Grecsó Krisztián: Pletykaanyu

Grecsó Krisztián (Szegvár, 1976. május 18. –) József Attila-díjas magyar költő, író,
dalszerző, az Élet és Irodalom munkatársa, Szegvár díszpolgára. Öccse, Grecsó
Zoltán táncművész, koreográfus.

Nincs könnyű dolga annak, aki prózai műveinek témájául az alföldi világot választja.
A vidék természeti adottságai lenyűgözik és elrémisztik az átutazót. A végtelen határ ellenére
is elszigetelt településeknek, az alföldi ember bölcs, higgadt, de feszültségekkel terhes
lelkének bemutatása igazi kihívás egy író számára. Nem beszélve arról, hogy a „hírös”
magyar síkság ábrázolásának komoly hagyományai vannak az irodalomban: Petőfi Sándor,
Mikszáth Kálmán vagy Móricz Zsigmond neve juthat azonnal egy olvasó eszébe. Ebben a
névsorban kért és kapott helyet Grecsó Krisztián, aki Pletykaanyu című novelláskötetével és
két regényével már elfoglalta a helyét a kánonban.
Grecsó Krisztián abban a szerencsés helyzetben van, hogy belülről ismeri a falu mint
társadalmi képződmény működését: 1976-ban született a Csongrád megyei Szegváron. A kb.
4000 fős lélekszámú kis alföldi település világa korai verseiben, novelláiban és regényeiben
köszön vissza. A csongrádi Batsányi János Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a
békéscsabai Körösi Csoma Sándor Főiskolán tett kitérő után a szegedi József Attila
Tudományegyetemen (ma Szegedi Tudományegyetem) szerzett magyar szakos diplomát.
(Külön érdekessége ennek, hogy hatszor felvételizett sikertelenül az egyetemre, mire nagy
nehezen bejutott – ma József Attila-díjas író.) 2001 és 2006 között a Bárka című folyóiratot
szerkesztette, majd szabadúszó íróként igyekezett megélni (szabadúszó = nem kötődik
szorosan egyik laphoz vagy kiadóhoz sem). Jelenleg Budapesten, Zuglóban él, a Nők Lapja
vezető szerkesztője, a Szépírók Társaságának alelnöke. Az Élet és Irodalom című
rádióműsorban rádiókritikusként munkálkodik. Forgatókönyveket is ír: a Szőke András
rendezte Hasutasok és Koltai Róbert Megy a gőzős című filmje fűződik a nevéhez.
Eleinte verseskötetekkel jelentkezett (Vízjelek a honvágyról, 1996; Angyalkacsinálás,
1999), de ezek visszhangtalanok maradtak. És valóban: lírai alkotásoktól szokatlan módon a
szövegek nem alanyi, vallomásos jellegűek, nem közvetlenül jelenítenek meg érzelmeket,
inkább történeteket mesélnek el, és a történetekből bontakozik ki egy-egy személyiség, vagy
maga az „érzelem”, a „mondanivaló”. Egyik professzora javaslatára kezdett prózát írni, nem
hiába: első sikerét Pletykaanyu című novelláskötetével aratta (2001), melynek több
utánnyomás után 2006-ban jelent meg a második kiadása. Isten hozott című regényét (2005)
több nyelvre is lefordították, legújabb könyve, a Tánciskola 2008-ban jelent meg a Magvető
kiadónál. Fiatal kora ellenére már számtalan díjjal büszkélkedhet: 1996-ban Gérecz Attila-
díjat kapott az év legjobb első verseskötetéért. Több ösztöndíj elnyerése után 2002-ben
Faludy-díjat kapott, majd ugyanebben az évben Bródy Sándor-díjat vehetett át az év legjobb
első prózakötetéért. A Déry Tibor-díj elnyerése mellett a legnagyobb elismerést Isten hozott
című kötetéért kapta: József Attila-díjjal tüntették ki.
Az író – szakítva idősebb pályatársai tartózkodó magatartásával – igyekszik
kihasználni a média kínálta lehetőségeket is, hiszen – elmondása szerint – a rendszerváltás
után a kultúra világa is átalakult: csak az tudja eladni a könyveit, akit ismernek, aki jó
kapcsolatot ápol a közönséggel és a médiával. Ezért is szerepelt televíziós műsorokban, és
saját honlapot is üzemeltet.
Pletykaanyu című kötetének anyaggyűjtő munkájáról az író vallomását idézzük:
„Eljártam szülőfalum Center nevű kocsmájába, és időt, energiát nem kímélve alkoholt
fogyasztottam, és beszélgettem az emberekkel, akik nem tudták rólam, hogy én író vagyok.
Meghívtam valakit egy sörre, és megkérdeztem, hogy mi újság. És két sör után az emberek
olyan dolgokat mondtak el magukról, hogy sokszor nem tudtam, hogy hova nézzek
zavaromban. Majd ezt követően elkezdtek másokról beszélni. Hamar feltűnt, hogy van
minden történetben 6-8 visszatérő figura, akikről mindenki mesélt valamit, valami mást, és ez
érdekelni kezdett. Rájöttem, hogy a fantáziámmal sem vagyok képes olyan elképesztő őrült
embereket, történeteket kitalálni, mint amilyenek a valóságban léteznek, így elkezdtem ezzel
komolyabban foglalkozni, leírtam, összekevertem, megfűszereztem azt, amit hallottam.”
A novellák fogadtatása sem volt kevésbé meglepő: „Mikor a kötet megjelent,
édesanyám felhívott augusztusban, hogy nem szolgálják ki a boltban. Perrel is fenyegettek,
szülőfalumban megkergettek.”
A fentiekből is látható, hogy Grecsó szövegei közvetlenül kötődnek a valósághoz, és
igen komoly kérdéseket vetnek föl a valóság és a fikció viszonyát illetően. A kötet novelláit
összetartja a konkrét élményanyag, a szülőföld, a család, a társadalmi közeg. A falu múlt- és
jelenbeli valósága, legendái és mítoszai, pletykái alkotják az alapokat (embercsempészek,
Póla néni megveretése, a más feleségén zakatoló pap, a nem festő Munkácsy stb.). A címadó
novella fiatal elbeszélőjének előadásában azonban elválaszthatatlanul összevegyülnek a
személyesen átélt események a hallomásból ismertekkel, a népi fantázia költötte történetek a
tévében látottakkal, újságban olvasottakkal. A szöveget megjelenésekor tanúi lehettünk
annak, mit eredményez, ha az ember szembesül azzal, mekkora szakadék tátong a saját
magáról kialakult kép és a rólunk alkotott, mások által megfogalmazott vélemények között,
illetve rájöhetünk arra, mennyire fontos az számunkra, amit mások gondolnak rólunk. (Az
olvasók felismerték magukat, de tiltakoztak: én nem ilyen vagyok – igen ám, de akkor hogyan
ismertek magukra?)
A valóság és fikció viszonyának sajátos (ironikus, önironikus gesztusként is
felfogható) példája az, hogy a novella elbeszélője, aki persze emlékeztet minket magára a
szerzőre, saját monológjában idézi meg a valóságos szerzőt és Angyalkacsinálás című kötetét:
„Van egy költő a faluban, a fodrásznál hallom, ki gondolta volna. Vannak neki könyvei is, az
abortuszról, vagy mi a rossebről, ami szerintem nem olyan jó kis verses téma, mint az ősz
például.” Másik helyen mintha az egész kötet fogadtatását jósolta volna meg: „Ki vagyok
akadva teljesen. Azt hallotta apu a káeftében, hogy a bizonyos költő, aki van itt nálunk a
faluban, állna villa a hátába, kipofázza a titkos ügyeket is, a szennyest, hogy így cicomásan
mondjam. Egyszer találkozzak vele, megmondom neki a véleményem.”
A szerző kihasználja a nyelv nyújtotta lehetőségeket műfaji téren és az
elbeszéléstechnikát illetően is: elbeszélés, anekdota, mese, levél novella, novellafüzér,
vallomás, előadás keverednek egymással, de Grecsót elsősorban a pletyka működése
foglalkoztatja. Bátran állíthatjuk, hogy a pletykát Grecsó emelte irodalmi műfajjá. A pletyka
abban különbözik a már Jókai, Mikszáth óta létjogosultságot szerzett anekdotától, hogy amíg
az anekdota állandó, a pletyka folyamatosan változik, mindig felülírja magát, nem ritka, hogy
egyik nap épp az ellenkezőjét állítják valakiről annak, amit előző nap mondtak róla. A novella
tele van olyan pletykákkal, motívumokkal, amelyek rendre vissza-visszatérnek a szövegben,
de mindig másképpen. Kiváló példája ennek a Bicskás brigádjáról szóló szál alakulása: a
novella elején a beszélő biztosan állítja, hogy embereket csempésztek, később további
részletek szivárognak ki: palesztinokat csempésztek, akik megfulladtak, de végük kiderül,
hogy az egészből egy szó sem volt igaz. Egy másik – humoros hatású – ismétlődés Munkácsy
három napos pihenője a kastélyban: minden fejezet végén (öt alkalommal) állítja egyre
nagyobb magabiztossággal az elbeszélő, hogy a híres festő a faluban pihent, és bár nem festett
semmit, a képei arról árulkodnak, hogy nagy hatással volt rá a település.
Sőt: a pletyka sajátossága, hogy sokszor a valóságot is felülírja, alakítja: ha a pletyka
szintjén megszégyenülünk, akkor a valóságban is szégyellhetjük magunkat, nem számít, hogy
igaz-e, amit állítanak rólunk, mert a pletyka lesz maga a valóság, reagálnunk kell rá: ha
mindenki azt mondja rólunk, hogy hibáztunk, magunk is elhisszük – részesei leszünk a
bűnbakképzési folyamatnak. Még egy példa: volt olyan olvasó, aki a szerző által Mikszáthtól
átvett pletykaszerű részletekben ismert magára, és kérte számon az írót, hogy merte ezt róla
leírni.
A novella elbeszélője maga is foglalkozik a pletyka természetével és a mindennapi
életre gyakorolt – túlnyomórész negatív – hatásaival: „Borzasztóan titkos dolgok ezek”-
mondja, és közben érezzük a benne munkáló feszültséget, amelyet a kibeszélés öröme és
félelem összeütközése okoz. Tudja jól, hogy a pletykában nem az számít, hogy igaz-e, hanem
az, hogy lehetőséget teremt a megnyilatkozásra: „ezt gondolják sokan a faluban”, „azt
hallottam”, „azt beszélik”, „a virágosnál beszélik”, „engem az a történet szórakoztat
leginkább” stb. Néha a pletyka megbízhatatlanságára maga is rádöbben: „mondtam anyunak
ezt otthon, hogy minden csoda és pletyka három napig tart”, „Na tessék: baromság! Mit
higgyek el, ha hamissággá válik minden? Elfoszlik az egész, mintha nem is lett volna.” A
pletyka mindannyiunk számára fontos tanulságát is a beszélő vonja le: „És ami a baj, hogy
hiába a sok beszéd, pletyka, diskura, semmi sem megy előre tőle, hogy egynéhány egyénnek
legalább jobb lenne akkor.”
Pletykával összefüggő másik kérdés: a novella egy alföldi falu zárt közösségében
játszódik, de nagy hangsúlyt kap a szövegben a modernizáció beáramlása a faluba, és
ennek a közösségformáló hatásáról is képek kapunk. Ezzel kapcsolatban a szerző nem
ítélkezik: ez egy természetes folyamat, a tévé, a rádió, az újság, a számítástechnika, a
prostitúció, a mobiltelefon megjelenése, a városiasodás nem ok a sopánkodásra (hogy a
hagyományokat kezdi ki), sokkal fontosabb, hogy mit hoz ki az emberekből, milyen a hatása,
milyen mulatságos vagy kétségbeejtő helyzeteket eredményezhet („…nem lehet kinn hagyni a
kocsit a bejárón, vagy legalábbis ki kell belőle venni a kulcsot…”). A beszélő azt állapítja
meg a médiáról elmélkedve, hogy semmivel sem jobb, megbízhatóbb, mint a pletyka, sőt
mindig egy lépéssel a pletyka után jár, egyenesen fölösleges („újság is van, pedig mindent
tudni”).
Grecsó szövegeit nagyfokú kísérletező és mesélő kedv jellemzi. A novellában nincs
párbeszéd, a monologikus szöveg úgy idéz meg szereplőket, hogy ők közben nincsenek jelen.
Grecsónak sikerül formálnia egy olyan elbeszélőt, aki egyéni és hiteles, időnként hangot ad
saját véleményének, mégis a falu, a nép hangját, szócsövét képezi. Beszédmódja sodró
lendületű, parodisztikus, humoros nyelvhasználat jellemzi, melynek a szellemes
megfogalmazások, a népies ízek, fordulatok („kétszer-háromszor biztosan meszelhetünk,
mielőtt a Bicskás szabadul”; „se széna, se szalma”) és a városból beszüremlett szlengek
(„csajom”, „macázik”) egyaránt alkotóelemei. Némi zavaró következetlenséget egyébként
felfedezhetünk ezen a téren: nem világos, pontosan kihez beszél a mesélő: „Most is őket
várom, azért vagyok itthon…”; „Az előbb lementem a vécére, mondtam is az öcsémnek…”;
Most, hogy visszajöttem a szobámba, eszembe jutott…”
A novellát olvasva a nyelvhasználattal és a valóság ábrázolásával összefüggésben
felmerülhet egy kérdés: van-e helye a káromkodásoknak, alacsonyabb nyelvi rétegből
származó, a fület bántó kifejezéseknek, vaskosságoknak egy szépirodalmi műben? Erre
ugyanis találunk példákat a szövegben („a picsába”; „szarni senki se szarna, ha a paraszt nem
dolgozná ki a belét”; „kurva is van, nem vicc”; „fing”). Ez a szóhasználat a novellában a
hiteles ábrázolás biztosítéka. Egy kocsmai kultúra vagy a paraszti világ ábrázolásakor, illetve
a szexualitás megjelenítésekor – főleg ha a szereplő természetes indulatai, nyers érzelmei
törnek föl – hiba volna valami eufemisztikus kifejezéssel helyettesíteni az egyébként
autentikus (hiteles) szófordulatot. Grecsó ezen a téren tökéletes egyensúlyt tart: összhatását
tekintve nem marad bántó utóíz a szánkban.

Az aktualitások miatt olvasni:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Grecs%C3%B3_Kriszti%C3%A1n
https://grecso.hu/