A legnagyobb huszadik századbeli amerikai

zsidó írók – Henry Roth, Bellow, Malamud,

Singer és Philip Roth – között tartja számon
a világ Chaim Potokot, aki az irodalmi
doktorátust megszerezve ortodox rabbiként
működött szerte a világon Ausztráliától Dél-
Koreáig. Első regénye, A kiválasztott, mely
nyomban hatalmas sikert aratott, a kelet-
európai közösség sajátos életformáját
továbbörökítő New York-i hászidok különös
világában játszódik, s a vallásos zsidóság
két nemzedékének, az apjával s ugyanakkor
önmagával viaskodó fiúnak állít
szívbemarkoló és felejthetetlen emléket.

1
 CHAIM POTOK

A kiválasztott

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ
Budapest, 2004

2
 A mű eredeti címe:
THE CHOSEN

Édesapám,
Kepets István
(Noách Jichák ben Chájim) z"l
emlékére
Kepets András

Fordította:
DEZSÉNYI KATALIN

Szerkesztette:
SÁRKÖZY ELGA

Szakmailag ellenőrizte:
RÓNA ASER és VÁRADY SOMA

Borító:
TABÁK MIKLÓS

Copyright © Chaim Potok, 1967

Hungarian translation © Dezsényi Katalin, 2001
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004

ISBN 963 9602 46 9

3
TARTALOM
ELSŐ KÖNYV
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
MÁSODIK KÖNYV
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
HARMADIK KÖNYV
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A SZERZŐRŐL

4
A regény szereplői és eseményei a szerző képzeletének szülöttei. Ha
élő vagy holt személyekhez bárminemű hasonlóságot mutatnak a
múltban vagy jelenben, a hasonlatosság véletlen műve.

Hálás köszönetem dr. Israel Charnynek, Mrs. Jonas Greenfieldnek,

Raphael Posner rabbinak és dr. Aaron Rosennek, akik nagy
segítséget nyújtottak kutatómunkámban.
C. P.

5
 Amikor a pisztráng kiugrik a vízből, hogy bekapja a legyet, s
horogra akadva nem úszhat tovább szabadon, küzdeni kezd, csapkod,
ficánkol, és néha elszabadul. Persze, sokszor nem tud megküzdeni a
helyzettel.
Hasonlóképpen küzd az ember is a környezetével, a horgokkal,
melyeken fennakad. Néha diadalmaskodik rajtuk, néha nem. A világ
csak a küszködést látja, és természetszerűleg félreérti. A szabadon
ficánkoló hal nemigen fogja fel, mi történik a másikkal, amelyik
horogra akadt.
KARL. A. MENNINGER

Igaz boldogság
Nem az, ha sok barátod van,
Hanem ha kiderül, jól választottál.
BEN JONSON

6
 ELSO KONYV

Fia voltam apámnak...

És ő tanított, mondván,
„Kapaszkodjon szíved a szavaimba... ”
PÉLDABESZÉDEK KÖNYVE

7
 ELSO FEJEZET

Életünk első tizenöt esztendejében alig öt háztömbnyire laktunk

Dannyvel, mit se tudva egymásról.
Danny tömbjét ellepték apja hívei, komor ruházatú, orosz hászid
zsidók, akik magukkal hozták szülőföldjükről szokásaikat és
szellemiségüket. Szamovárból itták a teát, lassan kortyolva szűrték
át a fogaik közé szorított kockacukron; csak hazai ételeket ettek,
nagy hangon beszéltek, néha oroszul, de leggyakrabban orosz-jiddis
keverék nyelven, és tűzön-vízen át követték Danny apját.
Egysaroknyira tőlük egy másik hászid szekta élt, Lengyelország
déli részéből való zsidók, akik fekete kalapban, hosszú, fekete
kaftánban, fekete szakállal, fekete pajesszal kísértetként rótták
Brooklyn utcáit. Ezeknek a zsidóknak külön rabbijuk volt, külön
uralkodójuk, aki egészen a Báál Sém Tovig, a hászidizmus
tizennyolcadik századi megalapítójáig vezette vissza családja
rabbinikus dinasztiáját, s akire mindenki úgy tekintett, mint Isten
földi helytartójára.
Három-négy hasonló jellegű hászid szekta lakta a környéket,
ahol Danny meg én felnőttünk, mindegyiknek megvolt a maga
külön rabbija, a maga kis zsinagógája, a maga szokásai, a maga hű
követői. Sábátkor vagy ünnepnapok reggelén a gyülekezetek tagjai
megindultak saját zsinagógájuk felé, ki-ki a megszokott viseletében,
hogy végre a rabbija irányításával imádkozhasson, feledve a hét
fáradalmait, a pénzért folytatott hajszát, amelyre szükség volt, hogy
népes családjukat táplálni tudják a Válság végtelennek tűnő
esztendeiben.
Williamsburg járdáit repedezett betonkockák borították, az
úttestet aszfalt, ami megolvadt a fullasztó nyárban, és hepehupásra
fagyott a kemény teleken. A házak többnyire barna kőből épültek,
szorosan egymáshoz préselődve, két-három emeletnél egyik sem
volt magasabb. Zsidók, írek, németek laktak ezekben a házakban,
meg néhány spanyol polgárháborús menekült család, amely még a
második világháború kitörése előtt, Franco diktatúrája elől keresett
itt menedéket. A legtöbb boltot gójok vezették, de egyes üzletekben
ortodox zsidók, a környékbeli hászid gyülekezetek tagjai voltak a
Á
8
tulajdonosok. Álltak a pult mögött fekete kapedliben, hosszú
szakállal, pajesszal, próbálták összekaparni szerény megélhetésüket,
s közben a sábátról meg az ünnepekről álmodoztak, amikor majd
lehúzhatják a redőnyt, és minden figyelmüket az imádság, a rabbi,
Isten felé fordíthatják.
Minden ortodox zsidó jesivába, a zsidó hitközség iskolájába
járatta fiúgyermekét, ahol reggel nyolc-kilenctől délután öt-hatig
folyt a tanítás. Péntekenként délben egykor eresztették szélnek a
tanulókat, hogy legyen idejük felkészülni a sábátra. Az ortodoxok
számára kötelező volt a zsidó neveltetés – és mert ez itt Amerika és
nem Európa, kötelező volt az angolszász iskola elvégzése is –, ezért
minden gyerekre dupla teher nehezedett: délelőtt héber-, délután
angoltanulmányok. Az intellektuális kiválóság mércéjét azonban a
hagyomány és a hallgatólagos közmegegyezés egyetlen területre, a
Talmud tanulmányozására szűkítette le. A Talmud értése-
értelmezése volt minden jesivanövendék hőn áhított célkitűzése –
ez lévén a kimagasló teljesítmény garanciája.
Danny az apja irányítása alatt álló kis jesivába járt. Én
Williamsburg környékétől távolabb, abban a Crown Heights-i
jesivában tanultam, ahol apám tanított. Ezt a jesivát eléggé lenézték
azok, akik a többi brooklyni zsidó iskolába jártak: itt ugyanis a
kötelező minimumnál több angol tárgyat tanítottak, a zsidó tárgyak
közül pedig nagyobb súlyt fektettek a héberre, mint a jiddisre. A
tanulók többnyire azoknak az emigráns zsidóknak a gyerekei közül
kerültek ki, akik nem akarták beskatulyázni magukat a brooklyni
zsidó hitközségi iskolák szűk gettómentalitásába.
Danny és én talán soha meg nem ismerjük egymást – vagy
egészen más körülmények között –, ha Amerika nem lép be a
második világháborúba, és ez nem kelti fel a zsidó hitközség néhány
angoltanárában a vágyat, hogy megmutassa a keresztény világnak: a
jesivanövendékek a tanulás hosszú órái ellenére fizikailag éppoly
rátermettek, mint bármely más amerikai iskolás. Ennek
bizonyítására odáig mentek, hogy ligákba szervezték a környékünk
és más közeli zsidó hitközségek iskoláit, és az iskolák minden
második héten különféle sportágakban játszottak egymás ellen. Én
az iskolai baseballválogatottba kerültem be.
Egy kora júniusi vasárnap délután tizenöt tagú csapatunk
találkozott a tornatanárunkkal az iskola udvarán. Meleg nap volt,
szikrázott a napfény az udvar betonján. A tornatanár, alacsony,
tagbaszakadt ember, harmincas éveinek elején járt. Délelőttönként
egy közeli állami gimnáziumban tanított, és keresetét kiegészítendő,

9
a mi jesivánkban tanított délutánonként. Fehér pólót, fehér
nadrágot és fehér pulóvert viselt, és amilyen esetlenül állt kerek,
kopaszodó fején a kis fekete kapedli, nyilvánvaló volt, hogy
egyáltalán nem hordja rendszeresen. Valahányszor hangsúlyozni
kívánt valamit beszéd közben, jobb öklével bal tenyerébe csapott.
Ruganyosan járt, mint egy bokszoló a ringben, és odavolt a profi
baseballért. Két éve nevelgette a baseballcsapatunkat, és türelem,
szerencse, némi kemény rafinéria, valamint számos,
tenyércsapkodással kísért szónoklat elegyével (a szónoklatok célja
az volt, hogy hazafias tudatra ébredve átérezzük a sport és a fizikai
állóképesség fontosságát háborús időkben) elérte, hogy az
eredetileg tizenöt kétbalkezesből álló csapatunk ligánk éllovasa
legyen. Mr. Galanternek hívták, és egyikünk sem értette, hogyhogy
nem csatázik valahol a háborúban.
A csapattal töltött két évem alatt egész jó második alapponti
védő vált belőlem. Egy gyors, alulról indított adogatást is
kidolgoztam, ami lendítésre csábítja az ütőjátékost, ám a labda az
utolsó pillanatban csavarodva leesik az ütő alá, és így ütőhiba lesz a
vége. Mr. Galanter a meccs elején engem mindig a második
alappontra tett védekezni, és csak nagyon kiélezett helyzetekben
lettem én az adogató, mivel – amiként egyszer kifejtette: – Az én
baseballfilozófiám a gyémántterület biztos védelmén alapszik.
Azon a délutánon a kiírás szerint egy szomszédos liga nyertes
csapatával kellett játszanunk. Egy olyan csapattal, amelyik vad,
támadó ütéseiről és gyenge védekezéséről volt híres. Mr. Galanter
kijelentette, hogy számít a gyémánt védelmére mint erős védelmi
vonalra. A melegítés alatt, amíg csak a mi csapatunk volt a pályán,
jobb öklét bal tenyerébe csapva ránk kiáltott, hogy alkossunk erős
védelmi vonalat.
– Csak semmi rés! – kiabálta a kezdőpont közeléből. – Csak
semmi rés, halljátok? Goldberg, ez neked erős védelmi vonal?
Zárkózz! Egy csatahajó elférne közted és Malter között... ez az!
Schwartz, mit csinálsz, ejtőernyősökre vársz? Ez itt baseball, az
ellenség a földön támad! Az a dobás széles volt, Goldberg! Dobjál
úgy, mint egy mesterlövész! Add neki megint a labdát! Dobni! Jó!
Mint egy mesterlövész! Nagyon jó! Védjétek keményen a gyémántot!
Csak semmi védelmi rés ebben a csatában!
Ütöttünk, dobtuk körbe a labdát, és sütött a nap, meleg volt,
lágy, boldog előérzete a nyárnak, és nagy izgalom a meccs miatt.
Nagyon akartunk nyerni, részben magunk miatt és különösen Mr.
Galanter miatt, mivel mindannyian megkedveltük ökölcsapkodós

10
őszinteségét. A zsidó hitközségi iskolákban tanító rabbik számára a
baseball istentelen időpocsékolásnak számított, a jesivában töltött
nap asszimilációs veszedelmet sejtető angol részének. De a legtöbb
hitközségi iskola diákjainak szemében egy ligaközi
baseballgyőzelem alig egy hajszállal bírt kisebb jelentőséggel, a jeles
osztályzatnál Talmudból, mivel egy baseballdiadal
megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka volt az ember amerikai
voltának, és a háború utolsó éveiben egyre fontosabbá vált
számunkra, hogy hű amerikainak számítsunk.
Mr. Galanter tehát ott állt, közel a kezdőponthoz, utasításokat és
biztató szavakat kiabált, mi pedig ütöttünk, és passzoltuk körbe a
labdát. Lejöttem a pályáról egy pillanatra, hogy hozzáigazítsam a
szemüvegemet a játékhoz. Teknőckeretes szemüvegem volt, és játék
előtt mindig behajlítottam a szárát, hogy a szemüveg szorosan a
fejemhez tapadjon, és ne csússzon le az orrnyergemen, amikor
izzadni kezdek. A szárak behajlításával mindig vártam a meccs
kezdetéig, mert meghajlítva nyomott a fülem mögött, és a fájdalmat
egy pillanattal sem akartam tovább érezni, mint ameddig szükséges.
Minden meccs után napokig fájt a fülem mögött, de azt gondoltam,
ez még mindig jobb, mintha állandóan tologatnom kéne a
szemüveget az orrnyergemen, vagy esetleg hirtelen leesne a játék
egy fontos pillanatában.
Davey Cantor, a cseréink egyike a kezdőpont mögötti
dróthálónál állt. Alacsony srác volt, kerek arcú, sötét hajú, kerek
bagolyszemüveggel és igen jellegzetes sémi orral. Nézte, ahogyan
rögzítem a szemüvegem.
– Úgy látom, jó formában vagy, Ruven – szólt hozzám.
– Kösz.
– Mindenki jó formában van.
– Jó meccs lesz.
Rám meredt szemüvegén keresztül. – Gondolod? – kérdezte.
– Persze, miért ne?
– Láttad őket játszani, Ruven?
– Nem.
– Gyilkosok.
– Na persze – mondtam.
– De, tényleg. Kegyetlenek.
– Te láttad őket?
– Kétszer. Gyilkosok.
– Mindenki nyerni akar, Davey.

Ő Ú
11
 – Ők nem csak a győzelemért játszanak. Úgy játszanak, mintha
ez lenne a Tízparancsolatból az első.
Nevettem. – Az a jesiva? Ugyan már, Davey!
– Ez az igazság.
– Na persze – hagytam rá.
– Saunders rabbi parancsba adta nekik, hogy nem veszíthetnek,
mert az szégyent hozna a jesivájukra vagy ilyesmi. Tudja fene. Majd
meglátod.
– Hé, Malter! – kiáltott Mr. Galanter. – Mit csinálsz? A padon
akarod végigülni?
– Majd meglátod – mondta Davey Cantor.
– Na, persze – vigyorogtam. – A szent háború!
Nézett rám.
– Játszol? – kérdeztem.
– Mr. Galanter azt mondta, lehetek a második alappontnál, ha
neked kell adogatnod.
– Na, akkor sok szerencsét!
– Hé, Malter, itt háború folyik, ne feledd!
– Nem, uram! – feleltem, és futottam vissza a második
alappontnál lévő helyemhez.
Passzoltuk körbe a labdát még néhány percig, aztán én
odamentem a kezdőponthoz, hogy gyakoroljam egy kicsit az ütést.
Ütöttem egy hosszút a pálya bal oldalára, aztán egy gyorsat az egyik
belső védőhöz, aki szépen elkapta, és odahajította az első
alapponthoz. Nekikészültem az ütővel a következő lendítésnek,
amikor valaki megszólalt: – Itt vannak! – Vállamra vettem az ütőt, és
láttam, hogy feltűnik az ellenfél csapata a háztömb mögül, és
bejönnek a fiúk az udvarra. Davey Cantor idegesen rugdalta a
kezdőpont mögötti dróthálót, majd overallja zsebébe dugta a kezét.
Tágra nyílt szeme komor volt bagolyszemüvege mögött.
Néztem, ahogy jönnek be az udvarra.
Tizenöten voltak, egyforma öltözetben: fehér ing, sötét nadrág,
fehér pulóver és kis fekete kapedli. Hajuk igazi ortodox módon
kopaszra nyírva, kivéve a fülük közelében, ahonnan az érintetlen haj
burjánzó, hosszú pajeszban omlott le. Némelyiküknek pelyhedzett a
szakálla, létért küzdő szőrpamacsok, melyek különálló kis
csomókban meredeztek az állukon, állkapocscsontjukon és felső
ajkukon. Mindegyikük viselte a hagyományos fehérneműt az inge
alatt, valamint a ciciszt. A hosszú rojtok a fehérnemű négy sarkához
voltak erősítve, és az övük felett buktak elő, járáskor a nadrághoz
ütődve. Ezek voltak az igazi ortodoxok, szó szerint követték a bibliai

12
parancsot: Valahányszor ránéztek, emlékezzetek, ami a rojtokra
vonatkozik.
Ezzel szemben a mi csapatunknak nem volt egységes szerelése,
mindenki azt viselte, ami jólesett: overallt, rövid gatyát, nadrágot,
pólóinget, melegítőfelsőt vagy akár atlétatrikót. Volt, aki viselte a
hagyományos fehérneműt, volt, aki nem. Semelyikünk sem hordta a
rojtokat a nadrágon kívül. Egyedül a kis fekete kapedli volt az, amit
mi is mind viseltünk.
Odajöttek a kezdőpont mögötti drótháló első alapponti
oldalához, és csendes fekete-fehér tömegben álltak ott, kezükben az
ütőkkel, kesztyűkkel és labdákkal. Néztem őket. Én nem találtam
őket olyan ijesztőnek. Láttam, ahogy Davey Cantor megint rúg
egyet a dróthálóba, majd eljön a harmadik alapponti vonalig, s
közben idegesen dörzsöli kezét az overalljához.
Mr. Galanter mosolyogva, ruganyos léptekkel feléjük indult,
kapedlije csúszkált kopaszodó fején.
A játékosok fekete-fehér tömegéből kivált egy ember, és
előrelépett. Ránézésre húszas éveinek végén járhatott. Fekete ruhát
viselt, fekete cipőt és fekete kalapot. Fekete szakálla volt, a hóna
alatt egy könyvet tartott. Nyilvánvalóan rabbi volt, és csodálkoztam,
hogy a jesiva sportedző helyett egy rabbira bízta a csapat vezetését.
Mr. Galanter odament hozzá, és a kezét nyújtotta.
– Kezdhetjük a játékot – szólalt meg a rabbi jiddisül, nyilvánvaló
közönnyel rázva meg Mr. Galanter kezét.
– Rendben – válaszolt mosolyogva Mr. Galanter angolul.
A rabbi végignézett a pályán. – Maguk már játszottak? –
kérdezte.
– Hogy érti? – kérdezte Mr. Galanter.
– Bemelegítettek?
– Igen, természetesen.
– Szeretnénk bemelegíteni!
– Hogyan? – kérdezte Mr. Galanter ismét, meglepetten.
– Maguk melegítettek, most mi jövünk.
– Nem melegítettek be a saját pályájukon?
– De igen.
– Nos, akkor...
– De ezen a pályán még sosem játszottunk. Kérünk néhány
percet.
– Hát... – szólt Mr. Galanter – nincs sok időnk. A szabály az, hogy
minden csapat a saját otthonában melegít.
– Öt percet kérünk – erőszakoskodott a rabbi.

13
 – Hát... – Mr. Galanter már nem mosolygott. Azt szerette, ha a
saját pályánkon azonnal belevágunk a meccsbe. Hogy ne álljunk le,
mondta.
– Öt perc – mondta a rabbi. – Küldje le a pályáról a csapatát.
– Hogyan?
– Nem tudunk melegíteni, ha az emberei a pályán vannak.
Küldje le őket a pályáról.
– Nos... – kezdte Mr. Galanter, aztán megakadt. Gondolkodott
egy ideig. A rabbi mögött a játékosok fekete-fehér tömege szinte
mozdulatlanul állt, várakozva. Davey Cantor az udvar betonját
rugdosta. – Nos, rendben. Öt perc. Csak öt perc, mostantól mérve.
– Küldje le a pályáról az embereit – szólt a rabbi.
Mr. Galanter komoran nézett a pálya irányába, kicsit letörtnek
tűnt. – Mindenki jöjjön le! – kiáltotta, nem túl hangosan. –
Szeretnének öt percet melegíteni. Gyerünk, gyerünk, mozgásban
tartani azokat a karokat! Tartsátok melegen őket! Dobálni egy kicsit
a kezdőpont mögött! Mozgás!
A játékosok leballagtak a pályáról.
A drótháló közelében lévő fekete-fehér tömeg nem mozdult. A
fiatal rabbi megfordult, és szembenézett a csapatával.
Jiddisül szólt hozzájuk: – Öt percre miénk a pálya. Ne felejtsétek,
miért és kiért játszunk!
Azzal odébb lépett, és a fekete-fehér tömeg tizenöt külön
játékossá vált szét, akik gyorsan a pályára mentek. Egy magas fiú, a
haja seszínű, keze-lába hosszú, csupa csont, odaállt a
kezdőponthoz, és ütni kezdte a labdákat a játékosoknak. Ütött
néhány könnyű gurulóst és gyertyát, a védők meg bátorítólag
kiabáltak egymásnak jiddisül. Rémesek voltak: könnyű, guruló
labdákat ejtettek el, pontatlanul és magasan dobálták a labdát.
Odanéztem a fiatal rabbira. Az leült egy padra a drótháló közelében,
és a könyvét olvasta.
A drótháló mögött volt egy széles terület, ahol Mr. Galanter
dobálta körbe a labdákat, megdolgoztatott minket.
– Tartsátok mozgásban a labdát! – ment az ökölcsapkodás. –
Senki se hagyja ki ezt a tűzharcot! Soha nem szabad lebecsülni az
ellenfelet!
Arcán azonban széles mosoly ült. Most, hogy ténylegesen látta a
másik csapatot, nem látszott aggódni a meccs kimenetelét illetően.
Két labda között arra gondoltam, hogy kedvelem Mr. Galantert, és
eltűnődtem, miért használ állandóan háborús kifejezéseket, és hogy
miért nem szolgál a hadseregben.

14
 Davey Cantor ment el mellettem, egy lába között elgurult labdát
üldözött.
– Na, a kis gyilkosok – vetettem oda neki.
– Majd meglátod – mondta, miközben lehajolt a labdáért.
– Persze.
– Főleg azt, amelyik most üt. Meglátod.
Szállt visszafelé a labda, elkaptam szépen, és egyből dobtam is
vissza.
– Ki az, aki most üt? – kérdeztem.
– Danny Saunders.
– Már megbocsáss, de ki az a Danny Saunders?
– Saunders rabbi fia – felelt Davey Cantor, és pislogott egyet.
– Le vagyok nyűgözve.
– Majd meglátod – azzal Davey Cantor elrohant a labdájával.
Apám, aki egyáltalán nem rajongott a hászid közösségekért és
azok rabbi kegyuraiért, mesélt nekem Isaac Saunders rabbiról és a
fanatizmusról, ahogyan a rabbi uralkodott emberein, és eldöntötte a
zsidó törvények kérdéseit.
Láttam, hogy Mr. Galanter az óráját nézi, majd kibámul a pályán
lévő csapatra. Nyilvánvalóan lejárt az öt perc, de a játékosoknak
eszük ágában sem volt, hogy elhagyják a pályát. Danny Saunders az
első alappontnál volt most, és megfigyelhettem, milyen jól használja
hosszú karját és lábát: úgy nyújtózkodott és úgy ugrott, hogy a
legtöbb feléje jövő pontatlan labdát el tudta kapni.
Mr. Galanter odament a fiatal rabbihoz, aki még mindig a padon
ült és olvasott.
– Öt perc – szólt.
A rabbi felnézett a könyvéből. – Hogyan?
– Letelt az öt perc.
A rabbi elnézett a pálya irányába. – Ennyi! – kiáltotta jiddisül. –
Ideje játszani! – azzal tekintetét a könyvre vetette, és visszatért az
olvasáshoz.
A játékosok egy-két percig még dobálták körbe a labdát, majd
lassan lejöttek a pályáról. Danny Saunders haladt el mellettem, még
rajta volt első alapponti védőkesztyűje. Jóval magasabb volt nálam,
és ellentétben az én nagyjából hétköznapi, de szabályos
vonásaimmal és sötét hajammal, az ő arca olyan volt, mintha kőből
vésték volna ki. Arca, álla, pofacsontja kemény, szögletes vonalakból
állt össze, orra hegyes és egyenes, telt ajka az orr alatti
középpontból meredeken ívelt előre, majd leereszkedett, túlságosan
is széles szájat formálva. A szeme mélykék, az állán, állkapcsán és

15
felső ajkán meredező szórványos szőrcsomók, csaknem kopaszra
nyírt haja és a pajesza mind homokszínű. Mozgása lazának,
hanyagnak tűnt, csupa kéz és láb, jiddisül szólt egyik csapattársához
és észre sem vett, ahogy elhaladt mellettem. Megjegyeztem
magamban, hogy ki nem állhatom ezt a hászid
felsőbbrendűsködését, és hogy milyen jó lenne legyőzni a csapatával
egyetemben ma délután.
A bíró, egy két háztömbnyire lévő hitközségi iskola tornatanára
összehívta a két csapatot, hogy kijelölje, melyik fog először támadni.
Néztem, ahogy feldob egy ütőt a levegőbe. Valaki a másik csapatból
elkapta, és majdnem el is ejtette.
Miközben folyt az ütővel a választás, Davey Cantor jött oda, és
megállt mellettem.
– Mit gondolsz? – kérdezte.
– Felfújt hólyagok – mondtam neki.
– Hogy játszanak szerinted?
– Pocsékul.
– Gyilkosok.
– Ugyan már, Davey!
– Majd meglátod – nézett rám Davey Cantor komoran.
– Az előbb láttam.
– Nem láttál semmit.
– Persze – mondtam. – Maga Elijáhu próféta fog náluk adogatni a
kiélezett helyzetekben.
– Én nem viccelek! – közölte megbántottam
– Még hogy gyilkosok, ugyan már – mondtam, és nevettem.
A csapatok kezdtek szétoszlani. A választást elvesztettük, és ők
úgy döntöttek, hogy először ütnek. Szaladtunk a pályára, én
elfoglaltam helyemet a második alappontnál. Láttam, hogy a fiatal
rabbi a drótháló közelében ül a padon, és olvas. Dobáltuk körbe a
labdát egy percig, Mr. Galanter a harmadik alappontnál állt, és
biztató szavakat kiabált felénk. Meleg volt, izzadtam egy kicsit, és
remekül éreztem magam. Aztán a bíró elfoglalta a helyét az adogató
mögött, és kérte a labdát, amit valaki odadobott neki. A bíró átadta
az adogatónak, és azt kiáltotta: – Tessék! Játék indul! – Mindenki
elfoglalta a helyét.
– Goldberg, mozdulj beljebb! – süvöltötte Mr. Galanter, és Sidney
Goldberg, a belső védőnk két lépéssel előrébb jött, kicsivel közelebb
a harmadik alapponthoz. – Jó, rendben! – szólt Mr. Galanter. –
Keményen tartani a belső területet!

16
 Egy alacsony, vékony fiú lépett a kezdőponthoz, ott állt összezárt
lábbal, ütőjét borzalmas módon tartotta a feje fölött. Fémkeretes
szemüvege elgyötört, öreguras ábrázatot kölcsönzött az arcának.
Vadul lendített az első adogatásnál, és a lendítés erejétől teljesen
körbefordult. Pajesza föllibbent, és majdnem vízszintes kört írt le a
feje körül. Aztán a fiú visszanyerte az egyensúlyát, és újra felvette
pozícióját a gumilapnál, alacsony, sovány fiú, két lába összezárva, az
ütőt borzalmas fogással tartotta a feje fölött.
A bíró hangosan, érthetően bemondta az ütőhibát, én meg
láttam, ahogy Sidney Goldberg rám néz, és szélesen vigyorog.
– Ha így tudja a Talmudot is, halál fia! – szólt Sidney Goldberg.
Visszavigyorogtam rá.
– Tartsátok keményen a belső területet! – kiáltotta Mr. Galanter a
harmadik alappontról. – Malter, kicsivel balra! Jó!
A következő dobás elég magasan jött, a fiú feléje vágott, elejtette
az ütőjét, és a kezére esett. Sidney Goldberg és én megint
összenéztünk. Sidneyvel egy osztályba jártam. Hasonló alkatúak
voltunk, vékonyak és ruganyosak, eléggé nyakiglábak. Sidney nem
tanult nagyon jól, viszont kiváló belső védő volt. Ugyanabban a
háztömbben laktunk, és jó haverok voltunk, ha nem is
kebelbarátok. Trikó és overall volt rajta, a négyszögletű ruhaneműt
nem viselte. Rajtam világoskék ing volt és sötétkék munkásnadrág, a
négyszögletű ruhadarab az ingem alatt.
Az alacsony, vékony fiú megint visszakerült a gumilaphoz,
összezárt lábbal állt, ütőjét ugyanolyan borzalmasan tartotta. A
következő dobást elengedte, ezt a bíró ütőhibának könyvelte el.
Láttam, hogy a fiatal rabbi felnéz egy pillanatra a könyvéből, majd
folytatja az olvasást.
– Még két ilyet! – kiáltottam biztatólag az adogatónak. – Még
kettőt, Schwartzie! – és magamban hozzátettem, na, a kis gyilkosok!
Láttam, ahogy Danny Saunders odamegy a fiúhoz, akit most
pontoztak ki a támadó csapatból, és mond neki valamit. A fiú
fájdalomtól meggyötörten nézett maga elé. Leszegett fejjel ment a
drótháló mögé. Egy másik alacsony, vékony fiú foglalta el a helyét a
kezdőpontnál. Körülnéztem, Davey Cantort kerestem, de nem
találtam sehol.
A most ütő srác pontatlanul lendített az első két dobásnál,
mindkettőt elvétette. A harmadik adogatásnál ismét lendített, és
hallottam a csattanást, ahogy az ütő találkozik a labdával, majd
láthattam, amint a labda lendületesen, egyenes vonalban Sidney
Goldberg felé száll, aki elkapta, bizonytalankodott egy kicsit, de

17
végül is sikeresen megtartotta a kesztyűjében. Odahajította nekem a
labdát, mi meg körbedobtuk. Láttam, leveszi a kesztyűt, és
rázogatja a bal kezét.
– Ez fájt – közölte vigyorogva.
– Szépen elkaptad – mondtam neki.
– Pokolian fájt – mondta, azzal visszavette a kesztyűt.
A most következő ütőjátékosnak széles válla volt, az alakja, akár
egy medvéé. Lendített az első labdánál, elhibázta, majd a
másodiknál ismét lendített, és egyenes vonalban elküldte a labdát a
harmadik alapponti védő feje fölött a pálya bal oldalára. Gyorsan
visszazártam a második alappontra, ráálltam, és a labdáért
kiáltottam. A bal oldali védő két pattanás után felkapta a labdát, és
továbbította felém. Kicsit magasan jött a dobás, felemeltem érte a
kesztyűmet. Inkább csak éreztem, mint láttam, amint az ütőjátékos
rohan a második pont felé, és amikor kesztyűm a labdához ért,
nekem jött, mint egy kamion. A labda elment a fejem fölött, én
előreesvén, keményen az udvar betonjának ütődtem. Ő elrohant
mellettem a harmadik alappont felé, rojtjai libegtek mögötte,
kapedlijét jobb kézzel fejéhez fogta, hogy le ne essen. Abe
Goodstein, az első alapponti védőnk összeszedte a labdát, és
hazaröpítette, az ütőjátékos pedig ott állt a harmadik ponton, arcán
széles vigyorral.
A jesivacsapat üdvrivalgásban tört ki, jiddisül gratuláltak
hangosan az ütőjüknek.
Sidney Goldberg segített talpra állnom.
1
– Micsoda mamzer ! – kiáltotta. – Nem is voltál neki útban!
– Huhh! – mondtam, és mélyeket lélegeztem. Felsértettem a
tenyeremet a jobb kezemen.
– Micsoda mamzer! – ismételte meg Sidney Goldberg.
Láttam, hogy Mr. Galanter berohan a pályára, hogy beszéljen a
bíróval. – Miféle játék ez? – kérdezte hevesen. – Hogy ítéli ezt meg?
– Bent van a harmadikon – jelentette ki a bíró. – A maga gyereke
útban volt.
Mr. Galanter eltátotta a száját. – Hogy mondta?
– Bent van a harmadikon – ismételte a bíró.
Mr. Galanter vitatkozni készült, aztán mégis meggondolta
magát, rám bámult. – Jól vagy, Malter?
– Minden rendben – mondtam, újabb mély lélegzetet véve.
Mr. Galanter dühösen levonult a pályáról.
– Játék indul! – kiáltotta a bíró.

18
 A jesivacsapat elcsöndesedett. Láttam, hogy a fiatal rabbi most
felnéz a könyvéből, és csendesen mosolyog.
Egy magas, vékony fiú lépett a kezdőponthoz, beállt a megfelelő
helyzetbe, meglengette néhányszor az ütőjét, azzal várakozó
helyzetbe helyezkedett. Danny Saunders volt az. Kinyújtottam és
összezártam a jobb kezemet, még mindig fájt az esés után.
– Mozogni! Hátra, hátra! – kiabált Mr. Galanter a harmadik
alappont felől, mire hátraléptem kettőt.
Várakozón összehúztam magam.
Az első adogatás pontatlan volt, a jesivacsapat hangos
nevetésben tört ki. A fiatal rabbi a padon ült, figyelmesen nézte
Danny Saunderst. – Csak lazán, Schwartzie! – kiáltottam biztatólag
az adogatónak. – Már csak egyet kell kiszórni!
A következő labda úgy fél méterrel ment el Danny Saunders feje
fölött, és a jesivacsapat üvöltve nevetett. Sidney Goldberg és én
összenéztünk. Láttam, hogy Mr. Galanter nagyon csendesen áll a
harmadik pontnál, az adogatót bámulja. A rabbi még mindig Danny
Saunderst figyelte.
A következő adogatás lassú, egyenes vonalban hagyta el
Schwartzie kezét, még félúton sem volt a kezdőpont felé, és én már
tudtam, hogy Danny Saunders meg fogja próbálni. Tudtam abból,
ahogy bal lábbal előrelépett, hátrakapta az ütőjét, és hosszú, vékony
teste megkezdte a gyors fordulatot. Megfeszültem, várva az ütő és a
labda találkozásának a hangját, és amikor meghallottam, az olyan
volt, mint a puskalövés. A másodperc pillanatnyi töredékére szem
elől vesztettem a labdát. Majd azt láttam, hogy Schwartzie a földre
veti magát, a labda meg ott zúg el a levegőben, ahol az ő feje volt
még az előbb. Próbáltam elérni a labdát, de túl gyorsan jött, alig
emeltem fel a kesztyűt, már bent volt középen a pályán. Elkaptuk
egy pattanás után, és Sidney Goldberghez került, de addigra Danny
Saunders már biztosan állt az én alappontomon, és a jesivacsapat
sikoltozott örömében.
Mr. Galanter időt kért, és odament, hogy beszéljen Schwartzie-
val. Sidney Goldberg intett felém, és mindketten odamentünk
hozzájuk.
– Az a labda meg is ölhetett volna! – hallottuk Schwartzie-t.
Közepes termetű fiú volt, hosszúkás arcán csúnya pattanás.
Megtörölte izzadó képét. – Te jó ég, láttátok azt a labdát?
– Láttam – mondta Mr. Galanter zordan.
– Túl gyors volt, nem lehetett elkapni, Mr. Galanter – szóltam,
hogy védjem Schwartzie-t.

19
 – Hallottam erről a Danny Saundersről, mindig az adogató felé
üt – mondta Sidney Goldberg.
– Szólhattál volna! – lamentált Schwartzie. – Felkészülhettem
volna rá.
– Csak hallottam róla. Te elhiszel mindent, amit hallasz?
– Istenem, az a labda megölhetett volna! – ismételte Schwartzie.
– Akarsz tovább adogatni? – kérdezte Mr. Galanter. Némi
izzadság fénylett a homlokán, és nagyon zordnak tűnt.
– Persze, Mr. Galanter – mondta Schwartzie. – Minden rendben.
– Ebben a háborúban nincs szükség hősökre. Élő katonák
kellenek nekem, nem hősi halottak.
– Nem vagyok hős – motyogta Schwartzie halkan. – Végig tudom
csinálni, Mr. Galanter. Istenem, elvégre ez még csak az első játék!
– Rendben, közlegény! – mondta Mr. Galanter, nem túl lelkesen.
– Csak tartsd a frontot ebben a háborúban.
– Megteszek mindent, Mr. Galanter – válaszolt Schwartzie.
Mr. Galanter bólintott, továbbra is zord tekintettel, majd lement
a pályáról. Láttam, ahogy elővesz egy zsebkendőt, és megtörli a
homlokát.
– Jézusom – mondta Schwartzie most, hogy Mr. Galanter elment.
– Az a barom egyenesen a fejemet célozta meg!
– Ugyan már, Schwartzie – mondtam –, ki ez, a Babe Ruth?
– Hallottad Sidneyt?
– Ne nyújtsd nekik tálcán a lehetőséget, és akkor majd nem
ütnek ilyet.
– Milyen tálcáról beszélsz? – lamentált Schwartzie. – Az egy jó
adogatás volt!
– Persze – feleltem.
A bíró odajött hozzánk. – Maguk, fiúk, az egész délutánt
csevegéssel óhajtják tölteni? – kérdezte. Zömök férfi volt, jóval
negyven felett, türelmetlennek látszott.
– Nem, uram – feleltem igen udvariasan, azzal Sidney és én
visszafutottunk a helyünkre.
Danny Saunders az alappontomon állt. Fehér inge karjához és
hátához tapadt az izzadságtól.
– Szép ütés volt – jegyeztem meg.
Kíváncsian nézett rám, nem mondott semmit.
– Mindig így ütsz, az adogató felé? – kérdeztem.
Halványan mosolygott. – Te vagy a Ruven Malter – szólalt meg
tökéletes angolsággal. Mély orrhangon beszélt.
– Úgy van – mondtam. Csodálkoztam, honnan tudja a nevemet.

20
 – Az apád David Malter, aki cikkeket ír a Talmudról?
– Igen.
– Mondtam a csapatomnak, hogy végzünk veletek,
ápikajreszekkel ma délután. – Egykedvűen mondta, érzelemnek
nyoma sem volt a hangjában.
Rábámultam, és reméltem, hogy a hirtelen rám telepedett
dermedtség nem látszik meg rajtam. – Persze – mondtam –,
dörzsöld meg a ciciszt, aztán sok szerencsét!
Otthagytam, és felvettem pozíciómat az alappont közelében.
Elnéztem a drótháló irányába, és láttam, hogy Davey Cantor ott áll,
a pályát bámulja, keze a zsebében. Gyorsan összehúztam magam,
mivel Schwartzie megkezdte az adogatást.
Az ütőjátékos pontatlanul lendített az első két adogatásnál,
mindkettőt elhibázta. A következő alacsony volt, ezt hagyta
elmenni. Ezután ütött egy gurulósat az első alapponti védő
irányába, aki elejtette a labdát, ügyetlenül kapkodott utána, és mire
összeszedte, Danny Saunders áthaladt a kezdőponton. Láttam,
ahogy Mr. Galanter homlokát törölgetve ott áll a harmadik
alappontnál. A jesivacsapat ismét majd megőrült, mindenki Danny
Saunders közelébe próbált odaférkőzni, megrázni a kezét. A rabbi
arcán széles mosoly terült el, majd lepillantott a könyvére, és
folytatta az olvasást.
Sidney Goldberg jött oda hozzám. – Mit mondott neked Danny
Saunders? – kérdezte.
– Azt, hogy ma délután végezni fog velünk, ápikajreszekkel.
Rám meredt. – Kedves emberek, ez a jesivanépség! – mondta,
azzal lassan visszament a helyére.
A következő ütőjátékos hosszú, magas ívben szálló labdát
küldött a pálya jobb oldalára. Röptében elkaptuk.
– Hát, nagyszerű! – mondta elkeseredetten Sidney Goldberg,
ahogy jöttünk lefelé a pályáról. – Ha kicsit tovább tart, még
megkérnek, hogy csatlakozzunk hozzájuk a Minhá imához.
– Minket ugyan nem – mondtam. – Nem vagyunk nekik elég
hívők!
– Hol tanultak meg ezek így ütni?
– Ki tudja?
A drótháló közelében álltunk, zárt kört alkottunk Mr. Galanter
körül.
– Csak két pont! – mondta Mr. Galanter, és jobb öklével
belecsapott a bal kezébe. – És ütöttek mindennel, ami csak a kezük
ügyébe akadt. Most majd kapnak a mi tüzérségünktől! Most a mi

21
sortüzünk zúdul rájuk! – Láttam, megkönnyebbült, bár még mindig
izzadt. Kapedlije fejéhez tapadt az izzadságtól. – Rendben! – szólt. –
Tűz!
A kör felbomlott, és Sidney Goldberg odament a kezdőponthoz,
kezében az ütővel. A rabbi még mindig a padon ült és olvasott.
Körbekerültem mögé, hogy megnézzem, mit olvas, amikor Davey
Cantor jött oda, keze a zsebében, komor tekintettel.
– Nos? – kérdezte.
– Nos mi?
– Megmondtam, hogy tudnak ütni!
– Megmondtad. Hát aztán? – Nem akartam átvenni a gyászos
hangulatát, gondoltam, ezt nem árt éreztetni.
Észrevette, hogy bosszankodom. – Nem akartam kaszálni vagy
ilyesmi – mondta megbántottan. – Csak kíváncsi voltam a
véleményedre.
– Tudnak ütni – feleltem.
– Gyilkosok – mondta.
Néztem Sidney Goldberget, ahogy beszed egy ütőhibát, és nem
szóltam semmit.
– Mi van a kezeddel? – kérdezte Davey Cantor.
– Felsértettem.
– Keményen beléd rohant.
– Ki ez a fickó?
– Dov Shlomowitz. Olyan is, mint a neve – tette hozzá. „Dov”
héberül annyit tesz, hogy „medve”.
– Útjában voltam?
Davey Cantor vállat vont. – Igen is, nem is. A bíró ítélhetett volna
ide is, oda is.
– Úgy jött nekem, mint egy kamion – mondtam, miközben
Sidney Goldberget figyeltem, amint visszalép egy túl közeli adogatás
elől.
– Látnod kéne az apját! Saunders rabbi egyik samesze. Az aztán
a testőr!
– Saunders rabbinak testőrei vannak?
– Naná, hogy vannak! Védik a saját népszerűségétől. Hol éltél te
az elmúlt években?
– Semmi közöm hozzájuk.
– Nem vesztesz sokat, Ruven.
– Honnan tudsz ennyi mindent Saunders rabbiról?
– Apám támogatja anyagilag.
– Hát, jó neki! – mondtam.

22
 – Nem imádkozik ott vagy ilyesmi, csak támogatja.
– Akkor a rossz csapatban játszol.
– Jaj, Ruven, ne legyél már ilyen! – Nagyon megbántottnak tűnt.
– Az apám nem hászid vagy ilyesmi. Csak adakozik nekik évente
néhányszor.
– Csak vicceltem, Davey – vigyorogtam felé. – Ne vegyél mindent
olyan komolyan!
Láttam, hogy arca boldog mosolyra húzódik, és Sidney Goldberg
éppen akkor ütött egy gyors, alacsony gurulósat, és nekieredt az
első pont irányába. A labda keresztülment a belső védő két lába
között, és közép felé tartott.
– Maradj az elsőn! – üvöltötte neki Mr. Galanter, mire Sidney
megállt, és az első alapponton maradt.
A labdát gyorsan a második alapponthoz dobták. Az ott álló
védő az első pont irányába nézett, majd odadobta a labdát az
adogatónak. A rabbi egy pillanatra felpillantott a könyvéből, majd
visszatért olvasnivalójához.
– Malter, segíts neki az elsőnél! – kiáltotta Mr. Galanter, én pedig
odafutottam a vonal mellett.
– Ütni tudnak, de védekezni nem – vigyorgott Sidney Goldberg,
amint megálltam mellette az alappontnál.
– Davey Cantor szerint ezek gyilkosok – mondtam.
– Davey, a gyászhuszár – mondta vigyorogva Sidney Goldberg.
Danny Saunders távol állt az alapponttól, mint aki nem vesz
rólunk tudomást.
A következő ütő egy magas labdát küldött a második pontnál
lévő védőnek, aki elkapta, elejtette, összeszedte, majd tett egy
hiábavaló kísérletet, hogy elkapja a második alappontig viharzó
Sidney Goldberget.
– Mind bent! – ítélte meg a bíró. Csapatunk örömkiáltásban tört
ki, Mr. Galanter pedig mosolygott. A rabbi tovább olvasott, én meg
észrevettem, hogy felsőtestét lassan előre-hátra ingatja.
– Tartsd nyitva a szemed, Sidney! – kiáltottam az első alappont
mellől. Láttam, hogy Danny Saunders rám néz, majd elkapja a
tekintetét. Még hogy gyilkosok, gondoltam magamban. A bénázók
megnevezés sokkal inkább illene rájuk.
– Ha földön van a labda, fuss, ahogy csak bírsz! – mondtam az
éppen az első alappontra érkező ütőjátékosnak, aki bólintott. Ő volt
a harmadik alapponti védőnk, termetre nagyjából akkora, mint én.
– Ha továbbra is így védekeznek, holnapig itt leszünk – mondta,
én meg rávigyorogtam.

23
 Láttam, hogy Mr. Galanter odaszól a következő ütőjátékosnak,
aki élénken bólogatott. Odalépett a kezdőponthoz, ütött egy
keményen földre pattanó labdát az adogató felé, aki vacakolt vele
egy kicsit, majd az első védőhöz dobta. Danny Saunders kinyúlt
érte, és elkapta.
– Kint van! – hangzott a bíró ítélete. – Bent van a második és a
harmadik ponton!
A kezdőpontra futottam az ütéshez, és közben nevettem
magamban az adogató butaságán. Az első alapponthoz dobta a
labdát ahelyett, hogy a harmadikra dobta volna, így most nekünk a
harmadikon ott volt Sidney Goldberg és egy másik játékosunk a
másodikon. Ütöttem egy földre pattanósat a belső védőhöz, és ő
ahelyett, hogy a második ponton álló védőhöz dobta volna,
kapkodva az elsőhöz dobta a labdát, mire Danny Saunders megint
kinyúlt és elkapta. De én gyorsabb voltam a dobásnál, és hallottam
a bírót: – Bent van mindenütt! Egy otthon! – És a csapatunkból
mindenki Sidney Goldberg hátát lapogatta. Mr. Galanter szélesen
mosolygott.
– Nahát, nahát! – szóltam Danny Saundershez, aki közel állt
hozzám, alappontját őrizvén. – Megdörzsölted már a ciciszt?
Rám nézett, majd rezzeneden arccal lassan elfordította
tekintetét.
Schwartzie állt most a kezdőpontnál, az ütőjét lengette.
– Tartsd nyitva a szemedet! – kiáltottam a harmadik ponton álló
futónak. Nagyon látszott rajta, hogy pontot akar csinálni. – Még
csak egy esett ki!
Intett felém.
Schwartzie két adogató- és egy ütőhibánál tartott. Negyedikre
aztán láttam, hogy belefordul az ütésbe. A harmadik alappontnál
lévő futónk nekieredt, hogy hazaérjen. Majdnem félúton járt már a
vonal mentén, amikor Schwartzie keményen megütött labdája
egyenes vonalban szállt a harmadik védőjátékoshoz – az öreguras
képű, szemüveges, alacsony, vékony fiúhoz –, aki eddig meghúzta
magát a harmadik alappontnál, és aki most inkább a hasával, mint a
kezével, de elkapta a labdát, valahogy sikeresen megtartotta, és csak
állt csodálkozva és meglepetten.
Visszatértem az első ponthoz, és a harmadik ponton álló
játékosunkat néztem, aki most félúton a kezdőpont felé hirtelen
megfordult, és kétségbeesetten visszairamodott.
– Állj az alappontra! – hallatszott Danny Saunders kiáltása a
pályán keresztül jiddisül, mire a harmadik védő – inkább

24
engedelmességből, mintsem tudatosan – rátette lábát a pontra.
A jesivacsapat boldogan üvöltve rohant lefelé a pályáról.
Danny Saunders rám nézett, már-már mondott valamit, de aztán
meggondolta magát, és gyorsan továbbment.
Mr. Galanter zord arccal ment felfelé a harmadik alapponti vonal
mentén. A rabbi felnézett könyvéből, és mosolygott.
Elfoglaltam helyemet a második alappont közelében. Sidney
Goldberg odajött.
– Miért kellett így nekiindulnia? – kérdezte.
Mérgesen néztem harmadik védőjátékosunk felé, aki nagyon
búsan állt Mr. Galanter közelében.
– Gyorsan meg akarta nyerni a háborút – mondtam keserűen.
– A hülye! – fakadt ki Sidney Goldberg.
– Goldberg, eredj a helyedre! – szólt oda Mr. Galanter. Némi
harag érződött a hangjában. – Tessék tartani a belső területet!
Sidney Goldberg a helyére sietett. Én helyben maradtam, vártam.
Nagyon meleg volt, izzadtam. Éreztem, hogy szemüvegem szára
belevág a bőrömbe a fülem mögött, és levettem egy pillanatra, hogy
megdörzsöljem a meggyötört bőrfelületet. Gyorsan visszatettem,
mert Schwartzie belekezdett egy felcsavarodásba, hogy elengedje a
labdát. Összehúztam magam, várakozva, és közben Danny
Saundersre gondoltam, aki megígérte csapatának, hogy végeznek
velünk, ápikajreszekkel. A szó eredetileg olyan zsidót jelent, akit a
zsidó hit szerint neveltek, de aki tagadja a vallás olyan alapvető
hittételeit, mint Isten létezése, a kinyilatkoztatás vagy a halottak
feltámadása. A Saunders rabbiféle emberek olyan művelt zsidókra is
használták, akik, teszem azt, Darwint olvassák, nem viselnek
pajeszt, és nem hordják nadrágon kívül az imarojtokat. Danny
Saunders szemében – annak ellenére, hogy hittem Istenben és a
Tórában – én ápikajresz voltam, mivel nem viseltem pajeszt, és
olyan hitközségi iskolába jártam, ahol túl sok az angol tantárgy, a
zsidó tantárgyakat pedig héberül tanítják, nem jiddisül. Mindkettő
hallatlan bűn: az előző azért, mert időt vesz el a Tóra
tanulmányozásától, a második meg, mert a héber a Szent Nyelv, azt
használni egy közönséges tanteremben Isten meggyalázásának
számít. Soha nem ismertem közelről az ilyenfajta mentalitást
képviselő zsidókat. Apám azt mondta, őt voltaképpen nem a
nézeteik zavarják. Hanem az a fanatikus hitük bosszantja, az, hogy
olyan bizonyosak a saját igazságukban, abban, hogy őket és csakis
őket hallgatja meg Isten, hogy kívülük minden más zsidó tévesen él:
bűnös, hipokrita, ápikajresz, és ezért a pokolban kell végeznie.
Ú
25
Újfent elcsodálkoztam, miként tanulhatták meg így ütni a labdát,
ha egyszer a Tóra tanulmányozására szánt idő olyan drága nekik, és
vajon miért küldtek velük rabbit, aki arra fecsérli az idejét, hogy az
egész mérkőzés alatt egy pádon ül.
Ahogy álltam a pályán, és néztem egy magas labdát elvétő fiút a
kezdőpontnál, hirtelen éktelenül dühbe gurultam: ez volt az a pont,
amikor a meccs számomra megszűnt puszta meccs lenni, háborúvá
vált. Eltűnt belőle a szórakozás és az izgalom heve. A jesivacsapat
valahogy átalakította ezt az egyszerű délutáni baseballmérkőzést a
saját vélt erényességük és a mi bűnösségünk összecsapásává. Egyre
nőtt bennem a méreg, és mindinkább Danny Saunders vált a harag
célpontjává, hirtelen elöntött az iránta érzett gyűlölet.
Schwartzie öt emberüket engedte szóhoz jutni abban a
féljátékban, közülük az egyik pontot is csinált. A féljáték során a
jesivacsapat egyik tagja odakiáltotta nekünk jiddisül: – Pokolba
veletek, ápikajreszek! – és mire a féljáték véget ért, és a drótháló
közelében körbeálltuk Mr. Galantert, mindannyian tudtuk, hogy itt
nem egyszerűen csak egy meccsről van szó.
Mr. Galanter erősen izzadt, arcán zord kifejezés ült. Mindössze
ennyit mondott: – Mostantól fogva odafigyelünk a harcra. Nincs
több hiba. – Mindezt igen csendesen mondta, és mi is csendben
voltunk, ahogy az első ütőjátékosunk a kezdőponthoz lépett.
Innen kezdve lassú, megfontolt játékot játszottunk: puhán földre
ütöttük a labdát, ha kellett; a futó játékosok pedig nem
merészkedtek el az alapponttól, követték Mr. Galanter utasításait.
Megfigyeltem, hogy attól függetlenül, hol vannak a támadó
játékosok az alappontokon, a jesivacsapat mindig Danny
Saundershez dobta a labdát. Rájöttem, hogy azért, mert ő az
egyetlen belső védőjük, akire számítani lehetett, hogy el tudja kapni
a pontatlan dobásaikat. A játék közben egyszer odaléptem a rabbi
mögé, hogy a válla felett meglessem, mit olvas. Láttam, hogy jiddis
szöveget. Visszamentem a dróthálóhoz. Davey Cantor odajött,
megállt mellettem, de hallgatott.
Csak egy pontot szereztünk abban a játékban, és a harmadik
játék első részében eléggé gyászos hangulatban mentünk fel a
pályára.
Dov Shlomowitz lépett a kezdőponthoz. Úgy állt ott, mint egy
medve, az ütő fogpiszkálónak tűnt hatalmas kezében. Schwartzie
adogatását szépen elütötte a harmadik alapponti védő feje fölött, és
eljutott az első alappontig. A jesivacsapat üvöltött, egyikük megint

26
odakiáltott nekünk jiddisül: – Pokolba veletek, ápikajreszek! –
Sidney Goldberg meg én szótlanul összenéztünk.
Mr. Galanter a homlokát törülgette a harmadik alappontnál, a
rabbi csendesen ült, a könyvét olvasta.
Levettem a szemüvegem, és megdörzsöltem a bőrt a fülem
mögött. Hirtelen valószerűtlennek hatott a dolog, mintha a játéktér
fekete aszfaltjából és a fehér alapvonalakból állna számomra az
egész világ, mintha életem előző évei valahogy mind ehhez az
egyetlen baseballmeccshez vezettek volna, és egész jövőm a meccs
eredményétől függene. Megálltam egy pillanatra kezemben a
szemüveggel, és úrrá lett rajtam a rémület. Mély lélegzetet vettem,
mire elmúlt az előbbi érzés. Ez csak egy meccs, mondtam
magamnak. Mit számít egy baseballmeccs?
Mr. Galanter ránk kiáltott, hogy menjünk hátrébb. Egy-két
méterrel balra álltam a második ponttól, most két lépést hátráltam.
Ütőjét lengetve Danny Saunders lépett a kezdőpont lemezéhez. A
jesivacsapat jiddisül kiabálta felé, hogy nyírjon ki minket.
Schwartzie hátrafordult, hogy ellenőrizze a pályát. Idegesnek
tűnt, húzta az időt. Sidney Goldberg egyenesen állva várakozott.
Egymásra pillantottunk, majd elfordítottuk a fejünket. Mr. Galanter
nagy csendben figyelte Schwartzie-t a harmadik alappontnál.
Az első adogatás alacsony volt, Danny Saunders hagyta elmenni.
A második vállmagasságban ment, és mielőtt megtette volna az út
kétharmadát a lemez felé, én már a második alapponton álltam.
Felemeltem a kesztyűmet, ahogy a labda találkozott az ütővel, és
láttam, hogy a labda egyenes vonalban halad el pontosan
Schwartzie feje fölött. Jóval fölötte ment, olyan gyorsan, hogy még
vissza se nyerte az egyensúlyát az adogatás után, a labda már
mögötte volt. Láttam, hogy Dov Shlomowitz felém tart, Danny
Saunders pedig rohan az első alappont felé. Hallottam a jesivacsapat
kiabálását és Sidney Goldberg kiáltását. És ugrottam, ahogy csak
tudtam, minden erőmmel elrugaszkodva a földtől, egészen kinyúlva
a kesztyűmmel, hogy már azt hittem, kiszakad a karom a villámból.
A labda olyan erővel csapódott a kesztyűm tartójába, hogy a kezem
elzsibbadt bele. Éreztem, hogy az erő hátravet, és kibillent az
egyensúlyomból. Keményen ráestem a bal csípőmre és a
könyökömre. Láttam, hogy Dov Shlomowitz megpördül, és
igyekszik vissza az első pontra, én meg felküzdöttem magam ülő
helyzetbe, és sután odadobtam a labdát Sidney Goldbergnek, aki
fogta, és az első alappontra repítette. Hallottam, hogy a bíró azt
kiáltja: – Kint! – Sidney Goldberg pedig odarohant, hogy felsegítsen,

27
arcáról hitetlenség és kitörő öröm sugárzott. Mr. Galanter kiáltott,
hogy időt kér, és azzal berohant a pályára. Schwartzie tátott szájjal
állt az adogató helyén. Danny Saunders alig fél méterre volt az első
alapponttól az alapvonalon, ott állt meg, mikor elkaptam a labdát.
Bámult rám, arca kővé dermedt. A rabbi is engem bámult, a
jesivacsapat pedig döbbenten hallgatott.
– Remekül elkaptad, Ruven! – mondta Sidney Goldberg, hátamat
veregetve. – Szenzációs volt!
Láttam, hogy csapatunk többi tagjába visszatér az élet, dobálják
körbe a labdát, és a játékról beszélnek.
Mr. Galanter jött oda. – Jól vagy, Malter? – kérdezte. – Hadd
lássam a könyöködet!
Megmutattam neki. Megkarcoltam, de a bőr nem sérült
komolyan.
– Ez szép volt! – mondta Mr. Galanter sugárzó arccal. Arcán még
csillogott az izzadság, de most szélesen mosolygott.
– Köszönöm, Mr. Galanter.
– A kezed hogy van?
– Fáj egy kicsit.
– Hadd nézzem!
Levettem a kesztyűt, Mr. Galanter megtapogatta, behajlította a
csuklómat és az ujjaimat.
– Ez fáj? – kérdezte.
– Nem – hazudtam.
– Akarod folytatni a játékot?
– Természetesen, Mr. Galanter.
– Rendben – mondta. Rám mosolygott, és megveregette a
hátamat. – Ezért kitüntetést kapsz, Malter!
Rávigyorogtam.
– Rendben, tartsátok keményen a belső területet!
Azzal mosolyogva elsétált.
– Szédületes, ahogy elkaptad! – szólt Sidney Goldberg.
– Nagyon jól dobtad oda az első ponthoz – mondtam neki.
– Ja – felelte –, te meg csak ott voltál, keresztbe tett kézzel, és
nem csináltál semmit.
Egymásra vigyorogtunk, aztán mentünk a helyünkre.
Abban a játékban még ketten jutottak ütéshez a jesivacsapatból.
Az első egy alappontnyit tudott előrehaladni, a második meg
magasan ívelt labdát küldött a belső védő felé, amit Sidney
Goldberg elkapott, még lépnie sem kellett érte. Nálunk két ember

28
ért haza pontot szerezve abban a játékban, egy a következőben, és
az ötödik játék második részénél 5:3-ra vezettünk.
A negyedik játék második felében négy játékosuk léphetett ütni a
kezdőponthoz, és mindössze egy alappontnyit jutottak előre, azt is
mi hoztuk össze nekik. Mikor pályára mentünk védekezni az ötödik
játék második felében, Mr. Galanter ruganyos lépteivel fel-alá járkált
a harmadik alapvonal mentén, izzadt, mosolygott, vigyorgott,
idegesen törölgette a fejét. A rabbi sem olvasott már, a jesivacsapat
pedig halálos csendben várakozott. Davey Cantor bejött második
alapponti védőnek, én álltam az adogató helyére. Schwartzie
kimerültségre hivatkozott, és mivel ez volt az utolsó játék –
hitközségi időbeosztásunk csak ötjátéknyi meccsekre adott időt –,
és a jesivacsapatnak ez volt az utolsó támadóesélye, Mr. Galanter
nem kockáztatott, szólt, hogy adogassak. Davey Cantor gyenge védő
volt, de Mr. Galanter abban bízott, hogy adogatásommal
biztosíthatjuk a győzelmet. A bal kezem még mindig érzékeny volt a
labda elkapásától, és a csuklóm fájt, ahányszor csak megfogtam egy
labdát, de a jobb kezem rendben volt, az adogatások gyorsak voltak,
pontosan úgy és akkor csavarodtak, ahogyan szerettem volna. Dov
Shlomowitz állt a kezdőponthoz, és háromszor próbálkozott ütéssel
olyan adogatásoknál, amelyeket tökéletesnek vélt a maga
szempontjából. Nem talált el mást, mint a puszta levegőt. Döbbent
tekintettel állt a harmadik lendítés után, majd lassan eloldalgott.
Körbedobtuk a labdát a belső területen, közben Danny Saunders
lépett a lemezhez.
A jesivacsapat tagjai a drótháló közelében álltak, figyelték Danny
Saunderst. Pisszenésnyi hang sem jött felőlük. A rabbi a padon ült, a
könyve csukva. Mr. Galanter ránk kiabált, hogy mozduljunk
hátrébb. Danny Saunders meglendítette néhányszor az ütőjét, beállt
a helyzetébe, tekintetével felém fordult.
Nesze egy ajándék egy ápikajresztől, gondoltam, és útnak
indítottam a labdát. Gyorsan és egyenesen szállt, és láttam, ahogy
Danny Saunders bal lábbal kilép, ütője felfelé indul, majd teste
belekezd a forgásba. Pont akkor lendített, amikor a labda csavarodni
kezdett. Az ütő vadul elzúgott az üres levegőben, ő egyensúlyából
kibillenve körbeperdült. Fekete kapedlije leesett a fejéről, majd
amikor visszanyerte egyensúlyát, gyorsan lehajolt érte, és visszatette
a fejére. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, és mereven nézett rám,
majd ismét elfoglalta helyzetét a kezdőpontnál. A labda visszakerült
hozzám a fogótól, fájt a csuklóm, ahogy elkaptam.
A jesivacsapat hallgatott, a rabbi a szája szélét rágta.

29
 A következő adogatást elvétettem, széles lett. Harmadikra
hosszú, kidolgozott mozdulatsorral indítottam, és egy lassú,
csavarodó labdát küldtem el, egy olyan elhibázottnak tetszőt, amit
az ütőjátékos mindig meg akar ütni, és mindig elhibáz. Danny
Saunders meg sem próbált rámozdulni, hagyta, a bíró pedig
adogatóhibát ítélt.
Éreztem a lüktető fájdalmat a bal kezemben, mikor elkaptam a
fogótól érkező labdát. Nagyon meleg volt, izzadtam, szemüvegem
szára mélyen belevágott a bőrömbe a fülem mögött, ahogy
adogatáskor a fejemet mozgattam.
Danny Saunders mozdulatlanul állt a lemeznél, és várt.
Rendben, gondoltam keserű gyűlölettel, itt van még egy ajándék.
A labda gyorsan és egyenesen közelített a kezdőpont felé, és épp
a lendítő ütő alá bukott le. Danny Saunders nehezen megtartotta
magát, hogy ne forduljon körbe maga körül, de megint elvesztette
egyensúlyát, pár lépést tántorgott, mielőtt kiegyenesedett.
A fogó visszadobta a labdát, arcom megrándult a csuklómban
érzett fájdalomtól. Kivettem a labdát a kesztyűből, jobb kezembe
vettem, és megfordultam, hogy szétnézzek a pályán, amíg
csillapodik csuklómban a fájdalom. Mikor visszafordultam, láttam,
hogy Danny Saunders nem mozdult a helyéről. Bal kezében tartotta
az ütőjét, mozdulatlanul állt, és engem bámult. Sötéten nézett, szája
őrült, idióta vigyorra nyílt. A bíró elkiáltotta magát: – Játék indul! –
ám Danny Saunders csak állt, engem bámult és vigyorgott. Fogai
kivillantak a szétnyíló ajka között. Mély lélegzetet vettem, éreztem,
hogy folyik rajtam az izzadság. Jobb kezemet beletöröltem a
nadrágomba, és láttam, hogy Danny Saunders lassan odalép a
kezdőponthoz, lábával felveszi a kellő helyzetet. Arcáról eltűnt a
vigyor. Állt, bal válla fölött engem nézett és várt.
Gyorsan túl akartam esni rajta a csuklómban érzett fájdalom
miatt, és egy másik gyors labdát küldtem felé. Néztem, ahogy a
labda egyenesen a lemez felé tart. Danny Saunders hirtelen lehajolt,
és a másodperc törtrésze alatt – mielőtt beleütött a labdába –
rájöttem, hogy megérezte a labda csavarodását, és tudatosan
alacsonyan lendít. Engem még vitt egy kicsit az adogatás utáni
lendület, de sikerült a kesztyűs kezemet az arcom elé emelnem, egy
időben az ő ütésével. A labda felém tartott, de semmit sem
tehettem. A labda a kesztyű ujjának csapódott, megpattant,
szemüvegem bal lencséjének vágódott, onnan a homlokomra. Az
ütés a földre terített. Megpróbáltam összekaparni a labdát, de mire
sikerült, Danny Saunders már biztosan állt az első ponton.

30
 Hallottam, hogy Mr. Galanter időt kér, és a pályán mindenki
rohan hozzám. Szemüvegem darabokra törve hevert az aszfalton,
pislogáskor éles fájdalom hasított a bal szemembe. Őrülten fájt a
csuklóm, és éreztem, hogy homlokomon növekszik a dudor. Először
körülnéztem, de szemüveg nélkül Danny Saundersből csak egy
homályos foltot láttam. Azt azonban továbbra is látni véltem, hogy
vigyorog.
Mr. Galanter hajolt fölém. Izzadságot láttam rajta, és aggódást.
Csodálkoztam, mi ez a nagy felhajtás. Csupán a szemüvegem tört el,
és még legalább két jó adogatónk van a csapatban.
– Nincs bajod, fiam? – kérdezte Mr. Galanter. Az arcomat és a
homlokomat nézte. – Gyorsan, valaki vizezzen be egy zsebkendőt! –
kiáltotta. Nem értettem, miért kiabál. Hangja a fülemben csengett,
belefájdult a fejem. Láttam, hogy Davey Cantor rémült tekintettel
elrohan. Sidney Goldberg mondott valamit, de nem tudtam kivenni
a szavait. Mr. Galanter a vállamnál fogva átölelt, és lekísért a
pályáról. Leültetett a padra a rabbi mellé. A szemüvegem nélkül
homályos foltnak tűnt minden, ami három méternél távolabb volt
tőlem. Pislogtam, és nem értettem, miért fáj. Hangokat és
kiáltásokat hallottam, majd Mr. Galanter nedves zsebkendőt tett a
fejemre.
– Szédülsz, fiam? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Biztos?
– Minden rendben – mondtam, és csodálkoztam, miért tűnik
rekedtnek a hangom, és miért fáj a beszédtől a fejem.
– Most ülj nyugodtan! Ha szédülsz, rögtön szólj!
– Igen, uram! – mondtam.
Mr. Galanter elment. Ültem a padon a rabbi mellett, aki rám
nézett, majd elfordította a tekintetét. Jiddis kiabálást hallottam.
Olyan éles volt a fájdalom a bal szememben, hogy a gerincem
tövében is éreztem. Sokáig ültem a padon, eléggé sokáig ahhoz,
hogy lássam, hogyan kap ki a csapatom 8:7-re, eléggé sokáig ahhoz,
hogy halljam a jesivacsapat örömujjongását, eléggé sokáig ahhoz,
hogy a bal szememben érzett fájdalomtól sírva fakadjak, eléggé
sokáig ahhoz, hogy Mr. Galanter odajöjjön a mérkőzés végén, az
arcomra pillantson, és kirohanjon az udvarról taxit fogni.

31
 MASODIK FEJEZET

A Brooklyn Memorial Kórházhoz hajtattunk, alig néhány

háztömbnyire, és Mr. Galanter kifizette a taxi viteldíját. Kisegített,
átölelte a vállamat, és az ügyeletre kísért.
– Tartsd a zsebkendőt a szemeden – mondta. – És ha lehet, ne
pislogj. – Nagyon ideges volt, az arca verítékben úszott. Levette a
kapedlijét, és láttam, hogy kopaszodó fején a haja töve is
gyöngyözik.
– Igen, uram – mondtam. Rémült voltam, szédülés és hányinger
kerülgetett. A bal szemem égetőn fájt. A fájdalom végignyilallt a
testem bal oldalán, még az ágyékomban is éreztem.
A nővér a pultnál megkérdezte, mi történt.
– Szemén találta a baseball-labda – mondta Mr. Galanter.
Foglaljunk helyet, mondta a nővér, és megnyomott egy gombot
az asztalon. Leültünk egy középkorú férfi mellé, akinek jobb keze
egyik ujján vér áztatta át a kötést. Látszott, hogy erős fájdalmai
vannak, sebesült ujját feltámasztotta az ölében, és idegesen
cigarettázott, mit sem törődve a TILOS A DOHÁNYZÁS felirattal.
Felénk fordult. – Labdajáték? – kérdezte.
Mr. Galanter bólintott. Én a fejemet egyenesen tartottam, mert
amíg nem mozdítottam, nem fájt olyan veszettül.
A férfi fölemelte az ujját. – Kocsiajtó – mondta. – Rácsapta a
gyerek. – Elfintorodott, majd újból megtámasztotta az ujját az
ölében.
Egy nővér lépett be a helyiség túlfelén lévő ajtón, és intett a
férfinak. Az felállt. – Minden jót – mondta s kiment.
– Hogy bírod? – kérdezte Mr. Galanter.
– Fáj a szemem – feleltem.
– És a fejed?
– Szédül.
– Émelyegsz?
– Kicsit.
– Rendbe fogsz jönni – mondta Mr. Galanter biztatón. – A mai
teljesítményedért megillet a Bíbor Szív, öreg harcos. – De a hangja
feszült volt, az arca ijedt.

32
 – Sajnálom a történteket, Mr. Galanter – mondtam.
– Ugyan mit sajnálsz, fiam? – kérdezte. – Nagyszerűen játszottál.
– Sajnálom, hogy ennyi baj van velem.
– Hogyhogy baj? Ne légy már ostoba. Örülök, hogy segítségére
lehetek egy ilyen játékosnak.
– Sajnálom, hogy vesztettünk.
– Ha vesztettünk, hát vesztettünk. Akkor mi van? Lesz meccs
jövőre is, nem igaz?
– De igen, uram.
– Ne beszélj annyit. Nyugodj meg.
– Jó durva csapat – mondtam.
– Az a Saunders gyerek – mondta Mr. Galanter –, amelyik
megdobott. Ismered?
– Nem, uram.
– Még életemben nem láttam, hogy valaki ekkorát üssön a
labdába.
– Mr. Galanter...
– Tessék.
– Nagyon fáj a szemem.
– Egy perc, és sorra kerülünk, fiam. Kitartás. Vajon apád odahaza
van már?
– Igen, uram.
– Mi a telefonszámotok?
Megadtam.
Kijött egy nővér, és intett felénk. Mr. Galanter fölsegített.
Végigmentünk egy folyosón, és követtük a nővért egy vizsgálóba.
Fehér falak, fehér szék, fehér üvegajtós szekrény és magas fémasztal,
fehér lepedővel leborítva. Mr. Galanter fölsegített az asztalra, én
meg csak feküdtem, és jobb szememmel felbámultam a
mennyezetre.
– A doktor úr egy percen belül itt lesz – mondta a nővér, és
kiment.
– Jobban vagy? – kérdezte Mr. Galanter.
– Nem – feleltem.
Fiatal orvos lépett be. Fehér köpenyt viselt, a nyakában
sztetoszkóp lógott. Ránk nézett, és barátságosan elmosolyodott.
– Hallom, a szemeddel kaptad el a labdát – mosolygott rám. –
Na, lássuk csak.
Levettem a szememről a nedves zsebkendőt, kinyitottam a bal
szememet, és a lélegzetem elakadt a fajdalomtól. Lenézett a
szememre, a szekrényhez ment, visszajött, és újból megnézte a

33
szememet, ezúttal egy műszerrel, amelyhez fényforrás csatlakozott.
Kiegyenesedett, és Mr. Galanterre nézett.
– Szemüveg volt rajta? – kérdezte.
– Igen.
Az orvos ismét a szemem elé helyezte a műszert. – Látod a fényt?
– kérdezte.
– Kicsit homályos – mondtam.
– Azt hiszem, megyek, és fölhívom apádat – mondta Mr.
Galanter.
Az orvos ránézett. – Maga nem az apja a gyereknek?
– A testnevelőtanára vagyok.
– Akkor jó lesz, ha hívja az apját. A gyereket valószínűleg
fölvisszük.
– Itt tartják?
– Rövid időre – mondta az orvos kedélyesen. – Megfigyelésre.
– Ó – mondta Mr. Galanter.
– Megkérné apámat, hogy hozza be a másik szemüvegemet? –
kérdeztem.
– Egy ideig nem fogsz szemüveget viselni, fiacskám – mondta a
doktor. – Be kell kötöznünk a szemedet.
– Mindjárt jövök – mondta Mr. Galanter, azzal kiment.
– Milyen a fejed? – kérdezte az orvos.
– Fáj.
– Most jobban? – kérdezte, és egyik oldalról a másikra fordította
a fejemet.
Éreztem, hogy elönt a hideg veríték. – Igen, uram – feleltem.
– Émelyegsz?
– Kicsit – mondtam. – És a bal csuklóm is fáj.
– Na, nézzük. Ez fáj?
– Igen, uram.
– Na, te aztán alaposan megkaptad a magadét. Ki nyert?
– Ők.
– Nagy kár. Ide hallgass, most feküdj szép nyugodtan, és ha lehet,
ne pislogj. Mindjárt jövök.
Sietve kiment.
Mozdulatlan feküdtem az asztalon. Egyszer éjszakáztam csak
kórházban, amikor kivették a mandulámat. Ijedt voltam, és nem
értettem, mi okozza a fájdalmat a szememben. Biztosan megsértette
a szemüvegem, gondoltam. Tűnődtem, vajon miért nem
számítottam rá, hogy Danny Saunders majd nyesi a labdát, s ha már
Danny Saundersnél tartottam, rádöbbentem, hogy már megint

34
utálom őt is meg a jesivacsapat többi tagját göndör pajeszostul,
imarojtostul. Apámat láttam magam előtt, amint megkapja Mr.
Galanter telefonértesítését, és siet a kórházba, s alig bírtam
visszafogni a könnyeimet. Apám alighanem épp az íróasztalnál ül és
ír. A telefonhírre rettenetesen megijed. A könnyeim már szabadon
folytak, pislogtam néhányat, és felvonítottam a fájdalomtól.
A fiatal orvos visszatért, ezúttal vele jött egy másik orvos. Ez a
második szőke volt, és kicsit idősebbnek látszott. Szó nélkül
hozzám lépett, és a műszerrel belenézett a szemembe.
Mintha megdermedt volna. – Snydman itt van valahol? –
kérdezte, s tovább vizsgált a műszeren keresztül.
– Pár perce láttam – mondta az első doktor.
– Nem ártana megmutatni neki – mondta a második. Lassan
folegyenesedett.
– Feküdj nyugodtan, fiam – mondta az első doktor. – Mindjárt
jön a nővér.
Kimentek. Bejött egy nővér, és rám mosolygott. – Ez nem fog
fájni – mondta, és valamit belecsöpögtetett a bal szemembe. – És
most hunyd le, és tartsd rajta ezt a kis kendőt. Jó gyerek vagy. –
Azzal kiment.
Mr. Galanter visszajött. – Apád úton van – mondta.
– Mit szólt?
– Azt mondta, mindjárt itt lesz.
– Árt neki, ha aggódik. Nincs túl jól.
– Rendbe fogsz jönni, fiam. Ez egy jó kórház. Hogy van a
szemed?
– Jobb. Belecsöpögtettek valamit.
– Helyes. Helyes. Mondtam, hogy ez jó kórház. Itt vették ki a
vakbelemet.
Hárman léptek be a helyiségbe, a két orvos és egy alacsony,
középkorú, kerek arcú, őszülő bajuszos férfi. A haja fekete, és nem
viselt köpenyt.
– Ez dr. Snydman, fiam – mondta az első orvos. – Látni akarja a
szemedet.
Dr. Snydman mosolyogva lépett oda hozzám. – Hallom, milyen
jót labdáztál, fiam. Na, nézzük csak. – Barátságosan mosolygott,
rögtön megkedveltem. Levette a kendőt a szememről, és belenézett
a műszerbe. Sokáig vizsgálta a szememet. Aztán lassan
kiegyenesedett, és Mr. Galanterhez fordult.
– Maga a gyerek apja?

35
 – Már értesítettem az apját – mondta Mr. Galanter. – Már úton
van.
– Szükségünk van az aláírására – mondta dr. Snydman. A másik
két orvoshoz fordult. – Nem hinném. Szerintem egészen a szélén
van. Majd odafenn alaposabban megnézem. – Azzal kedvesen rám
mosolygott.
– Az ember nem a szemével fogja meg a labdát, fiatalember.
– Rettentő gyorsan ütött – mondtam.
– Meghiszem azt. Felviszünk, és ott alaposabban megvizsgálunk.
A három orvos kiment.
– Mi van odafenn? – kérdeztem Mr. Galantert.
– A szemészet, gondolom. Odafenn vannak a komolyabb
műszerek.
– Miért akarják újra megnézni?
– Nem tudom, fiam. Nekem nem mondtak semmit.
Két beteghordó hordágyat tolt be a szobába. Amikor fölemeltek
a vizsgálóasztalról, a fájdalom a fejembe hasított, fekete, vörös és
fehér villámok cikáztak a szemem előtt. Felordítottam.
– Bocs, öcsi – mondta az egyik beteghordó együtt érzőn.
Óvatosan ráfektettek a hordágyra, kigurítottak a szobából és végig a
folyosón. Mr. Galanter a nyomunkban.
– Itt a lift – mondta a másik beteghordó. Mindketten fiatalok
voltak, és a fehér köpenyben, fehér nadrágban, fehér cipőben
nagyon hasonlítottak egymásra.
Sokáig tartott, míg a lift felért. Feküdtem a hordágyon, és a jobb
szememmel fölbámultam a mennyezeten fluoreszkáló fénybe.
Homályos volt, és a színét váltogatta, fehérből átment vörösbe,
aztán feketébe, majd vissza fehérbe.
– Ilyen fényt még életemben nem láttam – mondtam.
– Milyen fényt? – kérdezte az egyik beteghordó.
– Ilyen fluoreszkálót. Mitől váltogatja így a színét?
A beteghordók összenéztek.
– Nyugi, öcsi. Lazítsál csak – mondta az egyik.
– Még sose láttam, hogy így váltakozzanak a színek – mondtam.
– Jézus – mormogta Mr. Galanter az orra alatt.
A hordágy mellett állt, háttal a lift belsejének. El akartam
fordítani a fejemet, hogy lássam, de túl nagy volt a fájdalom,
úgyhogy nyugton maradtam. Ezt a szót még sosem hallottam a
szájából, és kíváncsi lettem volna, vajon most mi késztette rá.
Feküdtem, bámultam a fényt, és azon tűnődtem, miért mondta azt
Mr. Galanter, s ekkor észrevettem, hogy az egyik beteghordó biztató

36
mosollyal néz le rám. Eszembe jutott Danny Saunders, amint ajkán
azzal az idióta vigyorral a kezdőpont előtt állt. Lehunytam a jobb
szememet, mozdulatlan feküdtem, s hallgattam a lift zümmögését.
Ez aztán a lassú lift, gondoltam. De mitől változtatja a fény a színét?
Aztán már alig láttam, olyan sötét lett, és mindenki körülöttem
tolongott. Valaki megtörölte a homlokomat, és hirtelen minden
elsötétedett.
*
Kinyitottam a jobb szememet. Egy fehér ruhás nővér
megkérdezte: – Nos, hogy vagyunk, fiatalember? – Egy hosszú
percig csak bámultam rá, és fogalmam sem volt, mi van. Aztán
minden eszembe jutott – és egy szót se bírtam kinyögni.
Láttam, hogy a nővér az ágyam mellett áll, és lemosolyog rám.
Vaskos teste volt, kerek, húsos arca, a haja rövid, fekete.
– Na, nézzük csak – mondta. – Fordítsd el a fejedet, csak egészen
kicsikét, és mondd, hogy mit érzel.
Egyik oldalról a másikra fordítottam a fejemet a párnán.
– Nem érzek semmit – mondtam.
– Helyes. Nem vagy éhes?
– De igen, asszonyom.
– Nagyon helyes – mosolygott. – Erre már nem lesz szükség.
Félretolta az ágy köré vont függönyt. Pislogtam a hirtelen támadt
napfényben.
– Így már jobb, ugye?
– Igen, asszonyom. Köszönöm. Itt van az édesapám?
– Mindjárt beengedjük. Most csak feküdj és pihenjél. Hamarosan
hozzák a vacsorát. Szépen meg fogsz gyógyulni.
Azzal elment.
Egy pillanatig moccanatlan feküdtem, és a napfényt bámultam.
A magas ablakokon áradt be az ágyammal szemközti falon. Csak a
jobb szememmel láttam az ablakokat, azzal is homályosan. Lassan
balra fordítottam a fejemet, s közben nem emeltem fel a párnáról,
óvatosan, hogy el ne mozduljon a bal szememet fedő kötés. A fejem
egyáltalán nem fájt, s nem értettem, hogyan vehették ki belőle a
fájdalmat ilyen gyorsan. De jó, gondoltam, mert eszembe jutott, mit
mondott Mr. Galanter erről a kórházról. Eltűnődtem, hogy ő vajon
hol lehet, és hol lehet az apám, aztán mindkettejükről
megfeledkeztem, amint felfigyeltem a férfira a tőlem balra eső
ágyban.
Harmincas évei derekán járhatott, a válla széles, az arca szikár,
sötét borostás, az álla szögletes. Haja fekete, a feje búbján laposan

37
lenyalva és középütt elválasztva. Hosszú keze fején göndör, sötét
szőrszálak, a jobb szemén fekete flastrom. Az orra lapos, alsó ajkán
háromcentis heg dudorodott ki fehéren a fekete borosta alatt. Ült az
ágyban, kártyázott, és közben szélesen mosolygott. A kártyákat
sorban kirakosgatta maga előtt a takarón, közben lapokat húzott a
kezében tartott pakliból, és a sorba rakott kártyákra tette.
Észrevette, hogy figyelem.
– Szia – mondta mosolyogva. – Hogy van a jó kis homokzsákod?
Nem értettem.
– Hát az ütésállód. A fejed.
– Ja. Jól.
– Szerencsés flótás vagy. Akit így fejbe kólintanak, az pórul
járhat. Én egyszer kiterültem, amikor fejbe csaptak, és egy hónapba
is beletellett, amíg talpra álltam. Szerencsés flótás vagy. – Kezében
tartott egy kártyát, és végignézett a takarón sorakozó
kártyaoszlopokon. – Legföljebb csalunk egy kicsit. Akkor mi van? –
Begyömöszölte a kártyát az egyik oszlopba. – Akkorát taknyoltam,
hogy csak úgy nyekkent. Az volt a csapás. – Kihúzta a következő
kártyát, és szemügyre vette. – Az hát, akkor jól bekaptam. Egy
hónapot nyomtam le a hátamon. – Nézte a kártyasorokat a takarón.
– így ni – tette hozzá a kártyát az egyik sorhoz mosolyogva.
Nem igazán értettem, mit beszél, de nem akartam
tiszteletlennek tűnni és elfordulni, ezért a fejemet továbbra is feléje
fordítottam. Néztem a fekete flastromot a jobb szemén. Nemcsak a
szemét, hanem a felső pofacsontját is beborította – fekete kötés
tartotta a helyén, amely a jobb füle alól indult ki, végigment hátul a
koponyáján és elöl a homlokán. Miután néhány percig bámultam,
rájöttem, hogy rólam teljességgel megfeledkezett, aztán lassan
elfordultam tőle, és jobb felé szemlélődtem.
Tíz-tizenegy éves kisfiú feküdt a másik oldalon. Feje a párnán,
tenyere laposan a feje alatt, a könyöke égnek állt. Haja világosszőke,
arca finom metszésű, gyönyörű arc. Tágra nyílt szemmel meredt a
mennyezetre, és nem látta, hogy őt bámulom. Egyszer-kétszer
mintha pislogott volna. Elfordultam. A jobbról és balról távolabb
fekvő betegek összemosódtak, nem láttam őket élesen. A terem
többi részét se láttam, csak annyit, hogy két hosszú sor ágy között
széles közbülső folyosó húzódik, és hogy ez nyilvánvalóan egy
kórterem. Megtapogattam a duzzanatot a homlokomon. Sokat
lohadt, de azért még fájt rendesen. Néztem az ablakon beáradó
napfényt. A teremben mindenütt beszélgettek egymással az
emberek, de engem nem érdekelt, mit mondanak. A napot néztem.

38
Furcsállottam, hogy olyan nagyon tündöklő. A meccs nem sokkal
hat előtt ért véget. Aztán taxival idejöttünk, várakoztunk, jöttek a
vizsgálatok, aztán fel a lifttel. Hogy utána mi történt, arra nem
emlékeztem, de akármi volt is, nem mehetett végbe olyan gyorsan,
hogy még most is vasárnap délután legyen. Gondoltam, megkérdem
a jobb oldalon fekvő férfit, milyen nap van, de nagyon elmerült a
játékban. A jobbomon fekvő fiú meg se moccant. Feküdtem némán,
a mennyezetet bámultam, nem akartam zavarni.
Lassan megmozgattam a csuklómat. Még fájt. Ez a Danny
Saunders megveszekedett alak, és én utáltam. Vajon most mit
gondol, tűnődtem. Biztosan henceg és kérkedik a barátai előtt a
meccs sikerével. A nyomoronc hászid!
Egy betegápoló jött végig az ágysorok között, fémasztalt tolt
maga előtt tálcákkal. A kórteremben mozgolódás támadt, az
emberek felültek. Figyeltem, ahogy kiosztja a tálcákat, és hallottam
az evőeszközök csörömpölését. A bal oldalon fekvő férfi
összesöpörte a kártyalapokat, és az ágyunk között álló asztalra tette.
– Nyam-nyam – mosolygott rám. – Ideje burkolni. Pedig itt nem
olyan, mint a kiképzőtáborban. Ott jól megizzasztották, aztán
odafigyeltünk ám, mennyit eszünk, nehogy túlsúlyosak legyünk. De
azért jókat ettünk. Mi az ebéd, doki?
Az ápoló elvigyorodott. – Mindjárt odaérek, Gyilkos. – Még
háromágynyira volt.
A jobbomon fekvő fiú kicsit elmozdította a fejét, és a két kezét
most kinyújtotta a takarón. Pislogva feküdt, és továbbra is a
mennyezetre bámult.
Az ápoló megállt az ágyánál, és leemelt egy tálcát a kocsiról.
– Hogy vagy, Billy?
A fiú abba az irányba fordította a szemét, ahonnét az ápoló
hangját hallotta.
– Jól – mondta halkan, nagyon halkan, és felült.
Az ápoló megkerülte az ágyat a tálcával, de a fiú továbbra is abba
az irányba nézett, ahonnét a hangot hallotta. Odanéztem, és akkor
vettem észre, hogy vak.
– Csirke az ebéd, Billy – mondta az ápoló. – Borsó, répa, krumpli,
jó meleg zöldségleves és almaszósz.
– Csirke! – fortyant fel a férfi a jobbomon. – Hogyan őrizzem a
formámat, ha csirkén tartanak?
– Csak nem bunyózni készülsz ma este, Gyilkos? – kérdezte az
ápoló kedvesen.

39
 – Még hogy csirke! – dohogott tovább a férfi a bal oldalon, de
közben mosolygott szélesen.
– Minden rendben, Billy? – kérdezte az ápoló.
– Igen – mondta a fiú. Kitapogatta az evőeszközöket, megtalálta
a kést és a villát, és enni kezdett.
A nővér közeledett az ágysorok között, és megállt az ágyamnál. –
Mi újság, fiatalember? Még éhesek vagyunk?
– Igen, asszonyom.
– Helyes. Apád üzeni, hogy ez kóser kórház, és hogy mindent
meg kell enned.
– Igen, asszonyom. Köszönöm.
– Hogy van a fejed?
– Köszönöm, jól, asszonyom.
– Nem fáj?
– Nem.
– Nagyon helyes. Felülnöd még nem kell. Korai volna. Majd kicsit
megemeljük az ágyat, hogy feltámasszon a párna.
Láttam, hogy lehajol. A vállmozgásából megállapítottam, hogy
elfordít valamit az ágy lábánál. Éreztem, hogy az ágy emelkedik.
– Kényelmesen vagy? – kérdezte.
– Igen, asszonyom. Nagyon köszönöm.
Az én ágyam és a jobb oldali ágy között lévő éjjeliszekrényhez
lépett, és kihúzott egy fiókot. – Apád meghagyta, hogy ezt adjuk
oda. – Kicsi, fekete kapedlit tartott a kezében.
– Köszönöm, asszonyom.
Megráztam a kapedlit, és föltettem.
– Jó étvágyat – mondta a nővér mosolyogva.
– Köszönöm szépen – feleltem. Az evésre összpontosítottam. És
közben törtem a fejemet, vajon mikor járhatott apám a kórházban,
és miért nincs itt most.
– Mrs. Carpenter – szólalt meg a férfi a bal oldalamon –,
hogyhogy megint csirke van?
A nővér szigorúan nézett rá. – Mr. Savo, lesz szíves viselkedni.
– Igenis, asszonyom – mondta a férfi ijedséget színlelve.
– Mr. Savo, mondhatom, szép példát mutat az i ú
szomszédainak.
Sietve megfordult és elment.
– Durva, mint a pokróc – vigyorgott rám Mr. Savo. – De
aranyszíve van.
A beteghordó letette a tálcát az ágyára, és ő farkaséhesen
nekiesett. Egy csontot szopogatva rám nézett, és az ép szemével

40
felém kacsintott. – Jó étel. Nem túl tápláló, viszont kóser. Szívesen
eltréfálgatok velük. Formában tartja őket, mint a jó játékost.
– Mr. Savo...
– Mi van, öcsi?
– Milyen nap van?
Kivette a csirkecsontot a szájából. – Hétfő.
– Június 5-e, hétfő?
– Úgy ám, öcsi.
– Sokáig aludtam – mondtam halkan.
– Kialudtál, mint a pilács, fiam. Bele is izzadtunk mind. – Ismét
bekapta a csirkecsontot. – Hatalmas ütést kaphattál – mondta, és
rágott tovább.
Úgy éreztem, ideje bemutatkoznom. – Ruven Malter vagyok.
Ajka mosolyra húzódott a csirkecsont mögött. – Örvendek, Ru...
Ru... hogy is mondtad?
– Ruven... Robert Malter.
– Örvendek a szerencsének, Bobby fiam. – Kivette a
csirkecsontot a szájából, szemügyre vette, majd a tálcára
pottyantotta. – Mindig sapkában eszel?
– Igen, uram.
– Miért, hozzátartozik a vallásodhoz, vagy mi?
– Igen, uram.
– Mindig kedveltem az olyan gyerkőcöket, akik tartják a vallási
előírásokat. A vallás, az komoly dolog. Elkelne belőle a ringben is.
Az aztán a cikis hely, a ring. A nevem Tony Savo.
– Maga profi bokszoló?
– Az volnék, Bobby fiam. Edző. És már rég a menők közt
lehetnék, ha az az ürge be nem húz a jobb szemembe. Egy hónapra
kinyuvasztott. A menedzser meg többé nem hitt bennem. A szemét
alak. Piszok egy hely a ring. Jó a kaja, mi?
– Igen, uram.
– Hát nem is olyan, mint az edzőtábor. Nincs is ahhoz fogható,
amit ott adnak enni.
– Jobban vagy? – kérdezte ekkor a vak fiú, én meg megfordultam
és ránéztem. Már megebédelt, és ült felém fordulva. Tágra nyílt
szeme világoskék.
– Sokkal jobban vagyok – mondtam neki. – A fejem már nem fáj.
– Mindnyájan nagyon aggódtunk érted.
Nem tudtam, erre mit mondjak. Gondoltam, csak bólintok és
mosolygok, de rájöttem, hogy azt nem látná. Nem tudtam, mit
csináljak, mit mondjak, így hát hallgattam.

41
 – Engem Billynek hívnak – mondta a vak fiú.
– Szia, Billy. Engem Robert Malternak.
– Szia, Robert. Nagyon megsérült a szemed?
– Eléggé.
– Jó lesz, ha vigyázol a szemedre, Robert.
Erre se tudtam mit mondani.
– Robert – az olyan felnőttes név, ugye? Hány éves vagy?
– Tizenöt.
– Az már felnőtt.
– Szólítsál csak Bobbynak – mondtam neki. – Olyan nagyon
azért nem vagyok felnőtt.
– A Bobby, az jó név. Jól van. Akkor Bobbynak hívlak.
Egyre csak őt néztem. Gyönyörű arca volt, szelíd arc. Keze
ernyedten hevert a takarón, a szeme üresen meredt rám.
– Milyen a hajad, Bobby? Elmondanád, hogy nézel ki?
– Persze. A hajam fekete, a szemem barna, az arcom olyan,
amilyenből már láttál egymilliót... vagy hallottál. Százhatvanöt centi
magas vagyok, van egy púp a fejemen és egy kötés a bal szememen.
Boldogan felnevetett. – Igazán aranyos vagy – mondta lelkesen. –
Aranyos, mint Mr. Savo.
Mr. Savo felénk fordult. Végzett az ebéddel, és most megint a
pakli kártyát tartotta a kezében. – Ezt mondogattam én is a
menedzsernek. Hogy én milyen aranyos, jó fej vagyok, ezt
mondogattam. Tehetek én róla, hogy úgy leütöttek? Ő mégse bízott
bennem többé. A szemét alak.
Billy arrafelé bámult, amerről Mr. Savo hangja jött. – Maga meg
fog gyógyulni, Mr. Savo – mondta mély meggyőződéssel. – És
megint vissza fog kerülni az élvonalba.
– Persze hogy, Billy – mondta Tony Savo, és ránézett. – A jó öreg
Tony majd megint visszaverekszi magát.
– És akkor majd elmegyek az edzőtáborába, és végignézem,
hogyan gyakorol, és akkor megtartjuk azt a hárommenetest, amit
megígért.
– Persze hogy, Billy.
– Mr. Savo ígért nekem egy hárommenetest, ha már
megműtötték – magyarázta nekem Billy készségesen, miközben
továbbra is Tony Savo hangjának irányába bámult.
– Pompás – mondtam.
– Ez egy újfajta műtét – fordította most felém az arcát. – A
papám elmagyarázta. A háborúban kísérletezték ki. Alig várom azt a
három menetet, amit Mr. Savo megígért.

42
 – Persze, Billy. Persze. – Felült az ágyon, Billyt nézte, és nem is
figyelt a pakli kártyára, amit a kezében tartott.
– De jó lesz, ha majd látok megint – mondta nekem Billy. –
Egyszer autóbalesetet szenvedtem. Apukám vezetett. Jó rég volt.
Nem az apukám volt a hibás.
Mr. Savo a pakli kártyára, pillantott, aztán visszatette az
éjjeliszekrény lapjára.
Láttam, hogy jön a beteghordó, hogy összegyűjtse a tálcákat. –
ízlett az ebéd? – kérdezte Billytől.
Billy a hangja irányába forgatta a fejét. – Nagyon finom volt –
felelte.
– És magának, Gyilkos?
– Csirke! – mondta Tony Savo. – Ugyan mi volna jó a csirkében? –
A hangja most tompán kongott, kihalt belőle minden lelkesedés.
– Hogyhogy ezúttal a csontot meghagyta? – kérdezte a
beteghordó vigyorogva.
– Ki bír végigcsinálni egy tízmenetest, ha csirkén tartják? –
kérdezett vissza Tony Savo. De mintha már máson járt volna az
esze. Hanyatt dőlt a párnán, és bal szeme a mennyezetet bámulta.
Aztán lehunyta a szemét, és hosszú, szőrös kaiját összefonta a
mellén.
– Ezt most letekerjük – mondta a beteghordó, miután elvette a
tálcámat. Lehajolt az ágy lábánál, és éreztem, hogy az ágy fejrésze
leereszkedik.
Billy hátrahanyatlott a párnáján. Odafordítottam a fejemet, és
láttam, hogy a szeme nyitva, és felbámul, a tenyerét a feje alá
gyömte, a könyöke ismét kifelé meredt. Aztán az ágya mögé
pillantottam, és láttam, hogy az ágyak közti folyosón egy férfi
közeleg sietős léptekkel, és amikor fókuszba került, rájöttem, hogy
az apám.
Majdnem felkiáltottam, de aztán visszafogtam magam, és
vártam, hogy az ágyamhoz éljen. Láttam, hogy újságpapírba
bugyolált csomagot szorongat a kezében. A sötétszürke, csíkos,
kétsoros öltönyét és a szürke kalapját viselte. Sovány volt és
megviselt, az arca sápadt. Szeme az acélkeretes szemüveg mögött
vörös volt, mint az olyan emberé, aki napok óta nem aludt. Sietve az
ágy bal oldalára került, lenézett rám, és mosolyogni próbált. Csak
épp nem sikerült.
– Nemrég hívtak a kórházból – mondta levegő után kapkodva. –
Így tudtam meg, hogy felébredtél.
Megpróbáltam felülni.

43
 – Ne – mondta. – Feküdj csak. Azt mondták, még nem ülhetsz
fel.
Visszafeküdtem, és fölnéztem rá. Leült az ágy szélére, és maga
mellé tette a csomagot. Levette a kalapját, és a csomagra tette. Gyér,
ősz haja kócosan meredt az égnek. Ez szokatlan volt. Nem is
emlékszem, láttam-e valaha elmenni hazulról anélkül, hogy előtte
gondosan meg ne fésülködött volna.
– Majdnem egy egész napot átaludtál – mondta, és igyekezett
mosolyogni. A hangja mindig szelíd volt, de most fátyolos is. – Hogy
vagy, Ruven?
– Most már jól – mondtam.
– Azt mondták, enyhe agyrázkódást is kaptál. A fejed nem fáj?
– Nem.
– Mr. Galanter telefonált néhányszor. Érdeklődött, hogy vagy.
Megmondtam neki, hogy alszol.
– Nagyszerű ember ez a Mr. Galanter.
– Azt mondták, akár napokig is alhatsz. Meg is lepődtek, hogy
ilyen hamar fölébredtél.
– Nagyon erősen eltalált az a labda.
– Igen – mondta. – Mindent tudok a meccsről.
Nagyon feszültnek tűnt, és én nem értettem, hogy most mi oka
még az aggodalomra.
– A nővér nem mondott semmit a szememről – mondtam. –
Rendben van?
Furán nézett rám.
– Hát persze hogy rendben van. Hogyne volna? Dr. Snydman
operált, aki kiváló orvos.
– Megoperálta a szememet? – Az eszembe se jutott, hogy
műtéten estem át. – Miért, mi baja volt? Miért kellett megoperálnia?
Apám kihallotta a rettegést a hangomból.
– Most már rendbe fogsz jönni – nyugtatgatott. – Egy kis
üvegszilánk került a szemedbe, és azt kellett kiszednie.
– Üveg került a szemembe?
Apám lassan bólintott. – A pupilla szélén volt.
– És kivették?
– Dr. Snydman vette ki. Azt mondják, csoda, amit művelt. –
Csakhogy apám cseppet sem úgy festett, mint aki csodának volt
tanúja. Zaklatottan feszengett az ágyam szélén.
– És most rendben van a szemem? – faggattam.
– Persze hogy rendben van. Miért is ne volna rendben?
– Szóval nincs rendben – mondtam. – Tudni akarom, mondd el.

44
 – Nincs mit elmondanom. Azt mondták, hogy rendben van.
– Ábá, könyörgök, mondd meg az igazat.
Rám nézett, hallottam, hogy nagyot sóhajt. Aztán köhögni
kezdett mély, reszelős köhögéssel, amely rettenetesen megrázta az
egész testét. Zsebkendőt vett elő, a szájára tapasztotta, és sokáig
köhögött. Feszülten feküdtem az ágyban, és figyeltem. A köhögés
abbamaradt. Ismét felsóhajtott, és rám mosolygott. A mosolya a
régi, meleg mosoly, keskeny szája a két sarkán felkunkorodott, és
felderítette arcát.
– Ruven, Ruven – jegyezte meg mosolyogva, a fejét ingatva –,
sosem ment nekem, hogy előled valamit is eltitkoljak, ugye?
Hallgattam.
– Mindig is arra vágytam, hogy okos fiam legyen. Te pedig okos
vagy. Elmondom, mit mondtak a szemeddel kapcsolatban. A
szemed rendben van. Jól van. Néhány nap, és leveszik a kötést,
aztán hazajöhetsz.
– Csak néhány napról van szó?
– Igen.
– Akkor miért aggódsz ennyire? Akkor minden csodálatos.
– Ruven, a szemednek gyógyulnia kell.
Láttam, hogy egy férfi közeledik az ágyak között, és Billy ágya
felé tart. Harmincas évei közepén járhatott. A haja fakószőke, és az
arcáról rögtön megállapítottam, hogy csak Billy apja lehet. Láttam,
hogy leül az ágy szélére, és hogy Billy feléje fordul és felül. Az apa
gyöngéden homlokon csókolta a fiát. Halkan beszélgettek.
Apámra néztem. – Hát persze hogy a szememnek gyógyulnia kell
– mondtam.
– Van egy pirinyó vágás a pupilla szélén, és annak a vágásnak kell
meggyógyulnia.
Rábámultam. – A heg kötőszövete, ugye? – kezdtem lassan. – A
heg kötőszövete ránőhet a pupillára. – A gyomrom felfordult,
éreztem, hogy elfog a rettegés.
Apám pislogott, a szeme nedves volt az acélkeretes szemüveg
mögött.
– Dr. Snydman tájékoztatott, hogy tavaly volt egy, a tiédhez
hasonló esete, ahol a szem meggyógyult. Ő derűlátó, azt mondja,
rendbe jössz.
– De nem biztos.
– Nem – mondta apám. – Nem biztos.
Billyre néztem, láttam, hogy halkan, komolyan beszélget az
apjával. Az apa megsimogatta a gyerek arcát. Elfordultam, és balra
Ú
45
néztem. Úgy láttam, Mr. Savo alszik.
– Reb Saunders ma kétszer is telefonált, tegnap este is egyszer –
hallottam apám szelíd hangját.
– Reb Saunders?
– Igen. Érdeklődött, hogy vagy. Azt mondta, a fia nagyon sajnálja
a történteket.
– Arra mérget vehetsz – jegyeztem meg keserűen.
Apám egy pillanatra rám bámult, aztán kicsit közelebb hajolt az
ágyon. Beszélni kezdett, de a szava reszelős köhögésbe fúlt. Szája elé
kapta a zsebkendőt, és beleköhögött. Sokáig köhögött, én pedig
csöndesen feküdtem és figyeltem. Amikor a köhögés elállt, levette a
szemüvegét, és megtörölte a szemét. Aztán visszatette a
szemüveget, és mély lélegzetet vett.
– Megfáztam – mentegetőzött. – Huzat volt tegnap az
osztályban. Szóltam a pedellusnak, de azt mondta, nem tudja, mitől
van. Úgyhogy megfáztam. Ilyenkor, júniusban. Júniusban csakis
apád fazhat meg.
– Nem vigyázol magadra, ábá.
– A baseballjátékosom miatt aggódom. – Rám mosolygott. –
Eddig mindig amiatt aggódtam, hogy majd elüt egy taxi vagy a troli,
erre elüt egy baseball-labda.
– Ha tudnád, hogy gyűlölöm ezt a Danny Saunderst. Miatta
vagyok beteg.
– Danny Saunders miatt vagy beteg? Mégis, hogyan lennél
miatta beteg?
– Mert direkt engem célzott azzal a labdával, ábá. Szándékosan
célba vett vele. És te most belebetegszel az aggodalomba.
Apám elképedten nézett rám. – Szándékosan célba vett?
– Ha látnád, hogy tud célozni. Schwartzie-t majdnem megölte.
Azt mondta, a csapata legyilkol minket, ápikajreszeket, ábá.
– Ápikajreszeket?
– A meccsből igazi háborút csináltak.
– Nem értem. Reb Saunders azt mondta, amikor telefonált, hogy
a fia nagyon sajnálja.
– Sajnálja! Meghiszem azt, hogy sajnálja! Azt sajnálja, hogy nem
sikerült végképp kicsinálnia!
Apám feszülten figyelt, a szeme összeszűkült. Láttam, hogy
lassan eltűnik arcáról az elképedt kifejezés.
– Nem örülök, hogy így beszélsz – mondta szigorúan.
– De ez az igazság, ábá.
– Megkérdezted, hogy szándékosan tette-e?

46
 – Nem.
– Akkor hogy mondhatsz olyasmit, amiben nem vagy biztos?
Rettenetes dolog ilyet állítani. – Alig tudta türtőztetni a haragját.
– Mert láttam, hogy szándékosan tette.
– A dolgok pedig mindig olyanok, amilyennek látszanak, ugye,
Ruven? Megmondanád, mióta?
Hallgattam.
– Ilyesmit többé nem akarok hallani Reb Saunders fiáról.
– Igenis, ábá.
– És most nézd, mit hoztam neked. – Kivette a csomagot az
újságpapírból, és láttam, hogy a hordozható rádiónk van benne. –
Csak mert kórházban vagy, még nem kell elzárnod magad a világtól.
Róma akármelyik nap eleshet. És az a hír járja, hogy Európában
bármelyik percben megkezdődhet a partraszállás. Ne feledd, hogy
odakinn is van világ.
– Az iskolai feladataimat is el kell végeznem, ábá. Nem
maradhatok el az osztálytól.
– Iskolai feladatokról, könyvekről, újságról szó se lehet.
Megmondták, hogy nem szabad olvasnod.
– Egyáltalán nem szabad olvasnom?
– Olvasás nincs. Ezért hoztam a rádiót. Nagyon fontos dolgok
történnek a világban, Ruven, és a rádió kész áldás.
Letette a rádiót az éjjeliszekrényre. A rádió összekapcsolja a
világot, mondogatta gyakran. Ami összekapcsolja a világot, azt ő
mind áldásnak tartotta.
– Na már most, ami az iskolai munkádat illeti – folytatta. –
Beszéltem a tanáraiddal. Ha nem tudsz fölkészülni a vizsgáidra,
majd magánúton megtanítanak az anyagra júniusban vagy
szeptemberben. Úgyhogy izgulásra semmi ok.
– Ha néhány nap alatt kikerülök a kórházból, akkor hamarosan
olvashatok is.
– Majd meglátjuk. Előbb ki kell derülnie, mi van a hegesedéssel.
Újból eluralkodott rajtam a rémület. – Sok időbe telik, amíg az
kiderül?
– Egy-két hétbe.
– Két hétig nem olvashatok?
– Majd megkérdezzük dr. Snydmantől, amikor kiengednek a
kórházból. De most nem olvashatsz.
– Igen, ábá.
– És most mennem kell – mondta apám. Feltette a kalapját,
összehajtogatta és a hóna alá dugta az újságot. Megint köhögött,

47
ezúttal röviden, majd fölállt. – Vizsgákat kell előkészítenem, és be
kell fejeznem egy cikket. A folyóirat határidőt adott. – Lenézett rám,
és mosolygott – úgy éreztem, kissé idegesen. Nagyon sápadt volt, és
nagyon sovány.
– Kérlek, vigyázz magadra, ábá. Ne légy beteg.
– Vigyázok magamra. Te pedig pihenj. És hallgasd a rádiót.
– Igen, ábá.
Rám nézett, és láttam, hogy pislog az acélkeretes szemüvege
mögött. – Nem vagy már kisgyerek. Remélem... – Itt elakadt.
Láttam, hogy a szeme bepárásodik, és az ajka egy pillanatra
megremeg.
Billy apja mondott valamit a gyereknek, aki hangosan
fölnevetett. Láttam, hogy apám egy pillantást vet feléjük, aztán
visszafordult hozzám. Aztán ismét feléjük fordult. Sokáig nézte
őket. Majd visszafordult hozzám. Láttam az arcán, hogy tudja: Billy
vak.
– Elhoztam az imaszíjadat és az imakönyvet – mondta nagyon
halkan. A hangja visszafogott, remegő. – Ha megengedik,
imádkozhatsz az imaszíjjal. De csak ha megengedik, és nem árt a
fejednek meg a szemednek. – Egy percre elhallgatott, és
megköszörülte a torkát. – Csúnya megfázás, de majd elmúlik. Ha az
imaszíjat nem használhatod, anélkül is imádkozhatsz. És most
mennem kell.
– Lehajolt, és megcsókolta a homlokomat. Ahogy közel került,
láttam, hogy a szeme vörös és homályos. – Az én baseballjátékosom
– próbált mosolyogni. – Vigyázz magadra, és pihenj. Holnap ismét
eljövök. – Megfordult, és sietve megindult az ágysorok között, kicsi
volt és vézna, de egyenes tartással és határozott léptekkel járt, mint
mindig, attól függetlenül, hogy hogy érezte magát. Aztán kikerült a
látókörömből, és már nem követhettem szemmel.
Feküdtem a párnán, és lehunytam a jobb szememet. Idővel
rájöttem, hogy sírok, s gondoltam, az biztosan árt, erre erőnek
erejével abbahagytam. Mozdulatlanul feküdtem, és a szememre
gondoltam. Ahogy a többi testrészemet és az agyamat, úgy a
szememet is természetes adottságnak vettem. Apám sokszor
hajtogatta, hogy az egészség ajándék, de én alig szenteltem
jelentőséget a ténynek, hogy mindig egészséges vagyok, hogy orvost
szinte soha nem látok. Billyre és Tony Savora gondoltam.
Megpróbáltam elképzelni, milyen volna az életem fél szemmel, de
nem tudtam. Eddig soha nem töprengtem a szememen. Azon sem
gondolkoztam, milyen lehet, ha az ember vak. Ismét erőt vett

48
rajtam a rettegés, de megpróbáltam leküzdeni. Csak feküdtem, és
nem járt máson az eszem, csak a két szememen.
Mozgást hallottam a kórteremben, kinyitottam a jobb szememet,
és láttam, hogy Billy apja elment. Billy a párnán feküdt, tenyere a
feje alatt, a könyöke kifelé meredt. Tágra meredt szemével a
mennyezetet bámulta. Láttam, hogy nővérek jámak-kelnek az ágyak
között, és hogy mindenki alváshoz készülődik. Mr. Savo felé
fordultam. Úgy láttam, alszik. Kicsit mintha megfájdult volna a
fejem, és sajgott a bal csuklóm is. Nagyon csöndesen feküdtem.
Láttam, hogy a nővér odalép az ágyamhoz, és széles mosollyal lenéz
rám.
– Nos, kérem – mondta. – Hogy érezzük magunkat, fiatalember?
– Kicsit fáj a fejem – feleltem.
– Nem meglepő – mosolygott. – Most bevesszük ezt a tablettát,
ettől jól alszunk majd éjszaka.
Az éjjeliszekrényhez lépett, vizet töltött a pohárba a kis tálcán
álló kancsóból. Segített megtartani a fejemet, miközben egy korty
vízzel lenyeltem a tablettát.
– Köszönöm – mondtam, és visszafeküdtem.
– Nagyon szívesen, fiatalember. Örülök, ha udvarias fiatalokkal
hoz össze a sors. És most jó éjszakát.
– Jó éjszakát, asszonyom. Köszönöm.
A nővér kifelé indult az ágysorok között.
Megfordultam, és Billyre néztem. Mozdulatlanul feküdt, a szeme
nyitva. Egy percig figyeltem, aztán lehunytam a szememet.
Eltűnődtem, milyen az, ha az ember vak, teljesen vak. Nem tudtam
elképzelni, de úgy véltem, olyasforma lehet, mint amikor most
csukva tartom a szememet. Csakhogy mégsem ugyanaz, mondtam
magamban. Mert tudom, hogy ha kinyitom a jobb szememet, akkor
látok. Aki vak, annak mindegy, hogy nyitva van-e a szeme vagy
csukva. El sem tudtam képzelni, milyen érzés, hogy akár nyitva
tartom a szemem, akár csukva, mindegy, mert egyformán sötét van.

49
 HARMADIK FEJEZET

Álmomban kiáltást hallottam, és lármát, ami leginkább éljenzésre

emlékeztetett, és nyomban fölébredtem. Nagy nyüzsgés volt a
kórteremben, és hangzavar. Kíváncsi voltam, mi lehet az, akkora
volt a ricsaj, és a rádió is torkaszakadtából bömbölt. Fel akartam
ülni, aztán eszembe jutott, hogy még nem szabad, így
visszafeküdtem. Odakinn világos volt, de a napot nem láttam. Vajon
mi ez a lárma, tűnődtem, aztán megláttam, hogy Mrs. Carpenter
közeledik az ágysorok között. Rászólt az emberekre, hogy ha nem
tudnák, ez egy kórház, nem pedig a Madison Square Garden. Billyre
néztem. Szálegyenesen ült az ágyon, és láttam, hogy igyekszik
kitalálni, mi folyik. Az arca kérdő, kicsit rémült. Mr. Savohoz
fordultam, akkor vettem észre, hogy nincs az ágyában.
A lárma kissé alábbhagyott, de a rádió tovább bömbölt. Nem
értettem világosan, mit mond, mert valaki folyton közbeéljenzett,
közbekiabált. A bemondó valami Caent meg Carentant emlegetett.
Hogy a brit légierő hídfőállásokat foglalt el, és hogy két amerikai
légihadosztály megállította az ellenséges csapatokat, amelyek a
Cotentin félszigetet akarták megszállni. Egyik név sem volt ismerős,
és nem értettem, miért olyan izgatott mindenki. A háborús híreket
folyton bemondták, de soha senki nem lett tőlük ilyen izgatott,
hacsak nem történt valami rendkívüli. Mintha Mr. Savot
pillantottam volna meg az egyik ágyon. Mrs. Carpenter odament
hozzá, és a járásából kiéreztem, hogy haragszik. Láttam, hogy Mr.
Savo feláll, és visszafelé indul az ágyak között. A bemondó mondott
valamit Wight szigetéről meg a normandiai partvidékről meg a
Királyi Légierő bombázóinak az ellenséges parti védelmi erők ellen
intézett támadásáról meg az Egyesült Államok Légjerejének a parti
védelem ellen indított támadásáról. Egyszer csak rádöbbentem, mi
történik, és a szívem hevesen zakatolni kezdett.
Láttam, hogy Mr. Savo közeledik az ágyamhoz. Dühös volt, és a
hosszú, keskeny arcával meg a fekete szemtapasszal úgy festett,
mint egy kalóz.
– „Tessék lefeküdni, Mr. Savo – majmolta a nővért. – Tessék
azonnal visszafeküdni.” Az ember azt hinné, az utolsókat rúgom.

50
Mintha bizony ilyenkor ágyban volna az ember helye.
– Mr. Savo, megkezdődött az európai invázió? – kérdeztem
lelkesen. Izgatott voltam, és kicsit feszült, és nem bántam volna, ha
a zsivaj alábbhagy.
Mr. Savo lenézett rám. – Ma van a napja, Bobby fiam. Most aztán
jól elagyabugyáljuk őket. Tony Savo meg feküdjön vissza az ágyába.
– Ekkor megakadt a tekintete a hordozható rádión, amit apám
hozott be. – Hé, te, Bobby fiam, ez a te rádiód?
– Az hát – mondtam izgatottan. – Meg is feledkeztem róla.
– Nahát, hogy mi milyen szerencsések vagyunk. – Szélesen
elmosolyodott, és már nem is tűnt kalóznak. – Feltesszük az
éjjeliszekrényre a két ágy közé, és majd ezt hallgatjuk, jó?
– Azt hiszem, Billy is szívesen hallgatná, Mr. Savo. – Billyre
néztem.
Billy megfordult, és a hangom irányába nézett. – Neked van itt
rádiód, Bobby? – Egészen izgatott lett.
– Van ám, Billy. Éppen a kettőnk ágya között.
– A bácsikám pilóta. Nagy gépeken repül, amelyekről a
bombákat dobják le. Be tudod kapcsolni?
– Persze hogy. – Mr. Savo bekapcsolta a rádiót, megkereste az
adót, amelyen ugyanaz a bemondó beszélt, aki a másik rádióban,
aztán visszabújt a takarója alá, és kinyújtózott. Mindhárman
csöndben feküdtünk az ágyban, és a partraszállásról szóló híreket
hallgattuk.
Mrs. Carpenter végigjött az ágyak között. Kicsit még ekkor is
haragudott a kórteremben kitört lárma miatt, de láttam, hogy ő is
izgatott. Megkérdezte, hogy vagyok.
– Köszönöm, jól, asszonyom.
– Nagyon helyes. Ez a rádió a tiéd?
– Igen, asszonyom. Apám hozta be.
– Igazán kedves tőle. Kicsit felülhetsz, ha akarsz.
– Köszönöm. – Ez nagy örömömre szolgált. – Szabad
imádkoznom a tfilinnel?
– Az imaszíjaddal?
– Igen, asszonyom.
– Miért is ne. Majd ügyelj arra a dudorra a fejeden.
– Igen, asszonyom. Köszönöm.
Szigorúan végigmérte Mr. Savot. – Látom, megemberelte magát,
Mr. Savo.
Mr. Savo a bal szeme sarkából nézett rá. – Az ember azt hinné, az
utolsókat rúgom – zsémbelt.

51
 – Magának ágyban kell feküdnie, Mr. Savo.
Mr. Savo ismét felmordult.
A nővér továbbállt.
– Durva, mint a pokróc – vigyorgott Mr. Savo. – Hangosítsd csak
fel egy kicsikét, Bobby fiam. Nem hallom eléggé.
Odahajoltam, és fölhangosítottam a rádiót. Örültem, hogy ismét
mozoghatok.
Kivettem az imaszíjat és az imakönyvet az éjjeliszekrény
fiókjából, és kezdtem magamra tekerni az imaszíjat.
A szíj dörzsölte a fejemen lévő dudort, és feljajdultam. Még fájt.
Aztán eligazgattam a szíjat a kezemen, és kinyitottam az
imakönyvet. Láttam, hogy Mr. Savo rám néz. Aztán eszembe jutott,
hogy tilos olvasnom, ezért becsuktam az imakönyvet. Azokat az
imákat mondtam el, amelyeket kívülről tudtam, s közben próbáltam
nem odafigyelni a rádióra. A tengerparton harcoló katonákért
imádkoztam. Amikor végeztem az imával, levettem a szíjakat, és az
imakönyvvel együtt visszatettem a fiókba.
– Nahát, te igazi hívő vagy, Bobby fiam – mondta Mr. Savo.
Nem tudtam, mit felelhetnék rá, úgyhogy csak bólintottam és
hallgattam.
– Belőled pap lesz, vagy ilyesmi?
– Lehet – feleltem. – Bár apám azt akarja, hogy matematikus
legyek.
– Jó matekos vagy?
– Igen. Matekból csupa jelesem van.
– De te inkább lennél pap, ugye? Rabbi... vagy minek hívjátok.
– Néha valóban úgy érzem, hogy szívesen lennék rabbi. De nem
biztos.
– Szép dolog az, Bobby fiam. Ennek a kificamodott világnak
szüksége van az ilyen emberekre. Én is lehettem volna pap. Egyszer
meglett volna az alkalmam. De rossz lóra tettem. Papság helyett
embereket vertem agyba-főbe. A lehető legrosszabb választás. De
még ilyet, figyelj csak!
A tudósító izgatottan jelentette, hogy néhány német
torpedónaszád megtámadtott egy norvég rombolót, és a hajó
süllyedni látszik. A fedélzetről vízbe ugrálnak a matrózok, és
leeresztik a mentőcsónakokat.
– Piszokul helybenhagyták őket – kesergett Mr. Savo. – Szegény
szarhá... szegény nyomorultak.
A tudósító hangja igen izgatott volt, miközben a süllyedő norvég
hajóról beszélt.

52
 A délelőtt fennmaradó részében nem csináltam mást, mint a
rádiót hallgattam, és a háborúról beszélgettem Mr. Savoval meg
Billyvel. Legjobb tudásom szerint megpróbáltam elmagyarázni
Billynek, hogy mi folyhat odaát, ő meg rendre ismételgette, hogy a
bácsikája pilóta egy nagy gépen, és bombákat dobál. Megkérdezte,
szerintem most is dobálja-e őket, hogy segítse a partraszállást.
Megnyugtattam, hogy egészen biztosan.
Nem sokkal ebéd után egy kisfiú jött át a másik kórteremből,
labdát pattogtatva. Úgy hatévesnek látszott, az arca keskeny, sápadt
és sötét volt, kócos haját minduntalan hátrasöpörte a szeméből a
bal kezével, miközben a jobbal a labdát pattogtatta. Világosbarna
pizsamát és sötétbarna köntöst viselt.
– Szegény gyerek – mondta Mr. Savo. – Itt éli le az életét a
szomszéd kórteremben. A gyomrából hiányzik a sav. – Figyelte,
hogy a gyerek közeledik az ágyak között. – Bolond világ ez. Kancsal
mind a két szemére.
A fiú megállt Mr. Savo ágyánál, nagyon kicsike volt, és sápadt.
– Helló, Mr. Tony. Akar lasztizni a Mickeyvel?
Mr. Savo azt mondta neki, hogy a mai nap nem alkalmas a
labdázásra, most folyik a partraszállás. Mickey nem tudta, mi az a
partraszállás, ezért elsírta magát. – Pedig megígérte, Mr. Tony. Azt
mondta, ma labdázni fog a kis Mickeyvel.
Mr. Savo kínban feszengett. – Jól van, öcsi. Azért még nem kell
bömbölni. Kétszer elkapom neked, jó?
– Jó hát, Mr. Tony – felelte Mickey sugárzó arccal. Odadobta a
labdát Mr. Savonak, aki kinyúlt magasan a feje fölé, hogy elkapja.
Könnyedén visszapöckölte a fiúnak, az leejtette, és bemászott érte
az ágy alá.
Láttam, hogy Mrs. Carpenter dühösen siet felénk.
– Mr. Savo, maga egy lehetetlen alak! – Majdhogynem kiabált. Mr.
Savo az ágyban ült, nehezen szedte a levegőt, és nem szólt semmit.
– Komolyan bajba fog kerülni, ha abba nem hagyja ezt az ostoba
viselkedést, és nem pihen!
– Igenis, asszonyom – motyogta Mr. Savo. Az arca sápadt.
Hátradőlt a párnán, és lehunyta a bal szemét.
Mrs. Carpenter a gyerekhez fordult, aki megtalálta a labdát, és
várakozásteljesen pislogott Mr. Savora.
– Mickey, Mr. Savoval nincs több játék.
– De Mrs. Carpenter...
– Mickey!
– Igen, asszonyom! – hunyászkodott meg a gyerek egy csapásra.

53
 – Köszönöm a dobást, Mr. Savo.
Mr. Savo a párnán feküdt és hallgatott. Mickey a labdáját
pattintgatva kifelé indult. Mrs. Carpenter lenézett Mr. Savora. – Jól
van? – kérdezte aggódón.
– Kicsit kibuktam – mondta Mr. Savo, ki sem nyitva a szemét.
– Ennél azért több esze lehetne.
– Elnézést, asszonyom.
Mrs. Carpenter elment.
– Durva, mint a pokróc – mondta Mr. Savo. – De aranyszíve van. –
Lehunyt szemmel, csendben feküdt, és idővel észrevettem, hogy
elaludt.
A bemondó épp arról beszélt, hogy micsoda utánpótlás-
problémák adódhatnak egy ilyen nagyméretű invázió során, amikor
megláttam, hogy Mr. Galanter tart felém az ágysorok között. Kicsit
lehalkítottam a rádiót. Mr. Galanter odajött az ágyamhoz. Hóna
alatt a The New York Times egy példányát szorongatta, az arca vörös
volt, és izgatott.
– Csak egy percre ugrottam be, hogy lássalak, jó katona.
Lyukasórám van, mindjárt mehetek is vissza. De legalább
ideszökhettem egy percre. Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
– Sokkal jobban, Mr. Galanter. – Örültem és büszke voltam, hogy
meglátogatott. – A fejem már egyáltalán nem fáj, és a csuklóm is
sokkal kevésbé.
– Ez aztán a jó hír, öreg harcos. Nagyszerű hír. Szép nap ez a mai,
mi? A történelem egyik legfontosabb napja. Fantasztikus
vállalkozás.
– Igen, uram. Hallgattam a rádión.
– Fogalmunk sincs, mi folyik odaát, öreg harcos. Egyszerűen
felfoghatatlan. Ma meg holnap minden bizonnyal legalább száz-
százötvenezren szállnak partra, meg ezrével nyüzsögnek majd ott a
tankok, a tüzérségi ütegek, dzsipek, buldózerek mind ott a parton.
Megáll az ész!
– Mondtam is a kis Billynek, hogy bevetjük a nagy bombázóinkat
annak rendje s módja szerint. Az ő bácsikája is bombázórepülő.
Talán épp most is fenn van a levegőben.
Mr. Galanter Billyre nézett, aki felénk fordította a fejét, s láttam,
Mr. Galanter nyomban észrevette, hogy a fiú vak.
– Hogy vagy, fiatalember? – szólította meg Mr. Galanter immáron
sokkal higgadtabb hangon.
– A bácsikám egy nagy gépen repül, amelyik bombákat dobál –
mondta a gyerek. – Maga is repülő?

54
 Láttam, hogy Mr. Galanter arca megmerevedik.
– Mr. Galanter a tornatanárom a gimiben – mondtam Billynek.
– Az én bácsikám jó régóta pilóta. A papám azt mondja, hogy
rengeteg bevetésen kell részt venniük, mielőtt hazajöhetnek. Maga
megsebesült, Mr. Galanter, hogy itthon van?
Láttam, hogy Mr. Galanter a fiúra mered. A szája nyitva,
nyelvével az ajkát nyalogatta. Feszengett.
– Nem váltam be katonának – mondta, és Billyre nézett. – Rossz
a... – Itt elakadt. – Mindent elkövettem, mégse vettek be.
– Igazán sajnálom, uram.
– Ez van – mondta Mr. Galanter.
Iszonyúan röstelkedtem. Mr. Galanter minden lelkesedése
odalett, csak állt ott, és nézte Billyt, mint akit megvertek. Sajnáltam,
és bántam már, hogy szóba hoztam Billy bácsikáját.
– Sok sikert kívánok a bácsikádnak – mondta Mr. Galanter halkan
Billynek.
– Köszönöm, uram – felelte Billy.
Mr. Galanter hozzám fordult. – Szép kis munkát végeztek ezek
itt, hogy kivették a szemedből azt az üvegszilánkot, öreg harcos. –
Igyekezett vidáman szólni, de nem nagyon sikerült. – Mikor
engednek ki?
– Apám szerint néhány napon belül.
– Nos, hát ez nagyszerű. Szerencsés fickó vagy. Végződhetett
volna sokkal rosszabbul is a dolog.
– Igen, uram.
Eltűnődtem, vajon tud-e a hegről, csak nem akar róla beszélni.
Úgy határoztam, hogy nem hozom szóba, így is elég szomorúnak
tűnik, mint aki kínban van, és nem akartam még én is nehezíteni a
helyzetét.
– Nos, mennem kell, öreg harcos, vár az osztályom. Vigyázz
magadra, és kerülj haza minél hamarabb.
– Igen, uram. Köszönöm, és azt is, hogy meglátogatott.
– Ez csak természetes, hisz tagja vagy a csapatomnak.
Figyeltem, ahogy lassan távolodik.
– Kár, hogy nem mehetett katonának – mondta Billy. – Apám se
lehet katona, mert anyám meghalt a balesetben, és nincs senki, aki
nekem meg a kis húgomnak gondját viselje.
Csak ránéztem és nem szóltam.
– Azt hiszem, aludnék egy sort – mondta Billy. – Elzárnád a
rádiót?
– Persze.

55
 Láttam, hogy tenyerét becsúsztatja a feje alá, és üres tekintettel
felbámul a mennyezetre.
Hanyatt dőltem, néhány percig Mr. Galanter felől gondolkodtam,
aztán magam is elaludtam. A bal szememről álmodtam, és nagyon
megrémültem. Úgy éreztem, keresztülhatol a napfény a lehunyt
jobb szemhéjamon, és arról álmodtam, hogyan tértem magamhoz a
kórházban tegnap délután, és hogy a nővér hogyan húzta el a
függönyt. Most valami útját állta a napfénynek. Aztán ott volt
megint, s álmomban a jobb szemhéjamon keresztül láttam. Majd
eltűnt a fény megint, és éreztem, hogy megharagszom arra, aki
eltakaija előlem a fényt. Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy áll
valaki az ágyam mellett. Akárki volt is, úgy állt a fényben, hogy csak
a körvonalait vettem ki a fény ellenében, de a vonásait nem láttam.
Aztán gyorsan felültem.
– Helló – mondta Danny Saunders szelíden. – Bocs, hogy
fölébresztettelek. A nővér megengedte, hogy itt megvárjam, amíg
felébredsz.
Döbbenten meredtem rá. Ha valamire, hát arra igazán nem
számítottam, hogy majd éppen ő látogat meg a kórházban.
– Mielőtt közölnéd, hogy mennyire gyűlölsz – jegyezte meg
halkan –, szeretném elmondani, hogy mennyire sajnálom a
történteket.
Csak néztem, és nem tudtam, mit mondjak. Sötét ruhát viselt,
fehér inget nyitott gallérral és sötét kapedlit. Láttam a formás arca
két oldalán lelógó pajeszát és a zakója alól kilógó imarojtokat.
– Nem gyűlöllek – nyögtem ki végre, mert éreztem, ideje, hogy
mondjak valamit még akkor is, ha az nem igaz.
Szomorúan mosolygott. – Leülhetek? Már vagy negyedórája állok
itt, és várom, hogy felébredj.
Bólintottam, vagy legalábbis csináltam valami olyasfélét, amit
beleegyezésnek értelmezett, és leült az ágyam jobb szélére. Háta
mögül az ablakon beáradt a napfény, árnyékokat vetett az arcára,
amelyek kiemelték állát és vonásait. Kicsit Abraham Lincoln képeire
emlékeztetett, mielőtt szakállt növesztett – eltekintve a seszínű
szőrpamacsoktól az állán és orcáján, rövidre nyírott hajától és
göndör pajeszától. Látni valóan feszengett, a szeme idegesen
rángatózott.
– Mit mondanak a hegesedésről? – kérdezte.
Ismét megdöbbentem. – Ezt meg honnét tudod?
– Tegnap este felhívtam apádat. Ő mondta.

56
 – Még nem tudnak semmit. Lehet, hogy erre a szememre
megvakulok.
Lassan bólintott, aztán csak hallgatott.
– Milyen érzés, hogy valakit megvakítottál a fél szemére? –
kérdeztem. Addigra magamhoz tértem a megjelenése okozta
meglepetésből, és éreztem, hogy mindjobban felülkerekedik
bennem a harag.
Rám nézett, míves arca kifejezéstelen. – Mit akarsz hallani? – A
hangja nem volt mérges, inkább szomorú. – Hogy nyomorultul
érzem magam? Oké, nyomorultul érzem magam.
– Ennyi? Csak nyomorultul? És éjszakánként el bírsz aludni?
Lenézett a kezére. – Nem azért jöttem, hogy veszekedjek –
mondta szelíden. – Ha csak veszekedni vagy hajlandó, akkor
hazamegyek.
– Felőlem elmehetsz a pokolba – mondtam neki –, és viheted
magaddal az egész hülye hászid bandádat!
Rám nézett, és ült tovább. Nem látszott haragudni, csak szomorú
volt. A hallgatása még jobban fölingerelt, úgyhogy végül azt
mondtam: – Mi a fenének ülsz itt egyáltalán? Mintha azt mondtad
volna, hogy elmész haza!
– Azért jöttem, hogy beszéljek veled – mondta halkan.
– Én meg nem vagyok rád kíváncsi – mondtam neki. – Menj haza.
Menj csak haza, és sajnálkozz otthon a szememen!
Lassan fölállt. Alig láttam az arcát, olyan vakítóan sütött mögüle
a nap. A válla megroggyant.
– Igenis sajnálom – mondta csöndesen.
– Na persze, el tudom képzelni – feleltem.
Mondani kezdett valamit, aztán félbehagyta, megfordult, és
lassan megindult az ágysorok között. Visszahanyatlottam a párnára,
kicsit remegtem, és megrettentem a düh és gyűlölet erejétől, amely
úrrá lett rajtam.
– Egy barátod? – hallottam ekkor Mr. Savot.
Feléje fordultam. Feküdt, feje a párnán nyugodott.
– Nem – feleltem.
– Csak nem bántott meg valamivel? Fura a hangod, Bobby fiam.
– Ő rúgta bele a labdát a szemembe.
Mr. Savo arca fölragyogott. – Komolyan? Maga az az illető, aki így
elintézett? Nohát, nohát!
– Azt hiszem, alszom egyet – mondtam. Nagyon lehangolt
voltam.
– Ez egy igazi hívő zsidó? – kérdezte Mr. Savo.

57
 – Igen.
– Láttam már ilyeneket. A menedzseremnek is efféle volt a
nagybátyja. Igazi hívő volt az ürge. Fanatikus. Nem is állt szóba a
menedzseremmel. Nem sokat vesztett vele. A szemét alakkal.
Akkor éppen nagyon nem volt beszélgethetnékem, ezért
hallgattam. Kicsit bántott, hogy annyira megdühödtem Danny
Saundersre.
Láttam, hogy Mr. Savo fölül, és elveszi a pakli kártyát az
éjjeliszekrényről. Kezdte kirakosgatni az oszlopokat a takarón.
Észrevettem, hogy Billy elaludt. Hátradőltem, és lehunytam a
szememet. De nem tudtam elaludni.

Vacsora után néhány perccel megjött apám, sápadt volt, és

megviselt. Amikor beszámoltam neki a Danny Saundersszel
folytatott beszélgetésemről, harag gyúlt a szemében.
– Ostobán viselkedtél, Ruven – mondta szigorúan. – Tudod, mit
mond a Talmud. Ha valaki odamegy hozzád, és bocsánatot kér,
amiért megbántott, meg kell hallgatnod, és meg kell bocsátanod
neki.
– Nem tehetek róla, ábá.
– Annyira gyűlölöd, hogy képes voltál ilyeneket a fejéhez vágni?
– Sajnálom – mondtam, és nagyon nyomorultul éreztem magam.
Rám nézett, és a szemébe hirtelen kiült a szomorúság. – Nem
akartalak megszidni – mondta.
– Nem is szidtál – keltem nyomban a védelmére.
– Csak azt akartam a tudomásodra hozni, hogy ha valaki
odamegy hozzád azzal, hogy beszélni szeretne veled, akkor
türelmesen meg kell hallgatnod. Kivált, ha előzőleg valamilyen
módon megbántott. Ma este nem beszélünk többet Saunders rabbi
fiáról, rendben? Nagyon fontos nap ez a mai a világtörténelemben.
A vég kezdete Hitler és a többi eszement alak számára. Hallgattad a
riportert, aki a hajóról tudósított?
Egy ideig a partraszállásról beszélgettünk. Aztán apám végül
elment, én meg rohadtul éreztem magamat a bőrömben, mindazért,
amit mondtam Danny Saundersnek.
Billyhez megint bejött a papája, és halkan beszélgettek. A férfi
rám pillantott, és kedvesen mosolygott. Nagyon finom jelenség volt,
és észrevettem, hogy hosszú, fehér forradás fut végig a homlokán,
párhuzamosan a szőke haja vonalával.
– Billy mesélte, hogy milyen kedves vagy hozzá – szólított meg.

58
 Csak bólintottam fektemben, és megpróbáltam
visszamosolyogni.
– Igen hálás vagyok neked – mondta. – Billy szeretné, ha
felkeresnél bennünket, amikor kikerül a kórházból.
– Hogyne – feleltem.
– Benne vagyunk a telefonkönyvben. Roger Merrit. Billy azt
mondja, hogy a műtéte után, ha már látni fog, szeretné megtudni,
hogy milyen vagy.
– Persze, majd telefonálok – mondtam.
– Hallottad, Billy?
– Igen – mondta Billy boldogan. – Nem megmondtam, papa,
milyen aranyos fiú?
A férfi rám mosolygott, aztán visszafordult Billyhez. Tovább
beszélgettek halkan.
Feküdtem az ágyban, és az aznap történteken járt az eszem,
szomorú voltam, és nyomorultul éreztem magam.
*
Másnap reggel Mrs. Carpenter szólt, hogy már fölkelhetek, és
járkálhatok egy kicsit. Reggeli után egy időre kimentem a folyosóra.
Kinéztem az ablakon, és az utcán járkáló embereket figyeltem. Csak
álltam ott, és sokáig bámultam ki az ablakon. Aztán visszamentem
és lefeküdtem.
Láttam, hogy Mr. Savo ül az ágyban, kártyázik és vigyorog.
– Nos, milyen érzés lábra kapni, Bobby fiam? – kérdezte.
– Csodás. Csak egy kicsit elfáradtam.
– Csak ne kapkodd el a dolgot, öcsi. Beletelik egy időbe, amíg az
ember összeszedi magát.
Az egyik beteg a kórterem túlsó végében lévő rádió közelében
felordított. Odahajoltam a rádiómhoz, és bekapcsoltam. A tudósító
arról számolt be, hogy sikeresen áttörtek az egyik partszakaszon.
– Na, most aztán megkapják a magukét! – mondta Mr. Savo széles
vigy orral.
Eltűnődtem, milyen lehet most az a partszakasz, lerobbant
járműveket, halott katonákat láttam magam előtt.
Egész délelőtt a rádiót hallgattam. Amikor Mrs. Carpenter
odajött, megkérdeztem, meddig kell még a kórházban maradnom, ő
meg mosolyogva azt mondta, hogy efelől dr. Snydmannek kell
döntenie. – Dr. Snydman péntek reggel fog megnézni – tette még
hozzá.
Aznap valahogy sokkal kevésbé foglalkoztattak a háborús hírek,
és sokkal többet bosszankodtam amiatt, hogy nem szabad

59
olvasnom. Délután meghallgattam néhány szappanoperát – Az élet
szép, Stella Dallas, Mary Noble, Perkins mama –, s amit hallottam,
attól csak még jobban elkeseredtem. Elhatároztam, hogy
kikapcsolom a rádiót, és megpróbálok aludni.
– Akarod még hallgatni? – kérdeztem Billyt.
Nem felelt, ekkor vettem csak észre, hogy alszik.
– Kapcsold ki, öcsi – mondta Mr. Savo. – Mennyit lehet ilyen
szamárságokból elviselni?
Kikapcsoltam a rádiót, és hátradőltem a párnán.
– Ki hitte volna, hogy az embert úgy el lehet agyabugyálni, ahogy
a szappanoperákban teszik – mondta Mr. Savo. – No nézd csak,
kijön itt.
– Kicsoda? – kérdeztem és fölültem.
– Egy igazi, hívő bunyós.
Akkor láttam, hogy Danny Saunders az. Az ágysorok között
közeledett, majd megállt az ágyam mellett, ugyanabban a ruhában,
amit előző nap viselt.
– Ma is dühös leszel rám? – kérdezte tétován.
– Nem – feleltem.
– Leülhetek?
– Igen.
– Kösz – mondta, és leült tőlem jobbra az ágy szélére. Láttam,
hogy Mr. Savo egy percre rábámul, aztán tovább rakosgatja a
kártyákat.
– Elég szemétül viselkedtél tegnap, hallod – mondta.
– Az valóban disznóság volt. És tényleg sajnálom.
– Most is azért jöttem, hogy beszéljek veled. Hajlandó vagy
végighallgatni?
– Persze – feleltem.
– Gondolkodtam a meccsről. Tulajdonképpen nem megy ki a
fejemből, amióta eltaláltalak.
– Én is gondolkodtam róla – mondtam.
– Ha olyasmit teszek vagy látok, amit nem értek, akkor addig
gondolkodom rajta, amíg végre megértem. – Hadarva beszélt,
láttam rajta, mennyire ideges. – Rengeteget gondolkodtam, de még
most sem értem. És szeretném veled megbeszélni. Oké?
– Hát persze – mondtam.
– Tudod, mit nem értek én ezzel a meccsel kapcsolatban? Azt
nem értem, hogy miért akartalak megölni.
Rámeredtem.
– Őszintén bánt a dolog.

60
 – Nos, remélem is – feleltem.
– Ne hercigeskedj, Malter. Én nem melodrámázok itt. Én tényleg
meg akartalak ölni.
– Hát, eléggé forró meccs volt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy
el voltam ragadtatva tőled.
– Szerintem neked fogalmad sincs, hogy miről beszélek –
mondta.
– Na, álljon meg a menet...
– Nem, ide hallgass. Csak hallgass végig, jó? Emlékszel arra a
második csavart labdára, amit elém adtál?
– Persze.
– Emlékszel, hogy utána ott álltam a kezdőpont előtt, és rád
néztem?
– Persze. – De még mennyire, hogy emlékeztem arra a lökött
vigyorgására.
– Akkor legszívesebben odaléptem volna hozzád, hogy
széthasítsam a fejedet az ütővel.
Nem tudtam, mit mondjak.
– Fogalmam sincs, miért nem tettem meg. Pedig akartam.
– Mondhatom, szép kis meccs volt – feleltem, kicsit kiakadva a
hallottaktól.
– Az egésznek semmi köze nem volt a játékhoz – mondta. –
Legalábbis nem hiszem. Nem ti voltatok az első rázós csapat, akivel
játszottunk. És vesztettünk már máskor is. De tőled teljességgel
megvadultam, Malter. Nem értem. Mindegy, most, hogy
elmondtam, máris jobban érzem magam.
– Légyszi, ne Malterezz.
Rám nézett. Aztán halványan elmosolyodott. – Hát hogy
hívjalak?
– Ha hívni akarsz valaminek, akkor hívjál Ruvennek – mondtam.
– A Malter olyan tanárosan hangzik.
– Oké – mondta, és megint mosolygott. – Akkor te meg hívjál
engem Dannynek.
– Rendben.
– Szóval vadító érzés volt. Még soha nem éreztem ehhez
hasonlót.
Ránéztem, és hirtelen úgy éreztem, hogy körülöttem minden
elhomályosodik. Itt ül Danny Saunders az ágyam szélén a hászid
ruhájában, és arról beszél, hogy meg akart ölni, mert elfogtam a
nyesett labdáit. Úgy öltözött, mint egy hászid, de amit mondott, az
nem úgy hangzott. És tegnap még mennyire gyűlöltem, ma meg

61
már a becenevén szólítom. Csak ültem és hallgattam, mit mond.
Lenyűgözött a hászid ruhába bújt alak hibátlan angoltudása. Mindig
azt hittem, hogy ezek jiddis kiejtéssel beszélnek. Ami azt illeti,
eddig valahányszor beszélni hallottam egy hászidot, az mindig
jiddisül beszélt. És most tessék, itt ül Danny Saunders, angolul
beszél, és amit mond és ahogy mondja, az alig-alig egyeztethető
össze az öltözékével, az arca mellett kétoldalt lelógó pajesszal és a
fekete zakója alól kilógó imarojttal.
– Mezőnyjátékosnak és adogatónak is tökjó vagy – mondta, és
kissé elmosolyodott.
– Te is – mondtam erre. – Hogy tudsz ekkorát ütni egy labdába?
– Gyakorlás kérdése. Fogalmad sincs, hány órát töltöttem azzal,
hogy megtanuljam kivédeni és elhajítani a baseball-labdát.
– Honnan van rá időd? Azt hittem, ti megállás nélkül a Talmudot
tanulmányozzátok.
Elvigyorodott. – Kötöttem egy megállapodást apámmal.
Megtanulom a napi adagomat a Talmudból, ő pedig nem törődik
azzal, hogy mit csinálok az időm fennmaradó részében.
– És mekkora a Talmud-adagod?
– Két blatt.
– Két blatt? – bámultam el. Az napi négy oldal a Talmudból. Ha
én napi egy oldalt bebifláztam, el voltam ragadtatva magamtól. – És
angol tanulnivalód nincs is?
– De van. Igaz, hogy nem sok. A mi jesivánkban nem viszik
túlzásba az angolt.
– Mindenkinek napi két blatt Talmudot kell megtanulnia plusz az
angolt?
– Nem mindenkinek. Csak nekem. Apám akarja így.
– Hogy csinálod? Ez őrületesen sok.
– Mázlista vagyok – vigyorgott. – Ha akarod, megmutatom, hogy
csinálom. A Talmudnak most épp melyik részénél tartasz?
– A Kidusinnál.
– Hányadik oldalon?
Megmondtam.
– Azt én két éve tanultam. Ugye, így megy?
Azzal szóról szóra felmondta a lap első harmadát, beleértve a
kommentárokat, Majmonidész jogi okfejtéseit (!) a Talmud
vitatémáival kapcsolatban. Mindezt higgadtan, automatikusan, s
miközben hallgattam, az az érzésem támadt, hogy egy emberi
gépezet működését figyelem.

62
 Csak ültem ott, és tátott szájjal meredtem rá. – Ez igen –
nyögtem ki végül.
– Vizuális típus vagyok. Apám szerint ez Isten ajándéka. Csak
ránézek egy oldalra a Talmudból, és máris fejből tudom. Sőt meg is
értem. Idővel persze kicsit unalmassá válik a dolog. Sok benne az
ismétlődés. De az Ivanhoe-val is meg tudom csinálni ugyanezt.
Olvastad az Ivanhoe-t?
– Persze.
– Akarsz hallani valamit az Ivanhoe-ból?
– Na, most már dicsekszel – mondtam.
Elvigyorodott. – Igyekszem jó benyomást kelteni.
– Megtörtént – mondtam. – Én vért izzadok, amíg bemagolok egy
oldalt a Talmudból. Rabbinak készülsz?
– Annak hát. Apám helyét fogom elfoglalni.
– Lehet, hogy én is rabbi leszek. De persze nem hászid.
Rám nézett, meglepett kifejezés ült ki az arcára. – Miért akarsz te
rabbi lenni?
– Miért ne akarnék?
– Annyi minden lehet az ember.
– Ezt elég vicces pont a te szádból hallani. Te vagy, aki rabbinak
készülsz.
– Nekem nincs más választásom. Ez az örökségem.
– Úgy érted, ha volna választásod, nem mennél rabbinak?
– Azt hiszem, nem.
– Akkor mi lennél?
– Nem is tudom. Talán pszichológus.
– Pszichológus?
Bólintott.
– Azt hiszem, nekem fogalmam sincs, hogy az mi fán terem.
– Segít megérteni, hogy egy ember milyen is valójában. Olvastam
néhány ilyen tárgyú könyvet.
– Ez olyan, mint a Freud meg a pszichoanalízis meg ilyesmi?
– Igen – felelte.
Nem sokat konyítottam a pszichoanalízishez, de ahogy ott ült
mellettem Danny Saunders a hászid öltözékében, úgy éreztem, ő az
utolsó a föld kerekén, aki analitikusnak való. Az analitikust én
mindig igen művelt embernek képzeltem, akinek rövid, hegyes
szakálla van, monoklija, és német kiejtéssel beszél.
– És te mi leszel, ha mégsem mész rabbinak? – kérdezte Danny
Saunders.
– Matematikus – mondtam. – Apám akarja, hogy az legyek.
É
63
 – És hogy taníts valamelyik egyetemen?
– Igen.
– Ez szép – mondta. Kék szemével álmodozón nézett maga elé. –
Én is ezt szeretném.
– Én viszont nem erre vágyom.
– Miért nem?
– Valahogy úgy érzem, ha rabbi leszek, nagyobb hasznára
lehetek az embereknek. Úgy értem, a mifajtánknak. Tudod, nem
mindenki hívő, mint te meg én. Taníthatnám őket, segíthetnék
rajtuk, amikor bajban vannak. Azt hiszem, ebben nagy örömömet
lelném.
– Én meg nemigen hiszem. Nos, attól még rabbi leszek. És
mondd, te hogyan lettél ilyen jó adogató?
– Én is gyakoroltam – vigyorogtam.
– Csakhogy neked nem kell napi két blattot bevágnod a
Talmudból.
– Hála Istennek!
– Egy biztos, az ütéseid nagyon húzósak.
– Miért, és a tiéid? Mindig így ütsz, egyenesen bele a játékos
pofájába?
– Igen.
– És mondd, hogyan csinálod?
– Úgy, hogy nem is tudnám másképpen. Valahogy a látásommal
van összefüggésben, meg azzal, hogy hogy tartom az ütőt. Gőzöm
sincs.
– Így ütni bele a labdába meglehetősen gyilkos dolog. Majdnem
megöltél.
– Mert le kellett volna buknod – mondta.
– Nem volt rá lehetőség.
– Dehogynem.
– Nem volt elég idő. Olyan tempóban dobtad a labdát.
– Annyi időd lett volna, hogy magad elé rántsd a kesztyűt.
Ezen egy percig eltűnődtem.
– Te nem is akartál lebukni.
– Ez igaz – hagytam helyben egy idő után.
– Nem akartál lebukni az elől a labda elől, amit én odaütöttem.
Neked azt meg kellett akasztanod.
– Így igaz. – Eszembe jutott a másodpercnek az a töredéke,
amikor az arcom elé kaptam a kesztyűt. Elugorhattam volna,
teljességgel kivédhettem volna azt a labdát. Csakhogy eszembe se
jutott. Nem akartam, hogy Danny Saunders gyáva nyúlnak nézzen.

64
 – Nos, megfogtad – mondta Danny Saunders.
Rávigyorogtam.
– Már nem haragszol? – kérdezte.
– Nem haragszom – mondtam. – Csak azt szeretném, hogy a
szemem rendbe jöjjön.
– Én is szeretném – mondta lelkesen. – Őszintén.
– Mondd, ki volt az a rabbi ott a padon? Valami edző vagy
kicsoda?
Danny Saunders nevetett. – Az egyik tanár a jesivából. Apám
azért küldi velünk, hogy felügyeljen, ne keveredjünk a kelleténél
jobban az ápikajreszekkel.
– Ezzel az ápikajresszel jól berágtam rád. Miért kellett ilyesmivel
etetned a csapatodat?
– Azt tényleg rühellem. Csak így tudtuk létrehozni a csapatot.
Bedumáltam apámnak, hogy ti vagytok a legjobb csapat, és nekünk
kötelességünk megverni titeket, az ápikajreszeket, méghozzá abban,
amiben a legjobbak vagytok. Meg ehhez hasonlók.
– Muszáj volt ilyeneket mondanod apádnak?
– Igen.
– És mi történt volna, ha elveszítitek a meccset?
– Na, erre gondolni is rossz. Te nem ismered apámat.
– Tehát nektek mindenáron meg kellett vernetek minket.
Egy percre rám nézett, és láttam, hogy erősen gondolkodik
valamin. A tekintete hideg, üveges. – Úgy van – mondta végül.
Mintha most világosodott volna meg benne valami, amit régóta
keresett. – Úgy van – mondta megint.
– Mit olvasott végig a meccs közben?
– Kicsoda?
– A rabbi.
– Nem tudom. Biztosan a zsidó törvényekről vagy valami effélét.
– Azt hittem, olyasvalamit olvas, amit apád írt.
– Apám nem ír – mondta Danny. – Rengeteget olvas, de soha
nem ír. Azt mondja, a szavak eltorzítják, amit az ember a szívében
valójában érez. Beszélni sem igen szokott. Akkor persze eleget
beszél, amikor együtt tanulmányozzuk a Talmudot. De különben
nem sokat szól. Egyszer azt mondta nekem, bárcsak tudnának az
emberek némán beszélgetni.
– Némán beszélgetni?
– Én sem értem – vonta meg Danny a vállát. – De ezt mondta.
– Csuda egy alak lehet az apád.

65
 Rám nézett. – Igen – mondta, és szemébe kiült ugyanaz a hideg
merevség. Szórakozottan játszadozott az egyik pajeszával. Sokáig
hallgattunk. Mintha foglalkoztatta volna valami. Végül felállt. –
Késő van. Mennem kell.
– Kösz, hogy eljöttél.
– Holnap megint eljövök.
– Jó.
Mintha továbbra is rágódott volna valamin. Néztem, ahogy
végigmegy az ágysorok között, és kilép a kórteremből.

66
 NEGYEDIK FEJEZET

Néhány perc múlva apám érkezett, rosszabb bőrben, mint előtte

való nap. Az arca hamuszürke, beesett, a szeme vörös. Csúnyán
köhögött, és egyre csak a megfázást emlegette. Leült az ágy szélére,
és elmondta, hogy beszélt telefonon dr. Snydmannel. – Pénteken
reggel nézi meg a szemedet, és péntek délután talán már haza is
jöhetsz. Ha végeztem a tanítással, érted jövök.
– Ez csodálatos! – mondtam.
– Még vagy tíz napig nem olvashatsz. Azt mondta, addigra
kiderül, hogy van-e hegesedés.
– De jó lesz, ha kikerülök innét – mondtam. – Ma már
mászkáltam egy kicsit, és láttam, hogy járnak-kelnek odakinn az
emberek.
Apám rám nézett és nem szólt.
– Bárcsak kinn lehetnék már – mondtam. – Úgy irigylem
mindazokat, akik kint sétafikálnak. Fogalmuk sincs, milyen
szerencsések.
– Senki nem tudja, milyen szerencsés, amíg cserben nem hagyja
a szerencse – mondta apám halkan. – Ilyen a világ.
– Jó lesz megint otthon. Legalább a sábátot nem kell itt
töltenem.
– Szép sábátot fogunk tartani – mondta apám. – Csöndes
sábátot, amikor nyugodtan beszélgethetünk, és nem zavar senki.
Majd ülünk és teázunk és beszélgetünk. – Köhögött egy sort, és
közben a szája elé kapta a zsebkendőt. Levette a szemüvegét, és
megtörölte a szemét. Aztán visszatette, ült tovább az ágy szélén, és
engem nézett. Olyan fáradtnak és sápadtnak látszott, mint akit egy
csapásra minden ereje elhagyott.
– Még nem is mondtam, ábá. Ma meglátogatott Danny Saunders.
Apám nem igazán lepődött meg. – Ó – mondta. – És?
– Nagyon helyes fiú. Megkedveltem.
– Nocsak. Szóval hirtelen megkedvelted. – Mosolygott. – Mit
mondott?
Mindent elmeséltem neki, amire a Danny Saundersszel folytatott
beszélgetésből emlékeztem. Miközben beszéltem, köhögni kezdett,

67
erre elhallgattam, és csak néztem tehetetlenül, hogy a teste
görnyedten rázkódik. Aztán megtörölte az ajkát meg a szemét, és
szólt, hogy folytassam. Feszülten figyelt. Amikor elmondtam neki,
hogy Danny Saunders meg akart ölni, a szeme elkerekedett, de nem
szakított félbe. Amikor elmondtam neki, hogy Danny Saunders
vizuális típus, csak bólintott, mint aki mindig is tudta. Amikor
elmagyaráztam neki, hogyan képzeljük el a jövőnket, elnézően
mosolygott. És amikor elmondtam, miért mondta Danny Saunders a
csapatának, hogy kivégeznek minket, ápikajreszeket, csak bámult,
és ugyanaz az elmélyültség költözött a szemébe, mint korábban a
Dannyébe. Aztán bólintott. – Az emberek nem mindig azok, aminek
látszanak – jegyezte meg szelíden. – Ilyen a világ, Ruven.
– Holnap megint eljön látogatóba, ábá.
– Ó – motyogta apám. Egy pillanatra elhallgatott. Aztán halkan
megjegyezte: – Ide hallgass, Ruven. A Talmudban az áll, hogy az
embernek két dolgot kell megtennie önmagáért. Az egyik, hogy
szert kell tennie egy tanítómesterre. Emlékszel-e, mi a másik?
– Barátot kell választania magának – mondtam.
– Igen. Tudod, mi a barát, Ruven? Egy görög filozófus azt
mondta, hogy az igaz barátok olyanok, mint két test egy közös
lélekkel.
Bólintottam.
– Ruven, ha módod van rá, szerezd meg Danny Saunders
barátságát.
– Nagyon megkedveltem, ábá.
– Nem. Hallgass ide. Én nem csupán arról beszélek, hogy
kedveled-e. Azt próbálom a fejedbe verni, hogy őt válaszd
barátodnak, és őt vedd rá, hogy téged válasszon barátjának. Azt
hiszem... – Itt megállt, és ismét köhögni kezdett. Sokáig köhögött.
Aztán csak ült az ágyon, keze a mellén, és nehezen szedte a levegőt.
– Legyen a barátod – mondta ismét, és hangosan köszörülte a
torkát.
– Annak ellenére, hogy hászid? – kérdeztem mosolyogva.
– Legyen a barátod – ismételte meg apám. – Aztán majd
meglátjuk.
– Ahogy viselkedik és ahogy beszél, az valahogy nem illik össze a
ruházatával és a kinézetével – mondtam. – Mintha két különböző
ember volna.
Apám lassan bólintott, de hallgatott. Átnézett Billyre, aki még
aludt.
– Hogy van a kis szomszédod? – kérdezte.

68
 – Nagyon helyes gyerek. Valami újfajta műtétet fognak
végrehajtani a szemén. Autóbaleset érte, és a mamája meghalt.
Apám Billyre nézett, és a fejét ingatta. Sóhajtott, felállt, majd
lehajolt, és homlokon csókolt.
– Holnap jövök. Van valamire szükséged?
– Nincs, ábá.
– Tudod használni a tfilint?
– Igen, csak nem olvashatok. Fejből imádkozom.
Rám mosolygott. – Lám, erre nem is gondoltam. Az én kis
baseballjátékosom. Nos, akkor holnap megint jövök, Ruven.
– Igen, ábá.
Néztem, ahogy sietős léptekkel megindul az ágysorok között.
– Ez az apád, öcsi? – kérdezte Mr. Savo.
Feléje fordultam és bólintottam. Még mindig a kártyáival
szórakozott.
– Jó arcú ember. Igen méltóságteljes. Mivel foglalkozik?
– Tanít.
– Tényleg? Ez szép dolog, öcsi. Az én öregem utcai árus volt.
Odalenn a Norfolk Streeten. Gürcölt, mint a barom. Szerencsés
gyerkőc vagy. Mit tanít?
– Talmudot – mondtam. – A zsidó törvénykönyvet.
– Tényleg? Zsidó iskolában tanít?
– Igen. Középiskolában.
Mr. Savo homlokát ráncolva egy kártyalapra meredt, amelyet épp
az imént húzott ki a pakliból. – A fenébe – mormogta. – Sehogyan
sincs szerencsém. Ilyen az élet. – Begyömöszölte a kártyát a takarón
az egyik oszlopba. – Úgy láttam, jól elvoltál az ütlegelős haveroddal,
fiam. összebarátkoztok?
– Helyes fiú – mondtam.
– Tényleg? No, jó lesz, ha vigyázol az effélékkel, öcsi. Csak tartsd
nyitva a szemedet, világos? Aki az embert így megcsapja, azzal nem
árt az óvatosság. A vén Tonynak aztán elhiheted. Fő az óvatosság.
– Igazából véletlen volt – mondtam.
– Tényleg?
– Lebukhattam volna a labda elől.
Mr. Savo rám nézett. Arcát elsötétítette a borosta, a bal szeme
kissé duzzadt és véreres. A fekete flastrom a jobb szemén hatalmas
anyajegynek látszott. – Aki téged így megdob, az nem akarja, hogy
elkapd a fejed, öcsi. Én csak tudom.
– Nem így történt igazából, Mr. Savo.

69
 – Na persze, öcsi. Persze. A vén Tony egyszerűen nem komálja a
fanatikusokat, ez minden.
– Szerintem ő nem fanatikus.
– Akkor meg minek rohangászik ilyen maskarában?
– Mindnyájan kötelesek ilyet viselni. Hozzátartozik a
vallásukhoz.
– Na persze, öcsi. De most tartsd a füled. Te rendes srác vagy.
Ezért magyarázom neked, hogy nem árt az óvatosság ezekkel a
fanatikusokkal. Azok húznak be a másiknak a legocsmányabbul. – A
kezében tartott kártyalapra pillantott, majd elhajította. – Vacak
menet. Nincs szerencsém. – Pakliba rakta a lapokat, és letette az
éjjeliszekrényre. Hátradőlt a párnán. – Hosszú ez a nap – mondta,
mintegy magának. – Mint amikor az ember egy nagy meccs előtt
várakozik. – Lehunyta a bal szemét.

Éjszaka felriadtam, és sokáig mozdulatlan feküdtem, igyekeztem

rájönni, hol vagyok. Aztán megláttam a tompa kék fényt a terem
túlsó végében, és mély lélegzetet vettem. Mellettem nagy volt a
mozgolódás, arra fordultam. Mr. Savo ágya körül összevonták a
függönyt, és hallottam, hogy a mögött nyüzsögtek az emberek.
Fölültem. Valahonnét odajött egy nővér. – Aludjon csak tovább,
fiatalember – szólt rám. – Megértette? – Ideges volt, és feszült.
Visszafeküdtem. Kisvártatva elaludtam.
Amikor reggel fölébredtem, a függöny még össze volt húzva Mr.
Savo ágya körül. Odabámultam. Világosbarna függöny volt, és úgy
körülfogta az ágyat, hogy annak még a fémlába se látszott ki.
Eszembe jutott a hétfő délután, amikor arra ébredtem, hogy az én
ágyamat veszi körül függöny, és Mrs. Carpenter hajolt fölém.
Törtem a fejemet, mi lehet Mr. Savoval. Láttam, hogy Mrs.
Carpenter közeleg sietős léptekkel az ágyak között, a kezében
fémtálca. A tálcán műszerek, kötszerek. Felültem, és megkérdeztem
tőle, mi baja Mr. Savonak. Szigorúan nézett rám, kerek, húsos arcán
komorság ült. – Mr. Savo rendbe fog jönni, fiatalember. Most pedig
foglalkozzon a saját dolgával, és ne törődjön Mr. Savoval. – Azzal
eltűnt a függöny mögött. Halk nyögést hallottam. A terem túlsó
végében bekapcsolták a rádiót, és a bemondó a háborúról kezdett
beszélni. Én nem akartam bekapcsolni a magamét, nehogy zavarjam
Mr. Savot. Ismét nyögést hallottam, és akkor nem bírtam tovább.
Felkeltem az ágyból, és kimentem a fürdőszobába. Aztán
körbejártam az előcsarnokot, és megbámultam az utcán a

70
járókelőket. Amikor visszamentem a helyemre, a függöny még ott
volt Mr. Savo ágya körül, Billy viszont fölébredt.
Leültem az ágyamra, és láttam, hogy felém fordul.
– Te vagy az, Bobby? – kérdezte.
– Aha – mondtam.
– Valami baj van Mr. Savoval?
Eltűnődtem, honnét tudja.
– Azt hiszem, igen – mondtam neki. – Függönyt húztak az ágya
köré, és Mrs. Carpenter odabenn van vele.
– Nem – mondta Billy. – Az imént ment ki. Próbáltam szólítani
Mr. Savot, de Mrs. Carpenter rám szólt, hogy ne zavarjam. Szerinted
nagy a baj?
– Nem tudom. Azt hiszem, kicsit halkabban kéne beszélnünk,
Billy. Hogy ne zavarjuk.
– Igaz is – mondta Billy, immáron csöndesebben.
– És azt hiszem, ma a rádiót se kéne bekapcsolnunk. Nehogy
fölébredjen, ha netán alszik.
Billy lelkesen bólintott.
Kivettem a tfilint az éjjeliszekrény fiókjából, és az ágy szélén
hosszan imádkoztam. Leginkább Mr. Savoért.
Épp a reggelimet ettem, amikor megláttam, hogy dr. Snydman
közeledik az ágysorok között sietős léptekkel, a nyomában Mrs.
Carpenter. Észre se vett, amint elhaladt az ágyam mellett. Sötét
öltönyt viselt és nem mosolygott. Bement a függöny mögé Mr. Savo
ágyához, Mrs. Carpenter meg utána. Hallottam, hogy halkan
beszélnek egymással, Mr. Savo meg néhányszor felnyögött. Jó sokáig
voltak odabenn. Aztán kijöttek, és megindultak kifelé az ágyak
között.
Most már őszintén aggódtam Mr. Savoért. Rájöttem, mennyire
hiányzik, a beszélgetése is, a kártyázása is. Reggeli után csak
feküdtem az ágyban, és a bal szememről töprengtem. Eszembe
jutott, hogy holnap péntek, és hogy dr. Snydman állítólag aznap
vizsgál meg. Elöntött a jeges rémület. Délelőtt és délután csak
feküdtem az ágyban, és a szememre gondoltam, és egyre jobban
rettegtem.

Mr. Savo ágya mellett egész nap nem húzták szét a függönyt.
Néhány percenként bement egy-egy nővér a függöny mögé, ott
maradt egy darabig, aztán előjött, és kibandukolt az ágyak között.
Délután a terem túlfelében is kikapcsolták a rádiót. Próbáltam
aludni, de nem tudtam. Csak figyeltem, ahogy a nővérek ki-be

71
járkálnak a Mr. Savo ágya köré vont függöny mögé. A vacsora idején
már annyira féltem, hogy enni is alig bírtam. Csak csipegettem az
ételt, és majdhogynem érintetlenül küldtem vissza a tálcán.
Aztán megpillantottam az ágysorok közt közeledő Dannyt, aki
megállt az ágyamnál. Megint a sötét öltöny, a sötét kapedli és a
nyitott gallérú ing volt rajta, és kivillantak az imarojtok a zakója
alól. Bizonyára észrevette rajtam, mennyire örülök, hogy látom,
mert széles mosoly ült ki az arcára, és megjegyezte: – Úgy festesz,
mint aki a Messiást látja maga előtt. Úgy látszik, tegnap sikerült jó
benyomást keltenem.
Rávigyorogtam. – Csak örülök, hogy látlak – mondtam neki. –
Hogy vagy?
– Te hogy vagy? Te vagy kórházban.
– Ami azt illeti, elegem van ebből a bekasztlizott állapotból. Ki
akarok kerülni innét, haza akarok menni. Tudod mit, tényleg
örülök, hogy látlak, te nyavalyás!
Nevetett. – Akkor talán valóban én vagyok a Messiás. Egy
közönséges, jöttment hászid nem részesülhet ilyen fogadtatásban
egy ápikajresztől.
Az ágy lábánál állt, keze a nadrágzsebében, arcán nyugalom. –
Mikor mész haza? – kérdezte.
Megmondtam. Aztán eszembe jutott a függöny mögött fekvő Mr.
Savo. – Ide hallgass – böktem fejemmel a függöny felé. –
Beszélgessünk odakinn a folyosón. Nem akarom őt zavarni.
Kikászálódtam az ágyból, fürdőköpenybe bújtam, és kimentünk
a kórteremből. Leültünk a folyosón egy padra az ablak mellé.
Hosszú és széles volt a folyosó. Nővérek, orvosok, betegek,
beteghordók és látogatók jártak ki-be a kórtermekből. Odakinn még
világos volt. Danny zsebre vágott kézzel kibámult az ablakon. –
Ebben a kórházban születtem – jegyezte meg halkan. – A
születésem óta tegnapelőtt jártam itt először.
– Én is itt születtem – mondtam. – Eddig nem is gondoltam rá.
– Nekem tegnap jutott eszembe, miközben fölfelé jöttem a lifttel.
– Nekem a mandulámat is itt vették ki. A tiédet nem?
– Nem. Sose volt vele bajom. – Ült, és zsebre vágott kézzel
kibámult az ablakon. – Nézd csak. Nézd ezt a sok embert. Mint a
hangyák. Néha valóban az az érzésem, hogy nem vagyunk mások.
Hangyák. Te még sose érezted?
A hangja halk volt, és némi szomorúság áradt belőle.
– De, néha – mondtam.
– Egyszer mondtam is apámnak.
É
72
 – És mit felelt?
– Semmit. Mondtam már, sose szól hozzám, csak ha tanulunk.
De néhány nap elteltével, tanulás közben megjegyezte, hogy az
ember Isten teremtménye, és hogy a zsidóknak küldetésük van
ebben az életben.
– Miféle küldetésük?
– Hogy engedelmeskedjenek Istennek.
Lassan elfordult az ablaktól. Láttam, hogy mélykék szeme rám
mered, majd pislog néhányat. – Persze, elhiszem – mondta halkan.
A válla megroggyant. – De néha fogalmam sincs, mit akar Isten.
– Fura, hogy pont te beszélsz így.
– Fura, mi? – Rám nézett, de mintha nem is látott volna. – Erről
még soha nem beszéltem senkivel. – Különös, borongós
hangulatban volt. Kezdtem feszengeni. – Rengeteget olvasok –
mondta. – Az iskolai munkán kívül heti hét-nyolc könyvet
elolvasok. Olvastál valaha Darwint vagy Huxleyt?
– Darwintól olvastam valamit – feleltem.
– A könyvtárban olvasok, hogy apám meg ne tudja. Nagyon
szigorúan veszi, hogy mit szabad olvasnom és mit nem.
– Az evolúcióval kapcsolatos könyveket olvasol, meg ilyesmit?
– Mindent elolvasok, ami jó, és amihez hozzá tudok jutni. Most
épp Hemingwayt olvasok. Gondolom, hallottál róla.
– Persze.
– Olvastál is tőle valamit?
– Néhány novellát.
– Én a múlt héten fejeztem be a Búcsú a fegyverektől című
regényt. Nagy író. A könyv az első világháborúban játszódik. Itt van
ez az amerikai az olasz hadseregben. Feleségül vesz egy angol
ápolónőt. Illetve nem veszi igazán feleségül. De együtt élnek, a nő
teherbe esik, a férfi meg dezertál. Svájcba szöknek, és az asszony
belehal a szülésbe.
– Nem olvastam.
– Óriási író. De az ember sok mindenen eltűnődik, miközben
olvassa. Van egy rész a regényben, ahol hangyák rohangásznak egy
égő fahasábon. A főhős, az az amerikai figyeli a hangyákat, és
ahelyett, hogy kipiszkálná az égő rönköt a tűzből, hogy megmentse
a hangyákat, vízzel önti le a tüzet. Ettől rettenetes gőz keletkezik,
amiben a hangyák egy része megfő, a többi meg összeég a rönkön,
vagy a lángok közé zuhan. Nagyszerű rész. Megmutatja, mennyi
kegyetlenség lakozik az emberben.

73
 Miközben beszélt, végig kibámult az ablakon. Már-már úgy
éreztem, nem is hozzám beszél, inkább csak saját magának.
– Annyira fáraszt, hogy folyton csak a Talmudot
tanulmányozzam. Betéve tudom már az egészet, és idővel azért ráun
az ember. Ezért aztán elolvasok mindent, amihez hozzájuthatok. De
csak azt, amiről a könyvtáros azt mondja, hogy érdemes.
Megismerkedtem a könyvtárban egy férfival, ő lát el mindig
olvasnivalóval. A könyvtárosnő fura szerzet. Nagyon kedves, de
annyira megbámul, le sem veszi rólam a szemét. Biztosan azon töri
a fejét, hogy az ilyen magamfajta minek olvas annyi könyvet.
– Ezen bizony én is töröm a fejemet – mondtam.
– De hát megmondtam. Unom állandóan a Talmudot
tanulmányozni. És az angol tananyag az iskolában nem valami
izgalmas. Attól tartok, az angoltanárok félnek apámtól. Félnek, hogy
elvesztik az állásukat, ha valami túl izgalmasról vagy érdekes
dologról beszélnek. Nem is tudom. De nagyon izgalmas azt a sok
könyvet elolvasni. – Játszani kezdett a jobb oldali pajeszával. A jobb
kezével gyöngéden dörzsölgette, a mutatóujja köré tekerte, majd
elengedte, és ismét feltekerte. – Erről még soha senkinek nem
beszéltem. Pedig mennyit törtem azon a fejemet, hogy ki lesz az,
akinek végül mégis elmondhatom. – A padlót bámulta. Aztán
fölnézett rám, és elmosolyodott. Szomorú mosoly volt, de mintha
kibillentette volna eddigi hangulatából. – Ha lebuksz az elől a labda
elől, még most is törhetném a fejem – mondta, és visszasüllyesztette
kezét a zsebébe.
Nem szóltam. Még mindig a hallottak hatása alatt voltam.
Sehogy sem tudtam túltenni magam azon, hogy ez itt Danny
Saunders, Saunders rabbinak, a cádiknak a fia.
– Lehetek hozzád őszinte? – kérdeztem.
– Persze.
– Nagyon vegyesek az érzéseim veled kapcsolatban. Úgy festesz,
mint egy hászid, de egyáltalán nem úgy beszélsz. Legalábbis nem
úgy, ahogy apám szerint a hászidok beszélnek. Inkább úgy beszélsz,
mint aki nem is hisz Istenben.
Rám nézett, de nem felelt.
– Tényleg rabbi leszel, és elfoglalod apád helyét?
– Igen – szólt csendesen.
– Hogy teheted, ha egyszer nem hiszel Istenben?
– Hiszek Istenben. Egy szóval nem mondtam, hogy nem hiszek
Istenben.
– De akkor sem beszélsz úgy, mint egy hászid – mondtam.

74
 – Hanem hogy beszélek?
– Mint egy... mint egy ápikajresz.
Mosolygott, de nem válaszolt. A mosolya szomorú volt, és a kék
szeme is szomorúnak látszott. Visszafordult az ablaktól, és sokáig,
némán ültünk. De ez meleg, meghitt hallgatás volt, csöppet sem
kínos. Végre nagyon halkan megszólalt: – El kell foglalnom apám
helyét. Nincs választásom. Ez örökletes hivatás. Majd elleszek...
valahogy. Nem olyan vészes rabbinak lenni. Mihelyt rabbi vagyok, a
híveimet már nem érdekli, mit olvasok. Amolyan istenféle leszek a
szemükben. És nem zaklatnak kérdésekkel.
– És te élvezni fogod, hogy rabbi lehetsz?
– Nem – mondta.
– Hogyan töltheted az életedet olyasvalamivel, amit nem
szeretsz?
– Nincs választásom – mondta megint. – Mi olyan
dinasztiaszerűség vagyunk. Ha a fiú nem foglalja el apja helyét, a
dinasztiának vége, szétesik. Az emberek elvárják, hogy én legyek a
rabbijuk. Már hatodik nemzedék óta az én családom adja a
rabbijukat. Nem hagyhatom őket faképnél. Egy kicsit... kicsit
mintha csapdába estem volna. De azért majdcsak megbirkózom
vele. – Csakhogy csöppet sem úgy hangzott, mint aki valóban
megbirkózik vele. Hanem nagyon szomorúan.
Némán ültünk egy ideig, és kinéztünk az alant elhaladó
emberekre. A nap már lemenőben volt, én meg eltűnődtem, vajon
miért nem jött még apám. Danny elfordult az ablaktól, és ismét a
pajeszával kezdett játszadozni, simogatta, és a mutatóujja köré
csavarta. Majd megrázta a fejét, és eltüntette a zsebében a kezét.
Hátradőlt a padon, és rám nézett. – Muris – mondta. – Tényleg
muris. Hogy én kénytelen leszek rabbinak menni, pedig nem
akarok. Neked meg nem kell rabbinak menned, mégis az akarsz
lenni. Bolond világ.
Nem szóltam. Hirtelen magam előtt láttam Mr. Savot, amint ül
az ágyban, és azt mondja: „Bolond világ. Kancsal mind a két
szemére.” Eltűnődtem, vajon hogy érzi magát, és még most is el
van-e fuggönyözve az ágya.
– A matematikának melyik ága érdekel? – kérdezte Danny.
– Elsősorban a logika. A matematikai logika.
Kérdőn nézett rám.
– Vannak, akik szimbolikus logikának hívják – mondtam.
– Hírét se hallottam – vallotta be.

75
 – Valójában nagyon új dolog. Russell és Whitehead nevéhez
fűződik, ők ketten írtak egy könyvet, az a címe, hogy Principia
Mathematica.
– Bertrand Russell?
– Úgy bizony.
– Nem is tudtam, hogy matematikus volt.
– Persze hogy az volt. Óriási matematikus. És logikus is.
– Egyáltalán nem értek a matematikához. Mi a lényege? Mármint
a matematikai logikának?
– Nos, a dolog lényege, hogy a matematikát az egyszerű logikai
elvekből próbálja levezetni, és bebizonyítani, hogy a matematika
igazából a logikán alapul. Meglehetősen bonyolult. De én roppantul
élvezem.
– Nálatok a gimnáziumban van ilyen tantárgy?
– Nincs. Csakhogy nem csupán te olvasol sokat.
Egy percig döbbenten nézett rám. Aztán elnevette magát.
– Nem mintha én is heti hét vagy nyolc könyvet elolvasnék.
Legföljebb ha hármat-négyet.
Megint nevetett. Aztán felállt, és szembefordult velem. Csillogó
szeme csupa elevenség.
– Életemben nem hallottam a szimbolikus logikáról. És még te
akarsz rabbi lenni? Mondd, hogy csinálják? Úgy értem, hogy
vezeted le az aritmetikát a logikából? Nem értem... – Elhallgatott, és
rám nézett. – Mi a baj? – kérdezte.
– Megjött apám – mondtam, és sietve felpattantam.
Apám lépett ki a felvonóból a folyosó másik végén, és elindult a
szemészet felé. Azt hittem, kiáltanom kell, hogy észrevegyen, de
néhány lépéssel a kórterem ajtaja előtt észrevett és megállt. Ha
netán meglepődött azon, hogy Dannyvel talál, annak nyomát se
láttam. Arckifejezése semmit nem változott. De ahogy közeledett,
Danny ábrázatán annál radikálisabb változást észleltem. A kíváncsi
érdeklődést elképedt döbbenet váltotta fel. Egy pillanatig azt
hittem, mindjárt elfut. Észrevettem, hogy ideges, mi több, izgatott,
de nem volt időm gondolkodni felőle, mert apám már ott termett
előttünk, és végignézett rajtunk. Sötétszürke kétsoros öltönyét és
szürke kalapját viselte. Sokkal alacsonyabb volt Dannynél, és
valamivel alacsonyabb énnálam, az arca még most is sápadt és
megviselt. A lélegzete elfúlt, és zsebkendőt gyűrögetett a jobb
kezében.
– Késtem – mondta. – Már attól tartottam, hogy be sem
engednek. – A hangja reszelősen, érdesen csengett. – Tanszéki

76
értekezlet volt. Hogy vagy, Ruven?
– Jól, ábá.
– Már ki szabad jönnöd a folyosóra?
– Nem lesz belőle baj, ábá. A mellettem fekvő férfi hirtelen
rosszul lett, és nem akartuk zavarni. Ábá, engedd meg, hogy
bemutassam Danny Saunderst.
Láttam, hogy apám ajka körül halvány mosoly jelenik meg.
Bólintott Danny felé.
Danny nem szólt. Csak állt meredten, és apámat bámulta.
Láttam, hogy apám szintén figyeli az acélkeretes szemüvege mögül,
és a mosoly továbbra is ott bujkál a szája szegletében.
– Én nem is... – kezdte Danny, majd elakadt.
Hosszú csend következett, ami alatt Danny és apám csak álltak,
és nézték egymást, én meg mindkettejüket, és közben senki nem
szólt.
Végre apám törte meg a csendet. Szelíden, halkan, szeretettel. –
Látom, labdában is olyan ügyes vagy, Danny, mint az olvasásban.
Remélem, a könyvekkel nem bánsz olyan hevesen, mint a
baseballütővel.
Most rajtam volt a csodálkozás sora. – Te ismered Dannyt?
– Úgy-ahogy – felelte apám széles mosollyal.
– Én... én nem is tudtam – dadogta Danny.
– Honnét is tudhattad volna? – kérdezte apám. – Sosem
mutatkoztam be neked.
– És maga mindvégig tudta, ki vagyok?
– Csak a második héttől kezdve. Megkérdeztem a könyvtárosnőt.
Egyszer kérted tőle a felvételedet, aztán sose jöttél el a kártyádért.
– Féltem.
– Megértettem – mondta apám.
Ekkor döbbentem rá, hogy apám volt az, aki olvasnivalóval látta
el Dannyt. Apám volt az az ember, akivel Danny a könyvtárban
megismerkedett!
– De nekem soha nem mondtad! – kiáltottam.
Apám rám nézett. – Mit nem mondtam soha?
– Soha nem említetted, hogy ismered Dannyt a könyvtárból!
Soha nem mondtad, hogy te adsz neki olvasnivalót!
Apám rám nézett, aztán Dannyre, aztán vissza rám. – Ó –
mondta mosolyogva. – Ezek szerint Danny mesélt a könyvtárról.
– Meséltem neki – mondta Danny. Kezdett megnyugodni, arcáról
már eltűnt a megdöbbenés.

É
77
 – És miért említettem volna? – kérdezte apám. – Egy fiú
olvasnivalót kér tőlem. Mi van ezen említésre méltó?
– De egész héten, még a baleset után se mondtál egy árva szót
se!
– Nem gondoltam, hogy az én dolgom – mondta apám halkan. –
Bejön a könyvtárba egy fiú, felmászik a harmadik emeletre, ahol az
öreg újságokat tárolják, óvatosan körülnéz, keres magának egy
asztalt a polcok mögött, ahol senki se látja, és leül olvasni. Azokon a
napokon, amikor ott vagyok, odajön hozzám, elnézést kér, amiért
megzavar a munkámban, és megkér, hogy ajánljak neki olvasnivalót.
Nem ismer, én sem ismerem őt. Megkérdem, mi érdekli inkább, az
irodalom vagy a tudomány, mire azt feleli, érdekli minden, amit
érdemes elolvasni. Javaslok neki egy könyvet, két óra elteltével
visszaadja, megköszöni, azt mondja kiolvasta, van-e még valami,
amit ajánlanék. Kicsit meglep, ülünk egy ideig, és a könyvről
beszélgetünk, és kiderül, hogy nem csupán elolvasta és megértette a
könyvet, hanem tudja is kívülről. Erre adok neki még egyet, egy
kicsit nehezebbet, mire megismétlődik az előbbi jelenet. Kiolvassa
az egészet, visszaadja, majd leülünk és megvitatjuk. Egyszer
megkérdem a nevét, de látom rajta, hogy nagyon ideges lesz, mire
gyorsan más témáról kezdek beszélni. Aztán megkérdem a
könyvtárosnőt, és megértek mindent, mert Saunders rabbi fiáról
már hallottam másoktól is. Azt mondja, elsősorban a pszichológia
érdekli. Erre újabb könyveket ajánlok. Most már majdhogynem két
hónapja, hogy sorra ajánlgatom neki a könyveket. Így van, Danny?
Komolyan gondolod, Ruven, hogy erről be kellett volna számolnom?
Danny dolga volt, hogy elmondja, ha akarja, nem az enyém.
Apám köhögött egy sort, és megtörölte a száját a zsebkendővel.
Csak álltunk ott hárman egy percig, és egy szót se szóltunk. Danny
zsebre vágta a kezét, és a padlót bámulta. Én továbbra is igyekeztem
magamhoz térni a meglepetésből.
– Nagyon hálás vagyok, Mr. Malter – bökte ki Danny. –
Mindenért.
– Nincs miért hálásnak lenned, Danny – mondta neki apám. –
Könyveket kértél, én meg javasoltam egyet-kettőt. Hamarosan nem
lesz szükséged rá, hogy bárki bármit ajánljon neked. Ha továbbra is
eljársz a könyvtárba, megtanítalak, hogyan kell használni a
bibliográfiát.
– Elmegyek – mondta Danny. – Persze hogy elmegyek.
– Ezt örömmel hallom – mondta apám mosolyogva.

É
78
 – Én... én azt hiszem, most már szedem a sátorfámat. Nagyon
későre jár. Remélem, sikerülni fog holnap a vizsgálat, Ruven.
Bólintottam.
– Szombat délután meglátogatnálak otthon. Hol laktok?
Megadtam a címet.
– Talán járhatunk is majd egyet – javasolta.
– Annak örülnék – feleltem lelkesen.
– Akkor szombaton találkozunk. Viszontlátásra, Mr. Malter.
– Viszontlátásra, Danny.
Lassan végigment a folyosón. Figyeltük, ahogy megáll a
felvonónál, és vár. Aztán megjött a felvonó, és ő eltűnt.
Apám a zsebkendőjébe köhögött. – Nagyon fáradt vagyok –
mondta. – Nagyon kellett sietnem, hogy ideérjek. A tanszéki
értekezletek mindig nagyon elnyúlnak. Ha professzor leszel
valamelyik egyetemen, meg kell győznöd a kollégáidat, hogy rövid
értekezleteket tartsanak. Muszáj leülnöm.
Leültünk a padra az ablak közelében. Odakinn már majdnem
teljesen besötétedett, alig tudtam kivenni lenn a járdán az
embereket.
– Nos, hogy vagy? – kérdezte apám.
– Én jól vagyok, ábá. Kicsit unatkozom.
– Holnap hazajössz. Dr. Snydman tízkor megvizsgál, én pedig
egykor érted jövök. Ha esetleg előbb megvizsgál, előbb jövök érted.
De kora reggel a doktor egy műtétet végez, nekem pedig órám van
tizenegykor. Úgyhogy egyre itt leszek.
– Ábá, még most se tudok magamhoz térni, hogy te olyan régen
ismered Dannyt. És azt se tudom elhinni, hogy ez a fiú Saunders
rabbi fia.
– Ezt Dannynek is eléggé nehezére esik elhinnie – mondta apám
halkan.
– Én nem...
Apám a fejét rázta, és fel nem tett kérdésemet egy
kézlegyintéssel elhessegette. Megint köhögött, majd mély lélegzetet
vett. Egy ideig csöndben ültünk. Billy apja jött ki a kórteremből.
Lassú, nehézkes léptekkel haladt. Láttam, hogy beszáll a liftbe.
Végigmentünk a folyosón, és megálltunk a dupla ajtós lift előtt.
– Majd beszélgetünk a sábáti asztalnál – mondta apám. Alig
maradt hangja. – Nehéz napod lehetett.
– Igen, ábá.
Megjött a lift, az ajtaja kitárult. Voltak benne. Apám beszállt,
megfordult, szembekerült velem. – Az én két baseballjátékosom –

79
mondta mosolyogva. Mosolyára rácsukódott az ajtó.
Végigmentem a folyosón, be a szemészetre. Nagyon fáradt
voltam, egyre magam előtt láttam és hallottam apámat meg Dannyt,
amint a könyvtári ügyekről beszélnek. Amikor az ágyamhoz értem,
már nem csupán Mr. Savo ágyát vette körül függöny, hanem Billy
ágyát is.
Odamentem az üveggel elválasztott részhez, ahol a kék fény alatt
két nővér üldögélt, és megkérdeztem, mi történt Billyvel.
– Alszik – mondta az egyik nővér.
– De jól van?
– Persze. Csak jól kialussza magát.
– Magának is ágyban volna már a helye, fiatalember – szólt rám a
másik nővér.
Végigmentem az ágyak között, és lefeküdtem.
A terem elcsöndesedett. Idővel én is elaludtam.
Az ablakokon beragyogott a napfény. Egy darabig csak feküdtem
az ágyban, és az ablakot bámultam. Aztán eszembe jutott, hogy
péntek van, erre sietve fölültem. Hallottam, hogy valaki így szól: –
Örülök, hogy megint látlak, Bobby fiam. Hogy vagy? –
Megfordultam, s lám, ott feküdt párnáján Mr. Savo, a függönyt már
széthúzták az ágya körül. Keskeny, szikár arca sápadt, a szemén a
fekete flastrom helyén vastag fehér kötés. Szélesen elmosolyodott,
és láttam, hogy a bal szemével kacsint.
– Rémes éjszakám volt, öcsi. A labdázás miatt. Ki hitte volna,
hogy egy kis labdázás ide vezet.
– Örülök, hogy ismét láthatom, Mr. Savo!
– Úgy ám, öcsi. Nagy útról jöttem meg. Még a dokira is jól
ráijesztettem.
– A Billy is meg én is nagyon aggódtunk magáért, Mr. Savo. –
Billy felé fordultam. Láttam, hogy a függönyt az ő ágya körül is
széthúzták. Billy eltűnt.
– Vagy két órája vitték el, öcsi. Nagy nap ez a mai az ő számára.
Jó kis srác. És bátor. Előbb-utóbb megkapja azt a hárommenetest.
Billy üres ágyára bámultam.
– Most aztán takarékra kell tennem magamat, öcsi. Beszélnem se
igen szabad. Ide vagyok cövekelve.
Lehunyta a szemét, és nem mozdult.
Amit aznap imádkoztam, az mind a Billyért volt, az utolsó szóig.
Magam előtt láttam az arcát, az üres tekintetét. Reggelire nem sokat
ettem. Hamarosan eljött a tíz óra, és megjelent értem Mrs.

80
Carpenter. Mr. Savo nagyon nyugodtan, lehunyt szemmel feküdt az
ágyában.
A folyosó végében volt a kezelő, néhány ajtónyira a felvonótól. A
fal és a mennyezet fehér, a padló világos- és sötétbarna csempe. Az
egyik fal mentén fekete bőrszék és körös-körül gyógyszeres-
műszeres szekrények. A szék mellett fehér vizsgálóasztal állt. A
padlóba rögzített nagy, tömzsi fémrúdból vízszintes fémkar állt ki.
Ehhez a fémkarhoz valami szemészeti műszert erősítettek.
Dr. Snydman a helyiségben tartózkodott, engem várt. Fáradtnak
látszott. Mosolygott, de nem szólt. Mrs. Carpenter intett, hogy
feküdjek fel a vizsgálóasztalra. Odajött dr. Snydman, és kezdte
lefejteni rólam a kötést. A jobb szememmel felnéztem rá. A keze
nagyon gyorsan járt, láttam a szőrszálakat az ujjain.
– És most hallgass ide, fiacskám – kezdte dr. Snydman. – A
szemedet a kötés alatt végig lehunyva tartottad. Amikor a legalsó
kötést is leveszem, kinyithatod. Mérsékeljük a fényt, hogy ne
okozzon fájdalmat.
Ideges voltam, és éreztem, hogy izzadok. – Igen, doktor úr –
mondtam.
Mrs. Carpenter lekapcsolt egy-két lámpát, és én éreztem, hogy
leveszik a kötést a szememről. Éreztem, még mielőtt tudatosult
bennem, mert a szemem hirtelen fázni kezdett a levegőtől.
– És most nyisd ki a szemed, de lassan, hogy hozzászokj a
fényhez – mondta dr. Snydman.
Pislogtam, ahogy szemembe hatolt a fény.
– Most pedig megvizsgáljuk – mondta dr. Snydman, azzal
lehajolt, és egy műszeren keresztül belenézett a szemembe. Idővel
szólt, hogy hunyjam le a szememet, és az ujjával leszorította a
szemhéjamat.
– Fáj? – kérdezte.
– Nem, doktor úr.
– Akkor most ülj át abba a székbe – mondta.
Beültem a székbe, ő pedig a fémrúdra erősített műszeren
keresztül vizsgálta tovább a szememet. Végre fölegyenesedett,
hátratolta a műszert, és fáradtan rám mosolygott.
– Nővér, a fiatalember hazamehet. Tíz nap múlva jelentkezzen
felülvizsgálatra a rendelőmben.
– Igen, doktor úr – mondta Mrs. Carpenter.
Dr. Snydman rám nézett. – Apád mondta, hogy tudsz a hegese-
désről.
– Igen, doktor úr.

81
 – Nos, azt hiszem, rendbe fogsz jönni. Még nem vagyok benne
egészen biztos, ezért akarlak látni a rendelőmben. De úgy
gondolom, teljesen meg fogsz gyógyulni.
Annyira örültem, hogy elbőgtem magam.
– Nagyon szerencsés vagy, fiatalember. Eredj haza, és az ég
szerelmére, máskor ne tartsd oda a fejedet a baseball-labdának.
– Igen, doktor úr. És hálásan köszönöm.
– Nagyon szívesen.
Odakinn a folyosón Mrs. Carpenter azt mondta: – Most
nyomban értesítjük az édesapádat. Hát nem nagyszerű a hír?
– De igen, asszonyom.
– Nagy szerencséd van. Dr. Snydman nagyszerű sebész.
– Nagyon hálás vagyok neki. Asszonyom...
– Tessék.
– Billy már túl van a műtéten?
Mrs. Carpenter rám nézett. – Hogyne, természetesen. Dr.
Snydman operálta.
– És sikerült?
– Reméljük a legjobbakat, fiatalember. Mindig reméljük. Na,
gyere. Fel kell hívnunk az édesapádat, és össze is kell csomagolnunk
a holmidat.
Mr. Savo már várt rám. – Mi újság, fiam? – kérdezte.
– Dr. Snydman az mondta, azt hiszi, rendbe jövök. Megyek haza.
Mr. Savo elvigyorodott. – Ez aztán a beszéd, fiacskám! Abból
nem lesz karrier, ha valaki a kórházi ágyat nyomja.
– Maga is hazamegy hamarosan, Mr. Savo?
– Hát persze, öcsi. Gondolom, egy-két napon belül. Hacsak nem
állok oda megint labdázni a kis Mickeyvel.
– Dr. Snydman operálta a Billyt – mondtam.
– Ennyit magamtól is kitaláltam. Jó ember a doki. Aranyszíve
van.
– Remélem, Billy meggyógyul.
– Rendbe fog jönni, öcsi. A lényeg, hogy te kikerülsz innét.
Egy beteghordó hozta a ruháimat, én pedig öltözni kezdtem.
Nagyon izgultam, a térdem egészen elgyöngült. Aztán már ott
álltam, ugyanabban a ruhában, amelyben vasárnap a meccsre
indultam. Szép kis hét volt, gondoltam.
Ültem az ágyon, Mr. Savoval beszélgettem, és az ebédből egy
falatot se bírtam lenyelni. Ideges voltam, és türelmetlenül vártam az
apámat. Mr. Savo rám szólt, hogy nyugodjak már meg, az ő ebédjét
is tönkreteszem. Ültem és vártam. Végre megláttam, hogy apám

82
közeledik az ágyak között, és fölpattantam. Arca ragyogott, a szeme
párás. Megcsókolt a homlokomon.
– Nos hát – mondta. – A baseballjátékosunk készen áll a
hazamenetelre.
– Hallottad, mit mondott dr. Snydman, ábá?
– Mondta a nővér, amikor telefonált. Hála Istennek!
– Akkor most hazamehetünk, ábá?
– Természetesen. Hazamegyünk, és lesz egy csodás sábátunk.
Összeszedem az éjjeliszekrényből a holmidat.
Mr. Savora néztem, aki az ágyban ült, és ránk vigyorgott. –
Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Mr. Savo.
– Hasonlóképpen, öcsi. Kerüld az öreg babzsákkal a baseball-
labdákat.
– Remélem, a maga szeme is hamarosan megjavul.
– A szememet kivették, öcsi. Muszáj volt. Akkora ütést kapott.
Nem akartam mondani a vak kisfiú előtt, azért hallgattam.
– Iszonyúan sajnálom, Mr. Savo.
– Persze hogy, öcsi, persze hogy. Ez van. Mentem volna inkább
papnak. Pocsék pálya ez a boksz. Örülök, hogy végeztem vele.
Mehettem volna harcolni, ha az az ürge nem húz be akkorát évekkel
ezelőtt. Valamit tönkrecsinált odabe. Ez van.
– Viszontlátásra, Mr. Savo.
– Viszlát, öcsi. Sok szerencsét.
Kiléptem apámmal a kórteremből, ki a kórházból.

83
 MASODIK KONYV

Hallgatni jó mindenről, kivéve a Tóráról.

A Zóhár

84
 OTODIK FEJEZET

Taxiba ültünk, és hazafelé menet apám kezembe nyomta a másik

szemüvegemet, bár ismét figyelmeztetett, hogy amíg dr.
Snydmantől engedélyt nem kapok, eszembe ne jusson olvasni. A
világ egy csapásra fókuszba került – váratlanul ragyogó lett, friss és
tiszta, mint általában kora reggeleken, amikor a nap felkúszik a
fákra –, és valahogy újnak tetszett minden, mintha hosszú időt
töltöttem volna valahol a sötétben, s most érkeznék haza, a
napfénybe.
Egy kétemeletes barna kőház földszintjén laktunk, a lármás Lee
sugárútról nyíló csendes kis utcában. Az utca mindkét oldalán
barna kő sorházak álltak, és a járdáról hosszú, széles kőlépcső
vezetett fel a homályos üveggel berakott, kétszárnyú kapukig. A
járdaszélen sorakozó magas szikomorfák hűs árnyékot vetettek a
kövezett úttestre. Lágy szellő fújt, és a fejem fölött zizegtek a
falevelek.
A házak előtti apró pázsitot kerti folyondárral vagy
hortenziabokrokkal ültették be. A mi pázsitunkon hortenzia – vagy
ahogy mi hívtuk, hólabdabokor – ragyogott a verőfényben, és én
megcsodáltam. Eddig nem is igen vettem róla tudomást. Most meg
hirtelen mintha élne, világítana.
Felkaptattunk a széles kőlépcsőn, és az előcsarnokból a hűvös és
sötét lépcsőházba értünk, mely keskeny volt, mint egy vonatfolyosó.
A mi lakásunk bejárata a folyosó végéről nyílt, az emeletre vezető
lépcsősor alatt. Apám betette a kulcsát a zárba, és beléptünk.
Rögtön megéreztem a csirkeleves illatát. Alig tettem meg két-
három lépést, amikor a konyhából Manya, az orosz házvezetőnőnk
jött elő rohanvást hosszú kötényben, férfiméretű cipőben és a
befont kontyából kiszabadult, homlokába lógó fekete hajtincsekkel,
hatalmas karjába kapott, mint egy csokor virágot, és úgy ölelt
magához, hogy még a szuszt is kinyomta a tüdőmből. Cuppanós
puszit nyomott a homlokomra, aztán karnyújtásnyira eltolt magától,
és ukránul hablatyolt. Egy szót sem értettem abból, amit mond, de
láttam a szemében csillogó könnyeket, és hogy az ajkát harapdálja,
nehogy elsírja magát. Eleresztett, én meg csak álltam és

85
mosolyogtam, igyekeztem levegőhöz jutni, miközben apám hozzá
beszélt.
– Éhes vagy, Ruven? – fordult hozzám apám.
– Majd éhen halok – feleltem.
– Tálalva van. Akkor megyünk, és eszünk együtt. Aztán ledőlsz a
verandán, és pihensz egy sort, amíg én legépelem a cikkemet.
Laktató ebéd volt, sűrű levessel, friss rozskenyérrel, hagymás
zsömlével, kiflivel, krémsajttal, rántottával, füstölt lazaccal és
csokoládépudinggal. Apám meg én szótlanul ettünk, miközben
Manya védelmező anyamedveként keringett köröttünk. Utána apám
visszavonult a dolgozószobájába, én pedig lassan végigjártam a
lakást. Világéletemben itt éltem, de valójában azon a péntek
délutánon néztem körül először.
Kiléptem a konyhából, egy percig csak álltam, és az előszobán
végigfutó hosszú, szürke szőnyeget bámultam. Balra fordultam,
lassan végigmentem az előszobán, elhaladtam balra a fürdőszoba és
az étellift előtt, jobbra a telefonasztal meg a Herzlt, Bialikot és
Chaim Weizmannt ábrázoló kép előtt, majd be a hálószobámba.
Hosszú, keskeny helyiség volt, a jobb oldali fal mentén az ágy állt,
bal oldalon a könyvespolc, az ajtó közelében két szekrény, a faltól
kissé távol, szemközt az ajtóval az íróasztal a székkel. Az íróasztaltól
balra, a könyvszekrényes falról nyílt a sikátorra és azon túl a hátsó
kertre néző ablak. A szoba gyönyörűen kitakarítva, az ágy gondosan
beágyazva és zöld-barna mintás ágytakaróval leterítve, az asztalon
takaros halomba rendezve a tankönyveim. A meccs után bizonyára
hazahozta őket valaki, úgy sorakoztak az asztalon, mintha soha ki
nem tettem volna a lábamat a házból. Az ablakhoz léptem, és
kinéztem a sikátorra. A házunk vetette árnyékban egy macska
heverészett. Mögötte a hátsó kerti gyep és a bálványfa, melynek
levelein megült a napsugár. Megfordultam, letelepedtem az
ablakmélyedésben, és az ágyam fölé akasztott New York Times
haditérképeire bámultam. A térképek az észak-afrikai, szicíliai és
olasz hadjáratokat ábrázolták, most már az európai hadszíntér
térképével is kiegészíthetem. A térképek fölött Franklin Delano
Roosevelt hatalmas fényképe, amit a New York Times vasárnapi
mellékletéből vágtam ki, mellette Albert Einstein képe a Junior
Scholastic egyik számából. Az íróasztalra pillantottam. Tollaim és
ceruzáim katonás rendben sorakoztak a lámpa mellett, egy halom
papír tetején pedig a komolyzenei adó műsorfüzete feküdt.
Eszembe jutott, hogy vasárnap este, a meccs után, amit biztosra
vettem, hogy megnyerünk, meg akartam hallgatni egy Csajkovszkij-

86
szimfóniát. Az ágy fejénél volt az ajtó, amely apám
dolgozószobájába vezetett. A csukott ajtó mögül áthallatszott az
írógép kopogása. A nappaliba csakis a dolgozószobán keresztül
juthattam el, megkerültem az íróasztalt, kinyitottam az ajtót, és
halkan betettem magam után.
Apám dolgozószobája ugyanakkora volt, mint az én szobám, de
nem volt ablaka. A falat az ajtótól jobbra és balra könyvespolcok
borították a mennyezetig. A szemközti falon elfüggönyzött üvegajtó,
melyet két jón oszlop fogott közre. Annak a falnak a többi részét,
valamint a jobb oldali falat is könyvespolcok szegélyezték. Apám
íróasztala a ház külső falának közelében állt, szinte pontosan
ugyanúgy, ahogyan az enyém. Csak épp sokkalta nagyobb volt az
enyémnél, sötét, polírozott fából készült, öblös fiókokkal, a tetején
óriási, zöld, bőrrel szegélyezett mappával, amely szinte beborította a
lapját. Tele volt szétszórt papírlapokkal, apám pedig nagy
figyelemmel dolgozott Underwood típusú írógépén. Ablaktalan
lévén, a dolgozószoba volt a lakás legsötétebb pontja, s apám
mindig az íróasztallámpa fénye mellett dolgozott – a sárga fény
elárasztotta az íróasztalt és közelében a padlót. Most is ott ült, fején
az apró, fekete kapedli, s két mutatóujjával az írógép billentyűit
verte – ötvenes, törékeny kis ember, a haja ősz, arca beesett, orrán
pápaszem. Ránéztem, és hirtelen eszembe jutott, hogy egyet sem
köhintett, amióta értem jött a kórházba, és hazahozott. Egy
pillanatra fölnézett rám, összevonta a szemöldökét, aztán folytatta a
munkáját. Nem szerette, ha munka közben megzavarom, ezért
csöndben átvágtam a szobát borító szürke szőnyegen, aztán az
üvegajtón beléptem a nappaliba.
Az utcára néző három, széles ablakon beözönlött a napfény,
arannyal vonta be a szürke szőnyeget, a francia stílusú kanapét,
székeket és kis asztalokat, a polírozott, üveggel borított
dohányzóasztalt és a fehér falakat. Egy percre megálltam a kanapé
mellett, hunyorogtam, mert mint mindig, amikor apám sötét
szobájából kiértem a nappali verőfényébe, kicsit most is nyilallt a
szemem.
Az ablakok nyitva, és hallottam, hogy az utcán játszanak a
gyerekek. Meleg szél áradt be a szobába, és meglibbentette az ablak
előtt a csipkefüggönyöket.
Sokáig álltam abban a szobában, néztem a napfényt, és
hallgattam az utcáról beáradó hangokat. Csak álltam, ízlelgettem a
szobát, a fényeket és neszeket, és a kórház véget nem érő, széles
folyosójára gondoltam, a két ágysorra a kórteremben meg a kis

87
Mickeyre, aki labdáját pattogtatva kuncsorog ide-oda, hogy találjon
valakit, aki játszik vele. Eltűnődtem, vajon a kis Mickey látott-e
valaha egy igazi lakás nappalijának ablakán beáradó napfényt.
Végül megfordultam, és ismét végigmentem a lakáson, aztán az
apám hálószobájából nyíló faajtón kiléptem a hátsó verandára.
Beültem az árnyékban álló fotelbe, és kinéztem a hátsó kertre.
Valahogy minden megváltozott. Öt napot töltöttem a kórházban, és
a világ körvonalai ezalatt kiélesedtek, és megteltek lüktető élettel.
Hátradőltem, és a fejemet a tenyerembe támasztottam. Eszembe
jutott a meccs, és feltettem magamnak a kérdést: Lehetséges, hogy
az egész esemény múlt vasárnap történt, csupáncsak öt nappal
ezelőtt? Úgy éreztem, azóta átkerültem egy másik világba, hogy régi
énem diribdarabkáit hátrahagytam az iskolaudvar fekete aszfaltján,
szemüvegem szilánkokra tört lencséivel egyetemben. Hallottam,
hogy gyerekek kiabálnak az utcán, hallottam apám írógépének
kopogását. Eszembe jutott, hogy Danny holnap eljön látogatóba.
Rezzenetlenül ültem a fotelban, és Danny körüljárt az eszem,
sokáig, sokáig.

88
 HATODIK FEJEZET

Aznap este, miután elköltöttük a sábáti vacsorát, és Manya is

hazament éjszakára, apám válaszolt néhány kérdésemre Danny
Saundersszel kapcsolatban.
Meleg este volt, az ablak a tűzhely és a mosogató közt tárva-
nyitva állt. Szellő járta át a konyhát, felkapta a fodros függönyöket, s
a nyírott fű, virágok és narancsvirág illatát hozta magával. Ültünk az
asztalnál ünnepi, sábáti ruhában, apám a második csésze teáját
kortyolta, mindketten elfáradtunk, elálmosodtunk a nehéz ételtől.
Apám arcára visszalopta magát a pír, és a köhögése is megszűnt.
Elnéztem, hogy kortyolja a teát, és hallgattam a függönyök lágy
zizegését. Manya gyorsan elmosta az edényeket, miután elénekeltük
az Étkezés Utáni Áldást, és most kettesben ültünk, a meleg, júniusi
estébe, az elmúlt hét eseményeinek emlékeibe és a sábát szelíd
csendjébe burkolózva.
Ekkor kezdtem Danny felől faggatni apámat. Két kézzel fogta a
pohár teát, az alja a bal tenyerén nyugodott, jobb kezét a falára
szorította, majd az asztalt borító fehér abroszra tette, rám nézett és
elmosolyodott. Egy ideig némán ült, s én tudtam, beletelik egy
időbe, míg beszélni kezd. Ha nem felelt nyomban a feltett kérdésre,
hosszas válaszadásra számíthattam. Láttam, hogy osztályozza,
gondosan elrendezi a gondolatait. Amikor végre megszólalt, a
hangja szelíd volt, s lassan peregtek szájából a szavak.
Elmondta, hogy messzire vissza kell mennie népünk
történetében az időben, hogy megérthessem a válaszát.
Megkérdezte, lesz-e türelmem csendben végighallgatni, mire
bólintottam. Hátradőlt székében, és beszélni kezdett.
Eleget tudok a zsidóság történelméből, mondta, hogy ne kelljen
az elején kezdenie. Ehelyett a történelemnek azzal a részével kezdi,
amit még nem tanultam az iskolában, a több évszázados
iszonyattal, amit népünk a lengyelek között megtapasztalt. Mert
Danny lelke valójában Lengyelországban vagy még pontosabban a
kelet-európai szláv országokban született.
– Lengyelország más volt, mint a többi európai ország, Ruven. A
lengyelek ugyanis bátorították a zsidókat, hogy csak jöjjenek, és

89
éljenek együtt a lengyel néppel. Ez a tizenharmadik században
történt, abban az időszakban, amikor a kelet-európai, kivált a
németek között élő zsidóság rettenetes üldöztetésnek volt kitéve.
Éltek zsidók korábban is Lengyelországban, de nem alkottak nagy
közösséget. Miért kellettek Lengyelországnak a zsidók, mikor a
többi ország mind üldözte őket? Mert Lengyelország nagyon
szegény volt, az arisztokráciája tönkrement, a parasztság
szétzúzódott. A nemesség nem volt hajlandó dolgozni, inkább
eltengődött azon, amit a jobbágyság keserves munkájából sikerült
kicsikarnia magának. Lengyelországnak égetően szüksége volt olyan
emberekre, akik megteremtik számára a gazdaság alapjait,
megszervezik az irányítást, életet lehelnek az országba. A zsidóság
köztudottan rendelkezett ezekkel az adottságokkal, ezért a lengyel
nemesség igen nagy súlyt fektetett rá, hogy a zsidók az országban
letelepedjenek. Jöttek is ezrével Nyugat-Európából, kivált
Németországból. Irányították a nemesi uradalmakat, begyűjtötték
az adót, kifejlesztették a lengyel ipart, és fellendítették a
kereskedelmet. Lengyelország egyfajta zsidó utópiává nőtte ki
magát.
De a zsidóság nem csupán gazdasági szempontból virágzott.
Országszerte emelték a tudás fellegvárait. Minden közösségnek
megvolt a maga Talmud-tudósa, és a tizenhatodik század végére a
lengyelországi zsidó akadémiák az egész európai zsidóság számára a
tudás központjaivá váltak.
És akkor, Ruven, bekövetkezett a tragédia. Ez a tragédia gyakran
megesik azokkal, akik az ütköző szerepét töltik be. A zsidók
segítették a nemességet, ugyanakkor azáltal, hogy behajtották az
adókat a jobbágyoktól és a parasztoktól, kivívták maguk ellen az
elnyomott osztályok gyűlöletét. És ez a gyűlölködés végül
erőszakban robbant ki. Az Ukrajnától keletre eső orosz
határvidéken kozákok éltek, akik az ortodox görögkeleti egyházhoz
tartoztak. Ez a közösség lengyel fennhatóság alá került, és a
katolikus vallású lengyel nemesség az uralma alatt élő kozákokat
megvetette, és kegyetlenül megalázta. A kozákoknak nemcsak a
földjét és jószágát adóztatták meg, hanem a templomait és vallási
szokásait is. És kik szedték az adót? A zsidók. Kit kellett
fölkeresniük a kozákoknak, ha ki akarták nyittatni a templomaikat
egy-egy keresztelőre, esküvőre vagy temetési szertartásra? A
zsidókat. Akik mind a lengyel uraság nevében jártak el.
Sokáig nem történt semmi, mert a kozákok, a lengyel
parasztokhoz hasonlóan, féltek a lengyel nemességtől. De az 1648-as

90
esztendőben egy Bogdan Hmelnyickij nevű ember lett a kozákok
vezére, aki felkelést szított Lengyelország ellen. A felkelés legfőbb
áldozatai a zsidók lettek, akiket irtottak a lengyel parasztok, akik
gyűlölték őket, és irtottak a kozákok, akik szintén gyűlölték őket. A
forradalom tíz évig tartott, és ezalatt legalább hétszáz zsidó
közösséget semmisítettek meg, és százezer zsidót mészároltak le.
Mire ez a borzalom véget ért, a hatalmas lengyelországi zsidó
közösség szinte az írmagjáig elpusztult.
Apám egy hosszú percig hallgatott. Az ablakfüggönyök szelíden
lengedeztek a hűvös esti szellőben. Amikor folytatta, hanga halk
volt, feszült, visszafogott.
– Ruven, mit mondhattak a mieink Istennek a Hmelnyickij
lázadása alatt? Nem hálálkodhattak neki, amiért a szemük láttára
mészárolták le testvéreiket, és nem tagadhatták meg Isten létét.
Ezért sokuk hinni és hirdetni kezdte a Messiás eljövetelét. Jusson
eszedbe, Ruven, azok a zsidók, akik hisznek a Messiás eljövetelében,
hisznek abban is, hogy mielőtt eljő a Messiás, rettenetes katasztrófa
éri őket. Abban a percben, amikor értelmét veszti az élet, az ember
kénytelen új értelmet keresni az életnek. Így aztán a zsidók Kelet- és
Nyugat-Európában ezrével kezdték hinni, hogy a Hmelnyickij
okozta katasztrófa a Messiás eljövetelének előhírnöke. Imádkoztak,
böjtöltek, és bűnbánatot tartottak – mindezt annak érdekében,
hogy siettessék a Messiás eljövetelét. És ő el is jött.
Sábátáj Cvinek hívták. Akkortájt tárta fel kilétét, amikor a
mészárlások kezdődtek. A zsidó világnak több mint a fele a
követőjévé szegődött. Képzelheted, milyen hatást gyakorolt a
felismerés az emberekre, amikor évekkel később kiderült, hogy
szélhámos csupán. A Hmelnyickij-féle felkelés a fizikai
megsemmisülés volt, a hamis próféta a szellemi megsemmisülés.
Mi sem vagyunk különbek, mint a többi ember, Ruven. Nem
pusztán azért éljük túl a katasztrófákat, mert a láthatatlan erőkhöz
folyamodunk segítségért. Minket is ugyanolyan könnyen meg lehet
törni, meg lehet alázni, mint más népeket. Ez történt a lengyel
zsidósággal. Mire eljött a tizennyolcadik század, megtört,
megalázott nép lett belőle. A zsidó tudomány meghalt. Helyébe az
üres fecsegés lépett olyan témákról, amelyeknek semmi köze nem
volt ahhoz, amire a zsidó tömegeknek kétségbeejtő szüksége volt.
Ezeket a vitákat hívták pilpulnak – üres, ostoba okoskodások a
Talmud valamely jelentéktelen állításáról, amelynek semmi köze a
világ dolgaihoz. A zsidó tudósok abban lelték örömüket, hogy a
többi zsidó tudós előtt fitogtassák tudásukat, megmutassák, hány

91
szövegrészt tudnak kifacsarni. Fikarcnyit se érdekelte őket, hogy
tanítsák a zsidóságot, hogy továbbadják a tudásukat, és fölemeljék
az embereket. Így aztán hatalmas fal nőtt a tudósok és az emberek
közé. Ugyanakkor rettenetesen terjedt a babona. A mieink hinni
kezdték, hogy szörnyűséges démonok és kísértetek léteznek,
amelyek gyötrik, kínozzák a zsidóságot, tönkreteszik a testüket,
megsemmisítik a lelküket. Ezek a félelmek az egész zsidóságot
meggyötörték. De leginkább a tanulatlan tömegeket. A tudósokat
legalább életben tartotta a pilpul.
Na mármost, Ruven, ha körülötted mindenütt, amerre a szem
ellát, olyan erők munkálkodnak, amelyek ártani akarnak neked,
akkor mi az, amit önmagad érdekében megtehetsz? Hát az volna
természetes, hogy megpróbálod lerombolni azokat az erőket.
Csakhogy a zsidó tömegek egy percig se hitték, hogy lenne hozzá
képességük. Úgy érezték, ilyen hatalommal csak a nagyon ügyes
emberek rendelkeznek. Így aztán megjelentek a színen azok a
zsidók, akik azt állították magukról, hogy tudják, hogyan kell elűzni
a démonokat és szellemeket. Ezeket az embereket szentként
tisztelték, és igen nagy népszerűségre tettek szert
Lengyelországban. Azt állították magukról, erejüket onnan merítik,
hogy manipulálni tudják azokat a betűket, amelyekből Isten
misztikus elnevezései állnak. Ezért nevezték őket Báálé Sémnek – a
Név mestereinek. A gonosz szellemek elűzése céljából különböző
varázsamuletteket készítettek, medicinákat írtak elő, vad táncokat
lejtettek, fehér köntösük fölött viselték a ciciszt és a tfilint; fekete
gyertyát égettek, megfújták a sófárt, zsoltárokat idéztek, rikoltoztak,
könyörögtek, fenyegetőztek – mindent elkövettek, hogy kiűzzék a
gonosz szellemet az olyan emberből, aki, teszem azt, beteg volt,
vagy elkerült az éppen szülni készülő anyjától. Ilyen mélyre
süllyedtek a mieink a tizennyolcadik századi Lengyelországban. És
tudod, Ruven, lényegében itt kezdődik a válaszom Saunders
rabbival kapcsolatos kérdésedre.
Apám egy percre elhallgatott, és kiitta a teáját. Aztán rám nézett
és elmosolyodott. – Nem vagy még fáradt, Ruven?
– Nem, ábá.
– Nem nagyon tanáros, ahogy itt magyarázok neked?
– Én nem bánom, ha tanárosan beszélsz – mondtam.
– Ez nem előadás – mondta. – És a végén nincs feleltetés.
– Szeretném, ha folytatnád.
Bólintott, és ismét elmosolyodott. – Innék még egy kis teát –
mondta. – De csak kicsit később. És most hadd meséljek neked egy

92
emberről, aki abban a bizonyos évszázadban született, mert azt
hiszem, ezzel kezdődik a válaszom a kérdéseidre.
A születésével kapcsolatban különféle legendák keringenek, de
én nem legendákat akarok neked mesélni. Tény, hogy 1700 körül
született Lengyelországban. Izraelnek hívták. Nagyon szegény,
tanulatlan szülőktől származott, és még gyerekkorában árvaságra
jutott. A falubeliek viselték gondját, ők iskoláztatták. De ő nem
szerette az iskolát, s amikor csak tehette, kiszökött, az erdőbe
menekült, sétálgatott a fák árnyékában, nézte a virágokat, leült a
patak partján, hallgatta a madarak csivitelését, a szellő susogását a
falevelek közt. Tanítói ugyan fülön csípték és visszavonszolták, de ő
mindannyiszor újból megszökött, míg a végén mindenki
beletörődött a megváltoztathatadanba, és békében hagyták.
Tizenhárom éves korára a tanító segédje lett, de ahelyett, hogy a
kicsinyek tanításában segédkezett volna a mesternek, magával vitte
a gyerekeket az erdőbe, ott énekeltek, vagy csak álltak némán, és
hallgatták a madarakat. Amikor nagyobb lett, a falubeli
zsinagógában lett samesz. Napközben ott üldögélt, a zsinagóga falai
között hallgatta a tanult emberek vitázását, esténként pedig, amikor
már mindenki aludt, a szent könyveket tanulmányozta. Csakhogy
nem a Talmudot forgatta, hanem a Kabalát, a zsidó miszticizmus
alapkönyvét. A rabbik megtiltották híveiknek, hogy a Kabalával
foglalkozzanak, ezért Izrael titokban kényszerült folytatni
tanulmányait. Közben meg is nősült, de a feleségéről szinte semmit
se tudni. Az asszony hamarosan meghalt, s Izrael, immáron felnőtt
emberként, tanító lett. Nagyszerűen bánt a gyerekekkel, és
tanítóként igen nagy tekintélyre tett szert. Kedves, szelíd ember
volt, becsületes és megkörnyékezhetetlen, az emberek gyakran
fordultak hozzá, hogy vitás kérdéseikben mondjon ítéletet. Híre
terjedt, hogy bölcs és szent ember, s egy napon Brody városából
Ávrahám Gerson rabbi apja felkereste, hogy döntsön egy másik
emberrel támadt üzleti vitájában. Izrael annyira kivívta az
elismerését, hogy felajánlotta neki a lányának, Hannának kezét.
Izrael ráállt, de azt kérte, hogy az eljegyzési szerződést egyelőre
tartsák titokban. És ekkor érdekes dolog történt. Hanna apja
meghalt, Izrael pedig Brodyba utazott, a nagy Ávrahám Gerson
rabbihoz, Hanna bátyjához, hogy érvényt szerezzen az eljegyzési
szerződésnek. Parasztosan öltözött, szakadt csizmát, durva
göncöket viselt, és képzelheted, mennyire megütközött a rabbi,
amikor Izrael felmutatta neki a szerződést. Még hogy a húga egy
paraszthoz menjen feleségül? Micsoda szégyen és gyalázat érné

93
ezzel a család nevét! Igyekezett meggyőzni a húgát, hogy mondjon
nemet apja választására, de Hanna megérzett valamit Izrael
lényében, amit Brody rabbija nem, és nem volt hajlandó elutasítani
apja választását. Miután a házasság megköttetett, Ávrahám Gerson
rabbi megpróbálta kiművelni a sógorát. Előbb a Talmudra akarta
megtanítani, de Izrael nem sok érdeklődést mutatott. Erre megtette
kocsisának, de Izrael ebben sem jeleskedett. A rabbi végül
felhagyott a reménnyel, és megparancsolta a húgának és sógorának,
távozzanak Brody városából, ahol csak szégyent hoznak a fejére,
mire azok engedelmesen odébb is álltak.
És most, Ruven, lassacskán jön a felelet a kérdésedre. Elnézést,
hogy ilyen sokáig megvárakoztattalak.
– Folytasd csak, ábá, kérlek.
– Jól van. Izrael és a felesége tehát elmentek Brodyból, és
letelepedtek a város közelében egy faluban, a Kárpátok hegyei
között. Nagyon szegények voltak, de nagyon boldogok. Abból éltek,
hogy Izrael eladta a meszet, amit fenn a hegyekben égetett. A
Kárpátok gyönyörű vidék, és Izrael az egyik hegyoldalon épített
magának egy kis kunyhót, ahol sokszor napokat töltött egyedül,
imádkozott, álmodozott, és énekelt a hatalmas csúcsoknak. Gyakran
megesett, hogy egész héten nem ment haza, és csak sábátkor tért
meg a feleségéhez, Hannához. Az asszony minden bizonnyal sokat
szenvedett a szegénységük miatt, de hitt az urában, és kitartott
mellette.
Nos, Ruven, Izrael ezek között a hegyek között hozta világra a
hászidizmust. Sok évet töltött ott, gondolkodott, meditált, énekelte
különös dalait, hallgatta a madarakat, eltanulta a
parasztasszonyoktól, hogyan kell füvekkel, gyógynövényekkel
gyógyítani, amuletteket írni, elűzni a gonosz szellemet. A falvak
népe megszerette, és hamarosan egész Lengyelországban híre ment,
hogy él közöttük egy szent ember. Legendák keringtek körülötte,
holott még nem töltötte be negyvenedik életévét. Elképzelheted,
miféle teremtés volt.
Végül a sógora, Ávrahám Gerson rabbi is megbánta, hogy milyen
kegyetlenül viselkedett vele, és visszahívta Izraelt meg Hannát
Brodyba. Vett nekik egy fogadót, amelyet azonban igazából Hanna
irányított, miközben Izrael a Brody környéki erdőkben, nádasokban
bolyongott meditálva. Végre útra kelt, így lett belőle Báál Sém. Jó
volt, szent életű és istenfélő, és az embereken nem a pénzükért
segített, amivel megfizették, hanem mert szerette őket. Ezért
nevezték el Báál Sém Tovnak, a Név Kegyes és Kedves Mesterének.

94
Elvegyült a nép közé, és Istenről meg az ő Tórájáról beszélt nekik
egyszerű nyelven, amit könnyen megértettek. Arra tanított
mindenkit, hogy az ember célja, hogy szent életet éljen – méghozzá
minden tekintetben: evést, ivást, imádkozást, alvást beleértve. Isten
jelen van mindenütt, magyarázta nekik, és ha időnként mégis úgy
érezzük, hogy elrejtőzik előlünk, az csak azért van, mert még nem
tudjuk, hogyan keressük Őt helyesen. Az ördög olyan, mint holmi
kemény burok. Ezen a burkon belül van Isten szikrája, a jóság.
Hogyan hatoljunk be a burokba? Őszinte, igaz imádsággal,
boldogsággal, minden ember szeretetével. A Báál Sém Tov – követői
később lerövidítették a nevét, és BEST-nek hívták – azt hirdette,
hogy nincs olyan bűnös ember, aki a szeretet és megértés által ne
tudna megtisztulni. Azt is hirdette – és ezzel vonta magára a tanult
rabbik haragját –, hogy a Talmud tanulmányozása nem túl fontos,
hogy az imádság időpontját fölösleges megszabni, hogy Istent
őszinte szívvel, örömmel, énekszóval és tánccal is dicsőíthetjük.
Más szóval, Ruven, a Báál Sém ellenezte a mechanikus vallás
minden formáját. A tanításában nem volt semmi új. Minden elemét
megtalálod a Bibliában, a Talmudban és a Kabalában. De ő
különleges hangsúlyt adott ezeknek a tanításoknak, és olyan
időpontban kezdte hirdetni az embereknek, amikor azok ki voltak
éhezve az ilyesfajta tanításra. És ezek az emberek meghallgatták és
szerették őt. Sok híres rabbi azzal a céllal kereste fel, hogy
kigúnyolja, megalázza, és úgy távozott tőle, hogy magáévá tette az
általa hirdetett tanokat. Amikor meghalt, követői megnyitották saját
zsinagógáikat. Mielőtt véget ért az évszázad, a kelet-európai
zsidóság fele hászidnak vallotta magát, így nevezték magukat ezek a
jámbor istenfélők. Ilyen nagy volt az igény az emberekben Isten
újfajta megközelítésére.
Csakhogy ugyanabban az évszázadban született egy másik
ember is, a vilnai Élijáhu rabbi, a nagy Talmud-tudós – egy igazi
lángelme, aki mindenben ellenezte a hászidizmust. De még az ő
elítélő véleménye sem tudta megakadályozni a hászidizmus
elterjedését, mely addigra virágkorát élte, és a zsidóság nagy
mozgalmává nőtte ki magát. Sokáig elkeseredett gyűlölködés folyt a
mitnagedek – a hászidizmus ellenzői – és a BEST követői között. Ha
például egy hászid fia feleségül vette egy mitnaged lányát, mindkét
apa halottnak nyilvánította a gyerekét, és kádist mondott érte.
Ekkora volt közöttük az ellentét.
A hászidoknak nagy vezetőik voltak – cádikoknak, vagyis
igazaknak nevezték őket. Minden hászid közösségnek megvolt a

95
maga cádikja, akit hívei fölkerestek gondjaikkal, a cádik pedig
tanácsokkal látta el őket. A hívek vakon követték vezetőiket. A
hászidok ugyanis szentül hitték, hogy a cádik emberfölötti kapocs
köztük és Isten között. Szent volt minden szava, minden
cselekedete. Szent lett az étel is, amelyet megérintett. Kikaparták a
tányérján hagyott maradékot, és megették, mert érintésétől szentté
vált az étel, és ezt a szentséget így igyekeztek a magukévá tenni. Egy
ideig a cádikok kedves, szelíd, jó emberek voltak, mint maga a BEST.
De a következő században a mozgalom romlásnak indult,
elkorcsosult. A cádik tisztsége sok helyütt örökletessé vált, apáról
fiúra szállt akkor is, ha a fiú nem volt alkalmas a posztra. Számos
cádik a keleti uralkodók fényűző életét élte. Néhányuk közönséges
szélhámos volt, ezek rettenetesen kizsákmányolták a híveiket.
Mások őszintén hittek, és akadtak néhányan, akik valóban behatóan
ismerték a Talmudot. Bizonyos hászid szektákban a Talmud
tanulmányozására éppoly nagy hangsúlyt fektettek, mint a BEST
színre lépését megelőző időkben. A világi irodalom olvasása tilos
volt – a hászidok teljesen elzártan éltek a világtól. Tilos volt
minden, ami nem zsidó, nem hászid. Az életük megmerevedett. Az
az öltözék például, amiben ma járnak, ugyanaz, mint amit
évszázadokkal ezelőtt Lengyelországban viseltek. A szokásaik, a
hitük se más, mint volt évszázadokkal ezelőtt. Csakhogy a hászid
közösségek sem mind egyformák, Ruven. Az orosz, a német, a
lengyel és a magyar hászidok mind különböznek egymástól. Nem
nagyon, de azért különböznek. Vannak például olyan hászid
csoportosulások is, amelyek vallják, hogy vezetőiknek magukra kell
vállalniuk a zsidó nép szenvedéseit. Meglep, ugye? Pedig így van.
Úgy érzik, elviselhetetlen volna az életük, ha a vezetőik nem
vállalnák valahogyan magukra ezeket a szenvedéseket. Különös
meggyőződés, de számukra alapvetően fontos.
Saunders rabbi nagyszerű Talmud-tudós és nagyszerű cádik,
Ruven. Éles elméjéről, együttérzéséről messze földön ismert.
Mondják, meggyőződése, hogy a lélek éppoly nagy jelentőségű,
mint a gondolkodás, ha ugyan nem még nagyobb. Apjától örökölte a
cádik tisztét. Ha meghal, automatikusan Danny lesz a cádik.
Apám elhallgatott, rám mosolygott és megkérdezte: – Ébren vagy
még, Ruven?
– Igen, ábá.
– Nagyon türelmes tanuló vagy. Azt hiszem, iszom még egy
pohár teát. Kicsit kiszáradt a torkom.

96
 Fogtam a poharát, erős teát töltöttem bele a kannából, vizet
öntöttem hozzá a forralóból, majd odaadtam neki. Kockacukrot
szorított a fogai közé, és lassan kortyolgatta a teát, átszivárogtatva a
kockacukron.
– A tea igazi áldás – mosolygott. – Kivált a tanárembernek,
akinek mindig kimerítő, hosszú választ kell adnia a rövid
kérdésekre.
Visszamosolyogtam, és tovább várakoztam türelmesen.
– Jól van – mondta apám. – Látom, várod, hogy folytassam.
Akkor most elmondok egy másik történetet, ez is igaz történet, egy
zsidó fiúról, aki a tizennyolcadik század második felében élt
Lengyelországban. Miközben hallgatod, gondolj Saunders rabbi
fiára, és máris megkapod a feleletet.
Ez a fiú, Ruven, ragyogó koponya volt, a szó szoros értelmében
zseniális. Salamonnak hívták, és a hosszú lengyel nevét a
későbbiekben Maimonra változtatta. Fiatalkorában rájött, hogy a
Talmud nem elégíti ki tudásvágyát. Örökkön munkálkodó agya nem
hagyott neki nyugovást. Tudni akarta, mi folyik a kinti világban. A
német addigra a tudomány és kultúra nyelvévé nőtte ki magát, ezért
elhatározta, hogy önállóan megtanul olvasni németül. De még
akkor sem volt elégedett, amikor már tudott németül, hiszen a
világi könyvek olvasása a tiltott dolgok közé tartozott. Végül
huszonöt éves korában otthagyta feleségét és gyermekét, és sok
viszontagság után Berlinbe érkezett, ahol csatlakozott egy
filozófuscsoporthoz, Arisztotelészt, Maimonidészt, Spinozát,
Leibnizet, Hume-ot és Kantot tanulmányozta velük, majd maga is
filozófiai műveket kezdett írni. Elképesztő könnyedséggel falta a
bonyolult filozófiai traktátusokat. Rendkívüli agya egyetlen perc
nyugovást sem hagyott neki. Városról városra vándorolt, sehol sem
sikerült gyökeret eresztenie, soha nem érte be semmivel, végül
negyvenhét éves korában barátja, egy jószívű keresztény birtokán
érte utol a halál.
Nos, Ruven, Saunders rabbi fiának olyan agya van, mint Salamon
Maimonnak volt, talán még nálánál is nagyszerűbb elme. És
Saunders rabbi fia nem él Lengyelországban. Amerika szabad
ország. Itt nincsenek falak, amelyek korlátokat állítanának a zsidók
elé. Miért volna furcsa, hogy az apai szabályokat megszegve tiltott
könyveket kezd olvasni? Nem képes türtőztetni magát. Hihetetlen,
hogy mit össze nem olvasott az elmúlt hónapok során. Te kiváló
koponya vagy. És ezt most nagyon büszkén mondom neked. De ez a

97
fiú rendkívüli jelenség. Ilyen elme legfeljebb ha egy születik egy
nemzedékben, az is kész csoda.
Hallgasd meg nagyon figyelmesen, amit most mondandó vagyok,
Ruven. Saunders rabbi fia vívódó, magányos fiú. Nincs senki a
világon, akivel beszélgethetne. Barátra van szüksége. Ez a baleset a
baseball-labdával véletlenül kapcsolatba hozta veled, és ő máris
ráérzett, hogy veled félelem nélkül beszélhet. Ezért nagyon büszke
vagyok rád. A könyvtárban tett látogatásairól soha nem beszélt
volna neked, ha nem érzi, hogy nyugodtan rád bízhatja a titkát. És
én szeretném, ha szívesen lennél a barátja, és neki is lehetővé
tennéd, hogy a barátod legyen. Egészen biztosra veszem, hogy egy
ilyen barátság Saunders rabbi fiával mindkettőtöknek javára válna.
Ismerlek, és ismerem őt is. Pontosan tudom, mit beszélek. És ezzel,
Ruven, vége a tanórának, megiszom a teámat, aztán lefekszünk.
Micsoda tanóra volt! Kérsz egy kis teát?
– Nem, ábá.
Némán ültünk, míg apám a teáját kortyolgatta.
– Milyen szótlan vagy – mondta végezetül.
– Az egész egy ostoba baseballmeccsel kezdődött – dünnyögtem.
– Hihetetlen.
– Ruven, ahogy öregszel, rá fogsz jönni, hogy a legfontosabb
dolgok ilyen – ahogy nevezted – ostobaságok eredményeképp
következnek be, bár a „hétköznapi dolgok” talán jobb kifejezés. Ez a
világ rendje.
– Egyszerűen hihetetlen – ingattam a fejemet. – Mintha ezt az
elmúlt hetet nem is ezen a földön éltem volna. A kórház, az
emberek, akikkel ott megismerkedtem, Mr. Savo, a kis Mickey,
Billy... és mindennek a meccs az oka.
Apám a teáját kortyolgatta, és közben a pohár pereme fölött
engem nézett. Nem szólt, de láttam, hogy feszülten figyel.
– Nem értem – mondtam. – Telnek-múlnak a hetek, egyik sábát
követi a másikat, én meg ugyanaz vagyok, semmi nem változik,
aztán egy nap váratlanul történik valami, és ettől egészen más lesz
minden.
– Más lesz? Hogyhogy más lesz?
Beszámoltam neki, milyen érzések fogtak el tegnap délután,
amikor hazajöttem a kórházból. Figyelmesen hallgatott, és közben a
teáját kortyolgatta. Amikor a végére értem, láttam, hogy mosolyog.
Aztán letette a poharat, és felsóhajtott: – Nagy tragédia, Ruven,
hogy anyád nem érte meg, amit... – Elhallgatott, a hangja elcsuklott.
Egy percig csend volt. Aztán apám a hűtő fölött álló polcon ketyegő

98
órára pillantott. – Nagyon későre jár – mondta. – Majd holnap
folytatjuk.
– Igen, ábá.
– Ruven...
– Tessék.
– Na, mindegy. Feküdj le. Én még elüldögélek itt egy ideig, és
megiszom még egy pohár teát.
Otthagytam a fehér abroszra meredő apámat a konyhaasztal
mellett.

99
 HETEDIK FEJEZET

Másnap megismerkedtem Danny apjával.

Apámmal korán keltünk, hogy fél kilencre a zsinagógánkban
legyünk. Manya valamivel nyolc előtt érkezett, és felszolgálta a
könnyű reggelit. Ezután elindultunk apámmal, hogy megtegyük a
háromsaroknyi távolságot a zsinagógához. Gyönyörű idő volt, és én
örültem, hogy végre ismét az utcán lehetek. Csodás érzés volt, hogy
kikerültem a kórházból, megbámulhatom az embereket, a
forgalmat. Ha nem esett, és nem volt hideg, apámmal mindig
nagyon élveztük a zsinagógába és az onnan hazavezető sábát reggeli
sétát.
Williamsburgben sok zsinagóga volt. Mindegyik hászid
szektának megvolt a maga tanháza – a stibl –, legtöbbjük rosszul
megvilágított, dohos helyiség, összezsúfolt padokkal vagy székekkel
és soha ki nem nyitott ablakokkal. Aztán voltak olyan zsinagógák is,
amelyekben a nem hászid zsidók imádkoztak. Az a zsinagóga,
amelybe apámmal jártam, valaha hatalmas fűszerüzlet volt. A Lee
sugárúton állt, s habár az ablak alját függöny takarta el, az üveg
fölső, függönyözetlen részén betűzött a napfény, és én szerettem ott
ülni és imádkozni sábát reggelenként, miközben a nap aranyló
sugarai az imakönyvemre vetődtek.
A zsinagógát többnyire apámhoz hasonló férfiak látogatták – a
jesivámban tanító tanárok és mások, akik az európai zsidó
felvilágosodás hatása alá kerültek, és akik nem rejtették véka alá a
hászidizmussal szemben érzett ellenszenvüket. Sokan a jesivám
hallgatói közül is odajártak imádkozni, és én örültem, hogy sábát
reggelenként is együtt lehettem velük.
Amikor apámmal akkor reggel a zsinagógába beléptünk, épp
kezdetét vette az ima. Elfoglaltuk szokott helyünket néhány sorra az
ablaktól, és én bekapcsolódtam az imádságba. Láttam belépni
Davey Cantort. Intett felém, és leült – szeme mélabús volt a
szemüveg mögött. Az ima lassan haladt; a dobogón álló férfinak
nemes hangja volt, az ima minden bekezdésénél megállt, és
megvárta, amíg a többiek utolérik, csak azután kezdett kántálni. A
Csendes Ima alatt apámra pillantottam. Hosszú imaleplének

100
ezüstszegélyén megcsillant a napsugár, rojtjai majdnem a földre
leértek. A szemét lehunyta – mindig fejből imádkozott, csak
ünnepek alkalmával vagy a Nagy Szent Ünnepek során nem –, alig
észlelhetően előre-hátra ingatta magát, ajka az igét mormolta.
Rajtam nem volt imalepel – azt csak a felnőttek viselték, akik
házasok, vagy azok voltak valaha.
A Tóra olvasása alatt, ami a Csendes Imát követte, egyike voltam
a nyolc férfiembernek, akit a dobogóra szólítottak, hogy mondja el
az áldást a Tóra fölött. Ahogy ott álltam, figyelmesen hallgattam a
felolvasót, aki a tekercs szavait kántálta. Mikor a végére ért,
elmondtam a második áldást és azt az imát, amely a súlyos baleset
elkerüléséért mond köszönetet Istennek. Miközben leléptem a
dobogóról, arra gondoltam, miféle áldást mondattak volna velem,
ha mégis elveszítem a szemem világát. Miféle áldást mondana Mr.
Savo, ha történetesen zsidónak születik? – tettem fel a kérdést
magamban. Az ima hátralevő részében végig Mr. Savo és Billy járt az
eszemben.
Készen várt az ebéd, amikor hazaértünk, Manya újabb és újabb
adagot tálalt a tányéromra, és nógatott, hogy egyek még; a
táplálkozás nagyon fontos annak, aki csak az imént került ki a
kórházból, mondta tört angolsággal. Apám az iskolai munkámról
beszélt. Legyek óvatos, nehogy olvasni kezdjek, mielőtt dr. Snydman
engedélyt ad rá, de az ellen semmi kifogása, mondta, hogy bejárjak
az órákra, és hallgassam az előadásokat. Talán ő is tud segíteni a
tanulásban. Esetleg felolvashat nekem. Majd kipróbáljuk, aztán
meglátjuk. Miután elmondta az áldást, apám lefeküdt egy kicsit
pihenni, én pedig kiültem a verandára, és a virágokon meg a
bálványfán játszadozó napfényben gyönyörködtem. Vagy egy órát
ülhettem ott, akkor kijött apám, és bejelentette, hogy elmegy
látogatóba az egyik kollégájához.
Hátradőltem a karosszékben, és az eget bámultam. Mélykék
színe volt, felhők sehol, úgy éreztem, meg tudnám érinteni. Olyan a
színe, mint a Danny szemének, gondoltam. Olyan kék, mint a
Danny szeme. Billy szeme vajon milyen színű? – kérdeztem
magamban. Azt hiszem, az övé is kék. Danny és Billy szeme is kék.
Csakhogy az egyik közülük nem lát. De talán már lát is, gondoltam.
Talán már lát mindkettő. Miközben Danny és Billy szemére
gondoltam, elaludtam.

Könnyű, álomtalan alvás volt, afféle éber álom, amely felfrissít,

ugyanakkor nem zárja ki teljességgel a világot. Világosan érzékeltem

101
a langyos szellőt és a frissen vágott fű illatát, egy madár gubbasztott
a bálványfa egyik ágán, és sokáig énekelt, mielőtt elrepült. Valahogy
pontosan tudtam, hol az a madár, anélkül, hogy kinyitottam volna a
szememet. Gyerekek játszottak az utcán, és egyszer ugatni kezdett
egy kutya, és egy autó csikorogva fékezett. A közelben zongorázott
valaki, a zene lassan hullámzott a fejemben, mint a tenger árapály
idején. Már-már fölismerni véltem a dallamot, de mégsem voltam
benne egészen bizonyos, hűs, selymes szélként siklott ki a kezem
közül. Hallottam, hogy nyílik és csukódik az ajtó, lépések
koppantak a padlón, aztán csend lett, és tudtam, hogy valaki kijött a
verandára, mégsem nyitottam ki a szememet. Nem akartam
kiszakadni az alkonyi álomból, nem akartam elveszíteni az illatát, a
hangját, a zene suttogó áramlását. Valaki a verandán volt, és engem
nézett. Éreztem, hogy engem néz. Éreztem, hogy lassan kiűzi
belőlem az álmot, végre kinyitottam a szememet, és ott állt Danny a
karosszék előtt, kezét összefonta a mellén, csettintett a nyelvével, és
a fejét ingatta.
– Úgy alszol, mint egy csecsemő – mondta. – Bocs, hogy
felébresztettelek.
Ásítottam, nyújtózkodtam és felültem. – De jólesett – mondtam,
és ismét ásítottam. – Hány óra van?
– Öt óra múlt, álomszuszék. Tíz perce várom, hogy fölébredj.
– Majdnem három órát aludtam – mondtam. – Ez igen.
Danny megint csettintett a nyelvével, és a fejét ingatta.
– Miféle baseball)átékos az ilyen? – utánozta Mr. Galantert. –
Hogyan tartsuk ébren a játékot, ha a meccs kellős közepén elalszol,
Malter?
Nevetve felálltam.
– Hová akarsz menni? – kérdezte.
– Nekem mindegy.
– Arra gondoltam, átmehetnénk apám súljába. Meg akar ismerni.
– Az hol van? – kérdeztem.
– Ötsaroknyira innét.
– Apám itthon van?
– Nem láttam. Az alkalmazott engedett be. Nincs kedved jönni?
– Dehogynem – feleltem. – Gyorsan megmosakodom,
nyakkendőt és zakót veszek. Kaftánom az nincs, tudod.
Rám vigyorgott. – Az uniformis csak a gyülekezet tagjainak
kötelező.
– Oké, te gyülekezeti tag. Gyerünk be.

102
 Megmosdottam, felöltöztem, és megkértem Manyát, hogy ha
apám megjön, mondja meg neki, hová mentem, azzal útnak
eredtünk.
– Miért akar látni apád? – kérdeztem Dannytől, a lépcsőn lefelé
menet.
– Meg akar ismerni. Mondtam neki, hogy a barátom vagy.
Kiléptünk az utcára, és megindultunk a Lee sugárút felé.
– Mindig jóvá kell hagyatnom, kivel barátkozom – mondta
Danny. – Kivált, ha az illető nem a gyülekezet tagja. Van ellene
kifogásod, hogy azt mondtam neki, barátok vagyunk?
– Nincs.
– Ugyanis szerintem valóban azok vagyunk – mondta Danny.
Nem szóltam. Elértünk a sarokra, aztán befordultunk a Lee
sugárútra. Nagy volt a forgalom, sok az ember. Arra gondoltam,
vajon mit gondolnának az osztálytársaim, ha meglátnának
Dannyvel sétálni. Volna min csámcsogni a környéknek. Nos, előbb-
utóbb biztosan meglátnak vele.
Danny rám nézett, míves arcán komoly kifejezés. – Neked nincs
se fiú-, se lánytestvéred? – kérdezte.
– Nincs. Anyám meghalt nem sokkal azután, hogy én
megszülettem.
– Sajnálom.
– És neked?
– Van egy öcsém meg egy húgom. A húgom tizennégy és az
öcsém nyolcéves. Én tizenhat leszek.
– Én is – mondtam.
Kiderült, hogy ugyanabban az évben születtünk, két nap
eltéréssel.
– Ennyi éve öt sarokra lakunk egymástól, és nekem fogalmam se
volt, hogy a világon vagy – mondtam.
– Mi nagyon összetartunk. Apám nem örül, ha kívülállókkal
keveredünk.
– Remélem, nem veszed rossz néven, ha azt mondom, hogy apád
meglehetős zsarnoknak tűnik.
Danny nem tiltakozott. – Erős akaratú ember. Ha valamiben
dönt, akkor annyi, a dolog el van intézve.
– És nem tiltakozik az ellen, hogy egy magamfajta ápikajresszel
barátkozz?
– Ezért akar megismerni.
– Mintha azt mondtad volna, hogy apád nem szokott beszélgetni
veled.

103
 – Nem is. Csak ha a Tórát tanulmányozzuk. De most kivételt tett.
Összeszedtem a bátorságomat, és beszámoltam rólad, ő meg azt
mondta, hogy ma hozzalak el. Ilyen hosszú mondatot évek óta nem
hallottam tőle. Csak akkor, amikor rá kellett vennem, hogy
engedélyezze a baseballcsapatot.
– Én rettenetesen szenvednék, ha apám nem beszélne velem.
– Nem kellemes – mondta Danny igen halkan. – Pedig apám
igazán nagy ember. Majd meglátod, ha megismered.
– Az öcsédből is rabbi lesz?
Danny különös pillantást vetett felém. – Miért kérded?
– Nincs különösebb oka. Nos?
– Nem tudom. Talán igen. – A hangja különös lett,
majdhogynem szomorú. Úgy döntöttem, hogy ezt annyiban
hagyom. Ő pedig tovább beszélt az apjáról.
– Az apám tényleg nagy ember. Megmentette a gyülekezetét. Az
első világháború után valamennyi hívét kihozta Amerikába.
– Erről nem is hallottam – képedtem el.
– Pedig ez az igazság – mondta, azzal mesélni kezdett apja korai,
oroszországi éveiről. Egyre döbbentebben hallgattam.
Danny nagyapja ismert hászid rabbi volt egy dél-oroszországi
kisvárosban, apja második volt a rabbi fiai közül. A rabbinátust az
elsőszülöttnek kellett volna örökölnie apjától, de a fiú, miközben
Odesszában tanult, nyomtalanul eltűnt. Voltak, akik azt állították,
hogy a kozákok ölték meg; egy ideig az a hír is járta, hogy
kikeresztelkedett, és Franciaországban él. Ezért aztán a második fiút
iktatták be tizenhét éves korában, és ő, mire betöltötte huszadik
életévét, már rendkívül nagy tudású talmudista hírében állt. Apja
halála után automatikusan ő lett a gyülekezet vezető rabbija. Ekkor
a huszonegyedik évében járt.
Az első világháború évei alatt végig ő állt a közösség élén. 1917
őszén, egy héttel azelőtt, hogy kitört a bolsevik forradalom, a
felesége megszülte második gyermeküket, egy fiút. Két hónappal
később a feleségét, a fiát és tizennyolc hónapos kislányát agyonlőtte
egy portyázó kozák banda, azok egyike, amelyek a forradalmat
követő káoszban végigfosztogatták Oroszországot. Őt magát is
halottnak hitték, úgy hagyták ott golyóval a mellében,
összekaszabolt alsótesttel. Fél napig hevert eszméletlenül a felesége
és gyermekei holtteste mellett, míg végre az orosz paraszt, aki a
zsinagógát fűtötte és takarította, rátalált, a kunyhójába vonszolta,
kivette melléből a golyót, megtisztította a sebeit, és az ágyhoz

104
kötözte, hogy ki ne essen, mert hosszú ideig lázasan, delíriumban
reszketett, sikoltozott éjjel-nappal.
A zsinagóga porig égett. A frigyszekrény kibelezett, elszenesedett
farakás lett, a benne lévő négy tóratekercs elégett, a szent könyvek
szürke hamvait elfújta a szél. A közösséget alkotó száztizennyolc
családból negyvenhárom maradt életben.
Amikor kiderült, hogy a rabbi nem halt meg, hanem egy orosz
paraszt ápolja a házában, átszállították az egyik zsidó család épen
maradt otthonába, és sikeresen meggyógyították. A telet
lábadozással töltötte. Azon a télen a bolsevikok aláírták a breszt-
litovszki békeszerződést Németországgal, Oroszország pedig
abbahagyta a háborút. Az országban egyre nőtt a fejetlenség, a falut
négyszer fosztották ki a kozákok. De a zsidókat minden alkalommal
előre figyelmeztették a jóérzésű parasztok, s el is rejtették őket az
erdőben vagy a viskóikban. Tavasszal a rabbi közölte híveivel, hogy
végeztek Oroszországgal, Oroszország Ézsaunak és Edomnak,
vagyis a Sátánnak meg a Halál Angyalának a földje. Útra kelnek
tehát együttesen, kimennek Amerikába, és ott feltámasztják a
közösséget.
Nyolc nap múlva felkerekedtek. Pénzzel, vesztegetéssel
végigvergődtek Oroszországon, Ausztrián, Franciaországon,
Belgiumon és Anglián. Öt hónappal később megérkeztek New York
Citybe. Ellis Islanden megkérdezték a rabbitól, hogy hívják, s ő azt
mondta, hogy Senders a neve. A hivatalos iratokon a Sendersből
Saunders lett. Miután a karanténban töltendő idő letelt,
eleresztették őket a szigetről, s a zsidó jótékonysági szervezet
aktivistáinak segítségével letelepedtek Brooklyn Williamsburg
negyedében. Három év múlva a rabbi ismét megnősült, és 1929-ben,
két nappal a tőzsdekrach előtt a Brooklyn Memorial Kórházban
megszületett Danny. Tizennyolc hónappal később, ugyanabban a
kórházban világra jött a húga, a húga után öt és fél évvel pedig a
kisöccse, császármetszéssel.
– És az egész gyülekezet követte apádat? – hüledeztem. – Szó
nélkül?
– Természetesen. Bárhová követték volna.
– Nem értem. Nem is sejtettem, hogy egy rabbinak ekkora
hatalma lehet.
– Ő nem közönséges rabbi – mondta Danny. – Az én apám cádik.
– Tegnap este apám mesélt a hászidizmusról. Azt mondta, nincs
benne semmi kivetnivaló, amíg egyes cádikok vissza nem élnek a
követőik bizalmával. Nem volt valami hízelgő a véleménye.

105
 – Attól függ, hogyan viszonyulsz a dologhoz – jegyezte meg
Danny halkan.
– Nem értem, mitől képesek egyes zsidók vakon követni egy
másik emberi lényt.
– Ő nem csupán egy másik emberi lény.
– Olyan, mint Isten?
– Valami olyasmi. Isten hírnöke, híd a követői és Isten között.
– Nem értem. Ez majdnem úgy hangzik, mint a katolicizmus.
– Márpedig így van – mondta Danny –, ha érted, ha nem.
– Nem akarlak megbántani. Csak őszinte vagyok.
– Maradj is őszinte – mondta Danny.
Némán lépkedtünk egymás mellett.
Egy háztömbbel a zsinagóga után, ahová apámmal jártam
imádkozni, befordultunk jobbra egy barna kőépületekkel és
szikomorfákkal telezsúfolt keskeny utcába. Pontosan olyan volt ez
az utca, mint amelyikben én laktam, csak jóval öregebb,
elhanyagoltabb. Lerobbant házak, az előkertek pázsitján alig egy-két
hortenziabokor vagy kerti folyondár. A szikomorfák egymásba
gabalyodó ágai összefüggő sátrat alkottak, és nem eresztették át a
napfényt. A kapukhoz vezető lépcsők kőkorlátjai csorbák, a
felszínük csupa piszok, a lépcsőfokok éle legömbölyödött, elkopott
a sok használattól. Macskák somfordáltak a házak elé kitett
szemetestartályok között, a járdán gyűrött újságok, fagylalt- és
cukorkáspapírok, elhajított, kimustrált dobozok és szakadt zacskók
hevertek. Hosszú ujjú ruhát viselő, kendővel bekötött fejű asszonyok
ültek a lépcsőkön, sokan csecsemővel a karjukon, mások erősen
előrehaladott állapotban, és harsányan, jiddisül fecsegtek. Az utca
lüktetett a játszó gyerekek lármájától, akik egyetlen pillanatra meg
nem álltak, a kocsik közt futkároztak, fel-alá rohangáltak a lépcsőn,
üldözőbe vették a macskákat, falra másztak, a kőkorlátokon
egyensúlyoztak, egymást hajkurászták – miközben ciciszrojtjaikat,
pajeszukat vadul lobogtatta a szél. Sietős léptekkel mentünk a
fejünk fölött összeboruló szikomorfák alatt, mellettem egy zömök,
nagydarab, fekete szakállas, fekete kaftános férfi haladt el, durván
nekem vágódott, hogy elkerülje az ütközést egy asszonnyal, majd
szó nélkül továbblépkedett. A száguldozó gyerekek hullámzó
folyama, a hosszú ujjú ruhát viselő asszonyok lármás zsibongása, a
rozoga épületek és töredezett lépcsőkorlátok, a szemetestartályok,
és az ide-oda sündörgő macskák mind olyan érzést keltettek
bennem, mintha észrevétlen átsiklottam volna egy különös világ

106
küszöbén, s egy hosszú pillanatig azt is megbántam, hogy hagytam
idecipeltetni magam Dannyvel.
Az utca végében egy kétemeletes barna kőház előtt vagy
harminc, fekete kaftánt viselő férfi állt. Zárt, tömör falat alkottak, én
pedig nem akartam keresztülnyomakodni köztük, ezért
lelassítottam lépteimet, de Danny egyik kezével megfogta a
karomat, a másikkal pedig megveregette a sor szélén álló férfi vállát.
A férfi megfordult, felsőtestét fordította felénk – középkorú ember
volt, fekete szakállába ősz csíkok vegyültek, busa szemöldökét előbb
bosszúsan összevonta, majd láttam, hogy elkerekedik a szeme. Kissé
meghajolt, hátrált, suttogás hallatszott, akárha a szél susogna, a
tömeg kettévált, s mi Dannyvel átvágtunk rajta, Danny végig fogta a
karomat, és jobbra-balra bólingatva fogadta a jiddis nyelven
elmormolt üdvözléseket. Mintha a fekete tarajú, befagyott tengerbe
vágtak volna rendet kaszával, olyan masszív, fekete falat alkotott a
megnyílt ösvény. Fekete és ősz szakállas fejek hajlongtak Danny felé,
sötét szemöldökök szökkentek kérdőn a magasba attól, ahogyan
Danny a karomat fogta. Már félig átjutottunk a tömegen, lassan
lépkedtünk, Danny az ujjait le nem vette a karomról. Úgy éreztem, a
tekintetek csupaszra vetkőztetnek, sebezhetőnek, idegennek
éreztem magamat, a szemem bármiben megkapaszkodott volna,
csak hogy a szakállas arcokat ne lássam, s végül megállapodott a
lábam előtt, az aszfalton. És mert mást is szerettem volna hallani,
nem csupán az elsuttogott jiddis üdvözléseket, felfigyeltem Danny
fémmel sarkalt cipőjének kopogására a betonjárdán. Éles,
természetellenesen erős hang volt, erre összpontosítottam,
miközben továbblépkedtünk. Feszülten figyeltem – a cipő halk
nyikorgására és a fémkaplik éles kopogására –, ahogy fölfelé
lépkedtünk a barna kőházba vezető lépcsősoron, mely előtt a tömeg
állt. A kaplik a lépcső kövéhez, aztán a szárnyas ajtó előtti
pihenőhöz koccantak – és nekem eszembe jutott az öregember, akit
gyakran láttam sétálni a Lee sugárúton. Az öreg óvatosan lépdelt a
nyüzsgő utcán, s egyre kopogtatta, kopogtatta a járdát fémkupakos
botjával, mely az első világháborúban, egy német gáztámadás során
elvesztett szeme világát helyettesítette.
A barna kőépület előcsarnokát fekete kaftános férfiak lepték el,
de hirtelen megint ösvény nyílt előttünk – újabb elpusmogott
üdvözlések, újabb magasba szökkenő szemöldökök –, aztán
Dannyvel beléptünk egy ajtón, mely jobbra tőlünk tárva-nyitva állt,
s már benn is voltunk a zsinagógában.

107
 Hatalmas helyiség volt, látszólag éppen akkora, mint a lakás,
amelyben apámmal laktunk. Az apám hálószobájának megfelelő
helyiség volt itt a zsinagóga, volt benne frigyszekrény, örökmécses
és nyolcágú gyertyatartó, egy kis dobogó a frigyszekrénytől jobbra és
egy nagy, legalább háromméteres dobogó a frigyszekrény előtt. A
két dobogót és a frigyszekrényt vörös bársony borította. Az a
terület, amely a mi lakásunkban a konyhának, előszobának,
fürdőszobának, az én hálószobámnak, apám dolgozójának és a
nappalinknak felelt meg, itt a zsinagógának az a része volt, ahol a
hívők ültek. Minden ülés egy székből állt, előtte pult, lejtős tetővel,
melynek az alján kis lécszegély akadályozta meg, hogy ami éppen
rajta van, a padlóra ne csússzon. Az ülések a zsinagóga hátsó falától
vagy hat méterre értek véget, a frigyszekrénnyel szemközt. A felső
bejárat közelében egy kis sarkot fehér tüllel elfüggönyöztek. Ez volt
a nők részlege. Néhány sor szék állt benne. A zsinagóga többi
részében, ott, ahol nem álltak székek, hosszú asztalokat és padokat
zsúfoltak össze. A zsinagóga közepén végigfutó keskeny folyosó a
nagy dobogónál ért véget. A falakat fehérre festették. A fapadlót
sötétbamára. A három hátsó ablakot fekete bársonnyal sötétítették
el. A fehér mennyezetről sötét dróton csupasz villanykörték lógtak
alá, éles fénnyel árasztva el a helyiséget.
Ahogy beléptünk, egy pillanatra megálltunk az egyik asztal
közelében. Férfiak jöttek-mentek megállás nélkül. Egypáran kinn
csevegtek az előcsarnokban, mások üldögéltek. Néhány üldögélő a
Talmudot tanulmányozta, mások a Zsoltárok könyvét olvasták, vagy
jiddisül beszélgettek egymás között. Az asztalok melletti padokon
nem ült senki, az asztalokat borító fehér abroszon papírpoharak,
favillák, fakanalak, papírtányérokon pácolt hering, hagyma, saláta,
paradicsom, töltött hal, sábáti fonott kalács, chálá, valamint tonhal,
lazac és kemény tojás díszelgett. Az asztal végén, az ablak közelében
barna borszék állt. Az asztalon a szék előtt vizeskancsó, törülköző,
tálka és egy fehér szatén sábáti terítővel letakart hatalmas tál, a
terítőre a sábát szót hímezték aranyfonállal. A tál mellett hosszú,
fűrészes kés.
Megtermett, magas fiú lépett be az ajtón, intett Dannynek, majd
észrevett engem, és rám meredt. Rögtön megismertem. Dov
Shlomowitz volt, Danny csapatából az a játékos, aki nekem rohant a
második alapponton, és leütött. Mintha mondani akart volna
Dannynek valamit, aztán meggondolta magát, mereven megfordult,
végigment a keskeny folyosón, és leült. Ültében még egyszer ránk
pillantott a válla fölött, aztán kinyitotta a pulton fekvő könyvet, és

108
előre-hátra ingatni kezdte magát. Dannyre néztem, és kényszeredett
mosolyt préseltem ki magamból. – Úgy érzem magam, mint egy
cowboy, akit körbekerítettek az indiánok – súgtam neki.
Danny bátorítón rám vigyorgott, és eleresztette a karomat. – A
szent csarnokban vagy – mondta. – Hozzá kell szokni.
– Olyan volt odakinn, mint amikor kettévált a Vörös-tenger –
mondtam. – Hogy csináltad?
– Végtére is apám fia volnék, ne feledd. A dinasztia trónörököse.
A mi káténkban az első parancsolat: Bánj úgy a fiúval, mint bánnál
az apával, mert egy nap a fiúból lesz az apa.
– Úgy beszélsz, mint egy mitnaged – mondtam neki újabb ha-
lovány mosoly kíséretében.
– Nem, dehogy – felelte. – Úgy beszélek, mint aki túl sokat olvas.
Gyere. Üljünk előre. Apám hamarosan lejön.
– Ebben a házban laksz?
– A felső két emelet a miénk. Jó így. Gyere. Már jönnek befelé.
Az előcsarnokban és a ház előtt gyülekező tömeg megindult
befelé. Danny meg én végigmentünk a folyosón. Az első sorban lévő
székekhez vezetett, a nagy dobogótól jobbra, épp a kis dobogó
mögé. Danny a második székre ült, én a harmadikra. Feltételeztem,
hogy az első szék az apjának van fenntartva.
Az emberek sietve bejöttek, s a zsinagógát hamarosan csoszogás,
székcsikorgás és jiddis szavak hangos kavalkádja töltötte meg. Angol
szót nem is hallottam, mindenki jiddisül beszélt. Dov Shlomowitz
felé pillantottam, észrevettem, hogy engem bámul merően, csontos
arca meglepetést és gyűlöletet tükrözött, s ekkor hirtelen rájöttem,
hogy Danny minden bizonnyal legalább akkora bajba fog kerülni a
kettőnk barátsága miatt, mint jómagam. Én talán kicsit kisebb
bajba, gondoltam. Mégse vagyok egy cádik fia. Nekem senki nem
nyit utat a tömegben. Dov Shlomowitz félrefordult, de láttam, hogy
a zsinagógában mások is megbámulnak, én pedig az olvasópulton
előttem álló imakönyvre néztem, s megint nagyon
kiszolgáltatottnak, mezítelennek és elhagyatottnak éreztem magam.
Két ősz szakállú férfi állt meg Danny mellett, ő pedig
tiszteletteljesen fölállt. Vita támadt közöttük a Talmud egy mondata
fölött, mondták neki, mindketten másképpen értelmezik az idézett
szakaszt, és kíváncsiak, vajon melyiküknek van igaza. Megmondták,
melyik részről van szó, Danny bólintott, rögtön megmondta, melyik
részben, hányadik oldalon található, aztán hidegen és
mechanikusan elismételte a részt, szóról szóra, hozzáfűzte a maga
értelmezését, ugyanakkor idézte számtalan középkori kommentátor

109
magyarázatát – példának okáért a Meiriét, a Rásbáét és a Máhársáét.
Igen bonyolult ez a passzus, mondta gesztikulálva – jobb
hüvelykujjával széles köröket írt le, miközben az értelmezés
bizonyos kulcsjelentőségű részeit hangsúlyozta –, s mindkét
vitapartnernek igaza van: az egyikük tudtán kívül a Meiri
értelmezését tette magáévá, a másikuk a Rásbáét. A két férfi
mosolygott, és elégedetten távozott. Danny leült.
– Nagyon nehéz passzus – mondta. – Szerintem se füle, se farka.
Apád bizonyára azt mondaná, hogy hibás az egész szöveg. – Halkan
beszélt, és közben szélesen vigyorgott. – Olvastam apád néhány
cikkét. Kiloptam apám íróasztalfiókjából. Nagyon jó az az írás,
amelyik a Kidusinnal foglalkozik, a királlyal kötött üzletről szóló
résszel. Tiszta ápikajresz duma az egész.
Bólintottam, és újabb mosolyt préseltem ki magamból. Apám
felolvasta nekem azt a cikkét, mielőtt elküldte a kiadójának. Az
elmúlt év során kezdte felolvasni nekem a cikkeit, sok időt töltött
azzal, hogy el is magyarázza őket.
Nagy volt a lárma a zsinagógában, már-már fülsiketítő, a helyiség
csak úgy zúgott, lüktetett a nyikorgó székektől és beszélgető
emberektől. Nevető, kiabáló gyerekek futkostak a folyosón, néhány
fiatalember az ajtó körül lebzselt, hangosan, hadonászva
beszélgettek. Egy percig annak a karneválnak a kellős közepén
éreztem magam, amelyet nemrég láttam a moziban, abban
lökdösődtek, tülekedtek, handabandáztak így az emberek,
kiabáltak, mutogattak az utcai árusok.
Csendesen ültem, és a pulton fekvő imakönyvre meredtem.
Kinyitottam, és fellapoztam a Délutáni Imánál. Az öreg könyv lapjai
megsárgultak, szélei rongyosak, a sarkuk szakadt. Csak ültem,
néztem az első zsoltárt, és a majdnem vadonatúj imakönyvre
gondoltam, amit reggel a kezemben tartottam. Éreztem, hogy
Danny megbök a könyökével, és felkaptam a fejem.
– Jön apám – mondta. A hangja halk volt, s úgy éreztem, kicsit
feszült.
A lárma úgy hallgatott el a zsinagógában egyik pillanatról a
másikra, hogy szinte érződött a hiánya, mintha a levegőt
szippantották volna ki a helyiségből. Sebes, a zsinagóga hátsó
feléből kiinduló és a dobogóhoz közeli székeknél elülő hullámokban
némult el a zaj. Jelt nem adott, csendre nem intett senki;
egyszerűen csak elhalt, elvágták, mint amikor egy zsibongó
gyerekhadtól nyüzsgő játszószobára vágják rá az ajtót. A beállt

110
csönd egészen különös volt: várakozással, felajzottsággal,
szeretettel, tisztelettel teli.
Egy férfi közeledett lassan a keskeny folyosón, nyomában egy
gyerek. Magas ember volt, fekete kaftánban és szőrmével
szegélyezett, fekete kalapban. Ahogy elhaladt a széksorok mentén, a
férfiak felálltak, kissé meghajoltak, majd visszaültek. Néhányan
kihajoltak, hogy megérintsék. Bólogatva fogadta a székek felől
elpusmogott köszöntéseket, hosszú fekete szakálla emelkedett és
süllyedt a mellén, s a pajesza libegett. Lassan lépkedett, két kezét
hátul összekulcsolta, s ahogy a közelembe ért, láttam, hogy arcának
azt a részét, melyet nem fed szakáll, mintha kőből faragták volna, az
orra metsző, hegyes, orcája barázdált, ajka telt, a homlokán a ráncok
akár a vésett márvány, a szeme karikás, sűrű, fekete szemöldökét
csak egy ék választja el egymástól, mintha a szűz mező közepébe
szántottak volna barázdát, fekete szemében tűhegyes fénypontok
cikáztak – a fekete kő ilyen, ha rásüt a nap. Danny a kiköpött mása
volt – csak a haja és a szeme színe más. A nyomában igyekvő, jobb
kezével a kaftánjába kapaszkodó gyerek a férfi kicsinyített mása,
ugyanaz a kaftán, ugyanaz a szőrmével szegélyezett kalap, ugyanaz
az arc, ugyanolyan színű haj, csak épp a szakálla hiányzik, és én
rájöttem, hogy ez csakis Danny kisöccse lehet. Dannyre
pillantottam, aki az előtte lévő pultra bámult, arca kifejezéstelen.
Láttam, hogy a gyülekezet tagjai tekintetükkel követik a férfit, aki
lassan közeledett a folyosón, a kezét továbbra is hátrakulcsolta,
bólogatott, aztán a pillantása rajtam és Dannyn állapodott meg,
ahogy odaért. Danny sietve felállt, én is, s csak álltunk ott,
miközben a férfi sötét szeme végigmért – úgy érzékeltem, mintha
egy kéz simította volna végig az arcomat –, majd megállapodott a
bal szememen. Hirtelen mintha apám szelíd tekintete villant volna
rám az acélkeretes szemüveg mögül, de hamar tovatűnt, mert
Danny bemutatott Saunders rabbinak.
– Bemutatom Ruven Maltert – mondta halkan, jiddisül.
Saunders rabbi továbbra is a bal szememre meredt. Pőrén álltam
a pillantása előtt, ő pedig bizonyára észlelte, hogy feszengek, mert
váratlanul a kezét nyújtotta. Magam is fölemeltem a kezemet, hogy
megrázzam az övét, ám miközben emeltem, rájöttem, hogy nem a
kezét, csupán az ujjait tartja oda, így hát azokat fogtam meg –
szárazak voltak, és ernyedtek –, aztán visszahanyadott a kezem.
– A David Malter fia vagy? – kérdezte Saunders rabbi jiddisül. A
hangja mély volt és nazális, akárcsak Dannyé, s a szavak szinte
vádlón buktak ki belőle.

111
 Bólintottam. Rám tört a rettegés, képtelen voltam eldönteni,
hogy jiddisül vagy angolul beszéljek. Vajon tud-e egyáltalán
angolul? – tűnődtem. Én nagyon rosszul beszéltem jiddisül. Úgy
döntöttem, hogy angolul felelek.
– A szemed – mondta Saunders rabbi jiddisül. – Meggyógyult?
– Rendben van – feleltem angolul. A hangom kicsit rekedtesre
sikerült, ezért nagyot nyeltem. Végignéztem a gyülekezeten.
Mindenki minket nézett feszülten, néma csöndben.
Saunders rabbi egy percig még nézett, aztán láttam, hogy a sötét
szeme megrebben, szemöldöke a magasba szökken, majd
leereszkedik, mint egy redőny. Továbbra is jiddisül szólt.
– Az orvos, a professzor, aki megműtött, azt mondta, hogy
meggyógyultál?
– Néhány napon belül ismét meg akar vizsgálni. De azt mondta,
a szemem rendbe jön.
Alig észlelhetően biccentett. A szakálla megemelkedett, majd
visszasüllyedt a mellére. A pucér villanykörte fénye megcsillant
szaténkaftánján. – Hallom, hogy értesz a matematikához. A fiam
mondja, hogy nagyon jó matematikus vagy.
Bólintottam.
– Úgy. Nos, meglátjuk. És tudsz héberül. David Malter fia
egészen biztosan tud héberül.
Ismét bólintottam
– Nos, meglátjuk – mondta Saunders rabbi.
A szemem sarkából lopva Dannyre sandítottam, a padlót nézte
merőn, az arca kifejezéstelen. A gyerek kicsit hátrébb állt Saunders
rabbinál, és tátott szájjal bámult fel ránk.
– Nu – mondta Saunders rabbi –, később majd még beszélünk.
Kíváncsi vagyok a fiam barátjára. És legfőképpen David Malter fiára.
– Aztán arrébb ment, és megállt a kis dobogó előtt, háttal a
gyülekezetnek, míg a kisfiú továbbra se eresztette el a kaftánját.
Danny meg én leültünk. Suttogás futott végig a gyülekezeten,
majd a nyíló imakönyvek lapjainak zizegése hallatszott. Öreg, ősz
szakállú férfi lépett a nagy dobogóra, felöltötte imaleplét, és
kezdetét vette az ima.
Az öregnek reszketeg hangja volt, alig is hallottam az imádkozók
mormolásától. Saunders rabbi háttal állt a gyülekezetnek, előre-
hátra ingatta magát, időnként összecsapta a két kezét, a tőle jobbra
álló gyerek pedig utánozta. Saunders rabbi az ima alatt végig háttal
állt a gyülekezetnek, néha a mennyezet felé emelte tekintetét, vagy

112
eltakarta kezével a szemét. Csak akkor fordult vissza, amikor a Tórát
kiemelték a frigyszekrényből, és olvasni kezdték.
A szertartás a kádissal ért véget, aztán Saunders rabbi lassan
végigment a széksorok közti folyosón, nyomában a gyerek, aki
továbbra is apja kaftánjába csimpaszkodott. Ahogy a kisfiú elhaladt
mellettem, észrevettem, milyen hatalmas a szeme, és halottsápadt
az arca.
Danny megbökött a könyökével, és fejével a zsinagóga vége felé
intett. Felállt, és mindketten megindultunk Saunders rabbi
nyomában a folyosón. Előbb arcomon, aztán a hátamban éreztem a
gyülekezet tagjainak tekintetét. Láttam, hogy Saunders rabbi az
ablak közelében álló bőrszékhez megy és leül. A gyerek tőle balra a
padra ült. Danny az asztalhoz vezetett, és apjától jobbra leült a
padra. Intett, hogy üljek mellé.
A hívők felálltak, és előrejöttek a zsinagóga végéből. A csend
megtört, éppoly váratlanul, ahogyan elkezdődött, valaki rázendített
egy dalra, a többiek csatlakoztak hozzá, s közben a ritmust
tapsolták a dallamhoz. Mindenki kinyomult az ajtón – talán hogy
kezet mossanak, gondoltam –, aztán hamarosan már jöttek is vissza,
helyet kerestek maguknak az asztaloknál, s ahogy izegtek-
mozogtak, a padok csak úgy nyikorogtak alattuk. Abbamaradt az
ének. Az asztalunk hamar megtelt – leginkább idős férfiakkal.
Saunders rabbi felállt, vizet öntött kezére a kancsóból, a víz a
tálba csöpögött, a rabbi pedig megtörölte a kezét, levette a cháláról
a fehér szaténkendőt, elmondta az áldást a kenyér fölött, levágott a
végéből egy darabot, lenyelte, leült. Danny fölállt, megmosta a
kezét, levágott két szeletet a chálából, az egyiket nekem nyújtotta, a
másikat megtartotta, megáldotta a kenyeret, megette, leült.
Továbbadta nekem a kancsót, én is kezet mostam, megismételtem a
szertartást, de ülve maradtam. Aztán Danny a megmaradt chálát kis
darabokra vágta, adott egy darabkát az öccsének, majd a mellettem
ülő öregember kezébe nyomta a tálat. A chálá darabjai hamar
eltűntek, elkapkodták az asztal körül ülő férfiak. Saunders rabbi egy
kis salátát és halat vett a tányérjára, a halat az ujjai közé fogta, és
enni kezdett. Odajött a másik asztaltól egy férfi, és elvette a tálat.
Danny újabb tányért töltött meg az apjának. Saunders rabbi lassan
evett, némán.
Nem voltam kifejezetten éhes, de magamba erőltettem néhány
falatot, mert nem akartam senkit megbántani. Étkezés közben
többször is inkább éreztem, semmint láttam, hogy Saunders rabbi
tekintete rajtam nyugszik. Danny hallgatott. A kisöccse épp csak

113
csipegetett az ételből, alig evett. Arcán és kezén a bőr majdnem
olyan fehér volt, mint az abrosz, ráfeszült csontjaira, a vénák kék
ágakként dudorodtak ki a halántékán és a keze fején. Némán ült,
egyszer piszkálni kezdte az orrát, de észrevette, hogy az apja ránéz,
erre abbahagyta, alsó ajka kissé megremegett. A tányérja fölé hajolt,
és tömzsi ujjacskájával egy szelet paradicsomot böködött.
Étkezés közben egyetlen szót sem váltottunk Dannyvel. Egyszer
fölnéztem, és láttam, hogy az apja engem néz, szeme feketén villog
a sűrű szemöldöke alól. Elfordultam, mert úgy éreztem, mintha a
bőrömet hámoznák le rólam, s belülről fényképeznének.
Valaki rázendített az Ata Echadra, az egyik esti imára. Az étkezés
véget ért, és az emberek lassan, a dal ütemére ingatni kezdték
magukat. Az énekszó betöltötte a zsinagógát, Saunders rabbi
hátradőlt a bőrszéken, és ő is énekelt, és aztán Danny is énekelni
kezdett. Ismertem a dallamot, ezért bekapcsolódtam magam is,
kezdetben tétován, aztán mind bátrabban, előre-hátra ingatva
magamat. Amikor a dal véget ért, jött a következő, könnyű, gyors
dallam szöveg nélkül, csak a refrént ismételgettük, kicsit
sebesebben ingattuk magunkat, többen pedig a ritmust tapsolták.
Dalt dal követett, s ahogy velük énekeltem, mindjobban
felszabadultam. Ismerős volt a legtöbb, kivált a lassú, ünnepélyes
dallamok, amelyek a sábát kimenetelét jelezték, de azok az énekek
sem okoztak problémát, amelyeket nem ismertem, mert igen
egyszerű volt az alapdallam, s majdnem mindnél egyforma. Idővel
már hangosan énekeltem, előre-hátra ingattam magamat, és
tapsoltam, és egyszer észrevettem, hogy Saunders rabbi mosolyogva
néz rám. Dannyre mosolyogtam, ő pedig vissza, s csak ültünk ott
vagy egy félórát, és énekeltünk, ingattuk magunkat, és tapsoltunk,
én pedig könnyű voltam, boldog és teljességgel felszabadult. Úgy
láttam, hogy a teremben egyedül Saunders rabbi kicsi fia nem
énekelt; ült, az ételt piszkálta, és vékony, eres kezével a szelet
paradicsomot böködte. Folyt az éneklés – aztán egyszerre csak
abbamaradt. Körülnéztem, hogy mi történt, de mindenki csendben
ült, és a mi asztalunk felé nézett. Saunders rabbi ismét kezet
mosott, a többiek a poharukban maradt vizet lötykölték a kezükre.
Az asztali áldás bevezető zsoltárát mind együtt énekelték, aztán
Saunders rabbi elkezdte az áldást. Lehunyt szemmel kántált, s
közben alig észlelhetően ingatta magát a bőrszéken. Az áldás kezdő
sorai után mindenki magában imádkozott, s láttam, hogy Danny
előredől, könyökét az asztalra támasztva jobb kezével eltakarja a
szemét, miközben az imát suttogja. Aztán az áldás véget ért, és

114
csend lett – hosszú, kitartó csend, senki nem mozdult, mindenki
várt, minden szempár Saunders rabbira tapadt, aki lehunyt
szemmel ingatta magát, és imádkozott. Láttam, hogy Danny
fölemeli könyökét az asztalról, és kiegyenesedik. Kifejezéstelen
arccal lenézett a papírtányérjára, s már-már az volt az érzésem,
hogy megmerevedett, megfeszült, mint a katona, mielőtt kiugrik a
fedezékből, és beleveti magát az ütközetbe.
Mindenki várt, senki nem mozdult, senki nem köhögött, szinte
lélegzetet is alig vettek. Valószerűtlen lett a csend, mintha kitöltötte
volna a maga lármája, a túl hosszú csend lármája. Még a kisgyerek is
az apját bámulta, eres arca fehérségében fekete ékkő a szeme.
És ekkor Saunders rabbi beszélni kezdett.
Előre-hátra ingatta magát a bőrszéken, a szeme lehunyva, bal
keze a jobb könyökét markolta, jobb kezének ujjaival fekete
szakállát simogatta, az asztal körül mindenki előredőlt, tátott szájjal
nézték, néhány öreg tölcsért formált a füle körül, hogy egyetlen
szavát is el ne mulassza. A rabbi halkan kezdett bele, dallamosan
kántálta a szavakat.
– A nagy és szent életű Rabban Gamliel a következőkre tanított
minket: „Hajtsd végre az ő akaratát, mintha a magad akarata volna.
Helyezd hatályon kívül a magad akaratát, hogy Ő is hatályon kívül
helyezze a másokét a tiéd előtt.” Nos, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy
ha a Világegyetem Urának kérését teljesítjük, akkor ő is teljesíti a mi
kérésünket. Itt nyomban felvetődik egy kérdés. Mi az értelme annak,
hogy a Világegyetem Ura teljesíti a kérésünket? Végtére is: ő a
Világegyetem Ura, menny és föld megalkotója, a királyok Királya. És
mik vagyunk mi? Hiszen napról napra elmondjuk: „Nem semmik-e
mind a hatalmasok a Te szemed előtt, nagy tekintélynek örvendő
emberek akárha nem is volnának, a bölcsek mintha tudással nem
rendelkeznének, s az értő emberek mintha híján volnának minden
tisztánlátásnak?” Mik vagyunk mi, hogy elvárjuk, a Világegyetem
Ura tiszteletben tartsa és teljesítse akaratunkat?
Saunders rabbi elhallgatott, és én láttam, hogy az asztalunk
közelében ülő öregemberek közül ketten összenéznek és
bólintanak. A rabbi ingatta magát a bőrszéken, ujjai a szakállát
szántották, s halkan, dallamosan tovább kántált.
– Az emberek mind egyformán jönnek erre a világra.
Fájdalomban látjuk meg a napvilágot, mert meg vagyon írva:
„Gyötrődj és kínlódj, mint a gyermekszülő!” Mezítelenül, erőtlenül
születünk erre a világra. Akár a por, olyannak születünk. Akár a
port, kapja fel a szél a gyereket, akár a por, olyan az élete, akár a
É
115
pornak, annyi az ereje. És akár a por, olyanok egyesek egész életük
során, míg porrá nem lesznek maguk is, s kerülnek vissza a férgek és
nyüvek közé. Még hogy a Világegyetem Ura engedelmeskedjék az
ember akaratának, aki porból vétetett? Mire tanít bennünket a nagy
és szent életű Gamliel rabbi? – A hangja most már emelkedőben. –
Mit akar tudtunkra adni? Mit akarunk kifejezésre juttatni azzal,
hogy a Világegyetem Ura teljesíti akaratunkat? Azoknak az
embereknek az akaratát, akik porból lettek, és azok is maradnak?
Lehetetlen! Akkor hát mely emberek akaratát? Ki kell mondanunk:
azoknak az embereknek az akaratát, akik nem maradnak azok. De
hogyan emelkedhetünk a pori lét fölé? Hallgassatok ide,
hallgassatok meg engem, mert nagy dolog, amire a rabbi bennünket
tanít.
Ismét elhallgatott, s én láttam, hogy Danny ránéz, majd újból a
papírtányérra mered.
– Dosza fia, Halafta rabbi a következőkre tanít minket: Amikor
tíz férfi együtt ül, és a Tórával foglalkozik, Isten jelenléte érezhető,
ahogy az írva vagyon, „Isten áll az Istennek gyülekezetében” (Zsolt.
82,1). És hogyan bizonyítjuk, hogy ugyanez áll öt főre? Mert írva
vagyon: „Aki fenn az égben építé az ő boltozatát, és annak íveit a
földre alapítá” (Ámós 9,6). És hogyan bizonyítjuk, hogy ugyanez áll
három főre? Mert írva vagyon: „Isten áll az Istennek
gyülekezetében, ítél a bírák között” (Zsolt. 82,1). És hogyan
bizonyítjuk, hogy ugyanez áll kettőre? Mert írva vagyon: „Akkor
tanakodtak egymással az Úrnak tisztelői, az Úr pedig figyelt és
hallgatott” (Malak. 3,16). És hogyan bizonyítjuk, hogy ugyanez
egyetlen főre is érvényes? Mert írva vagyon: „Valamely helyen
akarom, hogy az én nevemről megemlékezzetek, elmegyek
tehozzád, és megáldalak téged” (Móz. 20,24). Halljátok, hallgassátok
eme nagy tanítást. A gyülekezet tíz főből áll. Nincsen abban semmi
új, hogy a szent Jelenlét ott van, ahol együtt vannak tízen. A
szövetség öt fő, a kéz öt ujja. Abban sincsen semmi új, hogy a szent
Jelenlét fellelhető ott, ahol öten vannak jelen. A Bírák hárman
vannak. Ha a szent Jelenlét nem volna ott a bírák között, akkor a
földön nem volna igazság. Következésképp ebben sincsen semmi új.
Hogy a Jelenlét ott is észlelhető, ahol csak ketten vannak, ezt még
nem lehetetlenség felfogni! De hogy a Jelenlét ott volna egy
személyben! Egyben! Akár csak egyben! Ez aztán a nagy dolog. Még
hogy egyben! Ha egy ember a Tórát tanulmányozza, vele van a
Jelenlét. Ha egy ember tanulmányozza a Tórát, a Világegyetem Ura
már benne van a világban. Hatalmas dolog ez! És aki lehozza a

116
világba a Világegyetem Mesterét, az ugyanakkor fölemeli magát a
porból. A Tóra fölemel minket a porból! A Tóra erőt ad! A Tóra
felöltöztet! A Tóra meghozza a Jelenlétet!
A kántálás véget ért. A rabbi immár erőteljes, emelt hangon
harsogott a zsinagóga rettenetes csendjében.
– Csakhogy a Tórát tanulmányozni nem is olyan egyszerű dolog.
A Tóra egész napra, egész éjszakára szóló feladat. Olyan feladat,
amely veszélyeket rejt magában. Tán nem mondja Meir rabbi, hogy
„Azt, aki úton jár, és közben a Tórát tanulmányozza, majd
tanulmányait megszakítva megjegyzi: »Milyen szép ez a fa, milyen
szép ez a mező«, az írás úgy tekinti, mint aki eltékozolta az életét”?
Láttam, hogy Danny sietve az apjára néz, majd lesüti a szemét. A
teste kissé előredőlt, ajkán mosoly játszott, s mintha halkan, alig
észlelhetően fel is sóhajtott volna.
– Az életét eltékozolta! Az életét! Ilyen nagy dolog a Tóra
tanulmányozása! És most hallgassatok ide, halljátok, amit
mondandó vagyok. Kinek feladata a Tóra tanulmányozása? Kitől
követeli meg a Világegyetem Ura: „Meditálj fölötte éjjel-nappal”? A
világtól követeli? Nem! Mit tud a világ a Tóráról? A világ Ézsau! A
világ Amalek! A világ kozákok hada! A világ Hitler, borítsa nevét és
emlékét feledés! Akkor hát kitől? Izrael népétől! Mi kaptuk a
parancsot, hogy tanulmányozzuk az Ő Tóráját! Mi kaptuk a
parancsot, hogy üljünk az ő Jelenlétének fényességében! Ezért
teremtett bennünket! Nem arra tanít tán a szent életű Johanán
rabbi, Zakkai fia, hogy: „Ha alaposan magadévá tetted a Tórát, ne
tartogasd magadnak a tudásodat, mert nem arra teremtettél”? Nem
a világ, hanem Izrael népe! Izrael népe köteles tanulmányozni az Ő
Tóráját!
Hangja végigdübörgött a csenden. A lélegzetemet is
visszafogtam, szívem a fülemben dobolt. A szememet nem bírtam
levenni megelevenedett arcáról meg tágra nyílt, sötét tűzzel lángoló
szeméről. Kezével az asztalra csapott, engem meg a rémülettől kilelt
a hideg. Most Danny is őt nézte, a kisöccse meg szinte révülten,
tátott szájjal, üveges szemmel meredt rá.
– A világ megöl minket! A világ elevenen nyúzza le rólunk a bőrt,
és hajít a lángok közé! A világ kacag a Tórán! S ha nem öl meg, hát
megkísért! Félrevezet! Beszennyez! Megköveteli, hogy csatlakozzunk
rútságához, tisztátalanságához, mocskához! A világ Amalek! Nem a
világnak kell tanulmányoznia a Tórát, hanem Izrael népének!
Hallgassatok ide, halljátok e hatalmas tanítást! – A hangja hirtelen
elhalkult, csöndesen, meghitten folytatta: – Meg vagyon írva: „Ez a

117
világ az eljövendőnek az előcsarnoka; készülj fel az előcsarnokban,
hogy majdan beléphess a fogadóterembe.” A jelentése egyértelmű:
Az előcsarnok ez a mi világunk, a fogadóterem az eljövendő világ.
Ide hallgassatok. A gemátriában az „e világ” szó számértéke a
százhatvanhárom, az „eljövendő világé” a százötvennégy. A
különbség az „e világ” és a „túlvilág” között kilenc. A kilenc fele a
tizennyolcnak. Tizennyolc a „chai”, az élet. Ez a világ csak fele a
chiainak. Ez a világ csak az életünk fele! Ez csak fele az életünknek!
Suttogás futott végig az asztalok között, és láttam, hogy fejek
bólogatnak, ajkak elmosolyodnak. Nyilvánvalóan erre vártak, a
gemátriára, egészen megfeszültek, hogy egyetlen szót is el ne
mulasszanak. Egyik tanárom az iskolában beszélt a gemátriáról. A
héber ábécé minden egyes betűjének számértéke is van, tehát
minden héber szónak van számértéke. Az „e világ” jelentése a
héberben „olám házé”, és ha minden egyes betű számértékét
összeadjuk, a szó összege százhatvanháromra rúg. Ilyesmit már
másoktól is hallottam, és roppantul élveztem, mert néha egészen
bölcs és zseniális meglátásokhoz vezetett. Ismét kezdtem elengedni
magam, és hegyeztem a fülemet.
– És most hallgassatok énrám. Figyeljetek. Mitől lehet teljes az
életünk? Mivel tölthetjük ki az életünket, hogy tizennyolc legyünk
és ne kilenc, csupáncsak fél chai? Jozsué rabbi, Levi fia erre tanít:
„Aki nem foglalkozik behatóan a Tórával, azt elítéli a Mindenható.”
Az egy názuf, olyan ember, akit gyűlöl a Világegyetem Ura. Az igaz
ember, a cádik folyton tanulmányozza a Tórát, hiszen meg vagyon
írva: „Mert ő Isten Tórájában leli örömét, az Ő Tórája fölött meditál
éjjel-nappal.” A gemátriában a „názuf” értéke száznegyvenhárom, és
a „cádiké” kétszáznégy. Mennyi a különbség a „názuf” és a „cádik”
között? Hatvanegy. Kinek szenteli a cádik az életét? A Világegyetem
Urának! Lá-él Istennek! A „Lá-él” szó a gemátriában hatvanegy! Az
Istennek szentelt élet teszi a különbséget a názuf és a cádik között!
Újabb helyeslő mormogás futott végig a tömegen. Saunders rabbi
nagyon érti a számmisztikát, gondoltam. Rendkívül élveztem a
hallottakat.
– És most halljátok, amit még mondandó vagyok. A gemátriában
a „traklin”, a fogadóterem szó – ami az eljövendő világot jelenti –
betűinek összege háromszázkilencvenkilenc, míg a „prozdor”,
előcsarnok összege ötszáztizenhárom. És most figyeljetek. Az igaz
ember, mint mondtuk, kettőszáznégy. Az igaz ember a Tóra szerint
él. A Tóra a majim, víz; a nagy és szent rabbik a Tórát mindig a
vízhez hasonlítják. A „majim” szó a gemátriában kilencven. Ha

118
kivonjuk a „majim”-ot a „cádik”-ból, akkor is száztizennégyet
kapunk. Ebből megtudhatjuk, hogy az igaz ember, aki eltávolodik a
Tórától, az eljövendő világtól is eltávolodik!
Ekkorra már hangosan ujjongtak, bólogattak és mosolyogtak az
emberek. Néhányan örömükben egymást is böködték a
könyökükkel. Ez aztán a bölcs meglátás. Magamban elismételtem az
egészet.
– Látjuk, hogy a Tóra nélkül csak felét éri az élet. Láthatjuk, hogy
a Tóra nélkül por vagyunk. Láthatjuk, hogy a Tóra nélkül
megvetésre méltók vagyunk. – Ezt halkan mondta, mint valami
litániát. A szeme még nyitva, s most egyenesen Dannyre nézett. –
Amikor a Tórát tanulmányozzuk, akkor a Világegyetem Ura
odafigyel ránk. Akkor meghallja a szavunkat. Akkor teljesíti a
kívánságunkat. Mert a Világegyetem Ura erőt ígér azoknak, akik a
Tórával foglalkoznak, amiként meg vagyon írva: „Hogy legyen erőd”,
és ígéri napjaid meghosszabbítását, amiként meg vagyon írva.
„Hogy napjaid meg legyenek hosszabbítva.” Legyen a Tóra éltető
vizek kútja mindenkinek, aki iszik belőle, és hozza el mihozzánk a
Messiást mielőbb, amíg még itt vagyunk. Ámen!
Innen-onnan az ámen hangos kórusa felelt.
Ahogy ott ültem, láttam, hogy Saunders rabbi előbb Dannyre,
azután énrám néz. Nagyon nyugodt voltam, nagy bátran
mosolyogtam és bólintottam, mintha így akarnám tudtára adni,
mennyire élveztem a hallottakat vagy legalábbis a gemátriára
vonatkozó megjegyzéseket. A beszennyezett világra utaló résszel
viszont egyáltalán nem értettem egyet. Albert Einstein is része a
világnak, mondtam magamban. Roosevelt elnök is része a világnak.
A Hitler ellen küzdő katonák milliói is mind része a világnak.
Azt hittem, az étkezésnek ezzel vége, és most kezdődik az Esti
Ima, és már-már felálltam, amikor észleltem, hogy megint halálos
csend telepedik az asztalok mellett ülő férfiakra. Némán ültem és
körülnéztem. Mintha mindenki Dannyt bámulta volna. Danny
szótlanul ült, kicsit mosolygott, ujjai a papírtányér szélét babrálták.
Saunders rabbi hátradőlt a bőrszéken, és karját keresztbe fonta a
mellkasán. A kisfiú megint a paradicsomot tologatta, és sötét szeme
sarkából Dannyre pillantott. Pajeszát az ujja köré tekerte, a nyelvét
kidugta, majd visszahúzta. Vártam, mi következik.
Saunders rabbi hangosan felsóhajtott, majd Danny felé bökött: –
Nu, Daniel, van valami mondanivalód? – A hangja halk volt,
majdhogynem szelíd.
Láttam, hogy Danny bólint.

119
 – Nu, mi légyen az?
– Jákob rabbi mondja, nem Meir rabbi – jegyezte meg Danny
halkan, jiddisül.
Elismerő suttogás jött a gyülekezet tagjai felől. Gyorsan
körülnéztem. Mindenki Dannyt nézte.
Saunders rabbi majdnem mosolygott. Bólintott, hosszú, fekete
szakálla felemelkedett, majd visszasüllyedt a mellkasára. Aztán
felvonta sűrű, fekete szemöldökét, s félig leeresztette a szemhéját.
Kissé előredőlt, a karját továbbra is összefonta a mellén.
– Ez minden? – kérdezte alig hallhatóan.
Danny a fejét ingatta – bár úgy éreztem, kissé tétován.
– Nos – mondta Saunders rabbi, s közben hátradőlt –, nincs más
megjegyzés.
Néztem kettőjüket, és tűnődtem, vajon mi folyik itt. Mi ez a
dolog Jákob rabbival és Meir rabbival?
– Ezt Jákob rabbi mondta, nem Meir rabbi – ismételte meg ekkor
Danny. – Jákob rabbi mondta, nem Meir rabbi, hogy: „Azt, aki úton
jár, és közben a Tórát tanulmányozza, majd megszakítva
tanulmányait...”
– Helyes – vágott a szavába Saunders rabbi. – Jákob rabbi
mondta. Jól van. Olvastad. Nagyon jó. És hol találhatók ezek a
szavak?
– A Pirké Avoszban – mondta Danny. Megadta az idézet
Talmudbeli előfordulását. Saunders rabbi legtöbb idézetét a Pirké
Avoszból vette – vagy Avotból, ahogy apámtól tanultam, aki inkább
a szefárd, mint az askenázi kiejtést részesítette előnyben a héber
,,tof” betűnél. Könnyen felismertem az idézetet. A Pirké Ávot
rabbinikus bölcs mondások gyűjteménye, ennek fejezeteit gyakorta
tanulmányozzák a zsidók sábátonként, pészách és a zsidó újév
között.
– Nu – mondta Saunders rabbi mosolyogva hogy is ne tudnád?
Persze. Jól van. Nagyon jól. És most mondd csak...
Ahogy ott ültem és hallgattam, mi folyik Danny és az apja
között, lassan ráébredtem, minek vagyok a tanúja. Sok zsidó
családban, kivált olyan családokban, ahol jesivába jár a gyerek, és
ahol az apa tanult ember, van egy sábát délutáni hagyomány,
miszerint az apa kikérdezi a fiát, mit tanult az iskolában az eltelt
hét során. Egy ilyesfajta nyilvános kikérdezésnek lettem tanúja.
Különös, bizarr volt ez a faggatózás, inkább vetélkedő, semmint
vizsgáztatás, mivel Saunders rabbi nem csupán az iskolában
tanultakra korlátozta kérdéseit, hanem a Talmud fontosabb

120
traktátusaira is, és látni valóan elvárta, hogy Danny megfeleljen
mindenre. Saunders rabbi megkérdezte, hol van még utalás arra, aki
félbeszakítja tanulmányait, és Danny erre a kérdésre is megfelelt
higgadtan, halkan. A rabbi ezután azt firtatta, hogy egy bizonyos
középkori kommentátor milyen megjegyzést tett a témával
kapcsolatban, és Danny erre is válaszolt. A rabbi ekkor
belekapaszkodott a felelet egy parányi részletébe, és megkérdezte,
ki foglalkozott ezzel egészen más nézőpontból, és Danny ezt is
tudta. Vajon elfogadja-e Danny ezt a magyarázatot, hangzott a
következő kérdés, mire Danny kijelentette, hogy nem, ő egy másik
középkori kommentátor nézetét osztja, aki eltérő értelmezését adja
ugyanannak. Az apja ekkor azt kérdezte, hogy mégis, milyen alapon
engedhet meg magának a kommentátor ilyen értelmezést, amikor
egy másik Talmud-idézettel kapcsolatban homlokegyenest az
ellenkezőjét állítja, mire Danny igen halkan, nyugodtan, ujjaival
továbbra is a papírtányér szélét birizgálva, rámutatott az
ellentmondó állítások közti különbségre, megnevezve két újabb
forrást, amelyekben az egyik állítás valamelyest más
szövegösszefüggésben fordul elő, következésképp feloldja a
látszólagos ellentétet. A Danny idézte két forrás egy bibliai idézetet
tartalmazott, és az apja megkérdezte, kinek a törvénye alapul még
ugyanezen az idézeten. Danny elismételt egy rövid részletet a
Szanhedrin traktátusból, aztán az apja jött elő egy idézettel a
Jomából, amely ellentmond a Szanhedrinből vett idézetnek, amire
Danny a Gittinből vett idézettel felelt, amely feloldotta az
ellentmondást. Apja megkérdőjelezte a Gittinből vett passzus
értelmezésének eredetiségét, idézett ugyanis egy vele kapcsolatos
kommentárt, amely ellentmondott az ő értelmezésének, mire
Danny azt mondta, hogy ezt a kommentárt meglehetősen nehéz
megérteni – nem azt mondta, hogy a kommentár rossz, csak hogy
nehéz megérteni –, mert a Nedarimból vett, egyik idevágó idézet
világosan igazolja az ő álláspontját.
És ez így ment megállás nélkül, míg végül teljesen elvesztettem a
fonalat, és követni sem tudtam őket többé, csak ültem és hallgattam
elképedten az emlékezőtehetségnek ezt a bámulatos mutatványát,
amelynek véletlenségből tanúja lettem. Apa is, fia is halkan
beszéltek, a rabbi helyeslően bólogatott minden alkalommal,
amikor Danny idézett valamit. Danny kisöccse csak ült, és hallgatta
őket tátott szájjal, mígnem elunta a dolgot, és majszolni kezdte a
tányérjáról a maradékot. Egyszer az orrát is piszkálni kezdte, de
nyomban abba is hagyta. Az asztalok körül ülő férfiak

121
megbabonázva figyelték a jelenetet, arcuk büszkeségtől sugárzott.
Ez már majdnem olyan volt, mint a pilpul, amelyről apám mesélt,
csakhogy mégsem volt egészen pilpul, mert az adott szövegeket
nem forgatták ki, inkább érdekelte őket a bekiut, a vitatott talmudi
részletek helyes ismerete és egyszerű magyarázata. Sokáig tartott.
Aztán Saunders rabbi hátradőlt székében, és hallgatott.
A vetélkedő avagy vizsgáztatás a jelek szerint véget ért, és
Saunders rabbi mosolyogva nézett a fiára. – Jól van – mondta igen
halkan. – Nagyon jól. Nincs ellentmondás. De mondd csak, nincs
több mondanivalód azzal kapcsolatban, amit korábban
magyaráztam?
Danny váratlanul kihúzta magát.
– Semmi több? – kérdezte Saunders rabbi ismét. – Nincs több
mondanivalód?
Danny tétován ingatta a fejét.
– Az égadta világon semmi? – unszolta Saunders rabbi fakó,
kimért, távolságtartó hangon. Arcáról eltűnt a mosoly.
Láttam, hogy Danny teste újfent megdermed, mint mielőtt az
apja beszélni kezdett. Az a könnyedség és magabiztosság, ami a
Talmuddal kapcsolatos kérdezősködés során jellemezte,
nyomtalanul eltűnt.
– Nos tehát – mondta Saunders rabbi. – Semmi több. Nu, erre
mit mondhatnék?
– Nem hallottam...
– Nem hallottad, nem hallottad. Mihelyt az első hibát
észrevetted, többé nem figyeltél oda. Hát persze hogy nem
hallottad. Hogy is hallottad volna, ha nem figyeltél oda? – Halkan
mondta, harag nélkül.
Danny arca megmerevedett. Az emberek némán ültek. Dannyre
néztem. Egy hosszú percig rezzenetlen ült – aztán láttam, hogy az
ajka szétnyílik, mozdul, lassan felfelé kunkorodik, és dermedt
vigyorgásba fagy. Éreztem, hogy tarkómon lassan végigfut a hideg,
majdnem felkiáltottam. Rámeredtem, majd sietve elfordultam.
Saunders rabbi ült, és a fiát nézte. Aztán felém fordította a
tekintetét. Éreztem, hogy szemügyre vesz. Hosszú, sötét hallgatás
állt be, ezalatt Danny teljes mozdulatlanságban ült, mereven nézte a
tányérát, és vigyorgott. Saunders rabbi a jobb oldali pajeszával
játszott. Jobb kezével simogatta, a mutatóujja köré csavarta,
eleresztette, majd megint simogatni kezdte, s közben le nem vette a
szemét rólam. Végezetül nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és
mindkét kezét megtámasztotta az asztalon.

122
 – Nu – mondta –, lehetséges, hogy nincs igazam. Végül is, a fiam
nem matematikus. Jó feje van, de nem ért a matematikához.
Csakhogy van itt köztünk egy matematikus. Itt van közöttünk David
Malter fia. Ő matematikus. – Egyenesen rám nézett, engem meg
elfogott a szívdobogás, és arcomból kifutott a vér. – Ruven – mondta
Saunders rabbi, s közben egyenesen rám nézett –, nincs
mondanivalód?
A számat se bírtam kinyitni. Mondanivalóm? Mivel
kapcsolatban? Fogalmam sem volt, hogy miről beszéltek Dannyvel.
– Odafigyeltél arra, amit mondtam? – kérdezte Saunders rabbi
halkan.
Éreztem, hogy bólintok.
– És nincs mondanivalód?
Magamon éreztem a tekintetét, én viszont merően az asztalt
bámultam. Szinte égetett a tekintete.
– Ruven, tetszett neked a gemátria? – kérdezte Saunders rabbi
szelíden.
Fölnéztem és bólintottam. Danny nem moccant. Csak ült és
vigyorgott. A kisöccse ismét a paradicsommal játszott. A férfiak az
asztalok körül hallgattak, ezúttal mind engem néztek.
– Nagyon örülök – mondta Saunders rabbi szelíden. – Szóval
tetszett neked a gemátria. És melyik gemátria tetszett?
– Mind nagyon jó volt – hallottam a saját hangomat bátortalanul,
rekedten.
Saunders rabbi szemöldöke a magasba szökött. – Mind? –
kérdezte. – Nagyon szép. Mind nagyon jó. Ruven, mind nagyon jó
volt?
Éreztem, hogy Danny megmoccan, elfordítja a fejét, ajkáról
eltűnt a vigyor. Sietve rám nézett, majd tovább tanulmányozta a
papírtányért.
Saunders rabbira néztem. – Nem – hallottam a rekedt hangomat.
– Nem mind volt jó.
A férfiak az asztalok körül mocorogni kezdtek. Saunders rabbi
hátradőlt a borszéken.
– Nu, Ruven – mondta halkan –, halljuk, melyik nem volt jó?
– A gemátriából az egyik hibás volt – mondtam. Ahogy
lemondtam, azt hittem, menten rám szakad az ég. Tizenöt éves
gyerek létemre azt mondom Saunders rabbinak, hogy hibázott! De
semmi nem történt. Újabb mocorgás hallatszott a tömegből, de
semmi nem történt. Ehelyett Saunders rabbi arcán széles mosoly
terült szét.
É
123
 – És melyik volt az? – kérdezte halkan.
– A „prozdor” gemátriája ötszázhárom és nem ötszáztizenhárom
– feleltem.
– Helyes. Nagyon helyes – bólogatott Saunders rabbi
mosolyogva, fekete szakálla közben fölemelkedett, majd
visszasüllyedt a mellére, pajesza kétoldalt libegett. – Nagyon helyes,
Ruven. A „prozdor” gemátriája ötszázhárom. Nagyon helyes. – Rám
nézett, szélesen elmosolyodott, a fogai sárgán villogtak elő a
szakállából, és én már-már látni véltem, hogy bepárásodik a szeme.
Hangos zúgás támadt a tömegben, Danny teste elernyedt, ahogy
elszállt belőle a feszültség. Rám nézett, arcán a meglepetés és
megkönnyebbülés elegye, s én ekkor döbbentem rá, hogy én is
valamiféle vizsgán estem át.
– Nu – fordult ekkor fennhangon a rabbi az asztalok körül
ülőkhöz –, akkor most mondjuk el a kádist!
Egy öregember felállt, és elmondta a rábánán kádist. Ezután a
gyülekezet tagjai a zsinagóga elülső részébe mentek az Esti Imára.
Dannyvel végig egy szót sem szóltunk egymáshoz a szertartás
alatt, s habár a többiekkel együtt mondtam az imát, fogalmam sem
volt, mit beszélek. Egyre az előbbi események jártak a fejemben.
Képtelen voltam elhinni. Nem bírtam megemészteni, hogy
Dannynek ezt minden áldott héten végig kell csinálnia, és hogy ma
este magam is végigcsináltam.
Saunders rabbi hívei láthatóan elégedettek voltak a
szereplésemmel, mert már nem kérdő, hanem elismerő
pillantásokat küldtek felém. Egyikük, egy ősz szakállú öregember,
akivel egy sorban ültem, még biccentett is felém mosolyogva, a
szeme sarka csupa ránc. Kiálltam a próbát, nem vitás. Az elismerés
és barátság kivívásának a lehető legnevetségesebb módja! Az Esti
Ima hamar véget ért, utána az egyik fiatalabb hívő elmondta a
hávdálát, ami a sábát kimenetelét jelzi. Danny öccse tartotta a
fonott gyertyát, a keze kicsit megreszketett, amint az olvadó viasz
az ujjára csöpögött. Ezután a gyülekezet tagjai jó hetet kívántak
egymásnak és Saunders rabbinak, s lassan távozni készültek a
zsinagógából. Későre járt, és én arra gondoltam, apám már
bizonyosan aggódik, de továbbra is ott álltam, amíg már mindenki
távozott, és csak Danny, Saunders rabbi meg a kisfiú maradt ott. A
fekete kalapos, fekete szakállas, fekete kaftános férfiak sokasága
nélkül most nagyon kicsinek tűnt a zsinagóga.
Saunders rabbi a szakállát simogatta, és közben hol Dannyre, hol
rám nézett. Könyökét megtámasztotta, keze, amelyik eddig a

124
szakállát simogatta, most a pajeszával kezdett játszani. Nagyot
sóhajtott, s közben lassan ingatta a fejét, sötét szemét gondok
felhőzték be.
– Jófejű gyerek vagy, Ruven – mondta halkan jiddisül. –
Örvendek, hogy Daniel fiam téged választott barátjául. A fiamnak
sok barátja van. De egyikről se beszél úgy, mint rólad.
Csak hallgattam és nem szóltam. A hangja gyöngéd volt, már-
már simogató. Annyira más volt most, mint az asztalnál. Dannyre
pillantottam. Az apját nézte, a konok barázdák most eltűntek az
arcáról.
Saunders rabbi a háta mögött összekulcsolta a kezét.
– Hallottam apádról – folytatta halkan. – Nem is lep meg, hogy
ilyen jófejű vagy. Apád nagy tudós. De hogy miket nem ír, ó, hogy
miket nem ír! – A fejét csóválta. – Aggódom a fiam barátai miatt,
kivált ha a barátja David Malter fia. Ó, hogy apád miket nem ír!
Kritika. Tudománykritika. Ó! Amikor meghallottam, hogy most meg
te vagy a barátja, hát persze hogy aggódtam. Hogy David Malter fia
legyen Daniel barátja? De apád tartja a hitét, te pedig az ő eszét
örökölted, ezért aztán örülök, hogy barátok vagytok. Jó, hogy az én
Daniel fiamnak van barátja. Nekem sok dolgom van, nem mindig
tudok beszélgetni vele. – Láttam, hogy Danny mereven a padlót
bámulja, vonásai megkeményednek. – Örülök, hogy egy ilyen
barátot szerzett. Csak nehogy tudománykritikára tanítsa ez a
barátja. – Saunders rabbi rám nézett, a tekintete sötét és felhős. –
Azt hiszed, könnyű dolog a barátság? Ha őszinte, igaz barátja vagy,
majd megtapasztalod az ellenkezőjét. Meglátjuk. Nu, későre jár,
apád biztosan aggódik már, hogy oly soká elmaradsz. Jó hetet
neked, Ruven. És gyere, imádkozz velünk máskor is. Több hiba nem
fog előfordulni a gemátriában.
Most már szélesen, szeretettel mosolygott, a szeme sarka csupa
ránc, arcáról szinte egy szálig eltűntek a barázdák. Aztán a kezét
nyújtotta, ezúttal az egész kezét, nem csak az ujjait, én megfogtam,
és ő sokáig tartotta a kezemet. Már-már úgy éreztem, meg akar
ölelni. Aztán a kezünk elvált, ő lassan végigment a folyosón, kezét
hátul összekulcsolta, magas volt, kissé görnyedt, s én úgy éreztem,
méltóságteljes. A kisebbik fia mögötte kullogott, el nem eresztette a
kaftánját.
Danny és én kettesben maradtunk a zsinagógában.
Ráeszméltem, hogy egész este egyetlen szót se váltottak az apjával,
eltekintve a talmudi eszmefuttatástól.

125
 – Egy darabon elkísérlek – mondta Danny, azzal kimentünk a
barna kőépületből, le a lépcsőn, és kiléptünk az utcára. Hallottam,
hogy a cipője kaplija a lépcsőhöz, majd a járda betonjához koccan.
Beesteledett, lehűlt az idő, lágy szellő fújt a szikomorfák között,
lassan zizegtette a leveleket. Némán bandukoltunk a Lee sugárútig,
ott balra fordultunk. Én siettem, Danny pedig lépést tartott velem.
Amikor már a Lee sugárúton mentünk, Danny halkan
megjegyezte: – Tudom, mit gondolsz. Hogy egy zsarnok.
A fejemet ingattam. – Nem tudom, mit gondoljak. Az egyik
percben zsarnok, a másikban kedves és szelíd. Nem tudom, mit
gondoljak.
– Sok gondja van – mondta Danny. – Igen bonyolult ember.
– Minden alkalommal végigcsináljátok ezt a murit az asztalnál?
– Ó, hát persze. Én nem bánom. Kicsit még élvezem is.
– Én ehhez foghatót még életemben nem láttam.
– Családi hagyomány – magyarázta Danny. – Apámmal is
ugyanezt csinálta az apja. Jó messzire visszavezethető.
– Én belepusztulnék a rémületbe.
– Nem olyan rémes. Az a legrosszabb, hogy várni kell, mikor ejt
hibát. Utána már mindegy. De azokat a hibákat valójában nem
nehéz felfedezni. Csupa olyan hibát ejt, amelyről biztosan tudja,
hogy én majd felfedezem. Amolyan játékféle az egész.
– Szép kis játék, mondhatom!
– A ma esti második hibára nem voltam fölkészülve. De azt
igazából neked vétette. Remekül elcsípted. Ő meg tudta, hogy én
úgysem veszem észre. Csak azért akart megfogni, hogy
leszidhasson, amiért nem figyeltem oda. És igaza volt. Nem
figyeltem oda. De ha odafigyelek, akkor se vettem volna észre. Nem
értek a matematikához. Azt nem lehet kívülről megtanulni. Ahhoz
másféle agyberendezésre van szükség.
– Nem szívesen mondom el, mi a véleményem erről a játékról –
jegyeztem meg kicsit túl hevesen. – Mi van akkor, ha nem veszed
észre a hibát?
– Évek óta nem fordult elő.
– Mi van akkor, ha nem veszed észre?
Egy pillanatig hallgatott. – Az egy ideig kellemetlen – mondta
halkan. – De végül elüti valami tréfával, vagy a Talmudról kezdünk
vitatkozni.
– Micsoda játék! – mondtam. – Ennyi ember előtt!
– Szeretik – mondta Danny. – Nagyon büszkék ránk, amikor
vitatkozunk. Élvezik, amikor így boncolgatjuk a Talmudot. Láttad az

126
arcukat?
– Láttam – mondtam. – Hogyisne láttam volna. Apád mindig
alkalmazza a gemátriát, amikor beszél?
– Nem mindig. Sőt, ami azt illeti, igen ritkán. Az emberek
viszont szeretik, és mindig ezt várják. De ritkán csinálja. Azt
hiszem, ma este is csak miattad történt.
– Nagyon ért hozzá. Azt el kell ismerni.
– Ma este nem volt olyan jó. Néhányszor kifejezetten
erőltetettnek éreztem. Pár hónappal ezelőtt viszont fantasztikus
volt. Akkor a talmudi törvényekkel csinálta. Az egészen káprázatos
volt.
– Szerintem ma este sem volt rossz.
– Nem volt túl jó. Nem érzi túl jól magát. Aggódik az öcsém
miatt.
– Mi baja az öcsédnek?
– Nem tudom. Nem beszélnek róla. Van valami a vérével. Már
évek óta beteg.
– Nagyon sajnálom, Danny.
– Meg fog gyógyulni. Van egy csodálatos orvos, most az kezeli.
Meg fog gyógyulni. – A hangja most ugyanolyan furán csengett,
mint amikor idefelé, a zsinagógába jövet beszélt a kisöccséről –
remény, vágy csendült ki belőle, majdhogynem sóvárgás valaminek
a bekövetkezte után. Úgy éreztem, Danny nagyon szereti az öccsét,
habár nem emlékeztem, hogy a szertartás alatt akár csak egyetlen
szót is szólt volna hozzá. – Nos, egy biztos – mondta Danny –,
ezeknek a vetélkedőknek, ahogy nevezted őket, vége lesz, mihelyt
Rav Gershensonnal kezdek tanulni.
– Kivel?
– Rav Gershensonnal. Nagy tudós. A Hirsch Főiskolán van. Ott
tanít Talmudot. Apám azt mondja, ha már elég nagy leszek ahhoz,
hogy Rav Gershensonnal tanuljak, elég nagy leszek ahhoz is, hogy
neki ne kelljen amiatt aggodalmaskodnia, rajtakapom-e, amikor
hibázik, vagy sem. Attól fogva majd csak a Talmudról vitatkozunk.
És azt nem bánom.
Alig bírtam visszafogni magam, annyira eluralkodott rajtam a
lelkesedés. A Samson Raphael Hirsch Szeminárium és Főiskola az
egyetlen olyan jesiva az Egyesült Államokban, amely világi főiskolai
képzést is biztosít a növendékeinek. A Bedford sugárúton van,
néhány tömbnyire az Eastern Parkwaytől. Apám említette egyszer,
hogy a húszas évek elején építette ortodox zsidók egy csoportja,
amely fiainak a zsidó és világi neveltetést egyaránt biztosítani

127
akarta. Főiskolai részlege párját ritkította, a rabbiképzőről pedig az a
hír járta, hogy az Egyesült Államok legnagyobb hírű talmudistái
tanítanak benne. Arra a rabbira, aki ott szerzett diplomát a Talmud
tanszéken, a legnagyobb tisztelettel tekintenek az ortodox zsidók.
Apámmal mindketten arra az elhatározásra jutottunk, hogy a
gimnázium után én is oda fogok beiratkozni, ott szerzem meg a
diplomát. Amikor ezt elmondtam Dannynek, csupa mosoly lett az
arca.
– Nahát, ez nagyszerű! – mondta. – Ennek igazán örülök. Ez
valóban nagyszerű!
– Akkor hát ugyanarra a főiskolára fogunk járni – mondtam. – Te
is doktorálni akarsz?
– Hát persze. Muszáj. Azon a főiskolán nem tanulhatod pusztán
a Talmudot. Pszichológiából fogok doktorálni.
Elértünk annak a zsinagógának a sarkára, ahová apámmal
jártunk imádkozni. Danny megállt.
– Vissza kell mennem – mondta. – Még tanulnom kell.
– Holnap délután felhívlak odahaza.
– Holnap délután valószínűleg a könyvtárban leszek,
pszichológiát kell olvasnom. Miért nem jössz oda te is?
– De én még nem olvashatok.
– Ja, igaz – mosolygott Danny. – El is felejtettem. Mert nem
kaptad el a fejedet.
– Azért odamehetek. Majd ülök és gondolkodom, amíg te
olvasol.
– Csodás. Szívesen elnézném, ahogy ülsz és gondolkodol.
– Tudod, a mitnagedek is gondolkodnak – mondtam.
Danny nevetett. – Akkor holnap.
– Helyes – mondtam, és figyeltem, ahogy eltávolodik – magas
volt és karcsú a fekete kaftánban, fekete kalapban.
Hazasiettem, és amikor beléptem, apám épp tárcsázni kezdett.
Letette a telefont, és rám nézett.
– Tudod, hány óra van? – kérdezte.
– Nagyon késő? – Az órámra néztem. Majdnem fél tizenegyet
mutatott. – Elnézést, ábá. Nem hagyhattam ott őket.
– Mindvégig Saunders rabbi zsinagógájában voltál?
– Igen.
– Ha legközelebb ilyen sokáig kimaradsz, telefonálsz, rendben?
Már épp tárcsázni készültem Saunders rabbit, hogy kiderítsem, mi
történt. Gyere a konyhába, és ülj le. Miért vagy olyan izgatott? Ülj le.
Főzök egy teát. Ettél? Mi történt, hogy ilyen sokáig elmaradtál?

128
 Ültem a konyhaasztal mellett, és lassan beszámoltam apámnak
mindenről, ami Saunders rabbi zsinagógájában történt. Ő a teáját
kortyolgatta, és csöndesen figyelt. Amikor a gemátriák
részletezésébe fogtam, láttam, hogy elfintorodik. Apámat nem
érdekelte különösebben a gemátria. Egyszer nonszensz
numerológiának titulálta, s megjegyezte, hogy ilyesformán bármit
be lehet bizonyítani, csak a betűket kell ügyesen átrendezni, s akkor
az értékek tetszés szerint adódnak össze. Most csak ült, kortyolgatta
a teáját, és fintorgott, miközben Saunders rabbi gemátriáit
előadtam. Amikor arról kezdtem beszélni, hogy mi történt utána,
már nem fintorgott, hanem feszülten figyelt, időnként bólintott, és
itta a teát. És amikor ahhoz a részhez értem, hogy Saunders rabbi
nekem tette fel a kérdést, mi a hiba a gemátriában, egészen
megdöbbent, még a teáját is letette az asztalra. Aztán elmondtam,
mit mondott nekem Saunders rabbi a hávdálá után, és hogy miről
beszélgettem Dannyvel az úton hazafelé, ő pedig büszkén
mosolygott, s bólogatással juttatta kifejezésre elégedettségét.
– Nos – mondta, miután visszatért a teához –, jó kis napod volt,
Ruven.
– Érdekes élmény volt, ábá. Ahogy Dannynek annyi ember előtt
meg kellett válaszolni az apja kérdéseit. Én rémesnek találtam.
Apám a fejét ingatta. – Nem rémes ez, Ruven. Sem Dannynek,
sem az apjának, sem az embereknek, akik hallgatták. Ez egy régi
hagyomány, hogy a Talmudot így elemzik. Sokszor láttam ilyet nagy,
híres rabbik között. De az ilyesmi nem csak rabbik között folyik.
Amikor Kantból professzor lett, a régi hagyomány értelmében neki
is nyilvánosan kellett megvitatnia egy filozófiai kérdést. Ha majd
egyszer belőled is professzor lesz valamelyik egyetemen, és fel kell
olvasnod egy dolgozatodat a hallgatóság előtt, akkor majd neked is
meg kell válaszolnod a feltett kérdésekre. Ez csak része Danny
képzésének.
– De így, nyilvánosan, ábá!
– Igen, Ruven. így, nyilvánosan. Másképpen honnan tudná meg
Saunders rabbi gyülekezete, hogy Dannynek mekkora tehetsége van
a Talmud-magyarázathoz?
– De nekem valahogy annyira kegyetlennek tűnt.
Apám bólintott. – Kicsit kegyetlen, Ruven. De hát ilyen a világ.
Ha valakinek mondanivalója van mások számára, azt közzé kell
tennie. Ha a tudás nem válik közkinccsé, veszendőbe megy. De
ilyesmiről, hogy akarattal hibákat rejtsen valaki a szövegébe, hát
ilyenről még nem hallottam. Ez számomra is új. Saunders rabbi

129
találmánya lehet. Okos dolog, de azt hiszem, én mégsem vagyok
elragadtatva tőle. Nem, ami azt illeti, egy csöppet se tetszik.
– Danny azt mondta, a hibákra mindig könnyen ráakad.
– Meglehet – mondta apám. – Az ember tehet belátása szerint,
ha a fia tudásáról kíván meggyőződni. De van erre más mód is.
Mindenesetre, jó gyakorlat Dannynek, Ruven. Egész életében
ilyesmivel fog foglalkozni.
– Saunders rabbi nagyon bonyolult ember, ábá. Nem tudok
eligazodni rajta. Az egyik percben szigorú és haragos, a
következőben szelíd és barátságos. Nem értem.
– Saunders rabbi nagy ember, Ruven. A nagy embereket sosem
könnyű megérteni. Nagyon sok ember terhét cipeli a vállán. A
hászidizmusért nem rajongok, de nagy felelősség ennyi ember élén
állni. Saunders rabbi nem szemfényvesztő. Akkor is nagy ember
volna, ha nem örökségbe kapja ezt a tisztséget az apjától. Nagy kár,
hogy csak a Talmuddal foglalkozik. Ha nem volna cádik, nagy
hasznára lehetne a világnak. De csak a maga zárt világában él. Nagy
kár. Dannyre is hasonló sors vár, ha az apja örökébe lép. Óriási
veszteség, hogy egy ilyen elme, mint a Dannyé, el lesz zárva a
világtól.
Apám ismét kortyolt a teából, és egy ideig ültünk szótlanul.
– Büszke vagyok rád, amiért ilyen okosan viselkedtél – mondta
apám, és rám nézett a pohár pereme fölött. – Örülök, hogy
Saunders rabbi engedélyezi, hogy barátkozz a fiával. Aggódtam
Saunders rabbi miatt.
– Rettenetesen sajnálom, hogy olyan későn jöttem haza, ábá.
– Nem haragszom – mondta. – De legközelebb, ha ilyen sokáig
maradsz, telefonálsz, rendben?
– Igen, ábá.
Apám a hűtő tetején álló órára pillantott. – Ruven, későre jár,
holnap pedig iskolába mégy. Ideje lefeküdnöd.
– Igen, ábá.
– És ne feledd, hogy nem olvashatsz. Esténként majd felolvasok
neked, és meglátjuk, tudunk-e így tanulni. De egyedül nem
olvashatsz.
– Igen, ábá. Jó éjszakát.
– Jó éjszakát, Ruven.
Otthagytam a konyhaasztal mellett a pohár tea társaságában, és
lefeküdtem. Sokáig feküdtem ébren, míg végre elaludtam.

130
 NYOLCADIK FEJEZET

Amikor másnap reggel visszatértem az iskolába, kiderült, hogy hős

lett belőlem, és a délelőtti nagyszünetben körém gyűltek a
barátaim, de még olyan fiúk is, akiket nem is ismertem, hogy a
hogylétem felől érdeklődjenek, és a tudomásomra hozzák, milyen
nagyot alakítottam a meccs során. A szünet vége felé odamentem a
pálya közepébe, ahol akkor álltam, amikor a labda eltalált. Néztem –
próbáltam nézni; az udvar tele volt gyerekekkel – a kezdőpontot, és
odaképzeltem Dannyt, amint rám vigyorog. Eszembe jutott, hogy
tegnap is így vigyorgott, s egy pillanatra lehunytam a szememet,
aztán odamentem, és megálltam a drótkerítés közelében a
kezdőpont mögött. Ott állt még a pad, amelyen a fiatal rabbi ült, jól
szemügyre vettem. Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze egy hét telt
csak el a meccs óta. Annyi minden történt, és én mindent más
színben láttam.
Odajött hozzám Sidney Goldberg, és beszélgetni kezdett a
meccsről, aztán Davey Cantor is csatlakozott hozzánk, és kifejtette
véleményét „a gyilkosokról”. Csak bólogattam mindenre, anélkül,
hogy valójában odafigyeltem volna. Ostobaságnak tartottam, hogy
ennyit locsognak a meccsről, mindketten olyan gyerekesnek
látszottak, és kicsit meg is dühödtem, amikor Sidney Cantor „azt a
felfújt hólyagot, Danny Saunderst” kezdte szapulni, de szólni nem
szóltam.
Kettőkor végeztem az iskolában, és felszálltam a trolira, hogy a
közkönyvtárba menjek, ahol Dannyvel volt találkozóm. A könyvtár
hatalmas, kétemeletes szürke kőépület vaskos jón oszlopokkal és a
négy üvegajtó fölé vésett felirattal: A SZÉP: IGAZ S AZ IGAZ SZÉP! –
SOHSE ÁHÍTSATOK MÁST, NINCS FŐBB BÖLCSESÉG! – JOHN
KEATS (Tóth Árpád fordítása). Egy széles sugárúton állt, előtte
magas fák és virágokkal szegélyezett füves térség. Az előcsarnok
jobb kéz felé eső falán, közvetlenül a bejárat mellett a történelem
nagy eszméit ábrázoló freskó – Mózessel kezdődik, aki kezében
tartja a Tízparancsolatot, utána Jézus, Mohamed, Galilei, Luther,
Kopernikusz, Kepler, Newton következnek, és a végén Einstein,
amint az e = mc2 képletére tekint. A másik falat betöltő freskón az

131
egymással társalgó Homérosz, Dante, Tolsztoj, Balzac és
Shakespeare látható. Gyönyörű festmények, élénk színekben
pompázók, és az ábrázolt nagy emberek igen élethűek rajtuk. Talán
mert az utóbbi hét során olyan érzékeny lettem a szememmel
kapcsolatban, most először vettem észre, hogy Homérosz szeme
homályos, alig van pupillája – mintha a művész így akarná
érzékeltetni, hogy vak volt. Ezt ez idáig nem vettem észre, és most
egy kicsit megrémített.
Sietve átvágtam a márványpadlós, márványoszlopos, magas
könyvespolcokkal és hosszú katalógustároló asztalokkal teli
földszinti termen. A hatalmas ablakokon beáradt a napfény, és az
üveglapos íróasztaloknál könyvtárosok ültek. Dannyt a második
emeleten találtam meg, a hátsó falnál, egy könyvespolc mögött
megbújva, fekete öltönyben, nyakkendő nélkül, kapedlivel. Egy kis
asztalnál hajolt egy könyv fölé, pajesza kétoldalt az arcába lógott, és
majdhogynem az asztalt érintette.
Kevesen voltak ezen az emeleten; a halmokba rakott könyvek
többnyire bekötött folyóiratokat, dolgozatokat, tanulmányokat
tartalmaztak. A magas könyvrakásoktól olyan volt a hatalmas
helyiség, mint egy labirintus. A könyvhalmazok egészen a
mennyezetig tornyosultak, és én úgy éreztem, hogy ami fontos
cikket írtak bármilyen témakörben a világ bármelyik táján, az itt
mind megtalálható. Voltak folyóiratok angolul, franciául, németül,
oroszul, olaszul, sőt volt egy kínai gyűjtemény is. Némelyik angol
folyóiratnak a címét se tudtam kiejteni. A kétemeletes könyvtárnak
ezt a részlegét alig ismertem. Egyszer jártam idefenn, hogy
megnézzek egy cikket a Journal of Symbolic Logicban, amire a
matematikatanárom hívta fel a figyelmemet, a cikket csak
homályosan értettem, egyszer pedig apámért jöttem fel. Ez a
mostani volt a harmadik alkalom ennyi év alatt, mióta tagja voltam
a könyvtárnak, hogy megfordultam itt.
Megálltam egy könyvespolc fedezékében, és Dannyt figyeltem
alig pár méterre az asztaltól, amely mellett olvasott. A könyöke az
asztalon, a fejét a két tenyerébe támasztotta, ujjai teljesen befedték
a fülét, szemét az előtte fekvő könyvre szegezte. Jobb kezének ujjai
időnként játszani kezdtek a pajeszával, egyszer a homokszínű
pamacsokat is végigsimogatták az állán, majd visszatértek a
pajeszához. A szája kissé nyitva, a szemét nem láttam; a szemhéja
ráereszkedett. Valahányszor lap aljára ért, elfogta a türelmetlenség,
jobb kezével sebesen lapozott, úgy, hogy mutatóujját megnyálazta a
nyelvével, és feltolta a lap alsó, jobb kéz felé eső sarkát – ahogy az

132
ember a Talmudban lapoz, csak épp megfordítva, mert a Talmudot a
bal kéz mutatóujjával lapozzuk, hisz ott jobbról balra olvasunk.
Elképesztő gyorsasággal olvasott, szinte láttam, ahogy olvas. A lap
tetején kezdte, a feje kissé felfelé billent, aztán megindult egyenes
vonalban lefelé, mígnem a lap aljára ért. Aztán megint fölfelé
billent, és vagy elfordult jobb felé a következő oldalra, vagy
mozdulatlan maradt, amíg lapozott, majd ismét megindult lefelé.
Mintha nem vízszintesen olvasott volna, hanem függőlegesen, s
ahogy így elnéztem, az volt az érzésem, hogy csak a lap közepét
olvassa, s hogy a sorok két oldalán mi van, azt valahogy képes
magába szívni anélkül, hogy valóban elolvasná.
Úgy határoztam, hogy nem zavarom, ezért leültem a közelben
egy másik asztalhoz, és tovább figyeltem, hogyan olvas. Nyomasztó
volt a tudat, hogy ott ülök ennyi folyóirat között, és egyiket se
vehetem a kezembe, ezért idővel úgy döntöttem, hogy felmondom
magamban azt, amit a szimbolikus logikával kapcsolatban
tanultam. Lehunytam a szememet, kezdtem a
differenciálszámítással, és megpróbáltam magam elé idézni az
egyesülés, szétválás, egyenlőség és feltételes következtetés
igazságtartalmát. Mindez meglehetősen egyszerű volt, nem okozott
nehézséget. Aztán megpróbáltam megoldani néhány példát, de ez
idővel bonyolulttá vált, mert nem bírtam fejben tartani az
egymásból következő lépéseket, ezért abbahagytam. Már épp
belekezdtem volna a közvetett bizonyítás levezetésébe, amikor
meghallottam Danny hangját: – Már megint alszol! Micsoda
álomszuszék vagy! – mire kinyitottam a szememet. Danny kihúzta
magát a széken, és engem nézett.
– Csak az agyamat tornáztattam – mondtam neki. – Nem
aludtam.
– Na persze – mondta mosolyogva. De a hangja szomorúan
csengett.
– Épp a közvetett bizonyítással akartam foglalkozni. Érdekelne?
– Nem. Ki nem állhatom az ilyesmit. Miért nem szóltál, hogy
megjöttél?
– Nem akartalak zavarni.
– Irtó rendes vagy. Egy misznagedhez képest. – A héber „tof”
betűt askenázi módon ejtette ki. – Gyere ide. Mutatok valamit.
Odamentem az asztalához, és mellé ültem. – Tudod, hogy nem
olvashatok.
– Ezt hallanod kell. Majd én felolvasom.
– Mi az?

133
 – Egy rész Graetz A zsidók történelme című könyvéből. A hangja
elkeseredett, az arca komor. – A hászidokról. Figyeld csak. Graetz
Dov Bérről ír itt, aki a BEST követője volt. Idáig azt bizonyította,
hogy Dov Bér találta ki a cádik intézményét. – Lenézett az előtte
fekvő könyvbe, és hangosan olvasni kezdett. – „Bér alapgondolata
azonban nem a tétlenség és meddőség, hanem a dicsőség és
meggazdagodás. Miközben a cádik volt felelős azért, hogy hogyan
viselkedik a világ, az ő dolga volt, hogy megszerezze a mennyei
kegyelmet, de elsősorban, hogy Izrael megőrzésére és dicsőségére
törekedjen, követőinek háromféle erényt kellett kifejleszteniük.
Kötelességük, hogy a cádik közelében tartózkodjanak, hogy
örömüket leljék látásában, és hogy időről időre elzarándokoljanak
hozzá. Továbbá, hogy meggyónják neki a bűneiket. Csak és
kizárólag ezáltal reménykedhetnek abban, hogy bocsánatot nyernek
botlásaikért.” Azaz bűneikért – tette hozzá.
– Értem, mit jelent – mondtam.
Danny folytatta. – „Végezetül pedig kötelesek meglepetésekkel,
gazdag ajándékokkal adózni neki, amelyeket ő kedve szerint a maga
hasznára fordíthatott. Az is jogában állt, hogy a híveket személyes
szolgálatára rendelhette. Olyan ez, mint a visszatérés Baál papjainak
korához, olyan közönségesek, olyan undorítóak ezek a
visszásságok.”
Felnézett a könyvből. – Kemény szavak. „Közönséges és
undorító.” – A tekintete sötét volt, és komor. – Rémes érzés, hogy
egy nagy tudós, amilyen ez a Graetz, a hászidizmust undorítónak és
közönségesnek titulálja. Én az apámban sosem láttam a Baál papját.
Nem szóltam.
– Hallgasd, mit mond még Dov Bérről. – Lapozott. – Itt azt írja,
hogy Dov Bér trágár vicceket eresztett meg, hogy jókedvre derítse a
híveit. És arra biztatta őket, hogy igyanak alkoholt, mert attól
buzgóbban imádkoznak majd. Arról is ír Graetz, hogy a vilnai
Élijáhu rabbi nagy ellenzője volt a hászidizmusnak, és amikor
meghalt – várj csak, ezt felolvasom. – Azzal lapozgatni kezdett. –
Na, itt van. Ezt hallgasd meg. „A halála után a hászidok úgy álltak
bosszút, hogy táncra perdültek a sírján, s attól fogva ünnepnapnak
kiáltották ki a halála napját, amikor is lerészegedtek, úgy
mulatoztak.” – Rám nézett. – Én ilyesmiről sohasem hallottam. Te
jártál nálunk a súlban tegnap. Akadt közöttünk valaki is, akit
részegnek nézhettél?
– Nem – feleltem.

134
 – Apám egyáltalán nem ilyen. – A hangja szomorú volt, kissé
megremegett. – Őszintén aggódik a híveiért. Annyira aggódik
miattuk, hogy arra se marad ideje, hogy énvelem beszélgessen.
– Graetz valószínűleg a maga idejében élt hászidokról beszél –
kockáztattam meg.
– Meglehet – mondta minden meggyőződés nélkül. – Szörnyű,
amikor ilyen tükröt tartanak az ember elé. Azt írja, Dov Bér olyan
szakavatott kémekkel szerelkezett fel, hogy azok a
titkosszolgálatban is megállták volna a helyüket. Szó szerint
idézem: „a titkosszolgálatban is megállták volna a helyüket”. Azt
mondja, ezek az alakok körbejártak, kiszedték a hívekből a titkaikat,
és továbbadták Dov Bernek. Akik egyéni problémáikkal fölkeresték,
azoknak a következő szombatig várniuk kellett, s időközben a
kémek lenyomozták őket, aztán jelentést tettek róluk, úgyhogy mire
az illető személy végre bebocsátást nyert, Dov Bér már mindent
tudott róla, ő meg egészen megilletődött, hogy micsoda mágikus
képességekkel rendelkezik Dov Bér, aki még a szívébe is belelát. –
Továbblapozott. – Ezt hallgasd meg. „Az első beszélgetés során Bér
elejtett néhány keresetlen megjegyzést, méghozzá olyan ügyesen,
hogy az illető csak arra gondolhatott, hogy Dov Bér a szívébe lát, és
tisztában van a múltjával.” – Szomorúan ingatta a fejét. – Én
ilyesminek hírét se hallottam. Ha apám Dov Bérről beszél,
majdhogynem szentként emlegeti.
– Apámtól kaptad ezt a könyvet?
– Apád mondta, hogy olvassak a zsidók történetéről. Azt
mondta, ha műveltségre törekszem, az első és legfontosabb lépés,
hogy tisztában legyek a népem történelmével. Így akadtam rá
Graetznek erre a könyvére. Jó sok kötetből áll. Már majdnem a
végénél tartok. Ez az utolsó kötet. – Ismét megrázta a fejét, a
pajesza táncra perdült, az álla éléhez és az arcához ütődött. –
Micsoda képet fest ez énrólam.
– Erről előbb apámmal kéne beszélned – mondtam neki –, csak
aztán elhinni, amit olvastál. Péntek este sokat mesélt nekem a
hászidokról. Nem volt valami hízelgő, de részeg tivornyákról szót
sem ejtett.
Danny lassan bólintott. – Fogok vele beszélni – mondta. – De
Graetz nagy tudós volt. Előbb elolvastam, mit írnak róla, csak
azután kezdtem a történeti munkáját olvasni. A múlt század
legnagyobb zsidó tudósai közé tartozott.
– Beszéld meg apámmal – ismételtem meg.

135
 Danny ismét bólintott, majd lassan becsukta a könyvet. Ujjai
tétován játszadoztak a könyv gerincével.
– Tudod – merengett –, múlt héten olvastam egy
pszichológiakönyvet, amelyben a szerző azt mondta, hogy az ember
számára a világegyetemben a legnagyobb titok maga az ember.
Életünkben éppen a legfontosabb dologgal, önmagunkkal szemben
vagyunk vakok. Egy olyan férfinak, mint Dov Bér, hogy lehetett képe
a bolondját járatni az emberekkel, és bemesélni nekik, hogy a
lelkükbe lát, és meg tudja mondani, milyenek belülről?
– Nem tudhatod, hogy ezt tette-e. Csak Graetz verzióját ismered.
Nem is törődött velem. Már-már úgy éreztem, inkább magának
beszél, semmint nekem.
– Olyan nagyon bonyolultak vagyunk belül – folytatta halkan. –
Van bennünk valami, az úgynevezett tudatalatti, amiről egyszerűen
fogalmunk sincsen. Holott gyakorlatilag az irányítja az életünket, és
még csak nem is vagyunk tudatában. – Habozva elhallgatott, keze
most elkalandozott a könyvről, és megint a pajeszával játszott.
Eszembe jutott az az este a kórházban, amikor kibámult az ablakon,
lenézett az utcán járó-kelő emberekre, Istenről beszélt, és a
hangyákról, meg hogy milyen könyveket olvasott ebben a
könyvtárban. – Annyi mindent kell elolvasni – mondta. –
Tulajdonképpen csak néhány hónapja olvasok. Te hallottál már a
tudatalattiról? – kérdezte, és amikor kissé tétován bólintottam,
hozzátette: – Na látod. Téged még csak nem is érdekel a
pszichológia, mégis hallottál róla. Nekem annyi mindent kell
behoznom. – Hirtelen ráébredt, hogy ujjaival a pajeszát babrálja,
ezért kezét az asztalra támasztotta. – Tudtad, hogy a tudatalatti
gyakran az álmokban jut kifejezésre? „Az álom a tudatos és a
tudatalatti között lezajló folyamat terméke – idézte –,
következésképp ami az álomban lezajlik, az egészen más, mint
amiről ébrenlét közben tudomásunk van.”
– Hogy mi van ezekkel az álmokkal? – kérdeztem.
– Ez igaz – mondta. – Az álmok tele vannak azokkal a kifejezésre
nem juttatott félelmekkel, reményekkel és dolgokkal, amelyekre
tudatosan még csak nem is gondolunk. Csak a tudatalattinkban
gondolunk rájuk, mélyen magunkba temetjük mindet, de az
álmainkban előjönnek. Ráadásul nem egy az egyben, nem
közvetlenül. Néha szimbólumokban nyilvánulnak meg. Ezeket a
szimbólumokat meg kell tanulnunk értelmezni.
– Erről honnan szereztél tudomást?

136
 – Az olvasmányaimból. Nagyon sok minden vár felfedezésre az
álmokkal kapcsolatban. Ez az egyik módja, hogy eljussunk a
tudatalattihoz.
Bizonyára különös kifejezés ült az arcomon, mert megkérdezte,
mi bajom.
– Én rengeteget álmodom – mondtam neki.
– Mindenki álmodik – felelte. – Csak aztán elfelejtjük a nagy
részét. Elnyomjuk. Elűzzük a gondolatainkból, és megfeledkezünk
róluk, mert néha túl fájdalmasan érintenek.
– Én megpróbálok emlékezni az álmaimra – mondtam. – Nem
mind kellemes.
– Többnyire nem kellemesek. A tudatalattink nem valami
kellemes hely – azt mondom: hely, pedig hát valójában nem hely; a
könyv, amit olvasok, azt állítja, hogy inkább folyamat –, a
legkevésbé sem kellemes hely. Tele van elnyomott félelmekkel és
gyűlölködéssel, olyan dolgokkal, amelyekről nyíltan nem merünk
gondolkodni.
– És ezek a dolgok irányítják az életünket?
– Némely pszichológusok szerint igen.
– Úgy érted, hogy ezek a dolgok vannak, léteznek, és mi nem
tudunk róluk semmit?
– Aha. Ezt mondtam az előbb. Hogy ami bennünk van, az mind
közül a legnagyobb titok.
– Ez bizony elég szomorúan hangzik. Hogy az ember csinál
valamit, és még csak nem is sejti, hogy miért.
Danny bólintott. – Viszont ki lehet nyomozni. Mármint
napvilágra hozni a tudatalattit. Ezzel foglalkozik a pszichoanalízis.
Még nem sokat olvastam ezzel kapcsolatban, de hosszú folyamat.
Freud kezdte. Az ő nevéhez fűződik a pszichoanalízis. Nekiláttam,
hogy megtanuljak németül, hogy eredetiben olvassam. A
tudatalattit is ő fedezte fel.
Rábámultam, és éreztem, hogy megdermed bennem minden. –
Te németül tanulsz?
Meglepte a reakcióm. – Miért, mi a baj azzal, ha az ember
németül tanul? Freud németül írt. Miért nézel így?
– Hát nem fordították le az írásait angolra?
– Nem mindet. Amellett egy csomó mást is el akarok olvasni
németül, ami még nincs lefordítva. Mi bajod? Olyan furán nézel.
Nem szóltam semmit.
– Csak mert Hitler németül beszél, ebből nem következik, hogy
maga a nyelv is aljas. A német a legfontosabb tudományos nyelv a

137
világon. Miért bámulsz rám így?
– Bocs – mondtam. – Csak hát olyan különös, hogy németül
tanulsz.
– Mi benne a különös?
– Semmi. Hogy lehet nyelvet egyedül tanulni?
– Van egy nyelvtankönyv a szabad polcon. Már majdnem az
egészet tudom kívülről. Érdekes nyelv. Nagyon módszeres és precíz.
Elképesztő, ahogy a főneveket összerakják. Tudod, mi az, hogy
„titokzatos”, németül?
– Én nem tudok németül.
– Geheimnisvoll. Azt jelenti, hogy „titkokkal teli”. Ilyen a
tudatalatti. Geheimnisvoll. Az „együtt érző” jelentése teilnahmsvoll –
szó szerint „részvéttel teli”. A jótékonyság jelentése Nächstenliebe –
szó szerint annyit tesz, hogy...
– Jól van – mondtam. – Meggyőztél.
– Fantasztikus nyelv. A jiddis nagyon hasonlít hozzá. A jiddis
eredetileg középnémet nyelvjárás. A német zsidók vitték magukkal
Lengyelországba.
– Úgy érted, a tizenharmadik században, amikor a lengyelek arra
biztatták a zsidókat, hogy éljenek Lengyelországban?
– Úgy bizony. Erről hallottál.
– Azt nem tudtam, hogy a jiddis az német.
– Apám se tudja. Legalábbis nem hinném. Ő a jiddis nyelvet
szentségnek tartja. Holott a középnémetből származik.
Meg akartam kérdezni, mit jelent a közép a középnémetben, de
aztán inkább úgy döntöttem, hogy nem erőltetem a témát. Épp
eléggé fölizgatott maga a tény, hogy németül tanul. És ennek nem is
volt köze Hitlerhez. Eszemben járt az is, amit apám mondott
Salamon Maimonról. Olyan furán hangzott az egész. Már-már úgy
éreztem, Maimon kísértetével beszélgetek.
Még egy ideig Graetznek a hászidokról nyújtott leírásáról
beszélgettünk, aztán valahogy Danny öccsére terelődött a szó.
Aznap reggel megvizsgálta egy híres orvos, aki azt mondta, hogy
rendbe fog jönni, de ügyelnie kell magára, sem a tanulást, sem a
fizikai megterhelést nem erőltetheti. Apjával ment az orvoshoz, és
Danny azt mesélte, hogy az apja nagyon felizgatta magát. De
legalább az öccse rendbe fog jönni. A vér vegyi összetételével van a
baj, mondta Danny, és az orvos háromféle tablettát írt elő. És ő se
volt nagyon optimista a gyógyulást illetően. Azt mondta, amíg a baj
fennáll, szednie kell a gyógyszereket. – Az is lehet, hogy egész
életében – mondta Danny szomorúan. Ismét az az érzés lett rajtam

138
úrrá, hogy nagyon szereti az öccsét, és továbbra sem értettem, miért
nem szólt hozzá egy árva szót sem, amíg együtt láttam őket tegnap
a zsinagógában.
Végre rájöttünk, hogy későre jár, s lefelé indultunk a széles
márványlépcsőn. Félúton baktattunk az elsőre vezető lépcsőn,
amikor Danny megállt, és óvatosan körülnézett. Ugyanezt tette,
amikor leértünk a földszintre. Helyére rakta Graetz könyvét, és
kimentünk az épületből.
Felhős volt, esőre állt, ezért úgy határoztunk, hogy trolira
szállunk, nem indulunk neki gyalog. Danny leszállt, amikor a busz
az ő megállójukba ért, én pedig egyedül mentem tovább. A
fejemben zsongott minden, amiről beszélgettünk, de kiváltképpen
az, hogy németül tanul, egyedül.
Elmondtam apámnak vacsora közben.
– Mi az, amit Danny németül akar olvasni? – kérdezte.
– Freudot.
Apám szeme elkerekedett a szemüveg mögött.
– Nagyon izgatottan beszélt róla – mondtam. – A tudatalattiról
és az álmokról. És elolvasta azt is, amit Graetz ír a hászidizmusról.
– A tudatalatti és az álmok – mondta halkan apám. – És Freud.
Tizenöt éves korában. – Kedveszegetten ingatta a fejét. – De
lehetetlenség megállítani.
– Ábá, igaza volt Graetznek abban, amit a hászidizmusról írt?
– Graetz nem volt tárgyilagos, és a forrásai sem megbízhatóak.
Ha jól emlékszem, iszákos alakoknak titulálja a hászidokat, a
cádikokat pedig Baál papjainak. A hászidizmus akkor sem túl
vonzó, ha nem sarkítjuk ki a hibáit.
*
Még azon a héten ismét találkoztam Dannyvel a könyvtárban, de
nem volt elragadtatva, amikor elmondtam neki, mit mondott apám
Graetzről. Azt mondta, olvasott egy másik könyvet a
hászidizmusról, amelyben a szerző ha alkoholizmussal nem is, de
minden mással megvádolta a cádikokat. Megkérdeztem, hogy
boldogul a némettel, mire elmondta, hogy most már tudja kívülről a
nyelvtant, és már azt a könyvet olvassa, amit a német részlegből vett
ki.
Apám aznap este arról beszélt, hogy komoly gondot okoz neki,
helyesen teszi-e, ha olvasnivalót ad Dannynek az apja háta mögött.
– Én vajon mit éreznék, ha valaki a hátam mögött olyan
olvasmányokat adna a kezedbe, amelyeket én ártalmasnak tartok?
Megkérdeztem, miért csinálta.
Í
139
 – Azért, mert Danny a maga szakállára is tovább olvasna. Így
legalább egy felnőtt irányítása alatt teszi. Szerencsés véletlen, hogy
velem akadt össze. De nem valami megnyugtató érzés, Ruven, és
bánt, hogy ilyesmit teszek Saunders rabbi háta mögött. Előbb-utóbb
biztosan rájön. És az nagyon kínos lesz. De azt nem fogja
megakadályozhatni, hogy Danny tovább olvasson. Mi lesz, ha a fia
főiskolára kerül?
Felhívtam apám figyelmét, hogy Danny most is felnőtt irányítása
nélkül olvas. Bizonyára nem ő tanácsolta neki, hogy Freudot
olvasson.
Apám helyeslőn bólintott. – De hozzám fog jönni, hogy
megbeszélje az olvasmányélményét – mondta. – Legalább meglesz
az egyensúly. Majd adok neki más könyveket, és abból meg fogja
tudni, hogy Freud nem az Isten a pszichológiában. Még hogy
Freudot. Tizenöt évesen. – És bánatosan ingatta a fejét.
Megbeszéltük Dannyvel, hogy sábát délután a Pirké Ávotot
tanulmányozzuk az apjával. Amikor azon a sábáton befordultam a
Lee sugárútról a naptalan utcába, ahol Danny lakott, az az érzés,
hogy árnyékvilágban járok, alig volt gyöngébb, mint egy héttel
előtte. Három óra múlt valamivel, és az utcán nem voltak szakállas,
kaftános férfiak, sem fejkendős asszonyok, de a gyerekek kint voltak
most is, játszottak, kiabáltak, futkároztak. A gyerekeket leszámítva
az utca végében álló kétemeletes barna kőépület előtt elhagyatott
volt a járda. Eszembe jutott, hogyan nyílt szét előző héten a fekete
kaftános férfiak sorfala Danny előtt, meg az is, hogyan kopogott
Danny kaplis cipője az utcakövön, miközben átvágtunk a
tömkelegen, és felmentünk a lépcsőn. Ezúttal tárva-nyitva állt az
előcsarnokból a zsinagógába nyíló ajtó – de a zsinagóga üres volt,
csak a visszhang bolyongott benne. Beléptem és megálltam. Az
asztalokat fehér abrosszal letakarták, de az ételt még nem
készítették ki. Az asztalra meredtem, oda, ahol az előző héten
ültem, és még fülembe csengtek a gemátriák, hallottam Saunders
rabbi hangját, ahogy felteszi Dannynek a kérdést. – Semmi több?
Nincs több mondanivalód? – Magam előtt láttam, hogyan ült ki
lassan a bárgyú vigyor Danny ajkára. Sietve megfordultam, és
visszamentem az előcsarnokba.
Ott megálltam a belső lépcsősor lábánál, és felkiabáltam: –
Halló! Van itt valaki? – A rá következő pillanatban Danny jelent meg
a lépcsősor tetején fekete kaftánban, fekete nadrágban, a fején
fekete kapedlivel, és leszólt, hogy jöjjek fel.

140
 Bemutatott az anyjának és a húgának. A kislány majdnem olyan
magas volt, mint én, a szeme sötét, élénk, az arca megszólalásig
olyan, mint Dannyé, csak a vonásai sokkal szelídebbek. Hosszú ujjú
ruhát viselt, sötét haját simán hátrafésülte, és vastag cop a fonta.
Rám mosolygott és közölte: – Mindent tudok rólad, Ruven Malter.
Danny folyvást rólad beszél. – Az anyja alacsony volt, kék szemű,
kerekded. A fején kendő, a felső ajkán homokszín szőrszálak. A
nappaliban ültek, és szemmel láthatólag valami jiddis könyvet
olvastak mindketten, amikor félbeszakítottuk őket. Udvariasan
közöltem, mennyire örülök az ismeretségnek, mire Danny húga
újabb mosolyban részesített.
Otthagytuk őket, és felmentünk a lépcsőn a másodikra. Danny
elmagyarázta, hogy a másodikon van az ő szobája, az apja
dolgozószobája és a tanácsterem. Az első és a második emelet
teljesen elkülönült egymástól, így volt ez a többi kétemeletes barna
kőépületben is. Volt róla szó, hogy felköltözik az egész család a
másodikra, hogy ne zavarja őket az apjához folyvást érkező s tőle
távozó emberek lármája. De az anyjuk egészségi állapota nem volt a
legjobb, és sok lett volna neki az állandó lépcsőjárás.
Megkérdeztem Dannyt, hogy van az öccse.
– Gondolom, jól – felelte. – Alszik.
Danny átvezetett a második emeleti helyiségeken. Ugyanaz volt
az emelet beosztása, mint amelyikben apámmal én laktam. Danny
hálószobája ugyanott volt, ahol apámé, a konyhához nem nyúltak
hozzá – onnan szolgálják fel a notabilitásoknak a teát, mondta
Danny vigyorogva –, a fürdőszoba a konyha után következett, a
dolgozószoba ugyanott volt, ahol apámé – csak épp az egyik falát
kiszedték, és így része lett az a helyiség is, amelyikben nálunk én
laktam –, s a nappaliban állt a hosszú, üveglapos konferenciaasztal
borszékekkel. Danny először a tárgyalóba vitt – a hallból nyílott –,
aztán az ő szobájába, amelyben keskeny ágy állt, egy könyvszekrény
tele héber és jiddis könyvekkel és egy íróasztal, melyen halomban
tornyosultak a papírok. A papírok fölött nyitott Talmud. A fal fehér
és kopár. Sehol egy fénykép, egy festmény, se azon az emeleten, ahol
a család élt, se itt, ahol Danny lakott, és az apja dolgozott.
Megálltunk az apja dolgozószobája előtt, és Danny halkan
bekopogott. – Nem örül, ha rárontok, amikor odabenn van –
suttogta vigyorogva. Az apja kiszólt, hogy tessék, s mi beléptünk.
Saunders rabbi egy tömör, üvegtetejű, fekete fa íróasztal mögött
ült fekete kaftánban, a fején magas, kerek, fekete kapedli. Egyenes
hátú, cirkalmasan faragott karfájú piros bőrszéken ült. Egy szál

141
villanykörte világított fehéren a mennyezeten. A dolgozószoba a
hozzácsatolt helyiséggel hatalmasnak tűnt. A padlót sűrű, piros
szőnyeg borította, a falak mentén könyvekkel zsúfolásig tömött,
üvegajtós könyvszekrények sorakoztak. Könyvek borítottak
mindent, az íróasztal mellett álló két faszéket, magát az íróasztalt,
az iratszekrényt az ajtó közelében, a sarokban egymásra halmozott
papírdobozokat, a kis lécfokos létrát, a másik sarokban álló fekete
bőr karosszéket, de még az ablakmélyedést is. A könyvek jó részét
fekete, piros és barna bőrbe kötötték. Az egyik könyv fehérbe volt
kötve, élesen elütött a polcon sorakozó fekete könyvektől. Danny
később elmondta, hogy az a Báál Sém Tov mondásait tartalmazza,
és apja az ötvenedik születésnapjára kapta a gyülekezet tagjaitól.
Csak héber és jiddis könyvek voltak a szobában, sok közülük igen
régi, még az eredeti kötésben. Dohos szag terjengett, megsárgult
lapu, ősöreg kötésű könyvek szaga.
Saunders rabbi odaszólt, hogy rakjuk el a könyveket az íróasztal
mellett álló két székről. Az íróasztal majdnem pontosan ugyanazon
a helyen állt, ahol apámé. Danny leült az apjától jobbra, én balra.
Saunders rabbi a szemem felől kérdezősködött. Megmondtam
neki, hogy egyáltalán nem faj, és hogy e hét hétfőjén készülök az
orvoshoz. Feltételezte, hogy továbbra sem olvashatok. Bólintottam.
– Akkor a füledet hegyezd – mondta nekem, s közben a pajeszával
játszott. – A matematikát, azt érted. Most megvizsgáljuk, mit tudsz
az ennél fontosabb dolgokról. – Miközben ezt mondta, az ajkán
mosoly ült, és én nem éreztem sértésnek a szavait. Tudtam, hogy
ismeretanyagukat tekintve se vele, se Dannyvel nem emlegethetem
magamat egy napon, de abban nem voltam biztos, hogy megértés
tekintetében nem vehetném-e fel velük a versenyt. A rabbinikus
irodalmat kétféle módon, kétféle irányban lehet tanulmányozni.
Mennyiségileg vagy minőségileg – vagy ahogy apám egyszer
megfogalmazta: vízszintes és függőleges irányban. Az előbbire
jellemző a minél nagyobb tudásanyag felhalmozása, méghozzá
anélkül, hogy az ember megkísérelné kiemelni bonyolult
összefüggéseiből; az utóbbira jellemző, hogy addig nem foglalkozik
mással, amíg egy témakört alaposan ki nem merített, s csak ezután
tér át új témára. Apám az osztályában és odahaza is, amikor velem
foglalkozott, ez utóbbi módszert részesítette előnyben. Ideális
esetben a kettőt együtt alkalmazta az ember, de az én iskolámban
egyetlen tanulónak sem volt ennyi ideje, mert akkora jelentőséget
tulajdonítottak az angoltanulmányoknak.

142
 Saunders rabbi előtt nyitva feküdt a Pirké Avot szövege. Olvasni
kezdte, s közben minden bekezdés végén megállt. Danny és én
felváltva értelmeztük a bekezdéseket. Hamar ráébredtem, hogy a
Pirké Avot szövege csak afféle kiindulópontul szolgál a számukra,
mert aztán hamar áttértek a Talmud fontosabb traktátusaira. És
ezúttal nem vizsgáztatás, nem csöndes vetélkedő folyt, hanem
szabályos csata dúlt. Mivel nem voltak jelen a gyülekezet tagjai, én
pedig már elfogadott családtagnak számítottam, Danny és az apja
emelt hangon, olyan lendületes kézmozdulatok kíséretében fejtették
ki véleményüket, hogy már-már azt hittem, a végén még
tettlegességre vetemednek. Danny azon kapta apját, hogy
pontatlanul idéz, a könyvszekrényhez rohant, előrántotta a
Talmudot, és diadalittasan apja orra alá dörgölte, hol tévedett. Az
apja ellenőrizte Élijáhu rabbi lapszéli megjegyzéseit – ugyanazét az
Elijáhu rabbiét, aki üldözte a hászidokat! –, és megmutatta
Dannynek, hogy a javított változatból idézett. Ezután áttértek egy
másik traktátusra, azon is kiadósan összevesztek, de ezúttal
Saunders rabbi helybenhagyta, méghozzá ragyogva, hogy a fiának
van igaza. Sokáig ültem, és csendben figyeltem a csatározásukat.
Könnyedség volt benne, meghittség, ami teljességgel hiányzott a
gyülekezet előtt folytatott múlt heti versengésből. Itt nem volt
feszültség, egyenlő felek küzdelme zajlott, amelyben Saunders rabbi
valamivel kevesebbszer veszített, mint a fia. És hamarosan még
valamire rájöttem: Saunders rabbi sokkal boldogabb, amikor a fia
nyer, mint amikor ő maga. Arca büszkeségtől ragyogott, nagyokat
bólogatott – derékból, az egész felsőtestével, miközben a szakálla
emelkedett és süllyedt –, valahányszor kénytelen volt elismerni,
hogy Danny helyesen értelmez egy passzust, vagy amikor Danny
megfogalmazott egy lényegbevágó kérdést.
Sokáig folyt a csatározás, és én lassan ráébredtem, hogy mind
Danny, mind az apja időnként fürkésző pillantást küldenek felém –
miközben egyikük kifejtett egy kérdést, a másikuk pedig érdeklődve
hallgatta –, hogy vajon mi a csudának ülök itt némán, miközben
tetőfokára hág az izgalom, miért nem kapcsolódom be én is a
küzdelembe. Még néhány percig hallgattam őket, aztán úgy
döntöttem, lehet, hogy az ismereteik sokkal szélesebbek, mint az
enyéim, de amikor egy bizonyos passzust kiválasztanak és röviden
elmagyaráznak, attól fogva az én meglátásaim is majdhogynem
érnek annyit, mint az övéké. Ezúttal követnem is sikerült a vita
menetét – talán mert hiányzott belőle a feszültség –, így amikor
Saunders rabbi felolvasott, majd elmagyarázott egy passzust, amely

143
látni valóan ellentmondott egy állításnak, amelyet Danny az
előbbiekben kifejtett, váradanul magam is harcba bocsátkoztam, és
olyan magyarázattal álltam elő, amely Danny álláspontját
támogatta. A hangom hallatán egyikük sem lepődött meg – úgy
éreztem, inkább az lepte meg őket, hogy addig nem hallották és
attól fogva hármasban libikókáztunk a Talmud bonyolult
birodalmában. Rájöttem, hogy apám módszere – amellyel a
Talmudra tanított, továbbá csökönyös kitartása, amellyel rávett,
hogy fáradságot nem kímélve bevágjak egy arameus nyelvkönyvet –
most bizony nagy szolgálatot tesz. Olyan utalásokat láttam meg
egyes passzusokban, amelyek elkerülték Danny és az apja figyelmét,
és egy grammatikai magyarázat segítségével sikerült feloldanom egy
ellentmondást. – Grammatika! – tárta égnek Saunders rabbi a kezét.
– Nekünk ide már csak a grammatika hiányzott! – Én azonban
erősködtem, szép szóval érveltem, fölemeltem a hangomat,
gesztikuláltam, és hivatkoztam mindenre, amire a
grammatikakönyvemből csak hivatkozni tudtam, míg végre
elfogadta az érvelésemet. Rájöttem, hogy roppantul élvezem a
dolgot, és egyszer arra vetemedtem, hogy fennhangon olvassak a
Talmudból – a „derech”, út szó nemének grammatikai magyarázatát
a Kidusin traktátusban –, míg Saunders rabbi észbe nem kapott,
hogy mit művelek, és meg nem állított, mondván, hogy a szememet
még nem használhatom. Dannynek nem kellett felolvasnia a
passzust, betéve tudta, és hadarta is gépiesen. Hamar kiderült, hogy
bár látóköröm szélességét tekintve nem veszem fel a versenyt
Dannyvel, de alaposságban állom a sarat, és ezzel Saunders rabbi
rendkívüli mértékben meg volt elégedve. Dannyvel hamarosan
heves vitába keveredtünk két, egymásnak ellentmondó kommentár
miatt, és Saunders rabbi elégedetten hátradőlt, úgy hallgatott
bennünket. A vita döntetlennel végződött, arra a megállapodásra
jutottunk, hogy az idézett rész homályos, és tulajdonképpen
mindkét magyarázata elfogadható.
Hallgattunk egy sort.
Saunders rabbi halkan javasolta, hogy Danny menjen le, és
hozzon föl egy kis teát.
Danny lement.
Szinte kínos volt a csönd, amely a nagy hangon folytatott vitát
követte. Saunders rabbi szódanul ült, és jobb kezével a szakállát
simogatta. Hallottam Danny cipőjének kopogását odakinn a
dolgozószoba előtt, az előszobában. Aztán nyílt, majd csukódott az
ajtó. Saunders rabbi megmoccant, és rám nézett.

144
 – Jófejű gyerek vagy – mondta szelíden. A jiddis szó, amit
használt, szó szerint azt jelenti, hogy „vasfejű”. Bólintott, mintha egy
pillanatig a dolgozószobában beállt csendet hallgatná, majd
összefonta karját a mellkasán. Nagyot sóhajtott, szemébe hirtelen
kiült a szomorúság. – És most lássuk a lelkedet – jegyezte meg
szelíden. – Ruven, a fiam itt lesz mindjárt. Kevés időnk van a
beszédre. Figyelj rám. Tudom, hogy Daniel fiam majd mindennap
órákat tölt el a közkönyvtárban. Nem, ne mondj semmit. Csak
hallgass. Tudom, meglep, hogy tudok róla. Nem fontos, hogyan
jöttem rá. Ez a környék nem olyan nagy, hogy az ilyesmit Daniel
örökre el tudja titkolni. Amikor a fiam hétszámra nem jön haza
délutánonként, tudni akarom, hol jár. Nu, hát most tudom. Azt is
tudom, hogy néha veled van a könyvtárban, néha apáddal. El kell
mondanod, miket olvas. Megkérdezhetném a fiamtól is, de nehezen
váltok vele szót. Tudom, hogy ezt nem érted. De így van. A fiamtól
nem kérdezhetem. Talán valamikor majd elmondom neked az okát.
Tudom, miféle agya van, és tudom azt is, hogy ma már nem
mondhatom meg neki, mit szabad olvasni és mit nem. Csak arra
kérlek, mondd el, miket olvas.
Dermedten ültem, egy hosszú percig csak a jeges rémületet
éreztem. Bekövetkezett, amit apám előre megjósolt. Csak arra nem
számított, hogy velem fog megtörténni. Azt hitte, hogy majd őt
vonják kérdőre, nem engem. Apám is, én is Saunders rabbi háta
mögött cselekedtünk; most pedig Saunders rabbi arra kér, hogy én
cselekedjem Danny háta mögött. Nem tudtam, mit mondjak.
Saunders rabbi rám nézett, és ismét felsóhajtott. – Ruven –
kezdte nagyon halkan. – Hallgass végig. Senki nem él örökké.
Előttem apám állt ennek a gyülekezetnek az élén, őelőtte a
nagyapám, őelőtte pedig a dédnagyapám. Hat generáció óta
vezetjük ezt a gyülekezetet. Én sem élek örökké. Egy szép napon
Danielnek kell a helyembe lépnie... – A hangja elfulladt, elhallgatott.
Egyik ujját a szeméhez emelte. Aztán folytatta, ezúttal rekedtebben.
– A fiam a legdrágább kincsem. A világon semmim sincs, ami hozzá
fogható. Tudnom kell, mit olvas. És tőle nem kérdezhetem. –
Megállt, és lenézett az íróasztalán nyitva heverő Talmudra. –
Hogyan ismerkedett meg apáddal a könyvtárban? – kérdezte,
miközben tekintetét le nem vette a Talmudról.
Rezzenetlen ültem, nem szóltam. Rájöttem, hogy ebből
kenyértörésre kerülhet sor Danny és az apja között. Vajon meddig
fog hallgatni Saunders rabbi arról, hogy fia a könyvtárba jár? És az
sem tetszett, hogy apám milyen színben tűnik fel ebben az

145
egészben... mintha Saunders rabbi háta mögött konspirálna, hogy
megrontsa a fiát. Mély lélegzetet vettem, és minden szót gondosan
megválogatva lassan beszélni kezdtem. Mindent elmondtam
Saunders rabbinak, hogy hogyan ismerkedett meg Danny az
apámmal, miért javasol neki apám olvasmányokat, hogy mit olvas,
hogyan segíti apám... azt nem említettem, hogy Danny németül
tanul, hogy Freudot készül olvasni, és hogy a hászidizmusról is
olvasott könyveket.
Amikor a végére értem, Saunders rabbi csak ült ott, és bámult
rám. Láttam, nagy erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán.
Jobb kezével eltakarta a szemét és orrát, előredőlt, könyöke a nyitott
Talmudon, felsőtestét lassan előre-hátra ingatta. Láttam, hogy ajka
mozog a keze árnyékában, és a következőt hallottam: –
Pszichológia. Egek Ura, pszichológia. És Darwin. – Halkan,
suttogva, nyögve érkeztek szájából a szavak. Aztán elvette a kezét az
arca elől, és a Talmudra ejtette. – Mitévő legyek? – kérdezte
szelíden. – Már a saját fiammal se tudok beszélni. A Világegyetem
Ura megajándékozott egy tüneményes fiúval, egy óriási tehetséggel.
És én nem tudok szót váltani vele. – Rám nézett, mintha abban a
pillanatban ébredt volna rá jelenlétemre. – A gyermeknevelés
fájdalma – mondta halkan. – Mennyi gond. Mennyi gond. Ruven, te
meg az apád jó hatással lesztek a fiamra, ugye?
Lassan bólintottam, már szólni se mertem.
– Ugye, nem csináltok gójt a fiamból?
A fejemet ingattam, megdermesztettek a hallottak. A hangja
csupa fájdalom, csupa könyörgés. Láttam, hogy fölbámul a
mennyezetre.
– Egek Ura – szinte kántálta. – Megajándékoztál egy ragyogó
fiúval, és én ezért egymilliószor mondtam köszönetét. De muszáj
ennyire ragyogónak lennie?
A hangja hallatán meghűlt bennem a vér. Annyi fájdalom volt
benne, annyi rémület.
Odakinn ajtó nyílt és csukódott. Saunders rabbi kihúzta magát,
és pillanatok alatt visszanyerte lélekjelenlétét. Kristálytisztán,
miként a visszhang egy barlangban, meghallottam Danny fémkaplis
cipőjének kopogását az előszoba linóleumpadlóján. Aztán belépett
a dolgozószobába, kezében tálca három pohár teával, mellette
cukor, kanál és az anyja sütötte sütemény. Félretoltam néhány
könyvet az íróasztalon, ő pedig letette a tálcát.
Amint belépett, leolvastam az arcáról, hogy tudja, történt valami
a távollétében. Némán kortyoltuk a teát, és láttam, hogy Danny

146
engem néz a pohár pereme fölött. Tudta, persze hogy tudta. Tudta,
hogy történt valami köztem és az apja között. Mit kellene
mondanom neki? Hogy az apja tudja, hogy tiltott irodalmat olvas,
és nem fogja útját állni? Saunders rabbi egy szót se szólt arról, hogy
nem mondhatom meg Dannynek, mi ment végbe közöttünk.
Kérdőn néztem rá, de ő higgadtan kortyolta a teáját. Reméltem,
hogy Danny ma még nem próbál faggatni. Előbb apámmal
szerettem volna beszélni.
Saunders rabbi letette a poharát, és karját összefonta a
mellkasán. Mintha mi sem történt volna, úgy viselkedett.
– Beszélj még a Talmud grammatikájáról, Ruven – fordult
hozzám alig észlelhető gúnnyal a hangjában. – Egész életemben a
Talmudot tanulmányoztam, és nem is figyeltem a grammatikára.
Tőled meg arról értesülök, hogy az embernek értenie kell a
grammatikához, ha ismerni akarja a Talmudot. Látod, ez van, ha az
ember apja mitnaged. Matematika – nu, jól van. A matematikát még
megértem. De hogy a grammatika!
Ültünk hármasban, és beszélgettünk, míg eljött a Délutáni Ima
ideje. Danny könnyedén felfedezte az apja által elrejtett tévedést,
nekem pedig különösebb nehézség nélkül sikerült követnem a
Talmud-elemzést, bár nem kapcsolódtam be.
Az Esti Ima után Danny közölte, hogy egy darabon elkísér, és
mihelyt befordultunk a Lee sugárútra, nyomban megkérdezte, mi
történt aznap délután az apja és énközöttem.
Elmondtam neki mindent. Némán hallgatott, cseppet sem
látszott meglepettnek, hogy apjának valahogyan mégis sikerült
tudomást szereznie a könyvtárban tett titkos látogatásairól.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb rá fog jönni – mondta halkan,
nagyon szomorúan.
– Remélem, nem bánod, hogy elárultam neki, Danny. Kénytelen
voltam.
Vállat vont. A szeme párás volt, és borongós. – Bárcsak engem
kérdezett volna meg és nem téged – jegyezte meg halkan. – De mi
már nem beszélünk, csak ha a Talmudot tanulmányozzuk.
– Ezt végképp nem értem.
– Mondtam már neked a kórházban. Apám hisz a hallgatás
erejében. Tíz- vagy tizenegy éves koromban panaszkodtam neki
valamiért, mire azt mondta, hogy csukjam be a számat, és nézzek a
lelkembe. Azt mondta, ne futkossak hozzá, valahányszor valami
bajom van. A saját lelkemben keressem a választ, mondta.
Egyszerűen nem beszélünk, Ruven.

147
 – Ezt én képtelen vagyok megérteni.
– Azt hiszem, én sem értem – mondta szomorúan. – De ez van.
Nem tudom, hogyan jött rá, hogy titokban, a háta mögött olvasok,
de örülök, hogy tud róla. Legalább nem kell állandó rettegésben
járnom-kelnem a könyvtárban. Csak amiatt érzem rosszul magam,
hogy bolondját kellett járatnom apámmal. De mi mást tehettem?
Elismertem, hogy nem tehetett mást, de elmondtam azt is, hogy
nem bánnám, ha valahogy mégis sikerülne beszélnie minderről az
apjával.
– Nem lehet – ingatta a fejét. – Egyszerűen lehetetlen. Fogalmad
sincs, micsoda kínszenvedés volt, amikor meg kellett mondanom
neki a labdacsapatot. Mi nem beszélünk, Ruven. Ez neked biztosan
beteg dolognak tűnik. De így van.
– De azért szerintem legalább meg kellene próbálnod.
– Nem lehet! – csattant fel most már kicsit mérgesen. – Nem
érted, mit beszélek? Egyszerűen nem tehetem!
– Képtelen vagyok megérteni – mondtam.
– Nos, én meg képtelen vagyok ennél világosabban
megmagyarázni – mondta dühösen. Amikor a zsinagóga elé értünk,
ahová apámmal imádkozni jártunk, egy jó éjszakáttal megfordult, és
faképnél hagyott.
Apám döbbenten hallgatott, amikor elmondtam neki, amit
Dannytől megtudtam.
– Némaság? Azt akarod mondani, hogy Dannyt némaságban
nevelik? – A szeme elkerekedett.
– Sosem beszélnek, ábá. Csak amikor a Talmudot
tanulmányozzák. Danny ezt mondta.
Apám sokáig bámult rám. Aztán mintha eszébe jutott volna
valami, a szeme egészen összeszűkült.
– Egyszer Oroszországban hallottam valamit – suttogta halkan,
szinte csak maga elé. – De nem hittem el.
– Mit hallottál, ábá?
Rám nézett borús tekintettel, és a fejét csóválta. – Nos, örülök,
hogy Saunders rabbi tudja, hogy a fia olvas – mondta csöndesen,
kitérve a kérdésem elől. – Aggasztott ez a bújócska.
– De miért nem tudja megbeszélni Dannyvel?
– Ruven, ő már beszélt Dannyvel. Rajtad keresztül.
Rámeredtem.
Bánatosan sóhajtott.
– Puffernek lenni nem kellemes dolog, Ruven – jegyezte meg
halkan. És semmi többet nem mondott a Saunders rabbi és a fia

148
között létező különös némaságról.

149
 KILENCEDIK FEJEZET

Másnap egyenesen hazamentem az iskolából, a délután és az este

azzal telt, hogy apám felolvasott a tankönyveimből. Hétfőn reggel
kilenckor apám elkísért dr. Snydman rendelőjébe az Eastern
Parkwayen. Odafelé menet mindketten idegesek és hallgatagok
voltunk. Magammal vittem a tankönyveimet, mert úgy terveztük,
hogy dr. Snydman rendelőjéből egyenesen az iskolába megyek. Dr.
Snydman megvizsgálta a szememet, és azt mondta, rendben van,
tökéletesen gyógyult, most már olvashatok, labdázhatok, úszhatok,
egyszóval csinálhatok, amit akarok, csak ne próbáljak többé egy
sebesen közelgő labdát a fejemmel megállítani. Apám szeme
bepárásodott, amikor a rendelőből kiléptünk, és én is sírtam egy
sort a trolin az iskola felé. Megálltunk az iskola előtt, apám
homlokon csókolt, hálát adott Istennek, hogy a dolog jól végződött,
azzal indult órát tartani, mert egyet már így is elmulasztott a
felülvizsgálat miatt, és a gyerekek mostanra minden bizonnyal
pokollá tették a helyettes tanár életét. Elvigyorodtam, majd amikor
beküldött az osztályomba, bólintottam. Ahogy fölfelé mentem a
lépcsőn, rájöttem, hogy elfelejtettem Billy felől érdeklődni dr.
Snydmannél. Úgy határoztam, hogy még a héten, a vizsgáim után
felhívom Billyt, aztán megyek és meglátogatom.
Zsúfolt volt az egész hét. Hétfőn délután kezdődtek a
záróvizsgák. Boldog voltam, hogy ismét írhatok, olvashatok, és egy
csöppet se bántam, hogy tizenöt nap elteltével ez éppen a vizsga
napján adatik meg először. Mámorító, fölemelő érzés volt tollat
ragadni és az üres papírlapra vagy épp a teleírt könyvbe meredni.
Letettem a vizsgát, és roppantul élveztem.
Egész héten nem találkoztam Dannyvel. Szerda este fölhívott,
szomorú volt a hangja, s egy ideig beszélgettünk. Megkérdeztem,
mit csinál ezen a nyáron, mire elmondta, hogy ő minden nyáron
otthon van, és a Talmudot tanulmányozza. Még hozzátette, hogy
talán ezen a nyáron Freudot is fog olvasni. Mondtam neki, hogy
sábátkor átmegyek hozzá, és majd még beszélünk, de most
készülnöm kell a vizsgákra, azzal letettem. A hangja halk volt,

150
levert, s én eltűnődtem, vajon nem olvasott-e újabb könyveket a
hászidizmusról.
Pénteken reggel tettem le az utolsó vizsgát, s ezzel véget ért a
tanév, szeptemberig szabad voltam, s nem kellett az osztályzatok
miatt sem aggódnom. Tudtam, hogy megálltam a helyemet.
Amikor pénteken kora délután hazamentem az iskolából, Manya
megkérdezte, éhes vagyok-e, mire azt feleltem, hogy igen, egy lovat
is meg tudnék enni, persze kóser lovat, ő pedig sietve felszolgálta az
ebédet. Pár perc múlva apám is megérkezett, és csatlakozott
hozzám. Egész héten rettenetes vihar tombolt Európában, mondta,
nagyban visszavetette a partraszállást, de már vége, hála Istennek. A
viharnak hírét se hallottam, annyira lekötött a vizsgára készülés.
Apám ebéd után rögtön elment, én pedig a telefonhoz mentem,
hogy felhívjam Billyt. Megtaláltam a papája nevét a
telefonkönyvben, és feltárcsáztam a számukat.
– Halló – szólt bele egy férfihang.
– Mr. Merrittel beszélek?
– Igen, én vagyok.
– Itt Ruven Malter beszél.
– Kicsoda?
– Ruv... Bobby Malter. A kórházban a Billy melletti ágyon
feküdtem.
– Ó, igen. Igen. Bobby Malter.
– Emlékszik rám, uram?
– Hogyne. Persze hogy emlékszem rád.
– Tessék mondani, Billy hogy van?
A vonal végén hallgatás.
– Hahó.
– Tessék.
– A Billy jól van?
– Sajnos nincs jól. A műtét nem sikerült.
Éreztem, hogy kiüt rajtam a hideg veríték. Kezem, amelyben a
hallgatót fogtam, remegni kezdett, arcomhoz kellett szorítanom,
hogy megtámasszam.
– Halló...
– Igen, uram.
– És a te szemed hogy van, Bobby?
– Jól, uram. Teljesen meggyógyult.
– Igazán örülök. Nem, Billy műtéte sajnos nem sikerült.
– Rettenetesen sajnálom, uram.
Újabb hallgatás. Mr. Merrit lélegzését is hallani véltem.

151
 – Uram...
– Tessék...
– Meglátogathatnám Billyt?
– Billy Albanyban van a barátaimnál. A cégem áthelyezett
Albanyba. Ma költözünk.
Nem szóltam.
– Minden jót, Bobby. Örülök, hogy rendbe jött a szemed. Vigyázz
rá.
– Igen, uram. Viszontlátásra.
Letettem a telefont, egy percig nem mozdultam, vártam, hogy
megnyugodjak. Nem sokat ért. Bementem a szobámba, és egy ideig
az ablaknál ücsörögtem. Kinyitottam egy könyvet, bambán
bámultam, aztán becsuktam. Egyre Mr. Savo hangja csengett a
fülembe: „Bolond világ. Kancsal mind a két szemére.” Céltalanul
bolyongani kezdtem egyik szobából ki, a másikba be. A kezem
jéghidegre hűlt. Kimentem a verandára, beültem a nyugágyba, és a
kert végében álló bálványfára bámultam. Levelei napfényben
tündököltek, pézsmaillatát felém sodorta a szél. Valami nesztelenül
megmoccant bal szemem látóterének szegletén, de nem törődtem
vele, s továbbra is a napfényben fürdő faleveleket bámultam. Újabb
mozgást észleltem, amelyet ezúttal halk zizegés kísért.
Odafordítottam a fejemet, és szemügyre vettem a veranda
fakorlátját. A korlát felső sarkába egy pók szőtte hálóját, és most
fennakadt rajta egy légy, szárnyai kitárva, a háló finom pászmájába
ragadva, lábai kétségbeesetten kapálóztak a levegőben. Láttam,
hogy fekete teste vadul megfeszül, aztán sikerült kiszabadítania a
szárnyát, ismét a zizegő hangot hallottam, miközben a szárnyak
kiszabadítani igyekeztek a testet, amelyhez tartoztak. Aztán a
szárnyak újból a háló szinte láthatatlan kelepcéjébe kerültek, s a
fekete lábak a levegőben rúgkapáltak. Láttam, hogy a hosszú,
könnyű lábú, fekete szemű pók, egy apró, szürke, bolyhos teremtés
megindul hálójában a légy felé. Felálltam, és a hálóhoz léptem. A
légy apró, fekete lába vadul kalimpált a levegőben, szárnyai ismét
kiszabadultak, most már erősen zümmögött, de a teste nem
mozdult. Lehajoltam, és belefújtam a hálóba. Az megingott, de nem
esett baja. Ismét belefújtam, ezúttal erősebben, mire a háló hirtelen
engedett. A légy hátára pottyant a veranda fapadlóján, megrázta
magát, és erős zizegéssel elrepült. A pók előbotorkált a szakadt
hálóból, amelyet most már csak egyetlen szál tartott néhány
centivel a padló fölött, sietve fölmászott a szálon, átevickélt a

152
korláton, és eltűnt a szemem elől. Visszaültem a nyugágyba, és
tovább bámultam a napfényben fürdő bálványfát.

153
 TIZEDIK FEJEZET

Akkor, a nyár első hónapjában szinte minden napot együtt

töltöttünk Dannyvel. Forró, párás hónap volt, a perzselő
napsütésben remegett a hőség az utcák fölött, és megolvasztotta az
aszfaltot. Manya örökké kárált a cipősarkamra meg a tornacipőmre
tapadó kátrány miatt, amit aztán bedolgoztam odahaza a padlóba.
Danny délelőtt a Talmud tanulmányozásával foglalkozott,
egyedül vagy az apjával, én hétfő, szerda és péntek délelőttönként a
jesivabeli haverjaimmal labdáztam, akik közül egy se ütközött meg
Dannyvel kötött barátságomon – tudomásul vették, és nem
beszéltek róla –, vasárnap, kedd és csütörtök délelőttönként én is
Talmudot tanultam apámmal, ha jó idő volt, a hátsó verandán, a
dolgozószobájában, ha nem. Apámmal a Szanhedrint vettük –
lassan, türelmesen, addig nem léptünk tovább egyik passzusról a
másikra, amíg apám meg nem győződött róla, hogy teljesen
megértettük, legalábbis pillanatnyilag. Volt, hogy egyszerre csak tíz
sort tudtunk venni. Dannynek ezzel szemben napi három lapra
emelte apja a Talmud-adagját. Nem viselte meg különösebben, attól
még továbbra is a könyvtár második emeletén, olvasással töltött
minden délutánt. Én is odamentem délutánonként, és gyakran
apám is velem tartott. Egy újabb cikken dolgozott, ezúttal az Avoda
Zara egy részletéről, amelyet, mint mondta, csak most kezd
megérteni, és ehhez volt szüksége az egyik folyóirat-gyűjteményre.
Így aztán mindhárman ott ültünk délutánonként, olvastunk vagy
halkan beszélgettünk, amíg el nem jött a vacsoraidő. Egyszer
meghívtam Dannyt, hogy jöjjön el hozzánk, és vacsorázzon velünk,
de valami átlátszó kifogással, kissé röstelkedve visszautasított.
Hazafelé menet apám azt mondta, lehet, hogy Dannynek csak
otthon szabad ennie, vagy apja valamelyik követőjének házánál,
méghozzá a kasrut miatt, és hogy jobb volna, ha hasonló
meghívással a jövőben nem hoznám zavarba.
Sábát délutánonként én mentem át Dannyékhez. Danny felvitt
az apja dolgozószobájába, és ott folytattuk a csatározást a Talmud
fölött. Aztán jött a teázás, a Délutáni Ima, a vetélkedés rituáléja –
egyetlenegyszer nem fordult elő, hogy Danny ne vette volna észre

154
apja tévedését –, aztán az Esti Ima és a hávdálá. Saunders rabbi
többé nem ejtett szót Danny olvasmányairól, de azért tudtam, hogy
rettenetesen felzaklatta a dolog. Megítélhettem az alkalmankénti
csöndből, amely a dolgozószobát megülte, miközben Danny
odalenn a teát főzte. És Danny sem hozta szóba többé. Csak olvasott
tovább.
Csupán az estéket nem terveztem meg előre. Ahogy esik, úgy
puffan, hogy Mr. Galantert idézzem, csak délután döntöttük el,
hogy sétával töltjük-e az estét vagy nálunk, illetve náluk, esetleg ki-
ki magában. Gyakran moziba mentem apámmal vagy az
iskolatársaimmal, Danny soha nem tartott velünk. Az apja
megtiltotta, mondta.
Apámmal figyelmesen követtük a háborús tudósításokat, a
szobám falán megsokasodtak a New York Timesból kiszedett
haditérképek. Július negyedike és tizedike között heves csata zajlott
La-Haye-du-Puits környékén. A Vire-től nyugatra megindított
páncélos ellentámadás július tizenegyedikén kudarcot vallott, de az
amerikaiak előrenyomulását St-Lô felé megállították a német
ejtőernyős-alakulatok. Caent végre sikerült elfoglalni, aztán július
tizennyolcadikán St-Lô is elesett. Egy haditudósító diadalmasan
jelentette, hogy az a támaszpont, ahonnan a szövetséges
hadosztályok hamarosan megindítják az ellentámadást a
megszállott Franciaország szívébe, most kielégítő körülmények
között, biztonságosan működik.
Apámmal meghallgattuk a híreket, elolvastuk a Timest, és
tanulmányoztuk a térképeket. Úgy éreztük, hogy a sok győzelmi
jelentés ellenére a háború igen lassan halad. Apám elkeseredetten
tanulmányozta a haditérképeket, amelyek a partraszállástól július
harmadik hetéig mutatták a csapatok előrenyomulását. Ekkor
Franciaországban megváltozott az időjárás, a háború teljesen
megtorpant, elnyelték a szüntelen esőzések.
Július harmadik hetének elején apámnak be kellett mennie
Manhattanbe a Zsidó Teológiai Szemináriumba, mert a megírandó
cikkéhez további kutatásokat akart végezni. Ott megtalálhatta
azokat a kéziratokat, amelyekre szüksége volt, hogy ellenőrizze
annak a talmudi részletnek a különféle olvasatait, amelyiken
dolgozott. Azon a héten mindennap felült a manhattani földalattira,
én pedig egyedül mentem a könyvtárba, hogy Dannyvel legyek. Ez
volt az a hét, amikor Danny Freudot kezdett olvasni németül.
Kezdetben nehezen ment, nem is tagadta. Nemcsak a nyelvvel
kapcsolatban voltak még problémái, hanem a terminológiát és a

155
kifejtett nézeteket is furcsának, ijesztőnek találta. Ez nem olyan,
mint amit Graetz ír a zsidók történelméről, mondta nekem, vagy
amit Minkin a hászidizmusról, és nem is Hemingway, Fitzgerald,
Dreiser vagy Dickens. De még csak Ogden és Flügel
pszichológiakönyvei sem, amelyeket már régebben olvasott. Ez
elsődleges forrásanyag, személyes kutatások eredményét összegező
dolgozatok, bonyolult elméleti értelmezések tele eredeti
elgondolásokkal – és Danny majd belegebedt, hogy mindezt
megértse.
Lenyűgözve hallgattam, ahogy beszél róla. Alig öt héttel ezelőtt
még úgy beszélt a tudatalattiról meg az álmokról, ahogy egy gyerek
emlegeti az első háromkerekű biciklijét. Most meg elsődleges
forrásanyagokról és bonyolult elméleti értelmezésekről beszélt.
Július harmadik hetének első felét azzal töltötte, hogy átlapozta
Freud összegyűjtött írásait – csak hogy ráérezzen az ízére, mondta
–, én meg vele szemben ültem, és megpróbáltam kiismerni magam
a Principia Mathematica első kötetén, aztán végül feladtam, mert
beláttam, hogy túl nehéz, és beértem azzal, hogy újraolvassam azt a
cikket, amelyet a matematikatanárom ajánlott a Journal of Symbolic
Logicból – A szimbolikus logika alkalmazását befolyásoló tényezők
volt a cikk címe, és így másodjára már sokkal jobban megértettem,
aztán Susanne K. Langer könyvét olvastam a logikáról. A könyv első
fejezeteit túl könnyűnek találtam, de az utolsó, logisztikai fejezetet,
amelyben a szerző rámutat, hogy a Principia Mathematica képezi
azt az alapot, amelyből az aritmetika és a matematika egyéb
ágainak koncepciója, működése és kapcsolatrendszerei
levezethetők, rendkívül izgalmasnak találtam.
Csütörtökön az asztalnak azon a felén, ahol Danny ült, magasan
tornyosultak a könyvek, és ő maga látni valóan boldogtalanul ült
közöttük. A pajeszát csavargatta, alsó ajkát harapdálta, arca merő
kétségbeesés. Lehetetlenség, mondta végül. Nevetséges és lehetetlen
az egész; így nem jut el sehová. Már nem is annyira a német nyelv,
mint inkább a szakkifejezések miatt. Egy tapodtat sem haladt előre.
És mindennek a tetejébe elővette a németül olvasott művek angol
fordítását, ami csak még jobban összezavarta. Megmutatta, hogy az
egyik fordításban a német Unlust szót angolra idézőjelbe tett
„fájdalom”-nak fordították, a Schmerz szót pedig fájdalomnak,
idézőjel nélkül. Honnan tudja ő azt, hogy mire gondolt a fordító,
amikor a fájdalom szót idézőjelben és idézőjel nélkül használta? És
nézd a Besetzung szót, mondta mérgesen. Hogyhogy egyszer
„befektetés”-nek, egyszer „terhelés”-nek fordítja? És mi értelme

156
„cathexis”-nek fordítani? Mit jelent a cathexis? Az Angst az
szorongás, a Furcht félelem, a Schreck rettegés. Honnan tudja ő, mi
a különbség a félelem és rettegés között? Így nem jut semmire, talán
ejtenie kell az egészet, különben is mit képzelt ő magáról, hogy
tizenöt éves fejjel csak úgy nekiáll Freudot olvasni? Mérgesen,
utálkozva ment haza, arcára kiült az elképedt frusztráció.
Amikor elmentem Dannyhez azon a sábát délután, cudar
hangulatban találtam. Odakinn várt rám. Kurta főbiccentéssel
fogadott s valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy semmi
kedve a talmudozáshoz, de attól persze még föl kell mennünk. A
Talmud-csata első perceiben igen hallgatag volt, s habár én
megtettem minden tőlem telhetőt, hogy lelkesedésemmel pótoljam
az ő hallgatása keltette űrt, láttam, hogy Saunders rabbi mind
bosszúsabb, amiért a fia nem vesz részt a viadalban. Danny feszült
volt és ideges, az arcáról továbbra is lerítt a csalódottság, az agya
szemmel láthatóan nem azon járt, amiről beszélgettünk. Úgy
látszik, elemészti magát ezen a Freudon, gondoltam, s csak
remélhettem, hogy apja nem jön ki a sodrából. De Saunders rabbi
türelme nem fogyott el, és békében hagyta a fiát.
A Kidusin egy lehetetlen passzusáról folytatott heves szópárbaj
kellős közepén Danny hirtelen hangosan beszívta a levegőt, mint
akit éppen gyomorszájon vágtak. Saunders rabbi és én félbehagytuk
a vitát, és ránéztünk. Danny mosolyogva nézett le a Talmudra. Az
arca megélénkült, a szemében szikra gyúlt. Felpattant a székről,
körbekerülte a szobát, aztán visszaült, Saunders rabbi meg én csak
ültünk és néztük. Valami baj van? – érdeklődött Saunders rabbi.
Van egy tréfa a Talmudban, ami elkerülte a figyelmünket? Mi olyan
mulatságos? Danny megrázta a fejét, továbbra is mosolyogva a
Talmud fölé hajolt, és hozzáfogott a passzus értelmezéséhez. A
hangja kissé remegett. Csend lett, amikor a végére ért, és én már azt
hittem, hogy Saunders rabbi majd ismét megkérdezi, hogy mi olyan
mulatságos. Ehelyett apró sóhajtással hozzáfogott, hogy felolvasson
egy részt a Baba Batrából, amely ellentmondott Danny
magyarázatának. Folytattuk a csatározást, és ettől fogva Danny
nagyon kitett magáért.
Aznap este, amikor félúton hazakísért, igen csöndes volt, és
amikor a zsinagógához értünk, ahol apámmal imádkozni szoktunk,
csak mormogott valamit, hogy másnap találkozunk a könyvtárban,
azzal sarkon fordult, és sietve visszaindult.
Amikor másnap délután a könyvtárba értem, a szokott asztalánál
találtam. Három könyv volt nyitva előtte. Szélesen elmosolyodott, és

157
intett, hogy üljek le. Kidolgozott egy módszert, hogy hogyan
haladjon a Freudban, mondta, és ez idáig jól megy a dolog. A három
könyv felé bökött. Az egyik Freud korai írásait tartalmazta, voltak
közöttük, amelyeket Josef Breuer bécsi orvossal írt, másokat viszont
egyedül. A másik Cassell német-angol szótára volt. A harmadik egy
pszichológiai szakszótár valami Warren nevezetű egyén
szerkesztésében. A Freud-kötet az Ein Fall Von Hypnotischer
Heilung című cikknél volt nyitva. A Fall azt jelenti, hogy „eset”,
mondta. A cím többi szavát a jiddistudásomból magam is
kikövetkeztethetem, mondta.
– Megfeledkeztem róla, hogy kezdetben milyen volt a Talmudot
tanulni – mondta izgatottan. – Ma a Talmud már olyan könnyen
megy, egyszerűen megfeledkeztem róla, min mentem keresztül,
amikor gyerekfővel belevágtam. Lehet tanulmányozni a Talmudot a
2
kommentárok nélkül? Képzeld el a Talmudot a Rási nélkül. Hová
jutnál?
Helybenhagytam, hogy nem túl messzire.
Az egészhez rosszul fogott hozzá, mondta izgalomtól ragyogó
szemmel. Olvasni akarta Freudot. Itt követte el a hibát. Freudot
tanulmányozni kell, nem olvasni. Úgy kell tanulmányozni, mint egy
oldalt a Talmudból. A kommentárokkal együtt.
De mert Danny nem tudott róla, hogy Freudot kommentárokkal
látták volna el, beérte azzal, ami kínálkozott. Szüksége volt
valamire, ami megmagyarázza Freud szakkifejezéseit, ami
megvilágítja a német szavak közti különböző jelentésárnyalatokat –
így talált rá erre a pszichológiai szakszótárra. És most mondatról
mondatra olvassa Freudot. Addig nem lép tovább a következő
mondatra, amíg az előző nem teljesen világos. Ha szembe találja
magát egy német szóval, amit nem ismer, kikeresi az angol
jelentését a Cassellben. Ha a Cassell olyan értelmezését adja a
szónak, amit nem ért, ami nem illik bele a szövegkörnyezetbe, akkor
megkeresi az angol szót a pszichológiai szakszótárban. Számára a
pszichológiai szótár a kommentár. Az most már egyértelmű, hogy
mi a különbség a „rettegés” és „szorongás” között. A „cathexis”
kifejezést is megmagyarázta. Egyszóval működik. Ma délután már
megtanult két és fél oldalt ezzel a módszerrel. És Freud megéri ezt a
nagy erőfeszítést? Erre voltam kíváncsi.
Freud zseniális, mondta Danny. Minden erőfeszítést megér.
Számomra a szimbolikus logika megéri az erőfeszítést?

158
 Erre nem tudtam mit felelni, legföljebb ha elismerhettem, hogy
minden bizonnyal igaza van.
Így aztán olvastam tovább a Langert, Danny meg az asztal fölé
görnyedve Freudot tanulmányozta. Türelmedenül lapozgatott,
valahányszor ki kellett keresnie egy szót valamelyik szótárban. A
papírlapok hangosan zizegtek a könyvtárterem csöndjében.
Csütörtökön megmondtam neki, hogy apámmal a rá következő
kedden Peekskill közelébe egy nyaralóba megyünk, mint minden
augusztusban, és adtam neki két könyvet, amelyekről úgy véltem,
hogy érdekelhetik. Az egyik Milton Steinberg műve volt, A modern
zsidó, a másik Samson Raphael Hirsch könyve, a Ben Uzziel
tizenhárom levele. Mire apámmal kedden reggel útra keltünk,
Danny végzett az első tanulmánnyal, és belefogott a másodikba,
amelynek a címe Die Abwehr-Neuropsychosen. Megállapodtunk,
hogy nem fogunk levelezni – talán az a kimondatlan meggyőződés
vezérelt mindkettőnket, hogy két korunkbeli fiúnak, csak mert egy
hónapig nem találkoznak, fölösleges leveleznie –, és nem is
találkoztunk, csak szeptember első hétfője, a Munka Napja után.
Apámmal a Munka Napját követő napon tértünk haza, és
nyomban telefonáltam Dannynek. Az anyja vette fel, és elmondta,
mennyire örül, hogy jól nyaraltam, de sajnálja, Danny éppen
nincsen odahaza, apjával látogatóba ment a család egy barátjához
Lakewoodba. Danny még aznap este felhívott, örült, hogy
megérkeztem. Nagyon hiányoztam, mondta. Milyen volt a
lakewoodi út? – érdeklődtem. Rémes, felelte. El tudom képzelni,
hogy hosszú órákig ülök a buszon az apámmal, és egyetlen szót
nem váltunk, kivéve néhány megjegyzést a Talmud egyik
passzusával kapcsolatban? Nem, feleltem, ilyen élményben még
sosem volt részem. Én mindig beszélgetek apámmal. Nekem
szerencsém van, mondta. Nem is sejtem, mekkora szerencsém van,
tette hozzá kissé keserűen.
Egy darabig csevegtünk, aztán megbeszéltük, hogy másnap
délután a könyvtárban találkozunk. A megszokott asztal mellett
találtam rá, sápadt volt, de szemmel láthatólag boldog. A pelyhedző
szakálla kicsit sűrűbb lett, valamivel gyakrabban hunyorgott a
kelleténél, mint akinek kimerült a szeme a sok olvasástól, de amúgy
semmi nem változott, minden ugyanolyan volt, s mintha csak
egyetlen, álmokkal terhes éjszakáig nem láttuk volna egymást. Igen,
elolvasta a két könyvet, amelyeket tőlem kapott. Nagyon jók, és
sokat tanult belőlük a kortárs judaizmus problémáival
kapcsolatban. Apja vetett rá ugyan néhány gyilkos pillantást, amikor

159
a könyveket hazavitte, de annak is nyomtalanul vége szakadt,
amikor Danny valahogy összeszedte a bátorságát, és megmondta
neki, hogy Ruven Maltertól kapta a könyveket. Majd holnap
visszahozza. Ugyanakkor rengeteg Freudot is olvasott, mesélte. Az
első kötettel majdnem végzett, és szeretne velem beszélni Freud
egyik tanulmányáról, amelynek a címe Die Sexualität in der
Atiologie der Neurosen. Nagyon megrázónak találta, amikor olvasta,
mondta, és rajtam kívül senkivel nem tudja megvitatni, erről
apámmal se akar beszélni. Rendben van, mondtam, beszéljük meg
sábátkor, amikor elmegyek hozzájuk.
De azon a sábáton valahogy nem jutottunk hozzá, vasárnap
reggel pedig megkezdődött a tanítás. Megkezdődött az év – az igazi,
amikor kezdetét veszi a tanítás, és egy ideig nemhogy megvitatni
nem értem rá Freud műveit, de annyi időm sem volt, hogy eszembe
jussanak.

160
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A tanév első két hónapjában Dannyvel rendszeresen csak sábát

délutánonként tudtunk találkozni. Mindössze egyetlenegyszer
sikerült hét közben is összejönnünk. Engem megválasztottak
osztálytitkárnak, és váratlanul bekerültem az iskolapolitika
örvényébe. Azokat az estéket, amelyeket különben Dannyvel
tölthettem volna, a diákbizottságban és bizottsági üléseken
töltöttem. Telefonon azonban gyakran beszéltünk, s egyikünk se
érezte, hogy a barátságunk csorbát szenvedett volna. De a Freud-
olvasmányai megbeszéléséhez nem jutottunk hozzá.
Novemberben egy este sikerült hétköznap ellátogatnom
hozzájuk. Elvittem neki vagy fél tucat, zsidó témával foglalkozó
könyvet, amelyeket apám javasolt elolvasásra, s ő hálásan
megköszönte. Kicsit fáradt, de különben rendben – talán csak a
szeme kimerültebb a kelleténél, mondta. Volt orvosnál, de nincs
szüksége szemüvegre, úgyhogy minden rendben. Megkérdeztem,
hogy halad a Freuddal, mire kissé feszengve azt felelte, hogy
manapság ritkán jut el a könyvtárba, annyi az iskolai tanulnivaló, de
azért hellyel-közzel olvasott egy kis Freudot is, és igen
nyugtalanítónak találta.
– Előbb-utóbb szeretnék hosszasan beszélni veled erről –
mondta hunyorogva.
De hosszas beszélgetésre nem igazán nyílott alkalmunk. A
Sábátok mind rövidebbek lettek, az iskola véget nem érő feladatokat
rótt ránk, és az i úságpolitika a szabad időm minden pillanatát
elfoglalta.
Aztán december közepén, amikor már úgy tűnt, hogy a háború
hamarosan véget ér, a németek hatalmas offenzívát indítottak az
Ardennek vidékén, és kezdetét vette a bulge-i csata. Rettenetes
amerikai veszteségekről érkeztek jelentések – valamelyik újság azt
írta, hogy naponta kétezer amerikai katona sebesül meg, és veszíti
életét.
Hideg, megátalkodott tél volt New Yorkban, zord kilátásokkal az
ardenneki hadszíntérről, és esténként, amikor az íróasztal mellett

161
dolgoztam, behallottam a konyhából a rádiót – ott ült apám, és
térképein követte a híreket.
A bulge-i csata január közepén ért véget, addigra az újságok
hetvenhétezer szövetséges és százhúszezer német sebesültről adtak
jelentést.
Amíg az a csata tartott – december közepétől január közepéig –,
egyszer sem találkoztam Dannyvel. Néhányszor beszéltünk
telefonon, elmondta, hogy az öccse megint beteg, és lehet, hogy egy
időre kórházba kell feküdnie. De amikor legközelebb fölhívtam, az
öccse jól volt – az orvos új gyógyszert adott neki, mondta Danny, s
az, úgy látszik, használ. A hangja fáradt volt, és szomorú, egyszer-
kétszer olyan halk, hogy alig is értettem. A bulge-i csata? Igen,
rémes ügy, mondta tétován. Mikor jövök át? Mihelyt lélegzethez
jutok, mondtam. Ne várjak túl soká, mondta, beszélnie kell velem.
Nagyon fontos? Faggattam. Nem, várhat, nem nagyon fontos,
mondta szomorúan.
Várt hát. Kivárta a félévi vizsgáimat és február első két hetét,
akkor végre kétszer is sikerült átjutnom Dannyékhez, és apjával
együtt megvívtuk a szokásos Talmud-csatát, de Dannyvel nem
lehettünk eléggé sokáig magunkban ahhoz, hogy beszélni kezdjünk.
Aztán az Európából érkező háborús hírek váratlanul
megsokasodtak. Az oroszok elfoglalták Königsberget és Breslaut, és
tizenöt kilométerre megközelítették Berlint, március első hetének
végén az amerikai csapatok Remagennél elérték a Rajnát, és
legnagyobb elképedésükre felfedezték, hogy valamilyen oknál fogva
a németek nem robbantották fel a Ludendorff hidat. Amikor apám
ezt meghallotta, majdnem sírt örömében. Az a hír járta, hogy véres
csatákra és rengeteg sebesültre kell számítani az átkelésnél. Ehelyett
az amerikai csapatok egyszerűen átözönlöttek a hídon, a remageni
hídfőállást sietve kibővítették, és onnan védték ki a német
ellentámadást – és mindenki arról kezdett beszélni, hogy a háború
két hónapon belül véget érhet.
Apámmal együtt fergetegesen örültünk, és még Danny, akivel
március közepén ismét találkoztam, s aki nem igazán mutatott nagy
érdeklődést a háború részletei iránt, még ő is izgatott lett a hírek
hallatán.
– Hitlernek vége, hogy merüljön feledésbe a neve és az emléke is
– mondta Saunders rabbi azon a sábát délután. – Egek Ura, igazán
sok időbe tellett, de most legalább vége.
És miközben mondta, remegett, és majdnem sírt.

162
 Március utolsó hetében Danny elkapta az influenzát, és több
mint egy hétig nyomta az ágyat. Ezalatt elesett a Saar-vidék és
Szilézia, a Ruhrt körbekerítették az amerikai csapatok, és Patton
tábornok hadseregének katonái újabb hídfőállást hoztak létre a
Rajna mentén. Most már majd mindennap lábra kapott a hír, hogy a
háborúnak vége. De minden alkalommal hamisnak bizonyult, és
csak fokozta az amúgy is elviselhetetlen izgalmat és feszültséget,
amit apámmal az újságok olvastán meg a rádió hallatán éreztünk.
Április első hetében Danny újból iskolába kezdett járni,
nyilvánvalóan hamarabb a kelleténél, mert két nap múlva megint
ágynak esett, ezúttal bronchitisszel. Felhívtam a mamáját, és
megkérdeztem, meglátogathatom-e, de azt mondta nem, Danny túl
beteg, ráadásul fertőző, még az öccse és a húga se mehetnek be a
szobájába. Megkérdeztem, beszélhetnék-e vele, de a mamája azt
mondta, hogy nagyon magas láza van, és nem kelhet föl az ágyból,
hogy a telefonhoz jöjjön. A hangjából aggodalom csengett. Danny
nagyon köhög, mondta, és legyöngíti az a szulfát, amit szednie kell.
Igen, feltétlenül átadja neki a jókívánságaimat.
Április második hetének csütörtöki napján az iskolatanácsban
ültem egy összejövetelen. Az összejövetel kellemesen indult, szokás
szerint felolvasták a jegyzőkönyvet és a bizottsági jelentéseket, ám
ekkor Davey Cantor robbant be a helyiségbe kisírt szemmel, és
elfúlva kiabálta, hogy az imént hallotta valakitől, hogy Roosevelt
elnök meghalt.
Az osztályterem nyitott ajtajában állt, s nagy mozgolódás
támadt, ahogy hirtelen minden fej feléje fordult. Épp egy mondat
közepén tartottam, de én is megfordultam, s az asztal mellett
tovább állva ráförmedtem, hogy a fene egye meg, már azt ne higgye,
hogy ez egy jó vicc volt.
– De hát igaz! – kiáltotta sírva. – Mr. Weinberg mondta az imént!
Ő meg a rádióban hallotta a tanári szobában!
Rábámultam, és éreztem, hogy lassan visszacsúszom a padba.
Mr. Weinberg angolt tanított. Alacsony, kopasz ember volt, minden
humorérzék nélkül, és az volt a jelmondata, hogy „Ne higgy a
hallottaknak, és annak is csak a felét, amit a magad szemével látsz.”
Ha Mr. Weinberg mondta Davey Cantornak, hogy Roosevelt elnök
meghalt...
Hirtelen elöntött a hideg veríték. Valaki a teremben nevetni
kezdett, valaki felnyögött: – Na ne! – mire a tantestületi tanácsadó
felállt, és azt javasolta, hogy napoljuk el az ülést.

163
 Kimentünk az épületből az utcára. Amíg lementem a lépcsőn,
végig nem akartam elhinni. Nem hittem el. Mintha meghalt volna
Isten. Davey Cantor valami agyvérzést emlegetett. Nem hittem el.
Amíg ki nem értem az utcára.
Öt óra múlt valamivel, és még világos volt. Erős volt a késő
délutáni forgalom. Teherautók, kocsik sora és egy troli zárta el az
utcát, mindenki arra várt, hogy a jelzőlámpa a sarkon zöldre
váltson. Sietve átkeltem, a troli után szaladtam, épp elértem, amikor
a lámpa váltott. Le is ültem egy középkorú hölgy mellé, aki maga elé
bámulva, némán sírt. Körülnéztem. A trolin senki nem beszélt.
Zsúfolva volt, és ahogy továbbment, még többen szálltak fel, de
odabenn teljes némaság honolt. Egy férfi eltakarta a szemét, és jó
ideig így ült. Kibámultam az ablakon. Az emberek kis csoportokban
álldogáltak a járdán. De nem szóltak egymáshoz. Csak álltak ott,
mint egy összeverődött csorda, egymástól várva védelmet. Egy ősz
öregasszony, gyerekkel, zsebkendőt szorított a szája elé. Láttam,
hogy a gyerek felnéz rá, és mond valamit, de hallani nem hallottam.
Rájöttem, hogy én is sírok, fojtogató űrt éreztem, mint akit belülről
tisztára vakartak, és nem maradt benne más, mint a rettenetes
sötétség. Úgy éreztem magam, mintha apám halt volna meg.
Ilyen volt végig az út hazafelé: a troliban némaság, síró férfiak és
asszonyok, az utcán kábultan álldogáló, összeverődött csoportok,
döbbent kisgyerekek, akik nem értik, mi történt.
Manya és apám odahaza voltak. Mihelyt a lakásba benyitottam,
hallottam, hogy a konyhában szól a rádió, sietve leraktam
könyveimet a szobámban, és csatlakoztam hozzájuk. Manya
vacsorát főzött és sírt. Apám az asztalnál ült, az arca hamuszürke,
beesett, a szeme vörös – úgy festett, mint amikor engem látogatott
meg a kórházban. Leültem az asztal mellé, és a bemondót
hallgattam. Visszafogott hangon sorolta Roosevelt elnök halálának
részleteit. Jelenleg Harry S. Truman az Egyesült Államok elnöke.
Csak ültem és hallgattam, és nem tudtam elhinni. Hogy lehet, hogy
Roosevelt elnök meghalt? Egy percig se gondoltam, hogy ő is
halandó. És hogy most haljon meg, pont most, amikor a háborúnak
majdnem vége, amikor nemsokára összeül az újonnan megalakult
Egyesült Nemzetek. Hogyan is halhat meg egy ilyen ember?
Úgy vacsoráztunk, hogy közben a rádiót hallgattuk – ilyesmi
azelőtt soha nem fordult elő, apám étkezés közben mindig elzárta.
De akkor szólt – és szólt végig azon a hétvégén – kivéve sábátkor –,
és szólt minden áldott pillanatban, amikor apám vagy Manya a
lakásban voltak.

164
 Próbáltam felhívni Dannyt péntek este, de még akkor is túl beteg
volt ahhoz, hogy a telefonhoz jöhessen. Apámmal a zsinagógában
voltunk sábát délelőtt, ahol a halálhír minden arcon tisztán
megmutatkozott, a barátaimmal én is csak álltam céltalanul a
szertartás végén, nem tudva, mit mondhatnék. Apám ismét köhögni
kezdett, azzal a mély, száraz, rekedtes köhögéssel, ami összevissza
rázta törékeny testét, és engem rettenetesen megrémített. Sábát
délután Roosevelt elnökről beszélt, arról, ahogy a reményt tartotta
az ország népében a gazdasági válság idején.
– Te nem emlékszel a nagy gazdasági válságra, Ruven – mondta.
– Rettenetes idők voltak, gyászos idők. Lehetetlenség elhinni, hogy
ez az ember nincs többé. Olyan, mint amikor... – A hangja
elcsuklott, hirtelen elsírta magát. Rémülten, tehetetlenül bámultam.
Bement a hálószobájába, és a délután hátralevő részében nem is jött
ki többé, én is lefeküdtem az ágyamra, felbámultam a mennyezetre,
kezemet összekulcsoltam a fejem alatt, s közben próbáltam felfogni,
mi történt. Nem sikerült. Csak az űrt láttam magam előtt, a
rettegést, és hogy valami hirtelen véget ért, méghozzá úgy, ahogyan
én azt korábban sosem tapasztaltam. Feküdtem, és sokáig
töprengtem. Ez éppolyan értelmetlen, ahogy – a lélegzetemet is
visszafogtam, éreztem, hogy végigfut rajtam a rettegés – Billy
vaksága értelmetlen. Az hát. Értelmetlen, felfoghatatlan, mint Billy
vaksága. Csak feküdtem, és arra gondoltam, hogy Roosevelt
meghalt, és Billy vak, és végül hasra fordultam, fejemet a párnába
fúrtam, és éreztem, hogy sírok. Sokáig sírtam. Aztán mély, zaklatott
álomba zuhantam. Amikor fölébredtem, a szobában sötét volt, és
hallottam, hogy megint szól a rádió a konyhában. Egy ideig még
hevertem az ágyon, majd kimentem apámhoz. Együtt üldögéltünk a
konyhában. Éjfél is elmúlt, mire végre lefeküdtünk.
Roosevelt elnököt másnap eltemették. Az iskolát a temetés
idejére becsukták, apámmal egész nap a konyhában ültünk, és a
rádiót hallgattuk.
Néhány órával a temetés után Danny telefonált. A hangja
kimerült volt, és nagyon köhögött. De a láza lement, mondta, már
huszonnégy órája. Igen, Roosevelt halála rettenetes. A szülei jól
vannak. De az öccse beteg. Magas láza van és köhög. Átjönnék
valamikor a hét során?, kérdezte. Nem tudtam megmondani. Akkor
hát szombaton? Igen, akkor biztosan. Sábátkor átmegyek,
mondtam. A hangja megkönnyebbülten csengett, amikor
elköszöntünk, és én eltűnődtem, vajon mi történhetett. Szerdára
azonban én lázasodtam be, és mire az iskolából hazaértem, 39,5-öt

165
mutatott a hőmérő. Az orvos azt mondta, influenza, és
figyelmeztette apámat, hogy tartson ágyban, különben
szövődmények léphetnek fel. Megkértem, hívja fel Dannyt, és
mondja meg neki. Tíz napig feküdtem, és mire végre
visszamehettem az iskolába, kiderült, hogy annyira elmaradtam a
tanulásban, hogy két hétig az iskolatanácsi tevékenységemet is fel
kellett függesztenem, és minden pillanatot arra szenteltem, hogy a
lemaradásomat behozzam. Sábát délutánonként olvastam, és május
első hetére annyira sikerült pótolnom a hiányosságokat, hogy ismét
elmehettem az iskolatanácsi összejövetelekre. Ezután Saunders
rabbi betegedett meg, és ugyanakkor apám is ágynak esett
influenzával, meglehetősen súlyos eset volt, a tüdőgyulladás szélén,
és egy ideig rettenetesen meg voltam ijedve. Azon a májusi napon,
amikor híre jött, hogy a háborúnak valóban vége, mind apám, mind
Saunders rabbi nagyon betegek voltak.
Apám hálószobájában voltam, amikor a rádió bemondta a hírt.
– Hála Istennek! – sóhajtott apám, és a szemébe örömkönnyek
gyűltek. – Micsoda árat fizettünk Hitlerért és a többi elmebetegért!
– Azzal hátradőlt a párnán, és lehunyta a szemét.
És akkor, a május 7-én kelt feltétel nélküli megadásról szóló
hivatalos jelentéssel együtt szivárogni kezdtek a hírek – eleinte kissé
óvatosabban, aztán, pár nap elteltével világosan és egyértelműen – a
német koncentrációs táborokról. Apám, aki lassan gyógyult, és
nagyon megviseltnek, kimerültnek látszott, ült az ágyban a
feltámasztott párnáknak dőlve, és olvasta az újságok beszámolóit a
koncentrációs táborokban történt borzalmakról. Arca komor volt, és
hamuszürke. Mint aki nem akar hinni a szemének.
Aztán, miközben felolvasta nekem a Teresienstadtban történtek
krónikáját, ahol a németek tanult és kulturált európai zsidókat
tartottak fogva és gyilkoltak le, látnom kellett, hogy apám nem bírja
tovább, sírva fakadt, mint egy gyerek.
Nem tudtam, mit mondjak. Láttam, hogy hátrahanyatlik a
párnán, és arcát a kezébe temeti. Aztán megkért, hogy hagyjam
magára, erre átmentem a saját szobámba, ő pedig ott maradt
zokogva, egyedül.
Képtelen voltam ésszel felérni a helyzetet. A meggyilkolt zsidók
száma egymillióról három-négy millióra emelkedett, és szinte
minden újabb közlemény azt állította, hogy ezek az adatok sem
véglegesek, és az elpusztultak száma alighanem meg fogja közelíteni
a hatmilliót. Sehogyan sem tudtam elképzelni, hogy a népemből
megöltek hatmillió embert. Feküdtem az ágyon, és feltettem

166
magamnak a kérdést: mi az értelme ennek? Nem volt semmi
értelme. Agyam egyszerűen képtelen volt felfogni hatmillió ember
halálát.
Néhány nap múlva Danny telefonált, és én átmentem hozzájuk
sábát délután. Nem foglalkoztunk a Talmuddal. Ehelyett apja az
európai zsidóság életéről mesélt, az emberekről, akiket ismert, s
akik mára minden bizonnyal meghaltak, a világ kegyetlenségéről, az
Oroszországban leélt éveiről, a dúló-fosztogató kozák banditákról.
– A világ öldököl minket – mondta halkan. – Jaj, mennyire
öldököl!
A dolgozószobájában voltunk, Saunders rabbi a maga egyenes
hátú székében ült. Arcát mélyen felszántották a szenvedés barázdái.
Törzsét lassan előre-hátra ingatta, halkan kántálva idézte fel
oroszországi fiatalságának emlékeit, mesélt a lengyel, litván, orosz,
német és magyar zsidó közösségekről – amelyek mostanra mind
csont- és hamuhegyekké váltak. Dannyvel némán ültünk és
figyeltünk. Danny sápadt volt, feszültnek, zaklatottnak látszott.
Folyvást a pajeszát húzgálta, a szeme idegesen hunyorgott.
– Hogy issza a világ a vérünket – mondta Saunders rabbi. – Hogy
megkínoz minket a világ. Hiába, ez Isten akarata. Tudomásul kell
vennünk Isten akaratát. – Egy hosszú percig hallgatott. Aztán
tekintetét fölemelve halkan megjegyezte: – Világegyetem Ura,
hogyan tűrheted el, hogy ilyesmi megtörténjen?
A kérdés fájdalmas sóhajtásként akadt fenn a levegőben.
Dannynek annyi házi feladata volt, hogy aznap este nem tudott
elkísérni, ezért egyedül mentem haza, és otthon apámat a
hálószobájában találtam, a rádió mellett. Pizsamában volt, fején a
kis kapedli. A bemondó az Egyesült Nemzetekről beszélt. Leültem
egy székre, és hallgattam, és a hírek végén apám elzárta a rádiót, és
rám nézett.
– Hogy van Saunders rabbi? – kérdezte halkan.
Elmondtam, miről beszélt Saunders rabbi aznap délután.
Apám lassan bólintott. Arca sápadt volt, és beesett, a bőre, mint
a pergamen, sárgás.
– Saunders rabbi azt kérdezte, hogyan tűrheti Isten, hogy az
ilyesmi megessék – mondtam neki halkan.
Apám komor tekintettel nézett rám.
– És Isten válaszolt neki? – kérdezte. A hangjából furcsa
keserűség áradt.
Hallgattam.

167
 – Válaszolt neki Isten, Ruven? – ismételte meg apám ugyanazzal
a keserűséggel.
– Saunders rabbi azt mondta, ez Isten akarata. Szerinte bele kell
törődnünk Isten akaratába.
– Saunders rabbi tehát azt mondta, hogy ez Isten akarata –
visszhangozta apám pislogva.
Bólintottam.
– És te beéred ezzel a válasszal, Ruven?
– Nem.
Megint pislogott, és amikor megszólalt, a hangja szelíd volt,
eltűnt belőle a keserűség. – Én se érem be vele, Ruven. Isten szavára
pedig nem várhatunk. Ha van felelet, azt magunknak kell
megtalálnunk.
Hallgattam.
– Hatmilliót mészároltak le a mieink közül – folytatta csöndesen
apám. – Felfoghatatlan. Csak akkor lesz magyarázata, ha mi adunk
rá magyarázatot. Istenre nem várhatunk. – Hátradőlt a párnán. –
Most már csak egyetlen zsidóság létezik a világon – mondta
szelíden, és fölnézett a mennyezetre. Ez az itteni, amely
Amerikában él. Rettenetes felelősség szakadt ránk. A mi feladatunk
pótolni az elveszett kincseket. – A hangja rekedt volt, köhögött.
Aztán hosszasan hallgatott. Láttam, hogy lehunyja a szemét, és
hallottam, hogy így szól: – Tanítókra és rabbikra lesz most
szükségünk, hogy vezessék népünket. – Kinyitotta a szemét, és rám
nézett. – A zsidó világ megváltozott – mondta szinte suttogva. – Egy
tébolyult elpusztította a kincseinket. Ha nem támasztjuk fel a
zsidóságot Amerikában, ez a nép kihal. – Azzal ismét lehunyta a
szemét, és elnémult.
Apám lassan gyógyult, csak május végén folytathatta a tanítást.
Két nappal azután, hogy leérettségiztem, infarktust kapott.
Mentő vitte a Brooklyn Memorial Kórházba, ahol egy kétágyas
szobába került egy emelettel a szemészet alatt. A vakrémület első,
lidércnyomásos napjaiban, amikor rám telepedett a
magatehetetlenség, s leállt az agyam, Manya viselte gondomat.
Aztán egy este Saunders rabbi telefonált, és meghívott, lakjak náluk,
amíg apám fölépül. Hogyan is élhetnék egymagamban, ha csak a
házvezetőnő gondoskodik rólam? – faggatott. Miért maradnék
éjszakára egyedül a lakásban? Ne adj’ Isten, de ki tudja, mi
történhet? Rettenetes, hogy egy fiú az én koromban magára
maradjon. Ők igazán betehetnek még egy ágyat Danny szobájába,
és ott alhatok. Amikor beszámoltam apámnak, azt mondta, bölcs
É
168
dolog volna, ha elfogadnám a meghívást. És a lelkemre kötötte,
hogy mondjam meg Saunders rabbinak, mennyire hálás a jóságáért.
Július első napján összecsomagoltam, és taxival Saunders rabbi
házához hajtottam. Beköltöztem Danny szobájába.

169
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Attól a naptól fogva, hogy átléptem Saunders rabbi házának

küszöbét, egészen addig, amíg apámmal a lábadozás időszakára ki
nem mentünk peekskilli nyaralónkba, szívesen látott családtag
voltam Dannyéknél. Danny anyjának is volt valami baja a szívével,
ezért sokat kellett pihennie, de arra nagyon ügyelt, hogy a
tányéromat mindig púposra tömje. Most először vettem észre, hogy
Danny húga milyen csinos a fekete szemével, egyetlen szoros cop a
font hosszú, sötét hajával, beszéd közben élénken izgő-mozgó
kezével. Folyvást cukkolt bennünket Dannyvel, David és Jonatánnak
nevezett. Danny öccse, Levi csak piszkálgatta az ételt a
konyhaasztalnál, vagy kísértetként bolyongott a házban, és az orrát
babrálta. És Danny apja örökké hallgatott, visszahúzódott, sötét
szeme befelé fordult, tépelődve, mint aki a szenvedés tengerének
partján állva egyedül látja a sok gyötrelmet. Görnyedten járt,
látszott, hogy rettenetes teher nyomja a vállát. Sötét karikák
éktelenkedtek a szeme körül, és néha váratlanul sírva fakadt a
konyhaasztal mellett, olyankor felállt és kiment, aztán pár perc
múlva visszajött, és tovább evett. A családban senki nem tette szóvá
ezeket a hirtelen jött sírógörcsöket. Én sem, pedig megrémítettek,
zavarba ejtettek.
Abban a hónapban mindent együtt csináltunk Dannyvel.
Valamivel hét előtt keltünk, lementünk a zsinagógába, hogy a
reggeli imán együtt imádkozzunk a gyülekezettel, aztán
megreggeliztünk a családdal, és ha jó volt az idő, kiültünk a
balkonra, ha nem, benn maradtunk a szobában, és a Talmudot
tanulmányoztuk. Ebéd után együtt ballagtunk el a könyvtárba, ott
töltöttük a kora délutáni órákat. Danny Freudot olvasott, én
szimbolikus logikával foglalkoztam. És a könyvtárban beszéltük
meg mindazt, amire év közben nem nyílott lehetőség. Aztán négy
óra körül felszálltunk együtt a trolira, és meglátogattuk apámat a
Brooklyn Memorial Kórházban. Aztán megvacsoráztunk Danny
családjával, és az est hátralevő részében hol a kishúgával meg a
mamájával társalogtunk a nappaliban, hol csendben olvastunk –
Danny esténként azokat a zsidó témával foglalkozó könyveket bújta,

170
amelyeket én adtam neki –, vagy, ha az apja ráért, felmentünk a
dolgozószobájába, és Talmud-csatát rendeztünk. De Saunders rabbi
ritkán ért rá. Végtelen sorokban áradtak az emberek az ő második
emeleti szobájába, s mire mi hozzákészültünk a vacsorához, ő már
szemmel láthatóan holtfáradt volt, csak ült roskatagon, a
gondolataiba merülve, tépelődő, sötét tekintettel. És egyszer,
vacsora közben észrevettem, hogy az arcán némán peregnek a
könnyek, bele a sötét szakállába. Ezúttal nem kelt fel az asztaltól.
Csak ült ott, némán zokogott, és senki nem szólt semmit. Aztán a
zsebkendőjével felszárogatta a szemét, mély, reszketeg lélegzetet
vett, és evett tovább.
Az otthonukban töltött teljes hónap során csak akkor láttam szót
váltani Dannyvel, amikor a Talmudról vitatkoztunk. Egyetlen
egyszerű, bensőséges, emberi párbeszéd sem zajlott le közte és a fia
között. Már-már az volt az érzésem, hogy fizikailag képtelenek
köznapi dolgokról kommunikálni egymással. Bántott, de nem
szóltam.
Dannyvel gyakran megbeszéltük azt, amit Freudtól olvasott.
Ültünk megszokott asztalunknál a könyvtár második emeletén a
könyvkazlak között, s ő elmondta, mit olvasott az elmúlt év során,
és hogy mit olvas most. Freud látni valóan alapjaiban formálta át a
gondolkodását – kibillentette egyensúlyából, ahogy ő maga
fogalmazott. De az olvasásával nem bírt felhagyni, mert, mint
mondta, mindjobban meggyőződésévé vált, hogy Freud úgyszólván
hátborzongató mélységekig látott bele az emberi természetbe. És
Dannyt éppen ez foglalkoztatta. Az a kép, amit Freud az emberi
természetről festett, mindennek volt nevezhető, csak éppen
hízelgőnek nem, csak éppen istenfélőnek nem. Elszakította az
embert Istentől, s mint megfogalmazta, a Sátánnal házasította
össze.
Danny mostanra eléggé ismerte Freudot – a tanulási módszere
hallatlanul sikeresnek bizonyult –, s ezért ugyanolyan
könnyedséggel alkalmazta Freud szakszókincsét, mint a Talmudét.
Július első két hetében az olvasásra szánt idő egy részét Danny arra
fordította, hogy türelmesen elmagyarázta nekem Freud néhány
alapvető tételét. Ültünk az asztalnál, Danny a sötét öltönyében –
mindig sötét öltönyben járt, függetlenül attól, hogy meleg van-e –,
nyakkendő nélküli ingben, imarojtokkal, kapedlivel, hosszú
pajesszal és szakállal, amely mostanra megsűrűsödött, megnőtt,
majdhogynem felnőtt szakállá lett, én meg ugyanakkor trikóban,
nyári nadrágban, kapedlivel – és Sigmund Freudról beszélgettünk.

171
Csupa újdonság volt, amit hallottam, olyannyira újdonság, hogy
előszörre meg sem értettem. De Danny türelmes volt, olyan
türelmes, mint apám, és én lassan kezdtem átlátni a Freud által
létrehozott pszichológiai gondolkodás rendszerét. És én is
kiborultam. Freud ellentmondott mindennek, amit az idáig
tanultam. És leginkább azon borultam ki, hogy a jelek szerint
Danny egyáltalán nem utasította el Freud tanítását. Nem ment a
fejembe, hogy miként élhetnek valakiben együtt a Talmud eszméi és
Freud gondolatai. Az én véleményem szerint vagy egyiknek, vagy
másiknak meg kell adnia magát. Amikor ezt közöltem Dannyvel,
vállat vont, nem szólt semmit, olvasott tovább.

Ha akkoriban az apám egészséges lett volna, bizonnyal szóba

hozom neki a dolgot, de hát kórházban feküdt, lassan lábadozott, és
nem akartam felizgatni a Danny olvasmányaival kapcsolatos
beszámolómmal. Éppen eléggé fölizgatták a saját olvasmányai is.
Valahányszor Dannyvel meglátogattuk, újságokkal volt teleszórva az
ágya. Amihez hozzáférhetett az európai zsidóság kiirtásával
kapcsolatban, azt mind elolvasta. Másról sem beszélt, mint az
európai zsidóságról és arról a felelősségről, amely mostantól az
amerikai zsidókra hárul. Néhanapján Palesztina, a zsidó őshaza
jelentőségét is megemlítette, de inkább az amerikai zsidóság és a
tanítók meg a rabbik fontos szerepe foglalkoztatta. Egyszer azért
megkérdezte, hogy Danny meg én mit olvasunk manapság, amire
Danny őszintén megmondta, hogy Freud műveivel birkózik. Apám a
kórházi ágyban ült, párnákkal föltámasztva, és csak hunyorgott.
Nagyon lefogyott – sose hittem, hogy soványabb is lehet annál,
amilyen a szívrohama előtt volt, de most úgy látszott, legalább öt
kilót adott le –, és minden apróságon könnyen fölizgatta magát. Egy
pillanatra megrémültem, mert nem akartam, hogy vitába
bonyolódjon Dannyvel Freudról. De végül csak a fejét ingatta és
sóhajtozott. Azt mondta, nagyon fáradt, majd egy más alkalommal
beszélget Freudról Dannyvel. Danny csak ne higgye, hogy Freudé az
utolsó szó a pszichoanalízisben; sok nagy gondolkodó nem ért vele
egyet. Azzal annyiban hagyta, és tovább beszélt az európai zsidóság
lemészárlásáról. Volt-e róla tudomásunk, kérdezte, hogy 1942.
december 17-én Mr. Eden felállt az angol alsóházban, és részletesen
ismertette a náciknak a teljes európai zsidóság kiirtására vonatkozó
tervét, amely akkor már a megvalósítás stádiumában volt? Tudjuk-e,
hogy Mr. Eden, bár a nácikat megtorlással fenyegette, ugyanakkor
egyetlen szóval sem javasolt gyakorlati intézkedéseket, hogy minél

172
több zsidót mentsenek meg a biztos pusztulástól? Angliában
nyilvános tömeggyűléseket tartottak, szaporodtak a tiltakozások,
petíciók, nyílt levelek – a demokrácia teljes gépezete mozgásba
lendült, hogy a brit kormányt cselekvésre bírja –, és közben egyetlen
lépést sem tett senki. Mindenki együtt érzett, de senki sem eléggé.
A britek beeresztettek néhány zsidót, aztán lezárták a kapukat.
Amerikát se izgatta a dolog. Senkit sem izgatott. A világ lezárta
kapuit, és hatmillió zsidót lemészároltak. Micsoda világ! Micsoda
tébolyult világ! – Mi maradt meg nekünk mostanra más, mint az
amerikai zsidóság? – kérdezte apám. – Vannak zsidók, akik azt
mondják, várjunk, míg Isten elküldi a Messiást. Istenre nem
várhatunk! Nekünk kell létrehoznunk a magunk Messiását! Újjá kell
teremtenünk az amerikai zsidóságot! És Palesztinából zsidó hazát
kell teremteni! Eleget szenvedtünk! Meddig váljunk még a
Messiásra?
Elég baj volt, hogy apám ennyire felizgatta magát, de leállítani
semmiképpen nem lehetett. Másról se bírt beszélni, mint az európai
zsidóság megsemmisítéséről.
Egy nap reggeli közben Saunders rabbi váratlanul kilépett
tépelődő némaságából, és sóhajtva, látszólag minden különösebb ok
nélkül mesélni kezdett szelíd, gajdoló hangján egy öreg, hívő
hászidról, aki útra kelt Palesztinába (Erec Jiszroélbe, mondta ő, az
ország hagyományos nevét használva, az E-t és a rot hangsúlyozva),
hogy élete utolsó esztendeit a Szentföldön töltse. Az öreg meg is
érkezett a jeruzsálemi Siratófalhoz, s három napra rá, amint épp a
falnál imádkozott, hogy jöjjön el a Messiás, és váltsa meg az ő népét,
meghalt. Saunders rabbi lassan előre-hátra ingatta magát, miközben
a történetet előadta, és amikor a mondókája végére ért, én halkan,
apám neve említése nélkül, megjegyeztem, manapság egyre többen
követelik, hogy Palesztina hazája legyen a zsidóknak, ne csupán egy
olyan hely, ahová az öreg zsidók meghalni járnak. A megjegyzés a
család minden tagjából azonnali reakciót váltott ki; mintha valaki
szénakazalba hajított volna égő gyufaszálat. Szinte érezni véltem a
hőséget, amely felváltotta a meleg családi hangulatot az asztal
körül. Danny dermedten bámult az előtte lévő tányérba. Az öccse
felvinnyogott, a húga és az anyja mintha sóbálvánnyá váltak volna.
Saunders rabbi rám meredt, szemében hirtelen fellángolt a düh, a
szakálla remegett. És az ujját puskacsőként emelte felém.
– Kik azok, akik követelik? Kik azok, akik követelik? – ordította
jiddisül, s szavai késként hasítottak belém. – Az ápikajreszek! A
gójok! Még hogy Ben Gurion építené fel Erec Jiszroélt a gój

173
bandájával? Azok építenek majd nekünk zsidó hazát? Azok viszik
ebbe a hazába a Tórát? Azok csak gójságot visznek ebbe a hazába,
nem a Tórát! Azt a hazát Isten fogja felépíteni, nem pedig Ben
Gurion meg a gójok! Amikor a Messiás eljön, megkapjuk Erec
Jiszroélt, a Szentföldet, amit nem szennyeznek be gój zsidók!
Döbbenten, rémülten ültem ott, egészen beborított a belőle
áradó düh. Olyan meglepetésszerűen ért ez a reakció, hogy
egyszerűen lélegzetet se mertem venni, míg végre kifogytam a
szuszból. Úgy éreztem, elégetnek ezek a lángok. A kirohanást
követő csendben volt valami gombamód fejlődő rosszindulatúság,
és én valahogy úgy éreztem magam, mint akit pucérra vetkőztettek
és megbecstelenítettek. Nem tudtam, mit mondjak, vagy mit
tegyek. Csak ültem ott, és elhűlten meredtem a rabbira.
– Ábrahám, Izsák és Jákob földjét gój zsidók, tisztátalan emberek
építsék fel? – üvöltött tovább Saunders rabbi. – Soha! Amíg élek,
addig soha! Ki beszél ilyeneket? Ki meri kijelenteni, hogy most kell
felépítenünk Erec Jiszroélt? És hol van a Messiás? Mondd csak, a
Messiást szépen felejtsük el? Ezért gyilkoltak meg hatmilliót a
mieink közül? Hogy teljesen megfeledkezzünk a Messiásról, hogy
teljesen megfeledkezzünk a Világegyetem Uráról? Mit képzelsz,
miért hoztam én a népemet Oroszországból Amerikába, miért nem
vittem Erec Jiszroélbe? Mert jobb az igazi gójok országában élni,
mint a gój zsidók között! Ki állítja, hogy nekünk kell felépítenünk
Erec Jiszroélt, he? Majd én elárulom neked, ki mondja! Az
ápikajreszek mondják! A gój zsidóság! Igaz zsidó ilyet nem ejt ki a
száján!
Hosszú csend következett. Saunders rabbi ült a széken, remegett
a dühtől, és levegő után kapkodott.
– Kérlek, ne izgasd fel magadat – könyörgött neki halkan Danny
húga. – Megárt.
– Elnézést – mondtam ügyefogyottan, nem tudván, mi mást
mondhatnék.
– Ruven nem a maga véleményét mondta – szólt ekkor apjához
Danny húga. – Ő csak...
De Saunders rabbi egy dühödt kézmozdulattal leintette.
Mereven végigmondta az áldást, aztán láthatóan felindult
állapotban kisietett a konyhából.
Danny húga sötét, szomorú tekintettel bámulta az asztalt.
Később, amikor Danny szobájában magunkra maradtunk, Danny
figyelmeztetett, hogy tízezerszer is gondoljam meg, mielőtt
legközelebb valami hasonlót ejtek el az apja előtt. Az apjával

174
nincsen semmi baj, mondta, amíg szembe nem kerül valami olyan
elmélettel, ami véleménye szerint a szennyezett világból érkezik.
– Honnan tudhattam volna, hogy a cionizmus szennyezett
elmélet? – kérdeztem. – Teremtőm, úgy érzem magam, mintha az
imént löktek volna be a pokol hét kapuján.
– Herzl nem viselt kaftánt és pajeszt – mondta Danny. – Ben
Gurion meg pláne nem.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Nem magamról beszélek. Apámról beszélek. Szóba ne hozd
többé előtte a zsidó államot. Apám nagyon komolyan veszi Istent és
a Tórát, Ruven. Mindkettőért boldogan feláldozná az életét. Apám
szemében a világi zsidó állam kész szentségtörés, a Tóra
meggyalázása. Nyers idegvégződésre tapintottál. Ne tedd többé,
kérlek.
– Szerencsére nem árultam el, hogy apámtól származik a
gondolat. Talán ki is hajított volna a házból.
– Alighanem kihajított volna – mondta Danny elkeseredetten.
– Gondolod... gondolod... hogy apád jól van?
– Hogy érted ezt?
– Hát, hogy állandóan sír meg ilyesmi. Biztos, hogy... nincs
valami baja?
Danny lassan a pajeszához nyúlt, és én figyeltem, hogy idegesen
rángatni kezdi. – Hatmillió zsidó meghalt – mondta. – Azt hiszem...
azt hiszem... apám örökké rájuk gondol. Miattuk szenved.
Ránéztem. – Az jutott eszembe, hogy talán beteg. Mintha a
húgod azt mondta volna...
– Nem beteg – vágott a szavamba Danny. Leeresztette a kezét.
-Én... én igazán nem akarok erről beszélni.
– Jól van – mondtam halkan. – De azt hiszem, ma délelőtt nem
szeretnék részt venni a talmudozásban. Inkább járok egy nagyot.
Nem szólt semmit. De az arca szomorú volt, és borongó, amint
kimentem a szobából.
Amikor legközelebb ebédnél megint összefutottam Saunders
rabbival, mintha meg is feledkezett volna az incidensről. De attól
fogva minden szót gondosan megfontoltam, mielőtt kinyitottam a
számat. Ha a rabbi közöttünk volt, mindig résen voltam.
Július utolsó hetében egy délután Danny az öccséről kezdett
beszélni. A könyvtárban ültünk, olvastunk, amikor egyszer csak
fölnézett, jobb kezébe támasztotta a fejét, könyöke az asztalon, és
megjegyezte, hogy megint fáj a szeme, és hogy egy csöppet sem fog
meglepődni, ha előbb-utóbb szemüveget kell viselnie, hisz az öccse

175
is kilencéves kora óta szemüveges. Mondtam, hogy az öccse nem
sokat olvas, minek neki a szemüveg.
– Az olvasáshoz nincs köze – mondta Danny. – Egyszerűen csak
rossz a szeme, és kész.
– A te szemed viszont mintha vérben forogna – mondtam neki.
– Vérben is forog – felelte.
– Olyan a szemed, mint aki Freudot olvasott.
– Haha – így Danny.
– Mit mond Freud olyan közönséges dologgal kapcsolatban, mint
a vérben forgó szem?
– Azt, hogy pihentetni kell.
– Zseniális – mondtam.
– Tudod, az öcsém jó gyerek – folytatta Danny. – A betegsége
komoly hátrány, de mindent egybevetve jó gyerek.
– Nagyon csöndes, ezt meg kell hagyni. Tanul egyáltalán?
– Hát persze. És okos is. De vigyázni kell vele. Apám nem
erőltetheti.
– Szerencséje van:
– Nem tudom. Én nem szeretnék egész életemben beteg lenni.
Akkor már inkább erőltessenek. Helyes gyerek, hidd el.
– A húgod is nagyon helyes – mondtam.
Danny mintha meg se hallotta volna – vagy ha igen, akkor
szándékosan tett úgy, mint aki nem hallja. Tovább beszélt az
öccséről. – Pokoli lehet, hogy valaki folyton beteg, hogy rászorul a
tablettákra. Nagyon helyes gyerek pedig. És okos is. – Mintha
elkalandoznának a gondolatai, nem voltam benne biztos, hogy hová
akar kilyukadni. Amit ezután mondott, az megdöbbentett. –
Biztosan jó cádik lesz belőle.
Ránéztem. – Hogyan?
– Azt mondtam, az öcsémből biztosan jó cádik lesz – mondta
Danny halkan. – Arra gondoltam a minap, hogy ha mégsem
foglalom el apám helyét, attól még nem szakítom meg a családi
hagyományt. Az öcsém majd folytatja. Bebeszéltem magamnak,
hogy ha nem veszem át apámtól, akkor megszakad a dinasztia
hagyománya. Azt hiszem, csak az ürügyet kerestem, miért kell
mégis cádiknak lennem.
Megijedtem, és rémülten megjegyeztem: – Mostanában nem
történt semmi drámai fordulat odahaza, úgyhogy gondolom, apád
még nem tud róla.
– Nem, még nem tud. És nem is fogja megtudni. Még nem.

176
 – Mikor akarod megmondani? Mert azon a napon nem akarok a
városban tartózkodni.
– De itt leszel – mondta halkan. – Mert azon a napon szükségem
lesz rád.
– Csak vicceltem – mondtam neki, de rosszul voltam a
félelemtől.
– Az is csak a minap jutott eszembe, hogy az a nagy aggodalmam
az öcsém egészségéért jócskán hamis. Közöttünk nincs szoros
kapcsolat. Annyira gyerek még. Egy kicsit sajnálom, de ez minden.
Az egészsége miatt mindvégig csak azért aggódtam, mert azt
akartam, hogy vegye át apám küldetését. Amikor erre rájöttem, hát
az volt a meglepetés. Hogyan? Unod már a banánt?
– Unom hát – feleltem. – És alig várom, hogy megmondd
apádnak.
– Várj csak – mondta Danny feszülten, hunyorogva. – Várj csak,
és légy kéznél, mert szükségem lesz rád, az egyszer biztos.
– Beszéljünk a változatosság kedvéért a húgodról.
– Hallottalak az előbb is. Ne beszéljünk a húgomról, ha nincs
ellenedre. Beszéljünk apámról. Akarod tudni, hogy érzek apámmal
kapcsolatban? Csodálom. Fogalmam sincs, miért van ez a különös
hallgatás közöttünk, hogy mit akar elérni vele, de attól még
csodálom. Azt hiszem, nagy ember. Tisztelem, és teljességgel
megbízom benne, gondolom, ezért bírom ki ezt a csöndet. Nem
tudom, miért bízom meg benne, de megbízom. És szánom is.
Intellektuális szempontból csapdában van. Én pedig soha nem
akarok úgy csapdába kerülni, ahogyan ő belekerült. Én szabadon
akarok lélegezni, azt gondolni, ami nekem tetszik, és kimondani,
amit ki akarok mondani. Most én is kelepcében vagyok. Tudod,
milyen érzés, amikor az ember kelepcébe esik?
Lassan ingattam a fejemet.
– Honnét is tudhatnád? – kérdezte Danny. – Nincs a világon
ennél pokolibb, fullasztóbb, gúzsba kötőbb érzés. És minden
porcikám azon igyekszik, hogy szabaduljak. Az agyam szabadulni
vágyik. De nem tehetem. Most még nem. De egy napon megteszem.
És azon a napon neked kéznél kell lenned, barátom. Azon a napon
szükségem lesz rád.
Nem szóltam semmit. Sokáig csendben ültünk. Aztán Danny
lassan becsukta azt a Freudot, amelyet épp olvasott.
– A húgom el van jegyezve – mondta csöndesen.
– Micsoda?

177
 – Apám elígérte a húgomat az egyik híve fiának, amikor még
csak kétéves volt. Régi hászid szokás, hogy a gyerekeket elígérik.
Tizennyolc éves korában fog férjhez menni. Azt hiszem, ideje, hogy
meglátogassuk apádat.
Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Dannyvel a húgáról
beszélgettünk.
Egy hét múlva apámmal fölmentünk a Peekskill közeli
nyaralóba. Amíg ott voltunk, Amerika ledobta az atombombát
Hirosimára és Nagaszakira, és véget ért a japán háború.

Apámnak nem számoltam be a Dannyvel folytatott utolsó

beszélgetésről, és abban az évben többször voltak rémálmaim,
melyekben Saunders rabbi azt ordította a képembe, hogy
megmérgeztem a fia agyát.
Akkor, szeptemberben Dannyvel beiratkoztunk a Hirsch
Főiskolára. Százhetvenkét centire nőttem, két centivel voltam
alacsonyabb Dannynél, és már borotválkoztam. Danny az utolsó
gimnáziumi tanév során nem sokat változott. Legföljebb annyit,
hogy szemüveges lett.

178
 HARMADIK KONYV

Egy szó megér egy garast; a hallgatás kettőt.

Talmud

179
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A főiskolán töltött első hét végére Danny már rémesen érezte

magát. Kiderült, hogy pszichológián a Samson Raphael Hirsch
Szeminárium és Főiskolán kizárólag a kísérleti pszichológiát értik,
és hogy a tanszékvezető, Nathan Appleman professzor mély
undorral viseltetik általában az egész pszichoanalízis, de
kiváltképpen Freud iránt.
Danny keresetlenül hangot is adott Appleman professzorról és a
kísérleti pszichológiáról formált véleményének. Reggelente
találkoztunk az én zsinagógám előtt, onnan együtt mentünk a
trolihoz, és Danny két hónapig mással sem foglalkozott ezeken a
reggeli trolizásokon, mint kiértékelte a pszichológia-tankönyvet,
amelyet olvasott – nem mondta, hogy „tanulja”, hanem hogy
„olvassa” –, meg hogy micsoda agyrém a pszicholabor a kísérleti
egereivel és labirintusaival. – Egy szép napon még majd a nyakamba
akasztanak valami behaviouristát – siránkozott. – Mi köze az
egereknek és labirintusoknak az emberi gondolkodáshoz?
Csöppet sem voltam biztos abban, hogy pontosan mi a
behaviourizmus, de nem akartam még nyomorultabbá tenni a
közérzetét azáltal, hogy rákérdezek. Kicsit sajnáltam Dannyt, főként
mert én roppantul izgalmasnak találtam a főiskolát, el voltam
ragadtatva a tanáraimtól és tankönyveimtől, miközben ő mind
mélyebbre süppedt a lelki nyomorúságba.
Az épület, amelyben a főiskola működött, a Bedford sugárúton
állt. Az ötemeletes fehér kőépület fél háztömbnyit elfoglalt az
üzletekkel zsúfolt, nyüzsgő utcából. A forgalom zaja beszűrődött az
ablakokon az osztálytermekbe. A főiskola épülete mögött tömör
barna kő sportcsarnok állt, egysaroknyira pedig, átellenben, a
katolikus templom – előtte a gyepen hatalmas kereszt állt a
megfeszített Jézussal. Esténként zöld reflektor világította meg a
keresztet, rendesen odaláttunk a főiskola kőlépcsőjéről.
Az épület földszinti részén voltak az irodák, az előadóterem és a
hatalmas zsinagóga, melynek egy részét székek és hosszú asztalok
foglalták el. Az egész első emeletet a könyvtár uralta – gyönyörű
könyvtár volt, polclabirintusai annak a könyvtárnak a második

180
emeletére emlékeztettek, amelyben oly sok időt töltöttünk együtt
Dannyvel. Éles, fluoreszkáló fény világította meg – amely nem
vibrált, és nem változtatta a színét, ez rögtön föltűnt, amint első
alkalommal beléptem –, és a személyzet szakképzett
könyvtárosokból állt. Volt a könyvtárban tágas olvasóterem is,
hosszú asztalokkal, székekkel, fantasztikus kézikönyvtárral,
valamint egy Samson Raphael Hirscht ábrázoló olajfestménnyel,
mely előkelő helyet foglalt el az egyik fehér falon – Hirsch hírneves
ortodox rabbi volt Németországban a múlt században, aki írásaival
és prédikációival korának zsidó reformmozgalma ellen küzdött. A
második és harmadik emeleten helyezkedtek el a fehérre festett,
modern előadótermek és a hatalmas, jól felszerelt kémia-, fizika- és
biológialabor. A negyediken is voltak tantermek, továbbá a
pszicholabor a patkányokkal és labirintusokkal és válaszfalakkal és
egy csomó műszerrel az auditív és vizuális válaszok mérésére. Az
ötödiken voltak a vidéki hallgatók hálótermei.
Mereven ortodox iskola volt, napi háromszori imával, Európában
képzett rabbikkal, akik közül sokan hosszú, fekete kabátban jártak,
és kivétel nélkül mind szakállt viseltek. A nap első felében, reggel
kilenctől délután háromig csak a Talmudot tanultuk. Negyed
négytől negyed hétig vagy negyed nyolcig a rendes főiskolai
tananyagot vettük, a választott tantárgyaktól függően. Péntekenként
kilenctől egyig a főiskolai órákat látogattuk; vasárnaponként
ugyanebben az időszakban a Talmuddal foglalkoztunk.
Én meg voltam elégedve ezzel az elrendezéssel; szépen
kettéválasztotta a munkámat, és megkönnyítette, hogy hol a
Talmudra, hol a világi tantárgyakra összpontosítsak. A napi oktatási
idő hossza már hagyott maga után kívánnivalót; gyakran előfordult,
hogy hajnali egyig is a házi feladataimon dolgoztam. Egyszer apám
tíz perccel egy előtt benyitott a szobámba, és ott talált, amint a
biológiakönyvből épp a folyami lepényhalat bifláztam, mire
megkérdezte, hogy egy év alatt óhajtom-e elvégezni a négyévnyi
tananyagot, mert ha nem, akkor feküdjek le azonnal. Lefeküdtem –
félóra múlva, amikorra sikerült bevágnom a leckét.
Danny hangulata napról napra borúsabb és kiábrándultabb lett,
annak ellenére, hogy a Talmud-osztályában a többi hallgató
leplezetlen csodálattal és száját tátva nézett fel rá. Rav Gershenson
osztályába került, az iskolában az volt a legmagasabb színvonalú
képzés, én eggyel lejjebb. Már a második hét végén róla beszélt
mindenki a Talmud tanszéken, s ő döntött a hallgatók között
felmerülő vitás kérdésekben. Közben maga is rengeteget tanult Rav

181
Gershensontól, aki, hogy Dannyt idézzem, legalább három napot
szentelt minden sornak, amelyet megtanított. Danny hamarosan a
vezetője lett annak a néhány hászid hallgatónak, akik hozzá
hasonlóan sötét öltönyben, nyakkendő nélküli ingben jártak, és
szakállat, imarojtot meg pajeszt viseltek. Gimnáziumi
osztálytársaimnak legalább a fele átkerült a főiskolára, és számos
más, nem hászid diákkal is összebarátkoztam. A hászid
hallgatókhoz nem sok közöm volt, de hogy Danny mennyire kivívta
a csodálatukat, messziről is egyértelmű volt mindenki számára. Úgy
tekintettek rá, mint a BEST reinkarnációjára, mintha ő volna
közöttük a cádik. Csakhogy Danny ettől sem lett boldogabb, mert
senki és semmi nem ellensúlyozhatta az Appleman professzor
okozta csalódást, aki miatt az első szemeszter végén már annyira
kiborult, hogy arról beszélt, inkább valami más tárgyból fog
diplomázni. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy négy éven
keresztül patkányokat futkároztasson a labirintusban, és azt
ellenőrizze, hogyan reagálnak az emberi lények a vibráló fényre meg
a zúgó hangra. Az első szemeszter végén négyest kapott
pszichológiából, mert a vizsgán összezagyvált valami matematikai
egyenletet. Undorodott az egésztől. Mi köze a kísérleti
pszichológiának az emberi gondolkodáshoz? – hajtogatta.
Ez a beszélgetés a két szemeszter közti szünetben zajlott le.
Danny az ágyamon ült, én az íróasztal mellett, és sokért nem adtam
volna, ha tudok rajta segíteni, olyan nagyon szomorúnak láttam. De
mivel sejtelmem sem volt a kísérleti pszichológiáról, nem sokkal
vigasztalhattam, csak arra biztattam, hogy legalább a tanévet
csinálja végig, hátha valami jó is kisül belőle, netán megszereti a
tárgyat meg ilyesmi.
– Te megszeretted valaha is apámat azokkal az elrejtett hibákkal?
– kérdezte zsémbesen.
Lassan ingattam a fejemet. Saunders rabbi felhagyott azzal a
szokásával, hogy a sábát esti beszélgetésekbe szándékosan hibákat
rejtsen el, méghozzá azon a héten hagyott vele fel, amikor
megkezdtük tanulmányainkat a főiskolán, de az emlék azóta is
kísértett. Bevallottam Dannynek, hogy mindig is utáltam ezt a
hibaelrejtősdit, és hogy sehogyan se sikerült hozzászoknom, pedig
igazán gyakran kivettem belőle a részemet.
– Akkor meg miből gondolod, hogy ha eléggé sokáig művelsz
valamit, amit amúgy utálsz, a végére megkedveled?
Erre nem tudtam mit felelni, legföljebb tovább hajtogathattam,
hogy azért csak csinálja végig Appleman professzorral a tanévet. –

182
Miért nem próbálsz meg beszélni vele? – kérdeztem.
– Miről? Freudról? Egyetlenegyszer hoztam szóba az osztályban
a freudi elméletet, de mindössze annyit sikerült válaszképpen
kicsikarnom, hogy a dogmatikus pszichoanalízis úgy viszonyul a
pszichológiához, mint a varázslat a tudományhoz. „A dogmatikus
freudistákat – utánozta Danny Appleman professzort – (legalábbis
én ezt feltételeztem, mert Appleman professzort nem ismertem, de
Danny hangja egyszeriben olyan professzoros lett) –, a dogmatikus
freudistákat általában a Galilei előtti középkori fizikusokhoz
szokták hasonlítani. Őket kizárólag az érdekli, hogy analógia és
következtetés útján igazolják amúgy rendkívül kétséges elméleti
hipotéziseiket, és meg sem kísérlik, hogy cáfolják, vagy
interszubjektív vizsgálatnak vessék alá.” Ez volt a bevezetés a
kísérleti pszichológiába. És azóta is patkányokat futtatok a
labirintusban.
– És igaza volt? – kérdeztem.
– Kinek volt igaza?
– Appleman professzornak.
– Miben lett volna igaza?
– Abban, hogy a freudisták dogmatikusok.
– Ha egy zseninek követői akadnak, azok hogyisne volnának
dogmatikusok, az ég áldjon meg! A freudistáknak jó okuk van a
dogmatizmusra. Freud valóban zseni volt.
– És mit csinálnak vele? Kikiáltják cádiknak?
– Nagyon mulatságos – mondta Danny elkeseredetten. – Ma este
csak úgy csöpög belőled az együttérzés.
– Szerintem őszintén kellene beszélned Applemannel.
– És mit mondjak neki? Hogy Freud zseni volt? Hogy utálom a
kísérleti pszichológiát? Tudod, mit mondott az egyik előadáson
Appleman? – Megint a professzor hanglejtését majmolta. – „Uraim,
a pszichológiát csupán annyiban tarthatjuk tudománynak,
amennyiben a hipotéziseit alávetjük a laboratóriumi teszteknek, és
utána matematikai formába öntjük.” Még hogy matematikai
formába! Mit mondjak egy ilyen alaknak? Hogy utálom a
matematikát? Egyszerűen rossz szakot vettem fel. Neked kellene
hozzá járnod, nem nekem!
– Pedig igaza van, tudod-e – jegyeztem meg halkan.
– Kinek?
– Applemannek. Ha a freudisták nem hajlandók laboratóriumi
teszteket végezni az elméleteik igazolására, akkor valóban
dogmatikusok.

183
 Danny rám nézett, az arca merev. – Mégis, így nagy hirtelenjében
mitől tudsz ilyen sokat a freudistákról? – förmedt rám mérgesen.
– Én semmit se tudok a freudistákról – feleltem neki halkan. –
De annál többet az induktív logikáról. Majd valamikor előadom
neked az induktív logika lényegét. Ha a freudisták...
– A francba! – csattant fel Danny. – Freud követőit egy árva
szóval nem emlegettem az osztályban! Magáról Freudról beszéltem!
Freud tudós volt. A pszichoanalízis a gondolkodás feltárására
irányuló tudományos eszköz. Mi közük a patkányoknak az emberi
gondolkodáshoz?
– Miért nem kérdezed meg Applemant? – kérdeztem halkan.
– Tudod mit, meg fogom kérdezni – felelte Danny. – Meg én.
Miért is ne. Mit veszíthetek vele? Ennél nyomorultabbal már amúgy
sem érezhetem magam.
– Nem hát – mondtam.
Rövid csend állt be, Danny továbbra is az ágyam szélén ült, és
komoran a padlóra meredt.
– Mi van a szemeddel? – kérdeztem csöndesen.
Danny kihúzta magát, és a falnak dőlt. – Ez a szemüveg nem
sokat segít.
– Jártál orvosnál?
Vállat vont. – Azt mondta, a szemüveg majd rendbe hoz. Csak
meg kell szoknom. Nem tudom. Nos, a jövő héten beszélek
Applemannel. A legrosszabb esetben leadom a pszichológia szakot.
– Elkeseredetten ingatta a fejét. – Nyomorult ügy. Két évig olvastam
Freudot, hogy aztán kísérleti pszichológiával kelljen foglalkoznom.
– Az ember soha nem tudhatja – mondtam. – Egyszer még a
kísérleti pszichológiának is hasznát veheted.
– Na persze. Mindössze az kell hozzá, hogy megszeressem a
patkányokat meg a matematikát. Eljössz most szombaton?
– Sábát délután apámmal kell tanulnom – mondtam neki.
– Minden szombat délután?
– Igen.
– Apám a múlt héten megkérdezte, hogy barátok vagyunk-e még.
Két hónapja nem látott.
– Apámmal tanulmányozom a Talmudot – mondtam.
– Ismételsz?
– Nem. A tudományos módszerre tanít.
Danny meglepetten nézett rám, aztán elvigyorodott. – Csak nem
akarod kipróbálni a tudományos módszert Rav Schwartzon?

184
 – Nem – válaszoltam. Rav Schwartz volt a Talmud-tanárom.
öregember volt, hosszú, ősz szakállú, fekete kabátot viselt, és egyik
cigarettáról a másikra gyújtott. Nagy hírű Talmud-tudós volt, de egy
európai jesivából jött, és nemigen gondoltam volna, hogy szívesen
fogadná a Talmud vizsgálatának tudományos módszerét. Egyik
óráján valami szövegkiigazítási javaslattal álltam elő, és igen furcsán
nézett rám. Gyanítom, meg sem értette, mit beszélek.
– Nos, sok szerencsét a tudományos módszeredhez – mondta
Danny, és felállt. – De eszedbe ne jusson kipróbálni Rav
Gershensonon. Kívül-belül ismeri és gyűlöli. Apám mikor fog látni?
– Nem tudom – feleltem.
– Haza kell mennem. Apád mit csinál odabent? – Beszélgetésünk
közben végig áthallatszott az írógép kopogása.
– Egy újabb cikk befejezésén dolgozik.
– Add át neki apám üdvözletét.
– Kösz. Beszélgetsz apáddal mostanság?
Danny egy percig tétovázott, csak aztán felelt. – Nem igazán.
Csak néhanapján. És nem is nevezném beszélgetésnek.
Nem szóltam.
– Azt hiszem, tényleg mennem kell – mondta Danny. – Késő van.
Akkor vasárnap reggel majd várlak a súl előtt.
– Oké.
Kikísértem, aztán csak álltam ott, és hallgattam, hogyan kopog a
fémkaplis cipője az előcsarnokban. Kilépett a szárnyas ajtón, és
eltűnt.

Visszamentem a szobámba, s addigra ott állt apám a

dolgozószobája ajtajában. Csúnyán meg volt fázva, gyapjúmellényt
viselt, és sálat tekert a nyaka köré. öt hónap leforgása alatt ez volt a
harmadik megfázása. És hetek óta először fordult elő, hogy este
otthon maradt. Részt vett a cionisták tevékenységeiben, gyűlésekre
járt, felszólalt, Palesztina mint a zsidó szülőhaza mellett agitált, és
pénzt gyűjtött a Zsidó Nemzeti Alapnak. Felnőttkurzusokat is
tartott hétfőnként a politikai cionizmus történetéről a mi
zsinagógánkban, és volt egy másik felnőttcsoportja a saját
jesivájában, akiknek szerda esténként az amerikai zsidóság
történetét adta elő. Tizenegy előtt ritkán került haza. Mindig
hallottam, milyen fáradtan lépked a folyosón az ajtó felé. Miután
megivott egy pohár teát, bejött a szobámba, csevegett velem néhány
percig, elmondta, hol járt és mit csinált aznap este, aztán ismételten
felhívta a figyelmemet, hogy nem kell egyetlen év leforgása alatt

185
elvégeznem a főiskola mind a négy évfolyamát, és feküdjek le minél
korábban, azzal bevonult a dolgozószobájába, hogy felkészüljön a
másnapi tananyagból. Az utóbbi hónapokban szinte baljós
figyelmet kezdett szentelni a tanításnak. Az óráira mindig
fölkészült, de mostanában roppantul nehézkesen, mindent leírt,
fennhangon elpróbált – mint aki mindenképpen biztosítani akarja,
hogy semmi ne maradjon ki, mint akinek meggyőződése, hogy a
jövő függ attól, hogy ő mit beszél. Fogalmam sem volt, mikor
szokott lefeküdni; bármikor kerültem is ágyba, ő még a
dolgozószobájában volt. Soha nem sikerült visszaszednie az
infarktusa után, a kórházban leadott kilókat, mindig fáradt volt, az
arca sápadt és beesett, a szeme vizenyős.
Most megállt a dolgozószobája ajtajában, gyapjúmellényben,
sállal és fekete, kerek kapedlivel. A lábán papucs, a nadrágja csupa
ránc és gyűrődés a hosszú üldögéléstől. Szembetűnően fáradt volt, a
hangja reszelős, ahogy megkérdezte, mi az, amin Danny annyira
fölizgatta magát. Hallotta a szomszéd szobából, mondta.
Elmeséltem neki, mennyire meggyűlt a baja Dannynek
Appleman professzorral meg a kísérleti pszichológiával.
Érdeklődve figyelt, aztán beljebb lépett, és sóhajtva leült az
ágyamra. – Aha. Tehát Danny kezdi felfedezni, hogy Freud nem
Isten – mondta.
– Mondtam neki, hogy legalább próbáljon meg beszélni
Appleman professzorral.
– És?
– Jövő héten beszél vele.
– Kísérleti pszichológia – tűnődött apám. – Semmit se tudok
róla.
– Azt mondta, sok benne a matek.
– Ó. És Dannyt nem érdekli a matematika.
– Azt mondja, utálja. Nagyon maga alatt van. Úgy érzi, két évet
elvesztegetett Freud olvasásával.
Apám mosolyogva csóválta a fejét, de nem szólt.
– Ez az Appleman professzor olyan lehet, mint a Flesser
professzor – mondtam. Abraham Flesser professzor a logikatanárom
volt, megátalkodott empirista, és esküdt ellensége annak, amit
„begyöpösödött európai filozófiának” nevezett, s ami, őszerinte,
magában foglalt mindent, ami a német filozófiában Fichtétől
Heideggerig történt, csupáncsak Vaihingerrel és még egy-két
hasonló alakkal tett kivételt.

186
 Apám tudni akarta, mi a közös a két professzorban, és én
elmondtam, hogy Appleman professzor szerint a pszichológia csak
annyiban nevezhető tudománynak, amennyiben a hipotézisei
matematikailag kifejezhetők. – Flesser professzor egyszer ugyanezt
a megjegyzést tette a biológiával kapcsolatban – mondtam.
– Ti biológiáról tárgyaltok a szimbolikuslogika-órán? – kérdezte
apám.
– Az indukciós logikával foglalkoztunk éppen.
– Ja, persze. A matematikai formába öntött hipotézisnek Kant az
atyja. Ez a Bécsi Kör logikai pozitivistáinak egyik programja.
– Hogy kicsoda?
– Ne most, Ruven. Túl késő van, fáradt vagyok. Jó lenne, ha
hamar lefeküdnél. Használd ki az alkalmat, hogy végre nincs házi
feladatod.
– És te még sokáig dolgozol, ábá?
– Igen.
– Nem vigyázol magadra, ugye, tudod? Rémes a hangod.
Megint sóhajtott. – Csúnya megfázás – mondta.
– Dr. Grossman tud róla, hogy agyonhajszolod magad?
– Dr. Grossman kicsit többet aggódik a kelleténél – mosolygott
apám.
– Mész mostanában felülvizsgálatra?
– Megyek – felelte. – Jól vagyok, Ruven. Annyit aggódsz, mint dr.
Grossman. Inkább a tanulás aggasszon. Én jól vagyok.
– Szerinted hány apám van? – kérdeztem.
Nem szólt semmit, csak pislogott néhányat.
– Szeretném, ha lazítanál – mondtam.
– Mostanában lehetetlenség lazítani, Ruven. Te is olvasod, mi
folyik Palesztinában.
Lassan bólintottam.
– Nos, szerinted lehet ilyenkor lazítani? – kérdezte apám,
megemelve rekedt hangját. – Szerinted a Hágáná meg az Irgun-fiúk,
akik odaát meghalnak, lazíthatnak?
Arra utalt, ami akkoriban Palesztinában zajlott. Két angolt, egy
őrnagyot meg egy bírót elrabolt és fogságban tartott az Irgun, a
Palesztinában működő zsidó terrorszervezet. Az Irgun egyik tagját,
Dov Grunert pedig az angolok tartották fogságban, és halálra is
ítélték, mire az Irgun közölte, ha Grunert kivégzik, akkor ők
nyomban bosszút állnak a két túszon. Ez csak a legutóbbi az egyre
szaporodó terrorcselekmények közül, amelyeket a Palesztinában
állomásozó brit hadsereg katonái ellen elkövettek. Miközben az

187
Irgun terrorista akciókat hajtott végre – vonatokat robbantott fel,
rendőrőrsök ellen intézett támadást, telefonvonalakat vágott el –, a
Hágáná szünet nélkül folytatta a zsidók átcsempészését a brit
tengeri blokádon, szembeszállva a brit gyarmatügyi
minisztériummal, amely megakadályozta, hogy újabb zsidók
vándoroljanak be Palesztinába. Alig telt el hét, hogy ne követtek
volna el újabb terrorcselekményt a britek ellen. Apám elolvasta az
ezekről készült beszámolókat az újságban, és láttam a szemében a
kínszenvedést. Viszolygott az erőszaktól és a vérontástól, irtózattal
töltötte el az Irgun terrorizmusa, de még ennél is jobban gyűlölte a
britek bevándorlási politikáját. Az Irgun a vérét áldozta az eljövendő
zsidó államért, neki pedig nehezére esett hangot adni
ellenérzéseinek, elítélni a terrorakciókat, amelyekkel most nap mint
nap tele voltak a lapok. Mi több, a szalagcímek az újságok első
oldalán arra ösztönözték, hogy még lelkesebben, még izgatottabban
folytassa a gyűjtést, és még több előadást tartson a zsidó állam
érdekében.
Láttam rajta, hogy ezúttal is kezdi felizgatni magát, ezért, hogy
témát változtassak, gyorsan átadtam neki Saunders rabbi
üdvözletét. – A rabbi nem érti, hogy miért nem járok hozzájuk
többé – tettem hozzá.
De apám mintha meg se hallott volna. Gondolataiba veszve ült
az ágyon. Egy ideig hallgattunk. Aztán felrezzent, és halkan
megjegyezte: – Ruven, tudod-e, hogy a rabbik szerint mit mondott
az Úr Mózesnak, amikor az a halálán volt?
Rábámultam. – Nem – hallottam a saját hangomat.
– Azt mondta Mózesnak: „Küszködtél és robotoltál,
megérdemled immár a pihenést.”
Csak néztem meredten, és nem szóltam.
– Ruven, nem vagy már gyerek – folytatta apám. – Szinte a
szemem láttára teljesedik ki az elméd. És a szíved is. Induktív
logika, Freud, kísérleti pszichológia, hipotézisek matematikai
formába öntése, a Talmud tudományos vizsgálata. Három éve még
gyerek voltál. Amióta Danny labdája szemeden talált, kisebbfajta
óriássá növekedtél. Te magad nem látod. De én igen. És nagyszerű
látvány, hidd el. És most jól figyelj arra, amit mondandó vagyok. –
Egy percre elhallgatott, mint aki gondosan megválogatja a
következő szavait, azután folytatta: – Az emberek nem élnek
örökké, Ruven. Ha az örökkévalósághoz mérjük az életünk
időtartamát, akkor az nem hosszabb egy szemhunyorintásnál.
Felmerülhet tehát a kérdés, ugyan mi az értéke az emberi életnek.

188
Annyi fájdalom van a világon. Mi értelme a sok szenvedésnek, ha az
életünk nem több egy szemhunyorintásnál? – Ismét elhallgatott, a
szeme bepárásodott, majd folytatta: – Rég megtanultam, Ruven,
hogy egy szemhunyorintás, az semmi. De a szem, amelyik hunyorít,
az már valami. Az emberélet, az semmi. De az ember, aki azt
megéli, ő már valami. Ő értelemmel töltheti meg ezt az apró kis
időtartamot, hogy ettől felbecsülhetetlen értékű legyen a minősége,
ha mégoly kurta és jelentéktelen is a hossza. Érted, mit beszélek? Az
embernek értelemmel kell kitöltenie az életét, ez az értelem ugyanis
nem automatikus velejárója az életnek. Az élet nehéz, csak
fáradságos munka árán telik meg értelemmel. Ezt, azt hiszem, még
nem fogod fel. Mármint hogy aki értelemmel töltötte meg az életét,
az megérdemli a pihenést. Én meg akarok szolgálni azért a
pihenésért, amíg még itt vagyok. Érted, mit magyarázok?
Bólintottam, közben a hideg futkározott a hátamon. Apám
először beszélt a haláláról, s szavai szürke köddel lepték be a szobát,
mely elhomályosította látásomat, és csípte a tüdőmet, ahogy levegőt
vettem.
Apám rám nézett, aztán halkan sóhajtott. – Kicsit túl nyers
voltam – mondta. – Sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni.
Nem bírtam szólni.
– Isten segítségével még sokáig elélek – mondta apám, és
mosolyt erőltetett az arcára. – Ha egy ilyen gyerek meg egy ilyen
orvos áll mellettem, biztosan szép öregkort érek meg.
A szürke köd oszlani látszott. Mély lélegzetet vettem. Éreztem,
hogy a hideg veríték végigfut a hátamon.
– Haragszol, Ruven?
A fejemet ingattam.
– Nem akarlak ijesztgetni. Csak azt próbáltam a tudomásodra
hozni, hogy most olyan dolgokkal foglalkozom, amelyeknek nagy
fontosságot tulajdonítok. Ha nem csinálhatnám mindezt, az
életemnek nem volna értelme. Csak élni, csak vegetálni... annak mi
értelme? A légy is éli az életét.
Nem szóltam. A köd felszállt. A két tenyerem kihűlt az
izzadságtól.
– Sajnálom – mondta apám halkan. – Látom, felzaklattalak.
– Megrémítettél – hallottam a hangomat.
– Sajnálom.
– Ugye, elmész arra a felülvizsgálatra?
– Igen – mondta apám.
– Ezzel a beszéddel nagyon rám ijesztettél. Biztos, hogy jól vagy?

189
 – Csúnyán megfáztam. De különben semmi bajom.
– És elmész a felülvizsgálatra?
– Holnap felhívom dr. Grossmant, és kérek tőle egy időpontot a
jövő hétre. Rendben?
– Igen.
– Helyes. I ú logikusom elégedett. Jól van. Akkor beszélgessünk
örömtelibb dolgokról. Nem is mondtam, hogy tegnap találkoztam
Jack Rose-zal. Kaptam tőle egy ezerdolláros csekket a Zsidó Nemzeti
Alapítvány részére.
– Újabb ezer dollár? – Jack Rose és apám még gyerekkori jó
barátok voltak Oroszországban, és ugyanazzal a hajóval jöttek ki
Amerikába. Mára gazdag szőrmekereskedő lett, és nem tartja a
vallási előírásokat. Mégis, hat hónappal ezelőtt adott apámnak egy
ezerdolláros támogatást, hogy fordítsa a zsinagógánk hasznára.
– Különös dolgok történnek – mondta apám. – És rendkívül
izgalmasak. Jack tagja lett a zsinagógája építési bizottságának. Igen,
csatlakozott egy hitközséghez. Nem magáért, mondta nekem.
Hanem az unokáiért. Besegít egy új zsinagóga felépítésébe, hogy az
unokái már egy modern zsinagógába járhassanak, és jó zsidó
neveltetésben részesüljenek. És ez van szerte Amerikában. A vallás
reneszánsza, mondják néhányan.
– El sem tudom képzelni Jack Rose-t egy zsinagógában –
mondtam. A néhány alkalom során, amikor a házunkban
megfordult, kifejezetten visszataszítónak találtam, hogy milyen
nyíltan megveti a zsidó hagyományt. Alacsony ember volt,
rózsaszín, kerek arcú, elnagyolt vonásokkal, mindig makulátlanul
öltözött, és lassan szívta a hosszú, drága szivarokat. Egyszer
megkérdeztem apámat, hogyhogy barátok maradtak, ha egyszer a
véleményük annyira eltér mindenben, ami számít. Ő viszont
megdöbbenésének adott hangot a kérdés hallatán. – Az őszintén
vállalt véleménykülönbségnek soha nem szabad beárnyékolnia egy
barátságot – mondta. – Ezt még nem tanultad meg, Ruven? – Most
elfogott a kísértés, hogy megmondjam apámnak, Jack Rose talán a
rossz lelkiismeretén akar enyhíteni a bőkezű adakozásával. De nem
tettem. Ehelyett némi rosszallással megjegyeztem: – Nem irigylem a
rabbit, akinek a gyülekezetéhez tartozik.
Apám higgadtan megrázta a fejét. – Aztán miért nem?
Nyugodtan irigyelheted, Ruven. Az amerikai zsidóság visszatérőben
van a zsinagógákba.
– Isten legyen hozzánk irgalmas, ha Jack Rose-ok árasztják el a
zsinagógákat.

190
 – El fogják árasztani a Jack Rose-ok, és a rabbik feladata lesz,
hogy kiműveljék őket. A te feladatod lesz, ha rabbi leszel.
Ránéztem.
– Ha rabbi leszel – mondta apám, és melegen elmosolyodott.
– Amikor rabbi leszek, ugye, ezt akartad mondani?
Apám bólintott, tovább mosolyogva. – Nagyon jó egyetemi tanár
is lehetne belőled – mondta. – Örültem volna, ha annak készülnél.
De azt hiszem, már döntöttél. Ugye, igazam van?
– Igen – mondtam.
– Abban az esetben is, ha a zsinagóga tele van Jack Rose-okkal?
– Abban az esetben is, ha a zsinagóga tele van Jack Rose-okkal –
mondtam. – Isten engem úgy segéljen.
– Amerikának rabbikra van szüksége – mondta apám.
– Nos, inkább rabbi legyek, mint bokszoló – mondtam neki.
Apám értetlenül nézett rám.
– Rossz vicc volt.
– Iszol velem egy teát?
Mondtam, hogy iszom.
– Gyere. Igyunk teát, és beszélgessünk tovább örömteli
dolgokról.
Úgyhogy teát ittunk, és tovább beszélgettünk. Apám beszámolt
cionista tevékenységéről, arról, hogy milyen beszédeket tart, és
micsoda gyűjtéseket szervez. Azt mondta, egy-két éven belül döntő
stádiumába fog kerülni a palesztinai válság. Rettenetes vérontás
lesz, jósolta, hacsak a britek át nem engedik az ügyet az Egyesült
Nemzeteknek. Sok amerikai zsidó még nem ébredt rá, hogy mi
folyik ott, mondta. Az angol lapok nem számolnak be mindenről.
Egy zsidónak ma a jiddis sajtót kell olvasnia, ha tudni akar mindent,
ami Palesztinában történik. Az amerikai zsidóságot rá kell
ébreszteni a zsidó állam problémájára. Az ő cionista csoportja most
nagygyűlést készül tartani a Madison Square Gardenben, mondta.
Ezen a héten kezdődik a szervező hadjáratuk egy hatalmas
hirdetéssel a New York Timesban, abban fogják bejelenteni. Február
végére tervezik a demonstrációt.
– Kíváncsi vagyok, mit szól majd Saunders rabbi, ha kiderül,
hogy Danny egy cionista fiával barátkozik – tűnődtem. Aztán
beszámoltam apámnak a rabbi kirohanásáról.
Apám sóhajtott. – Saunders rabbi csak ül, és várja a Messiást –
mondta. – Nekem elegem lett a várakozásból. Itt az ideje, hogy
elhozzuk a Messiást, és ne várjunk rá tovább.

191
 Kiittuk a teát. Apám visszament a dolgozószobájába, én
lefeküdtem. Éjjel rémálmaim voltak, de amikor reggel fölébredtem,
semmire nem emlékeztem.

Péntek volt, aznapra semmit nem terveztem előre. Danny

délelőttönként a Talmudot tanulmányozta, ezért úgy határoztam,
hogy ahelyett, hogy elvesztegetném a napot, bemegyek a főiskola
könyvtárába, és megnézem, találok-e valamit a kísérleti
pszichológiáról. Valamivel tíz előtt ébredtem, apám már elment
tanítani, ezért Manya csak nekem szolgálta fel a reggelit, lusta
kutyának nevezett, meg még ki tudja, minek, oroszul, amit nem
értettem. Aztán trolira szálltam, és bementem a főiskolára.
A könyvtárnak hatalmas pszichológiai részlege volt. Találtam
néhány könyvet a kísérleti pszichológiával kapcsolatban, lassan
átlapoztam őket, aztán belekukkantottam a tárgymutatókba és
bibliográfiákba. Amit tapasztaltam, abból rögtön megértettem,
miért érzi magát Danny olyan nyomorultul a bőrében.
Találomra vettem ki a könyveket, de már első pillantásra
nyilvánvalóvá vált, hogy mind ugyanarra a gondolatmenetre épül.
Csakis kísérleti adatokkal foglalkoztak, tele grafikonokkal,
táblázatokkal és a látási, hallási és tapintási reakciók méréseire
szolgáló műszerek fotóival, valamint a laboratóriumi eredmények
matematikai értelmezésével. A legtöbb könyv bibliográfiájában
Freud nem is szerepelt. Az egyik könyvben egyetlen utalás volt
Freudra, és az se valami hízelgő.
Megnéztem a tárgymutatókban a „tudatalatti” kifejezést. Némely
könyvben ilyen szó nem is szerepelt. Az egyik viszont ezt írta:
Lehetetlenség e helyütt tárgyalni a „pszichológiának a
tudatalattival foglalkozó új ágát”, de ha túlzás volna is azt állítani,
miszerint a pszichoanalízis forradalmasította a pszichológiát,
egyáltalán nem képezi vita tárgyát, hogy maradandó hatást
gyakorolt a pszichológiára. És kívánatos, hogy a tanár rendelkezzen
ilyetén irányú ismeretekkel is, részben mert igen jelentős elméletről
van szó, részben pedig azért, hogy elejét tudja venni a szélsőségesek
túlkapásainak, amelyeknek lényege a fegyelmezés mindennemű
korlátjának kritikátlan elutasítása.

A „fegyelmezés mindennemű korlátjának kritikátlan elutasítása”

nagyon Appleman professzorra vallóan hangzott. Aztán találtam
még valamit, ami istenigazából Appleman professzor szájába illett:
A mágia alapja a hagyomány és a hit. Nem témája a megfigyelés és a

192
tapasztalás. A tudománynak ellenben lényege a tapasztalás; a
tudomány nyitva áll a megfigyelésen és tapasztaláson alapuló
korrekció előtt.

A könyv, amelyben ezt a részletet megtaláltam, tele volt

táblázatokkal és grafikonokkal, melyek a békákon, szalamandrákon,
patkányokon, majmokon és embereken végzett kísérleteket
szemléltették. A könyvben sem Freudról, sem a tudatalattiról nem
történt említés.
Szántam Dannyt. Két évet töltött el azzal, hogy a freudi elemzés
szempontjából tanulmányozza az emberi gondolkodást. És most a
fiziológia szempontjából kénytelen tanulmányozni a gondolkodást.
Felfogtam, mire célzott, amikor azt mondta, hogy a kísérleti
pszichológiának semmi köze az emberi gondolkodáshoz. A
pszichoanalitikus elmélet szempontjából csakugyan vajmi kevés
köze van. De a pszichoanalízistől függetlenül, én úgy véltem, hogy
ezek a könyvek igen értékesek. Mi másból épülhetne fel a
pszichológia tudománya, mint laboratóriumi kísérletekből? És mi
mást csinálhat az ember egy laboratóriumban, mint hogy az állatok
és emberek fiziológiai reakcióival végez kísérleteket? Hogyan
kísérletezhetne a gondolkodásukkal? Hogyan tehetné bárki is
laboratóriumi vizsgálat tárgyává Freud tudatalattira vonatkozó
koncepcióját?
Szegény Danny, gondoltam. Appleman professzor meg az ő
kísérleti pszichológiája az elmélettel gyötri halálra. Apád meg a
bizarr hallgatásával – ami fölött sose tudtam napirendre térni,
holott épp elég gyakran töprengtem rajta – a lelkedet gyötri.
Szomorúan és enyhén szólva tanácstalanul ballagtam haza.
Dannynek egyedül kell megbirkóznia a maga problémájával. A
pszichológia terén én bizony nem sok hasznára lehetek.

A második negyedév a következő hétfőn kezdődött, és ebéd

közben Danny elmondta, hogy aznap délután készül beszélni
Appleman professzorral. Feszültnek, idegesnek látszott. Azt
tanácsoltam, hogy legyen udvarias, de őszinte, és hogy hallgasson
oda arra, amit Appleman mond. Kicsit ideges voltam magam is, de
elmondtam neki, hogy pénteken beleolvastam a kísérleti
pszichológiába, és véleményem szerint nem teljességgel hiábavaló
ágazat. Végtére is, kísérletezés nélkül hogyan létezhetne tudomány?
– faggattam. És ugyan hogyan kísérletezhetne bárki a tudatalattival,
amely lényegéből eredően nem tűri a laboratóriumi technikákat?

193
 Láttam, hogy Danny összeszorítja a száját mérgében. – Kösz –
mondta keserűen. – Már csak ez hiányzott. Egy jól irányzott fenékbe
rúgás a legjobb barátomtól.
– Én csak azt mondom, hogy mit érzek – mondtam.
– Én is csak azt mondom, hogy mit érzek! – kiabált. – Hálás
köszönet!
Dühödten kiviharzott az ebédlőből, otthagyott faképnél, hogy
fejezzem be az ebédet egyedül.
Utolsó óra után többnyire megvártuk egymást az iskola előtt, és
együtt mentünk haza, de aznap este Danny nem mutatkozott. Vagy
félórát vártam, aztán egyedül indultam haza. Másnap reggel, ahogy
megyek végig a Lee sugárúton, látom, hogy Danny ott vár rám a
zsinagóga előtt, ahová apámmal járunk.
– Hol voltál tegnap este? – kérdezte.
– Félórát vártam – mondtam. – Mikor jöttél ki?
– Negyed nyolckor.
– Egy teljes órát töltöttél nála?
– Hosszan beszélgettünk. Nézd, sajnálom, hogy tegnap akkora
jelenetet rendeztem ebéd közben.
Megnyugtattam, hogy meglehetősen hosszútűrő vagyok,
különben is, mire való egy barát, ha nem arra, hogy az ember
néhanapján jelenetet rendezzen neki.
A trolimegálló felé tartottunk. Metszően hideg reggel volt.
Danny pajesza dermedten emelkedett-süllyedt, ahogy a szél
végigsöpört az utcán.
– No, mi volt? – kérdeztem.
– Hosszú történet – sandított rám Danny rézsút, vigyorogva. –
Hosszasan beszélgettünk Freudról, a freudistákról, a
pszichológiáról, pszichoanalízisről és Istenről.
– És?
– Nagyon rendes ember. Azt mondta, egész negyedévben arra
várt, mikor szánom már rá magam, hogy szót váltsak vele.
Hallgattam. De most már én vigyorogtam.
– Egy szó, mint száz, betéve ismeri Freudot. Elmondta, hogy
nem Freud következtetései ellen van kifogása, hanem a
módszertana ellen. Azt mondta, Freud megközelítése a saját
korlátozott tapasztalatára épül. Néhány példa, néhány privát
páciens alapján általánosít.
– Ez az indukció problematikájának lényege dióhéjban –
mondtam. – Mi igazol, ha néhány példa alapján általánosítasz?

194
 – Nekem fogalmam sincs az indukció problematikájáról –
mondta Danny. – Az a te asztalod. Ellenben Appleman valami
egészen mást vetett fel, ami viszont igencsak elgondolkodtató.
Elismerte, hogy Freud lángész, és körültekintő tudós, de azt
mondta, hogy Freud a maga viselkedéselméletét kizárólag
abnormális esetek tanulmányozásából vezette le. Azt mondta, a
kísérleti pszichológia a természettudományok módszertanát
alkalmazza, hogy annak segítségével feltérképezze minden egyes
élőlény viselkedését. Nem von le általános következtetést a
személyiség viselkedésére nézve bizonyos embercsoportok
viselkedésének alapján. És ez bizony igen ésszerű.
– Nahát, nahát – vigyorogtam teli szájjal.
– Azt is mondta, hogy neki elsősorban a freudistákkal van baja,
nem magával Freuddal. Azt mondja, iszonyú pénzeket vágnak
zsebre az analízis révén, ugyanakkor nem tűrik, hogy bárki
megkérdőjelezze a hipotézisüket.
– Jön a troli – mondtam. – Gyere!
A troli arra várt, hogy váltson a lámpa, épphogy elértük. Néhány
utas érdeklődő pillantást vetett Dannyre, amint végigmentünk,
hogy ülőhelyet keressünk. Már hozzászoktam, hogy az emberek
megbámulják Dannyt, a szakállát, a pajeszát. De amióta Danny
elolvasta Graetz könyvét a hászidizmusról, egyre öntudatosabban
viselkedett. Emelt fővel nézett maga elé, és nem törődött a fürkész
pillantásokkal. A troli végében találtunk ülőhelyet, és leültünk.
– Szóval a prof azt mondta, hogy az analitikusok nem tűrik, hogy
bárki kétségbe vonja a hipotéziseiket – vettem fel újra a fonalat. –
Aztán mi történt?
– Hát, sokat beszélgettünk a kísérleti pszichológiáról. Azt
mondta, embereket tanulmányozni szinte lehetetlenség, mivel túl
nehéz ellenőrizni a kísérleteket. Azt mondta, azért használunk
patkányokat, hogy váltogathassuk a feltételeket. Megismételt egy
csomó mindent, amit már az órán is elmondott, de ezúttal valahogy
több értelme volt. Legalábbis úgy éreztem. Talán, mert elárulta,
hogy zseniálisnak tartja Freudot, én is hajlamosabb lettem, hogy
figyeljek rá. Azt mondta, csodál, amiért annyira ismerem Freudot,
de a tudományban senki nem Isten, még maga Einstein sem. Azt
mondta, hogy még a vallás terén is eltér az emberek véleménye a
tekintetben, hogy micsoda Isten, akkor a tudományban miért ne
térne el az emberek véleménye egymásétól? Ezzel nem lehetett
vitába szállni. Azt mondta, a kísérleti pszichológia megteremthetné
az egészséges egyensúlyt a freudi ismereteimmel szemben.

195
Meglehet. Továbbra is az a véleményem, hogy nem sok köze van az
emberi gondolkodáshoz. Leginkább a fiziológiához van köze. Szóval
Appleman azt mondta, hogy ha problémám van a matekkal,
szívesen segít, amiben csak tud. De sok ideje nincs, mondta,
úgyhogy nem ártana, ha egy barátom rendszeresen foglalkozna
velem.
Nem szóltam.
Vigyorogva nézett rám.
– Oké – vigyorogtam vissza. – Nem kérek túl magas óradíjat.
– Ettől ugyan nem fogom megkedvelni a labirintusban rohangáló
patkányokat – mondta Danny. – De legalább a profot
szimpatikusnak találom. Igazán nagyon rendes pasas.
Ránéztem, de nem szóltam semmit. Aztán észrevettem kezében
a pszichológia-tankönyvet. Egyike volt azoknak, amelyekbe
pénteken belenéztem, ez volt az, amelyikben Freud neve elő se
fordult. Megkérdeztem, mi a véleménye róla, azt mondta, fűrészpor.
– Ha ebből valaha is megszeretem a kísérleti pszichológiát, akár azt
is elhiszem, hogy eljött a Messiás – mondta.
– Nos, fordulj csak bizalommal a kedvenc cádikodhoz –
mondtam neki.
Furcsálkodva pillantott rám.
– Mármint énhozzám – feleltem.
Elfordította a fejét, nem felelt. Az iskoláig már nem beszéltünk.

Attól fogva korrepetáltam Dannyt matekból. Nagyon hamar

megértett mindent, kívülről megjegyezte a lépéseket és
műveleteket. A matematikai problémáknak nem annyira a miértje,
mint inkább a hogyanja érdekelte. Élveztem a korrepetálását, és
közben sokat tanultam a kísérleti pszichológiáról. Lenyűgözően
érdekesnek találtam, sokkal lényegbe vágóbbnak,
tudományosabbnak, mint Freudot, amellett úgy véltem, jóval
hasznosabb az emberi lények gondolkodási és tanulási
folyamatainak bizonyítható megismerésének szempontjából.
Február első felében Dannyvel mindig az ebédlőben
találkoztunk, többnyire magunkban ültünk, és megvitattuk azokat a
problémákat, amelyekkel a pszichológiai kísérletek matematikai
értelmezése során szembetalálkozott. Megtanítottam grafikont
készíteni, meg arra, hogyan alkalmazza a tankönyvekben előforduló
táblázatokat, és miként alakítsa át matematikai képletekké a
kísérleti tapasztalatokat. És rendületlenül érveltem a kísérletezés
fontossága mellett. Danny továbbra is ragaszkodott eredeti

196
véleményéhez, miszerint a kísérleti pszichológiának semmi köze az
emberi gondolkodáshoz, bár azt már kezdte belátni, hogy a tanulási
folyamat és az intelligenciaszint mérésében hasznos segítség.
Frusztráltsága úgy ingadozott, mint a barométer, attól függően,
hogy mennyire volt képes megérteni és megoldani az őt éppen
foglalkoztató matematikai problémát.

Február első felében alig láttam apámat. Reggeli, vacsora és sábát

kivételével soha nem volt odahaza. Esténként tizenegy és tizenkettő
körül jött meg onnan, ahol éppen volt, megivott egy csésze teát,
eltöltött a szobámban néhány percet, aztán bevonult a
dolgozószobájába. Fogalmam sem volt, hogy mikor került ágyba,
bár fáradt, görnyedt teste és nyúzott arca nem sok kételyt hagyott
afelől, hogy alig alszik. Elment a felülvizsgálatra, és dr. Grossman
meg volt vele elégedve, bár javasolta, hogy pihenjen többet. Apám
mostanában bevett egy vitamintablettát is a reggeli narancsléjével,
de az láthatólag nem sokat ért. Dr. Grossman figyelmeztetésével,
hogy pihenjen többet, egyáltalán nem törődött, és valahányszor
szóba hoztam a dolgot, egyetlen kézlegyintéssel elhessegetett, vagy
nyomban a palesztinai erőszakos cselekedetekről kezdett beszélni.
Az egész élete két feladat körül forgott: az amerikai zsidóság
kiművelése és a palesztinai zsidó állam megalakulása körül. Ezért
tovább folytatta a felnőttoktatást, és szervezte a február utolsó
hetére kitűzött nagygyűlést a Madison Square Gardenben.
Palesztina nemcsak a családi életembe, hanem az iskolai életbe
is beleártotta magát. A cionista eszme minden árnyalata
képviseltette magát a Flirsch Főiskolán, kezdve a revizionistákkal,
akik az Irgunt támogatták, egészen a Neture Kartáig, vagyis a
Városvédőkig – ami természetesen Jeruzsálem városára vonatkozott.
Ez utóbbi csoportosulás szigorúan ortodox zsidókból állt, akik
Saunders rabbihoz hasonlóan mélyen megvetettek minden
igyekezetét, amely a Messiás eljövetele előtt a zsidó állam
megalakítására irányult. A környékünkre nemrégiben beáramlott
magyar zsidók erőteljesen megnövelték táborunkat, és kicsiny,
ámde annál hangosabb csoportját képezték a főiskola
diákseregének. Még a rabbiképző tanszék is kettészakadt, a rabbik
többsége abbeli reményének adott hangot, hogy a zsidó állam
mihamarabb létrejön, mások viszont ellenezték, a főiskolai részleg
pedig egyöntetűen helyeselte a létrejöttét. Véget nem érő viták
zajlottak délutánonként a kettős elkötelezettség problémájáról –
mennyire lehet elkötelezett híve egy amerikai zsidó egy idegen

197
zsidó államnak? –, és a vita változadanul a körül a hipotetikus
kérdés körül forgott, hogy melyik oldalon harcolna az amerikai
zsidó, ha netán az Egyesült Államok valaha háborút hirdetne a
zsidó állammal szemben. Én mindig azt az álláspontot képviseltem,
hogy a kérdés ostoba, Amerika sose küldene zsidókat egy zsidó
ország elleni háborúba; a második világháborúban az amerikai
japánokat is a német hadszíntérre küldte, nem Japánba. De a
válaszommal valahogy soha nem érte be senki. És ha Amerika mégis
zsidókat akar küldeni a zsidó állam ellen vívott háborúba? –
érveltek a teoretikusok. Akkor mi van? Néha igencsak heves
hangnemben folyt a vita, de csupán azok közt a diákok és tanárok
közt, akik helyeselték a zsidó állam létrejöttét. A hászidok nagy
része egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel. Mivel a zsidó állam
létrehozásának érdekében kifejtett minden tevékenységet mélyen
megvetettek, megvetették az erről folytatott vitákat is. Ezeket a
vitákat bitül Tórának nevezték, a Tóra tanulmányozásából elrabolt
időnek, és vérfagyasztó megvetéssel sújtottak mindenkit, aki a
vitában részt vett.
Február közepére a különböző frakciók megerősítették
hadállásaikat, közben a cionista i úsági mozgalmak teljes skálája is
beköltözött a főiskola falai közé, és megkezdte a tagtoborzást. Ez
volt a második toborzó hadjárat, mióta a főiskolára jártam. Ettől
kezdve – a toborzás eltartott néhány napig – minden hallgató
helyzetét világosan meghatározta, hogy melyik cionista filozófiát
vallotta magáénak a csoport, amelyhez csatlakozott. A legtöbb
cionistapárti hallgatóval egyetértésben magam is egy vallásos
cionista tömörüléshez csatlakoztam, csupán néhányan léptek be a
revizionisták i úsági tagozatába. Az anticionista hallgatók tartották
a távolságot, és keserű megvetéssel szemlélték cionista
fellángolásunkat.
Egy nap az ebédlőben az egyik hászid azzal vádolta a
revizionista csoport egyik tagját, hogy rosszabb, mint Hitler.
Hitlernek legalább csak testi mivoltában sikerült megsemmisítenie
a zsidóságot, üvöltötte a fiú jiddisül, de a revizionisták a zsidók
lelkének megsemmisítésére törekednek. Már majdnem ölre mentek,
úgy rángatta szét őket a csoport, amelyhez tartoztak. Az incidens
rossz szájízt hagyott mindenkiben, és csak növelte a feszültséget a
cionistaellenes és cionistapárti hallgatók között.
Mint arra számítottam is, Danny egyik cionista csoporthoz sem
csatlakozott. Négyszemközt azt mondta, hogy szívesen belépne az
én csoportomba. De nem teheti. Emlékszem, ugye, hogy az apja

198
milyen rohamot kapott a cionizmus miatt, kérdezte. Mit szólnék
egy ilyen botrányhoz reggel, délben, este? – kérdezte Danny. Úgy
éreztem, a kérdés nem igényel feleletet, és ezt meg is mondtam.
Danny elkeseredetten bólintott. Arról nem beszélve, tette hozzá,
hogy a cionizmust ellenző hászid hallgatók őt tekintik
vezetőjüknek. Ezek után hogy festene, ha csatlakozna egy cionista
csoporthoz? Csak tovább fokozná az eddig felgyülemlett
keserűséget. Ő a szakállának meg a pajeszának a foglya, mondta, és
nem tehet semmit. De majd valamikor... Nem fejezte be a
mondatot. És a távolságot továbbra is tartotta, soha nem
kapcsolódott be a cionista és cionizmusellenes csoportok között
dúló veszekedésbe. És miközben az a két fiú majdnem ölre ment az
ebédlőben, Danny arca merev volt, mint a kő, és láttam, milyen
gyűlölettel nézi a hászid hallgatót, aki a veszekedést
kezdeményezte. De nem szólt semmit, és miután a két felet
kicipelték-kiráncigálták az ebédlőből, nyomban visszatért az éppen
tárgyalt matematikai probléma megoldásához.
Február harmadik hetében az újságok megírták, hogy Bevin brit
külügyminiszter bejelentette: feltett szándéka, hogy szeptemberben
az Egyesült Nemzetek elé viszi a palesztinkérdést. Apám el volt
ragadtatva, annak ellenére, hogy a hír további éjszakai
különmunkákkal járt, mivel át kellett alakítania a nagygyűlésre írt
beszédét.
Sábát délután, a gyűlés előtt felolvasta nekem a beszédét. Szólt
benne a zsidók kétezer éves álmáról, hogy visszatérnek Cionba, az
évszázadokon át kiontott zsidó vérről, a világnak a zsidók hazáját
illető közönyéről és arról a kétségbeejtő szükségszerűségről, hogy a
világnak tudtára adják valahogyan, milyen életbe vágóan fontos a
haza mielőbbi megteremtése Palesztina földjén. Mégis, hová
máshová mehetne a zsidóságnak az a töredéke, amely megmenekült
Hitler krematóriumai elől? Hatmillió zsidó legyilkolásának egyedül
az adhat értelmet, ha létrejön a zsidó állam. Csakis ez adhat
értelmet az áldozatnak; csakis ez biztosíthatja jelentőségét a hűség
dalainak, melyekkel ajkukon ezek az emberek a gázkamrába
mentek; csakis ezután válhat a zsidóság a világ fáklyájává, ahogy azt
3
Ahad Háám előre meglátta.
Mélyen megindított a beszéd, nagyon büszke voltam apámra.
Csodálatos volt a tudat, hogy hamarosan kiáll sok ezer ember elé, és
elmondja nekik azokat a szavakat, amelyeket nekem sábátkor
elmondott.

199
 Egy nappal a Madison Square Gardenben meghirdetett
nagygyűlés előtt heves hóvihar tombolt, apám úgy járkált a
lakásban, mint egy kísértet, s fakó arccal bámult ki az ablakon a
kavargó förgetegre. Egész nap esett, azután elállt. A város igyekezett
kiszabadulni a rátelepedett fehér teher alól, de az utcák másnap
egész nap a hó alatt fuldokoltak, s apám hamuszürke arccal, a
halálraítéltek elszántságával indult este a nagygyűlésre. Nem
mehettem vele, mert másnap logikából vizsgáztam, ezért odahaza
kellett maradnom, hogy tanuljak. Minden erőmmel igyekeztem a
logikai problémákra összpontosítani figyelmemet, de azok valahogy
minden jelentőségüket elvesztették. Magam előtt láttam a szónoki
emelvényen álló apámat a hatalmas, tátongó csarnokban, amint a
nagy havazás miatt üresen maradt székeknek beszél. Rettegve
vártam a pillanatot, amikor megcsikordul a kulcs a lakás ajtajában.
Tanultam, amennyit bírtam, gyűlöltem Flesser professzort,
amiért épp aznapra írta ki a vizsga időpontját, aztán céltalanul
bolyongtam a lakásban, s arra gondoltam, micsoda ostoba dolog,
hogy egy hóvihar így tönkretegye apám minden erőfeszítését.
Valamivel éjjel egy óra előtt hallottam, hogy megérkezik. A
konyhában voltam, tejet ittam, és kirohantam az előszobába. Apám
arca egészen kipirult az izgalomtól. A tömeggyűlés fergeteges
sikernek bizonyult. A Garden zsúfolásig megtelt, kétezren álltak
odakinn az utcán, és kihangosítva hallgatták a beszédet. Apám
mámoros volt az örömtől. Leült a konyhaasztalhoz, és beszámolt
mindenről. Hogy a rendőrség lezárta az utcát; hogy a tömeg hogyan
reagált a brit mandátum végét követelő beszédekre, és hogy elsöprő
lelkesedéssel mindenki a zsidó állam megalakítását követelte. Apám
beszédét hatalmas ováció fogadta. Egy szenátor, aki őelőtte beszélt,
odament hozzá a gyűlés után, lelkesen kezet rázott vele, és
biztosította teljes támogatásáról. Ahhoz nem fért kétség, hogy a
gyűlés hatalmas sikerrel végződött. Egészen elképesztő – a hó alá
szorult város kellős közepén.
Már hajnali háromra járt, amikor végre lefeküdtünk.
Másnap a New York-i lapok címoldalon foglalkoztak a gyűléssel.
Az angol lapok részleteket közöltek a szenátor beszédéből, és
röviden megemlítették apámét. De az összes zsidó lap lehozta teljes
terjedelmében. Egyből a cionista hallgatók figyelmének
középpontjába kerültem, és ugyanakkor nyakamba zúdult az
anticionisták jeges gyűlölete. Nem tulajdonítottam különösebb
jelentőséget annak, hogy aznap Danny nem volt ott az ebédlőben.
Annyira kimerült voltam az átvirrasztott éjszaka után, hogy eléggé

200
gyatrán szerepeltem a logikavizsgán. De nem bántam. A logika most
valahogy egyáltalán nem volt fontos. Csak apám izgatott arcát
láttam magam előtt, az ő beszámolóját hallottam a gyűlésről.
Aznap este több mint félórát vártam Dannyre a főiskola dupla
kapuja mögött, míg végre rászántam magam, hogy egyedül megyek
haza. Másnap reggel sem bukkant fel a zsinagóga előtt. Vártam rá,
ameddig tudtam, azután fölszálltam a trolira. A Talmud-órára
készültem az asztalnál, amikor észrevettem, hogy elmegy
mellettem, és fejével az ajtó felé bök. Sápadt volt, és komor,
idegesen hunyorgott. Kiment, én a következő pillanatban utána.
Láttam, hogy bemegy a mellékhelyiségbe, oda is követtem. A mosdó
üres volt. Danny az egyik kagyló előtt állt és vizelt. Mellé álltam, és
úgy tettem, mintha én is vizelnék. Jól van? – érdeklődtem. Dehogy
van jól, felelte keserűen. Apja olvasta a jiddis újságban a
nagygyűlésről készült beszámolót. Tegnap reggeli közben kirobbant,
aztán vacsoránál is, és ma reggeli közben megint. Danny többé nem
találkozhat velem, nem állhat szóba velem, nem hallgathat meg, és
egyáltalán nem mehet a közelembe. Apám és én ki vagyunk tagadva
a Saunders családból. Ha Saunders rabbi csak egyszer is meghallja,
hogy Dannyt valahol a társaságomban látták, nyomban kiveszi a
főiskoláról, és egy vidéki jesivába küldi rabbiképzésre. Akkor
befellegzett a főiskolai képzésnek, doktorálásnak, mindennek.
Marad a rabbiképző. Ha megpróbálunk titokban találkozni, legyünk
nyugodtak, hogy Saunders rabbi tudomást fog róla szerezni. Apám
beszéde megtette a magáét. Saunders rabbi nem bánja, hogy a fia
tiltott könyveket olvas, de azt soha el nem tűri, hogy olyan ember
fiával barátkozzon, aki a zsidó gójok vezetése alatt álló világi zsidó
állam létjogosultságát hirdeti. Danny még azzal is sokat kockáztat,
hogy a mosdóban találkozik velem, de ezt el kellett mondania. És a
helyzet veszélyességét bizonyítandó, belépett egy hászid hallgató,
egy pillantást vetett rám, és a tőlem legtávolabb eső kagylót
választotta. A következő percben Danny kiment. Mire én kiértem,
nyoma sem volt.
Számítottam ilyesmire, de most, hogy bekövetkezett, nem
akartam elhinni. Saunders rabbi nem a világi irodalomnál húzta
meg a vonalat, nem Freudnál – már amennyiben feltételezzük, hogy
valahogy tudomására jutott, hogy Danny Freudot olvas –, hanem a
cionizmusnál. Egyszerűen lehetetlen volt elhinni. Apámat és engem
kiközösítettek – nemcsak a Saunders családból, hanem
nyilvánvalóan a nem cionista hászid diákok testületéből is. A
hászidok mindennemű kapcsolatot megszakítottak velem, még az

201
utamból is kitértek a folyosón, nehogy véletlenül hozzájuk érjek.
Időnként hallottam, hogy a gój Malteréket emlegetik. Ebéd közben
a nem hászid évfolyamtársaimmal ültem, és a teremnek abba a
végébe bámultam, amelyiket mindig a hászid hallgatók foglaltak le
maguknak. Rendszerint egy kupacban ültek, a tekintetem lassan
végigjárta őket, a sötét ruhájukat, rojtjaikat, szakállukat és
pajeszukat – és állandóan úgy éreztem, hogy minden szó, amit a
szájukon kiejtenek, ellenem és apám ellen irányul. Danny közöttük
ült némán, feszült ábrázattal. Tekintete olykor elkapta az enyémet,
hosszasan belefúródott, aztán lassan másfelé fordult. A hideg futott
végig a hátamon a szeméből áradó segélykérés láttán. Olyan
hihetetlen volt, olyan vérlázítóan abszurd. Végül nem Freud, hanem
a cionizmus zúzta szét a barátságunkat. A nap hátralevő részét
végigdühöngtem Saunders rabbi elvakultsága és Danny
tehetetlensége miatti kétségbeesésemben.
Amikor aznap este beszámoltam apámnak, csendben
végighallgatott. Még utána se szólt sokáig, aztán sóhajtva,
bepárásodott szemmel ingatta a fejét. Tudta, hogy ez el fog
következni, mondta szomorúan. Hogy is lehetett volna másképp?
– De hát nem értem, ábá. – Majdnem sírtam. – Ha egymillió évig
élek, akkor se fogom megérteni. Hagyta, hogy Danny elolvassa azt a
csomó könyvet, amiket én adtam neki, hagyta, hogy barátkozzunk
ennyi éven át, holott tudta, hogy a te fiad vagyok. Most meg elszakít
minket egymástól emiatt. Egyszerűen nem értem.
– Nézd, Ruven, ami ennyi éven át közted és Danny között folyt,
az magánügy volt. Ki a megmondhatója? Saunders rabbinak talán
nem esett nehezére megválaszolni a híveitől érkező kérdéseket, már
amennyiben feltételezzük, hogy kapott kérdéseket, amit kétlek,
mert azt azért mindenki tudta, hogy hívő ember vagyok, és tartom a
vallás előírásait. De a cionizmusomat nem tudja többé
megmagyarázni nekik. Ugyan mit mondhatna most a híveinek?
Semmit. Azt kellett tennie, amit tett. Hogyan is tűrhetné el, hogy
tovább barátkozzatok? Sajnálom, hogy miattam van ez az egész. Én
hoztalak össze benneteket, és most én vagyok az oka, amiért
elszakítottak titeket egymástól. Őszintén sajnálom.
– De hát hogy lehet valaki ilyen... fanatikus! – szinte kiabáltam.
– Ruven – mondta apám csöndesen –, a Saunders rabbiéhoz
hasonló emberek fanatizmusa tartott bennünket életben kétezer év
száműzetésében. Ha a palesztinai zsidókban akár egy szikrányi is
van ebből a fanatizmusból, és azt okosan használják, akkor nekünk
hamarosan lesz zsidó államunk.

202
 Nem tudtam, mit mondhatnék. Féltem, hogy a bennem tomboló
düh még rossz szavakat talál a számra csalni.
Aznap este korán lefeküdtem, de sokáig ébren hánykolódtam,
megpróbáltam felidézni mindazt, amit Dannyvel együtt csináltunk
ama bizonyos vasárnap délutáni meccs óta, amikor a labdával
szemen talált.

203
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Annak a negyedévnek a hátralevő részében Danny meg én

ugyanabban az ebédlőben étkeztünk, ugyanazokra a tanórákra
jártunk, ugyanabban a főiskolai zsinagógában tanultunk, és gyakran
ugyanazon a trolin utaztunk – s közben egyetlen szót nem szóltunk
egymáshoz. A szemünk gyakorta találkozott, de a szánk néma
maradt. Minden közvetlen kapcsolatot elvesztettem vele.
Kínszenvedés volt ugyanabban az előadóteremben ülni, elmenni
mellette a folyosón, megpillantani a trolin, egyszerre érkezni s
távozni vele a főiskoláról – és mindeközben egy mukkot se szólni
egymáshoz. Néha olyan ádáz szenvedéllyel gyűlöltem Saunders
rabbit, hogy magam is megijedtem, és azzal vigasztalódtam, hogy
elképzeltem, mi mindent művelnék vele, ha egyszer a kezem közé
kaparintanám.
Rettenetes időszak volt, és olyan mértékben befolyásolta a
főiskolai munkámat, hogy egyes tanáraim behívattak magukhoz
megkérdezni, mi a baj velem, mert tőlem többet várnak, mint
amennyit mostanában teljesítek. Homályosan utaltam bizonyos
személyes jellegű problémákra, és kétségbeesetten távoztam a
tanáriból. Ahányszor tehettem, beszéltem apámmal a dologról, de
nemigen tudott rajtam segíteni. Komoran végighallgatott,
sóhajtozott, és megismételte, hogy neki nem áll szándékában
összerúgni a port Saunders rabbival, és hogy a maga részéről
tiszteletben tartja a rabbi álláspontját, fanatizmusa ellenére.
Gyakran eltűnődtem azokban a hónapokban, hogy vajon hozzám
hasonlóan Danny is a kínok kínját állja-e ki. Gyakran láttam.
Mintha lefogyott volna, és észrevettem, hogy másik szemüveget
visel. De nagyon gondosan kerülte a társaságomat, és nekem is volt
annyi eszem, hogy ne menjek a közelébe. Nem akartam, hogy az
apjának hírül adják: együtt láttak bennünket valahol.
Gyűlöltem a közénk telepedett hallgatást, és elképzelhetetlennek
tartottam, hogy Danny és az apja soha nem beszél egymással. A
hallgatás rút dolog, fekete, sanda, fekélyes, maga a halál. Gyűlöltem,
és gyűlöltem Saunders rabbit, amiért a fiára és énrám is ráerőlteti a
hallgatást.

204
 Nem hittem volna, hogy képes vagyok akkora gyűlöletre,
amekkora abban a negyedévben eltöltött Saunders rabbi iránt.
Végül elvakult, őijöngő haraggá alakult át, a nap legváratlanabb
pillanataiban tört rám, de úgy, hogy elfogott a remegés – miközben
a trolira vártam, vagy kimentem a mosdóba, leültem az ebédlőben,
vagy akár olvastam a könyvtárban. Apám meg még csak rátett egy
lapáttal, mert valahányszor megpróbáltam elmondani neki, mit
érzek Saunders rabbi iránt, gondolkodás nélkül mindig a védelmébe
vette, és bizonygatni kezdte, hogy a Saunders rabbiéhoz hasonló
zsidók hitének jóvoltából vagyunk még most is életben a kétezer éve
tartó szüntelen üldöztetés ellenére. Ő a maga részéről persze nem
ért egyet Saunders rabbival, de azt nem tűrné, hogy a nevét bárki
meggyalázza vagy az álláspontját megkérdőjelezze. Az elvekért elvi
síkon kell megküzdeni, mondta apám, nem a vak szenvedély
talaján. Ha Saunders rabbit őellene a szenvedély vezérli, abból
apámra nézve nem az következik, hogy maga is hasonló módon
szálljon szembe Saunders rabbival.
Saunders rabbit pedig csakugyan elragadta a szenvedély.
Megszervezett néhány környékbeli hászid rabbit, s a
csoportosulásuknak a Szövetség a Vallásos Erec Jiszroélért nevet
adta. A szervezet tevékenysége meglehetősen szelíden indult
március elején – csupáncsak röplapokat osztogattak. A célkitűzés
egyértelmű volt: Nem kell zsidó haza, ha nem a Tóra áll a
középpontjában; tehát nem kell zsidó haza, amíg el nem jön a
Messiás. Az a zsidó haza, amelyet gój zsidók hoznak létre, maga a
métely, Isten nevének nyilvános meggyalázása. Március végére
azonban a röpcédulák hangneme megváltozott, gyújtó erejű lett, és
kiközösítéssel fenyegetett a környéken mindenkit, aki bármiféle
hűségnyilatkozatot tesz a cionizmus mellett, sőt bojkottal
fenyegette meg azokat a boltokat, amelyeknek zsidó tulajdonosai
adományukkal, közreműködésükkel vagy akár csak szimpátiájuk
kinyilvánításával támogatják a cionisták tevékenységét. Néhány
nappal pészách előtt nagyméretű anticionista tömeggyűlést
hirdettek meg. A részvétel gyér volt, de néhány angol lap azért
beszámolt róla, és igen elmarasztalóan írtak az ott elhangzottakról.
A főiskolán elfojtott erőszaktól volt feszült a diákság hangulata.
Egy délután dühödt verekedés tört ki az egyik előadóteremben, és a
továbbiaknak csak úgy sikerült elejét venni, hogy a dékán azonnali
kicsapatással fenyegette meg mindazokat, akik veszekedésbe vagy
újabb verekedésbe bonyolódnak. A feszültség azonban érezhető volt
mindenütt; beszivárgott a tanulmányainkba, a Miltonról,

205
Talleyrand-ról vagy a logika deduktív módszereiről folytatott vitáink
egyértelműen olyan indulatokról árulkodtak, mintha a cionizmus
miatti verekedéseket volnának hivatottak helyettesíteni. Az év végi
vizsgákat június közepén tettem le, s úgy indultam haza, hogy
rosszul voltam a kétségbeeséstől. Már a félévi vizsgákat is iszonyúan
elszúrtam, és az év végiek se sikerültek sokkal különbül. Amikor
apám június végén meglátta a bizonyítványomat, egy szót se szólt.
Addigra alig vártuk mindketten, hogy végre augusztusban legyen
egy nyugodt hónapunk a peekskilli nyaralóban. Az elmúlt négy
hónap rettenetes volt, és alig vártuk, hogy kiszabaduljunk a
városból.
De kiderült, hogy ezúttal nem volt elég messze a nyaraló. Ott ért
utol bennünket a borzalmas hír, hogy az Irgun felakasztott két
ártatlan brit őrmestert megtorlásképpen három irgunistáért, akiket
viszont július huszonkilencedikén akasztottak fel. Apám
magánkívül volt az Irgun akciójától, de az első dühroham után több
szót nem ejtett róla. Két héttel azután, hogy elindultunk a
nyaralóba, már vissza is tértünk a városba. Sürgősen össze kellett
hívni egy csomó gyűlést, hogy a cionisták felkészüljenek az Egyesült
Nemzetek közelgő ülésére, amelyen a palesztin problémát készültek
megvitatni. Apám tagja volt saját cionista csoportja végrehajtó
bizottságának, és részt kellett vennie az értekezleteken.
Augusztus hátralevő részében csak sábátonként láttam apámat.
Reggel, amikor felébredtem, már nem volt odahaza, és éjszaka olyan
későn érkezett, hogy akkor én már aludtam. Lázas izgalom fűtötte,
de nyilvánvaló volt, hogy agyonhajszolja magát. Az egészségéről
egyáltalán nem lehetett vele beszélni. Oda se hallgatott. A sábát
délutánonkénti Talmud-olvasásnak is vége szakadt; apám az egész
szombatot pihenéssel töltötte, hogy erőt gyűjtsön a következő hét
lázas tevékenységére. Ődöngtem a lakásban, bolyongtam az utcán,
Manyát bosszantottam, és Dannyre gondoltam. Eszembe jutott az a
mondata, hogy mennyire csodálja és tiszteli az apját, és semmiképp
nem értettem. Hogyan tisztelhet és csodálhat valakit, aki nem áll
szóba vele, még ha az apja is az illető? Gyűlöltem az apját. Egyszer a
könyvtár második emeletére is fölmentem abban a reményben,
hátha ott találom Dannyt. Csak egy öregember ült Danny szokott
helyén, és rövidlátó szemével valami tudományos folyóiratot
böngészett. Otthagytam a könyvtárat, és céltalanul lófráltam az
utcán, amíg el nem érkezett magányos vacsorám ideje.
Szeptember második hetében elmentem a főiskolára a
beiratkozást megelőző iskolagyűlésre, és az auditóriumban alig

206
néhány székre tőlem ott ült Danny. Sápadt volt, és sovány, és szünet
nélkül pislogott. A felvételi iroda vezetőjének rövid bevezetője alatt
láttam, hogy Danny megfordul, egy pillanatra rám bámul, majd
lassan hátat fordít. Az arca kifejezéstelen maradt; még csak nem is
bólintott üdvözlésképpen. Mozdulatlan ültem, hallgattam az
előadót, és éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. A fene essen
beléd, Danny Saunders, gondoltam. Azért még tudomást vehetnél a
jelenlétemről. A fene essen beléd meg abba a fanatikus apádba.
Annyira lefoglalt a düh, hogy már nem is hallottam, miről
beszélnek. A gyűlés után meg kellett kérdeznem az egyik évfolyam-
társamat, hogy miről volt szó. A fene essen beléd, Danny Saunders,
mondogattam magamban egész nap. Én ugyan egész jól megvagyok
a pajeszod és szakállad nélkül. Nem te vagy a világ közepe, barátom.
A fene essen beléd meg a nyomorúságos hallgatásodba is.
Két nap múlva, mire a tanév hivatalosan elkezdődött,
megfogadtam magamban, hogy amilyen gyorsan csak lehet,
megfeledkezem Dannyről. Nem hagyom, hogy a következő
negyedévet is tönkretegye. Ha még egyszer olyan bizonyítványt
teszek le apám elé, mint júniusban, akkor nem fogok cum laude
végezni. A fene essen beléd, Danny Saunders, ismételgettem tovább
magamban. Legalább odabiccentettél volna.
Csakhogy lényegesen nehezebb volt megfeledkezni róla, mint
hittem, már csak azért is, mert bekerültem Rav Gershenson
Talmud-osztályába, ahol állandóan érezhető volt Danny jelenléte.

A magas, széles vállú Rav Gershenson hegyes, ősz szakállával és

hosszú, folyvást a levegőben táncoló ujjaival hatvanas évei végén
járt. Beszéd közben meg nem állt a keze, s ha épp nem beszélt, ujjai
az íróasztalán vagy az előtte nyitva fekvő Talmudon doboltak.
Szelíd, kedves ember volt, a szeme barna, az arca ovális, és a hangja
olyan halk, hogy időnként nem is hallottuk a szavát. Ugyanakkor
fantasztikus tanár volt, s úgy tanította a Talmudot, ahogy apám,
behatóan, napokig néhány sorra összpontosított, és csak akkor
lépett tovább, amikor meggyőződött róla, hogy mindent alaposan
megértettünk. Nagy hangsúlyt fektetett a korai és késő középkori
talmudista kommentátorokra, s elvárta, úgy menjünk iskolába, hogy
a Talmudból soron következő részt és ezeket a kommentátorokat
előre tudjuk kívülről. Aztán felszólította egyikünket, hogy olvassa
fel és magyarázza el a szöveget – és ezután jöttek a kérdések. – Mit
4 5
mond a Ramban Akiva rabbi kérdésével kapcsolatban? – tette fel a

207
kérdést egy bizonyos passzusnál jiddis nyelven. A rabbik Talmud-
órán kizárólag jiddisül beszéltek, de a diákok választhattak az angol
és a jiddis között. Én angolul feleltem. – Mindenki egyetért a
Ramban magyarázatával? – kérdezte Rav Gershenson ezek után. – A
6
Meiri nem. – Nagyon jó. Mit mond a Meiri? És a Rásbá ? Hogyan
7
magyarázza a Rásbá Abaje válaszát? – És így tovább. Előbb-utóbb
szinte mindig akadt egy olyan momentum, amikor a szöveget olvasó
diák belebonyolódott a mind kacifántosabb kérdések özönébe, s
szégyentől fuldokolva csak bámulta a Talmudot, képtelen lévén
válaszolni. Hosszú, rettegett csend állt be ilyenkor, melynek során
Rav Gershenson ujjai dobolni kezdtek az íróasztalon vagy a
Talmudon. – Nu? – kérdezte csöndesen. – Nem tudod? Hogyhogy
nem tudod? Eddig nem foglalkoztál vele? De igen? És mégsem
tudod? – Újabb hosszú csend, aztán Rav Gershenson körülnézett a
helyiségben, és halkan megkérdezte: – Ki tudja? – amire persze
Danny keze nyomban a magasba lendült, s meg is adta a helyes
választ. Rav Gershenson meghallgatta, bólintott, ujjai abbahagyták a
dobolást, s a levegőbe lendültek, amint belekezdett Danny
válaszának részletes elemzésébe. Előfordult azonban, hogy Rav
Gershenson nem bólintott Danny feleletének hallatán, hanem
további kérdéseket tett fel, amiből hosszú beszélgetés alakult ki
kettejük között, a többiek pedig csak ültek és hallgatták. Ezek a
párbeszédek többnyire csak néhány percesek voltak, de szeptember
végéig kétszer is előfordult, hogy több mint háromnegyed óra
hosszat tartottak. Engem ezek a párbeszédek mindig arra
emlékeztettek, hogyan vitatkozott Danny az apjával a Talmudról. Ez
nemcsak megnehezítette, hogy elfelejtsem Dannyt, hanem
éppenséggel lehetetlenné tette. És most már nem csupán Saunders
rabbi hallotta Danny hangját kizárólag akkor, amikor a Talmudról
értekezett, hanem én is.
A Talmud-órákat a főiskolán úgy szervezték meg, hogy reggel
kilenctől délig készülhettünk föl abból az anyagból, amit aztán
együtt vettünk Rav Gershensonnal. Délben megebédeltünk. És
egytől háromig tartott az igazi Talmud-óra, a siur. Az évfolyamból
senki nem tudta, hogy a professzor kit fog előszólítani felolvasásra
és magyarázatra, úgyhogy mindannyian lázasan készültünk. De
nem sokra mentünk vele, mert előbb-utóbb mindig eljött a rettegett
pillanat, amikor beállt a csönd, amikor az ember nem tudott
megfelelni a feltett kérdésre, Rav Gershenson pedig dobolni kezdett
az ujjával. Tizennégyen voltunk az évfolyamban, és Danny

208
kivételével előbb-utóbb mindannyian személyesen belekóstoltunk
abba a csöndbe. Én október első hetében kerültem sorra, akkor
ízleltem meg röviden a csendet, mielőtt mégiscsak sikerült zöld ágra
vergődnöm egy majdhogynem lehetetlen kérdéssel. Válaszomat Rav
Gershenson elfogadta és helybenhagyta, s ezzel elejét vette, hogy
Danny föltarthassa a kezét. Láttam, hogy Danny futólag rám
pillantott, amíg Rav Gershenson a magyarázatomat boncolgatta.
Aztán elfordult, az ajka körül barátságos mosoly bujkált. Annak a
mosolynak a láttán menten elszállt minden haragom, és visszatért
az egymástól elszakítottság fölött érzett gyötrő kínszenvedés. De ez
most tompa fájdalom volt, olyan sajgás, amelyet sikerült
visszafognom, amely nem ragadott magával. És már nem
befolyásolta iskolai tanulmányaimat.
Október közepére rajtam kívül már mindenkit másodszorra is
felszólítottak. Lázasan készülődtem, arra számítottam, hogy
bármelyik nap meghallhatom a nevemet. És mégsem. Október
végén már szorongtam. Eljött november közepe, és engem még
ekkor sem szólítottak elő másodjára. Részt vettem a közös vitákban,
kérdéseket tettem fel, vitatkoztam, majdnem olyan gyakran
emeltem fel a kezemet, mint Danny a magáét Rav Gershenson „Ki
tudja?” kérdésére – de olvasni nem szólítottak fel. Nem értettem, és
már nagyon izgatott a dolog. Törtem a fejemet, vajon nem így
akarja-e kifejezésre juttatni professzorom, hogy csatlakozik
Saunders rabbi ellenem és apám ellen meghirdetett bojkottjához.
Volt más is, ami akkoriban komolyan nyugtalanított. Apám a sok
munka következtében már csont és bőr volt, és én rettegtem az
éjszakáktól, amikor kimerülten hazatántorgott, megitta a teáját,
néhány percet eltöltött a szobámban, a szeme beesett, nem is
nagyon hallotta, mit beszélek, aztán visszavonult a
dolgozószobájába. Ahelyett, hogy együtt tanulmányoztam volna
vele a Talmudot sábátkor, egyedül tanultam, míg ő aludt. A
palesztinkérdést már napirendre tűzte az Egyesült Nemzetek,
várható volt, hogy hamarosan szavazásra kerül sor. Naponta
címoldalon adtak hírt az újságok az újabb terrorcselekményekről és
vérontásokról – s mintha már hetente rendeztek volna nagygyűlést
a Madison Square Gardenben. Két nagygyűlésre én is eljutottam. A
másodikra olyan korán mentem, hogy biztosan bekerüljek és
ülőhelyhez jussak. Gyújtó hatású beszédek hangzottak el, és én
vörösre tapsoltam a tenyeremet, és éljeneztem, amíg be nem
rekedtem. Apám is felszólalt a gyűlésen, hangja erőteljesen zúgott a
mikrofonon át. Hatalmasnak tűnt az emelvényen, mintha óriássá

209
növelte volna a mikrofonon fölerősített hang. Amikor a végére ért,
csak ültem, és hallgattam a vad tapsorkánt, és szememet a
büszkeség könnyei öntötték el.
Mindeközben Saunders rabbi Szövetsége a Vallásos Erec
Jiszroélért tovább osztogatta anticionista röplapjait. Bárhová
mentem, ezekbe a röplapokba ütköztem – az utcán, a trolin, az
osztályteremben a padokon, az ebédlőben az asztalon, de még az
iskolai mosdóban is.
November folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy a felosztási tervvel
kapcsolatos szavazást a hónap végén fogja tartani az Egyesült
Nemzetek. Szombat este, november 29-én, amikor végül a szavazást
megtartották, apám egy gyűlésre ment, én meg odahaza hallgattam
a konyhai rádiót. Sírtam, mint egy gyerek, amikor a végeredményt
közölték, és később, amikor apám hazaért, összeölelkeztünk,
csókolóztunk, sírtunk, könnyeink egymásba folytak. Boldogságában
szinte összefüggéstelenül beszélt. A hatmillió zsidó halála végre
értelmet nyert, ismételgette újra meg újra. Bekövetkezett. Kétezer év
elteltével végre bekövetkezett. Ismét nemzet lettünk, akinek saját
hazája van. Áldott ez a nemzedék. Megadatott számunkra a
lehetőség, hogy megteremtsük a zsidó államot. – Köszönöm, Isten!
– mondta. – Köszönöm, Isten! Köszönöm, Isten! – Hol sírtunk, hol
beszélgettünk, így ment ez hajnali háromig, amikor végre
lefeküdtünk.
A kialvatlanságtól kábultan keltem, de boldogan, és alig vártam,
hogy a főiskolán megoszthassam örömömet a barátaimmal.
Örömünkbe némi üröm vegyült, amikor reggeli közben azt
hallottuk apámmal a rádión, hogy néhány órával az Egyesült
Nemzetekben lezajlott szavazás után egy Tel-Avivból Jeruzsálembe
tartó autóbuszt megtámadtak az arabok, és megöltek hét zsidót. És
a boldogságomnak végképp vége szakadt, és szinte
visszafoghatatlan düh tört rám, amikor a főiskolára érve azt
tapasztaltam, hogy azt elárasztották Saunders rabbi anticionista
szövetségének röplapjai.
A röplapok elítélték az Egyesült Nemzetek határozatát, és
felszólították a zsidóságot, hogy ne vegye azt tudomásul, az államot
Isten meggyalázásának kiáltották ki, és bejelentették, hogy a
szövetség el akarja ismertetni magát az Egyesült Államok
kormányával.
Aznap csak az akadályozott meg abban, hogy ölre ne menjek
valakivel, hogy a dékán azonnali kicsapással fenyegetett meg.
Nemegyszer fogott el a kísértés, hogy rárivalljak az

210
osztálytermekben vagy a folyosón csoportokba verődő anticionista
hallgatókra, hogy ugyan csatlakozzanak az arabokhoz meg az
angolokhoz, ha olyan nagyon ellenzik a zsidó állam megalakulását.
De aztán valahogy mindig sikerült úrrá lennem magamon, és
befogtam a számat.
Az elkövetkező hetekben aztán örülhettem, hogy csendben
maradtam. Mert amikor az arab erők támadásai szaporodni kezdtek
a palesztinai zsidó közösségek ellen, amikor Jeruzsálemben a Mária
hercegnő sugárúton végigözönlött az arab csőcselék kirakatokat
törve-zúzva, felgyújtva és kifosztva a régi zsidó kereskedelmi
központot, s amikor egyre több lett a zsidó halottak száma,
Saunders rabbi szövetsége feltűnő módon elcsöndesedett. Az
anticionista hászid hallgatók arca feszült volt, és meggyötört, és az
anticionista propaganda elhallgatott. Figyeltem őket mindennap,
amint ebéd közben egymás között felolvasták és megvitatták a zsidó
újság aznapi beszámolóit az atrocitásokról. Hallottam, hogy
sóhajtoznak, a fejüket ingatják, láttam, hogy könnyek lepik el a
szemüket. – Már megint a zsidó vért ontják – suttogták egymás
között. – Mintha Hitler nem lett volna elég. Most újabb zsidó vér,
újabb mészárlás. Hát mit akar tőlünk a világ? Hatmillió nem elég
nekik? Haljon meg még több zsidó? – A fájdalom, amit a palesztinai
zsidók ellen elkövetett újabb erőszakhullám váltott ki belőlük,
feledtette velük a cionisták elleni olthatatlan gyűlöletüket. Nem
váltak cionistává, de elhallgattak. És azokban a hetekben örültem,
hogy én is képes voltam megfékezni a dühömet.
Annak a negyedévnek a végén színjeles osztályzatokat kaptam.
Jeles lettem Talmudból is, annak ellenére, hogy Rav Gershenson
csupáncsak egyszer szólított elő olvasásra a teljes négy hónap
folyamán. Elhatároztam, hogy a két szemeszter közti szünetben
beszélek vele, de apám a szünet első napján másodszor is infarktust
kapott.
A Zsidó Nemzeti Alapítvány gyűlésén esett össze, és a mentők a
Brooklyn Memorial Kórházba szállították. Három napig élet és halál
között lebegett. Mindennapjaimra hallucinációk, lidércnyomások
rettenete nyomta rá bélyegét, s ha nincs Manya, aki kedves
kitartásával nógatott, hogy egyek már, magamtól bizonyára le nem
nyeltem volna egyetlen falatot.
Mire kezdetét vette a következő negyedév, apám állapota javult,
de árnyéka volt csak önmagának. Dr. Grossman kijelentette, hogy
legalább hat hétig benn tartják a kórházban, és hogy további négy-

211
hat hónap teljes nyugalomra lesz szüksége, mielőtt visszatérhet a
munkájához.
Mire az új szemeszter elkezdődött, évfolyamtársaim mind hírét
vették, hogy mi történt apámmal, de vigasztaló szavuk nem sokat
segített. Hanem amit Danny arcáról leolvastam, amikor először
megpillantottam, segített valamicskét. A folyosón ment el
mellettem, arca csupa fájdalom és együttérzés. Egy pillanatra azt
hittem, megszólít, de nem tette. Ehelyett mellém sodródott, és egy
másodpercre megérintette a kezemet. Ez az érintés, ez a szempár
elmondta mindazt, amit az ajka nem. Milyen keserű, milyen
nevetséges, gondoltam magamban, hogy apámnak infarktust kellett
kapnia ahhoz, hogy Danny és énközöttem ismét létesüljön
valamiféle kapcsolat.

Egyedül éltem. Manya reggel megjött, és vacsora után hazament,

s a hosszú téli esték során januárban és februárban egészen
magamra maradtam a házban. Voltam már egyedül korábban is, de
a tudat, hogy apám előbb-utóbb hazajön a gyűlésről, és eltölt velem
néhány percet, elviselhetővé tette a magányt. Most nem járt többé
gyűlésekre, nem jött be utána a szobámba, és az első néhány napon
olyan elviselhetetlen volt számomra a lakás csöndje, hogy inkább
elmentem hazulról, és hosszú sétákat tettem a csípős, hideg téli
éjszakában. Ám az iskolai munkámban megint hiányosságok
kezdtek mutatkozni, ezért végül összeszedtem magamat. A kora esti
órákat mindig arra fordítottam, hogy a kórházban meglátogassam
apámat. Gyönge volt, a beszédhez is alig volt ereje, de rendre
kérdezgetett, hogy vigyázok-e magamra. Dr. Grossman
figyelmeztetett, hogy ne fárasszam ki, úgyhogy hamar elbúcsúztam,
hazamentem, ettem, aztán az est hátralevő részét tanulással
töltöttem. Mire apám harmadik hete volt a kórházban, az esték
rutinná váltak. A rettegés, hogy netán meghalhat, elmúlt.
Egyszerűen csak ki kellett bírni a csöndet, amíg apám hazajön. És a
csöndet tanulásra fordítottam.
Elsősorban a Talmuddal foglalkoztam. A múltban rendszerint
csak a sábátot fordítottam a Talmud tanulmányozására, a főiskolán
pedig az erre szánt délelőtti időszakot. Most viszont esténként is a
Talmuddal foglalkoztam. Igyekeztem mihamarabb végezni az iskolai
feladatokkal, aztán elővettem a Talmudnak azt a passzusát, amelyet
épp átvettünk Rav Gershensonnal. Gondosan elolvastam, kívülről
megtanultam, kikerestem a különböző kommentárokat – amelyek a
Talmudban nem szerepeltek, apám könyvtárában mindig

212
megtaláltam –, és azokat is megtanultam kívülről. Megpróbáltam
előre kitalálni, milyen kérdéseket fog föltenni Rav Gershenson.
Aztán olyasvalamibe fogtam bele, amit eladdig soha nem csináltam
az iskolában tanulmányozott Talmuddal. Miután megtanultam a
passzust és a kommentárokat, újból elővettem az alapszöveget,
ezúttal kritikai megvilágításban. Ellenőriztem a talmudi utalásokat
a többi előfordulási helyen, és ha eltérést tapasztaltam, azt is
megtanultam kívülről. Kivonszoltam a palesztinai Talmud hatalmas
köteteit apám könyvtárából, és összevetettem a babiloni Talmud
odavágó részeivel – csak hogy lássam az eltérést. Körültekintően és
módszeresen csináltam, felhasználtam mindent, amit apámtól
tanultam, meg egy csomó mindent, amit most már egyedül is képes
voltam elsajátítani. Mindezt alaposan és mélyrehatóan, amit az tett
lehetővé, hogy Rav Gershenson olyan lassan haladt előre az
anyagban. És ezzel a módszerrel valóban sikerült előre
fölkészülnöm Rav Gershenson kérdéseire. És már azt is pontosan ki
tudtam számítani, hogy mikor fog újra előszólítani.
Attól az októberi naptól fogva ugyanis egyszer sem szólított fel.
Most pedig február közepén jártunk. Az esti Talmud-gyakorlatok
eredményeképp már vagy öt-hat nappal előrébb tartottam az
anyagban, mint az osztálytársaim, és sikerült belebonyolódnom az
egyik legkacifántosabb problémakörbe, amellyel eladdig dolgom
akadt. A bonyodalmat nem csupán maga a talmudi szöveg okozta,
amely tele volt hézagokkal, hanem a kommentárok is, amelyek azt
megmagyarázni igyekeztek. Maga a passzus kilenc sorból állt. A
szövegre vonatkozó egyik kommentár két és fél oldalt tett ki, a
másik négy oldalt. Egyik sem volt túl világos. Egy harmadik
kommentár ellenben hat sorban elmagyarázta a kontextust. A
magyarázat tömör volt, velős és egyszerű. Az egyetlen baja az volt,
hogy nem arra a szövegrészre épült, amelyet megmagyarázni kívánt.
Egy későbbi kommentár a pilpul segítségével próbálta
összeegyeztetni az előző hármat, az eredmény legfeljebb azt tehette
boldoggá, akinek kedvére való a pilpul, engem annál kevésbé
elégített ki. Reménytelennek tűnt a helyzet.
Ahogy közeledtünk ehhez a szövegrészhez, egyre nőtt bennem a
meggyőződés, hogy Rav Gershenson engem fog előszólítani a
felolvasáshoz és magyarázathoz. Fogalmam sem volt, mért vagyok
erről meggyőződve, de biztos voltam benne, hogy így lesz.
Hozzáláttam, hogy aprólékosan ízekre szedjem a talmudi
rejtélyt. Kétféleképpen jártam el. Először a hagyományos
módszerrel, vagyis kívülről megtanultam a szövegrészt és a

213
kommentárokat, aztán mindenféle kérdéseket találtam ki,
amelyeket Rav Gershenson majd föltesz. Ültem a trolin, az utcákat
róttam, vagy az ágyban feküdtem – és közben kérdéseket
gyártottam. A második módszerem az volt, amit apámtól tanultam,
vagyis megkíséreltem rekonstruálni az eredeti szöveget, azt,
amelyiket az egyszerű magyarázatot prezentáló kommentátor
vizsgálhatott annak idején. Az első megközelítés meglehetősen
egyszerű volt; csak meg kellett tanulni kívülről a szövegeket. A
második annál szövevényesebb. Végtelen sok utalásnak néztem
utána, és megvizsgáltam a palesztinai Talmud parallel szövegrészeit.
Amikor a végére értem, a szövegnek négy különböző változata volt a
kezemben. Ekkor hozzáláttam, hogy rekonstruáljam a kontextust,
amelyre az egyszerű magyarázat építkezett. Visszafelé haladtam, a
kommentárból indultam ki, aztán föltettem magamnak a kérdést,
vajon melyik szöveg feküdt a kommentátor előtt, amihez a
megjegyzéseit fűzte. Alapos munkára volt szükség, de a végén úgy
éreztem, sínen vagyok. Véget nem érő órákat vett igénybe a
felkészülés, de elégedetten tapasztaltam, hogy kezemben a helyes
szövegrész, amelynek valóban van értelme. Mindezt pusztán a saját
szórakozásomra csinálom, gondoltam. Ha majd Rav Gershenson
fölszólít, persze csak az első megközelítést fogom alkalmazni. De ha
apám kijön a kórházból, neki majd megmutatom, mire mentem a
második módszerrel. Nagyon büszke voltam a teljesítményemre.
Három nap múlva eljutottunk ahhoz a bizonyos Talmud-részhez
a tananyagban, és Rav Gershenson abban az évben másodszor
engem szólított fel olvasásra és magyarázatra.
Az osztályban halálos csend honolt. Néhány barátom már
korábban említette, mennyire retteg, hogy a professzor ennél a
résznél esetleg őt szólítja fel; se füle, se farka nem volt számukra az
egésznek, és a kommentárokat sem sikerült kibogozniuk. Magam is
féltem egy kicsit, ugyanakkor égett bennem a vágy, hogy
megmutassam, mit tudok. Amikor meghallottam, hogy a nevemen
szólítanak, egyszerre uralkodott el rajtam a rémület meg az öröm,
mintha parányi áramütés érte volna a testemet. A többiek addig
szorongva lesték, ki lesz az áldozat. Mélyen az előttük heverő
szövegbe merültek, kerülték Rav Gershenson tekintetét. Most
mindenki engem nézett, még Danny is, s jobbról, az egyik
évfolyamtársam felől a megkönnyebbülés alig hallható sóhaja szállt
felém. A Talmud fölé hajoltam, jobb kezem mutatóujját a
szövegrész első szavára böktem, és olvasni kezdtem.

214
 Minden talmudi passzus leginkább gondolati egységnek
nevezhető részekre tagolható az egyszerűség kedvéért. Minden
gondolati egység egy-egy fázisát képezi az egésznek, amelyből a
passzus építkezik. Állhat egy tömör törvényből vagy a törvényre
vonatkozó kérdésből, a kérdésre adott válaszból, egy bibliai szakasz
rövid vagy terjedelmes magyarázatából és így tovább. A Talmudban
nincsenek írásjelek, ezért néha nem könnyű eldönteni, hol kezdődik
és hol végződik egy gondolat; néha a passzus olyan feszes, úgy
összetartozik, annyira szerves egész, hogy igen nehéznek, mi több,
önkényesnek tűnik gondolati egységekre fölszabdalni. A legtöbb
esetben azonban a gondolati egység világosan elkülöníthető, és a
józan ész meg a ritmus diktálja, hol és hogyan kell kisebb egységre
felszabdalni a passzust. Hogy miért van szükség egy passzus
felszabdalására, az nyilvánvaló. El kell dönteni, hogy az ember hol
hagyja abba az olvasást, hol kezdje el a magyarázatot, továbbá azt is,
hogy mikor forduljon további magyarázatért a kommentárokhoz.
Felbontottam a passzust gondolati egységeire, s miközben
tanulmányoztam, pontosan tudtam, hogy mely pontokon fogok
megállni, és látok hozzá a magyarázathoz. Felolvastam fennhangon
egy gondolati egységet, egy Misnából vett idézetet – a Misna a
szóbeli rabbinikus törvények írott változata; formáját és tartalmát
tekintve igen tömör és velős, hatalmas törvénygyűjtemény, amely a
rabbinikus viták alapját képezi – a kettő együtt a Talmud. Amikor
végére értem a Misna gondolati egységének, megálltam, röviden
8
áttekintettem a Rási és a Toszáfót kommentárjaival egyetemben.
Igyekeztem világosan és érthetően előadni a mondókámat, úgy
tettem, mintha én oktatnám az évfolyamot, nem pedig csak
ugródeszkát szolgáltatnék ahhoz, hogy Rav Gershenson közzétegye
a véleményét. Befejeztem a Misna-rész magyarázatát, és felolvastam
a következő gondolati egységet, amely egy másik Misna-idézet volt
egy, a miénktől eltérő traktátusból. Ez a második Misna-idézet
nyíltan ellentmondott az elsőnek. Gondosan elmagyaráztam a
Misnát, rámutattam, hol van az ellentmondás, aztán felolvastam
Rási és a Toszáfót idevágó megjegyzéseit, amelyek a könyvben mind
oda vannak nyomtatva a Talmud-idézet mellé. Arra számítottam,
hogy Rav Gershenson bármelyik pillanatban leállít, de nem tette.
Tovább olvastam és magyaráztam, tekintetemet le nem vettem a
szövegről, magyarázat közben pedig Rav Gershensonról. Egyszer
sem szakított félbe. Mire a passzus negyedik sorához elértem, úgy
belelendültem, hogy már egy középkori kommentátort is

215
előrángattam, akinek a megjegyzése nem ugyanazon a lapon,
hanem hátul, külön a traktátus végén volt feltüntetve. Jobb kezem
egyik ujját a szöveg megfelelő pontjára szorítottam, föllapoztam a
Talmudban azt az oldalt, ahová a kommentárt nyomtatták, és
felolvastam. Ezután jeleztem, hogy más kommentátorok más
magyarázattal szolgálnak, azokat fejből idéztem, mert nem
szerepeltek abban a Talmud-kiadásban, amelyikből tanultunk.
Ezután visszatértem a passzushoz, és tovább olvastam. Amikor
tekintetemet fölemeltem, hogy elmagyarázzam az imént felolvasott
gondolati egységet, láttam, hogy Rav Gershenson leült – amióta én
ehhez az évfolyamhoz csatlakoztam, először fordult elő, hogy leült a
siur alatt. Két tenyerébe támasztotta a fejét, könyöke a nyitott
Talmudon, és feszülten figyelt. Miközben tovább magyaráztam az
imént felolvasott gondolati egységet, a karórámra pillantottam, és
döbbenten állapítottam meg, hogy közel másfél órája beszélek
anélkül, hogy bárki félbeszakított volna. Ez alkalommal az összes
kommentárra hivatkoztam, és éppen végére értem a magyarázatnak,
amikor a három órát jelző csengő megszólalt. Rav Gershenson nem
szólt. Csak ült, és egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta az
évfolyamot.
Másnap ismét felszólított, mire én tovább olvastam és
magyaráztam. Két órát vesztegettem hét szóra, aztán valamikor a
magyarázat közepe táján a professzor megint leült, és fejét a
tenyerébe támasztotta. Egyetlen szót sem szólt. A csengő akkor
szólalt meg, amikor a négyoldalas kommentár terjedelmes
magyarázatának felénél tartottam, s amikor a harmadik napon
ismét felszólított, gyorsan felolvastam a hét szót, sietve
összefoglaltam az előző napi magyarázatomat, és onnan folytattam,
ahol előző nap abbahagytam.
A harmadik és negyedik nap között hangulatom szeszélyesen
ingadozott a jókedv és a nyugtalan szorongás között. Tudtam, hogy
jól csinálom, különben Rav Gershenson rég leállított volna, mégis
alig vártam, hogy mondjon már valamit, ne csak ácsorogjon vagy
üljön ott teljes némaságban.
Néhány hászid osztálytársam a csodálattal vegyes féltékeny
pillantásokat küldött felém – egyrészt nem bírták leplezni
elképedésüket afölött, hogy milyen jól csinálom, másrészt nem
értették, hogy valaki, aki cionista, ráadásul egy olyan ember fia, aki
ápikajresz cikkeket ír, hogyan lehet a Talmud ilyen beható ismerője.
Danny azonban láthatóan el volt ragadtatva a történtektől. Egyszer
sem nézett rám, amíg olvastam vagy magyaráztam, de láttam, hogy
É
216
mosolyogva bólogat, miközben a magyarázatomat előadom. És Rav
Gershenson továbbra is higgadtan hallgatott, feszülten figyelt,
arcizma nem rezdült, legfeljebb, ha alkalomadtán, amikor sikerült
tisztába tennem egy, a szokottnál is problematikusabb részt, a szája
sarka felfelé kunkorodott. A harmadik nap végére nyomasztóvá vált
a helyzet. Azt kívántam, bárcsak mondana vagy csinálna valamit,
bólintana, elmosolyodna, akár belekötne valami tévedésbe – bármit,
csak ne ezt a rettenetes hallgatást.
Számítottam rá, hogy a negyedik napon is felszólít, és meg is
tette. Addigra már csupán egyetlen gondolati egység volt hátra a
passzusból, és már előre elhatároztam, hogy ha a magyarázattal
végeztem, gyorsan áttekintem az egész passzust és az összes
kommentárokat, felvázolom a szövegben általuk feltárt
nehézségeket, és rámutatok, ki-ki hogyan oldotta fel ezeket a
nehézségeket. Ezek után megkíséreltem, hogy a késő középkori
kommentárt összeegyeztessem a többi kommentárral. Mindez alig
egy órába tellett, és amikor úgy éreztem, hogy megtettem minden
telhetőt, befejeztem. Rav Gershenson az íróasztala mögött ült, és
feszülten nézett rám. Különös érzés volt, hogy végre nem a saját
hangomat hallom. De nem volt több mondandóm.
Rövid csend támadt, közben észrevettem, hogy az egyik hászid
osztálytársam odahajol a társa füléhez, és súg neki valamit. Ekkor
Rav Gershenson felállt, és összefűzte a karját a mellén. Kicsit
mintha mosolygott volna, és felsőtestét lassan előre-hátra ingatta.
Megkért, hogy ismételjek meg egy két nappal ezelőtti okfejtést.
Megtettem. Megkért, hogy fejtsem ki valamivel világosabban a
véleményemet az egyik kommentátornak a passzusra vonatkozó
megjegyzésével kapcsolatban, mire kívülről elismételtem a passzust,
a megjegyzést, és legjobb tudásom szerint újból elmagyaráztam.
Megkért, hogy soroljam ismét fel azokat a problémákat, amelyek a
különböző kommentárok tanulmányozása közben fölmerültek – ezt
is megtettem. Ezután megkért, mutassak rá, hogy a késő középkori
kommentátorok hogyan kísérelték meg összeegyeztetni ezeket a
problémákat, mire ezt is elismételtem.
Ismét rövid csend állt be. Órámra pillantottam, és láttam, hogy
fél három. Eltűnődtem, vajon belekezd-e a következő passzusba,
amikor csak félóra van hátra a siurból. Többnyire szívesebben
kezdte az új passzust – vagy injánt – a siur elején, hogy az
osztálynak legyen elegendő ideje elmélyülni a problémában. Én a
magam részéről elégedett voltam azzal, ahogy a passzust
elmagyaráztam, és a kérdéseire megfeleltem. Elhatároztam, hogy

217
részletesen beszámolok apámnak mindenről, amikor este
meglátogatom a kórházban.
Ekkor Rav Gershenson feltette a kérdést, vajon elégedett vagyok-
e a késő középkori kommentátor összeegyeztetési kísérletével.
Erre a kérdésre nem számítottam. Az összeegyeztetési kísérletet
a vita szilárd kiindulási alapjának tekintettem, és fel sem merült
bennem, hogy Rav Gershenson esetleg megkérdőjelezi. Éreztem,
hogy ismét nyakig merülök a rettegett hallgatásba, mely a feltett
kérdéseit követte, amelyekre a hallgató nem tud felelni, s már
vártam, mikor kezd dobolni az ujjaival. De a karját továbbra is
összefűzte a mellén, s csak állt, lassan előre-hátra ingatta magát, és
feszülten nézett rám.
– Nu? Senkinek nincs kérdése a hallottakkal kapcsolatban? –
ismételte meg.
Vártam, hogy Danny keze a magasba lendüljön, de senki.
Ránéztem, és láttam, hogy kicsit tátott szájjal ül a helyén. A kérdés
őt is váradanul érte.
Rav Gershenson jobb kezével megsimogatta hegyes szakállát, és
harmadszor is föltette a kérdést, hogy elégedett vagyok-e a
kommentárokkal.
Nem vagyok elégedett, mondtam erre.
– Ó – mondta erre halvány mosollyal. – Helyes. És miért nem?
– Mert az pilpul – feleltem.
Az osztályban izgalom támadt. Láttam, hogy Danny megdermed,
sietős, szinte ijedt pillantást vet rám, majd elfordul. Hirtelen
megrémültem, amiért olyan becsmérlőn ejtettem ki számon a
pilpult. A megvető hangsúly fenyegetésként töltötte be az
osztálytermet.
Rav Gershenson lassan simogatta hegyes, ősz szakállát. – Úgy –
mondta szelíden. – Szóval pilpul. Látom, nem kedveled a pilpult...
9
Nu, a nagy vilnai Gaon se kedvelte. – A vilnai Élijáhu rabbira utalt,
a hászidok tizennyolcadik századi nagy ellenzőjére. – Mondd csak,
Ruven – először fordult elő, hogy nem vezetéknevemen szólított –,
aztán miért pilpul? Mi a baj ezzel a magyarázattal?
Azt feleltem, hogy erőltetett, hogy olyan jelentéktelen
eltéréseket magyaráz bele a kommentárokba, amelyek nincsenek is
ott, és hogy ennélfogva valójában nem is békíti össze az
ellentmondásokat.
A professzor lassan bólintott. – Nu – mondta, s ezúttal nem
csupán hozzám, de az egész osztályhoz szólt ez bizony egy nagyon

218
 10
nehéz inján. És a kommentár – a risonim kifejezést használta –
nem sokat segít. – Majd rám nézett. – Mondd csak, Ruven, te
hogyan magyarázod az injánt?
Csak ültem ott, és döbbent csendben meredtem rá. Ha a
kommentárok nem voltak képesek megmagyarázni, akkor hogyan
magyaráznám meg én? De ezúttal nem hagyta, hogy eluralkodjék a
csend. Ehelyett halkan, szelíden megismételte a kérdést. – Nem
tudod megmagyarázni, Ruven?
– Nem – mondtam.
– Úgy – mondta Rav Gershenson. – Nem tudod megmagyarázni.
Biztos, hogy nem tudod megmagyarázni?
Egy pillanatra elfogott a kísértés, hogy megmondjam neki: rossz
a szöveg, és hogy megadjam az általam rekonstruált változatot. De
nem tettem. Féltem. Emlékeztem rá, hogy Danny említette: Rav
Gershenson ismeri a Talmud tanulmányozásának szövegkritikai
módszerét, és gyűlöli. Így hát hallgattam.
Rav Gershenson az osztályhoz fordult. – Van valaki, aki meg
tudja magyarázni az injánt? – kérdezte halkan.
A kérdésre csend volt a válasz.
Nagyot sóhajtott. – Nu – mondta –, senki nem tudja
megmagyarázni... Az igazat megvallva, én sem tudom
megmagyarázni. Ez egy nehéz inján. Nagyon nehéz. – Egy pillanatig
hallgatott, aztán a fejét ingatva elmosolyodott. – Néha bizony a
tanár se tudja – jegyezte meg szelíden.
Életemben ekkor hallottam először, hogy egy rabbi elismeri, nem
érti a Talmud egy részletét.
Kínos csendben, feszengve ültünk. Rav Gershenson lebámult az
asztalán heverő Talmudra. Aztán lassan becsukta, és szélnek
eresztette a hallgatókat.
Miközben a könyveimet szedegettem össze, hallottam, hogy a
nevemen szólít. Danny is hallotta, és ránézett. – Beszélni akarok
veled egy percre – mondta Rav Gershenson. Odamentem az
asztalához.
Ahogy a közelében megálltam, láttam, milyen ráncos az arca, a
homloka. A kezén a bőr száraz, mint a pergamen, ajka a szakáll ősz
gubanca mögött vékonyka csík csupán. A szeme barna, a tekintete
szelíd, a mély ráncok a szeme külső sarkából indultak világgá ezer
barázdában.
Várt, amíg a hallgatók kimentek a teremből. Aztán csöndesen
megkérdezte: – Egyedül tanultad az injánt, Ruven?

219
 – Igen – feleltem.
– Apád nem segített?
– Apám kórházban fekszik.
Döbbenten nézett rám.
– Már jobban van. Infarktusa volt.
– Nem is tudtam – mondta szelíden. – Igazán sajnálom. – Egy
percig várt, közben feszülten nézett. – Nos, tehát egyedül tanultad
az injánt.
Bólintottam.
– Mondd csak, Ruven, amúgy egyébként apáddal tanulod a
Talmudot?
– Igen – feleltem.
– Apád nagyszerű tudós – mondta halkan, szinte szomorúan. –
Nagyon nagy tudós. – Barna szeme bepárásodott. – Ruven, mondd
csak, apád mit felelt volna a kérdésemre?
Rábámultam, és nem tudtam, mit mondjak.
Halványan, bocsánatkérőn elmosolyodott. – Nem tudod, apád
hogyan magyarázta volna az injánt?
Az osztály elment, egyedül voltunk, s valahogy éreztem a
bensőségességet, ami megkönnyítette, hogy elmondjam, amit el
kellett mondanom. Amiből nem következik, hogy ne féltem volna
közben. – Azt hiszem, tudom, mit mondott volna.
– Nu – nógatott Rav Gershenson szelíden. – És mi légyen az?
– Azt hiszem, azt mondta volna, hogy hibás a szöveg.
Pislogott néhányat, az arca kifejezéstelen. – Magyarázd el, hogy
érted – kért halkan.
Elmondtam, hogyan rekonstruáltam a szöveget, aztán
emlékezetből idéztem a rekonstruált szövegrészt, rámutattam,
hogyan illik tökéletesen a legegyszerűbb kommentár
magyarázatához. A végén megjegyeztem, hogy meggyőződésem, ez
a szövegrész feküdt a Talmudból a kommentátor előtt, amikor a
magyarázatát hozzáfűzte.
Rav Gershenson egy pillanatig hallgatott, az arca rezzenetlen.
Aztán lassan megkérdezte: – Ezt egyedül csináltad, Ruven?
– Igen.
– Apád jó tanár – jegyezte meg csöndesen. – Nagy áldás, hogy
ilyen apád van.
A hangja szelíd és tiszteletteljes.
– Ruven...
– Igen.

220
 – Megkérlek, hogy a magyarázatnak ezt a módszerét sose
alkalmazd az én hallgatóim előtt. – Szelíden mondta, szinte
bocsánatkérőn. – Én magam nem ellenzem ezt a módszert. De
nyomatékosan megkérlek, hogy sose alkalmazd az én osztályomban.
Megértettél?
– Igen.
– Mostantól gyakran foglak felszólítani – mondta szívélyes
mosollyal. – Most, hogy ezzel tisztában vagy, nagyon gyakran foglak
szólítani. Egész évben arra vártam, hogy megtudjam, milyen jó
tanár az apád. Nagyszerű tanár, nagyszerű tudós. Téged öröm
hallani. De ezt a módszert az én tanítványaim előtt nem
alkalmazhatod. Megértetted?
– Igen – ismételtem meg.
Szótlanul rám mosolygott, és utamra engedett. Ezután
fölmentem az iskolai könyvtárba, és keresgélni kezdtem Rav
Gershenson nevét a héber és angol nyelvű katalógusban. Sehol sem
találtam. Ekkor értettem meg, hogy apám miért nem tanít ebben az
iskolában.

221
 TIZENOTODIK FEJEZET

Apám március közepén jött haza a kórházból. Gyönge volt, és

sovány, az ágyat nemigen hagyta el, és semmiféle fizikai
erőfeszítésre nem volt alkalmas. Manya úgy bánt vele, mint egy
gyerekkel, dr. Grossman pedig hetente kétszer, hétfőn és
csütörtökön eljött, egészen április végéig, attól fogva csak heti egy
alkalommal. Elégedett apám javulásával, mondta nekem.
Aggodalomra nincs többé ok, csak arra kell ügyelni, hogy teljes
legyen a nyugalma. A kórházat követő első négy hét során minden
este jött egy ápolónő, aki ébren volt egész éjjel, és nem mozdult
apám szobájából reggelig, amikor hazament. A beszéd apámat
nagyon kimerítette, még az is, hogy odafigyeljen a más beszédére.
Az első, otthon töltött hat hét során nem sok időt lehettünk együtt.
De csodálatos volt, hogy ott van, csodás a tudat, hogy ismét a
szobájában van, és nem a kórházban, csodás a tudat, hogy a sötét
hallgatás végre száműzetett a lakásból.
Beszámoltam neki, hogyan jártam Rav Gershensonnal, mialatt ő
a kórházban volt. Nyugodtan végighallgatott, bólogatott, és azt
mondta, hogy nagyon büszke rám. Rav Gershensonról nem
mondott semmit. A Talmud-órán azóta rendszeresen felszólított, és
az előolvasást vagy magyarázatot nem követte csend.
Dannyvel lépten-nyomon találkoztam az iskolában, de a
hallgatás folytatódott. Végre-valahára napirendre tértem fölötte.
Attól fogva a szemünkkel beszéltünk, fejbólintással, kézmozdulatok
segítségével érintkeztünk. De szót nem váltottunk. Fogalmam sem
volt, hogyan boldogul a pszichológiával, vagy hogy hogy van a
családja. De mert rossz híreket nem hallottam, feltételeztem, hogy
többé-kevésbé rendben vannak a dolgok.
A tanárok és diákok zord arckifejezése a főiskolán az újságok
szalagcímeit tükrözte, amelyek a palesztinai zsidók ellen intézett
arab támadásokról, a zsidók védekezéséről adtak hírt, amit a britek
lépten-nyomon akadályoztak, meg az Irgun nem szűnő
tevékenységéről számoltak be. Az arabok a Felső-Galileában, a
Negev-sivatagban és a Jeruzsálem körül épült zsidó településeket
támadták, és szüntelenül rajtaütöttek az utánpótlást szállító

222
konvojokon. Arabok öltek zsidókat, zsidók öltek arabokat, a britek
pedig, akik balszerencséjükre két tűz között találták magukat,
sehogy nem tudták, és időnként mintha nem is akarták volna
megállítani az egyre nagyobb méreteket öltő mészárlást.
A főiskolán a cionista i úsági szervezetek mind aktívabban
működtek, egy alkalommal például az én csoportom tagjait
felkérték, hogy a délutáni tanórák helyett menjenek el egy bizonyos
brooklyni raktárba, és segítsenek az előtte várakozó hatalmas,
tíztonnás teherautókra felrakodni az egyenruhákat, rohamsisakokat
és élelmiszereket. Azt mondták, hogy a felszerelést hamarosan
útnak indítják Palesztinába, ahol a Hágánának fogják átadni. Sokáig
és keményen dolgoztunk, és ez a rakodás a teherautókra valahogy
megfogható közelségbe hozta a híreket, amelyeket az újságban
olvastam, és a rádióban hallottam.
Áprilisban Tiberiast, Haifát és Cfátot megszállta a Hágáná, az
Irgun pedig a Hágáná segítségével elfoglalta Jaffát.
Apám addigra sokat erősödött, a házban már járkált is egy
keveset. Már hosszasan beszélgethettünk, de alig esett szó köztünk
másról, mint Palesztináról. Elmondta, hogy mielőtt infarktust
kapott, felkérték, hogy a küldöttség tagjaként vegyen részt a
Cionista Általános Tanácsban, amelyet nyárra készültek összehívni
Palesztinában. – Most aztán örülhetek, ha a nyaralónkig eljutok a
nyáron – mondta fanyar mosollyal az ajkán.
– Nekem miért nem mondtad? – kérdeztem.
– Nem akartalak fölizgatni. De most már nem bírom magamban
tartani. Azért mondom el most.
– De miért nem szóltál akkor, amikor felkértek?
– Aznap este kértek fel, amikor az infarktust kaptam.
Erről többé nem esett szó. De amikor ott voltam a közelében,
mindig pontosan tudtam, hogy mikor járnak e körül a gondolatai. A
tekintete olyankor álmodozó lett, csak sóhajtott, és a fejét ingatta.
Oly sokat dolgozott a zsidó állam megteremtéséért, és most épp
ennek köszönheti, hogy nem jut el oda. Az eljövendő hónapokban
gyakran tűnődtem el, hogy ennek vajon milyen jelentőséget
tulajdonít. Tudni nem tudtam, és nem is firtattam.
Május második hetében, azon a pénteki napon, amikor Izrael
Állam megszületett, nem is lepleztük könnyeinket. És másnap
reggel a zsinagógába menet láttam az újságok szalagcímeit, amelyek
hírül adták a zsidó állam létrejöttét. Azt is közölték, hogy az arab
csapatok megindították rettegett támadásukat.

223
 Gyászos, rút hetek következtek. Ecion környéke a hebroni
hegyek között elesett, a jordán hadsereg megtámadta Jeruzsálemet,
az iraki csapatok benyomultak a Jordán völgyébe, az egyiptomiak
pedig a Negevbe, a latruni csata pedig, a Jeruzsálembe vezető út
legfontosabb pontján, vérfürdővé változott. Apám egyre komorabb
lett, elnémult, és én ismét aggódni kezdtem az egészségéért.
Június elején az a hír söpört végig a főiskolán, hogy az egyik
nemrég végzett hallgató életét vesztette a Jeruzsálem körüli
harcokban. A hír szájról szájra terjedt, s végül sajnos igaznak
bizonyult. Én a fiút egyáltalán nem ismertem, kiderült, hogy
korábban végzett, mint én megkezdtem tanulmányaimat, de a
felsőbb osztályosok jól emlékeztek rá. Kiváló matematikus volt, és
igen népszerű fiú. Beiratkozott a jeruzsálemi Héber Egyetemre,
hogy ott szerezze meg a doktorátust, aztán csatlakozott a
Hágánához, és akkor esett el, amikor egy szállítmányt akart
bejuttatni Jeruzsálembe. Megdöbbentünk. Nem hittük volna, hogy
ilyen közel kerülhetünk a háborúhoz.
Június második hetében, azon a héten, amikor életbe lépett az
Egyesült Nemzetek által kieszközölt tűzszünet, és Izraelben
megszűntek a harcok, a főiskola egyik nap gyűlést tartott az elesett
volt diák emlékére. Mindenki ott volt, minden rabbi, minden
hallgató, a főiskola minden professzora. A fiú egyik Talmud-tanára
elmondta, milyen elkötelezett híve volt a judaizmusnak, a
matematikatanára elmondta, milyen kiváló tanuló volt, és az egyik
felsős arról beszélt, hogy a fiú mindig Izraelbe akart menni. Aztán
mindnyájan felálltunk, imádkoztunk, és elmondtuk érte a kádist.
Saunders rabbi anticionista szövetsége a Hirsch Főiskolán azon a
napon végleg kiszenvedett. A főiskolán kívül tovább élt, de a
főiskola falain belül én többé röplappal nem találkoztam.
Az év végi vizsgák számomra nem okoztak komolyabb
problémát, jeles lettem mindenből. Eljött a július, rekkenő hőséget
hozott, dr. Grossman részéről pedig a boldogító bejelentést, hogy
apám már van olyan jól, hogy augusztusban elmehetünk a
nyaralóba, sőt szeptemberben megkezdheti a tanítást. De a
nyaralóban pihennie kell, dolgoznia nem szabad. Igen, írni írhat –
mióta számít az írás munkának? Apám erre nevetett, hónapok óta
először hallottam nevetni.
Apám szeptemberben folytatta a tanítást, én pedig megkezdtem
a főiskolán a harmadik tanévet. Mivel a szimbolikus logika része a
filozófiának, a filozófiát választottam fő tantárgyamnak, és
rendkívül izgalmasnak találtam. A hetek gyorsan teltek. Apám az

224
első hónapokban a tanításon kívül nem csinált semmit, aztán dr.
Grossman beleegyezésével folytatta cionista tevékenységét és heti
egy alkalommal a felnőttoktatást.
Izraelben fel-fellángolt a háború, kivált a Negevben. De az
izraeliek átvették a kezdeményezést, és elmúlt a kezdeti feszültség.
Saunders rabbi anticionista szövetsége megszűnt létezni. Még a
környékünkön sem hallottam róla. És egy szép napon, valamikor
késő tavasszal, éppen ebédeltem, amikor Danny odajött az
asztalomhoz, tétován elmosolyodott, leült, és megkérdezte, nem
segítenék-e a kísérleti pszichológiában – valami problémája akadt
egy grafikonnal.

225
 TIZENHATODIK FEJEZET

A hangja hallatán kicsit megremegtem.

– Légy üdvöz az élők között – mondtam, s amint felnéztem rá,
nagyot dobbant a szívem. Több mint két éve, hogy nem beszéltünk
egymással.
Halványan elmosolyodott, s a szakállát dörzsölgette, amely
igencsak megerősödött. Megszokott sötét öltönyét, nyakkendő
nélküli ingét, imarojtjait és kapedlijét viselte. Szép mívű arca
mellett kétoldalt hosszan lelógott a pajesza, csillogó szeme nagyon
kék.
– A tilalomnak vége – mondta egyszerűen.
– Örülök, hogy ismét kósernak nyilváníttattam – mondtam
leplezetlen keserűséggel.
Pislogott, és újabb mosollyal próbálkozott. – Sajnálom – szólt
halkan.
– Én is sajnálom. Szükségem lett volna rád. Kivált, amikor apám
beteg lett.
Bólintott, a szeme csupa szomorúság.
– Hogy bírod? – kérdeztem.
Ismét pislogott. – Mit hogy bírok?
– Hogy bírod a hallgatást?
Nem szólt. De az arca megfeszült.
– Én gyűlöltem – mondtam neki. – És te hogy bírod?
Idegesen megrángatta a pajeszát, a szeme elsötétült,
elkomorodott.
– Én úgy éreztem, beledilizek – mondtam.
– Nem, az ember nem dilizik bele – mondta szelíden. – Megtanul
együtt élni vele.
– Miért csinálja?
A pajeszát cibáló keze az asztalra koppant. Lassan megrázta a
fejét. – Nem tudom. Azóta sem beszélünk.
– Csak amikor a Tórát tanulmányozzátok, vagy amikor
dührohamot kap.
Józanul bólintott.
– Nem szívesen mondom meg, mi a véleményem apádról.

226
 – Apám nagy ember – mondta Danny higgadtan. – Biztosan jó
oka van rá.
– Szerintem őrült és szadista – mondtam keserűen. – És én
egyáltalán nem kedvelem apádat.
– Ez jogodban áll – mondta Danny szelíden. – Amitől nekem is
jogom van a magam véleményéhez.
Egy percig hallgattunk.
– Lefogytál – mondtam neki.
Bólintott, de nem szólt. Ahogy ott gubbasztott, kicsi volt, és
nyomorult, mint egy beteg madár.
– Mi van a szemeddel? – kérdeztem.
Vállat vont. – Néha kellemetlen. Az orvos szerint az ideges
feszültségtől.
Újabb csend.
– Örülök, hogy megint itt vagy – mondtam. És vigyorogtam.
Tétován mosolygott, kék szeme csupa ragyogás.
– Örülök neked is, meg az idétlen labdahajításodnak is. Neked is,
meg az apádnak is a lökött hallgatásaival meg kirohanásaival
egyetemben.
Ismét elmosolyodott, ezúttal szélesen, s kihúzta magát a széken.
– Segítesz ezzel a grafikonnal? – kérdezte.
Megmondtam, hogy ideje volna, hogy egyedül is elboldoguljon a
grafikonokkal, aztán megmutattam, hogyan kell csinálni.
Amikor este beszámoltam apámnak a történtekről, higgadtan
bólintott. Számított rá, mondta. A zsidó állam nem kérdés többé,
hanem kész tény. Meddig köthette volna még Saunders rabbi az
ebet a karóhoz?
– Danny hogy van? – érdeklődött apám.
Elmondtam neki, hogy rosszul néz ki, lefogyott.
Egy percre elgondolkodott. Aztán megkérdezte: – Ruven... ez a
hallgatás Danny és Saunders rabbi között. Még most is tart?
– Igen.
Arca szomorúságot tükrözött. – Egy apa úgy neveli fel a fiát,
ahogy akarja – jegyezte meg szelíden. – Micsoda ár ez egy lélekért.
Amikor megkérdeztem, hogy érti, egyetlen szót se bírtam
kiszedni belőle. De a szeme elsötétedett.

Danny meg én tehát visszatértünk a régi rendhez, találkoztunk

az én zsinagógám előtt, együtt mentünk trolival a főiskolára, együtt
ebédeltünk, és együtt mentünk haza. Rav Gershenson tanórájában
különleges örömünket leltük, mert a Danny és köztem beállt

227
feszültségmentes légkörben lehetővé vált az állandó versengés,
amely gyakorlatilag kitöltötte a siur óráit. Olyannyira kisajátítottuk
a tanórát, hogy egy napon egy, a szokásosnál is hevesebb Talmud-
vita során, amely már vagy negyedórája tartott, Rav Gershenson
félbeszakított minket, mondván, hogy ő nem magánórát ad nekünk,
hogy még vannak rajtunk kívül tizenketten az évfolyamban – és
van-e valaki másnak is mondanivalója? De mindezt barátságos
mosollyal mondta, és Danny meg én el voltunk ragadtatva a burkolt
elismeréstől.
Néhány nap után ott folytattuk a beszélgetést, ahol két éve
abbahagytuk, Danny elmondta, hogy beadta a derekát a kísérleti
pszichológiának, és valamelyest élvezi is. Most már a kísérleti
pszichológus zsargonját használta, amikor a pszichológiáról beszélt:
változók, állandók, művelet, megfigyelés, adatrögzítés, hipotézisek
vizsgálata és a hipotézisek cáfolatának kísérlete a hitelesítésükkel
szemben. A matematika látszólag már nem volt leküzdhetetlen
akadály a szemében. Csak elvétve szorult a segítségemre.
Egy nap az ebédlőben üldögéltünk, amikor beszámolt egy
beszélgetésről, melyet Appleman professzorral folytatott. – Azt
mondta, ha valaha hathatósan hozzá akarok járulni a pszichológia
fejlesztéséhez, akkor a tudományos módszerhez kell folyamodnom.
A freudi megközelítés ugyanis nem igazán biztosítja az elfogadás-
elutasítás módszerét, így az ember nem növelheti a tudását.
– Nahát, nahát – vigyorogtam. – Viszlát, Freud.
A fejét ingatta. – Nem. Nem viszlát, Freud. Freud zseni volt. De
nem elég körültekintő a felfedezései terén. Én sokkal több mindent
akarok tudni, mint amennyivel Freud foglalkozott. Freud például
nem kezdett semmit az érzékeléssel. Vagy a tanulás folyamatával.
Pedig az ember látása, hallása, érintése, szaglása, ízlelése és tanulása
lenyűgöző témák. Freud ezek közül egyikkel sem foglalkozott. De
attól még zseniális volt abban, amiben újat hozott.
– Te jó úton haladsz afelé, hogy empirista légy.
– Kötve hiszem. Én emberekkel akarok foglalkozni, nem
patkányokkal és labirintusokkal. Beszéltem erről Applemannel. Azt
javasolta, hogy foglalkozzam klinikai pszichológiával.
– Az micsoda?
– Ez olyasmi, mint mondjuk az elméleti és az alkalmazott fizika
közötti különbség. A kísérleti pszichológus leginkább az elméleti
fizikusnak felel meg, a klinikai pszichológus pedig alkalmazza a
kísérleti pszichológus tudását. Az emberekkel foglalkozik.

228
Megvizsgálja őket, teszteket készít velük, felállítja a diagnózist, és
kezeli a betegeket.
– Hogyhogy kezeli?
– Terápiával.
– Analitikus leszel?
– Meglehet. De a pszichoanalízis csupán egyik válfaja a
terápiának. Akad ezenkívül más is.
– Például?
– Hát sokmindenféle – mondta bizonytalanul. – Közülük egy
csomó még igencsak kísérleti stádiumban van.
– Embereken akarsz kísérletezni?
– Nem tudom. Talán. Még nem sokat konyítok a dologhoz.
– Doktorálni akarsz belőle?
– Hát persze. Ezen a területen doktorátus nélkül nem mész
semmire.
– Hová akarsz menni?
– Még nem tudom. Appleman a Columbiát javasolta. Ő is ott
doktorált.
– Apád tud már róla?
Danny feszült pillantást küldött felém. – Nem – mondta halkan.
– Mikor fogod megmondani neki?
– Aznap, amikor megszerzem a szmihát. – A „szmiha” a rabbivá
szentelés héber kifejezése.
– Vagyis jövőre – mondtam.
Danny zord mosollyal bólintott. Aztán az órájára nézett. – Jó
lesz, ha szedelőzködünk, mert még lekésünk a siurról – mondta.

Felvágtattunk a lépcsőn, és épp időben estünk be az ajtón, még

mielőtt Rav Gershenson előolvasásra és magyarázatra szólított
valakit.
Egy másik ebédlőbeli beszélgetés során Danny megkérdezte, mi
hasznát fogom venni a szimbolikus logikának, ha belépek a
rabbinátusba. Azt feleltem, hogy nem tudom, de rengeteg filozófiát
és teológiát olvasok, és ki tudja, mi jó fog ebből kisülni.
– Én mindig azt hittem, hogy a logika és a teológia olyanok, mint
Dávid és Saul – mondta Danny.
– Olyanok is. De talán általam kicsit közelebb kerülnek
egymáshoz.
A fejét ingatta. – Képtelen vagyok felfogni, hogy rabbi leszel.
– Én is képtelen vagyok felfogni, hogy te pszichológus leszel.
És csendes csodálkozással szemléltük egymást.

229
 Danny húga júniusban férjhez ment. Meghívtak az esküvőre – én
voltam az egyetlen, aki nem hászid. Hagyományos hászid esküvő
volt amúgy, a férfiak és a nők külön ültek, és volt sok tánc és ének.
Amikor megláttam Saunders rabbit, megdöbbentem. Fekete
szakálla erősen őszült, és nagyon megöregedett, amióta utoljára
láttam. Odamentem hozzá, és gratuláltam, ő melegen megrázta a
kezemet, s közben sötét, átható tekintetével szemügyre vett. Sokan
tolongtak körülötte, nem volt alkalmunk a beszédre. Én nem is
bántam. Nem igazán vágytam rá. Levi nőtt valamelyest, de továbbra
is pergamenszerű volt a bőre, és a szeme a szarukeretes szemüvege
mögött hatalmas. Danny húga gyönyörű lett. Hászid volt a fiú,
akihez hozzáment, hosszú pajesszal, fekete szakállal, sötét
szempárral. Nagyon kimért volt, és én hamar eldöntöttem, hogy
nem kedvelem. Amikor az eljegyzés után gratuláltam neki, és kezet
fogtunk, az ujjai petyhüdtek voltak, és nyirkosak.
Amikor a tanév véget ért, és beköszöntött a július, egy délelőtt
elmentem Dannyékhez. Amióta Dannyvel ismét kapcsolatba
kerültem, az esküvő kivételével nem találkoztam Saunders rabbival,
mert apám sábát délutánonként tanulta velem a Talmudot. Ezért
elhatároztam, a tanév befejeztével egy délelőtt átmegyek hozzájuk
udvariasságból. Danny fölvitt apja dolgozószobájába. A második
emeleti folyosót zsúfolásig megtöltötték a sötét kaftános férfiak,
akik mind csöndben várakoztak, hogy bebocsátást nyerjenek Danny
apja elé. Bólogattak, tiszteletteljesen köszöntötték Dannyt, egyikük,
egy hihetetlenül öreg, ősz szakállú, hajlott ember a kezét kinyújtva
meg is érintette, ahogy elhaladtunk előtte. Én a mozdulatot
visszataszítónak találtam. Lényegében visszataszítónak találtam
mindent, ami Saunders rabbival és a hászidizmussal volt
összefüggésben. Megvártuk, amíg az, aki éppen nála járt, kijött,
aztán bementünk hozzá.
Saunders rabbi az egyenes hátú, piros bőrszékében ült, körülötte
könyvek, és a helyiséget megtöltötte a régi bőrkötések dohszaga.
Arcát fájdalmas barázdák szántották, de szelíd hangon üdvözölt.
Nagyon örül, hogy lát, mondta. Tétovázott, előbb Dannyre nézett,
azután énrám. A szeme sötét volt, és komor. Hol voltam mostanáig,
kérdezte, és miért nem jövök el sábát délutánonként?
Megmondtam, hogy sábátonként apámmal tanulmányozom a
Talmudot. Komor tekintettel sóhajtott. Aztán bizonytalanul
bólintott. Szívesen beszélgetne velem, de annyian várakoznak rá
odakinn. Nem jönnék-e át mégis sábát délután? Majd igyekszem,
mondtam, azzal Dannyvel kimentünk.

230
 Mást nem mondott. A cionizmusról egyetlen szót sem ejtett. Se a
Dannyre meg énrám kényszerített tilalomról. Semmit. Amikor
távoztam, nagyobb volt az ellenszenvem, mint amikor
megérkeztem. Júliusban nem is láttam többet.

231
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Szeptemberben megkezdődött az utolsó főiskolai tanévünk. Ebéd

közben elmeséltem Dannynek egy enyhén hászidellenes adomát,
amelyet nemrég hallottam, ő pedig tiszta szívből nevetett. Aztán
anélkül, hogy meggondoltam volna, elismételtem egy megjegyzést,
amelyet néhány napja egyik évfolyamtársam mondott: „A cádik
teljes némaságban ül, nem szól semmit, követői pedig figyelmesen
hallgatják.” Danny ajkáról eltűnt a mosoly, mintha pofon csapták
volna, és az arca jéggé fagyott.
Nyomban rádöbbentem, mit mondtam, és magam is
megdermedtem. Zavartan kértem bocsánatot.
Sokáig nem szólt semmit. A tekintete üveges lett, befelé fordult.
Aztán a vonásai lassan felengedtek. Halványan elmosolyodott. –
Több igazság van ebben, mint gondolnád – suttogta. – A csendet is
lehet hallgatni, Ruven. Csak most kezdek ráeszmélni, hogy a
csendet hallgatni lehet, és tanulni is lehet belőle. Megvan a maga
minősége, a maga kiterjedése. És néha szól hozzám. Élek benne.
Beszél. Én pedig meghallom.
A szavak kántálva jöttek belőle. Pontosan úgy, ahogy az apjából.
– Ezt te nem érted, ugye? – kérdezte.
– Nem.
Bólintott. – Gondoltam, hogy nem fogod megérteni.
– Hogyhogy szól hozzád?
– Akarnod kell meghallani, és akkor meg is hallod. Különös,
gyönyörű szövete van. Nem beszél mindig. Néha... néha sikoltozik, s
hallod benne az egész világ fájdalmát. Akkor fáj hallgatni. Mégis
muszáj.
Ismét megdermedtem, hogy így beszél. – Egy szavadat sem
értem.
Halványan mosolygott.
– Beszélgettek apáddal mostanában?
A fejét ingatta.
Semmit sem értettem, de ő olyan komor volt, és különös, hogy
szerettem volna másra terelni a szót. Témát váltottam. – Kéne neked
egy lány – mondtam neki. Akkoriban már rendszeresen

232
randevúztam szombat esténként. – Nagyszerű felüdülés a szenvedő
léleknek.
Szomorú szemmel nézett rám. – Nekem már választottak
feleséget -jegyezte meg halkan.
Szájtátva meredtem rá.
– Régi hászid szokás, hiszen tudod.
– Eszembe se jutott – mondtam döbbenten.
Józanul bólintott. – Újabb ok, hogy ne törhessek ki egykönnyen a
csapdából. Mert nem csak a saját családom érintett.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Hosszú, kínos csend telepedett
közénk. Aztán némán indultunk Rav Gershenson siuijára.

Danny öccsének bár micvája, amelyre október harmadik

hetében, hétfő reggel került sor, egyszerű, szerény ünnepség volt. A
reggeli szertartás fél nyolckor kezdődött – elég korán ahhoz, hogy
részt vehessünk rajta Dannyvel, és még csak el se késsünk az
iskolából –, Levit előszólították, hogy felolvasson, és mondja el az
11
áldást a Tóra fölött. Az istentisztelet után következett a kidus ,
amelyen snapszot és süteményeket kínáltak körbe. Mindenki
koccintott, lehájim, az életre, aztán távoztunk. Saunders rabbi
halkan megkérdezte, miért nem járok el többé hozzá, én pedig
elmagyaráztam, hogy apámmal tanulom a Tórát sábát
délutánonként. Tétován bólintott, aztán lassan továbbment, sudár
alakja kissé meggörnyedt.
Levi Saunders mostanra magas lett, és nyurga. Mintha Danny
kísértete lenne, csak a haja volt fekete, és a szeme sötétbarna. Kezén
és arcán a bőr tejfehér, majdnem áttetsző, a vénái kidudorodtak.
Reménytelenül törékenynek tűnt, mintha az első szellő elfújhatná.
Pedig a szemében ugyanakkor belső tűz lángolt, mintegy
bizonyítandó, milyen kitartóan ragaszkodik az élethez, holott
mostanra vált csak nyilvánvalóvá, hogy élete hátralevő részében
függvénye lesz a rendszeres időközökben szedendő tablettáknak. A
szeméből sugárzott, hogy minden körülmények között, minden
fájdalom ellenére ragaszkodik az élethez.
Hogy Levi Saunders élete mennyire hajszálon múlott, az
bizonyította, hogy már a bár micváját követő másnapon olyan
hevesen tört rá a betegség, hogy rohamkocsin vitték a Brooklyn
Memorial Kórházba. Mihelyt a ház elől kigördült a mentőautó,
Danny felhívott telefonon, és a hangjából hallottam a rémületet.
Nem sokat mondhattam neki a telefonban, s amikor megkérdeztem,

233
nem jönne-e át, azt felelte, hogy nem teheti, az anyja szinte
hisztérikus állapotban van, nem hagyhatja magára, csak el akarta
mondani, mi történt. Azzal letette.
Apám nyilván hallotta a hangomon, hogy baj van, mert megállt a
konyhaajtóban, és tudakolta, mi történt.
Megmondtam.
Befejeztük a vacsorát. Nem mintha éhes lettem volna, de ettem,
mert tudtam, hogy az boldoggá teszi Manyát. Apám észrevette,
mennyire odavagyok, de nem szólt. Vacsora végeztével utánam jött
a szobámba, leült az ágyra, és megkérdezte, mi a baj, miért borított
ki annyira Levi Saunders rosszulléte, hiszen már máskor is volt
beteg.
Ez volt az a pillanat, amikor elmondtam apámnak, hogy Danny
pszichológiából akar doktorálni, hogy nem akarja megörökölni a
cádik tisztét, amikor majd Saunders rabbi örökébe kellene lépnie. És
hozzátettem azt is, mert éreztem, hogy őszintének kell lennem,
hogy Dannyt rettegésben tartja az öccse betegsége, aki nélkül
végképp lehetetlen, hogy elszakadjon az apjától; hisz nem a családi
hagyományt akarja tönkretenni.
Apám mind komorabban hallgatott. Amikor a végére értem,
sokáig némán ült, a szeme szigorú.
– Mikor beszélt neked erről Danny? – kérdezte végül.
– Azon a nyáron, amikor náluk laktam.
– Olyan rég? Már akkor is tudta?
– Igen.
– És ezalatt soha eszedbe nem jutott, hogy elmondd nekem?
– A kettőnk titka volt, ábá.
Komoran nézett rám. – Danny tisztában van azzal, hogy
mekkora fájdalmat fog okozni ezzel az apjának?
– Retteg a naptól, amikor meg kell mondania neki. Mindkettejük
miatt.
– Tudtam, hogy ez lesz belőle – mondta apám. – Hogyisne
lenne? – Élesen nézett rám. – Ruven, tisztázzunk valamit. Pontosan
mit akar közölni Danny Saunders rabbival?
– Hogy doktorátust akar szerezni pszichológiából, és nem áll
szándékában az ő örökébe lépni.
– Danny hátat akar fordítani a judaizmusnak?
Rábámultam. – Eszembe se jutott, hogy ezt megkérdezzem –
mondtam ernyedten.
– A szakállát, a pajeszát, a ruháját, a rojtokat – mind megtartja,
amikor egyetemre megy?

234
 – Nem tudom, ábá. Sosem esett róla szó.
– Ruven, hogyan lesz Dannyből pszichológus, ha úgy fest, mint
egy hászid?
Nem tudtam, mit feleljek.
– Nagyon fontos, hogy Danny pontosan tisztázza magában, mit
fog mondani az apjának. Előre fel kell készülnie Saunders rabbi
kérdéseire. Beszélj Dannyvel. Pontosan végig kell gondolnia, mit fog
mondani az apjának.
– Ez idáig eszembe se jutott, hogy megkérdezzem.
– Danny most olyan, mint a börtönben ülő ember, aki várja, hogy
szabadlábra helyezzék. Ki fog kerülni a börtönből. Attól függetlenül,
hogy mi vár rá odakinn. Danny egyetlen pillanattal sem gondol
tovább annál, hogy meg fogja mondani az apjának, hogy nem
óhajtja átvenni a szerepét. Érted, mit beszélek?
– Igen.
– Beszélsz vele?
– Természetesen.
Apám elkeseredetten bólintott, az arca meggyötört. – Nagyon
régóta nem beszéltem Dannyvel – mondta halkan. Egy percig
hallgatott. Aztán alig észlelhetően elmosolyodott. – Nem is olyan
egyszerű dolog a barátság, ugye, Ruven?
– Nem – feleltem.
– Mondd csak, Danny és Saunders rabbi azóta sem beszélnek?
A fejemet ráztam. Aztán elmondtam neki, mit mondott Danny a
csendről. – Ábá, mi az, hogy hallani a csöndet?
Ettől apám jobban felizgatta magát, mint attól a hírtől, hogy
Danny nem akar cádik lenni. Kihúzta magát az ágyon, egész
testében reszketett. – Hászidok! – motyogta szinte megvetően. –
Miért érzik úgy, hogy a világ összes terhe egyedül az ő vállukon
nyugszik?
Kérdőn néztem rá. Ilyen megvetést még sosem hallottam a
hangjában.
– Ez a gyereknevelés egyik módja – szólalt meg végül.
– Micsoda?
– A hallgatás.
– Nem értem...
– Nem tudom elmagyarázni. Magam sem értem egészen. És amit
tudok róla, az nem tetszik. Európában néhány hászid családban ez
volt a bevett gyakorlat. – Aztán megacélozta a hangját. – Egy
gyereket másképp is meg lehet tanítani az együttérzésre.
– Nem ér...

235
 – Ruven, amit magam sem értek, azt nem tudom megmagyarázni
– vágott a szavamba. – Saunders rabbi egy bizonyos módszer szerint
neveli Dannyt. Nem akarok róla beszélni. Nagyon fölzaklat. Ugye,
megígéred, hogy beszélsz Dannyvel?
Bólintottam.
– És most munkához kell látnom. – Azzal kiment a szobámból,
és én ott maradtam éppoly elképedten, mint annak előtte.
Másnap beszélni akartam Dannyvel, de amikor találkoztunk,
olyan állapotban volt az öccse miatt, hogy szóba se mertem hozni,
mit mondott apám. Ebéd közben sápadtan és elkeseredetten,
rettenetes hunyorgás közepette elmondta, az orvosok
megállapították, hogy az öccse vérének az egyensúlya borult fel,
méghozzá valami étel következtében. Most valami új tablettát
próbálnak ki rajta, és addig biztosan benn tartják a kórházban, amíg
ki nem derül, hogy hat-e a gyógyszer. És mostantól fogva nagyon
óvatosan kell diétáznia. Danny egész héten rémes állapotban volt, és
nyomorultul érezte magát.
Levi Saunderst a rá következő szerda délután bocsátották haza a
Brooklyn Memorial Kórházból. Másnap találkoztam Dannyvel az
iskolában. Az ebédlőben ültünk, és egy ideig némán ettünk. Az
öccse jól van, mondta végül, és mintha megnyugodtak volna a
kedélyek. Bár az anyja ágyban fekszik, magas a vérnyomása. De az
orvos azt mondta, hogy csak az öccse betegsége miatti izgalomtól
van, és csupán pihenésre van szüksége. Hamarosan jobban lesz.
Halkan elmondta, hogy aznap három egyetemre készül írni – a
Harvardra, a Berkeleyre és a Columbiára –, hogy felvételét kérje
pszichológia szakra. Megkérdeztem, mit gondol, mennyi ideig tudja
eltitkolni, hogy jelentkezett.
– Nem tudom – mondta kissé feszülten.
– Miért nem mondod meg apádnak, és esel túl rajta egyszer s
mindenkorra?
Rám nézett, az arca komor. – Nem akarok minden étkezésnél
botrányt – mondta feszülten. – Másban sincs részem, mint
botrányban vagy hallgatásban. Elegem van a robbanásaiból.
Ekkor elmondtam neki, mit mondott apám. Miközben
beszéltem, egyre idegesebb lett.
– Nem akartam, hogy elmondd apádnak – mondta dühösen.
– Apám annak idején eltitkolta előlem a könyvtárban tett
látogatásaidat – figyelmeztettem. – Őmiatta nincs mitől tartanod.
– De nem akarom, hogy bárki másnak elmondd.

É
236
 – Nem is fogom. És mit gondolsz arról, amit apám mondott?
Megmaradsz ortodox zsidónak?
– Honnan vetted, hogy én nem akarok többé ortodox zsidó
lenni?
– És ha apád rákérdez a szakállra, a kaftánra, a...
– Nem fog rákérdezni.
– De ha mégis?
Idegesen tépkedte a pajeszát. – El tudod képzelni, hogy
pszichológusként tevékenykedem, és közben úgy nézek ki, mint egy
hászid? – kérdezte feszülten.
Nem igazán számítottam más válaszra. Aztán eszembe jutott
valami. – Apádnak nem kerülhetnek kezébe az egyetemekről érkező
válaszlevelek?
Rám bámult. – Ez eszembe se jutott – mondta lassan. – El kell
csípnem a leveleket. – Elakadt, az arca megmerevedett. – De
lehetetlen. A posta akkor jön, amikor már iskolában vagyunk. –
Szemébe kiült a rettegés.
– Azt hiszem, beszélned kellene apámmal – mondtam.

Aznap este Danny átjött hozzánk, én meg bevittem apám

dolgozószobájába. Apám sietve előjött az íróasztala mögül, és kezet
fogott Dannyvel.
– Nagyon rég nem láttalak – mondta barátságos mosollyal. –
Örülök, hogy eljöttél megint. Kérlek, foglalj helyet.
Apám nem ült vissza az íróasztal mögé. Leült mellénk a
konyhaszékre, amit még korábban felhozatott velem a
dolgozószobájába.
– Ne haragudj Ruvenre, amiért elmondta nekem – kezdte halkan.
– Nekem nagy gyakorlatom van a titoktartásban.
Danny idegesen mosolygott.
– Aznap akarod megmondani apádnak, amikor rabbivá avatnak?
Danny bólintott.
– Lány is van a dologban?
Danny megint bólintott, s egy pillantást vetett felém.
– És ezt a lányt nem fogod elvenni feleségül?
– Nem.
– És apádnak mindezt meg kell majd magyaráznia a lány
szüleinek meg a híveinek.
Danny hallgatott, az arca feszült.
Apám halkan sóhajtott. – Nagyon kínos lesz. Neked is, apádnak
is. El vagy rá szánva, hogy nem folytatod apád küldetését?

237
 – Igen – mondta Danny.
– Akkor pontosan fel kell készülnöd, hogy mit fogsz mondani
neki. Gondold át alaposan, mit akarsz mondani. Gondold el, mit fog
apád kérdezni. Gondolj arra, mi lesz neki a legfontosabb, miután
tudomást szerez az elhatározásodról. Értesz engem, Danny?
Danny lassan bólintott.
Hosszú csend állt be.
Aztán apám előredőlt a széken. – Danny – kérdezte szelíden –,
hallod a csöndet?
Danny riadtan nézett rá. Kék szeme rémülten kitágult. Rám
nézett. Aztán megint apámra. Aztán lassan bólintott.
– Nem haragszol apádra?
Danny megrázta a fejét.
– Tisztában vagy azzal, hogy mit csinál?
Danny tétovázott. Aztán ismét megrázta a fejét. A szeme kerekre
tágult és bepárásodott.
Apám ismét sóhajtott. – El fogja magyarázni – mondta szelíden.
– Apád el fogja mondani. Mert majd azt akarja, hogy egy szép
napon te is ugyanezt tedd a gyerekeiddel.
Danny idegesen pislogott.
– Ebben senki nem lehet segítségedre, Danny. Ez csak apádra és
terád tartozik. És gondold át alaposan, mit fogsz mondani neki, és
hogy vajon milyen kérdésekre számíthatsz.
Apám a bejáratig kísérte Dannyt. Hallottam, hogy a
lépcsőházban hogyan távolodnak a kopogós léptei. Aztán csend lett.
– Mi ez már megint, hogy hallja-e a csendet, ábá? – kérdeztem.
De apám nem felelt. Bement a dolgozószobájába, és betette az
ajtót.

Dannyt felvették mindhárom egyetemre, ahová jelentkezett. A

levelek postával érkeztek, és érintetlenül várták az előszobaasztalon,
amikor az iskolából megérkezett. Január elején számolt be róla,
miután a harmadik levél is megérkezett. Megkérdeztem, rendszerint
ki hozza be a postát.
– Apám – mondta zavartan. – Levi olyankor iskolában van,
anyám meg nem szeret lépcsőt mászni.
– Volt feladó a borítékon?
– Természetesen.
– Akkor hogyisne tudná? – kérdeztem.
– Nem értem – mondta, és a hangjában páni félelem csendült. –
Mire vár? Miért nem mond valamit?

238
 Rosszullét környékezett attól, hogy mennyire retteg, és nem
szóltam.

Danny néhány nap múlva elmondta, hogy a húga gyereket vár.

Eljöttek a férjével, és hivatalosan bejelentették a szüleinek. Apja
Levi bár micvája óta először mosolyodott el, mesélte Danny, anyja
pedig sírt örömében. Megkérdeztem, adta-e apja bármi jelét, hogy
mik a tervei.
– Nem – mondta.
– Nem is célzott rá?
– Nem, én tőle csak hallgatást kapok.
– Levivel is hallgat?
– Nem.
– És a húgoddal hallgatott?
– Nem.
– Nem szeretem apádat – mondtam neki. – Egyáltalán nem
szeretem.
Danny nem szólt. Riadtan hunyorgott.
Néhány nap múlva azt mondta: – Apám megkérdezte, miért nem
jössz el többé sábátkor.
– Beszélt veled?
– Nem beszélt. Ez nem beszéd.
– Sábátkor a Talmudot tanulmányozom.
– Tudom.
– És nem égek a vágytól, hogy találkozzam vele.
Danny szomorúan bólintott.
– Eldöntötted már, melyik egyetemre mész?
– A Columbiára.
– Miért nem mondod el neki, és esel túl rajta?
– Félek.
– Mi a különbség? Ha elzavar a háztól, így is, úgy is megteszi,
bármit mondasz neki.
– Júniusban megkapom a diplomát. Akkor felszentelnek.
– Lakhatsz nálunk. Nem, nem lakhatsz. A mi házunkban nem
ennél.
– Lakhatnék a húgomnál.
– Igen.
– Félek. Félek a botránytól. Bármikor kell is megmondanom neki,
félek. Istenem, hogy mennyire félek.
Apám nem szólt semmit, amikor beszámoltam neki. – Saunders
rabbinak kell elmagyaráznia – mondta halkan. – Én nem

239
magyarázhatom el azt, amit magam sem értek teljesen. Se a
tanítványaimnak, se a fiamnak.
Néhány nap múlva Danny ismét szólt, hogy apja újfent
érdeklődött, miért nem megyek el hozzájuk.
– Majd igyekszem – mondtam.
De olyan nagyon azért nem igyekeztem. Nem kívántam
találkozni Saunders rabbival. Ugyanúgy gyűlöltem most, mint
amikor Dannyvel ránk erőltette a hallgatást.

Múltak a hetek, a tél lassan átment tavaszba. Danny egy kísérleti

pszichológiai kutatásban vett részt, amely a visszacsatolás és a
tanulás gyorsasága közötti összefüggés vizsgálatára irányult, én
pedig egy hosszú dolgozatot írtam a nulla állítások logikájáról.
Danny könyörtelenül hajszolta magát, lefogyott és megnyúlt,
arcából-kezéből élesen kiálltak a csontok, majd kibökték a bőrét.
Már nem is emlegette a hallgatást. Mintha a munkájába kiabálta
volna bele a csendet. Csak a sok hunyorgás jelezte, hogy mind
nagyobbra nő benne a rémület.
A pészáchi vakáció kezdete előtti napon Danny megint szólt,
hogy apja kérdezte, miért nem járok többé hozzájuk. És átjönnék-e
pészáchkor?, kérdezteti. Kiváltképpen pészách első vagy második
napján kívánna látni.
– Majd igyekszem – mondtam kedvetlenül, miközben tudtam,
hogy eszem ágában sincs átmenni.
De amikor aznap este beszéltem apámmal, különös éllel a
hangjában csattant fel. – Eddig egy szóval sem említetted, hogy
Saunders rabbi látni akar.
– Folyton látni akar.
– Ruven, ha valaki beszélni akar veled, annak meg kell adni a
lehetőséget, hogy beszéljen. Hát még most sem fogtad fel? Nem
tanultál abból, ami Danny és közted történt?
– A Talmudot akarja tanulmányozni, ábá.
– Biztos vagy benne?
– Mindig azt tesszük, ha odaát vagyok.
– Csak a Talmudot tanulmányozzátok? Ilyen hamar felejtesz?
Rábámultam. – Dannyről akar velem beszélni – mondtam
elfehéredve.
– Az ünnep első napján átmész. Vasárnap.
– Miért nem mondta?
– Ruven, mondta. Csak te nem hallgattál oda.
– Ennyi héten át...

240
 – Legközelebb figyelj oda. Figyelj, ha valaki szól hozzád.
– Talán ma este kellene átmennem.
– Nem. Ma már az ünnepre készülnek.
– Akkor átmegyek sábátkor.
– Saunders rabbi arra kért, hogy pészáchkor menj át.
– Megmondtam neki, hogy pészáchkor a Talmudot tanuljuk.
– Pészáchkor fogsz átmenni. Megvan rá a jó oka, ha éppen
pészáchra hívott. És ha legközelebb szól hozzád valaki, hallgass oda,
Ruven.
Dühös volt, olyan dühös, mint utoljára akkor, amikor a
kórházban nem álltam szóba Dannyvel.
Felhívtam Dannyt, és megmondtam neki, hogy vasárnap
átmegyek.
Megérzett valamit a hangomban. – Mi a baj?
– Semmi baj. Vasárnap átmegyek.
– Biztos, hogy semmi baj? – A hangja feszült volt, szemrehányó.
– Biztos.
– Gyere négy körül – mondta. – Kora délután apámnak pihennie
kell.
– Négykor.
– Biztos, hogy semmi baj?
– Akkor vasárnap – mondtam neki.

241
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Pészách első napjának délutánján végigmentem az utcánkban

rügyező szikomorfák alatt, aztán befordultam a Lee sugárútra. A
nap melegen és ragyogva sütött, és én lassan elporoszkáltam a
házak, a boltok meg a zsinagóga előtt, ahová apámmal imádkozni
jártunk. Összetalálkoztam egy évfolyamtársammal, megálltunk, és
pár percig beszélgettünk, aztán egyedül mentem tovább, s végül
befordultam Danny utcájába. A szikomorfák lugassá borultak össze,
ágaik között utat tört magának a nap, s telepettyezte a földet. Apró
rügyek és kipattanó levélkezdemények zöldelltek mindenütt. Egy
hónap se kell hozzá, és ezek a rügyek kirekesztik innen az égboltot,
de most még áthatolt rajtuk a fény, és aranypászmákat vetett a
járdákra, a kocsiútra, a fecsegő asszonyokra és a hancúrozó
gyerekekre. Lassan haladtam, eszembe jutott, amikor évekkel
ezelőtt először mentem végig ezen az utcán. Ezek az évek most
végükhöz közeledtek. Három hónap múlva, amikorra a levelek teljes
pompájukban kibontakoznak, a mi életünk szétválik, mint fejünk
fölött az ágak, melyek külön-külön törnek a napfény felé.
Lassan fölmentem Dannyék házának széles kőlépcsőjén, és
beléptem a kétszárnyú kapun. Az előcsarnok homályos volt, és
hideg. A zsinagóga ajtaja. Bekandikáltam. Tátongó üressége
visszhangokat suttogott a fülembe: hibák, gemátria, Talmud-
rejtvények és Saunders rabbi, aki a bal szememre mered. És még
nem tudom, milyen az, ha valakinek barátja van. Tudománykritika,
hah! Apád hívő zsidó. Nem könnyű dolog az igaz barátság. Halk,
lágy visszhangok. Most kicsinynek tűnt a zsinagóga, és sokkal
elhanyagoltabbnak, mint első alkalommal. A pultok összekaristolva,
a falak kopottak, a csupasz villanykörték rútak, a kopár, fekete drót,
amelyen a körte lóg, mint valami csökött fa lepusztult ága. Vajon
Saunders rabbi dolgozószobája milyen visszhangot fog verni? –
gondoltam. És elfogott a nyugtalanság.
Megálltam a belső lépcsősor aljában, és Danny nevét kiáltottam.
Hangom kongva járta be a néma házat. Aztán a második emeleti
folyosón felhangzott cipőjének fémes kopogása, majd ugyanez már
a fejem fölött a lépcsőházban, s végezetül Danny ott állt a lépcső

242
tetején, magas volt, nyúlánk, szinte kísérteties jelenség a szakállával,
pajeszával és fekete szaténkaftánjában.
Lassan fölmentem a lépcsőn, ő pedig üdvözölt. Fáradtnak
látszott. Anyja pihen, mondta, az öccse elment valahová. Ő az
apjával a Talmudot tanulmányozza. A hangja tompa, fakó, szorongó.
De a szeme világosan tükrözte mindazt, amit a hangja eltitkolt.
Fölmentünk a másodikra. Danny tétovázni látszott apja
dolgozószobájának ajtaja előtt, mint aki legszívesebben vissza se
menne. Aztán kinyitotta az ajtót, és beléptünk.
Majdnem egy év telt el azóta, hogy utoljára Saunders rabbi
dolgozószobájában jártam, de semmi nem változott. Ugyanaz a
tömör, fekete, üveggel borított fa íróasztal, ugyanaz a piros szőnyeg,
ugyanazok az üvegajtós fa könyvszekrények zsúfolásig tömve
könyvekkel, ugyanaz a dohos, régikönyv-szag a levegőben, ugyanaz
az egy szál villanykörte csüngött alá a mennyezetről. Valójában
semmi nem változott – semmi, csupán Saunders rabbi maga.
Egyenes hátú, piros bőrszékében ült, és rám nézett az íróasztal
mögül. A szakálla majdnem teljesen megőszült, görnyedten ült,
roskatagon, mint aki súlyos terhet tart a vállán. A homloka csupa
ránc, sötét szeme borongó, láthatatlan szenvedés sütött belőle, jobb
keze ujjai céltalanul játszottak hosszú, ősz pajeszával.
Halkan üdvözölt, de nem nyújtott kezet. Úgy éreztem, a kézfogás
olyan fizikai megerőltetés, amit szívesen kerül.
Dannyvel leültünk az íróasztal mellett álló székekre, Danny a
jobbján, én a balján. Danny arca kifejezéstelen, zárkózott. Idegesen
babrálta a pajeszát.
Saunders rabbi kicsit előredőlt székén, és az íróasztalra
támasztotta két kezét. Lassan becsukta a Talmudot, amelyet
Dannyvel tanulmányoztak. Aztán mélyen, reszketegen felsóhajtott,
sóhajtása szélként járta körbe a szoba csendjét.
– Nu, Ruven – kezdte halkan –, végre, végre mégiscsak eljöttél. –
Jiddisül beszélt, a hangja kicsit remegett, ahogy a szavakat ejtette.
– Bocsánatot kérek – mondtam tétován, angolul.
Bólintott, jobb keze fölemelkedett, és végigsimított a szakállán. –
Megemberesedtél – mondta. – Amikor először ültél itt, még kisfiú
voltál. Most kész ember vagy.
Danny hirtelen rádöbbent, hogy a pajeszát tekergeti. Ölébe
ejtette a kezét, szorosan összekulcsolta, és nyugodtan ült, tekintetét
le nem vette az apjáról.
Saunders rabbi rám nézett, bágyadtan mosolygott és bólintott. –
A fiam, Daniel, szintén felnőtt. Nagy öröm egy apának, amikor a fia

243
egyszerre csak felnőtt emberré lesz.
Danny fészkelődött egy sort, aztán nem mozdult.
– Mik a szándékaid, ha megkapod a diplomát? – kérdezte
Saunders rabbi halkan.
– Még egy évig tanulok a szmihához.
– És aztán?
– Utána rabbinövendék leszek.
Pislogva nézett rám. Kicsit mintha megdermedt volna, mint
akibe váratlan fájdalom nyilallt. – Rabbi leszel – motyogta inkább
magának, mint nekem. Egy percig hallgatott.. – Igen. Emlékszem...
igen... – Ismét sóhajtott, lassan megrázta a fejét, ősz szakálla ide-
oda libbent. – Az én Daniel fiam júniusban szerzi meg a szmihát –
mondta halkan. Aztán hozzátette: – Júniusban... igen... a szmihát...
igen... – Elhaltak ajkán a szavak, céltalanul, szaggatottan, de előbb
még fennakadtak egy hosszú pillanatig a szoba feszült csendjében.
Aztán jobb kezét lassan végigfuttatta a becsukott Talmudon,
ujjai végigsimítottak a borító gerincébe nyomott héber betűkön.
Aztán a két kezét összekulcsolta, és megtámasztotta a Talmudon.
Teste követte a keze mozgását, ősz pajesza is együtt mozdult
megvénült arcával.
– Nu – kezdte olyan halkan, hogy alig is hallottam –, júniusban
az én Daniel fiam és a barátja útjai különválnak. Felnőtt emberek,
már nem gyerekek, és mindegyik járja a maga útját. Te az egyik
irányba mégy, Ruven. És a fiam, Daniel, ő meg... ő meg a másik
irányba.
Láttam, hogy Danny eltátja a száját. A teste, csak
egyetlenegyszer, megrándult. Különválnak, gondoltam.
Különválnak. Ezek szerint...
– Tudom – motyogta Saunders rabbi, mint aki a gondolataimban
olvas. – Régóta tudom.
Danny halkan, reszketőn-fojtottan felnyögött. Saunders rabbi
nem nézett rá. Egyetlenegyszer sem nézett rá. Rajtam keresztül
szólt Dannyhez.
– Ruven, hallgasd meg figyelmesen, amit neked mondandó
vagyok. – Azt mondta: Ruven. A szeme így szólt: Danny. – Nem
fogod megérteni. Lehet, hogy soha nem fogod megérteni. És lehet,
hogy életed végéig gyűlölni fogsz azért, amit tettem. Tudom, mit
érzel. Nem látom tán a szemedben? De azt akarom, hogy hallgass
végig.
Az ember úgy születik erre a világra, hogy csak egy szikrányi
jóság lakozik benne. Ez a szikra Isten, a lélek; a többi rútság és

244
gonoszság, a burok. A szikrát őrizni kell, akár a kincset, táplálni,
élesztgetni, hogy lánggá teljesedjék. Meg kell lelnie a többi szikrát,
át kell vennie az uralmat a burok fölött. A burok lehet akármi,
Ruven. Akármi. A közöny, lustaság, kegyetlenség, a zsenialitás. Igen,
még a nagy ész is lehet burok, amely elfojtja a szikrát.
A Világegyetem Ura engem egy zseniális fiúgyermekkel
ajándékozott meg, Ruven. Aztán megátkozott a felnevelése
problémáival. Ó, micsoda érzés, egy kiváló fiúgyermek! Nem okos
fiú, hanem zseniális, egy Daniel, akinek drágakő az agya. És
micsoda átok, micsoda kínszenvedés egy Daniel, akinek az agya
akár a gyöngy, akár a Nap. Ruven, az én Daniel fiam négyéves volt,
amikor azon kaptam, hogy egy történetet olvas egy könyvből. És
megrémültem. Nem is olvasta, nyelte, ahogy az ételt, a vizet nyeli az
ember. Az én négyéves Daniel fiamnak nem volt lelke, csak agya.
Testbe bújtatott agy, lélek nélkül. Egy jiddis könyvből olvasta a
történetet, egy szegény zsidóról szólt, aki rettenetesen sokat
küszködött, hogy még a halála előtt eljusson Erec Jiszroélbe. Ó,
hogy az az ember mennyi szenvedésen ment keresztül! És az én
Daniel fiam élvezte a történetet, élvezte az utolsó, szörnyűséges
oldalig, mert amikor befejezte, akkor döbbent rá életében először,
hogy micsoda memóriája van. Büszkén rám nézett, és emlékezetből
felmondta az egész történetet, az én szívem pedig befelé zokogott.
Otthagytam, és kérdőre vontam a Világegyetem Urát: „Mit tettél
velem? Egy ilyen agy legyen az én fiam? Szíve legyen az én fiamnak,
lelke legyen, én a fiamtól együttérzést akarok, igazságosságot,
könyörületet, erőt a szenvedéshez és a fájdalom elviseléséhez, ezt
akarom a fiamtól, nem egy agyat lélek nélkül!”
Saunders rabbi megállt, és reszketve mély lélegzetet vett. Nyelni
próbáltam, a szájam kiszáradt, mint a sivatag. Danny csak ült, jobb
kezével eltakarta a szemét, a szemüvegét feltolta a homlokára.
Némán sírt, a válla remegett. Saunders rabbi nem nézett rá.
– A bátyám éppolyan volt, mint Daniel fiam – folytatta halkan. –
Micsoda koponya. Micsoda agy. Ugyanakkor mégis más volt, mint
az én Daniel fiam. Az én Daniel fiam, hála Istennek, egészséges. A
bátyám viszont sok-sok éven át volt nagyon beteg. Az agya
tudásszomjtól égett. De a testét éveken át emésztette a betegség.
Ezért apám nem úgy nevelte, ahogy engem nevelt. S mire annyira
meggyógyult, hogy már jesivába járhatott, túl késő volt.
Gyerek voltam még, amikor Odesszába ment tanulni, de még
most is emlékszem, mi mindenre volt képes az agya. De hideg agy
volt az, Ruven, már-már kegyetlen, a lelke meg sem érintette. A

245
bátyám büszke volt, rátarti, türelmetlen a nála szerényebb
képességűekkel, olyan mohón kapaszkodott a tudásba, ahogyan a
hódító kapaszkodik a hatalomba. Nem értette meg a fájdalmat,
közönnyel töltötte el, hidegen hagyta a szenvedés. Saját testének
betegségével szemben is türelmetlenség töltötte el. Miután elment a
12
jesivába, többé nem láttam a bátyámat. Odesszában egy Mászkil
hatása alá került, és átment Franciaországba, ahol nagy
matematikus lett belőle, és az egyetemen tanított. Egy auschwitzi
gázkamrában pusztult el. Négy éve jutott tudomásomra. Zsidóként
halt meg, nem hívő zsidóként ugyan, de nem tért ki, hála Istennek.
Szeretném hinni, hogy mielőtt meghalt, megtanulta, mennyi
szenvedés van ezen a világon. Remélem. Az talán megváltotta a
lelkét.
Ruven, hallgass ide jól, és jegyezd meg, amit hallasz. Felnőtt
ember vagy, mégis évekre lesz szükség, amíg megérted a szavaimat.
Persze lehet, hogy soha nem érted meg. De hallgass végig, légy
türelemmel.
Amikor egészen kicsi voltam, apám, nyugodjék békében,
éjszakánként elkezdett felkelteni, csak azért, hogy sírjak. Gyerek
voltam még, de felébresztett, és olyan történeteket mesélt
Jeruzsálem pusztulásáról és Izrael népének szenvedéseiről, hogy
azzal megríkasson. Évekig ezt csinálta. Egyszer elvitt egy kórházba –
ó, hogy az micsoda élmény volt! És gyakran magával vitt, amikor a
szegényeket látogatta, a koldusokat, hogy halljam, mit mesélnek.
Apám maga sohasem szólt hozzám, csak amikor együtt tanultunk.
A hallgatással tanított. Arra tanított, hogy nézzek magamba,
merítsek magamból erőt, hogy belülről, a lelkem segítségével járjam
körbe magamat. Amikor a hívei megkérdezték, hogy miért nem szól
a fiához, azt felelte nekik, hogy nem szeret beszélni, a szavak
kegyetlenek, csalfák, eltorzítják azt, ami a szívben lakozik,
elleplezik a szívet, a szív a csend által szól. Az ember a mások
szenvedését a saját fájdalmán keresztül érzékeli, azáltal, ha befelé
fordul, ha megleli önnön lelkét. És fontos, hogy tudomást vegyünk a
fájdalomról, mondta. Mert az elpusztítja büszkeségünket,
önteltségünket, a mások iránti közönyünket. Rádöbbent arra, hogy
milyen törékenyek vagyunk, milyen parányiak, és mennyire
kiszolgáltatottak a Világegyetem Urának. Csak lassan, nagyon lassan
kezdtem megérteni, miről beszél. A hallgatása évekig
megdöbbentett, és rémülettel töltött el, bár mindig bíztam benne,
sosem gyűlöltem. És amikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy

246
megértsem, elmondta, hogy minden ember közül elsősorban a
cádiknak kell ismernie a fájdalmat. A cádiknak tudnia kell
szenvedni az övéiért, mondta. Magára kell vennie, a maga vállán kell
cipelnie a fájdalmukat. Mindig. Hamarabb kell megvénülnie a
koránál. Sírnia kell, befelé, a szívében mindig sírnia kell. Még
amikor táncol és énekel, akkor is sírnia kell befelé az övéi
szenvedéseiért.
Ezt te nem érted, Ruven. Látom a szemedből, hogy nem érted.
De az én Daniel fiam most már érti. Jól érti.
Ruven, én nem akartam, hogy Daniel, a fiam, olyan legyen, mint
az öcsém, nyugodjék békében. Az embernek inkább ne is legyen fia,
mint hogy olyan fia legyen, akinek nincs lelke. Ránéztem Danielre, a
fiamra, amikor négyéves volt, és azt kérdeztem: Hogyan fogom
megtanítani ezt az agyat, hogy megértse a fájdalmat? Hogyan
tanítom meg neki, hogy akarja magára vállalni a másik ember
szenvedését? Hogyan teszem meg, hogy közben ne veszítsem el a
fiamat, a legdrágább kincsemet, akit annyira szeretek, ahogy csak a
Világegyetem Urát szeretem? Hogyan teszem meg úgy, hogy attól a
fiam ne fordítson hátat a Világegyetem Urának és az Ő
parancsolatainak? Hogyan tanítsam meg a fiamat mindarra, amire
apám megtanított engem, anélkül, hogy elűzném a Tórától? Mert ez
itt Amerika, Ruven. Ez nem Európa. Ez itt egy nyitott világ. Itt
könyvtárak vannak, könyvek, iskolák. Itt nagy egyetemek vannak,
ahol nem számolják, hogy hány zsidó növendéket vesznek fel. Én
nem akartam a fiamat elűzni Istentől, de azt sem akartam, hogy úgy
nőjön fel, hogy csak agya van, de lelke nincs. Arra már
gyerekkorában rájöttem, hogy nem tudom meggátolni, ha a világ
felé fordul tudásért. A szívem megsúgta, hogy ez megakadályozhatja
abban, hogy a helyembe lépjen. De meg kellett akadályoznom, hogy
teljességgel hátat fordítson a Világegyetem Urának. És tennem
kellett felőle, hogy a lelke a cádik lelke legyen, bármit kezdjen is az
életével.
Lehunyta a szemét, magába fordult. A keze remegett. Sokáig
hallgatott. Könnycseppek gördültek végig lassan az orra tövén, és
eltűntek a szakállábán. Reszketeg sóhaj töltötte be a szobát. Aztán
kinyitotta a szemét, és az íróasztalán becsukva heverő Talmudra
meredt. – Ó, micsoda árat kell fizetni... Azok az évek, amikor még
gyerek volt, és én annyira szerettem, és beszélgettem vele, és a
táliszom alatt tartottam, miközben imádkoztam... „Miért sírsz,
apa?” – kérdezte egyszer a tálisz alól. „Mert az emberek szenvednek”
– feleltem neki. Nem értette. Ó, micsoda dolog, hogy valakinek agya

247
van, és lelke nincs, micsoda rútság... Azokban az években tanulta
meg, hogy bízzék bennem, hogy szeressen... És amikor nagyobb
lett, amikor eltávolodtam tőle... „Miért nem válaszolsz már a
kérdéseimre, apa?” – kérdezte egyszer. „Elég nagy vagy már ahhoz,
hogy a saját lelkedben keress választ” – mondtam neki. Egyszer
nevetve azt mondta: „Micsoda ignoramus, milyen tudatlan ez az
ember, apa.” Én megharagudtam. „Nézz a lelkébe – mondtam. – Bújj
bele a lelkébe, és lásd a világot az ő szemén keresztül. Akkor majd
megtudod, mekkora az ő fájdalma a tudatlansága miatt, és majd
nem fogsz nevetni.” Elképedt, megbántódott. És rémálmai lettek...
De megtanulta, hogy megtalálja magának a válaszokat. Szenvedett,
és megtanulta meghallani a mások szenvedését. És a közénk
telepedett csöndben kezdte meghallani a világ jajszavát.
Elhallgatott. Sóhajtás hagyta el ajkát, elnyújtott, remegő
sóhajtás, leginkább nyögésnek mondható. Aztán rám nézett, szemét
ezúttal a saját szenvedése felhőzte el. – Ruven, te meg apád komoly
áldás voltatok nekem. A Világegyetem Ura irányított
mindkettőtöket a fiamhoz. Akkor, amikor a fiam készen állt a
lázadásra. Azért küldött benneteket, hogy meghallgassátok a fiam
szavát. Azért, hogy a lehunyt szemem és a csukott fülem legyetek.
Én a lelkedet figyeltem, Ruven, nem az eszedet. Számított volna, ha
nem akadsz rá a gemátriában elrejtett hibára? Nem. A gemátriába
rejtett hibából csak azt tudtam meg, hogy jó eszű gyerek vagy. De a
lelkedet már ismertem. Ismertem, amikor Daniel azzal jött haza,
hogy veled akar barátkozni. Ó, azon a napon látnod kellett volna a
szemét. Hallanod kellett volna a hangját. Micsoda erőfeszítésébe
került, hogy beszéljen. De beszélt. Ismertem a lelkedet, Ruven,
mielőtt megismertem az agyadat vagy az arcodat. És ezerszer
megköszöntem a Világegyetem Urának, hogy téged és apádat a
fiamhoz küldött.
Úgy véled, kegyetlen voltam? Igen, a szemedből látom, hogy úgy
véled, kegyetlen voltam Daniel fiamhoz. Meglehet. De tanult belőle.
Legyen Daniel fiamból pszichológus. Tudom, hogy pszichológus
akar lenni. Hogy nem látom a könyveit? Hogy nem láttam az
egyetemekről érkezett leveleket? Hogy ne látnám a szemét? Ne
hallanám a síró lelkét? Persze hogy tudom. Régóta tudom. Legyen
Daniel fiamból pszichológus. Már nincs mitől félnem. Cádik lesz
egész életében. A világnak pedig szüksége van a cádikra.
Saunders rabbi megállt, és lassan a fiára nézett. Danny továbbra
is a szemét eltakarva ült, a válla remegett. Saunders rabbi sokáig

É
248
nézte a fiát. Éreztem, hogy valami rettenetes erőfeszítésre próbálja
összeszedni magát, ami aztán a maradék energiáját is fölemészti.
Aztán kimondta a fia nevét.
Csend lett.
Saunders rabbi ismét kimondta a fia nevét. Danny elvette kezét a
szeme elől, és az apjára nézett.
– Daniel – mondta Saunders rabbi szinte súgva –, ha elmész az
egyetemre, és megkezded a tanulmányaidat, leborotválod a
szakálladat és a pajeszodat?
Danny az apjára bámult. A szeme nedves. Lassan bólintott.
Saunders rabbi ránézett. – És hívő zsidó maradsz? – kérdezte
szelíden.
Danny ismét bólintott.
Saunders rabbi lassan hátradőlt székén. És ajkáról halk, remegő
sóhaj szakadt fel. Egy percig hallgatott, kitágult szeme, sötét,
borongó tekintete a fián. Egyet bólintott, mint aki végleg nyugtázza
gyötrelmes diadalát.
Aztán visszafordult felém, és szelíden folytatta: – Ruven...
bocsáss meg nekem... a dührohamért... amit apád cionizmusa
váltott ki belőlem. Olvastam a beszédét... én... én megtaláltam az
értelmét... az öcsém halálának... a hatmillió ember halálának. Én
Isten akaratát láttam benne... amit meg sem próbáltam felfogni
ésszel. Én nem... én nem találtam meg abban a zsidó államban,
amelyik nem követi Istent és az Ő Tóráját. Az öcsém... és a többiek...
nem halhattak meg egy ilyen államért. Bocsáss meg... apád... túl sok
volt... túl sok...
A hangja elakadt. Erősen visszafogta magát. Szakálla alig
észlelhetően együtt mozgott remegő ajkával.
– Daniel – mondta megtört hangon. – Bocsáss meg...
mindenért... amit tettem. Egy... egy bölcsebb apa... biztosan
másképpen cselekedett volna. Én nem... vagyok bölcs.
13
Lassan, keservesen talpra állt. – Ma van a Szabadulás Ünnepe. –
Alig észlelhető keserűség csendült a hangjából. – A mai naptól a
fiam, Daniel szabad... mennem kell... elfáradtam... le kell feküdnöm.
Görnyedt vállal, öreg, fájdalom szaggatta arccal vonszolta ki
magát a szobából.
Az ajtó zárja halkan kattant.
Aztán ültem, és hallgattam Danny sírását. Kezébe temette arcát,
zokogása felszaggatta a szoba csendjét, és rázta a testét.
Odamentem, kezemet a vállára tettem, éreztem, hogy remeg és sír.

249
Aztán már én is sírtam, együtt sírtam Dannyvel, némán, sirattam a
fájdalmát, sokévi szenvedését, tudván tudva, hogy szeretem, és nem
sejtvén, vajon gyűlölöm vagy szeretem életének hosszú,
végiggyötrődött éveit. Sokáig sírt, én otthagytam, az ablakhoz
léptem, onnan hallgattam a zokogását. A nap alacsonyan állt a
barna kőházak fölött az udvar túloldalán, egy bálványfa
körvonalazódott aranypereme előtt, rügyező ágainak
csipkefüggönyén keresztül halkan zizegett a szél. Néztem a
naplementét. Az égen lassan szétterült az est.
Később az utcákat róttuk. Órákig járkáltunk, egy szót se
szóltunk, Danny időnként megdörzsölte a szemét, és sóhajtott.
Elhaladtunk a mi zsinagógánk előtt, a boltok és házak előtt, a
könyvtár előtt, amelyben annyit ültünk és olvastunk, némán
járkáltunk, és ezzel a hallgatással többet elmondtunk, mint egy élet
minden szavával. Késő este, nagyon későn, a háza előtt búcsúztam
el Dannytől, és egyedül indultam haza.
Apám a konyhában volt, az arcán különös, borongó szomorúság.
Leültem, rám nézett, tekintete a fémkeretes szemüveg mögött
komor. És elmondtam neki mindent.
Amikor a végére értem, sokáig hallgatott. Aztán halkan
megjegyezte: – Egy apának joga van a maga módján felnevelni a
gyerekét, Ruven.
– Ezen a módon, ábá?
– Igen. Nem mintha egyetértenék vele.
– Miféle módja ez egy gyerek felnevelésének?
– A cádik felnevelésének talán egyetlen lehetséges módja.
– Örülök, hogy engem nem így neveltél.
– Ruven – mondta apám szelíden —, téged nem kellett így
nevelnem. Én nem vagyok cádik.

Június első szombatján a reggeli ima alatt Saunders rabbi

bejelentette a gyülekezetnek, hogy a fiának feltett szándéka, hogy
pszichológiát tanuljon. A bejelentést döbbent rémület fogadta.
Danny ott volt a zsinagógában, és minden szem elképedten feléje
fordult. Saunders rabbi közölte továbbá, hogy ez a fia kívánsága, és
hogy ő, mint apa, tiszteletben tartja azt, amit a fia lelke és agya
óhajt – ebben a sorrendben, amint arról Danny a későbbiekben
beszámolt nekem –, és hogy a fia továbbra is hithű zsidó marad,
aminek következtében ő, az apja, áldását adja a fiára. Végtére is a
cádikáte örökség, és a karizma automatikusan száll apáról fiúra –
mindegyik fiúra.

250
 Két nappal később Saunders rabbi visszavonta a lány szüleinek
tett ígéretét, akit Dannynek feleségül kellett volna vennie. Lett
belőle ramazúri, mesélte később Danny, de idővel lecsillapodott a
dolog.
A Hirsch Főiskolán, miután Saunders rabbi bejelentése
elhangzott, két-három napnál nem tartott tovább a visszhang. A
nem hászid tanulók egy napig, ha beszéltek róla, aztán a dolog
feledésbe merült. A hászid hallgatók duzzogtak, savanyú képet
vágtak, acsarogtak, aztán ők is megfeledkeztek az ügyről. Mindenki
az év végi vizsgákra készült.
Akkor júniusban Danny meg én a hetvennyolc hallgató között
voltunk, akik befejezték tanulmányaikat a Hirsch Főiskolán,
végighallgatták a beszédeket, tapsot, átvették a diplomájukat,
fogadták a családi jókívánságokat. Mindketten summa cum laude
végeztünk.

Danny szeptemberben egy este eljött hozzánk. Albérletbe

költözik, mondta, a Columbia közelében vett ki szobát, és jött
elbúcsúzni. A szakállát és pajeszát már leborotválta, az arca sápadt
volt. De a szemében szinte vakítóan lángolt a tűz.
Apám szívélyesen rámosolygott. – A Columbia igazán nincs olyan
messze – mondta. – Sábátkor elvárunk.
Danny bólintott, a szeme ragyogott, világított.
Megkérdeztem, mit szólt az apja, amikor meglátta szakáll és
pajesz nélkül.
Danny szomorúan mosolygott. – Nincs elragadtatva. Azt
mondta, alig ismert meg.
– Szólt hozzád?
– Igen – mondta Danny halkan. – Most már beszélünk.
Hosszú, meghitt csend állt be. Hűs szellő csapott be hangtalan a
nappali nyitott ablakain.
Aztán apám előrehajolt a széken. – Danny – kérdezte szelíden –,
ha neked is lesz fiad, te is hallgatásban fogod fölnevelni?
Danny sokáig nem szólt. Aztán a jobb kezét lassan az arcához
emelte, és mutató- és hüvelykujjával gyöngéden meghúzkodta
képzeletbeli pajeszát.
– Igen – felelte. – Ha más módot nem találok rá.
Apám bólintott, a tekintete nyugodt.
Később lementem Dannyvel az utcára.
– Eljössz néha szombaton, hogy együtt tanulmányozzuk a Tórát
apámmal? – kérdezte.

251
 – Persze – feleltem.
Kezet fogtunk, aztán sietős léptekkel útnak eredt, én meg utána
néztem, figyeltem magas, karcsú alakját, amint lelkesen, a jövőre
éhesen előrefeszült, hallgattam fémkaplis cipőjének távolodó
kopogását az aszfalton. Aztán befordult a Lee sugárútra, és eltűnt a
szemem elől.

252
 A SZERZOROL

Chaim Potok New Yorkban született, és ott is nevelkedett. Tizenhat

éves kora óta foglalkozik prózaírással, angol irodalomból doktorált
summa cum laude, majd filozófiai doktorátust szerzett a
Pennsylvania Egyetemen. Felszentelt rabbi, a koreai háborúban
tizenhat hónapig szolgált tábori papként előbb egy frontvonalban
harcoló egészségügyi alakulatnál, majd egy műszaki harcegységnél.
Hét regényt írt, továbbá Wanderings: Chaim Potok’s History of the
Jews címmel a zsidóság történetét. Első regénye, A kiválasztott
fölkerült a National Book Award jelölőlistájára, és Edward Lewis
Wallant Awardban részesült. Másik regénye, Az Ígéret Athenaeum
Prize-ot kapott, az Asher Lev ajándéka pedig a National Jewish Book
Awardot nyerte el. A szerző feleségével és három gyermekével
Pennsylvaniában él.

253
Megjegyzések
[←1]
Eredetileg: házasságtörésből származó, törvénytelen gyerek.

254
[←2]
Rabbi Slomó Jicháki. A XI-XII. sz. fordulóján a Rajna vidékén élt hatalmas hatású
rabbi, Talmud- és Biblia-kommentátor.

255
[←3]
1856-1927, Oroszország-Palesztina, cionista, író, esszéista, a Chibat Cion
mozgalom vezető egyénisége.

256
[←4]
Rabbi Mose ben Majmun, a XII-XIII. sz. fordulóján élt tóratudós, filozófus és író
rabbi.

257
[←5]
Az i. sz. II. század egyik meghatározó egyénisége, talmudi bölcs.

258
[←6]
Rabbi Slomo ben Aderet, responsumairól híres XIV. századi rabbi.

259
[←7]
Talmudi bölcs, Babilóniában élt az i. sz. IV. században.

260
[←8]
Rási tanítványai (a toszáfisták) által eredetileg Rási Talmud-magyarázatához írott
kommentár.

261
[←9]
A XVIII. sz.-ban, a litvániai Vilniuszban (Vilna) élt Rabbi Élijáhu, akit a Gáon –
„géniusz” - jelzővel tiszteltek meg.

262
[←10]
A nagy törvénykódex, a Sulchán Áruch szerzőjét, Rabbi Joszef Kárót (XVI. sz.,
Izrael) megelőző rabbinemzedékek összefoglaló neve. Nagyjából 500-700 évet fog
át a fogalom.

263
[←11]
Sábátkor és ünnepkor a borra mondott áldás.

264
[←12]
A németországi zsidó emancipációt követően a XVIII. századtól kezdve terjedtek
el a „zsidó felvilágosodás”, a „hászkálá” nézetei, amelynek első ideológusa a még a
vallás talaján álló rabbi Moses Mendelssohn volt. Mászkil: a „hászkálá” tanait
hirdető személy.

265
[←13]
Pészách, az Egyiptomból való kivonulás ünnepe.

266