J. D.

ROBB
HALÁLOS
VISSZHANGOK

Gold Book

Eredeti cím: Echoes in Death

Copyright © 2017 by Nora Roberts
Hungarian edition and translation © Gold Book Kft., 2018
All rights reserved
 
Fordította: Kiss Tamás
Szerkesztette: Békési József
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
Borítókép © dell640/l 23rf.com
 
Tilos a kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni
vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos engedélye nélkül
bármely formában, bármely módon közzétenni vagy az eredeti borító nélkül áruba
bocsátani
 
ISBN 978 963 426 483 5
 
Kiadja a Gold Book Kft.
Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
www.goldbook.hu • info@goldbook.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI N YOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
 

TARTALOM

ELSŐ FEJEZET

MÁSODIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET

HETEDIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

KILENCEDIK FEJEZET

TIZEDIK FEJEZET

TIZENEGYEDIK FEJEZET

TIZENKETTEDIK FEJEZET

TIZENHARMADIK FEJEZET

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

TIZENHATODIK FEJEZET

TIZENHETEDIK FEJEZET

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

HUSZADIK FEJEZET

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

EPILÓGUS

Óh kedves, a kürtök szava

belehal az égbe, a tájba;
de lelkeink visszhangja mind
nagyobb, s csak nő a muzsikája.{1}
 
LORD ALFRED TENNYSON
 
De télre inkább bús rege való. {2}
 
WILLIAM SHAKESPEARE
 

ELSŐ FEJEZET
Meghalt?
Szellemnek érezte magát, szabadnak és anyagtalannak.
Lebegett?
Körülötte minden elhomályosult, megfakult és jelentéktelenné vált. Talán valójában
ő homályosult el, fakult meg és vált jelentéktelenné, miközben a világ továbbra is
minden s/ínében pompázott körülötte, csakhogy nem látta és nem hallotta.
A halál egészen olyan, mint az élet. Mégis, mi a különbség? Eltekintve attól…
attól, hogy… Lehetséges lenne, hogy a halál egyfajta felszabadulás?
És mi alól?
Valami apró ujjacskákkal kaparászta az öntudata peremét el kell rohannia, el kell
rejtőznie. De miért? Miért?
Mi értelme az egésznek? Mi elől kellene elrejtőznie? Hiszen a halottak csak
alszanak, nem igaz? Csak alszanak, alszanak, alszanak.
Ennek ellenére pontosan úgy érezte magát, mint aki épp az imént ébredt kissé
kótyagosan és bizonytalanul.
Kóborolt. Zavartan, azonban testetlenül, miközben azon gondolkodott, hogy a mennybe
vagy a pokolra jutott. Furcsán ismerősnek találta a fakó színeket és az elmosódott
árnyakat, majd hirtelen a színek olyan erősen ragyogtak fel, hogy bántották a
szemét, és a tárgyak is annyira éles alakot nyertek, hogy csaknem felszabdalták.
Váratlanul minden újra kifakult és elmosódott, amit egész megnyugtatónak talált.
Furcsán békésnek és megnyugtatónak.
Csakhogy… megérezte a szagot, igen, igen, a hervadó liliomok erős illatát. Valamint
a vér szagát. A liliomok és a vér együtt csakis a halált jelenthetik.
Mindössze le kellene heverednie, leheverednie és aludnia. Leheverednie és távoznia.
Biztosan jön majd valaki, aki felvilágosítja, mi a következő lépés. Egy angyal.
Vagy ördög.
Beleborzongott a tudatán átvillanó képbe, éppen ezért nem is heveredett le. Vajon a
halottak is képesek félni?
Az ajtóhoz érve megállt, és csak nézte. Ki vagy be? Valami nem stimmelt. Vér és
liliom. Valami nem stimmelt az ajtógombbal. Mindig elhúzódott előle, de csak
annyira, hogy éppen ne tudja elérni. Fel, le, jobbra, balra.
Ez valami játék, gondolta, és halványan elmosolyodott.
Az ajtógomb felé nyúlt, de az hátrébb lebegett. Újra próbálkozott, mire a gomb
jobbra siklott, majd balra. Végül sikerült megfognia. Vékonyka, kongó hangon
felnevetett. Mintha valahol a messzeségben kacagna valaki.
Be vagy ki, ki vagy be.
Az ajtó kinyílt; átlépett a küszöbön.
Fényes és sötét volt a holtak birodalma. Megadóan merült el benne.
 
 
Eve semmit sem akart, csak megszabadulni aprócskának is alig nevezhető ruhájától és
bokatörő tűsarkú cipőjétől. Elvégre már teljesítette a kötelességét, és úgy vélte,
kiérdemelte a hatalmas vörös pipát a Házasság Szabályainak jótettek oszlopában
azzal, hogy kiöltözött, kisminkelte magát és egy egész estén keresztül játszotta az
üzleti világ istenének a feleségét.
Amúgy ki találta ki, hogy télen kell jótékonysági bált rendezni? – tűnődött. Amikor
a február visszafordítja ocsmány, jeges fejét, minden épelméjű ember bent marad a
kényelmes, meleg otthonában. Hajnali kettő körül az ilyen zord éjjeleken még a
kevésbé épelméjűek is meghúzzák magukat valahol. Pontosan ezért nem talált
semmilyen kifogást, amivel megszabadulhatott volna a házasság által rárótt
kellemetlen kötelességétől.
2061 – csaknem szó szerint – berobbant az életébe, és nemsokára megtörtént az év
első gyilkossága és testi sértése is.
Bár még az öldöklés is vett egy mély lélegzetet, minek következtében csodás három
napot tölthetett Roarke saját szigetének forró tengerpartján a férje annál is
forróbb ölelésében. Még úgy is megérte, hogy mindezt egy elegáns bál követte,
melyen elegáns ruhában kellett megjelennie.
Hétfőn viszont csizmát és hordható öltözéket húz, és visszaül a nyeregbe.
Jelvénnyel és fegyverrel.
Nem mintha most nem hozta volna magával a jelvényét és a fegyverét – mindkettőt
beleszuszakolta abba az ostoba, csillogó retikülbe. Eve Dallas mindig magánál
tartotta a jelvényét és a fegyverét.
Végre beült a kocsiba – az előre felfűtött utastérben kellemes meleg fogadta és
örömmel nézte, ahogy az elegáns East Side-i szálloda, benne a bálteremmel, a
nyomasztóan télies dekorációval és az odabent összezsúfolódott emberekkel eltűnik a
visszapillantó tükörben.
Roarke odahajolt hozzá, megfogta az állát és miközben megcsókolta, hüvelykujjával
megcirógatta rajta a gödröcskét.
– Köszönöm.
Tessék, gondolta Eve, s ahogy belenézett abba a kék szempárba, amelyet még az
istenek is csak különleges napokon teremtenek, úgy érezte, a férjének máris
sikerült kárpótolnia az este nagy részéért.
Amivel megsértette a Házasság Szabályainak a szellemiségét, ha nem is a betű
szerinti értelmezését.
– Egész oké volt.
Roarke elnevette magát és még egyszer megcsókolta a feleségét, mielőtt elindult a
járda mellől.
– Minden tíz percből legalább kilencet gyűlöltél.
Az ír akcentus és a humor tökéletesen illett a csodás archoz és a hosszú, fekete
hajhoz.
Eve úgy tartotta, az istenek összekevertek minden jót, ami egy harcosban, egy
költőben és egy angyalban – sőt egyfajta bukott angyalban, hogy még izgalmasabb
legyen – megtalálható, majd rávették, hogy szeressen bele egy emberkerülő, mogorva
gyilkossági nyomozóba.
Na tessék.
– Mondjuk úgy, hogy minden tízből csak hét és felet. Jólesett találkozni
Charlesszal és Louise-zal, meg Miráékkal. Minden rendben volt, igaz?
– Tökéletesen.
– Tökéletesen a francot! – horkant fel Eve. – Talán nem hallottad, ahogy közöltem
azzal a tejszínhabtorony-hajú nővel – mozgatta a kezét rövid, barna haja fölött Eve
–, hogy nem, nem akarok részt venni a bizottságának a munkájában, ami az elítélt
bűnözők rehabilitációjával foglalkozik és segíti visszailleszkedésüket a
társadalomba, ugyanis túlságosan lefoglal, hogy börtönbe juttassam őket.
– Hallottalak, és hálás voltam, amiért visszafogtad magad és nem ütötted meg,
amikor azzal folytatta, mennyivel nagyobb hangsúlyt helyez a rendőrség a
büntetésre, mint a társadalomba való visszailleszkedés segítésére.
– Gondolj csak bele. Fogadjunk, hogy ha az egyik EB-je, mert így nevezte őket,
besétál, betöri a tejszínhabos fejét és megpattan az ékszereivel, nem oktatott
volna ki arról, hogy a törvénykezésnek szívre, együttérzésre és megbocsátásra lenne
szüksége.
– Sohasem hajolt holttest fölé és nem kellett személyesen közölnie senkivel, hogy
akit szeretett, nincs többé. Éppen ezért fogalma sincs, mekkora szív és együttérzés
szükséges hozzá.
– Aha. Végül nem ütöttem meg… sem őt, sem mást –fészkelődött kissé önelégülten Eve.
– Egy pont ide. Menjünk végre haza és felejtsük el ezeket az élhetetlen alakokat.
– Legalább annyira élveztem, hogy ezek között az élhetetlen alakok között látlak,
mint amennyire élvezem, hogy megszabadíthatlak tőlük.
– Ugye, holnap sokáig alhatunk? Lustálkodunk majd, mint két csiga, és… – hallgatott
el hirtelen, ahogy a gyakorlottan az utcát pásztázó tekintete megakadt valamin. –
Jézusom! Állj!
Roarke egy töredék másodperccel előbb vette észre a nőt, mint ahogy az a reflektor
fénykévéjébe lépett.
Meztelenül, véresen, tágra nyílt szemmel, de üres tekintene! botorkált előre.
Eve kiugrott a kocsiból és azonnal kezdett kibújni a kabátjából, viszont Roarke
megelőzte, és máris ráterítette a sajátját az ismeretlenre.
– Mindjárt megfagy – szólt oda Eve-nek. – Most már minden rendben lesz – kezdte,
mire a nő Roarke arcához emelte jeges ujjait és végigsimított rajta.
– Angyal vagy? – kérdezte. Majd kerekre tágult, kifordult szemmel összecsuklott.
– Tegyük be a kocsiba. Ugye, van hátul egy takaró?
– A csomagtartóban – vitte a kocsihoz a nőt Roarke és befektette a melegbe,
miközben Eve hozta a pokrócot.
– Hátraülök mellé. Lökd ide azt az idióta retikült. A St. Andrews a legközelebbi
kórház.
– Tudom – dobta hátra a felesége retiküljét Roarke, majd a volán mögé ült és
padlóig nyomta a gázpedált.
Eve elővette a ’linkjét és hívta a kórházat.
– Itt Eve Dallas hadnagy – s eldarálta a jelvényszámát. – Egy azonosítatlan nőt
viszek. A húszas éveinek az elején jár, nem tudom megállapítani, milyen sérüléseket
szenvedett, de eszméletlen, sokkot kapott és jó úton halad a kihűlés felé. Öt
percen belül odaérünk – pillantott a sebességmérőre. – Legyen inkább három.
A ’linkjével lefényképezte az eszméletlen nő arcát, és ezúttal észrevette a nyakát
övező vörös csíkot.
– Bántalmazták, fojtogatták és jó eséllyel meg is erőszakolták. Látok néhány vágást
és horzsolást a testén, bár nem hiszem, hogy az összes vér az övé.
– Nem juthatott messzire ebben az állapotban. Egyrészt keményen fagy, másrészt
hamar feltűnik valakinek.
– Véres a haja – vizsgálta meg mormogva Eve. – Tarkón ütötték – vette szemügyre a
nő kezét és körmét, miközben azt kívánta, bárcsak magával hozta volna a helyszínelő
készletét. Csak akkor pillantott fel, amikor Roarke nagy lendülettel a sürgősségi
bejárata elé fordult.
A bejelentése szűkszavúsága ellenére két orvos vagy ápoló – ki képes
megkülönböztetni ezeket? – várta őket egy hordággyal. Amint Roarke lefékezett, Eve
már ki is csapta a kocsiajtót.
– Itt fekszik, hátul. Fojtogatták… kötéllel vagy sállal. A fejére feltehetően
valami tompa tárggyal mértek ütést. Nemi erőszakra is meg kell majd vizsgálni.
Beszéd közben Eve félreállt az útból, amíg a nőt feltették a hordágyra, majd futva
indultak el vele, mialatt a fiatalabb fehér köpenyes, akit ránézésre még alkohollal
sem szolgáltak volna ki egy szórakozóhelyen, parancsszavakat vakkantott.
– Folytassa – pillantott hátra Eve-re és Roarke-ra. – Mindent tudnom kell róla,
amit csak lehet.
A hordágyat átgurították az egyik vizsgáló lengőajtaján, ahol több orvos is várt
rájuk.
– Háromra!
Háromig számoltak, majd átemelték az eszméletlen nőt a vizsgálóasztalra.
– A testhője harminchárom fok! – kiabálta túl valaki a lármát.
– Elállok a kocsival az útból – súgta Roarke a feleségének. – Utána visszajövök.
Infúzió, melegítőtakarók, injekciók.
Istenem, mennyire gyűlölte a kórházakat!
– Mondja el, amit tud – pillantott Eve felé az egyik férfi, feltehetően az orvos.
Nem látszott sokkal idősebbnek a páciensénél. Kócos, göndör, barna haja, szép, de
szigorú arca és a kék szeme alatti karikák arról tanúskodtak, hogy hosszú éjszaka
áll mögötte.
– Kilépett az utcára… a Carnegie Hillen. Pontosan ebben az állapotban. Sokkosan
sétált és alig érthetően beszélt. Megkérdezte a férjemet, hogy angyal-e, és ezután
elájult.
– A testhője harminchárom kettő és emelkedik.
– Miután levettem az ujjlenyomatát, húzzon zacskót a kezére – kérte Eve. – A vér
egy része nem az övé.
– Előbb hadd mentsem meg az életét.
Eve hátrébb lépett, hogy több hely maradjon az orvosnak, közben a szemét nem vette
le a nő arcáról.
Fiatal volt és a zúzódásoktól eltekintve nagyon csinos. Ázsiaiak és feketék vére is
folyt az ereiben. Sovány testfelépítésű és apró, nem több száztíz fontnál, és csak
kicsit magasabb öt lábnál. A körmét és a lábkörmét halvány rózsaszín lakk fedte. A
fülét kilyukasztották, noha nem viselt fülbevalót. Eve tetoválást sem látott.
Csaknem derékig érő, fekete haja összegubancolódott, összetapadt.
Kilépett a folyosóra és megadta egy arcfelismerő programnak a kocsiban készített
fényképet. Annak ellenére, hogy tudta, a zúzódások miatt valószínűleg nem kap
értékelhető eredményt.
Amikor felpillantott, észrevette a közeledő Roarke-ot. A férje a kezében tartotta a
helyszínelő készletét.
– Úgy gondoltam, erre szükséged lesz.
– Igen, köszönöm. Ha nem tér magához, mire az orvosok végeznek, ujjlenyomatot
veszek tőle. Azon a környéken lakhat, ahol rátaláltunk. A bőre és a körme alapján
jut pénze szépségszalonra, ráadásul ebben az állapotban nem sétálhatott sokat.
Tehát a Carnegie Hillen él vagy dolgozik, esetleg éppen ott járt, amikor
megtámadták – nézett hátra a vizsgáló ajtajára. – Ennyi vér alapján azt hinné az
ember, hogy verekedett, de nem láttam védekezésre utaló sérüléseket. A körme alatt
sem vér, sem bőrdarabkák… legalábbis szabad szemmel láthatóak nincsenek.
– Attól tartasz, hogy nem egyedül volt és a társát is támadás érte.
– Ezt is számításba veszem. Ha neki sikerült elmenekülnie, a másik… – hallgatott
el, amikor nyílt az ajtó és kilépett az orvos.
– Az életjelei egyre stabilabbak és a testhőmérséklete is harmincöt fok fölé
emelkedett. A fejét ért sérülései a legsúlyosabbak… beleértve a zúzódásokat és
horzsolásokat az arcán. Néhány felületi vágás olyan, mintha késsel okozták volna.
Sokkos állapotban van. Többször is durván megerőszakolták. Bent megtalálja a
felszerelést, saját kezűleg is elvégezheti a vizsgálatot. A tántorgás és az
összefüggéstelen beszéd feltehetőleg a sokk és a hipotermia következménye volt.
Végzünk majd toxikológiai vizsgálatot, de akkor is ez a legvalószínűbb.
– Ujjlenyomatot kell vennem tőle. A vér egy része nem az övé – emlékeztette Eve,
mielőtt az orvos ellenkezhetett. – Lehet, hogy maradt még odakint valaki hozzá
hasonló állapotban. Ha sikerül azonosítanom, talán még egy életet megmenthetünk ma
éjjel.
– Elnézést, ez eszembe sem jutott – dörzsölte meg az orvos a szemét. – Dupla
ügyeletet viszek.
– Látom.
– Még egyszer elnézést. Valószínűleg megmentette az életét azzal, hogy ilyen
gyorsan behozta. Az agykárosodástól biztosan megmentette. Dr. Nobel vagyok. Del
Nobel.
Eve kezet fogott az orvossal.
– Dallas. Eve Dallas és Roarke.
– Aha, erre már vagy két perce rájöttem – rázott kezet Roarke-kal is dr. Nobel. –
Szép a ruhája – dicsérte meg Eve-et.
– Hivatalosak voltunk egy társasági eseményre.
– Remélem, a tisztítóban ki tudják venni belőle a vérfoltot. Derítse ki a kilétét.
Talán máris aggódik érte valaki.
Együtt mentek vissza a vizsgálóba.
– A sérüléseiről is akarok majd fényképeket – közölte Eve, de tudta, hogy első az
ujjlenyomat.
Az asztalhoz lépett, elővette az ujjlenyomatolvasóját és finoman ráhelyezte a nő
ujjait.
– Oké. Daphne Strazza. Huszonnégy éves. Kétsaroknyira lakik onnan, ahol
rátaláltunk. A férje… – pillantott fel, és meglátta Del arcát. – Ismeri.
– Nem, sohasem találkoztunk. A férjét viszont ismerem. Ebben a kórházban mindenki
ismeri Anthony Strazzát. Jézusom. Ő lenne a felesége?
– Ne verje nagydobra, amíg… Ébredezik.
Eve látta, hogy megrebbennek a hosszú, sötét pillák. Majd a szemek – az a
mandulavágású, lehengerlőén zöld szempár – felnyíltak. A nő üresen bámult maga elé.
Del felemelt kézzel megállította Eve-et és a páciense fölé hajolt.
– Minden oké. Kórházba került. Senki sem fogja bántani. Már biztonságban van.
A lány tekintete ide-oda villant a kezelőben. Amikor egyre gyorsabbá és akadozóbbá
vált a lélegzete, Del megfogta a kezét.
– Minden oké – ismételte meg. – Orvos vagyok. Biztonságban van. Adok valamit a
fájdalmaira.
– Nem, nem, nem.
– Oké, oké, akkor ezzel még várunk – maradt nyugodt és könnyed Del hangja. Hiába
mutatták folyamatosan az életjeleit a készülékek, Eve észrevette, hogy az egyik
ujját Daphne pulzusán tartja. Akárcsak a régebbi korok orvosai. – Csak azt
szeretném, ha megnyugodna – folytatta. – Lélegezzen lassan. El tudja mondani, hogy
mi történt?
– Meghaltam. Azt hiszem, meghaltam – állapodott meg Eve-en a tekintete. – Ott volt?
Eve előrelépett.
– Mire emlékszik?
– El… eltávoztam. Vagy a világ távozott el.
– Még azelőtt. Emlékszik rá, hogy mi történt azelőtt?
– Vacsoráztunk, vacsorapartit adtunk. Nyolckor, ötven főnek. Előtte hét harminckor
szolgálták fel a koktélokat. A gyöngyházas Diort vettem fel. Homárérmét ettünk
kagylósalátával és sütőtöklevessel, bordát és rozmaringgal grillezett lazacot,
mellé fehér és zöld spárgát. A legvégén meg fánkot és kávét. A borokat…
– Oké. Mi történt a vacsora után?
– A vendégek fél tizenkettőkor búcsúztak el. Ha jobban megtervezem az estét, akár
már tizenegykor elmehettek volna. A férjemnek reggel dolgoznia kell mennie. Nagyon
elfoglalt. Köztiszteletben álló tehetséges sebész. Általában a vendégek távozása
után mi is lefekszünk, a házidroidok takarítanak. Most is így történt, és…
A lélegzete ismét szaggatottá vált. Ezúttal Eve szorította meg a kezét, mielőtt Del
beavatkozhatott.
– Biztonságban van, de el kell mondania, mi történt, miután lefeküdtek.
– Volt valaki a házban – súgta Daphne, mint aki valami titkot ad tovább. – Nem
vendég. Nem. Várt. Az ördög, az ördög! Az arca az ördögé. A férjem… elesett.
Elesett, és az ördög nevetett. Nem tudom. Nem tudom. Kérem. Nem tudom.
Daphne zokogni kezdett és próbált összegömbölyödni.
– Ennyi – szólt rá határozottan Eve-re Del. – Pihennie kell. Adjon neki egy kis
időt.
– Mintát kell vennem a körme alól. Ha kikapart egy darabot abból, aki azt művelte
vele, akkor arra szükségem van.
– Rendben, de gyorsan.
Eve még mikroszemüveggel sem látott semmit, ennek ellenére az eszközei egyikével
megpróbált óvatosan mintát venni, de nem járt eredménnyel.
– Vagy nem védekezett, vagy esélyt sem kapott rá – vizsgálta a Daphne csuklóján
éktelenkedő vörös csíkot. – Azonnal tudni akarom, ha mond még valamit. Néhány óra
múlva visszajövök. Addig is intézkedek, hogy őrizzék a kórtermét.
Ezzel Eve távozott. Roarke követte.
– Azért állítasz egyenruhást az ajtajába, hogy kint tartson valakit, vagy azért,
hogy bent tartsa őt?
– Még magam sem tudom – húzta elő Eve menet közben a ’linkjét. – Menjünk és nézzünk
utána ennek az Anthony Strazzának.
Eve, miközben a rövid út alatt lefuttatott egy gyors keresést a Strazza családra,
magában elismerte, hogy az este vége nem egészen a várakozásainak megfelelően
alakult.
A sebész több mint húsz évvel bizonyult idősebbnek a feleségénél – mármint a
második feleségénél. Az első, akitől öt éve vált el, Ausztráliában élt és nem ment
újra férjhez.
Strazza három éve nősült meg másodjára. Daphne még tanult és részmunkaidőben
rendezvényszervezőként dolgozott (vagy inkább csak asszisztensként), amikor
egybekeltek. Attól kezdve viszont egyetlen munkahely sem szerepelt az adatai
között.
Illik a trófeafeleségek sorába, gondolta Eve. Fiatal és gyönyörű, már amikor az
arcát nem csúfítják ütésnyomok. A rendezvényszervező múltját tekintve valószínűleg
háziasszonynak is kiváló.
Eve-nek hirtelen eszébe jutott, hogy hiába Roarke első felesége, egyesek talán őt
is trófeának tartják.
A férjére pillantott, aki éppen leparkolta a kocsit a vörös téglaház előtt, melyben
a Strazza házaspár lakott.
– Nem szereztél túl fényes trófeát.
– Pedig szeretem a fényes trófeákat – felelt Roarke. – Miért is nem szereztem?
– A te hibád. Ami a trófeákat illeti, én inkább a kopott és horpadt kategóriába
esek.
– A legkevésbé sem. Viszont te nem is vagy trófea.
Eve kiszállt a kocsiból és a járdára navigált elegáns tűsarkú cipőjében.
– Ezt bóknak szántad?
– Ez az igazság. Ha trófeára vágyom, akkor szerzek magamnak, vagy nem? – fogta meg
a felesége kezét, és hüvelykujjával végigsimított a jegygyűrűjén. – Sokkal jobban
szeretem a nyomozómat. Most Daphne Strazza jár a fejedben, meg a korkülönbség közte
és a férje között.
– Honnan tudod? Nem is jutott időd utánanézni.
– Annyi is elég volt, hogy Strazza köztiszteletben álló sebész… a név halványan
ismerősnek tűnt. Legalább húsz évvel idősebb a nejénél.
– Huszonhattal. Daphne a második felesége. Az elsőtől, aki a saját korosztályából
került ki, már több mint tíz éve elvált. A nő Ausztráliába költözött és egy
birkafarmon él, ez igencsak messze esik New York-i Upper Easten adott
vacsorapartiktól.
Eve megállt és végigmérte az épületet. Háromszintnyi vénülő elegancia New York-i
stílusban. Strazza két házat épített össze és kiszélesítette a bejáratot, amelybe
hangsúlyos, faragott kétszárnyú ajtó került. A magas, keskeny ablakokat redőny
védte, amitől vak szemnek tűntek a korosodó fakeretben. Az emeleten üveg lengőajtó
vezetett ki a Júlia-erkélyre. Az erkélykorlát közepét stilizált „S” ékesítette.
Ugyanez a stílus mutatkozott annak a három lépcsőnek a korlátján, amely a járdától
vezetett fel a bejárathoz.
Ahol Eve észrevette a csúcskategóriájú biztonsági berendezéseket.
– Kamera, tenyérlenyomat-olvasó, kaputelefon, kettős kártyás beléptető rendszer –
jegyezte meg, ahogy az ajtó elé lépett. – Minden bizonnyal külön kellett fizetni a
diszkrét kinézetért, de két rendőrségi zárat is felszereltetett. –
Mozgásérzékelőket telepítettek az audiovizuális rendszer mellé.
– Annak idején pontosan az ilyen házakat céloztam meg az ehhez hasonló környékeken
– mosolyodon el Roarke, miközben nosztalgiával gondolt azokra az évekre, amikor még
mestertolvajként élte az életét. – Csendes, nyugodt, és odabent… Mindenféle jó
várja az embert. Műkincsek, ékszerek, sőt készpénz.
– Ha még mindig annak idején élnél, mennyi időbe kerülne kiiktatni a biztonsági
rendszert?
A haját lobogtató szélben Roarke oldalt hajtotta a fejét, úgy vizsgálta a zárakat.
– Kellő felkészülést követően? Kettő vagy három. Közelebb a kettőhöz.
– Mármint perc.
– Természetesen.
Roarke ezt nem dicsekvésnek szánta. Egyszerűen megállapított egy tényt.
Eve megnyomta a csengőgombot. Számítógéphangra számított, de nem történt semmi.
Újra becsengetett.
– Rendszerhiba. Nincs figyelmeztető üzenet, a számítógép nem válaszol és kísérletet
sem tesz a látogató azonosítására.
Várakozás közben Roarke elővette a zsebszámítógépét és elindított néhány
diagnosztikai programot.
– A rendszert leállították – árulta el Eve-nek. – Kikapcsolták, és az ajtó is
nyitva, hadnagy.
– A francba – vette elő Eve a fegyverét és a jelvényét a retiküljéből, amit ezt
követően a verandára dobott, majd a jelvényét feltűzte a kabátjára. Miközben
melléillesztette a felvevőjét, cseppet sem meglepve látta, hogy Roarke is elővesz
egy fegyvert a bokájára erősített tokból.
– Maradj mögöttem. Felvevő bekapcs. Eve Dallas hadnagy és Roarke mint civil
szakértő behatolnak Anthony Strazza biztosítás nélküli otthonába. Okkal
feltételezzük, hogy Strazza megsérült vagy fizikai kényszer alatt áll. A civil
szakértőmet felfegyvereztem.
Leguggolt, belökte az ajtót, majd alacsonyan hatolt be. Roarke magasan.
Tekintete végigsöpört az előtéren. A mennyezetről lógó ezüst és fehér csillár tompa
fénnyel világította meg a fehér márványpadlón éktelenkedő vércseppeket és -
foltokat.
– Vért találtunk… és véres lábnyomokat. Valaki mezítláb gázolt át a vértócsán.
Feltehetően Daphne Strazza.
Intett Roarke-nak, hogy merre folytassa az útját, míg ő a másik irányba indult.
Miután átvizsgáltak egy-egy helyiséget, fennhangon kiáltották, hogy „Tiszta!”.
Még Roarke sem kellett hozzá, Eve magától is észrevette, hogy valaki elvitt néhány
„csecsebecsét”. Látott pár üres falmélyedést – meg a vacsoraparti szemetét, amit
nem takarítottak össze a házidroidok.
Miután végeztek, együtt mentek fel az emeletre, ahol újra szétváltak.
Eve az erkély melletti szoba felé közeledve érezte meg a jellegzetes szagot a
nyitva hagyott kétszárnyú ajtó mögül.
Vér és halál… és virágok.
Egy tágas szobában találta meg a forrását. A széles ágy baldachinját magas, fényes,
aranyszínű oszlopok tartották. A padlóhoz hasonlóan a fehér ágyneműt is vér
szennyezte be. Egy felborult, törött, aranyszínű széket is észrevett, mellette
véres, szakadozott ragasztószalag-darabokkal. Összetiport fehér liliomszálak
ragadtak a vértócsába. A fehér-arany szőnyegen is szétszórt szirmok hevertek.
Egy hatalmas, metszett kristályváza tartalma ömlött ki. Az oldalára vér és valami
szürke anyag száradt.
Eve a fellépő szélén, az oszlop tövében még több vért látott, valamint egy
elmosódott tenyérlenyomatra emlékeztető foltot, ami vörösen világított a szőnyeg
fehérjén.
Anthony Strazza úgy hevert kinyújtott kézzel és lábal a rengeteg vér közepette,
mint az oltárra fektetett áldozat. Egyetlen ruhája sem hiányzott. Sötétszürke
öltönyt viselt valamivel halványabb szürke inggel. A csuklójára kapcsolt ’linken
pislogott a jelzőfény. Arcát szinte a felismerhetetlenségig eltorzították a verés
vörös és lila nyomai.
Sötétszőke hajára rászáradt a mély tarkósebből kifolyt vér és agyvelő.
– Megtaláltam a testet! – kiáltott Eve.
Roarke csatlakozott hozzá. Együtt álltak az ajtóban.
– Aki betörni jön, az nem csinál ilyet… ráadásul utána nem viszi magával azt, ami
könnyen mozdítható.
– Talán csak kicsúsztak a kezéből az események – találgatta Eve. – A második
emeletet is át kell kutatnunk.
– Csináld csak. Úgyis tudjuk, hogy a tettes már rég messze jár. Addig behozom a
helyszínelő készleted.
Eve egyetértett, hogy az elkövető rég távozott, de nem véletlenül találták ki az
eljárási rendet. Átvizsgálta a legfelső emeletet, ahol Strazza dolgozószobája, egy
fürdőszoba, egy férfias, kortárs stílusban berendezett médiaterem, csillogó
automata konyha, minden igényt kielégítő bár és egy tartalék munkaállomás kapott
helyet.
Az egyik kisebb szekrényben talált egy nyitott széfet.
Akkor ment le, amikor Roarke elindult felfelé.
– Az emeleten van egy szinte teljesen üres széf. Első pillantásra nem úgy tűnik,
mint amit feltörtek. Szerintem a behatoló egyszerűen kiverte Strazzából a kódot, de
jobb, ha te is ellenőrzöd.
Lepillantott a cipőjére – a tűsarkat egy nyaláb vékony szíj rögzítette a bokájához.
Lemondóan levette, majd a csupasz lábára fújta a folyékony kesztyűt, utána a keze
következett, végül Roarke felé nyújtotta a flakont.
– Még nem néztem át a gardróbokat és a nagy fürdőszobai. Megtennéd helyettem? Én
addig hivatalosan is azonosítom az áldozatot és jelentem a történteket.
– Fújsz egy korai ébresztőt Peabodynak. Értem.
– A nyomozóknak nincs olyan, hogy korán. A francba, kellene valami normális ruha.
– Máris intézkedek.
– Hogyan? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Eve, miközben visszatette a
flakont a készletbe.
– Úgy, hogy én meg Summersetnek fújok korai ébresztőt.
Eve-nek eszébe jutott Roarke komornyikja, aki szinte csak bosszúságot okozott neki.
– De…
Roarke pontosan erre a reakcióra számított. Ujjával megcirógatta a felesége csupasz
vállát, majd belépett a hálószobába.
– Te döntesz: kényelmes ruhát akarsz vagy elegáns viseletet?
– A francba. Ruhát. Ruhát és csizmát. Meg a szokott kabátomat, és…
– Summerset tudja, mit küldjön el. Ebben a gardróbban, az áldozat gardróbjában is
találtam egy széfet. Nyitva és üresen.
Eve maga mögé lökte a kabátját, végiglépdelt a vérfoltos szőnyegen és vörös-arany
ruhájában leguggolt. A szoknyája számtalan vékony, könnyű lemezkéből állt, melyek
szalagként kavarogtak és járás közben meglehetősen sokat láttattak hosszú lábából.
Csupasz hátát több vékony pánt keresztezte.
Az azonosító érzékelőjére nyomta a halott ujjait.
– Az áldozat neve Anthony Strazza. Ezen a címen lakik – vett elő egy műszert. – A
halál beálltának az időpontja hajnali egy óra huszonhat perc. A halál okát a
boncolás majd pontosítja, de szemrevételezés alapján valószínűleg koponyatörés.
– Az lesz – jegyezte meg a háta mögött Roarke. – A felesége gardróbjában nincs
széf. Az övé amúgy is elég nagy ahhoz, hogy mindkettejük ékszerei elférjenek benne.
Az emeletire is vetek egy pillantást.
– Előtte nem néznéd meg a biztonsági felvételeket? A tettes valószínűleg mindent
letörölt vagy megsemmisített, de akár szerencsénk is lehet. Továbbá vizsgáld meg az
ajtókat és a riasztót.
– Mint szakértő, az a véleményem, hogy itt nem betörés történt, legalábbis nem az
volt az elkövető elsődleges célja.
– Nem, csak a jutalom, amivel feltette a koronát a gyilkosságra és a nemi erőszakra
– keresgélte a ’linkjét Eve. – A francba. Abban a csillogó vacakban maradt.
– Nem, ott van a helyszínelő készletedben, a csillogó vacak meg üresen vár a
kocsiban.
– Aha, tényleg, itt van. Kösz. Nézd, mivel a házat teletömték elektronikával,
megkérem Peabodyt, hogy McNabot is hozza magával. Nyugodtan hazamehetsz aludni egy
keveset.
Amikor Roarke válasz helyett csak felvonta a szemöldökét, Eve hozzátette:
– Vagy nem.
– Vagy nem. Elárulom, hogy a… a behatoló összetörte a biztonsági szoba
berendezéseit. Ennél mélyebben nem vizsgálódtam. A droidokat sem néztem meg
alaposan. Három házidroidot találtam, ugyancsak összetörve.
– A tettes szereti az erőszakot… az sem számít, hogy a célpont élő vagy élettelen.
Bányássz ki a készülékből mindent, amit csak tudsz.
– Meglátom, mit tehetek.
Miután Eve egyedül maradt, lepillantott a holttestre, és arra gondolt, mi mindenre
képes egy ember a másik emberrel szemben.
Majd jelentette a történteket.

MÁSODIK FEJEZET
Miután megérkeztek a helyszínelők és felvételt készítettek az áldozatról abban a
helyzetben, ahogy rátaláltak, Eve megfordította a testet.
– Többszörös arcsérülés. Szerintem ököllel és valami bottal okozták. A torkon
sekély vágások, metszések. Ahhoz hasonlók, mint amilyeneket a másik áldozaton is
megfigyeltünk. Nincs jele annak, hogy a támadás folyamán Strazzának betömték a
száját. A székhez kötözték. A kötegelő még mindig ott a csuklóján.
Közelebb hajolt és másik szögből is szemügyre vette a vékony műanyagot.
– Próbált kiszabadulni. A csuklóján mély vágás és súlyos zúzódások láthatóak.
Észrevehetőek bennük a szék szilánkjai, valamint a kötegelő is véres.
Ragasztószalag maradványai is vannak rajta. Akárcsak a nadrágszárán és a zakója
ujján. Lehorzsolta az ujjait, vagyis valószínűleg sikerült néhányszor megütnie a
támadóját.
Hátrált egy keveset és szemügyre vette az összezúzott széket.
– Széttörte a széket, kiszabadította magát és megtámadta a támadóját. Ez világosan
látszik a nyomokból. Erre a betörő felkapta azt a nagy vázát és szemből halántékon
ütötte vele, majd miután elterült, piff-paff, befejezte, amit elkezdett. Mit
csinálhatott eközben a nő? – gondolkodott hangosan Eve, miközben több helyről is
mintát vett a vérből. Majd még mindig guggolva megvizsgálta az ágy lábánál
éktelenkedő foltokat. – A második áldozat fejsérülést szenvedett. Hátulról ütötték
le. Vajon próbál segíteni a férjén, és eközben csapják tarkón? Beveri a fejét és
elveszíti az eszméletét. Lehetséges. Sokkos állapotban, zavartan tér magához. Az
agya egyszerűen kikapcsol, ezért kisétál, lemegy a földszintre, és távozik a
házból… meztelenül.
Eve kifújta a levegőt. Nyolcévesen, amikor megverték és megerőszakolták, ő is
pontosan ilyen állapotban hagyta maga mögött a holttestet, és kóválygott vérrel –
nem csak a saját vérével – borítva az utcán.
– Az elme kikapcsol – dünnyögte maga elé –, nehogy az ember megbolonduljon.
Felállt, vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét – kizárta tudatából a múlt
emlékeit. Nem hagyhatja, hogy átszínezzék a jelent. Inkább megpróbálta maga elé
képzelni, mi történhetett a házban.
A vacsorapartinak vége, ideje ágyba bújni. Együtt jönnek fel az emeletre, miközben
arról beszélgetnek, kiről mit hallottak az este? Utólag talán ki is beszélnek
néhány vendéget. A biztonság illúziójába ringatják magukat és azzal a tudattal
sétálnak be a hálószobába, hogy letudták a szociális kötelezettségeiket.
Itt várta őket a támadó? Talán még ismerték is? A parti személyzetéből valaki? Vagy
olyan, aki csak kihasználta a helyzetet és a nagy jövés-menés közepette besurrant
és fellopózott az emeletre?
Először megismerkedett a házzal – eleget tudott az áldozatai lakhelyéről. Így
kellett történnie.
Megszabadul a legfőbb fenyegetéstől – Strazzától. Így vagy úgy. Elkapja a nőt, kést
szorít a torkához. Vagy őt is leüti. Okosabb, ha kiiktatja a férfit és szórakozik
egy kicsit a nővel. Talán fenyegetéssel ráveszi, hogy kötözze a férjét a székhez.
Utána őt is megkötözi. Az ágyon az oszlopokhoz.
Eve homlokráncolva emelte fel a fehér ruhát a padlóról és alaposan megnézte a
csipkés fehérneműt.
Nem, nem, ezt nem levágták vagy letépték. Kényszerítették a viselőjét, hogy
levegye. A férjét meg, hogy végignézze. A támadó érezni akarta a hatalmát, a férj
tehetetlen dühét.
Felpillantott, amikor Roarke belépett az ajtón.
– Előbb megszerezte a széf kódjait? Nem bántom az asszonyt. Csak a tulajdonod
akarom. A nő nem ismerte a kódokat.
– Biztos vagy benne?
– Mindkét széfre a férfi lakrészében találtunk rá, nem a nőében. Ő csak trófea… és
bármit is tartott róla Strazza, ő irányított. Itt semmi sem érződik nőiesnek. A
férj uralta a teljes második emeletet. A feleségének még egy kis szalon sem jutott
odafent. Ez Anthony Strazza háza, az ő pénze… nekem legalábbis ez a benyomásom. A
támadó alaposan elbánt a nővel, Strazzával viszont még annál is jobban. Mármint
mielőtt megölte. Amire amúgy nem volt semmi szükség. Ide a kódokkal, vagy
összeszabdalom az asszonyka csinos pofiját… vagy kicsinállak.
Ami ettől függetlenül megtörtént, tette hozzá Eve gondolatban, miközben
lepillantott a holttestre.
– Hasonló helyzetben a legtöbb ember kiadja a kódokat. Minden bizonnyal Strazza is
így tett néhány kemény pofont követően, vagy amikor a gyilkos a torkához, esetleg a
szeretett felesége torkához szorította a kést. Elvégre a széfben csak tárgyakat
talál… amire biztosítást is kötöttek.
Roarke bólintott.
– Szóval úgy gondolod, hogy a gyilkos először elvégezte a dolgát. Kitakarította a
széfeket, tönkretette a droidokat és a biztonsági rendszert… talán helyre lehet
állítani a felvételek egy részét… Utána visszajött ide szórakozni egy kicsit, és
megerőszakolta a nőt.
– Méghozzá az orvos szerint nem is egyszer. Talán ezzel kezdte, hogy megmutassa a
férjnek: nem viccel. Utána meg fenyegetőzött, hogy újra megteszi, sőt meg is öli.
Kényszerítette, hogy vetkőzzön le – mutatott a földön heverő ruhára Eve. – Találtam
rajta néhány csepp vért. Feltehetőleg az ütések vagy a vágások következtében.
Csakhogy semmi sem szakadt el. Nem tépték vagy vágták le a testéről. A gyilkos ott
áll a székhez kötözött férj mögött és a nyakára teszi a kést. „Vetkőzz meztelenre,
vagy elvágom a torkát.” Utána az ágyra kötözi. Nem találtunk védekezésre utaló
sérüléseket. Pedig az ember védekezik, ha megerőszakolják, még ha csak erőtlenül
is, és karmol. A nő is így tett, csakhogy ő a kötelékei ellen küzdött… legalábbis
eleinte.
Az ágyra nézett és maga elé képzelte az összecsapást.
– A tettes talán még egyszer körbejárja a házat és összeszed néhány apróságot, amin
megakad a szeme. Öntelt gazember. Utána visszajön, újra megerőszakolja a nőt,
mindkettejüket megveri, majd megint megerőszakolja. Strazzának végül sikerül
felborítania a széket, és rátámad. Lehorzsolja az öklét… nem túl hatékony, de egy-
két ütést így is sikerül bevinnie. A nő már nincs megkötözve… elájult az erőszak
közben. Most megpróbál segíteni a férjének, vagy egyszerűen csak menekül. Amikor
visszarántják, erősen beveri a fejét az ágy talapzatának a sarkába. Elkábul,
legalábbis megszédül. A gyilkos felkapja azt a vázát és fejbe veri Strazzát, aki
elesik, a támadója pedig végez vele.
Roarke eddig észre sem vette a vértócsát az ágy lábánál. Rengeteg vér ömlött és
fröccsent ki. Belegondolt, vajon a felesége tudja-e, milyen sötét költői vénával
értelmezi a gyilkosságok helyszínét.
– Vele miért nem? – jegyezte meg. – Miért nem végzett mindkettejükkel?
– Ez a nagy kérdés. Én megtettem volna… neki is meg kellett volna tennie, amilyen
heves a rohadék. Talán most gyilkolt életében először. Nem olyan könnyű embert
ölni, ezt is a pillanat hevében követte el – állt meg pazar ruhájában, aminek már
összevérezte a szegélyét, és a holttestre mutatott. – Jézusom, elvégre a pasas
megtámadta.
– Amivel alaposan felingerelte – jegyezte meg Roarke.
– Pontosan. Támadott. Tehát megérdemelte a halált, de a nő? Miután kiszórakozta
magát, már nem tulajdonít neki jelentőséget, ezért hagyja elmenni. Negyven perc
telt el a férje halála és aközött, hogy rátaláltunk. Ennek az időnek egy részében
eszméletlen volt, egy részében sokkosan járt körbe-körbe. A gyilkosnak rengeteg
ideje maradt, hogy összeszedje a játékszereit és hazamenjen.
Eve csípőre tett kézzel megállt és körbenézett a szobában.
– Alapvetően ennyit mesél a helyszín és a két áldozat. Talán nem minden ebben a
sorrendben történt, de nem hiszem, hogy a gyilkos előre megfontolt szándékkal ölt.
Abban az esetben Daphne Strazza sem marad életben.
– Egyetértek.
– Mondjuk az is elképzelhető, hogy a tettes halottnak hitte, ahogy vérző fejjel a
padlón hevert. Ettől némileg pánikba esett, gyorsan összekapkodta a cuccát és
lelépett.
– Bármelyik is, ez egy szadista állat.
– Aha, szerintem is. Továbbá lehet, hogy most ölt életében először, de a többiben
már szerzett némi gyakorlatot. Ebbe az irányba fogunk elindulni.
Amikor csengettek, Roarke megfordult.
– Majd én kinyitom. Vagy a váltóruhád ért ide, vagy a társad.
– Akkor Peabodyt azonnal küldd fel, ti pedig McNabbal essetek neki az
elektronikának.
Miután Eve magára maradt, figyelmesen újra megszemlélte a szobát, a bútorok
helyzetét, a holttestet, a feltételezett gyilkos fegyvert és a ruhakupacot, amit az
áldozat felesége viselt. Elindult a férfi gardróbja felé, amikor a lépcső felől
meghallotta Peabody csizmájának összetéveszthetetlen kopogását, amit kisvártatva
hangos sikkantás követett.
Eve azonnal felkapta a helyszínelő készlet dobozára helyezett fegyverét, de amikor
meghallotta a visítást követő szavakat, már csak a szemét forgatta.
– Micsoda cipő! Szent tűsarok, micsoda cipő!
– Fogd be, Peabody!
Peabody ehelyett jól hallhatóan csettintett egy nagyot, és amikor belépett az
ajtón, úgy tartotta Eve cipőjét a kezében, ahogy a különösen értékes ékköveket
szokás.
– Olyan elképesztően szuper, hogy nincs is ennél szuperebb – folytatta a
rózsaszínbe öltözött Peabody. A kabátja, a csíkos sapkája, de még a csizmája szárán
a prém is rózsaszín volt. Álmélkodás közben szögletes arca is hasonló árnyalatot
öltött.
– Tedd le azt a nyomorult cipőt! Az az én ruhám?
– Micsoda? Ja, igen, egyszerre értünk ide a sofőrrel, aki… – sikkantott fel újra
Peabody, amikor sikerült elszakítani a tekintetét a csillogó cipőről és végre
megnézte Eve-et. – A ruhád!
– Fogd már be! – csapott le Eve a társa kezében észrevett ruhászsákra.
– Jaj, de hát ez káprázatos! Olyan… szexigáns.
– Csak egy ruha, ráadásul ilyen szó nincs is.
– Szexin elegáns. Az egész annyira… mondjuk a szélét összekented, összevérezted, de
egy jó szalonban kitisztítják neked.
– Más sem jár a fejemben. A halott fickó másodlagos.
– Csak… – hallgatott el Peabody, megszemlélte a holttestet, és azonnal feltört
belőle a nyomozó. – Neki már nem kell aggódnia az öltönye tisztasága miatt. Orvos
volt, igaz? Egyetlen doki sem képes önmagát gyógyítani. A feleségéről tudsz valami
újat mondani?
– Nem. Majd utánakérdezünk. Értesítettem a takarítókat és a hullaházat.
Megállapítottam, mikor állt be a halál és mi okozta. Mondjuk, ez utóbbi
nyilvánvaló. Fújd be magad folyékony kesztyűvel és láss neki a szoba átkutatásának.
Én átöltözöm, a fürdőszobában.
Eve bezárkózott a hatalmas, fehér és arany színekben pompázó helyiségbe, és levette
a ruháját. Azonnal megkönnyebbült.
A zsákban mindent megtalált, amire szüksége volt. Próbált megfeledkezni arról, hogy
Summerset választott neki fehérneműt – bele is őrülne, ha sokat gondolna rá –,
felhúzta a puha és szerencsére fekete gyapjúnadrágot, belebújt a halványszürke
blúzba, felcsatolta a fegyverövét, feltűzte a jelvényét, végül elérkezett a kemény,
fekete csizmához és a vékony szürke csíkokkal díszített fekete blézerhez.
Dobozt is kapott az ékszereinek, de amikor egymás után megszabadult tőlük, kissé
összezavarodott. Nem mindegyiknek találta meg elsőre a helyét. Summerset még a
bokára csatolható pisztolytáskáját is utána küldte.
Megkapta a kabátját, a hópehellyel díszített sapkát, amelyet már kezdett
megszeretni, a fekete-szürke-vörös csíkos sálat – egészen megbékélt a vörössel – és
egy pár minden valószínűség szerint nevetségesen drága szőrmével bélelt kesztyűt,
amit semmi perc alatt el fog hagyni valahol.
Miután újra önmagának érezte magát, megmozgatta a vállát és megnézte az eredményt a
hosszú öltözőasztal fölé akasztott, díszes keretbe foglalt tükörben.
– A francba! – morogta.
Hiába vett fel rendes ruhát (még ha kínosan divatosat is), a sminkje továbbra is
megmaradt. Lehetősége sem nyílt lemosni és teljes egészében visszaváltozni
nyomozóvá.
Fogta a ruhászsákot és kilépett a fürdőszobából.
– Peabody!
– Hadnagy! – dugta ki a fejét villámgyorsan Anthony Strazza gardróbjából Peabody.
– Van nálad valami pacsmag? Tudod, amivel el lehet tüntetni a többi pacsmagot –
rajzolt kört mutatóujjával az arca elé Eve.
– Bőrradír? Sminklemosó? Nem, nincs nálam.
– A francba, a francba, a francba.
– Jól nézel ki.
– Ami nekem nagyon is fontos.
– Na, de komolyan. Még mindig kemény vagy. Igazság szerint a rúzs ki is emeli a
keménységed.
– Hülyeség – vágta rá Eve. Mivel már tapasztalta, hogy vízzel és szappannal csak
elmaszatolja a festéket, és az arca a végén úgy fest, mint az eleven sebhely, úgy
döntött, inkább hagyja a fenébe az egészet.
Csakhogy amikor a cipőjét is el akarta tenni a ruhászsákba, Peabody eléje ugrott.
– Ne! Nem dughatod csak úgy egyszerűen bele. Nincs benne cipőzsák? Bízd csak ide.
Bízd rám! A jelek szerint dr. Strazza kényszeresen megszállott volt.
– Miből gondolod?
– A gardróbjából. Kényszeresen rendszerezte a holmiját. Úgy hatvan fehér inget
találtam. Ugyanaz a keményített gallérú ing hatvanszor. Fehér ingek, fekete ingek
és kisebb meny-nyiségben szürkék. Fekete nadrágok, fekete öltönyök, szürke
öltönyök. Semmi színes. Mindez szép, szabályos rendben – folytatta Peabody,
miközben eltette Eve cipőjét. – Minden precízen felakasztva. A beépített fiókokban
láttam néhány hétköznapi ruhadarabot és tornaruhát, azokat is gondosan
összehajtogatva és rendszerezve. Az alsónadrágokkal és a zoknikkal ugyanez a
helyzet. Ja, és minden ing mandzsettájába belehímezték a monogramját. Még a
hétköznapiakba is. Találtam két fehér tornacipőt – folytatta Peabody. – Meg két pár
feketét. Mind a négy eredeti, ugyanolyan márkájú és típusú. A többi cipője kivétel
nélkül alkalmi és fekete. Úgy ötven pár. A gardrób számítógépe nem csak
nyilvántartotta a ruházatát meg azt, hogy mikor és hová vette fel utoljára, azt is
tárolta, hogy hol és mikor vásárolta. Mindegyik újabb egyévesnél.
– Vagyis elegáns ember volt.
– Még annál is több.
– A másik gardróbot is nézd át.
Eve az ágy mellett álló éjjeliszekrényhez lépett és kihúzta a fiókot. Kivett egy
tabletet, és amikor végigsimította az ujjával, látta, hogy jelszó védi. Műanyag
zacskóba tette és a címkére ráírta, hogy a későbbiekben McNab nyomozó foglalkozzon
vele az Elektronikus Nyomozati Ügyosztályon. Ugyancsak zacskóba tett egy doboz
vényköteles altatót, egy üvegcsényi potencianövelőt, egy fehér selyem szemkötőt és
egy hosszú, fehér selyemkötelet.
Miután végzett, a másik éjjeliszekrényt is megvizsgálta. Ebben szintén talált egy
tabletet – ám ezúttal jelszó nélkül. Amikor belenézett, számos könyvet látott. A
háziasszony teendőit részletező köteteket, valamint szakácskönyveket.
Peabody akkor ért vissza, amikor Eve megszaglászta egy aranyliliommal fedett
üvegcse tartalmát.
– Parfüm. Az éjjeliszekrénye meg tele volt háztartási anyagokkal. Viszont sehol egy
fénykép, személyes dolgok, zene vagy regény.
– Rendezettség szempontjából a gardróbja már-már a férje gardróbjának a női
megfelelője. Nem olyan precíz, de nem sokban marad el tőle. Csaknem mindene fehér,
alig találtam néhány mintás ruhadarabot, azok is ezüst- vagy aranyszínűek fehér
alapon. A fehérneműi közt a szűzies éppen úgy megtalálható, mint a lotyós. A
hálóingeivel ugyanez a helyzet.
– Érdekes. Semmi szexjátékszer. A férfi a közelben tartotta a potencianövelő
cukorkákat, de ennyi – járta körbe Eve a szobát. – Talán egy adott téma szerint
rendezték be a hálót, nem? Minden fehér és aranyszínű. Mint valami szentély vagy
templom. Amúgy…
Folytatták a munkát. Mire Eve végzett a fürdőszobával – rengeteg olajat és női
kozmetikumot talált, olyan illatút, mint a parfüm –, megérkeztek a halottszállítók
és a takarítók is munkához láttak.
Egy darabig a kezében forgatott egy tubus sminklemosót, majd lemondóan visszatette
a polcra.
– Liliom és fehér. Liliomfehér. Talán a férj ezt várta el a feleségétől. Amikor
megerőszakolták, összetört a kép.
– Arra gondolsz, hogy a gyilkos ismeri őket, vagy legalább egyiküket?
– Ahhoz mindenesetre elég sokat tudott, hogy észrevétlenül bejusson a hálószobába –
felelt kifelé tartva Eve. – Elég sokat tudott. Daphne Strazza azt mondta, hogy
amikor a partit követően feljöttek, már a hálóban várta őket. Szerinte maga volt az
ördög. Még mindig sokkos állapotban van, de ilyennek írta le.
– Álarcot viselt?
– Szerintem igen. Utána kell néznünk a parti szervezőjének és a külsős
személyzetnek. Az inasoknak, pultosoknak, felszolgálóknak, háztartási
alkalmazottaknak, dekorátoroknak. Egy részük a vendéglistával együtt szerepel a nő
tabletjén.
– Praktikus.
– Figyelembe véve, hogy legjobb tudásom szerint a teljes személyzet droidokból
állt, amelyeket a tettes alaposan helybenhagyott, valóban nagyon praktikus.
– A legközelebbi hozzátartozók?
– A férfi szülei elváltak. Az anyja nyugdíjas fizikus, újra férjhez ment és most
Franciaországban lakik. Az apja neurológus, egy svájci magánklinika osztályvezető
főorvosa. A nő szüleivel egy ázsiai családi nyaraláson végzett a cunami. Még csak
kilencéves volt. Gayle és Barry DeSilva, a család barátai nevelték fel a szülők
végakaratának megfelelően. Minnesotában élnek, akárcsak Daphne Strazza néhai
szülei. Még egyiküknek sem néztem jobban utána és nem értesítettem senkit.
Megálltak Strazza dolgozószobája előtt és benéztek az ajtón.
– Elindítom az utánkereséseket – ajánlkozott Peabody.
– Rendben, és beszélj az elektronikus szakértőkkel is. Látom, már jártak itt és
magukkal vitték Strazza asztali számítógépét, továbbá a kommunikációs központot.
Körül akarok nézni – pillantott az órájára Eve. – Nemsokára felhívom Strazza
szüleit. Daphne Strazzát pedig a következő kihallgatása során megkérdezzük,
értesítsünk-e valakit.
– Biztos akad egy barátnője – mutatott rá Peabody. – Talán a vendéglistán is
szerepel. Mindenkinek van barátnője.
Eve bólogatva lépett be Strazza dolgozószobájába, noha tisztában volt vele, hogy ez
nem minden esetben igaz. Neki sem volt senkije, aki akár csak távolról is
emlékeztetett barátnőre. Egészen Mavis Freestone felbukkanásáig. Két évtized
pergett le az életéből anélkül, hogy bárkit közel engedett volna magához és a
barátjának nevezze.
Hamar meggyőződött róla, hogy Peabody nem túlzott, amikor kényszeres rendszerezőnek
állította be Strazzát. A dolgozószobát kínos rendben találta. Minden fiókot és
ajtót jelszó védett. Csakhogy Roarke vagy McNab – esetleg közösen – már az összeset
feltörte, így kényelmesen elhelyezkedett Strazza rendelésre készült borszékében és
átkutatta az íróasztalát.
Betáncolt a kockás, légtalpú bakancsot viselő McNab. Hosszú szőke haját lófarokba
fogva viselte, fülében megcsillant a beleakasztott ezüstkarikák tömkelege. Trikóján
Elvis rázta magát vadul. Bő, zafírkék nadrágján fél tucat rubinvörös és smaragdzöld
zseb szikrázott.
– Korán kezdjük, mi, Dallas? Arra kértél, szóljak, ha itt a csapat, amely beviszi a
lemészárolt droidokat. Átnézzük őket, de ne számíts sokra. A ’linkeket,
számítógépeket és rabléteket is begyűjtjük. Peabody említette, hogy a hálószobában
megtaláltad a házaspár tabletjét.
– A férfiét jelszó védte, a nőét semmi.
– Ez megegyezik azzal, amit eddig találtunk. Az íróasztalán a hüvelykujjlenyomata
nyitotta a fiókokat. Még az éléskamra ajtaja is kóddal nyílt. Akárcsak a fél
fürdőszoba – mutatta McNab. – Ki kódolja le a dolgozószobája vécéjét?
– A jelek szerint Halott Strazza – pillantott fel újra Eve, és megborzongott. – Nem
kapcsolnád ki azt az izét?
McNab zavartan nézett körül.
– Milyen izét?
– Azt a vacakot a gizda mellkasodon. Nagyon zavaró.
McNab lepillantott Elvisre, és elvigyorodott.
– Ja, persze. Kiment a fejemből – érintette meg Elvis hasát az ujjával. A rég
halott király belefagyott a csípőrázásba.
– Szóval megvizsgáltuk mindhárom széfet, köztük azt is, amit a földszinti
férfibarlangban találtunk. Mindet kipucolták… és a megfelelő kóddal nyitották ki
őket. Valószínűleg az egyik áldozat árulta el.
– Strazza… nyilvánvaló, hogy a felesége egyiket sem ismerte.
– Pontosan. A fosztogató, erőszakoskodó gyilkost nem érdekelte az elektronika…
legalábbis rengeteg kiváló minőségű hordozható eszköz maradt a házban. Roarke
szerint akad néhány üres hely, ahol talán műkincsek lehettek.
– Majd összevetjük a biztosító listáját a maradékkal. Műkincsek, ékszerek és
készpénz, ami bármelyik széfben lehetett. Továbbá útlevelek, igazolványok és banki
információk. Mindegyik nagy hasznot hajthat, ha az ember tudja, hogyan jusson
hozzá, és nem találtam sem igazolványokat, sem útleveleket.
– Átnézzük a számítógépeket és igyekszünk kinyerni belőlük a banki adatokat. A
biztonsági rendszerrel is teszünk egy próbát, de akárcsak a droidoknál, aki
összetörte, tudta, mire kell odacsapni. Ráadásul magával vitte a központi
meghajtót.
– Beszélj a gépekkel – állt fel Eve a székből. – Én pedig beszélek az emberekkel.
– Megtesszük, amit tudunk. Hé, nagyon jól nézel ki.
Eve összevonta a szemöldökét.
– Mit mondtál?
– Semmi személyes – merevedett mozdulatlanná McNab. – Csak közöltem a
megfigyelésem, hadnagy.
– Jól néz ki, nem igaz? – jelent meg McNab háta mögött Roarke, és jókedvűen a
vállára csapott. – Különösen úgy, hogy szinte huszonnégy órája talpon van. Elvitték
a holttestet, és mivel lassan hajnalodik, néhány egyenruhás elkerítette a járdát,
ne bámészkodjanak a korán kelők.
– Oké – nézett keresztül McNabon Eve. – Kifogytál a feladatokból, nyomozó?
– Valami mindig akad – felelt McNab, és villámgyorsan eltűnt.
Roarke beljebb lépett és Eve csípőjére tette a kezét.
– Tényleg jól nézel ki.
– Nincs nálam az a trutymó, amivel le lehetne szedni a trutymót – tapogatta végig
Eve az arcát.
– Túléled, ha néhány óráig rajtad marad – puszilta meg a feleségét Roarke. Előbb
azon az oldalon, ahol Eve végighúzta az ujját, majd a másikon. – Mivel haza kell
mennem átöltözni, magammal viszem a másik ruhád. A kocsid a ház előtt parkol.
– Köszönöm. Szerintem a férj uralkodott a feleségén.
– Most Strazzáék házasságáról beszélsz.
– Aha. A nőnek minden eszköze nyitott, a férfié jelszóval védett. Akárcsak a ház
bizonyos részei, a dolgozószoba vécéjéig bezárólag. Ellentétben az asszonyéval.
Akinek a gardróbja szinte pontos tükörképe a férje gardróbjának. Szerintem még
ruhát is ő választott neki. Mondjuk, te is szoktál nekem – tette hozzá gyorsan –,
de… azzal minden rendben. Nekem megfelel. Ráadásul hiába találok időnként új
fehérneműt a fiókomban, nem akarsz elvinni Lotyóvárosba.
– Azért kísértésbe estem már, amikor fejben végigsétáltam Lotyóváros főutcáján.
– Mindig rám gondolsz. A csizmám akár divatosnak is mondható a maga módján, mégis
erős, kényelmes, arra való, hogy járjanak benne és kergessék a rosszfiúkat. Nem
ugyanaz, mintha teletömnéd a gardróbom egy rakás cuccal, amit aztán kötelezően
hordanom kellene.
– Ezt szívből remélem.
– Gyűlölök vásárolni. Te viszont valamiért a kedved leled benne. A nőnek egy
aprócska zug sem jutott a házban. Semmit sem tudott igazán a sajátjának nevezni.
– Ez nekem is feltűnt.
– Te meghagytál nekem egy külön kuckót. Itt meg? A férj birtokolta a teljes második
emeletet, továbbá ezt az irodát, és McNab szerint még a földszinten is berendezett
magának egy férfibarlangot. Nincs itt semmi, ami a nőre utalna, amiről látszik,
hogy az övé. Talán ő akarta így, talán tetszett neki, hogy uralkodnak fölötte.
Ilyen ember is akad. Csakhogy… – fordult meg Eve, és körbejárta a szobát.
– Szerinted nem ez a helyzet.
– Egyelőre nem gondolok semmit. Azt már biztosan tudom, hogy a tabletje úgy
festett, mintha ő is a személyzethez tartozna. Névsorok, teendők, menük. Ellenben
sehol egy fénykép, a barátainak küldött vagy tőlük kapott üzenet. Kilencévesen
elveszítette a szüleit, de sem a tabletjén, sem a házban nem találtam semmit, ami
rájuk emlékeztetne. Vagy azokra, akik felnevelték. Akiknek volt egy vele egykorú
lányuk. Vajon szerették vagy gyűlölték egymást?
– Ezek közül mi az, ami elárul bármit is a támadásról és a gyilkosságról?
– Nem tudom – támaszkodott Eve az íróasztalhoz. – A férfi potencianövelőt tartott
az éjjeliszekrényében… ebben nincs semmi meglepő, ha már kétszer olyan idős, mint a
felesége. Valamint egy selyem szemkötőt és egy selyemkötelet.
– A megkötözős szexben sincs semmi meglepő.
– Amennyiben közös megegyezéssel történik – helyeselt Eve. – A fürdőszobában
találtam egy teljesen felszerelt mentő-dobozt, ez egy orvostól ugyancsak nem
meglepő. Az sem, hogy orvosi táskában tartotta. Egy elegáns monogramos táskában,
aminek a zárját közel tíz percembe került feltörni.
– Büszke vagyok rád. De tíz perc? – csóválta Roarke a fejét. – Többet kell
gyakorolnunk, hadnagy.
– Rengeteg holmit találtam benne… üvegcséket, tablettákat, fecskendőket. Mindent
meg fogok vizsgáltatni. Csak a biztonság kedvéért. Beszélek az áldozat ügyvédjével
és a biztosítójával. Remélem, az ENyÜ-n egyből megtalálják a címüket a
számítógépekben és megtakarítanak nekem némi időt.
– Szerintem ezt akár biztosra is veheted.
– Oké, akkor a takarítókra bízom a házat, én meg elmegyek, végignézem a
vendéglistát és próbálok rájönni, miféle partit tarthattak az este. Beszélek a
kiszolgálókkal, beugrom Daphne Strazzához, hátha sikerül megtudnom tőle valamit,
és… és így tovább. Bocs, hogy ennyi az otthon töltött, csendes vasárnapnak.
– Nem a mi hibánk, kis híján elütöttünk egy meztelen, sokkos nőt az utcán.
– Igaz, de csak egyikünk nyomozó.
– Igen, és ezért nem győzök hálát adni az égnek – csókolta meg Roarke lelkesen a
feleségét. – Kint áll a kocsid. Később talán az ENyÜ-re is benézek.
– Mert éppen olyan élvezetesnek találod a munkát az elektronikus eszközökkel, mint
a vásárlást.
– Ahogy mondod. Addig is… – cirógatta meg hüvelykujjával Eve álla alatt a
gödröcskét – …vigyázz a nyomozómra.
Roarke távozását követően Eve leült és értesítette az áldozat rokonait.
Utána jegyzetelt, átnézte a korábbi jegyzeteit és rákérdezett Daphne Strazza
állapotára – enyhe nyugtatót kapott és békésen aludt. Senki sem akarta
meglátogatni.
Átfutott a vendéglistán, átmásolta a saját zsebszámítógépére, és közben kitalálta,
milyen módszerrel fogja kihallgatni a rajta szereplőket.
Peabodyt a földszinten találta. A társa épp a férfibarlangot kutatta át.
– Úgy gondolom, ez a leginkább személyes helyiség – kezdte Peabody.
– Jól gondolod. Találtál valamit?
– Az áldozat itt is mindent kínosan rendszerezett, szóval valósággal kiveri az
ember szemét, ha valami hiányzik. Láthatod, hogy itt tartotta a díjait és a fotóit…
valamint azokat a képeket, amelyeken híres emberek társaságában látható. Viszont
bármi is állt azon az emelvényen, eltűnt. A polcokon is akad néhány üres hely.
Látod, milyen precíz az egész? Minden egyenlő távolságban áll a szomszédjától.
Kivéve az az üvegtábla és a bekeretezett házassági fényképük.
– Értelek. Volt valami közöttük, meg aközött a két, igencsak ronda tál között.
– Aha. Nyugodtan feltehetjük, hogy bármit is tartottak, a gyilkos kedvére valónak
találta. Ezzel a kendővel nem törődött… pedig batikolt selyem, kézzel készült és
valószínűleg több ezer dollárt ér. Az a lámpa pedig? Egy szignált Terrezio.
Nagyjából tíz darab ezres.
– Egyetlen lámpáért? – bámulta döbbenten Eve az aranyból készült háromszögletű
talpat és az üveg-, valamint arany háromszöglapokból összeállított lámpatestet. –
Ez most komoly?
– Halálosan. Onnan tudom, hogy a múlt héten Mavis-szel elkísértük Nadine-t egy
elegáns árverésre, ahol ő is vett magának egyet. Nyolcezer-ötszázért megkapta,
ráadásul nekem jobban is tetszik ennél, de azért…
Eve döbbeneté csak fokozódott.
– Nadine nyolc és fél ezret adott egy lámpáért?
– Be kell rendeznie azt a hatalmas lakást.
– Hogy tudtam összebarátkozni veletek? Hogy történhetett ez meg?
– Nadine-é nagyon aranyos… nem olyan rikító, mint ez. Amúgy jól szórakoztunk. Még
olyasmit is láttam, amit felismertem, de valósággal rettegtem attól, hogy hozzáérek
valamihez. Csak azt akarom mondani, hogy rengeteg könnyen mozdítható tárgy hever
itt körös-körül, amiről még én is tudom, mennyire értékes. A tettes meg mindet itt
hagyta egy hulla társaságában.
Eve homlokráncolva meredt a polcon ásítozó üres helyre.
– Átnézte a szobát és magával vitte, amit egyszerre ítélt értékesnek és
biztonságosnak. Talán furcsa, talán csak felesleges időpazarlás. Egyelőre hagyjuk a
takarítókra a maradékot. A St. Andrews sebészetének a főorvosa és a férje is
szerepeltek a vendéglistán. Először őket keressük fel, onnan pedig irány a kórház.
Peabody fogta a lehajított kabátját és elkezdte a nyaka köré tekerni mérföldhosszú
sálját.
– Értesítetted a hozzátartozókat?
– Az áldozat szüleit, aha – húzta fel kifelé menet Eve a hópelyhes sapkát. –
Mindkettejüket sokkolta a hír. Néhány könnycseppet is ejtettek, meg rengeteget
kérdezősködtek. Csakhogy meghökkentő érzelmi távolságtartással kezelték a
történteket.
Eve akkor döbbent rá, mennyire könnyedén megfeledkezett a tél hidegéről, amikor
lecsapott rájuk az első szélroham. Egyenesen a járda mellé parkolt kocsijához
sietett.
– Megkérdeztem tőlük, mikor találkoztak vagy beszéltek utoljára a fiukkal – ült be
Eve, és azonnal bekapcsolta az ülésfűtést. – Kávé – fordult oda Peabodyhoz. –
Készíts nekünk kávét.
– Nem kell kétszer mondanod – programozott azonnal két kávét Peabody a műszerfalba
épített AutoSéfbe. Egy feketét és egy tejeset.
– Az apja azt mondta, három éve találkoztak, mikor New Yorkban járt egy orvosi
konferencián.
– Ez elég hosszú idő.
– Aha, és miután erőltettem egy kicsit, azt is kibökte, hogy együtt ebédeltek. Az
ifjabb Strazza nagyon elfoglalt volt, blabla. Az anyja meg? Szerinte öt év is
eltelt, amióta utoljára látta.
– Öt… mennyi ideje is volt házas Strazza?
– Három éve. Nem hívta meg a szüleit az esküvőre. Sohasem találkoztak személyesen a
fiuk feleségével. Itt is erősködtem egy keveset, és kiderült, az anyja külön
felajánlotta, hogy New Yorkba utazik, eltölt itt egy kis időt, elviszi vacsorázni a
menyasszonyt és így tovább. Strazza nála is arra hivatkozott, hogy sok a dolga.
– Ez azért elég durva.
– Talán rossz szülők voltak. Talán egyikük vagy mindketten molesztálták,
elhanyagolták. Talán az ifjabb Strazza volt hálátlan gyerek. Nehéz megmondani. Most
viszont mind a két szülő otthagyja, amivel éppen foglalkozik, és New Yorkba repül,
hogy megnézzék a fiuk maradványait és találkozzanak az özvegyével. Szóval, amíg nem
tudok meg valami újat, addig a hálátlan gyerek feltevés felé hajlok.
– Szomorú. Tudom, hogy én is csak évente néhányszor látom a szüleimet, a
családomat, de minden héten beszélünk. McNab is hetente beszél az övéivel.
– Mondjuk úgy, hogy Strazza hálátlan gyerek és egyben rossz férj is volt. Ebben az
esetben ráadásul esélyes, hogy az élet más területein sem viselkedett különbül.
Peabody két tenyere közé szorította a kávéját.
– A betörés pedig csak álca. Valaki holtan akarta látni – gondolkodott hangosan
Eve, mire Peabody bólintott. – Csakhogy akkor miért verte és erőszakolta meg a
feleségét?
– Hogy ezzel is kínozza Strazzát, és talán, hogy kínozza a feleségét. Vagy mert
szereti verni és megerőszakolni a nőket. Majd utánanézünk a hasonló eseteknek.
Kávéval és a gyér forgalomban élvezettel vezetve közeledett dr. Lucy Lake és dr.
John O’Connor lakásához.
Akkor hajtotta fel az utolsó cseppjeit, amikor a járdához húzódott a lenyűgözően
felújított épület előtt. Remélte, hogy a koffein okozta boldogságot még azzal is
kiegészítheti, hogy kiosztja a zöld libériás ajtónállót.
– Ne örülj korán – hűtötte le Peabody. – Utánanéztem. Roarke az épület tulajdonosa.
Eve némileg letörve nyúlt a kilincs után, habár az ajtónálló azonnal ugrott, hogy
kinyissa neki.
– Miben segíthetek, Dallas hadnagy?
Eve emlékeztette magát, hogy egy készséges alkalmazott talán elrontja a
szórakozását, de időt takarít meg neki.
– Beszélnünk kell dr. Lake-kel és dr. O’Connorral.
– Jöjjenek be a hidegről. Felcsengetek, és közlöm velük, hogy maga és Peabody
nyomozó érkeztek hozzájuk látogatóba.
Az ajtónálló bevezette Eve-et és Peabodyt az elegáns, art deco stílusban
berendezett előtérbe, az alig érezhető gránátalmaillatba.

HARMADIK FEJEZET
A készséges ajtónállónak két percébe került, hogy beszéljen az orvos házaspárral és
felengedje Eve-et és Peabodyt.
– 1800-as lakás – kísérte őket oda az egyik felvonóhoz. – Már várják magukat.
Mivel eddig nagyon segítőkésznek mutatkozott, Eve felmérte a helyzetet, és döntött.
– Lake és O’Connor. Vélemény?
Az ajtónálló megvakarta a tarkóját. Közben talán a kötelessége és a becsület közti
különbséget mérlegelte.
– Már vagy tíz éve laknak az 1800-asban. Én magam tizenkét éve dolgozom itt.
Orvosok, szóval gyakran előfordul, hogy korán indulnak és csak későn érnek haza.
Ennek ellenére a legtöbbször szólnak néhány kedves szót. Van két felnőtt gyerekük
és egy rakás unokájuk, akik rendszeresen látogatják őket. Amikor pár éve a fiam
bukott a légdeszkájával, beverte a fejét és néhány napot kórházban kellett
töltenie, mind a ketten meglátogatták. Nekem ez sokat elmond róluk.
– Oké. Maga volt szolgálatban, amikor az este hazaértek?
– Hatkor kezdtem. Éjféltől hatig Droid Denise adta az ügyeletet. Ha be akarják
kapcsolni, a raktárban megtalálják. Pete-et is felhívhatom otthon. Övé volt az esti
műszak.
– Erre még visszatérünk. Kösz.
A felvonó döccenőmentesen, tökéletes némaságban repítette őket a tizennyolcadik
emeletre.
– Minden olyan roarke-os – jegyezte meg Peabody. – Mármint az épület. Régi és
elegáns, egyben modern és hatékony is. Ráadásul valóban beszédes, amikor a lakók
meglátogatják az ajtónálló kórházban fekvő gyerekét.
– Talán. Meglátjuk, mit mondanak.
A tizennyolcadik emelet pontosan olyan csendesnek bizonyult, mint a felvonó. A
levegőben alig érezhetően fűszeres illat lebegett – talán rozmaring.
Az 1800-as lakás az épület nyugati sarkában állt. A két-szárnyú ajtó csaknem
azonnal kinyílt, hogy Eve megnyomta a csengőgombot.
Egy kerek asszony üdvözölte az érkezőket – mindene kerek volt, a teste, az arca,
még ősz haja is kerek sapkaként fedte a fejét. Keményített köténye alatt kék
nadrágot és mintás blúzt viselt.
– Hadnagy, nyomozó, fáradjanak beljebb. A férjem is rendőr. Tom Clattery őrmester a
száztizenhármasoknál. Nagyot néz majd, ha elárulom, kivel találkoztam ma kora
reggel. Foglaljanak helyet.
Beszéd közben a házvezetőnő bevezette Eve-éket a nappaliba, amit a falba épített
elektromos kandalló tett még lakályosabbá.
– Kérnek kávét? Friss, mivel az orvosok most fejezték be a reggelijüket. Még nem
láttam rendőrt, aki nemet mondott volna egy kávéra.
– Ezt a szabályt mi sem szeretnénk megszegni – felelt a házvezetőnőhöz hasonló
jókedvvel Peabody. – A hadnagynak feketén, nekem egy kis tejjel.
– Két kávé. Üljenek le, helyezzék kényelembe magukat. Az orvosék is mindjárt
jönnek.
A házvezetőnő vidáman kisietett.
– Nagyon otthonos – jegyezte meg Peabody. – Orvos házaspár az Upper East Side egyik
hatalmas, elegáns lakásában, mégis otthonos. Valaki csipkét ver – tette hozzá,
miközben megvizsgálta a fotelekbe és szófákra tornyozott díszpárnákat. – Méghozzá
nem is rosszul.
Eve már a kényelmes kanapét is otthonosnak gondolta. Ráadásul a bekeretezett fotók
– különböző korú gyerekek, nyaralások – is illettek a képbe. Elég gyakorlatot
szerzett, hogy felismerje a falra akasztott értékes festményt és a tökéletesen
elrendezett néhány régiséget.
Persze otthonos, gondolta, de a jólétnek is látszanak a jelei.
A két orvos együtt lépett be az ajtón. A nő magas volt, karcsú, rövid, sötét
hajjal, éles vonásokkal és mélyen ülő, inkább szürke, mintsem zöld szemmel.
Hibátlan arcbőre csupán egyetlen árnyalattal tűnt sötétebbnek Peabody imádott
tejeskávéjánál. A korát – a hivatalos adatok szerint hatvanhárom éves múlt – éppen
olyan elegánsan viselte, mint rövid, acélkék ruháját.
A férje még nála is magasabb és vékonyabb volt. Éles, kék szeme fölött sűrű
szemöldök ült. Fekete hajában a halántékánál meghagyta az ősz tincseket. Rövid
kecskeszakállában is látszott néhány fehér szál. Füstszürke öltönye remekül
kiegészítette a felesége öltözékét.
Igazság szerint, gondolta Eve, nem csak a kinézetükön, a testbeszédjükön is látszik
az összetartozás.
Lake megérintette a férje karját, majd előrelépett.
– Hadnagy, nyomozó. Alice felismerte magukat a nevükről. A gyilkosságiaktól jöttek.
Nem a gyerekeink miatt.
Mielőtt Eve megszólalhatott volna, hogy megnyugtassa, O’Connor átvette a szót a
feleségétől.
– Amint Greg felszólt, azonnal hívtuk őket. Tudjuk, hogy ők jól érzik magukat. Ki
az, aki nem?
– Anthony Strazza.
Laké kifújta a tüdejében összegyűlt levegőt, és leült.
– Tegnap este találkoztunk. Vacsorapartit adott az otthonában. Amiről természetesen
már tudnak – lélegzett mélyet.
– Úgy tizenegy körül jöhettünk el tőle. Johnny?
– Igen, tizenegy körül – ült le O’Connor a felesége mellé. – Történetesen mi
hagytuk ott elsőként a partit. Dolgom van, és Lucynek is korán kezdődik egy
megbeszélése.
– Áttegyem későbbre?
– Nem tartjuk fel sokáig – nyugtatta meg Eve.
– Én… – hallgatott el, amikor Alice begurított egy zsúr-kocsit. – Alice, felhívnád
az irodámat? Kérd meg Karlt, hogy tolja el egy órával a reggeli megbeszélésem.
– Ne aggódj, máris elintézem. Itt a finom feketekávé, hadnagy. A magáé is itt van,
nyomozó. Meg nektek is a második bögre – fordult az orvos házaspár felé, miközben
mindenkinek kitöltötte az adagját. – Ha szükség lesz rám, a konyhában leszek. Ne
aggódj – ismételte meg, mielőtt távozott.
– Ha valami történt, miután eljöttünk… – pillantott a férjére Lake. – Csak
felhívtak volna bennünket. Ha történik valami Anthonyval a vacsorapartin.
– A parti után gyilkolták meg.
– Nem értem, hogyan… Istenem, Daphne! A felesége –szorította a szívére a kezét
Laké, miközben félig felállt a fotelből. – Őt is megölték?
– Kórházba került – árulta el Eve. – Ahol maga is dolgozik.
– Az állapota? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon O’Connor, miközben már
vette is elő a linkjét a zsebéből.
– Felesleges felhívnia őket. Most érdeklődtem utána. Az állapota stabil. Enyhén
szedálták.
– A kezelőorvosa?
– Dr. Delroy Nobel.
O’Connor arcán engedett a feszültség. A felesége megdörzsölte a combját.
– Ebben az esetben kiváló kezekbe került – mondta Lake. – Elárulná, milyen
sérüléseket szenvedett? Ha már Anthonyért nem tehetünk semmit… – tette hozzá
magyarázólag.
– Az orvosi dolgokat majd dr. Nobel részletezi, én csak annyit mondhatok, hogy Mrs.
Strazzát fizikailag és szexuálisan is bántalmazták.
– Megerőszakolták – jelentette ki Lake, és annak ellenére, hogy a tekintete nyugodt
maradt, a hangja megkeményedett.
Úgyis megtudnák a részleteket, gondolta Eve, ezért inkább mindent elmondott.
– Ma hajnalban nem sokkal kettő után Mrs. Strazzát az otthona közelében találták,
ahogy sokkos állapotban, meztelenül támolygott a hidegben. Számos zúzódást és
horzsolást szenvedett, továbbá csaknem végzetesen kihűlt. Dr. Nobel stabilizálta az
állapotát. Kihallgattam. Az emlékei hézagosak, de határozottan állította, hogy
amikor az utolsó vendég távozása után felmentek az emeletre, volt valaki a
hálószobájukban. Dr. Strazzát megkötözték, Mrs. Strazzát többször megerőszakolták,
miközben bántalmazták.
– Látta az elkövetőt? – fogta meg a felesége kezét O’Connor.
– Nem tudta azonosítani vagy leírni a támadóját, és túlságosan zavart volt ahhoz,
hogy erőltessem. A támadás során dr. Strazzát meggyilkolták. Mrs. Strazzát fejbe
ütötték. Hogy kikerülhessenek a gyanúsítottak közül, meg kell kérdeznem: tudják
igazolni, hogy mikor értek haza, és azt, hogy hol tartózkodtak fél tizenkettő és
hajnali kettő között?
– Tizenegy körül jöttünk el, ahogy azt már mondtam –dörzsölte meg O’Connor a
halántékát. – Még fél tizenkettő előtt hazaértünk. Úgy tíz, tizenöt perccel
tizenegy után. Gyakorlatilag szomszédok vagyunk. A biztonsági felvétel majd igazol
bennünket, mint ahogy azt is, hogy érkezés után már nem hagytuk el a lakást.
– Megnézhetem a felvételt? – kérdezte Peabody. – Csak a biztonság kedvéért.
– Igen, igen. Alice majd megmutatja – intett Lake. – Az otthonukban törtek rájuk? –
folytatta, miközben Peabody távozott. – Pedig remek a biztonsági rendszerük.
– A nyomozás még folyik. Milyen viszonyban voltak Anthony Strazzával?
– Munkatársi viszonyban. Én voltam a főnöke.
– A munkahelyen kívül is találkoztak?
– Igen. Ez együtt jár a főnökséggel. Anthony ragyogó sebész volt. Ortopéd sebész.
Nagyon fog hiányozni a tehetsége.
– Csak a tehetsége?
– Nem vitatkoztunk Anthonyval – fogalmazott óvatosan, politikusan Lake. –
Tiszteltem a tudását. Nem barátok voltunk, hanem munkatársak.
– Nehéz természetű ember volt, Lucy – szólalt meg O’Connor, mire Lake
megajándékozta egy metsző pillantással. – Ez nem titok. A sebészek gyakran ilyenek
– szorította meg beszéd közben a felesége kezét. – Tisztelték és mindenki nagyra
értékelte a tudását, csakhogy senki sem kedvelte igazán.
– Akadt olyan ember, aki különösen nem kedvelte?
– Annyira, hogy megölje? – ingatta Lake a fejét. – Legalább tucatnyit tudnék
felsorolni, akikkel összeveszett és akik a pillanat hevében akár meg is ütötték
volna, de hogy betörjenek az otthonába és meggyilkolják? Hogy rátámadjanak a
feleségére? Nem – dőlt hátra, és újra megrázta a fejét. – Nem. Őt ráadásul inkább
szerették az emberek. Pedig könnyedén le is nézhették volna. A fiatal, gyönyörű
trófeafeleség, aki a társadalmi helyzetéért és a pénzéért ment hozzá az idősebb
orvoshoz. Csakhogy egyszerűen nem illett ebbe a szerepbe. Volt benne valami aranyos
szégyenlősség és kedvesség. Nem páváskodott, nem hordta fent az orrát és nem
követelőzött. Kezdetben heti egy alkalommal még önkénteskedett is a kórház
pediátriai szárnyában. Néhány hónap elteltével viszont Anthony kijelentette, hogy
neki ez a munka túlságosan stresszes.
– Valóban az volt?
– Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy ez idő alatt több kétkedőt is sikerült
meggyőznie. Csendes volt, mindenkinek megjegyezte a nevét… még a gyerekeik nevét
is. Csodás partikat adott és még azokon a gyakran unalmas eseményeken is mindig
megjelent, ahol egy orvosfeleségnek meg kell jelennie. Nem ismertük behatóan…
ismétlem, nem voltunk barátnők, de kedveltem.
– Akárcsak én – erősítette meg O’Connor. – Kedves lány. Akit szerintem
megfélemlítettek.
– John.
– Lucy – felelt a feleségéhez hasonló bosszús hangon O’Connor. – Az előbb azt
kérdezték tőlünk, hogy akadt-e olyan ember, aki különösen nem kedvelte Anthonyt. Én
sem kedveltem. Nagyon nem. Rideg volt, arrogáns és egoista. Egyesek szerint
perfekcionista, ami egy sebésznek akár előnyére válhatna. Csakhogy szerintem
erőszakosan törekedett a tökéletességre. Ez nagy különbség.
– Aha, valóban az. Köszönöm az őszinteséget. Nem veszett össze egy munkatársával, a
személyzetből valakivel, esetleg valamelyik páciensével?
– Viták történtek. Incidensek nem – jelentette ki határozottan Lake. – A mi munkánk
nap mint nap élet-halál kérdés és nagyon stresszes. Időnként veszekszünk. Több
hivatalos és nem hivatalos panaszt kaptam Anthony viselkedésével kapcsolatban,
ahogy a többi orvossal, szigorlóval, nővérrel vagy beteghordóval bánt. Csakhogy ezt
bármelyik orvosomról és beosztottamról elmondhatom.
Eve témát váltott.
– Azt mondja, a legtöbb ember kedveli Mrs. Strazzát. Nem akadt olyan, aki
félreértette a kedvességét és ennél többet akart tőle?
– Viszonyt? – szaladt fel Lake szemöldöke a homlokára. – Egyáltalán nem. Higgye el,
egy ilyen pletyka azonnal eljut a kórház összes szegletébe. Hallottam volna.
– Térjünk vissza a partihoz. Minden rendben zajlott? Nem történt vita? Nem éreztek
feszültséget?
– Nem. Nagyon szép este volt.
– Tudja, kitől rendelték a vacsorát?
– Hmm – ráncolta Lake a homlokát. – Szerintem a Jacko’stól. Tavaly megkérdeztem,
kit szokott Daphne ilyenkor megbízni, mert a cég, ahonnan évek óta rendeltem,
megváltoztatta a vezetőségét és esett a színvonaluk. Daphne azt felelte, hogy a
Jacko’st. Felismertem néhány pincért, mivel párszor már én is igénybe vettem a
szolgáltatásaikat.
Peabody visszatért. Eve látta, hogy a társa titokban jelez neki, és röviden lezárta
a beszélgetést.
– Köszönjük az idejüket – állt fel. – Ha ezen kívül az eszükbe jut valami,
szeretném, ha felhívnának.
Lake szintén felállt.
– Kérem, árulja el, hogyan… mikor… majd mi gondoskodunk Anthonyról. Daphne ebben
talán segítségre szorul. Nem voltunk barátok, de mégiscsak én voltam a főnöke.
– Megértem, bár jönnek a szülei, úgyhogy…
– A szülei – vonta össze Lake a szemöldökét. – Az a kép élt bennem, hogy minden
kapcsolatot megszakítottak a fiukkal, semmit sem akartak tőle.
– Én egyáltalán nem így láttam, amikor értesítettem őket. Miből gondolja ezt?
– Izé… Anthony említette néhányszor. Azt mondta, amikor megtagadta, hogy folyton
leboruljon és hajbókoljon előttük, minden kapcsolatot megszakítottak vele.
Érdekes, gondolta Eve.
– Mi a helyzet az első feleségével?
– Őt nem ismertem jól. Számomra túlságosan távolságtartónak és kissé törékenynek
tűnt. A… Anthony szerint megpróbálta kitakarítani a bankszámlájukat és túl sokszor
lépett félre. Ha jól emlékszem, Európába költözött. Mondjuk, egyik állítás
valóságtartalmáról sem győződtem meg – tette hozzá gyorsan Lake. – Nem szoktam
turkálni a beosztottaim magánéletében, ha annak nincs köze a munkájukhoz. Anthony
kezdeményezte a válást, és egy hónap szabadságot is kivett, hogy rendbe tegye a
dolgait. Viszont nem látom, miben segíti ez a nyomozást.
– Az információ az információ. Még egyszer köszönöm.
Peabody megvárta, amíg visszaülnek a kocsiba.
– Tizenegy harminckor értek haza. Bezárkóztak. Utána egészen addig nem történt
mozgás, amíg Alice pontban hétkor meg nem érkezett. Mellesleg bálványozza a
munkaadóit. Tapogatóztam egy keveset. Családtag… legalábbis így gondolnak egymásra.
Már csaknem harminc éve szolgálja a házaspárt. Strazzáékról viszont koránt sincs
ennyire jó véleménnyel. Nem mondanám, hogy ismerte az áldozatot, de Strazza járt
itt néhány alkalommal, például partikon. Azt szerette, ha mindenki a saját helyén
marad, vagyis inkább ott, ahová ő gondolatban elhelyezte őket, legalábbis Alice
szerint. Nem fecsegett a személyzettel. Nem őket gyanúsítod.
– Nem hiszem, hogy O’Connor kisurrant a lakásából, visszalopózott Strazzáék házába,
elverte Strazza feleségét… magad is hallhattad a hangján, hogy kedveli. Mintha csak
az apja lenne. Nem hiszem, hogy miután végzett Strazzával, körbejárta a házat és
magához vett néhány értéktárgyat. Viszont használható képet festettek az
áldozatról. Először beugrunk a kórházba. Biztosítalak, hogy a két doki sem marad le
sokkal mögöttünk.
– Mit látsz azon a képen?
– Strazza igazi seggfej volt, akit utáltak, noha a tudását tisztelték. Továbbá
valószínűleg ordas hazudozó. Azt állította, hogy a szülei szakították meg vele a
kapcsolatot, amit egyszerűen nem veszek be. Azt sem, hogy az első felesége túl
sokszor lépett félre. Egy Strazza-féle alak egy ilyen esetet sem tűrne el.
Beszélünk az exével és a szüleivel. Finomítsunk a kép részletein.
– Nem szeretem, amikor seggfej az áldozat.
– Pedig megesik.
– Aha, megesik. Továbbá kiterjeszti a lehetséges gyanúsítottak körét.
– Ahogy mondod. Az ételt valószínűleg a Jacko’s szállította a partira. Nézz utána
és azt is tudd meg, hogy kik szolgáltak fel.
– Rendben – húzta elő Peabody a ’linkjét, miközben Eve a kórház felé fordult.
A két bögre kávé segített, Eve mégis arra gondolt, mi történne, ha szerezne magának
egy koffeininjekciót. Elvégre kórházban jártak. Gyűlölte az injekciókat, de egy
erős löket kedvéért elviselte volna.
A sürgősségi nővérpultjánál felmutatta a jelvényét, mire némi habozást követően
megadták neki a szárnyat és az emeletet, ahová Daphne Strazzát átszállították. Eve
elindult a jelzett irányba, majd amikor odaért, újra megmutatta a jelvényét.
Aha, valóban nagy szüksége lenne arra a löketre.
– Fel kell hívnom dr. Nobelt – közölte a nővér.
– Felőlem, addig bemegyünk Daphne kórtermébe. Merre induljak? Vagy egyszerűen csak
mászkáljak addig összevissza a jelvényemmel és a fegyveremmel, amíg megtalálom az
ajtaja elé állított járőrt?
– Dehogynem – tette a ziháló Daphne vállára a kezét Eve.
– Kap levegőt. Már senki sem akarja bántani.
– De fáj. Fáj – indult könnypatak Daphne hatalmas szeméből. – Nem mehetek el, mert
mindig visszahúz. Le kellett feküdnöm az ördöggel, ami éget és szétszakít. Nem
akarom. Nem akarom.
– Már nem nyúlhat magához – csúsztatta le Eve az ágy oldalsó rácsát, és helyet
foglalt a matrac szélén. – Már nem férkőzhet a közelébe.
– Megtalál – ragadta meg Eve karját Daphne, és a segítségével ülő helyzetbe húzta
magát, aztán utána is szorosan tartotta, miközben vadul forgatta tekintetét a
kórteremben.
– Megtalál. Mindenütt megtalál.
– Nem, nem fogja megtalálni.
– Engem választott. Az ördög ringyója lettem. Fáj, amikor a magáévá tesz. Éget.
Vörösen izzik és éget – szorította még erősebben Eve kezét, miközben suttogássá
halkította a hangját. – Ha könyörgünk neki, ha küzdünk ellene, akkor úgy csinálja,
hogy még jobban fájjon.
– Itt biztonságban van.
Daphne hátrahanyatlott és lehunyta a szemét, miközben a könnyei végigfolytak az
arcán.
– Sehol sem vagyok biztonságban.
Del sietett be az ajtón.
– Hé! Fogja vissza magát – szólt rá határozottan Eve-re, majd óvatosan megsimogatta
Daphne könnyes arcát. – Minden oké. Már minden rendben. Emlékszik rám?
Daphne kinyitotta a szemét és a kérdezőre meredt.
– Maga az orvos. A Nobel-díjas.
– A nevem Nobel. Megvizsgálom, oké? Hadd lássam, hogy érzi magát – nézett hátra, az
ajtón éppen belépő nővér felé. – Ő pedig Rhoda. Segít nekem a vizsgálatnál.
– Hozzám kell nyúlnia?
– Vigyázni fogunk. Megígérem.
Rhoda mosolyogva lépett előre.
– Dr. Nobel nagyon kedves.
– Ó – felelt az orvos.
– Vigyázott magára, és a továbbiakban is vigyáz majd.
– Ha jön az ördög…
– A rendőrök nem engedik ide. Mint ahogy dr. Nobel sem.
Del a válla fölött hátrapillantott Eve-re.
– Kérek egy percet.
Eve kiment a folyosóra, ahol járkálni kezdett fel és alá.
– Intézkedj, hogy váltsák le a járőrt.
– Már úton a váltás. A körülményekre való tekintettel inkább női járőrt kértem.
– Aha, aha, jó ötlet. Daphne nem képzelődik.
– Nem. Valami hallucinogén?
– Majd meglátjuk, mit mond dr. Nobel. Toxikológiai vizsgálatot is végeznek rajta. A
gyilkos talán maszkot viselt vagy kifestette az arcát. Nézz utána a támadásoknak,
gyilkosságoknak, nemi erőszakoknak és betöréseknek, ahol az elkövető ördögnek
álcázta magát.
– Utánanézek, de a szeme… vörös vagy sárga?
– Talán befestette. Talán egész fényjátékot hozott magával, villogó vörös és sárga
fényeket, hogy fokozza a traumát és a zavart. Vagy a nő csak képzelődik.
– Aha. Meg a vörösen izzó pénisz… lehet kapni mindenféle világító óvszert…
– Ismerem az óvszereket, Peabody. Talán Daphne látta a kezét. Ha nem viselt
kesztyűt, akkor esetleg emlékszik a bőrszínére. Szükség lesz egy… – hallgatott el,
amikor Nobel kilépett az ajtón.
– Nem hagyhatom, hogy ilyen erős nyomást gyakoroljon iá. Pillanatnyilag roppant
gyenge és törékeny.
– Nem gyakoroltam rá nyomást. Nem először beszélek megerőszakolt áldozattal.
Tájékoztatnom kellett Anthony Strazza haláláról. Meggyilkolták.
– Meggyilkolták? – tántorodott hátra egy lépést Del. –Meghalt?
– Ez történik az emberrel, amikor meggyilkolják.
– Jézusom – masszírozta meg a tarkóját Del, miközben lehunyta a szemét. – Jézus
Krisztus.
– Daphne emlékszik néhány apróságra, de mindig ehhez az ördög dologhoz kanyarodik
vissza. Mi a helyzet a toxikológiával?
– Tiszta – vett sziszegve levegőt Del, s kinyitotta a szemét. – Semmiféle
kábítószert nem találtunk a szervezetében. A támadója DNS-ét sem sikerült
rögzítenünk. A rohadék biztosan lent is befújta magát folyékony kesztyűvel –
csippentette újabb sziszegés közepette két ujja közé az orrnyergét Del. – Nekem sem
ő az első, de ez az eset megvisel. Istenem, Strazza. Nézzék, szükségem van egy
kávéra. Közel van a pihenő.
Ezzel sarkon fordult és elindult.
– Egész éjjel ügyelt?
Del megvonta a vállát.
– Sikerült ledőlnöm néhány órára. Daphne ismer engem, legalábbis elég jól
emlékezett rám ahhoz, hogy amennyire ebben az állapotban lehetséges, megbízzon
bennem. Ezért a közelében kell maradnom, amíg meg nem nyugszik.
Del a kódkártyájával kinyitott egy ajtót. A szoba mögötte nem sokban különbözött a
kapitányságon berendezett pihenőtől. Még a szagokban sem. Itt is pocsék kávé és
kimerültség érződött a levegőben.
– Kérnek?
Eve szemügyre vette a lepusztult AutoSéfet.
– Szó sem lehet róla.
Del felnevetett, majd Peabody felé fordult, aki határozottan megrázta a fejét.
– Akkor csak én iszok. A helyzet a következő, és előre elnézést kérek az orvosi
zsargonért. Kegyetlenül megverték, megerőszakolták, fojtogatták, összevagdosták,
megfélemlítették és fejbe csapták. Az elméje eléggé összezavarodott.
– Azt hiszem, az ilyen szintű orvosi zsargonnal még meg tudok birkózni.
– Jó – kortyolt nagyot Del a kávéjából. – Jézusnak hála – ivott tovább. – Mindehhez
adjuk hozzá a hipotermiát. Csak zavarosan emlékszik arra, ami abban a házban
történt, néhány emlékkép kiesett. Ráadásul nem csupán a fizikai sérülései, hanem az
érzelmi trauma is gátolja a visszaemlékezést. Most, hogy tudom: a férjét
gyakorlatilag a szeme előtt gyilkolták meg, gyanítom, hogy ez az érzelmi gát
pillanatnyilag igen erős. Az agya eltemeti mindazt, amivel képtelen megbirkózni.
– Világos – közölte higgadtan Eve. – Nem kell kioktatnia a trauma mibenlétéről.
Hosszabb ideje vagyok rendőr, mint maga orvos.
Az orvos kipillantott a ronda, szürke bögre pereme mögül.
– Nem is tudom. Azzal kezdtem a pályám, hogy doktor bácsisat játszottam Cassie
Rowlinggal. Hatévesek voltunk.
– Az nem hivatás. Az perverzió.
– Egy hatéves még nem lehet perverz.
– A jelei már akkor láthatók.
Az orvos újra elnevette magát.
– Kedvelem magát. Pedig még nem sikerült megnéznem a videót vagy elolvasnom a
könyvet. Régen sokat videóztam és olvastam – folytatta vágyakozó hangon. – Minden
tiszteletem a magáé. A társa biztosan Peabody.
– Aha, örülök, hogy találkoztunk.
– Már a beszélgetésünk alapján is szimpatikusnak találom. Meg abból, hogy behozott
egy sérült nőt a kórházba. Miután utánanéztem, hogy kik maguk, még inkább
szimpatikussá váltak. Tudom, hogy Daphne ügye jó kezekbe került. Csakhogy előtte
még én veszem a kezembe. Ez elengedhetetlen. Hogy visszatérjek a bonyolult orvosi
zsargonhoz: az a nő egy roncs. Segítünk rajta, megnyugtatjuk és megerősítjük.
Annyit kérek, hogy ne erőltesse.
– Vajon mennyivel lesz erősebb és nyugodtabb, amikor megtudja, hogy a gazember, aki
ezt művelte vele és megölte a férjét, rács mögé került?
– Igaz, de nézzük más szemszögből. Mindketten a dolgunkat végezzük. Mindössze némi
megértést kérek magától. Értse meg Daphne helyzetét, és lazítson egy kicsit.
– Rendben. Folyamatosan egy rendőr áll majd az ajtaja előtt. Erről tudnia kell.
Talán ez segít valamennyit.
– Marilynn Wash járőr – pillantott fel Peabody a ’linkjéből. – Ebben a pillanatban
ért ide. Nyolc órán keresztül őrzi Daphne kórtermét. Karen Lorenzo váltja, őt pedig
Zoey Russe.
– Mindnyájan nők. Jó ötlet – pillantott az órájára Del, majd utántöltötte a
bögréjét. – Nyugtatót kellett adnom neki. Megviselték a vizsgálatok. Adjanak még
néhány órát, oké? Pillanatnyilag semmire sem emlékszik. Továbbá arról is meg kell
győznöm, hogy beszéljen egy megerőszakolt nőkre specializálódott tanácsadóval. Meg
egy gyásztanácsadóval is.
– Ismerek valakit, aki mindkét területen jártas.
– Nem szeretnék egy…
– Dr. Mira.
Az orvos arcáról eltűnt a távolságtartó kifejezés.
– Dr. Charlotte Mira?
– Pontosan. Ellenzi?
– A legkevésbé sem, inkább hálás vagyok a segítségéért.
– Hívni fogja magát. Készüljön fel. Azonnal tudni akarom, ha a lánynak eszébe jut
valami.
– Megtudja. Én is sokkal jobban fogom érezni magam, ha a tettes rács mögé kerül.
Eve bólintott és magára hagyta az orvost, aki azon gondolkodott, harmadjára is
feltöltse-e a bögréjét a rettenetes kávéval.
– Szervezz meg nekem egy találkozót Mirával – kérte kifelé menet Eve a társától. –
Nézz utána, ki ül most tétlenül a közös irodában, akire rá lehet bízni néhány
kihallgatást. Az esti parti vendégei még valószínűleg nem tértek teljesen magukhoz,
ennek ellenére beszélnünk kell velük. Mi addig meghallgatjuk a cateringcég
embereit.
– Máris. Hé, várj csak, várj. Találtam valamit a hasonló ügyek között – igyekezett
tolakodva tartani a lépést Peabody, miközben a számítógépe képernyőjét bámulta. –
Két betöréses erőszak-ütlegelés is történt. Ugyanúgy az áldozatok otthonában, mint
most. Az első a nyáron és az áldozat szerint a támadó úgy festett, mint Drakula. A
második novemberben. Itt zombinak írták le az elkövetőt.
– Álarc vagy smink?
– Ez egyik esetben sem egyértelmű. A tettes mindkétszer megkötözte a férfit, majd
ököllel és bottal megverte, a nőt is verte, fojtogatta és megerőszakolta.
Hangeffekteket használt. Első alkalommal farkasüvöltést, a második alkalommal
sikolyokat és lánccsörgést. Meg itt már villogó fényeket. Stroboszkópot –
pillantott fel egy másodpercre Peabody, miközben beléptek a felvonóba. – Ide kést
is vitt magával, egy kicsit megvagdosta mindkét áldozatát, és azzal fenyegetőzött,
hogy elvágja a torkukat, ha a férfi nem árulja el a széf kódját, és a nő nem
kiabálja hangosan, hogy ő a legjobb és még többet akar belőle. A végén viszont
mindenkit életben hagyott. A bizonyítékok szerint elengedte őket, kiürítette a
széfet, eltett a házból néhány apróságot és utoljára még egyszer megerőszakolta az
asszonyt.
– Kihez kerültek az ügyek?
– Olsen és Tredway nyomozókhoz a Különleges Ügyosztálytól.
– Hívd fel őket. Szükségünk lesz mindenre, amit eddig kiderítettek.

NEGYEDIK FEJEZET
A reggeli forgalom egyre nőtt. Tömött maxibuszok vánszorogtak, taxik és
személyautók araszoltak az utak fekete szalagján, a járdát birtokba vették a
gyalogosok.
A reklámléghajók fáradhatatlanul bömböltek. Most éppen a Valentin-napi akciókat
hirdették.
Eve nem értette, egyszerűen nem tudta felfogni. Ki a fene döntött úgy, hogy
mindenkinek meg kell őrülnie a romantikától és ajándékot vásárolni február egy
véletlenszerűen kiválasztott napján? Mintha nem most múlt volna el az előző,
decemberi őrület.
Mikor lesz már vége?
Amikor a következő járműfürtbe furakodva ezt fennhangon is kijelentette, Peabody
szomorú pillantást vetett rá.
– Ez a szerelmesek napja.
– Ó, egy frászt. Csak egy újabb őrület, amivel az éttermek és az üzletek kicsalják
a tömeg vagyonát. Mindenki drága vacsorára, virágcsokrokra meg csillogó vacakokra
szórja el a pénzét. Az igazi szerelmesek inkább maradjanak otthon és szeretkezzenek
a végkimerülésig.
– Az egy különleges estét követően is remek dolog.
– Egyenek az ágyban és szeretkezzenek még többet. Néhány éve kaptam egy ügyet. Egy
pár nagyon komolyan vette ezt a V-napot: nagyszabású vacsora meg tánc a Rainbow
Roomban.
– Klasszikus romantika.
– Aha, és mialatt a fickó úgy kétezret dobott ki a túlárazott sertésérmére, az
asszony kiment a mosdóba. Közben csipogott a ’linkje… amit vagy szándékosan
felejtett a székén, vagy véletlenül, a férje pedig vetett rá egy pillantást.
Kiderült, hogy az a fazon küldött neki valami pikáns szöveges üzenetet, akivel
együtt töltötte a délutánt egy hotelszobában. A férj jobban beletúrt a felesége
’linkjébe, és több üzenetet is talált, amiben rajta, mint a mit sem sejtő, az
ágyban gyengén teljesítő férjen gúnyolódtak.
– Juj.
– Tehát… – ragadta meg Eve a lehetőséget, és bevágott a járda mellé egy teherautó
előtt, melynek a vezetője a kürtre tenyéréivé fejezte ki a nemtetszését. – A
cateringcég másfél tömbnyire van innen nyugatnak.
Kiszállt. Peabody előbb a forgalmat figyelte, csak utána követte a társát.
– A férj mihez kezdett?
– Elkérte és aláírta a számlát. Amikor a felesége visszament, a kezébe nyomta a
’linkjét, és „Boldog Valentin-napot, te kurva!” felkiáltással a nyakába szúrta
kést.
– Szent szar. Ott helyben, a Rainbow Roomban megölte?
– Egy gyertyafényes sarokbokszban ültek. Senki sem látta, hogy a nő elvérzik,
miközben a férje eltünteti a maradék pezsgőt. Ezt tekintsd tanulságnak.
– Én?
– Maradj otthon és szeretkezz.
Peabody gyanakodva méregette a társát, miközben nyaka köré tekerte mérföldhosszú
sálját.
– Ezt csak most találtad ki.
– Elina és Roberto Salvador, 2055-ben vagy 56-ban… már nem emlékszem pontosan.
Nyugodtan utánanézhetsz.
Amint beléptek a Jacko’sba, azonnal lecsapott rájuk az élesztő és a cukor csábító
illata. Peabody jól hallhatóan fel-nyögött.
– Nem tudtam, hogy pékséget is üzemeltetnek – hunyta le a szemét, és az orrán
keresztül vett egy mély lélegzetet. – Nem tudtam.
Eve látta, hogy az üzletben nem csak pékség kapott helyet. Az oldalajtó mögött
asztalok, székek, bárpult és egy kis ',/ínpad állt a sötétben. Viszont ahová
megérkeztek, ott égett a lámpa és a fény megcsillant az üveg alá helyezett
muffinokon, édes tésztákon, kávésüteményeken és kenyéren.
Fehér ruhás dolgozók csomagolták és indították útnak villámgyors mozdulatokkal a
rendeléseket. Egyes vásárlók sorban álltak, miközben mások már illatozó zacskókkal
vagy fénylő dobozokkal a kezükben igyekeztek kifelé.
– Töröld le a nyálat az álladról – javasolta Eve a társának, miközben a pult
távolabbi végében dobozokat hajtogató fiatal lány felé indult. – Beszélnem kell a
főnökkel.
– Sajnálom, asszonyom, ha valami gondja van… – hallgatott el tágra nyílt szemmel a
lány, amikor Eve az orra elé tartotta tenyerébe rejtett jelvényét. – Jaj. Jaj
nekem. Egy pillanat, oké? Csak egy pillanat.
Végigsietett a pult mentén és eltűnt a lengőajtó mögött.
– Tudom, hogy te napokig képes vagy evés nélkül menetelni, ami látszólag
lehetetlen, mivel semmi zsír nincs a testeden, nekem viszont ennem kell – fújt
nagyot Peabody. – Beérem egy joghurtszelettel és egy tojásos táskával egy
mozgóárusnál vagy az automatából, de jesszus.
– Miután befejeztük a kihallgatást, vegyél valamit.
– Fahéjas tekercsük is van – suttogta tiszteletteljes hangon Peabody. – Jó zsíros,
fahéjas tekercsük.
– Nehogy panaszkodni kezdj a kövér hátsódra, miután betoltál egyet!
– Ezt nem betolja az ember, hanem falatonként ízlelgeti.
A csinos fiatal lány sietve érkezett vissza hozzájuk.
– Asszonyom – suttogta. – Jacko most nem tud kijönni a konyhából, ezért arra kéri,
maga fáradjon be hozzá.
– Semmi gond. Menjünk hátra.
A lányt követve Eve és Peabody végigmentek a pult mellett. A lengőajtó túloldalán
olyan erős süteményillat fogadta őket, hogy még Eve állítólag nem létező zsírja is
hangosan felnyögött.
A falat elborító bekapcsolt sütők mellett észrevett egy akkora keverőgépet, mint a
mellette álló nő, aki kezelte. Ezt követték a rozsdamentes szekrények, egy
mamutméretű hűtő, valamint a tálcákkal és alapanyagokkal telezsúfolt polcok.
Az egyik munkaasztal mellett szakácssapkát viselő férfi állt és egy sajátos eszköz
segítségével apró szirmokkal és levelekkel egészített ki egy süteményhalmot. A
mellette dolgozó lány egy másik eszközzel tésztát nyomott a tálcára zsúfolt apró
csészékbe.
A konyha közepén, egy szigettel is felérő méretű asztal mellett hatalmas termetű,
széles vállú, fehér sapkás és köpenyes férfi sodorta a tésztát, miközben arról
énekelt, milyen keményen kell dolgozni a tisztességes élethez. A hangja egy
ködkürttel is felért.
– Jacko bácsi? Itt a rendőrség.
– Mi? Ja, oké, oké. Jó kislány vagy, Brooksie. Ide, hátra intett állával Eve és
Peabody felé. – Kicsit lemaradtunk a tésztával, mint általában. Láthatnám a
jelvényüket?
Addig sem hagyta abba a munkát, amíg megnézte.
– Okézsoké, mit tehetek magukért?
– Az este maguk szállítottak ételt egy vacsorapartira.
– Tegnap este négy rendezvényen voltunk jelen, ebből két vacsorapartin. Melyikre
kíváncsi?
– Anthony és Daphne Strazza partijára.
– Ó, Mrs. Strazza. Nagyon kedves asszony, tudja, hogyan kell partikat szervezni.
Aha, mi szolgáltunk fel náluk. Ötvenszemélyes esemény volt. Előételnek homárérmét
kínáltunk pikáns szósszal a nappaliban. A főfogást az ebédlőben tálaltuk: sült
kagylót babbal és zöldpaprikával, utána első osztályú bordát…
– Világos. Nem a menüre vagyunk kíváncsiak.
– Csodásan hangzik – szólalt meg Peabody, amivel azonnal mosolyt csalt a férfi
arcára, úgy vajazta tovább a tésztatekercset.
– Az ember egyen jót, ha már egyszer eszik – szórt egy bödönből valami keveréket a
vaj tetejére, amelyből Eve cukros fahéj illatát érezte. – Mi a baj?
– A parti után Strazzáékat megtámadta egy betörő.
A férfi keze megállt a levegőben és az arcáról lefagyott a könnyed mosoly.
– Minden rendben a kisasszonnyal? Mármint Mrs. Strazzával? Szóval úgy értem, jól
vannak?
– Mrs. Strazza kórházba került, de stabil az állapota.
– Melyik kórházba? Gula!
A keverő mellett álló nő mogorván pillantott feléjük.
– Egy perc, Jacko.
– Gula, a kis Mrs. Strazza megsérült. Kórházba került.
– Jaj, ne! – sietett oda hozzájuk Gula, és megállt a férfi mellett, akinek alig ért
fel a mellkasáig. – Mi történt?
– Itt vannak a rendőrök, ők mondták, hogy megtámadták. Akarom mondani megtámadták
őket. Mr. Strazzát is, igaz?
– Igen. Ő meghalt – közölte érzelemmentes hangon Eve, miközben a pár reakcióját
figyelte.
Mindketten megdöbbentek. Gula megszorította Jacko vaskos karját.
– Jaj, istenem! Mikor? Az este még remekül érezték magukat.
– Maga ott volt a partin? – kérdezte Gulát Eve.
– Mind a ketten ott voltunk. Mrs. Strazza mindig minket kér. Jacko a konyhát
vezeti, én a felszolgálókat irányítom.
– A parti után – válaszolta meg Eve az előző kérdést. – Egy betörő.
– Az a ház olyan, mint egy széf – csóválta a fejét Gula. –Semmi sem elég
biztonságos, igaz? Jaj, az a szegény kislány! Milyen súlyos a sérülése?
– Rendbe jön – mondta Eve, mivel ennél többet nem árulhatott el. – Meg tudják
mondani, mikor jöttek el Strazzáék házából és onnan hová mentek? Fel kell
állítanunk az időegyenest.
– Tíz körül szolgáltuk fel a karamellás falatkákat, legfeljebb negyed tizenegykor –
masszírozta Gula a halántékát. – Csokoládéval, kávéval és likőrrel. Jackóval fél
tizenegy körül jöttünk el és egyenesen hazamentünk.
– Együtt?
– Huszonhat éve vagyunk házasok, így haza is együtt megyünk – árulta el Jacko Eve-
nek. – A lányunk, Xena, és az unokám, Hugh maradt ott, nehogy bármi baj legyen.
Xena elöl van, beszélhet vele, de reggel azt mesélte nekünk, hogy Hugh-val
tizenegykor, talán inkább negyed tizenkettőkor adták át a munkát a házidroidoknak.
Néhány vendég még ott volt, amikor eljöttek.
– Szükségünk lesz azoknak az alkalmazottaknak a névsorára, akik kint dolgoztak a
partin.
– Persze, persze – bólogatott Jacko, miközben elkezdte szorosan feltekerni a
tésztát. – Annyit viszont máris mondhatok, hogy az én dolgozóim senkit sem
bántanának.
– Ahogy mondod – veregette meg a férje karját Gula –, de azért máris összeírom a
névsort.
– Sokszor hívnak minket elegáns, gazdag otthonokba és eseményekre – folytatta
Jacko, miközben egy igencsak halálosnak tűnő késsel feldarabolta a tekercset.
A lány, aki eddig a papírpoharakba töltögette a tésztát, odavitt neki egy nyeles
serpenyőt.
– Tökéletes időzítés – mondta Jackónak.
– Köszönöm, drágám. Ő nem volt ott a partin – tette hozzá, amikor a lány elsétált,
majd valami elképesztően liliomán illatozó folyadékot öntött a serpenyőbe. – Ahhoz,
hogy megbízzak az embereimben, meg kell ismernem őket. A legtöbben családtagok.
Továbbá Jackónál csak betanítás után mehet bárki is egy rendezvényre. Több mint
tizenöt éve vagyok a szakmában. Soha egyetlen alkalmazottam sem vett el még egy
szalvétát sem a megrendelőinktől. Aki Gulának és nekem dolgozik, az nem bánt
másokat.
– Kíváncsiak vagyunk a benyomásaikra, arra, hogy kit és mit láttak. A magáéra is –
tette hozzá Eve.
– Alig mozdultam ki a konyhából – takarta le Jacko egy ruhával a serpenyőt.
– Mindenkit ismert, aki a partin dolgozott? Minden pincért, szakácsot, kisegítőt?
– Mindenkit. Néhány embert még a vendéglistáról is. Nem mindenkit, jó párat.
Mármint hivatalból. Dr. Hannity még a konyhába is benézett. Néhány éve mi
szolgáltunk fel a lánya esküvőjén. Volt nála egy sör meg néhány falatka. Mrs.
Wyndel is hátrajött néhány percre. Minden rendezvényére mi szállítjuk az ennivalót.
A jövő hónapban partit rendez, arról akart beszélni velem… az unokahúga babaváró
bulijáról. Ilyesmi – vonta meg a vállát Jacko. – Amúgy nem szoktam elvegyülni a
vendégek között. Gyűlölöm a partikat.
Mielőtt Eve fegyelmezhette volna magát, hangosan felnevetett.
– Én is, bár eddig azt hittem, maga szereti őket.
– Sütni és főzni szeretek – törölte hatalmas tenyerét a kötényébe Jacko. – A
legjobb, ha az ember azzal foglalkozik, amit szeret.
– Ezt már hallottam.
Jacko egy másik pulthoz lépett és felemelt egy halom hűlőfélben levő fahéjas
tekercset.
– Kóstolják meg.
– Kifelé menet majd veszünk valamit – ígérte meg Eve. – Nekünk nem szabad…
kóstolni.
Jacko összevonta a szemöldökét és ujjával rábökött két csigára.
– Ezek itt nem eladók. Nem vagyok biztos benne, hogy megütik a mércét. Kíváncsi
lennék a véleményükre.
– Ebbe belehalok, Dallas.
Jacko összevont szemöldöke, Peabody könyörgő tekintete és az illatok megtették a
hatásukat. Eve megadta magát.
– Rendben. Oké – vette el az egyik csigát, beleharapott és csaknem elsírta magát. –
Szörnyű – közölte a következő falatot követően. – Nem értem, hogyan maradhatott
ilyen sokáig az üzletben, ha efféle rettenetet szolgál fel. Mindet le kellene
foglalnom.
– Az egészet – vigyorgott Jacko. – Máris kerítek egy dobozt. Akkor tényleg vihetik.
– Igazán nem…
– Dehogynem – jelentette ki szenvedélyesen Jacko, és miközben a doboz után nyúlt,
Eve mintha könnycseppet látott volna csillogni a szemében. – Hozzám hasonlóan maga
csak a munkáját végzi. Van egy hasonló korú lányom. Nem tudom, mit csinálnék, ha
valaki kórházba juttatná.
Eve várt egy pillanatot.
– Mégsem kedvelte Anthony Strazzát.
– Nem igazán ismertem. Inkább a feleségével dolgoztam együtt – mondta Jacko, majd
vállat vont. – Nem nagyon kedveltem. Hideg volt a pillantása. Egyesek lenézik
azokat, akik etetik és kiszolgálják őket. Az a férfi ilyen volt. A felesége nem.
Tartott az urától.
– Ezzel mit akar mondani?
– A benyomásainkat akarták hallani, igaz? Egy éve, talán még régebben éppen az
egyik parti menüjének a részleteit beszéltük meg. A házuk ebédlőjében ültünk
mindenféle táblázattal, listával és a kóstolóval, amit a különböző desszertekből
vittem. Ittunk egy kávét. Viccelődtünk, és az a fiatalasszony nevetett. Akkor
vettem észre, amikor belépett a férje. Csak egy pillanatig tartott, de láttam a
félelmet a szemében. Igyekezett leplezni, azonnal felugrott, és emlékeztette, hogy
ki vagyok és mit keresek náluk. Minden tökéletesen rendben lévőnek látszott,
azonban remegett az ujja, amikor felvette az egyik menükártyát – szorította össze
Jacko a száját. – Ezt követően sohasem találkoztunk így. Többnyire ’linken vagy e-
mailben beszéltük meg a dolgokat.
Egy lány lépett be a lengőajtón és megnézte magának Eve-et és Peabodyt.
– Anya kért, hogy adjam oda a rendőröknek ezt a diszket vett elő egy lemezt a
zsebéből. – Rajta van mindenkinek a neve, a ’linkszáma és a címe, aki ott járt
Strazzáék partiján. Az is szerepel rajta, hogy családtag-e vagy sem, illetve hogy
mennyi ideje dolgozik nálunk – nézett az apjára. – Anya felváltott a pultnál. Azt
mondta, beszélnem kell a rendőrökkel.
A fickó előrehajolt és cuppanós csókot nyomott a lánya feje búbjára.
– Nincs mitől félned, babám.
– Megölték dr. Strazzát? Mrs. Strazza pedig megsérült?
Xena ugyanolyan kék szemeket örökölt a szüleitől, mint amilyen az unokatestvérének
is volt, valamint szőkébe hajló mogyoróbarna hajat, amit igyekezett betűrni fehér
sapkája alá. Köténye zsebéből elővett egy piros színű vizesüveget és kortyolt egy
nagyot. – Egyszerűen nem tudom elhinni. A tettes biztosan nem közülünk való.
Mármint egyikünk sem lenne képes… Ráadásul mindenki hamarabb ment el, mint én és
Hugh. Szóval közülünk mindenki.
– Ebben teljesen biztos?
– Mindenkit ismerek a névsorból. A testvérem is szerepel rajta. A bárpult mögött
állt és még a desszert felszolgálása előtt elment. Amivel Nat és én foglalkoztunk,
de utána őt is hazaküldtem. Elroy kivételével az egész konyhai személyzet elment a
desszert közben. Ő Nattel együtt távozott. Bryar, Zach és Hugh végezték a kisegítő
feladatokat… Hugh volt a lótifuti. Úgy értem, hogy mindig oda állítottuk, ahol
éppen kellett egy plusz ember. Hugh mondta, hogy Zach és Bryar együtt indultak a
metróhoz. Apa még egy ilyen jó környéken sem szereti, ha egy lány egyedül indul
haza a rendezvény után. Lacy a bárpultban állt Noah-val, a testvéremmel, és együtt
mentek el Rachellel, Trevorral és Martyval, a konyhás csapattal. Rachel, Trevor,
Marty és én együtt lakunk. Még nem aludtak, amikor hazaértem.
– Oké. Visszagondolva észrevett valamit, ami nem illett a képbe?
– Őszintén megmondom, hogy nem. Az ember folyamatosan rohangál, amikor levezényel
egy ötvenfős vacsorát. Az első fogást a nappaliban szolgáltuk fel, mialatt
megterítettünk az étkezőben. Az előétel maradékát addig takarítottuk el, míg a
vendégek a főfogást fogyasztották, miközben ügyeltem arra, hogy mindenhez a
megfelelő bort adják és tele legyenek a poharak. A zenéről Mrs. Strazza
gondoskodott, ő állította össze a lejátszási listát. A vacsora végeztével a
desszertre mindenki visszament a nappaliba, ahonnan addig eltüntették a székeket és
az asztalokat.
– Mit ért azon, hogy eltüntették a székeket és az asztalokat?
– Azt, hogy nem Mrs. Strazza asztalai voltak, hanem bérelt asztalok az elegáns
előételhez.
– Melyik cégtől bérelték a bútort?
– A Loan Startól – felelte egyszerre apa és lánya.
– Évek óta együttműködünk – folytatta Jacko. – Megbízhatóak.
– Mikor hozták meg a bérelt bútort és mikor vitték el?
– Öt körül hozták – mondta Xena. – Már ott voltam, hogy figyeljem az
elrendezésüket. Nat és én raktuk fel az asztaldíszeket… meg Mrs. Strazza. Szeretett
segíteni. Az elszállításuk nyolc harminckor történt. Azután jöttek értük, hogy
összeszedtük őket. Tíz, legfeljebb tizenöt perc alatt mindent kihordtak.
– Ismerte a csapatot?
– Izé… nagyjából. Mármint… nem vagyok biztos benne. Rengeteg dolgunk volt –
pillantott Xena az apjára. – Jaj.
– Ne aggódj – kerülte meg Jacko a szigetet és magához ölelte a lányát. – Ne aggódj
emiatt.
– Tényleg ne aggódjon – erősítette meg Eve is. – Emlékszik, hogy hányan jöttek
bútort szállítani?
– Négyen… Nem, öten. Többet is ismertem közülük, de nagyon elfoglalt voltam, és
egyszerűen nem jutott időm arra, hogy rájuk is gondoljak.
– Ha az eszébe jut még valami, hívjon fel engem vagy Peabody nyomozót. Köszönjük a
segítséget. Meg minden mást is. Jacko rájuk nézett a lánya feje felett, miközben a
hátát ingatta.
– Mrs. Strazza fogadhat látogatókat?
– Ezt nem tudom megmondani.
– Beszélhetünk az orvossal? Hátha megengedi, hogy küldjünk neki egy kis levest.
– Delroy Nobel kezeli a St. Andrew’sban. Csak tegye a dolgát, Jacko – mondta Eve. –
Mi is tesszük a magunkét.
 
 
Az utcára érve Peabody szorosan összehúzta magán a kabátot. Ha megengedhetném
magamnak, hogy házhoz szállíttassam az ételt, már tudom, kit választanék – simított
végig a kezében tartott doboz tetején. – Ezek itt csodálatos csigák, viszed a
kapitányságra?
Eve elgondolkodott.
– Vegyél ki belőle egyet.
– Kérsz még?
– Nem. Vegyél ki belőle. Roarke is megérdemel egyet.
– Ó. Értem. Neked minden nap Valentin-nap.
– Na persze. Megállás nélkül romantikus bolond vagyok. Csak vegyél egyet… Nem,
vegyél McNabnak is. Tedd őket két bizonyítékzacskóba. Utána tudd meg, merre
található ez a Loan Star Rentals.
– A következő megálló?
– Az a véleményem, hogy Jacko kemény kézzel fogja az embereit. Ettől mondjuk még
bedilizhet az egyik, de mivel több hasonló támadás is történt, sokkal valószínűbb,
hogy egy sorozaterőszakolóval akadtunk össze. Szerintem Jackót és Gulát senki sem
tudná ilyen hosszan az orránál fogva vezetni. Vagyis a bútorbérléssel foglalkozó
cég a következő hely, ahová benézünk. Később majd mindenkivel beszélünk, aki
Jackóéktól kint dolgozott a partin, de inkább hívjuk be őket a kapitányságra,
miután jártunk a kölcsönzőnél és a hullaházban.
– Rendben. Várj csak! Vasárnap van.
– Na és?
– A kölcsönző valószínűleg zárva lesz, de máris utánanézek.
– Ebben az esetben kerítsd elő a tulajdonost, az igazgatót, bárkit, aki fel tudja
sorolni, kik mentek ki erre a munkára.
– Rajta vagyok – felelt Peabody, de először elővett két műanyag zacskót a
csomagtartóban tárolt helyszínelő készletéből. Csak azután kezdett dolgozni a
zsebszámítógépén, hogy a csigákat biztonságba helyezte.
– Vasárnap kizárólag előzetes megbeszélésre nyitnak ki. Előkerítem az igazgatót.
– Csináld. Ezek szerint előbb mégis a hullaházba megyünk.
– Micsoda élvezet… Megtaláltam. Akarod, hogy felhívjam a nőt… mármint az igazgatót?
– Kezdd vele, és tudd meg tőle a névsort.
Miközben Peabody beletemetkezett a munkába, Eve elgondolkozott mindazon, amit eddig
sikerült megtudnia.
Az asszonyt kedvelték. A férfit nem. Daphne szeretett kapcsolatba kerülni az
emberekkel – szerette, ha tevékenyen részt vesz a dolgokban, együtt kávézott az
ételszállítóval, rövid ideig önkéntesként dolgozott a kórházban. Strazza hűvösen,
nyeglén viselkedett. Arrogánsán. O volt az idős gazdag férj, a követelőző, a
domináns fél a kapcsolatban.
Ha Jacko jól látta a Daphne szemében megvillanó félelmet, akkor talán hozzá lehet
csapni a listához a bántalmazást.
A műszerfalba épített számítógépen ő is elindított néhány keresést, miközben
Peabody a kölcsönző igazgatójával beszélt.
Sem Daphne nem hívta a kilenc tizenegyet családon belüli erőszak miatt, sem a
címükről nem jeleztek hasonló bűncselekményt. Nem került kórházba és nem kellett
bemennie a sürgősségire sem.
– Öten dolgoztak a házban – jelentette Peabody az eredményt. – Megtudtam a nevüket
és a számukat.
– Nézz utánuk!
– Máris nézek.
Habár a férje orvos volt, folytatta Eve a gondolatmenetet. Ha bántalmazta a
feleségét, azt is tudta, hogyan okozzon fájdalmat anélkül, hogy nyoma maradna.
Amennyiben így történt, akkor köze lehet az ügyhöz?
Rideg, erőszakos, féltékeny férj. Fiatal, gyönyörű feleség. Talán valaki szórakozni
akart egy kicsit. Valaki, akit a nő régebben visszautasított, vagy akivel
szakított. Egyfajta bosszúnak szánta.
Csakhogy akkor mindössze egyetlen támadás történt volna.
A műszerfalba épített ’link felé fordult.
– Megkaptuk az aktákat Olsentől és Tredwaytől. Azt kérik, hogy amilyen hamar csak
lehet, szakítsunk időt egy személyes megbeszélésre. Majd megoldjuk.
– Beiktatom a tervbe. Az egyik bútorszállítónál találtam valamit. Kétszer vádat
emeltek ellene verekedésért, néhányból részeg rendzavarásért és egyszer
közszeméremsértésért. Az egyik verekedésért ült három hónapot, a másikat ejtették.
A rendzavarás miatt közmunkát kellett végeznie és tanácsadásra járnia. A
közszeméremsértésért is letöltendőt kapott.
– Semmi betörés, lopás, rablás, szexuális indíttatású támadás?
– Semmi. Egy másikat vandalizmussal vádoltak, de csak azért, mert tizennyolc évesen
rajtakapták, ahogy összefirkálta egy épület falát. Tíz évvel ezelőtt. Azóta semmi.
– Hívjuk be őket a kapitányságra és beszélgessünk el velük. Mirával is váltanom
kell néhány szót.
– Már átküldtem neki a részletes anyagot azzal a kéréssel, hogy vegye fel a
kapcsolatot dr. Nobellel és konzultáljanak –ásított hatalmasat Peabody. – Öregem, a
cukor először felpörget, utána meg jön a kajakóma.
– Oké – keresett parkolóhelyet Eve a tekintetével. – Sorban hívd fel mind az öt
fazont a kölcsönzőtől, és rendeld be őket kihallgatásra a kapitányságra. Aki
akadékoskodik, azt a kiküldött járőr meggyőzi. Ha ez sem segít, személyesen fogjuk
felkeresni őket. Közben próbáljunk minél többet megtudni a többi vendégtől – léptek
be a halottasház hosszú, fehér folyosójára. – Keress egy nyugodt zugot és
intézkedj. Addig én megvizsgálom a testet.
A visszhangzó folyosón erős citromszag érződött, amelybe mintha halvány ecetes
illat is vegyült volna, de még így, együttesen sem tudták teljesen elnyomni a halál
szagát. Azt a semmihez sem hasonlítható szagot.
Hozzák és viszik a testeket, gondolta Eve. Felnyitják és visszazárják őket, és
valahol ebben a folyamatban a testek fontos dolgokat árulnak el a szakértőknek.
A holtak nyelvét Morris beszéli a legfolyékonyabban.
Belökte a lengőajtót és belépett Morris birodalmába. A boncteremben halk zene szólt
sok basszussal és dübörgő dobszólókkal. Morris átlátszó köpennyel védte éjkék,
halszálkás öltönyét. Eve látta, hogy ma nem kötött nyakkendőt, hanem éppen olyan
halványkék garbót húzott, mint az öltönye csíkjai. Hosszú, fekete haját bonyolult
kontyba kötötte, melynek a közepéből egyetlen hosszúra hagyott tincs lógott a
vállára.
Okos, egzotikus szemével Eve szemébe nézett.
– Korán kezded a napot.
– Történetesen inkább az előző napom nyúlik hosszúra. Roarke-kal belefutottunk a
feleségébe – intett az asztalon heverő holttest felé. – Szinte szó szerint. Hajnali
kettő körül történt, miközben egy elegáns rendezvényről tartottunk hazafelé.
– Értem. Mivel a felesége nem került ide vele együtt, felteszem, ő túlélte.
– Kórházba került. Megverték, megerőszakolták, és amikor ráakadtunk, meztelenül
kóválygott az utcán. Az emlékezetében is széles lyukak tátongnak – tette hozzá Eve.
Közelebb lépett az asztalhoz. Morris egy precíz „Y” vágással már felnyitotta
Strazza testét. Eve össze sem rezzent a látványra. Nem emlékezett, hogy valaha is
megborzongott volna.
– A jelek szerint – folytatta – valaki behatolt a házukba, miközben vacsorapartit
adtak, és lesben állt a hálószobában. A parti után rájuk támadt. Megkötözte a
férjet, megkötözte és megerőszakolta a feleségét, mindennek a tetejében
mindkettőjüket alaposan megverte. A házban található széfeket kiürítette. Néhány
egyéb értéktárgy is hiányzik.
– Egy átlagos betörő nem csinál ilyet.
– Nem. A vége inkább jutalomjáték lehetett. Majd kiderül.
– Annyit elárulhatok, hogy az áldozat küzdött. Elég hevesen ahhoz, hogy véresre
horzsolja a csuklóját és a bokáját. Több, vékony pengével ejtett vágást is találtam
a testén, de egyik sem halálos. Szerintem a gyilkos szikét használt.
– Az áldozat orvos. Sebész.
– A legtöbb csapás az arcát érte. A gyilkos kesztyűs kézzel és valamiféle bottal
ütötte meg. Szerintem ez utóbbit is bőr borította. A testét olyan helyeken ütötték
meg, hogy lehetőleg minél nagyobb sérülést és fájdalmat okozzanak vele. A veséjén,
a gyomrán, a térdkalácsán – nyújtott Eve felé egy mikroszemüveget Morris, miközben
ő is feltette a sajátját. – A kötegelő mélyen belevágott a húsába és faszilánkokat
is találtam, meg még valamit, amit szerintem a labor ragasztószalag-maradványként
fog azonosítani.
– Aha, kötegelővel kötözte meg, amit ragasztóval is megerősített. A szilánkok a
székről hasadtak le, amikor felborult vele.
– Nézd ezt az ütést – mutatta a halott fejét Morris. – Valami tompa tárggyal
csaptak oda neki. Szerintem legalább egy órával a többi sérülése után, de biztosan
nem ezzel tette ártalmatlanná, mielőtt megkötözte.
– Az áldozatnak sikerült eltörnie a széket, amihez hozzákötözték. Magam előtt látom
a jelenetet, ahogy megtámasztja a lábát és ráveti magát a támadójára.
– Illik a képbe. Ebből a sérülésből látszik, hogy csaknem szemtől szemben álltak
egymással, a támadója kissé balra.
– Egy nagy, nehéz kristályváza. Az a földre vitte, igaz?
– Még a testében szétáradó adrenalin ellenére is kifektette vele.
– Micsoda orvosi szakkifejezés.
– Naná. A földre került, valószínűleg az eszméletét is elveszítette.
– A támadója a biztonság kedvéért még kétszer odacsapott neki.
– Igen, de nem azonnal.
Eve összevonta a szemöldökét.
– Mennyi időt hagyott neki?
– Az első fejseb legalább tizenöt percen keresztül vérzett. Inkább tizenöt és húsz
perc között. A vérnek jutott ideje megalvadni. A gyilkos csapás, ami bármelyik
lehetett ebből a kettőből, csak azt követően érkezett, hogy a szíve még bő tizenöt
percen keresztül pumpálta a vért. Ez olyan szögből érte, ami arra utal, hogy az
áldozat mozgott, próbált felállni. Az utolsónál már csak hevert a hasán.
– Oké. Oké – hunyta le egy pillanatra Eve a szemét, majd levette a mikroszemüveget
és járkálni kezdett. – Sikerült kiszabadulnia és rátámadnia az elkövetőre. Aki erre
felkapta a vázát és szemből fejbe verte. A földre került, de a betörő még nem
végzett vele. Talán összepakolta az eszközeit, folytatta a fosztogatást, esetleg
újra megerőszakolta a feleségét vagy tisztálkodni kezdett. Közben az áldozat
magához tért és fel akart állni. A gyilkos csak ekkor ölte meg – ingatta a fejét. –
Ostoba. Ha végezni akart a fazonnal, akkor egyből el kellett volna intéznie.
Ellenkező esetben meg jobban jár, ha szedi a holmiját és lelép. Egyik sem tart
negyedórát, hacsak nem annyira ostoba, hogy előtte mindent szétszórt.
– Az emberek gyakran ostobák – emlékeztette Morris.
– Az már egyszer biztos. Ez is elég rafinált volt, hogy a vacsoraparti közben
besurranjon a házba az ötven vendég és a legalább tucatnyi alkalmazott orra előtt.
Hacsak nem tartozott a vendégek vagy a személyzet közé. Elég erőszakos, hogy
gyilkoljon és nemi erőszakot kövessen el… kényszerítette a nőt, hogy levetkőzzön,
és a férje szeme láttára erőszakolta meg, de nem elég erőszakos ahhoz, hogy azonnal
végezzen a férjjel, amikor az megtámadja. Elég ostoba vagy pimasz, hogy ezt
követően még negyedóráig a helyszínen maradjon, és csak utána gyilkolja meg a
házigazdát… mondjuk elképzelhető, hogy már halottnak hitte. A nyomok alapján szinte
teljesen biztos, hogy a távozása előtt még vette a fáradságot és elengedte a nőt.
– Elengedte?
– Ő is felhorzsolta a bőrét, miközben a kötelékei ellen küzdött. Nem olyan erősen,
mint a halott fickó, de szintén vergődött. Amilyen állapotban rátaláltunk, nem
hiszem, hogy önerőből szabadult ki, ráadásul kötelet és ragasztószalagot sem
találtunk utána. A gyilkos eltette és magával vitte. Csak így történhetett.
– Nemcsak életben hagyta, el is engedte. Tudja azonosítani?
– Azt mondja, az ördög támadta meg. Nagyon rossz állapotba került, de szerintem a
támadója így nézett ki. Elég sok energiát fektetett abba, hogy elmaszkírozza magát,
tehát nem gyilkos szándékkal hatolt be a házba. Egyszerűen így alakult nézett végig
újra Strazza testén Eve. – S nem hiszem, hogy ezzel az eggyel megelégszik.

ÖTÖDIK FEJEZET
Amikor Eve kilépett a boncteremből, megpillantotta a feléje siető Peabodyt.
– Sikerült felhívnom mind az öt bútorszállítót – kezdte Peabody. – Egyikük
siránkozott egy keveset, de mindnyájan bejönnek. Mellesleg ketten közülük
lakótársak.
– Remek, ezzel időt és fáradságot takarítunk meg.
– Szóltam Santiagónak és Carmichaelnek, hogy hallgassák ki a vendégeket. Eddig
mindenkit rendben találtunk… tudjuk, mikor hagyták el Strazzáék házát és mikor
értek haza. Senki sem látott vagy érzett semmi szokatlant – csomagolta be magát a
mérföldnyi sálba Peabody, miközben a kocsi felé indultak. – Olsen és Tredway közül
Olsen már elindult a kapitányságra. Személyesen akar beszélni veled. Tredway
Philadelphiába utazott egy családi esküvőre. Csak holnap érkezik vissza, de ha
szükségesnek tartod, ő is bemegy hozzád.
– Nem szükséges. Ha nem érünk hamarabb a kapitányságra, mint Olsen, kell majd tíz
perc, hogy gyorsan átfussam az aktákat. Addig leültetjük a pihenőben.
Eve is meg akarta nyitni az aktát, felállítani a táblát, de tudta, hogy ez még
várhat, amíg nem beszél a kollégájával. Ennek ellenére még egy pillantást akart
vetni a többi támadásról készült anyagra.
– Egyenként hallgatjuk ki a bútorszállítókat. Továbbá mindenképpen szeretnék
beszélni Mirával is.
– Már elintéztem. Átjön hozzád.
– Köszönöm – állt be Eve a kapitányság mélygarázsában kijelölt parkolóhelyére. –
Hívd fel megint Nobelt, és tudd meg, változott-e Daphne Strazza állapota.
Ez utóbbit Peabody már a felvonó felé igyekezve teljesítette.
– Hangpostára kapcsolt, üzenetet hagytam neki.
– Próbálkozz az ügyeletes nővérnél – lépett ki Eve a felvonóból, miközben
mindenféle kavargott a fejében. Látta, hogy Baxter a hétvége ellenére az íróasztala
mögött ül és a jelek szerint roppant élvezi a combig érő csillogó csizmát, kék
pulóvert és fekete nadrágot viselő szőke lány társaságát.
A lány megfordult és Eve szemébe nézett, aki azonnal látta a tekintetén, hogy ő is
rendőr.
– Olsen nyomozó.
– Hadnagy. Köszönöm, hogy szakítasz rám egy kis időt.
– Én is neked. Nincs elég dolgod, Baxter?
– Truehearttal kaptunk egy ügyet, de már le is zártuk, ezért hazaküldtem. Nikki
mondta, hogy te is kaptál egyet, ami talán kapcsolatba hozható az ő egyik esetével.
– Elképzelhető. Peabody nyomozó, kísérd a pihenőbe a kollégát. Nekem még szükségem
van tíz percre.
– Tudom az utat. Majd jössz, amikor felkészültél, hadnagy. Viszlát, David.
Olsen a karjára terítette fekete kabátját és kisétált.
Eve Baxter felé pillantott és felvonta a szemöldökét. 
– Régebben egyszer-kétszer együtt dolgoztunk Nikkivel – mosolygott Baxter, és
csillogó szeméből látszott, hogy nem csak munkakapcsolatban álltak. – Megbízható.
– Jó tudni – hagyta magára a papírmunkával Baxtert Eve, és besétált az irodájába.
Első a kávé. Amikor a bögre már ott gőzölgött a kezében, leült, és igyekezett
kitisztítani az agyát.
Majd jegyzetelni kezdett. Időegyenesek, megfigyelések, lények, bizonyítékok, nevek,
helyszínek.
Átlapozta a két aktát, és látta, hogy Olsen és Tredway alapos munkát végeztek.
Ennek ellenére semmit sem találtak, ami összekapcsolta az áldozatokat. Azon kívül,
hogy mindkét házaspár jó anyagi körülmények között élt, a társadalom felső
rétegéhez tartozott.
Eve kiegészítette néhány kérdéssel a jegyzeteit – és látta, hogy legjobban akkor
használja ki az idejét, ha közvetlenül Olsennek teszi fel őket.
Kilépett az irodájából és magához intette Peabodyt, aki a magasba emelte a
mutatóujját, mivel éppen a ’linkjén beszélt valakivel.
– Kösz. Később majd újra érdeklődünk. Nobel – magyarázta Eve-nek, miközben felállt.
– Mrs. Strazza izgatottan és idegesen ébredt… lényegében hisztérikusan. Dr. Nobel
újra adott neki egy enyhe nyugtatót. Könyörgött neki, hogy rejtse el, ne hagyja,
hogy rátaláljon. Egyelőre ennyi. Másra nem emlékszik. Dr. Nobel már beszélt
Mirával, aki beleegyezett, hogy délután átmegy és felméri Daphne állapotát.
– Jó. Talán ő képes lesz kiszedni valamit belőle.
Együtt mentek át a pihenőbe, ahol Olsen az egyik alacsony asztal mellett ült és a
zsebszámítógépén dolgozott, miközben a könyöke mellé tett eldobható pohárban valami
folyadék gőzölgött.
Amikor észrevette a közeledőket, máris letette a gépét.
– Itt jobb a kávé, mint nálunk.
– Akkor nálatok rettenetesen rossz lehet a kávé.
– Ó, tényleg. Stan is eljött volna, hadnagy, de az unokahúga ma megy férjhez
Philadelphiában… jobban mondva tegnap már megtartották az esküvőt, most valami
családi eseményen vesz részt.
– Semmi gond. Átlapoztam az aktáidat, de szeretném, ha a saját szavaiddal is
elmondanád, mi áll bennük.
– Persze. Tavaly júliusban Rosa és Neville Patrick hazaértek egy baráti társaságban
elköltött vacsora után. Friss házasok… hatalmas társasági esemény volt, amikor
júniusban egybekeltek. Már április óta a Riverside Drive-on laktak. Egy erős
biztonsági rendszerrel felszerelt kétemeletes házban. Észrevették, hogy a riasztó
nincs bekapcsolva, de Rosa elismerte, hogy nem emlékszik, bekapcsolta-e, amikor
elindultak otthonról. Csak az étterem előtt találkozott Neville-lel. Mindenesetre
nem gondoltak semmi rosszra. Az ENyÜ később megerősítette, hogy a riasztót
kiiktatták és a biztonsági kamerák működését megzavarták – hallgatott el, amíg
kortyolt egyet a kávéjából. – Rosa egyenesen felment az emeletre. Neville még
töltött maguknak egy utolsó italt, és nagyjából két perccel lemaradva követte a
feleségét. Rosa azt állította, hogy egy vámpírjelmezes, vagyis fehérre festett
arcú, fekete szemű, hegyes fogú, fekete köpenyes férfi hátulról elkapta és kést
szorított a torkához. Azt mondta neki, hogy maradjon teljesen mozdulatlanul és
csendben, különben elvágja a nyakát. Hátrabilincselte a kezét, majd arcon ütötte.
Félig eszméletlen volt, amikor Neville is megérkezett. Ő azt vallotta, hogy
észrevette a vérző orrú, fénylő szemű feleségét. A támadó újra kést szorított a
torkához és rá-parancsolt a férjére, hogy üljön le. Neville engedelmeskedett, mire
az idegen a késsel kényszerítette Rosát, hogy kötegelővel kötözze meg Neville-t.
Egyik áldozat sem tanúsított ellenállást, mindketten mondták a behatolónak, hogy
vigye, amit csak akar. Az utasította Rosát, hogy kötözze Neville-t egy székhez,
majd visszatette rá a bilincset, ráparancsolt, hogy hasaljon a padlóra, és ezután
kötelekkel, valamint ragasztószalaggal még jobban megkötözte a férjet. Miután
Neville már mozdulni sem tudott, megverte. Fekete bőrkesztyűs öklével, valamint egy
fekete bottal. Utána az ágyhoz rángatta Rosát, letépte a ruháját és megerőszakolta.
– Letépte a ruháját?
– Valósággal cafatokra szaggatta. Ezt követően az ágyhoz kötözte a nőt, néhányszor
őt is megütötte, miközben a széfek kombinációját követelte… még azt is tudta, hogy
három széf van a házban. Egy-egy a házaspár gardróbjában a személyes
emléktárgyaiknak, valamint egy harmadik Neville dolgozószobájában. Habozás nélkül
elárulták a nyitókódokat, a támadó ennek ellenére eszméletlenre verte őket. Neville
tért magához hamarabb. Ekkor már egyikük sem volt megkötözve. Hívta a kilenc-
tizenegyet. A segélykérés alig több mint két órával a hazaérkezésük után futott be.
Mindhárom széfet kiürítették és néhány egyéb holminak is nyoma veszett a házból,
köztük Rosa egyik koktélruhája, alkalmi cipője és retikülje. Az eltünt tárgyak
listája szerepel az aktában. Ez idáig egyiket sem próbálták meg eladni vagy
elzálogosítani – hallgatott el újra Olsen, és megint kortyolt a kávéjából. – Van
kérdésed?
– Rengeteg, de előbb fejezd be.
– Nem találtunk DNS-t, haj- vagy szőrszálakat, ujjlenyomatot. Nem találtunk semmit.
Az elkövető nem hülye. Rosának végül eszébe jutott, hogy mit suttogott a fülébe,
miközben megerőszakolta: „Ennél jobbat még sohasem kaptál.” Ezt ismételte újra meg
újra. Közben fojtogatta és kényszerítette, hogy ő is azt mondja, ennél jobb
élményben még sohasem volt része. Azzal fenyegette, ha nem teszi meg, akkor először
őt, utána a férjét is megöli. Neville azt vallotta, hogy miközben megerőszakolta a
feleségét, egyfolytában őt nézte és vigyorgott.
– Mit sikerült megtudni a hangjáról?
– Sima, kifinomult, angol akcentus. Olyan, amilyennel a magániskolák tanulói
beszélnek. Csakhogy többször is megfeledkezett az akcentusáról, miközben Rosával
erőszakoskodott, és Neville szerint, aki valóban egy angol magániskolába járt,
megjátszotta. Úgy vélik, hogy fehér bőrű, de egyikük sem száz százalékig biztos
benne. A haja hosszú és fekete, bár lehet, hogy parókát viselt. A szeme fekete.
Rosa szerint kontaktlencse, de ebben sem biztos. Szerintünk tapasztalt a színházi
vagy jelmezzel kapcsolatos körökben, továbbá átlagon felüli szakértelemmel bír az
elektronikus eszközök terén. Nem jutottunk előre.
Olsen elhallgatott és ivott.
– Oké – folytatta. – A második támadás novemberben történt. Ebben az esetben a pár,
Ira és Lori Brinkman a hálaadás napi vakációjukról tértek haza, amit minden évben
Hamptonben töltenek. A házidroid felvitte a csomagjukat az emeletre, de már nem
jött vissza. Ira utánament, a droidot kikapcsolták. Ekkor támadtak rá hátulról. Egy
székhez kötözve tért magához. Látta, hogy a feleségének dagadt és lila az egyik
szeme és a támadó kést szorít a torkához. Aki ezúttal zombinak öltözött. Szürke
arc, hullaszínű arccsontok, szürke szempár, és mindehhez ódivatú öltöny. Közölte
Lórival, hogy ha nem vetkőzik le, akkor kibelezi Irát. Amikor a nő
engedelmeskedett, az ágyhoz rángatta, megverte és megerőszakolta, miközben
fojtogatta. Utána otthagyta az ágyon – folytatta Olsen. – Egy darabig Irát verte,
majd újra megerőszakolta Lorit. Azt akarta, hogy közben a nő hangosan kiabálja: „Te
vagy a legjobb, akivel eddig voltam”, és amikor nem tette meg, addig vagdosta, míg
végül sikerült engedelmességre kényszerítenie – fújta ki magát Olsen, és ivott
néhány korty kávét. – Két széf volt a házban. Az egyik a gardróbban, a másik a
könyvtárban. A támadó a kombinációt követelte, még egyszer megverte a párt, végül
otthagyta őket. Ira hol elvesztette az eszméletét, hol magához tért. Lori sokkot
kapott. A támadó visszajött és harmadjára is megerőszakolta a nőt. Ezúttal
folyamatosan azt hajtogatta neki, hogy ennél jobbat még senkitől sem kapott, és
tudja, hogy ő is akarja, közben Irát figyelte. Miután végzett, hátulról fejbe verte
a férfit a botjával. Lori nem emlékszik, hogy őt megütötte-e, arra sem, hogy végül
eloldozta. Felhívta a kilenc tizenegyet, de képtelen volt használható információt
adni nekik. Csak azt ismételte, hogy „Segítség.” Azt hitte, Ira meghalt. A kiérkező
járőr a még mindig az eszméletlen férje ölébe bújva talált rá. A támadó nagyjából
két óra húsz percet töltött odabent a házban.
– Mit vitt magával?
A széfek tartalmát, néhány drága vackot, egy kisebb festményt, egy üveg drága
brandyt és Lori egyik koktélruháját a hozzá tartozó cipővel és retiküllel.
– A hangja?
– Csikorgó, tompa torokhangon beszélt. A második párt durvábban bántalmazta, mint
az elsőt, a nőt többször is megerőszakolta, valamint mindkét áldozaton használta a
kését, ami a vallomások alapján orvosi szike. Csupán apró metszéseket ejtett
rajtuk, de így is világosan látszik, hogy erőszakosabbá vált. Nem találtunk semmi
összefüggést az áldozatok között – dörzsölte meg Olsen a szemét. – Bocs, valamit
kifelejtettem. Hangeffekteket is használt. A Drakula jelmezhez farkasüvöltést, a
zombihoz lánccsörgést. Lori és Ira szerint a fényekkel is csinált valamit.
Bizonytalanok, ami teljességgel érthető, de mindketten azt állították, hogy a fény
eltompult, elszürkült, valamint villogást, stroboszkópot is emlegettek.
– A jelmezekhez választotta az effekteket – mondta Eve. -A támadás témájához.
– Szerintünk is. Az első pár az Upper Westen lakik, a férfi a New York-i központú
On Screen Productions tulajdonosa. A jelmezből kiindulva alaposan utánanéztünk, de
nem jutottunk sehová. Rosa, úgy is mondhatjuk, hogy hivatásos választmányi tag.
Sokat vásárol. A második pár férfitagja nemzetközi befektető, a felesége emberjogi
ügyvéd. Szeretném hozzátenni, hogy mind a négyen nagyon kedves emberek. Nem csalták
meg egymást, nem léptek félre, nem fogyasztottak kábítószert. Rosa huszonhat éves,
Neville harminc. Ira negyvennégy, Lori negyvenkettő. Rosa spanyol, Neville angol,
Ira zsidó, Lori kevert származású. Mindkét nő igazi bombázó, hadnagy, talán ezen a
nyomon el lehet indulni. A társasági médiában is gyakran szerepelnek. Neville a
szórakoztatóiparban dolgozik, Ira pénzügyi területen. Rosa jótékonykodik, Lori
emberi jogokkal foglalkozik, de álnéven írt és lektorált néhány forgatókönyvet.
Viszont nincsenek közös barátaik, nem ugyanott vásárolnak, nem ugyanahhoz az
orvoshoz és edzőterembe járnak, nem ugyanazt a takarítószolgálatot veszik igénybe,
és így tovább. Az ellopott értékekből semmi sem bukkant fel az utcán – tolta félre
Olsen a poharát. – Most meg már gyilkolt is.
Eve hátradőlt. Ha Baxter nem említi, mennyire megbízhatónak tartja a nyomozónőt,
Eve is valószínűleg ugyanerre a következtetésre jut.
– A túlélő áldozat eddig még nem sok részlettel tudott szolgálni. Ördögnek írta le
a támadóját.
– Drakula, zombi és ördög. Következetes témaválasztás.
– Bizony – helyeselt Eve. – Az alap ugyanaz. Ügyesen besurran és a hálószobában vár
a házaspárra. Megkötözi, majd ököllel, késsel, bottal bántalmazza őket. Egyre
erőszakosabb és egyre gyorsabban végez. Az utolsó helyszínen rögzített nyomokból
arra lehet következtetni, hogy a férfiáldozat összetörte a széket és próbálta
megtámadni a betörőt, mire az egy súlyos kristályvázával leütötte. Utána kis szünet
következett… Morris szerint – világosította fel Peabodyt. – Nagyjából tizenöt perc
választotta el az első ütést a két gyilkos csapástól. Ezen érdemes elgondolkodni.
Mindhárom széfet kitakarította. Azt még nem tudjuk pontosan, hogy ezen kívül mit
vitt magával, beleértve valószínűleg egy koktélruhát a hozzá tartozó
kiegészítőkkel. Pontos listát csak a túlélő segítségével tudunk összeállítani. Dr.
Mira még ma felkeresi.
– Ő a legjobb – helyeselt Olsen. – Én is beszélhetek vele?
– Erre pillanatnyilag nemet kell mondanom. Nem mintha nem akarnálak bevonni az
ügybe, de az a nő rettenetes lelki állapotba került. Nem szeretném, ha újabb arcot
kellene látnia, újabb ismeretlen kezdené kérdezgetni.
– Világos. Habár azt el kell mondanom, hogy Stan és én tudjuk, hogyan közeledjünk
egy nemi erőszak elszenvedőjéhez.
– Értem, és megkérem Mirát, hogy a jelentését küldje át neked és a társadnak. Én is
küldök a sajátomról másolatot, és cserében ugyanezt várom.
– Megkapod.
– Kezdjük az elején. Az áldozatok ötvenfős vacsorapartit adtak. Feltételezésünk
szerint az elkövető eközben surrant be a házba.
Olsen felfújta az arcát.
– Krisztusom, egyre vakmerőbb.
– A továbbiak az eddigi mintát követik… egészen a gyilkosságig. Beszélnünk kell pár
emberrel. Ha sikerül kiderítenünk valamit, azonnal tudatom veled. Gondosan átnézem
az aktáid, te is tedd ezt az enyémmel, hátha felbukkan bennük Jacko’s Catering vagy
a Loan Star Rentals neve. Az utolsó áldozat az ő segítségükkel szervezte meg a
partiját. Az ételszállítók eddig tiszták, de ettől még kapcsolatban állhattak a
korábbi áldozatokkal.
Átnézem. Akarod hallani a véleményem?
– Igen.
– Az elkövető gyáva, bár ez sok erőszaktevőről elmondható. Továbbá szadista és
szereti a színházat. A pár mindkét tagját bünteti. A férfinál azt akarja elérni,
hogy szenvedjen, hogy impotensnek érezze magát. Ki tudja, lehet, hogy tudat alatt
mindez az apja ellen irányul. Mira készített egy jellemrajzot… a második eset után
megkerestük. Megtalálod az aktában – állt fel Olsen. – Mindenben segítünk, amiben
tudunk. Majd egyeztetünk a hadnagyunkkal – hallgatott el néhány pillanatra. – Szép
a hírneved… hírnevetek – pillantott Peabody felé. – Nagyon megbízhatónak tartanak
benneteket. Ennek ellenére kikértem Baxter véleményét. Fontos dolgokban nem beszél
mellé.
– Csak minden másban.
Olsen elvigyorodott.
– Ráadásul remekül csinálja. Szerinte te vagy a legjobb hadnagy, aki alatt életében
szolgált, Peabody pedig éppen olyan nagyszerű, mint amilyen a híre. Na – nyújtott
kezet Eve-nek. – Köszönöm, hogy szakítottál rám az idődből. Örömtáncot fogunk
járni, ha segíthetünk lesittelni ezt a gazembert.
Olsen távozását követően Peabody büszkén kihúzta magát.
– Híres vagyok.
– Az egészből mindössze ennyit sikerült leszűrnöd?
– Csak sütkérezek egy pillanatig a rivaldafényben.
– A sütkérezésnek vége – jelentette ki Eve, és felállt.
– Az jó, mivel most kaptam az értesítőt, hogy megérkezett Oliver Quint. Ő az egyik
bútorszállító.
– Irányítsd valamelyik kihallgatóba.
– Szimpatikusnak találtam Olsent – jegyezte meg Peabody, miközben az ajtó felé
tartottak. – Mit gondolsz, vajon ő és Baxter…
– Mi is Baxter középső neve?
– Kanos. Aha, ez válasz a kérdésemre.
 
 
Quint vézna fekete srác volt hatalmas, fekete szemmel és ritkás szakállal. Behúzott
nyakkal ült a kihallgatóban, miközben ide-oda villant a tekintete. Amint Eve
meglátta, azonnal tudta, hogy aki ennyire ideges természetű, az még egy zacskó
szójachipset sem tudna elemelni egy éjjel-nappaliból, nemhogy sorozatban háromszor
besurranni, erőszakoskodni és gyilkolni.
Viszont mindent el kell kezdeni valahol.
– Ideges, Oliver?
– Csak Ollie, oké? Anyu hív Olivernek, amikor bajban vagyok. Bajban vagyok?
– Csinált valamit, ami bajba keverhette?
– Nézzék, Chachie azt mondta, hogy találta azt az órát és kellett neki a zsé, ezért
olcsón megvettem tőle. Talán gondolnom kellett volna rá, hogy lopta valahol, de
akkor sem én loptam.
Eve felvonta a szemöldökét és szemügyre vette Oliver csuklóján a vastag műbőr
szíjat és a méretes szerkezetet.
– Erről az óráról beszél?
– Izé… aha. Nézzék, az enyémet megfújták, ezért…
– Ezért úgy gondolta, felveszi a rendőrségi kihallgatásra azt, ami még maga szerint
is lopott lehet.
– Hát… – zavarodott össze szemmel láthatóan a fiatal srác. – A régit megfújták.
– Minket nem az órája érdekel, Oliver.
– Ó – pislogott hatalmas szemével a fiú. – Hé, csak azért mentem abba a buliba,
hogy felszedjem Mariettát, és nem is maradtunk ott. Csak úgy egy óra hosszat.
– Miféle buliról beszél?
– Izé… Lorenzo bulijáról – próbálkozott Oliver egy szégyenlős, „ugyan már”
mosollyal. – Talán azt hittem, hogy lesz ott egy kis Zoner meg más szarok, de nálam
nem volt semmi. Jó a melóm, és a narkóért kirúgják az embert. Ráadásul anyu is
elevenen megnyúzna.
Peabody a fiúra mosolygott.
– Úgy hallom, az édesanyja tisztességes, okos asszony.
– Nem bűnözőnek nevelte a fiait. Állandóan ezt mondja nekünk.
– Helyes. Szereti a munkáját, Ollie? – kérdezte Peabody.
– Szeretem. Jó meló. A fizetés is oké, és Carmine rendesen elszámol velünk. Már
három éve ott vagyok, és most kaptam emelést.
– Tegnap is bútort szállítottak – kezdte Eve.
– Tegnap összesen öt fuvarunk volt. A hétvége mindig hajtós. Öt fuvar –
hangsúlyozta. – Három teherautóval. Ma éjszaka is teherautón leszek.
– A Strazza-megbízásról beszélek.
– Izé…
A fiú csak akkor derült fel, amikor Eve a címet is elárulta.
– Hogyne. Öt tízszemélyes asztal és ötven szék. A kiszállítás és az elrendezés
pontban ötkor történt, az elszállítás nyolc harminc és nyolc negyvenöt között.
Gazdag ház… ebben a melóban sok gazdag házat lát az ember. A hölgy jól jattol.
Vannak, akik nem adnak borravalót, de ez a hölgy ad. Még meg is köszöni a
munkánkat. Ezt sem csinálja mindenki.
– Találkozott a vendégekkel?
– Jaj, nem, dehogy. Akkor mentünk be, amikor az étkezőben ültek. Nézzék, csak a
vacsora előtti dolgokat szervezték a nappaliba. Nem tudom, miért, de nem is az én
dolgom. Csak bementünk, és a hölgy, aki az ennivalóra felügyelt… Xena! Aha, ő is
nagyon kedves. Mire odaértünk, már leszedték a tányérokat, meg mindent. Mi csak
bementünk és kivittük a bérelt cuccot. Csendben és gyorsan.
– Ezek szerint magukon kívül senki sem lépett be a házba és nem is távozott. Csak a
cateringeseket látták.
– Izé… meg a kisegítőket odakint… még beszéltünk is velük néhány szót. Meg a
művészt.
Eve felemelte az ujját.
– Művészt?
– Aha, azt hiszem. Nem igazán figyeltem. Luca szerint biztosan azért hívták, hogy
szórakoztassa a vendégeket.
– Hogy nézett ki?
– Luca?
– Nem, Ollie, a művész.
– Ó, csak egy villanásra láttam. Akkor ment el mellettünk a lépcsőn, amikor
Stizzle-lel az egyik asztalt cipeltük kifelé. Még mondtam is, hogy a pasas lekéste
a vacsorát. Luca erre kijavított, hogy ő inkább szórakoztatni fogja a vendégeket.
– Miből gondolja, hogy férfi volt? – kérdezett közbe Peabody.
Ollie összevonta vékony szemöldökét, mint aki erősen próbál visszaemlékezni.
– Izé. Mert úgy nézett ki, mint egy férfi. Hátulról. Nemt’om. Nem is gondolkoztam
rajta.
– Fehér férfi, fekete férfi, valami más?
– Nemtom. Volt egy nagy, fekete köpenye meg kalapja. Tudják, nem nagyon figyeltem
rá cipekedés közben. A főbejáratot használtuk, mert a dupla ajtón gyorsabban ki
tudtuk vinni azokat a hatalmas asztalokat. Csak annyit láttam, hogy felmegy a
lépcsőn.
– Nyolc harminc és nyolc negyven között – szögezte le Eve.
– Inkább nyolc negyven felé. Már vagy húsz perce járkáltunk ki-be, és ez volt az
utolsó asztal. Bent is csak pár szék maradt. Ezért is gondoltam, hogy elkésett a
vacsoráról. Luca szerint meg szórakoztatni jött a vendégeket. A gazdag házakhoz
gyakran hívnak olyanokat, akik szórakoztatják a partik vendégeit.
– Oké, Ollie, köszönjük, hogy bejött.
– Elmehetek?
– Aha – állt fel Eve, és az ajtóhoz lépett. – Ja, tegyen magának egy szívességet,
Ollie, és a jövőben semmit se vásároljon attól a Chachie-től. Egyszer nagyon
ráfázhat.
– Anyu is ezt szokta mondani.
– Akkor hallgasson az anyjára.
A fiú távozását követően Peabody fújt egy nagyot.
– A gyilkos egyszerűen besétált és felment az emeletre.
~ Tökös – mondta Eve. – Igazán tökös. Továbbá remekül Időzített. A kisegítők
szünetet tartottak és a bútorszállítókkal beszélgettek, akik ki-be járkáltak a
nappaliba a cateringesek felügyelete mellett. A többiek vagy az ebédlőben ültek,
vagy i konyhában dolgoztak. Kövessük ezt a szálat. Hívd ide azt a Lucát.
– Nem szükséges. A lakótársával együtt éppen most jelentkeztek be.
– Akkor Lucár vegyük előre. Kicsi az esélye, hogy segített bejutni a gyilkosnak, de
ezt a lehetőséget sem vethetjük el.
Luca DiNozzo nem valami vékony fekete srác volt, hanem egy nevetségesen vonzó
olasz. Úgy mosolygott, mint aki folyamatosan flörtöl. Konditeremben felfújt izmaira
kényelmes fekete pulóvert húzott, amihez szűk farmernadrágot választott.
Eve szinte hallotta, ahogy Peabodyt elöntik a hormonok.
A férfi leült és a mozdulatain látszott, hogy ismeri a kihallgatókat. Kisebb
kihágások, gondolta Eve. Csakhogy az apróságok gyakran vezetnek valami nagyobb ügy
felé.
– Mit tehetek magukért, hölgyeim?
– Először is szólítson minket hadnagynak és nyomozónak – felelt Eve.
Luca felvillantotta csélcsap mosolyát.
– Meséljen a Strazza-megbízásról.
– Visszatérő megrendelők. Tegnap este vacsorapartit rendeztek.
Quinthez hasonlóan ő is végigvezette Eve-éket a részleteken, hogy mikor érkeztek és
mikor szállították el a bútorokat. Csakhogy miután végzett, fészkelődni kezdett és
összeszorította a fogát.
– Feljelentettek minket? Én felügyeltem ezt a megbízást.
– Sok mindenre kell odafigyelni, amikor az emberek kibe járkálnak és rengeteg
apróság kerül a szemük elé. Amit könnyű felkapni és zsebre vágni. Néhányszor már
összeütközött a törvénnyel, Luca.
Luca kihúzta magát és felszegte a fejét.
– Ha eltűnt valami a házból, akkor csak az egyik vendég tehette el. Aki Carmine-nak
dolgozik, az sohasem lop… mindenkit ismerek. Jacko embereit is. Ha dr. Strazzának
bűzlik valami, akkor a saját háza táján keresgéljen.
– Azok az apróságok… – folytatta Eve.
– Az akkor volt, most meg most van. Régen mindenféle hülyeséget műveltem részegen.
Utána bekerültem egy programba, abbahagytam az ivást, és így hülyeséget sem
műveltem. Ráadásul lopni még részegen sem loptam. Egy rágógumit sem. Carmine adott
nekem egy esélyt, és ezt nem felejtem el neki. Nem csinálnék semmit, amivel bajba
kevernem. Amivel bajba keverném magamat. Ahogy azt már mondtam, Strazzáék
rendszeres megrendelők. Nem hozzánk fordulnának, ha nem tartanának megbízhatónak
bennünket, ezert ha dr. Strazzának böki valami a csőrét, akkor az az ő baja.
– Strazza halott.
Eve látta a döbbenetét – azonnal megjelent Luca arcán.
Elegáns vonalú álla szó szerint leesett.
– Micsoda? Mi a fene? Halott?
– Meggyilkolták. Meséljen az elmúlt estéről, Luca.
– Én… várjon – hunyta le a szemét Luca és vett egy mély lélegzetet. – Hadd
gondoljam végig. Strazzáék után még máshova is mentünk. Jézusom. Azt viszont csak
tizenegy után csináltuk. Visszavittük a teherautót a raktárba, pakoltunk utána meg
elmentünk bekapni valamit. Kivéve Charlie-t, aki hazament. Az utolsó melóhoz nem
volt szükség rá, ráadásul most született gyereke, ezért elengedtem. A SoHóba már
csak a többiekkel mentünk. Világosan emlékszem, hogy tizenkettő harminckor értünk
vissza. Miután mindennel végeztünk legurítottunk egy sört… ami nekem csak üdítő. Ha
jól emlékszem, Ollie egy körül lépett le, utána Stizzle, Mac és én iszogattunk még
egy darabig és bekaptunk pár falatot. Stizzle a lakótársam, együtt indultunk haza
kettő körül. Mac maradt, mert egész jól haladt azzal a barna csajjal. Jézusom, mi
nem öltünk meg senkit. Ellenőrizheti a teherautókat, a naplókat. Carmine-nak
biztonsági kamerái is vannak. A rendszer időbélyeggel látja el a felvételt.
Kezeskedek minden srácért. A szavamat adom, hogy Charlie egyenesen hazament a
nőjéhez és a babához. Aki még csak kéthetes, ember. Nem bántottunk senkit.
– Oké. Meséljen a későn érkezőről. Aki akkor sétált be a Strazza-házba, amikor
maguk kifelé hozták a bútort.
– Arról a fura alakról? Zenész volt, vagy mi, nem igaz? Performance-művész. Nem
értek hozzá. Nézze, kaphatnék egy kis vizet? Jézusom, meggyilkoltak egy embert.
– Máris hozom – surrant ki az ajtón Peabody.
– Performance-művész – ismételte meg Eve.
– Azt hittem, valami olyasmi. Teljesen beburkolózott a köpenyébe és a kalapjába.
Még napszemüveget is hordott… csak a seggfejek és a művészek vesznek fel éjszaka
napszemüveget, nem igaz? Egy táska volt nála… azt hittem, abban viszi a
zeneszerszámot.
– Hogy nézett ki… milyen volt az arca?
– Nem igazán láttam, de színházi sminket hordott. Éreztem a szagán. Az unokatesóm
színész… több darabban is játszott a Broadway szomszédságában. Jó, az igazat
megvallva jócskán a Broadway szomszédságában. Éreztem rajta az arcfesték szagát.
Azt hittem, csak valami fura színész, aki…
Eve látta rajta, hogy hirtelen mindent felfogott és rettegés költözött unalomtól
terhes tekintetébe.
– Az a fazon? Ő gyilkolta meg Strazzát? De… közvetlenül mellettem sétált el.
Hagytam elmenni magam mellett. Hagytam… Egyenesen felment az emeletre. Úgy
viselkedett, mint akit várnak. Én engedtem be a házba.
– Kinyitotta neki az ajtót?
– A… – kapkodta Luca a levegőt, miközben gondosan nyírt és fésült frizurájába túrt.
– Nem egészen. Az ajtó mellett álltam és tartottam… nem támaszthattuk ki ebben a
hidegben. A megrendelők azt nem szeretik. Ezért tartottam… Mac és Charlie éppen a
székeket hordták kifelé, és… Persze, Ollie és Stizzle meg egy asztalt, ezért
megfogtam nekik az ajtót. Akkor jött fel a lépcsőn ez az alak. Közben a ’linkjén
beszélt. Elsétált mellettem, utána meg felment az emeletre.
– A ’linkjén beszélt – ismételte meg Eve, miközben Peabody megérkezett a vízzel.
Luca elvette tőle a palackot és kinyitotta.
– Kifújhatnám magam?
– Csak nyugodtan.
Luca hátradőlt, ivott, majd hirtelen felegyenesedett ültében.
– A kisasszony. Mrs. Strazza. Istenem, ő is…
– Kórházba került.
– Jézusom, Jézusom, meg fog halni?
– Stabil az állapota. Mondott valamit magának a férfi, aki bement a házba?
Hallotta, hogy mit beszél a ’linkjén?
– Még csak rám sem nézett, egyszerűen besurrant mellettem. Hagytam, hogy
besurranjon mellettem. Közben kissé ingerülten beszélt a ’linkjén, tudják? Mintha
bosszantaná az, aki a vonal túlsó oldalán hallgatja. Olyanokat mondott, hogy… „Már
itt vagyok, oké? Még esznek.” Meg hasonlókat. Egyszerűen besétált, mint aki
odatartozik, mint akire számítanak. Meg sem fordult a fejemben, hogy meg kellene
állítanom.
– Milyen magas volt?
– Nem figyeltem. Igazság szerint az járt a fejemben, hogy ha lenne néhány szabad
percem, akkor rámozdulnék Xenára. Nem olyan magas, mint én – közölte hirtelen Luca.
– Alacsonyabb. Én hat láb vagyok… oké, rendben, öt láb, tizenegy és fél hüvelyk. Ő
alacsonyabb volt. Szerintem több hüvelykkel is alacsonyabb.
– A testfelépítése?
– Nehéz megmondani. Teljesen eltakarta a kabát. Az a fodros kabát! Mint… – tett
hullámzó mozdulatot a kezével. – Színpadias, mi? Egy hatalmas, fekete köpeny
fodrokkal vagy mi a fenével, meg egy széles karimájú fekete kalap, amit erősen a
szemébe húzott, és… talán valami sál. Nem néztem meg jobban, mert azt gondoltam
róla: seggfej.
– Bőrszín, életkor, bármi?
– A hangja alapján nem tűnt öregnek. A bőre színét nem igazán tudtam megfigyelni…
szerintem kesztyűt is húzott. Nem… Tudják, azt hiszem, vörös volt az arca. Nem
igazán láttam, talán egy vagy két pillanatra, de vörösnek tűnt. Hátborzongató –
fújt nagyot Luca. – Csak felületesen tudtam megfigyelni. Azt hittem, fizettek
valakinek, hogy szórakoztassa a társaságot, hogy előadjon valamit. Úgy sétált be,
mint akit várnak, én pedig hagytam. Az én hibám?
Eve a férfi szemébe nézett.
– Maga szerint elhallgatnám, ha az lenne?
– Nem – felelt remegő hangon Luca, mint aki mindjárt rosszul lesz. – Nem. Istenem.
– Nem a maga hibája.
Luca lehunyta a szemét. Eve látta, hogy összeszorítja remegő ajkait.
– Pedig úgy érzem, mintha az lenne.
– Nem az. Inkább arra gondoljon, hogy amit elmondott, talán segít elfogni a
tettest. Most vegyük át újra. Más is látta?
– Ollie mondott valamit. Ja, és Stizzle is. Ők felém, az ajtó felé tartottak,
miközben az idegen elindult felfelé a lépcsőn.
– Peabody, hozd be Stizzle-t – fordult vissza Luca felé Eve. – Hátha ki tudja
egészíteni néhány aprósággal azt, amit eddig sikerült megtudnunk.

HATODIK FEJEZET
Kiderült, hogy Luca figyelte meg legjobban az idegent, de a lakótársa is
megerősítette, hogy kabátot, napszemüveget hordott, és azt is, hogy alacsonyabb
Lucánál. Mivel Stizzle emlékezett a gyanúsított csizmájára is – fényes, fekete,
magasított sarkú csizmát hordott –, így öt láb hét hüvelykre becsülték a
magasságát.
Eve elintézte, hogy másnap mindketten beszéljenek egy rendőrségi grafikussal. Ha
valaki, akkor Yancy még több részletet fog kihúzni belőlük.
Miután kihallgatta a kölcsönző csapatát, és látta, hogy semmi közük a
gyilkossághoz, Eve visszament az irodájába, hogy végre felállítsa a tábláját és
megnyissa az aktát.
Odabent Roarke várta. A férje az íróasztalán nyugtatta a kezét – neki nem volt
szüksége magasított sarokra, hogy magasabbnak tűnjön – és a zsebszámítógépén
dolgozott.
Fekete nadrágot viselt, fekete zakót és acélszürke pulóvert. Roarke világában így
festett a laza irodai viselet.
– Kényelmes? – érdeklődött Eve.
– Megteszi. Jártam McNabnál az EnyÜ-n. Bárcsak jobb híreket mondhatnék!
– Éreztem.
Roarke a zakója zsebébe csúsztatta a számítógépét.
– Nincs felismerhető kép a házat megközelítő vagy elhagyó gyanúsítottról. Hozzáértő
kezekkel belezte ki a biztonsági rendszert, és minden lényeges elemét magával
vitte. Annyit mondhatok, hogy a riasztót bentről kapcsolták ki. Akárcsak a zárakat.
– Vagyis az ember azt hinné, belső munka történt, pedig dehogy – emelte fel Eve a
kávésbögrét, kortyolt egyet, ha már a férje odakészítette az íróasztalára.
– Nem?
– Nem, mert találtunk három embert, akik látták, ahogy tegnap este nyolc óra
negyven perc körül a gyanúsított besétál a házba. Miután beszélünk a kisegítőkkel,
talán többen is lesznek.
– Szemtanúk? Ezek szerint te jobb hírekkel szolgálhatsz. Mindent elmesélhetsz ebéd
közben.
– Még arra sem jutott időm, hogy felállítsam a táblám – mondta Eve, mire Roarke
lekapta a lábát az asztalról és felállt.
– Van pizza az AutoSéfben.
Eve megtorpant.
– Komolyan?
– Mától fogva.
– Már önmagában ezért képes lennék lefeküdni veled.
– Máris bezárom az ajtót.
– Majd később.
Mialatt Roarke pizzát programozott, Eve nekiesett a táblának. A csábító illat
valósággal gyomorszájon vágta. A gőzölgő sajt és a pepperoni fűszeres párája.
Kis híján sírva fakadt.
Fél kézzel evett – ez a pizza egyik előnye – a másikkal közben a táblát rendezgette
és beszámolt a férjének a történtekről.
– Eszméletlenül pimasz húzás.
– Azt hiszem, az elkövető szeret kockáztatni. Számára ez is a móka része – nézte
meg Eve a táblát, miközben felvette a második pizzaszeletet. – Ismernie kellett az
időzítést, a kölcsönző cég rutinját. Arról is tudnia kellett, hogy a célpontja
partit rendez. A házigazdákon kívül ezt még legalább negyvennyolcán tudták,
valamint azok személyzete, talán még a fodrászuk is. Plusz a cateringesek és a
személyzet… meg akiknek kifecsegték, a kölcsönző emberei, és így tovább.
Roarke bólogatva a felesége felé nyújtott egy szalvétát.
– Vagyis több százan is ismerhették az időpontot, a helyszínt, és tudhatták azt,
hogy nagyjából mi folyik odabent.
– Nem olyan nehéz információt szerezni. A gyilkos előre tervez. Tájékozódik a
célpontokról. Az első pár elmegy este szórakozni, ezalatt ő betör és kikapcsolja a
biztonsági rendszert. A második pár egy többnapos távollétből érkezett haza – ül le
Eve, és ezúttal ő tette fel a lábát az asztalra, Roarke pedig a szándékosan
kényelmetlen, látogatóknak fenntartott fotelben helyezkedett el. – Egyre
erőszakosabb, de Strazzáéknál szemtelenedik el igazán. Besétál, miközben tele a ház
emberekkel, elmegy a személyzet mellett, fel az emeletre, hogy előkészítse a
helyszínt. A nyakam rá, hogy ezzel csak fokozta az izgalmakat. Talán az egyre
erőszakosabb magatartás is ezt a célt szolgálja.
– A színpadias viselkedés, a mesebeli szörnyek. Az ember könnyebben is
elmaszkírozhatja magát, ennek ellenére ilyen bonyolult módszert választ.
– Pedig ez leszűkíti a kört – helyeselt Eve. – Olyan, mint valami performance,
igaz? Ő játssza a főszerepet. Ő írja a forgatókönyvet, rendezi be a színpadot.
Ezúttal viszont… hogy is mondják? Rögtönöznie kell. Nem gyilkos szándékkal érkezik,
viszont amikor rádöbben, hogy meg kell tennie…
– Úgy gondolod, a következő fellépésre tartogatta ezt a befejezést.
– Igen, arra – efelől Eve-nek nem maradt semmi kétsége. – Szeret fájdalmat okozni,
félelmet kelteni, megalázni másokat. Minden alkalommal addig fojtogatta a nőt, amíg
az el nem vesztette az eszméletét. Előbb-utóbb mindenképpen túl messzire ment volna
vagy véletlenül, vagy előre megfontoltan. Most lépte át azt a határt, ahonnan már
nincs visszaút.
Roarke nem kételkedett a feleségében. Pontosan olyan tekintettel nézte a táblát,
ahogy ő.
– Mégis mindig elengedte távozás előtt az áldozatait. Még a gyilkosságot követően
is elengedte Daphne Strazzát.
– Aha, az előadásnak vége, nem igaz?
– Ühüm. Ha továbbviszed a teóriád, akkor felmerül a kérdés: azért engedi el őket,
mert visszajelzésre vár? Arra, hogy aki átélte az előadást, ahogy te nevezted,
beszélni fog róla? Talán még az is felmerül a torz elméjében, hogy méltatja?
– Mint valami kritikus? – nyúlt elgondolkodva a kávéja után Eve, de üresen találta
a bögrét.
Roarke felállt és hozott két palack vizet.
– Válts át erre – javasolta, miközben az egyiket Eve felé nyújtotta. – Mint valami
kritikus – erősítette meg. – Vagy egy néző beszámolója. Olyan emberre vár, aki
elmondja, milyen meggyőző volt az alakítása.
– Elképzelhetőnek tartom – ivott néhány korty vizet Eve, majd a palackkal a tábla
felé intett. – Zaklatott állapotában Daphne Strazza is pontosan így tett. Azt
mondta, hogy maga az ördög támadt rá.
– Egy színész egójának nem is kell nagyobb elismerés annál, hogy a közönség
elhiszi, tényleg azzal találkozott, mint akit megszemélyesített. Rettentő egy
dicséret, nem gondolod?
– Ego – dünnyögte Eve. – Vágyik az elismerésre. A nőket is erre kényszerítette,
miközben megerőszakolta őket. Márpedig az egoisták csaknem olyan gyakran követnek
el hibát, mint az ostobák – intett újra a tábla felé. – Kell lennie valami
kapcsolatnak az áldozatok között. Valami apróságnak, ami összeköti őket. A
Különleges Ügyosztály nyomozói megbízhatóak és alaposak, de ezt most nem találták
meg.
– Velük ellentétben te meg fogod.
Eve oldalt billentette a fejét, így nézett a férjére. Roarke ritkán mutatta a
fáradtság, a kimerültség jeleit, most mégis észrevette ezeket a szemében.
– Igen, én meg fogom. Neked viszont haza kellene menned.
– Kirúgsz?
– A saját érdekedben.
– Gyere velem, és dolgozz otthonról. Miután szunyókáltál egy kiadósat.
– Idehívtam a kisegítőket. Ki kell húznom őket a gyanúsítottak közül. Utána
hazamegyek. Talán még szunyókálok is egy keveset a hatalmas, elegáns, vadonatúj
ágyunkban.
Roarke felállt, a felesége elé lépett és két tenyere közé fogta az arcát.
– Csak tegnap értünk haza, és rögtön mentünk arra a jótékonysági bálra. Még nem
tudtunk aludni egy jót a hatalmas, elegáns, vadonatúj ágyunkban. Másról nem is
beszélve.
– Arra is szakítunk időt. Tetszik az új hálószobánk.
– Még jobban fog tetszeni, ha megtudod, hogy a munka egy részét elvégezték rajta,
amíg a szigeten pihentünk.
– Ezt mondanod sem kell. Amilyen gyorsan csak tudok, indulok haza.
Roarke távozása közben Eve arra gondolt, ez remekül összefoglalja a közös életük
csodáját. Van egy közös otthonuk, ahol a férje várja, amikor hazaér.
Levette a lábát az asztalról, és nekifogott, hogy megnyissa az aktát.
 
Amikor befejezték az utolsó kihallgatást, Eve haza akarta küldeni Peabodyt.
– Pihenj egy kicsit. Holnap majd folytatjuk.
– Te is hazamész?
Nem egyenesen, gondolta Eve, de…
– Aha. Látni akarom Mira jellemrajzát, Yancy vázlatait, beszélni az áldozattal, ha
az orvosok megengedik. Csak így ebből egyelőre egyiket sem tudom megvalósítani.
Otthon majd átnézem Olsen és Tredway aktáit.
– Kikísérlek – kezdte Peabody, aki már ismerte a társa módszereit.
– Még össze kell szednem a holmim… – felelt Eve, majd ajtóban megjelent testes
férfi felé fordult, aki New York Kicks feliratú trikójára tűzte ki a látogatói
kártyáját. – Segítek?
–Dallas hadnagyot keresem.
– Akkor megtalálta.
Carmine Rizzo vagyok. A fiúk, vagyis Luca mondta, hogy dr. Strazzát meggyilkolták
és maga beszélt az embereimmel.
– Igen. Egy perc türelmét kérem. Menj haza, Peabody.
– Én is szeretnék beszélni Mr. Rizzóval.
– Értem, de ezt egyedül is megoldom. Menj haza – fordult vissza Carmine felé Eve. –
Üljünk le a pihenőben. Köszönöm, hogy befáradt – folytatta, miközben kifelé terelte
a vendégét. – Mivel a csapata mindenben együttműködött velünk, nem láttuk értelmét
félbeszakítani a vasárnapi pihenését.
– Rendes fiúk. Férfiak – javította ki magát Carmine. – Mind az öten rendesek, akik
azt a munkát végezték. Ismerem őket, ismerem a családjukat. Szeretnék
megbizonyosodni róla, hogy nem kerültek bajba.
– Pillanatnyilag Lucát, Ollie-t, Stizzle-t és az egyik kisegítőt, név szerint Bryar
Colesont szemtanúnak tekintem.
– Ismerem Bryart, kedves lány, a lányom barátnője. Szemtanúk, mert látták azt az
embert, aki maga szerint megölte dr. Strazzát?
– Ahogy mondja – vezette be a pihenőbe Eve a férfit. – Kér egy kávét?
– Nem, nem, köszönöm – legyintett Carmine. – Vissza kell fognom a kávéfogyasztásom.
– Foglaljon helyet, Mr. Rizzo.
– Carmine. Mindenki Carmine-nak hív. – Kikapcsolódtunk a családdal. Semmit sem
hallottam, amíg Luca fel nem hívott. A srác teljesen belebetegedett a dologba.
Részben saját magát hibáztatja a történtekért.
– Nem kellene. Nem csinált semmi rosszat.
Carmine bólintott és megkönnyebbülten kifújta a tüdejében visszatartott levegőt.
– Én is ugyanezt mondtam neki. Tőle tudom, hogy Mrs. Strazza kórházba került.
Nagyon kedves asszony. Súlyosan megsérült? Idefele jövet hallottam a hírekben, hogy
történt egy betöréses gyilkosság, viszont azt már nem mondták, milyen súlyos az
állapota.
– Kegyetlenül elbántak vele, de rendbe fog jönni.
– Sokszor nem értem én ezt a világot. Nem értem a világot. Ilyen fiatalon
megözvegyülni. Talán küldenünk kellene neki virágot, vagy ilyesmi – bámulta mereven
az asztalt maga előtt Carmine.
– Ismerte dr. Strazzát – jelentette ki Eve.
– Nem mondanám, hogy túlságosan jól. Mindig időben fizetett, bár a szervezés
részleteit Mrs. Strazzára bízta. Vele módom volt együtt dolgozni.
– Ezt már hallottam.
– Mindenben segítünk, amiben tudunk. Ha újra beszélni szeretne bármelyik fiúval
vagy velem, akkor itt leszünk.
– Nem dolgozott esetleg az elmúlt egy vagy két évben Nevük és Rosa Patricknek, vagy
Lori és Ira Brinkmannak?
– Most hirtelen ezek a nevek nem mondanak semmit, de utána nézek – vett elő egy
elektronikus noteszt, és begépelte a hallott neveket.
– Irodákba is szoktak megrendeléseket teljesíteni?
– Folyamatosan.
– St. Andrews Kórház?
– Igen, ott is részt vettünk néhány eseményen.
Eve is elővette a jegyzeteit és utánanézett az eddigi áldoztok üzleti ügyeinek.
– Úgy van, az On Screennel is dolgoztunk már. Berendeztünk nekik néhány helyszínt,
amikor úgy számoltak, jobban megéri nekik kölcsönözni, mint vásárolni – pörgette
végig a listát Carmine. – Oké, megtaláltam, itt van Neville Patrick és Kyle
Knightly. Persze, persze, dolgoztunk az On Screen-nel. Néhány kisebb megbízást is
teljesítettünk Mr. Knightly otthonában. Brinkmanékat nem találom, de az irodámból
meg egyszer utánanézek. A memóriám már nem olyan, mint régen.
– Szerintem még mindig nagyszerű. Köszönöm.
– Segít, amit mondtam?
– Elképzelhető.
– Ebben az esetben nem kell megköszönni. Nem bírom, amikor egy férfi bántalmaz egy
nőt. A feleségemet is így ismertem meg.
– Bántalmazta?
Carmine elnevette magát, és látszott rajta, hogy oldódik az arcára kiült
feszültség.
– Egy este bementem egy bárba. Jersey Cityben történt, ahol az egyik
unokatestvéremet és néhány haveromat látogattam meg. A parkolóban észrevettem egy
lányt, aki egy részeggel huzakodott. Folyamatosan átkozódott, a pasas pedig
rángatta. Később pofon is vágta.
– Jaj.
– Ezzel még csak le sem lassította, de mint ahogy azt már említettem, nem bírom az
ilyesmit. Odamentem, leszedtem a lányról, és közöltem vele, hogy tűnjön el. Erre
engem is megütött, de alig éreztem, olyan részeg volt. Én sokkal kevesebbet ittam
és le is vittem a földre. Egy évvel és három hónappal később feleségül vettem azt a
lányt. Ez harminchárom éve történt.
– Akkor az egy szerencsés ütés volt, Carmine.
Eve visszatért az irodájába, hozzáfűzte a kihallgatás anyagát az aktához, majd
elgondolkodva megállt a tábla előtt. A kapcsolat, bármilyen halovány is legyen,
mégiscsak kapcsolat. Az egyik áldozat cége ugyanonnan kölcsönzött bútort, mint
Strazzáék. Az egyik áldozat üzlettársa szintén az ő szolgáltatásukat vette igénybe.
Arra gondolt, majd meglátja, hová vezet ez a nyom.
Egyelőre viszont vissza kell kanyarodnia mindennek az elejére.
 
 
Eve zsebre dugott kézzel megállt a Strazza-ház előtt. Elképzelte sötétben, miközben
jeges szél fúj. A járda mellett nyitott raktérajtóval, leeresztett rámpával ott
parkol a kölcsönzőcég teherautója. A hordozható hősugárzó mellett álló, vastag
kabátba burkolózott kisegítők a bútorszállítókkal beszélgetnek.
Az utcalámpák fehér tócsát vetítenek a földre. Nyílik a ház ajtaja.
A gyilkos végigsétál a járdán – határozott léptekkel. A látszat maga a valóság, nem
igaz? Ezért olyan ember látszatát kelti, aki tudja, hogy miért és hová igyekszik.
Nagy, fekete kabát, melynek színpadias szárnyait meglebbenti a hideg szél. Fekete
kalap, széles karimája mélyen a szemébe húzva. Egy sál – igen, Eve fogadni mert
volna rá, hogy sálat is kötött. Ugyancsak feketét, amelyet úgy teker a nyaka köré,
úgy rendez el, hogy takarja az arca alsó felét. Ehhez jön még a napszemüveg.
Feltűnő öltözék. Okos döntés. A feléje pillantó emberek így sokkal inkább a ruhát
jegyzik meg, mint a viselőjét.
Fényes, magasított sarkú csizma. Az összkép miatt, vagy azért, mert a gyilkos
kényes a magasságára? Esetleg hogy a felületes megfigyelők rossz személyleírást
adjanak róla?
Ez kavargott Eve fejében, miközben fellépdelt a lépcsőn. A bútorszállítók
gyorsabban elvégezték a munkájukat a főbejáraton keresztül, márpedig a vendégeknek
is ez volt az érdekük.
Letörte a pecsétet, a mesterkódjával kinyitotta a zárat, majd megállt a nyitott
ajtó előtt. Igyekezett Luca szemével nézni az eléje táruló látványt.
Nagy, széles, a nappaliba nyíló előtér. Ketten éppen egy tízszemélyes asztalt
cipelnek. A főnökük felügyelete mellett.
Nehogy nekiüssétek valaminek. Siessetek, hideg van. Nem tarthatom egész éjjel az
ajtót.
Hátranéz és észreveszi a lépcsőn felfelé igyekvő gyanúsítottat, aki a füléhez
tartja a ’linkjét.
Már megérkeztem, oké?
Ez is okos húzás. A mozdulataival, a szavaival, kissé türelmetlen viselkedésével
azt a látszatot kelti, hogy jogosult belépni a házba. Igyekszik, de mégsem annyira,
hogy gyanút keltsen.
Fürge. Fürgén lépdel. Egyenesen bemegy. Bosszús, amiért elkésett, és azonnal a
lépcső felé fordul. Mint aki ide tartozik.
Eve becsukta az ajtót.
Majd követte a gyilkos útvonalát.
Vajon tudta, hol a nagy hálószoba, vagy szobáról szobára járkált, amíg meg nem
találta? Bárhogy is legyen, gondolta Eve, biztosan körbejárt, vadászott egy
keveset.
Rengeteg ideje volt, rengeteg helyre el tudott volna rejtőzni, ha meghallja, hogy
közeledik valaki. Mert az előadás csak akkor kezdődhetett, ha Strazzáék kivételével
mindenki elhagyta a házat.
Rengeteg ideje volt, gondolta újra Eve. Vagyis a gyilkos elég türelmes a
várakozáshoz – ami csaknem három óra hosszat tartott. Eközben a színpadot is
berendezte, indult tűnődve a nagy hálószoba felé.
Tudatából kizárta a vérfoltokat, a takarítók porát, a küzdelem nyomait, úgy nézte a
helyszínt, ahogy a gyilkos látta.
Gazdagon berendezett, talán kissé már hivalkodó, de kétségtelenül gazdagon
berendezett.
– A nyakam rá, hogy átkutattad a gardróbokat – lépett beszéd közben Daphne
gardróbjához Eve. – Naná, hogy átkutattad és kiválasztottad a ruhát, amit később
magaddal vittél. Fogadni merek. Széles kínálatot találtál.
Berendezi a színpadot, de várnia kell. Nehogy bárki is belépjen a kezdés előtt.
Ehhez résnyire nyitva hagyja az ajtót, talán kilép, úgy hallgatja, ahogy a vendégek
a desszertet fogyasztják, majd távozás előtt jó éjt kívánnak.
Egyre izgatottabb.
Ellenőrzi a sminkjét, megigazítja az álarcát. Kipakolja az eszközeit, beállítja a
világítást.
A közeledő lépteket hallva az ajtó mögé áll. Izgatott. Felmegy a függöny.
Együtt lépnek be. Először leküzd i a legnagyobb fenyegetést. Bottal üti le a
férfit, ököllel a nőt. Megkötözi.
A székhez vonszolja a férfit, amit előre kiválasztott (ebben hibát követett el).
Nagyobb nála, tehát a támadónak izmosnak kell lennie. Megkötözi, majd ragtapasszal
is rögzíti a kötegelőket.
Bekapcsolja a stroboszkópot.
A nő látja. Látja, ahogy arra vár, hogy a férje magához térjen, utána kést szorít a
torkához és azt követeli tőle, hogy vetkőzzön le. Ezzel mindkettejüket megalázza.
Majd ráparancsol, hogy feküdjön az ágyra, és amikor tétovázik, néhányszor odacsap a
férfinak. Akkor is, ha nem.
Megkötözi a nőt – nem akarja, hogy véletlenül megkarmolja és bőrdarab kerüljön a
körme alá. Megerőszakolja, megveri, fojtogatja. Utána visszatér a férjhez, akit
ököllel és bottal ver. Talán néhányszor meg is vágja, mert szüksége van erre az
élményre.
Igen, Eve tisztán látta maga előtt. Kétórányi brutalitás, szórakozás,
haszonszerzés.
Magára hagyta az összevert, talán eszméletlen párt, amíg kitakarította a széfeket,
kiiktatta a házidroidokat, tönkretette a biztonsági rendszert? Vagy…
Strazza még ezek előtt összetöri a széket és rátámad. A gyilkos leüti a vázával.
Talán halottnak hiszi. Utána indul rabolni és rombolni. Ez megmagyarázza az
időpontok közti hézagot.
Viszont miért tér vissza, miért nem sétál ki egyszerűen a házból?
Még nem végzett? Talán akart még egy menetet a nővel. Rádöbben, hogy Strazza még él
és fel akar állni, hogy újra megtámadja.
Talán ezúttal már biztosra akar menni, és végez vele. Ez Izgató és ismeretlen
érzés. Talán mégis megcsinálja az utolsó menetet, aminek a végén Daphne ott marad
meztelenül, kábán, talán eszméletlenül. Eloldozza. Összeszedi a holmiját és kisiet.
Eve maga előtt látta az eseményeket, és tudta, hogy ha Mira és Nobel eljutnak
Daphne emlékeihez, akkor ezt majd ő is megerősíti. Kitölti a történet apróbb
hézagait és válaszol M égető kérdésekre.
Eve kilépett a hálószobából és végigsétált a házon, miközben próbálta maga elé
képzelni a gyilkos mozgását.
Vele ellentétben távozás után bezárta maga mögött az ajtót.
Legszívesebben azonnal hazafelé indult volna, hogy szunyókáljon egyet a hatalmas,
vadonatúj ágyon. Mégis a kórház felé fordult. Meg kellett próbálnia.
Ezúttal nem állt meg a nővérpultnál, egyenesen Daphne kórterméhez sietett. A
kabátjára tűzte a jelvényét, nehogy útközben megpróbálják megállítani.
– Bent van az orvos, hadnagy.
– Rajta kívül járt nála valaki?
– Csak a kórház dolgozói.
Eve bólintott és belépett az ajtón. Látta, hogy Del ott ül Daphne ágyának a szélén
és halkan beszél hozzá, miközben a nő erősen szorítja a kezét.
Daphne összerezzent, amikor észrevette Eve-et, majd amikor Del is feléje fordult,
látszólag megnyugodott.
– Visszajött – szólalt meg az orvos.
– Maga meg el sem ment. Itt lakik?
– Gyakran úgy érzem, de most jártam otthon és pihentem egy keveset. Maga?
– Én is hazafelé tartok. Hogy van, Mrs. Strazza?
– Azt hiszem, jobban. Nem emlékszem másra, csak amit már elmondtam. Sajnálom.
– Ne siessünk úgy. Szeretnék megerősíteni néhány dolgot, ha nincs ellenére.
– Nin… Igen, rendben? – hajlott kérdő hangsúlyba a mondat vége, miközben támogatást
várva Del felé pillantott.
– Minden segíthet, amire vissza tud emlékezni – erősítette meg Del. – Még a
teljesen jelentéktelennek tűnő apróságok is.
– Ahogy mondja – erősítette meg Eve. – Jól tudom, hogy együtt mentek fel a
hálószobába a férjével?
– Igen, együtt mentünk fel a lépcsőn. Rögtön le akartunk feküdni. Reggel dolga volt
és a parti kicsit tovább tartott, mint ahogy szerinte kellett volna… mint ahogy
tervezte.
– Utána megtámadták magukat. Egyszerre?
– Azt… – ürült ki Daphne tekintete egy pillanatra. Azt hiszem… annyira gyorsan
történt, annyira sokkolóan hatott.
– Nyugodtan gondolja végig – kérte Eve, miközben látta, hogy Daphne erősen
megszorítja Del kezét. – Felmentek a lépcsőn, a hálószobába.
– Igen, felmentünk a lépcsőn. Azt hiszem, talán egy lépéssel lemaradtam a férjem
mögött. Fogta a karom. Azt hiszem, a férjem fogta a karom és közben megelőzött egy
lépéssel. Aztán hirtelen előreesett. Azt hiszem. Azt hiszem, előreesett, de valami…
valami eltalált. Az arcomon. Minden elszürkült. Csak feküdtem a padlón. Utána ütést
éreztem a gyomromon. Rúgást? – fonta maga köré ösztönösen a karját Daphne. – „Ne
mozdulj.” Azt hiszem, ezt mondta. „Ne mozdulj, te kurva.” Azt hiszem. Én meg
engedelmeskedtem. Nem mozdultam. Behunytam a szemem.
Daphne most is lehunyta a szemét. Az arcán végigcsorgott néhány könnycsepp.
– Morgást hallottam és mindenem fájt, ezért csak feküdtem becsukott szemmel a
földön.
– Mit látott, amikor kinyitotta a szemét?
– Az ördögöt láttam – ült fel tágra nyílt szemmel Daphne. – Az ördögöt. Esküszöm.
Esküszöm.
– Nyugodjon meg – fogta meg finoman a vállát Del. – Lélegezzen. Nézzen rám, Daphne,
és lélegezzen. Senki sem kételkedik abban, amit látott.
– Így igaz – lépett közelebb Eve az ágyhoz. – Smink volt rajta, egyfajta álarc. Egy
férfi tette, Daphne, aki úgy nézett ki, mint az ördög. Ördögnek maszkírozta magát,
hogy megrémítse és később ne tudjon használható személyleírást adni róla.
– Smink?
– Színházi smink.
– De… szarvai is voltak, apró szarvai és a fény vörös volt és sárga, és még
kénszagot is éreztem.
– Kénszagot?
– Azt hiszem… „Ez a pokol. Magammal viszlek a pokolba" Azt hiszem, ezt mondta. És
a… a pénisze. Vörös volt. Vörösen izzott, mint a tűz. Égetett. Istenem, annyira
égetett.
– Óvszert és sminket viselt – mondta Eve, és igyekezett, hogy a hangja nyugodt
maradjon. – Fényeffektusokat is használt. Mindezt azért, hogy összezavarja és
megfélemlítse, valamint egyfajta színészi játékkal örvendeztesse meg saját magát.
Kétség, félelem és remény suhant át Daphne arcán.
– Biztos ebben? Biztos?
– Igen.
– Elfogta?
– Még nem, de már találtam néhány nyomot, és pillanatnyilag semmi sem fontosabb a
számomra annál, hogy elfogjam.
– Dr. Nobel szerint a legjobbak foglalkoznak velem. Magáról még könyvet is írtak,
meg videót is forgattak.
Eve Del felé pillantott, miközben könnyedén megvonta a vállát.
– Szeretném, ha tudná, Daphne, hogy ez a gazember nem juthat el magához. Képtelen
átverekedni magát rajtam, az ajtaja előtt őrt álló járőrön és az emeleten dolgozó
nővéreken. Nem juthat a közelébe.
– Erre mérget vehet – erősítette meg az orvos.
– Úgy tett, mintha ő lenne az ördög – suttogta Daphne, félig-meddig csak magának. –
Viszont… Vissza kell mennem a házba? Ugyanúgy, ahogy ide kellett jönnöm, vissza
kell majd mennem?
– Nem – kezdte Del, de Eve megérintette a vállát, miközben folyamatosan Daphnét
figyelte.
– Történetesen rengeteget segítene, ha bejárná velem a házat, miután kiengedték
innen. Sokat lendítene a nyomozáson, ha tudnánk, mit vitt magával a támadója.
– Ott is kell maradnom? Nem akarok ott maradni.
– Nem kell ott maradnia. Csak járja végig a házat velem és néhány nyomozóval.
– De nem ma.
– Nem ma. Jacko és Gula sokat gondolnak magára. Jacko szeretne levest küldeni.
– Annyira kedves. El kell nekik mondania, hogy mi történt.
– Már elmondtam. Mint ahogy Carmine Rizzónak is. A csapatával együtt jobbulást
kívánnak. Sokan szeretik, Daphne. Ha látogatót kíván fogadni…
– Nem. Még nem – vágott közbe Daphne, és magához szorította a takarót. – Így nem.
Kérem, még ne.
– Oké. Amikor úgy érzi, hogy készen áll rá, intézkedni fogok.
Daphne ujjai ellazultak.
– Lucy és John bejöhetnek. Ők orvosok.
– Tudom.
– Ott voltak a partin. Nekik is el kell mondania, hogy mi történt, és ők bejöhetnek
hozzám. Azt a csokrot is tőlük kaptam. Annyira eleven és vidám. Viszont nem
maradhatnak sokáig, mert… egyszerűen nem maradhatnak.
– Én úgy vettem észre, nagyon jó orvosok – jegyezte meg Eve. – Meg fogják érteni,
hogy még nem készült fel a látogatókra. Találkozott már dr. Mirával?
– Nagyon kedves asszony. Ideges voltam, mert… de dr. Nobel megnyugtatott, hogy ő
nagyon kedves, ráadásul a legjobb, akivel most beszélhetek.
– Valóban ő a legjobb. Ő is szerepel a könyvben és a videón.
Daphne halványan elmosolyodott.
– Nehéz ilyen sok emberrel beszélnem, de vele valahogy könnyen ment. Magával és dr.
Nobellel is könnyű.
– Jó – habozott Eve, majd közelebb lépett. – Talán azért könnyebb, mert tudja, hogy
mi a maga oldalán állunk. Ha szeretné, hogy felhívjak valakit, akivel szívesen
találkozna, ak kor…
– Ne, kérem. Senkit. Senki mást.
– Rendben. Időről időre bejövök látogatóba, és ha az eszébe jutna még valami, vagy
csak azt hiszi, hogy az eszébe jutott, azonnal hívjon fel. Bármikor. Akár éjjel,
akár nappal. Szóljak Jackónak, hogy küldheti azt a levest?
– Az nagyon kedves lenne.
– Akkor szólok.
– Kikísérem – állt fel Del. – Mindjárt visszajövök.
A folyosón néhány lépéssel eltávolodtak a kórterem ajtajától.
– Pánikroham tör rá, amikor megpróbál visszaemlékezni. Amikor egyedül alszik el,
rémálmai vannak. Bennem pillanatnyilag bízik, így meg tudom nyugtatni.
– Mira ebben is segíteni fog.
– Tudom. Fizikailag szépen gyógyul. Érzelmileg sokkal hosszabb utat kell megtennie
– pillantott hátra az ajtó felé, miközben a zsebéből kilógó sztetoszkóppal
játszadozott. – Nem engedélyezte, hogy értesítsem a családját. A szüleit még
gyerekkorában elveszítette, a szülei barátai neveltek fel. A lányukat a
testvéreként szerette.
– Tudom. Nyomozó vagyok.
– Ennek ellenére ragaszkodik hozza, hogy ne szóljunk nekik. Pedig a család sokat
segíthetne rajta, de meg van kötve a kezem.
Eve felvonta a szemöldökét.
– Azt hiszi, az enyém nincs?
– Csak azt mondom, hogy esetleg a nyomozás során találhat valami okot arra, hogy
felhívja őket.
– Történetesen már tervbe vettem. Jobb szeretném, ha Daphne is hozzájárulna, ám
mindenképpen fel kell tennem nekik néhány kérdést.
– Minél előbb, annál jobb. Ez egyszerre az orvosi és a magánvéleményem. Akárhogy
halogatom, néhány napon belül kiengedik a kórházból. Nem szabad egyedül maradnia.
– Puhatolózók egy kicsit. Felmérem a családját.
– Nagyszerű. Most orvosként azt tanácsolom magának, hogy menjen haza és pihenjen.
Pokolian fest.
– Remek tanács. Számíthat rám – indult kifelé Eve, hogy megfogadja.

HETEDIK FEJEZET
Eve bekapcsolta a kocsi robotpilótáját és hazafelé menet gyorsan átnézte Olsen és
Tredway aktáit, hátha szerepel benne a cateringcég neve. Utána viszont gyorsan
visszavette a volánt, ne hogy elaludjon és a végén ott találjanak rá a ház előtt
parkoló járműben.
Akkor már inkább az ágy.
Keresztülhajtott a városon, miközben a forgalmat átkozni, pedig az segített neki
ébren maradni. Amikor már maga mögött tudta a kaput, hangosan sóhajtott a
megkönnyebbüléstől.
Akkor sötétedett be, amikor másodjára járta végig a helyszínt. Alacsonyan úszó,
sértődött felhők takarták el a holdat és a csillagokat. A méltóságteljes, szürke
kőtömbökből emelt tornyos ház viszont káprázatos ragyogással üdvözölte.
Végighajtott a kerti úton, leparkolt a bejárattal szemben is még egyszer
felsóhajtott, mielőtt fogta az aktáit. A kocsiból kiszállva metsző szél fogadta.
Arra gondolt, mennyire ocsmány a tél. A szél ellenében az ajtóhoz nyomakodott és
belépett a fényes, meleg csendbe.
Az előtérben a csontsovány Summerset lesett rá a kövér macska társaságában.
Galahad odakocogott hozzá és tekergőzni kezdett a lába között.
Miközben Summersetet figyelve lerázta magáról a kabátját, eszébe jutott a
zombijelmez.
– Hol járt november huszonnyolcadikán este? – kérdezte ellentmondást nem tűrő
hangon.
Summerset elegánsan felvonta a szemöldökét.
– Utána kell néznem a naptáramban.
– Nem érdekes – húzta le Eve a sapkáját, és a sállal együtt minden ruháját a
lépcsőkorlát oszlopára dobta. – Annak a seggfejnek el kellett maszkíroznia magát,
hogy zombinak nézzen ki. Magának erre nem lenne szüksége.
Eve elégedetten, hogy még egy kis csipkelődésre is maradt ereje, elindult az
emeletre. A macska követte.
Az újjáépített otthoni irodája járt a fejében a parancsnoki központtal, melybe
máris beleszeretett – és az AutoSéffel, ami azonnal kiadta a kávét. Csakhogy úgy
vélte, legfeljebb annyi ereje maradt, hogy idehaza is felállítsa a tábláját és
átfussa a jegyzeteit.
Inkább a hálószoba felé irányította a lépteit.
Neki a régi is tökéletesen megfelelt. A fenébe, nem egyszerűen csak megfelelt. Már
hozzá is szokott.
Viszont semmi hibát nem talált a kellemes, megnyugtató tónusú szürkére festett
falban, a mennyezethez használt mélyebb árnyalatban, ami kiemelte a hálószoba
magasságát és lágyan olvadt bele a tetőablakba. A mélykék heverőt sem bánta, amit a
szoba nappalinak használt részében állítottak fel – azt a hosszabb, szélesebb
heverőt.
A padlón és a dekoráción sem vitatkozott, mint ahogy a fotelek színe és elrendezése
ellen sem emelt kifogást, pedig azt sugallták: gyere, helyezd kényelembe magad, a
világ nélküled is meglesz egy ideig.
Még a finom faragással díszített ajtót is értékelte, ami egy kis bárt rejtett maga
mögött a hozzá tartozó hűtővel és Autó-Séffel. Talán csak a gardróbról vélte, hogy
az már túlzás, de ez önmagában még nem csorbította a végeredményt. Azzal is
tisztában volt, hogy Roarke-kal szeretni fogják a teraszra nyíló, a lakberendező
által csak átriumajtónak nevezett kijáratot.
Viszont a háló fénypontjának a hatalmas, díszesen faragott fejű és lábú ágyat
tartotta a bronz- és rézszínű huzattal és a ráhalmozott pihepárnákkal.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy már csak botladozva tudja emelni a lábát. Majd
rázuhant az ágyra, és azon nyomban, hason fekve álomba merült.
Galahad összeszedte magát és felugrott mellé. Dagasztotta egy kicsit a düftint,
megszaglászta Eve haját, majd szemmel látható elégedettséggel nyújtózott el a
dereka mellett, mintha csak támasztani akarná. Ezután dorombolni kezdett.
Roarke néhány perccel később lépett be az ajtón.
– Mint akire rászámoltak, mi? – kérdezte a kétszínű szemével pislogó Galahadet.
Majd fejcsóválva az ágyhoz lépett, leguggolt és lehúzta Eve csizmáját, aki még csak
meg sem moccant közben .
Begyújtotta a kandallót, leült, és a saját cipőjét is lehúzta. Leemelte az ágy
lábáról a kasmírtakarót és a feleségére terítette. Utána megvárta, amíg a macska
kidugja alóla a fejét.
Ezt követően Eve mellé hevert és ő is elaludt.
 
Álmok ellen nincs védelem. Eve órákon keresztül útját állta a visszhangoknak, a
suttogásnak, az érzelmeknek. Csakhogy az alvás aláásott minden barikádot.
Újra gyermek volt, elveszett és rémült, vérző és összetört gyermek. Hiába
babusgatta a karját, amit az apja még azelőtt tört el, hogy sikerült megölnie,
minden egyes lépésnél olyan hevesen belenyilallt a fájdalom, hogy a könnye is
kicsordult. Igeit a lába között, ahol megerőszakolta, és az arca is lüktetni, ahol
megütötte.
Ennek ellenére úgy érezte, lebeg, mint egy kísértet. Mint a halottak.
Félt a sötétben. Rettentő dolgok rejtőztek benne, figyelték és csak vártak.
Egészben fogják lenyelni, vagy belezuhan a feneketlen kínba, ahol felfalják a pókok
és a patkányok, ahogy az apja mondta?
Mintha mocskos ablaküvegen keresztül szemlélné a világot, minden elkenődött,
elhomályosult. A hangok is roppant távolról értek a füléhez.
Az apja üldözőbe veszi? Megtalálja és visszarángatja abba ii hideg, hideg szobába,
amelyet az a villogó vörös fény világít meg?
Bántani fogja, bántani, bántani. Megöli. Megöli.
El akart bújni és aludni.
Megpróbálta, de rátaláltak. Nem küzdött, pedig a teste némán sikoltott fájdalmában
és a rettegéstől.
Majd hirtelen mindent elöntött az erős fény, égette a szemét, és a hangok is
annyira felerősödtek, hogy már a koponyáját kongatták. Valaki arról győzködte, hogy
minden rendben lesz és biztonságban van. Csakhogy tudta, mindez hazugság.
A nevét tudakolták, de erre a kérdésre nem tudott válaszolni.
Rengeteg kéz tapogatta végig, és megérezte a saját vére szagát. Amikor sikoltott,
elérte és bekebelezte a sötétség.
– Álom, ez csak álom. Itthon vagy, biztonságban vagy. Itt vagyok.
Roarke magához ölelte, és a hangja, az illata még a múltba is elhatolt.
– Minden rendben.
Roarke homlokon csókolta a feleségét.
– Kíváncsi voltam, mikor jön elő. Egész nap visszafojtottad.
– Láttam az arcán, a szemében – bújt a férjéhez Eve, mi közben a macska a fejével
törleszkedett a derekához. – Tudom, mit érzett Daphne, tudom, milyen érzés, amikor
a sokk csapdába ejti az embert. Egész nap ott visszhangzott bennem, de ha
meghallgatnám, képtelen lennék végezni a munkám.
– Tudom – ölelte szorosan magához Roarke. – Tudom.
– Te is hallottad. Nem engedhetem, hogy legyőzzenek.
– Nem engedheted és nem is fogod – fordította maga felé a felesége fejét Roarke, és
a szemébe nézett. – Nem fogod. Ettől viszont még el kell fogadnod.
– Évekbe telt, mire vissza tudtam emlékezni, és még mindig maradtak fehér foltok.
Daphne már nem gyerek, Roarke, mégis nagyon védtelen. Fogalmam sincs, mennyire fog
emlékezni, hogy tud-e majd olyan részletekkel szolgálni, amiket felhasználhatunk.
– Életben maradt.
– Aha, életben maradt. Mira már meglátogatta, és ez ellen nem volt semmi kifogása.
Nobelben megbízik, ez tisztán látszik, és velem is hajlandó beszélni. Szerintem
segített neki, amikor meggyőztem, hogy nem az ördöggel találkozott. Mindössze egy
álarcot látott. Félrevezették.
– Hozzád és hozzám hasonlóan tudni fogja, hogy igazi szörnyeteg bújt az álarc
mögé.   
– Aha. Aha, de tisztában van vele, hogy valóságos. Hús és vér – nyújtotta ki
némileg megnyugodva Eve a kezét, és megvakarta a hűséges Galahad füle tövét. –
Tudtál aludni valamennyit?
– Szerintem mindketten kevéssel több mint egy órát aludtunk. Jobban mondva inkább
mindhárman.
– Az jó. Legalább ezt is kipipálhatjuk.
– Mit pipálhatunk ki?
– Hogy aludtunk az elegáns vadonatúj ágyunkban.
– Jobb lett volna hosszabban, de tényleg kipipálhatjuk.
Eve hátrasimította a haját.
– Mit szólnál hozzá, ha még valamit kipipálnánk?
Roarke rámosolygott.
– Mindig szívesen megyek végig a listán.
Eve megcsókolta, mire Roarke továbbra is mosolyogva simogatni kezdte.
– Még mindig fel vagy fegyverkezve, hadnagy.
Eve lejjebb csúsztatta a kezét.
– Te is.
Roarke elnevette magát. Eve a hátára fordította és ráült. A férje arcát figyelve
bújt ki a blézeréből, majd kicsatolta a fegyvertövét.
Tudod, amikor először beléptem ide és megpillantottam az ágyat… mármint a régit,
majdnem kinyögtem, hogy hűha! Ez még annál is nagyobb – folytatta, miközben
félrelökte a blézert és az ágylábra akasztotta a fegyverövét. – Ennek ellenére
tetszik.
– Még a régi is a házban van.
– Csakugyan?
– Az egyik vendégszobában. Hozzád hasonlóan én is sok kellemes emléket őrzök arról
az ágyról – emlékeztette Roarke a feleségét. – Akkor látogatjuk meg, amikor csak
akarod.
– Hú – húzta le elgondolkodva Eve a pulóverét, és a blézere után hajította. –
Tudod, hogy szoktak az emberek kocsmáról kocsmára járni?
– Igen, tudom. Magam is többször részt vettem ilyen hosszú menetelésben.
– Én inkább kerestem egy bárt, ahol elüldögélhetek és iszogathatok egy helyben.
Viszont… már házon belül is járhatunk ágyról ágyra. Majd meglátjuk, hogy bírod,
nagyfiú.
Roarke felnevetett.
– Elfogadom a kihívást.
Majd magához húzta a feleségét.
Na tessék, gondolta Eve, így az igazi. Ez az ő helye, az ő embere, az ő szíve.
Minden itt hever előtte. Bárhol járt, bármilyen kegyetlen volt a kezdet, bármilyen
elveszettnek érezte magát, bármennyire összetört, rátalált minderre. Ezért úgy
érezte, bőven megérte a fájdalmas és véres út minden lépése.
Két tenyere közé fogta a férje arcát és valósággal beleol vadt a csókba.
– Eve – suttogta Roarke.
– Élek – szorította szívére a kezét Eve. – Szeretlek.
– Te vagy a mindenség. Az egyedüli.
Roarke addig forgolódott, míg végül szemtől szemben feküdtek az ágyon, és finom
érintésével egyszerre nyugtatta meg és tüzelte fel a feleségét.
Az egyetlent.
Minden sóhajjal, minden nyögéssel, minden apró rezdülésével egyre jobban elmerült a
csodálatában. Abban, ahogy levette róla és félrelökte a pulóverét, ahogy forró
kezével végigsimított a bőrén, ahogy az ajka tökéletesen illett a szájára. Amikor
megcsókolta a nyakát, számolni kezdte a szívverését, és érezte, hogy amazonokhoz
hasonlatos izmai elernyednek.
Eve whiskey-barna szemében megcsillant a tűz fénye.
A puszta létezésével ki tudta volna elégíteni. Nem akadt senki, aki akár csak
egyetlen pillantással, egyetlen szóval megszerezte volna a szívét. Nem csak a
túlélését segítette, de a világot jelentő jelvényén túl is életet adott neki.
Eve még mindig nem tudta teljesen elhinni, hogy szerelmet talált, olyan szerelmet,
amire elgondolása szerint nem is méltó.
Csakhogy Roarke elhitette vele, hogy ő ugyanezt nyújtja neki.
Így most közösen osztoztak a színtiszta gyönyörben. Egymáshoz feszült a testük,
kezükkel és a szájukkal táplálták a ropogva lángoló, égető tüzet.
Eve engedelmesen felkínálkozott, amikor Roarke levetkőztette. Odaadóan a dereka
köré fonta a lábát. Ajkával követelőzve kereste a száját.
Amikor kapkodni kezdte a levegőt és felgyorsult a szívverése, Roarke beléje
csúszott és egy testként borzongtak.
– A ghrá – nyögte Roarke, mire Eve vadul dobogó szíve valósággal elolvadt.
Minden mozdulatából ez sugárzott.
Amikor már némán, összeakadt tagokkal hevertek, Eve újra felsóhajtott.
– Ez már hivatalos. Szeretem ezt az ágyat.
Roarke feléje fordította az arcát és megcsókolta a vállát.
– Rengeteg időnk lesz többször is kipipálni mindkét tételt a listáról.
– Azon leszek, de istenem, most leginkább egy zuhanyra vágyom. Úgy érzem, mintha
napok óta nem zuhanyoztam volna.
– Egy zuhany, néhány korty bor és vacsora.
– Mindegyik – túrt lustán a férje hajába Eve. – Fel kell állítanom a táblát.
Pillanatnyilag nem tehetek többet, de legalább ennyit csináljak meg.
– Akkor az irodádban fogyasztjuk el a bort és a vacsorát. Közben mesélhetsz az
ügyről.
– Bárcsak többet is mondhatnék, de kíváncsi vagyok a véleményedre.
Elképesztő, gondolta Eve, mire képes egyórányi alvás, a fantasztikus szex és a
hosszú, forró zuhany. Ráadásul, amikor mindezt egy pohár kiváló bor koronázza, még
a harminchat órányi ébrenlét sem tűnik annyira szörnyűnek.
Roarke-ra hagyta az ételválasztást – így tartotta tisztességesnek – és már előre
belenyugodott, hogy meg kell ennie a tányérján talált zöldséget. Ráadásul mivel a
férje mindennel elkészült, amíg a táblájával foglalatoskodott, az asztal leszedését
is magára vállalta.   
A kényelmes gyapjúnadrágba, trikóba es papucsba öltözött Eve hátrált egy lépést,
úgy szemlélte a táblát.
– Elhiszem, hogy több részletre vágysz, de pillanatnyilag ez még csak egy korai
átfogó helyzetkép a gyilkosságról
– -Valahogy úgy – sétált Eve az új erkélyajtó előtt álló új asztalhoz. – Mi a
vacsora?   
Roarke felemelte a kupola alakú melegitőfedőket.
Eve szíve dalra fakadt, amikor megpillantotta a steaket, a sós burgonyát és a…
– Mi az a bíborvörös izé?
– Sárgarépa.
– A sárgarépa inkább piros.
– Meg bíborvörös – mondta Roarke, miközben bölcsen elhallgatta, hogy fehérrépa és
karfiol is akad a zöldségek között.   
– Miért fest valaki bíborvörösre egy ártalmatlan sárgarépát.
– Nincs befestve, ilyennek nőtt. Igyál még egy kis bort töltötte fel a felesége
poharát Roarke –, és kóstold meg.
Eve először a steaknek esett neki, de óvatosan a bíborvörös izéből is levágott egy
apró darabot.
– Tényleg olyan az íze, mint a sárgarépának, mint a fűszervajban vagy miben
pirított sárgarépának. Határozottan répaszerű.
– Azért, mert répa.
Eve vállat vont, és annyi vajat locsolt a krumplijára, hogy tocsogott benne.
– El is felejtettem. Hoztam neked desszertet.
– Komolyan?
– Aha, fahéjas tekercset. Az akta mellett találod egy bízonyítékos zacskóban.
– Nyam.
Eve megfenyegette a férjét a villájával, mielőtt belemerítette a vajba.
– Bízz bennem. Jackótól kaptam, attól a cateringestől, aki a vacsorapartira
szállította az ennivalót.
– Jó a híre. Gyanúsított?
Eve megrázta a fejét.
– Van alibije és sem ő, sem a felesége vagy a lánya nem illik a képbe. Mint ahogy a
cég többi alkalmazottja sem, akikkel beszéltem. A bútorkölcsönzőkkel ugyanez a
helyzet.
– Rengeteg embert kihúztál a névsorodból mindössze egyetlen nap alatt. Szépen
haladsz.
– Szerintem is – pillantott a tábla felé Eve. – Sok szálat összefontam vagy
elvarrtam. Találtam is kapcsolatot.
– Miféle kapcsolatot?
– A cateringesek és a bútorkölcsönzők is dolgoztak az első áldozatnak… jobban
mondva a cégének. Nem maga az áldozat vette igénybe a szolgáltatásaikat, de össze
lehet kapcsolni a cégét az utolsó áldozattal. A társa pedig személyesen rendelt
tőlük, nem is egyszer. Még meg kell vizsgálnom, össze tudom-e kötni ezt a második
áldozattal. A Különleges Ügyosztály nyomozói nem indultak el ebbe az irányba, mert
akkor ez az irány még nem létezett. Most viszont már létezik.
– Ebben az esetben nem volt túl korai kihúzni a listáról a cateringeseket és a
bútorkölcsönzőket?
– Ez még kérdéses – ismerte el Eve –, de… Nem hiszem. Inkább olyan ember lehet az
elkövető, aki már rendelt tőlük és ismer valakit, esetleg többeket a csapatból. A
kórházzal szintén megállapítható a kapcsolat. Strazza nagymenő volt a St.
Andrew’sban, és Daphne ott dolgozott önkéntesként egy darabig. Ezért az ott
dolgozók is bekerülnek a képbe. Holnap beszélek az első négy áldozattal, talán
sikerül megtudnom tőlük valamit.
Eve folytatta a falatozast. Alvás, szex, zuhany, bor és vörös hús. Ennyi elég, hogy
könnycseppet csaljon a szemébe.
– Daphne azt mondta, kénszagot érzett a támadás alatt. Vagyis a tettes bővítette az
effektusok sorát… minden részletre kiterjedően adjuk meg a pokol élményét? Vagy
Daphne csak képzelődött? Bárhogy legyen, a rohadék teljesen beleéli magát a
szerepébe… igen, ez a megfelelő kifejezés. Szereti a szörnyeket, akiknek a bőrébe
bújik. Talán színész vagy önjelölt színész. Márpedig az első áldozat cége számos
színésszel áll kapcsolatban.
– Mondhatni.
– Színészek, performance-művészek, kritikusok – folytatta evés közben Eve. –
Ráadásul ha hiszünk az áldozatnak, akkor az álarc első osztályú munka, vagyis az
elkövető tehetséges ezen a területen vagy nagy gyakorlatot szerzett. Szokták a
színészek saját kezűleg készíteni a sminkjüket vagy a jelmezüket?
– Azt hiszem, néhányan igen, a többiek viszont inkább szakembereket alkalmaznak.
– Én is így látom. Utána kellett néznie az áldozatoknak és a helyszíneknek. Olyan
gördülékenyen zajlottak a támadások, hogy csakis előre eltervezettek lehettek.
Tudnia kellett, mikor hatoljon be a házakba. Ezek gazdag környékek és az épületeket
első osztályú biztonsági rendszerrel szerelték fel. Egycsaládos házak. Ez a kulcs.
A másik, hogy gazdag házaspárok. A nő mindig feltűnően csinos, vagyis az elkövető
vonzódik ehhez a típushoz. Csakhogy ez sok mindent jelenthet.
– A tettes féltékeny az áldozatok szépségére és gazdagságára, mivel neki egyikből
sem jutott – vetette fel Roarke –, vagy ugyanabból a társadalmi rétegből került ki,
mondhatni ragaszkodik a saját fajtájához.
Eve újra megfenyegette a férjét a villájával.
– Nehogy megint húzogasd a szád, amikor azt mondom, hogy nyomozóként gondolkodsz,
mert ez az igazság.
– Én bűnözőként gondolkodom… egy jó útra tért bűnözőként.
Eve ezzel nem vitatkozott.
– Szeret lopni.
– Na, ezzel tudok azonosulni.
Ezt Eve is tudta, ezért folytatta.
– És azzal, hogy nem értékesíted a magaddal vitt értéktárgyakat?
Roarke végiggondolta a hallottakat, miközben ivott egy korty bort.
– Egy bizonyos pontig igen. Ha az embernek nincs szüksége a pénzre vagy nem a
profit a cél, nagyon kielégítő érzés, hogy másoktól elemelt apróságokkal veszi
körül magát.
– Egyfajta bosszúként. Nekem van ilyenem, te rohadék, neked viszont nincs?
– Elképzelhető. Viszont sokan megszokásból gyűjtenek szuveníreket, hogy a
segítségükkel visszaemlékezzenek egy utazásra, eseményre, valamire, amit élveztek.
Lehet, hogy itt is ilyen egyszerű a helyzet.
– Semmi személyes – dünnyögte Eve.
– Sokszor nem… legalábbis a tolvaj szemszögéből.
Roarke tudta, hogy ez olyan, amit a szeretett nyomozója sohasem fog megérteni.
– Viszont ahogy kiürítette a széfeket – folytatta, miközben Eve gondolkodott –,
arra utal, hogy valósággal Aladdin barlangjában érezte magát, vagy nem? Túlzásba
esett.
Eve csak a homlokát ráncolta.
– Melyik is az az Aladdin?
– Az a mesétől függ. Egy fiatal tolvaj, aki belebotlik a barlangba, tele
kincsekkel… amit nála kegyetlenebb tolvajuk halmoztak fel… és szerez egy lámpást,
amiben a dzsinn lakik.
– Hmm. Vagyis lényegében gyűjtögető. Ez is egy lehetőség. Talán ez az alak azért
gyűjti össze a rablott kincseket, mert egy beteg gazember, vagy mert ráadásul még
gazdag is. Vegyük hozzá ehhez a kivételes elektronikai szakértelmet és a
kockázatvállalási készséget. A nyakam rá, hogy ismerte a Strazza-ház belső
elrendezését. Talán járt odabent. Vagy vendégként, vagy dolgozni.
– Vagy hozzáfért a tervrajzokhoz.
– Ért az elektronikához – bólintott Eve. – Egyenesen besétált és felment a lépcsőn.
Az emeleten várakozott közel három órán keresztül. Türelmes. Ennek ellenére gyáva.
Hátulról lepte meg az áldozatait és az igazi támadás előtt megkötözte őket. Akkor
is verte őket, amikor azok teljesítették a követelését, vagyis szereti bántani az
embereket. A fő esemény viszont a nemi erőszak. Méghozzá a férj szeme láttára.
Miközben arra kényszeríti a nőket, hogy a társuk füle hallatára dicsérjék. Továbbá
a jelmezével igyekszik terrorizálni az áldozatait.
Roarke várt egy pillanatig – hallotta, hogy Eve nagyon belelendült.
– Miért oldozza el őket, miután végzett?
– Ezzel hangsúlyozza, mennyire tehetetlenek. Valósággal beleveri az orrukat a
tehetetlenségükbe. Elengedi őket, hogy a tudtukra adja: végig ő irányította az
eseményeket. Elengedi őket, hogy segítséget hívjanak… akiknek el kell mesélniük,
hogy mi történt velük. Ezzel megalázza őket. Az áldozatoknak újra át kell élniük a
velük történteket. Ezt a részt is szereti. Minden részlet fontos – tette hozzá Eve.
– Behatol az otthonukba, pedig minden ember ott érzi magát a legnagyobb
biztonságban. Utána a hálószobájukba, az élet legintimebb hely színére – döfött fel
a villájára gondolkodás nélkül egy darab karfiolt, és megette. – Bántalmazza őket,
megfosztja a szabadságuktól, megalázza, és eléri, hogy a férfi tehetetlennek,
dühösnek és impotensnek érezze magát, miközben megerőszakolja a feleségét. A lopás
a következő réteg. Bármit elvihetek, amit csak akarok. Mielőtt elengedi,
eszméletlenre veri őket, így fájdalomra eszmélnek sokkos állapotban, megalázva, és
ami a legrosszabb, újra szabadon. Ez elég megrázóan forgatja fel az ember
világképét.
– Amikor rács mögé juttatod, hadnagy, majd megmutatod neki, milyen az, amikor
valakinek megrázóan felforgatják a világképét.
– Az már egyszer biztos – pillantott megint a tábla, az áldozatok felé Eve. –
Nagyon is biztos.
 
 
Eve átnézte a jegyzeteit, jelentést írt, átolvasta a kapott aktákat. Végül már nem
tudott egyebet csinálni, mint megtervezte a következő nap tennivalóit. Kihallgatja
a korábbi áldozatokat, igyekszik felderíteni a lehetséges kapcsolatokat az esetek
közöli, és elkezdi felderíteni az esetleges színházi szálat.
Reménykedett, hogy az alvással töltött éjszakát követően elő tud állni egy épkézláb
elmélettel.
Amikor belefeküdt a vadonatúj ágyba, úgy érezte, több is, mint kényelmes.
– Eddig csak házaspárokat támadott meg, élettársakat nem. Ez vajon számít? – hunyta
le a szemét, miközben Roarke magához ölelte. – Gyerek sem volt a házban. Szerintem
ez lényeges. Sem háziállat, sem gyerek… sem élő személyzet.
– Inkább aludjunk.
– Kivéve, hogy Strazzáéknál tele volt a ház, szóval…
Eve nem egyszerűen elaludt, inkább álomba ájult.
 
 
Nem sokkal a hajnalt követően ébredt fel, de az agyának szüksége volt még egy
percre, mire beérte a szemét. Új szoba, emlékeztette magát.
Roarke egyik kifogástalan, sötét öltönyében ült a hatalmas heverőn – mivel a macska
otthagyta Eve-et és most mellette nyújtózkodott, szemmel láthatóan az sem
érdekelte, hogy macskaszőr kerül a szövetre.
Miközben férje az érthetetlen tőzsdehíreket olvasta a képernyőn és kortyolt a
kávéjából, szórakozottan megvakarta Galahad hasát.
Roppant kellemes reggeli életkép, gondolta Eve, ahogy az őrülten jóképű férfi az
üzleti világ fölötti hatalmát jelképező öltönyében macskát simogat, aki roppant mód
élvezi a gyakorlott kezek érintését.
Egy kis simogatást ő sem utasított volna vissza.
Roarke valószínűleg már túlesett néhány ’link- vagy holotárgyaláson, gondolta.
Abból, amit tudott, akár a Szaturnuszt is megvásárolta. De leginkább az ragadta meg
a figyelmét, hogy a férje már kávét tart a kezében, ő pedig még nem.
– Jó reggelt – köszöntötte Roarke, amikor Eve ülő helyzetbe tornázta magát. – Hideg
van odakint, és délelőtt még a hó is esni lóg.
– Jaj – nyögött Eve, miközben az AutoSéf felé botorkált, majd hirtelen eszébe
jutott, hogy már nem ott találja, mint régen, és értetlenül bámulta a faragott
ajtópárt.
– Érintsd meg az egyiket – javasolta Roarke.
– Persze – csapott rá Eve, mire mindkét ajtószárny felpattant és kigyúltak a benti
fények. Programozott egy kávét, majd kortyolt belőle egy hatalmasat. – Tele lesz
macskaszőrrel a milliódolláros öltönyöd, csini fiú.
– Könnyű leszedni, és amúgy is csak félmillióba került.
– Hah! – vitte magával a bögrét a fürdőszobába Eve, majd éber állapotba zuhanyozta
magát.
Egy vörös fürdőlepedőbe csavarva tért vissza, amit még sohasem látott – de puhának
érezte, mint egy felhőt, és melegnek, mint egy ölelést. Roarke ekkor már a reggelit
készítette elő.
Eve az időjárás-jelentésnek hála azzal is tisztában volt, hogy zabkásával fogja
kezdeni a napot.
Legalább sok gyümölcsöt és ropogós izét kapott hozzá – amit Roarke még egy szelet
baconnel is megtoldott. S ez azonnal megmagyarázta, miért zavarta el a macskát.
Galahad a kandalló előtt ült, buzgón mosakodott – és időről időre acélos
pillantásokat lövellt az emberek felé.
– Számít – jelentette ki Eve.
– Tényleg?
– Hogy az áldozatok házasok. Számít. Már csak arra kell rájönnöm, hogy miért.
– Álmodtál?
– Csak aludtam… és hadd tegyem hozzá, hogy ez az ágy alvásra is kitűnő. Három
támadásból már kirajzolódik a minta. Az elkövető egyre erőszakosabb, ami tipikus,
ám a gyilkosságot csak a pillanat hevében követte el. Nem tervezte el előre. A
következőt viszont már el fogja.
– Mert nincs visszaút, csak előre.
– Aha. Te is megtartottál néhány… apróságot, emléktárgyat a múltadból?
Roarke végigsimított az ujjával Eve karján, miközben evett egy falat bacont.
~ Micsoda komoly kérdés ez reggeli közben egy nyomozótól! Őriztem néhány
csecsebecsét itt és ott – vonta meg a vállát Roarke. – Viszont mindet továbbadtam,
amikor egy nyomozó lépett az életembe, mert tudtam, hogy neki nagyon nem fog
tetszeni.   
– Meg sem tudta volna.
– Csakhogy én tudom. Mint egykori tolvaj, nyugodtan kijelenthetem; hogy a
gyanúsítottad az egész zsákmányt megtartja magának. Jól jellemezted az este.
Gyűjtögető. Nincs rászorulva arra, hogy bármit értékesítsen, neki ez nem a pénzről
szól… egy férfi bármilyen gazdag legyen, élvezi, ha gyarapíthatja a vagyonát. A
sorozat-bűnelkövetők gyakran megtartanak valami szuvenírt, nem?
– De igen, csakhogy az mindig az áldozathoz kapcsolódik. Egyfajta mementó. Ez most
más… Aladdin barlangja… Szüksége van egy helyre, ahová kívüle senki sem léphet be.
Már önmagukban az ékszerek is veszedelmes árunak számítanak. A ruhák… mert minden
áldozattól elvitt egy koktélruhát is. Mondjuk Strazzánál ezt még nem tudtam
bizonyítani. Ez már sokkal inkább szuvenír, bármennyire hátborzongató. Mindig
magával vitt egy elegáns ruhát, cipőt és retikült.
– Jelmezt.
Eve megbökte Roarke vállát.
– Pontosan erre gondoltam. Csakhogy nem saját használatra. Az áldozatoknak
különbözik a testfelépítésük, ezért nem hiszem hogy transzvesztitával állunk
szemben, de talán egy nőnek egy droidnak vagy azoknak a hulláknak szánja, amelyek a
kirakatokban állva mutatják be a ruhákat.
– Azok próbababák, kedvesem, nem hullák.
– Márpedig úgy néznek ki, mint a holttestek. A tettes házaspárokat támadott meg,
akiknél nem volt gyerek, háziállat, akadt viszont széf és kiváló biztonsági
rendszer.
– Beszélsz Mirával.
– Aha, nemsokára – nézett hátra Eve, és összevonta a szemöldökét.
– Baj van?
– Ijesztő. Mármint az új gardrób.
– Mások inkább hatékonynak és kényelmesnek mondanák… különösen azok, akik nem
akarnak mindennap hosszan gondolkodni azon, hogy mit vegyenek fel.
– Aha – állt fel Eve. – Meglátjuk.
– Sok sikert.
Eve inkább látta elátkozott szobának, mint gardróbnak. Mindent szigorú sorba
rendeztek, ami valóban sokat segített. Az elegáns holmik és a hozzá tartozó
kiegészítők külön helyet kaptak. Eve-nek még csak tudnia sem kellett a
létezésükről, de a gardrób számítógépe segítségével sem akarta előkeresni őket,
hogy varázstartóikon eléje csússzanak, vagy megnézni a képernyőn, hogyan festenek a
csillogó ruhák azokkal a nevetséges cipőkkel.
Ijesztő, gondolta ismét, továbbá kissé zavarba ejtő is.
A blézerek sora előtt kezdte a válogatást. Miért van belőlük ilyen sok? Ha csak
néhány darab lenne, egyáltalán nem jelentene gondot közülük a választás. Viszont
több mint százat látott szín szerint rendezve, ahol a feketék megelőzték a
szürkéket, amelyek megelőzték a kékeket, és így tovább.
Ebbe mindenkinek belefájdulna a feje.
– Azt tartsd szem előtt, hogy meleg legyen – lépett be Roarke is a gardróbba.
Rengeteg hely maradt neki, gondolta Eve. A fenébe, akár bulit is rendezhetnének
idebent. Italt szolgálhatnának fel, Meghívhatnának egy zenekart.
Roarke kiválasztott egy blézert a kékek közül. Eve azt is látta, hogy egy nem
feltűnően elegáns, tengerészkék da rabot.
– Ha a számítógéphez fordulsz, akkor javaslatokat kapsz arra nézve, mivel érdemes
párosítanod.
– Az meg honnan tudja? – ragadta karon a férjét, amikor elfordult. – Nem, ez így
elsőre túl sok. Valahogy egyszerűsítenem kell a dolgon.
– Komolyan mondom, csodállak – jelentette ki Roarke, és elkapta Eve kezét, mielőtt
a felesége a tengerészkék nadrágok közé túrna. – Azzal úgy néznél ki, mint aki
egyenruhába bújt, nem gondolod? Inkább ezt vedd fel – emelt fel egy rozsdabarna
nadrágot, majd a mellények felé fordult, és kiválasztott egy olyat, amire
tengerészkék gombokat varrtak, végül egy fehér kemény gallérú inggel koronázta meg
a válogatást.
Eve felé nyújtotta a ruhakupacot, amit egy robusztus, barna csizmával egészített
ki.
– Pedig egész jól beletanultam, mielőtt ekkora lett a ruhatáram.
– Akkor megint bele fogsz tanulni – puszilta meg az arcát Roarke, és magára hagyta,
hogy nyugodtan felöltözhessen.
Talán bele is fogok, gondolta Eve, abban viszont kételkedett, hogy a közeljövőben
szorosabb barátságot alakítana ki a gardrób számítógépével.
Éppen a fegyverövét csatolta a mellénye fölé, amikor felbukkant. Roarke a
képernyőre mutatott.
– A Strazza-gyilkossággal foglalkozó riportok és találgatások.
– Akkor jobb, ha máris nekifogok a nyomozásnak – bújt bele Eve a blézerébe, majd
fogta a jelvényét, a ’linkjét, a kommunikátorát, a bilincsét, és még a tartalék
fegyveréről sem feledkezett meg.
– Nagyon is olyannak látszol, aki érti a dolgát.
– Nem a ruha teszi a nyomozót.
– Nem, de hozzáad a kisugárzásához. Vigyázz a hozzáértő nyomozómra.
– Vigyázok – lépett a férjéhez Eve, és megcsókolta. Majd indult, hogy végezze a
dolgát.

NYOLCADIK FEJEZET
A belváros felé igyekezve Eve felhívta az ügyeletes nővért, és megtudta, Daphne
annyira zaklatottan aludt az éjjel, hogy újabb adag enyhe nyugtatót kellett neki
adni. Dr. Nobel még nem érkezett meg a kórházba. A beteg fizikai állapota viszont
kielégítően javult.
A vágások és a zúzódások begyógyulnak, gondolta Eve. A léleknek viszont sokkal több
időre van szüksége.
Hagyd magad mögött a múltat – ezt mondják mindig az emberek. Csakhogy nem fogják
fel, hogy a múlt folyamatosan az ember nyomában liheg. Úgy kapaszkodik beléjük,
mint vadászkopó a szagokba.
Leparkolt a kapitányságon és már a felvonó felé tartott, amikor észrevette
Jenkinsont. Azt a nyakkendőt nem lehetett nem észrevenni. Még a világűrből is
látszott.
Varangyzölden ragyogott a kabátja nyitott szárnyai között, rajta – talán nem
véletlenül – dülledt szemű, sárga és kék békák ugráltak.
– Egy egész barlangot ki tudnál világítani azzal a vacakkal, amit a nyakadba
kötöttél.
– Az ember nem tudhatja, mikor esik bele egybe. Milyen volt a szabadság, hadnagy?
– Csöndes. Meleg. Napfényes. Minden, ami a tél nem.
– Szép – léptek be a felvonóba. – Megoldottunk néhány ügyet, amíg a tengerparton
táncikáltatok.
– Egy drogos megkéselte a társát és egy nő agyonütötte a volt barátját.
Jenkinson végigmérte, miközben minden emeleten egye több és több rendőr szállt be a
kabinba.
– A napsütés és a homok birodalmából is rajtunk tartottad a szemed?
– Tegnap bent jártam. Hajnali kettő körül az ölembe pottyant egy ügy.
– Isten hozott újra itt – köszöntötte Jenkinson, maid homlokráncolva megkérdezte. –
A Strazza-ügyről beszélsz?
– Arról.
– A média is felkapta. Nagymenő sebész, fiatal és gyönyörű feleség. Nagyon
elbántak vele?   
– Elég csúnyán.
– Akkor…
– Igen először mindig a házastársat gyanúsítjuk. Csakhogy ez a nő nem erőszakolta
meg és nem verte össze saját magát. Tavaly a gyilkosságot leszámítva két hasonló
bűntény is történt.
Annak ellenére, hogy a felvonó egyre gyakrabban állt meg és folyamatosan nőtt a
benne állók száma, Eve úgy döntött, nem fog kiszállni.   
– A tettes be is öltözött.
knkmson, aki megbabonázva figyelte a sorban kigyulladó emeletjelző számokat, most
visszafordult Eve felé.
– Szmokingba?
– Szörnyetegnek. Az utolsó esetnél szarvas ördögnek.
Jenkinson csak csóválta a fejét.
– Az emberek idióták.
Még több rendőr szállt be. Egyikük végigmérte Jenkinsont.
– Ez aztán a nyakkendő, Jenks.
– Aha, a húgod is ezt mondta, amikor reggel felköltöttem.
Néhányan horkantva felnevettek és némileg kellemesebb hangulatban telt a felfelé
vezető út.
Amikor kiszálltak a kabinból, Jenkinson igyekezett tartani a lépést a közös iroda
felé igyekvő Eve-vel.
– Ha segítségre van szükséged, Reinekével éppen szabadok vagyunk.
– Majd meglátom.
Amint beléptek a közös irodába, Jenkinson azonnal előreugrott és megelőzte.
– Hé! Az ott fahéjas csiga?
Santiago gyorsan a szájába tömte az utolsó darabot – a dobozból, melyet Eve előző
nap a pihenőben hagyott és elégedetten felnyögött.
Eve folytatta az útját az irodája felé. Nem érdekelte, ahogy a későn jövők a
maradékon veszekednek.
Azonnal programozott magának egy kávét, ledobta a kabátját és minden téli holmiját,
majd kipihent szemmel is szemügyre vette a táblát.   
Két rajzot is kapott a támadó előző két jelmezéről. Egyiket sem Yancy készítette,
ennek ellenére elégedett volt a minőségükkel. Mégis úgy vélte, hogy a drámaibb
részleteket talán csak az áldozatok félelmének köszönheti.
Felhívta Yancyt és üzenetet hagyott a hangpostáján. Arra kérte, hogy a kórházban
fekvő Daphne Strazza, valamint a bútorkölcsönző cég munkatársai vallomása alapján
rajzolja meg a támadó fantomképét.
Mivel Peabody még nem érkezett meg, felhívta az első áldozatokat, de csak a
házidroiddal tudott beszélni. Már felkészült a vitára, amikor kintről meghallotta
Mira csizmasarkának a kopogását.
– Rád még visszatérünk – bontotta a vonalat, majd felemelt ujjal türelmet kért a
belépő Mirától es tárcsázta Peabo dy számát. – Igyekezz, és miután beértél, hívd
fel az első két áldozatot, egyeztess velük időpontot. Kihallgatjuk őket. Vagy az
otthonukban, vagy a kapitányságon.
Mielőtt Peabody válaszolhatott, már le is tette a ’linkjét és Mira felé fordult.
– Ne haragudj.
Mira csak legyintett, kibújt puha, kék télikabátjából, ami alatt rózsavörös ruhát
viselt. A kopogó sarkak egy pár acélszürke bokacsizmához tartoztak. Ez az
összeállítás remekül kiemelte Mira kecses lábát.
– Kérsz abból a teaizéből?
– Köszönöm, jól fog esni.
– Az én székemre ülj. Komolyan mondom.
– Oda is fogok. Ja, és isten hozott újra itthon. Kipihentnek tűnsz. Bámulatos, hogy
már néhány nap is mire képes.
– Tegnap kellett volna látnod – programozta be Eve a teát az AutoSéfbe, és amikor
az irodáját megtöltötte a virágillat, Mira felé nyújtotta a csészét.
Mira helyet foglalt, keresztbe vetette a lábát és Eve-re mosolygott.
– Megnéztem Daphne Strazza kartonját. Nagyon is lehetséges, hogy Roarke-kal
megmentettétek az életét – dőlt hátra, kisimított a szeméből egy tincset.
Eve oldalt billentette a fejét.
– Ti is valami napsütéses helyen jártatok Mr. Mirával?
– Nem, de köszönöm a bókot. Úgy döntöttem, hogy felveszem a küzdelmet a téli
szürkeséggel. Igazság szerint Trina beszélt rá.
Eve-nek elkerekedett a szeme.
– Akkor ezentúl Trinához fogsz járni?
– Bizony. A fodrászom Brooklynba költözött és Trina… habár tudom, hogy te ezzel nem
értesz egyet, de kiváló munkát végez.
Nem értek egyet, tűnődött Eve. Trináról inkább a rámenős rémítő és a tolakodó
jelzők jutottak az eszébe. Ráadásul nem is a frizurákról akart csevegni.
– Oké. Beszéljünk Daphne Strazzáról.
– Nemsokára írásos szakvéleményt készítek neked róla, és abba is beleegyezett, hogy
újra beszél majd velem. Ahogy tudod, súlyos támadast szenvedett el, nagyon
megverték és megerőszakolták. Érzelmileg még rosszabb a helyzet. Mélyen eltemette
az emlékei nagy részét, de ez nem meglepő. Ráadásul a fejére mért ütés is oka lehet
az emlékezetvesztése egy részéért. Megkínozták, megfélemlítették, bár ezzel nem
mondtam semmi olyat, amit ne tudnál.
– Egyáltalán nem – ült fel Eve az íróasztala sarkára. – Akikkel eddig beszéltem,
kedves embernek írták le. Pontosan ezt a szót ismételgették. Megnyerő, tökéletes
házigazda, továbbá nagylelkű. Talán cinikusan hangzik, de nekem ebből az jött le,
hogy naiv.
– Nem vitatkozom. Daphne fiatal… érzelmileg pedig szerintem még a koránál is
fiatalabb. Mondhatnám rá azt, hogy puha. Formálható.
– Oké, ez a megfelelő szó – bökött Eve a levegőbe. – Formálható. A halott férjét
már nem így emlegetik. Perfekcionistának, türelmetlennek, dominánsnak és ridegnek
írták le.
– Továbbá ragyogó elmének. Nem ismertem személyesen, de elért hozzám a hírneve. Aki
ilyen magas szintre jut a saját szakterületén, az gyakorta rideg és domináns.
Klasszikus istenkomplexus.
– Értem. Továbbá gyakran előfordul, hogy egy idősödő, sikeres férfi, különösen, ha
domináns a személyisége, fiatal feleséget választ magának. Ilyenkor két lehetőség
áll fenn: vagy a tenyerén hordozza, vagy bántalmazza. Én a bántalmazásra szavazok.
– Csupán egyszer beszéltem a nővel. Meg egy órát sem tartott, és ügyeltem, hogy
felszínes témákat érintsek. Viszont az az érzésem, hogy a kapcsolatuk nem hasonlít
a ti kapcsolatotokhoz. Csak apróságok alapján. Sokkal többször utalt rá úgy, hogy
„a férjem”, mintsem a nevét mondta volna.
_ Aha, ez nekem is feltűnt.
– Szerintem sokkal tekintélyelvűbb alak lehetett, mint a legtöbb házastárs vagy
partner. A halála inkább megrémíti, mintsem fájdalommal és szomorúsággal tölti el.
Amikor a szokásos teendőiről, az érdeklődési köréről, a barátairól kérdeztem, hogy
így próbáljak a közelébe kerülni, sokkal többet beszélt férje elvárásairól,
kívánságairól és a társasági körről, ahová tartozott, mint a sajátjáról. Meg a
tekintete – tette hozzá Mira. – Olyanoknál tapasztaltam ilyen tekintetet,
testbeszédet és hanghordozást, akiket bántalmaztak vagy zaklattak.
– Aha, szerintem is kijutott neki belőle, es nem tudom eldönteni, hogy a férjét
okoljam érte, vagy az őt ért támadást.
Mira olyan elegánsan kortyolt a teájából, mintha nem egy gyilkosságot feldolgozó
tábla, hanem egy klasszikus festmény előtt ülne.
– Arra gondolsz, hogy ha a férje bántalmazta, akkor része volt a férje
meggyilkolásában?
– Erre is gondolnom kellett, de egy társ nem illik a képbe. Úgy nem, amilyen
kegyetlenül elbántak vele. Súlyos sérüléseket szenvedett és egyáltalán nem
játszotta meg magát, amikor meztelenül, a hidegtől reszketve bolyongott az éjszaka
közepén az utcán, ahol rátaláltunk – ugrott le Eve az asztalról, és járkálni
kezdett. – Másrészt viszont lehetőség, hogy a társa a gyilkos, csak éppen sokkal
messzebb ment a megbeszéltnél, és súlyosabb sérüléseket okozott neki, mint azt
tervezték. Eredetileg azt beszélték meg, hogy a férj gyilkosa egy kicsit megveri,
így biztosít neki alibit.
– Több együtt töltött időre van szükség, de pillanatnyi szakvéleményem szerint
Daphne Strazza túlságosan passzív személyiség ahhoz, hogy tevékenyen részt vállalna
egy, a férje ellen irányuló terv kifőzésében.
– Számos egyéb okból sincs semmi értelme.
– Daphne fél az erőszaktól. Talán a férje is ezzel uralkodott felette. Több
klasszikus tünetet mutat, amit a bántalmazott feleségek szoktak mutatni, de ahogy
már mondtad, lehetséges, hogy ezeket mind az elszenvedett támadás váltotta ki.
– Oké, szóval ennek az eldöntéséhez kell még egy kis idő. El tudtad már olvasni
mindazt, amit a gyilkosról eddig megtudtunk?
– Igen, a tied mellett újra átnéztem azt a két régi aktát, amihez a jellemrajzot
készítettem. Ez a férfi szereti az erőszakot… különösen akkor vadul be, amikor az
áldozata képtelen visszaütni.
– Gyáva.
– Kétségtelenül, aki akkor érzi magát igazán az elemében, amikor az áldozata
teljesen kiszolgáltatott. Ez szintén a bántalmazás egy fajtája. Talán gyerekként
vagy fiatalemberként bántalmazták és tehetetlennek érezte magát. Utána rájött,
mindezt hogyan kompenzálhatná. Büntet és megaláz másokat, ahogy régen őt megalázták
– tolta félre Mira a teáját. – Házaspárokat szemel ki. Ez világosan kirajzolódik az
eddigi három esetből.
– Igen, ez fontos.
– Szerintem is, és hozzá is adom a korábbi jellemrajzomhoz. Az áldozatai
természetesen csak helyettesítik azokat, akiket valójában bántani akar. Talán a
tulajdon szüleit. Egyikük, esetleg mind a ketten zaklatták és bántalmazták. Vagy
nem figyeltek rá, amikor panaszkodott és nem védték meg a valódi zaklatóitól.
Biztosra veszem, hogy szexuális izgalmat érez az anyja iránt.
– Az any… hű.
– Lehet, hogy csak a mostohaanyja. Elképzelhető, hogy az apja újranősült… elvett
egy nála fiatalabb, csinos nőt, és idővel ő is érezni kezdett valamit iránta.
Továbbá mélyen gyűlölte az apját, vagy az életében szereplő apafigurát. Ugyanakkor
szörnyen irigyelte. Az apjának hatalma volt felette, mi több, szexuális viszonya a
nővel, akit ő is megkívánt. Ezt a vonalat követve valószínű, hogy a gyilkos
kivételezett környezetből származik.
– Nem irigyli az áldozatai életvitelét, mivel része van benne – támaszkodott neki
az íróasztalának Eve. – Én is efelé hajlok.
– Szerintem gazdag családban nőtt fel, mégsem kapta meg soha, amire igazán vágyott.
A hatalmat, a testiséget és a bátorságot. Kifinomult, szörnyetegeket ábrázoló
álarcok mögé rejtőzik. Ettől még hatalmasabbnak érzi magát, talán színpadiasnak. A
lopás sem lényegtelen. Megfosztja az áldozatait a holmijuktól, az értékeiktől.
– Továbbá mindent megtart. Mindent. A jelek szerint semmit sem értékesített vagy
zálogosított el a három rablás során megszerzett ékszerek és értéktárgyak közül.
– Hmm. Ez elkerülte a figyelmemet. Érdekes, igaz? Meg tartja a magával vitt holmit.
Kapzsiság. A lopás a legkevésbé sem profitról szól. Hanem arról, hogy birtokolja,
bármikor nézegesse és a kezébe fogja az áldozatai tulajdonát. Szüksége van ezeknek
a tárgyaknak a kézzelfoghatóságára – hallgatott el Mira, és a táblára pillantott. –
Szép nőket választ… szerintem ez áll nála az első helyen. Biztosan keres egyet,
utána még egyet, aki házas. A párnak gazdagnak, kivételezett helyzetűnek kell
lennie.
– Gyermektelennek.
– Igen, ez is követelmény. Talán azért, mert a velük egy házban éő gyerek
bonyolítaná a tervét, vagy mert…
– Nem akar vetélytársat.
Mira elmosolyodott.
– Pontosan. Komolyan kétlem, hogy egyedüli gyerekként nőtt fel, és vagy igaza volt
benne, vagy nem, de úgy érezte, a testvére vagy testvérei több szeretetet és
odafigyelést kapnak nála. Elveszik tőle, ami őt illeti. Nem nősült meg. Ha
párkapcsolatban él, az csak álca. Újabb álarc. Nem született gyereke. Jók az anyagi
körülményei, valószínűleg sikeres. Tudja, hogyan változzon át azzá, aki lenni akar,
talán élvezi a szerepjátszást, amivel becsapja a körülötte levő embereket. A
szexuális élete lapos, ha egyáltalán létezik. Ha igazán élvezni akarja, akkor meg
kell erőszakolnia valakit. Közben hallania kell, hogy az áldozata dicséri, hogy
elmondhassa az apafigurának: ő a férfiasabb, ő a jobb szerető. Ha nem
erőszakoskodhat, képtelen teljesíteni. Impotens.
– Végez önkielégítést? – kérdezte Eve. – Mindhárom női áldozatnak elvitte egy-egy
ruháját. Talán ráadja egy droidra, vagy mi
– Igen, el tud élvezni, ha újrajátssza a történteket, habár sokkal nehezebben, és
ezt jóval frusztrálóbbnak is érzi. Valószínűleg harminc és ötven év közötti. Elég
idős ahhoz, hogy megfelelő önuralmat gyakoroljon, inkább terv szerint, mintsem
indulatból cselekedjen. Türelmes. Terv szerint fogja folytatni, amit elkezdett… nem
vágyik arra, hogy elkapják, hogy megállítsák. Közben egyre erőszakosabbá válik, és
a támadások közt eltelt idő rövidülni fog.
– Továbbá újra gyilkol majd.
– Igen, ez majdnem teljesen biztos. Most még nem így indult útnak, de a következő
alkalommal a gyilkosság szerepel a terveiben. Egy idő után meg fogja ölni az anya-
és az apafigurát is.
– Nem, ha én találom meg előbb. Kösz. Segítettel részletgazdaggá tenni a képet.
– Elárulod, mit érzel?
Eve elfordult a táblától és belenézett Mira kedves, kék szemébe.
– Micsoda?   
– Eve. Tisztán látszik, mennyire hasonlít Daphne Strazza esete a tiedhez.   
– Megbirkózom vele. Nem fog hátráltatni – tolta el magát az asztaltól Eve, majd
zsebre vágta a kezét és a keskeny ablakhoz sétált. – Nem fog hátráltatni. Persze
együttérzek az áldozattal. Már nem ott tartok, mint néhány évvel ezelőtt. Nem
ráznak meg olyan könnyen az ehhez hasonló ügyek. Néhány rossz emléket a felszínre
hoznak, de ezt még tudom kezelni.
– Ezt nem kétlem. Erős vagy, mindig erős voltál. Már nyolcévesen is, különben nem
éled túl.
– Sok nehéz pillanatom volt. Ma már könnyebb – fordult vissza Eve az ablaktól. – Ez
részben a te érdemed.
– Igyekszem – állt fel Mira. – Neked pedig jusson eszedbe, hogy kihez fordulhatsz,
ha úgy érzed, beszélgetni szeretnél valakivel, vagy arra vágysz, hogy valaki
meghallgasson.
– Eszembe fog jutni. Azonnal felkereslek, ha túlságosan megterhelőnek érzem az
ügyet.   
– Jó – állt fel Mira, és vette a kabátját. – Korán jön az első páciensem, de
elérhető leszek, ha szükséged lenne ram.
Eve visszafordult a tábla felé és hosszan nézte Anthony Strazza kemény, csinos
vonásait, valamint véresre vert test a, aminek a képét saját kezűleg rögzítette a
tetthelyen.
Erősen hajlott afelé, hogy alávaló gazemberként élte az életét. Csakhogy most már
az ő áldozata.
Nem hagyja cserben.
Néhány pillanattal Mira távozását követően Peabody dübörgött be az irodájába.   
– Felhívtam Neville Patricket. A stúdióban van, az irodájában. Erősködtem, hogy
egyszerre szeretnénk beszélni vele és a feleségével, csakhogy ő ellenkezett és
kijelentette: egyáltalán nem szeretné, ha beszélnénk a feleségével. Viszont amikor
felvetettem, hogy elmegyünk hozzájuk, beleegyezett, hogy megpróbálja rábeszélni a
nőt, menjen be hozzá az irodába.
– Ez egy.
– Ira és Lori Brinkman inkább az otthonukban fogadnak bennünket. Nem szeretnék
bevonni a nyilvánosságot. Még átnézik a napirendjüket, az egyik titkáruk hamarosan
visszahív, és megmondja, mikor lenne nekik a legjobb.
– Megteszi – nyúlt a kabátja után Eve. – Menjünk.
– Mondott Mira valami használhatót?
– Szerinte a gyilkos anyakomplexusban szenved.
– Anyakomplexusban? – igyekezett botladozva lépést tartani Peabody a társával,
miközben a közös irodában ő is felkapta a kabátját.
– Meg apa.
– Nem ér… Ó – öltözködött menet közben Peabody. – Szóval szerinte az áldozatok az
elkövető szüleit jelképezik. Ez nagyon gáz.
– Új irányt adhat a nyomozásnak – közölte Eve, majd amikor nyílt a felvonó ajtaja
és látta az odabent szorongó rendőröket, látogatókat és kisegítőket, egyszerűen
sarkon fordult és a mozgójárda felé indult. – A nemi erőszak, az áldozatok
megalázása és a túlzásba vitt fizikai erőszak. Az első áll mindennek a
középpontjában. Az anya feltehetően csak mostoha, de logikus, hogy a szüleit látja
bele az áldozatokba.
– Az apja újranősült… mert a házasság is lényeges – mondta Peabody. – Talán egy
fiatalabb csinos nőt vett el másodjára, akit a fickó saját magának akar. Vagy
legalábbis szeretné a magáévá tenni. Esetleg… – fújtatott Peabody, ahogy Eve
átlépett a következő mozgójárdára. – Mi van akkor, ha az anya ment újra férjhez? A
gyilkos pedig abba ment tönkre, hogy azt hitte, nem elég jó az anyjának.
Eve oldalt billentette a fejét.
– Jó. Ez jó. Bármelyik legyen, ha Mirának igaza van, egy olyan edisonos idiótát
keresünk.
– Edison? Mint Thomas Edison?
– Ki az a Thomas Edison?
– Thomas Edison, a feltaláló – magyarázta Peabody. –Villanykörte?
– Nem, Krisztus szerelmére, ez nem a villanykörtéről szól, hanem arról a beteg
pasasról, aki a saját anyját vette feleségül, utána meg panaszkodott rá.
Peabody zavartan meredt maga elé, majd hirtelen mintha kigyulladt volna a feje
felett a saját villanykörtéje.
– Az Oedipus. Biztosra veszem, hogy Oedipusra gondolsz.
– Edison, Oedipus, mikrobusz. Egyre megy.
Peabody felnevetett, majd hirtelen rádöbbent, hogy a beszélgetés hevében
elfelejtett átlépni a soron következő mozgójárdára és a lépcsőn kellett lefelé
rohannia kétemeletnyit a garázsba.
A fejébe húzta a sapkáját és a nyaka köré tekerte a sálját.
– Tápláld be a stúdió címét – utasította Eve, miközben beült a volán mögé.
Miután Peabody beprogramozta a címet a műszerfalba épített számítógépbe, Eve
rápillantott és kilőtt a mélygarázsból. A belvárosi forgalommal való küzdelem
közben felvázolta a társának a Mirától kapott jellemrajzot.
– Szerintem is ugyanabból a társadalmi rétegből származik, mint az áldozatai –
szögezte le Peabody. – Vagy legalábbis abban a világban nőtt fel… mondjuk, az egyik
bentlakó alkalmazott fiaként.
– Látom, felvetted a gondolkodósapkád, még ha rózsaszín és lila is. Ebből akár
következhet, hogy az alkalmazottak helyettesítették apucit és anyucit, az áldozatok
pedig az alkalmazottak helyén állnak. Ez is egy lehetőség. Csak nő és nő benne a
keserűség, és hogy ezt fenntartsa, szüksége van egy álarcra. Ezért színészkedik.
Nem rossz.
– Patrickéknek sok színészt kell ismerniük. Csakhogy ez a teória máris darabokra
hullik Brinkmanék és Strazzáék esetében.
– Brinkman nemzetközi pénzügyekkel foglalkozik. A szórakoztatóiparban sok a gazdag
ember. A felesége emberjogi ügyvéd. Ebben az iparban sokaknak lehet szüksége jogi
képviselőre. Strazza nagymenő orvos volt. Kell lennie bennük valami közösnek. Az
áldozatok mindig jó kiindulópontot szolgáltatnak.
Patrickék – húzta elő Peabody a jegyzetfüzetét. – Sikerült kiderítenem róluk, hogy
nagyjából három éve egy közös barátjuk révén ismerkedtek meg egy Long Island-i
pariin. Akkoriban a nő még valaki mással járt. Néhány héttel később véget ért az a
kapcsolata, de ekkorra a férfi szerzett valakit maga mellé. Lényegében tíz hónappal
azelőtt ismerkedtek össze, hogy komolyan randevúzni kezdtek. Durván egy évre rá
tartották nagy felhajtással az eljegyzésüket, majd vettek egy házat, és múlt
tavasszal összeköltöztek. Júniusban házasodtak össze, még nagyobb felhajtás
közepette. Európába mentek nászútra, méghozzá három hétre, és csak egy héttel az
őket ért támadás előtt értek vissza.
– A nyakam rá, hogy a pletykalapok rengeteget foglalkoztak a nászújukkal.
– Aha, néhány újságot én is átlapoztam. Jártak Párizsban, Provence-ban, Rómában,
Velencében, Londonban…
– Nem az útitervüket kérdeztem. Kifejezetten őket szemelték ki célpontnak. A
támadójuk tudta, hogy nincsenek az országban. Ha csak ki akarja rabolni őket,
megteszi, amíg nászúton járnak. Ez megerősít, hogy valójában a támadás, különösen a
nemi erőszak volt a célja.
Az épület, amely helyet adott az On Screen Productions-nak, saját mélygarázzsal
rendelkezett. Eve behajtott, a látogatóknak elkerített terület felé kormányozta a
kocsiját, és addig keringett, amíg talált egy üres parkolóhelyet.
Mivel nem volt megfelelő kártyájuk, a felvonó csak a központi előtérbe vitte őket.
A csarnok közepén állt a biztonsági és információs pult, ezt vette körbe a sok
kávézó és vegyesbolt.
A kávézókat zsúfolásig megtöltötték a látogatók.
Eve a központi pult felé irányította a lépteit és odaérve felmutatta a jelvényét.
– NYPSD. Dallas hadnagy és Peabody nyomozó. Neville Patrickhez jöttünk. On Screen
Productions.
– Pillanat – húzta el a fekete kosztümöt viselő nő a jelvényt egy érzékelő előtt. –
Már várják magukat. A huszonkettediken rendezték be a recepciójukat. Bármelyik
felvonóval mehetnek a „B” csoportból.
– Értem. Van Neville Patricknek testvére? – fordult Peabody felé Eve.
– Két nővére – nézett utána gyorsan Peabody. – Féltestvérek. Egyikük New L. A.-ben
lakik, a másik Londonban. Lake Districtben is van egy nagy házuk.
– A szülők?
– Az apja rendező… elsősorban sorozatepizódokon dolgozott. Az első felesége
autóbalesetben halt meg, özvegyen hagyta az apát a két lányukkal. Aki csaknem tíz
évvel később nősült csak újra. Ebből a házasságból született Neville, és harmincöt
éve alkotnak egy párt. A nő színésznő volt, de a fia születése után visszavonult.
– Mi a helyzet Rosa Patrickkel?
– Van egy féltestvére az apja korábbi kapcsolatából. A szii lei huszonöt éve
házasodtak össze. Negyedik generációs vagyon. .. Hernandez nagyon gazdag. Mérnök,
aki a természeti katasztrófákban megsemmisült helyek újjáépítésére szakoso dott. Az
anyja az „Adjuk Vissza” vezetőségében ül, ami a Hernandez Családi Alapítvány része.
– Lori Brinkman emberjogi ügyvéd. Rosa Patrick családja sokat jótékonykodik. Daphne
Strazza szülei egy természeti katasztrófában haltak meg… mondjuk annak már csaknem
tizenöt éve, de talán így kapcsolódnak egymáshoz. Kicsi az esélye, de hátha.
A felvonó ajtaja egy színes növényekkel telerakott recepcióra nyílt. Egy nő éppen
kisietett az On Screen lógójával el látott üvegajtón.
A ruhája nem üzletasszonyra utalt. Rikítóan vörös blézere alól kivillant a fekete
csipke és a tekintélyes méretű keblek. A miniszoknya kiemelte hosszú lábát, melyet
a blézerhez illő tűsarkú cipőbe bújtatott. Még Eve-énél is rövidebb haja
aranyglóriaként ragyogott az arca körül, melyben hatalmas, kék szempár ült.
– Dallas hadnagy – szólalt meg füstös hangon, miközben határazottan megrázta Eve
kezét. – Nyomozó. Zella Haug Vagyok, Mr. Patrick titkárnője. Az irodájába kísérem
magukat. Szeretnénk olyan diszkréten intézni a látogatásukat, amiben diszkréten
csak lehetséges.
– Nem gond.
Elhaladtak néhány iroda, valamint egy tárgyaló előtt, melyben most is többen ülték
körül az óriási asztalt, és látszólag egyszerre beszéltek. A szembejövők is a
’linkjükön tárgyaltak vagy a tabletjüket nyomogatták.
Eve észrevett egy NYU feliratú pólót viselő férfit, aki az liúasztalán nyugtatta a
lábát, miközben autós üldözést nézett a fali képernyőn. Egy másik fel és alá
járkált az irodájában, és ahogy három kék golyóval zsonglőrködött, látszólag
magában beszélt.
– Írók – jegyezte meg oda sem nézve Zella. – Sorozatfőnökök, projektvásárlók.
Egy sarokirodához vezette Eve-et és Peabodyt, bekopogott az ajtón, majd benyitott.
– Neville, megérkezett a rendőrség.
Neville elfordult a széles ablaktól, ahonnan pompás kilátás nyílt a városra.
Eve arra gondolt, fiatalabbnak tűnik, mint az igazolványképén és jól láthatóan
sokkal kevésbé elegáns. A férfi sötétszürke öltönyt viselt nyakkendő nélkül. Vékony
arca fölött göndör hajtömeg ült. Az alakján látszott, hogy sokat fogyott az elmúlt
időben.
Öltönyénél néhány árnyalattal világosabb szemével Eve szemébe nézett, majd Zella
felé fordult.
– Köszönöm. Azonnal küldd fel Rosát, amint megérkezik.
– Természetesen.
Zella kihátrált és becsukta az ajtót.
– Beszéltem Olsen nyomozóval – kezdte Neville. – Azt mondta, történt egy újabb
eset, de ezúttal… – intett bizonytalanul – Sajnálom. Kérem, foglaljanak helyet.
Megkínálhatom magukat kávéval, teával vagy a személyes gyengémmel? Pepsivel?
– Ebből ne csináljon gondot. Én kérek elnézést, hogy újra felidézem a történteket,
Mr. Patrick.   
– Felidézi? – túrt Neville a hajába, és helyet foglalt egy fotelben, ami inkább
tűnt kényelmesnek, mint divatosnak. – Mindennap együtt kell élnünk vele. Minden
éjjel. A feleségem… Eladtuk a házat, amit annyira szerettünk, és beköltöztünk egy
tökéletesen védett lakásba, pedig ezt egyikünk sem akarta. Ennek ellenére képtelen
néhány óránál tovább egyedül maradni, még napközben sem, és folyamatosan
rémálmoktól szenved. Nemrég kezdtük némileg jobban érezni magunkat. Nemrég kezdte
jobban érezni magát. Most pedig még ez. Miért nem találják már meg? – kérdezte
ellentmondást nem tűrő hangon Neville. – Ez az egész nem ér véget, amíg nem kerül
rács mögé.
Még azután sem, gondolta Eve.   
– Bárcsak egyszerű választ adhatnék es megígérhetném, hogy gyorsan elfogjuk a
tettest. Annyit mondhatok, hogy Olsen és Tredway nyomozók folyamatosan dolgoznak az
ügyön. Peabody és én sem adjuk fel.  
– Az egy szörnyeteg, és ezt nem csak a jelmez miatt mondom.
– Tudom.
– Hogyan fognak el egy szörnyeteget.
– Úgy, hogy megértjük.
Neville homlokráncolva hajolt előre.
– Igen. Igen. Megértik. Hogyan?  
– Jelen pillanatban is ezen dolgozunk. Ezért jöttünk ide. Direkt választotta magát
és a feleségét.
– Ezzel meg mit akar mondani? Nikki és Stan sohase említették.
 – Szerintem a tettes éppen úgy direkt választotta, mini Ira és Lori Brinkmant,
vagy Anthony és Daphne Strazzat.
– Maga jelképez valamit a számára. Valakit.
– Rosa soha életében nem bántott senkit. Nem hihetik, hogy…
– Maga sem. A felesége sem – tartott rövid hatásszünetet Eve, mielőtt folytatta. –
Talán még azok sem tettek semmit, akiket jelképeztek.
Neville bólintott, és úgy dörgölte az arcát a kezével, mint aki le akar vakarni
róla valamit.
– Mindent megtettem, amire utasított, odaadtam, amit követelt. Mégis
megerőszakolta, fojtogatta és megverte Rosát.
– Mert eleve ezt akarta. Ezzel a céllal érkezett. A többi csak együtt járt vele.
– Mire céloz?
– A szeme láttára bántalmazta a feleségét. Az elejétől fogva ezt akarta. Maga
ismeri a támadóját, Mr. Patrick.
I női a kijelentéstől Neville úgy hőkölt hátra, mint akit pofon ütöttek.
– Együtt dolgoztak – folytatta Eve. – Vagy maga, vagy a felesége, együtt dolgozott
vele. Talán nem ismeri fel azonnal, amikor megtaláljuk, de végül eszébe fog jutni.
– Ismerem? – fuldoklott a szótól Neville. – Ezt meg miért mondja? Hogy lehet?
– Inkább megvárta, amíg hazaérnek a nászútjukról, nem akkor tört be, amikor
odavoltak. Nem egyszerűen elvette, amit akart. Kivárta az estét, amikor elmentek
szórakozni, hogy csapdába ejthesse magukat. Tudott a széfekről és elég ismerettel
rendelkezett ahhoz, hogy kiiktassa a ház biztonsági rendszerét és a házidroidot.
– Arra céloz, hogy járt már az otthonunkban?
– Igen, arra. Ezt figyelembe véve kérem, gondolkodjon el. Nem vitatkozott, nem
veszekedett senkivel személyes vagy szakmai kérdésekben?
– Dehogynem. Ez egy kreatív és szenvedélyes üzlet. A viták segítik elő a fejlődést,
a növekedést. Így finomhangoljuk a projektjeinket. Kyle-lal, a társammal
meglehetősen nagy szabadságot adunk mindenkinek, de a nap végén mi hozzuk meg a
döntéseket. Együtt alapítottuk ezt a céget. Számunkra minden kérdés személyes.
– Ezek a viták nem végződtek elbocsátással vagy egy projekt felfüggesztésével? Ami
kiválthatta valakinek a neheztelését?
– Egy projekt felfüggesztése mindig neheztelést von maga után. Csakhogy ez üzlet,
hadnagy. Idebent mindenki tudja, hogy mennek a dolgok, hogyan kell menniük.
Ráadásul sokszor előfordul, hogy újra előveszünk egy-egy leállított projektet.
– Egy színész – erősködött Eve. – Aki nem kapott szerepet, esetleg elbocsátották.
– Istenem, minden projektben előfordul, hogy a színészek a casting során
összeugranak egy szerepen. Ilyen a bestia természete. Őszintén mondom, nem jut
eszembe senki, aki erre ennyire erőszakosan reagálna.
– A vallomásában azt állította, hogy a támadója megjátszotta a brit akcentusát. A
felső osztálybeli brit akcentusát.
– Igen, néhányszor megfeledkezett róla, miközben… fordította félre a fejét Neville.
– Egyszer-kétszer megfeledkezett róla. Szerintem inkább amerikai vagy kanadai.
– Nem csak direkt változtatott rajta, hogy maga ezt higgye róla? – kérdezte
Peabody.
Neville döbbenten ráncolta a homlokát.
– Ezen még nem gondolkoztam, de nem. Csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy
megjátszotta az angol akcentusát.
– Ismer olyan embert, aki szerelmes a feleségébe? – kérdezte Eve. – Mondjuk az
egyik régebbi barátja vagy valaki, aki a barátja akart lenni.
– Több mint három éve vagyunk együtt Rosával. A régi barátja már bő éve boldog
párkapcsolatban él Firenzében. Rosa kívül-belül gyönyörű, hadnagy. Aki nem ismeri,
azt is első pillantásra megigézi. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy
megbámulják a férfiak, miközben engem némi irigységgel méregetnek. Azt viszont
habozás nélkül kijelentem, nem ismerek senkit, aki úgy elbánna vele, mint ahogy azt
tették.
Eve témát váltott.
A cége többször adott megbízást a Jacko’s Cateringnek és a Loan Star Rentalsnak.
– Igen, a Loan Star. Őket hívjuk, ha bérlésben gondolkodunk. A cateringeseket nem
ismerem. Meg kell kérdeznem róluk Zellát. Miért?
– Követjük a lehetséges nyomokat és igyekszünk felderíteni az elképzelhető
kapcsolatokat. Rendeztek olyan eseményt az otthonukban, amihez igénybe vették egy
kölcsönző vagy cateringes cég segítségét?
– Nem. Csak áprilisban költöztünk be… és júniusban házasodtunk össze. Rendszeresen
átjártak hozzánk a barátaink, bár kisebb csoportokban. Ezek nem számítottak
hivatalos rendezvénynek, csak baráti összejövetelnek. Az ünnepek alatt terveztük az
első hivatalos partinkat mint házaspár, de… pillantott fel, amikor kinyílt az ajtó.
Eve látta az arcán átsuhanó szeretetet, bánatot és reményt. – Rosa – mondta
Neville.
 

KILENCEDIK FEJEZET
Úgy fest, mint aki gyászol, gondolta Eve. Csodaszép, szomorú és beletörődő.
Ébenfekete fürtjeit a tarkóján rögzítette egy csattal.
Fekete ruhát viselt – egyszerű pulóvert és nadrágot, melynek szárát térdig érő
csizmája szárába tűrte. Barna szemén látszott, hogy nemrég még sírt.
Neville odasietett hozzá és csaknem fájdalmas gyengédséggel ölelte magához. Eve
látta, hogy valamit a fülébe súg, mire Rosa bólint.
– Jól vagyok. Én akartam idejönni.
Mielőtt beljebb léphetett volna, valaki odakint a nevét kiáltotta és az ajtóhoz
lépett.
– Rosa! Hé – torpant meg, amikor észrevette Eve-et. Nyomozók?
Beszéd közben egy pillanatra megérintette Rosa vállait, mint aki támogatni akarja.
– Mit keresnek itt az Icove-nyomozók? – kérdezte határozottan, majd Neville
értetlen pillantására csak a fejét rázta – Dallas és Peabody, Nev. Az Icove-
nyomozók.
– Igen, igen, persze. Olyan zavart vagyok, hogy nem állt össze a kép. A társam,
Kyle Knightly. Történt még egy, Kyle.
– Még egy… a rohadt életbe. Bocs, bocs, Rosie – túrt sötétszőke hajába Kyle, majd
zsebre vágta a kezét. – Segíthetek valamiben?
– Pillanatnyilag nem. Később majd beszélünk, rendben?
– Persze. A sarokirodámban leszek. Örömmel segítek.
Vetett még egy utolsó, megbántott pillantást Eve felé, majd behúzta maga mögött az
ajtót.
– Ülj le, Rosa. Máris hozok egy teát.
– Az jól fog esni. Szívesen innék egyet – foglalt helyet Rosa, és megdörgölte a
jegygyűrűjét. – Nem akarom megint elmondani. Nem akarom megint elmondani, hogy mit
csinált.
– Oké. Azt szeretném megkérdezni, hogy visszagondolva nem találkozott valakivel,
aki miatt kényelmetlenül érezte magát? Aki nem helyénvaló dolgot mondott vagy tett,
bármilyen apróság is legyen?
– Nem. Korábban már feleltem erre a kérdésre. Nem olyan ember követte el, akit
ismerek – tette hozzá gyorsan, csaknem kétségbeesetten Rosa. – Hanem idegen.
– Mrs. Patrick, bizonyos elemekben mindhárom támadás megegyezik. Nem csak abban,
ami történt, de abban is, akikkel történt. Szerintünk ennek nyomós oka van.
– A második pár… idősebbek nálunk és régebben házaink. Ráadásul nem a közelünkben
laktak, vagy…
– Mrs. Patrick – szólt közbe tapintatosan Peabody. – Észrevettünk egy rendszert, és
ez jó dolog. Ennek a segítségével azonosíthatjuk a támadóját, megállíthatjuk és
börtönbe juttathatjuk, hogy másokat már ne tudjon bántani. Ha elfogadja ezt a
rendszert, talán eszébe jut még valami, amivel teljesebbé telteti a képet.
– Nem ismertem. Fehér volt az arca, mint a halottaknak, a szeme pedig fekete. A
szobát tompa, szürke fény világította meg – vette el a teáját Neville-től, de
annyira remegett a keze, hogy a csésze csörömpölt a csészealjon, ezért inkább
letette az asztalra.
– Nem fogjuk újra a támadás részleteiről kérdezgetni –nyugtatta meg Eve. – Viszont
a rendszer, amiről a társam beszélt, nagyon fontos. Szeretnénk, ha elgondolkodna
rajta. Talán olyasvalaki támadta meg, akivel csak futólag találkoztak, aki maguknak
dolgozott vagy részt vett az egyik projektjükben, Felbukkant a jótékonysági
szervezete közelében. Amennyire tudjuk, a tettes magukat támadta meg először. Ki
kell derítenünk, hogy miért. Hogyan választott áldozatot és miért éppen magukból
lett az első.
Időnként egy-egy férfi talán flörtölt velem, de semmi olyan nem történt, mint amire
céloz. Például, de erről te is tudsz, Neville, Boris mindig megkérdezi, hogy mikor
hagylak el és szököm meg vele. Boris meleg. Ezzel együtt elragadó. Micah pedig, a
Tengerparton egyik producere állandóan azt mondogatta, hogy koccannunk kellene
egymással. Ez azt jelenti…
– Tudom, mit jelent – nyugtatta meg Eve.
– Már nem mondogatja. Azok után, ami történt – szorította össze Rosa erősen a
száját. – Az emberek másképp viselkednek. Azt viszont még el kell mondanom, hogy
Micah tíz éve együtt él Kate-tel. Két gyerekük van. Csak flörtölget velem. Jobban
mondva flörtölgetett.
– Szeretem azt a műsort – mosolygott Peabody. – A Tengerpartont. Mindig
megnevettet, és sokszor nem történik jobb aznap ennél a nevetésnél. Ő is itt
dolgozik, ebben az épületben?
– Itt is és otthon is. Kezdettől fogva a Tengerparton stábjához tartozik.
– Mi a helyzet a színészekkel, sminkesekkel, jelmeztervezőkkel?
– Mindenkit ismerek a stúdióban – ült a felesége melle Neville. – A legtöbbjüket
Rosa ugyanúgy ismeri.
– Van olyan ember, akitől az elmúlt egy évben meg kellett válniuk?
– Senki. Persze akadnak, akik csak egy adott produkcióban vesznek részt, és abban
is csak adott ideig. Ez egy viszonylag kis cég, jóformán egyetlen család kezében.
– Mrs. Patrick, rendelt már a Jacko’s Cateringtől, igaz?
– Az On Screen rendelt tőlük, és egy barátnőmnek is ajánlottam őket egy
adománygyűjtő rendezvényre. Magánemberként szintén igénybe vette a
szolgáltatásaikat.
– Mikor ajánlotta őket?
– Azt hiszem, tavaly… Igen, tavaly ilyentájt lehetett, mert márciusban tartották az
adománygyűjtő rendezvényt, amihez kellettek. A barátnőm intézte az ételt és az
italt, én a virágot és a díszítést. Nagyon meg voltunk elégedve velük, és a
barátnőm később egy vacsorapartihoz tőlük rendelt mindent. Nem… Nyár óta nem sokat
járunk társaságba, szóval nem tudom megmondani, hogy kapcsolatban maradtak vagy
sem.
– Mi a helyzet a Loan Star Rentalsszal?
– Több rendezvényen is kisegítettek. Megbízhatóak és több katalógusból lehet náluk
választani. Nem értem.
– Mindössze szeretnénk tisztázni néhány részletet, ez minden – felelt Eve. – Minden
apróság fontos lehet. Megtudhatnám a barátnője nevét, akinek Jackót ajánlotta?
– Marlene Dressler.
– Sokszor beszélt ezeknek a cégeknek az alkalmazottaival?
– Néhányszor, bár Marlene mindent sokkal gördülékenyebben intézett. Ami a
kölcsönzőt illeti, velük kapcsolatban sem én szerveztem semmit. Csak besegítettem.
Azt gondolja, hogy tőlük valaki…
– Mindennek és mindenkinek utánajárunk. St. Andrews Kórház.
– Két adománygyűjtőjüket is segítettem megszervezni.
Kikkel dolgozott együtt a kórház részéről?
– Ó, az elsőnek már két éve – dörgölte Rosa a halántékát és kissé elveszettnek
tűnt. – Legalább kettő. Nem is… várjon, már emlékszem. A gyermekgyógyászati
szárnyban rendeztük. Daphne Strazzával dolgoztunk. A férje sebész. Nagyon
megkedveltem.
– A rendezvényt követően tartották a kapcsolatot? – érdeklődött Eve.
– Történetesen nem. Akkoriban néhányszor együtt vacsoráztunk, utána valahogy
sohasem ért rá. Később eljegyeztük egymást Neville-lel, elkezdtük tervezni az
esküvőnket és kerestük a közös otthonunkat. Megszakadt a kapcsolat közüliünk.
~ Daphne sohasem járt itt?
– Nem – emelte fel összevont szemöldökkel R.osa a teáját. A keze már nem remegett
annyira, mint korábban. – Nem volt rá semmi oka. Vagy a kórházban találkoztunk,
vagy nála, esetleg nálunk. Néhányszor meg egy étteremben. Talán húszan vettünk
részt a projektben.
– Meg tudná adni a többiek nevét és címét?
– Utána kell néznem. Nem emlékszem mindenkire. Ennek már több mint két éve. Azóta
sok ehhez hasonló munkám volt. Nem találkoztunk, amióta…
– Miért? – kérdezett közbe Neville. – Miért érdekes ez?
– Már úgyis bekerült a hírekbe, ezért elárulom: Daphne Strazzát és a férjét szombat
éjjel az otthonukban megtámadták. Úgy véljük, az elkövető megegyezik a maguk és
Brinkrnanék támadójával.
– Daphne? – suhant át együttérzés és döbbenet Rosa arcán, miközben szorosan
belekarolt a férjébe. – Mint minket?
– Igen. Fizikailag sokkal súlyosabban megsérült, de felépül. A férjét viszont
meggyilkolták.
Rosa arcából kifutott a vér.
– Meghalt?
– Az elkövető egyre erőszakosabb. Viszont nyugodtan ki merem jelenteni, hogy
magukkal már befejezte. Nincs oka visszatérni. Továbbá azzal, amit most elmondtak,
újabb mozaikdarab került a helyére. Segítettek abban, hogy végül megtaláljuk.
– Biztos benne, hogy nem a férje volt Daphne bántalmazója?
Eve igyekezett, hogy a hangja és a tekintete is nyugodt maradjon, habár a fejében
megszólalt a vészcsengő.
– Ezzel mire céloz?
Rosa remegő ujjakkal felemelte a teáját és kortyolt belőle.
– Dolgoztam már együtt bántalmazott nőkkel. Nem vagyok szakember, de jártam néhány
otthonban. Felismerem a jeleket. Nem vagyok terapeuta, de tudom. Ha fizikailag nem
is bántotta a férje, de érzelmileg mindenképp. Tudom, hogy félt tőle Daphne. Láttam
rajta.
Nem te vagy az egyetlen, gondolta Eve.
– Nincs bizonyítékunk, ami alátámasztaná azt a feltételezést, hogy a támadás
estéjén dr. Strazza bántalmazta vagy megerőszakolta a feleségét. Nem vonom kétségbe
a megérzéseit és a megfigyeléseit, Mrs. Patrick. Csakhogy Anthony Strazzát éppen
úgy megtámadták, mint a feleségét, méghozzá egy ismeretlen.
Rosa egy pillanatra Neville vállára hajtotta a fejét, majd kihúzta magát ültében.
– Elárulja, hogy hol van most Daphne?
– Sajnos, nem oszthatom meg magával ezt az információt.
Rosa bólintott.
– Akkor adja át neki, hogy ha beszélni vagy találkozni szeretne velem, nyugodtan
hívjon csak fel. Segít. Lorival is szokniuk beszélgetni. Lori Brinkmannel. Tudom,
hogy segít.
– Ennyit megtehetek. Meg is teszem. Jól jön majd neki egy erős váll.
– Én nem vagyok erős.
– Téved – állt fel Eve. – Idejött és önként felajánlotta, hogy segít egy segítségre
szoruló embernek. Maga egyáltalán nem gyenge, Mrs. Patrick. A támadója sem tette
gyengévé.
Ahogy kiléptek az ajtón, Eve azonnal megpillantotta Kyle Knightlyt. Az egyik
ajtófélfának támaszkodva beszélgetett valakivel, miközben szemlátomást rájuk várt.
Ujjával jelzett a beszélgetőpartnerének és elindult Eve felé.
– Ezt majd én elintézem. Te addig keresd meg, hol készítik a sminket és a
jelmezeket, hátha ki tudsz deríteni valamit.
– Világos. Jobban fogok szórakozni, mint te – fordult meg Peabody.
Eve elindult előre.
– Valami gond van, Mr. Knightly?
– Úgy is lehet mondani – pillantott végig a hosszú folyosón, Neville zárt ajtaja
felé Kyle. – Neville és Rosa már kezdtek kilábalni ebből a rémálomból, erre maga
idejön kérdezősködni Nem akarom megint olyan állapotban látni őket.
– Ez érthető – figyelte Eve a körülöttük lebzselő alakokat, akik láthatóan égtek a
vágytól, hogy fél füllel elkapjanak egy-két pikáns részletet. – Nem beszélhetnénk
ezt meg zárt ajtók mögött?
– Dehogynem.
Knightly intett és előre indult. Keresztülvágtak egy termen, ahol több, hétköznapi
ruhába öltözött ember tömörült. Néhányan Kyle nevét kiáltották vagy felugrottak és
sietve feléje indultak.
A férfi párat egy intéssel elküldött, másokhoz gyorsan szólt néhány szót.
– Mindjárt visszajövök, Jen. Tényleg nagyon kell az a jelentés, Bry.
Átvágtak egy apró recepción, ahol egy garbós-farmeres férfi állt a pult mögött.
– Hé, Kyle – kezdte. – Myra Adams az SAR-től szeretne egy ’linkkonferenciát…
– Szükségem van néhány percre, Barry.
Ezzel belépett az irodájába, majd becsukta Eve mögött az ajtót.
Neville-nek jutott a sarokiroda, Kyle birodalma viszont csaknem kétszer nagyobb
volt az övénél. A falakat videoposzterek borították, a polcokra emléktárgyakat es
díjakat zsúfoltak. A távolabbi fal és a hatalmas fali képernyő előtt széles, félkör
alakú, palaszürke íróasztal állt.
Kyle az egyik fotel felé mutatott, miközben a bárhoz sétált és kinyitotta a hűtőt.
– Pepsi. Neville-lel közös a szenvedélyünk. Kér egyet?
– Persze.
– Poharat?
– Dobozból is jó lesz.
Kyle kivett két üdítőt, lezökkent az Eve-vel szemben álló fotelbe és mindkettőt
felnyitotta.
– Megértem, hogy csak a munkáját végzi – nyújtotta Eve felé az egyiket.
– Én meg azt, hogy védeni akarja a társát és a feleségét.
– Neville-lel unokatestvérek vagyunk. Anyám és az anyja testvérek.
– Komolyan?
– Aha. Neville anyja cserediákként belezúgott Londonba, és tizennyolc eves kora
körül odaköltözött. Egyetemre, jobban mondva tudományegyetemre járt és férjhez
ment. Neville apja autóbalesetben veszítette el az első feleségét. Néha mi
látogattuk meg őket, néha ők minket. Jó néhány nyarat töltöttem odaát. Nevvel
imádtuk a videókat. Az apja rendező, így sikerült bejutnunk néhány forgatásra.
Végül azt vettük észre, hogy már gyerekként a saját produkciós irodánkat és a saját
stúdiónkat tervezgetjük.
– Amit végül sikerült megvalósítaniuk.
– Sikerült – hajolt előre Kyle. – Világosan mondom, hogy megértse. Nev nem csak a
társam, hanem családtag. Ráadásul a legjobb barátom. Ami vele és Rosával történt… –
dőlt hátra, és miközben kortyolt az üdítős dobozból, mereven bámulta a falat. – Ha
elkapom a gazembert, aki ezt művelte velük…
– Az az én dolgom.
– Komolyan? – nézett Eve szemébe Kyle. – Azóta már hét hónap telt el. Nem igazán
veszem észre, hogy végeznék a dolgukat.
– Márpedig észre fogja – felelt egyszerűen Eve. – Az unokatestvére felvetette, hogy
kérdezzem meg magát néhány cégről. A Jacko’s Cateringről és a Lone Star Rentalsról.
– Partit akar adni? Bocs – tette hozzá gyorsan Kyle, és masszírozni kezdte a
halántékát. – Komolyan bocsánatot kérek. Csak feszült vagyok. Rosie olyan
átkozottul törékenynek látszik.
– Maga is közel áll Rosához?
– Családtag. A fenébe, ott voltam, amikor Nev megismerte. Mondtam neki, hogy tegyen
valamit, de Rosa akkor még mással járt, és Nev nem olyan, aki tilosban vadászik.
Nem szokta elszeretni mások barátnőit. Mondjuk végül minden jól alakult. Mindegy –
rázta meg a fejét. – Jackót hívjuk a céges bulikra és partikra. Ugyanez a helyzet a
Loan Starral. Nekik mi közük ahhoz, ami a családommal történt?
– Csak elvarrom a szálakat. Magáncélra igénybe vette már a szolgáltatásaikat?
– Egyszer… talán kétszer béreltem a Loan Startól. Jackót egyszer hívtam. Nem nagyon
szoktam otthon vendégeket fogadni. Az a fajta vagyok, aki inkább kiválasztja a
nekik meg felelő éttermet vagy klubot.
– Biztosra veszem, hogy szerepel az aktában, de elárulná, hol volt, amikor az
unokatestvérét és a feleségét megtámadták?
– Aha, a másik két nyomozó is megkérdezte, ezért utána sem kell néznem – feszült
meg Neville arca, majd szemmel láthatóan ellazult. – Tudom, hogy fel kell tennie
ezt a kérdést, de akkor is sértő. Egy munkavacsorán vettem részt. Egy rendezővel
találkoztam, akit át akartunk csábítani egy projektre. Ez nagyjából fél héttől
tízig tartott. Végül sikerült megszerezni a rendezőt – tette hozzá mosolyogva. –
Utána hazamentem és átnéztem egy halom kezdeti projektről készült jelentést.
– Senkivel sem találkozott vagy beszélt?
– Csak a házidroidommal. Éjfél körül utasítottam, hogy hozzon nekem friss süteményt
és egy vaníliashake-et. Ez a gyengém. Már lefeküdtem, amikor hajnali három körül
lel hívott Olsen nyomozó. Azonnal a kórházba siettem – állt fel Kyle, az ablakhoz
sétált, majd körbejárt az irodájában. – Bocsánat, még mindig nagyon felkavar. Ahogy
abban az állapotban láttam őket. Még soha, semmi, semmi ehhez fogható nem történt
egyik szerettemmel sem. Persze olykor készítünk mocskos videókat, viszont azokban
minden csak trükk. Abban a pillanatban, ahogy a rendező kimondja: „Ennyi!”, mái
vége. Fogalmam sincs, hogy ennek vége lesz-e valamikor. Ez a szörnyeteg elrabolta
az életüket… a mindennapjaikat, az egészségüket. Hogy fogják visszaszerezni?
– Nagy lépést tesznek majd feléje, ha az elkövető rács mögé kerül.
Kyle visszaült a helyére.
– Ha bármit tehetek azért, hogy ez megtörténjen, vegye úgy, hogy már meg is tettem.
– Sok videót forgatnak itt?
– New Yorkban? Aha, van saját stúdiónk. Neville és én önfenntartónak, önellátónak
álmodtuk meg ezt a produkciós irodát. Ebben az épületben is berendeztünk egyet, meg
Brooklynban egy hangstúdiót. El kell helyeznünk a díszlet-munkásokat, a produkciós
csapatokat és a saját műsoraink, sorozataink íróit.
– A smink és a jelmez érdekel.
– Persze. Az egyik gyermekünk kapott egy Emmyt a jelmezre és a sminkre. Már két éve
fut. A Jdrványbolygó. Krisztusom, a nyomozók nem nézik a képernyőt?
– Ezt ismerem.
– A Járványbolygó kétéves, egyike az első eredeti sorozataidnak. A zombi
apokalipszis sohasem megy ki a divatból – intett maga mögé az egyik poszterre a
hüvelykujjával Kyle. A kép egy erős, ennek ellenére gyönyörű, számszeríjjal
felfegyverkezett nőt ábrázolt. Mellette kemény, jóvágású férfi állt katanával a
kezében. A párost minden irányból sétáló halottak vették körül. – Tavaly díjazták a
sminket, az eredeti forgatókönyvet, a legjobb vendégszereplőt, és mindennek a
tetejében a legjobb színészt.
– Szép.
– Naná. A díjak nem csupán csillogó vacakok, mert át lehet váltani pénzre és
nézettségre, amiből még több kreatív produkciót készíthetünk – legyintett. –
Sikerült valami nagyot és tartósat felépítenünk. Azzal foglalkozunk, amiről mindig
álmodtunk. Neville most kezdi összeszedni magát. Hosszú és nehéz utat járt be. Sem
rajta, sem Rosán nem segít, ha folyamatosan kérdezgetik őket a rendőrök.
– A valóság nem tűnik el, amikor a rendező kimondja, hogy ennyi, vagy elsötétül a
képernyő, Mr. Knightly. Maga segít az embereknek egy időre megszabadulni tőle, de
előbb-utóbb vissza kell térniük hozzá – állt fel Eve. – Köszönöm, hogy áldozott rám
az idejéből, és megértem az aggodalmait. Most mindkettőnknek jobb lesz, ha a saját
dolgunkkal foglalkozunk.
Kyle is felállt.
– M i is tettünk ajánlatot az Icove-projektre.
– Bocsánat, micsoda?
– Nadine Furst könyvére. Próbáltuk megszerezni a jogokat, azonban nekünk túl sokba
került. Gratulálok az Oscar jelölésekhez.
– Oké.
– Ma reggel jelentették be. Hét kategóriában is beválogatták: legjobb színésznő,
legjobb férfi-mellékszereplő, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv,
legjobb vágás, lég jobb hangkeverés és a Szent Grál, a legjobb film. Nem hallott
róla?
– Nyomozó vagyok, Mr. Knightly.
– Szólítson Kyle-nak. Ellenben nem csak egyszerű nyomozó, hanem az Icove-ügy
nyomozója.
– Nem, én a NYPSD nyomozója vagyok.
Eve kilépett az ajtón és elindult a központi recepció feli'. Menet közben felhívta
Peabodyt.
– Merre jársz?
– Egy emelettel fölötted, a sminkben. Jézusom, Dallas, találkoztam Adrianna Leóval.
Beszéltem vele, amíg a haját és a sminkjét csinálták egy jelenethez. Utána bejött
Joe P. Foxx, és azt hittem, ott helyben elájulok.
– Menjek fel?
– Mi? Nem, megoldom.
– Mi van az arcodon?
– Izé. Smink.
– Vonszold le a kisminkelt arcod a mélygarázsba – bontotta Eve a vonalat, miközben
emlékeztette magát, hogy ő küldte be Peabodyt a cukorkaboltba.
Lefelé menet a felvonóban igyekezett figyelmen kívül hagyni az Oscar-díjról beszélő
utastársait, de hirtelen észre vette, hogy az egyik nő őt bámulja.
Olyan meredten, hogy csaknem kiesik a szeme.
– Istenem, maga Marlo Durn!
– Nem, nem én vagyok az.
A nő kotorászni kezdett hatalmas retiküljében, miközben tántoríthatatlan
meggyőződéssel folytatta:
– Hatalmas rajongója vagyok. Itt kell lennie az egyik fotójának.
– Nem én vagyok Marlo Durn.
A nő, aki már a kezében tartotta a ’linkjét, most összevont szemöldökkel mérte
végig.
– Biztos benne?
– Tökéletesen.
– Akár a dublőre is lehetne az Icove-filmben. Mármint úgy értem, pontosan úgy fest,
mint ő festett Eve Dallas szerepében. Maga a dublőré?
– Nem.
Eve kimenekült a kabinból. Megvárta a következőt, azzal ment le a garázsba.
Beszállt a kocsiba és elindított egy keresést Kyle Knightly-ra. Amikor a társa
beült mellé, hosszan végigmérte.
– Miért kék a szempillád?
– Ettől sokkal nagyobbnak tűnik a szemem, és különben is, csak egy kicsit kék. Mags
profi külsőt varázsolt nekem.
– Roppant különleges.
– Nekem az – mormolta maga elé Peabody. – Ráadásul találkoztam az egyik kedvenc
színészemmel és kihallgattam a stúdió két profi sminkesét. Egyikük különleges
effektusokkal is foglalkozik… például a Járványbolygóban.
– Zombik.
– Aha, imádom azt a műsort. Időnként halálra rémít, mégis imádom. A stúdióban
mindenük megvan, amire az ismeretlen elkövetőnek szüksége lehetett. Ráadásul Mags
barátnője, Uma a jelmeztervezőktől és Hugh, Jacko unokája néhány hónapja
félrandizott.
– Félrandizott?
– Párszor elmentek együtt szórakozni, de nem illettek össze. Ellentétben Hugh
barátjával, Antonnal, aki Jacko csaposa. Vele már előrandiznak.
Eve kikövetkeztette, hogy az előrandizás komolyabb dolog lehet, mint a félrandizás.
– Talán mégis megérte kékre festetned a szempilládat.
– Biztosra veheted, hogy veszek ilyen szempillafestéket. Hallottad? A videónkat a
legjelentősebb kategóriákban jelölték az Oscarra!
– Peabody.
– Ez szuper, Dallas. Nadine az égig ugrik örömében. Meg fogja nyerni az Oscart.
Máris írok neki.
– Peabody.
– Később. Később fogok írni neki. Most utánanézek a hallott neveknek.
– Remek terv.
– Izgalmas volt, hogy az Adrianna Leo melletti székben sminkeltek. Tényleg nagyon
szép nő. Mags szerint totál jó fej. Wendy Rush meg egy szemétláda… pedig mindig
kedves szerepeket kap, holott a valóságban egyáltalán nem olyan. Meg azt is
mesélte, hogy Joe Foxx nem csak szimpi, hamm állandóan képeket és rövidfilmeket
mutogat a gyerekeinek. Imádja a családját, amitől még szimpatikusabb.
– Mags szeret fecsegni.
– Így tudtam meg, hogy a jelmezes barátnője randevúzik Jacko egyik emberével, meg
egy csomó mindent a sminkről. Ki mit csinál, honnan szerzik be az anyagokat, mi
mennyire elérhető a piacon. Mags csak stúdiómunkát vállal, de számos színész
szabadtéren is forgat, és ilyenkor gyakran együtt utaznak a sminkes csapattal.
Akadnak közöttük szabadúszók, akik projektről projektre, cégről cégre vándorolnak,
és olyan nők, akik az On Screen alkalmazottai – nézte fejcsóválva a kezében tartott
számítógépet Peabody. – A látszólag leggyanúsabb alakra nem illik rá a
személyleírás és a jellemrajz. Mags azt mondta, hogy ez a Max Bloombaum a
szörnysminkesek ásza. Éppen ezért kérték fel, hogy dolgozzon a Járványbolygóban.
Hatvanhárom éves, hat láb két hüvelyk magas, nős, három gyermek apja, és már két
unokája született.
– Túl magas és ráadásul családos. Elindítottam egy keresést Kyle Knightlyra. Fejezd
be, kérlek.
– Gyanúsnak találtad?
– Kapcsolatban áll az első áldozattal, igénybe vette a cateringeseket és a
kölcsönzőcéget, hozzáfér a kellő sminkhez és az effektekhez. Az alibijét csak egy
házidroid igazolta – dobolt ujjával a kormánykeréken Eve. – Őszintének tűnt és
érzelmileg kötődik Patrickékhez. Csakhogy nagyjából öt láb nyolc hüvelyk magas,
ismerte a házukat és könnyen kideríthette a terveiket. Nőtlen, egyedül él.
– Rajta vagyok… várj! – kapta elő a ’linkjét Peabody – Itt Peabody nyomozó. Igen,
Mr. Brinkman, köszönöm, hogy visszahívott. Az nagyszerű lenne. Máris indulunk
magukhoz. – Igen, uram, úgy lesz. Köszönöm – hajolt előre, és betáplálta Brinkmanék
címét a műszerfalba épített számítógépbe. – Otthon vannak és szívesen beszélnének
velünk.
Eve befordult a következő sarkon és a város pereme felé vette az irányt.
– Kyle Knightly – olvasta Peabody a szöveget. – Fehér bőrű, harmincegy éves, öt láb
nyolc és egy negyed hüvelyk magas, a súlya százötvenkét font. A connecticuti
Greenwichben született Lorinda Mercer és Quentin Knightly egyedüli gyerekeként. Jó
iskolákba járt – tette hozzá. – Magániskolákba, előkészítőbe, főtárgyként
filmművészetet hallgatott a Julliárdon két éven keresztül, majd Londonban folytatta
a tanulmányait. Nőtlen, az aktájában bejegyzett élettársi kapcsolata sem szerepel.
Kisebb produceri munkákat végzett Angliában, Franciaországban és New L. A.-ben.
2055-ben Neville Patrickkel, az unokatestvérével közösen megalapították az One
Screen Productionst. Ezek után néhány, ezzel kapcsolatos cikkre mutató link
következik.
– Azt majd később.
– Először egy alacsony költségvetésű, de a kritikusok által elismert sorozatot, a
Városlakókat forgatták le, amit az első évadot követően levettek a műsorról. Ezt
több, ugyancsak sikeres sorozat követte. A rendőri nyilvántartásban nem szerepel. A
vagyonát tizenhat és fél millió dollárra becsülik… mármint a magánvagyonát. A cég
értéke, főként a Járványbolygó, a Tengerparton és a Legyőzött Camelot sikerének
köszönhetően valamivel alatta marad az ötszázmilliónak. Ássak még mélyebbre?
– Egyelőre ne. A többiekre is keress rá. Közben meglátjuk, hátha Brinkmanéknál
kiderül valami.

TIZEDIK FEJEZET
Brinkmanék egy régi, de jól karbantartott házban éltek. Az épület méltóságteljesen
viselte a korát, ami éles ellentétben állt a felszerelt, lehető legmodernebb
biztonsági rendszerrel. Eve három kamerát számolt össze, de úgy vélte, oldalt és
hátul még több lehet belőlük. A vaskos bejárati ajtót három csillogó rendőrségi zár
védte. Mellette a rózsaszín téglák között tényei lenyomat-olvasó lapult.
Amint megnyomta a csengőgombot, a biztonsági számító gép azonnal a neve és a
jövetele célja felől érdeklődött.
– NYPSD. Dallas hadnagy és Peabody nyomozó. Vámul bennünket.
 
Kérem, emelje fel az igazolványát beolvasásra és ellenőrzésre.
 
Eve engedelmeskedett. Akárcsak Peabody.
 
Köszönöm. A személyazonosságuk ellenőrzése megtörtént. Kérem, várjanak.
 
Néhány pillanattal később nyílt az ajtó. Az előttük álló férfi Summersethez hasonló
öltönyt viselt, csakhogy a vékony komornyikkal ellentétben neki olyan széles volt a
válla, mint egy Arena Ball-játékosnak, és kidudorodó zakója arra utalt, hopp
fegyvert rejteget alatta.
– Hadnagy, nyomozó, megkapták az engedélyt.
A második védelmi vonal, gondolta Eve, miközben belépett az előszobába. Egy magas
tükör, egy hosszú asztal és egy halvány vízililiomot ábrázoló festmény adott tágas
illúzióit a szűk, folyosószerű térnek.
– Maxine majd elveszi a kabátjukat.
Eve végigmérte a fekete ruhás asszonyt. Ő lehetett a házvezetőnő, de szemlátomást
akkor sem esett volna kétségbe, ha szét kell rúgnia néhány hátsót. Eve kibújt a
kabátjából és feléje nyújtotta.
– Jöjjenek utánam – folytatta a férfi, majd átkísérte Eve-et és Peabodyt az
előszobából nyíló nappaliba.
Tűz égett a kandallóban. Odabent minden ragyogott és semmi sem tűnt nem odavalónak.
Eve divatosan elegánsnak írta volna le, ami azért messze állt a kényelmestől.
A házaspár a zselékanapén ült, melyet kék háttér előtt lépkedő égővörös madarak
díszítettek. Olyan szorosan egymás mellé húzódtak, mint akik derékban és vállban
összenőttek.
Ira Brinkman kócos haja már kezdett őszülni, valamiért Feeney-t juttatta Eve
eszébe. Miközben a felesége kezét fogta, kék szemével higgadtan figyelte a
látogatóit.
Lori kávébarna bőrt örökölt az őseitől, éles, sötét szemöldöke alatt pedig
kékeszöld szempár ült. Hosszú, sűrű szempillája idegesen, kimerülten rebbent egyet-
egyet.
Ira megszorította a felesége kezét, majd elengedte és felállt.
– Dallas hadnagy, Peabody nyomozó, a feleségemmel szomorúan hallottuk, hogy újabb,
még tragikusabb incidens történt.
– Igen, uram. Nagyon köszönjük, hogy szakítottak időt erre a beszélgetésre.
– Ez nagyon nehéz.
– Megértem. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megkönnyítsük.
– Foglaljanak helyet. Kérnek valamit?
– Ne zavartassák magukat – foglalta el Eve és Peabody a heverővel szemben
felállított székeket. – A társammal már megismerkedtünk a magukat ért támadás
részleteivel. Együttműködünk Olsen és Tredway nyomozókkal.
– Biztos, hogy ő volt? – szólalt meg selymes hangon Lori Brinkman. – Biztos benne?
– Pillanatnyilag minden bizonyíték erre utal. A legutóbb elkövetett támadás
túlságosan sok részletben megegyezik a magukat, illetve a Patrickékat ért
támadással.
– Csakhogy a tettes most megölt valakit. Minket is megölhetett volna. Tehetetlenek
voltunk. Meggyilkolta a férjet. Irát éppen úgy meggyilkolhatta volna.
– Nem tette meg – szorította meg Ira a felesége kezét. – Itt vagyok melletted.
– Folyamatosan ütötte. Még azután is, hogy Ira megadta neki a kombinációt. Még
akkor is, amikor… amikor kimondtam, amit hallani akart tőlem. Azt hittem, végez
velünk hunyta le Lori a szemét, és vett egy mély lélegzetet. – Nem így történt.
Tudom, hogy nem a mi hibánk volt. Ezt már világosan megértettem.
– Nem, semmi nem a maguk hibája abból, ami történt.
– Mégis megtörtént. Az ember először mindig azt kérdezi, hogy miért… Miért éppen
velünk? Utána rádöbben és megpróbálja elfogadni, hogy nincs magyarázat – hajtotta
Ira vállára a fejét Lori. – Aki gonosz, az gonosz dolgokat visz végbe. Nincs válasz
a kérdésre.
– Lennie kell néhány válasznak, amelyek segítségével elfogjuk a tettest, még ha az
nem is észszerű magyarázat a történtekre.
– Lenni kell néhány válasznak? – visszhangozta Ira.
– Miért Patrickék, miért maguk, miért Strazzáék? Házaspárok, gyermektelen
házaspárok, akik jó környéken álló házakban laknak.
– Három eset már rendszer – jelentette ki Lori. – Forgatókönyveket írok.
– Úgy tudtam, maga ügyvéd.
– Igen. Csak mellékállásban írogatok… álneveken. Több ez, mint hobbi, de kevesebb,
mint munka. Továbbá részt vettem több thriller forgatókönyvének a javításában.
Három már rendszer. Ugyanabba… ugyanabba a típusba tartozunk.
– Igen, három eset szerintünk is rendszer, és ez a segítségünkre lehet. Úgy véljük,
magukat pontosan ugyanúgy szemelte ki a tettes, mint a többieket. Továbbá már nem
fog visszatérni – tette hozzá Eve, és látta, hogy félelem költözik Lori
tekintetébe. – Ha ragaszkodik a rendszeréhez, máris kiválasztotta a következő
áldozatait. Talán segíthetnek abban, hogy megfékezzük.
– Éppen ezért egyeztünk bele ebbe a beszélgetésbe – mondta Ira –, mert mindent,
mindent megtennénk, hogy megfékezzük és biztosra vegyük, hogy rács mögé került. Meg
akartam ölni. Sohasem voltam erőszakos ember, de puszta kézzel akartam végezni
vele. Azt álmodtam, hogy kiszabadulok és a hálószobánkban verem agyon – villogott
Ira szeme. – Újra és újra megütötte Lorit, újra és újra megerőszakolta. Közben
engem figyelt. Vigyorogva. Én pedig nem tehettem semmit.
– Ezzel akarta megalázni magát, Mr. Brinkman – mondta Peabody. – Ez volt az egyik
elsődleges célja. Gyáva és gyenge, ezért fenyegette a feleségét. Azzal fenyegette,
hogy megöli magát.
– Engem használt, hogy Irát bántsa, és Irát használta, hogy engem bántson. Igen,
valóban gyáva, ennek ellenére még nem sikerült elkapni.
– Egyre gyűlnek az apró részletek, amelyek segítségével talán sikerül.
Lori visszafordult Eve felé.
– Azt mondta, kiszemelt. Kiszemelt bennünket. Mit jelképezünk neki?
– Ezen még dolgozunk. A történtek előtt nem álltak kapcsolatban Patrickékkel?
– Nem… legalábbis nem ismertük őket – erősítette meg Ira.
– Nemrég értesültem róla, hogy az On Screen megszerzett egy forgatókönyvet, amit én
javítottam és az előző tulajdosonak lejártak a jogai.
– Ez mikor történt? – kérdezte Eve.
– A múlt hónapban, a múlt hónap elején. Még nem találkoztam, nem is beszéltem a
producerekkel. Eszembe sem jutott a szórakozás, márpedig én szórakozásból
foglalkozom forgatókönyvekkel. Néhány hete találkoztunk Neville-lel és Rosával.
Nikki… vagyis Olsen nyomozó intézte el, miután megkértem rá. Sokat segített, hogy
leültünk négyesben beszélgetni – pillantott Ira felé, aki rámosolygott és az
arcához, szorította a felesége kezét. – Sokat segített – ismételte meg Lori. –
Rosával azóta is beszéltünk néhányszor. Fiatalabb nálam, és nem sokkal azelőtt
házasodtak össze, hogy… Éppen csak hogy elkezdték a közös életüket. Azt hiszem,
neki sokkal nehezebb.
– Nekem erős nőnek tűnt.
Lori a beszélgetés kezdete óta először elmosolyodott.
– Szerintem is erős. Mint én. Mint mi – nézett Irára. –Kérdezze meg, amit meg kell
kérdeznie.
– Rendeltek már a Jacko’s Cateringtől?
– Jacko’s Catering? – pillantott zavartan Eve-re Lori. – Nem. Évek óta a First
Classt bízzuk meg az ilyesmivel. A barátnőm, Rhia a lelkes hívük, de…
– Vagyis jártak olyan eseményen, ahová ők szállították ennivalót?
– Igen.
– Mi a helyzet a Loan Star Rentalsszal?
– Fogalmam sincs. Ira?
– Nem, nekem sem hangzik ismerősnek. Miért?
– Csak igyekszünk utánajárni mindennek. Gyakran hívnak vendégeket? Baráti vagy
szakmai társaságot?
– Alkalmanként fogadtam már itthon az ügyfeleimet vagy az üzlettársaimat – felelt
Ira. – Viszont sokkal gyakoribb, hogy elviszem őket ebédelni vagy vacsorázni
valahová. Természetesen a barátaink jártak nálunk.
– Ira szeret főzni, ezért ha átjön néhány barátunk, akkor mindig ő készíti a
vacsorát. Viszont ha többen jönnek, akkor Lilia és a First Class mindent elintéz.
– Lilia?
– A mindenesünk… és ezt a legjobb értelemben mondom, Ira kényszeresen rendezi a
dolgait, én viszont nem. Mindig kudarcot vallok, ha időpontok, dátumok vagy listák
kerülnek szóba. Különösen akkor, ha nyakig merülök egy ügyben. Lilia viszont
mindent fejben tart. Csak annyit kell mondanunk hogy ekkor és ekkor partit
szeretnénk adni, ő pedig mindenre odafigyel… még arra is, hogy időben abbahagyjam
aznap a munkát, zuhanyozzak le és öltözzek át.
– Egyszer-kétszer előfordult, hogy az utolsó pillanatban készültél el – csípett
bele némileg megnyugodva Lori karjába Ira.
– Lilia Dominick? – nézett fel a zsebszámítógépéből Peabody.
– Igen. Már vagy nyolc éve dolgozik nálunk. Mellette Ira kényszeres rendszeretete
maga a megtestesült káosz – simogatta meg Ira térdét. – Arra gondol, hogy a tettes
járt nálunk? Hogy egyszer meghívtuk az otthonunkba?
– Minden lehetőséget megvizsgálunk, Mrs. Brinkman. Ha végül megtaláljuk a tettest,
emlékezni fog rá. Azon az éjjelen viszont nem hívták meg. Semmiképpen sem felelősek
a történtekért.
Eve nem akarta, hogy Brinkmanék leragadjanak ennél a lehetőségnél, ezért gyorsan
témát váltott.
– Olsen és Tredway nyomozók szerint a támadást megelőzően egyikük sem ismerte
Patrickéket. Strazzáékat ismerték?
– Történetesen beszéltem Rosával… felhívott, mielőtt maguk ideértek, és arra
jutottunk, hogy volt olyan esemény, amelyen mindhárman megjelentünk. Csak
találkozni nem találkoztunk egymással.
– Milyen eseményekről beszél?
– Izé… A tavaly áprilisi Művészgáláról. Meg a Téli bálról nem az ideiről, hanem az
azt megelőzőről. Az ideire egyikünk sem ment el. Ezen kívül is akadt néhány
alkalom, ami most nem jut eszembe. Éppen ezért van szükségem Liliára. Rosa segít a
művészgálák megszervezésében. Csodálatosak. Idén megint elmegyünk – fordult Ira
felé.
– Persze hogy elmegyünk.
– Ja, és eszembe jutott még egy. Várjon – kocogtatta két ujjával a halántékát Lori.
– Mindjárt. A Legyen Szíved bál. Ez egy Valentin-napi rendezvény, jótékonysági bál
a St. Andrews Kórházzal karöltve.
Újabb kapcsolódási pont, gondolta Eve.
– Ennek ellenére nem találkoztak Strazzáékkal?
– Dr. Strazzával történetesen összefutottam – árulta el Ira. – Egy közös ismerősünk
mutatott be minket, amikor egymásba botlottunk. Az egyik jótékonysági eseményen
történt. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a Művészgálán. Olyan rövid ideig
tartott, hogy csak a történtek miatt jutott újra eszembe.
– Beszélgettek egymással?
– Igazából csak néhány udvarias üdvözlő szót váltottunk, Én a bárhoz mentem az
ismerősömmel, és dr. Strazza is elsétált. Te Rhiával és Liliával kimentéi a női
mosdóba – fordult Lori felé Ira. – Én meg a pult felé indultam Chase-zel.
– Chase Bensóról beszél – magyarázta Lori. – A férjem mindenkit ismer és úgy szórja
a neveket, mint mások a kertben a vetőmagot.
– Ugyan már, Lori.
– A feleségével nem találkoztak? – puhatolózott Eve. – Daphne Strazzával?
– Nem, abban a pillanatban éppen nem volt a férje mellett… és tényleg csak egy
pillanatra futottunk össze. Chase elkapta a pasast és szokása szerint szívélyesen
megrázta a kezét. Azt hiszem, még a feleségéről is érdeklődött. Valahogy úgy, hogy
„Hol az a bűbájos teremtés, akit elloptál előlünk? Chase mindig így beszél. Ha jól
emlékszem, Strazza azt felelte, hogy elment bepúderezni az orrát.
– Micsoda ostoba kifogás – dünnyögte Lori.
– Lehet, de így, visszagondolva Strazza kissé bosszúsnak tűnt. Chase gyakran vált
ki ilyen reakciót az emberekből Mindegy, szóval bemutatott bennünket egymásnak,
Strazza biccentett és továbbment. Az egész tényleg csak másodpercekig tartott. Egy
szempillantásig. Chase utána tett valami megjegyzést arra, hogy Strazza mennyire
barom módjára viselkedik a fiatal szexi feleségével, és ennyi.
– Hány női mosdó lehetett ott? – gondolkodott hangosan Eve.
– Volt egy nagy – árulta el Lori. – Az ember elsétálhatott a kisebbekhez, de
mindenki a jól elhelyezett, csodaszép nagyba járt. Jelent valamit, ugye, hogy mind
a hatan egyszerre voltunk ott azon az estén?
– Elképzelhető – vette elő Eve a jegyzeteit, és kikereste Daphne Strazza
igazolványképét. – Talán erről felismerik.
Lori elvette és figyelmesen megnézte.
– Gyönyörű. Az ember nem felejti el ezt az arcot. Igen, láttam, láttam az
előtérben. A Művészgálán. Még beszéltem is vele. Sírt… habár mindent megtett, hogy
leplezze. Megkérdeztem tőle, hogy minden rendben? Azt felelte, hogy fáj a feje és
be kellett vennie egy fájdalomcsillapítót. Hátul mélyen kivágott, meseszép fehér
ruhát viselt ízlésesen elrendezett, csillogó díszekkel és spagettipántos
mellénnyel.
Ira felnevetett.
– Lori sokszor még azt sem tudja, milyen nap van, de egy ruhát sohasem felejt el.
– Mint ahogy azt sem felejtettem el, hogy láttam egy foltot a bal karján –
érintette meg Lori a bicepszét. – Egy apró, vöröses horzsolást. Friss horzsolást.
Mint akibe erősen belecsíptek. Azért emlékszem rá, mert csodaszép nő volt egy
csodaszép ruhában, akin annak ellenére látszott, milyen szomorú, hogy minden
erejével igyekezett leplezni – vett Lori egy mély lélegzetet. – Szeretném, ha
megmondaná neki… ha megkérdezné, hogy meglátogathatom-e. Hogy szeretne-e beszélni
velem, velem és Rosával. Talán még nem áll rá készen, de nyugodtan adja meg neki a
számom. Később majd…
– Megmondom. Nem szeretném újra felidézni azt az éjszakát, de arra kérem, hogy
mutassa meg nekünk a hálószobát.
– Már nem ugyanolyan – pillantott a férjére Lori, mint aki arra vár, hogy Ira
rábólintson. – Felkísérjük. Átrendeztük magyarázta, miközben előreindult. – Először
vissza sem tudtunk jönni. Átköltöztünk a hamptoni házunkba, és még az is szóba
került, hogy ezt eladjuk.
– Azóta lakunk itt, hogy összeházasodtunk – tette hozza Ira. – Végül arra a
döntésre jutottunk, hogy inkább átrendezzük és megerősítjük a biztonsági rendszert.
Teszünk egy próbát, és ha egyikünk még mindig úgy érzi, hogy el kellene adnunk,
akkor tényleg megválunk tőle.
– Csodás ház – jegyezte meg Peabody. – Megnyugtatja az embert, ugyanakkor érezni
benne a történelmet. Szerintem illik magukhoz.
– Ugyanígy gondoljuk – nyitott ki az emeletre érve hu egy dupla ajtót. – Ide is
szereltünk egy kiegészítő biztonsági rendszert.
Eve belépett.
Az aktához csatolt fényképen trópusi kék falak látszottak. Azóta nyugodt tópszínre
festették őket. Az ágy hatalmas krómfejét és -lábát sokkal egyszerűbbre cserélték.
A berendezési tárgyak is egyszerűségről meséltek, a színeket úgy választották, hogy
megnyugtassa a szemlélőt.
Eve észrevette a mozgásérzékelőket, a riasztókat és a biztonsági zárakat az
ablakokon.
– Egyben pánikszobaként szolgál – magyarázta Lori. Az ajtót belülről
megerősítettük. Leereszthetünk elé egy acéllemezt. Saját riasztó- és kommunikációs
rendszert építettünk be. Némiképp túlzás, de…
– Semmi sem túlzás, amitől nagyobb biztonságban érzik magukat a saját otthonukban –
felelt Eve.
A változtatások ellenére tisztán látta maga előtt, hogy mi történt.
Ez is illeszkedik a rendszerbe, gondolta. A gyilkos módszeresen dolgozik.
– Megvan még a házidroid?
– Nincs. Miután visszakaptuk a rendőrségtől, újraprogramoztattuk és eladtuk –
karolta át Lori vállát Ira. – Biztonsági őröket vettünk fel, valamint egy bentlakó
házvezetőnőt, aki szintén dolgozott már biztonsági őrként.
– Oké. Köszönöm az idejüket, és azt, hogy beengedtek ide. Nem bánják, ha beszélünk
Lilia Dominickkel?
– Egyáltalán nem – felelt Lori. – Nem felejti el átadni Min. Strazzának az
üzenetem?
–Még ma beszélek vele.
– Találja meg a tettest – szorította magához Ira a feleségét. – Csukja le.
Így lesz, gondolta Eve, hangosan viszont csak annyit mondott:
– Mindent megteszünk, ami tőlünk telik.
 
– Hívd fel a mindenesüket, hátha be tud jönni a kapitányságra – húzta fel a
hópehellyel díszített sapkáját Eve, mivel amíg Brinkmanékkal beszélgettek, szakadni
kezdett a hó. – Beugrunk a kórházba, utána meg összerakjuk, amit eddig megtudtunk.
– Az áldozatok egyszerre vettek részt ugyanazon az eseményen. Ez nem lehet
véletlen.
– Aha. A gyilkos is ott járt. Ezt biztosra veszem. Vagy a személyzet tagjaként,
vagy a meghívottak között. Látta ezeket az embereket és valami beindította a
fogaskerekeket az elcseszett fejében.
A sűrű, apró pelyhekben zuhogó hó elől Eve valósággal bemenekült a volán mögé.
– Közéjük akar kerülni – sorolt be a forgalomba. – Ezt súgják az ösztöneim.
Kiváltságos helyzetű… esetleg régen az volt. Vagy az első, vagy a második. Ismeri
az életvitelüket.
– A cateringesek vagy a kölcsönzőcég.
– Ez sem véletlen, mivel véletlenek nem léteznek. A tettes is Igénybe vette a
szolgáltatásaikat vagy járt olyan rendezvényen, ahol ők is jelen voltak. Ismer
valakit, esetleg többeket az ott dolgozók közül. Eleget tud ahhoz, hogy információt
szerezzen tőlük az áldozatokról, amit figyelmetlenségből vagy némi ösztönzésre… –
dörzsölte össze Eve a hüvelyk- és a mutatóujját. – Nem számít, hogyan csinálta,
sikerült összekapcsolnunk az áldozatokat. A tettes nem véletlenszerűen választotta
ki őket. Kifejezetten azokra vadászott, akik megfeleltek a szempontjainak –
hallgatott el, amíg a társa beszéli Lilia Dominickkel.
Peabody lenémította a ’linkjét.
– Azt mondja, bejön, ha szükséges, de csak délután öt után ér rá. Eltemeti a munka.
Viszont nincs messze innen az irodája. Ha beugrunk, átrendezi a napirendjét.
Készségesnek hangzik – tette hozzá. – Meg kissé zaklatottnak.
– Mondd meg neki, hogy egy órán belül ott leszünk.
Mialatt Peabody egyeztette a találkozót, Eve beállt a kórház parkolójába.
– Most nincs az irodájában – tájékoztatta Peabody de félórán belül beér.
Felmentek Daphne emeletére és elsétáltak a nővérpult előtt. Eve odabiccentett az
ajtó előtt őrt álló egyenruhásnak.
– Járőr.
– Hadnagy. Csak orvosok és ápolók jártak odabent, Levest küldtek neki egy Jacko’s
nevű helyről. Az orvosok szerint maga engedélyezte. Jó nagy fazék volt. Még én is
kaptam belőle. Nagyon ízlett – jelentette ki a járőr, majd feszengeni kezdett. –
Többször behívott és megkért, hogy nézzem meg, a fürdőszobát, nézzek be az ágy alá,
a szekrénybe. Közben nevetett, de csak kényszeredetten. Tudott erről?
– Aha.
– Egy óra után arról beszéltek a nővérek, hogy milyen szépen gyógyul, és holnap
talán hazaengedik. Ez eléggé kiborította, de igyekezett leplezni.
– Oké. Pihenjen egy keveset, járőr. Adok negyedóra szünetet.
Eve belépett az ajtón.
Daphne az ablak elé állított széken ült és közömbösen simogatta egy tablet
képernyőjét. Hosszú haja egyszerű lófarokba fogva lógott a bal vállára. Szépségét
még a verés nyomai sem tudták elnyomni.
Felnézett és megpróbálkozott egy futó mosollyal.
– Hogy érzi magát? – érdeklődött Eve.
– Jobban. Már járkálás közben sem fáj nagyon. Mondták hogy nyugodtan üldögélhetek
itt, vagy akár lemehetek a belső kertbe. Úgy gondoltam, teszek egy próbát.
Lemegyek. Csakhogy…
– Csakhogy?
– Dr. Nobel megígérte, hogy intézkedik és tovább maradhatok, viszont mindenki más
azt mondja, hogy holnap hazaengednek. Képtelen vagyok oda visszamenni.
– Nem kell visszamennie.
– Fogalmam sincs, hová mehetnék.
– Mondjuk az egyik barátjához.
– Nekem… nekem nincs senkim, akinél ott maradhatnék.
– A családja… – kezdte Eve, mire Daphne minden izma megfeszült.
– Nem. Ők nem itt laknak.
– Mivel a családja puszta említésére visszaköltözött az a különös fény Daphne
szemébe, Eve nem erőltette a dolgot.
– Akkor menjen szállodába. Egy járőr majd elkíséri és ott marad magával. Szüksége
lesz néhány holmira a házából.
– Min… a boltban megvehetek mindent.
– Aha, megvehet – foglalta el Eve a szemközti széket, és intett Peabodynak, hogy
üljön az ágy szélére. Csak lazán, cseppet sem fenyegetően, gondolta. – Ha ír egy
listát, szívesen bevásárolunk. Akár a házból is idehozzuk a saját holmiját.
– Majd… talán. Szükségem van néhány dologra, és pillanatnyilag nem tudok fizetni.
Kaptam egy tisztasági csomagot, de…
– Egy nőnek szüksége van a saját kozmetikumaira – erősítette meg Peabody. – A
megszokott sminkjére, néhány kényelmes ruhára. Nagyon szép pizsamát adtak.
– Jilly… az egyik nővér? Tőle kaptam. Azt mondta, majd rajta lesz a számlán. Azt… –
telt meg könnyel a szeme. – Azt sem tudom, hogyan fogom kifizetni a számlát. Van
biztosításom, de… nem tudom, mit és hogyan kell elintézni. Beszéltem Dellel… dr.
Nobellel, aki azt mondta, hogy egyelőre ne foglalkozzak vele, és majd ha készen
állok rá, akkor beszéljek egy ügyvéddel a férjem… Anthony házáról.
– Ez logikusan hangzik. Igazság szerint ma délután én is fel akarok hívni egy
ügyvédet, hogy megbeszéljek vele néhány apróságot.
Daphne szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Ó, akkor talán megkérdezhetné tőle, hogy nekem mit kellene tennem. Hogyan
fizessem a kórházat és hogyan vegyek ki egy szállodai szobát, amikor el kell mennem
innen.
– Megkérdezem. Randall Wythe az ügyvédje, igaz?
– Azt hiszem… igen. Mielőtt összeházasodtunk, aláírtam néhány papírt. Ezután
mindent a férjem intézett.
– Oké. Tudnia kell, Daphne, hogy másik két párt is meg támadtak, akik mind
keresztülmentek azon, amin most maga is keresztülmegy.
Daphne összeszorította a száját és bólintott.
– Már találkozott velük. Egyikükkel együtt dolgozott. A másikkal egy rendezvényen
futott össze.
– Komolyan?
– Rosa Patrick.
– Sajnálom. Nem emlékszem. Nem jut eszembe senki, akit így hívnak. Borzasztó a
memóriám – kezdte gyorsabban kapkodni a levegőt. – Komolyabban kell próbálkoznom,
Szörnyű udvariatlanság elfelejteni egy ember nevét.
– Egyáltalán nem az – nyugtatta meg Eve. – Amikor együtt dolgoztak, még nem volt
férjnél. Akkoriban Rosa Hernandeznek hívták.
– Ó, hát persze! Igen, emlékszem. Emlékszem Rosára. Nagyon okos és türelmes. Sokat
hibáztam, és ő…
– Komolyan? Mert Rosa úgy mesélte, hogy maga remek munkát végzett.
– Jaj, csak udvariaskodni akart.
– Nem, egyáltalán nem. Azt mondta, reméli, hogy fognak még együtt dolgozni és
megkért, kérdezzem meg, hogy mikur ülnének le közösen felidézni azt a rendezvényt.
– Komolyan?
– Aha. Ezt világosan a tudtomra adta.
– Azt hittem…
– Mit?
– Semmit. Semmit – sütötte le Daphne a szemét, és a kezei kezdte nézegetni. –
Sajnálom, hogy szem elől tévesztettük egymást.
– Ő szintén sajnálja. A másik nőt Lori Brinkmannak hívják. Nem mutatkoztak be
egymásnak, ezért nem emlékezhet rá. Csak úgy összefutottak egy rendezvényen. Tavaly
tavasszal a Művészgálán. Emlékszik, hogy járt a Művészgálán?
– Igen. A fehér Delaney ruhámat vettem fel a fekete-fehér Rachel Caroll cipővel és
a Joquin Foster retiküllel… a gvöngycsatos feketével.
– Ez vicces. A nő, akiről beszélek, rettenetesen nehezen jegyzi meg a neveket és a
dátumokat, viszont sohasem felejt el egy ruhát. Úgy látom, maga is emlékszik a
ruháira.
– Fontos, hogy az ember jól öltözött legyen, hogy mindig a megfelelő képet mutassa
magáról… és ne vegye fel kétszer ugyanazt.
– Pontosan. Ugyanazon a rendezvényen Lori Brinkman-imI is találkozott a női
mosdóban. Maga sírt.
– Erre… erre nem emlékszem – kapta félre Daphne a tekintetét. – Talán téved.
– Amikor rákérdezett, azt felelte, hogy rettenetesen fáj a feje.
– Időnként tényleg gyötör a fejfájás.
– Nekem is szokott fájni a fejem. Továbbá, ha valaki gyengének nevez, szétrúgom a
seggét, de ez én vagyok.
– Nekem… – értette meg egyszerre Daphne a hallottakat. –  Azokat a nőket ugyanúgy
megtámadták, mint engem? Rosát is bántották, mint engem?
– Rosa volt az első.
– Ó, sajnálom. Annyira sajnálom – remegett Daphne. – Nagyon megkedveltem. Okos,
vicces és kedves. Őt… őt is…
– Ma találkoztam vele. Tartja magát. Tudja, mennyire nehéz. Ennek ellenére
tanácsadásra jár és beszélget Lorival. Segít nekik, hogy beszélhetnek egymással.
Mindketten szeretnék, ha csatlakozna hozzájuk.
– Ó. Ó. Nem is tudom. Nem tudom, hogy tehetném, ha egyáltalán megtehetem – csuklott
el beszéd közben a hangja és körülnézett a szobában.
– Ő már nincs itt, hogy előírja, mit tehet és mit nem.
Daphne abbahagyta a pizsamafelsője markolászását. Az ölébe ejtette és
összekulcsolta a kezét.
– Nem értem, mire céloz.
– Egyelőre hagyjuk. Csak azt mondom: mindketten megértik, hogy mi történt, és
szeretnék megismerni. Ezzel egyaránt segítenek magán és magukon. Peabody megadja az
elérhetőségüket. Nyugodtan eldöntheti, hogy felhívja őket vagy sem.
– Ők is szégyellik magukat? – kérdezte halkan Daphne.
– Már nem, mert rádöbbentek, hogy nem csináltak semmit, amit szégyellniük kellene.
Ők túlélők, Daphne. Pontosan úgy, ahogy maga is egy túlélő. Ez a férfi… Nézzen rám
oké? Nézzen ide. Aki olyanokra vadászik, akiket gyengének lát, aki bántja, csapdába
ejti őket, erőszakoskodik velük… hall engem?
Eve megvárta Daphne bólintását.
– Aki szándékosan eléri, hogy a másik kevesebbnek, tehetetlennek érezze magát? Az
ilyen ember gyáva. Ők a gyengék, nekik kell szégyellniük magukat. A felkínált
segítséget nem gyengeség, nem szégyen elfogadni. Most mondta Rosáról hogy okos,
vicces és kedves. Nekem Lori is ugyanilyennek tűnt. Mindenkinek szüksége van
vidámságra és kedvességre. Gondolkodjon el ezen. Peabody?
– Már elkészültem – nyomtatta ki Peabody a címeket és  ’linkszámokat a
zsebszámítógépéből, majd a papírlapot az ágy mellett álló asztalra tette. – Keresse
meg őket, ha már készen áll.
– Előbb talán beszélek Dellel és dr. Mirával. Kikérem a tanácsukat.
– Nagyon jó ötlet. Szeretne mondani valamit, mielőtt elmegyünk? Semmi sem jutott az
eszébe?
– Sajnálom. Minden alkalommal, amikor megpróbálok emlékezni, hirtelen azt veszem
észre, hogy nem kapok levegőt. Amikor emlékezni akarok, azonnal megérzem annak a
férfinak a szorító kezét a nyakamon.
– Minden oké.
– Nekem… nekem is lenne egy kérdésem.
– Csak rajta.
– Hogy lehet az, hogy mindhárman voltunk már egyszerre ugyanott? Hogy ismertem
Rosát és azzal a másik nővel is találkoztam? Hogy lehet ez?
– Nagyon jó kérdés. Azon dolgozom, hogy kiderítsem a választ.
Eve kilépett az ajtón és látta, hogy a járőr a nővérekkel beszélget. Távozás előtt
intett neki, hogy térjen vissza a helyére.
– Látszanak rajta a jelek – jegyezte meg Peabody. – Alárendelt, önkritikus,
vonakodik, talán nem is tud döntést hozni megfelelő irányítás nélkül. A jelek
szerint elvágták a családjától és a barátaitól.
– Klasszikus bántalmazott feleség – bólogatott Eve. – Lépj kapcsolatba az
ügyvéddel. Beszélnünk kell vele.
– Szerinted fel fogja hívni a másik két nőt?
– Az orvosa biztatására talán felhívja őket. Örült, hogy látott bennünket.
Gyakorlatilag teljesen egyedül van abban a szobában. Azt hiszem, már hozzászokott
az egyedülléthez, és hálás, ha beszélhet valakivel. Felhívom a nevelőszüleit, majd
meglátjuk, ez hová vezet – pillantott az órájára, miközben a felvonó kabinja lefelé
ereszkedett velük. – Tudasd Dominick-kel, hogy elindultam, utána menj vissza a
helyszínre. Te sokkal jobban tudod nálam, hogy mire van szüksége. Szedj össze
mindent és küldd be hozzá egy járőrrel. Utána vagy beugrom és felszedlek, vagy
találkozunk annál a mindenes nőnél, esetleg az ügyvédnél.
– Rendben. Még azt sem tudja, van-e pénze a kórházi számlára vagy egy hotelszobára.
– Majd meglátjuk, mit mond erről az ügyvéd. Lehet, hogy az egész szállodát
megveheti, annyi a pénze.
– Nem ő akarta, hogy így legyen, Dallas. Tudom, hogy mindig a házastársat vagy az
élettársat gyanúsítjuk… azt, akinek a legtöbb haszna származott a gyilkosságból, de
nem létezik, hogy ennek a szerencsétlen bántalmazott nőnek köze van a gazdag férje
halálához.
– Nincs is. Ő áldozat, nem pedig elkövető. Szerintem még arról sincs fogalma, mi
szerepel a férje végrendeletében Mi viszont kiderítjük – nyúlt a zsebébe Eve,
amikor leértek a földszintre. – Ülj taxiba.
– Kösz… komolyan kösz, de ebben a hóesésben? Gyorsabban megjárom az utat metróval
és gyalog. Talán téged is megelőzlek a mindenes nőnél. Átküldtem a címét a
zsebszámítógépedre.
– Ne játszadozz a kozmetikumokkal! – kiáltott a társa után Eve, amikor elváltak.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Eve talált egy parkolóhelyet az utcaszinten – kisebb csoda eldöntötte, megéri a két
és fél tömbnyi gyaloglás a hóesésben. Úgy vélte, a túláradó optimisták talán még a
szelet is ölelőnek találnák.
Csakhogy ki nem állhatta a túláradó optimistákat.
Zsebre vágta a kezét, hogy ne fázzon, és döbbenten akadt rá a kesztyűjére. Ez
tényleg a csodák napja, gondolta, miközben felhúzta.
Egy – apró, ázsiai, egyetemista korú – nő kényelmes kék sídzsekijében, kék
sapkájában, melynek csúcsán hosszú farok végén lógott a bojt, valamint kék,
szőrmével szegett csizmájában kocogott két pöttyös kutya mellett. Mintha csak
nyáron sétálnának a parkban.
Eve a nyakát tette volna rá, hogy ez a nő is túláradó optimista – még a kutyáknak
is vidáman, már-már őrülten csillogott a szeme.
Bella ugyanezt a tekintetet örökölte, jutott eszébe Mavis kislánya. Gyerekek és
kutyák: ki tudja, mi jár a fejükben?
Biztos valami összeesküvésre készülnek.
Szimpatikusabbnak találta az egyszerű, kopott fekete csizmában feléje botladozó
középkorú, nagydarab nőt, aki sorosan beburkolózott vastag, fekete kabátjába és
megvető vigyor ült az arcán.
Róla tudta, hogy mi jár a fejében: rohadjon meg a hóesés, rohadjon meg a város,
rohadjon meg mindenki.
Néha minden olyan egyszerű, mint egy pár régi, fekete csizma.
Elsétált egy szójadogtól, forró gesztenyétől és pocsék kávétól illatozó mozgóárus
mellett. Az eladó olyan vadul meredt az égre, mint aki személyes sértésként éli meg
a havazást.
Eve vele szintén könnyedén tudott azonosulni.
Beállt a kereszteződésben a zöld jelzésre várakozó gyalogosok tömegébe.
A hópelyhek között beszélgetésfoszlányok kavarogtak. Az egyik asszony azt
fejtegette a társának, mennyire reménytelen egy bizonyos Chip nevű pasas. Egy
ázsiai akcentussal beszélő kasmírkabátos férfi folyamatosan szidott valakit egy
elrontott jelentés miatt a ’linkjén. Egy másik, aki egy kisebb kézikocsi
fogantyúját markolta, vadul morgott maga elé: El fogok késni Bassza meg, elfogok
késni.
A szeme sarkából észrevett egy hatalmas, sokzsebes kabátot viselő férfit, ahogy
három, bevásárlószatyrot szorongató és folyamatosan locsogó nő felé tart. A nők
arról beszéltek, hogy hová mennek ebédelni és hogy minden mennyire gyönyörű a
hóesésben.
A retiküljük úgy himbálózott a vállukon, mintha áldozatot akarnának bemutatni a
zsebtolvajok istenének.
Eve odébb lépett, elővette a jelvényét és mozgatni kezdte a tolvaj látóterében.
– Nem csináltam semmit – duzzogott a férfi.
– És azt a semmit is máshol csináld – mosolyodott el Eve, amikor látta, hogy az
alak tiltakozni akar. – Különben teszek valamit azzal, amit a zsebedben rejtegetsz.
– Zsarutrükk – visszakozott a férfi.
– Aha, a zsaruk trükkösek – kelt át az úttesten Eve a bevásárlásból hazafelé
igyekvő asszonyok nyomában.
Azt hitte, egy irodaházban fogja megtalálni Lilia Dominick irodáját, de kiderült,
hogy egy lakóházban rendezkedett be, ahol a földszinti shawarmaétterem és a
cipőjavító fölüli háromemeletnyi lakás magasodott.
A lakosztály megnevezés a 201-es szám mögött bizonnyal költői túlzás, gondolta Eve,
miközben megnyomta a kaputelefon gombját.
– Igen? – hallatszott a hangszóróból a bádogosan kongóvá torzított hang.
– Ms. Dominick?
– Megint igen.
– Dallas hadnagy vagyok. Beszélt a társammal, Peabody nyomozóval.
– Ahogy mondja. Jókor érkezett.
Berregve nyílt az ajtó. Eve felkapaszkodott a keskeny lépcsőn az emeletre vezető
szűk ajtóig.
Lilia Dominick egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amilyennek elképzelte. Eve-et egy
nagyjából a túláradó optimista kutyasétáltatóval egykorú lány várta az ajtófélfának
támaszkodva. Vörös tincseit kontyba kötötte és zöld szemével fesztelenül végigmérte
a vendégét.
– Szuper kabát. Élőben sokkal jobban mutat, mint a képernyőn. Láttam nyilatkozni és
sajtótájékoztatót tartani. Jöjjön be. Éppen most értem vissza a jógáról… hazafelé
tartottam, amikor a társa felhívott és elmondta, hogy már elindult hozzám.
Ez megmagyarázta, miért visel cserzett bőrruhát könnyű, zöld kabátkával.
– Jobb szeretek minden héten gyakorolni, amikor megengedhetem magamnak.
Egy intéssel beterelte Eve-et a nappaliba, melyet az ügyesen elrendezett bútorok
osztottak fel több cél szerint. Egyik oldalra került a képernyő, a másik oldalon
beszélgetésre alkalmas zugot alakítottak ki, hátul rendezték be a dolgozósarkot.
Minden pedáns rendszeretetről árulkodott.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan beleegyezett a beszélgetésbe – kezdte Eve.
– Már felmerült bennem, hogy elkövetek valamit csak azért, hogy találkozzak
magával, de a gyilkosság azért túl extrémnek tűnt. Mindezt csak azért, hogy
felajánljam: ha szüksége lenne valakire, aki rendben tartja és intézi az ügyeit, a
naptárát, a társasági kötelezettségeit vagy a foglalásait, akkor itt vagyok…
mondjuk a letartóztatásait nem tudnám megfelelően ütemezni.
Gyorsan pergett a nyelve és egész testében pontosan olyan elevennek tűnt, mint amit
a mosolya sejtetett.
– Apropó, kér kávét? Akad egy tasak igazi kávém, amit a nagymamámtól kapott süti
mellé kortyolgatok. A jógaoktatóm előtt viszont mindkettőről hallgatnunk kell.
– Természetesen.
– Jöjjön hátra.
Lilia kecsesen hátrasétált a dolgozósarokba, majd egy éles fordulót követően eltűnt
az apró konyhában.
– A nagymamám süti messze a legjobb csokis sütit. Meg tudna élni belőle – folytatta
Lilia, miközben beprogramoz!.i a kicsi AutoSéfet, elővett két hófehér bögrét, két
ropogósra vasalt kék szalvétát és egy fehér desszerttálat.
Mindezt művészien elrendezte egy tálcán. Az egész egyetlen percig sem tartott.
– Mielőtt leülünk és belevetjük magunkat, szeretném el mondani, hogy beszéltem
Lorival. Elsősorban neki és Ira-nak tartozom hűséggel, és ha ők arra kérnek, hogy
kerüljem el a találkozást, vagy értetlenkedjek, esetleg hazudjak is, akkor
megteszem. Viszont nem kértek tőlem semmi ilyet. Lori megkedvelte magát és a
társát. Azt mondta, hogy mindenben segítsem a munkáját. Így is lesz. Lori nem
egyszerűen csak az ügyfelem, Dallas hadnagy.
– Értem.
– Oké, telepedjünk le a társalgóban, és könnyítsünk egy keveset ezen a nehéz témán
a kávéval és a sütivel.
Lilia bevitte a tálcát és letette a világosszürke fotelek elé állított vörösre
festett asztalra.
– Lori elárulta, hogy összekapcsolta dr. Strazza meggyilkolását és az őket ért
támadást.
– Ezt a lehetőséget is vizsgáljuk.
Lilia bólintott, felemelte a bögréjét, hátradőlt és jól láthatóan lassított.
– A nagymamámtól hallottam a tegnap történtekről.
– A nagymamájától.
– A Crime Channel megszállottja. Meg fog őrülni, hu elmesélem, hogy együtt kávéztam
magával. Nagy rajongója. Én viszont nem szívesen beszélek erről. Nem vagyok annyira
fanatikus rajongója a bűneseteknek, mint a nagymamám, és ami Irával és Lorival
történt, még mindig… Nehéz róla beszélni. Miben segíthetek?
– Ismeri Rosa és Neville Patricket?
– Többször is találkoztam velük… még a történtek előtt. Sok embernek végzek
szervező- és koordináló munkát. Nekik nem dolgoztam, csak olyanoknak, akik ismerték
őket, és olyan csoportoknak, amelyeknek ők is a tagjai voltak.
– Felteszem, a munkája során akadt dolga a Jacko’s Cateringgel meg a Loan Star
Rentalsszal.
– Persze hogy akadt. Mindkét cég jól megérdemelt, kimagasló hírnévnek örvend.
Előkelő helyet foglalnak el a kedvenc partnereim sorában. Lori a First Classtól
szokott rendelni, ők is szerepelnek a listámon.
– Mi a helyzet a Loan Starral? Brinkmanék nem tudják megmondani, hogy kapcsolatba
kerültek-e velük vagy sem.
– Nem. Kétszer is átnéztem a papírjaimat, pedig jó a memóriám. Lehetséges, hogy Ira
cége dolgoztatott velük, de akkor a saját titkárnőjén keresztül érte el őket. Nekem
nem jut eszembe olyan esemény, amihez bútort kellett bérelni.
– Oké. Strazzáék?
– Ott voltam az esküvőjükön – emelte fel Lilia a desszert-tálat. Kóstolja csak meg!
Nem fogja megbánni.
– A barátjuk?
– Nem, egyáltalán nem. Darcy Valentine-t bízták meg az esküvőszervezéssel, aki
egyszerre a barátom és az üzlettársam. Övé a Valentine Event Coordinators. Darcy
megkérte, hogy segítsek neki. Nagyszabású rendezvény volt a Roarke Palace-ben.
– Komolyan? – harapott bele kíváncsian egy süteménybe Eve, és azonnal érezte, hogy
valóban nincs oka panaszra.
– Az a nagyszabású társasági események színhelye ebben a városban. Szóval néhány
hétig én foglalkoztam Daphne dolgával, habár dr. Strazza vitte a műsort – vonta meg
alig láthatóan a vállát és keresztbe vetette izmos lábát. – Nem dolgoztam sokszor
vele… mindenekelőtt Darcyt kereste meg. Daphne csodás menyasszony volt, mint aki
egy mesekönyv lapjai közül lépett elő. Az esküvő tökéletesen sikerült. Higgye el,
Darcynak és nekem ezúttal nem Menyasszonyzillával kellett megbirkóznunk. Darcy
szenvedett Vőlegényzillával, nekem meg Álommenyasszony jutott.
– Vagyis közvetlenül vele dolgozott.
– Igen, ahogy azt már említettem. Darcyt teljesen lekötötte a vőlegény. Dr. Strazza
világosan kifejtette az elvárásait Ezzel nem is volt semmi baj, csak olyan… bántón
viselkedett. Tudom, hogy halottakról jót vagy semmit, de Darcy csak „Dr.
Diktátornak” nevezte, és az esküvő után jutalmai fizetett a csapatának. Daphne
viszont a nászújukról visszatérve Darcynak és nekem is köszönőlevelet írt. Csendes
lány. A nagymamám azt szokta mondani a hozzá hasonlókra, hogy jó nevelést kaptak –
mosolyodott el Lilia, és bekapta a süteménye utolsó morzsáit. – Szerettem vele
dolgozni… ráadásul jó ötletei voltak. Látszott rajta a rendezvényszervezésben
szerzett gyakorlat, csakhogy dr. Strazza sokszor megvétózta a javaslatait vagy úgy
állította be őket, mintha neki jutottuk volna az eszébe. Ez nagyon nem tetszett.
Magának sem tetszett volna, igaz?
– Ami azt illeti, nem.
– Aha. Őszintén megmondom, nem sikerült megkedvelnem. Sajnálom, hogy meghalt, de
örülök neki, hogy Daphne életben maradt – fújt egy nagyot. – Szóval, három
nőismerősöm is szörnyűségeken ment keresztül. Nem vagyok a nagymamám, de sejtem,
hogy kell lennie valami kapcsolatnak közöttük. Azokról a cégekről érdeklődött. Jól
ismerek olyanokat, akik mindkettővel dolgoztattak már. Néhánnyal még barátok is
vagyunk. Habozás nélkül leteszem a nagy esküt, hogy egyikük sem lenne képes ilyen
szörnyűséget elkövetni.
– Valószínűleg beszélt a két cég alkalmazottaival arról, hogy milyen munkát végez,
mire készül, milyen ügyfeleket kedvel, és így tovább.
– Persze. Munka közben sok időt töltünk együtt, megtárgyaljuk a menüt, a
dekorációt, a terítéket, egyeztetjük az időpontokat, útvonalakat, a rendezvény
menetét. Ami az egyik megrendelőnek tökéletesen megfelel, a másiknak már lehet,
hogy nem annyira. Meg sztorizgatunk. Ó! – huppant hátra Lilia. – Ó, értem már.
Beszélgetünk. Épp most meséltem az egyik jógatársamnak az új ügyfelemről, aki azért
hívott fel tegnap, mert Borneóra akar utazni, és arra kért, foglaljam le neki egy
bizonyos szálloda egy bizonyos szobáját. Ráadásul úgy, hogy ma már indulni akar.
Egy nap, mire elintézem az utat és a szállást… meg a gyógyfürdőjét. Ráadásul az egy
népszerű szálloda, különösen ebben az évszakban, a lakosztályt nem is találtam
szabadon, és… mindegy – legyintett egyszerre két kézzel Lilia. – Ezzel még nem adok
ki bizalmas adatokat. Nem fogom kifecsegni a helyi boltban, hogy Smith és Jones a
Second Avenue-ról holnap Európába utaznak és csak két hét múlva jönnek haza. Az
ilyen nemtörődöm locsogással tálcán kínálnám a betörőknek a lakásukat. Darcynek
viszont el szoktam mondani, ha történik valami érdekes, vagy mindketten ismerjük az
ügyfelet.
– Nem fordult még elő, hogy valaki megpróbált információt kiszedni magából?
– Dehogynem. Főleg a pletykalapok és társasági újságok riporterei, de az ember nem
lép át egy bizonyos határt. Kivéve, ha ez az ügyfél kifejezett kívánsága. Időnként
előfordul. A francba – temette tenyerébe az arcát. – Istenem. Mondtam valamit Lori
és Ira utazásáról, amit nem kellett volna? Nem tudom. Még akkor sem használom a
vezetéknevüket, mert nekem ők csak Lori és Ira, de lehetséges, hogy mondtam róluk
valamit? Nem emlékszem.
– Maga szervezte az utazásukat?
– Igen, én foglaltam nekik helyet az oda- és a visszaútra, elintéztem, hogy amíg
odavannak, szervizbe kerüljön a kocsijuk, kinyittattam a házukat, áthúzattam az
ágyneműt, virágot rendeltem és gondoskodtam, hogy tele hűtőszekrény várja őket,
amikor visszaérkeznek. Átnéztem a vendéglistát, ki jön csak vacsorára és ki tölti
ott az egész hosszú hétvégét. A hálaadás napi vacsorára a First Class biztosította
az ennivalót. Hamptonben is van irodájuk. Még a házidroidnak is összeállítottam egy
listát, hogy mit pakoljon be Lorinak, így neki még ezzel sem kellett törődnie. Ez a
munkám, ezzel foglalkozom.
– Hogyan végzi a dolgát?
– Elsősorban számítógépen, így mindennek nyoma marad
– Lori és Ira korábban is megtették már ezt az utat?
– Minden hálaadáskor. Náluk ez hagyomány. Én nem mehettem, mert minden hálaadást
New Hampshire-lxn töltök a családommal. Lori és Ira mindig meghívják a közeli
barátaikat és a családjukat. Kedves szokás. Lefoglaltam amit le kellett… néhány
vendégük utazásáról és szállásáról is én gondoskodtam, mivel nem fért el mindenki a
házukban Egyeztettem pár apróságot. Ira szeret golfozni, és a közelben akad egy
fedett kilenclyukas pálya, valamint szeret korán teázni. Ilyesmikre gondoljon.
Ezzel párhuzamosan egyeztettem a házidroiddal a ruhatárukat, elintéztem, hogy
indulás előtt három nappal Ira, egy nappal Lori elmenjen a fodrász hoz. Továbbá…
– A nyakam rá, hogy mindig ugyanabba a szalonba küld az ügyfeleit.
– Ira egy mesés, klasszikus borbélyüzletbe jár. Lori éveli óta az Arthur
Serenitybe.
– Ahol kényelembe helyezik magukat és talán a terveikről is mesélnek. Hogy mennyire
várják már az utazást, mennyin élvezni fogják a barátaikkal és a családjukkal
töltött időt.
– Igen. Ebben biztos vagyok – túrt a hajába Lilia, mire kiszabadult néhány vörös
tincs. – Ezzel azt akarja mondani nem biztos, hogy én fecsegtem.
– Sem magának, sem nekik nem kellett fecsegniük. A egyik barátjuk vagy munkatársuk
is megtehette. Egyikük vagy akár mind a ketten találkozhattak a támadójukkal az
elutazást megelőzően. Aki Irának dolgozott, tudta, hogy elutazik, és azt is, hogy
mikor érkezik haza.
– Ez igaz. Ez igaz, de most akkor is inkább iszok egy nagy pohár bort a kávé
helyett.
– Közelítsük meg másképp. Lori azt állította, hogy a támadás előtt találkozott Rosa
Patrickkel.
– Igen. Nem igazán ismerték egymást, és Loriban sem tudatosult, ugyanis amikor
néhány éve összefutottak, Rosa még nem ment férjhez Neville-hez. A leánykori nevét
használta. Csak akkor döbbentek rá, hogy találkoztak, amikor az őket ért támadást
követően beszélgetni kezdtek egymással.
– Továbbá Rosa és Daphne egyszer közösen dolgoztak egy jótékonysági rendezvényen.
Múlt tavasszal Lori is váltott vele néhány szót egy eseményen.
– Komolyan? Erről nem tudtam.
– A Művészgálán. Maga is ott volt.
– Igen, Lori és Ira asztalánál ültem Rhia és Marshall Vickerrel. Nem láttam. Ha
látom, biztosan megismerem.
– Együtt voltak a női mosdóban.
Lilia zavartan pislogott, majd kételkedve Eve-re pillantott és határozottan
megrázta a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy nem láttam Daphne Strazzát. Nem felejtem el a neveket
és az arcokat, márpedig neki csodaszép az arca.
– Lori beszélt vele. Daphne sírt.
– Erre már emlékszem. Ő lett volna az? Lori említette, hogy váltott néhány szót egy
csodaszép ruhába öltözött csodaszép nővel, aki szörnyen nézett ki, könnyes volt a
szeme és friss zúzódás éktelenkedett a karján. Én az egyik díványon ültem és az
ismerőseimmel társalogtam. Ezért nem láttam.
– Próbáljon visszaemlékezni. Nem tűnt fel, hogy valaki a megszokottnál nagyobb
figyelmet szentel Lorinak? Nem érezte magát kényelmetlenül az egyik vendég miatt?
– Ilyesmire nem emlékszem, pedig higgye el nekem, amióta Lorit és Irát megtámadták,
mindent újra és újra végiggondolok. Aznap este remekül szórakoztunk és sok bort
ittunk. Versengés az árveréseken, vendégművészek és tánc. Én is sokat táncoltam.
Nem randiztam senkivel, így nyugodtan ismerkedhettem… ilyenkor általában ügyfeleket
is szerzek. Meg persze táncolok.
– Nem sokkal ezután intézte Brinkmanék foglalását.
– Igen, a hálaadást május első hetében kezdtem szervezni. Maga szerint ez fontos
lehet?
– Megéri utánanézni.
– Átküldhetem az összes e-mailt, az útitervet, mindent. Már megmutattam a
nyomozóknak, de…
– Tudom. Láttam őket – és újra átnézem, tette hozzá Eve gondolatban. – Amióta
megjöttem, már harmadjára jelez a ’linkje – figyelmeztette Liliát. – Nem kellene
felvennie?
– Majd visszahívom őket.
– Nem szokta fogadni a hívásait?
– Amikor ügyféllel tárgyalok, akkor nem… és akkor sem, amikor New York legjobb
nyomozójával beszélgetek. Utána viszont mindig azonnal visszahívok mindenkit.
– Cégekkel dolgozik együtt, szervez, eseményeket koordinál.
– Pontosan.
– Mi a helyzet akkor, ha azért hívják, hogy megerősítsenek egy foglalást, vagy
változtatást kérjenek, hozzátegyenek valamihez? Ezzel azonnal foglalkoznia kell
– Legalábbis gyorsan.
– Mit csinál, ha randevúzik, vagy a barátaival szórakozik?
– Ha megengedek magamnak egy randevút, akkor a hívótól függően vagy felveszem a
’linkem, vagy nem. Ha a barátaimmal vagyok, akkor is előbb a kijelzőről olvasom le,
hogy ki keres. Ezért is fordulhatott elő, hogy mások füle hallatára mondtam valamit
Loriék utazásáról – szorította a hasára a kezét. – Mindjárt rosszul leszek.
– Nem a maga hibája. Nem felelős a történtekért. Még akkor sem, ha a megfelelő
információ valóban így jutott a támadó fülébe. Nem hibáztatható jobban, mint Ira,
aki a borbély székében mondhatott valamit, vagy Lori, aki esetleg akkor, amikor
együtt ebédelt az egyik barátjával. A tettes mindenképpen megtalálta volna a
módját, hogy megtudja, amit meg akar tudni.
Megszólalt a kapucsengő.
– Erre válaszolnom kell – állt fel Lilia, és a kaputelefonhoz lépett. – Igen?
– Ms. Dominick?
– Megint igen.
– Peabody nyomozó vagyok.
– Mondja meg neki, hogy mindjárt lent leszek.
– Dallas hadnagy azt üzeni, hogy mindjárt lent lesz, nyomozó.
– Köszönöm. Várok.
Eve felállt.
– Segíthetek még valamiben? – kérdezte Lilia. – Bármiben?
– Ki-be járkál a különböző világok között. Az ügyfelek, a szállítók, a személyzet,
a barátok, az események, a partik világa között. Mindegyiken gondolkozzon el, hátha
eszébe jut valami. Valami, ami nem illett teljesen a képbe, valaki, aki az
indokoltnál talán egy kicsivel többet kíváncsiskodott.
– Gondolkozni fogok. Higgye el, hogy gondolkozni Ingok.
Eve lement a lépcsőn. Peabody a járdán várta. Arcát felfelé fordította és
vigyorogva bámulta a hóesést. Jézusom, még egy túláradó optimista, gondolta Eve.
– Ne akard, hogy megüsselek.
– Hé. Olyan szép.
– Hideg, nedves és rengeteg, rengeteg volán mögött ülő ember viselkedik tőle
idiótaként – intett a hüvelykujjával Eve. – Erre megyünk.
– Hogy boldogultál a mindenessel?
– Okos, megnyerő és rátermett. Továbbá nagyon szereti Lori Brinkmant. Ez világosan
kiderült. A színfalak mögött Daphne esküvőjének a szervezésében is szerepet
vállalt.
– Öcsém, ez aztán nem lehet véletlen.
– Beszélgetnek egymással – lépdelt tovább Eve. – A szállítók, a szervezők, a
felszolgálók, és így tovább. Könnyedén továbbadják az apró részleteket. Mikor és
hol, mennyien, meg ilyenek. A tettes tud hallgatni, tudja, hogyan gyűjtheti össze
ezeket az apró darabkákat. Talán a ’linkjét vagy a számítógépét is feltörte…
valószínűleg ért annyira az elektronikához, hogy megtegye. Sem az épületet, sem a
lakását nem őrzi komoly biztonsági rendszer. Csak az alapcucc. A gyilkos úgy is
hozzájuthatott, amihez akart, hogy betört hozzá és átkutatta a feljegyzéseit.
Rengeteg lehetősége volt rá.
– Szerinted ismeri… ismerik egymást a tettessel?
– Szerintem a munkája során temérdek emberrel kapcsolatba kerül. Úgy vélem, a
gyilkos jó eséllyel részt vett a Művészgálán, ott választotta ki az áldozatait.
– Mind a hármat.
– Ó, nem hiszem, hogy háromnál megállt. Az a sok nő, az a rengeteg feltűnően
gyönyörű nő, akiről biztosra veszem, hogy már mind férjhez ment. Rengeteg nagyon
gazdag pár, akik megfelelnek a feltételeinek. Ráadásul bármennyit választott, utána
jött a következő rendezvény, a következő alkalom. Így vagy úgy, de ebben a
környezetben mozog.
Amikor odaértek a kocsihoz, Eve beült a volán mögé.
– Vagy nem tűnik fel senkinek… mondjuk a személyzethez tartozik, vagy egyike a
meghívottaknak. Akármelyik abban a helyzetben van, hogy könnyedén válogathat a
célpontok között, sőt még a rájuk vonatkozó információkhoz is játszva hozzájut –
nézett a visszapillantó tükörbe Eve, a sarkon túl gyorsan beforduló, megcsúszó,
csaknem egy pördülő járművet figyelte, ami erős himbálózással reagált, amikor a
vezetője túlkormányozta. – Hó – mutatott ki az ablakon morogva, majd a műszerfal
számítógépére pillantott, amelybe Peabody már betáplálta a címet. – Az Roarke háza.
– A legtöbb épület az övé, nem?
– Ha-ha. Ott van a főhadiszállása.
– Ja, értem már. Ez az ügyvéd. Nekem fel sem tűnt. Csak az a belvárosi magas,
fekete torony járt az eszemben. Hé, VIP-parkolóhelyet kaptunk a mélygarázsban!
Eve arra gondolt, talán mégis inkább az utcán kellene leállítania a kocsiját, majd
dühösen az egyre erősödő hóesésre meredt. A legokosabb, ha nem nehezíti meg
szántszándékkal a dolgát.
Amikor megpillantotta a felhőkarcolót, magában elismerte, hogy valóban nagyobbnak
tűnik a valódi méreteinél. Drámaian, fontoskodva meredt a fehér égboltra.
Hatásvadász ember építtette.
– Mit sikerült kiderítened a csaposról? – kérdezte Eve, ml közben az egyre
csúszósabbá váló úton manőverezett.
– Néhányszor már összeütközésbe került a törvénnyel, bár semmi nagy ügy vagy
erőszakos cselekmény. Kétszer letartóztatták, amikor az állatok jogaiért tüntetett,
de nem ellenkezett és végül ejtették a vádat. Lassan három éve, hogy a Jackónál
dolgozik. A magassága az iratai szerint öt láb nyolc és fél hüvelyk. Érdekes, de az
East Side-i Közösségi Színjátszókör tagja, és noha a jövedelme oroszlánrésze abból
származik, hogy a bárpult mögött áll, hivatalosan színész a foglalkozása.
– Ez tényleg érdekes. El fogunk beszélgetni vele.
– Megpróbálhatjuk még ma behívni kihallgatásra, de az előrejelzések szerint ez a
vihar tizenöt-tizennyolc hüvelyknyi hóval borítja be a várost és éjfélig a szél is
viharossá erősödik.
– Ezt meg ki dönti el? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Eve, és szemmel
láthatóan bosszantotta, hogy az időjárás beleszólt a nyomozásba. – Ki dönt a
hóviharról, vagy a tizenöt-tizennyolc hüvelykről?
– Az időjárásmágusok? – vetette fel Peabody.
– Mágusok ám, a valagam! Egy igazi mágus kijelentené, tizenöt egész hat tized
hüvelyknyi hó temet maga alá, mert én azt mondom.
– A kertvárosi részeken még súlyosabb lesz a helyzet… nem tudom, miért – tette
hozzá gyorsan Peabody. – Az embereknek azt tanácsolják, hacsak nincs vészhelyzet,
maradjanak otthon.
– Mondhatnak, amit akarnak. Senki sem hallgat rájuk.
Eve bosszúsan fordult rá a mélygarázs bejáratára. A rendszer beolvasta a rendszámát
és a sorompó felemelkedett.
 
Jó napot, Dallas hadnagy. Az első szint kettes parkolóhelyre álljon, az a kijelölt
helye. Forduljon jobbra és haladjon harminckét lábnyit előre.
 
Eve nem szólt semmit, egyszerűen leparkolt a helyére.
– Hányadik emeleten van az ügyvéd? – kérdezte.
– A Wythe, Wythe és Hudd elfoglalja a teljes tizen nyúl cadik emeletet.
Eve a legközelebbi felvonó felé indult, ám mielőtt hívta volna a kabint, látta,
hogy a biztonsági rendszer gyorsan megvizsgálja.
 
Üdvözlet, Dallas hadnagy és Peabody nyomozó. Bármelyik emeletre tartanak,
jogosultak használni a gyorsliftet.
 
 
Az ajtó éppen úgy nyílt, mint Peabody szája a csodálkozástól. Egészen addig, amíg
Eve meg nem fenyegette az ujjával.
Követte a felettesét, miközben szájával némán a VIP szót formázta.
– Tizennyolcadik emelet – közölte Eve a számítógéppel, mire a kabin egyetlen
zökkenő nélkül, villámgyorsan emelkedni kezdett.
– Wythe, Wythe és Hudd Ügyvédi Iroda – jelentette a felvonó, majd néhány
másodperccel később az ajtó is kinyílt.
A minden ízében hivatalosnak látszó fekete pult mögött egy magányos nő foglalt
helyet. Magasra tornyozott haja olyan fehér volt, mint az odakint hulló hó.
A terem egyik oldalát elegáns váróteremnek rendeztek be. A másik oldalt lenyűgöző,
cserépbe ültetett bonszaigyűjtemény foglalta el. A fákon apró narancsok és citromok
teremtek, mellettük két fekete kőpad állt.
– Jó napot – villantotta fel hivatalos mosolyát a nő. A közlekedés minden bizonnyal
rettenetes.
– Nem túl jó – ismerte el Eve, miközben a pultra tette jelvényét. – Dallas hadnagy
és Peabody nyomozó. Randall Wythe-t keressük.
– Igen, Peabody nyomozó már kért időpontot. Máris odaszólok Mr. Wythe irodájába –
érintette meg a fülhallgatóját. – Igen, Carson, a nyomozók megérkeztek Mr. Wythe-
hoz. Természetesen – koppintott rá újra a hallgatóra. Mr. Wythe rövidesen szabad
lesz. Az adminisztratív asszisztens máris jön és odakíséri magukat. Addig
foglaljanak helyet, ha óhajtják.
– Oké, hol vannak a többiek? – mutatott Eve az üres fotelek felé.
– A személyzet egy részét hazaküldtük. Ez a vihar egyre erősödik.
– Maga viszont kitart.
– Wisconsinban nőttem fel – mosolyodott el könnyedén a nő.
– Ha jól sejtem, az itt megfordulók közül szinte mindenkivel találkozott. Ismeri
Daphne Strazzát?
A nő arcáról eltűnt a mosoly.
– Nem, nem találkoztunk. Rettenetes, ami vele történt. Remélem, felépül.
– Egyre jobban érzi magát. Dr. Strazzával találkozott?
– Igen, vele találkoztam. Régóta jár ide. Jobban mondva csak járt.
– Emlékszik, mikor volt itt utoljára?
– Nem, így hirtelen nem. Egy ideje már nem. Sokkal inkább Mr. Wythe klubjában
találkoztak, mint az irodában. Jön is Carson.
Carson – egy sovány, hosszú nyakú férfi, aki pontosan középen választotta el
rövidre nyírt barna haját – lépett ki a széles ajtón.
– Hadnagy, nyomozó, hátrakísérem magukat Mr. Wythe irodájába. Ms. Midderman, Mr.
Wythe arra kért, mondjam meg, hogy bármikor automatára kapcsolhatja a pultot, ha el
akar menni.
– Köszönöm, Carson. Egyelőre minden rendben.
Eve és Peabody követték Carson hosszú, valahogy esetlen lépteit a templomi
némaságba burkolózó széles folyosón. Elhaladtak egy tárgyaló vagy könyvtárszoba
mellett, melyben két fiatalember a laptopja fölé hajolva tiszteletteljesen suttogva
beszélgetett.
Befordultak a pihenőszoba mellett, melyet egy konyha, néhány étel- és italautomata
tett még otthonosabbá majd tovább lépdeltek egy fényes, fából készült ajtóhoz.
Carson kopogott, megvárta a jelzést, és csak ezt követői n nyitott be.
– Dallas hadnagy, Peabody nyomozó, Mr. Wythe.
– Igen, igen. Carson, hozzon nekünk lattét, utána mindent mondjon le mára.
Hazamegyek.
– Igen, uram.
Carson kilépett egy oldalajtón. Wythe hátradőlt a testes íróasztal mögé felállított
hatalmas borszékben, onnan méregette a látogatóit.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Wythe éltes, pirospozsgás arcát ősz, tudósokra jellemző hajkorona ékesítette, ehhez
társult a kék szempár és a kampós orr.  Öltönyét – sötétkék anyag, szürke
halszálkák – hibátlanul megkötött vörös nyakkendő és a mellényzsebéből kiálló vörös
díszzsebkendő csücske tette tökéletessé.
– Több mint huszonöt éve ismertem Anthonyt – kezdte már-már dübörgő hangon. –
Próbálom összeszámolni, és azt hiszem, tíz napig még kedveltem is. Ennek ellenére
megdöbbenéssel tölt el, ami vele és a feleségével történt.
Wythe könnyedén az asztalával szemben felállított látogatói fotelek felé intett – a
portóivörös bőrfotelek felé.
– Talán megdöbbenti magukat, hogy egy ügyvéd önként kiad egy ilyen információt, de
életem csaknem egyharmadában ismertem Anthonyt, nincs indítékom, különben is
Miamiban jártam egy évenként megrendezésre kerülő barátságos golfbajnokságon, ami
csütörtöktől vasárnap estig tartott. Könnyen ellenőrizhetik.
– Fogjuk is, ha szükségesnek ítéljük.
Carson egy tálcával a kezében jelent meg, melyen három óriási bögre állt. Miközben
gyakorlottan felszolgálta az italokat, néhányszor kipillantott az ablakon.
– Mondja le minden programomat és menjen haza, Carson. Akkor legalább a saját
ablakán pislog ki aggodalmasan, nem az enyémen.
– Igen, uram – távozott Carson, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Miért nem kedvelte Anthony Strazzát? – kezdte Eve – Attól a tíz naptól
eltekintve?
– Erre röviden azt felelhetném, hogy nem volt szerethető ember. Persze a
tapasztalatai és a képessége révén erre már maga is rájött. Mondjuk, néhány éve,
amikor egy síbalesetben eltörtem a lábam és a könyököm, helikopterrel a St.
Andrew’sba és Anthony műtőjébe vitettem magam – emelte meg és hajlította be beszéd
közben a kezét. – Nem olyan, mintha új lenne. Annál is jobb. Akárcsak a lábam.
Szeretnék érdeklődni Daphne állapota felől. Nemsokára beszélnem kell vele, mivel én
vagyok Anthony ingatlanvagyonának a lel ügyelője és kezelője.
– Jelenleg orvosok felügyelnek rá és egész jól érzi magát. Annyit én is
elárulhatok, hogy nem akar visszamenni a házukba.
– Ez érthető.
– Holnap, legkésőbb holnapután elhagyhatja a kórházat. Addigra pénzre lesz
szüksége.
– Pénzre lesz szüksége?
– Célzott rá, hogy nincs neki.
– De… – kapott észbe hirtelen Wythe, és ivott egy korty lattét. – Értem. Ezt
természetesen el tudom intézni.
– Miből feltételezi, hogy Mrs. Strazza képtelen kifizetni egy szállodai szobát vagy
azokat az orvosi költségeket, amelyeket nem fedez a biztosítása?
– Nem árulhatom el, hogyan intézte Anthony a családi pénzügyeket, hadnagy.
– Csakhogy az ügyvédjeként, a meghatalmazottjaként és az ingatlanvagyona
kezelőjeként beszelhet a végrendeletéről és a feleségét illető örökrészről.
– Ha hamarosan kiengedik a kórházból, akkor ahhoz is elég erős, hogy beszéljen
velem.
– Részemről nyugodtan beszélhetnek, de szerintem ehhez az orvosainak is lesz néhány
szava. Fizikailag sokat javult. Fiatal, egészséges, és igaz, hogy súlyos trauma
érte, de kiváló ellátást kapott.
– Lehet, hogy Anthony halott, azonban sok bizalmas jogi ügy maradt utána. Az én
felelősségem, hogy gondoskodjam az özvegye jólétéről, akárcsak az ingatlanjairól.
Eve tekintete éppen olyan hűvös és egyenes maradt, akár csak az ügyvédé.
– Folytathatjuk a beszélgetést a jogi ügyekről, közben az a személy, aki megölte az
ügyfelét, összeverte és megerőszakolta a feleségét, most is odakint bujkál és újabb
támadást tervez. Folytathatjuk, miközben a fent nevezett ügyfelének a sérült
felesége egyre jobban aggódik az anyagi helyzete miatt. Vagy akár beszélhetünk
másról is.
Wythe homlokráncolva dobolt ujjával az íróasztalán, felállt, es az iroda oldalfala
mellett felállított greenhez sétált.
– Szoktak játszani?
– Nem – felelt Eve. Peabody csak a fejét rázta.
– Segít gondolkodni – tett le egy labdát, majd felemelte, visszahelyezte a keskeny
greenre, és igazított rajta egy keveset. – Széles lendítés következik – jelentette
be. – Nevezzük ezeket mondjuk feltevéseknek. Akik ingatlanügyek miatt keresnek fel,
általában komplex financiális hátteret mondhatnak a magukénak, így a papírmunka
csak ritkán egyszerű. Sokan mégis ezt akarják ~ sétált vissza az íróasztalához
Wythe. – Ehhez jönnek azok, akik kicsinyességből vagy alapos okkal ki akarják zárni
az egyik családtagot az örökségből, vagy különféle feltételekhez kötik az öröklést.
Egyesek az ingatlanvagyonuk nagy részét egy szervezetre vagy jótékonysági alapra
hagyják. Például mondjuk azt, hogy egy kórházra, amellyel évek óta kapcsolatban
álltak és a hagyaték különleges célokat szolgál, esetleg további különleges
feltételeket köt hozzá az örökhagyó.
– Értem.
Igen, biztosra veszem, hogy érti. Az ügyfélnek talán házastársa vagy élettársa is
van. Ebben az esetben megtörténhet, hogy az otthonukat es a közös életük során
beszerzett emléktárgyakat az özvegyre hagyományozza. Ideértve például az
ékszereket, ruhákat, bundákat. Ha az ügyfél nagyon szigorú, nagyon precízen
fogalmazza meg a végrendeletét, akkor az is megeshet, hogy tételesen felsorolja
ezeket a festményeket, bútorokat es minden mást, amit a feleségére vagy az
élettársára hagy, vagy el kell árverezni mindent, és a befolyt összeget az előre
megjelölt jótékonysági alapnak adományozni. Ügyvédként azoknak az ügyfeleimnek,
akik nagy ingatlanvagyon fölött rendelkeznek, azt szoktam tanácsolni, hogy a
házastársukba vagy élettársukba helyezett bizalom nem igazán segít nekik abban,
hogy fenntartsák a kérdéses ingatlanokat és egy esetleges jelzáloggal is
megbirkózzanak. Csakhogy a tanácsomat esetenként nem fogadják meg.
– Oké.
– Arra is hadd mutassak rá, hogy bármennyire sürgető a helyzet, ezt a hipotetikus
példában szereplő ingatlant talán nem is lehet értékesíteni, ha változás
következett be az eredeti feltételekben. Ha még előttem beszél Dapnhe Strazzával,
nyugtassa meg, hogy az irodám mindenben támogatni fogja.
– Rendben. Maga készítette el a házassági szerződésüket.
Wythe felsóhajtott – úgy hangzott, mint amikor egy bika fújtat.
– Én. Ezzel kapcsolatosan sem bocsátkozhatok részletekbe. Annyit mondok, hogy
bármennyire erőltettem a feleségével, hogy vizsgáltassa felül a szerződés tartalmát
a saját ügyvédjével, nem fogadta meg a tanácsomat. Továbbá az időszak, amikor
Anthony kívánságainak megfelelően megírtam a házassági szerződést, nem esett bele a
korábban említett tíz napba, amikor kedveltem.
–Akkor mit mondana, ha elárulnám, hogy bizonyítani tudom, miszerint Anthony Strazza
bántalmazta a feleségét. Érzelmileg, verbálisan, fizikailag és feltehetőleg
szexuálisan is.
Wythe ellökte magát az asztalától és mereven bámult a greent.
– Ebben az esetben ez lényegtelen.
Hátat fordított a vendégeinek és kinézett az ablakon a szakadó hóesés függönyébe.
– Annak ellenére nem barátkoztam Anthonyval, hogy ugyanabba a klubba jártunk… abba
a zárt, régimódi helyre,  amit annyira kedvelek ebben a városban. Nagyon kevés
közös volt bennünk. Nem lep meg, hogy azt állítják, bántalmazta a feleségét…
mármint verbálisan. Uralkodott felette és rákényszerített egy bizonyos viselkedési
formát. Viszont azt állítják, hogy ezt még erőszakkal is tetézte?
– Részletekkel nem szolgálhatok.
– Touché. Nem találkoztunk sokszor. Az a nő fiatal volt és nevetségesen kedves.
Komolyan mondom, azt hittem, nem lesz hosszú életű a házasságuk. Azt hittem,
egyikük vagy mind a ketten beleunnak és felbontják a köteléket. Ellenben soha nem
gondoltam Anthonyról, hogy erőszakoskodik a feleségével. Annak ellenére nem, hogy
jól ismertem. Fogalmam sincs, mit tettem volna, ha megtudom – ült vissza a helyére.
– Van egy lányom. A cégnél ő a második Wythe. Három éve ment férjhez és nemsokára
megszületik az első unokám. Nagyon nagyra tartom a férjét. Nagyon nagyra. Ennek
ellenére, ha hírét venném, hogy kezet emelt a lányomra, mindkét karját azonnal
eltörném. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha a fülembe jut, hogy Daphne
Strazzát bántalmazták. Nem, ez nem igaz – dőlt hátra. – Egy fiam is van. Ő a fekete
bárány a családban, mivel úgy döntött, nem követi a példámat, mint ahogy én
követtem az apámét. Nem jogi területen tanul tovább. Ehelyett maguk közé állt –
mondta mosolyogva Wythe. – Ha hírét veszem a bántalmazásnak, akkor megkeresem
Nelsont, és megkérem, hogy járjon utána.
– Nelson Wythe nyomozó – mondta Eve. – Mercer hadnagy parancsnoksága alatt szolgál.
Jó nyomozó.
– Ő a fiam.
– Mi történt Strazza első feleségével?
– Nem nagyon ismertem. Ahogy azt már mondtam, nem barátkoztam Anthonyval. A
válásukat sem én intéztem, inkább átadtam az egyik üzlettársamnak. Annyit tudok,
hogy Anthony korábbi felesége elfogadta a felajánlott pénzügyi megállapodást és
elhagyta az országot.
– Oké.
– Adja át, hogy a cégemmel együtt Daphne rendelkezésére állunk, valamint a lehető
leghamarabb szeretnék beszélni vele. Ami a kórházi számlát illeti, az ingatlan
értéke bőven fedezi. Majd én elintézem, mint ahogy a szállásánál és a napi
kiadásainál is a segítségére leszek. Most viszont, ha nincs más, szeretnék
hazamenni és meginni egy nagy pohár whiskey-t.
 
* * *
 
– Ügyvédhez képest elég tisztességesen viselkedett – jegyezte meg Peabody, miután
kiléptek az ajtón. – Ráadásul kiváló lattéval kínált.
– Újabb pipa a Strazza Unszimpatikus oszlopba.
A recepcióhoz érve Eve látta, hogy a nő még mindig ott áll. Éppen a pultnak lazán
nekidőlő Roarke flörtölt vele.
Majd Roarke megfordult, és Eve-re villantotta legszebb mosolyát.
– Már itt is a nyomozóm és a mi Peabodynk.
– Mi a helyzet? – érdeklődött Eve.
– Éppen most meséltem Donnának, aki mellesleg bájos teremtés, hogy mára a legtöbb
munkánkat befejeztük, és azért jöttem, hogy hazavigyem a feleségem.
– Még nem megyek haza.
– Mindegy, hová készülsz, szívesen elviszlek. Nézzen a lába elé az utcán, Donna.
– Ó, úgy lesz. Szeretem a havat.
Eve egyenesen a felvonóhoz ment, és amikor rájuk zárult a kabin ajtaja, szigorúan
végigmérte Roarke-ot.
– Olyan öreg, hogy az anyád lehetne.
– Csak ennyit tudsz mondani?
Eve a fejét csóválva utasította a rendszert, hogy vigye őket az egyes
garázsszintre.
– Lenyomoztál minket, hogy Wythe irodájában vagyunk!
– Elég könnyen ment. Hogy vagy, Peabody?
– Remekül. Én is szeretem a havat. Arra gondoltam, hogy hazafelé menet beugrok a
boltba és bevásárolok mindent, ami egy fazék leveshez kell. Talán még sörkenyérhez
valót is veszek, mert az gyorsan elkészül.
– Sörkenyér? – kérdezte szemmel láthatóan elragadtatva Roarke.
Miközben Peabody elmagyarázta a sörkenyér – isten tudja, miért nevezték így –
készítésének a mikéntjét, Eve átgondolta, mi az, amit tud, és mi az, amit nem.
Utána eldöntötte, mi legyen a következő lépés.
– Menj haza – mondta Peabodynak, amikor a felvonó megállt. – Főzd meg a levesed és
azt a sörkenyeret.
– Komolyan?
– Írd le. amit a csapostól sikerült megtudnod, és Wythe kihallgatásáról is írj
jelentést. Ellenőrizd, mire jutott Santiago és Carmichael a vendéglistával, utána
meg, csak az alaposság kedvéért, nézz utána Wythe alibijének.
– Rendben.
– Hazavitetlek – jelentette ki Roarke.
– Kösz El is fogadnám, de csak néhány perc séta ide a metrómegálló, és a föld alatt
anélkül is hazajuthatok, hogy őrült sofőrökkel kellene küzdenem. Kibírom.   
– Otthonról dolgozok tovább. Amúgy is papírmunka következik. Mára letudtuk a
terepet.
– Viszlát holnap. Kellemes havat! – tette hozzá Peabody, miközben valósággal
eltáncolt.
– Te vezetsz – fordult Roarke felé Eve. – Én útközben utánanézek néhány dolognak.
Miközben Roarke a rettenetes forgalommal küzdött, Eve végigpörgette a bejövő
üzeneteit és elolvasta a laborjelentést.
– A holttesten és a túlélőn található vér kizárólag hozzájuk tartozik. A támadó nem
hagyott vérnyomot maga után. Ha Strazza meg is tudta ütni, nem sikerült olyan
erősen, hogy vérezni kezdjen.
– Mit árul el ez neked?
– Valószínűleg… Strazza kiszabadítja magát a székből és támad. Talán még mindig
kóvályog a feje és fáj neki az elszenvedett verés. A gyilkos felkapja azt a nehéz
tárgyat és szétveri Strazza fején. Közben kiloccsan a víz és kihullanak a virágok.
Daphnét még mindig fogva tartják a kötelékek vagy eszméletlen. Esetleg csak kába,
sokkot kapott, de szerintem a gyilkos megkötözte, ugyanis Morris becslése szerint
nagyjából tizenöt perc telt el az első és a halálos ütések között.
– Ez szép hosszú idő.
– Aha – tizenöt percbe egy élet is belefér, gondolta Eve. – Valószínűleg. A gyilkos
szerint Strazza halott vagy haldoklik, Daphne eszméletlen vagy fogva tartják a
kötelékei. Kimegy a szobából, hogy kitakarítsa a széfeket, kiválasztja, amit ezen
kívül el akar vinni, valamint feltakarít maga után. Feltehetőleg összevérezte
magát. Vagy újra megerőszakolja a nőt. Egyszer mindenképpen visszajön, hogy
összeszedje a kötegelőket, a köteleket, a ragasztószalagot, a zseblámpáját, meg
minden holmiját.
Amit betesz a táskájába, gondolta Eve. Abba a táskába, amit a szemtanúk orra előtt
hozott be magával a házba.
– Elengedi a nőt… korábban minden áldozatot elengedett, így őt is el kellett
engednie. Csakhogy közben Strazza magához tér és kezd feltápászkodni. Nem halt meg.
A gyilkos újra és újra fejbe vágja. Daphne próbálja megfékezni, vagy egyszerűen
csak kifelé igyekszik. A támadó megüti, de olyan erősen, hogy beveri a fejét az ágy
támlájába és elveszti az eszméletét. Később menekülés közben keresztülmászott a
saját, valamint a férje vérén. Megtaláltuk a kezén és a térdén. A lábáról lehullott
vércseppek alapján még a pontos útvonalai is követni tudtuk, amelyen elhagyta a
házat.
Eve megnézett még valamit, majd csak bámult kifelé a hóesésbe.
– A férje még a végrendeletével is bántalmazta. Holtában is utána nyúlt, hogy
felpofozza.
– Ezzel mire célzol?
– Igaz, hogy az ügyvéd csak képletesen beszélt, mégis sokkal együttműködőbbnek
bizonyult, mint reméltem. Nem kedvelte Strazzát.
– Egyáltalán kedvelte valaki?
– Eddig még senki. Mindenesetre Strazza az ingatlanvagyona nagy részét a kórházra
hagyományozta… egy feltétellel. Arra használják, amire akarják, csak róla nevezzék
el.
– Na és a felesége?
– Ő megkapja a házat, a ruháit, az ékszereit, amit elloptak, és mindent, amiről
Strazza nem kötötte ki, hogy adják el, és az így befolyt összeget szintén juttassák
a kórháznak. A nőnek nem maradt semmije, amiből fenntarthatná vagy kifizethetné a
házat. Az a benyomásom támadt, hogy Strazza nem feltétel nélkül birtokolta. Ennek
utánanézhetnél.
– Igen, utánanézhetek.
– Továbbá alaposan beleáshatnád magad Strazza pénzügyeibe.
– Szép nap ez a mai. Úgy örülök, mint Peabody a hónak.
Naná, gondolta Eve. Hala istennek, Roarke nem számított túláradó optimistának, de
az ő életében is akadtak boldog pillanatok.
– Láttad a házukat. Szerinted mennyit érhet? Csak úgy saccra.
– Egy remekül karbantartott kétemeletes épület azon a környéken? Tizenkét és
tizenötmillió között. Hacsak nincs rajta nagy összegű jelzálog, Daphne kényelmesen
eléldegélhet ebből az összegből.
– Nem akar visszamenni oda, és az ügyvéd szerint el sem adhatja, amíg nem rendezi a
hozzá kapcsolódó adósságot. Ami legalább egy év, de inkább kettő. A férje nem
akarta, hogy csak úgy egyszerűen továbbálljon. Ha ő hal meg előbb, az asszony
sehová sem mehet a pénzével. Nem tudtam meg semmi konkrétumot a házassági
szerződésükből, de Wythe szavaiból kiderült, hogy szerinte csúnyán átverték
Daphnét. Még tanácsolta is neki, hogy szerezzen saját ügyvédet, de a lány nemet
mondott.
– Történetesen te sem hoztál saját ügyvédet, amikor házassági szerződést kötöttünk.
Eve ferde oldalpillantást vetett a férjére.
– Te is átvertél?
– Nem, de… – emelte fel Roarke a kezét, majd hagyta visszaesni. – Megoldottuk, nem?
– Vedd még hozzá a következőt: mindent úgy intézett, hogy a feleségének szüksége
legyen rá a pénz miatt. Nem volt munkája, nem volt családja… amint hazaérünk,
felhívom a nevelőszüleit, mert azokra a részletekre is kíváncsi vagyok, továbbá nem
voltak barátai. Klasszikus. Mindenben a férjétől függött, aki még a végrendeletét
is úgy fogalmazta meg, hogy semmi se jusson neki a közös házukon, a ruháin és a
tőle kapott csecsebecséken kívül. Szinte mindig „a férjem”-nek hívja ahelyett, hogy
a nevén nevezné – vont vállat Eve. – Nem mintha ennek köze lenne az ügyhöz, csak
úgy általában  véve bosszant. Nem látom, hogyan kapcsolódna a gyilkossághoz, hacsak
úgy nem, hogy a gyilkos éppen a gyengesége miatt választotta a nőt. Mert könnyű
célpontnak tekintette. Lehet, hogy Rosát is ilyennek látta. Csakhogy Lori
egyáltalán nem tűnt gyengének vagy puhánynak – gondolkodott el ezen, miközben
Roarke behajtott a kapun. Kinyújtotta és a férje combjára tette a kezét. – Állj meg
egy pillanatra.
Roarke engedelmeskedett, mire Eve lejjebb csúsztatni t kezét. Ujjaik
összekapcsolódtak.
– Többnyire ki nem állhatom a telet. Hideg, lucskos és zavar. Ez viszont?
Félelmetesen gyönyörű látvány.
Egy droid, vélte Eve, megtisztította a házig vezető hosszú felhajtót és a lépcsőt.
Azonban minden más havas maradt. A kőcsipkés épület egy tökéletesen fehér
szőnyegből emelkedett ki. A fehér takarót öltött fák és bokrok vibráltak a
lámpafényben.
– Örülök, hogy hazaértünk – vallotta be a férjének.
Roarke odahajolt hozzá és megcsókolta.
– Én is.
Elindította a kocsit, és ahogy lassan a házhoz gurult, odabent még több lámpa
gyulladt fel. Az ajtó mögött Summerset és a macska várta őket.
– Korán és együtt – jegyezte meg Summerset, miközben Galahad az érkezőkhöz táncolt
és tekergőzni kezdett a lábuk között.
– Szerintem a város most bezár egy-két órára – mondta Roarke. – Neked sem kellene
elmenned sehová.
– Nem is terveztem. Remélem, nektek is maradt annyi eszetek, hogy itthon maradtok.
– A vámpírok bálját könnyebb átszervezni, mint egy nyomozást – dobta a lépcsőkorlát
oszlopára a kabátját Eve. Viszont most itthonról fogok dolgozni egészen addig, amíg
be nem fejezem – indult felfelé, majd hirtelen megállt. – Ki ne menjen. Hideg van,
fúj a szél és minden csúszik – közölte, majd folytatta útját az emeletre.
– Most aggódsz érte? – kérdezte Roarke a felesége nyomába eredve.   
– Persze. Ha elcsúszik a csontos seggéveli a jégen, vele is törődnünk kell. Ha még
a hó is betemeti, foglalkozhatok egy újabb halálesettel. Csak próbálom megelőzni a
felfordulást.
– Értem – karolta át a felesége vállát Roarke.
– Fel kell hívnom Daphne Strazza nevelőszüleit. Célzott rá, hogy ő ezt nem
szeretné, de tisztább képet akarok kapni arról, hogy ki is ő valójában, valamint
hogyan vélekedett a család a Strazzával való kapcsolatáról.
– Ez mennyiben segít neked?
– Részletek – vont vállat Eve. – Világosabban fogjuk látni Mirával, hogyan
emlékeztethetjük a támadásra.
– Rád hagyom a beszélgetést, én addig beleásom magam Strazza pénzügyeibe. Kitűnő
szórakozás lesz.
– Úgy is lehet mondani – bólintott Eve, miközben eszébe jutott valami. Nem tartozik
szorosan az ügyhöz, de… – Talán Strazza az első feleségével kötött valamiféle
pénzügyi megállapodást. Ennek is utánajárhatnál.
– Soha véget nem érő szórakozás.
– Örülök, hogy annak látod. Később találkozunk.
Eve elindult a saját irodája felé, Roarke a magáéba. A macska habozott, majd Eve
fotelágya mellett döntött.
Eve már-már egyenesen a konyhába ment, de emlékezett, hogy a szuper parancsnoki
központjáról ugyanúgy programozhat kávét. Az is bevillant a fejébe, hogy már
kandallója is van.
Akkor miért ne használja?
Utasította a rendszert, hogy gyújtsa meg a tüzet, majd csak állt, bámulta a lobogó
lángokat, és azon tűnődött, miért ellenkezett, amikor először meghallotta, hogy
Roarke szeretné átalakíttatni az otthoni irodáját.
Leült, és az ablakon át bámulta a sűrű pelyhekben hulló havat.
Szörnyű lesz bejutni reggel a kapitányságra, gondolta, de ez már legyen a holnap
gondja.
Megnyitotta a Daphne adatait tartalmazó fájlt, megkereste benne a nevelőszülei
számát és tárcsázott.
A nő, aki fogadta a hívást, túlságosan fiatalnak tűni ahhoz, hogy Daphne gyámja
legyen. Eve úgy becsülte, a húszas éveinek a közepén járhat. Hajában
valószínűtlenül vörös és kék sávok keveredtek. McNabhoz hasonlóan színes karikákat
akasztott a bal fülcimpájába, a jobba pedig egy sima, vörös szegecset tűzött.
Sugárzott belőle a féktelen jókedv.
– Mr. vagy Mrs. DeSilvával szeretnék beszélni.
– Sajnálom, nincsenek itthon. Átadjak nekik valami üzenetet?
– Nagyon fontos, hogy beszéljek velük – mutatta fel Eve a jelvényét. – Dallas
hadnagy vagyok, NYPSD.
– New York – tűnt fel hirtelen félelem a vidám arcon. – Daphne? Történt valami
vele? Árulja el! Tish DeSilva vagyok. Mi történt vele? Csak nem… Istenem, istenem,
istenem, csak nem…
– Daphne jól érzi magát. Hol érhetem el a szüleit?
– Fidzsire utaztak… különleges vakációra. Kérem, árulja el. Amíg nincsenek idehaza,
én vigyázok a házra és a kutyára.  Kérem. Megadom a számukat, de szeretném, ha…
Semmi értelme bizonytalanságban tartani ezt a lányt, gondolta Eve. Ráadásul
Minnesota közelebb esik, mint Fidzsi. Jóval közelebb.
– Mindenekelőtt azt kell közölnöm, hogy Daphne jól érzi magát. Kórházba került, de…
– Balesetet szenvedett? Erősen havazik ott keleten, miit Láttam a hírekben.
– Nem, nem baleset történt.
– Akkor mi… A férje… – hallgatott el újra Tish, miközben felemelte gyűrűkkel sűrűn
díszített ujjait. – Várjon. Csak egy pillanat, máris összeszedem magam. Többet már
nem szakítom félbe.
– Szombaton késő este az otthonukban megtámadták Daphne és Anthony Strazzát.
– Mindkettejüket? – vonta össze Tish a szemöldökét. – Mind a ketten megsérültek?
Bocsánat, az előbb megígértem, hogy nem szólok közbe.
– Daphne súlyosan megsérült, de gyorsan gyógyul. Igazság szerint holnap vagy
holnapután már el is hagyhatja a kórházat; Anthony Strazza viszont életét vesztette
a támadás során.
Tish DeSilvának a szeme sem rebbent a halálhír hallatán.
– Halott? Biztos benne, hogy halott?
– Igen, biztos vagyok benne.
Tish lassan bólintott, majd kifújta a tüdejében összegyűlt levegőt.
– De Daphne jól érzi magát? Vele minden rendben?
– Igen.
– Hol van most? Melyik kórházban?
– Jelenleg a St. Andrew’sban.
– Azt mondta, hogy mindkettejüket megtámadták. Ki tette? Miért?
– A nyomozás folyik.
– Még nem tudják? Daphne nem árulta el? Azt mondta, jól érzi magát, akkor miért nem
tett vallomást? Nézze, velem nyugodtan beszélhet őszintén. Nem vagyok hisztérika…
csak rettenetesen nyugtalanít a tudat, hogy Daphne megsérült és nem voltunk
mellette. Amint befejezzük a beszélgetést, máris hívom a szüleinket, és szeretném
az igazat mondani nekik. A tényeket.
Eve elgondolkodott a hallottakon.
– Azt mondta: „a szüleinket.”
– Daphne még csak kilencéves volt, amikor meghalt az anyja és az apja. Ők akarták,
hogy hozzánk kerüljön. Nem csak a vér szerinti kötelék teszi családdá a családot.
Neki mi vagyunk a családja. Magának van testvére?
– Vér szerinti nincs.
– Szóval van – jegyezte meg eleven tekintettel Tish. – Ezek szerint tudja. Kérem,
árulja el, mi történt a testvéremmel.
– A férjével együtt fizikailag bántalmazták. Őt szexuálisan is.
– Megverték és megerőszakolták – telt meg könnyel Tish szeme, és néhány csepp
végigcsordult az arcán, de nyugodt maradt.
– Igen.
– A New York-i St. Andrews Kórházban fekszik és javul az állapota?
– Igen.
– Tud beszélni?
– Igen.
– Ő kérte meg arra, hogy hívjon fel bennünket?
– Nem, nem ő kért rá.
Tish lehunyt szemmel bólintott és letörölte a könnyeit.
– Oké, világos. Megadom a szüleim számát, de először én szeretnék beszélni velük.
Ez eléggé… Nagyon szeretik. Előbb hadd beszéljek én velük, ne idegentől hallják a
történteket. Ne a rendőrségtől hallják.
– Miből gondolta, hogy nem Daphne kért meg arra, hogy hívjam fel?
– A férje megmérgezte. Mintha megfertőzte volna. Isten tudja, hogyan, de uralkodott
felette. Nem tehettünk sem mit, amivel… nem tudtuk, mit tehetnénk. Tartaná egy
pillanatig?
A kép megdőlt és a kamera csak a mennyezet és a fal találkozását mutatta. Eve
orrfújás hangját hallotta, majd két hüppögő lélegzetvételt, végül egy mélyebb,
hosszabb sóhajt.
Végül Tish visszatért a képbe.
– Őrülök, hogy meghalt. Még cigánykereket is hánynék, ha tudnám, hogyan kell.
Örülök, mert most már tehetünk valamit, valamit, hogy hazahozzuk a testvérem. Az a
férfi megölte Daphnét, droiddá változtatta. El kell mondanom a szüleimnek, hogy mi
történt. New Yorkba kell utaznom.
Tish gyorsan eldarálta a szülei ’linkszámát, amit Eve gondosan feljegyzett.
– A testvére orvosi és rendőri felügyelet alatt áll, Miss DeSilva. Azt viszont nem
tudom megmondani, akarja-e látni magát. Ráadásul egy hóvihar kellős közepén ülünk.
– Maguk ott semmit sem tudnak a hóviharokról – jegyezte meg őszinte derűvel a
hangjában Tisli. – Odamegyek és meglátogatom.
Eve felvonta a szemöldökét. A képernyő kihunyt.
Mérlegelte, hogy talán azonnal fel kellene hívnia Daphne nevelőszüleit, végül úgy
döntött, előbb hadd mesélje el nekik a lányuk a történteket. Átgondolta a
beszélgetést, a reakciókat, majd felállt és átrendezte a táblát.
Kitűzte a három DeSilva fényképét, majd összekötötte Daphne fotójával.
A beszélgetés leiratát hozzáadta a jegyzeteihez. Mirának is küldött belőle egy
másolatot, mert kíváncsi volt, mit szól Daphne testvérének a reakciójához.
Megmérgezte, megfertőzte, uralkodott rajta.
Nyilvánvaló, hogy a nevelőszülei elveszítették vele a kapcsolatot. Igen, könnyedén
el tudta hinni, hogy ezt Strazza manipulációja okozta. Miért? Talán pontosan azért,
amiért a gyilkos is ölt. Szeretett másokon uralkodni.
Annak ellenére, hogy Peabodyra bízta a feladatot, Eve utánanézett a bárpultosként
dolgozó színésznek. Nem szerepelt a nyilvántartott erőszakos bűnelkövetők között,
bár ez még nem jelentette azt, hogy nem vált erőszakossá a megfelelő álarc mögött.
Roarke akkor lépett be, amikor az ő képét is kitűzte a táblára.
– Találtál egy gyanúsítottat?
– Itt egy ember, akinek alaposan a körmére kell néznünk. Színész… legalábbis ezt
jelölte meg a foglalkozásaként, holott abból él, hogy a bárpult mögött áll
Jackónál. Több feltételnek is megfelel.
– Ezek szerint megrángatsz néhány zsineget, és figyeled, hogy megfelelően mozog-e a
bábu.
– Aha. Szép, színes metafora. Beszéltem Daphne testvérével… a nevelőszülei
lányával. Világosan látszott rajta, mennyire megveti Strazzát, és őt okolja, amiért
megszakadt a lánnyal a kapcsolatuk. A szülei Fidzsire utaztak vakációzni. Hagyom,
hogy előbb ő beszéljen velük. Ha nem bánnak el ilyen kegyetlenül vele, a testvérét
gyanúsítanám. Mondjuk így is utána fogok nézni.
– Akárcsak a nevelőszüleinek.
– Aha. Át kell húznunk az i-ket és ki kell tennünk a pontot a t-kre. Tudom, hogy
fordítva mondják – tette hozzá, mi előtt Roarke kijavíthatta volna –, de úgy
unalmas.
– Ha már az unalomnál tartunk, egyáltalán nem bizonyult kihívásnak utánanézni
Strazza vagyoni helyzetének. Óvatos befektető volt. Még néhány állatvédő
alapítványt is támogatott, habár meglehetősen szűkmarkúan. A ház annyit ér,
amennyinek becsültem, a rajta lévő jelzálog több mint az értékének a fele.
– Vagyis Daphne nem fogja tisztán besöpörni a pénzt, ha sikerül eladnia.
– Még mindig jobb, mint egy seggbe rúgás… mondjuk az özvegy nem feltétlenül érzi
így. Strazza első felesége ötmillióval sétált el, amiből az ausztráliai
Porongurupban vásárolt egy birkaállomást… gondoltam, ezt is tudni szeretnéd. Én
mindenesetre kíváncsi voltam rá.
– Minek a birkáknak állomás? Vonatra várnak? Hová mennek? Miért kell odajutniuk?
– Szerintem időről időre felterelik őket egy-egy vonatra, de a birkaállomás
tulajdonképpen nem más, mint egy birtok.
– Akkor miért hívják állomásnak?
– Az ausztrálokat okold érte. Mindenesetre – folytatta Roarke, mielőtt Eve még
jobban eltéríthette volna a tárgytól –, a kapott összeg több mint a felét fektette
a földbe és a birkákba. A jelek szerint szépen jövedelmez. A nő három éve nem
hagyta el Ausztráliát. A közelében sem járt New Yorknak.
Mivel vizuális típus volt, Eve lekérte Strazza első feleségének a legfrissebb
igazolványképét.
Csinos, gondolta, csinos, sportos, a negyvenes éveinek a második felében járó
asszony, aki egyszerre tűnik határozottnak és elégedettnek.
– Nem része a támadásoknak, csak a kirakónak. Az elismert New York-i orvos
feleségéből ausztrál birkatenyésztő lett. Nekem ez azt árulja el, hogy a lehető
legmesszebb akart kerülni a volt férjétől és a közös életüktől.
– Úgy gondolod, hogy őt is bántalmazta.
– Illene a képbe – jelentette ki Eve, majd megvonta a vállát. – Kiszállt, és
szerintem nincs szerepe a gyilkosságban. Találtál még valamit Strazza pénzügyeiről?
– A biztosítása értékes műtárgyakat foglal magában. Talán az is odatartozik, amit
az özvegyére hagyott. A műkincsek értéke meghaladja a nyolcmillió dollárt, plusz
ugyanennyi a jelenleg hiányzó ékszereké. Volt egy luxuskocsija, amit az ingatlanhoz
hasonlóan több mint fele értékben jelzálog terhel, valamint garázsbérletet fizetett
– választott ki Roarke egy palack bort. – Szívesen meginnék egy pohárral. Mit
szólsz?
Eve a táblájára, majd a hóesésre pillantott.
– Aha. Én is.
– Strazza pénzügyei között semmit nem találtam, ami arra utal, hogy szeretőt
tartott. Például nem vásárolt ékszert, ami szerepelt a biztosított tárgyak
jegyzékében, nem utazott megmagyarázhatatlan utakra, nem költött szállodára és nem
tartott fenn másik lakást, ahol szórakoztathatja vagy rejtegetheti a szeretőjét.
– Nem találtál rejtett bankszámlát?
– Nem. Minden teljesen tisztességes, tehát unalmas – töltött tele Roarke két
poharat, majd az egyiket a felesége felé nyújtotta. – Bőven a lehetőségein belül
élt. Igazság szerint sokkal többet megengedhetett volna magának. Leginkább ruhára
költött… a saját és a felesége ruhatárára.
– A megjelenés fontos.
– Egyetértek. A ház, a kocsi, a festmények… a hivalkodást szolgálták. Ezektől
eltekintve Strazza meglehetősen zsugori volt. Inkább a számokat szerette nézegetni,
mint a tárgyakat. Évente kétszer utaztak együtt nyaralni. Óramű pontossággal. Ezen
kívül évente kétszer egyedül is elutazott golfozni. Viszonylag rövid időre.
Többnyire csak két napra. Járt orvosi kongresszusokra és továbbképzésekre. Sohasem
maradt két napnál tovább távol a feleségétől. Időnként az asszony elkísérte ezekre
az utakra.
– Nem akarta hosszan magára hagyni. Leszámítva aki magasló tehetséged, az
elektronika átlagon felüli szakértője is hozzá tudott jutni ezekhez az
információkhoz?
– Méghozzá nevetséges könnyedséggel.
Eve elgondolkodva forgott jobbra-balra a székével.
– Vagyis a gyilkos tudta, hogy ékszert és pénzt talál a házban, amivel leplezheti a
támadás valódi célját… ami ugye bár a fizikai és a nemi erőszak. Valószínűleg azzal
is tisztában volt, mikor találja üresen az épületet, csakhogy kifejezetten azt
akarta, hogy a tulajdonosok otthon legyenek – fordult Roarke felé. – Mennyi idődbe
kerülne, hogy megszerezd a tavaly áprilisi Művészgála vendégeinek a névsorát?
– Nagyjából annyiba, mint kiválasztani, kinyitni és kitölteni ezt a bort – bökte
meg játékosan Roarke a feleségét. – Nem tudnál valami érdekesebb játékot találni
nekem?
– Szerezd meg az adatokat, akkor lehet róla szó.
– Megszerzem, és mivel egy hosszú, havas este elé nézünk, mit szólnál, ha nem az
irodádban vacsoráznánk?
– Helyeselném.
– Akkor adj néhány percet – koccintotta a felesége poharához a sajátját Roarke,
majd eltűnt a saját irodájába vezető ajtó mögött.

TIZENHARMADIK FEJEZET
Valóban csak néhány perc telt el, és Roarke már vissza is tért.
– Ott a névsor a számítógépeden – mondta Eve-nek.
– Nagyszerű. Talán érdekesnek találod, ha kettéosztjuk és kiválogatjuk belőle a
házaspárokat… ez az első keresési szempont. Utána jönnek a felső osztálybeli
házaspárok. Akiknek nincs gyerekük, legalábbis olyan, aki a szülőkkel él. Ezt
követi, hogy a nő feltűnően csinos legyen. Végül annak kell megfelelniük, hogy
házban laknak. A gyilkos lakásokba még nem hatolt be… legalábbis egyelőre.
– Menni fog. Figyelembe vetted az azonos nemű párokat? Az elkövető módszere nem
erre utal, de nem lehetetlen, hogy bármilyen szexuális orientációjú nőnek nekiesik,
ha elég vonzó?
Eve a férje felé bökött az ujjával.
– Átkozottul jó meglátás. Az anya-apa dolog miatt alacsony valószínűséget adtam
neki, de attól még ez is egy lehelőség. Vagyis… csak semmi diszkrimináció.
– Hogy is szól a felirat a közös irodátokban? „Mindegy, melyik rasszba tartozol,
milyen hitet vallasz, milyen a szexuális beállítottságod, a politikai nézeteid, mi
szolgálunk és védünk, mert belőled is lehet halott.”
– Kiegészítettük azzal, hogy „Még akkor is, ha seggfej voltál.”
– Helyes – ismerte el Roarke nevetve.
– Oké. Szóval a szempontrendszeremben a házasság és a vagyon állnak az első helyen.
Meg a nő szépsége.
– Azt hiszem, itt maradok és leülök a tartalék számítógépedhez. Így sokkal
gördülékenyebben együtt-működhetünk.
– Húzz ide egy széket. Kezdd az elején, én meg majd kezdem a végén.
– Tudnod kell, hogy a névsor több mint ezernyolcszáz nevet sorol fel – lazította
meg Roarke a nyakkendőjét és vette le a zakóját.
Eve fújt egy nagyot.
– Nem mindegyikük házas. Később lenyomozzuk a bejelentett élettársi kapcsolatokat
és ezeket egy másik csoportba tesszük, de egyelőre maradjunk a házaspároknál.
Roarke bólintott és feltűrte az inge ujját.
– Azzal is jó, ha tisztában vagy, hogy Mavisék is megjelentek azon az eseményen.
Akárcsak Miráék.
A nővérem, gondolta Eve. Mavis Freestone-t minden tekintetben a nővérének tartotta,
egyedül vér szerint nem volt az.
– Mavisék társasházban laknak, továbbá gyerekük is van. Mira csinos, de nem a
gyilkos esete… legalábbis eddig nem derült ki, hogy az lenne. Idősebb az eddigi
áldozatainál. Szerintem a tettes marad a jól bevált szokásainál.
Lassan haladtak, ráadásul a munka is lélekölőnek bizonyult, ami nem mindig előny.
Eve kettéosztotta a képernyőt, az egyik oldalon a névsort figyelte, miközben a
másikon keresett és jegyzetelt, ha olyan találatot kapott, ami megfelelt a
feltételeinek.
Miután átrágta magát száz tételen, a kávéja után nyúlt.
Csaknem teljes némaságban dolgoztak. Még akkor sem szóltak egy szót sem, amikor
Galahad otthagyta Eve fotelágyát és Roarke ölében helyezte kényelembe magát.
A névsor feléhez érve Roarke hátradőlt.
– Tartsunk vacsoraszünetet, mielőtt leolvad az agyunk.
– Micsoda? – pillantott fel zavartan Eve, majd hirtelen rádöbbent, hogy munka
közben megfájdult a feje és a tompa lüktetés egyre csak erősödik. Egy rövid pihenő
semmiképp sem árthat. Annál is inkább, mivel ezen az estén úgysem tud már mit
kezdeni a talált nevekkel. – Persze. Aha. Jó, de talán…
Roarke látta, hogy Eve tekintete a teraszajtó felé villan.
– Az üzlet az üzlet, hadnagy.
– Aha, aha. Odalent akarsz enni az étkezőben?
– Valami mást találtam ki – állt fel Roarke, majd kézen fogta a feleségét, és
mielőtt Eve mentegetőzni kezdhetett volna, elhúzta a munka mellől. Miközben finoman
a felvonó felé letelte, a macskára pillantott.
– Ma este csak két személyre terítettek, barátom. Egyedül fogsz enni a konyhában.
Betuszkolta Eve-et a kabinba, megcsókolta a homloka közepén – pontosan ott, ahol
kezdődni szokott a fejfájása.
– Tetőterasz – utasította a rendszert.
– Fő az elegancia?
– Mindenesetre a kilátás lenyűgöző lesz.
Mint egy fordított hógömbben, gondolta Eve. Az üvegkupolán túl, a külső lámpák
fényében úgy szakadt a hó, mintha valami erőszakos kéz rázná ki az égből. A pelyhek
vadul kavarogtak a téli szélben, a távolban pedig csillogtak és ragyogtak a város
fényei. A hatalmas park fekete-fehér képként törült el a szemük előtt. Az utakon
egy lélek sem járt, csak illőnként küzdött az elemekkel egy-egy mentő- vagy
rendőrautó.
Roarke meggyújtotta a tálcákra borított ezüstfedők mellett álló gyertyákat. Az
asztalt valóban csak két személyre terítették.
– Ezt meg hogyan hoztad össze?
– Szóltam Summersetnek, hogy nagyjából mikor fogunk vacsorázni – töltött ki két
pohár vörösbort Roarke, és kézen fogta a feleségét, így néztek ki a széles ablakon.
– Szerencsések vagyunk idefent a melegben és a biztonságban, ráadásul még csak
amiatt sem kell aggódnunk, hogy ennek egyszer vége lesz. Gyerekkoromból emlékszem,
amikor Dublinra keményen lecsapott a tél.
– Szerintem én kilenc- vagy tízéves koromig még havat nem láttam. Akkor is csak azt
gondoltam róla: hideg és nedves. Miért olyan izgatottak tőle az emberek? Innen
fentről viszont tényleg mutatós. Jól választottál helyszínt a vacsorához, nagyfiú.
Nagyon jól.
– Ezek után kíváncsi vagyok, mit fogsz mondani az ételről.
Roarke felemelte a melegítőfedőt a tálakról. Eve látta, hogy valami tészta
rejtőzött alattuk, amit sohasem tartott rossz választásnak. Igaz ugyan, hogy ez nem
spagetti, hanem az a csőhöz hasonlatos szószos izé, aminek a tetejére ráolvadt a
sajt.
A levegőben finoman fűszeres illat áradt szét.
Ettől azonnal jelzett a gyomra, hogy üres.
– Remekül néz ki. Mi ez?
– Azt hiszem, főtt penne – felelt Roarke, miközben úgy gondolta, a spenótról inkább
hallgat.
Színes salátát és fűszeres olajba mártogatott baguette-et ettek mellé. Hozzá még
több bort ittak.
– Bárhogyan is hívják – jegyezte meg két falat között Eve nagyon finom. – Még úgy
is, hogy spenótot csempésztél bele.
– Nem személyesen én készítettem – emlékeztette Roarke a feleségét.
– Ha! Ennek ellenére bevált. Az egész főhadiszállásod bezártad mára?
– Azt javasoltam, hogy akiknek nem kell feltétlenül benn maradniuk, inkább
otthonról dolgozzanak. Olyanok is akadtak, akiket elszállásoltam odabent. Holnap
neked is terepjáróval kellene menned a kapitányságra. A kocsid valószínűleg
megbirkózna ezzel az időjárással, de azért egy terepjáróban mégiscsak kellemesebb.
– Aha. Talán lefolytatok néhány kihallgatást itthonról ’linken, esetleg holón. A
csapossal viszont szemtől szemben akarok beszélni és tervezem Daphne
meglátogatását. Alibiül reménykedem, hogy minél többször lát, annál inkább meg fog
nyílni előttem. Egy ponton túl persze mindenképpen be kell mennem a kapitányságra.
Elvégre én vagyok a főnök.
– Bizony, hogy te vagy.
– Mondjuk, te is az vagy. Szintén terepjáróval fogsz elindulni?
– Azzal.
– Hány terepjárónk van?
– Több mint elég – felelt Roarke mosolyogva. – Hány házaspárt találtál a névsor rád
eső részében?
– Hatot, akik minden feltételnek megfelelnek. Közel kétszázötven emberből. Rajtuk
kívül akadt még néhány, akik éppen csak a körön kívül rekedtek. Na, és te?
– Kilencet a majdnem háromszázból. Haladunk.
Eve azzal nyugtatta magát, hogy nem számít, ha a férje előrébb jutott a névsorban.
Ez nem verseny. Nem egészen az.
– Ez összesen tizenöt, plusz kettő éppen csak hogy. Még akkor is kezelhető
mennyiség marad, ha a végére megtriplázzuk a számukat.
– Mit fogsz kezdeni az eredménnyel?
– Mindegyikükkel elbeszélgetek. Rákérdezek, hogy ismerik-e a cateringeseket,
jártak-e a kórházban, béreltek-e a kölcsönzőtől. Találkoztak-e a többi áldozattal.
Kapcsolatokat kelesek közöttük és figyelmeztetem őket. Talán egyikükkel történt
valami fura… bármi. Egy meghiúsult betörési kísérlet, egy vita, veszekedés, esetleg
az asszony találkozott valakivel, akinek a társaságában kellemetlenül érezte magát.
Szerintem Patrickék voltak az elsők, de ez még nem jelenti azt, hogy az elkövető
nem gyakorolt előttük. Talán csak kukkolt vagy betört egy-két házba, ellopott egy
koktélruhát. Esetleg túl rámenősen viselkedett az asszonnyal. Valami – vonta meg ti
vállát. – Pecázok.
– Mindig ki szoktad fogni a haladat. Az én kilenc házaspáromból az egyik azonos
nemű.
– Az enyémek közül is azonos nemű az egyik. Talán ki is húzom őket.
– Nem hiszem, ha már egyszer rákerültek a névsorodra – emelte meg Roarke a poharát,
és a pereme fölött a feleségére nézett. – Közben rájöttél, hogy illünk a
rendszerbe. Te és én.
Eve megrázta a fejét.
– Én nem vagyok az esete. A gyilkos csinos nőkre vadászik. A csillogásra hajt.
Amikor Roarke felvonta a szemöldökét, újra megrázta a fejét és bekapott egy falat
tésztát.
– Elfogult vagy.
– Szerintem meg te vagy elfogult. Mindegy. Ezen a biztonsági rendszeren amúgy sem
jutna át. Bármilyen képzett legyen.
– Jamie Lingstromnak egyszer sikerült – emlékeztette Eve. – Egy kamasz kölyöknek.
– Aki kimagaslóan tehetséges – tette hozzá Roarke, miközben eszébe jutott Feeney
keresztfia. – Ráadásul ő sem járt teljes sikerrel, mert a rendszer riasztott
bennünket és berángattuk a házba a kiemelkedően tehetséges seggét. Plusz azóta
beiktattam újabb védvonalat… és megkértem Jamie-t, hogy próbálja megkerülni.
– Nem tudtam, hogy újabb betörésre biztattad.
– Mert belebukott. Kétszer is. Eltökélten küzd, hogy bejusson, de ha és amikor ez
megtörténik, a rendszer kap egy újabb védvonalat – olvasott Roarke a felesége
arcából, miközben kezében a pohárral hátradőlt. – Eddig azért nem említettem,
nehogy eszedbe jusson csaléteknek ajánlkozni. Úgy sem válna be. Ostobaság lenne a
tettestől megtámadni egy nyomozót, különösen akkor, ha ez a nyomozó te vagy. Vagy
megkísérelni, hogy behatoljon ebbe a házba. Szerintem ehhez túlságosan óvatos.
– Inkább gyávának mondanám – javította ki Eve. – Egy csapda viszont… mondjuk nem
velünk és nem itt. Hetekig tartó tervezést igényel, ha a fejébe veszi, hogy
megtámad bennünket… Ráadásul Summersetet is házon kívül kell tudnia Mikor utazik
téli szabadságra?
– Azt hittem, sziporkázó csillagokkal és táncoló tündéi kékkel jelölted meg a
napját a naptáradban. Nemsokára.
– Szerintem akkor sem illünk az áldozatok közé. Viszont ha tovább dolgozom a
névsoron, és kitalálom, hogy kikből lehet a következő célpont, akkor talán rá tudom
beszélni őket, hogy engedje át nekünk a csalétek szerepét. Ezt érdemes fontolóra
venni.
– Fontoljuk meg később. Addig töltsük meg a poharunkat, üljünk a kanapéra, és
borozgatva nézzük a hóesést. Így az igazi a vacsoraszünet vége.
– Ezzel nem vitatkozom.
Eve odaült Roarke mellé és feltette a lábát az asztalra.
– Úgy látom, lazítasz, hadnagy.
– Csak egy percre – dőlt neki a férjének Eve. – Eltartott egy darabig.
– Micsoda?
– Mire megszoktam, hogy itt vagyok, itt élek és ez vesz körül. Évekig építgetted,
én meg csak úgy belecsöppentem a közepébe. Eltartott egy darabig, mire
hozzászoktam. Eszembe jutott, hogy vajon Daphne ugyanígy érzett? Középosztálybeli
családból érkezett… sőt már-már felső középosztálybeli családból, dolgozott, és
elkezdte építeni a karrierjét. Ekkor találkozott egy gazdag orvossal, akinek
megakadt rajta a szeme. Szerintem elragadóan kezdődött. Daphne beleszédült. Nagy és
fontos ház, talán elegáns randevúk, drága ajándékok, és a nyakam rá, hogy a
lánykérés is fantasztikusan romantikus körülmények között zajlott. Leverte a
lábáról.
– Levette.
– Senkinek sem lehet levenni a lábát.
– Leverni lehet?
– Mindegy, a lányt elszédítette az orvos, akihez néhány hónapos udvarlást követően
feleségül ment.
Roarke jókedvűen végigsimított a hatalmas gyémánton, amit Eve az inge alatt, a
nyakában hordott, de most elővette.
– Én is elárasztottalak drága ajándékokkal.
– Kávét küldtél. Igazi kávét. Rögtön megfogtál vele.
– Igen, ennek ellenére nem hiszem, hogy megszédültél, levertelek vagy levettelek a
lábadról.
– Inkább megijedtem, de idővel túltettem magam rajta fordult a férje felé Eve,
miközben az ablak mögött nagy pelyhekben hullott a hó és lélegzetelállító kilátás
nyílt a városra.
Roarke is lélegzetelállító, gondolta.
– Egy kicsit talán mégis sikerült leverned a lábamról.
– Másrészt viszont én is megrémültem kissé… elvégre nyomozó vagy. Mégis levettél a
lábamról.
Eve finoman megütötte a férje vállát.
– Csakhogy te meg én? A gyakorlott cinikus, és aki mindenkit seggbe rúg. Ellenben
Daphne? Fiatal, viszonylag tapasztalatlan és mindenki szerint kedves természetű.
Strazza erre épített, megsemmisítette Daphne önbecsülését, elkezdte korlátozni a
tevékenységeit és az érdeklődési körét, fokozatosan elszakította a családjától és a
barátaitól. Csak így történhetett.
– Közben azért állítólag törődött vele – egészítette k i Roarke.
– Persze. Amíg meg nem közelítette a célját, nem pofozta fel. Utána is bocsánatot
kért, amiért elveszítette a fejét. Ne haragudj. Csakhogy közben elültette benne,
hogy ő csinált valamit, ami miatt elvesztette az önuralmát. Vagyis végül mindig oda
lyukadtak ki, hogy minden a felesége hibája – kortyolt a borából Eve. – Mondjuk,
ennek tényleg nincs már semmi köze az ügyhöz.
– Kell lennie azokkal a visszhangokkal együtt, amelyeket említettél. Ő bocsánatot
kért, amikor először megütött?
Eve-nek nem kellett rákérdeznie, kiről beszél Roarke. Richard Troy. Ráadásul igen,
minél jobban elmerült a nyomozásban, a visszhangok annál inkább megerősödtek és
hosszabban maradtak.
– Őszintén szólva nem emlékszem az első alkalomra. Azt sem tudom eldönteni, hogy
csak eltemetem magamban vagy elfelejtettem, esetleg olyan kicsi voltam, hogy nem
emlékezhetek rá. Arra viszont emlékszem, hogy időnként hozott nekem valami
apróságot. Egy játékot. Olyanokat mondott, hogy jól kell viselkednem, mindig azt
kell tennem, amit mond, mert ha nem, akkor megbüntet. Utána elvette tőlem vagy
összetörte, mert szerinte valami rosszat csináltam – simított végig oda sem
figyelve a férje lábán. – Patrick Roailu is ezt tette veled?
– Nem, egyáltalán nem. Nem kaptam tőle sem játékot, sem jutalmat. Ő semmibe vett
vagy megvert. Időnként, amikor különösen szerencsés napot tudhattam magam mögött és
sok embert kizsebeltem, esetleg több helyre betörtem, morgott valami dicséretfélét.
Szerintem kegyetlenebb a jutalmazás és a büntetés, mint egyszerűen csak átnézni az
emberen. Milyen játékokat kaptál tőle?
– Csak egyre emlékszem tisztán. Talán azért, mert azt nagyon szerettem. Egy apró
zenedobozra, aminek balerina forgott a belsejében, amikor kinyitottam. Néha, amikor
nem tudtam elaludni, azt játszottam, hogy kinyitottam, hallgattam a zenét és néztem
a körbeforgó lányt. Talán azt gondoltam, annyira boldog, hogy táncra perdül. Egy
este az apám dühében darabokra törte, engem meg alaposan elvert.
Roarke maga előtt látta, ahogy az álmodozó, csapdába esett kislányt kegyetlenül
bántják, és csaknem meghasadt a r/íve.
Eve ivott egy kortyot.
– Jutalom és büntetés. Dicséret és szidás. Így működik a dolog. Daphne nem gyerek,
de nagyon szelíd, ezért könnyű célpont. Ő nem én vagyok, azonban megértem.
Folytatnom kell a munkát.
– Csak még egy perc – kérte kedvesen Roarke.
Eve rádöbbent, mennyire elszomorította a férjét azzal, hogy felidézte előtte a
tehetetlen, rettegő kislány képét.
Ezért jobban odabújt hozzá.
– Elég korán kezdtünk dolgozni, szóval, ha túljutottunk a névsoron, talán
megnézhetnénk egy videót. Mondjuk valami szórakoztató filmet, amiben a jófiúk és a
rosszfiúk is osztályon felüliek és sok minden felrobban.
– Azt hiszem, ideje megmutatnom neked A bosszúállókat.
– Ők meg kik? Mit bosszulnak meg?
– A videó- és képregényműveltséged szánalmas, drágám. Ez egy klasszikus –
fordította oldalt a fejét Roarke, és megcsókolta a feleségét.
– Klasszikus micsoda?
– Szuperhősök, akik összeállnak, hogy megmentsék a világot.
– Közben néhány segget is szétrúgnak?
– Másképp is lehet?
Most Eve mosolyodon el.
– Benne vagyok – csókolta vissza Roarke-ot.
Mivel úgy vélte, nyugodtan eltölthet pihenéssel még egy vagy két percet, a
szokásosnál kissé több szenvedélyt vitt bele a csókba.
Roarke félretette a poharát, hogy át tudja karolni.
Semmi bánat, gondolta Eve, semmi kellemetlen emlék. Csaki tűz és gyönyör.
Mindkettejüknek.
A foga közé szorította Roarke alsó ajkát és beleharapott, mielőtt átvetette rajta a
lábát és lovagló ülésben az ölébe bújt. Majd hátradőlt, és miközben szemügyre vette
a férje arcát, felhajtotta a maradék borát.
– Mondjuk, lemozoghatjuk az alkoholt.
Eve fürgén hátrahajolt és Roarke pohara mellé tette a sajátját. Utána gyorsan
kihúzta magát és ajkával lecsapott Roarke szájára, miközben két tenyere közé fogta
az arcát.
Roarke, mint mindig, most is egész testében beleremegett Eve érintésébe. Követelőző
ajkai felkeltették benne a vágyat, a teste acélosan megfeszült a felesége teste
alatt, ahogy először erősen a derekába markolt, majd ujjai összezárultak a mellén.
– Most rajtad van túl sok ruha – gombolta végig Eve mellényét.
– Majd kikerüljük, mert ez most gyors lesz – karcolta végig Roarke nyakát a fogával
Eve. – Gyors és kemény. Világos?
– Világos.
Miután Roarke végzett a felesége ingével, a fegyverövével mit sem törődve kezdte
kirángatni a trikóját a nadrágjából. Különösen izgatónak találta a mellét úgy, hogy
még viselte a fegyverét.
Veszedelmes nőt fogott a kezében, és igen, meg is tudta tartani.
Eve a testét ringatva vetette rá magát újra Roarke szájára, mint aki képtelen
betelni az ízével.
A gyertyafény és a havazás romantikus hátteret kölcsönzött az egyesülésüknek, és
finom ellentétben állt a bennük tomboló vad vággyal. Eve a férje derékszíját
rángatva látta, hogy New York fagyosan csillog az ablaküveg mögött.
– Gyorsan és keményen – emlékeztette Roarke-ot zihálva, miközben segített a
férjének, hogy a térde alá gyűrje a nadrágját.
Nem várt tovább, magába fogadta Roarke-ot. Csókkal fojtotta el a tulajdon
kiáltását.
Meglovagolta a férjét, vad vágtára sarkallta, és nem hagyott neki más választást,
csak azt, hogy együtt száguldjanak.
A világ homályba zuhant. Már nem létezett más, csak az erős, csodálatos test és a
vadul emelkedő, süllyedő csípők. Amikor Eve felért a csúcsra, a villám, a csattanás
és a lobbanás Roarke testét is átjárta.
Ernyedten ejtette fejét a férje vállára.
– Alig kapok levegőt.
– Később jut majd belőle elég.
Roarke félőrülten húzta le Eve karján a blézerét. Most ő következett.
Eve nem tudta kiszabadítani a karját, nem tudta megragadni a férjét. Nem tudta
késleltetni a csúcspont újabb elérését.
– Roarke. Nem bírom.
Roarke a feleségét figyelte, ahogy valósággal megfullad benne. Ropogósra vasalt
ruhája összegyűrődött a tenyere alatt, a fegyvere éppúgy a teste részévé vált, mint
a végtagjai.
Arcát felmelegítette a szex és a gyertyafény, együtt élt az egymásnak nyújtott
őrült gyönyörrel.
Roarke a szemébe nézett, abba az éles, cinikus szempárba, és látta, hogy
elhomályosul.
Magához rántotta és szorosan átölelte. Elengedte magát.
Eve borzongott, reszketett. Majd levegő után kapkodva elernyedt.
– Tessék – szorította a felesége nyakához az arcát Roarke.
– Szép kis pihenő.
– Ez több volt egy percnél.
– Jól kihasználtuk az időnket. Esztelenül csodállak, Eve.
– Kinek kell az ész? Viszont legközelebb legalább vetkőzzünk le előtte – dőlt hátra
Eve, és megsimogatta a férje arcát. – Vissza kell mennem dolgozni.
– Akkor visszamegyünk.
– Átöltözöm. Talán mire végzek, meg is nyugszom.
– Ez is remek ötlet.
Eve leszállt a férjéről és felrántotta a nadrágját.
– Kemény volt? Nem az – tette hozzá, amikor Roarke elnevette magát. – Az
nyilvánvaló. Hanem megszokni engem. Azt, hogy nyomozó vagyok.
– Döbbenetesen könnyű.
Eve fejcsóválva nézte, ahogy Roarke feláll és megfogja a kezét.
– Nem gondoltam volna.
Eve gyapjúnadrágot húzott, amihez egy ősrégi pólót és vastag zoknit választott.
Látta, hogy Roarke sem öltözött nagyon másként, mégis sokkal elegánsabbnak tűnt,
miközben ő inkább rendetlenül festett.
Az irodájába érve Eve programozott egy kávét, míg Roarke átment a konyhába. Két
csokis sütivel a kezében tért vissza.
– Azt meg hol szerezted?
– Beugrottam a sütigyárba – tette le a tányért a parancsnoki központ közepére. – Az
AutoSéfedből, hadnagy.
– Volt csokis sütim? – kóstolta meg Eve, majd olyan hangot hallatott, amit könnyen
össze lehetett volna keverni a szex közben a torkából előtörő nyögésekkel. –
Tényleg volt ilyen finom csokis sütim?
– Minden jel szerint. Most viszont már mindkettőnknek van.
– Kitűnő – kapta be Eve a következő falatot, miközben munkához látott.
Az eredmény hosszú órák munkájába és a vártnál több bonyodalomba került. Mi legyen
azokkal, akik áprilisban még házasok voltak, de szeptemberre elváltak? Vagy
azokkal, akik akkor még nem keltek egybe, de időközben megtartották az esküvőt,
mint Patrickék?
Végül úgy döntött, több oszlopba írja a neveket, és igyekezett elnyomni a
bosszúságát, amikor látta, hogy Roarke hamarabb végzett a feladat rá eső részével.
A férje nem szakította félbe, csak töltött magának egy brandyt, majd helyet foglalt
a kandalló előtt, és az italt lötybölve játszadozott a zsebszámítógépén.
Eve-nél már csak tíz név maradt, és megfordult a fejében, hogy a felét átadja
Roarke-nak. Viszont ezt az ötletet még inkább bosszantónak találta, ezért inkább
összeszedte nugát.
– Találtam még kilencet – pördült meg a székén. – Beleértve egy házaspárt, akik
röviddel a rendezvényt követően elváltak és a férfi máris újranősült. Két pár akkor
még nem házasodott össze, azóta viszont igen. A vendéglista alapján egyikük valaki
mással ment a rendezvényre, végül mégsem mellette kötött ki.
– Én nyolc házaspárt találtam, közülük az egyik még nagyon friss. Illenek a képbe,
ha már Patrickék is friss házasok voltak a támadás idején.
– Pontosan. Tegyük fel, hogy erről a gyilkos is tud. Vagy azért, mert szintén
ezekben a körökben mozog, vagy a pletykalapokból és a társasági hírekből. Lehet,
hogy egyszerre mindhárom. A nálam szereplő egyik pár éppen csak felkerült a
névsorba. Mindketten ötven fölött járnak, ráadásul a férfi a fiatalabb. Csakhogy a
felesége színésznő, és ez is lehet kapcsolódási pont a gyilkossal. Leginkább
színházban játszik, bár többször szerepelt már a képernyőn. Habár a műsoraihoz
semmi köze az On Screennek.
– Mi a neve?
Eve visszafordult a névsorához.
– Gloria Grecian. Ismered?
– Mondjuk. Láttam már játszani. Egy zenés vígjátékban.
– Logikus. Tizenkét éve Maurice Cartier, egy koreográfus felesége. Holnap felhívjuk
a névsorban szereplő harminc egynéhány házaspárt – nézett Eve az ablak felé.
Valóban enyhült a havazás, vagy csak teret engedett a lelke mélyén lapuló túláradó
optimizmusnak? – Ma este már nem tehetünk semmit.
– Még mindig szívesen videóznál?
– Aha – pillantott a névsorra és a táblájára Eve, majd belenyugodott, hogy úgyis
csak körbe járna. – Aha, szívesen.
– Szerintem jobb, ha egyenesen belevetjük magunkat A Bosszúállók közepébe, és nem
nézzük végig a karaktereket megalapozó önálló filmeket.
– Szuperhősök.
– Pontosan – lépett a felesége mellé Roarke, és megfogta a kezét. – Például
Vasember.
– Mint Cal Ripken Jr.?
– Tessék?
– Ha! Végre valami, amit te nem tudsz. Cal Ripken, vagyis Vasember Ripken.
Baseballjátékos volt a huszadik század végén, Baltimore-ban. Shortstop, harmadik
bázis. Azóta is ő tartja a legtöbb meccsen részt vett játékos rekordját.
– Még mindig sikerül meglepned – indult kifelé Roarke.
– Szóval az baseball. A videó is Vasember, de nem olyan, mint Ripken – ráncolta Eve
a homlokát. – Ez valami pornó?
Roarke elnevette magát.
– Nem, nem pornó.
– Ez a Vasember nagyon gyanúsan hangzik. Kik a többiek?
– Például Thor és Hulk… – kezdte Roarke.
– Ez tényleg nagyon pornósan hangzik.
– Majd meglátod.
– Popcornt akarok – jelentette ki Eve. – Lehet, hogy rosszul leszek tőle, de akkor
is.
– Ha tocsog a vajban és agyonsózod, akkor jó eséllyel rosszul leszel.
– Akkor is akarok – ismételte meg Eve, miközben feltámadt benne a kíváncsiság, hogy
miféle Vasember az, akinek nem a sporthoz, sem a pornóhoz nincs semmi köze.
 
Miközben kényelmesen elnyújtóztak Roarke-kal – popcornt ettek és Hulk tombolását
nézték – egy magányos alak haladt a hóval borított járdán.
Csaknem olyan jól szórakozott, mint a nő, aki rá vadászott.
Senki sem sejtette, hogy ilyen gyorsan újra lecsap, és tetszett neki, hogy ezzel
meglepi a közönséget. Az idő tökéletes a darab kezdetéhez. A mindent betakaró
hóesés, a süvöltő szél, az üres utcák, melyekről mindenki behúzódott a biztonságos,
meleg otthonába, a hideg bérkaszárnyák egyik lakásába, esetleg az egyik csillogó
toronyház luxuslakosztályába.
Szerette a várost, és az ehhez hasonló pillanatokban úgy élezte, mintha egyedül az
övé lenne.
Hosszú, fekete, csuklyás kabátot viselt egyrészt a melegéért, másrészt, hogy
elfedje az arcát. Semmi értelme halálra rémíteni egy ártatlan bámészkodót, akivel
útközben esetleg összefut.
Csakhogy az éjszaka és a város az övé – a hóvihar egyfajta jutalom, ami csodás
légkört teremt – és az utcán egyetlen lélek sem járt.
Korábban természetesen mindennek utánanézett. Elvégre profi volt. A kedves, öreg
házhoz közeledve előhúzott a zsebéből egy zavarókészüléket. Sokszor megcsodálta az
épületet, klasszikus vonalait, fenséges homlokzatát.
Természetesen odabent is megfordult már. Mindig bejárta a színházat, megtervezte a
színpadképet.
A ház sötétbe burkolózott, a közönsége biztosan lefeküdt.
A várakozásnak megfelelően öt perc alatt kiiktatta a riasztót és feltörte a
zárakat.
Nyílt az ajtó. A Halál halk torokhangon kuncogva sétált be a házba.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Eve felriadt, felült és üres tekintettel bámult a pislákoló tűzbe – Minden rendben?
Oldalt fordította a fejét és látta, hogy Roarke kávéval a kezében a tőzsdehíreket
olvassa.
– Aha. Csak volt egy különös álmom.
– Miről?
– A Bosszúállókról, arról a seggfej Lokiról és a hátborzongató hadseregéről.
Próbáltam segíteni nekik. Utána láttam, hogy ez az ördög elkap egy bámészkodót.
Miért kezd mindig bámészkodni valaki ahelyett, hogy rohanna és elbújna valahová?
– Ez egyike az élet nagy kérdéseinek.
– Ahogy mondod. Szóval az ördög… tudom, hogy álmomban ő testesítette meg a
gyilkost, szóval az ördög maga után rángatta a nőt, aki sikoltozott és zokogott
ahelyett, hogy megpróbálta volna szétrúgni a seggét és elszökni előle. Otthagytam
az idegeneket meg az isteneket, és üldözni kezdtem Miközben kergettem, New York
házai összeomlottak és úgy hullott a törmelék, mint a hó. Mindenfelé bámészkodók
rohangáltak sikoltozva, mint akik arra várnak, hogy mikor lapulnak palacsintává. Az
ördög meg beugrott egy lyukba. Egyszerűen csak beleugrott. Fékeztem, mert tüzet
böfögött rám, mármint a lyukból, és próbáltam eldönteni, hogy tovább kergessem és
próbáljam megmenteni azt a nőt, miközben elkapom a gyll kost, vagy inkább New
Yorkot mentsem meg attól, hogy egy nagy halom törmelékké omoljon. Utána
felébredtem.
– Remek videót forgathatnánk, ha rögzíteni tudnák tudatalattid képzelgéseit.
– A bosszúállók meg leültek grillezni a New York-i csata után. Tegnap kihallgattam
valakit egy shawarmaéttercm fölött. Hátborzongató. Innom kell egy kávét.
Eve legördült az ágyról és elindult az első bögre kávéja felé. Közben kinézett az
ablakon.
– Napokba telik, mire ez alól kiássuk magunkat.
– Még mindig inkább a hó, mint a bosszúálló istenek és Idegenek.
– Igaz.
Mire Eve visszajött a zuhany alól, már várta a reggeli. Nem zabkása, hanem
rántotta, bacon, pirítós és lekvár, valamint gyümölcs, amit még a cukornál is
jobban szeretett.
– Először úgy terveztem, hogy beugrom, megnézem, hogy van Daphne, de inkább
egyenesen bemegyek a kapitányságra – mondta Roarke-nak evés közben. – Nem csak
azért, hogy lássam, kit lehet bevonni a kihallgatások lebonyolításába, hanem mert
egyesek arra szokták kihasználni a hóviharokat, hogy megverjenek, megkéseljenek
vagy fojtogassanak másokat. Nem beszélve a balesetekről. Sűrű nap elé nézünk.
– A terepjáród a ház előtt vár.
– Kösz. Nemsokára indulok – kapta be Eve az utolsó falat rántottát, majd felállt és
a gardróbhoz sétált.
Úgy érezte, annak ellenére, hogy nem rendelkezik Roarke vagy a számítógép
képességeivel, egyedül is fel tud öltözni. Különösen, hogy kizárólag fekete
holmikat – fekete és meleg holmikat – kívánt felvenni.
Kiválasztotta a nadrágot, a pulóvert, a blézert, és mivel úgy vélte, valószínűleg
bele kell majd gázolnia a hóba, egy pár térdig érő csizmát is.
Amikor előkerült, Roarke felvonta a szemöldökét.
– A Fekete Özvegy sem néz ki veszedelmesebbnek vagy csábítóbbnak.
– A Fekete Özvegy tud vigyázni magára.
– Te is tudsz. Bármelyik rosszfiútól megkérdezheted, aki kezet emelt a nyomozómra.
– Dallas puff!
Eve elégedetten látta, hogy sikerült megnevettetnie a férjét. Lehajolt és
megcsókolta.
– Jó volt együtt hazajönni, meg ami utána történt. A hóra sem tudtam igazán
haragudni.
Roarke magához húzta egy csókra.
– Vigyázz az úton. Biztos pokoli a zűrzavar.
– Te is. Majd találkozunk.
Eve lekocogott a földszintre, felkapta a kabátját, meleg sálat tekert a nyaka köré,
a fejére húzta a hópehellyel díszített sapkát és a zsebébe gyűrte a kesztyűjét.
Amikor kilépett az ajtón a hidegbe, azonnal elő is vette és felhúzta.
Végighajtott a tökéletesen megtisztított kocsifelhajtón és át a kapun, ami mögött
az utca istenverte zűrzavara várta.
Nem kárhoztathatta a fenntartókat – legalábbis nem nagyon –, mivel a hó még akkor
is hullott, amikor a bosszúállók a taknyot is kiverték Lokiból és a csapatából.
Viszont meglátta benne a jót: az utcákon szinte senki sem járt. Mindössze
hókotrókat és néhány mentőt vett észre. Ez elgondolkodtatta annyira, hogy felhívja
Peabodyt.
– Be tudsz jönni a kapitányságra?
– Aha. A metrónak járnia kell. Öregem, minden olyan gyönyörű odakint!
– Siess, ahogy csak tudsz. Ha kell egy fuvar, terepjáróval vagyok.
– Indulás előtt ránézek a közlekedési hírekre, és megbizonyosodom róla, hogy
közlekednek a szerelvények. Ha nem akkor visszahívlak. Kilencig csak hivatalos
járművek hasznai hatják az utakat, így nincs sem taxi, sem busz.
– Aha. Szerintem éppen ez a legszebb az egészben.
Eve bontotta a vonalat és a belváros felé fordult. Útját megkönnyítették a sárgán
villogó lámpák es a kihalt kereszteződések. Esetleg… talán untatta volna ez a
hatalmas nyugalom, ám mivel csak egyetlen napra szólt, így kiélvezte, amíg tudta.
Félúton döbbent rá, hogy egyetlen reklámléghajó sem szajkózza bömbölve az égből a
legfrissebb árleszállításokról szóló híreket.
Határozottan úgy érezte, hogy ezt hosszabban tudná élvezni.
A kapitányság mélygarázsába érve észrevette, hogy csak néhány jármű parkol odabent.
A felvonó csupán maroknyi rendőrt szállított, akiknek hó olvadt a csizmájáról.
Ez azért kissé kísérteties.
Amikor besétált a közös irodába, megpillantotta az íróasztala mögött békésen alvó
Baxtert – hátratolta a székét, feltetle a lábát az asztalra és lehunyta a szemét.
Egyik elegáns öltönyét viselte, de a nyakkendője kioldva lógott a nyakában. Eve
odalépett mellé és vállon bokszolta.
Baxter felpattant és egyik kezével a fegyvere után kapott.
– A szabadidődben szunyókálj.
– Jézusom. Mennyi az idő? – nézett körbe kábán az üres irodában. – Hol vannak a
többiek?
– Jobb, ha úton idefelé.
– Persze. Persze – dörzsölte meg mindkét kezével az arcát Baxter. – Truehearttal az
este kaptunk egy ügyet. Pár srác jó ötletnek gondolta, hogy rengeteget igyon,
elfüstöljön egy rakás kábítószert és olyan hangosan bömböltessék a zenét, hogy
végül már a két emelettel fölöttük lakó tett panaszt. A szembeszomszédjuk meg, aki
amúgy maga is keményen iszik, néhány szóbeli figyelmeztetést követően
baseballütővel kopogott be hozzájuk, és szétverte a lejátszójukat. Ezt a ház lakói
közül sokan ünnepelték, mások viszont helytelenítették. Az erőszakot erőszak
követte. Többen megsérültek, közülük egy halálosan.
– Egyeseket megőrjít a hó.
– Nekem mondod? Mire végeztünk, túl késő volt, az idő pedig túl rossz ahhoz, hogy
hazamenjünk. Ezért bevackoltunk a pihenőbe. Inkább ez, mint az utca –
magyarázkodott, miközben masszírozni próbálta megmerevedett nyakizmait.
– A srác éppen zuhanyozik.
– Szóval sikerült lezárnotok az ügyet?
– Aha. Minden rendben. A jelentést betettem a fachkodba.
– Akkor oké. Megkérlek titeket, hogy vezényeljetek le néhány kihallgatást.
Baxter álmos szeme lelkesen felcsillant.
– A Strazza-gyilkosság? A sorozat-erőszakoló, akinek az  ügyén Nikki is
dolgozik?   
Eve az öltözőből kilépő Trueheart fele pillantott, akinek még mindig ült néhány
vízcsepp a haján.
– Hív a kötelesség, srácok. Gyertek, eligazítalak benneteket. Hamarosan átküldöm az
akták másolatát – kezdte Eve – A lényeg, hogy a gyanúsított gazdag, gyermektelen
házaspárokat szemel ki magának, akik saját házban élnék. Képes feltörni a
biztonsági rendszerüket, majd behatol a házba. Az első két esetben odabent várta,
hogy a pár hazaérjen. Legutóbb viszont egy vacsorapartit kihasználva surrant be az
ingatlanba. Közvetlenül a szállítók mellett sétált fel a főlépcsőn. Először a
férfit ütötte le és kötözte meg.   
Eve végigment a részleteken, ismertette a feltárt kapcsolatokat és felvázolta az
elméleteit.   
– A jótékonysági rendezvény vendéglistája alapján megpróbáltuk kikövetkeztetni a
legvalószínűbb jövőbeli áldozatok személyét. Elképzelhető, hogy a gyilkos más
rendezvényeken is megjelent és ott is kiszemelt néhány házaspárt de jó eséllyel így
is kaptunk néhány nevet. Ebből adok neked ötöt. Személyesen beszélj velük, mindent
mondj el nekik, amit lehet, derítsd ki, ismerik-e a cateringeseket és a kölcsönzőt,
találkoztak-e a többi áldozattal. Tudod, hogy megy ez.
– Nyugodtan ránk bízhatod, főnök.
– Izé, hadnagy? – emelte fel félig a kezét Trueheart. – A megszokott kocsink nem
biztos, hogy megbirkózik ezekkel az utakkal.
– Igényeljetek egy terepjárót.   
Eve körülnézett. Jenkinson éppen ekkor érkezett es tombolt. Égővörös nyakkendőjén
vakítóan fehér hópelyhek virítottak.
– Nem tudták, hogy ez lesz? – kérdezte dühödten a társától, Reinekétől, aki
elégedetten mosolygott mellette. – Nem tudták? – mutatott körbe a csaknem üres
irodában.
– Gond van, Jenkinson? – érdeklődött Eve.
– Aha, gond van. Nagyon nagy gond van a város alapvető infrastruktúrájával, amit
szolgálunk és védünk.
Reineke a társa karjára csapott.
– Hozok kávét, partner – indult a pihenő felé, de útközben Eve felé fordult és
forgatni kezdte a szemét.
– A meteorológusok folyamatosan azt hajtogatták, hogy közeledik a vihar.
Vigyázzatok a seggetekre, srácok, ez kemény lesz. Na és felkészültünk? – tárta szét
a költői kérdés közben a karját Jenkinson, mint a nyájához beszélő prédikátor. –
Nem, nem készültünk fel.
A székére dobta a kabátját, majd helyben topogva leverte a csizmájáról a havat.
– Én rohadtul felkészültem. Felhívtam a kölyköket, hogy vonszolják le magukat ahhoz
a szűkös garázshoz, amiért minden hónapban odaadom fizetség gyanánt a fél herémet,
és takarítsák el a havat, hogy ha hazaérek, be tudjak állni. Meg is csinálták, az
én srácaim aztán megcsinálták. Utána meg mi történt? Majd én megmondom – folytatta,
mielőtt Eve válaszolhatott volna. – Reggel kijöttem, odagázoltam a járdán, amit
persze senki sem takarított le, és azt kellett látnom, hogy a ritkán előforduló
hókotrók pontosan a  garázsajtóm elé tolták az összes havat. Mi a franc, hadnagy!
– Rohadékok.
– Ahogy mondod. Végül leintettem egy járőrkocsit, hogy vontasson ki, utána meg
felvettem Reinekét. A srácaim folyamatosan káromkodtak, mondjuk, nem hibáztatom
őket, amiért újra ki kell ásniuk a garázst.
– Igényelj egy terepjárót.
Jenkinson szóra nyitotta a száját, hogy folytassa a dühös szóáradatot, majd
egyetlen hang nélkül oldalt hajtotta a lejéi.
– Komolyan?
– Komolyan. Méghozzá gyorsan, mielőtt másoknak is az eszébe jut. Reinekével ti
fogjátok tartani idebent a frontot.
Reineke két pohárral a kezében tért vissza a közös irodába. Az egyiket Jenkinson
felé nyújtotta.
– Mondd meg neki, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha felhívja és letolja a
polgármestert.
– Semmi jó nem sül ki abból, ha felhívod és letolod a polgármestert.
Jenkinson duzzogva meredt maga elé.
– Ez elvi kérdés.
– Ez politikai kérdés – javította ki Eve. – Ha ma már nem érek vissza, nektek kell
irányítanotok a hajót. Emlékszel még: – mutatott a pihenő ajtaja fölé felírt
jelmondatra. – Ez érvényes a hóvihar és a pocsék hóeltakarítás előtt, alatt és után
is.
Jenkinson felsóhajtott és ivott egy korty kávét.
– Aha, de a nyakam rá, hogy a polgármester autóját senki sem temette be.
– Öt a tízhez, hogy a polgármestert hó helyett eltemetik a dühös ’linkhívások, e-
mailek, hang- és szöveges üzenetek.
Ezt hallva Jenkinson felderült.
– Aha. Aha, ez is valami.
– Amikor Peabody ideér, mondjátok meg neki, hogy le se vegye a kabátját. Tíz percen
belül indulunk.
Eve bemenekült az irodájába és ivott a saját kávéjából. Az íróasztalához érve
másolatot küldött a névsorából Olsennek és Tredwaynek, Baxternek és Trueheartnak.
Mindegyikben megjelölte azoknak a nevét, akikkel az adott csapatnak beszélnie kell.
Baxternek és Trueheartnak az akták másolatát is elküldte, valamint röviden
tájékoztatta Olsent és Tredwayt az ügy pillanatnyi állásáról.
Átfutotta Baxter jelentését az este lezárt ügyről, és várakozzásának megfelelően
alaposnak találta. Látta, hogy reggel fél hét körül Carmichael és Santiago is
kaptak egy esetet. Valakit agyonvertek egy hólapáttal.
Aha, a havazás valóban megőrjít néhány embert.
Az ajtón kilépve látta, hogy Peabody és a most érkezők kénytelenek végighallgatni
Jenkinson újból előadott keserveit.
– Peabody, gyere velem.
Peabody gyors léptekkel Eve mellett termett.
– Jenkinson mindjárt felrobban.
– Tudom. Nekem is elmesélte, hogy mi történt vele. Eligazítsalak?
– A metrón elolvastam a jelentésed. Ma reggel gond nélkül találtam ülőhelyet. Sokan
szabadságot vettek ki, vagy otthonról dolgoznak.
– Átküldtem a névsor ránk eső részét a zsebszámítógépedre. A garázsba érve
kezdheted betáplálni a címeket a kocsi számítógépébe.
– Hívjam fel az első házaspárt?
– Inkább bejelentés nélkül ugorjunk be hozzájuk, és lássuk, mi sül ki belőle. A
bárpultos színész címét is tápláld be. Meglátogatjuk.
– Anson Wright… Eredetileg George Splitsky, csak nevet változtatott, amikor
betöltötte a tizennyolcat. Az iskolában állagos tanulónak számított, kivéve a
drámát, színjátszást és színpadtechnikát. Ezekben brillírozott. Minden iskolai
színdarabban szerepelt vagy közreműködött. Gyerekként és fiatal kamaszként külső
színházakba, még a Broadwayre is hívták asszisztálni – kezdte áttölteni a címeket
Peabody, amikor odaértek a kocsihoz, miközben folytatta. – Amikor nem kapott
szerepeket, elvégzett egy bárpultos tanfolyamot és csatlakozott a közösségi
színjátszókhoz. Szerzett ügynököt és jár meghallgatásokra. Időnként kap szerepet.
Nem annyit, hogy megéljen belőle. Csaknem minden bevételét elkölti. Amikor
felgöngyölítettem az életét, megtudtam, hogy a főpincérnő élettársának a
mostohaanyjának az unokaöccse.
Peabody utasította a műszerfalba épített számítógépet, hogy távolság szerint
rendezze a kapott címeket.
– Úgy látom, Dana Mireball és Lorenzo Angelini laknak a legközelebb. Méghozzá
Tribecában, és mindketten színészek.
Roarke terepjárója csak nevetett a hókotrók csapnivaló munkáján, egyenletes
motorzúgással hagyta maga mögött a hóval borított jégfoltokat. A Nap úgy döntött,
hogy előbújik a felhők mögül – erre a mozgóárusok és a zugárusok is azonnal
megjelentek. Ez utóbbiak asztalát ezúttal sálak, sapkák, kesztyűk, lapátok, a
szürkepiacról beszerzett csizmák és jégkaparók töltötték meg.
Lassan a gyalogosok is kimerészkedtek. Iskolaszünettől megrészegült gyerekek
szaladgáltak, légdeszkáztak, és minden jel szerint nagyon jól érezték magukat.
Mire végeztek az első öt házaspárral, a forgalom visszanyerte megszokott erejét. A
reklámléghajók a ’61-es Hóvihar Vásárát hirdették bömbölve.
Eve nem szívesen ismerte be, de minden visszatért a megszokott kerékvágásba.
Egészen addig nem támadtak megérzései, amíg a hetedik címig nem értek.
Toya L’Page és Gray Burroughs egy régi templomból átalakított házban laktak Turtle
Bayen. A magas, ívelt ajtó egyenesen a járdára nyílt. A színes üvegablak csillogott
a téli napsütésben.
Eve bemutatkozott és a bejárat mellé szerelt leolvasó elé tartotta a jelvényét,
majd várt. Egy rövid, tüskés, szilvakék te festett hajú kamaszlány nyitott ajtót,
aki csak bámulta Eve-et hatalmas, barna szemével.
– Maga tényleg igazi rendőr? – hitetlenkedett.
Eve újra megmutatta a jelvényét, mire a lány elhúzta a/ orrát.
– Mintha nem lehetne hamis igazolványt venni.
– Dallas hadnagy és Peabody nyomozó. Nyugodtan szólj be a kapitányságra, ha akarsz.
Ha nem, akkor viszont szeretnénk beszélni Toya L’Page-dzsel és Gray Burroughsszal.
A gyerek kihívóan nekidőlt az ajtófélfának.
– Lehet, hogy elfoglaltak.
– Nem tudnál utánanézni?
– Gemma, beengeded a hideget. Be kell… Ó, elnézést.
Eve jó néhány gyönyörű nőt látott a nyomozás során, de Toya L’Page mindet
felülmúlta.
Papucsban is hat hüvelyk magas volt, nyúlánk és tökéletes. Sötétbarna bőrén mintha
nem lettek volna pórusok. Telt ajkai finoman felfelé görbültek. Nagy, világosbarna
szeme óvatosan, kíváncsian csillogott, miközben gyors léptekkel az ajtóhoz sietett.
Finoman átkarolta a lány vállát, majd Gemma és Eve közé állt.
– Segíthetek?
– Azt mondják, zsaruk – jelentette be Gemma, de hallatszott a hangján, hogy Eve
egyetlen szavát sem hitte el.
– Ó. Láthatnék egy… – hallgatott el, amikor Eve neki is megmutatta a jelvényét. –
Természetesen. Megkérdezhetem, hogy miről van szó?
– Csak szeretnénk feltenni magának, és ha lehet, akkor a férjének is néhány kérdést
egy jelenleg folyamatban lévő nyomozással kapcsolatban.
– Toya és Gray nem követtek el semmit. Mindig betartják a törvényt.
– Abban a reményben kérdezősködünk, hogy a válaszok segítik a munkánkat – folytatta
Eve. Bemehetnénk, Ms. L’Page? Nem fogjuk sokáig rabolni az idejét.
– Természetesen. Elnézést.
~ Ha nincs náluk házkutatási parancs, nem kell beengedned őket.
– Semmi baj, Gemma – hajolt előre Toya, és halántékon puszilta a lányt. – A
sógornőm a széltől is meg akar védeni.
– Fáradjanak be.
– Itt laksz? – kérdezte Eve a lányt.
– Lakhatnék, ha akarnék.
– Gemma csak beugrott hozzánk, nem igaz, Gemma? Később elmegyünk korcsolyázni és
szánkózni. Szólnál Gray-nek, hogy jöjjön le?
Gemma figyelmeztető pillantást lövellt Eve felé, majd felszaladt a széles,
előszobaként és nappaliként egyaránt szolgáló helyiség oldalában épült lépcsőn. Az
ablakon át betűző fény színes, drágakőhöz hasonlatos foltokat vetett a régi
deszkapadlóra.
– Gyönyörű a házuk, Ms. L’Page – jegyezte meg Peabody, miközben a fejét forgatva
csodálta a magas mennyezetet, az íves ablakokat és a hatalmas kandallót.
– Köszönöm. Mi is nagyon szeretjük. Még nem fejeztük he teljesen a felújítást.
Foglaljanak helyet – intett a lobogó tűz mellé állított magas támlájú fotelek felé,
miközben kényelembe helyezte magát egy faragott támlájú, ívelt kanapén. – A városi
forradalom előtt templom volt. Kötetlen felekezetű templom és közösségi
találkozóhely. A forradalom idején óvóhelyként és kórházként szolgált, de utána
sokáig elhagyatva állt.
– Látom, sikerült megmenteniük az eredeti stílusjegyek egy részét.
– Igen, bár akad, amit újra megépítettünk. A férjem építész, és egyszerűen
beleszeretett ebbe az épületbe. Az apja vásárolta meg. Főleg nosztalgiából, mivel
itt dolgozott orvosként a városi forradalom alatt.
Eve látta, hogy Toya igyekszik leplezni az idegességét és udvariasan viselkedni.
Ezért hagyta, hogy Peabody könnyed beszélgetésbe elegyedjen vele.
– Az apám és a bátyáim ácsok. Ők méltányolnák csak igazán, amit maguk itt
véghezvittek. Mióta laknak itt?
– Ez a harmadik évünk. Az ezt megelőző egy évet nem számolom bele, mert akkor
minden tele volt munkásokkal, és csak időnként töltöttünk itt egy-egy éjszakát.
Mint valami kempingben. Gray – állt fel Toya, amikor belépett a férje, akinek Gemma
valósággal odaragadt az oldalához.
Gray éppen olyan magas volt, mint a felesége. Látszott rajta, hogy rendszeresen jár
edzőterembe. A vonásai távoli egzotikus szigeteket juttattak Eve eszébe, ahol az
asszonyok fűszoknyában járnak és tikikunyhókban élnek.
– Valami baj van?
Eve felállt.
– Az egyik nyomozásunkkal kapcsolatban szeretnénk feltenni néhány kérdést.
Gray szúrós pillantást vetett a húgára.
– Gemma!
– Nem csináltam semmit! Kacatvadászatot játszottnuk. Nem loptam. Különben is, ők a
gyilkosságiaktól jöttek. Utánanéztem, mielőtt szóltam neked. Valaki meghalt,
márpedig abban biztos lehetsz, hogy én nem nyírtam ki senkit.
– A gyilkosságiaktól? – fogta meg hosszú, elegáns ujjaival Gray karját Toya.
– Anthony Strazza.
– Jaj, istenem. Hallottunk róla. Rettenetes. Egyszerűen rettenetes.
– Ismerték dr. Strazzát vagy a feleségét?
– A feleségével sohasem találkoztunk. Ülj le, Toya – nyomta vissza a kanapéra a
feleségét Cray, majd a húga felé fordult. – Gemma, menj, és kérd meg Pauline-t,
hogy főzzön egy teát.
– Csak meg akarsz szabadulni tőlem.
– Meg is szabadulok. Menj, és kérd meg Pauline-t, hogy főzzön egy teát.
Gemma a szemét forgatva kitrappolt.
– Úgyis megtudja – mondta Gray. – Utánanéz. Fogalmam sincs, mivel segíthetjük a
nyomozást.
– Ismerték dr. Strazzát?
– Ő műtötte a dédapámat – árulta el Toya. – Tavaly télen, amikor elesett és eltörte
a csípőjét meg a csuklóját. A maihoz hasonló időben sétáltatta a kutyáját, és
megcsúszott. Késő este történt, és egy órán keresztül senki sem hallotta meg, ahogy
segítségért kiabál. Biztosra veszem, hogy dr. Strazza mentette meg az életét. A
kórházban találkoztam… találkoztunk vele, meg még néhányszor, amikor kontrollra
vittem Poppyt.
– A magánéletben nem jártak össze?
– Nem igazán. Eltekintve attól, hogy néhányszor mindketten ugyanazon a rendezvényen
vagy összejövetelen vettünk részt. Az is kiderült, hogy akadnak közös ismerőseink.
– Meg tudja adni a nevüket?
– Felolvasta már neked a Módosított Mirandát? – érkezett vissza sietve Gemma. –
Mert fel kellett volna, és ha nem, akkor…
– Nézd, kölyök – vágott közbe Eve. – Itt nincsenek letartóztatottak vagy
gyanúsítottak. Egy férfi meghalt, a felesége pedig kórházban lábadozik az őt ért
brutális támadás után. Nekem az a dolgom, hogy megtaláljam az embert, aki ezt
művelte velük. El is fogom végezni, szóval abbahagyhatod a parádézást.
Gemma duzzogva elhallgatott és letelepedett a bátyja mellé, aki köhögéssel
igyekezett leplezni a nevetését.
– Fel kellene menned az emeletre, drágám.
– Tudom, mi történt. Utánajártam. Ráadásul Junie anyja is ott volt aznap este.
– Ki az a Junie és ki az anyja? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Eve.
– Nem kell válaszolnom.
Eve visszafordult a felnőttek felé.
– Ha hallhatnám azokat a neveket… – kezdte.
– Junie Wyatt. Az anyja Catherine Frummon. Őt nem is ismeritek – mondta Gemma a
bátyjának és Toyának. – Junie többnyire az apjával lakik.
– Abbott Wyatt – magyarázta Toya. – Amennyire tudom, évekkel ezelőtt elváltak.
– Oké. Még valami? – kérdezte Gemmát Eve.
– Junie szerint az anyját nagyon megrázták a történtek, mert: Jaj, istenem! Ott
járt és őt is megtámadhatták vagy meggyilkolhatták volna. Meg ilyenek. Mindig
minden az anyjáról szól. Azt is hozzátette, hogy talán dr. Strazza felesége csinált
valami hülyeséget, ezért ölték meg dr. Strazzát, mert az a nő ostoba,
hozományvadász és trófeafeleség. Junie anyja egy picsa.
– Gemma!
Gemma a bátyjára és a sógornőjére nézett.
– Ti is annak neveznétek, ha ismernétek. Nem fogok hazudni a rendőrségnek. Az
bűncselekmény – mosolyodott el. – Igaz?
– Vitathatatlanul.
Toya felsóhajtott.
– A közös ismerőseink közül elsőként Junie apja, Abbott Wyatt jut eszembe, de te
talán többet is tudsz mondani.
A házvezetőnő, szakács, vagy az ég tudja, kicsoda betolt egy zsúrkocsit. Eve
legnagyobb meglepetésére Gemma azonnal felpattant a helyéről.
– Majd én átveszem, Miss P., köszönjük – kezdte kitölteni és felszolgálni a teát,
miközben Toya neveket sorolt.
– Oké. Ismerik a Jacko’s Cateringet? Rendeltek már tőlük?
– Mindig tőlük szoktunk rendelni. Rettenetesen rossz szakácsok vagyunk, de nem
bánjuk, ha ez így marad – mondta Toya. – Pauline gyakran feltölti a főztjével az
AutoSéfet, mielőtt este hazamegy, de ha nem, akkor rendelünk vagy hazahozunk
valamit egy étteremből. Sokszor étkezünk házon kívül. Viszont ha a barátainkat vagy
a családot látjuk vendégül, akkor Jacko a kedvencünk. Csak nagyobb rendezvényeken
szolgálnak fel, de fantasztikus a menüjük, és házhoz is szállítják, így jobban
járok, mintha órákat töltenék a konyhában.
– Senki sem érzi becsapva magát – emlékeztette Cray.
– Mi a helyzet a Loan Star Rentalsszal?
Cray arcáról lefagyott a pillanatnyi jókedv.
– Egyszer segítettek az egyik projektemnél, és akkor is őket hívtuk, amikor a
házunkon dolgoztunk és néha itt töltötték az éjszakát. Nem akartuk bebútorozni,
amíg nem értünk el valódi haladást. Mi köze ennek a nyomozáshoz?
– Csak felvázolunk egy képet – felelt Eve. – Tudomásunk szerint tavaly áprilisban
mindketten megjelentek a Művészgálán. Igaz ez?
– Igen. Az azelőttit kihagytuk, mert Gray egy városon kívüli projekten dolgozott,
és nem akartam egyedül menni. Nélküle semmi szórakoztató nincs benne.
– Szeretném, ha visszaemlékeznének arra az estére. Kivel találkoztak, kivel
beszéltek? Aki akart, táncolhatott is. Talán maguk is táncoltak másokkal.
– Közös asztalnál ültünk a barátainkkal – idézte fel Toya. – Csodálatos este volt,
tényleg ez az egyik kedvenc rendezvényem, ahová járunk. Sok emberrel beszélgettünk.
Nem is tudom, hol kezdjem. Gray?
– Ez egy társasági esemény – foly tatta Gray. – Az árverésen az asztaltársaság
tagjai egymással és néhány ismerőssel versengtek.
– Nem jut eszükbe senki, aki kirítt a többiek közül? Aki zavarta, vagy aki miatt
kínosan érezték magukat?
– Mavis Freestone is eljött… ő eléggé kirítt a vendégek közül. Történetesen az
egyik alkalommal együtt mentünk ki a mosdóba, és valósággal könyörögtem neki egy
autogramért meg egy közös fotóért Gemmának.
– A rajongója vagy? – kérdezte Gemmát Eve.
– Mindenki rajongó, aki nem tök hülye. Ő a csúcs.
– Aha, eléggé csúcs.
Gemma hosszan végigmérte Eve-et.
– Maga is Mavis rajongója?
– Mondhatni.
– Nagyon kedves volt – vette vissza Toya a szót. – Még később is, amikor
összefutottam a férjével, aki történetesen a kedvenc divattervezőm. Lenyűgöző
páros, és örültem, hogy megismerhettem őket. Számomra az volt az este csúcspontja.
– Akárhányszor megfordultam, Toya mindig őket leste.
– Nem vagyok ilyen – csapott nevetve a férje karjára Toya. – Néha kimentem, hogy
kölcsönösen izgatott szövegeket, üzeneteket váltsak Gemmával. Akkor, amikor… –
hallgatón el hirtelen, és összevonta a szemöldökét.
– Amikor? – kérdezett vissza Eve.
– Semmiség. Csak apró kellemetlenség. Említésre sem érdemes.
– Én azért szeretném, ha megemlítené.
– Tényleg semmiség, tényleg, csak akkor és ott zavart. Félrevonultam az egyik
falmélyedésbe, és éppen Gemmával írtam, amikor az a pasas elém állt.
– Micsoda?
– Mondom, hogy semmiség – ismételte meg Toya, és végigsimított Gray karján. –
Komolyan. Azt mondtam, „Elnézést”, vagy valami hasonló, alkalomhoz illő kifogással
előléptem. Ő viszont nem tért ki azonnal előlem. Azt mondta, látta, hogy egyedül
vagyok, és szeretne meghívni egy italra. Erre azt feleltem, hogy a férjemmel
jöttem.
– Ennyi történt? – kérdezte Eve.
– Tulajdonképpen ennyi.
– Vagyis kitért az útjából, miután mondta neki, hogy a férjével érkezett.
– Nem azonnal – fészkelődött Toya.
– A francba, Toya, erről miért nem szóltál?
– Mert akkor kérdőre vonod és valójában tényleg nem történt semmi. Csak nem
tetszett, ahogy… Néhány pillanatig még ott állt előttem. Biztosra veszem, hogy
szándékosan nem mozdult, és nem tetszett, ahogy rám nézett. Utána viszont
elmosolyodott és félreállt.
– Magához ért? – kérdezte Eve.
– Nem, nem, nem ért hozzám. Csak belépett a személyes terembe, és olyan szűk volt
az a falmélyedés, hogy ha el akarok menni mellette, mindenképpen hozzá kell érnem,
márpedig azt nem akartam. Nem mondott semmi tolakodót. Azt hitte, hogy egyedül
érkeztem, és meghívott egy italra, én meg nemet mondtam és közöltem, hogy a
férjemmel jöttem. Ezen kívül semmi mást nem mondott. Csak a testbeszédét és a
tekintetét találtam ijesztőnek.
– Tudna személyleírást adni róla?
– Ó, nem hiszem. Azóta már csaknem egy év eltelt, és mindössze fél percre láttam a
félhomályos teremben. Abban csaknem teljesen biztos vagyok, hogy fehér volt a bőre
és talán a harmincas éveiben járt.
– Maga úgy hat láb magas, igaz?
– Hajszálpontosan annyi.
– Az ilyen elegáns rendezvényekre magas sarkú cipőt szoktak felvenni.
– Ahogy mondja. Szeretem a szép cipőket.
– Ez az idegen olyan magas volt, mint a férje?
– Nem. Igazság szerint még nálam is sokkal alacsonyabb. Mondjuk a legtöbb férfi
alacsonyabb, különösen, amikor magas sarkút veszek fel, mert akkor a hat láb négy
hüvelyket is elérem.
– A testfelépítése?
– Átlagos? – kérdezte inkább Toya, mintsem állította. – Sajnálom. Tudom, mennyire
szánalmas, de nem figyeltem meg. Nem akartam mást, csak annyit, hogy elálljon
előlem.
– Oké. Ha az eszébe jut még valami, akkor szeretném, ha h felhívna.
– Ez miért olyan fontos? – kérdezte Gray.
Eve oldalt fordította a fejét és ridegen végigmérte Gemmát, aki vállat vont.
– Kiküldhet, de akkor is hallgatózni fogok. Plusz Toyától is megtudom, ami érdekel.
Tudom, mivel bírhatom szóra. M ntha csak a nővérem lenne – tette hozzá Gemma, és
erről a megjegyzéséről Eve-nek azonnal DeSilva jutott eszébe. – Vigyázunk egymásra.
– Úgy véljük, hogy az a személy, aki a Strazzáékat, valamint korábban a két másik
családot is ért támadásért felelős, szintén megjelent ezen a gálán. Már sikerült
kiderítenünk, hogy mi alapján választ célpontot magának. Maguk is illenek az
áldozatai közé.
– Hogyan? – szólalt meg a vártnál sokkal nagyobb nyugalommal Gray. Egyik kezével a
húgát ölelte, a másikkal a felesége kezét fogta, mégis higgadtan beszélt. – Tudnunk
kell.
– Gazdag házaspárokat szemel ki, akik egyedül élnek a saját házukban, és nincs
gyerekük. A jobb biztonsági rendszereket is ki tudja iktatni. A feleség minden
esetben kiemelkedően csinos. Maguk minden szempontnak megfelelnek. Tudniuk kell –
folytatta Eve –, hogy másokkal is beszéltünk már, akikre mindez ráillik, és több
párral fogunk még beszélni ezután. Viszont mindeddig maguk az egyetlenek, akik
személyesen ismerték az egyik áldozatot és mindkét említett céget. Továbbá
ugyancsak az egyetlenek, akik igennel válaszoltak arra a kérdésemre, hogy történt-e
olyan esemény a gálán, amitől kényelmetlenül érezték magukat.
– Most mihez kezdjünk? – nyögte Toya.
– Én maradok – jelentette ki indulatosan Gemma. Lehúzzuk a listáról az egyedül élőt
és a gyermektelent. Nem küldhetsz el.
– Dehogynem küldhetlek – javította ki a bátyja.
– Ha elzavarsz, megtalálom a módját, hogy visszajöjjek. Esküszöm!
Gray megbökte a húgát a homloka közepén.
– Felfogadok néhány testőrt. Egy magáncégtől. A nap huszonnégy órájában profi
biztonságiak lesznek a házban, amíg el nem kapják azt az őrültet. Azonnal
intézkedek.
– Remek. Előrelátó lépés. Ha elmennek itthonról, ne hagyják a házat felügyelet
nélkül. A tettes tehet néhány próbakört… talán betör az üresen hagyott épületbe. A
testőrüknek mondják meg, hogy ne rejtőzködjenek, mutassák magukat. Biztosan nem
fognak tiltakozni. Elnézést – húzta elő Eve a kommunikátorát, amikor a készülék
jelezni kezdett. – Dallas, szöveges üzenetet kérek.
 
Eve Dallas hadnagy, keresse a járőrt a Morton 122-ben. Kettős gyilkosságot
jelentettek. Egy férfi és egy nő. Az eset valószínűleg összefügg a jelenleg
folyamatban lévő nyomozással.
 
– Értettem – állt fel Eve. – Nagyon sokat segítettek. Ha bármi az eszükbe jut, ha
látnak, hallanak, vagy akár csak éreznek valami nyugtalanítót, akkor hívjanak fel.
Peabody, adj néhány névjegyet. Itt maradsz? – pillantott Gemmára.
– Maradok.
– Oké. Akkor te se rejtőzködj. A tettes gyáva, mindig hátulról támad. Nem tesz
semmit, ha látja, hogy egy kamasz és néhány testőr járkál a házban.
Kiléptek az ajtón és Peabody hátrapillantott.
– Kaptunk egy újat.
– Kaptunk egy újat.
Mielőtt elindult a kocsihoz, Peabody még egyszer megnézte a házat.
– Szerintem nem lesz semmi bajuk. Figyelmeztettük őket és megteszik a szükséges
óvintézkedéseket.
Igen, gondolta Eve, de itt van két halott, akiket senki sem figyelmeztetett és nem
kapták meg az esélyt, hogy megtegyék a szükséges óvintézkedéseket.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Eve úgy parkolt le a ház előtt, hogy elállta egy másik kocsi útját, majd
felkapcsolta a „Szolgálatban” jelzést.
– Szerepelnek a névsorban – mondta Peabody. – Méghozzá a miénkben. Errefelé jöttünk
volna vissza. Még egy család, és ők következnek.
– Tudom – szállt ki Eve, majd a hóban gázolva megkerülte a kocsit és kivette a
csomagtartóból a helyszínelő készletét.
Útközben sokszor feltette magának a kérdést: máshogy alakulnának-e a dolgok, ha
keresztülvágna a városon és a West Side-on kezdené a házaspárok felkeresését?
Ennek a kérdésnek semmi értelme, jelentette ki némán, mi közben a jeges járdán
egyensúlyozott.
– A lépcső tiszta – jegyezte meg. – Vajon a lakók takarították el a havat vagy
fizettek érte valakinek? Csak éjfél körül állt el a hóesés.
Megvizsgálta a bejárat fölé szerelt – kikapcsolt – kamerái. majd a zárakat.
– Nincs tenyérlenyomat-olvasó. Ez a rendszer hangfelismeréssel működik. Plusz két
minőségi zár és egy kártyáolvasó. Hívd ide az ENyÜ-t, vizsgáljanak meg mindent.
Felvevő bekapcs.
Mielőtt megnyomhatta a csengőgombot, egy járőrdroid nyitotta ki az ajtót.
– Kérem, azonosítsa magát – közölte.
Eve felemelte a jelvényét, hogy a széles vállú, barátságos arckifejezésű droid
megvizsgálhassa.
– Hadnagy, nyomozó – lépett hátra végül, és utat engedett Eve-éknek.
– Jelentést kérek.
– Hadnagy, a társammal tizenhárom óra huszonnégy perckor azt az utasítást kaptuk a
központtól, hogy vizsgáljuk meg az ezen a címen lakó nőt. Nina Washington, a
házvezetőnő tizenhárom óra huszonhárom perckor hívta a házból a kilenc tizenegyet,
és bejelentést tett, hogy két holttestet talált az emeleti hálószobában. Tizenhárom
óra huszonhét perckor értünk a helyszínre és ellenőriztük a bejelentés
valóságtartalmát. Az elhunytakat, egy férfit és egy nőt Nina Washington nem
hivatalosan már azonosította. A nevük Xavier és Miko Carver. Ezen a címen laktak.
– Hol a szemtanú?
– Ms. Washington a ház konyhájában tartózkodik a társammal, hadnagy.
– Szóljon a társának, hogy megérkeztek a gyilkosságiak, foglalkozzon a tanúval. Az
ENyÜ is elindult. Amíg nem adok rá engedélyt, senki sem léphet be vagy hagyhatja el
a házat.
– Értettem, hadnagy.
Eve megkerülte a droidot és végigpillantott a hosszú, keskeny előszobán. Hirtelen
megérezte a… narancs illatát.
– A házvezetőnő is itt lakik? – kérdezte a droidot.
– Nem, hadnagy. Ms. Washington azt állítja, hogy reggel tízkor érkezett.
– Tízre ideért, de csak tizenhárom húszkor hívta a kilenc tizenegyet?
– Egészen pontosan tizenhárom óra huszonhárom perckor, hadnagy.
Eve bólintott és elindult felfelé a keskeny, egyenes lépcsőn.
– A házvezetőnő bejön… vajon észreveszi, hogy nem működik a kamera? Nem biztos –
gondolkodott hangosan. – Csak belép a házba, ahogy szokott, s elkezd dolgozni a
földeimen. Még érezni a tisztítószer citrusillatát… és a bejárat melletti virág is
frissnek tűnik. Valószínűleg magával hozta a csokrot.
– Takarított, fényesített – helyeselt Peabody.
Az emeletre érve benéztek az ajtókon. Vendégszoba, dolgozószoba, egy kisebb iroda
vagy nappali, még egy vendégszoba. A festéstől elütő csíkok arról tanúskodtak, hogy
a szemközti falon valaki egy ecsetet próbálgatott.
– Fel akarták újítani a szobát – jegyezte meg Peabody. Kísérleteztek a színekkel.
Már nem fognak választani, gondolta Eve, miközben meg fordult és benézett a
szemközti nagy hálószobába.
Xavier Carver holtteste a székhez kötözve maradt. A feje véres mellkasára
hanyatlott. A szék alatt tócsába gyűlt a vér, átáztatta a halványzöld szőnyeget, és
ahová az átvágott nyald ütőérből odafröccsent, őrült mintát festett a falra.
Eve látta, hogy az arca megfeketedett a veréstől.
Mindössze egy közönséges, fekete bokszeralsót viselt.
Kivette Peabody kezéből a folyékony kesztyűt, majd befújta vele a kezét és a
csizmáját. Utána levette a kabátját, a sálját, a sapkáját, és elhelyezte őket a
háló ajtaja előtt.
Az ágy egy széles falmélyedésben állt fehér asztalkákkal az egyik oldalán. A
mennyezetről ragyogó ezüstcsillár lógott. A meztelen Miko a feje fölé kötözött
kézzel feküdt a véráztatta ágyneműn.
A törzsén több, véletlenszerűen elhelyezett vágás éktelenkedett az ütések sötét
foltjai között. Tompa, fénytelen szeme is zúzódásokkal teli arcból bámult üresen a
világba. A szája sarkára, az állára és a combjára vérpatak száradt.
A nyakába mélyen belevágott a zsineg, amivel megfojtották.
Eve látta rajta, hogy régen gyönyörű volt. A gyilkos a szépségét éppen úgy elvette
tőle, ahogy az életét.
Vajon arra is szüksége volt?
– Tiéd a férfi – indult Eve az ágy felé.
Lépésről lépésre követte az előírásokat. Elméjéből kizárta a sajnálatot és a
haragot.
– A női áldozat azonosítása megtörtént. A neve Miko Carver, harminchárom éves, ezen
a címen lakik.
– A férfiáldozat azonosítása megtörtént. A neve Xavier Carver, harminchárom éves,
ezen a címen lakik.
Eve hagyta, hogy Peabody jegyzőkönyvbe mondja a vizsgálata eredményeit, míg ő a
saját munkájára összpontosított.
– Felületi vágások, elsősorban a törzsön, ütésnyomok ugyancsak a törzsön és a
mellen. Az arcát több erős ütés érte. Az áldozat elharapta a száját. A csuklóján, a
kötegelő körül kiszakadt a bőr. A bokáján is vérnyomokat látok, ami arra utal, hogy
a gyilkos a lábát szintén megkötözte. A combja belső részén vér és zúzódások
találhatók, valószínűleg nemi erőszak történt. A nyakára tekert zsinórral fojtották
meg. A szemek bevérzése is fojtogatásra utal, feltehetőleg ez volt a halál oka. A
boncolás majd megerősíti – lépett hátra egy lépést Eve. – Gyere, Peabody, fordítsuk
meg.
– Eltörte a férfi ujjait – egyenesedett fel Peabody, és odasétált Eve mellé. –
Valami nehéz tárggyal.
Eve hátrapillantott.
– A legutóbbi áldozata kiszabadult és megtámadta. Ennek azért törte el az ujját,
hogy még akkor se tudja megütni, ha véletlenül neki is sikerül.
– Gyáva gazember – mormogta maga elé Peabody, miközben átfordították Miko testét. –
A pokolba.
– Szodomizálta – jelentette ki laposan Eve. – Ez új. Ettől eltekintve nincs más
sérülés a hátán – lépett hátrébb, és fejével a földön heverő piros pizsama felé
intett. – Ott a pizsamája. A férfi is csak egy bokszért visel. A gyilkos ezúttal
nem a tulajdonosok távollétében tört be, és nem akkor, amikor tele volt a ház
idegenekkel. Nem várt elrejtőzve az emeleten, hogy a lakók feljöjjenek.
– Már lefeküdtek – fejezte be Peabody a gondolatmenetet.
Lefeküdtek és valószínűleg aludtak, amikor rájuk tört. Ilyet eddig még nem csinált.
– Új trükköket próbálgat. Minden tekintetben erőszakosabb és szemtelenebb. A
támadásait csak napok választják el. Két, előre megfontolt szándékkal elkövetett
gyilkosság. Nem a megszokott erőszak, kínzás, verés és hirtelen felindulásból
elkövetett emberölés. Gyilkolni érkezett ide – ment vissza az ajtóhoz Eve, onnan
nézte a helyszínt. – Késő estig vár, amíg a lakók lefekszenek. Megfelelő estét
választ. Üres utcák, kihalt járdák, az emberek behúzódnak az otthonukba. Hogy jött
ide? Nem vezethetett, hacsak nem tette rá a kezét egy megkülönböztető jelzéssel
ellátott járműre. Talán metróval. Egy hívással kideríthetjük, mikor indult tegnap
az utolsó szerelvény. Gyalog? Olyan rendes lenne velünk, hogy vállalta a
gyaloglást?
– Hacsak nem hozott váltóruhát magával, vérrel borítva távozott.
– Felkészült. Gyilkolni jön, méghozzá mocskosan. Kiiktatja a riasztót, a zárakat.
Elvégezte a házi feladatát. A házaspár egyedül él. Csak nappal jön hozzájuk a
házvezetőjük Felkapaszkodik az emeletre. Izgalmas úgy járkálni a házban, hogy
közben alszanak a lakók. Valami… újdonságot ad az élményhez. Előbb a férfit intézi
el – ment vissza az ágy távolabbi oldala mellé Eve. – Piff-puff a magával hozott
bottal, legalábbis én bénító hiányában ezt tenném. Ha eszméletlen, nem jelent
fenyegetést. A felesége vajon felriad? Ha így történik, a behatoló azonnal ráveteti
magát. Késsel és kötéllel a kezében. Megkötözi a sikoltozó nőt. Közben megveri,
hogy megmutassa neki, ki a főnök – ment oda a férfihoz és kiemelte a holttest egyik
lábát a megalvadt vértócsából. – Vonszolás nyoma látszik a sarkán. Nem annyira
erős, hogy kézben vigye a férjet a székhez, de képes odahúzni és beleültetni.
Hozzákötözi, és utána kezdődhet a játék.
– Azt akarja, hogy a férfi magához térjen, mielőtt foglalkozni kezd a feleségével –
mondta Peabody.
– Így igaz. Ahhoz is magához kell térnie, hogy eltörje az ujjait. Semmi értelme
fájdalmat okozni úgy, hogy az áldozat semmit nem érez belőle. Viszont rengeteg az
ideje.
Eve maga előtt látta a történteket. Maga előtt látott mindent.
Végigjátszotta a fejében, miközben a gardrób felé lépdelt.
– Nézz körül a fürdőszobában, Peabody. Itt a nagy, közös gardrób, benne egy nyitott
és üres széffel.
– A fürdőszoba tiszta, Dallas. Úgy látom, valaki fürdött a kádban. Van mellette egy
üveg olaj és a tartón egy széthajtogatott törölköző.
Eve kíváncsian a fürdőszoba ajtajához lépett és körülnézett.
– Nem a gyilkos járt idebent – nyitotta ki az üveget, és beleszagolt. – Nagyon
nőies. Sokkal valószínűbb, hogy a feleség vett egy fürdőt lefekvés előtt, talán
együtt a férjével, de csak egy törölközőt látok kiterítve és nincs szárítócső,
szóval valószínűleg inkább egyedül fürdött. Talán Morris tudja majd igazolni. Hívd
be a takarítókat. Azért a biztonság kedvéért vizsgálják meg a lefolyót. A
halottasházba is szólj oda ment vissza a hálóba Eve. – Kutasd át a többi szobát itt
az emeleten, hátha találsz valamit. Utána menj fel a másodikra. Én addig elkezdem a
házvezetőnő kikérdezését. A folyosó végén a hátsó lépcső valószínűleg egyenesen a
konyhába vezet.
Peabody megnézte a ’linkjét.
– McNab. Már elindultak Feeney-vel.
Eve bólintott és lement a hátsó lépcsőn.
A konyhát modernizálták. Az a terület, ahol a tulajdonképpeni konyhai munka folyt,
vakítóan tisztán csillogott. A pultra egy piros almával teli fehér tálat
állítottak. A tér nagy része viszont a szórakozást szolgálta. A halványkék színű,
hosszú étkezőasztal mellett virágmintás huzatú székek sorakoztak. A távolabb
felállított magas, keskeny asztal bárpultként szolgált. Valamivel sötétebb kékre
festették, rajta elegáns palackok és kiöntők sorakoztak. Mögötte a polcon poharak
foglaltak helyet.
Az asztal mellett egy járőrnő ült egy középkorú asszony társaságában, akinek
vörösre dörzsölt szeméből még mindig szivárogtak a könnyek.
– A közelben maradok, Nina – simogatta meg az asszony kezét a járőrnő, és felállt.
– Hadnagy.
– Köszönöm, járőr. Amíg beszélek Ms. Washingtonnal, a társával kezdjék el a
szomszédok kikérdezését.
– Értettem, hadnagy.
Eve leült.
– Dallas hadnagy vagyok, Ms. Washington. Tudom, hogy ez mennyire nehéz. Mióta
dolgozik itt?
– Bekapcsoltam a droidot, hogy porszívózzon ki idelent, de hirtelen eszembe jutott:
te jó ég, a mosás! Haragudtam magamra és azonnal felmentem az emeletre. Hétfőn és
pénteken mindig lecseréltem az ágyneműjüket és mostam. Bementem a hálóba, és…
megláttam őket. Megláttam Xaviert és Mikót.
Szapora, kövér könnycseppekkel újra sírni kezdett.
– Bement a hálószobába, Nina? Hozzányúlt valamihez?
– Csak néhány lépést, mert elgondolkodtam, de utána észrevettem őket, sikoltottam
és elestem. Egyszerűen összeestem. Először fel sem bírtam állni. Nem bírtam
felállni. Olyan sok volt a vér, olyan sok, és láttam, hogy már halottak. Láttam,
hogy nem segíthetek rajtuk. Négykézláb másztam ki mert nem tudtam felállni.
Hányingerem támadt, és tudtam, hogy nem hányhatok – hallatszott a harag a bánat
mögül. Segítséget kellett hívnom, de reszkettem. Annyira remegett a kezem, hogy a
’link is kiesett belőle, aztán erőt vettem magamon és segítséget hívtam. Akivel
beszéltem, megnyugtatott, hogy úton a segítség, és amíg nem érkezik meg, addig
velem marad. Folyamatosan beszélt hozzám még akkor is, amikor nem tudtam abbahagyni
a sírást. Ideértek a rendőrök, akkor is ő mondta, hogy engedjem be őket, így be is
engedtem Nekem… nekem fel kell hívnom Miko anyját. Meg Xavier szüleit.
– Ezt majd mi elintézzük – pillantott a belépő Peabody felé Eve. – Ő itt Peabody
nyomozó. Ha szeretné, felhív valakit, aki idejön és maga mellett marad.
– Nem tudom. Nem tudom.
– Gondolkodjon el rajta. Egy perc türelmet – intett Peabodynak, és kiléptek a
konyhából. – Az időegyenes rendben van. Azt hitte, a háziak dolgoznak, tegnap pedig
nem is jött, mivel a női áldozat azt mondta neki, hogy a havazás miatt inkább
maradjon otthon. Közel álltak egymáshoz. Lentről eltűnt néhány tárgy. A bejárati
lépcsőt ő seperte le délelőtt.
– Lehet, hogy az első emeletről is hiányzik valami. A második egyfajta médiaterem,
pihenőterem. A jelek szerint az áldozatok kényelembe helyezték magukat odafent és
megnéztek néhány videót, miközben mozis rágcsákat eszegettek. Találtam egy poharat
narancslével, meg egy borospoharat. Talán a gyilkos ivott néhány korty bort.
– Nem, sokkal valószínűbb, hogy a férj itta. A nő terhes volt.
– A pokolba – szisszent fel Peabody. – A festék. Biztosan gyerekszobát akartak
berendezni a hálóval szemben – rázta meg magát, de a tartása így is merev maradt. –
McNab és Feeney most értek ide és már elkezdtek dolgozni a bejárati ajtón.
– Foglalkozz a szemtanúval – sétált ki a házból Eve, és látta, hogy Feeney és McNab
éppen diagnosztikát futtat a riasztórendszeren. – Nem számítottam a főnökre.
Feeney, akinek nyitott varázskabátja alól kilátszott gyűrött, ürülékbarna öltönye,
fél kézzel végigsimított drótszerűen rövidre nyírt vörös haján, melybe már ősz
szálak vegyültek.
– Már megőrjített a bezártság és az egy helyben ülés – pillantott szomorú
kutyaszemével az ENyÜ vezetője. – Ezúttal mindkettőt elintézte?
– Igen, és előtte sokkal alaposabban helybenhagyta őket. Zavarta a riasztót?
– Ahogy mondod – rázta meg vékony, kockás nadrágba bújtatott csípőjét munka közben
McNab. – Ez is ügyes munka. Elég jó rendszer. Nem a legjobb, de elég jó. Csak az
vele a baj, hogy kényelmi szempontból a tulajdonos vagy a bérlő módosíthatja a
beállításait távirányítással, vagy akár kikapcsolhatja. Nem csak bentről, akár a
házon kívülről. Ezt a hiányosságot egy jó szakértő könyörtelenül ki tudja
használni.
– Hányszor figyelmeztettük már erre az embereket? – kérdezte Feeney.
– Számtalanszor, főnök. Számtalanszor.
– Lássuk a központot. Merre találjuk?
– Még én sem vizsgáltam meg – árulta el Eve. – A konyhából nyílik egy ajtó. Talán
ott. Peabody odabent beszélget a házvezetőnővel. Ő talált rá az áldozatokra.
– Mindenfelé csak a balszerencse – biccentett Feeney a halottszállítók felé. Eve
kinyitotta előttük az ajtót és elmagyarázta, merre kell menniük.
– Aha, mindenfelé csak a balszerencse. A takarítók is megérkeztek.
Perceken belül rendőrök és technikusok lepték el a helyszínt. A járőrök befejezték
a szomszédok kihallgatását, senki sem látott senkit és semmit.
Ez nem meglepő, gondolta Eve, miközben azt nézte, ahogy a halottszállítók lehozzák
az emeletről a két, fekete zsákba tett testet. Az emberek behúzódtak a hóvihar
elől, ittak, szeretkeztek, videóztak, olvastak, ilyesmi.
Néhányan viszont biztosan nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és kimentek az
utcára a fehér nyugalomba dermedt városban. Talán, de csak talán megtalálják
egyiküket. Mindössze egyetlen szemtanú kell, aki látott valakit a ház körül.
Miután a halottszállítók távoztak, Eve visszament az étkezőasztalhoz és leült.
– Nina éppen most árulta el a bátyja számát – tolt közelebb egy pohár vizet Nina
kezéhez Peabody. – Idehívom, hogy elvigye vagy itt maradjon mellette, amíg képesnek
nem érzi magát arra, hogy hazainduljon.
– Jó. Nemsokára elmehet, de szeretném még megkérni valamire. Nehéz lesz, viszont
sokat segíthet nekünk.
– Segít megtalálni azt a gazembert, aki bántotta a gyerekeimet?
– Azt hiszem.
– Akkor nem lehet túl nehéz. Bármit megteszek.
– Fel kell jönni velem az emeletre – folytatta nyugodtan Eve, mire Nina arcából
kifutott a vér. – Meg kell néznie Miko ruháit. A gardróbját. Különösen a koktél- és
az estélyi ruháit. Észreveszi, ha valamelyik hiányzik?
– Ismerem a ruháit. Észreveszem. Észreveszem. Még… még odafent vannak?
– Nem. Már nincsenek. Olyan emberhez kerültek, aki a gondjukat fogja viselni. Ő a
legjobb.
– Utánuk mehetek, és megnézhetem őket? Majd utána? Miko anyja is elkísérne. Ő
mindenképpen el fog kísérni.
– Igen. Majd értesítjük, ha lehetséges.
– Oké. Oké – csukta le egy pillanatra szorosan a szemét Nina, majd felállt. –
Felkísérem és körülnézek.
Elindultak felfelé a hátsó lépcsőn.
– Mindig tegye azt, amit mondok. Szeretném, ha lefele nézne, ha folyamatosan lefelé
nézne, miután bementünk. Nem akarom, hogy körülnézzen a hálóban. Arra semmi
szükség.
– Életem végéig magam előtt fogom látni őket.
– Csak lefelé – ismételte meg Eve, miközben karon fogta Ninát és átvezette a
hálószobán, be a gardróbba. – Oké, most alaposan nézzen körül.
– Arra semmi szükség. Hiányzik Miko új, piros koktélruhája. Még sohasem vette fel.
Kifejezetten a Valentin-napi partira vásárolta, és pontosan itt lógott… látja? Azt
mondta, ezt a másik pirosat nyugodtan vigyem haza a lányomnak. Csaknem megegyezett
a méretük. A túloldalán az a sötét rózsaszín lógott, ami meggyűrődött a vállfán,
mintha valaki nekiment volna, amikor leakasztotta a pirosat.
– Szóval egy piros koktélruha. Rövid?
– Mikónak gyönyörű volt a lába. Rövid… Szív alakú nyakkivágással – rajzolta az
alakját Nina a levegőbe. – Hármas fodorral a szoknyán és egy apró ezüstmasnival a
dereka hátulján. Az egyik cipő is hiányzik. Az ezüst alkalmi cipője azzal az apró,
vörös masnival a sarkán – lépett beljebb a gardróbba Nina. Úgy viselkedett, mint
aki küldetésre indul. – Az ékszereket is magával vitte a széfből. Az a gonosz
gazember onnan is elvitte a holmiját. Ott tartotta a dédnagymamája rubintmedálját.
Azt akarta felvenni a ruhához, meg a karikafülbevalót, amit Xaviertől kapott
karácsonyra. A gyémánttal kirakott rubintszívek, Xavier nagyapjának az órája. Tőle
először Xavier apja kapta meg huszonegy éves korában, ő adta utána tovább
Xaviernek. Nagyon nagyra tartotta azt az órát – öntötte el őszinte harag Nina
arcát. – Nem lehet azé az alaké, hallja?
– Hallom.
Nina letörölte a dühe ellenére kicsorduló könnyeit.
– Miko kedvenc alkalmi retikülje is eltűnt. Ezüstszínű, és piros madarak repkednek
rajta. Szerette a pirosat.
– Oké. Nina, miután kimegyünk, szeretném, ha átnézné a többi szobát is, hátha
hiányzik azokból is valami. Utána leülünk, és igyekszik részletesen leírni az
eltűnt tárgyak egy részét.
– Mert a gyilkos esetleg megpróbálja eladni vagy elzálogosítani őket, és ez alapján
könnyebben elfoghatják – fordult Eve felé Nina feldúltan, elszánt tekintettel. – A
hálószobában is körül tudok nézni. Én is szeretném tudni, hogy mi tűnt el. Meg
tudom csinálni. Hadd csináljam meg.
– Oké. Ha mégis túl megterhelőnek érzi, akkor abbahagyjuk. Fog látni néhány
védőruhás embert. Bizonyítékokat keresnek.
– Szoktam képernyőt nézni. Tudom, kik a takarítók és a társaik. Meg tudom csinálni.
Meg is csinálta, habár mire kiléptek az ajtón, egészen elszürkült az arca. Ennek
ellenére végigkísérte Eve-et a ház többi szobáján, majd leültek és részletes
leírást adott az összes hiányzó tárgyról.
– Nina, szeretném, ha tudná, hogy maga az egyik legjobb szemtanú, akivel eddig
találkoztam.
– Meg fogja találni és letartóztatja.
– Minden tudásunkkal ezen leszünk, és ehhez nagyon nagy segítséget adott. Amíg a
bátyja ideér, itt marad maga mellett egy járőr.
Eve kilépett a házból és szembe találkozott a befelé igyekvő Peabodyval.
– Feeney és McNab most rakják be az elektronikus eszközöket. Meg fogják vizsgálni
az összes ’linket, számítógépet és tabletet. A gyilkos magával vitte a
merevlemezeket, a diszkeket, a maradékot meg apró darabokra törte, de talán sikerül
kiszedni belőlük valami lényeges információt.
– A továbbiakban ezzel a gyilkossággal fogunk foglalkozni. Hívd fel Baxtert és
Olsent, add át nekik a névsorunkban maradt házaspárokat.
– Már megtettem. A kialakult helyzetről is tájékoztattam őket.
– Jó – masszírozta meg Eve a homloka közepét.
– Minden oké?
– Megfájdult a fejem. Időnként nehezebb az olyan emberrel, aki kitart, mint aki
összeomlik.
Peabody elővett a zsebéből egy energiaszeletet.
– Vésztartalék. Talán segít.
– Nem eszek ilyesmit.
– Undorító, de segít – törte ketté Peabody, és az egyik darabot Eve felé nyújtotta.
– Jó. Kösz. Lássuk, mit tud mondani nekünk Morris –harapott bele a kocsi felé
tartva Eve. – Rettenetes. Tulajdonképpen mi ez?
– Pukkanós rétegzett mézes nugát.
– Most, hogy ezt tudom, talán még iszonyúbb.
Ennek ellenére, amikor eszébe jutott, hogy mi vár még rájuk, Eve megette a
maradékot.

TIZENHATODIK FEJEZET
Amikor Eve megérkezett, Morris éppen befejezte az Y vágást Miko Carver testén. A
bonctermet eközben angyali énekhang töltötte be.
Xavier Carver boncolásra előkészített teste a szomszédos asztalon feküdt.   
– Sajnálom, hogy ilyen rövid időn belül újra találkozunk – mondta Morris, miközben
gyakorlott kézzel szétnyitotta Miko bordáit. Átlátszó köpenye ezúttal éjkék öltönyt
takart
Eve hallotta, milyen nagyot nyel Peabody, ezért ráförmedt.
– Tartsd vissza!   
Morris jóval megértőbben mutatott a halottak tárolás kialakított fagyasztórekeszek
mellé állított hűtő felé.
– Találsz benne vizet, szénsavas üdítőket és a hadnagyunk kedvenc Pepsijét. Igyál
valami hideget. Hangerő csökkentése hármas fokozatra!   
Miközben Peabody hálásan a hűtő felé indult és tekintetével igyekezett kerülni a
boncasztalokat, az angyali hang szelíd susogássá halkult.   
– Tudom, hogy erőltetem – mondta Eve –, de mielőtt megyek a kapitányságra, látnom
kell, hogy mit találsz. már ha egyáltalán találsz valamit.   
– Egy, legfeljebb két óra múlva sokkal többet tudok majd mondani. Az előzetes
vizsgálat megerősítette, hogy a nő terhes volt. Öt-, legfeljebb hathetes terhes. A
törzsén talált vágások nem túl mélyek, valószínűleg egy vékony, éles pengével
ejtették őket.
– Pont, mint a többieknél.
– Igen, pont, mint a többieknél. Többször is megerőszakolták. Szodomizálták. A
vizsgálat befejezéséig nem jelenthetem ki teljes bizonyossággal, bár szerintem ez
utóbbit csak egyszer. Ráadásul a halál beállta után.
– A gyilkos előbb megölte, és csak utána szodomizálta?
– Még meg kell erősítenem, de az első vizsgálat alapján erre a következtetésre
jutottam. Akár szerencsének is tekinthetjük, hogy bevégezte ez előtt a végső,
mocskos tett előtt, habár így is lassú és fájdalmas halált halt. A halál helyszínen
megállapított oka, a fojtogatás megerősítésre vár, azonban egyelőre egyetértek
veled.
Egy intéssel előre engedte Eve-et. Peabody melléjük lépett is a társa felé nyújtott
egy doboz Pepsit.
Eve oda sem figyelve zsebre vágta az üdítőt és közelebb hajolt a testhez, hogy
Morrisszal együtt megvizsgálják a nyakon sötétlő sérüléseket.
– Mikroszemüveg és számítógépes nagyítás nélkül is látszik, hogy különbözik az
alakjuk.
– Vagyis a gyilkos fojtogatta, utána hagyta magához térni, fojtogatta, utána hagyta
magához térni, és így tovább.
– Igen. Közben egyre erősebben és hosszabban húzta a zsinórt, míg végül eltörte a
légcsövét.
– Jól csinálta – ivott egy korty gyömbért Peabody, ami segítette megnyugtatni
kavargó gyomrát. – Elég önuralommal  rendelkezik ahhoz, hogy ne feszítse túl a húrt
és mindig hagyja magához térni egészen addig, amíg ő nem dönt úgy, hogy végez vele.
– Ez is része az erőszaknak – mondta Eve. – A nő rángatózik, levegőért küzd,
kifordul a szeme. A gyilkosnak ez okoz kielégülést. A postmortem anális erőszak
viszont új. Talán ki n kurta próbálni, vagy kellett valami, ami felpörgeti, esetleg
ez is része az előadásnak.
– Az előadásnak? – ismételte meg Morris.
– A gyilkos által választott színpadképnek és jelmeznek. A nő csuklóján látszik,
milyen erősen küzdött a kötelékei ellen. Biztosan közölte a támadóval, hogy terhes.
Mindenek előtt ez járhatott a fejében. „Kérem, ne tegye. Terhes vagyok.” Erről
vajon mit gondolt a tettes? – pillantott a férfi felé Eve. – Meg tudod erősíteni,
hogy a férj halt meg hamarabb?
– Igen. Nagyjából tíz perccel a felesége előtt. Az előzetes vizsgálatok alapján
kijelenthetem, hogy mindkét áldozatnál több idő telt el a különféle sérülések
elszenvedése között. Úgy látszik, és hangsúlyoznám, hogy egyelőre csak látszik, a
férfit először a jobb halántékán ütötte meg. Nagyjából ezzel egy időben horzsolta
le a sarkát a szőnyeg. Ez is ekkor keletkezett – simított végig folyékony kesztyűbe
burkolt ujjával finoman a Miko bal szeme alatti folton. – Nem annyira erős, mint a
többi, ahhoz azonban így is elég volt, hogy megszédüljön tőle.
Ráadásul pokolian fájhatott, gondolta Eve.
– A férj keze következett?
– Ha a véleményemet akarod, nem pedig a bizonyítékot akkor igen.
– Oké – mondta Eve, mivel a hallottak mind egybevágnak azzal, amit a helyszínen
látott, érzett és megfigyelt.
A gyilkos fájdalmat okozott és rettegést keltett az áldozataiban – ráadásul ez
utóbbi éppen olyan fontos volt, mint a fájdalom. Hatalom, játék, megszégyenítés.
– Nem zavarunk tovább. Ha feltűnik valami, akár alá tudod támasztani, akár nem,
azonnal tudasd velem. Bármiről is legyen szó.
Kifelé menet Eve hallotta, hogy Morris egy utasítással felhangosítja a zenét. Az
angyal újra dalra fakadt.
Eszébe jutott, hogy talán a labor felé is tehetne egy kitérőt, de tisztában volt
vele, hogy még túl korai. Csak az idejét vesztegetné. Helyette inkább a
legközelebbi hozzátartozókhoz indult, hogy még több életet tegyen tönkre.
Miután végeztek, Peabody hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét.
– Mindig nehezebb, mint amilyennek az ember előtte hiszi. Mindig nehezebb.
– Segítettél Miko anyjának.
– Remélem. Egy keveset. Többet segít majd rajta, amikor Nina átmegy hozzá. Az első
sokk elmúltával az is segíthet, ha leül beszélgetni Xavier szüleivel, és eszükbe
jut valami, ami talán előrébb mozdíthatja a nyomozást.
– Be kell hoznunk a bárpultost – fordult be Eve a kapitányság mélygarázsába. – A
szemébe akarok nézni, miközben ő is a szemembe néz. A kihallgatóban.
– Mit szólnál hozzá, ha megkérném Carmichael járőrt, hogy vegyen maga mellé valakit
és hozzák be?
– Csináld. Utána beszélj Baxterrel és Olsennel, meddig jutónak a névsorban. Tudnunk
kell, ha feltűnt nekik valami.
Beléptek a felvonóba, amely villámgyorsan zsúfolásig megtelt.
– Láss hozzá. Én teszek egy kis kitérőt – nyomakodott az ajtóhoz Eve, majd
mozgójárdára váltott és Mira birodalma felé indult.
A külső irodában Mira személyi sárkánya fogadta.
– Találkoznom kell dr. Mirával.
– Dr. Mira éppen az egyik páciensével foglalkozik.
– Ne szórakozzon velem! – Eve érezte, hogy egyre magasabbra emelkedik benne a
napközben elnyomott düh és frusztráció. – Ez az ügy neki is személyes.
– Ha Mr. Mira…
– Nem, nem ő – fogta vissza magát Eve, mert észrevette a vele szemben ülő szemében
az ijedtséget. – Csakhogy ez a kettejük közös ügye, és fontos.
– Dr. Mira valóban elfoglalt, és kifejezetten arra kért, hogy csak vészhelyzet
esetén zavarjam. Negyven perc múlva végez. Utána azonnal bemehet hozzá, én meg
elcsúsztatom a következő időpontját.
– Visszajövök, ha tudok. Viszont Mira csak azután mehet haza, hogy beszélt velem.
Világos?
– Tökéletesen.
Eve egy kurta biccentést követően kiviharzott. Ezúttal is a mozgójárdát
választotta, hogy legyen ideje lehiggadni és gondolkodni. Előhúzta a ’linkjét.
Megint egy titkárnővel beszélt, de Caro, Roarke csodás asszisztense már sokkal
rugalmasabban viselkedett.
– Jó napot, hadnagy. Miben állhatok a szolgálatára?
– Elnézést, de volna rá lehetőség, hogy beszéljek Roarke-kal, vagy megkérjem, hogy
hívjon vissza, amilyen hamar csak lehetséges?
– Egy perc türelmet – váltott kékre a képernyő, ahogy Caro várakoztatta Eve
hívását.
Valamivel több telt el egy percnél, s végül megjeleni Roarke arca.
– Hadnagy?
– Most hol vagy? – kérdezte Eve.
– Az An Dideannél. Itt állok a jövőbeli rekreációs központ mellett.
Eve-nek eszébe jutott az árváknak épülő menedékhely valamint a halott gyerekek,
akiknek az épületben elfalazoti holttestére az előző évben bukkant rá.
– Szeretnék kérni egy szívességet.
– Mondd.
– Be tudnál ugrani valamikor Miráékhoz?
– Mi a baj?
– Semmi, és szeretném, ha ez így is maradna – ostobaság, korholta magát.
Túlreagálom. Ennek ellenére folytatta – Megvizsgálhatnád a biztonsági rendszerüket,
talán fejleszthetnél is rajta. A gyilkos az éjjel újra lecsapott, és ezúttal a
házaspár mindkét tagját megölte. Tudom, hogy Miráék mm szerepelnek a névsorban…
kívül esnek az életkorra szabott feltételen és nem is kirívóan gazdagok, de…
– Elintézek néhány dolgot, és mielőtt hazamennék, benézek hozzájuk. Így megfelel?
– Aha – öntötte el a megkönnyebbülés Eve-et, habár ezt maga is nevetségesnek
tartotta. – Kösz. Mavis, Leonardo és a gyerek néhány napra New L. A.-be utaztak.
Leonardo részt vesz valami divatizén, Mavis pedig fellép valahol. Ők sem igazán
illenek a gyilkos rendszerébe, így rájuk legalább pillanatnyilag nem kell
gondolnom. Miráék viszont… mm szeretnék kockáztatni.
– Akkor nem fogunk.
– Szólok neki, hogy odamész. Egyelőre… egyelőre nem mondhatok többet, de köszönöm.
– Éppen úgy hozzám is tartoznak, mint hozzád. Hívj fel, ha a szokásosnál többet
késel.
– Felhívlak.
Eve bontotta a vonalat és befordult a gyilkossági csoport irodái felé vezető
folyosóra.
– Carmichael elindult az újonccal, hogy behozzák Anson Wrightot – tájékoztatta
Peabody. – Az imént beszéltem Baxterrel. A többi nyomozóval összhangban intézik a
névsor hátralévő részét. Trueheart és ő beszéltek egy házaspárral, akikről
kiderült, hogy Patrickék barátai és egy asztalnál ültek a gálán. Egyik céggel sem
állnak kapcsolatban, de a feleség több reklámvideót forgatott és szerepel az On
Screen egyik készülő produkciójában. Baxter szerint a nő „Oh-la-la”.
– Azon kívül, hogy a nyálát csorgatja egy színésznő után, aki ki már másnak a
felesége, feltűnt neki valami?
– Egyikük sem emlékezett semmi szokatlanra a gáláról. Az asszony elismerte, hogy
sokszor próbálnak udvarolni neki, szerinte része a csomagnak, viszont semmire sem
emlékszik, ami durvább lett volna a megszokottnál. Ja, és említett egy kissé
ijesztő és kétértelmű rajongói levelet. Megkért, hogy esetleg vizsgálódjunk, ha
lehetséges.
– Nézzetek utána a nőnek, és küldjétek át nekem, amit találtok.
Az irodájába érve Eve frissítette az aktát, a táblát és részletes jelentést írt a
kihallgatásokról. Ezt újabb aprólékos jelentés követte a kettős gyilkosságról.
Miután végzett, nem indult vissza Mira irodájába, inkább írt egy e-mailt,
elolvasta, javítgatta egy kicsit, majd elküldte.
A leveleire váltott és elolvasta Peabody gyorskeresésének az eredményét egy
bizonyos Delilah Esterbyről.
Emlékezett a névre, az arcra – csak tíz hónapja ment hozzá Aidan Malloyhoz, a
szörnyen gazdag Malloy család egyik tagjjához. A gála idején kezdtek randevúzni.
Mindketten nevetségesen jól néztek ki, illetve huszonhét és huszonhat évesek
voltak. A fiatal, gazdag, gyönyörű házaspár az Upper West egyik előkelő házában
lakott.
Illettek a gyilkos rendszerébe, mint kesztyű a kézre.
Eve megnyitotta az e-mailhez csatolt videót, és felvont szemöldökkel nézte a
Delilah reklámjaiból összevágott montázst.
Szexszel ad el mindent, gondolta. Vedd fel ezt, vedd meg azt, használd amazt, és
minden egyes férfi – vagy nő – ugyanúgy le akar majd teperni, mint ahogy engem le
akarnak.
Elgondolkodva szemlélte az áldozatok képét a tábláján. Igazi szépségek, a testüket
pedig mintha az istenektől kapták volna ajándékba.
Delilah viszont „gyertek és gyűrjetek magatok alá” érzést kölcsönzött az
egyvelegnek.
Miért nem vele próbálkozott a gyilkos? Miért a gyenge, az engedékeny, az elfoglalt
vagy a boldog és elégedett feleséget választotta ehelyett a bombázó helyett, aki
életformájává tette a szexualitást?
Miközben újra lejátszotta a videót és felfedte magát a gyilkos elcseszett elméjének
egyik újabb darabkája, Peabody lépett be az ajtón.
– Legszívesebben azonnal rohantam volna megvenni az összes testápolót és fürdősót.
– Miért?
– Izé… szóval…
– Komolyan kérdeztem.
– Mert arra gondoltam… valójában teljesen illogikusan és valószerűtlenül, hogy
végül én is így fogok kinézni, így fogok beszélni, és nem is tudom, egyszer csak
rádöbbenek, mennyire szuper és hatalmas vagyok.
– Pontosan ez az oka, hogy ő még nem fekszik kiterítve hullaházban.
– Micsoda? Nem tudlak követni.
– Megfélemlítette a gyilkost – állt fel Eve, és járkálni kezdett a szűk irodában. –
Ez a nő azt kérdezi, nem szeretnél te is belekóstolni ebbe? Tudod, hogy engedem.
Nyílt, elérhető, és igen, tökéletesen biztos a saját szexualitásában és a hatásban,
amit kelt vele.
– Ezek szerint… ő már túl sok neki?
– Sebezhető nőket keres, akik… sokkal kifinomultabbak. Talán törekszik rá, hogy
elérjen Delilah szintjére, csakhogy nem ott kezdte. Az ő szemszögéből nézve semmi
értelmi megerőszakolni valakit, aki felkéri egy menetre.
– Delilah nem ilyen. A valóságban egyáltalán nem ilyen.
– Valóban nem, viszont a gyilkos csak azt a képet látja, amit a világ felé mutat.
Az erős és rettenthetetlen asszony képét. Aha, fél a hozzá hasonló nőktől. Látni
akarom azokat az ijesztő rajongói leveleket. Talán így próbált meg közeledni hozzá.
Talán belemártotta a lábujját a medencébe, de a nő nem… illett hozzá – fordult Eve
a tábla felé. – Miután mindenkit kihallgattunk, újra végigmegyünk a névsoron. A
leggyengébbeket, a leg… konzervatívabban viselkedő nőket fogjuk keresni köztük –
találta meg a szerinte megfelelő kifejezést. – Az áldozatok a legtöbb tekintetben
megfeleltek a hagyományos női szerepeknek – folytatta. – Férjhez mentek és
felvették a férjük nevét.
– Erre nem gondoltam – ismerte el Peabody, miközben homlokráncolva meredt a
táblára. – Fel sem tűnt.
– Csupán egyiküknek volt karrierje, az önkéntes munkát és a jótékonykodást
leszámítva csupán egyikük dolgozott. Vajon miért törte meg vele a rendszert, vajon
miért? – bámulta Lori Brinkman fényképét Eve. – Mert ez a munka elfogadható? Az
emberjogi ügyvéd, aki pihenésképp ír? Vagy a gyilkosnak egyszerűen fel sem tűnt?
Ebben lehet valami, gondolta. Érdemes ebbe az irányba tapogatózni.
– Nem bőrszín, testfelépítés vagy életkor szerint választ áldozatot – szögezte le.
– Látszólag talán igen, ám vannak saját szempontjai. Ezt meg kell beszélnem
Mirával, ki kell kérnem róla a véleményét.
– A bárpultos ellenkezés nélkül bejött. Carmichael foglalkozik vele az „A”
kihallgatóban.
– Rendben, átveszem. Te küldd át Mirának, amiről beszéltem. Látod az irányt, amerre
elindultam?
– Aha, aha, látom. Össze tudom rakni.
Eve fogta a Wrightról összeállított vékony aktát és az „A” kihallgatóhoz sétált.
Belépett az ajtón és intett Carmichaelnek.
– Köszönöm, járőr.
Miután Carmichael távozott, bekapcsolta a felvevőt.
– Eve Dallas hadnagy megkezdi Anson Wright rutinszerű kihallgatását egy folyamatban
lévő nyomozással kapcsolatban.
Felolvasta az összes ügy azonosítóját, majd helyet foglalt Wrighttal szemben.
Wright valami egészséges életmódot elősegítő italt kortyolgatott, amiben brokkoli-
és répadarabkák lebegtek.
– Köszönöm, hogy bejött, Mr. Wright.
– Semmi gond. Jacko minden alkalmazottja segíti a rendőrség munkáját. A Strazza-
gyilkosság miatt vagyok itt, eltaláltam?
– Mielőtt erről kezdünk beszélni, fel kell olvasnom a Módosított Mirandát.
– Hú – nyögte Wright, és némileg izgatottnak látszott.
– Ez a szabály – folytatta Eve. – Ez történik, mielőtt beszélgetni kezdünk egy
folyamatban lévő nyomozásról. Szóval jogában áll hallgatni…
Wright feszülten figyelte Eve minden szavát.
– Megértette a jogait és a kötelességeit?
– Naná, hogy.
– Rendben. Honnan ismeri Strazzáékat?
– Többször is jártak Jackónál, amikor én álltam a pultban, és az is többször
előfordult, hogy amikor partit rendeztek, én intéztem náluk a bárt.
– A szombati vacsorapartin viszont nem vett részt.
– Nem. Legutóbb akkor jártam náluk, amikor… megvan, decemberben tartottak egy nagy
születésnapot.
– Szombaton este egyáltalán nem dolgozott. Elárulná, hogy mit csinált?
– Persze. A nappali műszakot vittem és ötre hazaértem Kényelmesen. Hétfőn egy
fontos meghallgatásra kellett mennem, ezért otthon maradtam, próbáltam, igyekeztem
beleélni magam a szerepbe, megtisztultam és…
– Mit ért azon, hogy megtisztult?
– Testileg – emelte meg Wright a poharát. – Egy egészségmániás alakot játszom. Aki
totálisan megszállott, alapít egy kommunát… jobban mondva inkább egy szektát. Ahol
maguk termesztik az élelmüket és igyekeznek teljes mértékben elszigetelődni a
társadalomtól. Tudja, a mikrobák miatt.
– Oké. Vagyis a szombat estét otthon töltötte.
– Egészen addig, amíg tegnap délelőtt el nem mentem a meghallgatásra. Azt hiszem,
meglesz a szerep.
– Volt valaki maga mellett a hétvégén?
– Dehogy volt. Mindenkit kizártam, mert arra volt szükségem, hogy átitasson a
magány. Egy monológot kellett előadnom, ami…
– Vagyis senki sem volt magával – vágott közbe Eve. – Felhívni sem hívták fel?
– Kitettem az NZ jelzést: Ne zavarjanak. Higgye el, a legkevésbé sem akarná, hogy
pont a megtisztulás kellős közepén verje valaki az ajtót, vagy csörgesse a
’linkjét.
– Ezek szerint senki sem igazolhatja a hollétét szombat délután öt és hétfő
délelőtt között?
– Szóval, ahogy mondtam, arra volt szükségem, hogy…
– Hogy átitassa a magány és megtisztuljon.
Wright rámosolygott Eve-re, mire a bal arcán megjelent egy apró gödröcske.
– Látom, megértett. A szerepem szerint igaz hívő vagyok, a ki küldetésre indul.
Olyan küldetésre, amibe fokozatosan beleőrül. Ez egy út, evolúció, ami végül
egyfajta átalakuláshoz vezet. Sokat kivesz az emberből.
Akárcsak a megtisztulás, gondolta Eve.
– Meséljen arról, milyen volt a viszonya Daphne Strazzával.
– Mrs. Strazzával? – tette karját az asztalra Wright. – Remélem, már jól érzi
magát. Gula szerint súlyosan megsérült. Ő oké… mármint Mrs. Strazza. Jó volt neki
dolgozni. Szép borravalót adott.
– Gyönyörű nő.
– Nem egyszerűen csak gyönyörű – mozgatta meg Wright a szemöldökét. – El sem tudom
képzelni, miért jött össze egy olyan alakkal, mint… – komorodott el hirtelen. – Nem
helyes ilyeneket mondani egy halottról. Úgy értem, olyan szép volt, hogy bárkit
megkaphatott. A férje meg akár az apja is lehetett volna. Ráadásul korántsem volt
Mr. Tökély, ha érti.
– Ezek szerint nem kedvelte dr. Strazzát.
– Hé, a munka az munka, és mint azt már mondtam, Mrs. Strazza szép borravalót
adott.
Eve hátradőlt.
– Sok ehhez hasonló megbízást elvállal? Nagyszabású, magánházaknál szervezett
partikat?
– Persze. Nagyon jó pultos vagyok. Ez is egyfajta színház, nem igaz? – hajolt előre
Wright, hogy ezzel is hangsúlyozza a mondanivalóját. – Ki kell ismerni a
közönséget, és játszani a szerepet, amit megkívánnak az embertől. Persze nem ez az
életcélom, viszont valamiből fizetnem kell a számlákat, ráadásul egyéb hasznot is
hajt. Az életet meg kell figyelni, tudja? Meghallgatni az embereket, igazodni
hozzájuk. Ez a napi munkában és a színpadon egyaránt fontos.
– Amikor ezekben a nagy házakban járt és ezeknek a gazdag embereknek keverte az
italt, biztosan beleképzelte magát a házigazdák helyébe. Hogy úgy él, magáé a ház,
és maga mellett fekszik az ágyban a gyönyörű feleségük.
– Persze. Az embernek bele kell élnie magát ebbe a helyzetbe. Csakhogy ha akkor is
lett volna egy ilyen fontos munkám, amikor elmerültem Joe Boyd, a karakterem
szerepében? Sokkal inkább lenéztem volna azokat, akik alkoholt és azokat a drága,
feldolgozott ételeket tömik a szervezetükbe. Mármint képzeletben – tette hozzá
gyorsan. – Nem hagyhattam volna, hogy észrevegyék rajtam, elvégre borravaló is van
a világon.
– Neville Patricknek dolgozott már?
– Az On Screen főnökének? Volt egy jelenetem a Hármas fenyegetésben. Annak a
halottnak a szerepét is megkaptam! Meg néhány kisebb szerepet. A színház az
elsődleges szerelmem, de a képernyőn sokkal nagyobb ismertségre lehet szert tenni.
– Fogadjunk, hogy Neville feleségével, Rosával is találkozott.
– Történetesen sem vele, sem a férjével nem találkoztam személyesen.
– Lori és Ira Brinkman?
– Izé… – kortyolt óvatosan a poharából Wright. – Nem hinném.
– Miko és Xavier Carver?
Wright megrázta a fejét.
– Ezek a nevek nem mondanak semmit. Gyanúsítottak?
– Toya L’Page és Gray Burroughs?
– Nem… várjon! – hunyta le a szemét Wright, és homlokráncolva gondolkodott néhány
pillanatig, aztán végül megvonta a vállát. – Semmi.
– Hol volt tegnap este, Anson?
– Otthon, ember. Alig értem haza. Így is öt háztömbnyit kellett caplatnom a
viharban.
– Nem ugrott át egy barátjához és magát sem látogatta meg senki?
– Pár haver hóviharbulit rendezett, nem mentem át hozzájuk. Egy lánnyal akartam
találkozni, ő is bevackolt a lakásába. Elszigetelt minket a nagy fehérség.
– Éjfél után már nem beszélt senkivel?
– Azt hiszem, nagyjából akkor fekhettem le. Remélem, hamarosan hív az ügynököm
azzal, hogy megkaptam a szerepet. A hét végéig tudnom kell a választ. Azt mondták,
addigra döntenek. Hosszú ez az idő, ha várakozással kell tölteni.
– Árulja el, hol volt tavaly július huszonkettedikén.
Wright kurtán felnevetett, amit hamarosan zavart mosoly váltott fel.
– Most csak viccel, igaz?
– Úgy nézek ki?
– Szerintem nem, és meg is jegyzem ezt a viselkedést, hátha egyszer úgy alakul,
hogy nyomozót kell játszanom. Válaszolni viszont nem tudok.
– Nincs naptára? Ahová feljegyzi a beosztását, a randevúit, a meghallgatásait?
– Dehogy nincs. Csakhogy ez tavalyi dátum. Az ember időről időre tisztára törli a
táblát, és a mosttal foglalkozik.
– Mi a helyzet november huszonnyolcadikával?
– Ki képes ezt fejben tartani? Szeptemberben részt vettem egy háromhetes
alkotóműhelyen, ahonnan végül kirostáltak. Erre emlékszem. Ember, ilyen közel
voltam hozzá. Majdnem főszerepet kaptam – bámult tűnődve a semmibe.
– Saját maga készíti a sminkjét, Anson?
– A színházban? Persze – sóhajtott aprót Wright, mint aki még mindig azon kesereg,
mennyire közel került az álmához, majd hirtelen visszatért a jelenbe. – Ez is azt
szolgálja, hogy minél jobban bele tudjam élni magam a szerepbe. A képernyő más. Ott
az ember hozzáértő kezekre bízza magát.
– Fogadni merek, hogy jól sminkel.
– Elvégeztem néhány tanfolyamot, hogy fejlesszem a képességeimet, azonban a
sminkelés nagyrészt gyakorlás és tapasztalat kérdése.
– Tényleg ennyire sokat segít a smink abban, hogy beleélje magát a szerepébe?
– Pontosan – hajolt előre komolyan Wright. – Először hagyom, hogy átjárjon az
érzés. Majd miután elkészítettem a sminket és felvettem a jelmezt, eggyé válok a
szereppel. Én leszek a karakter. Semmi sem különböztet meg bennünket. Kimerítő, de
ezt csakis így lehet csinálni.
– Erőszakos szerepeket játszott már?
– Jaj, ez ugyanúgy része a szórakozásnak. Az ember szabadjára engedi a belsejében
lapuló démonokat. Ahogy Joe Boydon egyre inkább elhatalmasodik az őrület, megöli a
kommunája egyik tagját, mert azt hiszi róla, hogy megfertőződött. Véletlenül okozza
a halálát, aztán ettől változik meg végérvényesen. Utána felgyújtja a raktárt, és
azt az embert vádolja, akinek a halálát okozta. Később…
– Világos. Hogyan éli bele magát az erőszakba?
– Az embernek hinnie kell benne. Mármint úgy értem, hogy ott a berendezett színpad
és elhangzik a végszó, de legbelül hinni kell abban, hogy képes vagyok átlendíteni
ezt az alakot a peremen.
– És elengedi a belső démonjait.
– Mindenkiben lakozik valami, vagy nem?
– Mi a helyzet a horrorral? Játszott már vámpírt, kísértetet, igazi démont?
– Zombit a Járványbolygóban… így kerültem be a Hármas fenyegetés meghallgatására.
Ölni tudtam volna egy állandó szerepért a Járványbolygóban – kapott észbe hirtelen.
– Mármint nem úgy ölni, ugye, érti?
– Persze – váltott témát Eve. – Gondolom, a pult mögött állva sok emberrel beszél.
– Hozzátartozik ehhez a munkához. Beszélgetni kell a vendégekkel, és még fontosabb,
hogy az ember meg tudja hallgatni őket.
– Előfordult, hogy a másik munkájáról kérdezgették?
Wright összevonta a szemöldökét.
– A vendégek? Ők honnan tudtak volna arról?
– Mondjuk, látták a színházban vagy eldicsekedett egy képernyős szerepével az egyik
partin, ahol dolgozott. Elejtett néhány nevet, vagy arról beszélt, amire…
beválogatták.
– Talán. Megtörténhetett.
– Akadt olyan vendég, akivel gyakran beszélt ilyesmiről?
– Nem tudom. Ahogy azt már mondtam, ez csak napi munka.
Eve még egy félórán keresztül folytatta a kihallgatást. Miután elengedte Wrightot,
ott maradt az „A” kihallgatóban és csak bámult maga elé.
– Hogy ment? – dugta be a fejét az ajtón Peabody.
– Wright vagy idióta, vagy pokolian jó színész.
– Jó kritikákat kapott.
Eve homlokráncolva fordult a társa felé.
– Valóban?
– Utánanéztem és többen is azt állították, hogy az egyik vacak darabot csakis ő
tette elviselhetővé. Hitelesen játszott.
– Egyik támadás idejére sincs alibije. Azt állítja, nem emlékszik, az első két
éjszakáról még naptárbejegyzései sem maradtak, az utolsó kettő idején pedig otthon
volt, méghozzá egyedül – állt fel Eve, és a túloldalról átlátszó tükörre meredt. –
Fehér bőrű, mégpedig L’Page szerint egy fehér bőrű alak zaklatta a gálán. A
magassága is megfelelő, de Jézusom, nem támadt semmiféle megérzésem. Sem úgy, hogy
ő a gyilkos, sem úgy, hogy tippet adott valakinek… hacsak nem véletlenül szólta el
magát egy beszélgetés folyamán, amii szintén nem szabad figyelmen kívül hagynunk.
Patrickéket ismeri az On Screenen keresztül, Strazzáék házában is dolgozott, mégsem
érzek semmit. Egyelőre.
– Baxter és Trueheart most értek vissza. Olsen és Tredway is ide tart.
– Próbáljunk lefoglalni egy tárgyalót.
Valaminek el kellett szabadulnia, gondolta Eve. Csakhogy a hatalmas fatörzs, amibe
folyton beverte a fejét, kidönthetetlennek tűnt.
– Ez már nekem is az eszembe jutott. A „B” a miénk.
– Jó. Máris kezdhetjük a felkészülést.
Talán egy új tábla felállítása, a fényképek, bizonyítékok és jelentések újbóli
elrendezése segít megrázni azt az átkozott fát.

TIZENHETEDIK FEJEZET
Miközben Eve felállította a táblát, Peabody kiment a tárgyalóból. Néhány pitával a
kezében tért vissza, amelyek a legjobb indulattal is bizonytalan illatot
árasztottak.
– Szédelgek – vallotta be. – Több kalóriára van szükségem egy fél energiaszeletnél.
Mint ahogy neked is.
Eve gyanakodva szemezett a feléje nyújtott pitával.
– Mi van benne?
– Vegetáriánus sonka, tejmentes amerikai sajt és aprított spenót. Az automatában
minden más rosszabbnak tűnt. Ez legalább majdnem meleg.
– Miért tesznek mindenbe spenótot? – gondolkodott hangosan Eve, és óvatosan
belekóstolt. – Ez rettenetes.
Peabody is megkóstolta a pitát.
– Aha, de legalább meleg. Fogytam hat fontot.
– Ha az automatákon múlna, el is tűnnél.
– Az sohasem történhet meg, de tizennyolc nap alatt sikerült leadnom hat fontot, és
folytatom.
– Eddig azt hittem, nem vagy a számok megszállottja.
– Csak a jó számokba szerettem bele, és az egyre bővebbé váló nadrágomba. Ez
motivál. Ha nem motiválna semmit, felfalnék egy halom brownie-t – hunyta le egy
pillanatra a szemét Peabody. – Nyam, brownie. Továbbá megszállottan gyúrok, hogy
bármikor elkenjem McNab vézna seggét, amikor én vagyok felül.
Eve odakapott két ujjával a rángatózó szeméhez. Közben észrevette Peabody ártatlan
mosolyát.
– Ezt szándékosan mondtad.
– Csak próbálom oldani a feszültséget – harapott újabbat Peabody a pitából. –
Viszont tényleg megkívántam egy brownie-t.
Eve fejcsóválva elhatározta, hogy ha már meg kell ennie egy ilyen gyomorforgató
hamis szendvicset, akkor azt a tárgyaló AutoSéfjéből csordogáló pocsék kávéval
fogja leöblíteni.
Amikor Baxter és Trueheart megérkeztek, éppen mogorván meredt a bögréjére.
– Mi ez a szag? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Baxter.
– Ebéd az automatából – árulta el Peabody.
– Törvényben kellene tiltani – sétált a tábla felé Baxlci, megállt előtte és zsebre
dugott kézzel szemügyre vette. L’Page és Burroughs… lehetséges célpontok?
Eve leerőltette a következő korty kávét.
– Pontosan.
– Mi is találtunk kettőt.
– Akkor tűzd ki őket.
Trueheart azonnal hozzálátott. Baxter közben figyelmesen megvizsgálta az utolsó
helyszínen készített fényképeket.
– Nagy bulit csapott. Áldozatról áldozatra egyre erőszakosabb, és Strazza
meggyilkolásával új világ tárult fel előtte. A férjet ölte meg elsőként?
– Igen, a boncolás már igazolta.
– Ő jelentette a nagyobb fenyegetést… na meg roppant dühítette, hogy Strazza
kiszabadult és megtámadta. Viszont ha felköti a gatyáját, legközelebb a nővel végez
elsőként.
Eve bólintott. Pontosan követte Baxter gondolatmenetét.
– Figyeld csak, hogy végzek az asszonnyal. Nem akadályozhatod meg, nem védheted
meg. Erősebb és jobb vagyok nálad.
Trueheart megköszörülte a torkát – így kerülte el, hogy felemelje a kezét.
– Elvágta a férfi torkát, ami gyors, véget vet a lehetséges fenyegetésnek,
ugyanakkor elég mocskos. Szerintem szereti a mocskot. Így gyalázza meg a
hálószobát. Az áldozatok személyes terét.
– Ráadásul kiegészíti vele a színpadképet – helyeselt Eve – Majd…
Elhallgatott, ahogy Olsen és a társa beléptek az ajtón. Amikor megpillantotta a
keskeny vállú, fáradt tekintetű, pipaszárlábú, barna nadrágot és kockás zakót
viselő férfit, valami megmozdult az emlékei között.
A fejét csaknem kopaszra nyírta, szemöldöke éles, fordított V alakot formált
mogyoróbarna szeme felett. Bal fülcimpájában egyszerű aranyszegecset viselt.
Hirtelen minden a helyére került.
– Tredway. Régen volt.
– Régen. Hat vagy hét éve?
– Nagyjából. Tredway nyomozóval együtt dolgoztunk egy gyilkosságon – magyarázta
Eve.
– Még amikor Feeney volt a hadnagyod. Az egyik besúgóm volt az áldozat, ezért
Feeney bevont a nyomozásba. Végül elkaptuk a gazembert.
– Még mindig ül.
– Azóta te lettél a hadnagy – lépett a táblához Tredway, és a fejét csóválva
megszemlélte. – Inkább te, mint én. Ők a lehetséges célpontok?
– Eddig.
– Mi is találtunk két házaspárt – mondta Olsen.
– Tedd fel őket – kérte Eve. – Utána meg lássunk neki.
Hagyta, hogy Peabody számoljon be L’Page és Burroughs kihallgatásáról.
– Az a férfi, aki próbált kikezdeni vele a gálán. Nem tudnánk legalább egy
fantomképet csinálni róla?
– Az lesz a következő lépés. L’Page szerint félhomály volt és csaknem egy év eltelt
a történtek óta, de a grafikusunk remekül ért hozzá, hogyan frissítse fel a
szemtanúk memóriáját és csalogassa elő belőlük az apró részleteket.
– Ezt ő rajzolta? – mutatott a táblára tűzött ördögfejre Olsen.
– Aha.
– Megér egy próbát – jelentette ki Tredway, miközben úgy kortyolta a tárgyaló
kávéját, mintha az nem égetné ki az ember gyomrát. – Egyesek ezzel az indokkal
mozdulnak rá mindenkire, aki jól néz ki. Vagy seggfejek vagyunk, vagy optimisták…
csak nézőpont kérdése.
– Ami engem illet, örök optimista vagyok.
– Világbajnok – horkant fel Baxter szavait hallva Olsen.
– Megér egy próbát – ismételte meg Tredway. – Mennyi az esélye annak, hogy egy
véletlenszerűen kiválasztott seggfej vagy optimista úgy kezd ki vele éppen azon a
rendezvényen? Továbbá a férjével együtt pontosan megfelel azoknak a szempontoknak,
amelyek alapján a gyilkos kiválasztja a célpontjait?
Tredway beszéd közben jegyzetelt – méghozzá igazi ceruzacsonkkal egy szamárfüles
jegyzettömbbe. Eve tudta, hogy téved, mégis meg mert volna esküdni rá, hogy hét éve
pontosan ugyanezt a ceruzacsonkot és jegyzettömböt használta.
– Felhívtam Yancyt – mondta. – Még ma sort kerít L’Page-dzsel az első
beszélgetésre. Ha ő a mi emberünk, és annak ellenére, hogy a világ tele van
seggfejekkel, Tredway-jel értek egyet, az a nő az egyetlen, aki látta a gyanúsított
arcát.
– Talán ezt az arcot? – mutatott Anson Wright igazolványképére Tredway.
– Éppen most fejeztem be a kihallgatását – tájékoztatott mindenkit röviden Eve. –
Összefoglalva: némileg hajlok arra, hogy őt keressük. Járt a harmadik áldozat
házában és az első áldozattal is kapcsolatba hozható a stúdión keresztül. Tud
sminkelni. Nincs alibije és egyedül él. A magassága és a testfelépítése éppen
megfelelő, és ha L’Page jól emlékszik, akkor a bőrszíne is. Másrészt viszont meg
sem próbált valami alibit hazudni magának és szemmel láthatólag fogalma sem volt
arról, hogy miért kérdezem. Nem ostoba, csak szórakozott és magával van elfoglalva.
– Színész – tette hozzá Baxter.
– Aha. Méghozzá a jelek szerint egész jó. Szeretném, ha néhány napig rajta
tartanánk a szemünket.
– Ebből ki tudjuk venni a részünket – pillantott a társa felé Olsen, aki
rábólintott.
– A sráccal majd váltunk titeket. Megfelel így, főnök? –kérdezte Baxter.
– Intézkedek. Addig osszátok be egymás között a munkát. Kit raktatok fel a táblára?
– Mondhatod – adta át a szót Trueheartnak Baxter.
Trueheart felmondta a bombázó és a férje adatait.
– Szerintem – kezdte Eve – nem illik a képbe.
– Szerintem meg bárhová illik.
Eve ridegen végigmérte Baxtert.
– Maradj a gatyádban. Nem a gyilkos esete – folytatta, majd ismertette az
elképzelését.
Tredway elővette a jegyzeteit, és Eve magyarázatát hallgatva folyamatosan
bólogatott.
– Álmai nőjét keresi, márpedig álmai nője nem ennyire kihívó.
– Csakis neki – helyeselt Olsen. – Viszont a képernyőn megjelenő piperkőc nagyfiú
valóban nem illik a képbe.
– Túlságosan sok vetélytárssal kell versenyeznie – tette hozzá Baxter.
– Ami sokat számít. Ennek ellenére nem árt, ha tesznek néhány óvintézkedést –
mondta Eve –, de csak a lista végére férnek fel. Ki a következő, Trueheart?
– Jackie és Roderick Corbo. Mindketten harmincegy évesek. Három éve házasok és az
Upper Easten laknak, van még házuk az Oyster Bayen, és a nő révén részesednek a
családi ingatlanban St. Lucián.
– Nagymenő befektetők – szúrta közbe Baxter. – Mindketten.
– Mindkét céggel dolgoztattak már – folytatta Trueheart – és Mrs. Corbo kétszer is
vett fel reklámot az On Screen millióiban valami bőrápoló krémről. A családja ezzel
foglalkozik.
– Ő a cég arca – magyarázta Baxter. – Méghozzá pokolian csinos egy arc. Továbbá azt
állítja, hogy miután leadták az anyagot, rövid időn belül több, sokatmondó
’linkhívást kapott.
– Elkérted a ’linkjét?
Baxter megrázta a fejét.
– Állítólag elveszítette. A férje is megerősítette, hogy átlag havonta elveszít egy
’linket.
– A reklámot először novemberben sugározták, hadnagy – folytatta Trueheart. –
Jackie szerint közvetlenül ezután hívták fel. Kétszer.
– Mit értesz azon, hogy sokatmondó hívás? – kérdezte
Eve, mire Trueheart elpirult.
– Majd én átveszem és kimentem a srácot. Egy férfi kereste kikapcsolt kamerával, és
azt mondta, hogy rendesen meg fogja baszni, méghozzá úgy, hogy könyörög majd a
folytatásért. Hozzátette, hogy figyeli. A második hívás nagyjából az első után egy
héttel érkezett, és nagyon hasonlított a korábbihoz azzal az eltéréssel, hogy a
hívó hozzátette: nagyon tetszett neki Jackie a zöld ruhájában, ahogy a szoknya
ráfeszült a fenekére. Viszont jobban tetszene meztelenül, megkötözve, ahogy az
újabb menetért könyörög.
– Egyik hívás miatt sem tett feljelentést?
– Nem, hadnagy – köszörülte meg a torkát Trueheart. Akkor csak kisebb
kellemetlenségnek tartotta. Még a férjének sem mesélt róla, és nekünk is csupán azt
követően említette, hogy a kihallgatás folyamán egyre izgatottabbá vált.
– Mikor láthatta a gyanúsított zöld ruhában? Meg tudja ezt pontosan mondani?
– Utánanézett a gardróbja számítógépében, és két időpontot is megadott. Az első a
hálaadás napi családi összejövetel volt, ahová meghívtak néhány közeli barátot, a
második a Corbo-udvarházban rendezett évfordulós parti, ahová a Jacko’s szállította
az ennivalót. Ennek utánajártunk, mivel Jackie nem volt benne száz százalékig
biztos. Az első eseményen nagyjából hetvenöten vettek részt, a másodikon több mint
kétszázötvenen.
– Szükségünk lesz a vendéglistákra.
– Már dolgozunk rajta. Az első eseményét hamarosan megkapjuk – mondta Baxter. – A
másodikkal az a baj, hogy a Corbo társasági titkárnője szabadságra ment. Valami
meditációs táborba… ahol semmilyen formában nem lehet utolérni. Csakhogy a jelek
szerint rajta kívül senki más nem tudja, hol lehet a vendéglista.
– Krisztus szerelmére.
– Igyekszünk – vont vállat Baxter. – A gazdagok nagyon különbözőek. A társasági
titkárnőnek van egy asszisztense… és ha ez még nem lenne elég, neki is van
asszisztense. Csakhogy egyiküknek sincs hozzáférése a megfelelő fájlokhoz, bár ha
lenne, az a nő annyira paranoiás, hogy minden adatot magával vitt. Egy hordozható
számítógépen dolgozik. Keressük, hogy hol lehet, mert a jelek szerint senki sem
tudja pontosan.
– Keressétek tovább. Ti jöttök – fordult Olsen felé Eve.
– Gregor és Camilla Jane Lester. A koruk negyvennyolc, illetve huszonkilenc év. Két
éve keltek egybe. A férjnek ez a második házassága – tette hozzá Olsen. – Gregor a
sürgősségi osztály vezetője a… dobpergés: a St. Andrew’sban. Jól ismerte Anthony
Strazzát. Gondosan megválogatta a szavait, ellenben világosan az értésemre adta,
hogy nem kedvelte. Daphne Strazzával csupán néhány társasági eseményen futottak
össze, például azon a gálán. Már rendeltek a Jacko’stól. Camilla Jane imádja
vendégül látni az embereket – tette hozzá a szemét forgatva Olsen. – Viszont
szereti összekeverni a dolgokat, meglepni a meghívottakat, és a Jacko’s szerinte
már túl szokványos.
– Liba – írt le kört a levegőben az ujjával Tredway, majd a társára mutatott. – Ő
mondta.
– Jézusom, ha az ember rákeres a szó jelentésére, Camilla Jane Lester képe jelenik
meg a szeme előtt. Gyönyörű, viszont elképesztően ostoba. A férje mégis
bálványozza. Ordít róla, hogy mindent elnéz neki.
– Az a hörcsögképű pasas egy ilyen nőt szerzett magának? Mondjuk, miért ne? Érdekes
– tűnődött Tredway. – Ami Camilla Jane-t illeti, a házasság előtt színésznőként
dolgozott. Kisebb szerepeket játszott színpadon és a képernyőn egyaránt. A
hangsúlyból ítélve nagyon apró szerepek lehettek. Továbbá igen udvariasan csak
táncosnőnek nevezték.
– Vetkőzött?
– Úgy is lehet mondani. Statisztált néhány napközben futó sorozatban… halott lányt
játszott, meg effélék.
– Kapcsolatba hozható az On Screennel?
– Járt náluk néhány meghallgatáson, nem kapott szerepet. Egyszer egy sorozat
pilotjában is szerepelt, de végül nem válogatták be.
– Vagyis kapcsolatba hozható velük – szögezte le Eve. Többszörösen.
– Amióta férjhez ment, nem dolgozott… azt mondta, ő döntött így – vont vállat
Olsen. – Akkor találkozott Lesterrel. amikor fellépett a Burlesque Nighton, egy
adománygyűjtő esten.
– Esküszik, hogy a múlt hónapban járt valaki a házukban és turkált a fehérneműi
között – intett állával a tábla felé Tredway. – Ellopott egy szettet. Mivel más nem
hiányzott, nem törődtek vele. Viszont amikor néhány napja alsóneműt vásárolt,
kapott egy szöveges üzenetet, hogy vegyen lilát, mert jól áll neki az a szín.
– A ’linkje?
Olsen megrebegtette a szempilláját.
– Annyira ideges lett, annyira dühös, hogy rögtön belehajította a ’linkjét egy
hulladékmegsemmisítőbe és vásárolt egy másikat. Liba, méghozzá nagy L-lel.
Megkérdeztük a butik nevét, ahol ez az egész történt. A biztonsági felvételek
huszonnégy óránként törlődnek, és senki sem emlékezett rá, hogy férfi is járt volna
az üzletben.
– A másik házaspár?
– Anna-Teresa és Ren Macari, a koruk huszonnyolc és harminc év. Másfél éve kötöttek
házasságot. Gazdag aranyifjak, akik nem is tesznek úgy, mintha dolgoznának.
– Ne már, Olsen, elfelejted a férj trükkjeit – emlékeztette Tredway.
– Persze. A pasas bűvész. Ez a szenvedélye. Apuci vett neki egy klubot, ahol
bármikor felléphet. Gyorsan utánanéztem. Houdinit utánozza, azon kívül nem sok
mindent csinál. Egyik céggel sem kerültek kapcsolatba, ellenben a nő anyja
Jackóékat hívja minden rendezvényére és mindkét Macari evett már náluk. A férj
apja, csing, a St. Andrews egyik nagy adományozója és tavaly májusban részben az ő
költségére rendeztek egy jelmezbált, ahol a kórháznak gyűjtöttek adományt. A
rendezvényen Anna-Teresát leszólította egy, az Operaház fantomjának öltözött férfi.
Ő használta ezt a kifejezést.
– Várj! – vágott közbe Eve. – Hogyan tud bárki fantomnak öltözni? Azok nem
láthatatlanok? Ez az egész nem valami végtelenül ostoba ötlet?
– Ez egy karakter, hadnagy – magyarázta Trueheart. – Egy színész, aki megégett egy
színháztűzben, és ebbe beleőrült. Egy fiatal színésznő megszállottja, és megöli
azokat, akiket felelősnek tart az őt ért balesetért.
– Nagyjából erről szól a történet – helyeselt Olsen. – A szemtanú állítása szerint
fekete köpönyeget, a fél arcát elfedő fehér maszkot és talán parókát viselt…
hosszú, fekete, göndör műhajat.
– Hol történt ez?
– Állítása szerint Anna-Teresa kiment friss levegőt szívni – vette át Tredway a
szót –, mert odabent túl nagy volt a tömeg. A kertben keresett egy sötét zugot, el
akart szívni egy cigarettát. Ekkor jelent meg a Fantom, és azzal a felkiáltással,
hogy táncolniuk kell, elkapta a karját. Anna-Teresa először egyszerűen csak
részegnek és ellenszenvesnek tartotta, és mindent megtett, hogy elhúzódjon tőle. A
férfi azonban erősen tartotta, fél kézzel a fenekébe markolt és érezhető erekcilója
támadt. Közben meg csak nevetett a lány vergődésén. Közölte, hogy most jön a
legjobb, ami az életében történt vele. Amikor Anna-Teresa sikoltott, a fickó a
földre lökte, meglebbentette a köpenyét és elmenekült.
– Anna-Teresa azonnal visszament, beszámolt a férjének a történtekről és közösen
szóltak a biztonságiaknak – nézett hátra a táblára Olsen. – „Ennél jobbat nem is
tehettek volna”, vagy mit szoktak ilyenkor mondani.
– Lesz még több ehhez hasonló eset – mondta Eve. – Idővel kiderül, hogy több nőt is
zaklatott. Így töltötte ki a betörések és a nemi erőszakok közti időt. A parti
vendéglistája?
– A vendégek nem meghívás alapján mentek be. Jegyeket kellett venni. Egy lepedőbe
került darabja. Több mint tizenkétezret adtak el. Aki akart, vásárolhatott asztalt
– tette hozza Olsen. – Kipengetett egy tízest és hívhatott vendégeket.
– Az ilyesmit senki sem készpénzzel intézi, szóval mindennek maradt valami nyoma.
Peabody.
Peabody ezt a feladatot is bejegyezte a zsebszámítógépébe.
– Fel fogom göngyölíteni.
– Nézzünk utána, Wright tud-e alibit igazolni magának arra az estére, amikor
Macarit leszólították. Az ENyÜ nézzen körül abban a fehérneműboltban, ássa bele
magát a biztonsági rendszerbe. Ha szükséges, házkutatási paranccsal foglalják le és
hozzák be vizsgálatra a megfelelő eszközöket. Figyelmeztessük ezt a négy házaspárt,
hogy vizsgáltassák felül a biztonsági rendszerüket – nézett végig a tárgyalóasztal
mellett ülő társaságon. – Ötletek, ellenvetések, észrevételek, megjegyzések?
Trueheart már kezdte felemelni a kezét, amikor észbe kapott.
– Szerintem a gyanúsított több házba is betört, hadnagy Ahonnan személyes tárgyakat
emelt el, csak a tulajdonosoknak még nem tűnt fel a hiányuk. Vagy ha mégis, a
gondatlanságuk számlájára írták. Elvesztették, otthagyták valahol ilyesmi.
– Egyetértek. A nők kisebb, intim tárgyaira kell gondolni, amelyek könnyen
mozdíthatók. Nem értékesek, ellenkező esetben jelentették volna az eltűnésüket. Az
elkövető fantáziált, képzelgett és terveket szőtt.
– Tudnia kellett, mikor hajtsa végre a betörést. Vagyis figyelte a tulajdonosokat –
tette hozzá Olsen.
– Valakinek nagyon sok a szabad ideje – bólogatott Eve – Vagy elég a pénze, hogy ne
kelljen mindennap dolgoznia esetleg egyáltalán ne kelljen, vagy olyan munkát végez,
ahol nincs szigorúan helyhez kötve. Esetleg a munkája során még az áldozatai
napirendjéhez is hozzáfér.
– Aminek nagy része amúgy is nyilvános – ingatta életuntan a fejét Tredway. –
Világgá kürtölik a társasági adókon vagy a saját közösségi oldalukon. Ha engem
kérdeztek, ezzel egyenesen meghívót küldenek a betörőknek.
– Nem vitatkozom – mondta Baxter –, bár még a libák sem feltétlenül teszik
közhírré, hogy aznap bugyit akarnak venni. Szerintem a gyilkos nem csak
virtuálisan, hanem élőben is figyeli őket.
– Tavaly áprilisban kezdődött a Művészgálán – állt fel Eve, és a táblához lépett. –
Talán előtte zaklatott már néhány nőt. Talán előtte betört néhány házba, ahonnan
bugyit lopott, hogy később legyen mit szagolgatnia. Viszont minden, amit találtunk,
erre az estére mutat. Az összes áldozat megjelent ezen a gálán. Tehát a gyilkos ott
járt – hunyta le egy pillanatra a szemét. – Mira harminc és ötven év közé teszi a
korát. Szerintem legfeljebb negyven lehet. Elég idős, hogy megfelelő önuralmat
gyakoroljon és ne kapkodjon. Annyira azért nem türelmes, mint korábban gondoltuk,
mivel kiderült, hogy többféleképp keresi a kielégülést. Harminc és negyven közötti,
valószínűleg fehér bőrű férfi. Megközelítőleg öt láb nyolc hüvelyk magas lehet.
Átlagos testfelépítésű. Vagy a felsőbb körökbe tartozik, vagy tudja, hogyan
vegyüljön el közöttük.
Rámutatott Anson Wright fényképére, majd folytatta.
– A bárpincért ezzel még nem húzhatjuk le a listáról. Egy színész bele tudja élni
magát a szerepébe… a kihallgatás során ő is ezt ecsetelte. Valósággal felhívta rá a
figyelmem. Sohasem nősült meg, nem volt élettársa vagy komoly kapcsolata. A gyilkos
gyűjtöget. Kell lennie egy helynek, ahová elhordja mindazt, amit a helyszínekről
magával visz. Eddig ugyanis még nem találtunk bizonyítékot arra, hogy megszabadul
az ellopott holmitól – sétált a tábla egyik végétől a másikig. – Olyan házaspárokat
szemel ki magának, ahol a feleség feltűnően szép. A nemi erőszak az elsődleges
célja. Ami éppen annyira szól a szexről, mint a hatalom, az erőfölény
fitogtatásáról. Az erőszakos közösülés nyomja el rövid időre a frusztrációját, hogy
nem szerezheti meg magának azt, amire igazán vágyik. Hogy nem képes megbüntetni és
megalázni a nőt, amiért eltaszította magától, valamint ugyanezt tenni a férfival,
amiért rendelkezik mindazzal, amivel ő nem. A ’linkhívások, a szöveges üzenetek, a…
rámozdulások, a betörések és a fehérneműlopások az előjáték szerepét töltik be.
Felizgatják, fokozzák az elvárásait. Csak hogy minden megváltozott, megnyílt,
kitárult abban a pillanatban, amikor megölte Strazzát. Már nem elégszik meg a régi
előjátékkal, nők fogdosásával a sötétben vagy ’linkhívásokkal. Ölnie kell a
kielégülésért. Amikor jelmezt választ kisminkeli magát és színpadra lép, tudja,
hogy a korábbi szerepei csak… hogy is mondják? Jelmezes meghallgatásnak
számítottak. Az igazi előadás most következik, és alig várja, hogy elkezdődjön.
– Nem vár sokat – helyeselt Tredway. – Talán néhány napot.
– Akkor igyekezzünk, hogy mi találjunk rá hamarabb Végignézzük a gála
vendéglistáját, a személyzet és a kisegítők névsorát. Kiválasztunk minden harminc
és negyven közöm fehér férfit… a gyenge megvilágítás miatt a barna bőrűeket sem
hagyhatjuk ki. Nagyjából ismerjük a testfelépítését. Nincsen felesége, sem
élettársa. Egyedül él. Amikor mindezzel végeztünk, mindegyiknek megnézzük az
anyját, a mostohaanyját vagy a nővérét. Feltűnő szépségnek kell lennie.
– Hadnagy?
Eve Trueheart felé biccentett.
– Talán az egyik tanára volt… mármint a megszállottsága tárgya. Szóval úgy értem…
azt akarom mondani, hogy gimiben totálisan belezúgtam az irodalom-tanárnőmbe.
– Te kutya! – kacagott fel Baxter.
– Túltettem magam rajta, bár hetekig képtelen voltam másra gondolni. Lehet, hogy az
egyik barátja anyjáról van szó, az egyik szomszédjáról, esetleg…
– Krisztusom, igazad van. Valaki, akivel rendszeresen találkozott, akivel
valamilyen kapcsolatban állt. Elég szoros kapcsolatban ahhoz, hogy megakassza a
beteg agyát. Az a nő férjezett és legalább a felső középosztály tagja. Kezdjük az
anyáknál. Tőlük haladunk lefelé a névsorban. Vizsgáljunk meg minden panaszt… még
azokat is, amiket fiatalkorúak ellen tettek. Talán a szülei elküldték terápiára
vagy elhelyezték egy rehabilitációs programban. Peabody, oszd fel az anyagot, ne
keresztezzük egymás útját. Némileg alacsonyabb vagy magasabb annál, mint akit
keresünk – gondolkodott tovább hangosan. – Mondjuk nézzünk meg mindenkit öt láb hét
hüvelyk és öt láb tíz hüvelyk között. Nehogy azért csússzon ki a kezünk közül, mert
túl szigorú feltételeket szabunk – pillantott az órájára. – Újra beszélni akarok
Daphne Strazzával. Peabody, a névsort küldd át az otthoni gépemre. Ha valakinek
megérzései támadnak, azonnal hívjon fel. Kérdések és az esetlegesen felmerülő új
irányok esetében úgyszintén. Mindegy, milyen későn.
Ezzel Eve kilépett az ajtón és gyors léptekkel megindult a közös iroda felé. Úgy
tervezte, hogy fogja a kabátját és indul a kórházba, hátha sikerül megtudni még
néhány dolgot Daphnétól. Onnan hazamegy és beleveti magát a munkába.
Talán Roarke is…
Minderről azonnal megfeledkezett, amikor észrevette a felvonóból kilépő Rosa
Patricket és Kyle Knightlyt.
– Mrs. Patrick, Mr. Knightly.
– Jaj, hála istennek, hogy itt találjuk – vetette rá magát Eve-re Rosa. – Üzenetet
küldött egy képpel, ami… jaj, istenem.
– Nyugodj meg, Rosie – karolta át a derekát Kyle, miközben Eve felé fordult. – Le
tudnánk ülni valahol? Nagy szüksége lenne rá, hogy leüljön.
– Erre jöjjenek – hívta őket Eve. Először a pihenőre gondolt, aztán eszébe jutott,
hogy az „A” kihallgatót éppen senki sem használja, és közelebb esik. Ráadásul
sokkal meghittebb.
Oda vezette Rosát és Kyle-t.
– Foglaljanak helyet. Meséljék el, hogy mi történt.
– A ’linkem. Felvettem a ’linkem, és… tessék – kapta elő a retiküljéből Rosa, és
Eve felé nyújtotta.
– Inkább majd én – vette el tőle Kyle, miután finoman rászorította Rosa
hüvelykujját a leolvasóra. – Majd én megmutatom, oké?
– Persze. Oké.
Kyle kikeresett egy üzenetet, majd Eve elé tartotta a készüléket.
A fényképen az eszméletlen, megkötözött, meztelen Rosa hevert a gyűrött lepedőn.
Felette a következő szöveg állt:
REMEK VOLT, IGAZ? A LEGJOBB, AMIT EDDIG KAPTÁL. ISMÉTEL MEG!
Eve leolvasta a küldés időpontját: az üzenetet harmincöt perccel korábban írták.
– Maga le tudja nyomozni – kulcsolta össze a kezét Rosa olyan erővel, hogy
elfehéredtek az ujjai. – Képes rá. Képes rá? Kérem. Meg tudja találni.
– Egy perc – állt fel az asztal mellől Eve, odébb lépett és gyorsan hívta McNabot.
– McNab, e-mágus.
– Az „A” ki hallgatóba. Azonnal!
– Már ott is vagyok.
Eve leült Rosával szemben.
– Ez az első ilyen jellegű üzenet, amit kapott?
– Igen.
– Gondolkodjon. Mielőtt megtámadták, nem küldött senki sem kétértelmű, esetleg
fenyegető üzenetet?
– Nem. Esküszöm. Miért csinálja ezt? Miért? Már hónapok teltek el azóta.
– Mert ostoba, azért – szorította meg a vállát Kyle. Le tudják nyomozni azt az
üzenetet, Rosa.
– A kép. Fel… felvette az egészet… Mintha minden újra megtörténne.
– Hol a férje, Mrs. Patrick?
– Úton ide. Éppen tárgyalt, de megszakította, hogy idejöjjön.
– Hol volt, amikor megkapta ezt az üzenetet?
– A… West Village-ben voltunk.
– Helyszíni forgatást tervezünk oda a jövő hétre magyarázta Kyle. – Még egyszer meg
akartam nézni, bejárni utcákat, ahol a kamera fog mozogni. Megkértem Rosát, hogy
kísérjen el és mondja el a véleményét.
– Csak le akart kötni valami feladattal. Nagyon nehéz egyedül kimennem az utcára.
Egyedül ülni otthon.
– Egyre jobban vagy.
Rosa mosolyt erőltetett az arcára.
– Úgy is volt. Úgy is lesz, de… Kyle meggyőzött, hogy kísérjem el őt és a
rendezőasszisztenst. Élveztem. Elterelte a figyelmem. Erre ez történt.
~ Maga, Mr. Knightly és…
– Karyn Peeks – közölte Kyle. – A rendezőasszisztens. Ott álltunk a… Istenem, azt
hiszem, a Charleson – dörzsölte meg a homlokát. – Kicsit összezavarodtam. Karynnel
éppen a beállításokról beszélgettünk, amikor Rosa felvette a ’linkjét. Elsápadt,
szó szerint falfehérre. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elejtse a készüléket.
Megfogtam, hogy össze ne essen, és akkor észrevettem…
– Menekülni akartam. Azt sem tudtam, merre, csak elszaladni. Kyle azt mondta,
azonnal ide kell hoznunk magának a ’linkem. Ide kell hoznunk, mert maga le tudja
nyomozni az üzenetet.
– Ez kellett tennünk.
McNab energikusan bekopogott, és választ sem várva kinyitotta az ajtót.
– Ő McNab nyomozó az ENyÜ-ről. Adja át neki a ’link-jét és engedélyezze a
vizsgálatot.
– Igen, igen. Azt sem bánom, ha soha többé nem látom.
– Egy pillanat türelmet – lépett ki a folyosóra Eve, és maga után húzta McNabot. –
Úgy harmincöt perce kapott egy szöveges üzenetet meg egy képet. Mindent tudj meg a
küldőjéről, amilyen gyorsan csak lehet.
– Világos. Dolgozhatok az irodádban? Ezzel időt takarítanánk meg.
– Akkor takaríts meg egy kis időt.
Eve visszatért a kihallgatóba.
– Az egyik legjobb szakemberünk – árulta el. – Szeretném megnyugtatni magukat.
Éppen most tartottam eligazítást a nyomozásban részt vevő csapatnak. Nekem és nekik
is az az első, hogy elfogjuk a tettest.
– Találtak már valamit? – emelte fel Kyle a kezét. – Tudom, hogy mindenki ezt
kérdi, de ennek megvan az oka.
– Annak is, hogy csupán annyit válaszolok: a nyomozás folyik és minden felmerülő
lehetőséget megvizsgálunk, és ha már találkoztunk… – fordult Rosa felé.
– Tegnap délután meglátogattam, jobban mondva Lórival meglátogattuk Daphne
Strazzát.
– Nagyszerű.
– Mindhármunknak nehéz volt, de szerintem jól sült el a találkozás. Lorival
pontosan tudtuk, hogy mit érez, és remélem, meg tudtuk győzni, hogy nincs egyedül
és idővel minden jobb lesz. Ez eddig igaz volt, és most…
– Nem fog megváltozni. Nem fogja hagyni, hogy újra megerőszakolja.
– Ha egyedül lettem volna, amikor…
– Csakhogy nem voltál egyedül – fogta meg Rosa ki n i Kyle. – Nem voltál egyedül.
– Én csak… Neville. Bárcsak már itt lenne.
Kyle megszorította a kezét és bólintott.
– Mit szólnál hozzá, ha kimennék, hoznék neked egy kávét, és közben felhívnám?
Elmondanám neki, hogy éppen Dallas hadnaggyal beszélgetünk, és megkérdezném, hogy
nagyjából mikor ér ide.
– Megtennéd? Ettől tényleg jobban érezném magam.
– Persze.
– Hagyja a kávét – tanácsolta Eve. – Pontosan olyan pocsék, mint amilyennek
látszik. Inkább a teát javaslom.
– Kösz a tippet. Máris visszajövök.
– Rosa – kezdte Eve, miután kettesben maradtak. Tudom, hogy számtalanszor átesett
már ezen. Tudom, mennyire sebezhetőnek érzi most magát. Ennek ellenére szeretném
megkérni, hogy gondolkodjon, próbáljon visszaemlékezni. A támadást megelőzően,
esetleg utána, de főként előtte nem közeledett senki magához? Nem érintették meg,
vagy… tudja mit akarok mondani. Nem próbált udvarolni valaki?
– Nem.
– Rosa, maga gyönyörű nő. Nehéz elhinni, hogy senki sem próbálkozott.
– Kellemetlenkedve senki. Flörtölni vagy bókolni? Arra kíváncsi, hogy miközben egy
bárban vagy klubban a barátaimra vártam, meghívtak-e egy italra? Persze. Az ember
csak annyit mond, hogy „Köszönöm, nem”, mire a másik még próbál beszélgetni egy
keveset. Ez alatt az idő alatt el lehet dönteni róla, hogy ártalmatlan vagy nagyon
nyomul, és ennek megfelelően kezelni.
– Egyetlen ilyen alkalommal sem ijedt meg? Nem érezte fenyegetve magát?
– Bevallom, hogy nem. Persze néha bosszantott a dolog, de amióta megismertem
Neville-t, már az sem. Az egyik bankom szerint egyfajta „hagyjatok békén” aura vett
körül. Abban a pillanatban tudtam, amikor első ízben megpillantottam Neville-t.
Valaki mással voltam, de a szívem egyszerűen… Dobb – nevette el magát kurtán Rosa.
– Amikor pedig sikerült odajutnom hozzá és beszélgetésbe elegyedni vele, egyszerűen
elmerültem benne. Közben nagyon szégyelltem magam, ugyanis egy nagyon kedves férfi
társaságát élveztem.
– Haragudott magára?
– Kicsoda? Justin? Jaj, dehogy. Először is nem tudta. Őszintén szólva Neville csak
mint szerelmi fantázia fordult meg a fejemben. A kinézete, az akcentusa, a
viselkedése, a kémia. Amikor újra összefutottunk, már szabad voltam, akkor meg
Neville mellett volt valaki más. Még az is átvillant az agyamon, hogy
elszalasztottam az esélyt. A harmadik találkozásunk alkalmával viszont elvarázsolt.
Akkor egyikünknek sem volt senkije, és kiderült, hogy ugyanazt a dobbanást érezte,
mint én. Így történt. Eltűnt a „hagyjatok békén” aurám.
– Sohasem támadt olyan érzése, hogy a távollétében járt valaki az otthonában? Nem
vette észre, hogy hiányzik valamije?
– Nem igazán.
– Mondjuk fehérnemű – segített Eve, és látta, hogy döbbenet cikázik át Rosa arcán.
– Fur… furcsa, hogy éppen ezt mondja. Az esküvő előtt új fehérneműt vettem, de
egyiket sem viseltem. Neville-lel tavasszal költöztünk össze, és azt akartam, hogy
az összes holmim új legyen az esküvőre. Szóval, mindent eltettem és semmit sem
vettem fel. Amikor visszajöttünk a nászútról, esküdni mertem volna rá, hogy az
egyik szett hiányzik. Mint ahogy arra is, hogy nem a nászúton veszítettem el.
– Nem találta ott, ahová eltette.
– Sehol sem találtam, de az egészet az esküvői káosz rovására írtam – hallgatott el
Rosa, és a szívére szorította a kezét – Ezek szerint járt a házunkban?
– Ezt a lehetőséget is vizsgáljuk.
– Mintha ez az egész sohasem akarna véget érni – suttogta Rosa.
McNab kinyitotta az ajtót és előreengedte Kyle-t.
– Hadnagy?
– Egy perc – lépett ki McNabhoz a folyosóra Eve.
– Eldobható ’linket használt.
– Gondoltam.
– Viszont tudom, honnan küldték az üzenetet és hol van most az a ’link, ugyanis még
mindig aktív. Féltömbnyire Patrickék házától. Ellenőriztem.
– Fogd a cuccod, velem jössz. Öt perc múlva várlak a mélygarázsban, szóval mozogj.
– Folyamatosan mozgásban vagyok.
Igaz, gondolta Eve, miközben McNab skót kockás, légtalpú bakancsában elsietett, ő
pedig visszatért a kihallgatóba.
– Ahogy azt gyanítottam, az üzenetet egy eldobható ’linkről küldték.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte Rosa.
– Azt, hogy nem tudják azonosítani – magyarázta Kyle. Nincs nyilvántartva.
– Ó, de…
– Bemértük a tartózkodási helyét. Máris odamegyek. Lekísérem a pihenőbe, hogy ott
várja meg Mr. Patricket.
Kyle az órájára pillantott.
– A francba. Még tíz perc, mire ideér. Ne várja meg. Induljon. Felhívom, és odalent
találkozunk. Mindjárt ideér, Rosa. Mindjárt találkozunk.
– Igen – állt fel Rosa. – Igyekezzen – kérte Eve-et.
Eve az irodájába sietett. Még akkor sem lassított, amikor a közös irodán átvágva
látta, hogy Peabody felpattan az asztala mellől.
– McNab azt mondta, hogy…
– Foglalkozz a névsorral. Erre a feladatra McNab is elég. Azonnal szólok, ha
megtudunk valamit.
Eve felkapta a kabátját és máris rohant tovább a mélygarázsba. McNab fél perccel
utána futott be.
Eve kilőtt a parkolóhelyéről, felkapcsolta a villogó fényeket és a szirénát, és
száguldva robbant ki a mélygarázsból.
– Juhú! – kiáltott McNab, de azért szorosabbra húzta a biztonsági övét. – Nem
akarlak elkeseríteni, Dallas, a gyilkost már nem találjuk ott.
– Tudom.
– Akkor oké. Lépett a rohadék. Szóval, ez a szemétláda egyfelől egyre erőszakosabb,
másfelől viszont egyre kevésbé gunyoros.
– Miért? – előzött meg Eve egy sedant, aminek a vezetője úgy döntött, neki semmit
nem jelentenek sem a villogó fények, sem a sziréna.
– Kevés idő telt el, igaz? Persze közben megfélemlíti az egyik régebbi áldozatát,
de ezzel egy időben nagyobb halra utazik.
– Tedd fel magadnak a kérdést, hogy miért pont ő? Miért pont ez a nő? Az első?
Miközben házak suhantak a szeme előtt és elérték a Tizedik egyik kevésbé forgalmas
szakaszát, McNab valóban feltette magának a kérdést.
– Mert még mindig fontosnak tartja. Ő tényleg jelent neki valamit.
– Az üzenetben meg sem említi a férjet… ez a támadás nem a házaspárról szólt. Nem
fenyegetőzött veréssel. Igaz, hogy kigúnyolta, de ott áll mögötte, hogy „Ismételjük
meg.”. A beteges agya újra át akarja élni az élményt. Rosával. Egészen addig ez
lesz a véleményem, amíg a többi áldozat nem kap hasonló üzenetet.
McNab végiggondolta a hallottakat. Bólintott.
– Ezért vagy te a hadnagy.
– Naná, hogy. A ’link helyzete?
– Meg se moccant. Ráálltam – olvasta le a zsebszámítógépe képernyőjét.
Folyamatosan irányította Eve-et, majd hirtelen káromkodni kezdett.
– Bassza meg, a rohadt életbe, kikapcsolt.
– Kikapcsolták?
– Kikapcsolt – ismételte meg McNab. – Eltűnt. Meg, mindig él a helyszínre tett
jelzésem, de maga a ’link eltűnt. Itt balra egy féltömbnyit. A francba. Tízlábnyit
nyugatra. Állj. Megérkeztünk.
Eve félrekapta a kormányt és ráállt egy parkoló járműn Abban a pillanatban átlátta
a helyzetet, ahogy bosszús kürtszó kíséretében kilépett a terepjáróból.
– A hulladékmegsemmisítő – mutatta, miközben odarohant. – A francba, még mindig
zúg.
– Az időzítő nemrég indította be a megsemmisítési folyamatot – rúgott bele McNab
dühösen a tartályba. – Öt perccel ezelőtt. A ’link nem egyszerűen lekapcsolt,
Dallas. Szétmorzsolódott.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Elintézték a papírmunkát és közösen vártak McNabbal, hogy egy munkás felnyissa a
hulladékmegsemmisítő tartályát.
Együtt nézték az istentelenül összepréselt masszát.
– Hát… – igazította meg bíborvörös-zöld sapkáját McNab. – Szeretem a kihívást.
– Akkor kapsz egyet. Vidd ezt be, és csinálj vele, amit tudsz – gondolta végig Eve,
ahogy McNab felvisz egy halom összesajtolt hulladékot a földalattira, és a zsebébe
túrt. – Fogj egy taxit – dugott pénzt McNab számtalan zsebének egyikébe, mivel a
társa kezét teljesen lefoglalta, hogy a városi alkalmazott segítségével egy nagy
zöld zsákba csomagolja a megsemmisítő tartalmát.
– Kösz.
– Mennyi a siker esélye? – kérdezte az elektronikus szakértőt.
– Gyakorlatilag nulla, de sohasem lehet tudni. Talán a készülék beszorult két
keményebb valami közé és nem darabolták fel a pengék, csak szétlapult.
– Sok sikert – indult vissza a kocsija felé Eve.
– Csak tíz perc kellett volna, és kap a rohadék egy zavarjelet. Akkor a kezünkben
lenne minden.
Eve bólogatva ült be a volán mögé.
A kórház felé tartva gyorsan küldött egy szöveges üzenetet Roarke-nak:
 
Kicsit kések. A kórházba megyek Daphne Strazzához. Csak utána indulok haza. Hosszú
éjszaka vár rám – bocs.
 
Még akkor is azt kérdezte magától, hogy nem hasznosabban töltené-e az idejét
máshol, amikor az ismerős folyosón Daphne kórterme felé lépkedett. A fehér pizsamát
és köpenyt viselő, szépen megfésülködött lány Del Nobel társaságában állt odabent.
– Jacko folyamatosan ennivalót küldözget, hadnagy. Éppen arról győzködöm dr.
Nobelt, hogy nyugodtan vehet az Alfredo csirkéből. Nagyon finom.
– Jól néz ki. Megerősödött.
– Rhoda… a nővér rávett, hogy szedjem rendbe magam Tényleg jobb a közérzetem.
Mindenki azt mondja, hogy holnap már elmehetek, de… – szorította össze Daphne a
száját, miközben könyörögve Del felé pillantott.
– Elnyújthatom még egy napig a dolgot, viszont magának is jót tenne, ha kikerülne
innen.
– Csak nem tudom, hová… Meglátogatott a férjem ügyvédje. Nagyon, nagyon kedves volt
velem. Adott egy hitelkártyát, hogy tudjam fedezni a költségeimet, amíg… amíg nem
rendeződnek a dolgok. Egyszerűen képtelen vagyok visszamenni abba a házba. Nem
tudok oda visszamenni – rogyott le, mint akinek a lábai feladták a küzdelmet. –
Addig nem adhatom el, amíg Mr. Wythe azt nem mondja, hogy megtehetem, mégsem tudok
visszamenni oda.
– Semmi új nem jutott az eszébe?
Daphne megrázta a fejét, de összekulcsolta az ujjait és félrekapta a tekintetét.
– Emlékszik arra, ahogy kisétált?
Daphne elengedte a saját kezét és Eve-re emelte a tekintetét.
– Nem. Nem emlékszem. Még álomként sem. Dr. Mira megígérte, hogy holnap is eljön.
Ha nem talál itt…
– Akkor megkeresi – nyugtatta meg Eve. – Mr. Wythe azt mondta, megengedheti, hogy
szállodába menjen, és mindent, amire érzése szerint szüksége lehet. Szerzek szobái
a Palace-ban. Ott biztonságban lesz.
– Viszont… oda is eljön? – kérdezte Delt a lány. – Ha el kell mennem, oda is követ,
hogy beszélgessünk?
– Elmegyek.
– Annyira bizonytalan vagyok. Egyszerűen nem tudom, hogy mit csi… Mit kellene most
csinálnom?
Mielőtt az orvos válaszolhatott volna, Eve emelt hangú beszélgetést hallott a
folyosóról. Hátralépett, kinézett az ajtón, és látta, hogy az őrt álló járőr épen
útját állja egy dühödt, vörös kabátos nőnek, akinek nagy táska lóg a vállán.
– Nem akadályozhatja meg, hogy találkozzak a testvéremmel. Senki sem fog…
– Minden rendben, járőr.
Tish elsietett az egyenruhás és Eve mellett, majd a kórterembe érve megtorpant és
hangos puffanással a földre ejtette a táskáját.
– Daphne.
Daphne döbbenten fordult feléje.
– Tish.
– Daph – repült át Tish a szobán, és átölelte a sápadt, merev Daphne vállát. – Ó,
Daph, Daph, Daph.
– Hogyan… Miért…
– Miért? – hátrált egy hüvelyknyit Tish. – Ne légy idióta, Daph – folytatta
kedvesebben, miközben két tenyere közé fogta a testvére arcát. – Most már minden
rendben lesz – mondta, és amikor Daphne csak a fejét rázta, erősebben
megszorította. – De igen, rendben lesz. Esküszöm. Holnapra anya és apa is ideérnek.
A hóvihar miatt nem kaptak korábban gépet, de…
– Nem! – szabadította ki magát Daphne, és rémülten pislogott Eve felé. – Nem lenne
szabad idejönniük. Neked sem kellene itt lenned.
– Mi a fenéért nem?
– Ő mondta. El kell menned. Azonnal el kell menned. Nagyon haragudni fog.
Dührohamot kap, ha megtudja, hogy itt jártál.
– Ő már halott – közölte kurtán Tish, és Daphne arcára tette a tenyerét, mire a
testvére összerezzent. – Meghalt, Daphne. Vége. Vége, és nem fogsz eltaszítani. Nem
fogsz megint eltaszítani magadtól, Daphne. Mi vagyunk a családod.
Daphne szeme megtelt könnyel és kicsordult belőle egy csepp. Majd zokogva
belekapaszkodott Tishbe.
– Minden rendben lesz – suttogta Tish. – Megígérem. Már itt vagyok. Itt vagyok.
– Adjunk nekik egy percet – javasolta dr. Nobel az ajtón mutatva.
Miután Eve társaságában kilépett a folyosóra, hatalmasai sóhajtott.
– Ez nagyon jó dolog. Ezek az első könnyek, amit nem a fájdalom csalt elő. Maga
hívta fel a testvérét?
– Aha.
– Én nem tehettem. Ha a beteg megtiltja, nem tehetek semmit. Annak viszont
átkozottul örülök, hogy maga ennek ellenére megtette. Így már elkezdődhet a belső
gyógyulási folyamat. Időbe kerül, azonban már elkezdődhet.
– Úgy nézett magára, mint aki arra vár, hogy előírja neki, mit csináljon.
– Tudom, de sohasem tennék ilyet. Szerintem eleget hallotta már, hogy mit
csináljon, mit vegyen fel, mit mondjon – vont vállat dr. Nobel. – Sokat beszélt
velem. Óvatos, sőt még annál is több. Úgy viselkedik, mint akinek átmosták az
agyát. Csakhogy én profi vagyok.
– Akárcsak én, és Daphne már többre emlékszik annál, mint amit elmondott. Épp az
imént hazudott nekem.
– Lehetséges, bár csak félelmében. Folyamatosan rémálmok kínozzák, bevillannak az
emlékképek, egyszer még hallucinált is. Azt állította, ördögök szállták meg a
szobáját.
– Többes számban emlegette?
– Néha. Utána szégyellte magát és mentegetőzött. Még mindig nagyon törékeny,
hadnagy. Olyanok az érzelmei, mint egy megrepedezett üvegtábla. Elég a kelleténél
egy kicsit erősebb nyomás, és darabokra hasad. Akkor már sokkal tovább tart majd a
helyükre rakni a cserepeket.
– Nem hinném, hogy nyomást gyakorlok rá.
– Nem is, és higgye el, ellenkező esetben sokkal szigorúbban viselkedtem volna
magával. Csakhogy kedves volt vele, Daphne pedig meghálálta a kedvességét. Ha
hazudott, csupán azért, mert még nem áll készen. Talán vetít, de nem hiszem, hogy
emiatt visszaesik – pillantott az ajtó felé dr. Nobel. – A családja sokat fog
segíteni rajta, és őszintén mondom, hatalmas terhet vesznek le a vállamról. Egy
napig talán még bent tudtam volna tartani. Ha erősködöm, hogy mégiscsak Strazza
özvegye, akkor esetleg összejön kettő. Fizikailag már járóbetegnek minősül.
– Visszamegyek hozzá. Folytatnom kell a munkát, de tudni akarom, hová megy innen.
– Értem. Én addig megpróbálom elintézni, hogy tegyenek be egy ágyat a testvérének.
Remélem, mellette marad az éjszaka.
Eve belépett az ajtón és látta, hogy a két nő összebújva fekszik az ágyon, és a még
mindig a kabátját viselő Tish a testvére fejét simogatja, ezzel igyekszik
megnyugtatni.
Mindössze az egyik ujját emelte fel, így jelezte Eve-nek, hogy várjon.
– Elintézek néhány dolgot. Anyával és apával is tudatom, hogy ideértem.
– Ne menj el.
– Nem megyek. Ma éjjel pizsamapartit tartunk. Emlékszel még, régen hogyan
csináltuk? Most kimegyek és elintézek pár apróságot, itt leszek az ajtó előtt,
utána felveszem a bulizós pizsamámat, szerzek fagyit, és csapunk egy maratoni
videózást. Viszont első a pizza, igaz? Pizza, utána fagylalt, később meg hasfájás.
Nélkülem nehogy elkezdd!
– Sajnálom, Tish. Annyira sajnálom.
– Fogd be.
Tish lemászott az ágyról és az ajtó felé indult. Menet közben intett a fejével és
kiviharzott.
– Talán annyira dühös voltam, hogy nem beszéltem összefüggően, de… – lábadt könnybe
a szeme és odaszorított kézfejével akadályozta meg, nehogy kicsorduljon. – Nem,
nem, nem, nem fogok sírni. Először amiatt a rohadt hóvihar miatt nem kaptam gépet,
utána meg amikor kinyitott a reptér, várólistára tettek. Itt kellett volna lennem.
– Most már itt van – mondta Eve, mire Tish leejtette a kezét.
– Maga az a nyomozó, aki felhívott.
– Dallas. Dallas hadnagy vagyok.
– Köszönöm – nyújtott kezet Tish, majd Del felé fordul!
– Maga meg az orvos, aki vigyázott rá.
– Del Nobel.
– Köszönöm – nyújtott kezet Nobelnek is. – Mindkettőjükkel szeretnék hosszabban is
elbeszélgetni, csak most nem akarom sokáig magára hagyni a nővéremet. Ma éjszaka
itt maradok mellette.
Ezt úgy jelentette ki, mint aki valami tiltakozásra számi!
– Felhozatok egy pótágyat.
– Nem szükséges. Hozassa, ha ez a szabály, de elég nagy az ágy odabent. Szeretném
tudni, mikor hagyhatja el a kórházat.
– Akár már holnap. Néhányszor be kell jönnie kontrollra és betartani néhány
utasítást.
– Bármit. Foglalok egy lakosztályt. Egy olyan szállodában, ahol biztonságban érzi
majd magát. Két hálószobával, hogy a szüleim is tudjanak hol aludni, amikor
ideérnek. Meg egy nappalival, vagy hogy hívják ezeket a hotelekben. Kell egy hely,
ahol leülhetünk beszélgetni.
– Épp most akartam szobát foglalni a Palace-ban – árulta el Eve. – Az biztonságos
hely. Olyan lakosztályt fogok kérni, ami magának is megfelel. A testvére kapott egy
hitelkártyát a…
– Tőle? – kérdezte acélos pillantással Tish. – Strazzától
– Az ügyvédjétől, aki az ingatlanügyeit intézte.
– Nem kérünk belőle. Nem kérünk semmiből, ami az övé volt. A saját kártyámat
használom. Bassza meg az a rohadék, nem az ügyvéd, habár, ha Strazzának dolgozott,
talán ő is megérdemel néhány bazdmeget. Majd mi kifizetjük.
– Elintézem a szobát – közölte Eve. – Csak mondja be a nevem a recepción.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm, amit érte tett. Örülök, hogy Strazza halott. Egész
hátralévő életemben örülni fogni neki – pillantott az ajtó felé. – Még valami.
Honnan szerezhetnék neki egy másik pizsamát? A férje kényszerítette, hogy fehéret
hordjon – fordult vissza szigorú arckifejezéssel. Szeretném, ha ma éjjel már nem ez
lenne rajta. Nem érdekel, milyen a színe, azt sem bánom, ha háromfejű birkákat
nyomtak rá. Csak ne fehér legyen.
– Meglátom, mit tehetek – mondta Del.
– Rendben. Ja, még egy apróság. Pizza és fagylalt. El tudja intézni?
– Minden további nélkül.
– Szuper – vett mély lélegzetet Tish. – Kezdetnek remek. Mi majd a gondját
viseljük. Segítünk neki, hogy túl legyen rajta.
Amikor Tish visszament a kórterembe, Eve arra gondolt: igen, tényleg segíteni
fognak rajta.
 
Igazság szerint Eve holtfáradtan vezetett hazáig. Azt ismételgette magában, hogy
otthon majd feltöltődik. Rengeteg kávét iszik, ami segít visszanyerni az erejét.
Több tételt is kipipálhatott a listájáról. Miráék biztonsági rendszerét – Roarke-
nak hála – sikerült megerősíteni. Daphne Strazzát és a másnap érkező családját
várja a szállodai szoba. Egy elméletet is sikerült kidolgoznia, amit ellenőrizni
akart.
Több elméletet is, ismerte el kimerülten, miközben áthajtott a kapun.
Nem lassíthatok, gondolta, ebben az ügyben nem. Számtalan oka volt arra, hogy ne
vegyen vissza a tempóból, köztük olyanok is, amelyeket el sem tudott volna
magyarázni egy kívülállónak.
Kiszállt a kocsiból és bement a házba. Amikor sem Summerset, sem a macska nem
sietett elébe, nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy inkább bosszankodjon. Hol a
pokolban lehetnek? Talán ki kellene találnia az ehhez illő sértést. Elvégre csak
fáradt, nem agyhalott.
Felsétált az emeletre, és úgy döntött, egyenesen az irodájába megy. Ha a hálószobát
látogatja meg előbb, még a végén szunyókálásra csábítja az a hatalmas, gyönyörű
ágy.
Most nincs idő szunyókálni.
A szomszédos irodából meghallotta a férje hangját és arra felé irányította a
lépteit,
Roarke a saját irodáját is átépítette, így most közös, kétoldalas kandallón
osztoztak. A férje a saját parancsnoki központjánál ült – egy sima, fekete,
hathatós pult mögött – és a fülébe dugott ’linken beszélt valakivel, miközben
valami… gépezet holografikus képe forgott lassan előtte, és a képernyőn egymást
váltva rohantak a számok, jelek, talán egyenletek.
Galahad a parancsnoki központ egyik lába mellől figyelte rebbenő farokkal a
holografikus ábrát.
Eve tréfás tisztelgéssel köszöntötte a férjét, majd visszavonult a saját
birodalmába.
Megállt egy pillanatra, úgy nézte a táblát, úgy nézte a halottakat, a vért, a
kegyetlenséget.
Mogorván félredobta a kabátját, a sálat és a sapkát, majd elkezdte kitűzni az
utolsó áldozatról készült képeket. A helyszíni fotókat, a boncolási jegyzőkönyvet,
a laboreredményeket – nem találtak sem haj-, sem szőrszálakat vagy DNS-t.
Megnyújtotta a táblát – tetszett neki ez az új funkció –, majd azoknak is felrakta
a képét, akiket napközben kihallgatott. Felpillantott, amikor belépett Roarke. A
macska megelőzte és üdvözlésképp a lábához dörgölőzött.
– Elfoglaltnak tűntél – mondta Eve.
– Amikor felhívtál, már nem sok volt hátra egy tárgyalásomból.
– Sajnálom, hogy még én is munkát adtam neked.
– Miért? Mindent sikerült elintéznem, vagy nem? Dennis kicsit zavarba jött, de
tetszettek neki a rendszeréhez illesztett új eszközök. Kezdetben a mi Miránk is úgy
tett, mint aki haragszik rád… meg rám, aztán a végére megbékélt. Te viszont hadnagy
– folytatta Roarke, miközben a feleségéhez lépett és hüvelykujjával megcirógatta
állán a gödröcskét – fáradtnak tűnsz.
– Ez nem a szokásos fáradtság.
Mindkettejük meglepetésére Eve-nek kicsordult a könnye, mikor Roarke szorosan
magához ölelte és megcsókolta.
– Nyugodj meg. Mi a baj?
Eve megrázta a fejét és még szorosabban kapaszkodott a férjébe.
– Nem tudom elmagyarázni. Képtelen vagyok rá. Csak… csak ölelj át, oké? Ölelj át.
El kell engednem. Csak el kell engednem, ennyi az egész.
Roarke felemelte, a heverőhöz vitte, és miután leült, hagyta, hogy Eve szorosan
hozzá bújjon.
– Akkor engedd el, kedvesem. Itt vagyok melletted.
A szavaktól, attól, ahogy Roarke a karjában tartotta és a haját simogatta, zokogni
kezdett. Így ömlött ki belőle a gyász, a kimerültség és a bánat.
– Nem tudom megmagyarázni – nyögte, amikor lassan apadni kezdtek a könnyei.
– Akkor majd később foglalkozunk vele.
Eve-et megnyugtatta, hogy Roarke vállára hajthatja a fejét.
– Nagyon sok a dolgom.
– Amit el is végzel. Áruld el, hogyan segíthetek.
– Mihez kezdtem volna, ha három évvel ezelőtt kapom ezt az ügyet? Még mielőtt
megismertelek? Szerintem összeroppanok. Talán végez velem. Most csak… egy kicsit
fáj, de nem tör meg. Nem fog megtörni, mert mellettem állsz, amikor szükségem van
rád.
– Mondd el, amit kiderítettél.
– Sok minden történt. Kezdve a ma reggeli áldozatokkal. Amit velük művelt… Ott
vannak a képek a táblán. Szerintem remekül szórakozott közben. Sokkal, de sokkal
jobban, mint eddig bármikor. Mert megölte őket, mert az volt a nagy finálé, vagy
hogy is nevezik ezt, amit eddig hiányolt. Eddig még ő sem tudta, mi hiányzik neki,
azonban már tisztában van vele – kezdett felállni Eve, és visszaült, amikor Roarke
odahúzta magához. Igen, gondolta, egyelőre jobb, ha marad. – Virtuálisan és szemtől
szemben is megkörnyékezett néhány nőt. Még az első támadás előtt kezdte és közben
is folytatta. Ezzel táplálta a belsejében lakozó szörnyeteget.
A lobogó tűz előtt ülve, a férje karjaiban mesélte el a napját. Azt is, ahogy
McNabbal a hulladékmegsemmisítőbe lökött eldobható linkhez igyekeztek.
– Talán helyre tud állítani belőle valamit – mondta Roarke. – Csakhogy inkább az a
kérdés: hogyan tudott a tettes mindent ilyen pontosan időzíteni?
– Aha, ez a kérdés. Arrogancia. A reflektorfénybe lépve legyőzhetetlennek érzi
magát. Szeret gúnyolódni a rendőrökön, de szerintem ez most kifejezetten nekem
szólt. A nyomozó nőnek.
– Tényleg kemény lehetett, mégsem ettől görcsöltél he ennyire.
– Daphne Strazza tette be a kaput.
Eve lehunyta a szemét és beszámolt a kórházban tett látogatásáról.
– Nobelnek igaza van. Daphne jelen pillanatban veszedelmesen törékeny, azért küzd,
hogy túléljen egy napot, majd a következőt. Annyira sérült, hogy képtelen önálló
döntést hozni, ráadásul az utóbbi időben arra nevelték, hogy mindig azt tegye, amit
mondanak neki. Ismerős érzés. Emlékszem, milyen volt, amikor inkább nem csináltam
semmit, nehogy valami hibát kövessek el. Láttam az arcát, amikor a testvére
betoppant hozzá. Először félelem suhant át rajta. Nem tőle félt. Talán őt féltette.
Nem tudom.
– Szerinted Strazza azzal fenyegette, hogy ártani fog a családjának?
– Lehetséges… még ezt is elképzelhetőnek tartom. A félelem volt az első, azonnali
reakciója. Utána hátrahőkölt, mint akit pofon vágtak, amikor a testvére közölte
vele, hogy Strazza halott. Mintha addig a pillanatig nem fogta volna fel teljesen,
nem hitte volna el, hogy mi történt vele. Csak utána. Láttam, hogy a testvére
tudja, hogyan nyugtassa meg – fordította Roarke felé az arcát Eve. – Magamat és
téged láttam benne. Szeretetet és a gyógyulás esélyét. Kegyetlenség kellett hozzá,
hogy megkapja ezt az esélyt. Nekem is kegyetlenség kellett ahhoz, hogy esélyt
kapjak. Küzdöttem, hogy megértsem. Abban merültem ki, hogy amikor ránéztem, mintha
tükörbe néztem volna.
– Miért kellett küzdened?
– Ahhoz, hogy rendesen végezzem a munkám, tényszerűnek kell maradnom. Márpedig ha
nem végzem rendesen, akkor újabb házaspár fotója kerül a táblára.
– Eve, kedvesem – simogatta Roarke a felesége haját, majd megcsókolta a feje
búbját. – Éppen azért vagy ilyen kiváló nyomozó, mert az objektivitásod, a
megfigyelőképességed és a megérzéseid mellé még az is társul, hogy bele tudod élni
magad az áldozatok helyébe. Ez a keveredés vezet el a válaszokhoz, ez vezet majd
végül el a gyilkoshoz.
– Krisztus nevére remélem, hogy igazad van. Mert a nyomok valóban vezetnek. Nem
mindegyik ugyanabba az irányba, de vezetnek.
– Akkor kövessük azokat a nyomokat. Előtte viszont vacsorázzunk.
Eve először tiltakozni akart, aztán hirtelen rádöbbent, hogy újra erősnek érzi
magát. Továbbá meglepően éhesnek.
– Történetesen valóban tudnék enni valamit. Korábban csak a világ legrosszabb
pitájából vagy mijéből haraptam néhány falatot – dőlt hátra Eve, és a férjére
mosolygott. – Gyakorlatilag bármit meg tudnék enni.
– Kezdetnek nem is rossz. Mindjárt kapsz valami meglepetést – húzott elő egy
szelencét a zsebéből Roarke, és felpattintotta a fedelét. – Ne viselkedj
gyerekként, vegyél be egy fájdalomcsillapítót a rettenetes fejfájásodra. Utána
igyál egy fél pohár bort, az megnyugtatja az idegeidet. Jobban megy tőle a munka.
Eve bevette a gyógyszert, és úgy érezte, inkább megtartja magának, amit a borról
gondol. Roarke közben visszament az irodájába.
Egy ezüstpapírba csomagolt dobozzal a kezében került elő ismét.
– Azt hiszem, ez a megfelelő alkalom.
Eve előbb a dobozra, majd a férjére nézett.
– Ne már. Nem most volt karácsony?
– Nem. Ráadásul szerintem ennek éppen úgy most veszed a hasznát, mint a
fájdalomcsillapítónak.
Eve épp az imént könnyezte össze Roarke vállát, ezért nem igazán akart vitatkozni.
Elvette a csomagot és kibontotta. Amikor észrevette benne a zenedobozt, csaknem
újra elsírta magát.
Amikor újra a férjére pillantott és csak nézte, miközben kimerült szeme megtelt
érzelemmel, Roarke azonnal tudta, hogy jól választott.
Eve felnyitotta egy kislány egyszerű, olcsó zenedobozának a fedelét. A kedves,
fehér dobozban, amelyet kacskaringós aranyszínű minta díszített, a balett-táncos
fél lábon forgott a zenére, a feje fölé emelve behajlított karját.
– Elég közönséges… – kezdte Roarke.
– Nem, nem az. Nem az. Hallgass egy pillanatra – fojtotta el a könnyeit Eve,
miközben elöntötte a hála a csodától, hogy akad valaki, aki ennyire szereti. – Nem
közönséges – nyögte – Nagyon is különleges. Mondjuk, nem az én stílusom, nem illik
egy nyomozóhoz, de azért…
– Még amikor megvettem sem tudtam eldönteni, hogy neked lesz vagy inkább magamnak.
– Akkor legyen közös. Elszomorodtál, amikor meséltem róla. Vehettél volna valami
elegáns, csillogó zenedobozt is, de tudtad, hogy ez a megfelelő. Fogtál egy… fogtál
egy ocsmány emléket, és szerelemmé változtattad. Sohasem… Nem tudom elmondani
neked… – vett egy mély lélegzetet Eve, miközben nézte, ahogy a táncoslány forog. –
Mi ez a zene?
– Egy huszadik századi klasszikus. A „Tiny Dancer", vagyis a Pöttöm táncos.
– Illik hozzá. Köszönöm – lépett a férjéhez Eve, és átölelte. – Azt jelenti… el sem
bírom kezdeni. Itt fogom tartani Nem illik egy nyomozóhoz, mégis ide való – sétált
a polchoz Eve, amelyen az ostoba plüss Galahad állt, amit szintén a férjétől
kapott, és elhelyezte mellette az ajándékát. – Arra fog emlékeztetni, hogy a
kedvességnek mindig jut hely. Nem számít semmi, mindig van neki hely, és az
embernek ezt el kell fogadnia – csukta le óvatosan a doboz tetejét. – Amikor
kedvességre lesz szükségem és éppen nem állsz ott mellettem, nem kell mást tennem,
csak kinyitnom.
– Téged sem tudtak megtörni – mondta Roarke.
– Nem, nem tudtak megtörni minket. Éppen ezért illik ide ez a zenedoboz. Éppen
ezért ülünk mi ketten egymáshoz. Méghozzá olyan szorosan, hogy semmi sem szakíthat
szét bennünket.
Roarke-ot megindította a felesége reakciója. Mikor már lecsillapodott a dobogó
szíve, szemügyre vette a polcra állított zenedobozt és Eve-re mosolygott.
– Vagyunk, akik vagyunk, és amivé együtt váltunk. Máris intézem a vacsorát.
Amikor kiment a konyhába, Eve még egyszer megsimogatta a dobozkát. Majd a
parancsnoki központjához lépett, lekérte a névsort, amit a mindig megbízható
Peabody küldött át neki, és gyorsan átfutotta Mira e-mailjét, amelyben köszönetet
mondott neki és Roarke-nak, továbbá próbálta meggyőzni, hogy feleslegesen aggódik.
– El is felejtettem – kiáltott Roarke után Eve. – Nem várt az előtérben az
ügyeletes tetem. Mi történt?
– Summerset él, jól érzi magát és éppen néhány barátjával iszogat meg vacsorázik a
városban.
– A tetemek zombikkal szoktak bandázni, vagy… – pördült meg a semmi mással össze
nem téveszthető illatra. – Pizza?
– Időnként – hozta be az asztalra a vacsorát Roarke – pontosan erre van szükséged.
Eve egy pillanatig némán ült, attól félt, megint elöntik az érzelmek. Majd felállt
és a férjéhez lépett. Átölelte és finoman megcsókolta előbb a száját, majd az
arcát, végül újra a száját.
– Most azt kérdezem magamtól, miért nem adok neked pizzát mindennap. Vagy akár
naponta többször is.
– Csak amikor kell – ölelte át újra Roarke-ot Eve. – Még valami.
– Igen?
– Mondd, hogy nincs rajta spenót.
– Egyáltalán nincs rajta spenót.
– Tökéletes. Azt hiszem, a bor is jó ötlet. Máris hozom – nézett hátra Eve,
miközben kiválasztott egy üveget, aminek halványan emlékezett a címkéjére. – Nem
számít.
– Mi nem számít?
– Az, hogy milyen kemény a munka. Nem számít, hogy dühös vagy rám, vagy én vagyok
dühös rád, vagy komolyan megharagudtunk egymásra. Mert mindig ide lyukadunk ki.
– A pizzához és a borhoz – mosolygott Roarke.
– Ahhoz. Meg egymáshoz – vitte az asztalhoz Eve a palackot, majd töltött Roarke-nak
egy pohárral, magának meg egy féllel. – Elég az érzelgősségből. Együnk végre.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Eve azzal nyugtatta magát, hogy félóra Roarke-kal, a pizzával és a borral még
belefér a napjába. Így legalább arra is jut idejük, hogy végre ne gyilkosságról
beszélgessenek.
– Szóval, halad a menedékhely építése?
– Halad. Akár el is mehetnénk kettesben és bejárhatnánk az építkezést. Talán néhány
ötletet is tudnál adni az apró részleteket illetően a befejezéshez.
– Őket úgysem ez fogja érdekelni… mármint az oda kerülő gyerekeket. Nekik az a
fontos, hogy tető legyen a fejük felett, rendes ágyban alhassanak és rendes ételt
ehessenek.
Amibe a rendszeresen felszolgált pizza is beletartozik, tette hozzá Eve
gondolatban.
– Jó, tudom, hogy ez több ennél – folytatta. – A tanácsadás, az oktatás és a
nevelés, az esély, hogy más is lehet belőlük, nem csak bokszzsák, drogos vagy
kisstílű bűnöző. Senkit sem fog érdekelni, hogy milyen színűre fested a falat, vagy
milyen alakúak a heverők és az asztalok.
– Talán nem, de ha óvó környezet veszi őket körül, amelynek a kialakításánál
tekintettel voltak az apróságokra, akkor talán ők is jobban odafigyelnek a saját
életükre – simogatta meg a felesége kezét Roarke. – Egyesek pedig – folytatta –
esetleg eljutnak arra a felismerésre, hogy valaki annyira törődik velük, hogy még
az apró részletekre is odafigyelt.
– Ez komoly érv – bólogatott Eve. – Garantálom, hogy mindenkit érdekelni fog a
társalgóban elhelyezett képernyő mérete, meg az is, hogy milyen videojátékokat
játszhatnak – harapott bele mosolyogva a pizzájába. – A másik oldalról viszont
elátkozzák az iskolát, a napirendjüket és a házimunkát.
– Igen, de ez normális, vagy nem?
– Pontosan, és éppen ezt csinálod. Esélyt adsz nekik a normális életre. Ez nagy
dolog, Roarke. Tényleg szeretném megnézni.
– Jó, akkor megnézzük. Magam is alig várom, hogy lásd, mi lett belőle.
Eve az épületben talált lányok holttestére gondolt – a rég halott lányokra. Tudta,
hogy Roarke sem fogja őket elfelejteni soha.
– Szerinted mikor nyithatja meg a kapuját?
– Tavaszra tervezzük. Ha minden jól megy, májusra. Már folynak az állásinterjúk,
néhány kulcsemberrel szerződést is sikerült kötnünk.
– Gyors vagy, nagyfiú.
– Ellenkező esetben talán mi sem ülnénk most itt borozgatva és pizzát falatozva.
– Dehogynem – harapott nagyot a tésztából Eve. – Előbb-utóbb mindenképpen
találkozunk.
Roarke nevetve vette el a következő szeletet.
– Elmúlt a fejfájásod.
– Aha, elmúlt.
Ezt kihasználva Eve teletöltötte a poharát, és lehunyt szemmel élvezte a
pillanatot.
Miután befejezték a vacsorát, azonnal kávéra váltott. Tudta, hogy hosszú és
unalmas, munkával töltött órák állnak előtte. Időlegesen a megérzéseit is félre
kellett tolnia.
Tények és bizonyítékok, emlékeztette magát. Egy megér, < < még nem elég.
– Nekem mi lesz a feladatom? – kérdezte Roarke.
– A gála vendégei közül és a kiszolgálószemélyzetből kiválogattuk azokat a
férfiakat, akik megfeleltek Mira finomhangolt jellemrajzának. A bizonyítékok és a
tanúvallomások alapján több mint kilencven százalék a valószínűsége annak, hogy a
gyilkos is ott járt. Ez kezdetnek akkor is megfelel, ha végül kiderül, hogy
tévedtünk – kérte le Eve a fali képernyőn a Peabodytól kapott névsort. – Ez az én
részem. Szűkítettem a Mirától kapott életkori korlátot. Biztosra veszem, hogy a
gyilkos közelebb jár a harminchoz, mint az ötvenhez, de ettől eltekintve ezeknek az
embereknek minden tulajdonságuk megegyezik azzal, ami a profilban szerepel.
Mindenkinek alaposan utánajárunk. Milyen családban nőttek fel, milyen oktatást
kaptak, merre utaztak, milyen anyagi körülmények között élnek és milyen mértékben
kerültek összeütközésbe a törvénnyel, legyen az akár csak egy közlekedési kihágás.
Az orvosi kartonokba is betekinthetünk, amennyiben hozzáférhetőek… egyelőre
számítógépes betörés nélkül.
– Hadnagy – szomorodott el Roarke. – Tönkreteszed a szórakozásomat.
– Egyelőre – ismételte meg Eve. – Ha a névsor végére értünk, megpróbálok kiharcolni
egy parancsot, ami alapján az esetlegesen titkosított aktákba is belepillanthatunk.
Közben ne feledkezzünk meg a kapcsolatról a színházzal vagy a képernyővel…
beleértve a smink és a jelmezek terén szerzett jártasságot. Hatalmas siker lenne,
ha ehhez hasonlóra bukkannánk. Akárcsak a kiemelkedő elektronikai szakértelmet
alátámasztó bizonyíték.
– Mindkettő lehet akár egyszerű hobbi, aminek egyetlen aktában sincs nyoma.
– Ahogy mondod. Átadom neked az első ötöt.
– A jellemrajzhoz képest elég soknak tűnik.
– Akadnak köztük, akik a gála idején még házasságban vagy élettársi kapcsolatban
éltek, ami azóta megszűnt. Ellenőrizzük őket. A személyzet tagjai között szintén
akadnak olyanok, akik annak ellenére könnyen bejuthattak, hogy nem osztották be
őket a gálára. Jó ötlet volt Peabodytól őket belevenni.
– Átmegyek az irodámba. Az elkövetkező bő egy órában több feladatot futtatok
párhuzamosan. Utána visszajövök hozzád.
Eve elmerült a munkában. Rutinfeladatnak számított – unalmas rutinfeladatnak –,
melynek már jól ismerte a ritmusát. Félóra alatt kihúzott két nevet. Egyikükről
kiderült, hogy amikor Patrickéket megtámadták, éppen Rióban járt, a másik pedig
aznap szenvedett közlekedési balesetet, amikor Strazzát megölték és azóta törött
bokával lábadozott.
Folytatta a keresést, megjelölve azokat, akiknek még alaposabban utána kell néznie.
Amikor Roarke visszatért, épp a következő kávéját programozta, miközben egy
lehetséges gyanúsított adatait nézte a képernyőn.
– Ez a pasas bohócsuliba járt. Minek iskola a bohócoknak? Sőt egyáltalán miért
vannak bohócok?
– Valakinek meg kell nevettetnie az embereket.
Eve a férjére emelte a tekintetét.
– Ezt most komolyan mondod?
Roarke vállat vont.
– Egyesek félnek a bohócoktól, a többséget azonban nagyon is szórakoztatja a
műsoruk.
– Ez az alak azzal egészíti ki a pincérfizetését, hogy mindenféle fura jelmezbe
bújik a partikon. Vagy a pincérjövedelme egészíti ki azt, amit a bohóckodással
keres. Nehéz eldönteni. Viszont tud sminkelni, ért a jelmezekhez és ahhoz, hogyan
rémítse halálra a közönségét.
– Egyeseket.
Eve őszinte döbbenettel meredt a férjére.
– Te szereted a bohócokat?
– Ebben az összefüggésben a szeretni kifejezés egy kicsit erős – ivott egy kortyot
a felesége kávéjából Roarke. – Felteszem, a bohóc bekerül a gyanúsítottak
névsorába.
– Naná, hogy bekerül.
– Én is találtam egyet az öt között, akinek megérné alaposabban a körmére nézni. A
többieket kihúztam. Az indok lást leírtam a neked küldött memóban.
– Jó. Én kilencet néztem meg és három lehetséges elkövetőt találtam.
Roarke felvonta a szemöldökét.
– Ebben most te voltál a gyorsabb.
– Én vagyok a nyomozó – ráadásul ember, aki időnként élvezi, ha ennyire önelégülten
beszélhet, tette hozzá gondolatban. – Kéred a következő adagot?
– Persze – foglalt helyet Roarke a tartalék számítógép előtt, majd hátrafogta a
haját és feltűrte az inge ujját.
Eve átküldött neki öt nevet, majd visszazökkent a saját ritmusába.
Egy idő múlva hátradőlt.
– Nem hiszem, hogy ez az alak gyilkos… legalábbis nem az a gyilkos, akit keresünk,
de esküdni mernék, hogy sáros valamiben.
– Úgy, mint aki szeretőt tart és neki vásárol ékszereket, vele utazgat, vagy
törvényi értelemben?
– Történetesen mindkettő, de szerintem a szeretője egyben a bűntársa is. Sok
utazás, gyanús banki tranzakciók… sohasem nagy összeg, de összeadva már jelentős.
Hatvan és nyolcvan lepedő között hathetente, miközben a nő Argentínában jár… holott
sem rokonai, sem üzlettársai nem laknak ott. Később a betét eltűnik, csak a tíz
százaléka marad a számlán. Mindig pontosan a tíz százaléka.
– Vagy nem eltűnik, csak egy másik számlára kerül – mondta Roarke. – A nő
pénzmosással foglalkozik, és ez a tíz százalék a jutaléka az üzletből.
– Értem, de erre most nincs időm – mondta Eve, azért megjelölve a nevet, hogy
továbbküldje azoknak, akiknek pontosan erre volt idejük. Közben látta, hogy Roarke
szélesen vigyorog. – Mi az?
– Annak a szerencsétlennek fogalma sincs, hogy egyszerre kap majd jó és rossz hírt.
„Uram, sikerült tisztáznunk a gyilkosság gyanúja alól, ugyanakkor meggyanúsítjuk
pénzmosással, talán hamisítással és még néhány aprósággal.”
– Erre azelőtt kellett volna gondolnia, hogy ennyire mohóvá vált.
Eve folytatta a munkát. Amikor jelezni kezdett a ’linkje, összevonta a szemöldökét.
– Dallas.
– Helló – tűnt fel McNab jóvágású arca a képernyőn.
– Még mindig dolgozol?
– Tudod, hogy megy ez: beszippantott a rejtvény. Pea-Cuki is itt melózik mellettem
a laborban, szóval minden sima. Pizza és üdítő is van. Viszont nemsokára indulunk,
ezért gondoltam, felhívlak és elújságolom, hogy sikerült találnom néhány darabkát.
Öregem, el sem hinnéd, mit dobálnak az emberek azon a gazdag környéken a
hulladékmegsemmisítőbe.
– A ’link darabkáiról beszélsz?
– Aha. Csak egy részét aprította fel a szerkezet… és itt vége is a szerencsénknek.
Darabokra préselődött, szóval eltart egy ideig, mire végzek. Egyelőre nem merem
száz százalék bizonyossággal kijelenteni, szerintem barkácsolt szerkezet. Mintha
darabokból rakták volna össze. Nem minden alkatrész származik ugyanattól a
gyártótól.
– Nagyszerű. Nagyszerű munka. Add át Peabodynak.
– Pillanat. Pea-Cuki, Dallas veled akar csacsogni.
– Nem csacsogni akarok – méltatlankodott Eve, mire Roarke csak a fejét csóválta. –
Miért nem azt mondta, hogy beszélni?
A képernyő megbillent, ahogy McNab továbbadta a készüléket. A képernyőn megjelent
Peabody arca.
– Haladunk… McNab már elmondta, mire jutott. Én is találtam az első nyolcban olyan
embert, akinek jobban utána kellene néznünk.
– Jó. Küldd át. Mi… – hallgatott el Eve, mert Roarke felemelt ujjával jelezte, hogy
rábukkant egy újabb lehetséges elkövetőre. – Mi kilencet emeltünk ki az első
huszonkilencből. Átküldöm az eredményt.
– Hogy tudtál végezni huszonkilenccel? Azóta dolgozom rajta, hogy…
– Roarke is besegített.
– Ó. Oké, így már más. Ő nagyon gyors a számítógéppel.
– Én találtam többet – vágta rá gondolkodás nélkül, de rögtön megbánta. – Nem
számít. Tízkor fejezd be és menj haza. Mindketten menjetek haza.
– Húsz – felelt Peabody. – Kiszűrtünk húszat.
– Húszat. Indulás előtt küldd át a lehetséges gyanúsítottak névsorát. Holnap majd
folytatjuk – bontotta Eve a vonalat és a szemére szorította az ujját.
– Rád férne egy kis pihenő – hívta fel rá a figyelmét Roarke.
– Nem, még nem pihenhetek.
– Akkor egy kis frissítő. Tej és sütemény.
– Nem iszok tejet. Tudod te, honnan jön? – borzadt bele még a gondolatba is Eve.
– Történetesen ugyanonnan, ahonnan a sajt, amit az imádott pizzádra szoktál szórni.
– Az teljesen más. A süti még csak-csak. Miután megnéztem öt újabb nevet.
– Mit szólnál a szójatejhez?
– Szójatej, szójatej. Ismételd el egypárszor, és utána mondd azt, hogy nem hangzik
undorítóan.
– Attól tartok, erre képtelen lennék – pillantott az órájára Roarke, amikor az
csipogott egyet. – Ez Tokió. El kell intéznem, utána azonnal jövök vissza. A
sütire, meg ami mellette lesz és semmiféle tejhez nem hasonlít.
Eve gondosan ellenőrizte a következő öt személyt. Majd az azt követő háromra is
sort kerített, mielőtt felállt a parancsnoki központ mellől és elindult a tábla
felé.
Már az eszével is alá tudta támasztani, hogy az ösztönei nem tévedtek, bár maradt
még munkája a névsor hátralévő részével.
Visszament, elkérte a csapata többi tagja által kiválogatott lehetséges
gyanúsítottak nevét, aztán egy közös listába rendezte őket.
Eddig tizenhét. Tizenhét ember, akiket a hátterük, a múltjuk vagy az életmódjuk
alapján erőszaktevőnek és gyilkosnak lehetett tartani.
Nyolcvanat húztak ki közösen azokkal, akikben megbízott.
Negyven-egynéhányan vártak még az alapos rendőri vizsgálatra.
Visszament a parancsnoki központhoz, félretolta a munkáját és követte azt az utat,
amerre az ösztönei vezették.
– Tovább tartott, mint gondoltam – tért vissza Roarke. – Most már igazán rád férne
az a szünet. Öt percig pihentesd a szemed és az agyad – hallgatott el, amikor a
fali képernyőre pillantott. – Újabbakat is találtál.
– Összeraktam, amit a csapatom tagjai küldtek. A névsorban szereplőknek már több
mint a felét megnéztük. Akiket kiválogattunk, azokat sokkal alaposabban meg kell
vizsgálni. A kapott nevekre is vetek egy pillantást, azonban nem ok nél kül emelték
ki őket.
Roarke visszafordult a felesége felé.
– Izig-vérig nyomozó vagy.
– Ebben nincs semmi meglepő.
– Továbbá az életem szerelme. Minden oldaladat ismerem. Találtál valamit. Valakit.
– Ezt így nem mondanám. Több embert találtam, akinél lehet valami.
– Mire bukkantál? – erősködött Roarke.
– Hűtlenségre, hazugságokra, homályos ügyletekre, pénzzavarra, hibákra, jótettekre,
összetört szívekre.
– Eve.
– Az élet ezzel van tele – sóhajtott Eve. – Itt ez az elismert, magasan képzett
orvos. A magánéletben nem igazán szerették, viszont tisztelték. Nagyon elcseszett
fazon volt. Az a balszerencse érte, hogy a nyomozás felfedte, miszerint nem
egyszerűen csak zaklatta a feleségét, valószínűleg szadista volt. Egy kegyetlen,
uralkodó természetű rohadék, aki becserkészett egy nálánál sokkal fiatalabb,
sebezhető lányt és gyakorlatilag az akarata rabjává tette – állt fel Eve és
járkálni kezdett. – Ezt a megfélemlített, törékeny teremtést kegyetlenül
megerőszakolta, meg verte és fojtogatta valaki, hogy megfélemlítse őt, mint
áldozatot, közben megalázta azt a nőt, aki folyamatos megaláztatásban élt. A
hosszú, brutális támadás végén a férjével együtt fejbe verték. Tarkón. A lány olyan
sokkos állapotban tért magához, hogy meztelenül bolyongott a városban egy fagyos
éjszaka közepén – pillantott a táblára, ott Daphne összetört arcára. Azért jutott
ki a házból, mert a támadója őt eleresztette. Akárcsak a korábbi áldozatait. A
hasonló körülmények között élő házaspárokat. Ez volt a módszere. A gyilkosság
megváltoztatta ezt a módszert, az elkövető sokkal erőszakosabbá vált, ugyan akkor
csökkent a két támadás között eltelt idő.
Eve maga előtt látta – nem, már érezte. Mindent. Az egészet.
– Minden ide vezetett – folytatta. – Minden. Az első alkalomtól kezdve, amikor
próbált megfélemlíteni egy nőt, próbált közeledni hozzá, és visszautasították. Az
első alkalommal kezdve, amikor fantáziált egy nőről, akit nem kaphatott meg. Ez
meg? – intett a tábla felé. – Mindig ott lapult benne, bárhogy igyekezett álarc
mögé rejteni. Nem kapta meg, akire vágyott. Talán próbált kezdeményezni, csakhogy
elutasították. Az is lehet, hogy egyszerűen leragadt a fantáziálásnál, s ez a
fantázia egyre mélyült és sötétedett.
Visszasétált a számítógépéhez, megnyitott egy fájlt és a képernyőre kérte a benne
tárolt fényképet.
Egy férfit és egy nőt mutatott, akik nevetve álltak egymás derekát átkarolva.
Mögöttük ott hullámzott az óceán. A nő rövid, fodros ruhát viselt, amit a szél
magasan a térde fölé lebbentett. Sötét, göndör fürtjei összevissza tekeregtek
rendkívül gyönyörű arca körül.
Hiába volt a férfi is jóképű, izmos és vonzó – már-már kiemelkedően vonzó –, a nő
uralta a fotót.
– Úgy húsz éve készítették és valami fényes borítójú magazinban jelent meg.
– Kik ezek?
Eve felemelte egyik ujját és egy másik felvételt is megmutatott.
Ezen két pár állt egymás mellett, elegáns ruhában, felékszerezve. Látszott rajtuk,
hogy remekül érzik magukat.
– A nők rokonok? Hasonlítanak egymásra, habár a bal oldali…
– Kivételes. Gyönyörű. A vágyainak a tárgya.
Roarke bólintott és nekitámaszkodott a parancsnoki központ ívelt szélének.
– Az anyja?
– Nem. Az anyja a jobb szélen áll. A nagynénje került a baloldalra. Sok időt
töltött vele és a családjával. Sokszor látogatott el hozzájuk, náluk vakációzott.
Eve utasította a rendszert, hogy csak a nő arcát mutassa, majd kettéosztotta a
képernyőt és egymás mellé helyezte a két arcképet.
– Látod?
Roarke visszafordult a felesége felé, majd szemügyre vette a fotókat.
– Mind a kettőnek fekete és göndör a haja, továbbá csodaszépek.
– Ennél többről van szó – erősködött Eve. – Az arc és az ajkak formája. Nem pont
ugyanolyan, de nagyon hasonló. A szemük elhelyezkedése… összevetettem. Nem
egyszerűen hasonlítanak egymásra, a tudatalatti könnyen összetéveszteni őket. A
vonásaik szinte tökéletes szimmetriát mutatnak. A gyilkos talán fel sem fogta,
legalábbis tudatosan nem, hogy hirtelen ott állt előtte az, akiről egész életében
fantáziált. Fiatalon, gyönyörűen, elérhetően. Csakhogy… – nyúlt a kávéja után. – A
nő nem kért belőle. Az unokatestvérét választotta helyette.
– Szerinted… – nézett a táblára Roarke, hogy leolvassa róla a megfelelő nevet. –
Szerinted Kyle Knightly támadt rá az unokatestvérére és erőszakolta meg az
unokatestvére feleségét? Meglopta, megkínozta és összetörte őket, mert megkívánta
az unokatestvére anyját?
– Nem hiszem, hanem tudom. Amikor először beszélgettünk a stúdióban, éreztem rajta
valami furcsát. Amikor Rosáról beszélt… nem a szavait, annál sokkal többről volt
szó. Amikor említette, hogy ő látta meg elsőként, úgy tett, mint aki viccel.
Csakhogy a szeme nem viccelt. Állítólag ő biztatatta az unokatestvérét, hogy
közeledjen hozzá, habár a nő akkor még valaki mással volt együtt. Ma viszont Rosa
elmesélte, hogy ő tette meg az első lépést. Apróság, s szerintem nagyon sokat
számít. Azt hiszem, amikor kettesben maradtunk, el akarta árulni, hogy Knightly
közeledni próbált hozzá és megérintette.
– Akit visszautasított.
– Rosa ezt nem így gondolja. Szinte észre sem vette Kyle-t, mert csak Neville-t
látta. Elárulta, hogy amint megpillantotta, rögtön tudta, hogy ő az igazi –
hallgatott el Eve, és Roarke felé fordult. – Tudom, hogy értette. Számomra ez is
egy visszhang. Pontosan ugyanezt éreztem, amikor először megláttalak… habár a
tömegben álltál az egyik áldozatom temetésén. Nagyon nem tetszettek az érzéseim.
Dühített, mégis megtörtént.
– Mindkét részről. Egyetlen pillantás – csúsztatta zsebébe a kezét Roarke, és
megsimogatta a gombot, ami a találkozásuk napján szakadt le Eve ronda kosztüméről,
és azóta magánál hordta. – Ezek szerint szinte észre sem vette, mert csak Neville
lebegett a szeme előtt.
– Kyle-ban pedig egyre gyűlt a harag. Ugyanazt akarta. Gazdag, hatalmas színészek,
írók és befektetők keresik a kegyeit, az a nő meg nemet mond neki? A többiek nemet
mondanak? Az unokatestvére azt hiszi, ellophatja, ami őt illeti? Először az anyja
keltette fel a vágyait, aki nem lehetett az övé. Most meg az unokatestvére ragadja
el tőle a nőt, akiről egész életében álmodozott, és most ott áll előtte frissen és
fiatalon. Ezért meg kell fizetniük, mindenkinek meg kell fizetnie, minden
rohadéknak, aki rá emlékeztet, méghozzá újra meg újra meg kell kapniuk, amit
érdemelnek. Elvégre ő a legjobb, akit ezek a lotyók megkaphatnak, és rá tudja
kényszeríteni őket, hogy hangosan kimondják.
Eve fújt egy nagyot és folytatta.
– A második áldozata forgatókönyveket ír. Mármint a nő. Akárcsak a nénikéje. Ezzel
megoldódott a kérdés, hogy miért éppen Lori Brinkman, amikor egyik megtámadott
nőnek sem volt karrierje. Knightly sohasem nősült meg, és amennyire utána tudtam
járni, sohasem volt bejegyzett vagy bejegyzetlen élettársa. Nagy hírnévre tett
szert, mint aki gyönyörű nőkkel randevúzik, de képtelen megállapodni, legalábbis a
pletykalapok szerint. Továbbá… – ivott egy korty kávét – … közvetlenül a
tizennyolcadik születésnapját követően vádat emeltek ellene nemi erőszak miatt,
amit később ejtettek. Utánajártam a dolognak, és ekkor történt, hogy a szülei
számlájáról egymillió dollárt utaltak át egy huszonkét éves nőnek, aki visszavonta
a feljelentést. Szerintem több ehhez hasonló utalást fogok találni, ezek az esetek
éppen ezért nem jutottak el a vád emelésig. Játszott néhány iskolai színdarabban,
végül a videó mellett kötött ki. Egy interjúban élete egyik csúcsteljesítményének
nevezte, hogy gólyaként az egyetemen újra színpadira állította a Draculát, aminek a
főszerepét játszotta. Szerinte ez a történet inkább romantikus és erotikus. Az
áldozatok elcsábítása szexuális felszabadításként értelmezhető egy olyan korban,
amikor általánosnak számított a nők elnyomása. Ő is felszabadította az áldozatait.
Először a hatalmával gúzsba kötötte, majd megszabadította őket a gátlásaiktól.
– Így is lehet nézni – fogadta el Roarke. – Nekem viszont kell most egy ital.
– Egyelőre még semmit sem tudok bizonyítani, hamarosan eljön az ideje.
Elektronikával foglalkozó tárgyakat is tanult, bár ezt mindenki csinálja. Kitűnt a
társai közül, mégsem ebbe az irányba folytatta a tanulmányait. Ki fog derülni róla.
hogy dolgozott házhoz rendelhető számítógép-szerelőként. „A nyakam rá, hogy Kyle
meg tudja javítani” – ráncolta Eve a homlokát, amikor Roarke feléje nyújtott egy
pohár bort, majd kortyolt egyet. – Tudtam, Roarke, biztosan tudtam amikor ma
láttam, ahogy átkarolja az unokatestvére feleségét. Aki a vállával
nekitámaszkodott. Ő rendezte így az egészet. Az unokatestvére egy tárgyaláson ült,
ő meg rábeszélte Rosát, hogy kísérje el és álcaként még valami rendezőfélét is
hívott. Közben meg várta, hogy támogatást nyújthasson neki, amikor megkapja azt az
üzenetet.
– Amit távirányítással vagy időzítve könnyedén el lehet küldeni.
– Ennyit még én is értek hozzá. A ’link egy hulladékmegsemmisítőben lapult nem
messze Patrickék házától, ami nem sokkal az érkezésünk előtt lépett működésbe. Ezt
megelőzően reggel nyolckor aprította fel és préselte össze a tartalmát, elég időt
hagyva így Kyle-nak, hogy elhelyezze benne a készüléket és bemenjen dolgozni.
Egyszerűen nem érhettünk oda idejében. Még az óráját is megnézte a kapitányságon.
Hiába rohantam, elkéstünk. Mindent precízen kiszámított. Agyafúrt – állt fel újra
Eve és folytatta a járkálást. – Vakmerő… ebből táplálkozik az arroganciája. Nem
kellett volna megint odacsapnia az unokatestvérének és Rosának. Velem sem kellett
volna szembekerülnie. Azért csinálta, mert ezt akarta.
– Patrickék meg hálásak lesznek, hogy Rosa mellett állt, amikor megkapta az
üzenetet. Hogy elkísérte hozzád és vele maradt. Azért csinálta az egészet, hogy
hálálkodjanak annak az embernek, aki elbánt velük.
– Átkozottul jó színész – bámulta Kyle igazolványképét Eve. – A színpadképet is
remekül be tudja állítani. Mindent fel kell írnom a legapróbb részlettel bezárólag,
utána odaadni Reónak, meggyőzni, hogy olvasson a sorok között és szerezzen egy
házkutatási parancsot. Olyan helyen tárolja a lopott holmit, ahol akkor
gyönyörködik a zsákmányban, amikor csak akar. Ennek ellenére befejezzük a névsor
ellenőrzését, mert ha tévedek…
– Nem – kérte vissza Knightly nagynénjének és Rosának a fotóját a képernyőre
Roarke. – Nem tévedsz. Írd meg a jelentésed, addig folytatom a névsor
feldolgozását, de nem tévedsz.
Eve-nek egy órájába került összeállítania a kizárólag a tényekre és az elérhető
adatokra alapozott jelentését, amelyben pontról pontra ismertette a felderített
összefüggéseket.
Majd bekapcsolódott Roarke munkájába, és amikor a gondolatai leülepedtek, újra
átolvasta, amit írt.
Amikor úgy érezte, mindenben megállja a helyét, elküldte Cher Reo helyettes
államügyésznek azzal a kéréssel kiegészítve, hogy másnap a lehető leghamarabb
találkozzanak; Mirának, hogy szükség esetén legyen elérhető mint profilalkotó;
végül a parancsnokának.
A csapata tagjai is kaptak belőle másolatot.
Miután végzett, hátradőlt és lehunyta a szemét.
– Aludnod kell.
– Tudom. Holnap csúcsformában akarok lenni. Ha jól csinálom, Kyle-nak nem lesz
esélye újra támadni. Már kiválasztotta a következő célpontját, a jelmezt, a
kellékeket, mindent. Már álmodozik róla. Sohasem fogja abbahagyni.
– Nem, és végül megöli a nénikéjét meg a bácsikáját.
Eve kinyitotta a szemét és Roarke felé fordult.
– Igen. Neki így teljes a kör. Ennek kell történnie. Kérvényeztem a hozzáférést a
teljes orvosi anyagához. A szülei lefizették a nőt, akire rátámadt. Talán azt a
feltételt szabták neki. hogy segítséget kér.
– Közel áll az unokatestvéréhez. Esetleg ő tudja.
– Aha, lehet, hogy errefelé kellene elindulnom – fordult vissza Eve, és megnézte a
beérkezett üzenetét. – Reo küldte. Ez gyors volt.
 
Ma éjjel a közeletekben, az egyik barátomnál alszom. Onnan egyenesen hozzátok
megyek. Fél nyolcra ott leszek. Fél tízkor kezdődik egy előkészítő tárgyalásom.
 
– Nekem megfelel – dörmögte Eve, majd megírta Reónak és Peabodynak is küldött egy
üzenetet.
 
Reggel nyolckor jelentkezz nálam eligazításra és
 
– Nem lenne jobb mindenkit egyszerre eligazítani? – szaki tóttá félbe Roarke.
– A francba – adta hozzá a címzettekhez a többieket Eve, majd folytatta
 
találkozóra Reóval.
 
– Anti magába foglalja a reggelit.
– Jujuj.
– Eve. Úgy hívod ide őket, hogy előtte csaknem éjfélig dolgoztak. Ez csupán
apróság.
– A francba, a francba – nyögte Eve, de azért kiegészítene az üzenetet. – Elégedett
vagy?
– Így már igen, és mivel mindjárt lekonyulsz az asztalra, nem számíthatok másféle
kielégülésre. Gyere, menjünk aludni.
– Nem is konyulok le – morogta Eve. – Ráadásul – tette hozzá, miközben Roarke
segített neki felállni – inkább a férfiak lekonyulása miatt tekinthetünk el a másik
fajta kielégüléstől.
– Nagyon vicces.
Mire elértek a hálószobába, Eve valóban álmosnak érezte magát. A hátára fordulva
szunyókáló macska elfoglalta az ágy közepét.
– Tehát ide jött – rázta le magáról Eve a blézerét, majd kikapcsolta a fegyverövét.
– Tetszik a hatalmas, elegáns ágyunk.
– Kivételesen jó az ízlése.
– Akkor is helyet kell szorítania nekünk – ült le Eve, lehúzta a csizmáját és utána
csak ült. – Nem akarok álmodni. Érzem, ahogy az álomképek ott keringenek a
fejemben, és arra várnak, hogy lehunyjam a szememet. Nem akarom látni őket.
– Emlékszel még a szigeten töltött utolsó éjszakánkra?
– Emlékszem, hogy lankadatlan élvezetekben volt részünk.
Roarke mosolyogva gyújtott be a kandallóba.
– Leterítettünk a parton egy lepedőt és vittünk magunkkal egy üveg bort, egy cipót,
sajtot és gyümölcsöt.
– Meg azokat a fánkszerű izéket.
– Meg azokat. Ettünk, ittunk, néztük a tengert és a lemenő napot, amíg el nem
nyelte a víz. Utána meg azt, ahogy feljön a hold.
– Mást is csináltunk, nem csak ültünk és bámészkodtunk – idézte fel Eve, miközben
felállt és vetkőzni kezdett.
– Igen, de ahogy ott ültünk és bámészkodtunk, minden olyan csodálatos volt. Nekünk
akkor abból állt az egész világ.
– Ha tudtam volna, hogy van egy saját szigeted, talán csak azért hozzád megyek. Ez
volt a hab a tortán.
Roarke homlokon csókolta a feleségét.
– Akkor álmodj erről – vezette az ágyhoz.
Majd bebújt mellé, szorosan magához húzta és masszírozni kezdte a hátát, mert
tudta, hogy ez sokat segít neki az elalvásban. – Erről álmodj az éjjel. Csak erről.
Eve így tett.

HUSZADIK FEJEZET
A jelen és a közeljövő befurakodott Eve agyába és kirángatta az álomból. Nyugalmat
keresve Roarke után tapogatózott a sötétben, de a férje már nem feküdt mellette.
Felült, majd a térdét felhúzta a melléhez és összegömbölyödött, amikor hirtelen
megérezte a tennivalóinak a ránehezedő súlyát.
Házkutatási parancsot kell szereznie és berángatni Kyle Knightlyt a kapitányság
egyik kihallgatójába. Ott majd megtöri. Már tudta, hogyan. Utána meg…
Istenem, utána.
A macska felugrott az ágyra a sötétben, melléje lépdelt és bökdösni kezdte a
lábszárát.
Eve felemelte az állatot – ha már a súlynál tartunk –, és úgy szorította magához,
ahogy a gyerekek szokták a játék mackót. A macska dorombolt a karjában és a
vállához dörgölte széles fejét.
– Te mindig mindent túlélsz, mi? – suttogta Eve, miközben lazított a fogásán, hogy
meg tudja simogatni. – Remek ötlet volt, hogy akkor hazacipeltem a kövér segged –
dörzsölte arcát a macska feje búbjához. – Aha, remek ötlet volt – sóhajtott fel
végül. – Világítást tíz százalékra.
A tompa fényben pontos időjelzést kért. Hajnali öt óra huszonegy perc.
– Akkor jobb, ha nekilátok.
Miután még egyszer megölelte Galahadet, legördült az ágyról és elindult a nap első
kávéja felé.
Amikor felemelte a bögrét, észrevette, hogy a macska rezzenéstelen, acélos
tekintettel figyeli.
– Nehogy azt mondd, hogy Roarke még nem etetett meg.
A kétszínű szempár meg sem rebbent.
– Te aztán nagy kihívást jelentenél a kihallgatóban, haver. Ezt tisztelem benned.
Kitett egy adag száraz macskaeledelt, és étvágygerjesztőnek adott hozzá némi
lazacot. Bögrével a kezében a zuhanyzó felé tartva még látta, ahogy Galahad ráveti
magát.
Semmi értelme ezen rágódni, gondolta, miközben elmerüli a gőzölgő vízsugarak
között. Megteszi az első lépést, aztán a következőt, és egészen addig folytatja,
amíg az út végére nem ér. Ügy lezárva.
Amikor előbukkant a fürdőszobából, Galahad szorgalmasan mosakodott – az üres tál
előtt ülve.
Eve a gardróbhoz sétált, majd miután szinte oda sem figyelve levette az első kezébe
akadó blézert, megálljt párán csőit magának. Hátranézett és emlékeztette magát,
hogy a macska ebben a kérdésben nem tud segíteni neki. Ráadásul nem idióta. Sohasem
hitte, hogy az öltözékének köze lenne a munkája minőségéhez, a mai nap viszont…
Sugároznia kellene magáról egyfajta képet? Mindenesetre nem árt szem előtt tartani,
ha meg akarja törni Knightlyt.
Általában kerülte a pirosat, mert túl nőiesnek, túl hivalkodónak tartotta. Most
viszont talán pontosan erre lenne szüksége.
Addig nézte a különböző árnyalatú piros blézereit, míg végül dühbe gurult és
véletlenszerűen leakasztott egyet közülük.
Nem halvány, inkább erős, ráadásul éppen csak a dereka alá ér. Kigombolva pedig
látszik a fegyverövének egy része.
Mivel a nadrágokat nézegetve kezdett elkalandozni, gyorsan kiválasztott egy
egyszerű, egyenes szárú darabot a szürkék közül.
Majd inkább pulóver mellett döntött az ing helyett könnyebben mozoghat benne, ha
esélyt kap a… vagy inkább meg kell bilincselnie Knightlyt.
Felöltözött, kiválasztott egy, a nadrággal megegyező árnyalatú csizmát, és úgy
érezte, túljutott a nap legnehezebb részén.
Akkor ment vissza a hálószobába, amikor Roarke belépett a másik ajtón.
– Jó reggelt. Azt reméltem, tovább alszol.
– Eleget aludtam. Mi az? – ráncolta a homlokát, ahogy a férje végigmérte. – Azt
akarod mondani, hogy valami baj van a ruhámmal? – simított végig magán.
– Éppen ellenkezőleg, hadnagy. Arra gondoltam, milyen erősnek és magabiztosnak
látszol. Sugárzik rólad, hogy te vagy a főnök.
– Helyes. Az is vagyok.
Roarke odalépett elé, és ujjával megemelte az állát.
– Akkor miért ilyen szomorú a szemed?
– Nem szomorú, csak gondolkodom. Mikor keltél, hogy uralkodj a világon?
– Nem sokkal öt előtt. Részt vettem egy rövid ’linkkonferencián – emelte kissé
magasabbra a felesége állát Roarke, és megcsókolta. – Álmodtál végül?
– Rosszat nem – lépett az asztalhoz Eve, és elkezdte összeszedni a holmiját.
Bilincs, link, kommunikátor, jelvény, aprópénz.
– Csak ennyi van nálad?
– Miről beszélsz?
– A pénzedről.
Eve egy vállrándítással túltette magát a hirtelen rátörő bosszúságon.
– Arra kell, hogy bedobáljam valamelyik automatába. A kapitányságra menet majd
beugrom egy AutoBankba.
Roarke elővett egy összecsíptetett pénzköteget és leszámolt belőle néhány
bankjegyet.
– Tedd el. Időt takarítasz meg vele – mondta, s amikor látta, hogy Eve meg sem
próbál érte nyúlni, egyre bosszúsabbnak érezte magát. – Jézus Krisztus, ha ennyire
zavar, akkor majd visszafizeted. Ma sokkal fontosabb dolgod lesz annál, hogy
beugorj egy AB-be.
Eve elvette és zsebre gyűrte a pénzt.
– Igazad van. Kösz – mondta kissé mereven.
– Jobban éreznéd magad, ha aláírnál egy adóslevelet? Talán kamatot is számolhatnék
rá.
– Mondtam már, hogy igazad van – ismételte meg Eve, és amikor Roarke felvonta a
szemöldökét, valósággal kitört. Még azt sem én fizettem, amit hordok.
Roarke oldalt hajtotta a fejét.
– Nem emlékszem, hogy én vettem azt a bilincset, a fegyvered meg a linked.
– A francba, tudod, mit akartam mondani.
– Tudom. Mint ahogy azt is tudom, mennyire gyűlölsz ruhát venni. Tulajdonképpen
bármit venni. Én viszont történetesen nagyon szeretek vásárolni.
Eve vissza akart vágni, aztán inkább csak sziszegve fújt egy nagyot.
– Keresem az alkalmat a veszekedésre – szidta össze magát, miközben a szemére
szorította az ujját, majd leejtette. Nem tudom megmagyarázni.
– Rendben. Akkor veszekedjünk most – érdeklődött behízelgő hangon Roarke –, vagy
tegyük el későbbre?
– Nem miattad vagy miattam. Csak azért szól rólunk, hogy addig se kelljen másra
gondolnom. Le akarom zárni ezt az ügyet, túl akarok esni rajta. Be akarom zárni ezt
az ajtót.
– Ez az ajtó szinte közvetlenül az előző nyomozásod lezárása után pattant fel. Nem
csoda, hogy elevenre vakarod magad miatta.
– Aha. Már vágyom egy szép, tiszta gyilkosságra. Amiben egy kapzsi gazember
kihajítja az üzlettársát az ablakon. Vagy az egyik testvér ledöfi a másikat, mert
összekaptak az utolsó zacskó szójachipsen. A házaspár egyik tagja agyonveri a mási
kát a szeretője miatt. Tudod, a szórakoztató esetek.
– Biztosra veszem, hogy hamarosan teljesül a kívánságod. Elvégre a világból sohasem
fogynak el a kapzsi alakok és szeretők, ellentétben a szójachipsszel, aminek véges
a mennyisége.
– Nagyon igaz. Minden oké közöttünk?
– Persze hogy oké.
– Akkor megyek és a biztonság kedvéért utánanézek a maradék neveknek.
– Nekem is el kell intéznem egy-két apróságot.
– Megetettem a macskát – közölte Eve, miközben egymás mellett megindultak kifelé.
– Micsoda véletlen. Én is.
– Tudtam! – pillantott hátra Galahad felé Eve, és esküdni mert volna rá, hogy a
macska elégedetten vigyorog.
Csakhogy Roarke is vigyorgott.
– Arról viszont fogalma sincs, hogy diétás macskaeledelt kap.
– Komolyan?
– Summerset döntött így, miután az állatorvos azt mondta, hogy fogynia kellene a
srácnak három-öt fontot.
– Adtam neki egy kis lazacot.
– Én meg tonhalat.
Jólesett a nevetés. Amikor beléptek Eve irodájába, látták, hogy a hosszú asztalt
megtöltik a tányérok, evőeszközök és poharak.
– A pokolba.
– Az embereknek enniük kell – emlékeztette Roarke, miközben folytatta útját a saját
irodája felé.
Eve leült, kávét töltött és szorgalmasan átrágta magát a hátramaradt neveken. Alig
vette észre, hogy Summerset melegítőfedő alá rejtett tálcákat gurít elő a
felvonóból egy zsúrkocsin. Vagy legalábbis mindent megtett, hogy ne vegye észre.
Közelgő lépteket hallott – nem Peabody lépteit, sem a ritmusuk, sem a koppanásuk
nem utalt a társára. Éppen akkor fordult meg a székével, amikor Reo megérkezett.
– A mindenit! Átépítetted az irodád. Mesés. Még kandallód is van. Ebben az
évszakban ölni tudnék egy kandallóért. Tetszik a festés, a munkaállomásod pedig…
– Parancsnoki központ – javította ki Eve.
– Óóó – nyögte Reo, ahogy tűsarkú csizmájában közelebb sétált. – Igazán lenyűgöző,
és bármi legyen a reggeli, nagyon finom az illata.
– A barátod még reggelivel sem kínált?
Reo felsóhajtott és levette a kabátját. Halványzöld karcsúsított ruhát és rövid
blézert viselt alatta.
– Nem, el kellett érnie a korábban induló siklót. Néhány hónapja találkozgatunk, az
elmúlt hetekben vált félig-meddig komollyá a dolog. Erre most tizenhat hónapra
Sierra Leonéba utazik.
– Hol a fenében van Sierra Leone?
– Nyugat-Afrikában. Ihatok egy kávét?
Eve megérintette a parancsnoki központ gombjait, melyek az AutoSéfet vezérelték.
– Oké, most már komolyan irigyellek. Amúgy a barátom tanár és tagja a Műveltség
Harcosai nevű szervezetnek. Tanítani megy Afrikába. Ez csodálatra méltó, viszont
nekem rettenetes az időzítés. Mindegy – vonta meg a vállát és elvette a kávéját. –
Így megy ez – lépett a táblához. – Részletes és alapos jelentést küldtél, ami
nagyrészt közvetett bizonyítékokra épült.
– Igazam van.
Reo kortyolt a kávéból, miközben a táblára tűzött fényképeket nézegette.
– Megszállott szexuális vágy, amit a nénikéje iránt táplál… aki mellesleg egy
bombázó. Ez vezetett nemi erőszakhoz, kínzáshoz és végül gyilkossághoz?
– Az aktájában szerepel egy tizennyolc éves korában elkövetett szexuális
bűncselekmény.
– Visszavonták a feljelentést.
– Éppen akkor, amikor a lány számláján megjelent egy millió dollár. Jé!
– Érdekesnek érdekes, de a háló nagyon vékony, Dallas.
– Illik rá a jellemrajz.
– Illik. Mindenképpen illik, és ez még szerinted is sokakra elmondható.
– Néhány kivétellel már mindenkit kihúztam a névsorból. Ugye, nem akarod azt
mondani, hogy véletlenül jelent meg minden áldozat azon a gálán?
– Nem… azzal feleslegesen ellenkeznék veled. Komolyan azt hiszed, hogy megtalálod
nála az áldozatok eltűnt tárgyait? Az ékszereket, az értékeket, a ruhákat? Éppen az
otthonában?
– Igen, azt hiszem. Szüksége van rá, hogy elérhető közelségben tartsa. Egy
leválasztott tetőtéri lakásban lakik, de az egész épület az övé. Nem óriási, elég
nagy. Nem sokat jár el szórakozni… legalábbis saját bevallása szerint. Tud
sminkelni, ismeri a jelmezeket, a színház világát. Továbbá nézd meg az utolsó
áldozatokat, akikre egy nappal a hóvihart követően találtunk rá. Mindössze négy
tömb választotta el őket a lakásától. Akár lesétálhatta ezt a távolságot, Reo.
Azért döntött mellettük, mert könnyen eljuthatott hozzájuk, ráadásul Strazza
meggyilkolását követően vérre szomjazott. Ölnie kellett.
– Mennyire vagy biztos ebben?
– Igazság szerint? Teljesen. Már akkor éreztem valamit, amikor első alkalommal
beszéltem vele, s igazán azóta vagyok biztos a dolgomban, hogy tegnap bejött
hozzám. Azóta tudom. Utánanéztünk, és úgy illik rá a jellemrajz, mintha ráöntötték
volna, Reo.
Reo bólintott és hátrasimította szőke haját.
– Szerzek neked házkutatási parancsot. Táncolnom kell érte egy keveset, de… –
fordult vissza Eve felé mosolyogva. – Van hozzá tehetségem.
– Ha megszerzed nekem a házkutatásit, elkapom.
– Ha elkapod, elítéljük. Oké, ehetek pár falatot? Mindjárt éhen halok. Egy bon
voyage éjszaka égeti a kalóriát.
– Csak nyugodtan. Már Peabody és McNab is megérkeztek – tette hozzá Eve, mivel
megismerte a csörtetést és a tánclépéseket.
Peabody bedübörgött az ajtón, megtorpant és komikusan eltátotta a száját.
– Hű! Mármint megahű! Ez… Mikor… Hű! Mindened megvan, ami… Óóó, erkély!
– A parancsnoki központok csúcsa – táncolt oda egyenesen McNab.
Egy kocka tudja, mi az, ami igazán számít, gondolta Eve.
– Holo és osztott képernyő – szorította be magát Eve mellé az U alakú pulthoz, és
miközben a kapcsolók fölé hajolt, motyogva byte-okat, sávszélességet és különféle
funkciókat emlegetett.
– Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztette Eve, de McNab olyan izgatott volt, hogy
jobbnak látta távolabb húzódni tőle.
– Ez csúcs, Dallas – sétált körbe Peabody, miközben ujjával végigsimított az egyik
fotel támláján. – Remekül lehet itt dolgozni, és nagyon, de nagyon illik hozzád és
a házhoz.
– A korábbi is megfelelt.
– Aha… elvégre a munka az munka, vagy nem? Jesszus, az új táblád tényleg csúcs és
az egész valóban passzol a házhoz ahelyett, hogy tudod, egyfajta szigetet alkotna
benne. Árad belőle az erő – pillantott vigyorogva McNab felé. – Mindjárt elsírja
magát a parancsnoki központod fölött.
– Menjetek enni. Az majd felszántja a könnyeit.
Mivel Eve nem akart összeütközni McNabbal, inkább az asztalhoz lépett és töltött
magának a kávéból. Ezt követően az egymás után érkezők reakciójával is meg kellett
birkóznia.
Baxter körülnézett és bólintott.
– Szép. Aha, nagyon szép. Ezt nevezem én otthoni irodának! A kapitányságon lévőt
ugyanígy kellene berendezned, Dallas.
Ettől a kijelentéstől jeges borzongás kúszott fel Eve gerince mentén.
– Be ne merd tenni oda a lábad!
– Elegáns, mégsem hivalkodó – vizsgálta meg alaposan a szobát Olsen. – Komoly
munkahely, ami épp a megfelelő mértékben kápráztatja el a belépőt.
– Tartsuk be a megfelelő sorrendet – vágott közbe Tredway. – Amikor hírét vettük a
reggelinek, azt hittük, kapunk majd néhány kekszet, aztán… – emelte le a fedőt az
egyik tálcáról. – Szent disznóhús!
– Vessétek rá magatokat – biztatta a többieket Eve. – Még sok munka vár ránk.
Hagyta nyugodtan enni a kollégáit, és amint Roarke belépett, vett egy tányért
magának, mivel tudta, hogy a férje úgyis rákényszeríti.
Amikor várakozásának megfelelően mindenki szedett magának repetát, belekezdett az
eligazításba.
– Kyle Knightly a legfőbb gyanúsított. Ha még nem olvastátok a jelentést, akkor
most pótoljátok – kérte le Knightly fényképét. Úgy gondolta, ha már egyszer minden
képzeletet felülmúló fali képernyőt szereltek az irodájába, akkor használja. – A
gyanúsított… – hallgatott el, amikor belépett Mira. – Ne haragudj, dr. Mira, nem
tudtam, hogy részt akarsz venni az eligazításon.
– Úgy gondoltam, talán tudok válaszolni a gyanúsított kórképe kapcsán felmerülő
kérdésekre – nézett körül beszéd közben Mira, és folytatni akarta, aztán hirtelen
észbe kapott. – Ne hagyd, hogy félbeszakítsalak.
Eve folytatta. Ismertette Knightly adatait, közben Roarke odalépett Mira mellé és
súgott valamit a fülébe. Mira megrázta a fejét, megveregette Roarke karját és
helyet foglalt.
– Ahogy azt a jelentésben már kifejtettem, szerintünk a gyanúsított a nagynénjével
kapcsolatban érzett komplexusát és fantáziáit elégíti ki a nemi erőszakkal és a
bántalmazással. Minden jelentést és tanúvallomást lekérünk, amit akkor vettek fel,
amikor tizennyolc éves korában letartóztatták, továbbá azokat a törvényesen
elérhető dokumentumokat, amelyek arra utalnak, hogy sikerült meggyőznie a
sértettet, és az visszavonta a feljelentést.
– Egy milka elég meggyőző – szúrta közbe Baxter.
– Ahogy mondod, ráadásul a kifizetés a feljelenés visszavonóját keverte gyanúba.
Figyelembe véve, milyen sok idő eltelt az első eset és Patrickék megtámadása
között, talán több bűncselekmény is történt további kifizetésekkel. Esetleg a
gyanúsított kapott kezelést. Kérvényezni fogjuk, hogy betekinthessünk minden orvosi
anyagába.
– Ebben segíthetek – ajánlkozott Mira.
– Minden segítség jól jön. A gyanúsított egyedül él, sohasem nősült meg és a
vallomások szerint nem létesített tar tós viszonyt. Kapcsolatban áll a színházzal
és a képernyővel, ráadásul ezen a területen kiemelkedően tehetséges és gyakorlott.
Hozzáfér profi sminkfelszereléshez és jelmezekhez, valamint kellékekhez. A felső
osztályból származik. Mira jellemrajzát mintha ráöntötték volna. Vagy tévedek? –
fordult Mira felé.
– Nem. Arra a következtetésre jutottam, hogy Kyle Knightly egészségtelen kötődést
érez a nagynénje, az anyja testvére iránt. Szexuálisan vonzódik hozzá. Talán végig
csak álmodozott, talán próbálta valóra váltani az álmait, de visszautasították. Az
sem számít, hogy kedvesen, indulatosan, vagy valahol a kettő között. A
visszautasítást éppolyan hevesen élte meg, mint a vágyait. Sőt összekapcsolódott a
vágyálmaival, és ezt követően csakis az erőszakban talált kielégülést. Olyan
helyzetet keresett, amelyben a visszautasítás fel sem merülhet. Majd észrevesz egy
nőt, aki iránt ugyanolyan vagy hasonló érzelmei támadnak – folytatta Eve –, és a nő
elutasítja. Mi több, inkább az unokatestvérét választja… annak a nőnek a fiát, akit
eredetileg megkívánt.
– Ennyi elég volt ahhoz, hogy elcsessze benne, ami már úgyis el volt cseszve.
– Az, hogy a nő, aki mintegy pótszerként csillapíthatta volna az eredeti vágyait,
az unokatestvérét választotta? – szólt közbe Mira. – Szerintem ez okozta nála a
törést. Talán korábban megerőszakolt másokat, mint ahogy tizennyolc éves korában is
történt, ezekre az esetekre feltehetően csak úgy gondolt, hogy rávette a nőket,
tegyék azt, amit elvár tőlük. Mindössze megadta nekik, amire igazán vágytak. Talán
bárcásokhoz járt… ebben az esetben olyanokat választott, akik hasonlítottak a
nénikéjéhez. Csakhogy amikor Rosa Patrick az unokatestvére mellett döntött, már nem
elégedett meg az erőszakos vagy durva szexszel. A házaspárnak bűnhődnie kellett, a
férfit meg kellett aláznia, a nőt a magáévá tennie és kicsikarni tőle egyfajta
megerősítést. Ez utóbbi nagyon lényeges.
– A legjobb, amiben részed volt – fejezte be Eve.
Elhallgatott és látta, hogy Roarke tölt Mirának egy csésze teát.
– Tudjuk, ki ez az ember, mi ez az ember, hol lakik és hol dolgozik. Reo helyettes
államügyész megszerzi a szükséges házkutatási parancsot a lakására és a stúdiójára.
Peabody, keresd ki a gyanúsított mára szóló napirendjét. Olyan trükköt vetsz be
hozzá, amilyet csak akarsz.
– Rendben.
– McNab, kérj Feeney kapitánytól egy csapatot, köztük egyenruhásokkal a helyszín
biztosításához, vonuljatok fel a gyanúsított stúdiójához és foglaljatok le minden
ott talált elektronikus eszközt.
– Én is kísérjem el őket? – kérdezte McNab.
– Nem, te a lakására menj. Valószínűbb, hogy ott tartja a bűncselekményekről, az
áldozatairól és a terveiről készített felvételeket, jegyzeteket. Ha a napirendje
szerint a stúdióban tartózkodik, Peabody, Tredway és Olsen hozzák be kihallgatásra.
Ha otthon, akkor mi csapunk le rá.
– Ehhez sok rendőr kell – hívta fel Eve figyelmét Olsen.
– Ez az egész Patrickékkel és a ti ügyetekkel kezdődött. Ti is jelen lesztek az
őrizetbe vételnél.
– Hadnagy – kezdte Trueheart. – A gyanúsított esetleg egy harmadik helyen
tartózkodik, mondjuk felvételen, talán tárgyaláson.
– Ebben az esetben is Peabody, Tredway és Olsen kezelik a helyzetet. Te, Baxter,
McNab és én mindenképpen behatolunk a lakásába. Ha otthon találjuk, megmutatjuk
neki a házkutatási parancsot és végre is hajtjuk. Közben letartóztatjuk és
bevisszük kihallgatásra. Én vezetem az akciót.
– Ez vitán felül áll – mondta Tredway.
– Meg fogom törni.
– Mi pedig végignézzük – tette hozzá Olsen.
– Mira, szeretném, ha ott ülnél a megfigyelőben.
– Így terveztem.
– Senki se feledkezzen meg arról, hogy ez az ember gyáva, és a gyávák
veszélyesebbek lehetnek a pimaszoknál.
Reo a linkje képernyőjét figyelte és közben kört írt le az ujjával a levegőben.
– Olyan jó vagyok, hogy félórán belül kézhez is kapod a parancsot. Nyomás, kapjuk
el.
– Peabody, kérem a gyanúsított helyzetét.
Peabody felállt.
– Csak hadd nézzem… – lépett át a konyhába. – Jaj, öregem, ez is szuper!
– Koncentrálj, nyomozó!
– Kérek pár percet.
– Igyunk még egy korty igazi kávét az összecsapás előtt ballagott vissza Baxter a
büféasztalhoz.
Roarke félrehúzta Eve-et.
– Hívj fel, ha már bevitted a kapitányságra.
– Persze, ha akarod.
– Igen. Szeretném látni, ahogy megdolgozod.
– Biztos van egy csomó dolgod.
– Egy csomót elvégeztem tegnap este és ma hajnalban. Csak hívj fel. Szeretnék ott
lenni. A saját szememmel láttam, mit művelt Daphne Strazzával.
Továbbá meg volt győződve arról, hogy a nyomozójának szüksége lesz rá, mielőtt ez
az egész véget ér.
Peabody sietve érkezett vissza.
– Úgy döntött, hogy ma délig otthonról dolgozik.
Tökéletes, gondolta Eve.
– Délre már rács mögött lesz. McNab, mondd meg Feeney-nek, hogy indulhatnak. Mi is
induljunk. Ügyesen táncoltál, Reo.
Reo gyorsan tett néhány tánclépést.
– Mindenről tájékoztassatok.
Odakint már várta őket a terepjáró. Eve úgy vélte, Roarke rendelte oda, mivel előre
sejtette, hogy nem csak Peabodyt kell elvinnie.
– Hagyd itt a kocsid – kérte Baxtert. – Majd visszahozlak érte.
Baxter és Trueheart hátra ültek McNab mellé.
– Szerinted próbál majd megszökni?
– Elég arrogáns ahhoz, hogy ne ez legyen az első gondolata. Inkább dühöngeni fog,
felháborítónak tartja az eljárást és fenyegetőzni kezd. Ügyvédet kér, satöbbi.
Szerintem addig eszébe sem jut a menekülés, amíg rá nem bukkanunk a rejtekhelyére…
mert biztosan van neki egy rejtekhelye.
– Nem akarlak lelombozni – kezdte Peabody –, mi lesz akkor, ha máshol tartja a
trófeáit? Egy raktárban vagy egy másik lakásban, amiről nem tudunk?
– Amikor csak az eszébe jut, nézegetni és fogdosni akarja ezeket a tárgyakat.
Mindent testközelben tart.
– A gimnáziumban nyertem egy baseballkupát – mosolygott Trueheart. – Az anyukám
kirakta a polcra a nappaliban. A csapatfotót is mellé, ami abban az évben készült.
– Az első számítógépes versenyemet még az általános iskolában nyertem – tette hozzá
McNab. – Én is szeretem nézegetni a díjaimat.
– Ez inkább aranyos, mint beteges… még egy kockától is – jegyezte meg Baxter. –
Ennek ellenére ugyanarról beszélünk. Mit szólnál hozzá, ha a sráccal körbejárnánk
az épületet, miközben ti bejelentkeztek a házkutatási parancscsal? Csak a biztonság
kedvéért, nehogy kimásszon az egyik ablakon.
– Nekem megfelel.
Eve kiszállt és szemügyre vette a házat, amelyben Knightly lakott. Szögletes
sarokház, melynek szürkére festették a tégláit, az ablakokat redőny takarta és a
bejárat lengőajtaját különféle biztonsági berendezések védték.
– Gyere, járjunk egyet – csapott Trueheart vállára Baxter, majd elsétáltak.
Hiába akart minél gyorsabban végezni – haladjunk már, haladjunk már –, Eve
megvárta, amíg Olsen és Tredway odaérnek mellé.
Előhúzta a zsebszámítógépét, elolvasta, majd kinyomtatta a házkutatási parancsot.
– Indulás.
– A nyakam rá, hogy felismer bennünket – szólt oda Tredway a társának, s Eve felé
pillantott. – Kihallgattuk a Patrickékat ért támadással kapcsolatban. Semmiféle
megérzésem nem támadt, amit így utólag eléggé szégyellek.
– Még nem tudtatok eleget.
– Pedig tudhattunk volna – mormolta maga elé Olsen. Azóta viszont változott a
helyzet.
– Felvevő bekapcs – nyomta meg Eve a kaputelefon gombját.
– Dallas? A nyakam rá, hogy majdnem minden szobába felszereltek egy kamerát – állt
meg mellette McNab. Narancs-sárga sapkájának a fülvédőjét lehajtotta karikákkal
ékesített fülére. Hátat fordított a kamerának és lehalkította a hangját. – Meg
mikrofonokat.
– Hmm. Még jó, hogy mindenképpen bemehetünk. Akár itthon találjuk a tulajdonost,
akár nem – felelt Eve, s McNab-bal ellentétben ő nem halkította le a hangját. –
Csengetek még egyszer-kétszer, hátha csak sokáig alszik. Peabody, addig hozd ide a
kocsiból a faltörő kost.
Fél perc sem telt el és kattant a zár. A kényelmes pulóvert, nadrágot és papucsot
viselő Kyle nyitott ajtót. Mivel Eve ismerte – ismerte –, észrevette, hogy a
félelem álarcot von az arca elé.
– Neville és Rosa. Történt valami. Istenem, mi…
– Semmi – mutatta fel Eve a házkutatási parancsot. – Jogunkban áll belépni az
épületbe és átvizsgálni. Kérem, lépjen hátra.
– Micsoda? Várjon már egy rohadt percet.
– Lépjen hátra – ismételte meg Eve, amikor látta, hogy Knightly igyekszik elállni
az útját. – Azonnal – tette hozzá, miközben vállal benyomakodott a házba, ugyanis
látta, hogy a férfi rájuk akarja csukni az ajtót.
– Nem ronthatnak csak úgy be ide… – kezdte Knightly.
– Hoztunk házkutatási parancsot. Olvassa el.
– Rohadtul nem érdekel egy nevetséges parancs. Ez magántulajdon. Az otthonom.
Kifelé.
– Mr. Knightly – kezdte jeges hangon Tredway. – Nem ellenkezhet egy törvényes
házkutatási paranccsal.
– Basszátok meg a parancsotokat! – festette vörösre Knightly arcát a harag,
miközben sértetten csillogott a szeme. – Majd meglátjuk, mit szól hozzá az
ügyvédem.
– Aha, nézze meg nyugodtan. Peabody, tiéd az utcafront. McNab, te foglalkozz az
elektronikus eszközökkel.
Kyle félretolta Olsent és Eve arcába nyomta az arcát, aki meglátta rajta azt az
igazi, hamisítatlan dühöt, amire eddig várt.
– Ha akár csak egy ujjal hozzáértek valamihez, ami az enyém, bevonatom a jelvényed,
te öntelt szuka! Ha csak egy ujjal is hozzáértek! – rántotta elő zsebéből a
’linkjét. – Az ügyvédem majd foglalkozik ezzel az üggyel és veletek.
– Peabody, Olsen, Tredway – sorolta Eve a neveket, és mindegyik után mutatta, hogy
ki merre menjen. – Az utamban áll, Mr. Knightly.
– Kifelé a házamból! Marco, hívd Wesley-t a ’linkhez. Baromira nem érdekel, hogy
kivel beszél. Azonnal hívd ide!
– Álljon félre, Mr. Knightly.
– Maga álljon félre – vágott vissza ingerülten Kyle, és meglökte Eve-et.
Eve intett a többieknek, hogy maradjanak nyugodtak, majd leengedte a kezét. De még
mennyire, hogy ismerte Knightlyt. Éppen ezért pontosan tudta, mit kell tennie.
– Talán azt hiszi, hogy itt és most maga a főnök, de téved. En vagyok a főnök. Azt
fogja tenni, amit mondok, és félreáll. Ne akarjon még egyszer hozzám érni.
– Ne írja elő, hogy mit csináljak! Kifelé a házamból! – ütötte visszakézből pofon
Knightly. Eve kitérhetett volna előle, hiszen jó előre látta, hogy mire készül, de
érezni akarta az ütést és a vért a szájában.
Hallotta, hogy egyszerre négy fegyver kerül elő a tokjából.
– Nyugalom – intette a többieket. – Majd én elintézem.
Miközben felemelte a kezét, hogy letörölje a szája sarkából szivárgó vért, kirúgta
Knightly alól a lábát.
A férfi hatalmasat puffanva terült el a padlón. Éppen úgy, ahogy Eve szerette
volna.
Elővette a bilincset és Knightly hátába térdelt, majd hátrarántotta a karját,
miközben Knightly káromkodva vergődött.
– Kyle Knightly, letartóztatom egy rendőrtiszt megtámadásáért – hajolt közelebb
hozzá. – Ezen kívül további vádpontok is lesznek, higgye el. Peabody, hívj egy
járőrt, hogy vigyék be Mr. Knightlyt a kapitányságra. Nem kell sietni – tette még
hozzá, és előhúzta a kommunikátorát. – Már nem fog meg szökni, Baxter. Gyertek be
segíteni.
Tredway talpra rángatta Knightlyt.
– Majd én foglalkozom vele, Dallas. Nem akar leülni?
– Vegye le rólam a kezét. Vegye le a bilincset. Tudja, ki vagyok én?
– Pontosan tudom, hogy ki maga – felelt Eve.
Knightly szemét figyelte, miközben az egybenyitott, bebútorozott emeleti rész felé
tartott. Dühöt látott benne – rengeteg dühöt, ám félelmet egyelőre nem.
Az csak akkor csillant meg benne, amikor rátette a lábát a nyitott, vas
csigalépcsőre.
– Idefent találom, igaz?
Knightly háló- és dolgozószobája a galériáról nézett le a nappalira. Mögötte egy
falmélyedés hatalmas, zárt ajtót rejtett.
Eve megkocogtatta és hallotta a fémes csengést.
– McNab.
– Pill – sietett oda hozzá McNab.
– Ki tudod iktatni ennek az ajtónak a biztonsági rend szerét?
– Eltarthat egy ideig, de bejuttatlak.
– Majd szólj.
Eve visszament a hálószobába és meglátta a lépcsőn felfelé igyekvő Trueheartot.
– Baxter küldött, hogy segítsek idefent.
– Tiéd a dolgozószoba, nyomozó. Csak gondosan.
Eve pornót talált – amit nem tilt a törvény-, valamint önkielégítéshez használatos
serkentőket. Arra gondolt, Knightly azért nem hozott fel magához nőket, mert erre
nem volt szüksége.
McNab igazat beszélt a szobákba szerelt biztonsági kamerákról… és mikrofonokról.
Amikor meghallotta Kyle kiabálását, kilépett az ajtón.
Miközben két egyenruhás kifelé rángatta, a férfi felfelé fordította a fejét.
– Ezért még megfizet.
– Tudja, mit fogok találni, ha a szakértőm átjut azon az ajtón, Kyle. Mindketten
tudjuk. Maga fog fizetni, méghozzá a nyomorúságos élete végéig.
Amikor az egyenruhások végre kivonszolták, Olsen becsukta mögötte az ajtót.
– Hű, hallgasd csak, milyen csend lett!
– Mennyi ideig tart még, McNab?
– Mindjárt kész! Ügyes a rohadék, nagyon ügyes.
– Hozd a faltörő kost, Peabody, és ezúttal komolyan gondolom.
– Ne már, Dallas! – hallatszott némi kétségbeesés McNab hangjából. – Már a
büszkeségem forog kockán. Öt perc. Csak öt percet adj még.
Végül tíz percbe került, végül felhangzott a diadalmas csatakiáltás.
– Bent vagyok – pillantott hátra McNab, miközben Eve odasétált mellé. – Lehet, hogy
csapdák várnak odabent.
– Ő a legjobb, nem emlékszel? El sem tudta képzelni, hogy bárki ilyen messzire jut.
Viszont… lépj hátra.
Eve belökte az ajtót és benézett a feketeségbe.
– Világítást teljes erőre – adta ki a parancsot.
Maradt a sötétség.
– Talán a hanglenyomatára állította a rendszert – mondta McNab. –
Újrakalibrálhatom, de…
– Kell hozzá egy perc.
– Hoztam zseblámpát – lépett Eve mögé Tredway, majd felkattintotta és a fénykévével
végigsöpört a szoba belsejében.
Aladdin barlangja, gondolta Eve.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Miközben McNab dolgozott, Peabody átnyújtott Eve-nek egy másik lámpát a helyszínelő
készletből. Eve belépett a szobába.
Azt már első pillantásra látta, hogy nagyobb, mint a nagy hálószoba és a hozzá
tartozó fürdőszoba. Vagyis fontosabb azoknál, a tulajdonos itt töltötte az ideje
nagy részét. A hosszú munkapadon sorakozó számítógépek, képernyők és elektronikus
játékszerek kisebb eksztázist okoztak McNabnak… és bármit ásnak elő belőlük az ENyÜ
szakemberei, hozzá lehet csapni a bűnvádi eljáráshoz.
Eve nem igazán értett az elektronika csodájához, de még ő is felismerte a polcokon
rendezett sorokban álló merevlemezeket és alaplapokat.
Fogadni mert volna a varázskabátjában, hogy az áldozatok biztonsági rendszereiből
kiemelt alkatrészeket is megtalálja közöttük szétszerelésre készen.
Tudta, hogy ezzel ráér később foglalkozni, ezért inkább balra fordította a
lámpáját. Hallotta, hogy Peabody levegő után kapkod, és tökéletesen megértette a
társát. A droid nagyon emberinek és roppant gyönyörűnek látszott. Vörös koktélruhát
és csillogó cipőt viselt. Azt a piros, madármintás retikült tartotta a kezében,
amit a legutolsó gyilkosságot követően Nina Washington írt le részletesen.
Eve Miko ékszereit is észrevette. A fénycsóva megállapodott a négyszögletes
metszésű gyémánton, valamint a gyémánttal berakott gyűrűn, amelyet a droid a bal
keze középső ujján viselt.
Mindegyik áldozatnak ellopták a jegygyűrűjét, de egyik sem hasonlított ehhez a
szetthez.
– Gyűrűt húzott az ujjára. Gondolatban feleségül vette. Lemásolta a nagynénjét –
mondta Eve. – Felöltöztette, meg isten tudja, mit játszott még vele. McNab, ha
sikerült felkapcsolnod a világítást, nézd meg, mihez tudsz kezdeni ezzel a
droiddal.
– Mindent megtartott – világított meg Tredway egy asztalt, amit beborítottak az
ékszerek, valamint három nyitott szekrényt, melyekbe műkincseket és drága
porfogókat állítottak.
– Nem csupán egyszerűen rendet tartott, főnök – mutatta Baxter –, mindent
felcímkézett. Áldozatonként. Jézusom, ez fáklyásmenet lesz az államügyésznek.
– Miért menetelne bárki is fáklyával a kezében? – aggodalmaskodott Eve, majd
leeresztette a kezében tartott lámpát, mert felkapcsolódott a világítás. –
Trueheart, mielőtt bármit elmozdítunk, készíts panorámaképet a szoba belsejéről –
fordult a kollégája felé Eve, de nem kapott választ. A társa csak állt és meredten
bámulta a droidot. – Trueheart nyomozó!
– Hadnagy. Bocsánat. Én csak… Ez nyilvánosságra fog kerülni. Mit érez majd Rosa,
amikor ez az egész kiderül? Biztosan kedves ember, akivel a rokona bánt el. Mit fog
érezni, amikor ez az egész nyilvánosságra kerül?
– El kell fogadnia, hogy nem felelős a történtekért. Knightly éppen úgy tárgynak
tekintette, mint a polcra pakolt alkatrészeket. Csináld meg a körpanorámát.
Miközben Trueheart engedelmeskedett, Eve az asztal mellé lépett. Knightly
felosztotta, és maradt még szabad hely. Réztáblákat is készített. Minden egyes
csillogó-villogó apróságokkal töltött rész előtt állt egy név.
Rosa, Lori, Daphne, Miko.
Kíváncsian kihúzta az egyik fiókot, ahol további réztáblákat talált. Rajta
nevekkel, melyek közül sokat ismerősnek talált a saját névsorából.
A jövőbeli áldozatok, gondolta. Akik már biztonságban érezhetik magukat.
– Dallas. Itt egy különleges tábla.
Eve odalépett Olsen mellé. Egy gazdagon díszített asz tálkára, üvegtető alá, kék
bársonypárnára kifényesített ék szereket fektettek. Egy fél pár fülbevalót, egy
egyszerű karperecet, egy pár fülkarikát, egy több, különböző színű kőből fűzött
nyakláncot.
– Ezeket még én is megengedhetném magamnak – hívta fel rá Olsen a figyelmét. –
Közönséges holmi… a nyaklánc meg olyan, amilyet ügyesebb gyerekek szoktak készíteni
az anyjuk születésnapjára vagy anyák napjára.
– Az övé. A nagynénjéé. Akkor vágta zsebre, amikor nála járt látogatóban, a
nénikéje meg azt hitte, hogy elveszítette, vagy elfelejtette, hogy hová rakta.
Csupán néhány emléktárgy, talán még a gyerekkorából.
– Szerintem is. A polcokra kirakott ékszerek közül is felismerek néhányat a lopott
tárgyak jegyzéke és a biztosítási fényképek alapján.
– Ez az asztalka meg tele van drága női fehérneművel – intett az általa kihúzott
fiók felé Baxter. – Rendezte és felcímkézte. Illatszeres zacskók is akadnak
közöttük – emelt fel egyet, és megszagolta. – Finom.
– Biztosra veszem, hogy olyan parfümöt használt a nénikéje – lépett oda Peabody,
hogy megnézze magának. – Illik a gardróbban talált parfümszóróba. Megtaláltam a
listánkon szereplő összes koktélruhát, cipőt és retikült, Dallas. Parfümökkel, egy
elegáns kézitükör- és fésűkészlettel, valamint egy csomag minőségi droidtisztítóval
együtt.
– Mindent gondosan vegyetek fel – lépett Eve a kis asztal mögé. – Knightly itt
öltözködött. Jelmezek, smink, parókák.
– Profi összeállítás – jegyezte meg Peabody. – Csaknem olyan jó, mint amit a
stúdióban láttam. Annál a csapnál tehette fel a műorrot meg az…
– Az ördögszarvat? – sugalmazta Eve.
– Aha.
– Engedjük be a takarítókat. Biztosan kitisztította, amit a támadások során viselt,
de ettől még találhatunk nyomokat, talán vért is – lépett oda beszéd közben egy
csuklyás köpenyhez Eve. – Add ide az UV-lámpát a készletből. Érzem rajta a vér
szagát.
Peabody előkereste az UV-lámpát és felkapcsolta.
– Szent szar – nyögte, ahogy a fekete köpenyen éles, lila színben világítani
kezdtek a ráfröccsent foltok.
– Dallas? – intette magához a droid mellől McNab. – Úgy programozták, hogy
kizárólag Knightly hangjára és parancsaira reagáljon, de könnyedén megkerültem a
tiltást. Azt kérdezel tőle, amit csak akarsz.
– Mi a neved?
A droid elmosolyodott.
– Astra vagyok. Örülök, hogy látlak, Kyle. Hiányoztál, Kyle.
– A direktívái kiiktatása miatt hisz Kyle-nak – magyarázta McNab.
– Mikor programoztak be?
– Nem értem.
– Ki programozott be?
– Nem értem. Most meg kell büntetned?
Eve vett egy mély lélegzetet.
– Kihez tartozol?
– Kyle-hoz tartozom. Egyedül Kyle-hoz. Meg akarsz baszni? – simított végig a droid
a mellén. – Akarlak, Kyle. Te vagy az egyetlen, akire vágyom. Kötözz meg, Kyle.
Csináld úgy, hogy sikítsak. Csináld úgy, hogy…
– Elég. Kapcsold ki, McNab, és nézd meg a számítógépeket.
Amikor visszafordult, látta, hogy Trueheart nem pirult el. Olyan éles tekintettel
figyelt, mint egy született nyomozó.
– Rendben, fiúk és lányok, lássuk, mit találunk még.
Miután végeztek, Peabody mohón nyelte a vizet a palackból, amit McNabtól kapott.
– Ez a rekordunk. Eddig még sehol sem szedtünk össze ennyi bizonyítékot. Órákba
telik, mire mindent felcímkézünk.
– Majd az unatkozó egyenruhások elintézik – pillantott a kommunikátora kijelzőjére
Eve. – Knightlyt őrizetbe vették egy nyomozó megtámadásának a vádjával. Most beszél
az ügyvédjével.
– Még nem született meg az az ügyvéd, aki ebből kimossa.
– Megpróbálják majd beszámíthatatlannak nyilvánítani. Nem szabad hagynunk. Baxter,
visszaviszlek Truehearttal a kocsidhoz.
– Emiatt ne fájjon a fejed, főnök. Trueheart egyik haverja szívesen visszafuvaroz
minket a járőrkocsin.
– Annál jobb. Mindenkit megdicsérek. Szép munka volt. Nagyon szép munka. McNab, az
elektronikával tiéd az érdem.
– Kösz.
– Csak így tovább. Miután a droidot és a többi cuccot felpakoltátok, menj be és az
ENyÜ-n folytasd a munkát.
McNab összedörzsölte a kezét és megrázta a csípőjét.
– Kijelenthetem, hogy már alig várom?
– Te vagy a nap kockája. Olsen, Tredway, viszlát a kapitányságon. Peabody, te gyere
velem.
– Börtönben akarom tudni – kezdte Peabody, miközben a kocsi felé tartottak. – Egész
hátralévő életében. Utána meztelen csigaként szülessen újjá, amelyet egy dobozban
tartanak élete végéig, hogy utána csótányként szülessen újjá, és vannak még
ötleteim.
– Ez is remek gondolat.
– Csakhogy – helyezkedett el Peabody az anyósülésen – nem gondolod, hogy komplett
őrült?
– Annyira nem dili, hogy ne szülessen újjá biliként. A törvénykezés szempontjából
tökéletesen épelméjű. Még csak a közelében sincs annak, hogy őrültnek nevezzük.
Tudta, mit csinál, Peabody. Minden egyes lépésével tisztában volt. Ezt Mira meg
fogja erősíteni.
– Azon gondolkodom, újjá lehet-e születni biliként. Akad szénsavas üdítő a
kocsidban? Szükségem lenne valamire, ami felpörget.
– Nem tudom, de próbálkozz nyugodtan.
– Te nem kérsz?
– Abból a túlédesített, olvadó latyakhoz hasonló vacakból? Egy kortyot sem –
villant fel előtte a kávé képe, amikor rádöbbent, hogy mégis inkább valami hideget
kíván. Így is túl forró a torka. – Egy Pepsit viszont szívesen meginnék.
– Győzelem, cseresznyés üdítő! El kell mondanunk Patrickéknek. A többi áldozatnak
és túlélőnek is, de Patrickék-nek… csaknem olyan szörnyű, mint amikor Mr. Mirának
meséltünk az unokatestvéréről.
– Ettől az ember elgondolkodik az unokatestvérein.
– Nekem rengeteg van. Nagyon jó unokatesók – nyújtott Eve felé egy doboz Pepsit
Peabody. – Ugye, nem kell eljátszanom Knightlynak a jó zsarut?
– Nem, nem kell. Nincs szükségünk a vallomására. Nem, mintha nem tudnám kiszedni
belőle az igazat, de erre tényleg semmi szükség. Alaposan megizzasztjuk, Peabody,
most majd megtudja, milyen érzés csapdába esni. Hívd fel Reót, és mondd meg neki,
hogy elindultunk befelé. Mirát is – majd bármennyire húzódozott tőle, hozzátette. –
Meg Roarke-ot.
Felkapcsolta a villogó fényt és a szirénát.
– Minél hamarabb el akarom kezdeni.
 
 
Amikor beviharzott a közös irodába, Jenkinson felemelte a kezét.
– A seggfejed ügyvédje azt rikácsolja, hogy veled akar beszélni.
– Várnia kell. Peabody, tedd elérhetővé a Knightly trófeatermét és műhelyét
bemutató felvételt a kihallgatóból, utána vitesd oda az ügyvédjével együtt.
Bement az irodájába, és úgy döntött, hogy egy kávé mégsem árthat, majd leült és
összeállított egy fényképekkel és dokumentumokkal alaposan megtömött aktát.
Mire végzett és minden egyes áldozatról összegyűlt a bőséges anyag, megérkezett
Reo.
– Szeretnéd, hogy bemenjek a kihallgatóba, vagy maradjak inkább a megfigyelőben?
– Maradj a megfigyelőben. Nem akarom, hogy az ügyvédje elkezdjen tilitolizni. Most
nem kötünk alkut, Reo.
– Ezt már említetted korábban, és abból, amit a felvételen a gyanúsított lakásából
láttam, nincs rá szükség. Beszéltem Mirával. Egyelőre az a véleménye, hogy a
gyanúsított beszámítható. Talán idővel felülbírálja…
– Nem fogja.
– Talán – folytatta Reo. – A gyanúsított viszont így is élete végéig börtönben
marad.
– Megszerzem, amire Mirával szükségetek van. Utána vádat emelhetsz ellene. Egy
Földön kívüli, szigorúan őrzött börtönben fogja letölteni a többszörös életfogytig
tartó büntetését – állt fel Eve és megemelte az aktákat.
– Az „A” kihallgató – közölte Peabody, amikor Eve kilépett az ajtón. – A kapitány
fenntartotta nekünk.
– Jól jött a segítség.
– Már odabent ülnek. Wesley Drummond az ügyvédje… celebeket védő nagymenő. Azt kell
mondanom, hogy Knightly igencsak elégedettnek tűnik.
– Nem marad az sokáig.
Eve elindult az „A” kihallgató felé, és belépett az ajtaján.
– Felvevő bekapcs. Dallas hadnagy és Peabody nyomozó megkezdik Kyle Knightly
kihallgatását. A kihallgatóban az ügyvédje, Wesley Drummond is jelen van.
Egy pillanatra elhallgatott és végigmérte Drummondot –miközben ügyet sem vetett az
ügyfelére.
Az ügyvéd minden hájjal megkentnek tűnt. A tél ellenére barna volt a bőre és
halszálkás öltönyét valószínűleg Roarke is megdicsérte volna. Álla alatt gondosan
ápolt kecskeszakállat viselt, egyik fülébe apró ezüstkarikát akasztott.
– Mr. Drummond, szeretne tenni valami megjegyzést vagy állást foglalni, mielőtt
jegyzőkönyvben ismertetem a védence ellen felhozott vádakat?
– Köszönöm, hadnagy, valóban szeretnék élni a lehetőséggel. Remélem, túleshetünk
ezen az ügyön anélkül, hogy bárkinek sokáig rabolnánk az idejét. Készséggel
elismerem, hogy jogában állt behatolni a védencem lakásába és átkutatni azt, habár
a házkutatási parancs megszerzéséhez használt érvei igencsak vitathatóak. A
védencemet természetesen sokkolta, amikor rátörtek és megzavarták a nyugalmát. A
családtagjait ért támadások és fenyegetések után igencsak labilis érzelmi
állapotban találták. Meggondolatlanságot követett el, habár provokálták és csak
védeni igyekezett a jogait meg a tulajdonát, ahogy azt mások is tették volna a
helyében.
– Huhú – érintette meg a véraláfutást az állkapcsán Eve. – Mindeközben rátámadt
egy, a munkáját végző rendőrtisztre.
– Tudom, hogy történt némi kis dulakodás. Biztosra veszem, hogy mindkét fél
elismeri: magasra csaptak az indulatok, de jó lenne lecsillapodni és elkerülni a
negatív sajtóvisszhangot, ami maguknak sem tenne jót.
– Huhú – ismételte meg Eve. – Vagyis pillanatnyilag mindössze az első vádpont
aggasztja, hogy a védence rátámadt egy rendőrre? A többi nem érdekli?
– Miféle többi?
– Jaj, Kyle, hát nem mesélt róla az ügyvédjének? Akkor most elmondom a
jegyzőkönyvbe, hogy mindenki tudja, hol áll, és kinek kell hátrálnia. Kyle
Knightly, jelenleg is őrizetben van, amiért rátámadt egy rendőrtisztre, továbbá
ellenállt a letartóztatásnak…
Az ügyvéd hangosan fújt egyet. Eve felemelte az ujját.
– Ezen felül betöréssel, lopással és lopott javak birtoklásával is vádolom.
– Egy pillanat… – kezdte Drummond.
– Ó, még közel sem fejeztem be. El sem jutottam a főfogásig. Hogy folytassam,
vádolom még tettlegességgel, személyi szabadság megsértésével, Neville Patrick és
Rosa Patrick megkínzásával, tovább Rosa Patrick megerőszakolásával.
– Ostobaság. Intézd el, Wesley.
– Milyen bizonyítékokkal tudja…
– Még mindig nem végeztem – ismételte meg Eve. – Vádolom továbbá… – ismételt meg
mindent, csak ezúttal Ira és Lori nevével, akiket a két Strazza követett. – Továbbá
vádolom Anthony Strazza meggyilkolásával, az alábbiakkal kiegészítve… – sorolta fel
a Strazza-gyilkossághoz kapcsolódó enyhébb  vádpontokat. – Vádolom még Miko Carver
megerőszakolásával és szodomizálásával, valamint Miko és Xavier Carver
meggyilkolásával. Kihagytam valamit, Peabody?
– Ez rengeteg. Egész kavalkád.
– Elképzelhető, hogy a későbbiekben felmerül még néhány vádpont, de egyelőre
foglalkozzunk ezekkel. Peabody, hogy szépen egybefonjuk a dolgokat, kérlek, olvasd
fel újra Mr. Knightlynak a jogait.
– Boldogan.
Miközben Peabody elmondta a Módosított Mirandát, Eve látta, hogy az ügyvéd fejében
vadul pörögnek a fogaskerekek. Ő viszont még arra sem vette a fáradságot, hogy
leüljön.
– Szeretnék kérni egy kis időt, hogy egyeztessek az ügyfelemmel.
– Semmi akadálya. Dallas és Peabody elhagyják a kihallgatót. Felvevő kikapcs.
Eve kinyitotta az ajtót. Távozás előtt hátranézett, szélesen Knightlyra mosolygott
és megveregette a kezében tartott aktaköteget.
– Ebben minden benne van.
– Nem mondta el az ügyvédjének? – túrt a hajába Peabody. – Komolyan azt hitte, hogy
nem jutunk be a lezárt szobába?
– Gyáva és húzza az időt. Kiutat keres, azzal áltatja magát, hogy a drága ügyvéd
majd kiviszi innen. Még nem végeztünk vele, Peabody. Meg kell találnunk a többi
nőt, akiket molesztált vagy megerőszakolt, és bizonyítanunk, hogy fenyegetéssel
vagy megvesztegetéssel érte el náluk, hogy ne jelentsék fel. Azoknak az eseteknek
is Reónál a helyük – pillantott hátra, az ajtó felé Eve, és megvonta a vállát. – Ez
eltart egy ideig. Addig próbáljuk előkeríteni azt a nőt, akit az apja lefizetett…
az elsőt, akit megtaláltunk. Győzzük meg arról, hogy mesélje el a történetét.
– Elárulhatom neki, hogy Knightlyt letartóztattuk és vád alá helyeztük?
– Igen, de a vádakat ne részletezd.
Eve visszament az irodájába, leült és a táblája felé fordult. Majd lehunyta a
szemét, és csak ült, amíg az ügyvéd nem üzent, hogy készen állnak a folytatásra.
– Megtaláltam, Dallas. Elköltözött, férjhez ment és felvette a férje nevét, de
megtaláltam. Azt mondta, hogy már túllépett a dolgon és nincs mit mondania. Viszont
ha engem kérdezel, amint megtudja, hogy mivel vádoljuk Knightlyt, beszélni fog.
– Egyelőre ennyi is elég. Dallas és Peabody visszatérnek a kihallgatóba. Szóval? –
ült le ezúttal, miközben a kezében tartott aktaköteget nagy csattanással az
asztalra ejtette. – Mindent megbeszéltek?
– Az ügyfelem minden ellene felhozott vádat tagad.
– Komolyan?
– Itt nincs helye a viccnek, hadnagy. Rettenetes bűncselekményekkel vádolta meg,
melyeknek ha csak egy kis része is kiszivárog a médiába, visszafordíthatatlan
sérelmet szenved a jó híre. Ennek következményeként akár polgári peres eljárással
is szembe kell néznie mind magának, mind a testületnek.
Eve elkezdte kinyitogatni az aktákat és kiszedni belőlük a helyszíneken készült
fényképeket.
– Neville és Rosa Patrick is visszafordíthatatlan sérelmeket szenvedtek. Lori és
Ira Brinkman is visszafordíthatatlan sérelmeket szenvedtek.
– Egyik áldozat sem azonosította az ügyfelemet mint a támadóját. Személyesen és
elég jól ismerem Neville-t és Rosát. Mélységesen meg lesznek döbbenve, amikor
megtudják, milyen rettenetes dolgokkal vádolja a családjuk egyik tagján
– Én sem számítok másra. Mesélt az ügyfele a kincseskamrájáról, a szobáról, ahol a
szuvenírjeit őrizgette? Ne csodálkozzon, Kyle, bejutottunk. Ért az elektronikához,
de közel sem olyan jól, mint az én emberem. Úgy hatolt át a védelmén, mint kés a
vajon. Akarja látni, mit találtunk az ügyfele lakásán elzárva, Mr. Drummond? Kérem
az anyagot a képernyőre, Peabody.
– Kyle Knightly házkutatása közben készült felvétel lejátszása 33:42,6-tól.
Trueheart lassú és nyugodt kameramozgása minden részletet feltárt.
– A barátnője az ENyÜ-re került. Velem mindenesetre már beszélt.
– Baromság – motyogta Knightly, mire az ügyvédje egy éles pillantással
elhallgattatta.
– Egy droid, a privát szoba, a felvételen látszó felszerelés és a személyes tárgyak
birtoklása még nem bűncselekmény. Mindez nem bizonyítja az elhangzott vádakat.
– Nagyíts bele, Peabody. Az asztalon láthatja a női áldozatok nevét, a rekeszekben
ott áll felcímkézve a tulajdonuk, a támadás éjszakáján az otthonukból elrabolt
ékszerek. A polcokon… – hallgatott el Eve és megvárta, amíg Peabody beállítja a
megfelelő nagyítást és látószöget. – A polcokon további tárgyak láthatók, melyeket
a támadások éjjelén tulajdonítottak el az áldozatoktól. A ruhákat is az
áldozataitól lopta, beleértve, amit a droid viselt. Ott láthatóak a jelmezek, a
profi sminkkészlet és azok a kellékek, amelyeket Mr. Knightly a támadásoknál
használt, köztük az a fekete köpeny és az a fekete bőrkesztyű, amelyeken vért
találtunk. A vér megegyezett Miko és Xavier Carver vérével. Azon a bőrbevonatú
boton is megtaláltuk a vérüket, akárcsak Anthony Strazza vérét. Hogyan kerültek a
tulajdonába ezek a tárgyak, Mr. Knightly?
– Kérem, hozzám intézze a kérdéseit – mondta Drummond.
– Miért? Az ügyfele nem említette, pajtás. Maga is tudja, én is tudom. Mikor jött
az ötlet, Kyle? A jelmez, a dráma? Időbe került, mire mindent összeszedett.
Megtaláltuk a minikamerákat és a számítógépén őrzött felvételeket. Könnyedén
rájöttünk, hogyan szerelte fel őket az unokatestvére házában… ráadásul elég okos
volt ahhoz, hogy magával vigye aznap éjjel, amikor a lelket is kiverte belőle és
megerőszakolta a feleségét. Gondolom, gyakorolt. Besurrant néhány házba… olyanokba
is, amelyeknek a lakóit csak ezek után akarta megtámadni – hajolt előre Eve,
miközben folyamatosan Kyle szemébe nézett.
– Jade és Roderick Corbo, Gregor és Camilla Jane Lester, Toya L’Page és Gray
Burroughs… meg a többiek. Összeállítottunk egy csapatot, ami végigjárja ezeket a
házaspárokat, begyűjti a náluk talált minikamerákat és felveszi a bizonyítékok
közé. A saját házukban figyelte meg őket, maga rohadt kis…
– Hadnagy! – figyelmeztette Drummond, de Eve oda sem figyelt rá.
– Kihallgatta a magánbeszélgetéseiket. Így ismerte ki a szokásaikat, innen tudta,
mikor nem lesznek odahaza. Otthon végignézte a felvételeket, és közben fantáziált,
mit művelne velük, különösképp a nőkkel.
– Intézd el – fordult az ügyvédje felé Kyle. – Most, azonnal. Nem fogok itt ülni és
hallgatni ezt a marhaságot.
– Hadnagy, újfent szeretnék kérni néhány percet, hogy konzultáljak az ügyfe…
– Nem akarok konzultálni! – tört ki Kyle. – Azt mondtam, intézd el, mégpedig
azonnal!
– Hadnagy, szeretnék jegyzőkönyvön kívül beszélni az ügyfelemmel.
Eve vállat vont és felállt.
– Dallas és Peabody elhagyják a kihallgatót. Felvevő ki kapcs.
Peabody nagyot fújt.
– Komolyan azt hiszi, hogy az ügyvéd csak int a varázspálcájával és máris mehet
haza.
– Mert eddig mindig így történt. Ha belekeveredett valami apróságba, mindig jött
valaki és intézkedett. A nagyobb ügyeket is elkenték neki. Szerintem sok ilyennek a
nyomát megtaláljuk majd.
Eve oldalt lépett, amikor Drummond is kilépett a kihallgatóból.
– Készen állnak a folytatásra?
– Nem… nem vagyok már Mr. Knightly ügyvédje.
– Azt hiszem, ez bölcs döntés a maga részéről.
– Ő hozta meg ezt a döntést, nem én. Még sohasem volt bűnügyem. Kyle… Kyle-nak
olyan ügyvéd kell, aki jártas a bűnügyekben. Továbbá pszichiátriai szakvélemény. Ő…
– Maga nem az ügyvédje – emlékeztette Eve. – Kyle-nak joga van ügyvédhez, méghozzá
olyan tapasztalthoz, amilyet csak meg tud engedni magának. Pszichiáter is meg fogja
vizsgálni. Elnézést – lépett az ajtóhoz, majd hátrapillantott az ügyvédre. –
Mennyit? Mennyi nőt fizetett ki a maga segítségével, miután megerőszakolta őket?
Drummond csak a fejét rázta. Eve látta, hogy menten elhányja magát. Már-már
fizikailag is betegnek tűnt. Ennek ellenére csak rázta a fejét, miközben elsétált.
Eve belépett a kihallgatóba.
– Felvevő bekapcs. Dallas és Peabody folytatják a kihallgatást. Mr. Knightly,
önként bocsátotta el az ügyvédjét?
– Elbocsátottam? Kirúgtam a semmirekellőt.
– Szeretne másik ügyvédet fogadni?
– Ó, szerzek én ügyvédet! – vicsorgott megvetően Knightly.
– Hívjak fel egy ügyvédet?
– Előbb utánanézek néhány dolognak és elbeszélgetek velük.
– Nagyszerű. Peabody, intézkedj, hogy Mr. Knightlyt kísérjék vissza a cellájába.
– Baromság. Baromság. Baromság! Meghallgatást akarok – bökött ujjával az asztalra.
– Tartsanak egy rohadt meghallgatást, állapítsák meg az óvadékot és engedjenek el.
Most, rögtön.
– Ezek közül egyik sem fog megtörténni. Visszahívhatja Mr. Drummondot, hogy tovább
képviselje, felhívhat egy másik ügyvédet, időlegesen lemondhat az ügyvédhez való
jogáról és beszélhet velünk, vagy visszamehet a cellájába. Ez a menü, ebből
választhat.
– Ismerem a jogaimat.
– Persze, hiszen már kétszer felolvastuk. Továbbá nem hiszem, hogy tőlünk hallotta
őket először. Hol állt benne az, hogy Kyle hazamehet, ha akar?
– Most nagyon okosnak hiszi magát – nevetett fel recsegő hangon Knightly. – Azt
hiszi, máris szexi lesz, ha fegyverrel feltűnősködik? Durn játszotta magát úgy,
hogy szexi legyen. Ezt nevezik színészetnek.
– Válasszon. A régi ügyvédje, új ügyvéd, lemond az ügyvédről és folytassuk, vagy
visszamegy a cellájába.
– Semmiféle cellába nem megyek vissza. Üljön le. Maga pedig – mutatott Peabodyra –
kerítsen valakit, aki érti a dolgát és eljuttat egy meghallgatásra.
– Nem.
Knightly orrlyuka valósággal lángot lövellt.
– Mit mondott?
– Nem. Lemond az ügyvédi jelenlétről? Különben visszamegy a cellájába, én pedig
bekapok valamit, ha már úgyis kihagytam az ebédet.
– Ha-ha. Maga a vicces zsaru, mi? Márpedig nincs magában semmi vicces. Ráadásul le
kellene adnia vagy tíz fontot.
– Jaj – pillantott eltúlzott szipogással Eve felé Peabody.
– Lemond az ügyvédi jelenlétről? – csattant fel Eve. – Igen vagy nem? Bármit mond,
ha az nem egyértelműen igen, akkor nemnek tekintem és visszavitetem a cellájába.
– Igen – suhant át pánik Knightly arcán, mielőtt hátradőlt és megvonta a vállát. –
Miért ne? Nem maga miatt kell aggódnom. Hozzon egy italt – fordult Peabody felé.
– Naná, boldogan. Esetleg keverjek egy martinit?
– Képes rá? – biggyesztette le megvetően a száját Knightly. – Gyömbérrel csinálja,
jégen, és néhány csepp lime-ot is adjon hozzá.
Peabody felhorkant, majd Eve beleegyező biccentését követően távozott.
– Peabody elhagyta a kihallgatót. Hol akarja kezdeni, Kyle? Az elején vagy a végén?
– Alig van melle és a feneke is inkább egy kamasz fiúé. Mégis… hány elöljárójával
kellett lefeküdnie, hogy megkapja a hadnagyi rangot?
– Nem azért vagyunk itt, hogy az én szexuális szokásaimról beszélgessünk, Kyle.
Most minden magáról szól. Maga az előadás sztárja. Az egész kapitányság felbolydult
maga miatt. Még sohasem láttam ilyet. Az Icove-ügy alatt sem – mérte végig
elgondolkodva Eve. – Jézusom, lehet, hogy Nadine ebből is könyvet fog írni, amiből
újabb videó készülhet. Különösen így, az Oscar árnyékában. Mármint úgy értem,
nézzen csak tükörbe – ingatta sóhajtva a fejét, és látta, hogy mennyire sikerült
felkeltenie Knightly figyelmét. – Ész, külső, pénz, stílus és hatalom. Adjunk még
hozzá egy kis szexet, és máris kész a mámorító koktél. Hallottam, ahogy az emberek
puhapöcsnek nevezték Neville-t. Nem vitatkoztam velük.
– Mert az is.
– Maga aztán bebizonyította. A szeme láttára tette a magáévá a feleségét. Ebből
kiderült, ki az igazán tökös a családban.
– Látom, mit csinál – rajzolt kört a levegőbe az ujjával Knightly, miközben
továbbra is önelégülten mosolygott. –Igyekszik hízelegni nekem.
– Csak kimondom az igazat. Miből gondolta az a nő, hogy visszautasíthatja magát
azon az estén, amikor találkoztak? Amikor mindhárman találkoztak?
– Nem gondolta semmiből.
– Komolyan? – ráncolta a homlokát Eve, miközben belelapozott az egyik aktába. –
Nekem azt mondta, hogy…
– Hazudott. Amikor közeledni próbáltam hozzá, azt felelte, hogy azzal a seggfejjel
van, de tudom, hogy közben engem akart. Világos, mint a nap.
– És… nem azzal a seggfejjel ment el?
– Csak mert úgy döntöttem, hogy nem vesztegetem rá az időm. Ráadásul utána
visszajött.
– Magához? Mármint később azon az estén?
– Igen, azon a rohadt estén. Neville-lel flörtölt, hogy féltékennyé tegyen, végül
mégis a seggfejjel ment el.
– Csakhogy Neville-hez ment feleségül, pedig maga is próbálkozott nála néhányszor.
Vajon ezt is csak azért csinálta, hogy magát féltékennyé tegye?
– Mit gondol? Elvégre maga mondta ki, hogy Neville egy puhapöcs.
– Peabody visszatér a kihallgatóba – csapott le egy doboz gyömbérsört (szándékosan
diétásat vásárolt) az asztalra. – Igya meg, vagy hagyja ott.
Kyle felemelte a dobozt, feltépte és belekortyolt, miközben rideg, kelletlen
pillantást vetett Peabodyra.
– Oké, szóval Rosa hozzáment Neville-hez, hogy féltékennyé tegye magát… mert
mindvégig magára vágyott, ha másképp nem, hát szexuálisan. Meg talán… és most csak
találgatok, de talán éppen azért ment hozzá Neville-hez, mert ő puhapöcs.
Kyle a levegőbe bökött az ujjával.
– Naná, hogy! Maga okosabb, mint amilyennek látszik.
– Elég okos vagyok ahhoz, hogy tudjam: sok nő nem azt mondja, amire gondol.
Egyesek, talán nem a többség, egyesek hozzámennek a puhapöcsökhöz, mert úgy
gondolják, hogy uralkodhatnak felette és mindent megszerezhetnek tőle, amit csak
akarnak. Viszont egy igazi férfi, egy igazán tökös férfi képes uralkodni felettük,
és megteszik neki, amit akar. Mint maga. Az emberek azt teszik, amit maga akar.
Színészek, rendezők, ügyvédek. Nők.
– Saját stúdiót építettem.
– Neville-lel együtt.
– A pokolba, nélküle is meg tudtam volna csinálni. Én húztam magam után.
– Egészen úgy hangzik, mintha szívességet tett volna neki.
– Az unokatestvérem – mutatott rá Kyle. – Voltak jó ötletei. Csakhogy én kellettem
a megvalósításukhoz. Ő is kivette a részét a munkából, feláldozta az idejét és a
pénzét. Viszont kizárólag nekem voltak vízióim.
– Vagyis maga után húzta az unokatestvérét, Rosa pedig azért ment hozzá feleségül,
mert puhapöcs. Mint valami gyönge hugica. Az unokatestvére inkább az apjára vagy az
anyjára hasonlít?
– Higgye el, az apja még Nevnél is rosszabb. Egyszerre töketlen és gerinctelen. Egy
másodrangú rendező.
– Érdekes. A nénikéje is csak azért ment hozzá, hogy magát féltékennyé tegye?
Ezzel Eve előhúzta az aktából Astra Patrick fényképét.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Eve látta Knightly reakcióját, de a vágyakozás és az élvezet hamar haragba fordult.
– Nem is sejti, mi vele a baj? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem sejtem.
– Biztonsági játékot játszik, a társadalom szabályai közé zárja magát. Nézze csak
meg. Mármint úgy értem, csak nézzen rá. Mindene megvan. Arc és alak. Gyönyörű,
stílusos és a szexualitása sohasem fakul meg. Mindene megvan – ismételte meg
Knightly, miközben ujjával végigsimított a fotón. – Kivéve egy dolgot.
– Megpróbálom kitalálni. Vízió.
Knightly szemmel láthatóan elégedetten bökött Eve felé az ujjúval.
– Eltalálta. Sehol semmi víziója. Leragadt a kitaposott úton, ennél a vesztes
alaknál, és csak úgy éldegél.
– Maga viszont sokkal többet tudna kínálni neki.
– Sokkal többet kínáltam neki.
– Ennek ellenére maradt a kitaposott úton, a vesztes mellett – nézte fejcsóválva a
fényképet Eve. – Fogadjunk, hogy még búcsúcsókot is kapott tőle, de olyat, ami
egyben nyitva hagyta a folytatás lehetőségét.
– Neville fűzött neki gyöngyökből valami vacak nyakláncot a születésnapjára, ő
pedig úgy viselte, ahogy a koronaékszereket szokás. Én igazi gyűrűt adtam neki és
bevallottam az érzelmeimet, elmondtam, hogyan kellene lenniük a dolgoknak. Még csak
el sem fogadta. Azt felelte, hogy összezavarodtam. Hogy édes vagyok, és hízelgő,
amit mondok, meg a többi baromság, hogy egy nap majd megtalálom a hozzám illő
lányt.
– Hány éves volt akkor?
– Tizenöt, és máris férfiasabb, mint az az angol puhapöcs, akihez feleségül ment.
Megalázott engem.
– Maga nem olyan embernek tűnik, mint aki ilyen könnyen elfogad egy nemleges
választ. Nem úgy viselkedik, mint a puhapöcsök.
– Vártam. Úgy gondoltam, tapasztalatot kell gyűjtenem öv alatt – simogatta meg
magát mosolyogva. – Érti?
– Aha. Tapasztalatot a… – húzta elő a következő képet az aktából Eve.
Kyle megnézte, majd vállat vont.
– Nem tűnik ismerősnek.
– Tizennyolc éves volt, amikor ez a lány feljelentette nemi erőszakért és csak azt
követően vonta vissza a feljelentését, miután a maga apja átutalt neki egymilliót.
Így sem tűnik ismerősnek?
– Ő volt az? – hajolt előre Knightly, és a fényképen látható lány szemére bökött. –
Ő is akarta, de miután megkapta tőlem, amire vágyott, nyafogni kezdett. Jön nekem
három hónappal valami rohadt rehabközpontban. Elvesztegettem az egész átkozott
nyári szünidőmet.
– Kemény. Viszont adott Astrának egy újabb esélyt, nem igaz?
– Rögtön a huszonegyedik születésnapomat követően. Londonba utaztam, kivettem a
legjobb szálloda legjobb lakosztályát, és megkértem, hogy jöjjön fel hozzám.
– Mivel csalta fel magához? Nagyon kifinomultnak kellett lennie, igaz?
– Vacsorázni hívtam. A seggfej férje elutazott, Neville pedig még nem ment haza az
egyetemről. Mondtam neki, hogy ott vagyok a városban és hadd hívjam meg vacsorára.
Néhány italra és egy elegáns vacsorára.
– Ő meg bevette.
– Tudta, miről beszélek. Csak lehetőséget kínáltam neki, hogy fedezze magát.
Mindent elrendeztem. Virágot, pezsgőt, a kedvenc ételét. Kék ruhát viselt – hunyta
le Knightly mosolyogva a szemét, de amikor kinyitotta, a haragja is visszatért. –
Amikor megcsókoltam, úgy tett, mint akit váratlanul ért ez az egész. Megdöbbent és
dühös lett rám. Felpofozott. Felpofozott és kiviharzott, még mielőtt…
– Tehát újra megalázta.
– Meg kellett volna mutatnom neki, hogy minden az én hibám. Meg kellett volna
mutatnom neki. Bocsánatot kértem tőle. Zokogtam – tapogatta vigyorogva az arcát. –
Az ember legyen előrelátó.
Eve bólintott.
– Ehhez is vízió kellett.
– Exactamundo. Tudok várni. Közben sok mindenkivel helyettesítettem. Észre kellett
vennie, mennyire sikeres és fontos vagyok. Hogy annyi nőt szerzek, amennyit csak
akarok, és akkor végül úgyis mellettem köt ki.
– Mégsem kapott meg mindenkit, akit akart. Rosát sem kapta meg.
– Én láttam meg először! – kiáltott Knightly őszinte felháborodással. – Maga
szerint hagynom kellett volna, hogy megússzák, pedig ugyanazt tették velem? Hagynom
kellett volna annak a szukának, hogy ugyanúgy lerázzon, mint Astra… hogy
összezavarodtam, mert ő már Neville-hez tartozik?
– Ugyanazt a játékot játszotta – fújta ki Eve a levegőt, ami úgy hangzott, mintha
egyetértene Knightlyval. – Csak incselkedett magával. Maga viszont tudta, hogyan
viselje az álarcát, igaz? A szerető unokatestvér álarcát, a megbízható üzlettárs és
a hű barát álarcát.
– Nincs semmi, amit ne tudnék eljátszani.
– Mert folyamatosan tanul és nem követi el kétszer ugyanazt a hibát. Rosával sem
követte el ugyanazt a hibát, mint Astrával. Meg kellett mutatnia neki, és meg is
mutatta – dőlt hátra Eve. – Ha tovább akar menni a kitaposott úton Neville-lel…
akkor az az ő vesztesége, de előtte még meg kell ízlelnie, milyen egy igazi férfi.
Zseniális választás volt a Drakula-jelmez. Szimbolikus. A vámpír, a csábítók
királya, aki annak a nőnek veszi el a testét és a lelkét, amelyiknek csak akarja,
igaz?
Knightly mosolyogva megvonta a vállát és félrefordította a tekintetét.
– Ne már, Kyle, fogadja el a dicséretet. Megérdemli. Mindent gondosan kitervelt, a
legapróbb részletig. Betörésnek álcázta a dolgot, és ez is bejött. A lelket is
kiverte belőlük. Különösen Neville-ből.
– Kijárt neki. Én láttam meg Rosát hamarabb.
– Csakhogy Astrára gondolt, miközben megerőszakolta Rosát – húzta elő Rosa képét az
aktából Eve, és Astráé mellé tette. – Nézze meg őket. Rosa akár Astra lánya is
lehetne.
– Szóval magának is feltűnt.
– Persze. Akárcsak az, hogy a magáé kellett volna, hogy legyen. Mind a ketten
magához kellene, hogy tartozzanak. Először Neville apja állt az útjában, most pedig
maga Neville. Csodálkozom, hogy életben hagyta.
– Gondoltam rá, hogy megölöm, de mégiscsak egy családba tartozunk. Ráadásul ez az
egész arról szólt, hogy most már ezzel kell együtt élniük. Én pedig nézem, ahogy
próbálnak együtt élni vele.
– Ó, értem már. Kicsit sietett Rosával és Neville-lel. Ezt is értem. Mindent
felépített, szüksége volt arra, hogy megkapja, megmutassa neki és a szájából
hallja, hogy ő is akarja. Letépte róla a ruhát. A többieket meg rákényszerítette,
hogy maguktól vetkőzzenek le. Így sokkal csábítóbb. Ráadásul megalázóbb is a
férfiaknak.
Amikor Knightly nem szólt semmit, Eve fejcsóválva folytatta:
– Bizonyítékaink vannak, Kyle. Maga nem ostoba, pontosan tudja, hogy mit találtunk
a házában. Minden a kezünkben van, ami kell. Én csak… szóval el kell ismernem,
lenyűgözött, ahogy ezt az egészet csinálta.
– Az ügyvédje próbálja majd elsimítani – tette hozzá Peabody. – Egy egész szakasz
drága ügyvédet megengedhet magának.
Ezúttal Eve vonta meg a vállát.
– Ez már nem a mi gondunk. Mi elvégeztük a dolgunkat. Csak szeretném hallani, hogy
tudta újra meg újra megcsinálni. A pontosságot, a tervezést, a legapróbb
részleteket is. Az igazat megvallva pompás terv volt. Komolyan azon a gálán
szemelte ki a nőket? A Művészgálán? Mi indította be?
– Rosa és Neville folyamatosan az esküvőjüket tervezték. Másról sem tudtak
beszélni. Amikor egy ismerősünk odajött az asztalunkhoz, azonnal az esküvőjükről
beszélgettek vele. Hogy nem tudnak várni, hogy mennyire tökéletesek együtt és
milyen gyönyörű menyasszony lesz Rosa. Felfordult tőle a gyomrom. Legszívesebben
lehánytam volna őket.
– Ezért körülnézett, körbejárt és észrevette azokat, akiket megszerezhetne. Azokat
a férjezett nőket. Akiknek meg kell mutatnia és akiknek a férjét meg kell
büntetnie. Addigra már felszerelte a kémkameráit Neville házában?
– Amikor összeköltöztek, volt képe megkérni, hogy menjek át hozzá és ott várjam a
teherautót. Az a seggfej még csak észre sem vette.
– Akkor figyelte őket, amikor csak akarta. Még az ágyban is.
– Na és? Csak bebizonyítottam magamnak, mennyivel jobb vagyok.
– Pompásan időzített. Közvetlenül a nászútjuk utánra. Amikor elkezdték volna a
közös életüket tényleges házaspárként.
– Így Rosa egész életére megjegyezte, és Neville is tudja, hogy a felesége sokkal
jobban érezte magát egy másik férfi mellett.
– Meg Lori, Lori Brinkman – húzta elő az ő fényképét is Eve. – Őt hogyan
választotta ki?
– Ó, Lori. Az az arc, az a test, az a nevetés. A nevetésével fogott meg. Szexre
csábított. Amúgy a páncélban megtaláltam az egyik forgatókönyvét. Nem is rossz.
– Astra is író, igaz?
– Több ez nála, mint hobbi, akárcsak Lorinál. Mellesleg hobbira sem lenne
szükségük, ha nem valami veszteshez mennek férjhez. Amikor a férfi kielégíti a nőt,
nem kell neki más, csak ő.
– Látta Lorin, hogy szexuálisan kielégítetlen.
– Amellett az unalmas pöcs mellett? Álljunk meg egy szóra. Igazából Lori indított
be mindent. Azt gondoltam, miért hagyjam abba Rosa után? Rengeteg a hozzá hasonló
szerencsétlen, aki megrekedt a kitaposott úton, a szabályok fogságában.
Kiválogattam őket és megmutattam nekik, hogy másképp is lehetne. Rosa után már azt
is tudtam, milyen érzés.
– Kamerákat telepített.
– Maga nyomozó, igaz? Akkor nem kell elmagyaráznom, hogy az emberek mennyire
biztonságban érzik magukat az otthonukban, de közben hatalmasat tévednek. Csak jó
megfigyelőnek, türelmesnek és ügyesnek kell lenni. Elektronikai munkákból is meg
tudnék élni. Mindenki ezt mondja – dobta hátra egy fejmozdulattal a haját Knightly,
és szemmel láthatóan sokkal jobban érezte magát, hogy szabadjára engedhette az
arroganciáját. – Csakhogy Jézusom, hány elektronikai szakértőt követ a média, hány
ilyen szakértő találkozik sztárokkal? Hányan nyilatkoznak a képernyőn? Nekem ez
csak hobbi. Kis híján kifogytam a pattogatott kukoricából, miközben azokat a
kisstílű életeket néztem – itta ki nevetve a gyömbérsöre maradékát.
– Megleste a napi rutinjukat, az apró titkaikat – lebegett Eve keze Lori fényképe
felett. – így könnyedén eldönthette, mikor törjön be Lori házába, hogy minden
készen álljon, mire visszatérnek a nászútról. Pokoli egy üdvözlés, mi?
– Lori nagyon izgatott volt. Jól mondta, nem siettem, ezért kényszerítettem, hogy
levetkőzzön. Ő is a kedvét lelte bennem, hiába tettette az ellenkezőjét, hiába
erőltetett sírást magára, a kedvét lelte bennem. Hagytam, hogy pihenjen, és
rászóltam, hogy könyörögjön a folytatásért. Utána adtam még neki. Az a seggfej meg,
akihez feleségül ment… mi is a neve?
– Ira.
– Persze, az öreg Ira ezek után már képtelen kielégíteni.
– Miért tartott olyan hosszú szünetet Rosa és Lori, majd Daphne között?
– Hiszek abban, hogy sokat kell próbálni. Ha az ember sikeres előadást akar,
márpedig én azt akarok, akkor sokat kell próbálni.
– Erre kellett a droid?
– A droid és a bárcások. Daphne pedig? Ő különleges.
– Miért?
– Mert szereti a durva szexet. Az a gazdag doki, akihez hozzáment, sokszor
megverte, ő meg még így is többet akart belőle. Kikötözte, bekötötte a szemét és
alaposan megdöngette. Még fojtogatta is. Utána persze fogta az orvosi táskáját és
mindent rendbe hozott. A nő csak sírt, csak sírt, de engedelmesen megtette, amit
mondtak neki. Az a pasas tudta, hogyan tartson kézben és irányítson mindent a
házban. Ezt még tiszteltem is benne.
– Erősebb volt a többieknél.
– Annyit mondhatok, hogy nem volt puhapöcs. Tudta, mi kell a nőknek, és hogyan érje
el, hogy tiszteljék. A felesége engedelmeskedett a parancsainak, azt a ruhát vette
fel, amit mondtak neki, és úgy kefélt, ahogy a férje akarta.
– Mint egy droid? – kérdezett közbe Peabody.
– Hé, elvégre fizetett érte, vagy nem? Fedelet biztosított a feje fölé, ételt tett
a szájába és ruhát a hátára. Ha pedig minderre emlékeztetnie kellett, akkor
emlékeztette.
– A nyakam rá, hogy elélvezett, miközben nézte, ahogy a férje emlékezteti ezekre.
Knightly mindössze önelégült vigyorral felelt Peabodynak.
Eve arra gondolt, hogy a nemzetbiztonságiak is figyelték, ahogy az apja megverte.
Azt is végignézték, ahogy nyolcévesen megerőszakolja. Mégsem tettek semmit. Nem sok
hiányzott hozzá, hogy reszketni kezdjen, de elhessegette magától ezt az újabb
visszhangot, kizárta a tudatából az emlékeit és csak a jelenre összpontosított.
– Szóval tisztelte – ismételte meg Eve. – A hangjából ítélve talán még csodálta is.
Mégis megölte.
– Hé, azt saját magának köszönhette. Önvédelem volt. Ő támadt rám.
– Tudja, én is valami ilyesmit olvastam ki a nyomokból a helyszínen – pillantott
Eve a társa felé, aki vonakodva bólintott. – Avasson be a részletekbe, Kyle.
Szerintem kitört a székből, miután maga kiment a szobából.
– Pontosan így történt – tolta félre Knightly az üres üdítős dobozt, és közelebb
hajolt Eve-hez. – Elmesélem. Daphne ott maradt az ágyban. Félájultan… ezt teszi a
komoly szex a nőkkel, nem igaz? Párszor még fojtogattam is, hogy nagyobb orgazmust
éljen át. Az utolsó alkalommal talán kissé tovább a kelleténél, mert mindketten
nagyon benne voltunk a dologban, de még lélegzett. A férje eszméletlen volt, ezért
kimentem, hogy összeszedjek pár dolgot, amit már kinéztem magamnak, és bedobjak egy
italt. A pasas kiváló, egymalátás whiskyt tartott az emeleti dolgozószobájában.
Mire visszaértem, te jó ég!
– Kiszabadította magát és támadott.
– Kiszabadította magát és folyamatosan üvöltött a feleségével. Pofozta és
fojtogatta. Azt mondta, megöli. „Megöllek, te ringyó.” Ezt üvöltötte. Még nem
oldoztam el, nem sok mindent tehetett ellene. Őszintén bevallom, ettől nekem is
felállt. Utána észrevett, és ekkor támadt rám. Őrült volt. Elment az a rohadt esze.
Villámgyorsan mozgott, egyszer sikerült is megütnie. Akkor kaptam fel azt a nagy
vázát. Meg kellett védenem magam, ezért fejbe vertem vele. Nagyon vérzett –
emlékezett vissza Knightly. – Elterült, és Daphne sem tért még igazán magához.
Először azt hittem, hogy meghalt, de még lélegzett. Akkor gyorsan még egyszer a
magamévá tettem, mert ez az egész annyira felizgatott. Végül eloldoztam, csak
feküdt ott. Meg kellene köszönnie, hogy szétvertem azt a vázát a férje fején. Ha
nem teszem, mindketten halottak lennének. Utána összeszedtem a kellékeimet és
leléptem. Aha, tényleg meg kellene köszönnie. Miattam lett belőle halott ribanc
helyett gazdag özvegy – pöccintette meg az üdítős dobozt. – Jólesne még egy.
– Hozzál egyet, Peabody. Kyle megszomjazik beszéd közben.
Miután Peabody távozott, Eve visszakanyarodott a Strazza-gyilkossághoz, hogy
pontosítsák a részleteket. Mire Peabody visszaért, már átváltott az utolsó
gyilkosságra.
– Miért ölte meg Miko és Xavier Carvert?
– Kezdtem leragadni a kitaposott úton. Mielőtt fejbe vertem az őrült dokit, már
kezdtem leragadni. Ez történik, amikor az ember nem vált idejében. Tapasztalatra
vágytam. Tudni akartam, milyen érzés. Az egész azzal a… mi is volt a neve?
– Anthony Strazza.
– Aha, Strazzával kezdődött, vele a pillanat hevében végeztem. Puff és kész.
Viszont szeretek előre tervezni. Ezért vagyok olyan jó abban, amit csinálok. Tudni
akartam, milyen, amikor felkészülök rá.
– Azzal a tervvel érkezett hozzájuk, hogy megöli őket?
– Eljött a változás ideje. Hogy új szintre emeljem a dolgot.
– Tudta, hogy a nő terhes. Ott voltak a kamerák.
– Nem számított – legyintett Knightly. – Különben is idegesített a tökéletes kis
életük, a tökéletes kis terveik. Ehelyett nagy és fontos halálban részesítettem
őket.
– Meg kellene köszönniük.
Knightly felnevetett és belekortyolt az üdítőbe.
– Mindegy. Már úgysem számít.
– Miért nem, Kyle?
– Mert a haragos barátja igazat beszélt. Akár egy szakasznyi ügyvédet is
felbérelhetek. A pokolba, még egy hadseregnyit is. Olyanokat, akik évekig húzzák az
ügyet a bíróságon, amíg én óvadék ellenében szabadlábon védekezek. Olyanokat, akik
oldalba hugyozzák a maguk bizonyítékait. Akiknek minden nő elismeri, hogy csak azt
kapták tőlem, amire mindig is vágytak. Inkább kössünk egyezséget, azzal
mindkettőnknek időt és fáradságot takarítunk meg. Amúgy is az egyezkedés a
specialitásom.
– Miféle egyezséget forgat a fejében?
– Elismerem a betöréseket. A pokolba, évekig elélek ezekből a tapasztalatokból, ha
beépítem őket a forgatókönyvekbe. Kifizetem a bírságot, még közmunkát is végzek,
nem probléma.
– Embereket ölt, Kyle.
– Strappo…
– Strazza – javította ki Eve.
– Mindegy, az önvédelem volt. Maga is ezt mondta. Önvédelemből fejbe vertem. A
másik kettőt hirtelen felindulásból gyilkoltam meg. Elvesztettem a fejem.
Pillanatnyi elmezavar, igaz? Beleegyezek a terápiába, még anyagi kártérítést is
nyújtok. Amibe egy NYPSD-nek juttatott nagylelkű adomány is belefér. Mondjuk
egymillió dollár.
– Felajánl a NYPSD-nek egymillió dollárt?
– Megengedhetem magamnak. Ráadásul ennek mondjuk a tíz százalékát maguk ketten is
megkapják. Külön-külön. Magának persze ez nem jelent semmit, hiszen tudjuk, kihez
ment feleségül, de neki? – intett a fejével Peabody felé. – Fogadjunk, hogy tudná
mire költeni. Tisztességes jutalom azért, hogy segítettek elsimítani ezt az ügyet
és nem vesztegették az időmet.
– Százezer dollárt kínál neked, ha segítesz elsimítani ezt az ügyet, Peabody.
– Hallottam. A nyomozói fizetéshez képest ez óriási összeg.
– Megkapják. Vagy eltüntetik ezt a felvételt, vagy segítek meghamisítani, hogy
mindnyájan fedezzük magunkat. Büntetést fizetek, közmunkát végzek, beszélek egy
dilidokival és egy nagyobb összeggel támogatom a rendőrséget. Mindenki nyer.
– Ez nagyon érdekesen hangzik, Kyle, kivéve azt a részt, hogy három ember meghalt,
négy nőt megerőszakoltak, megvertek és megfélemlítettek, továbbá négy férfit is
megvertek.
Miközben Eve beszélt, Knightly csak a szemét forgatta.
– Életek mentek tönkre, életek vesztek el, és minden, amit ebben a szobában
mondott, egyértelműen bizonyítja, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, amit
csinált, mindent előre eltervezett és semmiféle megbánást nem érzett miatta –
fordult Peabody felé. – Beszélj a gazdag lotyóval, aranyom, különben elesel attól a
százezertől.
– Fogja a százezer dollárját és dugja fel a seggébe – állt fel Peabody, majd az
asztalra csapta a tenyerét és egészen közel hajolt Knightly arcához. – Jobb, ha
hívja azokat az ügyvédeket, seggfej, mert nem számít, hányan jönnek és milyen sokba
kerülnek, elítélik. Élete végéig egy cellában fog nyöszörögni. Akkor is ugyanarra a
látványra ébred minden reggel, ha száz évig él, és kívánom, hogy éljen addig. A
betonfalak és a rácsok látványára. Remélem, akad majd ott egy hájas, izzadt alak
akkora farokkal, mint egy lengyel kolbász, aki csak annyit mond, miután végeztek:
„Hé, hiszen te is akartad.”
– Takarodj a szemem elől, te szuka, vagy megbánod!
– Próbálkozzon csak.
Eve felállt, hátrébb tolta Peabodyt, és ezúttal ő nyomakodott Knightly arcába.
– Ha a társam nem magyarázta volna el világosan, már vesztegetési kísérlettel is
kiegészítjük a vádakat. Ez lesz a hab a tortán. Nincs üzlet, te rohadék. Peabody,
intézkedj, hogy vigyék vissza a cellájába ezt az undorító szemétládát.
– Nem megyek vissza abba a cellába. Azonnal beszélni akarok a felettesével!
– Ez nem szerepel a jogai között – szedte össze Eve az aktákat. – Hűtse le magát,
Kyle. Tudja, egyedül mit sajnálok? Hogy nincs kegyetlenebb börtönünk az Omegánál.
Mert maga még annál is kegyetlenebbet érdemel.
– Óvadékkal egy órán belül kiszabadulok! – kiabált Knightly.
Eve csak nevetett rajta, mivel tudta, hogy így sértheti meg a legjobban. Közben
valósággal kituszkolta Peabodyt az ajtón.
– Legszívesebben megütnék valamit.
Eve a társa szemébe nézett.
– Ha megütsz, akkor visszaütök, holott még sohasem volt rád nagyobb szükségem, mint
most.
Peabody fuldokolva felnevetett és megdörzsölte az arcát.
– „Akkora farokkal, mint egy lengyel kolbász”?
– A pillanat hevében nem jutott eszembe jobb metafora.
– El tudom képzelni. Lépj tovább. Később menj le az edzőterembe és állj ki egy
edződroiddal, de most lépj tovább és keríts két nagydarab, izzadt egyenruhást… a
farkuk mérete mellékes, akik visszaviszik Knightlyt a cellájába.
– Te voltál a jó zsaru – vett egy mély lélegzetet Peabody, majd még egyet. –
Rávetted, hogy meséljen, és közben úgy csináltál, mint aki csodálja. Bevált. Én meg
a dühös zsaru voltam. Az is egyfajta rossz zsaru.
– Egyértelműen te voltál a rossz zsaru – közölte Eve élesen, amikor látta, hogy
Peabody szeme megtelik könnyel. – El ne cseszd!
– Rosszul voltam tőle. Pedig azt hinné az ember, annyi mindent láttunk már, olyan
sok aljas emberrel találkoztunk, hogy ez nem fordulhat elő, és mégis. Mégis
felfordult tőle a gyomrom.
– Elkaptuk, Peabody. Jól végeztük a munkánkat és elkaptuk. Intézkedj, hogy vigyék
vissza a cellájába. Utána írd meg a jelentésed, oké? Írj le mindent és menj haza.
Verj el egy droidot, kavarjatok McNabbal, főzz levest, bármit, csak lépj tovább.
– Azt mondtad, kavarjak McNabbal.
– Ne akard, hogy megbánjam – indult a megfigyelő felé Eve, ahonnan ebben a
pillanatban lépett ki Reo.
– Megkönnyítetted a dolgomat.
Eve hátranézett a kihallgató ajtajára.
– Szerintem egy évet is eltölt az Omegán, mielőtt eszébe jut, hogy esetleg
átverték.
– Azért remélem, nem tart majd ilyen sokáig. Szeretnéd, ha felhívnám az áldozatokat
és elmondanám nekik, hogy elkaptuk?
– Majd mi beszélünk azokkal, akik szerepelnek a névsorban. Az majd segít. Olsen és
Tredway személyesen keresi meg Patrickéket és Brinkmanékat. Daphne Strazzát én
vállalom.
– Intézkedek – szorította meg Eve karját Reo, majd indult, hogy elvégezze a munka
ráeső részét.
Eve megvárta, hogy Mira és Roarke is kijöjjenek, majd felemelte az ujját és
odalépett Olsenhez és Tredwayhez.
– Ropogósra sütötted, mint egy lengyel kolbászt.
– Ezentúl nem tudok majd lenyelni egyetlen falat lengyel kolbászt sem, de aha,
ropogósra sütöttem. Az egója megkönnyítette a dolgom. Patrickékkel már közel sem
lesz ennyire könnyű.
– Nem – ingatta Olsen a fejét. – Kizsigereli őket a tudat.
– Tőletek kell hallaniuk. Ti álltok hozzájuk közelebb. Akárcsak Brinkmanékhoz.
– Beszélünk velük – bólogatott Tredway. – Elintézzük. Átkozottul jó volt újra
együtt dolgozni, Dallas. Feeney-nek remek a szeme.
– Végezzünk gyorsan, mielőtt kiszivárog a dolog. Utána meg, partner? – öklözött
bele Tredway karjába Olsen. – Legurítunk néhány sört?
– Megbeszéltük.
Eve odalépett Mirához és Roarke-hoz.
– Gondolom, láttad a kihallgatás egy részét – mondta a férjének.
– Szerintem a nagyobbik részét. Tökéletesen csináltad.
– Megerősítésre vágyott, mondhatni arra, hogy valaki megsimogassa a farkát. Ezt nem
volt nehéz észrevenni és megadni neki. Mondjuk nem volt szükségünk a beismerő
vallomására, de így tiszta az ügy. Nem beszámíthatatlan – fordult Mira felé.
– Beteg, téveszméktől szenved, szociopata, pszichopata, azonban jogilag
beszámítható. Nem volt könnyű dolgod, és végül szépen fejezted be.
– Ennek vége, de még szükségem lenne rád… jobban mondva Daphne Strazzának lenne rád
szüksége. Szemtől szemben kell közölnöm vele a hírt.
– Szakítok rá időt. Mikor indulsz? – kérdezte Mira.
– Tulajdonképpen azonnal, ha neked is megfelel. Hacsak Mira nincs más véleményen,
szerintem jó lenne, ha jönnél fordult Roarke felé Eve.
– Elviszlek benneteket.
– Odaszólok, hogy megyünk. Talán szeretné, ha a családja mellette állna. Mint ahogy
Patrickék ott állnak Brinkmanék mellett. Csak öt percet kérek. Találkozzunk a
mélygarázsban.
Miután Eve otthagyta őket, Mira megfogta Roarke karját.
– Neki pedig ott vagy te. Több szempontból is nagyon nehéz volt számára ez az ügy,
de te ott vagy neki.
– Meg te is.
– Igen. És a következő áldozat.
 
Eve is a következő áldozatra gondolt, amikor becsengetett Daphne lakosztályába.
Tish nyitott ajtót és mindhármukat végigmérte.
– Daphne a szobájában van. Történt egy újabb támadás? A ’linkben azt mondta, nem,
de…
– Nem, már nem lesz több támadás.
– Elkapta – gyűltek könnyek Tish szemébe. – Miért nem árulta el, amikor felhívott?
Istenem, istenem, micsoda megkönnyebbülés. A szüleink nincsenek itt. Rávettük őket,
hogy menjenek ki és sétáljanak egyet a parkban, de…
– Tényleg beszélnem kell a nővérével.
– Persze, elnézést. Istenem, hála istennek. Maga dr. Mira? – érdeklődött Tish,
miközben befelé terelte a vendégeket a szalonba. – Daphne már mesélt magáról.
– Igen.
– Örülök, hogy eljött. Daphne azt mondja… azt mondja, hogy sokkal nyugodtabb a
közelében. Maga meg Roarke. Felismerem. Tudom, hogyan találtak rá és vitték
kórházba. Daphne testvére vagyok. Foglaljanak helyet. Ez nagyon sokat fog segíteni
neki – indult a hálószoba felé, de megtorpant. – A francba, bocsánat. Meg kellett
volna kínálnom valamivel. Van egy kis konyhánk.
– Főzök egy teát – vette le Mira a kabátját. – Szerintem Daphne is szívesen inna
egy csészével.
– Én inkább arra gondoltam, hogy bontsunk pezsgőt, de jó, legyen tea. Köszönöm.
Máris jövünk.
Eve az ablakhoz lépett és kinézett.
– Szeretem New Yorkot. Annak ellenére szeretem, hogy Knightlyhoz hasonló alakok is
laknak itt. Segített azzá lennem, aki vagyok. Befogadott.
– Még mindig szomorú vagy.
– Dallasban az utolsó napokban abban a rettenetes szobában is ki tudtam nézni az
ablakon. Csakhogy nem értettem semmit abból, amit láttam. Nem tartottam
valóságosnak. Nekem az a szoba jelentett mindent, és rémálom volt a világom. Még
azt követően sem tartottam a világomnak azt, ami odakint várt, hogy elmenekültem
onnan, hogy megöltem az apám és elmenekültem onnan. Mintha csak a képernyőn látnám.
Néha megengedte, hogy nézzem a képernyőt. Minden olyan volt. Egy szörnyekkel teli
világ. Itt is élnek szörnyek, de legalább ismerem őket. Nem félek tőlük – hunyta le
a szemét egy pillanatra. – Amikor vége ennek az egésznek… tudom, hogy hideg van, de
nem mehetnénk gyalog haza? Nem sétálhatnánk egy kicsit a hidegben és a hóban?
– Szeretnék sétálni veled.
– Ha túl sötét lenne…
– Majd felgyújtjuk az összes lámpát – lépett a felesége mellé Roarke, a vállára
tette a kezét és megcsókolta a feje búbját. – Az lesz a mi világunk.
Eve hátranyúlt és megfogta Roarke kezét. Csak akkor engedte el, amikor hallotta,
hogy nyílik a hálószoba ajtaja.
Hátat fordított a városnak, amit annyira szeretett.

EPILÓGUS
Daphne szája széle remegett és könnyek gyűltek a szemébe, de egyenesen Eve-hez ment
és elkapta a karját.
– Tish mondta, hogy elkapták az ördögöt… azt a férfit. Elkapták. Igaz ez?
– Igen.
– Jaj, istenem – karolta át Eve-et és erősen magához szorította. – Hála istennek.
Köszönöm. Már nem jöhet vissza? Már soha többé nem jöhet vissza?
– Nem, már nem fog visszajönni. Üljünk le.
Mira lépett be, kezében egy tálcával.
– Ó, dr. Mira – sietett oda hozzá Daphne és elvette tőle a tálcát. – Annyira
örülök, hogy eljött. Úgy érzem… – tette le a tálcát a kanapé elé állított
asztalkára. – Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit érzek. Mintha valami ki
akarna törni belőlem, és fogalmam sincs, mi marad utána, amikor ez megtörténik. Nem
baj, ha erről beszélek dr. Nobelnek?
– Megkért, hogy hívd egyszerűen csak Delnek – emlékeztette Tish, miközben kezdte
kitölteni a teát.
– Mert olyan kedves és aggódó. A szüleim! Tish, fel kell hívnunk őket.
– Nemsokára úgyis visszaérnek. Igyál egy kis teát, Daph. Fújd ki magad.
– Daphne – várta ki Eve, hogy Daphne felemelje a csészét és feléje forduljon. – Egy
Kyle Knightly nevű ember támadta meg. Ismeri?
– Izé… Nem, nem hiszem. Mit gondol, a férjem ismerte?
– Kétlem. Ez a férfi kamerákat rejtett el a házukban. Heteken keresztül figyelte
magukat.
– Fi… – csörrent meg a teáscsésze a csészealjon, mielőtt Daphne elengedte. –
Figyelt bennünket? Rög… rögzítette is?
– Krisztusom, micsoda beteg rohadék – tört ki Tish, miközben Mira felé nyújtotta a
teáját.
– Daphne, már korábban is arra a következtetésre jutottam, hogy Anthony Strazza
bántalmazta, megverte és megerőszakolta.
– A férjem volt. Mindent tőle kaptam. Ezért tartoztam neki…
– Ez ostobaság, Daphne! – csattant fel Tish. – Te is tudod, hogy ez ostobaság.
Daphne megrázta a fejét.
– Kérlek, Tish. Halott. A férjem volt. Nem mondhatok rosszat róla. Ezt nem várhatod
tőlem.
– Csak annyit várok, hogy elmondja az igazat – közölte annyi éllel a hangjában Eve,
hogy Daphne felkapta a fejét, és alig észrevehetően, de félelem költözött a
szemébe. – A férje bántalmazta. Verés után pedig ellátta a sérüléseit, nehogy mások
észrevegyék. Emellett megfenyegette, hogy sokkal kegyetlenebb dolgokra képes, ha
elmondja valakinek, vagy ha el akarná hagyni. A családjával is fenyegette, nehogy
szorosabb kapcsolatot ápoljon velük.
– Ez már nem számít… – kezdte Daphne.
– De igen, számít. Felvevő bekapcs. Felolvasom magának a jogait.
– Micsoda?! – pattant fel Tish. – Mi a fene!
– Hallgasson. Daphne Strazza, joga van hallgatni…  – közölte Daphne jogait Eve,
majd vett egy mély lélegzetet. – Innentől kezdve a beszélgetésünket rögzíti a
felvevő. Azért olvastam fel a Módosított Mirandát, mert ez magát is védi.
Megértette a jogait és a kötelességeit?
– Igen, de…
– Ne hazudjon. Magának és a családjának is nehezebb lesz, ha hazudik. Arról se
feledkezzen meg, hogy nálunk van Knightly vallomása. Előfordult, hogy Anthony
Strazza megütötte?
– Igen, igen, igen – hajtotta le Daphne a fejét, és hosszú haja függönyként hullott
az arca elé. – Amikor butaságot csináltam, mondtam vagy…
– Most ne csináljon butaságot. Fenyegette fizikai erőszakkal?
– Igen – takarta el kezével az arcát Daphne –, de…
– Megfenyegette, hogy bántani fogja a testvérét és a szüleit?
Daphne leejtette a kezét és hullani kezdtek a könnyei.
– Először nem. Először nem, hát nem érti? Nagyon kedves volt, figyelmes és
romantikus. Mellette különlegesnek éreztem magam, azt mondta, hogy… hogy tökéletes
vagyok. Később csináltam valamit, amivel kihoztam a sodrából. Nagyon sajnálta, hogy
megütött, nagyon sajnálta.
– Egészen addig, amíg ez meg nem ismétlődött.
– Igen. A férjem azt mondta, hogy a családom nem az igazi családom. Egyedül rá van
szükségem. Amúgy is csak a nevelőszüleim voltak, akiknek szállást és ruhát kellett
adniuk nekem. Tudtam, hogy nincs igaza, de nagyon dühös volt. Ez egyszer,
egyetlenegyszer én is dühbe gurultam. Nem megdöbbentem, nem féltem, hanem
haragudtam rá. Felpofoztam és próbáltam elszaladni. Azt kiáltoztam, hogy hazamegyek
a családomhoz. Akkor… még sohasem vert meg annyira, mint akkor. Folyamatosan ütött,
eltörte a csuklómat, és a tudtomra adta, hogy megöli őket, ha megpróbálom elhagyni.
Méghozzá úgy, hogy senki sem jön rá a gyilkosságra. Megöli a családomat, és az
egész az én hibám lesz.
– Vagyis nem hagyta el.
Daphne megrázta a fejét.
– Ha engedelmeskedtem neki, ha megtettem, amit akart, akkor csak ritkán haragudott
rám. Ha a megfelelő ruhát viseltem, ha azt mondtam, amit kellett, akkor nagyon
elégedett volt velem. Olyankor udvarias és kedves volt hozzám. Próbáltam úgy
viselkedni, hogy elégedett legyen velem.
– Csakhogy előfordult, hogy ilyenkor is bántotta.
– Biztosan az én hibám, ha egy férfi túlságosan hosszan megbámul vagy olyasmit
mond, ami nem tetszik a férjemnek. Miattam érték ezek az inzultusok. Ilyenkor meg
kellett büntetnie, hogy sohase feledkezzek meg magamról. Ha könyörögtem, hogy
hagyja abba, vagy igyekeztem odébb mászni, erősebben és hosszabban ütött.
Előfordult, hogy addig fojtogatott, amíg elájultam és csak később tértem magamhoz.
– Ezért tartott fehér selyemkötelet és fehér selyem szemtakarót az éjjeliszekrény
fiókjában.
Daphne elvörösödött; szaggatott kortyokban kapkodta a levegőt.
– Arra használta a kötelet, hogy megkötözzön vele, utána bekötötte a szememet.
Megerőszakolt és megvert. Csakhogy az nem volt erőszak, mivel én hozzá tartoztam. Ő
mondta, hogy ez nem erőszak, pedig az volt. Tudtam, de maradtam. Fogalmam sem volt,
mit tehetnék. Droidokkal figyeltetett. Mindenről tudott, amit csináltam. Azt is
tudta, mikor mentem ki a házból. Nem távozhattam, csak amikor engedélyt adott rá.
– Ez mióta tartott?
– Először a nászutunkon ütött meg. Nagyon sajnálta, de felbosszantottam azzal, hogy
a tengerparton kellettem magam és folyamatosan bámultak a férfiak.
– Ezek szerint rögtön a házassága elején kezdetét vette a bántalmazás, és azóta
tartott, egyre erősebben.
– Igen. Már nem számít. Már vége, nem igaz? Csak szeretném elfelejteni.
– Nem fogja – közölte Eve kereken. – Az éjszaka, amikor megtámadták. Feljött az
emeletre Strazzával. Akkor éppen elégedett volt magával?
– Nem – törölt le az arcáról Daphne egy könnycseppet. – Nem volt velem elégedett. A
vendégek túl sokáig maradtak, mert nem voltam jó háziasszony. Egy jó háziasszony
tudja, hogyan vessen véget az estének. Nagyon erősen szorította a karomat, és ebből
tudtam, hogy megint meg fog verni, de az ördög már ott lapult a hálószobában.
Kérem, ne kelljen megint elmondanom.
– Az ördögnek maszkírozott Kyle Knightly leütötte Strazzát, majd magára támadt. Így
történt?
– Nem tudom, ki volt, de ha maga mondja… Igen. Kérem. Nem akarok megint rágondolni.
– Ennél többre is emlékszik. Amikor tegnap kihallgattam, hazudott nekem. A hazugság
belülről emészti fel az embert. Nem fogja elfelejteni és nem tud túllépni rajta.
Knightly először magát kötözte meg, utána a férjét. Így történt?
– Igen, de engem elüldözött, miután megkötözte a férjem és arcon ütötte.
Elengedett, és egy kést… nem, nem kést, annál kisebb volt, fényesebb és élesebb.
Szóval odaszorította a férjem nyakához, és közölte velem, hogy elvágja, ha nem
veszem le a ruhámat. Azt is hozzátette, hogy lassan. Lassan vetkőzzek le. Nem
akartam. Legszívesebben elszaladtam volna, de Antbony rám förmedt, hogy „te hülye
kurva”. Ekkor megtettem. Levettem a ruhám és lefeküdtem az ágyra, mert az ördög ezt
mondta. Ekkor újra megkötözött és ütött, ütött, utána meg megerőszakolt. A fények
vörösre váltottak és füstszagot éreztem. Legalábbis azt hiszem. Azt mondta, ez a
pokol. Tűz és kénkő, kén és füst. Az ördög megvagdosott, megvert, megerőszakolt és
csak nevetett. Majd magunkra hagyott bennünket, de csak miután újra megverte a
férjemet, és ő elárulta neki a széf kombinációját.
– Mi történt, miután kiment? Amikor kettesben maradt Strazzával?
– A férjem tombolt és engem hibáztatott. Kurvának nevezett, gyenge, mocskos
kurvának. Mert hagytam, hogy az ördög lefeküdjön velem. Azt mondtam, hogy sohasem
volt ennél jobb. Próbáltam megmagyarázni a férjemnek, hogy az ördög kényszerített,
és azt mondta, megöl, ha nem dicsérem meg, de a férjem nagyon dühös volt rám. Vért
láttam az arcán, vörös volt és fekete, mint az ördögé. Utána visszajött, az ördög
visszajött és megint bántotta Anthonyt, engem meg újra megerőszakolt. Bevett egy
tablettát, megint megerőszakolt és fojtogatott. Éppen úgy, ahogy a férjem szokott,
és elájultam, és amikor magamhoz tértem, megint megerőszakolt. A férjem, az ördög.
Megint. Miért nem öl meg, miért nincs már vége? Ezután újra kiment. Azt hiszem. Azt
hiszem. Minden összekeveredett – csordultak ki a könnyei. – Minden összekeveredett.
– Mire emlékszik? Megint kiment. Mi történt utána?
– Kiment, a férjem meg úgy viselkedett, mint aki megőrült. Összetörte a széket,
vergődött, vergődött, a szék meg összetört. Vörös és fekete volt az arca, amikor
felállt abban a vörös fényben, és akkor arra gondoltam: segíts. Segíts. Fájt a
torkom, amikor beszélni próbáltam, mégis kértem: „Segíts, Anthony. Gyorsan.
Visszajön.”
– Segített magának?
– Rám vetette magát. A férjem. Az ördög. Az arca. A férjem – szorította a
halántékára az ujját Daphne. – Most a férjem az ördög, ő ver és fojtogat. Azt
mondta, ezért meg fog ölni. Végez a kurvával. A semmirekellő kurvával. Elvesztem az
eszméletem, de ezúttal végleg. Nem fogok magamhoz térni. Most véget vet az
életemnek. Utána felugrott. Harcolt az ördöggel. Láttam a fényben és a füstben,
hogy az egyik fejbe veri a másikat a vázával. A liliomok kihullottak a földre –
villant Eve felé Daphne üveges tekintete. – Ki nem állhattam az illatát. Azért
tettem liliomot a vázába, mert a férjem ezt mondta, de ki nem állhattam. A virágok
szétszóródtak a földön, és az ördög… nem, nem, a férjem is a földön hevert. Vér,
rengeteg vér. A másik meg csak nevetett és visszajött. Megint megerőszakolt. Már
nem érdekelt. Egyszerűen nem érdekelt. Érezni sem éreztem. Már nem éreztem semmit.
Aztán csend lett. Nagyon nagy csend. Sötét, csend, és felálltam. Mintha valami
szörnyű álomban lennék. Nem éreztem semmit. Csak a liliomok és a vér szagát, és ő
ott feküdt a földön. Segítenem kellett neki, hiszen a férjem. Anthony? Felállt.
Véres volt az arca. Megütött – emelte bizonytalanul az arcához a kezét. – Megütött
és hátraestem. Azt hiszem, elestem és azonnal elájultam. De magamhoz tértem.
Forgott körülöttem a szoba. Az ördög ordított és tombolva járt körbe-körbe.
Próbáltam felállni. Felálltam, de azt hiszem, rögtön újra el is estem. Megint
megütött? Nem tudom, esküszöm, hogy nem tudom. „Megöllek és mindenki azt fogja
hinni, hogy az tette, akivel lefeküdtél. Kurva. Hagytad, hogy rád másszon. Senki
sem érhet hozzád. Megöllek.”
Ezt ismételgette, miközben remegő kézzel masszírozta a szívét.
– Megöllek, megöllek, megöllek. Nem tudtam menekülni. Elestünk? Szerintem elestünk
és a kezembe akadt a váza. Elkapta a bokámat, vagy csak próbálta elkapni, már nem
tudom. Minden összekavarodott. Megütöttem. Olyan erősen ütöttem a vázával, amilyen
erősen csak tudtam. Erre abbahagyta és csend lett. Nem éreztem semmit. Csak el
akartam menni. Máshová. El az ördögtől, a liliom és a vér szagától. Utána jöttek az
angyalok… nem, maguk – javította ki magát Daphne. – Jöttek és kórházba vittek –
hüppögött. – Én öltem meg. Én öltem meg a férjemet – gömbölyödött össze zokogva. –
Sajnálom. Sajnálom, Tish. Először nem is emlékeztem rá. Esküszöm, hogy nem
emlékeztem rá. Én öltem meg.
– Hallgass – ugrott a testvére mellé Tish, és szorosan átölelte. – Hallgass, Daph.
Hívok egy ügyvédet.
– Igen, én is ezt akartam tanácsolni – szólalt meg Eve –, de várjon még vele egy
kicsit.
– Nem adok esélyt arra, hogy…
– Fogja be – parancsolt rá Eve. – Ha segíteni akar neki, akkor ölelje át. Daphne,
maga ölte meg Anthony Strazzát?
– Igen, igen. Sajnálom.
– Önvédelemből végzett Anthony Strazzával. A vallomása egybevág a nyomozás során a
tetthelyen begyűjtött bizonyítékokkal. A részletes beszámolója megerősíti Kyle
Knightly vallomását. Hívja fel Randall Wythe-t. Lehet, hogy azt tanácsolja,
fogadjon másik ügyvédet, olyat, akinek van bűnügyi tapasztalata, de jegyzőkönyvbe
ki merem jelenteni, hogy nem fognak vádat emelni maga ellen.
– De… Én…
– Kyle Knightly megtámadta és megerőszakolta. Ezt követően Anthony Strazza is
megtámadta, megverte és életveszélyesen megfenyegette. Szerintem dr. Mira is
alátámasztja, hogy pánikba esett, összezavarodott és csakis a túlélésre tudott
gondolni.
– Alátámasztom – erősítette meg Mira.
– Az itt elhangzottak egybevágnak a helyszínen látottakkal, a többi kihallgatáson
elhangzottakkal és a vezető törvényszéki szakértő következtetésével. Holnap
keressen fel a kapitányságon az ügyvédjével, és vegyük át még egyszer a
történteket. Jelen lesz a helyettes államügyész. Akkor hivatalosan önvédelemnek
minősítjük az esetet.
Daphne, aki még mindig Tishbe kapaszkodott, Eve-re emelte a tekintetét.
– Nem tartóztat le?
– Miért tartóztatnám? Mert brutális támadástól, halálos fenyegetéstől védte magát?
Nem. Felvevő kikapcs.
Eve felemelte a már kihűlt teáját és egyetlen korttyal felhajtotta, hogy
megnyugtassa vele az idegeit.
– Sokan állnak maga mellett. Ezt ne felejtse. Mint ahogy azt sem, hogy Anthony
Strazza előbb-utóbb túlságosan messzire ment volna. Maga csak megakadályozta, hogy
így történjen, és ez nem bűncselekmény. Nem bűn. Nem rossz.
– Emlékszem rá, hogy megütöttem. Ezzel álmodtam és féltem elmondani. Abban akartam
hinni, hogy csak álom. Féltem beszélni róla.
– Eltart majd egy ideig, mire ez a félelem megszűnik, viszont az első lépést már
megtette.
Eve felállt. Tish is felállt vele.
– Hallania kellett, ahogy jegyzőkönyvben mindent bevall. Az ő érdekében.
– Hallanom kellett, ahogy jegyzőkönyvben mindent bevall.
Tish előrelépett és kezet nyújtott.
– Köszönöm.
– Csak a munkámat végeztem.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ne lennénk az adósai. Holnap mindnyájan bemegyünk.
Elkísérjük a nővéremet. Dr. Mira jelen lehet?
– Igen, és ott leszek – biztosította Mira. – Most is maradok még egy kicsit. Jó
lesz így, Daphne?
– Igen, igen, kérem. Érzem… feltört belőlem és érzem. Még mindig bizonytalan
vagyok. Beleegyezem a hazugságvizsgálatba, Dallas hadnagy. Beleegyezem, ha ez
segít.
– Magam is elég jó hazugságvizsgáló vagyok, akárcsak Mira. Vagy ez az ember.
Beszéljék meg, mikor ér rá holnap dr. Mira és mikor tudnak bejönni.
– Maga is ott lesz?
– Ott. Túlesik rajta, Daphne. Most mennünk kell – fordult a férje felé Eve.
A felvonóban Roarke átkarolta Eve-et, és érezte, hogy a felesége még mindig remeg.
Nem szólt semmit, csak ölelte, amíg ki nem léptek a kabinból.
– Tudtad. Már azelőtt tudtad, hogy megkezdted Knightly kihallgatását.
– Aha.
– Mikor vált világossá?
– Már a helyszínt látva felmerült bennem a lehetőség. A Morrisszal folytatott
beszélgetés még inkább elgondolkodtatott. Csak így volt értelme a dolognak. Mármint
úgy értem, ha a nő végzett vele. Miután jobban megismertem Strazza és a felesége
jellemét, világossá vált előttem, hogy csakis ő tehette és kezdtem hajlani az
önvédelem vagy a hirtelen felindulás felé.
– Ettől szomorodtál el annyira.
– Ezt magam sem tudom. Úgy éreztem, mintha…
– Cserbenhagyásnak és árulásnak érezted – fejezte be Roarke a mondatot, oda sem
figyelve a szolgálatkész ajtónállóra, aki kinyitotta előttük a kocsi ajtaját.
– Amikor összeraktam a darabokat, mintha tükörbe néztem volna. Mintha egyszerre túl
sok visszhangot hallanék. Szükségem volt Daphne vallomására, hogy így vagy úgy, de
megoldódjon a helyzet.
Roarke megcsókolta, besegítette a kocsiba, majd megkerülte a járművet és elfoglalta
a vezetőülést.
– Csak annyira gyilkos, mint te kislánykorodban.
– Nem. Ha csak bekattant volna, akkor igyekszem a labilis, megrendült
idegállapotára fogni a történteket, és nem is tévedek. Csakhogy folyamatosan azt
kérdeztem magamtól, miatta történt mindez, a körülmények okozták, vagy csak én
látom így a dolgot.
– Mindhárom. A múltad miatt tisztábban láttad és megértetted a körülményeket és a
lányt. Elmondhatatlanul büszke vagyok rád. Most nehogy azt mondd, hogy ez a munkád
– tette hozzá, mielőtt Eve megszólalhatott volna. – Mert itt többről volt szó.
Strazza volt az áldozat, akivel foglalkoztál, viszont a feleségét is minden
szempontból áldozatnak tekintetted. Feltártad az igazságot, ugyanakkor kiálltál
mellette. Akinek nagy szüksége volt erre.
– Túljut rajta.
– Szerintem is túl fog.
– Akárcsak Patrickék, habár nagyon megrázza majd őket az igazság. Alapjaiban
rengeti meg a világukat.
– Ahogy azt már mondtad, ott vannak egymásnak. Ahogy mi is itt vagyunk – csókolta
meg Eve kezét Roarke. – Szeretnék sétálni veled egy kicsit.
– Amíg félig jéggé nem fagyunk, aztán majd kiolvadunk a hálószobai kandalló előtt.
– Mi lenne, ha a tűz előtt ülve kicsit be is csípnénk, utána meg megnéznénk, hogy
mi lesz?
– Tudom, mi lesz utána, és egy cseppet sem bánom.
Eve már sokkal nyugodtabban nézett ki az ablakon. A hó megfeketedett a járda
mellett, az emberek siettek és még mindig idegesítette a forgalom. A kürtszó és a
harsogó reklámléghajók.
A város, amit annyira szeretek, gondolta. Az otthonom. Ahol remekül érzem magam.
 

{1} Szabó Lőrinc fordítása

{2} Kosztolányi Dezső fordítása