Simon

Scarrow
A LEGIO
The Legion Copyright © 2010 by Simon Scarrow
All rights reserved

Fordította: Sándor Zoltán

A történelmi személyiségek kivételével a műben szereplő személyek kitaláltak,
minden hasonlóság valós személyekhez a véletlen műve

 Köszönetnyilvánítás
Mint mindig, ezúttal is hálás vagyok feleségemnek, Carolynnak, amiért átnézi a kéziratot, mialatt egy-
egy regényen dolgozom, és elvisel, amikor teljesen elveszek a munkában. Köszönet apámnak,
Tonynak is, amiért figyelmesen átolvassa a regények végső változatát. E könyv hátterének részleteit
számos helyszínről gyűjtöttem össze Egyiptomban és a Nílus mentén. Hálával tartozom Ahmednek és
Musztafának, mert megosztották velem, lenyűgöző országukkal kapcsolatos tudásukat. Joggal
lehetnek büszkék Egyiptomra, mivel kevés nép akad, amely ilyen gazdag és ősi örökséggel
rendelkezik.

Ahmednek, az Angyalok vezetőjének, és Musztafának, a Kiválasztottnak

 A római légiók szervezete
A XXII. légió nagyjából ötezer-ötszáz katonából állt. Az alapvető alakulat, a centuria nyolcvan
emberét egy centurio és a helyetteseként szolgáló optio vezette. A centuriát nyolcfős szakaszokra
osztották, melynek tagjai a barakkok egy-egy helyiségén osztoztak, illetve a hadjáratok idején egy
sátorban laktak. Hat centuria alkotott egy cohorsot, és tiz cohors tett ki egy légiót, melyben az első
cohors létszáma duplája volt a többinek. Minden légióhoz tartozott egy felderítőként és hírvivőként
szolgáló lovas alakulat is, melynek százhúsz katonáját négy osztagba osztották. A légió főbb
rendfokozatai – fentről lefelé haladva – a következők voltak:
A legátus, akárcsak az Egyiptom határain kívül állomásozó légiók esetében is, inkább lovagi,
semmint szenátori származású volt. Jó pár évig vezette a légiót abban a reményben, hogy hírnevet
szerezhet magának, amit aztán felhasználhat politikai karrierjéhez.
A tábori praefectus olyan veterán volt, aki korábban a légió rangidős centuriójaként szolgált.
Rendszerint ez a rang jelentette a hivatásos katonák karrierjének betetőzését.
Törzstisztként hat tribunus szolgált. Ők rendszerint a húszas éveik elején jártak, és azért szolgáltak
a hadseregben, hogy adminisztratív tapasztalatokat szerezzenek, mielőtt alacsonyabb tisztséget
vállalnának a civil közigazgatásban. A rangidős tribunus azonban más volt. Ő magas politikai
tisztséget, illetve a légió parancsnoki tisztét szándékozott megszerezni.
A légió fegyelméért és harckészültségéért hatvan centurio volt felelős. Őket gondosan, a
parancsnoki képességeik alapján válogatták ki. A legmagasabb rangú centurio az első cohors első
centuriáját vezette.
A lovas osztagokat négy decurio vezette abban a reményben, hogy megkapják az auxiliaris lovas
alakulat parancsnoki tisztét.
Minden egyes centuriót egy optio segített, aki a helyetteseként szolgált, és kisebb parancsnoki
feladatokat látott el. Az optiók általában arra vártak, hogy megüresedjen egy-egy centuriói poszt.
Az optiók alatt a légionáriusok álltak, akik vállalták a huszonöt évnyi szolgálati időt. Ahhoz, hogy
valaki beléphessen a légióba, elméletileg római állampolgárnak kelleti lennie, ám az újoncok
fokozatosan egyre inkább a helyi lakosságból érkeztek, és sorozáskor megkapták a római
állampolgárságot.
Az auxiliaris cohorsok katonái a légionáriusoknál alacsonyabb státusban voltak. Ők a
provinciákból érkeztek és a lovasságban, illetve könnyűgyalogosként vagy más egyéb különleges
képességeikkel szolgálták a Római Birodalmat. A római állampolgárságot csak a huszonöt évnyi
szolgálati idő letöltése után kapták meg.
 A római haditengerészet
A rómaiak kissé lemaradtak a tengeri hadviselést illetően, és Augustus uralkodásának idejéig (Kr.
e. 27. – Kr. u. 14.) nem is szerveztek állandó haditengerészetet. Fő haderejüket két flottára osztották,
melyek Misenumban és Ravennában, mig a kisebb flották Alexandriában és a Földközi-tenger más
nagyobb kikötőiben állomásoztak. A tenger békéjének felügyelete mellett a haditengerészet a
birodalom nagyobb folyóin is őrjáratozott, mint például a Duna és a Rajna, no meg persze a Nílus.
Minden flottát egy-egy praefecius vezetett. A korábbi haditengerészeti tapasztalat nem volt kőtelező
számukra az elsősorban adminisztratív poszt betöltéséhez.
A praefectusok parancsoksága alá tartozó birodalmi flottákat kétségkívül görög mintára
szervezték. A tíz hajóból álló hajórajok élén a nauarchusok álltak. A légiók centurióihoz hasonlóan a
nauarchusok is hivatásos katonák voltak. Ha akarták, akár át is helyeztethették magukat valamelyik
légióba, ahol aztán centuriói rangot kaptak. A flotta rangidős nauarchusát a Nauarchus Phinceps
megnevezéssel illették, és a légiók rangidős centurióihoz hasonlóan szükség esetén szakértő
tanácsokkal látták el a praefectust.
A hajók parancsnokai a trierarchusok voltak. A nauarchusokhoz hasonlóan őket is a közkatonák
soraiból léptették elő, és ők vezették az egyes hajókat. Ám szerepük nem felelt meg a mai
tengerészkapitányokénak. Ők csak a hajózásért feleltek, mivel a csaták során a hajó
tengerészgyalogosainak centuriója vette át a tényleges parancsnokságot.
Ami a hajókat illeti, a leggyakoribbnak az a kisebb méretű, járőrözésre használt gálya számított,
melyet rendszerint liburnának neveztek. Ezeken az evezőkkel és vitorlákkal hajtott hajókon egy-egy
kis létszámú tengerészgyalogos alakulat szolgált. A biremisek valamivel nagyobbak voltak, és jobban
megállták a helyüket a harcban, akár egymagukban is. Abban az időszakban, amikor e könyv
játszódik, a nagyobb hadihajók, mint a triremisek, kvadriremisek és kvinkveremisek már ritkaságnak,
a tengeri hadviselés hajdani korából hátramaradt relikviáknak számítottak.
 Első fejezet
Epichos haditengerészeti ellátó-állomásnak parancsnoka épp reggelizett, amikor a hajnali őrséget
vezető optio jelentéstételre jelentkezett. A hajnal első derengésével szemerkélő eső is érkezett,
hónapok óta először, az optio köpenyét pedig parányi üveggyöngyökként borították be a vízcseppek.
– Mi az, Septimus? – kérdezte nyersen, belemártva egy falat kenyeret az előtte álló apró tálnyi
halszószba. Szokása volt, hogy körüljárta a kis erődöt, majd visszament a szállására, hogy
zavartalanul elfogyassza reggelijét.
– Jelentem, felbukkant egy hajó. Uram. A part mentén közeledik.
– Egy hajó, mi? Micsoda meglepetés a birodalom legforgalmasabb tengeri útján! – Philipus mély
lélegzetet vett, hogy leplezze türelmetlenségét. – No és az őrszem azt gondolja, hogy ez szokatlan?
– Hadihajó, uram, és az öböl bejárata felé tart. – Az optio elengedte a füle mellett a gúnyos
megjegyzést, és azon a közönyös hangon folytatta a jelentéstételt, amit azóta használt, amióta a
trierarchus közel két évvel korábban átvette a helyőrség parancsnokságát. Philipus először örült az
előléptetésnek. Előtte az alexandriai flottilla egyik karcsú liburnájának parancsnokaként szolgált, és
szívből meggyűlölte a posztját, mivel egy alacsony rangú tisztnek egy kis hajón alig kellett
kimerészkednie a kikötő keleti öbléből. Az epichosi kis haditengerészeti állomáson legalább
független lehetett, és Philipus eleinte mindent megtett, hogy az ellátó-állomás a hatékonyság
mintapéldája legyen. Ám ahogy teltek a hónapok, nyoma sem maradt az izgalomnak, és az
embereinek nemigen akadt más dolga, mint feltölteni a hadihajók készleteit vagy továbbítani a
császári küldeményeket, melyek nagy néha a kis kikötőt is érintették az egyiptomi partvidéken megtett
útjuk során. Ezen kívül csak annyi feladata volt. hogy rendszeres időközönként őrjáratokat küldjön
fel a Nilus torkolatán, emlékeztetendő a bennszülötteket, hogy római uraik figyelő tekintete alatt
élnek.
Philipus tehát így tengette a napjait, fél centuriányi tengerészgyalogosnak és ugyanannyi
tengerésznek parancsolva, továbbá egy régi biremisnek. az Anubísznak, amely egykor abban a
flottában szolgált, amit Kleopátra állított ki a szeretője. Marcus Antonius támogatására az Octavianus
elleni háborúban. Antonius actiumi veresége után a biremist a római haditengerészethez osztották be,
az alexandriai flottához. végül pedig Epichosba helyezték, és most ott állt, félig a partra húzva, a
vályogból épült kis erőd előtt.
Lehangoló állomáshely ez, gondolta Philipus. A Nilus-delta partvonala sík és jellegtelen volt, az
öböl nagy részét pedig mangrove nőtte be, ahol krokodilok álltak lesben, kidőlt fatörzsekként,
mozdulatlanul heverve, hogy aztán rárontsanak a közelükbe tévedő, gyanútlan prédára. A trierarchust
a kaland reménye éltette. Azonban a legnagyobb kaland, ami aznap várt rá, az érkező hajó
kétszersülttel, vízzel, kötélzettel, vitorlázattal vagy evezőkkel való ellátása volt. Emiatt kár volt
megzavarni reggelizés közben.
– Hadihajó, mi? – harapott egy újabb darab kenyeret Philipus. – Biztos egy járőr.
– Nem hiszem, uram – felelte Septimus optio. – Megnéztem az erőd naplójában, és még legalább
egy hónapig nem várható, hogy hadihajó érkezzen Epichosba.
– Akkor más feladattal indult útnak – folytatta elutasítóan Philipus – és a parancsnoka vizet meg
élelmet akar vételezni.
– Szólítsam fegyverbe az embereket, uram?
– Minek? – nézett fel rá szúrósan Philipus. – Mi értelme lenne?
– Ez az állandó érvényű parancs, uram. Ha ismeretlen hajó bukkan fel, a helyőrségnek
harckészültségbe kell állnia.
 – De ez ugyebár nem ismeretlen hajó! Hanem egy hadihajó. A Földközi-tenger keleti felén csak
nekünk vannak hadihajóink. Így hát nem ismeretlen, és felesleges zargatni miatta az embereket, optio.
Septimus nem hátrált meg.
– A szabályzat szerint, ha egy hajó nem előre jelzett időpontban érkezik, uram, akkor
ismeretlennek minősül.
– A szabályzat szerint? – fújta fel az arcát Philipus. – Figyelj, optio, ha csak a legkisebb jelét adja,
hogy ellenséges szándékai vannak, fegyverbe szólíthatod a helyőrséget! De addig is értesítsd a
szállásmestert, hogy vendégünk érkezik, és készüljön fel a hadihajó készleteinek feltöltésére! Most
pedig befejezném a reggelimet, ha szabad. Leléphetsz!
– Igenis. Uram. – Az optio vigyázzba vágta magát, szalutált, majd sarkon fordult és elindult a rövid
oszlopsor mellett a parancsnok szállásának kijárata felé. Philipus felsóhajtott. Bűntudatot érzett,
amiért ilyen lekezelően bánt az optióval. Septimus jó tiszt volt, igen hozzáértő, még ha nem is
áldották meg túl nagy képzelőerővel az istenek. Joggal hivatkozott az állandó érvényű parancsra, amit
maga Philipus foglalt írásba az előléptetése után. amikor még az új feladata iránti lelkesedése
vezérelte a tetteit.
Philipus megette az utolsó falat kényéit, felhajtotta a vizezett bort, felállt, és elindult a hálófülkéje
felé. A falba vert szögek előtt a mellvértjéért és a sisakjáért nyúlt. Akár hivatalosan is fogadhatja az
érkező hajó parancsnokát, felügyelheti, hogy hatékonyan szolgálják ki. és akkor az illető jó
benyomásokkal térhet vissza Alexandriába. Amíg jól látja el a feladatát, meglesz az esélye, hogy
előléptetik, és maga mögött hagyhatja Epichost.
Becsatolta az állszíját és megigazította a sisakját. A vállára vetve a kardövét kiment a szállásáról.
Az epichosi erőd kicsi volt. falainak hossza alig haladta meg az ötven lépést. A vályogfalak tíz láb
magasra nyúltak. és nem jelentettek volna komoly akadályt az ellenségnek. Ráadásul több helyen
omladoztak vagy megrepedeztek. így könnyen le lehetett volna dönteni őket. De az igazat megvallva
nem fenyegetett a támadás veszélye, töprengett Philipus. A tengereket a római haditengerészet uralta,
a legközelebbi szárazföldi fenyegetést a núbiai királyság jelentette több száz mérföldre délre,
valamint a különféle arab rablóbandák, melyek néha megtámadták az elszigeteltebb településeket a
Nílus felső folyása mentén.
A trierarchus szállása az erőd egyik végében volt, a magtár és a hajófelszerelések raktára között.
Az erőd közepén végigfutó, a kapuhoz vezető út mellett hat kaszárnyaépület állt. A kapunál posztoló
két őr gyorsan vigyázzba állt és tisztelgett a lándzsájával, mikor Philipus kilépett közöttük az erődből.
Noha az ég tiszta volt, az öböl fölött gyér köd lebegett, megsűrűsödve a mangrovék között, ezért a
lombok és a bokrok elmosódott, kísérteties alakot öltöttek, amit Philipus annak idején, az áthelyezése
után elég nyugtalanítónak tartott. Azóta gyakran vett részt a folyami járőrözéseken, így hozzászokott
a Nílus-deltában gyakori reggeli ködökhöz.
Az erőd előtt hosszú, homokos partszakasz terült el, egészen a tengerig és a fákig. A másik oldalon
sziklás földsáv szegélyezte, amely elkanyarodva benyúlt a tengerbe, remek természetes kikötőhelyet
alkotva. Közvetlenül az erőddel szemben, a partra húzva állt a biremis, ami a posztjához járt. A
főhajóács sok hónapot áldozott az öreg hadihajóra, kicserélte a korhadt gerendákat, friss kátránnyal
vonta be a hajótestet, átszerelte az árboc és a vitorlarudak kötélzetét. Az orr mindkét oldalára egy-egy
szemet festettek. A hajó készen állt, hogy tengerre bocsássák, de Philipus kételkedett benne, hogy az
actiumi veterán valaha is harcolni fog még. Az Anubisztól nem messze alacsony famóló nyúlt be jó
negyvenlépésnyire a tengerbe, hogy amellett horgonyozzanak le az érkező hajók.
Noha a nap még nem emelkedett a ködpára fölé, a levegő meleg volt. Philipus pedig remélte, hogy
gyorsan végez a hajó érkezését követő formaságokkal, és hamar leveheti a vértjét meg a sisakját.
Elfordult és elindult a kilátóhoz vezető poros ösvényen. A kis tornyot az öböl természetes
hullámtörőjét alkotó sziklás gerincre építették. A földnyelv végén egy másik, erősebb őrtorony őrizte
az öböl bejáratát, a falain négy ballisztával és egy parázstartóval. így a kikötőbe vezető szűk
csatornában haladó ellenséges hajókat el tudták árasztani gyújtólövedékekkel.
Amikor odaért a kilátóhoz, belépett a bejáraton, és három tengerészgyalogost pillantott meg a
földszinti helyiségben: egy pádon üldögélve fojtott hangon beszélgettek, miközben kenyeret és
szárított halat ettek. Mihelyt meglátták, felálltak és szalutáltak.– Pihenj, fiúk! – mosolyodott el
Philipus. – Ki látta meg a közeledő hadihajót?
– Én. Uram – jelentkezett az egyik katona.
– Rendben, Horio, akkor vezess!
A tengerészgyalogos beletette a kenyerét az óntáljába, aztán elindult felfelé a létrán. A trierarchus
követte, felmászott a felső szintre, és a jelzőtűz tartója mellett bukkant fel. A farakás meggyújtásra
készen állt a háromlábú bronztartóban. A felső szint egy részét pálmalevekből összeállított tető fedte.
A Horiót felváltó őrszem a kopott korlátnál állva a tengert figyelte. Philipus, nyomában Horióval
odalépett az őrszem mellé, aztán az öböl bejáratához közeledő hajóra pillantott. A legénység lázasan
igyekezett bevonni a borvörös, kitárt sasszárnyakkal díszített kecskebőr vitorlát. Amint a vitorla
felgöngyölődött, a hajó két oldalán a tengerbe merültek az evezők. Pillanatnyi szünet után diktálni
kezdték az ütemet, az evezők pedig felemelkedtek, előrelendültek, leereszkedtek, majd a vízbe csapva
előrelendítették a hajó orrát.
– Melyik irányból közeledett, mielőtt a part felé fordult volna? – kérdezte Horiót Philipus.
– Nyugatról. Uram.
A trierarchus bólintott. Tehát Alexandria felől. Különös, mert még legalább egy hónap volt vissza
addig, hogy a parancsokat, híreket és a negyedéves zsoldot hozó hajó megérkezzen. Philipus nézte,
ahogy a hajó elhalad a bejáratot őrző torony mellett, folytatva útját a nyugodt vizen a móló felé. Látta,
ahogy a tengerészgyalogosok és a matrózok a korláthoz gyűlve nézik a partot. Az orrfelzeten egy
magas alak állt, tarajos sisakban, kezével a korlátra támaszkodva, a mólóra és a partra meredve.
Az erődnél valami mozgás támadt. Septimus és a szállásmester néhány tengerész kíséretében
elindult a móló felé.
– Jobb lesz, ha csatlakozom a fogadóbizottsághoz – mondta fennhangon. Még egyszer megnézte az
öblön áthaladó hajót, amely a távoli mangroveerdő mozdulatlan háttere előtt maga volt a kecsesség
megtestesülése. Aztán megfordult, és lemászott a létrán.
Mire odaért a móló végéhez, a hadihajó lelassult, és a hátrafelé evezésre kiadott parancs tisztán
eljutott a látogatók üdvözlésére felsorakozott három tiszt fülébe. Az evezősök a vízben tartották az
evezőlapátokat, így az ellenállás hamar kioltotta a hajó előre irányuló mozgását.
– Evezőket be!
Az evezők tompa dübörgés közepette eltűntek a hajó két oldalán sorakozó nyílásokban, a tatban
álló kormányos pedig a móló mellé fordította az alig sikló liburnát. Philipus most már tisztán látta az
orrban álló tisztet: magas, széles vállú. és fiatalabb, mint amilyenre számított. Mozdulatlanul állt,
miközben a trierarchusa parancsokat üvöltött a legénységnek, hogy készítsék elő a kikötőköteleket. A
móló mellé forduló hajó orrából kirepülő köteleket az erőd tengerészei elkapták, és odahúzták a
mólóhoz a liburnát. A palánkok recsegve szorultak az oszlopokat védő, nádból készült ütközőkhöz. A
tatból is kirepült egy kötél, és néhány pillanattal később a hajó teljesen mozdulatlanná vált.
A tiszt lement az orrfedélzetről, mire odaért a hajókorláthoz, a tengerészei már le is fektettek elé
egy pallót. A közelben gyorsan felsorakozott néhány tengerészgyalogos, a tiszt pedig odaintett nekik,
miközben átdübörgött a pallón. Philipus előrelépett, és kezét nyújtva üdvözölte.
– Philipus trierarchus vagyok, az ellátó-állomás parancsnoka.
A tiszt erősen megszorította a kezét, és kurtán biccentett.
– Macro centurio, ideiglenesen az alexandriai flottillához beosztva. Beszélnünk kell, méghozzá
négyszemközt.
 Philipus önkéntelenül is felvonta a szemöldökét meglepetésében, és tudta, hogy a beosztottjai
feszengve összenéznek mellette.
– Beszélni? Négyszemközt? Történt valami?
– Azt a parancsot kaptam, hogy négyszemközt tájékoztassalak a helyzetről. – A tiszt a mólón álló
többi ember felé bökött az állával. – Senki más nem tudhat róla. Kérlek, mutasd az utat!
Philipus megdöbbent a fiatal tiszt nyers modorán. Nyilván nemrég érkezett Rómából, és a fajtájára
jellemző fensőbbséges gőggel kezelte a provinciában állomásozó katonákat.
– Rendben, centurio, erre!
Philipus sarkon fordult, és elindult a mólón a part felé.
– Egy pillanat! – szólt utána Macro centurio. – Kövessetek! – fordult oda a fedélzeten felsorakozott
tengerészgyalogosokhoz.
A húsz felfegyverzett, tagbaszakadt, erős tengerészgyalogos átdübörgött a pallón és felsorakozott a
centurio mögött. Philipus a homlokát ráncolta. Arra számított, hogy a kötelező udvariassági
fordulatok és a hírek meghallgatása után parancsot ad a szállásmesternek, hogy lássa el a hajót
mindazzal, amire szüksége van. Mi lehet olyan fontos, hogy a centurio csak négyszemközt hajlandó
beszélni róla? Philipus egyre idegesebben azon töprengett, hogy nem keverték-e bele alaptalanul
valami bűncselekménybe vagy összeesküvésbe. Intett a centuriónak, hogy kövesse, és a kis
menetoszlop elindult a part felé. Philipus lelassított, hogy a centurio beérhesse, és halkan
megkérdezte:
– Elárulnád, hogy mi ez az egész?
– Igen. Nemsokára. – A tiszt ránézett, és halványan elmosolyodott. – Nincs miért aggódnod,
trierarchus. Csak néhány kérdést kell feltennem.
Philipust megnyugtatta a válasz, és csendben maradt, míg leértek a mólóról és felmentek az erőd
kapujához. Az őrök vigyázzba álltak a tisztek és a tengerészgyalogosok közeledtére.
– Gondolom, nem sok hajó jár felétek – jegyezte meg a centurio.
– Nem sok – felelte Philipus, remélve, hogy a másik férfi most végre látszólag hűvös jelleme
barátságosabb oldalát akarja mutatni. – Jóformán csak a járőrök és a császári futárok. Ezeken kívül
néhány vihar tépázta gálya, főleg télen, de ez minden. Epichos elég csendes hely. Nem lepne meg, ha
az alexandriai helytartó egy nap feloszlatná a helyőrséget.
A centurio rápillantott.
– Próbálod kiszedni belőlem, miért vagyok itt?
Philipus állta a tekintetét, és vállat vont.
– Persze.
Amikor beléptek az erődbe, Macro centurio megállt és körülnézett. Az udvar csendes volt, a
katonák többsége az épületekben tartózkodott. Az éjszakai őrség épp végzett a reggelivel, és pihenni
készült. Néhányan a kaszárnyaépületek előtt ültek, kockáztak vagy halkan beszélgettek. Macro
centurio tekintete mohón nyelte Részleteket.
– Milyen csendes kis erőd, Philipus! Távol mindentől. De azért, gondolom, az ellátmánnyal nincs
gond.
Philipus bólintott.
– Bőségesen van gabonánk és minden más, ami a hajókra kell. Nem sokat visznek belőle
mostanság.
– Tökéletes – morogta Macro centurio. Megfordult, és odabiccentett a tengerészgyalogosokat
vezető optiónak. – Itt az idő, Karim.
Az optio bólintott, és az embereihez fordult.
– Kapjátok el őket!
Négy tengerészgyalogos váratlanul kardot rántott, és visszaugrott a kapuőrökhöz. A két katona
éppen csak meg tudott fordulni a közeledő léptek hallatán, és már zúdultak is rájuk a vad csapások –
kiáltani sem maradt idejük, mielőtt meghaltak. Philipus döbbent rémülettel nézte, ahogy két embere
elterült a kapu két oldalán. Halálra váltan fordult Macro centurio felé.
A férfi rámosolygott. Halk csörrenés hallatszott, majd elmosódott villanás látszott, és a trierarchus
váratlanul ütést érzett a hasán, mintha kemény ökölcsapás érte volna. Újabb ütés, és levegőért
kapkodott kínjában. Philipus lenézett, és meglátta a másik férfi kezét, benne egy tőr markolatával.
Hüvelyknyi hosszan még megvillant a penge, majd eltűnt a tunikája redői között, a mellvértje alsó
széle alatt. Ahogy zsibbadt értetlenséggel lefelé meredt, vörös folt tűnt fel a fehér szöveten. A centurio
megcsavarta a pengét, létfontosságú szerveket vágva át. Philipus levegő után kapkodott, és két kézzel
megmarkolta Macro karját.
– Mi ez? Mit művelsz?
A centurio visszahúzta a pengét, mire Philipus érezte, hogy a sebből vér tör elő. Elengedte a férfi
karját, a lába elgyengült, és térdre rogyva néma rettenettel meredt a gyilkosára. Látta a kapunál
heverő őrök holttestét, azokon túl pedig az egyik tengerészgyalogost, amint az erőd elé sietve
háromszor a levegőbe emeli a kardját. Biztos ez a megbeszélt jel döbbent rá Philipus, és egy
pillanattal később megütötte a fülét a liburnáról felharsanó csatakiáltás, ahogy az addig a fedélzeten
rejtőző emberek kiözönlöttek a mólóra. Philipus látta, hogy a szállásmester próbál kardot rántani, de
eltűnt a villogó pengék között, akárcsak a dermedt optio és az erőd tengerészei. Meghaltak, mielőtt
fegyvert foghattak volna. A támadók végigrohantak a mólón, és elindultak a kapu felé.
Philipus nekidőlt a kaputorony falának, kicsatolta a mellvértjét. Hagyta oldalra csúszni a vértet, és
nyögve rászorította a kezét a sebre. A centurio, aki ledöfte, a közelben állt. Eltette a tőrét, s
parancsokat kiabált az erőd udvarára betóduló embereinek, akik mindenkit megöltek, akit csak értek.
Philipus kínok közepette nézte, mit művelnek. A szeme előtt mészárolták le a tengerészgyalogosait és
a matrózait. Azok, akik a kaszárnyaépület előtt kockáztak, és a társaik, akik az első zajokra
kirohantak, már holtan hevertek. Az épületekből kiszűrődő tompa kiáltások és sikolyok jelezték, hogy
odabent is folyik a vérengzés. Az utca végén maroknyi tengerészgyalogos felkapta a kardját és
megpróbált védekezni, de esélyük sem volt a láthatóan jól képzett támadókkal szemben, akik
pillanatok alatt legyűrték őket.
A centurio körülnézett az erődben, majd elégedetten bólintva lenézett Philipusra.
– Ki vagy te? – kérdezte rekedten a trierarchus.
– Számít? – vont vállat a férfi. – Hamarosan meghalsz. Inkább arra gondolj!
Philipus megrázta a fejét. A látótere peremén már pókhálószerű fekete árnyékokat látott. Szédült, a
keze pedig iszamós volt a vértől, melynek özönét nem tudta elállítani. Megnyalta az ajkát.
– Ki vagy?
A férfi kicsatolta az állszíját, levette a sisakját és leguggolt Philipus mellé. A haja sötét és göndör
volt, míg a homlokán és az arcán vékony, fehér forradás húzódott. Erőteljes testalkatú volt, és
könnyedén egyensúlyozva ereszkedett hátra a sarkára. Belenézett a trierarchus szemébe.
– Ha megnyugvást találsz abban, hogy ismered a halálod nevét, akkor tudd. Ajax, Télemakhosz fia
végzett veled és az embereiddel.
– Ajax – ismételte meg Philipus. Nyelt egyet. – Miért?
– Mert az ellenségeim vagytok. Róma az ellenségem. Addig fogom pusztítani a rómaiakat, míg
meg nem halok. Most pedig készülj!
Felállt és kivonta a kardját. Philipus szeme rémülten elkerekedett.
– Ne! – emelte fel véres kezét.
– Már halott vagy – ráncolta a homlokát Ajax. – Fogadd méltósággal!
Philipus egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán leengedte a karját, és felemelte a fejét,
szabaddá téve a torkát. A szemét szorosan lehunyta. Ajax hátrahúzta a kardját, megcélozta a hegyével
a trierarchus gégéjét, és határozottan előredöfött a pengével. Kirántotta a kardot a sebből, amit
karmazsinvörös véráradat követett. Philipus szemhéja felpattant, a szája kinyílt, gurgulázó hangig
törtek fel a torkából, a lábai megremegtek – aztán nem mozdult többé. Ajax megtörölte a halott
tunikájában a kardját, majd fémes csattanással a hüvelyébe csúsztatta.
– Karim!
– Uram? – szaladt oda hozzá az egyik embere, egy sötét arcú keleti.
– Fogj öt embert, kutassátok át az épületeket! Öljétek meg a sebesülteket és a túlélőket! A
holttesteket hordjátok le a partra, és dobáljátok be a fák közé! A krokodilok majd gondoskodnak
róluk.
Karim bólintott, majd elnézett a vezére feje fölött, és felemelte a karját.
– Nézd!
Ajax megfordult, és egy vékony füstoszlopot pillantott meg az erőd falain túl.
– Az őrtorony. Meggyújtották a jelzőtüzet. – Ajax gyorsan körülnézett, és odaintette két alvezérét.
Először egy magas, izmos núbiaihoz szólt: – Hepithus, siess a szakaszoddal a kilátóhoz! Öljetek meg
mindenkit, és oltsátok el a tüzet, amilyen gyorsan csak lehet! Canthus, tied az öböl bejáratánál álló
őrtorony!
Hepithus bólintott, majd sarkon fordulva odaüvöltött az embereinek, hogy kövessék, és futásnak
eredt a part felé. A másik férfi, a sötét arcú Canthus egykor színész volt Rómában, míg egy
tekintélyes és bosszúálló szenátor feleségének az elcsábítása miatt az arénába nem került.
Rámosolygott Ajaxra, és intett a másik csapatnak, hogy menjenek vele. Ajax félreállt az útjukból,
majd felhágott a falra vezető falépcsőn. Belépett a kaputoronyba, és egy pillanattal később megjelent
a torony tetején. Körülnézett az ellátó-állomáson, az erődön és az öblön, majd a mangrovétól és a
folyó egyik ágától nem messze partra húzott kis folyami hajón. A másik irányba pillantva látta, hogy
Hepithus és a csapata lerohanta a kilátót és eloltotta a jelzőtüzet. Az égre emelkedő füstoszlop
oszladozni kezdett.
Ajax borostás állát dörzsölve eltöprengett a helyzetükön. Már hónapok óta menekültek római
üldözőik elől. Néptelen öblökben szálltak partra, és lesték a látóhatárt, nem bukkannak-e fel
ellenséges hajók. Amikor fogyatkozni kezdtek a készleteik, előmerészkedtek és lecsaptak egy-egy
kereskedőhajóra vagy kisebb part menti falura. Kétszer láttak római hadihajókat. Az első alkalommal
a rómaiak üldözőbe vették és egészen sötétedésig kergették őket, mire Ajax és az emberei az éj leple
alatt megfordultak, és hajnalra maguk mögött hagyták üldözőiket. A második alkalommal Ajax egy
sziklás kis szigetről nézte, ahogy két hadigálya elsiklik az öböl előtt, amelyben elrejtették és az
árbocra kötözött pálmatörzsekkel álcázták a hajójukat.
A hosszú menekülés feszültsége kezdett meglátszani az emberein. Még hűek voltak hozzá, és szó
nélkül teljesítették a parancsait, de Ajax tudta, hogy néhányan kezdik elveszíteni a reményt. Már nem
sokáig élhettek az elfogás és a keresztre feszítés árnyékában. Új célra volt szükségük, mint Krétán,
amikor a rabszolgalázadás során mellé álltak. Ajax még egyszer körülnézett az erődben, és
elégedetten bólintott. Szerzett még egy hajót és hónapokra elegendő élelmet. Az állomás tökéletes
támaszpont lesz, ahonnan folytathatja a Római Birodalom elleni harcát. Az arca megkeményedett,
ahogy eszébe jutott, milyen szenvedéseket okozott neki és követőinek Róma. Többévnyi rabszolgaság
és a gladiátorélet veszélyei. Rómának fizetnie kell, határozta el. Amíg az emberei követik, harcolni
fog az ellenséggel.
– Egyelőre ez elég lesz – mondta halkan, az ellátó-állomást méregetve. – Nagyon is elég.
 Második fejezet
Macro centurio felült a priccsen. Nagyot nyögve nyújtózott, majd óvatosan felállt. Alacsony,
köpcös termete ellenére még neki is le kellett hajtania a fejét, ha nem akarta beverni a fedélzet
deszkáiba. A hadihajó tatjának egyik szegletébe beszorított kabin nagyon kicsi volt. Éppen csak elfért
benne a priccse, egy kis asztal, alatta egy ládával, és a fogas, amire a tunikáját, a mellvértjét, a sisakját
és a kardját akasztotta. Az ágyékkötője szövetén keresztül megvakarta a hátsóját, és ásított.
– Rohadt hadihajók! – morogta. – Hogy akarhat épeszű ember a tengerészetnél szolgálni?
Már több mint két hónapja élt a fedélzeten, és kezdett kételkedni benne, hogy a szökevény gladiátort
és életben maradt híveit üldöző kis csapat valaha is teljesíteni fogja feladatát. Ajax hajóját egy
hónapja látták utoljára, Egyiptom partjainál. Elindultak a nyomon, meg is pillantották a vitorláját a
látóhatáron, de a következő éjszaka elvesztették. Azóta hiába keresték őket. A két római hajó egészen
Lepcis Magnáig elment az afrikai partok mentén, majd megfordult és kelet felé kereste Ajax és
emberei nyomait. Két napja elhaladtak Alexandria előtt, fogytán lévő készletekkel, de Cato – a
küldetést vezető praefectus – úgy döntött, a tűrőképességük határáig hajszolja az embereit, mielőtt
félbeszakítaná az üldözést, hogy feltöltsék a készleteiket. Az éhes és dühös Macro centurio torkig volt
már az egésszel.
Belebújt a tunikájába, és felment a szűk lépcsőn a fedélzetre. Mezítláb volt, mert hamar rájött, hogy
a saru vagy a csizma csak hátrányt jelent egy hadihajón. A homokkővel tisztára dörzsölt deszkák, ha
nedvesek lettek, nem igazán tapadtak, ezért Macro és a többi katona alig bírt megállni a lábán, amikor
vasszegekkel kivert talpú lábbelit húzott. A tengerészgyalogosok mellé még két centuriónyi
légionáriust is a hajókra vezényeltek. Szükség is volt rájuk, mert Ajax és az emberei, akiknek a
vezérhez hasonlóan nagy része gladiátorkiképzésben részesült, a római sereg legjobb katonáival is
felvették a versenyt.
A trierarchus. amint megpillantotta a fedélzetre lépő Macrót. odament hozzá, és üdvözlésül
biccentett.
– Szép napunk van. Uram.
– Szép? – ráncolta a homlokát Macro. – Egy kicsi, zsúfolt hajón vagyok. a tenger közepén, és még
egy korsó borom sincs. Nem. nekem ez nem szép nap.
Polemo, a trierarchus összeszorította a száját és körülnézett, Az ég szinte teljesen tiszta volt, csak
maréknyi csillogó fehér felhő lebegett fölöttük. A vitorla enyhe széltől duzzadt, mint egy jóllakott
epikureus pocakja, és a hajó szabályos, kényelmes ritmusban ringott a kissé hullámzó tengeren. Jobb
kéz felöl békésen sötétlett a partvonal. Balra üres volt a látóhatár. Negyed mérfölddel előttük siklott a
másik hajó, fehéren tajtékzó farvizet hagyva maga után. Összességében nem is kívánhatna szebb
napot egy tengerész, gondolta a trierarchus.
– Valami jelentenivaló? – kérdezte Macro.
– Igen. Uram. Ma reggel felnyitottuk az utolsó hordó sózott ürühúst. Holnap elfogy a szárított
kenyér, és megfeleztem a vízfejadagokat. – A trierarchus óvakodott attól, hogy bármiféle tanáccsal
álljon elő a készletek aggasztó megcsappanását illetően. Nem ő döntötte el, mit tegyenek, de még csak
nem is Macro. Csak a praefectus adhatott parancsot, hogy fussanak be a legközelebbi kikötőbe és
töltsék fel a készleteket.
– Hm – ráncolta a homlokát Macro. Mindketten az előttük haladó hadihajóra pillantottak, mintha
Cato praefectus gondolataiban próbálnának olvasni. A praefectus egy megszállott elszántságával
folytatta az üldözést. Macro megértette, miért. Évek óta együtt szolgált Catóval, egészen a
közelmúltig a feletteseként. Készségesen elismerte, hogy Cato kiérdemelte az előléptetést, mégis
furcsa volt, hogy a korábbi kapcsolatuk a feje tetejére állt. Cato a húszas évei elején járt és karcsú,
inas alakja nem árulkodott keménységéről és bátorságáról. Esze is volt, ami sokat segített az elmúlt
évek veszélyeinek túlélésében. Ha Macro választhatott volna, kinek a parancsnoksága alatt szolgáljon,
olyasvalakit választott volna, mint Cato. Macro tizenöt évet húzott le a római légiókban, mielőtt
előléptették volna centurióvá, és elég tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy felismerje az emberekben a
tehetséget; Cato esetében mégis tévedett, ismerte el savanyúan mosolyogva. Amikor Cato
bemasírozott a II. legio Rhenus-parti erődjébe, azt hitte, a csont és bőr fiú nemigen fogja túlélni a rá
váró kemény kiképzést. Cato azonban rácáfolt az elvárásaira. Elszánt, okos, és mindenekelőtt bátor
katonának bizonyult, és már az első ütközetében megmentette Macro életét, amikor egy germán törzs
átkelt a birodalom határát jelző nagy folyón. Azóta Cato többször is bebizonyította, hogy első
osztályú katona és a lehető legjobb barát.
Catót azonban előléptették praefectusszá, és immár ő lett Macro felettese. Az új helyzettel mind a
ketten nehezen birkóztak meg.
A praefectus elszántságát legalább annyira fűtötte a személyes bosszúvágya, mint a
kötelességtudata. Noha azt a parancsot kapta, hogy lehetőleg élve fogja el Ajaxot és láncra verve
vigye Rómába, Catónak nemigen fűlött ehhez a foga. A krétai rabszolgalázadás idején Ajax elfogta
Cato jegyesét. Júliát rongyokba öltöztették, ketrecbe zárták, és hagyták a saját mocskában szenvedni,
miközben Ajax a rá váró kínhalál rémével fenyegette. Macrót is elfogták, és ugyanabba a ketrecbe
dugták, így ö is majdnem annyira szomjazott a bosszúra, mint felettese.
A trierarchus megköszörülte a torkát.
– Szerinted ma kiadja a parancsot a készletek feltöltésére, uram?
– Ki tudja? – vont vállat Macro. – A tegnapi kis incidens után nem vagyok biztos benne.
A trierarchus bólintott. A két hajó az előző este ki akart kötni egy part menti kis falu előtt éjszakára.
Ahogy közelebb értek, a vályogtéglából emelt viskók lakói elmenekültek a szárazföld belseje felé,
magukkal cipelve értékeiket és amennyi élelmet csak tudtak. Egy csapat óvatosan átfésülte a falut, de
üres kézzel tért vissza. Senki sem maradt a helybeliek közül, és minden élelmet gondosan elrejtettek.
A katonák találtak néhány friss sírt és leégett házat. Mivel senkit sem tudtak kikérdezni, visszatértek a
hajókra, amelyekre az éjszaka során parittyások támadtak. Macro csak egy maroknyi sötét alakot
látott az öböl világos homokján. Egész éjszaka kopogtak a kövek a palánkokon és a fedélzeten, illetve
a célt tévesztett lövedékek a vízben csobbantak. Két tengerészgyalogos megsebesült, de a többiek
ezután fedezékbe húzódtak. A szórványos támadás nem sokkal hajnal előtt ért véget, majd a két hajó
napkeltekor folytatta Ajax keresését.
– Trierarchus! – kiáltott fel az árboc csúcsán kuporgó őrszem. – A Szobek meglazítja a vitorláját.
A trierarchus és Macro előre fordult. A másik hajó vitorlája megereszkedett, ahogy a legénység
meglazította a köteleit.
– Úgy tűnik, a praefectus beszélni akar velünk – vélte a trierarchus.
– Hamarosan megtudjuk. Vigyél mellé! – parancsolta Macro, aztán sarkon fordult és visszament a
kabinjába, hogy magához vegye a kardját, a pálcáját, és csizmát húzzon. Mégsem állhatott egy szál
tunikában a felettese elé. Mire visszatért a fedélzetre, a hajójuk, az íbisz már a Szobek tatjánál járt.
Meglátta Catót, aki a hátsó korlátnál állva tölcsért formált a kezéből, és átkiáltott a hullámok fölött:
– Macro centuriol Gyere át!
– Igenis. Uram! – kiáltott vissza Macro, és odabiccentett a trierarchusnak. – Polemo, a csónakot!
– Igenis. Uram. – A trierarchus parancsot adott a tengerészeinek, hogy emeljék ki a hajó csónakját
a fedélzeten kialakított bölcsőjéből. Miközben néhányan nekifeszültek a csigás emelő kötelének, a
többiek kitolták a víz fölé a kis csónakot, majd leeresztették a tengerre. Hat matróz lemászott és
megfogta az evezőket, Macro pedig leereszkedett egy kötéllétrán, és óvatosan leült a hátsó padra. A
tengerészek belelendültek az evezésbe, és elindultak a Szobek felé. Amikor közelebb értek, egyikük
leeresztette az evezőjét, fogott egy csáklyát. és beleakasztotta a kampóját a hajókorláton lévő rés két
oldalára kötött kötelek egyikébe. Macro előrebotorkált, megvárta, míg egy hullám felemeli a
csónakot, aztán elrugaszkodott és átugrott a Szobekről lelógatott kötélhágcsóra. Gyorsan felmászott,
mielőtt az elvonuló hullám lesodorhatta volna. Cato ott várta a fedélzeten.
– Sétálj egyet velem!
Előrementek az orrba, ahonnan Cato egy kurta paranccsal elküldött két tengerészt, hogy ne
hallhassák, miről beszélnek. Macróba belehasított az aggodalom, amikor meglátta barátja feszült
arcát. Már napok óta nem beszéltek szemtől szemben, és Macro észrevette a sötét karikákat a
fiatalember szemei körül. Cato előredőlt, az egyik könyökével rátámaszkodott a korlátra, és Macro
felé fordította a fejét.
– Hogy álltok a készletekkel?
– Két napot még kibírunk, ha csak negyed vízadagokat adok az embereknek. Azután semmire sem
lesznek jók, még ha meg is találjuk Ajaxot, uram.
Cato arcán fájdalommal vegyes harag futott át, ahogy meghallotta Macro megszólítását. Köhintett
egyet.
– Figyelj, Macro, amikor senki sem hall minket, elhagyhatod ezt az uramozást. Elég régóta
ismerjük már egymást.
Macro hátranézett a fedélzeten szorgoskodó emberekre, aztán visszafordult.
– Most már praefectus vagy, kölyök, és az emberek elvárják, hogy úgy is beszéljek veled.
– Mindenképpen. De amikor négyszemközt, őszintén akarok beszélni veled, akkor lehetünk megint
barátok, nem?
– Ez parancs? – kérdezte Macro szárazon, ám a szája sarkai akaratlanul is megrezzentek, elárulva
valódi érzéseit.
Cato az égre emelte a tekintetét.
– Kimélj meg a korábbi centurio-társ neheztelésétől, jó?
Macro bólintott és elmosolyodott.
– Rendben van. Szóval, mi a terv?
Cato megpróbált koncentrálni, bár nagyon fáradtnak érezte az agyát.
– Ajax nyoma kihűlt. Az embereknek pihenésre van szükségük.
– Ahogy neked is.
Cato elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Mindkét hajónak szinte teljesen kimerültek a készletei – folytatta.
– Megfordulunk, és visszamegyünk Alexandriába. Háromnapi út, tehát valahol vizet és élelmet kell
szereznünk. Őszintén remélem, nem olyan fogadtatásban lesz részünk, mint tegnap. – A homlokát
ráncolva megrázta a fejét. – Az nagyon furcsa volt.
– Talán adószedőknek néztek minket – vont vállat Macro. – Nem mondhatnám, hogy lenyűgöz a
helybeliek vendégszeretete. De Alexandriában hátha jobban örülnek majd nekünk. Ha az összes
egyiptomi ilyen barátságos, mint azok, akkor kész öröm lesz visszamenni Rómába, nem?
– Az még odább van, Macro. A parancsunk egyértelmű. Bármi áron el kell fognunk Ajaxot, tartson,
ameddig tart. Amit meg is fogunk tenni, hacsak nem kapunk más parancsot. Egyetlen római
provincia, de még maga Claudius császár sem lehet nyugodt, amíg Ajax és az emberei szabadok. A
saját szemeddel láttad, hogy fel tudja tüzelni a híveit. Bárhol lázadást robbanthat ki a birodalomban...
özönlenének hozzá a rabszolgák. Amíg Ajax él, nagy veszélyt jelent a birodalomra. Ha Róma
elbukik, kitör a káosz, és akik eddig a légiók oltalmában éltek, szabadok és rabszolgák egyaránt, a
barbár hódítók martalékává lesznek. Ezért kell megkeresnünk és elpusztítanunk Ajaxot. Arról nem is
beszélve, hogy nekünk, neked meg nekem, személyes elszámolnivalónk is van vele.
– Így igaz. De mi van, ha már kicsúszott a markunkból? Bárhol lehet. Akár a Földközi-tenger
másik végében, vagy fent a Fekete-tengeren is. Lehet, hogy felgyújtotta a hajóját, és elrejtőzött a
szárazföld mélyén. Ha így történt, annyi esélyünk van megtalálni, mint egy tisztességes ügyvédet a
Suburában, Rómában. Erről jut eszembe, neked aztán tényleg lenne okod minél hamarabb visszatérni.
– Macro lehalkította a hangját. – A történtek után Júliának nagy szüksége lehet rád.
Cato elfordította a tekintetét, a tenger kék mélységébe meredt.
– Nem múlik el nap. Macro. hogy ne gondolnék Júliára. De valahányszor rá gondolok, eszembe jut
az a ketrec, ahol Ajax tartott titeket. Fáj elképzelni, mi mindenen ment keresztül.
– Mind a ketten keresztülmentünk rajta – felelte Macro gyengéden. – Most mégis itt vagyok.
Ráadásul ugyanaz a Macro maradtam, aki mindig is voltam.
– Valóban? – nézett fel rá szúrós tekintettel Cato. – Nem is tudom.
– Hogy érted ezt?
– Elég jól ismerlek ahhoz. Macro, hogy lássam, mennyi keserűség van benned.
– Keserűség? Talán csodálod? Azok után, amit az a rohadék művelt velünk?
– De mégis mit művelt veletek? Pontosan mit? Nem sokat beszéltél róla. Ahogy Júlia sem, mielőtt
eljöttünk Krétáról.
– Kérdezted tőle? – fürkészte az arcát Macro átható tekintettel.
– Nem... nem akartam felkavarni az emlékeket.
– Vagy nem akartad hallani? – Macro szomorúan megrázta a fejét. – Nem kérdezted meg, és most
kénytelen vagy képzelegni a biztos tudás helyett. Erről van szó?
Cato rámeredt, aztán bólintott.
– Így valahogy. Ráadásul azt is vedd hozzá, hogy semmit sem tettem értetek.
– Semmit sem tehettél. Semmit! – Macro rákönyökölt a korlátra. – Ne hibáztasd magad. Cato! Azzal
nem jutsz sehova. Az nem segít elfogni Ajaxot. Egyébként pedig elég annyit tudnod, hogy Júlia erős
nő. Akármin is ment keresztül, adj neki egy kis időt, majd túljut rajta.
– Mint te?
– Én a magam módján fogok megbirkózni vele – jelentette ki Macro határozottan. – Ha az istenek
úgy látják jónak, hogy elém vezessék Ajaxot. akkor levágom a golyóit és legyömöszölöm a torkán,
mielőtt végzek vele. Esküszöm az összes istenre, akihez valaha imádkoztam!
Cato felvonta a szemöldökét, és szárazon felkuncogott.
– Ez tényleg úgy hangzik, mintha már túllennél a dolgon.
– Majd túl is leszek, amikor végeztünk – ráncolta a homlokát Macro.
– No és addig?
– Addig nem nyugszunk, amíg nem teljesítettük a parancsot.
– Helyes. Akkor ezt megbeszéltük – egyenesedett fel Cato. – Kiadom a parancsot. Megfordulunk, és
visszamegyünk Alexandriába.
– Igenis. Uram! – vágta magát vigyázzba és tisztelgett Macro.
A barátság percei véget értek, állapította meg szomorúan Cato. Újra praefectus és centurio lettek.
Odabiccentett Macrónak, majd felemelte a hangját, mintha egy közönség előtt játszó színész lett
volna.
– Jól van, centurio! Menj vissza a hajódra, és álljatok be a Szobek mögé!
Elindultak a hajó közepe felé. és már majdnem odaértek az árbochoz, amikor az őrszem elkiáltotta
magát a magasban:
– Vitorla a láthatáron!
Cato megtorpant és hátrahajtotta a fejét.
– Merre?
Az őrszem kinyújtotta a kezét, és jobbra előre mutatott.
– Arra. Uram! A törzs még nem látszik. Nyolc, talán tíz mérföldre lehet.
 Cato izgatottan csillogó szemmel fordult Macróhoz.
– Reméljük, a mi emberünk!
– Kétlem – ingatta a fejét Macro. – De talán hallott valamit róla.
– Nekem az is elég. Most menj vissza a hajódra, és vitorlát fel! Én a tenger felől közelitek hozzá, te
meg a part felől! Akárki is az, nem menekülhet!
 Harmadik fejezet
Az idegen hajó meg sem próbált kitérni a hadigályák elől, sőt mintha csak céltalanul sodródott
volna a tengeren. Miközben a legénység bevonta a vitorlát és evezve a közelébe kanyarodott, Cato
észrevette, hogy a másik hajó vitorlája elszabadulva csapkod. Vagy megeresztették, vagy elvágták a
vitorlaköteleket, gondolta. A széles fedélzet és a magas tat kereskedőhajóra utalt, és Catót egy
pillanatra csalódás töltötte el, hogy megint nem a prédáját találta meg. A fedélzetén nyomát sem látta
életnek, a kormányevező ide-oda ringott, ahogy a hullámok nekicsapódtak a törzsnek.
Macro hajója a másik oldalról közeledve igyekezett kihasználni a part felől fújó szelet, mielőtt
evezőre váltott volna, de így is csak valamivel a Szobek után ért oda a kereskedőhajóhoz.
– Sorakoztassam fel a legényeimet, uram? – kérdezte Proculus centurio, a praefectus hajójára
rendelt légionáriusok parancsnoka.
– Nem. A tengerészgyalogosokat küldöm. Őket kiképezték erre.
Proculus mély lélegzetet vett. Sértve érezte magát, amiért a felettese előnyben részesíti az általa
alacsonyabb rendű katonáknak tartott tengerészgyalogosokat. Cato nem vett tudomást róla,
hozzászokott már a két fegyvernem közötti feszültségekhez. A döntés egyébként is az övé volt.
Odafordult a hajó harminc tengerészgyalogosát vezető decurióhoz.
– Diodorus, az embereid készüljenek fel az átszállásra!
– Igenis. Uram. Vessük ki a corvust? – bökött az állával az árboc előtt a fedélzethez rögzített
szerkezetre a decurio. A corvus pallóhíd volt, amit csigás emelővel lehetett felemelni és leereszteni.
Az egyik végét fából készült forgócsaphoz erősítették, így át lehetett vetni a hajó oldalán. A másik
végén vaskampó meredezett. Amikor a szerkezet a célba vett hajó fedélzete fölé került, elengedték a
tartóköteleit, és az alázuhanó kampó átütötte a fedélzet deszkáit. Az így rögzített pallón keltek át a
tengerészgyalogosok. Noha életnek semmi nyomát nem látta, Cato úgy döntött, tartja magát a
szabályokhoz, ha esetleg csapda várna rájuk.
– Igen. Használjátok a corvust! Ha erősítésre lenne szükségetek, könnyen át tudjuk küldeni a
légionáriusokat.
– Majd mi kihúzzuk a szarból a tengerészgyalogosokat, uram! – düllesztette ki a mellkasát
Proculus. – Bizhatsz bennünk!
– Örömmel hallom – morogta Diodorus. miközben elindult, hogy kiadja a parancsokat az
embereinek.
Ahogy a Szobek a kereskedőhajó mellé siklott, a fedélzetén elfoglalták a helyüket a fegyveresek.
Amikor minden készen állt, mozdulatlanná dermedve várták a parancsot. A hadihajó trierarchusa
lassított az evezés ütemén, és óvatosan a sodródó hajó tatja mellé kanyarodott. Mihelyt úgy ítélte meg,
hogy a lendület révén épp a kereskedőhajó mellé fognak kerülni, leállította az evezést.
Cato teljes vértezetet öltött, és felmászott az előfedélzetre, hogy szemügyre vegye az idegen hajót.
A vízlevezető rések körül sötét foltokat látott, melyek egyre halványodtak a hajó oldalán, ahogy a víz
felé ereszkedtek. Vér! Egy pillanattal később megpillantotta az első holttestet is, a korlátra borulva.
Aztán a többit is szétszórva a fedélzeten.
– Corvust készenlétbe! – kiáltotta Diodorus, mire a palló csikorogva felemelkedett, majd átbillent a
kereskedőhajó korlátja fölött.
– Elengedni!
Ahogy a pallóhidat elengedték, a kampó egyre nagyobb lendülettel zuhant alá, majd fülsiketítő
csattanással belemélyedt a fedélzetbe.
– Tengerészgyalogosok, előre! – bődült el Diodorus. miközben felemelt karddal felugrott a pallóra
és átrohant a másik hajóra. Az emberei követték, durva, bőrtalpú csizmáik alatt dübörögtek a deszkák.
A tengerészgyalogosok pillanatok alatt átkeltek, és legyező alakban szétszóródtak a fedélzeten.
Cato lemászott az előfedélzetről, és odakiáltott Proculusnak: – Itt várj az embereiddel! Ha szólok,
azonnal gyertek!
– Igen. Uram.
A kereskedőhajóról nem hallatszott csatazaj, sem figyelmeztető kiáltások, ezért Cato ki sem vonta a
kardját, miközben átment a pallón. Csak egy rövid pillantást vetett a két hajótest között hullámzó
vízre. Annak ellenére, hogy közel két hónapja a fedélzeten élt. még mindig félte és gyűlölte a tengert.
Még egy jó ok, hogy imádkozzon a küldetése mihamarabbi sikeres teljesítéséért. A pallóhíd másik
végére érve leugrott, és lassan körülnézett. A fedélzeten mindenfelé holttestek hevertek és száraz
vérfoltok sötétlettek. A fedélzeti csapóajtókat mindenhol felnyitották, a raktérben tárolt árut feldúlták:
törött amphorák, felforgatott szövetbálák, kihasított gabonás- és fűszeres zsákok. Odament az egyik
holttest mellett guggoló Diodorushoz.
– Alig indult oszlásnak. – A decurio beleszimatolt a levegőbe, majd megérintette a holttest melletti
vérfoltot. – Még ragad. Alig egy napja végezhettek velük. Két napnál semmiképp sem régebben.
– Ha ez Ajax műve, úgy közelebb vagyunk hozzá, mint hittem – töprengett Cato, miközben felállt.
– Lehetséges. Uram. De az is lehet, hogy kalózok tették.
– Valóban? Akkor miért nem fosztották ki a rakteret? Egy kisebb vagyon van ott lent fűszerekben.
A kalózok nem hagyták volna ott.
– Uram! – kiáltott fel az egyik tengerészgyalogos. – Ez még él!
Cato és Diodorus sietve elindult az árboc mellett álló katona felé, mire az oldalra lépett, így
láthatóvá vált egy vékony, napégette alak, aki egy mocskos ágyékkötőtől eltekintve meztelen volt.
Cato először azt hitte, az idegen valamiért az ég felé emelte a karjait, aztán meglátta a két tenyerén
átütött vasszög nagy fekete fejét. A szöget olyan magasra verték be, hogy nem tudott teljes súlyával a
talpára nehezedni, ezért lábujjhegyen kellett egyensúlyoznia. A férfi szájából halk nyögés tört fel,
ahogy nehézkesen, zihálva lélegzett.
– Szedjétek le onnan! – parancsolta Cato és a Szobek felé fordult. – Küldjétek át az orvost!
Két tengerészgyalogos óvatosan megemelte, a harmadik pedig elkezdte kihúzni a szeget. A férfi
felkiáltott és levegőért kapkodott, a szemhéja felpattant, feltárva véreres, kifordult szemét. Aztán egy
örökkévalóságnak tűnő idő után a szeg engedett, és a tengerészgyalogosok karjai közé rogyott.
– Fektessétek le! – intett Cato. – Adjatok egy kulacsot! Te menj, és a többiekkel kutasd át az egész
hajót! – parancsolt rá az egyik tengerészgyalogosra.
Miközben kihúzta a kulacs dugóját, a férfi fölé hajolt, és összerezzent, amikor meglátta cserepes,
véres ajkait. Az egyik kezét a feje alá csúsztatva felemelte, és egy kis vizet loccsantott az arcába. A
kiszáradt ajkak szétváltak, ahogy megérezték a vizet, és a túlélő megkönnyebbülten felnyögött, ahogy
a folyadék utat talált pergamenszáraz szájába. Cato adott neki még néhány kortyot, aztán az alak
köhögni kezdett, és a praefectus elfordította az arcát a felcsapó nyálas, véres vízpermet elöl.
– Köszönöm – krákogta az idegen erőtlenül.
– Mi történt itt? – kérdezte Cato. – Ki támadt rátok?
A férfi duzzadt nyelvével megnyalta az ajkát, és fájdalmasan felnyögött, mielőtt válaszolt volna.
– Rómaiak...
– Rómaiak? – Cato gyors pillantást váltott Diodorusszal. – Biztos vagy benne?
Egy árnyék siklott végig a fedélzeten. Cato megpillantotta az íbisz árbocát, ahogy Macro hajója is
melléjük siklott. Egy pillanattal később a két hajótest tompa döndüléssel egymásnak ütközött, aztán
csizmák dobbantak a fedélzeten. Cato felnézett, és meglátta barátját.
– Ide, Macro!
Macro odasietett és körülnézett a fedélzeten.
 – Jókora csetepaté lehetett.
– Inkább mészárlásnak mondanám. Ezt élve találtuk. Kiszögezték az árbochoz – mutatott a férfi
feltépett tenyerére Cato.
– Ronda! – füttyentette halkan Macro. – Miért tehették?
– Az a gyanúm, életben akartak hagyni egy szemtanút. Valakit, aki elmondja, hogy mi történt.
Cato hajójának orvosa sietve érkezett kötszerekkel és balzsamokkal teli iszákjával. Letérdelt a
túlélő mellé, és gyorsan kitapintotta a pulzusát.
– Rossz bőrben van, uram. Nem hiszem, hogy túl sokat tehetek érte.
– Értem. Akkor ki kell derítenem, amit lehet, mielőtt még túl késő lesz. – Cato előredőlt, és
szelíden beleszólt a férfi fülébe. – Mondd meg a neved, tengerész!
– Mene... Menealosz – felelte halkan, rekedten a másik.
– Figyelj rám. Menealosz! Súlyosan megsebesültél. Lehet, hogy nem éled túl. Ha meghalsz, biztos
azt akarnád, hogy valaki bosszút álljon érted. Mondd meg hát. ki tette ezt veled! Azt mondod,
rómaiak. Hogy érted ezt? Római kalózok?
– Nem... – A férfi suttogva motyogott valamit, de Cato nem értette.
– Mit mondtál?
– Mintha azt mondta volna, hogy hat hajó – vélte Macro. – Nem értem. Hat hajó?
Cato hátán végigfutott a hideg, amikor rádöbbent, mit akarhatott mondani a tengerész.
– Hadihajó? Azt mondod, hadihajó? Egy hadihajó támadott rátok?
Menealosz bólintott, és megnyalta az ajkát.
– Megállított... Azt mondta, ellenőrzi a rakományt... Elkezdtek gyilkolni... Senkit sem kíméltek. – A
férfi homloka ráncba szaladt az emlékektől. – Engem életben hagyott... Azt mondta, jegyezzem meg a
nevét... Aztán odaszorítottak az árbochoz, és felemelték a kezem. – A szeme sarkából lecsordult egy
könnycsepp, végigszaladt az arcán, majd lehullott a füléről.
– A neve? – nógatta szelíden Cato. – Mondd meg a nevét!
A tengerész egy pillanatig hallgatott, aztán megint megmozdult a szája.
– Mac... Macro centurio.
Cato felegyenesedett és ránézett a barátjára. Macro döbbenten rázta a fejét.
– Mi a fenéről beszél?
Cato vállat vont és visszafordult a tengerészhez.
– Biztos vagy benne? Biztos, hogy azt mondta, Macro a neve?
A tengerész bólintott.
– Macro... Úgy hívják a rohadékot... El is ismételtette. hogy megjegyezzem... Macro centurio –
motyogta, aztán az arca eltorzult a fájdalomtól.
– Be kell vinnem a napról, uram – szólt közbe az orvos. – A Szobeken ellátom a sebeit.
– Rendben. Tégy meg érte mindent, amit tudsz! – Cato visszaeresztette a tengerész fejét a
fedélzetre, és felállt. Az orvos odahívott négy tengerészgyalogost, és rájuk parancsolt, hogy óvatosan
emeljék fel a férfit. Cato nézte, ahogy elindulnak a pallóhíd felé, majd odafordult Macróhoz. –
Furcsa, nem gondolod?
– Van alibim – felelte nyers humorral Macro. – Menekült rabszolgákat üldöztem. – A
hüvelykujjával a tengerész felé bökött, akit épp átvitték a pallón. – Mi ez a Marco centurio dolog?
– Ajax. Csak ő lehetett.
– Miért?
– Ki másnak jutna eszébe a te nevedet mondani?
– Fogalmam sincs. De ha Ajax is, miért tette?
– Talán viccesnek tartja. Vagy valami más miatt.
– Mire gondolsz?
 Cato megrázta a fejét.
– Nem vagyok biztos benne. De ebben több van, mint amennyi látszik.
– Nos, ha Ajax volt, akkor megint rábukkantunk a nyomára.
– Igen – fújt nagyot Cato. – Csak nem a legjobbkor...
– Ezt hogy érted?
– Kimerültek a készleteink. A víz szinte teljesen elfogyott. Nem folytathatjuk az üldözést, amíg nem
töltöttük fel az élelem- és víztartalékainkat. Elviszünk innen mindent, amit lehet, aztán visszamegyünk
Alexandriába.
– Ezt nem mondhatod komolyan... uram – meredt rá Macro.
– Gondolj bele. Macro! Ha egy- vagy kétnapi előnye van, akkor már több száz mérföldre is járhat.
Szerinted mikorra találjuk meg? Hány nap múlva? Ha megpróbáljuk, akkor azt kockáztatjuk, hogy
nem lesz elég erőnk felvenni a harcot ellene, vagy akár visszajutni a kikötőig. Nincs más
választásom. Visszamegyünk Alexandriába. Feltöltjük a készleteinket. és megpróbálunk erősítést
szerezni, hogy az egész környéket alaposan átfésülhessük.
Macro ismét tiltakozni akart, de odalépett hozzájuk Diodorus decurio. hogy jelentést tegyen.
– Uram, az embereim átkutatták a hajót. Nincs több túlélő.
– Rendben. Mondd meg az embereidnek, hogy szedjenek össze minden élelmet és vizet, amit
találnak, és osszák el a két hajónk között!
– Igenis. Uram. – Diodorus szalutált, majd visszament a raktér körül őgyelgő
tengerészgyalogosokhoz. – Figyelem, lusta kutyák! Kardokat a hüvelybe, pajzsokat letenni! Munka
van!
Macro keményen rámeredt Catóra. és megvakarta az orrát.
– Mi az? – kérdezte fáradtan Cato.
– Gondolkodtam. Remélem, igazad lesz! Ha Ajax megint eltűnik elölünk, amíg Alexandriába
megyünk, akkor csak az istenek a megmondhatói, hogyan fogjuk újra megtalálni a nyomát. Több
mint egy hónapja nem hallottunk felőle.
– Tudom – tárta szét a karját Cato tehetetlenül. – De nincs más választásunk. Vissza kell mennünk.
Macro összepréselte a száját.
– Te döntesz, uram. Te parancsolsz.
– Igen, én.
Három nap múlva a Szobek besiklott Alexandria nagy kikötőjébe. A Phárosz szigetén II.
Ptolemaiosz parancsára felépített világítótorony hatalmas tömege a két hadihajó fölé tornyosult. A két
hajón szolgáló katonákat Alexandriából vezényelték át a krétai rabszolgalázadás leverésére, így
megszokták már a világítótorony rendkívüli látványát.
Cato is látta már, de azért megtorpant a fedélzeten fel-alá jártában, hogy megcsodálja Ptolemaiosz
becsvágyának bizonyítékát. A világítótorony mellett állt a Nagykönyvtár óriási épülete, Alexandrosz
sírja, és a széles Kanopusz sugárút, amely egészen a város szívéig nyúlt. Az egész várost úgy
tervezték meg, hogy lenyűgözze az odalátogatókat és fokozza a felsőbbrendűség érzetét a lakóiban.
Közeledett a délidő, és Catónak hunyorognia kellett, ahogy felnézett a világítótoronyra. Az
építmény tetején folyamatosan égő tűzről összefüggő füstoszlop szállt fel, jelezve a város helyét a
tengeren és az Egyiptom partjai előtt járó hajóknak.
Cato elszakította a tekintetét a látványról, majd összekulcsolta a kezét a háta mögött, és folytatta a
járkálást a hadihajó fedélzetén. Ez azóta vált a szokásává, mióta elkezdődött Ajax üldözése. Cato
nyughatatlan lelkének kész szenvedést jelentett, hogy egy kis hajóra van zárva, de a járkálás révén
valamelyest kielégíthette a mozgásigényét, és gondolkodni is jutott egy kis ideje.
Nagyon bosszantotta, hogy kénytelen félbeszakítani Ajax üldözését, ám nem volt más választása.
Az emberei még a kereskedőhajóról szerzett vízzel és élelemmel is éheztek és szomjaztak. Nem
voltak olyan állapotban, hogy felvegyék a harcot Ajax elszánt gladiátoraival. A szökött rabszolgák
éveken át mást sem csináltak, csak gyakoroltak, hogy az arénában harcoljanak és öljenek. A
kereskedőhajón talált holttestekre súlyokat kötöttek és bedobták a tengerbe az árbochoz szegezett
tengerésszel együtt, aki néhány órával a megtalálása után, a Szobek fedélzetén kiszenvedett. Egy kis
csapatot irányítottak a hajóra azzal az utasítással, hogy a lehető leggyorsabban menjenek
Alexandriába. A hadihajók előrementek, mert hajtotta őket a praefectus vágya, hogy minél hamarabb
folytathassa a vadászatot.
– Vitorlát bevonni! – kiáltotta Phermon trierarchus, a tatból. – Evezőket előkészíteni!
A Szobek tovább siklott a királyi paloták közelében álló haditengerészeti kikötő felé. A palotákban
hajdan a fáraók laktak, de most Egyiptom római helytartója és az emberei éltek bennük. Az evezők
ütemesen felemelkedtek, előrelendültek és leereszkedtek, s a hajó a csendes vizet hasítva közeledett a
kőmólókhoz, melyek mellett az alexandriai flotta horgonyzott. Cato látta, hogy a kikötő bejáratánál
álló kilátótoronyból már el is indult egy őrszem, hogy jelentse a két hajó érkezését.
Cato hátrament a tatba és leereszkedett a kabinjába. Egy fejjel magasabb volt, mint Macro. ezért
csak kényelmetlenül görnyedezve tudta felvenni a Krétáról magával vitt két tunikája közül a
tisztábbat. Aztán valahogy magára küzdötte a pikkelyvértjét, és felvette a hámját, amelyen a II.
légióban teljesített szolgálata alatt szerzett ezüst érdemérmek csillogtak. A II. légió néhány évvel
korábban Britanniában harcolt. Cato ott tett tanúbizonyságot a bátorságáról, kiérdemelve a centuriói
előléptetést. Most pedig praefectus volt, azaz főparancsnoki posztra kiszemelt tiszt.
De csak akkor, ha a császár jóváhagyja a kinevezését, gondolta. Az pedig nem fog bekövetkezni, ha
nem találja meg Ajaxot, a vérszomjas lázadót – aki majdnem romlásba döntötte Kréta provinciát – és
nem végez vele. A rabszolgavezérnek még a Róma felé tartó. Krétán kikötő egyiptomi gabonaflottát
is sikerült elfognia, éhezéssel fenyegetve a főváros népét. Cato egy pillanatra fogcsikorgató
elismeréssel gondolt ellenségére. Ajax az a fajta ember volt, aki megértette, milyen erők működnek
körülötte, és ennek megfelelően tervezett. Valójában a legveszélyesebb ellenfél volt, akivel Cato
valaha szembekerült, és könnyen magának Rómának a létét veszélyeztethette. Ilyen fenyegetést nem
lehet eltűrni, és a császár nem fog megbocsátani Catónak, ha nem sikerül elfognia vagy megölnie
Ajaxot. A praefectusi kinevezésének a jóváhagyása lesz a legkevesebb, ami miatt aggódnia kell.
Valószínűbb, hogy még le is fokozzák, utána elküldik a birodalom valamelyik távoli sarkába, egy
istenek háta mögötti helyőrségbe, hogy ott öregedjen meg. Ez a katonai karrierje végét jelentené, ám
korántsem lenne minden: Júliáról is le kellene mondania.
Egy szenátor leányától nem lehetne elvárni, hogy elviselje valami határ menti helyőrség zord
életét. Júlia Rómában maradna és keresne egy alkalmasabb férjet. A gondolatra fájdalom hasított Cato
szívébe, mégsem tudta volna kárhoztatni Júliát, ha ez történne. A lány iránti érzései ellenére elég
racionális volt, hogy tudja, a szerelemnek is vannak határai. Rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy
Júlia követi a száműzetésbe, majd fokozatosan meggyűlöli az ottani életéért. Akkor már jobb, ha
egyedül megy, és csak örömteli emlékeik lesznek, mint hogy még az emésztő keserűség is tetézze a
kudarcát.
Megigazította a hámot, majd fogta a kardövét és átvetette a vállán. Végül kinyitotta a priccse
végénél álló kis ládát, és kivette a bőr tekercstokot, amiben a Júlia apjától, Sempronius szenátortól
kapott parancsot őrizte. Egy másik irat azt tanúsította, hogy a szenátor előléptette praefectusszá, a
császár későbbi jóváhagyásra várva. Cato őszintén remélte, hogy a két irattal a kezében elég tekintélyt
tud felmutatni, hogy a helytartó segítsen a küldetése végrehajtásában.
Nem örült, hogy újra találkoznia kell a helytartóval. Legutóbb Sempronius szenátor nevében
hajózott ide Krétáról, hogy erősítést kérjen a lázadás leveréséhez. Kínos jelenet volt, és az egyiptomi
helytartót csak azzal lehetett rávenni, hogy fogcsikorgatva a rendelkezésére bocsássa az Ajax
legyőzéséhez szükséges embereket és hajókat, hogy megfenyegette ellenkező esetben őt is azok
között fogják majd számon tartani, akik felelőssé tehetők Kréta elvesztéséért.
Cato megfogta a sisakját, vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta, és visszament a fedélzetre,
ahol anélkül fejezhette be az öltözködést, hogy kétrét hajolva kelljen a fejére tennie a sisakot, nehogy
összetörje a taréjdíszét. Miközben becsatolta az állszíját, nézte, ahogy a trierarchus és a tengerészek a
mólóhoz viszik a hajót. Végül kidobták a kikötőköteleket az ott várakozó tengerészeknek, és a
Szobek megállapodott, odasimulva a nyikorgó, nádból font ütközőkhöz.
– Menj ki a partra, és keresd meg a flotta szállásmesterét! – parancsolta Cato a trierarchusnak. –
Mind a két hajó készleteit töltsék fel, amilyen gyorsan csak lehet! Senki más nem szállhat partra!
Amint jelentést tettem a helytartónak, és feltöltöttük a készleteket, azonnal indulunk!
A trierarchus elfintorodott, és visszafojtott hangon válaszolt.
– Uram, az emberek fáradtak. Hónapok óta nem látták a családjukat. Egy-két nap a parton újra
lelket öntene beléjük.
– Mindenki a hajókon marad! – jelentette ki határozottan Cato. – Aki megpróbál partra szállni, azt
szökevénynek tekintem. Megértetted?
– Igen, uram.
– Helyes. – Cato elfordult, és észrevette, hogy az Íbisz közvetlenül mögöttük kötött ki. Már ki is
vetették a pallót, Macro a mólón állt a Szobek mellett, Catóra várva.
– Ne feledd, mit mondtam! – figyelmeztette Cato még egyszer a trierarchust, majd elindult a saját
pallójuk felé. Amint lelépett a móló köveire, úgy érezte, a talaj kellemetlenül ring a talpa alatt.
Imbolyogva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, és Macro rákacsintott.
– Furcsa érzés, mi?
– Nagyon – helyeselt Cato. – Menjünk!
Végigmentek a mólón, melynek köveiből forróság áradt. Előttük, a kikötőből a palotákhoz vezető
kapunál egy szakasz légionárius várakozott egy centurio vezetésével. A centurio a lábát szétvetve,
pálcáját keresztben maga előtt tartva ácsorgott.
– Elég hamar ideért a fogadó bizottság – jegyezte meg Macro. – Valaki gyorsan kiküldte a
díszőrséget.
– Igen – ráncolta a homlokát Cato. – De honnan tudták?
– Talán nem csak neked jó a szemed – vetette fel szelíd gúnnyal a hangjában Macro. – Mindenesetre
elismerésem az őrség parancsnokának.
Amennyire csak a tengeren töltött közel két hónap után lehetséges volt, próbálták egyenesen,
méltóságteljesen folytatni útjukat a várakozó katonák felé. A kapuhoz érve a centurio előrelépett, és a
jobb kezét fellendítve tisztelgett.
– Te vagy Quitus Licinius Cato praefectus, uram?
– Igen.
– Te pedig Lucius Comelius Macro centurio?
Macro bólintott.
– Azért vagy itt, hogy a parancsnokodhoz kísérj? – kérdezte.
A centurio meglepetten nézett rá.
Cato megrázta a fejét.
– Most nincs idő formaságokra. Azonnal beszélnem kell a helytartóval.
– Formaságok? – intett az emberei felé a centurio. – Attól tartok, félreértitek a helyzetet. Nem a
fogadóbizottság vagyunk. Azt a parancsot kaptam, hogy tartóztassalak le benneteket. Mind a
kettőtöket.
– Hogy letartóztass? – meredt rá Macro. – Mi a fészkes fenéről beszélsz? Hogy letartóztass?
– Várj! – emelte fel a kezét Cato. – Ki adta ki a parancsot?
– Egyenesen a helytartótól jött, uram. Amint megkapta a hírt, hogy a hajóitok befutottak a kikötőbe.
El kell vinnelek titeket az őrszobába, és további parancsig ott kell maradnotok. Követnétek, uraim?
– Miért? – vetette meg a lábát Cato. – Mi a vád ellenünk?
A centurio rájuk meredt.
– Azt hittem, ez nyilvánvaló, uram. Kalózkodás és gyilkosság.
 Negyedik fejezet
Magukra maradtak az őrszobában. Az ajtót nyitva hagyták, de négy őr állt odakint. Az arányos,
magas helyiség a mennyezet alatt nyíló ablakokon át szellőzött. A palotákon túli város távoli hangjai
monoton zúgássá váltak.
Cato az asztalnál ült, vizet ivott egy kupából, élvezve, hogy végre nem a szűk fejadaggal kell
beérnie.
Macro kinézett az örökre, majd átvágott szobán, és leült Catóval szemben egy székre.
– Mi a fene folyik itt? Miért tartóztattak le minket?
– Hallottad. Gyilkosságért és kalózkodásért.
– Ez meg miféle marhaság? – füstölgött Macro. – A római hadsereg tisztjei vagyunk. Sőt te
praefectus vagy!
– Örülök, hogy észrevetted.
– Hogy mernek így bánni veled? Az istenekre, ezért valaki még nagyon meg fog fizetni!
– Nyilván valami tévedés történt, Macro. Tisztázódni fog az ügy. Semmi értelme dühöngeni. Csak
az erődet pocsékolod. – Cato megtöltött egy másik kupát, és odatolta a barátja elé. – Tessék! Inkább
igyál.
Macro a fogát csikorgatva próbált uralkodni magán. Aztán fogta a kupát, felhajtotta a tartalmát, és
nagy csattanással lecsapta az asztalra.
– Még!
Most lassabban ivott, majd a végén eltolta maga elől az üres kupát.
– Így már jobb! Kezdtem olyannak érezni a nyelvem, mint egy darab ócska csizmatalpat.
– Tudom, mire gondolsz – bólintott Cato. – Remélem, a hajókon is adtak vizet az embereinknek.
Még mindig ott aszalódnak a napon.
– Nem inkább a mi helyzetünk miatt kellene aggódnod? – ráncolta a homlokát Macro.
– Miért? Nem te mondtad mindig, hogy a jó tiszt a saját jóléte elé helyezi az embereiét? Régen,
amikor az optiód voltam, hajlíthatatlan voltál ebben.
– Tényleg? – morogta Macro. – No és most mi haszna van ennek, azt mondd meg nekem!
– Eltereli a gondolataimat arról, hogy össze vagyok zárva egy forrófejű alakkal, aki úgy csörtet
fel-alá, mint egy ketrecbe zárt bika.
Macro sebhelyes, naptól és széltől cserzett arca mosolyba gyúródott.
– Bocsáss meg! Csak nem jól viselem, amikor gyilkosnak és kalóznak neveznek. Gyilkos és
fosztogató, igen azt vállalom. De az a munkával jár.
– Egyesek szemében ez inkább egyéni, semmint szakmai jellemvonás. Macro – felelte Cato
szárazon.
– Igazán? – vonta fel a szemöldökét Macro. – Akkor basszák meg magukat! Nem vagyok gyilkos.
Cato már rég hozzászokott Macro katonabölcsességének meglehetősen nyers és szókimondó
jellegéhez, ezért csak vállat vont.
A beszélgetésüket a folyosóról közeledő léptek zaja szakította félbe, és egy pillanattal később a
félreálló őrök között felbukkant a centurio, aki letartóztatta őket, a provincia helytartója és egy írnok
kíséretében. A centurio belépett, megállt az ajtó mellett, és lehajtott fejjel bejelentette:
– A tiszteletreméltó Gaius Petronius, Alexandria és Egyiptom provincia helytartója, császári
legátus.
Cato és Macro felállt és fejet hajtott, miközben Petronius becsörtetett a szoba közepére, ott csípőre
tett kézzel, haragos arccal megállt. Csettintett az ujjaival, és az egyik sarokra mutatott. Az írnok
odasietett, keresztbe tett lábbal leült a padlóra, majd elővett egy viasztáblát és egy íróvesszőt a
tarisznyájából.
Petronius odafordult Catóhoz.
– Azért hagytam, hogy elvidd a csapataimat Krétára, hogy leverd a lázadást, nem pedig azért, hogy
még jobban elterjeszd! Nagyon sok mindent meg kell magyaráznotok – meredt rájuk Petronius. – Az
egész deltavidék fegyverkezik miattatok. A város kereskedő- és hajózócéhei a fejeteket követelik.
Nagy a kísértés, hogy hagyjam a fenébe a bírósági eljárást, és odavesselek benneteket a tömegnek,
mielőtt még nyílt lázadás tör ki. – Összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Tehát az összes isten nevére
kérlek, áruljátok el. mi a fenére készültök ti ketten!
– Hogy mire készülünk? – rázta meg a fejét Cato. – Nem értelek, uram.
– Hülyeség! Már egy hónapja kapom a jelentéseket, hogy rettegésben tartjátok a tengerparti
falvakat. Partra szálltok, készleteket követeltek, és megöltök mindenkit, aki nem működik együtt
veletek. Azt is hallottam, hogy hajókat állítottatok meg. megkínoztátok a legénységüket, és szinte
mindenkit megöltetek, mielőtt tovább mentetek.
Macro és Cato tekintete összevillant.
– Ó, ne is tagadjátok! – dühöngött a helytartó. – A jelentések említik a neveteket, és néhány
szemtanú is, akiket méltóztattatok életben hagyni. Több mint elegendő bizonyítékom van ahhoz, hogy
még napnyugta előtt keresztre feszíttesselek benneteket. Tehát – vett erőt magán, mielőtt folytatta
volna – még egyszer megkérdem: mit műveltek? Az utolsó krétai jelentésben az állt, hogy egy szökött
rabszolga után küldtek benneteket. Azért, hogy elfogjátok, és nem azért, hogy lázadást szítsatok itt.
Egyiptomban. Nem is tudom, ki jelent nagyobb fenyegetést a birodalom békéjére: egy szökött
gladiátor, vagy a két brutális gyilkos, akit utána küldtek. Ami pedig az okozott káron felül még sértő
is: az én hajóimat használjátok és az én embereimmel végeztetitek el a piszkos munkát. Nehogy azt
higgyétek, hogy a csőcselék nem tud róla! Tegnap kövekkel dobálták meg az egyik őrjáratomat az
utcán. Elvesztettem egy optiót és egy katonát. Köszönhetően nektek, meg annak, milyen ügyetlenül
üldözitek ezt az Ajax nevű alakot.
– De hiszen mi semmit sem csináltunk, uram! – tiltakozott Macro. – Egy szó sem igaz az egészből.
– Mondd ezt a szemtanúknak!
– Akkor hazudnak. Valaki rávette őket.
– Majd meglátjuk. Az ügyészeim felvették a vallomásokat és összegyűjtötték a bizonyítékokat.
Minden lehetséges lépést megteszek, hogy a lehető leghamarabb bíróság elé állítsalak titeket. Aztán
jöhet a nyilvános kivégzés. Hátha elég lesz a tömeg lecsillapításához és a rend helyreállításához
Egyiptomban.
Macro megvetően felhorkant.
– Most biztos csak tréfálsz! Ez az egész úgy baromság, ahogy van!
– Biztosíthatlak, centurio. pontosan ez fog történni. Mi több a császár és a kígyója, Narcissus,
habozás nélkül jóvá fogja hagyni az intézkedésemet.
Cato némán hallgatta a heves szóváltást. Aztán ahogy derengeni kezdett benne a felismerés,
szárazon elmosolyodott.
– Te meg mi a Hádészen vigyorogsz? – meredt rá a helytartó. – Én nem látok itt semmi
mulatságosat.
– Ajax az. Uram. Az ő műve az egész.
– Ajax?
– Hát persze! Így tünteti el a nyomait. Sőt felbolydítja a helyieket, amerre csak jár.
– Hogy érted ezt?
– Néhány napja rábukkantunk egy sodródó hajóra. Az egész legénységét lemészárolták, egy
kivételével, aki azt mondta, hogy Macro centurio támadta meg őket.
 – Képzelheted, uram, hogy meglepődtem! – horkant fel Macro.
– Így már azt is értem, miért menekültek el előlünk azok a falusiak, amikor partra szálltunk –
folytatta Cato. – Nem tétlenkedett a mi gladiátorunk.
– Feltételezem, bizonyítani is tudjátok – morogta a helytartó. – Tanúsíthatja ez a ti túlélőtök, hogy
nem Macro támadta meg a hajójukat?
– Sajnos nem. Uram. Nem sokkal később meghalt.
– Milyen kényelmes.
– Hát nekünk nem. Mindenesetre előállíthatod a tanúidat, uram, és ők megmondhatják, mi
támadtunk-e rájuk. Így ki fog derülni az ártatlanságunk.
A helytartó hallgatott néhány pillanatig, majd bólintott.
– Rendben. Mondasz valamit. – Odalépett az ajtóhoz, és csettintett az egyik őrnek. – Menj, hozd ide
azt a papot, azt a Hamédészt! A palotában van, az őrség szállásán. Most rögtön jöjjön ide! De erről a
két tisztről ne szólj neki egy szót sem! Megértetted?
Az őr szalutált, majd sarkon fordult és elsietett a folyosón. Petronius visszament Macróhoz és
Catóhoz.
– Hamarosan kiderül, igazat mondtatok-e. Tíz napja megtámadták az egyik templomot a deltában.
A papokat megölték, a templom kincseit pedig elvitték. Csak egyetlen embert kíméltek meg. Tegnap
bukkant fel a város kapujánál, római katonákról zagyválva, akik feldúlták a templomát. Befogadtuk,
elláttuk a sebeit, megetettük és hagytuk, hogy kipihenhesse magát, aztán felvettük a vallomását.
Meglátjuk, mit szól majd, amikor meglát benneteket. – Elhallgatott és rámeredt a két katonára. – Ha
igazat mondtatok, és ez az egész Ajax műve, akkor sokkal agyafúrtabb és veszélyesebb ellenféllel van
dolgunk, mint hittem.
– Így van, és még ennél is rosszabb – bólintott Cato. – Könyörtelen. Szerintem lázadást akart
kirobbantani Egyiptomban. Más értelme nem lenne ennek az egésznek.
– De miért? – szólt közbe Macro. – Miért nem menekül, és rejtőzik el valahol? Kivárhatná, míg
felhagyunk az üldözésével, aztán szabad emberként élhetne a követőivel.
– Nem. Örökké menekülniük kellene, és ezt Ajax is tudja. Számára nincs béke. Bárhova menjen is,
Róma mindig vadászni fog rá. Nincs más választása, harcolnia kell. Máshoz nem is ért. Így vagy úgy,
de mindig az ellenségünk lesz. Amíg meg nem találjuk, és meg nem öljük.
– Amivel nem várhatunk túl sokáig – tette hozzá Petronius. – Épp elég gondom van a Nilus felső
folyásánál, cseppet sem hiányzott ez a felfordulás a partvidéken is.
Odament az asztalhoz, leült egy székre, majd intett Macrónak és Catónak, hogy kövessék a példáját.
Az írnok a sarokban maradt, a padlón, és némán jegyzetelt. Cato rápillantott, és emlékeztette magát,
hogy gondosan meg kell válogatnia a szavait, mert Petronius írásban fog megőrizni mindent, amit
mond.
A helytartó töltött magának egy kupa vizet, mielőtt folytatta.
– A provinciát mostanában több veszély is fenyegetni kezdte, már azelőtt, hogy ez a ti
gladiátorotok felbukkant volna... Feltéve, ha valóban nem ti vagytok a felelősek mindazért, ami
felbolydította a helyieket.
Macro felmordult, de Cato felemelt ujjal csendre intette a barátját. Petronius nem vette észre a
mozdulatot, mivel a kupát két kézbe fogva a csillogó vízre bámult.
– Az elmúlt három hónapban a núbiaiak többször is áttörtek a déli határon – folytatta. – Minden
egyes alkalommal messzebb jutottak a Nílus mentén, de mindig visszavonultak, mielőtt
összevonhattuk volna az erőinket. Szerintem a védelmünket próbálgatták, és egy nagyobb
hadművelethez végeztek felderítést. Néhány napja megerősített ebben a Núbiával határos nomosz
sztratégoszának jelentése.
Macro a szemöldökét felvonva Catóra nézett, és megköszörülte a torkát.
 – Elnézést. Uram. Mi az a... ööö... nomosz?
Petronius ingerülten rápillantott, aztán vállat vont.
– Tudhattam volna, hogy nem ismeritek az itteni viszonyokat. Még abból a korból maradt meg az
elnevezés, amikor Egyiptom nem Róma provinciája volt. A nomoszok a közigazgatási körzetek.
Mindegyiket egy-egy sztratégosz vezeti, a helyi tanáccsal együtt. Hatékonyan gyűjtik be az adókat és
elintézik a helyi jelentőségű jogi ügyeket, úgyhogy Róma nem látta szükségét a helyzet
megváltoztatásának.
– Jó látni, hogy van, amit a görögök nem csesztek el – morogta Macro.
– Igazából a görögök is a helyiektől vették át a rendszert.
– Micsoda? A füstös képűektől?
– Te tényleg semmit sem tudsz, igaz? – mosolyodott el Petronius.
– Miről, uram?
– Erről a provinciáról. Egyiptom hajdan nagyhatalom volt. Már akkor, amikor Róma még csak egy
kis falu volta Tiberis partján.
– Hülyeség! Ez a népség? – bökött hitetlenkedve a város felé a hüvelykujjával Macro.
– Biztosíthatlak, hogy így van. De a helyieket ne kérdezd a történelmükről, hacsak nincs néhány
éved a végighallgatásukra.
– Uram – köhintett Cato. – A núbiaiak...?
– Ó, igen! – tért vissza az előző témához Petronius. – A szüénéi sztratégosz. Szóval kémeket küldött
a határ túloldalára, akik közül végül csak egy tért vissza. Ez jó százmérföldnyire a kataraktától nagy
núbiai sereget látott gyülekezni Talmisz herceg, a núbiai király legidősebb fia vezetésével. A herceg
már meghódította Aethiopiát, és kiváló hadvezér hírében áll. Biztos vagyok benne, hogy meg akarja
támadni a provinciát.
– De miért? – kérdezte Cato. – Provokáltuk őket?
– Tulajdonképpen igen – ismerte el Petronius. – Egy évvel ezelőtt a császár megparancsolta, hogy
térképezzem fel a Nílust, egészen a forrásáig. Jeleztem, hogy emiatt megromolhat a viszonyunk
Núbiával. Elég érzékeny népség.
– Kétségtelen. Gondolom, arra gyanakodtak, hogy inváziót akarunk előkészíteni. Mi másért akarná
Claudius feltérképeztetni a vidéket?
– A császár titkára határozottan biztosított róla, hogy nem tervezzük Núbia meghódítását. A
felmérés tisztán tudományos jellegű lett volna.
– No és te hittél Narcissusnak, igaz, uram? – vakarta meg az állát Macro.
– Akár hisz az ember Narcissusnak, akár nem. a császári parancsot teljesíteni kell. Úgyhogy egy
kis csapat kíséretében útnak indítottam a térképészeket felfelé a Níluson. Adtam nekik egy levelet is,
amiben biztosítottam a jó szándékunkról a núbiai uralkodót. – Petronius elhallgatott.
– Mi lett velük? – kérdezte Macro.
– Talmisz herceg visszaküldte a fejüket azzal az üzenettel, hogy tartsuk távol magunkat a núbiai
területektől.
– Te pedig, természetesen, küldtél egy büntető sereget – dőlt előre ültében Cato.
– Természetesen. Mi mást tehettem volna? Róma nem tűrheti tétlenül az ilyen sértéseket. A
csapataink felégettek több falut, rabszolgasorba vetettek több mint ezer embert, és leromboltak
minden öntözőművet, amit láttak. Ezután kezdődtek ezek a betörések, melyek miatt erősítést kellett
küldenem délre, a határ védelmére. Normális körülmények között az egyiptomi helyőrség képes
megvédeni a provinciát és fenntartani a rendet. Két légiónk van. a III. itt, Alexandriában, és a XXII.
Héliopoliszban. A deltában álló erődök közt szétszórva és a Nílus mentén van még kilenc cohorsnyi
auxiliaris haderő. Ám ahogy azt ti is jól tudjátok, a III. légióból háromezer katonát továbbá két
auxiliaris cohorsot kölcsön kellett adnom jó barátomnak, Sempronius szenátornak a krétai lázadás
leveréséhez. A többségüket még nem küldte vissza. Jelenleg két légionárius cohorsom van Alexandria
védelmére. Ezer ember, hogy kordában tartson félmilliót. A legjobb időkben sem könnyű feladat. De
mióta elkezdődött ez a dolog Ajaxszal... mármint ha igazat mondtatok... a tengerészek és a kereskedők
fegyverkezni kezdtek, és védelmet követelnek tőlem. Aztán itt van a városon belül a görögök és a
zsidók közötti állandó viszálykodás. A part mentén meg a fellahok. a parasztok a lázadás határán a
falvaik elleni támadások meg a templom kifosztása miatt. Ó, és még valami! – tette hozzá a helytartó
keserűen. – A Nílus vízállása arra utal, hogy rossz lesz az idei termés.
– Túl kevés a víz? – vetette fel Cato.
Petronius a fejét rázta.
– Túl sok. Idén jóval magasabb lesz a Nílus áradása, ami azt jelenti, hogy lassabban fog
visszahúzódni, és később lehet majd elkezdeni a vetést. A fellahok éhezni fognak, és csökken az
adóbevétel. Az előbbivel még csak meg is birkóznék valahogy, de ha a császári kincstár nem kapja
meg az elvárt adóbevételeket Egyiptomból, akkor olyan biztos, hogy a fejemet veszik, mint ahogy itt
ülök. – Petronius tehetetlenül felemelte a két kezét. – Szóval, mint láthatjátok. Ajax barátotok a lehető
legrosszabbkor lépett színre.
– Ajax nekem nem barátom, uram – sötétült el Macro arca.
– Képletesen szóltam – mentette ki magát könnyedén Petronius. Valaki megkopogtatta az
ajtókeretet. Mindhárman odafordultak a szobába lépő őr felé.
– Uram, elhoztam a gyiptó papot, ahogy parancsoltad.
Petronius felnyögött.
– Katona, nagyra értékelném, ha te meg a társaid kevésbé sértően beszélnétek a provincia
lakosairól.
– Uram? – pislogott értetlenül a fickó.
– Nem gyiptó, hanem egyiptomi, rendben?
– Igen. Uram.
– Jól van, vezesd be!
Cato ránézett Macróra, és mély lélegzetet vett, miközben várták, hogy a templom egyetlen túlélője
elbeszélje történetét.
 Ötödik fejezet
Hamédész magas és izmos volt. Sebesült fejét leborotválták, de az eltelt néhány nap alatt sűrű
borosta nőtte be. Valamivel fiatalabb lehetett Catónál, szemei mélyen ültek az őslakosokra jellemző
széles, görbe orr két oldalán. Mezítláb volt, és egyszerű, vörös katonai tunikát viselt, amit bizonyára
kölcsönkapott. Megállt előttük, de nem hajolt meg.
– Hivattál. Uram – mondta kifogástalan görögséggel, majdhogynem leereszkedően.
– Valóban – biccentett a helytartó. – Szeretném, ha elmesélnéd a történeted ennek a két tisztnek.
– Miért? Már megtettem a vallomásom, és az írnokod fel is jegyezte. Felesleges időpocsékolás
lenne még egyszer elmondani.
– Kezdjük azzal, hogy leereszkedsz hozzánk – mondta Macro úgy ráncolva a homlokát, hogy attól
egy kevésbé öntudatos ember legalábbis aggódni kezdett volna. – Légy jó fiú, és mesélj szépen!
– Mégis, kihez van szerencsém, ha szabad kérdeznem? – mérte végig Macrót a pap.
Macro kidüllesztette a mellét.
– Ma...
– Elég! – vágott közbe Cato. – Azért vagy itt, hogy válaszolj a kérdéseinkre, nem azért, hogy te
kérdezősködj!
– Valóban? Én azt hittem, azért vagyok itt, mert szemtanúja voltam, ahogy a rómaiak feldúlták a
keirkuti ízisz-templomot. A templom most romokban hever, az istennő szolgáin a keselyűk
lakmároznak. Azért vagyok itt, hogy segítsek igazságot szolgáltatni nekik, uram. – Elhallgatott egy
pillanatra. – Mármint ha ismerik ezt a szót a rómaiak. Addig is úgy tűnik, fogoly vagyok.
Macro ránézett Catóra, és halkan így szólt:
– Elég beképzelt alak, nem? Szívesen vállalom a vallató szerepét, ha játszadozni akar velünk.
– Még ne – felelte Cato szintén halkan. – Nézzük meg előbb, mire jutunk kevésbé határozott
eszközökkel, jó?
Odafordult Hamédészhez.
– A helytartó felkért minket, hogy vegyünk részt az eset kivizsgálásában. Olvastuk a vallomásodat,
de jobb szeretném a saját szádból is hallani. Nagyon sokat segítene az igazság kiderítésében.
A fiatal pap rámeredt, majd bólintott.
– Rendben van. Ezen az alapon hajlandó vagyok együttműködni.
– Milyen kedves tőled! – morogta Macro, mire Cato figyelmeztetően ránézett.
– Mondd el nekik, amit nekem mondtál, Hamédész! – biztatta Petronius. – Légy szíves.
– Jól van. – A pap behunyta a szemét és összeszedte a gondolatait.
– A nap utolsó órájában érkeztek. A főpap épp elkezdte Ré alvilágba ereszkedésének a szertartását.
A magasabb rangú papok az oltár mellett álltak, a kikötőhelyen. Mi a folyó partján térdeltünk, a szent
bárka körül. Ekkor vettem észre a vitorlát. A tenger felől egy római hadihajó úszott be a folyóra, és
annak a keleti partja felé tartott. A főpap nem foglalkozott vele, folytatta a szertartást, előkészítve a
véka búzát, amit áldozatként égetünk el a legbölcsebb és legkönyörületesebb Rének. – Hamédész
összetette a két tenyerét, és fejet hajtott. – A hajó egyre csak közeledett a kikötőhelyhez. Az utolsó
pillanatban bevonták a vitorlát, és odafordultak a Nílushoz levezető lépcső elé. Aztán kivetettek egy
pallót, és a rómaiak kijöttek a partra.
– Egyenruhában voltak? – kérdezte Cato. – Ilyenben, mint én?
– Ilyen tunika volt rajtuk, de fehér. Olyan kardjuk, pajzsuk és sisakjuk volt, mint az
auxiliarisaitoknak.
– Ezek szerint tengerészgyalogosok lehettek – állapította meg Macro. – Ez egybevág azzal, amit
tudunk.
Cato bólintott.
– Folytasd! Mi történt ezután?
– Körülvettek minket, és mindenkit odatereltek a legbölcsebb és legkönyörületesebb Ré szent
bárkája köré. – Hamédész megismételte az előbbi mozdulatot. – A főpap kivételével. Öt félrevitték,
hogy a parancsnokuk kikérdezze, aki utolsóként szállt partra.
– Le tudnád írni nekünk? – kérdezte Cato higgadtan, tudomást sem véve Petronius helytelenítő
pillantásáról.
Hamédész összeráncolta a homlokát.
– Magas, izmos. A szeme barna. Inkább görögnek tűnt, mint rómainak, de ez Egyiptomban nem
ritkaság. Pikkelyvértet viselt, tarajos sisakot és kék köpenyt. Emellett olyan kardja volt, mint minden
rómainak.
– Ezek szerint közelről láttad?
– Igen, majdnem mellette álltam, miközben kikérdezte a főpapot.
– Tehát felismernéd az arcát, ha újra látnád?
– Igen. Biztos vagyok benne.
– Remek. Folytasd! – intett Cato.
Hamédész bólintott.
– Azt mondta a főpapnak, az alexandriai helytartó parancsát követi. Közölte, hogy kihirdettek egy
új rendeletet, aminek értelmében elkobozzák a templomok minden aranyát és ezüstjét. A főpap
ellenállt. Dühös volt. Megmondta a tisztnek, hogy a templom megszentelt hely, és a rómaiak
bemocskolják. Ráparancsolt a tisztre, hogy menjen el az embereivel együtt. Erre a tiszt parancsot
adott, hogy vigyék oda az egyik fiatal papot. Aztán kivonta a kardját, és lefejezte. Újra megkérdezte a
főpaptól, hogy hol van a kincstár, és amikor nem kapott választ, még egy papot megölt. Addig
gyilkolta a társaimat, sorra, egyesével, míg a főpap végül beszélni nem kezdett. Elátkozta a rómait,
aztán megmutatta neki a kincstárat. A rómaiak kiválasztották négyünket, és felhordatták velünk a
hajójukra az arannyal és ezüsttel teli ládákat. Amikor végeztünk, elkezdték legyilkolni a többieket, a
főpappal kezdve. – Hamédész elhallgatott, és amikor folytatta, remegett a hangja. – Láttam, ahogy a
vér lefolyt a lépcsőn a Nílusba...
– Megpróbáltál elszökni? – kérdezte Cato. – Esetleg elbújni?
– Nem. Moccanni sem bírtam a félelemtől. Ahogy a többiek sem. Mire észbe kaptam, már csak én
maradtam életben. A tiszt odalépett hozzám, egészen közel, és egy ideig némán rám meredt. Biztosra
vettem, hogy meg fog ölni, ezért nyugat felé fordultam, hogy elmondjak egy utolsó imát a
legbölcsebb és...
– Igen, tudjuk – szakította félbe Macro. – Vegyük úgy hogy mindig hozzágondoljuk! Ugorjunk!
Hamédész rámeredt Macróra, és folytatta.
– Imádkoztam, ám a tiszt megragadta a vállam, és maga felé fordított. Azt mondta. Rómának elege
van a papjaink arcátlanságából. Meg hogy a császár kihirdette, eljött az ideje a régi vallások
eltörlésének. Azt mondta, engem életben hagy, hogy elterjesszem a hírt. Azt is mondta, hogy meg kell
jegyeznem a nevét, és hogy Claudius császár parancsát teljesíti.
– A legbölcsebb és legkönyörületesebb Claudius – morogta Macro, majd bocsánatkérően megrázta
a fejét, amikor Cato homlokráncolva rápillantott.
Cato visszafordult a paphoz, és a szemébe nézett.
– Mi volt a tiszt neve? – kérdezte.
– Ahogy az írnokodnak is mondtam – bökött az állával a sarok felé a pap, Petroniusra pillantva –
azt mondta praefectus, Quintus Licinius Cato praefectus.
– Biztos vagy benne?
 – Igen. Többször is elismételtette velem.
– No és azután?
– A kardja markolatával fejbe vágott. Elájultam. Amikor magamhoz tértem, ott feküdtem a többi
pap holttestén. A köntösömet teljesen átáztatta a vérük. A rómaiak elmentek.
Felgyújtották a papok házait, telehordták a templomot fával és pálmalevelekkel, meglocsolták
olajjal, és azt is felgyújtották. Minden elégett... a festmények a falon, a szent tekercsek... Egész éjjel
lángolt, reggelre csak kiégett váz maradt belőle. – Hamédész megborzongott az emléktől. – Egyedül
voltam. A templom elpusztult. Nem maradt más választásom, mint hogy idejöjjek, és igazságot
követeljek. Vagy hogy bosszút álljak. A népem összes istenére esküszöm, hogy megkeresem és
megölöm ezt a rómait, ezt a Cato praefectust!
– Az az ember, aki megtámadta a templomotokat, nem római – jelentette ki határozottan Cato –
hanem szökött rabszolga, aki rómainak adja ki magát. Majdnem egy hónapja gyilkolja a népedet
végig a tenger partján.
– Római volt! – felelte Hamédész hevesen. – Azt akarod elhitetni velem, hogy nem az? Az emberei
is csak tettették, hogy rómaiak? A hajóját is csak álcázta római hadihajónak? Ennyire ostobának
nézel?
– A hajó igazi volt. és az emberei is római egyenruhát viseltek. A férfi neve Ajax. Elfoglalta a
hajót, és legyilkolta a legénységét. Már több hónapja üldözzük.
Hamédész gyanakodva nézte Catót.
– Nem hiszek neked.
– Láttad már valaha ezt a tisztet? – biccentett Petronius Cato felé. – Vagy a másikat, aki mellette ül?
– Nem.
– Biztos?
– Biztos. Még sosem láttam őket.
– Akkor meglepne, ha azt mondanám, hogy ez az ember Cato praefectus, a társa pedig Macro
centurio?
– Miféle csalárdság ez? – rázta meg a fejét értetlenül Hamédész.
– Nincs itt semmiféle csalárdság – felelte a helytartó. – Illetve itt és most nincs. Ez az ember Cato
praefectus, és az igazat mondta neked. Az, aki feldúlta a templomotokat és lemészárolta a társaidat,
egy szélhámos. Lázadást akar szítani a néped körében. Bosszúvágyat akar plántálni a szívükbe. Eddig
sikerrel is járt. Most már tudod, mi az igazság, és szükségem van a segítségedre. Hamédész.
Az egyiptomi továbbra is értetlenül nézett rá. Petronius pedig lehalkította a hangját.
– Te pap vagy. A néped tisztel, és a szavaidnak súlya van. El kell mondanod az igazságot, és nem
csak nekik, hanem az alexandriaiaknak is.
– Mit javasolsz, uram?
– Összehívom a kereskedők és a hajósok céheinek vezetőjét. Iderendelem őket a palotába, és
elmondhatod nekik, mit tudtál meg.
– Miért hinnének nekem? Tudod, mennyire lenéznek minket az alexandriaiak. Miért fogadnák el,
amit egy egyiptomi mond?
– Azért, mert szerintem az egyiptomiak jobban gyűlölik a rómaiakat, mint a görögök az
egyiptomiakat. A görögök el fognak gondolkodni azon, miért állsz a mi oldalunkra. Jobb lesz, ha
tőled hallják az igazat Ajaxról, mintha tőlünk.
– Értem – bólintott Hamédész. – Remélem, hinni fognak nekem.
Másnap este Petronius helytartó díszes hivatali székén ült egy emelvényen, a fogadóterem végében.
Az egyik oldalán Cato és Macro állt a másikon két írnok ült, gyékényszőnyegeken. Az egyik a
helytartó szavait jegyezte fel. a másik a vendégeiét. Petronius szokás szerint gondoskodott róla, hogy
a találkozóról jegyzőkönyv készüljön, hogy ha esetleg később Rómában korrupcióval vagy hozzá
nem értéssel vádolnák, legyen mit felmutatnia a saját védelmében.
A fogadóterem két oldalán sorakozó oszlopok oszlopfőit a jellegzetes egyiptomi lótuszmotívumok
díszítették. Ugyanebben a helyiségben bocsátotta ki rendeleteit Ptolemaiosz. Itt fogadta utolsó
leszármazottja. Kleopátra előbb Gaius Julius Caesart, majd Marcus Antoniust, ugyanabban a székben
ülve, mint a helytartó. Ám a szertartásos csillogás és a két nagyhatalom barátságáról szóló
ünnepélyes beszédek már rég történelemmé váltak. Csak az ideges és dühös alexandriaiak tömege
maradt, akiket zord arcú római légionáriusok sorfala tartott kordában. Hamédész elmondta a
történetét, és tanúsította, hogy a magát Cato praefectusnak kiadó férfi nem azonos a helytartó mellett
álló alakkal. A helytartó állításának igazolására további Ajax által életben hagyott tanúkat is behívtak.
Eleinte csak néhányan emelték fel a hangjukat, azzal vádolva a helytartót, hogy renegátokat bújtat
az Egyiptomot megszálló római erők sorai között. Petronius egy ideig hallgatta a támadásokat, de
aztán túl sokan kezdtek egyszerre beszélni ahhoz, hogy érteni lehessen őket. Odahajolt Macróhoz.
– Centurio, légy szíves, hallgattasd el őket!
– Igenis, uram. – Macro mély lélegzetet vett, majd szájához emelte a két kezét, és elbődült: –
CSENDET!
A termet úgy tervezték, hogy visszhangozzanak benne a trónról kiadott parancsok, ráadásul Macro
gyakorlótéri hangjától az újonc katonák még százlépésnyi távolságban is mozdulatlanná szoktak
dermedni. Az alexandriaiak azonnal elcsendesedtek, Petronius pedig ismét megszólalt.
– Biztosíthatlak benneteket, hogy a part menti falvakat megtámadó, és a hajóitokat kifosztó
emberek nem rómaiak. Az alexandriai flotta összes hajójáról pontosan tudjuk, mikor merre jár.
Semmi közünk a támadókhoz, akiket egy szökött rabszolga, egy bizonyos Ajax vezet.
– Petronius elhallgatott egy pillanatra. – Erre való tekintettel megbízlak benneteket, hogy térjetek
vissza a közösségeitekhez, és segítsek elnémítani a város minden szegletében terjengő pletykákat. Ez
most a felelősségteljes lépés. Ha a jelenlévők közül bárkiről is kiderül, hogy azt a hazugságot
terjeszti, miszerint római katonák vettek részt azokban a bizonyos rajtaütésekben, nem lesz más
választásom, mint lázítással vádolni az illetőt. Akiket bűnösnek találunk, azokra teljes
vagyonelkobzás és száműzetés vagy halál vár.
Néhányan morgolódni kezdtek, majd előlépett egy férfi, és felemelte a kezét.
– Szólhatok, uram?
Petronius bólintott.
– Egy dolog kideríteni az igazságot a rajtaütésekről, és egy másik dolog véget vetni nekik. Ez a
szökött rabszolga és a bandája még mindig szabadon van. Mit szándékozol tenni a fenyegetés ellen,
amit az üzletünkre jelentenek? Bizonyára te is tudod, hogy a veszteségeink híre már eljutott a
szomszédos provinciákba is. A hajótulajdonosok nem vállalnak alexandriai utakat, vagy ha mégis,
csak borzalmasan magas áron. Biztos vagyok benne, hogy az összes jelenlévő kereskedő nevében
mondom, mivel befizetem az adómat, cserében elvárom, hogy teljes mértékben megvédjétek az
üzletemet.
– Természetesen! – felelte hangosan Petronius. – Én pedig biztos vagyok benne, hogy az áruidat
szállító hajókon szolgáló emberek élete miatt is aggódsz.
A kereskedő kényelmetlenül feszengve bólintott.
– Természetesen. Mondanom sem kell, hogy a tengerészeink és az utasaink jóléte is fontos a
szívünknek.
– Feltéve, hogy van egyáltalán szívük – morogta Macro az orra alatt.
– Ezt valóban csak feltételezni lehet – felelte halkan Cato.
Petronius rájuk pillantott, majd visszafordult az alexandriaiak szószólója felé, aki így folytatta:
– Uram, nem kaptam választ a kérdésemre. Mit akarsz tenni ez ellen a rebellis ellen?
– Kézben tartjuk az ügyet. Cato praefectus egy különleges csapattal érkezett, amelynek az a
feladata, hogy megkeresse és elpusztítsa ezt a szökött rabszolgát.
– Eddig nem volt túl sok szerencséje! – kiáltotta valaki a tömegből. A többiek dühösen helyeseltek,
míg Petronius felemelt kézzel csendet nem kért.
– Cato praefectus a legteljesebb bizalmamat bírja. Ö a legalkalmasabb ember erre a feladatra, és
néhány nap múlva teljesíti is.
– Hány nap múlva? – kérdezte egy másik kereskedő. – A gondok már lassan egy hónapja
elkezdődtek. Még egy hónap, és tönkremegyek.
Újra felharsantak az elégedetlenkedő, keserű kiáltások.
– Csend legyen! – kiáltotta a helytartó dühösen. – Azt mondtam, csend legyen! Az összes
alexandriai katonai erő Cato praefectus rendelkezésére áll, hogy segítsen elfogni ezt az Ajaxot.
– Ez nekem új – bökte oldalba Macro a barátját.
– Nekem is – mosolyodott el Cato halványan. – De örömmel hallom.

– Mi mást mondhattam volna? – fakadt ki Petronius ingerülten a lakosztályában, ahova a

megbeszélés után átvonult a két tiszttel. – Hallottátok őket. Szinte már felért a nyílt lázadással, ahogy
beszéltek. Sokuknak befolyásos kapcsolatai vannak Rómában. Ha pedig ez nem lenne elég, az utolsó
két császár úgy osztogatta az egyiptomi birtokokat a kegyenceinek, mintha csak finom falatok
lennének egy lakomán. Még Narcissusnak is van néhány darab földje a deltában. Ajax veszélyt jelent a
birtokok gabonatermésének és egyéb termékeinek az eladására. Én pedig nem szeretnék ujjat húzni
Narcissusszál. Tehát létfontosságú, hogy Narcissus és a barátai úgy tudják, minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy kordában tartsam a feszültségeket Alexandriában.
– Ezek szerint mégsem fogod a rendelkezésünkre bocsátani mindazt, amire a feladatunk
elvégzéséhez szükségünk lenne, uram? – kérdezte Macro.
– Nem. Nem tehetem. Mondtam már, az erőim így is teljesen szét vannak szórva. Nem küldhetem el
őket valami őrült hajtóvadászatra.
– Nem lenne őrült hajtóvadászat, ha több emberünk és hajónk lenne – makacskodott Macro. –
Gyorsabban átfésülhetnénk a vidéket, és döntő túlerőben lennénk, amikor megtaláljuk Ajaxot.
– Ha megtaláljátok.
– Megtaláljuk – jelentette ki Cato határozottan. – Szavamat adom.
– Mi lesz, ha elmegy a delta vidékéről? – kérdezte Petronius. – Ha északra vagy nyugatra fordul?
Árnyékokat fogtok üldözni.
– Nem fog elmenni. Miért menne? Remekül felszította a helyiek haragját Róma ellen. Addig marad,
amíg úgy véli, sikerül aláásnia az egyiptomi érdekeltségeinket. Bízd ránk a flottát, és hamarosan
megtaláljuk!
– Bízzam rátok a flottát? – mosolyodott el gúnyosan Petronius. – Már most is
tengerészgyalogosokkal kell feltöltenem a városi őrség létszámát. Egyébként is minden emberre
szükségem van a núbiaiak ellen.
– Szükségem van a flottára! – makacskodott Cato.
Petronius mély lélegzetet vett, és elgondolkodott a kérésen.
– Adok még hat hajót – bökte ki végül. – De csak egy hónapra. Annál tovább nem tudom nélkülözni
őket.
Cato fontolóra vette az ajánlatot. Nyolc hajónak elégnek kell lennie, hogy elbánjon Ajaxszal meg a
bandájával, de az idő kevésnek tűnt.
– Lehet, hogy egy hónap nem lesz elég.
– Pedig ennyi időtök van. Azután csatlakoztok az embereitekkel a XXII. légióhoz, Dioszpolisz
Magnában. Úgyhogy azt tanácsolom, ne vesztegessétek az időt, praefectus!
 Hatodik fejezet
– Mintha homokszemet keresnénk egy kosár sóban – panaszkodott Macro, miközben Catóval és
Hamédésszel a kavicsos tengerparton néhány halászhajó felé tartott. – Az a rohadt Ajax láthatatlanná
vált!
– Meg fogjuk találni – felelte Cato nyugodtan. – Kerül, amibe kerül.
– Nem az számit, hogy mibe kerül, hanem hogy mikor sikerül. Az egy hónapunk majdnem lejárt,
Cato. Ha öt napon belül nem találjuk meg, fel kell hagynunk a kereséssel.
– Ezzel én is tisztában vagyok, centurio.
Macro olyan erővel szorította össze az ajkait, hogy azok vékony vonallá keskenyedtek. Az, hogy
nem találták meg Ajaxot, nagyon megviselte a barátját, és Cato mostanában a rangján szólította
Macrót, amikor megunta a beszélgetést vagy nem akarta, hogy ellentmondjon neki. Némán folytatták
az útjukat a halászok felé, akik épp kiszedegették a vergődő, ezüstszínű halakat a hálóikból, és nagy
vesszőkosarakba dobálták. Hamédész ment elöl, hogy a saját nyelvükön üdvözölje a helybelieket, és
megnyugtassa őket, hogy nem ártó szándékkal érkeztek. A pap önként csatlakozott a hajszához,
amikor Cato megkérdezte, nem lenne-e a vezetőjük és a tolmácsuk. A keirkuti templom volt az élete.
Szinte még gyerek volt, amikor a papok befogadták és a családjává lettek, ezért perzselő bosszúvágy
égett a szívében.
Cato és Macro csak tunikát és derékszíját viselt. A tőrüket a derekuk hátsó részére csatolták fel,
hogy a fegyverek ne legyenek szem előtt. Hamédész a fellahok egyszerű, bő köntösét viselte. A
halászhajókat az egyik könnyű kis dereglyéjük fedezte fel, amikor Cato elküldte a Nílus mendészi
torkolatának felderítésére. A flottilla többi egysége egy sekély öbölben várakozott. Catóék távolabb
szálltak partra, hogy a halászok ne lássák meg őket, és levették vértezetüket mielőtt elindultak volna
hozzájuk.
Ajax támadásai miatt nehéz volt bármilyen hírt szerezni a kisebb Part menti településekről. A
falusiak a római vitorlák és egyenruhák láttán azonnal elmenekültek. Cato csak néhány, a tengerre
kimerészkedő halászhajó legénységétől tudott összeszedni néhány értesülést, illetve olyankor, amikor
sikerült úgy megközelíteni a helybelieket, hogy nem menekültek el előlük – mint most is.
– Észrevettek – morogta Macro amikor úgy százlépésnyi távolságra járva az egyik halász felnézett.
A férfi azonnal odakiáltott társainak, akik felkapták botjaikat és belező késeiket. Láthatóan tétováztak,
hogy a fogást ott hagyva futásnak eredjenek-e, vagy maradjanak és szánjanak szembe a közelgő
három alakkal. Macro tizenkettőt számolt meg, azaz négyszeres túlerővel kellett szembenézniük, ha a
dolgok rosszra fordulnak. A sovány, inas halászok nyilvánvalóan nem hivatásos harcosok voltak, ám
a túlerejük így is elég bátorságot öntött beléjük ahhoz, hogy maradjanak, és éberen figyeljék a három
közeledő férfit.
– Mondd meg nekik, hogy nem akarjuk bántani őket! – szólt oda Cato Hamédésznek. –
Megvennénk a fogásukat, és váltanánk velük néhány szót.
Hamédész bólintott, és vidáman üdvözölte a halászokat. A legközelebbi alak éles hangon válaszolt,
és kinyújtott kézzel jelezte, hogy álljanak meg, ahol vannak. Ezután rövid szóváltás következett, majd
Hamédész halkan így szólt Catóhoz:
– Megmondtam nekik, kik vagyunk. Az, akivel beszéltem, a falujuk elöljárója. Azt kérdezte,
egyedül vagyunk-e. Azt feleltem, igen.
Cato feszengve bólintott, és remélte, hogy a tengerészgyalogosok, akiket a csónaknál hagytak,
követik a parancsot és meghúzzák magukat.
– Kérdezd meg, láttak-e mostanában más rómaiakat!
 Most hosszasabb beszélgetés bontakozott ki, ami során az elöljáró a folyó felé intett. A pap egy
perc múlva visszafordult Cato felé.
– Néhány napja egy hadihajó úszott fel a folyó torkolatán. Éjszakára lehorgonyzott, aztán másnap
reggel továbbment.
– Merre?
– Nyugatnak.
– Felénk? – ráncolta a homlokát Macro. – Nem láttuk.
– Biztos elcsusszant mellettünk a sötétben – vélte Cato. – Vagy hamarabb észrevett minket, és
visszafordult vagy elrejtőzött a part mentén. Mármint, ha egyáltalán Ajax volt az. – Elgondolkodott
egy pillanatra. – Csak ő lehetett. A flotta részéről elméletileg csak a mi hajóink tevékenykednek a
delta környékén.
Cato a kötelekkel összekötözött nádkévékből épített halászhajók felé intett.
– Kérdezd meg, hogy eladják-e a fogásuk egy részét!
Hamédész tolmácsolta a kérdést, mire az elöljáró óvatosan közelebb intette őket. Cato úgy tartotta a
kezeit, hogy jól láthassák, és elindult feléjük. A halászok sötét tekintettel, nyugtalanul figyelték, és
laza félkörbe húzódtak vissza, amikor Cato és a társai odaértek a kosarakhoz. A kosarakban tucatnyi
hal vergődött és tátogott, a hálókban pedig még több. Cato odaintett a halászoknak.
– Mondd meg nekik, hogy nem akarjuk zavarni őket a munkájukban! Folytathatják, mialatt
beszélünk.
A halászok gyanakvóan méregették az idegeneket, de visszatértek a munkájukhoz, és hozzáértő
mozdulatokkal kiszedték a halakat a hálókból, míg a vezetőjük Hamédésszel beszélgetett.
– Azt kérdi, mennyit akarunk megvenni.
– Egy kosár elég lesz. – Cato leakasztotta az övéről az erszényét, és elővett néhány ezüstérmét
abból a pénzből, amit Petronius a flottilla ellátására utalt ki nekik. – Tessék, itt van tíz obolus!
Az elöljáró szeme egy pillanatra felcsillant, aztán gyorsan elutasító arcot vágott.
– Azt mondja, húsz. Sok szájat kell etetniük a faluban. Ha eladja a fogást, néhányan éhesen fognak
lefeküdni.
– Pénzsóvár kurafi! – morogta Macro.
– Tizenkettő – felelte Cato Hamédésznek. – Tisztességes ár. Mondd meg neki!
Az elöljáró a fejét rázta.
– Tizenöt. Azt mondja, nyomorba taszítod. De látja, hogy jó ember vagy, ezért csak neked odaadja
ennyiért.
– Tizenöt obolus! – puffogott Macro dühösen. – Teljesen bolondnak néz minket?
– Cssst! – intette le Cato. – Akkor legyen tizenöt.
Leszámolta és átnyújtotta az érméket. Az elöljáró mohón megmarkolta, és gyorsan betette egy
mocskos tarisznyába a legközelebbi hajón.
– Mondd meg neki, hogy kap még öt obolust, ha megmondja, hallott-e valamit azoknak a
hollétéről, akik a part menti falvakat fosztogatják! Kérdezd meg, van-e valami ötlete, hol
rejtőzhetnek!
Az elöljáró elgondolkodott néhány pillanatra, mielőtt válaszolt volna.
– Azt mondja, tíz obolusért elmondja, amit tud.
– Arcátlan disznó! – hördült fel Macro. – Akarod, hogy jobb belátásra térítsem, Cato?
– Nem. Minden jóindulatára szükségünk lehet. Ne végezzük el Ajax helyett a piszkos munkát,
rendben van. centurio?
– Igen. Uram.
Cato átnyújtott még néhány érmét, és várta Hamédész fordítását.
– Azt mondja, két nappal ezelőtt megtámadták a szomszédos mellékág mellett álló falut. A lakói
nagy részének sikerült elmenekülni az ó falujukba. Ezért kell most olyan sok szájat etetnie.
– Valami elkerülte a figyelmünket – mondta Macro. – Lehet, hogy mégsem surrant el mellettünk.
Vissza kell fordulnunk, uram, és nyugat felé folytatnunk a keresést.
Cato némán töprengett. A hajói végigkutatták a partvidéket Alexandriától idáig, a Nílus mendészi
torkolatáig. Minden öblöt és torkolatot átfésültek, de a korábbi rajtaütések nyomain kívül semmit sem
találtak, ami közelebb vitte volna őket a szökevényekhez. Lehetséges, hogy elrejtették a hajójukat és a
szárazföldön beljebb hatoltak a delta vidékére, de Cato valamiért biztosra vette, hogy az ellensége
nem kockáztatná meg a hajója, az egyetlen menekülési eszköze elvesztését. Ajax vagy elfordult a
deltától és északra indult, vagy úgy elrejtőzött, hogy Cato flottillája nem találta meg.
– Menjünk vissza a hajókhoz! Mondj köszönetét a nevemben. Hamédész. és mondd meg azt is,
hogy addig nem nyugszunk, amíg el nem fogjuk Ajaxot! Azután megint békében élhet a népe.
Az elöljáró vállat vont.
– Azt kérdi, miféle békét remélhet Ajax támadásai és a római adók között. Nincs szabadság, a
fellahoknak legalábbis nincs.
– Ezzel mi nem tudunk mit kezdeni – felelte Macro elutasítóan. – Gyere, segíts ezzel a kosárral!
Hamédész elköszönt, megfogta a kosár egyik fülét. Macro pedig a másikat. A gondolataiba merülő
Catóval a nyomukban elindultak vissza a keskeny parton a csónak és a benne lapuló
tengerészgyalogosok felé.
– Ma este legalább friss húst eszünk – örvendezett Macro a halakat méregetve.
– Finom lesz – mormogta Hamédész, miközben fogást váltott.
– Ajánlom is! Szerintem ez a legdrágább hal, amit valaha fogtak Egyiptomban – jelentette ki
savanyúan Macro.
Aznap este a Szobek legénysége sült nílusi pontyot vacsorázott, míg a többi hajó legénysége
komoran rágcsálta a száraz kenyeret. Cato és Macro a pálmafából rakott tűz lángjainak vidám
fényénél evett óntányérjából. Hamédész keresztbe tett lábbal ült a tűz másik oldalán, és egy
imatekercset olvasott, amelyet az egyik alexandriai templomból kért kölcsön. Ez a tűz fölött
megsütött hal igazán finomra sikerült, gondolta Macro elégedetten, miközben letette a tányérját és
lenyalogatta az ujjait. Aztán Catóra pillantott. A praefectus mélyen elmerült a gondolataiban, míg
arcát meleg, vörös fénytan fürdették a lángok. Macro megveregette a mellkasát, és böfögött egyet.
– Bocsánat.
– Hm? – nézett körül szórakozottan Caío.
– Ah, szóval még velünk vagy!
– Igen, persze. – Cato letette a tányérját,. Macro pedig látta, hogy a hal felét ott hagyta.
– Azt már nem eszed meg? – kérdezte.
Cato megrázta a fejét.
– Akkor bizonyára nem bánod. ha... nos...
– Szolgáld ki magad!
Macro biccentett, és elvette a tányért.
– Valami nem hagy nyugodni azzal kapcsolatban, amit a halászok mondtak – jelentette ki Cato. –
Biztos vagyok benne, hogy alaposan átkutattuk a partot, ám nyomát sem találtuk Ajaxnak vagy a
hajójának.
– Bizonyára nem végeztünk elég alapos munkát – jegyezte meg Macro két falat között.
– Lehetséges. De én Ajax helyében Alexandriától keletre, a flottától a lehető legmesszebb
alakítanám ki a támaszpontomat.
– Ajax helyében nem akarnál a fő hajózási útvonalak közelében maradni?
– Akkor nem, ha ezzel az alexandriai flotta hatókörébe kerülnék. Inkább a fő útvonalaktól és a
településektől távol állapodnék meg, valami olyan helyen, ahonnan könnyen kifuthatok a nyílt
tengerre, ha esetleg menekülnöm kell. Úgyhogy holnap nem fordulunk vissza, hanem
továbbmegyünk kelet felé!
Macro nyelt egy nagyot, és letette a tányért.
– Miért? Hallottad, mit mondott a halász. A legutóbbi támadás innen nyugatra történt, és arra látták
elmenni is azt a hajót.
– Igaz. Nem kétlem, hogy azt mondták, amit láttak, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Ajax
arrafelé rejtőzködik. Semmi értelme sem lenne. Figyelj, Macro, te jobban ismered őt, mint én!
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá.
– Ajax okos, nagyon okos. Ráadásul annyi kárt akar okozni nekünk, amennyit csak tud. Különösen
neked meg nekem, mivel minket okol az apja halála miatt. Az, hogy a nevünket használja, szép húzás
volt.
– Ezek szerint ti ismeritek? – szólt közbe Hamédész. leeresztve az imatekercset. – Ismertétek az
apját? Honnan?
Macro elmosolyodott.
– A mi Ajaxunk nem volt mindig gladiátor. Korábban kalóz volt, mint az apja, Télemakhosz. A
prafectus és én részt vettünk az ellene indított hajtóvadászatban. Elvégeztük a munkát. A kalózvezért
keresztre feszítették, a fiát pedig a többi fogollyal együtt eladták rabszolgának. Mint később kiderült,
gladiátornak képezték ki, aztán valami bolond megvette testőrnek, és elvitte magával Krétára. Bárcsak
felszögeztük volna a fattyút az apja mellé! Akkor nem lenne most ez a felfordulás, és már rég
visszamehettünk volna Rómába.
– De nem szegeztük fel – vágott közbe Cato. – Most pedig be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Mint
mondtam, Ajax okos és emészti a gyűlölet. Azonban kétlem, hogy eldobná magától az életet
valamilyen vakmerő bosszúhadművelettel. Azaz kell lennie tervének arra az esetre, ha menekülnie
kellene a Nílus deltájából. Ezért gondolom, hogy keleten lehet. – Cato leterítette a gyékényét, lefeküdt
és magára húzta a köpenyét. – Reggel elindulunk kelet felé. Elmegyünk Casiumig, aztán
visszafordulunk Alexandria felé.

A flottilla másnap reggel kifutott a tengerre és kelet felé fordult. A vitorlát erős szél dagasztotta,
ezért a Szobek trierarchusa azt tanácsolta Catónak, kurtítsanak rajta, hogy ne nehezedjen olyan nagy
nyomás az árbocra és a kötélzetre. Közeledtek a Petronius által a keresés befejezésére kitűzött
határidőhöz, és Catónak feltett szándéka volt a lehető legteljesebb mértékben kihasználni, a
rendelkezésükre álló időt, ezért azt a parancsot adta a trierarchusnak, hogy hagyják fent a teljes
vitorlát, és jelezzenek a többi hajónak is, hogy ugyanígy tegyenek.
Mikorra a nap a látóhatár közelébe ereszkedett, a flottilla elérte Casium kis kikötőjét. Vizet és
élelmet vételeztek, majd ott töltötték az éjszakát. Hajnalban vitorlát bontottak és útnak indultak vissza,
Alexandria felé. Cato még egyszer alaposan át akarta fésülni a partvidéket. Ha Ajax rejtőzködik
valahol, akkor ott kellett lennie, a deltának azon a szakaszán. Biztos volt benne.
A Szobek akkor hagyta maga mögött a mólót, amikor a nap megcsillant a keleti látóhatáron.
Hamédész a nap felé fordulva letérdelt, és kinyújtott karral, lehunyt szemmel elmormolt egy imát.
Nem ő volt az egyetlen. A tengerészek, akik osztoztak a hitében, követték a példáját, gyorsan
elvégezték a rítust, majd visszasiettek a munkájukhoz. A vitorlákat felvonták, a köteleket pedig
rögzítették. A pap, aki bonyolultabb szertartást mutatott be, csak később áll fel és nyújtózkodott egyet.
A tekintete találkozott a Catóéval, és pillanatnyi tétovázás után elmosolyodott.
– Imádkoztam Íziszhez, hogy ma megtaláld, amit keresel.
– Köszönöm – biccentett Cato. – Azt hiszem, minden segítségre szükségem lesz.
– Vitorla a láthatáron! – szakította meg a társalgást az őrszem kiáltása.
 – Merre? – kiáltott vissza a trierarchus.
– Pontosan előttünk, uram!
Cato elóresietett, és szinte azonnal ott termett mellette Macro, a trierarchus és Hamédész is. A
nyugati láthatár teljesen tiszta volt. Egy ideig a szemüket erőltetve bámultak előre, aztán Cato
kinyújtotta a karját.
– Ott van!
A többek a mutatott irányba néztek, és amikor a Szobeket felemelte egy hullám, ők is
megpillantották a parányi, ragyogóan fehér pontot, ami aztán eltűnt. A trierarchus sarkon fordult és
felnézett az őrszemre.
– Ki tudod venni? Hadihajó?
Az őrszem hosszú hallgatás után válaszolt.
– Nem. Uram. Ahhoz túl kicsi. Inkább valami gyors, karcsú hajó. Igen, az! Futárhajó!
Elkanyarodott, és most egyenesen felénk tart!
– Futárhajó? – vakarta meg az állát Macro. – Kíváncsi lennék, kinek ilyen sürgős, hogy
megtaláljon minket.
– Ami még fontosabb, miért? – tette fel a kérdést Cato. – Trierarchus, kormányozz a futárhajó felé!
– Igenis, uram.
A hadihajó a futárhajó felé kanyarodott. Gyorsan közeledtek egymáshoz. Alig egy órával később
egy fiatal római tiszt, akiben Cato felismerte Petronius egyik tribunusát, felmászott a Szobek
fedélzetére, és odasietett a praefectushoz.
– Sürgős üzenet a helytartótól, uram – nyújtott át egy bőr tekercstokot, rajta a helytartó pecsétjével.
Cato elvette a tokot, feltörte a pecsétet, és előhúzott egy kis papirusztekercset. A hajókorláthoz lépve
széttekerte és gyorsan elolvasta, majd még egyszer, hogy biztos legyen az üzenet jelentésében. Aztán
összegöngyölte a tekercset, és odaintett a barátjának.
– Kérlek, gyere ide, Macro!
– Mi az, uram? – kérdezte Macro fojtott hangon, amikor odalépett mellé.
– A núbiaiak átlépték a határt. Betörtek Egyiptomba. Petronius megparancsolta a XXII. légiónak,
hogy a Nilus mellett vonuljon Dioszpolisz Magnába. Ott akarja összpontosítani az erőit, mielőtt a
núbiaiak ellen vonul.
– Azaz most rögtön el kell indulnunk Alexandria felé.
– Igen. – Cato keze ökölbe szorult a tekercsen. – Úgy tűnik, kénytelenek vagyunk felhagyni Ajax
keresésével.
Macro szive ólomnehéz lett a csalódottságtól, és a felettesére pillantva látta, hogy Cato is
hasonlóan érez. Macro megköszörülte a torkát.
– Csak egy időre, uram. Amint elbántunk a núbiaiakkal, folytatjuk a hajszát. Ne aggódj, meg fogjuk
találni azt a rohadékot! Fizetni fog azért, amit velem és Júliával tett. Az életemre esküszöm!
Cato rámeredt, aztán bólintott.
– Ahogy én is.
Mély lélegzetet vett, és visszament a tribunushoz.
– Mondd meg a helytartónak, hogy teljes sebességgel sietünk Alexandriába!
– Igenis. Uram. – A tribunus szalutált, aztán tétovázva megállt.
– Jelenthetek neki valamit, uram? Történt előrelépés a lázadó keresésében?
– Nem. Semmi – ismerte be Cato. – Most pedig leléphetsz!
A tribunus lemászott a kötélhágcsón a karcsú futárhajó fedélzetére. A legénysége azonnal eltolta a
kis hajót a hadigálya oldalától, és felvonta a háromszögletű vitorlát. A szél tompa csattanással
kifeszítette a vásznat, és a futárhajó elkanyarodva felgyorsult, majd nyugat felé eltávolodott a
Szobektól.
 – Irány Alexandriai – fordult oda Cato a trierarchushoz. – Jelezz a többieknek, hogy kövessenek!
– Igenis. Uram.
Miközben a hadihajó ismét mozgásba lendült. Cato megállt az oldalsó korlátnál, és a part felé
pillantott. Ajax ott rejtőzött valahol, szabadon garázdálkodhatott a delta vidékén, és senki sem állt
bosszút rajta. Keserű pohár volt ez, de semmit sem tehetett ellene.

Napközben felerősödött a szél, a hajók sebesen szelték a hullámzó tengert, vízpermetet szórva a
hullámokba hasító döfőorrok körül. A terheléstől feszes kötélzet zümmögve rezgett, és a fedélzet
fölött keresztben nyúló szárnyvitorlafa meghajlott a vitorla súlya alatt. A trierarchus aggódó
tekintettel nézte, mi történik. Aztán a délután közepén halk reccsenés hallatszott, és amikor Cato a
hang irányába fordult, látta, hogy az egyik hajója, a Thot féloldalra dőlt. Eltört az árboca, és a felső
fele zuhantában magával rántotta a vitorlát is.
– Vitorlát bevonni! – kiáltotta a trierarchus. – Jelezzetek a többi hajónak is.
Cato lenyelte a haragját, miközben a flottilla szelíden ringatózott a hullámokon. A trierarchus
lesietett a kabinjába, hogy megnézze a térképeit, majd visszatért a fedélzetre és odament Catóhoz.
– Uram, innen nem messze, a taniszi torkolatnál van egy kis állomáshely. A Thot evezve eljuthat
oda, kicserélheti az árbocot, és estére utolérhet minket. A leggyorsabb vitorlás a flottillában, uram.
Nem fog sokáig tartani.
– Jól van, üzenj a Thot trierarchusának! Amint megvan, folytatjuk az utat.
A trierarchus bólintott, majd hátrasietett a tatba, fogott egy szócsövet és elüvöltötte a parancsot az
Íbisznek, ami továbbadta a Thotnak. A sérült hajó oldalán szinte azonnal felbukkantak az evezők, és
miközben a legénység kivágta a törött árbocot, a Thot elindult a part felé. A többi hajó felvonta a
vitorláját, és folytatta az útját nyugat felé.
A flottilla jóval naplemente előtt kikötött, esélyt adva a Thotnak, hogy még az éjszaka beállta előtt
utolérje őket. A tengerészek tüzeket raktak és nekiláttak vacsorát főzni a Casiumban vételezett friss
készletekből. A nap a látóhatár felé ereszkedett, és amikor megérintette a pálmafák csúcsát, Cato
odalépett a tengert bámuló Hamédészhez.
– Azt hittem, imádkozol – mosolyodott el Cato, hüvelykujjával a lenyugvó nap felé bökve.
A pap bűntudatosan viszonozna a mosolyát.
– Aggódom a másik hajó miatt. Még nem érkezett meg. Még csak nem is látszik.
– Nem. Valószínűleg tovább tart a javítása, mint hittük. Nem hiszem, hogy egy kis ellátó-állomáson
túl nagy lenne a forgalom... – Cato elhallgatott, ahogy görcsbe rándult a gyomra a jeges félelemtől.
Sarkon fordult, és sietve a hajója felé indult, a trierarchusát keresve.
– Az az ellátó-állomás, ahová a Thotot küldted... Beszélj róla!
– Néhányszor jártam ott az évek során. Nem nagyon van mit mondani róla. – A trierarchus
lebiggyesztette az ajkát. – Főleg raktárak, tele ellátmánnyal. Van néhány ácsuk is, akik elvégzik a
sürgős javításokat. A helyőrsége a taniszi torkolatot vigyázza, és járőrözik a deltában. Régen
forgalmasabb volt, de aztán eliszaposodott az öble, és a mangroveerdők miatt hajózhatatlan lett a
mellékág.
– Mutasd meg a térképen, hol van! – parancsolta Cato.
Miközben a trierarchus felsietett a pallón a hajóra. Macro odalépett a barátjához.
– Úgy nézel ki, mint aki szarba harapott. Mi van?
– Nem is tudom – felelte Cato. próbálva elfojtani az aggodalmát. – Csak egy megérzés. Egy
lehetőség.
A trierarchus egy összetekert térképpel a kezében tért vissza. Letérdelt az egyik tűz fénykörébe, és
kiterítette a térképet. Az ujját végighúzta a partvonalon, majd megállt.
– Itt van, uram. Itt van az ellátó-állomás. Epichos.
 Hetedik fejezet
A vitorlákat leszerelték, az árbocokat pedig leeresztették a fedélzetre, hogy minél nehezebben
vegyék észre őket a partról. A hadihajók nagyon lassan, evezve közeledtek a szárazföld felé. Cato az
orrfedélzeten állt, és a szemét erőltetve az őrtorony távoli, az éjszakai égbolt előtt sötétlő körvonalait
figyelte. Macro két órával korábban partra szállt egy maroknyi legionariusszal. Nem sokkal később
visszaküldött egy csónakot a Szobekhez azzal a hírrel, hogy az ellátó-állomás erődje előtt három
hajó áll a partra húzva, melyek egyike a Thot. A hajón semmi nyomát nem látták életnek. Cato
számára ez épp elég bizonyíték volt, ezért kiadta a parancsot a támadás megindítására, melynek a
tervét korábban Macróval kidolgozták. Már csak azt várták, hogy a keleti láthatáron felderengjen a
hajnal első fénye.
Macro készült elsőként lecsapni. El kellett foglalnia az őrtornyot a földnyelven, majd a kilátót,
mielőtt még az örök észrevehetnék a tengeren közeledő hajókat, és riadóztathatnák társaikat.
Magukkal vitték Hamédészt is, arra az esetre, ha véletlenül belebotlanának valakibe. Hamédész ez
esetben azt állítaná, hogy léket kapott a halászhajója, és kénytelen volt kikötni. Ezzel nyerhetnek
néhány értékes percet, épp eleget ahhoz, hogy a maguk oldalára fordítsák a meglepetés jelentette
előnyt. Macro, mihelyt a tornyok a kezére kerülnek, jelt ad a várakozó hajóknak. Ha sikerül elvágniuk
Ajaxot és a bandáját a tengertől, akkor csapdába esnek az erődben, aztán pedig vagy megadják
magukat, vagy ami valószínűbb, az utolsó emberig harcolnak. Akár így, akár úgy, de biztos, hogy
végük, gondolta Cato.
Hallotta, hogy a háta mögött megnyikordult a feljáró, és egy pillanattal később megjelent mellette a
trierarchus.
– Gondolom, túl korán van még Macro támadásához.
– Igen, de már nem kell sokat várnunk. – Cato a látóhatár felé pillantott. és úgy vélte, mintha
nagyon halványan derengeni kezdene az ég alja. – Amikor megkapjuk a jelet, a lehető leggyorsabban
be kell jutnunk az öbölbe. Ajax nem menekülhet el.
– Időben ott leszünk, uram. A Szobek hamarabb odaér a földnyelvhez, mint ahogy ők tengerre
szállhatnának. A szavamat adom rá.
– Én pedig a szavadon foglak.
Néhány másodpercig mindketten hallgattak, aztán a trierarchus megkérdezte:
– Szerinted van rá esély, hogy a Thot legénységéből bárkit is foglyul ejtettek, uram?
– Kétlem. Amennyire Ajaxot ismerem, senkit sem hagyott életben. De lehetséges, hogy az embereid
jobban is jártak így.
– Uram?
– A krétai lázadás idején ejtett foglyokra gyakran a halálnál is rosszabb sors várt – keményedett
meg Cato hangja. – A bajtársaid halottak. Készülj fel, hogy megbosszuld őket!
– Igenis. Uram.
Cato megfordult, és a többi hajó sötét tömegére nézett. Semmilyen zajt nem hallott felőlük, pedig
több száz tengerészgyalogos és légionárius várakozott a fedélzetükön, és több száz evezős húzta az
evezőket. Az evezőlapátok és a hajótesteknek csobbanó hullámok hangjaitól eltekintve a hajók néma
árnyakként lopakodtak a part felé.
– Nézd, uram! – mondta a trierarchus izgatottan. – Hajnalodik!
Cato kelet felé nézett. A látóhatár most már egyértelműen szürkülni kezdett. Visszafordult az
őrtorony felé. Semmi.
– Gyerünk, Macro! – mormogta maga elé. – Most minden rajtad múlik.
 Macro egy sziklakiszögellés mellett hasalt a földön. Az őrtorony tőle húszlépésnyire magasodott
az ég felé. A hajnal halvány derengésében lassan már ki tudta venni maga körül a terepet. A csapata
végzett a kilátó őrszemeivel, és a második célpont elfoglalására készült, amikor egy kis csapat
bukkant fel az erőd irányából. Épp csak annyi idejük maradt, hogy fedezékbe húzódjanak, és már el is
masíroztak mellettük. A torony felől beszélgetés hangjai hallatszottak, de a hullámok morajlása
elnyomta a szavakat.
Ha az újonnan érkezettek nem mennek el hamarosan, kénytelen lesz megkockáztatni a túlerővel
szembeni támadást. Hamédészen kivül tíz légionáriusa volt. Tíz ember a torony felé tartó tucatnyival,
és a feltehetőleg a toronyban posztoló néggyel-öttel szemben. Tíz római és egy pap, pontosított
magában Macro. Ugyanakkor Hamédész elég erősnek tűnt, és szorult helyzetben még jól jöhetett a
segítsége. A parton, valamivel távolabb két csónak várta őket az evezőknél ülő tengerészekkel, készen
arra, hogy kimenekítsék a csapatot, ha valamiért kudarcot vallana a torony elleni támadás, és sietve
távozniuk kellene.
Macro hátranyúlt és előhúzta a kardját. Összerezzent a hüvelyből kicsusszanó penge halk zajára. A
markolatot szorítva óvatosan felemelte a fejét, hogy jobban lássa a tornyot. A mellette hasaló
Hamédész mély lélegzetet vett.
– Menjünk innen, centurio! – suttogta a pap. – Túl sokan vannak. Meg fognak ölni minket.
– Csend! – sziszegte Macro. – Ne mozdulj, különben magam öllek meg!
Újra az immár tisztán kirajzolódó toronyra összpontosította a figyelmét. Az őrszemek hamarosan
észreveszik a közeledő hajókat és riadót fújnak. De az erődből érkezett csapat végre megfordult, és
elindult visszafelé. Amikor elhaladtak Macróék rejtekhelye előtt, a centurio szíve hevesen dobogni
kezdett, mert felismerte a vezetőjüket.
– Ajax! – suttogta halkan, összeszorított foggal. Érezte, hogy az izmai megfeszülnek, ahogy jeges
harag tölti el a testét, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ugorjon elő és szabdalja véres
darabokra a gladiátort. Miközben a haragtól remegve feküdt, képek, szagok és érzelmek árasztották
el: az Ajaxtól elszenvedett kínzások emlékei. Emlékek, amiket megpróbált eltemetni és elfeledni.
Emlékek, melyekről még legjobb barátjának, Catónak sem beszélt, és soha nem is fog. Behunyta a
szemét, és eltűnt előle Ajax alig kivehető alakja. Mélyeket lélegzett, száműzve a rátörő emlékképeket.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, a gladiátor és kísérete már eltűnt a part felé vezető ösvényen.
Macro felguggolt, és a mögötte fekvő, néma alakok felé fordult.
– Utánam! – morogta halkan.
Meggörnyedve elindult, az emberei pedig a száraz fű halk susogása közepette követték. Macro
igyekezett a sziklák árnyékában maradva odalopakodni a toronyhoz. Hallotta, hogy a felső szinten az
őrök fojtott hangon beszélgetnek, míg a reggeli szél megzörgette a tetőt borító száraz
pálmaleveleket. Macro átosont a torony előtti nyílt térségen, egyenesen az ajtóhoz. Ekkor egy alak
bukkant fel az ajtónyílásban, és megdermedt. Macro a kardja hegyét leeresztve előreszökkent. Az
utolsó pillanatban előredöfött a pengével, ami a férfi gyomrába mélyedt, alig egy pillanattal azelőtt,
hogy a centurio válla a mellkasának csapódott.
Betaszította ellenfelét az ajtón, és keresztültolta a torony alsó szintjén, míg neki nem ütköztek a
felső szintet tartó oszlopok egyikének. A férfi felnyögött, ahogy az ütközés kiszorította belőle a
levegőt. Macro arcába meleg nyál és vér fröccsent. A szabad kezét ellenfele szájára szorította, és
felfelé tolta a kardot, átdöfve a létfontosságú szerveket. A férfi hevesen küzdött, aztán váratlanul
előrerogyott, rá Macróra. A centurio egy csavarással kitépte a pengét, majd leeresztette a halottat a
földre. Időközben az emberei is megérkeztek, és bezsúfolódtak a torony alsó szintjére.
– Mi folyik ott? – kiáltott le egy hang a felvezető falépcső tetejéről.
– Portius?
Fentről halvány, narancsszínű derengés világította meg a felső lépcsőfokokat.
 – Gyerünk! – morogta Macro, majd odarohant a lépcsőhöz, és feldübörgött a felső szintre. Odafent
egy szobát pillantott meg, a falak mellett alvógyékényekkel, középen egy asztallal és székekkel, oldalt
pedig fegyverállvánnyal. A helyiségben két férfi tartózkodott. Az egyik épp álmából ébredve
felkönyökölt, a másik a lépcső közelében állt, a fegyverek mellett. Gyorsabban vágott az esze, mint a
lenti társának, ezért azonnal felkapott egy lándzsát, és Macro felé fordította a hegyét, miközben a
centurio és az emberei berontottak a szobába. A lándzsahegy előredöfött, mire Macro félreugrott, ám
megbotlott egy székben, és elesett. A mögötte érkező légionárius későn vette észre a veszélyt, a
lándzsa pedig belefúródott a jobb vállába, és megpördítette. A katona oldalra zuhant. A következő
légionárius azonban ellépett mellette, és a lándzsás nyakába döfött. A lázadó éles kiáltással hanyatt
zuhant, a lándzsa pedig nagy csattanással esett le mellé a padlóra. A gyékényen fekvő fickó
megpróbált felpattanni, de levágták, mielőtt felegyenesedhetett volna.
– A tetőre! – kiáltotta Macro, miközben feltápászkodott. – Mozgás!
Az első néhány légionárius elrohant mellette és felcsörtetett a következő lépcsőn. Macro követte
őket. Felharsant egy rövid kiáltás, amit szinte azonnal elnémítottak. Macro felment a tetőre, ott
körülnézett. A torony falának a tető szintje fölé nyúló részére még egy fakorlátot is építettek. Az
egyik sarok fölé pálmalevekkel borított napárnyékolót emeltek, míg a másik sarokban a jelzőtűz
máglyája állt. Látott négy ballisztát is. Egy kis falifülkében olajlámpás pislákolt, nyilván a jelzőtűz
meggyújtásához.
– Ti ketten – mutatott Macro a két legközelebb álló katonára. – Menjetek le, és zárjátok be az ajtót!
Torlaszoljátok el, amivel csak lehet.
Odasietett a korláthoz, és az erőd felé pillantott. A főkapu mellett néhány fáklya lángolt, és a
fényüknél ki tudta venni a kaputoronyban álló, láthatólag gyanútlan két őrt. A három partra húzott
hajó sötét alakja az erőd előtt nyújtózott. Úgy tűnt minden csendes, nem vették észre őket.
– Helyes – bólintott Macro. Megfordult, odament a máglyához, kivett alóla egy marék gyújtóst,
aztán óvatosan fogta az olajlámpást, lement a lépcsőn, és kilépett a toronyból. Megkerülte az
építményt, aztán a tenger felé eső oldalon meggyújtotta a gyújtóst. Az olajlámpás sápadt, sárga lángja
belekapott a száraz gallyakba és pálmalevelekbe. Hamarosan az egész csomó lángra kapott. A torony
falára sárga fény vetült, és Macro hátralépve fürkészte a tengert, míg meg nem pillantotta a távoli
hadihajókat.
A toronyból kiáltás hallatszott. Macro észrevette, hogy a fal magasságának a felénél, egy kis
ablakból fény szűrődik ki, amely gyorsan erősödött, és most már a lángok ropogása is eljutott a
füléig.
– Mi a fene? – Odarohant az ajtóhoz, amin épp kitántorgott az egyik embere. – Mi történt? –
markolta meg a légionárius vállát.
– Tűz az emeleten, uram! Biztos felborult az olajlámpás, és felgyújtotta az egyik gyékényt.
– Bassza meg! – csikorgatta a fogát Macro. – Azonnal el kell oltani!
Berohant az épületbe, majd fel a lépcsőn. A levegőt már sűrű füst ülte meg, a falak előtt lángok
lobogtak, vörös fénnyel árasztva el a helyiséget. Fentről kiáltások hallatszottak, ahogy a lángok a
lépcsőbe is belekaptak. Kétségbeesetten körülnézett, az egyik sarokban megpillantott egy amphorát.
Odarohant, felkapta, kihúzta a dugóját, és azonnal megcsapta az orrát a bor savanyú illata. A tűz felé
lépve hátrahőkölt a forróságtól, de összeszedte magát, és elkezdte a lángokra locsolni az amphora
tartalmát. A bor helyenként kioltotta a tüzet, de nem elég sokat és nem elég gyorsan.
– A fenébe! – mordult fel hátralépve. Felemelte az amphorát, megcélozta a falat, ahol a
legmagasabbra csaptak a lángok, és elhajította a korsót. A súlyos amphora darabokra tört a falon, bor
fröccsent a durva vakolatra, majd eláztatta a padlóra terített gyékényeket. Felkapott egy köpenyt az
asztalról, és elkezdte csapkodni a lángokat.
A válla fölött hátrapillantva meglátta Hamédészt.
 – Segíts már, az istenekre!
A pap egy pillanatig tétovázott, a szeme elkerekedett a félelemtől, de aztán lekapott egy köpenyt a
falba vert szegekről, és Macro mellé lépve ő is oltani kezdte a tüzet. Amikor az utolsó lángok is
kihunytak, Macro biccentett köszönetképpen és körülnézett a füsttel teli szobában. A csípős bűz
kaparta a torkát, ezért köhögni kezdett. Ledobta a köpenyt, odatántorgott a lépcsőhöz, és a papot maga
előtt lökdösve felmászott a tetőre. A korláthoz érve megállt, mélyeket lélegezve próbálta kitisztítani a
tüdejét. Hirtelen hajnalodott, a sápadt fénysáv pedig egyre szélesebb lett a látóhatár fölött. A
derengésben már tisztán látta az egész öblöt, az árnyas mangroveerdőtől egészen az erődig. A kapun
több alak is kilépett, és nyugtalanul a földnyelv felé nézett. A falakon is emberek jelentek meg, aztán
éles kürtszó harsant.
– A fenébe, észrevették a tüzet! – markolta meg a korlátot Macro. Hamarosan egy egész csapat
vonult ki az erőd kapuján. Pajzsaik és különféle fegyvereik voltak – kardok, lándzsák, bárdok és
néhány íj. Páran közülük meggyújtott fáklyákat fogtak, és a lángok felragyogtak, ahogy a csapat
futólépésben előreindult. A földnyelvre vezető ösvényt követve a torony felé tartottak. Macro elhúzta
a száját.
– Most aztán benne vagyunk!

Cato parancsot adott, hogy a Szobek teljes sebességgel haladjon az öböl bejárata felé. A dob
egyenletes iramot diktált a fedélközben, az evezők pedig ritmikusan emelkedtek és süllyedtek,
előrelendítve a hadihajót. A félhomályban tisztán látszott Macro jelzése, de aztán rövid időre lángok
csaptak fel a toronyban, megvilágítva a környező sziklákat.
– Mi a fenét művel? – kiáltott fel a trierarchus. – Mindent elront!
– Valami baj történt – felelte idegesen Cato. – Mikor érünk az öböl bejáratához?
A trierarchus hunyorogva méregette a távolságot.
– A jelenlegi iramban úgy félóra múlva.
– Olyan sokára? – meredt a földnyelve Cato. Igyekezett egy pillanatra félretenni a Macróért való
aggodalmát, hogy az időzítésre összpontosítson. Az elmúlt két hónapban szerzett tapasztalatai alapján
tudta, hogy jó legénységgel akár negyedóra alatt is vízre lehet bocsátani egy partra húzott hajót. Ha
Ajax gyorsan lép, hajóra szállhat az embereivel, és még a csapda bezáródása előtt kifuthat a nyílt
tengerre. Márpedig ez nem történhet meg, döntötte el magában Cato. Odafordult a trierarchushoz.
– Nem tudunk gyorsabban menni?
– De igen, uram. Az öklelő-sebesség része a kiképzésnek. De azt az iramot csak rövid ideig tudjuk
tartani.
– Akkor add ki a parancsot!
– De uram, az emberek teljesen ki fognak fáradni! Szükség lesz az erejükre a csatában.
– Nem lesz semmiféle csata, ha nem érek oda időben az öbölbe. Az embereidnek teljes erőből
evezniük kell, megértetted?
– Igen. Uram.
– Akkor add ki a parancsot, és add tovább a többi hajónak is! Gyerünk!
A trierarchus lemászott az orrfedélzetről, odarohant a hajó közepén lévő csapóajtóhoz, és lekiáltott
a dobosnak. Cato hallotta, hogy a dobolás ritmusa felgyorsul, és a fedélzet kissé megremegett a talpa
alatt, ahogy a Szobek előrelendült. Keleten az égbolt kezdett rózsaszínbe fordulni, meleg árnyalatba
borítva a néhány kósza felhő hasát. Cato némán biztatta a hajót. A toronyban közben kihunytak a
lángok, és önkéntelenül is az járt a fejében, mi történhetett Macróval és az embereivel. Ha még éltek,
akkor csak magukra számíthattak, míg a hadihajók be nem érnek az öbölbe. Cato még a barátjára
gondolva is észrevett egy apró fénypontot a földnyelven, aztán még egyet, és egyre többet.
Émelyegve döbbent rá, hogy Ajax és a bandája már el is indult Macro és kis csapata ellen.
 Nyolcadik fejezet
– Jönnek, uram! – kiáltotta oda egy hang Macrónak.
A centurio odasietett a korláthoz, és meglátta a két szikla közül alig negyedmérföldre felbukkanó
alakokat. A renegátok futva közeledtek, és Macro azonnal látta, hogy az embereiknek legalább
háromszoros túlerővel kell szembenézniük.
– Most mihez kezdesz? – kérdezte Hamédész. – Túl sokan vannak. El kell tűnnünk innen, amíg
lehet! Vagy adjuk meg magunkat.
– Adjuk meg magunkat? Annak a rohadéknak? Soha! – horkant fel Macro.
– Akkor meneküljünk!
– Meneküljünk? Hová? Egy rohadt földnyelven vagyunk! Nincs hova futni, te ostoba! Most pedig
hallgass, és segíts! – Macro odalépett az egyik ballisztához, és a közelgő támadók felé fordította. –
Nyisd ki azt a ládát! – mutatott egy ütött-kopott faládára a fal mellett. Miközben Hamédész kivett egy
kötegnyi két láb hosszú, súlyos vasheggyel és faszárnyakkal felszerelt lövedéket, Macro a kart
tekerve megfeszítette a fegyver két szarva közötti vastag, kátrányos kötelet. Amikor elkészült, elvett
egy lövedéket a paptól, és beillesztette a hosszú horonyba. Az első lázadó úgy kétszáz lépésnyire
lehetett. Macro kihúzta a magasságállító pecket, majd egy nyögéssel megemelte a fegyvert, a férfi
felé fordította, és visszatette a pecket. Végül ismét kiegyenesedett.
– Lépj hátra!
Körülnézett, és megmarkolta a kioldózsinórt, meghúzta, mire az előrecsapódó karok éles
csattanással csapódtak neki a bőrütközőknek. Macro kinézett a korlát fölött, és látta, hogy egy karcsú
árnyék suhan a levegőben a közeledő alakok felé. A legelöl haladó férfi észre sem vette, már el is
süvített a feje fölött. A lövedék tovább repült, el egy másik lázadó mellett, majd a kavicsot felverve a
földbe csapódott, végül pedig pattant egyet és átütötte az egyik támadó lábát. A férfi a levegőbe
emelkedett az ütéstől, megpördült és ledöntötte a mögötte érkező kisebb csapatot a lábáról.
– Hah! – mordult fel Macro elégedetten, és sietve nekikészülődött a következő lövésnek. –
Lövedéket! – nyújtotta ki a kezét, mire Hamédész kapkodva nyújtotta a következőt, de elejtette. Macro
káromkodva várta, hogy lehajoljon érte.
Amikor a centurio felnézett, látta, hogy a támadók szétszóródtak és óvatosabban közelednek. Ez
meg is felelt neki. Az volt a lényeg, hogy időt nyerjen, míg Cato hajói beérnek az öbölbe. Ajax három
embere elkúszott a sziklák mellett, ahol Macro csapata is rejtőzködött, ő pedig feléjük fordította a
fegyvert és meghúzta a zsinórt. Újabb csattanás és a lövedék kirepült. Ez alkalommal pont a
mellkasán találta el az egyik embert, nekivetve egy sziklának, ahol élettelenül összerogyott.
Amint Macro hozzálátott a fegyver újratöltéséhez, kiáltás harsant, és a támadók előrerohantak,
kihasználva a következő lövés előtti szünetet. Macrónak csak annyi ideje maradt, hogy alacsonyabbra
állítsa a fegyvert, és megeresszen még egy lövedéket, amely elszállt a lázadók feje felett.
– Ennyi – lépett hátra a dárdavetőtől. – Most már a közelharc jön.
Az első támadó odaért az ajtóhoz, és ütni kezdte – eredménytelenül, belülről ugyanis vastag
keresztfával zárták le, és néhány gabonával teli zsákot is eléje raktak. Mire Macro leért és csatlakozott
az embereihez, akik felkapták a korábban megölt lázadók pajzsait, az öreg deszkákra már elkezdtek
zúdulni az első fejszecsapások. Egy pillanattal később levált egy hosszú szilánk az ajtó belsejéről,
majd az újabb fejszecsapások nyomán záporozni kezdtek a forgácsok. Aztán az egyik deszka
meghajlott, és az ujjnyi résben egy fejsze éle bukkant fel. Amikor a támadó kitépte a fejszét, Macro a
nyomában maradt szúk nyíláson át megpillantotta a támadókat a hajnali derengésben. A meggyengült
deszkákra tovább zúdultak a csapások, és a nagyobb lyukak széleit kézzel is feszegetni kezdték.
 – Nyugalom, fiúk! – mondta higgadtan Macro. – Csak itt tudnak bejönni. Nincs más dolgunk, mint
feltartani őket, amíg a praefectus ideér.
Végigpillantott a harckészültségben álló légionáriusok arcán. Néhányan komoran, de elszántan
néztek vissza rá, ám a fiatalabbak szemében nyugtalan félelem csillant. A centurio dolga volt, hogy
lelkesítse és vezesse őket, ezért Macro a kardját a jobbjába fogva elindult az ajtó felé, miközben a
baljával előhúzta a tőrét. Egy fülsértő reccsenés kíséretben az ajtó egy jókora darabja teljes
magasságában eltűnt, és néhány pillanat múlva nem maradt más, csak az üres keret. A lázadók
összetömörültek a bejárat előtt. Az egyikük előrelépett, és felrúgta a zsákokból emelt, hevenyészett
torlaszt. Aztán leeresztette a lándzsáját, és nagyot mordulva Macro felé döfött, aki balra fordulva a
kardjával hárította a gyomra felé tartó levél alakú hegyet. A centurio azonnal visszanyerte az
egyensúlyát, és rárontott a lándzsásra, arra kényszerítve, hogy kihátráljon az ajtón.
– Az ajtó mellé! – kiáltotta Macro. – Kapjátok oldalba őket, amikor bejönnek!
Miközben az emberei elfoglalták a helyüket, a lándzsás megvetette a lábait, és a fegyverét szorosan
megmarkolva megint döfött. Ez alkalommal csak a centurióra összpontosított, mintha párviadalt
vívtak volna. Szakértő szemmel méregette Macrót, és úgy tett, mintha támadni akarna. Macro
összerezzent, aztán elvigyorodott.
– Nem olyan könnyű engem átverni. Próbáld meg még egyszer!
A következő döfés igazi volt, és a lándzsahegy faltörő kosként lendült előre. Macro lefelé vágott a
kardjával, a férfi keze elé, eltérítve a fegyvert a padló felé. Ellenfele felhördült és elengedte a
lándzsát, Macro pedig rálépett, kibillentve az egyensúlyából a lázadót. Az egyik légionárius
előrelépett, és oldalról a férfi hátába döfött. A lázadó oldalra tántorodva térdre rogyott, és felnyögött,
ahogy a katona kirántotta belőle a kardját.
– Az első vér a miénk, fiúk! – kiáltotta Macro, majd az ajtó előtt tolongok felé intett. – Gyertek
csak! Ki a következő?
Pillanatnyi tétovázás után egy tagbaszakadt, kardot szorongató férfi nyelt egy nagyot, és elindult az
ajtó felé, ám mielőtt odaért volna, felharsant egy hang.
– Félre! Engedjetek oda!
Macro azonnal felismerte a hangot, és végigfutott a hideg a hátán. Az előtte álló lázadók
félrehúzódtak, szabaddá téve az ajtó előtti térséget, ahol egy a húszas évei elején járó, vállig érő,
fekete hajú, magas, izmos férfi bukkant elő. Az egyik kezében rövid kardot, a másikban kicsi, kerek
pajzsot tartott. A testét ezüstszegecsekkel díszített fekete bőrvért védte. Az ajkai fagyos mosolyra
húzódtak.
– Macro centurio! Nahát, micsoda meglepetés! Sejthettem volna, hogy megpróbálsz megkeresni.
– Most pedig, hogy megtaláltalak, meg is öllek – felelte fogcsikorgatva Macro.
– Valóban? – lépett közelebb Ajax, a tekintetét Macróra szegezve.
– Akkor miért nem jössz ki? Rendezzük el ezt a dolgot, mint férfi a férfival.
Macro égető késztetést érzett, hogy megküzdjön a gladiátorral. Elöntötte a bosszúvágy, azzal
fenyegetve, hogy elhomályosítja a józan ítélőképességét. Összeszorította a száját, és rámeredt a
férfira, aki alig három hónappal korábban olyan könyörtelenül megkínozta.
– Mi a baj? – vigyorgott gúnyosan Ajax. – Nem mersz kiállni ellenem?
Macro tett egy lépést előre, a küszöbig, aztán erőt vett magán.
– Tudod mit, Ajax? – szólalt meg higgadtan. – Inkább te gyere be!
Ajax hidegen felkuncogott.
– Akkor elakadtunk. Kár, mert szívesen megaláztalak volna az embereid előtt! – Leeresztette a
kardját. – Úgy tűnik, marad a bonyolultabb megoldás. – Hátralépett, és az emberei felé fordult. –
Pajzsokkal előre!
Fél tucat lázadó lépett előre. Hárman egymás mellé álltak, és egymáshoz illesztették a pajzsaikat. A
többiek a szárnyakat védték, majd Ajax intett még néhány emberének, és elindultak az ajtó felé.
A kifinomult lábmunkának és a látványos vívásnak vége, jött rá Macro. A nyers erők összecsapása
következik, márpedig Ajax közeledő emberei erősek és kemények voltak.
– Katonák, hozzám! – kapott fel egy pajzsot Macro. – Gyorsan, a fenébe is!
Az emberei mellé ugrottak, a pajzsaikat felemelték és a kardjukat előreszegezték, ahogy a
kiképzésen tanulták.
– Felkészülni! – vakkantotta Macro, majd számolni kezdett, és elindult az ajtó felé. – Egy... kettő...
A két csapat a küszöbön belül csapott össze. Macro teljes súlyával nekifeszült a pajzsának,
miközben megtámasztotta a lábát a padlóra döntött gabonás zsákok egyikén. Az emberei körülötte
tolongtak, zárva a sorokat. Hallotta az erőfeszítéstől elakadó lélegzeteket és a nyögéseket, ahogy a
rómaiak és a lázadók egymásnak feszültek. A legelöl állók mindkét oldalon beszorultak a pajzsok és
az őket hátulról nyomó társaik közé. Tudta, hogy a lázadók nyers ereje és a légionáriusok képzettsége
csap össze. A felek néhány másodpercig teljes erőből egymásnak feszültek, aztán a lába alatt elkezdett
csúszni a gabonás zsák. Megpróbálta arrébb csúsztatni a lábát, de a zsák kiszakadt, és a kiszóródó
gabonán nem tapadt meg a talpa. Ahogy lassan hátracsúszott az ajtó elől, a saját és a bal oldalán álló
légionárius pajzsa között rés nyílt. amin azonnal be is csusszant egy kard hegye, de szerencsére csak
a levegőt hasította át, mielőtt visszahúzták volna.
– Vigyázzatok! – figyelmeztette az embereit Macro. – Zárjátok a sort!
A légionáriusok nekifeszültek, és visszatolták az ellenséget.
– Gyerünk! – üvöltötte Ajax. – Nyomjátok! Lökjétek félre őket, fiúk! Aztán végezzetek minddel!
A szűk ajtónyílásban ismét egymásnak feszültek a pajzsok. Macro odafordult az egyik katonához,
aki még mindig oldalt állt.
– Hé! Támadd a lábukat, ember! Szabdald meg őket!
A katona bólintott, kioldalazott a két egymásnak feszülő sorfal mellé, majd megvárta, amíg rés
nyílik a pajzsok között, és gondosan célozva előredöfött, belemélyesztve a kardja hegyét egy
lábikrába. A lázadó fájdalmasan felüvöltött és ösztönösen hátralépett, megbontva a rómaiakkal
szembenálló pajzsfalat. Macro előretört, bevetve magát két ellenfele közé, és a pengéjét maga előtt
keresztbe fordítva, a pajzsa alatt beledöfött a balján álló oldalába. A döfés nem volt halálos, éppen
csak áthatolt a bőrön és megakadt a bordákban, de a férfi egy nyögéssel összerogyott.
Miközben a rómaiak az utolsó lázadót is hátraszorították az ajtónyílásból, kiáltás harsant az ösvény
felől.
– Tábornok! Ajax tábornok!
A harmadik sorban álló Ajax hátranézett és megpillantotta az egyik emberét, aki futva közeledett az
ösvényen.
– Itt vagyok! – tört utat magának a harcosai között, és zihálva megállt. – Mi az?
– Hadihajók közelednek, uram. Sok hadihajó. Egyenesen az öböl felé.
– Milyen messze vannak?
– Talán egymérföldnyire, de inkább közelebb.
Ajax visszafordult, és homlokráncolva megkereste a tekintetével Macrót.
– A fenébe! Erre most nincs idő! – acsargott. Gyűlölettel meredt a centurióra, aztán összeszedte
magát. – Vissza, fiúk! Vissza! A hajókhoz! Rohanjatok! El kell tűnnünk innen!
Ajax emberei meghátráltak, ezért Macrónak előre kellett lépni, hogy megőrizze az egyensúlyát,
mivel hirtelen megszűnt a pajzsának feszülő nyomás. A pajzsát maga elé tartva leguggolt és levegő
után kapkodott.
A tekintete találkozott az Ajaxéval. aki úgy tízlábnyira állhatott tőle. A gladiátor kinyújtotta a karját,
és rámutatott.
– Ezzel még nincs vége! Zeuszra mondom, legközelebb levágom a fejed!
 Azzal megfordult, csatlakozott az embereihez, akik óvatosan hátráltak néhány lépést, majd sarkon
fordulva futásnak eredtek az ösvényen. Macro nehéz szívvel nézett a gladiátor után. Ha Cato és a hajói
időben elállják az öböl bejáratát, akkor a fenyegetés hamarosan valóra válhat, gondolta. Megvárta,
míg az utolsó lázadó is biztonságos távolságba kerül az ösvényen, aztán felállt, és leeresztette a
pajzsát. A tenger felé fordulva tisztán ki tudta venni az alexandriai flotta hajóit, amint sebesen eveznek
az öböl felé.
 Kilencedik fejezet
A nap már félig a látóhatár fölé emelkedett, amikor a Szobek a földnyelv csúcsának közelébe ért. A
partot meleg, sárga ragyogás árasztotta el, melyben a hadihajók vörös vitorlái szinte ragyogni
látszottak. A trierarchus az orrból kihajolva a vizet figyelte, nehogy zátonyra vagy homokpadra
fussanak. Cato a közelgő csatára készülve felöltötte vértjét, vörös köpenyét és taréjdíszes sisakját. Az
orrfedélzetről fürkészte a partot. A földnyelv utolsó fél mérföldje laposan nyújtózott, és Cato az
orrfedélzet emelvényéről rálátott az öböl túlsó felében magasodó pálmafák tetejére. Látta, ahogy az
ellenség visszavonult az őrtoronytól, ezért félt, hogy Macrót és a csapatát legyőzték. Aztán észrevette
a torony tetején a keresztforgós sisakot, és tudta, hogy a barátja még él.
– Uram! – kiáltotta az őrszem az árboc tetejéről, a part felé mutatva.
– Elindulnak!
Cato a jelzett irányba fordult, és ha nem kereste volna a tekintetével az ellenséges hajót, észre sem
vette volna. Csak egy halvány, elmosódott árnyékot látott a part fölött lebegő párában. Egy hajó
árboca. Aztán valamivel mögötte megpillantott egy másikat. Ajax menekülni próbált. Cato
előrenézett, és elszoruló szívvel látta, hogy Ajax hamarabb odaérhet az öböl bejáratához, mint a
Szobek.
– Gyorsabban! – kiáltott le a trierarchusnak.
Phermon felnézett, és megrázta a fejét.
– Uram, az evezősök már majdnem egy órája teljes erőből húznak. Elfáradtak.
– Nem érdekel! Parancsold meg nekik, hogy evezzenek gyorsabban!
– Nem tudnak – jelentette ki d trierarchus határozottan. – Teljesen kifárasztottad őket, uram.
Cato dühösen csikorgatta a fogát. A trierarchusnak igaza volt. Próbált a lehető leggyorsabban
beérni az öbölbe, és a legénységnek nem maradt elég ereje a legkritikusabb pillanatra. Ajax emberei
viszont pihentek voltak, és Cato az ellenséges hajók árbocait nézve látta, hogy fokozatosan
gyorsulnak. Ráadásul az az előnyük is megvolt, hogy közelebb jártak a bejárathoz. Dühösen rácsapott
a korlátra, aztán mély lélegzetet vett, és amilyen higgadtan csak tudott, leszólt a trierarchusnak.
– Mondd meg az embereidnek, hogy próbáljanak gyorsítani! Még egy utolsó erőfeszítést kérek
tőlük, aztán pihenhetnek.
– Igenis. Uram. – A trierarchus szalutált, majd odament a fedélzeti nyíláshoz, és lemászott, hogy
személyesen öntsön lelket az embereibe.
Cato visszafordult a földnyelv túloldalához öböl bejárata felé sikló két árboc felé. Hamarosan
elhaladnak az őrtorony mellett, és a nyílt tengerre kifutva megmenekülnek. A római hajók persze
megpróbálják üldözőbe venni őket, de ha nem történik valami csoda, Ajax és az emberei megint
elillannak, gondolta keserűen Cato.
Hirtelen mozgásra lett figyelmes, aztán egy vékony, sötét füstcsíkot vett észre az őrtorony fölött. A
füst kissé oszladozni kezdett, majd ismét sűrűn gomolyogva tört az ég felé. Cato a homlokát ráncolva
nézte a jelenséget, de tudta, hogy Macro és a csapata biztonságban van, hiszen az ellenség épp
menekülni próbált. A torony akár ki is gyulladhatott. Ám miközben erre gondolt, hirtelen rájött, hogy
a füst túlságosan is egy helyre összpontosul. Egy pillanattal később fényes villanást látott, majd a
torony tetejéről vékony füstcsík ívelt fel a levegőbe, egyenesen az öbölből közeledő két hajó felé
nyúlva. Az első csíkot hamarosan követte a második, és Cato egyszer csak rájött, mi is az, amit lát.
– Balliszták! – mosolyodott el: – Macro gyújtólövedékeket használ. Okos gazfickó!
Macro folyamatosan lőtte a lángoló lövedéket az ellenséges hajók felé, aztán kavargó, fekete
füstoszlop tört fel, és Cato látta, hogy a hajók irányt változtatnak, és egyre eltávolodnak a
földnyelvtől, próbálva kikerülni a balliszták lőtávolságából. Az egyik hajó kigyulladt. Cato a korlátot
megmarkolva, feszülten figyelt. A lába alatt enyhe remegést érzett, és tudta, hogy az evezősök az
utolsó erejüket összeszedve eveznek. Mire a trierarchus visszatért az orrba, feltűnt előttük a földnyelv
hegye, és Cato látta, hogy a verseny véget ért. Macro támadásainak köszönhetően Ajax hajói nem
érhettek ki előttük a nyílt tengerre.
– Elkapjuk őket, uram! – vigyorgott a trierarchus.
– Úgy tűnik – felelte Cato, próbálva uralkodni az izgatottságán. – A tengerészgyalogosok álljanak
készenlétben!
A földnyelv apró, homokos kis kiszögelléssé zsugorodott, és ahogy elhaladtak előtte, a trierarchus
parancsot adott a kormányosnak, hogy fordítsa a Szobeket egyenesen az öböl felé. Cato az orrból
tisztán látta a közeledő két hajót, melyek alig negyedmérföldre lehettek tőle. Jobb oldalon haladt az,
amelyiket Ajax még Krétán zsákmányolt. A másik a Thot volt, ám a közepén lángok tomboltak, és
sűrű füstfelhő szállt fel róla. A legénysége azonban így is lázasan evezett, és a döfőorra sebesen
hasította a vizet. Cato Ajaxot kereste a tekintetével a két hajó fedélzetén. A Thoton túl nagy volt a füst,
túl sok ember nyüzsgött a fedélzeten, hogy felismerhesse közöttük, ezért inkább a másik hajóra
összpontosított. Az orrfedélzeten néhány íjász várakozott, a főfedélzeten pedig fegyveresek
gyülekeztek. Miközben gyorsan fogyott közöttük a távolság, meglátott egy alakot az orr felé
igyekezni. Magas és izmos volt, díszes fekete bőrvértet viselt fényes sisakkal és fekete tollforgóval.
– Ajaxl – suttogta Cato. A szíve könyörtelenül megkeményedett, amikor megpillantotta a lázadó
rabszolgát, aki oly sok szenvedést és halált okozott. Eszébe jutott Júlia, a sok megaláztatás, amit a
lánynak el kellett szenvednie a gladiátor fogságában. Ökölbe szoruló kézzel adta ki a parancsot
Phermonnak.
– A jobb oldali hajót támadjuk meg! A másik hadd égjen!
– Igenis. Uram. – A trierarchus a szájához emelte a kezét, és hátrafordult. – Kormányos! A jobb
oldali hajó felé!
A kormányos nekiveselkedett a kormányevezőnek, a hajó pedig elkanyarodott, majd egyenesen
szembefordult a kiszemelt célponttal. Cato rámeredt Ajaxra, és a kardja markolatára csúsztatta a
kezét. Kár, hogy nincs mellette Macro a rég várt bosszú pillanatában, gondolta. Nem kételkedett
benne, hogy Ajax és az emberei inkább akarnak majd a harcban elesni, mint fogságba kerülni és
elszenvedni a fájdalmas, megalázó keresztre feszítést.
– Bocsánat, uram – szólalt meg egy hang mögötte. Cato pedig hátrapillantva látta, hogy egy
tengerészgyalogos mászik fel mellé, az egyik kezében íjjal és tegezzel. Még ketten csatlakoztak
hozzá, és Cato félrehúzódott, hogy helyet adjon nekik. Látta, hogy a másik hajón Ajax íjászai
nyílvesszőket illesztenek a húrokra, majd felemelik fegyvereiket. A két hajó sebesen siklott egymás
felé az öböl csendes vizén. Az első sortüzet a lázadók adták le, Cato azonban közönyösen nézte,
ahogy a parányi vonalkák az ég felé emelkednek. Úgy tűnt, mintha egy pillanatra megálltak volna a
levegőben, majd zuhanni kezdtek a Szobek felé. A többségük jó húszlépésnyire az orr előtt csobbant a
vízbe, és csak egy csapódott a hajó oldalába hangos csattanással. A tolla remegett még egy darabig,
mielőtt mozdulatlanná vált volna. Cato tudta, hogy a következő sortűznél már lőtávolon belül lesznek.
– Visszalőjünk, uram? – kérdezte az egyik tengerészgyalogos.
– Nem. Majd akkor, ha már biztosan célba találtok. – Cato előrehajolt és lekiáltott az orrfedélzet
előtt tolongó légionáriusoknak. – Fiúk! Pajzsokat fel!
Hátrapillantott a válla fölött. A következő római hajó épp megkerülte a földnyelvet, a többi pedig
nem sokkal lemaradva követte. Az égő Thot legénysége látta, hogy a szökés meghiúsult, ezért
visszafordultak a part felé, hátha a szárazföldön el tudnak menekülni az üldözőik elől.
Egy sor csattanás visszaterelte Cato figyelmét Ajax hajójára. A második sortűz célba talált: a
nyílvesszők az orrfedélzetbe, a hajó orrába és két légionárius pajzsába fúródtak. Szerencsére senki
sem sérült meg. A két hajót már csak száz lépés választotta el, így tisztán látta a harcra készülődő
Ajaxot és az embereit.
– Jobbról kapjuk el őket! – kiáltott oda a trierarchus a kormányosnak, aki mozdított egy kicsit a
kormánylapáton, és a Szobek már nem közvetlenül a másik hajó orra felé tartott. – Ütközésre
felkészülni!
Cato megkapaszkodott a felépítmény korlátjában, és megvetette a lábát. Körülötte a legénység többi
tagja is sietve készülődött az ütközésre. Az ellenséges hajó felöl még egy sortűz érkezett, és fájdalmas
kiáltás harsant, ahogy valamelyik szakállas nyílhegy átütötte az orrban álló egyik íjász nyakát. Cato
vetett rá egy gyors pillantást. Látta, ahogy a tengerészgyalogos a fedélzetre rogy, miközben feltépett
ütőeréből vér tör elő. Semmit sem tehetett érte, ezért ismét előrefelé fordult.
– Evezőket bevonni! – üvöltötte Phermon, a legénység pedig hangos csattogás és dübörgés
közepette teljesítette a parancsot.
A bronzzal borított döfőorr fülsiketítő csattanással csapódott az ellenséges hajó orrának, mire az
emberek előretántorodtak. A két hajó csikorogva úszott el közvetlenül egymás mellett. A lázadók
parancsnoka elmulasztotta behúzatni az evezőket, ezért a jobb oldali evezői hangos reccsenésekkel
sorra szilánkokra törtek, ahogy a Szobek orra végigszántotta az oldalát.
– Corvust le! – kiáltotta Cato a tengerészgyalogosok decuriójának. ~ Gyorsan, ember!
A tengerészgyalogosok visszanyerték egyensúlyukat, és elkezdték kifordítani a pallóhidat a másik
hajó fedélzete fölé. A lázadók parancsnoka észrevette a készülődést, és odakiáltott az íjászainak, akik
lőni kezdték a tengerészgyalogosokat. A corvusszal küzdő katonák nem tudták védeni magukat a
nyílvesszőkkel szemben, egymás után ketten is lehanyatlottak, majd néhány pillanat múlva egy
harmadik karját is átütötte egy nyílvessző.
– Leengedni! – üvöltötte a decurio, amint a vaskampó az ellenséges hajó fedélzete fölé ért. Az
emberei elengedték a kötelet, amely sebesen a csiga felé surrant, miközben a pallóhíd zuhanni kezdett.
A lázadók félreugrottak a corvus elől, és a kampó belefúródott a fedélzetbe. A Szobek megrándult,
ahogy a corvus végét tartó fa rögzítőcsap nyikorogva felvette mindkét hajó megmaradt lendületét.
– Támadás! – kiáltotta a decurio, miközben kardot rántott és végigrohant a pallón. Az emberei
felemelt pajzzsal és kivont karddal követték. Az ellenséges íjászok újabb nyílvesszőket lőttek feléjük,
ám ezek többsége a pajzsokba fúródott. Néhányuk még a Szobeket sem találta el.
Cato odafordult az orrban álló íjászokhoz, és a másik hajó íjászaira mutatott.
– Szedjétek le őket!
A tengerészgyalogosok sietve felajzották íjaikat, céloztak és Ajax emberei felé repítették a
nyílvesszőket. Cato ádáz elégedettséggel bólintott, amikor az egyik ellenséges íjászba két nyílvessző
fúródott.
– Szép munka! Így tovább! – csapott az öklével a hajókorlátra.
Leugrott a fedélzetre, felkapta az ovális tengerészgyalogos-pajzsot, amelyet a Szobek
fegyvertárából szerzett, és a harcra készen várakozó légionáriusok felé fordult.
– Kövessetek! Ejtsetek foglyokat, ha lehet!
Cato fellépett a pallóra és megiramodott előre. A híd végén néhány tengerészgyalogos várta, hogy
az ellenséges hajó fedélzetén tolongó tömegben egy kis rés nyíljon, ahova leugorhatnak. A levegő
megtelt az összecsapó pengék csendüléseivel és a pajzzsal hárított ütések puffanásaival. A
vérmesebbek közül néhányan kihívóan kiáltoztak az ellenségnek. Cato összerezzent, ahogy egy vas
nyílhegy áttörte a palló palánkját, de továbbment, és leszegte a fejét, hogy kisebb célpontot nyújtson
az orrfedélzetről még mindig lövöldöző íjászoknak. Odaért egy tengerészgyalogos hátához, a válla
fölött átnézve látta, hogy más már nem jár előttük. A másik hajó fedélzete megtelt gyilkos harcot vívó
emberekkel.
– Tovább! – parancsolta Cato. – Harcra!
 A tengerészgyalogos hátrapillantott, majd idegesen bólintott, és a pallóról leugorva belevetette
magát a forgatagba. Cato előrelépett, egy pillanatra megállt, hogy felmérje a helyzetet. A tekintete
végigsiklott a harcolókon, a csillogó sisakokon, kardokon és vérfoltokon. Aztán meglátta Ajax fekete
sisakforgóját az árboc mellett. A gladiátor egy tengerészgyalogos pajzsát püfölte a kardjával. A
katona a fedélzetre rogyott a csapásoktól. Ajax pedig félrerúgta a pajzsot, majd az arcába döfött.
Cato gerincén jeges félelem futott végig, de kényszeríttette magát, hogy előrelépjen, le a fedélzetre,
és elinduljál az árboc felé.
– Légionáriusok, hozzám! – kiáltotta.
A tagbaszakadt katonák utat törtek maguknak a praefectus mellé, aki átlépett egy testen, aztán
hirtelen egy kis rés nyílt előtte. Egy barna bőrű, hosszú haját hátul összefogva viselő keleti lépett elé
az egyik kezében véres csatabárddal, a másikban ívelt pengéjű tőrrel. A tekintete megállapodott Catón,
majd vicsorogva előrevetette magát, és a magasba lendítette a bárdot. Cato felemelte a pajzsát, és a
felső peremmel hárította a csapást. A bárd átvágta a fémabroncsot, mélyen belehasított a fába. Cato
bal válla megrándult az ütéstől. Mielőtt visszatámadhatott volna, a lázadó kitépte a bárdot, miközben a
bal kezét Cato védtelen oldala felé lendítette. A penge lecsúszott a pikkelyvértről és felhasította a
tunikáját.
– Most én jövök! – mondta fogcsikorgatva a praefectus és előrelökte a pajzsát. Az umbo a férfi
bordái közé csapódott, kipréselte a tüdejéből a levegőt. Cato egy döféssel folytatta a támadást. Noha
épp nem kapott levegőt, a lázadó fürgén oldalra lépett, és mindkét fegyverét harcra készen felemelve,
levegő után kapkodva megállt. Aztán az egyik társa oldalról nekiesett, ettől a keleti elvesztette az
egyensúlyát. Miközben próbált megállni a lábán, Cato rárontott és tolni kezdte a pajzsával, míg csak a
fickó meg nem botlott egy testben, és hanyatt nem vágódott. Cato hasba döfte a kardjával, majd
lesújtott a pajzsa alsó szélével a torkára, szétroncsolva a légcsövét.
Kiszabadította a pengéjét, és továbbment. Gyorsan körülnézett, és látta, hogy a légionáriusok két
oldalról követik. Ajax emberei kemények voltak, de nem kaptak megfelelő harctéri kiképzést, és nem
értek fel a hivatásos katonákkal. A rómaiak megtisztították a hajó hátsó felét, és a fedélzet közepén,
keresztben kialakult egy girbegurba harcvonal. Ajaxot és az embereit lassan, lépésről lépésre az orr
felé szorították. Cato észrevette, hogy egyikük sem dobta el a fegyverét és kért kegyelmet.
Ismét meglátta a fekete tollforgót, alig tízlábnyira. Előrelépett, és hárított egy vágást a pajzsával. A
lázadó hátrahúzta a kardját, újra próbálkozott, de a Cato balján álló légionárius felülről lecsapott a
pengéjére, majd a fegyvere hegyét felfelé fordítva hasba döfte a férfit.
Cato éppen csak biccenteni tudott köszönetképpen, aztán félrelökött egy lázadót, és hirtelen ott
találta magát Ajax előtt. A gladiátor római sisakot viselt nagy arcvédőkkel, melyek eltakarták az arca
nagy részét. Az állát sötét borosta borította, és nagy, barna szemei összeszűkültek, ahogy rárontott a
római tisztre. A kardja éle Cato feje felé suhant, mire a praefectus felemelte a pajzsát, hogy hárítsa a
vágást – ahogy arra a gladiátor számított is. A lefelé suhanó pengét ívesen oldalra rántotta, és
lecsapott Cato vállára. Az irányváltástól a csapás vesztett valamelyest az erejéből, de így is
kibillentette Catót az egyensúlyából, és elzsibbasztotta a bal karját. A keze elernyedt a pajzs
markolatán.
– A fenébe! – Cato berogyasztotta a térdét, és a zsibbadt vállát előre fordítva a pajzzsal rárontott a
gladiátorra. Az erős testalkatú férfi engedett a lendületnek, így a támadás erejének nagy része
elveszett. Azután beakasztotta saját pajzsa szélét Catóéba, és félrerántotta a római pajzsát. Catónak
éppen csak annyi ideje maradt, hogy hátralépjen az arcára irányzott vágás elöl. Ajax jobbja tovább
lendült. Cato pedig a lehetőséget megragadva előredöfött. Az ellenfele felkarját találta el, jó
tízhüvelyknyi hosszúságban felhasítva az izmait. Ajax felüvöltött fájdalmában és dühében, majd
visszakézből Cato felé sújtott. Ám a római tiszt előrehajolt és megint döfött, ezúttal a térdén sebesítve
meg ellenfelét, szétzúzva a csontokat és elmetszve az inakat. Ajax oldalra tántorodott, mire az egyik
légionárius előreszökkenve mélyen a gladiátor hónaljába döfött. Cato hallotta, hogy megreccsen egy
borda. Ajax ajkáról hangos nyögés szállt fel, ahogy a kard behatolt a tüdejébe és a szívébe. A
rabszolgavezér teste egy pillanatra megmerevedett, majd arccal előredőlt. A légionárius rálépett a
hátára, kiszabadította a pengéjét, és a következő ellenfél felé fordult.
Cato csak állt, hitetlenkedve nézte a holttestet. Az ellensége meghalt. A hajsza véget ért. De még
nem teljesen. Lerázta magáról a dermedtséget, és körülnézett a fedélzeten. A deszkákon holttestek
hevertek, csillogó vérfoltoktól körülvéve. Már csak maroknyi lázadó maradt talpon, beszorulva az
orrba. Örült elszántsággal harcoltak, dacos sértéseket vágva a tengerészgyalogosok és a
légionáriusok arcába.
Cato kiáltásra nyitotta a száját, de az annyira kiszáradt, hogy elcsuklott a hangja. Nyelt egyet,
megnyalta az ajkát, és újra próbálkozott.
– Vissza! Rómaiak, vissza!
A tengerészgyalogosok és a légionáriusok többsége meghallotta a parancsot, és engedelmesen
hátralépett az ellenfelétől. Néhányukat azonban elragadta a vérszomj, őket a bajtársaiknak kellett
visszarángatniuk. A decurio kénytelen volt a kardlapjával rácsapni az utolsó tengerészgyalogos
sisakjára, hogy az odafigyeljen rá. Egy kard még egy utolsót puffant egy pajzson, aztán csak a heves
zihálást és a sebesültek nyöszörgését lehetett hallani.
– Utat! – kiáltotta Cato, mire a közte és az életben maradt lázadók között álló rómaiak sorai
szétnyíltak előtte. A kardjával rámutatott Ajax holttestére. – A vezéretek halott! Dobjátok el a fegyvert,
és adjátok meg magatokat!
Rövid csend támadt, aztán az egyik lázadó felnevetett, és a levegőbe lendítette a kardját.
– Sokáig éljen Ajax! Halál Rómára!
A társai átvették a kiáltást. Cato hidegen nézte őket, várva, hogy elcsendesedjenek, de azok csak
folytatták az éljenzést.
– Végezzetek velük! – nézett Cato a decurióra.
A decurio bólintott, megmarkolta a pajzsát és a kardját, és kiköpött a fedélzetre.
– Tengerészgyalogosok! Előre!
A rómaiak komor, könyörtelen arccal újra zárták a soraikat, és elindultak az utolsó lázadók felé.
Azok abbahagyták a kiáltozást, felkészültek az utolsó perceikre, elszánva magukat, hogy annyi rómait
visznek a halálba, amennyit csak tudnak.
A küzdelem gyorsan véget ért, ahogy a tengerészgyalogosok a pajzsaikat egymáshoz szorítva, a
kardjukat döfésre készen tartva előrenyomultak. A lázadók kardjai csattantak néhányat a pajzsfalon, a
pengék összecsaptak, a sebesültek felüvöltöttek, elhangzott még egy utolsó – Éljen Ajax! – kiáltás,
aztán hirtelen csend szállt alá. A vértől borított tengerészgyalogosok megálltak az orrban heverő
holttestek fölött. Cato fáradtan felsóhajtott, levette a sisakját, és megtörölte a homlokát. A Krétán
kirobbant rabszolgalázadás végre véget ért. Nem maradtak elvarratlan szálak, már csak a másik hajót
kellett elfogni, mely lángokban állva az öböl másik végében álló mangroveerdő felé igyekezett. A
tengerre nem futhatott ki, és mihelyt a római hadihajók beszorítják a mangrovéba, már nem lesz hova
menekülnie.
Cato bal karja pokolian sajogni kezdett, ahogy elmúlt a zsibbadás, fájdalmasan megmozgatta az
ujjait, próbálva életre kelteni a sérült végtagot. Aztán a hüvelyébe dugta a kardját, és elindult a
holttestek között vissza Ajaxhoz. Letérdelt, megfogta a gladiátor vállát, és megfordította a holttestet.
A sisakos fej ernyedten félrebillent. Fél kézzel kioldozta az állszíját, majd a fekete forgónál fogva
lehúzta a sisakot.
– Nem... – meredt rá összehúzott szemöldökkel az arcra, az üres tekintetű szemekre, a résnyire nyílt
szájra. – Nem! NEM!
Cato felállt, és félredobta a sisakot. A tengerészgyalogosok és a légionáriusok értetlenül nézték
praefectusukat. Cato dühösen dörzsölni kezdte a homlokát, és megint lenézett. A halott ugyanolyan
termetű volt, mint Ajax. a haja is ugyanúgy fekete volt, de ezzel véget is ért a hasonlóság. Cato mély
lélegzetet vett, majd megfordult és rámeredt az öböl másik partja felé tartó, füstölő Thotra. Átverték!
Ajax még élt!
 Tizedik fejezet
Cato a decuriót és egy szakasz tengerészgyalogost az elfoglalt hajón hagyott, ó pedig a többiekkel
visszatért a Szobekre. Amint felemelték a corvust, a trierarchus parancsot adott, hogy távolodjanak el
a másik hajótól, és bocsássák ki az evezőket. A hadihajó elindult a Thot után. Ajax már majdnem
elérte az öböl másik végét, de onnan nem tudott kifutni a tengerre, mert két római hajó elállta az útját,
míg három másik a Szobekkel üldözőbe vette a menekülőket. Eközben az utolsó hajó megállt a
földnyelvnél, és felvette Macro csapatát. Ajax csapdába esett. A csele csak késleltette az elfogását vagy
a halálát, döntötte el Cato, miközben visszament az orrfedélzetre, hogy felmérje a helyzetet. Egy
pillanattal később Phermon is felmászott mellé.
– Nem fog megszökni, uram.
– Bizom benne – felelte Cato kifejezéstelen hangon. – Azt a békát nehéz lenne lenyelni.
A trierarchus hunyorogva nézett a felkelő nap felé, majd a szemét beárnyékolva követte a Thot
útját.
– Még mindig ég. Miért nem oltották el a tüzet?
– Lehet, hogy minden emberre szükségük van az evezőknél.
– Hm.
Egy ideig némán nézték a Thotot, aztán a trierarchus megrázta a fejét.
– Az összes istenekre, mit művel ez a bolond? Teljes sebességgel a mangrove felé tart! Biztos,
hogy partra fognak futni.
– Akkor ez a terve – bólintott Cato.
– Hogy a mangrovén keresztül menekül? Az lehetetlen! – rázta a fejét a trierarchus.
– Miért? – nézett rá Cato.
– Azóta járom a delta vidékét, uram, mióta beléptem a tengerészethez. Ismerem, mint a tenyeremet,
és állítom, nincs nehezebb terep a Mangrovénál. Még ha a gyökereken és a bozóton át is vergődik az
ember, a sár lehúzza, a levegő pedig dögletesen büdös. Ha pedig ez nem lenne elég, mindenfelé
bogarak és piócák nyüzsögnek, a krokodilokról már nem is beszélve. Öngyilkosság lenne
megkísérelni.
– Ha nem teszi, a biztos halál vár rá – nézett Cato az alig egymérföldnyire lévő Thoira. – Ajax
helyében vállalnám a kockázatot. Nincs mit veszítenie. Ha sikerül elmenekülnie, tovább harcolhat
Róma ellen. Ez hajtja, ez ad neki erőt.
Miközben az evezősök húzni kezdtek és a Szobek előrelendült. Cato egyre idegesebben nézte a
menekülők hajóját. Mindannak ellenére, amit Phermon mondott, Ajax elég elszánt és leleményes volt.
hogy átverekedje magát a sűrű mangroveerdőn.
– Nézd! – nyújtotta előre a kezét a trierarchus.
A menekülő hajó árboca megremegett, majd váratlanul eldőlt, magával rántva a kötélzetet és a
vitorlát. Néhány evező eltört, míg pár a levegőbe emelkedett, ezért a hajó úgy nézett ki a távolból,
mint valami félig eltaposott bogár, ahogy a nád és a fák közé hatolva megállt.
Riadt madarak röppentek a levegőbe, a fák leveleit borító por pedig vékony felhőt vont a roncs
köré. A tűz egy pillanatra fellángolt, aztán egyenletesen tovább égett. Cato szeme előtt kibontakoztak a
menekülők parányi alakjai is a fedélzeten. Pillanatok alatt leeresztettek egy pallót a sekély vízbe, és az
első lázadó már le is szaladt rajta, az egyik kezében egy csomaggal, a másikban karddal.
– Elmennek! – mondta Cato a kétségbeeséstől elszoruló szívvel, ahogy a menekülők sorra
elhagyták a hajót, amely lassan eltűnt a fák és a bokrok árnyékában. – Nem szökhetnek meg, érted.
Phermon?
 – Igen. Uram. A fiúk minden tőlük telhetőt megtesznek – intett a fedélköz felé.
Cato kipillantott a szaporán emelkedő és süllyedő evezőkre. Lemászott a fedélzetre, és megállt az
ott csoportosuló légionáriusok előtt.
– Figyelem! – Megvárta, amíg elhallgatnak és csak rá figyelnek.
– Szükségem van ötven emberre, hogy üldözőbe vegyük a mangrove-erdőbe menekülő ellenséget!
– Cato a lángoló Thot irányába mutatott.
– Ti ott voltatok velem Krétán. Tudjátok, mit művelt Ajax a bandájával. A saját szemetekkel láttátok
a borzalmakat. El kell fognunk, vagy meg kell ölnünk, hogy véget vessünk az őrjöngésének! –
Odafordult a parancsnokhoz. Rufus centurióhoz. – Önkénteseket kérek! Sebesültek ne jöjjenek! Nem
kételkedem az embereid bátorságában, de nehéz menet áll előttünk, és a nyílt sebek hamar
elfertőződnének a mocsárban. Akik velem jönnek, azoknak itt kell hagyniuk a vértjüket. Csak pajzsot
és sisakot hozhatnak, és persze kardot. Meg háromnapi élelmet és vizet. – Egy pillanatra rájuk meredt,
aztán bólintott. – Ennyi! Akik
velem tartanak, készüljenek fel! Amint átérünk az öböl másik partjára, azonnal indulunk. Oszolj!
Elfordult, visszament az orrba, hogy végignézze, ahogy a hadihajók megközelítik a mangroveerdő
görbe gyökerei közé és iszapjába ragadt lángoló hajót. A trierarchus oldalra pillantott, és előbb
lassításra, majd visszafelé evezésre adott parancsot, hogy a hajó veszítsen a lendületéből, miközben a
part közelébe ér. A többi hadihajó is lelassított, utat engedve a Szobeknek, amely az elhagyott Thottól
nem messze a mangrove közelébe araszolt. A levegőt betöltötte a lángok ropogása és a forróságtól
elpattanó gerendák recsegése. A tűz hevesebben lobogott, mint addig bármikor, Cato pedig rájött,
hogy Ajax biztos olajat öntetett rá, mielőtt az embereivel elhagyta a hajót.
– Phermon! – kiabálta túl Cato a tűz zaját. – Küldj át néhány embert! Nézzék meg, el tudják-e oltani!
– Igenis. Uram!
A fedélzet enyhén megrázkódott Cato talpa alatt, ahogy a hajó partra futott. Az előfedélzeten álló
tengerészgyalogosok azonnal leeresztették a pallót a döfőorr által felkavart iszapos, sekély vízbe.
– Gyere ide! – intett Cato a legközelebbi légionáriusnak. – Segíts levennem a vértet!
Feltartotta a két karját, a katona pedig leemelte a válláról a vértet és letette a fedélzetre. Cato
biccentett köszönetképpen, majd magához vett egy kulacsot, egy vizestömlőt és egy száraz kenyérrel
és szárított marhahúscsíkokkal sebtében megtömött tarisznyát, amit átvetett a vállán. Aztán fogott egy
pajzsot, és odafordult Rufus centurióhoz.
– Hány ember jelentkezett?
– Ötven, uram. Ahogy kérted.
– Mind önként, ugye? – kérdezte Cato, önkéntelenül is enyhe gúnnyal a hangjában.
– Te is tudod, hogy megy ez, uram. Ha egy tiszt önkénteseket kér, jaj azoknak, akik nem
jelentkeznek – vigyorodott el Rufus. – De ettől függetlenül mind jó katona. A legjobbakat
választottam.
– Akkor induljunk!
Miközben a tagbaszakadt centurio levezette az első szakaszt a pallón. Cato odafordult a
trierarchushoz.
– Amikor Macro és a csapata ideér, mondd meg, hogy jöjjön utánunk! Gondolom, elég könnyű
lesz követni a nyomainkat.
– Igenis. Uram.
Cato elgondolkodott egy pillanatra, majd folytatta:
– Azután vidd vissza a flottillát Alexandriába, és tégy jelentést a helytartónak! Mondd meg, hogy
addig üldözöm Ajaxot, míg nem végzek vele! Azután mi is visszamegyünk Alexandriába.
Megértetted?
– Megmondom neki – bólintott Phermon. – Az istenek óvjanak, uram! Imádkozni fogok, hogy
Fortuna a kegyeibe fogadjon.
– Remélem, úgy lesz! Elég szeszélyes volt, amióta Ajax nyomában vagyunk. – Cato elhallgatott, és
hálásan rápillantott a trierarchusra. – Jó utat haza!
Megfordult, és beállt a palló előtt várakozó katonák mögé. A palló meghajlott az emberek súlya
alatt, és Catónak igencsak kellett egyensúlyoznia, amikor rá került a sor. Végül lelépett a zavaros,
combig érő vízbe, és gázolni kezdett a part felé. A kusza gyökércsomókból satnya fák nőttek ki, és az
egyre melegebb levegőt rothadó növényzet szaga ülte meg. Cato előtt a légionáriusok egy
embermagasságú náddal benőtt homokpad felé tartottak. Az egyik megbotlott egy gyökérben, és
hasra esett. Káromkodva, csuromvizesen állt fel, majd megkereste a zsákját, és folytatta az útját. Cato
minden lépést gondosan kitapogatott a talpával, és végül kijutott az iszapos vízből. Rufus
odabiccentett neki és elüvöltött mellette az utolsó katonáknak.
– Gyertek már lusta disznók! Gyorsabban! – Odafordult Catóhoz. – Az első szakaszt előreküldtem
uram. Azt mondtam nekik, próbáljanak meg Ajax bandája nyomában maradni, de ne vegyék fel a
harcot.
– Helyes – bólintott Cato. – Szólj az utóvédnek, hogy hagyjanak jól látható nyomokat az erdőben!
Macro centurio hamarosan utánunk indul. – Cato körülnézett az előtte elterülő sűrű növényzeten és
sekély vízen. – Lehet, hogy visszafelé is erre kell majd jönnünk.
– Igaz. Nem szívesen tévednék el itt.
– Nem lehet tudni, mekkora ez a mocsár. Utol kell érnünk Ajaxot. mielőtt megtalálja az átvezető
utat, és megszökik előlünk! – Cato a háta mögé igazította a vizestömlőt és a tarisznyát, majd
felcsatolta a pajzsát A forró, mozdulatlan levegőben bogárfelhők zümmögtek. – Gyerünk, essünk túl
rajta!
Intett Rufusnak, hogy tartson vele és a kis szigeten felsorakozó légionáriusok élére állt. A magas
füvet letaposták, egy sebtében megtisztított ösvény mutatta, merre ment Ajax.
Ahogy beleszimatolt a levegőbe, érezte a rothadó növények és az áporodott víz szagát.
– Menetoszlop, indulás!
Belegázolt a sekély vízbe, és elindult a nád között. Az előtte arra járók letaposták és kivágták a
szálakat, így tisztán látszott a nyomuk. Cato azt remélte, hogy Ajax emberei hamar kifáradnak így,
hogy szó szerint át kell verekedniük magukat a növényzeten, ezért könnyen utolérhetik őket. Akkor
pedig a menekülők vagy megfordulnak és felveszik a harcot, vagy megadják magukat. Ugyanakkor
fennállt a veszély, hogy csapdát állítanak a légionáriusoknak. Rufus centurio előőrse remélhetőleg
idejében megneszeli az esetleges meglepetéseket.
Kemény menetelés volt, és ahogy a nap mind magasabbra kúszott az égen, teljes hevével tűzött le a
nád között csörtető katonákra. A levegő mozdulatlansága tovább növelte a kényelmetlenségüket. Cato
pedig hamarosan úgy izzadt, hogy kénytelen volt újra és újra megtörölni a szemét. Végül már a
sisakja fojtogató szorítását sem bírta elviselni, ezért levette és az állszíjnál fogva az övére kötözte.
Szólt Rufusnak, hogy az emberei is követhetik a példáját, mire a katonák továbbadták a jó hírt a
menetoszlopban, mielőtt továbbmentek volna. A mögötte lépkedő centurio időnként káromkodva
megpróbálta elhessegetni a kavargó bogárfelhőket, amelyeket szinte vonzott az emberek kipárolgása.
– Halkabban! – sziszegte Cato.
– Bocsánat, uram. Élve felfalnak ezek a kis dögök. Vajon mit esznek, amikor nem kapnak
rómaiakat? – Rufus elkapott egy nagy szúnyogot, ami a szeme előtt körözött. – Megvagy, te ronda kis
dög!
Cato megtorpant, és rámeredt valamire, amit az ösvény egyik oldalán, a nád között meglátott.
– Itt van a válasz a kérdésedre, centurio.
Rufus előregázolt mellé, hogy megnézze, mit talált Cato. A vízben egy holttest hevert, felsőtestével
lenyomva a nádtöveket. A szeme vakon meredt a napra, míg ernyedt, nyitott szájából vékony vércsík
szivárgott az állára. A vérén és a verejtékén lakomázó bogarak hangosan zümmögtek.
– Ajax embere lehetett – méregette Cato a férfi világos arcbőrét.
– Helyes! Ezek szerint a fiúk az előőrsből utolérték az egyik lemaradót.
Cato szája megrándult, amikor egy nagy szúnyog rászállt a fickó szemére.
– Fogd meg a pajzsom! – szólt oda Rufusnak.
Odaadta a pajzsot, és előrehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a holttestet. A sötét, sós
vízben csak elmosódottan látta a víz alatt levő felét. Belenyúlt a vízbe, a keze beleütközött egy
pengébe, amit addig tapogatott, míg meg nem találta a markolatát. Elkezdte felemelni, és a test vele
emelkedett, olajos hullámgyűrűket vetve maga körül. A kard hegye és a penge jókora része a
szegycsont alatt fúródott a testbe.
– Öngyilkos lett? – bökte ki feszengve Rufus centurio.
– Vagy a társai végeztek vele, hogy ne essen fogságba.
– Miért, uram?
– Nézd csak! – mutatta Cato a szabad kezével, miközben a karddal félig átfordította a testet. A férfi
oldalán jókora seb tátongott, akár egy széles, vékony száj. A víz már elmosta a vér nagy részét, de
most vékony, vörös csíkok jelentek meg a kiázott bőrön. – Megsebesült. Lelassította volna őket.
Cato elengedte a kard markolatát, a holttest pedig belesüllyedt a vízbe. Rufus visszaadta a pajzsát,
és kihátráltak a nád között taposott szűk ösvényre. A katonák megálltak, amikor a két tiszt letért az
útról, és most térdig a bűzös vízben, a pajzsukra támaszkodva várakoztak. Rufus meglátta, hogy az
egyikük előveszi a kulacsát, és a dugóhoz nyúl.
– Te meg mi a fenét művelsz, Polonius? Kaptál engedélyt, hogy igyál?
– Nem. Uram.
– Akkor tedd el azt a kulacsot, és hozzá ne merj nyúlni, míg nem szólok! Ha most iszol, nemsokára
kiürítenéd az egész vizestömlőt. Aztán szomjan halnál.
A légionárius sietve teljesítette a parancsot, és a vállára vetette a kulacs szíját.
– Így már jobb. – Rufus rámeredt az embereire. – Nem tudjuk, meddig tart, amíg utolérjük az
ellenséget. Annyi vizünk van, amennyit magunkkal hoztunk. Ha csak belekortyoltok ebbe a folyékony
szarba, amiben gázolunk, utána egy hónapig nem lesz száraz a seggetek! Már ha megéritek. Úgyhogy
csak a kulacsból isztok, és csak akkor, amikor én azt mondom! Megértettétek?
A katonák bólintottak.
– Akkor pajzsokat fel, és gyerünk tovább!
Cato elismerő pillantást vetett a centurióra. Rufus nyilvánvalóan a régi iskolához tartozott, annak
ellenére, hogy Egyiptomban viszonylag kényelmes helye volt, hiszen az ottani légiók
emberemlékezet óta nem harcoltak nagyobb hadjáratban. A hangja, a tartása és a sebhelyei mind azt
mutatták, hogy hivatásos katona – akárcsak Macro, állapította meg Cato.
A nád hirtelen hullámzani kezdett, aztán csobbanás hallatszott, és valami hatalmas vetette magát
Cato felé. Megpördült, majd a pajzsát felemelve leguggolt, és kardot rántott. A növényzetből egy
félelmetes alak bukkant elő: göcsörtös bőre nedvesen csillogott, kitátotta hosszú fogakkal teli száját,
és lecsapott a holttest vállára. Cato egy pillanatra megdermedt, de mielőtt bármit tehetett volna, a
fenevad megfordult, magával hurcolva a halottat. Elmosódott mozgás látszott, egy élettelen láb
megremegett, aztán a szörny és a hulla egyaránt eltűnt. Csak a felkavart víz, az egyre távolabb
hullámzó nád és a gyorsan halkuló csobbanások maradtak utánuk.
Cato nyelt egy nagyot, és tágra nyílt szemmel Rufusra nézett.
– Ez meg mi a fene volt? – motyogta.
– Krokodil – felelte a centurio, úgy meredve a helyre, ahol a fenevad eltűnt, mintha az bármelyik
pillanatban visszatérhetett volna.
– Krokodil? – Cato hallott már az állatról, de most először látott a saját szemével egyet.
 – A Nílusban és itt, a delta vidékén élnek – bólintott Rufus.
– Én is így hallottam – egyenesedett fel lassan Cato. – Remélem, a szárazföldön nincs túl sok.
Rufus vállat vont.
– Olyan sok nincs, mint a bogarakból... de ahhoz épp elég sok van, hogy gondot jelentsenek. A
helybeliek kerülik őket.
– Ez nem lep meg.
– De a krokodilok még így is elragadnak időnként egy-egy parasztot vagy öszvért.
– Nem vadásznak rájuk?
– Ki akarna vadászni rájuk? – mosolyodott el halványan Rufus. – Egyébként is szent állatok.
– Szent állatok?
Rufus meglepetten nézett rá.
– Két hónapja vagy a Szobek fedélzetén, és még mindig nem tudod, uram?
– Mit? – mordult fel Cato ingerülten.
– Szobek a krokodilisten neve, uram.
Cato összeráncolta a homlokát. Haragudott magára, amiért nem jött rá az összefüggésre.
– Nos, ha valamelyik megint ilyen közel jön hozzám, szentségtörést fogok elkövetni.
– Nem hiszem, hogy lenne rá esélyed, uram. Nehézkesnek tűnnek, de biztosíthatlak, hogy a
szárazon lefutnak, a vízben pedig leúsznak bárkit. Jobb távol maradni tőlük, uram, ahogy a kígyóktól
is.
– A kígyóktól? A mérges kígyóktól, ha jól gondolom.
– Halálosak. Különösen a kobrák. Bár azok a száraz vidékeket jobban szeretik.
– Sovány vigasz. Mennünk kell! – Cato a katonák felé fordult, és látta, hogy többen még mindig
idegesen néznek a halkuló csobogás irányába. – Menetoszlop, indulj!
Megfordult, egy nyögéssel felemelte és újra felcsatolta a pajzsát, majd óvatosan jobbra-balra
pillantgatva továbbindult a nád között. Nem szívesen találkozott volna még egy krokodillal, de tudta,
hogy tovább kell menniük. Ajaxot el kell kapni, bármi áron. Igyekezett csak erre gondolni. Csak ez
számított. Példát kellett mutatnia. Erőt vett magán, és továbbment a kitaposott ösvényen, rejtőzzék
bármi is a sűrűben.
 Tizenegyedik fejezet
A csapat tovább gázolt a mocsárban, a nap egyre kegyetlenebbül tűzött a katonákra. A mozdulatlan,
állott levegő óráról órára forróbb lett. Cato szája előbb kiszáradt, aztán tomboló szomjúság kezdte
égetni a torkát. Ha egyedül lett volna, már belekortyolt volna a kulacsába, de most arra várt, hogy
előbb Rufus adjon parancsot az embereinek. Nem vette volna jól ki magát, ha gyengébbnek
mutatkozik az emberek előtt, mint a centurio. Ezért tovább tűrte a szomjúságot, aztán eszébe jutott,
vajon Rufus nem épp ugyanilyen megfontolásból késlekedik-e azzal, hogy megálljt parancsoljon és
megengedje a katonáknak, hogy igyanak egy kortyot. Cato lopva hátrapillantott a válla fölött. Rufus
jó tízlábnyival lemaradva követte, az arca verejtékben fürdött, de a tekintetét szilárdan előreszegezte,
és nem látszott rajta, mi jár a fejében.
Dél körül kiértek a nád közül egy fűvel borított kis szigetre, Cato pedig az alkalmat kihasználva
pihenőt rendelt el. Ahogy kimásztak a vízből a szilárd talajra, továbbment még néhány lépést, majd
letette a pajzsát, és rátámaszkodva levegő után kapkodott. A légionáriusok sorra előbukkantak a
nádasból, felbotorkáltak az enyhe emelkedőn, és az ösvény két oldalán lerogytak a fűbe.
– Azt hiszem, ráférne a fiúkra egy kis víz, uram – zihálta Rufus, az alkarjával megtörölve a
homlokát. – Az biztos, hogy rám igencsak rám férne.
– Rendben – bólintott Cato. – Hadd igyanak! De csak egy kortyot.
– Igenis. Uram.
Miközben az emberek Rufus figyelő tekintete előtt megitták a szűkös adagot. Cato elővette a
kulacsát, és magának is engedélyezett egy kortyot. Lassan körbeforgatta a szájában a vizet, mielőtt
lenyelte, aztán eltette a kulacsot, és felment a sziget legmagasabb pontjára, hogy dél felé pillantson,
ugyanis az Ajax bandája által taposott ösvény arra kanyarodott el a délelőtt folyamán. A közelben
észrevett egy kis pálmaligetet és néhány kidőlt fatörzset a régi, megbarnult tönkök között. Odament,
és fellépett az egyik tönkre. Mindenfelé nádast látott, helyenként egy-egy facsoporttal tarkítva, de
mozgást sehol. Nyugtalanította a látvány. Azt remélte, elég gyorsan haladnak majd ahhoz, hogy
utolérjék Ajaxot. Az is aggasztotta, hogy még mindig nem kaptak hírt Rufus előőrsétől. Lehet, hogy
messze előttük járnak, de az is, hogy eltévedtek. Megfordult, és visszanézett az ösvényen. Noha
számításai szerint öt mérföldnél többet nemigen tehettek meg a nehéz terepen, arrafelé sem látta
nyomát mozgásnak. A láthatár tiszta volt, semmi sem bolygatta fel a nádast.
Cato vetett még egy pillantást előre, aztán visszament a csapathoz, és fáradtan felemelte a pajzsát.
– Vége a pihenőnek, centurio! Állítsd talpra az embereidet!
Rufus egy pillanatra meglepődött, aztán gyorsan bólintott, felállt, és csípőre tett kézzel az emberei
felé fordult.
– Felállni, fiúk!
Nyögések és fojtott morgások kórusa hangzott fel válaszul, de Rufus megköszörülte a torkát, és
rájuk üvöltött.
– Csend legyen! Parancsot adtam. Felállni! Ideje megdolgozni a zsoldotokért. Ezért kapjátok a
pénzt a császártól, méghozzá bőségesen. Úgyhogy pofa be, és szedjétek össze magatokat, a rohadt
életbe!
Az emberek merev tagokkal felálltak, és felkészültek a menetelés folytatására.
– Várjuk a további parancsokat, uram – fordult oda Rufus Catóhoz.
– Köszönöm! Induljunk tovább!
Rufus felemelte a karját, és az ösvény irányába mutatott.
– Menetoszlop, indulás!
 Ismét Cato állt az élre. Átvágtak a magas füvön a sziget másik oldalára, majd visszaereszkedtek a
mozdulatlan, zavaros vízbe. A délután volt a legforróbb napszak, a hőség könyörtelenül lecsapott a
katonák elnyúlt menetoszlopára. Néhányan belemártották a vízbe nemez sisakbélésüket, mielőtt a
fejükbe nyomták volna a sisakot, hogy legalább az enyhítse a pokoli hőséget. A délután közepe táján
megint találtak egy holttestet, egy fa görbe gyökerei között. Akárcsak az előzőn, ezen is ott volt egy
seb a reggeli összecsapás nyomán, és egy kard végzett vele. Cato éppen csak megvizsgálta, aztán
mentek is tovább.
Az előőrstől továbbra sem érkezett hír, így Cato már biztosra vette, hogy vagy eltévedtek, vagy
bajuk esett. Parancsot adott, hogy álljanak meg, engedélyezett egy korty vizet az embereknek, ő pedig
félrevonta a centuriót.
– Valami baj van. Az előőrsnek már rég jelentkeznie kellett volna – mondta halkan.
– Tudom. Uram. – Rufus kioldotta a nyakában viselt kendőt, és leitatta a verejtéket az arcáról. –
Előreküldjek valakit, hogy próbálja megkeresni őket?
Cato egy pillanatra elgondolkodott.
– Nem – felelte végül. – Semmi értelme nem lenne még több életet kockára tenni. Ha még mindig
Ajax nyomában vannak, akkor éjszakára meg fognak állni, és biztos visszaküldenek valakit hozzánk.
– No és ha nem?
– Akkor addig követjük az ösvényt, míg utol nem érjük őket, vagy Ajaxot és a bandáját. Ez minden.
– Mi lesz Macro centurióval, uram?
– Macro időben utol fog érni minket. Erre legalább számíthatunk – mosolyodott el Cato. – Nem
hagyna ki egy jó verekedést. – Lehervadt a mosolya. – Jelen esetben mindenki másnál jobban részt
akar venni az öldöklésben... kivéve engem.
Rufus bólintott. Harcolt Krétán, ismerte Macro fogságának a történetét, mint ahogy a Júliáét, a
praefectus jövendőbelijét is.
– Akkor talán korán tábort kellene vernünk, hogy Macro utolérhessen minket.
Cato átgondolta a javaslatot, aztán megrázta a fejét.
– Ahányszor csak pihenünk, az emberek lassabban indulnak meg. Majd szürkületkor megállunk. –
Megnedvesítette az ajkát. – Most viszont továbbmegyünk.
Jóllehet a délután előrehaladtával a nap már ereszkedni kezdett, a fullasztó hőség cseppet sem
látszott enyhülni. A menetoszlop folytatta az utat, meggörnyedve a pajzsok súlya alatt, szomjúságtól
szenvedve. Ahogy a nap belemerült a láthatár fölött lebegő pára függönyébe, valamelyest enyhült az
izzása, és a nád árnyéka is rávetült a ziháló rómaiakra. Cato sosem érzett még ilyen fáradtságot. Még
akkor sem, amikor belépett a légióba, és napokon át meneteltek, hajnalban kelve, tizenhat mérföldet
megtéve teljes menetfelszerelésben, aztán védműveket építve, sátrakat állítva, tüzeket rakva és csak
mindezek után megpihenve, amíg rá nem került a sor az őrségben. Az is nagyon fárasztó volt, de
Germania határán, megszokott éghajlaton. Itt a hőség, a bűz a bogarak, a gyökerek és a víz alatti
akadályok, amelyekben bármikor fel lehetett bukni, ha csak egy pillanatra is lankadt a figyelme,
teljesen kimerítették az erőtartalékait. Csak az akaratereje vitte tovább, lépésről-lépésre.
Amikor a csapat ismét egy száraz területre ért a vízből, már egészen hosszúra nyúltak az árnyékok,
és a frissen taposott csapás belefutott egy másik, szemmel láthatólag régebbi ösvénybe, amely pedig
nem sokkal arrébb elágazott. Cato megállt, és elnézett a két irányba.
– Szerinted, uram? – zihálta Rufus. – Jobbra vagy balra?
Cato kitörölte a szeméből az izzadságot, és elgondolkodott a válaszon.
– A bal oldali északnak, a tenger felé tart. Ajax helyében délre mennék, minél távolabb a tengertől
és a hajóinktól. Jobbra megyünk!
Letette a pajzsát, átvágott az ösvényen egy pálmafacsoporthoz, felvett a földről egy marék elszáradt
levelet. Elővette a tőrét, gyorsan lehántotta a leveleket a szárakról, majd azokból kialakított egy nyilat
az ösvényen, jelezve, merre mentek.
– Macrónak – közölte, aztán felvette a pajzsát, és elindult a csapat élén jobbra, a delta szíve felé.
Bár az ösvény keskeny volt, és helyenként magas fű nőtte be, még így is sokkal jobban esett rajta a
járás, mint a zavaros, bűzös mocsárban. Jó egy mérföldet tehettek meg, amikor Cato néhány épületet
pillantott meg, úgy negyedmérföldre előttük. Odafordult Rufushoz, és feléjük mutatott.
– Az élet első jelei a mai nap folyamán – mondta halkan.
– A helyiek talán láttak valamit, uram.
– Remélem.
Cato még mindig aggódott az előőrs miatt. Ha nem tévedtek el a mocsárban, akkor talán harcba
keveredtek Ajax bandájával. Ha pedig így történt, akkor nem sok esélyük volt. A település felé
közeledve Cato látta, hogy az alig tucatnyi épület egy tisztás körül áll. Már elég közel jártak ahhoz,
hogy lássák az élet jeleit, mégsem hallottak semmit, csak néhány kecske mekegését, mozgásnak
azonban továbbra sem volt semmi nyoma. Rossz előérzete támadt, ahogy az ösvény elkanyarodott és
nem messze elért az első épülethez. Megállította a menetoszlopot. Az épületek a vidék jellegzetes
házai voltak: vályogfalak és pálmafa levelekből rakott tető, amely árnyékot adott, de hagyta a levegőt
szabadon járni, így nem volt alatta elviselhetetlenül meleg. Cato végigpillantott a kis falun, aztán
megköszörülte a torkát.
– Sisakot fel, kardot elő! – parancsolta. – Zárjátok a sorokat! De csak csendesen!
– Igenis. Uram – bólintott Rufus, elindulva a menetoszlop vége felé, hogy továbbítsa a parancsot. A
fáradt légionáriusok feltették a sisakjukat és becsatolták az állszíjukat, majd előhúzták a kardjukat és
felvették a pajzsukat. Rufus visszament Catóhoz.
– Készen állunk, uram.
– Remek! – Cato feltette a sisakját, és mély lélegzetet vett. – Indulás!
Óvatosan, a szemüket és a fülüket erőltetve léptek be az első épületek közé. Életnek nem sok
nyomát látták. Egy sovány, alvó kutya felébredt a közeledtükre, felemelte a fejét, megnézte őket, a
hátsó lábával megvakarta a fülét, aztán lihegve visszafeküdt. Cato megállt, és benézett az egyik ház
ajtaján, de az épület üres volt. Akárcsak a következő, és az összes, ahogy folytatták az útjukat a falu.
közepe felé. Aztán Rufus felmordult.
– Ott, uram, balra, az ajtó mellett!
Cato a mutatott irányba nézett, és egy sötét foltot pillantott meg a durva vályogtéglákon. Vér!
– Úgy látszik. Ajax erre járt.
Rufus odalépett az ajtóhoz, a kardját a bal kezébe fogva megvizsgálta a foltot.
– Ha úgy volt, legalább egy órája lehetett. A vér már megszáradt. A kérdés csak az, hol vannak a
holttestek.
– Lehet, hogy a parasztok elfutottak, amikor Ajax felbukkant.
– Remélem, így tettek, uram. – Rufus átvette a kardját a jobbjába, és körülnézett. A faluban csend
honolt, csak a bogarak zümmögése hallatszott. Cato pedig hirtelen rájött, hogy a hang a közelből, egy
karám mellmagasságú fala mögül érkezik. Idegesen nyelt egy nagyot, majd odament a falhoz, és
átnézett fölötte. A karámra árnyékot vetett a lenyugvó nap fénye. Odabent a parasztok holttestei
hevertek, halomba rakva. Fiatalok és öregek, férfiak és nők, senkit sem kíméltek.
– Ezt miért csinálták? – kérdezte Rufus Cato mellé lépve. – Ha élelem kellett nekik, miért nem
vették el, és hagyták életben ezeket a szerencsétleneket?
– Ajax folytatja, amit elkezdett – felelte komoran Cato. – Azt akarja elhitetni a provincia lakóival,
hogy nem tudjuk megvédeni őket. Az összes ilyen esetnek híre megy és minden falu katonákat fog
követelni a helytartótól, hogy megvédjék őket Ajaxtól.
Rufus elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
– Nem is tudom, uram. Valahogy nem stimmel. Ez a falu túl eldugott ehhez.
 – Akkor miért tették?
– Hogy elnémítsák őket. Hogy ne mondhassanak nekünk semmit arról, hányan voltak, milyen
állapotban, és merre mentek tovább.
Cato eltöprengett, aztán bólintott.
– Valóban, ez is épp elegendő ok lehetett Ajax számára.
– Uram! – kiáltotta egy hang, és ahogy a két tiszt odafordult, az egyik katonát pillantották meg. aki
a tisztás másik oldaláról, két istálló közül integetett feléjük. – Gyertek ide!
Átsiettek a két istálló között, melyekben néhány öszvér bámulta szomorúan az üres jászlakat, majd
egy trágyával borított, nyílt térségre értek. A trágyán ott hevertek az előőrs katonái, egymás mellett
kiterítve.
– A szarba! – morogta Rufus. – Tehát ezért!
Cato letérdelt, szemügyre vette a holttesteket.
– Nyílvessző ütötte sebek. Ügy látszik, tőrbe csalták őket. – Miközben kimondta a szavakat, jeges
szorítást érzett a szíve körül. Felnézett Rufusra. – Ezért ölték meg a falusiakat!
Mielőtt a centurio válaszolhatott volna, figyelmeztető kiáltás hallatszott a falu közepén
végighúzódó út felöl, aztán halk surrogás, és egy fájdalmas kiáltás. A két tiszt visszarohant az istállók
között, és a pajzsukat felemelve körülnéztek. Az egyik emberük a földön feküdt, és fél könyökre
támaszkodva a mellkasából kiálló nyílvesszőre meredt. Egy másik tántorogva próbálta elérni a hátába
fúródott vesszőt. Újabb nyilak süvítettek a levegőben, Cato pedig látta, ahogy az egyik átdöfi egy
katona jobb karját, és az oldalához szögezi.
Mély lélegzetet vett. és elbődült.
– CSAPDA! Pajzsokat fel! Katonák, hozzám!
 Tizenkettedik fejezet
Miközben Rufus és az emberei zárták a sorfalat és felemelt pajzzsal karcsú ellipszist alkottak. Cato
megpillantotta az ellenséget. Több alak lépett ki a rejtekhelyéről és állt meg a falu másik végében, a
rómaiakra célozva íjaikkal. Hátranézve észrevette, hogy az utat is elálltak, melyen a faluba érkeztek.
Ajax kereszttűz alá vette őket. Cato azonnal látta, hogy könnyűszerrel kivághatnák magukat bármelyik
oldalon, de kétoldalt, a házak között újabb alakok bukkannak fel. Egy pillanattal később fényes lángok
csaptak fel az egyik tetőről, ahogy meggyújtották a pálmaleveleket. Sorra gyulladtak ki a házak,
megvilágítva az épületek között rekedt rómaiakat. Újabb légionáriust talált vállon egy nyílvessző,
nem messze Catótól, aztán éles csattanást hallott, és egy szilánk szúrását érezte a nyakán, ahogy egy
nyílhegy átdöfte a pajzsát.
– El kell tűnnünk innen! – intett visszafelé Rufus.
– Nem! Végre megkaptuk, amit akartunk, és összecsaphatunk Ajax-szal. – Cato gyorsan átgondolta
a helyzetet. – Fogd az emberek felét, menjetek vissza a falu végére! Intézzétek el az íjászokat, aztán
gyertek vissza, és közben tisztítsátok meg a házakat!
– No és te, uram?
– Én a többiekkel a falu másik végére megyek. – Mielőtt Rufus tiltakozhatott volna az erőik
megosztása ellen, megbökte a pajzsával és rávakkantott: – Menj!
– Utolsó három szakasz! – üvöltötte Rufus a lángok ropogása közepette. – Hozzám!
A centurio óvatosan elhátrált, összeszedte az embereit, a menetoszlop pedig kettévált, ahogy a hátsó
fele elindult vissza, pajzsfalat emelve az ellenséggel szemben. Cato szorosan megmarkolta a kardját,
és odakiáltott a maradóknak:
– Utánam!
Tucatnyian indultak el vele, szorosan zárt alakzatban, a folyamatosan záporozó nyílvesszők
közepette. A szárak nekikoppantak a pajzsoknak, de csak egy embert vesztettek az íjászok felé
közeledve: az első sor bal szélén az egyik katona védtelen lábszárát átütötte egy nyílvessző.
A légionárius megállt, felnyögött és lekuporodott a pajzsa mögé. Az egyik bajtársa ugrott volna,
hogy segítsen neki. de Cato rákiáltott:
– Hagyd! Tartsd az alakzatot!
Már csupán húszlépésnyire jártak az íjászoktól, a lángok pedig megvilágították őket a magas fű és
a pálmafák sötétlő háttere előtt.
– Roham! – üvöltötte Cato. – Roham!
A légionáriusok leszegték a fejüket, és súlyos pajzsaik mögé húzódva reszelős üvöltéssel futni
kezdtek. Az íjászok megeresztettek még egy lövést, aztán sarkon fordulva menekülni kezdtek.
– Megfutamodnak! – kiáltott az egyik légionárius. – Utánuk! Végezzünk a rohadékokkal!
Miközben a rómaiak előrontottak, az íjászok futásnak eredtek az ösvényen. Cato a szeme sarkából
mozgásra lett figyelmes, és odafordulva látta, hogy mindkét oldalon újabb alakok bukkannak fel a
házak közül: Ajax emberei, pajzsokkal és lándzsákkal felszerelkezve. Annyi ideje sem maradt, hogy
figyelmeztesse az embereit, a lázadók kiözönlöttek a tisztásra, és két oldalról rárontottak a rómaiakra
Támadás közben vadul kiáltoztak, és lándzsáikkal a légionáriusok védtelen törzse felé döftek.
Hárman azonnal elestek, ahogy átjárták őket a lándzsahegyek, a támadók ádáz rohamának lendülete
pedig átlökte őket az utca túloldalára. A lázadók beözönlöttek a rómaiak közé, azok pedig
szembefordultak velük, és felvették a harcot. Nem volt idő a pajzsok mögé húzódva felmérni az
ellenséget. Kaotikus, őrült összecsapás bontakozott ki az égő házak fényében.
Cato horkantást hallott a közelében, és megpördült. A pajzsán tompán koppant egy lándzsahegy.
Egy pillanattal később a támadója nekirontott a pajzsnak, hátrataszítva a praefectust, aki alig tudta
megőrizni az egyensúlyát. Cato megvetette a lábát, és a pajzs mellett előredöfött a kardjával. Érezte,
hogy célba talált: a penge megremegett, míg az ellenfele felnyögött. Visszarántotta a kardot, és
lekuporodva körülnézett a kaotikus küzdelemben. Az emberei és Ajax lázadói teljesen
összekeveredtek. A levegőt betöltötte a kardok éles csengése és a pajzsoknak csapódó lándzsák tompa
kopogása. A támadást Ajax lándzsásai indították, de most bekapcsolódtak a kardforgatói is: az
arénában vívott halálos párviadalokra kiképzett erőteljes alkatú gladiátorok. Azonban ott, a falu szűk
utcáján, egymáshoz préselődve sem a légionáriusok, sem a gladiátorok kiképzése nem tudott
érvényesülni a kétségbeesett döfések, ütések, rúgások és fejelések közepette.
Cato hárított egy oldalról érkező csapást, majd visszavágott, és elhátrált az egyik ház fala felé,
próbálva megkeresni Ajaxot. A lángok fényében nehéz volt megkülönböztetni az arcokat, és a két
oldal csak a légionáriusok egyenfelszerelésének köszönhetően tudta megállapítani, ki barát és ki
ellenség.
– Ajaxl – üvöltötte teli torokból Cato. – Ajax! Állj ki ellenem! Küzdj meg velem, ha mersz!Bal kéz
felöl nevetést hallott, odafordult. A kardját döfésre készen felemelte, de nem a gladiátorok vezérét
pillantotta meg, hanem egy könnyű tunikát és bőrvértet viselő, tagbaszakadt férfit. A fickó bőre sötét
volt, majdnem fekete, a fogai pedig fehéren villogtak, ahogy vicsorogva, egyik kezében súlyos
lovassági karddal, a másikban kis kerek pajzzsal Cato felé lépett.
– Ha Ajaxot akarod, római, akkor előbb engem kell megölnöd! – köpött ki megvetően, és kitárta a
karjait, hogy védtelen mellkasa felmutatásával vegye rá Catót a támadásra.
– Ha ez kell hozzá – felelte hidegen Cato.
Színlelt támadást indított a férfi gyomra felé, arra kényszerítve, hogy védje magát. A gladiátor nem
volt ostoba, a pajzsával hárította a döfést, és azonnal visszatámadott, Cato szemét véve célba. A
praefectus ösztönösen behúzta a fejét és felemelte a pajzsát, egy pillanatra elveszítve a szeme elől az
ellenfelét. Ez hiba volt, ahogy arra maga is rájött, amint a józan esze visszaszerezte az irányítást az
ösztöneitől. A kis pajzs pereme becsusszant a nagy római pajzs mögé, mire a gladiátor egy üvöltéssel
félrerántotta azt, miközben Cato mellkasa felé döfött. A római hátravetette magát, és nekicsapódott a
durva falnak. A lázadó kardjának hegye felszakította a tunikáját, belemélyedve a bőrébe és az izmaiba,
csak a bordájánál állt meg. Cato felkiáltott a fájdalomtól.
– Hah! – vigyorodott el diadalmasan a gladiátor. Előrelépett, hátrahúzta a kardját, hogy ismét
döfjön, lezárva a küzdelmet. Ám ahogy a penge a lángok fényében megvillanva előrelendült, Cato
félreugrott. Hallotta a halk recsegést, ahogy a kard belefúródott a vályogba, és az ugrás lendületéből
megfordulva ívesen lecsapott a saját pengéjével, csontig átvágva ellenfele alkarját. A gladiátor arca
eltorzult, miközben visszahúzta a karját, és megint Cato felé döfött. Ez a szúrás azonban gyengébb
volt, ezért a római könnyedén hárította a pajzzsal, majd belevágott ellenfele izmos combjába. A
gladiátor tudta, hogy veszélyes lenne folytatnia a harcot, és vérezve hátrálni kezdett. Cato szemmel
tartotta, míg biztonságos távolságba nem került, aztán megkockáztatott még egy gyors pillantást
körbe, hogy lássa, mi a helyzet az embereivel. Ketten tőle nem messze feküdtek a földön, az egyik
mozdulatlanul, a másik sikítva markolta a csuklója csonkját. Ám az ellenség is elveszített egy embert,
és többen hátrálni kezdtek a harcból, be a fel nem gyújtott épületek közötti sötét árnyékokba.
– Megfutamodnak! – kiáltotta az egyik légionárius diadalmasan, és a levegőbe lendítette a kardját.
– Pofa be és harcolj! – csattant fel Cato, majd belépett a még küzdő emberei közé. Észrevett egy
vékony, inas lázadót, aki egy fél térdre rogyott légionárius fölött állva halálos csapásra emelte a
kardját. Cato előredöfött, és egy éles csattanás kíséretében eltérítette a csapást, így a penge
végigszántotta a légionárius vállát, és elakadt a tunikája egyik redőjében. Miközben a gladiátor
megpróbálta kiszabadítani a kardját, Cato oldalba ütötte a pajzsával, kiszorítva belőle a levegőt és
letaszítva a földre. A térdelő légionárius azonnal rávetette magát a lázadóra, megmarkolta a nyakát és
a hüvelykujjaival eltörte a légcsövét.
– Vissza! – kiáltotta egy hang a falu végéből. Cato rögvest felismerte, és felé fordult.
– Gladiátorok, vissza!
A talpon maradt lázadók azonnal abbahagyták a küzdelmet, és óvatosan kihátráltak a római kardok
hatóköréből. A légionáriusok néhány pillanatig csak álltak és levegő után kapkodtak, aztán amikor az
utolsó ellenség is eltűnt a házak között, újra nyilak kezdtek záporozni a megvilágított utcára. Az
íjászok most a pálmafák árnyékából lőttek, szinte észrevehetetlenül maradva a félhomályban, a
légionáriusokat viszont tökéletesen megvilágították a lángok. Az első nyílzápor során két embert ért
találat: az egyiknek a lábát, a másiknak a nyakát ütötte át egy nyílvessző.
– Pajzsot fel! – parancsolta Cato az emberei pedig visszarendeződtek a korábbi alakzatba. –
Figyeljetek a szélekre!
Gyorsan hátrapillantott a válla fölött. Úgy tűnt. Rufus megtisztította a falu másik végét, és elkergette
az íjászokat. Cato egy futó pillanatig késztetést érzett egy újabb rohamra, hogy egyszerűen lerohanja
Ajaxot és az embereit, de az egyre sűrűsödő sötétségben hamar elvesztette volna az irányítást a
katonái fölött. Ráadásul ki tudja, milyen meglepetésekkel várta Ajax az utána rontó rómaiakat.
Egyszer már sikerült bolondot csinálnia belőlük az íjászok és a váratlan roham bevetésével.
Csak egyetlen ésszerű megoldás maradt, gondolta keserűen Cato. Vissza kell vonulnia, és meg kell
terveznie az újabb támadást.
– Vissza! – adta ki a parancsot. – Alakzatot tartani, és vissza! Egy... kettő...
A kis csapat lassan elhátrált, miközben nyílvesszők záporoztak pajzsaik íves felszínére. Néhány
bepattant az alakzat belsejébe, de az erejük nagy része már odalett, így éppen csak Megkarcolták az
embereket a tunikájukon keresztül, vagy csupán apróbb sebeket ejtettek. Visszavonulás közben
összeszedték a sebesültjeiket, akik a bajtársaik nyakát átkarolva bicegtek tovább az alakzat közepén.
Csak a halottak maradtak az utcán.
Visszaértek a falu széléhez. Kétoldalt tomboltak a tüzek, éhesen falva fel a száraz pálmatetőket,
aztán a szerény bútorokat. Helyenként elviselhetetlen volt a hőség, égette Cato karját és nyakát, ahogy
elvonult az embereivel. A pajzsokba fúródott nyílvesszőktől az alakzat úgy festett, mint egy óriási
tűpárna. A lázadók lassacskán felhagytak a lövöldözéssel, hogy ne pazarolják a nyílvesszőket, és Cato
emberei végre odaértek az ösvény végéhez, ahol Rufus csapata várakozott. A sebesülteket
hátrakísérték, ahol bajtársaik a tőlük telhető legalaposabban bekötözték a sebeket a tűztől
megmenekült házakból hozott vásznakkal. Cato sebe nem volt mély, ezért csak körbekanyarított egy
szövetcsíkot a mellkasán, hogy elfedje. A szürkület estébe fordult, Cato és Rufus pedig leguggolva
sorra vette a lehetőségeiket.
– Szemtől szemben, az utcán végigvonulva nem támadhatunk – szögezte le Cato. – Tökéletes
célpont lennénk az íjászaiknak, és oldalba támadhatnának minket, mikor rohamra indulunk.
Rufus bólintott.
– Megpróbálhatnám megkerülni a falut, hogy oldalról és hátulról támadjak rájuk, míg te magadra
vonod a figyelmüket, uram.
Cato elgondolkodott egy pillanatra, aztán bólintott.
– Ezt fogjuk tenni. A gond annyi, hogy Ajax biztosan számit rá.
– Csak ha ott marad, ahol van, uram. A helyében én sietve visszavonulnék. Ami előnyt nyerhetett a
csapdával, azt már megnyerte. Tudja, hogy kénytelenek leszünk másképp támadni. Miért várná ki? A
helyében hátrahagynék egy kis létszámú utóvédet, hogy elhitesse velünk, meg mindig itt van, de én
magam tovább mennék, hogy minél messzebb jussak hajnalig. Ha szerencséje van, elég messzire
kerülhet, hogy holnap elveszítsük a nyomát.
– Igazad van – bólintott Cato.
Nem engedhették, hogy Ajax megint elillanjon. Soha nem voltak még ilyen közel hozzá, mióta
megszökött Krétáról.
– Jobb kéz felöl túl sűrű a bozót és az aljnövényzet... meghallanák. hogy közeledsz. Az emberek
felével kerüljétek meg balról a falut! Amikor ideértünk, láttam arra egy árkot, úgy száz lépésre az
épületektől, úgyhogy túl messzire nem kerülhettek. A támadással várjátok meg, hogy lelohadjanak
egy kicsit a lángok, és nehezebben vegyenek észre titeket!
– Igen. Uram. Te mit fogsz tenni, amikor eljön az idő?
– Megpróbálkozom még egy rohammal az utcán – mosolyodott el fáradtan Cato. – A képzelőerőm
hiányát az elszántságommal fogom pótolni. Rendben, menj, és mondd el a tervet a fiúknak! Ihatnak,
amennyit akarnak. A falu kútjából majd megtöltjük a tömlőket, amikor végeztünk.
 Tizenharmadik fejezet
– Hány embert vesztettünk? – kérdezte Ajax, miközben a falu túloldalán gyülekező rómaiak távoli
alakjait figyelte.
Legbizalmasabb embere, Karim felpillantott a Hepithus karján húzódó sebről, amit épp kötözött.
– Két halott, egy haldokló és négy sebesült. Ez utóbbiak még harcképesek.
Ajax megfontolta a rajtaütés következményeit. Két embert vesztett, és legkevesebb tíz rómait öltek
vagy sebesítettek meg. Nem rossz arány, bár azt remélte, sikerül teljesen lemészárolni, de legalábbis
szétszórni az ellenfeleiket, hogy azok ne folytathassák tovább az üldözést. Mire késő délután elérték a
falut, az emberei közül sokan már elég rossz bőrben voltak, ezért minden tekintélyét latba kellett
vetnie, mire rávette őket, hogy néhányan készítsék elő a rajtaütést. A többiek, a gladiátortársai inkább
szembeszálltak az üldözőikkel, semhogy továbbküzdjék magukat a mangrovén. Ahogy arra számított
is, a kis győzelemmel sikerült visszaállítani az emberei belé vetett hitét.
Jól ismerte a gladiátorokat, hála azon éveknek, melyeket köztük töltött. A harcnak éltek. Mivel
egykor a gazdáik kedvéért kellett kockára tenniük az életüket, nagyra becsülték a szabadságot, ezért
kiálltak bármilyen veszélyt és megpróbáltatást, hogy ne kelljen ismét rabszolgává válniuk vagy
szembenézniük a kivégzéssel. Ráadásul tisztelték a képességeken alapuló hierarchiát, máskülönben a
vezetői szerepét még a Krétáról való menekülés során kétségbe vonták volna. Ám amíg ö volt köztük
a legjobb harcos, addig a balfogásai ellenére is tisztelték és követték, engedelmesen teljesítve a
parancsait. Ismét átkozta magát a korábbi önelégültsége miatt. A raktártelep kiváló búvóhelynek
bizonyult, ahonnan továbbra is zargathatták a rómaiakat. Közel két hónapig jól éltek és pihentek, bár
mindvégig tudták, hogy előbb-utóbb el kell hagyniuk az öblöt.
Keserűen arra gondolt, hogy már jóval korábban távozniuk kellett volna. Túlságosan is
elkényelmesedtek! Az történt velük, ami csak a tapasztalatlanabb gladiátorokkal szokott megesni:
alábbhagyott az éberségük. Az őrszemek nem teljesítették a kötelességüket. Ajax érezte, hogy átjárja a
harag. Hatalmas árat fizettek az ostobaságukért. A raktártelepen töltött hónapok alatt a zsákmányul
ejtett hajókon szolgáló rabszolgáknak köszönhetően sikerült felduzzasztaniuk a soraikat, ezért a
római rajtaütés idejére a hadnagyainak és a testőrsége életben maradt tagjainak alig harmincfős
csapata több mint háromszáz főre nőtt. Elegendően voltak ahhoz, hogy ne csak az öbölben horgonyzó
két hajót, de azt a sérült római hadihajót is elláthassák legénységgel, amely nem sokkal a rajtaütés
előtt került a kezére.
Összehúzta a szemöldökét, és ismét megrótta magát. Elkerülhetetlen volt, hogy a hadihajó hiánya
feltűnjön a rómaiaknak, de nem számított arra, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Amikor rájött,
hogy a rómaiak megtalálták a rejtekhelyét, elámult azon, hogy ellenfelei milyen gyorsan rájöttek a
hadihajó sorsára és indítottak támadást. Az összes hajója és ötven kivételével minden embere
odaveszett.
Nyilvánvaló volt, hogy a rómaiakat kiváló parancsnok vezeti. Ajax azt is tudta, kicsoda, mivel
felismerte az illető hangját, amikor az utcán rákiáltott. Cato praefectus, aki Krétán, amikor Ajax
biztosra vette, hogy minden körülmény neki kedvez, vérbe fojtotta a rabszolgalázadást. Bár a lázadás
elbukott, elhatározta, hogy újabbat szít. Az embereivel ismét kiképeznek egy hadseregnyi rabszolgát,
akik fellázadnak római uraik ellen. Az egyiptomi földművesek már így is szenvedtek a római
uralomtól, Ajax legutóbbi tettei pedig csak még tovább növelték az elégedetlenkedésüket. Úgy tűnt,
sokan közülük hajlandóak támogatni egy esetleges lázadást. Sokan, de nem mindannyian, gondolta
Ajax, miközben végigpillantott a lángoló falun.
Amikor a mocsárból kiérve bevezette fáradt embereit a faluba, az elöljáró nyugtalanul köszöntötte,
majd bölcsen vizet és élelmet ajánlott a fegyvereseknek. Miközben emberei szomjasan kortyolták a
vizet, amit a falusiak hoztak nekik, Ajax felfigyelt rá, hogy a hely alkalmas lenne egy rajtaütéshez. A
falut az egyik oldalon töltés és nádas szegélyezte, míg a másikon mangrove, ami természetes
szorossá tette. Tudta, hogy egy maroknyi könnyűfegyverzetű római katona jár a nyomukban, és úgy
vélte, itt az alkalom, hogy megszabadulhasson tőlük. Hátrahagytak húsz rejtőzködő embert, míg a
többiek úgy tettek, mintha továbbvonulnának. A rómaiak követték a nyomaikat, és amikor elhaladtak a
rejtekhely mellett, a csapda bezárult. A rejtőzködők csapata és az Ajax főereje közé került
légionáriusokat gyorsan lemészárolták.
A rajtaütés sikere arra ösztökélte Ajaxot, hogy nagyobb méretekben is megismételje, méghozzá a
rómaiak fő haderejével szemben, mely minden bizonnyal a felderítő alakulat mögött járt.
Az elöljáró attól való félelmében, milyen megtorlásban lesz részük, ha a rómaiak megtalálják a
bajtársaik holttesteit, kiparancsolta a lázadókat a faluból. Ajax azonban összegyűjtette a falusiakat,
majd betereltette őket egy kecskeakolba, nehogy figyelmeztethessék a rómaiakat. Ám a falusiak
jajveszékeltek a félelemtől, és hiába fenyegették meg őket, nem engedelmeskedtek a parancsnak,
hogy maradjanak csendben.
Ajax tudta, hogy nincs más választása. Nem akarta ugyan, hogy a falusiak vére a kezéhez tapadjon,
de az emberei biztonsága mindenek felett állt. Nem figyelmeztethették a rómaiakat a veszélyre!
Parancsot adott legmegbízhatóbb embereinek, hogy menjenek be az akolba, és végezzenek a
falusiakkal. A római gladiátoriskolákban töltött éveknek hála hozzászoktak, hogy azonnal
engedelmeskedjenek a parancsoknak, és nem éreztek szánalmat mások szenvedése iránt. Gyorsan
végeztek, és miután az utolsó sikoly is elhalt, a falu elcsendesedett, várva a római hadoszlop
érkezését.
Karim befejezte a núbiai karjának kötözését, és biccentett a férfinak, hogy távozzon. Aztán a
mocsártól és az izzadságtól bűzlő tunikája szegélyével letörölte a vért az ujjairól.
– Most mi lesz, tábornok?
Ajax Karimra pillantott, azon tűnődve, vajon gúnyolódik-e vele. A lázadás kezdetén követői a
tábornokukként tekintettek rá. és Ajax idővel ragaszkodni kezdett a címhez. De Karim csupán az
emberek előtt használta a megszólítást, amikor kettesben voltak, nyíltan és közvetlenül beszélt.
– Megvárjuk, amíg újabb támadást indítanak.
– Miből gondolod, hogy ezt fogják tenni?
– Mi más választásuk lehetne? – kérdezett vissza Ajax. – Azért vannak itt, hogy levadásszanak
minket. Támadniuk kell, méghozzá hamarosan.
– Miért?
– Mert félnek, hogy ismét elmenekülünk előlük.
Karim ivott egy korty vizet a kulacsából, és megköszörülte a torkát.
– Miért nem menekülünk el, amíg tétováznak?
– Mert egyformák az erőink. Ugyanannyian vannak, mint mi. Végezhetünk velük, hogy aztán a
mocsárban rothadjanak szét a csontjaik! Sikerült mindent előkészíteni?
Karim bólintott.
– Canthus elrejtette a cövekeket a fűben, és az emberei is készen állnak.
– Akkor hagyjuk, hadd támadjanak a rómaiak! – Ajax komor mosollyal az ellenségre pillantott.
Karim alaposan végigmérte a vezérét, majd ismét megszólalt.
– Van még egy oka, amiért maradunk és harcolunk, igaz?
Ajax biccentett.
– Tehát te is hallottad őt?
– Igen.
– Akkor tudod, miért kell felvennem a harcot, megragadva a lehetőséget, hogy végezzek azzal a
rómaival. Sajnos a másik tisztet nem láttam.
– Macro centuriót?
Ajax bólintott, a kezei pedig ökölbe szorultak.
– Ha arra gondolok, hogy Krétán Macro napokon át a fogságomban volt... Bármikor végezhettem
volna vele! Milyen ostoba voltam, Karim. Igazságot kellett volna szolgáltatnom, amikor megvolt rá a
lehetőségem. De ehelyett a saját szórakozásomra kínoztam az ellenfelemet.
– Az ember utólag mindig bölcsebb, tábornok – vonta meg a vállát Karim.
Ajax egy pillanatra összehúzta a szemöldökét.
– Igaz! Újabb ok arra, miért nem vesztegethetem el a lehetőséget a bosszúra. Amiért megölték az
apámat, engem pedig eladtak rabszolgának – mondta jéghideg hangon Ajax. – Amíg Cato praefectus
és Macro centurio életben vannak, nem lesz nyugodalmam!
– Addig nem lesz részed nyugalomban, amíg akár csak egyetlen római életben van – felelte
fáradtan Karim. – Mit akarsz véghezvinni, barátom? Meg akarsz ölni minden rómait?
– Ha lehetséges, akkor igen!
– Csakhogy ez nem lehetséges'
Ajax mosolyogva fordult a barátja felé.
– Adj elég időt, és majd meglátjuk! Gondolod, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik gyűlölik
Rómát? Emlékszel még, mit mondott a legutoljára elfogott kereskedelmi hajó dagadt kapitánya? A
núbiaiak arra készülnek, hogy betörjenek a provincia déli területeire.
– Emlékszem.
– Talán egyesítenünk kellene az erőinket a núbiaiakéval.
– Talán. De a núbiaiak kiismerhetetlen népség – tűnődött Karim. – Meglehet, nem túl bölcs dolog
csatlakozni hozzájuk, még annak ellenére sem, hogy ugyanúgy gyűlölik Rómát, mint mi. Én nem
hamarkodnám el ezt a döntést.
– Ahogy én sem hamarkodom el.
Karim sajnálkozva megrázta a fejét.
– A bosszúvágy minden másnál jobban elnehezíti a szívedet, tábornok. Elfeledteti veled, milyen
felelősséggel tartozol irántunk. Irántam, és a többi követőd iránt. Azok iránt, akik egy nap majd
követni fognak téged, amennyiben félre tudod tenni a személyes bosszúvágyadat. A józan észt az
érzelmeid elé kell helyezned. Ezt jelenti igazi vezetőnek lenni.
Ajax vállat vont.
– Vezető létemre én is csak ember vagyok. Karim. Nem tagadhatom meg azt, amit a szívem diktál.
Sem a te, sem a többi követőm kedvéért. Bosszút kell állnom! Ha az istenek kegyesek hozzám, akkor
ma este, ebben a faluban ezt sikerül majd megtennem. Végzek azokkal a római katonákkal! Le fogom
vágni Cato praefectus fejét! De ha sikerül élve elfogni, akkor azt teszem vele, amit ö tett az apámmal!
Felszögelem egy keresztre, és nézem, ahogy a naptól perzselve vízért vagy a gyors halálért
könyörög! De egyiket sem adom meg neki – jelentette ki keményen Ajax.
Egy pillanatig mindketten hallgattak, aztán Ajax megmoccant, és fürkésző tekintettel a falu
túloldalán mozgolódó légionáriusok felé pillantott.
Az elhaló lángok tompa fényében a katonák a pajzsukat felemelve csatasorba álltak. Az arcvonal
közepén egy magas, szikár alak ácsorgott, fején tollas sisakkal. Amikor mindannyian készen álltak,
parancsnokuk felemelte a kardját, és előreintett vele, mire a légionáriusok megkezdték az
előrenyomulást.
Ajax tölcsért formált a kezéből, és odakiáltott az embereinek.
– Jönnek! Az íjászok készüljenek fel! Gladiátorok, hozzám!
Miközben emberei előbukkantak az árnyékok közül, Ajax komor mosollyal Karim felé fordult.
– Imádkozzunk, hogy az istenek kegyesek legyenek hozzánk, barátom, mert akkor ma este
lezárhatjuk a dolgokat!
 Tizennegyedik fejezet
Cato, miközben kinézett a két, tőle balra álló ház közötti résen, úgy számolta. Rufus centurio és
csapata már bizonyára beért a töltés melletti magas fűbe és elindult az ellenség felé. A résen át nem
lehetett túl sokat látni, csak a közeledő éjszaka árnyait. A tüzek gyorsan kihunytak ahogy
elemésztettek minden éghetőt, és az apró lángok lustán lobogtak az elszenesedett fadarabokon,
halványan megvilágítva az utcát és a házak környékét. Rufusnak és embereinek az utcával
párhuzamosan kell előrenyomulni, méghozzá anélkül, hogy bárki észrevenné őket.
Szemben, az utca túloldalán néhány alakot látott gyülekezni, és gyors imát mormolt Fortunához,
hogy Ajax is köztük legyen. A lázadók fő haderejének két oldalán még több alak bukkant elő és
szóródott szét, majd egy pillanat múltán Cato a feje fölül meghallotta az első nyílvesző jellegzetes
süvítését.
– Fiúk!
Az első sor mögött álló légionáriusok felemelték a pajzsukat, így védelmezve az alakzatot. A
csillagos égbolt felöl alázúduló nyílvesszők a pajzsokon kopogtak vagy a földbe mélyedtek.
miközben a hat ember széles és négy ember mély arcvonal előreindult. Az íjászok tovább szórták a
nyílvesszőket a rézumbós, ívelt pajzsok fala mögött közeledő légionáriusokra. A gladiátorok csapata
némán, mozdulatlanul várta, hogy Ajax parancsot adjon a támadásra.
– Vigyázzatok a szárnyakra! – parancsolta Cato, mivel elejét akarta venni, hogy a lándzsások egy
újabb rohama megtörje az alakzatot. Ahogy a légionáriusok közelebb értek a várakozó
gladiátorokhoz, a nyílvesszők zápora abbamaradt, Cato pedig még keményebben megszorította a
kardját és a pajzsát. Amikor a két ellenséges csapatot már csupán tíz lépés választotta el egymástól,
balról fájdalmas sikoly hallatszott, majd Rufus centurio hangja rázta meg a sötétséget.
– Előre! Roham! Gyerünk, XXII. légió!
Emberei felmorajlottak, visszhangozva a csatakiáltást, és egy pillanattal később újabb sikoly
harsant, aztán egy kiáltás és egy mély hangú nyögés hallatszott.
– Mi a fene történik ott? – szólalt meg az egyik katona Cato háta mögül.
– Csendet! – kiáltotta Cato. – Gyerünk tovább!
Ajax elmosolyodott a töltés felöl hallatszó fájdalmas kiáltások hallatán. Jól gondolta, hogy a
rómaiak megpróbálják majd körülfogni. Épp ezért adta ki a parancsot, hogy rejtsenek el kihegyezett
cövekeket a magas fűben. Úgy tűnt, az ellenség átkaroló támadása balul ütött ki és ami még jobb volt
a rómaiak fő hadereje belesétált a csapdába.
– Hozd át ide az íjászokat, és végezz velük! – fordult Ajax Karim felé. és előhúzta a kardját. – Én
elbánok a másik csapattal.
Karim bólintott, és elsietett a jobbszárny felé, rákiáltva embereire, hogy kövessék. Ajax egy
pillanatra maga elé képzelte a helyzetet, amivel Karimnak szembe kell nézni. A rómaiak belebotlottak
a cövekekbe, és a hangokból ítélve többen is megsebesültek. Most, miközben megpróbálnak
kiszabadulni, nyílvesszők zúdulnak rájuk. Ha kitör a zűrzavar, talán belerohannak néhány újabb
cövekbe. De még ha sikerül is megőrizniük a hidegvérüket, és kiszabadulnak a cövekek közül,
könnyű célpontot nyújtanak majd az íjászok számára, így vagy úgy, de nagy árat fognak fizetni! Ajax
elégedetten elmosolyodott, miközben elindult, hogy csatlakozzon az embereihez, akik csak arra
vártak, hogy rávethessék magukat az utcán át előrenyomuló rómaiakra.
– A pajzsod, tábornok – nyújtotta előre az egyik testőr Ajax pajzsát.
Ajax átcsúsztatta a karját a pajzs bőrszíján, megmarkolta a fogantyút és utat tört az első sorba.
– Tanítsuk móresre ezeket a római kurafikat! – Tisztelgésre emelte a kardját, ahogy azt a capuai
gladiátoriskolában tanulta. – Győzelem vagy halál!
– Győzelem vagy halál! – felelték válogatott emberei kórusban, majd támadóállásba helyezkedve
felmérték ellenfeleiket, az arcvonalat tartva lépésben menetelő légionáriusokat.
Ajax érezte, hogy a testét átjárja az izgalom ismerős érzése, az elméje mégis hűvös és számító
maradt, ahogy figyelmét az ellenséges alakzat vezérére összpontosította, aki oly sok fájdalmat
okozott neki azóta, hogy először találkoztak az illír partok mentén.
– Cato praefectus! – tört elő belőle a kiáltás. – Ma este meghalsz!
Előrerontott, emberei pedig csatakiáltást harsogva rohantak mellette. Arcuk vadállatias maszkká
vált a haragtól és a gyűlölettől. A többéves kemény kiképzésnek köszönhetően Ajax teste erőteljes
harci gépezetté vált és a pajzsa mögé húzódva a teljes testsúlyával a praefectus felé vetette magát. A
római arcvonalnak nekirontva látta, hogy Cato sisakforgója hátralendül. Ellenfele pajzsának nyomta
a pajzsát, és tovább tört előre, ám érezte, hogy egyre nehezebben boldogul, amint Cato megvetette a
lábait a kemény földön. Hallotta, ahogy a római felmordult az erőfeszítéstől, miközben próbálja
tartani magát. Ajax a vállával erőteljesen előrenyomta a pajzsot, majd hátrahúzta, miközben oldalra
fordulva meglendítette a kardját, és a római felé döfött. Az elhaló lángok elég fényt adtak ahhoz,
hogy Ajax láthassa a praefectus keskeny arcát. Cato feszült arccal és tágra nyílt szemekkel nézett rá.
Ajax a római arca felé döfött, a praefectus azonban gyors mozdulattal hárította a támadást, és
visszavágott, ám a kardpenge lecsúszott a lázadóvezér pajzsáról. A körülöttük dúló párbajok zaja
betöltötte a füleit, de ez a legkevésbé sem zavarta, mivel az elméjét és a képességeit egyaránt Cato
legyőzésére összpontosította. Előreütött a pajzzsal, a két umbó pedig élesen egymásnak csattant. Ismét
előrelendítette a kardját, ám ezúttal mielőtt a döfés célba talált volna, visszafogta a pengét, és a római
válla felé vágott. Cato azonnal hátralépett, így a kardpenge, amelyet arra szántak, hogy szétroncsolja
a kulcscsontját, csak a levegőt szelte át. Ezzel egy időben a római Ajax karja felé vágott. A
gladiátornak épp csak annyi ideje maradt, hogy egy csuklómozdulattal oldalra fordítsa a kardját, és a
penge lapjával hárítsa a támadást. Szikrák cikáztak át a levegőn. Ajax pedig hátralépett, és elismerően
biccentett.
– Gyors vagy, római! De az arénában egy szívdobbanásnyi időt sem bírnál ki!
– Te pedig túl sokat beszélsz! – köpte Cato, majd lecsapott Ajax pajzsának szélére. A kardját
előrecsúsztatva megpróbálta lejjebb kényszeríteni a pajzsot, hogy aztán a penge hegyét
belemélyeszthesse ellenfele védtelen torkába. Kétségbeesett támadás volt, amint azt Ajax is észrevette,
és könnyedén megbirkózott vele: felfelé nyomta a pajzsát, az ég felé kényszerítve a római kard
hegyét.
Ajax látta a kedvező alkalmat, és beakasztotta a pajzsa szélét ellenfele kardjának markolatvédője
mögé, majd maga felé húzta a fegyvert. A praefectus ujjai egy pillanatra görcsösen összeszorultak,
aztán a kard kicsúszott a markából, és néhány lépésnyivel Ajax háta mögött a földre koppant.
A gladiátor könyörtelenül felnevetett, majd a pajzsával újra és újra előreütött, egyre hátrább
kényszerítve ellenfelét. Aztán váltakozva támadott a kardjával és a pajzsával, miközben Cato
botladozva hátrált előle. Ám ekkor Ajax egyik embere közéjük tántorodott. Magas hangon,
érthetetlenül kiabált, míg a fején húzódó mély sebből vér patakzott. A hosszú pengéjű kard kicsúszott
elerőtlenedő ujjai közül, és beleállt a földbe. Cato azonnal megragadta a markolatot, és a pajzsa mögé
rejtette a fegyvert.
– El az utamból! – üvöltötte Ajax. miközben pajzsával félrelökött egy embert. Aztán felemelte a
kardját, hogy ismét lecsapjon Catóra, aki láthatóan igyekezett felkészülni a következő támadásra.
Ajax egy pillanatra megtorpant és kuncogott. – Az istenekre! Ezt egész nap tudnám csinálni!
Felemelte a kardot, mire Cato előrevetette magát, és pajzsát ellenfele pajzsának vetve széles
mozdulattal döfésre lendítette a hosszú pengét. A kardhegy Ajax vértezetének koppant, majd a
mellvért és a hátvért közötti résen átcsúszva a gladiátor oldalába mélyedt, és feltépte a húst. Ajax
először mozdulatlanná dermedt a döféstől, aztán felüvöltött, ám ahogy kifogyott a szuszból, a hangja
felháborodott morgássá vált.
– A tábornok megsebesült! – kiáltotta egy hang. – Ajax megsebesült!
Azonnal emberek sokasága vetette magát Ajax és Cato közé, majd heves rohamukkal hátrább
kényszeríttették a rómait.
– Vigyétek innen a tábornokot!
– Ne! – üvöltötte Ajax. aztán elfintorodott. – Ne...
Kezek ragadták meg, elvonszolták a harcból, és az utcán át elindultak vele vissza a falu túloldala
felé. Próbált tiltakozni, de az oldalát kínzó fájdalom miatt keményen össze kellett szorítania a fogait.
Látta, hogy emberei kezdenek felülkerekedni a rómaiakon. Az utcán egyre több holttest hevert, ám
ezek közül csak kettő volt az ö embere. A gladiátorok mégis visszavonulásba kezdtek, hátrahagyva a
döbbenten bámuló légionáriusokat.
– Mit műveltek? – mordult fel Ajax. – Végezzetek velük!
Ekkor a nyugtalan arcú Karim lépett oda elé.
– Az egyik emberünk, aki az utat figyelte, azt mondja, még több római közeledik. Vissza kell
vonulnunk! Túl sokan vannak!
– Nem! – rázta meg a fejét Ajax. – Már a markomban volt a kurafi! A markomban volt!
Átjárta a düh, amiért nem sikerült bosszút állnia, aztán ismét úrrá lett rajta a fájdalom, de tudta,
hogy könnyedén elbír vele. A kiképzés során megtanulta, hogyan viselje el az ennél jóval nagyobb
fájdalmakat is.
– Engedjetek vissza! – mormogta – Hagyjatok harcolni!
– Nem! – rázta meg a fejét Karim. – Nem hagyom, hogy meghalj, tábornok! – Megfordult és
odabiccentett az Ajax körül tolongóknak. – Vigyétek el innen! Kövessétek az utat a folyóhoz!
Tudjátok, merre tartunk. Menjetek!
Ketten a vállukra vetették a tábornokuk karjait, és elindultak vele kifelé a faluból. Ajax tehetetlenül
vergődött közöttük, és a fogát csikorgatta. Miután a vezérük távozott, Karim parancsot adott az
íjászoknak, hogy vonuljanak vissza és sorakozzanak fel körülötte. Az íjászok a sötétségből előrontva
laza csatasorba álltak az úton, és nyílvesszőket kezdtek zúdítani a rómaiak felé, mire azok az épületek
parázsló romjai nyújtotta fedezékbe húzódtak. A falu túloldalán felbukkantak a római erősítés első
csapatai, ezért Karim odakiáltott az embereinek.
– Elég! Abbahagyni! Mennünk kell!
Az utolsó lázadók is visszavonultak a kihunyó lángok elhaló fényéből, és eltűntek a faluból
kivezető út sötétségében. Az éjszakában a széthasadó fadarabok ropogásán és a mocsár bogarainak
ciripelésén kívül csak a sebesültek fájdalmas nyöszörgése hallatszott.
 Tizenötödik fejezet
– Mi a fene történt itt? – kérdezte Macro, végigpillantva a holttesteken és a romos épületeken. –
Úgy tűnik, ádáz csatát vívtatok.
Cato, miközben üdvözlésképp odabiccentett Macrónak, felvette és a hüvelyébe csúsztatta a kardját.
Észrevette; hogy a kezei remegnek, és minden akaraterejét össze kellett szednie, nehogy elejtse a
fegyvert. Igazság szerint borzasztóan félt, és ezért nagyon megvetette magát. Amikor Ajax kitépte a
kardot a kezéből, és viharos kardcsapásokkal meghátrálásra kényszeríttette, biztosra vette, hogy meg
fog halni. Semmi sem állt közte és Ajax bosszúvágya között. A gladiátor egyszerűen
megállíthatatlannak és engesztelhetetlennek tűnt, akár a természet ereje. Csupán egyetlen pillanat
választotta el a haláltól, amikor a sebesült lázadó közéjük tántorodott. Csupán ennyin múlott, tűnődött.
Hamuszürke arccal a barátjára nézett, és pislogva bólintott.
– Igen, ádáz csatát vívtunk...
– De mégis mi történt? Amikor megérkeztünk, láttam néhány alakot elmenekülni. Ajax volt az?
Cato bólintott.
– Még él, bár megsebesítettem. Az emberei elvonszolták, amikor felbukkantatok.
Macro végigpillantott az utcán.
– Akkor mégis mire várunk? Induljunk a kurafi után, mielőtt még elinal!
– Nem – felelte határozottan Cato. – Most nem.
– Mi a fenéért nem? – ráncolta a szemöldökét Macro. – Hónapok óta nem voltunk ilyen közel
hozzá!
– Megvárjuk a hajnal első fényét – felelte határozottan Cato.
– Tessék?
– Ez parancs! – csattant fel Cato. – Anélkül is épp elég embert vesztettem, hogy a sötétben
kóborolnánk. Nem adom meg Ajaxnak a lehetőséget, hogy még több rómait gyilkolhasson le.
Lepihenünk éjszakára. Ellátjuk a sebesülteket, és hagyjuk, hogy az embereink csillapítsák a
szomjukat. Ajax csapata is legalább ennyire fáradt, és nekik is megvannak a maguk sebesültjei. Nem
fognak messzire menni ebben a sötétségben. Hajnalban majd folytatjuk az üldözést.
– Ez ostobaság – jegyezte meg halkan Macro.
Cato mozdulatlanná dermedt, és mély lélegzetet vett, hogy lehiggadjon.
– Megfeledkezel magadról, centurio.
– Elnézést, uram – sziszegte összeszorított fogakkal Macro. – De utánuk kellene mennünk.
– Nem. Már döntöttem. Előbb el kell látnunk a mieinket. Gyűjtesd össze a sebesültjeinket! A faluban
és arrafelé találjátok őket – mutatott a töltés felé, amerre Rufus és emberei megpróbálták átkarolni a
lázadókat. Bármilyen bajba is keveredtek, nem bukkantak elő, bár a sebesültjeik hangját jól lehetett
hallani. – Azonnal gondoskodj erről!
– Igenis. Uram. Úgy vélem, pap barátunk, Hamédész ért valamelyest a gyógyításhoz. Azonnal
munkára fogom. – Macro alaposan végigmérte a barátját. – No és te, uram? Jól vagy?
– Jól vagyok. – Cato nyelt egyet. – Csak egy kis vízre van szükségem. Kérlek, most gondoskodj a
többiekről!
Macro bólintott, majd megfordult, és parancsokat kiáltott a légionáriusok és tengerészgyalogosok
vegyes haderejének. Cato embereihez hasonlóan ők is csak a legfontosabb felszerelési tárgyakat
hozták magukkal, ennek ellenére fáradtak és szomjasak voltak. A pihenéssel azonban még várniuk
kellett. Macro magában elkeseredetten zsörtölődve összegyűjtött két szakaszt, és őrszemeket állított a
falu körül arra az esetre, ha Ajax további rajtaütésekkel próbálkozna. Nem mintha ez valószínűnek
tűnt volna. A gladiátor túlságosan is ravasz volt ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Jól tudja, hogyan kell
kiválasztani a csaták helyszínét, gondolta Macro. és csak akkor csap le, ha minden körülmény neki
kedvez, máskülönben inkább visszavonul. Ám amikor csatázni kezd, könyörtelen vadsággal harcol.
Macro, ha Ajax nem olyan barbár módon bánt volna vele, talán csodálta volna a gladiátort, akiből
egy másik életben kiváló légionárius lehetett volna.
– Kár, hogy csak egyetlen élete van – mormogta magának Macro – és azt el kell vennem!
– Uram? – nézett rá kíváncsian az egyik embere.
– Tessék?
– Nem hallottam jól a parancsot, uram.
Macro megköszörülte kiszáradt torkát.
– Csak azt mondtam, éberen őrködjetek, különben azok a kurafik elvágják a torkotokat, mielőtt
még észrevennétek! – Megfordult, és elindult vissza a falu közepe felé.
Cato egy kővályú szélén ülve nézte, ahogy a sebesülteket elhozzák a töltés mellől. Legtöbbjük a
karóktól sebesült meg, amikor Rufus parancsot adott a rohamra, míg néhányukat nyílvesszők találták
el. Cato ráeszmélt, milyen nagy árat fizettek a rajtaütésért. Rufus bicegve érkezett, kezét a combjára
szorítva. Az ujjai közül vér szivárgott elő. Amikor látta, hogy az emberei megfelelő ellátásban
részesülnek, odament a praefectushoz. hogy jelentést tegyen.
Cato odébb lépett, hagyva, hogy Hamédész megvizsgálja a centurio sérülését.
– Mi történt? – kérdezte Cato.
– A kurafik kihegyezett karók sorait állították fel a töltés és a falu között – mondta Rufus a
felettesének. – A magas fűben rejtették el őket. Csak akkor vettük észre, amikor megsebesítették az
egyik emberünket. A barom nem tudta befogni a száját, én pedig nem láttam, mi történt valójában,
ezért parancsot adtam a rohamra, amíg még esélyünk volt meglepni az ellenséget. – A centurio arca
összerezzent a fájdalomtól. – Mire észbe kaptunk volna, már bele is rohantunk a karókba. Az egyik
szinte azonnal belemélyedt a lábamba. Mire sikerült visszafognunk a rohamot, a többségünk
megsebesült. A következő pillanatban elkezdtek zúdulni ránk a nyílvesszők. – Megrázta a fejét, aztán
folytatta. – Semmit sem tehettünk, uram. Néhányan igyekeztek kihátrálni a nyílzáporból. de
megsebesültek a karóktól, ezért azt mondtam a fiúknak, maradjanak, ahol vannak, és ahogy csak
lehet, húzódjanak a pajzsuk mögé. Úgy véltem, a legjobb lesz, ha megvárjuk, amíg a nyílzápor
abbamarad, és csak utána próbálunk kijutni a karók közül.
Cato összehúzta a szemöldökét. Dühös volt magára, amiért alábecsülte Ajaxot. Rufus azonban
félreértette a felettese arckifejezését.
– Semmi mást nem tudtam tenni, uram. Esküszöm!
– Értem. – Cato végigsimított összetapadt haján. – A veszteséglista?
– Nyolc halott és tizenhat sebesült. Közülük nyolcan járóképesek, de hárman nem fogják megérni a
reggelt. A többieket úgy kell elcipelnünk innen.
Cato a sarujára szegezte a tekintetét, hogy elrejtse az arcát. Egyenesen belevezette az embereit a
csapdába! Túlságosan is el akarta kapni az ellenfelét. Az emberei miatta haltak, és szégyenkezett az
elvesztésük miatt.
– Rendben van – mondta halkan, miután lehiggadt és kihúzta magát. – Ügyelj arra, hogy a sebedet
kellőképp ellássák! Aztán kutassátok át a falut élelemért és vízért! Egyetek és pihenjetek! A hajnal első
fényénél folytatjuk az üldözést.
– Igenis. Uram. Mi legyen a sebesültekkel? Nem hagyhatjuk itt őket.
– Kijelölök néhány embert, hogy hozzák utánunk a sebesülteket. Hamédész majd segít nekik.
Egyelőre ez minden, Rufus.
Miközben Rufus szalutált, majd elbicegett az emberei felé, Cato érezte a centurio neheztelését a
kurta elbocsátás miatt.
 – Ajax legyilkoltatta a falu lakóit – fordult Cato Hamédész felé. – Van valami rítus, amit be kell
mutatnod a halottak kedvéért?
– Uram? – nézett vissza rá zavartan Hamédész.
– Te pap vagy. Tedd meg értük, amit meg kell tenned! Persze csak miután elláttad a sebesülteket.
– Igenis. Uram – hajtotta meg a fejét Hamédész. – Majd imádkozom értük. Nem lesz idő a teljes
rituálékra. Mindenesetre a holttesteket el kell hamvasztanunk.
– Azt hittem, a néped az elföldelésben hisz.
Hamédész bizonytalanul elmosolyodott.
– Ez attól függ, mennyi időnk van.
– Rendben van. Szólj Macrónak. hogy adjon melléd néhány embert a munkához!
Hamédész bólintott, majd megfordult, és elindult Rufus után az utcán heverő sebesültek felé.
Cato, miközben végigpillantott a légionáriusokon, azon tűnődött, vajon mennyien jöttek rá
közülük, hogy ami történt, az ő hibája. Vajon mennyien viseltetnek megvetéssel iránta, és vonakodnak
majd követni a következő csatában?
A közeledő léptek hangjára megfordult, és Macro összetéveszthetetlen alakját látta előbukkanni a
sötétségből.
– Felállítottam az őrséget, uram. Megmondtam nekik, hogy legyenek éberek. Elvégre nem
akarhatjuk, hogy rajtunk üssenek. A fiúk teljesen kifáradtak, ezért rendszeresen váltom majd az
őrszemeket.
Cato mosolyt kényszerített az arcára.
– Tehát nem sokat fogsz pihenni.
– Nagyon úgy tűnik. – Macro vállat vont. – De ez nem olyasmi, amihez még nem szoktam volna
hozzá.
– A múlt éjjel sem aludtál.
– Igaz, de volt már részem rosszabban is. Jó néhányszor, ahogy neked is – intett Cato felé.
– Azt hiszem, én sem sokat fogok aludni ma éjjel.
– Pihenj egy kicsit! – mondta Macro. – Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy holnap, amikor
folytatjuk az üldözést, tiszta lesz az elméd.
– Miért? – kérdezte keserűen Cato. – Nehogy ismét csapdába vezessem az embereinket?
– Mi az? – húzta össze a szemöldökét Macro. és csípőre tette a kezét. – Csak nem magadat
hibáztatod?
Cato őszinte tekintettel nézett a barátjára.
– Az én hibám volt. Macro, tudnom kellett volna, hogy Ajax számít az átkaroló támadásra.
Alaposan elrontottam... Annyira el akartam fogni, hogy elkapkodtam a dolgokat. – A történteken
gondolkodva megrázta fejét. – Ajax már várt ránk. Alaposan kigondolta a haditervét.
– Mégis mit vártál? Ajax egyáltalán nem ostoba. – Macro a barátjára nézett, igyekezett kicsit
megvigasztalni. – Ennek ellenére azt hiszem, a helyedben én is ugyanúgy cselekedtem volna.
– Kétlem.
– Leülhetek?
– Csak tessék!
Macro kioldotta az állszíjait, és megkönnyebbült sóhajjal levette a jókora sisakot, aztán letelepedett
Cato mellé a vályú szélére, és vaskos alkarjait a térdeire támasztva kissé előrehajolt. Egy pillanatig
összeszorított szájjal hallgatott, majd olyan halkan szólalt meg, hogy a barátján kívül senki se
hallhassa a szavait.
– Elfogadsz egy jó tanácsot? Egy jó baráttól?
Cato felé fordult.
– Igen, egy jó baráttól elfogadom.
 – Ide figyelj Cato, most már praefectus vagy. Nem engedheted meg magadnak az efféle
önsajnálatot.
– Önsajnálat? Nem, félreértettél. Ez nem önsajnálat. Arról van szó, hogy rosszul ítéltem meg a
helyzetet. Rosszul vezettem az embereimet.
– Na és? Talán valami büntetést akarsz kapni érte?
– Azt érdemelnék – ismerte be Cato.
– Baromság! Azt hiszed, te vagy az első tiszt, aki hibázott?
– Én nem a „hiba” szót használnám a történtekre – intett Cato a sebesültek felé. – A „mészárlás”
szó, sokkal helyénvalóbb lenne.
– A szakmánkhoz tartozik, hogy a vérünket kell adnunk – felelte Macro. – A harcban a katonák
megsebesülhetnek vagy akár meg is halhatnak. Ez már csak így van.
– De ha a katonák feleslegesen halnak meg, akkor azt a parancsnokon kell számon kérni. –
Macro elkeseredetten felfújta az arcát.
– A fenébe Cato, láttam már jóval nagyobb balfogásokat is! Ahogy te is! A harc néha úgy alakul,
ahogy akarod, néha pedig másként. Olykor előfordul, hogy az ellenségnek jobb parancsnoka van. Sót
olykor az ellenség parancsnoka egyike a legjobbaknak. Ezt meg kell tanulnod elfogadni.
– Tehát egyetértesz velem abban, hogy cserbenhagytam az embereimet?
– Persze – felelte őszintén Macro alaposan eltoltad!
– Köszönöm...
– Eléggé tisztellek ahhoz, hogy elmondjam neked az igazat, Cato. De ha nem akarod hallani, akkor
csak szólj!
– Sajnálom. Folytasd csak!
– Jól van! – Macro összeszedte a gondolatait. – Az az igazság, hogy jó tiszt vagy. Az egyik legjobb,
akit valaha ismertem. Láttam, ahogy optióból centurióvá váltál. Most pedig már praefectus vagy.
Fogadni mernék, hogy még magasabbra fogsz emelkedni a ranglétrán. Megvan hozzá az eszed és a
bátorságod, és bár úgy nézel ki, mint akibe csak hálni jár a lélek, olyan szívós vagy, akár egy régi
saru! De van valami, azért hiányzik belőled. – Összehúzta a szemöldökét, ahogy próbálta
megmagyarázni, mire is gondolt. – Nem a tapasztalat, mert abból kétségkívül bőven kijutott már
neked. Nem, valami más... Talán a távlati gondolkodás. Az érzék, ami azon katonák sajátja, akik már
elég régóta szolgálnak ahhoz, hogy lássák, amint a tábornokok jönnek és mennek. Talán az a baj,
hogy túlságosan is sikeres voltál. Sorra kaptad az előléptetéseket, mielőtt még lelkileg teljesen
felkészülhettél volna a feladatra, már ha érted, mire gondolok! Meg kell tanulnod elfogadni, hogy
időnként előfordulhat, hogy hibázol. Ez is része a munkánknak. Egy katona számára az elkövetett
hibák éppolyan fontosak, mint az elért sikerek. – Hirtelen barátságosan elmosolyodott. – Emlékszel
még Bestia centurióra?
A fiatalember bólintott, felidézve a sebhelyektől tarkított veteránt, aki csaknem hét évvel korábban,
amikor Cato belépett a II. légióba, az újoncok kiképzését vezette. Bestia a britanniai hadjárat során
halt meg, miután megsebesült egy rajtaütésben.
– Kemény fickó volt, aki a birodalom minden sarkában szolgált. Miután előléptettek centurióvá,
egyszer együtt iszogattam vele a kantinban. Már megivott egy egész tömlőnyi bort, és ahogy az a vén
katonáknál lenni szokott, az emlékeivel hozakodott elő. A legérdekesebb történet, amit mesélt, egy
zűrzavaros pannóniai hadjáratról szólt. Néhány hegyi törzs úgy döntött, elegük van a római
adószedőkből, ezért fellázadtak. A II. légiót küldték oda, hogy leverjék a lázadást. Ám a helytartó nem
tudta, mennyien vannak a lázadók, vagy hogy milyenek a körülmények télen a hegyek között, ezért a
légió parancsnoka egyenesen besétált az ellenség csapdájába. A katonák negyede odaveszett, és
kétszáz mérföldet kellett visszavonulniuk a legközelebbi megerősített városba. Húsz nap alatt sikerült
odaérniük, és az út során a haderő csaknem felét elvesztették. Bestia mégis úgy vélte, ez volt a legátus
legfényesebb pillanata, hiszen sikerült biztonságba vinnie az embereit. Ez a lényeg Cato! A
parancsnok igazi próbája, hogy miként bánik el a megpróbáltatásokkal. – A barátjára nézett, és
megfontoltan bólintott. – Ez a nagy igazság, tehát jobb lesz, ha összeszeded magad, rendben?– Igen,
értem. – Cato mosolyt kényszerített az arcára. – Köszönöm.
– Ugyan már! – Macro barátságosan vállon ütögette a fiatalembert. – Jobb, hogy te vagy a
parancsnok, mert így legalább nem én vagyok az, aki eltolja!
– Ó, nagyszerű...
Macro felemelte a kulacsát, és ivott néhány nagy kortyot.
– Ah! így már mindjárt jobb! – Úgy döntött, ideje témát váltani, ezért gyorsan végigpillantott a
romos falun. – Tehát mi is történt itt pontosan? Hol vannak a helyiek?
– Meghaltak – mutatott Cato az utcán valamivel lejjebb álló akolra. – Ajax megölette őket.
– Miért? Mi a fenéért tett ilyet?
– Talán a falusiak nem voltak hajlandóak segíteni neki. Vagy Ajax egyszerűen csak így akarja
megingatni a provincia rendjét. Nem tudom, mi oka lehetett rá. – Cato felemelt egy kavicsot, görgetni
kezdte az ujjai között, majd néhány pillanat múlva elhajította a sötétségbe.
– Akárhogy is, de mindannyian meghaltak. Épp ezért kell utolérnünk és megölnünk azt a kurafit!
– Ez az! Erre a lelkesedésre van szükségünk! Hagyd magad mögött ezt a napot, és összpontosíts
arra, amit holnap kell tenned!
Cato bólintott, Macro pedig merev tagokkal feltápászkodott.
– Meg kell beszélnem Rufusszal és az optióival az éjszakai őrség beosztását. Pihenj egy kicsit,
uram!
– Megpróbálom.
Macro megpaskolta az arcát. A közelből hirtelen éles sikoly hallatszott.
– Ha sikerül elboldogulnod ezekkel a kis kurafikkal, akkor sokkal jobb katona vagy, mint én! –
Lehajolt a sisakjáért, majd megfordult és elindult az egyik vályogfal mellett üldögélő többi centurio
felé.
Cato szeretetteljesen a barátja után nézett, aztán feltápászkodott, ő és bement a legközelebbi
épületbe. Átkutatta azokat a szobákat, melyek kevesebb kárt szenvedtek a tűztől, és az egyik sarokban
talált egy összegöngyölt matracot. Kivitte a szabadba, ahol a tűzvész bűze nem volt annyira átható,
kigöngyölte, aztán ráheveredett. Próbált tudomást sem venni a bogarak csapta zajról, ami betöltötte az
éjszakát. Egy ideig Ajax körül jártak a gondolatai, és azon pillanat körül, amikor úgy tűnt, a gladiátor
végez vele. Aztán úrrá lett rajta a mocsáron át tartó egész napos menetelés fáradtsága, és mély
álomba merült.

Nem sokkal hajnal előtt ébredt fel, azonnal el is öntötte a bűntudat, amiért ő aludt, míg Macro az
őrséget felügyelte. A hajózással töltött hónapok miatt nem volt elég jó erőnlétben egy ilyen nehéz
meneteléshez, ezért a lábai borzalmasan sajogtak. Nyöszörögve feltápászkodott kinyújtóztatta a hátát.
Érezte, ahogy ropognak az ízületei.
– A fenébe! – mormogta, majd megdörzsölte a szemét, és körbepillantott. A katonák közül
néhányan már mozgolódtak, egy maroknyian pedig hordágyakat eszkábáltak a sebesülteknek a
romok közül kimentett ép fadarabokból. A levegő üdítően hűvös volt, míg a falu körül gyér köd
lebegett, melynek látványa nyugtalanná tette Catót. A köd fedezékül szolgálhatott Ajax számára, míg ő
csak akkor vezethette tovább biztonságban az embereit, miután a délelőtti hőség felszárította a vidéket
A sebesültekhez sétált, és odalépett Rufushoz. – Mennyire súlyos? – intett a centurio bekötözött lába
felé.
– Fáj, de nem annyira, hogy ne tudjak a fő haderővel tartani.
 – Szeretném, ha átvennéd a sebesültekért felelős csapat parancsnokságát – mondta határozottan
Cato. – Egy jó tisztre van szükségük, aki képes gondoskodni a biztonságukról.
– Ahogy óhajtod, uram – bólintott Rufus, ám arcán csalódottság suhant át.
– Miután a sebesültek biztonságba értek, ismét csatlakozhatsz hozzánk. – Cato körbepillantott. – Hol
van Macro?
– Előrement az őrség vonalához, uram.
Cato biccentett, aztán megfordult, és elindult a falu túloldala felé. Az akol mellett elsétálva látta,
hogy az épületet az éjszaka folyamán porig égették, az omladozó falak között csak a hatalmas,
összeégett halom magasodott. A rom körül a levegő még mindig melegnek tűnt, és égett hús szaga
terjengett. Meggyorsította a lépteit, és kisietett a faluból.
Az ösvényen valamivel odébb két katona őrködött. Egyikük a léptek hallatán megfordult, és
megállásra szólította fel a közeledőt.
– Ki van ott?
– Cato praefectus vagyok. Hol van Macro centurio?
– Épp végigjárja az őrség vonalát, uram. A jobbszárny felé indult. Bármelyik pillanatban
visszatérhet.
– Volt valami jele az ellenségnek?
– Nem, uram, semmi jelük. Minden csendes, akár a sír.
Cato az ösvénytől nem messze álló pálmafák között gomolygó ködöt figyelte. Hosszú, ívelt
leveleik miatt a fák úgy néztek ki, mint megannyi óriás, melyek előregörnyedve épp kinyúlnak a
karjaikkal. Az ösvény melletti fű hirtelen megzizzent, majd Macro lépett elő a félhomályból.
– 'Reggelt, uram. Sikerült pihenned?
– Igen, köszönöm. Van valami jelentésre érdemes?
– Nincs – rázta meg a fejét Macro. – Nyomát sem láttuk a lázadóknak. Vagy emberfelettien halkak,
vagy úgy döntöttek, kicsit messzebb vonulnak, mielőtt letáboroznának éjszakára. Parancsba adtam az
Patióknak. hogy a hajnal első fényénél ébresszék fel a katonákat. Vagyis hamarosan.
– Rendben.
– Ó, még valami! Hamédész elvitt egy korsónyi hamut a töltéshez, bele akarja szórni a hamvakat az
egyik öntözőcsatornába, hogy végül eljuthassanak a Nílushoz. Azt mondta, engedélyt kapott tőled.
– Így igaz. De csak amíg nem megy túl messzire, mivel Ajax emberei a közelben vannak.
– Azt mondta, óvatos lesz, uram.
– Meg kell adnia a végtisztességet a halottaknak – mondta Cato, aztán megrázta a fejét. – Nem
tudom, mi mást mondhattam volna neki.
Macro halkan felnevetett.
– Ne aggódj miatta! Tegnap reggel kész volt harcolni, és lépést tartott velünk a mocsárban. Elég jól
megállja a helyét ahhoz képest, hogy pap. Nem olyan, mint azok a lusta férgek Rómában vagy a
hadsereg vezérkarában. Hamédész derék fickó. Lehet, hogy sikerül katonát faragnom belőle.
– Kétlem, hogy erre vágyna.
– Tévedsz, uram. Azok után, amiket Ajax a templomnál művelt, a fiú nem fog nyugodni, míg
bosszút nem áll.
– Bosszú? – sóhajtott fel Cato. – Úgy tűnik, mintha mindnyájunkat a bosszúvágy vezetne. Ajaxot,
Hamédészt, téged és engem.
Macro szemei összeszűkültek.
– Ha úgy véled, hogy mindannyian egyformák vagyunk, akkor tévedsz. Nagyon tévedsz! Ajax apját
azért végeztük ki, mert egy nyavalyás kalóz volt. Annak is ugyanez volt az oka, hogy Ajax
rabszolgaságba került. Azt mondom, az a kurafi megérdemli, ami rá vár. Az egyetlen kérdés, hogy
melyikünk fog végezni vele, ha eljön az alkalom. Te, én vagy Hamédész.
 Köhintés hallatszott, mire mindketten megfordultak. A pap néhány lépésnyire állt tőlük, és őket
nézte. Cato nem tudta, mennyit hallhatott Hamédész a beszélgetésből, ezért feszélyezetten
megköszörülte a torkát.
– Sikerült befejezned a rítusokat?
– Igen, mindent megtettem, amit jelen körülmények között tudtam. Imádkozom az istenekhez, hogy
engedjék át őket a túlvilágra.
– Hm, igen. Nos, biztos vagyok benne, hogy minden tőled telhetőt megtettél. – Cato felpillantva
látta, hogy a gomolygó ködön halvány, szürke fény sejlik át. – Hamarosan kivilágosodik. Legjobb
lesz, ha felkészítjük az embereinket az indulásra.

A menetoszlop folytatta az utat a hajnal sápadt fényében. Cato és Macro két szakasz légionárius és
Hamédész kíséretében előrement, ám a csapat közelében maradtak, felkészülve arra az eshetőségre,
ha a teljes haderőre szükségük lenne. Rufus centurio a sebesültekkel és a kíséretükre kijelölt
tengerészgyalogosokkal a fő haderő nyomában járt.
A könnyű szél megborzolta az út mellett álló pálmák leveleit. A mangrove helyét hamarosan nádas
vette át, ám Ajaxnak és embereinek nyoma sem látszott, ezért Cato a baj bármilyen jelére éberen
figyelve vezette tovább az embereit.
Ahogy közeledett a hajnal, és a nap egyre magasabbra emelkedett a párás égbolton, a köd kezdett
felszállni, és egy órával később a nádas öntözőcsatornáktól szabdalt gabonaföldeknek adta át a helyét.
A távolban hatalmas vízfelület csillogását látták.
– Az ott a Nílus egyik mellékfolyója – magyarázta Hamédész. – A parton bizonyára találunk
valamilyen települést.
– Mint az ott? – mutatott előre Macro, mire Hamédész és Cato az égre felkúszó füstkígyóra
pillantott. – Nem főzéstüzek füstjének tűnik – húzta össze a szemöldökét Macro. – Ez gyújtogatás
füstje.
Cato szíve összeszorult, ahogy arra gondolt, újabb falu esett Ajax és emberei áldozatául.
– Gyerünk, igyekezzünk! – adta ki a parancsot, és gyorsabb iramot kezdett diktálni a magas füvön
keresztül, a datolyapálmák között egyenesen a füstoszlop felé tartva. Ahogy újabb gabonaföldeken
meneteltek át, egyre jobban látták az előttük álló házak tetejét, majd meghallották a lángok ropogását
és a jajveszékelést is. Cato érezte, hogy a gyomrát még jobban összeszorítja a gladiátor iránti keserű
gyűlölet. A falu felé közeledve az út olyannyira kiszélesedett, hogy egy szekér is elférhetett rajta. A
vályogtéglából épült házak némelyike körül fal húzódott, karámul szolgálva a szamarak, kecskék,
marhák és csirkék számára. A kanyargós utcán járó maroknyi ember megfordult a lábdobogás
hallatán, majd a rómaiak láttán bemenekültek az épületekbe.
– Jó hely egy újabb rajtaütéshez – jegyezte meg Macro, miközben végigpillantott a keskeny
főutcára nyíló sikátorokon.
– Ha Ajax itt lenne, akkor azok a falusiak nem merészkedtek volna ki az utcára – vetette ellen Cato.
Egy széles térségre értek, melyet néhány elárusító bódé övezett. A tér túloldalán csupasz lejtő
vezetett le a folyóhoz, a partján maroknyi nádcsónak összeégett maradványa parázslott, körülöttük
panaszosan síró és jajveszékelő falusiak kisebb tömegével. Cato a folyóparthoz vezette az embereit,
ott megállította őket, majd Macro és Hamédész kíséretében odament a falusiakhoz. A tömeg
nyugtalanul utat nyitott neki. Cato pedig néhány holttestet látott a földön heverni a sebeikből
előpatakzott vér jókora tócsáiban. Néhány asszony térden állva fölébük hajolt, és vigasztalhatatlanul
zokogott.
– Ajax keze munkájának tűnik – mondta Macro.
– Hamédész! Kérdezd meg tőlük, mi történt! – intett Cato a tömeg felé.
 A pap a kezeit előrenyújtva odament a falusiakhoz, majd rövid beszélgetést követően Cato felé
fordult.
– Azt mondják, hajnalban egy csapat fegyveres jött ide, és elvittek annyi csónakot, amennyire
szükségük volt, a többit pedig felgyújtották. Ezek az emberek itt megpróbálták megállítani a
jövevényeket, ám azok végeztek velük.
– Kétségkívül Ajax volt az – döntötte el Cato. – Kérdezd meg tőlük, merre mentek!
Hamédész ismét a falusiak felé fordult, aztán néhány gyors szót követően a folyó felső folyása felé
intett.
– Arra mentek, uram. Még látni őket.
Cato a mutatott irányba fordult. A lassan hömpölygő mellékfolyó dél felé kanyargott, ahol alig
kétmérföldnyire maroknyi apró halászcsónak látszott, épp eltűnve egy kanyarulat mögött.
– Kérdezd meg tőlük, vannak-e itt vagy a közelben csónakok!
– Nincsenek – tolmácsolta Hamédész.
– Mi a helyzet a többi faluval?
– Van egy másik falu félnapi járóföldnyire, a folyón lefelé.
– Vagyis épp a másik irányba – mormogta Macro. – A kurafinak ismét sikerült megszökni előlünk!
 Tizenhatodik fejezet
– Ez nem éppen kielégítő intézése az ügynek, nemde, praefectus? – ütögette meg az ujjával
Petronius helytartó a jelentést, amit Cató-tól kért, miután a kis haderő megérkezett Alexandriába. Bár
Catónak sikerült szereznie néhány csónakot, és amilyen gyorsan csak lehetett, folytatta Ajax üldözését
a Nilus deltájában, végül elvesztette a nyomát. Minden útjukba eső faluban megálltak, hogy
kikérdezzék a helyieket, és végül Memphisztől mintegy negyvenmérföldnyire északra sikerült
rábukkanniuk az elhagyott nádcsónakokra, de ez volt Ajax és embereinek utolsó nyoma. Cato
folytatta az utat Memphiszbe, melynek lakóit igencsak aggasztotta, hogy a núbiaíak egyre feljebb
nyomulnak a Nílus mentén. Cato katonai célra igénybe vette az egyik széles, lapos fenekű bárkát, és
visszahajózott Alexandriába, hogy jelentést tegyen.
Most, a helytartó asztala előtt állva azon gondolkodott, mi lenne a legjobb válasz, amit a költői
kérdésre adhat.
– A tény az, uram, hogy sikerült megtalálnunk Ajax főhadiszállását, és véget vetettünk a
ténykedésének. Elfogtuk a hajóit, és több mint kétszáz emberével végeztünk. Alig negyven-ötven
embere maradhatott. Ugyanakkor attól tartok, továbbra is számottevő fenyegetést jelent a
birodalomra. Persze folytatom az üldözését, de ehhez szükségem van, hogy biztosítsd számomra a
provincia Nílus-menti tisztviselőinek támogatását. Emellett több emberre lesz szükségem, hogy
végrehajtsam a feladatot. Nagy hasznát venném egy lovascohorsnak.
Petronius keserűen felnevetett.
– Azt mondod, egy lovascohors? Neked ez bizonyára szerény kérésnek tűnik, de mondd csak,
miből gondolod, hogy miután elvesztetted az egyik hadihajómat a teljes legénységével és harminc
legionariusszal együtt, hajlandó vagyok még több embert bízni a parancsnokságodra! Nos?
– Mert kénytelen vagy megtenni, uram.
– Ó, márpedig én úgy vélem, nem vagyok kénytelen megtenni! Különösen nem akkor, amikor az
erőim így szét vannak húzva. A núbiaiak már az első kataraktánál járnak. Az az ostoba Candidus
legátus elküldött három auxiliaris cohorsot, hogy üssenek rajta a núbiai utóvéden. Az ellenség
egyszerűen elsöpörte őket. Úgy értesültem, a haderő alig fele tudott elmenekülni.
– Én is így hallottam Memphiszben, uram.
– Ez esetben bizonyára megérted, miért nem szeretnék újabb csapatokat bízni a vezetésedre. Ennek
a gladiátornak a levadászása többé nem élvez elsőbbséget. Az összes erőmet a núbiaiak elleni
támadásra kell összpontosítanom, hogy kiűzhessem őket a provinciából.
– Értem, uram, de ha nem sikerül elfognom Ajaxot. akkor biztos lehetsz benne, hogy továbbra is
folytatni fogja a Róma elleni személyes háborúját. Márpedig ez egyszer kis híján Kréta elvesztésébe,
majd a Földközi-tenger keleti kereskedelmi hajóútjainak megszakadásába került. Nem engedhetjük,
hogy még több gondot okozzon a birodalomnak!
– Nem fog több gondot okozni, miután visszavertük a núbiaiakat. De csak ezt követően tudok
elgondolkodni azon, adjak-e neked újabb embereket a levadászásához. Érthető?
– Igen, uram. De nem értek egyet veled.
– Az ellenvélemény olyasmi, amit a beosztottaim nem engedhetnek meg maguknak, praefectus! –
csattant fel Petronius. – Egyiptomban enyém a legfőbb hatalom! A császár nevében cselekszem, és
míg az én provinciámban vagy, azt teszed, amit mondok! Ezzel vége a beszélgetésnek! – Egy
pillanatra elhallgatott, majd fagyosan elmosolyodott. – Nos, majdnem vége.
Cato némán ácsorogva várta, hogy a helytartó bővebb magyarázattal szolgáljon.
Petronius felállt az íróasztal mellől, és a dolgozószobája túlsó falához sétált, melyre a Nílus
térképét festették, a deltavidéktől egészen Egyiptom déli részéig, ám a határon túl alig néhány részlet
látszott, A helytartó felemelte a kezét, és megütögette a térképet.
– Candidus Dioszpolisz Magnánál összpontosította az erőit. A XXII. légió mellett két gyalogos és
két lovas auxiliaris cohors áll a parancsnoksága alatt. Ennyi az összes tartalékom. Összegyűjtöttem
minden emberemet, de úgy tűnik, Candidus híján van a tiszteknek. A rangidős tribunusa, aki azt az
auxiliaris haderőt vezette, melyet legyőztek a núbiaiak. meghalt az összecsapásban. Ráadásul nincs
elegendő centurio sem. Sokat közülük a határvidéki helyőrségekhez osztottak be, hogy a helyiek
elöljáróiként szolgáljanak, és odavesztek, amikor a núbiaiak áttörtek a haláron. – Petronius Cato felé
fordult. – Úgy döntöttem, a jelenlegi helyzetre való tekintettel téged és Macro centuriót beosztalak a
XXII. légióhoz.
Cato számított erre, és már készen állt a válasszal.
– Sajnálom, uram, de a parancsaimat Sempronius helytartótól kaptam. Azért vagyok itt. hogy
elfogjam, vagy elpusztítsam Ajaxot és a követőit. Amíg e parancsnak nem teszek eleget, addig nem
vállalhatok más feladatot.
Petronius arckifejezése megkeményedett.
– Hogy merészelsz ilyen dölyfösen beszélni velem, te felkapaszkodott kis semmirekellő? Kinek
képzeled magad? Nem vagy más, csak egy alacsony rangú tiszt, akit túl magasra emeltek! Az
ereidben nem folyik nemesi vér, nincs családod, sem kapcsolataid Rómában! Nem vagy más, csak
Sempronius ölebe! Jobb lenne, ha erről nem feledkeznél meg!
– Továbbra is praefectusi rangban szolgálok, uram.
– Ó, lehet, hogy egyelőre megtarthattad a praefectusi rangot, de a patrónusod nem lesz képes
megmenteni attól, hogy egy nap kudarcot vallj! Akkor pedig le fognak fokozni, és olyan rangban
szolgálhatsz majd, ami jobban illik a tapasztalatlanságodhoz és a fiatal korodhoz!
– De addig is Sempronius szenátor parancsnoksága alatt állok.
– Megfeledkezel magadról, praefectus! – Petronius elmosolyodott. – Egyiptomban a császár
nevében cselekszem! Itt nincs nálam nagyobb hatalom. Ha parancsot adok, az olyan, mintha magától
Claudius császártól származna. Vagy talán nem így van?
Cato összeszoritotta a száját. A helytartónak igaza volt. Petronius, amíg vissza nem hívták Rómába,
azt tehetett, amit csak akart. Felülbírálhatta Sempronius parancsait. Cato pedig semmit sem tehetett ez
ellen.
– Igen. Uram. Így van.
Petronius biccentett.
– Vagyis a kérdés eldöntetett. Te és Macro centurio azonnal elindultok Dioszpolisz Magnába. A
vezérkari főnököm már elő is készítette a kinevezési irataitokat, amelyeket az irodámból kilépve
nyomban át is vehetsz. Van valami kérdésed?
– Igen. Uram. Ha a núbiaiak elleni hadjárat véget ér, engedélyezed számomra, hogy tovább
üldözzem Ajaxot?
– Ha valóban ezt akarod tenni... – vonta meg a vállát Petronius. – De az a gyanúm, eltart néhány
hónapig, mire elbánunk a núbiaiakkal, ez a gladiátor nem teljesen bolond, addigra eliszkol a
provinciából. Ám ha mégsem menekül el, akkor majd megfontolom a kérésedet. Most pedig
leléphetsz, praefectus!

– Nos, hogy sikerült? – kérdezte Macro. miközben átcsúsztatott egy poharat az asztalon, egyenesen
Cato elé, majd teletöltötte borral. A palota azon kapuja melletti kocsmában várakozott, mely a város
szívébe vezető kétszáz láb széles Kanopusz útra nyílt. Odakint a delelőn járó nap alatt Alexandria
lakosainak tízezrei beszélgettek, üzleteltek vagy vitatkoztak, próbálva túlkiabálni a portékáikat hirdető
kereskedők és az utcai árusok lármáját. Cato anélkül tört utat közöttük, hogy akár csak egy pillantásra
méltatta volna az olcsó emléktárgyakat és régiségeket. A kereskedők próbálták meggyőzni, hogy nem
is kell alkudoznia az áruikra, elég, ha csupán megnézi őket. Azt ígérték, olyan olcsón adják a
holmikat, ahogy lehet, és csak akkor vonultak vissza, amikor Cato rájuk mordult, hogy hagyják
békén.
Most, miután lerogyott a Macróval és Hamédésszel szemközti székbe, gyorsan kiürítette a poharat,
majd a papra pillantott.
– Nem kellene inkább valamelyik templomban szállást keresned?
Hamédész megvetően felhorkantott.
– Itt, Alexandriában?
– Ugyan miért nem? Hiszen a város tele van templomokkal – intett végig Cato a Kanopusz úton.
– Az itteni templomokat görög élősdiek vezetik! Kiforgatják a híveket a pénzükből, hogy
megtömjék a saját erszényüket. Én Egyiptom igazi papja vagyok! Nem mocskolom be magam azzal,
hogy Alexandriában szolgálok! – Hamédész töltött magának egy pohár bort, majd vállat vont. –
Emellett a szállás, amit az alexandriai papság biztosítana, alig valamivel lenne jobb, mint a mostani.
– A papok már csak papok maradnak – mormogta Macro. miközben megragadta a korsó fülét, és
odahúzta maga elé. – Hogyan boldogultál a helytartóval?
– Mondjuk úgy, nem örült, amiért Ajaxnak sikerült elmenekülni.
– Vagyis nem ad nekünk elegendő embert ahhoz, hogy levadászhassuk?
– Hogy nem ad nekünk embereket? – nevetett fel szárazon Cato. – Az még hagyján! Te meg én
csatlakozunk a núbiaiak ellen küldött haderőhöz! – Elővette a parancsot a tunikája mélyéről, és
odadobta Macro elé az asztalra. – Olvasd csak el, ha akarod!
Macro óvatosan félretolta a papirusztekercset.
– Mi a fenében mesterkedik Petronius? Hiszen ő is tudja, hogy Ajax milyen veszélyes.
– Úgy tűnik, elsőbbségi sorrendet állított fel.
– Elsőbbségi sorrendet? – húzta össze a szemöldökét Macro. – Mióta nem élvez elsőbbséget egy
rabszolgalázadás vezetője?
– Ah, most megfogtál! – Cato csettintett egyet a nyelvével. – Én is ezt mondtam a helytartónak, de
ragaszkodott ahhoz, hogy először a núbiaiakkal kell elbánnunk. Talán igaza van – ismerte el. –
Vagyis mindketten visszatérünk a sereghez. De könnyen lehet, hogy ez még az előnyünkre válik. –
Előrehajolt, és az asztalra könyökölt. – Amikor legutóbb hallottunk Ajaxról, épp felfelé tartott a Nílus
mentén. Még mindig menekül, és nincs túl sok embere. Te mit tennél a helyében?
Macro megvakargatta a nyakát.
– Új főhadiszállást keresnék magamnak. No meg új szövetségeseket... – Catóra pillantott, és
felhúzta a szemöldökét. – A núbiaiakat?
– Én is erre gondoltam.
Macro azonban nem volt ennyire biztos a dologban.
– Ez egy kicsit túlságosan is messzemenő következtetés. Miért tenne ilyet? Miért nem keres
magának valami biztonságos kivezető utat a provinciából, hogy aztán eltűnjön Egyiptom valamelyik
távoli sarkában és ott keverje tovább a bajt?
– Mert a núbiaiak jelentik a legjobb lehetőségét arra, hogy még több kárt okozzon Rómának.
– De miért szövetkeznének vele a núbiaiak?
– Te nem szövetkeznél vele? Láttad, hogy mi mindent művelt az embereivel. Bármelyik hadsereg
hasznos szövetségesnek találná őket.
– Lehet – felelte elgondolkodva Macro. – Habár kétlem, hogy Ajax jó néven venné, ha valaki
parancsolgatna neki. Higgy nekem, Cato, volt alkalmam alaposan megfigyelni a fickót! Nem szolgál
senkit, csak saját magát.
 – Néha úrrá kell lennünk a büszkeségünkön. – Cato hátradőlt. – Persze lehet, hogy tévedek. Talán
már el is hagyta a provinciát. Bár kételkedek ebben. Nem megy el innen, amíg mi itt vagyunk. –
Hirtelen eszébe ötlött egy gondolat. – Tulajdonképpen nem lennék meglepve, ha abban reménykedne,
hogy belépünk a núbiaiak ellen küldött haderőhöz. Ez egy okot jelentene arra, hogy csatlakozzon
hozzájuk.
– Tényleg ennyire gyűlölne minket?
Cato felidézte, milyen tébolyodott gyűlölet izzott Ajax tekintetében, amikor a faluban összecsapott
vele, és érezte, hogy hideg borzongás fut végig a gerincén.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy ennyire gyűlöl minket, és jelenleg ez az egyetlen előnyünk vele
szemben.
Hamédész megköszörülte a torkát.
– Mikor indultok el felfelé a Níluson, uram?
– Holnap. A Mareotis-tónál épp most készítenek fel az útra egy katonai hajókaravánt. Kaptunk egy-
egy hálóhelyet az egyik bárkán. Hajnalban indulunk.
– Ilyen hamar? – Macro egy pillanatig gondolkodott, majd vállat vont. – Miért is ne? Ha Ajax már
vár ránk, akkor minél előbb találkozunk a kurafival, annál jobb! – Hamédész felé fordult. – Úgy
tűnik, el kell válnunk egymástól. Egészségedre! – emelte fel a poharát. – Egy füstös képű vezetőhöz
képest elég derék fickó vagy!
Hamédész Catóra pillantott.
– Ez most dicséret volt, uram?
– Tőle? Ó, persze! – Cato is felemelte a poharát. – Köszönjük a segítségedet!
Hamédész feszengeni látszott.
– Igazság szerint, uram, szeretnék keresni magamnak egy régi templomot, ahol még őrzik az ősi
hitet. Nem akarok itt maradni, ezekkel a szélhámosokkal. Szeretnék felmenni a Nílus felső
folyásához, ahol felnevelkedtem. – A szemei fényesen csillogtak. – Ráadásul szükségetek lenne
valakire, aki beszéli a helyi nyelvet, hogy segítsen megtalálni a gladiátort és a követőit! Talán még a
szolgálatotokra lehetek, mielőtt visszatérnék a papi hivatásomhoz. Tudjátok, nekem is legalább
annyira megvan az okom arra, hogy megtaláljam Ajaxot, mint nektek. A paptársaim kiontott vére
megköveteli, hogy igazságot szolgáltassak.
– Persze. – Cato látta Hamédész heves tekintetét, és úgy vélte, a pap szívét és elméjét bosszúvágy
kínozza. – Rendben van – bólintott csatlakozhatsz hozzánk. Majd besorozlak, mint felderítőt. Talán
még zsoldot is kapsz az erőfeszítéseidért.
– Az adósod vagyok, uram – mosolyodott el a pap.

A nílusi bárkákat alaposan megrakodták a készülő hadjárathoz szükséges katonai felszereléssel:

nyílvesszőkkel teli kosarakkal, ballisztákhoz való nehezebb lövedékekkel, újonnan kovácsolt
kardpengékkel, umbókkal és pajzsabroncsokkal, szögekkel és sarukkal. Eltávozásról vagy
kiküldetésről visszahívott légionáriusok, és tisztek tucatjai készültek visszatérni az alakulatukhoz,
néhány újonc társaságában.
Cato. Macro és Hamédész az alexandriai flotta készleteiből kipótolt felszerelésüket cipelve
felszálltak az utolsó indulni készülő hajóra. Miközben az előfedélzetre vezették őket, a matrózok
ellökték a hajót a rakparttól, majd felvonták a hatalmas, háromszögletű vitorlát. A raktér, zsúfolásig
megtelt, míg a fedélzeten gabonás zsákok, valamint olajos- és boroskorsók halmai magasodtak.
– Rejtély, hogyan képes ez a teknő úszni – tűnődött Macro. miközben a csomagjait lerakva
kényelembe helyezte magát az előfedélzet kis ponyvateteje alatt.
Cato bólintott. Az oldalvéd alig egylábnyira magasodott a víz fölé, ezért azon gondolkodott, mi
lesz, ha hirtelen feltámad a szél. A bárka alighanem az egész szállítmánnyal együtt elsüllyed, akár egy
kődarab. Cato azonban nem akart elsüllyedni a Nílus vizébe, bár nem az aggasztotta, hogy ki kellene
úsznia a legközelebbi partra, hanem hogy a nádasban krokodilok rejtőzhetnek, könnyű prédára várva.
– Ne aggódj, centurio! – mosolygott Hamédész. – A Nilus vize mindig nyugodt, a szél pedig
egyenletes. Nincs okod az aggodalomra. Ráadásul van egy korsónyi áldozati olajam a Nílus
isteneinek – paskolta meg a zsákját. – Meg fognak védeni minket.
– Egyáltalán nem aggódom – morgolódott Macro. – Csak azt mondtam, a bárka kissé túlterheltnek
tűnik, ez minden!
Hamédész megértően bólintott, majd kinyújtóztatta a hátát, és óvatosan tömött utazózsákjára tette a
fejét, hogy aludjon egy kicsit. A két római egy ideig Alexandria egyre távolodó városát nézte,
felváltva iszogatva egy borostömlőből, amit Macro még a Kanopusz út egyik piacán vett. Macro
végül megköszörülte a torkát, és a barátja felé fordult.
– Tényleg azt hiszed, hogy Ajax odalent lesz a núbiaiakkal?
– Minél többet gondolkodom ezen, annál biztosabb vagyok benne – jelelte Cato. – Ez a legjobb
módja, hogy folytathassa a Róma ellen vívott háborúját.
– No meg az ellenünk vívott háborút?
– Miért is ne? Így jó esélye lesz rá, hogy két legyet üssön egy csapással. Elvégre hol másutt
lehetnénk, amikor a helytartónak minden bevethető katonáját össze kell kaparnia, hogy visszaverje az
ellenség támadását?
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem szívesen tekintem magam holmi összekapart
katonának – mosolyodott el egy pillanatra Macro. – De értem, mit akarsz mondani. Ha igazad van,
akkor így sokkal könnyebben megtalálhatjuk Ajaxot. Ám első a kötelesség, hm? Előbb a núbiaiak. és
csak aztán Ajax.
– Úgy vélem, a núbiaiak legyőzése nehezebb lesz, mint ahogy azt gondolod.
– Hogyhogy?
– Mielőtt eljöttem a palotából, váltottam néhány szót Petronius egyik törzstisztjével. Szerettem
volna megtudni egyet s mást a Candidus rendelkezésére álló haderőről. Úgy tűnik, a két gyalogos
cohors jó erőben van, de a lovasság létszám alatti. A XXII. légióról azonban nem tudom, mit
gondoljak.
– Ők légionáriusok. Állni fogják a sarat, bármivel próbálkozzanak is a núbiaiak.
– Remélem. – Cato megdörzsölte az állát, és azt kívánta, bárcsak lett volna alkalma
megborotválkozni a hajóra szállás előtt. – De akkor is tény, hogy a XXII. légió a maga módján
igencsak különös alakulat.
– Ó! Mégis miért?
– Mert Marcus Antonius állította ki, és a sorait Kleopátra hadseregének katonáival töltötte fel.
Amikor Marcus Antonius vereséget szenvedett Octavianustól, a XXII. légiót beolvasztották a
birodalmi hadseregbe és azóta a Nilus mentén szolgál. A Nílus városainak görög és egyiptomi
lakosságából áll.
– Tehát úgy véled, lehetséges, hogy kissé elpuhultak?
– Talán. A polgárháború óta nem vettek részt nagyobb hadjáratban. Többségük most először indul
csatába. Remélem, elég jól képzettek ahhoz, hogy elvégezzék a feladatot.
Macro megrázta a fejét.
– Még ha a közkatonák képességei kétkedésre adnak is okot Cato, centuriók vezetik őket. Márpedig
a centuriók, barátom, a világ minden táján egyformák. Az itteni centuriók is éppolyan kemények, és
ugyanolyan elvárásokat támasztanak az embereikkel szemben, mint azok, akikkel eleddig találkoztál.
– Nem minden centurio egyforma. Szolgáltunk már együtt rossz tisztekkel.
– Akad közöttük néhány senkiházi, de ez minden – felelte Macro szabatosan, mivel nem akarta
becsmérelni azon testvériséget, melyhez maga is tartozott. – Valóban vannak kivételek, de a
centurióknak akkor is jó hírük van.
– Reméljük, a XXII. légióban nem lesz túl sok kivétel.
– Pihennem kell egy kicsit – jelentette be hirtelen Macro, majd kivette a zsákjából a páncélját,
megütögette a tartalék tunikáját, köpenyét és saruját, hevenyészett párnát formálva belőlük, aztán
Catónak hátat fordítva lefeküdt aludni.
Cato elmosolyodott a barátja sértődöttsége láttán, majd ő is kényelembe helyezte magát, miközben
a bárka bevitorlázott a tavat a Nílussal összekötő csatornába, melynek mindkét partját nádas
szegélyezte. Itt-ott pálmafaligetek is látszottak, közöttük vályogtéglából épült házak alkotta apró
településekkel. A nők a reggel hűvösét kihasználva ruhát mostak a partközeli nyugodt vízben, míg a
gyerekek valamivel odébb egymást fröcskölve játszottak. Vidám sikongatásuk végigvisszhangzott a
csatorna felett. Miközben a bárkák elhaladtak mellettük, a játékot abbahagyva integetni kezdtek. Cato
elmosolyodott, és visszaintegetett nekik.
Szomorúan ráeszmélt, hogy olyannyira hozzászokott a katonák vezetésével járó követelményekhez
és terhekhez, hogy elfelejtette, milyen is élvezni az élet apró örömeit. Hirtelen úgy érezte, nagyon
rövid volt a gyerekkora. Száműzte az érzést, és megrótta magát, amiért hagyta, hogy egy pillanatnyi
tétlenség megkeserítse a hangulatát. Tudta. hogy az elkövetkező napokban még rengeteg ideje lesz az
elmélkedésre, ezért elhatározta, hogy valami hasznosabb és kellemesebb dologra fog
összpontosítani, mint például az idő, amit Júliával szándékozott tölteni, miután visszatér Rómába. Így
a délelőtt nagy részét azzal múlatta, hogy figyelte, amint az egyiptomi táj elsodródik mellette,
miközben a hajókaraván Dioszpolisz Magna felé vitorlázott. Macro és Hamédész időnként
felébredtek, váltottak néhány szót, majd ismét behunyták a szemüket.
Délután a bárkák kiértek a folyóra, és maguk mögött hagyták a csatornát. A nap perzselőn
ragyogott le rájuk, a szél pedig olyan forróvá mintha kemencéből törne elő.
Napnyugtakor a bárkákat felfuttatták a partra, és óvatosan kihúzták a fűre, majd tábortüzeket
gyújtottak, és kiosztották az élelemadagokat. A lángok körül rovarok sötét felhői kezdtek zsongani.
Hamédész jelentette, hogy miután megissza a boradagját, a tengerészek között tér nyugovóra.
– Ahogy akarod – felelte Macro. – De én nem akarok a szabad ég alatt aludni, hogy aztán halálra
marjanak a rovarok!
Odahívott néhány légionáriust, és rájuk parancsolt, hogy állítsák fel a sátrat, amelyen Catóval
osztoztak.
– Amilyen gyorsan csak lehet! – mordult rá a katonákra, miközben elhessegette a szúnyogokat. –
Mielőtt ezek a kis nyavalyások kiszívják az összes véremet!
Macro nyomban bement a sátorba, mihelyt azt felállították, és a földre terítette a gyékényét. Cato
nem sokkal később csatlakozott hozzá, miután vetett egy utolsó pillantást a csillagoktól tarka
égboltra. A tábortüzek fénye átragyogott a sátor vászonfalain, időnként az emberek árnyalakjai is
kirajzolódtak, akár a provincia templomainak falait díszítő falfestmények figurái. Mivel a szellő nem
jutott át a falakon, sátorban hőség uralkodott. Cato levette a tunikáját, és egy szál ágyékkötőben,
izzadva heveredett le. A sátor túloldalán Macro, bár a nap nagy részét pihenéssel töltötte, gyorsan
álomba merült, horkolása pedig versenyre kelt a tábortüzek körül ülők beszélgetésével és
nevetésével. Cato elmosolyodva behunyta szemét. Úgy vélte, a lehető legjobban ki kellene használni
ezt a rövid, nyugalmas időszakot.
Hirtelen felriadt, és mozdulatlanul fekve, tágra nyílt szemekkel a sátor tetejét bámulta. Nem tudta,
pontosan mire is ébredt fel és már épp fel akart kelni, amikor hirtelen halk mocorgást hallott a sátor
falán túlról. Aztán a hang tovatűnt, Cato pedig felsóhajtva az oldalára fordult, és ismét behunyta a
szemét. Szinte azonnal halk, surrogó hangot hallott, ami leginkább olyannak tűnt. akár egy hosszan
elnyújtott, éles lélegzetvétel. Rögtön kinyitotta a szemét, és tudta, hogy Macróval nincsenek egyedül a
sátorban. Lassan a hátára fordult, és a fejét felemelve körbepillantott. A tábortüzek még égtek,
halvány rózsaszín derengélt, beborítva a sátor belsejét. Nem messze tőle, közvetlenül Macro
matracának lábánál egy karcsú árnyalak emelkedett fel kissé ingadozva a földről.
 Tizenhetedik fejezet
Cato érezte, hogy megfagy a vér az ereiben. Felült, és ahogy az árnyalak kúszni kezdett felfelé a két
matrac között, ismét meghallotta a hangot.
– Ó, a fenébe! – suttogta, és szemét a kígyóra szegezve igyekezett mozdulatlanná dermedni. A
kardja, akárcsak Macróé, a kígyón túl, a sátor tartórúdján lógott. Biztos volt benne, ha megmozdul, az
állat azonnal megtámadja. Idegesen megnyalta az ajkait, és olyan hangosan kezdett suttogni, ahogy
csak mert. – Macro... Macro... Ébredj!
A hortyogás abbamaradt, majd a sátor túloldaláról érthetetlen mormogás hallatszott.
– Macro...
– Hmmm... Mi a fene történt? – nyöszörögte Macro, miközben Cato felé fordult.
– Ne moccanj! – figyelmeztette Cato.
– Tessék? – emelte fel a fejét Macro. – Mi van?
A kígyó ismét sziszegni kezdett, ezúttal sokkal hangosabban, és a testének feje alatti része hirtelen
jóval szélesebbé vált. Az inas test egy pillanatra megremegett, ahogy az állat kissé előrébb kúszott.
– A fenébe! – suttogta Macro. – Nagy bajban vagyunk, fiú! Mit tegyünk?
Cato a kígyót nézte, amely immár olyan közel járt hozzá, hogy minden egyes pikkelye jól látszott.
Az állat szemei gyöngyszerűen csillogtak, és miközben feje a két férfi fölé magasodott, a reszkető
nyelv jól jelezte, hol húzódik a szája vonala.
– Csak... maradj... mozdulatlan! – suttogta Cato.
– Rendben.
Cato Alexandriában látott néhány kígyóbűvölőt, ezért jól tudta, hogy a kobrák milyen gyorsan
képesek lecsapni. Esélyük sem volt arra, hogy felpattanjanak, és a kígyót kikerülve megszerezzék a
kardokat. Valószínűleg mindketten belehalnának a próbálkozásba. Lassan a matrac mellé dobott tunika
felé nyújtotta a bal kezét. Ujjai belevájtak a földbe, ahogy megmarkolta a szövetet.
– Megpróbálom elterelni a figyelmét. Amikor megmozdulok, azonnal ugorj oda a kardokhoz! –
Rendben, Macro?
– Hogy akarod elterelni a figyelmét?
– Az nem számit. Csak készülj fel! Háromra!
A kígyó a beszélgetéstől nyugtalanná válva ismét sziszegni kezdett, és fejét támadásra készen
hátrahúzta.
Cato megnedvesítette az ajkait, és halkan számolni kezdett.
– Egy... Kettő... Három!
Talpra ugrott, és a tunikát derékmagasságban a kígyó felé lendítette. A kobra azonnal támadott,
belemarva a szövetbe, mielőtt az odébb taszította volna. Macro felpattant, és a sátor tartórúdja felé
lépett, ám a kígyó megfordult és feléje lendült. Macro nyomban hátravetette magát, visszazuhanva a
matracára.
– A fenébe is, ez közel volt!
– Megpróbálom még egyszer – mondta Cato. A tunika egy darabját az ökle köré tekerte, majd a
szövetet puhatolózva a kígyó felé lendítette. A kobra azonnal feléje fordult. A szemei rubinként
izzottak. Cato jobbra lendítette a tunikát, és megrázta. A kígyó ismét lecsapott, és ahogy Cato
hátrahúzta a ruhadarabot, az állat fogai beleakadtak a vastag gyapjúszövetbe. Cato rémülten
felkiáltott, amint a kobra teste felé lendült. A kígyó fejére dobta a tunikát, és szabad kezével
megragadta az állat nyakát, közvetlenül a széttárt csuklya alatt. A kobra száraz, érdes bőrrel borított
inas teste vadul vonaglott, Cato pedig erejét megfeszítve igyekezett szorosan tartani a markát,
miközben másik kezével az állat feje köré tekerte a tunikát.
Macro a sátor tartórúdjához ugrott, és előhúzta a kardját. Aztán megperdült. a tekergőző test felé
vágott, de elhibázta, mert csak a földet hasította fel.
– Öld már meg, Macro! – üvöltötte Cato. miközben a kobra feje ide-oda mozgott a tunika mélyén.
Macro ismét lecsapott, kardja a kobra testének közepébe mélyedt. A következő vágással sikerült
kettévágnia a kígyót. A levágott darab a földre zuhanva vonaglani kezdett, mire Macro gyorsan
félrerugdosta. A másik darab sokkal vadabbul vonaglott. Cato pedig erőteljesen a sátor hátsó része
felé hajította, ahol halk puffanással a kecskebőrnek csapódott, majd a földre zuhant. Az állat őrjöngve
tekergőzött, de nem tudott elkúszni, és lassan elvérzett.
Cato szíve hevesen lüktetett. Izzadságban fürdött, reszketett, a mellkasát fagyos hideg járta át.
Macro felé fordulva látta, hogy a barátját szintén megrázták a történtek.
Macro megnyalta az ajkait, és a döglődő kobrát nézve halk, komoly hangon megszólalt.
– Kezdem nagyon utálni ezt a provinciát...

– Te vagy az őrség parancsnoka, igaz? – szegezte a tekintetét Macro az optióra, aki gyorsan
feltápászkodott a tűz körül ülő társai mellől.
– Igen.Uram – bólintott a fiatal katona.
– Akkor te vagy a felelős azért, hogy ez bejutott a sátrunkba – rázta ki Macro a tunikából a
félbevágott kobrát.
Az optio ösztönösen hátralépett, arca pedig megrezzent az undortól. A többiek elképedve pusmogni
kezdtek, és a nyakukat nyújtogatva nézték a döglött kígyót.
Macro megfordult, majd a sátor felé intett.
– Az ott egy praefectus szállása! Őrjáratozni kellett volna a sátor körül, nemde? Hogy se ellenség,
se más fenyegetés ne juthasson be. Ez még itt, Egyiptomban is benne van a szabályzatban.
– Igen. Uram.
– Tehát hol van az őrjárat? – Macro eltúlzott mozdulattal körbenézett, majd felemelte a kezeit. –
Nos?
– Sajnálom, uram. – Az optio nyelt egyet. – Csupán egy-egy őrt állítottam a tábor mindkét végén.
Úgy gondoltam, ennél többre egyelőre nincs szükség.
– Két őr? – Macro megrázta a fejét. – A provinciában hadiállapot van, és még mielőtt
megszólalnál, elmondom, hogy nem érdekel, milyen messze járnak innen a núbiaiak! Ez nem
mentség arra, hogy hanyagul őrködjetek! Hadd találjam ki! Te a XXII. légióban szolgálsz, igaz?
Az optio bólintott.
– Ó, ez nagyszerű... – Macro közelebb lépett az optióhoz, nekiszegezte az ujját. – Azt akarom, hogy
éjszakánként megfelelő őrséget állítsatok! Az lett volna a feladatod, hogy megvédd a tábort és a
tiszteket, de te ezt alaposan elbasztad, fiacskám! A praefectus és én meghalhattunk volna, és ez a te
hibád!
– De, még ha őrjáratoztattam volna is a táborban, a kígyó akkor is bejuthatott volna a sátorba,
uram.
– Pofa be! Tudod, mi a dolgod! Javaslom, végezd is el, különben a te álmodat én fogom
megzavarni, méghozzá egy akkora seggberúgással, hogy a fogaid is kipotyognak tőle! – Macro
hátralépett, a saruja hegyével megbökdöste a kígyót. – Ettől pedig szabaduljatok meg!
Már épp vissza akart térni a sátorhoz, amikor a bárkájuk kapitánya leguggolt a kígyó mellé, és
megrázta a fejét.
– Rendszerint nem szoktak zavarni minket, amikor letáborozunk a parton. A sátratokat alighanem
egy fészek közelében állították fel.
 – Úgy érted, több is lehet belőlük a közelben? – bosszankodott Macro.
– Nem, a kobrák magányos teremtmények. Hacsak nem frissen kikelt állatokról van szó.
– Nos, köszönöm a tájékoztatást! Tehát mostantól nyugodtan aludhatunk, ugye? – Macro ismét az
optio felé fordult. – Küldd át azt a két őrt a sátorhoz!
– Igenis, uram.
Macro visszament a sátorba, behúzta maga mögött a bejárat ponyváját. Aztán odadobta a tunikát
Catónak, és leheveredett a matracára.
– Az a nyomorult optio a XXII. légióban szolgál. Úgy tűnik, okkal aggódtál miattuk.
Cato a gondolataiba merülve a matracán ücsörgött, majd hirtelen felpillantva megrázta a fejét.
– Tessék?
– Azt mondtam, igazad volt abban, hogy a XXII. légió emberei kissé hanyagok.
– Ó, persze!
– Hahó, Cato! – integetett Macro. – Itt vagy egyáltalán?
– Csak elgondolkodtam. – Végigsimitott a haján. – Ha van olyan állat, amit ki nem állhatok, az a
kígyó.
– Hogyhogy csak velük vagy így? Épp olyanok, mint minden más állat ebben a provinciában.
Krokodilok, szúnyogok és kígyók! Csak akkor érzik jól magukat, ha belemélyeszthetik valakibe az
agyaraikat! A fenébe az összessel! Megpróbálok aludni. – Catóra pillantott, és barátságos hangon
folytatta. – Neked is így kellene tenned. A lehető legjobban ki kellene pihenned magad, mielőtt
megérkezünk Dioszpolisz Magnába.
– Igen, igazad van. – Cato leheveredett. és mozdulatlanul fekve a sátor tetejét nézte. Végül behunyta
a szemét, és az éjszaka hangjait hallgatta. Macro csendesen, mozdulatlanul feküdt, de nem horkolt,
amiből Cato tudta, hogy a barátját is felkavarták a történtek.

Macro hunyorogva kinyitotta a szemét, és pislogni kezdett. Az utolsó, amire emlékezett, hogy nem
tudott elaludni, és órákon át mozdulatlanul feküdt. Úgy tűnt, végül mégiscsak sikerült elaludnia.
Odakint hajnalodott, a sátor bejáratának lapjai között pedig fény szűrődött be. Oldalra fordult, látta,
hogy Cato matraca üres.
Felült, és a karjait kinyújtóztatva nagyot ásított. Ahogy feltápászkodott, észrevett egy sötét foltot a
sátor tartórúdja melletti világos színű talajon, és azonnal eszébe jutottak az éjszaka történtek, amikor
is kettévágta a kobrát. Keserűen összeszorította az ajkait.
A sátorból kilépve látta, hogy a barátja nem messze tőle, egy kidőlt pálmafa rönkjén üldögél, a
ködös folyót nézte, a kezei között egy amphora dugóját szorongatva.
– Korán keltél, vagy el sem aludtál? – kiáltotta Macro, miközben odasétált a barátjához.
– Miután elkezdtél horkolni, esélyem sem volt elaludni. – Cato a fűbe dobta a dugót. – De legalább
nem történt más baj az éjjel. Ez olyasmi, amiért hálásak lehetünk.
A parton valamivel távolabb a bárkák legénysége és utasai épp felkeltek, és a gyékényüket
összegöngyölve felkészültek, hogy folytassák az utat a folyón felfelé.
Hamédész. vállán a csomagjaival, odasétált a két tiszthez.
– 'Reggelt, uraim! Hallom, részetek volt egy kis izgalomban az éjszaka.
– Így is mondhatjuk – felelte Macro.
Hamédész letette a csomagját, és letelepedett a két római elé.
– Az optio épp az imént mesélt nekem a kobráról. Úgy tűnik, kevés híja volt, hogy sikerült
megmenekülnötök. A nílusi kobra mérge egy óra alatt képes végezni az emberrel. Nagyon
szerencsések vagytok!
– Furcsa, de én szerencsétlennek hittem magam, amiért egyáltalán ilyesmi történt velem.
 – Lehet, hogy ez valami előjel – biccentette félre a fejét a pap. – Üzenet az istenektől. Talán így
figyelmeztetnek titeket.
– Vagy az a nyomorult kígyó egyszerűen csak rossz felé kúszott! – Macro felállt, és odaintett a
legközelebbi tűz mellett ácsorgó két légionáriusnak. – Ti ketten! Bontsátok le a sátrat, és rakjátok fel a
hajóra! Gondoskodjatok arról, hogy a gyékények is ugyanoda kerüljenek!
Cato Hamédész felé fordult, és pillanatnyi hallgatás után megszólalt.
– Üzenet? Lehet, hogy igazad van.
– Ó? – A pap arcán döbbenet suhant át.
– Igen – folytatta Cato. – Úgy tűnik, mióta üldözőbe vettük Ajaxot itt, Egyiptomban, balszerencse
kísér minket. Kezdem azt hinni, talán megsértettük valamelyik helyi istent. Ennek te vagy a szakértője,
Hamédész! Hogyan engesztelhetnénk ki az isteneiteket? Kihez kellene imádkoznunk? Milyen
áldozatot kellene bemutatnunk?
– Mikor lettél ilyen vallásos? – pillantott a barátjára Macro.
– Az elmúlt néhány hónapban a balszerencse sokszor húzta keresztül a számításainkat, Macro.
Lehet, hogy ez csupán véletlen, de én kételkedem ebben. Ha csak egy-két alkalommal fordul elő, az
talán még véletlen, de ha ilyen gyakran, akkor az ember óhatatlanul is gyanakodni kezd, hogy az
istenek vagy valaki más keze van a dologban.
Macro felfújta az arcát, de nem tudta, mit válaszoljon.
– Tényleg azt hiszed, hogy áldozatot kellene bemutatnunk, uram?
– Valahogy megnyugodnék tőle – vallotta be Cato. – Gondoskodnál erről. Hamédész?
– Persze, uram.
– Minél előbb!
– Megteszem, amit tudok, uram. Azonban a jó szerencsét hozó és a balszerencsét elűző rítusok
meghaladják a tudásomat. Az én feladatom csak a kisebb adományok begyűjtése volt. De kitalálok
valamit nektek, ha megérkezünk Dioszpolisz Magnába. és beszélhetek az ottani papokkal.
Cato a papra szegezte a tekintetét, és bólintott.
– Rendben, ezt fogjuk tenni! – Mély lélegzetet vett, és felállt. – Addig is indítsuk útnak a hajókat!
Minél hamarabb érjük el az úti célunkat, annál jobb!
A hajókaraván folytatta útját felfelé a folyón, maga mögött hagyva a deltát, végig a hatalmas
vízfolyamon, mely lassan hömpölygött át az Erythraeum-tengertől nyugatra elterülő, és egyben a
birodalom déli határvidékét alkotó Nagy-sivatagon. Cato látta a Nílus melletti megművelt földek
keskeny sávján túl meredező sziklaszirteket. A nádasok és a pálmafák között rengeteg embert látott,
akik az ökrök húzta nehéz ekékkel épp felszántották a provincia gazdagságát biztosító sötét, iszapos
földet. Mielőtt Róma kiszemelte volna magának Egyiptom termékeny földjeit, ez a vagyon a
Ptolemaioszok becsvágyát táplálta, előttük pedig a fáraók az írásos történelem előtti időkbe
visszanyúló, ősi vérvonalát szolgálta.
Bár a fáraókat már elfeledték, mégis a csodák idejében élhettek, tűnődött Cato, amikor Memphisz
közelében a hajók elhaladtak a hatalmas Szfinx őrizte három piramis mellett. Jóllehet néhány nappal
korábban, amikor épp úton volt, hogy jelentést tegyen Petroniusnak, már látta a piramisokat, most
mégis ámulva nézte őket az előfedélzetről. Hatalmas hegyeknek látszottak, ám mértanilag oly
tökéletesek voltak, amit a természet képtelen lenne megalkotni. Oldalaik nagyrészt tükörsimának
tűntek, tetejükön pedig leginkább aranyfüst maradványainak látszó foltok verték vissza a nap sugarait,
méghozzá olyan káprázatosán, hogy Cato óhatatlanul is eltűnődött, milyenek lehettek akkor, amikor
elkészültek.
– Micsoda látvány! – lépett oda Macro a barátja mellé. Néhány pillanatig csak bámulta a
piramisokat, majd megrázta a fejét. – Nehéz elhinni, hogy ez a füstös képűek keze munkája, nemde?
– Ez nem volt valami szép megjegyzés. – Cato a parton álló egyik falu felé intett. – Ezek az
emberek az őseik árnyékában élnek. Ők már nem ugyanaz a nép. – Egy pillanatra elgondolkodott. –
Lehet, hogy egy nap majd ránk is ezt fogják mondani, amikor Róma nem lesz több puszta
érdekességnél. Amikor hatalmas emlékműveink nem lesznek többek puszta romoknál.
– Pffft! Néha akkora hülyeségeket tudsz mondani! – bökte oldalba a könyökével Macro. – Te is
tudod, hogy ez hülyeség. – Megköszörülte a torkát, és a barátja halk, áhítatos hangját utánozva
folytatta. – Róma az istenek kegyeltje, azért teremtetett, hogy a legnagyobb és legfontosabb értékek
világítótornyaként ragyogjon. A távoli jövőben az emberek Róma kapuinál állva elámulnak majd
csodás tetteink láttán, és keseregnek azon, hogy...
– Befejeznéd? – kérdezte kurtán Cato.
Macro felhúzta az orrát.
– Adj még egy pillanatot! Biztos vagyok benne, hogy mondhatnék még valami nagyon megkapót!
– Elmehetsz a fenébe!
– Most végre úgy beszélsz, mint egy katona! Röviden, és lényegre törően. Felejtsd el azokat a
poros kőhegyeket, és húzódj árnyékba, mielőtt még kábább leszel, hm?
Macro visszatért a ponyvatető alá, és leült a fedélzetre. Cato tovább nézte a piramisokat, ám Macro
szavai valahogy megfosztották őket a titokzatosságuktól. Végül nagyot sóhajtott, majd visszatért
Macro és Hamédész mellé az árnyékba.

Tíz nappal azután, hogy a hajókaraván elindult Alexandriából, a bárkák maguk mögött hagyták az
utolsó folyókanyarulatot is, és ahogy a nap alábukott a nyugati part száraz sziklái mögé, megérkeztek
Dioszpolisz Magnába. A keleti parton a legnagyobb templom-együttes pülonjai magasodtak, amit
Cato valaha látott. A faragott kövekből emelt falakon hatalmas faoszlopok álltak, melyeken fakó,
vörös zászlók lengedeztek az esti szélben. A templomot vályogtéglából épült fal övezte, amitől a hely
erődszerű látványt nyújtott. A folyópartot egy új, fából épített móló szegélyezte, amely fölött kő
rakpart húzódott.
– Karnak – mondta tiszteletteljesen Hamédész. majd a folyó mentén valamivel lejjebb álló. jóval
kisebb templom-együttesre mutatott. – Az pedig ott Amon temploma. A város azon túl fekszik.
A kapitány leült a kormányevező mellé, és óvatosan a part felé irányította a bárkát. A mólón és a
falak mögötti tornyokban katonák sokasága őrködött. A flottilla közeledtére a díszes kő rakpartról
egy csapat katona ereszkedett alá, hogy segítsenek a bárkák kikötésében. A tengerészek átdobták a
köteleket a víz fölött, majd a bárkákat sorra a parthoz húzták. A köteleket végül a mólót szegélyező,
kopott kikötőbakokhoz erősítették.
A két római tiszt és a pap összeszedte a csomagjait, és kilépett a partra. Cato odasietett a kikötésnél
segédkező csapat optiójához.
– Hol van a hadsereg főparancsnoksága?
– Ki akarja tudni?
Macro előrelépett, hogy leszidja az optiót függelemsértésért, ám Cato felemelte a karját, és
megállította. Csupán a katonai tunikájukat viselték, a páncéljuk és a jelvényeik a csomagjaikban
lapultak.
– Quintus Licinius Cato praefectus és Macro centurio jelentkezni szándékozik a XXII. légiónál –
mondta Cato, majd Hamédész felé biccentett. – Ő pedig a vezetőnk.
– Ah, elnézést, uram! – vágta magát vigyázzba az optio. – A papok szállását keresitek, uram. Arra!
– mutatott a templom-együttes keleti részére. – Mellétek adom az egyik emberemet, hogy
odavezessen titeket.
Cato biccentett, miközben végigpillantott az optión és az emberein. Többségük bőre olyan sötét
volt, mint a helyieké. Csupán néhányuknak volt világosabb, ami arra utalt, hogy görögök vagy
rómaiak lehetnek.
– Rendben van.
Nem sokkal később felkaptattak a díszes kő rakpartra, ahonnan feltárult előttük a templom-együttes
belső területe. A falak között többezernyi ember táborozott: sátraik rendezett sorokban nyújtóztak
szerte az egész térségen. A távolban, a templom túloldalán, a pálmák árnyékában az istállók álltak,
ahol az auxiliaris cohorsok és a légió négy lovas-alakulatának lovait tartották. A sereg követőinek
sátrai a város falain kívül kaptak helyet. Ez volt az a tábor, ahol a katonák italozhattak, csecsebecséket
vehettek és élvezhették a görög kereskedők vezette bordélyok örömeit.
– Lenyűgöző – biccentett Hamédész. – Még sosem láttam ilyen erős sereget. A núbiaiaknak
alighanem már a puszta látványtól is inukba száll a bátorságuk. Fel sem tudom becsülni e haderő
létszámát.
– A létszám korántsem akkora, mint gondolod – felelte Macro. – Egy légió, ha teljes erejében van,
valamivel több mint ötezer emberből áll. De persze az állomány sosem teljes. Az auxiliaris alakulatok
nagyjából háromezer embert számlálhatnak. Candidusnak a legjobb esetben is csupán nyolcezer
embere van, hogy visszaverje a núbiaiakat.
– De a római katonák a legjobbak a világon, nemde, uram? Különben hogyan tudtak volna ekkora
birodalomra szert tenni?
– Vannak ilyen és olyan katonák – felelte halkan Cato.
A melléjük osztott légionárius végigvezette őket egy szfinxekkel szegélyezett rövid úton, majd át
az elülső pülonok közötti kapun. Aztán átkeltek egy udvaron, és két szobor között átsétálva beléptek
egy hatalmas oszlopokkal teli csarnokba, melynek túloldalán jobbra fordultak, és a déli oldalon álló
pülonok felé folytatták az utat. Az itteni udvarok telve voltak ellátó szekerekkel és többezernyi zsák
gabonával, amit arra szántak, hogy etessék a sereget, miután az elindul dél felé, a núbiaiak ellen.
Hamédésznek a hadsereg készülődése igazi újdonságnak számított, ezért kielégíthetetlen
kíváncsisággal nézelődött.
– Hé! – kiáltott oda Macro a légionáriusnak. – Van valami hír az ellenségről?
A katona hátrafordult, és megrázta a fejét.
– Napok óta semmit sem hallottunk róluk, uram. A legutóbb érkezett jelentés szerint a lovasaikat
Ombosztól északra látták.
– Az merre van?
– Nagyjából százmérföldnyivel feljebb a folyón.
Macro Cato felé fordult.
– Nem úgy tűnik, mintha csak a provincia határán portyáznának, igaz? Ráadásul Candidus nem
éppen sietősen készül ellenük.
– Biztos vagyok benne, hogy a legátusnak megvannak erre az okai – vonta meg a vállát Cato.
– Szívesen hallanám ezen okokat.
Elsétáltak a pülonok utolsó sorai mellett, és egy újabb, szfinxekkel szegélyezett útra értek, mely az
alig egymérföldnyire álló Amon-templomhoz vezetett. Az úttól nem messze jókora, alacsony épület
állt, körülötte vályogtéglából emelt fallal, melynek kapujánál légionáriusok őrködtek.
– Erre, uram – tessékelte tovább Catót a légionárius.
Ahogy közelebb értek a kapuhoz, az őrséget vezető optio felemelte a kezét.
– Állj! Milyen ügyben jöttetek?
– Tisztek kívánnak csatlakozni a légió soraihoz – magyarázta a légionárius, és oldalra lépett,
miközben Cato előhúzta a parancsokat a tunikája alól, és odanyújtotta az optiónak.
Az optio végigfutotta a papirusztekercs szövegét, majd szalutált.
– Üdv a Sakáloknál. Uram!
– Sakálok?
 Az optio megfordult és a hadijelvényre mutatott, amely a papok szállására vezető kapu fölött
díszelgett. Az alálógó vörös szöveten, a légió száma fölött egy aranyszállal hímzett, farkasszerű fej
alakja látszott. Cato és Macro gyors pillantással végigmérték a hadijelvényt, majd mindentudó
tekintettel összenéztek: a farúdon egyetlen csata érme sem látszott.
– Gondolom, szeretnétek nyilvántartásba vetetni magatokat, uram.
Cato bólintott.
– De előbb találkozni akarunk a legatusszal.
– Ő jelenleg nincs itt, uram. Csupán a tábori praefectusszal, Caius Aureliusszal tudtok találkozni.
– Hol van a legátus?
– Néhány napja hátrahagyta a sereget, uram. Úgy hallottam, bejárja a Nílus mentén álló erődöket,
hogy megbizonyosodjon arról, képesek-e tartani magukat a núbiaiakkal szemben.
– Mikor tér vissza?
– Ezt nem tudom megmondani, uram. A legjobb, ha erről inkább a tábori praefectust kérdezed.
– Őt hol találom?
– Át a kapun, aztán egyenesen, uram. A hivatali helyiségek a medence túloldalán vannak.
– Medence? – mosolyodott el Macro, miközben átsétáltak a kapun. – Ez az állomáshely
meglehetősen kellemesnek tűnik.
A papok szállását övező falon kívüli térség egyszerűségével szemben a benti terület már első
pillantásra is nagyon kényelmesnek látszott. A szálláshely körüli kikövezett ösvényeket pálmafák
árnyékolták be. A virágágyásokat a kerteket behálózó vízvezetékekből öntözték. A kertekben már csak
néhány növény maradt, azok is nagyon gondozatlannak tűntek, leveleiket pedig vastagon beborította a
finom por. A bejárat mögötti ösvény két oszlopsor között vezetett át egy szellős kamrákkal
szegélyezett, kikövezett udvarra, melynek hatalmas ponyvateteje alatt a főparancsnokság
személyzetének kecskelábú asztalai kaptak helyet. Az írnokok már befejezték a munkát, épp az
írószerszámaikat tisztogatták alig várva a vacsorát. Az udvar túloldalán újabb kettős oszlopsor
húzódott, melyen túl víz csillogása látszott. A második udvar kamráit a sereg rangidős tisztjeinek
osztották ki. A kamrák hátuljában tábori ágyakat helyeztek el, míg a bejáratuknál egy-egy íróasztal
állt. A tisztek közül néhányan még mindig dolgoztak, Cato pedig az egyik arra járó tisztiszolgától
megtudakolta, merre találja a tábori praefectust.
– Ott, uram, a medence túloldalán – mutatott a tisztiszolga egy apró termetű, sötét bőrű, göndörített
hajú férfira, aki egy hatalmas íróasztal mögött ülve épp egy irat fölé hajolt.
Cato elvezette kis csapatát a sekély medence mellett. Ahogy a kamra közelébe értek, a tábori
praefectus felpillantott. Fáradtnak és nyugtalannak tűnt.
– Igen?
– Cato praefectus vagyok, uram. Alexandriából küldtek, hogy átvegyem a rangidős tribunus helyét.
A parancsaim – nyújtotta át az iratokat. – Ö itt Macro centurio, akit szintén a légióhoz osztottak be.
– No és ó? – biccentett a tábori praefectus Hamédész felé.
– A vezetőnk, uram.
Aurelius gyorsan átolvasta a parancsokat, majd félretette őket.
– Jó, hogy itt vagytok velünk. Bár tegnap egy alacsonyabb rangú tribunus is csatlakozott hozzánk, a
tisztek létszáma távolról sem teljes. Ez különösen az első cohorsra igaz. A legjobb tisztjeinket
elszólították, hogy elöljárókként szolgáljanak szerte a provincia területén. Két centuriónk Ombosztól
délre szolgált, és még nem kaptunk hírt felőlük. Az Első Lándzsával ugyanez a helyzet. Épp távol
volt, hogy megszemlélje a Pszelchisznél épülő új erődöt. Őszintén szólva a legrosszabbtól tartok.
– Sajnálattal halljuk, uram – mondta Macro.
– Nos, meglehet, hogy a semmi hír ez esetben jó hír – felelte nem túl meggyőzően Aurelius. –
Addig is te, Cato praefectus. rangidős tribunusként fogsz szolgálni, míg Macro centurio megkapja az
első cobors parancsnoki tisztségét. Az ajánlásaitok igencsak jók – ütögette meg a tekercseket –,
nekünk pedig nagy szükségünk van tapasztalt tisztekre. Amint azt tudjátok, ez a légió nagyon régen
volt utoljára tényleges szolgálatban. Leginkább csak rendfenntartói szerepet láttunk el. De az
ellenfeleink alig többek egy csapat lovas haramiánál. Legalábbis minket így tájékoztattak.
Miközben a tábori praefectus magas, éneklő hangon beszélt, Cato beigazolódni látta a légió
harckészségét illető korábbi félelmeit. Nyilvánvalóan látszott, hogy Aurelius jobban ért az íróvessző
forgatásához, mint a gladiuséhoz. Cato csak remélhette, hogy a legátus nagyobb harci tapasztalattal
rendelkezik.
– Ha lehetséges, uram., szeretnék azonnal találkozni Candidus legatusszal. amint visszatér.
Beszélnem kell vele arról, milyen választási lehetőségek állnak előttünk, hogy elhárítsuk a térséget
fenyegető veszélyt.
– Biztosra veszem, hogy szeretnél mielőbb beszélni Candidusszal – felelte a tábori praefectus. –
Ahogy én is. A helyzet az, hogy három napja vissza kellett volna térnie. Már kiküldtem egy őrjáratot a
keresésére, de nyomát sem találták az Ombosz felé vezető úton. Csak az istenek tudják, merre lehet.
 Tizennyolcadik fejezet
A núbiai sereg Ombosztól húszmérföldnyire északra táborozott le, a Nilus egyik sekély
kanyarulatában, ahol megitathatták a lovaikat és a tevéiket, ahogy az élelem gyanánt magukkal hozott
kecskéket is. Ám Ajax nyomát sem látta annak a gondos rendezettségnek, ami a Dioszpolisz
Magnánál állomásozó római sereget jellemezte. A gladiátor a tábortól egymérföldnyire, egy sziklás
kiszögellésnél állította meg lovasokból álló menetoszlopát. Talmisz herceg erői egy letaposott
gabonaföldön szétszóródva táboroztak le. Ajax úgy becsülte, a núbiai sereg legalább harmincezer főt
számlált. Habár rengeteg sátrat lehetett látni, az emberek többsége pálmalevelekből épített magának
ideiglenes menedéket. A többségük núbiai harcos volt, ám akadt egy kisebb csapatnyi arab is, akik
mindegyike bő, sötét köpenybe öltözött. A tábor közepén néhány nagyobb sátor állt, melyek körül a
nyílt térségen Ajax lándzsás örök laza gyűrűjét látta.
– Azt hiszem, ott találjuk Talmisz herceget.
Karim bólintott.
– Remélem, igazad lesz, tábornok!
– Bízz bennem! Szívesen lát majd minket. Különösen, miután felajánljuk neki barátságunk zálogait
– paskolta meg Ajax mosolyogva a lova hátára vetett zsákokat. – Nyugodj meg, Karim! Ha van
valami, amiben ezen a világon biztos lehetsz, hogy a régi mondás, miszerint ellenségem ellensége a
barátom, mindenütt megállja a helyét.
A seb, amit Cato okozott neki, még nem gyógyult be teljesen, ezért óvatosan fordult meg a
nyeregben, hogy végigpillantson az emberein.
Már csak huszonnyolcan maradtak. Néhányan a rómaiakkal öt nappal korábban vívott
összecsapásban haltak meg, míg mások akkor estek el, amikor rajtaütöttek egy előretolt őrhelyen,
hogy megszerezzék a lovakat. Ám a gladiátorok többsége, akik a krétai lázadás óta a testőrségét
alkották, még mindig éltek, ahogy az elfogott hajók felszabadított rabszolgái közül a legerősebbek is.
Elég jól forgatták a fegyvert, emellett bátrak és hűségesek voltak. Idővel felérhetnek akár a
gladiátorokkal is.
– Tartsátok távol a kezeteket a fegyvereitektől, amikor bemegyünk a táborba! Bármi történjen is, ne
tegyetek semmit, amíg parancsot nem adok rá! Érthető?
Az emberei bólintottak.
– Gyere ide. Hepithus! – intett Ajax oda a magas núbiai gladiátornak.
– Igenis, tábornok. – A núbiai csettintette nyelvével, előreösztökélve a lovát, mely éppolyan fekete
volt, mint ö maga.
– Ők a te néped. Te leszel a tolmácsunk. Pontosan azokat a szavakat használd, amiket mondok, és
fordíts le mindent, amit azok mondanak, akik beszélnek velünk!
Hepithus bólintott.
Ajax megfordult, és ismét végigpillantott az előtte elterülő táboron. A kiszögellés lábától
félmérföldnyire vagy húsz teveháton ülő harcos lassan léptetve a táborba vezető északi utakon
járőrözött. Ajax feléjük intett.
– Odamegyünk hozzájuk! Ha valami rosszul sikerül, rengeteg helyünk lesz elmenekülni.
– Azt mondtad, biztos vagy benne, hogy szívélyesen fogadnak majd minket – jegyezte meg Karim.
Ajax elmosolyodott.
– Arra is fel kell készülnünk, ha esetleg túlságosan is szívélyesen fogadnának minket, barátom. –
Megrángatta a kantárt. – Induljunk!
A lovasok kis menetoszlopa leereszkedett a kiszögellésről. A keskeny ösvény kanyarogva vezetett
le a folyóparti síkságra, a lovak patái pedig felkavarták a port, amit a núbiai őrjárat azonnal észrevett.
Ajax látta, hogy egy pillanatra megtorpannak, aztán egyikük megfordította a tevéjét, és vágtatni
kezdett a tábor felé. A többiek a közeledő lovasok felé fordulva csatasorba álltak. Miközben
közeledtek, észrevette, ahogy könnyű hajítódárdákat húznak elő a nyeregtokjukból. Hátrafordult, és
odakiáltott az embereinek.
– Ne feledjétek, hogy tartsátok távol a kezeteket a fegyvereitektől, míg mást nem mondok!
A két csapat közötti rés gyorsan keskenyedett, és amikor már csak száz lépés választotta el őket
egymástól. Ajax felemelte a kezét és megzabolázta a lovát.
– Állj!
A menetoszlop megállt, a lázadók pedig mindkét kezükkel a kantárt markolva ücsörögtek a
nyeregben. A núbiaiak tovább közeledtek, majd amikor dárdahajításnyi távolságba értek, vezérük
parancsot kiáltott mire mindannyian megálltak. Sötét köpenyt és fejdíszt viseltek, dárdájukat pedig
alsó fogással tartották, készen, hogy abban a pillanatban elhajítsák, amint arra parancsot kapnak.
Ajax megköszörülte a torkát, és üdvözlésképp felemelte a kezét.
– Barátként jöttünk! Talmisz herceggel akarok beszélni! – Odabiccentett Hepithusnak, aki
tolmácsolta az elhangzottakat az őrjárat vezetőjének, majd ismét Ajax felé fordult.
– Azt kérdi, ki vagy.
– Mondd meg neki, hogy Ajax vagyok, a gladiátor, a krétai lázadók vezére, és azért jöttem, hogy
felajánljam szolgálataimat Talmisz hercegnek a közös ellenségünk ellen.
Hepithus lefordította a szavait, az őrjárat vezetője pedig rövid hallgatás után ismét megszólalt.
– Azt akarja, hogy adjuk át a fegyvereinket az embereinek. Aztán elkísérnek minket a táborukba.
Karim előrébb léptetett, és halkan megszólalt.
– Nem lenne túl bölcs dolog további kockázatot vállalni anélkül, hogy meg tudnánk védeni
magunkat, tábornok.
Ajax megrázta a fejét, majd mély lélegzetet vett.
– Azt tesszük, amit mond! Elő a kardokat!
Fémes csikorgás hallatszott, ahogy a lázadók előhúzták a fegyvereiket. A núbiaiak nyugtalanul
megmoccantak, néhányuk felemelte a hajítódárdáját.
– Fegyvereket a földre! – parancsolta Ajax, és ledobta a kardját.
Emberei követték a példáját, kivéve Karimot. aki éberen figyelte a núbiaiakat.
– Tedd, amit mondtam! – sziszegte dühösen Ajax. – Azonnal!
Karim gyors mozdulattal lefelé lendítette a kezét, kardja hegye pedig belemélyedt a földbe. Az
őrjárat vezetője parancsot kiáltott, mire négy embere letérdeltette a tevéjét, majd a nyeregből
leszállva odarohantak a lovasokhoz, hogy összegyűjtsék a fegyvereket. Miután visszasiettek. a
fegyvereket a nyeregtokokba tették, aztán ismét felültek a tevékre, és talpra állították a jószágokat,
amelyek mély mormogás közepette feltápászkodtak. Az őrjárat vezetője intett Ajaxnak, hogy kövesse,
majd a tábor felé fordította a tevéjét. A núbiai csapat fele követte a parancsnokot, míg a többiek
megvárták, hogy a lovasok elvonuljanak, aztán a nyomukba szegődtek.
Ahogy beléptek a táborba, a legközelebbi núbiaiak felálltak, kíváncsian nézték a jövevényeket. A
levegőt trágya és füst szaga töltötte be, Ajax pedig szakértő szemmel pillantott végig Talmisz herceg
seregén. A tábor külső részén csupán könnyűfegyverzetű embereket látott, akik alig voltak többek
vadászlándzsával és bőrpajzzsal felszerelkezett törzsi harcosoknál. Néhányuk íjjal vagy
hajítódárdákkal fegyverkezett fel. Ám a felszerelésük hiányát pótolta a létszámuk. Ajax úgy becsülte,
legalább tizenötezren lehetnek. A tábor következő területe karddal felfegyverzett, páncélba öltözött
emberek szálláshelyéül szolgált. Sokan közülük hosszú köpenyt viseltek a mellvértjük felett, míg
bronzsisakjuk köré vászoncsíkokat tekertek, hogy megvédjék az arcukat és a nyakukat a napfénytől.
Néhány ezren lehettek, és Ajax a folyón valamivel lejjebb állomásozó jóval kisebb létszámú római
seregre gondolva érezte, hogy a szíve megtelik lelkesedéssel.
Szemben azon sátrakat övező nyílt térség húzódott, melyekről Ajax úgy vélte, Talmisz herceg és
tábornokainak szállásául szolgálhatnak. Jobbra, a folyókanyarulatban több ezer ló és teve legelészte
az egyiptomi földművesek gabonáját, vagy épp ivott a folyónál.
Ahogy a sátrak körül álló lándzsások egy csapata előreindult, az őrjárat vezetője megállt. Rövid
beszélgetést követően a lándzsások parancsnoka gyanakodva a lovasokra pillantott, aztán odaintett
nekik, és a sátraktól nem messze álló pányvázócölöpökre mutatott. Miután a lándzsások és a teveháton
ülő harcosok a cölöpökhöz kisérték a lázadókat, Ajax parancsot adott az embereinek, hogy szálljanak
le a nyeregből, és álljanak a lovuk mellé. Az egyik lándzsás besietett a legközelebbi sátorba, melynek
bejáratán pár pillanattal később egy díszes köpenyt és csillogó pikkelypáncélt viselő tiszt lépett ki. A
férfi odasétált Ajaxhoz, és mélyen ülő, sötét szemeivel végigmérte a gladiátort.
– Úgy hallottam, beszélni kívánsz a herceggel – mondta görögül, tökéletes kiejtéssel.
– Így van – bólintott Ajax. – Fel akarom ajánlani a hercegnek a saját és a harcosaim szolgálatait.
Ahogy a tiszt végigpillantott Ajax emberein, feltűnt neki a jövevények erőteljes alkata, és a
sebhelyek, melyek a testüket és az arcukat tarkították.
– Dezertőrök vagytok? ‘
– Gladiátorok vagyunk.
– Vagyis rabszolgák – mosolyodott el gúnyosan a tiszt.
– Többé már nem. Kivívtuk a szabadságunkat, és azóta is harcolunk a rómaiakkal. Mert Róma
ahogy nektek, úgy nekünk is az ellenségünk. Épp ezért akarjuk felajánlani szolgálatainkat a
hercegnek.
– No és mi olyat tudtok nyújtani neki, amire a saját emberei nem lennének képesek?
– Ezt! – ragadta meg mosolyogva Ajax a lova hátára vetett zsákokat. Ahogy a földre rángatta,
súlyos puffanással a tiszt lábai elé zuhantak.
A lándzsások támadásra készen kissé lejjebb engedték a fegyverük hegyét. Ajax lehajolt, kikötötte
az első zsákot, és egy vörös szövetből kötött batyut húzott elő belőle, amit aztán odahajított a tisztnek.
A núbiai arca meg sem rezzent, ahogy elkapta a batyut, melyről kiderült, hogy egy hadijelvény vörös
zászlaja, amelyet levágtak a rúdjáról. A szövetre aranyszállal a „Legátus” szót hímezték. Alatta még
egy szó állt, bár alig lehetett elolvasni a rászáradt vértől: „Candidus”.
A tiszt elmosolyodott.
– Tehát sikerült ellopnotok egy római tábornok személyes zászlaját, rabszolga? Lenyűgöző, de a
hercegemnek harcosokra van szüksége, nem pedig közönséges tolvajokra.
– Egyáltalán nem loptuk a zászlót, barátom. – Ajax ismét belenyúlt a zsákba, és előhúzott egy
levágott fejet, amit a hajnál fogva a magasba emelt. A fej bőrét foltok borították, a szemek pedig
kidülledtek a félig nyitott szemhéjak mögül. Ahogy az állkapocs leereszkedett, a megfeketedett ajkak
mögül elővillantak a fogak. A meleg levegő megtelt a rothadó hús bűzével.
A núbiai tiszt fintorogva háiralépett.
– Hadd mutassam be neked Caius Candidus legátust, a Dioszpolisz Magnánál állomásozó római
hadsereg néhai parancsnokát! A gyűrűje is a zsákban van, ha netán további bizonyítékra lenne
szükséged a kilétét illetően. A többi zsákban azoknak a tiszteknek a feje van, akik a legátust kísérték,
amikor az embereimmel öt nappal ezelőtt rajtaütöttünk.

A herceg sátrának belseje nagyon tágas volt, a földet pedig szőnyegek és párnák borították. A fény
a tetőt tartó cövekek melletti lyukakon áramlott be.
Ajax a sátor közepén állt, így testét a fentről jövő fény halvány ragyogása övezte. Talmisz herceg a
sátor hátuljában az egyik díványon hevert. Fehér köntöst viselt, sötét ujjain pedig drágaköves
aranygyűrűk díszelegtek. Ajaxhoz hasonlóan erőteljes alkatú volt, dagadozó izmai még a bő köntös
ellenére is jól látszottak. Széles arcát az állkapcsa vonalát követő, gondosan nyírt szakáll keretezte.
A két férfi között jókora réztálon a római tisztek feje és Candidus egyik kézfeje hevert, rajta a
gyűrűvel. Talmisz egy pillanatig a fejek halmát nézte, aztán tekintete a két lándzsás vigyázta Ajaxra
vándorolt.
– A látogatóim rendszerint térdre ereszkednek előttem. – Talmisz kiválóan beszélt görögül,
akárcsak apja udvarának műveltebb tagjai. Bár közömbös hangon beszélt. Ajax nagyon is jól érezte a
herceg szavaiban rejtező fenyegetést. Ennek ellenére állva maradt, a hercegre ruházva a felelősség
súlyát, hogy folytassa a beszélgetést. – Miért nem hajtasz térdet előttem, gladiátor? Nem hiszem, hogy
római gazdáid nem tanítottak meg arra, miként viselkedik egy rabszolga.
– Már nem vagyok rabszolga, felség – felelte határozottan Ajax. – Ahogy a követőim sem azok.
Szabad emberek vagyunk, méghozzá a fegyverek jogán. Nem ismerünk el többé gazdát magunk
felett, és nem tartozunk hűséggel egyetlen királyságnak sem. Ennélfogva nem térdepelek le senki
előtt.
– Értem – felelte megfontoltan Talmisz. és ajkai halvány mosolyra húzódtak. – Merész dolog ilyen
pimaszul viselkedni, amikor épp fegyvertelenül állsz a táborom közepén. Ha akarnám, levágathatnám
a lábaidat, amiért nem vagy hajlandó térdet hajtani előttem. Márpedig mit tehet egy ember a lábai
nélkül?
– Ha ártasz nekem, akkor az embereimet is meg kell öletned. Ám ezzel elvesztenél egy olyan
szövetségest, akinek nagy hasznát vehetnéd a Róma elleni harcodban. Nem is beszélve arról, mennyi
embereddel végeznénk, mire sikerülne legyűrnötök minket.
– Azt hiszem, kissé alábecsülöd a testőrségemet, gladiátor.
– Valóban? – mosolyodott el Ajax. és mielőtt a mellette álló őrök megmozdulhattak volna, kitépte a
jobb oldali férfi kezéből a lándzsát, majd a fegyvert a núbiai két lába közé döfte, és felfelé lendítette a
fanyelet. Az őr lábai elemelkedtek a földről, és nehézkesen hátrazuhant. Ajax eközben a lándzsát két
kézzel megmarkolva megperdült, hárította a másik őr döfését, majd a fegyver nyelével arcon ütötte a
férfit. A núbiai kábán megtántorodott. és a lándzsa kicsúszott az ujjai közül. Ajax a lándzsája nyelét az
őr lába mögé lendítette, és egy mozdulattal a földre terítette a férfit, majd odalépett hozzá, és a
torkának szegezte a lándzsa
hegyét. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lehajolt, megragadta a núbiai karját, és felsegítette.
Végül megfordult, és visszaadta a lándzsát a másik őrnek, aki épp feltápászkodott a földről. – Azt
hiszem, kissé alábecsülöd a gladiátorokat, felség – mondta, miután visszaállt a két őr közé, akik éber
tekintettel figyelték.
Talmisz, aki azonnal felpattant, amikor Ajax rárontott az őreire, elengedte díszes tőre markolatát,
és kuncogni kezdett.
– Nem lett volna szabad alábecsülnöm téged. Hallottam szóbeszédeket arról, hogy Róma
rabszolgaharcosai olyan emberek, akikkel számolni kell. Most láthattam, hogy e szóbeszédek bizony
igazak.
– Már nem vagyunk Róma rabszolgái, felség – felelte Ajax nyomatékosan. – Úgy döntöttünk,
felajánljuk neked a szolgálatainkat. Amíg Núbia hadat visel Róma ellen, addig hajlandóak vagyunk
téged szolgálni.
Talmisz egy pillanatig némán nézte a gladiátort, majd bólintott.
– Ez esetben szívesen látunk téged és az embereidet. A jó harcosok számára mindig van hely az
oldalamon. Most pedig mondd el, hogyan tettél szert erre az... ajándékra – intett a tálon heverő fejek
felé. – Nem hiszem, hogy csak véletlen találkozás volt.
– Valóban nem véletlen volt – felelte Ajax. – Miután a rómaiak rajtaütöttek a táborunkon, az
embereimmel kénytelenek voltunk felfelé menekülni a Níluson. Mivel a jelenlétünk híre mindenütt
gyorsan terjedt, állandóan mozgásban kellett maradnunk. Az egyik emberem núbiai, és jól ismeri a
Nílus felső folyásának vidékét. Azt mondta, erre elég kevés római település akad, és ha folytatjuk az
utat dél felé úgy jó eséllyel megszabadulhatunk az üldözőinktől. Amikor átkeltünk a Dioszpolisz
Magnától keletre húzódó dombokon, láttuk, hogy a római sereg a város körül gyülekezik. Hallottam
a Róma és Núbia között kitört háborúról, és úgy véltem, talán szívesen láttok minket, mint
szövetségeseiteket, főleg, ha értékes híreket is hozunk nektek, felség. Ezért néhány napig figyeltük a
tábort, felmérve a rómaiak erejét és felszerelését. Aztán egyszer csak ránk mosolygott a szerencse.
Láttuk, hogy a római parancsnok és két segédtisztje a légió egy csapat lovasának kíséretében
kilovagol a táborból. Elindultak a dél felé vezető úton, mi pedig a nyomukba szegődtünk. Amikor
letáboroztak éjszakára, rajtuk ütöttünk. A legatusszal én magam végeztem.
– Nem gondoltál arra, hogy foglyul ejtsd, és váltságdíjat követelj érte?
– Nem. Amikor legutóbb túszul ejtettem két rómait, alaposan megjártam. Megszöktek, ezért többé
nem vesződöm túszokkal.
– Candidus nem ajánlotta fel neked, hogy a foglyod lesz?
– Nem adtam neki lehetőséget rá.
– Értem. – Talmisz megdörzsölte széles állát, és az előtte álló férfit nézte. Ajax rezzenéstelen arccal
viszonozta a tekintetét, semmiféle jelét nem adva feszültségnek vagy a bizonytalanságnak. A herceg
végül széttárta a kezeit. – Mielőtt szövetséget kötök valakivel, szeretem tudni, milyen okok vezérlik
az illetőt.
– Ez bölcs óvatosság, felség.
– Így igaz – bólintott Talmisz. – A kérdés, amit fel szeretnék tenni neked, hogy miért gyűlölöd
ilyen nyilvánvalóan a rómaiakat.
– Nem elég annyi, hogy gyűlölöm őket?
– Nem. Tudnom kell az okát. – Talmisz halványan elmosolyodott. – Bocsásd meg ezt nekem!
Ajax egy pillanatig hallgatott, majd beszélni kezdett.
– Rabszolgaságba kényszeríttettek, és eladtak egy gladiátoriskolának. Úgy bántak velem, mint
valami vadállattal, és kiképeztek arra, hogy embereket öljek a gazdám kedvéért, a tömeg
szórakoztatására. Csakhogy én nem találtam kedvemre valónak ezt az életet, felség. Szabad embernek
születtem, és szabadon akarok meghalni. Soha többé nem leszek rabszolga!
– Tehát a rabszolgaság ellen harcolsz? Akkor én is az ellenséged vagyok, mivel ezernyi rabszolgát
tartok.
– Nem a rabszolgaság ellen harcolok – vetette ellen Ajax –, hanem Róma ellen.
– Ez esetben igencsak nagyra törő ember vagy – mosolyodott el Talmisz. – A céljaid túlszárnyalják
a képességeidet, gladiátor. Nem engedhetsz meg magadnak egy olyan ellenséget, mint Róma. Ez a
királyok és a hercegek kiváltsága, nem pedig a gladiátoroké, a rabszolgáké vagy a közszabadoké.
– Én mégis az ellenségemnek választottam Rómát, felség. Ha egy ember nem választhatja meg
szabadon az ellenségeit, akkor nem is igazán szabad.
– Furcsa meghatározása ez a szabadság fogalmának... – vonta fel a szemöldökét Talmisz. – Az a
gyanúm, van valami kevésbé filozofikus oka is a Róma elleni gyűlöletednek. Hogy a gyűlöleted
néhány római ellen irányul. Igazam van?
Ajax egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán bólintott.
– Áruld el, mi táplálja a gyűlöletedet!
– Inkább nem mondanám el, felség – felelte halkan Ajax. – A sebeim túl mélyek. Nem elég, ha esküt
teszek neked a hűségemről, bármi álljon is ennek hátterében?
– Számomra ennyi nem elegendő – mondta határozottan a herceg. – Cserébe, amiért a
szolgálatomba fogadlak, az a kérésem, hogy ne legyenek titkaid előttem, és figyelmeztetlek, ha
átversz, kivágom a szívedet. – Egy pillanatra elhallgatott, hagyva, hogy a szavaiban rejtező
fenyegetés leülepedjen. – Tehát áruld el gladiátor, mi vett rá arra, hogy felajánld nekem a
szolgálataidat!
Ajax mély lélegzetet vett és felsóhajtott.
– Rendben van! Tudnod kell, hogy mielőtt rabszolgává lettem volna kalóz voltam. Néhányan ezt
alantas és becstelen szakmának nevezhetnék.
– Méghozzá joggal.
Ajax összeszorította az ajkait, majd folytatta.
– Elismerem, hogy van benne igazság. De bármit is gondolj rólam és a társaimról, a valóság az,
hogy olyanok voltunk, akár egy család. Csak ők léteztek számomra. A rómaiak azonban mindezt
elpusztították! Felégették a hajóinkat, kifosztották a városunkat, lemészárolták a társaimat. A nőkkel
és a gyerekekkel is végeztek. – Keserűen nyelt egyet. – Az apámat keresztre feszítették, és hagyták
meghalni. Engem és a többi túlélőt rabszolgasorba vetettek.
– Te pedig mindezért Rómát okolod?
– Rómát, és azokat a tiszteket, akik kivégezték az apámat: Macrót és Catót. Éveken át hordoztam
magamban a fájdalmat, és a sors a krétai rabszolgalázadás idején ismét összehozott minket. – Ajax
összeszorította a fogait. – Ám ők ismét utamat állták! Leverték a lázadást, azóta vadásznak rám és arra
a maroknyi csapatra, amely megmaradt a Róma ellen vezetett rabszolgaseregemből.
– Ezért vagy most itt? Azt szeretnéd tőlem, hogy nyújtsak védelmet számodra azoktól, akik
vadásznak rád? – Talmisz herceg ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Valójában nem a szolgálatodat
ajánlod fel nekem, hanem a védelmemet keresed!
– Nem, felség. A bosszú az, amit keresek. Nem számít, hogyan valósíthatom meg, csak be akarom
teljesíteni. De legalábbis szabad emberként akarok meghalni, miközben megpróbálok bosszút állni.
– Számomra úgy tűnik, jobban járnál, ha inkább levadásznád azt a két római tisztet ahelyett, hogy a
szolgálatomba szegődsz. Nekem katonákra van szükségem, nem bosszúszomjas lázadókra, akik
menedékként akarják használni a seregemet.
– Nem menedéket keresek, felség. A szolgálatodba állok, és megteszek mindent, hogy segítsem az
ügyedet. Egyelőre csak annyit kérek, adj nekem egy csapatot, én pedig halált és pusztulást hozok
közös ellenségünkre. Értek a harchoz, tudom, hogyan kell embereket vezetni. Bízz bennem, és a
szavamat adom neked. Ráadásul többet is ajánlhatok annál, mint hogy az embereimmel csatlakozunk a
soraidhoz. Van valami aminek köszönhetően hatalmas előnyre tehetsz szert a Róma elleni háborúban.
– No és mi lenne az? – kérdezte szórakozott mosollyal Talmisz, és előrébb hajolt. – Miféle előnyt
ajánlhat fel nekem egy szökött rabszolga?
Ajax ellenállt a késztetésnek, hogy elmosolyodjon. Volt még valami a tarsolyában, és biztosra vette,
ha elmondja Talmisznak, a herceg azonnal elfogadja a szövetségesének.
– Van egy kémem a római seregben. Az egyik emberem beférkőzött a soraikba, és mindenről
tájékoztat, amit tudnunk kell a rómaiak haderejéről és szándékairól.
Talmisz megfontoltan bólintott.
– Ez nagyszerű. Igazán nagyszerű. Nos. Ajax, úgy tűnik, talán mégiscsak hasznára lehetünk
egymásnak. Kinevezlek a seregem tisztjének, és adok neked egy csapat katonát. Az a szándékom,
hogy megleckéztetem a rómaiakat, és te leszel az, aki ezt végre fogja hajtani!
 Tizenkilencedik fejezet
– Hm – rázta meg a fejét Macro. – Nem éppen a legszebb látvány.
A legátus és a két tribunus fejetlen holtteste egy szekér hátulján hevert. A felpüffedt hullák körül
rovarok felhői zsongtak, a porcokkal és inakkal teli, megfeketedett nyakcsonkoknál és Candidus jobb
csuklójánál lakomázva. A decurio felemelte a kecskebőr ponyvát és oldalra lépett, hogy felettesei
benézhessenek a szekér hátuljába. Cato és Macro épp a kinevezésüket vitatták meg Aureliusszal,
amikor az egyik írnok jelentette, hogy a Candidus keresésére küldött őrjárat megtalálta a legátust és a
kíséretét.
Cato az orra elé szorítva a kezét elhátrált a szekértől.
– Hol találtátok meg őket?
A decurio dél felé intett.
– Egy hasadékban, nagyjából harminc mérfölddel feljebb az Ombosz felé vezető úton, uram. Egy
kivételével a kíséret összes tagját megölték, de csak a tiszteket csonkították meg. A túlélőt az
orvosokra bíztuk. Nagyon rossz állapotban van. A térdinait elvágták, és csaknem három napig víz
nélkül tengődött.
– Elmondta, hogy kik támadták meg őket? – kérdezte Macro.
A decurio megrázta a fejét.
– Csak összevissza motyogott, uram. Alig egy-két értelmes szót tudott kinyögni. De lehetséges,
hogy a támadók arabok voltak. Időnként előjönnek portyázni a sivatagból, és igyekeznek minél több
zsákmányra szert tenni, mielőtt összegyűjtünk egy nagyobb haderőt, hogy elűzzük őket. Bár nem
jellemző rájuk, hogy olyan célpontot válasszanak, mint a legátus és a kísérete. A zsákmány nem érte
volna meg a kemény harcot.
– Gondolom, csak a mieink holttesteit találtátok meg.
– Így van, uram. De az arabok egyik jellemvonása, hogy ha lehet, nem hagyják hátra a
halottaikat.ó, így a helyiek gonosz szellemeknek hiszik őket, akik bárhol megjelenhetnek, majd
eltűnhetnek.
– Tehát az is éppúgy lehetséges, hogy núbiaiak voltak? – kérdezte Cato.
– Nem kizárt, uram, bár a legutóbbi jelentések szerint még mindig a katarakta közelében
táboroznak. Azonban lehetséges, hogy már elénk vágtak, vagy kiküldtek egy portyázó csapatot, hogy
híreket szerezzenek és zargassák az előretolt állásainkat. Én továbbra is úgy vélem, az arabok
okolhatóak a támadásért. – A decurio egy pillanatra elhallgatott.
– Lehet, hogy a tettükért jutalmat akarnak kérni a núbiaiaktól, a fejeket és a kezet pedig
bizonyítékként vitték magúval. Bár az is elképzelhető, hogy Talmisz herceg szerzett néhány arab
zsoldost a seregébe.
– Tehát arabok voltak – szólt közbe Aurelius. – Miután elbántunk a núbiaiakkal. büntető hadjáratot
indítunk az arabok ellen. Méghozzá kíméletlen hadjáratot. Takard le! – intett oda a decuriónak. –
Vigyétek őket a legátus szállására! A személyes tárgyaikat juttassátok el a családjaiknak, az orvosok
pedig készítsék elő a testeket a hamvasztáshoz!
– Igenis, uram. – A decurio visszahúzta a ponyvát a holttestekre, és felkapaszkodott a bakra. Aztán
csettintett a nyelvével, és a kantárszárral pattintva lépésre bírta az öszvéreket, a szekér pedig
átzötyögött a papok szállásának kapuján.
Aurelius nézte, ahogy a szekér távozik, és a bal keze ujjai egy pillanatra görcsösen megremegtek.
Végül nyugtalan arccal Cato és Macro felé fordult.
– Ez megmagyarázza a legátus távollétét. – A tábori praefectus arca azonnal megrezzent, mivel
rájött, milyen ostobaságot mondott. Cato azonban tudta, hogy a legátus halála nagy megrázkódtatást
jelenthetett a legközelebbi beosztottjainak.
– Jól ismerted a legátust?
Aurelius bólintott.
– Az utóbbi nyolc évben együtt szolgáltunk.
– Ilyen sokáig? – lepődött meg Macro. – Elnézést, uram csak nem tudtam, hogy egy legátus ilyen
hosszan is szolgálhat egyetlen légió élén.
– Nos, igen. Itt Egyiptomban kissé mások a szokások – felelte tömören a tábori praefectus. –
Candidust még Tiberius császár nevezte ki az uralma vége felé. Az Egyiptomban szolgáló légiók
parancsnokait, akárcsak a helytartót, a lovagi rendből választják ki. A szenátorok errefelé nem
vállalhatnak ilyen magas tisztséget. Ami azt illeti, a császár személyes engedélye nélkül még csak a
lábukat sem tehetik be Egyiptom területére. Így a provinciában a tisztségeket jóval hosszabb ideig
lehet birtokolni.
– Mi a helyzet veled, uram? Bizonyára nem szolgáltál mindig tábori praefectusként.
– Így igaz. Csupán három éve neveztek ki tábori praefectusnak. Korábban Első Lándzsaként
szolgáltam.
Macro Catóra nézett, és képtelen volt elrejteni a döbbenetét. A légiók rangelső centuriójává a
legtapasztaltabb, legerősebb és legbátrabb tisztek válhattak. Az apró termetű, elegáns Aurelius finom
szövetből varrt tunikája fölött arannyal és ezüsttel berakott díszes mellvértet viselt, ám Macróval és
Catóval ellentétben nem hordott bőrhámot, melyre a bátorságért és a győztes csatákért kapott
kitüntetéseket fel szokták erősíteni. Minden egyes légióban, melyben Macro eleddig szolgált, a tábori
praefectus és az Első Lándzsa kitüntetések sokaságát viselő neves katona volt.
– Valóban Első Lándzsa voltál, uram?
– Igen. – Aurelius összehúzta a szemöldökét. – Tudod, leszolgáltam az időmet.
Macro épp mondani akart valamit, ám Cato hangosan köhintett egyet, figyelmeztetve a barátját.
– Most mit szándékozol tenni, uram? – kérdezte Cato mielőtt Macro megszólalhatott volna.
– Hogy mit szándékozom tenni?
– Igen. Uram. A parancsnoki lánc szerint most te vagy a rangidős. Candidus halálával te lettél a
Dioszpolisz Magnánál állomásozó haderő parancsnoka.
– Persze – felelte tömören Aurelius. – Tudom.
Mozdulatlanul ácsorgott, és a saruját nézte, aztán bólintott.
– Összehívom a rangidős tiszteket. Tájékoztatni kell őket Candidus haláláról. Aztán el kell bánnunk
a núbiaiakkal. – Felpillantott, majd kihúzta magát és megköszörülte a torkát. – Találkozunk délben a
főparancsnokságon uraim! – Megfordult, majd átsietett a papok szállásának bejáratán.
Cato nézte, ahogy távozik, aztán halkan megszólalt.
– Mit gondolsz az új legátusunkról?
Macro letörölte az izzadságot a homlokáról.
– Meg kell mondanom, hogy nem vagyok túl lelkes. Úgy tűnik, a fickó egész életében csak
íróvesszőt forgatott. Sosem láttam még a XXII. légióhoz hasonló alakulatot. Ez lehet a hadsereg
legnyugalmasabb szolgálati helye. A tisztek csak sétálgatnak a Nílus partján, és várják, hogy rájuk
kerüljön a sor, amikor Első Lándzsaként vagy tábori praefectusként szolgálhatnak. Az istenekre! –
rázta meg elkeseredetten a fejét. – Csak azt remélem, a többi tiszt nem ilyen! Ahogy a katonáik sem.
Én mondom Cato, nem tetszik a gondolat, hogy egy csapat köpönyegforgató hivatalnokkal az
oldalamon induljak a núbiaiak ellen!
Cato a semmibe bámulva bólintott, mire Macro fáradtan felsóhajtott.
– Jól van! Mi jár a fejedben?
– Tessék? – riadt fel Cato. és homályos tekintettel a barátjára nézett.
 – Ismerem ezt a tekintetet. A tested ugyanitt van, de az elméd máshol jár. Tehát min is gondolkodsz
éppen?
– Beszélnünk kell a rajtaütés túlélőjével.
– Miért?
– Mert itt valami nincs rendjén. – Cato beharapta az ajkát. – A decurio láthatóan nagyon érti a
dolgát, és úgy tűnt nincs teljesen meggyőződve arról, hogy arabok vagy núbiaiak felelősek a legátus
haláláért. Gyerünk. Macro!
A kórház a templom-együttes hátuljában, egy nagy szellős pavilonban kapott helyet. A légió orvosa
épp a sereg betegeinek névsorát állította össze, amikor Cato és Macro felkereste. A birodalom-szerte
szolgáló katonaorvosok többségéhez hasonlóan a férfi keleti volt. Sötét arcát rövidre vágott, ezüstös
haj keretezte. Ráncai arról tanúskodtak, hogy már hosszú évek óta gyakorolja a szakmáját. Hűvös
tekintettel nézett a két tisztre, miután meghallgatta Cato azon kérését, hogy találkozhassanak azzal a
sebesülttel, akit nemrég vittek be a kórházba.
– Épp pihen. Nagyon megviselt, és nem áll készen arra, hogy kikérdezzék.
– Nem fog sokáig tartani. Csak egyvalamit szeretnénk megtudni tőle. Aztán tovább pihenhet.
– Nem – felelte határozottan az orvos. – Majd üzenek nektek, amikor már kikérdezhető állapotban
lesz. – Egy pillanatra elhallgatott, és végigmérte a jövevényeket. – Ti ketten újonnan érkeztetek a
Sakálokhoz.
Cato bólintott.
– Én Cato rangidős tribunus vagyok, ő pedig Macro rangelső centurio.
– Rangidős tribunus? – döbbent meg az orvos, aztán meghajtotta a fejét. – Elnézést, uram.
Számomra alacsony rangú tisztnek tűntél.
Macro elfojtott egy mosolyt.
Cato tudomást sem vett a barátja mosolyáról, és az orvosra szegezte a tekintetét.
– No és te ki vagy?
– Archaelus törzsorvos, uram.
– Ide figyelj, Archaelus, beszélnem kell a betegeddel, mégpedig azonnal!
– Megértem, uram, de a szakmai véleményem az, hogy ha jelenleg további kellemetlenségeknek
tesszük ki akkor nem csak a gyógyulása, de az élete is veszélybe kerülhet.
Cato elvesztette a türelmét, és kemény hangon folytatta.
– Erre most nincs időm! Parancsba adom, hogy azonnal vezess a beteghez!
Mivel a törzsorvosi tisztség a parancsnoki láncban a centuriói rendfokozattal számított
egyenértékűnek. Archaelus alatta állt a légió rangidős tribunusának. ezért engedelmeskednie kellett a
parancsnak.
– Ha szíveskednél követni, uram – hajtotta meg a fejét vonakodva, majd megfordult, és átvezette a
két tisztet a pavilon oszlopsorai között.
Az épület egy jóval védettebb részébe értek, ahol a papok a lakomákat tartották, amikor Karnak
még hatalma csúcsán volt. A templom-együttes többi részétől eltérően a falakat itt színes
szimbólumok borították, míg a kékre festett mennyezeten sárga ötágú csillagok díszelegtek. A
legsúlyosabb betegeket vászonfüggönyökkel vették körül, hogy megvédjék őket a forró szellőtől és a
portól.
– Itt van az emberetek – mutatott Archaelus a terem közepén egy alacsony tábori ágyon fekvő, egy
szál ágyékkötőt viselő férfira. Az egyik betegápoló a férfi mellett ült és óvatosan gyógykenőccsel
kente be a naptól felégett bőrt. Cato látta a légionárius napégéstől felhólyagzott arcát. A bőre
világosabb volt, mint a légió többi katonájáé, ezért úgy vélte, alighanem alexandriai lehet. Nem csak
az arca égett fel, de a karjai is, a combjait és a mellkasát pedig kötés takarta. Az arcbőrét borító
hólyagok ellenére nyilvánvalóan látszott, hogy a férfi egykor finom vonású, sőt kivételesen jóképű
volt.
– Mi a neve? – kérdezte Cato.
– Carausius optio.
Cato körbenézett, és észrevett egy széket, amit odahúzott az ágy mellé. Leült és közelebb hajolt az
optióhoz. A férfi gyengén lélegzett. Sötét haja vastag gyűrűkké tapadt össze, ráncok barázdálta
homlokán pedig izzadság csörgött alá.
– Lázas – jegyezte meg Cato.
– Igen. Uram. A sebeit csak itt, a kórházban tisztítottuk ki. Attól tartok, vérmérgezést kapott. De
talán még felgyógyul.
– Ez mennyire valószínű? – kérdezte meg Macro.
Az orvos vállat vont.
– Megtettünk minden tőlünk telhetőt. Az élete immár az istenek kezében van. Bemutattam érte egy
kisebb áldozatot Szerapisznak. Ha elfogadja az áldozatot, talán megengedi, hogy Carausius
felgyógyuljon. De még ha fel is gyógyul, örök életére nyomorék lesz – mutatott Archaelus a
bekötözött combokra. – A támadók elvágták a térdinait, hogy ne tudja elhagyni a rajtütés helyszínét.
Úgy tűnik, mintha szándékosan hagyták volna életben, hogy aztán rátalálhassunk.
Cato a barátjára pillantott.
– Már találkoztunk ilyesmivel.
Macro összehúzta a szemöldökét, majd hirtelen megváltozott az arckifejezése.
– Azt akarod mondani, hogy Ajax volt? Hogy ezt ó tette?
– Lehetséges. Egészen Memphiszig üldöztük, mielőtt elvesztettük volna a nyomát. Talán tovább
menekült a Nílus mentén. Kétségkívül elég merész, hogy rajtaüssön a legátuson és a kíséretén, és elég
képzett ahhoz, hogy győztesen kerüljön ki az összecsapásból. Még hátra is hagyott valakit, hogy
elmesélhesse a történteket.
– Csakhogy ezúttal nem lesz képes ránk kenni – mosolyodon el gúnyosan Macro. – De miért vágta
le a tisztek fejét? Tudom, hogy könyörtelen és tébolyodott, de ilyesmit korábban még sosem művelt.
– A decurio talán jó nyomon járt, amikor az arabokról beszélt. Lehet, hogy Ajax a núbiaikhoz tart,
és bizonyítékként vitte magával a fejeket. – Cato ismét az optio felé fordult, majd közelebb hajolt
hozzá, és halkan megszólalt. – Carausius... Hallasz engem?
A katona meg sem moccant, ezért Cato óvatosan a vállára tette a kezét, és ismét megszólalt.
– Carausius... El kell mondanod, kik támadtak meg titeket!
A sebesült nyöszörögve elfordította a fejét, és halkan mormogott.
– Mi az? – Macro az ágy másik oldalára sietett, és ó is előrehajolt. – Mit mondtál? Ismételd meg!
– Csak óvatosan, centurio! – szólt közbe Archaelus.
Cato az orvosról tudomást sem véve gyengéden megrázta az optio vállát.
– Mondd el, kik támadtak meg titeket!
Az optio szemei kinyíltak, majd lecsukódtak. Aztán ismét kinyíltak és a sebesült körbepillantott,
miközben kirepedezett ajkaival beszélni próbált.
– Nem volt... semmi esélyünk – suttogta. – Úgy harcoltak.., akár... a démonok. A sötétségből
rontottak ránk. – A hangja érthetetlen motyogássá vált.
Cato várt egy kicsit, majd ismét próbálkozott.
– Ki volt az?
A katona lassan Cato felé fordította a fejét és megnyalta az ajkát.
– Nem mondott nevet. Egyszerűen gladiátornak nevezte magát. – Hirtelen elhallgatott, az arca
összerezzent a fájdalomtól. Aztán a tekintetét ismét Catóra szegezte. – Gladiátor...
– Mit mondott még? – kérdezte Cato. – Gyerünk, mondd el!
– Azt mondta... tudassam Catóval és Macróval. hogy... ő volt.
 – Köszönöm, Carausius! Most pihenj! – Cato felegyenesedett és Macróra nézett. – Most már tudjuk.
Macro bólintott.
– Nyílt kihívást küldött nekünk. Bármit is gondoljunk Ajaxról, azt el kell ismerni, hogy acélból
vannak a golyói!
Archaelus megköszörülte a torkát.
– Úgy tűnik, megtudtátok, amit akartatok. Nem folytatnátok inkább máshol a beszélgetést?
Cato felállt, odaintett Macrónak, majd mindketten távoztak a teremből és a pavilonon átsétálva
kiléptek a vakító napfénybe. Azonnal hunyorogni kezdtek, míg a szemük hozzá nem szokott a
ragyogáshoz.
– Legalább tudjuk, hogy Ajax a közelben van – jegyezte meg Macro.
– Igaz, de ez nem túl megnyugtató. Attól tartok, ha csatlakozik a núbiaiakhoz, még rosszabbra
fordul a helyzet.
A négy auxiliaris cohors praefectusai a XXII. légió centurióival és megmaradt tribunusaival a
hadsereg főparancsnokságán, a medence egyik oszlopsorának végén elhelyezett padokon ültek.
Candidus halálának híre gyorsan elterjedt a táborban, ezért a tisztek halk, nyugtalan hangon
beszélgettek. Cato és Macro kicsit távolabb üllek a többiektől, akiket az új rangelső centurio fürkésző
tekintettel méregetett.
– Túl sok az öreg, ráadásul a többségük láthatóan nincs valami jó erőben.
Cato nem válaszolt, de tudta, hogy a barátjának igaza van. A zavartanul töltött évek során a XXII.
légió emberei elpuhultak. Sokan olyannyira elhíztak, hogy a mellvértjük és a hátvértjük között jókora
rés tátongott. Az arcuk kikerekedett, az orruk pedig borvirágos volt az állandó italozástól. Ám akadt
köztük néhány, aki hasonlított azokra a centuriókra, akikkel Cato együtt szolgált, mióta belépett a
seregbe. Ezeket az erőteljes alkatú férfiakat valóban a centuriók rendíthetetlen viselkedése jellemezte,
és úgy tűnt, legalább nekik jó hasznukat vehetik majd, amikor a hadjárat kezdetét veszi. Ám Macrónak
igaza volt abban, hogy sokan közülük láthatóan a szolgálati idejük vége felé járnak. Szomorú volt
látni, miként rombolhatja le a hosszú nyugalom egy légió harckészségét.
Az oszlopsor bejáratánál álló őrök egyszer csak vigyázzba vágták magukat.
– Elöljáró parancsok érkezik! – kiáltotta hangosan az egyik optio.
A tisztek feltápászkodtak és vigyázzba álltak, miközben Aurelius végigsétált a medence partján. A
meleg szellőtől borzolt víz reszketve verte vissza a parancsnok tükörképét. Aurelius a tábori asztal
mellé állva színpadiasan végigpillantott a tiszteken, mintha most látná őket életében először.
– Üljetek le, uraim!
A tisztek visszaültek a helyükre, és csendesen várták, hogy az eligazítás kezdetét vegye. Aurelius
palatáblát tartott a kezében, az asztalra tette, majd a viasz felszínébe kapart jegyzeteire pillantott.
Macro nyugtalanul nézte a készülődést. Jobban kedvelte az olyan parancsnokokat, akik jegyzetek
segítsége nélkül beszéltek, mivel ezáltal azt a benyomást keltették, mintha szívből szólnának az
embereikhez. Aurelius azonban olyan tisztnek bizonyult, aki nem bízik a saját tekintélyében, és
segítségre szorult az ilyen események leküzdésében. Ez nem jó jel, gondolta Macro.
Aurelius végül felpillantott, és megköszörülte a torkát.
– Ahogy azt már bizonyára mindannyian tudjátok, a legátus meghalt. Néhány napja rajtaütöttek az
Ombosz felé vezető úton. Egyelőre nem tudjak, hogy arab haramiák egy csapata vagy esetleg
valamelyik núbiai őrjárat hajtotta-e végre a támadást. – Egy pillanatra elhallgatott, és nyelt egyet. –
Tábori praefectusként én vagyok a rangidős tiszt, ezért a továbbiakban én vezetem a sereget. Rám
hárul a feladat, hogy befejezzem azt, amit Candidus legátus elkezdett, vagyis a núbiaiak ellen
vezessem erőinket, és a lehető leggyorsabban kiűzzem őket a provinciából.
Cato felfigyelt arra, hogy bár a tisztek közül néhányan egyetértve bólintanak az új parancsnok
szándékai hallatán, a többségük nyugtalanul mocorogni kezd. Páran halkan sugdolózni kezdtek.
 – Hogy e célt megvalósítsuk – folytatta Aurelius az eligazítást követően a törzstisztekkel
véglegesítem a hadjárat terveit. A rangidős tisztek holnap, a hajnal első fényénél megkapják a
parancsaikat. Ha már szóba kerültek a tisztek, örömmel mutatom be két bajtársunkat, akik újonnan
érkeztek a légióhoz. Először is az új rangidős tribunus – intett Catónak. hogy álljon fel. – Cato most
érkezett Alexandriából, mivel a helytartó a hadiállapot idejére a XXII. légióhoz osztotta be. Fiatal
kora ellenére kiváló szolgálati eredménnyel rendelkezik, erről maga a helytartó biztosított engem. Ez
igaz az új rangelső centurióra is. Állj fel, Macro!
– Nem vagyok bazári majom! – mormogta Macro. miközben feltápászkodott, és összeszorított
szájjal végigpillantott a többi tiszten.
– Leülhettek! – mondta nagyvonalúan Aurelius. Miután Macro és Cato visszaült a helyére, az új
parancsnok ismét végigpillantott a tiszteken, majd bólintott. – Nagy kihívás előtt állunk, uraim! Rég
volt már, hogy a légiónak és a provincia auxiliaris cohorsainak harcban kellett bizonyítaniuk a
rátermettségüket. Kétségkívül akadnak olyanok, akik azt mondják, elpuhultunk és a provincia katonái
nem érnek fel a birodalom többi alakulatához. – Egy pillanatra elhallgatott és a viasztáblájára
pillantott. – Nekik csak annyit mondhatok, hogy tévednek! Eljött a mi napunk, és meg fogjuk mutatni
a birodalomnak, mire képesek Egyiptom katonái! Az ellenség ugyan túlerőben van, de számunkra ez
így még jobb! Ezáltal még nagyobb dicsőségre teszünk majd szert!
Újabb pillantást vetett a viasztáblára, és elmosolyodott.
– A császár tekintete most ránk irányul, barátaim! A Római Birodalom visszafojtott lélegzettel
figyel minket! Miután győzelmet arattunk, a birodalom sosem fog elfelejteni minket, és
mindnyájunkat halálunkig tisztelet övez majd!
Aurelius a levegőbe lendítette az öklét, egy maroknyi tiszt pedig követte a példáját, majd még
néhányan csatlakoztak hozzájuk, igyekezve megnyerni maguknak új parancsnokuk jóindulatát. A
tapasztalt katonák azonban csak bólintottak és udvariasan tapsoltak. Cato észrevette, hogy akadnak
néhányan, akik mozdulatlanul ücsörögnek. Aurelius rájött, hogy megkapta a lehető legtöbb
elismerést, amit csak ki tudott csikarni, így csendet kérve felemelte a kezét.
– Egyelőre ez minden, uraim. Leléphettek!
A tisztek halk morajlás közepette felálltak, és a medencét megkerülve átsétáltak az oszlopsorok
között.
Macro a barátja felé fordult.
– A tábori praefectusunk igazán tehetséges szónok – mondta fanyarul. – Szem nem maradt
szárazon! Én azonban kissé szégyenkezem miatta. Micsoda pávakakas!
– Szerintem minden szavát komolyan gondolta.
– Tényleg így véled?
– Ó, igen! Aurelius tudja, hogy más körülmények között sosem lett volna alkalma bizonyítani,
milyen hozzáértő parancsnok. Most esélye van arra, hogy egy kis hírnévre tegyen szert. Ám ez
nagyon veszélyessé teheti a helyzetet. Macro!
– Valóban? Azt hittem, a puszta tények, hogy az ellenség túlerőben van, a katonák képességei
kétségesek, és Ajax csatlakozott a núbiaiakhoz, már önmagukban is nagyon veszélyessé teszik a
helyzetet.
Cato a homlokát ráncolva nézett vissza a barátjára.
– Jól van, a helyzet még a jelenleginél is veszélyesebbé válhat. Most örülsz? Gyere, beszélnünk kell
Aureliusszal!
– Mégis miről?
– Rá kell vennünk, hogy zabolázza meg a becsvágyát. – Cato a medence széle mellett utat tört
magának az asztalhoz, ahol Aurelius egy csapat tiszttel beszélgetett, akik közül Cato már látott
néhányat a főparancsnokságon, mióta Macróval megérkeztek.
 Ahogy közelebb értek. Aurelius feléjük fordult és barátságosan elmosolyodott.
– Mi a véleményetek a kis beszédemről?
– Igazán lelkesítő volt – felelte óvatosan Cato.
– Tudom! Már nagyon vártam az alkalmat, hogy végre egy ilyen beszédet tarthassak – folytatta
elégedetten Aurelius. – Bevallom, nagy segítségemre volt egy könyv, amit néhány hónapja a Nagy
Könyvtárban olvastam. A történelem nagy hadvezéreinek csatára hívó beszédei. Uvius egyik
jelentéktelenebb munkája. Ennek ellenére igazán remekül megírt mű. Olyasmi, ami felforralja az
ember vérét, hm? – csapott Cato vállára.
– Nem volt alkalmam olvasni, uram – felelte Cato kifejezéstelen hangon. – Talán majd miután a
hadjárat véget ért. Ha már így szóba került, szeretném megragadni az alkalmat, hogy megvitassuk a
haditervet. Feltételezem, a bevett gyakorlatnak megfelelően engem és a rangelső centuriót is bevonsz
a sereg hadrendbe állításába, uram.
Aurelius arcán ingerültség suhant át.
– Arra semmi szükség, tribunus. A terveket a legátus és a legközelebbi tanácsadói dolgozták ki.
Most mindannyian halottak. Csak én maradtam azok közül, akiket Candidus beavatott a hadjárat
terveibe. – Egy pillanatra elhallgatott. – Persze ha jónak látom, megoszthatok veletek néhány részletet,
de megvannak a saját tanácsadóim – intett a mellette álló négy ember felé. – Ezért nem akarlak azzal
zavarni, hogy a tanácsaidat kérem.
– Nem jelent gondot, uram. Örömmel megosztjuk veled tekintélyes tapasztalatainkat.
– Tekintélyes tapasztalatok? – mosolyodott el halványan Aurelius. – Ezek az emberek, ahogy
jómagam is, már akkor a császárt szolgálták, amikor te még csecsemőként az anyád csecsét szoptad,
tribunus. A saját tapasztalatainkkal is jól elboldogulunk. De azért köszönöm az ajánlatot.
– A szemei felragyogtak, ahogy eszébe ötlött valami. – Ugyanakkor szeretném munkába állítani a
képességeidet, ahogy a jó Macro centurióét is. Szeretném, ha átvennétek a légió gyakorlatoztatását.
Az embereim kiváló katonák ugyan, de úgy vélem, egy kis fegyvergyakorlat kellően fel fogja tüzelni
a lelkesedésüket. Macro kemény kiképzőnek tűnik, és megfelelő hangja is van a feladathoz. Fordítsuk
a tapasztalataitokat így a XXII. légió előnyére, hm? Hagyjátok a haditerv kidolgozását azokra, akik
már régóta Egyiptomban szolgálnak, és jól ismerik a vidéket.
– Az ügy nem ennyire egyszerű, uram – felelte Macro. – Jó okunk van azt feltételezni, hogy a
szökött rabszolgák, akiket Cato praefectus... Cato tribunus és én üldöztünk, mielőtt beosztottak volna
minket a légióhoz, csatlakoztak a núbiaiakhoz.
– Ó? No és hogyan jutottatok ehhez az értesüléshez?
– Kikérdeztük a rajtaütés túlélőjét, uram, aki azt mondta, egy gladiátor vezette a támadást, őt pedig
azért hagyta életben, hogy ezt elmondhassa.
– Ostobaság! – mondta határozottan Aurelius. – A fickó félrebeszélt! Ti is hallottátok, amit a
decurio ma reggel mondott.
– Amikor beszéltünk vele, uram, kellőképp észnél volt – felelte Cato. – Ha Ajax csatlakozott a
núbiaiakhoz. akkor életbevágóan fontos, hogy mi, akik már harcoltunk vele és ismerjük a módszereit,
beavatást nyerjünk a hadjárat terveibe.
Aurelius megrázta a fejét.
– A tény, hogy kudarcot vallottatok a kézre kerítésében, ékes bizonyítéka annak, hogy nem sikerült
elég jól kiismernetek a módszereit, tribunus. Talán ideje, hogy másvalaki vállalja magára a feladatot.
Addig is szeretném, ha Macro centurióval gondoskodnátok a gyakorlatozásról. Részletes jelentést
várok tőletek a gyakorlatokról, és pontos beszámolót arról, mennyien alkalmasak arra, hogy a
hadjárat kezdetekor szolgálatba álljanak. Szeretném mielőbb megkapni a jelentéseteket. – Gyors
mosolyt villantott a két tisztre. – Úgy vélem, hamarosan meglátjátok, hogy a tanácsaitok nélkül is el
tudunk bánni az ellenséggel. Ez minden, uraim.
 – Igenis. Uram. – Cato szalutált. Macro pedig rövid tétovázás után követte a példáját. Végül
megfordultak, és gyors léptekkel elsiettek, maguk mögött hagyva Aureliust és a vezérkarát.
– Mi a fenéért nem mondtál valamit? – kérdezte fojtott hangon Macro.
– Mondtam, ha netán nem vetted volna észre!
– Hogy merészel így elküldeni minket? – füstölgött Macro. – Különösen téged! Egy légió
parancsnoka nem hagyhatja figyelmen kívül a rangidős tribunus és a rangelső centurio tanácsait! Már
persze ha van egy kis esze.
– Ez csak egy szokás Macro. Semmi sem kötelezi arra, hogy ragaszkodjon hozzá.
Macro jó ideg hallgatott, majd Catóra pillantott.
– A fenébe is, igazad volt!
– Tényleg? Miben?
– A helyzet épp most vált még veszélyesebbé.
 Huszadik fejezet
Öt nappal később Cato és Macro a templom-együttes melletti ideiglenes gyakorlótér egyik szélén
ácsorogtak. Késő délután volt, a könnyű szellő pedig időről időre előtört a sivatag mélyéről,
felkavarva a port az első cohors nem csak teljes felszerelésben, de a meneteléskor használt jármokat
is cipelő katonái körül. Sokan már összerogytak a fáradtságtól, és a karnaki templom külső falának
árnyékába kellett vonszolni őket. A lemaradozókat a Macro által kiválogatott centuriók és optiók
ösztökélték előre. Sértegették és fenyegették a légionáriusokat, ráadásul szabadon használhatták a
pálcájukat.
Macro büszkén nézte a látványt.
– Mint a régi szép időkben! Semmit sem szeretek annyira, mint felkészíteni a katonákat egy-egy
közelgő hadjáratra!
– Semmit? – kérdezte Cato szórakozott tekintettel.
– Na jó, a bort és a nőket is szeretem. De nem vagyok nagy igényű! Szerezz nekem egy kis itókát,
meg egy tüzes vérű amazont, és boldog emberként halok meg!
Cato jót nevetett, aztán ismét a fáradt katonák felé fordította a figyelmét.
– Milyen az első cohors állapota?
Macro megdörzsölte az állát.
– A katonák többsége elég jónak tűnik. Az első két napot végigszenvedték, de sikerült
visszanyerniük az erejüket. Készen állnak a hadjáratra. De hogy a csatára is készen állnak-e, az már
más kérdés.
– Ó?
– A kardforgató képességük megfelelő. A fegyvergyakorlatokat legalább rendszeresen végezték. A
baj az, hogy az alakzataik elég ingatagok. Amikor megpróbáltam centuriánként testudóba állítani
őket, olyan rések tátongtak közöttük, hogy akár egy faltörő kos is átfért volna rajtuk. Inkább felborult
szitára hasonlítottak, semmint teknősbékára. De most, hogy rájuk szabadítottam a legjobb tisztjeimet,
kezdenek javulni.
– Mi a helyzet a többiekkel? – kérdezte Cato. – Néhány tiszt még mindig azt állítja, hogy nem
alkalmas a szolgálatra?
Macro keserűen bólintott.
– Szóltam nekik, hogy ma reggel csatlakozzanak a közkatonákhoz, de egyszerűen nem jelentek
meg. Amikor pedig parancsba adtam nekik. Aescher. az a dagadt disznó elment Aureliushoz, és arra
kérte, hogy őt és a társait mentse fel a gyakorlatozás alól. Írásos felmentéssel tértek vissza – mutatott
észrevétlenül a tisztekre, akik a gyakorlótér túloldalán egy kis szentély árnyékában üldögéltek. Egy
rabszolga állt mellettük, s jókora, pálmalevelekből készült legyezővel legyezgette őket. Az ölükben
néhány, a sereget követő nő ült, játékosan nevetgélve, ahogy a tisztek dédelgették őket. – Önelégült
kurafik! – horkantotta Macro.
– Ahogy mondod – értett egyet vele Cato. – A katonáknak nem tesz jót, ha azt látják, hogy a tisztjeik
üldögélnek. Ez ránk is igaz. Azt hiszem, példát kellene mutatnunk, Macro.
– Mit forgatsz a fejedben?
– Holnap reggel az összes tiszt kapja meg a menetfelszerelését, akár fel vannak mentve a
gyakorlatozás alól, akár nincsenek! Ez kettőnkre is érvényes! Kerítsd elő Hamédészt is! Ő is
csatlakozik hozzánk!
– Hamédész? – mosolyodott el Macro. – Már napok óta nem láttam azt a nyomorult kis lógóst!
– Engedélyt kért tőlem, hogy meglátogathassa a helyi templomokat. Azt mondta, ismer néhány
papot errefelé, és szeretne valami tisztséget szerezni magának, miután a hadjárat véget ér.
– De lefogadom, mindezt úgy teszi, hogy közben a zsoldjegyzékben felderítőként szerepel.
– Persze!
– Akkor neki is meg kell dolgoznia a zsoldjáért! Holnap reggel magam kísérem ki a
gyakorlótérre. – Macro. alig várva a másnapot, összedörzsölte a kezét. – Miféle gyakorlatot tervezel?
– Menetgyakorlatra visszük az első cohorsot a Nílus mentén. Az élre mi és Hamédész állunk a
rangidős tisztekkel, hogy mindenki jól láthassa őket. Persze a kiképzőkkel tudatni kell, hogy a
tiszteket nem páholhatják el.
Macro szórakozott arccal a barátjára nézett.
– Mit remélsz ettől?
– Gondolj erre úgy, mint valamiféle rostálásra. Lássuk, ki tudjuk-e válogatni a hasznavehetetlen
embereket! – Cato összefonta a karját, és ismét a cohors katonái felé fordult. – Mi a helyzet a többi
cohorsszal?
– Hasonló, mint itt. Azok, amelyeket jó tisztek vezetnek, néhány napi kemény gyakorlatozás után
készen fognak állni. A gondot a hetedik és a kilencedik cohors jelenti. Ezeket Aurelius barátai vezetik.
– Ők is csatlakozzanak a holnapi menetgyakorlathoz! A többi cohors menetgyakorlatát a következő
napokban tartjuk!
– Igenis. Uram – vigyorodott el Macro. – Mi van az auxiliaris alakulatokkal?
Míg Aurelius a légió gyakorlatoztatását Macróra bízta, az auxiliaris cohorsok felkészítését a
praefectusokra hagyta, ám Catónak őket is felügyelnie kellett. A fiatalember fáradtan felsóhajtott.
– A két gyalogos cohors jó erőben van. A praefectusaik alig várják az alkalmat, hogy
bizonyíthassák a képességeiket, és előléptetésre tehessenek szert, ezért ugrásra készen tartották az
embereiket. A szíriai lovas cohors egyszerűen kiváló. Jól gondozzák a lovaikat, és remekül hajtják
végre a hadmozdulatokat. De az alexandriai lovas cohorsszal már más a helyzet. Nagyon
felsőbbségesen viselkednek, a praefectusuk pedig láthatóan azt hiszi magáról, hogy Alexandrosz
lovasainak egyenes ági leszármazottja. Iszákosak és a fegyelmük is kívánnivalót hagy maga után. Bár
a lelkesedésük nem kérdéses. Csak azt remélem, a meneteléskor nem hagyják majd túlságosan is
maguk mögött a sereget. Mindenesetre lesz alkalmuk bizonyítani, hogy méltóak a
magabiztosságukhoz.
– Vagy rájönnek, hogy nem mások egy csapat gyáva féregnél, és eliszkolnak a csatatérről.
Cato feszengve vállat vont. Egy pillanatig mindketten hallgattak, aztán Macro ismét megszólalt.
– Ki tudtad deríteni, mit tervez az új legátus?
– Nem. Továbbra sem hajlandó beavatni a terveibe. Megtudakoltam tőle, mikor szándékozik
kivezetni a sereget Dioszpolisz Magnából, mire azt mondta, akkor, amikor a helyzet megfelelő lesz.
– Megfelelő?
– Amikor erről kérdeztem, nem volt hajlandó válaszolni. De a helyzet az, hogy minél előbb ki
kellene adnia a parancsot, különben az ellenség szabadon járhat majd a provinciában, innen egészen a
kataraktákig. Már egészen Omboszig előrenyomultak. A helyőrség az utolsó jelentésében arról
számolt be, hogy a núbiaiak ostrom alá vették a várost. Aurelius ennek ellenére nem hajlandó útnak
indulni.
– Úgy tűnik, dicsőséghajhász parancsnokunknak inába szállt a bátorsága.
– Lehet.

Cato kényelmetlenül érezte magát, amiért bírálta a parancsnokát. Igazság szerint az elmúlt néhány
napban kezdett rájönni, milyen ingatag is a rangja. Az előléptetéssel együtt kellett volna járnia annak,
hogy bevonják a hadjárat terveibe. A krétai lázadás előtt Macrónak és neki, mivel nem voltak elég
magas rangúak, még megmondták, hol és miként harcoljanak. A stratégiát nagyrészt a feletteseik
dolgozták ki, míg ők és a hozzájuk hasonló tisztek csupán végrehajtották a parancsokat. Most
azonban Cato nem csak kellő tapasztalattal, de elég magas ranggal is bírt ahhoz, hogy parancsnok
legyen, mégis úgy bántak vele, mint egy újonccal. Vagy ami még rosszabb, úgy tekintettek rá, mintha
túlságosan is becsvágyó lenne. Mert egy hozzá hasonlóan fiatal tiszt hogyan másként emelkedhetett
volna ilyen magasra, ha nem könyörtelen nagyravágyással? Ez volt az a kérdés, amit azok, akik a
riválisuknak tekintették, feltettek, hogy megindokolják, miért nem hajlandóak összedolgozni vele.
Nehéz teher volt, mivel Cato sosem törekedett arra, hogy megkapja a mostani rangját. Mindig
jutalmul léptették elő azok, akik méltányolták a tetteit, amiket véghezvitt. Az Aureliushoz hasonló
tisztek irigysége megakadályozta abban, hogy a lehető legjobban szolgálhassa Rómát, és igyekeztek
rossz hírbe hozni, hogy megőrizzék a tekintélyüket.
Candidus halálával Aurelius lett a Nilus Memphisztól délre elterülő vidékének leghatalmasabb
embere. Ha Cato ellen fordul, akkor csak úgy szállhat szembe vele. ha panaszt tesz Petronius
helytartónál. Catónak nem voltak patrónusai a provinciában. Sempronius szenátor, az egyetlen olyan
barátja, aki befolyással bírt, jelenleg Krétán tartózkodott, ha ugyan még nem mentették fel a sziget
ideiglenes helytartói posztja alól, és rendelték vissza Rómába. Cato rájött, hogy magára maradt. Ha
hatással akart lenni a hadjárat menetére, meg kellett találnia a módját, hogy kijátssza Aurelius iránta
érzett előítéleteit. Lehet, hogy ez volt az igazi próbája azoknak, akik ilyen magas rangra emelkedtek.
Többé már nem csupán a harci képességei alapján ítélték meg. Immár a politikai hozzáértése is
éppolyan fontossá vált.
– Ah! A legfőbb kiképzőtisztem! – üdvözölte Aurelius Catót, amikor a fiatalember odalépett a
medence partján álló íróasztalhoz.
Az oszlopokra erősített tartókban fáklyák lobogtak, aranyló fénybe burkolva a térséget. A nap épp
csak lenyugodott, a medence vize pedig visszatükrözte a vöröslő égboltot. Cato miközben vigyázzba
állt a legátus asztala előtt, remélte, hogy ez nem rossz előjel.
– Mit tehetek érted, tribunus? – dőlt hátra a székében Aurelius.
– A gyakorlatozás ügyében jöttem, uram. Bizonyára emlékszel, hogy azt mondtad, teljes
felhatalmazást biztosítasz számomra az emberek felkészítését illetően.
– Igen, emlékszem – felelte óvatosan Aurelius. – Feltéve, ha valamihez nem kell a személyes
jóváhagyásom.
– Ez magától értetődő, uram.
– Nos? Hogy haladnak az előkészületek?
– A katonák hozzáállása egyre javul, és idővel megfelelő lesz az erőnlétük. De sokat segítene, ha
tudnánk, mikor akarod útnak indítani a sereget, uram.
– Persze – bólintott Aurelius. majd az asztalán heverő papirusztekercsek felé intett. – Amint azt
láthatod, nem csupán a katonák felkészültsége befolyásolja a döntésemet. A jelentések ellentmondanak
egymásnak abban, pontosan merre jár az ellenség. Ráadásul számos szóbeszéd is szárnyra kapott.
Néhányan azt mondják, Talmisz herceg alig ötven-mérföldnyire jár, mások azt állítják, még mindig
Ombosznál táborozik, és a várost ostromolja. Az egész ügy nagyon zavaros, tribunus.
Cato nem lepődött meg igazán. Az előző legátuson történt rajtaütés óta Aurelius csupán félnapi
járóföldnyire engedte eltávolodni az őrjáratokat Dioszpolisz Magnától. Az ellenség mozgolódásáról
szóló minden további értesülés csupán az utazóktól és a núbiaiak elől menekülőktől származott, ezért
az igazságot szóbeszédek és vad találgatások sokaságából kellett kiszűrni.
– Úgy tűnik, az ellenség létszáma nagyobb, mint azt korábban gondoltam – folytatta Aurelius. –
Ezért már üzentem a helytartónak, hogy küldjön erősítést, mielőtt elindulnánk.
– Erősítést? – vonta fel a szemöldökét Cato. – Amikor utoljára beszéltem a helytartóval,
határozottan kijelentette, hogy minden elérhető emberét ideküldte.
 – Mindig van módja annak, hogy találjunk még néhány embert – felelte elutasítóan Aurelius. –
Mindenestre nem valami hatalmas haderőt kértem, amivel elsöpörhetem az ellenséget, hanem csak
annyi embert, amennyi segítségével elvégezhetjük a feladatot. De addig is nagy meggondolatlanság
lenne útnak indulni, jóllehet már alig várom, hogy összecsapjak a núbiaiakkal.
Catónak hirtelen az a gondolata támadt, hogy Aurelius olyan, akár egy hátán fekvő kutya. Gyorsan
elhessegette a hasonlatot, és megköszörülte a torkát.
– Nagyon is lehetséges, uram, hogy az ellenség szintén épp erősítést gyűjt. Emellett minél tovább
maradnak a provincia területén, annál több kárt okoznak. A helyiek már így is neheztelnek ránk,
amiért ilyen sokukat a betolakodók könyörületére bíztuk.
– Ez sajnos együtt jár a háborúval.
Cato látta, hogy ezen az úton nem jut tovább, ezért taktikát változtatott, és elgondolkodva bólintott.
– Eszembe jutott valami, uram.
– Ó?
– Míg én nagyon is megértem, miért halogatod a hadjárat megkezdését, a hadszíntértől távol
tartózkodókban esetleg felmerülhet a kérdés, miért késlekedünk.
– De csak azért állhatnak elő e kérdéssel, mert nincsenek tisztában a körülményekkel – vetette ellen
Aurelius.
– Igen, uram, ám ez nem fogja megakadályozni őket abban, hogy pusmogjanak. Leginkább attól
félek, Petronius helytartó meghallja a pusmogásukat, és nyugtalankodni kezd, hogy az emberek
esetleg azt hiszik, hozzájárulását adta a tétlenségünkhöz. Attól tartok, az erősítés iránti kérelmed csak
még inkább elmélyíti a helytartó azon aggodalmát, hogy a hadjárat nem fog egyhamar lezárulni. A
nyugtalanság mindig is a józan ész ellensége volt, uram. Mi lesz, ha a helytartó úgy érzi, egy új,
kevésbé elővigyázatos parancsnokot kellene kinevezni a helyedre? Valami forrófejű alakot, aki
gondolkodás nélkül egyenesen az ellenségnek vezeti a sereget.
Aurelius Catóra szegezte a tekintetét.
– Az katasztrofális lenne! Értem, mire gondolsz – bólintott. – Alexandriában számos nagyravágyó
ember akad, aki most, hogy a sors egy hadsereg parancsnokává tett, irigységgel tekint rám. Mint az a
gazember Decius Fulvius! Mindig is lenézett engem! Már a puszta gondolat is rémítő, hogy az a
bolond átveheti a helyemet a hadsereg élén.
– Igen. Uram. A te kötelességed gondoskodni arról, hogy a helytartó ne hozhasson fel semmiféle
ürügyet, aminek a segítségével egy ilyen embert állíthat a sereg élére. – Cato inkább nem említette
meg, hogy Fulvius valószínűleg még mindig a Krétán állomásozó haderőnél szolgál.
– Igen... Igen, ez valóban az én kötelességem – biccentett Aurelius – A fenébe! Nem lett volna
szabad elküldenem azt a kérvényt! De mát túl késő. – Behunyta a szemét, és gyorsan gondolkodott. –
Még legalább két nap, mire az üzenet megérkezik. Aztán egy nap, mire a helytartó válaszol, és újabb
öt nap, mire a válasz megérkezik. – Hirtelen felpillantott. – Gyorsan kell cselekednem! A seregnek
úton kell lennie, mire a válasz megérkezik Dioszpolisz Magnába! Vagyis hét napon belül el kell
indulnunk! Beszélnem kell a vezérkarommal! – Elhallgatott, majd Catóra nézett. – Elnézésedet kell
kérnem. A gyakorlatozás ügyében jöttél.
– Igen. Uram. Néhány cohors tisztjei aggodalommal töltenek el, mivel nem vesznek részt az alaki
és az egyéb gyakorlatokon.
– Így van. Erre én adtam engedélyt nekik, mert más kötelességeik vannak.
– Ők is ezt mondták. Ám amikor a hadjárat kezdetét veszi, minden egyes tisztnek és légionáriusnak
tartani kell a lépést. Nem engedhetjük meg, hogy bárki lelassítson minket, uram. Ez a tisztekre is
érvényes. Amint arra te is rámutattál, a légió hamarosan útnak indul, hogy keményen lecsapjon az
ellenségre. Nem hátráltathatnak gyenge vagy a szolgálatra alkalmatlan tisztek.
– Igazad van – értett egyet vele halkan Aurelius. – Nekik is fel kell készülniük a hadjáratra. A
gyakorlatozás során csatlakozniuk kell az embereikhez! Mostantól nincs kivételezés! Érthető,
tribunus? Az összes tisztnek részt kell venni a gyakorlatokon!
Cato bólintott.
– Van még valami?
– Nincs. Uram. Ez minden.
Aurelius egy pillanatig fürkésző tekintettel nézett a fiatalemberre, majd ismét megszólalt.
– Köszönöm, Cato tribunus! Igazán hasznos segítség vagy. Úgy tűnik, sokkal több lakozik benned,
mint ami első pillantásra látszik.
Mivel a legátus ezzel egyértelműen kifejezte, hogy a megbeszélés véget ért. Cato meghajtotta a
fejét, és távozott. Ám miután átsétált az oszlopsorok között, és kiért a kis térségre, ahol néhány írnok
még mindig az íróasztaloknál ült és dolgozott, megengedett magának egy halvány, elégedett mosolyt.
 Huszonegyedik fejezet
Miközben a hajnal halvány fénye lassan egyre feljebb kúszott a párás égbolton, a légionáriusok és
tisztjeik kivonultak a templom-együttes területéről, és menetoszlopba rendeződtek. Mögöttük néhány
szekér gyülekezett, hogy összeszedjék azokat, akik nem tudják befejezni a menetgyakorlatot.
Macro és Cato egyaránt beszerzett magának egy-egy teljes légionárius menetfelszerelést a
raktárból, és csak tarajos sisakjukat tartották meg, hogy jelezzék a rangjukat. Rég volt már, hogy
utoljára részt vettek ilyen formális menetgyakorlaton. Cato felidézte emlékezetében a fortélyokat.
amiket még újoncként tanult, és gyapjúszövetet csúsztatott a talpa és a saru közé, a köpenyét pedig
összehajtogatva a vállára tette, hogy a járom azon nyugodjon. A pajzsa, a csajkája és az utazózsákja a
járom végén lógott, míg a hajítódárdáját átvetette a másik vállán. A felszerelését egy teli kulacs és egy
vizes tömlő egészítette ki. Miután elfoglalta a helyét Macro mellett a menetoszlop élén, tett néhány
csoszogó lépést, hogy kényelmesebb testhelyzetbe helyezkedjen.
A tisztek többsége már a helyén volt. Az idősebbek és a kövérebbek keserű pillantásokat vetettek
Macróra, míg a hozzáértőbb tisztek próbálták nem kimutatni, milyen jól szórakoznak bajtársaik
kényelmetlensége láttán.
– Vidám kis társaság, igaz? – vigyorgott Macro. – Nézzük, milyen látványt nyújtanak az első öt
mérföld után!
– Felejtsd el őket! – mormogta Cato. – Inkább miattam aggódj! Ha nekem nem sikerül végig
csinálnom, akkor az egész menetgyakorlat elveszti az értelmét.
– Végig fogod csinálni. Olyan szívós vagy, akár egy régi saru, hála mindannak, amire
megtanítottalak.
– Nem szeretnék csalódást okozni.
– Én pedig nem szeretném használni rajtad a pálcámat, ha netán meginognál. – Macro a rövid,
bütykös pálcára pillantott, amelyet a menetoszloppal tartó többi kiképzőhöz hasonlóan hajítódárda
helyett vitt magával. – A tisztek nem részesülhetnek különleges elbánásban. Ezt a parancsot te magad
adtad ki, uram.
Cato bólintott.
– De az én esetemben egy kicsit visszafoghatnád magad.
– Ah! Ha megtenném, akkor azokkal a dagadt disznókkal is meg kellene tennem – intett Macro
néhány tiszt felé, akik épp elfoglalták a helyüket. – Ha már a lógósokról beszélünk, hol van
Hamédész?
Cato a templom felé pillantott.
– Ott jön!
A pap odasietett hozzájuk, és ideges vigyorral megállt mellettük.
– Ti rómaiak mindig úgy meneteltek, mint a málhás állatok?
– Maradj csendben, és csak akkor szólalj meg, ha engedélyt kapsz rá! – felelte kemény hangon
Macro. – Most a seregben szolgálsz, fiú! Amíg ez véget nem ér, felejtsd el, hogy pap vagy!
Hamédész szintén teljes menetfelszerelést kapott, Macro pedig alaposan végigmérte, hogy minden
felszerelési tárgya a helyén és megfelelően rögzítve van-e.
– Nem is rossz – tűnődött. – A páncélodat is megfelelően vetted fel. Talán segített valaki?
Hamédész egy pillanatig tétovázott, majd bólintott.
– A raktár egyik írnoka megmutatta, hogyan kell felvenni, uram.
– Rendben van. Csatlakozz a tisztekhez, ahol szemmel tudlak tartani!
– Igenis, uram – mosolyodott el Hamédész, aztán megfordult, és a tisztek csapatától tiszteletteljes
távolságot tartva elfoglalta a helyét.
– Paphoz képest jó érzéke van a katonáskodáshoz – biccentett felé Cato.
– Valóban – értett egyet Macro. – De az elkövetkező napokban alaposabban is próbára tehetjük.
Az utolsó légionáriusok is csatlakoztak a centuriájukhoz. és miután beálltak a helyükre, Macro a
vállára vetette a jármát, és elindult lefelé a menetoszlop mentén. Aztán mély lélegzetet vett, és beszélni
kezdett a katonákhoz.
– A mostani menetgyakorlat során nyolc mérföldet teszünk meg a Nílus mentén, és vissza! Egy
igazi katonának ez nem jelent kihívást! Örömmel látom, hogy a mai napon tiszttársaim is itt vannak!
A közkatonák közül néhányan felnevettek, egyvalaki pedig fütyülni kezdett, mire az egyik optio
végigpillantott a menetoszlopon, próbálva megtalálni az illetőt. Ám kudarcot vallott, ezért rákiáltott a
katonákra.
– Aki nem fogja be a pofáját, azt vád alá helyeztetem!
Macro megvárta, amíg a katonák elcsendesednek.
– A légió közkatonáival és tisztjeivel szemben egyaránt elvárás, hogy teljesítsék a gyakorlatot. Ez a
legkevesebb, amit rangtól függetlenül ki kell bírnotok. Azok számára, akik nem tudják befejezni a
gyakorlatot, nincs mentség! – Visszasétált a menetoszlop elejére, valamivel Cato és a többi tiszt elé. –
Menetoszlop! Indulásra felkészülni... Menet, indulj!
Macro elindult, nyomában a többi tiszttel és a légionáriusok négysoros menetoszlopával. Átvezette
a katonákat a gyakorlótéren, majd rátért a Nílus melletti útra vezető göröngyös ösvényre. Bár még
csak kora reggel volt, számos földműves és kereskedő tartott Dioszpolisz Magna felé, hogy eladják
az áruikat, és sietve húzódtak félre a légionáriusok elől, mielőtt azok észak felé fordultak volna,
követve a Nilus vonalát.
Néhány bárka már kint járt a folyón. A halászok kieveztek, hogy ellenőrizzék a hálóikat, míg a
nagyobb hajók árut szállítottak a Níluson. A túlparton növények keskeny, zöld vonala látszott, melyen
túl kietlen sziklák magasodtak a sivatag fölé.
Egy órával azután, hogy a menetoszlop útnak indult, a nap a láthatár fölé emelkedett. A párás
égbolton lebegő fakósárga korong hatalmas szemként nézett le az Észak-Afrika sivatagán átkígyózó
víz és gabona vonalára.
Cato egyenletes iramban lépkedett, és ahogy a hátát kínzó fájdalom lassan tovatűnt, kezdett egyre
biztosabb lenni abban, hogy teljesíteni tudja a gyakorlatot. Az izzadság átitta a sisakja bélését és
alácsorgott a homlokán. A szemébe folyt verejtéket inkább kipislogta, semhogy áttegye a dárdát a
másik kezébe, és megtörölje a homlokát.
Körbepillantva látta, hogy a tisztek közül néhányan már erejüket megfeszítve küzdenek, hogy
tartani tudják a lépést. Az első cohors egyik centuriója az arcát felfújva rogyadozott a felszerelése
súlya alatt. Macro egyik kiképző optiója mellette lépkedett.
– Gyerünk, uram! Szedd össze magad! Láttam már olyan vénembereket, akik jobban bírták a
menetelést, mint te!
A centurio összeszorította az ajkait, és tovább küzdötte magát. Cato ismét előrefordult. Kissé
bűnösnek érezte magát, amiért előállt ezzel a tervvel, hogy megtörje az olyan embereket, mint az
imént látott centurio.
Ám ha a centurio átvészeli a mai napot, akkor több van benne, mint ami első pillantásra látszik. Bár
a vaskos dereka miatt ez bizony igazi kihívás lesz neki, gondolta savanyúan Cato. Valamivel előrébb
Macro a fáradtság bármiféle jele nélkül vezette tovább a menetoszlopot.
Az egyre magasabbra emelkedő nap kezdte felszárítani a Nílus partján lebegő gyér párát, így a
menetelő katonák egyre jobban ki lettek téve a napfénynek. A szegecselt saruk ezrei által felvert por
csak még kellemetlenebbé tette a gyorsan növekvő hőséget. Időről időre, amikor átvonultak egy-egy
falun, gyerekek kis csapatai rohantak oda a menetoszlophoz, hogy pénzt kéregessenek, ám sietve
elmenekültek a katonák elől, akik szitkokat szórtak rájuk, vagy épp feléjük rúgtak. Cato tudomást sem
vett a gyerekekről, csak arra összpontosított, hogy az egyik lábát a másik után téve Macro nyomában
maradjon. Ahogy a nap magasra hágva perzselni kezdte a vidéket, a hőség könyörtelenné vált. Cato
érezte, hogy a tunikája átázik az izzadságtól és rátapad a bőrére. Időnként egy-egy hideg
verejtékcsepp gördült alá a bordáin, majd eltűnt a ruhája redőiben. A szája kiszáradt, és nehéz volt
ellenállni a csábításnak, hogy odakiáltson Macrónak. azt javasolva, álljanak meg pihenni és inni.
A második óra elteltével nyöszörgés és csörömpölés hallatszott. Cato pedig hátrafordulva látta,
hogy az egyik tiszt összerogyott. Egy társa megállt, és lehajolt, hogy segítsen neki, mire az egyik
optio a pálcájával lecsapott a segítőkész férfi pajzsára.
– Mi a fenét művelsz? Ne állj meg, uram! Menj tovább!
– Nem hagyhatjuk itt! – tiltakozott a centurio.
– Mozgás! – üvöltötte az optio a tiszt arcába, és felemelte a pálcáját.
A centurio gyorsan felegyenesedett és továbbindult. Az optio a földre esett tiszt mellett maradt, és
intett a légionáriusoknak, hogy menjenek tovább.
– Ne álljatok meg! Menjetek, és ne bámészkodjatok! Nem láttatok még tisztet a földön feküdni?
Mozgás!
A menetoszlop elhaladt a hason fekvő tiszt mellett, és anélkül folytatta az utat, hogy a lépés megtört
volna. Macro lelassított, hogy közvetlenül Cato elé kerüljön, és elégedetten mormogott.
– Megvan az első! Nemsokára a többi is követi majd. Kíváncsi vagyok, vajon hányan fognak
kidőlni.
Cato megnyalta az ajkait.
– Csak én ne dőljek ki!
– Ne aggódj! Mondtam, hogy azt nem fogom hagyni.
– Köszönöm, barátom!
– Nem kellene ilyen szarkasztikusnak lenned, uram! Elvégre ez a le ötleted volt, emlékszel?
– Amikor legközelebb ilyen remek ötletem támad, szólj, hogy inkább törődjek a magam dolgával,
rendben?
Macro elmosolyodott, majd mormogva megszólalt.
– Hallgass, és takarékoskodj az erőddel!
Késő délelőtt a menetoszlop magas datolyapálmák ligetéhez ért, ezért Macro parancsot adott a
katonáknak, hogy álljanak meg, és tegyék le a csomagjaikat. Cato az út széléhez lépve ledobta a
jármot a fűbe, aztán előrehajolt, és kezeit a térdére támasztva levegő után kapkodott. Macro. bár maga
is nehézkesen lélegzett és izzadságban fürdött, nem látszott fáradtnak.
– Elpuhultál! – ingatta a fejét szánakozva. – Ezt teszi az emberrel az előléptetés!
– Baromság! – Cato felemelte a kulacsát, és kihúzta belőle a dugót.
– Két kortyot! – szegezte az ujját Macro a barátjára, miközben elindult, hogy beszéljen a
kiképzőkkel. – Egy cseppel sem többet!
Cato bólintott, és megitta a megengedett mennyiséget a vízből, a második korttyal alaposan
kiöblítve a száját, mielőtt lenyelte volna. Aztán végigpillantott a menetoszlopon. A katonák levegő
után kapkodva a hátukat nyújtóztatták. A tisztek közül hiányoztak néhányan, méghozzá épp azok,
akikről Cato remélte, hogy nem fogják teljesíteni a gyakorlatot. A többiek arcán komor elszántság
látszott.
Macro a menetoszlop elejére visszatérve megállt Cato mellett, és ivott egy korty vizet a kulacsából.
– Eddig négy tiszt és tizennyolc közkatona dőlt ki. A hőséget figyelembe véve ez nem is olyan
rossz arány. Bár az itteniek hozzá vannak szokva a hőséghez. Úgy számoltam, letudtuk a nyolc
mérföldet. Pihenünk egy kicsit, aztán elindulunk vissza a táborba. – Némán ácsorgott, majd a kezével
beárnyékolta a szemét, és hunyorogva a napra nézett. Aztán megitta a második kortynyi vizét, és
bedugaszolta a kulacsát. ~ Ez lesz az igazi próba! A délutáni hőség pusztítónak ígérkezik. Nem
mondhatnám, hogy nem élvezem a kilátást. Te hogy bírod, uram?
– Elboldogulok. – Igazság szerint Catónak lüktettek a lábai a kemény talajon való hosszú
meneteléstől, ráadásul kissé szédült a fáradtság és a hőség miatt. De kényszeríttette magát, hogy
egyenesen álljon, és Macro szemébe nézzen. – No és te?
– Nekem nincsenek gondjaim – felelte Macro. és a barátja sápadt arcára nézett. – A helyedben
leülnék, és pihentetném a lábamat, amíg lehetőségem van rá.
– Csak utánad!
– Ahogy gondolod – rázta meg a fejét Macro, majd lassú léptekkel végigsétált a menetoszlop
mentén, lenézve az első cohors katonáira és tisztjeire. Többségükben egyiptomi és görög vér
keveredett, és bár a bőrük sötét volt, közel sem tűnt annyira sötétnek, mint a Nilus felső folyása
mentén lakóké. Általánosságban véve valamivel kisebb termetűek voltak, mint a birodalom északi
határvidékén szolgáló katonák, akik között Macro a szolgálati idejének nagy részét töltötte.
Ugyanakkor elég szívósnak tűntek, és eleddig bírták a menetelést. De bírniuk is kell, gondolta Macro.
Az első cohors minden légióban a legjobb alakulatnak számított. A létszáma kétszerese volt a többi
cohorsénak, a csaták során pedig a jobbszárnyat kellett védelmezniük. Ennek ellenére érdekes kérdés
volt, vajon hányan bírják ki a visszautat a táborig. A hetedik és a kilencedik cohors tisztjei éppolyan
jól boldogultak, mint a bajtársaik, és csak maroknyian dőltek ki közülük. Úgy vélte. Cato jól döntött,
amikor parancsot adott a tiszteknek, hogy vegyenek részt a menetgyakorlaton. Kétségkívül jókedvre
derítette az embereket, ráadásul remek lehetőséget adott arra, hogy kigyomlálják a szolgálatra
alkalmatlan tiszteket.
Miközben visszasétált a menetoszlop mentén az út mellett pihenő tisztek kis csapatához,
megpillantotta Hamédészt. Mivel mindig úgy hitte, a papok puhány népség, meglepte, hogy Hamédész
tartotta a lépést.
– Hogy van a lábad?
A pap felállt, és vidáman elmosolyodott.
– Kedvemre való ez a kis séta, uram. Bár kíváncsi vagyok, hogy képesek valakik ekkora
birodalomra szert tenni, és megtartani azt, miközben ekkora málhát kell cipelniük a hátukon.
Macro visszamosolygott rá, és megveregette a mellkasát.
– Ez a sikerünk titka – mondta cinkosan. – Mert így elég erősek maradunk ahhoz, hogy győzzünk.
– Hátralépett és végigmérte a papot. – Eddig jól helytálltál, fiú! Még a végén légionáriust faragok
belőled!
A fiatalember arca egy pillanatra elkomorodott, aztán a mosolya ismét visszatért.
– Igazán megtisztelő, de inkább továbbra is a vallás útját szeretném járni, semmint a
katonáskodásét. A hadjárat végén vissza szándékozom térni a papi hivatáshoz.
– Majd meglátjuk! Az ösztöneim azt súgják, hogy kezded megkedvelni ezt az életet. Mi másért
lennél még mindig velünk, hm? – Megtapogatta Hamédész hátát, majd visszatért a menetoszlop élére,
mormogva a vállára vette a jármot, és a katonák felé fordult. – Vége a pihenőnek! Talpra!
Macro elmosolyodott a nyöszörgések és káromkodások kórusa hallatán. A katonák
feltápászkodtak, felemeljek a jármukat, miközben az optiók végiglépkedtek a sorok mentén,
ráüvöltve azokra, akik túl lassan engedelmeskedtek a parancsnak. Végül minden centuria
felsorakozott, és várta a parancsot a menetelés folytatására. Macro megvárta, míg mindannyian
elcsendesednek, majd elkiáltotta magát.
– Menetoszlop! Menet, indulj!
A katonák elindultak, lassacskán meggyorsítva a lépést. Macro átvezette őket a pálmafaligeten,
majd az útról letérve megkerültek egy szentélyt, végül ismét a tábor felé fordultak, elhaladva a
menetoszlop végét alkotó szekerek mellett, melyeken azok hevertek, akik kidőltek a menetelés során.
A délidő elmúltával feltámadt a délutáni szellő, könnyű port sodorva a sivatag mélyéről. A homok
belement az emberek szájába és szemébe, még kellemetlenebbé téve a perzselő hőség okozta
gyötrelmeket. Ami még rosszabb volt, hogy az út úgy csillámlott előttük, akár a víz. Kínozva őket
azon pillanat gondolatával, amikor végre olthatják egyre növekvő szomjúságukat.
Mind többen dőltek ki a sorból, egyre kevesebben folytatták a menetelést az optiók ütéseinek
hatására, ezért hátra kellett hagyni őket, hogy a szekereken folytassák az utat. Cato kissé lelassult, így
valamivel Macro mögött, a többi tiszt között menetelt. A centuriók többsége elég jól bírta a
menetelést, ám néhányan az erejüket megfeszítve küzdöttek, és végül azon tisztek közül, akik kerülték
a gyakorlatozást, az utolsók is kidőltek, hogy az út szélén ülve várják meg a szekereket.
Cato még sosem tapasztalt ilyen hőséget, még akkor sem, amikor Macróval átkeltek a szíriai
sivatagon Palmürába. A páncélja alatt viselt tunika teljesen rátapadt a bőrére, és levegő után kapkodott
a járom és az arról alálógó széles pajzs súlya alatt. Úgy érezte, mintha a lábai ólombóli lennének, és
minden egyes lépés valóságos erőpróbává vált. Ahogy átmeneteltek a Dioszpolisz Magna közelében
álló falvakon, ismét előkerültek a gyerekek hangos csapatai. Ám ezúttal a katonák tudomást sem
vettek róluk, mivel nem akarták arra pazarolni az erejüket, hogy elküldjék őket.
A délután közepén Cato megpillantotta Karnak távolban reszkető pülonjait és zászlóit. A
lelkesedése visszatért a látványtól, és a fogait csikorgatva ismét a lábai elé nézett, próbálva a lépteire
összpontosítani. Nem akart felpillantani, hogy azt kelljen látnia, a templomok éppolyan távol vannak,
mint korábban voltak.
– Gyorsítunk a lépésen, fiúk! – kiáltotta vidáman Macro. – Hamarosan hazaérünk! Mutassuk meg a
többi cohorsnak, hogyan menetelnek az igazi katonák!
A szavait csend fogadta, mire Macro a katonák felé fordult.
– Mi bajotok van? Boldogok vagyunk?
Cato és azon centuriók. akik korábban az északi légiókban szolgáltak, kórusban válaszoltak a
kérdésre.
– Át vagyunk baszva!
Macro felnevetett, és megfordult, hogy átvezesse a menetoszlopot az utolsó mérföldön. vissza a
templom-együttes melletti gyakorlótérre. Miközben letértek az útról és átvágtak a nyílt térségen, hogy
visszatérjenek oda, ahonnan hajnalban elindultak, az optiók gyorsan parancsot adtak a katonáknak,
hogy rendezzék a soraikat, és szegjék fel az állukat.
– Menetoszlop! Vigyázz! – visszhangzott végig Macro kiáltása a vályogtéglából épült falak között.
Letette a málháját, majd felemelte a kulacsát, és ivott egy nagy kortyot. Aztán lassú léptekkel
végigsétált a levegő után kapkodó, izzadt légionáriusok sorai mellett, szemügyre véve őket. Az egyik
katona összerogyott, miközben arra várt, hogy oszoljt parancsoljanak nekik. Macro tudomást sem
vett róla. Csípőre tette a kezét, és beszélni kezdett a fáradt katonákhoz. – Ez csak ízelítő volt abból,
ami a hadjárat során vár majd rátok! Tudom, hogy a Sakálok szeretnék mielőbb csatában összemérni
magukat a núbiaiakkal! Bár megvan bennetek az igazi katonákhoz illő lelkesedés, rendelkeznetek kell
a megfelelő testi erővel is! A római hadsereg a legkeményebben menetel, a legádázabbul harcol, és
mindig győzedelmeskedik!
Macro szavai elhaltak a késő délutáni szellőben. A katonákra szegezte a tekintetét, majd egy
pillanattal később parancsot kiáltott.
– Menetoszlop! Oszolj!
Mihelyt a parancs elhangzott, a katonák jól láthatóan megroskadtak a járom súlya alatt, aztán
tántorogva elindultak Karnak északi kapuja felé. Macro nézte őket, aztán észrevette Hamédészt, és
odabiccentett neki.
– Szép volt, fiú! Úgy tűnik, éppolyan jó erőben vagy, mint bárki más a légióban!
Hamédész felfújta az arcát.
 – Azt hiszem, nem foglak a szavadon, uram, és nem fogadom el a felajánlott helyet a légióban.
– Hah! – Macro a hüvelykujjával a kapura mutatott. – Menj, és pihend ki magad! Amikor eljön a
reggel, azon fogsz tűnődni, miért is panaszkodtál. Aztán amikor megpróbálsz majd felkelni, úgy
fogod érezni magad, akár egy nyomorék.
– Köszönöm. Uram – mondta kifejezéstelenül Hamédész, majd merev léptekkel elsétált.
Cato épp az utolsó vízcseppeket ürítette ki a kulacsából, amikor Macro odalépett hozzá.
– Végül mégiscsak kibírtad.
– Valóban? – Cato lábai olyannyira égtek, hogy igazi erőfeszítésébe került állva maradnia. – Tehát
ilyen lehet élő halottnak lenni...
– Ah! Ne kényeskedj már! Legalább megcsináltad. Nem úgy, mint néhányan – biccentett a
gyakorlótéren átzötyögő szekerek felé. – Megbíztam az egyik optiót, hogy állítsa össze azok
névsorát, akik kidőltek.– Benyúlt a nyakában lógó erszénybe, és elővett egy apró viasztáblát. –
Tessék, itt van!
– Köszönöm! – Cato lepillantott a járomra. – Gondolom, nem venné ki túl jól magát, ha
megkérném az egyik őrt, hogy ezt vigye vissza a raktárba.
– Az nagyon is rosszul venné ki magát.
– A fenébe... Nos. ki mint vet, úgy arat! – Cato a vállára vetette a málhát, és Macro társaságában a
kapu felé indult. – Miután megszabadulok ettől, eszek, iszok és pihenek. Aztán el kell intéznem még
valamit, mielőtt a mai nap véget ér.

Aurelius az olajlámpások fényében a névsorra pillantott és megrázta a fejét.

– Ezek mindannyian derék emberek. Évek óta ismerem őket. Nem mozdíthatod el őket a
posztjukról!
– Nem tudták teljesíteni a menetgyakorlatot, uram. Az erőnlétük nem megfelelő. Néhányuk
túlsúlyos, ezért még a páncélt sem tudják kellőképpen magukra ölteni. Csak terhet jelentenének a
parancsnokságuk alatt álló embereknek. Amikor az ellenség felé vezeted a hadsereget, ezek a tisztek
éppúgy nem tudják majd tartani a lépést, ahogy ma sem tudták. Ez esetben ki fogja vezetni az
embereket? Épp akkor nem lesznek velük a tisztjeik, amikor a leginkább szükségük lenne rájuk. –
Cato egy pillanatra elhallgatott. – El kell távolítanunk őket az arcvonalból.
A legátus nagyot sóhajtott.
– Lehet, hogy nincsenek valami jó erőben, de azért megvannak a maguk jó tulajdonságaik.
– Mint például?
– Nos, a tapasztalat. Sok évet töltöttek azzal, hogy felemelkedjenek a közkatonák közül, ahogy azt
én is tettem. Nincs olyasmi, amit ne tudnának a katonáskodásról.
– Mennyi harci tapasztalatuk van, uram?
Aurelius összehúzta a szemöldökét, és letette a névsort, majd Catóra pillantott.
– Ezt már nem lehet semmissé tenni, ugye?
– Nem. Uram. Te magad bíztál meg engem és Macro centuriót azzal, hogy vegyük át a katonák
gyakorlatoztatását. A hivatalos véleményem, hogy ezek az emberek alkalmatlanok a tényleges
szolgálatra. Ennek ellenére megalázó lenne számukra, ha lefokoznánk, vagy elbocsátanánk őket. Épp
ezért miért ne helyezhetnénk át őket a főparancsnoksághoz, vagy hagyhatnánk hátra mindnyájukat,
hogy vezessék a helyőrséget? Így nem hátráltatnák az embereiket, ellenben jó hasznát vehetnénk a
tapasztalataiknak.
– No és kik helyettesítenék őket?
– Macro már talált néhány optiót, akik elég jók ahhoz, hogy centurióvá léptessük elő őket.
– Értem. – Aurelius fagyos pillantást vetett Catóra. – Ezt alaposan átgondoltad, igaz?
 – Az a kötelességem, hogy a lehető legjobban szolgáljam Rómát, uram, ez minden – felelte
kifejezéstelen hangon Cato. – Az volt az óhajod, hogy a légió mihamarabb készen álljon az indulásra.
Minél előbb leváltjuk ezeket az embereket, annál hamarabb indulhatunk a núbiaiak ellen.
– Igen, azt hiszem, igazad van. – Aurelius felemelte a viasztáblát. – Azonnali hatállyal áthelyezem
ezeket a tiszteket. Mielőbb tudassátok, hogy kiket akartok a helyükre állítani!
Cato bólintott.
– Ez minden? – kérdezte Aurelius.
Catót meglepte a kérdés hangsúlya. Úgy tűnt, mintha szerepet cseréltek volna, és a legátus az
engedélyét kérné, hogy befejezhesse a megbeszélést. Egy pillanatra nagyon megsajnálta Aureliust. A
rangjával járó felelősség meghaladta a képességeit, ám büszke ember lévén ragaszkodott ahhoz,
hogy továbbra is ő vezesse a légiót és az auxiliaris cohorsokat. melyek a kis sereget alkották. Cato
úgy vélte, ez még gondot jelenthet. Óvatosan kellett bánnia Aureliusszal. ha le akarták győzni a
núbiaiakat. Meg kellett találnia az egyensúlyt a kellő tisztelet és az iránymutatás között.
– Igen. Uram. Leléphetek?
– Persze – intett a medence túloldala felé Aurelius menj csak!
Cato meghajtotta a fejét, és merev léptekkel elsétált. Épp csak kiért a szomszédos udvarra, amikor
az egyik alacsonyabb rangú tribunus levegő után kapkodva átrontott a bejáraton. Caius Junius, akinek
világosabb bőrszíne egyértelműen jelezte, hogy római, egy nappal Cato és Macro előtt érkezett a
légióhoz. A művelt, türelmetlen, nyugtalan természetű fiatalembernek ez volt az első tiszti
megbízatása. Amint észrevette Caót. odasietett hozzá.
– Mi történt, Junius? – kérdezte Cato.
Az ifjonc megpróbált lélegzethez jutni.
– Beszélj már, ember! – húzta össze a szemöldökét türelmetlenül Cato.
– Az ellenség, uram... Itt van!
Cato érezte, hogy fagyos nyugtalanság járja át.
– Ezt meg hogy érted?
– A túlparton, uram! – Junius vett néhány mély lélegzetet. – Megtámadták az egyik előretolt
hadállásunkat.
Cato a belső udvar felé pillantott.
– Tájékoztasd a legátust, aztán értesítsd a főtiszteket, hogy azonnal gyülekezzenek a
főparancsnokságon! Mindannyian, kivéve téged! Te vagy az ügyeletes tiszt?
– Igen. Uram.
– Akkor miután szóltál a legátusnak és üzentél a tiszteknek, fúvass gyülekezőt! Minden légionárius
és auxiliaris katona készüljön fel a harcra! Menj!
Miközben a tribunus sarui végigkopogtak az udvar kőlapjain, Cato összeszorította a száját. Hogy a
fenébe jutottak ide ilyen gyorsan a núbiaiak?
 Huszonkettedik fejezet
– Éppolyan jó erődítmény, mint bármelyik másik – döntötte el Ajax, meglapogatva a pülon
tetejének kő mellvédjét. – Megfelel nekünk.
Karim végigpillantott a templom vastag falain és a külső, vályogtéglából épült falon. Jó szeme volt
a védelemhez, köszönhetően annak, hogy sok éven át egy párthus nagyúr szolgálatában állt még jóval
azelőtt, hogy elfogták, és rabszolgasorba kényszeríttették volna. A templom elég erősnek tűnt, hogy
Ajax emberei és az arab harcosok kis csapata, amit Talmisz herceg rendelt a gladiátor
parancsnoksága alá könnyedén tartani tudja. A helyi templomok többségétől eltérően a külső falon
csupán egyetlen bejárat nyílt, amit erős kaputorony védelmezett. Úgy tűnt, mintha az épület
tervezésekor katonai megfontolások is szerepet játszottak volna. Amikor a hadoszlop alkonyatkor
megérkezett, a templomban csupán maroknyi pap tartózkodott, akiknek holttesteit később az egyik
áldozati helyiségbe vitték.
– Valóban, tábornok. Kémünk. Canthus kiváló helyet választott. A római kutyáknak nem kevés
erőfeszítésükbe kerül majd, mire elfoglalják tőlünk, vagy kiűznek minket innen.
Ajax felfigyelt a barátja hangjában rejtező óvatosságra, és elmosolyodott.
– Nyugalom, Karim! A herceg azért küldött minket ide, hogy eltereljük a rómaiak figyelmét. Nem
áll szándékomban az utolsó emberig kitartani. Amikor eljön az idő, elmenekülünk. De addig is a
lehető legtovább lefoglaljuk az ellenséget.
Karim kicsit hallgatott, mielőtt előállt volna a kérdésével.
– Bízol benne?
– Talmisz hercegben? A legkevésbé sem! De egyelőre közelebb jutunk a céljainkhoz, ha segítünk
neki.
– No és ha az ő célja az, hogy feláldoz minket?
Ajax a barátja felé fordult és elmosolyodott.
– Ilyen kevéssé hiszel bennem? Azt hiszed, nem látom át, milyen veszélyekkel jár, ha a núbiaiakat
szolgáljuk?
Karim meghajtotta a fejét.
– Bocsánatodat kérem, tábornok. Nem benned kételkedem, hanem a herceg szavában.
– Mi kételkedni való van a szavaiban? Nem ígért nekünk semmit, csak azt, hogy lehetőséget kapunk
folytatni a Róma ellen vívott háborúnkat, és megtarthatunk bármilyen zsákmányt, amit akarunk. Ez
utóbbi a legkevésbé sem érdekel, bár biztos vagyok benne, hogy az embereink többsége örömmel
elveszi a részét az aranyból és minden más csecsebecséből, amit találunk. Talmisz kétségkívül úgy
véli, sikerült olcsón megvennie minket, de a lehetőség, hogy súlyos sebet ejtsünk a rómaiakon,
minden kincset megér. Nemrég még csupán húszan voltunk, most pedig a herceg ötszáz embert adott
mellénk – intett végig Ajax a külső udvaron, ahol a fekete köpenyes harcosok épp kipányvázták a
tevéiket. A jószágok mély morgása felhallatszott a pülon tetejéig, szinte elfojtva a díszes papi
köpenyek fölött vitatkozó emberek lármáját.
Karim a vitatkozókra pillantott.
– Remélem, amikor szembenézünk az ellenséggel, fegyelmezettebbnek bizonyulnak.
– Ma éjjel eljön a próba ideje – felelte Ajax. majd a Nilus felé pillantott. A kis erőd és a jelzőtorony
távoli alakját épp csak látni lehetett a több mint kétmérföldnyire álló domb tetején. Nem látszott jele,
hogy a helyőrség észrevette volna Ajax menetoszlopát, amikor az nyugat felöl előtört a sivatagból. A
túlparton, a folyón valamivel lejjebb állomásozó római hadsereg továbbra sem tudott a jelenlétükről,
és még ha riadóztatnának is, jó néhány óráig eltartana, mire csapatokat küldenének át a Níluson. Ajax
elmosolyodott. A római táborba küldött kém bebizonyította az értékét. Ajax mindent tudott a római
haderőről, és ami még jobb volt. a főtisztekről is sikerült értesüléseket szereznie. Jó volt tudni,
milyen közel jár a két római tiszthez, akiket szívből gyűlölt. Csak egyvalamit kért núbiai
szövetségesétől: ha Macrót és Catót sikerül élve elfogni, akkor a kezére adják. Ajax keresztre akarta
feszíteni őket, ahogy azt ők tették az apjával. A gondolat elégedettséggel töltötte el. Egy pillanatig
élvezte az érzést, aztán száműzte az elméjéből az elképzelést. Emlékeztette magát, hogy ez nem a
bosszúról szőtt ábrándok ideje, hanem a gyors cselekvésé.
– Itt hagyok neked háromszáz embert, Karim. Fejezzétek be a templom erőddé való átalakítását, és
küldj ki néhány őrjáratot a folyó felé! Azt a falut kutassátok át élelemért, aztán romboljátok le! –
mutatott a templomtól alig nyíllövésnyire álló kis településre.
A párthus bólintott.
– Megkaptad a parancsaidat. Az éjszaka harmadik vagy negyedig órájában visszatérek a többiekkel.
Gondoskodj arról, hogy az őrszemek és az őrjáratok tudjanak erről! Nem szeretném, ha a saját
embereim végeznének velem.
– Az felettébb sajnálatos lenne – felelte szenvtelenül Karim.
Ajax nevetve megveregette a párthus karját.
– Később találkozunk, barátom!

Az éj leszálltával a meleg levegő megtelt kabócák éles ciripelésével, ami hol felerősödött, hol
pedig elhalkult. A könnyű szél megborzolta a pálmafák leveit, zizegésük elnyomta Ajax és emberei
lépteinek zaját. Óvatosan közeledtek az erőd felé. A falak sötéten magasodtak föléjük a csillagokkal
teli égbolt indigókék háttere előtt.
Ajax úgy döntött, maga vezeti támadásra a testőrségét. Betörnek az erődbe, aztán kinyitják a kaput a
támadó alakulatnak, melynek tagjai a kis gabonaföldeken és a domb körül húzódó öntözőcsatornák
között rejtőztek. Az erődhöz közeli házak lakóit elnémították, hogy ne riaszthassák a helyőrséget.
Miközben felkészült az összecsapásra, átjárta az ismerős érzés, ahogy a vér lüktetni kezd az
ereiben. Halkan előhúzta a kardját, és az emberei felé fordult.
– Indulás! – suttogta.
Előregörnyedve elindult felfelé az erődhöz vezető lankás domboldalon. A tető közelébe érve
megpillantotta azt a kis sziklás kiszögellést, amely a fal egyik részét támogatta. A fal itt csupán tíz láb
magasra nyúlt, ahogy azt a kém is jelentette. A támadók közelebb osontak. Ajax hirtelen mozgást vett
észre a falon: az egyik őrszem lassan végigsétált a gyilokjárón. A csillagok fénye megcsillant a
sisakján és a dárdája hegyén. A gladiátor a földre vetette magát, és intett az embereinek, hogy
kövessék a példáját. Aztán megvárta, amíg az őrszem eltűnik a fal sarka mögött, aztán továbbosont
előre. A falhoz érve megvárta, hogy az emberei is utolérjék, majd a sziklák széléhez lopakodott.
Óvatosan tapogatózva addig mászott felfelé, míg rá nem bukkant egy jókora, lapos sziklatömbre,
mely közvetlenül a fal mellett hevert. A támadók sorra felkapaszkodtak a sziklákon, majd
szétszóródtak a vezérük körül. Amikor mindannyian felértek, Ajax odaintett a legmagasabb és
legerőteljesebb emberének, az Ortorix nevű keltának, aki egykor murmillóként harcolt a birodalom
keleti vidékeinek arénáiban. Ortorix a térdeit kissé behajlítva a falnak vetette a hátát, és összefonta az
ujjait. Ajax a kelta markába lépett, és a fal teteje felé nyúlva suttogni kezdett.
– Készen állok.
Ortorix halk mordulással felfelé emelte a vezérét. Amikor Ajax lába egy magasságba került
Ortorix vállával, a kelta a fogait csikorgatva még magasabbra tolta. Ajax a testsúlyát a vályogtéglából
épült fal durva felszínének vetve a mellvéd felé nyúlt. Az ujjai végül elérték a fal tetejét, és sikerült
megragadnia a szélét. Hagyta, hogy Ortorix még egy kicsit magasabbra emelje, majd átvetette a
karját a mellvéden. Érezte, ahogy a téglák szétmorzsolódnak, és imádkozott, hogy kitartsanak, amíg
felmászik. A lábát is átlendítette a peremen, aztán legördült a gyilokjáróra.
Azonnal felemelkedett, és végigpillantott az erőd négyzet alakot formáló belső részén. A
jelzőtorony a kapu épületével szemközt állt, míg a falak mentén néhány kisebb szálláshely sorakozott.
A parasztok házaihoz hasonlóan ezeknek a teteje is egyszerű pálmalevelekből készült, hogy árnyékot
nyújtsanak, de a levegő szabadon átjárhasson. Az egyik kunyhóban főzőtűz égett, a levegőben pedig
sült hús illata szállt. Egy maroknyi katona olyan könnyed hangon beszélgetett, ahogy azok szoktak,
akik nincsenek tudatában a fenyegető veszélynek. A szálláshelyekről szintén beszélgetés zaja és mély
hangú horkolás hallatszott. A falon őrjáratozó katona pontosan a kapuépületnél járt, és egyre
távolodott Ajaxtól. A torony tetején egy másik őrszem alakja látszott, aki épp a Nilus felé nézett.
Ajax elégedett volt, amiért nem vették észre, és a falon áthajolva odaintett az embereinek. Ortorix
felemelte a következő támadót. Ajax pedig megragadta a férfi kezét, és felhúzta a fal tetejére.
– Menj a kapuhoz, de maradj észrevétlen!
A férfi bólintott, majd legörnyedve megindult a gyilokjárón.
Ajax megfordult, hogy felsegítse a következő embert. A mellvéd túloldalán még tizen várakoztak,
ám az őr lassan közeledett a fal sarkához.
– Várjatok! – suttogta Ajax. – Lapuljatok meg, amíg visszajövök!
Lepillantva egy halom szalmát és egy öszvért látott, amelyet kikötöttek az egyik oszlophoz. A
szalmában egy auxiliaris katona heverészett, kezét összefonva domborodó tunikája fölött. Mellette
egy boroskorsó sötét alakja látszott. Ajax felnézve látta, hogy az őrszem befordul a sarkon. Nem
maradt ideje másik búvóhelyet keresni, ezért átmászott a gyilokjáró szélén, és aláhuppant a szalmába.
Zizzenés hallatszott, az öszvér pedig halkan felbődült ijedtében.
– Hmmm... – riadt fel az auxiliaris katona. – Mi történt?
Megpróbált felkönyökölni, ám Ajax a kardját előhúzva rávetette magát. Bal kezét a katona szájára
szorította, míg a kardját a hasába mélyesztette, és a bordák alatt felfelé nyomta a penge hegyét. Fojtott
kiáltás hallatszott, ahogy a katona háta ívben megfeszült, kis híján hátralökve Ajaxot, aki vadul ide-
oda kezdte mozgatni a kardot, miközben az arcába fejelt. A férfi hirtelen elernyedt és hátraroskadt a
szalmába, Ajax még egyszer a szíve felé nyomta a kardot, hogy ellenfele biztosan meghaljon, majd
kiszabadította a pengét. Hallotta, ahogy az őrszem léptei közelednek felé. Gyorsan olyan testhelyzetbe
rendezte a halottat, mintha csak aludna, és szalmát szórt a tunikán sötétedő vérre. Aztán a holttest
mellett beleásta magát a szalmába, és mozdulatlanul várakozni kezdett. Az őrszem közelebb ért, a
léptek kopogása abbamaradt.
– Mi az, Minimus? Felébredtél?
Ajax hevesen lüktető szívvel mély lélegzetet vett, és hortyogni kezdett, próbálva a lehető legjobban
utánozni a kövér katona mély hangú horkolását. Az őrszem jót nevetett, majd továbbindult, Ajax
pedig addig folytatta a hortyogást, amíg már nem hallotta a léptek zaját. Aztán gyorsan előmászott a
szalmából, és felkapaszkodott a falra, hogy átsegítse embereit a mellvéden. Ortorix maradt utoljára,
akit Ajax és két embere húzott fel a falra. Mindhárman a fogukat csikorgatták, próbálva nem
felmordulni az erőfeszítéstől. Miután a kelta is felért, Ajax a gyilokjáró mentén sietve a kapu épülete
felé indult. Az őrszem nem tudta befejezni a falon tett utolsó körét: a támadók az alacsony toronyban
találtak rá a holttestére.
– Miután kinyitjuk a kaput, rohanjatok le, és csapjatok akkora zajt, amekkorát csak tudtok! – adta ki
a parancsot Ajax. – Érthető?
Emberei bólintottak, Ajax pedig az erődbe vezető keskeny lépcsősorhoz lépett. A kapuépületből
kiérve odaintett Ortorixnak, hogy segítsen elhúzni a zárógerendát, méghozzá anélkül, hogy
megcsikordulna a tartókarokon. A toronyban álló őr hátralépett a mellvédtől, majd elszakította a
tekintetét a Nílusról, és az erőd belsejére pillantott. Egyenesen a kapu épületére nézett, Ajax pedig
rájött, hogy a másik őrt keresi. Átkozta magát, amiért nem bízta meg az egyik emberét, hogy vegye át
az őrszem helyét, és folytassa az őrjáratozást a falon. Ám ehhez már túl késő, gondolta keserűen.
– Bármelyik pillanatban riadóztathatnak – szólt oda halkan a keltának, úgyhogy nyissuk ki gyorsan
ezt az ócskaságot!
Félretolták a gerendát, majd megragadták a súlyos vaskarikákat, és húzni kezdték a kapuszárnyakat.
A sarokvasak megcsikordultak, mire a toronyban álló őrszem előrehajolt, és egy pillanatra a
támadókra meredt, aztán tölcsért formált a kezéből.
– Fegyverbe! Fegyverbe! – A hangja végigvisszhangzott az erődön. – Megtámadtak minket!
Ajax előhúzta a kardját, és barakkok felé intett vele.
– Gyerünk! Öljétek meg őket! Öljétek meg mindet!
A gladiátor és testőrei fülsiketítő üvöltéssel előrerontottak. Mögöttük a sötétségből újabb
csatakiáltás csapott fel, ahogy több száz árnyalak tört elő a rejtekéből és indult el rohanva a nyitott
kapu felé.
Ajax az emberei élén rohant, egyenesen a jobb oldalon álló kisebb épületek sora felé. A védők
előbotladoztak az éjszakába. Mivel felkapták az első kezük ügyébe került fegyvert, kardokat és
dárdákat egyaránt szorongattak. Sisakot és páncélt azonban egyikük sem viselt, így nem voltak
előnyben a támadókkal szemben. Az Ajax előtti ajtón egy árnyalak rohant elő, ezért a gladiátor
egyenesen nekirontott. Ösztönösen magasra, az ellenfél mellkasa felé döfött, a katona pedig
fájdalmasan felüvöltött, ahogy Ajax rázuhant.
A gladiátor épp időben pattant fel, hogy hárítsa a torka felé döfő lándzsát, melyet egy másik katona
forgatott, aki a bajtársa kiáltása hallatán azonnal hátrafordult. Mivel a döfés nem sikerült, a katona
meglendítette a lándzsa nyelét és Ajax felé ütött. A farúd vége a gladiátor halántékának koppant,
felhorzsolva a fejbőrét. Ajax a fájdalomtól feldühödve előrerontott, és a lándzsa döfési távolságán
belülre kerülve a bal kezével megragadta ellenfele torkát, majd ujjait belemélyesztette a légcsőbe. A
katona elejtette a lándzsát és megmarkolta a gladiátor kezét, aztán görcsösen megremegett, ahogy a
kard újra meg újra a zsigereibe mélyedt.
Ajax a holttestet félrelökve körbepillantott, és látta, hogy a testőrei végeznek a védőkkel. Az
auxiliaris katonáknak esélyük sem volt a birodalom legképzettebb gyilkosaival szemben, akik
ráadásul meglepetésszerű támadást mértek rájuk. Egyszer csak szandálba bújtatott lábak dobogása
hallatszott, ahogy az arabok is berontottak az erődbe, csatlakozva az egyenlőtlen küzdelemhez.
– Megadjuk magunkat! – kiáltotta egy alak Ajaxtól nem messze. – Megadjuk magunkat! Katonák,
fegyvert letenni!
A barakkokból épp csak előbukkant katonák, akik még nem csatlakoztak a harcolókhoz, sorra
ledobták a fegyvereiket. A csatazaj végül egy utolsó pengecsattanás és egy hangos nyögés közepette
elhalt.
– Nem ejtünk foglyokat! – üvöltötte Ajax, majd előrelendült és lekaszabolt egy szikár veteránt.
Miközben a halálos sebet kapott katona a földre rogyott, Ajax az erőd parancsnoka, egy köpcös,
gyérülő hajú férfi felé döfött. A centurio félrehajolt a döfés elöl, és a kardját felkapva a mellette
elrohanó Ajax felé vágott. Ám a vágás célt tévesztett, a gladiátor pedig megperdült, és a lábait kissé
szétvetve szembenézett a rómaival.
– Pusztulj! – kiáltotta, és vágások vad viharát zúdította a centurióra. A római elkeseredetten
hárította a csapásokat, majd felemelte a kardját, ahogy Ajax a feje felé vágott. A gladiátor azonban az
utolsó pillanatban visszafogta a kardját, melynek élesre fent pengéje keresztülhasította a centurio
csuklóját, és belemélyedt a vállába. A kard a markolatot szorító kézfejjel együtt a földre zuhant, a
római pedig a fájdalomtól üvöltve hátratántorodott. Ajax diadalmas mosollyal odalépett hozzá, és
elvágta a torkát, majd hagyta vonaglani a férfit a saját vérében, amely lüktetve tört elő az elvágott
erekből.
 Ajax felpillantva látta, hogy sikerült elfoglalniuk az erődöt. Egyetlen római sem maradt talpon, a
támadók pedig a harci láz elmúltával a holttestek fölött állva levegő után kapkodtak.
– Megcsináltuk, fiúk! – nevetett idegesen Ortorix, majd gall ősapái csatakiáltását hallatva a
levegőbe lendítette a kardját. A többiek követték a példáját, majd egyikük Ajax nevét kiáltotta. A
kiáltást a társai is átvettek, és kántálni kezdték a vezérük nevét. Körülöttük az arabok a római
holttestek fölé hajoltak, vagy épp besiettek a barakkokba, hogy zsákmányt keressenek.
Ajax elégedetten bólintott.
– Jó munka volt! De most fejezzük is be! Gyújtsuk fel az egész erődöt!
Miközben a menetoszlop eltávolodott az erődtől, Ajax megállt, hogy megnézze a keze munkáját. A
falakon belül lobogó lángok megvilágították a dombot, melyen az erőd állt, és pislákoló izzásba
borították a környező földeket és pálmafákat. A jelzőtorony lángoló szövedéknek tűnt, ahogy a tűz
elemésztette a gerendáit. Hirtelen távoli ropogás hallatszott is éles fény villant, amint a torony
zsúpteteje is meggyulladt. A torony lábai végül megadták magukat, az építmény lassan oldalra dőlt,
majd szikrafelhő közepette az erőd udvarára zuhant. Ajax csak néhány pillanat múlva hallotta meg a
recsegést.
– Micsoda nagyszerű látvány! – mormogta vidáman Ortorix. – Megmelengeti az ember szívét, úgy
bizony!
Ajax óhatatlanul is elmosolyodott a megjegyzés hallatán, és megveregette az óriás vállát.
– Ezt a Nilus túlpartján is észre fogják venni – tette hozzá Ortorix.
– Igen. Úgy vélem, sikeresen hírül adtuk, hogy megérkeztünk. Lássuk, mit szólnak hozzá a
rómaiak!
 Huszonharmadik fejezet
A legátus és törzstisztjei a kíséretük fáklyáinak fényénél utat törtek maguknak a táboron a
templom-együttes előtti rakparthoz. Körülöttük mindenütt a XXII. légió és az auxiliaris cohorsok
katonái tolongtak. Mindannyian páncélba öltözve, fegyverrel a kezükben siettek elő a sátrakból, és
azok, akik elsőként készültek el, már gyülekezni kezdtek, várva a parancsokat.
Miközben a főtisztek átvonultak a szfinxek sorai között, Cato megpillantotta a távolban lobogó
lángokat, melyek fénye szikrázva csillogott a Nílus vizén.
– Az ott az előretolt hadállás? – kérdezte Juniustól.
– Igen. Uram.
– Mondd el, mit kell tudni róla! – csattant fel Cato.
Junius meglepetten nézett rá.
– Csak néhány napja érkeztem – magyarázta Cato. – Még nem volt alkalmam, hogy megismerjem a
környéket.
– Sajnálom, uram, de én sem tudok sokat a helyről. Csupán egy kis erődítmény, melynek
helyőrségéül fél centuriányi auxiliaris katona szolgált azzal a feladattal, hogy szemmel tartsák a
folyó túlpartján húzódó kereskedelmi utat. Legalábbis ez volt a feladatuk, amíg a núbiaiak fel nem
bukkantak.
Macro a rakparton ácsorgott a szemét erőltetve a távoli tüzet nézte.
– Miből gondolod, hogy ez az ellenség műve? Lehettek akár sivatagi rablók is. Vagy valami bolond
felgyújtotta a magtárát. Érkezett már üzenet a helyőrség parancsnokától?
– Még nem, uram.
– Hm – simogatta meg az állát Macro. – Tehát nem tudhatjuk biztosan mi is történt. Ha tévedsz,
tribunus, akkor a nagy semmiért riadóztattad az egész hadsereget. Ez esetben nem leszel túl népszerű.
Ó, és bár rangelső centurio vagyok, nem kell „uram”-nak szólítanod.
– Elnézést! – Junius feszengeni látszott, ezért Cato úgy döntött, a segítségére siet.
– Helyesen cselekedtél. Lehetséges ugyan, hogy valami baleset történt, de mivel a háború küszöbén
állunk, ezért könnyen előfordulhat, hogy ellenséges támadás történt. Nehéz megmondani, ha csupán
tízmérföldnyire küldjük ki az őrjáratainkat.
Aurelius meghallotta a beszélgetést, és összerezzent, de nem mondott semmit, csak tovább nézte a
folyó túlpartját. Végül a vezérkari főnöke felé fordult.
– Érkezett jelentés ellenséges mozgolódásról, Geminus?
– Nem. Uram. Az őrszolgálat semmit sem jelentett, és a napi őrjáratok sem számoltak be semmi
rendkívüliről.
– Nos, valami történt. Lehet, hogy csak baleset. Ha egy órán belül nem érkezik jelentés az erődből,
küldj át valakit a folyón, hogy derítse ki. mi történt!
– Igenis. Uram. – Geminus megköszörülte a torkát. – A katonákkal mi legyen, uram?
– Tessék? – fordult felé Aurelius.
– Fúvassam le a riadót, uram?
Aurelius ismét a lángokra nézett, majd rövid hallgatás után megszólalt.
– Ne! Addig ne, amíg nem tudjuk biztosan, mi történt.
Macro Catóra pillantott, és felvonta a szemöldökét, a barátja azonban továbbra is a tüzet nézte, és
tudomást sem vett róla. A lángok láthatóan nagyon hevesen tomboltak, úgy tűnt, mintha az egész
erődöt el akarnák emészteni. Cato végül elhatározta magát, és odalépett Aureliushoz.
– Úgy vélem, uram, nem várhatunk arra, hogy jelentés érkezzen. Azonnal át kell küldenünk valakit
a folyón, hogy nézzen utána a történteknek. Ha ez az ellenség műve, arról azonnal tudnunk kell. Ha
baleset történt, akkor tudnunk kell, hogy a helyőrségnek szüksége van-e segítségre.
– Most önként jelentkezel a feladatra, hogy átmenj a túlpartra felderítést végezni, vagy finoman
arra akarsz utalni, hogy egy alacsonyabb rangú tisztet küldjünk át? – kérdezte ravaszul Aurelius.
– Átmegyek, uram – felelte Cato. Nagyon feldühítette a parancsnok burkolt célozgatása. – Jobb, ha
olyasvalaki megy, aki kellő tapasztalattal rendelkezik.
– Ez esetben jobb lenne, ha inkább én mennék, uram – szólt közbe Macro.
Cato a barátja felé fordult.
– Nem szükséges. Egyedül is elboldogulok.
Macro épp meg akart szólalni, ám hirtelen eszébe jutott, hogy már vége azoknak az időknek,
amikor atyai tanácsokat kellett adnia Catónak. Összeszorította a száját, és kérlelő tekintettel nézett a
barátjára. Cato azonban megrázta a fejét.
– Ezúttal nem.
– Miért nem? – kérdezte Aurelius. – Két szempár többet lát, mint egy, nemde? Biztos vagyok benne,
hogy a légió mindkettőtöket képes nélkülözni néhány óráig. Vidd csak magaddal Macrót! – Catóra
nézett és aggódó kifejezést kényszerített az arcára. – Az én lelki nyugalmam érdekében, rendben? Ó
és vidd Juniust is ha már ilyen lelkesen riadóztatott! Ha kiderül, hogy csak valami baleset történt, az
éjszakai felderítés talán megtanítja arra, hogy máskor kétszer is meggondolja, elhamarkodottan
cselekedjen-e.
– Ez parancs, uram? – kérdezte Cato kifejezéstelen hangon.
– Az! Ha visszatértek, azonnal tegyetek jelentést! – Aurelius a többi tiszt figyelmét kérve felemelte
a karját. – Eleget láttam! Visszatérünk a főparancsnokságra! Geminus! Értesítsd a csapatokat, hogy
további parancsig maradjanak készenlétben!
– Igenis. Uram.
A legátus megfordult és visszavezette a kísérőit a templom-együttes bejáratához.
Cato megrázta a fejét.
– Sajnálom, uram – mondta Junius. – Nem akartam gondot okozni. A katonák tényleg neheztelni
fognak rám ezért? Meg fognak vetni?
– Nyilvánvaló, hogy a tribunusok többségéhez hasonlóan te is a családod kapcsolatainak
köszönheted a rangodat, fiam – mosolygott rá Macro. – Nincs katonai tapasztalatod, és mihelyt
leszolgáltad az idődet a légióban, visszatérsz Rómába, hogy szerezz valami kényelmes munkát. Hidd
el, az egyszerű katonák mindig megvetéssel fognak viseltetni irántad!
– Ó, egek! – szontyolodott el Junius. – Azt reméltem, hogy legalább a tiszteletüket elnyerhetem.
– Azt megteheted, amikor szembenézünk a núbiaiakkal – bólintott Macro.
– Ami lehet, hogy előbb be fog következni, mint azt gondolnád – intett a tűz felé Cato.
– Vagy talán nem. Miért csapna le az ellenség épp itt? – kérdezte Macro. – Ennek semmi értelme!
Ha meg akartak volna lepni, miért nem a tábort támadták meg? Miért gyújtottak volna fel egy
előretolt őrhelyet, hogy felhívják a figyelmünket a jelenlétükre? Én mondom, ez csak valami
félreértés, és ha a kezem közé kerül az a barom, aki a tüzet okozta, pecsenyét sütök belőle!
A rakparton egy alak bukkant fel, és sietne Cato felé indult: Hamédész.
– Hallottam a legatusszal folytatott beszélgetésedet, uram – mondta mentegetőzve a pap. –
Szeretnék csatlakozni hozzátok. Ha valóban valami baj történt, ott leszek mellettetek a harcban.
Persze, csak ha megengeded.
– Nem. Most nincs szükségem rád. Már így is elegendő emberem van. Menj vissza a táborba, és ott
várj ránk!
Hamédész láthatóan megbántódott.
– Esküt tettem Ozirisznek, hogy a győzelemig mellettetek maradok.
 – Biztos vagyok benne, hogy Ozirisz meg fogja érteni – felelte engesztelően Cato. – Most pedig
térj vissza a táborba! Ez parancs!
Hamédész összehúzta a szemöldökét, aztán megfordult és eltűnt a sötétségben.
– A fiú kétségkívül nagyon lelkes – jegyezte meg szórakozottan Macro. – Még egy teljes napi
kemény menetelés után is.
– Nincs kifogásom a lelkesedése ellen, amíg az nem válik zavaróvá. – Cato elindult a famólóhoz
vezető lépcső felé. – Gyerünk! Essünk túl a dolgon!
– Nos, vannak olyanok, akiknek nem lehet a kedvükre tenni – vonta meg a vállát Macro.
Cato kiválasztott egy szakasz katonát az első cohorsból, és felküldte őket a legközelebbi bárkára,
kiűzve az álmot a fedélzeten alvó legénység szeméből. A kapitány parancsot adott két emberének,
hogy oldják ki a köteleket, majd a bárka kifutott a vízre. Már épp fel akarta húzatni a vitorlát, ám Cato
rászólt, hogy ne tegye.
– Észrevehetik a vitorlát. Csak evezőket használjatok!
– Úgy sokáig el fog tartani – tiltakozott a kapitány és elég fárasztó munka.
– Csak az evezőket használjátok! – parancsolta Cato, majd előrement és leült az árboc elé. Macro és
Junius is csatlakozott hozzá, a legionariusok pedig igyekeztek úgy elhelyezkedni, hogy ne legyenek
útban a matrózoknak, akik a helyükre illesztették a hosszú evezőket, majd erőteljes húzásokkal
kivitték a bárkát a Nílus sötét vizére. Áteveztek a folyón, majd a túlpart közelébe érve lelassítottak. A
tűz már kezdett kihunyni különös izzásba vonta az erődöt, mely sötétnek tűnt a pislákoló derengésben.
Cato megfordult, és halkan odaszólt a kapitánynak.
– Vidd olyan közel a bárkát az erődhöz, amennyire csak lehet! Ha sietősen kell távoznunk, nem
akarok többet futni a kelleténél.
A kapitány válasz gyanánt csak fanyarul mormogott, és a part mentén kormányozta tovább a bárkát.
Elhaladtak néhány kisebb ház mellett melyek lakói gyanútlanul aludtak tovább. Amikor a bárka az
erőd vonalába ért, Cato parancsot adott a kapitánynak, hogy forduljon a part felé. Egy keskeny
földnyelvet vettek célba. Mivel egyszer már tanúja lehetett annak, ahogy egy krokodil előtör a nádas
rejtekéből, félt, hogy az eset megismétlődhet. A bárka halkan felsiklott a partra, kissé megrázva a
katonákat. Cato felállt, lecsatolta a kardövét, majd levette a sisakját és a pikkelypáncélját.
– Mégis mit csinálsz, uram? – nézett rá Macro.
– Nem csatázni indulunk, csak felderíteni. – Cato ismét felvette a kardövét. – Mire vársz?
Macro követte a példáját, majd egy pillanat múlva Junius is.
– Te nem!
– Uram? – dermedt mozdulatlanná Junius.
– Te itt maradsz!
– De azt mondták, tartsak veled, uram.
– Én pedig azt a parancsot adom, hogy maradj itt. Megbízlak azzal, hogy vedd át a parancsnokságot
a hajón. Gondoskodj arról, nehogy a kapitánynak inába szálljon a bátorsága! Azt akarom, ha futva
jövünk vissza, a hajó egészen addig a part mellett maradjon, amíg el nem érjük. Érthető?
– Igen. Uram.
Cato átmászott a bárka oldalán és belecsobbant a lábszárközépig érő vízbe. Kigázolt a folyóból,
felkaptatott a magas fűvel benőtt partoldalra. Macro egy pillanattal később csatlakozott hozzá, majd
elindultak az alig félmérföldnyire álló erőd felé. Egy gabonaföld szélére értek, ezért átgázoltak a
terményen, míg végül egy öntözőcsatorna bukkant fel előttük, melynek szélét sűrű nádas borította.
Cato megállt és fülelni kezdett.
– Mi az? – kérdezte suttogva Macro.
– Mintha... Semmi. Menjünk tovább! – Cato már épp le akart ereszkedni a vízbe, amikor alulról
csobbanás hallatszott, valami megzizzentette a nádat. Macro azonnal előhúzta a kardját, és egy
pillanatra mindketten mozdulatlanná dermedtek.
– Mi volt ez? – kérdezte Macro.
– Nem láttam, de azt hiszem, egy krokodil. Meg kellene kerülnünk a csatornát.
– Krokodil? – Macro eltette a kardját és halkan mormogott. – Jó ötlet!
Negyed mérföldön át követték a csatornát, de nem értek a végére, és nem találtak egyetlen olyan
helyet sem, ahol átkelhettek volna. Cato füstölgött az elvesztegetett idő miatt, és úgy döntött,
visszafordulnak. A meleg miatt izzadva elindultak a másik irányba, míg végül rábukkantak egy
faállványzaton nyugvó keskeny gyaloghidra.
– Csak utánad, uram! – mondta Macro.
– Köszönöm! – Cato próbaképp ránehezedett a deszkákra, melyek kissé meghajlottak. Óvatos
léptekkel átkelt a hídon, megvárta Macrót, aztán folytatták az utat az erőd felé. Immár elég közel
jártak ahhoz, hogy hallják az elhaló lángok ropogását. Cato megtorpant. – Egy hangot sem hallok.
– Nem – hegyezte a fülét Macro. – Semmi. Úgy tűnik, tévedtem abban, hogy baleset történt.
– Ha az ellenség elfoglalta az erődöt, akkor miért nincsenek még mindig itt?
– Talán csak lecsaptak, aztán elillantak – vetette fel Macro.
– Lehet – bólintott Cato. – Nézzünk körül közelebbről is!
Miután elérték a domb alját, kapaszkodni kezdtek az erőd felé. A levegőben fanyar füst terjengett,
ám ahogy közelebb értek a kapuhoz, más szag ütötte meg az orrukat: az égett hús bűze. A kapu épülete
összeomlott, ezért óvatosan átpillantottak a romos boltív túloldalára. Cato hunyorgott, ahogy a
forróság megcsapta az arcát. Bár az erőd belsejét teljesen elpusztította tűz, az apró lángok fényében
látni lehetett a holttestek megfeketedett, eltorzult alakjait.
– Nekem elég bizonyíték – mondta Macro. – Támadás történt, és ez nem egy portyázó csapat műve,
mivel azok nem merészelnének megtámadni egy ilyen erődöt. Mert lehet, hogy nem éppen hatalmas
erődítmény, de még így is túl nagy kihívást jelentett volna.
– Egyetértek. Jobb lesz, ha visszatérünk, és jelentést teszünk a legatusnak.
Ebben a pillanatban távoli kiáltás hallatszott, ami egy pillanatra felerősödött, majd elhallgatott.
– Ez a hajó irányából jött! – mondta Cato. – Induljunk!
Lesiettek a domboldalon, ki a földre, ahol korábban átkeltek, majd követték a gabonában taposott
ösvényt. Hirtelen ismét kiáltás csapott fel, de ezúttal mögülük, az erődön túlról.
– A fenébe! – szisszent fel Macro. – Akárkik legyenek is, úgy tűnik, elég sokan vannak!
Végül átjutottak a gabonaföld túloldalára, ám a magas fűben nem látszott, merről jöttek. Cato a
tőlük balra húzódó távoli dombokra nézve igyekezett meghatározni a helyes irányt, majd folytatták az
utat. Szemből újabb kiáltás hallatszott, ezúttal jóval közelebbről, és a hátuk mögül azonnal felharsant
a válasz. Aztán egy pillanat múltán balról is válaszoltak rá.
– Kezdek kicsit aggódni – mondta halkan Macro. – Tovább kell mennünk, mielőtt még többen
felbukkannak!
Cato azonban meg sem moccant.
– Nem ránk vadásznak.
– Hogyhogy?
– Elvégre honnan tudhatnák, hogy itt vagyunk?
– Talán láttak minket az erődnél. Ezt majd inkább később gondoljuk át, hm? – rángatta meg Macro
a barátja karját.
Cato bólintott, mire ismét útnak indultak. Egyre sietősebbre fogták az iramot, miközben éberen
figyelték a különös hangokat adó ellenség jeleit. Átkeltek az öntözőcsatornán, aztán a földeken
keresztül a folyó felé folytatták az utat, amikor Cato balról hirtelen mordulást és halk lábdobogást
hallott.
– Hatt-hatt! – kiáltotta egy hang.
 – Tevehajcsárok? – találgatta Macro.
Cato futni kezdett, és a gabonaföld utolsó szakaszán átrohanva kiértek a fűbe. Szinte azonnal
belebotlottak egy kuporgó alakba. Macro a kardját kihúzva előrevetette magát és a földre lökte az
alakot. Már épp le akart csapni, amikor ismerős hang harsant fel.
– Uram! Én vagyok az, Junius!
– Junius? – Macro kiegyenesedett és leengedte a kardját. – A fenébe! Majdnem megöltelek!
Cato, miután magához tért a döbbenetből, azonnal feldühödött.
– Mi a fészkes fenét csinálsz itt? Azt mondtam, maradj a bárkában!
– Sajnálom, uram. Az imént kiabálást hallottam, és arra gondoltam, jobb lesz, ha utánanézek.
– Ne gondolkodj! Csak tedd azt, amire parancsot kapsz!
A tevék lábainak dobogása egyre közeledett, és immár a hajcsárok beszélgetését is hallani lehetett.
– Mindjárt utolérnek minket – mormogta Macro, előrelökdösve júniust. – Gyerünk! Vissza a
hajóhoz!
A három tiszt a folyó felé tartva átrohant a magas füvön. Az élen Junius botladozott, nyomában a
kardot szorongató Macróval, míg a leghátul rohanó Cato a válla fölött újra meg újra átpillantva az
őket kereső tevehajcsárok jeleit figyelte. Végül kiértek a fűből, és felbukkant előttük a Nílus sötét
vize. Macro körbepillantott, majd balra mutatott.
– Ott a bárka! Gyerünk!
Cato a fűből előtörve látta, hogy alig kétszáz lépésnyire járnak a hajótól. Miközben lerohantak a
folyóparton, a fű suhogni kezdett, ahogy az üldözőik egyre közeledtek hozzájuk. Már a távolság felét
megtették, amikor Junius megbotlott, és rémült kiáltással elterült a földön.
Macro lehajolt, megragadta a nagyra nőtt gyerek tunikáját, és talpra rángatta.
– Azt akarod, hogy elkapjanak minket? Barom!
– Sajnálom.
Macro a tunikájánál fogva tovább lökdöste az ifjoncot, Cato mögöttük rohant. Az üldözök
felfigyeltek a tribunus kiáltására, és üvöltözni kezdtek, ahogy észrevették a folyóparton rohanó
prédáikat.
Cato balra pillantva látta, hogy néhányuk a füvön vágtatva próbálja elvágni az útjukat. Rájött, hogy
immár semmiféle előnnyel nem jár, ha csendben maradnak, ezért a hajó felé kiáltott.
– Légionáriusok! Hozzám!
A katonák felkapták a pajzsukat, és a hajó oldalán átmászva gázolni kezdtek a part felé. Eközben
Junius és Macro félig rohanva, félig csúszkálva a víz felé tartottak. Cato nem sokkal mögöttük járt,
ám hirtelen egy teve rontott ki elé. Azonnal előrehajolt, átbújt a hosszú nyak alatt, és továbbrohant. A
hajcsár rémülten felkiáltott és előhúzta a kardját. De túl későn cselekedett, mivel Cato már a bárka
irányába tartott, a légionáriusok pedig a védelmére siettek, pajzsukat a partoldalon felbukkanó többi
tevehajcsár felé fordítva. A hajcsárok egyike leugrott a nyeregből, és a lejtőn lerohanva nekirontott
az egyik légionárius pajzsának. A férfi felmordult, ahogy a római a zsigereibe mélyesztette a kardját,
majd kitépte a pengét a sebből.
A légionáriusok arcvonalán túl Macro bedobta Juniust a bárkába, aztán a hajó oldalán átgördülve
maga is felmászott a fedélzetre. Cato miközben felkapaszkodott a hajóra, rákiáltott a légionáriusokra,
hogy kövessék. A kapitány és az emberei máris hozzáláttak, hogy az egyik hosszú evezővel ellökjék a
bárkát a parttól. A légionáriusok megfordultak, és a sekélyesen átgázolva felkapaszkodtak a
fedélzetre.
Cato közelében valami hatalmasat reccsent. Azonnal ösztönösen behúzta a fejét, és eltelt egy
pillanat, mire annyira visszanyerte a lélekjelenlétét, hogy figyelmeztetően felkiáltson.
– Nyílvesszők!
Miközben a következő nyílvesző elsüvített a feje fölött, a bárka kiszabadult az iszapból, és ahogy
kisiklott a vízre, azonnal elragadta a sodrás. A matrózok sietve a helyére tették az evezőket, és teljes
erejükkel nekik feszültek, hogy a bárka minél távolabb kerüljön a parttól. Nyílvessző csobbant a
vízbe, míg a következő a fedélzet deszkáiba mélyedt. Egy pillanattal később tompa puffanás
hallatszott, az egyik légionárius felüvöltve hátratántorodott, a pajzsa pedig átzuhant a hajókorláton.
Cato látta, hogy a nyílvessző szára közvetlenül a férfi nyaka alatt mered elő. A katona hörögve
megmarkolta a nyílvesszőt, míg lábai a deszkákat kaparták, ám néhány pillanattal később az izmai
elernyedtek. és mozdulatlanul feküdt tovább a vére egyre növekvő tócsájában. A bárka mögött egyre
több nyílvessző csobbant a vízbe, majd az ellenség felhagyott az erőfeszítéssel, mivel a célpontjaik
kiértek az íjak lőtávolságából.
Macro megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán Junius felé fordult.
– Legközelebb, amikor a felettesed parancsot ad, szó szerint engedelmeskedj neki! Megértetted, te
féleszű?
– Igen, úgy lesz!
– Remek! – Macro Cato felé fordult. – Jól vagy?
– Jól. – Cato visszafordult a nyugati part felé. – Most már semmi kétség. A legátus megmenekült a
feladattól, hogy útnak indítsa a sereget. A núbiaiak elhozták nekünk a háborút.
 Huszonnegyedik fejezet
– Ez érdekes lesz – jegyezte meg Macro másnap reggel, miközben felállt a kis vitorlás
előfedélzetén, és Cato társaságában szemügyre vette a Nílus nyugati partját. Az ellenség számos
őrjáratot küldött ki, hogy figyeljék a rómaiak hadmozdulatait. – Látni fogják, ha elindulunk, és bárhol
kezdjük is meg az átkelést, támadásra készen várnak minket.
Cato bólintott. Az ellenség fel tud majd készülni a római átkelésre. Ráadásul a helyzetet még
rosszabbá tette, hogy túl kevés hajóval rendelkeztek. Abban a pillanatban, ahogy Dioszpolisz Magna
lakói megtudták, milyen közel jár az ellenség a városhoz, rengetegen elmenekültek. A
vagyonosabbak kibéreltek minden elérhető hajót, és a lehető legtöbb értékükkel együtt elindultak
lefelé a folyón. Mire Aurelius lépéseket tett a tömeges menekülés ellen, a város kikötőjében, már csak
maroknyi bárka és vitorlás maradt, melyekkel egyszerre csupán ötszáz embert tudtak szállítani. A
római tisztek immár látták, mennyien várakoznak a nyugati parton. Bárhol is keljenek át, óriási
túlerővel kell szembenézniük. Az elsőként partra szálló katonáknak tartaniuk kell a területet, míg a
hajók vissza nem térnek az erősítéssel. Valóban érdekes lesz, mosolyodott el fanyarul Cato a barátja
megjegyzésén.
– Érdekes lesz vagy sem, meg kell tennünk – jelentette be Aurelius a főfedélzeten álló párnázott
székből. Mellette a főparancsnokság egyik rabszolgája ácsorgott, napellenzőt tartva fölé. A fedélzeten
egy maroknyi másik tiszt a tűző napon ácsorgott, izzadva a hőség miatt. Habár erős szél fújt, a forró
levegő, amit hordozott, csak tovább növelte a kényelmetlenségeket. Aurelius egy kicsit gondolkodott,
majd folytatta. – Mielőtt előrenyomulhatnánk, fel kell számolnunk a veszélyt, amit ez az ellenséges
haderő jelent.
Macro a legközelebbi arab őrjáratra nézett: a teveháton ülő hat férfi nyíllövésnyi távolságon kívül
követte a hajót, miközben az felfelé haladt a folyón. Nagyon elkeserítette, hogy a legátusnak nem
sikerült lecsapni az ellenségre. Amúgy is kevés türelmét igencsak próbára tette a felettese tétovázása.
– Nem tudjuk, pontosan mennyien is vannak odaát, uram. Lehet, hogy viszonylag kis haderővel
állunk szemben. A fő seregre kellené összpontosítanunk. Úgy vélem, veszedelmes dolog átadni a
kezdeményezést a núbiaiaknak. Előre kellene nyomulnunk, uram, hogy elbánjunk Talmisz herceggel.
Cato gyors pillantást vetett Aureliusra, de a legátus láthatóan nem tekintette Macro szavait a
tekintélye elleni támadásnak. Kezét a térdére támasztva előrehajolt, és elgondolkodva nézte a
fedélzetet.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Veszélyes lenne elhagyni Dioszpolisz Magnát, míg az
ellenség a közelben ólálkodik. Mi lesz, ha átkelnek a Níluson, és megtámadják a várost? Ha
elfoglalják a várost, elpusztíthatják a raktárainkat, aztán hátba támadhatnak minket. Ezáltal két
ellenséges haderő közé kerülnénk. Ha vereséget szenvedünk, senki sem áll majd a núbiaiak és a
deltavidék között. Petronius helytartó nem lesz képes feltartóztatni őket. – Aurelius Macróra pillantott.
– Ha elveszítjük a Nílus feletti uralmat, akkor megszűnik a gabonaellátás. Alexandria éhezni fog, nem
is szólva Róma csőcselékéről, amely teljességgel Egyiptom gabonájától függ. Nem, túl nagy a
kockázat. Egyszerre csak egy ellenséges erővel szabad összecsapnunk, és velük kell kezdenünk –
biccentett az arabok felé.
Macro megmoccant, tiltakozni akart, ám Cato suttogva odaszólt neki.
– Igaza van. Előbb gondoskodnunk kell a szárnyunkról.
Macro egy pillanatra összeszorította a száját, majd ismét megszólalt.
– Ilyen iramban a hadjárat hónapokig fog tartani. Mi van Ajaxszal? Miért adunk neki időt, hogy
ismét elmeneküljön előlünk? Talán ezt akarod?
 – Persze hogy nem! De egyszerre csak egy veszéllyel szabad foglalkoznunk.
Macro ismét elhallgatott, majd mormogni kezdett.
– Akkor a legjobb lenne, ha végre hozzákezdenénk, nemde?
Aurelius megköszörülte a torkát.
– Befejeznétek?
Cato és Macro a legátus felé fordult, aki egy pillanatra rájuk szegezte a tekintetét, majd folytatta.
– Elegendő embert kell átjuttatnunk a Níluson, hogy elbánhassunk az ellenséggel. Kétségkívül az
lesz a legjobb, ha valamivel feljebb kelünk át, majd visszamenetelünk a folyó mentén, hogy
összecsapjunk velük. Az első cohorsnak elegendőnek kell lennie a feladatra – biccentett Macro felé. –
Elvégre az a légió legerősebb alakulata, ezért bizonyára könnyűszerrel félre söpri az ellenséges
haderőt. Miután Macro centurio legyőzte az ellenséget, átküldőm a szíriai lovas cohorsot, hogy
védelmezze a szárnyunkat, míg a főerők elindulnak Talmisz herceg ellen. – Elhallgatott. – Van
kérdés?
A körülöttük álló tisztek nem szóltak, Cato a hajó mellett haladó arab őrjáratra pillantott, majd a
legátus felé fordult, és olyan tapintatosan válaszolt, ahogy csak tudott.
– Bár egyetértek a terveddel, uram, van valami, ami kissé nyugtalanít.
– Nyugtalanít? – ráncolta a homlokát Macro.
– Ó? – vonta fel a szemöldökét Aurelius. – No és mi lenne az. tribunus?
– Ezek a fickók egész nap követtek minket, és minden mozdulatunkat figyelték – mutatott az
őrjáratra Cato. – Bárhol próbáljon is Macro centurio átkelni a folyón az embereivel, az ellenség
készen fog állni, hogy rajtuk üssön.
– El tudok bánni velük – jelentette ki határozottan Macro, és magabiztos tekintettel a legátusra
nézett. – A szavamat adom rá, uram.
Aurelius halványan elmosolyodott, és ismét Cato felé fordult.
– Úgy tűnik, a barátodat nem aggasztja a harc kilátása. Tehát nincs okod nyugtalankodni. Persze
megértem, hogy egy hozzád hasonló fiatal tisztet elbizonytalanít a folyón való átkelés gondolata.
Cato a legátusra nézett, de igyekezett nyugodt arcot vágni, hogy ne látsszon rajta, mennyire
feldühítette az iménti megjegyzés. Nyelt egyet, és kifejezéstelen hangon beszélni kezdett.
– Biztosíthatlak, uram, nagyon is jól tudom, milyen kockázatokkal jár egy olyan széles folyón át
támadni, mint a Nílus. Ami azt illeti, a britanniai hadjárat során magam is részt vettem egy ilyen
támadásban.
Catónak eszébe jutott a Tamesisen való átkelés, ahogy a centuriájával egy zsúfolt bárkában állva a
túlparton várakozó kelta harcosok üvöltő hordáját nézi. Igen, jól tudta, milyen veszélyek várnak az
első cohorsra. Megköszörülte a torkát, és folytatta a mondandóját. – Nem ezt akartam mondani, uram.
Csak arra gondoltam, mivel az ellenség amúgy is tudni fogja, hol próbál meg az első cohors átkelni a
Níluson, akkor Macro centurio akár itt is átvihetné az embereit. Ha mást nem is, de időt nyerhetnénk.
– Értem – dörzsölte meg az állát Aurelius, és az ellenség uralta partra pillantott, ahonnan az őrjárat
visszanézett rá. – Igazad van, tribunus – fordult ismét Cato felé. – De azon tűnődöm, akkor is
előállnál-e ezzel a javaslattal, ha a saját életedet is kockára kellene tenned.
– Persze. Uram. Megtiszteltetés lenne számomra, ha az átkelés során csatlakozhatnék az első
cohorshoz.
Aurelius ajkai halvány mosolyra húzódtak.
– Ez esetben teljesítem a kívánságodat.

Macro végigpillantott az első cohors centurióin. Többségük kiváló tiszt volt, akiket a szolgálati
minősítésük és a saját megfigyelései alapján válogatott ki, miután átvette az alakulat parancsnokságát.
Kettőjüket csak nemrég léptették elő, hogy pótolják azokat a centuriókat, akik nem tudták teljesíteni a
menetgyakorlatot. Bár a rang új volt számukra, tapasztalt veteránként a légió értékes centurióinak
ígérkeztek.
– Tudom, hogy többségeteknek az ilyen hadművelet újnak számít – kezdte Macro. – Lehet, hogy
mióta beléptetek a légióba, a Nílus mentén vagy a deltavidéken szolgáltatok, de hadd mondjam meg, a
partraszállás még a legjobb esetben is nagyon nehéz feladat. Nem bevett gyakorlat a légióknál, a
tribunus és én is csak néhányszor vettünk részt ilyesmiben.
Micsoda erőteljes túlzás, tűnődött Cato. Macro ránézett, mire ő biztatóan biccentett a többi tisztnek.
Aztán az első cohors parancsnoka folytatta.
– Nem cohorsként fogunk támadni. Még csak nem is centuriánként. Mindenkinek önmagáról kell
gondoskodni, míg meg nem vetjük a lábunkat a túlparton. Ha ez sikerül, mielőbb állítsátok alakzatba
az embereiteket a hadijelvények körül. Ezt tudassátok a szakaszparancsnokokkal is! Figyeljenek az
embereikre, és próbálják meg együtt tartani őket! Minél előbb állnak hadrendbe az egyes centuriák,
annál nagyobb esélyünk lesz, hogy életben maradjunk, míg a támadás második hulláma átér a folyón.
– Macro egy keskeny szigetre mutatott, amely alig volt nagyobb egy náddal benőtt iszap halomnál, és
nagyjából kétszáz lépésnyire húzódott a túlparttól. – Ott, a sziget közelében kelünk át.
Egy másik cohors katonái már a szigeten tolongtak, a légió tíz ballisztájával együtt.
– Mielőtt az első három centuria átkelne a folyó utolsó szakaszán, a második hullám embereit is
átvisszük a szigetre, így a lehető leggyorsabban megérkezhetnek. A balliszták igyekeznek minél
távolabb tartani az ellenséget a parttól, aztán a szárnyainkat fogják védelmezni.
Cato úgy vélte, a tervet megfelelően kidolgozták. Macro mindent megtett. hogy a lehető
legnagyobb esélyt biztosítsa az embereinek a sikerre. Ennek ellenére az első hullám katonái keserves
küzdelemnek néztek elébe. Miután átugranak a bárkák oldalán, nem tudnak majd hova visszavonulni.
Utat kell törniük maguknak, különben meghalnak a sekélyesben. Csak ez a két lehetőség állt előttük, a
katonák pedig tudták ezt. Amint felszállnak a bárkák fedélzetére, hogy átkeljenek a Níluson, a kocka
el lesz vetve.
Macro végigpillantott a tiszteken, és mély lélegzetet vett.
– Nem fogok úgy tenni, mintha ez nem lenne több egy egyszerű, kemény harcnál. Súlyos
veszteségekre számíthatunk, de végül is ez az amire kiképeztek minket, és ezért kapjuk a zsoldunkat.
Néhány tiszt elmosolyodott az utolsó megjegyzés hallatán, Macro pedig folytatta a beszédét,
próbálva a legtöbbet kihozni a kissé könnyedebb pillanatból.
– Mondjátok meg az embereiteknek, hogy harcoljanak keményen, és szaggassák szét azokat a
kurafikat! Ne álljanak meg semmiért, míg el nem érik a partoldal tetejét! Csak ekkor kezdjék el
keresni a hadijelvényeket! Érthető? Nos, van valakinek kérdése?
Várt egy pillanatig, ám a tisztek csendben maradtak, ezért végül bólintott.
– Ez minden, uraim. Térjetek vissza az alakulatotokhoz, és tartsatok eligazítást az embereiteknek!
Sorakoztassátok fel őket és álljatok készenlétben, hogy azonnal hajóra szállhassatok, amint a legátus
kiadja a parancsot! Sok szerencsét!
A tisztek válasz gyanánt mormogni kezdtek, majd kivonultak a datolyapálmák alól. hogy
visszatérjenek a folyóparton, az árnyékok között várakozó centuriáikhoz. Macro nézte, ahogy
távoznak, aztán Cato felé fordult.
– Mit gondolsz?
– Úgy tűnik, készen állnak a feladatra – felelte Cato. – Mindenesetre, ha megkezdődik a támadás,
vagy teszik a dolgukat, vagy meghalnak. Ez eléggé ösztönzően hat az emberekre.
– Igaz. – Macro a barátjára szegezte a tekintetét. – Veled mi a helyet? Készen állsz?
– Ahogy mindig.
– Nem kellett volna önként jelentkezned a feladatra.
 – Valóban. De miért hagytam volna, hogy egyedül arasd le a dicsőséget?
Macro megrázta a fejét.
– Mióta teszel te valamit a dicsőség miatt? Neked mindig van valami gyakorlatiasabb okod amikor
önként jelentkezel valamire.
– Valóban? – Cato összeszorította az ajkait. – Mondjuk úgy, a katonáknak jót fog tenni, ha látják,
hogy az egyik főtiszt is az oldalukon harcol. No meg gondoskodnom kell arról is, nehogy valami
bajod essen! Nem akarok rossz hírrel szolgálni az anyádnak. E feladathoz egy rendkívül bátor vagy
nagyon ostoba emberre lenne szükség, nem pedig rám.
Macro nevetve meglapogatta a barátja vállát.
– Akkor a te kedvedért majd megpróbálok életben maradni, rendben?
A nap már kezdett aláereszkedni a zenitről, amikor a kis hajók flottája útnak indult a Nílus keleti
partjáról. A hajókban az első cohors katonáinak fele ülve vagy állva figyelte, ahogy a legénység
felvonja a vitorlákat. Cato meg tudta érteni a rosszkedvűket. Ha a bárkák netán felborulnak, a páncél
súlya miatt a légionáriusok meg sem állnak a folyó aljáig. A vízbe fúlás gondolata egy pillanatra
rémülettel töltötte el. Elképzelte, ahogy tehetetlenül vergődve próbál megszabadulni a felszerelés
súlyától, miközben lángoló tüdejéből lassan kifogy a levegő, és az utolsó lélegzetvétellel a torka
megtelik vízzel, majd néhány végső, kétségbeesett karcsapással elmerül.
Száműzte a gondolatot, és a vele szemben, a középső padon ülő Hamédészre pillantott. Nehéz
elhinni róla, hogy egykor pap volt, gondolta. Az egyiptomi pikkelypáncélt és bronzsisakot viselt, míg
jókora pajzsa a térdének támasztva pihent. Ahogy eltökélt arccal maga elé meredt, minden izében
harcosnak látszott. Cato pedig azon gondolkodott, vajon megfordult-e már a fiatalember fejében,
hogy a hadjárat után is a hadseregben maradjon. Mivel Hamédész nem számított római polgárnak, a
legátus nem engedélyezte, hogy ténylegesen is csatlakozzon a légióhoz, ezért nem hivatalos
felderítőként tartották nyilván, és a felszerelését is csak átmenetileg kapta meg.
Hamédész felpillantott, és amikor a tekintete találkozott Catóéval, bizonytalanul elmosolyodott.
– Ez mindig ilyen, uram? Hogy az ember gyomra összeszorul csata előtt?
– Mindig – felelte Cato. – Hidd el, ezzel mindenki így van! Kivéve Macrót. Ő élvezi ezt.
– Ez a munka erről szól – vonta meg a vállát Macro. – Történetesen elég jó vagyok benne, és ezt
büszkén vállalom.
Hamédész végigmérte a centuriót, majd ismét megszólalt.
– Sosem érzel félelmet, uram?
– Ezt nem mondtam. A lényeg az, hogy ne engedd szabadon kalandozni a képzeletedet. Ha képes
vagy erre, és szem előtt tartod a célodat, anélkül juthatsz túl a dolgokon, hogy magával ragadna a
félelem. Persze ez még nem tesz sebezhetetlenné. Egy eltévedt kardszúrás a hősökkel éppúgy
végezhet, mint a gyávákkal. Tehát rúgd tökön a képzeletedet, és imádkozz az összes istenhez, akiket
tisztelsz! – kacsintott Macro. – Ez a tanácsom, fiú.
Úgy tűnt, Hamédészt nem nyugtatta meg a tanács, és kérdő pillantást vetett Catóra, aki egyszerűen
elmosolyodott, majd felegyenesedett, ahogy a bárka elhaladt a sziget mellett. A balliszták személyzete
kissé megbillentette a fegyverek állványzatát, hogy azok felfelé, a túlpartra szegeződjenek. Kevéssel
mögöttük azon három cohors katonái ácsorogtak, melyek arra vártak, hogy követhessék a támadók
első hullámát. Ahogy a hajók elhaladtak mellettük, a negyedik centuria centuriója a levegőbe
lendítette az öklét, és felkiáltott.
– Tapossátok el őket, Sakálok!
A többi katona átvette a kiáltást, és együtt biztatták a bajtársaikat. A bárkákból néhányan
visszakiáltottak a sziget felé, ám az első cohors légionáriusainak többsége némán ücsörgött tovább. A
hajók lassan kiértek a sziget mögül, és a folyópart felé fordultak. Macro és Cato vitorlása nem sokkal
az elöl haladó két bárka mögött haladt.
 Macro felállt, tölcsért formált a kezéből.
– Ti ott! Ne feledjétek a parancsokat! Egyszerre kell támadnunk! Lassítsatok le!
A két másik hajóban a parancsnokok sietve rászóltak a legénységre, hogy kurtítsák meg a
vitorlákat, és Macro bárkája lassan utolérte őket. A flottilla többi hajója is elfoglalta a helyét a
szárnyakon, széthúzva az arcvonalat a folyópart mentén.
Cato megpillantotta a közvetlenül előttük várakozó ellenséget: több százan voltak. A haderejük fele
a nyeregből leszállva kis csoportokba gyűlt. Kerek pajzsuk és görbe kardjuk csillogott a délutáni
napfényben. A gyalogság csapatai között teveháton ülő arabok alakjai látszottak. Mindannyian íjjal
fegyverkeztek fel, és amint a hajók közelebb értek, nyílvesszőket kezdtek szórni feléjük.
Hirtelen felharsant egy bucina, mire a balliszták karjai előrelendültek, és a kipárnázott keretnek
nekicsapódva útjukra küldték a hosszú, súlyos, vashegyű lövedékeket, melyek a flottilla fölött átívelve
a part felé repültek.
Macro a vitorlás előfedélzetéről nézte, ahogy a lövedékek alázúdulnak, és keze ökölbe szorult,
amikor látta, hogy az egyik az arabok egy csapata közé csapódva három embert is a földre terít. Egy
másik egy teve oldalába mélyedt, mire az állat rémült üvöltést hallatva összerogyott. míg gazdája,
alázuhant a magas fűbe. A folyóparton egy lovas vágtatott végig integetve és parancsokat kiabálva, az
arabok pedig szétszóródtak, hogy nehezebb célpontot nyújtsanak a ballisztáknak.
– A fenébe! – mormogta Macro a lovast nézve. Hunyorogni kezdett, aztán érezte, hogy hideg
borzongás fut végig a gerincén. – Ez ő... Cato, ez ő! Ez Ajax!
 Huszonötödik fejezet
Cato felállt, felkapaszkodott az előfedélzetre, majd a szemét a kezével beárnyékolva a lovasra
nézett. Az erőteljes testalkat és a belőle áradó tekintély összetéveszthetetlenné tette a gladiátor alakját.
– Igazad van.
– Mit nem adnék azért, ha most a ballisztáknál lehetnék! – mormogta Macro. – Az összes fegyvert
arra a kurafira irányítanám.
Cato bólintott, és tovább figyelte Ajaxot. A szigeten néhányan átlátták a lovas alakjának fontos
mivoltát, és azonnal repülni kezdtek felé a lövedékek. Az első kettő célt tévesztett, a harmadik
azonban a vezér mögött vágtató többi lovas közé csapódott. A következő lövedék egyenesen Ajax felé
repült, ám ő a kantárszárral rácsapott a lovára, és levágtatott a partoldalon. Egy pillanattal később a
lövedék közvetlenül a gladiátor háta mögött tűnt el a magas fűben.
Macro látta a célt tévesztett lövéseket.
– Ezt a fickót varázslatos szerencse óvja.
– De azért nem mindentől óvja meg – felelte Cato. – Elég sok szenvedésben is volt már része.
Macro éles pillantást vetett a barátjára.
– Mi az? Csak nem sajnálod?
– Ne légy nevetséges! Csak azt mondom, ha másképp alakult volna a sorsunk. Ajax talán most a
barátunk lenne, és büszkék lehetnénk arra, hogy az oldalán harcolhatunk.
– Én pedig talán mostanra császár lennék! – horkantott fel Macro. – Az életünket csak egyetlen úton
járhatjuk végig Cato. Azok vagyunk, akik vagyunk, és nem azok, akik lehetnénk. Ami pedig azt illeti,
hogy mivé válhatunk, nos... – Átköpött a korlát felett. – Az a kurafi hamarosan halott lesz. Több ezer
ember vére szárad a kezén, ezért remélem, az én pengém fogja kioltani az életét, és kérem az
isteneket, hogy ne próbáljanak megállítani!
Kemény szavak voltak ezek egy olyan embertől, aki megvetette a vallásos babonákat, ezért Cato
döbbenten nézett a barátjára. De mielőtt bármit is mondhatott volna, a bucina ismét megszólalt, a
balliszták recsegése pedig elhalt, ahogy a fegyvereket a szárnyak felé fordították Az arabok azonnal
előretörtek, Ajax és emberei pedig levették a pajzsukat a nyeregkápáról, majd előhúzták a kardjukat.
– Azok felé az emberek felé tarts! – kiáltott oda Macro az evezőkormánynál álló matróznak, és a
part felé mutatott. – Arra!
A matróz a tőlük balra haladó többi hajóra pillantott, és megrázta a fejét.
– Nem tudok, uram! Ahhoz el kellene mennünk a többi hajó előtt! Könnyen lehet, hogy
összeütköznénk velük!
– Csak csináld!
– Nem! – szólt közbe Cato. – Tartanunk kell az irányt, Macrol Ha nekiütközünk egy másik hajónak,
sok embert elveszíthetünk!
Macro a fogait csikorgatva bólintott, és forrt benne az elkeseredettség.
A bárkák tovább haladtak a part felé, felhasítva a Nílus vizének nyugodt felszínét. Az arabok
összegyűltek a parton, és készen álltak, hogy visszaverjék a támadást. Több százan szálltak le a
nyeregből, hogy most kerek pajzzsal és görbe karddal felszerelkezve, csapatokba verődve
várakozzanak. Néhányuk kúpos sisakot és pikkelypáncélt is viselt. Mögöttük a társaik teveháton ültek,
készen arra, hogy nyílvesszőket vagy hajítódárdákat szórjanak a támadókra.
– Készüljetek fel a nyílvesszőkre! – kiáltotta Macro a többi bárkának.
A légionáriusok a part felé fordították a pajzsokat, és behúzódtak mögéjük. Miközben a hajók
egyre közelebb értek a folyóparthoz, Cato és Macro lemászott az előfedélzetről, majd mindketten
felemelték a saját pajzsukat, lekuporodtak mögé, és átpillantottak a pereme felett.
– Itt jönnek! – kiáltotta egy hang, ahogy a nyílvesszők a levegőbe hasítottak, majd az ívük tetejére
érve egy pillanatra megállni látszottak, hogy aztán alázúduljanak a part felé tartó hajók arcvonalára.
Mivel a hajók már jócskán nyíllövésnyi távolságon belül jártak, egyetlen lövés sem sikerült túl
rövidre. Suhogás hallatszott, majd a nyílvesszők tompa puffanásokkal a fedélzet deszkáiba mélyedtek,
vagy kopogva lepattantak a pajzsokról, míg azok, melyek célt tévesztettek, belecsobbantak a vízbe.
Cato körbepillantott a bárkában kuporgókon, ám a katonák nem szenvedtek veszteségeket. A két
matróz rémültnek tűnt, amit Cato nagyon is meg tudott érteni. Egyszerű tunikát és fejkendőt viseltek,
ezért semmi sem védte őket a nyílvesszőktől.
A második nyílzápor jóval szaggatottabbra sikerült, mivel a gyakorlottabb íjászok gyorsabban
ajzották fel és emelték célra a fegyverüket, majd küldték útjára a nyílvesszőjüket.
A nyílvesszők zápora állandóvá vált, Cato körül pedig a levegő megtelt a széthasadó fa és a
beszakadó pajzsok hangjával. Néhány lövés óhatatlanul utat talált a pajzsok között, vagy lepattant
róluk, és eltalált egy-egy katonát. A cohors zászlóvivője, aki Cato és Macro mögött, a bárka közepén
kuporgott, éles kiáltást hallatott, ahogy egy nyílvessző átfúrta a felkarját, a hadijelvény rúdja pedig
kicsúszott a markából. A hadijelvény oldalra dőlt, egyenesen a bárka oldala felé. Az egyik légionárius
attól félve, milyen szégyen várna a cohorsra, ha elveszítenék a jelvényt, azonnal ledobta a pajzsát, és
megragadta a farudat épp mielőtt az átbillent volna a hajókorláton.
– Derék ember vagy! – kiáltott oda neki Macro. – Vedd át a jelvényt a zászlóvivőtől!
– Igenis. Uram! – A légionárius odalökte a pajzsát a zászlóvivőnek, majd a hadijelvényt felemelve
ismét az ellenség felé fordította a figyelmét.
– Vigyázzatok! – mutatott a part felé a Cato mellett lapuló férfi. – Hajítódárdák!
Cato a mutatott irányba nézve látta, hogy a tevehajcsárok közül néhányan leszálltak a nyeregből és
felkészültek, hogy a hajók felé zúdítsák a fegyvereiket. Egyikük előrelépett néhányat, és elhajította a
dárdáját. A fegyver, melynek nyomában még több dárda tűnt fel az előbbi nyílvesszőknél jóval
lassabban repülve a levegőbe emelkedett, majd alábukott a Catótól jobbra vitorlázó hajó felé,
belemélyedt egy pajzsba, és a falemezeket átszakítva keresztüldöfte a mögötte kuporgó katona
alkarját. A férfi felüvöltött, aztán megragadta a pajzsa szélét, és fájdalmas, dühödt mormogás
közepette letépte a karját a dárdahegyről. Cato hirtelen tompa puffanást hallott a háta mögül, és
oldalra fordulva látta, hogy az előfedélzet deszkáiból egy dárda nyele mered elő.
– Ez közel volt – mormogta Macro.
A vitorlás tatja felől nyögés hallatszott, mire Cato hátranézett a válla felett, és látta, hogy a
kormányosnak egy nyílvessző mélyedt a hasába. A férfi döbbenten nézte, ahogy a vér szétterjed
koszos ruháján. Elengedte a kormányevezőt, majd megragadta és kihúzta a nyílvesszőt, aztán
fájdalmas üvöltéssel hátrahanyatlott. A szél azonnal elragadta a hajót, és a bal oldali bárkák felé
kezdte sodorni.
– A fenébe... – mormogta Cato. Rögtön átlátta a veszélyt, és gyorsan Macro felé fordult. – Fogd
meg a pajzsomat!
Macro a szabad kezével megragadta a pajzsot, Cato pedig utat tört magának a zsúfolt fedélzeten,
próbálva figyelmen kívül hagyni a nyílvesszők és hajítódárdák záporát. A háromszögletű vitorla
hátsó sarka csapkodni kezdett felette. A másik matróz a fedélzeten lapult, az egyik légionárius mellett.
Arcán rémület látszott, és úgy szorongatta a vitorla kivonó kötelét, akár egy mentőkötelet. Cato nem
törődött vele, és tovább lökdösődött. Végül sikerült megragadnia a kormányevező végét, és oldalra
húzta, így a hajó orra elfordult a legközelebbi bárkától. Cato egy pillanatig azt hitte, elkerülhetik az
ütközést, ám a vitorlás túl lassan fordult. A másik hajó fedélzetén a katonák a fenyegető veszély felé
fordultak, majd a vitorlás orra nekiütközött a bárka oldalának. Mindkét hajó hevesen megremegett, az
ütközés ereje pedig egymáshoz lökte a katonákat. A másik hajó egyik optiója az előfedélzeten
kuporgott, készen arra, hogy amint partot érnek, azonnal támadásra vezesse az embereit, ám most
elvesztve az egyensúlyát a vízbe zuhant, és nem jött fel a felszínre. A katonák szitkokat kiáltoztak,
ahogy összegabalyodtak.
A hajó hátralendült az ütközéstől, a vitorla pedig ismét dagadni kezdett a széltől. Aztán ahogy Cato
megragadta az evezőkormányt, a vitorlás a part felé vette az irányt. Esélyük sem volt, hogy segítsenek
a másik hajó utasainak, és csupán egy pillanatnyi időt szánhattak arra, hogy a bajtársaik sorsán
gondolkodjanak.
Alig harminclábnyira jártak a parttól, amikor a matrózok eloldották a kivonó kötelet, és a
háromszögletű vitorla rövid ideig szabadon csapkodott a könnyű szélben. A vitorlást tovább vitte a
lendület, a hajó alig lassult le, ezért hirtelen állt meg a partot szegélyező nádas iszapjában. Bár a
légionáriusok többsége felkészült a megállásra, néhányan nekiütköztek a bajtársaiknak, ezért
mormogások és szitkok kórusa csapott fel, amit végül Macro dühös kiáltása hallgattatott el.
– Pofa be! Pajzsot fel kardot szegezz, és mindenki utánam!
Felkapaszkodott az előfedélzetre, és a pajzs mögé húzódva leugrott a folyópartra. A nád zizegése
közepette, hatalmas csobbanással érkezett le a sekélyesbe. A víz a combjáig ért. az iszap pedig
összezárult a saruja körül. Fogcsikorgatva lépkedett tovább a felkavart vízben, a pajzsával söpörve
félre a nádat. Hallotta, hogy mögötte egyre többen csobbannak a vízbe, és körbepillantva látta, amint
az első hullám bárkái besiklanak a nádasba, hogy partra tegyék a légionáriusokat. Macro a pajzsa
pereme fölött látta az arabok legközelebbi csapatát, ahogy csatakiáltást hallatva, felemelt karddal
rohamozni kezdenek lefelé a füvel benőtt rövid lejtőn.
Macro az iszapból kiérve visszafogta a lépteit. Egyre többen törtek elő a nádasból, és hamarosan
Cato is megérkezett a barátja mellé: levegő után kapkodott, szeme pedig tágra nyílt a sisakja pereme
alatt, ahogy megvetette a lábát, és a közeledő ellenségre szegezte a kardja hegyét.
A rómaiak egyenetlen csatasorba álltak a folyópart mentén, majd egy pillanattal később a fekete
köpenyes arabok rárontottak a légionáriusokra, a levegő pedig megtelt pajzsok koppanásával és
pengék éles csengésével.
Macro felemelte a pajzsát, és az első csapásokat anélkül hárította, hogy visszavágott volna, ennek
ellenére keményen szorította a kardja markolatát, és döfésre készen hátrahúzta a pengét. Hallotta
ellenfele mormogását a pajzs túloldaláról, érezte a férfi köpenyébe ivódott teveszagot. Megvárta,
hogy a következő ütés a pajzsa fémabroncsán koppanjon, aztán előreütött az umbóval, majd tett egy
gyors lépést előre. A pajzs következő ütése az arab testét érte. A férfi felnyögött, ahogy a levegő
kiszorult a tüdejéből. Macro azonnal oldalra lendítette a pajzsát, és előrefödött. Ellenfele nem viselt
páncélt, ezért a kardhegy könnyedén átszakította a köpenyt, és a bordák közé mélyedt. Ahogy
megpróbálta visszahúzni a pengét, az arab oldalra tántorodott, és kis híján kicsavarta a kezéből a
kardot.
– Még mit nemi – vicsorgott Macro. és oldalra csavarta a fegyvert. – Ezek a nyomorult rongyok!
Ez így nem járja!
A penge végül recsegve kiszakadt a köpeny csapdájából, az arab pedig levegő után kapkodva,
vérezve hátratántorodott. Aztán Macróra nézett felemelte a pajzsát és a kardját, és próbálta
visszanyerni a lélegzetét. Egyszer csak ismét támadott. Macro, miközben a pajzsával hárította a
csapást, felhasította ellenfele csuklóját, majd torkon döfte az arabot, aki térdre rogyott, és a kardját
elejtve a nyakára szorította a kezét, hiábavalóan próbálva elállítani a halálos sebből előtörő vért.
Macro hátralépett, és gyorsan felmérte a helyzetet.
Tőle jobbra Cato egy csillogó pikkelypáncélba öltözött, tagbaszakadt férfival dulakodott. A nehéz,
görbe, széles hegyű penge Cato pajzsát püfölte, egyre hátrább kényszerítve a fiatalembert, míg az
egyik légionárius le nem csapott az arab lábára, elvágva az izmokat és az inakat. A nagydarab férfi
lába azonnal megroggyant. Cato pedig előrelépett, és erőteljesen lecsapott a sisakjára. Az arab
eszméletét vesztve földre rogyott.
Macro látta, hogy a légionáriusok egyre jobban előretörnek a nádasból, mind feljebb jutva a
folyóparton. Fölöttük, alig ötven lépésnyire Ajax lóháton ülve az embereit biztatta, újra és újra a
levegőbe lendítve a kardját. Macro az egyik csapat katona felé fordult, akik ugyanabból a hajóból
szálltak ki, mint ó.
– Hozzám! Álljatok hadrendbe hozzám igazodva!
A légionáriusok odasiettek a centuriójuk mellé. Cato pedig ezt látva maga is csatlakozott a kis
alakzathoz.
– Gyerünk! – kiáltotta Macro, és rézsútosan Ajax felé indult. Csak maroknyi ellenség állt közte és a
gladiátor között, akik közül néhányan elsiettek a légionáriusok kis csapata elől, hogy inkább
könnyebb ellenfeleket találjanak a víz mellett. A bátrabbak azonban Macro csapatára vetették magukat,
de súlyos árat fizettek a becsvágyukért. Ahogy a római alakzat közelebb ért a partoldal tetejéhez, a
gladiátor átlátta a veszélyt, és parancsot kiáltott a teveháton ülő íjászok legközelebbi csapatának,
melynek tagjai kénytelenek voltak tétlenül várakozni, ha nem akarták a saját bajtársaikat eltalálni.
– Lőjétek le őket! – kiáltotta Ajax görögül, Macro csapatára szegezve: a kardját. – Végezzetek
velük!
A mozdulat jelentése egyértelmű volt, ezért nem kellett lefordítania szavait. Az íjászok felemelték a
fegyverüket, és nyílzáport zúdítottak a rómaiak közeli kis csapatára.
Cato összerezzent, ahogy egy nyílvessző szakállas hegye az arca mellett átszakította a pajzsát. A
tőle jobbra álló katona felüvöltött, mivel egy nyílvessző a térde alatt átdöfte a lábát, felkarcolva a
csontot. A férfi megtorpant, és tehetetlenül a földre roskadt. Nem tudott sem továbbmenni, sem a
pajzsa mögé húzódni, hogy ellássa a sebet.
– Vágd ki, ember! – kiáltott rá Cato. – Vágd ki és menj tovább, különben itt maradsz és meghalsz!
A kis alakzat zárta a sorait, és folytatta az utat a nyílzáporon át hátrahagyva a sebesültet. Cato fülét
betöltötte a fa recsegésének kakofóniája. miközben egyre csak lépkedett tovább Macro mögött,
próbálva a lehető legjobban a pajzsa mögé húzódni, és egyúttal védeni a lábait is. De magas termetű
lévén a sisakja kilátszott a pajzs fölött, ezért egy nyílvessző megtépázta a forgóját. A következő
nyílvesző lepattant a sisakja tetejéről, és kissé oldalra billentette a fejét. Elkábult az ütés erejétől ezért
megrázta a fejét, ám tovább támolygott előre, rettegve attól, hogy megbotlik, és a földre zuhan, ahol
ki lesz szolgáltatva az íjászoknak. Ám a kábaság végül elmúlt. Cato pedig a fogait összeszorítva
követte Macrót felfelé a partoldalon.
Az arabok még kilőttek egy-egy utolsó nyílvesszőt, aztán a nyeregre akasztották az íjukat, és a
kardjukat előhúzva a közeledő rómaiak felé ösztökélték a tevéjüket. A jószágok torokhangú
mormogást hallattak, és szökdécselve ügetni kezdtek.
– Megállni! – kiáltotta Macro és terpeszbe állva, előretartotta a pajzsát, készen arra, hogy
megállítsa a következő rohamot. Cato és a többiek követték a példáját, a kardjukat döfésre készen
tartva előrehajoltak. Izzadtak a páncél súlyától és az erőfeszítéstől, hogy felkapaszkodjanak a
partoldalon.
Az élen ügető teve nyaka Macro fölé nyúlt, majd egy pillanat múlva az állat mellkasa erőteljesen
nekicsapódott a pajzsnak. A hajcsár előrehajolt, lesújtott a görbe karddal, ami belehasított a pajzs
szélébe, és a hegye alig néhány hüvelyknyivel kerülte el Macro fejét. Mivel az arab kardtávolságon
kívül volt, Macro a teve nyakát hasította fel. Az állat szája kinyílt, és kilógó nyelvvel, fájdalmasan
levegő után kapkodott, aztán oldalra ugrott, el a rómaiak kis csapatától, ám így épp a többi teve útjába
került. Ahogy megtántorodott és összerogyott, a közeledő tevék egyike nekirontott, kis híján kilökve
a hajcsárt a nyeregből. A többi állat megtorpant vagy próbálta kikerülni az akadályt. Gazdáik dühösen
kiáltoztak, ahogy igyekeztek visszanyerni a jószágok fölötti uralmat. A tevék nyurga lábai alól por
szállt fel.
 Macro azonnal rájött, hogy itt a kedvező alkalom.
– Sakálok! Roham!
Kikerülte a megsebzett tevét, melynek gazdája még mindig az egyensúlyáért küzdött, majd
belevetette magát a többi állat és hajcsár zűrzavarába. A pajzsát magasan tartva lecsapott az előtte
felbukkanó sötét bőrű lábra. A hajcsár felkiáltott és oldalra léptette a tevéjét, Macro pedig megfordult,
és a ragyogó napfényben egy másik ember árnyalakját látta fölébe magasodni. Hunyorogni kezdett,
de nem látta a pengét, amiről jól sejtette, hogy feléje süvít. Csak annyit tudott tenni, hogy felemelte a
kardját, próbálva megállítani a vágást. Fémes csendülés hallatszott, az ütés ereje pedig végigfutott a
karján, megrázva az erőteljes izmokat. Az arab pengéje megütötte a centurio keresztforgóját, és a
bronzlemezt beszakítva megcsikordult a sisak tetején húzódó vasaláson. Ha nem hárította volna a
vágást, akkor az végzett volna vele. Ám így is elkábult az ütés erejétől, és fehér szikrákat látott
pattogni a szeme előtt. Tántorogva próbálta felemelni a pajzsát, míg kardforgató karja erőtlenül
lógott az oldala mellett. Hányinger tört rá, és attól félt. rögtön elájul.
– A fenéket fogok elájulni! – mormogta magának.
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása. Újabb ütés koppant a pajzsán, aztán döbbent nyögést
hallott. Oldalra pillantva látta, hogy Cato ott áll közte és a támadója között, és épp belemélyeszti a
kardját a hajcsár hasába. Az arab a sebre szorította a kezét, és a tevéjét oldalra fordítva kivágtatott a
harcolók tömegéből.
Az egyik légionárius a földre került. A kardforgató karján húzódó hosszú sebből előtűnt a csont.
Az ellenség azonban két embert vesztett, és még többen megsebesültek, akik most igyekeztek
elmenekülni a nehézpáncélzatú gyalogoskatonák elől. Két légionárius a menekülők után indult, de
Macro dühösen rájuk kiáltott, majd ismét Ajax felé fordította a figyelmét.
A gladiátor próbálta összegyűjteni a teveháton ülő íjászokat, ám kezdte elveszíteni a folyópart
mentén vívott összecsapást. A légionáriusok feljutottak a partoldalon és kiözönlöttek a
gabonaföldekre. Ajax megzabolázta a haragját, és tovább kiáltozott az embereire, hogy álljanak meg
és harcoljanak. Habár az arabok nem értették a szavait, jól tudták, mit akar, ezért kerülték a tekintetét,
miközben menekülni kezdtek a gabonaföldeken át.
– Kapjuk el Ajaxot! – zihálta Cato. – Amíg megvan rá az esélyünk!
Macro az emberei felé fordult.
– Gyerünk!
A két tiszt a gladiátor és a mellette maradt maroknyi lovas felé vezette a kis csapatot. Ajax keserűen
nézett menekülő szövetségesei után, és csak akkor figyelt fel a veszélyre, amikor egyik embere
odakiáltott neki és a közeledő rómaiakra mutatott. Ajax a nyeregben megfordulva a mutatott irányba
nézett, és arca elkínzottá vált. Megragadta a kardja markolatát, majd néhány pillanat múlva elengedte,
és a kantárt megrángatva elfordította lovát a folyóparttól.
Cato szíve elnehezült a gondolattól, hogy Ajax kitér a harc elől, ezért odakiáltott a lovasoknak.
– Álljatok meg, és harcoljatok, gyávák! Küzdjetek meg velünk!
Ajax lova megtorpant, ahogy a gladiátor megállt és Cato szemébe nézett. Aztán hátrarúgott a
sarkaival, és elvágtatott az embereivel, követve arab szövetségeseinek tömegét. Cato utánuk eredt,
úgy rohanva letaposott gabonában, ahogy csak a lábai bírták, ám a lovasok maguk mögött hagyták,
ezért végül levegő után kapkodva megállt, és nézte, amint az ellenség egy távoli templom felé
menekül.
– Az a kurafi! – zihálta Macro, odalépve a barátja mellé. – Nem volt mersze kiállni velünk!
Cato levegő után kapkodva megnyalta kiszáradt ajkait. Úgy érezte, mintha a páncél rászorulna a
testére és megpróbálná összeroppantani, a hőség pedig olyan perzselő volt, akár egy kemence
belsejében. Mély lélegzetet vett majd nyelt egyet, és a szemét behunyva összeszorított fogakkal
megszólalt.
 – Alaposan próbára tesz minket... Egészen a képességeink végső határáig. – Kinyitotta a szemét és
kihúzta magát. A folyóparton végigpillantva látta, hogy a légionáriusok fáradtan összegyűlnek a
hadijelvény körül. Végül türelmetlenül sóhajtott. – Jobb lesz, ha üzenünk a legátusnak! Tájékoztasd,
hogy biztosítottuk a partot!
– Gondoskodom róla.
– Aztán a lehető leggyorsabban hozasd át a többi emberedet és a hajítógépeket! Ha azt hiszik, hogy
ott biztonságban lehetnek, akkor nagyon tévednek! – intett a templom felé, majd kemény hangon
folytatta.
– Rajtuk ütünk, és csapdába ejtjük őket! Ezúttal nem fognak elmenekülni!
 Huszonhatodik fejezet
Tompa puffanás hallatszott, ahogy a balliszta lövedéke a külső fal vályogtégláinak csapódott, és kis
porfelhő csapott fel.
Ajax hunyorogva lenézett a pülonról, az elhaló fényben látta, hogy a fal belső része az aljától a
tetejéig megrepedt. A nap lenyugodott, ibolyaszínű árnyalatba borítva az égboltot, melyen már
felragyogtak a korai csillagok. A rómaiak tüzeket gyújtottak a templom körül, így próbálva elegendő
fényt biztosítani ahhoz, hogy a védők ne menekülhessenek el. A Nílus partján vívott összecsapás után
három cohorsnyi légionárius kelt át a folyón néhány lovas és a szigeten elhelyezett balliszták
kíséretében.
A gladiátort meglepte, hogy a rómaiak milyen gyorsan körülvették a templomot, és az első
balliszták azonnal munkához láttak, mihelyt felállították őket a falakkal szemben. Aztán késő délután,
amikor a többi fegyver is megérkezett, a lövedékek zápora még hevesebbé vált.
Újabb két balliszta lövedék csapódott a vályogtégláknak.
– Mire az éjszaka első órája véget ér, rést ütnek a külső falon – mormogta Karim. – Akkor már
csak azok a torlaszok állnak majd az útjukban, amit a templom bejáratai előtt állítottunk fel.
– Ez a templom mégsem az az erődítmény, amire számítottam – mondta Ajax.
Az elülső két pülon közötti főkapu magas gerendáit a közeli pálmák rönkjeivel erősítették meg. A
keskeny oldalsó bejáratokat hevenyészett cölöpfalakkal torlaszolták el, melyek mögött karddal és
lándzsával felfegyverzett arab harcosok álltak, komor elszántsággal készülve arra, hogy minél
tovább feltartsák a rómaiakat. Végül is épp ez volt a Nílus nyugati partjára vezetett portya célja,
gondolta Ajax. Hogy késleltessék az ellenség indulását, és Talmisz herceg ezáltal zavartalanul
feldúlhassa a Nilus felső folyását szegélyező területeket. Ajaxtól és csapatától azt várták, hogy jó
néhány napra lefoglalják a rómaiakat, ám azok sokkal gyorsabban cselekedtek, mint ahogy arra a
gladiátor számított. Úgy tűnt, igencsak veszélyes helyzetbe kerültek.
Újabb lövedék csapódott a falnak, közvetlenül a repedés közelében, és a téglákat áttörve a templom
kőfalának koppant.
– Talán meg kellene próbálnunk kitörni, mielőtt még túl késő lenne, tábornok – javasolta óvatosan
Karim.
Ajax elmosolyodott.
– Most arra gondolsz, rossz döntés volt, hogy épp itt építtettem ki hadállást, ugye, barátom? Karim
összeszorította az ajkait.
– Ezt nem az én dolgom eldönteni. Te kiadod a parancsokat, én pedig engedelmeskedem.
– Így van! Jó okom volt arra, hogy itt maradjunk. – Ajax a római tisztek egy kis dombon ácsorgó
csapatára mutatott. – Ott van az a két ember, akiket mindenáron meg akarok ölni.
– Biztos vagy benne, hogy ők is ott vannak?
– A saját szememmel láttam őket. Hallottam, amikor odakiáltottak nekem. – Ajax a fogait
csikorgatta. – Rájuk kellett volna rontanom, hogy személyesen küzdjek meg velük. – Az ellenséges
tisztek távoli alakjait nézte. A sisakok és a mellvértek csillogtak a száraz pálmalevelekből rakott tüzek
fényében. – Biztos lehetsz benne, ha a rómaiak támadnak, azok ketten ott rohamoznak majd az
embereik élén. Én pedig várni fogok rájuk.
Karim felé fordult.
– Talán jobb is, hogy csapdába estünk ebben a templomban. Így már nincs hova visszavonulnunk.
Kitartunk, ameddig csak lehet, és így lehetőségem lesz, hogy szembenézzek az ellenségeimmel. A
saját kezemmel fogok végezni mindkettőjükkel!
 – Mi pedig velük együtt halunk majd meg – tette hozzá halkan Karim. – Te, én, és azok, akik a
lázadás első napja óta követnek, no meg az arab szövetségeseink is. Valóban ez a legjobb módja
annak, hogy szembeszállj Rómával, tábornok?
Ajax lassú mozdulattal végigsimított sűrű, göndör haján, ami sokkal hosszabbra nőtt, mint ahogy
az kedvére való lett volna. Jobban szerette rövidre vágva, hogy felszívja az izzadságot, ami így harc
közben nem folyhatott alá a homlokára.
– Kezdek belefáradni a Róma elleni harcba! – sóhajtott fel. – Az állandó menekülésbe, és abba,
hogy az üldözőimet lesve folyton a hátam mögé kell néznem. Néha eljön az a pillanat, amikor a
prédának szembe kell néznie a vadásszal, és fel kell vennie a harcot, hogy méltósággal halhasson
meg. Talán épp most jött el ez a pillanat. Ha igen, akkor annyi rómait fogok megölni, amennyit csak
tudok. Ha az istenek kegyesek Macro és Cato is köztük lesz. – Ajax megragadta a barátja karját. – Ez
olyan rossz vég? Hogy karddal a kezedben, a bajtársaid és a barátaid oldalán halj meg?
– Jobb, mint rabszolgaként élni, tábornok – bólintott ünnepélyesen Karim.
– A rabszolgák igazából nem is élnek – felelte Ajax –, csupán léteznek.
Újabb koppanások hallatszottak, ahogy a balliszták tovább lőtték a falat, melynek egy jókora
darabja egyszer csak megadta magát, és hatalmas porfelhő közepette aláomlott a templom udvarára.
Néhány pillanat múlva kürtszó hallatszott a római arcvonal felől. A balliszták abbahagyták a
lövöldözést, aztán ismét kürtszó harsant, mire a légionáriusok egy alakulata gyorsan hadrendbe állt a
falon ütött rés előtt. Ajax tudta, hogy a nyolc ember széles, húszsoros alakzat katonái a légió első
cohorsához tartoznak, a legerősebb alakulathoz, amit egy római hadsereg parancsnoka fel tud
sorakoztatni. Egy maroknyi tiszt kivált a templom védelmét méregető csapatból, hogy csatlakozzon a
hadoszlophoz. Ajax a római sereg soraiba beférkőzött kémétől tudta, hogy az első cohorsot Macro
vezeti, és hirtelen azon kapta magát, hogy azt reméli. Cato is csatlakozik a templom elleni rohamhoz.
Ajax Karim felé fordult.
– Add tovább a hírt, hogy a rómaiak rést ütöttek a falon, és rohamot készülnek indítani! Az íjászok
készüljenek fel, hogy illő fogadtatásban részesítsék őket!
– Igenis, tábornok – bólintott Karim.
Miközben a párthus lesietett a lépcsőn, Ajax intett a pülon tetejének túloldalán, a parancsnokuktól
tiszteletteljes távolságra ácsorgó araboknak. Miután odasiettek hozzá, a római hadoszlopra mutatott.
Az arabok tisztje bólintott és kivillantotta ragyogóan fehér fogait. Egy pillanattal később felharsant
Karim hangja, majd további kiáltások csaptak fel, ahogy a núbiai tisztek, akik a saját nyelvükön kívül
görögül és arabul is beszéltek, tolmácsolták a parancsokat.
A kürtök ismét felharsantak, mire a hadoszlop a félhomályból előtörve a rés felé indult. Ajax
lepillantva látta, hogy emberei a templom tetejére vezető létrák felé özönlenek. A többi pülonon apró
tüzek lobbantak, ahogy a védők meggyújtották a rőzséből és száraz pálmalevelekből kötött batyukat.
A lángok gyorsan felcsaptak, megvilágítva az íjászokat, akik épp előhúzták az első nyílvesszőket, és
várták a parancsot, hogy meggyújtsák a nyílhegyek mögé tekert, olajba és kátrányba áztatott
rongyokat.
Karim futva érkezett fel a lépcsőkön. Levegő után kapkodott, aztán nyelt egyet, és jelentést tett.
– Az embereink készen állnak, tábornok.
Ajax bólintott, majd mindketten a rés felé menetelő légionáriusok felé fordultak, míg mögöttük az
íjászok tüzet csiholtak egy taplódobozzal. Nemsokára fellobbant egy apró lángnyelv, amivel
meggyújthatták a vas parázstartóba készített gyújtóst.
– Nyíllövésnyi távolságon belül vannak – jegyezte meg Karim. – Kiadjam a parancsot?
– Még ne! – Ajax a szemét erőltetve a hadoszlop elejét nézte, ahol végül sikerült megpillantania két
keresztforgós sisakot. Tisztek! – Megvárjuk, amíg elérik a falat. Azt akarom, hogy az első nyílzápor
a lehető leghevesebb legyen.
 Karim bólintott, és némán nézték tovább, ahogy a római hadoszlop hosszú sorai átkelnek a
kavicsos homokon, olyan látványt nyújtva az egyre sűrűsödő sötétségben, akár egy óriási, páncélt
viselő százlábú. Ahogy az alakzat közelebb ért, parancsszó harsant, mire az első sor katonái maguk
elé emelték a pajzsukat, összefüggő falat alkotva belőlük. A rómaiak a rés előtti törmelék halomhoz
érve lelassultak, majd kaptatni kezdtek felfelé a törött vályogtéglákon.
Amint az első támadók átléptek a résen. Ajax megköszörülte a torkát.
– Most!
Karim tölcsért formált a kezéből, és elkiáltotta magát.
– Íjászok! Nyílvesszőket meggyújtani!
A parancsot azonnal továbbadták a parázstartó körül tolongó araboknak, akik a lángok közé
tartották a nyílvesszők köré tekert rongyokat. Karim mély lélegzetet vett.
– Lőjetek!
Az első nyílvessző alacsony ívben röppent fel a templom hátulsó részéből, majd alázuhant a résbe.
A többi azonnal követte. Úgy törtek át a sötétségen és gyűltek össze a résben, mintha az valahogy
magához vonzotta volna őket.
A római hadoszlop elejére zúduló gyújtónyilak közül néhány ártalmatlanul a földre zuhant és
pislákolva kialudt, míg némelyik szikrákat szórva a falnak csapódott vagy lepattant a légionáriusok
pajzsáról és páncéljáról. Néhány azonban utat tört a pajzsok között, és belemélyedt a fedetlenül
maradt testrészekbe.
A lángok zápora folytatódott, reszkető fénybe borítva a rést. Ajax hallotta, hogy parancsok
harsannak, majd a hadoszlop első centuriája megállt és teknősbéka alakzatba formálódott. A
légionáriusok a fejük fölé emelték a pajzsukat, így védelmezve magukat a gyújtónyilaktól.
A mellvéd alól hirtelen éles csattanás hallatszott, Ajax pedig lepillantva egy hosszú farudat látott
alázuhanni. A római balliszták ismét munkához láttak, próbálva megzavarni az íjászokat a célzásban.
A pülon oldaláról újabb lövedékek pattantak le, néhány azonban célba talált, és átlökte az íjászokat
mellvéden, hogy aztán alázuhanjanak Egyiptom ősi isteneinek a faiakra vésett képmásai mellett.
A rómaiak tovább nyomultak előre a résen át, számos halottat és sebesültet hagyva maguk után.
Zárták a soraikat, és a hadoszlop eleje lassan áthaladt a nyílt térségen, egyenesen a templom falán
nyíló, a legelső oszlopsoros udvarra vezető bejárat torlasza felé tartva.
Ajax az elöl haladó centuriát nézte, de nem látta a két római tisztet.
– Lőjetek tovább! – szólt oda az íjászokat vezető arab tisztnek, majd a pülon belsejébe vezető
lépcső felé fordult. – Gyere. Karim!
Lesiettek a lépcsőn, melyet minden fordulóban egy-egy olajlámpás halvány izzása világított meg.
Ahogy a falak felől felhangzottak a küzdelem első hangjai. Ajax meggyorsította a lépteit. A pülonból
kilépve látta, hogy az emberei tőle balra, az oszlopok között tolonganak. Előhúzta a kardját, és
odarohant hozzájuk.
– Utat! – kiáltotta. – Gyerünk!
Az arabok hátranéztek és elhúzódtak előle, utat nyitva az eltorlaszolt bejárathoz. A templom épülete
és a függönyfal közötti nyolc láb széles rést a fő pülonok előtti udvarról felszedett kőtömbökkel
töltötték meg, keskeny mellvédet alakítva ki. Ajax néhány gladiátortársa már a torlasz tetején állva
várta, hogy végezzen azokkal a rómaiakkal, akik megpróbálnak átjutni. A templomfal tetejéről az
arab íjászok tovább lőtték a résben tolongókat. A légionáriusok jó célpontot nyújtottak a gyújtónyilak
lángjainak fényében, és kénytelenek voltak a pajzsuk mögé húzódva várni, hogy az elővéd
előretörjön a templom szívébe.
Ajax és Karim felmászott a mellvédhez, majd odaállt a falat védelmező maroknyi ember mellé. A
nyílt térségen néhány holttest hevert, míg húszlábnyival odébb a római hadoszlop eleje megállt, a
katonák pedig a pajzsok mögé húzódtak, melyek nem csak szemből, de oldalról és felülről is
védelmezték őket. Egy-egy légionárius azonban időről időre felemelkedett és a védők felé hajította a
dárdáját, jóllehet a célzásra nem sok idejük maradt, mivel gyorsan vissza kellett húzódniuk a pajzsok
védelmébe.
– Mire várnak? – mormogta Ajax, és épp csak kiejtette a szavakat, amikor észrevette, hogy a római
hadoszlop közepén különös hullám fut végig. Aztán a résen át még több ember özönlött be a
függönyfal és a templom közötti térségre: mindannyian az auxiliaris íjászok kúpos sisakját és
pikkelypáncélját viselték, és fából készült védőfalakat cipeltek magukkal.
Miután gyorsan felállították a védőfalat, az íjászok lőni kezdték a pülonokon és a templom falain
álló arabokat. Ajax egy pillanatig elismeréssel adózott nekik, majd a légionáriusok újabb
mozgolódása vonta magára a figyelmét. Az alakzat elülső pajzsfala egyszer csak szétvált, és egy kis
csapat katona rohant elő, kezükben pálmarönkökből eszkábált feljáróval. A nyomukban egy másik
csapat is felbukkant, szintén feljárót cipelve. Mindkét osztag a torlasz felé indult.
– Lőjétek le őket! – kiáltotta Ajax a két osztagra mutatva. A templom tetején álló íjászok azonnal a
mutatott irányba fordultak, és lőni kezdtek. A légionáriusok közül ketten elestek: egyikük a combjába
mélyedt nyílvesszőt szorította, míg a másikat a nyakán érte a lövés. A többiek azonban tovább cipelték
a feljárókat. A falhoz érve az élen haladók felfelé lendítették a feljárók végét, a farönkök pedig a
torlasz tetejének koppantak. A rómaiak első sorai azonnal megtörtek, ahogy a légionáriusok tompa
lábdobogás közepette igyekeztek feljutni a feljárókon, még mielőtt a védők félrelöknék azokat.
Ajax nekifeszült az egyik feljáró végének, mire a farönkök csikorogva megmozdultak, majd
oldalra billenve alázuhantak, mielőtt az első katonák felértek volna a torlaszra.
Ám a másik feljárón az élen kaptató légionárius tovább rohamozott felfelé, és saruinak
vasszegecsei megcsikordultak a pálmarönkökön, ahogy a védők felé vetette magát. Ajax a fölébe
magasodó pajzsra és a felemelt kardra pillantott, melynek pengéje megcsillant az íjászok
pajzstartóinak fényében. A gladiátor vízszintesen meglendítette a kardját. így a pengéje a pajzs alsó
széle alatt a római sípcsontjába hasított közvetlenül a boka fölött. A katona élesen felüvöltött, ahogy
megbicsakló lábbal hátrazuhant, nekiütközve a mögötte rohanó bajtársának az egyensúlyát elvesztve
alázuhant a feljáróról. Aztán a sebesült is lezuhant, és a felszerelésük hangos csörömpölése közepette
mindketten a földnek csapódtak.
A harmadik katona azonban tovább rohant felfelé a farönkökön. Ám ő jóval óvatosabbnak
bizonyult, és a torlasz tetejére érve alacsonyan tartotta a pajzsát. Ajax hátrahúzta a kardját, majd
megragadta a pajzs szélét, és keményen megrángatta. Sikerült kissé oldalra húznia a pajzsot, felfedve
a légionárius combját és oldalát. Az Ajaxtól balra álló, lándzsával felfegyverkezett gladiátor azonnal
kihasználta az alkalmat, és lábon döfte a rómait. Azonban elkapkodta a döfést, nem sikerült elég erőt
belevinnie, így a lándzsa nem okozott komoly sebet. Ennek ellenére a légionárius felnyögött és
hátrahúzódott. Aztán rájött, hogy nem sebesült meg súlyosan, a társai pedig tovább nyomták felfelé,
ezért ismét előrevetette magát, és a pajzsával Ajax mellkasa felé ütött. Ajax nem tudott kitérni a pajzs
elől, az ütéstől hátratántorodott, majd leesett a torlaszról, alázuhanva az odalent várakozó arabokra.
Ketten felfogták az esését, összerogyva a gladiátor súlya alatt. A földet érés kiszorította a tüdejéből a
levegőt, és egy pillanatig kábán feküdt a vonagló arabokon. Aztán feltápászkodott, és felpillantva
látta, hogy a lándzsás ismét előredöf, ezúttal a római lágyékába mélyesztve a fegyverét. A légionárius
a pajzsát elejtve kétrét görnyedt. Karim, aki időközben odalépett Ajax helyére, gyorsan végzett a
katonával, mélyen felhasítva védtelenül maradt torkát. A római a feljáróra zuhant és nekicsúszott a
következő légionáriusnak.
Az első feljáró vége ismét felbukkant a fal teteje fölött, mire Ajax odakiáltott az embereinek.
– Lökjétek vissza! Tartsátok távol őket a torlasztól!
A második feljáró tetején épp akkor bukkant fel a következő légionárius válla és feje, amikor
Karim súlyos falcatájával lecsapott a farönkök végére. A fa szilánkokra hasadt, és miközben a
légionárius fölébe magasodott, a párthus ismét lecsapott. A rönkök hangos reccsenéssel megadták
magukat, a római pedig a másik feljáróra zuhant, közvetlenül az egyik felfelé igyekvő bajtársa elé,
aki épp csak meg tudott kapaszkodni, hogy ne essen le.
– Ne álljatok meg! Gyerünk! Előre! – hallatszott Macro hangja a fal túloldaláról.
Ajax érezte, hogy a szíve megkeményedik. Megragadta az emelvény szélét, majd felhúzta magát, és
félrelökte az egyik gladiátortársát.
– Mássz le!
Miközben a férfi leugrott a torlaszról, Ajax végigpillantott az alant tolongó ellenséges katonák
tömegen, és megpillantotta Macro keresztforgós sisakját. A centurio egy nála jóval magasabb termetű
tiszt oldalán állt: barátja, a praefectus mellett. Ajax eltette a kardját és kikapta a lándzsát a mellette álló
férfi kezéből. Bár szerette volna lassú halálban részesíteni ellenfeleit, jól tudta, hogy meg kell
ragadnia az alkalmat. Az oldalán Karim lesújtott egy újabb légionáriusra, aki megpróbált átjutni a
torlaszon. Ajax, tudomást sem véve arról, ahogy a párthus kardja a római pajzsának koppan,
felemelte a lándzsát, és a karját hátrahúzva célba vette a két tisztet. Komor elégedettség lett úrrá rajta,
ahogy eszébe jutott egy igencsak hasonló helyzet, amikor Krétán az egyik erőd falát védő Macro a
hajítódárdájával megölte Ajax legközelebbi barátját.
Mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta a levegőt, miközben a karját előrelendítve elhajította a
lándzsát. A fegyver egyenesen a két római felé repült.
– Vigyázz, Macro! – lökte félre a barátját Cato épp csak egy pillanattal azelőtt, hogy a lándzsa
Macro mellkasának csapódott volna. Ehelyett a fegyver a praefectus bal vállát találta el. Az ütés ereje
a fal törmelékével teleszórt homokba lökte.
– Hah! – mordult fel Ajax összeszorított fogakkal, és arcán diadalmas kifejezés terült szét. Még
sikerült vetnie egy utolsó pillantást a két tisztre, és látta, hogy Macro a barátja fölé hajol. Ajax végül
előhúzta a kardját, és belevetette magát a körülötte tomboló harcba.
Karim még mindig az előbbi rómaival viaskodott. Kardjaik élesen csattantak egymáson. Ám a
légionáriusnak hirtelen egy újabb ellenféllel is szembe kellett nézni, és bár sikerült hárítania még egy
szúrást, Ajax a pajzsa mögé csapott a kardjával, melynek pengéje felhasította a római karját, és
elvágta az izmokat. A katona felüvöltött a fájdalomtól, és leesett a feljáróról, tompán puffanva a
torlasz előtt heverő testeken.
A feljáró aljánál tolongó támadók tétovázni kezdtek, aztán egyiküknek nyílvessző mélyedt az
arcába. A férfi teljes magasságában felegyenesedett, majd egy pillanatra megremegett, és
összerogyott. Az élen álló centuria katonái között több holttest is hevert, ahogy a templomfalon álló
maroknyi arab íjász tovább szórta a nyílvesszőket.
– Visszavonulás! – kiáltotta egy hang. – Vissza!
A légionáriusok rövid tétovázás után hátrálni kezdtek. Egyre többen vették át a kiáltást, és az élen
álló centuria lassan elindult vissza a rés felé.
– Megállni! – üvöltött rájuk Macro. – Maradjatok, ahol vagytok! A fene essen belétek! Gyáva
férgek!
Ajax látta, ahogy Macro felegyenesedve az embereit szidalmazza. Aztán a centurio ismét a lábainál
heverő mozdulatlan alakra nézett, gyötrődni látszott, aztán lehajolt, és felettesét a vállára kapva
elindult az emberei után. Ajax elkeseredett a gondolattól, hogy ellenfelei elmenekülnek, ám ekkor
Macro körül néhány nyílvessző csapódott a homokba.
– Lőjétek le a tiszteket! – kiáltotta Ajax, és kardjával a két római tisztre mutatott. – Végezzetek
velük!
A roham tébolyult zűrzavarában csak az Ajax közvetlen közelében állók hallották a parancsot, és
csupán néhányuknak volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy célba vegye a két római tisztet. Ajax nézte,
ahogy újabb nyílvesszők süvítenek át a gyújtónyilak lángjainak pislákoló fényén. Macro
meggyorsította a lépteit, próbálva mielőbb biztonságba jutni, és közben ide-oda cikázott, hogy
megzavarja az íjászokat a célzásban. A praefectus páncéljáról lepattant egy nyílvessző, egy másik
pedig Macro sisakja mellett süvített el, miközben megtette az utolsó néhány lépést az auxiliaris
íjászok emelte fa védőfal felé. A fedezék mögé érve minden teketória nélkül ledobta Catót, és letérdelt
mellé.
– A fenébe! – mormogta dühösen Ajax, és a szabad keze ökölbe szorult. Nézte, ahogy Macro odébb
vonszolja a barátját, hogy minél nagyobb biztonságban legyen az arab íjászok elől. akiknek vashegyű
nyílvesszői a fapalánkokba vagy a homokba mélyedtek.
Az első centuria katonáinak többsége már elérte a rés nyújtotta biztonságot, vagy a fa védőfal
menedékébe húzódott. Ajax nézte, ahogy a rómaiak folytatják a visszavonulást. Macro és néhány
embere az auxiliaris íjászok tartotta ácsolatok védelmében maradva, biztonságba vitte a praefectust. A
gladiátor a fogait csikorgatta, miközben az utolsó rómaiak is visszavonultak a résen át.
– Takarékoskodnunk kellene a nyílvesszőkkel, uram – mondta Karim.
Ajax elfojtotta a haragját, és bólintott.
– Add ki a parancsot!
– Ne lőjetek tovább! – kiáltotta Karim mindkét irányba. – Ne lőjetek tovább!
Az arabok abbahagyták a nyílvesszők szórását, és lemásztak a függönyfalról. Csupán maroknyian
maradtak hátra, hogy szemmel tartsák az ellenséget.
Miután az utolsó auxiliaris íjászok is visszavonultak a résen át, a balliszták is abbahagyták a
lövöldözést. Az éjszaka levegőjét csak a lágy szellő, valamint a római és arab sebesültek fájdalmas
nyöszörgése zavarta meg. Néhány gyújtónyíl még mindig égett, ahogy a falakon és a pülonokon
elhelyezett parázstartók tüze is narancssárga fénybe borítva a rómaiak első rohamának helyszínét.
Ajax úgy becsülte, több mint húsz embert veszítettek. De ami fontosabb, hogy a harci kedvük is súlyos
csapást szenvedett. Amikor legközelebb támadnak, tudni fogják, hogy ugyanilyen nyílzápor vár rájuk,
és ugyanazokkal az elszánt védőkkel kell szembeszállniuk. A saját elesett bajtársaikon át kell majd
előretörniük, hallgatva a sebesültek szánalmas kiáltozását. A római parancsnok kétszer is meg fogja
gondolni, ismét megpróbálkozzon-e szemtől szemben támadni.
– Most mi legyen? – kérdezte halkan Karim. – Mit gondolsz, megpróbálkoznak az éjjel még egy
rohammal?
Ajax elgondolkodott.
– Én megtenném, ha a helyükben lennék. Minden egyes órával, amit itt töltenek, időt adnak Talmisz
hercegnek. Ismét támadni fognak!
– Tehát mit kellene tennünk, tábornok?
– Hogy mit? – Ajax elmosolyodott. – Semmit. Kétlem, hogy a kémünk most segíteni tudna.
 Huszonhetedik fejezet
– Hogy van? – lépett oda a barátja mellé Macro, miközben a légió orvosa az egyik betegápoló
tartotta olajlámpás fényében megvizsgálta Cato vállát.
Az orvos türelmetlenül felsóhajtott, és anélkül válaszolt, hogy felnézett volna.
– Azonnal meg fogom mondani, uram, mihelyt elállsz a lámpa fénye elől.
Macro hátralépett.
– Köszönöm! – Az orvos előrehajolt, és szemügyre vette a praefectus vállát. Macro miután
visszavonultak a templomtól, megbízott két embert, hogy vigyék hátra Catót a ballisztákhoz, majd
rögtön hívják az orvost. Cato beütötte a fejét, amikor a lándzsa a földre lökte, ezért újra meg újra
elvesztette az eszméletét, miközben Macro és Hamédész elcipelték a templom függönyfalának
közeléből. Még mindig kába volt, de érezte a vállát kínzó fájdalmat, és összefüggéstelenül motyogott.
Mire az orvos megérkezett, Macro levette a barátja sisakját és páncélját Cato most egy halom szalmán
hevert, egy kis istálló sarkában, melynek levegőjét ganéj szaga lengte be. Macro ráparancsolt
Hamédészre. várakozzon odakint, hogy ne kelljen feleslegesen tolonganiuk a szűk kis helyiségben.
Az orvos felhajtotta Cato válláról a tunika szövetét, és közelebbről is megnézte az elszíneződött
bőrt.
– Nincs nyílt seb. Ez jó jel! Azt mondod, egy lándzsa találta el?
– Igen. Úgy tűnt, rézsútosan találta el.
– Hm. – Az orvos óvatosan megtapogatta a bőrt, és végighúzta az ujjait a kulcscsonton. – Nincs
törés. Megvizsgálom a vállízületet is. Ez fájdalmas lesz, ezért le kellene fognod.
Macro letérdelt, egyik kezével keményen megragadta Cato ép karját, míg a másikkal
megtámasztotta a mellkasát.
– Készen állok.
Az orvos előrehajolt, és mindkét kezével óvatosan megfogta Cato vállát. Törött csontok, és
elszakadt izmok jeleit kereste. Cato szeme kinyílt és fájdalmasan felnyögött. Az orvos a felületes
vizsgálat eredményével elégedetten erőteljesebben is megtapogatta a sérült vállat.
– A fenébe! – üvöltötte Cato, és megpróbált felülni. Tágra nyílt szemekkel az orvosra nézett, majd
arcon fejelte. – Te kurafi!
– Nyugalom, fiú! – nyomta vissza a földre Macro. – Csak megvizsgálja a sérülésed.
Cato kábán a barátjára nézett, aztán bólintott.
– Rendben van – mondta a fogait csikorgatva. – Akkor folytassa csak!
Az orvos megdörzsölte az arcát, majd ismét Cato válla felé fordította a figyelmét. Megnyomkodta
az elszíneződött bőrt, Macro pedig érezte, hogy a barátja izmai kőkeményen megfeszülnek. Cato
egyenesen felfelé nézett, próbálva legyűrni a vizsgálattal járó fájdalmat. Az orvos alaposan
megvizsgálta a vállat, majd elégedett biccentéssel hátradőlt.
– Csúf zúzódás, de a csontok nem törtek el. Néhány napig borzalmasan fájni fog, ezért fel kell
kötni, de nem lesz maradandó következménye. Úgy tudom, a fejed is megsérült.
Cato a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni a történtekre.
– Megszokott dolog, ha valaki ilyenkor nem emlékszik arra, mi történt vele. Hogy érzed magad?
– Nem valami jól. – Cato nyelt egyet, és az arca összerezzent a fájdalomtól. – Fáj a fejem, és még
mindig kába vagyok... De a támadásra emlékszem. Aztán észrevettem azt a lándzsát. Másra azonban
nem emlékszem...
– Nos, ez remek – vonta le a végkövetkeztetést az orvos, és megnyugtatóan megpaskolta Cato
kezét. – Az agyad nem sérült meg.
 – Nem mondhatnám, hogy bármi különbséget észrevettem volna... – vonta meg a vállát Macro.
Az orvos felállt.
– Azt szeretném, ha pihennél, amíg a szédülés elmúlik. Aztán ismét felkelhetsz. A vállad néhány
napig fájni fog és merev lesz. Jobb lenne, ha felkötve tartanád. Ami azt illeti, uram, szerencsésen
megúsztad. Ezentúl, próbáld meg elkerülni a lándzsák, hajítódárdák és nyílvesszők útját, hm?
Miközben az orvos távozott. Macro tréfás fintorral búcsúzott tőle, majd ismét a barátja felé fordult.
Egy kis ideig egyikük sem szólalt meg, aztán Macro feszélyezetten megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, köszönettel tartozom neked.
– Köszönettel?
Macro összehúzta a szemöldökét.
– Persze! Megmentettél attól a lándzsától.
– Valóban?
– Tényleg nem emlékszel rá?
Cato behunyta a szemét, aztán megrázta a fejét.
– Rendben, felejtsük el! – mondta buzgón Macro. – Jobb lesz, ha most megyek. A legátus bizonyára
tudni akarja, hogy most mit tegyen. Te viszont itt maradsz, és pihensz, hm? – Megfordult és az istálló
bejárata felé indult.
– Macro... – szólt utána erőtlenül Cato.
A centurio megállt, és hátranézett.
– Bármit tettem, fordított esetben te is megtetted volna értem – mondta Cato.
– Ez igaz, de én biztosan nem kerültem volna ide – kuncogott Macro. – Én nem vagyok olyan
hórihorgas, mint te. Ha én löktelek volna félre téged, az a lándzsa legalább egy mérföldre elkerült
volna engem. Most pedig engedelmeskedj az orvosnak, és pihenj egy kicsit! – Kiment az istállóból, és
intett Hamédésznek. hogy kövesse.
Macro az egyik földműves kunyhójának romjai előtt talált rá a legatusra, aki egy durván
megmunkált asztalnál ült. Körülötte a törzstisztjei, valamint Macro cohorsának és az auxilia
alakulatainak centuriói várakoztak az olajlámpások fényében. A légió egy másik orvosa épp
bekötözte a legátus alkarján húzódó apró karcolást. Miközben az orvos megigazgatta a kötést,
Aurelius odaszólt Macrónak.
– Örülök, hogy végre csatlakozol hozzánk.
– Épp a rangidős tribunusnál jártam, uram – felelte kissé fanyarul Macro. – A támadás során
megsebesítette egy lándzsa.
– Milyen súlyos a sebe? – kérdezte kissé nyugtalanul Aurelius.
– Szerencséje volt, uram. Kissé még kába, de rendbe fog jönni.
– Remek! Minden emberünkre szükségünk van. – Aurelius a karja körül húzódó kötés felé
biccentett. – Én is megsebesültem. Egy nyílvessző feltépte az alkaromat.
Az orvos döbbent arccal felpillantott, majd a fejét ingatva eligazgatta a kötés végeit. Aztán
kiegyenesedett, és tisztelettudóan hátralépett.
– Csak az izom sérült meg, uram. Ennek ellenére azt tanácsolom, tartsd tisztán.
Aurelius bólintott, és intett az orvosnak, hogy távozhat.
– Az első roham mindig kemény dolog, hm? – mosolygott barátságosan Macróra. Előrementem a
réshez, hogy megnézzem, miként boldogultok. Akkor történt, hogy megsebesültem – mutatott
büszkén bekötözött kezére.
Macrónak feltűnt a legátus hangjában rejtező lelkesedés. Azon emberek lelkesedése, akik hosszú,
békés szolgálat után, melynek során nem tudták bizonyítani a katonai képességeiket, végül
megszerzik az első sebüket.
– Mindenesetre ez csak egy rövid visszaesés – folytatta a legátus. – Biztos vagyok benne, hogy
következő támadással elfoglaljuk a helyet.
Macro elgondolkodva végigmérte a felettesét, aki veszedelmesen jókedvűnek tűnt. Macro elég
régóta szolgált már a hadseregben, hogy felismerje a jeleket. Aurelius most, miután túlélte élete első
sebesülését, még ha az csak egy nyílvessző okozta karcolás is, sebezhetetlennek érezte magát. Immár
semmit sem kellett bizonyítania az emberei előtt. A vérét adta a harctéren, és kiérdemelte a jogot,
hogy újabb támadásra küldje őket, bármi legyen is az ára. Macro azonban tudta, hogy a sérülés
túlélésével járó érzés csak pár óráig tart. Aztán a legátus csata iránti hirtelen jött lelkesedését ismét
elnyomja majd a józan ész szava. A lényeg az, hogy vissza kell fogni Aurelius lelkesedését, míg
megfelelően elő nem készítik a templom elleni következő támadást.
– Kétségkívül sikerrel fogunk járni, uram – értett egyet Macro – amennyiben megtesszük a
szükséges előkészületeket.
– Előkészületeket?
– Persze, uram! Előre kell vinnünk a ballisztákat, hogy közelről támogathassák a rohamot. Ha
sikerül néhány lyukat ütnünk a külső falon, a balliszták könnyedén végezhetnek a benti íjászokkal
anélkül, hogy célba vehetnék a kiszolgáló személyzetet. Ugyanakkor gondoskodnunk kell arról is,
hogy elvágjuk a templomból kivezető menekülési útvonalakat. Ez a fiú egykor pap volt – biccentett
Macro Hamédész felé. – Csak nemrég csapott fel katonának. Nem így van?
– De igen, uram – bólintott Hamédész akit láthatóan nagyon nyugtalanított, hogy a légió rangidős
tisztjei előtt kell állnia.
– Mondd el, mit tudsz a helyről! – folytatta Macro. – Hány kijárata van a templomnak?
Hamédész. mielőtt válaszolt volna, igyekezett a lehető legjobban összeszedni a gondolatait.
– A fő bejárat a két legnagyobb pülon között nyílik. A kapuszárnyak hatalmasak, és több hüvelyk
vastagok. A főkapu előtt egy kis udvar terül el, ahova egy másik kapun át lehet bejutni. A
főtemplomnak az elülső bejárat mellett két oldalsó bejárata is van. Az egyik az, amelyik ellen az
imént rohamot indítottunk, míg a másik a túloldalon nyílik. Azt valószínűleg szintén eltorlaszolták,
uram.
– Nos, erről csak egy módon bizonyosodhatunk meg – felelte ingerülten Aurelius. – Menj oda, és
derítsd ki! Aztán tégy jelentést Macro centuriónak!
Hamédész Macróra nézett, aki alig láthatóan bólintott. A fiatalember nyelt egyet, és meghajtotta a
fejét.
– Ahogy óhajtod, uram. – Tétovázva a templom felé indult, és hamarosan elnyelte a sötétség.
Aurelius megint Macro felé fordult.
– Míg Cato ismét szolgálatba nem áll, addig te leszel a helyettesem. Tapasztalt katona vagy, ezért
megfogadjuk a javaslataidat. Vitesd előre a ballisztákat! Tégy meg mindent, amit csak kell, hogy a
következő támadás sikerrel járjon! Érthető?
– Igen, uram – bólintott Macro.
– Gondoskodj arról is, hogy az ellenség ne tudjon elmenekülni! Azt akarom, hogy mindannyian
odavesszenek, vagy fogságba essenek!
– Megdörzsölte a homlokát. – Most le kell pihennem. A sebesülés elgyengített. Ébresszetek fel,
mihelyt minden készen áll a második roham megindítására!

Ahogy telt az éjszaka, és az őszi napéjegyenlőség utáni első telihold végigaraszolt az égbolton, a
templomban tisztán lehetett hallani a római előkészületek hangjait: a szüntelen kopogást, ahogy a
légionáriusok lyukakat ütöttek a vályogtéglából épült külső falon, valamint a kétszáz lépésnyivel
odébb lobogó tüzek körül szorgoskodók fűrészeinek és a kalapácsainak zaját.
Ajax a pülon tetejéről épp csak ki tudta venni a légionáriusok alakjait. Úgy vélte, új feljárókon és
alighanem egy faltörő koson dolgoznak. Bár az első roham kudarcot vallott, a második kétségkívül át
fog törni a hevenyészett torlaszon. Ha ez megtörténik, semmi sem gátolja meg a rómaiakat abban,
hogy berontsanak a templomba, és eltiporják a védőket.
Azon gondolkodott, meg kellene próbálkozniuk a kitöréssel, ám korábban észrevette, hogy a
templom körül légionáriusok őrjáratoznak, míg néhány kisebb csapat módszeresen akadályok sorait
állította fel a környéken. Súlyom, gondolta Ajax. Négyágú vastüskék, melyeket úgy kovácsoltak,
hogy egyik águk mindig felfelé nézzen, készen arra, hogy belemélyedjen a lábakba vagy a patákba. A
gyalogos őrjáratok mellett lovak dobogását és nyerítését is hallani lehetett, ahogy valamivel távolabb
lovasok csapatai járőröztek.
Elmúlt az éjfél, és az alacsonyan járó hold fénye megcsillant a Nílus vizén, mielőtt az ezüstös
korong aláereszkedett volna a túlpart dombjai mögé. Ajax tudta, hogy csapdába estek. A krétai
lázadás túlélői és az arab harcosok, akiket Talmisz herceg a parancsnoksága alá rendelt, egyaránt
halálra ítéltettek. Ám a szívét nem félelem nehezítette el, és nem is a kudarc érzete, hanem a
keserűség, amiért nem tudott még nagyobb károkat okozni Rómának. Remélte, hogy a lándzsa
halálosan megsebesítette a praefectust, és dühítette a gondolat, hogy Macro még mindig él, és
valószínűleg túléli majd a templom elleni végső támadást is. Elkeserítette a gondolat, hogy csak félig
sikerült beteljesítenie a bosszúját.
Ám az emberei semmit sem tudtak emésztő érzéseiről, mivel kifejezéstelen arccal nézte a rómaiak
vonalait. Mint mindig, most is elszántnak és rettenthetetlennek tűnt, hogy példával járjon elöl a
harcosoknak.
Egy órával éjfél után sietős léptek zaját hallotta a pülon mélyéről, majd egy pillanattal később
Karim sötét alakja termett mellette levegő után kapkodva.
– Mi az?
– Kérlek, rögtön gyere velem, tábornok!
Ajax hallotta a sürgetést a barátja hangjában, és azonnal feléje fordult.
– Mi történt?
– Egyszerűbb, ha velem jössz, uram. – Karim jelentőségteljesen a Pülonon álló többi emberre
pillantott. Az arabok és tisztjeik közül néhányan hallótávolságon belül voltak.
– Rendben van – bólintott Ajax, és követte a párthust lefelé a lépcsőn. Miután lementek az első
három lépcsőfokon, ismét halkan megszólalt. – Mi történt?
Karim hátrapillantott a válla fölött.
– Az emberünk itt van a templomban, tábornok.
– Canthus? – döbbent meg Ajax. El sem tudta képzelni, miért vállalt a kém akkora kockázatot, hogy
bejöjjön a templomba, és feltámadt benne a harag. Canthus hasznos értesülésekkel tudott szolgálni a
római hadseregről és annak főtisztjeiről Talmisz herceg Dioszpolisz Magna előtt várakozó felderítői
számára, ezért a kilétének titokban kellett maradnia. Ajax remélte, hogy a kémnek jó oka volt átkelni
a vonalakon, Karim bólintott.
– Az északi torlaszon át érkezett. Azt mondta, beszélnie kell veled.
– Hol van?
– Az egyik áldozati szobába vittem, hogy ne legyen szem előtt.
– Jól van – helyeselt Ajax. Még ha a templom el is esik, Canthus ha a kilétét sikerül titokban tartani,
továbbra is Talmisz hasznára válhat.
Átkeltek az udvaron, és bementek a szentélyhez vezető oszlopsoros folyosóra. Odabent sötétség
honolt, és csak a szentélyben lobogó tűz fénye világította meg az útjukat. A szentélyben álló szent
bárka mindkét oldalán egy-egy kisebb kamra nyílt. Hosszú idő telt el azóta, hogy a papok az
isteneknek szánt olyan gazdag adományokat kaptak, melyek egykor mindennaposnak számítottak,
ezért a kamrák üresen és pézsmaszagúan tátongtak.
 A bal oldali kamra ajtónyílásán egy árnyalak bukkant elő.
– Tábornok? – suttogta egy hang.
– Canthus! – lépett oda a kémhez Ajax. és kemény pillantást vetett rá. – Mit keresel te itt?
– El kell hagynod ezt a helyet, tábornok, amíg még lehetőséged van rá! Ha itt maradsz, akkor
meghalsz.
– Ha ez az istenek akarata, akkor megmutatom a rómaiaknak, hogyan hal meg egy igazi férfi!
Büszkeséggel és méltósággal!
Csend szállt alá, majd kis idő múlva Karim szólalt meg.
– Azt nem fogják hagyni. Csak azután fognak végezni veled, miután megtörtek, és minden
elképzelhető módon megaláztak téged. Ez lesz az ami hagyatékként marad utánad a birodalom
rabszolgái számára, tábornok.
Ajax tudta, hogy a barátjának igaza van, és vonakodva bólintott.
– Ez esetben nem foghatnak el élve. Itt kell meghalnom, ha nem a rómaiak kardjától, akkor a
sajátomtól vagy a tiedtől, barátom.
– Nem! – vetette ellen Karim. – Míg folytathatod a Róma elleni harcot, életben kell maradnod!
Amíg Ajax szabad, addig egyetlen római sem alhat nyugodtan. Ez az, ami számit! Ez az, ami reményt
ad azoknak. akik még mindig rabszolgasorban élnek, tábornok! Életben kell maradnod! El kell
menekülnöd!
– Igaza van – mondta Canthus és én vagyok az egyetlen, aki át tud juttatni téged a római vonalakon.
Át tudunk jutni, és ha valaki megállít minket, engem fel fognak ismerni.
– Hogy elmeneküljek? – Ajax megrázta a fejét. – Azt akarjátok, hogy szégyent hozzak magamra!
– Itt most több forog kockán, mint a büszkeséged! – erősködött Karim. – Megesik, hogy valaki
több lesz egyszerű embernél. Hogy ösztönzően hat másokra, a neve fegyverré válik a követői
számára, és félelmet plántál az ellenségei szívébe.
– Ez akkor is igaz lesz, ha meghalok – felelte Ajax.
– Ha most meghalsz, akkor mindaz, amit eleddig véghezvittél, és ami mellett kiálltál, semmivé lesz.
Ajax lehorgasztotta a fejét, és egy pillanatig gondolkodott. Az este folyamán elhatározta, hogy
meghal ebben a kietlen pusztaság szélén álló templomban. Belefáradt a rómaiak elől való
menekülésbe. Ám ahogy azt Karim mondta, még nincs minden veszve. Canthus sötét árnyalakjára
pillantott. – Mi a terved?
Még több mint egy óra volt vissza a hajnal első fényéig, amikor a kis csapat átlopakodott a
templom és a függönyfal közötti résen. Hallották a felbolydulást a templom túloldala felől, ahogy
Hepithus egy erőteljes csapattal támadásra indult a rést védő rómaiak és a falon túl felállított
balliszták ellen. A núbiai önként jelentkezett a feladatra, hogy elterelje a figyelmet vezére
meneküléséről, Ajax pedig megfogadta, hogy amint lehet, tíz római életével rója majd le a tiszteletét
a társa emléke előtt.
A kötél, aminek segítségével Canthus bejutott a templomba, még a helyén volt, a gladiátorok és a
legjobb arab harcosok maroknyi csapata pedig átmászott a falon. A vályogtéglák tetejére érve
igyekeztek a lehető legjobban összehúzni magukat, majd halkan aláereszkedtek a földre. Miután az
utolsó ember is bevetette magát az árnyékok közé, Ajax megrángatta Canthus tunikájának ujját.
– Most hogyan tovább?
– Azon a gabonaföldön túl van egy kiszáradt öntözőcsatorna – mutatott Canthus a faltól nem
messze elterülő búzaföld felé. – Kövessetek, és igyekezzetek a lehető legjobban lekuporodni! A
rómaiak a csatorna mindkét oldalán felállítottak egy-egy őrposztot. Ha sikerül eljutnunk mellettük, az
öntözőcsatorna egy másik, sokkal szélesebb csatornába torkollik. Az már nem teljesen száraz, ezért
lassan kell majd haladnunk benne. Negyed mérfölddel odébb egy lovas őrposzt áll. Amikor a
templom felé tartva elmentem mellettük, a lovakat már kipányvázták éjszakára. Három őrt állítottak, a
lovakat pedig a csatornától nem messze kötötték ki. Ha valaki megállít minket, majd válaszolok.
Ismerem a ma éjszakai jelszót. Végzünk velük, még mielőtt rájönnének, mi történik, így
megszerezhetitek a lovakat, és elmenekülhettek, uram.
– Te nem jössz?
Canthus megrázta a fejét.
– Vissza kell térnem a templom túloldalára, még mielőtt hiányolni kezdenének. Velem minden
rendben lesz. Az álcám eleddig kiválóan bevált. Egyelőre úgy tűnik, még csak nem is gyanítják, ki
vagyok valójában. Lehet, hogy továbbra is segíthetek neked és a szövetségeseinknek. – A kém fogai
megcsillantak, ahogy elvigyorodott – legjobb alakításomnak, ha Róma többi színésze most látna,
elismeréssel adóznának.
– Még hogy elismeréssel adóznának? Inkább örülj, hogy itt vagy! – mosolygott vissza rá Ajax,
majd megveregette a kém vállát. – Menjünk!
Canthus a gabonaföld széléhez vezette a sötét árnyalakok sorát. Mögöttük a templom túloldalán
dúló összecsapás zaja lassan kezdett elhalni, ahogy Hepithus és emberei visszavonultak a templomba.
Ajax a gabonaföldre érve próbált olyan halkan lopakodni a búzában, ahogy csak tudott. Fájdalmasan
lassan haladtak, és Ajax mindvégig attól tartott, a hajnal még azelőtt rájuk virrad, mielőtt átérnének a
római vonalakon. Ám Canthus végül bevezette őket a kiszáradt öntözőcsatornába, ahol már sokkal
gyorsabban haladhattak. Ajax hirtelen hangokat hallott, és azonnal megtorpant, de aztán nevetés
harsant, és a halk beszélgetés gondtalanul folytatódott tovább. A gladiátor folytatta az utat, a csatorna
pedig lassan egyre mélyebbé vált, majd lejteni kezdett egy másik csatornameder felé, melynek alján
víz látszott. Canthus ereszkedett bele elsőként a vízbe, majd gázolni kezdett előre, ügyelve arra, hogy
a léptei ne tocsogjanak. A többiek követték, próbálva a csatornát szegélyező nád közelében maradni.
Canthus egyszer csak felemelte a kezét, jelezve társainak, hogy álljanak meg. A nádast verdeső
apró hullámok halk neszezése azonnal elhalt és az alászálló csendben csak a lovak kaparászását és
egy kurta nyerítést lehetett hallani. Ajax megfordult és odaintett Karimnak. majd mindketten
odaaraszoltak a kémhez.
– Ez az – mondta Canthus.
– Rendben. – Ajax előhúzta a kardját. – Elbánunk az őrszemekkel. Mihelyt végeztünk velük,
gondoskodunk azokról is, akik alszanak. Érthető?
A társai bólintottak, és előhúzták a fegyvereiket. Ajax kivezette őket a vízből, fel a nádas széléig,
ahol aztán megállt, hogy körülnézzen. A lovak jobbra ácsorogtak, egy kötélhez kötve, melyet két
pálmafa között feszítettek ki. Az őrök közül kettő az állatok mellett beszélgetett, míg társaik sötét
alakjai valamivel odébb sorakoztak a földön. Néhányan hangosan horkoltak. Az alvókon túl egy
magányos alak lépkedett fel-alá.
– Az ott a tied, Karim – mutatott Ajax a harmadik őrszemre. – Lopakodj körbe, és némítsd el!
Százig számolok, mielőtt mi elindulnánk a másik kettő felé.
Karim bólintott, majd összegörnyedve lassan elosont az alvó rómaiak mellett, eltűnve a maroknyi
datolyapálma árnyéka között. Ajax egyenletes ütemben számolni kezdett, majd odabiccentett
Canthusnak.
– Gyerünk!
Előlopakodtak a nádasból, és egy egyenetlen ösvényre értek, amely a csatorna mellett húzódott.
Ajax felegyenesedett, és elindult a lovak mellett ácsorgó két őrszem felé, akik még mindig
beszélgettek, és csak az utolsó pillanatban vették észre a jövevényeket. Ekkor az egyikük a sötétségből
előbukkanó két alakra szegezte a lándzsáját.
– Állj! Kik vagytok?
– Barátok! – kiáltotta vissza Canthus.
– Akkor adjátok meg a jelszót!
 – Hajrá. Kékek! – felelte Canthus, és a kardja markolatát megszorítva előrelépett.
– Továbbmehettek – mondta a római.
Ajax és a kém továbbindultak az ösvényen. Már elég közel jártak az őrökhöz, és mig Canthus
tunikáján jól látszott, hogy katonai öltözet, Ajax egyáltalán nem tűnt rómainak. Az egyik őrszem az
utolsó pillanatban a nyakát nyújtogatva hunyorogni kezdett.
– Ki vagy te?
Ajax egy pillanatra sem torpant meg, hanem tovább közeledett a rómaiak felé. Aztán hirtelen
előrevetette magát, és az egyik őrszem felé döfött. A katona nyöszörögve összegörnyedt, ahogy a
kardhegy a mellkasába mélyedt. Társa egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a döbbenettől. majd
előreszegezte a lándzsáját. Canthus azonban félreütötte a lándzsahegyet, és torkon döfte az őrt, mire
az térdre rogyott, majd oldalra dőlve elvérzett. Ajax gyorsan végzett a saját ellenfelével, és az utolsó
őrszem felé fordult, aki a kis tábor túloldalán állt, és a lándzsáját két kézzel markolva hallgatózott. De
mielőtt riadóztathatott volna, a háta mögött egy árny emelkedett fel a földről. Aztán halk mordulás
hallatszott, ahogy Karim legyűrte az őrt. Ajax a szemét erőltetve figyelt, készen arra. hogy Karim
segítségére siessen, ám a párthus feltápászkodott és felemelte a kardját.
– Minden rendben – sóhajtott fel megkönnyebbülten Canthus, és a csatorna felé fordulva halkan
füttyentett. A nádasból azonnal vagy húsz árnyalak bukkant elő.
Miután mindannyian Ajax köré gyűltek, a gladiátor az alvó katonákra mutatott, akik a
datolyapálmáktól kissé távolabb feküdtek, nehogy kígyók vagy skorpiók zuhanjanak rájuk az éjszaka
folyamán.
– Végezzetek velük, de csak halkan! – adta ki a parancsot Ajax. – Gyerünk!
Emberei az alvó rómaiak közé lopakodtak, majd letérdeltek melléjük, egyik kezüket az áldozatok
szájára szorították, míg a másikkal elvágták a torkukat. A rómaiak közül néhányan viaskodtak,
egyikük pedig gurgulázva felkiáltott, mielőtt gyorsan elnémították volna. Miután az utolsó rómaival
is végeztek, Ajax a lovakhoz vezette az embereit. A nyergeket gondosan sorba rakták, ezért az
állatokat gyorsan fel tudták nyergelni. Nem sokkal a katonák legyilkolása után Ajax és társai már
lóháton ültek. Csak Canthus ácsorgott a lábán.
– Biztos vagy benne, hogy hátra akarsz maradni? – kérdezte Ajax.
– Igen, tábornok.
– Ha rájönnek, hogy kém vagy, márpedig előbb vagy utóbb rá fognak jönni, akkor nem
számíthatsz irgalomra.
– Óvatos leszek. Ráadásul élvezem is az álcámat. Még sosem játszottam ilyen szerepet. – Canthus
mosolya tovatűnt, és kelet felé biccentett, ahol az új nap első fénye már kezdett felragyogni a Nílus
fölött gomolygó pára felett. – Jobb lesz, ha indultok. – Felnyúlt, megszorította Ajax alkarját. –
Fortuna legyen veled, tábornokom!
Ajax hálásan biccentett, majd elengedte a kém alkarját, és a kantárt megragadva a nyugati dombok
felé fordította a lovát. A vadonba szándékozott menni, minél messzebbre a templomot ostromló
rómaiaktól.
Aztán elindulnak felfelé a Nílus mentén, keresnek egy helyet, ahol átkelhetnek, és ismét
csatlakoznak Talmisz herceg seregéhez.
Megtette, amit a herceg kért. A csapatával elvonta az ellenség figyelmét, és súlyos veszteségeket
okozott a rómaiaknak. Kis szerencsével ellenfeleik tartani fognak attól, hogy a Nílus mindkét partján
támadás éri őket, és megosztják amúgy is gyenge erőiket. Ennek ellenére szinte a teljes csapatát
elvesztette, és úgy vélte, szövetségese fagyosan fogadja majd.
Hátrarúgott a sarkaival, ügetésre bírva a hátasát, és maga mögött hagyta a lovas katonák holttestei
között ácsorgó kémet. Canthus nézte, ahogy távolodnak, majd megfordult, és visszasietett a templom
felé, hogy csatlakozzon a rómaiakhoz, még mielőtt hiányolni kezdik.
 Huszonnyolcadik fejezet
A lovasok kis csapata alig fél mérföldet tett meg a megművelt földterületen át, amely hirtelen kopár
pusztaságnak adta át a helyét, ahogy az öntözőrendszer véget ért. Itt már semmi sem rejtette el őket,
Ajax pedig a lovát megzabolázva végigpillantott az előtte elterülő vidéken. Jobbra homokkősziklák
és hegyek meredeztek, melyek egyik irányban a Nílust határolva húzódtak, míg a másikban messze
benyúltak a sivatagba. A legmagasabb szirtek már izzani látszottak a felkelő nap első sugaraiban és a
halvány fény kezdte elűzni a vidéket borító árnyakat.
Ajax csettintett a nyelvével, majd intett az embereinek, hogy kövessék és kilovagolt a sivatagba.
Azonnal nagyon sebezhetőnek érezte magát. Itt nem volt búvóhely, ezért a lehető legjobban ki kellett
használniuk a sötétség még hátralevő idejét. Könnyű vágtára ösztökélte a lovát, emberei pedig
követték a példáját. Kis porfelhőt kavartak, ahogy átkeltek a homokon.
– Ez nagyon nem tetszik nekem, tábornok – szólalt meg Karim a szürkeségbe burkolózó földek és
a pálmafák kísérteties ligetei fölé magasodó templomra pillantva. – Bármelyik pillanatban
észrevehetnek minket.
– Ha észrevesznek, azt fogják hinni, az egyik őrjáratuk vagyunk.
– No és ha mégsem?
Ajax vállat vont.
– Akkor majd meglátjuk, milyen jók a lovaink.
A fény egyre erősödött, felmelegítve a száraz pusztaságot. Balról római kürtök hangja hallatszott,
majd kis idő múlva távoli csatazaj csapott fel, arról árulkodva, hogy kezdetét vette a templom elleni
második roham. Ajax szíve elnehezedett a bűntudattól, amiért hátrahagyta Hepithust és a többieket,
jóllehet az áldozatukkal időt nyertek neki, hogy folytathassa a Róma elleni harcot. Ha minden jól
alakul, drágán adják majd az életüket, ő pedig bosszút fog állni értük.
Karim megrángatta a lova kantárát, és előremutatott. Negyedmérföldnyire tőlük három lovas
bukkant elő az egyik alacsony dűne mögül, és egyenesen Ajax csapata felé indultak.
– Most mit tegyünk?
– Semmit – felelte nyugodtan Ajax. – Jó esély van rá, hogy az övéiknek hisznek minket.
Karim a velük tartó nyolc arabra pillantott, akik mindegyike fekete köpenyt viselt.
– Csak nagyobb távolságból.
Ajax kissé oldalra fordította a lovát, hogy elkerüljék a három lovast, ám azok egyenesen feléjük
tartottak.
– A fenébe!
– Tennünk kell valamit! – sürgette Karifft. – Meg kell állítanunk őket, mielőtt riadóztatnak!
Ajax gyorsan gondolkodott, majd hátrafordulva parancsokat kezdett osztani.
– Az arabok készítsék elő az íjakat! Ha úgy adódik, végzünk velük, mielőtt bármit is tehetnének!
Karim bólintott, majd megzabolázta a lovát, és hátramaradt, hogy továbbadja a parancsot az arabok
tisztjének.
Ahogy a két csapat közelebb ért egymáshoz, Ajax megpróbálta felmérni, mennyi esélyük van a
menekülésre. A sziklák egy mérfölddel odébb átadták a helyüket a sivatagnak, ezért ha a rómaiak
gyorsan cselekednek, elvághatják őket a Felső-Nílustól. A három lovas óvatlanul közeledett a
menekülők csapata felé a félhomályban, majd amikor már csak ötvenlépésnyire jártak, a vezetőjük
erőteljes mozdulattal megzabolázta a hátasát, és a kezét üdvözlésképp felemelve elkiáltotta magát.
– Kik vagytok?
– Auxiliaris lovasok! – kiáltott vissza Ajax. és továbbösztökélte a lovát. Érezte a római tétovázását,
és látta, hogy gyorsan néhány szót vált a társaival. Bármelyik pillanatban rájöhettek az igazságra. –
Karim! Most!
Mihelyt a parancsszó elhangzott, a levegőn nyílvesszők süvítettek át a három római felé. Az őrjárat
parancsnokát a mellkasán találták el, míg a lova a nyakán sebesült meg. Az állat felágaskodott a hátsó
lábaira, ledobva magáról a gazdáját. A két másik római közül az egyiknek nyílvessző mélyedt a
combjába. Ám a többi nyílvessző célt tévesztett, a harmadik római pedig azonnal megfordult, és
vágtatni kezdett a templom felé. A sebesült katona megpróbálta kitépni a nyílvesszőt a lábából, ezzel
időt adva az íjászoknak, hogy ismét rálőjenek. A nyílvesszők ezúttal a mellkasát és az arcát találták el.
A római alázuhant a nyeregből, kis porfelhőt kavarva fel.
– Azzal is végezzetek! – üvöltötte Karim a harmadik lovasra mutatva, aki a hátasa nyakára hajolva
a biztonság felé vágtatott. Nyílvesszők süvítettek a római után, ám a férfi gyorsan vágtatott, és egyre
növelte a távolságot. Karim előhúzta a kardját, és hátrarúgott a sarkaival, hogy üldözőbe vegye a
katonát.
– Hagyd! – parancsolt rá Ajax. – Már túl késő. Tovább kell mennünk.
A párthus vonakodva eltette a kardját, és szólt az íjászoknak, hogy hagyják abba lövöldözést. A
csapat végül folytatta az utat, a hegyek és a megművelt földek közötti rés felé tartva. Ajax újra meg
újra a templom felé pillantott, és látta, hogy a római lovas elérte az egyik előretolt őrhelyet, és
idegesen hadonászva jelentést tesz.
Éles kürtszó hasított a reggel hűvös levegőjébe. Aztán újabb kürtszó harsant.
Még negyed mérföld választotta el őket a céljuktól, amikor Karim odakiáltott a vezérének, és a
Nilus felé mutatott. A római vonalakon két lovascsapat vágtatott át, melyek egyike egyenesen Ajax és
emberei felé tartott, míg a másik a sivatag keskeny sávján átvágva megpróbálta elállni az útjukat.
Ajax egy pillanat alatt átlátta, hogy nem tudják időben elérni a rést, ezért felemelte a kezét,
megállítva az embereit. A lovak porfelhőt kavarva megtorpantak. Ajax körbepillantott, és úgy vélte,
csak egyetlen irányba mehetnek tovább: északnak.
– Utánam! – Hevesen megrángatta a kantárt, és a lovát megfordítva vágtatni kezdett, hogy
kikerüljön a két római csapat állította kelepcéből. A gladiátorok és az arabok utánaeredtek.
Dübörögve vágtattak át a homokon. Tőlük balra a napfényben fürdő sziklák meredeztek, míg jobbra
a párán át a láthatár alján már látni lehetett a nap aranyló ívét. Ajax előrehajolva vágtatott, lova
lobogó sörénye pedig az arcát csapkodta. Keserűség szorította össze a szívét, amint arra gondolt,
hogy utolérik és harcra, vagy megadásra kényszerítik. Római ellenfelei bizonyára előhozakodnának
azzal, hogy hátrahagyta az embereit, és elmenekült. Ezt csak úgy tudta elkerülni, ha maga mögött
hagyja az üldözőit, és folytatja a harcot. Most csak ez számított.
A második római lovascsapat felhagyott a próbálkozással, hogy elvágja az útjukat, és a menekülők
után eredt. Hatvan katona Ajax húsz emberével szemben. Nem volt kérdéses, ki nyerné meg az
összecsapást. Ajax tudta, ha küzdelemre kerül a sor, biztos vereség vár rájuk.
Ahogy végigvágtattak a sziklákat szegélyező száraz pusztaságon, észrevett egy szorost, amely
tőlük balra, kanyargósan vezetett a dombok közé. Ha a szoros felvezet a sziklás fennsíkra, az jó esély,
hogy megkerüljék a rómaiakat, és ismét csatlakozzanak Talmisz herceg erőihez. Ha nem, úgy
legalább egy keskeny térségen nézhetnek szembe az üldözőikkel, és jóval nagyobb eséllyel
küzdhetnek meg velük.
– Arra! – kiáltott oda Karimnak. miközben a szorosra mutatott.
A lovasok a lejtő felé fordultak. A szoros közepén poros ösvény húzódott, amit Ajax jó jelnek vélt.
Az ösvények mindig vezetnek valahova, ezért jó esély volt arra, hogy a szorosból kifelé is visz út. A
válla fölött hátranézve látta, hogy a két ellenséges csapat alig egyharmad mérföldnyire jár tőlük.
Jóval közelebb, mint néhány pillanattal korábban, gondolta komoran. Az ösvény felfelé kanyargótt a
sziklás talajon, a lovak patáinak dübörgése pedig végigvisszhangzott a kövek között. A kanyarulatok
hamarosan elrejtették előlük az üldözőiket, és Ajax azon kezdett tűnődni, van-e egy kis esély arra,
hogy az ösvény elágazik, és így a rómaiak elveszítik a nyomukat. Ám arra is megvolt az esély, hogy
ha találnak is leágazást, az túl keskenynek és meredeknek bizonyul a lovak számára.
Aztán egy mérfölddel odébb a szoros kiszélesedett, nyílt térségre vezetett, melyet magas sziklák és
jókora kőtömbök öveztek. Ajax itt-ott apró nyílásokat is látott, melyek barlangok bejáratainak tűntek.
Az ösvény végül egy magasba nyúló szirtfalnál ért véget. Életnek nyoma sem látszott. Körülöttük
semmi sem mozdult, és a hatalmas, természetes aréna meleg levegőjét baljós csend töltötte be.
– Miféle hely ez? – kérdezte Karim. – Azokat a barlangokat nem a természet alkotta. Valaki kivájta
őket a sziklából. Nézzétek! – mutatott az egyik nagyobb nyílásra, melyet félig-meddig elrejtett egy
hatalmas sziklatömb.
Az árnyékban rejtőző bejáratot szabályos alakúra faragott kövek keretezték, amiket olyan apró
szimbólumok borítottak, mint amilyeneket Ajax korábban a templom falain látott. Közelebb léptetett a
nyíláshoz, és bekémlelt. Egy alagutat látott, melynek festményekkel díszített falai messzire nyúltak,
eltűnve a sötétségben. Mielőtt alaposabban is szemügyre vehette volna a helyet, egyik embere
felkiáltott és az ösvényre mutatott. Ajax és a többiek a fülüket hegyezték, majd meghallották a paták
dübörgésének visszhangját.
– Karim! Vidd fel az íjászokat arra a sziklára! – mutatott Ajax a sziklatömbre. amely az ösvény
utolsó kanyarulata mellett magasodott. – Mielőtt lőni kezdtek, várjátok meg, amíg egy vonalba érnek
veletek!
Karim bólintott, és gyorsan leszállt a nyeregből, hogy átvegye az arabok vezetését. Ajax a krétai
lázadók megmaradt csapata felé fordult.
– A szikla előtt az út nagyon keskeny. Vagyis elég jól tartható. Mindegyikünk legalább három
rómaival ér fel, és úgy tűnik, errefelé igencsak sok sír akad – intett a sziklák között nyíló bejáratok
felé mire emberei felnevettek. – Töltsük meg őket halott rómaiakkal!
Ajax elfoglalta a helyét az ösvény közepén, emberei pedig szoros csatasort alkotva felsorakoztak
mellette, majd előhúzták a kardjukat, és felemelték az éjszaka megölt lovasoktól zsákmányolt
pajzsokat. A paták dobogása hatalmas hangzavarrá válva visszhangzott a sziklák között. Aztán Karim
hangja hirtelen túlharsogta a lármát.
– Jönnek! Készüljetek!
Ajax megszorította a kardja markolatát, és combjait a lova oldalának feszítette. A sziklák mögül
egyszer csak előbukkantak az első rómaiak: a csapatot vezető decurio és a zászlóvivő. Amint a
parancsnok megpillantotta a tőle alig százlépésnyire várakozó lovasokat, megzabolázta a lovát, és
felemelte a karját. Miután a csapat hadrendbe állt, a decurio előreindult, parancsot kiáltva embereinek,
hogy készüljenek a rohamra. A katonák leakasztották a pajzsukat a nyeregkápáról, majd
belecsúsztatták a karjukat a szíjakba, és a kantárt ismét a bal kezükbe véve előreszegezték a
lándzsájukat. Ajax eközben nézte, ahogy Karim kis csapatának tagjai a húrra illesztik első
nyílvesszőjüket, és az íjukat célra emelve parancsra várnak. Karim a közeledő ellenséget figyelte, és
amint a rómaiak egy vonalba értek az íjászok rejtekhelyével, felemelte a karját, majd gyors
mozdulattal intett egyet.
– Lőjetek!
A rómaiak közül néhányan felpillantottak a kiáltás hallatán, aztán a következő pillanatban
nyílvesszők zúdultak rájuk, belemélyedve a lovakba, vagy hangos koppanással lepattanva a
pajzsokról és a páncélokról. Az egyik nyílvessző tompa puffanással a zászlóvivő combjába fúródott,
és odaszegezte a nyereghez.
Az arabok azonnal újabb nyílvesszőket repítettek a rómaiak felé. A szoros megtelt a rémült lovak
éles nyerítésével, a katonák kiabálásával és a nyílvesszők puffanásaival. Ajax látta, hogy a rómaiak
közül többen is a földre zuhantak, míg a többiek összezavarodva tolonganak.
 próbálva védelmezni magukat és a hátasukat a nyílvesszőktől. Úgy döntött, ideje rohamot indítani,
és mély lélegzetet vett.
– Előre! – A lova horpaszába mélyesztette a sarkait, mire a jószág engedelmesen előreindult. A
társai követték a példáját, Ajax pedig ügetésre fogta a lovát. Azt akarta, hogy emberei egyszerre
rontsanak rá az ellenségre, a lehető legjobban kihasználva a rohamot. A nyílvesszők tovább zúdultak
a rómaiakra, még nagyobb tisztítást okozva, és Ajax egy pillanatig attól tartott, az arabokat
olyannyira elfogja a lelkesedés, hogy azután is folytatják a lövöldözést, miután az embereivel
rárontanak az ellenségre. Ám az utolsó pillanatban Karim rákiáltott az íjászokra, akik engedelmesen
leengedték a fegyverüket.
A lóháton ülő gladiátorok rárontottak a rómaiak szétzilálódott csapatára. Igyekeztek ellenfeleik
közvetlen közelébe kerülni, nem csak azért, hogy a pajzsukkal megüthessék őket, hanem mert így
nagyobb hasznát vehették a kardjuknak, mint a rómaiak a hosszú lándzsáknak. Ajax az első útjába
kerülő katona válla felé sújtott. Bár a penge nem vágta át a láncinget, az ütés ereje eltörte a csontot, a
római pedig felüvöltött és megtántorodott a nyeregben. Ajax továbbösztökélte a hátasát, és egy
visszakezes vágással ellenfele nyaka felé lendítette a kardját. Nem volt ideje arra, hogy a teljes erejét
belevigye a vágásba, de a penge így is átjutott a katona védelmén, és a bőrt felhasítva belemélyedt a
gerincbe. Miközben a katona előreroskadt. Ajax visszahúzta a kardját, és a decurio felé fordította a
hátasát, aki a sebesült zászlóvivő mellett ült a lova nyergében, és a hadijelvényt védelmezte. Ajax
körül a levegő megtelt porral, fegyvercsattogással és fájdalmas kiáltásokkal, ahogy az emberek
egymással viaskodtak. Egy gyors pillantás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megállapítsa, az
emberei kezdenek felülkerekedni az ellenségen. Bár az egyik gladiátornak belemélyedt egy lándzsa
az oldalába, úgy tűnt, a sebesülés csak még jobban felbőszíti, és őrjöngve csapkodta maga körül a
rómaiakat.
Ajax hirtelen csillanást látott oldalról, és épp időben emelte fel a pajzsát, hogy hárítsa a
lándzsaszúrást. A fegyver hegye felfelé lendült, nem sokkal kerülve el a gladiátor fejét. Ajax elfordult
a nyeregben, és széles ívben, erőteljesen meglendítette a kardját, amely keresztülhasította a római
csuklóját. A lándzsa és a levágott kézfej egyaránt a földre zuhant.
– Visszavonulás! – üvöltötte a decurio. – Vissza!
Azok a rómaiak, akik még nem keveredtek bele a harcba, sorra megfordultak és visszavágtattak a
szoroson. A többiek mindent megtettek, hogy kiszabaduljanak az összecsapásból, és elmeneküljenek.
A decuriú ellökdöste a zászlóvivőt, és előreléptetett, hogy védelmezze visszavonuló embereit. Bátor
gesztus, gondolta Ajax. ám igencsak nagy árat fog fizetni érte. A decurióra mindkét oldalról egy-egy
gladiátor rontott rá Az egyikük támadását a pajzsával védte ki, míg a másik irányból érkező szúrást a
kardjával hárította. Ám ahogy visszafordult az első támadó felé, az magasra emelte a kardját, és a
decurio arcába sújtott. A sisak alól vér fröccsent elő, a tiszt kezei pedig erőtlenül alázuhantak, majd
előreroskadt a nyeregkápára.
Karim íjászai kilőttek még néhány nyílvesszőt a menekülő rómaiak után, míg azok el nem tűntek a
szoros kanyarulata mögött. Ajax levegő után kapkodva körbepillantott. A római lovascsapat fele
meghalt vagy megsebesült, nagyrészt a nyílvesszőktől. Az egyik gladiátor is holtan hevert a földön,
mellkasából törött lándzsanyél meredt elő. Ketten megsebesültek, egyiküket teljesen keresztüldöfték.
Ahogy a férfi harci láza lassan tovatűnt, és lenézett a sebre, látta, hogy a bőrvértje szétszakadt, a vér
pedig egyre jobban átáztatta a tunikáját. Ajax azonnal tudta, hogy a seb halálos. A másik sebesültnek
hosszú vágás húzódott a combján, és a térdina is kettészakadt.
– Segítsétek le! – parancsolt rá Ajax a közelében állókra. – Vigyétek árnyékba! Abba a sírba! A
többiek végezzenek a sebesültekkel!
Karim csúszkálva érkezett le a meredek sziklafalon, majd aláugrott a szoros alját borító kavicsra,
és ragyogóan Ajaxra mosolygott.
 – Ezzel véget vetettünk az üldözésnek!
– Legalábbis egyelőre. – Ajax eltette a kardját, majd a nyeregkápára akasztotta a pajzsot, és leszállt
a lóról. – Abban azonban biztosak lehetünk, hogy az életben maradottak nem fognak még egyszer
vakon berontani ide. Nem, szemmel tartanak majd minket, és erősítést hívnak.
– Akkor a legjobb lesz, ha keresünk valami kiutat innen.
Ajax a körülöttük magasodó sziklákra mutatott.
– Láss hozzá! Innen csak úgy juthatunk ki, ha kimászunk. Vagyis hátra kell hagynunk a lovakat.
Azonban lovak nélkül nem tudjuk folytatni a menekülést. – Végigpillantott a sziklák között nyíló
bejáratokon, és komoran elmosolyodott. – De ha meghalunk, itt legalább királyok társaságában
nyugodhatunk, barátom! Gondolj csak bele!
Karim összeszorította a száját.
– Ez igencsak sovány vigasz, tábornok. Őszintén szólva, ha már meg kell halnom, akkor azt
szívesebben tenném valami kevésbé kietlen helyen.
Ajax. a barátja szavairól tudomást sem véve, végigpillantott a sírok bejáratain.
– Továbbra is felvehetjük ellenük a harcot. Gyerünk! Nézzünk körül! Nagy léptekkel elindult a
korábban látóig sir bejárata felé, Karim pedig pillanatnyi tétovázás után követte, bár nem találta
kedvére valónak a sziklák mélyére nyúló sötét folyosót. Rossz előjelnek tűnt. hogy csapdába estek a
halottak ezen völgyében.
 Huszonkilencedik fejezet
– Nem adták olcsón az életüket – jegyezte meg Macro a templom nagyobbik udvarán ácsorogva.
A felkötött karú Cato a földön heverő holttesteken végigpillantva bólintott. Késő délelőtt volt, a
levegő máris fojtogatóvá vált, amit a kiontott vér szaga csak még elviselhetetlenebbé tett. Néhány
légionárius az udvaron járt-kelt, az oszlopsoros csarnokba cipelve sebesült bajtársaikat, ahol az
orvos kialakította a tábori kórházat. Az ellenség sebesültjeit egy-egy gyors döféssel megszabadították
a szenvedéstől.
– Nem adták olcsón az életüket – ismételte meg Macro csípőre tett kézzel. – Most jön a dolog
érdekes része. Meg kell találnunk Ajax holttestét. De eddig még sehol sem láttam. Parancsot adok,
hogy alaposan kutassák át a templomot.
– Feltéve, ha itt maradt, hogy a végsőkig harcoljon.
– Úgy véled, Ajaxnak valami köze lehetett a korábban látott lovasokhoz?
– Lehetséges.
Macro megrázta a fejét.
– Szerintem észrevettük volna, ha kilovagol a templomból, át az őrjáratokon. Az ilyesmi nem
igazán jellemző rá. Legalábbis abból ítélve, amennyire sikerült kiismernem a fickót. – Macro
arckifejezése elkomorodott, ahogy eszébe jutottak azok a napok, melyeket a gladiátor fogságában
töltött. – Ajax inkább meghalna, semhogy hátrahagyja az embereit. Hidd el, itt van valahol! Csak meg
kell találnunk. – A lábával félrerugdosott egy levágott alkart. – Legalábbis azt, ami megmaradt belőle.
Ismét körbenézett az udvaron, és a fejét ingatta.
– El kell ismerni, hogy a végsőkig harcoltak. Egyikük sem adta meg magát. Ha a núbiai sereg többi
alakulata is ilyen emberekből áll, kemény harc vár ránk, amikor találkozunk velük.
Cato összeszorította az ajkait. Bár Macrónak igaza volt, a légionáriusok minden nehézség nélkül
visszaverték a védők hajnal előtti kitörését. Csupán a résig jutottak el, ahol feltartóztatták őket, majd
az erősítés megérkeztével visszaszorították a védőket a templomba. A balliszták egyike sem sérült
meg. Hajnalban a legátus személyesen adta ki a parancsot a második rohamra. Aurelius a résnél állt,
teljes páncélzatba öltözve, és a pajzsát maga elé emelve parancsot kiáltott a ballisztáknak, hogy
kezdjék el lőni a templom falait. A lövedékeket ezúttal közelről lőtték ki, ezért gyorsan végeztek a
falakon és a pülonokon előbukkanó arabokkal.
Mivel a védők nyílvesszői immár nem jelentettek veszélyt, Macro ismét előrevezethette az első
cohorsot. Az auxilia íjászainak egy csapata is velük tartott, készen arra, hogy nyílzáport zúdítsanak a
védőkre, ha azok megpróbálnák félrelökni a torlaszhoz támasztott feljárókat. A légionáriusok
felkaptattak az egymáshoz erősített farönkökön, és rávetették magukat a védőkre, utat törve az
udvarig. Aztán már csak meg kell keresniük és legyilkolniuk az ellenség kisebb csapatait, melyek a
templom könnyebben védhető kamráiban próbáltak végső hadállást kialakítani. Az utolsó csapatot
Ajax egyik gladiátora vezette, egy afrikai, aki az embereivel több mint egy órán át állta a sarat a fő
pülonnál, miközben lassan egyre feljebb kényszeríttették őket a keskeny lépcsősoron, ki, a tetőre. A
halálos sebet kapott gladiátor végül inkább levetette magát a pülon tetejéről, semhogy fogságba essen.
– Kár, hogy kimaradtál az összecsapásból! – Macro alaposan végigmérte a barátját. Cato túl kába
volt, hogy részt vehessen a harcban, ezért Macro megkereste Hamédészt, és megbízta a feladattal,
hogy viselje gondját a praefectusnak. A pap segített Catónak, hogy felüljön egy pálmarönkre, és
onnan nézze végig a rohamot. Cato, miután elmúlt a hányingere és az orvos felkötötte a karját,
elküldte Hamédészt majd bement a templomba, hogy megkeresse Macrót, aki most próbálta
tapintatosan folytatni a társalgást. – Tudom, hogy ott akartál lenni, amikor Ajax, az a veszett kutya
meghal. – Egy pillanatra elhallgatott. – Furcsa, de mindig úgy képzeltem, hogy általad vagy általam
hal meg, tisztességes párviadalban. Sosem hittem volna, hogy egy ilyen nyomorult kis
összecsapásban vész oda, és csak egy lesz a sok arcnélküli halott között.
– Még nem találtuk meg a holttestét – felelte halkan Cato. – Amíg nem találjuk meg, addig nem
hihetjük, hogy az egész ügy véget ért.
Macro felhorkantott.
– Te mindig rá tudsz mutatni a dolgok sötét oldalára.
Hirtelen kürtszó visszhangzott végig az udvaron, mire mindketten megfordultak, és hunyorogva a
fő pülon teteje felé pillantottak. A három kürt ismét felharsant. Mögöttük a XXII. légió arany
sakálfejjel kivarrt zászlaja lengedezett a templom fölött, az egyik oldalon pedig négy ember épp
diadalemléket emelt a halottaktól szerzett fegyverekből és páncélokból. Aurelius büszkén ácsorgott a
pülon tetején.
– Nos, legalább ő boldog – dörzsölte meg borostás állát Macro. – Hatalmas győzelmet aratott, és
meg is sebesült a csatában. Immár semmi sem állíthatja meg. Alighanem az új Alexandrosznak hiszi
magát.
Cato némán figyelte a legátust.
– Reméljük, ez az érzése hamarosan elmúlik. Egy dolog elfoglalni ezt a templomot, és más
legyőzni Talmisz herceget. Az utolsó, amire szükségünk van, egy olyan parancsnok, aki alábecsüli az
ellenséget.
Macro bólintott.
A kürtök ismét megszólaltak, majd a legátus a mellvédhez lépett, és felemelte a karját, hogy
felhívja magára a lentiek figyelmét. Rövid, várakozással teli szünet következett, majd Aurelius olyan
hangosan szólalt meg, hogy a szavait az egész templomban hallhassák.
– XXII. légió katonái! Sakálok! Bajtársaim! Ma learattuk első győzelmünket a núbiai herceg felett,
aki már puszta jelenlétével is bemocskolja Róma Egyiptom provinciáját! Emberei holtan hevernek a
lábaink előtt, míg fegyvereik a trófeáinkká váltak! – Aurelius eltúlzott mozdulattal a pülon tetején
magasodó zsákmány halom felé intett. – Ez csupán szerény töredéke annak a vagyonnak és
dicsőségnek, amiben részünk lesz, miután eltapostuk az ellenség főseregét. Amíg római katonák
lesznek Egyiptomban, addig a XXII. légió embereire, ahogy a parancsnokukra is, büszkeséggel és
tisztelettel emlékeznek majd! Gondoljatok erre, amikor elvonulunk innen, és csatába indulunk a
támadók ellen! – A levegőbe lendítette az öklét, majd rövid csend szállt alá. míg végül a torony tetején
álló egyik tribunus előhúzta a kardját, és a pengét az ég felé emelve felkiáltott.
– Aurelius! Aurelius! Aurelius!
A példáját a többi tiszt is követte, majd a kiáltást az udvaron álló katonák is átvették.
Macro a barátja felé fordult.
– Nem a legjobb szónok, akit hallottam, de megvan az a remek tulajdonsága, hogy kíméletesen
rövidre fogja a mondandóját.
Cato elmosolyodott.
– Kár, hogy Róma politikusainak többségéről ez nem mondható el. – A mosolya hirtelen tovatűnt. –
Gondoskodnunk kell arról, hogy a hírnév utáni vágyát ne helyezze a józan ész elé.
– Ezt rád bízom, uram – felelte Macro. – Jobb, ha az efféle tanácsokat a rangidős tribunustól kapja,
mint a rangelső centuriótól.
– Köszönöm – pillantott rá fanyarul Cato.
– Ez a ranggal jár – vonta meg a vállát Macro. – Ráadásul te jól bánsz a szavakkal. Fogadni
mernék, hogy még egy aventinei szajhát is rá tudnál beszélni egy ingyenes hancúrozásra, aztán pedig
még ö fizetne neked a kiváló szolgáltatásért.
Cato összehúzta a szemöldökét.
 – Nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék ennyire jól bánni a szavakkal.
– Csak várjuk ki a végét. Mindazonáltal van még egy kis tennivalónk. – Macro az egyik szakasz
katona felé fordult, akik épp az imént fejezték be a legátus éltetését. – Ti ott! Gyertek ide, méghozzá
futólépésben!
A katonák odasiettek hozzájuk, Macro pedig olyan részletes leírást adott nekik Ajaxról, amilyet
csak tudott, majd elküldte őket a holttest keresésére, egy korsó bort ígérve annak, aki megtalálja a
gladiátort. Miközben a katonák lelkesen elrohantak, hogy munkához lássanak a hullák bűzében, ami
egyre jobban átjárta a templomot, a főparancsnokság egyik tisztiszolgája odalépett Catóhoz, és
szalutált neki.
– A legátus tiszteletét küldi, uram, és kéri, hogy Macro centurióval csatlakozzatok hozzá a papok
szállásánál.
Cato gyors pillantást váltott a barátjával.
– Mondta, hogy miért?
– Nem, uram. Csak annyit mondott, hogy hívjuk össze az összes főtisztet. Amilyen gyorsan csak
lehet – tette hozzá élesen a tisztiszolga, majd szalutált, és távozott.
Macro lehajtotta a fejét, és odébb rúgott egy kis kődarabot.
– Már megint mi van?
A papok szállása valaha fényűzően díszes lehetett, ám a több évszázados elhanyagoltság miatt
egykori pompájának már csupán a nyomai látszottak. A mennyezet égboltot ábrázoló festése még a
régi fényében tündökölt, az udvart övező kamrák azonban porosak és sivárak voltak. A középen álló
sekély medence, melynek vize egykoron visszatükrözte a szállás belsejét, már rég kiszáradt, díszes
mozaikkal borított alját pedig vastag üledék borította.
Amikor Macro és Cato csatlakoztak a többi tiszthez, a legátus épp a medence túloldalán ácsorgott,
és a kardja hegyével térképet rajzolt az üledékbe. Beosztottjai csendesen várták, hogy befejezze.
Aurelius végül felegyenesedett, és a kardját eltéve széles mosollyal végigpillantott a tiszteken.
– Nem akarom közhelyekkel és szóvirágokkal vesztegetni az időt uraim, ezért a lényegre térek. Az
ellenség elbukott. A mai győzelem lelkesedéssel töltötte el a légiót, és félelmet plántál majd
ellenfeleink szívébe, amikor hírt kapnak róla. Most itt az ideje, hogy kihasználjuk az előnyünket,
méghozzá úgy, ahogy arra az ellenség a legkevésbé sem számítana. – A legközelebbi centurióra
pillantott, és csettintett az ujjaival. – Add csak ide a pálcádat!
A centurio sietve odanyújtotta a szőlővesszőből készült pálcát a parancsnoknak, aki a térkép egyik
végére mutatott vele. A tisztek közelebb léptek, hogy jobban lássanak.
– Ez itt a Nilus vonala Dioszpolisz Magnától az első kataraktáig. A núbiaiak terve immár
egyértelmű. Az erőiket megosztva elküldték ezt az alakulatot, hogy megpróbálják elölről és hátulról
is támadás alá venni a seregünket. Mi azonban keresztülhúztuk e tervet, és most lehetőségünk adódott,
hogy visszavágjunk nekik. – Aurelius Dioszpolisz Magnára mutatott. – Felvezetem a főerőket a Nílus
mentén, hogy összecsapjak Talmisz herceggel. Mivel a serege túlerőben van, biztos vagyok benne,
hogy fel fogja venni a harcot. Különösen, ha még azelőtt sikerül a közelébe kerülnünk, mielőtt
megtudná, hogy legyőztük a haderőt, amit a lázadó gladiátorra bízott. Az ellenség azt fogja hinni,
hogy belesétálunk a csapdába. Miközben végigvezetem a főerőket a Nilus keleti partján, Cato tribunus
erőltetett menetben felviszi az auxiliaris alakulatokat a nyugati parton, majd átkel a folyón, és a
núbiaiak mögé kerülve támadást indít. – Ahogy felpillantott, a szeme tágra nyílt az izgalomtól. – A
terv egyszerű és elegáns. Biztos vagyok benne, hogy ezt mindannyian így látjátok.
Befejezte, mintha kész lenne meghallgatni a megjegyzéseket. Vagy inkább arra biztatná a tiszteket,
hogy próbáljanak meg dacolni vele, gondolta Cato. majd előretolakodott, és az arca megvonaglott a
fájdalomtól, ahogy hozzáért Juniushoz.
– Engedélyt kérek beszélni, uram.
 – Csak tessék, tribunus!
Cato a homokba rajzolt térképre pillantva igyekezett összeszedni a gondolatait. Egyértelműen
látszott, hogy a legátus lelkesedik a haditervért, épp ezért óvatosan kellett bánni vele. Végül
felpillantott, és Aurelius szemébe nézett.
– Nyilvánvaló, hogy a saját fegyverét akarod az ellenség felé fordítani, uram. Ez más körülmények
között kétségkívül meghozná a kívánt eredményt. Csakhogy az ellenség most háromszoros túlerőben
van. Tisztelettel azt javaslom, tartsuk együtt a sereget, mivel így nagyobb esélyünk van döntő
győzelmet kivívni. Ha megosztjuk az erőinket, hiába támadunk két irányból, az egyes haderők
lényegesen gyengébbek lesznek, mint azok a csapatok, melyekkel szembe kell nézniük. – Cato
előrelépett, és a Nílus vonalára mutatott. – Emellett, uram, mégis hogyan térjek vissza az auxiliaris
erőkkel a keleti partra? A rendelkezésünkre álló hajókkal egyszerre csupán ötszáz embert lehet
szállítani. Te is láthattad, milyen gondokkal jár a partraszállás. Ráadásul a haderő, amellyel a
legutóbbi partraszálláskor szembe kellett néznünk, jóval kisebb létszámú volt, mint amekkorával
legközelebb össze kellene csapnunk. Túl kevés emberünk van ahhoz, hogy megosszuk a sereget. A
legjobb lenne nyíltan felfelé vonulni a Nilus keleti partja mentén, megkeresni a núbiaiakat, és csatára
kényszeríteni őket. A katonáink képzettsége előnyt biztosítana. Megtörhetnénk az ellenség harci
szellemét, mielőtt még kihasználhatnák a számbeli fölényüket – fejezte be a mondandóját, mire kínos
csend szállt alá. Cato nyelt egyet. – Ez a javaslatom, uram.
– Amit fel is jegyeztünk – felelte határozottan a legátus, majd egy pillanatig Catóra szegezte a
tekintetét, és folytatta. – Örülök, hogy osztozol az embereimbe vetett bizalmamban. A Sakálok és az
auxilia katonái bebizonyították a képességeiket, a lelkesedésük pedig nem is lehet kérdéses. Épp ez az
oka annak, hogy megoszthatjuk a sereget. Az egyes haderők nagyon is képesek lesznek megállni a
helyüket. Ráadásul az ellenségben fel sem fog merülni a gondolat, hogy meg merjük osztani a
seregünket. Tudják, hogy túlerőben vannak, ezért azt várják tőlünk, hogy védekezzünk, átengedve
nekik a kezdeményezést. – Aurelius egy pillanatra elhallgatott, majd halványan elmosolyodott. –
Pontosan ez az, amit el akartam hitetni velük. Talmisz herceg besétált a csapdába. Ostoba módon
leküldte ezt a haderőt a folyó mentén. Nem számított arra, hogy ilyen gyorsan és eredményesen
vágunk vissza.
Cato köhintett.
– Talán nem ártana, ha tanulnánk a hibájából, uram.
Aurelius megrázta a fejét.
– Úgy vélem, nem sikerült átlátnod a helyzet lényegét, tribunus.
– A lényegét, uram? – vonta fel a szemöldökét Cato.
– Mindig szívesen segítek a beosztottjaimnak, hogy tanuljanak a tapasztalataimból! – felelte
nagyvonalúan Aurelius. – Elhitettem az ellenfelünkkel, hogy túlságosan is óvatosak vagyunk. Épp
ezért most úgy véli, ő döntheti el, hol és mikor száll harcba velünk. Önelégültté vált, és épp ez az,
amit ki fogunk használni. Az utolsó, amire most számit, hogy két irányból támadunk rá. A meglepetés
ereje a mi oldalunkon áll majd, ami tovább növeli az előnyt, amit a katonáink képzettsége és harci
szelleme nyújt a számunkra. – Catóra mosolygott. – Most már átlátod a stratégiám lényegét, tribunus?
Cato viszonozta a parancsok tekintetét, és átgondolta azt a miriádnyi veszélyt, amit Aurelius
vállalni készült. Az auxiliaris haderőt már jóval azelőtt észre fogják venni, mielőtt visszatérne a keleti
partra. Vagyis Talmisz hercegnek rengeteg idő áll majd a rendelkezésére, hogy eldöntse, melyik
római erővel akar elsőként összecsapni. Ráadásul a núbiai sereg nagy része könnyűfegyverzetű
csapatokból áll, melyek jóval gyorsabban képesek menetelni, mint a római alakulatok. Még azelőtt
legyőznék mindkét római haderőt, hogy azok bezárhatnák a csapdát. Ráadásul volt még valami, ami
gondot jelentett. A templom elleni támadásban csupán a római sereg egynegyede vett részt. A többiek
a túlparton táboroztak, és kimaradtak a küzdelemből, vagyis továbbra sem rendelkeztek harci
tapasztalattal. Cato jól tudta, milyen kiszámíthatatlan, hogy miként fognak viselkedni a katonák az
első csatájuk során. Néhányan bizonyára hősiesen harcolnak majd, míg a többségük teszi a
kiképzésen tanultakat, és követi a parancsokat, ám óhatatlanul is készek lesznek követni mások
példáját. A baj az, hogy lesznek olyanok is, akik a rettegéstől dobogó szívvel állnak majd a
csatasorban, és amikor már nem bírják tovább, egyszer csak megfordulnak, és futni kezdenek. Ha
többen is ezt teszik, a példájuk futótűzként terjed végig a bajtársaik között, és a hadsereg, pusztulásra
ítéltetik. Cato mély lélegzetet vett.
– Úgy vélem, uram, a kockázat, amit vállalnunk kellene, jelentősen felülmúlja az előnyt, amire
szert tehetnénk. Persze egy harcedzett hadsereggel más lenne a helyzet, de jelen esetben azt javaslom,
gondold át újra a haditervet.
A legátus kíváncsi tekintettel nézett rá.
– Te már számos hadjáratban harcoltál, ugye, Cato tribunus?
– Igen. Uram.
– Nem kérlek meg arra, hogy a részletekkel untass minket, de harcoltál már germánokkal,
keltákkal, kalózokkal, párthusokkal és fellázadt gladiátorokkal, igaz?
– Igen. Uram.
– Akkor miért tartasz ennyire a núbiaáktól? Ők csak a sokadikak azok sorában, akikkel már
megküzdöttél, nemde? Miért félsz tőlük?
Cato érezte, hogy felgyorsul a szívverése. A megbeszélés ismét veszedelmes fordulatot vett. A
parancsok gyávasággal vádolta meg. Ha négyszemközt lettek volna, nyíltan szembeszállhatott volna a
vádaskodással, csakhogy a többi tiszt ott állt körülöttük, és érezte a nyugtalanságukat. Ha most szót
emelne Aurelius ellen, a legátus kénytelen lenne bocsánatot kérni vagy elbocsátani őt. De mivel a
bocsánatkérés kiköszörülhetetlen csorbát ejtene a tekintélyén, ezért nem maradna más választása, mint
visszaküldeni őt Alexandriába. Ám így esélye sem lenne, hogy rábeszélje a legátust a haditerv
megváltoztatására. Márpedig meg volt győződve arról, hogy a hadjárat a mostani tervet követve
katasztrofális eredménnyel járna. Tudta, hogy a provincia, a hadsereg és a barátja kedvéért el kell
fojtania a büszkeségét.
– Nem félek a núbiaiaktól, uram – felelte higgadtan. – Csupán a tudomásodra szeretném hozni a
véleményemet, mely a Róma szolgálatában töltött éveken alapul.
– Pontosan hány éve szolgálsz katonaként?
Cato hirtelen nagyon dühös lett magára. Belesétált a csapdába, amit ő maga állított. Ostoba –
átkozta magát.
– Hét éve, uram.
– Hét éve – ismételte meg Aurelius halvány félmosollyal. – Én tíz éven át szolgáltam a közkatonák
soraiban, mire centurióvá léptettek elő. Aztán újabb tizenkét év telt el, mire rangelső centurio, majd
tábori praefectus lett belőlem. Azt hiszem, nagyon is megvan a kellő tapasztalatom ahhoz, hogy úgy
vezessem a sereget, ahogy jónak látom. Hét év! – rázta meg a fejét, majd a többi tiszt felé intett. –
Azon tűnődöm. van-e itt olyan katona, aki kevesebb tapasztalattal rendelkezik, mint te, tribunus! Nos?
A többiek némán ácsorogtak, a legátus pedig diadalmas arccal ismét Cato felé fordult.
– Úgy vélem, ez megfelelően behatárolja a tanácsaidat. Egyetértesz?
Cato nem válaszolt. Immár bármit is mondana, csak bajt hozna magára. Tudta, hogy a többiek
éberen figyelik, és várják a válaszát, ezért végül megköszörülte a torkát.
– Az a dolgom, hogy közöljem veled a tanácsaimat, uram. Ám a hadsereg vezetése a te feladatod.
Neked kell kiadnod a hadjáratot illető parancsokat.
– Így igaz! A döntésem végleges, a tanácskozás pedig véget ért. Érthető?
– Igen. Uram. Tökéletesen érthető.
– Akkor elvárom tőled, ahogy az összes többi tisztemtől is, hogy mostantól kérdés nélkül
engedelmeskedj a parancsaimnak.
Cato bólintott.
A legátus biccentett.
– Rendben van! Mindannyian megkapjátok a parancsaitokat, mihelyt a kamaki törzskar előkészíti
őket. Addig is gondoskodjatok arról, hogy az embereitek készen álljanak az indulásra!
A tisztek bólintottak, és várták, hogy a legátus engedélyt adjon a távozásra, amikor hirtelen az
auxilia egyik lovasa lépett be a terembe, és egyenesen az alexandriai lovascohors praefectusához
sietett, hogy jelentést tegyen. A többi tiszt kíváncsi tekintettel nézte, ahogy a praefectus kikérdezi,
majd elküldi a katonát.
– Van valami közlendőd a számunkra? – tudakolta Aurelius.
– Igen. Uram. Úgy tűnik, a védők közül néhánynak sikerült elmenekülni. Az éjjel rajtaütöttek az
egyik osztagomon, amely a templom körüli külső védelmi vonal részét alkotta. Álmukban végeztek
velük. Az egyik őrszem azonban még élt, amikor reggel rájuk találtak. Mielőtt meghalt volna,
elmondta, hogy a támadók egyike római egyenruhát viselt, és az éjszakai jelszót használta, hogy az
őrszemek közelébe kerülhessenek.
– Hogyan sikerült megtudniuk a jelszót? – kérdezte Macro.
Junius összeszorította az ajkait.
– Talán meghallották, amikor a templom közelében őrködök egyike használta.
– Lehetséges – bólintott a lovassági praefectus. – Akárhogy is de a támadók alighanem azok a
lovasok voltak, akiket a hajnal első fényénél láttunk. Két osztagomat utánuk küldtem. Északra mentek,
a dombok közé, és épp most tudtam meg, hogy a menekülők zsákutcába kerültek. Csapdába ejtettük
őket!
Macro Cato felé fordult, és suttogni kezdett.
– Ez bizonyára Ajax.
– Több mint valószínű – bólintott Cato. – Az istenekre, ez a fickó olyan, akár egy szellem! Egy
nyomorult kísértet!
– Milyen messze vannak? – kérdezte Aurelius a lovassági praefectustól.
– Alig négymérföldnyire, uram. Az embereim szemmel tartják őket. De az élen haladó osztag
alaposan megsínylette az első összecsapást. A rangidős tiszt, erősítést kért, hogy ismét támadást
indíthassanak.
Cato előrelépve közbeszólt.
– Elnézést, uram, de lehetséges, hogy Ajax is ott van. Alighanem elmenekült a megmaradt
lázadókkal.
– No és?
– Macro centurióval azt a feladatot kaptuk, hogy vadásszuk le Ajaxot. Engedélyt kérek, hogy én
vezethessem az elfogását, uram.
Aurelius egy pillanatig gondolkodott.
– Nem. Mivel úgyis itt vagyok, én veszem át az ügyet. Egyúttal azt is befejezhetem, amit elkezdtem.
Elviszem az auxiliaris lovasokat és íjászokat, mert amúgy is a Nílus ezen oldalán kellene maradniuk.
A többiek térjenek vissza Kamakba! Ugyanakkor nem akarlak megfosztani attól, hogy ott legyél a
gladiátor halálánál, tribunus. Ahogy téged sem akarlak megfosztani ettől, Macro centurio.
– Köszönjük. Uram! – felelte Cato erőltetett udvariassággal.
– Ne is vesztegessük tovább az időt! – A legátus összeütötte a kezét.
– Ideje, hogy végezzünk a lázadó Ajaxszal! Fegyverbe!
 Harmincadik fejezet
Macro és Cato egy szikla árnyékában üldögélt. Az auxiliaris lovascohors hátasai együtt tolongtak a
gyér menedékben, míg gazdáik a földön ücsörögtek, a köpenyeik alatt, melyeket farudakra erősítve
kifeszítettek, hogy védelmet nyújtsanak a délutáni napfény ellen. Arra vártak, hogy az íjászok,
valamint Aurelius és törzskara utolérjék őket, mielőtt támadást indítanának Ajax emberei ellen. Két
osztagot elküldtek, hogy nézzenek utána, vezet-e más út is a fennsíkra, és gondoskodjanak arról,
hogy egyetlen ellenség se menekülhessen el.
Cato még az árnyékban is érezte a nap könyörtelen erejét. A fojtogató levegőt még kellemetlenebbé
tette, hogy a fakó sziklák ragyogva visszatükrözték az éles napfényt. Cato azon kapta magát, hogy
hunyorogva nézi a sziklás lejtőket.
– Micsoda borzalmas hely! – mormogta fanyarul Macro, miközben a nyaksáljával megtörölgette a
homlokát. Komor hangulatát csak rontotta, hogy az emberei nem találták meg Ajax holttestét a
templomban. Immár nyilvánvalóvá vált, hogy a gladiátor elmenekült, és most a többi lovassal
csapdába esett a szorosban. – Még soha életemben nem volt ilyen melegem! Úgy érzem, mintha ez a
hőség kiszívná belőlem az életerőt. – Hamédész felé fordult, aki a közelben ücsörgött, és a lábait a
karjaival körbefogva a térdére támasztotta a fejét. – Mit is mondtál, mi ez a hely?
Mivel a pap nem válaszolt. Macro felkapott egy kavicsot, és hozzávágta. A kődarab a karján találta
el Hamédészt, aki megmoccant, és fáradtan felpillantott.
– Elnézést, uram. Történt valami?
– Épp erről a helyről kérdeztelek – mondta Macro. – Korábban azt mondtad, hogy odafent minden
tele van sírokkal.
– Az ősi királyok és a főpapjaik sírjaival – bólintott Hamédész.
– Jártál már itt korábban?
– Néhány napja, amikor meglátogattam a nyugati parton álló templomokat.
– Emlékszem – mondta Macro. – Gondoltam is, hogy átkozottul rossz időpontot választottál a
nézelődéshez. De ami ezeket a sírokat illeti… Mit tudsz mondani róluk? Ha olyanok, mint a
templomok, amelyekkel tele van az egész provincia, akkor azt hiszem, érdemes vetni rájuk egy
pillantást.
– Nem. Uram – felelte Hamédész. – Nincs rajtuk semmi látnivaló. Legalábbis kívülről. Nem többek
néhány lyuknál, amit a sziklába vájtak. Inkább barlangnyílásoknak tűnnek.
– Barlangok? – horkantott fel Macro. – Azt várod, hogy elhiggyem, a néped sziklába vájt lyukakba
tömködte a királyokat, miután meghaltak? Baromság! Azt mondtad, a Memphisz közelében álló
piramisokban helyezték nyugalomra őket.
– Csupán néhányukat, uram. A többségüket azonban itt temették el, a kincseikkel együtt.
– Kincsek? – csillantak meg Macro szemei.
Hamédész bólintott.
– Azon használati tárgyakkal, amelyekre a túlvilágon szükségük lehetett. Ám e tárgyakat arannyal
és drágakövekkel díszítették. Persze a tolvajok az évek során már teljesen kifosztották a sírokat.
– Ó... – Macro arca ismét elkomorodott.
– Milyenek ezek a sírok? – kérdezte Cato. – Milyen könnyen lehet védeni őket?
– Védeni? – Hamédész összeszorította az ajkait. – Nem többek sziklába vájt alagutaknál, uram.
Rengeteg akad belőlük, és néhányuk nem más, mint egy rövid folyosó, a végén barlangsírral. Persze
akad olyan is, amely mélyen benyúlik a sziklába, és oszlopsoros csarnokok sokaságából áll.
Néhányba bementem, és fáklyával a kezemben olyan messzire óvakodtam bennük, amennyire csak
mertem. Lehetséges, hogy Ajax és az emberei megpróbálnak majd elrejtőzni bennük, mintegy
menedékként használva őket.
– Hm... – Cato ivott egy korty vizet a kulacsából, és eltűnődött, amit a pap az imént mondott.
Próbálta Ajax helyébe képzelni magát. A gladiátornak és embereinek csupán korlátozott vízkészletük
van. Ha a lovakat hátrahagyva megpróbálnak kimászni a szorosból, át kell vágniuk a fennsíkon, majd
leereszkedniük a sivatagba, mielőtt ismét a Nílus felé indulhatnának. De, még ha sikerül is kitérniük a
Nílus ezen oldalán állomásozó római csapatok elől, a hőség és a szomjúság még jóval azelőtt
végezne velük, hogy biztonságba érnének. Másrészről azonban, ha megpróbálnak a sírok mélyén
elrejtőzni, védve lesznek a naptól, és napokig életben maradhatnak, mielőtt rákényszerülnének arra,
hogy előjöjjenek. Ráadásul, ha éjszaka merészkednek elő, a sötétségben talán sikerül elosonniuk az
őket kereső katonák mellett. Minél többet gondolkodott a dolgon, annál valószínűbbnek tűnt, hogy az
ellenség a sírokban igyekszik majd menedéket keresni.
– Ha megpróbálnak elrejtőzni, akkor el fog tartani egy ideig, mire megtaláljuk a megfelelő sírt, és
kiűzzük őket. Kétlem, hogy a legátusnak tetszene a hosszú vadászat kilátása, mivel elhatározta, hogy
gyorsan leszámol a núbiaiakkal.
Macro felpillantott.
– Csak nem hiszed, hogy felhagy a vadászattal? Épp most, amikor végre sikerült csapdába ejtenünk
a szökevényeket, köztük Ajaxot is?
– Te is hallottad Aurelius szavait. Azt akarja, hogy a hadsereg mínelőbb útnak induljon. Nem akarja
egy maroknyi szökevény levadászására pazarolni az időt.
– Nem hagyom, hogy Ajax ismét elmeneküljön – felelte Macro. – Ezúttal nem! Nem érdekel,
meddig fog tartani. Ha kell, átkutatom az összes nyomorult sírt, és kiűzöm azt a kurafit a mélyéről!
Cato osztotta barátja azon vágyát, hogy megfizessen a lázadóvezérnek. Aurelius azonban
kétségkívül nem fogja engedélyezni, hogy napokat töltsenek a szökevények keresésével.
Elgondolkodva a papra nézett Lehet, hogy most lehetősége adódik tisztázni valamit, ami azóta
zavarta, mióta először hallotta Ajax szökésének hírét.
– Hamédész!
– Uram?
– Van egy feladatom a számodra. Szükségem lenne valakire, aki előremegy, és kikémleli az
ellenség hadállásait. Ha elrejtőznek, amikor támadunk, tudnom kell, melyik sír mélyére veszik be
magukat. Mivel ismered a helyet, te vagy a legalkalmasabb a feladatra.
– Igen. Uram.
– Kerülő úton kell menned! – Cato a szorost szegélyező szirtekre és sziklatömbökre pillantott. –
Nehéz feladat lesz, és ha észrevesznek, hatalmas veszélybe kerülsz. Így is vállalod?
Hamédész azonnal bólintott.
– Igen. Uram. Legalább annyi tartozásom van Ajaxszal szemben, mint nektek.
– Persze! – Cato halványan elmosolyodott. – Nem volt kétségem afelől, hogy vállalod a feladatot. –
Macro felé fordult. – Szeretném, ha vele tartanál, centurio!
– Én? – vonta fel a szemöldökét Macro.
– Két szempár többet lát, mint egy. Hamédész ismeri a területet, te pedig tudod, hogyan lehet a
lehető legjobban kihasználni a terep adottságait. Tarts vele, aztán ha sikerült megtudnotok, melyik sírt
akarják használni a szökevények, gyertek vissza, és tegyetek jelentést! Izzasztó feladat lesz. Hagyjátok
itt a páncélotokat, csak kardot vigyetek magatokkal!
Macro tiltakozásra nyitotta a száját, majd felfújta az arcát, és bólintott.
– Ahogy óhajtod.
Miután mindkét férfi levette a páncélingét, és ismét felcsatolta a kardövét. Cato elküldte Hamédészt,
hogy hozzon néhány tartalék kulacsot a legközelebbi lovas osztagtól. Miközben a pap elsétált, Cato
halkan odaszólt a barátjának.
– Legszívesebben magam mennék, de a vállam miatt nem tehetem.
– Tudom.
– Légy óvatos, Macro! Ne vállalj semmiféle kockázatot, és tartsd szemmel Hamédészt!
Macro meglepődött az utolsó tanács hallatán, és zavartan Cato felé fordult.
– Tessék?
Cato a papra pillantott, aki épp közölte a lovasok decuriójával, milyen parancsokat kapott az imént.
– Már nem tudom, mennyire bízhatunk meg benne – fordult ismét Macro felé.
– Mármint Hamédészben? – Macro megrágta a fejét. – Mi a fene jutott eszedbe? Az utóbbi
hónapokban éppolyan hűségesen szolgált minket, mint bármelyik katona. Ráadásul te is ismered a
történetét. Hamédész épp annyira bosszút akar állni, mint mi.
– Legalábbis ő ezt mondja – felelte halkan Cato.
Macro dühösen felsóhajtott.
– Nem akarod elmondani, hogyan jutottál ilyen messzemenő következtetésekre?
Hamédésznek sikerült szert tennie két tartalék kulacsra, és elindult visszafelé.
– Most nincs időm elmagyarázni. Csak tedd, amit mondok! Menj vele, deríts ki Ajax hadállásairól
mindent, amit csak lehet, és közben tartsd szemmel Hamédészt! Lehet, hogy árnyékra készülök
vetődni. Nem tudom. Mindenesetre tartsd szemmel!
– Ahogy óhajtod. De én mondom. Hamédésszel minden rendben van. A csontjaimban érzem.
Biztos, hogy nem áruló. – Macro elhallgatott. ahogy a pap odaért hozzájuk, és átnyújtotta neki az
egyik kulacsot. A centurio biccentett, és a vállára vetette a kulacs szíját. Aztán megigazította a
kardövét, és Hamédészre nézett. – Készen állsz?
– Igen. Uram.
– Akkor induljunk! – Macro végigpillantott a szoros oldalain, és észrevett egy kis hasadékot az
egyik kiszögellés mögött, ami meredek kapaszkodót kínált a magasabb térségre. – Arra!
Már épp el akart volna indulni, amikor paták dübörgése visszhangzott végig a szoroson. Egy
pillanattal később a legátus és a vezérkara bukkant elő a felfelé vezető ösvényen. A jövevények
Catóhoz és társaihoz érve hatalmas porfelhő közepette megálltak, majd leszálltak a nyeregből.
Aurelius átadta a kantárt az egyik tisztiszolgának, majd odalépett a vigyázzban álló három emberhez.
– Az íjászok fél mérfölddel mögöttünk járnak – jelentette be Aurelius. – Egy óra alatt befejezzük
ezt az ügyet.
– Én ebben nem vagyok ennyire biztos, uram – felelte Cato, és elmondta, hogy el akar küldeni két
embert felderítésre, a legátus azonban megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla! Nincs időnk az ilyesmire.
– De uram, abban a pillanatban, amint előrenyomulunk, az ellenség el fog rejtőzni. Ha nem tudjuk,
melyik sírt használják rejtekhelyként, napokig el fog tartani, mire megtaláljuk őket. Jobb, ha most
rászánunk egy órát, minthogy megkockáztassuk a további késlekedést, nemde?
Aureliusról csörgött az izzadság a lovaglás miatt, és a tisztek többségéhez hasonlóan nem sokat
aludt az elmúlt néhány napban.
– Túlbecsülöd magadat, Cato tribunus. Már mondtam, hogy én vagyok az, aki a parancsokat osztja,
nem pedig te. Nincs jogod azt a parancsot adni a katonáinknak, hogy egy helyben vesztegeljenek, míg
két embert értelmetlen módon elküldesz kémkedni.
– A parancsot addig adtam ki, miközben vártuk, hogy megérkezz, uram, és azért tettem, mert időt
akartál nyerni. Világosan kifejezted, miszerint a lehető leggyorsabban be kell fejeznünk a hadművelet
ezen részét, hogy aztán Talmisz herceg ellen vonulhassunk. Az általad mondottakat tartottam szem
előtt, amikor kiadtam a parancsot.
Aurelius mély lélegzetet vett, hogy lehiggadjon, és összehúzta a szemöldökét. Cato látta, mennyire
gyötrődik. A legátus belátta, hogy a beosztottjának igaza van, ugyanakkor meg akarta őrizni a
tekintélyét. Végül kurtán biccentett.
– Rendben van, felderítjük a lázadók hadállását. De nem Macro megy! Meggondolatlanság volt,
hogy épp a legtapasztaltabb és legértékesebb tisztemet akartad elküldeni egy ilyen kockázatos
feladatra. Amikor szembenézünk a núbiaiakkal, nagy szükségem lesz Macróra, hogy vezesse az első
cohorsot.
– A tapasztalata miatt választottam épp Macrót. uram.
– Másvalakit kell választanod! De még jobb, ha én választom ki az illetőt. – Aurelius a törzstisztjei
felé fordult. – Szükségem van egy önkéntesre!
Junius tribunus előrelépett.
– Megtiszteltetés lenne, ha elvállalhatnám a feladatot.
– Jól van! Bátor fiú! – Aurelius ismét Cato felé fordult. – Jobb, ha megadjuk a lehetőséget egy
újoncnak, hogy kibonthassa a szárnyait, mint hogy további terheket rójunk azok vállára, akik már
bizonyítottak. Látod? Egy jó parancsnok így végzi a munkáját. Junius tribunus!
– Uram?
– Vedd le a páncélodat, és csatlakozz ehhez az emberhez! – intett a legátus Hamédész felé. – Majd
útközben elmondja a részleteket.
– Igenis. Uram.
Aurelius felpillantott az égboltra.
– Nagyjából négy óra van vissza napnyugtáig. Két órát kaptok! Aztán parancsot adok a völgy elleni
rohamra.

A két férfi több mint egy órán át kapaszkodott felfelé a szoros fölé magasodó sziklákon. Óvatosan
haladtak az ösvény végén nyíló kis völgy irányába, vigyázva, nehogy kimozdítsák a nagyobb
köveket, melyek alázuhanva elárulhatnák őket. Junius tribunus ment elöl ám időről időre hátrafordult
Hamédész felé, hogy útmutatást kérjen. A nap lassan aláereszkedett a csipkés ormok közelébe, a
perzselő hőség miatt pedig minden egyes lélegzetvételért meg kellett küzdeniük. Még a néha
feltámadó szellő is meleg és fojtogató volt. A vászontunika hamarosan a bőrükre tapadt az
izzadságtól.
Ahogy felértek az egyik gerincre, melynek egyik oldala élesen az ösvény felé lejtett. Junius
hirtelen mozdulatlanná dermedt, majd gyorsan a sziklához simult.
– Mi történt, uram? – kérdezte halkan Hamédész.
– Látom őket! – suttogta Junius, és hevesen intett a papnak, hogy csatlakozzon hozzá.
Hamédész előreóvakodott, és a sziklák fölött átpillantva a völgyre nézett. Az ösvény utolsó
kanyarulata fölött, egy jókora kiszögellésen négy, fekete köpenybe öltözött férfi őrködött a
kőtömbök között lapulva. Nem sokkal mögöttük az ösvény nyílt térségre vezetett, ahol a lovak
ácsorogtak megbéklyózva. A sziklák között számos, különféle méretű nyílás sötétedett. Az egyik
sziklatömb mögül két férfi bukkant elő. A lovakhoz tartottak. Mindketten lándzsával fegyverkeztek
fel, míg a pajzsukat a hátukra vetve cipelték.
Junius és Hamédész néhány pillanatig a szökevényeket figyelték, aztán a tribunus egy tőlük
csaknem száz lépésnyire húzódó kiszögellésre mutatott.
– Gyerünk!
A páros a lehető legóvatosabban mozogva átkelt a gerincen, mindvégig éberen figyelve a lenti
őrszemeket. Ám az arabok az ösvényt nézték, egyszer sem pillantottak fel a sziklákra. A két felderítő
minden egyes kapaszkodót és támasztékot kipróbálva mászott a sziklákon, ami fárasztó feladatnak
bizonyult, ezért mire elérték a kiszögellést, kénytelenek voltak megállni, hogy visszanyerjék az
erejüket. Ittak néhány korty vizet a kulacsukból, majd tovább kapaszkodtak egy lapos sziklatömb felé,
mely szinte merőlegesen nyúlt ki a színfalból, és a túloldala olyan meredeken ereszkedett alá, hogy
Hamédész kissé megszédült, amikor lenézett a völgyre. A két szökevény időközben odaért a
lovakhoz, és letelepedett az árnyékba. A sziklatömb tetején lapuló felderítők csupán a fejüket és a
kezüket látták. Ám rajtuk kívül senki mást nem lehetett látni, és nyoma sem volt annak, hogy hol
rejtőzhetnek a többiek.
Junius nyugtalanul megdörzsölte az állát.
– Közelebb kell mennünk! Olyan helyet kell keresnünk, ahonnan jobban ráláthatunk a sírok
bejáratára.
Társa végigpillantott a sziklákon, és egy másik kiszögellésre mutatott, ahol a völgy két részre vált,
és egy hasadék nyújtózott észak felé.
– Ott. Uram! Az megfelelő hely lesz.
Junius a mutatott irányba nézett, majd pillanatnyi gondolkodás után bólintott.
– Rendben.
Miközben leereszkedtek a sziklákon, odalent újabb alak bukkant elő, és egyenesen a lovak felé
indult. Junius megállt, és Hamédész felé fordult.
– Felismered?
Hamédész kicsit hunyorgott, aztán bólintott.
– Ajax.
Amikor a lovakra és a fenti őrszemekre egyaránt jól rálátott, a gladiátor megállt, és a kezéből
tölcsért formálva az őrposzt felé kiáltott.
– Van jele valami mozgolódásnak?
Az egyik arab megfordult, és görögül, erőteljes akcentussal visszakiáltott.
– Semmi. Uram!
Ajax ismét odakiáltott az őröknek.
– Jönni fognak, méghozzá inkább előbb, mint utóbb! Időben riadóztassatok, és ügyeljetek arra,
hogy minden egyes nyílvesszőtök célba találjon!
Az arab tiszt felemelte a kezét, tudomásul véve a parancsot, majd ismét az ösvény felé fordította a
figyelmét. Ajax továbbindult a lovak mellett várakozó két ember felé, néhány halk szót váltott velük,
aztán visszatért oda, ahonnan jött. A két másik szökevény odalépett a lovakhoz. Egyikük megfogta az
egyik ló kantárát, és megpaskolta az állat nyakát. Társa eközben a ló másik oldalára lépve előhúzta a
kardját, és elvágta a jószág torkát. Az éles nyerítés hörgésbe csapott át, ahogy a sebből előtörő vér
eláztatta a port és a kavicsokat. Az állat egy pillanatig még ácsorgott, aztán a lábai megremegtek, és
összerogyott. A páros odalépett a következő lóhoz, amely toporogni kezdett, ám a béklyónak
köszönhetően nem tudott elhátrálni. Az első ló rémült nyerítése és a kiontott vér szaga nyugtalanná
tette a többi állatot, ami megnehezítette a két szökevény dolgát.
– Ezt vajon miért csinálják? – kérdezte Hamédész.
– Elég nyilvánvaló. Ajaxnak immár nincs szüksége a lovakra, és nem akarja, hogy azok római
kézre jussanak. Hé! Hova tűnt Ajax?
A gladiátor eltűnt a jókora szikla mögött, amely kettéosztotta a völgyet. Vártak egy kicsit, de
Ajaxnak továbbra sem látták jelét. A tribunus az ujjaival az előtte heverő kövön dobolt, majd
Hamédész felé fordult.
– Várj itt! Előremegyek, és közelebbről is körülnézek. Meg kell tudnunk, hova ment!
Hamédész bólintott.
– Maradj észrevétlen! – folytatta Junius, és bár halkan beszélt, a hangján idegesség érződött. – Ha
nem jönnék meg, amíg a nap eléri azoknak a szikláknak a tetejét, akkor térj vissza a sereghez, és tégy
jelentést a legátusnak! Érthető?
 – Igen. Uram.
Junius négykézláb lopakodott előre a sziklák között, míg el nem tűnt szem elől. Hamédész még egy
ideig nézte a helyet, ahol eltűnt, de nem látta jelét a tribunusnak. Odalent a két férfi végzett az utolsó
lóval is, majd visszatért az árnyékba, hátrahagyva a sötét vértócsákban heverő tetemeket, melyek
körül a legyek és a kisebb rovarok már kezdtek gyülekezni, hogy lakomázhassanak. Hamédész még
egyszer abba az irányba pillantott, amerre Junius elosont, majd óvatosan ereszkedni kezdett lefelé a
sziklákon.
 Harmincegyedik fejezet
– Egészen biztos vagy ebben? – kérdezte a legatus Hamédésztől.
– Igen. Uram – bólintott a pap. – Láttam, ahogy Ajax és az emberei bemennek a sírba.
– No és te? – fordult Aurelius Junius fejé. – Meg tudod erősíteni mindezt?
Junius megrázta a fejét.
– Én a másik irányba mentem, uram. Azon a helyen túlra, ahol a pap azt a bizonyos sírt látta.
Elmentem egészen a völgy fő hasadékából leágazó ösvény végéig. Nem vettem észre a bejáratot –
vallotta be kissé szégyenkezve. – Még szerencse, hogy a pap felfigyelt rá, uram, különben sosem
találtuk volna meg a megfelelő sírt.
– Ennek ellenére mindketten kiváló munkát végeztetek! – Aurelius Hamédészre mosolygott. –
Gondoskodom arról, hogy a hadjárat után illő jutalomban részesülj!
Hamédész megrázta a fejét, és halkan, ám erőteljes hangon válaszolt.
– A bosszú megfelelő jutalom lesz a számomra, uram.
– El tudod mondani, pontosan merre van az a sír?
– Persze. Uram. – Hamédész letelepedett az ösvény mellé, ahol egy kis mélyedésben összegyűlt a
homok. Miután elsimította, az ujja hegyével felvázolta a völgy térképét. – A völgy az ösvény utolsó
kanyarulatán túl húzódik. A sziklák között számos sír bejárata nyílik, de egyiknél sem láttam
mozgolódást. Az oldalsó ösvény, amit a tribunus említett, egy jókora sziklatömbnél ágazik le a völgy
fő vonaláról, és felvezet a szirtekre. Nagyjából negyedmérföldnyivel odébb meredek kaptató húzódik
a szirtfalon. Egy sziklába vájt átjáróhoz visz, melyen túl lépcsők vezetnek le a sir bejáratához. Alig
lehet észrevenni. Nem meglepő, hogy a tribunus anélkül ment el mellette, hogy felfigyelt volna rá. Én
is csak azért vettem észre, mert láttam, ahogy Ajax és két embere előbukkan az átjáróból.
– Biztos vagy benne, hogy ismét meg tudod találni? – kérdezte Cato.
– Igen,
– Hány embert láttál?
Hamédész egy pillanatig gondolkodott.
– Összesen hat arabot, és négy Ajaxhoz hasonló, tagbaszakadt fickót, akik alighanem gladiátorok
lehetnek. De bizonyára vannak még néhányan, akiket nem láttam.
A legátus gúnyosan felhorkantott.
– Tizenvalahány ember! Úgy tűnik, kőtörő kalapácsot hoztunk, hogy feltörjünk egy diót! Rendben!
Most, hogy tudjuk, hol vannak, felmehetünk, és támadást indíthatunk ellenük. – Az égboltra pillantott.
A völgy már kezdett árnyékba borulni. – Nagyjából egy óránk maradt napnyugtáig. A támadást én
magam vezetem. Fáklyákkal megyünk be a sírba, és levadásszuk őket. Két lovasosztag elegendő lesz.
Fél centuriányi íjászt is viszünk, akik majd végeznek az őrszemekkel. A többieket Junius tribunus
visszavezeti a táborba.
– Igenis. Uram – hajtotta meg a fejét Junius.
– Lássunk munkához, uraim! – csapta össze a kezét Aurelius.
Már sötét volt, mire a különítmény elérte a Hamédész által látott sír bejáratát.
Az arabok csupán kis ideig tartóztatták fel őket a völgy bejáratánál. Két auxiliaris íjásszal végeztek,
mielőtt nyílzápor zúdult volna rájuk, egy helyben tartva őket. Egy másik csapat íjász eközben
felkapaszkodott egy magasabb térségre, ahonnan könnyedén célba vehették az arabokat.
Aurelius elvezette a csapatot az üres sírok mellett, be a völgy fő hasadékába, ahol a hátasaikat az
egyik lovasosztag őrizetére bízták. Aztán a pap végigvezette őket a kanyargós ösvényen, el néhány sír
bejárata mellett, majd felfelé folytatták az utat a sziklába vájt átjáróhoz. Ahogy leereszkedtek a
lépcsőkön, a rómaiak egy alakot vettek észre közvetlenül a sir bejárata mögött. A férfi
figyelmeztetően felkiáltott, majd futásnak eredt a szikla mélyére vezető folyosón. Az élen haladó
auxiliaris katonák rohanni kezdtek lefelé a lépcsőn, Macro azonban rájuk üvöltött, hogy azonnal
menjenek vissza.
– Mi a fenét műveltek? Vaksötét van odabent! Ha berohantok a folyosóra, valaki pedig megbotlik,
és kitöri a nyakát, a mögötte levők átesnek rajta, és ugyanarra a sorsra jutnak, mint ő! Csiholjatok
tüzet, és gyújtsátok meg a fáklyákat! – Undorodó tekintettel Cato felé fordult.
– Barmok!
– Így van – bólintott a legátus, és benézett a sötét folyosóba. – Fényre lesz szükségünk, méghozzá
jó sokra!
A nap utolsó fénye egyre halványodott, miközben a katonák összegyűjtötték a sziklák repedéseiben
megkapaszkodott bokrok száraz ágait. Aztán az egyik íjász elővett egy taplódobozt, és addig ütögette
egymáshoz a kovákat, míg sikerült lángra lobbantania a dobozban lapuló megperzselt vászondarabot.
A kis láng gyorsan felerősödött, ahogy belemart a gyújtósba. A sir bejárata előtt rakott tűz ropogva
felcsapott, és a sziklafal hamarosan izzó fényben kezdett ragyogni.
– Húsz ember elegendő lesz – döntötte el Aurelius. – Valamint egy szakasz íjászt is viszek. Ha az
alagutak egyenesek, akkor alkalomadtán talán ki tudnak majd lőni néhány nyílvesszőt, Gondoskodj
arról, hogy elegendő fáklya legyen nálunk, Macro!
– Igenis. Uram. – Macro a szorosan összekötött száraz ágak halmára mutatott. – Már
gondoskodtam róla.
– Derék ember! – biccentett helyeslően Aurelius, majd tekintetét a sír bejáratára szegezte. Macro
rájött, hogy a legátus gyorsan elvesztette a lelkesedését, ami arra sarkallta, hogy ő maga vezesse a
csapatot, és most csak bámult a sötét lyukba, melynek mélyén az elkeseredett és halálosan
veszedelmes szökevények leselkedtek.
– Ha akarod, majd én vezetem a csapatot, uram – mondta halkan Macro. – Neked nem kell jönnöd.
Aurelius elszakította a tekintetét a sírról, és a szemöldökét ráncolva Macróra nézett.
– Nem. A legátusnak osztoznia kell az embereivel a veszélyben, különben nem lenne alkalmas a
vezetésükre.
– Igen. Uram. Akkor talán elindulhatnánk?
– Igen... Igen, persze. – Aurelius a fáklyákhoz lépett, felvette az egyiket, és a tűzbe tartva
meggyújtotta, majd a sír bejáratához vezető lépcsősor mellé állt.
Macro is meggyújtott egy fáklyát, és kijelölt két íjászt, hogy álljanak az élre, egyikük felajzott íjjal,
a másik fáklyával a kezében. Macro már épp utánuk akart indulni, amikor Cato is a fáklyákhoz lépett,
hogy felvegye az egyiket.
– Jobb lesz, ha te inkább itt maradsz, uram – mondta határozottan Macro.
Cato megrázta a fejét.
– Én is megyek.
– Felkötött karral nem jöhetsz velünk. Az alagút eleje igencsak meredeknek tűnik. Szükségünk lesz
az egyik kezünkre, nehogy elessünk Csak útban lennél, uram. Inkább terhet jelentenél, mint
segítséget... Macro igyekezett jóindulatúan beszélni, ám Cato így is keserű tekintettel nézett rá.
– Köszönöm, de ha azt hiszed, tétlenül fogok ücsörögni, míg ti Ajax nyomába eredtek, akkor
elment az eszed.
– A centuriónak igaza van – szólt közbe Aurelius. – Itt maradsz a többiekkel, míg vissza nem
térünk! Ez parancs.
Cato ajkai vékony vonallá keskenyedtek, majd összeszorított fogakkal megszólalt.
– Igenis. Uram. – Hátralépett, és leült a lépcsőre néző sziklatömbök egyikére, majd komor
tekintettel figyelte, ahogy az íjászok belépnek a sírba. Amikor Macro Hamédésszel a nyomában
elindult lefelé a lépcsőn, Cato megköszörülte a torkát, és utána szólt. – Vigyázz magadra, Macrol
Figyelj a hátad mögé...
Macro felpillantott a barátjára, és elvigyorodott, aztán továbbindult. A legátus követte Hamédészt a
sírba, majd az auxiliaris katonák és az íjászok is elindultak, kezükben meggyújtott fáklyát
szorongatva. Az utolsó katona egy tekercs kötelet cipelt a vállán átvetve, fáklyájának reszkető izzása
pedig egyre halványabbá vált, aztán már csak a szegecselt saruk kopogását és a megjegyzések
visszhangjait lehetett hallani. Végül lassacskán azok is elhaltak.
Cato mozdulatlanul ücsörgött, félelmektől és gyanútól gyötörve. Aztán ingerülten felkötött karjára
nézett, lassú mozdulattal kiszabadította a kötésből, és megpróbálta kiegyenesíteni. A vállát azonnal
izzó fájdalom járta át. Felnyögött és mozdulatlanná dermedt. Amikor a fájdalom alábbhagyott,
visszatette a karját a kötésbe, és az alagút sötét bejáratára nézett. Bármi is történjék a sírban, semmit
sem tud tenni ellene. Anélkül, hogy felfigyelt volna rá, a bal lábával topogni kezdett a sziklán,
miközben Macro és a többiek visszatértét várta.

Az alagút elég szélesnek bizonyult ahhoz, hogy két ember elférjen egymás mellett, ám meredeken
vezetett alá, Macro pedig azon kapta magát, hogy óvatosan lépked lefelé, nehogy elcsússzon. A saját
és a mögötte járó egyik íjász fáklyájának reszkető fényében látta, hogy a falakat helyi isteneket és
királyokat ábrázoló, aprólékosan kidolgozott, színes festmények díszítik. A felső és az alsó
birodalom egyesített koronáját viselő királyok alakjai némelyik festményen áldozatot mutattak be az
isteneknek, míg másokon csatába vezették a seregüket. A falfestmények között az ősi nép kusza,
furcsa mód mégis csodálatos képírásának szövegei húzódtak, akárcsak a provincia vallási épületeinek
falain. Az alagút levegője meleg és dohos volt, és minél mélyebbre hatoltak a sziklába, annál inkább
úgy tűnt, mintha a mennyezet és a falak kezdenének Összezárulni körülöttük. Ez csak érzékcsalódás,
nyugtatta meg magát Macro. Sosem szerette a szűk, zárt helyeket, és a tény, hogy Ajax és emberei már
várnak rájuk, aggodalommal töltötte el.
Csaknem száz lépést tettek meg, amikor a padló kissé egyenesebbé vált, és immár gyorsabban
haladhattak. Macro hátrapillantott, megbizonyosodva arról, hogy a többiek nincsenek túlságosan
összetömörülve, aztán parancsot adott a társainak, hogy álljanak meg. A léptek visszhangja lassan
elhalt, és az alagútra csend szállt alá.
– Mi az? – suttogta Aurelius. – Miért álltunk meg?
– Hogy hallgatózzunk, uram. – Macro az ajkai elé szorította az ujját, majd félrebiccentette a fejét,
és mozdulatlanul állva fülelni kezdett, hátha hall valamit a saját, reszelős légzése mellett. Először
semmit sem hallott, aztán halk suhogás és suttogás ütötte meg a fülét, amitől felmeredtek a hajszálak a
tarkóján. Lassan elindult előre, el az íját készenlétben tartó katona mellett. Az élen haladó férfi
előrenyújtotta a fáklyáját, és az alagutat figyelte. A mozdulatlanul tartott fáklya reszkető lángja több
mint húszlépésnyire megvilágította az alagutat. A félhomály határán sötét sáv látszott, ahogy az alagút
egy szélesebb terembe torkollott.
– Láttál valami mozgást odalent?
– Azt hiszem. Uram.
– Azt hiszed? – mordult fel Macro. – Vagy láttál valamit, vagy nem. Nos?
Az íjász nyelt egyet.
– Láttam valamit. Uram. Biztos vagyok benne.
Macro bólintott, majd megfordult, és ellépett a második íjász mellett.
– Állj készen, és amint észreveszed őket, lőj! – Miután visszatért az eredeti helyére, parancsot adott
a többi katonának, hogy húzzák elő a kardjukat, és készüljenek fel a rohamra, aztán sziszegve
odaszólt az élen álló íjásznak, hogy induljon tovább.
 A katonák óvatosan folytatták az utat az előttük tátongó nyílás felé. A fáklyák fénye felfedte, hogy
az út továbbra is lefelé vezet, ám a terem mindkét oldala sötétségbe burkolózott, egy-egy gödör
jelenlétéről árulkodva.
Macro az alagútból kiérve felemelte a fáklyáját, és körülnézett. Az építők egy szabályos kocka
alakú termet vájtak a sziklába, mely minden irányba nagyjából negyven láb messzire nyújtózott, míg
közepén hídszerű járda vezetett át. A terem alakja félelmetesen tökéletesnek tűnt. A járda mindkét
oldalán egy-egy nagyjából húsz láb mély gödör tátongott, Macro pedig a fáklya fényében látta a
rengeteg szemetet és törmeléket, amit a sírrablók és az alagutakat felfedező kíváncsiskodók hagytak
hátra a századok során.
– Vigyázzatok! – kiáltotta az élen haladó katona, miközben lekuporodott. A feje fölött egy
nyílvessző süvített el, és a mögötte álló íjász jobb karjába mélyedt. A férfi felüvöltve elengedte az íja
húrját, a nyílvesszője pedig végigcsúszott a járdán. A sebesült íjász hátratántorodott. míg a mögötte
levők a következő nyílvesszőket várva ösztönösen lekuporodtak, vagy félrehúzódtak.
– Vigyázz, te ostoba! – harsant fel Aurelius hangja.
Saruk csosszantak, majd rémült kiáltás hallatszott. Macro hátrafordult, és látta, hogy a legátus a
járda szélén dülöngél. A fáklyája hevesen lobogott, ahogy a karjaival hadonászva az egyensúlyáért
küzdött. Aztán megbillent, a fáklya reszkető lángja pedig megvilágította a zuhanását, amit a
sikolyához hasonlóan egy tompa puffanás tört meg.
– A fenébe! – mordult fel Macro, és a lábait megvetve áthajolt a járda pereme fölött. Az Aurelius
mellett pislákoló fáklya fényében látta, hogy a legátus mozdulatlanul fekszik a hátán. A szája néma
sikolyra nyílt, és pislogott, miközben egyre nőtt a feje alatt egy sötét vértócsa.
Az alagúton újabb nyílvesző süvített át, nem sokkal kerülve el az elöl álló két íjászt, majd Macro
pajzsáról lepattanva nekikoppant a terem falának. Macro gyorsan ellépett a sebesült íjász mellett, és a
pajzsa mögé húzódott, hogy védve legyen a további nyílvesszőktől. Egy pillanattal később reccsenés
hallatszott, ami a terem csupasz falai miatt különösen hangosnak tűnt: a pajzsnak csapódó nyílvessző
átszakította a bőr és a fa rétegeit. Macro kikapta a fáklyát az élen álló íjász kezéből.
– Húzódj a pajzsom mögé, és lőj vissza!
A katona bólintott, gyorsan előhúzott egy nyílvesszőt a tegezéből, majd az íja húrjához illesztette. A
fegyvert épp csak annyira feszítette meg, hogy a folyosó felé repíthesse a nyílvesszőt.
– Maradj lövésre készen! – parancsolta Macro, majd hátrafordulva végigpillantott a járdán. A
sebesült íjász hátrabotladozott a társai mellett, akik vagy a földön lapultak, vagy a folyosó falaihoz
préselték magukat. Hamédész nem sokkal Macro mögött kuporgott. – Mi történt a legatusszal?
– Nem tudom. Uram. Nem sokkal előttem járt, amikor hirtelen megbotlott. Bizonyára elvesztette az
egyensúlyát.
– Nos, fel kell hoznunk a gödörből! – Macro hátrakiáltott a sor vége felé. – Adjátok előre a kötelet!
Mialatt a kötelet előreadták Hamédésznek, három újabb nyílvessző süvített feléjük, melyek közül
kettő lepattant Macro pajzsáról, míg a harmadik a sír bejáratához vezető alagút falának koppant.
Macro eddigre már felmérte a termet, de nem talált semmit, amihez a kötél végét hozzáerősíthették
volna, ezért hátraintett az alagút felé.
– Kerítünk valakit, akinek a dereka köré köthetjük a kötelet, és kell még négy másik ember, akik
segítenek nekem leereszkedni a gödörbe!
– Igenis. Uram. De hadd menjek le inkább én a legátusért!
– Nem. Te vedd át a pajzsomat! Majd én felhozom a legátust – döntötte el Macro.
Hamédész előretolakodott az íjász mellett, és megragadta a pajzs fogantyúját. Macro megszorította
a pap vállát, és kiadta neki a parancsokat.
– Szép lassan menj előre! Csak tízlépésnyire menjetek be a következő alagútba! Az íjász mindvégig
veled lesz. Bárki is legyen odabent, ne hagyjátok, hogy tovább lövöldözzön ránk! Érthető?
 Hamédész és az íjász egyaránt bólintott.
– Akkor kezdjetek hozzá!
Miután előkészítették a kötelet, Macro hurkot kötött a végére, és beleillesztette a lábát. Aztán
átmászott a járda peremén, és mindkét kezével belekapaszkodott a kötélbe, miközben emberei
leengedték a gödörbe. Mihelyt a lába elérte a gödör alját, elengedte a kötelet, és a törmeléken át
odasietett a legátushoz.
Aurelius behunyta a szemét és gyorsan kapkodta a levegőt. Macro óvatosan megvizsgálta a
legátust, akinek az egyik lábán kitüremkedést, a bal karján pedig csúnya törést észlelt. A parancsnok
tarkója vérben ázott és puhának tűnt. Aurelius felnyögött, mire Macro visszahúzta a kezét.
– Rossz bőrben vagy, öregfiú – ingatta szomorúan a fejét Macro. – Mielőbb ki kell vinnünk innen
téged. – Szólt az embereinek, hogy lazítsák meg a kötelet, amit aztán odahúzott Aureliushoz, és a
végét a legátus mellkasa kóré kötötte. – Húzzátok fel, de csak lassan és óvatosan!
A kötél recsegett a súly alatt, miközben Macro segített felemelni a legátust, aki már félúton járt
felfelé, amikor hirtelen hevesen megremegett, és levegő után kapkodva nyöszörögni kezdett. Végül
sikerült felhúzni a járdára, az auxiliaris katonák pedig visszavitték az alagútba.
Macro, miután visszaengedték neki a kötelet, és felmászott a járdára, mély lélegzetet vett, majd
parancsokat kezdett osztogatni.
– Vigyétek ki a legátust és a másik sebesültet a sírból! Cato tribunus vitesse őket vissza a táborba!
Mi ezalatt befejezzük azt, amiért jöttünk.
Előrement a másik alagútba, és csatlakozott Hamédészhez. Az íjász a pap mellett kuporgott, és meg
sem próbált nyílvesszőket repíteni az alagút mélye felé.
– Mi a fenéért nem lősz? – kérdezte Macro.
– Már jó ideje nem lőnek ránk, uram – magyarázta az íjász.
– Rendben – enyhült meg Macro. – Tovább nyomulunk előre! Fogd a fáklyát. Hamédész, és tartsd
olyan magasra, amennyire csak tudod!
Mialatt Macro megragadta a pajzsot, az íjász egy nyílvesszőt illesztett a fegyvere húrjára,
Hamédész pedig felemelte és kissé oldalra tartotta a fáklyát. Aztán a három férfi továbbindult az
alagútban, nyomukban a kis csapat többi tagjával. Macro hamarosan észrevette, hogy újabb terem áll
előttük. Ám ezt a termet a védők fáklyákkal világították ki. Ismét egy nyílvessző süvített át az
alagúton, majd lepattant a falról. Macro tovább araszolt előre, és immár tisztán hallotta elölről a
hangokat. Egészen a küszöbig folytatta az előrenyomulást, és a földön lobogó fáklyák fényében látta,
hogy a terem jóval nagyobb, mint az, amelyen az imént áthaladtak. A padlón nem tátongtak lyukak, és
a terem teljes hosszán a sziklából kifaragott négyszögletes oszlopok sorai nyúltak át.
A védőknek azonban nyomuk sem látszott. Macro megvárta, amíg a többi embere is csatlakozik
hozzá, és mindannyian felkészülnek a rohamra. Ám egyszer csak mozgást látott a szeme sarkából. Az
egyik bal oldali oszlop mögül egy alak bukkant elő, és kilőtt egy nyílvesszőt, ami közvetlenül Macro
feje mellett csapódott a falnak, és egy kőszilánk felhasította az állát.
Macro vicsorogva a támadója felé fordult, majd üvöltve átrontott a termen, egyenesen a férfi
irányába, aki sietve újabb nyílvesszőt illesztett az íj húrjára. Épp csak útjára tudta engedni a
nyílvesszőt, mielőtt Macro nekirontott volna. Ám a nyílvessző elsüvített Macro füle mellett, és a
következő pillanatban a centurio a pajzsával hátralökte ellenfelét, aki tompa puffanással a padlóra
zuhant. Macro gyorsan körbepillantott, de az előretörő auxiliaris katonákon kívül szikit sem látott a
teremben. A fáklyák fényében észrevette, hogy a férfinak, akit az imént a földre terített, vértől
átáztatott, széles kötés húzódik a combján. A közelében egy lándzsából fabrikált sétabot hevert. A férfi
gyorsán magához tért, és máris az íja után nyúlt. Macro előrelépett, odébb rúgta a fegyvert, mire a
férfi az övébe tűzött tőrért nyúlt, majd a pengét előhúzva a római lába felé vágott. Macro hárította a
támadást, aztán karnyújtásnyi távolságon kívülre lépett.
 – Dobd el!
A gladiátor odébb kúszott, majd nekidőlt a terem falának, és támadásra készen felemelte a tőrt.
– Azt mondtam, dobd el!
– Baszódj meg, római! – köpte a lázadó, és dacosan Macro felé emelte a tőrt. – Gyere, és vedd el!
Macro türelmetlen sóhajjal előrelépett, a pajzsával félreütötte a tőrt, és kardját a lázadó mellkasába
mélyesztette. A gladiátornak elakadt a lélegzete, majd oldalra dőlt. Macro kiszabadította a kardját a
sebből, és hátrafordult.
– Van még belőlük?
Egyik embere sem válaszolt, ezért Macro a szemöldökét összehúzva eltette a kardját.
– Hol a fenében vannak? Hol van Ajax?
– Uram! Arra!
Macro látta, hogy egyik embere a terem túloldalán nyíló kis átjáróra mutat, ahol egy rövid, lejtős
folyosó újabb terembe vezetett. Macro lekuporodott és előrehajolt, hogy jobban lásson, ám odalent
semmi sem mozdult. Próbált hallgatózni, de az emberei mormogása és a lépteik zaja betöltötte a
termet.
– Maradjatok nyugton! – üvöltött rájuk Macro.
Miután az utolsó visszhang is elhalt, ismét hallgatózni kezdett. A teremből azonban egyetlen hang
sem hallatszott. Semmi! Aztán valami halk hangot hallott, mintha egy kutya lihegne a távolban.
– Ajaxl Csapdába estél, Ajax! Adok egy esélyt, hogy megadd magad, aztán bemegyünk érted és az
embereidért! Hallasz engem. Ajax?
Nem érkezett válasz, ahogy arra Macro számított is. Ismét fülelni kezdett, aztán mormogva
megszólalt.
– A fenébe! – Az emberei felé fordult. – Lemegyek oda. Szólok, ha szükségem lesz a
segítségetekre. Ha valami baj történik, nyomuljatok be, és ne ejtsetek foglyokat! Érthető?
Macro elvette az egyik emberétől a fáklyát, és alaposabban is szemügyre vette a folyosót, amely
jóval meredekebbnek bizonyult az előzőeknél, ám alig húsz láb hosszúnak tűnt. Kitapogatta a folyosó
tetejét, nyilvánvalóan látszott, hogy ha egyszerűen megpróbálna lesétálni, nem tudna talpon maradni,
ezért lekuporodott, majd egyik kezével rézsútosan előretartotta a pajzsát, míg a másikkal a magasba
emelte a fáklyát.
– Légy óvatos. Uram! – mondta Hamédész.
– Ahogy mindig – mosolygott rá Macro, és ereszkedni kezdett lefelé a folyosón. A saruja szegecsei
megcsikordultak a köveken. A huzat fellobbantotta a fáklya lángját, fénybe borítva a keskeny
folyosót. Végül leért a terembe, és tett egy lépést előre, hogy megőrizze az egyensúlyát a hirtelen
egyenessé váló padlón, majd a fáklyát maga előtt tartva gyorsan körbepillantott. A helyiség jóval
kisebb volt, mint a fenti, és csupán négy oszlop állt benne. A földön egy hevenyészve összetákolt
létra, néhány köpeny és pár vizes tömlő hevert, ám a teremben senki sem tartózkodott, és a falakon
sem látszott újabb átjáró jele.
Hirtelen mozgást hallott a terem túloldali sarka felöl. A hang irányába emelte a fáklyát, és egy
embert látott a falnak támaszkodva üldögélni. A férfi csupán ágyékkötőt viselt, és a gladiátorhoz
hasonlóan, aki immár holtan hevert a fenti teremben, ő is megsebesült: a hasán széles kötés húzódott.
A kezében tőrt szorongatott, de meg sem próbálta Macro felé emelni. A centurio óvatosan odalépett a
férfihoz, a fáklya fénye pedig felfedte a sebesült izzadságtól csillogó bőrét és a homlokán alácsorgó
verejtékcseppeket. A mellkasa görcsösen mozgott, ahogy levegő után kapkodott. A szemei egy
pillanatra becsukódtak, majd ismét kinyíltak, és megpróbált Macróra összpontosítani.
– Hol vannak? – kérdezte Macro. – Hol van Ajax és a többiek?
– Elmentek – felelte rekedten a férfi, majd megnyalta az ajkait, és halvány mosollyal megismételte.
– Elmentek...
 – Hova? – kérdezte kemény hangon Macro. – Ebben a sírban voltak! Hol vannak?
A sebesült megrázta a fejét.
– Te Macro centurio vagy? – sikerült nagy nehézségek árán kimondania.
– Mert mi van, ha az vagyok?
– Ajax azt mondta, adjak át neked egy üzenetet. – A sebesült erőtlenül elmosolyodott. – Azt üzeni,
korábban is átvert, most pedig ismét megtette, és amíg él, mindig át fog verni téged.
Macro a haldokló férfira szegezte a tekintetét, miközben az elméje és a szíve megtelt vad dühvel.
Mielőtt rájött volna, mit művel, a fáklyát ledobva előhúzta a kardját, majd gyűlölettel és haraggal teli
kiáltást hallatva olyan erővel csapott le a sebesültre, hogy annak bőre, koponyája és agyveleje
egyetlen véres áradat közepette széthasadt, ahogy a penge egészen az állkapocsig belemélyedt a fejbe.
Aztán kiszabadította a kardpengét, és vadul vicsorogva ismét felemelte, ám a gladiátor már meghalt.
Végül leengedte a kardot, melynek hegyéről vér csepegett alá. Az orrlyukai kitágultak, ahogy mély
lélegzetet vett. Lassan sikerült észhez térnie, és elhátrált a holttesttől. Körbepillantott a termen, hátha
talál valami nyomot, ami elárulja, hol lehet Ajax, de semmit sem talált, ezért visszatért a bejárathoz,
és felkiáltott Hamédésznek.
– Engedjétek le a kötelet! A küldetésünk véget ért! Végeztünk!
– Mi a helyzet Ajaxszal?
– Ajax? – Macro megrázta a fejét. – Nincs itt! Egyszerűen eltűnt...
 Harminckettedik fejezet
– Túléli? – kérdezte Cato.
Az orvos nem válaszolt, csak ücsörgött a legátus ágya melletti széken, és tovább vizsgálta a
betegét. Odakint már hajnalodott, és a bucinak épp ébresztőt fújtak a Karnak mellett táborozó
katonáknak. Macro és Cato poros arccal ácsorogtak az orvos mellett. Az éjszaka korai óráiban tértek
vissza a folyó túloldaláról a két sebesülttel. Aureliust hordágyon hozták, amit két lándzsából és
néhány köpenyből eszkábáltak. Miután a hajójuk elérte a kikötőhelyet, a legátust azonnal a kórházba
vitték, míg az íjász sebét kitisztították és bekötözték.
Egy óráig tartott, mire az orvos a lehető legjobban helyre rakta a legátus törött csontjait, és
rögzítőkötést tett rájuk. A fejseb azonban sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. A vért gondosan le
kellett mosni, és csak ezt követően tisztíthatták ki, majd vizsgálhatták meg a sebet. Aurelius az oldalán
feküdt, moccanni sem tudott a testét borító kötésektől. Nehezen lélegzett, Cato pedig látta, hogy a
tarkója eltorzult a vászoncsíkok alatt, amiket lassan átitatott a vér.
– Hogy túléli-e? – pillantott fel végül az orvos. – Kétlem. Sok vért vesztett, és az agya is megsérült.
Amikor eltávolítottam a koponya törött darabkáit, az agyvelő egy része levált. A koponyán maradt
lyukba beillesztettem egy rézlapot, aztán összevarrtam a sebet, de nem sok reményt látok. Még ha
életben is marad, az agya olyannyira megsérült, hogy nem fog teljesen meggyógyulni. Vagyis a
hátralevő napjait alighanem együgyűként kell leélnie. Jobb lenne neki, ha inkább meghalna.
– Értem – bólintott Cato. – Hálás lennék, ha írásba foglalnád a véleményedet, hogy bevezethessük a
légió szolgálati naplójába.
Az orvos felállt és Cato felé fordult.
– A kórház tele van a két nappal ezelőtti összecsapások sebesültjeivel, uram. Előbb róluk kell
gondoskodnom, és csak utána foglalkozhatok a jelentésekkel.
– Rendben – felelte barátságosan Cato. – Ennek ellenére azt kell tenned, amit mondok. A legátus,
bár életben van, nem képes ellátni a teendőit, ezért a légió és a hadsereg többi alakulatának vezetése a
parancsnoki lánc következő tisztjére hárul.
– Vagyis rád. Uram.
– Pontosan. Épp ezért nem merülhet fel kétség azt illetően, hogy megfelelően követtem az ilyen
esetekben bevett gyakorlatot. Nem engedhetem meg, hogy bárki kétségbe vonja a tekintélyemet. A
katonák érdekében.
– No meg azért is, hogy védd a hátadat, ha esetleg a hadjárat nem a Rómának tetsző módon érne
véget.
– Higgy, amit akarsz! De feltétlenül szükségem van arra, hogy a jelentésed bekerüljön a szolgálati
naplóba – mondta határozottan Cato. – Méghozzá azonnal, ha nincs ellenedre.
Az orvos tétovázott.
– No és ha ellenemre van?
– Akkor is. Ez parancs.
– Igenis. Uram.
– Gyere, centurio! – fordult Cato Macro felé. – Beszélnünk kell!
Cato nagy léptekkel kisétált a legátus betegszobájából, Macro pedig követte, majd a kórházból
kilépve a barátja mellé szegődött. A templom-együttesen átvágva a déli kapuhoz mentek, majd a
főparancsnokság felé folytatták az utat.
– Merész dologra készülsz – jegyezte meg Macro. – Nem vagyok biztos benne, hogy a helytartó
örülni fog a hírnek, hogy átvetted a sereg parancsnoki tisztét. Csupán ez a hadsereg áll Talmisz
herceg és a Nílus alsó szakasza között.
– A helytartó messze van innen – felelte Cato. – Nincs olyan helyzetben, hogy megítélje, mit
kellene tenni. A legutóbbi jelentések szerint a núbiaiak alig egynapi menetelésre vannak innen.
Szerinted mégis mit kellene tennem? Kérjem ki a tanácsát arról, miként cselekedjünk, aztán üljek a
seggemen, és várjam a válaszát? Mire az megérkezne, Talmisz herceg már úton lenne Memphisz és a
deltavidék felé. Az katasztrofális lenne, és ezt te is tudod.
– Persze hogy tudom – mosolyodott el Macro. – De nem én vagyok, aki át akarom venni a
hadsereg vezetését. Ezzel, ha mást nem is, de azt sikerült bebizonyítanod, hogy tömör vasból vannak a
golyóid, barátom!
– Ó? – Cato Macro felé fordult. – Egy pillanatig se hidd, hogy csak én kockáztatom a nyakamat!
Lehet, hogy én vagyok az, aki átveszem a hadsereg vezetését, de az első tettem az lesz, hogy
kinevezlek téged tábori praefectusnak. Tehát jobban teszed, ha imádkozol, hogy győzedelmesen
kerüljünk ki a harcból, mert a másik lehetőség közel sem lesz kellemes!

– Egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan tudott Ajax ismét elmenekülni – füstölgött Macro, miután
a legatusi szállásra érve letelepedett az egyik kényelmes székre. – A megfelelő sírban voltunk. Az
emberei ott voltak, és két sebesült hátra is maradt. Nem kerültünk el egyetlen folyosót vagy átjárót
sem. Vagyis még azelőtt elmenekült, mielőtt bezártuk volna a csapdát.
– Ez elég nyilvánvaló.
– De mégis hogyan jutott ki a völgyből? Nem mászhatott ki és mehetett el mellettünk anélkül, hogy
ne vettük volna észre.
Cato egy pillanatig hallgatott.
– Valóban. Mi voltunk azok, akik elmentünk mellette.
– Mégis miről beszélsz? – húzta össze a szemöldökét Macro.
– Gondolj csak bele, Macro! Amint megtudtuk, melyik sírban van, azonnal annak a bejáratához
mentünk. Bevonultunk a völgybe, és az oldalsó ösvényt követve egyenesen odamentünk ahhoz a
sírhoz. amit átkutattatok. Mit gondolsz, mi történt valójában?
Macro egy pillanatig gondolkodott, aztán mély lélegzetet vett.
– Ennyire nem lehet egyszerű, ugye?
– Hogyan másként tudott volna elmenekülni? – vonta meg a vállát Cato. – Valószínűleg észrevették,
ahogy közeledünk. Az istenekre, azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy mindvégig figyeltek
minket a völgy bejárata melletti sírok egyikéből! Amint elmentünk mellettük, előjöttek a
rejtekhelyükről, visszalopakodtak a Nílus felé vezető ösvényen, és elmenekültek.
– Vagyis mostanra már bárhol lehetnek – vonta le a végkövetkeztetést Macro.
– így van.
Macro tűnődve megrázta a fejét.
– Ajax a legravaszabb kurafi, akivel valaha dolgom volt, leszámítva azt a szarházi Narcissust.
Tudta, hogy megpróbáljuk majd kiűzni a rejtekhelyéről, ezért gondoskodott arról, hogy a
felderítőink láthassák őket, aztán egyszerűen átvitte az embereit egy másik sírba. Okos!
– Igen, okos. Vagy talán más oka van annak, hogy ismét sikerült elmenekülnie előlünk.
– Úgy érted, szerencséje volt? Véletlenül épp a megfelelő pillanatban költözött át egy másik sírba?
Ez elég valószínűtlen.
– Felettébb valószínűtlen. – Cato összefonta a karjait, és a legátus asztalára támaszkodva Macróra
szegezte a tekintetét. – Másvalamire gondoltam, Macro. Szerintem valaki figyelmeztette Ajaxot.
Valaki elárulta neki, hogy felderítőket küldtünk ki a rejtekhelye keresésére. Ezért tudta végrehajtani a
cselfogást.
 – Valaki figyelmeztette? De mégis ki?
Cato nem válaszolt. Egy pillanatig hallgatott, próbálva összeszedni a gondolatait. Végül hátradőlt,
és kifejezéstelen hangon beszélni kezdett.
– Nem találod különösnek, hogy mióta Egyiptom földjén üldözzük Ajaxot. azóta állandóan jó
szerencse kíséri?
– Jó szerencse? – Macro összeszorította az ajkait. – Mégis mire gondolsz?
– Kezdjük a legutóbbi eseményekkel! Ajaxnak sikerült elmenekülni a templomból. Emlékszel, mit
mondott a lovasság praefectusa, amikor jelentette, hogy az egyik őrposzt katonáit lemészárolták? Azt
mondta, a támadók a jelszót használták, hogy az őrök közelébe kerülhessenek. Honnan tudták a
jelszót?
– Talán hallották, amikor az egyik katonánk használta. Ahogy azt Junius mondta.
– Lehetséges, de a katonák elég jók abban, hogy épp csak kellően hangosan beszéljenek, amikor a
jelszót használják. Ráadásul az illető, aki a jelszót használta, római felszerelést viselt.
– Bizonyára levetkőztették az első roham során meghalt katonák egyikét.
– Először én is erre gondoltam – bólintott Cato. – Ezért mielőtt elindultunk volna a sírok völgyébe,
beszéltem az egyik optióval. Az összes holttestet összeszedték, a felszerelésükkel együtt.
Macro ravasz pillantást vetett a barátjára.
– Tehát ez az egész elmélet nem csak úgy véletlenül ötlött az eszedbe. Igaz?
– Már régóta gyanakodtam. Aztán amikor megérkeztünk a völgybe, rossz sírhoz mentünk, a
legátus pedig lezuhant arról a kőhídról.
– Az véletlen volt – rázta meg a fejét Macro.
– Láttad, amikor történt?
Macro fáradt volt, ezért erejét megfeszítve kellett összpontosítania a sírban történtek részleteire.
– Ott voltunk azon a járdán... Egy nyílvessző repült felénk, azután kiáltást hallottam.
Hátrafordultam, és láttam, ahogy a legátus alázuhan. Igen, baleset volt.
– Ki állt a legközelebb a legátushoz, amikor ez történt?
– Hamédész – felelte Macro, majd a barátjára szegezte a tekintetét.
– Hamédész – bólintott Cato. – Pontosan.
Macro egy pillanatig hallgatott, ahogy átgondolta a vádat.
– Azt mondod. Hamédész áruló?
– Ez a szó azt sugallaná, hogy egykor a mi oldalunkon állt, márpedig úgy vélem, ez sosem volt
így. Gondolj csak bele a történetébe, Macro! Ő az egyetlen, aki életben maradt, miután Ajax rajtaütött
azon a templomon.
– Igen, de Ajax azért kímélte meg, hogy elmondhassa, ki a felelős a történtekért. Akárcsak a többi
túlélő esetében.
– Igaz – felelte Cato. – Épp ezért hittünk neki.
Macro megrázta a fejét.
– Ez túlságosan is messzemenő következtetés, Cato. Ha áruló van köztünk, az nem Hamédész. Elég
jól kiismertem a fiút. Őszinte volt hozzánk. Osztozott velünk a veszélyekben. Mindaz, amit mondtál,
pusztán véletlen.
– Mint a kobra a sátrunkban? Gondolkodtál már azon, hogyan került oda? Észrevetted, milyen
nagy volt Hamédész csomagja, amikor Alexandriában hajóra szálltunk? De amikor leszálltunk, már
sokkal kisebb volt. Ráadásul törött cserépdarabokat találtam a sátrunk közelében. Vajon mi lehetett
abban a korsóban? Ez újabb véletlen? Mondd csak, te sosem kételkedtél Hamédészben?
Macro átgondolta azon rövid időszak eseményeit, ami alatt a fiatal pap mellettük volt. Felidézte az
Ajax tábora elleni rajtaütést és a toronyban gyújtott tüzet, ami elárulta a jelenlétüket a lázadóknak.
Hamédész könnyedén meggyújthatta a tüzet, míg a többiek másfelé figyeltek. Az emlék hatására a
gyanú magva, amit Cato ültetett el benne, hirtelen kicsírázott.
Egyszer csak kopogtattak az ajtófélfán, és egy optio lépett be a szobába.
– Igen? – fordult felé Cato.
– Elhoztam a papot, ahogy azt kérted, uram.
Cato a barátjára pillantott.
– Lássuk, mit tud felhozni Hamédész a mentségére! Vezesd be, és maradj itt velünk!
– Igenis, uram. – Az optio kinézett az ajtónyíláson. – Rendben, füstös képű, gyere be! Gyerünk,
szaporán!
Hamédész belépett a szobába. Tunikát viselt és kábának tűnt, mintha csak nemrég ébredt volna fel.
– Miben segíthetek, uraim? – mosolygott Macróra és Catóra.
Cato kifejezéstelen arccal nézett rá, majd hátradőlt a székében.
– Először is elárulhatnád az igazi nevedet.
Hamédész mosolya azonnal tovatűnt.
– Elnézést, mit mondtál, uram?
– Jól hallottad. Tudni akarom az igazi nevedet.
Hamédész szóra nyitotta a száját, majd becsukta, és kétségbeesetten Macróra nézett.
– Ezt nem értem.
Cato ingerülten felsóhajtott.
– Próbáljuk meg másként! Mióta ismered Ajaxot? Krétán csatlakoztál a lázadáshoz, vagy
valamelyik megtámadott hajó rabszolgái közül toborzott téged?
Hamédész idegesen nyelt egyet.
– Én csak egyszerű pap vagyok, uram. Épp annyi okom van gyűlölni Ajaxot. mint nektek.
Legyilkoltatta a társaimat, és kifosztotta a templomomat. A nevem Hamédész. Hinned kell nekem.
uram... Kérlek! Esküszöm mindenre, ami szent a számomra, hogy nem vagyok kém! Higgy nekem!
Cato fagyosan elmosolyodott.
– Az istenekre! Kiváló színész lenne belőled! Ajax bizonyára épp ezért választott ki épp téged a
feladatra. Kétségkívül jó választás volt. Elvégre sikerült kimenekítened a templomból, később pedig a
sírból is. Ráadásul a legátust is lelökted a gödörbe.
– Nem! – rázta meg a fejét Hamédész. – Nem én tettem! Baleset volt! Te is ott voltál, centurio!
Láttad, ahogy leesett!
– Azt valóban láttam – mondta halkan Macro. – De akár le is lökhetted.
Hamédész elborzadva nézett rá.
– Tényleg azt hiszed, hogy én tettem?
– Én... nem tudom – ingatta a fejét Macro. – A fenébe, tényleg nem tudom!
– Nos, én tudom – mondta Cato. – Több, mint elég bizonyítékunk van Hamédész bűnösségére.
Miután Ajax elmenekült a templomból, megtudtuk, hogy a hadseregből valaki segített neki. A sírnál
történtek csak még jobban megerősítették a gyanúmat. Hamédész kém. – Egy pillanatra elhallgatott,
majd folytatta. – A kémeket pedig csak egyetlen büntetéssel lehet sújtani.
Hamédész szeme tágra nyílt a rettegéstől.
– Ebből egy szó sem igaz! Ártatlan vagyok! Az istenekre esküszöm!
Cato tudomást sem vett róla. és az optio felé fordult.
– Vezesd el!
– Mit akarsz tenni vele? – kérdezte Macro.
– Hajnalban keresztre feszítjük, aztán a fejét elküldjük az ellenségnek. Ha Ajax visszatér Talmisz
herceghez, tudni fogja, milyen sors vár rá és az embereire.
Az optio előrelépett, és megragadta Hamédész karját.
– Gyerünk, fiú!
 Hamédész azonban nem mozdult, mire az optio keményen megrángatta, és az ajtó felé kezdte
lökdösni.
– Hibát követtek el! – siránkozott Hamédész. – Nem vagyok kém! Ártatlan vagyok!
Macro és Cato hallotta, ahogy az optio végigvonszolja Hamédészt a folyosón. Aztán hirtelen
kiáltás hallatszott.
– Aú! Állj meg, te kurafi!
Macro felpattant a székéből, és az ajtóhoz rohant. Az oszlopsoros folyosón végigpillantva látta,
hogy Hamédész a kijárat felé rohan. A földre lökött optio gyorsan magához tért, és a tőrét előhúzva
talpra ugrott. Gyakorlott mozdulattal fogást váltott a fegyveren, majd a karját hátrahúzva célzott, és a
menekülő alak után hajította a kis pengét. Macro látta, ahogy a tőr pörögve átsuhan a levegőn, és
beleáll Hamédész hátába, közvetlenül a nyaka alatt. A fiatalember lábai azonnal összecsuklottak, aztán
a földre zuhanva még egyet hemperedett, és nem mozdult többé.
– Mi történt? – bukkant fel Cato Macro mögött. – Ó...
Az optio előrerohant és a holttesthez hajolt. Az egyik lábát Hamédész fejére tette, majd
kiszabadította a pengét, és a két tisztre pillantott.
– Vége van. Uram.
Cato bólintott.
Macro megköszörülte a torkát, és halkan megszólalt.
– Jobb halál, mint amit megérdemelt volna. Szerencsések vagyunk, uram. Ha nem leplezed le,
akkor ki tudja, mennyi kárt okozott volna még nekünk. – Összehúzta a szemöldökét. – Sosem
gyanakodtam rá – ismerte be. – Soha...
 Harmincharmadik fejezet
Cato megvárta, amíg az utolsó tisztek is letelepednek a papok szállásának udvarán sorakozó
padokra.
Macro a barátja jobbján állt, egy lépéssel mögötte. Ahogyan a lábait kissé szétvetve,
szálfaegyenesen ácsorgott, olyan rendíthetetlennek tűnt, akár egy bika.
A tisztek várakozva néztek Catóra. aki végül felállt, és megköszörülte a torkát.
– Aurelius címzetes legátus nem sokkal délidő után belehalt a sérüléseibe. Ám a parancsnoki
teendőket már azóta én gyakorolom, mióta a légió orvosa igazolta, hogy Aurelius nem képes ellátni
a feladatait. Tehát a parancsnoki poszt ezen átvétele nem több puszta formalitásnál. Mint új
parancsnokotok, már kiadtam az utasításokat a núbiaiak elleni hadjárat előkészítésére. Nem fogjuk
megosztani a sereget. Minden erőnket itt, Dioszpolisz Magnánál összpontosítjuk, majd elindulunk a
núbiaiak ellen, és a lehető leggyorsabban csatára kényszerítjük őket. Van valami kérdés, uraim? –
pillantott végig a tiszteken.
A tisztek többségét megdöbbentette az igencsak tömör eligazítás. Eltartott néhány pillanatig, mire
az egyik idősebb centurio, akiben Cato a néhai Aurelius egyik barátjára ismert, szólásra emelkedett.
Aescher centurio hűvös tekintettel végigmérte Catót, majd mosolyt kényszerített az arcára.
– Azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélek, amikor azt mondom uram, a címzetes legátus
halála fájdalmas veszteség számunkra. Súlyos csapás az előző legátus elvesztése és a kém leleplezése
után, akit óvatlanul a táborunkba hoztatok.
Cato próbálta elrejteni a döbbenetét, amiért Hamédész árulásának híre máris elterjedt a légióban.
Aescher folytatta a mondandóját.
– Az ember azt hihetné, hogy a Sakálokat elátkozták. A két korábbi parancsnok óriási szolgálati
tapasztalattal rendelkezett, ráadásul jól ismerték a légiót és annak katonáit. Épp ezért uram, értsd meg,
amikor azt mondom, a hadsereg, a légió és Róma legfőbb érdeke, ha kérelemmel fordulunk a
helytartóhoz, hogy nevezzen ki új, állandó parancsnokot. Nem a hozzáértésedet vonom kétségbe,
uram. Mindezt az emberek zaklatott lelkiállapotának tükrében mondom. A katonák jobban szeretik, ha
egy kellő tapasztalattal rendelkező parancsok vezeti őket – fejezte be a beszédét a centurio, majd
visszaült a helyére.
– Köszönöm – mondta Cato. – Van még valaki, aki beszélni kíván?
Körbenézett a teremben, ám a tisztek némán várták, hogy válaszoljon a centurio észrevételeire.
– Rendben van, az észrevételeidet feljegyeztük – bólintott végül Cato, majd végigpillantott a
tiszteken. – Most pedig mindannyian jól figyeljetek! Nem nyújtunk be kérelmet. Nincs időnk a
helytartóhoz fordulni az ügyben. A törvényeknek megfelelően vettem át a parancsokságot, és nem
tűröm, hogy bárki kétségbe vonja a tekintélyemet. A helyzet túl komoly ahhoz, hogy játszadozzunk,
uraim. A provincia súlyos veszélyben van. Gyorsan és határozottan kell leszámolnunk a
fenyegetéssel. Majd tiltakozhattok, miután legyőztük a núbiaiakat.
Aescher ismét szólásra emelkedett.
– Megkérdezhetem, mi a baj az eredeti haditervvel, uram? Aurelius legátus...
– Pontosabban Aurelius címzetes legátus – szólt közbe Macro. – Vagy még pontosabban a néhai
Aurelius címzetes legátus.
Aescher ellenséges pillantást vetett Macróra, majd folytatta a mondandóját.
– Számomra jónak tűnt az előző parancsnok haditerve. A te haditerved azonban kevésbé
kifinomultnak tűnik, és jóval kevesebb esélyt kínál arra, hogy csapdába ejtsük és legyőzzük a
núbiaiakat... uram.
 – Valóban? – kérdezte kifejezéstelen hangon Cato. – Bocsáss meg, de azt hittem, a legalapvetőbb
stratégia, hogy ha valaki túlerővel néz szembe, akkor nem osztja fel a seregét több kisebb haderőre.
Vagy ez Egyiptomban talán másképp van?
A szarkasztikus megjegyzés nem kerülte el Aescher és a társai figyelmét. Cato azonban nem
törődött a felcsapó mormogással, és folytatta.
– Aurelius terve katasztrófába torkollott volna. Talmisz herceg előbb az egyik haderőnket győzte
volna le, majd a másikat, hogy aztán szabadon tomboljon a provinciában, míg a császár össze nem
gyűjt egy akkora sereget, amely képes kiűzni a núbiaiakat. Ám ezalatt a Nílus melletti városok
elpusztulnának, és akkora kár érné a gabonatermést, hogy évekig tartana, mire minden újra rendbe
jönne. Ugyanez történne Egyiptommal akkor is, ha tétlenül üldögélve várnánk, hogy új parancsnokot
küldjenek nekünk. Az egyetlen esélyünk, hogy megóvjuk a provinciát és megmentsük a sereget, ha
most rögtön, a teljes haderőnkkel lecsapunk az ellenségre. – Elhallgatott, és végigpillantott a
tiszteken, akiket meg kellett nyernie magának, ha sikerrel akart járni.
Amikor ismét megszólalt, már jóval megfontoltabb hangon beszélt.
– Nem kell magyarázkodnom nektek. A szabályzat szerint cselekszem, melyet a birodalmi hadsereg
főparancsnoksága fogalmazott meg Claudius császár nevében. Ennek a szokásos körülmények között
elegendőnek kellene lennie. Belátom, hogy a jelenlegi helyzet túlmutat a megszokottakon, de mégis
mikor volt a háború gondosan elrendezett ügy? Néhány nappal ezelőttig a XXII. légió helyőrségi
szolgálatban állt. Sokan közületek eleddig csupán rendfenntartói feladatokat láttak el, és csak kisebb
összecsapásokban vagy banditák elleni rajtaütésekben vettek részt. Őszintén szólva a többi légióhoz
képest, melyek soraiban Macro centurio és én korábban szolgáltunk, a Sakálok nagyon is
másodrendűnek tűnnek. Elismerem, hogy a katonák képzettek és a gyakorlatokat a szabályzatnak
megfelelően folytatják, ám híján vannak a harci tapasztalatnak. Márpedig ez az, ami meghatározza
egy katona valódi értékét, és csak nagyon nehezen lehet rá szert tenni. Néhányan közületek a templom
elleni roham során lehetőséget kaptak, hogy bizonyíthassanak, és jól helytálltak, de a katonák és a
tisztek többsége továbbra is nagy próbatétel elé néz. Köztük te is, Aescher centurio. Ezt nem azért
mondom, hogy aláássam a tekintélyedet, csupán kimondom a nyilvánvaló tényt. A másik tény az,
hogy Macro centurio és én egyaránt jelentős harci és parancsnoki tapasztalattal rendelkezünk. Ha
valami, akkor ez bátorsággal tölthet el titeket, amikor csatába indulunk. Nem hiszem, hogy akad
olyan ember, aki a helytállásával bátorítóbban hatna az őt követő katonákra, mint Macro centurio.
Macro feszengve megmoccant a barátja szavai hallatán, aztán ismét komor kifejezést kényszerített
az arcára, és mozdulatlanul ácsorgott tovább.
– A Sakálokban megvan a képesség, hogy jó katonákká váljanak – folytatta Cato – és a núbiaiak
feletti győzelemmel felkerülhet a hadijelvényükre egy háborús érdemrend. Azonban nem fogok
hazudni nektek a kihívásról, ami ránk vár. Meg kell értenetek, és meg kell értetnetek az
embereitekkel, hogy csak két út áll előttünk! Az egyik a győzelembe vezet, a másik a halálba. Ám
most, hogy Macro centurio és én vezetünk titeket, az esélyeitek jelentősen javultak. A többi már
rajtatok áll. Felejtsétek el a múltat! Felejtsétek el mindazt, amit a jövőre nézve terveztetek! Csak arra
összpontosítsatok, hogy végezzetek az ellenséggel! Csak ez számit. Elég egyszerű filozófia, de Macro
centuriónak és nekem jól bevált az évek során, mióta együtt szolgálunk. Nem így van?
– De igen. Uram! – bólintott Macro.
Cato mély lélegzetet vett, és ahogy végigpillantott a tiszteken, látta a tekintetükben az elszántság
szikráit, amit jó jelnek vélt. A szavai hatottak. Megtett minden tőle telhetőt, hogy megfelelő
lelkiállapotba hozza a tiszteket, akik most eltökélten készültek szembenézni a nagy próbatétellel.
– A hadsereg a hajnal első fényénél kivonul Karnakból. A nap további részében készítsétek fel az
embereiteket az indulásra, valamint ellenőrizzétek a felszerelést és az ellátmányt! Leléphettek!
A tisztek felálltak és kivonultak az udvarból. Sokan halkan beszélgettek. Macro egészen addig
mozdulatlanul ácsorgott, míg az utolsó is távozott, aztán fáradtan felsóhajtott, a vállai pedig kissé
megrogytak.
– Mi a véleményed? – tudakolta Cato.
– Ó, remek voltál, fiú! Bár meg kell mondanom, ezt a „győzelem vagy halál” szófordulatot már
nemegyszer hallottam. De ezzel te is így vagy. Régi szavak, de az biztos, hogy még most is feltüzelik
az ember vérét.
– Hm... Úgy értettem, mi a véleményed a tisztjeinkről.
– Erről a bagázsról? – bökött Macro a hüvelykujjával az udvar bejárata felé. – Nem a legjobbak,
akikkel eddig találkoztam, de nem is a legrosszabbak.
– Ez nem hangzott túl bátorítóan.
– Ó, jól fognak harcolni, amikor eljön az ideje! – Macro közönyösen vállat vont. – Végül is mi
más választásuk van?
– Történetesen valóban nincs más választásuk. Épp az eligazítás előtt olvastam el az egyik őrjárat
jelentését. A núbiai sereg továbbra is egynapi járóföldnyire délre táborozik. Az elmúlt két napban
meg sem mozdultak. Úgy tűnik, Talmisz herceg azt akarja, hogy menjünk oda, és nézzünk szembe
vele.
– Mi azonban megvárhatnánk, amíg ő jön ide, hogy aztán megállítsuk.
– Nem. Ha ezt tennénk, akkor körülvenne és kiéheztetne minket, így is, úgy is ő van előnyben.
Macro látta fiatal barátja véreres szemeit és fáradt arcát. Cato, mielőtt a tisztek megérkeztek volna,
levette a felkötő kendőt, és most a szabad kezével tartotta a bal karját. Macro szinte apai aggodalmat
érzett iránta.
– Nézd, most amúgy sincs mit tenni. A tisztek megteszik az előkészületeket, én pedig gondoskodom
arról, hogy jó munkát végezzenek. Neked pihenned kell! Hagyd gyógyulni a karodat! Holnap jó
erőben kell lenned! Nem engedheted meg magadnak, hogy a fáradtság elhomályosítsa az elmédet.
Elvégre az életünk forog kockán.
Cato ránézett és elmosolyodott.
– Köszönöm! Ha lesz időm, majd pihenek. De előbb ki kell találnom, hogyan nyerjük meg a
hadjáratot. A szép szavakkal nem lehet csatát nyerni. Azok után, ami Hamédésszel történt, megértem,
miért vonják kétségbe a hozzáértésemet.
– Baromság. Hamédész kém volt. A kémek dolga, hogy elnyerjék mások bizalmát. De végül nem
sikerült átvernie téged. Átláttál rajta, és véget vetettél a mesterkedéseinek – vonta le keserűen a
végkövetkeztetést Macro.
Cato látta, hogy a barátja igyekszik elrejteni a valódi érzéseit.
– Nagyon megrendített az árulása, ugye?
– Igen... Kedveltem azt a fiút. Azt hittem, igazán bátor dolog volt tőle, hogy bement abba a völgybe
megkeresni Ajax búvóhelyét. Most már tudom, hogy mindez csak ámítás volt. Az a kurafi alaposan
átvert.
Cato úgy érezte, meg kell vigasztalnia egy kicsit a barátját.
– Azt hiszem, annak ellenére, hogy az ellenségünk volt, nagyra tartott téged.
– Még ha így is van, mit számít? Hamédész Ajax embere volt. Ha tudtam volna, a saját kezemmel
öltem volna meg. Bolondnak érzem magam, Cato. Ez a helyzet. Jó, hogy megszabadultunk tőle.
– Igen, persze – bólintott Cato, és tudta, hogy ideje lenne témát változtatni. – Szükségem van a
segítségedre, Macro. Attól tartok, életünk eddigi legnehezebb csatája elé nézünk.
A felkelő nap első fénye átragyogott a keleti dombok fölött, miközben a rómaiak kivonultak a
kamaki táborból. Az élen az auxiliaris lovasok haladtak, szétszóródva a sereg előtt. A főerők
menetoszlopát egy auxiliaris gyalogos cohors vezette, aztán a légionáriusok következtek súlyos
páncélban, a jármukra erősített felszerelést cipelve. A sisakjuk az övükön lógott, és mindannyian
könnyű fejkendőt viseltek, amely nem csupán megvédte őket a naptól, de az izzadságot is felszívta.
Az árnyékok hosszúra nyúltak a homokon, melyet a menetoszlop alaposan felkavart, ezért a
törzstisztek kis csapatának élén lovagló Cato és Macro számára a katonák homályos árnyalakoknak
tűntek a narancssárgán derengő porban. A légió mögött a poggyászszállítók és a balliszták szekerei
következtek. Hétnapi ellátmányt vittek magukkal, és Cato tudta, ha a núbiaiak bármilyen okból úgy
döntenek, visszavonulnak, akkor csak rövid ideig tudják üldözni őket, mivel Talmisz herceg
bizonyosan ki fogja fosztani a vidéket a római sereg előtt.
Junius tribunus előreléptetett a hadsereg új parancsnoka mellé. Egy ideig hallgatott, aztán
megköszörülte a torkát.
– Mi az, tribunus? – kérdezte Cato.
– Azon tűnődöm, uram, mi a terved a közelgő csatát illetően.
– Hogy legyőzöm az ellenséget.
– Igen, uram, persze. Ez nem is lehet kérdés.
Macro fanyar arccal a tribunus felé fordult.
– Akkor mi mást kellene még mondani erről?
Junius azonban nem akarta ilyen könnyen feladni.
– Tisztelettel, uram, most, hogy én vagyok a légió rangidős tribunusa, ha bármi történik veled vagy
Macróval, akkor rám száll a parancsnoki tisztség. Tudnom kell, mik a szándékaid, uram. A hadsereg
érdekében.
Cato végigmérte Juniust, akit alig néhány hónapja neveztek ki tribunusnak, és máris jóval nagyobb
felelősség nyomta a vállát, mint a birodalom többi légiójában szolgáló, vele egyenrangú tiszteknek. A
háború már csak ilyen, tűnődött Cato. Junius elméletig valóban a harmadik embernek számított a
parancsnoki láncban, és bár a centuriók elfogadták, hogy Cato ellássa a legatusi feladatokat,
kételkedett abban, hogy engedelmeskednének egy olyan ifjoncnak, aki annyi harci tapasztalattal
rendelkezik, mint egy frissen bevonult újonc. Cato végül megrázta a fejét.
– Időben meg fogod tudni, mit tervezek, tribunus. Ami pedig a hadsereg parancsnoki posztját illeti,
azt tanácsolom, vigyázz, mit kívánsz! Ismered a mondást?
– Igen. Uram. De készen kellene állnom, ha tényleg valami szerencsétlenség történne veled és
Macróval.
– Szerencsétlenség? Micsoda szépítés! – kuncogott szárazon Cato.
– Előbb tanuld ki a szakmát. Junius! Figyelj a veteránokra, és tanulj a tapasztalataikból! Csak ezt
követően gondolj a parancsnoki tisztségre! A feladatod egyelőre az, hogy tapasztalatokat szerezz. Ez
minden. Még nem állsz készen. Ha történne velem valami, Macro veszi át a parancsnokságot. Ha vele
is történik valami, akkor a parancsnoki tisztség a szabályzat ellenére nem rád, hanem valaki másra
száll.
– Ó... – A tribunus arcán keserű csalódottság látszott. – Én csak szeretném Rómát szolgálni, uram.
Ez az, amiről áhítozom.
– Áhítozol? – kuncogott Macro. – Ez itt a hadsereg, fiú, nem valami vallásos kultusz! Itt sokkal
többről van szó, mint a rituálék és a mellébeszélés. Mi nem csupán játszadozunk. Mindaz, ami
történik, az életet és a halált jelenti számunkra, épp ezért a katonákat olyanoknak kell vezetni, akik
tudják, mit csinálnak. Érted?
Junius Macróra nézett, aztán nyelt egyet, és bólintott. Végül kurta biccentéssel elköszönt a
feletteseitől, és a hátasát visszafogva csatlakozott a többi lovashoz.
– Nagyon lelkes, igaz? – mosolyodott el Cato. – A régi önmagamra emlékeztet.
– Ó, nem! Te sokkal rosszabb voltál!
Cato szemei összeszűkültek.
– Valóban?
 – Ugyan már! Te is tudod, hogy ez az igazság! Egy esetlen kis vakarcs voltál! Mégis páváskodtál,
és azt hitted, képes vagy katonákat vezetni csak azért, mert temérdek hadtörténeti irományt olvastál. –
Macro szeretetteljesen elmosolyodott az emlék hatására. – A hadsereg tett azzá, aki most vagy, és ezt
te is tudod.
Cato hátranézett, megbizonyosodva arról, hogy a többi tiszt nem hallotta a Róma szolgálatában
töltött első napjainak ezen őszinte értékelését, majd ismét Macro felé fordult.
– Lehet, hogy nem voltam éppen eszményi alapanyag a II. légió számára, de elég gyorsan tanultam.
Ráadásul kiváló mentorom volt.
– Ez bizony igaz – értett egyet vele szerénytelenül Macro.
Cato a többi tiszt felé biccentett.
– Idővel Junius is éppúgy kikupálódik, mint én. Vagy még jobban, tekintettel a szenátori
származására. Lehet, hogy meg kellene fontolnom, hogyan is beszélek vele – tűnődött Cato. – Egy
nap talán a felettesünk lesz, és nem fogja elfelejteni a múlt sérelmeit.
– Ha ez a mai beszélgetés még évek múlva is nyomja majd a lelkét, akkor nem érdemli meg, hogy
magasra emelkedjen. Sok tábornokot láttam már jönni és távozni Cato, és a kicsinyesek sosem
maradtak sokáig a posztjukon. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb előnye annak, hogy egy császár
áll a birodalom élén. – Macro megvakargatta a fülét. – Claudius leválthat bárkit, aki nem alkalmas a
parancsnoki feladatokra, és kiválaszthatja a legjobbat az illető helyért A császárnak nem muszáj
állandóan kielégíteni a különféle politikai csoportokat, és nem kell úgy táncolnia, ahogy ők
fütyülnek.
– Most ki az aki úgy beszél, mint egy tapasztalatlan újonc? – nevetett Cato. – Tényleg azt hiszed,
hogy a császár a politika felett áll? Mit gondolsz, miért bízzák a legnagyobb hadseregek vezetését a
császári család legközelebbi rokonaira? No és miért nézik a császárok árgus szemekkel az összes
többi tábornokot? Hiszen épp azért küldtek minket a birodalom keleti részére, hogy szemmel tartsuk
Longinust, Szíria helytartóját! A politika nem ér véget a tábor kapujánál. Claudius ezt sokkal jobban
tudja, mint az elődei többsége, elvégre a hadsereg emelte a trónra, amit ő azóta is ajándékok
sokaságával jutalmaz, így mutatva a segítőinek, hogy nem feledkezett meg a tettükről. Politika... –
sóhajtott fel. – Emiatt kell annyi életen átgázolnunk.
– Olyan ez, akár egy szennycsatorna – vonta le a végkövetkeztetést Macro vigyorogva, amit Cato
hasonlóan viszonzott.
Egy ideig némán lovagoltak tovább, aztán Cato ismét megszólalt.
– Úgy vélem. Junius meg fogja állni a helyét.
– Remélem.
– Kételkedsz benne?
– Nem is tudom. – Macro összeszorította a száját. – Egy kicsit talán túlságosan is lelkes. Nagyon
szeretne bizonyítani, ami veszélyessé válhat. Neki és azoknak is, akik egy nap a parancsnoksága alatt
fognak állni.
– Ha megéri egyáltalán azt a napot – felelte halkan Cato. – Mindannyiunk számára igazi kihívás
lesz, hogy túléljük a következő néhány napot.
Nem sokkal délidő előtt a hadsereg megállt egy órára, a katonák pedig a sorokat megbontva
letették a málhájukat, és árnyékot kerestek. Akik nem találtak árnyékot, azok a hajítódárdákból és a
köpenyekből eszkábáltak menedéket. A nap legmelegebb időszakát pihenéssel töltötték, míg
körülöttük a vidéket forróság perzselte.
Cato és a tisztjei épp egy pálmaliget árnyékában pihentek, amikor egy magányos lovas érkezett
vágtatva az úton, finom porfelhőt hagyva maga után. Az úton maradt néhány katona elhátrált előle,
majd nézték, ahogy távolodik, és azon tűnődtek, vajon miért siet ennyire. A lovas megzabolázta a
hátasát, és a nyeregből leugorva odarohant a főparancsnokság őrszolgálatos optiójához, hogy
jelentést tegyen. Az optio továbbintette a férfit, aki néhány pillanattal később az erőfeszítéstől levegő
után kapkodva vigyázzba állt Cato előtt.
– Jelentem, uram, megtaláltuk a núbiai hadsereget.
– Merre? – kérdezte Cato, miközben a többi tiszt feltápászkodott.
A lovas katona gyorsan felbecsülte a távolságot.
– Nyolcmérföldnyire innen. uram.
– Menetelnek?
– Igen. Uram. Egyenesen felénk tartanak.
– Nyolc mérföld? – mormogta Macro. – Elég közel vannak, ha netán még ma csatát akarnál vívni,
uram.
– Ma még nem csapunk össze velük. – Cato körbepillantott a vidéken. Nem sokkal a
datolyapálmákon túl szántóföldek húzódtak, nagyjából egymérföldnyi szélesen a folyó és a sivatagba
nyúló csupasz dombok között. – Ott veszünk fel hadállást! – mutatta Macrónak és a többieknek. – A
talaj épp megfelelő a menettábor kiépítéséhez. Azonnal add ki a parancsokat. Macro! Azt akarom,
hogy az embereink védelmi állások mögött legyenek, mire a núbiaiak ideérnek!
– Igenis. Uram – szalutált Macro, majd elment, hogy megkeresse a rangidős földmérőt és a
segédeit. A földmérők csapata hamarosan kilovagolt, kantárszáron vezetve a mérőfelszereléssel és
jelzőpóznákkal megrakott öszvéreket.
Cato nézte, ahogy távolodnak, majd a törzstisztek felé fordult.
– Állítsátok talpra a katonákat! Azt akarom, hogy álljanak készen a táborverésre, mire Macro
emberei kijelölik a területet!

A folyó és a sivatag között porfelhő homályosította el a láthatárt, már jóval azelőtt jelezve a núbiai
sereg közeledtét, mielőtt annak első emberei a római tábor látótávolságába értek volna. A
légionáriusok még mindig a cölöpfalat és az őrtornyokat építették, amikor az első núbiai őrjárat
felbukkant. A teveháton ülő férfiak kis csapata a római őrség vonalától nem messze megállt, és várta,
hogy a sereg utolérje őket. Ahogy a nap alábukott a nyugati láthatáron, vörös izzásba borítva a tájat,
megvilágította a római hadállások felé hömpölygő porfelhőből sorra előbukkanó fegyvereket,
páncélokat és lobogókat. A katonák megkétszerezték az erőfeszítéseiket. hogy időben befejezzék a
védelmi vonalakat. A földsáncot övező árok előtt többsornyi kisebb gödröt is ástak, melyek aljába
karókat tűztek. A tábor sarkaiban pálmarönkökből és földből épített emelvényeket állítottak a
ballisztáknak.
Amikor a fő védelmi vonalak elkészültek Cato parancsot adott, hogy vonják vissza az előretolt
őrséget, mire az auxiliaris lovasok hátat fordítottak az ellenségnek, és bevágtattak a táborba, melynek
kapuit becsukták. A katonák harcra készen álltak, arra az esetre, ha Talmisz herceg úgy döntene,
azonnal támadást indít, amint eléri a római védelmi állásokat. Miközben a tisztek és embereik
várakoztak, az ellenséges sereg egyre közelebb ért. Aztán a núbiai fősereg három részre vált. és
hamarosan egyetlen összefüggő arcvonalat alakítottak ki a Nílus és a dombok között. A gyalogság
soraiba itt-ott lóháton vagy tevén ülő harcosok csapatai keveredtek.
Cato miközben felkapaszkodott az egyik őrtoronyba, érezte a cölöpfalnál álló katonák
nyugtalanságát. A XXII. légió és az auxilia emberei még sosem néztek szembe ilyen fenyegetéssel,
ráadásul eleddig csupán néhányuk vett részt igazi ütközetben. Cato csak remélhette, hogy a
kiképzésük és a fegyelmük elegendő lesz a helytálláshoz, amikor össze kell csapniuk a núbiaiakkal.
– Lenyűgöző látvány – jegyezte meg Macro a barátja mellett állva. – De a létszám még nem
minden, hm?
Cato nem válaszolt, csak tovább nézte az ellenség tömött sorait. Nagy részük
könnyűfegyverzetűnek tűnt, ám több olyan alakzat is látszott, mely páncélt és sisakot viselő, ovális
pajzzsal felszerelt katonákból állt, akik fegyelmezetten meneteltek. Ráadásul rengeteg csapat akadt,
melynek tagjai kötegekbe kötött hajítódárdákat Cipeltek. Cato azonban egy kis vigaszt merített abból,
hogy a núbiaiak közül csak néhányan fegyverkeztek fel íjjal. Távoli kürtszó hallatszott, mire az
ellenséges sereg megállt. A felettük lebegő por lassacskán oldalra sodródott a Nílus fölött átsüvítő
esti szélben.
– Szerinted most mit fognak tenni, uram? – kérdezte Junius. – Támadnak?
– Kétlem, tribunus – felelte Cato. – Erős hadállást építettünk ki, ezért Talmisz herceg nagy árat
fizetne a támadásért. A létszámuk ellenére az emberei között csak kevés képzett katona van. Ha az első
rohamuk kudarcot vall, és súlyos veszteségeket szenvednek, az nagy csapást jelentene a harci
szellemükre.
– Nézzétek! – mutatott előre Macro. – Hamarosan megtudjuk, mik a szándékaik.
Cato és Junius a mutatott irányba fordulva látta, hogy a núbiai sereg sorai közül egy csapat lovas
vágtat elő, és elindul a Nilus partja mentén nyújtózó poros úton. Gyors iramban vágtak át a két sereg
közötti nyílt térségen.
– Nem akarom, hogy alaposabban is szemügyre vehessék a védelmünket – döntötte el Cato. –
Hivass előre egy lovasosztagot, Macro! Kilovagolunk eléjük!
– Igenis. Uram. – Macro a létrához lépett és lemászott a toronyból. Cato tovább figyelte a közeledő
lovasokat, majd csatlakozott a barátjához, aki hozatott neki egy tartalék lovat.
Cato felült a lóra, elhelyezkedett a nyeregben, majd megfogta a kantárt, összerezzenve a vállába
hasító fájdalom miatt.
– Lássuk, mit akarnak!
A légionáriusok kinyitották az ellenség felé néző kaput, Cato és kísérői pedig kilovagoltak, majd a
táborból kiérve a gabonában taposott ösvényen át elindultak az út felé. Az úthoz érve a két tiszt
megállt, míg a kísérők felsorakoztak mögöttük, készen arra, hogy előrerontsanak, ha Cato parancsot
ad. A núbiaiak néhány száz lépésnyire jártak tőlük, és egyenletes iramban közeledtek feléjük. Nyolcan
voltak, és egy lobogót hordoztak, melyen egy üvöltésre nyitott szájú oroszlán alakja díszelgett.
Vezetőjük fényes, fekete selyemköntöst viselt, kúpos sisakja köré pedig fejkendőt tekert, amely a
szeme kivételével az arcát is eltakarta. Valamivel az emberei előtt lovagolt, majd Cato közelébe érve
lassabb iramra fogta a hátasát, végül tízlépésnyire a rómaiaktól megállt. Sötét szemével végigmérte
az ellenséges lovasokat, aztán félrehúzta az arca elől a kendőt.
– A római tábornokkal, Aurelius legatusszal kívánok szólni – mondta görögül.
– Aurelius meghalt – felelte Cato. – Én vagyok a hadsereg parancsnoka.
– Te? – A núbiai egy pillanatig tétovázott, aztán vállat vont. – Igaz vagy sem, ez nem változtat azon,
amit mondanom kell. Tehát figyelmezz rám, római! Talmisz vagyok, Núbia hercege, a Sivatag
Oroszlánja és a veled szembenálló sereg parancsnoka – tárta ki a karjait, végigmutatva a núbiaiak
sorain, melyek hosszan nyújtóztak a vidéken át. – Túl sokáig tűrtük a rómaiak jelenlétét a földünkön.
De most eljött a megtorlás ideje. Nem fogom a hüvelyébe tenni a kardom, míg a becsületem nem kap
elégtételt, vagy a pengém nem ízleli meg rómaiak sokaságának vérét.
Macro köhintett, és a herceg kardjának drágakövekkel kirakott markolata felé intett.
– Ha ez a szóban forgó kard. akkor meg kell jegyeznem, hogy most épp a hüvelyében van.
– Macro! – mormogta összeszorított fogakkal Cato. – Hallgass!
A herceg előreösztökélte a lovát, amely a lábait magasra emelgetve közelebb araszolt Macróhoz.
Talmisz a centurio arcába bámult, aki gúnyosan felvonta a szemöldökét.
– Ez itt a bolondod, legátus? Meglátjuk, hogyan nevet majd, amikor az embereim kizsigerelik.
– Macro centurio néha hajlamos a kelleténél kicsit többet beszélni – felelte rezzenéstelen hangon
Cato. – Bár Róma nevében nem beszélhet. Azt csak én tehetem. Mit kívánsz mondani nekem, herceg?
 Talmisz megvető fintorral elfordult Macrótól, és Catóra nézett.
– Azért jöttem, hogy elmondjam a békefeltételeimet. Róma adja át az Ombosztól délre elterülő
földeket Núbiának. Továbbá igényt tartok e provincia ez évi gabonatermésének felére, valamint tíz
talentum aranyra. – A szeme ravaszul összeszűkült. – Római talentumra, nem egyiptomira. A
feltételeim nem képezik alku tárgyát. Ha nem fogadjátok el, akkor tovább nyomulunk előre a Nílus
mentén, felprédálva a városokat és felégetve a terményt. Ha kell, elmegyünk akár Alexandriáig is.
– Kétlem, hogy Róma ezt megengedné nektek – nevetett fel Macro. – Mire százmérföldnyire
megközelítenéd Alexandriát, a császár annyi légiót küldene Egyiptomba, amennyi egyszerűen
elsöpörné a seregedet.
Talmisz vállat vont.
– Núbia nagy ország, római. Elég nagy ahhoz, hogy addig vonuljak vissza, míg a légióitok
belehalnak a fáradtságba vagy a szomjúságba. Nem félek Rómától. Nos?
– A feltételeid elfogadhatatlanok, az egyezkedésnek pedig ezennel vége – felelte egyszerűen Cato,
majd megfordította a lovát, és elindult vissza a tábor felé. A kísérői követték, éber pillantásokat vetve
a hátuk mögé.
A herceg egy pillanatig hallgatott, aztán a kezei ökölbe szorultak a dühtől, és a római lovasok
hátának szegezte az ujját.
– Legyen, ahogy akarjátok! Néhány nap múlva a keselyűk lakmároznak majd belőletek! –
Erőteljesen megrángatta a kantárt, és a lovát megfordítva elvágtatott a hadserege felé. Köpenye
hollószárnyként csapkodott körülötte, míg kísérői erejüket megfeszítve próbáltak lépést tartani vele.
Macro a herceg után nézett, majd közelebb léptetett Catóhoz.
– Ez elég nagy faragatlanság volt. Mégis mit képzeltél?
– Mi mást mondhattam volna? – kérdezett vissza lemondóan Cato. – Nem áll jogomban elfogadni a
feltételeit. Még ha meg is tenném, a császár nem egyezne bele. Tehát meg kell vívnunk a csatát.
– Mikor?
– Holnap hajnalban.
Talmisz herceg és rangidős tisztjei, miután kidolgozták a núbiai sereg hadrendjét, nekiálltak, hogy
elfogyasszák a fűszeres birkahúsból álló vacsorájukat, amikor hirtelen megzavarták őket. A herceg
testőrségének parancsnoka, egy hatalmas termetű, sebhelyektől tarkított harcos a bejárat előtti
ponyvát félrehúzva belépett a sátorba. A nyomában négy másik testőr következett, körülvéve egy
magas, pikkelyvértet és rongyos tunikát viselő férfit, akinek bőrét és haját olyannyira beborította a
por, hogy eltartott néhány pillanatig, mire a herceg felismerte.
– Ajax...
A tisztek az evést abbahagyva a gladiátor felé fordultak. A beszélgetés elhalt, és a sátorra kínos
csend szállt alá. A herceg a köpenye szegélyébe törölte zsíros ujjait, majd hátradőlt a fényes
ezüsttálcától, amin a vacsoráját felszolgálták, és az állát megsimogatva Ajaxra szegezte a tekintetét.
– Ez itt az az ember, aki azt állította magáról, hogy értékes szövetségesem lesz a Róma elleni
háború során? – kérdezte rideg szarkazmussal. – A külsőd alapján úgy tűnik, kemény harcokban volt
részed. így van?
– Igen, felség – hajtotta meg a fejé Ajax.
– Ha jól gondolom, akkor te húztad a rövidebbet.
– Igen.
– Értem. Elmondanád, sikerült-e végrehajtanod a feladatot, amivel megbíztalak?
Ajax, bár fáradt volt, teljes magasságában kihúzta magát, fölébe tornyosulva a körülötte álló
testőröknek.
– Az embereim számos rómait megöltek vagy megsebesítettek, ahogy azt óhajtottad, felség.
Elfoglaltuk az egyik erődjüket, lemészároltuk a helyőrséget, majd porig égettük az egészet.
 – No és mi a helyzet a veszteségeinkkel?
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy csak én és néhány követőm maradtunk életben – felelte Ajax
pillanatnyi tétovázás után. – A többiek odavesztek.
Talmisz szemei tágra nyíltak, a szája pedig megremegett. Tisztjei nyugtalan pillantásokat váltottak,
várva, hogy a herceg szabad folyást engedjen a haragjának.
– Odavesztek? Ezt magyarázd el!
– Az erőd pusztulása után a rómaiak átküldték egy nagyobb haderőt a Níluson, hogy elbánjanak
velünk, felség. Ameddig lehetett, tartottuk a partot, aztán visszavonultunk egy templomba, amit
megerősítettünk, hogy a hadállásunkként használhassuk.
– Úgy tűnik, nem jártatok sikerrel.
– Megtettem mindent, amit tudtam. A halálom nem változtatott volna a végkifejleten. Másrészről
azonban azzal, hogy életben maradtam, továbbra is fenyegetést jelentek a rómaiakra. Ami
mindkettőnk számára előnyös, felség.
– Hogyan sikerült megmenekülnöd?
– A kémem segített, hogy egy maroknyi társammal elmenekülhessek.
Talmisz megfontoltan bólintott, majd rövid hallgatás után megszólalt.
– Tehát ötszáz emberem életével fizettem a szolgálataidért. Így értetted azt, hogy a hasznomra
leszel? Te, az embereid, és a kémed egyaránt kudarcot vallottatok – vonta le a végkövetkeztetést
megvetően.
– Rengeteg rómaival végeztünk, felség, és sikerült két napig feltartanunk őket. Ahogy azt kérted.
– Valóban, de nem gondoltam, hogy mindez ötszáz emberembe fog kerülni. Mindenesetre az
ellenség pontosan ott van, ahol azt szerettem volna. Vagyis immár nem vagy hasznomra, gladiátor.
Ajax szemei összeszűkültek.
– Ezt hogy érted, felség? – kérdezte halk, kifejezéstelen hangon.
– Holnap eltapossuk a rómaiakat, tehát már nincs szükségem rád. Ha a tisztjeim egyike lennél,
lecsapatnám a fejedet, amiért feleslegesen pazaroltad el az embereim egy jelentős létszámú alakulatát.
– A veszteség elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy teljesíthessem a tőled kapott parancsot, felség.
– Ezt kétlem.
– Emellett nem vagyok a tisztjeid egyike – folytatta a gladiátor. – Ajax vagyok, a krétai lázadók
vezére. Míg én élek, Róma rettegi a nevemet! – kérkedett. – Ha megölsz, azzal csak Róma érdekeit
szolgálod!
– Lehet – ismerte el Talmisz. – Ugyanakkor a kivégzésed jó példával szolgálna az embereimnek,
hogy mi jár annak, aki nem tesz eleget a parancsaimnak.
– De én eleget tettem a parancsaidnak!
– Ezzel nem értek egyet. Lehetséges, hogy a halálod inkább a hasznomra válna, mint az, ha
továbbra is a szolgálatomban maradsz.
Ajax a hercegre szegezte a tekintetét.
– A szövetségesednek neveztél.
– Egy hercegnek nincsenek szövetségesei, csak szolgái és ellenségei. Csupán rajta áll, hogyan
használja fel a szolgáit.
A gladiátor megvetően a földre köpött, mire a testőrparancsnok megfordult és halántékon ütötte.
Aztán ökölbe szorított kézzel várta, hogy Ajax tovább dacol-e a herceggel. A gladiátor megrázta a
fejét, hogy elűzze az ütés okozta kábaságot, majd a hercegre nézett, és halkan megszólalt.
– Hibát követsz el, felség. Ha megölsz, akkor megölöd a reményt mindazon rabszolgákban, akik
készek fellázadni Róma ellen.
– Hallgass, gladiátor! – parancsolt rá a herceg. – Még egy szó, és az életednek vége! – Ajaxra
szegezte a tekintetét, és olyan erővel szorította össze az ajkait, hogy azok vékony vonallá
keskenyedtek. A sátorban tartózkodók moccanni sem mertek, miközben várták, hogy uruk folytassa a
mondandóját. A herceg végül felemelte az ujját, és Ajaxra mutatott. – Én döntök a sorsod felől. Talán
valóban igaz, hogy többet nyerek azzal, ha életben hagylak, és megengedem, hogy tovább mérgezd a
császár birtokait. Még átgondolom. Egyelőre a foglyom vagy. Meg kell fontolnom, mi legyen a
sorsod. – Csettintett az ujjaival, és odaszólt a testőrsége parancsnokának. – Vigyétek el ezt a
rabszolgát! Helyezzétek erős őrizet alá, valami biztonságos helyen! Nem eshet bántódása, és nem
szökhet meg! Ha mégis megszökik, az életeddel fizetsz! Menjetek!
A testőrparancsnok mélyen meghajolt, és intett az embereinek, hogy vezessék ki Ajaxot a sátorból.
Aztán továbbra is meghajolva kihátrált a sátorból, és visszahúzta a helyére a bejárat előtt lógó
ponyvát.
Talmisz végigpillantott a tisztjein. Egyikük sem mert a szemébe nézni, csak ültek és hallgattak. A
herceg végül elégedetten elmosolyodott az engedelmességük láttán, és a boroskelyhe után nyúlt.
– Mondjunk pohárköszöntőt, uraim! – Felemelte a kelyhet, mire a többiek gyorsan követték a
példáját. – Halál Rómára! – kiáltotta.
A tisztek hangosan kiáltva elismételték a szavait, a sátor közelében álló katonák pedig, akik
hallották a pohárköszöntőt, mosolyogva a római tábortüzek felé fordultak, melyek száma csekélynek
tűnt a sötét tájon terpeszkedő núbiai sereg rakta tüzek sokaságához képest.
 Harmincegyedik fejezet
Cato a hajnal előtti órában kiküldte az auxiliaris lovasokat, hogy támadják meg az ellenséges
őrposztokat, elvonva a núbiaiak figyelmét, míg a római sereg többi alakulata kivonul a táborból. A
csillagok halvány fényében átvonultak a védelmi vonalakon, hogy elfoglalják a helyüket a keskeny,
nyílt térségen, nem sokkal a dombok és a folyópartot borító, kusza pálmaligetekkel tarkított nádas
közötti rés legkeskenyebb része mögött. Alig egymérföldnyire tőlük az ellenség tábortüzei már
kezdtek kihunyni, reszkető, vörös izzásba borítva a sötét vidéket.
A római arcvonal közepét Macro négysoros hadrendben álló első cohorsa alkotta. Kétoldalt, kissé
mögöttük egy-egy auxiliaris cohors állt, majd további két, légionáriusokból álló cohors következett.
Az ellenség felé kidudorodó, félholdszerűen ívelt arcvonal mögött az íjászok laza csatasora állt,
készen arra, hogy átlőjenek a bajtársaik felett, mihelyt kezdetét veszi a küzdelem. A légionáriusok
további hat cohorsa a félhold két szélén, tömött hadoszlopban állt, mintha az átkarolástól
védelmeznék a sereget, míg az utolsó cohors tartalékként szolgált. A ballisztákat két csapatba
osztották, hogy a szárnyakon álló lovasság előtti területet védelmezzék, jóllehet Cato csak azután
hívta vissza a két lovascohorsot, miután a gyalogság hadrendbe állt. Mivel a lovasság szokásos
taktikája, hogy rajtaütnek az ellenségen, majd gyorsan visszavonulnak, most a túlerő miatt nem vált
volna be, szigorú parancsot kaptak, hogy ne indítsanak rohamot, csak tartsák a területet, és
védelmezzék a római arcvonal szárnyait.
Amikor a keleti dombok sötét tömege fölött feltűnt az első halvány fény. Cato előrelovagolt, hogy
elfoglalja a helyét az első cohors mögött. Macro már leszállt a nyeregből, és hátravitette a lovát. Cato
azonnal felismerte a cohors hadijelvénye mellett álló köpcös alakot. Macro a patadobogás hallatán
megfordult, és üdvözlésképp felemelte a karját.
– Készen álltok, centurio? – kiáltotta Cato olyan hangosan, hogy a többi alakulat is hallhassa.
– Már tűkön ülünk. Uram. – felelte könnyed hangon Macro. – Készen állunk bármire!
– Remek! Mire a nap véget ér, a légió ki fogja érdemelni, hogy minden egyes hadijelvényén
kitüntetés díszelegjen! – Cato megzabolázta a lovát, majd leszállt a nyeregből, és átadta a kantárt
Juniusnak. Aztán megveregette Macro vállát, és mormogva odaszólt neki. – Egy szóra!
Miután hallótávolságon kívülre értek, Cato halkan beszélni kezdett.
– Minden attól függ. hogy az első cohors tartsa a helyét, és a légió többi alakulata megfelelő
időben hajtsa végre a hadmozdulatokat. Érthető?
Macro a barátja felé fordult, a félhomályban épp csak ki tudta venni a fiatalember nyugtalan
arckifejezését. Cato az előző este folyamán már átvette a haditervet vele és a többi tiszttel, majd
mielőtt kivonultak volna a táborból, négyszemközt még egyszer elismételte neki. Ám Macro
ingerültsége, amiért újra emlékeztették a feladatára, azonnal szertefoszlott, amikor rájött, milyen
aggodalom gyötri a barátját. Végül megállt, és Cato felé fordult.
– Tudom, mit kell tennem, uram. Ahogy az embereim is. Egy pillanatig se aggódj emiatt! A
haditerv készen áll. Most már csak az ellenségre várunk.
– No és mi lesz, ha a núbiaiak megkezdik a támadást?
– Az embereink tenni fogják a dolgukat. Elvégre erre képezték ki őket. Amikor megkezdődik a
harc, ez fogja vezetni a tetteiket.
Cato visszanézett a barátjára. Macro szavai ellenére a félelmei nem csillapodtak. Nem maga miatt
aggódott. Azért ez így nem teljesen igaz, javította ki magát. Mindig fennállt a veszélye annak, hogy
megsebesül és lassú halált hal a harctér zűrzavarában. Vagy ami még rosszabb, hogy
megnyomorodik, és a hátralevő életét szánalom és nevetség tárgyaként kell leélnie. Ennek kilátása
mindig kísértette a csaták előtt, és csak azért tört előre a rohamok során, vagy tartotta a csatasort,
mert egyszerűen minden másnál jobban félt a szégyentől. Ez jelentette a Macróval kötött szoros
barátságának legnagyobb terhét. Nem akarta elárulni Macro belé vetett bizalmát. De most, hogy
immár több ezer ember életéért felelt, a teher csak még nagyobbá vált. Macro és a többiek azt várták
tőle, hogy a győzelembe vezesse őket, vagy ott haljon meg az oldalukon.
Cato sosem tartotta magát bátornak. Most is érezte, hogy a gyomra felkavarodik, és hideg verejték
csorog alá a gerince mentén. Azon tűnődött, vajon a háborúkban töltött évek ellenére miért nem tudott
még hozzászokni az érzéshez. Mi lehetett az, ami állandóan gyötörte az elméjét, félelmetes
élénkséggel sorakoztatva fel előtte a korábbi csaták rémképeit? Úgy érezte, mintha két személyiség
harcolna benne: az a Cato, aki lenni akart, vagyis a bátor, vakmerő és tisztelettől övezett katona, és az,
aki valójában volt, egy félelemtől és aggodalmaktól gyötört ember, akinek nagyon is sokat számított,
hogy mit gondolnak róla mások. Ez utóbbi azonban csak tetszelgett a másik szerepben, learatva a
sikert, hogy aztán ismét magára öltse igazi személyisége alávaló köntösét. A gondolat undorral
töltötte el, ám ekkor Macro megköszörülte a torkát, és más irányba terelte a figyelmét.
– A haditerv, amivel előálltál...
– Igen?
– Kissé szokatlannak tűnik. Megsértődnél, ha megkérdezném, hogyan találtad ki?
– Nem az én ötletem – ismerte be Cato. – Livius egyik írásában olvastam róla.
– Mármint Livius, a történész egyik írásában?
– Úgy van.
Macro megdörzsölte a halántékát.
– Nos... Hm... Tehát újra akarsz vívni egy már megtörtént csatát? Egy olyan csatát, amiről egy
könyvben olvastál?
– Nagyjából. A körülmények nagyon is hasonlóak – magyarázta Cato. – Abban a csatában a
túlerővel szembenéző seregnek sikerült győzedelmeskedni. Gondolom, hallottál már a cannae-i
csatáról.
– Igen, köszönöm – felelte türelmesen Macro. – De ha jól emlékszem, az nem éppen a mieink
kedve szerint alakult.
Mielőtt Cato válaszolhatott volna, dél felől tompa kürtszó hallatszott. A jelet a többi kürt is átvette,
és hamarosan az ellenség dobjai is csatlakoztak a hangzavarhoz. Az égen vékony, kék vonal kezdett
derengeni, a Nílus fölött pedig selyemként lebegett a gyér köd.
Macro néhány pillanatig nézte, ahogy a núbiai sereg mozgolódik, majd mormogni kezdett.
– Hamarosan meglátjuk, hajlandó-e Talmisz herceg a mi feltételeink szerint csatát vívni. – Gyors
pillantást vetett Catóra. – Reméljük, ő nem olvasta Livius írásait, hm?
Cato nem válaszolt, csak szálfaegyenesen ácsorogva az ellenséges tábort nézte. A római csatasorral
szemben tolongó tömegben jól meg lehetett különböztetni a gyalogság és a lovasság egyes csapatait.
Ahogy a kürtök és a dobok hangja még jobban felerősödött, a núbiai sereg elindult kifelé a táborból,
eltakarva a parázsló tábortüzeket.
– Úgy tűnik, bekapják a csalit – bólintott megkönnyebbülten Cato.
– Tehát a játék első körét mi nyertük. Jobb lesz, ha visszatérek a helyemre. – Megfordult,
rámosolygott Macróra. – Ne aggódj, nem foglak még egyszer emlékeztetni a tervre!
– Mintha bármelyik részéről meg tudnék feledkezni! Lehet, hogy a koponyám olyan vastag, mint
egy tölgyfa – kopogtatta meg a sisakját Macro –, de az eszem nagyon is működik.
Megszorították egymás alkarját, majd Cato gyorsan visszament a lovához, és felkapaszkodott a
nyeregbe. Még egyszer odaintett Macrónak, aztán a hátasát ügetésre ösztökélve visszatért a tisztek kis
csapatához, akik az utánpótlásként szolgáló cohors mellett várakoztak a lovuk nyergében ülve. Macro
nézte, ahogy távolodik, majd végigment a szokásos gyakorlaton, ellenőrizve a vértezete és a
fegyverei csatjait. Miután meggyőződött arról, hogy minden rendben van, átadta szőlővesszőből
készült pálcáját az egyik arra járó betegápolónak, aki egy vászoncsíkokkal teletömött batyut cipelt.
– Vigyázz erre a kedvemért! – mormogta. – A csata után vissza akarom kapni! Ha bármi baja esik,
akkor azt, ami marad belőle, arra fogom használni, hogy elverjelek vele!
Az ápoló vonakodva elvette a pálcát, és továbbindult, ám úgy tartotta el magától a faragott
szőlővesszőt, mintha attól félne, hogy az esetleg megharapja. Macro egy pillanatra elvigyorodott a
látványtól, aztán mély lélegzetet vett, és odalépett az első cohors zászlóőrségének optiójához, akire
korábban a pajzsát bízta. Macro a fogantyút megmarkolva felemelte a pajzsot, és két centuria között
utat törve tízlépésnyivel az arcvonal elé sétált. A tekintete lassan végigsiklott a feléjük közeledő
ellenséges csatasoron, amely fölött máris ott kavargott a felvert por. Macro hátat fordított a
núbiaiaknak, és szemügyre vette az első cohors embereit. Mindannyian válogatott katonák voltak,
akinek elsőként kellett szembeszállni az ellenséggel. Mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett hozzájuk.
– Ha jól gondolom, sokan közületek most azon gondolkodnak, jó ötlet volt-e felcsapni katonának!
A halvány fényben látta, hogy néhányan nyugtalanul elmosolyodnak a szavai hallatán, páran még
fel is nevettek, de észrevette, hogy akadnak olyanok is, akiknek rezzenéstelen maradt az arca.
– Nekik csak annyit mondhatok, hogy mihelyt leadom a szolgálatot, megfontolom a leszerelési
kérelmüket! Ennek ellenére azt is el kell mondanom, hogy ma este az első nagyobb csatátokkal a
hátatok mögött, egy korsónyi borral a hasatokban és a hadizsákmánnyal a zsákotokban mindannyian
hősöknek fogjátok érezni magatokat, és eszetekbe sem jut majd a leszerelés gondolata! – Macro egy
pillanatra elhallgatott. – Úgy döntöttetek, beléptek a Sakálok soraiba! A legjobb kiképzést kaptátok,
amit csak katona kaphat! A legjobb felszereléssel láttak el titeket, és az isteneknek hála, most
lehetőséget kaptatok, hogy a gyakorlatban is alkalmazhassátok mindazt, amit tanultatok! Élvezzétek ki
e pillanatot! Ez lesz életetek legnagyobb próbatétele! Ma megtudjátok, mit jelent légionáriusnak lenni,
és elfoglalhatjátok a helyeteket a világ legjobb harcosainak testvériségében! Ez a bagázs – bökött a
hüvelykujjával a háta mögé – azt hiszi, hogy megesz minket reggelire! Tudják, hogy túlerőben
vannak, és azt hiszik, a kürtök és a dobok hangjától reszketni kezdenek a térdeink! – Gúnyosan
elmosolyodott, és kemény hangon folytatta. – Hadd mondjam el, hogy nincs veszélyesebb a római
hadsereg kardjánál, és az embernél, aki tudja, hogyan kell használni! – Előhúzta a kardját, és
felemelte a pengét. – Tudják meg, kikkel készülnek szembeszállni! Tudják meg, kik azok, akik
elveszejtik őket! Tudják csak meg, hogy aztán azok a kevesek, akiknek sikerül elmenekülni a
harctérről, szétkürtölhessék a világnak, kik taposták el őket! Harcra fel. Sakálok! – üvöltötte, és a
levegőbe lendítette a kardját. – Sakálok!
A katonák átvették a kiáltást. Nagy részük őszinte lelkesedéssel kiabált, míg a többiek csupán
követték a példájukat, ám végül őket is fellelkesítette a csatakiáltás, és a szívük hevesen lüktetni
kezdett az izgalomtól.
A csatakiáltás futótűzként terjedt végig a légió sorain, majd az auxiliaris cohorsok is csatlakoztak a
kiáltozáshoz, mely szembeszállt a nyílt térségen átmenetelő ellenséges hadsereg kürtjeivel, dobjaival
és üvöltözésével. Macro gyors pillantást vetett a núbiaiakra, majd visszasétált a zászlóőrséghez.
Cato a barátja felé pillantott, és megnyugtatónak találta, hogy Macro képes fellelkesíteni az őt
követő katonákat. Létfontosságú volt, hogy az első cohors ne törjön meg az ellenség támadásának
súlya alatt. A győzelem a hadmozdulat pontos időzítésétől függött. Valójában nem csak a győzelem
függött ettől, tűnődött Cato, hanem a puszta túlélésük és Egyiptom provincia fennmaradása is. Balra a
láthatár halvány, narancsszínű ragyogásban kezdett fürdeni, amint a nap felkészült, hogy
felemelkedjen. Sokak számára ez lesz az utolsó nap. gondolta Cato, és tarkóján jeges borzongás futott
végig. Imádkozott, hogy ez ne a saját halálának előérzete legyen. Hirtelen Júliát látta maga előtt, és
égető vágyat érzett, hogy még egyszer, utoljára megérinthesse a nőt.
– Uram! – kiáltotta egy hang. mire Cato megfordult, és látta, hogy a legalacsonyabb rangú tribunus
az immár alig negyedmérföldnyire járó ellenségre mutat. – Hamarosan a balliszták lőtávolságába
érnek. Adjam ki a parancsot, hogy próbálkozzanak meg egy lövéssel?
Cato már-már megdorgálta az ifjoncot az elbizakodottsága miatt, de aztán rájött, hogy igazat
mondott. Az egyik hajítódárdákkal felfegyverzett tevés alakulat a núbiai hadsereg főerői-elé vágtatott,
és a római arcvonal balszárnyán álló lovasság felé tartott. Cato gyorsan felmérte a távolságot, és
odabiccentett a tribunusnak.
– Jól van! A balliszták parancsnoka lője be a távolságot! Nincs értelme elvesztegetni a lövedékeket.
A tribunus szalutált, majd a lovát vágtára ösztökélve elindult az auxiliaris centurio felé, akit Cato
jelölt ki a balszárnyon elhelyezett balliszták parancsnokának. Nem sokkal később tompa reccsenés
hallatszott, ahogy az egyik balliszta karjai előrelendültek és nekicsapódtak a fegyver fakeretének. Bár
kellett még egy kis idő, hogy a napfény ereje teljes legyen, Cato könnyedén követni tudta a lövedéket,
amint alacsony ívben az ellenség felé repül, aztán apró porfelhőt kavarva belemélyed a homokba,
közvetlenül az élen haladó tevék előtt, melyek egyike azonnal megtorpant. A balliszták parancsnoka
odakiáltott az embereinek, akik hátrahúzták a feszítőkarokat, és egy-egy vashegyű rudat helyeztek a
fegyverek közepén kialakított vájatba. Amikor mindegyik balliszta készen állt, a centurio felemelte a
karját, és felkiáltott.
– A parancsomra lőjetek!
Az emberei készenlétben álltak, megmarkolva a fegyverek kioldókarját. A centurio megvárta, amíg
a núbiaiak első sora elvágtat a földbe mélyedt lövedék mellett. Catót gyötörte a türelmetlenség, mivel
a centurio továbbra is felemelve tartotta a karját, még közelebb engedve az ellenséget.
– Gyerünk már, ember! – suttogta rekedten.
– Lőjetek! – kiáltotta hirtelen a centurio. miközben leengedte a karját. A balliszták szinte egyszerre
reccsentek meg, akár egy nyaláb gally, amit kettétörnek. Harminc lövedék süvített a teveháton ülő
harcosok csapata felé, melyet Cato ötszáz vagy hatszáz fősnek becsült. A centurio kiválóan időzítette a
parancsot, ezért egyetlen lövés sem sikerült rövidre. A könyörtelen vashegyek beletéptek a tevék
homok borította bőrébe, és a harcosok köpenyeibe. A megsebzett állatok összerogytak, ahogy nyurga
lábaik megbicsaklottak, a mögöttük vágtatók pedig kénytelenek voltak kikerülni őket, ám ezáltal
nekirontottak a társaik oldalának. A rómaiak elleni roham egy pillanatra megtört, de miközben a
ballisztákat újratöltötték az arabok kikerülték a sebesülteket és a halottakat, folytatva az előretörést. A
második lövedékzápor is célba talált, még több támadót ölve vagy sebesítve meg. Az arabok közül
néhányan kissé elbizonytalanodtak, és hátra maradtak abban a reményben, hogy nem hívják fel
magukra a balliszták személyzetének figyelmét. A harmadik és a negyedik lövedékzápor megállította
a támadókat, akik kissé összezavarodva toporogtak, miközben újabb lövedékek zúdultak rájuk. Az
ötödik lövedékzápor végül megtörte őket. Az alakulat parancsnoka félrekanyarodott és ellovagolt a
szárny oldala felé, intve az embereinek, hogy kövessék.
A római arcvonalból üdvrivalgás csapott fel, a katonák közül pedig néhányan a levegőbe
lendítették a kardjukat vagy a hajítódárdájukat. Bár Cato tudta, hogy a siker meglehetősen szánalmas a
közelgő csata léptékéhez képest, mégis elnézte embereinek, hogy ilyen elégedettek a történtekkel. Jót
tett a harci szellemüknek, míg az ellenség lelkesedésére jókora csapást mért. Ám a szívét átjáró
elégedettség ellenére Cato egy új, jóval nagyobb fenyegetést látott. Az ellenséges arcvonal két
szárnyán por csapott fel, aztán egyszer csak előbukkantak a lovasok, akiknek hatalmas tömege egyre
gyorsabb iramban tartott a római gyalogság két oldalán álló lovas cohorsok felé. Cato tudta, hogy ez
lesz a mai nap első igazi próbatétele. Ha az embereinek nem sikerül megállítani a núbiaiakat, akkor
azok körülfogják a légiót és az auxiliaris alakulatokat. Ez esetben Catót és az embereit darabokra
szaggatják. Pattintott egyet a kantárral, és intett a törzstiszteknek, hogy kövessék, majd az arcvonal
mögött odavágtatott a balszárnyon álló szír lovas cohors praefectusához.
Herophilus praefectus üdvözlésképp odabiccentett a parancsnokának.
 – Az embereidnek hamarosan harcba kell szállniuk. – Cato a közeledő lovasok sötét vonalára
mutatott. A paták dübörgését immár jól lehetett hallani a núbiai hangszerek kakofóniája közepette. –
Készen álltok?
Bár a kérdés költői volt, lehetőséget adott a praefectusnak, hogy szót emeljen az emberei mellett.
– A fiaim olyan megingathatatlanok lesznek, mint a kősziklák, uram! Számíthatsz ránk!
– Tudom! Ha nincs ellenedre, csatlakoznék hozzátok, és megnézném, hogyan harcolnak az
embereid.
– Örömömre szolgálna, uram – hajtotta meg a fejét Herophilus.
A két tiszt az ellenség felé fordult. Cato az első sorok mögött kavargó porfelhő alapján
megpróbálta felbecsülni a létszámukat.
– Több ezren lehetnek – szólalt meg Herophilus egyik decuriója.
– Csend legyen! – mordult rá a praefectus.
A núbiai lovasok már csak fél mérföldnyire jártak. Cato pedig hallotta a balliszták kattogását,
ahogy előkészítették őket a következő lövéshez. Az auxilia néhány lovasa az ellenséges haderő
létszáma láttán hagyta, hogy a hátasa kissé kilépjen a csatasorból, mire Herophilus tölcsért formált a
kezéből, és elkiáltotta magát.
– Tartsátok a csatasort! Decuriók! Jegyezzétek fel azok nevét, akik nem tudják egy helyben tartani a
lovukat!
A paták dobogása immár betöltötte a levegőt, és Cato érezte a föld remegését. Hallotta, ahogy tőle
jobbra az íjászok parancsnoka rákiált az embereire, hogy készüljenek fel. Aztán a római arcvonal
balszárnyára rövid nyugalom szállt alá, ahogy a katonák várták az összecsapást. Ebben a pillanatban a
nap a keleti dombok fölé emelkedett, fénnyel árasztva el a harcterét, és izzó csillogásba borítva a
fegyvereket és a páncélokat.
Ám a meleg ragyogást hirtelen elhomályosította a balliszták lövedékeinek áradata, és egy
pillanattal később Cato fülét megütötte a feszítőkarok recsegésének hangzavara. A lövedékeket
figyelve látta, ahogy az egyik lovas alázuhan a nyeregből. Több lovas és ló is a földre került, de
gyorsan elnyelte őket a bajtársaik továbbözönlő áradata. Újabb lövedékek csapódtak a tömegbe, aztán
az íjászok is munkához láttak. A nyílvesszők magasra emelkedtek a levegőbe, mielőtt alázúdultak
volna. A núbiaiak tucatjával estek el, mégis úgy tűnt, mintha a számuk és a roham lendülete egyáltalán
nem kisebbedett volna.
Cato előhúzta a kardját, a többi tiszt pedig követte a példáját. Herophilus átcsúsztatta a karját a
pajzsa szíjain, majd a kantárt megragadva parancsokat kezdett osztogatni az embereinek. Hangja
harsányan zengett, mivel túl kellett kiabálnia a paták fülsiketítő dübörgését.
– Zárjátok a sorokat! Pajzsot előre! Lándzsát szegezz! Készüljetek a roham megállítására!
Tompa csillogás látszott, ahogy a lándzsahegyek a núbiaiak felé szegeződtek. Az auxiliaris lovasok
igyekeztek minél jobban a pajzsuk mögé húzódni. A lovak közül néhány nyugtalanul toporgott, ám a
katonák pár megnyugtató szóval vagy a lábaik szorításával lecsitították őket.
Az ellenséges lovasok már csupán százlépésnyire jártak, ezért Cato jól láthatta az egyes részleteket.
A támadók lovai teljes erőből vágtattak. Az alakzatuk szétzilálódott a roham iramától, valamint a
nyílvesszők és a ballisztalövedékek okozta veszteségektől. Az íjászok és a balliszták továbbra is lőtték
őket, de immár a núbiaiak hátsó sorait vették célba, nehogy a saját bajtársaikat sebesítsék meg.
– Itt vannak! – üvöltötte tágra nyílt szemekkel Herophilus.
A következő pillanatban az ellenség nekirontott a római arcvonalnak. Ám a núbiaiak lovai
megrettentek a halálos lándzsahegyektől, ezért a roham ereje megtört, és az arcvonal mentén
közelharc kezdett tombolni. A praefectus és tisztjei hátrarúgtak a sarkaikkal, és az embereik között
utat törve csatlakoztak a küzdelemhez. A zászlóvivő követte őket, magasra emelve a hadijelvényt,
hogy azt minden bajtársa jól láthassa.
 Cato is előreléptetett a római lovasok második sora mögé, melyen túlról a csillogó pengék, a
kavargó végtagok, a lovak tőrszerűen meredező füleinek és vadul lobogó sörényének tengeréből
fegyvercsattogás, dühödt kiáltások és fájdalmas, rémült nyerítések hallatszottak.
– Ezt a tömeget nem tudjuk feltartóztatni! – mondta Junius. – Ez egyszerűen lehetetlen!
– Meg kell tennünk, különben mindannyian meghalunk – felelte egyszerűen Cato, de miközben
beszélt, egyre több ellenség tört előre, hátrább kényszerítve a római csatasort. – Utánam! – adta ki a
parancsot, és előreösztökélte a lovát, belevetve magát a küzdelembe. Térdei a mellette álló két katona
térdéhez értek. A két férfi döbbenten pillantott rá, majd ismét az ellenség felé fordították a
figyelmüket. Cato felemelte a kardját, és bal kezével keményen megszorította a kantárt. Tudta, hogy
nincs nála pajzs, de már túl késő volt emiatt aggódni. Immár harcba szállt, ezért maradnia kellett,
különben gyávának tűnt volna az emberei szemében. Látta, hogy tőle jobbra Junius a sorok között utat
törve megpróbál csatlakozni hozzá, ám egy másik lovas megelőzte, ezért a tribunus nem tudott
odaállni Cato mellé, hogy védelmezze az oldalát.
A csatasor két auxiliaris katonája között hirtelen rés nyílt, Cato pedig azonnal odaléptetett, és
tekintetét a legközelebbi núbiaira szegezte, egy szikár alakra, akinek ébenfekete arcából fehér fogak
ragyogtak elő. A férfi Cato láttán előreösztökélte a lovát és felemelte súlyos, görbe kardját. Cato
felfelé lendítette a karját, hárítva az ívelt pengét, amely nekikoppant a tőle jobbra álló auxiliaris
katona pajzsának. A katona azonnal oldalra fordult, és alsó fogással tartott lándzsájával mellkason
döfte a núbiait. Ám a köpeny és az alatta viselt páncél miatt a lándzsahegy nem okozott sebet, az ütés
ereje azonban kis híján így is kilökte a nyeregből a férfit. Cato ezt kihasználva lesújtott a núbiai
kardforgató karjára, szétroncsolva a könyökízületet. A súlyos, görbe kard kicsúszott az elerőtlenedő
ujjak közül, és a két ló között alázuhanva eltűnt szem elöl. A núbiai felüvöltött a fájdalomtól, és a
kantárt rángatva próbált kikerülni a küzdelemből. Sikerült oldalra fordítania a lovát, ám csapdába
esett a két csatasor között, és szinte kitette magát a következő lándzsadöfésnek, ami a hóna alatt találta
el. A lándzsahegy mélyre hatolt, majd a sebből vér tört elő, ahogy az auxiliaris katona kiszabadította a
fegyvert. A núbiai megingott, aztán alázuhant a kavargó porba, a toporgó paták közé.
Cato az alkalmat megragadva körbepillantott, és látta, hogy Junius egy fejre mért heves csapással
megöli az egyik támadót. A csatasor már nem hátrált. A rómaiak jobb páncélzatuknak köszönhetően
kezdtek felülkerekedni az egyéni párviadalokban. Az ellenség megállt, sőt Cato látta, hogy kezdenek
meghátrálni. Ennek oka meglehetősen egyszerű volt: a római íjászok tovább lőtték a csatasoron túl
tolongó tömeget. A núbiaiak próbálták a lehető legjobban védeni magukat kis, kerek bőrpajzsaikkal,
de azok nem sok védelmet nyújtottak a vas nyílhegyekkel szemben, melyek több lovat és lovast is
eltaláltak. A sebesült állatok felágaskodtak, ahogy a fájdalom miatt úrrá lett rajtuk a rémület, és
lehetetlenné vált megzabolázni őket.
– Kényszerítsétek hátrább őket! – kiáltotta Cato. és előrébb araszolt, odébb kényszerítve a
gazdátlanná vált lovat. Egy núbiai tülekedett el előtte, de mivel kardtávolságon kívül volt, Cato a férfi
lovának farába mélyesztette a pengéjét. A ló éles nyerítést hallatva hátrarúgott, épp hogy csak
elhibázva Cato lábát. A rúgás a római lovát érte, és Cato hallotta, ahogy az állat verejtéktől csillogó
bőre alatt megreccsen az egyik borda. Mindkét ló felágaskodott, a núbiai pedig hátrazuhant,
nekiütközve Catónak, aki előrehajolva és erejét megfeszítve kapaszkodott, hogy a nyeregben
maradjon. A hadonászó núbiainak sikerült megragadni Cato tunikáját, közvetlenül a térde fölött, és
ujjai összeszorultak a szöveten.
Cato érezte, hogy kezd oldalra csúszni, és megrémítette a gondolat, hogy alázuhan és halálra
tapossák. Csikorgó fogakkal átkozta ellenfelét próbálta átlendíteni maga előtt a kardját, hogy elvágja
az öt markoló kezet. Ám a rés túl szűknek bizonyult a mozdulathoz, és a penge nem mélyedt bele a
húsba. Cato elkeseredetten nyiszálni kezdte a kezet, mire a núbiai felüvöltött, egy pillanattal később
elengedte a tunika szövetét, majd alázuhant a római lova elé, ahol rémült kiáltása egyszer csak
elhallgatott.
Cato felpillantott, és a porfelhőn át látta, hogy a núbiai lovasok hátsó sorai visszavonulnak,
kihátrálva a rájuk zúduló nyílvesszők könyörtelen záporából. A félelem futótűzként terjedt végig az
ellenség tömegén, és miközben az utolsók is elvágtattak. Cato végignézett az arcvonalon. Az
auxiliaris lovasok némán bámultak a núbiaiak után, mivel az ereikben hevesen lüktető vér miatt túl
kábák voltak ahhoz, hogy megértsék, épp megfutamították az ellenséget. Aztán Herophilus a levegőbe
lendítette vérmocskos kardját, és diadalmas üvöltést hallatott, amit egy pillanat múltán az emberei is
átvettek, miközben nézték, ahogy ellenfeleik elmenekülnek. A meredező nyílvesszőkkel teli térségen
emberek és lovak hevertek. Sokuk még élt.
Ahogy az üdvrivalgás kezdett lecsillapodni, Cato csatazajt hallott a másik szárny felől, ahol az
ellenség szintén megpróbált áttörni a római lovasokon. Hunyorogva próbálta kivenni a részleteket.
Úgy tűnt, az alexandriai lovas cohors is jól helytállt, a balszárny íjászai és ballisztái pedig alaposan
megtizedelték a támadókat.
Cato eltette a kardját, és odaléptetett Herophilushoz.
– Szép munka volt! Az embereid remekül helytálltak. Rendezd a soraikat, és álljatok készen a
következő támadásra!
– Igenis. Uram!
Cato odaintett Juniusnak és a többi tisztnek, majd elindult vissza az arcvonal közepe felé, útközben
gyorsan felbecsülve a veszteségeket. A lovasság alig tizedét vesztették el, de nagyon is valószínűnek
tűnt, hogy a núbiaiak hamarosan újabb rohamot indítanak, és minden egyes támadással lefaragnak
valamennyit a római haderőből. A núbiai sereget még azelőtt le kellett győzni, mielőtt a római
lovasság megtörne a veszteségektől.
A tisztek kis csapata visszavágtatott az arcvonal közepére. Macro hátranézett, és megkönnyebbülten
biccentve nyugtázta, hogy Cato még életben van, aztán ismét előrefordult.

Cato az első cohors katonáinak sisakjai fölött látta, hogy az ellenség főerőinek hatalmas tömege
egyenesen feléjük tart. Alig félmérföldnyire jártak az arcvonal közepén a legnehezebb páncélzatot
viselőkkel, akik Talmisz herceg lobogója alatt nyomultak előre. Cato azon tűnődött, vajon Ajax és a
krétai lázadók utolsói is köztük vannak-e. Egy pillanatig remélte, a sors megadja neki vagy Macrónak
a lehetőséget, hogy még egyszer, utoljára szembenézhessen a gladiátorral, és véget vethessen a
gyűlöletnek, ami mindhármukat a birodalom e távoli határvidékére hozta.
Végül elűzte az Ajaxszal kapcsolatos gondolatokat, és az egyik segédtisztje felé fordult.
– Szólj a balliszták parancsnokainak, hogy vegyék célba az ellenséges gyalogságot! Az íjászokra
ugyanez a parancs érvényes! Menj!
A tiszt bólintott, majd megfordította a lovát, és elvágtatott. Cato ismét a núbiaiak felé fordította a
figyelmét. Az első sorok mögött kavargó por miatt nem lehetett felbecsülni a létszámukat. Ha ez volt
Talmisz herceg főereje, akkor több mint húszezren meneteltek a római csatasor felé, vagyis Cato
minden emberére három ellenfél jutott. Már a puszta tömegük láttán biztosnak tűnt, hogy
hátrakényszerítik a kis hadsereget, amire Cato nagyon is felkészült, sőt a haditerve részét képezte.
Az ellenség dobjainak ritmikus dübörgése és a kürtök lármája egyre hangosabbá vált, ahogy a
tömeg előrenyomult. Miután a centuriók megbizonyosodtak arról, hogy az embereik sorai kellően
egyenesek, visszatértek a helyükre, és némán várakoztak. A núbiaiak immár elég közel jártak, hogy
Cato láthassa, amint a tisztjeik bátorítóan kiabálnak, és csillogó kardjukkal előreintenek. Egy
pillanatig csábította a gondolat, hogy mondjon valami bátorítót a körülötte állóknak, de aztán rájött,
hogy ezzel csak elárulná a nyugtalanságot, ami satuszerűen szorította össze a gyomrát. Jobb volt
csendben maradni és nyugodtnak látszani, ezért rezzenéstelen arccal nézte az ellenség tengerét.
 A két szárnyon álló balliszták karjait fémes kattogás közepette elkezdték hátrafeszíteni. Aztán a
karhosszúságú, vashegyű rudakat a fegyverek vájatába illesztették, végül rövid várakozás után
elhangzott a parancsszó.
– Lőjetek!
A reccsenések kórusa túlharsogta az ellenség hangszereinek zenebonáját. a lövedékek pedig
átíveltek a nyílt térség felett, majd eltűntek a núbiai gyalogos katonák tömegében. Cato jól tudta,
milyen pusztítást képes okozni egy ilyen lövedékzápor a tömött alakzatokban, a támadók azonban
anélkül nyomultak tovább előre, hogy akár csak a bizonytalanság legkisebb jelét mutatták volna. Még
a csatakiáltásuk sem halkult el. A tömeg egyszerűen elnyelte a lövedékeket, mintha azok egyetlen
embert sem döftek volna át, nekilökve őket a bajtársaiknak. A második lövedékzápor is az ellenség
felé ívelt, ezúttal a lövedékek közül néhány az elöl menetelőket találta el, két-három embert is átdöfve.
Ám a halottak és a sebesültek azonnal eltűntek szem elől, ahogy a társaik átléptek rajtuk, és folytatták
az előrenyomulást.
Amikor a támadók már csak kétszáz lépésnyire jártak, a római Íjászok útjukra küldték első
nyílvesszőiket, melyek olyan süvítés közepette suhantak előre, mint amikor a szél megrázza a fák
leveleit. A nyílvesszők magasra íveltek, majd az ellenségre zúdultak, ám a núbiaiak tovább törtek
előre. Felemelt pajzzsal, a fegyvereiket szorongatva közeledtek a várakozó rómaiak felé.
– Első sor! – kiáltotta Macro. – Készítsétek a hajítódárdákat!
Az első sorban álló légionáriusok alsó fogással felemelték a hajítódárdájukat, majd oldalukat a
núbiaiak felé fordítva két lépést tettek előre, és várták Macro újabb parancsát.
A núbiaiak azonban a római csatasortól százlépésnyire megálltak, bár továbbra is csatakiáltásokat
harsogtak, és gúnyosan kiabálva kihívóan az ellenség felé intettek a fegyvereikkel.
– Mire várnak? – kérdezte az egyik tribunus. – Miért nem rohamoznak?
Cato nagyon is jól tudta a választ, és mély lélegzetet vett.
– Ellenséges lövedékekre felkészülni!
 Harmincötödik fejezet
Miközben a parancsot gyorsan végigadták az arcvonal mentén, a núbiaiak első sorai felett
parittyalövedékek és nyílvesszők süvítettek át. Cato kissé megkönnyebbülten látta, hogy vakon lőnek.
Ennek ellenére tudta, hogy néhány lövedék biztosan célba fog találni.
– Jobb lesz leszállni a lóról, uraim – fordult a tisztek felé. – Keressetek fedezéket!
Cato a nyeregből leugorva odaintett az egyik tisztiszolgának, hogy vigye oda a pajzsát, amit épp
akkor emelt a feje fölé, amikor az első parittyalövedékek és nyílvesszők alázúdultak, hangosan
kopogva a pajzsokon vagy tompán puffanva a homokon. Néhány nyílvesszőnek sikerült átszakítani a
bórborítást és a farétegeket, míg maroknyi parittyalövedék utat talált a pajzsok között. Cato látta,
hogy a közelében álló egyik optio feje hátracsapódik, ahogy eltalálja a pajzsa széléről lepattanó
parittyalövedék. A férfi beszakadt koponyával a földre rogyott, és többé nem mozdult. A légió
soraiban több katonát is találat ért, és bár néhányan meghaltak, nagy részük csak megsebesült. A
veszteségek javát Macro cohorsa szenvedte el, mivel ez volt a legnagyobb és az ellenséghez
legközelebbi alakulat. Cato a lövedékekre éberen figyelve körülnézett, és elégedetten látta, hogy az
emberei zárják a veszteségek miatt kialakult réseket.
A lövedékek párbaja hevesen folytatódott, sokkal hosszabbnak tűnve, mint amilyen valójában volt.
Cato azon tűnődött, vajon mekkora veszteséget tudnak elviselni az emberei, mielőtt olyannyira
megfogyatkoznának, hogy az ellenség megtörje őket. Úgy becsülte, már legalább száz embert
veszített, és ez a szám egyre csak nőtt. Aztán ahogy az ellenség kezdett kifogyni a lőszerből, a
lövedékek zápora egyszer csak alábbhagyott, majd teljesen abbamaradt. Kürtök harsantak, a núbiaiak
pedig vérszomjas üvöltést hallatva előrelendültek, hogy átrontsanak a keskeny térségen, amely
elválasztotta őket a rómaiaktól.
– A hajítódárdákat! – kiáltotta Macro, mire az első sor katonái felemelkedtek a pajzsuk mögül, és
hátralendítették a fegyverforgató karjukat. A leggyorsabb núbiaiak már a könnyű hajítódárdák
távolságán belül jártak. Macro mély lélegzetet vett, és elkiáltotta magát. – Hajítsátok!
A légionáriusok előrelendítették a karjukat, útjára engedve a dárdákat. Bár a rómaiak távolharcra
használt fegyverei közül a hajítódárdák hatótávolsága volt a legrövidebb, majdnem olyan pusztító
erővel bírtak, mint a ballisztalövedékek, Macro pedig elégedetten nézte, ahogy az első dárdazápor
rengeteget leterít a rohamot vezető núbiaiak közül.
A második sor katonái azonnal újabb dárdákat adtak elöl álló bajtársaiknak, és a fegyverek
következő zápora az ellenség közé zúdult. A súlyos vashegyek átszakították a pajzsokat, tompa
puffanással a húsba és a csontokba mélyedtek.
A rómaiaknak épp csak elegendő idejük maradt a harmadik dárdazáporra, majd az első sorokban
állók előhúzták rövid kardjukat, és alakzatba állva az ellenség felé fordították a pajzsukat.
Macro elfoglalta a helyét a cohors közepén, a második sorban, készen arra, hogy az első adandó
alkalommal belevesse magát a küzdelembe. A núbiaiak a roham utolsó pillanataiban szenvedett
komoly veszteségek miatt elvesztették a lendületüket, ezért amikor elérték a római arcvonalat, a
könnyű páncélzatú harcosok egyenként vagy kisebb csapatokban vetették magukat az ellenségre. A
légionáriusokat a hosszú évek kemény kiképzése felkészítette a közelharcra, ezért a núbiaiak,
miközben próbáltak a velük szembenállókkal párharcot kezdeményezni, sorra elestek az oldalról
kapott kardszúrásoktól. Ám az előnyük nem tartott sokáig, mivel egyre több támadó csatlakozott a
küzdelemhez. Ahogy a núbiai harcosok nekirontottak a pajzsfalnak. Macro a több ezer láb által felvert
porban nem látta, hol ér véget az ellenség tömege.
– Tartsatok ki, fiúk! – kiáltotta teli torokból. – Tartsátok a csatasort!
 A légionáriusok felváltva döfködtek fürge rövid kardjukkal és ütöttek előre súlyos, négyszögletű
pajzsukkal. Nehéz láncingüknek vagy pikkelyvértjüknek és erős sisakjuknak köszönhetően jóval
védettebbek voltak a támadásokkal szemben, mint ellenfeleik többsége. Talmisz herceg csak néhány
valódi katonával rendelkezett. Az araboktól és a keleti zsoldosoktól eltekintve a serege nagy része
törzsi harcosokból állt, akik könnyű bőrpajzzsal és a legkülönfélébb fegyverekkel, lándzsákkal,
kardokkal vagy furkósbotokkal szerelkeztek fel. Tömegével haltak meg, ahogy összecsaptak az első
cohors légionáriusaival és a kétoldalt mellettük álló auxiliaris katonákkal.
A Macro előtt álló katona előredöfött, majd fájdalmas üvöltéssel visszahúzta a karját. Egy
kardcsapás csaknem levágta a kézfejét, és a fegyvere kicsúszott használhatatlanná vált ujjai közül.
Macro előretolakodott a sebesült férfi mellett, aki nyöszörögve a mellkasához szorította
megcsonkított kezét, melyből vér csörgött alá páncélja ezüstösen csillogó pikkelyeire. Macro kissé
összehúzta magát, a lábfeje elülső részére helyezve a testsúlyát, készen arra, hogy gyorsan
előrerontson. Felemelte a pajzsát, hogy megvédje az arcát, és a kardját döfésre készen tartva az
ellenségre pillantott.
Egy vastag bőrvértet viselő, tagbaszakadt harcost látott, aki két kézre fogva forgatta súlyos, görbe
kardját. A tekintete összeakadt Macróéval, és vadul elvigyorodva erőteljes csapásra emelte a
fegyverét, aztán lesújtott. Macro azonnal látta, hogy a kard szét fogja hasítani a pajzsát, és vele a bal
kezét is. Gyorsan előrevetette magát, és a súlyos penge mögé kerülve a pajzsát tagbaszakadt ellenfele
mellkasának és arcának ütötte. A núbiai karjai a pajzs szélének csapódtak, a kard pedig kicsúszott az
ujjai közül, és hegye Macro mögött a homokba mélyedt. Macro ellenfele oldalába mélyesztette a
kardját, majd kitépte a pengét, és ismét döfött, végül visszalépett az első cohors csatasorába. A núbiai
hátratántorodott és eltűnt két arab kavargó köpenye mögött, akik lándzsával törtek előre a centurio
felé. Macro a pajzsával könnyedén hárította a lándzsadöféseket, és meg sem próbált előrelépni, hogy
végezzen ellenfeleivel. Az arabok szúrásai hiábavalóan kopogtak a pajzsot borító bőrön, aztán a
bajtársaik tömege egyre előrébb kényszeríttette a két férfit, nekinyomva őket a légionáriusok
csatasorának.
A légionáriusok felszerelését épp az ilyen küzdelemhez alakították ki, ezért a római katonák
különösen jeleskedtek a zsúfolt közelharcban. A núbiaiak nehéz pajzsok töretlen falával kerültek
szembe, melyen túl páncélba öltözött katonák álltak, időről időre könyörtelen erővel lecsapva az
összetorlódott, védtelen testekre. A halott vagy sebesült núbiaiak a római arcvonal előtt hevertek.
Akik még éltek közülük, rémülten üvöltöttek, ahogy a légionáriusok felé törő társaik rájuk tapostak.
A núbiaiak többségét a bátorság, a Róma elleni gyűlölet vagy a provincia kifosztásának lehetősége
vezette. A többieknek, köztük a gyáváknak is, egyszerűen nem maradt más választásuk, mint támadni,
mivel esélyük sem volt arra, hogy az előreözönlő tömegen átvágva elmeneküljenek a csatából.
Eközben a hátul tolongókra tovább zúdultak a rómaiak nyílvesszői, és semmit sem tehettek, hogy
elkerüljék a halálos vashegyeket, csak az isteneikhez imádkozhattak, hogy védjék meg őket.
A núbiaiak azonban megmenekültek a balliszták jelentette veszélytől, mivel Cato parancsot adott,
hogy takarékoskodjanak a lövedékekkel ahelyett, hogy vakon lövöldöznének a csatasortól nem
messze kavargó porfelhőbe. A balliszták személyzete az öszvéreket ösztökélve hátravontatta a
szekereken felállított fegyvereket a második hadálláshoz, amit Cato még az előző este folyamán jelölt
ki nekik.
Az ellenség hatalmas létszáma lassacskán kezdett érvényesülni, és az első cohors kénytelen volt
lépésről lépésre hátrálva átengedni a területet. A katonák sorra estek el, ahogy a lándzsadöfések
némelyike utat talált a pajzsfal résein, vagy a núbiaknak sikerült félrerángani egy-egy pajzsot, és így
végezhettek a védtelenül maradt légionáriussal. Bár a núbiaiak jóval nagyobb veszteségeket
szenvedtek, Cato látta, hogy a cohors arcvonala, amely a csata kezdetén még négysoros volt,
mostanra a legtöbb helyen háromsorosra vékonyodott. A kifelé dudorodó arcvonal lassan egyenessé
vált, majd kezdett befelé görbülni, mivel az első cohors melletti alakulatok továbbra is tartották a
saját területüket, míg a szárnyakon a lovascohorsok legyűrték az ellenséges lovasok második,
igencsak erőtlen rohamát. Cato látta, hogy egyelőre minden a terv szerint alakul, most azonban
elérkezett a csata döntő pillanata, ezért bőkezű adományt ígért Fortunának, ha továbbra is Rómát
részesíti a kegyeiben. Most minden Macrótól és az első cohorstól függött, mivel tartaniuk kellett a
csatasort, miközben lassan hátráltak.
– Uram!
Cato oldalra fordult, és látta, hogy egy optio áll a lova mellett.
– Igen?
– Üzenet Scyllus praefectustól, uram. Szeretné jelenteni, hogy az emberei kezdenek kifogyni a
nyílvesszőkből.
– Rendben, mondd meg a praefectusnak, hogy takarékoskodjanak a maradék nyílvesszőkkel, és
sorakoztassa fel az embereit a tartalékosok mögött!
– Igenis. Uram! – szalutált az optio. majd rohanvást elindult vissza a saját alakulata felé.
Ahogy a nyílzápor abbamaradt, az ellenség dobjai újult erővel kezdtek dübörögni, míg a kürtök
bátorítóan harsogtak. Az előretörés folytatódott. a núbiaiak pedig a lábuknál heverő halott
bajtársaikkal mit sem törődve egyre hátrább kényszeríttették a római arcvonal közepét.
Talmisz herceg nehézgyalogsága utat tört a tömegen át, és összecsapott az első cohors fáradó
katonáival. A képzett és jól felszerelt harcosok egyenlő félként vették fel a harcot a rómaiakkal, és
Macro emberei közül egyre többen estek el. Cato látta, hogy a csatasor kezd veszedelmesen
elvékonyodni. Mégsem merte kiadni a parancsot a csapda bezárására, míg nem volt teljesen biztos
benne, hogy eljött a megfelelő pillanat.
– Uram! – kiáltotta Junius, és előrenyújtotta a karját. – Áttörnek!
Cato a mutatott irányba nézett, és azonnal átlátta a fenyegetést.
Jobbra, Macro középhadától nem messze a légionáriusoknak már csak egyetlen sora próbálta
visszatartani az ellenséget. Nekifeszültek a pajzsuknak, vasszegecsekkel kivert sarujuk pedig
belemélyedt a homokba, ahogy elkeseredetten próbálták tartani a csatasort. Mintha valami megáradt
folyót akartak volna feltartóztatni egy köteg gallyal. Az egyik légionárius megcsúszott és fél térdre
rogyott. Két núbiai azonnal megragadta a pajzsát, és hátralökte a katonát, aki megpróbált
felkönyökölni, ám keresztüldöfték egy lándzsával. A támadók áttolakodtak a résen, és oldalról
rontottak rá a rómaiakra.
– A fenébe! – mormogta Cato. Eljött a csata döntő pillanata. Diadalmas kiáltás csapott fel, ahogy a
núbiaiak megérezték a győzelem izét. Cato tudta, hogy csak egyetlen esélyük van, ezért a tartalékban
maradt cohors felé fordult, melynek katonái pajzsukat és hajítódárdájukat a földre támasztva
várakoztak. – A hadsereg sorsa most a ti kezetekben van! – kiáltotta nekik Cato, miközben előhúzta a
kardját. – Be kell tömnötök az arcvonalon ütött rést, és meg kell mentenetek az első cohorsot! Harcra
fel, Sakálok!
A tartalékot vezető centuriók kiáltásán jól érződött, mennyire híján vannak a lelkesedésnek, Cato
azonban nem engedhette meg. hogy kudarcot valljanak, ezért pillanatnyi tétovázás után átlendítette a
lábát a nyeregkápa fölött, és aláhuppant a földre.
– Utánam!
Cato elindult az első cohors katonái között tolongó núbiaiak felé. A tartalék rangidős centuriója
parancsot adott embereinek, hogy futólépésben nyomuljanak előre, a légionáriusok pedig komor
arccal, magasra emelt dárdával rohantak át a sivár térségen. Cato húsz lépéssel előttük járt, amikor
egyszer csak elérte a rést. A núbiaiak megtorpantak, amikor észrevették a feléjük közeledő újabb
alakulatot. Cato kiválasztotta a legközelebbi ellenfelet, egy bunkósbottal felfegyverzett, zilált hajú
férfit, és kissé előregörnyedve, döfésre kész karddal feléje rontott. A bal válla még mindig égett a
templomnál szerzett sebesüléstől, ezért fogcsikorgatva kitért a bunkósbot esetlen ütése elől, és bal
kezével ellenfele arcába ütött, a földre terítve a férfit. De nem állt meg, hogy végezzen vele, hanem a
következő ellenfél, egy lándzsát szorongató, fekete köpenyes arab felé fordult. A lándzsahegy Cato
torka felé döfött. A római hárította a szúrást, majd a bal kezével megragadta a lándzsa nyelét. Az arab
szitkozódva megpróbálta kiszabadítani a fegyvert a szorításból, Cato azonban karon döfte a férfit,
mire annak marka meglazult. Miközben küzdöttek, a tartalék katonái is előrerontottak. Az első sorban
rohanók leengedték a hajítódárdájukat, melyek hegyét az első cohors csatasorán átfurakodó ellenség
felé szegezték. Miközben a légionáriusok elözönlőttek Cato mellett, egyikük a pajzsával a földre
lökte az arabot, és egy gyors dárdaszúrással végzett vele. Cato köszönetképp odabiccentett a
tovarohanó katonának.
A váratlanul megérkező négyszáz ember betömte az arcvonalon ütött rést, kisegítve az első cohors
szorongatott katonáit. Cato kihátrált az összecsapásból, és visszatért a lovához. Junius úgy bámult rá,
mintha Catónak elment volna az esze, amiért személyesen vezette a rohamot, ő azonban nem törődött
a tribunusszal, és ismét a harctér felé fordult. Talmisz herceg seregének nagy része benyomult a
rómaiak ívelt arcvonalának mélyére, ahogy azt Cato remélte. A núbiaiak a római hadrend
leggyengébbnek vélt pontján támadtak, így a szárnyakon a légió többi alakulata továbbra is
hadoszlopokba rendeződve állt, elenyésző veszteségeket szenvedve az ellenséges lövedékektől. Cato
tudta, hogy eljött a pillanat. Be kell zárnia a csapdát, amíg az arcvonal közepe képes kitartani.
– Add ki a parancsot! – szólt oda Juniusnak.
– Uram. Én... – tétovázott a tribunus.
– Add ki a parancsot!
A kürtösök hallották a parancsnok szavait, és nem várták meg, hogy azokat továbbadják nekik. A
szájukhoz emelték a hangszerüket, és belefújtak. A harctér fölött három éles hang zúgott végig. A
jelet elismételték, és mielőtt az utolsó hang elhalt volna, a légionáriusok két hadoszlopa előrelendült,
utat törve a núbiai sereg mindkét oldalán. A soraik egyre messzebbre előrenyúltak a római középhad
ívben meghajlott arcvonalának két szélén. Ezzel egy időben a lovas cohorsok is előretörtek,
lépcsőzetes hadrendben védelmezve a római sereg szárnyait.
A núbiaiak először nem törődtek a kétoldalt előretörő légionáriusokká! A középen tolongok
továbbra is biztosra vették, hogy a győzelem már a markukban van, és oroszlánként harcolva ismét a
római csatasorra rontottak. Cato észrevett egy selyemlobogót, amely ide-oda billegett a núbiai sereg
közepén, és rájött, hogy Talmisz herceg személyesen ösztökéli az embereit a vékony csatasor felé,
ami továbbra is feltartóztatta őket.
Amikor az oldalsó cohorsok utolsó centuriái is elfoglalták a helyüket az újonnan kialakított fő
arcvonalban a katonák az elhangzó parancsoknak engedelmeskedve megálltak, és a núbiai harcosok
tolongó tömege felé fordultak. Ekkor az arcvonal ívelt szárnyain újabb parancsszó visszhangzott
végig, mire a légionáriusok egységes pajzsfalat alakítottak ki. Aztán lassan elindultak előre, hátrább
kényszerítve az ellenséget, és végezve mindenkivel, aki kardtávolságba került.
Mialatt a légionáriusok bezárták a csapdát, az auxiliaris lovasok előrerontottak, és olyan hangosan
üvöltve, ahogy csak tudtak, az ellenség lovasai felé indultak, akik még mindig szabályos hadrendben
álltak, valamivel a núbiai gyalogság mögött. Ám ha az ellenséges lovasok elszántsága kitart, akkor
sem a lárma, sem a bátorság nem fogja megmenteni a jóval kisebb létszámú auxiliaris lovasságot a
pusztulástól. Cato azonban úgy vélte, az áldozatukkal elég időt nyernek majd, hogy a gyalogság
legyőzze a núbiai hadsereg főerőit. Csakhogy a núbiai lovasok és tevehajcsárok alakzatai megtörtek,
és először csak egyesével, majd kisebb csapatokban menekülni kezdtek dél felé.
– A fenébe! – kiáltott fel élesen Junius. – Mégis mit művelnek? Gyáva férgek!
Cato bólintott. Csupán maroknyi núbiai maradt a helyén, ám az auxiliaris lovasok gyorsan
végeztek velük. A hirtelen jött győzelem néhány rómainak azonnal a fejébe szállt, és mielőtt a tisztek
megállíthatták volna őket, üldözőbe vették az ellenséget. A katonák többsége azonban visszaügetett a
hadijelvények mellé, és a núbiai gyalogság felé fordultak, melynek tömege még mindig próbált
áttörni a római arcvonal közepén.
Ám a csata immár döntő fordulatot vett. A szárnyakon álló, pihent légionáriusokkal küzdő
núbiaiakat egyre jobban nekiszorították a középen tolongó bajtársaiknak. Nem tudtak hova
menekülni, és hamarosan olyannyira összezsúfolódtak a római csapatok satujában, hogy mozdulni
sem tudtak. A dobok dübörgése elhalt, ahogy a vad csatakiáltások is, és amint a rómaiak rendet vágtak
a núbiaiak között, felcsaptak az első rémült üvöltések, mivel a középen tolongok nem értették, miért
zsúfolódtak ennyire össze.
A bizonytalanság és a félelem hulláma végül elérte azokat is, akik még mindig Macro embereivel
harcoltak. A núbiaiak hátrálni kezdtek, míg végül kiértek a római kardok és dárdák döfési
távolságából, majd megfordultak, és próbáltak utat törni maguknak a csapdába esett sokaságon át. A
légionáriusok és az auxilia katonái levegő után kapkodva, fáradtan leengedték a fegyvereiket.
– Mi a fenére vártok? – harsant fel Macro mennydörgő hangja. – Utánuk! Végezzetek velük!
Macro az embereit meg sem várva felüvöltött és előrerontott, vadul csapkodva és döfködve
mindenkit, aki eléje került. A katonák látták, hogy a győzelem immár karnyújtásnyira van, ezért utána
vetették magukat, könyörtelenül lemészárolva az ellenséget. A légionáriusok lábai körül a homok
hamarosan sötétté vált a vértől, és a núbiaiak olyan gyorsan hullottak el, hogy a holttestek miatt a
rómaiak csak botladozva tudtak előretörni. A csapdába esett harcosok elkeseredetten kiabáltak,
miközben a nap egyre magasabbra emelkedett, és perzselő forróságával csak még tovább gyötörte
őket. Cato látta, hogy Talmisz zászlaja még mindig a sötét bőrű alakok tengere fölött lobog, és épp
csak ki tudta venni a csillogó sisakok gyűrűjét, ahogy a herceg testőrei próbálták kimenekíteni urukat
a vérfürdőből.
– Fel kellene ajánlanunk nekik a megadást – mondta Junius. mire Cato feléje fordult, és látta a
tribunus arcára kiülő iszonyatot. – Fel kell ajánlanunk nekik a megadást, uram! Ez nem más, mint...
mészárlás!
Cato megértette az ifjonc érzéseit, de nem vethettek véget a vérfürdőnek. A rómaiak még mindig
túlerővel néztek szembe. Ha csak egy pillanatra is abbahagynák a pusztítást, elveszítenék a
kezdeményezést, és vele a csatát is. Nem volt más választásuk, mint folytatni a gyilkolást. Cato
megrázta a fejét.
– Ez a háború, tribunus. Ez a csaták igazi arca, amihez jobb lesz, ha hozzászoksz.
A núbiaiak közül néhányan megpróbálták megadni magukat: a földre dobták a fegyverüket, és a
kezüket felemelve a saját nyelvükön az életükért könyörögtek. De hiába. Meghaltak azon társaikkal
együtt, akik folytatták a harcot, bár a zsúfolt tömeg miatt nem tudták megfelelően használni a
fegyvereiket.
A vérengzés több mint egy órán át folytatódott, ahogy a római gyűrű egyre szorosabbá vált a
csapdába esett núbiaiak körül, akik között ott volt Talmisz herceg is. Az auxiliaris lovasok elálltak a
menekülési útvonalukat, és lándzsájukkal ledöfték azokat, akik megpróbáltak átjutni közöttük. Bár
időnként egy-egy kisebb csapatnak sikerült áttörni a lovasok vonalán, a túlélőket hagyták
elmenekülni, és a dél felé nyújtózó tájat az életükért rohanó alakok apró, sötét foltjai kezdték
tarkítani.
A délidő közeledtével a mészárlás heve kezdett alábbhagyni, ahogy a rómaiak mind jobban
elfáradtak. Néhány núbiai ezt kihasználva átcsusszant a katonák között, akik meg sem próbálták
megállítani őket. Cato előrelovagolt, óvatosan kerülgetve a harcteret borító holttesteket.
– Gyülekező! Centuriók! Hívjátok az embereiteket a hadijelvényetekhez!
Látta, hogy Macro vértől borítva a pajzsára támaszkodik, és levegő után kapkod.
– Centurio! Hagyjátok elvonulni az ellenséget, kivéve Talmiszt és a testőrségét! No meg a
gladiátorokat! Ők nem menekülhetnek el! Érthető?
Macro bólintott, kipislogta a szeméből az izzadságot, aztán a pajzsát felemelve az emberei felé
fordult.
– Rendezzétek a sorokat!
Az első cohors katonái fáradtan visszavánszorogtak hadijelvényeikhez, és várták a további
parancsokat. Cato szíve összeszorult, amikor látta, hogy az alakulat katonáinak alig fele maradt
életben. A rést betöltő tartalék cohors hasonlóan súlyos veszteségeket szenvedett. Macro megvárta,
amíg minden katona elfoglalja a helyét, majd parancsot adott, hogy nyomuljanak előre Talmisz
herceg lobogója felé. Cato, mivel a lova visszarettent a holttestek hatalmas tömegétől, leszállt a
nyeregből, és odalépett Macro mellé.
– Nos, a haditerv bevált – mosolyodott el fáradtan Macro. – Sosem hittem volna, hogy egy nap még
hálás leszek Hannibálnak.
– Még nincs teljesen vége – biccentett Cato a herceg lobogóját körülvevő testőrök csapata felé.
– Így vagy úgy, de végük van – vonta meg a vállát Macro. – Holtan vagy fogolyként, de Talmisz
már a mienk.
A rómaiak megnyitották a soraikat, elengedve az utolsó arabokat és könnyűfegyverzetű núbiaiakat,
majd körbezárták a testőröket. A pikkelypáncélt és kúpos sisakot viselő, ovális pajzzsal és súlyos
lándzsával felszerelt, tagbaszakadt férfiak vállt vállnak vetve néztek szembe az előrenyomuló
rómaiakkal.
Cato, amikor embereivel már csak húszlépésnyire járt a herceg zászlajától felemelte a karját.
– Állj!
A katonák megálltak, és éber tekintettel méregették az ellenséget. Cato előrelépett, megköszörülte a
torkát.
– Talmisz herceg még életben van?
– Igen – tört át a testőrök sorain egy tiszteletet parancsoló alak. A herceg sötét köpenye fölött
fekete mellvértet viselt, míg sisakját és vállát oroszlánbőr borította. Hűvös, keserű arckifejezéssel
pillantott végig a harcteret borító holttesteken, majd a tekintete megállapodott Catón. – Mit akarsz
tőlem, legátus? Talán azt, hogy adjam meg magam?
– Igen.
– Hogy aztán a császárod trófeájaként mutogassanak Rómában?
– Ezt a császár dönti el – felelte Cato. – Az ajánlatom egyszerű. Add meg magad az embereiddel
együtt, különben itt helyben végzünk veletek!
– Nem hiszem, hogy meg kellene adnom magam – mondta megfontoltan a herceg, és sötét ajkai
számító mosolyra húzódtak. – Szabad emberként fogsz visszaengedni Núbiába, legátus!
– Ugyan miért tennék ilyet? – vonta fel a szemöldökét Cato.
– Mert van nálam valami, ami kell neked. Nálam van Ajax. Átadom neked, ha cserébe szabad
elvonulást kapok a núbiai határon túlra.
Cato érezte, ahogy a szíve hevesen kezd lüktetni.
– Ajax itt van veled?
– Nem, úgy határoztam, biztonságos helyen tartom, amíg eldöntöm, mit tegyek vele, mert csalódást
okozott nekem. Az ő élete az enyémért cserébe! Ez az ajánlatom!
Cato Macro felé fordult, és egy pillanatra csend szállt alá, ahogy a tekintetük találkozott. Macro
nyelt egyet, de sikerült lepleznie az érzéseit, amivel esetleg befolyásolhatta volna a barátja döntését.
Kétség sem férhetett ahhoz, hogy a császári udvar dühöngeni fog, ha elengedik a herceget. Ám a
núbiaiak teljes vereséget szenvedtek. Évekig is eltarthat, mire ismét szembe mernek szállni Rómával.
Ajax azonban, ha sikerül elmenekülnie Egyiptomból, sokkal égetőbb fenyegetést jelenthetett a
birodalomra. Egyszer már felszított egy lázadást, ami kis híján térdre kényszeríttette Rómát. Ki tudja,
mire lenne még képes a jövőben? Ráadásul épp Ajax miatt jöttek Egyiptomba. Az életük már hónapok
óta csak a gladiátor utáni hajszából állt. Véget kellett vetniük az ügynek, ami a krétai lázadás óta
gyötörte őket. Cato ismét a núbiai hercegre pillantott.
– Nos? – szegte fel az állát Talmisz. – Hogyan döntöttél?
 Harminchatodik fejezet
Már késő délután volt, amikor Talmisz herceg a Nílus mentén vágtató kis lovascsapat élén járva
megzabolázta a hátasát. Őt és a testőreit egyaránt lefegyverezték. Cato. Macro, Junius és egy
auxiliaris lovasosztag kísérte őket. A herceg egy kis szigetre mutatott, amelyet nagyjából kétszáz
lépésnyi távolság választott el a parttól. A folyó legtöbb szigetéhez hasonlóan ez is alacsony volt, és
nádas borította, bár a folyásirányba néző részén jókora szikla emelkedett, rajta szentéllyel, melynek
minden oldalát öt oszlop határolta. A sziklatömb lábát datolyapálmák övezték, míg valamivel odébb
egy kis móló nyújtózott, amely mögött már csak sűrű nádas látszott. A mólóhoz egy csónakot kötöttek
ki, a szentély bejáratánál pedig egy ember állt, és a jövevényeket figyelte.
– A szentélyben tartom fogva őket, őrizet alatt – mondta Talmisz.
– Őket? – vonta fel a szemöldökét Macro. – Hány embere maradt Ajaxnak?
– Csak egy. A neve Karim. A többieket kivégeztettem, amikor visszatértek a kudarc hírével. Ajaxot
későbbre tartogattam. Azaz, úgy véltem, talán jó árat kaphatok érte a császárotoktól.
– Örülök, hogy nem vagyok a szövetségesed – jegyezte meg Macro.
– Ajax nem a szövetségesem volt. Felajánlotta a szolgálatait. Az lett volna a feladata, hogy elterelje
a figyelmeteket, nem pedig az, hogy csatát kezdeményezzen. De nem akart mást, mint rómaiakat ölni.
Nem számított neki, hogy azok, akiket vezet, mekkora árat fizetnek ezért. – Talmisz Cato és Macro
felé fordult. – Lenyűgözőnek találom, hogy létezik olyan ember, aki úgy tud gyűlölni, ahogy azt Ajax
teszi veletek.
Macro összeszorította az ajkait.
– Ez kölcsönös, núbiai. Nekünk is megvan az okunk, hogy viszonozzuk az érzést.
– Valóban? – Talmisz elhessegetett egy rovart az arca közeléből, és intett Macrónak, hogy
folytassa.
– Elég! – szólt közbe Cato. – Hamarosan besötétedik. Szeretném lezárni Ajax ügyét, még mielőtt
beesteledik. Hány embered van a szigeten? – fordult a herceg felé.
Hat, méghozzá a legjobbak. Elküldöm a parancsnokukat, hogy számoljon be nekik a helyzetről.
Aztán a gladiátor és a barátja a tietek, engem és az embereimet pedig szabadon engedtek.
– Csak amikor Ajax már a fogságunkban lesz – jelentette ki határozottan Cato. – Hozasd ide a
csónakot! Én és néhány emberem a testőrparancsnokoddal tartunk, hogy átvegyük a foglyokat. Az
embereid elsőként térhetnek vissza, aztán szabadon távozhattok.
– Értem – bólintott Talmisz, majd számító tekintettel végigmérte Catót. – Valóban azt hiszed, a
győzelmeddel véget vetettél azon szándékomnak, hogy meghódítsam a Nilus felső folyásának
vidékét?
– Nem, de el fog tartani egy ideig, mire újabb sereget gyűjtesz. Róma addigra több csapatot küld a
provinciába, és megerősíti a Nílus-menti városok és helyőrségek védelmét. Még annál is kevesebb
esélyed lesz a sikerre, mint amennyi most volt. – Cato kemény pillantást vetett a hercegre. – Nem
hinném, hogy Rómának jó ideig aggódni kellene Núbia miatt. Legyőzettetek. Ajaxszal azonban más a
helyzet. Ezért vagyok hajlandó egyezséget kötni, hogy az ő életéért cserébe megkíméljem a te
életedet.
A herceg arcán komor kifejezés suhant át.
– Valóban? Alábecsülsz engem, római! Majd meglátjuk, igazad van-e, talán hamarabb, mint hinnéd.
– A testőrparancsnoka felé fordult, aki gyors beszélgetést követően leszállt a lóról, majd a víz szélére
lesétálva elővett egy kis kürtöt, és négyszer belefújt. A szentélyből két alak sietett elő, aztán beszálltak
a csónakba, és elindultak a part felé.
 Cato odaintette magához a lovas osztag decurióját. és halkan beszélni kezdett.
– Nem bízom a hercegben. A két legjobb embered velem jön! Miután átmentünk a szigetre, és
átadták nekünk a foglyokat, jelzek, hogy engedjétek el a herceget és az embereit.
– Igenis. Uram. Mi lesz a jel?
Cato egy pillanatig gondolkodott.
– Felemelem a kardomat, és jobbra-balra intek vele. Ezt elég jól látni lehet majd innen.
– Igenis, uram.
Cato a hercegre és az embereire pillantott.
– Ha a jel leadása előtt menekülni próbálnának, végezzetek velük, de ha lehet, a herceget élve
fogjátok el.
Macro odalépett Catóhoz. és mormogva megszólalt.
– Mi akadályoz meg minket abban, hogy végezzünk vele, miután megszereztük Ajaxot?
Cato megrázta a fejét.
– Talmisz elenyésző veszélyt jelent Rómára. A vereség meggyengítette. Épp elég gondja lesz azzal,
hogy kordában tartsa a követőit. Ha azonban megöljük, okot szolgáltatunk Núbiának a
bosszúhadjáratra.
– Ha te mondod – vonta meg a vállát Macro. – De szerintem nem számít néhány újabb halott núbiai.
– Megkaptad a parancsaidat – biccentett oda Cato a decuriónak, aki megfordult a nyeregben, és az
emberei felé kiáltott.
– Castor! Decius! Szálljatok le a nyeregből, és kísérjétek el a legátust!
A két erőteljes alkatú katona leszállt a lóról. Miután átadták a kantárt a társaiknak, magukhoz vették
a pajzsukat, és odasiettek a tisztekhez. Cato leszállt a nyeregből, és intett a két katonának, hogy
kövessék.
– Macro, Junius! Ti is jöttök!
Cato levezette a csapatot a partra, ahol csatlakoztak a csónakra váró núbiai testőr parancsnokhoz. A
kis csónakban ülők erejüket megfeszítve eveztek, próbálva leküzdeni a sodrást. Cato várakozás
közben ellépett a többiektől.
– Gyere velem. Macro!
Miután hallótávolságon kívülre értek, Cato fürkésző pillantással a barátja felé fordult.
– Élve akarom visszavinni Ajaxot Rómába. Érthető?
Macro egy pillanatig hallgatott, aztán az arckifejezése megkeményedett, és csikorgó fogakkal
válaszolt.
– Azok után, amit az a kurafi tett? Bizonyára már elfeledkeztél Krétáról, Cato! De végül is nem te
voltál az, akit egy szaros ketrecben tartottak fogva, hanem Júlia és én!
– Tudom.
– Baromság! Azt mondom, öljük meg, és a hulláját dobjuk be a Nílusba! Akkor tényleg véget
vethetünk ennek az egésznek!
– Nem ezt a parancsot kaptuk.
– Parancsok? – Macro egészen közel hajolt Catóhoz. – Baszd meg a parancsokat! A fenébe velük! A
fenébe Semproniusszal, Narcissusszal és a császárral! A fenébe mindnyájukkal! Nem érdekelnek!
Ajax az adósom, és én bosszút akarok állni! – Egy pillanatra elhallgatott, próbálta a lehető legjobban
visszafogni magát. – Cato, fiam! Bosszút kell állnom. Ahogy neked is. Júlia kedvéért.
– Nem beszélhetek Júlia nevében.
Macro a barátja mellkasának szegezte az ujját.
– Júlia hamarosan a feleséged lesz. A becses lelkiismereted együtt tud majd élni a tudattal, hogy
életben hagytad Ajaxot mindazok ellenére, amit Júliával művelt?
– Ajax meg fog halni – felelte határozottan Cato. – A császár ítéletet mond majd felette, és keresztre
fogják feszíteni. Ezt te is jól tudod.
– Ó, az biztos, hogy ítéletet fognak mondani felette! De mi lesz, ha Claudius úgy dönt, az arénába
küldi? Te is tudod, hogy Ajax kiváló harcos. Ha valaki, akkor ő képes lesz megnyerni magának a
csőcseléket. Aztán mi lesz? Lehet, hogy Claudius megkíméli, próbálva a tömeg kedvében járni! Még
ha meg is hal, hős lesz belőle! Haljon meg akár karddal a kezében, akár kereszten, a végsőkig dacolni
fog Rómával! Hős lesz belőle, mint Spartacusból!
– Akkor fel kell majd égetnünk e hidat, amikor... ha odaérünk. – Cato megragadta a barátja karját. –
Nincs más választásunk, Macro. Parancsot kaptunk, amit végre fogok hajtani. Ahogy te is! Add a
szavadat, hogy követed a parancsokat, különben nem lesz más választásom, mint visszaküldeni téged
a táborba!
Macro arca összerezzent az erőfeszítéstől, ahogy próbálta visszafogni a haragot, amit Ajax plántált
a szívébe. Végül összeszorított fogakkal mély lélegzetet vett.
– Ahogy óhajtod... Uram.
– Köszönöm – biccentett hálásan Cato. majd a folyó felé fordult. – Megérkezett a csónak.
Induljunk!
Miközben a két tiszt visszatért a többiekhez, a csónak partot ért, az egyik férfi pedig belevetette
magát a vízbe, hogy vezesse az orrot. A testőrparancsnok átmászott a csónak oldalán, és leült a tatban,
majd a többiek is elfoglalták a helyüket. Macro és Cato a testőrparancsnokkal szemben telepedett le,
aztán a két auxiliaris katona következett, végül Junius, akinek a kis, háromszögletű orrban jutott hely.
A núbiai ellökte a csónakot a parttól, az evezőknél ülő társa pedig megfordította az orrot, és az
üvegesen csillogó folyón át elindultak a sziget mólója felé. Az egyik katona áthajolt az oldalvéd
fölött, hogy belenézzen a vízbe, mire a csónak kissé megbillent.
– Ülj vissza, és nehogy még egyszer megmoccanj! – csattant fel Macro.
– Sajnálom. Uram.
A súlyosan megterhelt csónak nehézkesen mozgott, és az evezősnek keményen meg kellett küzdeni
azért, hogy tartani tudja az irányt. A nap narancsszínű izzás közepette kezdett alábukni a párás nyugati
láthatáron, míg a folyó fölött madarak sötét alakjai repkedtek bogarakra vadászva. De nem csak ők
jártak zsákmány után, ahogy arra Catónak rá kellett jönnie, amikor a csónak a móló közelébe ért.
Tőlük balra, a nádasban egy hosszúkás, csillogó orr bukkant elő a növények közül, majd örvényt
kavarva eltűnt a vízben.
A csónak végül odaért a kőmólóhoz. amelyet még azokban az elfeledett időkben építettek, amikor a
papok adományokat hoztak a szentélyhez. A köveket mostanra megviselte az idő és beborította a
madárpiszok. Az evezős a válla fölött odaszólt Juniusnak, és a tribunus mellett heverő kötéltekercs
felé biccentett. Junius bólintott, jelezve, hogy megértette, majd megfogta a kötelet, és a kövekhez
erősített vaskarika felé nyúlt. Egy erőteljes evezőcsapásnak hála elég közel kerültek a mólóhoz, hogy
a tribunus megragadhassa a karikát és közelebb húzhassa a csónakot. Azonnal átcsúsztatta a kötél
végét a vaskarikán, majd húzni kezdte visszafelé. Miután kikötötték a csónakot, Junius kimászott a
mólóra, és a többieknek is segített partra szállni. Amikor mindannyian kiértek a szilárd talajra, Macro
a núbiai testőrparancsnok felé fordult.
– Beszélsz görögül?
– Egy kicsit.
– Csak semmi ügyeskedés, érthető? Különben... – paskolta meg a kardja hüvelyét Macro.
A testőrparancsok bólintott, és elindult felfelé a pálmafákkal szegélyezett kavicsos ösvényen. A
szentély bejáratának közelében értek fel a rövid kaptató tetejére. Cato hátrafordulva látta, ahogy a
folyóparton álló alakok őket figyelik. Aztán a csapat többi tagjával a bejárathoz sietett. A szíve
hevesen lüktetett a gondolattól, hogy végre ismét találkozhat Ajaxszal. Az oldalán lépkedő Macro
összeszorította a száját, az arca pedig komornak tűnt. Mögöttük a két auxiliaris katona következett,
míg a sort Junius zárta. A bejáratnál álló őr tisztelgett a parancsnoka láttán, majd rövid beszélgetés
következett, utána a núbiai bevezette a csapatot a szentélybe.
Az épület tíz láb magas falait hieroglifák borították, melyeket mélyen a kövekbe véstek, hogy az
árnyékok minden egyes jel alakját kihangsúlyozzák. A hátsó falnál két ember ücsörgött, akiket két
lándzsás harcos őrzött, nagyjából tizenöt lábnyi távolságot tartva a foglyoktól.
Amint a jövevények beléptek az ajtón. Ajax felpillantott. Az arca egy pillanatig kifejezéstelen
maradt, aztán metsző tekintettel a rómaiak szorongatta fegyverekre nézett, és erőtlenül elmosolyodott.
– Tehát Talmisz herceg vereséget szenvedett. Gondolom, mostantól a ti foglyotok vagyok.
Cato a gladiátorra nézett, és elméje olyan gyűlölettel telt meg, hogy emlékeztetnie kellett magát a
kapott parancsokra. Ám egyúttal valami mást is érzett, különös csalódottságot, amiért a hosszú hajsza
véget ért.
– Mi most megyünk – jelentette be a testőrparancsnok.
– Tessék? – fordult felé Cato, mire a núbiai az embereire mutatott, majd a csónak felé intett. Cato
kurtán biccentett, a testőrparancsnok pedig odakiáltott az embereinek, akik elhátráltak a foglyoktól,
felvették a hátizsákjukat, és csatlakoztak a felettesükhöz. A núbiai végül odabiccentett Catónak, és
kivezette embereit a szentélyből. Cato hallotta az egyre távolodó léptek dobogását, aztán minden
elcsendesedett, ahogy a foglyok és a rómaiak egymást nézték.
– Mit akartok tenni velem? – törte meg végül a csendet Ajax.
– Visszaviszünk Rómába – felelte Cato kifejezéstelen hangon.
– Értem. Nagy látványosságot csináltok majd a halálomból? Figyelmeztetésül a rabszolgáknak,
hogy mi jár azoknak, akik dacolni merészelnek Rómával?
– Úgy vélem, a császár épp ezt fogja tenni. De valójában engem ez nem érdekel különösebben.
Macróval csak látni akarjuk, hogy megfizetsz mindazért a szenvedését, amit okoztál.
– No és mi a helyzet azzal a szenvedéssel, amit ti okoztatok nekem?
– Az apád egy nyomorult kalóz volt! – mordult fel Macro. – Megérdemelte a sorsát. Ahogy te is
megérdemled.
Ajax elpillantott a két tiszt mellett, és arcán halvány mosoly suhant át. Catónak azonnal jeges
borzongás futott végig a hátán. Megfordult, és követte a gladiátor tekintetét. A két auxiliaris katona a
lándzsáját markolva éberen figyelte a foglyokat, míg mögöttük Junius felemelte a kardját, és ide-oda
integetett vele, megadva a jelet, hogy engedjék szabadon Talmisz herceget. Catóban felizzott a harag.
– Nem adtam parancsot a...
Junius hirtelen előrelépett, és a legközelebbi auxiliaris katona nyakának hátsó része felé lendítette a
kardját, amely belemélyedt a gerincbe. A katona szája kinyílt, miközben összerogyott. A másik katona
oldalra fordulva a társára nézett, és túlságosan is megdöbbent ahhoz, hogy megvédhesse magát.
Junius előrelépett és torkon döfte.
– Mit művelsz? – nézett elképedve a tribunusra Cato.
Macro látta át elsőként az igazságot, és a kardját előhúzva Junius felé fordult.
– Áruló! – üvöltötte. – Mindvégig ő volt az áruló!
– Áruló? – Cato elkábult, mintha megütötték volna. Ismét maga előtt látta a holtan fekvő
Hamédészt, hátában a tőrrel. Rosszul lett a borzalmas gondolattól, hogy tévedett. – Nem... Nem lehet
Junius...
A tribunus elvigyorodott.
– Kétlem, hogy valaha is megtaláljátok az igazi Junius hulláját. A memphiszi út mentén kószáló
sakálok már rég gondoskodtak róla. Ott kaptuk el, miközben a légióhoz tartott.
Áthajította a kardot Cato fölött, majd lehajolt az egyik auxiliaris katona lándzsájáért. A kard Ajax
elé zuhant, aki felkapta a fegyvert, és a másik fogolyhoz hasonlóan talpra ugrott.
– Köszönöm. Canthus! Ismét megmentettél! – nevetett harsányan Ajax, és Cato felé szegezte a kard
hegyét. – A legátus az enyém! Te bánj el a centurióval!
– Canthus? – Cato émelygett, de maradt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy előhúzza a kardját. Canthus
eközben leengedte a lándzsa hegyét, és gyors mozdulattal Macro felé döfött, akinek csak annyi ideje
maradt, hogy félreugorjon a fegyver elől. Ellenfele azonnal újabb színlelt támadást indított, próbálva
elérni, hogy a centurio ne tudja visszanyerni az egyensúlyát. Macrónak azonban sikerült
egyensúlyban maradva lekuporodni, és könnyedén hárította a szúrást. Aztán a két férfi figyelmesen
méregetni kezdte egymást.
Cato lábak dobogását hallva megperdült, épp amikor Ajax feléje vágott a karddal. A penge suhogva
szelte át a levegőt, miközben lehajolt és a kardjával Ajax oldala felé döfött. Bár csak sebtében
támadott, a kardhegy átszakította a koszos tunikát, felhasítva a gladiátor bordái feletti izmokat. Ajax
vadul vicsorogva hátrált egy lépést, és a szabad kezével megérintette a sebet. Cato a gladiátor mögött
megpillantotta Karimot, a krétai lázadók sötét bőrű hadnagyát, aki a szentély fala mentén előresietve
épp Macro háta mögé próbált kerülni.
– Macro! Vigyázz!
Miközben Cato figyelmeztetően felkiáltott, Ajax előrelendült, és a római arca felé vágott. Cato
igyekezett hátraugrani, de a kardhegy végighasította a homlokát, a szemöldökét, az orrát és az arcát.
Úgy érezte, mintha egy vörösen izzó kalapáccsal ütötték volna meg. A látása azonnal elhomályosult,
és a borzalmas fájdalom minden mást elfeledtetett vele. Hátratántorodott, majd elesett, a kard pedig
kicsúszott az ujjai közül. Az esés kipréselte a levegőt a tüdejéből, míg a szemébe csörgő vér teljesen
elvakította.
Macro hallotta a figyelmeztetést, és látta, hogy Canthus tekintete jobbra villan. A centurio azonnal
előrelendült, kardjával lecsapva ellenfele hozzá közelebbi kezének ujjaira. Canthus felüvöltött a
fájdalomtól, a levágott ujjpercek pedig aláhullottak a lándzsa nyeléről. Macro tovább tört előre, és
öklével ellenfele arcába ütött. A teljes testsúlyát belevitte a mozdulatba. Miközben Canthus
megtántorodott, Macro meglendítette a kardját, és hevesen lesújtott vele a kém halántékára. A
koponya reccsenve beszakadt. Mielőtt Canthus a földre zuhant volna, Macro megperdült, és a lábait
megvetve előreszegezte a kardja hegyét. Karim már nem tudta kikerülni a pengét, ami szétroncsolta a
szegycsontját, és a mellkasába mélyedve kiszorította a levegőt a tüdejéből. Karimot azonban
továbbvitte a lendület, ezért mindketten a földre zuhantak, a kardhegy pedig előtört a lázadó hátán. A
párthus a centurióra szegezte a tekintetét, és bár a szájából vér csordult elő, mindkét kezével a római
torka felé nyúlt. Macro érezte, ahogy ellenfele ujjai a nyaka köré szorulnak, ezért oldalra lökte a
lázadót, és kitépte a kardot a sebből.
A szentély túloldala felöl hirtelen elmosódott mozgás látszott, ahogy Ajax a centurio felé rontott.
Macro azonnal a gladiátor térde felé lendítette a kardját. Ám Ajax képességei az arénában
csiszolódtak, ezért hogy elkerülje a vágást, jókora ugrással átvetette magát ellenfele és Karim felett,
majd újabb két lépés után megállt, és szembefordult a centurióval. Macro eközben talpra ugrott, és
kissé előrehajolva támadásra készen felemelte a kardját.
Egy pillanatig egyikük sem mozdult. Zihálásuk, akárcsak Karim elhaló légzése és Cato
nyöszörgése, halkan visszhangzott az ősi falak között.
Ajax végül megnyalta az ajkait.
– Meg kellett volna ölnöd, akárcsak az apámat.
– Igen – mormogta Macro. – Hiba volt. hogy nem tettem... De most jóváteszem e hibát.
Előrelépett, és a gladiátor felé sújtott. Ajax hárította a csapást, majd ellentámadásba lendült A gyors
szúrások és vágások özöne a végletekig próbára tette Macro kardforgató tudását. A gladiátor végül
hátralépett, és a két ellenfél az egyre halványuló fényben egymásra szegezte a tekintetét.
Ajax érezte, hogy a sebéből szivárgó vér alácsorog az oldalán és a combján. Tudta, hogy a
vérveszteségtől hamarosan gyengülni kezd. A bőre máris sokatmondóan megborzongott. Nemsokára
a látása is elhomályosul. A veterán kiképző, aki éveken át oktatta, alaposan belesulykolta a
tanítványaiba, hogyan ismerhetik fel a sebesüléssel járó veszedelmes jeleket. De ha valaki tudja, hogy
kezd elgyengülni, támadnia kell, különben hamarosan kénytelen lesz a csőcselék kegyeleméért
könyörögni. Ajax újabb heves támadással próbálkozott. A pengék csattogása élesen visszhangzott a
falak között. Ám a gladiátor nem talált rést ellenfele védelmén, és látta a római hűvös, elégedett
tekintetét.
Macro észrevette az Ajax oldalán húzódó sebet, és az abból előtörő vért. ami immár a gladiátor
lábán is végigcsorgott. Bár a képességeik azonosak voltak, az idő Ajax ellen dolgozott. A
vérveszteség csakhamar lelassítja, így Macro előbb-utóbb végezhet vele. Az övé lesz a bosszú!
Ajax keserűen bólintott, ahogy átlátta a helyzetet.
– Azt hiszed, győztél, római! De tényleg azt hiszed, hogy legyőzhetsz engem? Azt hiszed, hogy én.
Ajax. megengedem ezt? – Gúnyosan elvigyorodott. – Amíg én élek, addig a rabszolgák szívében ott
fog izzani a lázadás tüze! Márpedig én mindaddig élni fogok, amíg nem lesz bizonyítékod a
halálomra! Épp ezért te leszel az, aki ma vereséget szenved!
Mielőtt Macro megérthette volna az elhangzottakat, Ajax a bejárat felé fordult, és kirohant az
alkonyatba.
– A fenébe! – Macro a barátjára nézett, és egy pillanatra úrrá lett rajta a késztetés, hogy a
segítségére siessen. Aztán megfordult, és Ajax után rohant.
A gladiátor a mólóhoz vezető ösvényről tudomást sem véve átrohant a szentély előtti, repedezett
kőlapok borította térségen, majd a gömbölyű sziklatömbökön átugorva belevetette magát a magas
fűbe. Macro utánaeredt, bár rövid lábai miatt kezdett lemaradni. A fűszálak susogtak és a lábszárát
csapkodták, ahogy Ajaxot üldözte, aki immár tizenöt lábnyival előtte járt, és minden egyes lépéssel
egyre jobban maga mögött hagyta. Macro látta, hogy a sziget szélét alig ötvenlépésnyi széles nyílt
vízfelület választja el a nyugati parttól. Ajax berontott a nádasba, és tocsogni kezdett a sáros, sekély
vízben. Mire Macro a nádas széléhez ért. a gladiátor már derékig gázolt a Nílusban. Ajax hátránézett,
és elmosolyodott, amikor látta, mekkora távolság választja el üldözőjétől. Végül kiért a nádasból, és
a kardját elengedve belevetette magát a sodrásba.
Macro megállt a bokáig érő vízben, és kibújt a kardövéből, majd elkezdte kicsatolni a páncélja
szíjait. Miközben levette a páncélinget, a közelből nád zizegését hallotta, aztán egy súlyos test
csobbant bele a vízbe. A nádasból egy sötét árnyalak siklat elő, és egyenesen Ajax felé úszott tovább.
Ahogy a gladiátor hátranézett, megpillantotta a krokodil rezzenéstelen szemeit és rücskös bőrét.
Ajax hirtelen oldalra fordult, és Macróra nézett.
– Nem! NEM!
A feje egyszer csak előrelendült, és a karjaival csapkodva próbálta elzavarni a szörnyeteget, amely
éles fogakkal teli állkapcsával megragadta. A víz kavarogni kezdett, ahogy a krokodil a felszínre
emelkedett, majd ismét alábukott. Világos színű hasa megcsillant a nap utolsó fényében. Aztán az állat
eltűnt szem elől. A víz egy pillanatig még örvénylett, majd a Nílus ismét elcsendesedett az alászálló
sötétségben.
Macro tovább nézte a vizet, megbizonyosodva arról, hogy Ajax tényleg eltűnt. Teljesen
elképesztette ellenfele halála. Aztán a szívét égető harag úrrá lett a dermedtségén, és a fogait
csikorgatva gondolatban átkozni kezdte az isteneket, mindenféle sértéssel illetve őket, ami csak az
eszébe jutott.
Milyen sokáig üldözte Ajaxot, csak azért, hogy most ez történjen! A kezei ökölbe szorultak és az
izmai remegni kezdtek.
– A fenébe... A fenébe! A FENÉBE!
A szavai üresen visszhangoztak a folyó felett, aztán minden elcsendesedett. Végül elfordult a
Nílustól, felvette a páncélját, és a vízből kigázolva elindult vissza a szentély felé, hogy gondoskodjon
a barátjától.
 Epilógus
Két hónappal később Cato felkaptatott az ösvényen, mely a Capri szigetének keleti szikláin álló
császári villához vezetett.
Egy császári futárhajóval indultak útnak Alexandriából, átmerészkedve a háborgó, őszi tengeren,
majd felvitorláztak Itália nyugati partja mentén, egyenesen a Tiberis torkolatánál fekvő Ostia
kikötőjébe. Amikor beértek a haditengerészet puetoli állomáshelyére, tájékoztatták őket, hogy a
császár és titkára. Narcissus Caprin tölti a telet. A futárhajó kapitánya ennek megfelelően a Nápolyi-
öböltől nem messze fekvő kis sziget felé vette az irányt.
Cato a kikötő melletti halászfalu egyik ivójában hagyta Macrót, és elindult felfelé az ösvényen.
Miközben áthaladt a praetorianus gárdisták ügyelte ellenőrző helyeken, igyekezett összeszedni a
gondolatait, hogy tiszta és világos jelentéssel szolgálhasson a császár titkárának. A núbiaiak
legyőzésével és Ajax halálával az egyiptomi küldetésük a végéhez ért. Miután a XXII. légió visszatért
Memphiszbe, Cato és Macro Alexandria felé vették az útjukat. Bárkán utaztak le a Níluson. Cato az út
során egy ponyvatető alatt pihenve gyógyulgatott a sebesüléséből. A Sakálok orvosa összevarrta a
vágást, de jó néhány napnak el kellett telni, mire a seb szélei összezárultak, egyenetlen heget hagyva
az arcán.
Alexandriában a helytartó komor arccal hallgatta a két tiszt jelentését a hadjáratról, a római
hadsereg súlyos veszteségeiről és a Nílus felső szakasza mentén történt pusztításról. Petroniust
nagyon dühítette, hogy Cato elengedte Talmiszt Ajaxért cserébe, főleg mert a gladiátor holttestét nem
tudták közszemlére tenni. De végül nem tett semmit a címzetes legátus ellen, hanem bejelentette, hogy
Catónak Róma hivatalnokai előtt kell elszámolnia a cselekedeteivel, és tőlük kell megkapnia a
büntetését. A helytartó sietve írt egy előzetes jelentést, amit még Cato indulása előtt elküldött
Narcissusnak, a császár legfőbb tanácsadójának.
Cato rosszkedve a hazafelé vezető úton csak még jobban elmélyült. Sóvárgott, hogy végre
visszatérhessen Júliához, aki az apja római házában várt rá. Elképzelte, ahogy a küszöbön átlépve a
karjai közé zárja a nőt. Ám az ábrándképet azonnal megkeserítette a gondolat, hogy vajon mit szól
majd Júlia a sebhelyhez, ami a homlokán és arcán húzódott.
Az is elnehezítette a szívét, hogy rossz következtetést vont le Hamédészt illetően. A következtetései
hibásnak bizonyultak, és emiatt meghalt egy ártatlan ember. Macro nem sokat beszélt erről, csak
igyekezett megnyugtatni, hogy nagyon is érthető, amiért a hadjárat véres zűrzavara közepette
hibázott. Cato azonban nem volt ilyen elnéző önmagával szemben.
A villa főkapujához érve közölte a nevét és a rangját az őrszolgálatos optiónak, majd elmondta,
hogy találkozni kíván Narcissusszal, mivel jelentést szándékozik tenni neki.
– Várj itt. Uram! – parancsolta az optio, és kényelmes iramban felsétált a villa lépcsőin. A hideg
szél felhőket sodort a sziget fölé, melyek esővel fenyegettek. Északon a domboldal meredeken
vezetett alá a tengerre néző sziklákhoz, Cato pedig az öböl fölött átpillantva Puetoli távoli földnyelve
felé nézett. A part mentén nagyjából százmérföldnyivel távolabb ott állt Ostia városa, rövid
lovaglásnyira Rómától és Júliától.
– Praefectus!
Cato megfordult, és látta, hogy a praetorianus optio odaint neki a lépcső tetejéről. A kapunál álló
őrök utat nyitottak előtte, ám a lépcső lábánál álló gárdista felemelte a kezét.
– Elnézésedet kérem, uram. Jól gondolom, hogy a kardodat és a többi fegyveredet átadtad a kikötői
őrségnek?
– Igen.
 – Jól van – bólintott a gárdista. – Még utoljára át kell kutassalak, mielőtt továbbmehetnél, uram.
Kérlek, emeld fel a kezeidet, és ne mozogj!
Cato engedelmeskedett az utasításnak, a gárdista pedig szakértő mozdulatokkal átkutatta a köpenyét
és a tunikáját, majd végighúzta az ujjait az öve belső részén. Végül hátralépett.
– Meg is vagyunk. Uram.
Cato felkaptatott a lépcsőkön az optióhoz, aki egy márványoszlopos előcsarnokon át bevezette a
villa átriumába, melyet hatalmas, sekély medence uralt, alján Neptunust és halak sokaságát ábrázoló
mozaikkal. Az átrium túloldalán egy rövid, oszlopsoros folyosó húzódott, egy teraszra vezetve. A
jobb oldalon sorakozó, jókora ajtók mögül Cato nevetgélést és könnyed beszélgetés hangjait hallotta.
Balra egy kisebb átjáró nyílt, amely az alacsonyabb rangú hivatalnokok és a rabszolgák szállására
vezetett.
– Erre. Uram! – intette előre Catót az optio, majd az átriumon át a teraszra nyíló folyosóhoz
vezette. A rózsaszín erezetű márvánnyal borított terasz, melyet cserepes növények és lugasoktól
árnyékolt ösvények öveztek, ötvenlépésnyi szélességben nyújtózott, és nagyszerű kilátást nyújtott a
tengeren át a szárazföldre. Cato meg tudta érteni, miért vált a sziget a császári család kedvelt
játszóterévé.
Ám a teraszon most csak egyetlen ember tartózkodott. Egy padon üldögélt. Catónak háttal.
– Ott. Uram! – mutatott az optio a padon ülő alakra. – Találkozunk a kapunál, uram, amikor
távozol! – Az optio szalutált, majd megfordult, és visszatért a villába.
Cato átsétált a teraszon. Narcissus szikár alakját egyszerű, vörös köpeny ölelte körül, sötét haját
pedig ezüstös csíkok tarkították. Cato lépteit hallva megfordult és elmosolyodott, bár e mosoly nem
mutatott semmiféle valódi érzést.
– Örülök, hogy újra látlak, Cato! Ülj le, fiam! – intett a szomszédos pad felé, ami a sajátja mellett,
kissé rézsútosan állt. A két pad előtti kis asztalon forralt borral teli serleg gőzölgött. Cato felfigyelt
arra, hogy csak egyetlen serleget lát. Ez igazán jellemző Narcissusra, gondolta, egy apró gesztus, ami
emlékezteti a vendégeit arra, hol a helyük.
Cato letelepedett a padra, Narcissus pedig végigmérte, majd megszólalt.
– Látom, megsérültél. Micsoda sebhely!
Cato vállat vont.
– Már jó ideje nem beszélgettünk – folytatta Narcissus.
– Több mint két éve. Amikor Macrót és engem elküldtél, hogy kémkedjünk Szíria helytartója után.
– Kiváló munkát végeztetek csakúgy, mint akkor, amikor megmentettétek Palmürát a párthusoktól.
Ezt követően pedig Krétán is remekül helytálltatok. Sempronius tájékoztatott arról, hogy elküldött
titeket Ajax, a lázadó rabszolga után. – Narcissus előhúzott egy tekercset a köpenye alól. – Nemrég
pedig kézhez kaptam jó barátunk, Petronius egyiptomi helytartó jelentését arról, hogy ezt az ügyet is
sikerült megoldanotok. Szép munka volt! Bár Petronius nehezményezi, hogy elengedted a núbiai
herceget. Elmagyaráznád, pontosan miért is tetted ezt? Szegezte a tekintetét Catóra.
– A nagyobb képet figyelembe véve úgy ítéltem meg, hogy a gladiátor súlyosabb veszélyt jelent –
felelte határozottan Cato.
– A nagyobb képet figyelembe véve – mosolyodott el halványan Narcissus. – Úgy tűnik, igazam
volt veled kapcsolatosan. Megvan az eszed ahhoz, hogy átlásd a stratégiai helyzetet, és az alapján
dönts. Petronius egy bolond – dobta le a jelentést az asztalra. – Helyesen döntöttél, fiatalember, bár
ezzel ellenségeddé tetted Petroniust és sok más embert is Rómában, akik nem képesek átlátni a
döntésed mibenlétét. Akárhogy is, abban biztos lehetsz, hogy én úgy vélem, helyénvalóan cselekedtél.
Bár ezt nem fogom nyilvánosan is hangoztatni, és nem fogsz hivatalos elismerést kapni, amiért
levadásztad azt a kellemetlen gladiátort. – Mentegetőzve elmosolyodott, majd folytatta. – Aztán ott
van Sempronius szenátor döntése, hogy praefectusi ranggal ruházott fel téged. Megértem, hogy ezt a
császár érdekében tette, ám ezzel túllépte a jogkörét. Persze a nehéz körülményeknek megfelelően
kellett cselekednie, emellett a császár és én utólagosan jóváhagytuk Sempronius azon intézkedéseit,
melyekkel véget vetett a krétai rabszolgalázadásnak, illetve a döntését, hogy Macrót és téged elküldött
a lázadás vezetőinek kézre kerítésére. A válság immár véget ért, és a veszély elmúlt – intett a jelentés
felé. – Hálás köszönetem neked és Macrónak!
Cato kissé meghajtotta a fejét, tudomásul véve a köszönetnyilvánítást.
– Ennek ellenére, ha valaki ilyen gyorsan emelkedik fel a ranglétrán, könnyen lehet, hogy magára
von néhány rosszalló pillantást, esetleg felborzolja mások kedélyeit, hm? – folytatta Narcissus. –
Claudius mindig szem előtt tartja a tényt, hogy a hadsereg katonáit, akik közül nem mindenki olyan
hűséges, amennyire lenniük kellene, nem tanácsos felbosszantani. Az elődjének meggyilkolása
minden másnál ékesebb bizonyítéka ezen igazságnak. Mindebből az következik, hogy te kissé nehéz
helyzetbe hoztad a császárt.
– Ezt hogy érted?
Narcissus Catóra nézett, majd elmosolyodott.
– Éles eszű fiatalember vagy, Cato. Tudom, hogy nem kell elmagyaráznom. De mivel úgy tűnik,
furcsa mód elégedettségedre szolgál, ha rávehetsz, hogy nyersen őszinte legyek, hát így fogok tenni!
– Nagyra értékelném, ha őszinte lennél.
– Jelenleg nem lenne bölcs dolog, ha megerősítenénk az előléptetésedet, különösen, mivel vissza
szándékozol térni Rómába, hogy feleségül vedd Sempronius bájos leányát. A fővárosban irigységgel
tekintenének rád. Rengeteg szenátor akad, akinek a pártfogoltjai arra várnak, hogy előrébb jussanak.
Cato egyre növekvő keserűséggel hallgatta a császár titkárát. Ez volt a jutalom mindazért, amit a
császár és Róma szolgálatában tett. Egy egyszerű köszönetnyilvánítás, és lefokozás centurióvá. Ezzel
pedig elvész a lehetősége, hogy a lovagi rendbe emelkedjen. Nagyon is jól el tudta képzelni, hogy
emiatt Sempronius nem akarja majd hozzáadni a lányát. Igaz, hogy Palmüra ostroma után a szenátor
jóváhagyását adta a kapcsolatukhoz, de Róma társadalmi és politikai életéhez mérten ez a legkevésbé
sem számított. Alacsonyabb társadalmi helyzete miatt rossz szemmel tekintenének rá annak ellenére,
hogy Claudius császár és Narcissus titkon hálával tartoznak neki. Cato azon tervei, hogy a jövőt
Júliával tölti, kezdtek szertefoszlani. Végül megköszörülte a torkát.
– Ezek a pártfogoltak éppolyan jól szolgálják Rómát, mint én?
– Nem, csakhogy Sempronius közel sem olyan befolyásos, mint a többi szenátor. Te is láthatod,
milyen nehéz helyzetbe kerültem. Hidd el, nem akarok az előmeneteled és a boldogságod útjába állni!
– kacsintott a fiatalemberre. – De vannak bizonyos politikai szempontok, amiket figyelembe kell
vennem. Ez a munkámmal jár. Nem szolgálnám jól a császárt, ha nem venném figyelembe a nagyobb
képet.
– Tehát nem erősíted meg az előléptetésemet.
– Egyelőre nem. De ha esetleg biztonságos távolságban lennél Rómától távol az éber szemektől...
– Úgy érted, ha Rómában maradok, nem tarthatom meg a rangomat.
Narcissus pillanatnyi hallgatás után bólintott.
Cato fáradtan felsóhajtott.
– Akkor keress nekem egy olyan helyet, amely elég messze van ahhoz, hogy ne hozhassalak kínos
helyzetbe téged, de nincs annyira messze Rómától, hogy Júlia ne tarthasson velem!
Narcissus felvonta a szemöldökét, és hűvös hangon válaszolt.
– Te itt nem állhatsz elő követelésekkel, fiatalember! Jobb lesz, ha megjegyzed. Ha nem lennének
ilyen kiváló szolgálati eredményeid, akkor megbüntetnélek, amiért így beszéltél. Most pedig jól
figyelj! Még az év véget érte előtt jóváhagyom a kinevezésedet, akár Rómában leszel, akár valahol
máshol a birodalomban. Erre a szavamat adom. Elmondom, miért! – Narcissus körbepillantott,
mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy senki sem hallja őket, Cato azonban tudta, hogy ez
csupán a látszat kedvéért történt. A villát olyan éberen őrizték, hogy nem volt az a kém aki átjuthatott
volna a praetorianus gárdisták acélgyűrűjén. Ennek ellenére Narcissus halk hangon folytatta. –
Szükségem van rád és Macróra. Emlékszel még, hogy a nyomára bukkantunk egy csapat árulónak,
akik „Felszabadítók”-nak nevezik magukat?
Cato nagyon is jól emlékezett az árulókra. Az arisztokraták és követőik sötét összeesküvésére, akik
meg akarták buktatni a császárságot, hogy Róma ismét köztársasággá váljon, és szenátus
gyakorolhassa a legfőbb hatalmat.
– Emlékszem – biccentett oda Narcissusnak.
– Akkor bizonyára azt is tudod, hogy ismét mozgolódni kezdtek. A kémeim azt a szóbeszédet
hallották, hogy újabb tervet szőnek a császár ellen.
– Talán merényletet akarnak elkövetni ellene?
– Egyelőre nem ismerem a részleteket. Csak annyit tudok, hogy valami készül. Csupán néhány
olyan ember van, akire rá merem bízni e tudást. Ezért intéztem úgy, hogy kettesben beszélgethessünk.
Olyasvalakikre van szükségem, akikre rábízhatom a további vizsgálódást. Akik képesek eljutni az
összeesküvés szívéig.
Cato átgondolta a hallottakat, és fanyarul elmosolyodott.
– Tehát erről van szó! Vagy segítek neked, vagy megtagadod tőlem az előléptetést.
– Igen.
– No és Macrónak mi haszna fog származni ebből?
– Kap egy hozzáillő rangot valamelyik légióban, ha ismét tényleges szolgálatba álltok. Vagy
megkapja egy auxiliaris cohors parancsnoki tisztségét.
– Mi a biztosíték arra, hogy betartod a megállapodás rád eső részét, ha sikerrel járunk?
– A szavamat adom.
Cato kis híján felnevetett, de még időben sikerült visszafognia magát. Tudta, hogy semmi haszna
nem származna abból, ha megsértené a császár titkárát. Ahogy azt is, milyen sokat veszítene, ha nem
vállalná el a feladatot. Végül Narcissus szemébe nézett.
– Nem tudok most rögtön választ adni. Előbb beszélnem kell Macróval.
– Hol van most Macro?
– Odalent a kikötőben.
– Rendben van! Azonnal indulj a kikötőbe! Számítok rá, hogy még ma visszatérsz a válasszal.
Különben azt kell feltételeznem, hogy visszautasítjátok a feladatot, ezért sokkal hűségesebb embereket
kell keresnem a helyetekre. Olyanokat, akik érdemesek az előléptetésre. Ha érted, mire gondolok.
– Tökéletesen értem – tápászkodott fel Cato. – Most magadra hagylak.
– Csupán rövid időre – bólintott Narcissus. – Ne maradj sokáig, Cato! Itt várok rád – tette hozzá
olyan meggyőződéssel teli hangon, amit Cato képtelen volt elfelejteni, miközben átsétált a teraszon,
majd kiment a villából, és leereszkedett a kikötőbe vezető hosszú ösvényen, hogy megkeresse
Macrót.

– Narcissus egy mocskos, hitvány, alattomos szardarab – rázta meg a fejét Macro. – Egy szép
napon elviszem egy kis sétára, egy sötét sikátor mélyére, és végzek vele.
– Egy szép napon! – ismételte meg együtt érzőn Cato, aztán felemelte a poharat, amit Macro
teletöltött neki, és körbepillantott a kis ivóban. A helyiség túloldalán, az egyik asztalnál néhány
szolgálaton kívüli praetorianus gárdista épp kockázott a gerendákról alálógó olajlámpások tompa
fényében. – Mi a véleményed?
– Mármint Narcissus ajánlatáról? – Macro vállat vont. – Elfogadjuk. Mi mást tehetnénk? Az a
kurafi elkapta a tökünket, és ezt ő is tudja. Ráadásul, ha cserébe állandó kinevezést kapok valamelyik
légió soraiban, akkor benne vagyok a játékban. Ha van egy kis eszed, akkor te is beszállsz. Hogyan
másképp tudnád elérni, hogy jóváhagyják a praefectusi kinevezésedet? Én mondom Cato bármit
hajlandó vagyok megtenni, hogy visszatérhessek az egyszerű katonáskodáshoz! Ha ennek fejében
még egy munkát el kell végeznem Narcissusnak, akkor megteszem.
Cato elgondolkodva bólintott. A barátjának igaza volt. Nem maradt más választása. Legalábbis
akkor nem, ha el akarta venni Júliát. El kell fogadnia a császár titkárának ajánlatát, hogy elnyerje az
előléptetést, és felemelkedhessen a lovagi rendbe. Mert csak így állhatott Sempronius szenátor elé a
kéréssel, hogy adja hozzá a lányát feleségül. Felemelte a kezét, és megérintette az arcán húzódó
sebhelyet. A szíve nyugtalanul lüktetni kezdett, ahogy azon tűnődött, mit fog szólni a nő, amikor ismét
találkozik vele.
Macro észrevette a mozdulatot, és halkan kuncogni kezdett.
– Mi az? – húzta össze a szemöldökét Cato.
– Hidd el nekem, fiú, a nők szeretik az efféle sebhelyeket! – mosolyodott el Macro, miközben
átemelte a boroskorsót az asztal fölött, és ismét színültig töltötte Cato poharát. – Igazi férfinak látszol
tőle, ellentétben azokkal a kicsinosított piperkőcökkel, akik Rómában a forumon páváskodnak.
Mondjunk pohárköszöntőt! Pusztuljanak a császár ellenségei, és kapjuk meg a jutalmat, ami a
szolgálataikért jár!
Cato bólintott, majd Macro poharához koccintotta a sajátját.
– Erre én is iszok, barátom!
 A szerző utószava
A római Egyiptom provincia a birodalom egyik legfontosabb tartományának számított. Rómának
már jóval azelőtt voltak érdekeltségei Egyiptomban, mielőtt Octavianus, a későbbi Augustus, a Nagy
Sándor hódítása nyomán megalapított Ptolemaiosz-dinasztia utolsó tagja Kleopátra öngyilkosságát
követően annektálta volna az országot. A Nílus rendszeres áradásának hála a gabonatermés bőséges
volt. Ráadásul a királyság épp ott feküdt, ahol a Földközi-tenger partvidékét és a Kelet civilizációit
összekötő kereskedelmi utak keresztezték egymást. A földművelésből és a kereskedelemből származó
bőség Alexandriát Róma után a világ legnépesebb és leggazdagabb városává tette. Épp ez volt az oka
annak, hogy a császárok féltékenyen őrizték Róma ezen ékkövét.
A többi provinciától eltérően Egyiptom a császár személyes tulajdonának számított, a helytartót
pedig személyesen nevezte ki, hogy a nevében kormányozza a tartományt. A szenátori, de még az
alacsonyabb lovagi rend tagjai számára is szigorúan tilos volt a császár engedélye nélkül Egyiptom
területére lépni. Nem mintha Alexandria számos nemzetiséget magába olvasztó lakosságának külső
bujtogatóra lett volna szüksége ahhoz, hogy erőszakban törjön ki. A provinciát újra meg újra
fellángoló lázadások és utcai összecsapások jellemezték, melyek az Alexandriában élő egyiptomiak,
görögök és zsidók között törtek ki, sok kellemetlenséget okozva a római helytartóknak.
Róma egyetlen, mindenek felett álló okból tartotta uralma alatt Egyiptomot: hogy a lehető legtöbb
bevételt préselje ki a provinciából. Ennek következtében a közigazgatási rendszer rendkívül jól
működött, hogy maximalizálhassák az adóbevételeket: Egyiptom népét mindenért megadóztatták, a
terhek nagy részét pedig a provincia középső néprétege viselte, amely mindmáig az adóztatás
legkönnyebb célpontjának számit. Épp ezért a szerencsétlen adófizetők végül teljesen eladósodtak,
ami hosszú távon Egyiptom hanyatlásához vezetett.
A bennszülött egyiptomiak már a korábban, a Ptolemaioszok uralmával betörő görög kultúra
hatásainak is hevesen ellenálltak, ezért a rómaiaknak sosem sikerült rávenni az őslakosokat, hogy
Róma útját járják.
A latint a zsarnokság nyelvének tartották, és Alexandrián, illetve a nagyobb városokon kívül az élet
nagyjából ugyanúgy zajlott, mint a fáraók uralma idején. A Nílus felső folyása mentén sokan még ma
is éppolyan vályogkunyhókban élnek, mint őseik, és kézzel aratják a gabonát.
A helyiek nem csak a keménykezű római uralomtól szenvedtek, de a núbiaiaktól és az etiópiaiaktól
is, akik gyakran áttörtek kisebb-nagyobb portyákra a mai Asszuántól délre húzódó határon túlról. A
római előretolt állásokat, melyek a Nílus két oldalán húzódó keskeny, lakható térségen épültek,
könnyedén be lehetett keríteni vagy meg lehetett kerülni, így a fosztogatók feldúlhatták a vidéket.
Róma légióinak arcvonala meglehetősen vékonyan húzódott a birodalom több ezer mérföldes
határvonalán, és ez Egyiptomban sem volt másként. A három légió, melyeket Augustus
állomásoztatott itt, hamarosan kettőre apadt, és csupán az egyik katonáit szórták szét, hogy a
határvidék őrposztjain szolgáljanak. A helytartó számára rendelkezésre álló haderő nagy részét
auxiliaris cohorsok tették ki. A császár éber tekintetétől kísérve a helytartónak gondoskodnia kellett
arról, hogy a gabona és az adókból származó bevétel állandóan áramoljon Rómába, ám hadereje alig
volt elegendő ahhoz, hogy fenntartsa a rendet és megvédje a határokat. Nem éppen irigylésre méltó
munka!
Mint mindig, most is bejártam mindazon területeket, ahol a regény eseményei játszódnak, ezért
megtapasztalhattam a deltavidék mocsarainak kellemetlenségeit és a Nílus felső folyásánál uralkodó
perzselő hőséget! Az ősi romokat mégis érdemes meglátogatni, és óhatatlanul is ámulattal töltött el az
a civilizáció, mely ilyen hatalmas emlékműveket emelt jóval azelőtt, hogy a Tiberis partján
megalapítottak volna egy bizonyos aprócska települést. Azon olvasóknak, akik maguk is szeretnék
bejárni Egyiptomot, szívből javaslom, látogassanak el Luxorba, avagy Dioszpolisz Magnába. A
regényben említett helyek közül sok a mai napig megtalálható, és kis képzelőerővel részünk lehet
ugyanabban a látványban, amit Macro és Cato is láthatott.
 TARTALOM
A római légiók szervezete
A római haditengerészet
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Epilógus
A szerző utószava