzá illő angol leányzót? – vágott közbe
Henri. – Vagy már nem olyanok, mint te? – kacsintott Avára.
– Zavarba hozol – nevetett fel az asszony.
– Gyertek, hadd mutassam meg Antoinette kertjét! – Henri Ava hátára
tette a kezét, és kikísérte a galambházból.

92
 X

Hartington-ház, 2006

M IRANDAkiment a konyhakertbe, ahol Jean-Paul éppen magokat vetett el

Storm és Gus segítségével. A gyerekek térdeltek, és kicsi kezüket a földbe
mélyesztették. Underwood úr egy vasvillára támaszkodott.
A táj fenséges látványt nyújtott. A vadvirágos rétet boglárkák,
kankalinok és nárciszok borították. A parasztkertben a dús ágyásból
tulipánok, nárciszok és primulák bújtak elő. A parasztkert közepén álló
madárberkenye alatt szokott üldögélni Jean-Paul, mélyen a gondolataiba
merülve.
– Mami, ezt nézd! – Gus odahívta édesanyját, hogy megmutasson neki
egy nagyobb gilisztát. – Óriási példány, ugye?
– Az egyiket meg akarom tartani, hogy a barátom legyen – mondja
Storm. – Szabad, J-P?
– Persze. Beletesszük egy üvegbe, és adhatsz neki nevet is.
– Nevezzük el Kukac Matyinak! – javasolta Miranda, majd hirtelen
ötlettől vezérelve közölte, hogy bemegy egy befőttesüvegért.
– Okos vagy, anya! – dicsérte Storm.
– Hozzon valami innivalót is! – kiáltott Miranda után JeanPaul. – Ebben
a munkában hamar megszomjazik az ember.

M Miranda a konyhában tett-vett, megszólalt a telefon.

ÍG

– Szia, kedvesem! – Blythe volt az.

Miranda kellemesen meglepődött. Karácsony óta nem hallott a barátnője
felől. – Hogy vagy? – kérdezte.
– Jól. Jövő hétfőn megyek a bíróságra.
– Ne hagyd, hogy megússza. Ne feledd, mit tanácsolt David!
– Tényleg, hogy van David? Egy ideje nem találkoztunk. –
Lehangoltság csendült ki barátnője hangjából.
– Az igazság az, Blythe, hogy én sem látom túl gyakran. Rengeteget
dolgozik. Péntek este érkezik, és vasárnap kora délután utazik vissza.
– Tarts szeretőt! – javasolta vidám hangon Blythe. – Én is azt tenném,

93
ha vidéken kellene poshadnom.
– Ne vigyél kísértésbe! – intette játékosan Miranda, és JeanPaulra
gondolt. – Tudod, mit? Gyere el hozzánk hétvégére! David biztos örülne
neked. Gyönyörű lett a kertünk, és megmutatnám a házat is.
– Remekül hangzik. Ezen a hétvégén nem érek rá, de mit szólnál a jövő
héthez?
– Nagyszerű. Megmondom Davidnek.
Miranda készített egy kancsó bodzaszörpöt, majd a kamrába ment üres
befőttesüvegért. Amint az előtéren át visszaindult, benézett a
dolgozószobába, és pillantása a hordozható számítógépre esett. Ezúttal
egyáltalán nem érzett lelkifurdalást, hogy nem dolgozik, és a teraszajtón át
szinte kiszökkent a kertbe. A nap ragyogóan sütött odakint, meleg volt,
Jean-Paul pedig a maga varázslatos módján életet lehelt a kertbe.
A gyerekek seregnyi gilisztát és bogarat gyűjtöttek, amelyeket néhány
falevél és fűszál kíséretében a befőttesüvegbe tettek. – Meg fognak halni?
– kérdezte Storm Jean-Paultól.
– Akkor nem, ha a nap végén visszaengedjük őket a kertbe, ahová
tartoznak. – A gyerekek újabb teremtmények után kutattak, míg
Underwood úr felhajtotta a szörpöt, majd visszatért dolgozni.
Miranda egy pohár szörppel leült a fűbe, és elnézte JeanPault, ahogy
kertészkedik. Éppen egy borsópalánta karózásával volt elfoglalva.
– Mindig kertész volt? – kérdezte.
Amióta az eszemet tudom. – Egy pillanatra megállt a férfi keze. –
Azelőtt semmi értelmeset nem csináltam.
– Kinek a példáját követte?
– Az édesanyámét. Bordeaux-ban nőttem fel, egy szőlőskertben. Anyám
szenvedélyes kertész volt.
– Él még?
– Nem. Tavaly nyáron meghalt.
– Sajnálom. Közel álltak egymáshoz?
– Az egyetlen fia voltam. Halk szavú volt, mégis egész lénye derűt
árasztott. Nagyon erős, méltóságteljes asszony volt.
– És gyönyörű? – kérdezte Miranda, noha tudta a választ.
– Igen.
– Szabad volna megkérdeznem, hogyan halt meg?
– Alvás közben érte a halál. Hetvenhárom éves volt. Látszólag semmi
baja nem volt, csak egy nap nem ébredt fel. Megállt a szíve.
– Az édesapja még életben van?
– Igen, ő Párizsban él. A szüleim már régen eltávolodtak egymástól.
Miranda feltette azt a kérdést, ami azóta nem hagyta nyugodni, hogy

94
megismerte a férfit. – És mondja, Jean-Paul, volt valaha szerelmes?
Egy pillanatra azt hitte, hogy túllőtt a célon, a férfi arca ugyanis
fájdalomtól rándult össze.
– Egyszer – válaszolta végül Jean-Paul. – És soha többé nem fogok
másik nőt szeretni.
Miranda csalódottan fogadta a férfi szavait. – Vagyis az összes szeretete
a kertekre irányul? – fogalmazott. Jean-Paul nem válaszolt, de a vonásai
ellágyultak. – Magának istenadta tehetsége van. A szeretetét nem csak a
kertünk hálálja meg, de a gyerekeink is. Magának köszönhetően nem
veszekednek. Megmutatta nekik a természet szépségeit. Roppant hálás
vagyok érte.
– Ne feledje, hogy a boldogságuk nem csupán rajtam múlik – vetett
ellen Jean-Paul, és újabb borsópalántákért nyúlt. – A gyerekek önnel és
Daviddel szeretnének lenni.
– Azelőtt nem tudtam, mit kezdjek velük – vallotta be Miranda, –
Londonban volt egy dadusunk, ő foglalkozott velük. Jóformán alig láttam
őket. Gusszal komoly problémák voltak az iskolában, folyton verekedett,
megzavarta az órákat. A legjobb, amit valaha tettünk vele, hogy
ideköltöztünk. Amióta itt vagyunk, megtalálta a helyét. Ezért is hálával
tartozunk önnek, Jean-Paul. Magának és a kertnek.
– Gus csupán fontosnak szeretné érezni magát, Miranda. A gyerekeknek
könnyű a kedvükben járni, mindössze a figyelmünket és a szeretetünket
áhítják.
– De én szeretem őket.
– Az nem elég, ha mondja nekik. Be kell bizonyítania.
– Hogyhogy ilyen bölcs, ha nincs saját gyermeke?
– Egy különleges asszonytól tanultam mindezt sok évvel ezelőtt. Ő a
gyermekeit mindennél fontosabbnak tartotta, még annál is, amit a szíve
diktált. A gyerekeknek apára és anyára van szükségük. És Gusnak
szüksége van az édesapjára.
– Tudom. – Miranda lelke keserűséggel telt meg. – Nekem is szükségem
van a férjemre – vallotta be elcsukló hangon.
– Akkor mondja meg neki – tanácsolta Jean-Paul.
Az asszony felállt, összeszedte az üres poharakat meg a kancsót. – Az
élet olyan bonyolult. – Sóhajtott. – Akárcsak a szerelem.
– De az élet elviselhetetlen nélküle.
– Akkor, hogy bírja ki? – szaladt ki a száján, mielőtt észbe kapott volna.
Ekkor döbbent rá, hogy már nem David foglalta el a vágyott férfi szerepét
az életében, hanem Jean-Paul. Nem tehetett róla, de valahogy beleszeretett.
– Mert nincs más választásom – válaszolta a férfi. Miranda visszaindult

95
a házhoz, de a kapunál még visszafordult, azt remélve, hogy Jean-Paul őt
nézi. A férfi azonban már a borsóval volt elfoglalva, és mélyen a
gondolataiba temetkezett.
Miranda ráeszmélt, hogy az élete lassan hasonlóvá válik Aváéhoz.
Mindkét asszony a kertészébe szeretett bele. Eközben Davidre úgy
gondolt, mint egy csónakra, amelyet lassan tovább sodor az ár.
Hirtelen ihletet érzett az írásra. Hevesen dobogó szívvel rádöbbent,
hogy megtalálta a témáját, egy csodás szerelmi történetet. Nem is kellett
messzire mennie érte, mivel ő maga élte át. Ha Jean-Paul nem lehet az övé,
viszonzatlan vágyait az írásban éli ki.
Mialatt a gyerekek a kertben játszottak, kinyitotta a dolgozószoba
ablakát, és feltett egy klasszikus zenei CD-t. Leült a hordozható
számítógép elé, és hagyta, hogy a muzsika elragadja a képzelet világába,
ahol a vágyai úgy szunnyadtak, akár a magok a termékeny földben. Ujjai
egyre szaporábban verték a billentyűzetet. Mélyen beleszippantott a
levegőbe, hogy érezze a narancsvirág pikáns illatát.

M IRANDAjókedvűen ébredt. Azon az éjjelen megerősödött benne Jean-Paul

iránt érzett szerelme, és miután lefektette a gyerekeket, visszaült a
számítógéphez, és hajnali négyig írt. A szavak a lelke mélyéről fakadtak.
A szerelemtől fűtve és Ava titkos naplójától ihletve olyan lírai prózát
alkotott, mintha valami felsőbb erő vezérelte volna.
David péntek este fáradtan és ingerülten érkezett haza. Olyan feldúltan
vonult végig az előtéren, mint aki haragszik az egész világra. Miranda
látszólag nem vett tudomást férje rosszkedvéről. Ehelyett kedvesen
megcsókolta, és elárulta, hogy új receptet próbált ki vacsorára. –
Pisztrángos palacsinta lesz – magyarázta. – Addig nem iszol egy pohár
bort, drágám?
A férfit eléggé meglepte a felesége hangulatváltozása. Úgy tűnt
számára, hogy boldogan él a saját világában. Követte Mirandát a
konyhába. Ráadásul remekül néz ki, állapította meg.
Neje túláradó jókedve még mogorvábbá tette.
– Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte, és elfogadta a felé nyújtott
pohár bort.
– Remekül. Gus néhány iskolai barátja holnap délután átjön játszani,
Storm pedig meghívta Madeleine-t. Mindannyian elmennek horgászni
Jean-Paullal, aki csinált nekik halászhálót. Biztos vagyok benne, hogy
semmit sem fognak, de azért jó kis pikniket rendezünk nekik. Velünk
tarthatsz, ha van hozzá kedved.

96
 – Talán – hangzott a semmitmondó válasz.
– A vacsorát fél kilenckor tálalom. Van még egy kis dolgom. Miért nem
fürdesz le addig? Jaj, majdnem elfelejtettem!
Jövő hétvégére meghívtam Blythe-ot.
David bosszúsnak látszott. – Miért?
– Karácsony óta nem találkoztunk, és már régóta terveztem, hogy
meghívom. Talán rosszul tettem?
– Nem – vágta rá a férfi.
Akkor jó. – Azzal Miranda eltűnt a folyosón. David magára maradt a
konyhában, és eltűnődött, vajon miért támad benne rossz érzés mindennel
kapcsolatban.

M ÁSNAPreggel, amikor David felébredt és nagyot nyújtózott, a mellette lévő

fekhelyet már üresen találta. Gyorsan felkelt, és lezuhanyozott, közben
felidézte, hogy Miranda meghívta Blythe-ot vendégségbe, és ettől rögtön
visszatért a rosszkedve. Pedig mindent megtett, hogy eltávolodjon Blythe-
tól. Egy darabig jó mókának tartotta a viszonyukat, aztán kezdett terhessé
válni számára. Az asszony állandóan hívogatta, hogy találkozzanak.
Megpróbálta finoman elutasítani, de aztán újból szeretkeztek, amit utólag
megbánt. Ráadásul az asszony rossz következtetést vont le belőle. Most
pedig Miranda meghívta hozzájuk egy teljes hétvégére.
Reggeli után kiment a kertbe. A madarak vidáman csiviteltek, a
háttérben a gyerekek boldog visongása hallatszott a veteményeskert fala
mögül. Kíváncsi volt, hogy mit csinálnak, ezért odasétált az ösvényen.
Arra nyitotta ki a kertkaput, hogy Storm és Gus lelkesen kergeti egymást
az ágyások között. Jean-Paul a földön térdelt, és ültetett, de ami meglepő
volt, hogy Miranda szorgosan segédkezett neki, az arca kipirult a
munkától. David kirekesztve érezte magát. Olyanok voltak, mint bármely
átlagos család egy szombat délelőtt, ahogy a napsütést élvezve a kertben
tevékenykednek.
– Gyere, ültess te is! – hívta a felesége, mire David felemelte a kezét, és
egykedvűen mosolygott. Nem érezte, hogy segítenie kéne; inkább
féltékenység kerítette hatalmába. Ott volt a bitorló, kezét a sárba
mélyesztve, aki lassan elfoglalta a helyét, míg ő Londonban tartózkodott.
Már éppen elfordult, hogy nehéz szívvel távozzon, amikor éles hang
kiáltott utána: – Apa! – Storm szaladt oda. – Nézd meg, mit csináltunk a
kertben! – David a kislányára pillantott, és örömtől ragyogó arca láttán
nem volt más választása, mint hogy kövesse. Gus óvatosan szemlélte őket.
David a fiára nézett, és egy jóképű fiatalembert látott. Azon töprengett,

97
hogyan nőhetett meg ennyire anélkül, hogy észrevette volna.
– Nos, mit csináltatok, Gus? – kérdezte.
A fiú büszkén tartotta fel a gilisztákkal teli befőttesüveget. – Köszönj a
barátainknak!

98
 XI

BLYTHE péntek délután érkezett a fiával, Rafaellel. Kiszállt a taxiból, és a

csodálattal keveredő irigység kellemetlen érzésével pásztázta végig
Miranda és David otthonát. Meleg délután volt, az ég, kéken ragyogott,
lágy szellő borzolta a vadvirágos rétet. Középen öreg tölgyfa
terebélyesedett, ahonnan egy csapat gyerek nevetésének hangjai szűrődtek
ki. Idilli jelenet volt; egyáltalán nem olyan, mint amire az asszony
számított. A vidék szó hallatán mindig az eső, a hideg ház és az unalom
jutott eszébe.
Gus izgatottan kiáltott Rafaelnek a lombkuckóból. Blythe nem engedte
el a fia kezét. Mirandáék fia ördögfiókaként élt az emlékeiben, legutóbb is,
amikor együtt játszottak, megütötte Rafaelt. Ennek ellenére a fia
vágyakozva nézett a faházikó felé.
Gus volt Hook kapitány, aki hajójának árbockosarában ellenség után
kémlelt. Az üregben Joe és Madeleine játszotta a bebörtönzött Elveszett
Fiúkat, míg odakint Csingiling – akit Storm alakított, valamint Pán Péter,
vagyis Fred, a fűben kúszva közeledett, hogy kiszabadítsák őket.
Félbeszakították a játékot, míg Storm és Gus megpróbálta rávenni Rafaelt,
hogy csatlakozzon hozzájuk. A kisfiú még kérette magát, végül
odaráncigálta édesanyját a fához.
– Akarsz játszani? – kérdezte Gus, és lemászott a fáról, szeplős arcán
széles vigyorral. Blythe meglepődött. Nem azt a goromba kisfiút látta, akit
korábban ismert. – Lehet ő is Elveszett Fiú, ha akarja. – Szokatlan volt
Blythe fülének az udvarias hangnem. Jobban örült volna, ha egy mogorva
és szótlan Gust lát viszont. Így tényleg olyan benyomása támadt, mintha
Mirandának tökéletes élete volna. Aztán eszébe jutott David. Na, igen,
majdnem tökéletes.
Amint Rafael belemerült a játékba, Miranda megjelent a bejárati ajtónál,
és integetett Blythe-nak. – Nem hallottam a taxit! – szabadkozott, és sietett
elé, hogy üdvözölje. Blythe alaposan megnézte. Barátnője ragyogóan
festett a kopott farmerben és pólóban.
– De jól nézel ki, Miranda, menten elájulok! – áradozott.
– Ne hülyéskedj!
– Komolyan beszélek. A házatok pedig pompás. Olyan ez az egész, mint
egy édenkert. Tudod, nagyon szerencsés vagy. Nekem itt minden kéne. –

99
Rekedten felnevetett, majd a táskájába nyúlt cigarettáért. – Nem kérsz
egyet?
– Nem, már leszoktam.
– Na, akkor ezért ragyogsz. – Blythe sóhajtott, mielőtt rágyújtott volna a
Marlboro Lite-ra. – Én is abbahagyom, amint lezárult a válás.
– Hogy halad a tárgyalás?
– Rémesen. Úgy érzem magam, mintha úthenger ment volna keresztül
rajtam.
– Ahhoz képest egész jól nézel ki.
– Csak azért, mert van egy szeretőm – dicsekedett önelégülten. Nem
bírta kihagyni a megjegyzést, Miranda tökéletes élete túl sok volt neki.
– Még mindig ugyanaz?
– Még mindig.
– Gyere beljebb, igyunk egy teát! – javasolta Miranda. Blythe a fiára
pillantott. – Rafael jó helyen van – nyugtatta meg Miranda. – Gus majd
vigyáz rá.
– Mesés faházikó. David csinálta?
– Dehogy. Jean-Paul, a kertészünk.
– Nahát, micsoda kertész!
– Rendkívüli. Majd körbevezetlek, a kert valóban csodaszép. Valaha
egy kivételes hölgy, bizonyos Ava Lightly tulajdonában volt. Miután
ideköltöztünk, a helyiek másról sem beszéltek, mint az ő csodálatos
kertjéről. Amikor megvettük a házat, már két éve lakatlan volt, a kert
elhanyagolt. Aztán jött Jean-Paul, aki megígérte, hogy visszavarázsolja a
régi pompáját. Csodálatos munkát végzett. Szívesen meghívnám Ava
Lightlyt, hogy megnézze. Azt hiszem, elégedett lenne.
– Már vannak itt barátaitok?
– Igen. Errefelé a bájostól az excentrikusig mindenféle ember
megtalálható. Neked tetszene Troy, ő a helyi fodrász. Henrietta Moon az
ajándékbolt tulajdonosa, vele remekül megtaláltam a közös hangot.
Nemrég kezdtünk el Pilates-órákra járni. Jópofa dolog, igaz, kemény
munka, de remek szórakozás. A többi nő közül is egyik-másik aranyos.
Edzés után együtt szoktunk kávézni. – Az előtérbe lépve Miranda folytatta
a beszámolót. – A lelkész holnap este jótékonysági estet rendez. Tíz font
egy jegy. Esetleg elmehetnénk, ha érdekelnek a helyiek. Akár szórakoztató
is lehet.
– Vagy inkább borzalmas.
– David biztos ott lesz. Szívesen alakítja a helyi kiskirály szerepét.
Engem is elrángatott egyszer-kétszer a templomba, azért, hogy
istentisztelet után társaloghasson a többiekkel, és kedvére okoskodhasson.

100
 – Mikor jön haza?
– Vacsoraidőben.
Blythe körülnézett az előtérben.
– Gyönyörűen felújítottátok – állapította meg.
– Igyunk meg egy csésze teát, aztán megmutatok mindent.
– Azt hiszem, szívesebben innék egy pohár bort – mondta Blythe. Úgy
érezte, sürgősen lélekerősítőre van szüksége.
Egy pohár borral a kezében járta végig a házat, és ráérősen nézett be
minden szobába. Amikor körülnéztek odabent, a két asszony felsétált a
kakukkfüves ösvényen, és megcsodálta a naplementét. A gyerekhangok
átszűrődtek a ház túloldaláról.
Miranda megmutatta a konyhakertet, és elbüszkélkedett vele, hogy ő is
segített ültetni.
– És én még azt hittem, hogy nyomorultul érzed itt magad. – Blythe
jobban örült volna, ha a barátnőjét boldogtalannak látja.
– Úgy is volt – ismerte el Miranda. – De most már imádom ezt a helyet,
Jean-Paulnak köszönhetően. – Továbbhaladtak a kert, kanyargós
ösvényén, szemügyre véve az éppen nyíló virágokat és cserjéket. Innen a
galambház felé vették útjukat, ahol vörösfenyők tornyosultak előttük.
Abban a pillanatban Jean-Paul került elő a fák mögül, egy talicskában
korhadt ágakat tolt. Blythe-nak elállt a lélegzete.
– Jó napot, Miranda! – köszönt a férfi.
– Nem Underwood úr dolga lett volna, hogy eltakarítsa azt a rakás fát? –
csodálkozott el az asszony.
– Ő már túl idős, az ilyen munkához – vonta meg a vállát Jean-Paul, és
Miranda barátnőjére esett a pillantása.
– Ő Blythe – mutatta be az asszony. – A hétvégére a vendégünk lesz.
– Már sokat hallottam magáról – mondta Blythe franciául, miközben
szemérmes pillantást vetett a férfira. – Csodás dolgokat művel ebben a
kertben.
– Köszönöm – válaszolta mosolyogva a férfi. – És méltányolom a
franciatudását. – Visszafordult Mirandához. – Most megyek, és kertész
helyett egy darabig krokodilt alakítok.
– A gyerekek imádni fogják – biztatta az asszony.
Blythe a távolodó férfit figyelte. – Nem csoda, hogy szeretsz itt lakni –
sóhajtott, amikor a francia már tisztes távolságba került. – Micsoda férfi!
– Tudom. Mindenkinek tetszik. – Miranda elfordult.
– Lefeküdtél vele?
Miranda megütközött a felvetésen. – Ugyan, hová gondolsz?
Férjes asszony vagyok.

101
 – Na és? Te magad mondtad, hogy David sosincs itthon.
– Attól még szeretem. Miért volnék hűtlen hozzá? Az élet nem csak a
szexről szól.
– Valóban? Szerintem unalmas volna nélküle. – Folytatták a sétát. –
Biztos, hogy megkívánnád Jean-Pault, ha magányos volnál – tette hozzá
mosolyogva. – Hogy találtál rá?
– Egy nap itt termett Stormmal a háznál. Ő találta meg a mezőn, és
hazakísérte.
Mit keresett Jean-Paul a mezőn?
Fogalmam sincs. – Visszatekintve, a férfi felbukkanása elég bizarr
körülmények között történt. – Szerintem errefelé tartott. Talán olvasta a
hirdetésemet a városban. Különben is, mit számít? Jó kertész, és ez a
lényeg.
Blythe felvonta a szemöldökét.
– Nem vagyok oda érte, Blythe.
– Hogyne, persze. – Felhorkantott. – De én igen.
– Te már foglalt vagy.
– Nem is tudom. Régebben a szeretőm elárasztott ajándékokkal, de
mostanában alig szakít időt rám. Igaz, amikor megjelentem az irodájában,
egy szál bundában, képtelen volt ellenállni nekem.
– Szerinted elhagyja miattad a feleségét?
– Nem hiszem. Már nem lennék jó feleség.
– Találkoztál már a feleségével?
– Igen. – Blythe elnézett Miranda fölött, így leplezte titkát.
– Milyen volt?
Blythe az ajkát harapdálta, próbálta kitalálni, mi a legdiplomatikusabb
válasz erre. – Kedves – felelte óvatosan. – Szemétláda vagyok. –
Harsányan nevetett, majd felmutatta a csuklóját. – Nézd, ezt kaptam tőle
karácsonyra!
Amint Miranda megpillantotta a Theo Fennell órát, eszébe jutott az a
furcsa telefonhívás decemberben.
– Theotól van – jegyezte meg görcsbe rándult gyomorral.
– Bizony. Nem csodálatos? A hátára van gravírozva, hogy Cicamica. De
az még karácsonykor volt. Azóta viszont semmit sem kaptam tőle –
sóhajtotta.
Miranda levegőért kapkodott. Nem, ez nem lehetséges. Csak a véletlen
műve, gondolta, és a rosszullét kerülgette. Nem mi vagyunk Theo egyetlen
kuncsaftjai. Aztán elkezdte sorra venni a lehetőségeket.

102
D eredetileg úgy tervezte, hogy üzleti útra hivatkozva távol marad a
AVID

hétvégére, de felülkerekedett benne a vágy, hogy együtt lehessen

Mirandával és a gyerekekkel. Amikor megérkezett, Storm és Gus
pizsamában mesét nézett. A barátaik, Madeleine, Joe és Fred hazamentek.
A férfi melegen üdvözölte a feleségét, karját a dereka köré fonta, és
gyengéden arcon csókolta. Miranda kellemesen meglepődve elpirult, majd
figyelte, ahogy férje végigméri Blytheot, és üdvözli.
Ahhoz képest, hogy David milyen rosszul fogadta, hogy Miranda
meghívta a barátnőjét, de most mintha megbékélt volna vele. Miranda
töltött egy pohár bort a férjének, aki elvonult a fürdőszobába.
Blythe a konyhaasztalhoz telepedett, és figyelte, ahogy Miranda
előkészíti a vacsorára szánt sült csirkét. Belekortyolt a borba, és elrágcsált
egy répát. – David fáradtnak látszik – állapította meg.
– Minden hétvége így zajlik. Mire valamelyest kipiheni magát, már úton
van London felé, és kezdődik minden elölről. Egy bankár élete a pénzről
szól. Őszintén szólva, jobban örülnék egy átlagos férjnek.
– Nem is tudtam, hogy nehézségeitek vannak. – Úgy tűnt, Blythe
őszintén aggódik. Együttérzése megnyugtató volt, és Miranda elhessegette
magától a gravírozott órával kapcsolatos nyugtalanító gondolatokat. Leült
egy pohár borral Blythe mellé a konyhaasztalhoz.
Mindössze arról van szó, hogy keveset látom.
Talán a költözés mégsem volt olyan jó ötlet. Úgy értem, Gusnak és
Stormnak nagyon jót tett, főleg a fiatokon látszik a változás. Azelőtt
méregzsák volt, most meg bájos kissrác.
– Jobban kötődik Jean-Paulhoz, mint az apjához – vélte Miranda.
– Ez nem szomorítja el Davidet?
– Nem hinném, hogy észrevette volna – mondta keserűen az asszony.

M IRANDAmár a csirkét szeletelte, amikor megjelent David a konyhában.

Furcsa képet vágott, mintha nyomasztaná valami. – Jól érzed magad? –
aggodalmaskodott a felesége.
– Semmi bajom – legyintett a férfi. – Csak innék még egy pohár bort.
Rossz hetem volt. Hadd segítsek a csirkével! – Miranda meglepve adta át a
kést meg a villát. – Ínycsiklandónak tűnik – mondta David.
– A piacon vettem. Biztos finom.
– Nosza, kóstoljuk meg? – Lekanyarított egy darabot, és beleharapott.
Rögtön visszatért a szín az arcába. – Nem rossz – dünnyögte, és szemmel
láthatóan máris jobban érezte magát. – Gyere, Blythe, szolgáld ki magad!
– mondta. Odanyújtott egy tányért, majd Miranda dereka köré fonta a

103
karját, és arcon csókolta.
Az asszony a férjére nézett. Talán mégsem voltak nehézségeik,
gondolta, és olyan melegséget fedezett fel a tekintetében, amilyet régóta
nem tapasztalt. A Theo Fennell körüli rejtély talán csak félreértés, és
igazságtalan volt, amiért megkérdőjelezte férje hűségét.
David megvacsorázott, megivott fél üveg bort, és végre elengedte
magát. Vakmerő lépés volt Blythe részéről, hogy elfogadta Miranda
meghívását. Most a férfi úgy beszélgetett vele, mint bármelyik barátjával,
remélve, hogy nem árulják el magukat. David már megbánta, hogy
viszonyt kezdett vele. Ha túlélik ezt a hétvégét, világosan értésére adja,
hogy vége mindennek.
Vacsora után még az asztal körül ültek, és megtárgyalták Blythe
válásának fejleményeit. Az asszonynak semmi sem szerzett nagyobb
örömet, mint amikor önmagáról beszélhetett. Csakhogy minél többet ivott,
annál kevésbé volt vonzó. Vele ellentétben Miranda szerénynek hatott,
talán túlságosan visszahúzódónak.

104
 XII

D fél nyolc körül talpon volt, akárcsak Miranda és a gyerekek. Léptek

AVID

zaját hallotta, és beleborzongott a gondolatba, hogy Jean-Paul vegye át a

családfő szerepét. Kikémlelt az ablakon: a kert a reggeli napfényben
fürdött, és a francia kertésznek köszönhetően valóban gyönyörű volt.
David tisztában volt vele, hogy csak magának köszönheti, ha a gyermekei
szívesebben időznek Jean-Paul társaságában.
– A várnál fogunk piknikezni – újságolta reggeli közben. Storm és
Rafael vihorászni kezdett.
Gus bizalmatlanul méregette az apját. – Mégis mit lehet ott csinálni? –
kérdezte.
– Kalandozni – felelte David, és kávét töltött magának. – A várban talán
még kísértetek is vannak.
– Tényleg? – csodálkozott el Storm.
Ne butáskodj! Nincsenek kísértetek – okoskodott Gus.
Majd meglátjuk – folytatta David. – Mami, betennél egy behűtött üveg
bort is a táskába?
– Jó ötlet – válaszolta az asszony, igyekezve leplezni meglepődését.
Erről szól a családi élet, tette hozzá gondolatban, miközben szalonnát
helyezett a grillsütő lapjára.
Blythe lépett be a konyhába piros kasmírpulóverben és szűk, fekete
farmernadrágban. Arcát tökéletesen kisminkelte, haját megmosta, fényes
tincsei a vállára omlottak. Miranda irigykedve nézte, mivel neki arra is alig
jutott ideje, hogy bekrémezze az arcát.
Blythe kihúzott egy széket, és David mellé tolta. – Jó reggelt, kicsim –
fordult a fiához. Nem nézett Davidre, de magán érezte a férfi pillantását. –
Jót tesz neked a vidéki levegő. Kipirult az arcod.
– Ez a csizma inkább sétálóutcába való, semmint várlátogatáshoz –
állapította meg David, miközben elismerő pillantásokkal méregette.
– Egy várat fogunk megnézni?
– Piknikezni fogunk.
Majdnem az egész napot Hartington várában töltötték, majd úgy
döntöttek, hogy mégsem vesznek részt a polgármesteri hivatalban tartott
mulatságon, hanem hazamennek vacsorázni. A gyerekek késő estig
játszottak, aztán David felolvasta nekik a Péter és a farkast, néha

105
elváltoztatva a hangját, amin nagyokat nevettek.
Miranda hagyta a férjét, hadd szórakoztassa a gyerekeket, és élvezettel
kortyolgatott egy pohár bort Blythe társaságában a konyhaasztalnál.
Vacsora közben jókedvű volt és bizakodó, egészen addig, amíg észre nem
vett valamit.
Éppen a sütőnél állt, és a halpástétomot vette ki, amikor a következő
jelenetnek volt szemtanúja: Blythe magához húzta David poharát, és
belekortyolt. Megdermedt a meghitt mozdulat láttán. A férje úgy hallgatta
tovább Blythe-ot, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy a
vendég az ő poharából iszik, majd ugyanazt a poharat a szájához emelte, és
ő is beleivott. Miután Miranda visszatért az asztalhoz, látta, hogy barátnője
pohara közben tele van.

A éjjel Miranda nem bírta lehunyni a szemét. Most már meg volt
ZNAP

győződve róla, hogy Davidnek viszonya van Blythe-tal, bizonyítani

viszont nem tudta. Azon töprengett, hogyan tudott a férje vele szeretkezni,
miközben egész idő alatt becsapta őt.
David a mit sem sejtő emberek édes álmát aludta. Az asszony az éjszaka
csendjében vívódott, vajon szembesítse-e mindezzel a férjét. Netán Blythe-
ot kellene kellemetlen helyzetbe hoznia?
Másnap reggeli után a gyerekek az üreges fához szaladtak. Miranda a
konyhában maradt, felmosta a követ. Blythe belekarolt Davidbe. – Nos,
uram, akkor körbevezet a birtokán?
– Drágám, megmutatom Blythe-nak a kertet. Kimegyünk, és szemmel
tartjuk a gyerekeket. Velünk tartasz?
– Nem. Még befejezem a mosogatást, utána pedig szeretném megmosni
a hajam.
Noha az ösztönei azt súgták, hogy velük kellene mennie, ott maradt a
mosogatónál. Pedig lehetségesnek találta, hogy az egyetlen olyan alkalom
kínálkozik, amikor rajtakaphatja őket.
Blythe és David az üreges fához sétált, ahol a gyerekek ott folytatták a
játékot, ahol két napja abbahagyták. Jean-Pault azonban hiába keresték.
Ezek szerint krokodil nélkül kellett játszaniuk. Blythe és David egy
darabig állt, és nézte, ahogy kibe másznak az üregbe a gyerekek, aztán
elindultak a konyhakert irányába.
– Imádom a melegházakat – mondta Blythe fátyolos hangon, és
beleszippantott a levegőbe. – Ott olyan forró és nedves minden. Ettől
mindig beindulok.
– Ez most nem jó ötlet – suttogta David.

106
 – Már hogyne volna jó ötlet! Itt végre csak kettesben vagyunk. Nagyon
hiányoztál.
– Abba kell hagynunk – folytatta David, és a gyerekeire gondolt, meg
arra, hogy szeretne velük lenni. – Nem folytathatjuk tovább. Jó volt, de te
jobbat érdemelsz, Blythe – fogalmazott tapintatosan.
– Nálad nincs jobb, David. Ahányszor csak elválnak útjaink, mindig azt
gondolom, ez volt az utolsó alkalom. De amikor újra találkozunk, rögtön
elgyengülök.
– Semmi rosszat nem csináltunk ezen a hétvégén.
– És nem is fogunk – bólogatott Blythe. – Gondolj arra, hogy ez csupán
ártatlan flörtölés.
– Akkor te is egyetértesz, hogy be kell fejeznünk?
– Mindenképpen.
Odaértek a melegházhoz, és besurrantak az ajtón. – Nahát! – kiáltott fel
Blythe az orchideák és tubarózsák láttán. Az illat, bódító volt. – Ez valami
csodálatos. A kertészetek mesteri!
– Elég ügyes, ugye?
– És jóképű is – tette hozzá az asszony, remélve, hogy féltékennyé teszi
Davidét. – De te még inkább. És fiatalabb is. – A keze hirtelen a férfi
nadrágjára siklott.
– Blythe – nyögte David –, ne itt!

J P a melegházból kiszűrődő zajokra kapta fel a fejét. Éppen a

EAN- AUL

veteményeskert felé vette útját, és hamar rájött, mi folyik odabent.

A kinyíló kapu zaja ébresztette rá, hogy Miranda közelít. Az asszony
leolvasta hamuszürke arcáról, hogy valami baj van. Jean-Paul megállt
előtte. – Jöjjön velem! – mondta, és kézen fogta. Igyekezett elvonni a
figyelmét a melegházról.
– Mi folyik odabent?
– Csak jöjjön!
– Nem. Ha Blythe-ról és Davidról van szó, tudnom kell róla.
Jean-Paul az asszony arcát fürkészte. – Már tudja?
Miranda elsírta magát. – Gyanítottam, de nem akartam elhinni… – A
férfi karjába omlott.
Jean-Paul magához ölelte, és hagyta, hadd sírja ki magát. – Menjünk.
Miranda megrázta a fejét. – Nem. – Arca vöröslött a dühtől. – Rajta
akarom kapni őket, aztán kidobom mindkettőt.
– Nem szerencsés ilyen állapotban beszélnie a férjével.
Olyasmiket fog mondani, amiket később megbánna.

107
 – Most nem tudok bölcs maradni, Jean-Paul. – Eltolta magától, a
melegházhoz vonult, és elkezdte püfölni az ajtót.
– Azonnal gyertek ki! – kiabálta.
Odabent egy pillanatra abbamaradt a neszezés, majd Blythe gyorsan
megigazította a haját, David pedig érezte, ahogy rendezett élete darabokra
hullik. Ő jelent meg először az ajtónyílásban.
– Ez egyáltalán nem az, aminek gondolod… – kezdte.
Miranda megvetéssel hallgatta. – Valóban? A virágokat csodáltátok
talán? Akkor miért van nyitva a slicced? – David lenézett, a szemét
forgatta saját ostobasága miatt, és visszahúzta a sliccét.
– Hadd magyarázzam meg!
– Már alig várom!
Blythe is előkerült a melegházból. Ő legalább mintha szégyellte volna
magát.
– Te vetted neki a Theo Fennell órát! Képzeld, az üzletből felhívtak az
irodai számod miatt. Azt hittem, engem lepsz meg valamivel, amit
gravíroztattál! De a Cicamica sohasem volt az én becenevem, ugye?
– Drágám…
– Jaj, ne kezdd! A kis ringyódnak nincs mondanivalója, vagy lenyelte a
nyelvét? Mondd, szereted őt?
– Persze hogy nem – vágta rá a férfi, mire Blythe elvörösödött.
– Azt akarom, hogy mindketten távozzatok ebből a házból. Tíz percetek
van rá. Ha azt hitted, neked kínszenvedés volt a válás, Blythe, Davidnek
még inkább az lesz, erről gondoskodom. Remélem, jóban-rosszban
kitartasz mellette.
Jean-Paul elkísérte Mirandát a kapuhoz, ahol az asszony zokogva omlott
össze.
– Jöjjön! – mondta a francia. – Menjen be a nyári lakba, amíg távoznak.
Addig én vigyázok a gyerekekre. Nem szabad megtudniuk, hogy mi
történt.
Nézte a távolodó asszonyt. Miranda a karját durcásan keresztbe fonta
maga előtt. Egy pillanatra Avára emlékeztette Jean-Pault, és megesett rajta
a szíve.
David végigszaladt a kerten, és befutott a házba, felesége nevét
kiáltozva, de nem találta. Blythe közben összecsomagolt, kihívta Rafaelt a
lombkuckóból, és türelmetlenül várta a taxit.
David megcsókolta a gyerekeket, a feje zúgott a felismeréstől, hogy
mindent kockára tett, és most veszített.
– Hová sietsz, apa? – kérdezte Gus.
– Hívtak, hogy sürgősen be kell mennem. Apának dolga van.

108
 – Nem is ebédeltél! – emlékeztette Storm.
– Tudom. Majd eszem szendvicset a vonaton.
– Miattad sírt anya? – faggatta Gus, és a homlokát ráncolta.
Látta, amikor az édesanyja a folyó felé igyekezett.
– A maminak semmi baja.
Mindkét gyerek döbbenten nézett rá.
Jean-Paul távolabbról figyelte, ahogy Blythe és Rafael beszáll a taxiba.
David közeledett a pázsiton, hogy néhány szót váltson vele. – Nézze,
tudom, hogy kedveli magát. Nagyon kérem, beszéljen vele! Nem szeretem
Blythe-ot. A feleségemet szeretem és a gyerekeimet. – Feldúltan dörzsölte
a homlokát. – Nem akarom elveszíteni őket.
Jean-Paul megvonta a vállát. – Persze hogy nem.
– Bolond vagyok. Átkozott, hülye bolond.
– Úgyhogy ne csináljon több bolondságot, és legyen végre férfi.
– Nem az volt, aminek gondolja. Elismerem, hogy viszonyom volt vele,
de már vége. Éppen ma mondtam meg neki, hogy ennyi volt, befejeztem.
Jean-Paul erre nem reagált. David sarkon fordult, és a taxihoz ment.
Néhány pillanat múlva már csak porfelhő maradt utána.

EKÖZBENa nyári lak magányában Miranda a kanapén ült, és fájdalmasan sírt.

Az ösztönei nem hagyták cserben, bebizonyosodott a gyanúja. Törte a
fejét, vajon mióta találkozgathatott Blythe és David. Bárcsak itt volna
Jean-Paul, vágyakozott reményvesztetten. Ő mindig megtalálta a
helyénvaló szavakat. Addig maradt, amíg ráeszmélt, hogy a gyerekek már
biztosan megéheztek, és az ebédet várják.
Letörölte a könnyeit, majd idegesen járkált a házban. Benézett a
konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, amelyben zöldségeket és halat talált.
Körbetekintett a helyiségen. A konyha tiszta volt, de elborította a sok
könyv, újság, irattartó és bontatlan csomag. A széktámlán zakó lógott.
Látszott, hogy belakták a helyet. A sok irat viszont olyan benyomást
keltett, mintha Jean-Paulnak az itteni életén kívül lett volna egy másik is,
amely eddig rejtve maradt az asszony előtt. Felnyitotta az első doboz
fedelét – csupa hivatalosnak tűnő irat lapult benne, mind franciául. Noha
nem tudott jól franciául, annyit azért megértett, hogy Château les Lucioles.
Hevesen dobogó szívvel végiglapozta azokat az iratokat, amelyek
Monsieur de la Grandiére, Château les Lucioles urának voltak címezve.
Lehetséges, hogy Jean-Paul egy château-ban lakott? Hiszen emlékezett rá,
amikor említette, hogy szőlőskertben nőtt fel. Az meg sem fordult Miranda
fejében, hogy annak ő a tulajdonosa. Kíváncsisága nem hagyta nyugodni,

109
és tovább kutakodott a papírok között. Nem tartott sokáig, míg kiderítette,
hogy Jean-Paul de la Grandiére egy bordeaux-i szőlőskert tulajdonosa. És
amellett hogy kertész, üzletember is.
Milyen furcsa, gondolta az asszony. A váratlan fordulat megmagyarázta,
miért nem érdekli különösképpen a pénz. Viszont Miranda nem bírt
szabadulni a gondolattól, hogy mi vonzotta Dorsetbe. És ugyan mi
késztette, hogy maradjon?

110
 NYÁR

XIII

Hartington-ház, 1980

J P visszatért Angliába, egyenesen Ava karjába. Az asszony illata –

EAN- AUL

narancsvirág, szőlő, frissen vágott fű és szalma keveréke – Franciaországra

emlékeztette. Egymást átölelve feküdtek a nyári laknál, a déli nap sugarai
éppen az eresz alatti ágyra estek. A fiatalember végigfuttatta ujjait az
asszony vállán. Avának törékeny, mégis nőies teste volt, a domborulatok
éppen a megfelelő helyeken voltak.
Gyengéden a hátára fordította, és megcsókolta a hasát.
– Azt szeretném, hogy az én gyermekemet hordd a szíved alatt.
Szeretném látni, ahogy a hasad a szerelemtől duzzad. – Behunyta a szemét.
– Egy fiút szeretnék, aki velem dolgozik a szőlőskertben. És egy
kislányt, akit úgy kényeztethetnék, ahogy téged, ha magammal vihetnélek
Franciaországba. – A fejét az asszony feje mellé fektette a párnán. –
Átkozom az Istent, hogy előbb ismerted meg Phillipet, mint engem.
– Ne átkozódj, Jean-Paul! Inkább adjunk hálát, amiért együtt lehetünk,
még ha…
Finom ujjait a nő ajkára szorította. – Ne mondd ki! Kérlek! – intette
gyengéden, és lemondón mosolygott. – Még akkor se, ha csak egy
gyönyörű szivárványt adott nekünk.
Ava nem tudta átkozni Istent, amiért Phillipet rendelte neki. Képtelen
volt elmagyarázni Jean-Paulnak, hogy szereti a férjét. Hogy
mindkettőjüket szereti, de másképp. Tisztában volt vele, hogy a
viszonyukkal a házasságát kockáztatja, de nem tudta elképzelni, hogy
Phillip rájöjjön, hiszen oly sokszor volt távol az otthonuktól.
A májusból június lett, és a gyerekekkel közösen ültetett zöldségek
kezdtek beérni. A kora nyári napok, amikor a gyerekek még iskolába
jártak, Phillip pedig távol volt, Ava és JeanPaul napjai lettek. Együtt
gazoltak Hectorral, és csókot loptak a sövény fölött. Viccelődtek

111
egymással, szerelmük egymás iránt és szeretetük az őket körülölelő
természet iránt pedig napról napra erősebb lett.

E délután, amikor Archie, Angus és Poppy Toddy gyerekeivel játszott a

GY

Buckley-farmon, Jean-Paul és Ava a dombokhoz lovagolt. Sötét felhők

gyülekeztek fölöttük, és alkonyati fénybe burkolódzott a táj.
Jean-Paul állt meg először. Kipirult az arca, barna szeme ragyogott.
– Nagyon el fogunk ázni – mondta, és Ava felé nyújtotta a kezét.
– Kössük ki a lovakat egy fához! Úgysem érünk már vissza az eső előtt
– javasolta az asszony.
A fiatalember megszorította a kezét. – Szeretlek – hangzott a vallomása,
és mosolygott. – Azt hiszem, még sohasem szerettelek ennyire.
– Et moi aussi, je t ’aime – válaszolta Ava elérzékenyülve, és ő is
elmosolyodott.
A közeli csalitos felé lovagoltak, ahol leszálltak, és kikötötték a lovakat.
Alig értek a lombkorona nyújtotta esernyő alá, amikor eleredt az eső. Jean-
Paul szorosan magához ölelte az asszonyt, és egy vastag fatörzshöz
támaszkodott.
– Bízom benne, hogy Toddy majd ad uzsonnát a gyerekeknek –
nyugtatta magát Ava.
– Mi pedig lophatunk magunknak egy-két órát. De én önző vagyok,
Ava. Én teljesen magamnak kívánlak. El akarlak venni feleségül, és
tucatnyi gyereket szeretnék tőled, akik vidám nevetésükkel életet visznek
Les Lucioles szőlőskertjébe. Képzeld csak el, mi mindent kezdhetnénk az
ottani kerttel! Azt hiszem, hogy Franciaország legszebb château-ját
varázsolnánk belőle.
– Csakhogy én már férjnél vagyok, és gyerekeim vannak. A múltat nem
írhatjuk át, kizárólag a mának élhetünk.
Abban a pillanatban szertefoszlottak a felhők, és előbukkant a nap.
Kisétáltak a lombkorona takarásából, ahol élénk szivárvány ragyogta be a
völgyet, káprázatos színkavalkádot varázsolva a kék égre.
– Ez az, ami nekünk adatott – sóhajtott Jean-Paul.
– És nézd, milyen gyönyörű!
A fiatalember a karjába kapta az asszonyt, és megcsókolta. – Nem
akarlak elveszíteni! Félek, hogy elveszítelek.
– Ne…
– Ígérd meg, hogy hozzám jössz, amikor a gyerekeid már felnőttek, és
nincs többé rád szükségük. Ha szeretsz engem, itt leszel, amikor
visszajövök. A gyerekeid addigra felnőnek, Phillip pedig öregember lesz.

112
Végre szabad leszel.
– De az is előfordulhat, hogy addigra te is megházasodsz, és saját
gyerekeid lesznek.
– Én sohasem fogok mást szeretni.
– Nem adhatod fel az álmaidat miattam. Szeretlek, mégis tudom, hogy
az élet el fog választani minket egymástól.
– A szerelmünket azonban az sem fogja elvenni. És én örökké szeretni
foglak.
Ava megfogta Jean-Paul arcát, és szeretettel nézett rá. – Nem akarhatsz
már engem, amikor öreg leszek.
– A szívem mindig a tiéd lesz. Csak ígérd meg nekem.
– Rendben, megígérem. Amikor a gyerekeknek már nem lesz szükségük
rám, amikor már szabad leszek, visszajöhetsz értem.
A fiatalember hevesen megölelte. – Most már történhet bármi, van, ami
átsegít a nehézségeken.
Ava szorosan hozzásimult, és biztos volt benne, hogy egy napon valaki
elnyeri Jean-Paul szívét, és akkor majd mindketten elfelejtik a mostani
ígérteket.

AUGUSZTUSvégén Jean-Paul édesanyja telefonált. Elérkezett az idő, hogy a

fiatalember hazatérjen. – Apád azt szeretné, ha átvennéd a szőlőskert
irányítását – közölte. – Azt akarja, hogy szeptember elejére gyere haza.
Azt mondta, ragaszkodik hozzá.
Jean-Paulon elhatalmasodott a pánik. Nem bírt szembenézni a ténnyel,
hogy véget kell vetnie titkos szerelmi viszonyának.
Már az idejére sem emlékezett, mikor sírt utoljára, de a gondolattól,
hogy el kell hagynia Avát, zokogva temette az arcát a párnába. A kínzó
fájdalom ellenére egyvalamiben biztos volt: megérte ennyi szenvedést
vállalnia egyetlen nyár nyújtotta örömökért.

M INTHAaz időjárás is nyomorult lelkiállapotukat tükrözte volna: az égbolt

szürke volt, kövér esőcseppek kopogtak kitartóan a nyári lak tetején. Ava
teát készített a konyhában, igyekezett megőrizni annak látszatát, hogy az
élet a megszokott medrében folyik, miközben darabokra hullott a körülötte
lévő világ.
Megterített; csésze és csészealj, tányéron sütemény, valamint kiöntőben
tej került az asztalra.
Az asztalnál ülve úgy fogták egymás kezét, mint a rabok a rácson
keresztül. Ava kitöltötte a teát, és két szelet süteményt vágott.

113
 – Szeptember van – sóhajtott Jean-Paul. – Vissza kell térnem
Franciaországba.
– Drágám, mindketten tudtuk, hogy ez a csodálatos nyár egyszer véget
ér. – Az asszony szeme megtelt könnyel. – A szerelmed volt a legszebb
ajándék és a legnagyobb szomorúság egész életemben. Örökre a szívembe
zártalak.
– Várni fogok rád, ma péche. Bárcsak velem tartanál, de te nem olyan
asszony vagy, és én, ezért szeretlek. Nem okoztunk fájdalmat senkinek,
csak magunknak.
Ava a kézfejével letörölte a könnyeket. – Nélküled minden olyan üres
lesz. Nem lesz több varázslat.
A fiatalember a szemébe nézett. – A varázslat mélyen a földben
gyökerezik, Ava. Mindig ott lesz, mert mi ketten vetettük el a magját. Ezt
sohase feledd!
Búcsúzóul szeretkeztek, közben az eső tovább dobolt az ablakokon.
– Egy szép napon visszajövök érted, ebbe a nyári lakba – mondta Jean-
Paul, és megcsókolta az asszony halántékát. – Remélem, itt talállak, ahogy
vársz rám, és semmi sem változik. Ugyanígy lesz megterítve, a kannában
forró tea, az asztalon pedig friss sütemény vár majd. Ez a kettőnk
szentélye. Hagyj így mindent. Ha visszajövök, olyan lesz, mintha csak egy
órára mentem volna el. Akkor magammal viszlek Franciaországba, Les
Lucioles kertjében is megteremtjük a varázslatot, és boldogan élünk, míg
meg nem halunk.
– Milyen szép álom! – sóhajtotta Ava.
– Ha erősen akarjuk, talán valóra válhat.
– Olyan szivárványt teremtünk, amely örökké tart – suttogta Ava.
Később figyelte Jean-Pault, ahogy kisétál az ajtón. Minden úgy zajlott,
ahogy a fiatalember elképzelte: kézitáskával a kezében mintha csak egy
órára távozna. Ava addig nézte, amíg el nem tűnt a láthatáron.

A lakban tört rá először a rosszullét, de Ava nem tulajdonított neki

NYÁRI

különösebb jelentőséget, és a búskomorság számlájára írta. Nem volt

étvágya, és csak a Coca-Cola íze nyugtatta meg a gyomrát. Azt
kortyolgatta, aztán lefeküdt az eresz alatti ágyra, és tovább írta a naplóját.
Ha nem közeledett volna az ősz, a napok és hetek egyetlen
nyomorúságos nappá olvadtak volna össze. Csak a múló idő nyújtott némi
gyógyírt az elválásuk okozta fájdalomra.
– Sápadt vagy, Cserje – jegyezte meg Phillip egyik este, vacsora
közben. – Nem is eszel. Rosszul érzed magad?

114
 – Csak fáradt vagyok. Biztos az időjárás teszi.
– Csacsiság. Szerintem terhes vagy.
Ava elképedt. – Gondolod?
– Meg mernék esküdni rá. Émelyegsz, állandóan fáradt vagy, nem eszel.
Miért nem vásárolsz egy terhességi tesztet, hogy kiderüljön?
– Remélem, nincs igazad.
– Ugyan, miért? Nem is olyan régen még te magad mondtad, hogy
kisbabát szeretnél. – A férfi megragadta a felesége kezét. – Lehet, hogy
teljesült a kívánságod.
Ava elsápadt az újabb gyermek gondolatától. Aztán melengetni kezdte a
szívét, hogy ha valóban terhes, lehetséges, hogy Jean-Paul gyermekét
hordja a szíve alatt.
Másnap elment a gyógyszertárba, vett egy terhességi tesztet, és
bebizonyosodott, hogy valóban kisbabát vár.
Szaladt a telefonhoz, hogy felhívja Jean-Pault.
Kinyitotta a telefonregisztert, hogy megkeresse a Les Lucioles számát,
aztán mégsem tárcsázott. Csak állt, és bámulta a készüléket. Lelkesedését
megtörte a valósággal való szembenézés. Mégis, mit érne el vele? Csak
jobban ellehetetlenítené a helyzetüket.
Becsukta a regisztert. Ez az ő titka kell, hogy maradjon, és akár a sírba
is magával viszi.
A következő tavasszal kislánynak adott életet. Ragaszkodott hozzá,
hogy Peach legyen a neve, mivel Jean-Paul így becézte őt. Phillip el volt
ragadtatva a névválasztástól. Büszkén nézte legfiatalabb gyermekét, és
állította, hogy Peach az édesanyjára hasonlít. Ava megnyugodott a baba
világos bőre és szőke haja láttán, gyönyörű mosolyában viszont Jean-Pault
látta viszont.
Ezért aztán a kislány minden mosolya ajándék volt számára.

115
 XIV

London és a Hartington-ház, 2006

DAVID még sohasem volt ennyire magányos. Miranda nem fogadta a

telefonhívásait. Levelet is írt neki, abban a reményben, hogy veszi a
fáradságot, és elolvassa esedező bocsánatkérését ostoba és arrogáns
viselkedéséért. Leginkább a gyerekei hiányoztak. Blythe-tal azóta nem
beszélt, hogy elváltak útjaik a Waterloo pályaudvaron. Bármit megtett
volna, hogy visszaforgassa az idő kerekét.
Rengeteg ismerőse volt, de csak egy olyan barátja, akinek kiönthette a
szívét: Somerled Macdonald, vagyis Mac. A felesége, Lottie Mirandával is
közeli barátságba került az évek során. Több hétvégét töltöttek együtt Mac
yorkshire-i családi birtokán. Mac volt Gus keresztapja, David pedig az ő
fiúké, Alexanderé. Most éppen ő szorult egy keresztapa bölcs tanácsára.
Míg Lottie az emeleten Alexandert fektette le, David összetörten
ostorozta magát a legjobb barátja előtt: – Ostoba barom voltam – mondta,
és lerogyott a kanapéra, arcát a kezébe temetve. – Mindent elveszítettem,
és miért? Egy futó kaland miatt! – Mac türelmesen hallgatta, ahogy David
beismeri, milyen súlyos hibát követett el. – Miranda tökéletes feleség,
mégis, hogy bántam vele! Mondd, Mac, hogyan tudnám visszaszerezni?
Mac leült, és keresztbe tette a lábát, kezében egy pohár sört tartott.
– Vissza fogod szerezni, David, de annak Miranda megkéri az árát.
Először írj neki.
– Már megtettem. Biztos a kukába dobta. – David nagyot kortyolt a
whiskyből.
– Kétlem. Ha szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy igen, hallani
akarja a bocsánatkérésedet. Azt akarja hallani, hogy azt kívánod, bár
sohasem történt volna meg mindez, és valahogy vissza akarod szerezni őt.
Most mélységesen megbántva és megalázva érzi magát, de te vagy a
gyerekei apja, ezért nem akar elveszíteni. – Mac ivott a söréből.
– Küldj neki virágokat azzal az üzenettel, hogy ő az egyetlen nő az
életedben. És ne kis csokrot küldj! Töltsd meg a konyháját rózsákkal. Ha
tényleg vissza akarod kapni, keményen meg kell küzdened érte.
– Nem akarom, hogy a gyerekeim szörnyetegnek lássanak. Azt nem

116
bírnám elviselni. – David újra a kezébe temette az arcát.
– Miranda megfontolt asszony. Nem fogja a gyerekeket ellened
hangolni. Nézd, itt jön az én édes feleségem!
Lottie olyan édesanya mosolyával közeledett, akinek végre elaludt a
gyermeke. – Tölthetek még whiskyt? – kérdezte Davidet, és együtt érzően
ránézett. Az egész beszélgetésnek végig fültanúja volt Alexander
szobájából.
– Te közel állsz Mirandához, Lottie. Megtennéd, hogy beszélsz vele?
Vedd rá, kérlek, hogy legalább hajlandó legyen találkozni velem. – Lottie
nem tudta, hogy megjátssza-e a tudatlant, vagy bevallja, hogy mindent
hallott. Macre nézett, aki biztatóan bólintott.
– Odafent hallottam mindent – árulta el, miközben újratöltette David
poharát. – Fel fogom hívni Mirandát.
A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Köszönöm, Lottie, egy angyal
vagy.
– Nem ígérhetek semmit. Mit akarsz, mit mondjak neki?
– Azt, hogy szeretem. Bocsánatot kérek. Vissza akarom szerezni. –
Megdörzsölte a szemét. – Hiányzik ő és a gyerekek is.
Mac bizalmasan mosolygott. Lottie pontosan tudja majd, hogy mit
mondjon.

EKÖZBENa Hartington-házban Miranda vadul püfölte a hordozható számítógép

billentyűzetét. Teljesen átadta magát a regényírásnak, így ki tudta iktatni
magánéletének válságát. Ava naplójára, Jean-Paulra és saját bánatára
támaszkodva olyan lendületesen ömlöttek belőle a szavak, hogy az ujjai
alig bírták tartani az iramot. Házassága kudarcának ellenére optimista volt,
úgy vélte, legalább valami jó is születik ebből a boldogtalanságból.
Éjszaka írt, amikor a gyerekek már ágyban voltak, egészen a kora
reggeli órákig. Napközben a gyerekek Jean-Paullal töltötték az időt, és
akkor is tudott időt szakítani a munkára. Storm és Gus számára semmi sem
változott. Úgy tűnt, belenyugodtak, hogy az édesapjuk annyira elfoglalt,
hogy még a hétvégéket sem töltheti velük.
David öt hosszú oldalon át esedezett bocsánatért a levelében. Egy hétre
rá, kisteherautónyi vörös rózsa érkezett tőle.
Ezek után Lottie MacDonald hívta telefonon Mirandát. – David a minap
nálunk járt, egész este Mackel beszélgettek – mesélte. – Teljesen maga
alatt van. Még sohasem láttam ilyen állapotban.
– Mindent magának köszönhet. Lefeküdt az egyik barátnőmmel.
– Nézd, súlyos hibát követett el, és ezzel tisztában van. Azt kívánja, bár

117
sohasem történt volna meg. Kétségbeesetten vissza akar szerezni téged.
Miért nem beszélsz vele?
– Még túl korai volna. Tisztáznom kell magamban néhány dolgot.
– Akkor legalább hadd találkozzon a gyerekekkel! – vetette fel Lottie.
Mindenképpen szeretett volna kiharcolni valami engedményt az
elkeseredett Davidnek.
Miranda elgondolkodott. – Igazad van. Végül is ez a kettőnk ügye. A
gyerekeknek semmi közük hozzá.
– Nagylelkű vagy, Miranda – mondta Lottie megkönnyebbülten.
– Mondd meg neki, hogy a hétvégére övé Hartington. Én addig
Londonba utazom, és egy hotelban fogok megszállni. Megígértem egy
barátnőmnek, hogy elviszem vásárolni, és nem akarom áltatni. Péntek
estére szobát foglalok a Berkeleyben, és vasárnap délután indulok vissza.
– Mi is szívesen látunk – jegyezte meg Lottie.
– Köszönöm, kedves vagy, de egy barátnőmmel töltöm az időmet. És
különben is, az a legkevesebb, hogy David fizet egy lakosztályt.
– Jó ötlet. Akkor átadom az üzenetet, és visszahívlak.

J P a madárberkenye alatti padon ült, míg a gyerekek a vörösfenyők

EAN- AUL

között, a galambháznál gödröt ástak. – Nem baj, ha csatlakozom? –

toppant elé Miranda.
– Csak tessék. Hogy érzi magát? – kérdezte a férfi.
Az asszony nagyot sóhajtva leült. – David írt egy hosszú levelet.
Mentegetőzött, hogy mindent megbánt, és vissza akar szerezni. A tőle
kapott piros rózsák megtöltötték a konyhát.
– Kezdetnek nem rossz.
– Úgy döntöttem, hagyom, hadd legyen a gyerekekkel a hétvégén. Én
addig Londonba utazom Henriettával, és megszállunk egy elegáns
hotelban. Végül is a gyerekeknek ehhez semmi közük. Akkor miért
szenvedjenek miatta?
– Maga bölcs asszony.
– Nem én vagyok bölcs, hanem maga. – Mély lélegzetet vett. – Maga
csodálatos ember, Jean-Paul. Bölcs, kedves, és imádnivalón bánik a
gyerekekkel. És mindig számíthatok a támogatására. Azt hiszem,
szerelmes vagyok magába.
Jean-Paul sokáig nem felelt, csak átkarolta az asszony vállát, és
magához húzta. – Miranda, maga nem szerelmes belém. Csupán össze van
zavarodva.
– Nem. Azt hiszem, már aznap magába szerettem, amikor Stormot

118
hazahozta.
A férfi egy pillanatra habozott, végiggondolta, milyen szavakat
használjon, nehogy megbántsa az asszonyt.
– Én nem szerethetem viszont. Legalábbis nem úgy, ahogy szeretné.
Miranda érezte, ahogy könny gyűlik a szemébe. – Nem szerethet?
– Úgy szeretem, ahogy egy kedves barátot szokás. A szívem viszont
másvalakié, aki örökre rabul ejtette.
– Kicsoda ő?
– Valaki, akit régen ismertem. Férjnél volt, gyerekei születtek.
Beteljesületlen szerelem volt a miénk.
– Az asszony kitartott a férje mellett?
– Nem akarta elhagyni a gyermekeit, az irántuk érzett szeretete erősebb
volt. Régen történt, fiatal voltam. Most meg már öreg vagyok. – Keserűen
felnevetett. – Feláldoztam érte azóta, közel harminc évet.
– Soha meg sem próbált túllépni rajta? – Miranda megütközött ilyen
hűség hallatán. – Szerintem manapság az emberek már nem tudnak így
szeretni.
– Ha az ember ennyire szeret valakit, akkor képtelen túllépni rajta. Én
megéltem egy nagyszerű szerelmet, annál kevesebbel nem érem be.
– Milyen volt a szíve hölgye?
– Különleges, bolondos, jó kedélyű és kedves. Valamint tehetséges
kertész. Minden, amit tudok, tőle tanultam.
Mirandának felrémlett, hogy ezt a történetet már ismeri valahonnan.
Megszédült, amikor rádöbbent, hogy a titkos napló, amely rabul ejtette,
minden bizonnyal a francia férfinak íródott. Vajon Ava Lightly tényleg
Jean-Paulba volt szerelmes? – Mennyi ideig tartott a kapcsolatuk? –
kérdezte.
– Egy éven át – hangzott a válasz.
Most már biztos volt benne, hogy kettőjük titkos szerelmi viszonyáról
olvasott. De akkor minek a rövidítése az MF? Végig kell olvasnia a naplót,
hogy választ kapjon erre a kérdésre.

M visszasietett a házba. A napló elég vaskos írás volt. Ha valóban

IRANDA

Jean-Paul az a bizonyos MF, akkor érthető, miért jött az ő kertjébe

dolgozni. Minden bizonnyal azért tért vissza, hogy felkeresse Avát, de
helyette Mirandát és a családját találta itt. Ezért volt olyan szomorú, hogy
Ava nem várt rá. De akkor miért hagyta a naplót az asszony a nyári
lakban? Gyorsan kikereste az MF-ről szóló részeket: Mr. Frenchman,
vagyis Francia úr, de nagy szeletet hasítottál a szívemből, amikor

119
magamra hagytál!
Aznap éjjel Miranda az ágyában ülve vacsorázott, ott kanalazta a forró
levesét, mert mindenképpen be akarta fejezni a napló olvasását. Ott
folytatta, ahol legutóbb abbahagyta, és türelmetlenül várta a szerelmi
történet végét.
Eközben a nyári lak nappalijában Jean-Paul, szorongó szívvel gondolt
az üresen hagyott franciaországi château-ra. Egyre jobban hiányzott neki,
és emiatt úgy érezte, hogy nem maradhat örökre a Hartington-házban.
Elvégezte a maga elé kitűzött feladatot, vagyis pontosan olyanná alakította
a kertet, amilyennek Ava szerette volna. Arról fogalma sem volt, hogy
merre keresse az asszonyt, és részben nyugtalanította is, hogy vajon mi
derülhet ki róla. Ava szó nélkül távozott. Bizonyára máshol élte tovább az
életét.
Jean-Paul még az édesanyja halálát követően döntött úgy, hogy visszatér
Hartingtonba. Sokáig gondoskodott a mamájáról, odaadóan ápolta, de
amint szabad lett, elég gyorsan rászánta magát, hogy megtegye, amire
huszonhat évet várt: felkeresi Avát. Minden jó, ha jó a vége, tartja a
mondás, csakhogy az élet nem ilyen. Ha csakugyan arra számított, hogy
Ava a nyári lakban fogja várni, csalódnia kellett. Most már mire menne
vele, ha elkezdene kutatni utána? Kettejük története végleg lezárult.

M IRANDAelsírta magát. A könyv vége drámaibb volt, mint képzelte, Ava

szentélyként használta tovább a nyári lakot. Ezért találta olyan állapotban,
ezért volt megterítve két személyre az asztal. Ava nem bontotta fel a
házasságát, és ott folytatta az életét, ahol Jean-Paul előtt abbahagyta, ám a
nyári lak a továbbiakban a Jean-Paul iránt érzett szerelme szentélyévé vált.
Miranda csodálkozva olvasta ezután, hogy az asszonynak még egy
gyermeke született.

Peach az én megnyugvásom és örömöm. Áldott vagyok. Mindennap

csodálattal és elismeréssel tölt el. Azt hittem, hogy egy részem meghalt,
amikor azon a napon MF elhagyott, de tévedtem. Ott nőtt bennem, és
olyan okos és gyönyörű lett, mint MF. Peach az én mindenem, és nem is
sejti, ki az apja. Egy napon megmondom neki. Csak arra kérem a Jóistent,
adjon elég bátorságot hozzá, és legyen elég időm…

Miranda megütközött. A könnyein keresztül újra elolvasta az utolsó

bekezdést, és rádöbbent, hogy Peach, Jean-Paul gyermeke. A gyermek, aki
után vágyakozott. A gyermek, akiről nem tudott.

120
M ÁSNAP felhívta Henriettát, hogy megossza vele a londoni hétvége terveit.
Barátnője odavolt a boldogságtól, majd mesélt Jeremyről, aki rendszeresen
kereste telefonon az üzletben. Néha, amikor Henrietta házon kívül volt,
Clare beszámolt a férfi látogatásairól. – Már megint ő volt az – újságolta a
húga kaján mosollyal. – Csak azt nem értem, miért nem hív el randevúra?
Miután Miranda szobát foglalt a Berkeleyben, nekiállt kideríteni, hová
költözhetett Phillip és Ava Lightly. Úgy határozott, elmegy a
postahivatalba azzal, hogy csomagja érkezett Mrs.
Lightly nevére.
Betért a postára, amely Fatima fia, Jamal üzletházában kapott helyet.
– Hogy van, Jamal? – érdeklődött. – Szívességet szeretnék kérni. A
minap csomag érkezett Mrs. Lightly nevére. Nincs rajta feladó, és nem
szeretném kinyitni.
– Értem. Esetleg továbbküldjem?
– Arra gondoltam, hogy előbb felhívnám Mrs. Lightlyt, és
megkérdezném, megnézné-e, milyen lett a kertjük. Átvehetné a csomagot
is.
– Nem probléma. Máris kikeresem a címet.
A férfi megfordult, és egy polcon kutatott a dossziék között. Amikor
megtalálta, amit keresett, kinyitotta. Miranda szíve hevesebben dobogott. –
Cornwallban lakik, egy Pendrift nevű faluban. Felírjam esetleg?
– Igen, megköszönném.
– Itt a telefonszám is.
Miután Miranda visszaért a Hartington-házba, azonnal a
dolgozószobájába vonult. Meghallgatta a telefonüzeneteit; az egyik Lottie-
é volt, aki megerősítette David hétvégi érkezését.
Aztán magára csukta az ajtót, és leült az asztalához.
Magabiztosan beütötte a Jamaltól kapott telefonszámot. Egy darabig
kicsöngött, majd női hang szólt bele: – Halló?
– Mrs. Lightlyhoz van szerencsém? – kérdezett vissza Miranda.
Hosszú szünet következett. Miranda lenézett a papírra, azon
morfondírozva, hogy jó számot hívott-e.
– Kivel beszélek? – tudakolta a női hang.
– A nevem Miranda Clayburne. A Hartington-házban lakom.
– Sajnálom, de az édesanyám egy éve meghalt.
Miranda megütközött a hír hallatán. – Ava Lightly halott?
– Igen.
– És Lightly úr?
– Az édesapám időnként gyengélkedik, máskülönben jól van.
– Ne haragudjon, Poppyval beszélek?

121
 – Nem, a húga vagyok, Peach.
Miranda szája kiszáradt. – Nagyon sajnálom az édesanyját, Peach.
Annyi jót hallottam róla. Népszerű volt Hartingtonban.
Amikor ideköltöztünk, mindenki az ő kertjét emlegette.
– Az volt a szenvedélye. Nehezen vált meg tőle.
– Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, miért költöztek el?
– Édesapám szélütést kapott, és nem bírta a lépcsőzést. Nem volt más
választásunk. Azt hiszem, az édesanyám szíve végérvényesen összetört,
amikor el kellett jönnünk onnan.
– Ebben biztos vagyok. Amikor ideköltöztünk, a kert elhanyagolt volt.
Sok munkába telt, mire visszavarázsoltam a régi pompájába, de úgy
gondoltam, tartozom ennyivel az édesanyjának.
– Igazán kedves öntől. Nagyon szerette azt a kertet.
– Nem csupán engem illet a dicséret. Csodálatos segítségem érkezett,
bizonyos Jean-Paul de la Grandiére személyében. – Ahogy Miranda
számított rá, hosszú szünet következett. – Úgy tűnt, ő tökéletesen tudja,
mit akarok a kerttel. Még csak annyit szeretnék mondani, hogy bármikor
szívesen látjuk. Végtére, az ön otthona is volt.
– Huszonhárom évig. Nagyon szerettem.
– Kérem, látogasson meg minket!
– Nem is tudom… – Miranda egy idősebb férfi hangját hallotta a
háttérben. – Az édesapám. Megmondom neki, hogy hívott. Mindannyian
nagyon szerettük Hartingtont.

D néhány órával azután érkezett a Hartington-házba, hogy Miranda és

AVID

Henrietta kiment az állomásra. Henrietta az épület előtt hagyta a Fiatját,

hogy onnan autózzon haza, miután visszatértek Londonból. Közben Mrs.
Underwood vigyázott a gyerekekre, és vacsorát is főzött.
Az idős asszony meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Gus és Storm
leugrott a konyhai padról, amelyen ülve babot fejtettek, és végigszaladtak
a folyosón. Az asszony hallotta, ahogy a kislány elkiáltja magát: – Apa! –
Aztán David nevetve kapta fel a lányát. Boldog viszontlátás volt. Hallotta
a pletykákat a félrelépésről, meg arról, hogy Miranda rajtakapta őket a
melegházban, de nem az ő tiszte volt, hogy ítélkezzen.
– Hogy van az én kisfiam? – hajolt David Gushoz, és megborzolta a
haját. – Te nőttél!
– Nem is! – vetette ellen Gus. – Neked szemüveg kell.
– Ebben igazad van. Azóta beszereztem egyet, persze csak képletesen
szólva, és most jobban látlak, mint valaha. – Gus felhúzta az orrát.

122
Szokatlannak találta az édesapja hangját. – Menjünk, derítsük ki, mikor
lesz vacsora.
Hármasban visszamentek a konyhába, ahol Mrs. Underwood a
kötényébe törölte a kezét.
– Jó estét, Clayburne úr – üdvözölte a férfit. – Sült csirkét készítettem
krumplival.
– Isteni az illata! Mit gondol, mikor ülhetünk le enni?
Az asszony az órájára pillantott. – Egy óra múlva, fél kilenc körül?
– Nagyszerű. Gyerekek, vacsora előtt menjünk ki a kertbe! Kár volna
elszalasztani ezt a csodás estét.
A kakukkfüves sétányon indultak el, és az erdő felé vették útjukat. – Mit
csinálunk, apu? – tudakolta Storm. – Nem is tudom. Lássuk, merre visz az
utunk!

M IRANDAés Henrietta elfoglalta fényárban úszó lakosztályát a londoni

Berkeley Szállodában. Miranda azonban ahelyett, hogy felszabadult lett
volna, másra sem tudott gondolni, mint Ava Lightly és Jean-Paul
reménytelen szerelmére.
Henriettát lenyűgözte a hotel eleganciája. Körbenézett a lakosztályban,
és megcsodálta a márvány fürdőszobát.
– Odafent van egy úszómedence, ha szeretnéd kipróbálni. És a
masszázst se hagyd ki!
– Még sohasem voltam masszázson – vallotta be Henrietta.
– Nem szívesen vetkőznék le egy idegen előtt.
Ne butáskodj, Etta! Menned kell, ehhez ragaszkodom. Holnap este
hatkor, miután jól kivásároltuk magunkat. Én biztosan kipróbálom.
Henrietta nézte a barátnőjét. Bár mosolygott, nem tudta leplezni
boldogtalanságát. Belül arra vágyott, hogy Miranda bizalmába
férkőzhessen, igaz barátnője lehessen.
Aznap este a lakosztályukban vacsoráztak, hálóingben. A pincér
zsúrkocsin tolta be a fogásokat, amelyek gőzölögtek a fedők alatt.
– Ne haragudj rám, amiért rémes barátnő voltam mostanában –
szabadkozott Miranda, és egy pohár bort töltött magának. – Biztos vagyok
benne, hogy hallottad a pletykát, hogy David és én különmentünk.
Rajtakaptam, amint megcsalt egy régi barátnőmmel. Mint kiderült,
hónapok óta viszonyt folytatott vele.
– Hallottam ezt-azt, de nem akartam kérdezősködni. Az ember nem
számít rá, hogy éppen egy barátnője árulja el. Nagyon sajnálom.
– Már hamarabb el akartam mondani, csak előbb szerettem volna

123
magamban rendezni a történteket. Egyébként David, azóta bocsánatot kért.
– Szereted még?
Miranda belekortyolt a borba. – Azt hiszem, igen.
– Azt hiszed!?
– Mostanában elég gyakran elkalandozott a figyelmem. – Miranda úgy
érezte, meg kell osztania a titkát valakivel.
– Mi az, ami el tudja vonni a figyelmedet az otthoni problémákról?
Miranda felnevetett. – Tudom, és magam sem értem. Őszintén szólva,
örülök, hogy nem csupán David miatt vannak álmatlan éjszakáim. És ő
Jean-Paul.
– Ugye, nem szerettél bele?
– Hová gondolsz? – kacsintott cinkosan a barátnőjére Miranda. – De
ugye te sem szerettél bele?
Henrietta a fejét rázta.
– Akkor ki az? – faggatta Miranda. – Látom az arcodon, hogy valaki
rabul ejtette a szívedet.
– Előbb a te történetedre vagyok kíváncsi! – erősködött Henrietta.
– Csak akkor mesélem el, ha elárulod, kibe szerettél bele.
– Jeremy Fitzherbertbe.
Miranda elcsodálkozott. Hátradőlt a székén, csak nézte Henriettát, és
egyszeriben másként látta a barátnőjét. – Szóval Jeremy Fitzherbert.
Sohasem képzeltelek el benneteket együtt. De most elképzelni sem tudom,
miért nem jutott ez eddig eszembe. És meddig jutottatok?
– Nem sokáig – dünnyögte maga elé Henrietta, és lesütötte a szemét.
– Még meg sem csókoltuk egymást. Talán nem akarja.
– Ha nem csókolóztatok, mit csináltatok?
– Gyakran bejön az üzletbe, hogy vásároljon üdvözlőkártyát, szappant,
fürdőolajat, ilyesmit. Azt mondja, a mamájának veszi.
– Gyanítom, már annyi mindent összevásárolt, hogy lassan ő is
nyithatna egy boltot – jegyezte meg Miranda.
– Nagyon kedves ember.
– És jóképű is – állapította meg Miranda. – Miért nem veszed át a
kezdeményezést, Etta?
Képtelen volnék rá!
– Akkor talán bátorítanod kéne.
– Lehet, hogy csak a barátságomra vágyik.
Miranda majdnem félrenyelte a bort. – Egyetlen férfi sem szenvedne
ennyit egy barátság miatt.
– És halljuk, mi a te titkod?
– Az elején kezdem…

124
 – Az a legjobb hely! – kuncogott Henrietta.
– Rábukkantam egy naplóra a nyári lakban…
Henrietta figyelmesen hallgatta Miranda történetét Ava Lightlyról, a
titokzatos MF-fel folytatott viszonyról és a csodálatos kertről, amelyet
ketten teremtettek. – Kiderült, hogy MF nem más, mint Jean-Paul.
– Te jó ég! – kapott a szájához Henrietta. – Biztos vagy benne, hogy ő a
titokzatos MF?
– Mr. Frenchman, vagyis a Francia úr egy château és szőlőskert
birtokosa Franciaországban. Csak a szerelem vezérelhet ilyen tehetős
embert arra, hogy kertészként dolgozzon, és egy nyári lakban húzza meg
magát. Azt ígérte, hogy a kertet visszavarázsolja a régi pompájába, és így
is tett. Ám Ava Lightlyt már nem hozhatja vissza az élők sorába. Ő
ugyanis halott.
Henrietta elsápadt. – Meghalt?
– Tegnap hívtam őket, és beszéltem a lányával.
– Elmondtad Jean-Paulnak?
– Még nem.
– Pedig el kell mondanod! És oda kell adnod a naplót. Az őt illeti.
– Legalább megtudja, mennyire szerette. De ezzel még nincs vége a
történetnek. Peach, Ava lánya, akivel telefonon beszéltem, Jean-Paul
gyermeke.
– Biztos vagy benne?
– Igen, biztos. Ava róla is említést tesz a naplójában. Nem sokkal
azután, hogy Jean-Paul visszatért Franciaországba, Ava rájött, hogy terhes.
A kisbabát Peachnek nevezte el, így becézte ugyanis Jean-Paul: ma péche.
– Miranda elsírta magát. – Tudod, hogy mit írt Ava? Azt, hogy Peach
minden mosolya ajándék volt számára.
A két nő az asztalnál ült, könnyek csordultak végig az arcukon, amikor a
pincér bejött, hogy eltolja a zsúrkocsit. Miután rájuk pillantott, zavartan
kihátrált.
– Vajon hogy festhetünk? – kérdezte Henrietta, és a könnyein keresztül
elnevette magát.

M IRANDAcsalódottan vette tudomásul, hogy David már távozott, amikor

Henriettával visszaérkeztek Hartingtonba. Élvezte a kiruccanást
barátnőjével, és jó volt elszakadni otthonról, de a hűtlensége ellenére
hiányzott neki a férje. Ám mielőtt jobban belegondolhatott volna, már
elvonták a figyelmét a vadvirágos rét felől érkező gyerekek, akik Jeremy
társaságában bukkantak fel, és Charlie-t, az öreg szamarat vezették

125
kötélen. Henrietta lelkesen integetett, mire Jeremy megemelte a kalapját. A
gyerekek odaszaladtak, és az édesanyjuk karjába vetették magukat.
– Charlie a mi háziállatunk! – újságolta Gus. – És képzeld, a
tenyerünkből eszik!
Miranda megfordult, és látta, hogy Mrs. Underwood várja az ajtóban. –
Henrietta, ne haragudj, de beszélnem kell Mrs. Underwooddal. Nagyon jól
éreztem magam a társaságodban, köszönöm az együtt töltött hétvégét.
– Nem, én köszönök mindent.
– Remekül nézel ki – súgta Miranda. – Aztán csak bátran!
Nézte, amint Henrietta Jeremy társaságában kilép a kertkapun, és
elindulnak a mezőn Charlie-val, aztán Mrs. Underwoodhoz fordult. –
Hogy telt a hétvége? – kérdezte.
Az idős asszony keresztbe fonta a karját. – Nagyszerűen. Úgy láttam,
Clayburne úr régen nem érezte magát ilyen jól. Imádja a gyerekeket.
Biztos vagyok benne, hogy majd mesélnek róla. Miranda, nem szeretném
beleártani magam olyasmibe, ami nem tartozik rám, de egy jó
kereszténynek néha tudnia kell megbocsátani. Van úgy, hogy egy férfi
nem bír a vérével. Oda kell pirítani Davidnek, de azért jó ember és szerető
apa. Csak ennyit akartam mondani. – Ezzel olyan mozdulatot tett, mintha
lakatot tenne a szájára.
– Köszönöm, hogy megosztotta ezt velem – mondta Miranda. – Én
viszont szívességet szeretnék kérni magától. Nagyon fontos volna, hogy
minél előbb beszéljek Jean-Paullal. Megtenné, hogy addig vigyáz a
gyerekekre?
Az idős asszony felvonta a szemöldökét. – Nos, ha valóban fontos,
akkor nem utasítom vissza. Most haza kell mennem, hogy elkészítsem a
férjem teáját. Addig maga lefürdetheti a gyerekeket, és visszajövök estére.
Rendben?
– Köszönöm, Mrs. Underwood. Ez így nagyszerű lesz.

J Henriettát fürkészte. – Remekül néz ki – dicsérte.

EREMY

– Köszönöm – válaszolta a nő, és elpirult. – Remekül éreztem magam

Londonban.
– Le sem tagadhatná. – A tekintetét az átlagosnál tovább tartotta
Henrietta arcán, mire ő zavartan elfordult. A pázsiton át a mezőhöz
igyekeztek, közben a nap lassan túljutott a horizonton. Henrietta
elérzékenyülve végignézett a tájon.
Jeremy – szólalt meg hirtelen, ahogy egyre biztosabb lett a férfi iránti
érzéseiben. – Valamit mondani szeretnék.

126
 – Igen? – A férfi arckifejezése elkomolyodott.
– Egy ideje nem hagy nyugodni a dolog… – Nagyot nyelt. – Netán
maga is ajándéküzletet akar nyitni, hogy legyen konkurenciám? – bökte ki
végül hebegve, és ostobán érezte magát. A férfi szélesen elmosolyodott,
amitől Henrietta rögvest megnyugodott. – Mert ha igen, akkor kénytelenek
leszünk egyesíteni őket, ugyanis nehezen birkóznék meg egy
versenytárssal. Ez egy kisváros.
Jeremy levette a kalapját, és kezét a fiatal nő vállára tette. – Emiatt már
én is aggódtam – mondta. – De maga olyan okos, hogy rögtön tudta, mi a
teendő. – Ezzel odahajolt, és megcsókolta. A meglepett Henrietta hagyta,
hogy a férfi magához húzza. – Azt hiszem, minél előbb össze kellene
költöznünk, hogy kamatoztathassuk ezt az összeolvadást – folytatta
Jeremy. – Azonban előtte vár ránk egy jogi procedúra.
A nő értetlenül ráncolta a homlokát. – Jogi procedúra?
– Házasság, Henrietta! Ha tudná, mióta keresem magát, megértené,
miért nem akarok több időt elvesztegetni.

M a nyári lak konyhájában találta Jean-Pault. – Jól néz ki! – mondta a

IRANDA

készülő paradicsomos csirke láttán.

– Legközelebb két személyre főzök. – A férfi érdeklődve pillantott fel,
tekintete az asszony kezében lévő naplóra siklott.
– Beszélnünk kell – mondta Miranda. – Leülhetek?
– Parancsoljon.
Jean-Paul figyelte, ahogy az asszony az asztalra helyezi a naplót.
– Ez micsoda? – kérdezte, bár tudta a választ. Felismerte a kézírást.
– Azt hiszem, ezt magának szánták. Itt találtam, amikor a birtokot
megvettük. A nyári lak érintetlen volt, akár egy szentély. Az asztal még
mindig két személyre volt terítve, mintha csak előtte teáztak volna itt
ketten, akik aztán fogták magukat, és hirtelen távoztak. Bevallom,
elolvastam a naplót, és majd’ megszakadt tőle a szívem. Nemrég
döbbentem rá, hogy maga az a férfi, akit Ava Lightly szeretett, és mégsem
lehetett az övé. Maga nem más, mint az elérhetetlen szerelme, akit MF-nek
hívott a naplójában.
– A Francia úr – suttogta Jean-Paul.
Kezébe fogta a naplót, és végigfuttatta ujjait a borítón.
Miranda elfordította a fejét, inkább kinézett az ablakon. Lassan
besötétedett. – Kerestem az új otthonukban, de nem volt ott. – A torkát
szorító érzéssel viaskodott. – Tavaly elhunyt. – A szavak alig hallhatóan
hagyták el az ajkát. Jean-Paul az egyik székre roskadt. Miranda felállt; el

127
akarta hagyni a nyári lakot, mert úgy érezte, nem helyénvaló, hogy tovább
maradjon.
– Sajnálom, hogy nekem kellett elmondanom.
– Könnyek szöktek a szemébe, úgy lépett ki az ajtón, majd halkan
becsukta maga mögött.
Megállt a kőhídon, a szíve hevesen dobogott. Mesélni akart Peach-ről is,
de tudta, hogy ez nem az ő feladata. Jean-Paul el fogja olvasni a naplót, és
akkor rájön magától. Végigsietett az ösvényen, majd be a házba, hogy
magához ölelje a gyermekeit.
A telefon csörgésére lépett be az ajtón. A dolgozószobába rohant, hogy
felvegye, de elkésett, mert letették. – Az ördögbe! – szitkozódott.
Mrs. Underwood jelent meg az ajtóban. – A vacsoráját a sütőben
hagytam – közölte.
– Nem vette fel a telefont? – kérdezte.
– Nem. De ezért van üzenetrögzítő, nem igaz? – Miranda bólintott, és
hívta a hangpostafiókot. Nem volt üzenet. – Jól érzi magát, Miranda? –
aggodalmaskodott Mrs. Underwood.
– Igen, jól. Csak azt reméltem, hogy David az.
Az idős asszony bólintott. – Nézze, maga is felhívhatja őt.
– Valóban. – Miranda egyszeriben kimerültnek érezte magát. – Azt
hiszem, megeszem a vacsorámat, és utána lefekszem aludni.
Miután Mrs. Underwood távozott, felment, hogy jó éjt puszit adjon a
gyerekeknek. Békésen aludtak a kényelmes szobájukban, és Miranda hálát
adott Istennek a gyermekeiért.
Már az ágyban feküdt, amikor ismét megszólalt a telefon.
– Szeretlek, Miranda – szólt bele David.
– Én is szeretlek – válaszolta az asszony rekedtes hangon.
A férfi elcsodálkozott. – Szeretsz? De meg sem érdemlem!
– Kezdjünk mindent elölről! – javasolta Miranda. – Felejtsük el, ami
történt, és nyissunk új fejezetet.
– Sohasem bocsátom meg magamnak, hogy így megbántottalak.
– De én megbocsátok. Szeretnék továbblépni.
– Most már tudom, hogy csak te és a gyerekek számítotok.
Arra gondoltam, hogy… otthagyom a céget.
– Valóban? – Miranda megütközött. – És akkor mihez kezdesz?
– Még nem tudom. Eddig keményen dolgoztam, és eljött az idő, hogy
élvezzem a munkám gyümölcsét. Ezalatt téged, Gust és Stormot értem. El
kellene mennünk egy hosszú családi vakációra. És nem akarom a
gyerekeket bentlakásos iskolába küldeni. Azt szeretném, hogy otthon
legyenek, és élvezzük az együttlétet.

128
 – Te tényleg sokat gondolkodtál. – Miranda le volt nyűgözve. – Gus
nagyon boldog lesz.
– Az volt. Beszéltem vele, mint férfi a férfival. Már remekül megértjük
egymást.
Davidnek olyan volt a hangja, mint régen, amikor Miranda beleszeretett.
– Gyere haza, kedvesem. Hiányoztál.
A férfi nagyot sóhajtott. – Ezek a legkedvesebb szavak, amelyeket
valaha hallottam.

M ÁSNAPreggel Miranda szorongva ébredt. Kinézett az ablakon, az égbolt

szürke volt. Farmert és pamutfelsőt vett magára. A gyerekek a konyhában
éppen müzlit kevertek maguknak, és vidáman készülődtek aznapi
teendőikre. – Mindjárt visszajövök! – szólt oda nekik, és keresztülvágott
az előtéren.
Szaladt a kavicsos ösvényen át, ki a vadvirágos rétre. Közben
szemerkélni kezdett az eső. Szerencsére Jean-Paul még nem ment el, ott
állt a hídon, és a folyót nézte. Amikor meglátta Mirandát, kialvatlan
szemmel felnézett, sápadt arca végtelen fájdalomról árulkodott.
– Minden rendben? – kérdezte az asszony, amikor kifulladva odaért.
– Elolvastam a naplót – felelte a férfi.
Miranda elcsodálkozott. – Az egészet?
– Le sem hunytam a szemem egész éjjel. – Jean-Paul megrázta a fejét,
és beletúrt a hajába. – Be kellett fejeznem. A lelkem mélyén sejtettem,
hogy már nem él. Ezért nem kutattam utána. Túlságosan féltem.
– Mihez kezd most?
– Visszautazom Franciaországba.
– És Peach? – kérdezte halkan az asszony.
Jean-Paul vállat vont. – Nem tudom. – Zavarban volt. – Ava mindig a
gyermekeit helyezte előtérbe. Nekem is ezt kell tennem.
– Úgy érti, nem fogja felkeresni?
– Nem tehetem. Lehet, hogy nem is tud rólam.
– De maga az apja! – Amióta megismerte Jean-Pault, először látta
bizonytalannak.
Ekkor mindketten felfigyeltek valakire, aki a folyóparton állt. Elindult
feléjük, halványkék overallt és fehér pólót viselt. Hosszú göndör haja a
szalma színére emlékeztetett.
Jean-Paul visszafojtotta a lélegzetét. – Ava! – nyögte. – Nem lehet!
A fiatal nő mosolygott, és félénken integetett.
– Jean-Paul – dünnyögte Miranda –, ő Peach.

129
 Amint a lány odaért, elbátortalanodott. – Jean-Paul – kezdte te nem
ismersz engem, de…
– Ismerlek téged – szakította félbe a férfi. – Felismerem benned az
édesanyádat.
– És saját magadat is – folytatta a lány, majd zavartan felnevetett.
– Az édesanyád közvetlenségét örökölted – állapította meg a férfi, és
elérzékenyülve figyelte a lány vonásait.
– Kellett egy kis idő, amíg megbarátkoztam a gondolattal – fordult a
lány az asszonyhoz. – Ugye, te vagy Miranda?
– Igen. Milyen jó, hogy itt vagy! – Úgy ölelték meg egymást, mintha
régi barátnők volnának.
– Többször is telefonáltam a hétvégén, de senki sem vette fel. Remélem,
nem bánod, hogy hívás nélkül beállítottam. – A lány körbenézett.
– Itt semmi sem változott. Csodásan néz ki minden.
– Jöjjön be! – invitálta Jean-Paul Mirandát. – Nehogy elázzunk!
– Vissza kell mennem a gyerekekhez – szabadkozott Miranda.
– Pedig örülnénk, ha velünk tartana. – Az asszony észrevette, hogy a
férfi ismét összeszedte magát.
– Maradnék, de sok a teendőm. Talán kicsit később szívesen
megmutatnám a kertet.
– Annak nagyon örülnék – lelkendezett Peach. – Édesanyám boldog
volna, ha látná, hogy ilyen szépen rendbe hozattad. Szeretném
megköszönni, Miranda.
– Mégis mit?
– Hogy mindezt lehetővé tetted.
Mirandának jólestek a dicsérő szavak. – Hogy én?
– Hát persze. Azt hittem, sohasem találom meg a francia urat. De hála
neked, sikerült. – Jean-Paulra nézett, és elmosolyodott, mintha egész
életében ismerte volna. – Ne ijedj meg! – mondta, látva az őszinte
döbbenetet a férfi arcán. – Egy teljes évem volt rá, hogy felkészüljek a
találkozásunkra.
Miranda a kerten át visszasietett a házba. A kert valóban varázslatosan
hatott rá, és teljesnek érezte az életét. Tudta, hogy most már
végérvényesen idetartozik.
Storm és Gus jelent meg a teraszon, amikor taxi kanyarodott a murvás
felhajtóra. Miranda odafordult, és látta, hogy David száll ki bőrönddel a
kezében. Szélesen mosolygott, de előbb megvárta, amíg a férje széttárja a
karját, a gyerekek pedig odafutnak hozzá. Ők hárman is idetartoznak,
gondolta elégedetten.

130
A lakban Jean-Paul vizet melegített a teának. Úgy ültek le kettesben az
NYÁRI

asztalhoz, mint Ava és Jean-Paul huszonhat évvel ezelőtt. Ezúttal azonban

nem a búcsú ideje jött el, hanem egy új közös élet kezdete. – Annyi
mindent el kell mesélnem – sóhajtott Peach, zöld szeme csillogott. – Azt
sem tudom, hol kezdjem.
– Kezdd az édesanyáddal! Hogy halt meg?
– Menjünk vissza kicsit az időben, máskülönben elveszítem a fonalat.
Drága apu, vagyis Phillip négy évvel ezelőtt szélütést kapott. Utána egy
ideig még itt éltünk, noha lassan gyógyult. Mami ápolta, de a lépcsőzés
egyre nagyobb megterhelést jelentett számára, és mindenki azt tanácsolta,
hogy költözzünk el. Először hallani sem akart róla. Imádta a birtokot, és
most már tudom, hogy miattad ragaszkodott hozzá. Minden bizonnyal
abban reménykedett, hogy egy napon majd visszajössz érte. Mi, gyerekek
közben mindannyian felnőttünk. Poppy jelenleg Londonban él, és már
saját családja van. Archie egy chilei nőt vett feleségül, és Valparaísóban
laknak. Angus történész lett, de ő eddig még nem nősült meg.
– És te?
– Én nem hagytam el a családi fészket. Kertész lettem – büszkélkedett
Peach.
– Nem lep meg – jegyezte meg Jean-Paul, és hitetlenkedve rázta a fejét.
– Kérlek, folytasd! – biztatta izgatottan.
– Nos, még itt laktunk egy ideig, noha el kellett volna költöznünk.
Maminak végül nem maradt más választása. Felfedeztek valamit a
hasában, amiről kiderült, hogy rosszindulatú daganat. Cornwallba
költöztünk, mert mindig szerette a tengert. Miközben apu napról napra
jobban lett, mami állapota egyre romlott. Gyors lefolyású volt a betegsége.
Miután elolvastam a naplót, rádöbbentem, hogy a tumor annak a
következménye, hogy nem tudta feldolgozni a távozásodat. Annyi éven át
magába fojtotta a bánatát, és sohasem mondta el a titkát, pedig a
legfiatalabb gyermekeként közelebb álltam hozzá, mint a többiek. –
Habozott, majd hozzátette: – És a te gyermeked vagyok. – Apa és lánya
egymásra nézett, miközben esőcseppek kopogtak az ablakpárkányon.
– Mikor halt meg? – kérdezte a férfi.
– Tavaly májusban. Egy közeli templomkertben temettük el, amely a
tengerre néz. Rám hagyta a naplóját.
– Akkor te hoztad ide a nyári lakba?
– Igen, miután elolvastam az egészet. Most már megértem, miért nem
mesélt rólad soha. Végül is mi jó származott volna belőle? Phillipet
apámként szeretem. Gondolj csak bele, milyen szerencsés vagyok, hogy
két édesapám van!

131
 – És Phillip tudja?
– Isten ments! És sohasem fogja megtudni.
– Miért jöttél ide?
– Azért, mert a mami is ezt akarta volna. Mindketten vágyakoztatok egy
gyermek után, és jogod van tudni rólam. Amikor Miranda telefonált,
tudtam, hogy eljött az alkalom.
– Miért nem tudatta velem, hogy haldoklik?
– Ezen én is elgondolkodtam. Szerintem nem akarta, hogy olyan
állapotban lásd. Nagyon beteg volt. Talán azt szerette volna, ha megőrzöd
olyannak, amilyennek megismerted.
– De hát tudta, hogy szeretem!
Peach szeme elhomályosult. Újra érezte a narancsvirág illatát. Jean-
Paulra nézett. A férfi szintén megérezte az illatot. – Igen, tudta – mondta
elhaló hangon. – Te is érzed az illatát?
Jean-Paul behunyta a szemét. Hányszor űzte el a parfüm illatát
hiábavaló ábrándozásaiból!
A nyári lak megtelt napfénnyel. Jean-Paul sietve felállt.
– Gyere! – szólt, és megfogta lánya kezét. Peach követte.
Odakint lélegzetelállító szivárvány magasodott föléjük.
– Ez gyönyörű! – kiáltotta csodálattal a lány. – Un arc-enciel.
– Un arc-en-ciel – ismételte Jean-Paul, és tudta, hogy ott van valahol
Ava a színek sokaságában. Aztán felnevetett, amikor a zöld és a kék között
megpillantotta a világ legszebb színét.
– Látod a rózsaszínt? – mutatott az égre.
– Látom! – felelte a lány könnyes szemmel. – Az a bizonyos
megfoghatatlan rózsaszín.
– Ott van. – Jean-Paul megszorította a lánya kezét. – Tudom, hogy ott
van fönt.

H és Jeremy esküvőjét aligha lehetett volna szebb napon megtartani.

ENRIETTA

A nap hét ágra sütött, az égbolt kéken ragyogott, viszont a tenger felől
érkező hűvös szél már a közelgő őszre emlékeztetett a nyár utolsó
fellángolásában.
Troy az első sorban ült Henrietta édesanyjával és húgával. A
menyasszony haját kontyba varázsolta, és lila rózsákkal díszítette. Saját
kezűleg törölte le Henrietta könnyeit, amikor a lány meglátta magát a
tükörben. A folyosó túloldalán Jeremy várakozott idegesen, minduntalan
Davidre tekingetett, akit násznagynak választott.
Miranda a férje mögött ült, és elmerengett Jean-Paul és Peach sorsán. A

132
francia férfi elveszítette a szerelmét, de cserébe lett egy lánya. Ava azt írta,
hogy csak szerelmet adott a férfinak, pedig megajándékozta Peach-csel is.
Apa és lánya most éppen Franciaországban időzött, hogy Jean-Paul
megmutathassa az ottani birtokot, amelyet Peach az édesanyja tiszteletére
gondozott.
David elkapta Miranda tekintetét, és elérzékenyülve elmosolyodott. Az
asszony lopva odanyúlt, és megszorította a férje kezét. A szemében
könnyek gyűltek. – Ne sírj, drágám! – suttogta David. – Még nincs itt a
menyasszony.
Abban a pillanatban nyikorogva kinyílt a templom hatalmas ajtaja, és
megszólalt az orgona. A vendégek egyszerre felálltak. Miranda behajolt a
folyosóra, hogy lássa Henriettát elegáns csontszínű ruhájában, amelyet ő
segített kiválasztani. A menyasszony arcát fátyol takarta, de átsütött rajta a
mosolya. Az édesapja büszkén kísérte az oltárhoz. Miranda szemét annyira
ellepték a könnyek, hogy alig látta Gust és Stormot, akik a menyasszony
mögött lépkedtek.
Henrietta, Jeremyt kereste a tekintetével, aki az oltárnál várta. A férfi
arca felragyogott, amint meglátta a közeledő menyasszonyt. Miután
Henrietta édesapja átadta lánya kezét a vőlegénynek, az ifjú pár
szerelmesen egymásra nézett.
A ceremónia végén mindenki a napfényre igyekezett.
Jeremy és Henrietta felszállt az újdonsült férj piros traktorjára, és
integetve távozott a Hartington-ház irányába, ahol Mirandáék állófogadást
rendeztek a tiszteletükre.
David felesége dereka köré fonta a karját, és közelebb húzta.
– Henrietta valóban gyönyörű – állapította meg. – Gratulálok.
– A dicséret nem engem illett – felelte Miranda. – A szépségét magának
köszönheti.
– Most, hogy megosztottad velem Jean-Paul és Ava történetét,
megengeded, hogy elolvassam a regényedet?
Csodálkozva nézett a férjére. – Honnan tudtad, hogy regényt írtam?
– Gus árulta el.
– És ő honnan tudta?
– A gyerekek mindent tudnak.
– Talán megengedem, hogy elolvasd.
– Talán?
– Na jó, megengedem. De nem fogom kiadni.
– És ha remekmű született?
– Biztos, hogy remekmű, mégsem volna helyénvaló. Különben úgy
gondolom, hogy ez nem csak az én regényem. – David kérdőn nézett rá. –

133
Volt egy titokzatos segítőm – közölte talányosan az asszony.
Az égre emelte tekintetét, és a narancsvirág illatára gondolt, amely
betöltötte a szobát, valahányszor leült írni. Amióta befejezte a regényt, az
illat eltűnt, és vele együtt Ava szelleme is.
– Akkor mihez kezdesz vele? – faggatta David.
– Odaadom Peachnek – hangzott a válasz.
– Peachnek? De miért?
– Azért, mert most már tudom, hogy neki írtam. – Megfogta a férje
kezét. – Gyere, kedvesem! Szedjük össze a gyerekeket, még vár ránk egy
fogadás.
– Gus! Storm! – kiáltotta David. A gyerekek odaszaladtak, arcuk
kipirosodott az igyekezettől. – Gyertek, hazamegyünk! – túrt bele Gus
hajába. Miranda boldogan sóhajtott. Hazamegyünk. Nincs is nagyobb
boldogság ennél.

134