Bővített újrakiadás

© Budai Lotti, 2023

Hungárián edition © Álomgyár Kiadó, 2023

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.

Szerkesztette: Soós Tibor

Korrektúra: Ábrahám Viktória

Tördelés: Kaposvári Zsolt

ISBN 978-963-5706-52-5

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Nyomta és kötötte a Generál Nyomda Kft.

Felelős vezető: Hunya Ágnes
 A szimbólummal jelölt személyekhez

és helyekhez tartozó illusztrációkat az olvasó

a könyv végében találja.
 I. FEJEZET

A száműzött királyné
1644 júliusa
Henrietta Mária angol királyné hintója és az ingóságait szállító
további hat szekérből álló menet nehézkesen haladt előre a
csöpögő esőben, nem beszélve a népes kíséretet alkotó többi
hintóról. A királyné homlokát a párás ablaknak támasztva nézte
az alkonyi homályba burkolózó tájat.
- Mennyit vágyódtam a francia föld után - sóhajtotta s most,
mikor annyi év után hazatérek, éppolyan borongós arcát mutatja
nekem, mint a mi Angliánk: ködös és esőáztatta. Pedig hogy
szerettem egykor ezt a vidéket!
A gyermek Henrietta Mária, mikor még francia hercegnő volt,
gyakran tette meg az utat, mely a fővárost és a királyi család
chevernyi vadászkastélyát összekötötte. De most az egyébként
zöldellő, fiatal erdőkkel és szelíd lankákkal szegélyezett út nem
keltett benne kellemes érzéseket, minthogy alig látszódott
belőle valami az esőáztatta ablakon keresztül.
- Ilyen idő mellett még magát sem fogja kínozni a honvágy, nem
igaz, Lady Stratton? - kérdezte a mellette ülő társnőjét.
De a megszólított, pergamenbőrű öreg hölgy csak csendesen
szipogott a zsebkendőjébe. Rajtuk kívül mindössze két fiatal
udvarhölgy ült a kocsiban, akik békésen szundikáltak.
- Ugyan, hagyja már abba a pityergést! - dörrent hölgyére a
királyné, és újra kibámult az ablakon. - A búcsú nem örökre szól.
Ha megszereztük, amiért jöttünk, fényes sereg élén térünk majd
haza, meglátja. És eltapossuk azokat, akik miatt az éj leple alatt
kellett menekülnünk, akár a tolvajoknak. Erre megesküszöm!
Henrietta Mária az utolsó szavaknál görcsösen megmarkolta
csipkekendőjét. A megaláztatás emlékének keserű ízét érezte
torkában. Hogy neki, az angolok felkent királynéjának
menekülnie kelljen a haramiák elől, akik fel mertek kelni tulajdon
uralkodójuk ellen!
- Az átkozottak! - szűrte összeszorított fogai közt.
Lady Stratton nem kérdezte meg, kire gondol úrnője. Amióta
csak elhagyták az angol partokat, egyre az átkozott parlamentet
szidta.
Hányszor megmondtam a királynak, hogy nem szabad így
kényeztetnie ezeket a mihasznákat! - ismételte vagy századszor.
- A jogaik! A jogaik... Egyre csak az átkozott jogaikat követelték!
S a kötelesség? A király iránti hűség, mely egyenesen az Úr
parancsa! A király iránt, aki csakis a népéért él.
Ez utóbbi kijelentés azonban nem volt teljesen igaz. I. Károly,
az angolok királya elsősorban a luxusért élt, Udvara a fényűzése
régóta szúrta alattvalói szemét, és egyébként sem vette észre,
hogy eljárt felette az idő. Az erősödő polgárság és a
kereskedelemből nagyobb részt birtokolni akaró arisztokrácia
rossz szemmel nézte a király azon intézkedéseit, amelyek
ártottak üzleti érdekeltségeiknek - például amikor megtiltotta
egyes nemesi birtokok adásvételét, pedig a vállalkozó kedvű
nemességnek nagy szüksége lett volna a pénzre. Emellett a
hatalmát Istentől eredeztető, önfejű király rendre megtagadta,
hogy döntései előtt egyeztessen parlamentjével, és olyan
módszerekkel igyekezett alattvalóit az anglikán egyház
kebeléből ismét Róma felé terelni, mint egykoron a rossz emlékű
Véres Mária. Persze a királyné környezetében aligha akadt olyan,
aki azt hangoztatta, hogy Károly magának köszönheti a
polgárháborút, ami a nyakába szakadt. Az elvakult király ugyanis
egy nap letartóztatási parancsot adott ki a parlament öt
prominens és elkötelezetten anglikán tagja ellen, ami csak olaj
volt a tűzre: a népharag az uralkodó ellen fordult, és felkelés tört
ki, mely hamar véres harcokba torkollott...
- Ne zaklassa fel magát, felség! - búgta a megszokott nótát az
idős udvarhölgy. - Az Úr megbünteti őket vakmerőségükért. Főleg
azt az átkozott Essexet, amiért egyáltalán gondolni merészelt rá,
hogy a királynéjára törjön!
Henrietta Mária szeme dühösen megvillant főellensége
említésére. Essex earlje, a felkelés egyik vezére azáltal
érdemelte ki Őfelsége gyűlöletét, hogy úgy akart nyomást
gyakorolni a királyra, hogy elfogja és egyszerűen börtönbe veti
Henrietta Mária királynét. Az earl hadseregével Exeter ellen
vonult, ahol a király biztonságba helyezte várandós feleségét,
Henrietta Mária pedig kénytelen volt elmenekülni. Hajóra szállt
és elhagyta Angliát, hogy Franciaországban keressen menedéket.
Abban az országban, ahol ő maga is született, és amelynek
unokaöccse, a még gyermek XIV. Lajos volt a királya.
Egyébként Henrietta Máriának nem kis bátorságra volt
szüksége ahhoz, hogy útra keljen. Évekkel korábban ugyanis azt
jósolta neki egy asztrológus, hogy egy nap a tengeren leli majd
halálát. Nos, ami azt illeti, közel járt hozzá: az ellenség nem
átallotta a partról tűz alá venni hajóját, amelynek éppen csak
sikerült egérutat nyernie a vízbe csapódó lövedékek elől...
- Ne is emlegesse nekem azt az embert! - mordult rá Lady
Strattonra. - Essex...! Kis híján a tengerbe vesztem miatta! De ami
még nagyobb katasztrófa lett volna, hogy velem vesznek az
ékszerek is! Akkor mégis miből lenne a királynak pénze, hogy új
hadsereget állítson fel ahelyett, amit szégyenszemre
szétkergettek a rebellisek?
- Ebből is látszik, hogy az Úr velünk van! - bölcselkedett Lady
Stratton. - Megsegített minket, hogy felséged épségben
eljuttathassa a koronaékszereket franciaországi Lajos
királynak!... De asszonyom! Belegondolt már, hogy m i lesz, ha
nem kellenek neki?
- Ugyan, ne legyen ostoba! Jól tudja, hogy a döntést nem a
gyermek Lajos, hanem az anyja, a régens királyné fogja meghozni!
Ő pedig nem az a fajta asszony, aki ellent tudna állni a mindenkori
angol királyné ékeinek... Ó, ha belegondolok! Azok a gyönyörű
ékszerek!
Henrietta Mária nem bírta tovább, könnyek szöktek a szemébe.
A felkelők elleni elszánt gyűlölete ellenére toporzé- kolt, mikor
férje levélben arra utasította, hogy minden ékszerét pénzzé
tegye. Ő ugyanis, számos más költséges szórakozása mellett,
rajongott az ékszerekért is - különösen a gyöngyöknek volt a
megszállottja. Európa egyetlen koronás asszonyának sem volt
olyan pazar gyűjteménye igazgyöngyökből, mint neki. S erre
tessék, kénytelen lesz féltve őrzött kincsei fölött saját családjával
alkudozni, mint holmi kalmár! Szerette férjét, még úgy is, hogy
ismerte gyengéit és sosem tartotta valami lángésznek, de azzal,
hogy katonai tehetségtelenségével ilyen helyzetbe hozta őt,
hatalmas csalódást okozott...
Az erdőre, amelyen áthaladtak, lassan sötétség ereszkedett. A
hintóbán, ahol a kerekek nyikorgásán kívül csak a fiatal
udvarhölgyek szuszogása és Lady Stratton sóhajtozása törte meg
a csendet, fülledt és nehéz volt a levegő. A királyné fáradtnak és
összetörtnek érezte magát. Érthető módon: alig három hete adott
életet utolsó gyermekének, Henriette-nek. Henrietta Mária
mindig is nehezen szült, eddig minden gyermekének a világra
jötte alaposan megviselte a testét, s a legutóbbi után még föl sem
épült teljesen a gyermekágyból. Ráadásul az orvos szerint a
gyengécskének látszó csecsemőt nem lehetett kitenni az utazás
veszélyeinek. Vérző szívű édesanyja hűséges szolgálók gondjaira
bízva, de ellenségtől szorongatott területen hagyta hátra a
kislányt, akit szinte meg sem nézhetett rendesen. Mindössze a
kerek homlokába kunkorodó pár vörös hajszálra emlékezett
tisztán...
Kiáltások zaja zökkentette ki sötét gondolataiból. A hang a
menet vége felől jött. A kavarodás zaja egyre erősödött, míg a
hintó egyszer csak megállt.
 - Mi történhetett? Miért álltunk meg? - kérdezte nyugtalanul a
királyné.
- Biztosan megint elakadt az egyik kocsi - vélte Lady Stratton.
A hintó egyhangú zörgésének elhallgatása felébresztette a két
lányt is, akik most álmos szemmel hunyorogtak ki az ablakon.
Ekkor női sikolyok és kardok csattogásának hangja hasított
bele az éjszaka csöndjébe.
- Megtámadtak minket! - kiáltotta rémülten a királyné.
- Az az átkozott Essex! - nyögött fel Lady Stratton. - Idáig
üldöztek minket a bérencei, hogy rátegyék a kezüket őfelségére!
Henrietta Mária falfehér lett a gondolatra, de nem volt sok
ideje a rémüldözésre: a hintó egy erős rántással elindult, és
száguldani kezdett. A királyné és az udvarhölgyei rázkódtak, mint
dobókockák a pohárban, és rémült sikoltozás közepette
kapaszkodtak egymásba.
Néhány perc őrült vágta után a lovak lassítani kezdtek, s a hintó
ismét megállt. Henrietta Mária felkászálódott az ülésről, s
elszántan előkapott övéből egy smaragdberakásos tőrt, úgy várta
az ajtóban felbukkanó alakot. Bérgyilkosok helyett azonban
személyes testőrségének parancsnoka jelent meg.
- Arra nem lesz szükség, felség, csak én vagyok az - nézett a
tőrre az idősödő tiszt. - Nem sérült meg, felség? - kérdezte, s
kisegítette az asszonyt a hintóból.
Az eső időközben elállt, a királyné csak nedves szitálást érzett
az arcán.
- Nem, én is, és a hölgyeim is jól vagyunk - felelte, újra
összeszedve higgadt méltóságát. - De az ég szerelmére, mi
történt, Sir Clarence?
- Rablók támadtak ránk, felség. Nem tudom, hányán lehettek,
de voltak legalább tizenöten. Álarcos banditák. A többiek
hátramaradtak harcolni, míg én önöket vittem minél távolabb a
küzdelemtől.
 - És az a sikoly? Valaki megsebesült? Mi lett a szekerekkel? -
Henrietta Máriának még a vére is megfagyott az ereiben a
gondolatra, hogy a rablók martalékává vált férje és fiai utolsó
lehetősége a győzelemre.
- Semmit sem tudok, felség. Annyit láttam, hogy egy álarcos
feltépi az ajtót Hamilton grófnőjének a kocsiján, de aztán... De
itt jön Rynolds kapitány, ő majd felvilágosít minket - mutatott Sir
Clarence az úton közeledő fáklyás alakra.
A vértől és sártól csatakos ruhájú fiatal kapitány épp a királyné
lába előtt ért földet, ahogy leugrott a lova nyergéből.
- Mindet megöltük, felség - zihálta. - Szedett-vedett banda volt,
a mieink közül nem is sérült meg senki. Lady Hamilton kocsijából
elragadtak egy kisebb útitáskát, de hamarosan meglesz az is
valamelyik halott gazfickó kezei közt... Viszont a lady megsérült.
Dulakodni kezdett a támadóval, az meg egy kést döfött a bordái
közé. Még nem tudjuk, mennyire súlyos a sebesülése. A kislánya,
aki vele utazott, az ijedtségtől eltekintve jól van.
Úgy tűnt, Henrietta Máriát a legkevésbé sem érdekli a lady
sérülésének súlyossága vagy a kislány hogyléte. Megragadta a
fiatal katona karját, s csak annyit kérdezett:
- Azt mondta, egy táska eltűnt Lady Hamilton kocsijából?!
Néhány mérföldre az incidenstől a Lavardin-kastély lakói szintén
nyugtalan éjszakának néztek elébe. Jean- Antoine de Combray,
Lavardin márkija, nyugalmazott lovassági főhadnagy és tizenhat
éves lánya, Anne-Marie a könyvekkel telezsúfolt dolgozószobába
vonultak vissza, ahol a férfi rendszerint egyedül szokta
elfogyasztani a vacsorát követő pohár portóiját. Pár perccel
korábban távozott el tőlük Arnaud de Sauvage, a szomszédos
kastély ura, aki éppen aznap kérte meg Anne-Marie kezét az
édesapjától.
Anne-Marie elhelyezkedett egy régi bőr karosszékben, s kezeit
ölében nyugtatva várta, hogy ablakon kibámuló apja megtörje a
csendet. Mivel ez nem történt meg, úgy döntött, jobb lesz, ha ő
beszél.
 - Apám! Tudom, hogy nem szívleli monsieur de Sauvage-t, de
azt hiszem, jelen körülmények között érdemes lenne
megfontolnunk az ajánlatát.
- Mégis miféle körülményekre célzol? - kérdezte Combray,
anélkül, hogy megfordult volna.
- A pénzügyiekre. Tudom, hogy nehéz a helyzetünk, s hogy
Sauvage ki tudna minket segíteni belőle.
- Vagy úgy - ráncolta homlokát komoran a férfi. - Ezek szerint
tudsz a kölcsönről is?
- Igen, apám. Véletlenül meghallottam, mikor Bertrand- nal
arról a húszezer aranyról beszélgettek, amit a chartres-i zsidótól
kölcsönzött, közvetlenül azután, hogy visszajött a pénzzel.
Jean-Antoine de Combray ekkor megfordult, és szomorúan
nézett a lánya porcelánkék szemébe. Sosem beszélt anyagi
jellegű kérdésekről Anne-Marie-val, de az volt a szomorú igazság,
hogy a Combray-k csillaga, hiába számítottak Orléanais
tartomány prominens családjának, leáldozóban volt. Már ha volt
annak egyáltalán tündöklése. Bár a családfájuk kétségkívül
figyelemreméltó volt, hisz a nemességet és a Lavardin-kastélyt
maga Szent Lajos adományozta nekik, akit egy ősük elkísért a
Szentföldre a nagy király lelkesedéssel vezetett, ám csúfos
kudarccal végződő hadjáratára. Nem tudni, miféle hőstettet vitt
véghez a hitetlenek földjén ez a bizonyos Raimond de Combray -
megeshet, csak annyit, hogy a vérhas és a súlyos veszteségekkel
járó csaták ellenére is életben maradt -, ám azóta a család majd
minden férfi tagja a hadsereg kötelékében töltötte az életét, de
feltűnő hősiességével vagy kiemelkedő tehetségével egyikük
sem tudta kivívni uralkodója megbecsülését és pénzügyi
támogatását. Pedig a katonai szolgálat nagy anyagi megterhelést
jelentett: a lovak, a fegyverek, a sátrak és más felszerelések
biztosítása, a fegyvernökök, lovasok és gyalogosok felszerelése
mind-mind a hadba vonuló nemes kötelezettsége volt. Ehhez
pedig a föld, amely a kastélyhoz tartozott, nem jövedelmezett
eleget. Igaz, a Combray-k nem is fordítottak sok gondot a
gazdálkodásra.
- Nos, igen... Nem volt más választásom. Mikor néhány éve
visszavonultam a szolgálattól, nem várt itt más, mint parlagon
heverő földek, egy málló vakolatú kastély és egy maréknyi
kiöregedett szolga. Hiába, mi Combray-k mindig is jobban
értettünk a kardforgatáshoz, mint a gazdálkodáshoz. Meg kell
értened, Anne-Marie... Nekem te vagy az egyetlen gyermekem, s a
jövőd bizony azon múlik, mekkora súllyal koppan a hozományod
és örökséged annak a mérlegnek a serpenyőjében, melyen az
eladósorban lévő kisasszonyok értékét mérik fel a házasság
piacán. Meg kellett próbálnom újra felvirágoztatni a birtokot.
- De apám, azért még nem kellett volna...
- Tudom, tudom... Nem kellett volna elzálogosítanom
mindenünket. De én csak a javadat akartam. Meg aztán honnan
is gondoltam volna, hogy nem fogom tudni megadni a pénzt?
Sajnos az elmúlt években az időjárás nem kedvezett a termésnek.
A nyarak hűvösek voltak, az ilyen esőzésekből pedig, mint
amilyen ez a mai is, szinte minden hét re jutott egy. A
kölcsönkapott pénz pedig elfolyt, mint az ereszcsatornáinkból
folydogáló esővíz.
Anne- Marie nyugtalanul fészkelődni kezdett a helyén.
- De van itt még valami... - folytatta az apja. - Arról nyilván nem
tudsz, hogy Sauvage egy szűk évvel ezelőtt megvásárolta a
tartozásunkat a jelzáloggal együtt az eredeti hitelezőinktől. Így
most neki kell fizetnem. Amit hanem teszek meg két héten belül,
akkor az övé lesz egész Lavardin.
Anne-Marie valóban megdöbbent a hír hallatán.
- Ezt nem értem, apám. Egyáltalán lehetséges ilyesmit tenni?
- Nagyon is. Az öreg Simoné pedig bizonyára kapott az
ajánlaton, mert tudhatta, hogy nem leszek képes fizetni, így ő a
pénzénél maradt. Ami pedig Sauvage-t illeti... Nos, ő ma este,
miután te magunkra hagytál minket, közölte, hogy nem tart
igényt hozományra, és felajánlotta, hogy amennyiben rokoni
kapcsolatba kerülnénk, akkor természetesen eltekintene a pénz
visszafizetésétől, és megszabadulnánk a jelzálogtól is.
 - Értem - mondta Anne-Marie, és újra súlyos csönd telepedett
közéjük.
Egy idő után a lány halkan megjegyezte:
- Talán kijelenthetjük, hogy szerencsés vagyok, amiért engem
kíván feleségül venni.
- Szerencsés? - Jean-Antoine de Combray hitetlenkedve
meredt a lányára. - És el tudod ezt ismételni úgy is, hogy közben
a szemembe nézel?
Anne-Marie elfordította a tekintetét, de az apja tovább
fortyogott:
- Még hogy szerencsés! Inkább ő lenne a legszerencsésebb
férfi a világon, ha a Combray-k leszármazottját vehetné
feleségül. Ó! Akinek a nagyapja még egy felkapaszkodott
mészégető volt! De az apja se volt jobb firma!... Engem nem
érdekel, hogy az a vén gazember még életében törvényesítette a
fiát. Nem adom a lányom egy... egy... fattyúhoz!
Anne-Marie-t nem tévesztette meg apja indulatossága.
- Apám, túl jól ismerem ahhoz, hogy elhiggyem, valóban olyan
szörnyűnek tartja azt, hogy Sauvage balkézről született gyermek.
Mindketten tudjuk, hogy nem törvénytelen születése az, amit a
szemére vet.
- Nem. Valóban nem. Hanem az, hogy egy lelketlen gazember!
- tört ki a férfiból. - Egy harácsoló uzsorás! Hisz évek óta
tehetetlenül nézzük, mit művel a környéken. Mintha be akarná
kebelezni az egész tartományt! Példának okáért ott vannak
Belliér-ék. Belerángatta azt az ostoba Clément Belliér-t egy kétes
kimenetelű üzletbe, csak hogy az tönkremenjen, és rátehesse a
kezét a földjeire! No és a Pierrefort-legelők? Mindenki tudja,
hogy azért építette a gátat a folyóra, ott, ahol az átszeli a birtokát,
hogy kiszárítsa az itatókat és így lenyomja az árakat. Aztán
szegény Millandre asszony. A férje halála után őt is el akarta
kergetni a bérletből, egy nap haladékot sem adott a bér
megfizetésére.
 - Mit gondol, apám - szakította félbe fortyogó apját Anne-Marie
miért ilyen telhetetlen ez az ember?
- Ezek a mai uracskák már nem becsülik a földet - válaszolta
Combray panaszosan. - Csak az érdekli őket, hogy minél nagyobb
hasznot húzzanak belőle. Kizsigerelik, mint ahogy a bérlőiket és
a parasztjaikat is. Manapság már úgy adják és veszik a birtokokat,
mint a marhákat a piacon. Akár azok a kutya angolok!... Azok sem
értékelik már semmire. Mintha nem a föld lenne az, ami
meghatározná, kik vagyunk. Mi Lavardin-nel kaptuk a
nemességünket, a családunk ebből gyökerezik. De ezt az ilyen
Sauvage-félék nem érthetik. Ha az az ember szemet vet egy
darabka földre, ott kő kövön nem marad, csak kilakoltatott
parasztok, koldusbotra jutott hűséges bérlők és kisemmizett
özvegyek. Ez az igazság.
Jean-Antoine de Combray lemondóan sóhajtott.
- S most úgy látszik mi következünk. Meg akarja szerezni
Lavardin-t is, lehetőleg az örökösnőjével együtt. Nem hiába
időzítette az ajánlata megtételét ilyen közel a határidő
lejártához...
Elhallgatott, Anne-Marie pedig nagyot sóhajtott. Tudta, ideje
elmesélnie apjának egyet s mást az utóbbi hetek eseményeiről.
- Apám! Én úgy hiszem, akármilyen kapzsi ember is Sauvage, a
maga módján őszinte vonzalmat érez irántam. Higgye el, apám,
nem a hiúság mondatja ezt velem. Látom abból, ahogy rám néz,
ahogy szól hozzám. És még sok minden másból is...
- Hogyhogy? - csodálkozott Combray.
- Sosem beszéltem erről apámnak, mert tudom, hogy nem
kedveli a szomszédunkat, de monsieur Sauvage gyakran kereste
a társaságomat az utóbbi időben. Legalábbis megpróbálta.
- Úgy? És ezt te titokban tartottad előttem?
- Őszintén szólva nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a
dolognak.
 - És Celine? Végtére is nem az volna a dolga, hogy ilyen
dolgokat jelentsen nekem? Hiszen azért tartottam magunknál
társalkodónőként, miután befejezte a nevelésedet, hogy legyen,
aki vigyázzon rád!
- Meg is tette, apa! Mindent elkövetett, hogy távol tartsa tőlem
monsieur de Sauvage-t.
- Akkor mégis mit értesz az alatt, hogy kereste a társaságodat?
- Az egész talán egy évvel ezelőtt kezdődött. Véletlenül
találkoztam vele a pataknál. Akkoriban, mikor az öreg Sauvage
meghalt. Apámat kereste, de ön épp nem volt itthon. Ezt
követően többször is összefutottunk vele, látszólag véletlenül.
- Látszólag?
- Szerintem ezek a találkozások nem voltak véletlenek. Attól
tartok, kifigyelte, merre szoktunk sétálni Celine-nel. Ekkor
változtattunk napi szokásunkon, és nem mentünk többé arra.
- Nagyon helyesen! - vetette közbe Jean.
- De nem sokra rá, mikor lementem a faluba, hogy élelmet
vigyek az öreg Gerard-nak, ahogy azt minden héten szoktam, épp
akkor toppant elém, mikor kiléptem a házból. S a következő héten
megint ugyanez történt. Ezután Celine egyedül vitte le a kosarat
Marcel kíséretében.
- Nem is értettem, miért mondtál le ezekről a kis jótékony
útjaidról - szólt közbe újfent Combray, de Anne- Marie folytatta.
- De ne higgye, apám, hogy valaha is bátorítottam.
- Ezt egy percig sem gondoltam. Hisz egyszer magad mondtad,
hogy nem tetszik neked ez az ember.
Anne-Marie nem felelt. Valóban mondott ilyet az apjának,
mikor egy vasárnapi napon, a templomból jövet össze találkoztak
Arnaud de Sauvage-zsal. Combray akkor megkérdezte, mi a
véleménye róla. Anne-Marie, mikor a patakparti szentélynél
találkozott a szomszédjukkal, mindössze túlontúl szigorúnak
találta a komoly férfit, de nem viszolygott tőle. Miért is tette
volna, hisz Sauvage nem volt se öreg - huszonkét esztendős volt
csupán -, sem pedig csúnya: magas volt, szikár és életerős, noha
jobb arcát egy helyen régi forradás csúfította el, s korán
kopaszodásnak is indult. Egészen halvány kék szeme pedig akár
szép is lehetett volna, de éles és szigorú pillantása miatt az ember
úgy érezte, mintha egy befagyott víztükör mélyére bámulna, ha
belenézett. Hanem ez a tekintet rögvest felélénkült, ahogy a férfi
Anne-Marie-ra nézett, ez azonban nem tette kellemesebbé
pillantását. Mert az a követelőző és mohó szerelmes tekintete
volt, egy olyan emberé, aki kizárólagos és azonnali behódolást
követel imádata tárgyától, és a kis Anne-Marie minden
tapasztalatlansága dacára ösztönösen megérezte ezt a férfiból
áradó ellentmondást nem tűrő vágyat.
Aztán történt még valami, ami nem javított a lány Arnaud de
Sauvege-zsal kapcsolatos első benyomásán. Egy nap Celine-nel
egy fiút találtak az út mentén kuporogni, akit alaposan
helybenhagytak. Kiderült, hogy a fiú Sauvage szolgálatában állt, s
ő verette meg az egyik emberével, miután a gyerek ellopott némi
élelmiszert a kastély készleteiből. Állítólag beteg édesanyjának
szánta. Anne- Marie és Celine látták el a sebeit, amiért hálából
a gyerek tőlük is meglovasított egy kenyeret és egy nagy darab
sonkát, de Anne-Marie nem neheztelt érte. A szomszédinkra
viszont, akit ettől kezdve lelketlen, rossz embernek tartott, annál
inkább.
De meg akarta menteni az apját és a birtokot, és ha ennek az
volt az ára, hogy Sauvage felesége legyen, akkor megteszi. Akár
úgy is, hogy ezzel örök boldogtalanságra ítéli magát, hisz a szíve
évek óta valaki máshoz húzott. így hát könnyednek szánt hangon
így felelt:
- Csakugyan mondtam olyat, hogy nem tetszik nekem, de hát
egy fiatal lány annyi mindent mond, nem igaz, apám? Van
monsieur Sauvage-ban valami nyugtalanító, ez tény, de semmi
olyasmi, amit ne tudnék kezelni.
- Ez azt jelenti, hogy szeretnéd őt férjednek?
 - Azt jelenti, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy
válogassunk, s én minden további nélkül hozzámegyek, ha ez az
ára a boldogulásunknak. El fogom tudni viselni, ne aggódjon
értem, apám.
Combray a lányára emelte gondterhelt tekintetét. Elnézte a
törékeny termetet, a szabályos, szív alakú arcot, és eltöprengett,
mikor lett az ő dédelgetett kislánya azzá a felnőtt nővé, aki
hajlandó lenne a jövőjét is feláldozni a megmentésükért.
Elképzelhető volna, hogy az ő kis Anne- Marie-ja valódi tüzet
gyújtott annak a hűvösen komoly Sauvage-nak a szívében? Anne-
Marie világéletében cingár kislány volt, s nem is nőtt magasra,
de apjának ekkor tűnt fel először, hogy serdülő korára ez a
sérülékenység légies bájjá és megfontolt kecsességé
finomodott. S még ha termete nem is felelt meg teljesen a kor
buja idomokat kedvelő ízlésének, lenszőke hajának és fehér
bőrének hála a makulátlan szépség megtestesítője volt.
Nem hiszem, hogy tudod, miről beszélsz, gyermekem. Leélni
éveket, évtizedeket, ha Isten úgy akarja, egy egész életet
valakivel... Még akkor is rögös ez az út, ha két ember szereti
egymást, hát még ha épp csak elviseli...!
- Még sosem hallottam apámat a szerelemről beszélni.
- Nem hát! A mi köreinkben kevesen engedhetik meg a
szerelem luxusát egy házasságban, de én mindig is reméltem,
hogy te azon kevesek közé tartozhatsz. Ám semmi esetre sem
tudtalak volna elképzelni egy olyan férfi oldalán, mint a mi
szomszédunk.
Jean-Antoine de Combray újra kibámult az ablakon.
Katonaember volt, sosem volt érzéke a lélek mélységeihez, de
Arnaud de Sauvage-ban volt valami sötét, valami romlott, ami
nem tetszett neki. Ugyanakkor elnézte a lányát, ezt a törékeny
kis teremtést, aki a légynek sem tudott volna ártani soha. Éppen
ellenkezőleg: gyermekkora óta rendszeresen járta nevelőnőjével
a környék szegényeit, élelmet és ruhákat osztva. A lány, aki
elárvult kutyakölyköket rejtegetett az ágya alatt, aki maga
virrasztóit a beteg cselédek mellett, biztos boldogtalanságra
lenne ítélve egy ilyen Sauvage mellett, aki a beteg szolgáit abban
a pillanatban teszi az utcára, hogy nem tudják ellátni a
feladataikat. Ugyan mi lenne a lányával egy ilyen Sauvage-féle
alak fedele alatt? Rövid úton belebetegedne, talán bele is halna
a boldogtalanságba. Nem, nem! Történjen velük bármi, nem adja
Anne-Marie-t ehhez az emberhez! Még volt két hete a fizetésre,
ami ugyan nem volt sok idő, de bízott benne, hogy végül sikerül
találnia valamilyen kiutat szorongatott helyzetéből.
- Márpedig döntöttem, Anne-Marie - jelentette ki
ellentmondást nem tűrően, és újra lányára nézett. - Nem hagyom,
hogy feláldozd magad. Olyan férjet szeretnék neked, aki
méltányolja a kedvességedet és a gyöngédségedet. Mint például
Henry. Őt talán el is felejtetted?
Anne-Marie elpirult Henry de Morainville említésére.
Gyermekkoruk óta ismerték egymást, szinte együtt nőttek fel, s
közben meghitt barátság alakult ki köztük. Mindeddig hivatalos
eljegyzésre nem került sor, de mindkét fiatal atyjának
dédelgetett álma volt a frigy - minthogy közeli barátságban álltak
egymással, mióta Nicolas de Morainville, Henry apja és Lavardin
márkija együtt harcoltak La Rochelle-nél.
- Nem felejtettem el - válaszolt Anne-Marie. - Ő egy kedves és
jó lélek, és a világért sem akarnám megbántani.
- Eddig nem akartam beleszólni a dolgaitokba, de Henry hozzád
illő férj volna, s én is szívesebben látnám őt vejemként, mint ezt
a Sauvage-t. Úgyhogy elég a pironkodásból, és mondd el nekem,
hogy hányadán álltok. Esett már egyáltalán szó közöttetek
házasságról?
A lány némi habozás után kibökte:
- Igen, apám. Húsvétkor, mikor itt jártak. De megállapodtunk,
hogy egyelőre nem szólunk róla senkinek. Tudod, milyen az
anyja. Madame de Morainville sosem nézte jó szemmel a
barátságunkat. S siettetni sem akarjuk a dolgokat. Nem szívesen
hagynám magára apámat.
 Az öreg katona morcos arcán hálás mosoly terült szét.
- Drága gyermek vagy, Anne-Marie, de minden apa tudja, hogy
a lány olyan virág, akit azért nevel a kertjében, hogy aztán más
otthonát díszítse. De erről még ráérünk beszélni... A rátarti
madame de Morainville miatt pedig ne fájjon a fejed! Akkor se
lennél elég jó neki, ha magad lennél a spanyol infánsnő. Régi
nemesi család sarja vagy, ha nem is egy Romefort, mint ő.
Úgyhogy, gyermekem, erről a Sauvage dologról ne is essék több
szó! A Lavardin birtok miatt pedig ne fájjon a fejed, a kölcsön ügye
elrendeződik anélkül is, hogy te mártírrá válnál. Most pedig menj
lefeküdni, már későre jár!
Anne-Marie rámosolygott az apjára, majd távoztában a
nyakába csimpaszkodott, és csókot nyomott az arcára. Hiába
döntötte el, hogy ha kell, eltökélten fogja védelmezni apja
érdekeit, az ajtón kilépve nem tudott elnyomni egy
megkönnyebbült sóhajt: az ő szíve már rég Henry de Morainville-
é volt. A kettejük kapcsolata nem az a lángoló, eget-földet
megmozgató szerelem volt, mint amilyenről a regényekben
írnak, hanem az évek során szoros barátságból kifejlődött,
őszinte és erős kötődés. Sosem lehet hát elég hálás a sorsnak,
amiért olyan apával ajándékozta meg, aki szívből kívánja lánya
boldogságát. Az ő köreikben a lánygyermekeket inkább csak
eszköznek tekintik, akik kiházasításával különböző előnyökhöz
lehet jutni. Hál’ istennek, náluk nem ez volt a helyzet.
Jean-Antoine de Combray-nek hasonló gondolatok jártak a
fejében, ahogy álmatlanul forgolódott az ágyában. Legtöbb
ismerőse bolondnak nevezné, amiért hagyja, hogy lánya maga
válasszon férjet.
- De mit értik ők azt? - morogta magában, miközben a párnáit
paskolta. - Nekem nincs már senkim, csak az egy Anne-Marie. Hát
éppen őt tegyem boldogtalanná?
Szomorú pillantást vetett az ódon ágy másik oldalára, mely
lassan nyolc éve ásított mellette éjszakáról éjszakára üresen. Bár
közte és megboldogult felesége, Mathilde közt a frigyet annak
idején a szüleik rendezték el, igazán harmonikus házasságban
éltek együtt. Mathilde kedves, gondoskodó asszony volt, s
csendes belenyugvással tűrte a katonafeleségek magányos
sorsát. Egyetlen fájdalma az volt, hogy nem tudta fiúgyermekkel
megajándékozni férjét, csak az egy Anne-Marie-val. Mikor az
asszony tüdőgyulladásban meghalt, Jean-Antoine de Combray
épp Breisach mellett harcolt a király oldalán a spanyolok ellen, s
mikor hazatért Lavardin-be, nem talált mást, csak a
felravatalozott feleségét és a gyászruhába öltözött, sápadt kis
Anne-Marie-t.
Azonban hiába biztatták rokonai, hogy születhetnének még
utódai, nem akart újranősülni.
- Öreg vagyok én már ahhoz - mondogatta mindig. - Ráadásul
úgysem találnék asszonyt, aki olyan jó képpel viselné el ezt a
morgós vén veteránt, mint szegény Mathilde tette. A hadsereg
a maga képére formálja az embert: kemény lesz tőle, szigorú és
egyszerű. Ugyan minek tennék boldogtalanná ezzel a
természettel valami fiatal kis fruskát?
Egy fruska azonban mégiscsak meg tudta szelídíteni ezt a
„morgós vén veteránt”, mégpedig Anne-Marie, aki ezentúl apja
szeme fénye és mindene lett. Anyja halála után a fiatal lány lett a
ház úrnője és lelke. Szorgos tündérként röpdösött a kastély öreg
falai közt, ahol mindig rend és tisztaság uralkodott, s ahol apja
könyvtárszobájában mindennap állt egy vázában friss virág. De
nemcsak a házra volt gondja, hanem az apjára is, aki, ha
választhatott volna, egész nap csak a könyvtárszobájában
üldögél háziköntösben, pipázgatva, Julius Caesar gall háborúiról
szóló feljegyzéseibe mélyedve. De Anne-Marie türelme és
szelídsége rávette, hogy mindennap megborotválkozzon, este a
vacsorához szépen felöltözve üljön le, jótékonykodjon s hébe-
hóba még vendégeket is hívjon. Csoda hát, hogy ezt a kedves
gyermeket egy jólelkű emberre akarja itthagyni, ha ő már nem
lesz?
Ilyen gondolatok közepette sehogyan sem jött álom a szemére.
Talán egy bögre langyos tej segítene - gondolta, de nem akarta
Justine-t, a szakácsnőt felverni ezért. Kikászálódott az ágyából,
s gyertyatartóját maga elé tartva lesettenkedett a recsegő
lépcsőkön.
Ahogy leért a földszintre, hangos suttogás, pisszegések és
ügyetlen téblábolás hangja ütötte meg a fülét.
Rablók! - gondolta, és az első keze ügyébe eső tárgyat, egy fém
piszkavasat megmarkolva elindult a hangok irányába, a konyha
felé.
A tágas helyiségben két férfit talált, csakhogy nem behatolók
voltak. Az egyik Bertrand volt, az intéző, aki azelőtt
fegyvernökként szolgált éveken keresztül Lavardin márkija
mellett, a másik alakban a fiatal kertészsegédre, Marcelre ismert.
Két embere a konyha padlójának egy pontja fölé hajolva
tanakodott valamin, de Combray nem tudta kivenni, hogy mi
lehet az, amit a földön bámulnak.
- Hát itt meg mi a fene folyik? - kérdezte. - Miért nem alszotok?
Bertrand ösztönösen vigyázzállásba vágta magát a köntöst és
fehér hálósapkát viselő gazdája láttán.
- Uram! Épp az esti ellenőrző utamon voltam a ház körül, amikor
ezt találtam - mondta, és egy lépést tett oldalra, láthatóvá téve
a földön fekvő mozdulatlan testet. - Épp azon tanakodtunk,
mitévők legyünk vele. Nem tudom, ki fia-borja lehet - folytatta,
miközben Combray közelebb lépett -, de vörös maszkot hord a
képén. Azt mondják, a Roche-völgyben garázdálkodó útonállók
hordanak ilyet. Igen rossz bőrben van.
Combray gyertyájának fénye a vörös álarcot viselő alakra esett.
Újnak látszó csizmát és fekete bőrzekét viselt, ami csillogott a
sebesüléséből szivárgó vértől.
- Csúnyán megsérült... - morogta Bertrand. - Kard járta át a
beleit.
A férfi halkan nyöszörgött. A ház ura levette az arcot takaró
maszkot, ami egy fiatalember csinos vonásait rejtette, aki
gondosan ápolt, vörösesszőke kecskeszakállat viselt.
 - Hm-hm... Hát bizony, ha ez nem lenne - hümmögte Jean-
Antoine de Combray, felmutatva a maszkot nem is gondolná az
ember, hogy útonálló a fickó.
- Gondolja, hogy tényleg bűnöző, uram? - kérdezte Marcel, aki
szemmel láthatóan inkább kíváncsian, mintsem rémülten
szemlélte a sérültet.
Combray a nálánál jóval alacsonyabb fiú szeplős arcába
világított.
- Igen, biztos vagyok benne. Ugyan mi másért hordana valaki
ilyen álarcot? Jut eszembe, te hogy kerülsz ide? Miért nem vagy
ezen a késői órán az ágyadban?
- Én csíptem fülön a kertben - sietett a magyarázattal Bertrand.
- Épp a cselédlányok ablakai alatt lődörgött. Kutya legyek, ha nem
épp azt a mihaszna Franchou-t akarta megkörnyékezni!... Épp a
fülénél fogva cibáltam volna haza, mikor meghallottuk egy bokor
alatt nyögdécselni ezt az alakot. Nem akartam csak úgy ott
hagyni. Persze akkor még nem láttuk, hogy az útonállók maszkját
viseli a bitang, mert a lámpásomban kialudt a láng. Elejtettem,
mikor elkaptam ezt a szoknyapecért.
- Értem. Hanem most már azt kéne kitalálni, mihez kezdjünk
ezzel itt - bökte meg Combray a papucsa orrával a testet.
- Talán jó ötlet volna megpróbálnunk életben tartani -
vélekedett Marcel. - Ha valóban a roche-i banda tagja, akkor
kétszáz arany van a fejére tűzve, és ezer, ha ő a vezetőjük.
Amilyen finom ábrázata van, még az is megeshet... Persze csak
akkor fizetnek érte, ha élve adjuk a rendőrség kezére. Hajnalban
magam mennék Dreux-be a rendőrkapitányért.
Jean de Combray gondolkodott egy darabig. Nem repesett az
ötlettől, hogy egy bűnöző töltse a fedele alatt az éjszakát, de az az
ezer arany nem volt megvetendő. Na, legfeljebb majd őrt állnak
mellette.
Biccentett Bertrand felé, hogy rendben.
 - Jól van - mondta az intéző. - Marcel meg én majd
gondoskodunk róla... Fiú, hozd föl neki azt a régi tábori agyat a
pincéből! Nem volna okos dolog átcipelni a fél házon.
Összevérezne mindent vagy bele is halna, mire a felügyelő
ideérne a városból.
Miután Marcel előbányászta és leporolta a régi fekhelyet,
Bertrand a férfi hóna alá nyúlt, hogy ráemelje a sebesültet. Ekkor
az idegen zekéje alatt, a vállán átvetve egy fekete bőrtáskát
fedeztek fel. Combray biccentett Bertrand-nak, hogy nyissa ki,
mire annak tartalma csörögve a padlóra hullott.
A látvány nem mindennapi volt.
- Ékszerek - suttogta mohón Marcel, míg Combray összeszedte
és a konyhaasztalra halmozta a bandita zsákmányát.
Mindnyájan megigézve bámulták a mesés kincseket: pazar
gyöngysorok, gyémánt fülbevalók, drágaköves gyűrűk, egy
smaragdberakásos kis kereszt, egy pávát formázó zafír melltű,
egy gyémántokkal és gyöngyökkel kirakott tiara volt az értékes
csecsebecsék között.
- Az anyja! - ámuldozott Bertrand. - Ez az akasztófavirág nem
mindennapi zsákmányra csapott le, az biztos.
De a java még hátra volt: Combray egy bíborszínű
bársonydobozt emelt ki a táska aljáról. S mikor felnyitotta a
fedelét, a legkáprázatosabb ékszer került elő belőle, amit valaha
is látott: egy többsoros, gyönyörű nyakék, melyben cseresznye
méretű, rózsaszínbe játszó igazgyöngyök és vérvörös rubintok
váltakoztak szikrázó briliánsok alkotta foglalatban, közepén egy
különleges, csepp alakú gyöngyfüggővel, mely önmagában
akkora volt, mint egy fürjtojás. A függő két oldalán vérpiros,
ugyancsak cseppet formázó rubintok ragyogtak gyémántoktól
körülfogva. A nyakék két vége vörös selyemszalagban végződött,
melyek minden bizonnyal nemrég még egy előkelő hölgy nyaka
körül fonódtak össze.
- Azt a nemjóját! -füttyentett Bertrand. - Ez maga megérhet
annyit, mint a koronaékszerek...
 - Annyit azért nem - mondta Combray, miközben az ujjai között
forgatta a gyöngyfüggőt: az úgy fénylett a gyertya lángjában,
mint a megkövült selyem. - De egy takaros kastélyt már
felépíthetnél az árából, annyi szent. Nézd ezeket a rubintokat!
Némelyik akkora, akár egy szilvamag! És ezek a gyöngyök...
tökéletesek. Különösen ez a legnagyobb, csepp formájú...
- Mihez kezdünk most ezekkel a mesés kincsekkel, uram? -
kérdezte mohón Marcel.
Jean-Antoine de Combray összeráncolt homlokkal nézte az
asztalon heverő ékszereket.
- A helyes az volna, ha mielőbb eljuttatnánk a hatóságokhoz
őket - mondta kis idő elteltével.
- Hogyan? - hördült föl Marcel. - De uram, nem mondhat le ilyen
könnyen ezekről a csodákról! Ennek itt már úgysincsen szüksége
rájuk!
Azzal az ágyon fekvő férfira mutatott, aki mintha csak
megérezte volna, hogy róla van szó, megint nyöszörögni kezdett.
Combray szigorúan nézett Marcelre.
- Lehet, hogy neki már nincs rá szüksége, de annak, akitől lopta,
nagyon is lehet! Gondolj csak bele, miféle úr lehet az, akinek
ilyesmi van a birtokában! És ha maga a király volt az, akit
megrövidített ezekkel az ékszerekkel?
A kertészsegéd nem felelt, helyette az intéző vette át a szót:
- Akárhogy is dönt az uraság, ahhoz neked egyébként sincs
semmi közöd, fiacskám! Úgyhogy a véleményedet tartsd meg
inkább magadnak! Most pedig eredj, és hozz néhány tiszta
lepedőt! Tudod, hogy hol tartjuk őket. És hozz fát is, vizet kell
forralnunk. Legalább a sebeit lássuk el ennek a szerencsétlennek.
Jól mondom, uram?
Combray bólintott. Marcel sötét pillantást vetett a két férfira
és a kupacban álló ékszerekre, majd kicsörtetett a szobából.
Bertrand utánalopakodott és megnézte, valóban a dolgára ment-
e, s gondosan becsukta a fiú mögött az ajtót.
 - Nem akartam Marcel előtt mondani, uram, de tényleg át
kellene gondolni ezt a dolgot alaposabban.
- Hogy érted ezt? Ezek lopott ékszerek, s most már vér is tapad
hozzájuk. Az is lehet, hogy nemcsak ezé a banditáé itt, de magáé
a tulajdonosé is.
- Hát éppen ezért mondom, hogy várjunk néhány napot. Ha
valami nagyurat legyilkoltak a saját kastélyában, annak
hamarosan úgyis híre megy. De legalább várjuk meg, míg kiderül,
honnan tűntek el az ékszerek és egyáltalán merre keresik őket.
- S ha éppen erre fognak utána kutakodni? Akkor mit csinálunk?
Tán letagadjuk, hogy valaha is láttuk őket, ezzel cinkossá válva
egy rablógyilkosságban?
- Megbocsásson, uram, de nem valószínű, hogy bárkinek is
eszébe jutna rajtunk keresni. Mert az biztos, hogy nem a
környéken történt a dolog. Aki ilyesmivel ékesíti az asszonyát,
gazdag kell legyen, mint Krőzus. Errefelé nem laknak ekkora urak,
tehát senki sem keresné éppen rajtunk az ékszereket.
Mivel a gazdája nem válaszolt, Bertrand így folytatta:
- Aztán az is lehet, hogy valakit csúnyán kisemmiztek ezek a
gazemberek, de ha engem kérdez, ahol ilyen kincsek teremnek,
ott akadnak még ennél különbek is. Megeshet, nem is hiányzik
senkinek.
Combray erre kényszeredetten felnevetett.
- Ezt magad sem gondolod komolyan, ugye, öreg? Hogy ez itt
ne hiányozna senkinek? - rázta meg a rubintos gyöngysort, ami
kétségkívül a gyűjtemény legértékesebb darabja volt. - Hanem
ha úgy is lenne, az még nem ok arra, hogy megtartsuk.
- Nemde monsieur Sauvage azért jött tegnap este, hogy
megkérje Anne-Marie kisasszony kezét? - kérdezte sokat'
mondóan Bertrand. Tudta, hogy ez az utolsó érve gazdája
meggyőzésére. - S jelenleg nincs más módunk arra, hogy a
kölcsönt visszafizessük.
 A gazdája szinte minden titkába beavatta az intézőt, hisz
éveken át hű harcostársa volt, de hogy már a lánykérésről is tud,
az meglepte.
- Vigyázz a hallgatódzással - morogta -, mert egyszer aztán
enyvvel kenem be a kulcslyukat, hogy hozzáragadjon az a lapát
füled!
Bertrand nem tágított.
- Tegyen úgy, ha jónak látja az uraság, de én, amíg csak élek,
törődni fogok magával és a családjával is. A kisasszony itt nőtt fel
a szemem láttára, olyan nekem, mintha a sajátom lenne. így hát
igenis hogy rám is tartozik, ki akarja feleségül venni. S én
mondom, lehetséges, hogy maga a gondviselés küldte utunkba
ezeket az ékszereket, hogy megmenthessük őt is, és a birtokot is
Sauvage-tól.
- Ez igen szépen hangzik, csakhogy mihez kezdünk a
sebesülttel?
Marcel, aki épp ekkor tért vissza a lepedőkkel és a fával,
meghallotta az utolsó szavakat.
- A legjobb volna párnát szorítani a pofájára, s azzal vége volna.
Gazda és intézője egyaránt elképedve fordultak a hang
irányába.
- Ne nézzenek így rám az urak - mentegetőzött a kertészsegéd.
- Gondolják csak végig! Ha meg is mentenénk, ugyan mire volna
az jó? Hogy a dreux-i hóhér megkínozva, szétroncsolva kerékbe
törhesse a főtéren? Ne mondják, hogy ez keresztényi cselekedet
volna. Annál az ezer aranynál meg százszor többet ér a
zsákmánya. Meg aztán a háborúban töltötték a fél életüket, biztos
nem ez lenne az első eset, hogy végeznek valakivel.
- Csakhogy, amiről te beszélsz, az gyilkosság - szólt közbe
Combray szigorúan. - Egy fegyvertelen, magatehetetlen ember
megölése nem hasonlítható ahhoz, amikor karddal a kézben állsz
szemtől szemben a szintén fegyveres ellenséggel, a hazádat
szolgálva.
 - Jól mondja az úr! - helyeselt az öreg intéző. - Te meg már
megint olyanba ütöd az orrodat, amihez semmi közöd! Hagyd itt
a kötszernek valót és menj lefeküdni!
A kertészsegéd kelletlenül engedelmeskedett.
- És Marcel! - szólt utána a márki. - Nehogy eljárjon a szád!
Megtiltom, hogy bárkinek is szólj erről az egészről, megértetted?
A fiú sokatmondó mosollyal az arcán megkérdezte:
- Akkor ne menjek a kapitány úrért, amint megvirrad?
- Ne! - felelte Combray. - Egyelőre ne.
Marcel kisompolygott a szobából. Bertrand összeráncolt
szemöldökkel nézett utána.
- Akármi lesz is ebből, jobb lesz rajta tartani a szemünket -
mondta.
- Egyetértek. Hanem mégis mi legyen ezzel a ki tudja, honnan
zsákmányolt holmival?
- Azt hiszem, az úr ezt már eldöntötte, mikor meghagyta
Marcelnek, hogy hagyja ki az ügyből a rendőrkapitányt.
Jean-Antoine de Combray az ékszerhalomra szegezte a
tekintetét, s egy pár percre hagyta, hogy magával ragadja a
képzelete. Ezeknek a kincseknek az árából Anne-Marie jövője
biztosítva lenne. Ő és Henry anyagi gondok nélkül kezdhetnék
meg a közös életüket. Sauvage-t kifizetné, Lavardin megmaradna,
Bertrand, Justine és a többi szolgáló nem veszítené el az
otthonát. Az a minden hájjal megkent szomszédja pedig végre
hoppon maradna. Csakhogy ezeket itt keresni fogják, az biztos.
Kérdés, mennyit tudnak kideríteni a hatóságok. De Bertrand-nak
igaza van: nem valószínű, hogy a környékről való. Na de a bandita
dolga nem olyan egyszerű! Vagy mégis? Talán Marcelnek van
igaza, s a legkönyörületesebb az volna, ha véget vetne a
szenvedéseinek? Hisz látott ő a csatatéren elég olyan sebet, mint
ami ezt a fickót érte. Fájdalmas, de lassú halált okoznak. Még
1626-ban, fiatal katonaként, a saját szemével látta, ahogy a
sebesült D’Andoin tábornok a Valtellina melletti ütközetben úgy
vagdalkozott az ellenség közt, hogy közben saját kezével tartotta
kiömlő beleit - az ütközet után pedig még két napig agonizált
szörnyű kínok közt. Ez az ember is lehet, hogy még napokig
szenvedni fog. S addig is itt fog feküdni mint eleven bizonyíték...
 - Uram? - kérdezte tétován Bertrand.
Combray összerezzent. Hirtelen ráébredt, mily becstelen
vizekre eveztek a gondolatai. Ránézett öreg harcostársára és
sejtette, hogy az ő fejében is egymást kergetik a gondolatok.
Végül azonban csak ennyit mondott:
- Gyere, a legjobb lesz, ha kivisszük a fészerbe. Ha füstin reggel
itt találná, szörnyet is halna ijedtében.
 II. FEJEZET

Combray márki vívódásai

Másnapra elvonultak az esti vihart hozó felhők. A Lavardin-
kastély háznépe és a természet is ugyanazzal a nyugalommal
fogadta az új reggelt, mintha az előző éjszaka meg sem történt
volna. Az öreg családi fészek, ez a kétszintes, szürke palatetős,
valaha csinos kis kastély vidáman hunyorgott a reggeli
napfényben, miközben körülötte mindenki végezte szokásos
reggeli teendőjét: Justine a tűzhely fölött morgolódott, Franchou
az ablaktáblákat tárta szélesre, míg Jules, a komornyik a bejárati
ajtó előtt söprögetett a maga komótos tempójában. Csak Marcel
volt az, aki igen szétszórtan végezte aznap a feladatait:
minduntalan a kertészlak mellett álló fészer felé pislogott, ahová
az előző esti látogatót eldugták a kastély többi lakójának szeme
elől. Az ő és Bertrand feladata volt, hogy rendszeresen
ellenőrizzék az állapotát, naponta kétszer kötést cseréljenek
rajta, s időnként megpróbálják megetetni.
Mikor a kertészsegéd aznap reggel első ízben meglátogatta az
idegent a szűkös helyiségben, ahol a deszkák résein át beszűrődő
napfényben porszemek csillogtak, az nem volt túl jó bőrben:
homlokán izzadság gyöngyözött a láztól, érthetetlen szavakat
motyogott, s még vizet sem volt hajlandó magához venni,
nemhogy ételt.
Minek gyötörni azt a szerencsétlent? - gondolta Marcel a fészert
bámulva. - Na persze, azért, hogy az úrnak jobb legyen a
lelkiismerete, ha úgy dönt, megtartja magának azt a vagyont érő
zsákmányt. Igaz is, vajon hova rejthette az öreg?
Az udvar közepén ácsorgó fiút Justine kiabálása térítette
magához.
- Hol maradsz azzal a tojással, te gyerek?
 - Megyek már, megyek! Nem kell úgy kiabálni! Különben is ez
a külső inas dolga volna - morogta Marcel, miközben a szakácsnő
kezébe nyomta a kosár friss tojást.
- Ha volna olyanunk, bizonyára meg is tenné. De így sajnos a te
becses szolgálatodra vagyunk szorulva.
- Akkor miért nem megy Franchou? Minek tartunk konyhalányt,
ha mindent nekem kell csinálni?
- Még hogy mindent! - forgatta a szemét Justine. - Vigyázz, ha
tovább zsörtölődsz, kereshetsz magadnak másik helyet.
- Majd bolond leszek! - mondta maga elé a kertészsegéd.
- Kit nevezel te bolondnak, hékás? - kiáltotta a nagyothalló
Justine, s már emelte is volna a kezét, hogy fültövön vágja a fiút.
- Én ugyan senkit, madame Delaville - sietett a válasz- szal
Marcell, miközben odébb táncolt a szakácsnő keze ügyéből. -
Nem is mernék ilyet tenni!
- Na, akkor indíts, nézd meg, ki kell-e pucolni az uraság
csizmáját, mielőtt felkel.
Marcel elillant, Justine pedig tovább morgott:
- Nem lesz ennek jó vége, én mondom! A végén a fejünkre nő
ez a gyerek! Folyton csak panaszkodik, meg a lányok körül
ólálkodik...
Jean-Antoine de Combray alig hunyta le szemét az éjszaka
folyamán. Hajnalhasadtával fel is kelt, és sétára indult a közeli
erdőbe, abban a reményben, hogy attól majd kitisztulnak a
gondolatai. Végül megállt az erdő szélén, annak a pataknak a
partján, ahol Arnaud de Sauvage megszólította a lányát. A fák
között látta a szelíden emelkedő domboldal tetején álló kastélyt,
melynek opálos ablakain megcsillant a napfény. Azokra az őseire
gondolt, akik mind azon igyekeztek, hogy naggyá tegyék
Lavardin-t. Például az ükapja, François. Igen szerencsésen nősült,
a felesége hozományából alakíttatta át a régi erődítményszerű
épületet - amit meg az ősük, Raimond de Combray emelt - a kor
ízlésének lobban megfelelő kastéllyá. Legalábbis ami a
homlokzatot illeti, hiszen az U alakú épület keleti és nyugati
szárnyát továbbra is az oromzatos, négyszögletes gótikus
bástyák képezték. Minden bizonnyal elolvadt a szép hozomány,
mire odáig jutottak az építkezésben, így csak az épület középső
része nyerte el csinos, reneszánsz külsejét. Mindenesetre az
eredmény, ez a bájos összevisszaság minden Lavardin-ben
megforduló látogató tetszését elnyerte.
Combray azon gondolkozott, mit szólnának felmenői a
jelenlegi helyzetéhez. Ők, akik mind itt születtek és házasodtak
ebben a kastélyban, bizonyára elborzadnának a gondolatra, hogy
ivadékuk lopott kincseket akar rejtegetni, vagy éppenséggel
orgazdává készül válni.
- No, nem, azt már nem! - mondta fennhangon. - Nem fogom
besározni őseim nevét. Ha vérbe mártom a kezem, hogy
megszerezhessem az ékszereket, én sem leszek különb annál a
bűnözőnél, aki ott haldoklik abban a düledező kalyibában. Van
még kivezető út ebből a szorult helyzetből.
Valóban volt még egy ütőkártya a kezében, igaz, eddig
ódzkodott tőle, hogy éljen vele. Lánya - jelenleg még titkos -
vőlegényének apja, Nicolas de Morainville tehetős ember volt.
Felmenői a Loire környékének prominens tagjai voltak, ráadásul
szép vagyonra is tettek szert a tengerentúli kereskedelem, a
nemesség tagjai számára engedélyezett kevés pénzkereseti
tevékenység egyike révén. Ez pedig olyan szépen hízott, hogy
Nicolas feleségül vehette Romefort herceg legkisebb leányát,
mellyel sikerült a Romefort családdal, Franciaország egyik
legelőkelőbb famíliájával is rokoni kapcsolatba kerülnie.
Nicolas és Jean-Antoine de Combray La Rochelle ostrománál
ismerkedtek meg, ahol Morainville rövid életű és dicstelen
katonai pályafutását próbálta megalapozni. Mondják, hogy a
legszorosabb barátságok veszély idején köttetnek, így volt ez
Jean-Antoine és Nicolas esetében is, kik azóta is testvéri jó
barátok maradtak. Combray tehát bizton számíthatott volna
barátja segítségére - csakhogy mindeddig hallani sem akart a
dologról, mert nem akarta, hogy barátságukat beárnyékolja a
pénz. Ezért is inkább egy idegentől kért kölcsön, mikor már
végképp erre vitte a szükség.
Csakhogy most már más a helyzet. Ha kell, Morainville- tól fog
pénzt kérni, hogy kifizethesse Sauvage-t. Hisz Lavardin, a lánya
öröksége a tét. Ami azt jelenti, hogy közös unokáik jövője - már
ha sikerül tető alá hozni a frigyet. Ezért is lenne jobb mielőbb
megtudni, hányadán állnak e tekintetben.
Hogy így elhatározásra jutott, hosszú léptekkel visszasietett a
házba, tollat ragadott, és egy sebtében megírt levélben arról
értesítette barátját, hogy pár nap múltán felkeresi a Morainville-
kastélyban, mert sürgős dologról kell beszélnie vele.
Miután elszalasztotta az istállófiút az üzenettel, Bertrand-ért
csengetett.
- Parancsol a márki úr? - kérdezte az intéző.
- Igen. És vedd úgy, hogy ezúttal valóban parancsról van szó,
és nem akarok ellenkezést hallani - mondta határozottan Jean.
- Most azonnal belovagolsz Dreux-be, és idehozod nekem Lasé
felügyelőt.
- Igenis, uram! - vágta magát vigyázzállásba az egykori
fegyverhordozó. Azzal indult is volna, de Jean még megállította.
- Várj csak! Mondd, hogy van a sebesültünk?
- A végét járja. Magas láza van - válaszolta Bertrand tömören.
Combray biccentett, hogy elmehet.
Ezt követően a lányát hívatta. Röviden közölte vele, hogy a
napokban felkeresi reménybeli vőlegényét és annak apját, hogy
dűlőre vigyék a házasság ügyét. Mikor Anne- Marie a sietség okát
tudakolta, apja csak ennyit mondott:
- Épp azt meséltem Henrynak, hogy az utolsó levelem óta
megellett a lovunk. Megmutathatom neki a kiscsikót, apa? -
kérdezte Anne-Marie.
Jean-Antoine de Combray elmosolyodott.
 - Persze, gyerekek, menjetek csak! De ne maradjatok sokáig!
Lassan tálalják a vacsorát, és biztosan Henry is szívesen
fölfrissítené magát előtte.
- Igen, apám! - kiáltotta Anne-Marie, azzal kézen fogta Henryt,
és mindketten elszaladtak az istállók irányába.
Mikor a fiatalok eltűntek a szemük elől, Combray Nicolas-hoz
fordult.
- Téged is felvezetnek a szobádba, ha kicsit rendbe kívánod
hozni magad.
- Nem, köszönöm. Kellően frissnek érzem magam, majd talán
később. Előbb inkább a szomjamat oltanám. Másodsorban pedig
a kíváncsiságomat. Mi az a sürgős dolog, amiben a segítségemet
voltál szíves kérni, és amit az üzenetedben említettél?
Mondhatom, hatalmába kerített az aggodalom leveled
hangvétele miatt.
Combray a szemét forgatta. Ki nem állhatta, mikor barátja az
udvaroncok finomkodó modorában beszélt. Pedig mióta az
Udvarban szerzett hivatalt, ez egyre gyakrabban fordult elő.
- Elmondom neked szívesen, csak hagyd ezt a selypegést -
morogta. - Velem beszélj úgy, mint egy normális emberrel,
cirkalmas körmondatok nélkül.
- Jó - mondta Nicolas. - Borod? Van?
A két jó barát elnevette magát.
- Hát éppen akad, és nem is akármilyen. Szólok Bertrand-nak,
hogy hozza utánunk a kertbe. Szép, enyhe esténk van.
Mikor elhelyezkedtek a kerti lugasban felállított asztal mellett,
Combray előállt a mondandójával. Megkérdezte barátját, tudta-
e, hogy a gyerekeik titokban már eljegyezték egymást.
Nicolas elnézően mosolygott.
- Nem, nem tudtam, de nem vagyok meglepve. Gyerekkoruk óta
össze vannak nőve, akár az ikrek.
- Ami azt illeti, mindenki szerint úgy néznek ki - szólt közbe
Jean. - Ugyanaz a lenszőke haj, ugyanazok a nagy kék szemek.
Még természetre is hasonlóak. Nyugodt, halk szavú teremtés
mind a kettő.
- Jól meglesznek egymással - helyeselt Nicolas nagyot
kortyolva a borból. - Különben is, a fiam tizenhét, a lányod
tizenhat, tehát már bőven házasulókorba léptek mindketten.
Szóval nem ellenzem a dolgot, ha te sem.
- Ellenezni? Én leszek a legboldogabb após a világon. Tudod,
mennyire kedvelem a kis Henryt. Hanem mit fog szólni madame
de Morainville?
- A feleségem? - vonta fel a szemöldökét Nicolas. - Őnagysága
tüzet fog okádni, mint rendesen. Az egykori Romefort
hercegnőnek mindennel és mindenkivel nagy tervei vannak. Hisz
jól tudod, annak idején engem is azért zavart el La Rochelle
ostromához, hogy hadi sikereimmel öregbítsem családom
szerény nevét, ha már viselni kénytelen.
- Te és a hadi sikerek... - mosolyodott el Combray.
- No, igen. Az a terve a szemed láttára holt hamvába. Máig nem
lehetek elég hálás, amiért La Rochelle-nél megmentetted az
életem, és lerángattad rólam azt a kiéhezett hugenottát*.
- Hát mit volt mit tenni, megkedveltelek, ahogy
megismertelek... Tudtam, hogy nem árt rajtad tartanom a
szememet, mert, már megbocsáss, de messziről lerítt rólad, hogy
nem épp a katonaéletre születtél.
- Azt el is hiszem. Az asszony jóformán az íróasztalom mellől
zavart el a csatába, pedig jobban értettem a számadásokhoz, mint
a kardforgatáshoz. Mindenesetre madame de Morainville rólam,
úgy látszik, már levette a kezét, s a fiainkat vette célba. Tudod,
mit talált ki az az asszony? Hogy Nicolas fiamnak kell feleségül
vennie Mazarin** egyik olasz unokahúgát, akiket hamarosan
Franciaországba hozat! Na hiszen! Azoknak a lányoknak a
kiházasítása a legmagasabb diplomáciai és politikai célokat fogja
szolgálni, nem fogják egy Móráinville-re pazarolni egyikük kezét.
- S Isabelle ezt nem érti meg?
 - Nem. Ezért szekíroz folyton, hogy legyek minél többet az
Udvarban, s építsem a befolyásomat. Azt akarja, legyek Mazarin
bizalmasa. Pedig abból, úgy néz ki, semmi sem lesz. Sőt, ha úgy
tetszik, messzebb kerültem a tűztől, mint valaha voltam.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Jean.
Nicolas de Morainville mindig derűs arca hirtelen elkomorult.
- Hagyjuk most a politikát! - legyintett. - Majd máskor
elmesélem. Most inkább keressük meg azt a gerlepárt, és
tudassuk velük a jó hírt, hogy áldásunkat adtuk rájuk. A feleségem
miatt meg ne aggódj! Majd beletörődik, hogy nem egy
„mazarinette” lesz a menye.
Azzal Nicolas felpattant, és el is sietett a melléképületek felé,
nyomában Combray-val, akinek nem tetszett az a sietség, amivel
barátja elterelte a szót az Udvarbeli helyzetéről.
Anne-Marie-t és újdonsült vőlegényét nem volt egyszerű
megtalálni. Ahelyett ugyanis, hogy a Bartolomeo névre hallgató
kiscsikóban gyönyörködtek volna, az istálló takarásában, egy
szénaboglyán kuporogva sugdosták egymás fülébe azokat a
kedves kis semmiségeket, amit az ilyen korú szerelmesek
szoktak.
- Nagyon hiányoztál nekem - mondta gyengéden a fiú, és
megsimogatta Anne-Marie állát. - Te is gondoltál néha rám?
- Mindig azt tettem, Henry - válaszolta a lány vőlegényére
mosolyogva. - Különösen két nappal ezelőtt. Itt járt Arnaud de
Sauvage, a szomszédunk, akiről már írtam neked. Megkérte a
kezemet a papától.
Henry felhördült.
- Mégis mit képzel az az alak? Te most már hozzám tartozol!
Remélem, apád nem kívánja, hogy hozzámenj!
- Nem, dehogyis - igyekezett Anne-Marie megnyugtatni
kedvesét. - Viszont el kellett mondanom apámnak, hogy
eljegyeztük egymást. Ezért akarta meglátogatni édesapádat,
hogy megbeszéljék a dolgokat. Valószínűleg épp ebben a
percben is erről tárgyalnak. Remélem, nem haragszol érte!
- Hogy haragudnék, kedves? Hisz ez a dolgok rendje. Épp itt
volt az ideje, hogy nyilvánosságra hozzuk a megállapodásunkat.
De mondd, ezért vagy olyan gondterhelt?
Anne-Marie az ajkába harapott.
- Henry, nem hiszem, hogy apám valami sok hozományt tud a
számomra biztosítani. így is el akarsz venni?
- Akkor is elvennélek, ha a rajtad lévő ruhán kívül nem lenne
semmid - nevetett a fiú. - Tényleg csak ez nyomasztott?
- Nem, van itt még valami. Félek Sauvage-tól. Azt hiszem, nem
fog egykönnyen belenyugodni az elutasításba. Papa ezért is
akarja, hogy hozzuk nyilvánosságra az eljegyzést. Tudod, Henry,
a papa nagyon sok pénzzel tartozik neki, s Sauvage ezt fel akarja
használni ellene, hogy neki adjon engem. Ha papa nem fizet két
héten belül, elveszítjük Lavardin-t.
- Úgy érted, hogy jelzálog van a birtokon?
- Igen.
Henry egy idő után megvonta a vállát.
- Emiatt ne aggódj! Az apám biztos kölcsönöz nektek annyit,
hogy kifizessétek ezt az Arnaud de Sauvage-t. Hisz, végtére is, egy
nap ez a ház lenne a közös otthonunk. Nem fogja hagyni, hogy
elvesszen. Különben is folyton azt hangoztatja, hogy apád egy
életre lekötelezte La Rochelle-nél.
- Sauvage nem olyan ember, aki ilyen könnyen belenyugszik a
vereségbe.
- Hát aztán! Nem kényszeríthet, hogy hozzámenj! Csak azt
próbálja meg! - mondta hetykén a fiú. - Majd móresre tanítom én
azt az embert!
- Vigyázz vele, Henry! - figyelmeztette Anne-Marie őszinte
aggodalommal. - Az az ember veszélyes, én tudom!
- Ha rólad van szó, minden veszélyt vállalok - mondta komoly
hangon Henry, s magához húzta a lányt. Anne- Marie most látta
először megvillanni a felnőtt férfi szenvedélyét a fiú szemében.
Meghatottan nyújtotta csókra az ajkát, és Henry örömmel felelt
volna a hívásra - hiszen az odáig egyszer, az eljegyzésükkor merte
megcsókolni szemérmes menyasszonyát -, ám egyszer csak
meghallották Nicolas-t és Jean-Antoine-t, amint a nevüket
kiáltozzák.
Az esti vacsorát ünnepi hangulatban költötték el, s miután a
fiatalokat aludni küldték, a két jó barát pipára gyújtott az asztal
mellett. Combray egy-egy pohár konyakot töltött
mindkettőjüknek. Itt volt az ideje rátérni a meghívás második
okára.
- Azt hiszem, beszélnünk kéne a pénzügyekről is - kezdte a ház
ura, nagyot szíva a pipájából. - Az anyagi helyzetem nem titok
előtted, hozományt sajnos nem tudok adni a lánnyal.
Nicolas elnézően mosolygott.
- Kedves Jean-Antoine, a pénzügyi tényezők miatt egy percig
se aggaszd magad. Ilyen körülmények nem árnyékolják be a
gyermekeink frigye fölött érzett boldogságomat.
Combray megköszörülte a torkát.
- Akarom mondani... kell a fenének az a hozomány - mondta
Nicolas, és barátjára vigyorgott a pipafüstön keresztül.
- No hiszen, van itt más is - folytatta Combray a székében
fészkelődve. - Nemcsak arra akartalak megkérni, hogy fogadd a
lányomat a családotokba megfelelő kelengye nélkül, hanem arra
is, hogy kölcsönözz nekem húszezer livrenyi összeget, hogy
kifizethessem a kölcsönt, amivel a szomszédomnak, Arnaud de
Sauvage-nak tartozom Lavardin elzálogosítása fejében.
Nicolas kikapta a szájából a pipát.
- Hogy mondod? Jelzálog van Lavardin-en?
- Ahogy mondom. És a határidő a nyakamon van. Ha pedig eljár,
az a lelketlen gazember ráteszi a kezét a birtokra anélkül, hogy
egy percig is habozna. Ebben biztos vagyok. Már csak azért is,
mert úgy tűnik, nagyon megtetszett neki az én kis Anne-Marie-
m. Meg is kérte tőlem a kezét, de ő a te fiadat szereti. Persze, ha
ezek a körülmények mégis beárnyékolják a boldogságodat, amit
a gyerekeink frigye fölött érzel, és inkább visszakoznál...
- Ugyan, mégis miféle embernek nézel engem, Combray! -
szakította félbe indulatosan Nicolas. - Nemesember volnék vagy
mi a szösz? Nem fogom megmásítani a szavamat. Hanem a baj
csak az... hogy nem tudok kölcsönözni neked egy árva vasat sem,
minthogy jómagam is a tönk szélén állok.
- Az meg hogy lehet? - kérdezte a döbbent Jean. - Hisz a
családod az egyik leggazdagabb a megyében! Apád akkora
hasznot húzott a tengerentúli kereskedelemből, hogy meg sem
tudta számolni a pénzét. Hogy történhetett ez?
Nicolas bosszúsan legyintett.
- Na, ugyan hogy? A feleségem őnagysága...
- Isabelle?
- Ő. Az unokatestvére, Sublet de Noyers, a király pénzügyi
főintendánsa felajánlotta nekem megvásárlásra Őfelsége
helyettes ruhatárfelelősének posztját. A feleségem azt akarta,
hogy mindenáron szerezzem meg a hivatalt. Na, hát az árát ki is
pengettem szépen. Meg kell hagyni, szép összeg volt.
- Feltételezem, Noyers markát alaposan meg is kellett kenned,
hogy támogasson Őfelsége előtt.
Nicolas bólogatott.
- Harmincezer livre-el.
- A mindenit! - füttyentett Jean.
- Igen, tudom, szokatlanul nagy juttatás egy ilyen szívességért,
de hát az asszony... - mondta Nicolas, s megint legyintett egyet,
mintha csak egy legyet akart volna elhessegetni.
- Szóval kipengetted azt is.
- Ki hát! Csakhogy ezzel még nem volt vége a pumpolásomnak.
A jó rokon két hónappal ezelőtt hatvanezer livre-t kért tőlem
kölcsön azzal az indokkal, hogy szüksége van a pénzre, hogy
letehesse letétként egy perben, amit egy csodás itáliai birtokért
folytat valami rokonával.
- Csak nem adtad meg neki ezt a horribilis összeget? Nicolas a
földre szegezte a tekintetét.
- Tudod, Isabelle váltig erősködött, hogy ha megteszem ezt a
hatalmas szívességet az unokatestvérének, az örökre a
lekötelezettünk lesz. Általa végre megcsinálhatjuk a
szerencsénket, s kamatostul kapjuk vissza azt a pénzt. Meg hogy
majd támogatni fogja Nicolas-t mint kérőt, ha megjelennek a
Mazarin lányok... Na, nem mintha én egy percig is elhittem volna,
hogy ebből lesz valami. De mégiscsak hagytam magam belevinni
az ostobaságba, mint mindig, hogy végre hagyja abba a
rikácsolást.
- És aztán mi történt? Mi lett a pénzzel?
- Éppen ez az, amiért Párizsba készültem. Tegnap kézhez
kaptam két levelet. Az egyikben értesítenek, hogy Noyers
rokonom megszökött az országból Itália felé, s magával vitte a
pénzt, amit tőlem és még hat másik szerencsétlentől szedett
össze. A második levélben engem szólítottak fel, hogy jelenjek
meg az uralkodó előtt. Feltételezem, azért, hogy visszavegye a
hivatalomat, amit a szökevény ajánlásának köszönhetően
szereztem.
- De ha így is lesz, a kincstárnak nem kell megfizetnie a pénzt,
amit te fizettél érte?
- Az éppen annyira lesz elég, hogy a tartozásaimat, amikbe
azért vertem magam, hogy Noyers-nak összeszedjem a pénzt,
kifizessem.
- Értem - mondta Combray beletörődőén. - Ez azt jelenti, hogy...
- Ahogy mondani szokták, legatyásodtam, barátom - felelte
Nicolas a csipkekézelőjével babrálva, s mintha halvány mosoly
játszott volna a szája szegletében.
 - Meg kell mondanom, nem tűnsz túl levertnek - jegyezte meg
Jean-Antoine, mire Nicolas most már egyenesen vigyorogni
kezdett.
- Nem, nem vagyok levert, sőt, szinte boldog vagyok - felelte
kezét dörzsölgetve. - Mert végre a kedves feleségem orra alá
dörgölhettem, hová vezetett a nagyravágyása. Hogy neki
köszönhetően kis híján tönkrementünk, a kedves unokatestvére
pedig, akitől a felemelkedésünket várta, egy csaló gazember.
Végre megmondhattam neki, hogy ezentúl egy életre hagyjon
békén engem az ambiciózus terveivel. Sőt, most már azt is
hozzátehetem, hogy ha tetszik neki, ha nem, a fiunk az én jó
barátom, Jean-Antoine de Combray bájos leányát veszi el. Ha
pedig ez után sem hagy nekem nyugtot, becsukatom egy zárdába.
De azt hiszem, ez az eset végre észhez fogja téríteni. - Nicolas
arca megint elkomorult. - Hanem ostobaságokat beszélek. Az
előbb azt mondtam, szinte boldog vagyok, hogy így alakultak a
dolgok, pedig csak az voltam, amíg hozzám nem fordultál a
kéréseddel. Hát barátom, ez a csúf igazság: nem tudok rajtad
segíteni. Lavardin-t el fogod veszíteni,
- Na de mit keresett Dreux közelében az angol királyné?
- Menekült, monsieur. Mint tudja, a népe felkelt Károly király
ellen, s a feleségének menekülnie kellett. Magával hozta az
ékszereit is, hogy pénzzé tegye őket, s a férjének legyen miből
új katonákat toboroznia, minthogy a seregeit nemrégiben
szétkergették.
- Akkor hogyhogy nem őrizték jobban azt a szállítmányt? Csak
nem azt akarja mondani, hogy a királyné udvarhölgyei a
szoknyájuk alatt rejtegették őket?
- Nem, korántsem - mondta a kapitány, miközben elnyomott
egy ásítást. - A dolog úgy áll, már amennyire a zaklatott
vallomásokból ki tudtam venni, hogy az ékszereket egy olyan
szekér belsejébe rejtették, amit egy tucat katona kísért. Azoknak
nem is esett semmi bajuk. Csakhogy a királyné Őfelsége is csak
asszony, s már megbocsássanak, de nem lát tovább az orránál,
s a hiúsága vezeti a cselekedeteit. A gyűjteménye
legdédelgetettebb darabjait kiemelte a többi ékszer közül, és
egyik bizalmas udvarhölgye gondjaira bízta, hogy azokat őrizze
meg számára, míg a többit megpróbálják értékesíteni.
- Azt akarja mondani, kapitány - pukkadozott a nevetéstől
Morainville -, hogy az angolok királynéja, mint valami komisz
feleség a konyhapénzt, dugdosni próbálta az ékszereit a tulajdon
férje elől?
Jean-Antoine rémületére, miközben Nicolas ezeket mondta,
akaratlanul is az íróasztal felé bökött a fejével, de szerencsére a
kapitány túl fáradt volt hozzá, hogy bármit is észrevegyen ebből.
- Ahogy mondja az úr - mondta Lasé.
- Briliáns! - lelkendezett Morainville.
- S lehet tudni, ki követte el ezt a gyalázatot? - kérdezte a márki,
miközben szigorú pillantást küldött barátja felé.
- A beszámolók alapján a Roche völgyében tanyázó
gonosztevők lehettek azok. Ki is küldtem egy nagyobb egységet
a királyné katonai kíséretével megtámogatva, hogy fogdossák
össze az embereket, de hát azok felszívódtak, mint a kámfor.
Veszély idején úgy nyeli el ezeket az erdő, mint patkányokat a
csatorna. - hasé megint ásított egyet. - Mindenesetre én néhány
emberemmel már két napja a környéket járom, s
körbekérdezősködöm, nem látott-e valaki valami szokatlant
mostanában. Esetleg egy gyanús alakot. Eddig sajnos nem jártam
sok sikerrel... Bár nem hiszem, hogy van remény arra, hogy a
környéken megtaláljuk az ékszereket. Ha az egyiküknek sikerült
is rátennie a kezét néhány darabra, már messze járhat vele.
Ekkor ismét Bertrand lépett a szobába, s érdeklődött, nem kér-
e a kapitány úr valamit vacsorára, mert akkor [ustine melegít egy
kis maradékot.
A válasz csak egy hangos hortyogás volt: a kapitány oldalra
bicsaklott fejjel, együltő helyében elaludt. Combray i ntett a
másik két férfinak, hogy kövessék. Miután kiléptek az előtérbe,
a márki becsukta a dolgozószoba ajtaját, és visszaterelte a
többieket az ebédlőbe.
- S most mitévők leszünk? - suttogta Nicolas.
- Beavattam monsieur de Morainville-t, Bertrand - mondta
Combray az intézőnek. - Te is hallottad, mit mondott a kapitány?
- Persze, hisz hallgatóztam - felelte amaz szemrebbenés nélkül.
- S mit gondolsz az ügyről?
- Nézze, uram, az az én véleményem, hogy ha ezek az ékszerek
a francia uralkodóhoz vagy valamelyik családtagjához tartoztak
volna, akkor bizony bűn lett volna megtartani. Hanem az uraság
nagyapja harcolt az angolok ellen Calais-nál, az én nagyapám
pedig ott halt meg éppen aznap, mikor visszafoglaltuk a várost.
Ha pedig így vesszük, ez a kincs az ellenségé. Ellenségtől lopni
meg hát...
- Nem bűn, úgy gondolod? - fejezte be a gondolatot a márki,
akinek a lelkiismeretét nem igazán nyugtatta meg a kissé
nyakatekert okfejtés. - Viszont akárhogy is nézzük, a felkent
uralkodó ellen lázadni igenis bűn, tehát az angol Károlynak joga
van leverni a felkelőket, és éppen ezért lenne szüksége az
ékszerekre.
- Csakhogy az is előfordulhat - vetette közbe Nico- las -, hogy
még csak nem is ez lenne ezeknek a kincseknek a sorsa, hanem
továbbra is egy hiú és ostoba királynét ékesítenének, akinek
fontosabb néhány csecsebecse, mint az, amivel férjének s
hazájának tartozik. Hiszen hallhattad, az egyik udvarhölgye
ruhája alatt dugdosta az ékszereket, és ugyan mi a garancia rá,
hogy ezután az incidens után elviszi őket az anyakirálynéhoz,
ahogy a férje parancsolta? Szerintem hiba volna átadni őket
Lasénak.
Combray ezzel a gondolatmenettel már jobban egyet tudott
érteni, csakhogy volt hátra még egy kérdés.
- S mi lesz a férfival a fészerben?
 - Hátha gyorsan magához szólítja az úr - mondta Bretrand. -
Azzal minden gondunk megoldódna.
Ebben a pillanatban, mintegy végszóra megjelent Marcel az
ajtóban. Mikor meglátta Morainville-t, habozni kezdett.
- Bocsásson meg, márki úr, de a... vendégünkről volna szó.
- Beszélhetsz, fiam, monsieur de Morainville mindent tud, a
kapitány meg a szomszéd szobában húzza a lóbőrt.
- Szóval a sebesültünkről volna szó. Magához tért. Úgy tűnik,
jobban van, és a gazdát kívánja látni.
A három férfi egymásra nézett.
- Most mihez akarsz kezdeni? - kérdezte Nicolas.
- Nem tudom. Beszélek vele - felelte kiszáradt szájjal Combray.
Azzal magához vett egy lámpást, és követte Marcelt a
fészerhez.
Mikor belépett, a sebesültet félig ülő, félig fekvő helyzetben
találta, hasán a sebet takaró kötés megint átvérzett, de szemmel
láthatóan nem volt olyan súlyos, mint elsőre azt Combray
gondolta. A bandita továbbra sem volt a legjobb színben - bőre
nyirkos volt, s szeme láztól csillogott, de hangja határozottan
csengett, mikor megszólalt.
- Szóval maga volna az én megmentőm és házigazdám - mondta
fanyar mosolyra húzva a száját. - Köszönöm, hogy felkeresett...
Szólna az emberének, hogy hagyjon magunkra? - kérdezte Marcel
felé bökve a fejével.
A márki bólintott, s kiküldte a fiút. Közelebb lépett az ágyhoz,
s ezúttal alaposabban is szemügyre vette a fickót.
Haja éppolyan vörösesszőke volt, mint a szakálla, s nedves,
göndör fürtökben omlott a vállára. Borotvált arcán már sarjadni
kezdett a borosta, de még így is látszott, olyan emberről van szó,
aki sokat ad a külsejére. A beszéde is úri nevelésről tanúskodott...
A férfi kitalálta a gondolatait.
- Ugye most az jár a fejében, hogy lehet az, hogy egy ilyen sima
modorú alak a bűn útjára téved...
 - Igen, bevallom, a hanghordozása alapján csakugyan előbb
hinném nemesembernek, mint útonállónak.
- Nem is jár messze az igazságtól. Tudja, tizenöt éves koromig
magam is egy olyan kastélyban nevelkedtem, mint amilyen ez
lehet itt... Atyám halála után kellett rádöbbennem, hogy nem az
vagyok, akinek sokáig hittem magam, hanem egy tehenészlány
fattya, akit feledékeny apja elfelejtett halála előtt törvényesíteni.
S akit aztán az örökös, egy távoli unokatestvér szemrebbenés
nélkül kidobott a pusztaságba, s ahol éhen is veszett volna, ha egy
bűnbanda vezére pártfogásába nem veszi, s ki nem neveli az
utódjául. De elhiheti, egykoron én sem ilyen karrierről
álmodoztam...
- Remélem, nem meghatni kíván a történetével... Mert bárhogy
is lett azzá, ami, az nem változtat a tényen, hogy egy gyilkos
tolvaj. Tudom, hogy az ékszereket is egy asszony élete árán
orozta el.
A férfi enyhén megrántotta a vállát.
- Útonálló vagyok, uram. Ha kell, gyilkolok. De csak ha muszáj.
Ha az az asszony nem védte volna olyan meg- veszekedetten az
ékszereket, életben hagytam volna. És nem, nem meghatni
akartam önt, csupán a modoromra akartam magyarázattal
szolgálni, s esetleg meggyőzni arról, hogy ha velem alkut kötne,
akkor nem egy hétköznapi haramiával egyezkedne, hanem végső
soron olyasvalakivel, akinek adni lehet a nemesi
becsületszavára...
- Miféle alkura gondol?
- A zsákmányra. Legyen a magáé, és hagyjon engem futni.
- Mit képzel? Én nem közösködöm gyilkosokkal!
- Hát akkor mi a szándéka velem? Átadna a rendőrségnek? Ha
így akarna tenni, már megtette volna. A fiútól tudom, hogy a helyi
kapitány itt járt.
- Még mindig itt van, ha tudni akarja. A szalonomban alszik... És
ha felébred, még mindig kiszolgáltathatom magát neki.
- S így akar tenni?
 Jean-Antoine de Combray nem felelt, csak felállt, s az ajtó felé
indult.
- Azt teszem majd, amit jónak látok - szólt még vissza.
- Maga addig is imádkozzék... Van oka bűnbocsánatért
esedezni.
Mikor visszatért a szalonba, Nicolas és Bertrand egy emberként
fordultak felé.
- Nos? Hogy van? - kérdezte Nicolas.
- Jobban... alighanem megmarad. Egyezkedni próbált. Az
ékszereket az életéért.
- S most mi lesz?
- Most az lesz, Nicolas, hogy te lefekszel aludni... Bárhogy
legyen is, te nem tudhatsz a döntésemről.
- De kedves öregem! Nem gondolod, hogy...
- Nem vitatkozom, Nicolas! - szólt Combray határozottan. - Térj
aludni, s hagyd, hogy mi Bartrand-nal átbeszéljük a
lehetőségeinket.
Nicolas komoran bólintott, s magára hagyta barátját az
intézőjével.
- Ugye tudja, hogy nem engedheti szabadon? - kérdezte
Bertrand. - Mármint a haramiát.
- Persze, hogy tudom! Ugyan mi akadályozná meg benne, hogy
ha összeszedte az embereit, ne rontson rá a kastélyra és az egész
háznépre, hogy visszaszerezze a zsákmányát?
- Akkor viszont csak egyet tehet: ébressze fel hasét, és adja át
neki.
Jean-Antoine de Combray felsóhajtott. Igen, azt kellene tennie.
De nem ment ki a fejéből, amit előző este Marcel mondott: ugyan
mi értelme lenne, átadni a hatóságoknak ezt az embert? Csak
hogy nyilvánosan megkínozzák és kivégezzék. A fickó
mindenképpen halálra van ítélve, akkor már miért nem
szolgálhatna a halála valamilyen értelmes célt: Lavardin, a birtok,
az emberek és Anne-Marie megmentése.
 De akkor is egy gyilkosság... Combray már bánta, hogy beszélt a
férfival. Azok a világoskék szemek, a gunyoros mosoly és a csinos
kecskeszakáll... Azt nem lehetne mondani, hogy az egykori
nemesifjú sorsa meghatotta volna, hisz mégiscsak egy bűnözőről
van szó, de ez a néhány szó, amit váltottak, éppen elég volt ahhoz,
hogy a márki ne olyan arctalan ellenségként gondoljon rá, mint
amilyenekkel a csatamezőn ütközött meg, és akiket a harcok
hevében ölt meg.
Nem tudott dönteni. A kandalló párkányához lépett, és levette
onnan az Anne-Marie-t ábrázoló miniatúrát, melyet egy vándor
piktor festett a múlt nyáron. Hosszan nézte a jól sikerült kis
képet...
- Hozd a kardomat! - mondta végül tömören, anélkül, hogy
ránézett volna Bertrand-ra, aki el is tűnt az ajtó mögött.
Combray nem sokkal később gyertyával a kezében visszatért
a fészerbe. A férfi ugyanabban a pózban bóbiskolt félrebillent
fejjel, ahogyan ott hagyta. A neszezésre azonban felébredt, s
mikor felismerte az ágya mellett álló alakot, így szólt álomittas
hangon.
- Hát visszatért... átgondolta az ajánlatomat? Ó!
A felkiáltás a fényesre tisztított kard látványának szólt, ami
ekkor bukkant elő Combray háta mögül. Meglepetésére a
sebesült bandita elmosolyodott.
- Úgy látszik, biztosra akar menni. Megtartja az ékszereket és
tőlem is biztonságban akarja őket tudni... Pedig én tartottam
volna a szavam... - És elkeseredett kísérletet tett, hogy kikeljen az
ágyból. Megpróbált a márki felé lendülni, mire a férfi kardjának
hegye egyenesen a szívébe fúródott. - Legyen átkozott! -
sziszegte a bandita utolsó erejét összeszedve. - Átkozott...!
Combray kirántotta a pengét a halott férfiból, s hangosan
zihálva meredt a vértől fényes pengére. A bandita még egyszer
felnyögött, majd egy hosszú sóhajjal elröppent belőle az élet, de
Jean még percekig hallotta a súlyos csendben visszhangozni
utolsó szavait: „Legyen átkozott! Legyen átkozott!”
Az elkövetkező három hónap a várakozás jegyében telt. Jean-
Antoine és Nicolas nem is mertek arra gondolni, hogy az
ékszereket Franciaországban értékesítsék - túl kockázatos lett
volna. A pénzre viszont mihamarabb szükségük volt, így az sem
jöhetett szóba, hogy kivárják, míg elül a királyné kifosztása körüli
vihar, minthogy a környéken csak erről beszéltek.
Nicolas-nak azonban támadt egy nagyszerű ötlete: mi lenne
kézenfekvőbb annál, minthogy visszajuttatják őket Angliába, s
ott próbálnak rá vevőket szerezni, akár éppen a felkelők oldalán,
akik bizonyára eleget mérgelődtek azon, hogy a királyné
meglovasította a koronaékszerek java részét. Lavardin márkija
ellenezte az ötletet, hisz mélyen elítélte a felkelők tetteit, akik
szerinte Isten törvényei ellen vétettek. Ám Nicolas, aki maga is
azon vállalkozóbb kedvű nemesek közé tartozott, akik szemében
a pénzkereset nem volt bűn, a lelke mélyén szimpatizált a
felkelőkkel, és egyre győzködte barátját.
- Hisz most már úgyis orgazda vagyok - sóhajtotta végül
lemondóan Combray. - Mit számít már a nemesi becsület?
Végül Nicolas vállalta magára a feladatot, hogy átkel a
csatornán, s felhajt egy kapcsolatot a lázadók vezéreihez. Igaz,
felesége évekkel ezelőtt rávette, hogy hagyjon fel a
kereskedelemmel mint alantas munkával, hisz az ő szemében
minden munka az lett volna, s adja el hajóit, de még így is
megmaradt a maga kiterjedt ismeretségi köre a londoni
kereskedők között. Csakhogy lassan három hónapja, hogy
elutazott, s Combray kezdett nyugtalankodni. No, nem azért, hogy
Nicolas esetleg kereket old az ékszerekkel - annál jobban
megbízott barátjában. Ennek ellenére jószerével az ablak előtt
töltötte a nyár utolsó és az ősz első hónapját, miközben az utat
leste, nem közeledik-e a távolban egy hintó vagy egy lovas futár
által keltett porfelhő.
Aggodalma oka az volt, hogy tudta, Arnaud de Sauvage türelme
is fogytán van. Nem akarták, hogy egy túl gyors visszautasítás
esetleg felkeltse a ravasz szomszéd gyanúját, hogy Lavardin-ben
terveznek valamit, így az apa leültette Anne-Marie-t, és a valódi
szándékainak feltárása nélkül azt kérte lányától, hogy mutasson
rokonszenvet a szomszédjuk iránt, hovatovább tegyen úgy,
mintha hajlandóságot mutatna az ajánlat elfogadására.
- De hát miért akarja, apám, hogy megjátszott érzelmekkel
hitegessem azt az embert?
- Azért, gyermekem, mert elképzelhető, hogy hamarosan
sikerül pénzt szereznem. Eleget ahhoz, hogy megmeneküljünk
attól, hogy az utcára tegyenek minket. Csakhogy ez hónapokat
is igénybe vehet. Ha pedig te visszautasítod a kérődet, vagy ő
esetleg úgy érzi, esélytelenül pályázik a kezedre, akkor abban a
szent pillanatban, hogy lejár a határidő, kérni fogja a
végrehajtást.
Anne-Marie lebiggyesztette az ajkát. Sehogy sem tetszett neki
ez az ötlet. Combray látta ezt, s tovább győzködte a lányát.
- Tudom, hogy nem kedveled azt az embert, leányom, s épp
ezért elhiheted, nem is kérnélek, hogy viseld el a közelségét, ha
nem lenne valóban komoly az ügy.
- Én megértem apámat, de apám is értsen meg engem!
Nemcsak arról van szó, hogy nehezemre esne elviselni a
közeledését, de arról is, hogy nem tartom helyesnek, hogy hamis
házassági ígéretekkel áltassak egy olyan embert, aki őszinte
érzelmekkel viseltetik irántam. Különösen, hogy közben más
menyasszonya vagyok. És nem, valóban nem kedvelem Sauvage-
t, de ettől még nem szeretném megbántani... Ez egyszerűen nem
volna tisztességes.
Végül apja unszolására Anne-Marie mégis beleegyezett a
színjátékba, így Arnaud de Sauvage hivatalosan is engedélyt
kapott, hogy néhanapján meglátogassa a lányt, vagy elkísérje őt
sétáin. Sőt, ajándékokat is küldött, melyeket szemmel láthatóan
örömmel fogadott szíve hölgye: hol egy kosárra való
őszibarackot, hol egy-egy vég szép selymet vagy brokátot,
időnként apróbb ékszereket - és persze sok-sok virágot, Anne-
Marie pedig mind meg is köszönte szíves kis levélben. A lány,
minden ellenszenve dacára, őszinte sajnálatot érzett Arnaud de
Sauvage iránt, akárhányszor észrevette a férfi szemében kigyúló
örömöt és őszinte szerelmet, mikor reménybeli menyasszonya
egy- egy kedves vagy bizalmas szót szólt hozzá, vagy karjára
támaszkodott a templomból kijövet.
Anne-Marie szánalmához természetesen lelkiismeret- furdalás
is társult, melyet Henry miatt érzett. Ugyan mit gondolna róla, ha
látná őt, amint éppen szívesen fogadja egy másik férfi
udvarlását? Nehéz időszak volt ez a számára, különösen, hogy
Arnaud de Sauvage türelmetlenkedni kezdett a lány válaszát
illetően, de Annie-Marie csak azt ismételgette, hogy szüksége van
még egy kis gondolkodási időre.
Mindazonáltal meglehetősen jól játszotta a szerepét, hisz a
szigorú és zárkózott Arnaud de Sauvage-t még soha nem látták
a környéken olyan boldognak és önfeledtnek, mint ezekben a
hetekben. Mindenkihez volt egy jó szava, mialatt dudorászva járt-
kelt a kastélyban mindenféle felújítási munkálatokról
rendelkezve, hogy mire Anne-Marie megérkezik és elfoglalja a
helyét a kastély úrnőjeként, kedvére való fészket találjon Illiers-
ben. Ebben a tekintetben Jean-Antoine de Combray terve
maradéktalanul bevált. Sauvage, akit elbűvölt a szerelem,
egészen meg is feledkezett a határidő lejártáról - legalábbis
egyszer sem utalt rá Combray-ék jelenlétében.
A márki a várakozás napjai alatt gyakran vette kezébe a
rubintos gyöngysort is, melytől nem akart megválni, mintha csak
őt is megigézte volna. Ezt a szépséget nem küldte el Nicolas-val
együtt, hiába próbálta meggyőzni róla barátja, mondván, hogy
egymagában többet kaphatnának, mint a többi csecsebecséért
együttvéve. Az árából akár új kastélyt is építhetnének a
gyerekeiknek! De Combray hajthatatlan volt. Nem akart ő kapzsi
lenni, és több pénzt keresni a lopott holmin, mint amivel a
jelzálogot kifizetheti. Ezt a nyakéket Anne-Marie-nak tartogatja,
hogy egy nap ráhagyhassa. Ha Isten is megsegíti, jó pár év cl fog
telni, mire a lánya megörökli, s addigra már senki nem fog
emlékezni a Henrietta Mária királyné ékszerei körüli
felfordulásra.
Végül, egy kellemes őszi estén, miközben a patakhoz tett
vacsora előtti sétájáról tért haza, meglátta, amint Bertrand szalad
felé arcán elégedett mosollyal, kezében egy borítékot lengetve.
Nicolas írt végre: sikerült jó áron túladnia az ékszereken, s öt nap
múltán maga is Lavardin- be érkezik. Fiát is odarendelte - aki
persze nem volt tisztában apja londoni utazásának valódi céljával
hogy végre méltón megünnepelhessék a gyerekeik eljegyzését,
s Lavardin megmenekülését. Jean-Antoine de Combray
fellélegezve gyűrte zsebre a levelet, s gyors léptekkel a kastély
felé indult, hogy azonnal megvigye lányának a jó hírt.
* A franciaországi reformátusok (kálvinisták) korabeli elnevezése, köztük és az ország
többségét kitevő katolikusok között évtizedekig tartó polgárháború dúlt a 16-17.
században. Egyik központjuk La Rochelle városa volt, amit a katolikus csapatok többször is
megostromoltak.
** Jules Mazarin (1602-1661) bíboros, olasz származású francia főminiszter, a XIII. Lajost
szolgáló Richelieu (1585-1642) bíboros és főminiszter utódja, a XIV. Lajos nevében
uralkodó régenskirályné, Ausztriai Anna (1601-1666) bizalmasa.
 III. FEJEZET

A lángba borult kunyhó

Arnaud de Sauvage jól tudta, hogy a környéken szívtelen ember
hírében áll. Ő azonban nem így tekintett magára. Igaz, hogy a
lopást szigorúan büntette, de szolgái jussát mindig időben
megfizette, cserébe csupán kemény munkát várt el. A bérlőitől is
megkövetelte a pontos fizetséget, de velük sem kegyetlenkedett.
- Erre mit beszélnek megint a városban? - zsörtölődött. - Hogy
az én telkemen szárad a Millandre özvegy halála. Micsoda
képtelenség!
Mikor egy éve Millandre asszony férje meghalt, Arnaud de
Sauvage előre látta, hogy az özvegy nem fog elbírni a birtokkal.
Felajánlotta hát, hogy megváltja a bérletet, de az asszony egyre
csak erősködött, hogy időben fizet majd. Persze nem így történt,
s éktelen siránkozásba kezdett, mikor Sauvage emberei erővel
kiebrudalták a házikójából, minthogy magától nem ment. Pedig
a haja szála sem görbült meg annak a perszónának, ezt Sauvage
szigorúan meghagyta az embereinek, sőt azok még egy bögrét
sem törtek össze. Ismert nem egy olyan gazdát, aki nem bánt
volna ilyen kesztyűs kézzel egy késedelmes bérlővel! S mégis őt
szidja a fél megye, miután az a bolond nőszemély végigóbégatta
az egész várost, hogy Arnaud de Sauvage egy lelketlen
szörnyeteg, majd egy éjjel a folyóba ölte magát és a kétéves
gyermekét is.
- Hát tehetek én arról? - fortyogott magában a férfi. - Hibbant
perszóna! Én figyelmeztettem, ő szegte meg a feltételeimet.
Most aztán a megye nemesei megint a szájukra vesznek, mintha
ők nem szorítanák ki a vért is az embereikből! A földhöz persze
egyik sem ért! Én bezzeg komolyan veszem a birtok ügyeit, nem
hagyom, hogy a szemem is kilopják. Ez az asszony is azt hitte, az
ujja köré csavarhat. Még fel is ajánlkozott nekem... A szemtelenje
persze ezzel nem hencegett el a városban!
Az asszony egyébként aligha tudta, hogy Arnaud de Sauvage-t
nem érdekelte semmiféle nő. Kivéve az egy Anne-Marie-t.
Egykoron persze ő is felkeresett egy-egy bordélyt, ha sikerült
megszöknie apja szigorú szeme elől, s annak halála után gyakran
hívott szajhákat a kastélyba, ha egy- egy vadászat idejére
társaságot szervezett. De akkoriban nem gondolt még nősülésre.
A gyengébb nem tagjai puszta tárgyak voltak a számára, kiken
jobb nevű nyilvánosházakban kedvét tölthette. De aztán
megismerte Anne-Marie de Combray-t, és minden megváltozott.
Abban a percben olyanfajta vágyakozás ébredt benne, amit nem
tudtak kielégíteni a fülledt, hússzagú szobákban olcsó nőcskék
társaságában töltött órák, hiába képzelte az alatta unottan,
hamisan nyögdécselő lányok helyére imádottja arcát.
Elevenen élt benne első találkozásuk emléke. Két évvel
korábban történt, mikor Arnaud apja, François de Sauvage
elhunyt, s ő sorra felkereste a szomszédjait, hogy az Illiers-
kastély új uraként bemutatkozzon. Nem mindenhol látták
szívesen, volt, ahol nem is fogadták. Tudta, hogy törvénytelen
származása miatt sokfelé megvetéssel tekintenek rá, és sejtette,
hogy Combray is megvetéssel van iránta. Ennek ellenére az illem
úgy diktálta, hogy bemutatkozzék, csakhogy a márkit aznap nem
találta otthon. Ekkor úgy döntött, mielőtt hazatér, megitatja a
lovát a pataknál. Itt látta meg a pádon üldögélő lányt, aki egy
könyvet olvasott. Lenszőke hajából és valószínűtlenül fehér
bőréből éteri tisztaság áradt, melyet az egyszerű fehér batiszt
ruha csak még jobban kihangsúlyozott. Anne-Marie észrevette az
őt megigézve bámuló férfit, és összerezzent. De miután
összeszedte magát, rámosolygott, s udvariasan megkérdezte:
- Segíthetek valamiben, monsieur? Talán eltévedt?
A lány szemeiben tükröződő ártatlan kedvesség megzavarta
Sauvage-t.
- Nem, kisasszony. O, én csak izé... a Combray kastélyban
jártam, és gondoltam, megitatom a lovam.
- O, szóval a papát kereste. Elutazott, csak harmadnapra várjuk.
 Mikor Arnaud de Sauvage utoljára látta Combray lányát, az még
csak egy vézna gyermek volt, aki nem ígérkezett túl szépnek.
Most nehezen ismerte fel a kecses fiatal hölgyben az egykor apja
háta mögött bujkáló, szégyenlős kislányt. Még váltottak néhány
szót, majd Sauvage, aki nem akart tolakodó lenni, elbúcsúzott, és
hagyta Anne-Marie-t visszatérni regényéhez.
Viszont a patak partján üldögélő lány látványát nem tudta
kiverni a fejéből. Nem volt egy érzelgős alkat, sosem hitt abban,
hogy létezne szerelem első látásra, de az a néhány perc, amit a
Combray lánnyal töltött, nagy hatással volt rá.
Mikor a találkozás után hazatért, nyomban hívatta
komornyikját, Herbert Brielt, akit alaposan kifaggatott a Combray
családról. Tőle tudta meg azt is, hogy a birtok, aminek a
kisasszony az egyedüli örököse, már régóta veszteséges, és hogy
apja nagyobb kölcsönért folyamodott Chartres-ban. Anne-Marie
jótékony hajlamairól, amiért ugyancsak sokat dicsérték a
környéken, szintén az emberétől hallott.
Milyen kedves, figyelmes teremtés - gondolta Sauvage, s
melegség áradt szét szívében. - Egyből éreztem, hogy van benne
valami angyali kedvesség, valami veleszületett jóakarat.
Ezután megpróbált közelebbi ismeretségbe kerülni a lánnyal,
de úgy tűnt, a kisasszony nem fogadja szívesen a közeledését.
Ez elkeserítette a férfit, de hamar megfogalmazódott benne egy
másik terv, ami egyébként is jól illett az elképzeléseibe:
felvásárolja a tartozást, és ha eljön az ideje, nagylelkűen eltekint
tőle, amennyiben Combray neki adja a lánya kezét. A márki
bizonyára kapni fog a lehetőségen, hisz úgysem lesz képes
előteremteni az összeget, ebben Sauvage biztos volt. Jól látta,
hogy Lavardin-ben milyen idejét múlt eszközökkel és pazarló
módon folyik a termelés. A jó márkinak egy csepp üzleti érzéke
sem volt: a búza ára nőtt, a gabonaföldeket mégis parlagon
hagyták... Az új technikákat megveti, a bérlői meglopják és még
ezer más helyen folyik el a pénze. De ő, Arnaud de Sauvage majd
tesz róla, hogy ez eljusson a zsidó Simoné fülébe is, aki szintén
boldog lesz, hogy szabadulhat a bizonytalan adóstól.
Igen, ez így tökéletes lesz. Sem az öreg Combray, sem Anne-Marie
nem engedheti meg magának, hogy visszautasítson egy ilyen
remek ajánlatot - gondolta, s elégedetten kidüllesztette
mellkasát.
Pedig ki tudja? Talán, ha egyszer-egyszer maga is küldött volna
élelmet egy szegényháznak, esetleg meleg ruhákat a kolostorba,
ahová Anne-Marie is eljárt jótékonykodni, megnyerhette volna a
lány rokonszenvét ahelyett, hogy anyagilag ellehetetleníti az
apját. Ám ilyesmi eszében sem volt Sauvage-nak, sót amióta
Anne-Marie egyre-másra küldte a biztató jeleket, úgy érezte, a
taktikája valóban bevált.
De a lány még mindig nem szánta rá magát arra, hogy kimondja
az igent, s Arnaud de Sauvage türelmetlensége lassan haragba
csapott át. Éppen azon volt, hogy félreteszi a számadásokat, s
átlovagol Lavardin-be választ követelni, mikor Herbert
kopogtatott, s jelentette, hogy Jean- Antoine de Combray
érkezett, akinek fontos mondandója van az úr számára.
- Végre! - sóhajtotta. - Vezesse be a márki urat, Herbert.
Nyájas mosollyal fogadta a vendéget, aki az alkalomra elegáns
sötétszürke felöltőt és tollas kalapot öltött. Sauvage jó előjelnek
tartotta az ünnepi díszt.
- Jöjjön, kedves márki, kerüljön beljebb! Foglaljon helyet, igyon
egy pohár bort! Herbert, egy pohár malváziát a vendégnek!
- Köszönöm, monsieur, de inkább állva maradnék. Nem
kívánom sokáig rabolni az idejét - felelte Combray. - Hamar
befejezem a mondandómat.
A kimért hangnem nem tetszett Sauvage-nak.
- Remélem, azért jó hírt hozott nekem.
- A legjobbat! - felelte a márki vidoran. - Itt van a húszezer livre,
amellyel tartoztam, s melyet már rég meg kellett volna fizetnem
önnek. Egyúttal köszönöm a türelmet és megértést, amit a
késlekedésem iránt tanúsított!
Azzal Jean két gömbölyű zsákocskát rakott le az elsápadt
Sauvage elé.
 - Mit mondott? - kérdezte amaz. - Vesszek meg, ha értem,
hogyan lehetséges ez?
- Nem értem kérdését. Tartoztam önnek, és hát adós, fizess,
nem igaz? - kedélyeskedett az öreg, s már vette is volna a
kalapját. - Hanem ami a másik dolgot illeti - jegyezte meg mintegy
mellékesen -, sajnálattal kell közölnöm, hogy a lányom
elutasította megtisztelő ajánlatát... Ellenben eljegyezte magát
Nicolas de Morainville barátom fiával, Henry de Morainville-lel,
amit hamarosan be is jelentenek. Remélem, ez nem fogja
befolyásolni a köztünk lévő jószomszédi viszonyt.
- Megállj! - szakította félbe egy kézmozdulattal Sauvage. - Azt
mondta, Anne-Marie máshoz megy feleségül? De hiszen ez
lehetetlen! Én kértem meg előbb a kezét, vagy talán nem így
történt?
De igen, csakhogy a lányom úgy döntött, a Morain-ville fiú
ajánlatát részesíti előnyben... Egyébként ragaszkodolt hozzá,
hogy mindezt ő maga mondhassa el önnek, így érezte
tisztességesnek. Én ezt nem tartottam jó ötletnek, ezért ezt a
levelet írta magának. Tessék, olvassa.
Sauvage a borítékra meredt. Feltörte Anne-Marie pávamadaras
pecsétjét, s olvasni kezdte a végtelenül kedves és tapintatos
módon megfogalmazott levelet. A lány szavai azonban hiába
voltak cukorba hempergetve, Sauvage számára éppolyan
keserűek voltak, ahogyan Combray azokat az arcába vágta.
- De a lánya... - mondta elfúló hangon. - A lánya elhitette velem,
hogy... minden jel arra mutatott, hogy...
- Az én lányom nem ígért önnek semmit, uram.
- Szavakkal talán nem, de a tettei! És a gesztusai! Elhitette
velem, hogy kedvére valónak találja a közeledésemet!
Combray mosolyogva rázta a fejét.
- Az én Anne-Marie lányom a leggyöngédebb teremtés a
világon, aki mindenkihez kedvességgel és érdeklődéssel
közeledik. Bizonyára félreértette a helyzetet!
 - Én nem értettem félre semmit! - kiáltotta Sauvage
felháborodva. - Ön és a lánya félrevezettek engem!
- Vigyázzon a szavaira, uram! - felelte szemrebbenés nélkül a
márki. - Megértem zaklatottságát, de elismétlem: amit ön bátorító
közeledésnek vélt, nem volt több, mint a lányom veleszületett
kedvessége. Hacsak nem a szánalmának a megnyilvánulása,
amiért nem viszonozhatja az ön érzéseit.
- Szánalom?! Hogy az kis boszorkány szánalomból rezegtette
volna felém a pilláit? Maga teljesen ostobának néz engem, uram!
Szándékosan űzték velem a bolondját, hogy időt nyerjenek és
összeszedhessék a pénzt! De nem eszik olyan forrón a kását! A
határidő lejárt, én pedig a birtokot akarom, ami a jelzálog
értelmében most már az enyém!
- Ez nem így működik, uram, ön is tudhatja - felelte továbbra
is teljesen higgadtan Combray. - Ön nem érvényesítette a jogait,
mikor a határidő lejárt, tehát hallgatólagosan beleegyezett annak
meghosszabbításába. És ezt még egyszer köszönöm magának...
Ezennel rendeztem a tartozásomat, amit ön nem utasíthat vissza.
- Még hogy nem...!
- így szól a törvény betűje! - emelte fel a hangját Combray. -
Most pedig mennem kell. A lányom eljegyzését ünnepeljük ma
este, szűk családi körben. A viszontlátásra!
Arnaud de Sauvage bénultan meredt az ajtóra, melyen
keresztül vendége távozott.
- Itt a bor, uram! - Herbert, aki időközben meghozta a malváziát,
meglepetten tapasztalta, hogy a vendég már el is ment.
Sauvage ködös tekintettel bámult a komornyikra.
- Kifelé! - bődült el hirtelen. - Azt mondtam, kifelé! Mit bámulsz,
mint egy idióta?!
Azzal az elképedt Herbert-t kipenderítette a szobából, s
bevágta mögötte az ajtót.
Már alkonyodott, de Sauvage még mindig keserű gondolatain
rágódott. Karosszékét az ablak felé fordította, s tekintete egyre
csak Lavardin felé kalandozott. Mellette két kiürült borosüveg
hevert.
- Nem értem - morfondírozott magában. - Honnan szerzett ez a
fajankó ennyi pénzt? És ilyen hirtelen? Ez nekem bűzlik. - Fáradt
mozdulattal a kezébe temette az arcát.
S Anne-Marie? Ismerte azt a Morainville fiút, az csak egy ijedős
gyerek még. Hogy volt képes őt választani? Istenem, pedig ő
mindent megadott volna neki! Mindent, hogy boldoggá tegye! De
a legfájdalmasabb gondolat, ami szinte égette Sauvage
önérzetét, az a nevetségesség gondolata volt. Hogy szerelmes
iskolásfiú módjára járatta le magát az egész környék előtt... Hogy
belefogott a kastély felújításába is, miközben az asszony, akire a
ház várt, más jegyese volt! És az a rengeteg virág, amit küldött!
Szinte látta maga előtt, ahogy Anne-Marie undorodva félrelöki
őket, s aztán kedvetlenül lekörmöli a hazug köszönőleveleit...
A csalódott férfi lelke mélyéről olyan indulatok kezdtek
feltörni, melyeket gyermekkora óta nem érzett. A veszteség és a
megalázottság. E két érzés uralta ifjonti éveit, s most is így érezte
magát: kifosztottnak és megalázottnak. Olyan iszonyatos, rég
eltemetett emlékképek kezdtek vi- tustáncba lelki szemei előtt,
hogy a gyomra is émelyegni kezdett belé. Például annak a napnak
az emléke, mikor elvesztette az egyetlent, akit igazán szeretett:
az édesanyját. A nap, mikor a lelkét azóta is uraló sötétség
magába szippantotta őt...
Arnaud de Sauvage nagyapja azok közé a nemesek közé tartozott,
akik úgy „lopták” a nemességüket. A férfi valaha egy mészégető
műhelyben volt kétkezi munkás, de szorgalmának, tehetségének
és persze gátlástalan természetének hála nagy vagyonra tett
szert. Öregkorára megvásárolta az Illiers-birtokot, s felújíttatta a
rajta álló ódon, erődítményszerű kastélyt. Felvette a birtok nevét
is, így mire az egykori mészégető fia, François felcseperedett, ő
már magabiztosan használta a Sauvage d’Illiers nevet, a
nemességet jelző „de” szócskával a birtok előtt.
Halála után Arnaud édesapja, François vette át a birtokot. Az
öreg François imádta a nőket, amitől a bigottan vallásos és
szolgalelkű felesége sokat szenvedett. A bővérű férfi
előszeretettel mászott fel az Illiers-kastély szolgálólányainak
szűkös cselédszobáiba, vagy csábítgatta felesége komornáit a
ház rejtett zugaiban. Egy idő után a felesége, Claude de Sauvage,
jobb ötlete nem lévén, csúnya, himlőhelyes lányokra vagy épp
öregasszonyokra cserélte le a női személyzet tagjait. Ekkor az
öreg Sauvage a parasztlányokat kezdte döntögetni a
szalmakazlakba, vagy bérlői szemrevalóbb asszonyait szemelte
ki magának, akiket udvarlással, hamis ígéretekkel vagy
egyszerűen csak földesúri előjogait kihasználva vitt ágyba.
Az sem volt titok, hogy Arnaud csinos édesanyjának, Edithnek
az ellenállását mivel törte meg: a lány mindössze tizenhét éves
volt, mikor elárvult. A szőke, babaarcú Edith felkeltette a gazda
érdeklődését, így megmenekült attól, hogy tél közepén az utcán
találja magát, s szolgálataiért cserébe meghúzhatta magát az
Illiers falujának határában álló kis viskóban. Hátralévő éveiben
gyógynövények gyűjtögetéséből, különböző főzetek
kotyvasztásából tartotta fenn saját magát és gyermekét, akit
François-nak szült, és akit Arnaud-nak nevezett el. François
nemigen törődött se vele, se gyakran nélkülöző édesanyjával, aki
pedig többször is próbálta a gyermeket apja közelébe vinni.
- A te apád is egy ilyen szép házban lakik ám! - mondta Edith
mindig, mikor esténként magához húzta fiát a vékonyka takaró
alatt. - S meglátod, egy nap te is ott fogsz élni vele. Szolgák lesik
majd minden kívánságodat, a szobádban mindig lobogni fog a tűz
a kandallóban, és puha derékalj lesz a fekhelyed.
- S miért nem vitt még minket apám abba a nagy házba, anya?
- kérdezte ilyenkor a kis Arnaud.
- Mert még nem tudott eljönni értünk. Messze van. Háborúzik.
Ez az egyszerű hazugság, amellett, hogy megnyugtatta Arnaud-
t, abba az illúzióba is ringatta, hogy apja egy bátor katona, egy
valóságos hős. Ebből a hitből merített erőt akkor is, mikor a
falubeli gyerekek fattyúnak csúfolták vagy botokkal kergették.
 A türelmes Edithnek végül igaza lett. François de Sauvage egy
hideg téli napon, mikor Arnaud kilencéves volt, beállított
hozzájuk. Az ezt megelőző hónapok a legborzalmasabbak voltak
a fiatal anya és Arnaud életében. Akkor már második éve követte
az esős és hűvös nyarat kegyetlenül hideg tél. A termés kevés
volt, a környéken rettenetes méreteket öltött az éhezés, mely
anyát és fiát különösen keményen sújtotta. Edithnek azonban az
fájt a legjobban, hogy a hideg harapása ellen sem tudta többé
megvédeni a fiát, minthogy jóformán mindenüket eltüzelték. Az
asszony napról napra gyengült, s gyermekét magához szorítva
lélekben már felkészült a halálra, mikor kinyílt a viskó ajtaja, és
a beáradó sápadt téli fényben megjelent a coboly- prémes
bundába burkolózott François de Sauvage. A férfi végigjártatta
tekintetét a nyomorúságos lakon, ahol már minden éghetőt
eltüzeltek, és a puszta földön kuporgó két szerencsétlenen. Intett
egyik kísérőjének, aki gyorsan egy meleg takaróba bugyolálta
anyát és fiát.
- Ő volna hát a fiam? - kérdezte François, miközben egészen
közelről fürkészte Arnaud arcát.
Edith erőtlenül bólintott. Arnaud a férfira meredt, aki egy
cseppet sem hasonlított arra a hős katonára, akit elképzelt
magának. Pocakos volt, kopasz, méretes tokája a kabátja
gallérjára lógott. Csak a súlyos szemhéjak mögül figyelő hideg
kék szemekben ismert a sajátjára. Bár nem nyújtottak valami
biztató látványt, François szemmel láthatólag elégedett volt.
- Akár szép szál legény is lehetne, csak sovány és beteges az
arcszíne. De az nem csoda, ha egyszer ilyen helyen élt - mondta
fitymáló hangon. - De legalább erős, annyi szent. Ha megmarad,
a nevemre veszem - egyenesedett fel végül. - Mostantól
gondoskodni fogok róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt.
Azzal Edithet egyetlen pillantásra sem méltatva kicsörtetett a
házból.
Két órával később három szolga tért vissza élelemmel és
tűzifával bőségesen megrakott kosarakkal. Az egyikben egy jó
erős szilvapálinka is akadt. A váratlan csodától megszédült Edith
megtudta, hogy Sauvage két hét leforgása alatt elvesztette
mindhárom törvényes gyermekét. Örökösét, a húszéves
François-t és két fiatalabb lányát egymás után vitte el a tüdővész.
S most, hogy rövid gyászából fölocsúdott, rájött, hogy öregedő
felesége aligha fogja több utóddal megajándékozni, eszébe
jutott a falu szélén tengődő jóképű fiúcska, akiről tudta, hogy az
övé.
Aznap este Edith és Arnaud tápláló vacsorához és meleg
szobához jutottak. Ahogy a fiú végzett az utolsó falattal,
nyomban el is aludt a csodálatosan meleg cserépkályha mellett
összegömbölyödve.
A mai napig emlékszik arra, amit aznap éjjel álmodott: nyár volt,
és ő egy puha, illatos szénaboglyán hemperegve élvezte a
napsütést, egyik kezében egy nagy piros almával. Ebből az
álomból ébresztette egy olyan zaj, ami szintén a mai napig a
fülébe csengett: anyja kiáltozása, edénycsörömpölés, lábak
dobogása és egy reszelős, mély hang, mely ezt dörmögte:
- Hol van a többi élelem, asszony? Láttuk, hogy vagy hat kosárra
valót hoztak neked meg a kölyködnek. Hova rejtetted?
Arnaud kinyitotta a szemét, és meglátott egy tagbaszakadt,
ápolatlan férfit, amint anyja haját markolva magasodik a földön
térdepelő asszony fölé. A fiú felismerte a férfiban a helyi
patkolókovácsot. A szobában volt még két másik férfi, szintén
falubeliek: egy sunyi ábrázatú ikerpár.
A behatolók szerencsére még nem vették észre a sarokba u
gubbasztó gyereket, aki rémülten figyelte a jelenetet. A ny ja
észrevétlenül intett a szemével, hogy ne mozduljon.
Most kérdezem meg utoljára, hol van a többi étel, te koszos
ribanc? - fröcsögte Edith arcába a kovács, és még erősebben
húzta hátra az asszony fejét. Edith felkiáltott.
- Ez volt minden. Csak egy kis kukoricaliszt meg néhány alma,
meg egy kis tűzifa. A kastélyból küldték. Hisz már ez is elég
nagylelkű volt... Ismerik az urat, nem? Olyan ő, mint aki
nagylelkűen osztogatja a saját készleteit?
- Hazudsz, nyomorult! - kiáltotta a kovács, és a földre lökte
Edithet.
 A férfi szeme megakadt a sarokban kuporgó Arnaud-n, s szája
rögtön gonosz vigyorba húzódott.
- Na, de majd beszélni fogsz, ha meg akarod kímélni a fattyú
fiad helyes kis pofikáját!
A férfi előrángatta a gyereket, s odalökte az egyik egérszerű
férfihoz.
- Fogd erősen! - szólt rá társára, és a kályha még izzó parazsába
dugta a fegyverként magával hozott piszkavasat. Mikor kihúzta, a
vas vörösen izzott, s egyenesen Arnaud arcához közelítette. Edith
rájött, mit akar a férfi, s könyörögni kezdett.
- Ne, ne, ne, ne! Kérlek, ne! Vigyél bármit, csak hagyd békén a
fiamat! Ott van minden, a csapóajtó alatt a szoba túlsó végében.
Az egyik iker ott termett, ahová Edith mutatott, s rövid
keresgélés után felemelte a földbe süllyesztett üreg fedelét.
- Megvan, Basile! - rikkantotta, és sorra kipakolta a kosarakat
a padlóra. Amint megtalálta a pálinkát, jó nagyot húzott belőle,
míg a fivére, aki eddig Arnaud-t fogta, mellette nem termett, hogy
kicsavarja a kezéből.
Basile, a kovács gyűlölködve nézett a még mindig földön
kuporgó Edithre.
- Széttetted a lábadat annak a vén kecskének, mi? Nem
mondom, sokat megérhet, ami a lábad között van, ha ilyen hálás
volt az a kurafi! Hát nem szégyelled magad? Mi?!
A férfi szemei vérben forogtak, s egyre az izzó vassal
hadonászott.
- Hát van isten az égben? Míg mi, rendes emberek az éhhalál
szélén tengődünk, egy ilyen kis cafat, mint te boldogan
lakmározik a fattyával! Hentereg az urasággal, aztán röhög a
szerencsétlen szomszédjain, akiknek fölkopik az álluk! De majd
megmutatom én neked is, meg az átkozott kölyködnek is, hogy
hol a helyetek!
A kovács megragadta Arnaud karját, majd a vasat egy hirtelen
mozdulattal az arcába nyomta. A fiú felüvöltött a pokoli kíntól,
s amint a férfi eleresztette, a padlóra rogyott. Az anyja zokogva
rohant volna nyöszörgő kisfiához, de a kovács elkapta és durván a
padlóra lökte. Egyik kezével a földhöz szorította az asszonyt, míg
szabad kezével kioldotta nadrágján a zsinórt.
- Na, most majd megmutatom neked...! - zihálta, és felhajtotta
Edith szoknyáját, aki hiába vergődött a hatalmas férfi súlya alatt.
- Na, most megkapod, ribanc... Pierre, Jules, azután ti jöttök!
Az utolsó dolog, amire Arnaud emlékezett, a fájdalomtól
eltorzult, könnyes arcú édesanyja volt, amint a nagydarab férfi
hörögve vonaglik törékeny testén... Azután a fájdalomtól
elvesztette az eszméletét...
Másnap tért csak magához. Egy szekér hátulján rázkódott egy
nehéz szőrmekabát alatt. Fel-felnyíló szeme sápadt téli eget
látott. Fejébe fájdalom nyilallt az éles fénytől, arcán lüktetett az
égés okozta seb. Rövid időre ismét jótékony tudatlanságba
zuhant.
Mikor újra magához tért, egy csinosan bútorozott szobában
találta magát, ahol a kandallóban pattogott a tűz. Pont, ahogy a
mama mondta mindig...
A mama! Arnaud kiáltani szeretett volna, de nem jött ki hang a
torkán. Nem tudott beszélni. Kiugrott az ágyból, az ajtóhoz
rohant, s hisztérikusan püfölni kezdte. A zajra szolgálók és egy
fekete ruhás orvos lépett a szobába, akik nagy nehezen ágyba
dugták a rúgkapáló, hangtalanul zokogó gyereket. A doktor
ópiummal kevert hársfateát erőltetett le a torkán, s az ital azonnal
megtette a hatását. Arnaud újra elaludt. Mire órákkal később
felébredt, egy talpig feketébe öltözött, szigorú kinézetű asszony
állt előtte. A sápadt matróna összevont szemmel mustrálta a
gyereket, s hangja éppolyan fakó volt, mint egész lénye.
- Arnaud a neved, igaz? - kérdezte.
A fiúcska álmosan ránézett az asszonyra, és lassan bólintott.
- Az mondták, hogy nem tudsz beszélni. Igaz ez?
Arnaud nem válaszolt, csak nézett, mint aki nem tudja, mit
akarnak tőle.
 - Nem tudom, hogy hallgatásod a konokság jele-e, vagy valóban
néma vagy. Legalább arra felelj, hogy régebben tudtál-e
beszélni?
Arnaud ezúttal bizonytalanul bólintott.
- Nos, akkor reméljük, előbb vagy utóbb megjön a hangod. A
doktor azért a biztonság kedvéért még megvizsgál.
Most pedig légy erős, gyermek, mert szomorú hírt kell
közölnöm veled. Anyád meghalt. Az a néhány gonosztevő, aki
megtámadott titeket, meggyalázta, majd elmetszette a torkát.
Alighanem veled is végezni akartak, de úgy le- részegedtek, hogy
megfeledkezhettek róla.
Az asszony hangjában nyoma sem volt együttérzésnek, sőt
inkább úgy tetszett, egyenesen sajnálja, hogy a rablók ilyen
hanyag munkát végeztek. Miután Arnaud csak üres tekintettel
nézett rá, folytatta.
- Helyes. Nem szeretném, ha újabb jelenetet rendeznél. Nem
szenvedhetem a könnyeket... Nos, a férjem úgy döntött, ezentúl
a kastélyban nevelkedsz majd. Biztonságban akarja tudni az
egyetlen örökösét. - Az asszony arca e szavakra fájdalmasan
megvonaglott, majd így folytatta: - Persze taníttatni is fog, idővel
urat akar formálni belőled. Lesz dolga bőven, hisz félig vad vagy.
De hát mit is várhat az ember, ha valakit egy faluszéli szajha
nevelt.
Claude de Sauvage összehúzott szemmel figyelte a gyerek
reakcióját, mintha csak azt remélte volna, hogy újra dühöngeni
kezd. De Arnaud higgadt maradt, csak szemében villant meg a
gyűlölet fénye.
A következő két hétben a fiú körül lelassult a világ. Csak feküdt
az ágyában, nem szólt egy szót sem, ételt is alig vett magához. A
szobalányok sürgés-forgását, a doktor látogatásait csak
homályosan érzékelte. A fekete ruhás asszony szerencsére nem
bukkant föl újra, de napjában egyszer megjelent az apja az ágya
mellett, s kifürkészhetetlen tekintettel bámulta őt.
 A gyerek állapota aggodalommal töltötte el François de
Sauvage-t. Jóformán csonttá és bőrré soványodott, továbbra sem
beszélt, csak éjszaka, mikor rémálmok gyötörték
„Égnek!” „Égnek!” - egyre csak ezt ismételgette ilyenkor. Sauvage
aggodalmát megosztotta a doktorral is, aki sietett őt
megnyugtatni.
- Megvizsgáltam a gyerek hangszálait, s azok nem sérültek
meg. A némaságnak bizonyára a sokk az oka, hisz szörnyű
dolgoknak lehetett tanúja. Ez okozza a rémálmokat is.
- Ha engem kérdezel, agyalágyult lett - szólt közbe François
háta mögül a felesége. - Be kéne dugni egy árvaházba, mielőtt
egy éjszaka ránk támad!
- Ostobaság! - torkolta le a férje. - És nem kérdeztem a
véleményed! A fiú itt marad, már megmondtam. Mondja, doktor,
tehetünk valamit, ami felgyorsíthatja a gyógyulást?
- Nem sok mindent. Az ilyen betegségek általában maguktól
gyógyulnak. Legtöbbször történik valami, ami kimozdítja őket
ebből a vegetatív állapotból, de hogy ez Arnaud esetében mi lesz,
nem tudhatom.
De François de Sauvage tudta. Másnap este bement fia
hálószobájába, és leült az ágy szélére. Megfogta Arnaud kezét, aki
összerezzent az érintésére. François egészen közel hajolt hozzá,
és azt suttogta.
- Meg akarod őket égetni?
Arnaud lassan bólintott.
Ekkor Sauvage felnyalábolta a gyermeket, levitte a földszintre,
és a ház előtt várakozó kocsiba ültette, ahová maga is beszállt.
Pár perc zötykölődés után Illiers-en-Rive-be értek, ahol Edith régi
háza előtt ott gyülekezett az egész falu népe. A ház előtt nagy
tüzet raktak, melynek fénye megvilágította komor arcukat, ahogy
a hintóból kikászálódó férfit és a nyomában megjelenő vézna
gyereket figyelték, aki a ráadott vastag szőrmekabát alatt még
törékenyebbnek tűnt. François intett a gyereknek, hogy lépjen be
a házba. Arnaud kinyitotta az ajtót, s régi otthona közepén
meglátta a három férfit, anyja három gyilkosát, egymásnak háttal,
egy-egy székhez kötözve. Szájuk koszos ronggyal volt betömve,
s úgy nyüszítettek, mint a patkányok, ahogy rémült szemüket a
fiúcskára szegezték.
Arnaud figyelmesen nézte őket, mint aki alaposan az
emlékezetébe akarja vésni a látványt. Pár perc elteltével hátat
fordított nekik, és visszatért apjához, aki a tűz mellett állt,
szemében a ki nem mondott kérdéssel. Arnaud habozás nélkül
megragadta a tűzbe készített egyik botot. Ekkor egy középkorú
asszony rontott ki a tömegből, s Sauvage lába elé vetette magát.
- Uram, kímélje meg a férjemet, könyörögve kérem! Tudom,
hogy hibázott, de hát éhezett. Mind éheztünk! Nem akarták
bántani azt az asszonyt, kérem, kegyelmezzen neki!
- A fiamat illeti a megbocsájtás joga - mondta Sauvage kurtán.
A kovács felesége Arnaud-ra nézett. A fiú kemény
rezzenéstelen tekintetében azonban nyoma sem volt a
kegyelemnek. Válasz helyett a kunyhó nádtetejére dobta az égő
fadarabot. A tűz hamar elharapódzott, s a házból rövidesen
rettenetes kínhalál hangjai szűrődtek ki.
Mikor a kunyhó már lángokban állt, bent pedig elnémultak a
kiáltozások, Arnaud Franșois-ra emelte tekintetét.
- Mehetünk, apám - mondta, s visszaindultak a kastélyba.
Ettől kezdve Arnaud Illiers-ben nevelkedett. Jólétben és
biztonságban egy távolságtartó, de legalább védelmező apa és
egy őt nyíltan gyűlölő és minden lehetséges alkalommal
megalázó asszony mellett. Az évek múlásával Claude mind
megveszekedettebben gyűlölte férje fattyú gyermekét, s ott
ártott neki, ahol tudott. Egy napon saját kezűleg vette el férje
kedvenc tubákos szelencéjét és rejtette el a fiú holmijai között,
hogy apja azt higgye, lopáson kapta a fiát. Arnaud rettentő verést
kapott az eset után. Máskor kedvenc lova lábát sebesítette meg,
hogy ne tudjon apjával kilovagolni. A cselédek előtt csak úgy
emlegette, mint a „koszos fattyú”, s idővel a fejébe vette, hogy a
fiút valamiféle démon szállta meg.
 - A nézésed elvetemült... - sziszegte egyre. - Süt belőle a
pimaszság... Az ördög lakik a tekintetedben, de én kiverem onnan,
ha addig élek is.
Arnaud-t egy éjjel Claude de Sauvage hangos krákogása
ébresztette fel. Az asszony már évek óta bajlódott a tüdejével, s
gyakran tört rá ilyesféle roham. Arnaud kilopakodott a folyosóra,
s az úrnő hálója felé vette az irányt. A szobába lépve meglátta
nevelőanyját félrecsúszott főkötővel, kivörösödve fulladozni. Az
asszony hiába kapkodott aszott kezeivel az orvosságos üvege
után.
- Se... segíts...! - nyögte, mikor észrevette a fiút.
Arnaud az ágyhoz lépett, s felemelte az asztalról az opálos
folyadékkal teli üveget. Az asszony az italért nyúlt, de Arnaud
elhúzta a kezét.
- Te... ne játssz velem... büdös kölyök!
A fiú hosszasan nézte a gyűlölt arcot, azonban nem szólt
semmit. Végül egy megfontolt mozdulattal a szőnyegre öntötte
az üveg tartalmát.
Ezután hátat fordított a szitkokat szóró, fuldokló asszonynak,
és becsukta maga mögött az ajtót. Lekuporodott az ajtó elé a
folyosó hideg kövére, s még hosszasan hallgatta a gonosz
boszorka hörgését...
Egy óra múlva újra tökéletes csend honolt a kastélyban, s ettől
kezdve Arnaud de Sauvage-ra könnyebb évek vártak. De Claude
de Sauvage halálhörgéseit még sok éven át hallani vélte a kastély
éjszakai csendjében.
Sauvage-t kopogtatás hangja rángatta ki keserű emlékei közül, s
rögtön ezután Herbert kopasz feje jelent meg az ajtóban.
- Mit akarsz? - mordult rá az úr.
- Bocsásson meg, hogy zavarom, de Marcel, Combray- ék
szolgája van itt, és azt állítja, fontos mondandója lenne az uraság
számára.
 Egy órával később Arnaud de Sauvage dühödten vágtatni
kezdett Lavardin felé. Egyre gyorsabb tempóra ösztökélte a
pompás telivért, Marcel alig bírta tartani vele a tempót azon a
poroszka lovon, amit sebtében aláadtak.
Sauvage a kastély elé érve leugrott lova nyergéből, s a
lépcsőfokokat kettesével szedve berontott az előtérbe. A
szalonból vidám beszélgetés hangja szűrődött ki. Belépett a
gyertyákkal gazdagon megvilágított helyiségbe, ahol az ünneplő
társaság megdermedt a láttán. Kétségkívül ijesztő látványt
nyújtott: arca vörös és verejtékes volt a vágtázástól, kitágult
orrlyukaival fújtatott, mint egy megvadult bika. Szemével Jean-
Antoine de Combray-t kereste, s mikor meglátta, egyenesen felé
csörtetett.
- Maga! Maga egy hazug tolvaj! Azt hiszi, hagyom, hogy
meglopjon? Hogy meri nemesembernek nevezni magát?
Combray-t azonban nem rémisztette meg a felbőszült
szomszéd látványa.
- Fogja vissza magát, fiatalember! - mennydörögte. - Mégis mit
képzel, hogy csak úgy betör az otthonomba? Itt épp családi
ünnepség folyik...
- Ünnepség, meghiszem azt! Van is ünnepelni való azon, hogy
az én menyasszonyomat elveszi ez a málészájú idióta! - mutatott
Henry felé, aki mögött a reszkető An- ne-Marie bujkált.
- Na de uram! - készült közbelépni Nicolas de Morainville.
- Hagyd, Nicolas! - intette le a márki. - Megtudhatnám, miféle
menyasszonyról beszél? Legjobb tudomásom szerint a lányom
soha nem mondott igent magának! Ügy döntött, máshoz megy
hozzá, amihez minden joga megvan!
- Úgy döntött, igen? Három hónapja eldöntetett ez az eljegyzés,
és engem mindez idő alatt az orromnál fogva vezettek! Hát azt
hiszi, én teljesen idióta vagyok? Hogy velem bármit meg lehet
tenni? - ordította Sauvage, nyálzáport zúdítva Jeanra.
 - Nem gondolom, hogy ön idióta - felelte amaz higgadtan,
kendőjével törölgetve az arcát. - Azt viszont igen, hogy nem
úriember. Ha az lenne, méltóságteljesen viselné a visszautasítást,
és gratulálna az ifjú párnak, ahogy az egy igazi nemestől
elvárható. De mit is várjon az ember egy fattyútól? - vetette oda.
Nicolas közben észrevette az ajtó mögül leselkedő Maróéit, aki
csak mostanra érte utol Sauvage-t. Próbálta néma integetéssel
figyelmeztetni a Sauvage-zsal farkasszemet néző Combray-t, de
az nem vette észre.
A betolakodó szeme összeszűkült.
- Lehet, hogy fattyú vagyok, uram, de legalább nem vagyok
tolvaj! Amit ez a díszes társaság nem mondhat el magáról!
- Hogy merészeli...!
Combray régi, ösztönös mozdulattal kapott a kardja után, amit
természetesen most nem viselt. Sauvage gúnyosan felnevetett.
- Azt kérdi, hogyan merészelem? Lopott ékszerek rejtegetése
és árusítása bűncselekmény, ha nem tudná, uram! Maga egy
közönséges orgazda! Sőt, továbbmegyek, egy alávaló gyilkos!
- Fogalmam sincs, miről beszél - mondta Combray egy
árnyalatnyival nyugtalanabb hangon. - Maga részeg vagy
képzelődik!
- Képzelődöm?!
Sauvage sarkon fordult, és berángatta Marcelt a szoba
közepére.
- Ki vele, fiú! Ismételd el, amit nekem mondtál az imént! Meséld
csak el, honnan szerezte a gazdád azt a húszezer livre-t...!
S Marcel, szemét a szőnyeg mintázatára szegezve mesélni
kezdett. A meglopott királynéról és a leszúrt udvarhölgyről, a
sebesült banditáról, a megtalált kincsekről, s arról is, mint
hallgatta ki, mikor a gazda leszúrta a fedele alatt lábadozó
útonállót...
Anne-Marie és Henry elkerekedett szemmel hallgatták a
történetet.
 - Azt hitte, ezt megúszhatja? - kérdezte Sauvage megvetően,
mikor Marcel végére ért mondandójának. - Ezért börtönben lenne
a helye! S oda is kerül, ha rajtam múlik!
- Igaz ez, apám? - szólt közbe Anne-Marie.
- Igen, igaz, kislányom.
- S az is, hogy... megölte azt az embert?
- Igen...
Anne-Marie szemét elfutotta a könny, s az arcára kiült csalódás
mindennél jobban fájt apjának.
- Tudom, hogy amit tettem, a becsület ellen való -
mentegetőzött -, de érted tettem. Hogy megmenthessem neked
a vagyonúnkat, és hogy hozzámehess Henryhoz.
- Azt hitte talán, hagyni fogom, hogy ilyen áron vásárolja meg
a boldogságomat?
- Ez nem a te döntésed, gyermekem. Itt arról a földről van szó,
mely évszázadok óta a családunké... Kaptam egy lehetőséget,
hogy megmenthessem, hát éltem vele. Hidd el, minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy ne kelljen így cselekednem, de nem
volt más választásom.
- Hogy nem volt más választása? - vágott köze Sauvage
gúnyosan. - A bűnözők is mind ezt hajtogatják. Én magam
kínáltam fel más lehetőséget: megkértem a lányát, s kész voltam
elengedni a tartozását, felvirágoztattam volna Lavardin-t...
- Csakhogy nekem eszem ágában sem volt egy olyan emberhez
adni a lányomat, mint maga! Maga egy harácsoló szörnyeteg, aki
gátlástalanul forgatja ki az embereket vagyonukból!
- Ezt kikérem magamnak! Nem forgattam ki senkit! Mindent,
ami az enyém, törvényes úton szereztem, ami magáról többé nem
mondható el!
- Akkor is egy aljas zsaroló! - kiabálta a márki, akinek Sauvage
az elevenére tapintott. - Zsarolással akart rávenni, hogy magához
adjam a lányomat!
 - Én tisztességes ajánlatot tettem! A lányát a környék
leggazdagabb hölgyévé akartam tenni! Százszor boldogabb lett
volna mellettem, mint amilyen ezzel a szerencsétlen fajankóval
lesz!
Henry de Morainville ezt már nem hagyhatta annyiban, s saját
apját megelőzve a vitatkozók közé vetette magát.
- Most már elég ebből, uram!
- Ne avatkozz bele, kölyök, mert megjárod! - mondta Sauvage,
s könnyedén félretolta az útból Henryt.
- Nem vagyok kölyök, ezt be is bizonyítom, ha kívánja! -
harciaskodott Henry de Morainville. - Épp elég sértést vágott a
fejünkhöz, hogy elégtételt követeljek!
Sauvage gúnyosan végigmérte a nála egy fejjel alacsonyabb
Henryt.
- Párbajt akarsz, fiú? Ne légy nevetséges! Egy kardcsapással
elintéznélek!
- Majd meglátjuk! Ha nem hajlandó elfogadni a kihívásomat, azt
kell hinnem, hogy maga egy gyáva fattyú!
Származásának ismételt felemlegetése végképp kihozta
Sauvage-t a sodrából.
- Mondja ezt az orgazda fia! Nem bánom, kedves ifjú uram, ha
mindenáron meg akarja ízlelni a kardom élét, jöjjön, és intézzük
el a dolgot itt és most az udvaron!
Henry és kihívója már indultak is volna, de ekkor Anne- Marie
könnyes szemmel Sauvage előtt termett.
- Ne tegye ezt, uram, kérem! Ne bántsa őt!
A szomorú kék szempár látványa, ami egy másik férfi miatt
könnyezett, fájdalmat okozott Sauvage-nak.
- Nem én akartam vagdalkozni, hanem ez a zöldfülű! Akit
helyettem választott - mondta elfordítva az arcát.
Henry már épp ismét tiltakozott volna, de Anne-Marie
határozott hangon folytatta.
 - Nem ön helyett választottam, uram. Szeretem Henryt, de ha ő
nem lenne, akkor sem mennék magához feleségül, mert ön sosem
tudna boldoggá tenni.
- Miért mondja ezt, Anne-Marie? - kérdezte Sauvage
lecsendesedve. - Hisz nem is ismer. Honnan olyan biztos benne,
hogy nem tudott volna szeretni?
- Mert úgy hiszem, maga nem jó ember - felelte Anne- Marie
őszintén. - Ha az lenne, nem akart volna úgy megszerezni, hogy
sarokba szorítja az apámat. Megvenni, mint egy darab földet.
Úgyhogy megölheti a vőlegényemet párbajban, börtönbe
juttathatja az apámat, de ezzel csak azt éri el, hogy még
gyűlöletesebb lesz a szememben.
- Szóval gyűlöletesnek talál? Ön is? Akkor mégis hogy volt
képes elhitetni velem az ellenkezőjét? El tudja képzelni, mit
érzek most? Ezt a megalázottságot, ezt a becsapottságot? Azt
mondják a környéken, hogy magának aranyból van a szíve...
Márpedig nincs az másból, mint kőből!
Anne-Marie lesütötte a szemét.
- A legalázatosabban kérem a bocsánatát a becstelen
viselkedésemért. Higgye el, nem jó szívvel tettem, amit tettem.
Az ajándékait, a kelméket és az ékszereket pedig természetesen
visszaküldetem.
- Tartsa meg őket! Viselje őket trófeaként, kisasszony, míg
gondolatban kigúnyolja azt a szamarat, akitől kapta, maga... maga
szívtelen perszóna!
- Ne merje sértegetni a menyasszonyomat! - szólt közbe ismét
Henry, de Anne-Marie a szájára tapasztotta a kezét.
- Nagyon kérem, uram, menjen el! - kérlelte Sauvage-t. -
Menjen, és hagyjon minket békében élni!
Arnaud de Sauvage hosszan nézte a számára fájdalmasan
összeillő fiatal párt.
- Rendben, elmegyek - mondta keserűen. - Most elmegyek, de
egy nap még visszafizetem magának ezt a kölcsönt! Még nem
tudom, hogyan és miként, de meg- ízleltetem kegyeddel a
becsapottság és veszteség érzését! És nehogy azt higgye, hogy
magával végeztem, uram! - folytatta Combray-nak címezve
szavait. - A csuklóján még ma este kattanni fog a bilincs! Innen
egyenesen Lasé kapitányhoz megyek!
- Azzal nem sokra menne, Sauvage! - mondta Nicolas, aki végre
megtalálta a hangját. - Nincsen semmi bizonyítéka, csak egy
bosszúszomjas cseléd vallomása. Egy szolga, akit elbocsájtottak,
kígyót-békát összehord a volt gazdájáról, senki sem veszi
komolyan.
- Különben is - vette át a szót a márki -, épp eléggé gyűlölik
errefelé ahhoz, hogy semmi súlya ne legyen a szavának. Főként
két köztiszteletben álló nemesemberrel szemben. Lasé nem fog
hinni magának.
- S az nem lesz gyanús a jó kapitánynak - vetette közbe Sauvage
-, hogy hogyan jutott ahhoz a két zsák aranyhoz, ami ott hever az
asztalomon? Mindenki tudja, hogy a tönk szélén áll.
- Ha kell, tanúskodom, hogy tőlem kapta kölcsön - szólt Nicolas.
- Úgy? Akár eskü alatt is vallaná?
Morainville habozott.
- Igen, ha szükséges.
Arnaud de Sauvage megvetően a padlóra köpött.
- Szép kis társaság a maguké, mondhatom! De ha kell, szerzek
más bizonyítékot! A holttest! Mondd csak szépen, Marcel, hová
temették ezek az urak a becses kollégájukat?
- Azt... nem tudom, uram... - motyogta a megszólított. - Másnap
reggelre eltűnt a kamrából, ahol addig feküdt. Monsieur Bertrand
bizonyára maga intézte a dolgot...
Sauvage pengevékonyra szorította az ajkait.
- Nos, kedves szomszéd - lépett Combray a férfi elé örülünk,
hogy benézett hozzánk, és előadta ezt az érdekfeszítő mesét a
halott útonállókról és a lopott ékszerekről, de minthogy egyik
ittlétét sem tudja bizonyítani, megkérem, hogy távozzon.
 Arnaud de Sauvage egy utolsó megvető pillantást vetett az
egybegyűltekre, majd dúlva-fúlva kicsörtetett a szobából, maga
után rángatva a rémült Marcelt.
Miután a család magára maradt, Combray lehuppant egy
karosszékbe, és töltött magának egy pohár szíverősítőt. Anne-
Marie szomorúan figyelte apját.
- Ne mondj semmit, kislányom. Tudom, hogy helytelen dolgot
tettem, s ennek súlyát viselni is fogom egész hátralévő
életemben. Hanem tudjátok, mi a legrosszabb az egészben? -
kérdezte végigjártatva a szemét a többieken.
Hogy Sauvage-nak igaza van. Nicolas, Bertrand meg én...
bűnözők lettünk. S jelenleg semmivel, de semmivel nem érzem
magam tisztességesebb embernek Arnaud de Sauvage-nál.
 IV. FEJEZET

A születésnap
1678 áprilisa
Louise de Morainville nevelőnője joggal állíthatta, hogy
tanítványa megregulázása bizony nagy kihívás. Louise
meglehetősen önfejű és élénk természetű gyermek volt, kinek a
legképtelenebb ötletek pattantak ki a fejéből, s általában minden
további megfontolás nélkül meg is valósította őket. Az
engedékeny természetű Henry és Anne-Marie de Morainville
bizony nem sokra ment volna az eltökélt nevelőnő, Mirelle
Delaune segítsége nélkül, aki sosem adta fel, hogy jó modorra
szorítsa neveltjét. Szellemi irányítása azonban jóval könnyebb
feladatnak bizonyult, bár talán ez annak volt köszönhető, hogy
Henry azt saját maga vette kézbe.
- Én mondom, nem való, hogy egy gyereklány Moliére-t idézzen
az asztalnál - zsörtölődött Louise nagyanyja, Isabelle de
Romefort, akárhányszor csak vacsorára volt hivatalos. - De az még
hagyján! Ma is min kaptam rajta? Hogy annak a szemérmetlen
madame Scudérynek az irományait bújja! Én mondom, baj lesz
ebből.
- Ugyan mi baj lehetne az olvasásból, kedves mama? - kérdezte
türelmesen Anne-Marie.
- Az, hogy inkább háztartási ismeretekre kellene okítani! Arra
lesz szüksége itt, az isten háta mögött, ha valamelyik bugris
nemesifjú arra szánja magát, hogy feleségül veszi. Hímezni,
befőzni, számadásokat ellenőrizni. Nem pedig angolul meg
spanyolul meg isten tudja, milyen nyelveken karattyolni!
Henry de Morainville lemondóan sóhajtott.
- Louise angolt és németet tanul. Méghozzá kitűnő
eredménnyel.
- Pfff... Egyre megy! - legyintett Isabelle nagymama.
 - Ezt egyébként is ezerszer megbeszéltük már, anyám -
folytatta Henry. - Louise kivételesen eszes kislány, a tudásszomja
kimeríthetetlen... Különben is, honnan tudhatnánk, mit tartogat
számára a sors? Lehet, hogy egy napon ő is a párizsi szalonok
ünnepelt kedvence lesz, akárcsak madame Sevigné.
Madame de Romefort felszisszent.
- No hiszen! Ahhoz jól kellene férjhez mennie. Arra pedig nem
sok esélyt látok, amilyen csúnyácska ez a kislány. Igazi kis
pulykatojás, és attól félek, az is marad.
Az említett kislány haragtól kipirult arccal meredt Isabelle-re a
tányérja fölött. Nem kedvelte a nagyanyját, s ez nem is volt csoda.
Az asszony, ha csak tehette, kritizál- ta Louise külsejét:
vörösesszőke göndör haját „répaszínű szénakazalnak”,
aranypettyekkel színezett zöld szemét úgy titulálta, „zavaros,
akár a rossz kút vize. Hiába is vigasztalta édesanyja, hogy a haja
sokkal inkább idézi az őszi erdő, a tekintete pedig a borostánykő
színét, a lánynak hosszú évekre a leikékbe vésődtek a kritikus
szavak.
Pedig a kis Louise tizenhat éves korára alaposan megváltozott:
a kissé pisze orron ülő szeplők elhalványultak, s a bronzos
fürtöknek és a mandulavágású, aranyos-zöldes szemeknek hála
igazán különleges, mondhatni egyedi szépségnek ígérkezett.
Termetében pedig - legnagyobb bosszúságára - még nagyanyja
sem talált kivetnivalót: magas volt és kecses, és serdülőkora
végére darázsdereka fölött telt keblek domborodtak.
S ami Louise nevelését illette, azt végül egy bizonyos monsieur
Umbello koronázta meg, aki bevezette növendékét a viselkedés
és illem rejtelmeibe. A férfi az alatt az egy év alatt, amit Lavardin-
ben töltött, megtanította a lányt a kifinomult társalgás és a tánc
szépségeire, így mire végzett, az ifjú mademoiselle de
Morainville akár a Kényeskedők* szalonjaiban is megállta volna
a helyét. Egyedül a zenét illetően fulladt csúfos kudarcba az
eltökélt illemtanár próbálkozása, legyen szó gitárról, lantról vagy
hárfáról, nem is említve az énekórákat, melyek különösen
fájdalmas emlékként éltek a Lavardin-kastély lakóinak
emlékezetében. Viszont ami a táncot illeti, Louise igazi
tehetségnek bizonyult.
A táncnál csak egy dologban volt tehetségesebb: a
lovaglásban. Imádott minden állatot, de különösen a lovakért
rajongott. Kilencéves volt, mikor megkapta első lovát, a kecses
és nyúlánk arab telivért, akit Herkules egyik hátasa után Arionnak
nevezett el. Ló és lovasa igazán
- Ígérd meg, hogy sosem teszed be a lábad Illiers-be! - szólította
fel apja, mikor első ízben engedte útjára egyedül. - Sauvage
aligha látna szívesen.
- Rendben, papa, úgy lesz. De árulja el, miért van az, hogy még
sosem láttuk azt az embert, holott itt lakik a szomszédunkban? -
kíváncsiskodott Louise.
- Tudod, hogy a viszonyunk nem épp baráti.
- De miért nem?
Henry nagyot sóhajtott.
- Az egy... hosszú történet.
Louise ennél többet sosem tudott kiszedni apjából, ha a
szomszédos birtok titokzatos uráról kérdezte. Ám ígéretét nem
egy ízben szegte meg. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, amit
a vadregényes tölgyerdőt keresztülszelő széles ösvény jelentett,
ami elég hosszú volt ahhoz, hogy ő és Arion végre igazán
szélsebes vágtába kezdjenek. Különben is, Henry mindig csak
félrebeszélt, ha a Sauvage-zsal való ellenségeskedésük okát
firtatta, ezért úgy gondolta, ennyi titka igazán lehet neki is.
Egyébként sem látta meg senki, és soha nem is merészkedett
tovább annál a festői kis forrásnál, ahol az Illiers-kastély zömök
tornyai épp csak áttűntek a fák lombos ágai között...
A vadvirágoktól illatozó tölgyerdő azon a diadalmas tavaszi
napon is a tiltott ösvényre csábította, melyen május hava
beköszöntött, s mely egyben Louise születésnapja is volt. Aznap
töltötte be a tizenhetet, s a jeles eseményt megünnepelni össze
is gyűlik majd az egész család. Elvárják Morainville-ből apja
fivérét, Nicolas bácsit a feleségével és gyerekeivel, illetve
húgukat, Catherine-t, azaz de Bréviaires grófnét, aki bizonyára
megint elbűvölő ajándékokkal megrakodva érkezik. Az ő fiai már
idősebbek voltak, és az Udvarnál töltöttek be hivatalt, így rájuk
nem számítottak. Nicolas bácsiéknál ellenben mindig volt egy
kisbaba a háznál: eddig nyolc gyermeke született, s ebből az a
négy, aki még a háznál volt, biztosan nagy lármát fog csapni ma
Lavardin-ben. Anne-Marie mindig szívesen látta vendégül a zajos
csapatot, lévén, neki nem adatott meg az a nagycsalád, amire
mindig is vágyott. Miután kétszer elvetélt, s három gyermeket
még csecsemőkorukban elvesztettek, Henryvel igazi csodaként
élték meg, hogy Louise, akit Anne-Marie már nem épp fiatalon
szült, egészségesen felcseperedett.
Lavardin-be visszatérve Árion búcsúzóul egy szép almát
kapott, majd egy ott várakozó szolgáló elvezette a lelkesen
csámcsogó paripát. Louise belépett a házba, s már szaladt is
volna, hogy rendbe szedje magát a vendégek érkezése előtt, de
egy dühös hang megtorpantotta.
- Hogy a ménkű csapna bele! - hangzott apja indulatos
szitkozódása a szalon felől.
Louise el sem tudta képzelni, ezen a gyönyörű napon mi
bőszíthette fel egyébként nyugodt természetű apját, így nem
tudta megállni, hogy ne kukucskáljon be a szalon résnyire nyitott
ajtaján. Ott meglátta Henryt, amint nyugtalanul járt-kelt a
szobában, illetve vele szemben egy karosszékben ülve Nicolas
nagybátyját, aki ezek szerint már meg is érkezett családjával.
- Az az ember az őrületbe kerget! - dohogott tovább Henry. -
Nem tudom, mikor hagy fel végre a zaklatásunkkal! Mintha más
öröme sem lenne az életben.
- Nyugodj meg, fivérem! - csitította öccsét Nicolas. - Először is,
mondd el szépen, mit akar ezúttal Sauvage?
Henry nagyot sóhajtott.
- Tudod, még Anne-Marie nagyapja megállapodott a Valmorals
birtok akkori urával, hogy a birtokukon álló kis tavat mindketten
szabadon használhatják az állatok itatására. Most Sauvage
megvásárolta a területet, és ezzel egyébként immár teljesen
körbezárta Lavardin-t... De a legrosszabb, hogy azonnal el is zárta
a tavat az állataink elől.
- Hát ez kellemetlen - mondta Nicolas.
- Különösen - hallotta Louise Anne-Marie hangját a szoba
távolabbi sarkából -, hogy napokon belül megérkezik az a
kéttucatnyi birka, amit nemrég vásároltunk.
- Igaz is, nem volt ez egy kicsit merész beruházás? - kérdezte
Nicolas.
- Jó vásárt csináltam, és okos befektetés lehet bővíteni az
állományt idén. A gyapjú ára az egekbe szökött a hollandokkal
való háborúskodás miatt, és Colbert* is támogat minden olyan
ötletet, ami segít függetlenedni a hollandoktól.
- Hm, hát Bréviaires grófnak igaza lehet... Hanem ha szomjan
halnak az állatok, nem sok hasznukat veszed.
- Ezzel én is tisztában vagyok - mondta komoran Henry. - Ha
engem kérdezel, Sauvage hírét vette az állatok érkezésének, s
csak azért vásárolta fel Valmorals-t, hogy minket ilyen lehetetlen
helyzetbe hozzon.
- Hogy verhetett meg titeket a sors egy ilyen kellemetlen
szomszéddal? Az elmúlt évtizedek alatt legalább egy tucat
mondvacsinált pert indított ellenetek. Nekem úgy tűnik, öcsém,
teljesen cl akarja lehetetleníteni Lavardin-t.
Henry komoran bólogatott.
- Ez lehet a célja. Mikor ma a városba menet összefutottam az
ügyvédjével, aki épp hozzánk tartott, egyből tudtam, hogy megint
kitalált valamit. Húsz év óta nem láttam személyesen a mi
megátalkodott szomszédunkat, de az ügyvédje már szinte úgy jár
hozzánk, mintha haza menne.
- Ez elég szokatlan eljárás - mondta Nicolas.
- Elég nevetséges, ha engem kérdezel.
- De hát mégis miért akar titeket ilyen eltökélten tönkretenni az
az ember? Jó, tudom, hogy egykor ő is Anne- Marie kérője volt, de
azért nem lehet valaki ennyire engesztelhetetlen egy harminc
évvel ezelőtti visszautasítás miatt. Már megbocsáss, húgom,
tisztában vagyok az értékeiddel, s nagy veszteség lehetett
elesnie a kezedtől, de a több évtizedes torzsalkodás mégiscsak
túlzás!
Anne-Marie és Henry nem szóltak semmit, csak egy pillanatra
összenéztek, s ez nem kerülte el Nicolas figyelmét.
- Hát jó, ha titkolózni akartok, tegyétek! - sóhajtott fel. - De egy
újabb, évekig tartó per költségeit már tényleg nem tudom vállalni
helyettetek. Négy gyermekemnek még meg kell alapoznom a
jövőjét. Gabrielle-t várja a kolostor, s jól tudjátok, mi pénzbe fáj
lecsengetni Krisztus menyasszonyának a hozományát egy jobb
nevű zárdában...
- Ne aggódj, Nicolas, egyáltalán nem biztos, hogy szükség lesz
perre - mondta Anne-Marie. - A legjobb lenne, ha bemennétek
a jegyzőhöz ellenőrizni a telekhatárokat. Régen a papa mintha
említette volna, hogy nem egészen úgy húzódnak, ahogy azt
Valmorals-ék hiszik, de nem akart velük pörölni, minthogy
kedvelte őket. De most talán nem ártana utánanézni a dolognak.
Louise eleget hallott. Úgy döntött, megkeresi unokatestvéreit,
és elviszi őket piknikezni, hisz a legtöbb, amit jelenleg tehet,
hogy elviszi gondterhelt szülei közeléből a lármás siserehadat. A
csapat csak késő délután tért vissza, és Louise épp a kastély előtt
elterülő gyepszőnyeget taposta, nyomában unokanővérével,
Garbirellel és a három fiatalabb unokaöccsével, mikor észrevette
Catherine nénikéje kocsiját a felhajtón, s boldogan szaladt az
asszony elé. Anne- Marie és Henry már üdvözölték az érkezőt, s
épp Nicolas bátyja csókolta volna arcon, mikor Louise berobbant
közéjük, meleg ölelésbe zárva Catherine de Bréviaires-t. Jeanne,
Nicolas felesége hangosan ciccegett a neveletlenség láttán.
- Catherine néni, olyan jó, hogy végre itt van! Már úgy hiányzott
nekem!
- Te is nekem, gyermekem. Csak ne szoríts úgy, inkább hadd
nézzelek, mennyit nőttél újév óta!
 Azzal az asszony szelíden eltolta magától Louise-t, és alaposan
megszemlélte a lányt.
- Igen, ahogy sejtettem... Nem nőttél te egy csöppet sem, sőt
kezdesz összemenni!
- Összemenni, én? A tavasszal két centit nőttem! - mondta
tettetett durcássággal Louise.
- Jól van, hát látom én azt! Hanem, Henry, a lányod egy
csodálatos szépség lett! - mondta az asszony őszinte
lelkesedéssel a büszke szülőkre nézve. - Gyönyörű ifjú hölgy
vagy, gyermekem. És ezt nem csak azért mondom, mert úgy
hasonlítasz rám.
Catherine ekkor megsimította Louise egyik hajfürtjét.
- Hiába, ebben a családban csak minket kettőnket áldott meg
az ég ilyen tüzes, vörös hajjal.
- A nagymama répafejűnek csúfol érte - kedvetlenedért el
Louise.
- Na, az ugyan nem szép tőle! Főként, hogy ez a különleges
árnyalat és az aranypettyes szem éppen az ő családjából ered.
Állítólag Romefort dédanyámra hasonlítunk mindketten. Aki
pedig híresen szép nő volt...
- Ugyan, Catherine néni, ez esetben csak ön hasonlít rá! -
hárított Louise. - Én nem vagyok gyönyörű és tudom, hogy csak
azért kedveskedik, mert ma van a szülinapom! Ön viszont
mesésen fest, nénikém. Mint mindig.
Louise nem túlzott. Catherine de Bréviaires-ra valóban a
„mesés” szó illett leginkább. A házassága révén a legelőkelőbb
körökben forgó hölgy gyakran megfordult az Udvarban is, így
öltözködésében mindig a napi divatot követte. Aznap például egy
pávakék, ezüsttel hímzett uszályos szaténruhát viselt halványkék
alsószoknyával. A ruha konyákig érő ujjait és kivágását hófehér
csipkefodrok díszítették, s mindehhez fehér tollakkal díszített
hatalmas kalapot viselt vöröses fürtjein, melyekbe még egyetlen
ősz hajszál sem vegyült. Louise rajongott nagynénjéért, és ez
kölcsönös volt. Catherine-nek csak két fia született, egy ikerpár,
így hát lelkesen kényeztette Louise-t apróbb ajándékokkal a
helyett a kislány helyett, akire mindig is vágyott.
- O, ugyan, kedvesem! - hárította a bókot a grófné. - En már egy
öregasszony vagyok, aki csak hervadt kórónak hat az ilyen szép
és üde virágszálak mellett, mint amilyen te vagy!
- Nem mehetnénk be? Ez a hűvös esti szél nem tesz jót a
babának.
Az indítvány Jeanne-tól érkezett, akinek az üdvözléséről
szemmel láthatólag elfeledkeztek, és akinek nem tetszett, hogy
az ő Gabrielle lányát Catherine észre sem vette másik unokahúga
mellett, akivel egyébként is gyerekkoruk óta kivételezett. Bár az
este kellemesen meleg volt és egy falevél sem rezdült, senki nem
akart vitatkozni a folyton zsémbes Jeanne de Morainville-lel.
Mindenki a szobájába vonult, hogy átöltözzön a vacsorához,
amiben kis úrnőjének, szokás szerint, komornája, Suzon
segédkezett.
Miután végeztek az öltözködéssel, Suzon előkotort köténye
zsebéből egy szalaggal átkötött csomagot, s izgatott arccal
Louise felé nyújtotta.
- Boldog születésnapot, kisasszony! - mondta ünnepélyesen.
- Ó, Suzon! - hatódott meg Louise. - Nem kellett volna, hisz
megmondtam, hogy nem várok tőled ajándékot.
- Tudom, csakhogy én mindenképpen szerettem volna
valamivel kedveskedni. Hisz tizenhét éves lett, igazi nagylány!
Különben is, minden évben adok valamit a kisasszonynak,
úgyhogy igazán megszokhatta volna már!
- Igen, és én minden évben meg is mondom, hogy nem kellett
volna. Lehet, szigorúbbnak kellene lennem veled, és kerek perec
megparancsolni, hogy ne adj nekem semmit!
- A kisasszony is folyton ajándékokat ad nekem...
- Igen, de az más. Neked igazán nem kéne ilyenekre költened
a pénzedet.
 - Hát emiatt ne aggódjon! Ezt a lovász, Jacques készítette az én
kérésemre. Nagyon ügyes kezű fiú!
A megajándékozott bontogatni kezdte a csomagot, melyből
egy faragott, zöldre festett gyöngyökből álló karkötő került elő
egy apró, üveglapok közé préselt négylevelű lóherét rejtő
medállal.
- Suzon, ez bűbájos! - lelkendezett Louise. - És szerencsét is
hoz! Le sem veszem többé, meglásd! Segíts megkötni a szalagját!
- Örülök, hogy tetszik, kisasszony!
Louise elégedetten forgatta csuklóján az ékszert, majd
megölelte Suzont.
Külső szemlélő bizonyára megbotránkozott volna szolga és
úrnő ilyen közvetlen kapcsolatán, de Louise és Suzon inkább
voltak barátnők, semmint szolga és úrnő. Suzon a lány
nevelőnőjének, Mirelle-nek volt a lánya, és mindössze egy év
korkülönbség volt közte és Louise között, akinek tizenegy éves
korában lett a komornája és társalkodónője. Mirelle maga is a
család egy igen távoli, elszegényedett tagja volt, így anya és
lánya megkülönböztetett figyelemben részesültek a kastélyban:
példának okáért Suzon részt vett Louise-zal a tanórákon, sőt
lovagolni is megtanították. Barátságuk kilencéves korukban
mélyült el igazán, mikor is egy közösen átélt kaland közel hozta
egymáshoz a két kislányt. Addig a napig ugyanis Suzon nem volt
más, csak egy játszótárs, akit Louise előszeretettel rángatott bele
képtelen kalandjaiba, s a másik szorongva követte őt ezekre a
gyakran tiltott utakra. De történt egyszer, hogy Louise a
konyhában lábatlankodva felszippantotta a babonát, miszerint
ha a tavasz első ibolyáit egy döglött varangy testéhez kötözve
bedobják egy vödör vízbe, akkor, aki telihold fényénél a vödör
fölé hajol, meglátja magát húsz évvel idősebben.
Több se kellett neki, azonnal fejébe vette, hogy kipróbálják,
igaz-e a hiedelem. Suzon megpróbálta lebeszélni erről a
kisasszonyát, de az hajthatatlan volt. Ráadásul a lány
szerencsétlenségére ebben az évben korán jött a tavasz, az
ibolyák csokorszámra nyíltak a kertben, Louise-nak pedig sikerült
elcserélnie üveggolyóit egy döglött békára egy falubeli kisfiúval.
így aztán a következő teliholdkor a csöppet sem lelkes Suzon ott
találta magát, amint az éjszaka közepén Louise nyomában
kilopózik az istállóba, ahol pár napja elkaparták a szerencsétlen
varangyot. Úrnője minden viszolygás nélkül ásta ki és dobta a
békát a vízbe, egy csokor ibolya társaságában. Mikor a békatetem
keltette hullámok elcsitultak, a két kislány izgatottan egymásra
nézett.
- Kezdd te, én nem merem! - mondta Suzon.
Louise visszafojtotta a lélegzetét, és épp azért imádkozott,
hogy a víztükörből visszanéző arcon ne legyen egy fia szeplő se,
amikor egy hangos horkantás hallatszott a hátuk mögött. Sajnos
Suzon rémületében felborította a magával hozott gyertyát, s a
döngölt padlót borító széna seperc alatt lángra kapott. Csakhogy
a kislányok ezt már nem látták. Őket már a horkantás úgy
megrémítette, hogy meg sem álltak Louise szobájáig. Azonban
kénytelenek voltak elhagyni menedéküket a rémült kiáltozás
zajára, ami az után támadt, hogy a lovász, aki az este kissé
felöntött a garatra, arra ébredt részeg álmából, hogy az istálló
lángokban áll. Szerencsére nem esett baja, és a lovakat is ki
tudták menteni, de az épület súlyos károkat szenvedett.
A kislányok szerencsétlenségére az álmában forgolódó férfi
látta az eliszkoló Suzont, akit akkor még csak álomképnek vélt.
Szegény kislány remegett, mint a nyárfalevél, mikor Henry
haragos arccal ecsetelni kezdte, miféle katasztrófába
torkollhatott volna az éjszaka, ha a tűz átterjed a kastélyra, míg
anyja, Mirelle belesápadt a gondolatba, hogy az ő gyermeke
gyújtotta kis híján rájuk a házat. Suzon, aki nem merte beárulni
úrnőjét, készen állt arra, hogy szolgai beletörődéssel viselje el a
verést, amiben a gazda részesíteni rendelte. Hanem Louise végül
megállította apja ütésre lendült kezét, benne a szíjjal. Bevallotta,
hogy ő volt a főbűnös, majd megadóan tűrte, míg apja, életében
akkor először és utoljára elfenekelte. A lány ezzel megmentette
kis játszótársát, akivel az eset után sírig tartó barátságot fogadtak
egymásnak.
A születésnapi vacsora derűs hangulatban telt a gyertyafénytől
ragyogó ebédlőasztal körül, s mire a végére értek Pierette, a
szakácsnő ünnepi lakomájának, már mindenki kellemesen oldott
hangulatba került a finom tannere-i bortól.
- Sajnálom, hogy a férjed nem tudott elkísérni. Remélem, nem
komoly a baj - hajolt egy ízben a mellette ülő Catherine-hez
Anne-Marie.
- O, ugyan! - legyintett a sógornője. - Ez a reuma csak a legújabb
hóbortja. A gróf a legnagyobb hipochonder a világon! Úgy élt le
lassan hetven évet, hogy egyre a vég jeleit vélte felfedezni
magán, pedig egy meghűlésnél komolyabb baja soha nem volt.
Azt is akkor szedte össze, mikor télvíz idején egy szál alsóingben
ugrott ki madame de Niert hálószobájának az ablakán, miután a
hölgy vérmes természetű férje váratlanul hazaállított. Úgyhogy
ha nem ismétli meg ezt a műveletet, amíg távol vagyok, nem kell
félteni az egészségét.
- Felteszem, ez a veszély nem áll fent - jegyezte meg Henry
mosolyogva.
- Nem, valóban nem. Már csak azért sem, hogy az említett eset
tizenöt éve történt, és madame de Niert bájai azóta igen sokat
fakultak... S meg kell hagyni, a gróf is igen rút öregember lett.
Ezen a megjegyzésen jót derült az asztaltársaság.
- De ő legalább méltósággal viseli az öregkort - mondta Nicolas,
aki mindig szívesen csippentett fel egy kis szaftos Udvari
pletykát. - Ha jól tudom, Crenan márkija, a király főpohárnoka
alaposan megjárta valami csodaszerrel, amivel - hogy is
fogalmazzam meg finoman? - olyan teljesítményeit akarta
serkenteni, amelyek a férfiember korának előrehaladtával
elkerülhetetlenül csökkennek.
 - De Nicolas! - forgatta szemeit Jeanne. - Fogd vissza magad!
Ezt a gyerekek is hallják.
- Akiknek eszébe sem jutna, hogy esetleg illetlen dologról
beszélek, ha te nem hívod fel rá a figyelmüket! - morgott Nicolas,
mire felesége visszavonulót fújt.
Catherine azonban mindig is élvezte, ha friss Udvari
pletykákkal szórakoztathatja vidéki rokonait, s nem zavartatta
magát sógornője szemrehányó pillantásától.
- Csak félig vagy jól tájékozott, bátyám - mondta, miután
bekapott egy mandulás süteményt. - A márkit tulajdon felesége
mérgezte meg kis híján. Persze nem szándékosan. Valamifelé
szerelmi bájitalt adagolt hitvesének, ami most igen népszerű az
Udvar hölgyei körében. A márki ugyanis megunta felesége fakuló
bájait, az Udvar fiatalabb hölgyei felé kezdett érdeklődést
mutatni, s a madame elhatározta, hogy újra maga felé fordítja
szívét. Csakhogy madame Crenan túlzásba vitte a dolgot, a férje
pedig majdnem belehalt egy kólikás rohamba.
- A végén még kisül, hogy az egész királyi Udvar egy
boszorkánykonyha - jegyezte meg Henry.
- Akárhogy is - folytatta Catherine a csodaszer hatásáról talán
a király tudna a leginkább nyilatkozni.
- Hoppá, ezt meg hogy érted, húgocskám? - kapott a szón
ezúttal Henry. - Csak nem a királyné is efféle szerekkel próbálja
magához édesgetni a férjét?
- No persze, a királyné! Szegény asszonynak se fantáziája, se
bátorsága az ilyesmihez. Hanem állítólag madame de Montespan
előszeretettel kísérletezik ilyen porokkal. Úgy tűnik, lassan
végleg kiesik a király kegyeiből. Ami nem is lenne csoda, hisz
lassan tíz éve ő Lajos urunk hivatalos kedvence.
- Pedig úgy tudtam, Őfelsége rajong a Montespan asszonyért -
szólt közbe már Anne-Marie is.
 - Úgy is volt, úgy is volt. De lassan őfölötte is eljár az idő.
Mégiscsak hat gyermeket szült eddig a királynak... Sőt, azt
beszélik, hamarosan megérkezik a hetedik királyi fattyú is.
- Ne beszélj! Talán Lajos király már valaki fiatalabbat tüntet ki
a kegyeivel?
- Abban nem volna semmi meglepő - folytatta a grófné. - De ezt
hallgassátok meg! Nem mást emlegetnek mostanában a királlyal
kapcsolatban, mint a Montespan-nétól született gyermekeinek
nevelőnőjét, madame de Maintenon-t. Tudjátok, ő Paul Scarron-
nak, az írónak az özvegye.
- Annak a fickónak, aki azokat a trágár szerzeményeket írta? -
kérdezte Henry. - De hisz akkor a szóban forgó hölgy idősebb a
királynál is.
- Úgy van, három évvel. A hölgy, ha minden igaz, most
negyvenhárom esztendős - bólogatott Nicolas, hogy
jólértesültségét fitogtassa.
- Bármilyen idős is, Őfelsége nagy becsben tartja - mondta
Catherine. - Állítólag roppant élvezi a hölgy társaságát,
különösen azt a néhány órát, amit vele és
a gyermekekkel tölt. Szegény Montespan-nénak sokat fáj a feje
amiatt a nő miatt.
- Ön jól ismeri Montespan asszonyt? - kérdezte ezúttal Louise,
aki előtt ugyan nem sokat emlegették a királyi család szerelmi
ügyeit, de a híres, avagy hírhedt madame de Montespan-ról még
ő is hallott.
- Igen, elég jól ismerem, sőt mondhatni egészen baráti a
viszonyunk. Még a szomszédom, D’Uzés hercegné mutatott be
neki pár évvel ezelőtt, s azóta igen megkedveltük egymást.
- Tényleg olyan szép, mint mondják? - kíváncsiskodott tovább
Louise.
- A szépség különös dolog, húgocskám... A márkiné talán már
nem olyan hamvas, júniusi szépség, mint egykor volt, de a
kisugárzása magával ragadó. Van a stílusában valami lenyűgöző.
Aminek madame Maintenon-ban, őszintén szólva, én a nyomát
sem láttam. Szürke egy teremtés, nem is értem, mit eszik rajta a
király.
- Talán madame de Montespan-nak is ki kellene próbálnia
madame Crenan csodaszerét - vigyorgott Nicolas. - A királynak
aligha jutna eszébe unalmas nevelőnők után futkosni, míg az
árnyékszéken gubbaszt.
Louise nevettében hangosan beleprüszkölt a poharába, mire
Jeanne de Morainville már nem tudta tovább türtőztetni magát.
- Na de Nicolas! Mégiscsak étkezünk, az ég szerelmére! Nem
válthatnánk témát? Az ilyesmi igazán nem való fiatal lányok és
kisgyermekek fülének.
Igazából a gyerekek, Louise-t kivéve, nem sokat törődtek a
felnőttek beszélgetésével. A fiúk el voltak foglalva egymás asztal
alatti rugdosásával, Gabrielle pedig végig pironkodva a
tányérjára szegezte szemét és süketnek tettette magát. De
ezúttal sem akart senki vitát nyitni Jeanne-nal, és ejtették a
kényes témát. Egy darabig az ezüst desszertesvillák csörgésén
kívül más nem törte meg a csendet, s végül Anne-Marie újra
Catherine-hez fordult.
- Mondd csak, hogy vannak a fiaid? Jól érzik magukat a király
öccsének szolgálatában?
- O, nagyon! Olyannyira, hogy szinte hónapszám felém sem
néznek, mindenhová követik a Monsieur* -t. Bár meg kell
vallanom, néha már engem is aggaszt, hogy milyen tökéletes
Udvari piperkőcök lettek. Komolyan mondom, néha annyi
szalagot és masnit viselnek a ruhájukon, hogy nem is látszanak
ki alóla.
- Csak nem amiatt aggódsz, húgom, hogy a... kellemük
valamiféle csorbát szenved? - kérdezte óvatosan Nicolas.
- Nos, néha úgy tűnik, hogy a Monsieur iránti rajongásukban
már felvették annak egyes... meglehetősen szabados szokásait -
válaszolta a húga, de miután elkapta Louise kíváncsi és Jeanne
rosszalló pillantását, inkább megköszö- rülte a torkát, és témát
váltott.
- Khm... akárhogy is, sajnálják, hogy nem jöhettek el a mi
Louise-unk születésnapjára, de hamarosan lesz alkalmuk arra,
hogy személyesen is felköszöntsenek.
- Talán meglátogatnak minket? - kérdezte Louise.
Catherine sejtelmesen mosolygott.
- Nem egészen. Anne-Marie, Henry, azt hiszem, itt az ideje, hogy
beavassuk Louise-t a mi kis elhatározásunkba, és átadjuk neki az
ajándékunkat.
Miután Henry beleegyezőleg biccentett a fejével, Catherine
felpattant, és nagy ruhasuhogás közepette kiment az ebédlőből,
hogy egy perccel később egy hatalmas dobozzal térjen vissza.
- Fogadd szeretettel, gyermekem! Remélem, tetszeni fog -
mondta hamiskás mosollyal, s az időközben leszedett asztalra
tette az ajándékot.
Louise izgatottan kibontotta a selyemszalagot, s a dobozból
egy gyönyörű, halványzöld selyemruha került elő, arannyal
átszőtt szalagcsokrokkal és dús csipkével díszítve. Louise
felsikkantott örömében.
- Catherine néni! De hisz ez a ruha gyönyörűséges! Igazán nem
kellett volna!
- Dehogynem, kedvesem. Édesanyáddal úgy gondoltuk, elég
nagy vagy már egy ilyen ruhához. Ezek a színek biztosan csodásán
állnak majd neked. Úgy fogsz festeni benne az Udvarban, akár egy
született hercegkisasszony.
- Hogy én? Az Udvarban? - Louise szeme elkerekedett a
meglepetéstől.
- Úgy találtuk - vette át a szót Henry -, ideje, hogy egy kicsit
jobban megismerd a világot, és hogy bevezessünk téged a
társaságba. A nagynénéd volt olyan kedves, és magára vállalta
ezt a feladatot. Idén ősztől ő és Bréviaires gróf vendégül látnak
párizsi kastélyukban a társasági szezon idejére. Persze
édesanyád szerint ez még túl korai - mosolygott Henry Anne-
Marie-ra, aki közben a lánya mellé lépett, és megfogta a kezét.
- Persze, hisz olyan fiatal még! És úgy félek kiengedni a családi
fészekből.
- Ne aggódj, húgom, vigyázni fogok rá, mintha a saját lányom
volna - igyekezett megnyugtatni Catherine a sógornőjét.
- Tudom, Catherine, hogy bízhatok benned, de Louise olyan
tapasztalatlan, és néha olyan szeles tud lenni!
- Megígérem, mama, hogy okos és megfontolt leszek! -
fogadkozott Louise. - Mindig elszámolok tízig, mielőtt mondok
vagy teszek valamit, ahogy egyszer tanácsoltad!
Anne-Marie nevetve elengedte a lánya kezét.
- Azt azért nem kell! Még a végén azt hiszik, valami baj van a
fejeddel. Csak ne tégy vagy mondj semmi súlyos dolgot
meggondolatlanul, rendben van?
Egy órával később Suzonnak, aki Louise-nak segédkezett a
lefekvésnél, be nem állt a szája, amíg úrnője selymes haját
fésülte egy hajkefével.
- Jaj, Louise kisasszony, olyan izgatott vagyok, hogy Párizsba
megyünk! Gondolja, hogy nagyon más lesz ott? Hol fogunk lakni?
- A nagynénémék palotájában. A Saint-Paul utcában van, azt
hiszem... De az biztos, hogy a Marais negyedben, közel a Louvre-
hoz. Állítólag az Párizs legelőkelőbb és legizgalmasabb kerülete.
Ott tartja madmoiselle de Scudéry is az irodalmi szalonjait.
Remélem, a nénikém neki is bemutat!
- Ha megfordulnak arra előkelő fiatalemberek, akkor
bizonyosan.
- Hogy érted ezt?
- Hát, hogy érteném, madmoiselle? Természetesen mi másért
vinnék a fővárosba, mint azért, hogy férjhez adják?
Louise felnevetett.
- Nem hiszem, hogy a mama és a papa támogatná ezt az ötletet.
Sőt, talán szívrohamot is kapnának, ha meghallanák, miket
beszélsz. Szerintem csak arról van szó, amit a papa is mondott:
ideje, hogy megismerjem a világot Lavardin falain kívül is. Bár,
bevallom, tartok tőle egy kicsit.
- Ugyan miért?
- Ott a férfiak és a nők is mind nagyon mások. Kifinomultak és
műveltek...
- Ahogyan a kisasszony is az!
- Akárhogy is, Suzon - mondta Louise megfogva a szobalány
kezét -, boldog vagyok, hogy te is ott leszel velem!
- Nem hagyom el a kisasszonyt, bárhová menjen is!
Louise elmondta az esti imáját, Suzon pedig behúzta ágyán a
függönyöket, elfújta a gyertyát, és magára hagyta úrnőjét az
éjszaka csendjében. Louise mosolyogva burkolózott be a meleg
takaróba, fejében a kellemes este emlékeivel és a tizenhét
évesek azon boldogító érzésével, hogy előtte áll még az élet
minden kalandja.
Másnap búcsút vettek Catherine-től. Nicolas még Lavardin-ben
maradt, hogy segítsen öccsének tisztázni az itató ügyét a helyi
jegyzőnél. Csakhogy a hivatalban tett látogatás nem okozott
maradéktalan örömöt Henrynak.
- Mire jutottatok, kedvesem? Csak nem rossz hír? - kérdezte
Anne-Marie férje gondterhelt arcát látva, mikor hazatértek.
- Nem, az itató ügye rendben lesz. Igaza volt az apádnak. A tó
északi fele a mi birtokunkkal határos, Sauvage nem vághat el tőle.
- De ha az itató ügye rendeződött, miért vagy ilyen feldúlt?
- Azt kérdezd inkább a bátyámtól! - mondta sötéten Henry.
Anne-Marie Nicolas-ra nézett, aki Henryval ellentétben
maradéktalanul elégedettnek tűnt.
- Nem értem, miért vagy rám ilyen dühös, öcsém! Azt hiszem,
éppen ideje volt, hogy visszavágj annak az Arnaud de Sauvage-
nak! Azért kekeckedik olyan régóta, mert azt hiszi, veled bármit
meg lehet tenni. Most legalább ő is láthatja, hogy nem akárkivel
áll szemben!
 Felesége kérdő tekintetét látva Henry visszavette a szót:
- Az én drágalátos fivérem úgy látta jónak, ha a mi vérmes
szomszédunkat még jobban ellenünk hangolja azzal, hogy
feljelenti őt.
- Feljelenti? - értetlenkedett Anne-Marie. - De hát miért, mit
tett?
- Hogy mit? - kérdezte Nicolas nagy hangon. - Hát azt, hogy nem
fizet adót, kedvesem, holott nem is valódi nemesember! Ha jól
tudom, a nagyapja még valami mészégető volt. A miniszterünk,
Colbert pedig megelégelte, hogy ezrek húzzák ki magukat az
adófizetés kötelezettsége alól, s most ellenőrzéseket végez
szerte az országban. A bejelentéseket soron kívül is kivizsgálják.
- És ha ez bebizonyosodik, mi lesz Sauvage-zsal? - kérdezte
elhűlve Anne-Marie.
- Ha egy nemes nem tudja legalább száz évre visszamenőleg
igazolni az ugyancsak nemes felmenőit, akkor nyilvános
megszégyenítésben részesítik, és tetemes bírság fizetésére
kötelezik.
- Uram, irgalmazz! - suttogta Anne-Marie. - Elképzelni sem
merem, hogy fel fog dühödni az az ember, ha ezt megtudja! Még
a végén idejön, és ránk gyújtja a házat!
- Lárifári! - vont vállat Nicolas. - Ez asszonyi beszéd! Éppen
ideje volt visszavágni neki, öcsém.
- Csakhogy te nem ismered úgy ezt az embert, mint mi, bátyám.
Attól félek, ezzel igencsak elvetetted a sulykot.
De Nicolas képtelen volt megérteni öccse aggodalmát. Egyre
csak a szemét forgatta: hogy lehet, hogy valakibe ennyire ne
szorult volna egy csepp kurázsi sem?
 * Molière Kényeskedők című színdarabja után a 17. századi Franciaország politika,
művészetek és tudomány iránt érdeklődő nemesasszonyait nevezték így.
100 összeszokott párossá váltak az évek alatt. Louise biztos kézzel tartotta Arion
gyeplőjét, mikor délelőttönként belovagolták a birtokot. S szó mi szó, ilyenkor bizony
gyakran áttévedtek Arnaud de Sauvage erdeibe is, ami a lányban rendre lelkiismeret-
furdalást okozott.
**Jean-Baptiste Colbert (1619-1683) francia államférfi, gazdaságpolitikus. 1661-től
1683-ig pénzügyminiszter. Gazdaságfejlesztési programja (a merkantilizmus) révén
Franciaország Európa vezető hatalma lett.
***A Monsieur (szó szerint „úr”) önmagában, nagybetűvel használva a mindenkori
francia király legidősebb öccsének hivatalos elnevezése az ancien régime idején. Ugyanígy
a király legidősebb öccsének, azaz a Monsieur-nek a feleségét Madame-nak (hölgy)
nevezték.
 V. FEJEZET

A nagymosás

Két héttel Louise születésnapja után Arnaud de Sauvage épp a

vívóteremben tartózkodott, mikor egy szolga egy levelet készült
átadni neki. A fiú nem szívesen tett eleget kötelezettségének,
mert tudta, hogy gazdáját egyik legkedvesebb tevékenységében
zavarja meg: Sauvage épp egy sarokból szemlélte elégedetten
egy szem fiát, a huszonegy esztendős François-t, amint az
tanárával gyakorolt. Signarc mester az ország egyik
legnagyszerűbb kardforgatójának a hírében állt, s egykor
rettegett párbajhősnek számított, a küzdelem tehát önmagában
szemet gyönyörködtető volt. De Sauvage egyébként is szerette
büszke apai szemét legeltetni fián, amire egyébként minden oka
meg is volt. François magas, jókötésű fiatalember volt, s
kivételesen jóképű, tökéletes római arcélével, kék szemével és
nagy fürtökben göndörödő rövid szőke hajával nem sokban
hasonlított édesapjára. De Sauvage nem is bánta, hogy fia inkább
az anyjára, Olympe-ra ütött. Az asszony egy elszegényedett
auvergne-i nemesi család sarja volt, s valószínűleg a legszebb nő,
akit a környéken valaha is láttak. Tökéletes volt rajta minden, a
babakék szemétől, aranyszínű haján és finoman ívelt arccsontján
keresztül egészen a hófehér fogsoráig. A feje viszont üres volt,
mint a tök, bár ez nem zavarta Arnaud de Sauvage-t, hisz nem az
eszéért vette el. Úgy gondolta ugyanis, oly módon teheti
legkönnyebben túl magát az Anne-Marie okozta szerelmi
csalódáson, ha felkutatja az elérhető legmutatósabb partiképes
hajadont, és feleségül veszi. Végül élete legszebb ajándékát a
fiatalon elhunyt Olympe-tól kapta, akinek halála nem viselte meg
különösebben. Viszont a fiút, akit az asszony szült neki, és aki
anyjától örökölte vonzó külsejét, a rajongásig szerette.
 A négyszögletű terem régi páncélingekkel és pajzsokkal
díszített falai csak úgy zengtek az egymásnak csapódó pengék
fémes hangjától és a két férfi zihálásától. Ez a csörte jó ideje
tartott, s már nem egy szolgáló gyönyörködött a küzdelemben,
ahol úgy tűnt, a tanítvány már-már felülkerekedik mesterén.
Persze végül Signarc egy ügyes csellel bevitt egy találatot, s a
küzdelemnek ezzel vége volt.
- Fordítsa jobban kifelé a lábfejét, mikor támadásra tör, úrfi -
mondta a mester. - Úgy stabilabban áll. Az utolsó pillanatban
elvesztette az egyensúlyát, azért érte a találat.
- De azért ma alaposan megszorongattam, Signarc, vallja be
őszintén! - vigyorgott fehér fogsorával François. - Kis híja volt,
hogy nem bírta már szuflával.
- Az ellenfél gyöngéit kimerültén is fel lehet ismerni. Maga is,
mint a legtöbb fiatal tanítványom, feleslegesen ugrándozik
annyit. Igazán nem volt nehéz kibillenteni az egyensúlyából.
- De a fiatal tanítvány végül mindig túlnő a mesterén, ezt ugye
maga is tudja?
- Ejnye, fiam, csak szerényebben! - veregette meg Sauvage a
homlokát törölgető fia vállát. - Sokat kell még tanulnod, hogy
legyőzz egy olyan tapasztalt kardforgatót, mint a mestered.
- S ön, monsieur Sauvage, nem csatlakozik egy csőriére? -
kérdezte Signarc. - Múltkor igazán kiválóan állta a sarat.
- Miért is ne? Egy kis testmozgás nekem sem fog ártani.
Sauvage épp a felöltőjét vette le, mikor a szolga átnyújtotta
neki a levelet. A férfi bosszúsan visszaöltözött, és elolvasta az
üzenetet.
Abban a városi jegyző értesítette, hogy a régi nyilvántartásokat
ellenőrizve kiderült, az egykori Valmorals birtok határán álló tó
északi fele Lavardin-hez tartozik, így ne korlátozza szomszédjai
jogát az itatáshoz. Mindazonáltal az eljárás során egy bejelentés
is érkezett a jegyzőhöz, amely kétessé tette a Sauvage család
nemességének eredetét, melyet lesz szíves igazolni a pénzügyi
főintendáns emberei előtt, akik egy héten belül felkeresik.
Sauvage arca az első levél olvastán még csak elkomorult, de
mire a másodiknak is a végére ért, valóságos oroszlánüvöltést
hallatott. François és Signarc mester rémülten ugrottak hátra.
- Mi történt, apám? - kérdezte a fia. - Mi zaklatta föl ennyire?
- Hogy azok az átkozottak! Hogy képzelik... Ilyen... Alávaló...
gyáva... gusztustalan... húzást! - dühöngött Sauvage, minden
szónál egyre kisebb darabokra tépve a levelet. - Ezt még
megkeserülik!
Azzal se szó, se beszéd kiviharzott a teremből, hátrahagyva
értetlenül álldogáló fiát és Signarc mestert, lerobogott a torony
lépcsőin, és jószerivel kivágta az előtérbe vezető ajtót. Úgy
csörtetett át az ódon csarnokon, hogy észre sem vette a
reverendás fiatalembert, aki az egyik fal mellé tolt gótikus, magas
támlás székben várakozott rá, csak amikor az elé lépett és
udvariasan megszólította:
- O, ön monsieur Sauvage, ha nem tévedek...
- Kicsoda maga? - dörrent rá a férfi megtorpanva.
A barátságos arcú és kissé lányos hangú fiatalembert nem
riasztotta el a zord hangnem:
- A nevem La Rue atya. Nemrégiben helyeztek át az houdan-i
plébániára, és bemutatkozni bátorkodom...
- Bátorkodjon máskor! - förmedt rá Sauvage, és a kis papot
megkerülve kiviharzott a kastélyból.
Egy perccel később már a leggyorsabb lován vágtatott Lavardin
felé, azon az ösvényen, amin utoljára harminc évvel korábban
száguldott át Combray-ékhez. Tudta, hogy az út még járható,
időnként ugyanis észrevette Morainville- ék lányát, hogy
átlovagolt rajta az ő birtokára. Az ördög tudja csak, miért nem
kergette még ki az erdejéből azt a pimasz kis fruskát! Igaz, mire
nyakon csíphette volna, már el is illant, vissza Lavardin felé, s
azon a pompás állaton utol sem érhette volna. Ilyenkor Sauvage
kelletlenül is, de beismerte, hogy a Morainville lány páratlan
ügyességgel üli meg a lovat.
De máig jó lovas maradt ő is. Bár betöltötte az ötvenötöt, a
rendszeres testmozgásnak köszönhetően nem nehezedett el,
régi erejéből sem vesztett semmit, így hamar lefékezhette lovát
a Lavardin-kastély udvarán. Miután egyetlen szolga sem sietett
a látogató elé, lovát a fekete kovácsoltvas kerítéshez kötötte, és
kopogtatás nélkül becsörtetett a házba a szélesre tárt ajtón
keresztül.
- Morainville! - kiáltotta a kastély csendjébe.
Szavait csak hideg márvány visszhangozta.
- Morainville, az istenit, jöjjön elő! Maga... maga gyáva nyúl! Azt
hiszi, ezt megússza szárazon? Merre van?
Ekkor kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és Jules, az öreg komornyik
csoszogott ki rajta komótosan. Már nyolcvanadik évét taposta, és
az évek alatt süket lett, mint az ágyú.
- Segíthetek, uram? Talán a gazdámat méltóztatik keresni?
- Igen, őt méltóztatok! Merre van az a gazember?
Jules tölcsért formált a kezéből és a füléhez tette, úgy próbálta
megérteni Sauvage szavait, aki pedig nem épp halkan beszélt.
- Azt mondja, maga szakember? Na, de mégis miféle? Mi amúgy
sem hívtunk semmilyen szakembert!
- Hol van a gazdája, maga istenbarma? - kiabálta most már
egészen közelről Sauvage.
- Mégis micsoda volna zöldesbarna? - nyekeregte az öreg
komornyik.
- Üsse meg a guta! - dörögte Sauvage, faképnél hagyva a
komornyikot, és kiviharzott a kastélyból.
Ekkor szertelen kacagás és sikoltozás ütötte meg a fülét a
kastély egyik melléképülete felől, így aztán öles léptekkel a hang
irányába indult, hátha ott találja ellenlábasát. Az istállókhoz érve
látta, hogy a szobalányok, a házvezetőnő vezényletével - nyilván
a gazda távollétét és a szokatlanul meleg tavaszi napokat
kihasználva - éppen nagymosást tartanak. Ez ugyanúgy zajlott
Lavardin-ben, mint a kor valamennyi francia kastélyában: ebből
az alkalomból egy hatalmas fadézsát állítottak fel az udvaron,
általában azt, amiben szüret idején a szőlőt is taposni szokták.
A dézsa mellett ott állt a mángorló, a földre terített lepedőkön
pedig halmokban álltak a fehérneműk, térítők, szoknyák, felöltők
és minden, mi a házban fellelhető mosnivaló volt. A kemény
munka ellenére vidám nap volt ez a legtöbb háznál, különösen
egy ilyen ragyogó napon. A háznép valamennyi asszonya kint
sürgött ilyenkor az udvaron, könnyű, fehér vászoningecskében,
aminek nem árt, ha vizes lesz - a férfiakat a mosás idejére szokás
szerint messzire zavarták, hogy ne leshessék meg az asszonyokat
az illetlen öltözetben. A vén Jules persze már túl volt azon, hogy
ilyesmin törje ősz fejét. A szokatlanul hangos derültségre viszont
Louise adott okot, aki szülei távollétét kihasználva levetkőzte az
utóbbi napokban magára öltött „komoly tizenhét éves hölgy”
viselkedését, és úgy tombolt, mint egy gyerek. Egy szál
hálóingben viháncolt a dézsa közepén, mindenfelé fröcskölve a
vizet, miközben Mirelle kotkodácsoló tyúkanyó módjára
szaladgált a dézsa körül. A szolgálók először elszörnyedve
nézték, ahogy a kisasszony még jobban összekoszolja piszkos
talpával a vizes ruhákat, de a mérgelődés kacagásba csapott át,
mikor a testes nevelőnő nevetséges erőlködések közepette
megpróbálta átküzdeni magát a dézsa méter magas falán. A
jókedv akkor hágott a tetőfokára, mikor Mirelle egy lendületes
próbálkozás után átfordult a peremen, és orral előre beesett a
mosott ruhák közé. Egy ideig nem is látszott más belőle, mint a
harisnyás kalimpáló lábai. Mikor a csuromvizes nevelőnő
felegyenesedett, s meglátta a nevetéstől kétrét görnyedt
szolgálókat, paprikapiros arccal vetette magát Louise után.
- Ezért úgy elnáspángolom a kisasszonyt, hogy egy életre
megemlegeti! - fenyegetőzött.
Louise, látva a közeledő veszélyt, kiugrott a másik oldalon, és
eliramodott a kastély felé. Csakhogy, míg a nyomában loholó
Mirelle-t leste, nem figyelt a lába elé, egyenesen beleszaladt a
mosónők felé tartó Sauvage-ba, majd visszapattanva a férfi
mellkasáról, elterült a porban.
Hunyorogva pislogott fel az idegenre, akinek az arcát nem látta
az erős napsütésben.
 - Te lennél Morainville-ék kislánya? Louise? - kérdezte fújtatva
Sauvage, miután néhány pillanatig némán bámulta a földön
pihegő, csuromvizes és meglehetősen hiányos öltözetű lányt.
- Igen, uram - felelte Louise bátortalanul. A férfi szemmel
láthatólag nem akarta felsegíteni, így hát feltápászkodott maga.
- Louise de Morainville a nevem. Kérem, ne haragudjon, hogy így
magába ütköztem... És hogy összevizeztem a kabátját.
Időközben odaért Mirelle is, továbbra is méregtől fújtatva. Egy
vászontörülközőt lobogtatott, amibe gyorsan bebugyolálta
védencét.
- Nézze meg az ember, hát hogy lehet így viselkedni! -
zsémbelt, miközben erélyes mozdulatokkal dörgölte a lányt. -
Randalírozni és felöklelni a vendéget. Hát mit szólhat az úr, hogy
ilyen öltözetben szaladgál az udvaron! Kérem, ne haragudjon
uram, hogy...
Mirelle, aki eddig azzal volt elfoglalva, hogy Louise-t
szárítgassa, csak most nézett a látogató arcába, és elakadt a
szava. O azon kevesek közé tartozott a háznépből, akik saját
szemükkel is látták Lavardin rejtélyes szomszédját, Arnaud de
Sauvage-t.
- Oh... monsieur de Sauvage! Ön itt?
A férfi válasz helyett csak szigorúan méregette a megszeppent
Louise-t, akit, úgy tűnt, a helyére szegezett a baljós tekintet.
Mirelle is csak lassan ocsúdott fel a meglepetésből.
- Louise, menj be a házba! - tért magához a kábulatból. - Nem
hallod? Nem illik ilyen viseletben mutatkozni idegenek előtt!
Menj a szobádba! Hamarosan jövök... És megkapod a magadét!
Megbökte a szeppenten álldogáló Louise-t, aki végre
elszakította tekintetét a férfitól, és futva a kastély felé eredt.
- Segíthetek valamiben, uram? - kérdezte Mirelle Sauvage-t, aki
még hosszan követte tekintetével a lányt. - Monsieur Sauvage...
Ha talán monsieur de Morainville-t óhajtja látni...
- Óhajtja a pokol! - ocsúdott fel Sauvage gyűlölt szomszédja
neve hallatán. - Bár sose hallottam volna a nevét sem...! Most sem
lennék itt, ha nem támadott volna hátba ilyen alattomos módon.
Hívja ide, de azonnal, azt az ördög fattyát!
- Sajnálom, uram, de nem tehetem... És kérem, halkítsa le a
hangját, ez nem egy...
- Hogy mit csináljak? - bődült el Sauvage. - Mit képzel maga,
asszony, ki vagyok én? Hát miféle ház ez, ahol még a rongy cseléd
is így mer beszélni egy úrral?
- Ha valóban akkora úr, úgy ne beszéljen ilyen stílusban és
főleg ne emlegesse az ördögöt, monsieur Sauvage! A gazdámat
pedig, sajnálattal közlöm, hogy nem hívhatom ide.
- Hogy nem-e? Hát még ellenkezni is merészel?
- Nem hívhatom ide - folytatta rendületlen türelemmel Mirelle
-, ugyanis ő és az asszonyom elutaztak Auvergne- be. A gazdám
nagynénjének súlyos gutaütése volt, aligha éli túl. így persze azt
sem tudjuk, mikorra érnek haza. Talán üzen nekik valamit?
- Elutaztak? Na persze! Meghagyta, hogy ezt hazud- ják, ha
látnak. Elbújt a gyáva, tudom én! Morainville! Morainville, maga
gyáva, jöjjön elő!
Sauvage dühödten járkálni kezdett az ablakok alatt, és egyre
csak Henry után kiabált, szitkokat szórva a ház minden lakójára.
- Gyere elő, te becstelen! Ehhez már nincs bátorságod, mi?
Árulkodni meg panaszt tenni, ahhoz persze van! Hátba támadni,
azt igen! Hát férfi az ilyen? Egy ijedős, málé- szájú, szaros kis
szukafattya vagy, mindig is az voltál, én... En... Hé, vegye le rólam
a kezét, maga némber!
Mirelle ugyanis, megelégelve Sauvage ordítozását,
megragadta a férfi felöltőjét, de az egy mozdulattal durván
eltaszította a nevelőnőt, akinek Jules sietett segítségére. A vén
komornyik korát meghazudtoló erővel kezdte ütlegelni Sauvage-
t egy sétapálcával.
- Maga is, maga vénember...
A betolakodó már épp azon volt, hogy egy jól irányzott
pofonnal a komornyikot is leterítse, amikor váratlanul elakadt a
szava, megmerevedett, sőt még a szeme is fennakadt. Hörögve
nyújtotta a kezét segítség után, de hiába, a következő pillanatban
eszméletét vesztette, és a földre zuhant.
- Gutaütés! - hallotta Sauvage egy férfi hangját.
- Mennyire súlyos? - kérdezte ekkor egy másik, jóval vékonyabb
hang.
- Azt csak akkor tudjuk meg, ha magához tért.
- És az mikor lesz? - kérdezte ekkor François. Sauvage
megismerte a fia hangját.
Tekintete előtt lassan kitisztult a kép: oldalra fordította a fejét,
és látta, hogy az Illiers-beli szobájában fekszik, és nem messze
tőle François éppen a család orvosával, a készséges, de nem túl
eszes Denfert doktorral, valamint egy fiatal pappal tanakodik.
- Apám! - kiáltotta, mikor látta, hogy apja magánál van és felé
nyúl kezével. - Apám, hát magához tért? Az égre! Hála az Úrnak!
Mire vár, Denfert, vizsgálja meg!
Farnçois apja ágyához térdepelt, míg a doktor a betegágy fölé
hajolt.
- Mondja, monsieur Sauvage, megismer? - kérdezte az orvos. -
Tudja, ki vagyok?
- Ne nézzen hülyének, Denfert! - felelte Sauvage halkan, de
érthetően. - Maga orvosnak csúfolt lódoktor...!
Denfert és François összenéztek.
- Itt, azt hiszem, nem lesz gond...
- Na és engem? - kérdezte ekkor a pap. - Engem is megismer?
- Maga... - hunyorgott Sauvage -, maga meg az a kis mitugrász,
akit most helyeztek át Houdan-ba. La Rue vagy mi a nyavalya. Ha
azért jött, hogy feladja az utolsó kenetét, hát elszámolta magát.
Itt még nem lesz temetéspénz!
- Igen, a fejével határozottan semmi baj... - morogta Denfert. -
Szinte a régi.
 Az orvos ezután felültette Sauvage-t, majd óvatosan lábra
állította. Mikor megállapította, hogy nagyobb károsodás nem
érte, visszasegítette az ágyba, és így szólt a fiához:
- Nagy szerencse, hogy az apja ilyen bivalyerős ember. Úgy
tűnik, ezúttal megúszta. Hanem jobb volna, ha egy darabig
kímélné az idegeit. Tudja, mi bőszítette fel ennyire?
- Az az alávaló Morainville az! - dohogott François. - Már megint
borsot tört az orrunk alá.
- Ó, a régi nóta! - sóhajtotta Denfert. - Mindenesetre azt
javaslom, az apja egy darabig kerülje el Lavardin környékét, ha
nem akar egy újabb rosszullétet. S biztos, ami biztos, hordjon a
zsebében némi vadgesztenyét. Nincs is jobb a gutaütés ellen...
Denfert ezután átvette a fizetségét, és távozott. La Rue atya
szintén szedelődzködni kezdett, de azért még megkérdezte a
fiatal Sauvage-t.
- Mondja, monsieur, mire utalt a jó doktor azzal, hogy régi nóta?
- Tudja, atyám, apám és a Morainville-ek között nem épp
felebaráti a viszony. Az a család igen aljas módon bánt el vele.
- Ó! Sajnálattal hallom. Pedig úgy tudom, a környéken nagy
tiszteletnek örvendenek.
François szeme összeszűkült.
- Atyám, ha a Morainville-eket kívánja itt ajnározni, akkor...
- Mi? Hogy én? O, nem, nem, nem...! - szabadkozott a kis pap.
- Szó sincs róla, az atyjának bizonyára jó oka van a neheztelésre.
Mindazonáltal, ha nem bánja, holnap is beugranék érdeklődni a
hogyléte felől. Addig is imádkozom majd érte...
Mikor másnap Sauvage magához tért, legnagyobb meglepetésére
La Rue atyát találta az ágya mellett.
- Hol... hol van a fiam? - kérdezte Sauvage, aki még mindig
gyengének érezte magát.
- Elküldtem pihenni - felelte a pap, és egy kupa mézes vizet
nyújtott a betegnek. - Igen lelkiismeretesen virrasztóit az ágya
mellett, én pedig éppen beugrottam érdeklődni az állapotáról.
Gondoltam, felváltom.
- Ez kedves magától - felelte gyanakodva Sauvage, miután
felhajtotta a kupa vizet. - Hanem most már nyugodtan magamra
hagyhat.
- Megígértem a fiának, hogy nem hagyom egyedül - felelte a
pap, majd a csengőzsinórhoz lépett.
A hívásra megjelent egy inas, akivel La Rue monsieur Sauvage
ebédjéért küldetett.
- A doktor egy darabig kímélő étrendet javasolt - mondta a pap,
míg az inas tálcán Sauvage elé tette a sűrű zöldséglevest. A beteg
morgolódva, de bekanalazta az ételt, majd amikor a szolgáló
távozott az üres edénnyel, újra a pap felé fordult.
- Ne higgye, La Rue atya, hogy nem értékelem a figyelmességét,
de mint látja, jól vagyok. Ettem, ittam és...
- És szeretné, ha magára hagynám. Hanem előbb még szót
váltanék magával.
- Csak nem gyóntatni akar?
- Nem, azt éppen nem... - mosolygott a pap, majd hozzátette: -
De ha jól tudom, a fiával nem épp gyakori templomlátogatók.
- Minden nagyobb ünnepen áldozunk az houdon-i
templomban. Az Úr, szerintem, ezt is bőségesen méltányolja a
részünkről.
- Éppen ez az! Miért Houdon-ba járnak áldozni? Dreux sokkal
közelebb van.
- Csakhogy én nem vagyok hajlandó abba a templomba betenni
a lábam. Tele van képmutató, alakoskodó...
- Feltételezem, Morainville-ékre gondolt.
- Mit tud maga róluk? - vonta fel a szemöldökét Sauvage.
- Semmi különöset. Hacsak épp azt nem, hogy igen feszült a
viszony Illiers és Lavardin között.
- És ez az ő hibájuk! Az egészet ők kezdték!
- És mégis hogyan?
 Sauvage elkomorulva fordította el tekintetét.
- Arról nem akarok beszélni.
- Pedig talán jót tenne...
Sauvage ekkor röviden, az ékszerek ügyét nem említve,
felvázolta a múltban történteket. Azt, ahogyan az öreg Combray
és Anne-Marie hitegették és becsapták a lánykérés ügyében.
- Ez valóban becstelenség volt a részükről - mondta komolyan
a pap. - Hanem mondja, monsieur... megéri ez az egész
torzsalkodás? Úgy értem, ennek már több mint húsz éve... Nem
boríthatnának végre fátylat a múltra?
- Hogyan, ha egyszer a mai napig megnyomorítják az életem?
Az égre, hiszen ők jelentettek fel az intendánsnál is a
nemességem ügyén!
- Nemde egy itató miatt indított ügy során...?
- Úgy látom, mégiscsak igen jól tájékozott - morogta Sauvage.
- Az az itató ugyancsak engem illet!
- Kérem, kérem, monsieur! Ne higgye, hogy én haragja, dühe
vagy felháborodása jogosságát szeretném firtatni. Ennek
bizonyára megvan az oka. Én csupán azt kérdem, megéri-e?
- Megéri, nem éri, nincs választásom.
- Ne haragudjon, de ez nem igaz. Mindig mi döntjük el, hogy
tápláljuk-e a haragot, az ellenségeskedést, amit az ördög hintett
el közöttünk, avagy elfojtjuk azt. Mondja, monsieur, az elmúlt
években hány órát, napot, hetet töltött azzal, hogy Morainville-
ék elleni gyűlöletét táplálja?
A gyűlöletet, amely most ráadásul kis híján az életét követelte.
Sauvage nem felelt, mire a pap folytatta:
- És mondja, megérte volna? Megérte volna az életét áldoznia
a szomszédai ellen vívott harcért, ha akkor és ott elpusztul
Lavardin fövenyén? Megérte volna, hogy ne lássa, mint válik
férfivé a fia, hogy lesz belőle férj és apa? Hogy ne lássa az
unokáit, amint benépesítik Illiers-t? Maga még fiatal és erős férfi,
monsieur Sauvage. Annyi minden áll még ön előtt. És ezt eldobta
volna az évtizedes gyűlölködésért, ami már oly mélyre ette be
magát a bőre alá, hogy kis híján megölte.
Arnaud de Sauvage továbbra is mogorván meredt maga elé.
Úgy tűnt, nem kíván válaszolni, de ellentmondani sem tudott. A
pap tovább ütötte a vasat.
- Ha jól tudom, az ön édesanyja itt élt egykor a közeli faluban.
- Ahhoz meg magának mi köze? - hördült fel Sauvage.
- Semmi, semmi! Csak épp úgy hallottam, az édesanyja kedves
és nagylelkű teremtés hírében állt egykor, akinek a halálát
éppenhogy ugyanezek az ádáz érzések okozták. Kicsinyesség,
bosszúvágy, gyűlölség... Mondja, mit szólna az édesanyja, ha
látná, hogy az ő élete után a fia élete is ezeknek esik áldozatul?
Csak míg az övét erőszakkal vették el, addig Arnaud de Sauvage
önszántából áldozza fel azt, ami a legértékesebb a gonoszság
oltárán. Pedig mi mindent megadott magának az élet, amit tőle
megtagadott! Jólét, egészség, kényelem... S maga mégis
megkeseríti önnön életét. Mit mondana erre az édesanyja,
monsieur?
Mert én úgy hiszem, azt mondaná, amit Máté evangéliuma is.
„Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és
imádkozzatok üldözőitekért! így lesztek fiai mennyei
Atyátoknak.” Mert ne feledje, mi család vagyunk az Atyában... S
rokonai vagyunk egymásnak.
- Hogy mondta? - kapta fel a fejét Sauvage.
- Hogy rokonai vagyunk egymásnak... Mondja, monsieur,
hajlandó legalább elgondolkodni mindazon, amit magának
mondtam?
Sauvage néhány pillanatig szúrós szemmel vizslatta a fiatal
papot, mintha nem tudná, mihez kezdjen ezzel az ifjonti
eltökéltséggel. Végül aztán nagyot sóhajtott.
- Tudja, mit, atyám? - kérdezte némileg megenyhülve. - Ennyit
megígérhetek. Gondolkozni fogok a szavain.
La Rue atya ettől kezdve rendszeres vendég lett Illiers-ben.
Louise-t a nagymosás idején előadott jelenetért Mirelle kéthetes
szobafogságra ítélte. Amiből alighanem lett volna több is, ha a
Morainville szülők megtudják, hogy annak Arnaud de Sauvage-is
tanúja volt. A nevelőnő ugyanis úgy döntött, jobb, ha nem számol
be nekik a szomszéd látogatásáról. A látogatásról, ami kis híján
tragédiába fulladt. Pedig miután a halálra vált Mirelle az egyik
szobalányt az orvosért, a másikat Illiers-be szalasztotta,
előkészített a beteg számára egy szobát. A tajtékozva beállító
Francois úrfi azonban ragaszkodott hozzá, hogy apját tüstént
hazaszállítsák, méghozzá a saját orvosuk felügyelete alatt.
Mintha attól félt volna, a lavardin-i doktor kárt tesz az apjában.
Hazatértük után Morainville-ék persze hallották, hogy
szomszédjuk betegeskedik, de arról, hogy éppen náluk lett
rosszul, Mirelle nem tartotta szükségesnek beszámolni. Hiszen
szegény madame Anne-Marie úgyis olyan zaklatott lesz, ha az a
fránya alak szóba kerül! így Louise megúszta a hosszabb
büntetést, és amikor a kéthetes penitencia lejárt, Árion hátán
olyan szélsebes vágtába kezdett, mint még soha.
Élvezte az arcába hasító friss tavaszi levegőt, ahogy szokásos
tiltott ösvényükön vágtattak paripájával. Már majdnem elérték
kedvenc forrásukat, mikor Árion egyik pillanatról a másikra
lefékezett, és akkorát ágaskodott, hogy a lány kis híján leszédült
a nyeregből.
- Hó! Árion, hó! Nyugalom, lovacskám!
Louise-nak minden erejére szüksége volt, hogy megnyugtassa
az állatot. Mikor ez sikerült, lekászálódott a nyeregből,
megvizsgálta az állat lábait, hogy nem sérültek-e meg.
Ahogy lehajolt, a földön az egyik fa tövében egy bőr tarsolyt
vett észre. Valószínűleg az ijesztette meg az állatot.
Louise óvatosan körülnézett, de mivel nem látott senkit, a
kantárjánál fogva továbbvezette lovát a forráshoz. Pár lépés után,
az utolsó fa takarásából előbukkant a kerek kövekkel körülvett
medence, amibe vidáman csobogott a víz... S a medence szélén
ott ült a legszebb férfi, akit Louise valaha is látott. Olyan volt,
ahogyan az egykori görög isteneket és hősöket elképzelte:
magas, izmos és nemes arcélű. A szőke fiatalember egyszerű
lovaglónadrágot és vászoninget viselt, s kezében egy könyvet
tartott. Ahogy hátát egy fa törzsének vetve a kis kőmedence
szélén üldögélt, olyan látványt nyújtott, mintha egy
pásztorjelenetet ábrázoló festmény elevenedett volna meg az
ember szeme előtt. A fiatal férfi megérezhette, hogy nézik, mert
felemelte tekintetét olvasmányából, és meglepetten vette észre
az előtte álldogáló lányt. Néhány pillanatig csak némán bámulta
Louise-t, majd egyszer csak elmosolyodott, s könyvét a szeme
magasságába emelve hangosan olvasni kezdett:

„Jó lovag, az ég nevére, mi lelt,

Hogy egy hölgynek nem köszönsz?
Tudom, arany bölcsőbe születtél,
Alabástrom keblű dajka ringatott,
Jó modorod hova raktad, Mondd?
Bocsáss meg, szép hölgyem
A gyarló lovagnak,
Kinek arany volt a bölcsője,
Kit hó keblű dajka ringatott,
De ha rézhajú tündért lát,
Néma lesz legott."
Louise-t, aki eddig csak nagy ritkán találkozott ismeretlen
férfiakkal, és akit először zavarba hozott a jóképű idegen,
felismerte az idézetben Couldrette, egy kétszáz évvel korábban
élt költő szomorú költeményét az elátkozott vízi tündérről,
Meluzináról, akit elárult a szerelme, Raymundino.
Erre már ő is elmosolyodott, és közelebb lépett az idegenhez.
- Ezek szerint hasonlítanék Meluzinára?
- Nos, az én képzeletemben mindig is olyan külsővel élt, mint
a kegyedé. Selymes vörös haj, zöld szemek. És ha az ember elé
éppen Couldrette-et olvasva toppan egy szépséges hölgy, bizony
könnyen hiheti, hogy a történet kelt valóra... Ezek szerint ismeri
e szép mesét?
 - Igen, egyik kedvenc olvasmányom. Bár édesapám szerint nem
éppen egy gyereklánynak való könyv.
- S mi kivetnivalót talált benne az édesapja?
- Szerinte arra tanítja a fiatal hölgyeket, hogy soha nem
bízhatnak egy férfi szavában.
- Hát, pedig szerintem ez éppen hogy olyan lecke, amelyet
minden lánynak meg kellene tanulnia. Hanem engedje meg, hogy
bemutatkozzam. A nevem François de Sauvage - mondta a férfi,
majd egy tökéletes meghajlással bókolt Louise előtt.
- Sauvage-t mondott? Ön talán e kastély urának a fia? -
kérdezte Louise a homlokát ráncolva, miközben fejével Illiers
kastélyának a fák között előtünedező tornyai felé intett.
- Igen. Jómagam Arnaud de Sauvage egyetlen fia vagyok. S
kegyedben kit tisztelhetek?
- Az én nevem Louise... Louise de Morainville.
- Ó! - mondta François.
- Igen. Az hiszem, ez az „Ó!” írja le legjobban a helyzetet.
A fiatal férfi elnevette magát, felfedve tökéletes fogsorát.
- Kétségtelenül szép kis találkozás a miénk: két ellenséges
család tagjai, távol a harcoktól véletlenül egymásba botlanak.
- Azért ez így nem teljesen igaz, uram! - tiltakozott Louise. -
Az enyéim sosem vétettek az ön atyja ellen. Ő mégis kitartóan
igyekszik tönkretenni a családomat, minden ok nélkül.
- Azért ne legyen ilyen szigorú az apámhoz, kisasszony! -
mondta most már komoly hangon François. - Nem ismerem az ügy
minden részletét, de ha jól tudom, a távoli múltban lejátszódott
közöttük egy igen komoly nézeteltérés, melyben az apámat az ön
családja súlyosan megsértette.
- Nehezemre esik elhinni, hogy az én szüleim bárkit is
megsértettek volna életükben.
- Márpedig nálunk ezt beszélik az idősebb cselédek, akik már
akkor is az Illiers kastélyában szolgáltak.
Louise megvonta a vállát.
 - Akármi volt is az a nézeteltérés, nem teheti indokolttá, hogy
ennyi kellemetlenséget okozzon másoknak. Mindazonáltal
bocsásson meg, hogy ilyen hevesen nyilatkoztam az ön atyjáról.
Ön bizonyára kötődik hozzá, ahogyan én is az enyémhez.
- Ez így van. Igaz, atyám, ha megharagítják, kérlelhetetlen tud
lenni, de alapvetően jó ember. Nekem legalábbis mindig szerető
és odaadó apám volt. És különben is, mióta az a szörnyű gutaütés
érte, igencsak megváltozott.
- Valóban?
- Ó, igen. Az a kis papocska, az a La Rue nagy hatással van rá.
Egyre csak a megbocsátás fontosságáról papol neki, már elnézést
a kifejezésért, és úgy tűnik, apám hajlik rá, hogy felhagyjon az
ellenségeskedéssel.
- Ez igazán érdekes...
- Szerintem érthető. Az ember a halál kapujában sok mindent
átértékel. No persze, kebelbarátok sosem lesznek, de azt hiszem,
letett arról, hogy kellemetlenségeket okozzon önöknek a
jövőben. De bárhogy is, remélem, abban megegyezhetünk, hogy
az ő vitájuk nem a mi vitánk - mosolygott François, és a medence
szélére mutatott, invitálva Louise-t, hogy üljön mellé.
A lány elmosolyodott.
- Igen, azt hiszem, ebben megegyezhetünk.
Azzal kikötötte Ariont a legközelebbi fához, és letelepedett a
fiatal férfi mellé. Megcsapta a férfiból áradó illat: friss fű és széna
keverékére emlékeztette. Egy darabig némán hallgatták a
falevelek zizegését.
- Szép állat - törte meg egy idő után a hallgatást François. - A
magáé?
- Igen, az enyém - felelte Louise. - Arionnak hívják.
- Miért pont ezt a nevet választotta?
- Mert ő volt a legokosabb Herkules lovai közül. Halhatatlan
volt, és tudott beszélni. Herkules végül Argos királyának
ajándékozta, akinek az életét is megmentette egy csatában.
 - Úgy látom, a kisasszony igen sokat tud a régi világ isteneiről.
- Apám sok ilyen történetet mesélt nekem gyerekkoromban.
- Görög mondák és Couldrette... Az ön apja rendkívüli ember
lehet.
- Igen, ő valóban az - bólogatott Louise.
- S mondja, kisasszony, mit szólna ez a rendkívüli ember, ha
megtudná, hogy kegyed az ellensége földjeire tévedt?
A lány az ajkába harapott.
- Bizonyára nagyon mérges lenne. Ahogyan feltételezem, az ön
apja is.
- Ez esetben jobb, ha egyiküknek sem szólunk az ön kis...
birtokháborításairól. Mert, feltételezem, nem először fordult elő,
hogy a tilosban jár. Igazam van?
François beszéd közben félrebillentette a fejét, és úgy
fürkészte a lány arcát ajkán ellenállhatatlan, hamiskás mosollyal.
Csak ne lenne olyan jóképű! - gondolta Louise, mert érezte,
ahogy a vér az arcába szökik a férfi pillantásától. - Úgy nézhetek
ki, mint a főtt cékla!
Szerencséjére François azt hitte, azért pironkodik, mert
rajtakapták a kihágáson.
- Ugyan, azért nem kell elpirulni - mondta nevetve. - Magam se
tudok ellenállni egy jó vágtának, ha lovaglásról van szó.
- Igaza van, nem ez volt az első eset - mondta Louise, aki
összeszedte magát. - Gyakran lovagolok erre. Szeretem ezt a
széles és hosszú ösvényt az erdőn keresztül, és ezt a forrást is.
Olyan... vadregényes, szinte sejtelmes itt az erdő. Furcsállom is,
hogy még sosem láttam magát erre, ha egyszer Illiers-ben lakik.
- Az utóbbi éveket Párizsban töltöttem. De apám, aki úgy
döntött, ideje bevonni a birtok ügyeibe, hazahívott a
kollégiumból. Egy hete érkeztem csak.
- Akkor ez lehet az oka - nevetett Louise. - Az utóbbi egy hetet
ugyanis büntetésben töltöttem.
- Büntetésben? Ugyan, mégis mi rossz fát tett a tűzre?
 Louise zavarba jött. Nem szívesen vallotta volna be gyerekes
viselkedését a jóképű idegennek.
- Oh, semmi különöset.
- Ugyan, nekem bevallhatja.
Végül hosszas unszolásra a lány elmesélte, hogy nagymosás
idején jó ötletnek tűnt azzal bosszantani a nevelőnőjét, hogy a
reggeli mosakodást a mosódézsában ejti meg. Azt, hogy a végén
François apja előtt is nevetségessé tette magát, inkább már
elhallgatta.
A férfi így is jóízűen nevetett a történeten.
- Hát ez lenne az a szörnyű vétség, amit úgy félt bevallani? Ha
tudná, hogy én miket műveltem gyerekkoromban!
- Hát meséljen! - biztatta Louise.
- Hm... Hát például hétévesen szörnyet akartam fogni. Az öreg
házvezetőnőnk mindenféle régi, helyi legendákkal tömte tele a
fejemet, szinte mindig akadt bennük szó egy sárkányról vagy
szörnyetegről. Ez éppen egy olyan fajta rém volt, aki éjszaka az
ablakon keresztül mászik be az alvó gyerekekhez, hogy
mindenféle varázsigét suttogjon a fülükbe, amitől aztán
rémálmaik lesznek. Hát én nem akartam rosszakat álmodni, így
ástam egy jó mély gödröt az ablakom alá, és alaposan álcáztam
is, hogy ne lehessen észrevenni. Mikor éjszaka velőtrázó kiáltásra
ébredtem, diadalmasan szaladtam a zsákmányhoz. Csakhogy
szörny helyett szegény apámat találtam a gödörben kificamodott
bokával, aki épp akkor tért haza egy barátjánál rendezett
mulatságból. De ahelyett, hogy segítettem volna neki,
elszaladtam, és elbújtam a padláson, úgy féltem, hogy kikapok.
Végül reggel a kertész talált rá, és húzta ki a veremből.
- Hát ez nem volt szép magától - mondta Louise kuncogva. - S
végül tényleg kikapott?
- De még hogy! Persze csak miután megtaláltak... De valami azt
súgja, az ön nevelőnőjének sem lehetett könnyű sora.
 - Nem tagadhatom, valóban sok fejfájást okoztam már szegény
Mirelle-nek. Furdal is a lelkiismeret érte, mert amúgy nagyon
szeretetreméltó asszony.
- Akkor talán jobb is lenne, ha visszatérne Lavardin-be, nehogy
feltűnjön a távolléte, és megint bajba keveredjen. Még a végén
megint eltiltják a lovaglástól, és ezt nagyon fájlalnám.
- Ugyan miért?
- Mert ez azt jelentené, hogy nem láthatom viszont jó ideig.
- Ez azt jelenti talán, hogy viszont kíván látni? - kérdezte Louise.
- A legboldogabb emberré tenne vele. Holnap sajnos a városba
kell mennem apám megbízásából, de utána való nap... Ha
ugyanebben az időpontban kedve támadna erre lovagolni, lehet,
hogy nekem is megint kedvem lenne erre olvasgatni.
Louise próbálta elfojtani boldog vigyorát, s közömbös hangon
válaszolni.
- Ó... megpróbálhatok erre lovagolni, monsieur, ha ez valóban
ilyen fontos önnek. Tudja, Árion másfelé is szeret elkóborolni, s
néha igen makacs jószág tud lenni.
François csak somolygott, mint aki nem nagyon hiszi, amit hall.
- Egy ilyen tapasztalt lovas, mint ön, ennyire ne tudná irányítani
a saját lovát? Mindenesetre, ha meg tudná győzni arról, hogy ezt
az utat válassza, annak nagyon örülnék. Megmondhatja neki,
hogy egy szép piros almával fogom várni, ha így lesz.
- Okvetlenül átadom az üzenetét - mosolygott a lány. - Hát
akkor, isten vele, monsieur... illetve remélhetőleg a legközelebbi
viszontlátásig.
Azzal kecsesen bókolt, majd visszatért a békésen legelésző
Arionhoz. Könnyed mozdulattal a nyeregbe szökkent, s már épp
indulni készült, mikor François még utánaszólt:
- Mondja, kisasszony, mi a kedvenc virága?
- A kedvenc virágom? A sárga rózsa. Miért kérdi most ezt?
- Csak kíváncsiság. A viszontlátásra, madmoiselle de
Morainville!
 Louise lassú lépésben megindult Arionnal. Nem mert
visszanézni, de érezte, hogy François de Sauvage tarkóját
bizsergető pillantása követi távolodó alakját.
Louise aznap éjjel álmatlanul forgolódott ágyában. Egyre-
másra csak François de Sauvage arcát, hangját, alakját és illatát
idézte maga elé, újra felidézve magában minden egyes szót, amit
ő maga mondott, szidva magát, amiért nem tudott értelmesebbet
vagy szellemesebbet replikázni, s minden mondatot, ami a férfi
száját elhagyta, egyre csak boncolgatva értelmüket... Mikor
egyszer csak egy szépséges hölgy toppan elé. Igen, ezeket a
szavakat használta. Vajon tényleg szépnek talál?
Louise kipattant az ágyból, és a tükör elé lépett. Kibújt
hálóingéből, és az ablakon besütő hold fényében vizsgál- gatni
kezdte fiatal, rugalmas testét. Most fedezte csak fel magán,
mennyit változott az utóbbi idők során. Csípője vonala lágy, keble
dúsabb lett. Életében először érezte, hogy valóban szép lehet -
hisz annyian mondták már. De François az első, akinek el is hitte.
Hisz újra akarja látni. Mi mást jelenthetne ez?
Gondolataiból egy hideg fuvallat térítette magához: a kastély
huzatos, a tavaszi éjszakák még hűvösek voltak. Gyorsan
visszabújt a takaró alá, s pirkadatig vizsgálgatta nyugtalan
érzéseit.

Másnap sok időt töltött azzal, hogy lovaglás előtt eltüntesse az

álmatlan éjszaka nyomait, s öltözékére is nagyobb gondot
fordított, mint máskor.
Egek, olyan ostobának érzem magam! - gondolta Illiers felé
lovagolva. - Minek megyek oda? Hisz úgysem lesz ott, megmondta.
Arról nem is beszélve, hogy ha ott is lenne, mit futkosok én egy férfi
után, akit csak a minap ismertem meg?! Nevetséges!
De Louise-t vonzotta a forrás, akár a mágnes, hiába mondta a
férfi, hogy aznap a városban van dolga. Erezte, vissza kell térnie
arra a helyre, ahol először találkoztak. Ha François nem is lesz ott,
érezni fogja a férfi jelenlétének nyomát, s legalább álmodozhat
róla egy kicsit.
Szíve egyre hevesebben vert, ahogy közeledett a forráshoz, de
csalódottságára nem talált ott senkit. Észrevett viszont valamit a
köveken, pontosan ott, ahol előző nap üldögéltek. Egy piros alma
és egy szál sárga rózsa volt az. Louise-nak először nagyot dobbant
a szíve, de az indulat rögtön arcába kergette a vért.
- Hát ezért kérdezte, hogy mi a kedvenc virágom! Tudta, hogy
erre lovagolok ma is, abban a reményben, hogy összetalálkozok
vele - dohogott, és úgy érezte magát, mint akit valami
szégyenletes dolgon kaptak. - Micsoda önhittség!
A lány egy pár pillanatig erős kísértést érzett, hogy ott hagyja
az ajándékokat: François de Sauvage másnap csalódottan
állapíthatná meg, hogy senki sem nyúlt hozzájuk. De végül nem
tudott ellenállni, hogy magával ne vigye a virágot, ezt az édes,
kedves emléket a férfitól.
- Végtére is - csillapítgatta háborgó önérzetét -, lehet, csak
azért hagyta itt őket, hogy kellemes meglepetés érjen, ha netán
erre járnék. Hisz én magam mondtam, hogy nálunk Árion dönt az
útirányról.
Azzal a rózsát a ruhájába rejtette, az almát pedig Arion- nak
nyújtotta, aki seperc alatt eltüntette azt.
Visszafelé úgy érezte, a rózsával egy édes, de veszélyes titkot
kezdett rejtegetni, s nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy
ezzel átlépett egy határt. Az apja bizonyára nem dicsérte volna
meg a szomszédba tett kirándulásaiért sem, de azért, hogy
Sauvage fiával találkozgat, sőt, hogy a tőle kapott virágot is
megőrzi, biztosan rettentő dühös lenne, mire kislányos
bűntudattal szégyellte el magát. De másnap reggel, ahogy
felébredt, az első gondolata François volt, és hogy a fiatalember
pár óra múlva őrá fog várni, az ő kettőjük titkos rejtekhelyén. A
gyomra összeszorult a gondolatra, hogy ha nem megy el, nem
látja többé őt. Louise tehát elment a megbeszélt találkozóra. Mint
ahogyan másnap és azután is.
 VI. FEJEZET

Mise éjfélkor

A két fiatal egy hónapon keresztül mindennap találkozott a

forrásnál néhány lopott percre vagy akár egy fél órácskára is.
Louise szülei mit sem sejtettek a titkos légyottokról, bár Anne-
Marie-nak feltűnt egy pár változás. Oly lendületes természetű
lánya újabban elgondolkodónak, sőt melankolikusnak tűnt, míg
máskor látszólag minden ok nélkül mosolygott magában. Ezen
felül a magányt is keresni kezdte, ami azelőtt soha nem volt
jellemző rá. Henryt, habár általában mindent azonnal észrevett,
ami kedvenc lánya természetével, kedélyével vagy egészségével
függött össze, ezekben a napokban nagyon lefoglalták a birtok
ügyei. Anne-Marie nem akarta elvonni a gondolatait a
munkájától, így úgy döntött, egyelőre nem osztja meg férjével a
megfigyeléseit.
Mindenesetre a Louise hangulatváltozásáért felelős
találkozókon nem történt semmi illetlen vagy kifogásolnivaló. Ő
és François csak kedves semmiségekről beszélgettek. Egyszer a
lány magával vitte egyik verseskötetét, hogy felolvashassa
kedvenc költeményét, máskor a fiatalember lepte meg egy
almatortával, amit az Illiers-béli szakácsnéval süttetett. Emellett
rengeteget nevettek. François de
Sauvage a legmulatságosabb férfi volt, akit Louise addig
megismert. Folyton ugratták egymást a lánnyal, s a fiatal férfi
látszólag sosem fogyott ki a humorosabbnál humorosabb
történetekből. Beszélgetéseiket lassan azonban át-átszőték az
ártatlan évődések és a rafinált bókok fonalai, amelyekkel a férfi
olyan mesterien bánt, hogy Louise hamarosan fülig beleszeretett
François-ba.
 Már ötödik hete tartott ez a különös barátság, mikor egy nap a
férfi komolyabb hangot ütött meg egy beszélgetésük során.
- Emlékszik, Louise, hogy párszor meséltem már az öreg
házvezetőnőről, aki gyerekkoromban olyan sokat mesélt nekem?
- Persze, hogy emlékszem, François. Manette. Ő rémisztgette a
szörnnyel, akinek maga a vermet ásta.
- így van. Tudja, ő már egy nagyon idős asszony, s régóta szolgál
nálunk. Egy megfázás ledöntötte a lábáról, s mikor
meglátogattam, beszélgettünk egy keveset. Szóba jött édesapám
és az ön családjának a viszonya is.
- Manette talán ismeri a viszály titkát?
- Nagyjából... Ha jól értettem, az én édesapám egykor
szerelmes volt az ön édesanyjába. Mondhatni rajongott érte. De
ő visszautasította az apámat, s helyette az ön édesapját
választotta.
- Ennyi volna? - kérdezte Louise csodálkozva. - Azt hittem,
hogy... Nem is tudom. Legalább is megöltek valakit, párbajoztak
vagy ilyesmi.
- Önnek túl élénk a képzelőereje, kedvesem. Vagy csak túl sok
regényt olvas. De az biztos, hogy soha nem volt még szerelmes,
ha ennyire lebecsüli az érzelem erejét. A legnagyszerűbb és
leghősiesebb tettekre ragadtatja az embert, de pusztítani is
képes... Mondja, Louise - François megfogta a lány kezét -, maga
volt már szerelmes?
A férfi keze puha volt, és meleg. Most érintették meg egymást
először, s a lánynak a hideg futkosott a hátán az érzéstől.
Képtelen volt megszólalni, vagy csak a fiatalember szemébe
nézni is.
- Nézzen rám, kérem!
Louise felemelte tekintetét, de megszólalni továbbra sem
tudott. François egy hirtelen mozdulattal magához húzta, olyan
közel, hogy az arcán érezte forró leheletét.
 - Mert én bármilyen őrültségre képes lennék, ha
elválasztanának magától! Ha más férfi karjában látnám, hát
eszemet veszteném a fájdalomtól. Harminc évig gyűlölködni
semmi ahhoz képest, amit én tennék, ha másé lenne.
- François...!
- Mondja, mondja, hogy maga is szeret! Legalább egy kicsit.
- Szeretem, François! - suttogta Louise halk, de határozott
hangon. - Nagyon szeretem magát.
A férfi a lányhoz hajolt, és megcsókolta a száját. A csókja puha
volt, de erőteljes és szenvedélyes. Louise testében hullámokban
kelt életre a követelőző, vad testi vágy, egy olyan érzés, mely
eddig számára ismeretlen volt. Fejét nehéznek és ködösnek
érezte, mikor végül szétváltak, de olyan boldogságot érzett, mint
még azelőtt soha.
Ettől kezdve időszakos búskomorságát mintha elfújták volna.
Ellenben vidám volt, csacsogott és nevetett, harsányabban, mint
valaha. Anne-Marie megnyugodva vette tudomásul, hogy lánya jó
kedélye visszatért, s hangulatváltozásait a szeszélyes kamaszkor
számlájára írta.
Suzon ellenben most kezdett csak igazán nyugtalankodni.
Úrnője mindig is vidám természet volt, de ez a túláradó,
indokolatlan jókedv és a folyton csillogó szemek egy szerelmes
nő viselkedésére emlékeztették a lányt, akinek megszólaltak a
vészharangok a fejében.
Volt még valami, ami nem kerülte el az éles szemű ko- morna
figyelmét: Louise, akit alig egy éve még úgy kellett rávenni, hogy
legalább fésülködjön meg, mielőtt kilovagol, az elmúlt hetekben
egyre többet szépítkezett tükre előtt, mielőtt útnak indult volna.
Ráadásul egyre elnyúltak az Arionnal tett kirándulások is, egyik
nap kis híján az ebédről is elkésett. Mikor beesett a kastélyba, már
épp asztalhoz ülni készülődtek, és a szemrehányó kérdésekre
csak zavartan felelt, mint aki nem is a földön járt. Suzon sejteni
kezdte, hogy Louise valakivel találkozgat a reggeli lovaglásai
ürügyén. Na de kivel? S ugyan, mit művelnek azok kelten?
Pedig ha Suzon Louise de Morainville erényét féltette, akkor
felesleges volt az aggodalma. Legalábbis részben. Igaz, a fiatalok
légyottjain már kevesebb szó hangzott el, és annál több csók
csattant, de még nem jutottak el a végkifejletig, jóllehet fiatal
testük egyre türelmetlenebbül követelte a beteljesülést.
Főleg François, aki vallomásuk után napról napra hevesebbé
vált. Egy napon erős kezével Louise karcsú derekát ölelte, majd
egyre feljebb kalandozott a lány hátán, míg szenvedélyes
csókokban forrtak össze. Idővel bontogatni kezdte a ruha
szalagjait, egészen addig, míg ki nem szabadította Louise hófehér
kebleit a ruha fogságából. A fiú megrészegülve fúrta fejét a puha
halmokba. Szájába vette a rózsaszín, kemény bimbókat, és
harapni, szívni kezdte őket. Louise vonaglott a kéjtől és a
tehetetlenségtől. François épp azon volt, hogy felhajtsa a
szoknyáját, s vetkőztetni kezdje, mikor a lány észbe kapott, és
jóformán letaszította magáról kedvesét. De olyan erővel, hogy az
kis híján hanyatt esett.
François dühösen belerúgott a legközelebbi fa törzsébe.
Louise ijedten nézte a neki háttal álló férfi alakját, aki igyekezett
mélyeket lélegezve megnyugtatni magát. Mire a lány rendbe
hozta az öltözékét, szemmel láthatóan lecsillapodott.
- Bocsásson meg, kedvesem, de nem bírtam magammal -
mondta végül Louise-hoz fordulva. - Rettenetesen kívánom
magát, szinte beleőrülök.
Hirtelen mozdulattal a lány elé térdelt.
- Louise! Elég volt a bujkálásból! Hadd legyünk végre teljesen
egymáséi! Mondja, hozzám jön feleségül?
- François...! - suttogta Louise elkerekedett szemekkel. - De hát
mi lesz a családjainkkal? A maga apja és az én szüleim ebbe soha
nem egyeznének bele.
- Nem ezt kérdeztem, Louise. Hagyjuk most őket! Csak arra
feleljen, hogy szeret-e, és akar-e a feleségem lenni.
 - Igen, François! Hát persze, hogy akarok! - felelte boldog
mosollyal a lány, és megcsókolta a férfit.
- Rendben van - mondta egy idő után a fiatal férfi. - Akkor majd
kitaláljuk, hogyan vegyük rá a családjainkat, hogy elfogadják a
szerelmünket. De ha nem sikerül, ha nem sikerül megenyhíteni az
édesapját, akár ha kitagadással fenyegetnék is, ugye akkor sem
hagyna el engem, kedvesem?
- Jaj, François! Most olyat kérdez, amire lehetetlenség
válaszolnom. Nem szeretném őket megbántani, s képtelen
lennék nekik hátat fordítani!
- Akkor hát képes lenne lemondani rólam? Talán nem is szeret
igazán? - kérdezte a férfi csüggedten. - Mert tudja meg, én
habozás nélkül szembeszállók az apámmal, ha nem adja az
áldását ránk.
- Akkor maga erősebb, mint én... És ne mondjon egy percig sem
olyanokat, hogy nem szeretem magát. Mert szeretem, teljes
szívemből. De minden imámban arra fogom kérni az Istent, hogy
soha ne kelljen választanom maguk között.
François megenyhülve simogatta meg a lány arcát.
- Jól van, Louise! Ne aggódjon, majd kitalálok valamit. Csak
adjon egy kis időt, míg rájövök, hogy vehetnénk rá mindkét felet,
hogy belenyugodjon ebbe a házasságba.
- Rendben, szerelmem, bízom magában. Más egyebet nem is
igen tehetek... De talán az apját nem lesz nehéz meggyőzni. Ha
olyan nagyon szerette anyámat, meg fogja érteni a fia helyzetét
is.
- Ebben az ön helyében nem reménykednék... Louise, eddig
nem beszéltem erről magának, mert tekintettel voltam az
érzéseire, de megtudtam azóta egyet s mást az ügy
körülményeiről.
- Mégis micsodát?
François habozni látszott.
- François, mi az a súlyos dolog, amit titkolni akar előlem?
 - Nos, állítólag az ön édesanyja, nem tudni, hogy saját
elhatározása alapján vagy apja utasítására-e, de csúnyán
bolondját járatta az apámmal. Mikor ugyanis ő megkérte a kezét,
Anne-Marie de Combray nem mondott nemet neki, sőt
hónapokon keresztül azt sugallta az apámnak, hogy el fogja
fogadni az ajánlatát. Úgy, hogy közben már rég az ön édesapjának
a jegyese volt.
- François, az lehetetlen! Az én anyám őszinte és egyenes lélek,
soha nem lett volna képes ilyen kegyetlen színjátékot űzni az ön
apjával.
- Kérem, Louise, ne rám haragudjon. Én megint csak
továbbadom azt, amit az öreg házvezetőnőtől hallottam.
- No és az apám? - heveskedett tovább Louise. - Hiszen
világéletében imádta a mamát, sosem nyelte volna le, hogy egy
másik férfival bájologjon.
-Sa nagyapja, Louise? Ót is ilyen jól ismerte?
- Nem. Combray nagyapámat soha nem ismertem személyesen.
Gondolja, hogy ő állhat a dolog mögött?
- Azt hiszem, igen.
- De miért tett volna ilyet a nagyapám? Miért vette volna rá
ilyen csalárdságra a lányát?
- Ugyan, kedvesem, miért követik el a legtöbb csalárdságot?
Természetesen pénzért. Állítólag az ön nagyapjának akkoriban
komolyabb pénzösszegre volt szüksége, s valami kétes,
tisztességtelen ügyletbe is belekeveredett, hogy hozzájusson.
De nem volt biztos a sikerében, így nem akarta a gazdag kérőt, aki
apám volt, elriasztani. Ó pedig valami rettentő megalázó jelenet
során szerzett tudomást a helyzetről és arról, hogy az ön anyja
már régen más jegyese. De erről már tényleg nem tudok többet.
- Ha ez valóban így történt, szegény édesapja minden
bizonnyal nagyon boldogtalan volt.
- Becsapottnak és megalázottnak érezte magát, Louise, így
mindenesetre már érthetőbb az ön családja elleni ellenszenve,
nem igaz?
 - De igen, az - mondta Louise elgondolkodva. - Én azért
továbbra is úgy hiszem, hogy ilyesmi biztosan nem történhetett
volna meg a szüleim tudtával és közreműködésével. Egészen
biztosan valami végzetes félreértésről lehet szó.
- Úgy legyen, kedvesem - hagyta rá François. - De ha kiderül,
hogy a dolgok valóban így estek meg, a kettőnk szerelmén az mit
sem változtat.
Két nappal később, mikor Louise épp átvágott az előtéren, hangos
szóváltás hangjait vélte édesapja dolgozószobájából kiszűrődni.
A szülei vitatkoztak fennhangon, s Louise nem győzött
csodálkozni, hisz legjobb tudomása szerint a két ember még soha
nem veszekedett egymással. Apja hangja különösen ingerülten
csengett.
- Nem és nem, Anne-Marie! Ha ez az iromány igazat állít, azért
most keményen meg fogom büntetni, úgy, hogy egy életre
megemlegeti!
- Csillapodj le, Henry! - csitította férjét Anne-Marie. - Hisz azt
sem tudjuk, ki írta ezt a levelet. Az is lehet, hogy az egészet
Sauvage találta ki, hogy bosszantson minket. Lásd be, hogy nem
elképzelhetetlen!
Louise már épp vissza akart fordulni, mert nem szívesen lett
volna fültanúja szülei veszekedésének, de a név hallatán, amit
kedvese is visel, felülkerekedett benne a kíváncsiság, és belépett
a szobába.
- Mi történt, papa? - kérdezte. - Miért olyan ingerült? Ki
dühítette fel ennyire?
- Aha! - kiáltotta Henry, mikor meglátta lányát belépni. - Majd
te megmondod, gyermekem! Olvasd csak el ezt! Igaz, amit ez a
levél állít?
Azzal közelebb intette magához a lányát, egy gyűrött papírt
lobogtatva, amit aztán Louise kezébe nyomott.
A lány egyre növekvő rémülettel olvasta a levelet, melyben egy
titkos jóakarójuk arról értesíti a Morainville szülőket, hogy „a
lányuk, Louise hónapok óta tisztességtelen viszonyt folytat
szomszédjuk fiával. A szemérmetlen találkozókra az Illiers
melletti kis erdőben kerül sor, minden áldott délelőtt.” Ez a
bizonyos jóakaró továbbá arra is figyelmezteti Henry de
Morainville-t, hogy „ha már lánya becsületét nem tudta
megvédeni, legalább a jövőben tartsa nyitva a szemét, mert a
fiatalok már szökést és titkos házasságot is tervezgetnek.”
A sápadt Louise leeresztette a kezét, melyben remegett a
papírlap.
- Nos? - kérdezte türelmetlenül az apja. - Igaz ez?
Louise képtelen volt apja szemébe hazudni.
- Jaj, papa! Igaz, de nem úgy, ahogy ez a levél állítja.
Henry öklével az asztalra csapott, Anne-Marie pedig a kezébe
temette az arcát. Louise gyorsan folytatta.
- Kérem, hallgassanak meg! Egyáltalán nem így történtek a
dolgok. Ez a levél gyalázatos dolgokat állít. Én és François... Mi
nem, mi sosem...
- François?! Van képed csak így emlegetni előttem a gazembert,
aki elcsábított? - tajtékzott tovább Henry, meg sem hallva lányát.
- Ő nem csábított el! Nem történt közöttünk semmi!
Louise, látva, hogy apjával nem lehet higgadtan beszélni,
magába roskadt anyja lábához borult.
- Kérem, mama, hinnie kell nekem! Mi nem tettünk semmi
olyasmit, amit ez a rágalmazó firkálmány állít!
- Ezek szerint nem igaz, hogy hozzá akarsz menni feleségül? -
kérdezte halkan Anne-Marie.
- De igen, az igaz, mama.
- Márpedig abból, amíg én élek, nem lesz semmi! - kiáltotta
Henry. - Jobb, ha kivered a fejedből ezt az őrültséget. De várjunk
csak! Mondd, hogy nem vagy viselős annak az alaknak a
gyermekével!
 - Dehogy vagyok, apám! - kiáltotta Louise árnyalatnyi
felháborodással a hangjában. - François soha egy ujjal nem nyúlt
hozzám! Hinnie kell nekem!
- Ugyan miért kéne hinnem?! Az ég szerelmére, hiszen
hónapokig titkolóztál előttünk, eljegyezted magad a hátunk
mögött, nem is akárkivel, hanem az egyetlen emberrel ezen a
kerek világon, akihez jól tudtad, hogy soha nem adnálak hozzá!
Vagy talán azt is tagadod, hogy hónapokig az orrunknál fogva
vezettél minket?
- Nem tagadom, apám.
- Akkor miért várod, hogy elhiggyem, nem adtad oda magad
neki?
Louise, aki egyszerre visszanyerte a bátorságát, egyenesen
apja szemébe nézett.
- Talán azért, mert ismer engem apám, és ismeri azokat az
elveket, amelyeket belém neveltek! Tudhatná, hogy sosem
tennék ilyesmit. Apám mégis inkább hisz egy mocskolódó
levélnek, amit ki tudja, milyen rossz szándékú, mocskos
fantáziájú gazember írt, mint a saját lányának!
Henry de Morainville vett egy nagy lélegzetet, s most már
nyugodtabban folytatta:
- Az elvek, amelyeket ön, gyermekem, említ, tartalmazták az
őszinteséget is, ha nem tévedek.
- Ne higgye, apám, hogy nem volt jó okom titkolózni. Tudtam,
hogy dühösek lennének, s így is lett. Dühösek, pedig nem is
ismerik François-t.
- De ismerjük az apját, kislányom - mondta Anne-Marie.
- Az alma pedig bizonyosan nem esett messze a fájától - vette
át a szót Henry. - Hidd el, Louise, te nem ismered úgy ezeket az
embereket, mint mi. A múltban ez a Sauvage már kimutatta a foga
fehérjét, nem is egyszer. Nem csodálkoznék, ha a fia csak az ő
utasítására udvarolna neked. Biztos megint kitervelt valami
becstelenséget, aminek téged is részesévé akar tenni.
 Az, hogy megkérdőjelezték François iránta való érzelmeit,
szíven találta Louise-t.
- Ez nem igaz! Miért hiszi, apám, hogy François csak érdekből
udvarol nekem? Olyan hihetetlen a gondolat, hogy egy férfi
őszinte szerelmet tápláljon irántam?
- Persze, hogy nem az, kislányom - csitította lányát Anne-Marie
-, s nekünk sem jutna ilyesmi az eszünkbe, ha nem Sauvage fiáról
lenne szó. Az a férfi bármire képes, hogy ártson nekünk.
- De nekünk semmi közünk a maguk titokzatos
gyűlölködéséhez! Miért mi bűnhődjünk azért, mert maguk
képtelenek megbékülni?! S François különben sem az apja!
Apámék mindig az értékeik alapján ítélték meg az embereket, s
most mégis megvetik őt, pedig nem is tudhatnak róla semmit!
- Ebben igaza lehet, Henry - fordult férjéhez Anne- Marie. -
Miért is várjuk el tőle, hogy megértse a felháborodásunkat, ha
egyszer nem mondunk el neki semmit? Talán jobb lenne, ha...
- Nem. Ahhoz neki semmi köze - szakította félbe a feleségét
Henry.
- Semmi közöm? - kérdezte Louise, dühtől remegő hangon. -
Úgy érti, semmi közöm ahhoz, ami egykor hármójuk között
történt? Mégis ennek alapján akarnak dönteni a sorsomról? S
elvárnák, hogy én ebbe szó nélkül beletörődjem?
- Igen, el! - felelte Henry, aki újra felemelte a hangját. -
Gyermekemként ugyanis kötelességed engedelmeskedni! Ha
annak az embernek a fedele alatt élnél, ha a nevét viselnéd...
Anne-Marie e szavakra hangosan felzokogott, amit hiába
próbált zsebkendőjébe fojtani. Louise, aki nem tudta mire vélni a
váratlan reakciót, értetlenül bámult az anyjára.
- Kérem szépen, mondják el, még egyszer kérem magukat,
árulják el végre, miért volna az olyan rettenetes, ha a Sauvage
nevet viselném? Különben is, a fia szerint megváltozott a
betegsége óta. Fel akar hagyni a békétlenséggel és...
 - A békétlenséggel, ő? - fakadt ki Henry. - Annak az embernek
méreg folyik az ereiben, nem vér. Te nem ismered őt úgy, mint
mi, nem tudod róla azt, amit mi.
- Akkor mondják el, mi az, amit nem tudok!
Miután senki nem válaszolt neki, Louise dühösen felkiáltott.
- Jól van! Szóval tovább titkolóznak... Csak tessék! A nagy részét
úgy is tudom már! François kiszedte egy öreg szolgálóból! Tudom,
mama, hogy annak idején az orránál fogva vezette monsieur
Sauvage-t, elhitetve vele, hogy a felesége lesz, miután már
hónapok óta a papa jegyese volt... Ami persze nem magyarázat
arra, hogy miért ön az, aki oly hevesen gyűlöli őt. Azokról az
ostoba perekről van szó? Csak mert ha ez igaz, akkor nagyon is
megértem azt az embert.
Anne-Marie felállt, és a szipogást abbahagyva egyenesen a
lánya szemébe nézett.
- Ne ítélkezz addig, ameddig nem ismersz minden részletet,
Louise! - szólt rá szigorúan. - Ha te elvártad tőlünk,
hogy elhiggyük, az a levél hazugságokat állít, akkor neked is el
kell hinned, hogy ez nem a teljes igazság.
Louise mélyeket lélegzett.
- Rendben van - mondta végül. - Hiszek magának, mama.
Tudom, hogy sosem tenne ilyesmit. De Franșois-tól akkor sem
tilthatnak el. A felesége leszek bármi áron!
- Arról szó sem lehet! - kiáltotta Henry. - Ezt verd ki a fejedből
egyszer és mindenkorra! Ha kell, a szobádba záratlak, és éjjel-
nappal őriztetni fogom az ajtódat!
- Azt nem teheti! - kiáltotta Louise a harag és a szomorúság
könnyei mögül. - Úgysem zárhat be örökre!
- De igen, megtehetem, és ha kell, meg is teszem! Úgy látszik,
túlságosan elkényeztettelek, ha már azt sem feltételezed rólam,
hogy ennyi határozottság lakik bennem! Hiba volt, hogy mindig
mindenben engedtünk neked!
 - Igen, apám, én is azt hiszem, hogy hiba volt. Mert bár tagadtak
volna meg tőlem mindent, de adnák meg az egyetlen dolgot, ami
igazán számít. Ami igazán boldoggá tehet!
Azzal a zokogó Louise hátat fordított apjának, és ki- viharzott
a szobából.
Anne-Marie és Henry de Morainville hallgattak.
- Emlékszel... - törte meg a csendet az asszony. - Emlékszel, mit
mondott nekünk Sauvage akkor este? Hogy egy nap megfizet.
Hogy egy nap megtudjuk, milyen a veszteség érzése. Nem tudok
szabadulni a gondolattól, hogy az ő keze van ebben.
- Biztosra veheted, hogy ez az ő műve, Anne-Marie - felelte
komoran Henry. - Betegség, ájtatosság ide vagy oda...
- De hogy értethetnénk ezt meg a lányunkkal? Mondjunk el
neki mindent? Nem fog hinni nekünk. Hisz szerelmes! Ó, Henry!
- fakadt ki a nő. - Én nem bírnám elviselni, hogy az az ember a
rokonunk legyen!
Az igazság az volt, hogy Anne-Marie nemcsak Arnaud de
Sauvage egykori fenyegetései miatt irtózott úgy ennek a
házasságnak a gondolatától. Jó okkal tehette fel ugyanis, hogy
szomszédjuk nemcsak hogy kérlelhetetlen, de gyilkos is. Ugyanis
nem sokkal azután, hogy harminc évvel korábban Sauvage
elhagyta a Lavardin-kastélyt, a lehető legborzasztóbb módon
hatolt be ismét az életükbe. Anne-Marie és Henry
házasságkötésének másnapján Jean-Antoine de Combray-t
holtan találták az út mellett, elmetszett torokkal és levágott
kézzel, mely a tolvajok hagyományos büntetése volt. A lányát
végtelenül elkeserítette szeretett apja halála, s meg volt
győződve, hogy Sauvage keze sújtott le rá. Gyanúját azonban
hiába osztotta meg Lasé kapitánnyal, bizonyítékkal nem
szolgálhatott. Nem árulhatta el, hogy Arnaud de Sauvage több
tanú füle hallatára nevezte tolvajnak apját, hisz akkor be kellett
volna számolnia az ékszerekről is. így nem tehetett mást, mint
hogy meggyászolta Jean-Antoine de Combray-t, s imádkozott
lelke üdvéért a családi kripta csöndjében.
Egy nap, ahogy buzgó imájába merült a sír fölött, megérezte,
hogy nincs egyedül. Arnaud de Sauvage sötét alakja magasodott
a kripta ajtajában. Anne-Marie először kiáltani akart, de dühe
felülkerekedett ijedtségén, s a férfira támadt.
- Maga, itt? Hogy merészel idejönni? Hagyja legalább békében
nyugodni azt, akit maga... maga...!
- Vigyázzon a szavaira, asszonyom! - mondta a sötét árny. - Nem
hiszem, hogy be szeretné fejezni ezt a mondatot. Én csak azért
jöttem, hogy részvétemet fejezzem ki.
- A részvétét csak tartsa meg! Legalább legyen önben annyi
tisztesség, hogy nem hazudik egy megszentelt helyen!
Anne-Marie felemelkedett a sír mellől, s egyenesen a férfi elé
lépett.
- Mondja a szemembe, hogy nem maga tette!
Sauvage arca kegyetlen mosolyra húzódott.
- Hát nem különös az élet, madame? Az ember végül mindig
megfizet a vétkeiért. Ami pedig önt illeti... Ne higgye, hogy
végeztünk egymással. Jean-Antoine de Combray megfizetett a
vétkéért, de maguk még nem.
Azzal ahogy jött, el is tűnt.
A könyvtárban lejátszódott heves szóváltás utáni napokban olyan
nyomasztó volt a légkör az egyébként mindig vidám Lavardin-
ben, hogy a szolgálók is csak lábujjhegyen mertek járni. Louise
leginkább a szobájába zárkózott, Anne-Marie és Henry pedig
tanácstalanul próbáltak kiutat találni a helyzetből.
Az asszony többször is próbált lánya lelkére beszélni. Próbálta
meggyőzni arról, hogy ilyen korban a szív könnyen becsaphatja
tulajdon gazdáját is, és hogy a leghevesebb érzelmek is úgy
elmúlhatnak egyik pillanatról a másikra, mint egy hirtelen jött
nyári vihar. Sajnos rossz hangot ütött meg ezzel a lányánál, aki
hallani sem akart arról, hogy szerelme François iránt valaha is
megszűnjön, s ettől kezdve már anyjával sem volt hajlandó szóba
állni. Anne-Marie nagyon szenvedett a helyzettől, s Henry, aki
hasztalan igyekezett vigasztalni a feleségét, egy nap végül
döntésre jutott.
- Jövő héten Párizsba utazom, ott talán több információt tudok
szerezni a fiúról. Úgy hiszem, nem ártana kicsit ránézni a körmére
ennek a hősszerelmesnek. Talán találok olyasmit, ami kijózanítja
a lányunkat. Visszafelé pedig megállnák beszélni Catherine
húgommal.
- Arra gondol, hogy jó lenne Louise-t mielőbb a gondjaira bízni,
hátha a párizsi forgatag majd kiveri a fejéből ezt a kis kalandot?
Mert én azt hiszem, ez lenne a legbölcsebb.
Henry elmosolyodott, és megsimogatta felesége arcát.
- Látja, kedvesem, még ennyi év után is, mi mindig egyre
gondolunk.
Anne-Marie megcsókolta férje kezét és a magáéba zárta.
- Imádkozzunk, hogy beváljon a tervünk.
Henry de Morainville tehát elutazott, Louise pedig tovább
búslakodott. Rettenetesen hiányzott neki François, s százszor is
elképzelte, ahogy a fiatalember oly sok idő után először várta
hiába a megbeszélt helyen. Vajon mit érzett? Haragudott,
csalódott volt? Lehet, hogy azt hiszi, nem szeretem - gondolta -, és
így akarom a tudtára hozni, hogy mégsem leszek a felesége? Talán
már le is mondott rólam? Nem, az nem lehet, nem adhatja ilyen
könnyen fel, tudnia kell, hogy az övé vagyok, és kitartok mellette.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak Louise fejében,
miközben Árion hosszú orrát simogatta, aki szomorúan lógatta ki
kecses fejét a karám ajtaján. Az elmúlt napokban Jacques volt a
felelős azért, hogy mindennap megjárassa, de ő nem merte olyan
vad vágtákra fogni, mint a gazdája, így Árion most is nyugtalanul
toporgott.
 - Hiányzol nekem, lovacskám - mondta Louise halkan. - Te vagy
az egyetlen, aki tanúja voltál a boldogságomnak. Te láttad,
mennyire szeretjük egymást. Bár elmondhatnád a mamáéknak is!
Épp elmorzsolt egy könnycseppet, mikor Suzon megköszörülte
torkát a háta mögött. A komorna hallotta az elsuttogott szomorú
szavakat, s ez végképp eloszlatta azokat a kételyeket, amelyekkel
az elmúlt órákban küszködött.
- Kisasszony! - lépett oda Louise-hoz. - Ma reggel, mikor
Pierette-et kísértem a piacra, egy férfi ezt dugta a kosaramba. Azt
hiszem, egy Illiers-beli inas lehetett.
Suzon lopva körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben, és egy
sárga szalaggal átkötött üzenetet nyújtott át Louise-nak.
A lány izgatottan kitekerte a papírt. Azon csinos betűkkel a
következő üzenet állt:
„Drága Szerelmem! Abból, hogy napok óta hiába le' sem
közeledő lépteit a mi titkos erdei menedékünk' nél, arra
kell következtetnem, hogy Lavardimben tudomást
szereztek a kapcsolatunkról, és eltiltották Önt tőlem.
Remélem, nem tévedek, és nem a szíve fordult el tőlem,
vagy nem házassági ajánlatom keltett visszatetszést
Önben, mert ebbe a rettenetes lehetőségbe belegondolni
sem merek...
Beszélnem kell kegyeddel, Louise! Van egy megoldás,
mely mindkettőnk boldogságát meghozhatná, de ehhez
személyesen kell találkoznunk. Vasárnap Dreux-ben, a
mise után. Van szerencsém tudni, hogy az édesapja
Párizsba utazott, továbbá azt is, hogy kedves édesanyja
gyakorta jótékonykodik a környéken. Lesz rá gondom,
hogy az egyik hölgyismerőse kérje segítségét, valamely
kegyes ügyben, s hogy marasztalja madame de
Morainville-t a városban néhány órára. Maga viszont
kísértesse haza magát Suzonnal (akinek nevét buzgón
fogom imáimba foglalni, hiszen, ha Ön e sorokat olvassa,
akkor e derék lánynak megesett a szíve rajtunk, szegény
 szerelmeseken), s én mindeközben a temető melletti kis
kápolna mögött fogok várni magára. Csak néhány percre
lesz szükségem, hogy előadjam a javaslatomat, mely
remélem, megfogja nyerni az Ön tetszését. Ha pedig
holnap nem jön el, akkor tudni fogom, hogy üzenetem
nem ért célt, s nekem más módot kell találnom arra, hogy
kapcsolatba léphessek Önnel.
Örökké a magáé, François’’
- Nos, kisasszony? - kérdezte Suzon, miután Louise nem szólt
semmit. - Ő üzent, igaz? Mit írt?
- Semmit - mondta Louise egy pár pillanat töprengés után. -
Illetve csak annyit, hogy szeret. És hogy legyek türelemmel, míg
kiutat talál a szorult helyzetünkből.
Nem akarta belevonni szobalányát a tervébe. Tudta, hogy az
apja így is neheztelt rá, amiért nem tartotta jobban a szemét a
lányán, s ha valami balul ütne ki, s kisülne, hogy Suzon tudott a
kápolna mögötti titkos randevúról, csak még nagyobb bajba
sodorná...
Másnap, a mise végeztével éppen a tiszteletestől búcsúzkodtak,
mikor Jubert asszony, a dreux-i bíró felesége lépett oda Anne-
Marie-hoz, és a legnagyobb tisztelettel megkérte, hogy látogassa
meg a házukat aznap délután, ahol a környék hölgyei egy
jótékonysági vásár megtervezésén buzgólkodnak. A chartres-i
árvaháznak égető szüksége lenne a befolyt adományokra,
ugyanis a múlt héten a hálóterem teteje beszakadt, s nincs pénz
az újjáépítésére.
Anne-Marie először meglepődött, hogy madame Jubert, ki igen
fösvény asszony hírében állt, jótékonykodásra adta a fejét. De a
rá jellemző naivitással örömmel fogadta a hirtelen jött
érdeklődést a kegyes ügyek iránt.
- Biztosíthatom, asszonyom, hogy a lányommal minden olyan
kezdeményezésben részt veszünk, mellyel nálunk
szerencsétlenebb sorsú embertársainkon segíthetünk. így
köszönettel elfogadjuk a meghívást, igaz, Louise?
- Mama, ha ön és madame Jubert nem veszi zokon, én
szívesebben mennék haza. Képtelen lennék most a hölgyekkel
szívélyeskedni, inkább szeretnék egyedül lenni tette hozzá
halkabban.
Anne-Marie megértőén bólintott.
- Jól van, gyermekem, akkor a kocsis hazaviszi, és később
visszajön értem.
- Arra semmi szükség, mama - mondta gyorsan Louise.
Inkább sétálnánk Suzonnal. Olyan szép az idő, és jólesik a friss
levegő. Csak a társaság nincs most kedvemre.
- Rendben, gyermekem. Akkor otthon majd találkozunk,
vacsoraidőre megjövök én is - mosolygott Anne- Marie, és a
hórihorgas madame Jubert oldalán lépkedve elindult a Saint-
Antoine utca felé, ahol a bíró háza állt. Louise-nak olybá tűnt,
mintha madame Jubert búcsúzás közben rákacsintott volna...
Csendesen haladtak Suzonnal egymás mellett az úton, de
alighogy feltűnt a temető és az erdő széli düledező kápolna,
Louise megragadta a szobalány kezét, és maga után vonszolva,
futva indult a megbeszélt hely felé.
- De kisasszony, mégis hova rohan úgy, mint aki... Oh! - mondta
Suzon, mikor az épület sarkán befordulva szembetalálták
magukat François de Sauvage-zsal.
Louise és François egyazon lendülettel vetették magukat
egymás karjaiba, s miután kibontakoztak az ölelésből, Louise a
durcás arcú szobalányt kezdte kérlelni.
- Bocsáss meg, drága Suzon, hogy belerángattalak ebbe a
lehetetlen helyzetbe, de muszáj beszélnünk néhány szót.
- Hát erről volt szó abban a levélben, igaz? Nem lesz ennek jó
vége, Louise kisasszony!
- Csak néhány percet kérek tőled!
 Végül Suzon belegyezett, hogy hagyja a fiatalokat, de közölte,
hogy nem megy messzire, csak a kovácsműhelyig, s ha tíz percen
belül nincs ott a kisasszony, akkor maga rángatja haza.
Mikor magukra maradtak, Louise gyorsan elmesélt mindent
kedvesének, a levelet, a veszekedést, és hogy szülei a
leghatározottabban megtiltották a házasságot.
- Jaj, François, csak tudnám, ki volt az a szívtelen, aki azt a
levelet írta! Nincs ötlete, hogy ki lehetett az?
- Szerencséjére nincsen, mert ha tudnám, azonnal kitekerném a
nyakát! Sajnos, kedvesem, sok gonosz és rosszmájú ember van a
földön, s bárki megláthatott egyszer minket... Akár egy
rosszindulatú cseléd is lehetett bármelyikünk birtokáról. De
bárhogy legyen is, van egy ötletem. Pontosabban ötletünk.
- Ötletük? De hát kivel, François?
- Louise, engedje meg, hogy bemutassam az édesapámat.
Arnaud de Sauvage előlépett a kápolna takarásából, és
udvariasan meghajolt Louise előtt, aki amint magához tért a
meglepetésből, aprót pukedlizett.
- Uram...! - mondta kissé zavarban. - Örülök, hogy
megismerhetem..., hogy megismerhetem François édesapját.
Sauvage kedvesen elmosolyodott.
- Ejnye, madmoiselle de Morainville, hisz találkoztunk már...
Meséltem François fiamnak a pár hónappal ezelőtti kis balesetét.
- Igazán szégyellem, uram, hogy épp akkor látott először, mikor
olyan neveletlenül viselkedtem... De szabad megkérdeznem,
hogy kerül ön ide?
Válasz helyett a férfi a fiához fordult.
- Megtenned, François, hogy magunkra hagysz néhány percre
a kisasszonnyal?
A fiú biccentett, bátorítólag rámosolygott Louise-ra, majd kissé
távolabb sétált a párostól. Sauvage hellyel kínálta a megszeppent
lányt a kápolna falához tapasztott kis kőpadon. Louise helyet
foglalt, s így néhány pillanatra alaposabban szemügyre vehette
ezt a férfit, akinek haragjától éppúgy tartott, mint saját szülei
rosszallásától. Mindenesetre Sauvage egy cseppet sem tűnt
dühösnek. Sőt, úgy látszott, mulattatja a lány zavara - Louise
legalábbis erre következtetett a szemében bujkáló vidám
fényből. Azt is megállapíthatta, hogy François az apjától örökölte
világoskék szemeit. Mindent egybevetve kifejezetten
szimpatikus volt számára, legalábbis közel sem tűnt olyan
félelmetesnek, mint amilyennek a beszámolók alapján
elképzelte.
- Mondja, monsieur Sauvage... François beszélt önnek a kettőnk
kapcsolatáról? És a terveinkről? - kérdezte végül Louise.
- Igen, gyermekem, beszélt. Néhány nappal ezelőtt bevallott
nekem mindent. S miután oly sok szépet mesélt nekem a
jegyeséről, kifejezetten boldoggá tesz, hogy egy ilyen nagyszerű
lány érkezik a családomba, mint ön.
- Azt akarja mondani, monsieur Sauvage, hogy önnek nincs
kifogása a házasságunk ellen? - kérdezte a lány, aki képtelen volt
palástolni meglepetését.
- Ezen ön talán csodálkozik, madmoiselle?
- A legteljesebb mértékben, uram! - mondta meg őszintén
Louise. - Ha a haragra gondolok, melyre az én édesapám gerjedt...
Nos, akkor igen, kétségtelenül arra számítottam, hogy ön is
ellenezni fogja ezt a frigyet.
- Ezek szerint az édesapja haragudott, mikor tudomást szerzett
kettőjükről?
- Valósággal tombolt dühében. Még sosem láttam ilyen
indulatosnak. Eltiltott François-tôl. Ne értsen félre, uram,
határtalanul boldog vagyok, hogy legalább ön kész elfogadni
menyének, csak az okát nem értem.
Sauvage egy darabig tépelődni látszott.
- Louise, a szülei... az édesanyja... meséltek önnek arról, hogyan
kezdődött ez az ellenségeskedés közöttünk?
 - Nem, uram, nem voltak hajlandók engem az ügy részleteibe
beavatni. Csak annyit tudok, amennyit François megtudott
Manette-től.
- Manette? - kérdezte értetlenül Sauvage.
- Az öreg házvezetőnőjük... Ő mesélt François-nak egyet s mást
a múltról.
- O, vagy úgy! - Arnaud de Sauvage arcán halvány mosoly
suhant át. - Hát akkor, kedves Louise, hadd meséljem el magának,
hogy senki, de senki nem szerethet annál jobban a világon, mint
ahogyan én az édesanyját szerettem. Tudom, hogy szereti a
fiamat, de az ön érzelmei, és bocsásson meg, mert nem lebecsülni
akarom őket, csak halvány lenyomatai lehetnek annak a
lángolásnak, amit az egykori Anne-Marie de Combray iránt
éreztem... S ennek a szerelemnek az emléke a mai napig elevenen
él bennem, hiába nősültem meg később, s hiába szült nekem a
drága feleségem egy ilyen remek fiút, mint François.
- Oh, azt hittem, gyűlöli őt!
Sauvage elmosolyodott.
- Maga még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, milyen bonyolult
érzelmekre is képes az ember. A maga korában még minden fehér
vagy fekete. De ha az ember idősebb lesz... Főleg, ha már a halál
kapuját is megjárta, tudni fogja, hogy a dolgok nem ilyen
egyszerűek... Mondja meg őszintén, Louise, csakugyan olyan
hihetetlen, hogy nem kívánom a tulajdon fiamnak, hogy
megtapasztalja ugyanazt a boldogtalanságot, amit nekem
kellett? Hogy a szeretett nő nélkül kelljen leélnie az életét?
Louise nem felelt.
- Tudja, én szeretem a fiamat - folytatta Sauvage. - Sok hibám
van, de ő mindennél előbbre való a számomra. Tudja, az utóbbi
időben sok időt töltöttem a papunk, La Rue atya társaságában.
Lelkes ifjonc, meg kell hagyni. Azt hiszem, a fejébe vette, hogy jó
útra térít. No, ne higgye azért, hogy szentet faragott belőlem, de
arra ráébresztett, hogy túl sok mindent áldoztam fel ennek az
ellenségeskedésnek az oltárán. A fiam boldogságával nem
tehetem ezt.
- Ez roppant nagylelkű magától, uram - mondta Louise
meghatódva. - De sajnos az én édesapám és édesanyám nem így
gondolkodnak.
- S nem lát semmi esélyt arra, hogy jobb belátásra térjenek?
Louise szomorúan megrázta göndör fürtjeit.
- Akkor hallgasson meg, gyermekem. Van egy tervem, ami
beválhat. S ami miatt megkértem a fiamat, hogy szervezze meg
ezt a találkát. Azt akartam, hogy az én számból hallja a javaslatot,
mely lehet, elsőre visszatetszést kelt majd önben...
Louise másnap éjfél után fekete szatén köpenyébe burkolózva
suhant a Lavardin-kastély folyosóin. A magas, osztott
üvegablakokon beáradt a telihold fénye, így nem volt szüksége
gyertyára sem. A konyhába lépve leakasztotta a falról a hátsó ajtó
súlyos kulcsát, s egy perccel később már Ariont nyergeire fel az
istállóban.
A fekete ló és lovasa szinte láthatatlanul suhantak egyenesen
Illiers felé. Louise éjszaka nem merte volna a sötétbe burkolózó
erdei utat választani, ahol a lombok eltakarják a holdat, így egy
nagyobb kerülőt téve, az országutat is érintve kellett
megközelítenie a szomszéd birtokot. Amint elhagyja Lavardin
területét, François egy fáklyát tartó inas kíséretében fog
várakozni rá, hogy új otthonába kísérje, ahol még aznap éjjel
megesküsznek.
Louise alig várta, hogy megpillantsa vőlegényét. Nem volt
ijedős, de éjszaka, védtelen nőként kódorogni az országút
közelében cseppet sem volt kellemes érzés. De nem volt mit
tenni, mint folytatni útját az úton, melyet választott, s
reménykedni, hogy monsieur Sauvage terve beválik. A férfi
ugyanis meggyőzte arról, hogy ha ő és François az esküvő
másnapján már mint férj és feleség állítanak be Lavardin-be,
mégpedig Arnaud de Sauvage-zsal egyetemben, akkor a férfi,
hogy biztosítsa Morainville-éket jó szándékai felől, magával viszi
annak a földdarabnak a papírjait is, melyet sok éve sikeresen
perelt el tőlük. A terület elvesztése annak idején nagy érvágást
jelentett a gazdaságnak, így ha más nem, ez biztosan meggyőzi
Morainville- éket megbánása őszinteségéről.
Louise olyan szerelmes volt, hogy bármit hajlandó volt elhinni,
ami azt az ígéretet hordozta magában, hogy ő és François
egymáséi lehetnek. S bár elméje legmélyén érezte, hogy a terv
több ponton is sántít, s hogy túlságosan szép volna, ha
egyszeriben a történet minden szereplője boldog és elégedett
lenne a dolgok ilyetén alakulásával, ezeket a hangokat igyekezett
elnyomni magában. Mint bármely tizenhét éves szerelmes lány,
ő is könnyedén ki tudta zárni a realitást, ha lányregénybe illő
álmairól volt szó, s csak azokat a tényeket észrevenni, amelyek
az ő boldogságát szolgálják.
A hold váratlanul elbújt egy kisebb felhőpamacs mögé, s
Louise-ra vaksötétség ereszkedett. Igyekezett nyugodt maradni,
s megállította a lovát, hogy megvárja, míg újra kitisztul az ég.
Ekkor a távolban meglátta François-t, aki fáklyával a kezében
futott feléje.
- Végre itt van! Már attól féltem, meggondolta magát! -
sóhajtott megkönnyebbülten a férfi, miközben lesegítette
Louise-t a lóról, s egy ott várakozó hintóhoz vezette.
Egy inas közben leugrott a bakról, s Árion nyergébe szállt. A ló
idegesen ágaskodott fel az idegen lovas alatt.
- Hó, te szépség! - kiáltotta a férfi. - Ne aggódjon, kisasszony,
gondunk lesz rá, hogy jó helyre kerüljön.
Louise sajnálatára François nem ült be mellé a hintóba,
ehelyett lóra szállt, hogy úgy kövesse a kocsit, ami meg is lódult,
alighogy a lány elhelyezkedett benne, hogy jó negyedórával
később az Illiers-kastélyhoz tartozó zömök kápolna előtt
megálljon.
François kisegítette Louise-t a kocsiból, s bevezette a komor
kis építménybe, ahol az oltárra állított két szál gyertya gyenge
fényénél a lány meglátta Arnaud de Sauvage-t, aki biztatóan
rámosolygott, s két, számára ismeretlen embert, egy középkorú
férfit, s egy testes, idősebb asszonyt. Mindketten mosolytalan
arccal feszítettek kissé kopottas ünneplőjükben. Louise úgy
gondolta, kastélybeli szolgálók lehettek, s sejtése igazolást
nyert.
- Lányom, engedje meg, hogy bemutassam ezt a két embert -
mondta Sauvage, miután kezet csókolt leendő menyének. - Az úr
Marcel Vignard, az intézőm. A hölgy pedig Madeleine Duron,
François fiam egykori dajkája. Ok lesznek a tanúk. Tudom, nem a
legelőkelőbb személyiségek, de megbízható és hűséges
embereim.
Louise kedvesen köszönt a két szolgálónak. Madame Duron
csak kurtán biccentett, de Marcel Vignard meglehetős
kíváncsisággal vizsgálgatta az új családtagot. Ezután La Rue atya,
ez a Louise számára ugyancsak ismeretlen, de kedves arcú, fiatal
pap bátorítóan a lányra mosolygott, majd ajkairól felcsendültek
az eskü latin szavai. A menyasszony úgy élte meg az egész
szertartást, mintha álmodna. Még zúgott a feje a váratlan
fordulatok sorától, de az érzés, hogy kezét François erős kezében
nyugtathatja, bátorságot öntött belé. Oldalra sandított, s a férfi
biztatólag rámosolygott.
Az igenek hangosan és határozottan szálltak fel az ajkakról, s
a pap házastársaknak nyilvánította Louise de Morainville-t és
François de Sauvege-t. Miután ők és a tanúk is aláírták az
anyakönyvet, valamennyien visszatértek a kastélyba.
A szalonban egy megterített asztal mellett Arnaud de Sauvage
koccintott az újdonsült házasokkal, majd megjelent az ajtóban
Madeleine Duron, hogy megmutassa Sauvage asszonynak a
hálószobáját.
- Jó éjszakát, leányom! - köszönt el a ház ura. - Holnap, ha
kipihente magát, majd valamennyien felkeressük a szüleit. Most
menjen, és pihenjen le! A fiam később csatlakozik önhöz.
Louise a nagy izgalmak közepette el is felejtette, hogy a
nászéjszaka még előtte áll. Izgatott boldogsággal követte
Madeleine-t a tekintélyes lépcsősoron, amely az emeletre
vezetett. Egy csepp félelmet sem érzett az előtte álló éjszakára
gondolva. François mindig oly gyengéd és érzéki volt a vágyaikat
felkorbácsoló erdei csókok és simogatások alkalmával, hogy a
lány biztos volt benne, az előtte álló éjszaka a rég szomjazott
beteljesülést és gyönyört fogja elhozni a számára.
A szolgáló egy gyertyákkal gazdagon megvilágított tágas
szobába vezette. Az öreg falakat itt-ott vadászjeleneteket
ábrázoló falikárpitok díszítették, és a fényesre kopott kőlapokat
süppedős szőnyegek tették barátságosabbá. A helyiséget egy
hatalmas franciaágy uralta, sötétkék bársony baldachinnal. Ezen
kívül csak két, kényelmesnek látszó bársonybevonatú karosszék
és egy tisztálkodóasztalka alkották a berendezését. A lavardin-i
habos-csipkés lányszobához képest ez a helyiség jóval
visszafogottabb volt, de Louise-nak tetszett ez az ódon elegancia,
a hatalmas kandallóban rakott tűz pedig meghitt fénybe burkolta
a szobát.
Madeleine határozott mozdulatokkal szabadította meg a lányt
a lovaglóruhájától, felsegített rá egy selyem hálóinget, majd egy
ezüst nyelű hajkefe segítségével kibontotta dús hajkoronáját is.
Miután Louise magára maradt, bebújt a takaró alá, és várt.
Meglepően hosszú ideig kellett várakoznia. Úgy egy óra múltán
léptek zaja ütötte meg a fülét, majd nyikorogva kinyílt az ajtó is.
François lépett a szobába, s Louise félénken rámosolygott
újdonsült férjére.
- François, végre itt van! Már úgy vártam magát!
A férfi nem szólt semmit, csak lerúgta csizmáit, közelebb lépett
az ágyhoz, és egy gyors mozdulattal lerántotta a takarót Louise-
ról. A vékony hálóing alatt ingerlőén domborodtak a lány
rugalmas testének vonalai. François elégedetten felmordult, s az
ágy szélére ült. A kezében tartott gyertya fényénél
végigpásztázta felesége testét.
- Úgy látom, jó üzletet kötöttem magával, szépségem - mondta
végül.
- Üzletet, François? - mosolygott Louise. - Ezek szerint a
házasságunk magának egy üzlet?
 - Minden házasság egy üzlet, Louise. A felek kölcsönös
megállapodása arra nézve, hogy igyekeznek boldoggá tenni a
másikat... Legalábbis megpróbálják nem boldogtalanná tenni
egymást. Maga boldoggá akar tenni engem, Louise?
François egészen közel hajolt a lányhoz, aki pálinka szúrós
szagát érezte a leheletéből. Amit furcsának talált, hisz odalent
jófajta vouvrais-i borral koccintottak.
- Hát persze, hogy boldoggá akarom tenni. Ez természetes.
- Akkor jó és engedelmes feleségem lesz?
- Ez minden vágyam.
- Akkor rendben leszünk - mondta François, és visszatette a
gyertyát az éjjeliszekrényre. Egyik kezével bontogatni kezdte a
selyemhálóing madzagjait, s lehúzta Louise vállain. Aztán a
kivágásánál megragadta, egy határozott mozdulattal egészen
lerántotta róla. A finom anyag recsegve adta meg magát. Louise
teljesen meztelenül feküdt az ágyon, s hasztalan igyekezettel
próbálta kezeivel elrejteni magát. François félrevonta teste előtt
összefont karjait, s finoman kezébe vette a kerek és feszes
melleket. Egyre erősebben markolta őket, s Louise felnyögött a
vágyakozástól.
- Istenemre! Maga aztán tényleg gyönyörű - lihegte a férfi, majd
felpattant, és gyors, kapkodó mozdulatokkal megszabadult a
ruháitól. Pár pillanat múltán teljesen pőrén állt Louise előtt, aki
pirulva bámulta égnek meredő férfiasságát.
A férfi jól szórakozott felesége zavarán.
- Tetszik a látvány, kedvesem? Talán szeretné meg is kóstolni?
- Hogy... hogy micsoda? - hebegte Louise.
François mosolyogva megrázta a fejét.
- Talán majd máskor. Egyszerre csak egy dolgot, nem igaz? -
kérdezte, majd választ sem várva teljes testsúlyával a lányra
feküdt, s rögvest megpróbált Louise lábai közé férkőzni.
A lány meglepődött a gyors tempótól.
 - Kérem, François...! - mondta, miközben a férfi mellkasának
támaszkodva megpróbálta eltolni magától. - Várjon még egy
kicsit!
- Ugyan mire? - kérdezte a férfi értetlenül. - Jobb ezen túlesni,
higgye el.
Azzal egy határozott mozdulattal szétfeszítette Louise lábait,
s beléhatolt. Louise ágyékába fájdalom hasított, és hangosan
felkiáltott. De François nem zavartatta magát felesége
fájdalmától, gyors és kemény mozdulatokkal mozgott benne ki és
be, minden egyes döféssel újabb kiáltást váltva ki Louise-ból.
- François..., kérem..., ez fáj! Ne így... ne csinálja ezt!
De a másik tovább folytatta a mozgást, egyre és egyre
gyorsabban, s mikor Louise-nak a könnyei is eleredtek, egy utolsó
kemény lökéssel hangosan élvezett el.
Miután a férfiban lecsendesedett a vihar, egy pár percig még
hangosan zihált felesége nyakába, majd egy lusta mozdulattal
lefordult róla, s elterült az ágyon.
Louise úgy érezte, egy forgószél sepert végig fiatal testén. A
vágyakozásai és reményei olyan távol álltak a történtektől, hogy
a csalódottság és kielégítetlenség a torkát szorongatta.
Összekuporodva hátat fordított férjének, és magára húzta a
takarót. Hát ez volna az? Ez volna az a dolog, amire minden
hajadon olyan izgatottan vár az esküvője napján? A gyönyör, amit
a költők megénekelnek, és amire ő úgy vágyakozott, míg százszor
is elképzelte ezt a pillanatot, ezt az éjszakát? De nem akarta, hogy
François azt higgye, valami szeszélyes, nyafka feleséget kapott
a nyakába, így igyekezett megnyugtatni magát. Lehet, hogy a
dolgoknak ez a rendje. Lehet, hogy az első éjszakát minden nő így
éli meg, s az élvezetre csak később találnak rá a házaspárok. Talán
túl sok beteljesületlen és kielégítetlen ölelés van már mögöttük,
s François nem tudta tovább türtőztetni magát. Igen, biztosan
erről van szó. Olyan régóta várták már ezt az éjszakát, különben
biztosan türelmesebb lett volna. Falán épp emiatt emészti most
magát. Végül csillapodni kezdett benne a lüktető fájdalom, és
megfordult fektében, hogy lássa férje arcát. Közben érezte, hogy
valami meleg folyadék önti el a combja belső felét. François
hanyatt feküdt, csukott szemekkel. Louise kinyújtotta kezét, és
megsimogatta a homlokát, mire az felriadt álmából.
- O! Úgy tűnik, elaludtam - motyogta kiszáradt szájjal. - Sokáig
aludtam így?
- Csak néhány percet, szerelmem - mondta Louise kedvesen.
- Hát akkor... - mondta a férje pár pillanat múltán -, ideje
nyugovóra térni.
Azzal felkelt, s szedegetni kezdte ruháit a földről.
- De... de François! - nézett rá Louise zavartan. - Hová készül?
- Hát a szobámba, természetesen. A folyosó túloldalán van, az
önével szemben.
- Ezek szerint külön akar tőlem aludni? Nem marad velem
éjszakára?
- Louise, kedvesem... - mondta a férfi türelmetlenül. - A mi
köreinkben férj és feleség külön szobában hálnak, ezt ön is tudja
jól. Vagy talán az ön apja és anyja egy hálószobán osztoznak?
- Nem. Természetesen nem... De azt hittem, legalább ma
éjszakára velem marad. Hisz mégiscsak ez a nászéjszakánk.
Kérem, maradjon még - mondta a lány, s kérlelve nyújtotta kezét
a férfi felé.
François elnéző mosollyal rázta meg a fejét.
- Higgye el, Louise, jobb lesz, ha külön ágyban töltjük az
éjszakát. Nehéz napon van túl, egyedül jobban ki tudja pihenni
magát. Különben én is jobban alszom úgy.
Aztán zekéjét magára kapva elindult az ajtó felé.
- Hát meg se csókol? - szólt utána Louise szomorúan.
François egy pillanatig tétovázott, majd halványan
elmosolyodott. Visszament az ágyhoz, s sietős csókot nyomott
felesége homlokára.
 - Jó éjt, Louise! Reggel találkozunk. Madeleine majd magáért
jön, ha kialudta magát.
Azzal hosszú léptekkel kisietett a szobából. Az ajtó döngve
csapódott be mögötte, s a lány még sokáig hallotta visszhangzani
a rettenetes hangot a szoba fájdalmas, üres csöndjében.
Miután elhagyta Louise szobáját, François egyenesen a
könyvtárba ment, ahol a késői óra ellenére még ébren találta
apját. Arnaud de Sauvage egy bőr karosszékben üldögélt, egyik
kezében egy könyvvel, a másikban egy pohár konyakkal. A fia a
pohárszékhez lépett, s töltött magának is egy italt.
- Nos? - kérdezte végül az apja, felpillantva olvasmányából. -
Megvolt?
Fia hangos cuppantással kísérve hajtotta fel a konyakot. Egy
darabig kezében lóbálta a kerek poharat, majd így szólt:
- Igen, apám, minden úgy történt, ahogyan annak lennie kellett.
Remélem, most elégedett velem.
Sauvage félrerakta a könyvet.
- Azért remélem, kitüntetést nem vársz a hőstettedért - mondta
gúnyos mosollyal. - Ha jól számoltam, fél órát sem töltöttél
odafent.
- Nem hiszem, hogy ez bármit is számítana, nem igaz? - François
a vállat vonogatta. - Különben is, ezek a Louise- féle kis fruskák
elvárnák, hogy az ember fél éjszaka szerelmesen gügyögjön
nekik.
- Pedig az ilyenfajta széptevésben igazán utánozhatatlan vagy,
fiam.
- Tudok a nőkkel bánni, apám, ezt nem tagadom - mondta
François leheletnyi nagyképűséggel a hangjában -, de az elmúlt
hónapok szerelmes szenvelgése után már a fülemen folyik ki ez
a negédesség.
Az apja elmosolyodott.
- Hiába, fiam! Egy tőről valók vagyunk, te meg én. Egyikünk sem
az az érzelgős fajta. Szerencsénkre te legalább el tudod játszani
az ellenkezőjét.
 - Akkor újra megkérdezem, elégedett velem, apám?
- Igen, fiam. Maradéktalanul elégedett.
- Ez esetben visszatérhetek végre Párizsba? Ebben a
porfészekben megesz az unalom.
- Máris menni akarsz? - kérdezte Sauvage rosszallóan. - Hisz
ma nősültél meg! Pár hetet még igazán kibírhatnál a Maubert tér
kocsmái és a rosszhírű barátaid becses társasága nélkül.
A fia ismét csak vállat vont.
- Egy szóval sem mondtam apámnak, hogy változtatni
szándékozom az életmódomon. Ha jól tudom, eddig nem is volt
ellene semmi kifogása.
- Épp csak mikor kirúgtak a kollégiumból az egyik különösen
vad éjszakai tivornyád után...
- Mintha nem apám mondta volna mindig, hogy egy
férfiembernek semmi szüksége arra a sok magolásra. Csak azért
akarta, hogy elvégezzem azt a nyamvadt iskolát, mert jól hangzik,
s hogy partiképes társaságbeli férjalapanyag legyek. De most már
házasember vagyok, az ön kívánságára. Hónapokon keresztül
nyugton ültem a fenekemen, és hallgattam annak az ostoba
csitrinek az ömlengéseit. Ha jól emlékszem, ennél többet ön sem
kért tőlem.
- Valóban nem - mondta Sauvage komoran. - Mindenesetre
reméltem, hogy a házassággal benő a fejed lágya.
- Apám is tudja, hogy nekem eszem ágában sem volt
megnősülni.
Arnaud de Sauvage felállt, és megveregette fia vállát.
- De az én kedvemért megtetted, s ezért hálás vagyok.
Elhiszem, hogy nagy áldozat volt feláldozni a szabadságod, hisz
fiatal vagy, és jóképű. Bizonyára én vagyok az ostoba, hogy azt
hittem, majd varázsütésre megkomolyodsz, csak azért, mert
elmormoltál néhány szót a pap előtt. De mondd, fiam, egyáltalán
nem szereted azt a lányt?
François a szemét forgatta.
 - Szeretni, szeretni? Apám is kezd úgy beszélni, mint valami
pojáca Louise csöpögős regényeiből... Nem mondom, finom kis
falat, de ki nem állhatom, ha egy nő ilyen művelt. Az ilyenek
folyton csak fecsegnek... De majd csak megszokom valahogy!
Vagy inkább őt szoktatom le róla.
- A te feleséged... - mondta Sauvage a vállát vonogatva. -
Hanem kössünk egy újabb megállapodást! Egy hétig még itt
maradsz, csak amíg a házzaságtok híre bejárja a környéket, aztán
tőlem mehetsz tombolni a fővárosba.
- Csakhogy ahhoz pénz is kellene, apám - somolygott François.
Az apja felsóhajtott.
- Komolyan, aki a te erszényedet akarja feltölteni, mintha
szitába akarna vizet hordani... Jó, nem bánom. Megemelem a
járadékod. Majd szólok Marcelnek, hogy holnap adja is oda a
pénzt. Végtére is, már házas ember lettél, vagy mi a szösz.
François de Sauvage elégedetten hagyta el apja
könyvtárszobáját. Ebből a házasságból csak kisült valami jó is a
számára. Pedig mikor apja először közölte vele, hogy meg kell
nősülnie, ráadásul a menyasszony is ki van választva a számára,
tombolt dühében. De atyja, aki pedig világéletében igyekezett fia
kedvére tenni, olyan határozottsággal lépett fel, amit a fiú nem
tudott mire vélni. Nem sokkal a gutaütése után odahívatta fiát a
betegágyához, és közölte vele, meg kell nősülnie. Még a
menyasszony személyét sem volt hajlandó vita tárgyává tenni.
François először azt hitte, mindez csak büntetés, amiért kicsapták
a kollégiumból, de apja a gazdaság érdekeivel magyarázta a
döntését. Lavardin pont az ő földjei közepébe ékelődik, s már
évek óta hasztalan próbálja rászorítani Morainville-éket, hogy
adják el neki a birtokot.
- Hatalmas terveim lennének a területeimmel, melyek már
kétszáz hektárnyira rúgnak. De semmi értelmes beruházásba
nem tudok kezdeni, míg az egésznek a közepén ott éktelenkedik
Lavardin, mint valami ronda szemölcs. Ha megszerzed Louise de
Morainville-t, megszerzed Lavardin-t is, minthogy ő örökli az
egészet.
Bár mindez logikusan hangzott, François próbált tovább
alkudozni.
- Megértem, hogy fontos magának ez a házasság, apám, de
miért ilyen sürgős? Ha ennyi ideig megvolt Lavardin nélkül, kibír
még néhány évet, nem? Fiatal vagyok még a nősüléshez.
Különben is, azt hittem, békejobbot nyújt a szomszédainknak.
Vagy talán La Rue atya imái nem találtak meghallgatásra?
- Hogy sorban válaszoljak a kérdéseidre, fiam... Egyrészt
huszonegy éves vagy, bőven házasulókorba léptél. Másrészt a
Morainville lány nemrég töltötte be a tizenhetet, s lassan
elkezdenek férjet keresni a számára. Ennek mindenképpen elébe
kell mennünk. Ami pedig a békejobbot illeti...
Hogy gondolhattad, hogy megbocsájtom annak a csürhének,
amiért feljelentett az intendánsnál? Ezt nézd meg!
lobogtatott meg a férfi egy levelet, amit a párnája alól vett elő.
- Ebben azt írják, a jövő héten felkeresnek, hogy igazoljam a
nemességem. És ha nem teszem, úgy nyilvános megrovásra
számíthatok. Nyilvánosra! Úgyhogy ennyit igazán megtehetsz
apádnak, hogy hozzásegíted a bosszúhoz, ha már mindig
teljesítette minden kívánságodat, fizette minden szeszélyedet,
nem is beszélve a hitelezőidről...
François ennek az utolsó érvnek végül megadta magát. -
Legalább csinos? - kérdezte végül beletörődőén.
- Szemrevaló a kislány, amiatt nem kell aggódnod - felelte az
apja megenyhülve. - Különben megnézheted magad is. Minden
délelőtt az erdeimben lovagol az a kis pimasz. A Genevieve-
forrásnál szokta itatni a lovát. Az alkalmas hely lenne arra, hogy
véletlenül összetalálkozzatok. Igazán bájos jelenet lenne, nem
gondolod?
- Hogyne. Vagyis egész délelőtt az erdőben kell rostokolnom,
amíg véletlenül arra nem lovagol? Mégis mit csináljak én addig?
 Sauvage a szemét forgatta.
- Hát foglald el magad valamivel, az isten megáldjon! Olvass
egy könyvet! - És fiához vágta Couldrette Meluzináját, amit
találomra kapott le a könyvespolcról. - Egy kis műveltség nem fog
megártani.
- S mi lesz, ha nem fogok neki tetszeni? - kérdezte François,
miután ügyesen elkapta a feléje dobott kötetet.
- Ugyan, fiam! - legyintett az apja. - Ne csináljunk úgy, mintha
nem tudnánk mind a ketten, micsoda szoknyapecér vagy. Ha te el
akarsz csavarni egy csinos fejecskét, meg is teszed. Biztos vagyok
benne, eléred, hogy beléd szeressen. Az esküvőről majd
gondoskodom. La Rue-t meggyőzöm, hogy adjon össze
benneteket az apja hozzájárulása nélkül. Azt mondom neki, ezzel
szolgálhatja ő is a két család összebékülését... Szegény flótás!
Nem is sejti, hogy az egészhez ő adta az ötletet, amikor arról
papolt, hogy mi mind rokonok vagyunk. Hát... Meglátjuk, mit
szólnak Morainville-ék, ha tényleg rokonságba kerülünk.
- És ha a Morainville lány nem akar hozzám jönni?
- Mit tudom én! Ejtsd teherbe, akkor nem lesz más választása.
Elég lázadó természetnek tűnik az a lány, nem hiszem, hogy
nehéz lenne áttörni erkölcsei védőbástyáit.
- Hát mit mondjak, apám, kezd egyre jobban tetszeni a kis
menyasszonyom.
François tehát a következő héten mindennap várta Louise-t a
forrásnál, s közben, akarata ellenére is, közelebbi ismeretségbe
került Meluzina történetével... Megismerkedésük után pedig
szép lassan szövögetni kezdte mézesmázos hálóját a lány köré,
igazából még mulattatta is a dolog. Apjával minden este
megtárgyalták az aznapi randevún történteket. Szegény kis
Louise-nak megszakadt volna a szíve, ha hallja, mint parodizálja
ki egyesével szerelmes szavait a férfi, mintha csak gombostűkkel
tűzdelne pillangókat egy táblára.
 - „O, François! Engem senki nem ért meg úgy, mint maga” -
affektált az úrfi. - Egek, apám, meddig kell még hallgatnom ezt a
sóhajtozást?
De miután kipanaszkodta magát, mindig rátértek a következő
találkozó tervezgetésére. Azonban a Morainville lány elcsábítása
csak azután vált François szívügyévé, hogy lejátszódott az a
rettenetes, megalázó jelenet a dreux-i főtéren. Apját ugyanis az
egész város nyilvánossága előtt tiltották el a nemesi cím
használatától, kardját látványosan kettétörték, majd mindenki
füle hallatára megrovásban részesítették, s adója befizetésére
szólították fel. A büszke Arnaud de Sauvage-nak csak úgy lángolt
az arca a megszégyenüléstől. François, aki annak határozott
tiltása ellenéi-e végignézte szeretett apja megaláztatását, ettől
kezdve osztozott annak Morainville-ék iránti gyűlöletében, s
célja elérése érdekében heves udvarlásba kezdett. Ha tényleg
sikerülne teherbe ejtenie a lányát, az valódi arculcsapást
jelentene Henry de Morainville-nak. Csakhogy hasztalan próbálta
rávenni a lányt, adja oda magát neki, így végül megkérte a kezét.
- Szép munka volt, fiam! - mondta az eljegyzés napján az apja.
- Már csak arra van szükség, hogy Lavardin-ben tudomást
szerezzenek az eljegyzésetekről. Hatalmas botrány lesz. Az
összetört szívű kismadár pedig önként fog berepülni a
kalitkámba, és Morainville-ék sírhatnak utána életük végéig.
- És ha a botrány elmarad? - kérdezte François. - Ha, ne adj isten,
Morainville-ék nem is fognak olyan hevesen tiltakozni?
Sauvage szája ravasz mosolyra húzódott.
- Nincs az a szülő, aki ne jönne ki a sodrából, ha ilyesmit olvas
a szeme fényéről.
Azzal átnyújtotta fiának azt az előre megírt levelet, mely két
nappal később kirobbantotta a veszekedést La- vardin-ben.
- Különben biztos vagyok benne, hogy idővel szimatolni
kezdenek utánad. S már megbocsáss, fiam, de van egy s más a
múltadban, amit jobb volna elkerülni, hogy a kis menyasszonyod
tudomására hozzanak. Szóval az idő sürget. Ha Henry de
Morainville a kezébe kapja ezt a levelet és tudomást szerez a
lánya kis titkáról, gyorsan kell cselekednünk.
- S mi lesz a lánnyal, apám? Mihez akar kezdeni vele, ha egyszer
itt lesz?
Sauvage vállat vont.
- Én ugyan semmit. A lényeg, hogy egy napon megörökölje
Lavardin-t, és ha én akkor már nem leszek, a megye legnagyobb
uradalmát hagyhatom rád. S hogy te mit csinálsz vele, az engem
végképp nem érdekel. A feleséged lesz, engedelmeskednie kell
neked. Az alapján, amit belőle láttam és amit te meséltél, úgysem
ártana, ha valaki megregulázná a kisasszonyt... Esetleg idővel
csinálhatnál nekem néhány szép unokát. De az biztos, hogy
nekem gondom lesz rá, hogy soha az életben többé ne mehessen
Lavardin közelébe.
 VII. FEJEZET

A kalitka

Másnap Louise csak késő délelőtt ébredt fel. Mikor kinyitotta a

szemét, beletelt néhány pillanatba, míg rájött, hogy hol is van,
és honnan ered az a kiábrándultság, ami ébredése pillanatában
megrohamozta. Felkelt, és egy kancsóból vizet töltött magának.
Mire kiitta, kissé kitisztult a feje.
Pillantása a jobb kezét díszítő széles aranygyűrűre esett. Ő
most már François de Sauvage felesége. Françoise-é, a
szerelméé, akire mindennél és mindenkinél jobban vágyott.
Elmosolyodott a gondolatra, s a boldogság kezdett
visszaszivárogni a szívébe. Hisz mi van akkor, ha az első
éjszakájuk nem sikerült tökéletesre? Előttük áll még az egész
édes élet és megannyi éjszaka! Bizonyára túl fáradt, túl feldúlt és
túl érzékeny volt az elmúlt éjjel, azért élte meg olyan drámaian
az első éjszakát s azt, hogy François nem aludt mellette. Talán
tényleg csak azt akarta, hogy kipihenje magát...
Hirtelen ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy láthassa férjét.
Szétnézett a szobában, és az egyik sarokban felfedezett egy régi
ruhásszekrényt. Néhány kissé divatjamúlt, de jó állapotú női
ruhát talált benne. Mindenesetre, gondolta, míg elhozatja a saját
ruháit, ezek is megteszik majd, de egyelőre csak egy sötétzöld
bársony köntöst kanyarított magára. Kilépett a kihalt folyosóra,
s elindult a lépcsőn, hogy megkeresse François-t, vagy legalább
valakit a háznépből, aki segít neki eligazodni az ismeretlen
kastélyban. Már a lépcsőfordulónál járt, mikor Madeleine,
kezében egy halom frissen mosott ruhával, felbukkant az alagsor
irányából. Mikor meglátta Louise-t, megtorpant. Hangja
udvariasan, de kimérten csengett.
 - Asszonyom, már fel is kelt? Ha visszafárad a szobájába,
felviszem önhöz a reggelit.
- Megmondaná inkább, madame Duron, hol találom a férjemet?
Szívesebben reggeliznék vele.
- Arról már lekésett, asszonyom. François úrfi és monsieur
Sauvage már régen megreggeliztek. Egy órája pedig kilovagoltak.
Louise csalódott volt.
- O, értem. És nem tudja, mikor jönnek vissza?
- Nem hiszem, hogy egyhamar, asszonyom. Puskát is vittek
magukkal, szarvasra vadásznak. Az erdész reggel jelentette, hogy
egy nagyszerű példány bukkant fel a környéken. Ebédrevalót is
vittek magukkal, vagyis alkonyat előtt nemigen térnek haza.
- De hát... - hebegte Louise - monsieur Sauvage azt mondta, ma
délután valamennyien látogatást teszünk Lavardin-ben.
- Én erről semmit nem tudok, madame.
- És monsieur François sem hagyott számomra semmilyen
üzenetet?
- Nem, asszonyom. De nekünk meghagyták, hogy minden
tekintetben gondoskodjunk az ön kényelméről.
- Értem - mondta Louise, aki nem tudta mire vélni a különös
viselkedést. Hogy hagyhatták csak így itt, egy idegen helyen? És
mi lesz az anyjával? Már biztosan betegre aggódta magát az
eltűnése miatt. És a papa? Öt is mára várták, hamarosan
megérkezik.
- Khm... asszonyom? - köhintett Madeleine, visszatérítve Louise
gondolatait. - Megtenné, hogy visszafárad a szobájába?
Hamarosan felviszem a reggelijét, azután pedig segítek
felöltözni.
- Ó, igen. Köszönöm - mondta Louise, és gépies mozdulatokkal
visszasétált a szobájába. Ott fel s alá kezdett járkálni a szoba
hosszában.
Mi ez az egész? - gondolkodott. Az nem lehet, hogy François
ilyen érzéketlenül magára hagyja őt egy ostoba vadászat miatt!
 De ezúttal nem vett erőt rajta a tegnap esti szomorúság, sőt!
Egyre növekvő dühöt érzett magában férje és apósa udvariatlan,
kifejezetten önző viselkedése miatt.
Néhány perccel később megérkezett Madeleine is egy
bőségesen megrakodott tálcával. Volt rajta egy nagy bögre tej,
gombás omlett, vajas kalács és néhány szem aszalt gyümölcs.
Louise viszont egy cseppet sem érezte magát éhesnek. Evett
néhány falatot a tojásból, és egy-két korty tejet is ivott hozzá, de
a többihez nem nyúlt.
Madeleine, mikor visszatért, elhúzta a száját a szinte érintetlen
tálca láttán.
- Talán asszonyom nem volt elégedett az étellel? - kérdezte a
lánytól, aki erre visszafordult az ablaktól, ahonnan addig a
környező erdőségeket pásztázta tekintetével, hátha mégiscsak
meglátja a visszatérő vadászokat.
- Nem, az étel kiváló volt - felelte kedvesen. - De nincs igazán
étvágyam.
- No hiszen az már ilyenkor csak így szokott lenni - mondta az
asszony kajánul, miközben lehúzta az ágyról a használt lepedőt.
Louise elpirult, és elfordította az arcát, tovább szemlélve a
tájat.
Madeleine megrántotta a vállát.
- Akárhogy is, jobban tenné, asszonyom, ha valamivel többet
enne. Olyan vékony, hogy a szél majd elfújja. Pedig François úrfi
mindig is azt szerette, ha van mit fogni a fehérnépen... Gondolom,
asszonyom sem akarja, hogy a férje idejekorán elveszítse az
érdeklődését.
Louise-nak az arcába szökött a vér a pimasz megjegyzés
hallatán.
- Hogy mondta, kérem? Nem tudom, mennyiben tartozik
magára a férjem irántam való érdeklődése. S mit jelent az, hogy
„mindig is azt szerette”?
 - O, semmit, igazán semmit! - szabadkozott Madeleine. - Én csak
arra céloztam, hogy jobb az ilyesmiben a férfiak kedvére tenni.
Hisz minden férj azt szereti, ha egy nő gömbölyödik ott, ahol kell.
Nem igaz?
Maga csak tudja - gondolta Louise a terebélyes asszonyságra
meredve, akinek szemtelen hangneme és a szája sarkában
bujkáló gúnyos mosolya egyre kevésbé tetszett neki.
Nem mintha magára tartozna, madame Duron, de a férjem
tökéletesen elégedett az alakommal. Úgyhogy vigye csak el a
tálcát.
- Azért ezt a kalácsot csak itt hagyom, hátha meggondolja
magát.
- De nem fogom meggondolni magam! Ha jól emlékszem, azt
mondtam, vigye csak el. Azután jöjjön, és segítsen felöltözni!
Az asszonyság erre egy sértett királynő arckifejezését öltve
magára felkapta a tálcát, és kitrappolt a szobából.
Micsoda durva nőszemély - gondolta Louise. - Meglátszik, hogy
évek óta nem igazgatta asszonyi kéz ezt a házat.
Mikor Madeleine visszatért, egyetlen szó nélkül segítette fel
új úrnőjére a halványszürke brokát ruhát, amit kiválasztott, és a
haját sem a leggyengédebb mozdulatokkal rendezte egy csáléra
sikerült kontyba.
Louise nem tette szóvá a dolgot, minthogy nem akarta még
jobban maga ellen hangolni Duron asszonyt, aki a jelek szerint
nagy becsben állt a háznál. Különben pedig a nő nem komorna,
így igazán nem is érthet az ilyesmihez.
- Óhajt még valamit, asszonyom? - kérdezte Madeleine,
magasan egy Louise feletti pontra szegezve tekintetét.
- Egyelőre ez minden. Köszönöm, madame Duron, igazán szép
munkát végzett.
Madeleine mosolytalanul pukedlizett, felkapta a lovaglóruhát,
amiben Louise tegnap este megszökött, majd ismét magára
hagyta a lányt, akinek első dolga volt, hogy elviselhető frizurába
rendezze fürtjeit.
Miután ezzel végzett, elindult, hogy felfedezze a kastélyt.
Megtalálta a tágas, téglalap alapú ebédlőt - két végében a
tekintélyes kandallóval -, mely egykor lovagterem lehetett, a
bőrkarosszékekkel és csatajeleneteket ábrázoló falikárpitokkal
berendezett szalont és a könyvtárat, ahol egy kényelmes heverő
és Arnaud de Sauvage hatalmas íróasztala uralta a helyiséget.
Louise-nak eddig ez a könyvtárszoba tetszett a legjobban az
egész kastélyban, mely a világosbarna selyemtapétának és a
magas könyvespolcoknak köszönhetően melegebb hangulatot
árasztott a többi helyiségnél. A következő egy órát olvasgatással
töltötte, s éppen elmerült volna egy regényben, mikor madame
Duron rányitotta az ajtót.
- Hát itt van! Már mindenhol kerestem. Nem gondoltam, hogy
kijött a szobájából.
A házvezetőnő hangja ezúttal inkább szemrehányóan, semmint
szemtelenül csengett.
- Nem terveztem az egész napot a négy fal között eltölteni,
madame Duron - felelte Louise kimérten. - Remélem, nincs
kifogása ellene.
- Nekem aztán nincs. Csak el ne vesszen nekem a sok idegen
szoba közt. Jöjjön, mert megterítettünk magának ebédre.
Louise elég bizarrul érezte magát a több méter hosszú
ebédlőasztalnál egyedül üldögélve, miközben két, addig nem
látott férfi szolgáló tálalta az ebédjét. Egyikük sem szólt hozzá
egyetlen szót sem, sőt még csak rá sem néztek. Louise hamar
befejezte az evést, s ahogy felállt, madame Duron egyből a
nyomába szegődött.
A lány a szobája felé vette az irányt, s közben a mögötte
lépdelő asszonyt kérdezgette.
- Maga a személyzet egyetlen női tagja, madame Duron?
 - Nem, asszonyom. A lányom, Marguerite is itt dolgozik, ő a
konyhalány. De a szakácsunk is férfi.
- Valóban? Különös. Úgy emlékeztem, François azt mondta,
szakácsnőjük van. Egyszer még hozott is az almás
süteményéből... És Manette? Ő még mindig gyengélkedik?
- Hogy kicsoda, asszonyom?
- Manette. A házvezetőnő.
- Nem tudom, miről beszél, asszonyom. A házvezetőnői
feladatokat itt én látom el azóta, hogy François úrfinak nem volt
szüksége többé dadára.
Louise ezt végképp nem értette. Az egész helyzet egyre
bizarrabbá vált. Ez a kastély, ezek az emberek... De mind közül a
legdermesztőbb férje viselkedése volt. Louise alig bírta kivárni
az estét, hogy visszatérjen, és magyarázatot adjon rá.
Délután, hogy elfoglalja magát, elment megkeresni az
istállókat. Mivel Madeleine elvitte lovaglóruháját, nem ülhetett
Árion nyergébe, de legalább látni akarta, hogy kedvenc lováról
jól gondoskodnak.
Rövid keresgélés után az egyik állásban megtalálta Ariont, aki
felszegte szép fejét gazdája közeledtére.
- Szervusz, kedvesem - mondta gyengéden Louise, de épphogy
csak megsimogatta az állat hosszú orrát, egy mérges hang
dörrent rá.
- Maga meg mit keres itt? Egyáltalán, kicsoda maga? - kérdezte
egy lovaglócsizmát és zöld kötényt viselő férfi, aki épp ekkor
bukkant fel a sarkon. Az ösztövér fickó bizalmatlanul méregette
Louise-t sűrű szemöldöke alól.
A lány ijedten kapta vissza a kezét.
- Bocsánat! En Louise de Morainville vagyok... azaz Louise de
Sauvage.
- Vagy úgy! Maga lenne François úrfi felesége? De akkor sem
lenne szabad itt lennie.
- De hisz ez az én lovam. Csak meg akartam látogatni és...
 - A lovának jól viselem gondját, ne aggódjon. De az úr
megparancsolta, hogy ne engedjem az istállókhoz.
- Mégis miért?
- Gondolom, hogy nehogy baja essen. Még a végén megrúgja
valamelyik állat.
- Ez bolondság. Gyerekkorom óta lovagolok, soha nem volt
semmi gondom a lovakkal. Sőt, kifejezetten jó lovas vagyok.
- Én ezt nem tudhatom, asszonyom. Én csak a parancsot
teljesítem, amit kaptam. Kérem, menjen vissza a házba.
- Ahogy ön is mondta az imént, én François úrfi felesége
vagyok, így az én parancsomnak is engedelmeskednie kell! -
vágott vissza Louise. - Ha azt mondom, most rögtön hozzon ide
egy kantárszárat, mert meg akarom járatni a lovamat, akkor
magának úgy kell tennie!
Azzal már meg is fogta az állás ajtaját, hogy kivezesse Ariont,
de a lovász megragadta a karját.
- Azonnal eresszen el! - fújtatott a lány mérgében, akinek
fájdalmat okozott a férfi erős szorítása, amiből hiába próbált
szabadulni. - Mégis mit képzel, kicsoda maga?
Én monsieur Sauvage alkalmazottja vagyok, s kizárólag neki
tartozom engedelmességgel, egészen addig, míg ő maga
másként nem rendelkezik. Amennyiben utasítást kapok rá,
teljesítem asszonyom minden kívánságát. - A férfi végre
elengedte Louise karját. - De addig is nyomatékosan kérem,
menjen vissza a házba!
A lány belátta, hogy nem tud hatni a férfira, így más választása
nem lévén sarkon fordult, és felszegett fejjel elvonult. Soha
életében nem tapasztalt még ilyen lekezelő bánásmódot, s
büszke természete nehezen emésztette meg a történteket.
Ebben a házban mindenki úgy bánt vele, mint valami bosszantó
betolakodóval, nem pedig mint a gazda fiának a feleségével.
Egyenesen a szobájába ment, s nem is jött elő egészen addig, míg
hat óra tájban kutyák ugatására nem lett figyelmes. Az ablakon
kitekintve meglátta apósát és François-t, amint éppen a lovaik
nyergéből szálltak le. Mögöttük egy csodálatos szarvasbika
súlyos tetemét próbálta három férfi szolga leemelni a kocsiról a
másik esküvői tanú, Marcel, az intéző vezényletével.
Louise szoknyáit felkapva szaladt az érkezők elé. Épp akkor
robogott le az utolsó lépcsőfokokon, mikor François a boltíves
tölgyfaajtón keresztül belépett az előcsarnokba.
- François! - kiáltotta. - Úgy vártam, hogy visszatérjen! Miért
hagyott egész napra így magamra?
Louise a férje nyaka köré fonta a karját, de az néhány pillanat
múltán kibontakozott az ölelésből, és finoman eltolta magától a
lányt. Csak a kezeit tartotta a kezében.
- De kedvesem, mi ez a viselkedés? Hogy ugrándozhat úgy,
mint egy közönséges polgárasszony, és éppen a cselédek előtt?
- feddte meg inkább szigorúan, mint kedvesen, az ajtóban
mogorván álldogáló Madeleine-re pillantva. - S mi az, hogy
magára hagytam? Talán nem gondoskodtak magáról kellően?
- De igen... Végül is... De François, úgy hiányzott nekem!
Mégiscsak ez az első napom ebben a házban, amely teljesen
idegen a számomra. S maga a társaságom helyett egy
szerencsétlen állat üldözését választotta, pedig oly sokáig vártuk
ezt a napot. Amelyet végre férjként és feleségként tölthettünk
volna együtt.
- Lesz még sok ilyen napjuk, kedvesem - mondta Arnaud de
Sauvage, aki épp ekkor lépett be az ajtón Marcel kíséretében. - S
ha egy szenvedélyes vadászt az erdő szólít, ott nemigen van mit
tenni, nem igaz, fiam? A szarvas, amit kilőttünk, igazán pompás
példány.
- Úgy van, kár lett volna elszalasztani - vette át a szót François.
- Holnapra talán már el is hagyta volna Illiers határait, nekünk
pedig bőven lesz még időnk a szerelmes enyelgésre. Hisz maga
nem szalad sehová, nem igaz? Igazán lehetne megértőbb is.
- Nem tudom, mit kéne megértenem ezen! - kiáltotta Louise,
kitépve a kezét férje markából. Az, hogy François megbánás
helyett még az ő megértését hiányolja, végképp kihozta a
béketűrésből. - A mai viselkedése a legnagyobb tapintatlanságra
vall. Nem is értem magát, François! Maga pedig, apósom, ha jól
emlékszem, azt ígérte, hogy ma felkeressük együtt a szüléimét
Lavardin-ben! Szegények, már biztosan halálra aggódták
magukat!
Emiatt nem kell aggódnia, asszonyom - közölte hűvösen
Sauvage. - Délelőtt egy levélben értesítettem őket az ön
ittlétéről.
Hogyan? - kérdezte Louise elszoruló torokkal. - Tálán
beszámolt nekik a házasságunkról is?
- Természetesen. Csak nem hagyhattam őket abban a hitben,
hogy vadházasságban élnek az én fedelem alatt?
- De hát... nem ez volt a tervünk, uram! Úgy volt, hogy mind,
együtt járulunk eléjük, és hogy François-val meggyőzzük őket a
boldogságunkról. Ön pedig békejobbot nyújt nekik és...
- Igen, valóban ez volt a tervünk - hallgattatta el Sauvage egy
kézmozdulattal Louise-t -, csakhogy azóta meggondoltam
magam. Az éjjel volt időm átgondolni a helyzetet, s arra jutottam,
hogy jobb megelőzni az esetleges kellemetlen jeleneteket, s
megvárni, míg apjaura lehiggad kissé az első megrázkódtatás
után.
- De hát ez lehetetlen! Kérem, uram, nekem beszélnem kell
velük! Nem hihetik azt, hogy így hátat fordítottam nekik! Kérem,
jöjjön, menjünk át Lavardin-be! Ha most elindulunk, még
sötétedés előtt ott leszünk...
Louise, aki bele sem mert gondolni a fájdalomba, amit a levél
a szüleinek okozhatott, már indult volna, de Sauvage
visszatartotta, épp mielőtt kiléphetett volna a lemenő nap
fényétől megvilágított parkba. Megfogta a vállát, és maga felé
fordította, hogy a lány arcába nézzen.
 - Legyen esze, és hallgasson rám! A legjobb lesz, ha hagyjuk,
hogy az ön édesapja és édesanyja aludjon egyet a történtekre.
Különben is, most már mit számít ez az egy éjszaka?
- Nekem nagyon is sokat számít, uram - mondta Louise, zöld
tekintetét a férfi kemény pillantásába fúrva. - Nem bírom a
gondolatot, hogy fájdalmat okoztam nekik.
Arnaud de Sauvage kihúzta magát, s szigorúbb hangnemre
váltott.
- A családjának okozott fájdalomra talán akkor kellett volna
gondolnia, kislány, mikor az éjszaka közepén megszökött tőlük,
mint valami tolvaj cseléd, akinek rossz a lelkiismerete.
Louise dühösen lerázta magáról apósa kezeit.
- Ez méltatlan öntől, uram! Éppen ön volt az, aki arra biztatott,
hogy így tegyek!
- Na, ebből most már elég legyen, Louise! - szólt közbe
keményen François. - Hogy jut eszébe ilyen hangon beszélni az
apámmal? Ha ő azt mondja, legyen türelemmel holnapig, akkor
tegyen úgy, ahelyett, hogy megkérdőjelezi a döntése
helyességét!
- Akár helyes a döntése, akár nem, az ön apja megígért nekem
valamit, amit most nem hajlandó betartani! Legalább maga
viselkedhetne úriemberként, és próbálhatná megérteni az
érzéseimet! Végtére is maga a férjem, mellettem kellene állnia!
Louise most már kiabált, s François arca elborult az indulattól.
Villámló tekintettel odalépett a feleségéhez, és megragadta a
karját. Sokkal erősebben, mint nemrég a lovász tette.
Most már ordítozik is, mint valami részeg cigányasszony?! -
üvöltötte vöröslő arccal. - Értse meg végre, hogy az apám házában
van, és tisztelettel tartozik neki, s nem kevésbé a férjének! Hogy
várhatná el, hogy úriemberek legyünk magával szemben, ha
egyszer úgy viselkedik, mint egy rikácsoló hárpia, mi?
- François, kérem, eresszen, ez fáj... - kérlelte Louise kön
nyekkel a szemében.
 - François! - szólt közbe Sauvage, aki eddig viszonylagos
nyugalommal figyelte a jelenetet. - Ereszd el!
François elengedte a feleségét, aki sajgó karját masszírozva a
földre rogyott, miközben igyekezett visszatartani a keserűség
feltörő könnyeit.
- Most pedig - szólt a férj a kézelőjét igazgatva - menjen a
szobájába, és öltözzön át a vacsorához... Fél óra múlva
tálalhatnak, madame Duron! Igaz, apám?
Sauvage bólintott, s eltávozott a könyvtár irányába, sarkában
Marcellel, aki kaján vigyorral méregette a földön kuporgó Louise-
t.
François egy idő után követte apját, de előtte még odavetette
a lánynak.
- Keljen föl, asszonyom! Elég volt ebből a jelenetből.
Louise, miután karja zsibbadása alábbhagyott, egy hang nélkül
fölkelt, és felment a szobájába. Ott az ágyra vetette magát, és
keserves sírásra fakadt.
Nem sokkal később madame Duron lépett be a szobába,
nyomában egy alacsony, ovális arcú és fakószőke hajú lánnyal,
aki minden bizonnyal a lánya lehetett. Az asszony kezében egy
élénkvörös bársony ruhát tartott, merész nyakkivágással, amit
hófehér csipke díszített.
- Monsieur de Sauvage azt kívánja, hogy a ma esti vacsoránál
ezt viselje, asszonyom - mondta, és az ágyra terítette a ruhát.
Louise szipogva ült fel az ágyon, s könnyein keresztül nézte a
holmit.
- Nem kívánok az urakkal vacsorázni, madame Duron. Kérem,
hozza fel a szobámba az ételt. S megmondhatja monsieur
Sauvage-nak, hogy ha velük tartanék, se viselnék ilyen
közönséges öltözéket.
Duron asszony türelmetlenül felsóhajtott.
- Ha megfogadja a tanácsomat, asszonyom, nem dühíti tovább
az urakat. Mossa meg az arcát, vegye fel azt a ruhát és
mosolyogjon kedvesen a vacsora alatt, ahogy jó feleséghez illik.
Akkor minden rendben lesz.
- Nem kértem a tanácsát, Madeleine! - tajtékzott Louise, és
lesöpörte az ágyról a vörös ruhát. - És torkig vagyok a stílussal,
amit megenged magának velem szemben! Addig nem hagyom el
ezt a szobát, amíg nem kezelnek kellő tisztelettel ebben a
házban! Most pedig hozza fel a vacsorámat, ahogy parancsoltam!
A házvezetőnőnek, aki szemrebbenés nélkül hallgatta végig a
kitörést, most gonosz fény csillant a szemében, s a mellette
álldogáló lányhoz fordult.
- Marguerite! Te itt maradsz, segítesz madame Sauvage- nak
felöltözni és megfésülködni. Ideje, hogy megtanuld az ilyesmit.
Ha pedig az asszonyunk nincs tökéletes állapotban, mire
visszajövök, azért téged teszlek felelőssé, és vizes kötéllel foglak
kékre-zöldre verni, itt közvetlenül ('¡nagysága ablaka alatt.
Louise és Madeleine néhány pillanatig farkasszemet néztek
egymással, majd a házvezetőnő megvetően elmosolyodott, és
magára hagyta a két lányt.
Louise a padlót mereven bámuló Marguerite-re nézett, s a lány
sápadtságából arra következtetett, hogy anyja nem a levegőbe
beszélt, mikor az ő testi fenyítésével fenyegetőzött. Hirtelen
megszánta a sovány kis teremtést, aki alig lehetett idősebb nála.
- Jöjj, Marguerite! - mondta végül halkan. - Vegyük fel azt a
rémes ruhát! Aztán megmutatom, hogyan fésülj meg. Tudsz
hurluberlut készíteni?
Marguerite megrázta a fejét.
- Akkor megtanítom neked. Persze nem most, nem egyszerű
művelet, több időre lenne szükségünk. De biztos vagyok benne,
hogy nagyon ügyes leszel.
A lány erre már felemelte tekintetét a padlóról, és félénken
rámosolygott Louise-ra.
A vacsora alatt a fiatal ara nem szólt egy szót sem. A karos
gyertyatartókkal megvilágított étkezőasztalnál apa és fia vitték
a társalgás fonalát, s leginkább az aznapi vadászat volt a téma.
Az asztal másik végében a háziasszony helyét elfoglaló lánytól
szemmel láthatólag nem várták el, hogy bekapcsolódjon a
társalgásba.
A csalódásokkal és bizarr felfedezésekkel teli nap után Louise
elcsigázva bújt be a takarója alá. Már éppen álomba szenderült
volna, mikor az ajtó ismerős nyikorgása, melyet tegnap oly nagy
izgalommal várt, magához térítette. Mikor kinyitotta a szemét,
François-t pillantotta meg, ahogy őt nézi elgondolkodva.
Louise felült az ágyban, felhúzta lábait, és térdeit átölelve várt.
- Igazán elszomorított ma, Louise - kezdte a férfi. - A
viselkedésével nemcsak apámat sértette meg, de nekem is
csalódást okozott. Mikor elvettem, tudtam, hogy heves
természete van, de azt reméltem, jobban is tud uralkodni magán.
Louise mélyeket lélegzett. Minden önfegyelmére szüksége
volt, hogy nyugodt hangon tudjon szólni a férjéhez, akinek
hirtelen haragját életében először aznap volt alkalma
megtapasztalni.
- Talán jobban uralkodtam volna az indulataimon, ha ön nem
olyan stílusban beszélt volna velem, ahogy tette. Hogy bánhatott
így velem az apja és a szolgálók előtt, François? Kis híján eltörte
a karomat!
- Azért ne túlozzon! Úgy ítéltem meg, elvesztette az önuralmát.
Csak le akartam csillapítani.
Louise nem hagyta magát.
- így akart lecsillapítani? - mutatta fel a karját, amin kék
foltokban kezdett kirajzolódni férje ujjainak nyoma. - Ez nem
éppen úriemberhez méltó viselkedés. Ebben a házban egyébként
is mindenki úgy bánik velem, mint valami betolakodóval. Mintha
nem is a maga felesége lennék.
Madame Duron... és az az undok lovász sem engedett Arionhoz,
még az istállók közeléből is elzavart!
 Ne legyen szigorú hozzájuk, asszonyom. Régi, öreg
bútordarabok egytől egyig, különösen Madeleine. Elszoktak attól,
hogy Illiers-nek úrnője van.
François Louise keze után nyúlt, és a magáéba zárta azt. A lány,
felbátorodva a kedves gesztustól, közelebb húzódott férjéhez.
- Mi történt magával, François? Úgy viselkedik velem, mint egy
idegen. Sőt, kifejezetten durva hozzám. Hol van az a kedves,
gyengéd férfi, akit megismertem az erdőben, mondja? Még csak
huszonnégy órája vagyunk házasok, de azóta úgy bánik velem,
mintha soha nem is szeretett volna.
- Ne beszéljen ostobaságokat - mondta François, elengedve
felesége kezét. - Persze, hogy szeretem magát. Különben minek
vettem volna feleségül? De az apám azon a véleményen van,
hogy ön, talán a korából adódóan, túlságosan akaratos teremtés.
Egy igazi kis vadóc, ahogy fogalmazott. És én hajlok rá, hogy
egyetértsek vele. Maga most már Illiers úrnője, Louise, és mint
ilyen, köteles elfogadni bizonyos korlátokat.
- Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy milyen kötelességei
vannak egy feleségnek, mikor férje családjának tagjává válik -
felelte Louise mérgesen. - Fölösleges emlékeztetnie a
korlátáimra.
- Helyes. És ha tiszteletben is tartja ezeket a korlátokat, nagyon
szépen fogunk élni, ön és én, asszonyom. Most pedig aludjon.
A férfi búcsúzóul csókot nyomott a felesége homlokára,
akárcsak előző este. Ahogy kifelé indult, Louise megállította.
- Hová megy? Hát ma éjszaka már egyáltalán nem osztja meg
velem az ágyat?
Louise félrehúzódott, s hívogató mozdulattal felhajtotta a
takarót.
François mosolygott.
- Hízelgő számomra, hogy ennyire megtetszett önnek a
házasélet, kedvesem, de egy fiatal feleségnek nem tesz jót, ha túl
sokat áldoz a hitvesi örömöknek.
 - De én nem vagyok olyan törékeny, mint hiszi, François! Kérem,
ne hagyjon megint magamra!
A férfi dühösen dobbantott a lábával.
- Ne kezdje megint a vitatkozást, Louise! Ha azt mondom, ma
éjjel egyedül alszom, akkor egyedül alszom! Különben is, hosszú
és kimerítő vadászat áll mögöttem. Szeretnék lepihenni. Tegyen
ön is úgy! Legyen végre jó feleség, és fogadjon szót!
Azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Louise néhány óra múltán különös zajra ébredt nyugtalan

álmából. Női nevetés hangja és egy férfi kuncogása szűrődött be
a szobába. Tudta, hogy a nő nem lehet Madeleine, és Marguerite-
et is nehezen tudta volna elképzelni, ahogy ilyen felszabadultan
kacarászik. Anélkül, hogy gyertyát gyújtott volna, az ajtóhoz
osont, résnyire nyitotta, és kilesett a folyosóra, aminek a másik
végében François ajtaja nyitva állt. A szobában be volt gyújtva
a kandallóba, s a kandalló tűz fénye különös jelenetet világított
meg az ajtófélfának támaszkodva egy fekete hajú, kerekded lány
álldogált félmeztelenül, dús keblei előtt összegyűrt ruháját
szorongatni. A kibontott inget viselő François az arcát simogatta.
A lány játékosan megharapta a hüvelykujját, mire a férfi
leiszisszent, a lányt pedig rázni kezdte a visszafojtott nevetés.
Te őrült vagy! - suttogta kuncogva François. - Igazán őrült... De
pont ezt szeretem benned. Na de most menj, mielőtt a feleségem
őnagysága meghall téged.
A lány elengedte François de Sauvage ujját.
- Hallod-e, igazán csinos kis asszonykát fogtál ki magadnak.
Csak kissé keszeg... No meg olyan az ábrázata, mint egy piruló
szüzecskének.
- Mivel az is.
- Bevehetnénk magunk közé harmadiknak, hadd tanuljon meg
egy-két fogást, nem gondolod? - kérdezte a lány pajkosan
csillogó szemmel.
François magához húzta, és belecsókolt a nyakába.
 - Mondtam én, hogy őrült vagy! Na és most tűnés! Aludnom is
kell az éjszaka! - Azzal rácsapott a lány fenekére, aki buja idomait
a ruhacsomóval rejtegetve eliszkolt.
A férfi ajtaja becsukódott, és Louise visszahúzódott a
szobájába. Az ajtó másik felének támaszkodva lerogyott a földre.
Onnantól kezdve egyetlen pillanatot sem aludt, de nem fakadt
sírva. Dühe és csalódottsága nagyobb volt annál, hogysem pár
könnycsepp enyhíthetett volna rajta. Ostobának és becsapottnak
érezte magát. Hogy hagyhatta, hogy lehetett olyan ostoba, hogy
néhány szerelmesen átsuttogott délutánt követően
hozzámenjen valakihez, akit alig ismer? Nem áltatta tovább
magát: François-ről a máz, amivel a szerelmes lovag szerepében
tetszelgett, leolvadt abban a pillanatban, ahogy kimondták az
igent. Aznapi durvasága egy jellem őszinte megnyilvánulása volt,
ahogyan a nászéjszakán tanúsított viselkedése is. Ezt jól
megcsinálta! Itt van, bezárva egy kastélyba egy olyan férfi
feleségeként, aki már a második közös éjszakájukon megcsalja
valami szajhával, aki, ha jól sejti, nemcsak egy alkalmi nőcske
férje életében. Louise képtelen volt kiverni azt a dévaj tekintetet,
amivel a férfi azt a közönséges nőszemélyt méregette. Miért
hitette el vele, hogy szereti? Fülébe visszhangzott apja intelme,
mikor azt mondta, François csak Arnaud de Sauvage utasítására
udvarol neki. Lehetséges volna? Képes volt Sauvage ilyen
messzire menni, csak hogy egy újabb győzelmet arasson a
Morainville-ek fölött? S mégis, mihez akarnak kezdeni vele,
Louise-zal? Mindenesetre ha azt képzelték, hogy ezt a
bánásmódot el fogja tűrni, akkor nagyot tévedtek! Louise de
Morainville-t nem olyan fából faragták, aki csak úgy hagyja magát
megalázni, különösképp nem a saját férje által!
Másnap hajnalban sápadtan, száraz és karikás szemekkel
kászálódott föl az ajtó tövéből, onnan, ahova előző éjszaka
összeesett. Nem csengetett sem Madeleine-ért, sem Marguerite-
ért, ehelyett egyedül felöltözött, s még a néma csendbe
burkolódzó kastélyt átszelve egyenesen a bejárati ajtó felé
tartott. Isten és a törvény előtt François
Ji Sauvage felesége volt, és ez ellen nem tehetett semmit. De
azt senki nem tilthatja meg neki, hogy legalább a szüleit láthassa.
 libben tévedett. Az erdő szélén Marcel Vignard állta ni ját, s
ezúttal puska is volt az intéző vállán.
Hova, hova, szép hölgyem? - kérdezte bizalmasan az alacsony,
menyétképű férfi. - Talán sétálni támadt kedvünk ezen a kora
hajnali órán?
Nem mintha köze lenne hozzá, monsieur Vignard, de l.avardin-
be tartottam a családomhoz.
Marcel megcsóválta a fejét.
- Jobb, ha kiveri ezt a fejéből, kislány. A gazda nem örülne neki.
- Először is, ne nevezzen kislánynak! Másrészt a családomat
akkor látogatom meg, amikor én akarom! Álljon cl az utamból!
Louise megpróbálta kikerülni a férfit, de az a karját kinyújtva
megállította a lányt.
- Sajnálom, kislány, de nem lehet. A gazdám megparancsolta,
hogy ne engedjem Lavardin közelébe, továbbá azt is, hogy ha
megpróbálná elhagyni a kastélyt, akár erőszakkal is
akadályozzam meg.
- Erőszakkal? Mégis miért adott volna ilyen parancsot
magának? Mi folyik ebben az átkozott kastélyban? A gazdája
nagyon téved, ha azt hiszi, megijedek magától! Látni akarom a
családomat, és így is fogok tenni!
Az intéző karját félrelökve Louise elindult az ösvény felé, de
Marcel elgáncsolta, mire elterült a füvön. A férfi ezután rávetette
magát, összekulcsolta a kezeit a háta mögött, majd a hóna alá
nyúlva talpra rángatta a tiltakozó lányt.
- Ne ugráljon, kislány, mert kénytelen leszek durvább
eszközökhöz nyúlni. Most pedig gyerünk! Visszamegyünk a
kastélyba!
Ennek a tömzsi férfinak meglepően nagy ereje volt, s
vasmarokkal szorította Louise-t, aki nem tudott mást tenni, mint
botladozva követni Marcelt, aki úgy vezette őt, mint egy fülön
csípett tolvajt. Menetközben Louise füléhez hajolt, és azt
suttogta:
 - Figyeljen ide, kislány, jobban teszi, ha elfogadja, hogy most
már magácska is egy Sauvage, s felejtse el a Lavardin-belieket.
Ne nehezítse meg a saját életét, s ne ellenkezzen a férjével meg
az apósával. Higgyen nekem! Ha túl sokat alkalmatlankodik, még
a végén megelégelhetik, és félreállítják az útból.
- Azt akarja mondani, hogy képesek lennének megölni? -
kérdezte hitetlenkedve a lány.
- Azt éppen nem, de alaposan megnehezíthetik az életét.
Megölni nem fogják, mert maga élve kell nekik.
- Ugyan mire?
- Hát, hogy megszerezzék a családja birtokát. Ugyan mi másra,
maga butuska? Míg életben van, maga az örökös. No meg hogy
Morainville-éket keseríthessék a maga boldogtalanságával.
- De mégis miért csinálja ezt monsieur Sauvage? Miért gyűlöl
ennyire minket?
Választ már nem kapott a kérdésére, mert az ajtóban álló
Sauvage hangja Marcelbe fojtotta a szót.
Hát visszahoztad őt nekünk, Marcel? - kérdezte mézes-mázos
hangon a kastély ura. - Már nagyon aggódtunk l i le. Madeleine
nagyon megrémült, amikor nem találta, szobájában, kedves. De
hát mégis mi történt magával?
A kócos és az eséstől sáros Louise dühödten esett neki
apósának.
Kérdezze csak meg az intézőjét, uram! De bizonyára tudja a
választ, hisz állítólag ön parancsolta meg neki, hogy erővel is
tartson távol az otthonomtól.
Arnaud de Sauvage elnézően mosolygott.
- Kedves Louise, ön félrebeszél, hisz most már ez az otthona.
De azt hiszem, itt az ideje beszélgetnünk egy kicsit. Marcel, kísérd
a dolgozószobámba a hölgyet!
Az intéző betuszkolta macska módjára fújtató foglyát az ajtón,
és a dolgozószobába érve leültette a Sauvage asztalával
szemközti székre.
 Nemsokára megérkezett apósa is, aki leült vele szemben az
asztal túloldalán. Marcel keresztbe font karral elhelyezkedett az
ajtóban, mintha csak őrt állna.
- Beszéljünk nyíltan, Louise - kezdte Sauvage. - Azért mondtam
Marcelnek, hogy tartsa távol magát Lavardin- től, mert meg
akarom kímélni egy súlyos csalódástól. Rosszabbul reagáltak a
szökése hírére, mint arra számítottam, és sajnálom, hogy ezt kell
mondjam, de értesüléseim szerint az ön édesapja tajtékzó
dühében kitagadta önt, a háládatlan gyermeket.
- Hazudik - felelte Louise lakonikus nyugalommal. - Apám soha
nem tenne ilyet. Most már átlátok magán, Sauvage, tudom, hogy
csak fájdalmat akar okozni nekem.
- De kedvesem, miket beszél már megint? - folytatta a férfi
olyan hangon, mintha egy dühöngő őrültet csillapítana, s amivel
csak még jobban felingerelte Louise-t. - Hisz én mindig is csak
a maga és François fiam boldogságát tartottam szem előtt. Azért
vettem rá, hogy szökjön meg otthonról, hogy végre
boldogságban egyesülhessenek... Vagy maga talán nem boldog,
Louise?
Louise úgy pattant fel ültéből, hogy felborította a széket.
- Hogy én boldog? Mikor a férjem úgy bánik velem, mint egy
komisz cseléddel, az apósom meg bátorítja erre? Mikor az
úgynevezett férjem már a második éjszakán magamra hagyott,
hogy valami cafkával töltse az éjszakát?
- Miről beszél, kedves, nem értem... - kérdezte rendíthetetlen
nyugalommal Sauvage. - Miféle cafkával töltötte volna a fiam az
éjszakát?
- Azzal a fekete hajú nőszeméllyel, akit láttam az éjszaka
kilopózni a szobájából!
- A, igen. Bizonyára Toinette-re gondol.
- Nem érdekel, hogy hívják azt a szemérmetlen cselédlányt...
- Ugyan, Louise, ne legyen ilyen gyerekes, Toinette nem
cselédlány... ő, ha úgy tetszik, François... szobacicája. Az ő
korában egy fiatalembernek szüksége van arra, hogy valakin
levezethesse az energiáit, amivel nem szeretné a feleségét
terhelni. Tapintatból teszi az egészet.
- Hogy tapintatból? Ön teljesen bolondnak néz engem, uram?
Ez házasságtörés, ha nem tudná!
- Ne használjon ilyen vad kifejezéseket, madame. Minden
egészséges férfi tart szeretőt. Vagy talán jobban értené, ha a fiam
mindenféle kétes bordélyokat látogatna? Toinette rendes és
tiszta lány, legalább nem kell tartania tőle, hogy elkapja tőle az
olasz kórt, vagy más betegséget visz a hitvesi ágyba.
Szóval ön szerint még örülnöm kéne? Márpedig én nem
hallgatom tovább ezt az ocsmányságot! Egy perccel sem maradok
tovább ebben a házban, ebben a bordélyban!
Azzal megpróbálta elhagyni a szobát, de ismét Marcel- lel
találta szemközt magát, akinek esze ágában sem volt elhagyni az
őrhelyét.
- Hagyja abba ezt a hisztériázást, asszonyom! - szólt rá
hangosan Sauvage, aki az asztalt megkerülve Louise felé tartott, s
most fenyegetően magasodott föléje. - Itt az ideje, hogy fölfogja
végre: maga most már a fiamhoz tartozik, s addig marad ebben a
bordélyban, ahogy maga mondta, ameddig nekem tetszik. A maga
személyével most már a fiam rendelkezik, aki könnyedén évekre
egy kolostorba dughatja, mint ahogy az engedetlen vagy hűtlen
feleségekkel tenni szokás. Vagy még inkább egy olyan házba,
ahol az elmebetegeket kezelik... A maga indokolatlan
dühkitöréseit látva nem lenne nehéz az illetékeseket meggyőzni
arról, hogy baj van a fejével.
A fenyegetés hallatán Louise-nak összeszorult a torka. Bár nem
volt épp mindennaposnak nevezhető, igenis létező gyakorlat
volt, hogy feldühödött férjek egy szigorú zárda falai közé vagy
épp bolondokházába száműzték feleségeiket. Louise sosem hitte
volna, hogy egy nap őt is fenyegetheti ez a veszély. Kezdte úgy
érezni magát a két férfi közé szorulva, mint egy kelepcébe került
állat.
Sauvage látta a rémületet menye szemében, és elégedetten
elmosolyodott.
- Most pedig menjen föl a szobájába, és szedje rendbe magát! -
mondta. - Ha megkérhetem, a nap hátralévő részében ne hagyja
el az épületet. A fiammal ma Chartres-ban van dolgunk, de a
vacsoránál találkozunk. Remélem, addigra lehiggad kissé.
Ezután madame Duronért csengetett, aki átvette a foglár
szerepét, és felkísérte asszonyát a szobájába. Vacsoráig ki sem
mozdult onnan. Egyre azon törte a fejét, hogy hogyan
szabadulhatna ebből a szorult helyzetből, amibe a saját naivitása
és meggondolatlansága sodorta...
Az esti vacsora ugyanúgy zajlott le, mint az előző. A férfiak még
jobb kedvükben voltak, mint előző este, vagyis ennek
megfelelően többet is ittak. Ahogy Louise kivette a szavaikból,
remek üzletet kötöttek: egy árverésen potom összegért
szereztek meg egy csodás tenyészcsődört. Ő egyetlen szót sem
szólt, s mindössze egyszer emelte fel tekintetét a tányérjáról.
Akkor is csak az apósa pillantását kapta el, aki elégedetten
legeltette szemét a kihívó vörös ruhában üldögélő menyén.
Louise kényelmetlenül fészkelődött a férfi pillantása miatt, s
rögtön az édesség elfogyasztása után engedélyt kért a távozásra.
Nem sokkal azután, hogy magára csukta az ajtót, Marguerite
kopogtatott, aki egy kancsó bort és két poharat hozott egy tálcán.
Louise kérdésére közölte, hogy François úr küldette fel a felesége
szobájába.
A lány ezután segíteni akart Louise-nak levetkőzni, de ő inkább
elküldte aludni.
Menjen csak, Marguerite. Ma este megoldom magam.
A szobalány pukedlizett, és távozott.
 Szóval az a parázna alak úgy döntött, ma meglátogatja .1
hitvesi ágyunkat... Hát én inkább meghalok, mint hogy még
egyszer hozzámérjen! - fogadkozott Louise.
S valóban, fél órával később François kopogtatás nélkül
benyitott a feleségéhez, aki addig felöltözve, idegesen járt- kelt
a szobában. François véreres szemein látszott, hogy sokat ivott.
- Miért nem feküdt még le? És miért van még felöltözve? -
kérdezte nyersen, egyenesen Louise elé lépve. A lányt megcsapta
a szájából áradó pálinkaszag, de nem fordította cl a fejét. Sőt,
ezúttal nem fogta vissza magát, és egyenesen férje szemébe
nézve rátámadt.
- Miért, talán arra számított, hogy meztelenül talál az ágyon,
széttett lábakkal, hogy minél előbb végezhessen velem, és
rohanhasson a szajhájához?
- Nem tudom, miről beszél...
- Arról a bizonyos kis Toinette-ről, akit itt csak úgy emlegetnek,
mint az ön házi szajhája, és akinek a létezéséről elfelejtett nekem
említést tenni.
- Szóval beszéltek magának Toinette-ről? - kérdezte François.
- Ő egy drága kis majom...
- Ó, tehát mégis csak tudja, miről beszélek? A saját szememmel
láttam, ahogy tegnap éjjel hiányos öltözetben elhagyta a maga
szobáját. Most pedig követelem, hogy attól a némbertől
szabaduljon meg már holnap reggel!
François abbahagyta a somolygást, s szemében újra az ismerős,
sötét fény villant.
- Hogy követeli, asszonyom? Már megint ez a hang... ez a stílus!
Értse meg, maga itt nem követelhet semmit! Már nem Lavardin-
ben van!
- Azt látom! Lavardin-ben soha nem fordulhatott volna elő
ilyesmi! Ez a ház egy bordély!
- Ne essen túlzásokba, asszonyom! Vegye tudomásul, hogy
hiába fújtat itt, mint egy vadliba, Toinette maradni fog! Ő
legalább tudja, hogy szerezzen örömet egy férfinak, nem csak
nyafogva és nyögdécselve fekszik, mint egy darab fa!
Ez az utolsó gonosz megjegyzés úgy érte Louise-t, mintha
szíven szúrták volna. Minden dühét és fájdalmát egy hatalmas
pofonba sűrítette, ami François arcán csattant. A férfi
megtántorodott meglepetésében, és mire felegyenesedett,
szeméből már eltűnt a részegség tompa csillogása, átadva helyét
a színtiszta kegyetlenségnek. Rettentő pofont kevert le a
feleségének, s Louise elterült a földön. A lány épp csak
megérezte szájában a vér fémes ízét, François már fel is rángatta
a padlóról, majd durván az ágyra lökte. Teljes testsúlyával
ránehezedett, és karjait leszorította. Louise úgy érezte, mintha
egy satuba zárták volna. Kétségbeesetten vergődött a férfi alatt,
akit nem tudott lerázni magáról.
- Na, ezt már nevezem! - vigyorgott François. - Micsoda kis
vadmacska lakik benned! De apámnak tényleg igaza volt. Ideje
móresre tanítani téged.
Ezzel összekulcsolta Louise kezeit a feje felett, s szabad
kezeivel egy perc alatt letépte felsőtestéről a vörös selyem- i ii
hát. Mohón vetette magát az előbukkanó fehér keblek- i<, amiket
kíméletlenül karmolni, harapdálni és szívogatni kezdett.
- François! Hagyja abba! - könyörgött Louise, akinek égett a
bőre a brutális érintések alatt. - Ez fáj!
Mikor a férfi saját nadrágjának madzagjával kezdett bajlódni,
a lánynak sikerült kiszabadítani magát, s minden erejét
összeszedve ellökte magától François-t. Az ajtó felé iramodott,
de szerencsétlenségére férje gyorsabb volt, s elkapta, mielőtt
elérhette volna. A férfi csuklójánál fogva maga felé fordította, és
újra pofon vágta. Ezután nekilökte a nehéz tölgyfa ajtónak, olyan
szorosan hozzápréselődött, hogy Louise érezte a csípőjének
nyomódó kemény férfiasságát.
 - Te nekem... köteles vagy engedelmeskedni, megértetted? -
suttogta egészen közelről Louise fülébe. - És most... (edd szét
szépen a lábadat, ha nem akarsz még egyet kapni.
Miközben beszélt, felgyűrte Louise szoknyáját,
szétterpesztette lábait, és beléhatolt. Louise fájdalmasan
felzokogott. François olyan durván tette magáévá, mintha izzó
vassal nyársalták volna fel. Az ajtó minden lökésnél hangosan
döngött a háta mögött, s a férfi a legválogatottabb trágárságokat
vágta a fejéhez egyre és egyre vadabbá váló násztánca közben.
Majd örökkévalóságnak tűnő percek múltán egy torka mélyéről
felszakadó hörgéssel elélvezett. Ezután még hosszasan zihált az
undorodó Louise nyakába, s mikor támolyogva eltávolodott tőle,
a lány úgy rogyott az ajtó tövébe, mint mikor egy gyenge hajtás
mellől kiveszik az azt támasztó karót. François anélkül, hogy
eltakarta volna ernyedt férfiasságát, szédelegve szedegetni
kezdte a ruháit, majd a földön csöndesen sírdogáló lányra nézett.
- Hagyja már abba a vinnyogást! Felébreszti az egész házat -
vetette oda nehezen forgó nyelvvel. - És most eresszen!
De Louise nem mozdult az ajtó tövéből, mire François a karjánál
fogva rángatta el az útjából. Aztán az ajtót maga után becsapva
elcsoszogott, otthagyva feleségét a szoba közepén, aki úgy
gubbasztott ott félmeztelenül, a körülötte szétterülő szoknya
vörös selyem halmai közt, mint egy szomorú, törött szárú rózsa.

* A XVII. század második felében divatos frizura, mely az arcot keretező göndör fürtökből
és tarkó tájékon összefogott kontyból állt. Ezt a hajviseletet madame de Montespan tette
népszerűvé.
 VIII. FEJEZET

A vadászat

Sápadt novemberi napfény áradt be a szobába, ahol Marguerite

Louise de Sauvage-t öltöztette. A szolgálólány sokat fejlődött
fiatal úrnője mellett, akinek egy hete kizárólagos szolgálatára
rendelték. Az elmúlt négy hónapban ez volt az egyetlen esemény,
ami örömre emlékeztető érzést keltett Louise-ban: a hallgatag
Marguerite volt az egyetlen személy a kastélyban, akinek a
társaságát viszolygás nélkül cl tudta viselni, s így végre
megszabadulhatott Madeleine nyomasztó jelenlététől is. Mikor a
komorna felsegítette rá a barna tafota ruhát, nagyot sóhajtott:
- Ebből is be kell vennünk néhány centit, asszonyom. Úgy
lötyög a derekán, hogy nem tudom rendesen összefűzni. Majd
délután, ha lesz egy kis időm, megigazítom.
- Semmi baj, Marguerite! A mai napra így is megteszi - mondta
Louise, miközben kedvetlenül vizsgálta tükörképét.
Az elmúlt időszak eseményei nyomot hagytak külsején:
lesoványodott, fehér bőre az áttetszőségig halványodott, szemei
alatt sötét karikák húzódtak. Egy ólompúderes tégely után nyúlt,
hogy eltüntesse azokat: apósa szigorúan meghagyta, hogy
igyekezzen a legszebb formáját hozni a mai napon. Nagy
társaságot hívtak ugyanis vadászatra, kizárólag férfiakat. Arnaud
de Sauvage elvárta, hogy menye háziasszonyi teendőit
kifogástalanul lássa el, melybe beletartozott a hibátlan
megjelenés is.
Az udvarról kocsik zörgése és kutyák ugatása hangzott, újabb
érkezőket jelezve. A társaság nagyobb része már előző este
megérkezett, de néhány vendég, köztük a nagyhatalmú
üzletember, Jean-Paul Goetz érkezését csak aznapra várták.
Louise kinézett az ablakon, s meglátta apósát, amint egy
idősödő, testes, de magas és jó erőben lévő férfit üdvözölt, s a rá
nem jellemző alázatos testtartásából úgy következtetett, hogy az
új jövevény lesz ez a bizonyos monsieur Goetz. A férfi egy régi
németalföldi kereskedőcsalád sarja volt, évekkel korábban
telepedett le Franciaországban, s úgy hírlett, szívesen látott
személy az Udvarnál is - köszönhetően széleskörű
műveltségének s szórakoztató személyiségének. Illetve nem
utolsósorban annak a ténynek, hogy befektetéseivel
szorgalmasan ösztönözte a francia ipar fellendülését, mellyel
mindenekelőtt Colbert miniszter elismerését vívta ki, aki később
beajánlotta őt a király kegyeibe is.
Az úriember rokonszenvesnek tűnt Louise-nak. Ápolt s nem
hivalkodó külsejével, sötétszürke parókájával és párnás arcával,
melyen karakteres sasorr és visszafogott arckifejezés ült, inkább
úgy festett, mint egy főúri kastély méltóságteljes komornyikja,
semmint egy tipikus udvaronc. Különösen az tetszett a lánynak,
hogy szemmel látható türelmetlenséggel hárította el Sauvage
hajlongását, aki egyre a vendég körül sertepertélt, míg az a
vadászfelszerelések lerakodását kísérte figyelemmel.
Különös figyelemmel vegye körbe ezt az urat, lányom mondta
Sauvage előző este -, sok hasznot remélek a vele való
együttműködéstől.
Apósa aznap, úgy látszott, különösen elemében van, s erre jó
oka is volt. Hiába mérgelődött előző nap Madeleine, hogy a
reumája kiadós esőt ígér, a vadászat napjára száraz, enyhe
novemberi nap köszöntött rájuk, kiváló szórakozást ígérve a
vadászoknak, akik alig várták, hogy a Sauvage vadakban tobzódó
erdeire vethessék magukat. Louise, a most érkezett Goetz-öt
leszámítva, valamennyit durva és közönséges alaknak ítélte meg.
Hirtelen felemelkedett, meggazdagodott, esetleg frissen nemesi
hivatalt vásárolt férfiak voltak ezek, kiknek közrendű
származását ugyan nem vetette volna a szemükre, de harsány és
illemtudást nélkülöző viselkedésüket annál inkább.
Előreláthatólag egész este el kell majd viselnie az erőszakos
vadásztörténeteket és a finom bókolásnak aligha nevezhető,
szemtelen megjegyzéseket.
- Lehet, hogy nem a legkifinomultabb úriemberek, viszont a
barátiamként tartom őket számon, így elvárom, hogy viselkedjen
velük kedvesen és előzékenyen, Louise - hangzott az intelem a
ház urának szájából.
Akármilyenek is voltak a vendégek, Louise még valahol örült is
nekik. Jó ideje már, hogy François-n, az apján és néhány szolgálón
kívül nem látott más embert. Az elmúlt időszak egyébként is élete
legnehezebbike volt. Annak a rossz emlékű éjszakának a
másnapján, melyen François olyan brutálisan magáévá tette,
Marguerite ébresztette fel, aki még mindig szétszaggatott
ruháiban találta az ágy mellett kuporogva, ahol elnyomta az álom.
Tőle tudta meg, hogy kiáltozását az egész kastélyban hallani
lehetett, s hogy Arnaud de Sauvage másnap meglepő
határozottsággal mosta meg fia fejét.
- Ugyan, apám, arra a nőszemélyre igazán ráfért már egy-két
pofon - védekezett François. - Ha hallotta volna, hogy szájait
velem. Különben is maga mondta, hogy az én feleségem, és azt
kezdek vele, amit akarok.
- Lehet, hogy ő a te feleséged, de számomra egy gyümölcsöző
befektetés - felelte kimérten az apja. - Akitől örökösöket várunk
és Lavardin-t. Nem éppen bölcs dolog így... rongálni. Leszel szíves
a jövőben fékezni indulataidat a nejeddel szemben... Vagy
legalábbis diszkrétebben kezelni a felmerülő konfliktusaitokat.
Az apai dorgálást követően François, szintén atyai utasításra,
néhány napra Párizsba utazott, így Louise-nak, őszinte
megkönnyebbülésére, egy darabig nem kellett viszontlátnia
férjét. Ebben a pár napban nem mozdult ki szobájából, és nem is
igen zaklatta őt senki. Mikor a férje visszatért, egy apró
smaragdokkal díszített arany nyakékkel a kezében néhány
kimérten udvarias szóval kért bocsánatot legutóbbi
viselkedéséért.
 - Drága feleségem, remélem, elfelejthetjük ezt a kellemetlen
incidenst, s végre abban a megérdemelt békében élhetünk,
melyre oly sokáig vártunk - mondta, és felesége kezéhez hajolt,
hogy megcsókolja.
Louise elszoruló torokkal hagyta, hogy az egykor szeretett férfi
ajkát a kézfejéhez érintse, egy meztelencsiga érintését is
szívesebben viselte volna el. A bocsánatkérésre mindössze
megvető némasággal reagált, de François szemmel láthatólag
beérte ezzel is. Louise fél éjszaka remegett a takaró alatt,
rettegve férje megjelenésétől, aki végül nem bukkant fel.
Másnap viszont úgy határozott, hogy nem hajlandó még egy
ilyen gyomorszorító félelemmel teli éjszakát eltölteni a Sauvage-
ok fedele alatt, inkább úgy döntött, még aznap megszökik a
sötétség leple alatt. Egyetlen vágya volt, hogy újra Lavardin-ben
lehessen, s hogy megkínzott lelkére vigaszt keresve végre
édesanyja ölébe hajthassa fejét, és jól kisírhassa magát. Tudta jól,
hogy François, aki Isten és ember előtt már a férje volt, akár
erővel is visszavitethette Illiers-be, de nem érdekelte. Lesz, ami
lesz! Ha egyszer végre hazatér, majd csak kitalálnak valamit.
Sajnos Marcel elkapta őt, alighogy kisurrant a konyhán
keresztül a hátsó udvarra, s úgy cipelte vissza a hangosan zokogó
és rúgkapáló lányt, mint egy zsák krumplit. Louise sorsa ettől
kezdve még rosszabbra fordult. A kastélyban kizárólag a marcona
Madeleine felügyelete alatt közlekedhetett, a parkban pedig
naponta egyszer tehetett egy rövidke sétát a kajánul vigyorgó
intéző kíséretében, aki úgy fixírozta őt, mint egy lapos képű béka
a legyet, amit be készül kapni. Nem csoda, hogy mindkét szolgáló
társaságától idegenkedve úgy döntött, inkább ki sem mozdul a
szobájából naphosszat. Ettől kezdve új fegyverrel küzdött a
szabadulásáért, és éhségsztrájkba fogott. Ha a Sauvage- oknak
Lavardin örökösnője kell, akkor nézhetik, ahogy elsorvad, ahogy
szép lassan éhen hal - a várt örökség reményével együtt. Két
hétig nem vett magához semmilyen ételt, csak némi vizet, hiába
könyörgött neki az egyre rémültebb Marguerite, és hiába
fenyegetőzött börtönének női őre, Madeleine. Arnaud de
Sauvage komolyan aggódni kezdett menye egészségéért, aki úgy
tűnt, eltökélte, hogy halálra éhezteti magát. Ekkor ő is
cselekvésre szánta el magát.
Egy könnyű zöldséglevessel teli tányérral beállított Louise
szobájába, s így szólt:
- Ön túlfeszíti a húrt, asszonyom. Én hajlandó lennék önnek
kényelmes életet biztosítani a fedelem alatt, de a
makacskodásával megnehezíti a helyzetemet. De nehogy azt
higgye, kifog rajtunk. Lehet, hogy az ön elkényeztetett és zavaros
fejecskéjében az a képzet él, hogy önnek már nincs miért élnie,
de tájékoztatom, hogy téved. Ha megtenné, hogy az ablakhoz
fárad, megláthatja, mire céloztam az imént.
Louise, aki az ágyon fekve, mereven maga elé bámulva
hallgatta végig a férfit, most megmozdult. Lelke mélyén sejtette,
mit fog látni az ablakon kitekintve, de képtelen volt nem
engedelmeskedni. Lassú, tétova mozdulatokkal felkelt az ágyról,
és ahogy az ablakhoz lépett, érezte, hogy szédül. Az éhezés már
kezdte komolyan legyengíteni. A párás ablakon keresztül
megpillantotta a zöld gyep közepén idegesen ágaskodó Ariont,
akit Marcel tartott féken, miközben François egy pisztoly csövét
irányította egyenesen a nemes állat fejére. A két férfi az ablakban
álló sápadt lányra nézett. Az intéző kárörvendően mosolygott,
miközben Arionnal hadakozott.
Louise nem szólt egy szót sem, csak megadóan lehajtotta a
fejét.
No, hát akkor - kérdezte Sauvage, Louise ágyára téve a tálcát -,
hajlandó végre enni?
Louise engedelmesen evett pár falat levest, de összeszűkült
gyomra nem volt képes többet befogadni. Apósa, ennél többet
nem is várt el. Elegendő volt számára, hogy győzedelmeskedett
a lázadó lány fölött.
 Louise ezek után mindennap vett magához valamennyi öleit,
de ereje csak nagyon lassan tért vissza. A legmélyebb
búskomorság kerítette hatalmába: naphosszat csak feküdt a
semmibe révedve, vagy a kék égen figyelte a felhők vonulását az
egyik karosszékben ülve, amit az ablakhoz vitetett. Szólni nem
szólt senkihez, kivéve nagy ritkán Marguerite- hez. Idővel
François újra elkezdte látogatni az ágyát, de legalább nem
alkalmazott semmiféle erőszakot. Igaz, nem is lett volna
szüksége rá, hisz felesége minden ellenállás nélkül, közönyösen
vette tudomásul a közeledéseit, melyek bár nem voltak durvák,
nélkülöztek mindenfajta gyengédséget. A férfi úgy viselkedett,
mint aki szó szerint csak házastársi kötelezettségeit teljesíti. Erre
utalt az a néhány szó is, amelyekkel az együttlétük után kifejezte
azon reményét, hogy felesége hamarosan megfogan.
Mindazonáltal a folyosó túloldaláról Louise rendszeresen
hallotta férje és Toinette viháncolását, de ezek a hangok már
semmilyen visszhangot nem vetettek lelkében. Az egyetlen
érzelem, ami egyáltalán tudatosult benne, az öröm volt, amit
akkor érzett, amikor felfedezte, hogy nem maradtak el a vérzései,
így telt el a nyár, és ilyen állapotban találta őt az ősz.
Végül egy október eleji napon François fényes nappal állított
be a szobájába.
- Asszonyom, azért jöttem ma önhöz, hogy megkérjem, szedje
össze végre magát. Tudom, hogy házasságunk nem a
legharmonikusabban indult, de itt lenne az ideje, hogy végre
abbahagyja az önsajnálatot, és viselkedjen feleséghez méltóan!
Nézzen magára, az ég szerelmére! - vetette oda végigjártatva
tekintetét Louise kócos, ápolatlan haján és gyűrött ruháin.
- Mit számít magának, hogy nézek ki? - kérdezte Louise rekedt
hangon. Olyannyira hozzászokott a hallgatáshoz, hogy szinte
elfelejtett beszélni.
- Nagyon is számít, madame! Ön ennek a háznak az úrnője, s
ez bizonyos kötelezettségekkel jár. Az anyja talán nem tanította
meg ezekre? Itt az ideje, hogy kezébe vegye a háztartás
irányítását és a cselédség felügyeletét... S hogy legalább egy
kicsit igyekezzék vonzónak látszani! Felküldettem Madeleine-t.
Egy alapos fürdés és hajmosás már rég magára férne. A héten
felkeresi a szabónk is. Ideje, hogy rendes ruhákban járjon... És az
ég szerelmére! - tette hozzá François távoztában. - Próbáljon meg
néha kicsit mosolyogni is! Az embernek az életkedve is elmegy,
ha a savanyú ábrázatára néz.
Miközben Madeleine a szobájába felállított dézsát töltötte fel
forró vízzel, Louise-nak egy gondolat fogant meg a fejében. Az
utóbbi időben, minthogy a szabadulásra nem sok esélyt látott,
szinte mindennap megkísértette az öngyilkosság gondolata.
Felköthette volna magát az ágy baldachinjának vastag
keresztrudjára egy övvel, vagy felvághatta volna ereit egy
összetört tükör éles darabjával. De az életszeretet, mely ifjú teste
és lelke mélyén még mindig ott rejtőzködött, és a szigorú
katolikus neveltetése visszatartotta a végső lépés megtételétől.
Más kiutat kell hát találni. Ha sikerülne elhitetnie François-val és
mindenekelőtt apjával, hogy sikerült megtörniük őt, hogy
makacsságát kezdve sikerült rávenniük, fogadja el a rá kimért
engedelmes meny, feleség és anya szerepét, talán elaltathatná
éberségükét, és egy alkalmas pillanatban megszökhetne. S akkor
már nem Lavardin-be menne, hanem meg sem állna Párizsig, ahol
elrejtőzhetne a nagyváros forgatagában. Honnan felvenné a
kapcsolatot a családjával, vagy ha ez nem sikerülne, vagy ne adj
isten, Sauvage igazat mondott, ők hallani sem akarnak róla többé,
akkor álnév alatt kezdene új életet - akár azon az áron is, hogy
önnön testét is áruba bocsájtva kell fenntartania magát... Igen,
szabadulni lóg, bármi áron! így aztán jámboran hagyta, hogy
lecsutakolják és alaposan kicsinosítsák. A szabótól is rendelt
néhány új ruhát, hogy eleget tegyen az utasításnak, de csak
visszafogott, sötét öltözékeket, minthogy vidám, színes ruhák
viselése nemigen illett a hangulatához. Mikor kicsomagolták az
új szerzeményeket, fájdalmasan összerándult a gyomra, mert
eszébe jutott a gyönyörű zöld ruha, amit mintha egy másik
életben kapott volna Catherine nénikéjétől, s amely azóta is
érintetlenül lóghat a lavardin-i ruhásszekrényében. Ha csak egy
kicsit is megfontoltabban viselkedett volna, most egészen más
élete lehetne. Talán már Bréviaires-ék szép párizsi házában élne,
és élvezné a társasági élet vidám forgatagát a kedves Catherine
néni védőszárnyai alatt és a joviális Bréviaires gróf kíséretében,
aki cserfesebb volt bármely pletykás öregasszonynál.
De ez az élet egy másik Louise de Morainville-é volt. Egy olyan
Louise-é, aki jó döntéseket hozott a múltban. Ennek a Louise-nak
itt, az Illiers-kastélyba zárva, most kell jó döntéseket hoznia. így a
következő hetekben megfontolt fokozatossággal vette fel a neki
szánt szerepet, hogy Sauvage nehogy gyanút fogjon hirtelen jött
kezessége miatt. Idővel úgy-ahogy, de elkezdett a kastély
ügyeivel is foglalkozni. Ellenőrizte a konyha állapotát, a
cselédség megjelenését, a háztartás számadásait - persze csak
felületesen, nehogy madame Duron még megátalkodottabb
ellenségévé váljon. Lényegében mindent a házvezetőnőre
hagyott, ami a kastély életével kapcsolatos döntés volt, de
Sauvage-t megelégedéssel töltötte el ez a nem túl lelkes
engedelmesség is. Végül Louise kérte, hogy keressenek a
konyhába új női személyzetet, Marguerite-et pedig helyezzék
mellé. Ezt apósa úgy értékelte, hogy menye már- már
beletörődött helyzetébe, s rábízta a vadászatot kísérő vendégség
megszervezését, melyhez Sauvage olyan vérmes reményeket
fűzött.
A nagy napon minden rendben is zajlott, míg kora délután
viharfelhők nem kezdtek gyülekezni az égen. Aztán Madeleine
reumájának igazolásaként kiadós eső zúdult a vadászokra,
idejekorán visszaterelve őket a kastélyba. Louise az érkezők elé
sietett, forralt bort és törölközőket rendelve a szalonba az urak
számára.
- Kellemetlen ügy - mérgelődött Arnaud de Sauvage, víztől
csöpögő kalapját és kabátját menye kezébe nyomva. - Épp
megpillantottunk egy hatalmas vaddisznót. A legnagyobb
példányt, amit az utóbbi években láttam!
Szívesen a nyomába eredtünk volna, de nem kockáztathattam,
hogy a vendégek bőrig ázzanak. Azért néhány foglyot és nyulat
ejtettünk, úgyhogy éhen nem maradunk. Remélem, mindennel
elkészülnek időben...
Ne aggódjon, apám, azonnal intézkedem, hogy készítek elő az
elejtett vadakat. Időben fogunk tálalni.
Sauvage-nak tetszett a készséges felelet, és megpaskolta
Louise arcát.
- Nagyszerű, asszonyom. Igazán elégedett vagyok azzal,
hogyan kézben tartja a dolgokat. Jut eszembe, a fiam nem jött
haza velünk. Amilyen makacs ez a gyerek, nem volt hajlandó
lemondani a trófeáról, és a vaddisznó nyomába eredt. Nem
tudom, meddig fogja üldözni, de bizonyosan bőrig lesz ázva, mire
hazaér. Kérem, gondoskodjon majd róla.
- Feltétlenül - mondta Louise, s miután apósa csatlakozott a
vendégeihez, letörölte arcáról a kényszeredett mosolyt.
Remélem, agyonsújtja egy villám!... - fordult meg a fejében egy
pillanatra, aztán eszébe jutott, hogy jó keresztény ilyet nem
kívánhat, ám képtelen volt kiverni a fejéből ezt a kecsegtető
lehetőséget.
A vendégek hamar jókedvre derültek a kandalló melegénél. A
kabátok párologva száradtak a tűz mellett, s egymás után nyíltak
a borospalackok. Mire Louise jött jelenteni, hogy kész a vacsora,
már valamennyien kapatosak voltak. A háziasszony
kellemetlenül feszengve szenvedte végig a vacsorát, ahol a
társalgást vaskos tréfák és régi vadászanekdoták mesélése
jelentette. Szemmel láthatólag mindenki jól szórakozott, az egy
monsieur Goetzöt leszámítva, akinek Arnaud de Sauvage szünet
nélkül magyarázott valamit, méghozzá egyre ködösebb
tekintettel. Goetz unottan pásztázta a termet tekintetével,
melyből nem túl sikeresen leplezett megvetés áradt. Pillantása
gyakran megállapodott Louise-on, aki székén egyenes derékkal
ülve, az asztali etikett minden szabályát pedánsan betartva éles
kontrasztot alkotott a duhaj társasággal, amint erőltetetten
mosolygott a külsejét illető, bóknak nehezen nevezhető
megjegyzéseken. Meg kell hagyni, valóban remekül festett a
sötétszürke bársonyruhában, amelynek fehér csipkéi kiemelték
keble fehérségét, a nyakát díszítő smaragd nyakék pedig szeme
zöldjét.
 A társaság vacsora után visszatért a szalonba, ahol konyakot
szolgáltak fel, és pipára gyújtottak. Louise csöndesen üldögélt
egy félreeső sarokban, mikor egy kedves, mély hang
megszólította.
- Madame Sauvage, megengedi, hogy leüljek egy pillanatra? -
mutatott a szomszédos székre Jean-Paul Goetz.
Louise bólintott, mire a férfi helyet foglalt mellette:
- Gondoltam, esetleg egy kis társaságra vágyik. A terem másik
végéből figyeltem, s úgy tűnt, unatkozik.
- Nos, ha az urak vadászatra gyűlnek össze, ott a hölgyekre
leginkább csak kellemes díszítőelemként gondolnak. Ez érthető
is, hisz mi, asszonyok, nemigen érthetjük meg azt az
elragadtatást, amivel önök ennek a nemes szenvedélynek
hódolnak - mondta elnéző mosollyal Louise. A szeme sarkából
látta, hogy Arnaud de Sauvage minden mozdulatát szemmel
tartja, míg becses vendégével beszélget.
- Ön túlontúl elnéző, asszonyom - mondta komolyan Goetz. -
Vétek, ha a férfiak elhanyagolják a hölgyeket, legyenek azok
bármilyen okból összegyűlve. Én például inkább társalgók egy
ilyen bájos hölggyel, mint kegyed, ahelyett, hogy unalomig
ismételt vadásztörténeteket hallgassak.
Áh, a vadásztörténetek! - mosolyodott el Louise. - I la valaki
egyet hallott, valamennyit hallotta, nem igaz?
Ahogy mondja! Nézze meg például az urakat! Egyetlen nagy
vadat sem lőttek ki, mégis, másról sem beszélnek.
- Szó mi szó, épp elég unalmas végighallgatni, ha sikerül
leteríteniük egyet, hát még ha nem...
Monsieur Goetz nevetett.
- Legalább beismeri, hogy tényleg unatkozott!
- Belátom, a többi úr valóban nem töri kezét-lábát, hogy
szórakoztasson.
Goetz elhúzta a száját.
 - Ilyesmi bezzeg nem történhetne meg az Udvarban. Nem
akarom megsérteni, madame, hisz, ha jól tudom, ön is erről a
vidékről származik, de ezért nem mozdulok ki gyakran Párizsból.
Vidéken oly sok az udvariatlan, goromba fráter... Míg szeretett
fővárosunkban mindenki szem előtt tartja azt az íratlan szabályt,
aminek betartásával Őfelsége jár elöl a legjobb példával: ha
hölgy van a társaságban, akárcsak egyetlen egy is, az ő
szórakoztatása valamennyi úriember legfontosabb feladata!
- Ezek szerint Őfelsége elsőrangú úriember...
- A legteljesebb mértékben! Tudja, kalapemeléssel köszön a
nemes hölgynek és az út mellett integető parasztasszonyoknak
egyaránt. S ha azt veszi észre, hogy egy hölgyet nem kezelnek
a legnagyobb tisztelettel, a király rettentő haragra tud gerjedni.
Például az ön férje joggal tarthatna számot a neheztelésére.
Elhanyagolni egy ifjú feleséget egy vadkan miatt...!
Louise nem felelt, de monsieur Goetz figyelmét nem kerülte
el a gyorsaság, amivel a lány arcáról lehervadt a mosoly férje
említésére.
- Az ön férje talán gyakorta hanyagolja el kegyedet a vadászat
nemes szenvedélyéért? - kérdezte óvatosan a férfi.
- A férjem... - kezdte Louise a férfi meleg szemébe nézve -
leginkább azt teszi, amihez kedve van, tekintet nélkül akárkire
vagy akármire.
Érezte, hogy az elmúlt hónapok keserűsége gombócként
szorítja a torkát, és mindennél jobban vágyik arra, hogy
kiönthesse szívét valakinek, akár ennek a rokonszenves
idegennek is. De még mindig magán érezte apósa vizsla
tekintetét, úgyhogy gyorsan összeszedte magát, s könnyednek
szánt hangon folytatta.
- De hát ez az asszonyi sors, nem igaz? Az ember lánya ne
válasszon olyan férjet, aki szeret vadászni!
Goetz figyelmét nem kerülte el Louise hangjának
természetellenes csengése, így nem erőltette tovább a témát.
 - Régóta házasok, madame? - kérdezte inkább.
- Úgy négy hónapja.
- S jól tudom, hogy ön is a közelben nőtt fel? Talán gyerekkoruk
óta ismerték egymást François úrfival?
Valóban a szomszédos kastélyban, Lavardin-ben nőt fel, de a
férjemmel csak a nyáron találkoztunk. Ő Párizsban töltötte az
elmúlt éveket.
- Értem. De annak bizonyára örül, hogy nem szakadt messzire
a családi fészektől. Gyakran látogatja a szüleit?
- Én... nem. Azaz igen... Nem. Tudja - vett nagy levegőt Louise a
Sauvage-ok és a Morainville-ek nincsenek a legjobb viszonyban.
- Oh, talán valami...?
Goetz nem fejezhette be a mondatot, mert Philibbért egy
chartres-i illetőségű bankár fia, aki eddig a leghangosabban
mulatozók közé tartozott, felpattant, és gurgulázó hangon
énekelni kezdett egy trágár bordalt. A többiek csatlakoztak hozzá
az éneklésben, de Coup egyszer csak egy mozdulattal
elhallgattatta őket.
- Mit ér az ének muzsika nélkül, he? Van itt valami hangszer,
hogy kísérjük a társaságot? - kérdezte ketté álló szemekkel
pásztázva a termet.
- Ön bizonyára játszik valamilyen hangszeren, igaz, madame? -
fordult egyszerre menyéhez Sauvage.
- Ó, apám, nekem soha nem volt tehetségem a zenéhez.
Rettentő hamis hangom van.
- Csak szerénykedik - legyintett Sauvage a vendégekhez
fordulva hiszen manapság minden úri lánykát kitanítanak
valamilyen hangszer használatára. Ön min játszik?
- Sok hangszerrel próbálkozott a zenetanárom, de végül mindig
feladta a próbálkozást. A gitárral jutottunk a legtöbbre, de azon
sem tudok valami jól...
- Remek! Marcel, hozd be a könyvtárból azt a szép kis gitárt
madame Louise-nak!
 - Kérem, apám, ne tegye ezt! Szörnyű hangom van, csak
nevetségessé tenném magam!
- Ugyan, lányom szedje össze magát - mondta Sauvage
szigorúan megvillanó szemmel. - Tegyen egy kicsit a vendégek
kedvére!
Marcel hamar visszatért a gitárral a kezében. Ez a spanyol
hangszer az utóbbi évtizedekben nagy népszerűségre tett szert
Franciaországban is, minthogy a király, aki nagy zenei tehetség
volt, igen szépen s szívesen játszott rajta.
Louise-t leültették egy székre a terem közepén, a társaság
pedig abbahagyta a hangoskodást, és szemüket a zavarban lévő
lányon legeltetve várták az előadást.
- Ha ismeri a dalt, amit monsieur Coup elkezdett az imént, akkor
kérem, folytassa! - szólt Sauvage.
Louise, immár pipacspirosan, rákezdett a nem épp finom
hölgyek szájába illő kifejezésekkel tűzdelt nótára, s a hatás
valóban nem volt a legkellemesebb. Hangja hamiskásan
csengett, remegő ujjai pedig meg-megbicsaklottak az
akkordokon... A zenét kezdte elnyomni az egyre erősödő
kuncogás zaja. Végül Coup-ból kitört a harsogó nevetés, s térdét
csapkodva közölte, hogy ez a legrémesebb hang, amit valaha
hallott, s hogy a részeg csaposné a kedvenc kocsmájában is több
élettel adja elő ezt a vidám nótát.
Louise abbahagyta a játékot, s könnybe lábadt szemmel
apósára nézett, aki szemmel láthatólag nem szándékozott
kimenteni menyét a kellemetlen helyzetből.
De Jean-Paul Goetz nem nézhette tovább tétlenül a jelenetet.
Gallérjánál fogva megragadta monsieur Coup-ot, de úgy, hogy
annak lábai a levegőben kalimpáltak, s egyenesen az arcába
süvöltött.
- Mégis mit képzel magáról, uram?! Pimasz alak! Azt hiszi, talán
most is a kedvenc kocsmájában van? Azonnal kérjen bocsánatot
a hölgytől, akit megsértett és monsieur Sauvage-tól, amiért így
mert viselkedni a fedele alatt!
Amikor Coup újra földet ért, a meglepetéstől tiltakozni sem
tudott. Louise elé tántorgott, és érthetetlen makogás közepette
bocsánatát kérte. A választ már senki nem hallotta, mert François
ekkor állított be a terembe, szinte berúgva a szalon ajtaját. Vizes
volt, és sáros, vadászkabátján vérfoltok éktelenkedtek, de az arca
büszkén ragyogott.
- Megcsináltam, apám! Leterítettem a bestiát!
A teremben mindenki ujjongott a páratlan teljesítmény
hallatán, és sorban hátba veregették a hazatért vadászt. Arnaud
de Sauvage büszkén húzta ki magát.
- Nem hiába, az én fiam a legjobb vadász a környéken. Hanem
igen rosszul nézel ki, hallod-e?
François órákon át vágtathatott a szakadó esőben, ruhájából a
padlóra csöpögött a víz, de nem zavartatta magát belevetette
magát egy fotelbe, és megragadta a legközelebbi borosüveget.
Louise, aki örült, hogy kikerült a figyelem középpontjából, halkan
megszólította férjét.
- Jöjjön, François, öltözzön át! Már intézkedtem, hogy
készítsenek ki száraz ruhát.
- Ostobaság! - mondta François fogával kihúzva a dugót a
palackból, amit a földre köpött, majd nagyot húzott az erős
vörösborból. - Megszáradok a tűznél seperc alatt.
- De François, kérem! Hisz csurom víz, még megfázik...
- Nem vagyok cukorból, asszonyom, hogy elolvadjak egy kis
víztől.
- De sáros és véres is! Legalább engedje, hogy a kabátját
levegyem.
Azzal Louise már nyúlt volna, hogy lesegítse François- ról a
felöltőt, de az durván ellökte a kezét.
 - Hagyjon már békén, az istenit! Talán gyengeelméjű, hogy nem
fogja fel, amit mondok? Inkább kerítsen nekem valami ennivalót!
Farkaséhes vagyok!
- Louise, menjen, és hozasson vacsorát François úrnak! - szólt
közbe az idősebb Sauvage. - Te pedig tényleg jobban tennéd, ha
levennéd legalább a felöltődet. Mindent összekoszol.
- Szép kis fogadtatás ez a vadászat hősének, mondhatom! -
morogta François, de engedelmeskedett, és a koszos kabátot
Louise kezébe nyomta.
A lány gyorsan kiiszkolt a szobából. Az előtérben egy
komódnak támaszkodva mélyeket lélegzett. Gyűlölte ezt a házat,
gyűlölte ezeket az embereket és gyűlölte a férjét! Csak sikerüljön
megszöknie, mielőtt megbolondul!
Miután kissé lecsillapodott, a konyhába ment, hogy
intézkedjen François vacsorája felől, és megszabaduljon a
mocskos kabáttól. Ezután maga tette férje elé a tálcát, melyen a
meleg vízitormaleves, sűrű nyúlpörkölt és körtetorta kínálta
magát. Kihasználva, hogy a férfi figyelmét leköti a vacsora,
gyorsan ki is surrant a szobából. Nem törődött bele, hogy esetleg
megharagsznak, amiért szó nélkül vonul vissza a társaságtól.
Számára arra az estére betelt a pohár. Hamarosan úgyis mind
olyan pocsolyarészegek lesznek, hogy fel sem tűnik majd a
távolléte. Csakhogy nem számolt azzal, hogy apósa egész este
rajta tartotta a fél szemét. Alig tett meg pár lépést az emeletre
vezető lépcső felé, már nyílt is a szalon ajtaja.
Hová igyekszik, asszonyom? - csendült szemrehányó hangja
Louise háta mögött.
- Bocsásson meg, de elfáradtam, és nem hinném, hogy bárki
igényt tartana a társaságomra.
- Nos... rendben. De előbb még küldessen fel pár palack
burgundit a konyhából.
Louise kényszeredetten megfordult, és elindult az alagsorba
vezető lépcső felé. Mielőtt azonban elérhette volna azt, Sauvage
utánaeredt, s karját megragadva egy sötét sarokba húzta, amit
éppen csak hogy megvilágított egy kandeláber fénye. Louise a
falhoz préselődve igyekezett szabadulni a férfi szorításából.
- S miből gondolta, hogy én nem tartok igényt a társaságára? -
kérdezte egészen közel hajolva a lányhoz.
Louise elfordította az arcát, hogy ne érezze a férfi savanyú
leheletének szagát. Gyakran látta apósát sokat inni, de most
fordult elő először, hogy meglátszott rajta a részegség. Az
megfogta Louise állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
- Mondták már magának, hogy hasonlít az édesanyjára? -
kérdezte rekedtes hangon a zöld szempárt fürkészve. - Egy
idegen talán nem venné észre... De én látom őt magában. És maga
ugyanúgy gyűlöl engem, ahogy ő tette, nem igaz? Ugyanazt a
félelmet és megvetést látom a szemében, mint egykor az övében.
Louise nem felelt, csak testét megfeszítve igyekezett minél
hátrébb húzódni a férfitől. Sauvage szabad kezével
végigsimította a ruhakivágásban domborodó keblek vonalát,
miközben tovább mormogott magában.
- Igen. Maga is gyűlöl. De maga nem szökhet meg előlem úgy,
mint ő. Magának nincs más választása... Szeretni fog engem, kis
énekesmadaram, mert nem tehet mást.
Azzal száját a lány ajkaira szorította. Louise fulladozott a férfi
csókja alatt, aki szemmel láthatólag nem törődött vele, hogy hol
van és ki láthatja meg, mind hevesebben ölelte és simogatta a
kígyó módjára tekergőző testet, amelynek helyére egy másikat
képzelt. Végül Louise minden erejét összeszedve, undorodva
ellökte magától a férfit, aki hátratántorodott, éppen akkor,
amikor a szalon nyíló ajtaja fénnyel és mulatozás zajával töltötte
be a csarnokot. Az ajtóban feltűnő monsieur Goetz érdeklődve
figyelte a jelenetet.
- Hát itt van, Sauvage? - mondta hangosan. - Éppen magát
kerestem! Jöjjön, ideje lenne rátérnünk az üzleti ügyeinkre,
mielőtt túlságosan jó kedvünk kerekedne!
 - Hát hogyne, ahogy uraságod óhajtja! - válaszolta Sauvage, aki
csak lassan nyerte vissza öntudatát. Egy utolsó, sötét pillantást
vetett Louise-ra, majd vendége nyomában visszatért a szalonba.
A lány futva tette meg szobájáig az utat, ahol az összes
mozdítható bútort az ajtó elé tolta. Az a vadság, ami
Arnaud de Sauvage szeméből sütött, nem sok jóval
kecsegtetett, s rosszul volt a gondolatra, hogy apósa esetleg
megpróbál látogatást tenni nála az éjszaka. Nem, ezt nem! Nem
lesz ennek a két beteglelkű férfinak a játékszere! Ha nem sikerül
megszöknie, inkább kiveti magát az ablakon, de nem hagyja, hogy
bármelyik Sauvage többé egy ujjal is hozzáérjen. Szerencsére
ilyesmire nem került sor az éjszaka. A földszintről felhallatszó
dajdajozás zaján kívül más nem háborgatta éjszakai nyugalmát.
Másnap késő délelőtt Arnaud de Sauvage véreres szemekkel
és a másnaposságtól tompán búcsúzkodott a vendégektől, akik
hasonló állapotban szálltak be fogatalkba, s szép lassan
elszállingóztak. François nem jött elő a búcsúztatásukra, mert
reggel magas lázzal ágynak esett. Úgy tűnt, végül csak meghűlt
az esőben.
Louise viszont ott állt az ajtóban, apósától tisztes távolságot
tartva, míg a vendégek egymás után búcsút vettek a házigazdától.
Utolsónak Jean-Paul Goetz indult útnak. Miután kezet fogott
Sauvage-zsal, Louise-hoz lépett, kezet csókolt neki, majd halkan
hozzátette:
- Asszonyom, az önnel való találkozás a legkedvesebb emlék,
amit magammal viszek innen. Imádkozni fogok önért, mert látom,
hogy boldogtalan itt - bökött fejével Sauvage felé. - Kérem, ön
is gondoljon rám, ha valaha segítségre vagy támaszra lenne
szüksége.
Azzal a kocsijához lépett, és elhajtatott. Sauvage ezután
Louise-ra rá sem nézve visszament a házba, bezárkózott a
dolgozószobájába, és aznap már elő sem jött többé. A lány úgy
hitte, nem is emlékszik az előző este lezajlott jelenetre, de a
biztonság kedvéért aznap éjszakára is elbarikádozta magát.
 Másnapra François állapota rohamosan romlani kezdett. Láztól
kivörösödött arccal feküdt az izzadságtól nyirkos ágyneműi
között, és hol szitkozódott, hol a köhögéstől rázkódott. Louise-
nak szerencsére nem kellett beteg férje közelében maradnia,
mivel Madeleine ragaszkodott hozzá, hogy egyedül ápolja
egykori neveltjét. A meglett asszonyság anyai gyöngédséggel
borogatta homlokát, miközben egyre csak gügyögött neki,
mintha megint kisfiú volna. Ő és Marguerite egész éjszaka a beteg
mellett virrasztónak, akinek az állapota a rákövetkező két napban
sem javult. Arnaud de Sauvage gondolatait teljesen kitöltötte a
fia felett érzett aggodalom, így Louise-nak legalább nem kellett
attól tartania, hogy újra eszébe jutna felé közeledni.
Azon az éjszakán, mikor François már ötödik napja betegeskedett,
szokatlanul hangos sürgés-forgás ütötte meg a fülét, éppen
miután aludni tért. Kilépett a folyosóra, és a lépcsőfordulóba
lepillantva meglátta Madeleine-t, aki könnyes arccal magyarázott
a hálóköntöst viselő Sauvage-nak.
- Hívassa a doktort, uram! Már nem várhatunk tovább! Tüzel a
homloka, és már vért is köpött!
Louise visszahúzódott a szobája sötétjébe. Lehetséges volna?
Lehetséges volna, hogy lelke mélyének titkos vágya, hogy
François nem épül föl és ő megszabadul ebből a rettenetes
házasságból, valóra válik? De nem, ez bizonyára hiú ábránd
csupán. Egy ilyen erős és egészséges férfi, mint François, nem hal
bele egy kis megfázásba. Letérdelt az ágya mellé, és zavaros
imába kezdett, melyben maga sem tudta, miért könyörög.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, s Marguerite osont be a szobába.
Hamar, asszonyom! - suttogta. - Most nincs idő imára! Vagy ha
azért imádkozik, amit sejtek, akkor meghallgatásra találtak a
fohászai.
A szolgáló dudorodó köténye alól elővett egy csomagot, s egy
öltözetre való férfiruhát pakolt ki az ágyra. Felegyenesedett, és
értetlenül pislogó úrnője szemébe nézett.
 - Ha szabadulni akar innen, akkor itt az idő! Monsieur Sauvage
és az anyám François úrfival van elfoglalva, Marcel pedig az
orvosért ment...
Louise szóhoz sem jutott a döbbenettől és a hálától, amiért ez
a kis cselédlány hajlandó lenne segíteni neki a szökésben.
Egyetlen szó nélkül megölelte Marguerite-et, aki megilletődött a
gesztustól.
- Köszönöm, Marguerite. Úgy látszik, te vagy az egyetlen
jóravaló lélek ebben a kastélyban. De hogy gondoltad? Merre
menjek, és hogyan?
- A lovász fia, Pierre... jóban vagyunk. Illetve titokban
eljegyeztük egymást. Sokat meséltem neki arról, mennyit
szenved nálunk az asszonyom. Beleegyezett, hogy felnyergeli
önnek Ariont. Lent várja magát az istállóknál. De ha rám hallgat,
asszonyom, nem Lavardin-be megy. A gazda holnap, ha
észreveszi a szökést, éktelen haragra fog gerjedni. Csak bajt
hozna a szülei fejére, ha ott találná magát, ráadásul onnan vissza
is hozathatja, amikor csak akarja. Menjen olyan messzire, amilyen
messzire csak tud.
- És veled mi lesz, Marguerite? Te nem félsz a gazda haragjától?
Nem engedhetem, hogy rajtad csattanjon az ostor!
- Engem ne féltsen, asszonyom! Senki nem fog arra gyanakodni,
hogy segítettem magának! Már megbocsásson, asszonyom, de
miután eltökéltem, hogy segítek magán, szándékosan sokat
panaszkodtam, hogy milyen lekezelően bánik velem, és hogy
milyen rátarti, gőgös teremtés. Egyszóval fújtam ugyanazt, amit
az anyám. Senki sem sejti, hogy mennyire megsajnáltam... És
hogy mennyire megkedveltem. De most nincs idő további
magyarázatra, sietnie kell.
Louise késlekedés nélkül magára öltötte a kapott apród- ruhát,
s miután Marguerite kilesett a folyosóra, követte a lányt. A
szemközti ajtó alól fény szűrődött ki, és hangos sürgés-forgás
zaja, amelybe Francois hörgése, Madeleine jajveszékelése és
Arnaud de Sauvage szitkozódása vegyült. A kastély egyébként
sötét volt, és kihalt.
Marguerite a konyhába vezette Louise-t, egyenesen a hátsó
ajtóhoz. Ott a lány búcsúzóul csókot nyomott a kis cselédlány
arcára, még egyszer hálás köszönetét mondott neki, és szorosan
a falhoz lapulva elfutott az istállók felé. Még hallotta, ahogy
Marguerite becsukja mögötte az ajtót.
Az istállókhoz érve ott talált egy szalmaszőke, vézna fiút, aki
idegesen topogva várt rá. Árion felszegte fejét a közeledtére.
Louise-nak olyan érzése volt, mintha újra átélné a Lavardin-ből
való szökése éjszakáját, csakhogy ezúttal egy szerelmesnek hitt
vőlegény helyett az ismeretlen várt rá. Felpattant Árion
nyergébe, köszönetét suttogott a fiatal Pierre-nek, és ellovagolt
az erdő felé. A kis ösvényen haladva erős vágyat érzett, hogy
Lavardin felé vegye az hányt, de tudta, hogy Marguerite-nek igaza
van: nem mehet haza. Most még nem. Vágyakozó pillantást
vetett .1/ otthona felé, majd egy kis csapásra irányította lovát,
mely kivezetett egyenesen az országútra. A hold ezen az éjszakán
is adott némi fényt, de mivel épp fogyóban volt, nem látott olyan
élesen, mint Lavardin-ből való szökése éjszakáján. Szerencsére
a nagy eső után, ami megbetegítette férjét, szárazabb napok
következtek, így az út újra jól járható volt.
Ahogy kibukkant a fák közül, és rátért a kocsikerekektől
barázdált országútra, megsarkantyúzta Ariont, és szédítő, a
szabadság érzésétől részegítő vágtába kezdett vele. Lelkét
minden egyes maga mögött hagyott mérfölddel könnyebbnek és
szabadabbnak érezte, mintha az arcába csapó szellő kifújná,
elkergetné mindazt a csalódást és fájdalmat, mely az elmúlt
hónapokban a lelkét mérgezte. Ahogy szeretett lovával a Párizs
felé vezető úton vágtatott, érezte, hogy testébe és leikébe
visszatér az az életerő, az az életszeretet, mely mindig is sajátja
volt, s melyet ezek a rettenetes megpróbáltatások sem tudtak
kiölni belőle.
 IX. FEJEZET

Hölgyek ha összegyűlnek...

Miután jó pár mérföldre maga mögött hagyta Uliers-t, egy rövid

időre lépésre fogta lovát, hogy az állatnak legyen ideje kissé
kipihenni magát. És most merre - tette fel magának a kérdést.
Egyetlen személy jutott eszébe, akinek a védelmére
számíthatott: Catherine néni. A Ramboulliet mellett fekvő
Bréviaires-kastély biztonságos távolra esett Illiers-től, és Louise
tudta, hogy a grófné semmi pénzért nem hagyná, hogy
unokahúgát visszatoloncolják François és Arnaud de Sauvage
karmai közé. Ilyen szempontból az örök komformista Nicolas
bácsiban már kevésbé bízott volna meg... Louise-t egyedül az
aggasztotta, hogy vajon vidéki kastélyában találja-e még a
Bréviaires házaspárt. Félő volt, hogy azok már átköltözködtek a
társasági szezon idejére fővárosi palotájukba. De ha mást nem,
néhány, a kastély őrzésével megbízott szolgálót bizonyosan talál
majd ott, ők nem fogják megtagadni, hogy szállást nyújtsanak
úrnőjük unokahúgának...
Másnap déltájban, átfagyva és kimerültén az étlen- szomjan
nyeregben töltött éjszakától, végre meglátta az utat, amely
Ramboulliet felé ágazott le a Párizsba vezető útról, s ahol már
reggel óta élénk volt a forgalom: elsősorban a fővárosba igyekvő
falusiak szekereitől, melyeken élelmiszert, állatokat vagy más
portékákat vittek a nagyobb piacokra értékesíteni.
Louise már több ízben is járt nagynénje kastélyában, s
viszonylag jól meg is jegyezte az odavezető utat, így csupa n
egyszer kellett útbaigazítást kérnie. Alig egy mérföldre céljától
utolsó erőtartalékait mozgósítva újra megsarkantyúzta Ariont, és
vágtába kezdett.
Útközben elrobogott egy ellenkező irányból érkező zárt hintó
mellett, és a barátnője, d’Uzés hercegné hintójábán utazó
Catherine de Bréviaires azt hitte, kísértetet lát, mikor
megpillantotta fiúruhában vágtázó unokahúgát. Útitársnői
meglepetésére izgatott kiáltással megállíttatta a kocsit, és a
járművet kísérő egyik lovast elszalasztotta a titokzatos jelenés
után.
Louise hallotta az egyre közeledő lódobogást, és hátranézett.
Látta, hogy a hintó megállt, és ajtajában egy Catherine nénikéjére
erősen emlékeztető hölgy integet feléje. Lefékezte Ariont, épp
akkor, mikor a másik lovas is utolérte. Az kalapját megemelve,
udvariasan megszólította:
- Uram... oh! Illetve... ha lenne kedves velem fáradni. Madame
de Bréviaires és d ’Uzés hercegnéje kívánnak szót váltani
kegyeddel.
- Hogyne, megyek - mondta erőtlenül, de fellélegezve Louise.
- Louise! - kiáltotta nagynénje a közeledők láttán. - Az égre,
hiszen ez tényleg te vagy!
Azzal már futott is unokahúga elé, aki a hintóhoz érve leszállt a
lova nyergéből, s a hirtelen mindenén eluralkodó kimerültségtől
egyenesen nénikéje karjába zuhant.
Az ájulás szélén álló Louise-hoz csak elmosódott, távoli hangok
formájában jutott el a körülötte morajló izgatott pusmogás.
Valaki az arcát ütögette.
- Louise! Louise! Kislányom, nyisd ki a szemed!
Mikor végre kinyitotta a szemét, valaki egy vizestömlőt
nyújtott felé, melyből mohón inni kezdett. Ahogy kitisztult a feje,
meglátta az aggodalmas arccal fölébe hajoló Catherine nénit és
két másik asszonyt. Az egyikük középkorú hölgy volt, sötétbarna
göndör hajjal, kissé dülledt szemekkel és húsos ajkakkal, míg a
másik jóllehet teltebb volt, mint társnője, nála sokkal vonzóbb
jelenségnek tűnt: fényes, sötétszőke haja lágy hullámokban
omlott kétoldalt vállára, keretezve csinos arcát, melyet a
legkékebb porcelánszem uralt, amit Louise valaha is látott.
Mindhármuk arcán aggodalom tükröződött.
 - Louise... kedvesem, csakhogy magadhoz tértél! - mondta
Catherine, miközben óvatosan felültette a lányt. - Hogy kerültél
ide ebben az állapotban és öltözékben? Talán Bréviaires-ba
tartottál?
- Igen, nénikém - mondta Louise gyönge hangon. - Menedéket
szerettem volna keresni önnél.
- Menedéket? De hát mi elöl menekültél, angyalom? Csak nem
a férjed elől? O, hát igaza volt szegény Henry öcsémnek! Hónapok
óta beteg az aggodalomtól, hogy hogyan bánhatnak veled azok a
szörnyű emberek!
Nénikém, egyszerűen képtelen voltam megmaradni velük
tovább egy fedél alatt! - fakadt ki Louise. - Engem kíméletlenül
rászedtek, becsaptak! Azt hittem, François szívből szeret, de ő és
az apja csak az örökségemet akarták, hogy megkaparinthassák
Lavardin-t... A férjemről kidéiül!, hogy egy brutális vadállat, az
apja pedig... ó, végül ő maga is...
Louise nem tudta tovább folytatni. Felszakadt belőle a
zokogás, és fejét nénje illatos ruhái közé fúrva annak mellkasára
fektette. Catherine gyöngéden simogatta a reszkető lány haját,
miközben nyugtalan pillantásokat váltott a másik két hölggyel.
A szőke asszony kíváncsian figyelte ezt a szépséges fiatal lányt,
aki kócosán, az út porától koszosán és férfiruhában robbant be
nagynénje birtokára. Mint valami kalandregény hősnője...
- Azt hiszem, kedves barátnőm, legjobb lesz, ha visszavisszük
unokahúgát a kastélyba, és ön vele marad - szólt végül a szőke
szépség. - Őfelsége bizonyosan megérti, ha ma nem csatlakozik
hozzánk...
- Köszönöm, Athénaïs, ön igazán megértő! - mondta Catherine.
Louise, aki lassan megnyugodott, felemelte a fejét nénje
kebléről, s zavartan pislogott a szőke hölgyre, aki barátságosan
mosolygott rá.
- O, egek! - habogta Louise. - Athénaïs...?
 - Igen, ő Athénaïs de Montespan márkiné - mosolygott
Catherine.
- Bocsásson meg, asszonyom, ha tudtam volna...!
Louise megpróbált feltápászkodni, hogy illően köszöntse XIV.
Lajos nagyhatalmú kegyencnőjét.
- Ne erőltesse meg magát, gyermekem, maradjon csak ott, ahol
van! - mondta Athénaïs, szelíden visszanyomva Louise-t nénje
karjaiba. - Egyébként valóban én volnék madame de Montespan,
a hölgy mellettem pedig a nagynénje szomszédasszonya, a
Rambouillet kastély úrnője, d’Uzés hercegnéje!
- Hercegné! - hajtotta meg fejét Louise. - Kérem, ön is
bocsásson meg, hogy nem köszönthetem illendően. Olyan
gyengének érzem magam...
- Ne is törődjön vele, gyermekem - paskolta meg Louise kezét a
hercegné, akinek meglepően mély hangja barátságosan csengett.
- A legfontosabb most, hogy mielőbb ágyba kerüljön.
Rettenetesen kimerültnek látszik... Olivier! Segítsen, kérem, a
kisasszonynak beszállni a járműbe!
A hercegné intett az egyik jókötésű inasnak, aki felemelte
Louise-t a földről, s óvatosan a hintóba ültette, ahol Catherine
gyorsan betakargatta egy meleg takaróval. Ariont a lovas, akit
Louise után küldtek, a kantárjánál fogva vezette a kocsi mögött
haladva.
A hintóbán ülve Louise óvatosan szemügyre vehette a híres
kegyencnőt. A hölgynek fitos orra és cseresznyére emlékeztető
kis piros szája volt, s bár már nem volt túl fiatal,
alabástromfehérségű bőre és párnás, finom kezei egy húszéves
fiatal lányé is lehettek volna.
Nem egészen ilyennek képzelte Françoise de Montespan-t,
azaz Athénaïst, ahogyan még azokban az időkben nevezték,
mikor a párizsi szalonok ünnepelt királynője volt, és ahol majd
mindenkinek megvolt a maga archaikus beceneve. Louise most
igencsak kényelmetlenül érezte ma- gát a márkiné tekintetének
súlya alatt, akinek megjelenése maga volt a pazar elegancia, s
hirtelen feszélyezni kezdte önnön igénytelen külseje.
Montespan asszony a hintóbán uralkodó kínos csöndet
megtörendő semleges témákról kezdett csevegni d’Uzés
hercegnével, pedig érezhetően égett a vágytól, hogy
részletesebben megtudhassa, mi késztette barátnőjük
unokahúgát arra, hogy férfiruhában vágtasson egész éjszaka.
Louise hamar megérezte azt a különleges aurát, mely a
márkinét övezte, s melyről nagynénje mesélt még májusban. Az
energikus hölgy kisugárzása maga volt az életerő és a vidámság.
Sokat és szellemesen beszélt, szélesen gesztikulált, és kék
tekintete folyamatosan az emberek arcát fürkészte. Mikor egy
pillanatra beállt a csend, Louise a nagynénjéhez fordult.
- Nénikém, jól értettem az előbb, hogy éppen a királyhoz
tartottak? Nem lesz Őfelsége mérges, ha miattam elkésnek a
hölgyek?
- Ó, emiatt cseppet se féljen! - legyintett Montespan márkiné.
- Őfelsége megszokta a pontatlanságomat, s ha elmeséljük az ön
regénybe illő felbukkanását, biztosan megértő lesz. Egyébként a
hölgyekkel épp Versailles-ba tartottunk megtekinteni az új
palota építkezését, mely hamarosan befejeződik... Az pedig nem
szalad sehová, nem igaz? Az az ormótlan monstrum megvár
bennünket.
- Önnek talán nem tetszik Őfelsége új székhelye? - kérdezte
d’Uzés hercegnő, mire a szép Athénais elhúzta a száját.
- Pazarul berendezett épület lesz, az tény, de a semmi közepén
áll. Pontosabban egy mocsaras lápvidék közepén, ahol egészen
eddig nem volt semmi más, csak a megboldogult XIII. Lajosnak
az a kis vadászkastélya, melyet a fia lassan másfél évtizede
folyamatosan csinosítgat.
- Tény, hogy Saint-Germainben sokkal kényelmesebb dolgunk
van... Röpke három óra, és az ember a saját ágyában alhat -
sóhajtotta a hercegné, akinek roppant fájdalmára esett volna
elhagyni a csodás St-Thomas-du-Louvre utcai palotáját.
 - Arról nem is beszélve -folytatta a márkiné -, hogy a termei
hatalmasak, személytelenek és főleg olyan huzatosak, hogy
képtelenség lesz rendesen kifűteni őket. Meglátja, ha Őfelsége
beköltözik, az Udvar minden tagja dideregni és prüszkölni fog,
amint beköszönt az ősz.
- De nyáron nem lesz okunk panaszra - így Catherine. - Mind a
Rambouillet kastély, mind Bréviaires alig egy órára fekszik
Versailles-tól.
- Egyébként ennek köszönheti azt a szerencsét is, hogy ma itt
találta a nagynénjét, gyermekem - fordult most madame de
Montespan Louise-hoz. - Ügy gondoltuk, kényelmesebb innen
célba venni Versailles-t, mint Párizsból, így valamennyien az ő
vendégszeretetét élvezzük néhány napig. A hercegnő ugyanis
nem volt hajlandó kinyittatni a saját kastélyát - vetett
szemrehányó pillantást a barátnőjére a márkiz, de d’Uzés
hercegné csak megvonta a vállát.
Már megmondtam magának, kedvesem, hogy azt az öreg
erődítményt a vastag, hideg falaival lehetetlenség használni, ha
hűvösre fordul az idő. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen ott
töltött éjszaka után sóvárogna Versailles huzatosnak ítélt szobái
után. A mi kedves Catherine-ünk kastélya sokkal barátságosabb,
arról nem is beszélve, hogy milyen elsőrangú házigazda... De meg
is érkeztünk, hölgyeim!
Miután Catherine és Louise kiszálltak, a másik két hölgy búcsút
vett tőlük, és folytatták útjukat Versailles felé.
A lányt ezután két szolgáló vette gondjaiba, akik megfürdették,
megfésülték, majd egy kiadós reggeli elfogyasztása után tiszta
batiszt hálóingbe bújtatva az ágyba (Ingták. Louise élvezettel
fúrta bele magát a puha, vastag ágyneműbe, majd egy
szempillantás alatt elaludt. Mikor órákkal később, némileg
kipihenve felébredt, Catherine néni egy bögre kávéval kínálta, és
letelepedett az ágya szélére. Louise elhúzta az orrát a keserű ital
láttán, amit eddig csak egyszer próbált életében, az akkor nem
lopta be magát a szívébe. Sajnos Bréviaires-ék lelkes fogyasztói
voltak az Újvilágból származó italnak.
- Ne kényeskedj, idd meg mindet! - mondta Catherine.
Meglátod, jót fog tenni... Úgy! És most, kedves Louise- om,
mesélj el nekem mindent.
- Nénikém - kezdte a lány -, mindent elmondok önnek, de
kérem, előbb egy valamire feleljen! Igaz, hogy apám mérgében
kitagadott?
- Még hogy kitagadott! - csapta össze a kezét Catherine. -
Honnan szeded ezt a butaságot?! Szegény fivérem nem lát az
aggodalomtól, azóta, hogy eltűntél hazulról, Lavardin-ben senki
nem tudja, mi történt ezután veled... Az a goromba Sauvage egy
levélben mindössze annyit közölt az apáddal, hogy hozzámentél
a fiához, így most már az ő családjához tartozol, ne is akarjanak
kapcsolatba lépni az új madame Sauvage-zsal. Hiába próbáltak
többször is bejutni Illiers-be, azt úgy őrizték az utóbbi hónapok
bán, mint valami erődítményt! Az az ostoba kis papocska, La Rue
nem győzött meakulpázni Lavardin-ben, amiért hagyta, hogy
Sauvage így félrevezesse és rávegye, közreműködjön ennél a
gyalázatos esküvőnél.
Louise némileg megkönnyebbülve sóhajtott fel, a nagynénje
pedig folytatta.
- Úgyhogy ki vele, halljam, mi történt! Igaz, hogy hozzámentél
François de Sauvage-hoz?
Louise bólintott, mire Catherine felszisszent.
- És szabad akaratodból tetted, vagy kényszerítették?
Egyáltalán megszöktél Lavardin-ből, vagy elraboltak onnan?
- Saját akaratomból szöktem meg, és mentem hozzá ahhoz az
emberhez, nénikém - mondta Louise, és lehajtotta a fejét.
- És gondolom... el is hálták a frigyet.
- El. Legalábbis ez is egy szó a borzalomra, amit el kellett
szenvednem.
 - Értem - mondta Catherine hamuszürke arccal. - Szegény
kislányom! Pedig élt bennem a remény, hogy csak félreértésről
vagy legalábbis valamiféle kikényszerített házassági
fogadalomról lehet szó, amit később érvényteleníttetni lehet.
Bár így lenne, nénikém! Egyetlen kívánságom az, hogy
megszabadulhassak a Sauvage névtől, melyet önként vettem fel,
de ma már minden porcikámmal gyűlölök.
Azzal elmesélt nagynéniének mindent, kezdve az erdei
találkozókkal egészen az előző éjszakáig.
Miután beszámolója végére ért, nagynénje percekig némán
töprengett. Elborzasztotta az emberi kegyetlenség és
érzéketlenség és az a mocsok, amiben kedvenc unokahúga
ártatlan testét és lelkét megfürdették.
- Sajnos a házasság első ránézésre támadhatatlannak tűnik -
mondta végül. - De azért még nincs minden veszve! Legjobb
lenne, ha tanácsot kérnénk valakitől, aki nálam lobban eligazodik
a jogi kérdésekben. Addig is a legfőbb reményünk abban lehet,
hogy a férjed, bár nem érdemli meg az a vadember, hogy így
nevezzék, mielőbb elhalálozik.
- Nem hiszem, hogy erre sok esély van, nénikém. O egy nagyon
erős és egészséges férfi. Nem hiszem, hogy egy megfázás maga
alá gyűrhetné.
- Azt mondtad, vért köpött azon az éjszakán, mikor
elmenekültél, nem? Márpedig akkor ez a kór sokkal súlyosabb
egy könnyű kis megfázásnál. Egy tüdőgyulladás leterítheti a
legkeményebb férfit is, hidd el. De ha életben marad is, akkor is
van még más lehetőség. Megpróbálhatjuk rávenni őket az
érvénytelenítésre.
- Nem hiszem, hogy ez sikerülhet, nénikém... De esküszöm az
égre, nem megyek vissza abba a házba! Ha belegondolok, hogy
François apja... Hisz mégiscsak a fia felesége vagyok! Az ő
érintésének az emlékétől jobban irtózom, mint a tulajdon
férjemétől.
 - Emiatt egy percig se aggódj! - szakította félbe Catherine. -
Soha nem engednénk, hogy visszavigyenek abba a házba. Ki
fogunk találni valamit erre a kényes helyzetre. Sőt, már van is egy
ötletem, de egyelőre nem mondanék róla többet. Most inkább
pihenj, vagy öltözz fel és sétálj egyet a kertben! Én addig írok egy
levelet az édesanyádnak, melyben tájékoztatom, hogy itt vagy
nálam épen és egészségesen. Mikor megjön a válasz, talán már a
férjed állapotáról is megtudunk valamit.
A nap hátralévő része nyugalomban telt. Catherine a
dolgozószobájába zárkózva hosszú levelet írt, amit nyomban
útnak is indított Lavardin felé. Louise olvasással igyekezett
elfoglalni magát a délután során, s egy átásítozott vacsorát
követően korán ágyba bújt, így mire nagynénje vendégei
visszatértek a kirándulásról, már mélyen aludt.
Másnap reggeli után Catherine, d’Uzés hercegné és Montespan
asszony mind helyet foglaltak a világos, sárga selyemtapétával
borított szalonban. Louise kíváncsian nézett a három hölgyre,
akik összeesküvők módjára mosolyogtak rá. A szót Montespan
márkiné ragadta magához:
- Kedves Louise, remélem, nem haragszik érte, de a nagynénje
tegnap este részletesen beszámolt a megpróbáltatásokról,
melyeken át kellett esnie, és mindhárman egyetértettünk abban,
hogy nem engedhetjük, hogy ezek a gazemberek ismét rátegyék
a kezüket egy ilyen bűbájos virágszálra, hogy aztán egy dohos,
öreg kastélyba zárva sorvasszák el, mint valami foglyot.
- Csakhogy a házasságotok egyelőre törvényes, így elvi lég a
férjed bármikor követelheti, hogy térj vissza hozzá - vette át a
szót Catherine. - Az egyetlen szerencsénk, hogy ő valószínűleg
túl beteg, hogy ezzel a jogával éljen, az apósodat pedig éppen
leköti a fia élete fölötti aggodalom, így van időnk cselekedni, míg
kijárjuk az érvénytelenítést.
- Úgy találtuk - mondta Montespan márkiné, olyan arccal, mint
aki egy becsomagolt ajándékot nyújt át egy izgatott kisgyereknek
-, hogy a legjobb az volna, ha elfogadna mellettem egy posztot,
és csatlakozna a kíséretemhez a király Udvarában. Mondjuk mint
társalkodónő vagy felolvasónő. Nos, mit szól hozzá?
- Jómagam is egyetértek a hölgyekkel - szólt közbe komoly
arccal most már d’Uzés hercegné is. - Az Udvar az egyetlen hely,
ahol biztonságban tudhatja magát azoktól az erőszakos Sauterre-
ektől vagy Saumage-októl vagy hogy is hívják a férje családját...
Louise először szólni sem tudott meglepetésében, de miután
összeszedte magát, hálás szavakkal mondott köszönetét a
márkinénak, amiért az így a szívén viseli a sorsát. Mindazonáltal
volt néhány aggálya a tervvel kapcsolatban.
- Ne higgye, hogy hálátlan vagyok, asszonyom, csak épp nem
értem, hogy jelent ez a lépés megoldást a helyzetemre. Ha a
férjem felépül, ugyanúgy követelheti a hazatértemet az
Udvarból, mintha csak itt lennék. Hogy akadályozhatnák meg
abban, hogy erővel érvényt szerezzen házastársi jogainak?
- Kedves Louise - mondta a Montespan asszony kimérten -,
biztosíthatom, hogy még van annyi hatalmam az udvarnál, hogy
megvédelmezzem a szolgálatomban álló hölgyeim érdekeit...
bármit is állítsanak elleneim.
- Kedves márkiné, eszembe sem jutott ennek az ellenkezőjét
feltételezni - sietett leszögezni Louise. - Mindenki tudja, hogy az
országban a király után önnek van a legnagyobb hatalma... Hogy
is lehetne másképp, ha egyszer ön az, aki az ország legértékesebb
szívét birtokolja.
Ahogy arra a lány számított, Montespan márkiné egyből
megenyhült, és kedvesen rámosolygott újdonsült pártfogoltjára.
- Ez esetben hadd magyarázzak el valamit, gyermekem! Ha
egyszer az Udvarban fog élni, Őfelsége közvetlen közelében, az
annyi, mintha az ő személyes védelme alatt állna. Senki nem
ronthat be a királyhoz azzal, hogy adják vissza neki a feleségét,
ha egyszer maga a király tart igényt az illető hölgy társaságára.
Márpedig ha én igényt tartok rá, az éppen olyan, mintha maga
Őfelsége tenné.
- Különben is - szólt közbe most a hercegnő -, ha férje meg is
jelenne az Udvarban, nem sok eredményt érne el a
követelőzésével. Azt hiszi, annak idején Montespan márki nem
rendezett jelenetet?
- Ah, az a bolond ember! - szisszent Montespan márkiné a férje
említésére. - Mikor megtudta, hogy Őfelsége az érdeklődésével
tüntet ki, nevetséges jelenetet rendezett. Szarvakat ragasztott a
kalapjára, és azzal járt-kelt Párizsban, s miután Őfelsége a
birtokaira száműzte, feketébe öltöztette a gyerekeinket és az
egész cselédséget, majd rendezett egy teátrális temetést,
jelezve, hogy halott vagyok számára. A gyászév leteltével pedig
kijelentette, hogy most már újraházasodhat... Azt hiszi, Louise,
hogy Őfelsége hatással volt ez a cirkusz? Pedig akkoriban
mindenki csak erről beszélt...
De ön végtelenül kedves Őfelsége számára, engem ellenben
nem is ismer. Mit számítana neki az én boldogságom?
Látszik, hogy nem ismeri a királyt, gyermekem. Az ő szemében
az egyik legszörnyűbb bűn, ha egy férfi nem bánik tisztelettel a
hölgyekkel, különösen, ha egy férj a feleségével. Nekem pedig
gondom lesz rá, hogy az ön hányattatásait épp annyira kiszínezve
tálaljam Őfelségének, hogy ő őszinte részvétet érezzen maga
iránt.
- Lajos urunk különben is kedveli a fiatal hölgyek társaságát,
főleg, ha olyan kellemes megjelenésűek és élénk kedélyűek, mint
ön, Louise! - kottyant közbe a hercegné.
- Remélem, Marie-Julie, nem céloz semmi illetlenségre! -
mondta Catherine összehúzva a szemöldökét. - Ne feledje, hogy
a kishúgom még csak tizenhét éves!
- A világért sem céloztam semmi olyasmire, amit
helytelenítenie kellene! - méltatlankodott a hercegné. - Lajos
urunk leginkább úgy tekint az őt övező hölgykoszorúra, mint egy
értékes drágakőgyűjteményre, mellyel Udvara fényét emelheti.
- És aminek egyetlen darabjától sem válik meg egykönnyen -
helyeselt madame de Montespan. - Ha egyszer sikerül Őfelsége
kegyeibe férkőznie, nagyobb biztonságban lesz, mint a saját
otthonában, higgyen nekem.
- No és mi lesz a papával és a mamával?
- Őket bízd rám! - válaszolt Catherine. - Levélben megírok nekik
mindent. Aligha lesz kifogásuk a döntés ellen. Ők is tudják, az a
legfontosabb most, hogy időt nyerjünk.
- S meglátja, az időt nem is lehet kellemesebben tölteni
máshol, mint Saint-Germainben - így Montespan asszony. - Nos,
gyermekem? Mi a válasza?
Louise nagynénje tekintetét kereste, aki bátorítólag rá-
mosolygott.
- Ez esetben köszönettel elfogadom a lehetőséget, asszonyom!
Meglátja, nálam nem lesz odaadóbb híve az egész Udvarban!
- Az rám is fér, kedvesem - mondta keserű mosollyal a
kegyencnő. - Sokan vannak, akik a bukásomra spekulálnak, hogy
a helyemre léptessék a maguk kis jelöltjét, vagy épp saját maguk
álljanak oda. De majd meglátja, hogy milyen reménytelen harcot
vívnak!
Másnap a két vendég elhagyta a Bréviaires-kastélyt, s pár napra
rá útnak indult Louise is, aki a nagynénje párizsi palotájában fogja
kivárni, míg csatlakozhat a kegyencnő kíséretéhez.
Catherine de Bréviaires és az unokahúga nem sokkal a kapuk
zárása előtt érték el Párizst, mely utolsó derűs óráit élvezte az
éjszaka sötétjének beállta előtt. Az utcákon kereskedők
söprögettek boltjaik előtt, a vacsorával elkészült háziasszonyok
az ablakukon kihajolva vagy a házuk ajtajában állva
pletykálkodtak, az utcasarkokon gyerekek játszottak
üveggolyóikkal, és a hordszékek mélyére húzódva bodorított
parókás férfiak, illetve arcukat szatén maszkkal elfedő hölgyek
siettek színházba vagy az egyik palotában rendezett fogadásra.
Hamarosan leszáll az éj, és egy másik Párizs, a prostituáltak,
zsebmetszők, bérgyilkosok és garázdák éjszakai birodalma
kúszik elő nappali rejtekhelyéről, és elárasztja bűnnel a világ
egyik legcsodálatosabb városának utcáit. No persze nem mintha
erről a világról Louise-nak vagy akár Bréviaires grófnénak
fogalma lett volna!
Mikor befordultak a Saint-Paul utcába, ahol a Bréviaires-
rezidencia állt, a lánynak először egy elhagyatott, bedeszkázott
ablakú palota tűnt fel éppen Catherine-ék házával szemközt. A
baljóslatú épület annál is különösebb hatást keltett ebben az
előkelő negyedben, hogy újépítésű, díszes homlokzatú palotáról
volt szó, melyen mintha csak nemrég söpört volna végig egy
forgószél, kibelezve a házat.
- Mondja, nénikém, kié ez a palota? - kérdezte Louise, míg arra
vártak, hogy a cselédek kinyissák a kaput.
Catherine oda sem nézve megborzongott.
- Ne is kérdezd, Louise, a látását sem bírom annak a szörnyű
épületnek.
- Na de miért, nénikém? - ütközött meg Louise.
- Mondd, hallottál te Brinvilliers őrgrófnéról, Marié d’Aubray-
ről?
- Nem cseng ismerősen, nénikém...
- Még szerencse. Meglepődtem volna, ha Lavardin-ben ilyen
históriákkal terhelték volna egy gyereklány fejecskéjét...
Hátborzongató történet.
- Nénikém, most már el kell mesélnie, miről van szó. Catherine
kedvetlenül biccentett.
- Ha nem tőlem, hát mástól úgyis megtudod... Nos, ebben a
házban rettenetes gyilkosságok történtek alig néhány évvel
ezelőtt. Brinvilliers őrgrófné, aki a ház úrnője volt, úgy jutott
nevéhez és rangjához, hogy beházasodott a frissen nemességet
szerzett Gobelin családba, a híres kárpitkészítő famíliába.
Roppant ambiciózus és kapzsi teremtés volt, akit a világ összes
aranya sem elégíthetett volna ki. Szerette a férfiakat, az italt és
a szerencsejátékot is, ezek pedig csak úgy emésztették férje
egyébként nem éppen csekély járandóságát. Ezért úgy
határozott, megszerzi atyja, Antoine Dreux d’Aubray bíró
tekintélyes vagyonát, csakhogy annak halála esetére még három
testvére állt előtte az öröklési sorban... Úgy döntött, eltünteti
őket az útból.
Louise a szája elé kapta a kezét.
- Csak nem azt akarja mondani, nénikém, hogy valamennyiüket
megölette?
- Nem, nem mindegyiküket. Viszont az apjával és két fivérével
végzett, méghozzá saját kezűleg, méreggel, de a nővére csodával
határos módon megúszta az őrgrófné mesterkedéseit. S ezen
kívül még több tucat szerencsétlen életét oltotta ki...
- Azt mondta, több tucat emberét? - hüledezett Louise.
- Ahogy mondom - bólogatott Catherine. - Az őrgrófné ugyanis
semmit sem bízott a véletlenre. Saját szemével akarta látni,
hogyan hat a méreg, hát a környék kórházaiba és szegényházaiba
folyamatosan hordta az arzénos ételt, ráadásul ragaszkodott
ahhoz is, hogy maga etesse meg a szerencsétleneket. így napról
napra, hétről hétre ügyelhette meg, miként fejti ki a szer a
hatását. Az intézeteket vezető nővérek persze odáig voltak az
őrgrófné nagylelkűségétől...
- Rettenetes! Hogy lehet valaki ilyesmire képes, csak azért,
hogy pénzhez jusson?
- Pénzhez, hatalomhoz, szerelemhez... Meglepődnél,
gyermekem, ha tudnád, mi mindenre képesek az emberek ezért
a három dologért.
- No és a palota? Mi történt vele? A rendőrség emberei
forgatták így fel?
- Rosszabb. A népharag. Azon a napon, mikor az őrgrófnét
elhurcolták a börtönbe, ahonnan hamarosan a kínzókamrába,
majd a vesztőhelyre került, a dühöngő csőcselék fenekestül
felforgatta a házat... No, de itt van végre a kapus!
Mielőtt Catherine kiszállt volna a hintóból, még visszafordult
az ajtóból.
- De kérlek, verd is ki ezt az egész históriát a fejedből. Ami
elmúlt, elmúlt. A gonosz perszóna pedig azóta visszaadta sötét
lelkét a teremtőjének, aki bizonyára maga az ördög volt.
Louise és a grófné gyorsan keresztet vetettek, majd
kikászálódtak a kocsiból. Miután beléptek a fekete-fehér
márványlapokkal kikövezett előtérbe, előkerült a gróf is, aki
parókáját sebtében a fejébe nyomva sietett felesége
üdvözlésére. A grófnénál majd húsz évvel idősebb Bréviaires
alacsony, madárfejű kis öregember volt, ellenben minden
mozdulatából virgonc életerő áradt.
- Gróf úr, emlékszik még Louise unokahúgomra? - kérdezte
Catherine.
- O, hogy az unokahúgára? Hogy-hogyne emlékeznék rá,
kedvesem! - nyekeregte az öreg, csiptetője mögül mosolyogva
a vendégre. - Igazán bájos ifjú hölgy lett a rokonából! Bizonyára
nagy sikerünk lesz vele, ha bemutatjuk az Udvarnál.
- Velünk tart vacsorára, monsieur? - kérdezte a grófné.
- Fájdalom, nem lehet. Pelisson barátom fogadást ad, és már
elígérkeztem... De holnap már a világért sem hagynám ki a
lehetőséget, hogy két ilyen elbűvölő hölggyel osszam meg az
asztalomat és... Hoppá, most látom csak, hogy elment az idő!
Nekem még át kell öltöznöm.
Azzal fürge léptekkel a szobája felé indult, a felesége pedig
fejét csóválva nézett utána.
- Az én grófom kedves öreg bútordarab, de rettenetes, milyen
szórakozott lett az utóbbi években... Meg sem kérdezte, hogy
kerül ön ide!
A következő néhány nap kellemesen telt Louise számára.
Nagynénje és férje társaságában sétálgattak a Royale tér fái alatt,
ahol minden szembejövő ismerős be kívánt mutatkozni az
elbűvölő unokahúgnak. Illiers kiállhatatlan lakóinak a társasága
után a kedves rokonok és a sok barátságos arc között Louise úgy
érezte, a mennyországba került. Egykori életkedvével hamar
visszatért régi nevetése és rózsás arcszíne is, a csodás
ruhaköltemények pedig, melyeket nénikéje az Udvarban való
megjelenéséhez rendelt, egyenesen lenyűgözték: volt köztük
egy sötétkék brokát utazóruha, egy halványzöld és egy
füstszürke szatén nappali ruha és egy arannyal átszőtt
smaragdzöld bársony estélyi is. Ennyivel már nyugodt lélekkel
megjelenhet Saint-Germainben, madame de Montespan pedig
egyébként is megígérte, hogy új társalkodóhölgyének megfelelő
megjelenéséről a továbbiakban ő maga gondoskodik.
A legnagyobb boldogságot azonban az a levél okozta, melyet
Lavardin-ből kapott, az édesanyjától. Anne-Marie
gyöngybetűkkel írt soraiból csak úgy áradt a szeretet, s
biztosította Louise-t afelől, hogy édesapja sem neheztel rá a
történtekért, egyetlen vágya csupán, hogy mielőbb
megszabadíthassa lányát a Sauvage névtől.
Henry ugyanis nem tétlenkedett az elmúlt hónapokban: eget-
földet megmozgatott, hogy Sauvage-zsal kinyítassa háza kapuit,
beszélt a városi elöljárókkal, panaszt tett a lányszöktetés miatt,
még a dreux-i kapitánynál is feljelentést tett, emberrablással
vádolva meg szomszédját. Az egyházmegye vezetőinél pedig
kezdeményezte, hogy érvénytelenítsék a házasságot, minthogy
kiskorú lánya házasságához ő nem adta engedélyét. Az egyházi
tisztségviselők azonban tájékoztatták a lesújtott Henryt arról,
hogy a házasságot már elhálták, így ezen az úton nemigen
lehetett továbbhaladni, de ő nem adta fel. Éppen sikerült volna
meghallgatást kieszközölnie az Udvarban, mikor kézhez kapták
Catherine levelét.
Az azóta történtekről keveset tudtak mondani. Sauvage a
szökés másnapján megjelent Lavardin-ben, és követelte, hogy
adják át neki fia szökevény feleségét, de kidobták a házból.
Legjobb tudomásuk szerint azóta viszont nem hagyta el Illiers-
t, ahol naphosszat a fia ágya mellett őrködik, aki Morainville-ék
legjobb tudomása szerint továbbra is válságos állapotban van.
 A tervet, miszerint Louise egy időre az Udvarban húzza meg
magát, ők is támogatták, de azt mégsem hagyhatták, hogy lányuk
egyedül nézzen szembe ezzel a ragyogó, de intrikus világgal,
mely tele van csapdákkal. így hát a levéllel együtt megérkezett
a Bréviaires-palotába Suzon is, akivel Louise boldogan ölelkezett
össze a hosszú távoliét után. Reménnyel töltötte el az a tény is,
hogy François állapota a jelek szerint nem akart javulni, így jó
eséllyel akár megözvegyülhet. De ha nem így történik, neki akkor
sincs többé mitől félnie. Sikerült megszöknie börtönéből, és most
jó szándékú és befolyásos emberek óvják majd az érdekeit,
akikkel szemben egy Arnaud de Sauvage-féle alaknak nem sok
esélye lehet.
A Montespan márkiné címerét viselő hintó 1678. november 22-
én megállt a Saint-Paul utcai palota előtt, hogy az izgatott Louise-
t és Suzont Saint Germainbe vigye.
- Ne izgulj, gyermekem - csókolta homlokon búcsúzóul
Catherine de Bréviaires unokahúgát. - Biztos remekül helyt fogsz
állni az új környezetben. Csak tedd mindig azt, amit a márkiné
mond, és akkor nem hibázhatsz! Egyébként nem leszel teljesen
magadra hagyva. Jómagam és a férjem is gyakran megfordulunk
Saint-Germainben, a fiaim pedig az orleans-i herceg
szolgálatában állnak, így velük is találkozhatsz. Egy biztos,
unatkozni nem fogsz. A márkiné mellett kivételesen mozgalmas
az élet.
A fiatal lány, aki hónapokig élt egy rideg kastélyba zárva, ennél
szebb búcsúztatást nem is remélhetett volna. Forrón megölelte
szeretett nénikéjét, és egészen addig integetett sötétkék
bársonyba öltözött alakja után, míg a hintó be nem fordult a
Saint-Antoine utca sarkán.
 X. FEJEZET

Az Udvar hölgyei

- A kivénhedt kanca! Talán azt hiszi, bármit megtehet?! Én

mondom, egy nap elfogy a szerencséje!
Louise épp csak félre tudott ugrani a Montespan márki- né
szalonjából kicsörtető vörös hajú asszony elől, aki úgy viharzott
el mellette, hogy rá sem nézett.
- Előbb-utóbb úgyis odakerül, ahová való! - füstölgőit
távoztában az ismeretlen hölgy. - Bezárva fog elrohadni egy
kolostor mélyén, ahová a hűtlen asszonyokat vetni szokás...
Szavai lassan belevesztek a folyosó csendjébe, melynek sarkán
hangos ruhasusogás közepette eltűnt, de a márkiné még
hallhatta átkozódását, mert nevetve így szólt:
- Ő csak tudja! A kedves Soubise-nek, ahányszor megcsalta a
férjét, már a legszigorúbb kolostor legsötétebb cellájában
kellene gubbasztania. A karmelitáknál esetleg...
- Az egykori Valliére hercegnő* bizonyára jó példával tudna
előljárni a bűnbánatot illetően - válaszolta egy ismerős, mély
hang.
Louise bekukucskált a nyitott ajtón, és meglátta új úrnőjét
d’Uzés hercegné és egy számára ismeretlen hölgy társaságában.
- Jaj, ne is emlegesse szegény Louise de la Valliére-t... Azaz
pontosabban Louise de la Miséricorde nővért, ahogy most
nevezik. Múlt héten meglátogattam a beszélőn, s istenemre
mondom, egyre törékenyebb lesz az a szegény asszony. Szinte
már éteri... No hát, madame Sauvage, megérkezett végre! -
kiáltott fel a márkiné, aki épp ekkor vette észre az ajtóban
megszeppenten álldogáló Louise-t. - Lépjen csak közelebb,
gyermekem! Bár, ha jobban belegondolok, bizonyára
szívesebben venné a madame de Morainville megszólítást...
 A keleti kényelemmel berendezett szalon zsúfoltságig tele volt
puha fotelekkel, heverőkkel és puffokkal. Louise óvatosan
lavírozott a kecses asztalkák között, melyeken halmokban
kínálták magukat a sütemények és más édességek, s mikor odaért
a hölgyek elé, mélyen bókolt.
- Valóban boldoggá tenne, ha inkább a lánynevemen szólítana,
asszonyom - válaszolta.
- Hm... ezek szerint nem büszke a névre, melyet a házasságában
visel? - kérdezte kíváncsian az ismeretlen, őzikeszemű hölgy
Montespan-né balján.
- Inkább a férjemre nem vagyok büszke, akinek a révén
hozzájutottam - felelte csendesen Louise.
- Meséltem már neked madame de Morainville szerencsétlenül
alakult házasságáról, nem emlékszel? Ő a drága Bréviaires
unokahúga... Ő pedig, kedves Louise, a nővérem, Thianges
márkinéja.
- Hát hogyne, most már emlékszem! - mondta madame de
Thianges. - Ön volna tehát a nővérem kis pártfogoltja... Igazán
nem szép, ahogy elbánt önnel a férje családja, kedvesem. Van
esély a házasság érvénytelenítésére?
- Remélem, asszonyom, hogy létezik rá mód. Eddig nem volt
alkalmam utánajárni a jogi lehetőségeknek... Minden olyan
gyorsan történt.
- Megértem. Mindenesetre, ha segítségre lenne szüksége, Jean
Dómat, a híres jogtudós és a férjem jó barátok. Ha gondolja,
mesélhetek neki az ügyéről, ha legközelebb tiszteletét teszi
nálunk.
- Azért rendkívül hálás lennék, asszonyom! - mondta Louise
gyorsan. - Sőt, ha volna olyan kegyes és beajánlana monsieur
Domat-nak, magam is előadnám neki az ügyemet...
- A kedves Louise igen határozott teremtés, nővérem -
mosolygott Montespan-né. - Biztos vagyok benne, hogy maga is
kiválóan tudja képviselni az érdekeit.
 - Legyen. Ez esetben megpróbálom mielőbb megszervezni ezt
a találkozót.
- Ön igazán nagylelkű, asszonyom... - mondta Louise.
- Oh, dehogy is az! Csak szereti fitogtatni a társadalmi
kapcsolatait - elméskedett a márkiné. - Viszont ön, madame de
Morainville, rendezkedjen csak be. Ma még a szobájában fog
vacsorázni, hogy kissé megszokja az új környezetét, de holnap
már számítok magára a délutáni fogadásomon. A szobáját Marié
de Champvallonnal fogja megosztani... Mademoiselle! - intett a
márkiné a távolabb várakozó szőke, babaarcú lánynak. -
Megtenné, hogy megmutatja madame de Morainville-nek a
szállását?
Marié de Champvallon bátorítólag mosolygott Louise-ra.
- Azonnal, madame! - mondta, s a karját Louise karjába fonva
kivezette a jövevényt a szalonból.
Távoztában Louise még hallotta Thianges márkinét, aki
suttogóra fogott hanggal szólt testvéréhez.
- Igaza volt, húgom. Ez a hasonlóság egyenesen félelmetes...
Louise visszafordult, de nem volt ideje elgondolkodni az
elkapott szavakon, mert amint kiléptek a folyosóra, Marié pergő
nyelve egyből megeredt.
- Ön aztán igazán rejtélyes teremtésnek tűnik, madame de
Morainville... vagy madame de Sauvage, ahogy az úrnőnk először
nevezte. De ne aggódjon, nem kérdezem, mi okból hagyta el a
férje nevét... Hamarosan úgyis megtudom, amit tudnom kell.
Saint-Germainben nincsenek titkok. De annyit legalább áruljon
el, hogy honnan ismeri Montespan márkinét!
- Először a nagynéném, Bréviaires grófné házában találkoztam
vele és a hercegnővel, alig tíz nappal ezelőtt.
- Hm. Bizonyára nagy hatással lehetett rá, mert igen sebtében
kellett intézkednünk az ön elhelyezéséről.
- Meglepne, ha sikerült volna lenyűgöznöm a márkinét... Az
első találkozásunkkor poros férfiruhát viseltem, és jóformán a
lábai elé omlottam, miután egész éjszaka lovagoltam... Aligha
nyújthattam valami megnyerő látványt.
 Marié hunyorogva vizsgálgatta társnője arcát.
- Fiúruhában? Ön egyre érdekesebb személyiségnek tűnik,
madame.
- Aligha volnék az. De remélem, nem okozott gondot önöknek
a jövetelem. Említette, hogy hirtelenjében kellett intézkedni a
szállásomról.
- Igen, de ne aggódjon, nem túrt ki senkit a megszokott kis
fészkéből. Épp megüresedett egy ágy, pont az én szobámban.
Abigail de Fontlouc a napokban ment férjhez D’Arcelot
marsallhoz, aki úgy határozott, nyomban magával is viszi az ifjú
arát burgundiai birtokára, ahol rejtve lesz a kéjsóvár udvaroncok
szeme elől. Meg kell hagyni, van is oka a gyanakvásra. A szép
Abigail igencsak kikapós teremtés volt... Számát sem tudom, hány
éjszakán ébredtem az ablakunkon koppanó kavicsok zajára,
mellyel a szeretője jelezte, hogy várja a kertek alatt... De ahogy
elnézem, ön is sok szívet fog összetörni. Talán már van is valaki
kedves a szívének? - incselkedett Marie, és egy újabb folyosóra
terelte az új jövevényt.
- Az egyetlen férfi, aki eddig felkeltette az érdeklődésemet, a
férjem volt, és az a történet nem végződött valami szerencsésen.
Őszintén szólva egy életre kiábrándultam a férfinemből... -
felelte komolyan Louise.
- Ah, csacsiság! - legyintett mademoiselle de Champ- vallon, és
megállt egy csukott ajtó előtt. - De ha most így is érez, biztosan
találkozni fog valakivel, aki majd rabul ejti a szívét. Meglátja,
nálunk gyülekeznek az ország legszebb férfijai... Csak ne a
Monsieur udvartartásában próbáljon halászni közöttük.
Kikacsintott Louise-ra, és szélesre tárta előtte egy halvány
rózsaszínű selyemtapétával borított szoba ajtaját. A lánynak
kedvére való volt a világos és nőies berendezési helyiség, aminek
magas üvegablakán bőségesen áradt be a világosság.
 Az ablakhoz lépett: a télies napfényben fürdő, teraszosan
ereszkedő kertek alján a Szajna ezüstösen csillogó szalagját is
látni lehetett.
- Gyönyörű ez a szoba... és milyen szerencsés a fekvése!
- Az egyszer biztos! - nevetett Marié, és lehuppant az egyik
egyszemélyes, baldachinnal díszített ágyra. - Épp szerencsés
távolságra van a márkiné szobájától. Ha közelebb lennénk hozzá,
aludni sem tudnánk a folytonos rikácsolástól.
- A márkiné ilyen kellemetlen személy lenne? - csodálkozott
őszintén Louise. - Velem mindig roppant kedves volt, amikor
találkoztunk.
Marié elgondolkodva csücsörítette a száját.
- Azt nem mondanám, hogy kellemetlen. Inkább csak... hangos.
És különc.
- Különc?
- Igen. Hamarosan meglátja maga is, milyen rendkívüli
hóbortjai vannak. A végletek embere. Ha kedves akar lenni, olyan
lesz, akár a cseppentett méz. Ha nagylelkűségről van szó, kész
birtokokat érő összegeket szétszórni a rászorulók között, de ha
mérges... Hát, akkor kő kövön nem marad! Ráadásul igen hirtelen
haragú, és sok az ellensége... így aztán mindig megtalálja, kivel
keveredjen szócsatába.
- Mint azzal a csinos vörös hölggyel, aki kis híján fel döntött,
mikor megérkeztem? - kérdezte Louise, miközben coboly prémes
köpenye zsinórját bontogatta. - Egyáltalán, ki volt az?
Marié ismét csak legyintett.
- Oh, ő Soubise hercegnő. Ne is törődjön vele. Ő és a márkiné
azóta marakodnak, hogy Soubise befurakodott a király ágyába,
mikor Őfelsége három évvel ezelőtt elküldte Montespan-nét az
Udvarból.
- A király és Montespan-né szakítottak? Erről soha nem is
hallottam. Igaz, arról sem, hogy a királynak más szeretője is lett
volna az elmúlt években.
 Marié felnevetett.
- Hogy más szeretője? Évente tucatjával fogyasztja őket!
Persze egyik sem tett szert soha olyan befolyásra, mint
Montespan asszony... A szép Athéna ís ugyanis tett róla, hogy
kizárólag olyan hölgyek forduljanak meg a király ágyában,
akiknek nincs sok sütnivalójuk, de legalábbis könnyen
irányíthatóak. így aztán nem ritkán esett meg, hogy saját
barátnőit vagy egy-egy megbízható szolgálóját állította
csatasorba.
Louise, aki még mindig a tájban gyönyörködött, elkerekedett
szemmel fordult vissza az ablaktól.
- Csak nem gondolja, hogy engem is ezért hozatott ide a
márkiné?
Olyan rémült képet vágott, hogy Marié elnevette magát.
- Ugyan, azért nem kell úgy megijedni! Igen, látok rá némi
esélyt, de ne aggódjon, senki nem fogja a király karjaiba lökni.
Nincsenek veszélyben az erényei... Hacsak maga nem akarja
veszélybe sodorni őket.
Eszem ágába sincs, erről biztosíthatom! De ha már ilyen
közlékeny, elnézi nekem, ha leszek olyan szemtelen és
megkérdezem, hogy esetleg ön... szóval, hogy ön is...
Hogy én és a király? No, azt nem, soha. Tudja, engem ezért
küldött fel a családom Párizsba, hogy szerezzek magamnak egy
gazdag, unalmas és lehetőleg minél öregebb lei jét. Különben sem
vagyok épp a király esete. De ami azt illeti, maga sem. A teltebb
hölgyeket szereti, mint madame de Montespan.
- Mifelénk mindig is azt beszélték, hogy Őfelsége rajong a
márkízért. Épp ezért lepett meg a szakításuk.
- A szóbeszéd igaz. Csakhogy mostanában megváltoztak
errefelé a dolgok. A király öregszik, és ennek ő is érzi a súlyát.
Lassan negyvenéves lesz, az apja negyvenkét évesen hunyt el.
Igaz, az öreg Lajos király gyermekkorától kezdve beteges volt, a
mi királyunk viszont szerencsére majd kicsattan, de ez akkor is
elgondolkoztat egy férfit. Egyre többet imádkozik és egyre
kevesebbet mulat... így aztán az öreg Bossuet-nak nem volt nehéz
meggyőznie, hogy lelke üdve érdekében hagyjon fel a bűnös
életmóddal, és szakítsa meg a kapcsolatát a márkinéval.
- És ki ez a bizonyos Bossuet? Nézze el nekem, de tényleg nem
ismerem még ki magam az Udvar személyiségei közt.
- Nem tesz semmit. Jacques-Bénigne Bossuet, Meux püspöke,
és igen nagy becsben áll az Udvarnál. Híresen szép szavú
prédikátor, akit egész Párizs lelkesen hallgat. Sajnos az utóbbi
években mást sem tesz, mint dörgedelmeket szór az udvaroncok
fejére a szószékről, elítélve bűnös és parázna életmódjukat...
Melyhez, a véleménye szerint, a legékesebb példát maga
Őfelsége szolgáltatja, akit minden ki másnál keményebben ítél
el. Persze nem emlegeti Őfelségét vagy Montespan-nét név
szerint, viszont gyakran prédikál a bibliai Dávid király
házasságtöréséről és elitélendő életmódjáról. A párhuzamot
persze mindenki érti...
- Ha jól sejtem, Montespan asszony nem kedveli a püspököt.
- Ki nem állhatja! Az három évvel ezelőtt addig járt a király
nyomában és riogatta a pokol minden kínjával, míg Őfelsége meg
nem kérte Montespan-nét, hagyja el az Udvart.
- De a márkiné most megint itt van...
- Itt, de abban az egy évben, míg Montespan-né és a király nem
látta egymást, Őfelsége új szeretőkre tett szert, többek közt a
szép Soubise hercegnére, akinek a pletykák szerint legkisebb fia
a királytól fogant. De Montespan-né egy év elteltével
visszanyerte a hivatalos szerető státuszát, méghozzá egy
komédiába illó jelenet közepette...
Marié ekkor elmesélte Louise-nak, hogy a két korábbi szerető,
több mint egy év távoliét után találkozhatott újra Clagnyban,
Montespan asszony házában, de akkor is csak az Udvar
legékesebb és legnagyobb tiszteletben álló matrónáinak
felügyelete alatt. A két egykori szerető igyekezett fesztelenül
társalogni, de végül képtelenek voltak uralkodni magukon. A
király egyszer csak megragadta a márkiné kezét, és a hölgyek
rosszalló pillantásától kísérve szenvedélyesen suttogott valamit
a fülébe, majd mindketten mélyen meghajoltak a gardedámok
felé, és visszavonultak az úrnő hálószobájába. S ment minden
tovább, mint azelőtt... Az újonnan megtalált szenvedélynek két
újabb gyermek lett az eredménye.
A márkiné pedig azóta is ott húzza keresztül azoknak ügyeknek
a számításait, akik kihasználták az ő távoliéba , ahol csak tudja
- fejezte be Marie a történetet. - Most például megakadályozta,
hogy Soubise férjét kinevezzék egy jól fizető posztra. Épp emiatt
tajtékzott a hercegnő, mi kor ön megérkezett...
És mi a helyzet madame de Maintenonnal? Igaz, hogy ő és a
király...
- Szóval róla már ön is hallott? Nos, igen, errefelé sokért nem
adnánk, ha tudnánk, mi van a király és Maintenon között. Az
bizonyos, hogy mióta legifjabb gyermekük megszületett, a király
nem érintette a Montespan-nét... Ellenben egyre több időt tölt a
mélyen vallásos Maintenon asszonnyal, aki ugyanazt a nótát
duruzsolja a király fülébe a kárhozatról és a lélek
halhatatlanságáról, mint Bossuet. S neki megvan az az előnye
Montespan-néval szemben, hogy nem férjezett, hanem özvegy,
így legalább a kettős házasságtörés bűnét nem követheti el vele
a király... Már ha egyáltalán van köztük szó ilyesmiről.
- Nem sokat hallottam Maintenon márkinéról, de akik eddig
emlegették őt előttem, mind szigorú, sőt inkább unalmas
asszonyként írták le - jegyezte meg Louise, emlékezve arra, mit
mondott Nicolas nagybátyja a vacsorán, melyet a tizenhetedik
születésnapja alkalmából rendeztek.
Mademoiselle Champvallon vállat vont.
- A sort nyugodtan kiegészítheti a bigottal és a szenteskedővel.
Nehéz megérteni, hogy egy ilyen asszony veszélyeztetheti egy
Montespan-féle nő helyzetét, nem is beszélve a többi ragyogó
Udvari dámáról...
- Különös - jegyezte meg rövid hallgatás után Louise -, hogy ha
a király szerelmi élete kerül terítékre, senki nem veszi számba a
királynét mint tényezőt...
 - Hát igen. Szegény Mária Terézia egy mártír türelmével viseli
a férje kicsapongásait, akit egyenesen istenként imád... Na, de
egyelőre elég a pletykálkodásból! Nekem segítenem kell
asszonyunknak az esti toalettjében, maga pedig rendezkedjen
be. Fedezze fel a palotát! A szobalánya ma itt fog megteríteni
önnek a szobában. Holnap pedig csatlakozik hozzánk a szupé
idején!
Louise hamar berendezkedett Saint-Germainben. Bár a királyi
Udvar szinte folyton úton volt, többek közt Saint- Germain, a
Louvre, Fontainebleau és a Tuileriák között, az utóbbi tíz évben a
saintgermaini Régi Palota viszonylag állandó lakhelyéül szolgált
az uralkodónak és környezetének. Louise és Montespan asszony
otthona azonban nem ez az öreg, keszekusza alaprajzú, erődített
kastély volt, hanem a II. Henrik által emelt Új Palota. Ez az
egyszintes, manzárdtetős kastély hosszan terült el egy domb
tetején, ahonnan fenséges, teraszos kertek ereszkedtek alá
egészen a Szajnáig 2, melyben tikkasztó nyári napokon boldogan
kerestek felfrissülést az Udvar urai és hölgyei egyaránt. A
kegyencnő szerencsésnek mondhatta magát. A király hat teljes
szobát bocsátott a rendelkezésére, s ezen felül négyet foglaltak
el a márkiné hölgyei: társalkodónők, egy felolvasónő, három
szobalány és egy fodrász. Louise hamar megszerette Marie-val
közös lakosztályát is, melynek bájos eleganciája lavardin-i
szobájára emlékeztette. A szobából nyílt egy kisebb hálófülke is,
ahol Suzont szállásolták el, mademoiselle Champvallon
szobalánya, Clothilde mellé. Szegény Suzon nem rajongott az
osztályrészül jutott hálótársáért, minthogy Clothilde, ez a
tenyeres-talpas leányzó meglehetősen mogorva teremtés volt,
ráadásul éjszakánként éktelenül horkolt is.
Szerencsére Louise-nak nem lehetett oka ilyen panaszra, ő jól
kijött Marie-val. Ez a normandiai családból származó, alig
húszéves lány igen kellemes és igen beszédes teremtés volt.
Mademoiselle de Champvallon szimpatikusnak találta az
újonnan érkezett madame de Morainville-t, s már a megérkezése
napjától felkarolta a jövevényt, s idővel Louise is bizalmába
fogadta az eleven Marie-t.
Hamarosan beletanult napi teendőibe is. Reggelente ő is
segédkezett úrnőjének a készülődésben, noha feladata kimerült
annyiban, hogy az ékszeres ládikót tartotta kezében, míg az
öltöztető hölgy kiválasztotta az aznapra szánt darabokat, s szóval
tartotta a márkízt, míg annak toalettje be nem fejeződött. A
tényleges öltöztetést és a fésülködést a szobalányok végezték.
Ezután a márkiné elment, hogy részt vegyen a királyné leveejérí,
s elkísérje a felséges párt a reggeli imára a kápolnába. Majd délig
azzal töltötte az idejét, hogy vendégeket fogadott, kikocsizott a
környéken, vagy új ruhakölteményeket rendelt a szabójától. Ebéd
után megérkezett messire Biscotti, egy olasz fürdőmester és
négy segédnője. Ekkor kezdődött meg Athénais kedvenc
foglalatossága, az a két óra, melynek során minden áldott nap
önnön szépségének oltárán áldozott. A kegyencnő kedvenc
kékjének színeiben pompázó hálószobája ilyenkor leginkább egy
háremhölgy budoárjára emlékeztetett: a márkiné
selyemlepedőkkel borított hatalmas ágyában masszíroztatta
magát illatos olajokkal, ezt követően kényeztető fürdőt vett, s
míg az egyik hölgy ragyogó szőke haját méz és szőlőmagolaj
keverékével fényesítette, addig kezeit virágmintás
porcelánedényben áztatta, melybe egy másik asszony
mandulatejet öntött...
Miután Athénais felfrissülve, megszépülve toalettet cserélt,
megérkeztek a vendégek. A márkiné lakosztálya a hét négy
napján adott otthont híressé vált délutáni fogadásainak,
melyeken egészen addig szólt a zene, folyt a bor és csörögtek a
dobókockák, míg a király és a királyné vacsorázni nem indult, s
aminek végeztével az udvaroncok a felséges pár lakosztályaiban
folytatták a mulatozást.
Az összejövetelek legbizarrabb vendégei kétségkívül
Montespan asszony házikedvencei voltak: a vendégek lába körül,
az asztalok alatt, az ágyon játszadozva a legkülönfélébb állatok
voltak megtalálhatóak. No persze, nem csak egyszerű
angóramacskák vagy palotapincsik alkották ezt az állatkertet!
Olyan bizarr látványban is része lehetett az embernek, mint
libériás inasnak felöltöztetett majmok, pásztorlányka jelmezbe
bújtatott kacsák vagy hercegi színeket viselő kismalacok. Ezek a
jószágok állandó társai voltak a szép kegyencnőnek, aki rajongott
mindenféle illatért. Ez volt az a pont, mikor Louise
megállapíthatta, madame de Montespan-t valóban a „különc” szó
írja le legpontosabban. Ráadásul a fogadások alatt valóságos
audienciát tartott, melynek során meghallgatta azokat, akik el
akartak érni valamit a királynál vagy más magas rangú
személynél, akire a kegyencnő befolyással lehetett. Mindezt egy
kényelmes karosszékben elhelyezkedve tette, melyen úgy ült
kihúzott derékkal, akár egy trónuson. Akár ez volt az üzenete
ennek a díszes ülőalkalmatosságnak, akár nem, az bizonyos, hogy
ennek a kihallgatásnak ugyanaz volt a célja, mint az egész kis
fogadásnak. Tudtára hozni ország-világnak, hogy ki is a francia
Udvar első asszonya. S valóban, aki nem akart kimaradni a
társadalmi vérkeringésből, az mind meg is jelent Athénaís
termeiben, beleértve Bossuet püspököt vagy a híres Maintenon
asszonyt is. Louise már megérkezése másnapján megpillanthatta
Franciaország királyát, aki épp az említett hölgyet vezette be
karján szeretője szalonjába.
Louise nem igazán tudta eldönteni, mit gondoljon XIV. Lajosról
3 mint férfiról. Azt meg tudta állapítani, hogy hajdanán az
uralkodó valóban kora egyik legszebb fiatalembere lehetett, s
még most is őrzött valamit egykori bájából. Magasított sarkú
cipőin lépdelve tekintélyes látványt nyújtott, járásában és
mozgásában páratlan elegancia és kifinomultság tükröződött
anélkül, hogy gesztusai modorosak lettek volna. Hosszúkás arca,
mélyen ülő, sötétzöld szemei voltak, s fekete haja csigákba
rendezve omlott a vállára. Öltözéke a legpazarabb viselet volt,
melyet Louise életében látott: nem volt egyetlen centimétere
sem, melyet ne borítottak volna csipkék vagy aranyozott
hímzések. Valóban jóképű férfi lehetett volna, de Louise
figyelmét nem kerülte el, hogy a középkorú uralkodón, aki annyit
evett és ivott, hogy az három férfinak is elegendő lett volna*, aki
szinte egész napját munkával, vadászattal és szeretkezéssel**
töltötte, és akinek mindezek mellett elegendő volt éjszakánként
három-négy óra alvás, már bizony jelentkeztek életmódjának
következményei. Tengerzöld szemei, melyek egykor
smaragdként ragyogtak vagy épp éjfeketére váltottak, attól
függően, hogy a királyt öröm érte vagy haragra gerjedt, most
tompán és kiégetten fénylettek. A finom vonalú ajak enyhén
lefittyedt, s az áll alatt kis toka kezdett kirajzolódni. Louise-nak
olyan érzése volt, mintha egy egykor tökéletesen megfestett
portrét szemlélne, melyen egy durva kéz nedves ronggyal
elmosódottá tette a finom vonásokat.
A mellette közeledő Maintenon márkíz 4 viszont kellemes
meglepetésként hatott a lányra. Az asszony, aki ekkor már
negyvenkettedik évében járt, meglepően fiatalnak hatott.
Szépen ívelt arccsontjai, bájos, rózsaszínű ajkai és hófehér bőre
volt, melyet nem csúfított el még egyetlen apró ránc sem. Szeme
fekete volt, akár a szén, haja dús, sötétbarna csigákban
göndörödött. Valóban különleges szépségnek számított ebben a
környezetben, mely a szőkeséget és a Marie de Champvallonra
vagy épp az Athénaís de Montespan-ra jellemző babaszerű
szépséget dicsőítette. Ruhája visszafogott szabásvonalat
követett, de a legfinomabb selyemből készült, és a levendula
lilájában játszott. Hosszú, kecses nyakán egyszerű gyöngysort
viselt. Egyáltalán nem hasonlított arra a mogorva matrónára, aki
Louise képzeletében élt, de az egyébként intelligens
tekintetében valóban ült valami, ami leginkább folyamatos
helytelenítésre emlékeztette a szemlélőt. Ezen nem enyhített az
az udvarias, halvány mosoly sem, mely úgy tűnt, sosem tűnik el
a hölgy arcáról, szinte szoborszerűvé téve arckifejezését. Louise-
nak az volt a határozott véleménye, hogy Françoise de
Maintenon, mindent egybevetve, kellemes jelenség, viszont
képtelen lett volna elképzelni, amint hangosan nevet,
kétségbeesve sír vagy éktelen haragra gerjed. Egyszóval maga
volt Montespan-né tökéletes ellentéte, aki buja idomaival,
hangos természetével, csípős nyelvével és a maga nyers,
szexuális kisugárzásával úgy hatott a visszafogott Françoise
mellett, mint egy valóságos bacchánsnő...
Montespan-né felállt, s mint ahogy a többi vendég, mély bókkal
köszöntötte a királyt. Az érkezők a háziasszonyhoz léptek, hogy
üdvözöljék őt. Lajos kezet csókolt kedvesének.
- Madame, ön elbűvölő ma is, mint mindig - mondta kellemes,
mély hangján.
- Felséged zavarba hoz... De mindig boldoggá tesz, ha
megtiszteli szerény összejöveteleimet. Sajnos rég részeltetett
már ebben a szerencsében...
 - Az államügyek, madame, az államügyek! - sóhajtott fel
drámaian a király. - Sajnos az uralkodó kötelességei előbbre
valók a szórakozásnál! Mi más is tarthatna távol bennünket
kegyedtől?
- Talán valami újfajta szórakozás, felség, melynek mostanában
szívesebben hódol... - felelte az asszony, szemrehányó pillantást
vetve Françoise-ra, aki, akárcsak a király, elengedte füle mellett
a megjegyzést.
- No hát, ki ez az ifjú hölgy, aki ön mögött álldogál? - kérdezte
Lajos, hogy témát váltson. Egyenesen Louise-ra nézett, aki érezte,
hogy a haja tövéig vörös lesz. - Lépjen csak közelebb,
gyermekem!
Louise elhagyta helyét Montespan-né széke mögött, ahonnan
addig nyugodtan szemlélhette az eseményeket, és tökéletes
bókkal köszöntötte uralkodóját.
- Az ifjú hölgy kíséretem legújabb tagja. Mademoiselle de
Morainville de Combray... – mondta Montespan-né. - Bréviaires
grófné barátnőm unokahúga, aki nemrég ajánlotta őt a
figyelmembe.
Lajos intett Louise-nak, hogy felegyenesedhet. Ám ezután
hosszú pillanatokig egy szót sem szólt, mindössze
kifürkészhetetlen arccal bámulta a lányt. Már épp kínossá vált
volna a csönd, mikor a király egyszerre megrázkódott, s
szórakozottan csak ennyit mondott.
Nagyszerű, ez igazán nagyszerű! Mindig boldogsággal tölt el
bennünket, ha ilyen elragadó fiatal hölgyek csatlakoznak az
Udvarunkhoz... Áh, Boutville! Jó, hogy látom! Itt az ideje néhány
szót váltanunk az ügyéről, nem gondolja? - mondta, és már
félrehúzódott egy nagy bajusz ú férfival, akit az imént pillantott
meg, többé pillantásra sem méltatva Louise-t.
A lány Montespan-néra sandított, aki elbiggyesztette az ajkát.
Arcán mintha csalódottság tükröződött volna. Maintenon asszony
mosolya ellenben egy árnyalatnyival szélesebbre húzódott.
Közelebb lépett Louise-hoz.
- Mondja, kedvesem, mennyi idős ön? - kérdezte egyenesen a
lány szemébe nézve.
- Tizenhét vagyok, madame - felelte Louise udvariasan.
- Hallottam, hogy Montespan asszony kísérete új taggal
gyarapodott, de úgy informáltak, a szóban forgó hölgy férjezett.
Ha jól értettem, az úrnője mademoiselle-ként mutatta be...
Louise nem jött zavarba.
- Igen, asszonyom, úgy van - felelte határozottan. - Én kértem a
márkinét, hogy a lánykori nevemet használhassam az Udvarban,
minthogy a házasságomat remélhetőleg hamarosan
érvénytelenítik.
- Ó, valóban? Ez igazán érdekes... S mondja, hova valósi,
madame de Morainville?
- Orleanais-ból jöttem, asszonyom.
- Úgy? És nincsenek rokonai angol földön? Esetleg éppen az
Udvarnál?
Louise nem tudta mire vélni a kérdést.
- Nem, asszonyom, amennyire én tudom, nincs.
- Különös... - mondta a márkinő elgondolkozva. - Ez a
hasonlóság... Nem igaz, Athénaís?
Maintenon asszony szúrós szemmel nézett Montespan-néra,
de az nem felelhetett, mert ekkor egy harsány hang hasított bele
a diszkrét hegedű- és fuvolaszóba.
- Kedveseim! - kiáltotta a szobába lépő idősebb hölgy, karjait
a társaság felé nyújtva. - Micsoda öröm így együtt látni önöket.
Hetek óta nem láttam egy ismerős arcot! Én mondom, Párizs
falain túl nincsen társasági élet! Úgy hiányoztak nekem mind!
A betoppanó hölgy ismert és népszerű tagja lehetett az
összegyűlt társaságnak, mivel beléptére többen is félbehagyták
éppen folytatott tevékenységüket, hogy az új vendég
üdvözlésére siessenek. Még maga a király is széles mosollyal az
arcán fogadta a hölgy meghajlását.
Maintenon asszony arcán ezzel szemben mintha bosz- szúság
suhant volna keresztül.
- Úgy! Szóval meghívta a kedves Ninont is, Athénaís? - kérdezte.
- Igen. Tudja, épp most tért vissza a fürdőkúrájáról. Égett a
vágytól, hogy újra a társaság sűrűjébe csöppenhessen. Ön
biztosan örül neki, hiszen régi jó barátok Ninon L’Enclos-val!
Montespan asszony ártatlan szempillarebegtetéssel kísért
válasza, úgy tűnt, felbőszítette riválisát.
- Ugyanolyan jól tudja, mint itt bárki más, hogy mademoiselle
L’Enclos és én nem szívleljük egymást. Valaha gyakran forogtunk
ugyanabban a társaságban, ez igaz, de sosem voltunk többek
közeli ismerősöknél.
Pedig mindig is azt hittem, hogy önök kebelbarátnők voltak
egykoron... Persze, ha ezt ön ma már valamilyen rejtélyes okból
inkább tagadni kívánja, akkor én...
A márkiné nem tudta befejezni a mondatot, mert Maintenon
asszony, arcán megvető mosollyal, továbbállt.
Louise még mindig az új vendéget nézte. Ez volna a híres Ninon
L’Enclos, a színésznő? Hát ezért volt ismerős a számára! Még
gyermekként látta egyszer fellépni, mikor néhány hetet a
nagynénjééknél töltöttek a szüleivel. Akkor persze még nem
mesélték el neki, hogy a hölgy valószínűleg Franciaország
legkalandosabb szerelmi életével büszkélkedhet, s hogy a
tehetséges színésznő voltaképpen Párizs legelőkelőbb
kurtizánja. Szeretői az Udvar legmagasabb rangú úriemberei
közül kerültek ki, de egyik sem maradhatott sokáig a gyönyörű
Ninon kegyeiben. „Igazán szeress, de ne sokáig!” - ez volt a
mottója. Egyedül egy bizonyos Louis de Mornay, Villarceaux
márkija volt olyan szerencsés, hogy három évig birtokolja Ninon
szerelmét, akinek mademoiselle L’Enclos egy fiút is szült.
Az asszony, Louise ámulatára, alig változott valamit az általa
látott fellépés óta, s bár közeledett a hatvanhoz, még mindig
szép, akár kívánatos jelenségnek is volt mondható. Emellett
roppant élénk és szórakoztató személyiség lehetett a körülötte
egyre-másra felharsanó nevetésből ítélve. Louise érdeklődésére
Marie megerősítette Montespan asszony szavait, miszerint
Maintenon asszony és a színésznő egykor közeli barátok voltak,
sőt, azt is elmesélte, hogy a színésznő egy időben vidéki kastélya
házvezetőnőiéként is alkalmazta az anyagilag megszorult özvegy
Scarron-nét.
- S mit akarhatott az úrnőnk elérni azzal, hogy meghívta Ninon
L’Enclos-t? - kérdezte Louise.
- Két dologról lehet szó - vélte Marie. - Vagy így akarta egykori
szerény származását riválisa orra alá dörgölni... vagy pedig ki
akarja deríteni, mitől romlott meg a két asszony viszonya. Az
asszonyunk sokért nem adná, ha valami sötét foltot fedezhetne
fel Maintenon márkiné makulátlannak vélt múltjában.
Louise-nak néhány nap múltán már zsongott a feje a sok új
élménytől, s bármit megadott volna egy órácska magányért. Nem
volt ugyanis hozzászokva, hogy olyan helyen éljen, ahol a
magány fogalma ismeretlen volt. Az uralkodók élete a
nyilvánosság előtt zajlott felkeléstől lefekvésig, sőt még éjszaka
is őrködött valaki ágyuk mellett, a földön aludva. Az
udvarhölgyek, udvaroncok, cselédek és testőrök pedig mind-
mind szabadon jártak-keltek a szobák közt, egyszóval az egész
Udvar egy hatalmas, átlátszó üvegkalitkában élte mindennapjait.
Hirtelen rettentő vágyakozás fogta el a Lavardin-kastély titkos
búvóhelyei és csöndes kertje után.
Egy kellemes esemény azonban némileg enyhítette kínzó
honvágyát. Egy hete sem volt még az Udvarnál, mikor Catherine
de Bréviaires társaságában meglátogatta őt Henry és Anne-Marie.
Louise sírva omlott a karjukba.
Se vége, se hossza nem volt a csókoknak, öleléseknek és । sűrű
bocsánatkéréseknek. Miután lehiggadtak a kedélyek, Catherine
kiterelte rokonságát az udvarra, mivel a zajos csapatra már
kezdtek felfigyelni a kíváncsiskodók, javasolta, hogy a
Morainville család tegyen egy hosszú sétát a parkban, ő maga
pedig elsietett, hogy üdvözölje Montespan asszonyt és d’Uzés
hercegnét.
Louise egyik karjával anyjába, a másikkal apjába karolva haladt
keresztül a kerteken, s élvezte családja rég nem érzett
biztonságot adó közelségét. A Morainville házaspár egyébként
remekül festett elegáns öltözetében. Louise, aki megszokta már,
hogy kizárólag igényes, ám egyszerű és kényelmes ruháikba
öltözve látja szüleit, nem tudott betelni a tökéletes udvaronc
eleganciájával megjelenő monsieur és madame de Morainville
látványával.
- Úgy látszik, kislányom - mondta Anne-Marie nevetve -,
igencsak elhanyagoltam magam az utóbbi években, ha ennyire
meglep, hogy édesanyádnak is vannak divatos holmijai.
- Ez valójából az én hibám - mondta gyorsan Henry. - Többet
kellene társaságba vinnem édesanyádat. Egészen otthonülő lett
mellettem. De mitévő legyek, ha a könyvtáramban jobban érzem
magam, mint a fecsegő emberek között...
- Meg kell mondanom, papa, teljesen megértem magát. Néha
bármit megadnék azért, hogy csak egy órácskára elrejtőzhessem
a lavardin-i könyvtár magányába.
- Úgy érted, nem érzed jól magad az Udvarban, gyermekem? -
kérdezte Henry aggodalmasan.
- De igen, papa, egy percig se aggódjon miattam. Sőt, talán a
jelenlegi állapotomban ez a hely tesz nekem a legjobbat. A sok
ember, a sok új élmény, legalább elterelik a gondolataimat... az
elmúlt hónapokról...
- Csak? - kérdezte Anne-Marie, aki megérezte lánya hangjában
a bizonytalanságot.
- Csak hát fárasztóak az itteni emberek, az az igazság. Mind
folyton csak fecsegnek, de nem mondanak semmit. Ha viszont
mégis kiszalad a szájukon valami, aminek veleje is van, máris tíz
másik ember fülébe jut el, mintha szél vinné a szavakat. Azt
hiszem, nagyon kell vigyáznom, hogy kinek mit mondhatok.
 Henry elégedetten megpaskolta lánya kezét.
- Örülök, kedvesem, hogy ilyen előrelátó vagy. Úgy tűnik, az
elmúlt hónapok alaposan átformáltak téged. Mintha nyugodtabb
és megfontoltabb lennél.
- Apádnak igaza van, Louise. Egészen megváltoztál. Még a
járásod is más, és már nem vagy olyan izgága, mint régen. Sőt,
mintha nőttél is volna.
Anne-Marie őszintén beszélt. Anyai szeme már az első
pillanatban észrevette, mennyit változott lánya az elmúlt nyár
óta. A szépséges, de kissé szédült kamaszlányból egy érett,
csöndesebb fiatal nő lett. De szíve mélyén nem igazán örült a
változásnak, minthogy annak igen súlyos ára volt.
- Igaz is... - kezdte végül tétovázva Louise -, van valami hírük
Illiers-ből?
Henry és Anne-Marie összenéztek, de nem szóltak semmit.
Végül Louise faggatózására kénytelenek voltak elmondani, hogy
forrásaik szerint François de Sauvage
- Állapota javulni látszik, s hogy a minap már rövid sétát is
tehetett a kastély körül... S hogy azt tervezik, amint megerősödik,
apjával az Udvarba jön, hogy a királytól követelje vissza
szökevény feleségét.
Louise elsápadt a hírre. Akkor először képzelte el a
lehetőséget, hogy François egyszer csak itt terem, s őt sikoltozva
és rúgkapálva bekényszerítik egy lefüggönyözött hintóba, mely
meg sem áll vele Illiers-ig. De nem akarta szülei előtt kimutatni,
mennyire megrémiszti ez a lehetőség, így könnyednek szánt
hangon csak ennyit mondott:
- Azzal ugyan nem sokra megy! Montespan asszony megígérte
nekem, hogy sosem enged el maga mellől, márpedig ha ő kér
valamit, azt a király sosem tagadja meg tőle...
Remélte, hogy szavai magabiztosan csengenek, mert most,
hogy saját szemével is láthatta a kegyencnő hanyatló
befolyásának néhány jelét, már korántsem volt olyan biztos
önnön helyzetében.
- De bárhogy is, a lényeg, hogy csak addig tartson maga mellett,
míg az érvénytelenítést kimondják... Montespan asszony nővére,
Thianges márkiné megígérte, hogy monsieur Dómat, a híres
jogtudós figyelmébe ajánl... Holnapután kimenőm lesz, esetleg
felkereshetnénk őt együtt!
- Remek ötlet, kislányom! - helyeselt Henry. - Feltétlenül így
teszünk.
A Saint-Germain-l’Auxerrois-n lakó idős jogtudósnál tett
látogatás némileg megnyugtatta Morainville-éket.
- Korántsem látom esélytelennek az érvénytelenítés
lehetőségét, madame - mekegte az idős professzor kecske
szakállát húzogatva, miután Louise előadta házassága történetét.
- Persze nem lesz egyszerű, de van remény.
- S mi volna az? - kérdezte izgatottan Henry.
- Egyházunk törvényei kimondják, ha valaki színlelés sei vesz
rá egy másik felet a házasságra, mely színlelés a házasság egyik
lényegi elemére irányul, akkor az érvényteleníthető. Kimondja
továbbá azt is, hogy a hűtlenség ugyan nem ok az
érvénytelenítésre, de ha az egyik fél eleve kizárja jövőbeni
hűségét, minthogy példának okáért ágyasságban él a
házasságkötés idején, akkor az már megfelelő jogalapot képez rá.
Márpedig itt van a kutya elásva... Ha jól értettem, a férje
otthonában állandó jelleggel él egy asszonyszemély, akinek hát...
az ön férje testi vágyainak a kielégítése a feladata. Hogy is hívták
a kislányt?
- Toinette-nek...
- Igen. Na most ezt a Toinette-t nem bocsátották el a háztól az
esküvőjük után sem, sőt a férje továbbra is felkereste annak
ágyát. Ezt bizonyítanunk kell... Legjobb lenne ezt a nőszemélyt
előkeríteni, mire perre kerül sor. De néhány szolgáló is megteszi
tanúként, ha az illető hölgyet sikerülne jól elrejteniük addigra.
 - Nem hiszem, hogy ez járható út lenne, Dómat mester - mondta
Louise, csüggedten Madeleine-re és Marcelre gondolva. - Azok az
emberek vakhűséggel ragaszkodnak a gazdáikhoz. Bár azt a lányt,
Marguerite-t, aki segített nekem megszökni, talán
megkérhetnénk, hogy tanúskodjon.
Na, látja, kezdetnek ez is megteszi. Ő önmagában ugyan nem
lesz elegendő, de ne aggódjon: kellő mennyiségű arannyal a
legelvakultabb szolgáló hűsége is megingatható. S ezt negyven
év tapasztalata mondatja velem!
- És ha nem sikerül érvényteleníteni a frigyet? - kérdezte
Louise.
- Akkor még ott van a törvényes különélés lehetősége, libben
az esetben férjének nem lenne többé joga rendelkezni a
személye fölött, viszont egyikük sem köthetne házasságot
többé... De ez csak a végső eset.
- S én tehetnék valamit? - kérdezte gyorsan Louise. - Bármit,
amivel előremozdíthatnám az ügyet?
- Hm...! - töprengett monsieur Dómat. - Kegyed ugyebár azt
mondta, az Udvarnál van... Nos, megpróbálhatna megnyerni
ügyünknek valamely befolyásos egyházi személyt. A király
gyóntatóját, Lécuyer atyát, vagy ami még jobb, Bossuet püspököt.
Nála hatásosabb pártfogót keresve sem találhatna...
- Igyekezni fogok, Dómat mester - mondta Louise, és magában
meg is fogadta, hogy amint módja lesz rá, megpróbálja
megkörnyékezni a meux-i püspököt.

* Louise Françoise de La Baume Le Blanc, La Valliére és Vaujours hercegnője (1644-

1710), aki 1661 és 1667 között volt XIV. Lajos szeretője, mialatt öt gyermeket szült a
királynak. Közülük csak ketten élték meg a felnőttkort, őket Lajos törvényesítette. A mélyen
vallásos hercegnőt mindig is lelkiismeret-furdalás töltötte el a nős királlyal való viszonya
miatt, így vezeklésül 1674-ben belépett a karmelita apácák közé.
 * A levee kifejezés a francia lever (=fölkelni) igéből ered, és a király, a királyné vagy
valamely más magas rangú személy szigorú etikett szerint zajló ébredési ceremóniáját
jelöli.
* XIV. Lajos étvágya valóban példa nélkülinek számított az Udvarban. Sógornője, az
orléans-i hercegnő saját bevallása szerint több ízben látta a királyt egy ültő helyében
elfogyasztani négy tányér különbözőféle levest, nagy tálnyi salátát, két szép szelet sonkát,
két embernek is elegendő ürühúst, egy egész kappant, majd egy foglyot, megtetézve egy
nagy szelet tortával, gyümölccsel és főtt tojással. A király halála után a boncoláskor kiderült,
hogy gyomra, valamint belei befogadóképessége háromszorosa volt egy átlagos férfiénak.
Állítólag kapcsolatuk fénykorában a király napjában három-négy- szer is felkereste
Athénaís ágyát.
 XI. FEJEZET

A bál

Morainville-ék másnap hajnalban hazaindultak Orléanais- ba, s

ettől kezdve Louise napjai ugyanabban a Montespan asszony
napirendje által diktált mederben folytak, mint addig. A
karácsonyi és újévi ünnepségek úgy jöttek és teltek el, hogy
Louise nem kapott újabb híreket François hogyléte felől, s
komolyan aggódni kezdett, hogy férje aki azóta bizonyára
felépült a betegágyból - bármelyik pillanatban betoppanhat.
Ráadásul hiába próbált egyre-másra kihallgatást kérni Bossuet
püspöktől, annak titkára rendre elutasította a kérést.
- Őeminenciája roppant elfoglalt személy, madame - hangzott
minden alkalommal a válasz Diegon abbé szájából. - Különösen
így, advent táján. Javaslom, próbálkozzék vízkereszt után.
ígérete ellenére nem jelentkezett Dómat mester sem. Mikor
Louise személyesen próbálta felkeresni, a házát őrző idős
kulcsárné csak annyit közölt vele, hogy a mester hazautazott
Auvergne-be a családjához az ünnepek idejére, de üzenetet nem
hagyott hátra senkinek. Louise nem tudta mire vélni a dolgot.
Kedvét az sem derítette fel, hogy kénytelen volt családjától távol
tölteni az ünnepeket, mivel Montespan asszony ragaszkodott a
jelenlétéhez a karácsonyi ünnepségek idejére.
- Ne hagyjon el most még ön is, madame! - sóhajtotta
panaszosan a kegyencnő. - Nem elég, hogy a jó Bonneval és
Champvallon is hazautazik az ünnepekre, most még maga is itt
akar hagyni... Hát senki nem lesz, aki felvidítson ezekben a nehéz
napokban?!
Louise látta, hogy a kiszámíthatatlan kedélyű Athénaisen újabb
hisztérikus roham kezd úrrá lenni, így gyorsan megnyugtatta,
hogy természetesen mellette marad, ameddig csak kívánja.
 Szó mi szó, a márkiné valóban nem volt a legjobb állapotban.
Szemei vörösek és püffedtek voltak a sok sírás- i ól, kezében
ronggyá gyűrt zsebkendőt szorongatott. Azóta volt ebben az
állapotban, hogy a király, el kívánván vonulni az Udvar zajától,
hogy lelkiekben felkészülhessen Jézus Krisztus születésének
ünnepére, néhány napra visszavonult Fontainebleau-be, s nem
vitt magával mást, csak Maintenon márkinét... Aki ezt követően
pazar, ötvenezer livre-nyi karácsonyi ajándékot kapott
Őfelségétől. Bár Lajos király és az egykori nevelőnő viszonyának
pontos természetét továbbra sem ismerte senki, ez a fejedelmi
ajándék sokat sejtetett annak elmélyüléséről. Bármi volt is az
igazság, az a kitüntetett figyelem, melyben riválisát a király
részeltette, megviselte Montespan asszony idegeit, aki így Louise
egyetlen s igen nyomasztó társasága volt karácsony idején.
A lehangoló hangulatban telt hetek után a lány izgatottan várta
életének első igazi bálját, amin vízkeresztkor vett részt. Az estélyt
abból az alkalomból rendezték, hogy II. Károly spanyol király
eljegyezte Marie-Louise hercegnőt, a Monsieur első
házasságából született legidősebb lányát.
Aznap kora este Montespan asszony lakrésze felbolydult
méhkassá alakult - bár gonoszabb nyelvű szemlélő akár zajos
csirkeólhoz is hasonlíthatta volna. Mindenfelé estélyi ruhák,
selyemharisnyák, harisnyakötők, szalagok és póthajak hevertek.
Az udvarhölgyek fel s alá futkorásztak egymás hálótermei között,
a kétségbeesett szobalányok pedig tüzes vasalókkal és forró
hajsütővasakkal rohangáltak utánuk. Louise már-már kételkedve
kezdte nézegetni magát a tükörben, hogy talán neki is több időt
kellett volna fordítania a külsejére, de a szobába lépő Marie de
Champvallon megnyugtatta, hogy csodásán fest. Ez igaz is volt.
A Catherine nénjétől ajándékba kapott smaragd- és bordó
színekben pompázó bársonyestélyi a hosszú, sötétzöld
selyemkesztyűkkel valóban remek választás volt Louise
színeihez.
 - Csodálatosan néz ki - sóhajtotta Marie, mikor meglátta
társnőjét. - Én is szívesebben hordanék komolyabb színeket, de
hiába! Még nem vagyok férjnél.
- Sose bánja, Marié! - legyintett Louise. - Magam vagyok a
legjobb példa rá, hogy a házasság csak fájdalmat hoz az ember
életébe.
- Azért ne túlozzon! Az ön példája ugyanis igencsak
szélsőséges. François de Sauvage egy vadállat.
Louise, aki elmesélte kalandos házassága szomorú történetét
barátnőjének, megborzongott férje neve hallatán. Az elmúlt
napokban jóformán minden zajra összerezzent, mintha François
vagy Arnaud de Sauvage bármelyik pillanatban beronthatna
Montespan-né szalonjába.
- ...és azért mégsem minden férfi ilyen - fejezte be a gondolatát
Marie.
- Az lehet, de akkor sincsenek többé illúzióim - biggyesztette
el ajkát Louise. - És különben is, a boldog házasság igencsak ritka
a mi köreinkben.
- Az ön szülei boldogok.
- Ők a kivételek, ami erősíti a szabályt. Komolyan mondom,
Marie. Ha az Úr lesz olyan kegyes hozzám, hogy így vagy úgy, de
megszabadít François-től, többé rá sem nézek a férfiakra.
- Ha ezt hallanák a kegyiért sorban álló udvaroncok...!
- Ugyan, Marie, szó sincs sorokról!
- De a fivérem szívét már rabul ejtette. Árulja el, szegény
Philippe-emnek esélye sincs arra, hogy egy napon gyengéden
pillantson rá?
Louise már várta egy ideje ezt a kérdést. Igazán megkedvelte
Marie bátyját, Philippe de Champvallont, aki jóravaló fiatalember
volt és a király gárdistájaként szolgált, és az első naptól szemmel
látható érdeklődést mutatott a lány személye iránt. De Louise-t a
jóképű fiatalember - csakúgy, mint a többi férfi - hidegen hagyta.
- Drága Marie, az ön barátsága végtelenül fontos nekem, s nem
szeretném megbántani sem önt, sem a fivérét. Ezért, ha
módjában áll, próbálja bátyja érzelmeit más irányba terelni.
Mondja el neki, hogy olyan csalódáson vagyok túl, aminek
köszönhetően még jó darabig nem fogok a bizalmamba fogadni
egyetlen férfit sem.
Marie felsóhajtott.
- Hát legyen! Nem erőltetem a dolgot, és gondoskodom róla,
hogy Philippe se tegye. Szegény fiú! Meg fog szakadni a szíve!
- Marie, ön szokása szerint túldramatizálja a helyzetet...
- Igen, igaza van, túloztam - nevetett Marie. - Egy jóképű és
fiatal gárdatiszt ezer módját is megtalálja a vigasznak... de egy
picit azért biztosan csalódott lesz.
- Jóképű fiatalember, túlteszi magát rajta - mondta Louise
mosolyogva, majd Suzonhoz fordult. - Ha nem vagy még túl
fáradt, megtennéd, hogy segítesz Champ- vallon kisasszonynak a
készülődésben? Én már készen vagyok, viszont Marie lassan kifut
az időből...
- Ez igazán kedves magától! Clothilde, ugye nem bánod, ha
Suzon besegít nekünk?
Clothilde csak mordult egyet, s némán bontogatni kezdte a
szalagokat úrnője ruháján.
Mikor Louise a király fogadótermébe lépett, szeme elé a
legpazarabb látvány tárult, melyben valaha is része volt. Pedig
már épp azt gondolta volna, kezd hozzászokni ahhoz a hallatlan
pompához, mely a Napkirály környezetét jellemezte. Selymeket,
brokátokat és arannyal átszőtt bársonyokat látott mindenfelé,
férfiak és nők egyaránt roskadoztak a magukra aggatott rubintok,
gyémántok és gyöngyök alatt. Az Udvar minden nemese azon
igyekezett, hogy pompában túltegyen a másikon, mégis, mikor a
király belépett a terembe, valamennyiüknél fényesebben
ragyogott. Lajos sötétkék selyemtunikát és arannyal átszőtt
vörös bársonyzekét viselt, nyakában a Szentlélekrend pazar
drágakövekből kirakott keresztje lógott, s kalapján Franciaország
híres kék gyémántja sziporkázott, mely önmagában akkora volt,
mint egy kisgyermek ökle. Kezén drágaköves gyűrűk szikráztak
minden egyes mozdulatra, mellyel alattvalói meghajlását
fogadta. Mellette a királyné valóban nem hatott túl
jelentőségteljes személyiségnek. Az alacsony és vékony asszony
maga volt a szelídség és visszafogottság. Bár egyidős volt
férjével, leginkább egy izgatottságtól kipirult kamaszlányra
emlékeztetett a fehér orcáin kirajzolódó apró, rózsaszín ereknek
köszönhetően. Kékesszürke szeme és a rengeteg, göndör, szőke
haja kétségkívül megjelenése legfőbb éke volt, bár mindkettő
olyan fénytelen és sápadt, mint egy törékeny porcelánbabáé.
Ellenben ékszerei legalább olyan értékesek voltak, mint a
mellette lépdelő Lajoséi. Szegény asszony tényleg mélységes
szerelemmel csügghetett a férjén, hisz még most is, majd
húszévnyi házasság után olyan áhítattal és elragadtatással
pislogott föl rá, akinek büszkén haladt az oldalán, mintha csak
friss házasok lennének. Mária Terézia királyné az évek alatt hat
gyermeket szült a királynak, akik közül csak egy érte meg a
felnőttkort: Lajos trónörökös, a Dauphin - azaz, ahogy újabban
nevezték, a Monsegnieur. A tizenhét éves pufók fiatalember
közvetlenül fenséges szülei nyomában haladt.
Az udvaroncok ettek, ittak és kártyáztak egészen addig, míg a
király meg nem adta a jelet a tánc kezdetéhez. Ez pedig nem mást
jelentett, minthogy a meghívottak felsorakoztak a branle-hoz,
ehhez a viszonylag kötetlen körtánchoz, mely néhány percre egy
barátságos vidék i ünnepséghez tette hasonlatossá a francia
Udvart. Ezt követték a danse á deux-t, azaz a páros táncok,
melyeknél a vendégek - az egymást rangban követő, táncoló
párokon kívül - csupán szemlélődök voltak. Az olyan
szenvedélyes táncosoknak, mint Louise, a bál ezen része is
rendkívüli élvezetnek számított: az Udvarban szép számmal
akadtak kiváló táncosok, akiknek előadását öröm volt nézni.
Az est fénypontja maga Lajos király volt - nem hiába állt az
ország legjobb táncosa hírében -, midőn feleségével a karján
eltáncolt egy menüett és egy gavotte-ot.. Őket követte a király
öccse, a Monsieur és a felesége, Erzsébet- Sarolta, a pfalzi
választófejedelem leánya, akit a királyi családban mindenki csak
Liselotte-énak nevezett. Mielőtt a pár a tánctérre lépett volna,
Marié Louise-hoz hajolt, és fülébe súgva azt kérdezte:
- Mondja, volt már szerencséje a Monsieur-höz és a Madame-
hoz?
 - Nem, még soha nem láttam Őfelsége öccsét, sem a feleségét
- válaszolta szintén suttogva Louise.
- Akkor az égre, nehogy elnevesse magát...!
- Hogy érti ezt? - kérdezte Louise, de rögtön meg is kapta a
választ.
Ebben a pillanatban ugyanis a Monsieur a terem közepére
közepébe vezette feleségét, s Louise-ra oly nagy hatást gyakorolt
ennek a különös párnak a látványa, hogy ha Marié nem
figyelmezteti, biztosan felkiált meglepetésében.
A Monsieur két évvel volt fiatalabb királyi fivérénél, s legalább
annyira, ha nem még nála is jóképűbb férfi volt. Csakhogy míg
Lajosból erő és férfiasság áradt, addig öccse menthetetlenül
nőies kisugárzással bírt. Ráadásul ruháját több masni és fodor
borította, mint a legcsicsásabban öltözött kis hercegnő báli
öltözetét, s kezén több gyűrű lénylett, mint az ékszerekkel
legdúsabban megpakolt matrónáén. Mozdulatai és tánc közben
összecsücsörített ajkai pedig olyan manírosságot árasztottak,
hogy mellette még a legkényeskedőbb udvaronc is vidéki
bugrisnak érezhette magát.
- Micsoda pipiskedés! - gondolta hangosan Louise, aki, észlelve,
hogy fennhangon beszélt, szája elé kapta a legyezőjét, míg Marié
a zsebkendőjébe nevetett.
Orléans hercegében és hercegnéjében azonban nem az volt a
legkülönösebb, hogy a férj szemmel láthatólag híján volt minden
férfiasságnak, hanem hogy úgy tűnt, amit a természet kispórolt
az egyik félből, azt két kézzel osztogatta a másiknak, azaz a
Madame-nak. Liselotte igazi szikár német asszonyság volt dús,
inkább már bozontos vörösesszőke hajjal és erős termettel, és
majd egy fejjel a férje fölé magasodott. Louise-nak az volt az
érzése, hogy ha akarná, fél kézzel fel tudná emelni az urát.
Mikor a tánc véget ért, a hercegi pár átadta a helyét a
trónörökösnek, aki a király és az egykori kegyencnő, La Valliére
hercegnő házasságon kívül született lányát, a szép Marie-Anne-t
vezette táncba, aki mellett az egyébként sem túl előnyös külsejű
trónörökös csak még otrombábbnak hatott.
Mire véget értek a danse á deux-k, Louise lábai már
türelmetlenül topogtak a zene ritmusára. Ekkor következtek az
úgynevezett contredanse-on, melyek végre lehetővé tették, hogy
egyszerre több pár is osztozhasson a tánc örömeiben. Nem
meglepő, hogy Marie fivére néhány barátja kíséretében azonnal
fel is bukkant Louise mellett.
- Drága madame! - kezdte lelkesen a fiú. - Ha megengedi, hogy
megjegyezzem, ön ma este lenyűgözően szép. Túlragyogja még
magát Montespan márkinét is!
- Kedves Philippe! - mosolygott Louise. - Köszönöm a bókot, de
ha nem akar bajt hozni a fejemre, ilyesmit ne hangoztasson. Még
meghallja az úrnőm.
- Ha kell, előtte is elismétlem, hisz az igazat mondtam! - húzta
ki magát Philippe, majd a lányra kacsintva hozzátette: - De igaza
van... Hanem, kedves madame de Morainville, lenne jó, hogy
megtisztel az első tánccal?
- Szívesen, kedves Champvallon, de tudja...
Louise szeretett volna mondani valamit, amivel kissé elejét
veheti Philippe további udvarlásának, de Marie sikkantása
belefojtotta a szót.
- Egek, nézzenek oda! - kapta a szája elé a kezét. - A király
táncol!
Ez, noha a király sokat és szívesen táncolt, valóban nagy újság
volt. Az uralkodó leginkább csak ballettelőadásokon és a bálok
megnyitásakor hódolt ennek a szenvedélynek, s évek óta nem
ereszkedett le udvaroncai közé egy contredanse erejéig. Hanem
aznap este egy feltűnően szép, alabástrombőrű lányt vezetett
táncba, akinek hollófekete haja és hatalmas szürke szeme volt.
Louise emlékei szerint még sosem látta az Udvarban a kissé
ódivatú báli ruhát viselő szépséget. A látvány úgy megigézte a
kis csapatot, hogy még Philippe is elfeledkezett a tervéről, hogy
táncba vigye Louise-t.
- Ki ez a hölgy? - kérdezte tőle a lány.
- A neve Marie Angélique de Scoraille de Roussille de
Fontanges... - felelte monsieur de Champvallon. - Bár a leginkább
csak Angélique de Fontanges-ként emlegetik. Úgy egy éve állt a
Madame szolgálatába... Állítólag egy isten háta mögötti
auvergne-i kis városkából jön, s a családja szinte mindenét
pénzzé tette, hogy az Udvarba hozassák a kisasszonyt.
Louise nem tudta elrejteni a mosolyát. A jól informáltságra való
kényszeres törekvés, úgy látszik, családi vonás a Champvallon
famíliában.
- Igazán gyönyörű teremtés - mondta őszintén. - Nem gondolja,
Marie?
- Valóban bájos. Igazán egyedi jelenség ezzel a fényes fekete
hajkoronával és a szemeivel, melyek mintha a viharos eget
tükröznék...
- Milyen költői lettél, húgocskám - gúnyolódott Philippe, és
Louise-ra sandított. - Felőlem akár orkán is dúlhatna azokban a
szemekben, akkor is jobban tetszenek az olyan lányok, kiknek a
haja mézet, a szeme pedig a zöldellő réteket idézi...
- Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha a tánc véget ér... - jegyezte meg
Louise, eleresztetve füle mellett a megjegyzést.
A zenészek lassan az utolsó akkordokat kezdték pengetni.
- Úgy tűnik, egy kis magányra vágynak - mondta Phillippe
kedveszegetten, hogy bókja észrevétlen maradt. - Nézze,
kettesben vonulnak félre!
Valóban, mikor a tánc véget ért, a király egy ablakmélyedésbe
vezette hölgyét, ahol bizalmasnak látszó beszélgetésbe
mélyedtek.
Louise Montespan asszonyt kereste a szemével, vajon mit szól
úrnője a fejleményekhez. Meg is találta, nem messze a csöndesen
üldögélő menyasszonytól, Marie- Louise-tól, akinél búval
béleltebb arát Louise el sem tudott képzelni. A márkiné
felszabadultan csevegett barátai gyűrűjében, s úgy látszott,
nemigen aggasztja magát az auvergne-i lányka miatt. Nem úgy
Maintenon márkiné, aki összeszorított ajkakkal figyelte a
jelenetet, míg szép fekete szemei szikrát szórtak. Nemsokára -
ahogy arra Louise számított - megjelent az asszony mögött
Bossuet püspök lila selyembe öltözött alakja is, aki sugdolózni
kezdett a márkinével. Louise-t a maga részéről nem érdekelték
a különös páros bosszúságai, s inkább a várakozó Philippe-nek
nyújtotta karját a következő pistolet-hez. A fiú azonban
átmenetileg nem a lánynak szentelte figyelmét. A mellette álló
fiatalembert nógatta, hogy kérje fel a húgát egy táncra, de az
egészen másra figyelt.
- Louis! - bökte meg Philippe a barátja karját. - Mi lelt téged?
Már harmadszorra kérlek, hogy kérd fel a húgomat a következő
táncra. Hol jár az eszed?
A megszólított, Louis névre hallgató, kissé gyermeteg arcú, de
alapvetően jóképű férfi megigézve bámulta Angélique de
Fontanges és a király párosát, de az ő szemeiből nemhogy
rosszallás, hanem tömény gyűlölet áradt, s kesztyűdén kezét
olyan erővel szorította ökölbe, hogy az ni ja i belefehéredtek.
Louis! - szólt ismét Philippe, mire a férfi végre elszakította
tekintetét az ablakmélyedésben sutyorgó két emberről, s feldúlt
arcát Philippe és Louise felé fordította.
Bocsássanak meg! Kissé megszédültem... Friss levegőre van
szükségem!
Azzal az illemre fittyet hányva kicsörtetett a teremből,
jóformán átgázolva mindenkin, aki az útjába került.
- Különös fiatalember - mondta Louise tétován. - Mindig ilyen...
zaklatott?
- A, dehogy. O Louis de Boissiére, Maintenon asszony és
Louvois márki személyes pártfogoltja... Egyébként roppant
kellemes társaság a fickó, nem is tudom, mi ütött belé! Tudja, régi
jó barátom... Ami persze nem jelenti azt, hogy nem hívnám ki azon
nyomban egy párbajra, amiért anélkül viharzott el, hogy
kegyednek bemutatkozott volna.
- Erre semmi szükség, kedves Philippe - mosolygott Louise. -
Biztosan magányra volt szüksége. Jöjjön, inkább táncoljunk!
De Philippe most sem kapta meg a táncot, amire vágyott, ekkor
ugyanis nem más termett Louise előtt, mint maga Lajos
trónörökös. Bár egyidősek voltak, a Dauphin mégis majd egy
fejjel volt alacsonyabb a lánynál, ráadásul olyan halkan és
bátortalanul beszélt, hogy Louise alig értette, amit mond. Végül
Marie lökte oldalba barátnőjét, aki ebből, valamint a Dauphin
várakozó tekintetéből jött rá, hogy a trónörökös épp az imént
kérte fel a következő táncra.
Kecsesen meghajolt az ifjabbik Lajos felé. Miután Philippe
udvariasan félrehúzódott, a trónörökös karját nyújtotta
partnerének, és a terem közepére vezette, ahol már felsorakozott
a többi pár is. Az a körülmény, hogy a leendő király felkérte
Louise-t, hirtelenjében ráirányította majd minden jelenlévő
figyelmét. Éles fülével kihallotta az általános morajból a
legyezők mögött elsuttogott kíváncsi kérdéseket: „Ki ez a kis
fruska? Még nem láttam errefelé." „Montespan-né kíséretének
tagja...” - hangzott a válasz, bár a legtöbben csak egy
vállrándítással feleltek, jelezvén, hogy nem ismerik a hölgyet.
Louise igyekezett nem zavarba jönni a váratlan figyelem súlya
alatt. A lépésekkel nem is gyűlt meg a baja, de a társalgással már
annál inkább. A legtöbb táncos általában igyekezett kihasználni
a contredanse-ok adta lehetőséget a szellemes csevegésre,
könnyű kis flörtölésre vagy egy-egy bók elejtésére, azonban a
trónörökös egy mukkot sem szólt. Almos szemhéja alól némán
fixírozta a lányt, amely viselkedés egyébként kifejezetten
udvariatlanságnak számított. Miután Louise nem
kezdeményezhetett beszélgetést leendő királyával, a legtöbb,
amit tehetett, hogy feszengve várta a zene végét, ami
megkönnyebbülésére hamarosan el is érkezett. Ekkor Lajos az
egyik sarokba vezette Louise-t, ahol néhány szabad fotel
várakozott, majd csak ennyit mondott.
- Ön igazán jó táncos, madame.
Majd faképnél hagyta táncpartnerét. Igaz, az illem azt diktálta
volna, hogy visszavezesse ahhoz a társasághoz, amelynek
körében felkérte.
Louise egy darabig tanácstalanul álldogált az egyre szaporodó,
érdeklődő tekintetek kereszttüzében, s éppen azt fontolgatta,
hogy kisurran levegőzni a háta mögött nyíló magas ajtók egyikén,
melyek a teraszra vezettek. Ekkor egy mély hang megszólította,
megmentve őt a kínos helyzetből.
Bár a tanítványom nem épp a legékesszólóbban fejezte k i
magát, önt valóban elismerés illeti a tehetségéért.
Louise felpillantva nem mást látott maga fölé tornyosulni, mint
Bossuet püspököt. Mélyen meghajolt a magas rangú egyházfi
előtt.
- Eminenciád végtelenül kegyes...
- Szerencsére a trónörökös illemtudásáért nem engem terhel
felelősség - folytatta a püspök. - Nekem csupán az elméje
pallérozása volt a feladatom.
- Nem is tudtam, hogy eminenciád a trónörökös nevelője.
Bossuet nagyot sóhajtott, mintha egy súlyos terhet emelne a
vállára.
- Már nem vagyok az, hála a Magasságosnak, kinek dicsértessék
a neve. Néhány hónapja felséges szülei végre befejezettnek
tekintették a Dauphin szellemi fejlődését, bár nem vagyok biztos
benne, hogy az egyáltalán valaha is elkezdődött...
Louise-nak nem tetszett az a lenéző hangnem, amellyel a
püspök erről a szemmel láthatóan visszahúzódó fiúról beszél, s
nem is rejtette véka alá a véleményét.
- Eminenciád igen szigorúan nyilatkozik a trónörökösről. Nem
lehetséges, hogy a Dauphin csupán... későn érő típus?
 Bossuet kétkedőén elmosolyodott.
- Madame, a tanítványom szellemi képességeit ön is
felmérhette, amíg vele táncolt. Vagy talán elkápráztatta önt a
szellemességével?
- Nem. Bevallom, a Dauphin valóban szófukar táncpartner. De
nem minden fiatalember tobzódik az önbizalomban ebben a
korban.
- Ugyan! Európa legszilárdabb trónjának várományosa mitől
szenvedhetne önbizalomhiányban?
- Példának okáért egy túlságosan szigorú nevelő, akinek
meggyőződése, hogy a tanítványa üresfejű, bizonyosan nem hat
előnyösen egy fiatalember önbecsülésére - csúszott ki Louise
száján, aki szívesen visszaszívta volna szavait a püspök
szemében megvillanó hideg fény láttán.
Bossuet lassan fanyar mosolyra húzta a száját.
- Szavamra, madame de Morainville, zsenge kora ellenére ön
igen határozott véleménnyel bír.
- Édesanyám legnagyobb félelme, hogy időnként hajlamos
vagyok azt túl nyersen a világ tudomására hozni. Remélem,
eminenciád nem vette zokon a szavaimat... Ha már részeltetett
abban a kegyben, hogy ismeri a nevemet.
Bossuet azonban már nem tűnt haragosnak.
- Egy csöppet sem, madame, efelől nyugodt lehet. Abban, hogy
tudom a nevét, pedig nincs semmi meglepő. Mint Őfelsége lelki
üdvéért felelős személynek, kötelességem tudni minden
eseményről, ami az Udvarban történik. Mely időnként tele van a
királyi felség erényére leselkedő csapdákkal.
Remélem, az én érkezésemet nem tekinti ilyen csapdának
eminenciád - mondta Louise nevetve.
Meglepetésére Bossuet arca komoly maradt.
- Igen is, meg nem is. Információim szerint ön egy bájos ifjú
hölgy, aki valamiféle sorscsapás elől menekült madame de
Montespan védőszárnyai alá... Ellenben ön nagyon hasonlít
valakire, s ennek a hasonlatosságnak igenis vannak veszélyei.
- Ezt mások is említették már, de nem tudom, ki az, akire
ennyire hasonlíthatok...
- Hát a Madame, Őfelsége sógornője...
Louise pillantásával megkereste a Monsieur feleségét, aki
éppen egy borospohárból emelte fel kiporosodott arcát, s olyan
öblös nevetéssel mulatott Montespan-né szavain, hogy a
párkányról felrebbentek a szundikáló galambok. Louise nem
tudta, hogy a tenyeres-talpas, pfalzi hercegnővel való
összehasonlítást tréfának vagy puszta gorombaságnak szánta-e
a püspök. Bossuet Louise elképedt arcát látva hangosan
felnevetett.
- Oh, bocsásson meg! Nem fogalmaztam pontosan. Nem a
jelenlegi Madame-ra gondoltam, hanem a Monsieur előző
feleségére, Angliai Henriettára. Ön a kiköpött mása... A haja, a
szeme. Persze ön még túl fiatal, hogy hallhatott volna a
szépséges Henriettáról, igaz?
Louise bólintott.
- Azt tudtam, hogy a Monsieur-nek ez már a második házassága,
de nem ismerem az első Madame történetét. Ha volna olyan
kedves, és mesélne nekem a hercegnőről... Ha már a természet
játéka folytán annyira hasonlítok rá.
Louise nem rajongott különösebben Bossuet társaságáért, de
tudta, hogy ügye érdekében meg kell nyernie a támogatását, és a
téma jó ürügyül szolgált arra, hogy tovább beszélgessen vele.
- Szívesen, hölgyem - felelte a püspök. - De ha nem bánná,
szívesen tenném ezt egy csöndesebb helyen.
A püspök az egyik ajtó felé vezette Louise-t, ami egy üvegezett
teraszra, a télikertbe vezetett, ahol éppen nem tartózkodott
rajtuk kívül senki. Lassú sétába kezdtek a narancsfáktól
szegélyezett teraszon, s Louise végre alaposabban is
megfigyelhette a francia egyház leghatalmasabb személyiségét:
Bossuet magas, erőteljes férfi volt, nyak- szirtjéig érő szőke, alig
őszülő hajjal. Őszintén szólva, mint férfi, egyáltalán nem volt
kellemetlen látvány, de Louise nyugtalanítónak találta az örökké
mozgásban lévő, fürkésző, porcelánkék szemeket és a vastag,
kissé élveteg ajkakat.
- A megboldogult Henrietta hercegnő - kezdte Bossuet a
történetet - akkoriban érkezett Franciaországba, mikor felkelés
dúlta fel Anglia békéjét, s a királyné nálunk keresett menedéket,
illetve fegyveres segítséget férje háborújához. A koronaékszerek
jó részétől is hajlandó volt megválni ennek érdekében,
amelyeket jóformán a szoknyája alá rejtve csempészett ki az
országból... Idővel Henrietta is követte édesanyját Párizsba, de
ekkor még gyermek volt csupán. II. Károly trónra lépésével Mária
és Henrietta visszatérhettek Angliába, s ott a hercegnő
káprázatosán szép ifjú hölggyé serdült, így mikor eldöntetett,
hogy ő lesz Őfelsége öccsének felesége, még a női bájakra
kevéssé fogékony Monsieur is el volt ragadtatva. Az ifjú Madame
oly eleven, oly szellemes és oly vidám jelenség volt, hogy az
egész Udvar szívét rabul ejtette, de legfőképp a királyét.
Őfelsége beleszeretett volna a tulajdon sógornőjébe?
kérdezte Louise. - S mit szólt ehhez a Monsieur?
Dühöngött, természetesen, és lépten-nyomon megkeserítette
felesége életét. No, persze nem féltékenységből... csupán a
mérhetetlen népszerűségét irigyelte tőle. Talán épp ezért jönnek
ki oly békésen a jelenlegi Madame-mal. Egyébként ne higgye,
hogy a király és a sógornője közt valaha is bármi illetlenség
történt volna. Azt hiszem, a néhai Madame volt az egyetlen
asszony, akit Őfelsége kizárólag plátóian szeretett.
- Hogyan halt meg a hercegnő? Nagyon fiatalnak kellett még
lennie...
- Mindössze huszonhat éves volt, mikor elhalálozott, méghozzá
igen rejtélyes körülmények között. Egy napon a tökéletes
egészségnek örvendő Madame megivott egy pohár cikóriás vizet,
majd közvetlenül ezután felkiáltott. Hatalmas fájdalmakra
panaszkodott, és állítólag azt is kijelentette, hogy
megmérgezték. Szegény asszony két napig fetrengett a
legnagyobb kínok közepette, mielőtt élete virágjában elhunyt
volna. Én tartottam a gyászbeszédét. Életem legnagyobb kihívása
volt, hogy méltón búcsúztassam.
- S eminenciád szerint... valóban megmérgezték a hercegnőt?
Feltételezem, kivizsgálták az ügyet.
Bossuet vállat vont.
- Az orvos szerint egy súlyos gyomorhurut volt a halál oka.
Persze suttogtak egyet s mást, elsősorban a Monsieur szeretőit
hozták összefüggésbe a hirtelen halállal, de soha nem indult az
ügyben komolyabb nyomozás... De most már ideje visszatérni,
gyermekem. Kezd hűvös lenni ide kint. Remélem, kellőképpen
kielégítettem a kíváncsiságál
Azzal Bossuet már indult is volna visszafelé, de Louise még
visszatartotta.
- Egy szóra még, eminenciád, ha kérhetem...
- Igen, gyermekem?
- Tudom, hogy itt az Udvarban naponta környékezik meg
udvaroncok, hogy kieszközöljék eminenciád segítségét a saját
érdekeik előmozdítására...
- Ez valóban így van, gyermekem... - mondta Bossuet
összehúzott szemöldökkel.
- ...és a legkevésbé sem szeretném az önt zaklatok táborát
szaporítani, de volna egy ügy, melyhez a legalázatosabban
szeretném elnyerni eminenciád támogatását, minthogy a
boldogságom, a jövőm, sőt az egész életem múlik rajta...
- Miről volna szó?
- A házasságomról. Pontosabban az érvénytelenítéséről...
Azzal Louise, amennyire csak szemérmessége engedte,
beszámolt a François-val való házasságáról és a Dómat mester
által felvázolt jogi lehetőségről. Aggodalommal szemlélte
viszont a püspök arcát, mely egyre inkább elkomorult, ahogy
mondandója vége felé közeledett.
Végül Bossuet szigorú arccal így felelt:
 - Gyermekem, egy valamit tisztán kell látnia. Az anya-
szentegyház nagyon komolyan veszi a házasság szentségét,
melyet nem lehet mindenféle semmiség ürügyén felbontani...
- De eminenciád, ahogy mondtam...
- Hallgasson végig, kérem! - emelte fel a kezét Bossuet.
Az ön férje valóban úriemberhez méltatlanul bánt önnel.
Csakhogy a házasság nem csak a szerelemről szól. Az
uralkodóink, a hercegeink, de az országunk nemessége is, úgy
ahogy van, sok mindenért házasodik: békéért, katonai
segítségért, pénzért, befolyásért vagy éppen egy darabka lódiért,
melyet a birtokához csatolhat... Azt gondolja talán, hogy ez a sok
házasság mind érvényteleníthető, csak azért, mert nem
szerelemből kötötték?
- Nem, eminenciás uram, egy pillanatig sem gondoltam ezt.
Nagyon is tisztában vagyok a világunk házasodási szokásaival -
felelte dacosan Louise. - Csakhogy mikor két nemesi család sarja
valamilyen érdekből köt házasságot, ott mindkét fél tisztában
van a körülményekkel. Engem ellenben félrevezettek, becsaptak!
A férjem pedig szeretőt tartott a házasságunk legelső pillanatától
kezdve. Monsieur Dómat szerint ez elegendő ok az
érvénytelenítésre.
- Dómat mesternek igaza van annyiban, hogy ez egy lehetőség
az érvénytelenítésre. Csakhogy a hűség kizárása a házassági eskü
pillanatában olyan körülmény, melyet az egyházjog úgy nevez,
„orvosolható hiba”. Ha a férje elbocsájtja azt a lányt a háztól, s
pap előtt esküvel ígéri, hogy a hűséget a házasságban ezentúl
megtartja, s maga ezt az esküt elfogadja, a házasságuk máris
támadhatatlan lesz.
- Elnézést, eminenciás uram, de én semmilyen esküt nem
vagyok hajlandó elfogadni attól az embertől! Szabadulni akarok
ebből a házasságból, bármi áron!
- Nos, gyermekem - mondta Bossuet hűvösen ebben a
harcában az én támogatásomra nem számíthat! Sőt! Ha módot
 találok rá, magam fogok intézkedni az esküjük megerősítése
felől.
Louise felháborodottan tiltakozni próbált, de a püspök dörgő
hangon beléfojtotta a szót:
- Madame Sauvage! Maga önszántából lett férjes asszony,
úgyhogy viselkedjék ennek megfelelően! S ne feledje: önt és a
férjét a házasság szentsége forrasztja egybe, s ha azon töri a fejét,
hogy házasságtöréssel vét e szentség ellen, azzal lelke üdvét
veszélyezteti!
Ezzel az átkozódásnak is beillő figyelmeztetéssel Bossuet, lila
selymeit suhogtatva, magára hagyta a felzaklatott Louise-t.
Orvosolható hiba... Házasság szentsége! Ugyan mit tud erről ez a
képmutató, szenteskedő... férfi! Nem neki kellene összezárva élnie
azzal a két élveteg, erőszakos Sauvage-zsal! Márpedig ő soha nem
fog visszatérni Illiers-be, azt már nem! Inkább kijárja a törvényes
különélést, a házasságtól úgyis egy életre elment a kedve. Hanem
mégis mi ütött a püspökbe? Miért paprikázta így fel magát egy
mezei udvarhölgy házasságának felbontása miatt?
Louise kótyagos fejjel támolygott vissza a terembe, ahol
hamarosan Marié de Champvallonba futott.
- Merre járt, Louise? A fivérem égre-földre keresi magát! Alig
várja, hogy végre táncba vigye. És miért ilyen sápadt?
- Semmiség, Marié... - motyogta Louise.
- Akkor jöjjön, menjünk, táncoljunk egy kicsit!
- Ha nem bánja, inkább sétálnék egyet a kertben. Olyan meleg
van itt, lassan úgy érzem, megfúlok. Nem vagyok még
hozzászokva ehhez a tömeghez.
Marié nem kérdezősködött tovább, hisz éjfél felé már valóban
elviselhetetlen meleg volt a túlzsúfolt bálteremben. Louise
magára öltötte köpenyét, hogy sétára induljon a kertben, mely
egy elvarázsolt mesevilághoz vált hasonlatossá az ünnepi
alkalomból. A kert közepén felállított pódiumon meleg bundába
öltöztetett zenészek játszották az olasz zeneszerző, Cazzati
Ciaconnáját, muzsikájuk hangja betöltötte a csillagos éjszakát. A
bokrokon ezüst és kristálydíszek csillogtak, a fákon fehér
girlandok tekeregtek, s szerte a kertben örömtüzek égtek, melyek
körül mókus-, coboly- és nyusztprémes köpenyeikben férfiak és
nők táncoltak, nevettek és bolondoztak vagy forró puncsot
kortyolgattak, melyeket hatalmas rézüstökből kínáltak.
Louise a mulatozókat megkerülve a teraszos kertek felé vette
az irányt, melyek csöndesek és nyugodtak voltak. Lesétált a
parkot a következő terasz szintjével összekötő lépcsőn. Ennek a
terasznak a legfőbb éke az alacsony díszsövényből rajzolt
hatalmas labirintus volt. A következőn kapott helyet Őfelsége
pazar rózsakertje, melyre méltán volt büszke. Ez alatt a
szökőkutakkal, csobogókkal, illetve a török szultán kertjéből
származó akácfákkal szegélyezett sétányok tarkította szint
következett. A király kedvenc kertépítőjének, La Notre-nak a keze
munkáját dicsérő kertek alatt már csak a Szajnát szegélyező
keskeny föveny terült el. Louise a szökőkutak felé tartott, hogy
nyugalmat találjon az itt-ott felállított kőpadok valamelyikén,
amit
napközben is gyakorta megtett, ha egy kicsit el akart vonulni az
udvaroncok ricsaja elől. És neki gondolkodnia kellett. Rá kellett
jönnie, miért ellenzi olyan megveszekedetten Bossuet házassága
érvénytelenítését.
A férfi szavai a fülébe visszhangoztak: „Ha azon töri a fejét,
hogy házasságtöréssel vét e szentség ellen...” No meg hogy neki
kötelessége tudnia mindenről, ami a király erkölcseit
veszélyezteti... Hm, lehet, hogy innen fúj a szél? töprengett tovább
a lány. Bossuet harcot hirdetett a király lelki üdvéért a
házasságtörés fortéimé ellen. Egyre csak madame de Montespan
félreállításán munkálkodik, s a terveibe nem illik bele egy
szemrevaló és hajadon udvarhölgy, aki ráadásul veszedelmesen
hasonlít a király egykori szerelmére. Bossuet és Maintenon is
nyugodtabban alszik az ágyában, ha Louise-t a házassága
csapdájában hagyják vergődni, így a király nem érintheti őt
anélkül, hogy egy újabb, kettős házasságtörés bűnébe ne esne.
Így most már érthető monsieur Dómat konok hallgatása is.
Bizonyára ebben is Bossuet keze lesz. Hát, egy intrikus pap akkor
sem fog megakadályozni a célom elérésében!
Louise, aki már a szökőkutak közelében járt, ekkor hangoskodásra
lett figyelmes, aminek hamarosan a forrását is megtalálta: két
férfi vitatkozott az egyik szökőkút mellett állva, elég hangosan
ahhoz, hogy a vízcsobogáson keresztül is érthető legyen minden
szavuk. A lány nem szívesen hallgatta volna ki két idegen vitáját,
ha nem üti meg a fülét egy ismerős név.
- Gaston de Bréviaires! Komolyan mondom, nálad
kiismerhetetlenebb alakot nem hordott a föld a hátán... Hányszor,
de hányszor kértelek, hogy tarts velem Flandriába. Megoldhattuk
volna, de te nem voltál hajlandó elmozdulni a Monsieur mellől...
- mondta egy panaszos hang.
- Persze, hogy nem voltam hajlandó! Tudod jól, hogy a fivérem,
Vincent mindent elkövet, hogy átvegye a helyem mint a Monsieur
ruhatárának felügyelője... - hallatszott Gaston de Bréviaires
válasza, s a hang tulajdonosában Louise most már felismerte
unokatestvérét, Catherine nénikéjének két ikerfia közül - ha csak
egy órácskával is - az idősebbet. Kilesett a bokor mögül, ahol
eddig meghúzta magát, és meg is pillantotta a rég nem látott
rokont. Gaston magas, ám kicsit eltunyult alkatú férfi volt, akit
Louise egyébként föl sem ismert volna a ruháját borító több
tucatnyi szalagcsokor és masni alatt. Arcát vastag smink fedte, s
a belőle áradó verbénaillat még a jóval távolabb álldogáló lány
orrát is ingerelte. Most már megértette nénje aggodalmát
fiúgyermekei hajlamait illetően, különösen az ismeretlen férfi
szavai hallatán.
- Szóval a számodra fontosabb a karriered egyengetése, mint
én?
 - Neked meg Harcourt volt fontosabb! Valid be, hogy azért
utaztál Flandriába, hogy együtt lehessetek!
- Ugyan már, Gaston! Az csak egyetlen éjszaka volt, amit be is
vallottam neked őszintén...
- Nekem nem őszinteség kellett volna, hanem hűség, Anselme!
Talán ha nem arról a kellemetlen Harcourt grófról lenne szó, még
megbocsájtanék... Hogy feledkezhettél meg rólam egy ilyen
közönséges alak kedvéért? Ha itt len ne, párbajra hívnám!
- Ne gyerekeskedj, Gaston! A fegyverek látványától is elájulsz...
- Úgy? Hát, ha nem is vagyok olyan nagy fegyverforgató, mint
te, büszkeségem még nekem is van! Isten áldjon, Anselme! Én
végeztem veled! - kiáltotta Louise unokafivére, majd egy váratlan
mozdulattal nagyot lökött az Anselme-nek nevezett férfin, aki
megtántorodott, és a szökőkút peremén átesve hangos
csobbanással landolt a hideg vízben. Közben Gaston magasra
emelt orral távozott a helyszínről.
Amint eltűnt a lépcső tetején, Louise a szerencsétlenül járt
férfihoz szaladt, aki épp akkor kászálódott ki a szökőkútból,
összeszorított fogai között szitkozódásokat szűrve.
- Uram! Nem esett baja? - kérdezte a lány a karját nyújtva a
csuromvizes férfinak, aki tanácstalanul lóbálta kezében fél pár
cipőjét.
- Csak a büszkeség... csak az a fránya büszkeség...
- A cipője! - mutatott Louise egy sötétlő foltra a vízen, s már
nyúlt is volna érte, de az idegen megállította.
- Hagyja csak, kisasszony, fölösleges, hogy ön is vizes legyen -
mondta két hangos tüsszögés között. - Annak már úgyis
mindegy... Ha megengedi, a nevem Anselme de Mont-Falaise.
Azzal mosieur de Mont-Falaise mélyen bókolt csuromvizes
kalapjának szomorúan lengedező tollaival söpörve a földet. - S
kegyedben kit tisztelhetek? - kérdezte a zsebéből előkotort
lornyon-t a szemére illesztve.
Anselme de Mont-Falaise szemmel láthatólag még
csuromvizesen is igyekezett tökéletes udvaroncként viselkedni.
Mindenesetre a látvány olyan komikus volt, hogy l.ouise alig bírta
visszatartani a nevetést.
- A nevem Louise de Morainville, monsieur, de a formaságoknál
szerintem most fontosabb, hogy meleg helyre kerüljön és
megszárítkozzék. Még a végén tüdőgyulladást kap!
- Higgye el, kisasszony, áldás volna, ha egy tüdővész
megszabadítana a rám váró katasztrófától. Egy órán belül meg
kellene jelennem Őfelsége zeneszalonjában, hogy fordítsak
közte és a spanyol különleges követ között. Rodrigo gróf
tehetséges diplomata, de úgy töri a francia nyelvet, mintha diót
ropogtatna a fogai közt... Ám hogy jelenhetnék meg így a király
előtt, mondja? - kérdezte kétségbeesetten végigmutatva
ruházatán. - A karrieremnek és a becsületemnek ezzel vége... -
hüppögte, és lerogyott a kút kávájára.
Louise-nak szimpatikus volt a mókás figura, s mindenképp
segíteni szeretett volna a pórul járt Anselme-en.
Hirtelen támadt egy ötlete. Philippe de Champvallon aznap
délután hozott el a szabójától egy újonnan elkészült, ünnepi
alkalmakra való öltözéket, amit aznap este készült viselni. Mivel
egy társa lebetegedett, este is szolgálatban kellett lennie, így
végül az ünnepségen is az egyenruhájában jelent meg, az új ruha
pedig ott pihent egy dobozban húga ágya alatt...
- Jöjjön velem! Azt hiszem, segíthetek! - mondta, és
megragadta Anselme karját, aki engedelmesen hagyta magát
végigvezetni a kerteken egészen az Új Palotáig.
Fél óra elteltével monsieur de Mont-Falaise megszárítkozva
lépett ki Philippe ruhájában Louise szobájából, mely előtt a lány
fel s alá járkálva várta. Egész tűrhetően festett, és Louise
igyekezett is erről meggyőzni új ismerősét.
- A barátja alacsonyabb lehet nálam - feszengett a ruhájában
Anselme. - Kicsit szűk itt-ott. S nem igazán az én ízlésem szerint
való...
 - Rá se rántson! Még mindig sokkal alkalomhoz illőbb a
megjelenése, mint néhány perce volt...
- Igaz, igaz! Kérem, bocsásson meg, mademoiselle de
Morainville. A világért sem akartam hálátlannak tűnni! Ön
megmentette az életemet! Nem is tudom, hogyan...
- A hálálkodással most ne foglalkozzék, monsieur, inkább
siessen! Nem azt mondta, hogy Őfelsége várja?
- Szavamra, igaza van! Megyek is! De kérem, hívjon Anselme-
nek! A ruhát holnap kitisztítva visszakapják... - kiáltotta,
miközben szöcskeszerű mozgásával eltűnt a folyosó
kanyarulatában. Louise-nak határozottan az volt az érzése, hogy
aznap este Anselme személyében az Udvar egyik legérdekesebb
személyiségét sikerült megismernie.
 XII. FEJEZET

Új remények

A másnap álmosan köszöntött Montespan márkiné környezetére,

aki késő éjszakába nyúlóan élvezte a mulatság örömeit. Reggel
Louise és Marié nyakukat behúzva léptek asszonyuk budoárjába,
ahol az éppen öltözködött. Az éjszakázás ugyan nem szokta
morcossá tenni a szép kegyencnőt, ám az annál inkább, ha
Őfelsége más hölgyeket tüntet ki a figyelmével... Különösen, ha
azok kívül estek az ő hatókörén. Ám aznap reggel úrnőjüket olyan
fényes jókedvében találták, mint rég nem. Hangosan nevetett,
élcelődött és ugratta hölgyeit.
- Á, Morainville, Champvallon! Önök is megjöttek? No lám csak,
milyen nyúzottak! Bezzeg az önök korában nekem meg sem
kottyant egy ilyen kis bálocska, mint amilyen a tegnapi volt!
- Bocsásson meg, asszonyom, kicsit valóban elszundítottunk...
- mentegetőzött Marié.
- De örülünk, hogy ilyen jó hangulatban találjuk a márkinét... -
jegyezte meg óvatosan Louise.
- Már miért ne lenne jó kedvem? - kérdezte az.
Louise válasz helyett a szekrényhez ment, ami az
ékszeresládikákat rejtette, s kivett közülük egyet.
- Nos, mondja csak, kedvesem! - noszogatta a márki né. -
Mondja ki, amire itt a szobában mindenki gondol!
Louise visszafordult a szekrénytől, és a márkinéra né zett,
akinek a szeme továbbra is pajkosan csillogott.
- Hát, a király... - kezdte - úgy tűnt, tegnap igen sokat
sürgölődött a Madame udvarhölgye, Fontanges kisasszony körül.
- S ön szerint féltékenynek kellene lennem?
 Ekkor hölgyei megrökönyödésére Athénas fölpattant
székéből, s megpördült a sarkán. Selyem alsószoknyái hangosan
susogtak minden mozdulatára.
- Márpedig én egy cseppet sem vagyok féltékeny arra az ostoba
fruskára! Hanem látták annak az undok Maintenon asszonynak a
megnyúlt arcát? Mint aki citromba harapott! No és az a pöffeteg
Bossuet! Azt hittem, felrobban mérgében.
Athénaís felkapta Fifi nevű spánieljét az ágyról, s magához
ölelte.
- Jól megmutattuk annak a vén szipirtyó Maintenon- nak, nem
igaz, kiskutyám? - gügyögte. - Maguk meg miért vágnak ilyen
értetlen képet?
A hölgyek valóban megütközve nézték az eufórikus állapotban
lévő márkinét. Egyedül madame Bonneval arcán gyűlt ki a
megértés lángja, aki a hölgyek közül a legrégebb óta állt a
márkiné szolgálatában, s így a legjobban ismerte asszonya
fortélyait.
- Azt akarja mondani, asszonyom, hogy ezt a Fontanges-t is ön
találta Őfelsége számára?
- Hát persze, hogy én! Ki más? Már egy ideje felhívtam erre a kis
szépségre Őfelsége figyelmét, aki, úgy tűnik, tegnap este végre
bekapta a horgot. Már attól féltem, soha nem találok valakit, aki
végre kirángatja Őfelségét annak a kivénhedt pesztrának a
bűvköréből. Ez eddig senkinek sem sikerült. Még... - Montespan
asszony tekintete ekkor találkozott Louise-éval, s egyszerre
elhallgatott.
A lány zavartan szegezte tekintetét a padlóra. Csak nem azt
akarta mondani, hogy még neki sem sikerült, a megboldogult
Henriettával való minden hasonlatossága ellenére sem?
- Hiába, a Madame-nak mindig is remek ízlése volt, ha az
udvarhölgyei kiválasztásáról volt szó - mondta madame
Bonneval, megtörve a hirtelen beállt csendet. - Ahogy hozzáment
a király öccséhez, gyönyörű virágszálakkal vette körbe magát.
 - Nem csoda, hisz más fegyvere aligha lenne... - jegyezte meg
Montespan-né.
- Hogy érti ezt, asszonyom? - kérdezte Louise.
- Tudja, kedves, meggyőződésem, hogy a Madame azért veszi
és vette magát mindig is körbe válogatottan szép hölgyekkel,
hogy ezzel csalogassa magához a királyt. Mint a legyet a mézzel.
Szegénykém. Titkon azóta szerelmes a sógorába, hogy
megérkezett az Udvarba, de ő maga aligha remélhette, hogy
felkelti egy ily kényes ízlésű férfinak az érdeklődését. Nem olyan
szerencsés alkat és természet, mint az egykori Madame... Ő szép
volt, bájos és törékeny, míg a mi Liselotte-énk olyan, mint egy
germán amazon!
- Sosem hittem volna, hogy a Madame regényes érzelmeket
táplálhat Őfelsége iránt - jegyezte meg Louise.
- Márpedig így van. A harcias külseje mögött ő is csak egy
asszony a sok közül, akik képtelenek ellenállni Őfelsége
vonzásának. De meg kell hagyni, ez a kis Angélique eddig a
legédesebb falat minden udvarhölgye közül! Es ami a legjobb, a
végtelenségig egyszerű. Ahogy a Madame maga fogalmazott,
„buta, mint egy kosár”. Aligha kell a hölgy ambícióitól tartanom,
ha a király a szeretőjévé teszi.
Louise a maga részéről meglehetősen veszélyesnek ítélte meg
a Montespan asszony által választott taktikát. Lehet, hogy sikerül
a királyt leválasztania Bossuet püspökről és Maintenon
márkinéról, de a hatalom és a dicsőség, amit egy király szerelme
jelent, még a „legkosárszerűbb” lelkeket is megszédítheti. De ez
a lehetőség szemmel láthatólag nem fordult meg úrnője
fejében...
A délelőtt ugyanilyen lelkesült hangulatban telt a márkiné
lakrészében, ahol ebéd után látogatót jelentettek. Egy apród
közölte, hogy monsieur de Mont-Falaise jött látogatóba madame
Morainville-hez, mire Montespan-ne Louise-hoz fordult.
 - Csak nem az a mókás fiatalember, akit Őfelsége nemrég
Flandriába küldött?
- De igen, madame.
- Nos, menjen csak, de figyelmeztetem, ha udvaroltatni akarna
magának az ifjú Mont-Falaise-zel...
- Rossz ajtón kopogtatnék, madame, tudom - mondta Louise
nevetve. - De ne aggódjon, asszonyom, számomra jelenleg Mont-
Falaise úr a legeszményibb férfitársaság.
- No, hát majd ezzel a buta hozzáállással is kezdünk valamit, ne
féljen!
Azzal Montespan-né egy kacsintás kíséretében elbocsátotta a
lányt.
Anselme a márkiné hölgyei számára fenntartott kis szalonban
várta Louise-t. Végre ismét saját ruháját hordta, mely valóban
pompakedvelőbb ízlésre vallott, mint amilyennel Philippe de
Champvallon bírt, Louise pedig nappali fénynél végre
alaposabban is megszemlélhette új ismerősét. Nem volt
kifejezetten jóképű ez a langaléta udvaronc, de hosszúkás, kicsit
beesett arcát végtelenül barátságossá tette nagyra nyílt
mogyoróbarna szeme és örökké mosolyra húzódó szája.
Magatartásában kétségkívül megvolt a Monsieur-t és
környezetét jellemző modorosság, mindazonáltal nem tűnt olyan
puhány piperkőc- nek, mint amilyen példának okáért Gaston de
Bréviaires lehetett.
- Kedves monsieur de Mont-Falaise! - köszöntötte Louise a
vendégét, aki kezet csókolt neki. - Akarom mondani, Anselme!
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar viszontlátom!
- Remélem, nem alkalmatlankodom. Mielőbb vissza akartam
szolgáltatni a ruhát, amit volt kedves a rendelkezésemre
bocsátani. Ki is tisztíttattam.
- Igazán nem lett volna ilyen sürgős...
- De én ragaszkodtam hozzá, főként, mivel a tulajdonosa
beleegyezése nélkül viseltem őket. Remélem, monsieur de...
 - Champvallon...
- Igen, köszönöm. Remélem, monsieur de Champvallon nem
neheztelt érte.
- Nem, egy cseppet sem, emiatt ne aggódjon - nyugtatta meg
vendégét Louise, aki még előző este beszámolt a történtekről
Philippe-nek, aki, miután megtudta, hogy az illető nem egy
potenciális rivális, nem bánta, hogy új ruhája egy bajba jutott
idegen megsegítését szolgálta. - És a megbeszélése a királlyal és
a követtel? Sikeres volt?
- Félig-meddig. Tudja, a király... De ezt talán ne itt beszéljük
meg. Volna kedve velem tartani egy sétára a kertben?
- Hogyne. Magam is akartam javasolni.
A páros alig tett meg néhány lépést a kertben, máris nagy
pelyhekben hullani kezdett a hó. A hideg csípős és száraz volt, a
sétálók lehelete fagyott páraként szállt a levegőben. Szerencsére
Louise a meleg prémekkel bélelt kabátjában, s cobolyprémes
muffjába rejtett kezével egy csöppet sem fázott. Gyermeki
boldogsággal tárta arcát a hulló hópelyhek felé, melyek itt-ott
hideg csókot nyomtak fehér bőrére, majd nyomban elolvadtak.
Egy idő után Anselme megtörte a csendet.
- Az imént a találkozómról kérdezett Őfelségével és a követ
úrral...
- Ó, igen! Igazából nem tudom, nem kérdeztem-e olyasmit, amit
nem kellett volna. Bizonyára nem kotyoghatja ki egy diplomáciai
találkozó részleteit egy idegennek. Úgyhogy felejtse is el a
kíváncsiskodásomat.
Anselme ismét csak olyan magasra húzta fel a szemöldökeit,
hogy azok szinte leszaladtak a homlokáról.
- Nem mondhatnám, hogy a diszkréció olyan erény, amellyel
gyakran találkozni errefelé. Mindenesetre ez meggyőzött arról,
hogy ha valakinek beszélhetek a találkozóról, akkor az ön.
- Kedves, hogy így ismeretlenül is megbízik bennem, uram, de
nem szeretném bajba sodorni.
 - Ettől ne féljen. A tegnapi találkozón elhangzottak különben
sem maradnak soká titokban, és különben se higgye, hogy olyan
ismeretlen lenne a számomra. Sok mindent megtudtam magáról
tegnap este óta. Többek közt az is, hogy ön Gaston de Bréviaires
unokatestvére, a fiatalemberé, aki tegnap egy heves veszekedés
után volt szíves a kútba lökni. Az illető úr igen hirtelen haragú tud
lenni...
- A féltékenység gyakran sarkallja őrült tettekre az embert... -
csúszott ki Louise száján, de rögtön el is hallgatott. Nem akarta
zavarba hozni Anselme-t azzal, hogy tudtára hozza, kihallgatta a
beszélgetésüket.
- Szóval a vitának is fültanúja volt?
Louise nem válaszolt.
- S ennek ellenére a segítségemre sietett? Ez igazán kedves
öntől.
- Már miért ne tettem volna?
- Tudja, mióta az Udvarban befolyást nyertek bizonyos
szenteskedő, képmutató egyének, a magamfajtákat éppoly
bűnös telkeknek tekintik, mint mondjuk a házasságtörő- ket. Ha
érti, mire célzok...
Louise tökéletesen értette. Az utóbbi hetekben Bossuet
püspök nemcsak a kicsapongó udvaroncokat, de a Monsieur
követőit is egyre gyakrabban ostorozta.
- Nos, Anselme - felelte hogy ön bűnös-e, annak egyedül a
Jóisten a megmondhatója, kinek szándékait mi nem
fürkészhetjük ki.
- Ön igazán nagylelkű és megértő, madame. Sajnos Meux
püspöke és madame de Maintenon nem így látja a helyzetet. S
most az ő szavuk a döntő az Udvarnál. A magamfajta szegény
ördögök ugyanolyan bánásmódra számíthatnak a jövőben, mint
a szerencsétlen hugenották.
Louise-nak nem volt szüksége további magyarázatra. Tudta,
hogy az utóbbi időben kemény idők jártak a megreformált vallás
híveire. Sorra záratják be iskoláikat, kitiltják őket a céhekből, és
elzárják őket fontos közhivataloktól csakúgy, mint bizonyos,
hadseregben elérhető rendfokozatoktól... Egyszóval mindent
elkövetnek, hogy IV. Henrik nantes-i ediktumát* minél jobban ki-
üresítsék.
- Sőt, ha úgy tetszik, az ön helyzete még szomorúbb - vette át
a szót Louise tekintve, hogy Őfelsége hugenotta alattvalói
dönthetnek úgy, hogy legalább színleg áttérnek... Ez az ön
esetében aligha kivitelezhető.
Anselme fanyarul elmosolyodott.
- Nem, valóban nem. Bár talán egy nap elveszek egy
elszegényedett, kedves ifjú nemes hölgyet, akinek, ha
kiegyensúlyozott házaséletet nem is, de egy régi nemesi família
nevét és biztonságos anyagi hátteret nyújtani tudok.
- Komolyan fontolgatja ezt a lehetőséget?
- Azért egyelőre nem. Bár néhai atyámat bizonyára örömmel
töltötte volna el egy ilyen esemény bekövetkezése. Sajnos, míg
élt, létezésemben a legcsekélyebb örömét sem lelte...
- Szigorú ember volt az apja?
- Apám, aki serdülőkorom hajnalán hunyt el, katonaember volt.
Kemény és rideg. Engem is a katonaság kötelékében szeretett
volna látni, s kisgyermekkoromban sokat ócsárolta szerinte
férfiatlan jellememet s a művészetekhez való vonzódásomat.
Egyetlen dolgot köszönhetek apámnak csupán, hogy nem kis
erőfeszítések árán, de egészen tűrhető kardforgatót faragott
belőlem.
- És az édesanyja?
- Ó, ő drága, megértő lélek. Azt hiszem, ő már a kezdet
kezdetétől tudta rólam az igazságot. Tudja, ő mélyen vallásos,
hitbuzgó asszony, s a lelkiismeret leginkább miatta gyötör.
Tudom, hogy nap mint nap, mikor felkeresi a szomszédos Saint
Gervais templomot, az én lelki üdvömért könyörög. De ő legalább
azt is észrevette, hogy semmi hajlamom a katonasághoz, így
aztán hagyta, hogy az legyek, ami lenni akartam. Diplomata.
- Feltételezem, a béke szolgálatában... Erről szólt a tegnapi
találkozója is? A békéről?
Anselme megrázta a fejét.
- Nem, sajnos nem. Az országunk elkerülhetetlenül háború felé
sodródik Spanyolországgal. Bonyolult sakkjátszma ez, melyen
már felsorakoztak egymással szemben a bábok, s a szerencsétlen
Marie-Louise hercegnő eljegyzése a spanyol királlyal, melyet
tegnap ünnepeltünk, ha úgy tetszik, csak egy kezdőlépés.
- Szegény hercegnő! Olyan szomorúnak tűnt tegnap este,
mintha bármelyik pillanatban sírva fakadna.
- Sajnos azt kell mondjam, minden oka meg is lenne rá. A
spanyol király, II. Károly, bár még fiatalember, minden bizonnyal
az egyik legszerencsétlenebbül sikerült férfi a földön. A
természet ott tréfálta meg, ahol csak lehetett. Sántít, alkata torz
és visszataszító, nem kevésbé az arca. Egyesek szerint buta,
mások szerint kifejezetten gyengeelméjű... S ráadásul azt is
suttogják, hogy vad, brutális természet*. A spanyolok is csak úgy
hívják, El Hechizado, az Elátkozott.
Louise-nak összeszorult a szíve, ha az előző este látott
hercegnőre gondolt. A Monsieur legidősebb lánya finom,
törékeny teremtésnek tűnt nagy, álmodozó fekete szemeivel,
cseresznyére emlékeztető piros ajkaival és ébenfekete hajával.
Kétségbeejtő volt még a gondolat is, hogy ez a bájos teremtés
egy szörnyszülötthöz láncolva tölti majd életét egy tömjénfüstbe
burkolózó, komor spanyol várkastélyban, ahol a napok unalmas
ritmusát naponta tizenkétszer szakítja meg imádság, és ahol az
egyetlen szórakozást a rendszeresen megrendezett autodafék*
jelentik.
- Szerencsétlen Marie-Louise! - suttogta. - Ennyi erővel élve is
eltemethetnék!
- Sőt, a helyzet rosszabb, mint gondoltam - folytatta komoran
Anselme. - Informátoraim útján sikerült a spanyol király
orvosának néhány, az anyakirálynőnek szóló jelentéséről
tudomást szereznem. Úgy tűnik, Károly nemcsak külsejét és
jellemét tekintve fogyatékos, de nemzőképtelen is. Ha pedig a
királyi pár nem nemz utódot, azért rendszerint a királynét szokták
okolni még akkor is, ha egyértelmű a helyzet fordítottja. Ezért
volt szükség a tegnapi találkozóra. Megpróbáltam a leendő
királyné érdekében felvenni néhány biztosítékot a házassági
szerződésbe, arra az esetre, ha nem szülne örököst. Illetve azt is
sikerült kieszközölnöm, hogy a hercegnő év végéig még
Franciaországban maradhasson.
- A hercegnő bizonyosan hálás ezért önnek. De a király mégis
miért ragaszkodik ehhez a szerencsétlen frigyhez?
- A sakkjátszma része, amit Európa folytat a spanyol trónért.
Mindenki arra számít, hogy Károly, gyenge egészségére
tekintettel, nem fog sokáig élni - ez egyébként Marie-Louise
egyetlen vigasza -, s hogy minden bizonnyal örökös nélkül fog
meghalni**. I. Lipót császár a Habsburg-i goknak fogja követelni
a trónt, mondván, hogy felesége II. Károly nővére. A mi királyunk
ugyanerre fog hivatkozni, hisz Mária Terézia királyné is II. Károly
testvére, ha csak félig is. Ó II. Károly apjának első házasságából
származik, tehát ő a legidősebb örökös. Lajos királyunk Marie-
Louise-t akarja régenskirálynéként a trónon látni, ha letelik a
spanyol király ideje, hogy Franciaország érdekeit szolgálhassa a
kialakuló konfliktusban.
- Értem. Értem, és az bizonyos, hogy a világ minden kincséért
sem lennék királyi vérből született hercegnő.
A beszélgetést Suzon kiáltásai szakították félbe, aki szürke
szoknyáját és keményített kötényét lobogtatva futott a páros
felé.
- Madame Louise! Madame Louise! Jöjjön gyorsan...
- De mi ütött beléd, Suzon, hogy kabát nélkül rohangálsz ebben
a hidegben? - feddte meg Louise a komornál. - Semmi nem lehet
olyan fontos, hogy tüdőgyulladást kapj érte.
- De igen... Ez az! - pihegte a lány oldalát szorongatva. - A
nagynénje, Bréviaires márkiné van itt. A szalonba vezettem. Azt
mondta, fontos üzenetet hozott Lavardin-ből, és hogy kerítsem
elő akár a föld alól is.
 Több magyarázatra nem is volt szükség. Louise sietve
elbúcsúzott új barátjától, és Suzon nyomában visszatért a
kastélyba. Mikor belépett a szalonba, nagynénje jóformán a
nyakába vetette magát.
- A legjobb hírt hozom, kedvesem! Most kaptam ezt a levelet
az édesanyádtól! Azt kérte, ne késlekedjek, és hozzam el neked!
Futár hozta Lavardin-ből... Olvasd!
Louise széthajtotta a gyűrött levelet. Ahogy sorról sorra haladt,
egymás után pattantak le róla azok a vaspántok, melyekről úgy
érezte, hónapok óta szorítják a mellkasát. François de Sauvage
meghalt! Halott, és ő végre újra szabad asszony lehetett!
- Nos? - kérdezte izgatottan Suzon, aki még nem tudta, mi áll a
levélben. - Mit üzent madame Anne-Marie?
- François meghalt! O, Suzon! Végül csak elvitte az a rettenetes
betegség...
Suzon megkönnyebbülten leroskadt egy fotelbe, s Louise
továbbolvasta édesanyja üzenetét. Anne-Marie leírta, hogy
Arnaud de Sauvage teljesen összetört, mikor egyszülött fia
meghalt a karjai közt. Ügy tűnt, eszét vesztette a fájdalomtól.
Izzé-porrá tört mindent a kastélyban, az inast pedig, aki
megpróbálta megállítani, félholtra verte... Ezután bezárkózott a
fia szobájába, ahová nem volt hajlandó beengedni senkit.
Napokig őrizte a holttestet, még a papot sem fogadta, aki azért
jött, hogy végre eltemesse az elhunytat. Végül erőszakkal kellett
feltörni az ajtót, s Sauvage-t, aki végig a halott fiába
kapaszkodott, és elátkozott maga körül mindent és mindenkit, az
ágyához kellett kötözni. Ópiumot kapott, s még akkor is annak
hatása alatt állt, mikor François-t örök nyugalomra helyezték.
Ekkor látta elérkezettnek az időt Pierre és Marguerite, hogy
maguk mögött hagyják az elátkozott kastélyt. Morainville-ék
tőlük szereztek tudomást ezekről a részletekről, ugyanis
Lavardin-ben kerestek menedéket, s mindaddig ott is maradnak,
míg nem sikerül elszegődniük valahova.
 - De hogy lehetséges ez? - kérdezte végül Suzon. - Azt
beszélték, már sokkal jobban van, sőt a kastélyt is elhagyhatta
már.
Louise újra a levélbe mélyedt.
- A mama azt írja, hogy valóban úgy tűnt, fel fog épülni, s úgy
látszik, ez volt a veszte. Túl hamar akart visszatérni a régi
életmódjához... Karácsony táján úgy döntött, elég erős ahhoz,
hogy kilovagoljon vadászni, s mire hazaért, újra ágynak esett.
A továbbiakban Anne-Marie leírta azt is, hogy a beteg állapotán
sokat ronthattak új orvosának módszerei is. Sauvage Limoges-ból
hozatta a doktort, aki nagy hírnévnek örvendett a
tüdőbetegségek gyógyítása terén. Mindazonáltal a doktor lelkes
híve volt az érvágásoknak és beöntéseknek, s Marguerite
beszámolója szerint naponta kétszer részesítette ezekben a
kezelésekben páciensét... Nem is beszélve a köpölyözésekről és
hánytatókról, melyeket ugyancsak nagy gyakorisággal
alkalmazott. A kis Marguerite szerint az „úrfi egy hónap leforgása
alatt csonttá és bőrré soványodott, jóformán a szemünk láttára
sorvadt el ez az egykor életerős férfi...”
Egy rövid időre valamennyien elhallgattak.
- Akkor ez azt jelenti, hazamegyünk? - kérdezte végül sugárzó
arccal Suzon, aki nem tagadta, hogy nincs oda az új
életformájukért. Egészséges gondolkozású vidéki leányzó volt,
aki nappal dolgozni, éjjel aludni akart, s nem volt elragadtatva a
folytonos mulatságoktól, melyek után gyakran hajnalhasadtakor
kellett úrnőjét levetkőztetnie, hatalmas ásítozások közepette.
Nem beszélve a többi udvarhölgy szobalányáról, akikben - kevés
kivételtől eltekintve - rátarti, pletykás nőszemélyeket ismert
meg.
- A mama szerint még várnunk kellene - mondta Louise, mire
Suzon újra elkomorodott. - Legalább addig, amíg Sauvage
lehiggad kissé. Állítólag, mikor magán kívül ordítozott,
bőségesen ontotta az átkokat az én fejemre is... Azt mondta, én
hoztam a balszerencsét a házára. Meg aztán úgy találja, nem
volna helyes, ha hálátlan lennék a márkiné iránt, aki jó volt
hozzám...
- Ebben egyetértek édesanyáddal - mondta Catherine. - Nem
volna tanácsos magadra haragítani Montespan márkinét, ha
egyszer ő még igényt tart a szolgálataidra.
- Nem vagyok biztos benne, hogy beváltottam a hozzám fűzött
reményeit...
- Miért mondod ezt, kedvesem?
- Nem érdekes, nénikém. Szóval, úgy véli, maradnom kellene?
- Határozottan. Hisz végtére is, boldog vagy itt, nem igaz?
- De igen... azt hiszem, boldog vagyok.
Ekkor Montespan asszony egyik szobalánya lépett a szalonba,
és az iránt érdeklődött, megosztanák-e vele is a hírt, amit
barátnője unokahúgának hozott, hisz ő is igen szívén viseli a
kisasszony ügyét.
- Mondja meg, hogy megyünk máris - mondta Catherine a
szobalánynak, aztán Louise-hoz fordult. - A jó Athénais nem bírja
elviselni, ha ő értesül utolsóként valamilyen újdonságról...
Louise régóta nem érezte olyan felszabadultnak magát, mint
aznap este. Napszálltára a kastélyt és a kerteket vastag hólepel
borította, és a lány úgy érezte, szétárad lelkében az az ünnepi
hangulat, ami karácsonykor elkerülte. Még sosem találta ilyen
kellemes eseménynek Montespan asszony délutáni fogadását. Ő
volt aznap a társaság lelke. Mindenkivel bolondozott, viccelődött,
hódolók egész gyűrűje vette körbe, akármerre is ment.
Montespan asszony pedig elégedetten szemlélte Louise-t.
Megállapította, hogy a boldogság igazán jót tesz udvarhölgyének,
akinek szépsége aznap végre teljességében ragyogott. Mindig is
szépnek találta a lányt, de túl csöndes és túl visszafogott
természetnek tűnt ahhoz képest, amire számított tőle. Bizonyára
a férje volt az oka, akinek létezése Damoklész kardjaként lógott
a feje felett. Na, talán majd most...!
 Louise derűje egész éjszaka kitartott, s az aznap a királynénál
rendezett fogadáson hajnalig járta a táncot. Mikor végre ágyba
került, azért elmondott egy imát annak a férfinak a lelki üdvéért,
aki egykoron a férje volt.
Hirtelen kirázta a hideg. Eszébe jutott, hogy az a gyönyörű férfi
- mert az volt, még ha a szép külső romlott belsőt takart is -, aki
egykor oly hevesen ölelte őt ott az erdei forrásnál, most
élettelenül fekszik a hideg földben. A férfi, akit ő egykor minden
jó tulajdonsággal felruházott, akiről azt hitte, ő az egyetlen és
igazi szerelem az életében, végleg eltűnt a föld színéről.
Bármennyire gyűlölte is Franșois-t a végén, ez a gondolat
mégiscsak elkeserítette. De aztán megrázta magát, és arra
gondolt, hogy az, akit ő szeretett, soha nem is létezett, így
gyászolnia sem szabad.
Ezzel a gondolattal aztán átfordult a másik oldalára, és végre
nyugodt, mély álomba merült, hogy másnap derűs és könnyed
lélekkel keljen, illetve olyan bizakodással, melyet rég nem érzett.
Ez az önfeledt állapot egy hétig tartott.
Egy héttel később, egy párába és vastag hótakaróba burkolózó
reggelen keserű epe íze tolult a torkába, ahogy belekortyolt a
pohár tejbe, amit Suzon hozott neki a reggelijéhez. Épp csak
annyi ideje maradt, hogy előkotorja az ágy alól éjjeliedényét, s
hangos nyögések közepette megszabaduljon gyomra
tartalmától. Ezután olyan gyengeség vett rajta erőt, hogy Suzon
nyomban visszadugta az ágyba, s elment jelenti Montespan-
nénak, hogy Louise nem érzi jól magát, és így távol maradna a
szolgálattól. Mire visszatért a szobába, Louise-t az ágyában ülve
találta, amint falfehér arccal számolt valamit az ujjain. Az elmúlt
hónapok forgatagában egészen meg is feledkezett a vérzéseiről,
melyek már két ízben is elmaradtak.
Louise de Morainville gyermeket várt!
 * IV. Henrik (ur.: 1589-1610) 1598-ban kiadott rendelete, mely véget vetett a több
évtizedes vallásháborúknak, és biztosította a hugenottáknak (a franciaországi
kálvinistáknak) az egyenjogúságot és szabad vallásgyakorlás jogát.
* II. Károly (ur.: 1665-1700) fogyatékos fizikai és szellemi képességei kétségtelenül
annak a tizenhat generációnyi beltenyészetnek voltak a szerencsétlen következményei,
mely a Habsburg-dinasztiát jellemezte. Epileptikus rohamok mellett szenvedett a
Habsburg-ajkaknak nevezett genetikai mutáció extrém megnyilvánulásától, nyelve pedig
olyannyira túlméretezett volt, hogy mind az evésben, mind a beszédben akadályozta.
* Az eretnekek kivégzésének Spanyolországban és Portugáliában bevett módja, mikor
is egy körmenet során tucatjával küldte máglyára áldozatait az inkvizíció.
** II. Károlyt, a várakozások ellenére, csak 1700-ban, majdnem negyvenéves korában
érte utol a halál, bár örököst valóban nem sikerült nemzenie. Túlélte Marie-Louise-t is, aki
végül tíz, végtelenül boldogtalan év után hunyta örök álomra szemét a madridi királyi
palotában.
 XIII. FEJEZET

A Treff Dáma

A frissen megözvegyült Louise időérzéke még azokon az

egyhangú és mélabú homályába burkolt napokon sem hagyta el
annyira, mikor az Uliers-beli szobájába zárva vegetált. Lassan két
hete, hogy felismerte terhességét, de nem tudott volna felidézni
egyetlen eseményt sem, amely ebben az időszakban történt. A
környezetét csak ködösen érzékelte, ha szóltak hozzá,
összerezzent. Udvarhölgye zavartsága feltűnt Montespan
asszonynak is, aki azonban hasztalan igyekezett kihúzni Louise-
ból szemmel látható kétségbeesése okát, s ugyanígy elzárkózott
Anselme vagy Marié faggatózása elől is. Titkának egyetlen
ismerője Suzon volt, aki sehogy sem tudta, mivel vigasztalhatná
meg fiatal úrnőjét. így be kellett érnie olyan közhelyek
ismételgetésével, mint hogy „Meglátja, asszonyom, minden
rendben lesz!” és hogy „Ne hagyja el magát, végül minden
megoldódik!”. De a lány fejében egymást kergették a
legszörnyűbb emlékképei. Eszébe jutottak az éjszakák, mikor
egykori férje a közeledésével zaklatta... Mikor összeszorított
ajkakkal feküdt a ránehezedő test alatt, s szemét a mennyezetre
szegezve százszor is rettenetes kínhalált kívánt a férfinak.
Ha elképzelte, hogy azon borzalmas pillanatok egyikében
fogant születendő gyermeke... Mégis miféle lelkileg eltorzult
teremtmény születhet az ilyen elátkozott nászból? S egyébként
is: undok fintora a sorsnak, hogy éppen akkor láncolja örökre a
Sauvage-okhoz, mikor éppen megszabadult volna tőlük! Hisz
gyermeke, legalábbis, ha fiú, Illiers egyetlen örököse lesz... S
apósa, ha tudomást szerez a gyermekről, mindent el fog követni,
hogy beleszólást szerezzen sorsa alakulásába. Louise egyre csak
félelmein rágta magát anélkül, hogy bárkivel is őszintén
megosztotta volna őket.
Egy napon végül Marié és Anselme megelégelték barátnőjük
makacs hallgatását, és elhatározták, megtörik azt. Január utolsó
vasárnapján, az azt megelőző napok kitartó havazása után hűvös,
de szikrázóan napsütéses téli nap köszöntött Saint-Germainre, és
a király kívánságára az Udvar apraja-nagyja a szabadban élvezte
a csodás időt. Ritkán fordult elő, hogy hótakaró burkolja Párizs
környékét, s főként nem olyan szelíden és olyan nagy pelyhekben
érkezve, mint ezen a télen tette. Ráadásul a fehér lepel csak úgy
sziporkázott a napfényben, mindenki legnagyobb
gyönyörűségére. Nem csoda hát, hogy a király egy szabadban
eltöltött nappal akarta megünnepelni Isten eme nagyszerű
ajándékát. Míg az udvaroncok a kertek alatt hógolyóztak vagy
csilingelő szánokban ülve suhantak a fehér tájban, meleg
takarójuk alatt az imádott hölgy kezét szorongatva, addig
Anselme és Marié úgy döntöttek, eljött a megfelelő pillanat arra,
hogy kifaggassák Louise-t. A lányt, aki végül engedett a szelíd
erőszaknak, és csatlakozott a vidám sokasághoz, egy
bukszusokból formált labirintus végéhez vezették, s leültették
egy félreeső padra.
- Most, hogy így mind együtt vagyunk - kezdett bele határozott
hangon mondandójába Anselme -, árulja el végre, barátnőm,
miért járkál hetek óta olyan képpel, mint akit a világ gondja sújt?
Mikor olyan boldog volt, miután megkapta a várva várt hírt
Lavardin-ből... Mi romlott el azóta?
Minthogy Louise nem válaszolt, Marié vette át a szót:
- Csakhogy tudja, Louise, mindketten eltökéltek vagyunk, hogy
addig nem hagyjuk innen mozdulni, míg végre nem beszél. Még
ha az éjszakai hideg ide is fagyaszt minket!
Louise barátaira emelte borús, zöld szemeit, melyek alá kékes
árnyékokat vont a szomorúság.
- Végül is - sóhajtott végül -, előbb vagy utóbb úgyis
megtudják... Gyermeket várok. A férjemtől, aki meghalt.
- O! - mondta Marié, tanácstalanul pislogva Anselme-re, aki
szintén nem tudta, hogyan reagáljon a hírre.
 Marié leült Louise mellé a padra, és megfogta a lány kesztyűs
kezét.
- Nem igazán tudom elképzelni, miféle gondolatok járhatnak
most a fejében - kezdte -, de kérem, ne lássa olyan sötéten a
helyzetet. Előfordulhat, hogy ennek a gyermeknek az érkezése a
legnagyobb öröme lesz az életben.
- Kérem, Marié - mondta türelmetlenül Louise, visszahúzva
kezét -, kíméljen meg ezektől a közhelyektől! Suzon már bőven
elárasztott velük! Öröm? Tisztában van vele, hogy ez a terhesség
egyáltalán mit jelent a számomra? Azt, hogy soha nem fogok
tudni megszabadulni azoktól az emberektől, akik elől egészen
idáig menekültem. Azt, hogy soha nem szabadulhatok meg
egészen a Sauvage névtől. Azt, hogy egy Sauvage növekszik
bennem és egy Sauvage-t kell majd felnevelnem!
Marie nem felelt, s a sírással küszködő Louise végre kiadta
magából mindazt, ami a lelkét nyomta.
- Gyakran úgy érzem, mintha François szelleme, ez a múltból
gonoszul vigyorgó fantom örökre beszennyezett volna azzal,
hogy belém plántálta lénye egy darabkáját! S éppen akkor, mikor
végre új életet kezdhettem volna! Mi lesz, ha a kicsi rá fog
hasonlítani? Képes leszek szeretni egyáltalán? Egyáltalán, mi
lesz így velem? Biztosan el fognak bocsátani a szolgálatból...
- Ez egyáltalán nem biztos, Louise! - akasztotta meg a
keserűség áradatát Marie. - Számos udvarhölgy és társalkodónő
maradt az Udvarban azok után is, hogy gyermekeket szültek.
Néhányuk hazaküldte őket, hogy a családjuk körében
nevelkedjenek, másokat abban a kegyben részeltettek, hogy a
király gyermekeivel együtt cseperedhettek fel...
- S ön szerint az megoldás, ha elrejtem őt a kastély egyik
szárnyában vagy egy idegen asszony gondjaira bízva? Ha rázárom
a gyerekszoba ajtaját, mintha valami illetlenséget akarnék
elrejteni a világ elől?
- Marie csak meg akarta nyugtatni önt - vette védelmébe Marie-
t Anselme -, hogy nem kell elhagynia ezt a környezetet...
 De Louise csak most kezdett igazán kétségbeesni. Arcát kezébe
temette, és úgy folytatta:
- De mi lesz, ha rá sem bírok majd nézni?!
Anselme letérdelt a lány elé a hóba, és kényszerítette, hogy
ránézzen.
- Figyeljen rám, kérem! Teljesen fölösleges ilyen
megválaszolhatatlan kérdésekkel zaklatnia önmagát. Ön egy
jólelkű és melegszívű teremtés, aki igyekszik majd testi-lelki
jólétben felnevelni ezt a kis jövevényt... Aki előtt sikeres jövő áll,
hisz valószínűleg egy tekintélyes vagyon örököséről beszélünk.
Maga pedig szép, fiatal és egészséges, s még maga előtt állnak az
új szerelmek, a további gyermekek, egyszóval az egész élet! Ha
pedig az apósától fél, azt hiszi én, a szülei, Montespan-né vagy
bárki, akinek ön fontos, hagyná, hogy zaklassa magukat?
- Igaza van Anselme-nek, Louise! - kapta vissza hangját Marié
is. - A gyermek már úton van, így fölösleges magát nyomasztania.
Hiszen ami megtörtént, már megtörtént, nem igaz? Nem lehet
rajta változtatni...
- Legalábbis remélem, hogy nem lehet - mondta komoran
Anselme, Louise arcát fürkészve. - Ugye, Louise, nem fontolgat
semmi ilyesmit?
- Mire gondol?
- Hát hogy... Nem is tudom. Felkeresi a Szomszédasz- szonyt
vagy valamely más hírhedt angyalcsinálót?
- Te jó ég, Anselme! - sikkantott fel Marié. - Louise- nak esze
ágában sem volt felkeresni La Voisint, vagy más, hasonló
szörnyűséget tenni, igazam van?
Louise nem felelt, csak Anselme komor arcát nézte.
- Nem, eszemben sem volt ilyesmi... Egészen mostanáig.
Anselme egy kézmozdulattal elhallgattatta Marie-t, aki máris
szörnyülködéssel vegyes tiltakozásba kezdett.
- Márpedig ezt az ötletet azonnal ki is kell vernie a fejéből,
Louise! Komolyan mondom! Az életét kockáztatja az, aki ezeknek
a mocskos kezű boszorkányoknak a karmai közé kerül! Még ha
sikerülne is... megszabadulnia a gyermekétől, semmi garancia
nincs arra, hogy maga nem fog három nappal később lázasan
haldokolni egy ocsmány fertőzéstől! Különben is, már
valószínűleg késő. Egyáltalán, mióta terhes?
- Nem tudom... De legalább azóta, hogy elhagytam Illiers
kastélyát. Legalább két és fél hónapja.
- Na, látja. Ilyenkor már bármiféle beavatkozás nem csekély
kockázatot jelentene. Úgyhogy ígérje meg nekem, hogy soha
többé nem is gondol ezzel a lehetőséggel!
- Nem lehet ígéretekkel gátat szabni a gondolatainknak,
Anselme... - mondta Louise halkan. - De megígérem, hogy nem
teszek majd semmi ostobaságot. És köszönöm, hogy megpróbált
megvigasztalni! Józan, biztató szavai segítettek némi rendet
tenni a gondolataim közt. Köszönöm, mindkettőjüknek!
Louise halványan rámosolygott barátaira, majd magukra
hagyva őket visszaindult a kastély felé, keresztülvágva a magas
sövényből épült labirintuson. A gondolataiba mélyedve
kanyargott az útvesztőben, s épp mielőtt elérte volna a kijáratát,
beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét. Két asszony haladt az
övével párhuzamos ösvényen, s mindkét hang ismerős volt a
számára.
- Látom, hogy mérges, de higgye el, nem kerestem volna itt, ha
nem lenne komoly a helyzet - szólt az egyik hang.
- Oh, dehogy vagyok mérges, sokkal inkább aggódom! -
válaszolta a másik, hallhatóan sírással küszködő nő. - Ha belehal,
nem élem túl...
- Én sem, elhiheti! S teljesen tanácstalan vagyok. Még a király
orvosa sem tud tenni semmit.
- Az az ember egy tökfilkó! De én talán tudok valakit, aki a
hasznunkra lehet!
A két utat elválasztó sövényfal egyszer csak véget ért, s Louise
szemben találta magát a feldúlt arcú Maintenon asszonnyal, s a
bizalmasan beléje karoló Ninon L’Enclos-val, aki éppen egy
csipkekendőbe szipogott. Annak ellenére, hogy állítólag
ellenségek voltak, a két asszony igen meghitten kapaszkodott
egymásba. Maintenon asszony rögvest ki is húzta kezét a másik
asszony karjából, s kimért hangon megszólította Louise-t.
- Nohát, madame de Morainville! Mondja, mit settenkedik itt?
Miért nem élvezi inkább ön is ezt a pompás időt ahelyett, hogy
itt hallgatózik?
Louise illemtudóan pukedlizett, majd magát büszkén kihúzva
válaszolt.
- Sosem volt szokásom hallgatózni, madame, mindössze arról
van szó, hogy a legrövidebb út a kastélyba a labirintuson át vezet.
Le szeretnék pihenni. Nem érzem túl jól magam.
Maintenon a lány arcát fürkészte, s jóval lágyabb hangon
folytatta.
- Azt el is hiszem. Olyan fehér az arca, akár a hó. Beteg talán?
Louise meglepetten látta, hogy a márki né őszintén aggódni
látszik az egészsége miatt, s ez az érzelem sokkal emberibbé,
barátságosabbá tette az egyébként zárkózott arcot.
- Nem, legalábbis remélem, nem, madame. Nagy a zsivaj
idekint, és megfájdult a fejem. Talán csak egy kis csendre és
pihenésre van szükségem.
- Bizony, úgy tombol az ifjúság, mintha évek óta nem látták
volna a napot - szólt közbe az ismét derűs mosolyt öltött Ninon.
- Bár valóban csodás az idő. Jöjjön, Françoise, hagyjuk a hölgyet
lepihenni.
Azzal a két hölgy, kilépve a labirintusból, eltűnt a kastély elé
vezető úton.
Aznap éjjel nem jött álom Louise szemére, bár nem Maintenon
márkiné és L’Enclos kisasszony látványa miatt. Egyre csak az a
gondolat motoszkált a fejében, amelyet Anselme akaratlanul is
elültetett benne. Louise persze már hallott suttogni ezt-azt a
híres-hírhedt jósnőről, La Voisinről vagy ahogyan nevezték, a
Szomszédasszonyról. Hiszen Catherine Monvoisin neve éppúgy
közszájon forgott a lépcsőfordulóban trécselő cselédlányok
között, mint a királyné udvarhölgyeinek körében. Az előkelő
hölgyek és urak legtöbbször csak olyan ártatlan - vagy éppen
ostoba - praktikák és készítmények miatt keresték fel La Voisin
szalonját, mint a vízjóslás, a tenyérjóslás, a különböző szerelmi
italok, vagy hogy örök ifjúságot ígérő, jobbára meglehetősen
gusztustalan alapanyagokból készült kenőcsöket vásároljanak
tőle. De hogy ennél veszélyesebb dolgokkal is foglalkozik, mint
például a magzatelhajtás, eddig nem sejtette. Persze ilyesmit
nem is beszélnének ki nagy hangon a kastélyok folyosóin... Ami
Louise-t illeti, természetesen, jó katolikusként eddig elítélte az
ilyen, Istennek nem tetsző tettet, de most, hogy a saját testében
növekedett egy lény, melyről nem tudta, egyáltalán akarja-e,
képtelen volt elhessegetni magától a lehetőség gondolatát.
Azon éjszakán alig aludt valamit, és már hajnalodott, mire
sikerült elhallgattatnia vívódó gondolatait. Mikor reggel ködös
fejjel felkelt, úgy döntött, mielőtt újabb zaklatott, álomtalan
éjszakákat szentelne a lehetőség fontolgatásának, utánajár,
egyáltalán van-e értelme rágódnia rajta. Hisz ha túlságosan
előrehaladott az állapota, úgysem tehet semmit. Elmegy ehhez a
La Voisinhez, ha másért nem, hát azért, hogy megtudja, van-e még
ideje, elhajtania a gyermeket, s ha igen, mennyi... Aznap különben
sem volt szolgálatban, s megkérte Montespan asszonyt,
engedélyezze számára, hogy másnap csak délután kelljen
visszatérnie. Mint mondta, szeretne egy éjszakát nagynénje
házában tölteni, s vásárolni néhány apróságot Párizsban. A
márkiné szívesen elengedte hölgyét, aki Suzonnal az oldalán
éppen hintóba készült szállni, mikor meglátta Anselme langaléta
alakját futva közeledni felé.
- Hál’ istennek, hogy elértem! - lihegte, mikor odaért Louise-
hoz. - Mondja, hova készül?
- Párizsba. A nénikémnél töltöm az éjszakát - hangzott a felelet.
- Éppen most? S mégis mi célból?
- Milyen különös kérdés! Ugyan miért szoktak az udvarhölgyek
Párizsba látogatni? Természetesen vásárolni. Szükségem van
néhány dologra.
- Ó, igazán? - méregette Anselme rosszallóan a lányt, majd
távolabb húzta a hintótól, s suttogóra fogta a hangját. - Akkor
most nézzen a szemembe, és úgy mondja, hogy nem valami
vajákos asszonyt akar felkeresni... a problémájával.
- Mindössze egy ártatlan látogatásra készülök egy kedves
rokonnál, ennyi az egész...
- Ne hazudjon, Louise! Láttam magán, hogy elültettem a
fejében a gondolatot.
- Hát legyen! Nem hazudok magának. Valóban azt terveztem,
hogy felkeresem ezt a La Voisint. De mielőtt még tiltakozni
kezdene - emelte fel a hangját Louise, látván, hogy Anselme
közbe akar vágni -, egyelőre csak azért megyek el hozzá, hogy
megmondja, mióta vagyok terhes. Ha igaz, hogy szépségelixírek
kotyvasztása mellett ilyesféle tevékenységet végez, akkor ő
szakértő lehet a kérdésben.
- És ha azt mondja, még időben van, hogy be tudjon avatkozni,
akkor mit tesz?
- Nem tudom. Őszintén nem tudom. De értse meg, nem akarok
ezen vacillálni, ha egyszer úgysincs már értelme. Ennyit legalább
meg kell tudnom.
- Rendben, de akkor is figyelmeztetnem kell. Legyen nagyon
résen, nehogy felismerje valaki. Nem tanácsos mostanában a La
Voisin-féle jósnők környékén mutatkozni.
- Ugyan miért mondja ezt? Azok alapján, amiket hallottam, az
udvarhölgyek csak úgy adják egymásnak nála a kilincset.
- Az lehet, csakhogy la Reynie-nek régóta gyanúsak ezek az
úgynevezett javasasszonyok. Az utóbbi hetekben letartóztattak
egy Marié Vigoureux és egy Marié Bőssé nevű nőszemélyt is, mert
kiderült, hogy ártatlannak tűnő jósdájuk egy valóságos
boszorkánykonyhának adott otthont. Ezek veszélyes emberek,
Louise. Méregkeverők, gyilkosok...
- És hogy-hogy erről még nem beszélnek az Udvarban?
- A király parancsára egyelőre nem verik nagydobra a
letartóztatásokat, nehogy a cinkosoknak, köztük főképp az
ügyfeleiknek, ideje legyen kereket oldani, de Őfelsége kiemelt
figyelmet szentel az ügynek. S csak idő kérdése, mikor kerül La
Voisin is a rendőrség látókörébe.
- Köszönöm, hogy ezt elmondta, Anselme - mondta Louise -, és
ne aggódjon. Ha felkeresem La Voisint, senki nem fog rám
ismerni.
Ő és Suzon déltájban érkeztek a Bréviaires-palotához, ahol
Catherine kitörő örömmel üdvözölte a váratlan vendéget. Miután
Louise elfogyasztott nagynénje és nagybátyja társaságában egy
kellemes ebédet, azzal az ürüggyel, hogy vásárolna egy új
legyezőt a Place Dauphin egyik üzletében, Suzon kíséretében
újra útnak is indult. Csakhogy ahelyett, hogy a Szajna és a Cité-
sziget felé vette volna útját, két sarokkal arrébb leintett egy
bérkocsit, s a Notre-Dame-de-Bonne-Nouvelle templomhoz
vitette magukat.
Az értetlenkedő Suzont csak ekkor avatta be tervébe. A
komorna persze ugyanúgy elszörnyedt az ötlet hallatán, mint
Marie, de ismerte annyira úrnője makacs természetét, hogy tudja,
minden további vita hiábavaló lenne. Ehelyett csöndes imába
merült egészen addig, míg meg nem érkeztek Villeneuve-sur-
Gravois-ba. Ez az újonnan létrejött városrész egyelőre megőrizte
falusias jellegét kövezetlen utcáival és egymástól távol álló,
földszintes házaival, melyeknek alacsony kerítéssel körülvett
kertjeiben csirkék és más baromfik kószáltak.
A Beauregard utca egyik ilyen házában, közvetlenül a Notre-
Dame-de-Bonne-Nouvelle templom mellett rendezkedett be ez a
bizonyos La Voisin is. Szó mi szó, a párás, szürke időben a környék
nem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt, s Louise nehezen
tudta elképzelni, hogy a királyi család szalonjainak finom hölgyei
egy ilyen környékre tévedjenek.
Ennek ellenére nem hátrált meg. Arca elé fekete
szaténmaszkot vont, haját köpenye csuklyája alá rejtette, s
Suzont a hintóbán hagyva egyenesen ahhoz a házhoz ment,
melyben a kocsi szerint a híres jövendőmondó lakott. Megfogta
az öntöttvas kopogtatót - ami igencsak ízléstelen módon egy
nevető gyermekfejet ábrázolt s határozottan bezörgetett a
tölgyfa ajtón.
A kopogtatásra egy ősz, haját szoros kontyba csavaró
asszonyság nyitott ajtót, aki foltos kötényt viselt szürke ruhája
fölött. Kezeit egy rongyba törölgette: úgy tűnt, Louise éppen
főzés közben zavarta meg. Mielőtt a lány kinyithatta volna a
száját, az asszony rámordult.
- Madame La Voisint keresi?
- Öh... én... Igen.
- Bár nem látom az arcát, nem tűnik ismerősnek. Járt már nála?
- Nem, eddig még soha. Most sem tudom biztosan, hogy
egyáltalán szolgálhat-e bármivel is a számomra, de szeretnék
beszélni vele. Itthon van?
- Az attól függ. Fizetni tud?
- Hoztam magammal pénzt, igen - emelte fel a csuklóján lógó
bársonyerszényt Louise. - De bemehetnénk végre? Hűvös van
idekint.
Az asszony egy szó nélkül félreállt az ajtóból, majd átvezette
Louise-t a házon, ahová belépve a lánynak olyan érzése támadt,
mintha egy ócska, szúette faládában egy halom csillogó, de
meglehetősen ízléstelen ékszerre bukkant volna. A ház
berendezése ugyanis kétségkívül jólétre vallott, sőt kifejezetten
fényűző volt az épület külsejét, illetve az egész környéket
jellemző egyszerűséghez képest. A szótlan szolgáló és a
nyomában lépdelő Louise aranykeretes tükrök, bársonnyal
kárpitozott bútorok, értékesnek látszó porcelánfigurák és
ezüstveretes tubákos szelencék némileg újgazdag hatást keltő
összevisszaságán kelt keresztül, míg a hátsó ajtón kilépve a
kertbe nem ért. Ennek túloldalán, szorosan a Notre-Dame-de-
Bonne-Nouvelle templom falához tapadva egy alacsony, kőből
épült házikó állt. Ide vezette be az új kuncsaftot az ősz asszony.
- Az úrnőm mindjárt érkezik - mondta. - De szükségem lesz egy
névre, hogy kit jelentsek neki.
- Mondja, hogy egy bizonyos madame Bellefontaine keresi.
 - Hm. Milyen... ártatlan hangzású név’ - mondta az asszony nem
palástolt iróniával a hangjában, majd magára hagyta Louise-t a
helyiségben.
A lány, míg várakozott, alaposabban is szemrevételezhette a
házikó egyetlen szobáját. Az, akárcsak a ház, szinte oda nem illő
kényelemmel volt berendezve. A simára döngölt földet mintás
szőnyeg borította, melynek közepén egy kecses
mahagóniasztalka állt két kárpitozott karosszék között. Az egyik
sarokban egy zömök tölgyfa szekrény állt csukott ajtókkal. Louise
nem tudott ellenállni a kísértésnek, s megpróbálta kinyitni, de az
kulcsra volt zárva. Ezen kívül csak egy festett paraván és az
ajtóval szemközti falon lógó falikárpit jelentette a berendezést.
A szőttes Androméda hercegnőt ábrázolta, épp abban a
pillanatban, mikor a vízi szörny el akarta ragadni.
Mikor kinyílt a kunyhó ajtaja, a legkülönösebb maskarát viselő
asszony lépett a szobába, akit a lány valaha is látott. A magas és
szikár La Voisin egy földig érő, sötétvörös bársonyköpenyt viselt,
melyet arannyal hímzett kétfejű sasok díszítettek, s a köpeny
nyakát letűnt korok divatját idéző, keményített csipkéből
készített körgallér zárta le. Louise hallotta, hogy a javasasszony
azt terjeszti magáról, hogy már több mint kétszáz évet is megélt,
köszönhetően csodatévő főzeteinek, s talán a különös jelmez is
ezt az illúziót hivatott kelteni. Egyébként a meghatározhatatlan
korú asszonyról valóban nehéz lett volna megmondani, hogy épp
a huszonötödik vagy ötvenötödik évét tapossa. Ennek ellenére
Louise azonnal megérezte, hogy egy igazi komédiást sodort
útjába a sors: La Voisin vastag szemhéját transzban lévő látnokot
idézően eresztette enyhén dülledt szemére, húsos, élveteg ajkait
rejtélyes mosolyra húzta, kezeit pedig maga előtt összekulcsolva
rejtette tölcsérujjú köpenyébe. Ebben a drámai pózban
közeledett a látogatóhoz, s hangja dallamosan, de
természetellenesen fátyolosán csengett, mikor megszólította.
 - Madame Bellefontainhez van szerencsém, ha jól értettem.
Milyen bájos név! Foglaljon helyet, asszonyom!
Louise leült az egyik karosszékbe, vele szemben pedig
elhelyezkedett a jósnő.
- S most mondja, gyermekem... Miben lehet szolgálatára
szerény tudományom? - duruzsolta tovább La Voisin, miközben
felkönyökölt az asztalra, s homlokát összefont ujjainak
támasztotta.
- Nos, én... - kezdte Louise, és egyre kellemetlenebbül érezte
magát ebben a bizarr környezetben. - Én gyermeket várok. És...
és... nem vagyok biztos benne, hogy szeretném megtartani.
- Értem - mondta a La Voisin, anélkül, hogy felnézett volna. - S
a férje tudja? Ha jól emlékszem, asszonyként mutatkozott be.
- Nem, a férjem már halott.
- S ön így sem akarja megtartani méhe gyümölcsét? Pedig egy
gyermek, főként, ha fiú, gyakran jelent anyagi előnyt egy magára
maradt özvegynek.
- De én nem... Én nem szerettem a férjem. Gonosz, kegyetlen
ember volt és én... én... - A lány hangja megremegett, mire az
asszony felemelte fejét teátrális pózából, s végre teljes
egészében Louise-ra szegezte meghatározhatatlan színű szemét.
- S maga nem akar a világra hozni többet ebből a fajtából. Értem
én, asszonyom, ne féljen! Nem maga az első, aki ilyen
indíttatásból szánja el magát erre a lépésre.
- De én még nem szántam el magam - sietett gyorsan
kijelenteni Louise. - Csak tudni akartam, hogy ha így döntenék,
akkor miképp... És hogyan kerül erre sor. Fájdalmas lenne?
Veszélyes?
La Voisin felsóhajtott.
- A fájdalmat, gyermekem, nem lehet teljesen elkerülni. Ez már
csak így van... De ne aggódjon, nem lesz kibírhatatlan. Ami pedig
a mikéntet illeti, az olyan biztonságos, amennyire csak lehet.
- De mégis... hogyan történik... a beavatkozás?
 - Biztosan hallani akarja?
Louise bólintott.
- Nos, egy angol orvos tanított meg erre a módszerre, melyhez
nem kell más, mint egy hosszú fecskendő és egy titkos
összetevőkből álló főzet. Nem tagadom, ez a főzet csíp és éget,
mint a pokol tüze, de a görcsök elmúltával csillapszik az is...
Tudom, elsőre rémisztőén hangzik, de megnyugtathatom, alig
negyvennyolc óra alatt elmúlik minden kellemetlenség, s ön
egészségesebb lesz, mint valaha.
Louise nagyot nyelt.
- De mint mondtam, én még nem döntöttem el semmit...
La Voisin szkeptikusan elmosolyodott.
- Ha valaki ilyen ügyben keresi fel a Szomszédasszonyt, akkor
az általában már meg is hozta a döntését. De először is meg kell
tudnom, mióta terhes...
- Éppen ez az, hogy nem tudom pontosan. A férjem két és fél
hónapja érintett utoljára, de azt megelőzően majdnem naponta
felkereste az ágyamat.
- Ez esetben meg kell, hogy vizsgáljam. Kérem, vegye le a
ruháját.
A különös asszony a paravánra mutatott, majd újra felvette
drámai testtartását. Végül Louise vonakodva bár, de
felemelkedett székéből, és a paraván mögé lépett. Remegő
kezekkel szabadult meg a ruháitól, s mikor újra felbukkant, nem
volt rajta más, csak a fekete maszk és fehér batiszt alsóruhája.
Reszketni kezdett, hisz a szobában nem volt fűtve. La Voisin a
lányhoz lépett, és teketóriázás nélkül kezébe vette kemény,
duzzadt melleit. Nyomogatta és emelgette őket, azután
végigsimított az egyelőre teljesen lapos hason is.
- Hány vérzése maradt el eddig, madame? - kérdezte végül.
- Kettő.
- S vannak rosszullétei?
- Néha. Az elsőt úgy két hete tapasztaltam.
Az asszony hümmögött egy párat, majd intett Louise- nak, hogy
öltözzön fel, amit az sietősen meg is tett. Már teljesen átfagyott,
úgyhogy a köpenyét is magára borította. Ezután újra elfoglalta
helyét La Voisinnel szemben.
- Ön még időben fordult hozzám, asszonyom - kezdte a
vajákosnő. - Általában addig hajtható el a magzat, míg nem
mozog. Persze vannak olyan kétségbeesett asszonyok, akik még
azután is rászánják magukat a dologra. Csakhogy az már sokkal
kockázatosabb. De így nincs sok időnk cselekedni. Döntenie kell,
kedves.
- Úgy érti, most azonnal?
- Nem, de ne halogassa sokáig. Minél tovább várunk, annál
nagyobb kockázatnak teszi ki magát, arról nem is beszélve, hogy...
La Voisin nem tudta befejezni gondolatát, mert kopogtatás
hallatszott, s választ sem várva belépett az öreg szolgáló. Nem
volt egyedül: lábai körül egy csodaszép, zöld szemű, sötétszürke
kandúr tekergőzött. La Voisin szeme szigorúan villant, s
hangjából egy csapásra eltűnt a fátyolos dallamosság.
- Mit akarsz, Jeanne? Nem hívattalak!
- Bocsánat, úrnő, de a Treff Dáma hamarosan megérkezik, s
meggyűlt a gondom a főzettel, amit megrendelt. Pedig
határozottan megüzente, hogy mára készen kell lennie.
A vajákos asszony a szemeit forgatta.
- Ha megtanulnál végre olvasni, tudnád követni a receptjeim
utasításait... Kérem, asszonyom, legyen türelemmel egy keveset
- mondta aztán Louise-hoz fordulva.
Azzal La Voisin és Jeanne elsiettek a titokzatos Treff Dáma
megrendelésén munkálkodni, s Louise újra egyedül maradt.
Pontosabban majdnem egyedül. Szemmel láthatólag
megfeledkeztek a szürke kandúrról, aki a szobában rekedt.
Világító zöld szemeit gyanakodva szegezte a lányra, s közben
farkát billegtette. Majd egy hirtelen iramodással a szabadon
maradt karosszékben termett, ahonnan rögtön tovább is ugrott
az asztalka tetejére.
 - Ejnye, hát szabad ezt neked? - kérdezte Louise, és
kedveskedve megvakarta az állat fülét. A macska elégedetten
dorombolt, de közben egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét
a falikárpitról, melyet megigézve bámult. Abban a pillanatban,
ahogy Louise abbahagyta a vakarászását, a macska lendületet
vett, s nekiugrott a szőttesnek.
Louise-nak nem maradt ideje, hogy rákiáltson, a jószág éles
karmait a kárpitba mélyesztette, mire az azt rögzítő egyik rozsdás
szög megadta magát, a kép oldalra lendült, a macska pedig
elégedetlenül fújtatva landolt a padlón.
A kárpit mögött egy falba rejtett mély üreg tárult fel. Az üreg
teteje ívelt volt, és az alját finom, szürkés por borította.
Leginkább egy kemence- vagy kályhaféleségre emlékeztette
Louise-t, akit homályos balsejtelem fogott el a rejtekhely láttán.
Ez az érzése csak fokozódott, mikor észrevett egy kisebb,
piszkosszürke tárgyat a porréteg alatt. Benyúlt az üregbe, és a
kezébe vette. Ahogy rámeredt, megremegett a keze és keserű
epe tolult a torkába. Az a valami nem volt más, mint egy csont,
egy egészen apró csecsemő combcsontja. Louise a felismeréstől
iszonyodva pásztázta végig az üreg belsejét, s hamarosan fel is
fedezett néhány további emberi maradványt a hamuréteg alatt.
Remegő kezeiből kiesett a csont, s botorkálva hátrálni kezdett,
de nekiütközött a karosszéknek. Ekkor már csak egyetlen egy
gondolat uralta elméjét: eltűnni, elrohanni ebből a
hátborzongató házból, s vissza sem nézni többé.
Megfordult, hogy futásnak eredjen, de az ajtót eltorlaszolta a
bosszús arcú La Voisin. Louise felsikkantott. A jósnő olyan halkan
lépett a szobába, mint egy macska, s most csak állt ott némán,
karjait a mellkasa előtt keresztbe fonva, bár tekintetéből inkább
csak elégedetlenség, semmint harag áradt.
- Most mit rémüldözik? - kérdezte - Mégis mit gondolt, mi lesz
azokkal a kis szerencsétlenekkel, akiket kikaparok az anyjuk
méhéből? Egyesével elföldeltetem a Bonne-Nouvelle templom
kertjében?
 Louise válaszra sem méltatta, csak félrelökte az útjából, s
szoknyáját felkapva eliramodott a kerten keresztül a ház
irányába.
- Hé, és fizetni ki fog? - kiáltott utána La Voisin. - Tőlem nem
szokás fizetség nélkül távozni! Jeanne, állítsd meg!
Ez utóbbi felszólítás az öreg cselédnek szólt, aki épp abban a
pillanatban lépett ki a házból a hátsó ajtón, mikor Louise odaért. A
lány nem tétovázott. Fellökte az öregasszonyt is, de az nem esett
el, csak megtántorodott, s amint összeszedte magát, meglepő
fürgeséggel vetődött a sietősen távozó kuncsaft nyomába.
Louise átrohant a házon, s valósággal feltépte a bejárati ajtót.
Jeanne ekkor még utánakapott, de göcsörtös ujjaival csak a
fekete selyemköpeny csuklyáját sikerült elkapnia, amit a lány
hajáról lerántva cibálni kezdett, kis híján megfojtva Louise-t a
köpeny nyakát összefogó szalaggal. A lány ekkor egy jól irányzott
mozdulattal az asszonyság oldalába vágta könyökét, aki
felkiáltott, és összegörnyedt a fájdalomtól. Ellenfele átmeneti
harcképtelenségét kihasználva Louise futni kezdett, mit sem
törődve sem az átkokat szóró öregasszonnyal, sem a
dulakodásban leesett maszkjával, melyet a köpeny csuklyájával
együtt lerántottak róla. Egyenesen a szomszédos utcában
várakozó hintóhoz rohant.
- Hajtson, hajtson minél gyorsabban, az istenért! - kiáltotta oda
a kocsisnak, miután a halálra vált Suzon tekintetétől kísérve
szabályosan bevetette magát a hintóba.
- De hát az ég szerelmére, mi történt, asszonyom? Mit műveltek
magával azok az emberek?
- Semmit, semmit... majd később... elmesélek mindent - zihálta
Louise, erszényéből előkotorva egy batisztkendőt, mellyel
eszelősen dörgölni kezdte a kezét, mely még mindig fehér volt a
hamutól. - De egy valamiben biztos lehetsz, Suzon. Soha többé a
lábam be sem teszem ebbe a házba... sem hasonlóba!
 Mindeközben egy, a Cléry és a Beauregard utca sarkán
veszteglő hintóbán két, sűrűn lefátyolozott asszony figyelte
érdeklődve a jelenetet.
- Nocsak! - mondta a Treff Dáma társnőjének. - Ez mintha
madame de Morainville lett volna. Ugyan mit kereshetett itt
Saint-Germain vörös üdvöskéje?
- Akármi is volt az, igencsak sietősen távozott - felelte a másik.
- Inkább zaklatottan, ha engem kérdezel. Hiába, a
Szomszédasszonynál néha felkavaró dolgok történnek.
- Nem hittem volna, hogy pont vele találkozunk itt. Pedig hogy
adja az ártatlant! Mintha kettőig sem tudna számolni!
- Mindig ezek a kis nebáncsvirágok a legveszélyesebbek,
tudhatnád már.
- Mint amilyen ez a Fontanges lány is?
- Az nem ártatlan, hanem hülye. Mondtam már neked, hogy tőle
nem tartok igazán. A király hamar rá szokott unni az olyan nőkre,
akikkel két értelmes szót sem lehet váltani.
- Hát, asszonyom, legyen igaza. Csak aztán nehogy meglepetés
érje...
- Ugyan, kedvesem, jó pár éve ismerjük egymást. Tudhatnád
már, hogy ilyesmiben sosem tévedek. Nálam jobban senki nem
ismeri Őfelségét. Bármit beszéljenek is az Udvarnál, ez a viszony
nem fog igazán komolyra fordulni. De ez itt - bökött a Treff Dáma
abba az irányba, amerre a futva távozó Louise hintája eltűnt - még
megkavarhatja a kártyalapokat.
- Még szerencse, hogy ebben a játszmában asszonyomnál van
a Szív Király...
A Treff Dáma elmosolyodott a fátylai takarásában, majd kiszállt
hintájából, La Voisin házához lépett, s megzörgette a
gyermekfejes kopogtatót.

* Catherine Monvoisin azért kapta a Szomszédasszony elnevezést, mert a francia

nyelvben a „szomszéd nő”, azaz voisine alakja kiejtve szinte megegyezik a Vbüznnel.
 * Gábriel Nicolas de la Reynie (1625-1709) XIV. Lajos államtanácsosa és a modern párizsi
rendőrség megalkotója volt.
* A bellefontaine szó szerint azt jelenti: „szép forrás”.

Folytatása következik
 A történethez
kapcsolódó képek
 Budai Lotti új történelmi sorozata öt érzéken és öt mesterségen

keresztül invitál egy izgalmas, korszakokon átívelő utazásra.

Az első kötet a 18. századi Franciaországba, míg a második rész

a 15. századi Olaszországba hívja az olvasói.