Gillian Bagwell

A darling szajha
 Gillian Bagwell

A darling szajha
(igaz történet alapján)

Regény Nell Gwynnről, aki meghódította

Anglia és II. Károly szívét

IPC
MIRROR
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Darling Strumpet: A Novel of Nell Gwynn, Who Captured the
Heart
of England and King Charles II by Gillian Bagwell

Copyright © 2011 by Gillian Bagwell

Published by the Penguin Group Inc., a division of The Berkley
Publishing Group

Fordította: Fügedi Tímea

Hungarian edition
© by I.P.C.Könyvek Kft., 2011
Hungarian translation
© by Fügedi Tímea, 2011
Ezt a könyvet a családomnak ajánlom:
a tesvéreimnek:
Rachel Hope Crossmannek,
Jennifer Juliet Walkernek,
édesapámnak,
Richard Herbold Bagwellnek, s édesanyám,
Elizabeth Rosaria Loverde emlékére.
 „Most ő a legkedveltebb kurtizán
Leszáll közénk rangját félredobván, Habár fölénk emelte őt
sora, A néphez mindig van egy jó szava.”

Részlet Nelly dicséretéből

Ismeretlen szerző, 1681
 Első fejezet
London, 1660. május 29.

FORRÓN ÉS FÉNYESEN RAGYOGOTT A NAP a verőfényes májusi

égbolton. Londonban nagy volt a nyüzsgés: kereskedők és
munkások, urak és hölgyek, inasok és szolgák, szajhák, tolvajok és
mocskos csirkefogók ezrei tódultak ki az utcára. Mindnyájuk
elméjében és szívében ugyanaz a gondolat világlott, nyelvükre
ugyanazok a szavak tolultak: a király ma visszatér!
Már tíz éve, sőt még régebb óta nem volt királya Angliának. Tíz
egyhangú, szürke, sivár év Cromwell1 uralkodása alatt – aki azok
után, hogy vérengzésbe taszította az országot, és letartóztatta, majd
lefejeztette I. Károlyt, még Lord Protectornak, az állam
védelmezőjének neveztette magát.
Nyomasztóan sok keserves sóhaj szakadt fel a népből aznap,
mikor meghallották a hóhér bárdjának utolsó, végzetes csapását;
mérhetetlen iszonyat és sötét kétségbeesés töltötte meg a szívüket,
mikor diadalmasan magasba emelték előttük királyuk vérző fejét!
Mindez ráadásul a Lord Protector parancsára történt, aki valósággal
halomra ölette az embereket, majd mindezek után úgy döntött, hogy
maga foglalja el a trónt.
De már vége. Oliver Cromwell1 meghalt, és bár a fia tett még egy
lagymatag kísérletet a hatalom megszerzésére, végül elmenekült, a
híveit szétkergették. A király fia, II. Károly – aki annak idején
külföldre szökött, és azóta száműzetésben tengődött nyomorúságosan

1 Oliver Cromwell (1599-1658) angol hadvezér és államférfi. I. Károly angol király

1649-es kivégzése után Cromwell leigázta Skóciát és Írországot, majd a közös
államszövetségben mint Lord Protector uralkodott 1653 és 1658 között. Cromwell az angol
történelem egyik legvitatottabb személyisége. Az ír katolikusok ellen hozott intézkedései
miatt egyes történészek népirtással vádolják.
– most London felé tartott, hogy ma, éppen a harmincadik
születésnapján, visszakövetelje magának a koronát. És ugyan mi
lehetne olyan súlyos sérelem, amit a király régen várt visszatérése ne
tenne semmissé?

NELL GWYNN FELÉBREDT. Hátát átmelegítette a tűző nap melege,

a szalma viszont, amelyen a rozoga lépcső alatt feküdt, nyirkos és
hideg volt. Megfordult, és belenyilallt a fájdalom. Az anyja előző
éjjel úgy megverte, hogy még mindig sajgott minden porcikája. A
lába és a háta még őrizte a seprűnyél nyomát, arca belilult a
pofonoktól, és iszonyúan fájt, ha megérintette. A por beitta a
könnyeit, és összemaszatolta az orcáit. Megpróbálta letörölni, de a
keze sem volt tisztább, ráadásul még mindig bűzlött az osztrigától.
Osztrigák. Miattuk történt az egész. Előző este hazafelé menet
megállt, és nézte, amint az emberek virágkoszorúkat aggatnak a
király érkezésének tiszteletére felállított diadalívekre. Annyira
elragadta az izgalom, hogy teljesen megfeledkezett az óvatosságról,
és ellopták az osztrigás talicskáját. Félve vonszolta haza magát, csak
remélni tudta, hogy az anyja addigra már eszméletlenre itta magát,
vagy kivételesen a jóindulatú és megbocsátó részegség állapotába
került. De nem így történt. Még a Londont hatalmába kerítő ünnepi
hangulat sem enyhítette a talicska elvesztése miatti dühét. Öt
shillingbe került volna a pótlása, Nell egyheti keresetébe. Anyja
pedig láthatóan eltökélte, hogy alaposan a lánya emlékezetébe vési,
milyen nagy pénz is az.
Nellnek mára már elapadtak a könnyei. Most csak dühöt érzett, és
megfogadta, hogy őt soha többé nem verheti meg senki. Felült,
szoknyájáról lesöpörte a szalmát, aztán az ujjaival kifésülte a haját.
Azon gondolkodott, mit tehetne most. Meg kell találnia Rose-t, drága
nővérét, akivel már oly régóta tervezgették ezt a napot. Gyötörte az
éhség, de nem volt pénze, és nem is remélhette, hogy valaki ad majd
neki pár pennyt.
 Otthon akadna némi ennivaló, de akkor megint az anyja elé
kellene állnia. Újra megverné, de legalábbis ordibálna vele, mire ő
felemlegetné az elmúlt két évet: hogy mindennap legyalogolt
egészen a Billingsgate halpiacig, beszerezte a napi áruját, aztán
naphosszat a nehéz, osztrigákkal és sós vízzel teli vödrökkel
megpakolt talicskát tologatta. Sajgott a lába, a karja, a háta; rekedtre
kiabálta magát, hogy „Osztrigát vegyenek! Élő osztriga!” A keze
kisebesedett és kivörösödött a tengervíztől, a só és a halszag pedig
rátapadt a bőrére, átjárta a haját és a ruháját is.
Persze ez még mindig jobb volt, mint az előző munkája, ugyanis
szinte azóta dolgozott, mióta megtanult járni: régebben házról házra
járt, mindenhová bekopogott, összegyűjtötte az előző napi
tűzrakásból megmaradt hamut és a faforgácsot, aztán eladta a
szappankészítőknek, akik az elszenesedett fát tüzelésre, a hamut
pedig lúgkészítésre használták. A bőrére és ruhájára állandóan
rátapadt a szürke, darabos kosz, a finom por bűzös réteget képezett
rajta, és beleragadt a pórusaiba. Még egy talicskát sem kapott, amin
tolhatta volna a nehéz vászonzsákokat, a vállán kellett cipelnie őket,
súlyuk belemart a húsába.
Nell elgondolkodott. Mit tehetne? Hogyan vásárolhatná meg a
szabadságát az anyjától, hogyan szerezhetné meg a napi élelmét, tetőt
a feje fölé? Elszegődhetne egy házhoz konyhalánynak, de ott is csak
robotolnia kellene éjjel–nappal, megszakadhatna az edények és a
padló súrolásában, a szakács vagy az inas parancsolgatna neki, a
gazda vagy gazdasszony kényének–kedvének lenne kiszolgáltatva,
ugyanolyan nyomorúságos lenne az élete, mint az anyjánál. Azt már
nem. Egyetlen választási lehetősége maradt: hogy Rose és anyja
nyomdokába lépve szajhának álljon.
Rose négy évvel volt idősebb Nellnél, és az előző évben szegődött
el Madame Ross bordélyába az egyik közeli utcácskában, a Drury
Lane-en. Azt mondta, nem is olyan szörnyű. Kapott egy saját szobát,
ahol egyedül lehetett – kivéve természetesen, ha férfi vendéget
fogadott. És nem is olyan rongyos, szakadt csőcseléket kellett
fogadnia: Madame Ross úriemberekkel üzletelt, Rose pedig annyit
keresett, hogy néha a húgát is megvendégelhette, és elég szép
ruhákat vett magának. Mérhetetlen áhítat és sóvárgás töltötte el Nellt,
amikor meglátta az első ruhákat, melyeket Rose vásárolt: egy
selyemfűzőt, egy finom batisztból varrt pendelyt2, egy kék szoknyát
és felsőt, melyek majdnem olyan élénk kék színben ragyogtak, mint
a szeme, na meg egy színben hozzájuk illő szalagot. Persze
használtan vette őket, de attól még gyönyörűek voltak. Nell óvatosan
megérintette a ruhák puha, tiszta anyagát. A legjobban mégis Rose
elegáns, magas sarkú, kék bőrcipője tetszett neki. Annyira
kétségbeesetten vágyódott utána! De hát ilyen cipőben nem lehet
hamut vagy osztrigát tologatni London sáros utcáin! Rose világa,
bármennyire is félelmetesnek tűnik, mégiscsak jobb kilátás, mint
otthon maradni, és sebesen, koszosan és éhesen tovább tengetnie
szánalmas kis életét.
Vajon elmehetne ő is Madame Rosshoz? Hiszen már nem gyerek.
A melle már szépen elkezdett nőni, és a Golden Fleece-ben, az anyja
bordélyában a fiúk elismerően bámulták, s otrombán tréfálkoztak
vele, azt kérdezgették, mikor áll már be ő is Mrs. Gwynn lányai
közé, akik az emeleten szobáztattak, vagy az egyik közeli utcában
ácsorogtak, amíg nem küldtek értük.
Mielőtt azonban bármit is tehetne a jövője ügyében, meg kell
találnia Rose-t. Ma London összes többi lakosával együtt örvendezve
nézik majd, amint a király visszatér, hogy elfoglalja a trónját.
Nell kimászott a lépcső alól, és végigsietett a keskeny sikátoron
London főutcája, a Strand felé. A széles utat máris elárasztotta az
ünneplő tömeg, az ablakokat virágok és szalagok díszítették. Az
egyik söröző előtt hegedűs játszott, a nép tapssal kísérte. A reggeli
szellő húsos pite, sütemények és sült csirke illatát hozta.
Mindenütt zúgtak a templomok harangjai, kongásuk vidám
hangzavarban olvadt össze; a távolból Nell a Tower ünnepi
ágyúlövéseit hallotta.
Végigpásztázta a tömeget. Rose azt mondta, hogy ma reggel érte
jön. Ha nem találja otthon, vajon hol fogja keresni? Nyilván itt, ahol
a király majd elhalad.

2
Az alsótestet fedő, vászonból készült női ruhadarab.
 – Szalagot tessék! Finom selyemszalagok!
Nell megfordult, és a látvány megbabonázta. A szalagárus botjáról
színpompás szalagcsokrok lógtak, ruháját beborították a selyem
masnicsodák. Nell tekintete rászegeződött a leggyönyörűbb dologra,
amit valaha látott: egy szépséges, ibolyalila és nárciszszín szalagból
fűzött masnira, két szára vidáman csapkodott a szélben. Ha ezt
viselhetné, előkelő hölgynek érezné magát.
– Egy penny a gyönyörű szalag! – kiáltotta az árus. Egy penny.
Nell a hasát is megtömhetné egy pennyből. Ha volna pénze. Ekkor
eszébe jutott, mennyire éhes. Előző este nem vacsorázott, és most
hangosan korgott a gyomra. Meg kell találnia Rose-t.
Valaki a nevén szólította, és ahogy megfordult, Mollyt és Debet
pillantotta meg, mindketten az anyjának dolgoztak. Molly vidéki
lány volt, Deb pedig londoni, de mikor Nell együtt látta őket –
márpedig majdnem mindig együtt voltak –, mindig az az érzése
támadt, mintha a két lány egy alomból származna. Mindkettejüknek
szalmasárga haja és vidám, pirospozsgás arca volt, erős, telt
alakjukat szoros fűzőbe gyömöszölték, ami látványosan megemelte a
mellüket. Láthatóan jó hangulatban voltak, és mikor üdvözölték
Nellt, egyből látszott, hogy már jócskán felöntöttek a garatra.
– Nem láttátok Rose-t? – kérdezte Nell.
– Nem, tegnap óta nem – felelte Deb.
– Úgy van, tegnap este óta nem láttuk – csicseregte Molly is,
aztán jobban szemügyre vette Nellt. – Nincs tán baj?
– Nincs – hazudta Nell. – Csak épp ma reggel találkoznom kellett
volna vele, és elkerültük egymást. – Eltöprengett, hogy a lányok jó
kedélyéből vajon futná–e egy kisebb kölcsönre. – Ugyan, fizessetek
már be egy darabka halra! Tegnap reggel óta nem ettem.
– Hidd el, ha lenne egy lyukas garasom, neked adnám – mondta
Deb. – De épp most költöttük el a maradék gubát piára, és máma
még nem dolgoztunk.
– Még nem – helyeselt Molly. – De úgy tűnik, ma jó fogás lesz.
Sose láttam még ekkora tömeget.
– Úgy ám, rengeteg menetünk lehet még ma – bólintott Deb. A
tekintete az utca túloldalára rebbent, ahol épp egy csapat tengerész
haladt el, és oldalba bökte Mollyt, hogy felhívja figyelmét az üzlet
lehetőségére.
– Jobb vóna menni – mondta Molly, azzal el is indultak a prédáik
felé.
– Ha látjátok Rose-t... – kiáltotta utánuk Nell.
– Megmondjuk neki, babuci! – kiáltott vissza Molly, és már el is
tűntek.
A tömeg egyre nőtt, és Nell egyre nehezebben látta át a környéket
az előtte tornyosuló emberektől. Találnia kellett egy helyet, ahonnan
jobb kilátás nyílik.
Körülnézett, magasabb pontokat keresve. Az utca mellett egy
sörfőző kocsi állt, a platóján egy csapat fiú szorongott, bizonyára
szabadnapos inasok voltak. Biztosan tudnak még egy kis helyet
szorítani.
– Hé! – kiáltott fel Nell. – Van ott még egy hely?
– Van hát, tündérke, sok jó ember kis helyen is elfér! – kiáltott
vissza egy sötét hajú fiú, és lenyújtotta a kezét, hogy felsegítse Nellt.
Innen már sokkal jobban lehetett látni.
– Kérsz?
Nell megfordult, egy vörös hajú fiú nyújtotta felé a bögréjét. Nem
lehetett több tizennégynél, sápadt, ideges arcát sötét szeplők
pettyezték. Nell elvette a bögrét, és ivott, a fiú félénken
rámosolygott, kék szeme csak úgy ragyogott.
– Mióta vagytok itt? – kérdezte Nell, miközben a szemét a
tömegen tartotta.
– Múlt éjjel jöttünk ki – felelte a fiú. – Kihoztuk apám kocsiját, és
későig mulattunk, aztán aludtunk, míg fel nem keltett a nap.
Nell már azóta hallotta a távoli zenét, hogy a Strand közelébe ért.
Keletről hegedűsök muzsikája szólt, nyugaton egy férfit látott dobbal
közeledni, de akkor még csak egy–egy hang jutott el hozzá, most
viszont megpillantott egy tekerőlantost is, a hangszer metsző hangja
utat vágott magának a tömegen keresztül.
– Odanézz! – kiáltott Nell boldogan. A férfi előtt egy aprócska
majom szökdécselt, a kezében egy icipici sapkával. A tömeg szétvált,
hogy utat adjon a párosnak, és mivel a kocsin a fiúk nevetgéltek és
tapsoltak, a férfi és aprócska társa megállt előttük. A zenész egy
intéssel köszöntötte őket, aztán rázendített egy vidám dalra. A tömeg
legnagyobb derültségére a majom ugrabugrálni és szökdécselni
kezdett a gazdája előtt.
– Nézd már! Akár egy kicsike ember! – kiáltott Nell. A zenész
ledobta a kalapját maga elé a földre, az emberek pedig pénzt
dobáltak bele, és Nell felkacagott, mikor a majom egy eltévedt
negyed-pennys után vetette magát, és visszadobta a kalapba.
– Nesze – mondta a vörös hajú fiú, miközben a kabátja belső
zsebében turkált. Kihúzott egy maroknyi aprót, és az egyik érmét
kiemelte. Nell érdeklődéssel nézte.
– Add oda neki! – szólalt meg újra, és odanyújtotta a lánynak az
érmét, míg a többit visszasüllyesztette a zsebébe. Nell látta, milyen
büszkeséggel tölti el a fiút, hogy megmutathatja neki: ő ilyen
szórakozásokat is megengedhet magának.
– Pssssz! – sziszegett Nell a majomnak, aztán felemelte a fényes
érmét. Rázkódott a nevetéstől, ahogy az állat felmászott a kocsi
kerekén, kivette a kezéből a pénzt, és finoman meghajolt előtte,
mielőtt leugrott és újra táncolni kezdett volna.
Nell nevetve fordult vissza a fiúhoz, aki a szemében leplezetlen
vágyódással bámulta. Kívánta. Nell az utóbbi időben többször is látta
ezt a tekintetet a fiúk és férfiak szemében, de eddig ügyet sem vetett
rá. Most azonban más volt a helyzet. A gyomra már kilyukadt az
éhségtől, és nem volt pénze. Molly és Deb nemrég arról beszélt,
milyen vagyonra tesznek szert egynapi mulatozással. Talán ő is
szakíthatna valamit belőle. Egy hatpennys elég lenne ételre és italra,
még maradna is belőle.
Közelebb lépett hozzá, s érezte, hogy a fiú lélegzete elakad, mikor
a szemébe néz.
– Egy hatpennysért megkaphatsz – suttogta. A legénynek tátva
maradt a szája, Nell már azt hitte, elszalad. Ekkor azonban a fiú,
miközben igyekezett visszanyerni lélekjelenlétét, bólintott.
– Tudom, hová mehetünk – tette hozzá Nell. – Gyere utánam!
 FÉLTETTE A ZSÁKMÁNYÁT, s azon töprengett, vajon mi szállhatta
meg, hogy ilyen merészen beszélt. Nell átvágott a tömegen,
nyomában a legénnyel; a sikátor felé tartott, ahol az éjszakát töltötte.
Az ablakokon át kilöttyintett éjjeliedények tartalma csillogott
mindenfelé a napfényben, de legalább senki nem járt arra. Nell
bebújt a lépcső alá, ahol az éjszakát töltötte. A szalmakupac nem a
legtisztább, de megteszi. Sok mindent látott és hallott már rövid élete
során, és megkeményítette az élet. A túlélésért kénytelen eladni
magát. Az ő világában ez nem is annyira szokatlan. Bármit megtenni
azért, hogy legyen mit ennie, hogy legyen holnap.
A fiú idegesen pillantgatott maga mögé, aztán követte.
A várakozástól lihegő legény közelségében Nellbe belehasított a
félelem. Hiába hallott annyi évelődő, tréfálkozó beszédet az aktusról,
fogalma sem volt róla, milyen lesz valójában. Fájni fog? Vérzik
majd? Teherbe eshet már az első alkalommal? Mi lesz, ha gyatrán
teljesít, és egyből kiderül, mennyire tapasztalatlan? Hirtelen azt
kívánta, bárcsak jobban átgondolta volna.
A gyomra megint megkordult. Miért is nem kérte meg egyszerűen
a fiút, hogy vegyen neki ennivalót? Most már késő, gondolta. Bármi
áron el kell menekülnie a jelenlegi életéből, és az ár jelenleg a saját
teste. Elhessegette a kétségeit, és a hátára feküdt. A fiú rámászott,
nadrágja sliccével ügyetlenkedett, és Nell lábai közé vetette magát,
vakon felé döfött. Ő sem tudja jobban, hogyan kell csinálni, ébredt rá
Nell. Lenyúlt, megmarkolta a fiú hímtagját, és elámult a
keménységén és elevenségén, olyan volt, mint egy kiskutya, amely
az anyját döfködi, orrával a tej forrását keresve. Igyekezett segíteni
neki, hogy megtalálja a megfelelő helyet.
A fiú erőteljesen lökött felé, úgy nyöszörgött, mint egy szenvedő
állat, és Nell levegő után kapott, ahogy belehatolt. Fájt. Túl nagy
tagot préselt be túl kicsi helyre, és a bőre szélét kellemetlenül
becsippentette. Vajon ilyennek kell lennie? Biztosan nem. De talán a
másik élvezte.
 Nem maradt sok ideje gondolkodni, mert a fiú mozgása
felgyorsult, egy visszafojtott nyögéssel görcsösen megrándult, aztán
megállt, és olyan mélyre hatolt a lányban, amennyire csak bírt. Pár
pillanatig zihálva ott maradt, és mikor Nell érezte a belső combján
lecsorgó nedvességet, tudta, hogy a fiú bizonyára elélvezett.
A legény lenézett rá, tekintetében örvendezés keveredett a
szégyennel és meglepetéssel. Kihúzta a szerszámát, a lányra rá se
nézett, miközben begombolta a nadrágját, és elrendezte a ruháit. Nell
felkapott egy marék szalmát, és letörölte a ragadós nedvet a lába
közéről. Erőteljes, szégyenletes szaga megcsapta az orrát, és kis híján
öklendezni kezdett. A fiút benyúlt a zsebébe, és leszámolta a hat
pennyt.
– Mennem kell – mondta, kis híján beütötte a fejét az alacsony
lépcsőkbe, de kibújt és elrohant.
Nell a pénzre nézett. Hat penny. Hirtelen megrohanta az öröm és a
hatalom érzése. Megtette. Nem is volt olyan szörnyű. Túl lehet élni.
Könnyebben, mint az éhezést és a veréseket. És most már pénze is
van. Azt tehet, amit csak akar. Úgy döntött, hogy az első és
legfontosabb dolga az lesz, hogy szerez valami rendes ételt. A
pendelyével letörölte a maradék mocskot is a kezéről és a combjáról,
aztán belekötötte az érméket a ruha szegélyébe. Visszasietett a
Strandra, miközben újonnan szerzett vagyona kellemesen verődött a
vádlijának.
A levegő elnehezedett az ételszagtól, és Nell gyomra mintha ki
akart volna lyukadni az éhségtől. Az illatot követve megkereste a
húsos pitét áruló férfit, akit korábban sóvárogva bámult. Előhúzott
egy pennyt, és cserébe kapott egy meleg, aranyló félholdat egyenesen
a bádoggal bélelt kocsiból. A férfi elmosolyodott, látva, hogy Nell
mámoros arccal, két kézzel nyúl a jutalmáért, és magába szívja
részegítő illatát.
Mohón harapott a pitébe, a tészta kemény külseje apró morzsákra
tört, és mintha elolvadt volna a nyelvén. A sűrű, meleg szaft
szétömlött a szájában, ahogy elérte a tápláló ürühúsból és krumpliból
készült tölteléket. Még sosem evett ilyen finomat, gondolta. A pite
nemcsak a gyomrát töltötte meg, de a sebhelyeket is eltüntette,
melyeket a vágyódás és a nyomorúság ejtett a szívén és a lelkén.
Örömmel sóhajtott fel; annyira éhezett, és annyira elszántan evett,
hogy még mindig az árus előtt állt.
Az öreg piteárus, akinek az arca olyan ráncos volt, mint egy napon
aszalt alma, nevetve nézte.
– Na mi van, ennyire ízlik?
Nell bólintott, kézfejével letörölte a szájáról a szaftot, és lesöpört
pár morzsát a mellkasáról. Csábította a gondolat, hogy akkor és ott
kérjen még egy pitét, de úgy döntött, előbb hagyja leülepedni az
elsőt. Ráadásul másra is kellett a pénz most, hogy már szert tett rá.
Megint hallotta a kiáltásokat: „Szalagot tessék! Finom szalagok!” Az
aranyló napfény és az ibolyavirág színét vegyítő szalagcsokrot, az ő
szalagcsokrát, még mindig ott látta a nő botján, selyemszárai
fodrozódtak a szélben. Őt várta.
Nell ragyogó arccal rohant az árushoz.
– Azt kérem. Ha nem bánja.
Az asszony kétkedő pillantást vetett rá, de mikor Nell felemelte a
szoknyáját, és a pendelyéből előhúzott egy pennyt, levette a botról a
csokrot.
– Feltűzzem neked, csillagom?
Nell bólintott, felnőttnek és tekintélyesnek érezte magát a
szalagárus figyelmétől.
– Azt hiszem, itt lesz a legjobb. – A nő feltűzte a szalagot Nell
pruszlikjának dekoltázsára, és helyeslően bólintott. – Nagyon csinos.
A színe kiemeli a szemedet.
Nell lenézett, és megsimogatta a szalag szárait. A ragyogó bokréta
még a durva, barna gyapjún is gyönyörűen mutatott, és azt kívánta,
hogy bárcsak látná magát. Otthon volt egy törött tükre, amit az utcán
talált, de most várnia kell, míg hazaér, hogy belenézhessen. Ha
egyáltalán hazamegy.
Erről eszébe jutott a következő feladata: meg kell találnia Rose-t.
Az utca egyre zsúfoltabb lett, és nem sok esélye volt, hogy lássa a
királyt, arra pedig még kevesebb, hogy megtalálja a nővérét. Találnia
kellett egy magaslatot, ahonnan belátja az utat. A vörös hajú legény
kocsija már szóba se jöhet. Miután megkapta, amit akart, talán már
nem értékelné annyira Nell társaságát. Ráadásul Nell is úgy érezte,
hogy ő sem találkozna vele szívesen. A fiú elvégezte a feladatát.
Most talán nagyobb vadat is célba vehetne.
Sorra vette a lehetőségeket. A kocsik, szekerek, talicskák és más
magaslati pontok az út mentén már zsúfolásig megteltek. Az emeleti
ablakok kiváló rálátást nyújtanának, ha találna egy szabad helyet.
Kelet felé vette az útját, végignézte az ablakokat ismerős arcok
után kutatva, de senkit sem talált, úgy érezte, elmerült az idegenek
tengerében. Már majdnem a Fleet Streeten járt. Rose biztosan nem
jön el ilyen messzire, legfeljebb a Temple Bárig, gondolta, aztán
visszafordulna.
– Hé! Gyömbérke! – A hang egy harmadik emeleti ablakból
érkezett, ahol fiúk tolongtak. Egy köpcös, rövidre nyírt hajú legény
hajolt ki az egyik ablakszárnyon, és úgy nézett rá, mintha fel akarná
falni. Talán nincs is szüksége régi barátra. Talán egy új barát is
megteszi. Nell csípőre tette egyik kezét, és egy túlzottan is lesújtó
pillantást vetett a fiúra, mire a legény társai felröhögtek odafent.
– Na és ha gyömbér? – üvöltött vissza. – Nekem legalább van
hajam, nem úgy, mint egyeseknek.
A fiúk vonyítottak örömükben, az egyikük viháncolva
megdörzsölte a barátja koponyáján a rövidre nyírt hajat, amaz
viszonzásul meglökte.
A fiúnak most már a közönség miatt is vissza kellett vágnia, így
nagyot kortyolt a bögréjéből, és kihívóan rábámult Nellre.
– Mer' neked van hajad, mi? Azt hittem, kicsi vagy te még ahhoz!
– Kicsi a francokat! – kiáltott vissza Nell. – Inkább te lehetsz túl
öreg, amilyen kopasz vagy.
Erre a fiúkból megint előtört a rekedtes üvöltés, minden oldalról
megöklözték a barátjukat. Nell felvigyorgott rájuk, jólesett neki a
fiúk reakciója és a tömeg nevetése maga körül. Az osztrigaárulás
évei alatt jött rá, hogy egy kis pimasz viccelődés jót tesz az üzletnek,
és az idő is jobban telik.
– Gyere, csatlakozz hozzánk! – kiáltott le neki egy másik, nevetős
arcú, csenevész fiú, akinek világító kék szeme volt.
 – Úgy ám, gyere fel! Hadd nézzelek meg közelebbről! – kiáltott
Nell vitapartnere is.
– Aztán minek? – kérdezte Nell. – Mit kezdenék én a
magatokfajtával?
– Gyere, maj' megmutatom!
– Egy rakat piánk van – csábítgatta a vékony legény, és
meglengette a bögréjét. – És innen a legjobb a kilátás egész
Londonban!
– Hát, egy kis itóka elkelne – hunyorgott Nell a csodálóira. Az
ablakban mozgolódás támadt, pár perccel később kitárult az
utcaszinten lévő bolt ajtaja, és megjelent az egyik fiú. Hórihorgas,
hirtelenszőke legény volt, kuncogva intette be a lányt. Nell egy
pillanatig habozott, eltöprengett, hogy vajon a tűzzel játszik–e. Mégis
követte felfelé a suhancot a keskeny lépcsőkön, míg végül eljutottak
a szobába, ahol a fiúk összegyűltek.
– Itt van a kis vörös szuka! – Az első fiú hetvenkedve odalépett
hozzá, és nevetve végigmérte. Mögötte állt a nyurgábbik, aki
beengedte, meg egy másik, sötét hajú, barna szemű legény.
Körbevették Nellt, ő pedig hirtelen nagyon kicsinek érezte magát. A
félénkség azonban sosem kifizetődő, így szemtelenül rájuk
vigyorgott, és azt csiripelte:
– Örülök, hogy találkoztunk, fiúk. Nell vagyok.
Mindnyájan tizenhat körül lehettek, talán az inaséveik vége felé
jártak. A mesterük bizonyára messze járt, mert megcsapoltak egy
hordót, és felállították az asztalra a terem egyik végében.
Mindegyikük egy bögrét tartott a kezében, és Nell vöröslő arcukból
és lármás nevetésükből kitalálta, hogy már jó ideje ihatnak.
– Nick vagyok – felelte az első fiú. – Ez az öcsém, Davy, ők pedig
Kit és Toby.
A fiúk üdvözlésképp bólintottak, Kit Nell felé nyújtott egy bögrét,
ő pedig elvette és meghúzta. Testes, keserű barna sör volt, sokkal
erősebb, mint azok, amiket már korábban is ivott, de lehúzta, a fiúk
pedig vigyorogva figyelték. Kicsit túlságosan is hevesnek érezte a
tekintetüket, így az ablakhoz ment.
 Ebből a magasságból jó kilátás nyílt kelet felé a Fleet Streetre
egészen a Szent Pál–katedrálisig, délnyugat felé pedig a Charing
Crosson túl, a Whitehall palotáig. A délre fekvő út mögött, a Temze
partján fényűző házak álltak, és Nell most átlátott a kerteket övező
falak fölött: lenyűgöző homlokzatuk mind London felé tekintett, az
épületek mögött pedig, a folyóhoz vezető lankán, óriási kertek
terültek el. Minden ablakot, háztetőt elleptek az emberek, és ameddig
Nell ellátott, az utcákat is elárasztották. A tömeg egyre hangosabban
zajongott. Hallotta a dobpergést és a csizmák dobogását.
– Itt jönnek! – kiáltott Kit, és a fiúk odatömörültek az ablakba,
Nell köré. Csillogó ezüsthullám közeledett, Nell felismerte benne a
masírozó emberek oszlopát. A menetet bőrvértezetbe öltözött
katonák vezették, a ruhaujjuk ezüstbrokátból készült, élükön dobosok
meneteltek, hangos dobpergéssel kísérték ruganyos lépteiket.
Mögöttük masírozott több száz uraság, ezüstbrokát öltözetük
fényesen ragyogott.
Toby füttyentett.
– Atyám. Nem is tudtam, hogy ennyi uraságunk van.
– Egy hónappal ezelőtt még nem is volt – nevetett Nick. – Akkor
még mind csendben megbújtak valahol vidéken vagy hol. Csakhogy
itten van megint a király, és megint biztonságban vannak...
Az ezüstös rajt bársonykabátos urak csoportja követte, közöttük
elvegyültek az új, sötétlila és tengerzöld plüsslibériát viselő inasok.
– Nem is tudtam, hogy ennyi szín létezik – lehelte Nell,
megilletődve a gazdag vörös, zöld, kék és arany színek láttán. – Nem
is tudtam, hogy ilyen ruhákat is készítenek.
– Bármit készítenek, ha megfizeted – felelte Davy
– Úgy ám – helyeselt Nick. – Lefogadom, hogy Barbara Palmer-
nek is van egy ilyen anyagból készült köntöse. – Nellhez fordult, és
rákacsintott.
– Ki az a Barbara Palmer? – kérdezte. Nem akart tudatlannak
látszani, de fúrta az oldalát a kíváncsiság.
– Hát a király ágyasa! – kiáltott Nick. – Azt mondják, ő a
leggyönyörűbb nő Angliában. A királynak csakis a legjobb jár!
 Nell érdeklődéssel hallgatta. A király ágyasa, aki finom ruhákat
visel. A szajhák, akiket ő ismert, olyan merészen és hivalkodóan
öltöztek, ahogy csak tudtak, de még sosem látott akkora pompát,
mint aznap.
Most London főispánja vonult el előttük az embereivel, akik mind
skarlátvörösbe öltöztek; őket követték a londoni céhek urai:
aranyművesek, borászok, pékek és a város szükségleteiről
gondoskodó többi testület, mindegyik a maga lobogó zászlajával.
– Ott van! – kiáltott Kit. – A mesterünk – magyarázta, és egy
nagydarab emberre mutatott, aki mélykék ruhában vonult a társai
között.
A céhek képviselőit London városatyái követték skarlátvörös
köpenyben, aztán újabb katonák következtek hosszú lándzsákkal és
alabárdokkal. A mogorva katonáktól eltérően, akiket Nell eddig látott
az utcákon járőrözni, ezek egyáltalán nem tűntek rémisztőnek, mivel
önkéntelenül is mosolyogtak a dörgő éljenzés hallatán.
A tömeg kiáltozása eszeveszett őrjöngéssé fokozódott. Nell
keresett egy kapaszkodót az ablakpárkányon, és a nyakát nyújtogatta,
hogy jobban lásson.
Megjött a király. Három lovas léptetett át a Temple Báron, a
király nyilvánvalóan a középső lehetett, arannyal szegélyezett
ezüstbrokát zekét viselt, a nyerge és a kantárja gazdagon aranyozott.
Hol az egyik, hol a másik oldalára fordult, hogy üdvözölje a tömeget,
miközben virágeső hullott rá. A nép előrenyomakodott, integettek, a
kalapjukat a levegőbe dobálták, és kiabáltak:
– Isten óvja a királyt!
– Isten éltesse felségedet!
– Istennek hála, hogy megértük ezt a napot!
– Azok ott a testvérei – kiabált Toby Nellnek. – York hercege és
Gloucester hercege.
Káprázatos látványt nyújtottak, ahogy mind ezüstbe öltözve
lovagoltak egymás mellett a három hatalmas, fekete ménen. Úgy
ragyogtak, akár az angyalok a déli napsütésben.
A király egészen közel ért hozzájuk, és Nell most már tisztán
láthatta. Magas, széles vállú ember volt, egyenes derékkal ült az
aranyozott nyeregben, hosszú, csizmás lábai kiegyenesedtek, ahogy
felállt a kengyelen, mintha képtelen lenne ülve maradni ennyi
dicsőítés láttán. Hosszú, fekete fürtjei a vállaira hullottak, ahogy
lekapta és meglengette a fejfedőjét, és egyik oldalról a másikra
fordult, hogy fogadja az éljenzést.
Szélesen mosolygott, kitörő örömmel nevetett a zajos üdvözlés
láttán.
– Teljes szívemből köszönöm! – kiáltotta mély, zengő hangon a
kiáltozások és lárma közepette.
– Isten óvja Károly királyt! – Nell maga is meglepve hallotta a
saját hangját. A király felnézett, és a lánynak a lélegzete is elakadt,
amikor összekapcsolódott a tekintetük. A király elvigyorodott, fogai
felvillantak a sötét bajsza alatt, szemei megcsillantak napbarnított
arcán, és visszakiáltott:
– Köszönöm, drága!
Nell hirtelen ötlettől vezérelve csókot dobott neki, de azonnal
megrémült tette vakmerőségétől. A király azonban csak hátravetette
a fejét, felnevetett, ő is dobott egy csókot Nellnek, aztán integetve
ellovagolt a testvéreivel.
Nell kuncogva ugrott le a párkányról.
– Láttátok? Csókot dobott nekem!
– Úgy ám, és ha igaz, amit beszélnek, akkor ennél többet is adna,
ha csak karnyújtásnyira állnál tőle! – röhögött Nick. – Egy férjes
asszony a szeretője, és azt beszélik, van pár balkézről született
gyereke más nőktől. Hiszen ki mondana nemet a királynak?
Én ugyan nem, gondolta Nell.
A menet odalent továbbhaladt, de mihelyst a király elment, Nell
már nem korlátozta az utcára a figyelmét. Nick újratöltötte a lány
poharát, a többi fiú elszállingózott az ablak mellől iszogatni.
Nellnek jókedve kerekedett, ámulatba ejtette a menet és saját
párbeszéde a királlyal. Kicsit elkábította a barna sör és az izgalom,
hogy életében először egyedül lehetett idősebb fiúkkal, akik már
szinte férfiaknak számítottak.
– Mit gondolsz a királyról, Nelly? – kérdezte Kit.
– Ó – gügyögte –, tőle előkelőbb urat álmodni se lehet.
 – De azért nálam csak nem előkelőbb? – kiáltott fel Nick.
– Dehogy – vágott vissza Nell. – Csak annyira, mint a gyémánt a
kutyaganénál.
A fiúk felbődültek, és kisebbre zárták a kört a lány körül. Ennek a
nevetgélő csoportnak a közepében nagyviláginak és okosnak érezte
magát. Butaság volt attól tartani, hogy esetleg nem tudja kordában
tartani őket. A tenyeréből ettek.
– Jaj, Nick, nem vagy elég jó Nellnek – viháncolt Toby. – Talán
Barbara Palmerrel több szerencséd lesz.
– Mondd, Nell? – nevetett Davy – Szerinted neki bejönne Nick?
– Persze, majd ha a tyúkok tojják a szentelt vizet – felelte Nell.
– Micsoda? – Nick szája tátva maradt a tettetett álmélkodástól. –
Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen még nem is ismersz! Én egy értékes
ember vagyok!
– Hiszen a poszméh is királynak képzeli magát a tehéntrágyában –
gúnyolódott tovább Nell. – Neked sosem áll be a szád?
– Hagyjuk a beszédet, halljuk a nyögésed! – Nick kihívóan nézte
Nellt, és közelebb húzódott hozzá. – Ha egy mázlista szuka
megérezheti a szerszámomat, nem felejti el egykönnyen.
Nell ellökte a hasánál fogva.
– Elég már a malackodásból!
– Úgy ám, ha így beszélsz Barbara Palmerrel, mehetsz a friss
levegőre megmozgatni a tested! – vigyorgott Toby.
– Ugyan, ha szemet vetsz rá, biztos nem úszód meg pár
korbácsütéssel! – Kit a fejét rázta. – Ha csúnyán nézel a király
lotyójára, felhúznak az első fára.
– Mit gondolsz, Nick? – kérdezte Davy. – Van olyan nő, akiér'
hagynád, hogy fellógassanak?
– Ha van is – felelte Nick –, én még nem találkoztam vele.
– Ne veszítsd el a reményt! – Nell pillantása Nickre lebbent.
– Korán van még.
Végül a király kíséretének a vége is elhaladt, nyomukban
gyerekek és koldusok csörtettek, de az utcáról csak nem akart
szétszéledni a tömeg. Folytatódott az ivászat, miközben halomba
hordták a fát az ünnepi máglyához. A mulatozás egész éjszaka tartani
fog.
– Na, ki van benne, hogy szétnézzünk odalent? – Nick elfordult az
ablaktól. – Menjünk a Whitehallba! – üvöltötte, mikor már leértek az
utcára. – Látni akarom a király ringyóját!
Lassan haladtak, mivel a Whitehall felé vezető utat már ellepték
az odafelé igyekvők, és minduntalan kerülniük kellett. Zenészek,
zsonglőrök, gólyalábasok és kötéltáncosok mutatták be a
tudományukat, mintha az idén korábban kezdődött volna a Bertalan–
napi vásár.
A palota előtt a csapat elvegyült a máglyát körbevevő emberek
között. A Banqueting House ablakait fényárba borította az odabent
égő több száz gyertya. Az utcát eltorlaszolták a hintók, a kocsisok és
az inasok csapatokban beszélgettek, miközben a gazdáikat várták.
– A király éppen az udvartartással vacsorázik– mondta Nick.
– Felteszem, vele van az a Barbara Palmer is. – Közelebb lépett
Nellhez, a lányt szinte égette a pillantása. Megtermett legény volt, és
tüzes tekintetétől Nellnek a torkában dobogott a szíve.
– Én bizony – folytatta – megdönteném, amikor és ahol csak
akarom, ha én lennék a király.
A fiúk lehurrogták, de Nick már Nellre irányította minden
figyelmét. Durván magához rántotta, és egyik kezét erősen
végighúzta aprócska mellein. Nell megrémült, és megpróbált
elhúzódni.
Valaki a közelben felkiáltott, a tömeg felbolydult, és mormogás
hallatszott, Nell látta, hogy királyt feltűnt a Banqueting House egyik
ablakában. Nick elengedte a lányt, és az ablak felé fordult. A királyt
arany fénykörbe vonta a mögötte lobogó fáklya. Az udvaron égő
máglya megvilágította az arcát, és visszaverődött ezüstzekéjén.
Felemelte a kezét, hogy üdvözölje a népet, a tömeg szívélyes
morajjal fogadta.
Ekkor a király oldalán feltűnt egy nő, és Nell rögtön tudta, hogy
ez csakis az a híres Barbara Palmer lehet. Fekete szépség volt, a haja
művészien elrendezett fürtökben, sötétvörös, mélyen kivágott ruhát
viselt, ami kiemelte fehér, buja kebleit. Mikor közelebb hajolt a
királyhoz, megvillant a fény a fülét és nyakát ékesítő drágaköveken,
szinte belehasítottak a sötétségbe.
Nell még sosem látott ilyen káprázatos nőt. Gondosan megnézte,
minden részletét szemügyre vette, és arra vágyott, hogy ő is ilyen
lehessen: pazarul öltözött, elegáns, a hódoló tömeg előtt is fesztelen.
Barbara Palmer eltűnt a szemük elől. A király még egy utolsót
intett a tömegnek, aztán követte.
– Hej, ha csak egy fél órát tölthetnék vele! – rikkantott Nick. –
Biztos megéri az árát.
– Annyit te egész életedbe' se fogsz keresni! – csúfolódott Davy.
Nellt hirtelen elöntötte az irigység. Nem akarta elveszíteni az
újonnan szerzett, jóleső érzést, hogy különlegesnek tartják.
– Lehet, hogy szép – jelentette ki, és hátralökte kócos fürtjeit –, de
rajta kívül más is megéri az árát.
Erre a szóra egyfajta meghatározhatatlan, rejtett áramlat indult el,
és a fiúk jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Nick újból Nellhez
lépett, ő pedig levegőt se kapott a fiú közelsége és termetessége
miatt. A tűz narancsszínű fényt vetett Nick és a mellette felsorakozó
többi fiú arcára, mindnyájan érdeklődéssel nézték.
– Tényleg? – kérdezte Nick, és lustán végigmérte. A szeme
csillogott a sötétben. – És mennyi lenne az az ár?
Nell gyomra hullámzott az idegességtől és az izgatottságtól, de
eszébe jutott Barbara Palmer könnyed magabiztossága, így magára
erőltetett egy kihívó mosolyt, és felnézett a fiúra. Eszébe jutott, mit
mondott Deb és Molly – csak aznap reggel lett volna? – a ma esti
busás bevételről.
– Hat penny – felelte. Aztán egy szemrebbentéssel végignézett a
társaságon. – Fejenként.
– Rendben. Lássunk hozzá! – vágta rá Nick fenyegető vigyorral.
A Szent Jakab park sötétje felé pislantott, megragadta Nell csuklóját,
és húzta maga után, a többiek követték.
A parkban itt is, ott is dorbézoltak emberek, de a terebélyes fák és
a buja bozótos sötétjében azért még lehetett találni elhagyatott
részeket, és ezen az éjjelen nem sok esély volt arra, hogy bárki is
kérdezősködni kezd. Nick behúzta Nellt a fák sűrűjébe, a többiek
mögé gyűltek.
Ez már teljesen más volt, mint a reggeli sietős együttlét a vörös
hajú inassal, és a négy legényt látva Nellnek görcsbe rándult a
gyomra. Pedig nem kell félnie semmitől, igaz? Elmocskolnak kicsit,
aztán vége. És akkor két shillinggel gazdagabb lesz. Nyomorult kis
életében felbecsülhetetlen értéke volt ennyi pénznek. Bármit megtett
volna érte. Így hát legjobb túlesni rajta. Elfordult, hogy keressen egy
száraz helyet, ahová lefeküdhet, de mielőtt egyet léphetett volna,
Nick letaszította a földre, felrántotta a szoknyáját a derekához, és
már rajta is termett.
Nick az alkarjára támaszkodva kigombolta a nadrágját, miközben
Nellre nehézkedett, kiszorította belőle a szuszt is. Aztán beleköpött a
tenyerébe, irányba vette a lány lába közét, és durván belehatolt. Nell
öle még be sem gyógyult a vörös hajú szerszáma után, fájdalmasan
levegő után kapott, és az ajkába harapott, nehogy elbőgje magát.
Nick sokkal tovább kitartott, mint a fiatal inas, végezetül halk
mordulással még mélyebbre hatolt, és hosszan ott maradt. Nell
felsikoltott. Ekkor Nick, szemében vadállati diadallal, lenézett rá,
majd morogva leszállt róla, visszadugta szerszámát a nadrágjába, és
begombolkozott.
– Ki a következő? – kérdezte. A társai egy pillanatig haboztak,
mire ingerülten feléjük fordult. – Mi bajotok? Azt kérdeztem, ki
következik!
Toby lépett előre. Gyorsabban végzett, mint a barátja, és mivel
Nick már benedvesítette Nellt, a behatolás is könnyebben ment, de
azért így is fájdalmas volt. A lány elfordította a fejét, hogy ne kelljen
a fiú szemébe néznie. A többieket már nem kellett biztatni. Davy és
Kit közrefogta Nellt két felől, türelmetlenül várták a sorukat, és Davy
azonnal betérdelt Nell combjai közé, mihelyst Toby végzett. A
többiek nevettek, és kiabálva biztatták. Nell behunyta a szemét.
Kövek és faágak nyomták a hátát, a nyirkos talaj átáztatta a ruháját.
Egyáltalán nem érezte magát elegánsnak vagy elbűvölőnek, csak
szerencsétlennek és rémültnek. De nemsokára vége. És annyi pénzért
megéri.
 Kit szinte félrelökte Davyt, annyira türelmetlen lett. Nell már alig
bírta visszatartani a könnyeit a fájdalomtól, de végül csak egy
elfojtott nyögés tört ki belőle.
Végül Kit is végzett, felült, és begombolta a nadrágját.
– Gyerünk! – rendelkezett Nick, és felrángatta Kitet.
– A pénzem! – kiáltott Nell, és talpra kászálódott. – A két
shillingem!
Nick a lábával visszataszította a földre.
– Micsoda? – horkantott. – Ugyan miért? Egy pennyt se adunk.
Nem elég, hogy szajha vagy, még ráadásul ostoba is!
Nell újra talpra küzdötte magát, és utána kapott. Azt nem tehetik!
Azok után, amin átment!
– Azt mondtad... beleegyeztél!
Nick azonban egyszerűen félrelökte. Térdre esett, a fiúk pedig az
ágak között csörtetve elszaladtak.
Reménytelen. Nell nyelt egy nagyot, igyekezett elnyomni a
zokogást. Minden tagja sajgott; belső combja felhorzsolódott és
ragacsos lett; mindene csupa sár volt. Próbálta rendbe szedni a
ruháját, és felsikoltott, mikor észrevette, hogy a szalagja eltűnt.
Rémülten nézelődött, tapogatózott a földön. Aztán megtalálta. Akkor
eshetett le, mikor Nick először a földre lökte, aztán valahogy maga
alá gyűrte. Összepréselődve hevert a sárban, gyönyörű, élénk színe
szürkére ázott.
Most már szabadon folytak Nell visszafojtott könnyei, egész teste
rázkódott a zokogástól, öklébe zárta az értékes szalagcsokrot.
Nicknek igaza volt. Mennyire ostoba volt, hogy a tündöklő Barbara
Palmerhez hasonlította magát! Ő csak egy mocskos kis utcagyerek,
nem is jó másra, csak hogy osztrigát áruljon. A szabadságról szőtt
álma is bolondság volt. Nincs más választása, vissza kell mennie az
anyjához, el kell tűrnie a verést, amivel kétségkívül fogadja majd,
aztán folytathatja a végeláthatatlan robotolást.
Amikor végre kisírta magát, Nell felült, összerándult a
fájdalomtól, majd beletörölte a szemét és az orrát a pendelyébe. A
keze összekulcsolódott a kidudorodó szegély körül. A maradék
pennyje legalább még mindig megvolt. Egy darabka vigasz. De ebből
még nem tud szállást szerezni magának éjszakára, és már nagyon
szeretett volna megpihenni. Haza is mehetne. Vagy eltölthet még egy
éjszakát az utcán. Ha csak meg nem találja Rose-t. Erre a gondolatra
talpra szökkent. Rose biztosan Madame Rossnál lesz.
Kilépett a fák közül. A tömeg még mindig ott csoportosult a
palota előtti máglyánál. Továbbsietett a Charing Cross felé, hajtotta
az éhség, a fáradtság és a vigasz reménye. Túlélési ösztöne minden
borzalmon felülkerekedett.
A Strandnál tüzet gyújtottak, és a meleg esti szellő zeneszót sodort
felé. Befordult a nyomornegyed szűk utcáiba, a Covent Gardentől3
északra. Egész közel járt az otthonához, különös érzés volt csak így
kikerülni az ismerős zsákutcát, de ő eltökélten a Lawkenor's Lane
felé fordult.
– Nell! – Rose hangja csendült fel. Nell odarohant hozzá, és
belecsimpaszkodott.
– Egész nap téged kerestelek! – kiáltotta Rose, aztán végignézett
húga rendezetlen külsején.
– Merre jártál?
Nellből ismét előtörtek a könnyei, Rose pedig elvezette egy
lépcsőhöz, leültette, és meghallgatta a kapkodva elmesélt történetét.
Nell zokogott, eluralkodott rajta a megaláztatás és szégyen érzése.
Rose megsimogatta a haját, és megcsókolta a feje búbját.
– Jaj, Nelly – mondta. – Bárcsak már reggel rád találtam volna!
Ha tudom, mit forgatsz a fejedben... – elgondolkodva csóválta a fejét,
aztán egy ujját Nell álla alá tette, és a lány arcát a sajátja felé
fordította.
Nell belenézett a nővére szemébe, és Rose anyáskodóan
figyelmeztette:
– A világot nem tudom megváltoztatni. De annyit mondhatok: a
pénzt előre kell kérni. Mindig.

3
A helyszínen a 17. század első felétől a mai piac elődje működött, ahol ekkor még
főleg terményeket árultak.
 Második fejezet
MADAME ROSS KIRÚZSOZOTT AJKÁVAL CSÜCSÖRÍTETT. Nellt
nyugtalanította a nő vizslató tekintete, mocorgott, és idegesen
pillantgatott Rose-ra. A madám vörös haja, rezzenéstelen tekintete és
az, ahogyan a fejét oldalra biccentette, Nellt egy rozsdabarna tyúkra
emlékeztette. Úgy gondolta, Madame Ross annyi idős lehet, mint az
anyja, talán még öregebb. Persze nagyon csinos nő volt, elegáns,
sötétzöld ruhát viselt, ami kiemelte telt vonalait.
– Hm – töprengett Madame Ross. – A szeme meg a bőre szép, az
alakja máris csábító. A haja színe se csúnya, de szörnyen zilált. –
Nell odakapta a kezét, hogy elsimítsa a fürtjeit, de Madame Ross
máris megragadta a vállát, és megfordította.
– Csinos kis virág lesz belőled – jegyezte meg az asszony. – És
biztos vagyok benne, hogy ki fogsz kerekedni, akár a nővéred. Igen,
nem is rossz. Emeld fel a szoknyád!
Nell bizonytalanul felhúzta a szoknyáját, és a térdéig emelte.
– Magasabbra, kislány! – szólt Madame Ross, és egészen Nell
derekáig rántotta. – Hm. Nagyon csinos lábacskáid vannak. És látom,
már pelyhesedik a fészek. Megjött már a havi bajod?
– Igen – dadogta Nell. – Nemrég.
– Akkor Rose majd megmutatja, hogyan kerülheted el a
terhességet. – Hátralépett, még egy percig nézegette Nellt, aztán
bólintott.
– Úgy. Menni fog. Vannak, akiknek az ilyen kiscsibék tetszenek.
Ma meg holnap talán még szűzként is eladhatunk. De még anélkül is
huncut kis jószág vagy. Szép kis nő lesz belőled. – Nellre
mosolygott, aztán Rose-hoz fordult.
– A szobája a tiéd mellett lesz. Hozzátok el a holmiját még ma!
Úgy tűnik, sűrű napunk lesz, és minden kézre szükségünk van.
 – Köszönjünk, asszonyom – mondta Rose, és Nell utána mondta:
– Úgy van, nagyon szépen köszönjük, asszonyom.
Madame Ross bólintott.
– Rose, ügyelj, hogy lefürödjön! Aztán kezdjetek valamit a
hajával!
Szoknyája suhogott, ahogy kilebbent az ajtón. A testvérek egyedül
maradtak Rose aprócska szobájában. Nell Rose-t tanulmányozta, és
mint már oly gyakran, most is azt kívánta, bárcsak neki is olyan szép,
lágy esésű lenne a haja, mint Rose gesztenyebarna, hullámos üstöke.
Rose arca kipirult, kék szemei Nell számára kifürkészhetetlen
kifejezéssel tapadtak húgára.
– Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? – kérdezte Rose. – Azér'
ez... nem olyan könnyű. Haza is mehetnél.
– Nem – Nell a fejét rázta. – Soha többé nem megyek haza.
Különben meg te is tudod, hogy a mama ugyanúgy végkifulladásig
dolgoztatna, mint annak előtte, és mindig talál okot arra, hogy
alaposan megverjen. Éhezem és fázom mellette. Kicsi korom óta
csak dolgozom, és egyre nyomorultabbul élek. El kell kerülnöm
mellőle! Nem bírom tovább! Valahogy magamnak kell megkeresnem
a betevőmet. Inkább veled maradok.
– Rendben. – Rose magához szorította Nellt, és rámosolygott. – Itt
legalább szemmel tarthatlak.

AZNAP DÉLUTÁN NELL ÉS ROSE ELMENT A GOLDEN FLEECE-BE,

hogy elhozzák a lány holmiját. Anyjuk, Eleanor a pult mögött állt, és
összeráncolta a homlokát, mikor meglátta őket.
– Azon töprengtem, vajon mikor fogsz visszakúszni! Ideje volt
már! Vár a munka! – azzal odafordult a vizeshordó felé, amit
megérkezésükkor ütögetett.
Nell szíve riadtan kalapált, de tudta, hogy Rose mellette áll, így
összeszedte a bátorságát, és válaszolt:
– Nem jövök vissza.
Eleanor megpördült, és a szemébe nézett.
 – Milyen képtelenséget zagyválsz itt össze? Hová mennél?
– Velem jön – szólalt meg Rose.
Eleanor olyan hevesen viharzott ki a pult mögül, hogy fellökött
egy széket is, és a robaj magára vonta a homályos sarkokban ücsörgő
néhány iszákos figyelmét.
– Veled? Nagyon magasan hordod az orrod! Szóval olyan
nagyvilági hölgy lettél, hogy már erre a lusta kis lotyóra is van
pénzed?
Nell dühe legyőzte a félelmét.
– Én lusta? Még járni is alig tudtam, de maga már éjjel–nappal
dolgoztatott! Nincs magára szükségem! Tudok én keresni magamra!
Eleanor arca elvörösödött, és már Nellre akarta vetni magát, de
Rose közéjük lépett.
– Csak Nell holmijáért jöttünk – mondta, szembeszegülve
anyjával. – Madame Ross felfogadta. Álljon félre!
Elenanor nem mozdult, a szeme lángolt. Azonban Rose sem
hátrált meg, és most már a kocsma összes törzsvendége őket nézte.
Eleanor undorodva horkant fel, és arrébb ment, Nell pedig követte
Rose-t a pult mögé, a lépcsőkhöz.
Nell, amióta csak az eszét tudta, az anyjával a kis odúban lakott,
amely akkorka volt, mint egy egérlyuk. Összeszedte azt a pár ruháját,
ami épp nem volt rajta: a váltás pendelyét, egy gyapjúharisnyát, egy
kabátot és egy meleg sapkát. Ezeken kívül az összes tulajdona egy
kisebb, zsákszövetbe csomagolt tükördarabka volt, melyet nagy
becsben tartott, és egy aprócska baba, melynek a testét ronggyal
tömték ki, az arca festett dióból készült. Mindig is megvolt neki ez a
baba, Eleanor azt mondta, hogy az apja készítette neki. Egyedül ez
maradt Nellnek az apja után, ez volt az egyetlen bizonyítéka arra,
hogy az apja élt, és szerette őt.
Eleanor felnézett, amikor Nell és Rose lejött a lépcsőn.
– Hálátlan kis bolond vagy. Az a Ross nőszemély pedig még
nálad is bolondabb, ha azt hiszi, hogy a férfiak majd fizetnek neki,
hogy egy magadfajtát lefektethessenek.
Nell úgy érezte, mintha arcul csapták volna, de Rose biztatóan a
vállára tette a kezét, és elvezette az anyjuk előtt.
 – Viszontlátásra, mama – mondta Rose.

ROSE KINYITOTTA AZ AJTÓT, és beléptek Nell új otthonába, ahol

egyúttal dolgozni is fog. Aprócska szoba volt, épp hogy elfért benne
egy ágy, egy szék, egy mosdóállvány, melyen egy lavór és egy tálka
állt, mellettük törölköző hevert. A falon három kampó lógott a
ruháknak, alatta pedig egy viharvert faláda kapott helyet, melybe
Nell a személyes tárgyait tehette. Durván vakolt fal magasodott a
piszkos mennyezetig. A padlót széles tölgyfa pallóból készítették,
illesze-ékeikbe réges–rég beleszáradt és beleragadt a por, az ágy és
az ajtó közötti utat simára koptatta az itt járt megszámlálhatatlan láb
nyoma. A falikaron elhelyezett faggyúgyertyát nem gyújtották meg,
mivel – ez volt a legjobb a szobában – a nyugatra tekintő ablak
beengedte a déli napsütést, és kilátást nyújtott a Lawkenor's Lane-re.
Nell még sosem mondhatott magáénak ekkora helyet, és a
tulajdonos örömével tekintett végig rajta. Ez az óriási változás
ugyanakkor el is bizonytalanította. Nem akarta, hogy Rose elmenjen,
odafordult a nővéréhez.
– És most?
– Most keresünk neked valami rendes göncöt, aztán alhatsz egyet,
mielőtt beesteledik. Úgy tűnik, sok dolgunk lesz az éjjel.
– Honnan fogom tudni, hogy mit kell tennem? – kérdezte Nell.
– Csak csicseregj, mint a Fleece-ben szoktál. Az ivóban nem
mindenki akar Moll Pratley zenéjére ugrálni. Ha valaki fel akar vinni
az emeletre, egyenesen a madámnak fizet. Ő majd megmondja, ki
lesz a következő. Vagy Jack.
– Ki az a Jack?
– A madám embere, a verőlegény. Nem árt jóban lenni vele. Néha
elmulat valamelyik szajhával, de ha szerencséd van, békén hagy.
– Mennyit kapunk?
– A ház két shillinget kér, ebből hat penny a miénk. De a
törzsvendégek gyakran nagylelkűek, és adnak még egy kis
borravalót, vagy hoznak valamiféle ajándékot.
– Például mit?
 – Hát harisnyatartót, szalagokat, egy legyezőt, ilyesmit.
Nell örömmel gondolt rá, hogy ilyen szép holmijai lesznek, és
elhatározta, hogy ahogyan a nővére is, hamarosan szerez magának
egy visszatérő vendéget.
– Tudnod kell még pár dolgot – folytatta Rose. – Nem szabad
teherbe esned. Terhesen nem sokáig tudnál dolgozni, de egyébként is
kirúgnának, mihelyst kiderülne.
Nell még nem is gondolt a terhesség veszélyére, és eltöprengett,
milyen váratlan problémákkal kell még szembenéznie.
– Gyere! – mondta Rose. – Megmutatom, mit kell tenned. Rose a
saját kis zugában elővett egy citromot meg egy kést.
A gyümölcsöt kettévágta, az egyik felét nekinyomta egy apró fatál
kiálló gombjának, aztán felemelte az üreges, csészeszerű héjat,
melyből már kipréselte a levet.
– Ezt felteszed magadnak, és úgy helyezed el, hogy eltakarja a
méhed bejáratát.
Nell felkacagott.
– Honnan fogom tudni, hogy hol van?
– Feküdj le az ágyadra, vagy guggolj le, és told be az ujjad! Érezni
fogod, hogy mire gondolok. Tudod, a férfiak magja miatt esnek a
nők teherbe, ha az bejut a hasukba. Ez segít távol tartani. Egy kis
ecetbe áztatott szivacsdarab is megteszi. Ha már a vendég elélvezett,
kelj fel, amilyen gyorsan csak tudsz, és szorítsd ki magadból az
anyagot! És mosakodj meg a férfiak között! – Habozott kicsit, az
arca kipirosodott, mielőtt újra megszólalt.
– Mivel már döntöttél, jobb lesz, ha mindent elmondok. Vannak
olyan férfiak, akik a szádat választják a hasad helyett. Néha elég
rossz, de legalább nem lesz tőle gyereked. Ha úgy érzed, hogy a
tökfilkó mindjárt elmegy, vedd be a lehető legmélyebbre a vesszejét,
hogy legalább az ízét ne kelljen érezned! Vagy tartsd kéznél az
ágytálat, hogy kiköphesd!
Nell az edényre pillantott az ágy alatt. Úgy tűnik, ez az eszköz
elég fontos lesz az új szakmájában.
Rose-t elcsüggesztette, Nell milyen tudatlan.
 Régebben a sörözőben és a kuplerájnál Nell már hallott
ilyesmiről, de sosem foglalkozott vele. Most, hogy ilyen tiszta képet
kapott arról, hogy nemsokára miket kell megtennie, elszállt a
bátorsága. De persze az előző munkájánál csak nem lehet nehezebb.
Nem kell elszenesedett fadarabokkal és hamuval teli zsákokat
vonszolnia, nem kell tolnia az ormótlan osztrigás talicskát, melynek
durva fafogantyújától felhólyagosodott és sebes lett a keze, és a
vödrök súlyának cipelése a nap végére annyira kimerítette, hogy már
csak arra volt képes, hogy kimerülten az ágyba zuhanjon és aludjon.
Annál ez se lehet rosszabb.
Kihúzta magát, és Rose-ra nézett.
– Úgy van, megtanulom.
Rose elsimított egy kósza fürtöt Nell szeme elől.
– Gyere, keresünk neked valami rongyot!
Ezt a részt Nell tiszta szívéből élvezte. Örömmel nézte, ahogy
Rose kinyitott egy ládikát, melyben Madame Ross egy kisebb
ruhatárat tartott, azoknak a lányoknak a ruháit, akiket kidobtak, és
akik elszöktek vagy meghaltak.
Rose szeme végigfutott az élénk színű ruhákon, a fodros vagy
zsabós darabokat ledobta a földre egy kupacba. Kihúzott egy kék
színű szoknyát és egy hozzá illő felsőrészt, amely Nellt egy
harangvirágra emlékeztette. Ilyen finom szövetet még sosem viselt
magán. A felsőt a mellkasához szorította és kiegyenesítette, hogy
lássa, a dereka illik–e rá.
A méret épp megfelelőnek látszott, a bő szoknya leért a csupasz
lábfejéig. Egy pillanattal később Rose felemelt egy fűzőt, melyről
hosszú zsinegek lógtak le, valamint egy batisztból varrt pendelyt.
– Tökéletes. Már csak cipőre és harisnyára lesz szükséged.
Kezdetnek adok az enyémekből. Egyébként is az a legjobb
megoldás: ezeket ki kell majd fizetned Madám Rossnak a
keresetedből, és minél kevesebbet kell ledolgoznod, annál jobb. De
mielőtt magadra húznál bármit is ezek közül, meg kell fürödnöd. De
rendesen, tetőtől talpig.
Nell döbbenten nézett Rose-ra. Szokott mosakodni egy vödör
vízzel és durva, lúgos szappannal, hogy leszedje a kezéről, arcáról és
karjairól a sós lét meg az osztrigaszagot. Na de hogy az egész testét
lefürössze? Erre még sosem gondolt.
A konyha melletti kis szobában egy akkora kád állt, hogy egy
ember is elfért benne ülve. Rose és Nell vödrökben odacipelt annyi
forró vizet a kemencén gőzölgő nagy üstből, amennyivel félig
megtölthették, majd hideg vízzel lehűtötték.
Nell kétkedve nézett a gőzölgő kádra, de Rose már
türelmetlenkedett.
– Rajta, vetkőzz le! Utána jobban érzed majd magad. És jobban is
fogsz kinézni. Ne felejtsd el, hogy ennyire szurtos lányokat a madám
nem is szokott befogadni!
Nell lehúzta a ruháját és a pendelyét, átemelte a lábát a kád
pereme felett, és belemártotta lábujját a meleg vízbe. Tényleg nagyon
kellemes volt, úgyhogy belemászott, és leült, a víz a dereka fölé
emelkedett.
– Vizezd be a fejed! Megmosom a hajad! – utasította Rose. Nell
behunyta a szemét, és alámerült. A víz máris kezdett koszos
barnásszürke színt ölteni. Rose átadott a húgának egy mosdórongyot
és egy barna szappant, odahúzott egy széket a kádhoz, és gyorsan
beszappanozta Nell haját. Nell nem tiltakozott, élvezte a számára új
élményt.
– Na, mosakodj, kisliba! – nevetett Rose.
Nell kötelességtudóan ledörzsölte magát. A víz egyre koszosabb
lett, a bőre pedig a meleg hatására rózsaszínűvé vált. Az izzadság és
kosz örökös kellemetlen érzése elmúlt.
Az új élete eddig sokkal ígéretesebbnek látszott a réginél.
Megfordult, és rámosolygott Rose-ra.
– Tudtam, hogy te megmentesz.
Rose megrázta a fejét, és komoran elfintorodott.
– Nem mentettelek meg, édesem. Félek, hogy cseberből vederbe
kerülsz. De igazából fogalmam sincs, mi mást kezdhetnék veled.
Miután megfürdött, és a régi ruháit félretette mosáshoz, Nell
visszatért kicsiny kamrájába. Az új pendely tiszta, puha anyaga
rátapadt nedves bőrére, és enyhe levendula– és méhviaszillat áradt
belőle. Nedves haja kellemesen hűtötte a bőrét. A fürdő enyhítette a
fájdalmat, amit anyja ütlegelése és azok a vágások és karcolások
okoztak, amelyeket a parkban szerzett a durva fiúktól.
Felmászott az ágyára. Sokkal kényelmesebb volt, mint az a
szalmával kitömött matrac, amin feküdt, mióta csak az eszét tudja,
ráadásul tiszta vászonlepedőt, párnát és egy gyapjútakarót is kapott.
Kényelembe helyezte magát a soha nem tapasztalt luxusban, és
azonnal elaludt.

NELL ARRA ÉBREDT, HOGY ROSE MEGÉRKEZIK egy darab hideg

húsos pitével és egy kis bögre sörrel.
– Jobban érzed magad?
– Sokkal.
– Akkor jó. Egyél, aztán felöltöztetünk!
Nell mohón falta az ételt. Rose nem hagyta, hogy a kezét és a
száját a pendelyébe törölje, inkább adott neki egy szalvétát.
Amikor Nell befejezte az evést, Rose megkötötte a fűzőjét. Csak
vászonnal volt bevonva, nem selyemmel, mint Rose-é, de a
fenekénél csinos kis hajtóka fityegett. Az erős halcsont miatt Nell
másképp tartotta magát, feljebb nyomta apró melleit is, épp a
nyakkivágás fölé emelte őket.
– Tessék! – szólt Rose, adott a húgának egy pár cipőt és harisnyát.
Nell korábban csak nehéz, szürke, téli gyapjúharisnyákat viselt, ez
viszont sokkal finomabb anyagból készült, és krémfehér színe volt. A
barna bőrcipő is újszerű felfedezés volt, sarkai elég magasak voltak
ahhoz, hogy előredőljön a testsúlya. Nell felkacagott, ahogy
próbaképp tett benne pár lépést. Ha ezeket akarja hordani, hozzá kell
szoknia, különösen, hogy kicsit nagy volt neki, és Rose kitömte az
orrát rongyokkal.
Rose olyan gyengéden fésülte ki és választotta el Nell haját, ahogy
csak bírta, bár a lány természetesen göndör bozontjának nem tett jót,
hogy vizes hajjal feküdt le aludni. Aztán elővett valami édes illatú
kenceficét, és beledörgölte Nell hajába. Nell a lélegzetét is
visszafojtotta, miközben Rose loknikat formált a feje két oldalára, és
egy apró kunkort a homloka elé. Rose szemügyre vette az eredményt.
 – Akarod látni?
Nell szökdécselve követte Rose-t a szobába, ahol a ruhásládikát
tartották, és odalépett az egész alakos tükör elé.
Mintha egy idegen arca bámult volna vissza rá. A haja általában
összecsomósodott, és tompa vörösesbarnára színezte a kosz, de most
izzó rézszínűre változott, fürtjei fényesen és puhán lebegtek a feje
körül. Bőre elveszítette szürkés sápadtságát, ajkai és az orcái
rózsaszínben ragyogtak. Szépen ívelt szemöldöke és hosszú fekete
szempillái kiemelték bőre fehérségét, mogyorószín szeme csillogott.
A ruha gyönyörű ifjú nővé változtatta. A szorosan megkötött felső
betakarta a vállát, kiemelte a kebleit, és egyébként is vékony derekát
még csinosabbnak mutatta. Az ujja épp a könyöke felett ért véget
csipkés fodrokkal, a szoknyája elegáns redőkben hullt alá. A szövet
mély óceánt idéző kéksége tökéletesen illett hozzá. Nell Rose-hoz
fordult, nem talált szavakat, amikkel kifejezhette volna elképedését
és háláját.
Rose elmosolyodott.
– Jól van, megteszi.
Nell léptek zaját hallotta, és megfordult. Madame Ross viharzott
be, aki estére fényes fekete ruhát vett fel mézszínű csíkokkal. Nellt
egy cirmos macskára emlékeztette.
– Elbűvölő – mondta Madame Ross. – Sokkal rosszabbra
számítottam az alapján, hogy milyen nyomorult kis jószágnak
mutatkozott még reggel.
Nell félénken Madame Rossra mosolygott.
– Ettél, gyermekem?
– Igen, köszönöm, asszonyom.
– És a nővéred elmondta, mit kell és mit nem szabad tenned?
Remek. Akkor rövidesen rászabadítunk téged a gyanútlan városra.
Azzal felkuncogott és elment, cipősarka kopogott a fapadlón.
Nell Rose-hoz fordult.
– Ez meg mit jelentett?
– Szerintem azt jelenti, hugicám, hogy Madame Ross úgy
gondolja, tetszeni fogsz a népeknek.
 A DÉLUTÁN MELEG, NYÁRIAS ESTÉBE HAJLOTT, mikor Nell követte
Rose-t lefelé a lépcsőn a hatalmas ivóba, az első éjszakába az új
életében. Feszélyezte a helyzet, és félt. Első próbálkozása a vörös
hajú inassal ösztönszerűen jött, az éhség és a végtelen kétségbeesés
hajtotta. Amikor Nickkel és a többiekkel feküdt le, nem viselkedett
elővigyázatosan, mert eltompította az ital, és a végén már nem volt
más lehetősége. De ez most más volt. Még mindig sajgott a teste,
szeretett volna sarkon fordulni, és elrohanni. De hová mehetett
volna? Nem volt más esélye.
Az asztaloknál tolongtak a férfiak, és a legtöbb lány már lent volt.
Nell elnézte lendületes mozgásukat, élénk színű ruháik kavalkádját,
hallgatta csipkelődésüket és csevegésüket; a lányok azokra az
egzotikus énekesmadarakra emlékeztették Nellt, melyeket az utcán
árultak. Új öltözéke dacára is közönséges barna verébnek érezte
magát közöttük.
Rose odament egy jómódúnak tűnő férfihoz, aki intett neki, és
Nell magára maradt. Szeretett volna észrevétlenül visszavonulni.
Mivel gyerekkora jó részét hasonló helyeken töltötte, oda vonult,
ahol leginkább otthon érezte magát: a bárpulthoz. A csapos – egy
középkorú férfi, kölönös arcvonásokkal, mintha nem lenne angol –
már félig megtöltött egy sor agyagkorsót, és épp a következővel
foglalatoskodott. Barátságosnak tűnik, gondolta Nell, és felpillantott
rá, a feje alig látszott ki a bárpult felett.
– Akarja, hogy kivigyem ezeket? – kérdezte. A csapos csálén
rávigyorgott.
– Az bizony most jól jönne – bólintott. – De ki vagy te?
– Nell. Rose húga. Most már én is itt dolgozom.
– Nos, Nell kisasszony – felelte –, én Ned vagyok. És ha már
kérded, kivihetnéd ezeket azoknak a legényeknek ott, és
visszahozhatnád a mosatlant! – A sarokban álló asztal felé biccentett,
ahol négy fiatal katonatiszt ücsörgött, előttük üres kupák sorakoztak.
Nell ügyesen megmarkolta négy korsó fülét, és átszelte a termet. Az
egyik férfi épp a történet végére ért, és a csoport felnevetett,
miközben a söröket az asztalra tette.
 – Te új vagy itt – jelentette ki az egyikük, és elvette az italát.
Négy szempár meredt Nellre, és hirtelen rádöbbent, hogy ő itt
árucikk. Az első katona fürkész tekintettel bámulta. Nell elpirult, de
aztán félénksége miatt bosszankodva hátravetette a fejét, és kacér
mosolyt eresztett meg a csoport felé. Eszébe jutott a szöveg, amit
Rose betanított neki.
– Nell vagyok – mondta. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem
önöket, uraim. – Azzal meghajolt feléjük, összegyűjtötte a kiürült
korsókat, és visszasietett a pulthoz. Egyre többen érkeztek, úgyhogy
továbbra is italokat szolgált fel. Míg ezzel foglalatoskodott, legalább
nem érezte magát olyan feltűnőnek. Az anyja egész életében
gyötörte, hogy ne henyéljen, ezért hát most is úgy érezte, hogy
csinálnia kell valamit.
Madame Ross nagyjából egy órával Nell érkezése után robogott
be a terembe. Egy férfi követte, Nell hamar rájött, hogy ő csak Jack
lehet. Az átlagosnál jóval magasabb és izmosabb ember volt, de
mégis hajlékony és macskaszerű, és bár semmi mást nem tett azon
kívül, hogy odacsoszogott a bárhoz, közömbösen végigpásztázta a
termet, és bólintott egyik–másik ismerősének, mégis néma
fenyegetés áradt belőle. Most már értette, miért mondta Rose, hogy a
puszta jelenléte is elég, hogy megfékezze a bajkeverőket. Az is
eszébe jutott, hogy Rose szerint néha igénybe vette valamelyik lány
szolgáltatásait, és remélte, hogy ő nem az esete.
Rose Nellhez sietett, és odahajolt hozzá, hogy beszélhessen vele.
– Az asszonyságnak nem fog tetszeni, ha meglát itt hátul. Oda kell
menned az emberekhez, és beszélgetned kell velük.
– De mit mondjak nekik?
– Az nem számít, találj ki valamit! Ned, ugye adsz egy pohár
bátorítást Nellnek? Tessék, idd ezt meg! Ez majd ellazít, és akkor
könnyebb lesz.
Nell elfintorította az orrát a konyaktól, de rákényszerítette magát,
hogy egyszerre megigya. Köhögni kezdett, és könnybe lábadt a
szeme, de szinte azonnal érezte, ahogy szétárad benne a meleg, amit
kellemes zsibbadtság követett.
 – Jobb már? – kérdezte Rose. – Akkor jó. Gyere velem! –
Magával húzta Nellt az asztalhoz, ahol eddig ült a kísérőjével és
annak barátjával. – Mr. Green, Mr. Cooper, ez itt a húgom, Nell.
– A szokásos „az egyik unokatestvérem” frázis, nem igaz? –
kérdezte Mr. Cooper kajánul, és szemüvege felett Nellre pillantott.
Kövér, zsíros ember volt, Nell azonnal meggyűlölte.
– Igen, uram, de én most nem csak úgy mondtam, és nem is
tréfáltam. Tényleg testvérek vagyunk.
– Csinos darab – jegyezte meg Mr. Cooper Mr. Greennek. Nell
úgy érezte magát, mint egy kiállított baba, elbeszéltek a feje felett,
mintha ott sem lenne. A gondolatra, hogy ez a férfi megérintheti,
legszívesebben elszaladt volna, de ettől Madam Ross érkezése
megóvta.
– Elnézésüket kérem, uraim. Gyere, Nell! Az az úriember
kifejezetten téged kér. – Elvezette Nellt, és odapillantott a tisztek
asztalához. – Mr. Cade az. Azt mondja, találkoztatok. Vidd fel az
emeletre! És bánj vele jól! Nem árt, ha jóban vagyunk a sereg
embereivel.
Nell bólintott, és hirtelenjében a torkába ugrott a szíve. A fiatal
tiszt, aki először szólította meg, felé közeledett. Elég jóképű volt a
göndör, fekete hajával és napbarnított arcával, s még barátságosnak
is tűnt. Nell ettől függetlenül félt tőle. A konyaktól visszhangzott a
fejében a terem zaja, és úgy érezte, mintha gyökeret vert volna a
lába.
Madame Ross csábító mosolyt küldött Cade felé, és kissé
meghajolt, ahogy a férfi közelebb lépett hozzájuk.
– Itt van. Érezze jól magát, kérem!
Cade viszonozta a meghajlást és a mosolyt.
– Efelől nincs kétségem, asszonyom.
Madame Ross meglebegtette a legyezőjét, és elsietett, Cade pedig
Nellhez fordult, és lenézett rá.
– Vezess, kislány!
Könnyedén beszélt, a szeme fényesen ragyogott, és Nell érezte a
férfi tüzes vágyakozását, miközben követte az ivóból az emeleti
szobájába.
 Mihelyst becsukódott az ajtó, Cade a falnak lökte Nellt, egyik
kezével a felsőjén kalandozott, másikkal a szoknyája alá nyúlt,
egyenesen a lába közé, és tapogatni kezdte. Nellnek a lélegzete is
elakadt a támadás hirtelenségén. Rázúdult az előző éjszaka szörnyű
emléke, s a rettegésével viaskodott.
Cade felemelte a szoknyáját, megragadta a derekát, és az
ágyékához nyomta magát. Nell érezte a nadrágjából dudorodó
keménységet. A férfi elhúzódott, és egy pillanatig csak nézte Nellt, a
lélegzete felgyorsult, szeme akár az izzó szén.
– Vedd le a ruhádat! – parancsolta, és lecsatolta az övéről a
kardját.
Nell halálra rémült, de a férfi olyan határozott volt, hogy nem
mert nem engedelmeskedni neki, ezért ügyetlenül kikapcsolta a
felsőjét és a szoknyáját, majd a földre dobta. A férfi végigsimította
Nell meztelen vállát és nyakát, aztán kikötötte a fűzőjét, majd lehúzta
a pendelyét is. Nell meztelenebbnek érezte magát harisnyában és
cipőben a férfi vizslató pillantásai előtt, mintha semmit nem viselt
volna.
– Gyerünk, szajha! Térdre!
Hát ez is eljött, gondolta Nell. Ha már ezt a szakmát választotta,
meg kell tennie, jobb, ha hozzászokik, és nem harcol ellene.
Letérdelt Cade elé, és kigombolta a bricseszét. Úgy ugrott elő
belőle a szerszáma, mintha csak egy élőlény lenne. Hatalmasnak
tűnt, vöröses színe megrémisztette. Nell a kezébe vette, és szájával
óvatosan megérintette. A nyelve bársonyos bőrt érintett, kicsit sós és
izzadt íze volt, és még valamilyen, de nem volt annyira visszataszító,
mint hitte. Cade felnyögött, belemarkolt Nell hajába, és a szájába
lökött. Nellnek felfordult a gyomra, és ösztönösen ellökte magától a
férfit. Fulladozva, köhögve elfordult tőle. Feltámadt benne a félelem.
Ebben is kudarcot vallott, és ez hamarosan kiderül.
– Sajnálom, uram – mondta, a szemét a férfi csizmájára szegezte.
– Csak én még soha...
– Még sosem vetted a szádba senki farkát?
– Nem, uram.
 – Egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz? Gyere, próbáld újra!
Nem fog fájni.
Nell még egyszer bevette a szájába, és Cade ezúttal nem tolta
olyan mélyre a torkába férfiasságát. Ő semmit nem csinált, csak
hagyta, hogy a férfi mozogjon odabent, de láthatóan nem is volt
többre szükség.
Pár perccel később a férfi kihúzta a szájából a hímtagját, és az
ágyra fektette Nellt. Térdig lehúzott nadrágban, csizmával a lábán
szétfeszítette a lány combjait. A lánynak eszébe jutott a kenőcs, amit
Rose-tól kapott, de már késő volt.
Még mindig sebes volt az öle, és a behatolás ismét fájdalmat
okozott neki. Arra gondolt, hogy a múlt éjszakát is kibírta, és ez
legalább már nem fog olyan sokáig tartani. Megkönnyebbülten
érezte, hogy igaza volt. Pár pillanat múlva felgyorsult a férfi
mozgása, és Nell érezte, ahogy Cade görcsbe rándul, taszít rajta egy
nagyot, és elélvez benne.
Cade szívverése a lélegzetével együtt lelassult, és legördült róla.
Nell nem igazán tudta, most mit kell tennie, de úgy tűnt, hogy ezzel
végzett. A férfi kurtán rámosolygott, és összekócolta a haját.
– Jó kislány.
Nell nyilvánvalóan kielégítette, mert Cade kifelé menet adott neki
egy kétpennyst. Miközben lemosakodott, Madame Ross bement
hozzá, és közölte, hogy az öltözéssel ne fáradjon, mert Cade két
másik társa is fizetett a szolgálataiért.
– Itt van Dawkins hadnagy – mondta. A megtermett, szőke
Dawkins már az előtt kibújt a kabátjából, hogy Madame Ross
becsukhatta volna maga mögött az ajtót, szó nélkül az ágyra lökte
Nellt, és a lába közé helyezkedett.
– Istenem, milyen szűk vagy! – nyögte a fülébe. Ránehezedett a
hasára, és lassan mozgott. Nell úgy érezte, kiszorítja belőle a levegőt,
és oldalra fordította a fejét, hogy lélegzethez jusson. Dawkinst még
Cade-nél is nagyobbnak érezte, és eltöprengett, milyen óriási lehet
egy férfi hímtagja. Dörömböltek az ajtón.
– Igyekezz, te rohadék! Egész éjjel benn akarsz maradni?
 – Kopj le! – felelte Dawkins, de nem esett ki a ritmusból. A hang
gazdája, Harper hadnagy, odakint várakozott, és kajánul rávigyorgott
Dawkinsra, amikor az ajtóban összefutottak. Ő volt az a pirosas arcú,
vörösesszőke fiatalember, aki Nellt egy rókára emlékeztette.
– Jól megadtad neki? – kérdezte, és Nellre pillantott.
– Álmodban se gondolnád, pajtás! – felelte Dawkins, azzal
elment.
Harper odament az ágy széléhez, ahol Nell meztelenül ült, és a
kezébe szorítva apró melleit, addig csipkedte a mellbimbóit, míg meg
nem keményedtek.
– Rajta, nyisd szét a nadrágom! – rendelkezett. Nell
engedelmeskedett. – Nézd, micsoda csillagvizsgálóm van! És most
szépen le fogom tolni a torkodon.
Térdre rántotta a lányt, és a szájába lökte a szerszámát, Nell
igyekezett nem fuldokolni.
– Szívd meg, ringyó!
Nell engedelmeskedett. Fájt a szája, olyan szélesre kellett nyitnia,
és azt kívánta, bárcsak abbahagyhatná. Érezte, hogy felgyorsulnak a
lökések, mégis felkészületlenül érte, hogy a forró folyadék hirtelen
berobban a szájába. Fulladozott, és csak nehezen bírta megtartani a
fejét. Kihúzta az éjjeliedényt az ágy alól, és öklendezni kezdett.
– Na mi van, ringyó, nem ízlik a tejem? – Harper felnevetett,
megtörölközött az ingében, és begombolta a nadrágját. – Egy kis
gyakorlás, és megszereted. Azért kapsz egy kétpennyst. Legközelebb
ügyesebb leszel.
Mikor Harper elment, Nell már majd összeesett a fáradtságtól.
Mivel azonban félt, hogy kidobják, ha nem felel meg Madame Ross
elvárásainak, a fájdalomtól reszketve lemosakodott, és lement a
földszintre. Rose odahívta magához, és fürkészően nézegette.
– Hogy bírod? – kérdezte. – Tűrhetően?
– Tűrhetően – felelte Nell, pedig már alig állt a lábán. – Mindig
ennyire fog fájni?
– Nem. Fokozatosan hozzászoksz. Ne feledkezz el a krémről!
Madame Ross közeledett, púderezett arcán elégedett mosoly
ragyogott.
 – Jó munkát végeztél. Az urak rendkívül elégedettek voltak. –
Ránézett Nell kócos hajára és vizenyős szemére. – Első éjszakára
ennyi elég is lesz. Menj aludni! Azok a fiúk holnap is itt lesznek, és
mások is jönnek majd.
 Harmadik fejezet
AHOGY MADAM ROSS MEGJÓSOLTA, a király érkezését követő
napokon nagyon sok dolguk akadt. A város megtelt királypártiakkal,
akik a száműzetés évei után visszatértek a szülőföldjükre;
falusiakkal, akik azért jöttek, hogy lássák a király visszatérését, aztán
maradtak, hogy munka után nézzenek; tengerészekkel, akik alig
várták, hogy még egyszer kihajózhassanak a monarchia büszke
zászlaja alatt; s rengeteg katonával, akik örültek, hogy vége a
harcoknak és viszontagságoknak. London eszét vesztette az örömtől.
Most, hogy Károly király visszatért, minden lehetségesnek tűnt, és
Nell elbűvölve hallgatta a whitehalli udvar bővüléséről szóló híreket
és pletykákat.
– Az a Barbara Palmer nem is próbálja titkolni, hogy a király
szeretője, még a férje előtt se! – kiáltott Rose. – Úgy hallottam, hogy
a király az első éjszakáját a palotában az ő karjai között töltötte.
– Persze, hiszen a királynak nincs felesége – szólt közbe a vaskos
Jane, az egyik lány, aki különösen megkedvelte Nellt. – De akkor is
vakmerőség, hogy ilyen nyíltan enyelegnek.
– És ugyan ki állíthatná meg? – kérdezte Rose. – Harry Killigrew
azt mondta, hogy már van egy fél tucat zabigyereke. Született egy fia
Jersey szigetén, mielőtt az udvarával Franciaországba ment volna, és
most őt is magával hozta a palotába. Tizenhárom éves, és kiköpött
apja. Harry szerint a király annyira imádja és dédelgeti, hogy azt
beszélik, még törvényes fiának is fogadhatja.
Amikor Nell híreket hallott a királyról, ismét eszébe jutott az
uralkodó napbarnított, csinos arca, fesztelen viselkedése, a dübörgő,
örömteli nevetés, mely a megjelenését kísérte, no meg az izgatottság,
amely akkor ébredt benne, amikor pillantásuk találkozott. Furcsa
gyötrelmet okozott neki a tudat, hogy a férfi tőle pár mérföldnyire
éppen... mit is csinál? Amit a királyok szoktak, bár nem tudta
biztosan, mi lehet az. Minden újabb hírfoszlány után egyre erősebb
vágyat érzett, hogy újra láthassa, és minden új esemény vagy történet
hozzátett valamit ahhoz a fejében szőtt képhez, mely egy, az övétől
teljesen különböző életről szólt.
A királyról és az udvartartásában zajló eseményekről hallottak
valamilyen homályos módon beleillettek a képbe, melyet Nell
újonnan szerzett tapasztalatai alapján a férfiakról alkotott.
Ellentétben vele, a férfiakat mintha kizárólag a vágyaik vezérelnék;
és ráeszmélt, hogy ezzel egyfajta hatalmat is szerzett azok fölött,
akiknek a figyelmét magára vonta. Új volt számára az élmény
– Azok a fiúk olyanok, akár a kölyökkutyák – nevetett Jane –,
nyakukat törik az igyekezettől, hogy rád vethessék magukat, a
gondolataik meg csak a muffok körül forognak. Mr. Killigrew azt
mondja, hogy az új, fiatal színészei pocsékul teljesítenek, és fel fog
bérelni engem, hogy a munkájukra is tudjanak figyelni.
– Színészek? – kapott a szón Nell.
– Úgy ám – felelte Jane. – A színházak megint ki fognak nyitni.
Mondd el neki, Rose, én már elfelejtettem, mit mondott Harry!
Nell egyszer–kétszer már találkozott Harry Killigrew–val: ifjú
vadóc volt, aki nemrégiben tört be London életébe. Heidelbergből
menekült, mert párbajban megsebesített valakit. Fiatal ficsúrok
élvhajhász bandájával érkezett, és gyakran felkereste Rose-t. Nell
lenyűgözőnek találta fekete, kócos haját és mogyoróbarna szemét,
ugyanakkor kicsit tartott is tőle.
– Harry apja, Tom Killigrew a régi szép időkben is színházi ember
volt – mesélte Rose. – Később a háborúban a király mellett harcolt,
és most őfelsége megjutalmazta a hűségéért: kiváltságlevelet kapott
az egyik új színházhoz.
– Így van – mondta Jane. – Ez lesz a Király Társulata, a másik
társulatot pedig Mr. Davenant vezeti majd.
Nell még sosem járt színházban, egyetlen előadást sem látott, így
nem is igazán tudta elképzelni, milyen lehet. Talán később megtudja.
Jelenleg sokkal sürgetőbb kérdések izgatták.
Jirnmy Cade, aki már az első éjszakán is kérte a szolgáltatásait,
törzsvendég lett nála. Nell eléggé megkedvelte, és Rose azt mondta,
hogy valamivel könnyebb olyan emberrel lefeküdni, akit már ismer.
Nem kell félnie attól, hogy milyen lesz, jobban megismeri, hogy mit
szeret, így könnyebben a kedvére tehet, amivel pedig biztos
jövedelemre tehet szert.
Az első, kapkodó együttlétük után Cade jobban elengedte magát
Nellel, a csizmáját is levette ágyba bújás előtt, sőt, gyakran
beszélgetett is vele utána. Fiatal kora dacára harcolt már háborúban,
és Nell szerette hallgatni a csatákról és a katonaságról szóló
történeteit.
Egy forró délutánon elszundítottak az első menet után. Felébredve
megismételték, majd Nell nézte, ahogy Cade felöltözik. Az
egyenruha az apjára emlékeztette, és elmélázott, hogy vajon ő is úgy
nézett–e ki és úgy mozgott–e, mint Cade.
– A papám is a seregben volt – mondta.
– Tényleg? És most hol van? – kérdezte Cade, miközben a
csizmájával küszködött.
– Meghalt – felelte halkan Nell. – Egy oxfordi börtönben.
Mindenét elvesztette a király szolgálatában.
– Régen? – kérdezte Cade, és alaposan szemügyre vette Nellt.
– Még kisbaba voltam. Nem is ismertem.
– Sajnálom, Nelly. Túl sokan haltak meg, túl sok kisgyerek
maradt apa nélkül.
Nell némán bólintott. Nem tudott mit mondani, képtelen volt
kifejezni a szívére zúduló fájdalmat, és hogy mennyire vágyódik
valami olyasmi után, amit soha nem ismerhetett meg, és már nem is
fog. Könnyek szöktek a szemébe, de a kézfejével letörölte őket.
Cade felcsatolta a kardját, felvette a kalapját, aztán gyengéden
megsimogatta a lány könnyáztatta arcát. Nell szerette volna, ha a
férfi vele marad, de ő már az ajtónál járt, és csak a válla fölött szólt
vissza.
– Hamarosan találkozunk, kislány.

MILYEN VOLT A PAPÁNK? – KÉRDEZTE NELL később Rose-t.

– Miért zárták börtönbe?
 Rose szomorúan rázta a fejét.
– Nem sokra emlékszem. Csak annyit tudok felidézni, hogy bejött
az ajtón, a karjába kapott, és nevetve beszélt hozzám. Legalábbis azt
hiszem. Aztán eltűnt. A mama később nagyon sokat sírt. Ilyenkor
mindig megrémültem, és odafutottam hozzá. De ő ellökött, és azt
kiabálta, hogy hagyjam békén.
A testvérek egy ideig hallgattak. A múltat egy áthatolhatatlan fal
zárta el előlük. Az anyjuk volt az egyetlen kapocs, Nell azonban nem
tudta őt másnak elképzelni, mint amilyennek most látta: keserűnek,
elhanyagoltnak, ridegnek. Lehetséges volna, hogy Eleanor Smith
valaha boldog fiatalasszony volt, aki felderült, ha meghallotta férje
lépteit az ajtóban, gyengéden mosolygott Rose-ra és Nellre? Ha így
is volt, az az asszony már régen meghalt. És Nell tudta, hogy Rose az
egyetlen szövetségese ebben a durva, kiszámíthatatlan világban.

A CADE-DEL ÉS ROSE-ZAL FOLYTATOTT BESZÉLGETÉSEK mintha

felszakítottak volna valamit Nell tudatában, mintha ajtót nyitottak
volna a félelem és bánat hömpölygő ködének. Nem tudta
elhessegetni a sötét árnyakat, s a mélységes veszteség és rettegés
érzése nehezedett rá.
Aznap éjjel Nell tagjai görcsösen meg–megrándultak, mielőtt
végre elszenderült. Álmában egyedül volt egy sötét, keskeny
átjáróban. Talán az anyja háza előtti zsákutca lehetett, vagy az a
sikátor, ahol az elszökése utáni első éjszakát töltötte, vagy
valamilyen másik hely, melynek képe mélyen megbújt az emlékei
között. Éjszaka volt, sűrű köd kavargott, eltakarta a holdat és a
csillagokat is. A téli szél belemart Nell meztelen lábfejébe, áthatolt a
vékony rongyokon is, melyek a testét takarták. A fogai vacogtak a
hidegtől, és az éhségtől mintha hatalmas lyuk tátongott volna a
gyomrában. Szörnyű magány gyötörte. Tudta, hogy ha nem talál
menedékre és társaságra, meg fog halni.
A köd egyre sűrűsödött. A földön kúszott előre, kezével tapogatta
ki az utat. Az ujjai valami nyirkos, kemény tárgyhoz értek, mintha a
rakpart kőlépcsőit kaparná apály idején, melyek felszíne zöld a
vízben nyüzsgő élőlényektől. Nell undorodott a fal nyálkás
tapintásától, de az átjáró túloldaláról szél fújdogált felé, mintha egy
óriási szikla ásított volna. Félt, hogy belezuhan a semmibe, erősen
átölelte a hideg köveket.
A sötétségben fénycsóva villant. Nell előtt kinyílt egy ajtó, és ő
tudta, hogy ha valahogy át tud jutni rajta, biztonságban lesz.
Előrebotorkált, félresöpörte a fentről lelógó pókhálókat. Minden
egyes lépésért meg kellett küzdenie, és már lemondott róla, hogy
eléri az ajtót. Pedig közel járt, a mögüle kiáradó fény jelzőtűzként
világított a lelkének. Odabentről beszélgetés és nevetés hallatszott.
Elérte a küszöböt, az ujjai hideg, nedves követ karmolásztak.
Mögüle, a tátongó sötétségből a sírkamrák jeges, bűzös kipárolgása
és valamilyen megnevezhetetlen rettegés áradt. Már csak pár centi, és
biztonságban lesz.
Az ajtó ekkor döngve becsapódott.
– Neee! – az éjszaka elnyelte Nell sikolyát. Az ujjai vakon
kutakodtak tovább, s megpróbált valahogyan bejutni, de a sima
vasajtó felszínén semmiféle kilincset, semmilyen kulcslyukat nem
talált. Öklével verte az ajtót, de még a legerősebb ütése sem keltett
zajt. Sikítozva, könyörögve dörömbölt, de semmi nem történt, senki
nem jött ki.
A reménytelen kétségbeesés e pillanatában Nell felriadt; egyedül
feküdt az ágyban. Fázott, szorosan magára húzta a takaróját.
Társaságra vágyott, valakire, aki átöleli, és mindent rendbe hoz.
Gondolatai az anyjához vándoroltak, és zokogni kezdett.
Bármilyen kiszámíthatatlan, részeges és olykor erőszakos is volt
az anyja, Nell más szülőt nem ismert, és most úgy érezte, hogy az
anyja elvesztésének gondolata még rémisztőbb volt, mint együtt élni
vele.
Magához ölelte a párnáját, és sírva fakadt. Eddig bátornak és
vidámnak tartotta magát, de mindez csalóka ábrándnak bizonyúlt.
Szégyenkezve érezte, hogy kudarcot vallott. Az éjszakai virrasztás
alatt, a világ hideg sötétségében, mely az ablakok mögül leselkedett,
már nem volt más, csak egy rémült, szerencsétlen gyerek.
 Kiment a szobájából, belökte Rose apró zugának ajtaját, és az
ágya mellé lopakodott. Rose egyedül volt, és Nell bebújt mellé. Élete
jó részében, amíg a nővére úgy nem döntött, hogy a saját lábára áll,
Rose mellett aludt a matracon, és most végtelenül megnyugtatta a
másik test melege és illata. Rose megmoccant.
– Mi a baj?
– Féltem. Rosszat álmodtam.
– Semmi baj. Gyere, aludjunk! – Rose magához húzta Nellt, és
védelmezőn átkarolta. Nell hozzábújt. A közös ágy meghitt
biztonságában a démonok is visszavonultak, a remegése is
alábbhagyott, és hamarosan elaludt.

A REGGELI NAP FÉNYE ELOSZLATTA NELL ELŐZŐ ÉJSZAKAI

félelmeit. Nem megy vissza az anyjához, nem hagyja, hogy továbbra
is kihasználja őt, és zsarnokoskodjon vele! Majd akkor keresi fel, ha
már büszkén kiállhat elé, és megmutathatja neki, hogy kitett magáért.
Hogy ez mit jelent, azt Nell sem tudta pontosan. Mégis új célt tűzött
ki maga elé eltökélten: olyan ember lesz, aki számít!

MEGÉRKEZETT A NYÁR, ragyogóan kék éggel, fényes nappalokkal

és balzsamos estékkel. Habár az egyre hosszabbodó nappalok miatt a
tömeg tovább maradt Madame Rossnál, és Nell egyre kevesebbet
alhatott, sokszor mégis felkelt hajnalban. A házban csend honolt, és a
pirkadat új kalandokat ígért.
Egy szikrázó augusztusi reggelen eszébe jutott, hogy hiányzik
neki a folyó. A közelében sem járt azóta, hogy nem kellett
mindennap elmennie a Billingsgate halpiacra, hogy osztrigákat
vegyen, és most elindult a London Bridge felé. Nem bánta, hogy
sokat kell gyalogolnia, számtalanszor megtette ezt azt utat az
osztrigás talicskát tolva is, és most elmondhatatlanul szabadnak
érezte magát, hogy ilyen könnyedén, terhek nélkül ugrándozhatott.
A boltosok épp kinyitották az üzleteiket, lehajtották az
ablaktámlákat, melyek nappal pultként szolgáltak, éjszaka pedig
lezárták a kiszolgálóablakot. Rengeteg utcai árus sorakozott fel,
portékájuk még friss, a jó kedélyük még csorbítatlan volt.
– Réz– és vasedényeket drótozok! – kiabálta egy férfi, hátán egy
szerszámokkal teli zsákkal, kalapácsa tompa végével egy fazék alját
ütögette.
– Késeket és ollókat élezek!
– Finom, savanyítani való uborka!
– Érett, ízletes eper!
Az árusok kiáltása kellemes hangzavarrá olvadt össze. Egy férfi és
egy fiú kánonban énekelték:
– Lókötelet vegyenek! Vagy hajókötelet! Vagy ruhakötelet! –
szavaik összecsengtek.
– Szép énekesmadarat vegyenek!
Nell megállt, hogy megcsodálja az aranyos kis pintyőkéket az
egyik kisfiú vesszőkalitkájában. Mivel megéhezett, a figyelmét egy
középkorú nő vonta magára, aki egy zöld héjú sárgadinnyékkel teli
kosarat egyensúlyozott a fején, ám mégis egy merítőkanálnyi tejet
vett egy fejőnőtől, aki egy fa járomra akasztva cipelte a vödreit a
vállán. El tudta képzelni, milyen nehezek lehettek, és hálás volt,
amiért őt nem húzta le se vödör, se kosár súlya, és már talicskát sem
kellett tolnia.
A hídhoz ment. A London Bridge-en végig házak sorakoztak, és
Nell tudta, hol van az kisebb rés két épület között, ahol egy gyerek
még könnyűszerrel átfér. Erről a titkos helyről tekintett le a városra.
London messze elnyúlt nyugat felé, határai beleolvadtak a zöldellő
vidékbe. A folyó hullámzott alatta, a dagály erőteljes örvényeket
keltett a hidat tartó hatalmas pillérek körül. A lefelé haladó dereglyék
gyorsan siklottak, míg a felfelé evező csónakosoknak igencsak kellett
erőlködniük az ár ellenében.
Nell irigységgel vegyes kíváncsisággal tekintgetett a vízen
utazókra. Még sosem ült csónakban. Nem csak az ára miatt, nem is
volt oka olyan helyre menni, ahová a lába ne vitte volna el.
Nézte, ahogyan két úr beszáll egy kompba a Three Crane Stairs-
nél, és elindulnak felfelé a folyón. Még jó néhány csónakos várt
utasokra, és Nell úgy döntött, hogy odamegy hozzájuk, talán még be
is száll egy csónakba.
Ahogy elindult lefelé a rakparton, a folyó jellegzetes, friss illatától
egyre izgatottabb lett. Három megtermett csónakos ácsorgott egy
csoportban a lépcsőn, kikötött ladikjaik ugrándoztak a hullámokon.
Egy hal ugrott ki a vízből, megtörve a felszínt, aztán újra eltűnt a
zöldes mélységben. A legfiatalabb férfi, aki sötét haját hátul
varkocsba fogta, hunyorogva nézett a napba, miközben a lépcsőn
álldogált. Mikor meglátta Nellt, oldalra biccentette a fejét, két társa
pedig megszakította a beszélgetést, és megfordult.
– Mennyibe kerül? Mármint a csónakázás – kérdezte Nell.
– Az attól függ! – nevetett fel az egyikük. A férfi arcát a hosszú
évek alatt sötét vörösesbarnára cserzette a nap. – Hová akarsz menni?
– Nem tudom – felelte Nell. – Még sehol sem jártam.
– Az evezős csónakért hat penny jár – kezdte.
– Ennyi jár a szajháknak is – vetette közbe a másik férfi. – De te
talán jobban tudod, mennyi dugipénzbe kerül egy út egy csókának –
A többiek felnevettek, de az első csónakos rávágott a sapkájával a
viccelődőre.
– Hagyd már békén, Pete! – Visszafordult Nellhez, kék szeme
ijesztően csillogott a naptól cserzett arcában. – Ne is figyelj rá,
szépségem, olyan a modora, mint egy kutyának. Egy shilling
Whitehallig, tizennyolc Chelsea-be és hetvenöt Windsorba. Ha ár
ellen kell evezni, másfélszer ennyi.
Ostobaságnak érezte, hogy ennyi pénzt költsön arra, hogy átjusson
a folyó túloldalára a palotába, és ha még lenne is néhány felesleges
shillingje, hogy eljusson Windsorba, ugyan mihez kezdene ott?
– Majd máskor – mosolygott. – Ma inkább kutyagolok.
– Akkor majd máskor, szépségem – vigyorgott a férfi. – Ha valaki
kifizeti.
 Negyedik fejezet
OKTÓBERBEN HÁROM FÉRFIT TERVEZTEK kivégezni a Charing
Crossnál, akik annak idején a király apjának, I. Károlynak a
lefejezésére uszítottak. A király sokak életét megkímélte, de arra a
néhány emberre, akik közvetlenül felelősek voltak az apja
meggyilkolásáért, az árulóknak járó rettenetes halál várt. London
vérre szomjazott. Nell hallotta, amint néhány legény az utcán azon
töprengett hangosan, hogyan fog történni:
– Először felakasztják őket – mondta az egyik. – De nem várják
meg, hogy meghaljanak, csak hogy elájuljanak. Akkor levágják őket,
és amíg még lélegeznek, kivájják a szívüket és a beleiket. A
holttestüket felnégyelik, megforgatják kátrányban, hogy egyben
maradjon, és feltűzik őket a város kapuira.

ELÉRKEZETT A KIVÉGZÉS NAPJA. Nell és Rose állóhelyért

tülekedett a vérpad környékén. A tömeg akkora volt, mint pár
hónappal korábban, a király érkezésekor, de az öröm helyett ádáz
harag volt a levegőben. Hordákban randalíroztak a részeg legények,
ahogy azon a tavaszi napon is, ma azonban inkább elvadult kutyákra
emlékeztettek. Nell magas idegenek közé préselődött és hirtelen úgy
érezte, nem kap levegőt. Megszorította Rose kezét, félt, hogy
elszakadnak egymástól a lökdösődésben, és akárhogy szégyellte is,
remegni és sírni kezdett. – Menjünk! – könyörgött.
Kijutottak a kavargó tömegből. Nell leküzdötte a feltörni igyekvő
rettegését, de mire elérték a tömeg szélét, kapkodva vette a levegőt, a
szíve dübörgött. Lehuppant a földre, és a mellkasához szorította a
térdét, megpróbálta leállítani a reszketését. Rose mellé guggolt, és
aggódva nézte.
 – Mi van?
– Nem tudom – zihált Nell. – Nem akarom látni. Félek. Nem
bánod?
– Nem – Rose vállat vont. – Én se nagyon vágyom rá, hogy
végignézzem valakinek a lemészárlását.
A tömeg felzúgott. Bizonyára most érkeznek az elítéltek.
Nemsokára kezdődik. Nell talpra kecmergett.
– Menjünk innen máris!

MADAME ROSSNÁL AZNAP TELT HÁZ VOLT. Nell most először

tapasztalhatta meg, milyenek a férfiak, amikor, hogy oldják az
erőszakos halállal való találkozásuk okozta fagyosságot, élő, meleg
hús után néznek. Akiket aznap éjjel az ágyához vezetett, mind
jócskán eláztak, mégis szokatlanul komorak és kegyetlenek voltak,
néhányan pedig sírtak. Mindnyájan ki akarták törölni elméjükből a
nap elborzasztó eseményét, a látványt és a hangokat, csak arra
akartak gondolni, hogy ők még mindig élnek és lélegeznek.
Jimmy Cade és a tiszt barátai aznap késő este érkeztek. Miután a
férfi kielégült, Nell mellett maradt, és sosem tapasztalt
gyengédséggel simogatta a haját és az arcát.
– Így kellett lennie – mondta. – Az olyan súlyos bűnöket, mint a
királygyilkosság, komolyan meg kell büntetni. De nem szívesen
néznék végig még egy ilyen előadást. Nem tehetsz róla, de a saját
beleidben érzed a pengét, ahogy megmártják a kardot azokban a
szerencsétlen flótásokban, elképzeled, hogy a belsőségeid
kifordulnak a szemed előtt, látod, ahogy a véred kifolyik a vérpadra.
– Rettenetes. – Nell megremegett.
– És nekem valahogy úgy tűnt, hogy még a fájdalomnál is
rosszabb a magány.
– Hogy érti ezt? – kérdezte.
– Hát az a kifejezés az egyik szerencsétlen, Harrison
tekintetében... – Cade egy pillanatra elhallgatott. – A tömeg közepén
állt, körülötte emberek, ameddig a szem ellát. De nem volt közöttük
egyetlen baráti arc sem. Az emberek üvöltve követelték a halálát, és
azt akarták, hogy minél tovább tartson a szenvedése. Tudta, mi vár
rá. Úgy tűnt, igyekszik nem felkiáltani, hogy ne legyenek annyira
elégedettek.
– De a végén kiáltott? – kérdezte Nell.
– Hát persze – felelte Cade. – A pokol tüze megváltás lesz neki
ehhez a halálhoz képest.

A KÖVETKEZŐ KÉT NAPBAN két másik királygyilkost is kivégeztek,

és még pár nap múlva újabb tízet. A végrehajtás kegyetlensége
mintha megvadította volna Londont.
– Halál minden árulóra! – Nell hallotta, amint Jack ezt vicsorogja
az egyik cimborájának. – Kár, hogy nem tartották őket életben még
egy hónapig, hogy november ötödikén végezhessenek velük.
A másik vihogva helyeselt.
A következő délutánon Nell Neddel, a csapossal és Harry
Killigrew-val ücsörgött egy asztalnál. Még nem jött el a munka ideje,
odakint dermesztő hideg volt, az ivóban viszont kellemes meleg, a
kályha lángjai elkergették az árnyakat a sarkokból, és visszaverődtek
az ablak sötét üvegein.
– Mi van november ötödikén? – kérdezte Nell Nedet.
– Hát Guy Fawkes napja – mondta. – Biztosan hallottál róla, nem?
A pápista. Megpróbálta felrobbantani Jakab királyt és a lordokat a
képviselőházban, úgy ám. Mikor is volt, Harry?
– 1605–ben – felelte Harry. – De leleplezték a tervét. „Fawkes-ot
éjfélkor, fáklyák fényében találták meg” – idézte. – „Hosszú
gyújtózsinórokkal és más eszközökkel, a föld alatt.”
– A király megmenekült, és mindenki más is – folytatta Ned –,
Fawkes-ot és bűntársait pedig kivégezték. Régebben ünnepet
tartottak az évfordulóján, de te túl fiatal vagy ahhoz, hogy
emlékezhess rá. A régi időkben igen jó mulatság volt. Az utcában
összegyűlt a nép, mindenhol tűzijátékot gyújtottak. És persze a fiatal
vagányok mindig készítettek valamiből egy Guyt, akit felgyújthattak.
– De előbb még szereztünk egy pennyt – szólt közbe Harry. Ned
felnevetett Nell értetlen tekintete láttán.
 – Tudod, az csak egy bábu volt, de olyannak kellett lennie, mint
Guy Fawkes. Végigvonultunk vele az utcákon, azt kiabáltuk „Egy
pennyt Guynak!” Aztán máglyára raktuk. Mindenfelé tüzek égtek
Londonban, így volt azokban az időkben.
– Lefogadom, hogy az idén megint lesz egy-két Guy bábu –
mondta Harry.

HARRY NEM TÉVEDETT: november ötödikén máglyák gyulladtak

az éjszakában, fából, szalmából és rongyokból készült bábuk kaptak
lángra a vonyító tömeg közepén. Forgalmas éjszaka volt ez a
Lawkenor's Lane-en, és Harry parádézva, jókedvűen kiabálva lépett
be az ivóba néhány fiatalember társaságában.
– Megcsináltuk! – jelentette be a teremnek. – Ma éjjel bevertük az
utolsó szöget is a vén Cromwell koporsójába!
– Úgy ám! – nevetett az egyik cimborája. – Épp most tartottunk
színi előadást a jó öreg Red Bull színházban, magának a királynak az
áldásával! A színház feltámadt, annyi szent.
– Nem is választhattatok volna jobb dátumot Guy Fawkes
napjánál! – kiáltott a pult mögül Ned. – Halál az ünneprontókra és az
árulókra, és most már mulassunk!
A megjegyzését örömujjongással fogadták, a legényeket pedig
baráti hátba veregetéssel és italokkal köszöntötték mindenfelé,
miközben ők székeket és padokat vittek egy asztal köré. Az örömük
ragadósnak bizonyult, Nell pedig nagy nehezen átfúrta magát a Harry
és társai köré gyűlt ünneplő tömegen. Rose és Jane már korábban
csatlakozott hozzájuk, most a nővére helyet szorított Nellnek maga
mellett a padon.
– Igyunk a Király Társulatára! – Harry felemelte a korsóját, és
mindenki ivott.
A társaság egyik tagja – egy harmincas éveiben járó, ormótlan,
bandzsa ember, akinek az egyik szeme lentebb állt, és nagyobb volt a
másiknál, és aki akár ijesztőnek is tűnhetett volna, ha nem vigyorog
oly szélesen – az asztal lapját ütögette az öklével, csendet kérve.
 – Igyunk őfelségére, aki visszahozott minket! És legyen a ma éjjel
az első a megszámlálhatatlanul sok előadás sorában!
A teremből a legtöbben csatlakozták hozzá:
– Őfelségére!
Ned átfurakodott a tömegen, és letett egy hatalmas korsó sört az
asztalra, a bandzsa ember elé.
– Walter Clun! – kiáltotta. – Láttalak játszani a Blackfriars
színházban, amikor még kisfiú voltam. Még mindig emlékszem, úgy
nevettem, hogy majdnem behugyoztam.
– Hát, ez vagyok én – nevetett Clun. – Szék nem marad szárazon,
ha én játszom.
– Wat! – kiáltott oda neki Harry az asztalon keresztül. – Hol
vannak a többiek? Charlie Hart nem jön?
Wat Clunk felemelte a kezét, és az égnek emelte a szemét.
– Ezzel most megfogtál, cimbora. Mondtam Charlie-nak, hogy ne
legyen már olyan begyepesedett, és terelje ide az öregeket ezen a
diadalmas éjszakán. De hogy megteszi–e? Ez itt a kérdés.
– Én meg mindvégig azt hittem, hogy a „Lenni, vagy nem lenni” a
kérdés!
Egy mennydörgő hang hangzott az ajtó felől, mire Wat talpra
ugrott, és hangosan felnevetett.
– Charlie! Lelkemre! Hát mégis eljöttél!
A sötétbarna hajú idegen erősen megölelte Watot, és hangos
csókot nyomott a két orcájára.
– Úgy ám, eljöttem, és magammal hoztam a többi öreget is!
Harthoz csakugyan csatlakozott jó néhány másik férfi, akiknek a
haja észrevehetően szürkésebb volt, mint a fiúké az asztalnál, ő
viszont egyáltalán nem tűnt öregnek, gondolta Nell. Harmincéves
lehetett, magas és erős testalkatú volt, olyan kecsesen és elevenen
mozgott, hogy Nellnek az a kötéltáncos jutott róla eszébe, akit
egyszer látott a Bartholomew vásáron. Sötét szeme boldogan
csillogott, miközben viszonozta a mindenhonnan záporozó üdvözlő
kiáltásokat.
– Ki az? – suttogta Nell Rose-nak és Jane-nek.
 – Charles Hart – felelte Rose. – Ő Mr. Killigrew vezető színésze.
Ugye, milyen szép ember?
– Szép, mint az ötpennys.
Tologatták az asztalokat, székeket, padokat, míg minden színész
le nem ült. Nellnek feltűnt, hogy a fiatalabbak előreengedték az
idősebbeket, tiszteletadásukba csodálat és szeretet is vegyült. Wat
Clun Harthoz fordult.
– Tehát, Charlie, te mit mondasz?
– Jó kezdés volt – felelte Hart. – És mindnyájatokra emelem
poharam. John Lacyre és Michael Mohunra! Az ő fényük világított
nekünk azokban a hosszú, sötét napokban. Nélkülük ma mi sem
lehetnénk itt. – A Hart két oldalán ülő férfi kedélyesen nyugtázta
társaik helyeslő mormogását.
A nagy John Lacy, Hart balján, végignézett az őt körülvevők
arcán.
– Újra játszhatunk. Nem is hittem volna, hogy megérem ezt a
napot. Igyunk az én öreg barátomra, a tánc urára, Charles Hartra! Na
meg Őfelségére. Isten óvja a királyt!
– Isten óvja a királyt! – A terem visszhangzott a kiabálástól. Nell
végignézett az asztal körül ülő idősebb színészek komor arcán. Most
először szégyellte magát a munkája miatt, kétségbeesetten szerette
volna elkerülni, hogy a színészek előtt szajhának mutatkozzon.
Biztosra vette, hogy ők valamiféle rejtély és bölcsesség
megtestesítői, és semmi mást nem akart, csak hogy a társaságukban
lehessen, és hallgathassa őket. Körbepillantott a teremben, és
megkönnyebbülten látta, hogy Madame Ross nem jött le, Jack pedig
az egyik kisasztalnál kockázott, ügyet sem vetve Nellre.
Még jobb lett az összejövetel hangulata, amikor a beszélgetés a
délutáni előadásra terelődött.
– Telt házunk volt, és mindenki jól mulatott, még a rossz idő
dacára is!
– Így igaz – bólintott Hart. – De tekintve, hogy az emberek milyen
régóta várták már ezt a napot, talán észre sem vették, hogy dacolniuk
kellett a hideggel.
 Nell nem értette, miért nevetnek ezen a megjegyzésen.
– Miért vártak? – kockáztatta meg a kérdést, mire minden szem
felé fordult. Zavarba jött, de Lacy vidáman válaszolt.
– A színházakat bezárták a jó öreg Nol idejében, ezt tán csak
tudod? Azért akkoriban a régi színészek közül páran kétszer is színre
vitték épp ezt a darabot a Red Bullban, azonban mindkétszer
félbeszakították az előadást, és letartóztatták őket.
– De most – szólalt meg újra Nell –, most újra játszhattok?
– Igen, hála Istennek és Stuart Károlynak – bólintott Wat. – És
tizennyolc hosszú év után most újra itt ülhetünk előtted, mert a
Király Társulata feltámadt!
Nellt bántotta, hogy kihagyott egy ilyen jelentőségteljes eseményt,
mint a színészek visszatérése a színpadra. Jimmy Cade lépett be az
ajtón pár barátjával, és elkapta Nell tekintetét. A lány általában örült,
ha látta a tisztet, de most egy ideig még a színészek asztalánál
időzött.
– Ezt a darabot, amit ma játszottak – puhatolózott –, máskor is
előadják még?
– Igen – felelte Hart. – De a következő pár napban más dolgunk
lesz.
– És utána – vigyorgott Lacy –, csütörtökön egy jobb épületbe
költözünk, zárt helyiségbe, és előadjuk a IV. Henrik első részét.
– Bárcsak láthatnám! – Nell felnézett rá, a szeme reménykedve
csillogott.
– Persze, hogy láthatod – felelte Lacy. – Jobbat mondok, holnap
gyere el a próbára! Akkor elmondhatod, hogy egész Londonban te
láttad először a darabot.
Nell boldogan rámosolygott, szinte táncolt örömében, ahogy
elindult megkeresni Jimmy Cade-et. Mire visszatért a földszintre, a
színészek többsége már elment. Nagyon szeretett volna még többet
hallani a színházról, és alig várta, hogy eleget tehessen Lacy
meghívásának.
 Ötödik fejezet
MÁSNAP REGGEL NELL ARRA ÉBREDT, hogy a combja belsejét
vörösre festette a vér, és forró hálát rebegett az égnek, amikor
megtudta, hogy Rose-nak is épp akkor jött meg a havibaja, így
mindketten szabadnapot kaptak, és nyugodtan elmehettek, hogy
megnézzék a Király Társulatának próbáját.
Nem sokkal tíz óra után érkeztek meg a korábbi Gibbon
teniszpályára, a Vere Streetre, a Lawkenor's Lane-től mindössze pár
percnyi távolságra. Nell már hallott róla, hogy ez a hely a Lincoln's
Inn Fields délnyugati sarka mellett már jó ideje a nemesek
találkozóhelye, és nem csak teniszezési és bowlingozási lehetőséget
ajánlottak, de jó minőségű ételt–italt, fedett kerteket és hatalmas
kocsiszínt is a vendégek rendelkezésére bocsátottak. Nell izgatottan
nézett körül, miközben Harry üdvözölte őket az új színházban. A
magas terembe beözönlött a napfény a hosszú falak mentén
végighúzódó karzat ablaksorain keresztül. Férfiak és fiúk csoportjai
tanácskoztak és sürgölődtek az előkészület hevében, és Nell több
színészt is felismert az előző estéről.
– Ez lesz a legszebb színház, amit London valaha is látott –
mondta Harry. – Sokkal jobb lesz, mint a Red Bull.
– Miért? – kérdezte Nell.
– Mert ez egy rendes épület, nem csak egy szélnek–esőnek kitett
udvar. A színpad és a ház túlsó fele tizenöt méterre sincs egymástól,
így a színészeknek nem kell kiabálniuk, hogy meghallják őket.
Sokkal inkább olyan lesz, mint mikor régen az udvarnál adtak elő.
– Nagyon szép – bólintott Rose.
– Te is nagyon szép vagy ma reggel – kacsintott rá Harry.
– Gvere, nézd meg közelebbről!
 Behúzta Rose-t a színház végében lévő karzat mögé, Nell pedig
kihasználta a lehetőséget, hogy közelebb férkőzzön a színpadhoz,
ahol épp Wat Clun beszélgetett az egyik fiatal színésszel. Mikor
meglátta Nellt, elvigyorodott.
– Látom, eljöttél hozzánk. Hogy tetszik a hely?
– Lenyűgöző – Nell csak úgy ragyogott. A terem egyik végében
egy megemelt színpad ereszkedett finoman befelé a sötét faburkolatú
fal felől, melyből két ajtó nyílt, és amely a zöld kárpittal borított első
sortól nagyjából egy méterre ért véget. A színpad körüli karzaton
Nell sokágú kandelábereket látott gyertyákkal, és erről eszébe jutott a
Banqueting House ablakaiból áradó fény a király visszaérkezésének
éjszakáján.
– Gyere! – szólította Harry. – Mindjárt kezdődik.
A színpad előtti árokban lévő padokon már ültek néhányan, de
Harry a színház végében álló karzatra vezette a lányokat egy keskeny
lépcsősoron keresztül.
– Az urak páholya – magyarázta. – Sokkal kényelmesebb, mint
odalent.
– Kérek mindenkit, hogy menjen a helyére!
Nell lepillantott: odalent egy férfi állt egy papírokkal teli asztal
mögött, ő kiáltott oda a színészeknek. Mindnyájan eltűntek a színpad
végében lévő ajtók mögött, és a színház elcsendesedett. Harry az
ölébe húzta Rose-t, mire ő felkacagott. Nell nem értette, hogyan
gondolhatnak most másra, mikor nemsokára kezdődik a próba.
A színpadra egy csapat színész viharzott be, méltóságteljes
komolyság lengte őket körül. Úgy tűnt, mintha a saját ruhájukat
viselnék, de volt rajtuk pár apróság, ami Nell szerint biztosan a
jelmezükhöz tartozott. Egy ősz hajú színész, akit előző éjjel is látott,
súlyos, vörös bársonyköpenyt és koronát viselt, nyilván ő lehetett a
király. A többiek köpenyt hordtak, vagy kard lógott az oldalukról.
A király körbenézett az őt körbe vevő embereken, és megszólalt.

„Halványan a gondtól s rendülve bár,

 Időt nyerünk, hogy a zaklatott béke
Lélekzetet vegyen s tört hangokat
Rebegjen új küzdelmekről, melyek
Kezdődni fognak messze partokon.”

Nellt megigézték ezek a méltóságteljes szavak, igyekezett felfogni

a jelentésüket. Megkönnyebbülésére a következő jelenetet sokkal
könnyebben tudta követni, és viccesebb is volt. Wat, kezében egy
óriási söröskupával, feldöcögött a színpadra, kéjesen kinyújtózott,
megvakarta az ülepét, aztán megkérdezte az utána érkező fiatal,
szőke színésztől:
– Ugyan, hé, Riki, hogy áll most az idő?
– Mi az ördög bajod van neked az idővel? – rikkantotta az ifjú. –
Ha maga az áldott nap nem lángszín selyembe öltözött szép tüzes
dáma; különben meg fel nem foghatom, mi okon kérdezősködöl oly
kelletlenül az időről.
Nell arra gondolt, hogy még sose látott mókásabbat a Wat arcán
felvillanó nemes sértettségnél.
– Nézd már! – kuncogta Rose-nak és Harrynek. – Akár egy
nagyra nőtt, pufók csecsemő, akit rajtakaptak, hogy cukorkát lopott!
Nell szíve hevesebben vert, mikor a következő jelenetben színre
lépett Charles Hart, sötét szemeiben tűz szikrázott, és már a férfi testi
épségét féltette, mikor az rátámadt a királyra, mély hangja még a
falakat is megrengette, ahogy azt kiabálta:
– Uram! a foglyokat meg nem tagadtam.. .4
Amikor Harry Percy, akit Charles Hart játszott, elindult a
háborúba, és gyengéd búcsút vett a feleségétől – egy fiatalember
alakította, de tökéletesen játszotta a nőt –, Nell úgy érezte, az ő szíve
is majd megszakad a férj távozása miatt.
A próba végén Nell pár percig mozdulatlanul ült, nem bírt
kiszakadni ebből az újszerű, lenyűgöző élményből. Egyszerre érzett
kimerültséget és izgatottságot, mintha valamiképp ő maga is
megváltozott volna. Három óra leforgása alatt mintha elemésztette

4 Shakespeare: IV. Henrikből vett idézeteket Lévai József fordította

volna a darabban szereplő király, a herceg, Harry Percy és felesége, a
kövér Sir John Falstaff és a többiek szenvedélye, úgy átérezte
bánatukat, dühüket és örömüket, mintha vele történt volna mindez.
Nem akarta otthagyni a színház varázslatos világát. Még elidőzött ott
egy darabig, nézte, ahogy a színészek összegyűlnek a lenti padokon,
és nagyon megörült, mikor Wat Clun integetett neki. Rose-t maga
után vonszolva vidáman lesietett a karzatról a férfihoz, és ragyogó
mosolyt villantott rá.
– Na, hogy tetszett életed első színdarabja? – kérdezte Clun.
– Bámulatos volt! Annyira viccesen játszott! A férfi elvigyorodott.
– Gyere el holnap délután a Koldusok bokrára! Az lesz az utolsó
előadásunk a Bullban.
– Tényleg? – kiáltott Nell. – Elmehetünk, Rose?
– Persze – bólintott Rose. – Ilyen kedves ajánlatot nem utasítunk
vissza.

HAZAFELÉ MENET NELL ROSE KÖRÜL SZÖKDÉCSELT, fél lábon

körbeugrálta a nővérét, aztán szépen mellé szegődött.
– Szerintem a herceg csodálatos volt – merengett. – Miért volt
elégedetlen vele az apja?
– Hát az őrült csínytevései és csalásai miatt, amit olyan
banditákkal meg rossz népekkel követett el, mint Falstaff meg a
többiek. Tivornyáztak, loptak, szajhákhoz jártak.
– De amikor az öreg király meghalt, Riki nem tehetett meg bármit,
amit csak akart?
– De, gondolom.
– Akkor miért volt olyan dühös rá Harry Percy?
– Istenem, én sem tudom. Igazság szerint nem mindig tudtam
követni.
– És miért...

– Az ég szerelmére, Nell, teljesen kimerítesz! – csattant fel Rose.

– Tartogasd a kérdéseidet Harrynek, vagy a többi színésznek!
 Nell nem értette, Rose miért nem osztozik lelkes kíváncsiságában,
és miért nem akar megtudni mindent a darabról, a színészekről és a
színházról.
Többet nem szólt, de a fejében csak úgy kavarogtak a kérdések.
Bár aznap éjjel nem kellett dolgoznia, azért lement az ivóba,
remélve, hogy a színészek is megjelennek, és mikor Harry Killigrew
belépett két ifjú színésszel a nyomában, Nell azonnal odarohant
hozzájuk.
– Hogy képesek fejben tartani azt a sok szöveget? Ma délután mit
adtak elő? Honnan veszik a darabokat?
Harry felnevetett.
– Legalább ülj le, ha már ennyi kérdésed van!
Nell levetette magát egy padra a szőke hajú színésszel szemben,
aki Riki herceget játszotta.
– Hány darab létezik? – faggatta.
– Hogy hány darab van a világon? – nevetett a férfi. – Azt nem
tudom, de azt megmondhatom, miket játszottunk az elmúlt hetekben,
és miket adunk elő újra: Az áruló; Észpénz nélkül; Epicoene;
Othello; Bertalan–napi vásár...
– És ezek honnan jönnek? – szakította félbe Nell. – És hogyan
létezhet ennyi színjáték, ha ilyen sokáig nem adtak elő egyet sem?
– A társulatok még annak idején felosztották egymás között a
darabokat – mondta Harry. – Apám kapta a legjobbakat, ahogy a
színészek javát is.
– Csak legények és férfiak játszanak? – kérdezte Nell. – Női
színészek nincsenek?
– Egészen mostanáig – felelte Harry –, fiatal fiúk játszották a női
szerepeket. De ez hamarosan megváltozik. Őfelsége Frankfurtban
látott szerepelni egy nőt a színpadon, és elbűvölő újításnak találta.
– Mr. Killigrew azt mondja, pár hét múlva megpróbál majd egy
nőt színpadra állítani – mesélte a legifjabb fiú. – Apám szerint
London utcái fel fognak bolydulni, vagy a felháborodás, vagy a buja
vágyak miatt.
Nell együtt nevetett a többiekkel, de azért izgatta a dolog.
– És milyen nők lesznek? Honnan jönnek?
 – Hát csinos, bájos küllemű nőcskék, az apám találta őket valahol
– Harry megvonta a vállát. – Gyors észjárású nők, akik képesek
megtanulni a szövegüket.
– Hajadonok, és valószínűleg árvák is – tette hozzá a szőke férfi.
– Mr. Killigrew egyelőre nem kockáztatja meg, hogy színpadra
vigye őket. Most biztos nem, mivel két hét múlva az udvarban
lépünk fel.
– Ott is van színház? – érdeklődött Nell.
– Van – felelte Harry. – A Cockpit. Elég rossz állapotba került. De
nemsokára helyreállítják, igaz, Marmaduke?
– Nem sajnálják rá a pénzt – helyeselt a szőke hajú fiatalember.
– A bátyám vakolómunkás, és azt mondja, éjjel és nappal is
dolgoznak rajta. A király már alig várja, hogy végezzenek, és ha
egyszer elkészül, igen csinos lesz.

MÁSNAP DÉLUTÁN NELL ÉS ROSE elmentek a St. John Streetre,

ahol a Red Bull állt, a Clerkenwell Green közelében. A színház
ajtajánál máris nagy volt a tülekedés, és Nell megrémült, hogy nem
lesz helyük. Amikor azonban Rose megmondta a nevüket a pénzt
szedő embernek, ő bólintott, és mosolyogva betessékelte őket.
A négyzet alakú udvart nem fedte tető, fölé csak a téli égbolt
borult. Három oldalát karzat vette körbe, a negyediken állt a színpad.
A hideg fuvallatok ellenére megteltek a padok a karzatokon, még a
színpad előtti tér is tömve volt férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel,
mindnyájan ettek, ittak, beszélgettek, nevetgéltek. A kavargó tömeg
közepéből Nell semmit sem látott. Rose kézen fogta, és egészen előre
furakodtak. A színpad mintegy másfél méterre kiemelkedett a
földből, hogy a nézőtér végében állók is ugyanolyan jól láthassák,
mint akik elöl vannak, Nellnek azonban emiatt teljesen fel kellett
tartania a fejét, hogy ő is láthasson valamit.
Elkezdődött a darab, és Nell örömmel ismerte fel Wat Clunt,
Charles Hartot és a többi színészt az előző napi próbáról. A színmű,
ahogy bonyolódott a cselekmény, egyre szórakoztatóbbá vált: úgy
tűnt, mindenki álcázza magát, de a darab végén mind felfedték valódi
kilétüket. A történet szerint Charles Huntról kiderült, hogy
nemesember, és kibékült a szerelmével, akitől elválasztották, s aki
ráadásul valójában egy herceg leánya volt, így a színjáték boldog, ha
nem is valószerű véget ért.
Mire a darab befejeződött, már kezdett alkonyodni, és esőfelhők
közeledtek. Nell az őt beburkoló vastag köpeny dacára is didergett,
ráadásul el is fáradt a kétórányi ácsorgás alatt, mégsem akart
elmenni. A darab egy másik világba repítette, elfeledtette vele
Madame Ross intézményét. Most már két színházban is járt, és habár
eléggé különbözött a kettő egymástól, mindkettő elvarázsolta, olyan
izgatott borzongást keltett benne, amit csak egyszer érzett annak
előtte: amikor a király londoni visszatérését nézte.

Az IDŐSEBB SZÍNÉSZEK NEM TÉRTEK VISSZA Madame Rosshoz a

következő hetekben, mikor a Király Társulata a Vere Street–i
színházba költözött, de Harry és a fiatalabb színészek törzsvendégek
maradtak. Amikor Harry felment az emeletre, mindig Rose vitte fel,
és – mint azt Jane mesélte – Tom Killigrew felbérelte őt a színészei
számára is. Nell örült, hogy így alakultak a dolgok. Kétségbeesetten
vágyott új ismerősei megbecsülésére, és habár bizonyára tudták,
hogy ő is Madame Ross lányaihoz tartozik, úgy érezte, biztosabb
alapokon fog állni a kapcsolatuk, ha nem viszi szobára őket. Amikor
az esti előadás után betértek hozzájuk, Nell azonnal hallani akarta az
aznapi előadás minden részletét, és könyörgött nekik, hogy meséljék
el a színházzal kapcsolatos híreket.
– Hát – kezdte Marmaduke Watson egy kora decemberi estén –
hallottuk, hogy Sir William Davenant női színészek betanításával
foglalkozik mostanában, bár még jó ideig nem állnak készen rá, hogy
színpadra állítsák őket.
– Nem bizony – erősítette meg Harry. – Ebben a versenyben le
fogjuk győzni, mert mi már pár nap múlva színpadra állítunk egy nőt.
– Kit? – kérdezte Nell. – És mit fog játszani?
– Anne Marshallt – felelte Harry. – Desdemonát játsza majd az
Othellóban.
 – És utána – felelte Ned Kynaston komoran –, ki tudja? Két héttel
ezelőtt még én játszottam Arthiopét Rollo, Normandia hercegében,
de most már Ottót fogom játszani, és Charlie Hartnak egy nő lesz a
kedvese.
Pár nap múlva Nell újra kérdésekkel ostromolta a színészeket
arról, hogyan sikerült az első előadás, amiben nőt szerepeltettek.
– Nem volt felbolydulás – mondta az ifjú Theo Bird.
– Nemigen – vetette közbe Marmaduke. – Jól vették.
– Én jobb voltam – közölte Kynaston. – Meg csinosabb is!
A legények nevettek, de Marmaduke Nellre kacsintott.
– És nem játszhat maga is továbbra is női szerepeket? – kérdezte
Nell. Kynaston a korsójára meredt, nem felelt.
– Nem – válaszolt Harry. – Neddie tényleg jó, de ha egy igazi
nővel veted össze, olyan különbözőek, mint a kréta meg a sajt. A
színésznőké a jövő.
Nell ajkára újabb kérdés tolult, de belefagytak a szavak. Madame
Ross embere, Jack közeledett az asztalhoz sötét ábrázattal, a szemét
Nellre tapasztotta. Nem bírta elviselni a gondolatát sem, hogy a
verőlegény a színészek előtt zsarnokoskodjon vele, így motyogott
nekik valamit, elsomfordált a padtól, és egy másik asztaltársaság felé
ment. Jack hatalmas keze összezárult a felkarján, és egy rántással
maga felé fordította.
– Nem azért fizetnek, hogy szórakozz! – morogta.
– Csak beszélgettem – felelte Nell, a torkát összeszorította a
félelem és a szégyen, tudta, hogy a színészek bizonyára nézik.
– Kevesebbet beszélj, és tölts több időt a hátadon vagy a térdeden!
– Jack ujjai még szorosabban tapadtak a karjára. Nyilvánvalóan
élvezte Nell kínlódását, mert a szoknyája alá nyúlt.
– Ennyit érsz – mondta, s forró lehelete Nell arcának csapódott. –
Ennyit, ami a lábad között van, és nem többet. Ne akarj többnek
mutatkozni, vagy olyat mutatok neked, amit megemlegetsz!
Nell kirohant a teremből, túlságosan megalázták ahhoz, hogy
szembenézzen Harryvel, vagy a többiekkel, és túlságosan rettegett
attól, hogy Jack közelében maradjon.
 ETTŐL KEZDVE NELL NEM ÜLT LE A SZÍNÉSZEKHEZ BESZÉLGETNI,
csak ha Jack nem volt ott. A férfi jelenlétében csendben maradt, és
igyekezett elkerülni, mindent megtett, hogy ne adjon neki újra
ürügyet a további megszégyenítésre. Vágyakozva gondolt a
színházra, és Jane-t kérlelte, hogy mondjon el neki minden hírt, amit
a színészektől megtud, de Jane-t nem igazán érdekelte, mit csinálnak
a fiúk, amikor épp nem Madám Rossnál időznek.
Késő decemberben Jack magyarázat nélkül eltűnt. Madám Ross is
ritkán mutatkozott, visszavonult az egyik szobájába, a ház legfelső
emeletén, a lányok pedig suttogva találgatták, mi történhetett. Jack
távolmaradásának második napján Nell már azt remélte, hogy örökre
eltűnt. Az intézmény sokkal boldogabb hely volt így, hogy csak Ned
vigyázott a boltra.
Nell végtelenül megörült, mikor Harry Killigrew belépett az ivóba
egy csendes délutánon, pár nappal karácsony előtt. Odasétált az
asztalhoz, ahol Ned ült Rose-zal, Nell pedig boldogan csatlakozott
hozzájuk, élvezte a szokatlan szabadságot és az ünnepi hangulatot.
Cromwell idején a karácsony egynapos böjtöt és vezeklést jelentett,
de ebben az évben minden más lesz. Harry az udvarban járt, ahol már
napok óta zajlott az ünnepi készülődés.
– Látnotok kellene a palotát – mondta Harry. – Minden csupa
magyal meg vadborostyán, és van egy hatalmas fahasáb, amit majd
karácsonykor gyújtanak meg. A király anyja és két húga is
ellátogatott az udvarba, és a király tizenkét napos karácsonyi
ünnepséget fog tartani, mint a régi időkben: minden nap
álcajátékokat, némajátékokat és díszvacsorát ad majd. Múlt éjjel
előadást tartottunk a Cockpitben, és úgy folyt a bor, akár a víz.
Nellnek eszébe jutott, hogyan telt az ő előző éjszakája. Különösen
borzalmas este volt. Az a kövér, undorító Mr. Cooper
elügyetlenkedett a petyhüdt farkával, majd megütötte, mert nem
tudta izgalomba hozni a szájával. Utána pedig egy csorda brutális,
részeg katona érkezett. Álomba sírta magát, kétségbe ejtette a
gondolat, hogy innen már soha nem tud elmenekülni.
– Meséljen még a királyról és az udvarról! – kérlelte.
 – Olyan, mint Tündérország – mondta Harry. – Minden éjjel
zenélnek és táncolnak. A királynak van egy huszonnégy hegedűből
és mindenféle más muzsikusból álló zenekara. Az egész udvart
letáncolja a parkettről, és ha már nem bírja tovább, énekel.
Amikor Nell aznap éjjel egyedül maradt a szobájában, elmélázott,
hogy milyen lehet huszonnégy hegedű hangja, s megpróbálta
elképzelni a királyt és az udvaroncait tánc közben, ahogy az
ékszereik szikráznak az ezer gyertya ragyogásában. Aztán a
szeretőjére, Barbara Palmerre gondolt, bizonyára ő is tündököl a
király oldalán. Képzeletben felegyenesedett, s érezte, ahogy a nehéz
ékszerekkel kirakott estélyi ruhája lehúzza. Táncolt, és arról
ábrándozott, hogy a király vezeti, s bámészkodók hada követi minden
léptüket a hatalmas karácsonyi lakomán.
Karácsony este azonban Nell megtudta, hogy a király húga, Mary
meghalt himlőben. Whitehallban vége lett a mulatságnak, komor,
néma hellyé változott, az udvar a gyász lila színét öltötte magára a
drágakövekkel kirakott cicoma helyett. Nell maga is gyászolt, mivel
Jack visszatért Lawkenor's Lane-re, és visszafoglalta az uradalmát.

l66l ELSŐ NAPJA HIDEG, JEGES REGGELRE VIRRADT. A Temze

befagyott, Nell és Rose örült a téli vásár megnyitásának, a bódékban
ételeket és italokat árultak, és előadásokkal szórakoztatták a vidám
tömeget. A lányok a hófedte jégen szaladgáltak és csúszkáltak,
élvezték a befagyott folyó közepéről eléjük táruló városképet, aztán
átmelegítették magukat egy forró itallal.
Februárban új érméket öntöttek a király arcképével, és elkezdték
lecserélni a régi pénzeket. A király képmását egy másik gyermek
arcán is felfedezni vélték, mivel Barbara Palmernek lánya született,
és a pletykák szerint Károly király volt az apja. Szent György napján,
április huszonharmadikán a király megkoronázása ismét ünneplő
tömegeket csalt az utcára. A király ünnepi hajója lecsorgott a folyón
Whitehalltól a Towerig, ezt a magas méltóságú urak flottája követte,
majd a nézelődők tömege, akik belezsúfolódtak mindenbe, amit csak
vízre lehetett bocsátani. Az éjjeli égbolton tűzijátékok ragyogtak, és
London hajnalig mulatott.

EGY KORA JÚLIUSI ÉJSZAKÁN, amikor Nell belépett az ivóba, ott

találta Harryt, Marmaduke-ot és a fiatal Theo Bird–öt egy asztal fölé
görnyedve, lesújtva, gyászos hangulatban.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Alig voltak az előadásainkon a héten, és napról napra romlik a
helyzet – felelte Theo. – Davenant megnyitotta az új színházát,
minden férfi és nő oda megy, hogy lássák az operáját.
– Még a király is elment – tette hozzá Marmaduke.
– De hát miért? – kérdezte Nell.
– Mert sokkal lenyűgözőbb színházat építtetett – válaszolt
Marmaduke. – Mozgatható, színes díszletekkel meg gépekkel:
angyalok és istenek szállnak le az égből, meg ilyenek. Csupa
csillogás és ének.
– És ne felejsd el Hester Davenportot! – fűzte tovább Theo.
– Ő ki? – faggatta Nell.
– Davenant egyik színésznője – közölte Harry. – Gusztusos nő.
Pirospozsgás és begyes. Mindenkit elcsábított az utolsó csavargótól
Oxford grófjáig.
– És kétrészes az a nyavalyás darab – siránkozott Marmaduke. –
Úgyhogy mindenkinek kétszer kell elmennie.
– Rodosz ostroma! – horkantott Harry. – Én inkább „A Lincoln's
Inn Fields ostroma „-nak mondanám.
– Majd csak jóra fordulnak a dolgok! – vigasztalta Nell. – Rose
mindig azt mondja, hogy az emberek elég hamar belefáradnak az
újdonságokba.
– Ebbe nem – felelte Harry. – Lépést kell tartanunk a Herceg
Társulatával, vagy végünk.
Nem sokkal később Nell hallotta a fiúktól, hogy Tom Killigrew
vett egy darab földet a Drury Lane mögött, és építtetett rajta egy szép
új színházat, ahol helyet kap a mozgó díszlet és az új divat szerint
gépek is, és amely stílusában és pompájában is túlszárnyalja majd
Davenant színházát. Theater Royal lesz a neve.

NEM SOKKAL AZ UTÁN, HOGY NELL tudomást szerzett Killigrew

színházépítési terveiről, Harry a király udvari apródja lett, akár az
apja az előző Károly királynál, és beköltözött Whitehallba. Még ez
után is felkereste olykor Rose-t, de már ritkábban. Marmaduke
Watson, Ned Kynaston és a Király Társulatának többi fiatal színésze
továbbra is eljárt az ivóba, de ha Jack a közelben volt, Nell kerülte a
társaságukat. Még mindig égette a szégyen, hogy végignézték,
amikor Jack megalázta, és nagyon igyekezett elkerülni, hogy ez újra
megismétlődjön.
Nagyon szeretett volna ő is részt venni a színészek évelődésében
és mókázásában, de kényszerítette magát, hogy ehelyett inkább a
visszatérő ügyfelekkel foglalkozzon, és gondoskodjon az
elégedettségükről. Minél több törzsvendége van, annál kevésbé lesz
elérhető mindenféle vadembernek, aki csak úgy beesik az utcáról. Az
egyik kedvence egy Robbie Duncan nevű fiatalember volt, aki
éppúgy élvezte a társaságát, mint a gyönyört, amelyet az ágyban
nyújtott neki. Robbie az apja textíliát exportáló vállalkozásában
dolgozott a fivéreivel, és a harmadik látogatásán már hozott is neki
egy puha, barna gyapjút, amiből Nell új kabátot készíttethetett
magának télire. Jimmy Cade is rendszeresen látogatta, és mindig
adott neki egy kis borravalót.

AMIKOR HARRY KILLIGREW MÉGIS ELLÁTOGATOTT a Lawkenor's

Lane-re, elmesélt minden történetet és botrányt, ami Whitehallban
zajlott. Nell már a második őszt töltötte Madam Rossnál, mikor
egész London arról beszélt, hogy Károly király nemesi rangot adott
Roger Palmernek, a szeretője férjének. Limerick bárója és
Castlemaine grófja címeket adományozta neki azzal a megdöbbentő
kitétellel, hogy csak Barbara Palmer gyerekeire örökítheti tovább.
 – Más szóval – magyarázta Harry –, a király címeket adományoz
a gyerekeinek, akiket majd Palmer asszonynak nemz, Roger Palmer
pedig zokszó nélkül köteles elfogadni.

KÖVETKEZŐ TAVASSZAL NELL ARRA lett figyelmes, hogy az

emberek egy utcai énekes körül tolonganak a Maypole közelében a
Strandon, és mindenki kapni akar a szórólapjaiból.
– Mi történt? – kérdezte egy fáradtnak látszó asszonytól, aki egy
kisgyereket húzott maga után.
– A király megnősül! Egy portugál hercegkisasszonyt vesz el.
Braganzai Katalin májusban érkezett, Nell és Rose pedig Harryt
hallgatta, aki épp az udvar legújabb híreiről számolt be.
– Barbara Palmer már a hetedik hónapban van, és nem fogják
kirakni a Hampton Courtből, akár van királyné, akár nincs, sőt már
meg is tették a királyné egyik palotahölgyének. Nem lennék a király
helyében, amikor az a két nő találkozik.
Augusztusban Nell is csatlakozott a királyi esküvő tiszteletére
adott vízi látványossághoz. Egy hordón állva nyújtogatta a nyakát,
hogy vethessen egy pillantást a királynéra, és eltöprengett, mit
gondolhat vajon arról, hogy meg kell osztania új otthonát a király
szeretőjével és gyerekeivel.
Aznap éjjel rengeteg vendég tért be az ivóba, részeg, garázda
alakok. Verekedés támadt, de Jack szétválasztotta a dulakodókat, a
kezdeményezőjét pedig véres eszméletlenségig verte, aztán kidobta
az utcára. Az asztaloknál egymást érték az italozók, a lányoknak
pedig el se kellett hagyniuk a szobájukat: amikor végeztek egy
kuncsafttal, csak hívták a következőt az ajtajuk előtt tolongó sorból.
Már hajnalodott, mikor az utolsó férfi is elhagyta Nell szobáját, és
már nem jött újabb. Teljesen kimerült, de azért még kipillantott az
ajtaján, hogy meggyőződjön róla, senki nem vár rá. A folyosón Jack
közeledett, biztosan állt a lábán dacára a félig üres üvegnek, amit a
kezében cipelt. Az arca kivörösödött, a szeme baljósan csillogott,
miközben Nellhez közeledett.
 Nell visszahúzódott, de Jack eltorlaszolta az ajtót, mikor
megpróbálta bezárni. Nell hátrálni kezdett, mikor a férfi belépett, és
berúgta maga mögött az ajtót. Két lépéssel elérte a lányt, belemarkolt
a hajába, és térdre rántotta maga elé, ő pedig leült az ágy szélére.
Alaposan meghúzta az üveget, letette a földre, kigombolta a
nadrágját, és Nell szájába lökött.
Vizelet, izzadság és konyak szaga volt, és Nell fulladozni kezdett,
ahogy a hús a torkának ütközött. Hiába küzdött, Jack fel-alá rángatta
a fejét, és már fulladozott. Nell megpróbálta ellökni, kétségbeesetten
kapkodott levegő után, de a vaskezek szorítása nem engedett. Érezte,
hogy elájul vagy meghal, ha nem szabadul. Gondolkodás nélkül
összeszorította a fogait.
Jack felüvöltött dühében és fájdalmában, de nem engedte el. Nell
arrébb húzódott, de a férfi a hajánál fogva felemelte, és olyan erősen
az arcába vágott, hogy Nell az ágyra esett, majd mielőtt
megmozdulhatott volna, a férfi már rajta is termett, térdével
szétfeszítette a lábait. Nell hallotta, hogy köpött egyet, és felsikoltott,
amikor belé préselte magát. A szájára mocskos, konyakszagú kéz
tapadt, hogy elfojtsa a sikolyát. Jack másik keze a torkát ragadta
meg, ujjai a lány húsába vájódtak.
Mintha az örökkévalóságig tartott volna. Nagyon durva volt.
Olyan dolgokat művelt vele, amilyeneket még egyetlen férfi sem.
Nell még sosem érzett ilyen égető fájdalmat. Belezokogott a férfi
tenyerébe, a könnyei lecsorogtak az arcán, és elkeveredtek a
taknyával. Jack végül egy utolsó, mély lökéssel elélvezett, Nell pedig
azt hitte, kettérepeszti. Aztán szó nélkül kiment, otthagyta a lányt
reszketve, pityeregve az ágyban. Egy kis idő múlva Nell átkúszott
Rose szobájába. Nővére felriadt a zokogása hallatán.
– Jóságos ég, mi történt?
– Jack – suttogta Nell. – Bejött hozzám, és én nem akartam, de
megharaptam. Úgyhogy bántott.
 – Megütött? – Rose a karjába húzta Nellt.
– Más is volt. Ó... – Nell nem tudta rávenni magát, hogy
kimondja, de Rose megértette a kézmozdulatából is.
– Hadd nézzem meg, szívem! – Rose gyengéden megvizsgálta
Nellt. – Szerencsére nem vérzel. Tessék, ez majd segít!
Rose könnyes arccal kente rá a krémet Nell összezúzott húsára.
– Jaj, Nell – suttogta –, tényleg nem tudom, mit tehetnénk. Az
nem segít rajtad, ha beszélünk az asszonysággal, és ha ellenállsz,
csak feltüzeled. Hadd gondolkodjak, hátha kitalálok valamit!

MÁSNAP, MIKOR NELL LEMENT AZ IVÓBA, Jack olyan diadalmas

mosollyal mérte végig, hogy Nellnek a gyomra is felfordult.
Tehetetlen volt a férfival szemben, és ezt Jack is tudta. Aznap éjjel
ismét betört a szobájába, és ismét kegyetlenül elbánt vele, kiélvezve
a lány félelmét és fájdalmát.
A következő hetekben Nell mindent megtett, hogy ne maradjon
egyedül, igyekezett elkerülni Jacket, de a férfi néha mintha a
semmiből tűnt volna elő, és nem tudott elmenekülni.

MÁJUS HUSZONKILENCEDIKÉN ÜNNEPELTÉK A KIRÁLY

születésnapját, és Nell ámulva állapította meg, hogy már két év telt
el, amióta elszökött otthonról, és nekivágott az új életének.
Megszabadult az anyjától, ahogy eltervezte. Jobb ételeket és ruhákat
kapott, mivel már jó néhány törzsvendéget szerzett, akiknek
számíthatott a pénzére. Azt viszont nem szerette, hogy idegenek
vágyait kell teljesítenie, és Jack most már szinte minden este
felkereste és megkínozta. Mindig rettegett, és kétségbeesetten kereste
a menekülést abból a pokolból, amivé a nappalai és éjszakái váltak.
És a menekülésre olyan esély adódott, amire Nell álmában sem
gondolt volna. Robbie Duncan észrevette a horzsolásokat a karján és
torkán, s az élénk kékessárga nyomokat a belső combján.
– Mi történt itt? – kérdezte, az arca elsötétült. – Rajta, mondd el! –
nyaggatta kedvesen, mikor nem kapott választ.
 – Jack – suttogta Nell, maga köré szorítva a lepedőt. – A madám
embere. Ő... néha bejön hozzám, és... – képtelen volt befejezni a
mondatát, nem tudta rávenni magát, hogy férfi szemébe nézzen.
Robbie lekuporodott előtte.
– Bánt téged? Akarattal bánt?
Nell bólintott.
– Ezt nem teheti veled! Nem hagyom! – kiáltott a fiatalember, és
talpra ugrott, de Nell tudta, hogy törékeny alakjával semmi esélye
Jack hatalmas izmai ellen.
Vállat vont.
– De megteheti. Semmi sem állíthatja meg.
Robbie háborogva járkált, végül megállt Nell előtt.
– Gyere, élj velem! Oda nem jöhet utánad. Majd én vigyázok rád!
Nell elképedt az ajánlat hallatán, de kedvelte Robbie-t, és ha már
választani lehet, inkább fekszik le egyetlen emberrel, mint sokakkal
és főleg Jackkel.
Így tehát Robbie fizetett Madam Rossnak az egyik állandó lánya
elvesztéséért, és azzal Nell az övé lett. Bepakolta kevéske holmiját
egy zsákba, és átköltözött Robbie szobájába, amit a Cock and Pie
Tavernben bérelt, a Maypoe Alley tetején, pusztán pár utcányira a
korábbi otthonaitól.
 Hatodik fejezet
ROBBIE MELLETT NELL ÚGY ÉREZTE, mintha feleségesdit játszana.
Nappal, miközben a férfi az apja üzletében dolgozott a városban, ő
kitakarította a szobájukat, és ennivalót hozott az egyik kifőzdéből.
Este feltálalta a vacsorát Robbie-nak, ő pedig evés közben beszámolt
a nap eseményeiről és híreiről.
– A király pünkösdre medvét hozat a Hampton Courtbe, mint
tavaly. Micsoda barbárság! Persze régi hagyomány, de jobb lett
volna, ha ezt inkább hagyják feledésbe merülni. Elég nagy baj már ez
a színház is. Igen, és Lady Castlemaine fiút szült. A neve Charles
Palmer, Lord Limericknek hívják, mintha a férj lenne az apja, de
persze ezt senki nem hiszi el.

– BARBARA PALMER FÉRJE A PÁPISTA TEMPLOMBAN kereszteltette

meg a gyereket – mesélte Robbie egy héttel később Nellnek vacsora
közben. – A király viszont ma átkereszteltette az anglikán egyház
templomában. Nem hagyja, hogy katolikusként nevelkedjen a fia,
akár fattyú, akár nem.
– És Palmer hogy fogadta? – töprengett Nell.
– Rosszul – felelte Robbie, miközben egy marhacsontot
szopogatott. – Végre elhagyta a feleségét, és Franciaországba ment.
Aznap éjjel Nell meglepetésére Robbie anélkül aludt el, hogy
hozzáért volna. Nem tudta, mit gondoljon, aggódva feküdt mellette.
Vajon Robbie már kezd ráunni? Lehet, hogy elüldözi magától? De
reggel minden úgy folytatódott, mint annak előtte, és Nell lassan
elfogadta mint legújabb felismerést, hogy a férfiak talán mégsem
vágynak folyamatosan a szexre.
 Nell életében örömteli fordulatot jelentett, hogy megszabadult
Jack zaklatásától, és már nem kellett annyi férfit kiszolgálnia. Az öle
begyógyult, Robbie pedig gyengéden bánt vele az ágyban. Nem
sokkal később azonban kezdett beleunni a szürke egyformaságba.
Hiányzott neki Rose és a többi lány társasága, de mivel semmiképp
nem akart Jack elé kerülni, ráadásul Robbie sem örült volna neki, ha
visszajár korábbi munkájának helyszínére, távol maradt a Lawkenor's
Lane-től.
Rose-zal néha sétáltak egyet a városban, a folyami közlekedést
nézték a hídról, vagy kirándultak egyet Moorfields vagy Islington
környékén. A Covent Gardent is gyakran felkeresték, ott ugyanis
gyakran léptek fel mutatványosok: kötéltáncosokat, zsonglőröket,
alkalmanként még ökölvívó mérkőzéseket is láttak.
Egy ragyogó nyári napon Nell és Rose elzarándokolt a Szent
Jakab parkba, a palota mellé.
– Remélem, látjuk majd a királyt – jegyezte meg Nell.
– Talán igen – felelte Rose. – Harry azt mondja, egy kisebb
vagyont költött a park rendbetételére, és majdnem minden nap erre
elsétál, hogy megnézze.
Harry Killigrew akkoriban lett York hercegének a főkomornyikja.
A parkban virágok nyíltak, rügyeztek a fák, és Nell az
édenkertben érezte magát. A hely most cseppet sem emlékeztette arra
a sötét tájra, rémálma helyszínére, ahol Nickkel és többi fiúval járt a
király visszatérésének éjszakáján.
– Nézd! – kiáltott Rose, és elkapta Nell karját.
Nem egészen ötven lépésre tőlük Károly király sétálgatott komoly
beszélgetésbe merülve egy fújtató miniszterrel, aki csak nehezen bírt
lépést tartani vele, mögöttük a király kísérete vonult felbomlott
sorokban. Nell elbűvölten nézte őket.
– Még sokkal helyesebb, mint ahogy emlékeztem.
– Tényleg az – hagyta jóvá Rose. Egy csapat hölgy őgyelgett a
király nyomában, nyári cicomában. A szellő belekapott a ruhájukba,
Nellnek a hajók dagadó vitorláját juttatták eszébe.
– Nézd, az ott Lady Castlemaine! – kiáltott Nell. – Vajon hol lehet
a kisbabája?
 – Hát az úri hölgyek nem maguk gondoskodnak a porontyaikról, a
dadákra bízzák őket! Ezért néz ki ilyen jól, nem sokkal a szülés után.
– Nézd azt a kék ruhát! – sóhajtott Nell. – Nahát, most meg
mintha aranyból lenne!
– Színjátszó selyem – jegyezte meg Rose. – Egy teljes havi
keresetedet kellene összekuporgatnod csak az anyagra. De nézd csak
azokat a szépségtapaszokat! Annyira ötletesek, és nem is lenne nehéz
készíteni egyet.
A hölgyek jó részének arcát csillag, hold, nap és állat formájú kis
fekete tapaszok ékesítették.
– Előkelő körökben most ez járja – fűzte hozzá Rose.
– Szerintem idétlen – felelte Nell. – Ráadásul biztos szörnyen
viszket is. Én egy perc alatt levakarnám magamról.
A csinos, puha bőrkesztyűk színkavalkádjára viszont vágyakozva
nézett, ahogy a hölgyek nagy karimájú kalapjaira és a rajtuk
fodrozódó szalagokra is.
Olyan szép idő volt, és Nell olyan remekül érezte magát, hogy
nem akart máris véget vetni a nap örömeinek.
– Ne menjünk még vissza! – könyörgött. – Hallottam, hogy jön a
Covent Gardenbe egy olasz bábszínház, és az a társulat még a
kutyákat is megnevetteti.
Így jócskán beesteledett, mire visszatért Robbie szobájába, és
bűntudatosan beismerte, hogy a kétpennyst, amin gyertyákat kellett
volna vennie, elköltötte a nap során.
– Elköltötted?! – kiáltott Robbie. – És mivel fogunk világítani?
– Nincs is olyan sötét – érvelt Nell. – És holnap majd veszek
gyertyákat.
– Majd megveszem én magam – dühöngött Robbie, és feltépte az
ajtót. – Ha már nem bízhatok benne, hogy azt teszed, amit mondok.
Nellnek aznap éjjel nem jött álom a szemére, sértve érezte magát.
Hiszen csak két penny volt, és most először költött pénzt magára,
mióta összeköltözött Robbie-val.
Reggel lebaktatott a földszintre, a Cock and Pie ivójába. Cath, a
csapos épp egy kancsót mosogatott, de ekkor felnézett, és meglátta
Nell borús ábrázatát.
 – Látom, böki valami a csőrödet.
– Van felvétel? – kérdezte Nell. Cath felnevetett.
– Na mi van, elégedetlen vagy Robbie-val?
– Nincs pénzem, csak amit ő ad, és csak azt tehetem, amit ő mond
– háborgott Nell. – Egyedül vagyok egész nap, és halálra unom
magam, nem tudok semmit csinálni.
– Gondold meg kétszer is, mielőtt otthagyod! – intette Cath.–
Jobb jóllakottan unatkozni, mint szabadon, de éhesen kóborolni.
Nell lehuppant a pulttal szemközti székre.
– Az már igaz. Nincs hová mennem. De kérem, mentsen meg
attól, hogy a vízbe öljem magam, nem hallott valami izgalmas
pletykát, amit elmesélhetne?
– Na, most, hogy mondod, hallottam – mosolygott Cath. –
Mr. Killigrew színházat épít az út túloldalán.

MIHELYST FELLAZÍTOTTÁK A FÖLDET A RÉGI RIDER'S YARD helyén,

lefektették a színház alapjait. Már falak takarták a favázat,
készülőben volt a nehéz tölgyfa padlózat, és sok sötét, csillogó
keményfa tűnt el az egyre növekvő színház belsejében. Nell minden
nap figyelte az ácsok, kőművesek, faszobrászok és gipszmunkások
jövés–menését, ahogy szerszámaikat a hátukra vetve cipelték egy
zsákban.
Egy nyári napon, amikor a munkások ebédszünet idején mind
kivonultak, és letelepedtek egy-egy halom rönkfa tetején, vagy
nekitámaszkodtak a színház falának, Nell besurrant a hátsó ajtón.
A még befejezetlen mennyezet hasadékain beszűrődött a déli
napfény, csend volt, itt–ott kiálló gerendák. A durva padlót
fűrészporréteg takarta.
Nell belépett a félig kész falba vágott ajtónyíláson, és rájött, hogy
a színpadon áll. Némán előrebotorkált, levegőt is alig mert venni. A
helyiség közepén nagy üres tér tátongott. Mint egy katedrálisban,
gondolta. A falak mentén karzat húzódott. Elmélázott, hogy vajon
milyen érzés lehet a színpadon állni annyi ember előtt, és eszébe
jutott, Lady Castlemaine hogy nézett végig a Whitehall előtt
gyülekező tömegen a király visszatérésének éjszakáján. Kinyitotta
képzeletbeli legyezőjét, egykedvűen meglengette maga előtt,
felemelte a fejét, és kacéran oldalra billentette az állát.
– Urak, felség – csicseregte, megrebegtette a szempilláit, és
fanyalgó mosolyt vetett a láthatatlan királyra.
Az éles röhögés és a taps zaja úgy megrémisztette Nellt, hogy kis
híján felsikoltott. Hátulról, az árnyékból egy alak bicegett elő. Az
őszes öregember bő inget és pantallót viselt, a haja hosszú lófarokba
kötve, és Nell ámulva látta, hogy bal lábszára helyén fapecek lóg,
azon biceg.
– Nem akartam rosszat – kezdte Nell. – Már megyek is.
– Tőlem ugyan maradhatsz – felelte az öreg vigyorogva. –
Nagyon élveztem. Különben is, én csak egy öreg ács vagyok.
– Inkább tengerésznek néz ki – felelte Nell, elnézve a férfi
viharvert arcát.
– Az is voltam, mióta csak pelyhedzeni kezdett az állam. De már
kiöregedtem, és örülök, ha valahol lehajthatom a fejem egy priccsre.
A színház, tudod, olyan, mint egy hajó: ennek is van vászna, kötelei,
csarnakzata, és ugyanúgy szüksége van legénységre.
– Bárcsak én is itt dolgozhatnék a színházban!
Az öreg tengerész rásandított Nellre, és megütögette az orrát.
– Talán dolgozhatsz is. Úgy hallom, a király elrendelte, hogy csak
nők játszhassak a női szerepeket.
– Fiúk nem játszhatják? – kérdezte Nell.
– Fiúk nem. Legalábbis szoknyás szerepeket. A Herceg Társulata
egy vagy két hónappal ezelőtt vette fel a kis Moll Davist. Elég csinos
kis teremtés, nagyon dicsérik. Azt hiszem, korodbeli lehet.
Nell már annyira eltávolodott a színész barátaitól, hogy ezt a hírt
nem is hallotta. Hirtelen féltékeny lett a csinos kis Moll Davisre.
– Hogyan került be a Herceg Társulatába?
– Azt nem tudom – az öreg vállat vont. – De ahol egy színésznőre
igény van, lesz még többre is, erre mérget vehetsz.
– Hogy hívják magát? – kérdezte Nell.
– A Richard Tarbutton nevet adta nekem az én öreg anyám. De a
barátaim csak Féllábú Dickynek hívnak.
 – Én Nell vagyok. Nell Gwynn.
– Nell Gwynn – ismételte Féllábú Dicky, kék szeme elveszett arca
mély ráncaiban, ahogy elmosolyodott. – Nem felejtem el.

– AZT MONDTA, TÖBBÉ NEM JÁTSZHATJÁK FIÚK a női szerepeket,

csak lányok – mesélte Nell aznap este vacsora közben Robbie-nak
izgatottan. – Színésznők – tisztelettel ejtette ki a szót.
– Színésznők! – Robbie köpött egyet, és a földre dobott egy
csirkecsontot. – Inkább szajhák! Csak azért állítanak nőket a
színpadra egy szál rongyban, mint valami cafkát, hogy a férfiak
megbámulhassák őket. – Ismét felhorkantott, tört egy darab kenyeret
a vekniből, és dühödten tunkolni kezdte a szaftot.
Nell arra gondolt, ha nem is mondta ki, hogy Robbie-nak igazán
nem lehet kifogása a kéjes tekintetek ellen, mikor egyszer ő is
Madame Rossnak dolgozott. Azokban a napokban a férfi rosszkedvű
volt, és Nell egyre kevesebbet beszélt, félt, hogy felbosszantja.

A NAPOK EGYRE RÖVIDÜLTEK, eljött a sötét tél, és a Temze ismét

befagyott. Nell és Rose a vastag, hókásától homályos jégen sétált, de
Nell nem érezte azt az örömet, amit az előző télen. Rose is letörtnek
látszott.
– Valami gond van? – kérdezte Nell, és meglepetten látta, hogy
Rose szeme könnybe lábadt.
– Harry megnősült. Lady Mary Savage-t vette el.
– Nahát. – Nell nem tudta, mit mondhatna. Rose is nyilván
ugyanolyan jól tudta, mint ő, hogy a Harry-féle urak sosem vennének
el magukfajta lányokat, akármennyire élvezték is a tőlük kapott
örömöket és a társaságukat. De ez a tudat még nem enyhítette a
fájdalmát.
– Hát ez pech – próbálkozott végül. Rose bólintott, elfordította a
fejét, és letörölte a könnyeit.
– Bolond voltam, hogy ennyire törődtem vele – mondta Rose.
 – Dehogy is! – tiltakozott Nell. – Nem győzheted le az érzéseidet,
Rose, ahogy az esőt sem állíthatod meg. Különben sem érdemel meg
téged. Nemsokára találsz majd valakit, aki sokkal jobban bánik
veled, megígérem.
Rose mosolyogni próbált, és megölelte Nellt.
– Jaj, te drága, mihez is kezdenék nélküled?

EGY FEBRUÁRI KORA REGGELEN Nellt és Robbie-t dörömbölés

ébresztette. Jane lélekszakadva, vörös arccal rohant be Robbie
mellett a szobába.
– Jaj, Nell! Rose-t letartóztatták lopásért! – zokogta. – Hajnalban
jöttek a poroszlók. Jött velük egy köznemes, és azt mondta, hogy
Rose elemelte az óráját!
– Jaj, ne! – Nell levegő után kapott. Egy zsebóra értékű tárgy
ellopásáért már bitófa járt.
Nell annyira megrémült, hogy gondolkodni sem tudott, Robbie
viszont megőrizte a hidegvérét.
– Most hogy áll az ügy? Mi történt eddig?
– A madám elment a Whitehallba, hátha tán Harry tehet valamit.
– És Rose?
– Lakat alatt van, Newgate-ben.
Newgate. Már a neve is sötétséget és kétségbeesést ébresztett az
emberben. Nell tudta, hogy az adósok hosszú évekig senyvedtek
odabent nyomorult körülmények között, ahogy az apja is elsorvadt az
oxfordi börtönben. Egész London ismerte a halál szokásos parádéját,
ahogy az elítéltet kivezették a börtönből, szekérre kötve áttolták a
gúnyolódó tömegen, mindenféle szemetet dobáltak rá útban a Tyborn
Tree, a hatalmas, háromoldalú bitó felé, melyen akár huszonnégy
hurok is elfért a huszonnégy himbálózó tetemmel.
– Látnom kell! – kiáltott Nell.
– Nem – felelt Robbie élesen. – Semmit nem tehetsz érte. Nellt
azonban nem lehetett eltántorítani.
– Nem lányoknak való – közölte Robbie komoran, és a fejébe
nyomta a kalapját.
 – Tényleg nem, és Rose-nak ugyanúgy nem való, ahogy nekem –
vágott vissza Nell, türelmetlenül dobogva a mehetnéktől. Robbie erre
már nem tudott mit felelni, és elindultak, Nell a férfi előtt vágtatott.
A téli égbolt ólomszürkén köszöntötte a reggelt, metsző, hideg
szél fújt, átáztak és vacogtak a könnyű hózáporban.
Mikor megérkeztek a börtön kapujához, Nell gyomra összeszorult
a félelemtől. Masszív kőfalak magasodtak előtte, csupán vékony
lőrésekkel megtörve néhol. A hatalmas páncélozott ajtó
macskaköves, emberekkel zsúfolt udvarra vezetett, rabok csoszogtak
talpig vasban a börtön mélyébe vezető ajtókhoz; velük komor,
felfegyverzett őrök és katonák, a londoni koldusok és csirkefogók
gyülevész hada, feleségek, szeretők, anyák, nővérek és barátok. A
levegőt gyomorforgató bűz járta át, az emberi és állati ürülék,
hányás, vér, romlott étel és a halál eltéveszthetetlen szagának mérges
keveréke. Egy őszes őr megállította őket.
– Ha ma dobták fel, talán holnap lesz a tárgyalása – vont vállat az
őr, mikor Robbie elmondta, mi járatban vannak. – Vagy talán
holnapután. Senki se tudhassa.
Robbie elfordult, de Nell egy tapodtat se mozdult.
– Nem is láthatom? – kérdezte.
– Nem szabad. – Az őr megnyalta cserepes ajkait, és mocskos
kezével megtörölte az orrát. Nell gyűlölettel nézett végig a férfi
rohadt, törött fogain, durva borostáin és ormótlan orcáin, a hideg
levegőtől csepegő, lila orrán. Aztán elsurrant mellette az ajtó
irányába. Fiatalságának köszönhetően gyorsan szaladt, a férfi léptei
és karja viszont sokkal hosszabbak voltak az övénél. Az őr
megragadta a haját, és lerántotta a földre. Nell talpra kecmergett,
aztán tehetetlen dühében és megalázottságában nekirohant a férfinak.
Az őr arcán hitetlenkedés és harag tükröződött, mikor elkapta, és
magától karnyújtásnyi távolságra megállította a lányt. Erősen
megrázta, aztán a saját arcához emelte. Nellt megcsapta leheletének
nedves, meleg sör– és hagymaszaga.
– Húzd el a beled! És meg ne lássalak itt még egyszer, ha nem
akarsz még nagyobb bajba kerülni! – dobta le a földre. Nell
felkiáltott, ahogy a köveknek csapódott. Harci kedve elszállt, már
csak arra vágyott, hogy eltűnhessen, mielőtt szégyenére elsírja
magát. Robbie elszürkült arccal, némán segítette fel.
– Tudsz járni? – kérdezte.
Nell tudta, hogy a férfi dühös rá. Bólintott, de nem nézett Robbie
szemébe, az arcán forró könnyek csorogtak végig.
– Elmegyünk Madame Rosshoz – közölte Robbie kurtán.
– Te is ki bírod várni, hogy híreket kapjunk.
A Lawkenor's Lane-en Nell végtelen megkönnyebbüléssel látta,
hogy Ned áll a kocsma pultja mögött, Jack nincs ott. A lányok úgy
gyülekeztek az ivóban, mint egy csapat rémült csirke, néhányan
sírtak, mások a gazfickót szidták, aki feladta Rose-t, megint mások
morbid kéjjel arról fantáziáltak, hogyan fogják kivégezni társukat.
Nell és Robbie láttán felbolydultak.
– Nell! – kiáltott Jane. – Veled mi történt?
– Semmi – felelte Nell. – Be akartunk menni Rose-hoz, ennyi az
egész, de az őrzőjük kihajított az utcára.
– A vadállat! – jajveszékelt Jane.
– Az, gyalázat! – tódította a fekete hajú Nan. – Ugyan mi baja
volt, hogy így elbánt veled?
– Megpróbáltam beszökni mellette. És majdnem sikerült is felelte
Nell felvidulva.
– Van vér a pucádban! – rikkantott Jane. – Gyere, hadd nézzem
meg a sebeidet, te kis harcos!
A többi lány együttérzően kuncogott, miközben Jane hozott egy
lavór vizet, és gyengéden letörölgette a homokot Nell sebes térdéről
és kezéről. A vörös és lila foltok láttán, melyek már kezdtek
megjelenni Nell gyenge bőrén, újra meg újra felkiáltott. Már
délutánra járt, amikor Madame Ross visszatért.
– Harry elment, hogy segítséget kérjen a királytól – közölte a
lányokkal. – Idejön, mihelyst hírt kap.
Semmit nem tehettek, várni kellett. Robbie bement a városba
intézni a dolgait. A hosszas várakozás annyira kimerítette Nellt, hogy
felment Rose szobájába, és bemászott az ágyába. Megérezte Rose
illatát az ágyneműn, és szorosan maga köré tekerte. Így beburkolózva
behunyta a szemét, és elképzelte, hogy Rose mellette fekszik. A
nővére biztonságban van, és vissza fog térni. A rettegés azonban így
is rátört, és felzokogott, végül álomba zuhant a könnyáztatta párnán.

A ZORD DÉLUTÁN TÉLI SÖTÉTSÉGBE FORDULT, mire Nell felébredt.

Mikor felemelte a fejét, Rose-t látta belépni az ajtón Harry Killigrew
társaságában. A férfi szokatlanul visszafogottnak tűnt, és esetlenül
ácsorgott, miközben Rose Nell karjába vetette magát, és sírva fakadt.
– Ó, Nelly – suttogta végül Rose. – Annyira féltem. Már azt
hittem, végeznek velem.
– Én ki akartalak hozni! – kiáltott Nelly. – De nem sikerült.
Annyira sajnálom.
– Sajnálod? – nevetett fel Rose a könnyei között. – Jaj, kicsim.
Oroszlánszíved van, és semmiért nem kell sajnálkozod. Maga a
király kegyelmezett meg nekem, különben sosem szabadulhattam
volna ki.
Harry felé intett, erről eszébe jutott, mennyit köszönhet neki, és a
karjaiba vetette magát.
– Magadra hagylak a húgoddal – mondta a férfi. – Holnap
visszajövök, hogy lássam, hogy vagy.
Mikor Harry elment, Nell ágyba dugta Rose-t, és elrohant a
legközelebbi árushoz, hogy hozzon neki pár forró pitét. Ő és Rose
aztán bekucorodtak együtt a meleg ágyba, a falikar gyertyáinak
aranyló fénye visszaverődött a jeges, sötét ablaküvegen.
Rose kérlelte Nellt, hogy maradjon ott vele éjszakára. Összebújtak
a sötétben.
– Mikor ma odamentem, a papára gondoltam – suttogta Nell.
– Igen, én is rá gondoltam – felelte Rose. – Nem bírom elviselni a
gondolatot, hogy egy ilyen helyen halt meg, teljesen egyedül.
Megborzongott.
– Amikor bevittek, rettenetes nyögéseket, zokogást és sikoltozást
hallottam. Akár a pokolra szállt lelkek. És, Nell... – szünetet tartott –
végigvezettek azon a borzalmas folyosón, ahol minden nyirkos és
szürke. Aztán benéztem egy kis cellába. Levágott kezeket és lábakat
láttam, meg fejeket, meg más testrészeket. Mint egy emberi
mészárszék.
Nell nem talált szavakat a rettenetes képekre, melyeket a
beszámoló az elméjébe rajzolt. Újra eszébe jutott, milyen halál várt
az árulókra, akik kivégeztették I. Károly királyt, felvillant előtte a
fekete, alaktalan darabok képe, melyeket karókra tűzve látott a
London Bridge és a városkapuk előtt, és amelyekről jól tudta, hogy
valójában kátrányozott fejek és felnégyelt testek. Akár a pokolra
szállt lelkek, mondta Rose. De Nell el se tudta képzelni, hogy a pokol
rosszabb lehet egy olyan világnál, ahol ilyen rettenetes dolgok
történhetnek. Aznap éjjel rosszul aludt, ismét a becsapódó ajtóról
álmodott, arról, hogy magányosan, rettegve kint reked a hideg és
ellenséges tájban.
Nell csak reggel tette fel Rose-nak a kérdést, ami mindvégig a
fejében motoszkált.
– Te voltál, Rose? Te csórtad el az órát?
– Nem – felelte Rose. – Szerintem Jack volt.
 Hetedik fejezet
ROSE EGYIK REGGEL, PÁR HÉTTEL AZUTÁN, hogy kiszabadult
Newgate-ből, mosolyogva lépett be Nellhez.
– Harry kitalálta, hogyan szabadulhatnék meg Madám Rosstól! –
jelentette ki. – Ha kinyit a színház, szüksége lesz pár nőcskére, akik
narancsokat és édességet árulnak majd. Harry azt mondja,
megszerezi nekem az egyik helyet, te meg megkaphatod a másikat,
ha akarod.
– Mikor kezdünk?
– Májusig aligha – nevetett Rose. – És még Narancsos Moll
beleegyezésére is szükségünk lesz.
– Ki?
– A rendes neve Mary Meggs. Ő rendelkezik a gyümölcsök meg
a mogyoró és a többi finomság árulásához szükséges engedéllyel. De
Harry azt mondja, majd ő elintézi.

NELL AZNAP ESTE VACSORA KÖZBEN lopva Robbie-ra nézett.

– Robbie – mondta –, Rose szerzett nekem és magának munkát az
új színházban. Narancsokat kell árulni.
– Neked nincs szükséged munkára.
– De megkereshetném a kenyerem. És talán találkozhatnék
urakkal is, akik szívesen üzletelnének veled.
Robbie felhorkantott.
– Vagy talán inkább veled!
 Nell nem felelt. Először Narancsos Mollal kellett találkoznia. Ha
minden jól alakul, és megkapja a munkát – nos, majd akkor teszi
meg a szükséges lépést, ha eljut odáig.

PÁR NAPPAL KÉSŐBB ő És ROSE megjelentek a Will's nevű divatos

kávézóban a Covent Gardenben, a Russel Streeten, hogy a
megmutassák magukat a rendkívüli Narancsos Mollnak. Harry is ott
volt, épp a pultnak támaszkodott. Nell gyanította, hogy a férfi
valamilyen pikáns megjegyzést tehetett, mert harsogva nevetett,
miközben Moll igyekezett elfojtani a kitörni készülő nevetését, és
méltóságteljes rosszallást erőltetni az arcára.
Harry köszöntötte a lányokat, és Moll is odafordult hozzájuk. Jól
megtermett asszonyság volt, szinte lefolyt a székről, amin ült, jókora
keble majd' kibuggyant ruhája mély dekoltázsából.
Nell észrevette, hogy Moll egy gyors, figyelmes pillantással máris
felmérte őket. Úgy érezte magát, akár egy üsző a Smithfield piacon –
Moll azonban elégedett volt a látottakkal.
– Jó – szólalt meg végül. – Formás kis nőcske mindkettő.
Aszondom, nem csak osztrigákat árultatok már, mi?
Mielőtt Nell kiötölhetett volna egy megfelelő választ, Rose
elkapott egy alig észrevehető bólintást Harrytől, majd egyenesen
Narancsos Moll szemébe nézett, és így felelt:
– Igen, asszonyom. Madame Rossnál dolgozom. És mostanság
Nell is ott volt.
– Hát, az nekünk csak jó – felelte Moll. – Jóval többet ad el egy
csinos hölgyike, aki magára tudja vonni a férfiak tekintetét, ért a
tréfálkozáshoz és az incselkedéshez, mint egy karót nyelt naiva, aki
fenn hordja az orrát. Rendben van, holnap tegyünk egy próbát! A
darab háromkor kezdődik. Délre jöttök, és addig maradtok, amíg
véget nem ér az előadás, és el nem mennek a népek. A narancs
darabja hat penny, ebből egy fél pennyt megtarthattok. –
Sokatmondóan rámosolygott a lányokra. – De egy ügyes leányzó
még többet is zsebre tehet, ha nyitva tartja a szemét, és megvan a
magához való esze. Mármost. Ettetek már narancsot? Nem? Akkor
tessék az első!
 Átadott Nellnek és Rose-nak egy–egy gyümölcsöt, megmutatta,
hogyan kell meghámozni és megenni a héj alatt megbúvó
gyümölcshúst. Nell beszívta az átható narancsillatot, és beleharapott
egy gerezdbe. Csodálatosan édes volt, soha nem evett még ehhez
foghatót.
– Édes sevillai narancsok – mondta Moll. – Egyenesen
Spanyolországból, ahol melegebb van.
Az aranyló gyümölcsök, mint megannyi apró napocska, Nell lelki
szemei elé egy tikkasztó vidék képét varázsolták, ahol öröké forró
nyár van.

ROBBIE ELKOMORODOTT, mikor Nell újra megemlítette neki a

színházat aznap este, az ágyban fekve. Egész nap idegesen várta,
hogy beszélhessen a férfival, mert félt a válaszától.
– Hadd próbáljam meg! – könyörgött. – Meglátod, semmi baj nem
lesz.
– Egy hétig megpróbálhatod – felelte Robbie végül. – De nekem
cseppet se tetszik. És ha közben bármi balul sülne el, abbahagyod, és
nincs vita. – Azzal hátat fordított, a takarót a fejére húzta, és Nell
érezte, hogy jobb ennyiben hagyni a dolgot.

Az ELSŐ SZÍNHÁZI MUNKANAPJA ELŐTTI ÉJSZAKÁN Nell annyira

izgult a másnap miatt, hogy nem jött álom a szemére. Robbie ott
szuszogott mellette a sötétben. Kicsusszant az ágyból, és az ablakhoz
osont. A hold alacsonyan járt a meleg éjjeli égen. Ámulva nézte a
csillagokat. Milyen sokan vannak! Felismert néhány csillagképet: a
Nagy Medvét, a Kis Medvét, a Fiastyúkot; és eltöprengett, vajon
hányan nézhettek már fel a holdra és a csillagokra az idők kezdete
óta.
A bakter ment el alattuk, és azt kiabálta:
– Kettőt ütött az óra, tiszta, szép az éjszaka, minden rendben!
 Minden rendben volt. Bármit hozzon is a következő nap, az rossz
nem lehet. A csillagok vigyáznak a szerencséjére. És talán
valahonnan az apja is vigyáz rá.

REGGEL NELL FELVETTE A LEGJOBB RUHÁIT: egy vörösesbarna

szoknyát és felsőrészt. Kimosta a pendelyét, tiszta fehéren kandikált
ki a blúza alól a könyökénél és a nyakkivágásánál. Elővette a becses,
ibolyalila és aranyszín szalagját az ágy alatti kis dobozból, ahol
múltja emlékeit, néhány kincsét őrizte: a törött tükröt, a babáját, egy
selyemkendőt, melyet az egyik vendég hagyott ott a szobájában
Madame Rossnál; egy rózsaszín rózsát, melyet fejjel lefelé fellógatott
egy madzagra, és melynek kiszárított, papírszerü szirmai édes illatot
árasztottak.
Rose kipirosodva, mosolyogva érkezett, dús barna fürtjeit és
szeme kékségét kiemelte sáfránysárga ruhája. Mihelyst biztosra
vehette, hogy lesz munkája a színházban, otthagyta Madame Rosst,
és beköltözött a Cat and Fiddle Tavern egyik emeleti szobájába. Nell
emlékei szerint még sosem látta őt ennyire boldognak.
Nem jártak messze a színháztól, ám mikor Rose és Nell kilépett a
Bridges Streetre, az ismerős főút hirtelen teljesen idegennek tetszett.
Az utat elegáns hintók sora torlaszolta el, és Nell döbbenten eszmélt
rá, hogy bizonyára mindannyian a színházba igyekeznek. Nem hitte
volna, hogy ennyien látni akarják a darabot. Pedig magától
értetődött, hogy mindenki jelen akart lenni a szép új Theatre Royal
első előadásán. És ennek most ő is részese lehet! Megborzongott,
aztán belenyilallt a kétely. Ugyan mitől olyan biztos magában? Talán
Moll úgy dönt, hogy tévedett, talán mégis idősebb, magasabb, szebb
lányt akar felfogadni. Olyat, aki jobb nála. Hiszen ő nem más, csak
egy haszontalan utcagyerek a mocsokból.
– Ne nézelődj annyit, csibe! – pirongatta Rose vidáman. –
Dolgunk van.
A szavak visszarántották Nellt a földre. Több napot dolgozott már
életében, mint amennyire emlékezni képes, ezzel a munkával is
biztosan boldogulni fog.
 – ODABENT TALÁLJÁTOK – mondta a színészbejárónál álló férfi.
Miközben a testvérek elvonultak arra, amerre a férfi mutatott,
Nellnek eszébe jutott, mikor egyszer beszökött a még befejezetlen
színházba, és találkozott Féllábú Dickyvel. Most egy hatalmas
teremben állt, talán épp a színpad mögött. Charles Hart néhány másik
színésszel együtt az asztal körül lebzselt, egyik–másik evett. Egy
szőke lány ült Harttal szemközt, és olyan halkan beszélt a férfihoz,
hogy Nell egy szavát sem értette. A terem másik végében kardok
hevertek állványokon, és egy asztalon szépen egymás mellé fektetett
párnákat, könyveket, borosüvegeket, csészéket és más tárgyakat
látott. Nell úgy vélte, csakis a darab kellékei lehetnek. Mellette egy
férfi az egyik szék kárpitját varrta. Nell úgy érezte, kiugrik a bőréből
izgalmában.
A lányok a lépcsősor alá épített kis fülkében találták meg
Narancsos Mollt, a polcokat odabent megpakolták narancsokkal,
citrommal, mogyoróval és színes cukorkákkal. Moll
mindkettőjüknek adott egy hatalmas, kerek kosarat, és megmutatta
nekik, hogyan tölthetik meg szépen áruval.
– Nagyon figyeljetek a zsebesekre! – intette őket Moll. –
Mármost. A darab előtt és szünetekben a színpadról is kínálhatjátok a
portékátokat. Mikor pedig vége, gyertek vissza ide, hogy
megszámolhassam a bevételeteket, és odaadjam a pénzeteket!
Eszetekbe se jusson átverni! Ötven lépésről is felismerem a
simliskedést.
Rose elvörösödött, és Nell eltöprengett, vajon Harry Killigrew
beszélt–e Mollnak Rose newgate-i bezáratásáról.
– Ma mindketten megehettek egy narancsot ingyen, ha pedig a
jövőben is akartok, nektek fél pennybe kerül. Most pedig dologra!
Nell követte Mollt és Rose-t, és egy ajtón át kiléptek a színház
közönségterébe. Megállt, és eltátotta a száját. Még sosem látott ilyen
lenyűgöző helyet. A bordó függönyök fölött büszkén domborodott a
királyi címer, két oldalról angyalkák tartották, meztelen istennők
vették körbe, és lágy esésű drapériák – mindez persze gipszből. A
magas, üvegezett kupola beengedte a napfényt, de a színházban több
tucat gyertya is égett a hatalmas, kerék alakú csillárokon, ami meleg,
varázslatos fényben fürösztötte a termet.
A színpadot két oldalról páholyok fogták közre, és a nézőtér felett
körben két patkó alakú karzat emelkedett egymás felett. Bár még
mindig volt három óra a kezdésig, azonban a színház máris szinte
teljesen megtelt, nevetés és beszélgetés zaja visszhangzott.
Nell korábban izgalmasnak találta a Red Bullt, a Vere Street–i
színházat pedig lenyűgözőnek, de az új színház mögött mindkettő
elbújhatott. A hölgyek, néhányuk fekete selyemmaszkkal az arcán,
tollászkodtak, legyezték magukat. Az urak is ékszeresdobozkákból
dohányt csippentgettek, aranyfejű sétapálcájukra nehezedtek,
gyűrűkkel teli ujjukat végigfuttatták parókájuk hosszú, göndör
fürtjein, közben pedig beszélgettek, és a tömeget figyelték.
Muzsika csendült fel, vidám tánczene. Nell megfordult, és
mintegy tucatnyi zenészt látott a színpad előtt és alatt. A vonósok és
fúvósok magával ragadó játéka megborzongatta, még sosem hallott
hasonlót. Bizonyára ilyesmire szokott táncolni a király.
Merengéséből két csinosan öltözött ifjú gavallér zökkentette ki,
akik integetéssel próbálták magukra vonni a figyelmét. Gyorsan
odasietett hozzájuk, és meghajolt előttük.
– Mennyiért adod a narancsot, drága? – kérdezte a sötétebb hajú,
aki mézszín selyemöltözetet viselt.
– Hat penny, uram.
– Egy hatos egy narancsért? – kérdezte a másik, finom fürtjei
szilvaszínű zakójára lebbentek.
– Annyi, uram, de higgye el, ez lesz a második legjobban elköltött
hatpennyse egész életében. – Pajkosan rámosolygott a férfira, az
pedig felnevetett.
– Ne mondd! És a legjobban elköltött hatpennysemért vajon mit
kaphatok? – Szemöldöke kihívóan felemelkedett.
– Utazást a mennyország kapujába, és ha hozzátesz még egy
kicsit, a gyöngyház ajtón is beléphet!
 A két férfi jót nevetett, és vettek négy narancsot. Nell rájött, hogy
ha akarná, valószínűleg elég jövedelmező találkát hozhatna össze, de
sokkal szívesebben töltötte az időt szellemeskedéssel.
– Küldjük el George-hoz! – mondta a szőke parókás.
– A mindenit, ez igazán kiváló gondolat! – helyeselt a barátja. –
Látod amott azt a kék öltönyös urat? Kapsz még egy hatpennyst, ha
odamész hozzá, és neki is elmondod ugyanezt. Csak még annyit kell
hozzátenned, hogy nálad bölcsen költi el a pénzét, mert a narancs is
gyönyört szerez, ettől viszont nem érzi majd úgy, mintha tűket
akarna hugyozni!
– Nemrégiben összefeküdt egy szurtos kis nőcskével, akiről aztán
kiderült, hogy vérbajos volt – magyarázta a másik –, és sokkal több
pénzt adott ki a gyógykezeltetésére, mint amennyit az alkalomért
fizetett.
Nell átadta a tréfás üzenetet, ahogy kérték, és máris szerzett hat
pennyt. Nemsokára felfedezte, hogy a vásárlói többnyire hasonló
megjegyzéseket tettek, és állandó frázisokat talált ki, melyek mindig
nevetést csaltak ki az emberekből, őt pedig egy kis többletkeresethez
juttatták.
– Narancsvirágnak foglak hívni – közölte vele reszketeg hangon
egy öregember, mire ő azt felelte:
– Bárminek szólíthat, uram, aminek csak szeretne, ha megveszi a
narancsaimat!
Mikor észrevette, hogy az egyik úr a narancsai mellett a kebleit is
szemügyre veszi, hetykén kijelentette:
– Hat penny minden, amit a kosárban lát, uram, de az almakirakat
nem eladó!
Egy-két órával később Nell tökéletes eladónak érezte magát. A
narancsárusítás tulajdonképpen nem sokban különbözött az osztrigák
eladásától, csak épp a gyümölcsöskosarat sokkal könnyebb volt
tartani, még jelentős súlya ellenére is, mint az osztrigával megrakott
talicskát tologatni az utcákon. Néha elkántálta a szólamát:
– Eladó a narancs! Narancsot valaki?
Jót tett az üzletnek a csipkelődés, ahogy annak idején az osztrigák
eladásakor is működött; és most, hogy jól öltözött, csinos urakkal
évődhetett, sokkal jobban is élvezte. Teljesen más volt ez, mint
mikor Madame Rossnál beszélgetett a férfiakkal. Ott nem volt
választása. Az üzletet megkötötték, a kimenetelét előre tudták. Ezek
a férfiak viszont nem rendelkezhettek vele, és a jövő még rengeteg
lehetőséget tartogatott neki.

HÁROM ÓRÁRA MINDEN HELYET ELFOGLALTAK a zsöllyén, a

páholyokban, a karzaton. A várakozó tömeg legyezőkkel hűsítette
magát a párás, májusi délutáni hőségben és az ötszáz emberi test
együttes melegében. A gyümölcsöskosarat, ami kezdetben nem tűnt
nehéznek, most már nehéz volt tartani, pántja vágta Nell vállát.
Nagyon szeretett volna már leülni egy kicsit.
A tömeg felbolydult, minden tekintet az egyik alsó páholyra
szegeződött a színpad mellett. Nell izgatottan fedezte fel, hogy
Károly király érkezett meg egy apró, fekete hölggyel, aki csakis
Katalin királyné lehetett. Állva, integetve fogadták a tömeg
üdvrivalgását.
A közönség ekkor a színpad felé fordította a figyelmét, mivel egy
elegánsan öltözött, ősz hajú férfi lépett be az oldalsó két ajtó egyikén.
Az előszín elejére ment, és somolyogva várt, míg a mormogás
alábbhagyott. Nell visszavonult a zsöllye sarkába, kosarát maga
mögé tette, ahol a tolvajok nem érhették el.
A férfi mélyen meghajolt a király és királyné felé, majd a
közönség felé is. Egy percig némán állt, átható, sötét szemei
végigfürkészték a zsúfolásig megtelt színházat.
– Felségek, mylordok, hölgyek és urak! Thomas Killigrew
vagyok. Leírhatatlan örömömre szolgál, és végtelenül hálás vagyok
érte Őfelségének, hogy itt üdvözölhetem önöket a Theater Royalban.
A színház egy emberként felzúgott:
– Isten óvja a királyt!
– Hosszú évekig kellett várni erre a napra – folytatta Killigrew. –
Közülünk néhányan már nehezen bírták a várakozást. Néhányan
kétségtelenül még annál is nehezebben. – Játékos pillantást vetett a
királyi páholyra. A király a tömeggel együtt nevetett.
– smét csak azt mondom: üdvözlöm önöket! Reméljük, gyakran
élvezhetjük majd a társaságukat. Most pedig következzék A
szeszélyes főhadnagy!

Killigrew dübörgő tapsvihar közepette visszavonult, és a színpad

oldalán lévő egyik ajtón egy lány szökkent az előszínre. Sötét haja
volt, telt idomait tökéletesen kiemelte aranyszínű ruhája. A
gyertyafényben, a sötétvörös függöny előtt szinte ragyogni látszott.
A szeme csillogott, az orcáin gödröcskék támadtak az álmélkodástól,
aztán megszólalt, egyenesen a közönséghez beszélt.
Nell később nem tudta felidézni, pontosan mit is mondott a lány.
Csak azt tudta, hogy bájos volt és szórakoztató, az egész közönség a
tenyeréből evett, és mikor végzett az előszóval, éljenzés, dobogás és
füttyök közepette viharzott ki a színpadról. Nell levegőt is alig
kapott, fojtogatta a heves vágy, hogy ő maga is ilyen varázslatos
teljesítményt érhessen el.
A hatalmas függöny – mintha valami varázslat mozgatná –
felemelkedett, és egy palota szalonja bukkant elő mögüle. Theo Bird
és Marmaduke Watson sietett be a színpadra, és nyitotta meg a
jelenetet. Ahogy a darab folytatódott, a megilletődött csendet
rövidesen felváltotta a beszélgetés és nevetgélés állandó moraja, a
fenti karzaton pedig olykor–olykor felkiáltott valaki, hogy narancsot
szeretne.
Nell a színpadon tartotta a szemét, és igyekezett tőle telhetően a
legpontosabban követni a darabot. Charles Hart egy herceget játszott,
aki azért nem tudta elvenni a szerelmét, mert az apja is szemet vetett
a lányra. Nellt megigézte a Hart szerelmét játszó aranyhajú
színésznő, ugyanakkor rettenetesen irigyelte is őt.
Wat Clun egy kemény, hallgatag katonát alakított – a címben
szereplő szeszélyes főhadnagyot –, aki véletlenül megitta a lánynak
szánt szerelmi bájitalt. A közönség harsogva nevetett rajta, hirtelen
milyen szörnyen belebolondult a gonosz királyba. Nell örömmel
látta, hogy régi ismerősei közül több színész is megjelent a darabban.
A király láthatóan nagyon élvezte az előadást, sokat nevetett, és
elismerően tapsolt, mikor egy különösen mulatságos jelenet után a
színészek elhagyták a színpadot. Nell most már biztosra vette, hogy a
narancsok sikeres eladásán múlik, máskor is visszatérhet–e erre az
elbűvölő helyre, így hát elszántan rótta a köröket a zsöllyében.
Eljött az első szünet, és a zenészek rázendítettek. Nell az üres
színpadot bámulta, nagyon szerette volna megérezni: milyen ott állni.
Megmeri próbálni? Moll engedélyt adott rá, így Nell megfogta a
kosarát, felmászott a színpadra vezető lépcsőkön, és körbenézett.
Úgy érezte, mintha a világ közepén állna. A karzat mindenfelől a
mennyezetig emelkedett, koszorúba fonta a teret, és a zsöllye
padlózata miatt úgy tűnt, mintha a padok feléje lejtenének. A király a
páholyában ült, nem egészen tíz lépésre tőle. Nell nagy levegőt vett,
és elkántálta:
– Narancsok! Finom narancsok! Ki veszi meg a narancsaimat, a
szép sevillai narancsokat?
A király elmosolyodott, és magához intette. Nell odament hozzá,
szíve a torkában dobogott.
– Kér egy narancsot, felség? Nagyon édes.
– Milyen is lehetne ilyen árustól? Kettőt kérek.
Nell felé nyújtott két narancsot, de ő csak az egyiket vette el.
– Egy nekem, egy neked – kacsintott.
Mások is észrevették Nell és király társalgását. Amikor elfordult
tőle, és ismét elkiabálta mondókáját, férfiak serege zsúfolódott a
színpad lábához. A szünet végére szinte az összes narancsot eladta a
kosarából.

MIRE A DARAB VÉGET ÉRT, és a közönség elszállingózott, Nellt

kellemesen elfárasztotta a hosszú, forró délután, szeretett volna egy
jót enni és inni. Mielőtt odament volna Mollhoz, hogy
elszámoljanak, megállt, és körbenézett a kiürülő színházban, beszívta
a parfümillatot, a forró viasz, a narancsok, a virágok és a verejték
szagát. Elképzelte, hogy több száz tekintet mered rá a nézőtérről.
Képzeletétől elragadva meghajolt, de hirtelen fel is egyenesedett,
mikor észrevette, hogy két úr nézi őt, igen jól mulatva. Rájuk
mosolygott, és elfutott, hogy megkeresse Narancsos Mollt.
Örömében elpirult, és kacagott.

– Jó MUNKÁT VÉGEZTÉL – bólintott Narancsos Moll, mikor

megszámlálta Nell bevételét. – Tessék, négy hatos – és leszámolta a
pénzt a lány markába. – Neked csak három jár! – mondta Rose-nak.
– Holnap majd lepipálod a kishúgodat, mi?
Nell megittasult az örömtől, és már farkaséhes volt. Rose-zal
elmentek egy kifőzdébe, nyúlpörköltet vettek maguknak, utána almás
süteményt ettek, és jófajta sörrel öblítették le a vacsorát.
Az alkony rózsaszínes narancssárgára festette az eget, mikor Nell
a Cock and Pie felé közeledett. A túláradó boldogság azonban,
amelyet egész nap érzett, rögvest elpárolgott, amikor eszébe jutott az
otthon várakozó Robbie.
A férfi felnézett az asztaltól, mikor Nell belépett. Sajtot evett, és
az előző vacsoráról megmaradt búzakenyeret. Nellbe belehasított,
hogy neki is hoznia kellett volna valami ennivalót.
– Azt hittem, hamarabb hazaérsz – mondta. – A vacsorámmal.
– Sajnálom. Elfelejtettem, annyira izgatott voltam. – Nell
odarohant Robbie-hoz, és megcsókolta. – Ó, Robbie, látnod kellett
volna! A király és a királyné is ott volt! És rengeteg előkelő hölgy és
úr! Festett díszleteket állítottak fel a színpadon: egy hatalmas palotát,
de aztán az eltűnt, és megjelent az utca, pont olyan volt, mint a
valóságban! És nézd: három egész shillinget hoztam!
Robbie nem tűnt dühösnek, inkább szomorúnak.
– Tudom, hogy a színház el fog venni tőlem, Nelly. Mikor
idejöttél, csak egy rémült kis jószág voltál. De már nem lesz rám
szükséged, és ha a városi gavallérok között forgolódsz, engem
unalmasnak fogsz tartani.
Nell Robbie köré fonta a karját.
 – Én ugyan nem! Hát miért nem jössz el te is holnap? Te is látnád,
hogy milyen rendes hely.
Robbie azonban csak annyit felelt:
– Meglátjuk.
Aznap éjjel sokáig éberen hánykolódott, miután Nell elaludt.
Másnap és harmadnap sem ment el a színházba, és a hét végére
elmérgesedett a helyzet.
– Még mindig nem tetszik – mondta. – Azt akarom, hogy hagyd
abba!
– Nem! – kiáltott Nell.
– Akkor választanod kell! Velem maradhatsz, és én boldogan
gondoskodom rólad. Vagy dolgozhatsz a színháznak. De a kettő
együtt nem megy.
Nellt gyötörte a gondolat, hogy megbántja Robbie-t. Hiszen ő
vette magához, ő óvta meg Jack kínzásától. De még jobban
elkeserítette a végtelen hosszú, unalomba fulladó napok rémképe,
melyeket a változás minden reménye nélkül kell majd eltöltenie. A
színházban viszont bármi megtörténhet, és képtelen lett volna ilyen
lehetőségnek hátat fordítani. Így hát másnap összeszedte a holmiját,
és átköltözött Rose szobájába, a Cat and Fiddle-be.
 Nyolcadik fejezet
– NAHÁT, CSAK NEM A KIS NELL?
Harry Killigrew hangja süvített át a színházban megjelent tömeg
mormolásán. A zsöllye egyik padján terpeszkedett, egy csapat jól
öltözött uraság körében, akiket Nell még sosem látott.
– Nem is olyan kicsi – jegyezte meg az egyik férfi, Nellt
mustrálgatva.
– Nem mutat be a barátainak, Harry? – kérdezte Nell, viszonozva
az idegen pillantását.
– Charles Sackville, Buckhurst lordja, Middlesex első grófja és
Dorset hatodik grófja az, aki itt halandzsázott a didkóid láttán.
Egy lord, és ő elbűvölte. Nell beleborzongott.
– Ő pedig – intett Harry a másik férfi felé – Sir Charles Sedley.
Akinek, most, hogy jobban megnézem, szintén jobban csorog a nyála
a szokásosnál.
Dorset felnevetett, és lustán kinyújtózott. Jóképű, aranyhajú férfi
volt, Nellt arra a fiatal oroszlánra emlékeztette, melyet egyszer a
Towernél látott, mikor beengedték a köznépet az állatkertbe.
Határozott, végtelenül magabiztos ember benyomását keltette.
– Marha vagy, de ennek a szajhának vannak a legszebb narancsai,
amit valaha is láttam – közölte ráérősen. – Tagadhatatlanul
étvágygerjesztő.
Felkapott egy narancsot, meggörgette a kezében, megnyomta, az
orrához emelte, beszívta az illatát, de közben egy pillanatra sem vette
le a szemét Nellről. Odadobta a narancsot Harrynek, két kezébe vette
Nell kezét, és a tenyerébe nyomott egy hatpennyst. A férfi érintésétől
Nellnek kalapálni kezdett a szíve. Legnagyobb bosszúságára érezte,
hogy elpirul, és elsietett, miközben a fülében csengett Harry
nevetése.
 Aznap éjjel Nell felidézte Dorset szorítását a kezén, és azt,
ahogyan a férfi tekintetétől elakadt a lélegzete, és el kellett fordulnia.
Felkavart Nellben valamit, és nyilvánvaló volt, hogy ő is felkeltette a
férfi érdeklődését, de a Madame Rossnál szerzett tapasztalatokból
megtanulta, hogy ha könnyen adja magát, még ha jó pénzért is, a
férfi elveszti az érdeklődését, ő pedig azt a hatalmat, amit előtte a
másik felett gyakorolhatott. Elhatározta, hogy ha legközelebb látja,
nem veszti el a fejét, aztán meglátja, mi lesz a dologból.

MÁSNAP NELL DORSETET FIGYELTE, amint egyik csizmás lábát a

padra téve, Harry, Sedley és más aranyifiak gyűrűjében álldogál.
Elegáns ruhájának szabása kiemelte izmos alakját.
A többi férfi odahajolt hozzá, hogy jobban hallják, sikongattak a
nevetéstől, időnként megveregették a hátát. Szóval ő a csorda vezére,
erről van szó, gondolta Nell. És igen, olyan ember, aki élvezi a
vadászatot.
– Szóval maga itt a góré, mi? – villantotta meg a gödröcskéit Nell.
– Hogy mi volnék? – kérdezte Dorset, és egykedvűen ránézett.
– A góré. A nagyfiú. A tolvajok királya. A főlator a csapatban.
Dorset felnevetett.
– Hát, azt hiszem, én volnék. És ha én vagyok a király – mondta,
és az ujját végighúzta Nell nyakán –, ki lesz a királyném?
– Azt majd megmondja az idő, mylord – felelte Nell, és ellökte a
kezét. – Most akkor akar venni narancsot, vagy itt ácsorogjak egész
délután a csacskaságait hallgatva?
Nell haragudott magára, amiért ennyire lenyűgözte Dorset, de
képtelen volt nem rá gondolni.
– Mit gondolsz róla? – kérdezte Rose-tól egyik este, mikor
hazafelé baktattak. Rose felfújta az orcáit, és megrázta a fejét.
– Született gazfickó, és az is marad. Esküszöm, én nem értem
ezeket az urakat. Harry Killigrew azt mondja, Dorset és Sedley épp
most fordított le egy tragédiát franciából, és őt ugyan megríkatta a
költészet szépsége és méltósága, azok ketten mégis kis híján
zendülést keltettek az egyik éjszaka.
 – Tényleg? – kuncogott Nell. – Mi történt?
– Tom Ogle-nél voltak a Cock Innben, csaprészegen, és kiálltak
az erkélyre obszcén nótákat énekelgetni. Alattuk kezdett összegyűlni
a tömeg, Dorset és Ogle pedig levetette az összes ruháját, és buja
testhelyzeteket vettek fel. Mikor az emberek felkiabáltak nekik, hogy
viselkedjenek tisztességesen, Sedley a fejükre hugyozott. Az utcán a
népek annyira felháborodtak, hogy elkezdtek kövekkel dobálózni,
Harry azt mondja, kis híján a házat is ledöntötték.
Nell felnevetett, elképzelte Dorset és Sedley bolondozását, mire
Rose szúrós tekintetet vetett rá.
– Jobban teszed, ha távol tartod magad tőle, Nell, ez az én
véleményem! Csak bajt hozna rád.

A S Z ES Z É L Y ES F Ő H A D N AG Y FERGETEGES SIKERT ARATOTT, nap

nap után adták. Az első előadás után Walter Clun helyett John Lacy
játszotta a főhadnagy szerepét, és bármilyen vicces is volt Wat, Lacy
még nála is jobbat alakított. Nell nem tudta megunni ebben a
szerepben, álmélkodott az átváltozásán, ahogy a bájital hatni kezdett,
és a nyúlánk, lassú mozgású főhadnagy lángoló szenvedélyre
gyulladva ugrabugrál a színpadon, és hosszú karjait és lábait
esetlenül széttárva, mint egy repülni próbáló csirke, és azt bömböli:
– Ó, király, bár tudnád, mennyire szeretlek, ó mily nagyon!
Nell megtudta, hogy a Celiát, Hart darabbeli szerelmét játszó lány
valódi neve Anne Marshall, ő játszotta Desdemonát a Vere Street–i
színházban, és ezzel ő lett az első nő, aki Angliában színpadra
állhatott. Nell csodálta Anne kék szemét és porcelánfinom bőrét, és
eltöprengett, vajon hogyan érhette akkora szerencse, hogy színésznő
lett. Azon is morfondírozott, hogy Demetrius és Celia színpadi
szerelmét vajon átvitték–e az életbe is. Ismét eszébe jutott, hogy az
első előadás délutánján egymás mellett látta ülni Charles Hartot és
Anne Marshallt. Úgy tűnt, jól érzik magukat egymás társaságában,
bizalmasan beszélgettek. Talán mert szeretők? Vagy mert nem azok?
Nell nap nap után figyelte Hartot, és mindig talált valami
figyelemre méltó újítást abban, ahogy a férfi a herceget alakította. A
Hart iránti érzései, döbbent rá, sokkal mélyebbek és zavarbaejtőbbek
voltak, mint az a testi vágy, amit Dorset idézett elő benne.
Visszafojtott lélegzettel várta Hart belépőjét, a szíve mindig
hevesebben vert, mikor meglátta. Tetszett neki a férfi szikár testének
gyors, kecses mozgása, vállai játéka a vörös zubbony alatt, a tarkóján
kontyba fogott fekete haja.
Az első jelenetben Hart némán állt, miközben a királyt játszó
színész nagy elánnal szónokolt:
– Ez a természet, mely egyetlen pillantásában több tüzet és
szenvedélyt cipel, mint tanítóid egész élete...
Mozdulatlanságában is volt valami erőteljes, a szeme, akár az
érzelmek feneketlen kútja... Nell képtelen volt levenni róla a szemét,
amikor a színpadon volt.
Celia sorait Anne Marshallal együtt tátogta: „Ő beszél! Bár
örökké időzhetnék ajkain!” Libabőrös lett, amikor meghallotta Hart
mély, mormoló hangját: „Ez az arc, e szépség, e szív, mely magába
zárta minden reményem”, és arra vágyott, bárcsak őt zárná a férfi
karjaiba az utolsó csókra, mikor így kiált: „Csak még egyszer hadd
búcsúzzam!”
Nell úgy vélte, ő a tökéletes férfi: szenvedélyes, szellemes,
magabiztos, mégis jámbor lelkű; és mikor már egyhuzamban tizedik
nap játszották A szeszélyes főhadnagyot, Nell azon kapta magát, hogy
másra sem tud gondolni, csak Charles Hartra. Előadás után a
színészek társalgójában időzött, Wat Clunnal és a fiatal Theo Birddel
tréfálkozott, miközben elszámolt Mollal, és eltette a bérét – de egész
testében éberen figyelt, hátha meghallja Hart hangját. Mikor már
nem volt ürügy, hogy tovább maradjon, hazavonszolta magát, Celia
szavaira gondolva: „Mintha meghaltam volna, uram, szenvedtem a
távollétében.”
Az ágyában fekve is Hart szavai visszhangzottak a fejében, a képe
mintha beleégett volna a retinájába. Rosszul aludt, álmában az ő sötét
szemeit látta, bőre égett a férfi elképzelt érintésétől.
Még sosem érzett így, egyszerre volt izgató, ijesztő és fájdalmas.
Szeretett volna beszélni vele, bár nem tudta, mit mondhatna neki.
Vágyott a férfi simogatására, át akarta adni magát neki, hogy
eleméssze, mint tomboló tűz egy farönköt. Rengeteg férfival feküdt
már le pénzért, és sok–sok éjszakát töltött el Robbie karjaiban. De
sosem érzett még ilyen gyötrő vágyat, sosem foglalta le ennyire egy
férfi gondolata, mint most.
Idegessége minden nappal egyre fokozódott. Sosem látta, hogy
Hart ránézett volna, és nem is beszélt hozzá. Talán nem vette őt
észre, lehet, hogy nem is emlékezett rá. Milyen rettenetes volna, ha
megszólítaná ezt az istenséget, és válaszul csak egy hideg, idegen
tekintetet kapna! Ugyanakkor az is nevetséges volna, ha megkérne
valakit, hogy mutassa be őket egymásnak, mikor minden nap egymás
közvetlen közelében dolgoztak. És az a lehetőség még nagyobb
veszélyt is rejt magában: mi van, ha mégis jól emlékszik rá mint
szajhára, csak épp méltóságán alulinak találja, hogy most
beszélgessen vele? Akárhogy is, az érzelmei túlságosan komolyak és
fájdalmasak voltak ahhoz, hogy feltárja őket. Szégyenkezett,
tehetetlennek érezte magát, és semmit sem remélt.
Aztán csoda történt. Egyik este Rose nem érezte jól magát, és a
darab vége után rögön hazament. Nell épp betette a kosarát a kis
tárolóba, mikor hirtelen valaki megszólalt a háta mögött:
– És hogy van ma a kis Nell?
Megfordult, gyomra összerándult az ő hangjára. Charles Hart
mosolygott le rá, alig egy méter távolságból. Nell épp őrá gondolt,
ahogy akkoriban mindig, és a meglepetés, hogy hirtelen teljes
valójában ott termett, kizökkentette az egyensúlyából. Sötét
szemének tekintetét ilyen kis távolságból szinte alig tudta állni.
– Nagyon jól – hebegte. – Nell vagyok.
Elvörösödött a megjegyzés ostobaságán, Hart pedig jóindulatúan
felnevetett.
– Tudom. Én meg Charles vagyok.
Nell kétségbeesetten igyekezett kitalálni, hogy mit mondhatna, de
megkönnyebbülésére a férfi ismét megszólalt.
– Ezek szerint jól érzed magad itt, a színházban?
– Igen – Nellnek elszorult a torka – ez... én nem is tudtam, hogy
ennyire... ilyen lenyűgöző.
Hart bólintott, és már elfordult, hogy távozzon.
 – Mr. Hart! – folytatta Nell sietve. – Minden nap nézem önt.
Szerintem ön csodálatos. Köszönöm, hogy... köszönöm.
Hart kedvesen elmosolyodott.
– Én köszönöm, Nelly. Holnap találkozunk.
Azzal elment. Nell nagyot sóhajtott, és szédülten, félig kábulatban
dőlt a falnak. Charles Hart megismerte. Beszélt vele. Felkacagott
örömében, és rohant haza, hogy elmesélje Rose-nak.

MIUTÁN MEGTÖRT A JÉG, Nellnek már nem esett annyira nehezére,

hogy beszéljen Charles Harttal, bár még mindig csodálta őt. Többet
és könnyedebben beszélgetett a többi színésszel is, akikkel korábban
találkozott, és örült, hogy emlékeztek rá.
– Nézd már: a mi kis szajhánk hogy megnőtt! – kiáltott Wat Clun,
amikor először meglátta a színfalak mögött.
– Megnézhetek megint egy próbát? – kérdezte Nell.
– Miért ne nézhetnél? – felelte a színész. – De jobb lesz, ha Lacyt
kérdezed. Tudod, ő, Hart meg Mohun intézik a színház mindennapos
ügyeit.
– Persze, hogy megnézheted! – mondta Lacy Nell legnagyob
örömére. Gyere el holnap! Felélesztjük A bizottságot.
Nell délelőtt tízkor érkezett a színházba. Még sosem ment be ilyen
korán, amikor még senki más nem volt ott, csak a színészek és más
színházi dolgozók. A reggeli napfény beömlött a színésztársalgó
ablakán, a hangulat, otthonos, békés volt, teljesen más, mint a
fellépés előtti nyüzsgés közepette.
Beck Marshall, Anne sötét hajú testvére, aki A szeszélyes
főhadnagy bevezetőjét mondta, egy asztalnál ült, előtte egy tekercs
papír hevert, ajkai mozogtak, ahogy megpróbálta felmondani
magának a szövegét. Felpillantott, mikor Nell belépett, és habár Beck
nem mondott semmit, Nell elismerést és bosszúságot látott a
szemében.
Lacy, Wat és a többi színész már a színpadon volt, így Nell Hart
közelében foglalt el egy széket a zsöllyén. A színészek
magabiztosságából, ahogy mozogtak és a szövegüket mondták,
egyértelműen látszott, hogy már ismerik a darabot. Csak
alkalmanként kiáltott fel valaki: „Szöveg!”, és ilyenkor a súgó
felolvasta az illetőnek, amit mondania kellett.
Nell jóízűen nevetett Lacy alakításán, a jóindulatú, de végtelenül
nehéz felfogású ír szolgán, Teague-n.
– Ez John egyik legjobb szövege – súgta oda neki Hart. – Mindig
tomboló sikere van.
Katherine Corey, a kerek arcú színésznő is éppen olyan jól
teljesített, mint Lacy. A hatalmaskodó, pergő nyelvű Mrs. Dayt
alakította. Nell még csak kisebb szerepekben és a színfalak mögött
látta, de azonnal megszerette derűs kedélye és nevetése miatt, mely
mindenkit magával ragadott. Ebben a szerepben Katherine-nek volt
alkalma hallatni csilingelő hangját és szabadjára engedni szertelen
energiáit, s az eredmény hihetetlenül mulatságosra sikerült. Nell
figyelt a részletekre is, és próbálta kitalálni, mi tette annyira
falrengetővé az előadását; aznap már új szemmel, az elemzőével
nézte a színjátékot. Nell épp elpakolta a kosarát a darab befejeztével,
mikor Hart köszöntötte őt és Narancsos Mollt.
– Gyere, vacsorázz velünk! – mondta a férfi. Nell szíve majd'
kiugrott a bőréből, de aztán rájött, hogy bizonyára Narancsos
Mollhoz beszélt.
– Nos? – Hart még mindig válaszra várt, és Nell felnézett, hogy
lássa, vajon hozzá beszél-e.
– Hozzád beszél, bárányka, nem hozzám – nevetett Moll. – Ilyen
ronda öregasszonynak már nem sok hasznát veszi, mint amilyen én
vagyok.

ROSE RÉGI VENDÉGEINEK TÖBBSÉGE épp a színdarabról jött

vacsorázni. Vidám, elismerő kiáltásokkal üdvözölték Hartot, Nell
pedig követte az asztalhoz, ahol Lacy, Mohun és Clun ült. Mikor
megérkezett a vacsora, a beszélgetés a délutáni előadásra fordult.
– Még van mit csiszolni rajta, ugye? – kérdezte Lacy
– Kicsit – bólintott Mohum. – Te jó vagy, de a lányokkal még
dolgozni kell.
 – Annyira rossz, hogy még egyszer el kell próbálni?
– Nem, dehogy – felelte Hart. – Rendben lesz. Az angol möszijőn
kell még dolgozni.
– Te mit gondolsz, Nell? – kérdezte Hart.
– Nagyon vicces volt. – Nell igyekezett kigondolni valami
értelmeset. – Miért van az, hogy itt sokkal jobbak a női szerepek,
mint a korábban előadott darabokban?
– Ez tényleg nagyon jó kérdés – felelte Lacy. – A válasz pedig
egyszerű. Régebben az írók tudták, hogy a fiatal fiúk fogják
eljátszani a női szerepeket, akiknek még nincs annyi tapasztalatuk,
mint az öregebbeknek. De most már úgy írnak, hogy tudják: igazi
nők fogják játszani a szerepeiket.
– Tulajdonképpen – tette hozzá Hart – mikor Sir Robert Howards
megírta Mrs. Day szerepét, már tudta, hogy Kate Corey fogja
eljátszani, és az ő képességeire szabta a figurát.
Eleredt az eső, és Nell az esőcseppek dobolását hallgatta az
ablakon, miközben a színészek az ennivalójukkal szöszöltek. Jól
érezte magát velük. Olyannak fogadták el, amilyen, és láthatóan
élvezték a társaságát. Nem olyan hideg ragadozószemekkel néztek
rá, mint azok a mamlaszok a Lawkenor's Lane-en, és nem is olyan
kihívó felsőbbrendűséggel, mint az aranyifjak a zsöllyében. Nem
szajhaként bántak vele. Alaposan szemügyre vette Hart arcát, és
észrevett egy apró sebhelyet az egyik arccsontján, felfigyelt fekete
szempillái sűrűségére, ajkai teltségére.
– Önök hogyan lettek színészek? – kérdezte, mikor a beszélgetés
kicsit megakadt.
– Hát, Charlie meg én együtt nőttünkfel a jó öreg Blackfriarsben,
női szerepeket játszottunk. – Wat elvigyorodott. – El tudsz képzelni
minket szoknyában? Pedig így volt. Charlie Dick Robinson
tanítványa volt, és a hercegnő szerepével vált híressé A bíborosban.
Ritka jó előadás volt, szívszaggató és lenyűgöző, és ő még csak
tizenhárom esztendős volt. Még most is hallom: „A mennyekben
egyetlen kis csillag sincs, aki letekintene rám!”
 – Saját fényét bezzeg véka alá rejtené – mondta Hart Nellnek. –
Együtt játszottunk a Philasterben, és kis híján megríkatott minden
nap.
– Ön is tanonc volt? – fordult Nell Lacyhez.
– Igen – felelte –, csak épp táncban.
Nell komikusnak, képtelenségnek tartotta, hogy az előtte ülő
hatalmas, köpcös ember, akinek mély hangja vaskos yorkshire-i
akcentussal dörgött, táncosfiú lehetett valamikor, és felkacagott.
– Tényleg? – kérdezte.
– Tényleg bizony – nevetett Lacy. – John Ogilby tanítványa
voltam, és a régi Cockpitben játszottam, innen kétszáz lépésre.
– Ma én fizetek, fiúk – mondta Wat, mikor a felszolgálófiú
bemutatta az elszámolást. Lacy a fejét csóválta, miközben Wat
kiszámolta az érméket egy maroknyi arany és ezüst közül.
– Nem kéne ennyi pénzt hordanod magadnál, Wat – mormolta, és
körbenézett a teremben. – Sosem tudhatod, kinek az érdeklődését
vonod magadra a kelleténél jobban.
Wat medveszerű mancsával leintette.
– Ugyan, eleget éltem már úgy, hogy egy lyukas garas se húzta le
a zsebemet. Most, hogy már kicsit megvastagodtam, hála a Király
Társulatának és az óriási sikereinknek, szeretem, ha van nálam elég
pénz, hogy meghívhassam a barátaimat. – Mindenkire rávigyorgott,
széles, csálé arca fénylett a bortól és a boldogságtól.
Mire Nell és a színészek elhagyták a kocsmát, az eső is elállt, és a
telihold világított a nedves éjjeli égen. A többiek elindultak hazafelé,
Hart pedig felnézett a mennyboltra, és beszívta a nyári este kellemes
illatát.
– Sétálunk egyet, ha már ilyen szép idő van? – kérdezte, Nell
pedig bólintott, örült, hogy tovább időzhet a társaságában.
Észak felé ballagtak, a Holbornra, aztán pedig keletnek. Az ég
még mindig elég világos volt, többen bóklásztak arrafelé, élvezték a
szabadidejüket a nap végén.
– Hogy értette Wat, hogy nagyon meggazdagodott a színház
sikerén? – kérdezte Nell.
 – Részt vett az építtetésben – felelte Hart. – Tízen dobtuk össze a
pénzt a színház megépítésére. Tom Killigrew–é és Sir Robert
Howardé a legnagyobb rész, de Wat is vásárolt két részvényt a
huszonhatból, mintegy százhuszonöt fontért. Pár hónappal ezelőtt
eladta majdnem a négyszereséért, és a pénzből ő meg a többiek közül
páran még három kiadásra szánt házat építtetnek, így reméli, hogy
továbbra is lesz bevétele.
– Bölcs dolog ez? – kérdezte Nell. Hart vállat vonta.
– Ki tudhatja? Nekem is van két részvényem az épületben, és az
enyém a társulat és a bevétel tizenkét és háromnegyed részvényéből
egy és egy negyed.
– Tizenkét és háromnegyed részvény? – kuncogott Nell. – Vicces
szám.
– Igen, ne is kérdezd; hosszú történet – felelte Hart. – De ha a
társulat fennmarad, jól fogok keresni, és eszemben sincs a
közeljövőben eladni a részvényeimet. Persze már megtanultuk a saját
kárunkon, hogy bármi megtörténhet, és a színház talán még
kockázatosabb befektetés a többinél.
A felhők oszladoztak, és csillagok pislákoltak a fekete égbolton.
– Mit csinált, amikor a színházakat bezárták, és nem játszhatott
többet? – kérdezte Nell.
– Háborúba mentem – mondta Hart. – A király színészei közül
sokan beálltak katonának. Én Rupert herceg lovasai között voltam.
Mohun Flandriában szolgált. Nekünk itt nem termett babér, a király
visszatérése volt az egyetlen reményünk.
– Milyen volt? – faggatta tovább Nell. – Mármint a háború.
Hart arca elborult.
– Maga a pokol – válaszolta, egy ideig némán sétált, mielőtt
folytatta volna. – Nem olyan, mint a drámákban. Nincsen abban
semmi fennkölt, amikor azt látod, hogy a társaid sikoltva elvéreznek
a sárban.
– Hős volt? – kérdezte Nell. Hart szája zord, ironikus mosolyra
torzult.
 – Tettem a kötelességem. Mint sokan mások, akik nem jöttek
vissza. Öreg mesteremet, Robinsont elfogták, és habár ellenkezés
nélkül megadta magát, végignéztem, ahogy lelövik, akár a kutyát.
Délnek fordultak, a folyó felé. Egy csapat fiú szaladt a keskeny
sikátorban, kiabálva, nevetgélve rúgták egymásnak a labdát. Hart
megállt pár ház előtt, és rájuk bámult, majd Nellre pillantott.
– Itt állt – mondta. – Mármint a Blackfriars, ahol gyerekként
színészkedtem.
– Mi történt vele? – kérdezte Nell.
– Cromwell emberei lerombolták – felelte – egy gyönyörű nyári
napon. Mikor ezt láttam, úgy sírtam, ahogy még a háború borzalmain
se.
 Kilencedik fejezet
Az EGYIK ELŐADÁS UTÁN NELL ÉS ROSE épp eljöttek a színházból,
mikor ismerős hang köszöntötte őket.
– Rose! Nelly! – Jane barátnőjük, Madame Ross egyik lánya
rohant a színészbejáró felé. – Jaj, de jó, hogy itt talállak!
Szalmaszőke haja borzasan lógott, szeme elsötétült az
aggodalomtól.
– Jane! De hát mi történt? – kérdezte Rose.
– Emlékszel, hogy azt mondtad, Jack vette el az órát, és miatta
kerültél hűvösre? Hát, én azt hiszem, igazad volt. Ma reggel szegény
Nant elvitték a gazemberek a Newgatesbe. Azt mondták, az egyik
palija bejelentette, hogy ellopta az arany tubákosszelencéjét.
Megesküdött, hogy nem ő, Jack meg végig ott állt, és úgy nézte, mint
a macska, amelyik megette a kanárit.
– Micsoda gazság! – kiáltott Nell.
– Az – felelte Jane. – De az ember után szaladtam, és beszéltem
neki Jackről, meg hogy mi történt korábban. Azt mondta, hogy ha be
tudjuk bizonyítani, hogy nem Nan vette el a pénzét, visszavonja a
vádat.
– De hogy akarjátok csinálni? – kérdezte Rose.
– Emilyvel kitaláltunk valamit – Jane szeme izgatottan csillogott.
– Az egyik törzsvendége, aki egész rendes pofa, segít nekünk. Ma
este leáll majd Emilyvel csevegni valahol Jack közelében,
megvillantja az óráját, és úgy tesz, mintha részeg lenne, aztán
bedobja az órát a zsebébe, hogy Jack is jól lássa. Ha másnap reggelre
eltűnik, ráküldi a törvényszolgát.
– Veszélyes játéknak hangzik, Jane – mondta Nell. – Ennyi erővel
medvét is foghatnál puszta kézzel.
 – De mi mást tehetnék? – kérdezte Jane. – A madám nyilván nem
fog segíteni. Ő kiáll Jack mellett, bármit csinált is. És ha sikerül,
akkor megfogtuk. A saját vermébe esik, érted?
– Jaj, istenem, legyetek óvatosak, Jane! – aggodalmaskodott Rose.
– Jack egy szörnyeteg. Őt aztán semmi se állítja meg.
– Tegyél meg nekem valamit! – kérte Nell. – Eljössz holnap, és
elmeséled, mi történt?
– Jó – felelte Jane. – Holnap ugyanekkor itt leszek ezen a szent
helyen, és megmondom, hogy elkergettük-e az akasztanivalót.
Másnap délután azonban Jane nem bukkant elő. Nell és Rose
majdnem egy órát vártak, régen elmentek már a színészek, a
díszletesek és a színház többi dolgozói, a színészbejárót pedig
bezárták. Valahányszor egy nő közeledett feléjük az utcán,
reménykedve néztek fel, de Jane-t nem látták sehol.
– És most? – kérdezte Nell.
– Ez nem túl ígéretes, mi? – kérdezte Rose. – Menjünk el Madame
Rosshoz! Mi is éppúgy bemehetünk az ivóba, mint akárki más, ha
csak egy italt kérünk, aztán meglátjuk, mit tudunk meg.
Mikor beléptek az ivóba, Ned állt a pult mögött, látszott rajta,
hogy rettenetes hírekkel fog szolgálni.
– Mi a baj, Ned? – suttogta Rose. A férfi körbenézett, és halkan
így felelt.
– Sajnálom, de meg kell mondanom, hogy szegény Emet holtan
találták az ágyában ma reggel – mondta, a szeme kivörösödött a
sírástól. – Úgy tűnik, megfojtották.
– Édes Istenem, ne! – kiáltott Rose. – Ned, hol van Jane? Hol van
Jane?
– Jane? – Ned zavartan nézett. – Hát, nemrég ment el, azt mondta,
friss levegőre van szüksége, hogy megnyugodjon. És ha
belegondolok, Jack is elment, rögvest utána.
– Meg kell találnunk Jane-t! – kiáltotta Nell. – Jack volt az!
Megölte Emilyt, és most Jane-re vadászik! Segíts, Ned!

KÉSŐN MENT LE A NAP azokon a nyári estéken, de már így is

kezdett alkonyodni, ahogy Nell kétségbeesetten, lélekszakadva
rohant végig az utcákon, igyekezve megtalálni Jane-t még a sötétség
beállta előtt.
Aztán leereszkedett a földre, hátát a napsütéstől még mindig
meleg téglafalnak vetette, próbált lélegzethez jutni, és gondolkodni.
Jane bárhol lehetett. Talán Ned vagy Rose már megtalálta, és
biztonságban van, de épp ekkora az esélye annak is, hogy már halott.
Nell szorítást érzett a mellkasában, a feltörni készülő pánik előjelét.
Ne is gondolj erre, mondta magának. Az is lehet, hogy Jane
barátokkal van, vagy a folyó partján ücsörög. Mégis reszketett a
félelemtől, és úgy döntött, tovább kell kutatnia. A Covent Gardentől
kissé délre járt, és a Long Acre felé indult, hogy aztán onnan majd
visszaérjen a Lawkenor's Lane-re. Ha sötétedés előtt nem találja meg
Jane-t, visszamegy Madame Rosshoz, hátha ott új híreket hall.
Nellnek hirtelen eszébe jutott, hogy Jane jó barátságban volt a
Lamb and Flag egyik csaposával. Talán odament, hogy
meglátogassa. A Rose Street felé tartott, a söröző rövid, kanyargós
utcájába. Mindig is utálta azt az éles kanyart a kis utcácskában,
melyet két oldalról fal szegélyezett. Ha a két végébe beáll egy–egy
ember, könnyedén tőrbe csalhatnak bárkit. Kedvelt leshelye volt ez
az útonállóknak.
Mikor befordult az utcába, legnagyobb örömére Jane-t pillantotta
meg maga előtt. Aztán minden olyan hirtelen történt. Jack kilépett a
kocsma ajtaján, Jane szájára tapasztva a kezét, és magával vonszolta
pár lépésnyire. Jane cseppet sem számított rá, és Nell látta a
szemében a vakrémületet, ahogy Jack a falnak lökte, és hátrarántotta
a fejét. Nell látta, hogy megvillan a férfi kezében a kés, ahogy a
penge Jane torkának feszült, s látta a vér spriccelését.
Nell felsikolt, ahogy Jane belezuhant az egyre nagyobb,
karmazsinvörös tócsába. Jack megfordult, és észrevette Nellt. A
tekintetük összekapcsolódott egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig,
míg Jack a késsel a kezében azt latolgatta, mit tegyen. Nellnek földbe
gyökerezett a lába. Jack gyorsan megindult felé, mire Nell elfordult,
és futásnak eredt, egy hangot se adott ki,
annyira rettegett. Az életét mentette, nem is tudta, merre tart, csak
el Jacktől és a biztos haláltól.
 Ekkorra már besötétedett, Nell berohant a Covent Gardenbe.
Talán még lesznek ott fiúk, akik épp lejátszottak egy focimeccset,
vagy vándorárusok, akik még összepakolják a holmijukat. Válla
mögött hátrapillantott. Látta Jack alakját, de valamennyire már
sikerült lehagynia. Aztán csattanást és káromkodást hallott. Üldözője
felbukott valamiben. Értékes másodpercekhez jutott, ezzel akár
egérutat is nyerhet, így még jobban felgyorsított, bár tudta, hogy nem
bírja sokáig.
Felbukkant előtte a Covent Garden Szent Pál temploma. Berohant
az oszlopcsarnok fekete ürességébe, és a földre vetette magát,
lehasalt a templom fala mellé. Hallotta Jack nehéz lépteit. Most már
nem tehet semmit, ott kell maradnia, és csak imádkozhat, hogy Jack
épp arra ne keresse. Arcát eltakarta a kezével, visszatartotta a
lélegzetét, és igyekezett elcsitítani kalapáló szívét. Hallotta, hogy
Jack elrohan mellette, megáll, majd visszatér a templom elejébe.
Biztos, hogy meglátta. Ám ekkor, mintha csoda történt volna, egy
dühödt fújással kiment.
Nell mozdulatlanul feküdt. A templomharangok kilencet ütöttek.
Aztán tízet. Végre összeszedte a bátorságát, és megmozdult, alig bírt
talpra állni, a teste megmerevedett és sajgott a hideg padlón
fekvéstől. Nem is mert a Lawkenor's Lane közelébe menni, ehelyett
inkább délre indult, a Strandra. Ott aztán egymást érték az emberek,
ő azonban így is rettegve nézett el minden váll fölött, míg el nem ért
a Cat and Fiddle-be, szobája biztonságába.

MÉG MÁSNAP, A ZSÚFOLT SZÍNHÁZBAN sem csillapodott Nell

remegése. Jane rémült tekintetének emléke üldözte, és nem tudott
megszabadulni a gondolattól, hogy Jack valahol a közelben
ólálkodik, figyeli, és rá vár. Rose felkereste Harry Killigrew-t, és a
segítségéért könyörgött, a férfi pedig találkozott velük a
színésztársalgóban az előadás után. A gyilkosságoknak már híre
ment, és a társulat más tagjai is odagyűltek, hogy hallják, mi történt.
– Elmentem Madame Rosshoz egy pár poroszlóval – jelentette
Harry. – Ned azt mondja, Jack nem ment vissza múlt éjszaka, és ha a
madám tudja is, merre lehet, nem mondja meg. A poroszló keresni
fogja, de amíg el nem kapják, Nell, csak annyit mondhatok, jobb, ha
nyitva tartod a szemed.
– És mi is figyelni fogunk, Nell – nyugtatgatta Clun. – Itt nálunk
biztonságban vagy.
– Ne menj egyedül sehová, jó? – kérte Rose idegesen. –
Megígéred nekem?
Nell boldogan megígérte. Halálra rémítette a gondolat, hogy
egyedül marad, és szemtől szembe találja magát Jackkel. Hetekig
csak annyi időre hagyta el a Cat and Fiddle-t, hogy bemenjen a
színházba. Mindig Rose mellett maradt, sosem tért le a forgalmas
Drury Lane-ről, és ügyelt, hogy sötétedés után ne járkáljon az utcán.
Csak két hónap múlva, mikor Harry érdeklődésére megerősítették,
hogy Jack eltűnt, kezdett Nell megnyugodni kissé.
 Tizedik fejezet
NELL MÉG SOSEM HALLOTTA A KÖZÖNSÉGET ILYEN HARSOGVA
nevetni. Walter Clun ismét feje tetejére állította a házat. Az
alkimistában nyújtott alakítása zsúfolásig telt házat vonzott, pedig a
közönségről folyt a víz az augusztusi délutáni hőségben. Nell
körbenézett a zsöllyén. Narancsos Mollnak a könnye is kicsordult a
nevetéstől, és most a kötényével törölgette a szemét. Sir Charles
Sedley annyira röhögött, hogy végül fulladozni és köhécselni
kezdett, és most Henry Savile csapkodta a hátát. Dorset a
sétapálcájával dobogott elismerésképpen. A zsúfolásig megtelt
karzaton ülők szintén csak úgy rázkódtak a nevetéstől.
Én is ezt akarom csinálni, gondolta Nell. Azt akarom, hogy engem
is így imádjanak.

Az ELŐADÁS UTÁN NELL MEGPILLANTOTTA CLUNT a színészek

társalgójában, épp az arcát törölgette, és Kate Corey–val beszélgetett.
– Soha jobb produkciót, Wat – mondta Kate, és megcsókolta Clun
vöröses orcáját. – Néha olyan csodálatos tud lenni az élet, nem igaz?
– De, Kate. És a legjobb, hogy holnap, úgy, ahogy van,
megismételjük az egészet.
Kate elment, szívből jövő nevetése visszhangzott Nell fülében.
Úgy döntött, jobb, ha most beszél Wattal, miután egy pillanatra
egyedül maradtak.
– Megtanít színészkedni?
Wat meglepetten vonta fel a szemöldökét, és Nell már attól félt,
hogy egyszerűen elküldi, aztán továbbsiet. A férfi azonban
fürkészően méregette.
– Miért engem kérsz meg rá?
 – Mert azt akarom tudni, amit maga – felelte Nell. – Meg tudja
nevettetni az embereket.
– Nem csak én tudom megnevettetni a népeket – felelte Clun.
– Nem, de maga csinálja a legjobban. Tudja, hogyan kell őket
jókedvre deríteni, és tudja, mit kell másképp csinálnia, ha az, amit
először tett, nem volt hatásos. Néztem magát. Szeretném, ha
megmutatná. Kérem!
Wat a vállára dobta a törülközőjét, és leült.
– Mondanál nekem egy pár sort a mai darabból? Mondjuk, mikor
Doll Common azt mondja...
– „A ménkűbe, ti két gyalázatos mocsok!” – kiáltott Nell. – „Elég
legyen a csaholásól, és készítsetek másikat, vagy a napvilágra
mondom, elvágom a torkotokat!”
– Tisztára Kate! – kuncogott Wat.
– Csüngtem minden szaván – mondta Nell. – Az egész jelenetet
tudom.
– Nagyon helyes – felelte Wat. – Az utánzás tehetségének még
hasznát veszed, de ennél többről van itt szó. Amilyen csöpp teremtés
vagy, olyan erős hangod van, és tele vagy élettel, ezek jól jönnek a
színészkedésben.
– Tehát megtanít? – ismételte Nell, könyörgő tekintettel.
– Rendben, fussunk neki – mosolygott Wat. – Tudod mit? Holnap
nincs próbám. Gyere ide tizenegyre, és meglátjuk, mire jutunk egy
óra alatt!

NELL ANNYIRA IZGATOTT VOLT, hogy kis híján végigtáncolta az

utat a Cat and Fiddle-be, és állandóan meg kellett állnia, hogy
bevárja a nyugodtabban sétáló Rose-t.
– Igent mondott! Igent mondott! – kiáltott fel újra és újra.
– Nagyon örülök neki, Nell, ha tényleg ezt szeretnéd. De légy
óvatos, ne ragadjanak el az ábrándjaid.
– Miért? – Nell hirtelenjében visszatért a földre. – Szerinted
belőlem nem lehet színésznő?
 – Szerintem mindened megvan hozzá, hogy olyan jó légy, mint
bárki más – felelte Rose. – De nem eszik olyan forrón a kását; nem
akarnám, hogy lógasd az orrod, ha nem úgy alakulnak a dolgok,
ahogy te szeretnéd. – Nellre nézett, aki erre abbahagyta az ugrálást,
és magához ölelte a kishúgát.
– Wat nem mondott volna igent, ha nem látta volna meg benned a
tehetséget. Tényleg hatalmas bók, hogy időt szán a tanításodra.
Rose mosolyogva állapította meg, hogy Nell léptei ismét
könnyedebbek lettek.
– Tényleg kívülről tudod Doll Common egész jelenetét?

NELL MÁSNAP REGGEL VIDÁMAN LEBBENT BE a színészek

társalgójába, de mihelyst belépett az ajtón, érezte, hogy rettenetes
dolog történt. Kate Corey John Lacy karjában zokogott, és Lacy arcát
is könnyek csíkozták. Nem sűrűn fordult elő, hogy Tom Killigrew
korán bement a színházba, de most ő is ott állt Mohun és Hart
mellett, és mikor felnéztek Nellre, mindnyájuk arcán fájdalom ült.
– Mi az? Mi történt? – kiáltotta.
– Wat Clun – felelte Hart elcsukló hangon. – Meghalt.

A DARABNAK RÉG VÉGE VOLT, de a Király Társulatának színészei

még a társalgóban időztek, nem akartak magukra maradni
gyászukban. Odakint villámok hasították az égboltot, mennydörgés
zúgott, és úgy szakadt az eső, ahogy odabent a könny patakzott a
szemükből.
– Hazafelé tartott. Ügy tűnik, útonállók támadtak rá. Megkötözték
és kirabolták. – Lacy mondta ki újra ezeket a szavakat, mintha az
ismétléstől értelmet nyernének.
– Ha nem volt olyan mély a sebe, nem értem, hogyan halt meg –
zokogta Kate.
– Viaskodás közben, azt mondják – felelte Mohun elszürkült
arccal. – Elvérzett.
 Nellnek eszébe jutott, mikor Lacy arra intette Watot, hogy ne
mutogassa a pénzét olyan könnyelműen idegenek előtt, és arra
gondolt, bárcsak visszamehetnének az időben, és jobb belátásra
téríthetnék. Micsoda értelmetlen veszteség, hogy pár font miatt
kellett meghalnia! Mennyit ér akkor egy ember élete?

MÉG MINDIG ZUHOGOTT AZ ESŐ, mikor Hart és Nell megérkeztek

a lány szállásának ajtajához, de ahelyett, hogy a férfi szokása szerint
elrohant volna, némán állt, lehajtott fejjel. Nell előtt ismét felötlött a
kép, ahogy Wat hatalmas testével küzd, és ahogy magányosan,
tehetetlenül haldoklik az árokban.
– Hatalmas szíve volt – mondta Hart, és felzokogott, hevesen
rázta a sírás. Nell magához húzta, megnyugtató, szeretetteljes
szavakat mormolt a mellkasába, a férfi egészen vékonynak érződött a
karjaiban. Azon a nyáron Hart minden este hazakísérte, de sosem
hívta el saját otthonába, a közeli Henrietta Streetre, Nell pedig nem
mert belegondolni, miért, ahogy saját érzelmeit sem merte kimutatni.
De aznap éjjel minden más volt.
– Drága Hart – mondta. – Drágám. Gyere!

NELL SZOBÁJA HIDEG VOLT, csak az ágyban tudtak felmelegedni.

Hart ingben és nadrágban állt, a holdfény ezüstösen hullt sápadt
bőrére. Nell odament hozzá. Annyi férfival volt már, de ez az éjjel
teljesen más volt. Hart gyengéden megcsókolta, és kikapcsolta a
pruszlikját és a szoknyáját. A ruhák finoman fodrozódva hullottak a
lába köré. Hart Nellre szegezte a tekintetét, felemelte a pendelyét, és
lehúzta róla, aztán újra megcsókolta, meleg kezei szelíden értek a
bőréhez. Aztán behúzta magával az ágyba, sötét haja a lány arcába
hullott, ahogy az ajka Nell nyakára tapadt.
Annak ellenére, hogy Nell mennyire vágyódott Hart után, most
kicsit félt, az érintésétől azonban hamar lángra lobbant. Számtalan
férfi hatolt már belé, ő azonban még sosem élvezte. Ezen az éjjelen
történt meg először, hogy a szíve és a lelke mintha összeolvadt volna
valahol, a hasa mélyén.
Hart még a karjában tartotta. A könnyei már felszáradtak, és
légzése hamarosan elárulta, hogy elszenderült. Nell előtt ismét
felderengett Wat arca. Ám a rettenetes haláleset dacára Nell olyan
biztonságban érezte magát, mint még soha, fejét Hart mellkasára
fektetve, a férfi karjainak ölelésében.

Az ELŐADÁST MÁSNAP is MEGTARTOTTÁK, hiszen a színházat fenn

kellett tartaniuk. Clun egyik gyilkosát, egy ír férfit, elfogták, de nem
volt hajlandó elárulni a bűntársait. A hír nem sok vigaszt hozott. Wat
elment, és a színház üres volt nélküle.
– Úgy volt, hogy tanítani fog engem – mondta Nell Hartnak. A
tükörbe bámult a férfi válla fölött, nézte, ahogy Hart letörölte a
sminket az arcáról.
John Lacy is a közelben volt, épp a kabátjáról kefélte le a pilléket.
– Ha Wat tanítani akart téged, akkor most nekünk kell
megtennünk helyette, igaz, Charlie?
– Természetesen – felelte Hart. – És ha keményen dolgozol, kapsz
egy szerepet a Thomasóban. Killigrew vígjátéka, kétrészes. Van
benne egy pont neked való szerep, egy pimasz kis lotyót kellene
játszanod. Csak néhány jelenet, hogy belekóstolhass.
– Nem tudok olvasni – kottyintotta el Nell szégyenkezve.
– Nem is hittem volna, hogy tudsz – mondta Hart. – Majd én
felolvasom neked a szavakat, te pedig úgy tanulod meg, hogy
visszamondod, amíg rendesen nem megy. Ami pedig a többit illeti –
egy karmozdulatába belefoglalta mindazt, amit húsz év színpadi
tapasztalata megtanított neki –, Lacyvel majd megtanítjuk neked.

„– I L Y EN A L EG T Ö B B F ÉR F I , imádják a kalandot és a vagyont.

Vedd őt semmibe, és örökre magadhoz láncoltad” – szavalta Nell a
szerepét.
 – Még egyszer – mondta Hart. – De legbelülről szóljon, gondold
azt, hogy a hangod visszaverődik a színház végéből! Ne felejtsd el,
milyen lármát kell túlharsognod a színpadon! Használd a narancsárus
hangodat!
Ez megtette a hatását, és Nell büszkén látta Hart elégedett
mosolyát, mikor újból elmondta a szöveget.
Újra átfutott az első jelenetén, mindent egyszerre próbált észben
tartani: hogy a színészeknek címezze a sorokat a színpadon,
miközben a nézőközönség felé is fordul, hogy jól lássák; hogy
szilárdan és egyenesen álljon a lábán; hogy tisztán és hangosan
mondja ki a szavakat, anélkül, hogy kiabálna.
– Jó – mondta Hart. – Jó. Wat büszke lenne rád.

NELL NAGYON IZGULT a Thomaso első próbájának reggelén. A

színészbejáró ajtajában álló őr, Eddie Gibbs ugyanúgy köszöntötte,
mint mindig, ő azonban valaki másnak érezte magát. Aznap
színésznőként lépett be a színházba. Egy pillanatra megállt a
színésztársalgó ajtajában, a szíve a torkában dobogott. A szereplők jó
része már összegyűlt a jókora asztal körül, és Nell magán érezte a
kíváncsi és elismerő pillantásokat, mikor belépett. Killigrew arra
használta a darabot, hogy lehetőséget adjon pár tehetséges új
lánynak, és a társulat régi tagjai között új arcok is megjelentek:
Elizabeth Weaver, Betty Hall, Betsy Knepp, a Davenport nővérek,
Frances és Elizabeth; mind egymást és Anne Marshallt fürkészték, a
főszereplőnőt.
Nell rámosolygott a csoportra, és eltöprengett, hogy az új lányok
vajon tudják–e, hogy ő Charles Hart szeretője, és vajon ezért
neheztelni fognak–e rá, vagy esetleg úgy gondolják, hogy vele
legalább nem kell versenyezniük a nagyobb halakért, akiket ők
akarnak kifogni. Hester Davenport, aki korábban a Herceg
Társulatában játszott, nemrégiben szült fiút Oxford grófjának, és a
legnagyobb luxusban élt a férfi palotájában, épp csak papíron nem
volt a felesége.
 Nell megörült, mikor meglátta Kate Coreyt, odasurrant hozzá, és
leült a mellette álló üres székre.
– Ügyes leszel – súgta oda Kate. – Csak maradj mellettem, hátha
ezek a kismacskák kieresztik a karmaikat!
Nell végignézett a színésznőkön, és Madame Ross lányainak
féltékeny tekintete jutott eszébe, ahogy a visszatérő vendégeiket
óvták. Örült, hogy Hart olyan jól betanította neki a szerepét és hogy
esténként, elalvás előtt magában ismételgette a szövegét, így most
gondolkodás nélkül is el tudta mondani. Amikor a próbára kerül a
sor, nem kell aggódnia a szövege miatt, csak a mozdulatokat kell
megtanulnia.
Killigrew a hosszú idő alatt, amíg a színházak be voltak zárva írta
a Thomasót, és még sosem mutatták be, így mindenkinek új volt a
maga szerepe. Killigrew hangosan olvasta fel a szöveget a teljes
szereplőgárda előtt. Nell legnagyobb mulatságára mindegyik karakter
jellegzetességeit eljátszotta a darab felolvasása közben, és a lánynak
eszébe jutott, hogy Killigrew maga is színészkedett a régi időkben.
Hart mesélte, hogy Killigrew gyerekkorában segédszínész volt a Red
Bullban, ő volt a színház kisördöge, mert így ingyen megnézhette a
többi darabot is. Miközben a szélhámos Lopus történetét olvasta,
Nell úgy hitte, el tudja képzelni csintalan, kerekképű legénykeként,
szarvas–patás ruhába beöltözve. A társulat tiszta szívből nevetett az
előadásán, és Nell már alig várta, hogz valóban elkezdődjenek a
próbák.
Mikor Killigrew végzett a felolvasással, a súgó minden színésznek
odaadott egy lapot a végszavaival és szövegével. A nagy becsben
tartott tisztázatból másolták ki a sorokat, melyet a könyvtárban
fognak őrizni, és súgókönyvként használnak majd. Killigrew kitűzte
a próbák időpontját a hét többi napjára, és az aznapi munka ezzel
véget is ért.
Nellnek másnap reggel meg kellett jelennie a próbán, és olyan
izgalommal töltötte el, hogy végre a társulat színésznői közé
sorolják, hogy azt se bánta, hogy narancsokat kellett árulnia A
tábornok című tragédia délutáni előadása alatt, amit pedig már unt.
Dorset és Sedley is megjelentek, nyilvánvalóan jobban mulattatta
őket, hogy gúnyt űzhetnek a darabból, mint maga a darab, Nell pedig
boldogan évődött velük a szünetekben.
– Milyen egy zsírfejű marha az a tábornok – mondta Sedley. – „A
vetélytársam csak birtokolja őt!”, mondja. Hát mi a francot lehet
még csinálni egy nővel a birtokláson kívül?
Habár Nell Dorset iránti érdeklődése halvány vibrálássá tompult,
mióta Hart a kedvese lett, Sedley megjegyzése eszébe idézte, hogy
megígérte magának, nem tölt el túl sok időt Dorset társaságában.
Ezért teli torokból elkiáltotta magát:
– Narancsok! Finom narancsok! – és hátat fordított a nevető
párosnak.

ELJÖTT A T H O M AS O BEMUTATÓJÁNAK NAPJA, és Nell most

először a női öltözőből hallgathatta a közönség nevetgélését és
mormolását, nem a zsöllyéről, egy nagy kosár naranccsal a kezében.
Ehhez a különös érzéshez azonban szíves örömest hozzászokik,
gondolta. Megköszönte a színházi öltöztetőnek, Rachel Brownnak,
hogy megkötötte a fűzőjét, aztán ellenőrzésképpen belepillantott a
tükörbe. Imádta a Paulinaként hordott aranyszínű ruhát, körbeforgott,
hogy mindenhonnan megcsodálhassa. Szoknyája súlyos redőkben
omlott alá, amitől Nell úgy érezte magát, mintha egy hatalmas virág
közepében állna.
– Na, még egy kis pirosító az orcáidra! – segédkezett Kate Corey.
– Így jó. Ne felejts el pisilni, mielőtt színpadra mész! Én pont ez a
hibát követtem el az első színpadi fellépésemen. Ott hátul találod
Olivér koponyáját.
– Olivér koponyáját?
Kate a spanyolfal mögé rejtett éjjeliedény felé intett, és Nell
felkuncogott a gondolatra, hogy Cromwell gyűlölt nevét egy
közönséges bilire használják.
Nell először a darab második jelenetében lépett színre. Bizsergette
a tudat, hogy minden szem felé fordult, amikor Betty Hall–lal
megjelentek élénk színű öltözékükben, felcicomázva, mint Paulina és
Saretta kurtizánok.
– Bár visszahívnák a sereget a helyőrségbe! – siránkozott Betty.
– Már úgy vágyom rá, hogy új férfiak ékesítsék a házunkat.
A férfiak gyarlóságait célzó fanyar évődésük úgy hatott, ahogy
várták, és már a darab elején jókedvre hangolta a közönséget. Mikor
pár sorral később kitárgyalták a hölgyeket is, akik csak a kencéknek
és csecsebecséknek köszönhették a szépségüket, Nell érezte, hogy
sikerült lekötniük a közönség figyelmét, és követik a darabot.
– ”Rettenet!” – trillázta. – „A szoknyának udvarolnak! Olyannak,
aki sosem fekszik be egészben az ágyba, nem tartja egyben a bőre
alvás közben! Kinek fogai, szemei, haja éjszakánként egy dobozban
nyugszanak, szobájában szanaszét hevernek a tagjai: magas sarkak,
hamis hát és mellek, míg a férfi kizsigerelt tetemet ölel!”
A közönség hahotázott, Nell pedig úgy érezte, túl hamar véget ért
a jelenet.
Megborzongott, mikor meghajolt a telt ház előtt, a taps még akkor
is visszhangzott a teremben, mikor már elhagyta a színpadot. Lacy
megölelte hatalmas medvemancsaival, és megcsókolta mindkét
orcáját.
– Nézzétek, hogy ragyog! – nevetett Harthoz és Mick Mohunhoz
fordulva. – Máris többet akar.
– Nagyon helyes – mondta Mohun. – Szép munka volt, Nell.
Nell elpirult a bókok hallatán, Hart pedig a karjába kapta.
– Te voltál a legjobb az új lányok közül – mondta, és
megcsókolta, mielőtt letette volna a földre. – Nem is kérdés. Igazi
egyéniség vagy, és nagyon tehetséges komikus. Killigrew pedig
beleegyezett, hogy jövő héten beállítsunk az Urbin ostromába. Lesz
négy–öt vicces kis jeleneted, amiben kicsit próbálgathatod a
szárnyaidat.

– TÉNYLEG EZEKET KELL FELVENNEM? – kérdezte Nell Hartot,

kezében a térd alatt gombolt bricsesszel, ami a jelmeze részét
képezte. Malinát játszotta, egy lányt, aki fiúnak álcázza magát.
 – Igen. És nem tudom, hogy büszke leszek–e rá, hogy enyémek
ezek a formás kis lábikók, vagy mindenkivel végezni akarok majd,
aki csak rájuk néz.
Nell még jobban szeretett az Urbin ostromában játszani, mint a
Thomasóban. Ő kapta a második legnagyobb női szerepet Anne
Marshall után, aki Celestinát személyesítette meg, kettejük
párbeszéde volt a darab nyitójelenete. Később, fiatalembernek
álcázva magát, szemérmetlenül flörtölt a Clarát játszó Betty
Davenporttal, és mindig sikerül megnevettetnie a közönséget rémült
arckifejezésével, mikor Hart, a herceg nekiszegezte a kardját.
Nell kiélvezte a lehetőséget, hogy Michael Mohunnal és Nicholas
Burttel dolgozhatott, mindig tanult valamit, amikor figyelte őket,
vagy együtt játszott velük, hálás volt bókjaikért és jó tanácsaikért.
Egyik este előadás után Hartra pillantott a vacsora felett, és
nevetve elmesélte neki, milyen féltékeny volt Anne Marshallra. Nell
egész lényével csodálta a férfit, és Hart sosem adott okot a
feltételezésre, hogy nem viszonozza az érzelmeit.

MÁR MAJDNEM VÉGET ÉRT Az Év, lassan beköszöntött 1665. Nell

és Hart sokáig fennmaradt, a Tower Hillben időztek, hogy lássák az
üstököst, mely néhány napon át megvilágította az éjszakákat.
Egymás mellett álltak a sötétben, fejüket az égbolt felé fordították.
Metsző, hűvös szél fújt, a dagadó hold előtt felhők viharzottak el.
– Ott van! – kiáltott Hart.
– Óh – sóhajtott Nell. – Csodálatos.
Az üstökös fényesen ragyogott, villódzó csillagokat hagyott maga
után. Biztosan nagyszerű események hírnöke, gondolta Nell. Ez az
év páratlan boldogságban telt, és a következő év még több örömet
ígért Hart mellett, ráadásul eljátszhatja első főszerepét.
– Mikor jön vissza az üstökös? – suttogta.
– Amikor te meg én már rég elporladtunk, édes – duruzsolta Hart
Nell fülébe, miközben magához szorította. – Úgyhogy jól nézd meg,
és őrizd meg ezt a pillanatot a szívedben!
 NELLT ANNYIRA LEFOGLALTÁK A SZÍNHÁZI IZGALMAK, hogy nem
sokat törődött azzal, mi történik a külvilágban. Idővel azonban ő is
kénytelen volt tudomást venni a hollandokkal vívott háború
fenyegető közeledéséről. A díszletesek jó része a színházban
tengerész volt, mint Féllábú Dicky, és egyik reggel Nell látta, hogy
csoportba tömörülve beszélgetnek odakint, a színészbejáró előtt, és
dühödtnek tűnnek.
– Mi történt? – kérdezte Dickyt.
– A toborzóosztag munkába állt – mondta –, elvitték Bili
Edwardsot és John Gilbertet.
– Toborzóosztag? – kérdezte Nell, aki nem értette a férfiak
izgatottságát. – Az mi?
Mind egyszerre kezdtek magyarázni.
– A király felkészült a háborúra, és tengerészekre van szüksége a
hadiflottájához – felelte Matt Kempton, egy fiatal, vörös hajú óriás.
– És ha nincs elég önként jelentkező tengerész, akkor nem
válogatnak az eszközökben. A toborzóosztag az utcáról gyűjti be a
férfiakat, és szolgálatra kényszeríti őket, akár akarják, akár nem.
– De hát ez rettenetes! – kiáltott Nell. – Nem lehet tenni ellene
semmit?
– Nem, ha már egyszer elkapták az embert – felelte Dicky.
– Meg kell próbálni elkerülni, hogy elfogjanak.

JOHN DRYDEN ÚJ DARABJA, AZ IN D I A I C S ÁS Z ÁR nagyszabású

verses tragédia volt. A nemes hölgy, Cydaria eljátszása sokkal
nagyobb kihívást jelentett, mint Nell első két szerepe, és még
rengeteget kellett tanulnia, mielőtt készen állt volna rá. Lacy magára
vállalta, hogy oktatja a jó tartásra és mozgásra.
– Lassabban! – intette Nellt. – Cydaria nem siet sehová, hogy így
kapkodjon. És ne mocorogj meg matass, amikor nem beszélsz! Állj
egyenesen és büszkén! A mozdulatlanság több tekintetet vonz
magára, fenségesebb, méltóságteljesebb, mint bármilyen mozdulat.
 Habár ebben a darabban Nellnek nem kellett táncolnia, Lacy már
előre gondolkodott.
– Nemsokára táncolnod is kell. És ha oda kerülsz, nem akarod
majd a szöveged és minden egyéb mellett még azt is gyorsan
betanulni.
Így hát minden nap dolgozott vele, megtanította neki az udvari
táncokat a méltóságteljes pavanétól a lendületes gaillardéig és
couranté'ig. Nell meglepve látta, Lacy milyen könnyedén és fürgén
mozog.
– Könnyűnek kell érezned magad – magyarázta. – Képzeld azt,
hogy marionettfigura vagy, és a fejedet egy madzag tartja! Ez az.
Most már jó.
Nellnek sokkal több szövege volt, mint a korábbi szerepeiben.
Hart felolvasta neki, ő pedig addig ismételte, amíg kívülről nem fújta
az egészet. Hart elképedt, hogy milyen könnyen tanul. Nell
megfogadta a színész tanácsát, és amikor csak lehetett, magában
ismételgette a szövegét.
– Erre még szükséged lesz – közölte Hart. – Előfordulhat, hogy
egy rakás szerepet kell a fejedben tartanod, hogy akár csak egy
olvasópróba után is előadhasd őket.
– Egy rakás szerepet? – kérdezte Nell rémülten.
– Bizony ám, ha jól teljesítesz. Én olyan negyvenet, vagy talán
többet is tudok.

NELL VALAHOGY MÉG BOLDOGULT a szövegek megtanulásával, de

a megértésükkel már gyakran gondja akadt. Kínos gyakorisággal
kellett megkérnie Hartot, hogy magyarázza el neki egy szó vagy egy
egész szófüzér jelentését, melyeknek külön–külön megértette az
elemeit, de összességében felfoghatatlannak tetszett a jelentésük.
– Mit jelent az, hogy „Elégeté halvány reményimet?”
– Cyndria attól fél, hogy Cortez sosem fogja viszonozni a
szerelmét. Tudod, azt hiszi, hogy a férfi Almeriát szereti.
– Aha – felelte Nell. – Akkor mért nem azt mondja?
 – Próbáld újra! – felelte Hart. – És figyelj a verslábakra! Ha jól
mondod, érezni fogod a ritmusát, így könnyebb lesz fejben tartani és
érthetően szavalni a szöveget.
Nell igyekezett a verslábakra figyelni, és újra elszavalta:

„Elégeté halvány reményimet:

Ily bájjal én nem versenyezhetek.
Enyémhez szíved nem láncolhatom, Ha kötelékid el nem
oldozom.”

Mikor Nell már úgy érezte, tökélyre vitte a versbeszédet, Hart

mégis elölről kezdette vele.
– Jó. Most újra! Ezúttal úgy kell tenned, mintha épp kigondolnád,
és először mondanád ki ezeket a szavakat. Figyelj!

„Gyanú ne érje hű szerelmedet, Tudom, nem szánnád érte életed.”

– Érted már?
Nellt, mint mindig, most is ámulatba ejtette, hogy Hart milyen
természetességgel mondta ki a szavakat. Miközben Hartot hallgatta,
szíven ütötte a felismerés, hogy az ő beszédére egyértelműen és
kétségbevonhatatlanul rányomta a bélyegét, hogy a Covent Garden
mocskos utcáin és sikátoraiban nőtt fel.
– Nem kell nagyon sokat változtatnod – bátorította Hart. – A
hangod kellemes és erős. Néhány szót másképpen kell kiejtened, és
rendben is lesz. Arra figyelj például, hogy ebben a szövegben „h”
hangot kell ejteni az olyan szavak elején, mint a „halvány” vagy a
„hű”, az „innen” előtt viszont nem.
Hart és Lacy minden nap dolgozott Nellel. Olykor szigorúbbak
voltak, máskor biztatták; tanították; ha hibázott, kijavították; ha jól
szerepelt, megdicsérték. Nell minden alkalom után úgy érezte, hogy
rengeteg mindent megtanult egy nap alatt, és még kínzóbban tudatára
ébredt, hogy mennyi mindent nem tud még a színészke-désről. A feje
lüktetett a rengeteg szövegtől. A táncmozdulatoktól, melyekhez nem
volt szokva, sajgott a teste. Azon kapta magát, hogy állandóan éhes,
és farkasétvággyal evett. Éjszakánként nem tudott egykönnyen
elaludni, de mikor álomba merült, fel se lehetett volna ébreszteni.

VÉGÜL ELJÖTT Az I N D I A I C S Á S Z Á R BEMUTATÓJÁNAK NAPJA.

Nell gyomra émelygett az izgatottságtól és az idegességtől, mióta
csak felébredt, és amikor a sorára várva a színfalak mögött járkált
fel–alá, már egyenesen rettegett. Miért is akart színésznő lenni?
Meghallotta a végszavát. Vett egy nagy levegőt, és kilépett a
színpadra, tudta, hogy több száz szempár mered rá. Összeszorult a
torka, alig bírta kimondani az első sorát, egy félreszólást. Aztán
Hartra nézett, a tekintetében nyugalmat látott, és legnagyobb
meglepetésére tisztán, erősen csendült fel a hangja:

„Oly nyugtalan a szívem, úgy remeg, Szokatlan változásokat

jelez...”

Nem is kellett eljátszania a tüneteket: a szíve mintha ki akart

volna ugrani a mellkasából. Igyekezett uralkodni a légzésén, ahogy
Hart tanította, és a mondata végén némán egy nagy levegőt vett,
hogy a következő két sort ki tudja mondani egy szuszra.

„Nem bírok innen elszakadni még,

De nincs okom, amiért maradhatnék.”

Hart közelebb lépett Nellhez, és megfogta a kezét. A lány

felnézett rá. Hart elmosolyodott, és Nell érezte, hogy elernyed a teste
szerelme közelében, de folytatta a szövegét.

„Oly kínra gyújtád fel a szívemet, ó, férfiú, hogy most ha

elmegyek, Elmondom majd apámnak, megloptál, Nyugalmat lánya
csak veled talál.”
 „Oly kínra gyújtád fel a szívemet” – ezek a szavak olyan
tökéletesen kifejezték Hart iránti érzéseit, hogy úgy érezte, mintha
valóban hozzá beszélne, és ezzel a félelmei szertefoszlottak.

KÉSŐBB A TÁRSASÁG VACSORÁZNI MENT. Nell Hart mellett ült,

feje kellemesen zsongott a bortól. A szikrázó gyertyafényben a
körülötte ülők arcát nézte, épp Lacy tréfáján hahotáztak. Odakint már
besötétedett, lehűlt a levegő, de ő odabent ücsörgött a barátai között a
melegben, meghitt hangulatban. Fejében újra felcsendültek a darab
nyitó sorai, és arra gondolt, mennyire illenek a helyzetéhez.

„Mi boldogságra vet minket a sors,

Oly újszerű, hisz eddig rejtve volt.”

A bemutató másnapján Nell a színpadra ment, hogy ellenőrizze a

kellékeit. A színfalak mögött ott találta Dickeye- pár másik
kellékessel, kemény, durva vonású arcukon könnyek csillogtak. Matt
Kempton megfordult Nell közeledtére.
– A London híreket hozott – mondta. – A hajót, amin Bilinek és
Johnnak szolgálnia kellett, felrobbantották, nagyon sokan meghaltak.
– Hajóstársaim voltak – mondta Dicky, vöröslő orcáit törölgetve.
– Meg a kapitányom is ott volt, Robert Lawson. A Fairfaxen
szolgáltunk a Goodwin Sands zátonyoknál. Ott vesztettem el a
lábam.
– Hányan haltak meg? – kérdezte Nell. – Bilit és Johnt is
megölték?
– Még nem tudni – felelte Matt –, de a legénység több mint
háromszáz főből állt, és azt mondják, alig páran élték túl.
 Tizenegyedik fejezet
– MINDEGY, HOGYAN, DE TANULNOD KELL – mondta Hart. – Nézd
a többi színész játékát! Figyeld meg, mi működik jól, mi nem, és
miért!
Így hát Nell aznap elment a Herceg Színházába Beck Marshall–
lal, és leültek a legfelső emeleten, hogy megnézzék a rivális társulat
egyik előadását, Lord Orrery új darabját, a Musztafát.
Nell nem volt túl jó véleménnyel a darabról, de így is sikert
arattak, mivel a király is megjelent.
Barbara Palmer ült mellette, tollászkodott és legyezte magát,
nyilvánvalóan tudatában volt, hogy ő is épp annyi figyelmet kap,
akár a színészek. Nell arra gondolt, hogy csodálatosan néz ki, de van
benne valami hidegség, valami keménység. Büszkén, diadalmasan
vetette szikrázó tekintetét a királyra. Vajon szereti? – tűnődött Nell.
Nem sok gyengédséget látott Lady Castlemaine szemében.
Nell döbbenten vette észre, hogy a király felpillantgat rá. II.
Károly elmosolyodott, és üdvözlésképpen meghajtotta a fejét. Nell
megrészegülten viszonozta az üdvözlést. Barbara Palmer is
észrevette, a tekintete elsötétült.
– Brr – kommentálta Beck. – Annak a nőnek olyan hideg a
nézése, akár a jégcsap! Szép munka, Nell! Nemcsak a király
tekintetét vontad magadra, de fricska volt ez Lady Castlemaine-nek
is. Nem is rossz teljesítmény egyetlen délután alatt!
Habár mindenki gratulált Nellnek Az indiai császárban aratott
sikeréhez, ő kényelmetlenül érezte magát ilyen komoly szerepben, és
kérlelte Hartot, hogy hadd játsszon újra inkább vígjátékban.
 – Nyitott kapukat döngetsz – felelte Hart. – Holnap találkozom
Killigrew–val, Mohunnal és Lacyvel, és keresünk neked valami
kedvedre valót.
Mikor azonban Nell másnap délután látta őket beszélgetni, nagyon
komor arcot vágtak.
– Imádkozzatok, hogy ne romoljon tovább a helyzet! – mondta a
fejét csóválva Killigrew, amikor távozott.
– Milyen helyzet ne romoljon tovább? – kérdezte Nell. Lacy
körülnézett, és lassan felállt.
– A pestis. Ma láttam, hogy két házat lezártak. Ha rosszabbra
fordul, bezárják a színházakat, hogy ne terjedjen tovább.
Nell elkedvetlenedett. Csak most ne, könyörgött annak a
láthatatlan hatalomnak, bármi legyen is az, ami meghallhatja. Csak
most ne, hogy ennyire közel áll a tökéletes boldogsághoz!
A pestis azonban nem akart visszavonulni. Killigrew nem sokkal
később összegyűjtötte a társulatot, és közölte velük, hogy a király
elrendelte a színházak bezáratását, amíg a pestis véget nem ér.
Ahogy a tavasz nyárba fordult, egyre melegebb lett, és nemsokára
már a legtöbb utcában lezártak legalább egy házat. Még ha nyitva is
lett volna a színház, akkor se jött volna el senki, mivel az udvar
Oxfordba menekült, és a város lakosainak jó része követte őket.
Június utolsó hetében Nell elborzadva hallgatta Hart beszámolóját az
előző heti halálos áldozatokról.
– Kétszázhatvanheten haltak meg pestisben – mondta. – Ez
kilencvennel több, mint előző héten.
Hamarosan azonban ezek a számok is csekélységnek tűntek. A
következő héten megduplázódott a pestis áldozatainak száma, utána
pedig az is a kétszeresére emelkedett.
Londonban eluralkodott a rémület. A pestis hirtelen támadt az
áldozataira: volt, aki tünetek nélkül ébredt reggel, és estére meghalt.
Gyorsan, fájdalmasan virultak ki a groteszk fekete duzzanatok a
hónaljban és a lágyékon, a bennük felgyülemlett bűzlő genny
beleszivárgott a testbe, vagy kifolyt, mikor kidurrantak a hólyagok.
Senki nem tudta, hogyan terjed, és mindenki akaratlanul is rettegve
nézett a felé közelgőre, hiszen bárki hordozhatta a halál magvait.
 – OXFORDBA VISSZÜK A TÁRSULATOT – mondta Hart. – Ott
játszhatunk az udvarnak. Te is megtanulhatsz pár szerepet későbbre,
mikor újra kinyit a színház.
– Nem hagyhatom itt Rose-t.
– Csinálunk neki helyet. Szükségünk lesz egy öltöztetőnőre, és
mivel Rachel a családjához utazott, Rose betöltheti a helyét.

AZNAP ÉJJEL NELLNEK ESZÉBE JUTOTT AZ ANYJA. Azóta nem is

látta, hogy eljött otthonról, immár öt éve, és mikor Eleanor arca
felbukkant a lelki szemei előtt, mindig elhessegette a képet.
Értelmetlen lett volna felidézgetni a fájdalmas múltat. Ezen az éjjelen
azonban előtörtek az emlékei, hadakozott a gondolattal, hogy anyja a
pestis áldozatául eshet, míg ők távol vannak, ha ugyan még nem halt
meg.
A régmúltból egy kép villant fel Nell előtt: az anyja mosolygós,
nevetős arca, ahogy Nellt lovagoltatta a térdén. Rose mellettük állt. A
szabadban voltak, és egy zöld fa lombozatán keresztül rájuk hullott a
nap fénye. Nell madárcsicsergést hallott, és felnézett: barna
kismadarat látott elrepülni, pirosas folttal a mellkasán.
– Vörösbegy – mondta Eleanor. – Vörös.
– Vöjösz – próbálkozott a kis Nell, Rose és Eleanor pedig
vidáman felnevettek.
Nell azon kapta magát, hogy könnyek csorognak végig az arcán.
Már el is felejtette a szeretetteljes, gyengéd pillanatokat, és erős
vágyódást ébresztett benne a sejtelem, hogy anyja mégiscsak szerette
őt. Talán meg kéne látogatnia, mielőtt Rose-zal elmennek
Londonból. Persze lehet, hogy az ördögnek tartozik ezzel az úttal,
talán csak elutasítás és fájdalom lenne a jutalma.

MÁSNAP NELL ÉS ROSE ELMENTEK A GOLDEN FLEECE-BE. Mikor

beléptek a napsütésből a homályos fogadóba, Nellnek szüksége volt
egy kis időre, hogy hozzászoktassa a szemét a tompa fényhez. Ahogy
megérezte a hely szagát, a sör, étel, fűrészpor, izzadtság, kosz és
vizelet elegyét, feltámadtak benne az emlékei, és egy pillanatig úgy
érezte, mintha nem is ment volna el innen, mintha Hart és a színház,
mindaz, ami a király visszatérése óta történt, csak álom lett volna.
Eleanor a pult mögött állt, a léptek zaját hallva feléjük fordult.
Arcán behízelgő mosoly futott át, amiből Nell rögtön tudta, hogy
nem ismerte fel azonnal a lányait. Eleanor szája azonban hamarosan
kemény vonallá egyenesedett, ellenségesen emelte feléjük az állát.
– Nézd csak, kit evett ide a fene! Ti ketten meg mit akartok?
– Aggódtunk magáért, mama – mondta Rose. – A pestis miatt.
Eleanor felhorkantott.
– Na, most láthatjátok, hogy még nem kapartak el!
Nem kellett volna eljönni, gondolta Nell. Az anyjuk pont olyan
volt, mint régen, most is legszívesebben beléjük rúgna. Elfordult,
hogy induljon, de Rose gyengéden a karjára tette a kezét, és
egyenesen az anyjukra nézett.
– Örülünk, hogy jól van. Nell és én Oxfordba megyünk a
színházzal. Tehetünk valamit magáért?
Eleanor erre nem számított, és Nell egy pillanatra meglátta anyjuk
álarca mögött a fájdalom és önutálat feneketlen mélységeit. Nem egy
ijesztő boszorkány állt előtte, hanem egy nyomorult öregasszony,
akit meggyötört a sors. Nell érezte, hogy könnyek gyűlnek a
szemébe, és a zokogás a torkát fojtogatja.
– Velünk jön?
Mihelyst kimondta, már meg is bánta. Annyi pénze sem volt, hogy
magát eltartsa, nem hogy az anyját. Rettegett a gondolattól is, hogy
Hart, Killigrew, a Marshall nővérek és a többiek megtudják, hogy ez
a nőszemély az anyja. Aztán elszégyellte magát, hogy ezt gondolta,
és sírva fakadt.
Eleanor bizonytalanul ácsorgott. Végül megrázta a fejét.
– Oxford nem tartogat nekem semmit, csak rossz emlékeket. Ha
meg kell halnom, akkor haljak meg itt.
Rose átadott neki egy összecsomózott kendőt, benne pár
shillinggel. Eleanor úgy nézett rá, mintha nem akarná elfogadni, de
aztán rázárta munkától megkérgesedett kezét, mintha attól félne,
hogy valaki elveszi tőle.
– Akkor mi elmentünk – mondta Rose. – Ha visszajöttünk,
meglátogatjuk. Isten óvja!
Eleanor lassan bólintott.
– Titeket is.

PÁR NAPPAL KÉSŐBB A KIRÁLY TÁRSULATA ELHAGYTA Londont.

Nell sosem látta még a várost ilyen üresnek, mint most, miközben
a kocsi Oxford felé zötykölődött. Az árnyékokból pár girhes kutya
bámult ki a hőségtől és éhségtől reményvesztetten. A boltokat
lezárták, a házak némán kongtak. Helyenként szinte eléjük ugrottak
egy-egy ház deszkáiról a vörössel pingált betűk: „Kegyelmezzen
nekünk az Úr!” – Hart mondta, hogy ez állt rajtuk.
A Tyburnnél a bitó üresen állt, kiszáradt alatta a föld. Azokon a
napokon, amikor kivégeztek valakit, már nem tömörültek oda az
emberek. A halál már nem jelentett számukra mulatságot, hiszen
mindenki feje felett ott lebegett láthatatlanul. Csendben és
alattomosan várakozott, lélektelenül, hogy mikor jön el az ő ideje.
Senki se tudhatta, hogy megéri–e a másnapot.
A szemközti ülésen Betsy Knepp hirtelen eltátotta a száját, és
mikor Nell megfordult, hogy lássa, mi döbbentette meg így, ő is
levegő után kapott. Az úttól kissé távolabb emberek dolgoztak egy
jókora árok körül. A rohadás szaga elnehezítette a forró levegőt, Nell
a szoknyája után kapott, és eltakarta vele az orrát. Képtelen volt nem
gondolni arra, mi van az árokban. Amikor a kocsi elhaladt a
munkások mellett, azok épp meszet öntöttek a talicskáról a gödörbe.
Barátok, szeretők, idegenek, ellenségek most mind egymáson
hevertek, minden büszkeség és méltóság a múlté lett, örökre elveszett
minden reményük, álmuk és mosolyuk.
Nell közelebb húzódott Harthoz, és megfogta a kezét. A férfi
érintése és az, hogy biztosan ott van neki, egy kicsit megnyugtatta.
Újra felragyogott a nap, és mihelyst a város átadta a helyét a
vidéknek, és az út két oldalán mezők terültek el, Nell újra szabadon
lélegzett, mintha felemelkedtek volna a lelkére nehezedő árnyak. Egy
csapat pillangó emelkedett hirtelen a magasba, sárga foltot rajzoltak
a kék nyári égre. A fákról édes illatot árasztó gyümölcsök csüngtek.
Egy falu tűnt fel a távolban, az arany mezők között pár ház ácsorgott
egy kupacban. Milyen lehet, töprengett Nell, ilyen helyen lakni? Se
színház, se boltok, se királyi udvar. Izgalommal töltötte el a
gondolat, hogy mi vár rájuk. Esténként előadásokat tartanak a
királynak és az udvarnak, nappal pedig egy egészen új világot
fedezhetnek fel.

A PESTIS SÚJTOTTA LONDONTÓL TÁVOL, miközben A szeszélyes

főhadnagyból Celia szerepét tanulta be, Nell is jobb kedvre derült.
Sosem volt még boldogabb, mint most, Hart társaságában, miközben
együtt sétálgattak a városban, a parkban, a folyó mohos partjain.
Elképedt, hogy a férfi milyen sokat tud, Hart pedig örvendezve látta,
hogy Nell milyen kíváncsian és lelkesen érdeklődik minden iránt.
Egyik délután, mikor a parkban sétáltak, Hart nagyot nevetett, mikor
a lány elképedve kiáltott fel, hallva, hogy valójában nem is a Nap
gördül fel az égbolton, hanem a Föld forog a Nap körül.
– Szép új világ? – kiáltott mosolyogva a férfi. –Mi?
– A Viharból van – magyarázta. – Olyan vagy, mint a darabban
Miranda, aki egész életében egy kis szigeten élt, és minden újdonság
ámulatba ejtette. Bár ha belegondolok, egy fiatalembert látva kiáltott
így fel, mivel még sosem látott más férfit az apján kívül. Úgyhogy
csak remélhetem, hogy te most beéred a Nappal és a Földdel.
Hart könnyed évődésnek szánta szavait, de Nell észrevette, hogy
egy árnyék suhant át az arcán. Megszorította a férfi kezét, és
fürkészően nézett rá. Hart azonnal játékos hangra váltott, és
felkiáltott:
– Gyere, ugorj a hátamra, és lovagoljunk!
Nell kuncogva kapaszkodott fel a hátára, átfogta a lábával, és
erősen szorította, miközben a férfi kurjongatva futkározott. Egyre
gyorsabban szaladt, köröket írt le, hurkokat rajzolt a hatalmas
tölgyfák köré, miközben Nell sikítozva nevetett. Egy kutya éles
ugatása felelt rá, s hirtelen egy kisebb csapat csaholó spániel rohant
rájuk. Nell ugrándozó magaslatáról meglepődve vette észre, hogy
nem egészen húszlépésnyire tőlük ott áll a király Barbara Palmerrel,
és nyilvánvaló érdeklődéssel figyelik őket.
– Hart! Charlie! – Nell megütögette Hart vállát. Végre a férfi is
észrevette az uralkodót, és megállt. Nell még mindig a hátán lógott.
– Mr. Hart – szólt a király, és meghajtotta a fejét. Szája sarkában
ironikus mosoly bujkált, Lady Castlemaine pedig mulatva nézett
Hartra és Nellre.
– Jó napot kívánok, felség – mondta Hart, letette Nellt maga mellé
a fűre, és meghajolt. – Engedje meg, hogy bemutassam Nell Gwynnt!
Bizonyára látta már az előadásainkon Londonban.
– Csakugyan – felelte a király. – Hogyan is felejthetnék el egy
ilyen bájos kis arcocskát, narancsokkal vagy nélkülük?

A FORRÓ NYÁRI NAPPALOK EGYRE HOSSZABBAK LETTEK.

Augusztus végén Michael Mohun belovagolt Londonba, de nem
tudott jó híreket hozni.
– Aki elmenekülhetett, az elment. A többiek csak várnak. Múlt
héten több mint hatezer halottról számoltak be, de az emberek azt
beszélik, hogy közelebb járhat a tízezerhez. Az éjszakák nem elég
hosszúak ahhoz, hogy mindenkit akkor temessenek, így nappal
kénytelenek temetni, és sosem hallgatnak el a harangok.
Nell Mohun beesett arcát nézte a pislákoló tűz fényében,
elcsigázott, karikás szemét és komor száját. A férfi végighúzta a
kezét a homlokán, mintha letörölhetné a kimerültség és a feszültség
ráncait.
– Ostobaság volna visszatérni Londonba. Biztos halál.

AZNAP ÉJJEL NELL SZEMÉRE NEM JÖTT ÁLOM, az anyjára gondolt,

aki egyedül maradt a Covent Garden szürke utcáin, ahol a döghalál a
legerőteljesebben pusztított. Ha Eleanor meghalna, senki nem lenne,
aki elmondaná neki. Még a végén arra megy haza, hogy az anyja
nincs többé, s eltemették egy névtelen tömegsírban. Nell a párnába
temette a fejét, és álomba sírta magát.

MINT AMIKOR KAVICS ESIK A TÓBA, és hullámokat ver fel, úgy

terjedt a félelem is, kifelé egyre táguló körökben. Az udvar
Salisburybe költözött, onnan pedig tovább Wiltonba, mikor egy
lovászfiú Salisburyben holtan esett össze, a pestis jeleivel.
Mikor a király és kísérete elment Oxfodból, Killigrew
Franciaországba ment, hogy zenészeket találjon az udvar számára. A
színészek összébb húzták a nadrágszíjat, kollégiumokban léptek fel,
és elpróbálták azokat a darabokat, melyeket majd akkor adnak elő, ha
biztonságban visszatérnek Londonba.

– ARRA KELLENE HASZNÁLNUNK EZT AZ IDŐT, hogy megtanítsalak

olvasni – sürgette Hart Nellt. – Utána sokkal könnyebben megy majd
a szövegek megtanulása.
Leírta egy lapra az ábécé betűit, és megtanította a lányt, hogyan
kell őket kiejteni. Mihelyst azonban a betűk szavakká ugrottak össze,
a sorok pedig végtelen oldalakká, a kódfejtés túlságosan nehéz
feladatnak bizonyult Nell számára.
– Ezt a szót tudod – biztatta Hart, rábökve az egyik oldalra. Nell
rábámult. Az egyik olyan kövér emberre emlékeztető betűvel
kezdődött, az előredudorodó pocakkal. De melyik lehet?
– Bal? – Hartra nézett megerősítéséért.
– Nem! Dal! Dal! Itt is olvastad már az előbb! – Hart a könyvbe
fúrta az ujját. Nell szégyenkezve, csalódottan fordult el, hallva, hogy
a férfi milyen ingerült.
– Ne haragudj, szívem! Nem akartam türelmetlen lenni. Ne
felejtsd el: ha a kis kövér ember jobbról jön be a színpadra, az a „b”.
Ha pedig balról, akkor „d”.
– Kérlek, nem tarthatnánk szünetet? – kérte Nell. – A betűk
összekavarodtak, és rettenetesen megfájdult a fejem.
 SZEPTEMBER VÉGÉRE ÚGY TŰNT, hogy túl vannak a nehezén, és a
Király Társulata összecsomagolt, hogy visszamenjenek a városba.
London népességének harmada odaveszett a járványban.

A KOCSI ÁTGÖRDÜLT AZ OXFORD ROADON, el a Tyburn Tree, az

akasztófa mellett, és Nell már tudta, hogy majdnem hazaértek. A
levegő tikkasztó volt és fülledt, a délutáni égboltot elsötétítették a
felhők. Mikor délre fordultak a Drury Lane felé, perzselő villám
hasította fel az eget, és a fejük fölött megdördült a mennybolt, mintha
a föld is beleremegett volna. Nell szorongott, s úgy tűnt, hogy a
kocsiban mások is így éreztek.
Nell és Rose feladta a szállását, amikor Oxfordba utaztak, ahogy
Hart is, és Nell rájött, hogy nincs hová menniük. A gondolattól
beléhasított a vágyódás, az állati ösztön, hogy keressen egy helyet,
ahol elbújhat.
– Ma éjjelre elmegyünk a Cock and Pie-ba – mondta Hart, a
zivatart nézve. – Aztán meglátjuk, mi lesz.
Éppen Nell régi szobáját foglalhatták el. Némi vigaszt nyújtott
neki, hogy ugyanoda térhetett vissza, az ismerős repedések a falban
és a régi, hólyagos ablaküvegek mintha jó barátként köszöntötték
volna.
Az utazástól kifáradva mászott be az ágyba, és az eső dobolása a
tetőn hamarosan álomba ringatta.

MIKOR NELL FELÉBREDT, MÉG MINDIG ESETT, az ágyból is látta a

mennybolt szürkeségét és a fekete felhőket. A mellette fekvő Hart–ra
nézett, és végighúzta ujját borostás arcán. A férfi megmozdult, és
közelebb húzta őt magához. Nell biztonságban érezte magát, mint
mindig, ha a színésszel volt, de most rátörtek a jövője miatti
aggodalmak. Visszajöttek Londonba, de vajon most mi lesz? Meddig
fogja még Hart támogatni? Meddig bírja még? Eszébe jutott a többi
lány Killigrew társulatából. Hol voltak a Davenport nővérek, Franki
és Betty? Hol volt Margaret Rutter és Elizabeth Weaver? Találtak
vajon egy biztonságos kikötőt a viharban, vagy az utcára kerültek,
magukat árulják és koldulnak, vagy talán meghaltak?
Visszagondolt azokra a szenvedélyes napokra, amikor Az indiai
császárt játszották, élvezte a színészmesterség izgalmát, a diadalt,
hogy megoszthatta a színpadot Harttal. Túl szép volt ahhoz, hogy
igaz legyen, csak egy röpke pillantást vethetett a mennyországra. A
könnyű, boldog életben nem lehet sokáig osztályrésze. Miért lenne
más ő, mint Rose, aki szintén nem akart visszamenni szajhálkodni,
vagy az anyja, vagy a sok ezer londoni nő, akiknek nem volt más
választásuk, meg kellett keresniük a mindennapi betevőjüket, akár
tetszik, akár nem. A világ rideg hely, és fölösleges időpocsékolás
lenne a megváltoztatásáról álmodozni. Nagyon belefáradt már a
túlélésért folyó örökös harcba.
Hart megmoccant, és Nell felé fordult álmos szemekkel.
Észrevette az aggodalmát, és magához húzta.
– Mi a baj, kislány?
Nell habozott. Félt. Nem merte kimutatni, hogy szükséget
szenved, nem akarta könnyeivel terhelni a férfit.
- Hmm? – biztatta Hart, és feltámaszkodott a könyökére. Nell
észrevette, hogy a férfi orrnyergét halovány szeplők pettyezik, s az
orcái lebarnultak, olyan sokat voltak a szabad levegőn Oxfordban.
– Én csak... nem tudom, hogyan tudom eltartani magam, ha nem
nyit ki a színház. Hacsak... – elhallgatott, képtelen volt hangosan
kimondani azt, amit a másik talán még nem is tudott. Nem bírt a
szemébe nézni, elfordult tőle, a térdét a mellkasához szorította. Hart
finoman szembe fordította magával.
– Nem kell megint árulnod magad, szívem. Hála Istennek van
még egy kis félretett pénzem. Akárhová is megyek, te velem jössz.
Ha akarsz. Mindig lesz mit enned–innod, és lesz tető a fejed felett,
meg cipő a szépséges kis lábacskádra.
Nell könnyekben tört ki, haragudott magára, amiért így elvesztette
az önuralmát, amiért így megrémült, és amiért így kiszolgáltatta
magát. Ugyanakkor hálás is volt, és erősen magához szorította
Hartot.
 MÁSNAP NELL ÉS ROSE MEGKERESTÉK AZ ANYJUKAT. Hideg volt,
és Nell szorosan maga köré húzta a köpenyét, ahogy a Golden
Fleece-hez közeledtek. Csak néhány iszákos ücsörgött odabent,
Eleanort viszont sehol sem találták. Nellnek összerándult a gyomra a
félelemtől, aztán meglátta anyját, ahogy egy kancsóval a kezében a
nyitott pincefeljárón jön felfelé.
– Mama!
Eleanor megfordult Nell hangjára. Lányai láttán meggyűrődött az
arca, és sírva fakadt, majd leroskadt a földre.
– Már azt hittem, soha többé nem látlak titeket.
Nell odarohant az anyjához, és a szoknyájába temette az arcát.
Eleanor megsimogatta a haját. Öt év visszafojtott fájdalma tört a
felszínre, és Nell úgy sírt, akár egy gyerek.
– Visszajöttünk – mondta Rose. – Most már együtt vagyunk.

LONDON MEGVÁLTOZOTT. A halottak szellemei kísértettek az

utcákon, lebegtek az árnyékban, lélegeztek az élők tüdején át.
Nell elment, hogy új cipőt vegyen magának ahelyett, amelyet
egész évben viselt, és amely mostanra már felhasadt és
elrongyolódott. Talált is egy jó állapotú, használt lábbelit az egyik
árusnál, de beléhasított a gyanú, hogy talán olyan lányé lehetett, aki
meghalt a pestisben, így aztán otthagyta, és visszaindult a Drury
Lane-re.
A sírok felett halmok emelkedtek, és a pestisesek árkát még
mindig nem nőtte be a fű. Akár a sebhelyek, gondolta Nell, ahogy
elsietett a St. Gilese-emplom temetőkertje mellett. Ez az
egyházközség a legfertőzöttebb területek közé tartozott, és a
templom körül ocsmány árkok és dombok hullámoztak, nyirkos
zöldesbarna foltok ütöttek ki helyenként a templom falán, a föld
túlcsordult a templom kerítésén. Mintha olyan szorosan halmozták
volna egymásra a testeket, hogy szétfeszítenék a kert határait, mintha
egy–egy kéz vagy láb bármikor kitörhetne a gyeptéglák alól.
 A talajból a rohadás átható, undorító szaga szállt fel. Nell befogta
az orrát, és eltakarta a száját, miközben elsietett a kert mellett.
Esteledett, ezért felgyorsította a lépteit, nem szerette volna odakint
megvárni, hogy az őszi égbolt egészen sötétbe boruljon.
Egyre hidegebbé vált az idő – áldás volt ez a városra, mert
láthatóan visszaszorította a pestist. Nell viszont rettegett a téli
sötétségtől, mikor a nap későn kelt, és túlságosan hamar lenyugodott.
Jó kedélye a napfénnyel együtt apadt, úgy érezte, bezárja a rémisztő,
szürke kopárság. Eljött a karácsony, aztán az újév is. Nell örült, hogy
véget ért az 1665–ös esztendő. Elég ígéretesen kezdődött, de az öröm
nem sokáig tartott. A következő év biztosan jobban alakul majd.

AZ ÚJ Év CSAKUGYAN BIZTATÓAN INDULT. A király és udvara

visszatért Hampton Courtbe. Ha nem is mentek vissza Londonba, de
legalább valamivel közelebb jöttek. Barbara Palmer újabb gyermeket
szült a királytól, és azt beszélték, végre a királyné is állapotos lett.
Aztán híre ment, hogy Franciaország hadat üzent Angliának. Nell
a pokolba kívánta mindkettőt, félt, hogy csatározásuk késlelteti a
színházak rég várt kinyitását is.
Január végén hatalmas vihar támadt Londonra. Zuhogó eső verte
az utcákat, a szél leszaggatta a tetőcserepeket, és téglákat mozdított
ki a helyükről, kéményeket döntött le, tönkretette a hajókat és
csónakokat a folyón, leszakította a kikötőről, és egymásnak csapta
őket, egy hajót teljesen felfordított, a tőkesúlya úgy emelkedett ki a
vízből, akár egy jókora hal uszonya.
Az ország hangulata a dühöngő vihart tükrözte, mikor híre ment,
hogy a királyné elvetélt.

GYERTYASZENTELŐKOR, FEBRUÁR MÁSODIKÁN eljött Nell

születésnapja, az udvar pedig visszatért Londonba.
– Nemsokára kinyithatunk – biztatgatta Hart. – Ma találkoztam
Killigrew–val, Lacyvel és Mohunnal, és úgy döntöttünk, hogy a
tétlenség idejét a színház fejlesztésére fordítjuk. Kiszélesítjük a
színpadot, és hozzáépíttetünk pár raktárszobát. Isten a tanúm, hogy
égető szükség van rá, és nem lesz rá még egy ilyen lehetőség.
Nell végre maga is elhitte, hogy a színházak újra ki fognak nyitni,
mikor pár héttel később elkísérte Hartot, hogy ellenőrizzék a
munkálatokat. Hatalmas fejetlenség uralkodott, és minden csupa kosz
volt, Nell mégis jobb kedvre derült, mivel a fűrészporból és a
gipszhalomból egy jóval nagyobb és elegánsabb színpad készült
kiemelkedni, amelyen nemsokára ő is felléphet.
– Nelly! – kiáltott egy ismerős reszelős hang a színfalak mögül, és
a Féllábú Dicky bicegett Nell felé.
– Dicky! Sokat gondoltam ám rád! Annyira örülök, hogy látlak!
– Igen, nem kapartak el, látod, még élek, és manapság már ez is
nagy szó. Én is örülök neked, bogárka – megcsípte Nell arcát, aztán
Harthoz fordult. – És önnek is örülök, uram, alig várom, hogy újra
láthassam a színpadon szerepelni.
– Én is játszani fogok! – ujjongott Nell. – A szeszélyes
főhadnagyban. Emlékszel? Aznap adták, mikor kinyitott a színház.
– Veled még sokkal jobb lesz, édes – bólintott Dicky.

NELL IZGATOTTAN ÉS BOLDOGAN VÁRTA, hogy megkezdődjenek A

szeszélyes főhadnagy próbái, hogy újra összegyűljenek a társulat
többi tagjával, és nekiálljanak a munkának.
– Mintha ősidők óta nem jártunk volna itt – mondta Kate Corey.
– Régen is volt – felelte Nell. – Én már komolyan azt hittem, hogy
sose állhatok többé színpadra.
– Én is – helyeselt Betsy Knepp.
– Nézzétek, most milyen szép itt minden! – álmélkodott Beck
Marshall. – Nekem tetszik, hogy nagyobb lett a színpad, és sokkal
jobb, hogy nincs minden lom és kellék ide, hozzánk bedobálva.
Napfény áradt be a színészek társalgójába, és láthatóan a többi
színésznő is osztotta Nell lelkesedését. A beszélgetés a legújabb
udvari pletykákra terelődött.
– Azt mondjak, Lady Castlemaine legújabb gyereke kiköpött mása
az apjának – mondta Betsy.
 – Öt év alatt öt gyermeket szült neki – nevetett Kate. – A
királynak nyilván nem veszi el a kedvét ez a szaporulat.
– Hát nem – felelte Beck. – De úgy is bánik vele, mintha a
felesége lenne. Reggeli előtt mindig felkeresi, aztán, azt mondják,
elmegy a szépséges Frances Stuarthoz.
– És a királyné? – kérdezte Nell.
– Lefogadom, hogy tartja a száját, és imádkozik, hogy neki is
legyen gyereke – jelentette ki Betsy.

MÁJUS HUSZONKILENCEDIKÉT, a király születésnapját és

visszatérésének hatodik évfordulóját össznépi mulatozással
ünnepelték, mint minden évben. Ám a vidám mulatozást rettenetes,
négynapos tengeri csata követte a hollandokkal. A diadalmas angol
győzelmet hirdető első kósza híreket hamarosan súlyos vereségről
szóló komor beszámolók cáfolták, melyek szerint rengeteg hajó és
ember esett el. Pánik tört ki, hogy a franciák meg akarják szállni
Angliát. Állandó hadsereg híján, miközben a flotta szánalmas
állapota miatt alkalmatlan lett volna visszaverni egy ilyen támadást,
több száz gyalogos hajózott Blackwailből a csata helyszínére, és a
tengerészet ismét erőszakos toborzást indított.
– Ez nincs így rendjén – morgott Féllábú Dicky. – A toborzók az
utcáról fogdossák össze az embereket. Akaratuk ellenére tengerre
küldik a munkásokat, kereskedőket, iparosokat, olyanokat, akik
egyáltalán nem alkalmasak rá, hogy a hajózzanak. Még az előzetes
zsoldot se kapják meg, ami pedig járna nekik. Miből fog megélni a
családjuk?
Nell sajnálta a szerencsétleneket meg a családjukat is, és
kétségbeejtette a tudat, hogy a háború még tovább késlelteti a
színházak megnyitását.
A tavasz nyárba fordult. Tél óta nem volt csapadék. A kövezetlen
utak kiszikkadtak, és a forró szél fojtogató porfelhőket kavart fel. A
hordók és vályúk, melyekben az esőt fogták fel, kiszáradtak.
A folyó mocsaras lejtőinek sara szárított agyaggá változott. És
ahogy egyre nőtt a forróság, újra felderengett a pestis réme. Nell
tudta, hogy a király nem fogja megnyitni a színházakat, mikor ilyen
nagy a járvány kockázata, de igyekezett leküzdeni félelmét, ha a
jövőjére gondolt.

Az ARATÓÜNNEP NAPJÁN a június átadta helyét az augusztusnak. A

pestis nem robbant ki olyan borzalmas erővel, mint előző nyáron, de
a veszedelem a levegőben lógott.
Szeptember második reggelén még alig bújt elő a nap, mikor Nellt
és Hartot félrevert harangok zúgása riasztotta fel álmukból. Odalent
az utcán emberek gyülekeztek, és kelet felé mutogattak. Hart
kinyitotta az ablakot.
– Mi baj? – kiáltott le.
– Tűzvész5 – üvöltötte vissza egy férfi. – A Fish Street közelében.
– Az messze van – fordult vissza Hart Nellhez. – Majdnem két
mérföldre. Szerintem nem kell aggódnunk.
Délelőttre azonban füstfelhők kígyóztak az égre keleten, és vontak
fátylat a nap elé. Nell és Hart a színházhoz ment. Lacy, Mohun és a
társulat más tagjai már ott gyülekeztek.
– Egy pékségben kezdődött, a Pudding Lane-en – mondta Lacy,
kendőjével törölgette a homlokát. – Azt mondják, egész utcák
vesztek oda: már háromszáz ház leégett. A St. Magnuse-emplom is
odavan, a lángok már átterjedtek a hídon álló házakra is.
– Ami ennél is rosszabb – mondta Killigrew, aki ekkor
csatlakozott hozzájuk –, hogy a szél tovább szítja a tüzet, már a
Thames utcában jár.
– Jézus! – fakadt ki Hart. – A raktárak...szorosan egymás mellett,
tele szurokkal, olajjal, borral, konyakkal – fűzte hozzá Mohun.
– Igen – mondta Killigrew. – Akár a pokol tüze.
Nellnek összeszorult a gyomra a félelemtől. Mi lesz, ha a színház
is leég? Akkor mi lesz?
– Mit fognak csinálni? – kérdezte, próbált uralkodni a hangján.
– A király parancsba adta a tűz útjában álló épületek

5 Londonban 1666–ban tűzvész pusztított, melyben kb. tizenötezer épület égett porig.
felrobbantását, hogy megszakítsák a folytonosságot, és ne tudjon
egyik épületről a másikra terjedni.
– És mi?
– Mi várunk – felelte Killigrew.
Délutánra azonban a tűz még tovább terjedt. A társulat egyre több
tagja jött el a színházba, és mindenki arról beszélt, hogy a lángok
szélsebesen harapódznak tovább nyugat felé.
– Akik reggel odahurcolták a holmijukat a tűz elől, most újra
hurcolkodnak – mondta Rose.
– Azt mondják, a franciák voltak – mondta az ifjú Richard Baxter,
az egyik díszletező. – És most még egy újabb tüzet is gyújtottak, még
messzebb, keleten.

Leszállt az este, és Nell az utcán állva látta, hogy keleten

narancssárgán világít az égbolt. Rose-zal lementek a folyóhoz, és egy
mérföldnyi hosszú lángívet láttak a túlparton, vibráló, égőpirosba
forduló aranykoronát. Az egész város lángokban állt, a sötét égboltot
füstfelhő takarta. A folyón mindenféle vízi járművek hada
zsúfolódott össze. A csónakok megteltek emberekkel, bútorokkal,
ládákkal, hordókkal, hangszerekkel, az állatok beleütköztek a fekete
folyón úszkáló, vízbe dobott tárgyakba. Az égből forró hamu és
lángoló széndarabok zápora hullott alá és hunyt ki sziszegve a
folyóban. A nyári este és a balzsamos égen tündöklő hold szépsége
mellett a rettenetes látvány groteszk hatást keltett.
Nell azt hajtogatta magában, hogy minden rendben lesz, és
biztosan megállítják a tüzet, mielőtt elérné a Drury Lane-t. Nem bírt
szembenézni ekkora pusztítással, inkább kimerülten aludni tért,
összehúzta magát egy kupac köpenyen a színésztársalgó egyik
sarkában, megnyugtatta a közelében zümmögő hangok moraja. Pár
órával később arra ébredt, hogy színház zsúfolásig megtelt
emberekkel: nemcsak színészek és a többi dolgozó menekült oda, de
mind magukkal hozták családtagjaikat és barátaikat is, akiknek nem
volt hová menekülniük.
 A távolban mennydörgésszerű hang dördült, és nem sokkal utána
egy második robbantás is követte.
– Mi volt ez? – kérdezte Hartot.
– Házakat robbantanak a Tower Streeten.
– A Tower Streeten? De hát az keletre van a Pudding Lane-től!
Irányt változtatott a tűz?
Hart megrázta a fejét.
– Most már minden irányba terjed. York hercege a testőreivel járja
az utcákat, próbálják valamennyire fenntartani a rendet. Én is
kimegyek, hátha hallok híreket, vagy talán a hasznomat tudják venni.
– Épp begombolta a bőrkabátját, Nell pedig, látva, hogy a férfi
vastagon kitömött kecskebőrrel igyekszik felvértezni magát, rájött,
mekkora veszéllyel készül szembenézni.
– Veled megyek.
– Nem! Túl veszélyes – felelte Hart komoran.
– Nem érdekel, mi történik velem, ha neked vagy a színháznak
baja esik – könyörgött Nell. – Ha tehetek valamit, meg kell tennem.
Hart elkeseredetten csóválta a fejét.
– Akkor legalább vegyél fel csizmát meg bricseszt! Ha a szoknyád
lángot fog, begyullad, mint egy köteg szalma.

NELL ROHANT HART MÖGÖTT a Drury Lane és a Wych Street

kanyarulatától délkeletre, áttörtek az ellenkező irányba igyekvő
emberáradaton, akik kocsikban, talicskákon és a hátukon mentették
kevéske holmijukat. Rémült emberek és állatok sikítottak, bőgtek,
kiabáltak, menekülőben nyugat felé.
A St. Clement Danese-emplom temetőkertjét zsúfolásig
megtöltötték az emberek, oszlopcsarnokát megtömték hordókkal és
bútorokkal. Hart megtorpant, mikor a templom elé értek, ahonnan
szabad kilátás nyílt a Fleet Streetre. Nell rémülten felkiáltott.
Keleten, ameddig a szem ellátott, mohó lángnyelvek nyúltak az égre.
A tűz feléjük közeledett. Izzó zsarátnokok özöne pattogott a földön,
akár egy tűzfolyó. Egy galamb repült el mellettük, megperzselt
szárnyaival őrülten csapkodva. Mintha az egész utca örvénylett
volna, és Nell iszonyodva állapította meg, hogy a több száz
menekülő patkány miatt tűnik így. Hart odarántotta a falhoz, kis
híján elgázolta egy szekér.
– Mr. Hart! – Féllábú Dicky bicegett feléjük, reszelős hangja
áthasított a zűrzavaron. – A király segítséget kért a tűznél. Épp a
színházba igyekeztem, hogy embereket gyűjtsek.
Hart Nellhez fordult, mielőtt a lány bármit mondhatott volna.
– Nem! Szó sem lehet róla! Menj vissza a Drury Lane-re! Ott
nagyobb hasznodat veszik. Mondd meg Killigrew–nak, hogy küldjön
ide minden legényt, akit csak nélkülözni tud; és hozzanak vödröket
is! Mondd, hogy készüljenek a menekülésre!

MIKOR VISSZATÉRTEK A SZÍNHÁZBA, Nell, Rose és a többi nő

összehajtogatta és hatalmas ládákba pakolta a társulat legjobb
jelmezeit, miközben Killigrew a becses szövegkönyveket és
súgókönyveket helyezte páncélszekrénybe, majd elment szekeret
keresni. Az eszeveszett iramú pakolás elterelte Nell figyelmét, nem
maradt ideje rettegni, milyen veszélynek teszi ki magát Hart a tűz
közelében, és hogy milyen sors vár rá, ha leég a színház. Csak a
jövőbe vetett remény tartotta benne a lelket a hosszas várakozás alatt
is, amíg dühöngött a pestis. Ha a színház leég, az álmai is vele
pusztulnak, és ő nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy tovább
harcoljon.

MIKOR BESÖTÉTEDETT, HART TÁMOLYGOTT BE a

színésztársalgóba, az arca és ruhája koromtól feketéllett. Nell
odarohant hozzá, és átölelte, megkönnyebbülésében még a belőle
áradó erős füstszaggal sem törődve. Hart megperzselt, hólyagos
kezét meglátva felkiáltott.
– Vizet – köhögte Hart, s mikor Nell átadott neki egy nagy
pohárral, egy húzásra megitta. A társulat köré gyűlt, ő pedig rájuk
meredt, zavart tekintete fényesen csillogott izzadtságtól csíkos,
koszos arcában.
 – A Szent Pál Katedrális leégett – közölte tompa, rekedt hangon.
– És a Cheapside? – kérdezte valaki, mire mások is
bekapcsolódtak.
– Newgate Market?
– Thames Street?
– A folyóparti hatalmas házak?
– A salisburyi színház?
– Odalett – felelte. – Mind odalett.

NELL BEKENTE HART KEZÉT OLAJJAL, és bekötözte tiszta

vászoncsíkokkal.
– Fáj? – kérdezte.
– Már nem annyira – felelte Hart. – Csak arra vagyok kíváncsi,
vajon tudok–e majd hegedülni, ha meggyógyul a kezem.
Nell rémülten meredt rá, mire a férfi elmosolyodott.
– Az tényleg nagy csoda lenne, mert sosem tudtam hegedülni.
Nell felnevetett, de a kacagása hamarosan sírásba fordult.
– Ne ijesztgess már!
– Sajnálom. Ne félj semmitől! Túl leszünk rajta.
– Gondolod? – Nell elmondhatatlanul félt. Belenézett Hart fekete
szemeibe, melyek olyan gyakran megnyugtatták, és erőt adtak neki.
– Bátorság, én kis szerelmem! Nem hagylak magadra. Amíg
nekem lesz otthonom, neked is.

EGY ÓRÁVAL HART VISSZATÉRÉSE UTÁN egy magas idegen esett be

a színészbejárón, fedetlen fővel, mocskos kendőbe takart arccal.
Véres jobb kezét a mellkasára nyomta, és Nell döbbenten látta, hogy
hosszú kabátjának ujja és bricseszének szárai a magas csizmák felett
mind vérben úsztak. Lezuhant a padra, leszedte a rongyot az arcáról,
és a kezére nyomta.
– Jóságos ég! – kiáltott Rose, mivel a rongy is csupa vér volt.
– Jó estét! – köszönt a férfi, felnézve az őt körbevevő rémült
arcokra. – Elnézést a betolakodásért. Gerendák zuhantak rám.
Összezúzták a karomat és felhasították a lábamat, olyan sok vért
veszítettem már, hogy gondoltam, legjobb, ha mihamarabb betérek
valahová, mielőtt eszméletem veszíteném, bár anyámasszony
katonájának érzem magam, hogy ezt mondom – kényszeredetten
elmosolyodott, az arca azonban már halálsápadtra vált, és nekidőlt a
falnak, szemei lecsukódtak.
– Ne mozogjon, uram, én majd gondját viselem! – motyogta Rose,
és sietve hozott egy lavór vizet, rongyot és tiszta vászoncsíkokat.
Nell segített neki levenni a férfi kabátját és mellényét. A sebesült
megremegett, és összeszorította a fogát, miközben Rose felgyűrte az
ingujját. Lenézett erőtlen alkarjára és kezére, s mikor megpróbálta
mozgatni az ujjait, még jobban elsápadt.
– Eltört, méghozzá csúnyán – mondta. Rose letérdelt elé, és ahogy
gyengéden lemosta róla a vért, aggódva nézett a férfi arcába, ő
viszont megnyugtatóan rámosolygott a lányra.
– Szerencse, hogy az ég leküldött hozzám egy angyalt, aki
gondoskodik rólam, bár aligha érdemlem meg.
Nell nagyon jóképűnek tartotta a férfit, vagyis annak tartotta
volna, ha hosszú, fekete haját nem itatta volna át az izzadtság és a
kosz, az arcát pedig nem takarta volna korom. Rose pirulásából
rájött, hogy nővére is ugyanígy gondolja.

AZON AZ ÉJJELEN NELL a kimerültségtől zsibbadtan roskadt össze.

Mintha ezer év múlt volna el vasárnap reggel óta, mikor ő és Hart a
tűz hírére ébredtek. Szerda volt. Lefeküdt, de rosszul aludt,
forgolódott a kemény padlón, álmai megteltek a tűz képeivel.
Izgatott hangok keltették fel. A szavak először nem hatoltak át
álmos kábulatán, de aztán eljutott a tudatáig, mit beszélnek. Felült.
– Eloltották – ismételte meg Lacy.
– Eloltották? – kérdezte Nell, és feltápászkodott.
– Úgy ám – felelte a férfi. – Isten kegyelméből. Na meg a király,
York hercege meg mások munkájának köszönhetően. Őfelsége
személyesen is beállt a vödrösök közé, egész éjjel dolgozott, akár
egy igásló.
 A TŰZVÉSZ UTÁNI NAPOKBAN mindenki mohón várta a híreket,
rengeteg történet és pletyka kelt szárnyra.
– A király javaslatokat vár a város újjáépítésének tervéhez –
mondta Killigrew. – És a templomokéhoz. Nyolcvan vagy még több
is leégett.
– Az épületek pótolhatóak – mondta Hart. – Én szegény öreg
James Shirleyt siratom és a feleségét. Az ő darabjában, A
kardinálisban játszottam az első nagyobb szerepemet. És ők ketten
most meghaltak félelmükben, mert leégett a házuk, és nem volt hová
menniük. Megszakad a szívem értük. Miért nem jöttek el a
színházba?
– Emlékművet állítanak majd az áldozatoknak – mondta Richard
Baxter. – És a kőbe belevésik majd, amit mindenki tud: „a pápisták
tették”.
– Senki se tudja – mondta Lacy. – És azt mondják, valami csoda
folytán kevesebb, mint egy tucatnyian haltak meg. A város viszont...
Nell a saját szemével akarta látni.
– Gyere velem, Hart! – kérlelte. – Látnom kell, hogy nem pusztult
el minden!

A LEVEGŐ PÁRÁS ÉS FÜLLEDT VOLT, mintha tompította volna a

város hangjait, és elnyomta volna a lelkekben dúló vihart. A vörösen
izzó nap szürke függöny mögé bújt, fekete hamufelhők kavarogtak
egykedvűen mindenfelé, ahogy hirtelen felnyalábolta, aztán
szétszórta őket egy–egy széllökés. A hamu nyugat felé mindenhol
elvegyült az utcát takaró sárral és homokkal, egészen a Strandig. Nell
érezte, hogy fojtogatja a mocskos levegő, és a szája és orra elé
tartotta a zsebkendőjét.
Miközben kelet felé tartottak, rettegés és szomorúság uralkodott el
rajta, mintha olyan ház felé közeledne, ahol valaki meghalt. Mikor a
Fleet Streetről rátértek a Ludgate Hillre, belekapaszkodott Hart
karjába, és levegő után kapott. Nem igazán az kavarta fel a gyomrát,
amit látott, hanem az, amit nem: a Szent Pál–katedrális magas tornya,
ami éppúgy hozzátartozott a tájhoz, mint az ég vagy a felhők, eltűnt.
Szinte tapintani lehetett a hiányát; a téren, ahol korábban állt, űr
tátongott.
Északon megmaradtak az ismerős utcák és házak. Lent, a folyónál
azonban, és keletre, ameddig csak a szem ellátott, kő és elszenesedett
fa kupacai hevertek. A város korábbi nyüzsgő utcái ott hevertek
felismerhetetlenül a törmelék alatt, közlekedni is csak gyalog
lehetett.
Nell és Hart körbejárta a Szent Pál–katedrális elhagyatott
csontvázát. Ősrégi falai, melyek mintha kívül álltak volna az időn,
most ledőltek; kövei megrepedtek és összeporladtak a tűz
forróságában. A tetőn az ólom tócsákká olvadt a pokolban, és bizarr,
fagyott pocsolyákká keményedett. Füstcsigák emelkedtek, és
keveredtek el a mindent átható szürke köddel – a tűz még most is
parázslott a romhalmaz mélyén.
Végigmentek az egykori Szent Pál–katedrális kertjén. Itt korábban
könyvárusok álltak, helyenként Nell könyvek maradékát vette észre:
bőrkötésük megszenesedett, lapjaik elefentcsontszínű tisztasága
átázott és szétmaszatolódott. Egy vörös macska rohant el nyávogva,
vad szemekkel, megfeketedett szőrrel.
A Cheapside-on férfiak egy csapata már a törmelékek
eltakarításának embertelen feladatán dolgozott, arcukra kendőt
szorítottak a mocskos levegő ellen, halmokba hordták és szekérre
rakták a köveket és mindazt, amit még meg lehetett menteni. Mások
itt–ott a törmelékek között kutattak, vagy csak ácsorogtak, és az őket
körbevevő pusztulást bámulták.
Nell elveszettnek érezte magát, amikor körülnézett.
Kétségbeesetten forgolódott, szeretett volna találni valami
ismertetőjelet, ami kapcsolatot teremthet az emlékezetében élő és az
előtte elterülő utca között.
– Ó! – hirtelen megtorpant, rámutatott a jobbján heverő
kőhalomra, melyben felismerte a St. Mary–le-Bow maradványait, és
rájött, hogy a kiégett táj legmagasabb halmai a templomok helyén
álltak, mivel a kövek jobban átvészelték a tüzet, mint a környező
házak gerendái, a gipsz– és a zsúpfedél.
Nellen úrrá lett a rémület. A szíve kalapált, a tenyere izzadt.
Annyi minden elpusztult mindabból, amit ismert, és ez a felfedezés
mintha egy hatalmas szakadék szélére lökte volna őt. Ha egyik
napról a másikra elpusztulhat ennyi örökkévalónak tűnő épület,
mennyire vehet biztosra bármit is az ember? Felvillant előtte Nick és
a többi fiú arca a hold és a palota előtti máglya reszkető fényében, a
parkban. Újra érezte, ahogy Jack kegyetlenül megszorítja, undorító
szaga szinte fojtogatta, miközben az ágyra nyomta.
Rémisztő pánik kerítette hatalmába, és vaktában a folyó felé
rohant. Hart utána kiáltott, hogy álljon meg, várjon, még kárt tesz
magában a csalóka romok közt, melyek közé bevetette magát. Nell
azonban képtelen volt rá, csak akkor torpant meg, mikor a korábbi
Thames Street közepére ért. Addig a pillanatig nem is tudta, mit
keres, de mikor odaért, és kelet felé pillantott, rájött: a hidat és a
Towert akarta látni. Mindkettő megmaradt. Nell úgy érezte, hogy ha
azokat sem találta volna a helyükön, azt már nem bírta volna
elviselni.
Elhagyta az ereje, zihálva térdre esett. Mikor Hart utolérte,
keservesen zokogott a mérhetetlen veszteség súlyától, a dühtől, a
magánytól, a félelemtől és a megkönnyebbüléstől. Hart letérdelt
mellé, és megölelte, a haját simogatta, és megnyugtató szavakat
mormolt neki, Nell pedig belekapaszkodott, és csak sírt. Mikor már
kicsit megnyugodott, elhúzódott a férfitól, megtörölte a szemét és
orrát az ingujjában. Szavakat keresett, hogy kifejezze, mit érez, de
nem tudta megfogalmazni. Újra sírva fakadt, és Hart szorosan
átkarolta.
– Értem – mondta. – Hatalmas veszteség. Mintha nem figyeltél
volna eléggé egy barátra, ő meg csak szó nélkül elhagyott volna.
– Igen – szipogott Nell. – Valami ilyesmi. Menjünk a hídra! A
talpam alatt szeretném érezni.
Egymásba karolva elsétáltak a London Bridge-re, megálltak a
közepén, és Londont nézték. Keletről nyugatra, két mérföldnél is
hosszabban, átsöpört rajta a pusztulás, északra pedig
 egészen a régi városfalakig ért. Ez volt London régi központja: az
első ösvények, melyeket a folyóparti legelőkig tapostak ki a rómaiak,
az utcák, melyeket az azóta eltelt századokban minden nap lábak
ezrei koptattak. És most vége.
A szél belekapott a ruhájukba és a hajukba. A tenger szagát hozta
magával, és elfújta az égés fanyar bűzét. Nell érezte a szíve
dobogását, s Hart jelenlétét az oldalán. Tudta, hogy az ő élete megy
tovább, ahogyan Harté is, és valahogyan Londoné is.
 Tizenkettedik fejezet
A NÉZŐKÖZÖNSÉG ÖZÖNLÖTT A SZÍNHÁZAKBA, mihelyst
megnyitották kapuikat, Nell pedig azt sem tudta, hol áll a feje:
egyszerre készült Lady Nagyvagyon szerepére, amit Az angol
möszijőben játszott Harttal mint Mr. Modorossyval, Celia szerepére
A szeszélyes főhadnagyban és Cydariáréra Az indiai császárban.
Amikor nem kellett színpadra lépnie, akkor a nézőtérről figyelte
az előadást. A nővére, Rose most már egy másik lánnyal árulta a
narancsokat. Kelletlenül bár, de még az anyja is elismerte a
színházban kivívott sikereit. Mindeközben Harttal átköltöztek a
Bridges Streetre, épp a színházzal szembe.
Korábban álmodni sem mert ilyen boldogságról, gondolta Nell,
miközben Betsy Kneppel felkapaszkodtak a lépcsőn a női öltözőbe.
Betsy aznap elvitte Nellt a kedvenc zsibvásárába, ahol divatos
használt ruhákat árultak, Nell pedig lecsapott egy helyes kis bálára,
mely egy gazdagon hímzett, virágmintás pruszlikot is tartalmazott. A
színházba menet már az újonnan szerzett bársonyköpenyét viselte,
nyakából pedig fekete nyúlszőr muff lógott egy szalagon.
– Hát itt van, Betsy! – kiáltott egy hang a lépcső tetejéről. – Már
azt hittem, hogy elnyelte a föld!
– Jó napot, Sam! – felelt Betsy. – Vásárolni voltunk, és kicsit
elszaladt az idő. Nell, az úr Mr. Pepys.
– Alázatos szolgája, Mrs. Nelly – vigyorgott Pepys. – Nagyon
örülök, hogy megismerhetem. Szívből élveztem a Lady
Nagyvagyonként nyújtott alakítását. A Harttal közös jelenetei
utolérhetetlenek. Most nem rabolom az az idejüket, de remélhetem,
hogy az előadás után velem vacsoráznak a hölgyek!
Az öltözőben Beck Marshall már sminkelt.
 – Sam megtalált, ugye? – kérdezte. – Helyes. Úgy lihegett a
nyakamban, mint egy kiskutya, már kezdett kihozni a sodromból.
Nahát, mit zsákmányoltatok?
Nell és Betsy kicsomagolta új szerzeményeit, hogy Beck
megcsodálhassa.
– Annyira különleges cipőt láttam! – mondta Nell. – Fekete volt, a
sarka meg vörös. És tényleg nagy szükségem lenne egy–két új
alsószoknyára is. Csak épp ennél többre most nem futotta.
– Fogj egy gazdag fickót! – tanácsolta Beck.
– Mint az a Sam Pepys – nevetett Betsy. – Ő vezeti a
haditengerészeti irodát, folyton a királlyal meg York hercegével
üzletelget, neki aztán a bőre alatt is pénz van. Szükséged lenne pár
hozzá hasonló fickóra Nell, hogy egyengessék az utadat.
– Soha. Én boldog vagyok Harttal.
– A boldogsággal nem mégy sokra – felelte Beck. – Hartnak nagy
szíve van, de én jobban szeretem az olyan pasasokat, akiknek a
pénztárcája nagy.

B ÁR A SZÍNFALAK MÖGÉ NEM MEHETTEK VOLNA BE LÁTOGATÓK, a

női öltözőben azonban mindig hemzsegtek a zsákmányra vadászó
urak. Nell Anne Marshallt nézte csodálói körében, és eszébe jutott az
egyik friss darab néhány sora: „A szép hölgyeknek épp oly nehéz
megóvni az erényeiket a színházban, mint a patikusnak a szirupjait a
legyektől a forróságban, mivel minden léha férfi a mézesbödönük
körül tolong.”
A terembe újabb férfi érkezett, és csatlakozott az Anne körül
legyeskedőkhöz. Nell rápillantott, de azonnal el is fordult, mert
érezte, hogy a férfi őt lesi a szeme sarkából. Úgy tett, mintha az arcát
púderezné és a haját igazgatná, közben pedig alaposan szemügyre
vette a látogatót a tükörből. Biztosra vette, hogy még sosem látta.
Kabátjának elegáns szabása és anyaga, a zsinór a nyakrészén és a
kézelőjénél, bodrainak csillogása, arroganciáról és magabiztosságról
árulkodó tartása mind arra vallott, hogy ez az ember tudja magáról: a
társadalom csúcsán áll, és megszerzi, amit akar.
 Az idegen egy röpke pillanatra ismét rávetette a tekintetét, és
ahogy összenéztek, Nell tudta, hogy a férfi érzékeli az ő jelenlétét,
akár a vadászkopó a prédájáét, még az orrcimpája is reszketett az
illatától. Nell azon kapta magát, hogy izgalmában remeg a gyomra.
– Nelly! – Sir Charles Sedley kiáltott oda neki Anne mellől. –
Velünk tartasz ma? Johnny, ismered Nellt?
Az idegen a fejét rázta.
– Nell Gwynn asszony – mondta Sedley, miközben odaléptek
Nellhez. – John Wilmot, Rochester grófja.
– Alázatos szolgája, madám – Rochester meghajolt, de közben
egy pillanatra sem vette le Nellről a szemét. Magas férfi volt, Nell
csak a válláig ért, és tekintetének tüzétől a lánynak a lélegzete is
elakadt. Aranybarna szemében volt valami oroszlánszerű, ahogy
tetőtől talpig végigmérte. Nell szinte érezte, hogy felgyorsul a
pulzusa, és amikor a férfi lepillantott rá, viszonozta a meghajlást,
miközben szíve hevesen dobogott. Aztán meglátta Hartot az öltöző
ajtajában. Szerelme rémült arckifejezése kijózanítólag hatott rá.
– Köszönöm, Sir Charles, de ma este nem alkalmas – hebegte. –
Már elígérkeztem.

BIZTOS, HOGY MÉG SOSEM LÁTTAM – mondta később Nell

Betsynek.
– Nem is láthattad, Adderburyben volt a feleségével.
– A feleségével? – Nell azon kapta magát, hogy minden ok nélkül
csalódottságot érez a hír hallatán.
– Igen – felelte Betsy. – Csodálom, hogy még nem hallottad.
Vadóc fiú, így a lány családja ellenezte az udvarlását, Rochester
azonban nem hajol meg senki akarata előtt, úgyhogy elrabolta.
– Tudod, kinek meséld! – hitetlenkedett Nell, pedig a történet
tökéletesen illett a képbe, melyet az első találkozáskor kialakított a
férfiról.
– Komolyan! – erősködött Betsy. – Megtámadta a nő hintóját a
Charing Crossnál egy kocsival és egy csapat felfegyverzett emberrel,
és egyszerűen elrabolta. Mire a család rájuk talált, már késő volt:
addigra összeházasodtak.
– Lefogadom, hogy jó nagy kalamajka lett belőle – mondta Nell.
– Ahogy mondod – helyeselt Betsy. – A király tombolt. Csak azért
nem zárták be Rochestert a Towerba, mert az apja a király régi jó
barátja volt. De most már, el van felejtve az ügy. Elfoglalta a helyét a
lordok házában, sőt, talán, a király főkomornyikja lett.

NELL MÁR ALIG VÁRTA, hogy elkezdjék próbálni a Titkos

szerelmet, az új darabot, amit Dryden neki és Hartnak írt. Égett a
kíváncsiságtól, hogy megismerhesse a szövegét.
– Zseniális – nevetett Hart a szöveget lobogtatva. – Dryden
tökéletesen leír téged! Hallgasd meg, hogy beszél Celadon
Florimelről! „Fitos kis orra elfintorodik láttodon... telt alsó ajkak,
cserfes szájára szomjas az enyém, orcái édesen dudorodnak, de ha
mosolyog, két gödröcske támad rajtuk.” És hadd olvassam fel az
utolsó jelenetet, amikor megbeszéljük, hogy férj és feleségként
fogunk élni! Én mondom, ez a rész híressé tesz téged, Nell.

NELL IMÁDTA FLORIMEL SZEREPÉNEK MINDEN PILLANATÁT,

különösen azokat a jeleneteket, amikor fiatalembernek álcázta magát,
hogy így követhesse a szerelmét, akinek a hűségében kételkedett. A
közönség mindig harsogó nevetéssel jutalmazta, mikor arrogáns ifjú
piperkőcként színre lépett, és mivel mindenki tudott a viszonyukról,
hahotázva nézték azt is, mikor Celadon és Florimel megtárgyalja,
hogy s mint lesz a házasság.
„– Az első évben úgy lesz – kezdte Hart –, a friss házasok
dicséretesszokása szerint, hogy szobáról szobára, udvarból kertbe
követjük egymást, és elhisszük, hogy sosem ununk rá a másikra.
– De utána, ha már elkezdtünk férj és feleségként viselkedni, és
kerüljük egymást, akkor vajon mi lesz, jó uram?” – kérdezte Nell.
 „– Nos, akkor egyetlen boldogságunk az lehet, hogy egy szándék,
egy akarat vezet minket, Florimel. Azért egy dologban egyezzünk
meg: hogy sosem leszünk féltékenyek.
– Igen, és hogy addig szeretjük egymást, amíg lehet; ha pedig már
nem megy, bevalljuk az igazat.
– Ha játszani megyek, sose kérdezd, mennyi pénzt
vesztettem!
– Ha elmegyek otthonról, ne faggass, hogy ki tartott jól!
– És jogomban áll egész éjjel aludni anélkül, hogy bárminemű
aljas tervekkel felébresztenél.
– És te pedig akkor jó éjt kívánsz nekem elalvás előtt.
– Feltéve, hogy bármilyen szabadosságokat is engedünk
másoknak, mindig őszinték leszünk egymással.
– Mindaddig, míg ezzel nem veszélyeztetjük életünk békéjét!'
Nellt elkábította a harsogó éljenzés és füttykoncert, mely a darab
végén köszöntötte. A tapsvihar nem csitult, újra meg újra
visszahívták a függöny elé, és a Titkos szerelem még napokig futott.
Úgy tűnt, egész London odesereglett, hogy megnézhesse az
előadást. Mikor Nell a nézőtérre pillantott szavalás közben, mindig
látott ismerős arcokat még narancsárus korából, a Lawkenor's Lane-
ről vagy a Golden Fleece-ből. Rose kitartó nyaggatására egyszer még
az anyjuk is eljött, hogy megnézze a darabot.

EGYIK NAP, EGY KÜLÖNÖSEN JÓL SIKERÜLT ELŐADÁS UTÁN

Killigrew elkapta Nellt, miközben ő épp az öltözőbe igyekezett.
– Buckingham hercege itt járt ma. Külön megkért, hogy adjam át
a gratulációját, és kérdezzem meg, hogy volnál–e szíves fogadni őt
pár perc múlva.
Killigrew általában kifejező arca most szenvtelennek látszott. Nell
látta már Buckinghamet a színházban, mikor a férfi felolvasta A
vaksors színpadra írt adaptációját az összegyűlt színészek előtt az
első próbán, de még egy szót sem váltottak egymással. Miért
hivatalos úton kereste meg, ahelyett, hogy egyszerűen bement volna
az öltözőbe, mint mindenki más? És a Király Társulatának igazgatója
miért vállalta el a küldönc szerepét? Nell semmit sem értett.
Buckingham azonban a király jó barátja és tanácsadója volt, Anglia
egyik legbefolyásosabb embere. És a szóbeszéd szerint a
leggazdagabb is, emlékeztette magát Nell.
– Természetesen – felelte. Már elfordult, amikor hirtelen úgy
érezte, hogy nem örülne, ha ez a találkozó, akármi legyen is a célja, a
társulat többi tagja előtt zajlana. – Mr. Killigrew – szólalt meg újra. –
Megkérné őméltóságát, hogy várjon néhány percet? Hogy rendbe
szedhessem magam?

NELL FELKAPOTT EGY BENEDVESÍTETT KENDŐT, gyors mozdulattal

áttörölte a homlokát és mellkasát, majd bepúderezte az arcát,
remélve, hogy így eltakarhatja az izzadságot anélkül, hogy a púder
rászáradna. Vetett egy pillantást a tükörbe. A haján nem sokat tud
szépíteni, göndör fürtjei kócosan meredtek szét az öltöző meleg
párájában.
Persze Buckingham akart találkozni vele, nem ő Buckingham-
mel. A férfi kedvére megfigyelhette, és Nell tudta, hogy aznap
fergetegeset alakított, a színház beleremegett a közönség nevetésébe.
Tehát nincs mitől tartania.
Nem először találkozik lorddal, jutott eszébe. Ez a férfi azonban
Buckingham hercege. A herceg általában csak egy fokkal áll
alacsonyabb rangban a király örökösénél, egyesek szerint pedig ez a
herceg még annyival sem, mivel szinte testvérekként nevelkedtek I.
Károly halála után. Mit is mondott egyszer Hart? „Mintha az
uralkodócsalád egyik kölyke lenne.”
Próbált úrrá lenni nyugtalanságán. Hátradőlt a székén, és mélyen
beszívta az ismerős levegőt: a fűrészpor, festék, faggyúgyertya, kosz
és izzadtság szagának keverékét, melyet most elnyomott a púder és a
parfümök illata. A nyáresti napsugarakban, a magas ablakok előtt por
szállingózott.
Lépteket hallott az előcsarnokból, mire félig felemelkedett, de
kényszerítette magát, hogy visszaüljön. Úgy kell fogadnia, mint az
úri hölgyeknél szokás. Vagy legalábbis a tőle telhető
legméltóságteljesebb módon. Megfordult, mikor hallotta a pálca
kopogását az ajtón, aztán azon kapta magát, hogy ismét felemelkedik
a székről, képtelen volt ülve maradni a férfi jelenlétében.
A herceg megtermett ember volt, magas és széles vállú, és ezt
még inkább kiemelte dús parókája és széles karimájú, tollas kalapja,
cicomájának csúcspontja. Burgundivörös kabátjának és bricseszének
szövete, a finom zsinór a nyakánál és a csuklójánál, arany
gombjainak és magas, csinos bőrcsizmáinak ragyogása
elhalványította a színház csiricsáré jelmezeinek minden pompáját.
Nell szemébe nézett, mire a lánynak összeszorult a gyomra. Vajon
a félelemtől? Vagy a vágytól? De hát miért? Egyértelműen nem a
testét kívánta meg, hanem a magabiztossága után sóvárgott
szenvedélyesen, a kiváltságosokhoz tartozás bizonyosságára. Persze
azért nem okozna gondot lefeküdnie vele, gondolta Nell.
– Nelly asszony – Buckinghamnek mély hangja volt, a kiejtéséből
hiányzott London nyomornegyedeinek hatása.
– Méltóságos uram – Nell lesütötte a szemét, és mélyen
meghajolt. Egy pillanatig nem találkozott a tekintetük, ezalatt
megpróbálta összeszedni magát, elcsitítani kalapáló szívét és
megszárítani nyirkos tenyerét. Mikor a tekintetük ismét
összekapcsolódott, a férfi halványan mosolygott, és Nell ettől kissé
megnyugodott.
- Elhívhatom vacsorázni? – Úgy tűnik, valaki mindenképp
megeteti ma. – Bizonyára alaposan megéhezett ennyi munka után.
Talán gúnyolódik? Hiszen ez a férfi egyetlen percet sem dolgozott
életében! A herceg megláthatott valamit Nell tekintetében, mert
ismét meghajolt, s mosolya beragyogta a termet.
– Rendkívüli örömömre szolgálna, méltóságos uram.

MIKOR NELL HAZASOMFORDÁLT, Hart ingben és bricseszben

várta, egy köpenyt kerített maga köré, hogy ne fázzon.
– Csak nem? Mi hozott vissza ilyen hamar az Olimposzról?
Nyilván nem fosztottad meg őméltóságát a társaságodtól!?
 Nellt bántotta Hart szavainak gunyorossága.
– Próbáltalak megkeresni – felelte. – Megkértem Mr. Killigrewt,
hogy mondja meg, hová mentem.
– Meg is mondta – közölte Hart. – És biztosra veszem, hogy a
társulatban mindenki más is hallotta.
– Semmi nem történt – szabadkozott Nell. – Elvitt vacsorázni.
Beszélgettünk. Ennyi volt. Haza akartam jönni hozzád, és most itt
vagyok – letérdelt, és Hart ölébe hajtotta a fejét. – Ne haragudj!
Hart megsimogatta a haját, és felsóhajtott.
– Nem haragszom. Csak már látom a jövőt. Talán ma éjjel még
nem próbált lefektetni, de legközelebb megteszi. Te is tudod.
– És ha így lesz? – kérdezte Nell, és felnézett Hartra. – Szerinted
attól megváltoznak az érzéseim irántad?
– Nem szándékosan – felelt Hart egy perc múlva –, de igen.
Idővel megváltoztat téged.

A KIRÁLY ELRENDELTE, hogy adják elő az udvarban a Titkos

szerelmet. Nell alig tudta elhinni, hogy a Whitehall palotában lehet.
Eszébe jutott, mikor Marmaduke Watson és Harry Killigrew az
udvari színházról beszéltek, mennyire vágyott akkor rá, hogy
láthassa. Most pedig ott fog fellépni az új jelmezben, amit a királyi
szabók varrtak a számára. A bő szárú bricseszt, melyet az álruhás
jelenetben viselt, combig felvágták, hogy felrebbenve megmutassák a
lábát, különösen tánc közben.

Ez VOLT EDDIG A LEGJOBB ELŐADÁSUK. A király gurult a

nevetéstől, amikor Nell hetyke legénykét alakított, és a közönség
tapssal kísérte a táncát, amelynek hírnevét köszönhette. Amikor lejött
a színpadról, Hart ragyogó arccal kapta a karjába.
– Sose voltál még ilyen jó! – kiáltotta. – Nagyon büszke vagyok
rád, drága Nellym.
Nell figyelmét hirtelen támadt mozgolódás vonta magára. A király
lépett be a szobába, és egyenesen feléjük tartott. Nell mélyen
meghajolt, és elvörösödve emelte fel a tekintetét, mert látta, hogy a
király egyenesen őt nézi, széles mosollyal az arcán. Nell a király
minden eleganciájának dacára is csak arra tudott gondolni, hogy van
valami kalózszerű a megjelenésében.
– Nell asszony – szólt a király –, hitemre, nem is tudom, hol
kezdjem. Tökéletesen utánozta a piperkőcök tartását és viselkedé–
sét. Először azt akartam mondani, hogy sosem szórakoztam még
jobban, mint mikor ön kardot rántott, az utolsó jelenetben azonban
felülmúlta önmagát. „Szeressünk, amíg még képesek vagyunk rá”,
mennyire igaz! – Harthoz fordult. – És ön, uram, sosem okoz
csalódást, herceg a színészek között, de istenemre mondom, méltó
ellenfélre talált ebben a nőben!
– Teljesen egyetértek, felség – nevetett Hart. – Igyekszem tartani
a helyem, de nem bírom lejátszani Nellt a színpadról!

MÁSNAP SEMMI SEM ÚGY ALAKULT, AHOGY KELLETT VOLNA,

mikor Nell Hart segítségével az új darabra, a Mindenki tévédre
készült.
– Máshol jár az eszed – szólt rá élesen Hart. – Figyelj jobban, ha
túl akarsz jutni ezen a jeleneten! Nekem fél órám lesz felkészülni.
Igaza volt. Nell még mindig el volt telve az udvari előadás
élményeivel, hiszen nem csak a király volt jelen, de Buckingham és
Rochester is, és a darab végeztével megkeresték, hogy gratuláljanak
neki. Hart hangja azonban, amikor felolvasta a szöveg következő
sorát, valahogy nem jutott el a tudatáig. Akkor sem tudta volna
elismételni a szavakat, ha az élete múlott volna rajta. És még annyi
sort meg kellett tanulnia!
– Sajnálom, Hart – mondta. – Olvasd újra!
„– A kövérnek azt mondom, hogy nem megyek hozzá, míg le nem
fogy, a soványnak meg, hogy hízzon meg. Így hát egyikük meghajtatja
magát, és minden reggel körbe-körbe futkározik, hogy lefaragjon az
oldalából, másik meg kitömeti a szabóval minden ruháját, hogy
kövérebbnek látszódjék” – olvasta Hart, Nell pedig elismételte.
 Rajongott Mirida szerepéért. James Howard neki és Hartnak írta a
drámát a Titkos szerelem sikerére alapozva. Nell ebben is
fiatalembernek álcázta magát, hogy megmutassa a lábait, Hart és ő
újra szellemes szóváltásba és csetepatéba keveredtek, és a végén
minden jóra fordult. A színház szinte már előre számolgatta a
jegyeladásból befolyó bevételt.

– BETILTOTTÁK A DARABOT? – kérdezte Nell döbbenten. –

Bezárták a színházat? Lacy börtönbe került? De hát miért?
Hart épp Edward Howard új darabjának bemutatójáról érkezett
haza, a Koronacseréről.
– Mert a király is látta, és féktelen haragra gerjedt.
– De hát miért?
– A darab elég kényes területet érint, ugyanis az udvar életét
mutatja be – felelte Hart. – Lacyt pedig annyira magával ragadta
saját szellemessége, hogy jó pár saját tréfát is belefűzött a király
kárára, és mindezt nemcsak őfelsége, de a királyné, York hercege és
hercegnője és a fél udvar jelenlétében.
Nell csalódottan lökte az égnek karjait.
– Most mihez kezdjünk? Mennyi ideig leszünk bezárva?
– Nem tudom. – Hart lehuppant az ágyra, és a kezébe temette a
fejét. – Adja isten, hogy ne túl sokáig! Mohun elment a királyhoz,
megpróbálja elérni, hogy bocsásson meg.
– Átvesszük a szövegemet, mikor hazajössz? – kérdezte Nell.
– Most nem. Annyira lefoglal ez a dolog, hogy másra nem is
tudok gondolni.
Nell ellágyult, látva, mennyire gyötrődik Hart, és odament hozzá.
– Na, gyere! Biztos begörcsölt a vállad és a nyakad. Feküdj le,
hadd dagasszam meg! Minden rendben lesz, biztosra veszem.
Pár óra múlva Mohun kopogott Hart ajtaján.
– Őfelsége beleegyezett, hogy holnap játsszunk, de persze nem a
Koronacserét. Mi legyen helyette? A Titkos szerelem?
– Pokolba vele! – felelte Hart. – Nem, azt már túl sokat adtuk
mostanában. Jövő héten a Kétneműt játsszuk. Azt hiszem, holnap
megpróbálkozhatnánk vele. De John nélkül. Nick Burtnek kell
belépnie Otter szerepébe.
– Rendben – felelte Mohun. – Akkor reggel próbálunk.
Körbeküldök valakit, hogy értesítse a színészeket.

A TÁRSULATNAK HÁROM NAPPAL KÉSŐBB a Titkos szerelmet kellett

előadnia a palotában, de Nell nem várta olyan kitörő örömmel, mint
az első díszelőadást két hónappal korábban. Lacy még mindig
börtönben ült, és úgy érezte, mintha az oroszlán barlangjában kellene
játszaniuk. A színészek általában szívesen szerepeltek az udvarnál,
de most mintha a többiek is osztoztak volna az érzéseiben, és
szokatlanul borús hangulatban érkeztek meg Whitehallba. Miközben
Nell készülődött, végigpillantott a társulaton. Betsy Knepp, Kate
Corey, Beck és Anne Marshall, Franki és Elizabeth Davenport és
Margaret Rutter sorban ültek a hosszú asztalnál, s némán meredtek
saját képmásukra az eléjük helyezett tükrökben.
– Akkor se tudnám könnyebben megnevettetni a nézőket, ha
közben a fogamat húznák – mormolta Betsynek.
– Jól mondod – helyeselt Betsy. – Mintha akasztásra
készülődnénk, nem komédiázásra.
– Ilyet ne is mondj! – felelt Nell, és letette a púderespamacsot. –
Addig ne, míg John Lacy lakat alatt van.
– Á, a király nem menne ilyen messzire – mondta Betsy. – Pedig
azt hittem, megüti a guta, mikor Lacy egyenesen a képébe vágta a
rögtönzéseit, gyakorlatilag tolvajnak és csalónak nevezte az eladások
miatt.
Nell igyekezett könnyed alakítást nyújtani aznap éjjel, de az
általában fergeteges zárójelenete Harttal most először nem nevettetett
meg senkit. A színházban másnap reggel komor hangulat fogadta őt
és Hartot, mikor megérkeztek a Mindenki téved próbájára, és A
meglepetés délutáni előadása is nyomasztóan telt. Ha lehet, most még
jobban utált komoly darabot játszani, bár, gondolta, miközben az
előadás után letörölte a sminkjét az öltözőben, a tragédiában legalább
nem kellett hiába várnia a nevetésre.
 Mögülük, a színésztársalgóból dühös hangok hallatszottak. Kate
Corey Nellre nézett.
– Mintha Lacy hangja lenne.
Semmi kétség, Lacy hangja szólt, sőt, most már kiabált. Nell és
Kate talpra ugrott, és lerohant a lépcsőn.
John Lacy gyűrött, piszkos ruhában, szemtől szemben állt Sir
Kdward Howarddal, a Koronacsere szerzőjével, kerek arca
kivörösödött és izzadt.
– A tetves darabja miatt három napot ültem! – kiabált Lacy.
– A palotában, a kapus kunyhójában! Csak borozgatott, meg
mulatozott! – gúnyolódott
Howard.– Ne tegyen úgy, mintha Newgate-ben ült volna
zsebmetszők meg lotyók között!
– Istenemre, akkor menjen, és próbálja ki maga! – vágott vissza
Lacy, és megrázta a sétapálcáját Howard felett. – Akit lecsuknak, azt
lecsukják. Nem lehet inget se cserélni, nemhogy bort vedelni!
A színészek, díszletesek és látogatók beözönlöttek a terembe a
veszekedés hangjaira.
– Ne kiabáljon itt nekem, uram! – mondta Howard, és kihúzta
magát. – Nem az én darabom keverte bajba, hanem a saját nyavalyás
hozzáfűzései. Nem csoda, ha a király megdühödött. Megveszekedett
arcátlanság!
Lacy majd felrobbant dühében, az apró termetű író felé lépett, és
fölé tornyosult.
– Arcátlanság?! Igaz, hogy a családom nem olyan előkelő, mint az
öné, de hadd emlékeztessem rá, uram, hogy én ennek a társulatnak
részvényese és igazgatója vagyok, nem pedig egy bérenc, aki majd
követi az utasításait!
Az összegyűlt színészek felől egyetértő mormogás hallatszott.
– Én úriember vagyok, uram, és költő! – kiabált Howard. Mintha
egy kiskakas támadt volna a házőrző kutyára, gondolta Nell.
– Költő! – kiáltott Lacy. – Inkább bolond, mint költő!
Valaki erre hangosan felnevetett, és ez láthatóan már túl sok volt
Howardnak. Egyik szalagos kesztyűjével arcon csapta Lacyt.
– Ez, uram, nemesi kihívás. El meri ismerni a sértést?
 – De el ám! – üvöltött Lacy –, mert én egy becsületes yorkshire-i
közember vagyok! – Azzal nekiesett Howardnak, és ütlegelni kezdte
a fejét a pálcájával. Howard hátraesett, láthatóan inkább a
döbbenettől, semmint fájdalmában. Hart Lacy mellett állt, próbálta
visszafogni, és Mohun is odarohant, hogy lefogja Howardot.
– Az isten szerelmére, John, uralkodj magadon, ember! –
könyörgött Hart.
– Hallottad, mit mondott?
– Hallottam, de te meg felejtsd el, mert ezzel csak rontasz a
helyzeteden. Most már szabad vagy, és minden rendben.
– Maguk meg mit bámulnak? – üvöltött Lacy egy csapat
nemesnek, akik úgy nézték a jelenetet, mintha csak egy teniszmeccs
volna. – Kifelé! Menjenek haza!
A szájtáti közönség meghökkenve kioldalgott. Howard felvette a
kalapját a földről, és a fejébe nyomta. Nell arra gondolt, hogy szinte
látja, amint gőz süvít ki a fülein keresztül.
– Mi még nem végeztünk, erre megesküszöm! – mondta. –
Elmegyek a királyhoz, majd ő megmutatja magának! – Azzal
elbotorkált a színészbejáró felé. Az ő távozásával Lacyből is
elpárolgott a harag, leroskadt a padra.
– Sajnálom, Charlie. Sajnálom, Mick.
– Semmi baj – felelte Hart. – Túl leszünk rajta.
– Igen – mondta Mohun is. – Megint elmegyek a királyhoz. De azt
hiszem, holnap nem lesz előadás.
Mikor Nell kiment, Richard Baxter díszletes épp letépte a
műsorplakátot, melyet a színház elé ragasztottak ki a másnapi
előadás hirdetésére.
– Nem jó ez így – csóválta a fejét. – Mit eszünk, ha nem
játszhatunk?

HIÁBA KÖNYÖRGÖTT MOHUN, a király ragaszkodott hozzá, hogy a

színház zárva maradjon. II. Károly is tudta azonban, hogy az egész
társulat szenved, és alapjában véve nagyon szerette Lacy játékát, így
miután példát statuált, egy hét múlva megenyhült, és következő
szombaton műsorra tűzhették a Bertalan–napi vásárt. Egy héttel
később Lacy ismét színpadra állt, és újra elbűvölte a közönséget híres
szerepével: Thumpot, a falusi bolondot játszotta A vaksorsban.

NEM SOKKAL A K O R O N A C S E R E MIATTI KALAMAJKA UTÁN

bemutatták a Mindenki tévédet. Nell szerepe – Mirida, az újabb
kotnyeles, vidám nőcske – tökéletesen illett abba a sablonba, amiben
a közönség látni szerette őt.
„– A fejemet teszem rá – kezdte –, hogy egyetlen korombeli
keresztény lány sem mondhatja el magáról azt, amit én. Még csak
tizenöt vagyok, de már öt férfi fejét is elcsavartam. Az az elvem, hogy
ne szeress senkit, de szerezd meg minél több férfi szerelmét, akár
lófarkas, akár kopasz!”
Az első jelenete után Nell látta, hogy Féllábú Dicky és pár más
díszletes a színfalak mögött gyülekezik.
– Az ördögbe is, sose nevettem még ekkorát – mondta Dicky, és
hátba csapta Nellt. – Csak így tovább, és nevetve szállok a síromba!
– Jól mondja – helyeselt Richard Baxter vigyorogva. – Ez a darab
még jó ideig futni fog, erre mérget vehetsz!
– Ügyes kislány! – nevetett Matt Kempton. – A mi kis Nellünk!
A nevetés minden sikeres jelenet után egyre erősödött. Nell és
Hart elemében volt, és ezt Nell is pontosan tudta.
A darab végén Nell felvillanyozva jött le a színpadról, a nézőtér
még mindig visszhangzott a tapstól. Hart megcsókolta, mihelyst a
színfalak mögé értek, szemében szerelem és büszkeség csillogott.
Lacy is ragyogva állt, de mintha a könnyeivel küszködött volna.
Magához húzta Nellt, és megcsókolta a feje búbját.
– Mekkorát alakítottál ma! – kiáltotta. – Wat nagyon büszke lenne
rád. Én semmit nem változtatnék a játékodon, drága. Szívedbe
fogadtál mindent, amit tanítottunk neked, és az istentől kapott
tehetségeddel, ahogy senki sem taníthatott volna, alkalmaztad is.
Rose még a kosarat is majdnem elejtette, úgy szaladt Nellhez,
hogy átölelje.
 – Ó, Nell, annyira büszke vagyok rád! – kiáltotta. – A színpadra
születtél, nem igaz, Mr. Lacy?
– Dehogynem – bólogatott Lacy. – A mi kislányunk
tisztességesen lehagyott minket, ugye, Charlie?
– Úgy ám – felelte Hart. – Tudtam, hogy az egész világ belé fog
szeretni, és így is lett.
Gyengéden és büszkén mosolygott, de a tekintetében szomorúság
bujkált. Nell megfogta a kezét, Hart pedig felemelte, és megcsókolta.
– Az egész világ a mi kis Nellünk lába előtt hever.
Másnap Dorset, Sir Charles Sedley és Harry Killigrew még
előadás előtt besomfordált az öltözőbe.
– Segítsünk öltözködni? – kajánkodott Harry.
– Sicc innen! – nevetett Nell, és egy púderfelhőt csapott felé. –
Hogyan koncentrálhat az ember, ha ilyen léhűtők legyeskednek
mindenütt?
– Én tudok segíteni a koncentrálásban – nyújtotta a szót Dorset az
öltözködőasztalnak dőlve, ahonnan kiváló rálátás nyílt Nell kebleire.
– Én meg annál is jobban – vitatkozott Sedley, és Nell mellé állt.
– Talán mindnyájan megpróbálhatnák, aztán meglátjuk, ki volt a
legügyesebb – mondta Harry közelebb lépve, és lecsúsztatta a kezét
Nell vállán.
Nell végignézett rajtuk.
– Szerintem maguk hárman túl sokat beszélnek – nevetett fel
rájuk.
– Nelly... – Hart hangja elcsuklott, ahogy megpillantotta a
jelenetet, és meglátta Harry kezét Nell keblén, Dorset és Sedley
fürkésző tekintetétől kísérve. Nell durván lesöpörte Harry kezét, és
talpra ugrott. Harry felkuncogott, Nell pedig nekiugrott.
– Menjenek ki mind a hárman! – csattant fel. – Korábban nem
tudtak foglalkozni velem?
A három férfi összepillantott, és az ajtó felé indult, ahol Hart állt
elborult arccal.
– Hart – szólt oda Harry elmenőben. – Mindig öröm, ha láthatom.
 – LASSAN VÉGE, NELL – mondta Hart aznap éjjel. – Magadnak se
fogod bevallani, de egyik nap, nem is olyan sokára, meggyűlölsz
majd mindazért, amit én nem adhatok meg neked, ami én sosem
lehetek, hiszen mindennap annyi csábítás vesz körül.
– Hart, drágám, sosem tudnálak gyűlölni – suttogta Nell. –Harry
csak egy bolond.
– Nem csak Harryről van szó – mondta Hart. – Mindnyájukról.
Meg a rengeteg pénzükről, hatalmukról, fiatalságukról. Nagyon
szerettelek, Nell. Nem bírnám elviselni, ha megvetést kellene látnom
azokban a szépséges szemeidben.
– De én szeretlek! – kiáltott Nell.
– Tényleg? Akkor tegyél meg nekem valamit! Vedd vissza a
szabadságod! Költözz külön! És ha három hónap múlva még mindig
engem akarsz, én itt leszek.
 Tizenharmadik fejezet
MÁJUS ELSEJE. A Cock and Pie emeleti szobájába beszűrődött a
hegedűs játéka, és Nell azon lengén, egy szál szoknyában és ingben
lerohant a lépcsőn, hogy lássa a fejőlányok táncát. Sajtárjaikat
megtöltötték illatos virágcsokrokkal, és az ingujjukat színes szalagok
díszítették.
– Nelly asszony! – Sam Pepys lengette felé a kalapját, és
vigyorogva szelte át az utcát. – Gyönyörű napunk van, nem igaz?
– De, csakugyan – felelte Nell, és ő is elmosolyodott a férfi
jókedve láttán.
– Ma délután elmegyek az előadásra, de feltételezem, önt,
legnagyobb sajnálatomra, ma nem láthatom a színpadon.
– Tényleg nem – mondta Nell. – Kivételesen szabadnapom van.
– Valóban – Sam Pepysnek láthatóan nem akaródzott elmennie. –
Jól megérdemelt pihenés, semmi kétség. Bár én mindig kevésbé
élvezem az előadást, amikor ön nem ragyogtatja meg benne a
tehetségét. Remélem, nem tervezi elhagyni a színpadot?
Tehát hallotta, gondolta Nell. Ördög és pokol! Hát egész London
tudja, hogy ő és Hart szakítottak?
– Túlságosan is kedves velem, Mr. Pepys. De nem, biztosíthatom
róla, hogy holnap ismét fellépek.
Nézte, ahogy Pepys végigrohan a Drury Lane-en, és hirtelen
nagyon elszomorodott. Milyen jó lenne Harttal lesétálni a folyóhoz
vagy Islingtonba, mint annyiszor tették máskor, hiszen már a férfi
puszta társasága is boldoggá tette. Látta is a szállását odaát, a
Catherine Streeten túl, de félt, hogy Hart nem örülne a
kopogtatásának. Egy újabb magányos nap várt rá.
 MILYEN KÜLÖNÖS, gondolta Nell, miközben a sminket törölte le
az arcáról az egyik nagy sikerű előadás után, hogy most, mikor az
életben már nem alkotnak egy párt Harttal, a színpadon még mindig
hatalmas sikert aratnak.
London nem tudta megunni őket. A színház annyi bevételt
szerzett a Titkos szerelemnek köszönhetően, hogy Killigrew újra
elővette Dryden egyik régebbi komédiáját, A vad gavallért, A fényes
borstörő lovagjába pedig betoldottak egy szöveget, melyben a Titkos
szerelmet figurázták ki, ráadásul Nell egy saját, külön neki írt előszót
is kapott. A Herceg Társulata is megpróbálta meglovagolni Nell és
Hart kettősének sikerét, és sietve színpadra vitt egy darabot, melyben
Moll Davist fiúnak öltöztette, a Mindenki téved keltette szenzáció
hevében azonban ez is elsikkadt.
Nell az öltözőtükre előtt üldögélve mosolyogva idézte fel,
mennyire gyötörte a féltékenység, mikor Féllábú Dicky beszélt neki
Moll első színpadra lépéséről. Az óta már öt év telt el, de mintha egy
élet lett volna.
Figyelmét magára vonta az ajtóban támadt mozgolódás. Rochester
grófja lépett be. Csak jött előre, míg végül épp Nell háta mögé nem
került, a tükrön át tigrissszerű szemének tekintetét a lányéba fúrta.
Nellnek hirtelen a lélegzete is elakadt. A férfi egyetlen szó nélkül
megragadta a derekát, és magához húzta. Félresöpörte göndör fürtjeit
a tarkójáról, és gyengéden a nyakába harapott. Nell levegő után
kapott, és akarata ellenére is nekipréselte magát a grófnak.
Rochester végre megszólalt.
– Gyere!
Nell bólintott. A gróf a könyökénél fogva kivezette a
színészbejáró ajtaján, és besegítette a rájuk várakozó hintóba. Mikor
a hintó elindult, a férfi egykedvű mosollyal nézte a lányt.
– Éhes vagy?
A kérdés annyira nem illett a helyzethez, hogy Nell elnevette
magát.
– Igen, de kutya legyek, ha hallottam már ilyen odavetett
meghívást, Lord!
– Hívj csak Johnnynak!
 A hintó a Lincoln's Inn Fields felé vitte őket, és percekkel később
megállt a Portugál Streeten, a Herceg Színháza melletti impozáns ház
előtt. A libériás szolga kinyitotta az ajtót, Rochester felvezette Nellt a
lépcsőn, majd hátraszólt a válla felett.
– Hozd fel a vacsorát, és tedd le a külső szobában!
Odafent behúzta Nellt a hálóba, és berúgta maga mögött az ajtót.
– Vetkőzz! – parancsolta, és nézte, ahogy Nell engedelmeskedik.
Volt valami megmagyarázhatatlan, erős vonzalom közöttük.
A férfi tekintete lángra lobbantotta Nellt. Rochester ledobta a
kabátját és a mellényét, Nell pedig letérdelt elé, és kigombolta a
bricseszét. Mohón és kiéhezve a szájába vette a férfiasságát.
Rochester légzéséből érezte, hogy ő is épp olyan heves lángra gyúlt,
mint Nell, pár perc múlva azonban kihúzta magát a szájából,
négykézlábra állította Nellt az ágyon, és hátulról tette magáévá, ölére
húzta behatolás közben. Gyorsan elment, aztán elengedte Nellt, és
zihálva mellé feküdt.
– Most megvacsorázunk – jelentette ki. – Aztán még egyszer
nekifutunk, ahogy illik.

– TALÁN JÓL VAN EZ ÍGY – mondta Rose. – Ha belegondolsz,

először pénzért mentél szobára, aztán jött Robbie és Hart. Senkinek
nem tartozol semmivel. Van ugyan felesége, de az már az ő baja.
Amíg nyitva tartod a szemed, és észnél vagy, nem ártasz vele.
Örömet okoz?
– Igen – felelte Nell megborzongva. – Ha csak meglátom, alig
bírom ki, hogy ne érjek hozzá a szerszámához.
– Én is így vagyok Johnnyval – felelte Rose. – Nagy gazember, de
nem bírok magammal.
Rose a tűzvész éjszakája óta John Cassellsszel, a jóképű idegennel
járt, aki akkor sebesülten és csuromvéresen beesett a színházba, és
nemrégiben be is költözött a férfi szállására.
 NELL ROCHESTER MELLETT FEKÜDT a gyűrött lepedőn. Teljesen
kimerült, mégis élettelibbnek érezte magát, mint valaha. Az öle még
mindig bizsergett Rochester gondoskodásától. Nem is tudta, hogy
ilyen érzések is léteznek, amilyeneket a férfi nyelve ébresztett benne.
Bársonydörzsölésnek nevezte el. Nell korábban el sem tudott
képzelni ilyen feltartóztathatatlan száguldást a megsemmisítő
feloldódás felé, amitől zihált, rángatózott, magához rántotta a férfi
fejét – nem akarta, hogy vége szakadjon.
Rochester megszorította a jobb mellét, ezzel visszarántva a
valóság talajára.
– Hozz bort!
Nell elfordította a fejét. A bor az asztalon hevert, jó egy méterre
tőlük.
– Miért én?
– Mert én azt mondtam.
Meztelenül az asztalhoz ment, az ágyhoz vitte az üveget, és
megtöltötte az otthagyott poharaikat. Nekitámaszkodott az óriási
tollpárnáknak, s végignézett az ágyon és annak díszein.
– Imádom ezt az ágyat. Annyira...
– Az ágy a te színpadod – felelte Rochester. – Ilyen színpadról
pedig bármit elérhetsz.
Nell letette a poharát, és térden állva közelebb kúszott hozzá.
Rochester szenvedélyesen megcsókolta, nyelvével körbepásztázta
száját. Kezébe vette először Nell egyik mellét, aztán mindkettőt, ujjai
a mellbimbóit izgatták, először csak cirógatva, aztán úgy megcsípte
őket, hogy Nell levegő után kapott.
Rochester mélyen a szemébe nézett, és még jobban megszorította.
– Adj innom!
Nell a férfi ajkaihoz tartotta a poharat, aztán a sajátjához emelte.
– Kiöntötted – Rochester letörölt egy cseppet Nell melléről, aztán
a lány ajkaihoz érintette az ujját, majd a szájába dugta.
– Szívd meg! A nyelvedet is használd! – Rochester nem vette le
Nellről a tekintetét. – Jó. Most elég.
 Lassan kihúzta az ujját a szájából, és felemelte Nell fejét, hogy a
tekintetük találkozzon, aztán elengedte, és a bor felé intett. Nell
kíváncsiságot és izgatottságot érzett, várta a továbbiakat.
– Úgy látom, elégedett vagy magaddal.
– Nem kellene? – kérdezte Nell. – Hiszen élvezted. Látod, megint
megkívántál.
A keze megindult a férfi lába közé, de ő megállította.
– Igen. De én ennél ügyesebbé is tudnálak tenni. Olyan jó
lehetnél, hogy a férfiak még napokig éreznék a nyelved és torkod
érintését a fegyverükön.
Nell elmosolyodott.
– Rendben van, jó uram. Mit szeretne? – Azzal letérdelt a férfi
térdei közé, keze finoman mozogott, és közben Rochester szemébe
nézett.
Rochester türelmetlenül rázta a fejét.
– Még mindig nem érted, mekkora hatalom van a szádban,
ezekben a pazar cicikben, a combjaid közt?
– Mire jó ez a hatalom?
– Szinte mindenre! Most képes vagy egy gyors menettel vagy épp
egy kimerítő, egész éjjeles játszadozásssal kielégíteni a férfiakat. De
ennél többet is megtanulhatsz. Olyan örömöket nyújthatsz nekik,
nemcsak a testüknek, de a szellemüknek és a lelküknek is, amivel
függésben tarthatod őket. Hogy sóvárogjanak utánad. Hogy a golyói
sajogjanak, és a dákója addig ne hagyjon neki egy nyugodt percet,
míg újra a megnyugtató melegségedbe nem kerül. Én pedig
megtaníthatlak minderre, kiscica. Akarod?
Nell szíve hevesen vert, az öle tűzben égett. Felnézett
Rochesterre, és levegőt is alig kapott.
– Igen, mylord.
– Jó. Akkor térdre! Nem, le az ágyról! Mert ez a te istened, és
hódolnod kell előtte.
Az ágy szélére ment, és felállt, Nell pedig a lábához térdelt.
Megfogta a férfi vesszejét, aztán megcsókolta, majd lassan a szájába
vette.
– Nézz rám!
 Nell nem emelte fel a tekintetét, csak még jobban rátolta a száját.
Rochester belemarkolt a hajába, és hátrarántotta a fejét.
– Nézz rám! Tudnom kell, hogy az én gyönyöröm jelent neked
mindent!
Nell most már lélegzetvisszafojtva bólintott, és a férfi tekintetébe
kulcsolta a sajátját.
– Most egy kicsit erősebben! Jó. Használd a nyelved! Finoman!
Ó, igen, ez nagyon jó. A nyelved határozott gyengédsége, a kitartó
szopogatás a száddal. Most tedd a kezed a zacskómra! Finoman,
finoman! Tiszta selyemből, felhőkből szőtték.
Jóllehet, Nell már sokszor megtette ugyanezt, még sosem érezte
igazán a férfi hímtagjának tapintását a szájában, vagy a herékét a
kezében. Nyelve kéjesen körbecsusszant rajta, érezte a bársonyos
puhaságot.
– Most – zihálta Rochester egyre gyorsuló lélegzettel – tedd a
másik kezed a rúdra! Először finoman, aztán erősebben szorítsd meg!
Mozgasd fel és le! Érjen a szádhoz, mikor lefelé mozdul! Jó. Most
kicsit erősebben. Ne feledkezz meg a nyelvedről! Nézz rám! Igen, és
a kezeddel húzd vissza a fitymát! A golyókat se hanyagold el!
Rochester hátravetette a fejét, a légzése elnehezült. Nell elámult,
hogy egyszerre mennyi módon szerezhet neki gyönyört, ugyanakkor
igyekezett is minden egyes érzést kiélvezni. Rochester ismét lenézett
rá, és lelassult a mozgása.
– Nézz rám! Hadd lássam az eljövendők ígéretét! Igen, finoman,
lassan. Most az egészet vedd be, mutasd meg, mennyire éhezel rám!
Mozogjon a szád, szívd erősen, a nyelved simogasson, a kezed tartsd
a golyóimon! Igen. Jó! Ne feledd: én vagyok a te istened! Engedj
olyan mélyen a torkodba, ahogy csak bírsz!
A Nell hajába markoló kezével irányította a mozgását, a másik
keze a mellbimbóit simogatta és szorongatta, melyek már úgy
megkeményedtek, mint két kis kavics.
– Szereted a farkam?
Nell úgy érezte, hogy szereti.
- Bálványozod az én arbor viteamet, az életfámat?
Igen, ez is igaz volt.
 – És kívánod a szent egyesülést?
Eljött az elkerülhetetlen tetőpont, és Nell vágyakozott is rá.
– Akkor megkapod. – Rochester mélyen a torkába hatolt, egyik
kezével szorosan tartotta a fejét, másikkal a mellbimbóját fogta.
– Nyeld le! Egy csepp se menjen kárba a drága nedűből! Most
nézz rám! Hadd lássam a szemedben! Ez az életelixír. A méznél is
édesebb, erősebb a borpárlatnál. És ezt kívánod mindennél jobban.
Igen. Végül csókold meg! Engedelmeskedj a lordodnak!
Nell azt tette, amit Rochester mondott, az ajkai és az orra nedves,
gyengéd bőrre simultak.
– Rám nézz!
Nell felnézett rá, szája még mindig mozgott. Rochester
megsimogatta a haját, kisimította a kósza fürtöket kipirosodott
homlokából, és bólintott.
– Csak ezt csináld, és mindent elérhetsz!
Nellt elborították a különféle testi érzések: a gyönyör és fájdalom
csiklandó keveréke, a férfi érintése a szájában, a kiáradó anyag maró
melege a garatjában; és az érzelmek kavalkádja: örömteli behódolás,
diadalmámor és az újdonság ereje. Felbámult Rochesterre, és
csodálkozva rázta meg a fejét.
– Ezt hol tanulta?
Roshester lustán rámosolygott az ágy széléről, a párnákra dőlve.
– Erre való Európa.

NELL EGYSZERRE ÉREZTE MAGÁT FELAJZOTTNAK és kimerültnek.

Szinte minden nap játszott, szerepelt a Mindenki tévédben, a Titkos
szerelemben, A meglepetésben, A bizottságban és A fényes borstörő
lovagjában is. És szinte minden este lázasan hancúrozott Rochester
ágyában.
Akár tudtak mások a viszonyukról, akár nem, mindenesetre
Rochester nyers, kérlelhetetlen udvarlása mintha néma harangjátékot
bongatott volna meg körülötte, a vágy ébresztőjét, mely úgy vonzotta
Nell köré a férfiakat, mint soha korábban.
 Dorset többször is megnézte a Mindenki tévédet, és minden
alkalommal felkereste Nellt a színfalak mögött. Aznap perzselő
tekintettel bámulta, és Nell borzongató izgalommal hagyta, hogy a
férfi megfogja a kezét. Rochester olyan mérhetetlen, állatias
vágyakat ébresztett benne, amelyeket már nem lehetett egykönnyen
elcsitítani.
Nell azonban erővel háttérbe szorította ezeket az érzéseket.
Rochester szavai felnyitották a szemét. Dorset és a hasonszőrű fickók
jelenthetik Nell tündöklését vagy bukását. Csak azon múlik, hogy ő
hogyan játssza ki a kártyáit. Így tehát hűvösen fogadta Dorset
bókjait, barátságosan viselkedett, de semmi több.
Nem adta jelét, hogy kitüntetné figyelmével más aranyifiakhoz
képest, akik körülötte legyeskedtek, bár a szíve mélyén
összehasonlította Dorsetet a többi férfival. Rochestert leszámítva
senkit nem ismert, aki hozzá fogható volna: minden vonása a
gazdagságáról, hatalmáról, fölényéről, születése és neveltetése
nemességéről árulkodott. Éppen arról, ébredt rá Nell, ami miatt
ösztönösen behódolt neki, igyekezett a kedvére tenni, és félt, hogy
kieshet a kegyeiből.
Nell azonban ellenállt ennek a vágyának, és visszautasította
Dorset vacsorameghívását. Teljesen egyedül volt, reszketett az
eljátszott szerepbe ölt erőfeszítéstől, és eltökélten igyekezett kiverni
a fejéből Charles Hart emlékét, mikor Betsy Knepp bedugta a fejét az
öltöző ajtaján.
– Mi a baj? – kérdezte Betsy. – Úgy nézel ki, mintha Hamlet
apjának szellemét láttad volna.
– Nem. Csak Dorset grófját.
– Igen? – Betsy felvonta a szemöldökét. – És?
– És nincsen semmi. – Nell vállat vont, közömbösséget tettetve. –
Szerintem... érdeklődik.
– Te mázlista – sóhajtotta Betsy.
– Át kell gondolnom, mit tegyek. Most elküldtem.
– Elküldted? – Betsy hitetlenkedve kuncogott.
– Igen.
– Jó a műsor, Nell, nagyon jól adod.
 NELLT TÚLSÁGOSAN LEKÖTÖTTE A SZÍNHÁZ VILÁGA, és nem sokat
törődött azzal, ami azon kívül zajlott. Úgy tűnt, mindig akadnak
gondok, Franciaországgal, Hollandiával vagy mással, de Nell
jelenéhez mindennek nem sok köze volt. Június tizenkettedikén
azonban arra ért be a színházba, hogy a színésztársalgóban ideges
emberek tömege gyűlt össze, akár a tűzvész napjaiban.
– Valami baj van? – kérdezte Lacyt.
– Baj az van, és nem is kevés – felelte Lacy, és szórakozottan
beletúrt a hajába. – A hollandok felúsztak a folyón az éjszaka.
Felgyújtottak két hajót, amik a Towernél horgonyoztak, egy másikat
meg a Royal Charlest elfoglalták. Ez már háború. Mi pedig újra
bezártunk, amíg a király másképp nem rendelkezik.
Nellnek görcsbe rándult a gyomra. Csak most ne! Mikor végre
már kezdett alakulni az élete! Most nem állt mellette Hart, hogy
megmentse, és ő egyedül nem tudja fenntartani magát munka nélkül.
Érezte, hogy elhatalmasodik rajta a félelem, kis híján pánikba esett.
Valamit tennie kell, menedéket kell találnia, védelmet a gyülekező
felhők elől.

NELL ROCHESTERRE PILLANTOTT. Alaposan megtanulta tőle a

csábítás fortélyait, és aznap éjjel addig nyújtotta a férfi gyönyörét,
míg az már nem bírta tovább. Magja kirobbant belőle, mélyet, erőset
lökött Nellbe, ahogy a lány fájdalmasan gyönyörteli sikolya még
jobban feltüzelte.
– Johnny, hallottad, hogy bezárták a színházat? – kérdezte Nell
később, mikor már kissé megpihent.
A férfi lehunyt szemmel morrant egyet.
– Nem szeretnéd, ha többet lennék veled?
Rochester már szinte horkolt. A francba is, nem akarja megérteni
a célzást, egyenesen kell vele beszélnie.
– Johnny, pénzre van szükségem! Neked nem sokba kerülne
kitartani engem.
 Rochester kinyitotta a szemét, átnyúlt Nell felett a borosüvegért,
és felnevetett.
– Mi van? – Nell meglökte. – Mit nevetsz?
– A helyzet iróniáján nevetek, drága ágyasom. Csodálatos volna,
de a feleségem belefáradt a vidéki magányába, és egy kis időre
ideutazik hozzám, Londonba. Ez ugyan nem áthidalhatatlan
probléma, elismerem, de így sokkal kényelmetlenebb lenne, ha éjjel–
nappal veled hancúroznék.
Nell reménykedve várt. Meg sem fordult a fejében, hogy férfi
nemet is mondhat.
– És mi van Dorsettel? – kérdezte Rochester. – Úgy tudom,
mostanában sokat dongott a mézesbödönöd körül. És lefogadom,
hogy belőle sokkal több pénzt lehetne kihúzni mostanában, mint
belőlem.
Erre a javaslatra Nell nem számított. Hirtelen felvillant előtte
Dorset tüzes tekintete, és a heves vágy, amit ébresztett benne.
– Talán – felelte Nell lassan. – De nem állhatok ki a főkapuja elé,
hogy felajánlkozzak neki.
– Azt nem – töprengett Rochester. Idáig szórakozottan
játszadozott Nell jobb mellével, de most felemelkedett, és a combjai
közé helyezkedett. – Dorset egy forrófejű marha, és ha közvetlenül
beszélnék vele, csak akadékoskodna, és megmakacsolná magát. De
Charlie-nak meg nekem sok közös barátunk van, és ha meghallja,
hogy kitartót keresel, és elhitetjük vele, hogy ez az ő ötlete, szépen
bekapja majd a csalit. Kérj tőle évi ötven fontot!
Felnyögött, mikor behatolt Nellbe, és lassan, csukott szemmel,
hátravetett fejjel mozgott. Nell felfelé lökött, egyszerre élvezte a saját
testében támadt érzéseket és a tudatot, hogy a férfinak a kedvére tett.
Aztán Rochester kinyitotta a szemét, és áthatóan Nellre nézett.
Már gyorsabban és keményebben mozgott. Nell átkulcsolta, és
összeszorította belső izmait. Rochester nagy levegőt vett,
belemarkolt Nell hajába, és még mélyebbre hatolt. Majd Nellre
hajolva azt mormolta a fülébe:
– Nem is, évi száz fontot kérj!
 MINTHA VÉGSZÓRA TÖRTÉNT VOLNA, másnap Dorset üzent a
színházba, hogy nagy megtiszteltetésnek érezné, ha aznap este
megvárhatná Nellt. Pontban hétkor érkezett, épp megszólaltak a St.
Martin–ine-he-Fields, a St. Giles és távoli templomok harangjai a
nyári este halványodó fényében. Nagyon magabiztosnak mutatta
magát, de könnyed modora alatt Nell érezte a vágyakozását, és hogy
határozott céllal kereste fel. Bekapta a horgot, amit Rochester vetett
elé, és most rajta áll, hogy finoman megrántsa.
Dorset a palotakertbeli Swan Tavernhez vitette magukat. A hely
zsúfolásig tele volt a város piperkőceivel, így Nell épp olyan
feltűnőnek érezte magát, mikor belépett, mintha a színpadra lépett
volna fel.
– A nyárra kivettem egy házat Epsomban – mondta Dorset,
miközben Nellt pásztázta a borospohara felett. – Charles Sedley is
jön. Pompás nyaralásnak ígérkezik.
Nell elmosolyodott, a szíve hevesen vert.
– Remélem – folytatta Dorset –, hogy a színház sajnálatos
bezárása azt is jelenti, hogy szabadon csatlakozhatsz hozzánk.
Tudom, hogy a színpad otthagyásával a napi kereseted is feladod, és
természetesen örömmel ajánlok fel kompenzációt.
Na, akkor térjünk a lényegre, gondolta Nell, és Dorset szemét
figyelte.
– Kész vagyok hetvenöt fontot felajánlani – jelentette ki
könnyedén. – Remélem, ez pótolja majd a hiányt, amit a munkád
elvesztése okoz.
Ez óriási összeg volt, sokkal nagyobb, mint amit valaha is
ajánlottak neki. Nell azonban nyugalmat erőltetett magára.
– A száz font, mylord – felelte – jobban megfelelne. Dorset
meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Csakugyan?
– Igen, uram – felelte Nell. – Nem szeretném, ha hirtelenjében
vissza kellene térnem a városba, csak mert kinyitott a színház, és
nincs elég tartalékom, hogy gondoskodjak magamról. – Nell
egyenesen Dorset szemébe nézett, és sokat ígérően rámosolygott. –
Száz fontért viszont, lordom, lesni fogom a kívánságait.

AZONBAN NEM TUDTA KIVERNI A FEJÉBŐL CHARLES HARTOT, a

Dorsettel kötött megállapodás ellenére sem. A színész iránt teljesen
más érzéseket táplált, mint Dorset iránt, olyannyira, mintha Hart egy
másik világban élt volna, ám ezt a két világot már nem lehetett távol
tartani egymástól. Hart nem formált rá jogot, ez igaz, mégis
fájdalmasan érintette a gondolat, hogy egyenesen a férfi tudtára kell
adnia: ő most már Dorset szeretője.
Dorset már az előző éjjel, rögtön vacsora után birtokba vette új
tulajdonát, miután átadott neki tíz font foglalót. Reggel pedig, mikor
a hintó a Cock and Pie-hoz vitte Nellt, a lánynak végig Harton járt az
esze. Legjobb túlesni rajta, gondolta, és ahelyett, hogy saját
szobájába ment volna, őt kereste fel.
Hart otthon volt, és mikor kinyitotta az ajtót, Nell tudta, hogy már
elkésett. A férfi elgyötörtnek tűnt, szép arcán ironikus mosoly ült,
miközben betessékelte Nellt, és becsukta mögötte az ajtót.
– Tudok róla, hallottam – kezdte. – Remélem, jól megfizeti.
Semmi értelme nem volt szépíteni a dolgot.
– Évi száz fontot ad.
– Akkor kitettél magadért. Én ennyit sosem tudtam volna fizetni
neked.
Nellt szíven ütötték a szavai.
– Ne mondd ezt! – könyörgött. – Tudod, hogy veled más volt.
Hart mereven nézett rá.
– Tényleg?
– Igen. Téged szerettelek. És még mindig szeretlek. Csak épp... –
elhalt a hangja.
– Tudom – felelte Hart. – Gondoskodnod kell a jövődről.
Egy percig mindketten hallgattak. Nell hallotta, ahogy egy
osztrigaárus felkiált az utcán, és hirtelen erőteljesen érezte orrában a
hordók ismerős, szinte beleivódott sós szagát és a fogantyúi–
nyomását a kezén.
 – Igen – felelte. – Gondoskodnom kell a jövőmről. Pár nap múlva
Epsomba utazunk, de újra találkozunk majd... – nem tudta, mikor
találkoznak újra, és úgy érezte, mintha a szívét vasdrótok szorították
volna össze. Odament Harthoz, szerette volna megölelni, de a férfi
ellökte magától.
– Most menj el! – mondta. – Sok szerencsét!
 Tizennegyedik fejezet
Az ÁGY URALTA A SZOBÁT, mintha saját kis királyságában volna:
magasan a padló fölé emelkedett, egy kis zsámolyon kellett fellépni
lágy ölelésébe. Sarkainál hatalmas póznák álltak, a sötét fába
faragott tölgyfa levelek és makkok beleolvadtak a baldachin
árnyékába. Felülről nehéz, damaszt ágyfüggönyök lógtak lefelé,
mélyvörös selymükbe aranyvirágokat szőttek. Ha összehúzták, az
ágyból egy külön kis szoba lett, a titkok és mulatságok elzárt világa,
most azonban erős selyemszalagok fogták őket a póznákhoz.
Nell felmászott az ágyba, és belevetette magát, elmerült a derékalj
lágy simogatásában. A fejtámlánál puha tollpárnák sorakoztak. Nekik
támasztotta a fejét, és érezte, ahogy kiáradt belőlük a levegő.
Elégedetten nézett körbe a szobában. Kétoldalt, az ágy melletti
kisasztalokon és a falikarokban gyertyák ragyogtak. Meleg,
titokzatos fény játszott a padlót borító perzsaszőnyegen és a
falikárpiton, a szoba sarkait barnára festették az árnyak.
Az ágytól kissé távolabb három szék állt egy kis, kerek asztal
körül, rajta bor és kelyhek, kenyér, sajt, sült csirke, eper és szőlő, a
gyümölcsök pazar bőségben csordultak ki egy ónedényből a vászon
asztalterítőre.
A meleg szellő lonc illatát hozta be a nyitott ablakon át a ház
mögötti rétekről. A távolban tücskök ciripeltek, az egyik fán –
melynek zizegő lombja benyúlt a nyári égbolton lebegő hold elé –
madár csicsergett, és gyémántfényű csillagok szikráztak a bársonyos
éjszakában.
Nell testéből elszivárgott minden feszültség. Bárcsak örökké itt
feküdhetne, gondolta. De a hólyagja már jó ideje feszítette, és
igencsak szeretett volna megszabadulni poros ruháitól is.
Az ágy alatt megtalálta az éjjeliedényt, és könnyített magán, majd
örömmel nyugtázta, hogy az egyik asztalkán víz gőzölög egy
kancsóban. Kibontotta és levette a fűzőjét, jólesőn megdörzsölte a
szorító ruhából kiszabadult melleit. Ezután levette a szoknyáját, a
cipőjét, a harisnyáját és a pendelyét is. Áldásnak érezte, hogy végre
lemoshatta magáról az út porát. Megtörölközött egy
vászontörölközőben, és élvezte a levegő érintését még mindig nedves
bőrén.
Hívogatta a meleg éjszaka, az ablakhoz lépett. Hangokat hallott.
Az ajtó kinyílt. Még arra sem volt ideje, hogy maga elé kapjon
valamit, csak állt ott meztelenül, mikor Dorset és Sedley belépett, és
megtorpant a látványtól.
– Épp öltözködtem – mondta, és akaratlanul is felkuncogott, mivel
mulattatta a kényes helyzet. Sedley már elfordult, hogy kimenjen, de
Dorset megállította.
– Nem kell elmenned, Charlie. Nell nem bánja. Igaz, Nell?
Nell szemügyre vette őket: Sedley kissé feszengett, de azért
fokozódó érdeklődéssel szemlélte őt; Dorset pedig nyilvánvalóan
remekül érezte magát. Ő azt akarta, hogy Nell megmutassa magát
nekik, ez tisztán látszott rajta. Hogy Sedley lássa az új játékát.
Feszült figyelmüktől hirtelen úgy érezte, hatalma van felettük. Még
egy pillanatig mozdulatlanul állt, merészen és fesztelenül, aztán
kényelmesen odalépett az utazóládájához, melyben a ruháit hozta,
kihúzott egy tiszta pendelyt, és felvette, mielőtt csatlakozott volna
Dorsethez és Sedleyhez az asztalnál.
Az étel finom volt, és a társaság mohón falt, megéheztek és
elfáradtak a hosszú úton. Jól csúszott a bor is, eltompította az utazás
kínjait, Nell gondolkodása pedig kellemesen eltompult. Szabadnak és
könnyűnek érezte magát így, egy szál pendelyben, miközben a
férfiak is otthonosan ingujjra vetkőztek. A vacsora felélénkítette
őket, és ahogy folyt az ital, Dorset és Sedley egyre beszédesebb lett,
Epsom és Tunbridge Wells adottságait hasonlítgatták össze
mulatozás és pihenés tekintetében.
Nell élvezettel hallgatta őket. Nem tudott hozzászólni a
kérdéshez, mivel Londonon és Oxfordon kívül még sehol sem járt,
de tetszett neki a szellemes szópárbaj, közben pedig felmászott az
ágyba, és hamarosan álomba is merült.
 M I R E NELL ÉS A KÉT CHARLIE REGGEL FELÖLTÖZÖTT, és lement
a földszintre, két felnyergelt ló várakozott a ház előtt. A lovász
felsegítette Nellt Dorset mögé a szürke foltos ménre, míg Sedley
felszállt a maga deresére.
A város nem volt különösebben nagy, és az utat hamarosan zöld
mezők fogták közre kétfelől, melyeken tehenek és juhok legelésztek.
Sedley hirtelen megsarkantyúzta a lovát, Dorset pedig követte,
vágtáztak az úton, nyomukban porfelhők kerekedtek. Nell
belekapaszkodott Dorsetbe, felvillanyozta a sebesség, és együtt
nevettek, mikor kielőzték Sedleyt. Ő azonban egy kurjantással újra
elébük vágott, és megindult a verseny.
A lovak ráfordultak a mezőre, egy sötét fasor felé tartottak, mely a
kis patak lejtős partját szegélyezte. A két Charlie lelassított,
odaléptettek a víz széléhez, és megitatták a lovakat, mielőtt követték
volna a csermely folyását. Nem sokkal később a víz egy tiszta öblöt
formált a bársonyos fű ölelésében, melyet elszórtan lóhere pettyezett,
és fűzfák lehajló ágai árnyékoltak.
Leszálltak, és kikötötték a lovakat egy kidőlt tuskóhoz, Sedley
pedig ledobott egy rongyot a fűre, a patak mellé.
– Tökéletes hely a fürdőzésre – mondta elégedetten, és nekiállt
levetkőzni. Már Dorset is ledobta a ruhái felét. A kristálytiszta víz
csábította Nellt, és hamarosan ő is belegázolt egészen odáig, ahol a
férfiak fröcskölték egymást. Dorset elismerősen nézte.
– Nem olyan, mint valami vízi nimfa, kicsi Sid?
– De igen – felelte Sedley. – Mint aki csak arra vár, hogy
lecsapjon az óvatlan utazókra, és becsalogassa őket a halálos
mélységbe, míg azok az ő kábító szépségét bámulják.
Nell felkacagott, lefröcskölte Sedleyt, és nemsokára mindhárman
vidáman fröcskölték egymást.
Végül aztán kimentek a partra, és Nell kicsavarta a hajából a vizet,
mielőtt levetette volna magát a rongyra, hogy megszárítkozzon a
napon. Dorset, még mindig meztelenül, ételt és italt szedett elő a
nyeregtáskájából. Nell a férfi izmainak játékát figyelte finom, fehér
bőre alatt. A mindennapos lovaglás, ugratás és tenisz hajlékonnyá és
szikárrá tette az esténkénti ivászat ellenére is, és ahogy vizes,
aranyszínű haja a vállaira hullott, Nell arra gondolt, hogy Dorset is
valamiféle erdei teremtményre hasonlít. Sedleyre pillántott, aki az
ingével szárítgatta magát, és ahogy rávigyorgott, mogyorószín
szemei megvillantak. Ő még jobban emlékeztette Nellt valami pajkos
mesebeli lényre. Talán egy faunra, mint a színházi festett díszletein.
Jólesett nekik az étel és a bor. Nell egy madár csicsergését
hallgatta. Mikor elhallgatott, csak a könnyű szellő suhogását leheted
hallani a lombok között, és egy méh döngicsélt a lóherék felett. Más
hang nem hallatszott. Nell még sosem hallott ilyen tökéletes csendet.
London utcái folyamatosan morajlottak: járművek csörögtek és
nyikorogtak, szárnyasok kotkodácsoltak és kismalacok visítottak,
kutyák ugattak, kereskedők kiabáltak érdes hangjukon, gyerekek
sírtak. Itt viszont, a vízpart szűrt fényében, áldott csend honolt, és
Nell megértette, hogy az ilyen béke a gazdagok egyik újabb
kiváltsága. Azt kívánta, bárcsak Rose is vele lehetne. Sosem volt
még ilyen sokáig távol a nővérétől, és rettenetesen hiányzott neki.
Nell jóllakottan az oldalára feküdt, haja lágyan hullámzott a
szélben. Tekintete találkozott Dorsetével, és a férfi odaintette
magához. Nell már a férfi szeméből látta, mi következik, és egy
pillanatig habozott, de mivel egyedül volt ebben az édenkertben a két
Charlie-val, odament Dorsethez, és nem tiltakozott, mikor a lord
lehúzta maga mellé a földre. A férfi megfogta az egyik mellét, a
hüvelykujját végigfuttatta a lány keményedő mellbimbóján, másik
kezét pedig a combjai közé csúsztatta. Nell nagyon is tisztában volt
vele, hogy Sedley nézi, és hogy könnyűszerrel meg is érinthetné,
olyan közel ül hozzá, és jól hallhatta Nell apró nyögéseit is, melyeket
Dorset simogatása csalt ki belőle.
Dorset a lába elé térdeltette Nellt, a lány pedig a szájába vette
férfiasságát. A sima bőrt átjárta a hűvös patak kellemes íze, a göndör
szőrzet Nell ujjai között még mindig nedves volt. Tudta, hogy a háta
mögött Sedley a hátsóját nézi.
– Rajta, Sid! – biztatta Dorset halkan. – Érintsd csak meg!
 Nell agyának egyik zugában valami tiltakozni kezdett, de ezt
azonnal elnyomta a mindent elsöprő vágy. Sedley keze rásimult a
fenekére, aztán becsúszott a lábai közé, simogatása Nell fejének
mozgását követte. Nell úgy érezte, szívesen adja át magát egyszerre
két férfinak. Habár ténylegesen átadta magát, hatalmat is érzett,
hiszen mindketten az ő bűbája alatt álltak.
Sedley varázslatosan használta a kezét: egyszerre hatolt belé, és
simogatta legérzékenyebb tájait, és amikor Dorset elélvezett, Nell is
a csúcsra jutott. Dorset ekkor megsimogatta a haját, aztán Sedley felé
fordította az arcát, és hátradőlve nézte, amint a másik férfit is
kielégíti a szájával. Az aktus végeztével a két férfi elaludt, Nell pedig
ismét megmerítkezett a hűvös, zöld öblöcske vizében, mielőtt maga
is kifeküdt volna a napra.

AZNAP ESTE ÚJBÓL EGYÜTT VACSORÁZTAK a hálószobában

hármasban, a finom ételt alaposan leöblítették borral, aztán
lepihentek a jókora ágyban, és ezúttal Dorset és Sedley egyszerre
vette birtokba Nellt: egyik a hasát, másik a száját. Éjféltájban újra
felébredtek, és ismét hancúroztak egyet, aztán késő délelőttig
aludtak. Nell kényelmesen elpihent kettejük között.

HÁROM–NÉGY HETE MÚLATHATTÁK AZ IDŐT EPSOMBAN, mikor

Nellt és a két Charlie-t meglátogatta Sam Pepys, aki a szomszédos
King's Headben szállt meg a feleségével.
– Az a jó hír – közölte Pepys –, hogy békét kötöttünk a
hollandokkal.
Nellbe belehasított: ezek szerint valószínűleg nemsokára kinyit a
színház is.
– Az pedig a rossz hír – folytatta Pepys –, hogy Buckingham
lordja nagy veszélyben van. Azzal vádolják, hogy elkészíttette a
király horoszkópját.
– Na és, mit árthat egy horoszkóp?
 – A jövendőmondást úgy is értelmezhetik, hogy a király halálát
jósolta vagy kívánja – magyarázta Sedley.
– Az pedig főbenjáró bűn – tette hozzá Dorset.
– Úgy van – bólintott Pepys. – Őfelsége nemcsak hogy
kipenderítette a Királyi Tanácsból, és megfosztotta főkomornyiki
rangjától, de még a Towerbe is záratta Buckinghamet.
– A három b–s uraság – jegyezte meg Sedley. Nell értetlen
arckifejezését látva hozzáfűzte: – A börtöné, a bíróságé és talán a
bitóé.
– De a király ugye nem akarhatja holtan látni Buckinghamet? –
kiáltott Nell.
– Valószínűleg nem – felelte Pepys. – Buckingham feladta magát,
miután jól beszívott a Sunban Rochesterrel és a barátaival, és
diadalmasan fellépett az erkélyre, hogy integessen az alatta álló
tömegnek. Akár egy ünnepelt haramia, útban a Tyburn felé. Még
Lady Castlemaine is azon ügyködik, hogy kiszabadíttassa. Mint
tudják, unokatestvérek.
– Igen, neki abból csak haszna lehet, ha Buckingham szabad –
vette át a szót Dorset –, mivel már régóta tervezik együtt Claredon
megbuktatását.
– Ő ki? – kérdezte Nell.
– Edward Hyde, Clarendon grófja – felelte Sedley. – A király
száműzetése óta ő a legfőbb tanácsadója. Ő és Buckingham ki nem
állhatják egymást.
– Ha Clarendon eltűnne – fűzte hozzá Dorset –, senki sem állhatna
Buckingham útjába.

MÁSNAP ÜZENET ÉRKEZETT KILLIGREWE-ÓL. Dorset hangosan

felolvasta Nellnek. A színházak hamarosan újra nyitnak. Nellnek
vissza kell térnie Londonba, vagy vissza kell küldenie a szerepeit a
színháznak. Nell valahogy nem számított rá, hogy ilyen nyíltan
berendelhetik. Arra gondolt, hogy ő és Dorset talán már újra
Londonban lesznek, mire kinyit a színház, ő pedig visszatérhet a
színpadra, miközben Dorset szeretője marad. Vagy... miben is bízott?
Talán, hogy Dorset hajlandó lenne megváltoztatni a terveit, és
visszatérnek a városba? Ezt még nem gondolta át. Dorset azonban őt
nézte, s a küldönc a válaszra várt. Tudta, hogy döntenie kell.
– Nem tervezted, hogy mostanában visszatérsz Londonba,
Charlie? – próbálkozott. Dorset megrázta a fejét. Nell elképzelte,
hogy összeáll nélküle a társulat, és a szerepeit másoknak adják. Az ő
drága szerepeit, melyekért annyit dolgozott, és amelyek annyi
örömet adtak neki. De ha itthagyja Dorsetet, és visszamegy
Londonba, elveszíti azt az anyagi biztonságot, amit a férfi pénze
jelent neki. Hiszen akár még évekig is megtarthatja. Ki tudja, mikor
záriák be újra a színházat, és mennyi időre...
Felment a hálószobába vezető lépcsőkön, és kikereste a szövegeit
tartalmazó becses paksamétát. Florimel, Mirida, Celia, Cydaria és a
többi. Mind benne voltak. Egy pillanatig még a mellkasához
szorította a köteget, mielőtt átadta volna a küldöncnek.

A KÖVETKEZŐ HETEKBEN Nell megpróbált nem gondolni a

színházra. Több esemény is kapóra jött. Epsom megtelt nyaraló
londoniakkal. Dorset és Sedley szinte mindegyiküket ismerte, és az
estéket kitöltötték a vacsorák, a kártyapartik, a zenélés, a beszélgetés
és az ivászat. Dorset és Sedley is nagyivók voltak, és a társaságukban
Nell is jóval több alkoholt fogyasztott, mint egész addigi életében,
gyakran ébredt másnaposan, máskor pedig fel sem kelt, későig aludt,
hogy aztán este elölről kezdje az egészet.

EGY MELEG AUGUSZTUSI ÉJSZAKÁN újabb ismerős arc bukkant fel:

Rochester. Dorset és Sedley úgy köszöntötték, mint rég nem látott
testvérüket, és meghányták–vetették a legújabb udvari pletykákat.
– Igen, persze, hogy kiengedték Buckinghamet – mondta
Rochester. – Habár úgy látszik, egyetlen napot sem bír ki anélkül,
hogy valami slamasztikába ne keveredne. Buckingham a feleségével
és a szeretőjével együtt elment a Herceg Színházába, ahol Harry
Killigrew belékötött. A dolog úgy végződött, hogy Buckingham
megrugdosta Killigrewe-, és kardot rántott, Killigrew meg futott,
akár a nyúl. A király kijelentette, hogy ha megtalálják, bezáratja a
Towerbe.
– Az a Harry gyerek kiabálós anyámasszony katonája lett –
fintorgott Dorset.
– Tehát a színházak kinyitottak? – kérdezte Nell. Sajgó szívvel
töprengett, hogy vajon előadják–e az ő darabjait is, és kinek adhatták
ki a szerepeit.
– Igen, mindkét színház kinyitott a hosszú szünet után – felelte
Rochester. – Bár szinte mindenki eljött a városból. De van ám még
hírem – vigyorgott. – Lady Castlemaine ismét terhes. Ezúttal Henry
Jermyntől, azt beszélik.
– Jermyntől? – kiáltott Sedley. – Ő London legrondább embere!
– De a szóbeszéd szerint a méretei egy ágyúéval vetekszenek –
mosolyodott el Rochester. – A király megesküdött, hogy a fattyú
nem tőle van, mert már vagy hat hónapja nem feküdt le Barbarával,
mire ő kikelt magából. „Verje meg az Isten, akkor is elismered a
sajátodnak!”, kiabálta. De a király persze nem vállalja, Jermyn meg
biztonságosabb vidékre menekült.
– De ha a király már nem Barbarával múlatja az éjszakáit, akkor
hol meríti meg királyi pálcáját? – töprengett Dorset.
– Moll Davis fürge lábai között – felelte Rochester. – Tudjátok, a
király elvitte a királynét Tunbridge Wellsbe, remélve, hogy az ottani
gyógyvíz segít majd neki megfoganni, és persze azért is, hogy
megcáfolja a szokásos, válásról szóló pletykákat. Persze a király és a
herceg színészei is követték, hogy mulattassák őket.
Az este folyamán a társaság áttelepedett az ebédlőből a hálószoba
kényelmébe. Rochester és Sedley leültek az asztal melletti székekre,
Dorset ledőlt a párnákra, Nellel az oldalán. Nem adta jelét, hogy
tudná, milyen kapcsolat volt korábban Rochester és Nell között, és
Nell hálásan konstatálta, hogy Rochester sem árulta el. Szokatlan
visszafogottság ez a részéről, gondolta. Hirtelen arra eszmélt, hogy
Dorset róla beszél.
– Ő a legjobb – ismételte Rochesternek. – És ráadásul engedelmes
is.
 Nem tetszett neki Dorset diadalmas és kihívó hangja. Túl jól
ismerte Rochestert.
– Csakugyan? – Rochester felvonta a szemöldökét. Nell
elkedvetlenedett. Ebből semmi jó nem sülhet ki.
– A legjobb elég nagy szó, Charlie. Talán megengednéd, hogy én
magam ítélhessem meg?
Dorset egy pillanatig némán állta Rochester tekintetét.
– Nem – felelte végül önelégült mosollyal. – Nem hiszem.
Nell titokban megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Az ellen viszont nincs kifogásom, hogy végignézd. Rochester
visszamosolygott rá, zöld szemei gonoszul csillogtak.
– Nagyra értékelném, Charlie – mondta, és belehörpintett a
borába.
– Nell! – Dorset nem is nézett rá. Még mindig Rochesterre
meredt, egyszerűen magához rendelte Nellt, miközben ő kiült az ágy
szélére. Nell érezte, hogy katasztrófa közeleg, de a visszautasítás
még rosszabb megoldásnak tűnt.
Letérdelt Dorset elé, és lehúzta a sliccét. Még sosem érezte
ennyire keménynek. Tudta, hogy Rochesternek és Sedleynek
mindent jól kell látnia, és azt is, hogy Dorset is így gondolja, és
élvezi az uralmát felette.
Pár percig csak annyi hangot lehetett hallani, amit az ő szája
keltett, és Dorset kéjes sóhajait. Nell érezte, hogy a férfi visszatartja
a kielégülést, hogy elnyújtsa a diadalát.
– Ahogy mondtam, Johnny. Te is láthatod. Ő a legjobb!
– Annak is kell lennie – felelte Rochester lustán. – Én tanítottam.
Nell érezte, hogy Dorset elernyed a szájában.

KILLIGREW, LACY ÉS MOHUN NÉMÁN NÉZTE NELLT. Hart is

mellettük ült, de ő kerülte a tekintetét. Végül Killigrew megszólalt.
– És ugyan miért vennélek vissza?
– Mert nincs hová mennem. Mert nem lett volna szabad
itthagynom a színházat. Mert megígérem, hogy keményen fogok
dolgozni, és nem okozok problémát.
 Egyikük sem felelt, és Nell tudta, hogy egyetlen valódi oka van,
amiért kaphat egy második esélyt.
– Mert korábban is tömegeket hoztam be, és tudja, hogy újra
megteszem.

HOGYAN BUKHATOTT EKKORÁT, kérdezte magától Nell, amikor

kijött Killigrew apró irodájából. Hat héttel korábban ő volt a színház
kedvence, tucatnyi szerep várt csak őreá, és tudta, hogy valahányszor
színpadra lép, a tömeg üdvrivalgással fogadja. Most visszatért a rég
elhagyott munkahelyére, és már csak remélni tudta, hogy adnak neki
egy szerepet, miközben azt is érezte, hogy ha tényleg kap egy esélyt,
nagyon jól kell teljesítenie, hogy újra Killigrew, Mohun, Lacy és
Hart kegyeibe férkőzhessen.
Hart. Ő egyenesen kisétált a megbeszélésről, egyetlen szót sem
szólt hozzá. A szerelme és megbecsülése annak idején úgy sugárzott
rá, mint a nap fénye, ő meg hátat fordított neki. És hogy miért? A
pompa talmi fényéért, ami aztán porrá foszlott. Nem gondolta volna,
hogy Dorset ilyen hamar elzavarja megalázó öt fonttal, és térden
állva kell majd visszakúsznia a színházba. A többi színésznő pedig,
akiket eddig a barátainak hitt, egyáltalán nem örültek, mikor aznap
látták az ajtó felé közelíteni, semmi kétség, nem akarták volna
visszaadni a szerepeket, melyeket megörököltek tőle.
Nell bement a női öltözőbe, hogy megkeressen egy pár cipőt, amit
még nyáron hagyott ott. Anne Marshallnak külön öltözője volt, saját
kandallóval. Az ajtaja nyitva állt, és Nell hallotta, hogy Anne és
Beck odabent kuncognak.
– Lord Dorset szajhája... – csendült Beck hangja. Nell nem
hallotta a mondat többi részét, de ennyi is elég volt. Feltépte az ajtót.
– Én csak egy férfi szeretője voltam – üvöltötte, igyekezett
legyőzni a késztetést, hogy felpofozza Becket –, pedig egy
bordélyban nőttem fel. Te viszont – gúnyolódott, ahogy Beck
kétszínűsége feletti dühe úrrá lett rajta – három vagy négy férfinek is
az ágyasa vagy, te, a presbiter ájtatos leánya!
 – Egy férfi szeretője? – Beck felvonta a szemöldökét. – Én nem
ezt hallottam. Háromszemélyes ágyról beszélnek városszerte.
Őlordsága órára fizetett vagy menetre? – Anne felkuncogott a
gúnyolódás hallatán.
Nell arca égett a megaláztatástól. Az epsomi dévajkodás Dorsettel
és Sedleyvel a háromszemélyes nyaralások természetes velejárója
volt, puszta kiterjesztése a vidéki bolyongásaiknak, vidám
lakomáiknak, melyeket egyedül vagy mások társaságában költöttek
el. Ám a gondolat, hogy a két Charlie megosztotta mulatozásaik
történetét a kéjsóvár cimborákkal, már teljesen más fényt vetett az
eseményekre. Mocskosnak és bolondnak érezte magát, amiért elhitte,
hogy nem közönséges szajhának tartják, akit egyszerűen megvesznek
és kifizetnek.
És ezért a bánásmódért dobta ő el mindazt, amit kemény
munkával épített fel a színházban. Hát csak ennyit ért neki? A szíve
sajgott a keserűségtől, hogy nem tudott visszavágni Becknek.
Visszafojtotta a könnyeit, és szó nélkül elment, elmenekült a
színházból.

ELMÚLT A NYÁR. Minden délután egyre korábban ment le a nap,

és reggel egyre később kelt, Nell pedig úgy érezte, hogy bezárja a
sötétség. Rose próbálta rábeszélni, hogy sétáljanak egyet, vagy
nézzék meg az új darabokat a Herceg Színházában, de ő nem vágyott
másra, csak hogy ágyban fekve melengesse magát. Két hét is eltelt
úgy, hogy szinte ki sem lépett a szobájából, mikor John Lacy elment
hozzá a Cock and Pie-ba.
– Gyere! – mondta. – Nem fekhetsz itt örökké. Ideje, hogy
visszaállj a színpadra.
– Képtelen vagyok rá – felelte Nell. – Mindenki kinevet.
– Nem igaz – felelte Lacy, és leült az ágy szélére. – Te is tudod, a
társulatban bármelyik nő megtette volna ugyanezt a te helyed ben.
Ha Dorset Becknek tett volna ajánlatot, úgy otthagyta volna a
színházat, mint a pinty.
Felemelt egy köteg papírt.
 – Új szerepet kapsz. Pantheát játszod majd a Király és mégsem
királyban. Nincs vesztegetni való időnk, szeptember végén nyitunk.
Segítek megtanulni.
– De az Hart egyik darabja! – kiáltotta Nell. – Rám se fog nézni.
Hogyan játszhatnánk együtt?
– Előbb–utóbb újra szembe kell néznetek egymással.
– Megbocsát nekem valaha? – kérdezte Nell.
– Először is, azt fogja tenni, ami a társaságnak jó – mondta Lacy.
– És ez azt jelenti, hogy újra színpadra fog állni veled. Másodszor
pedig: még mindig szeret téged. Majdcsak megbékél.

LACY MINDEN NAP FELKERESTE NELLT, és mire eljött a Király és

mégsem király próbájának ideje, Nell tökéletesen játszotta a szerepét.
Hálásan vette tudomásul, hogy bár volt pár közös jelenete Harttal, a
húgát játszotta, és nem a szerelmét. Nem tudta volna elviselni, ha
megint szellemes szerelmi évődést kell előadniuk, mint rég,
miközben Hart hidegen, megvetéssel néz rá.
– Nelly! Úgy örülök, hogy látlak! – rohant hozzá Kate Corey.
– Köszönöm, Kate – felelte Nell, és megölelte. – Én is nagyon
örülök.
– Gyere, ülj ide mellém! – mondta Kate, és odavezette Nellt a
színésztársalgó asztala melletti padokhoz. – Pont olyan idegesnek
látszol, mint mikor először sétáltál be a Thomaso próbájára... mikor
is? Több mint három éve.
Nellt megvigasztalta Kate figyelmessége, és vidáman mosolygott
minden újonnan érkezőre.
– Örülök, hogy visszajöttél, szívem – mondta az öreg William
Cartwright, és leereszkedett a Nellel szemközti padra. – Ügyesen
látszod majd Pantheát.
Letette maga elé a szövegét, de Nell tudta, hogy nem lesz rá
szüksége: amióta csak újra kinyitott a színház, ő játszotta Lygonest,
ahogy Kate Aranét, Hart pedig Arbacest.
Hart érkezett meg utoljára.
 Mert nem akar látni engem, gondolta Nell. Nem bír egy levegőt
szívni velem.
Amikor Hart belépett a terembe, és odament az asztalhoz, a többi
színész hirtelen mind a papírjaiba temetkezett, mindannyian
lefoglalták magukat valamivel, csak Hartra ne kelljen nézniük. Jobb
túlesni rajta, gondolta Nell, és felemelte a fejét. Összenéztek, és Nell
nem látott gyűlöletet a szemében, csak szomorúságot.
– Nell – bólintott Hart, és körbenézett az asztalon. – Rendben,
akkor kezdjük a munkát!

HABÁR PANTHEA SZEREPÉBEN TÚL SOK VOLT A KOMOLY jelenet

ahhoz, hogy Nell őszintén élvezni tudja, felderítették a mosolygó
arcok és a taps, ami az első előadása után fogadta. Csodálatos érzés
volt, hogy a közönség hiányolta, és ami ennél is fontosabb, most már
a színház igazgatóinak is be kellett látniuk, hogy szükség van rá.
Talán nem is kell olyan sokat várnia, hogy visszakapja a régi
szerepeit.
Pár nappal később Michael Mohun kereste fel egyik előadás után.
– Van pár új szerepünk a számodra, Nell. A király babáját kellene
játszani A fekete hercegben, és van egy új vígjátékunk is, a Flóra
hóbortjai. Jó lenne, ha mihamarabb találnál valakit, akivel
megtanulhatod a szövegedet, mert elég sok. – Azzal elment, de
útközben még a válla fölött visszamosolygott Nellre, ő pedig rájött,
mennyire megfeszült a várakozástól és reménykedéstől, amióta
visszatért.
Visszajöttem, gondolta. Visszafogadtak.
Nemcsak visszafogadták, de úgy tűnt, a csúcsra is visszakerült.
Ismét együtt játszhatott Harttal, Kate Coreyval és William
Cartwrighttal A fekete hercegben, bár saját szerepét, a király
ágyasána, Aliziának a figuráját nyafkának tartotta, és nem szeretett
rímes verspárokkal szenvedni. Még nagyobb örömet szerzett neki,
hogy megkapta a Flóra címszerepét, ami már jobban illett komikai
tehetségéhez is. Neki és Betsy Kneppnek jó néhány vicces jelenete
volt együtt. Szerettek együtt dolgozni, és mivel szívesen időztek
egymás társaságában a színpadon és azon kívül is, barátnők lettek.
Egy októberi délutánon Betsy Sam és Elizabeth Pepysszel lépett
be az öltözőbe, a sort a házaspár szobalánya zárta. Mrs. Pepys
üdvözölte Nellt, aztán elment vásárolgatni, és magára hagyta a férjét
a lányokkal.
– Mennyien lesznek ma? – kérdezte Betsy, mikor Lacy is
megjelent.
– Kétszáznál is kevesebben – csóválta a fejét Lacy. – Mindenki a
Herceg Színházába megy, hogy megnézzék A kávézót.
– Ördög és pokol! – kiáltott fel Nell bosszúsan. – Nem könnyű
úgy nevetést kicsalni a közönségből, hogy közben meg kong a ház,
csak páran zörögnek a nézőtéren, mint borsók a fazékban.
Pepys vidáman felnevetett.
– Megígérem, hogy én majd száz ember helyett nevetek, Nelly.
– Ha egyébként is itt fogsz ülni, Sam, tedd meg nekem, hogy
átfutod velem ezeket a sorokat! – kérte Betsy, és átadott neki egy
köteg papírt a szövegével. – Ma reggel nem volt rá időm, a fejem
meg még tele van Az árulóval.

NELL MEGKÖNNYEBBÜLT, hogy visszakerült a színpadra,

megkereshette a saját kenyerét, és újra a színház családjának tagja
lett. Addig azonban nem volt teljes a hazatérése, addig még nem
érezhette magát valóban kellemesen, amíg Charles Harttal ilyen
feszült a viszony. A férfi barátságosan viselkedett, de négyszemközt
még egyetlen szót sem váltottak, és Hart előadás után sem
csatlakozott társulathoz, ha Nell is velük tartott. Nincs mit a szemére
vetnie, gondolta Nell. Otthagyta Hartot és mindazt, amit tőle kapott,
és férfi nem tudhatta, hogy az ő szívében is törést okozott a
veszteség.
A Király és mégsem király egyik előadása után Nell felkereste őt a
férfiöltözőben. Csak Lacy volt bent Harttal, ő pedig rámosolygott
Nellre, és szinte azonnal talált egy ürügyet, amivel magukra hagyta
őket. Nell nem tudta, mit mondjon Hartnak, hogyan közeledjen
hozzá, de a félelme rögvest elpárolgott, mikor meglátta a férfit a
toalettasztalnál, a tükör előtt, a sminkeszközök és pamacsok között,
éppúgy, mint mikor még együtt voltak.
– Sétálunk? – kérdezte tőle, és megkönnyebbült, mikor Hart
bólintott.
Már majdnem teljesen besötétedett, így a Drury Lane és a Strand
vonalán maradtak, ahol a kocsmákból és kávézókból kiszűrődő fény
elég világosságot szolgáltatott.
– Sajnálom – mondta Nell, és azt kívánta, bárcsak meg merné
fogni a kezét. – Nem akartam fájdalmat okozni neked. Esztelenség
volt elmenni.
Két tömzsi hordár sietett el mellettük élénk színűre festett
hordszékkel a kezükben, leheletük kis felhőket formált a hűvös
levegőben.
– Nem volt esztelenség – felelte Hart. – Persze nagyon fájt. Régen
azt hittem, hogy örökké boldogan élünk majd együtt, de aztán
rájöttem, hogy ennek nem volt sok esélye. Te még fiatal vagy.
Előtted az egész élet, és olyan lehetőségeket kínál, amelyeket én nem
adhatok meg neked.
– Nem próbálhatnánk meg újra? – kérdezte Nell.
– Nem tudom – felelte Hart, és pár pillanatig némán sétáltak
tovább. – Úgy hallottam, nem léphet az ember kétszer ugyanabba a
folyóba. Hiszen az áramlat mindkettőnket továbbsodort onnan, ahol
előtte álltunk. De törődhetünk egymással, és megpróbálhatunk újra
egyfelé indulni, ha így akarod.
– Igen – felelte Nell. – Nagyon szeretném.
– A színpadon együtt voltunk a legjobbak – folytatta Hart. –
Sosem éreztem még ezt senkivel a színészmesterséggel töltött hosszú
évek alatt, se férfival, se nővel. Hiányzott. Megpróbáljuk azt is?
Talán a Mindenki tévédben, aztán meglátjuk, mi lesz...
– Azt is szeretném – felelte Nell. – Mindennél jobban.

MINDEN TÍZ KULISSZÁK MÖGÉ LÁTOGATÓ KÖZÜL kilenc férfi volt.

Egy novemberi estén azonban Tom Killigrew egy magas, sötét hajú,
jól öltözött hölgyet kísért be az öltözőbe. Nell első pillantásra látta,
hogy ez a nő nem valaki ágyasa, sőt, nem is egy lord felesége.
Nyugodtságot, magabiztosságot sugároz, gondolta Nell. Nem olyan
ember, akinek szüksége van mások jóváhagyására. Mégsem hiú vagy
rátarti.
– Nell – szólt Killigrew –, engedd meg, hogy bemutassam az
egyik barátomat, Mrs. Aphra Behnt.
– Mrs. Gwynn – szólt a hölgy, Nell pedig úgy érezte, hogy a
tekintetében csodálat, kíváncsiság és vidámság keveredik. – Végtelen
élménnyel ajándékozott meg este a játékával. Tudni fogja, milyen
sokáig nem jártam Londonban, ha elmondom, hogy ma
részesülhettem először abban a kegyben, hogy önt a színpadon
láthattam. – Olyan őszintén nevetett fel, hogy Nell egyből
megkedvelte. – De természetesen remélem, hogy bepótolhatom az
elvesztegetett időt.
– Örömömre szolgál, Mrs. Behn – felelte Nell. – Mindig szívesen
látom majd a nézőközönség soraiban, és megtisztelve érezném
magam, ha otthonomban is meglátogatna néha.
– Akkor úgy lesz – felelte Aphra, és mélykék szemei melegen
ragyogtak.

– SZÍNDARABOKAT AKAR ÍRNI! – kiáltott Nell Rose-nak. A

Strandon álltak, a májusfa mellett, a tömeg kellős közepén, akik a két
kötéltáncos produkciójára gyűltek össze. – Még sosem hallottam
ilyet: egy női író. Killigrew meg azt mondja, ő teljes szívvel
támogatja, és megad neki minden segítséget.
Az egyik hajlékony, izmos táncos lassan lépegetett a
megereszkedett kötélen, amit a májusfa és egy másik fa közé
kötöttek ki. Nell nézte az izmok játékát a férfi vádliján, és futólag
eszébe jutott, hogy a combja és a feneke is csodálatos lehet.
– És hol volt idáig – kérdezte Rose –, hogy még sosem látott léged
a színpadon?
– Ez még különösebb – felelte Nell. – Killigrew szerint
Antwerpenben kémkedett őfelségének. – Az akrobata elérte a kötél
túlsó végét, csettintett, lendületet vett, és leugrott a földre, majd
kecsesen meghajolt a tömeg tapsa közepette.
– És ő maga milyen? – kérdezte Rose.
– Finom, akár az arany – felelte Nell. – Igazi hölgy. De két lábbal
áll a földön, és sokkal kedvesebb és nyájasabb velem, mint
bármelyik nő, akivel eddig találkoztam. Rajtad kívül, persze.
– Persze – kacsintott Rose. – Örülök neki, Nell. És nekem is
híreim vannak a számodra. Az én Johnym megkérte a kezemet.
– Ó, Rose! – kiáltott Nell. – Hiszen ez csodálatos! Olyan rendesen
bánik veled, és a szemed csak úgy ragyog a boldogságtól, ha vele
vagy. Mama mit mondott?
Rose felnevetett.
– Megrázta a fejét, és felhorkantott, hogy „Szerelmet meg tüdőbajt
nem lehet titkolni.” De azt hiszem, örül neki.

PÁR HÉTTEL NELL ÉS APHRA BEHN ELSŐ TALÁLKOZÁSA UTÁN Nellt

üzenet várta a színházban, mikor megérkezett: Buckingham hercege
vacsorázni hívta előadás után. A színpadról látta Buckinghamet a
zsöllyében, és a visszatapsoláskor egy mosolyt is odavetett neki.

VACSORA KÖZBEN NELL BUCKINGHAMET FIGYELTE a pohara felett.

A tűz épp mögötte égett, és arany fénykörbe vonta szőke parókáját.
Helyes férfi, gondolta Nell. Nem csinos, és egyáltalán nem
beképzelt, minden eleganciája dacára sem. Nem, inkább darabosan
férfias volt, finom modora mögött visszafogott fenyegetés lapult.
Nellt eddig kicsit zavarba ejtette a társalgás menete. Ha Buckingham
le is akart feküdni vele, nem igyekezett a tárgyra térni.
– Találkoztál a királlyal – mondta.
– Igen – felelte Nell zavarodottan.
– És tudnád kedvelni?
Hirtelen felötlött előtte a kép, amikor először látta: lovaglás
közben a ménjén, ahogy felemelkedik a kengyelben, ahogy fogadja a
tömeg ujjongását, és elfogódottság nélkül vigyorog. És dobott
Nellnek egy csókot. Megint magán érezte a király tekintetét, és az
akkori lázas örömét.
– Hát persze – felelte nevetve. – Hiszen ő a király.
– Jó. Akkor ide hallgass! Eljött az ideje, hogy a király ágyába új
kedves kerüljön. Barbara túl sokszor feldühítette ahhoz, hogy
megtarthassa a helyét és a befolyását. Hát persze, sosincs hiány
ajánlkozó hölgyekből, és ő sosem hagyna ki egy jó menetet. De én
most nem csak egy–két éjszakára gondolok. Olyan nőt keresek, aki
uralná az eszét, a szívét és a dákóját is. Ehhez spiritusz és báj kell,
meg persze szépség és gyakorlat az ágyban.
Nellnek forgott a feje. Új szerető a királynak? Csak nem arra
gondol, hogy...
– Kedvel téged – közölte egyszerűen Buckingham. – És nem csak
mint színésznőt. Elmondta, hogy először egy kosár narancs felett
beszélt veled. És hangosan nevetett, mikor felidézte, hogy Oxfordban
látott Charles Hart hátán lovagolni.
Nell Buckinghamre bámult.
– Emlékezett rá?
– Nagyon is jól. Azt mondja, ő tudta, hogy uralmad alá hajtod
majd a színpadot, ha a fellépsz a deszkákra. És hogy irigyli Hartot,
amiért ő melenget meg éjszakánként.
– De hát miért? – kérdezte Nell.
– Úgy érted, miért csempésznélek be az ágyába? Nem akarok úgy
tenni, mintha nekem nem állna érdekemben. Károlyt a farka vezérli,
bizonyos értelemben még jobban is, mint más férfiakat. Nagy
hasznát látnám, ha tudnám, hogy egy jó barátom rajta tartja a kezét a
királyi pörgettyűn. Olyasvalaki, aki néha be tud vetni egy-két
gyengéd szót, ha szükséges, mikor a király kezd elszunyókálni, és
engedékenyebb hangulatba kerül az esti galoppozás után. És annak
alapján, amit a képességeidről hallottam, szerintem te vagy az a nő,
aki képes lenne rá. Ne nézz ilyen meglepetten! – tette hozzá, mikor
elkapta Nell tekintetét. – Nekünk kettőnknek vannak közös
barátaink.
Nell felnevetett.
– Úgy beszél, mintha olyan egyszerű volna.
 Buckingham vállat vont.
– Ahogy Otway6 szokta mondani: Adj az angolnak egy
szajhát, nyugalmat, sört meg rendes tüzet, és örökre
lekötelezted.

6 Thomas Otway angol drámaíró (1652-1685)

 Tizenhatodik fejezet
NELL ELSŐ BENYOMÁSA A KIRÁLY MAGÁNLAKOSZTÁLYÁRÓL az
volt, hogy egy órákkal telezsúfolt sakktáblára hasonlít.
A padlót négyzet alakú, fekete és fehér márványlapokkal rakták
ki, a hatalmas kandalló fekete burkolatának tetején pedig egy sor
időmérő készülék állt. Az asztalokon és polcokon is hasonló
szerkezetek hevertek, és egy magas óratokból folyamatos ketyegés
hallatszott. A hatalmas ágy fölé baldachin emelkedett, fölötte
nagydarab sasok álltak, a függönyöket pedig kerubok tartották,
amelyek mintha épp a festett mennyezet felé szálltak volna. A falakat
nehéz aranykeretes festmények díszítették. Nell úgy érezte, mintha a
merev pompába öltözött férfiak és nők életnagyságú portréi őt nézték
volna, miközben elhaladt előttük.
Beletelt egy kis időbe, míg észrevette a királyt. II. Károly egy
íróasztalnál ült, háttal az ajtónak, és láthatóan elmerült vizsgálata
tárgyában. A lábához három spániel kucorodott, akik a látogatók
érkezésére felemelték a fejüket.
– Felség – kezdte Buckingham, de mikor megszólalt, az állóóra
mélyen megkondult, jelezve az időt. Egy másik készülék is
felzendült, aztán, mintha csak szunyókáláson és hanyagságon kapták
volna őket, a többi is egyenként bekapcsolódott a saját dallamával és
ritmusával, diszharmonikus lármát keltve.
– George. – A király felállt, és mosolyogva odalépett hozzájuk,
átölelte Buckinghamet, majd Nell felé fordult, és miközben az utolsó
harang is elhalkult, felemelte a nő mélyen meghajtott fejét.
– Nelly, darling7. Szólíthatlak így? Tudod, mindig így emlegetlek,
és ha most máshogy kellene szólítsalak, helytelennek érezném. Te
mindig oly kedves és bájos vagy mindenkivel. Szeretem, hogy
nyíltszívű és őszinte vagy, ragyogsz, akármikor látlak.

7 Drágám v. kedvelt, szeretett (angol).

 – Természetesen, felség, úgy szólít, ahogyan jónak látja – Nell
megvillantotta a gödröcskéit, végtelen örömére szolgált, hogy a
király „mindig” gondol rá, bárhogyan teszi is.
– Épp Wren terveit nézegettem néhány új templomhoz, nézzétek
meg! – A király odavezette őket az asztalhoz, ahol egy jókora rajz
hevert szétterítve.
– A Szent Pál – mondta. – Hát nem csodálatos?
– Fenséges – bólintott Buckingham. – De nem innánk egy kis
bort?
Károly felnevetett.
– Természetesen. Bocsáss meg, Nelly, hogy ilyen silány
házigazda vagyok. Hitemre, valahányszor látlak, mindig egyre szebb
vagy.
– Ha csakugyan így van, felség, remélem, a jövőben gyakran lát
majd, mindkettőnk javára – nevetett Nell.
– És még szellemes is – szólt oda Károly Buckinghamnek Nell
válla felett. – Csinos, okos Nelly.

MAGUKRA MARADTAK – leszámítva a szolgát, aki bort töltött

nekik, no meg a kutyákat. Károly és Buckingham remekül
szórakoztak, úgy ugratták egymást, akár a testvérek – hiszen szinte
azok is voltak.
Borozgattak, édességeket majszoltak, de mikor az órák tíz órakor
újra lármázni kezdtek, Buckingham bejelentette, hogy ideje mennie.
– És neked, Nelly? – kérdezte Károly. – Neked is rohannod kell?
Vagy itt maradsz még egy kicsit velem?
– Örömmel maradok, uram – felelte Nell –, ha kedvére szolgál.
Buckingham léptei elhalkultak, és Nell hirtelen kényelmetlenül
kezdte érezni magát: mit kellene tennie vagy mondania? Károly
azonban töltött még egy kis bort, csöndes mosollyal Nell poharához
emelte a sajátját, és ettől a lány is megnyugodott.
A király letépett egy darab húst a sült jércéről, mely az asztalon
kínálta magát, és odanyújtotta a spánieleknek, akik mohón
behabzsolták. Nell felnevetett, ahogy a kutya megnyalta a pofáját, és
várakozón oldalra biccentette a fejét, abban reménykedve, hogy kap
még. Károly gyengéden meghúzta a kutya egyik fülét, és
megvakargatta az állát.
– Az egyikük velem volt Franciaországban – mondta. – Néha arra
gondoltam, hogy ő az egyetlen igaz barátom az egész világban.
– Nekem sosem volt kutyám, felség, de gyakran eltöprengtem,
hogy van–e igazi barátom. Biztosan komoly vigaszt jelenthetett.
Károly előrehajolt, és félresimított egy hajfürtöt Nell homlokából,
kezét végighúzta az arcán, a nyakán, a mellein. Nell bizsergést érzett
a hasában, a vágy akaratlan összerándulását. Alig várta, hogy a király
lefektesse. Nem számított rá, hogy olyan erős vágyat ébreszt majd
benne, amilyet hirtelenjében felfedezett magában.
Károly felállt, és Nellt is felsegítette, kezébe fogta az arcát,
lehajolt, és megcsókolta. Nell átfonta a karjaival, a szája szomjazta a
másik érintését, teste fellángolt, ahogy a férfi nyelve cirógatta és
ízlelgette. A király benyúlt a fűzőjébe, és kiszabadította az egyik
mellét. Nell levegő után kapott, teste ívesen meghajlott a másik test
felé. Károly nyelve átsuhant a mellbimbója felett, ahogy szájába
vette, és Nell úgy érezte, még semmire nem vágyott olyan sürgetően,
mint arra, hogy a testében érezhesse ezt a férfit.
Károly lefektette az ágyra, felemelte a szoknyáját, a térdei a lány
lábai közé furakodtak. Egymásnak feszültek, és Nell a bricseszen
keresztül is érzékelte a király mohó vágyát és jelentős méreteit.
Eszébe jutott Rochester szellemes megjegyzése a királyi
kormánypálca hosszáról.
Károly feltérdelt, hogy levegye a mellényét, és kigombolja a
bricseszét. Megremegett, mikor Nell határozott, de gyengéd ujjai
megmarkolták a férfiasságát. A lány felnézett rá, kinyújtotta a
nyelvét, és finoman megsimogatta – lágyan, gyengéden,
kedveskedve és ingerkedve –, épp csak annyira, hogy még jobban
tűzbe hozza. Mikor abbahagyta, Károly lenyúlt, és maga felé emelte
a melleit. Két kézzel megmarkolta őket, és férfiasságát a keblek
völgyébe fúrta, miközben feljebb Nell a szájával kényeztette.
A férfi bricsesze akadályozta Nellt, hogy megadjon neki minden
örömet, amit csak ismert, így igyekezett letolni, hogy pehelykönnyű
ujjaival megcirógathassa a heréit. Most már erősebben megszorította,
kezét a selymes bőrön mozgatta, ujjai az ajkaihoz értek, ahogy a
szája állandó, sürgető ritmust vett fel.
Károly a hátára döntötte Nellt, és lovaglóülésben fölé
helyezkedett, mélyen behatolt a torkába, betöltötte, teljességgel
birtokba vette. Nell a visszahúzások közben lélegzett, és ellazította a
garatját, hogy befogadhassa a magját.
Végül Károly mellézuhant az ágyra, Nell pedig oldalra gurult,
hogy lássa őt, egy ujját végighúzta a hasán, a fekete szőrszálak
vonalán. Mintha csak álmodná, pedig megtörtént. A király ágyában
feküdt, és az ő hevének ízét érezte a torkában. A király – aki
ugyanúgy férfi, mint a többiek.
Ekkor Károly is ránézett, és halkan felnevetett, miközben a haját
simogatta.
– Óh, darling, meg kell köszönnöm George-nak, ha legközelebb
látom.
Nell is felnevetett, és megérintette immár ernyedt szerszámát.
– Ahogy nekem is.
– Neked még nincs sok köszönnivalód – felelte a király. – De várj
egy kicsit! A legény hamarosan visszatér, és másodjára már hosszabb
ideig kitart.

KÁROLY MÁR RÉG ALUDT, MIKOR NELL MÉG MINDIG ébren

feküdt. Elfáradt, de a szelleme nem tudott megpihenni. Nem hagyta
aludni az ágy mellett heverő spánielek szuszogása és állandó
mocorgása. Ráadásul valahányszor kezdett volna elszenderülni, az
órák rögtön belekezdtek a harangjátékba, mind a maga ideje szerint.
Végül azonban elnyomta az álom a királyi ágy biztonságos
melegében.
Károly király egymás után kétszer is küldött Nellért, és a lány már
lassan kezdte otthon érezni magát nála, mikor az öreg William
Chiffinch, a magánlakosztály őre, lámpással a kezében felkísérte a
lépcsőkön a király hálószobájába, majd később, a hajnal szürkés
fényénél besegítette a rá várakozó csónakba. Őfelsége minden
alkalommal pénzajándékkal bocsátotta útnak, amit a társaságáért
érzett hálája egyszerű kifejezéseképpen nyújtott át. Nell ezzel nagyon
elégedett is volt, de Buckingham többre vágyott.
– A hébe-hóba együtt töltött éjszakák egy közönséges ribanc
státuszában tartanak. Tudom, hogy kedvel téged, és Isten a tudója,
hogy mennyire odavan a képességeidért. Addig kell ütnünk a vasat,
amíg meleg. Kérj tőle évi ötszáz fontot!
Nell meg is tette. A király azonban megmakacsolta magát, mint a
folyó partjához vezetett ló.
– Ez Buckingham műve, ide érzem – felelte. – Azt üzenem
George-nak, hogy magam is boldogulok az ügyeimmel.
– Be fogja adni a derekát – mondta Buckingham. – Makacs, mint
az öszvér, ha egy ötlet nem tőle származik. Látnod kéne, mikor az
anyjával beszél! Várj egy kicsit, nemsokára más nótát fütyül!
Teltek a hetek, de a királytól nem jött üzenet. Elmúlt az óév, és
beköszöntött az új. Nell fellépett A lány tragédiájában, de gyűlölte
dagályosságáért. És aggódott. Ismét úgy érezte, hogy valami
csodálatos dolog csúszik ki a kezei közül. Az álmai újra
szertefoszlottak, mielőtt csak megérinthette volna őket. A színfalak
mögött Betsynek morgolódott.
– Még Buckingham felől sem hallottam semmit. Lehet, hogy ő is
elfelejtett.
– Most nem ér rá veled foglalkozni, Nell – felelte Betsy. – Vagy
talán nem hallottál Lord Shrewburyről?
– Dehogynem – felelte Nell. – De annak már több hete.
Londonban mindenki tudta, hogy Buckinghamet párbajra hívta a
szeretője férje, Lord Shrewbury. Két–két segéd társaságában
találkoztak, és Barn Elms mellett mindnyájan megküzdöttek.
Buckingham egyik segédjét a helyszínen megölték, Buckinham
pedig átdöfte Shrewsbury mellkasát. A lord azonban később jobban
lett, és a király minden résztvevőnek megkegyelmezett.
– Shrewbury tegnap meghalt – mondta Betsy. – Ez mindent
megváltoztat. Buckingham most nincs abban a helyzetben, hogy
segítsen neked.
 NELL A MUNKÁJÁBAN KERESETT VIGASZT, és örült, hogy újra
felléphet Az angol möszijőben. Olyan volt megint, mint régen, ismét
Harttal dolgozott. Úgy tűnt, a férfi megbocsátott neki Dorsetért, és
telt ház előtt játszottak, az emberek a metsző hideggel is dacoltak,
hogy láthassák őket. Egyik nap Sam Pepys kereste meg őket a
színfalak mögött, és készségesen felelt, mikor Nell egyszerűen
megkérdezte, milyen híreket hallott az udvarból.
– Valamelyik este óriási botrány kerekedett – nevetett. – A Herceg
Társulatának pár színésze előadott valamit a palotában. Az este
fénypontja Moll Davis tánca volt. Láttad?
– Nem – felelte Nell erőltetett mosollyal –, mesélj!
– Annyit mondok, magára vonja a férfiak figyelmét. A királyét is
felkeltette. Nyilván tudod, hogy többször lefektette.
Nell gyomra összeszorult, de sikerült bólintania egyet.
– Hát, Moll ott kígyózott meg hajlongott, és egyenesen a királyra
meresztette a szemét, akinek az egyik oldalán a királyné, a másikon
Lady Castlemaine ült – a királyné kis híján elsírta magát, Barbara
meg tüzet okádott. Mikor a tánc véget ért, Moll mélyen meghajolt a
király előtt, miközben végig a szemébe nézett, a király meg úgy
nézett rá, mintha készülne felfalni őt. És ahogy elkezdett tapsolni, a
királyné talpra ugrott, és megindult az ajtó felé. És kutya legyek, ha
Castlemaine nem áll fel jeges méltósággal, és nem hagyja el sietve ő
is a termet!
– És a király utána, vagyis utánuk ment, úgy értem, a királyné
után? – kérdezte Nell, s rettegett a választól.
– Nem, Istenemre mondom, és ez a legjobb az egészben –
kacarászott Sámuel. – A szeme se rebbent. Csak tapsolt, mire a
közönség is összecsapta a tenyerét, aztán egyenesen odasétált Moll
kisasszonyhoz, felemelte a meghajlásából, mindenki előtt
megcsókolta, és egyenesen a magánlakosztályába vezette, ahol Moll
egész éjszaka táncolt neki, azt beszélik.
 – A KIRÁLY VETT MOLLNAK EGY HÁZAT A SUFFOLK STREETEN! –
mesélte nagy hangon Betsy Knepp másnap délután Nellnek az
öltözőben. – És egy hatszáz fontot érő gyűrűt! Moll meg visszaküldte
a szerepeit a színháznak, és azt mondta, hogy ő többet nem játszik!
A következő napokban Nellt a gutaütés kerülgette. Úgy tűnt,
akivel csak találkozik, mind el akarja mesélni neki a híreket. A
történetnek számtalan változata létezett. Egyesek szerint a gyűrű
hétszáz fontot ért. Mások azt mondták, hogy a király szerelmet
vallott Mollnak. És olyat is hallani lehetett, hogy Mr. Betterton
könyörgött Mollnak, hogy ne hagyja ott a színházat, még azt is
felajánlotta, hogy megduplázza a bérét. De akárhogy is cifrázták a
történetet, a lényeg változatlan maradt.
Nincs más választása, folytatnia kell az életét, gondolta Nell. A
születésnapját Rose-zal és a férjével ünnepelte, kivételesen az anyjuk
is csatlakozott hozzájuk. A színházban egy újabb tragédián kellett
átrágnia magát, a Lerma hercegén. Csak a Betsyvel közösen előadott
vicces bevezető tette elviselhetővé a darabot.
De még ez az egykedvű nyugalom is hamar elpárolgott. Az egyik
hideg, sötét délutánon a díszletesek harsány röhögése ütötte meg a
fülét.
– Erre mit mondasz, Nell? – kiáltott oda Richard Baxter.
– Mire?
– Hát a hírre, hogy Lady Castlemaine elcsábította a mi Charles
Hartunkat. Úgy tűnik, nem is tud betelni vele, mert ajándékokkal
meg csecsebecsékkel halmozza el.
Nell elfordult, égették a szemét a könnyek. Nem elég, hogy király
Moll Davis társaságát keresi az övé helyett, most még Hart is
összeállt azzal a nővel, akire egész Anglia úgy tekint, mint a
megtestesült szépségre és bájra. Még sosem érezte magát ennyire
legyőzöttnek.

NELL A CSONTJAIBAN ÉREZTE AZ ÁDÁZ FEBRUÁRI HIDEGET, mely a

szívét is megdermesztette, akár a folyók tükrét. Március első napjain
jött az olvadás. Minden nap pár perccel több fényt hozott, és Nell
hangulata lassan javult. Március végére beköszöntött a tavasz is.
Helyenként már apró zöld fűszálak merészkedtek elő a puszta
földből, és bimbók simultak a fák ágaira, összezárulva várva a
napfényt, hogy biztonságban virágot bonthassanak.
Nell most is egyre jobb kedvre derült, ahogy a napok
hosszabbodtak, és melegedett az idő. Áprilisra már majdnem
meggyőzte magát a rá várakozó ígéretes szereplista segítségével,
hogy egyáltalán nem zavarja a király eltűnése. De amikor
Buckingham megjelent az öltöző ajtajában, ismét feltámadt benne a
remény.
– Igen, őfelsége haragudott a párbaj miatt – közölte Buckingham
egyik este vacsora közben. – De az uralkodók haragja csak olyan,
mint a mennydörgés: az idő elteltével lecsillapodik. Úgy hallom,
Moll Davis vonzereje már nem hat rá olyan erősen. Azt hiszem,
értékelné a társaságodat, ha eszébe juttatnánk, mennyire hiányzol
neki. Ő és York hercege holnap a Herceg Színházában lesz, hogy
megnézzék a Megtenné, ha tehetnét. És te is ott leszel.
– És aztán? – kérdezte Nell elkeseredve. – Talán vágjak hozzá egy
narancsot, hogy magamra vonjam a figyelmét?
– Nem szabad túl nyilvánvalónak lennie. Habár lehet, hogy
működne. Van egy unokatestvérem, aki majd elkísér téged, és
gondoskodik róla, hogy a király közelében ülhess.
– Jobb szeretném, ha te jönnél.
– Most nem lehet. Nem szabad rájönnie, hogy az orránál fogva
vezetjük. Ha megtudja, hogy szerepem van a dologban,
megmakacsolja magát.

EZ A CSELSZÖVÉS OLYAN ERŐSZAKOLTNAK TŰNT, hogy Nell alig

hitt a szemének, mikor a király és York hercege helyet foglalt az
övékkel szomszédos páholyban. Azt pedig még megdöbbentőbbnek
találta, mikor a királyi apród meghajolt előtte egy perc múlva, és
közölte, hogy a király szeretné, ha az előadás után csatlakoznának
hozzá és a herceghez vacsorára.
 – Ha ezt most a színpadon láttuk volna – mormolta –, én
valószerűtlen kitalációnak tartanám. – Mr. Villiers, a nyúlképű úr,
akit ártalmatlan megjelenése tökéletesen alkalmassá tett rá, hogy
szerepet vállaljon a cselszövésben, fürkésző tekintet vetett rá, de nem
kérdezett semmit.

– BEUGRUNK VALAHOVÁ HARAPNI VALAMIT, az őrizetet pedig

hátrahagyjuk – mondta a király, amikor a darab véget ért. A szolgák
és a hintó így a színház mellett várt továbbra is a királyra, Nell pedig
már csak azt vette észre, hogy Mr. Villiers mögött belép a White
Hartba, és utána Károly és York hercege, mélyen a szemükbe húzott
kalappal.
A társaság nemsokára nevetgélve tömte magába a nyúl– és
csibebecsináltat, és mikor a király megszorította Nell lábát az asztal
alatt, ő már biztosra vette, hogy sikeres estéje lesz.
Egy órával később, a bőséges lakoma után a fogadós – aki nem is
sejtette a vendégei kilétét – eléjük rakta a számlát. A király
megtapogatta a zsebeit.
– Istenemre! – szólt. – Kiment a fejemből, hogy nincs nálam pénz.
Jimmy, végtelenül leköteleznél, ha ki tudnál segíteni.
Most a herceg ütögette meg szégyenlősen kabátja zsebeit.
– Megtenném, ha tehetném – felelte –, de nálam sincs.
– Atyavilág! – kiáltott Nell ügyesen utánozva a királyt. – Ilyen
szegény társasággal még sosem vacsoráztam!
A vörös képű fogadós ingerülten sóhajtott, és szegény Mr.
Villiershez fordult, aki készségesen előhúzta az erszényét.
Az utcán Nell vidáman felrikkantott.
– Már azt hittem, ott üti meg a guta – kacagta. – Szerencsétlen
flótás, ha tudta volna, kivel akart ujjat húzni!

– ISTENEM, MENNYIRE HIÁNYOZTÁL, NELLY – mondta a király egy

órával később mosolyogva, miközben ráfeküdt. – Darling, ugye nem
hagyod, hogy még egyszer ez történjen, és nem fosztasz meg megint
ilyen sokáig a társaságodtól?

MÁJUS ELSEJE SZÉP, DERŰS NAPRA VIRRADT. Nell arra ébredt, hogy
az utcáról zeneszó szűrődik fel, és az ablakából nézte, ahogy a
fejőlányok a hegedűs muzsikájára táncolnak a Drury Lane-en.
Az elmúlt egy év alatt gyökeresen megváltozott az élete. Tavaly
ilyenkor azon töprengett, bölcs dolog–e, hogy lecseréli a színpadot
Dorset ágyára, ebben az évben pedig több éjszakát töltött a királynál,
mint a saját szobájában. Ezúttal azonban eszébe se jutott, hogy
otthagyja a színházat. Mindig elmehetett a királyhoz, valahányszor
magához hívatta, és az afférjából Dorsettel megtanulta, hogy nem
szabad csak úgy lemondania egyetlen biztos bevételéről.
Emellett vonzották is a felkínált szerepek. Charles Sedley
vígjátékát, A Mulberry kertet a Philaster követi majd, melyben ismét
bricseszt húz, hogy megmutassa a lábát, és Harttal ismét civakodó
szerelmespárt alakítanak. Az után A szűz mártír jön majd, és újra
előadják a régi sikerdarabjukat, A szeszélyes főhadnagyot is.
Buckingham csodálatos módon újra elnyerte a király kegyeit, és
miután végzett Lord Shrewburyvel, most már korlátlanul élvezhette a
szépséges és özvegy Anna Maria Shrewbury báróné társaságát. Talán
ő is érezte, hogy túl messzire ment, mikor azt tanácsolta Nellnek,
hogy ilyen hamar tartásdíjat kérjen Károlytól, és nyilván
megkönnyebbült, hogy sikerült visszacsempésznie a lányt a királyi
nyoszolyára, mert most már óvatosabban osztogatta a tanácsokat:
– Az még édeskevés, hogy az ágyban kielégíted a vágyait, Nelly.
Nem szabad rátelepedned. Az emberek sorban állnak, hogy a király
elé terjesszék a kéréseiket. Neked menedéket kell nyújtanod a
követelőzők elől. Nevettesd meg! Feledtesd el vele a gondjait! Hitesd
el, hogy törődsz vele!
Buckingham cinikus hanglejtéssel adta elő tanácsát, Nellnek
azonban nem esett nehezére megfogadnia. Tényleg törődött
Károllyal. A férfi nevetése mögött mély szomorúságot érzett, és ez
szíven ütötte.
 – SAJNÁLOM, HOGY AZ ELMÚLT NAPOKBAN ELHANYAGOLTALAK –
mentegetőzött a király, mikor Nell egy hét után először feküdt újra az
ágyában. – A királyné ismét elvetélt.
– Ó, Károly, rettenetesen szenvedhetsz! – Nell megsimította a
férfi homlokát, melyen mintha elmélyültek volna a ráncok. – Bárcsak
enyhíthetném valahogy a fájdalmadat!
– Enyhíted, darling.
Nell átkarolta, magához ölelte, és ringatni kezdte. Bár a király
húsz évvel volt idősebb nála, ő a háborúban és a száműzetés éveiben
meggyötört fiút látta benne, a szenvedést, melyet apja és a korona
elvesztése okozott, és a mostani, legutóbbi szerencsétlenségét. Olyan
gyengéd szeretet érzett iránta, mintha egy gyermek iránt.

NELL KÜLÖNÖSEN DISZKRÉTEN KEZELTE KÁROLYHOZ fűződő

viszonyát, de mindenki tudott róla, mit érez iránta. Soha ennyi
látogató nem kereste meg az előadások után, azonban valami
megváltozott a viselkedésükben. „Húst a gazdámnak!” – jutott
eszébe A szeszélyes főhadnagy egyik sora, mikor Mulgrave grófja
fejet hajtott előtte. A gróf is a tucatnyi úriember közé tartozott, akik
rendszeresen az öltözőjében gyülekeztek, ám már nem az ágyukba
akarták cipelni, hanem a baráti kapcsolatukat akarták ápolni.
– Én mondom, napról napra szebb vagy! – vigyorgott Sam Pepys,
és megcsókolta az arcát. Karnyújtásnyira eltolta magától Nellt, hogy
megcsodálhassa. Nell térdnadrágba bújt az apród, Angelo
szerepéhez, amely felfedte selyemharisnyába bújtatott lábait, és egy
szépen szabott kabátot viselt, ami viszont egyáltalán nem igyekezett
leplezni nőiességét.
Pepys Beck Mashallra pillantott, aki félig kibújt a köntöséből, és
veszedelmesen sokat felfedett a kebleiből, miközben Rochesterrel és
George Etherege-dzsel évődött.
Azon a nyáron Nell neve egyszer csak Nell Gwynnről Mrs.
Eleanor Gwynnre változott a színház plakátjain. Gúnyosan
felhorkantott, mikor megtudta a névcserét, de legbelül
összezavarodott. Bár ezt a nevet kapta születésekor, senki nem hívta
még Eleanornak. Eleanor az anyja volt. Egy morzsányi félelem is
támadt benne. Mi lesz Nellyből, ha Mrs. Eleanor Gwynn foglalja el a
helyét?
Még a színházban dolgozók is másképp kezdtek bánni vele. Habár
Nell nem tudhatta biztosan, hogy a saját viselkedése ugyanaz maradt,
a színészek zárkózottabbak lettek.
– Attól félek, hogy utálnak – vallotta be Aphrának.
– Te kis szamár! – csilingelte Aphra. – El se tudod képzelni,
milyen vidám és megnyerő lény vagy, különben nem ennéd magad.
Te egy derűs lélek vagy, fényt viszel mindenhová, amerre jársz. Ha
eltávolodtak tőled, az csak azért lehet, mert irigykednek rád. A király
nyilvánvalóan kedvel, különben nem hívatna magához. És csak ez
számít, nem igaz?
Nellt jobb kedvre hangolta Aphra biztatása, de az egyetlen
személy, aki tényleg megnyugtathatta, és aki mellett igazán jól érezte
magát, Rose volt. Rose akkoriban boldog volt. Habár ő erről sosem
beszélt, Nell hitt a pletykáknak, melyek szerint a férje, John,
útonállóként szerezte a keresetét. Tagadhatatlanul húsosabb volt,
mint a legtöbb munkás. Akárhogy is, John gyakran kimaradt
éjszakánként, és Nell elég sűrűn töltötte az estéket a nővérével.
A nyár négy–öt újabb szerepet hozott Nellnek, és természetesen a
régebbi darabokat is gyakran újra elővették. Ahogy Hart jó előre
megjósolta, most már majdnem húsz színművet tartott fejben, készen
arra, hogy gyors leporolás után előadhassa őket.
Egyik októberi estén Pepys megkereste Nellt a színfalak mögött.
Égett a vágytól, hogy megoszthassa vele a legújabb pletykákat.
– Egész Whitehallban ezt beszélik – mondta, miközben lehuppant
Nell mellé, az öltözőasztalához. – A király kölcsönadta Lady
Castlemaine-nek a koronaékszereket, hogy múlt éjjel, a Horatius
udvari előadásán viselhesse. Ma reggel elment Barbara szállására,
hogy visszakérje az ékszereket, és észrevette, hogy egy férfi – azt
mondják, John Churchill – jött ki a hálószobájából, pedig ilyen kora
reggel nem szoktak látogatásokat tenni. Szegény pasas megdermedt a
király láttán, és szinte földig hajolt. A király viszont csak nevetett, és
annyit mondott: „Megbocsátok, mert tudom, hogy csak a
megélhetésért tette!” – Pepys annyira nevetett a saját történetén,
hogy a szeme is könnybe lábadt tőle. – Jaj, és hallottad a régi
barátodról, Lord Dorsetről szóló legújabb pletykákat?
– Úgy érted, az én második Charlesomról? – kérdezte Nell
pajzánul. Pepys kuncogott.
– Igen. És persze a másik Charles barátodról, Sedleyről. Alaposan
felöntöttek a garatra, levetették a ruháik jó részét, és meztelen
fenékkel szaladgáltak az utcán, énekeltek meg kiabáltak, a végén
meg nekiestek a bakternak.
Nell könnyedén el tudta képzelni a két Charlie majdnem meztelen
randalírozását – a kép felidézte az elmúlt nyáron történtek még
mindig élénk emlékét. Eltöprengett, hogy Pepys mennyit sejthet az
epsomi házban történtekről.
– Remélem, senki nem sebesült meg.
– Nem, dehogy – felelte Pepys. – A két Charlie-t elkapták, mielőtt
kárt tehettek volna valakiben, és egész éjjelre bezárták őket, de a
király a pártjukat fogta, a legfőbb bíró pedig megfeddte és börtönbe
zárta a szegény közszolgát, aki pedig csak a kötelességét teljesítette.
Mikor Nell aznap este hazafelé sétált, szorosan összefogva magán
a köpenyét a szélben, ismét Dorsetre gondolt, és rájött, hogy az
elmúlt nyár gyötrő fájdalma és szégyenérzete óta most először
gondol rá keserűség nélkül. Akkor azt hitte, hogy minden reménye
füstbe ment, mikor Dorset elküldte. De máshogy alakultak a dolgok.
Korlátlan uralmat élvezett a színházban, és ahogy egy sajnálkozó
mosollyal Dorset is elismerte: a herceg ágyából egyenesen a király
ágyába került.
 Tizenhetedik fejezet
KELLEMES VOLT A HANGULAT A KIRÁLY HÁLÓSZOBÁJÁBAN, a
lobogó tűz és a táncoló gyertyalángok a sarokba kergették az
árnyakat. Nell és a király a párnákra dőlve hevert a hatalmas ágyban.
– Milyen volt Franciaország, felség? – kérdezte Nell.
– Akár egy viperákkal teli pöcegödör – horkantott Károly. – Alig
tudtam élve kijutni Angliából, tudod, a worcesteri csata után.
Nincstelen voltam, még a betevőmért is koldulnom kellett királyi
unokafivéreimnél. És persze nem csak az én számat kellett etetni: ott
volt az anyám, a testvéreim és a hű barátaim. Az én koldus udvarom.
– Mr. Killigrew is ott volt? – kérdezte Nell, miközben lustán
cirógatta a szőrszálakat a férfi hasán.
– Igen. És Buckingham, Claredon és Rochester is – vagyis Johnny
Wilmot apja. És sok más jó barátom, akik kockára tették az életüket
miattam, otthagyták az otthonukat és a hazájukat. Nekem pedig egy
falás kenyerem sem volt.
– És mit csináltatok? – kérdezte Nell.
– Tehetetlenül vártunk. Istenem, mennyire utálom a franciákat! A
trónörökös egy hónapig nem is fogadott. Az a kényes kis seggfej.
Aztán még volt képe felhúzni az orrát a rongyaim láttán.
– Te rongyokban? – Nell hátrébb húzódott, hogy szemügyre
vehesse Károly arcát, csak tréfál-e.
– Worcester után, mikor már minden elveszett, álruhát kellett
öltenem. Szerencsémre volt valakinek egy istentelenül nagydarab
szolgája, aki felajánlotta a ruháit a királyért és a hazájáért, de ekkora
lábakkal nem sok ember szaladgál.
Csupasz lábfejét kidugta a paplan alól, és megmozgatta a lábujjait.
Nell felnevetett, és egyik kezét a takaró alá csúsztatta.
– Ebből sem sok terem ilyen méretben.
 Károly felnevetett, és megcsókolta.
– Legalábbis ezt mondják, és ki hazudna egy királynak? De
egyetlen kurafit sem találtam, akinek a cipői illenének rám. A
csizmának, amiben járkáltam, fel kellett hasítani a szélét, hogy a
lábujjaim kiférjenek, folyt belőle a vér, ha csak egy lépést tettem.
Mire elértük a partot, a ruháim... – elhallgatott, mivel az ajtó előtt női
hang csendült fel. – Jézus! A királyné!
Talpra ugrott, Nell pedig kibotorkált az ágyból.
– Bújj el oda! – bökött ujjával a függönyre. Nell besurrant mögé,
útközben gyorsan felkapva a ruháit. Már nyílt is az ajtó.
– Nahát, Katalin! – Károly sikeresen adta a meglepettet.
– Jöttem megnézni, hogy jobban érzed–e magad. – A királynő
halkan beszélt, és erős akcentussal, az Angliában töltött hat év
ellenére is.
– Ó, sokkal jobban. Pihengetek, mint látod.
– Van lázad?
Nell szoknyasuhogást hallott, amiből arra következtetett, hogy a
királyné valószínűleg leült Károly mellé. A búvóhelyéről látta az ágy
lábát. Aztán hirtelen meglátott még valamit, és kis híján elsikkantotta
magát: az egyik cipője ott hevert a padlón, épp szem előtt. A királynő
is abban a pillanatban látta meg.
– Óh.
– Hm? – Károly először nem vette észre. Utána azonban ő is
meglátta. – Ah.
A királyné újabb szoknyasuhogással felállt.
– Megyek, nehogy az a csinos kis bolond, a lábbeli tulajdonosa
megfázzon. Örülök, hogy jól vagy.
Az ajtó becsukódott, de Nell még várt.
– Most már kijöhetsz, Nelly – szólt Károly.
– Elmenjek? – kérdezte.
– Nem, nem, darling – felelte a király. – A baj már megtörtént.
Szegény ördög, próbálom nem beledörgölni az orrát. De nagyon
kedves tőled, hogy kérdezed.
 AZ ESET UTÁN MINDENKI SOKKAL ÓVATOSABBAN VISELKEDETT.
A királynő távol maradt a király hálószobájától. A király
személyzete ügyelt rá, hogy bejelentés nélkül senki ne léphessen be,
és Károly a fejükbe véste, hogy Castlemaine grófnőt illetően is
legyenek elővigyázatosak. Ugyanis már nem Barbara Palmer, hanem
Nell kereste fel rendszeresen éjszakánként.
Nell hamar hozzászokott a reggeli szertartásokhoz: megérkezett a
király reggelije, a borbély megborotválta, a szolgákból és királyi
kamarásokból álló kíséret segített a fürdésben és az öltözködésben,
aztán különböző miniszterek jelentek meg, hogy jelentést tegyenek
az ügyekről, melyek királyi döntést igényelnek.
Miután Buckingham és Lady Castlemaine előző nyáron
megszabadult Claredon grófjától, Buckingham vette át a király első
miniszterének posztját, és szinte minden reggel ő volt az első
látogató. Nell élvezettel hallgatta a társalgásukat, miközben
megreggelizett az ágyban. Elkápráztatta, hogy Károly mennyi
mindennel foglalkozik, és milyen sokféle ügyet képes kézben tartani.
– Wren igen jól halad az új templomok tervrajzával – jelentette ki
Buckingham egyik reggel, miközben a jegyzeteit tanulmányozta. –
Azt javasolta, hogy a St. Bride-dal és St. Lawrence Jewyval
kezdjünk, és megmutatná a terveket, amikor csak felségednek
megfelel.
– Kiváló – felelte Károly, és beleharapott a kenyerébe.
– Holnap ismét bizottsági ülést rendeznek Tangerban. York
hercege azt javasolta, hogy szereljük fel a haditengerészetet.
– Istenem, csakugyan, a hajókról gondoskodni kell; de tényleg
tudnom kell minden láda marhahúsról és gallon sörről, amit
felvisznek a fedélzetre?
– Rochestertől elvették a ruháit, miközben egy apácával mulatott
– mosolygott Buckingham. – Talán ez a hír jobban megfelel az
ízlésednek?
– Legalábbis jobban szórakoztat – felelte Károly, miközben
letörölte a kávét a bajszáról. – Visszakapta?
– A ruhákat igen – felelte Buckingham. – Valaki beletömte őket
egy matracba. Az aranyainak viszont lába kelt.
 – Szegény Johnny – mondta Károly. – Semmiből sem tanul, igaz?
Mi van még?
– Csak a szokásos civódás. Lady Castlemaine...
– Kérlek, kímélj meg! – kiáltott Károly.
Habár Károlynak aznap reggel nem kellett végighallgatnia Lady
Castlemaine panaszait, később színpadra vitték az egész város
mulatságára – és Nell egyszer csak a csatamezőn találta magát.
Miután visszatért a színházba pár hetes távolmaradást követően,
az előszót és az utószót kellett előadnia Ben Johnson Catiline
összeesküvése című darabjában. A bemutató délutánján kilépett a
színpad előszínjébe. Amazonjelmezét – mely rövid tollszoknyából és
római szandálból állt, és olyan áttetsző szövetből, mely látni engedte
egyik melle jó részét, és a másikból is valamicskét – üdvrivalgással
fogadták. Tisztelgésre emelte rövid kardját, és megszólította a zsúfolt
nézőtéren ülőket.
– Mivel előszót kívánnak, megadjuk!
Mikor beszéde végére ért, meghajolt, teljesen megmutatva ezzel
mindkét mellét, aztán a közönség ujjongása közepette levonult a
színpadról. Lacy a színfalak mellett állt, Nell odament hozzá, és
együtt nézték a darabot. Kate Corey viharzott be a színre, római
cicomába öltözve, mint Semporia. Első mondatai a szokásosnál is
nagyobb hahotát váltottak ki a nézőkből. Nell kíváncsian hegyezte a
fülét.
– Mi a csudáért beszél ilyen pöszén? – suttogta Lacynek. A férfi
fürkésző arckifejezéssel hallgatózott.
– Istenem – lehelte. – Lady Harveyt utánozza.
– Kit?
– Lady Elizabeth Harveyt. A férje az angol nagykövet
Törökországban. Az unokatestvére a főkamarás. Egy az egyben ő.
Láthatóan a közönség is felismerte, kit figuráz ki Kate, és
harsogva nevettek. Nell és Lacy némán figyelt. Kate ijesztően
forgatta a szemeit, és úgy csücsörített a szájával, hogy Nellt egy
kacsára emlékeztette. Láthatóan rettenetesen élvezte a saját
előadását, mert valahányszor újabb kuncogás hallatszott a zsöllye
felől, még inkább affektált, és még nevetségesebben csücsörített.
 „Mit erény! Ha ninc hoffá őfi vére, vétek aj, S benne ninc,
cakpimaffág!
– Mi a csudára készül? – kérdezte Lacy. – Megnevetteti őket, az
nekünk jó, gondolom, de azért mégiscsak furcsa.
– Új feldolgozás? – kérdezte Betsy Knepp, mikor Kate kuncogva
belépett az öltözőbe.
– Csak egy kis móka – Kate vállat vont. – Lady Castlemaine
összekapott Lady Harveyval, és felbérelt, hogy figurázzam ki.
– Hát, úgy teszed kockára az életed, ahogy akarod – felelte Betsy
fejcsóválva.
Kate következő jelenetei alatt a közönség egyre harsányabban
kacagott, de a hangulat az összesküvési jelenet csúcspontján hágott a
tetőfokára, miután Kate lement a színpadról.
– De mit csináljunk Semproniával?
Burt nagy levegőt vett, hogy válaszoljon, de mielőtt egyetlen
hangot is kiejthetett volna a száján, a közönség felől egy pösze
kiáltás hangzott föl:
– Fáműfd Konftantinápolyba!
Lady Castlemaine volt a bekiabáló. A páholyában állt,
diadalmasan kihúzva magát. A nézőközönség soraiban pedig pokoli
lárma támadt: voltak, akik teli tüdőből nevettek, mások már rekedten
helyeseltek vagy nemtetszésüknek adtak hangot, sokan a
sétapálcájukkal dübörögtek, a levegőben almacsutkák és mogyorók
repkedtek.
Az utolsó jelenetet számtalanszor szakította félbe éljenzés,
hurrogás és tiltakozás a közönség soraiból, a színészek azonban csak
másnap reggel értették meg, mekkora hatása volt az előadásnak.
– Kate Coreyt lecsukták a tegnapi kis gúnyolódásáért – füstölgött
Michel Mohun az összesereglett társulatnak. – Lady Harvey sírva
kereste fel az unokatestvérét, Manchester grófját, a gróf pedig
egyenesen a királyhoz ment. Úgyhogy holnap valami mást kell színre
vinnünk, hacsak addigra el nem rendeződik az ügy.
 – Különben meg miért akarta Lady Castlemaine kigyúnyolni Lady
Harveyt? – suttogta Nell Betsynek. Betsy jelentőségteljesen felvonta
a szemöldökét.
– gyhallottam, szerelmi civódás. Úgy tűnik, LadyCastlemaine
Lord Harvey karjaiban vigasztalódott, mikor a király megdühödött,
amiért lefeküdt Ralph Montagueval.
– És miért Konstantinápoly? – faggatta tovább Nell.
– Hát, mert mindkét hölgy kieszközölte a királynál, hogy küldje el
jó messzire a férjét, mivel így bármit megtehettek. De a
mesterkedéseikre fény derült, ahogy szokott. Attól félek, Kate
nagyobb bajba sodorta magát, mint hinné.

NELL KÁROLYNÁL TÖLTÖTTE AZ ÉJSZAKÁT. Nem merte felhozni

színésztársa letartóztatásának kérdését, pedig nyomta a szívét. Végül
maga Károly említette meg a darabot, közölte, hogy másnap ő is
megnézi az előadást.
– De azt hittem... – Nell elhallgatott. Ez veszedelmes terület lehet.
– Nem, nem. El van intézve, darling. Tulajdonképpen díszelőadás
lesz, és én már alig várom.

ÚGY TŰNT, HOGY NEM KÁROLY Az EGYETLEN, aki türelmetlenül

várja a délutáni szórakoztatást. Óriási tömeg tolongott a színház előtt
már a déli ajtónyitáskor; Nell még sosem látott a nézőtéren annyi
embert, mint mikor kilépett, hogy elmondja az előszavát. A zsöllyén
az összes hely megtelt, és az emberek fej fej mellett álltak a
folyosón. A karzat roskadozni látszott az embertömeg alatt. Nell
meghajolt a királyi páholyban ülő Károly és a mellette pöffeszkedő
Barbara Palmer felé, aztán várta, hogy elcsendesüljön a lárma,
mielőtt előadta volna a bevezetést. Mikor végzett a szövegével, és
kiment, mindenkit a hátul talált, onnan nézték az előadást.
– Úgy hallom, Lady Harvey embereket fogadott fel a mai
előadásra, hogy zavart keltsenek – szólt Lacy. – Légy óvatos!
 Kate Coreyt kedvét csöppet sem törte le a börtön. Hatalmas
ujjongás közepette lépett színpadra, és ha lehet, most még kevésbé
fogta vissza magát Lady Harvey utánzásában, mint a bemutatón.
– Három verfenyfőnk van – mondta, rémesen pöszén ejtve a
szavakat. – Caiuf Antoniuf, Publiuf Gálba...
A közönség üvöltött jókedvében, ahogy tovább folytatta a „sz”
hangokkal teli római nevek felsorolását.
– ufifu Cafiuf, QuintufCornififiuf, Caiuf Lifiniuf– Kate
hatásszünetet tartott, mielőtt befejezte volna – és a nagyferű fonok:
Fiferó.
A közönség egyre izgatottabb lett, a feszültség egyre fokozódott,
ahogy a darab közeledett ahhoz a részhez, ahol Barbara az előző
előadáson bekiabált. Kate próbálta túlharsogni az egyre hangosabb
morajt, és bár a füttykoncertet már nehezen sikerült, de folytatta.
A jelenet vége felé kiviharzott a színpadról, magára hagyva
Nicholas Burtöt és Theo Birdöt. Azok szinte láthatóan
megmerevedtek, ahogy az elhíresült sorhoz közeledtek.
– De mit csináljunk Semproniával?
A színpadra narancssortűz zúdult, eltalálták a színészeket,
nekicsapódtak a díszletnek, aztán visszagurultak a közönség közé.
Theo elhajolt egy feléje süvítő narancs elől, aztán próbálta folytatni a
szövegét, a gúnyolódó kiabálás és dobogás azonban már annyira
felerősödött, hogy a többi színész már feladta, csak álltak némán a
helyükön, amíg annyira el nem csendesedett ismét a nézőtér, hogy
hallatni tudták a hangjukat. Igyekeztek minél hamarabb végezni.
– Még ne menj ki! – mondta Hart, mikor Nell odalépett a
színpadhoz, hogy elmondja az utószót. – Várd meg, míg befejezik!
Később az öltözőben Kate láthatóan elgyötörtnek, de ennek dacára
is eltökéltnek látszott.
– Megérte – jelentette ki, miközben kibújt a ruhájából. – Lady
Castlemaine annyira elégedett volt a tegnapi előadással, hogy
kegyelmet kért számomra a királytól, és ma egész reggel azt
gyakorolta velem, hogyan utánozhatom még jobban Lady Harveyt.
És ma kétszer annyit fizetett, mint tegnap, mivel tudta, hogy a tréfája
még nagyobb közönséget kap.
 – Úgy tűnik, Lady Castlemaine még mindig markában tartja a
király golyóit – mondta Becky Marshall, és laposan Nellre pillantott
–, hiába, hogy másról pletykálnak.

BARBARA SZORÍTÁSA AZONBAN EGYRE ENYHÜLT. Károly nem

titkolta, mennyire idegesíti régi szeretője, és a reggeli eligazítások
közben is utalt rá néha, hogy egyre jobban bőszítik az asszony
politikai mesterkedései, a túlzott költekezése, hogy állandóan pénzt
követel, és a szeretőinek a parádézása.
– Elegem van – jelentette be Károly egyik reggel, valamivel újév
napja után. – „Asszonyom,” mondtam neki, „én csak annyit kérek
öntől a saját érdekében, hogy költözzön olyan messzire, hogy hírt se
halljak önről, és egyáltalán nem érdekel, éppen kit szeret.”
– Mit felelt? – kérdezte Nell.
– Hozzám vágott egy órát. De nem telik el két hét, és kiköltözik a
palotából. Ne aggódj miatta! – mondta Károly, látva Nell
arckifejezését. – Neki meg a gyerekeknek biztos megélhetése lesz. És
ha már itt tartunk, Buckingham szerint a Lincoln's Inn Fieldsnél
eladó egy csinos kis ház.
– Barbarának? – kérdezte Nell.
– Barbarának? – ismételte Károly. – Nem, neki már van elég háza.
Neked, Nelly, neked.
Nell úgy megdöbbent, hogy levegőt is alig kapott, nemhogy
köszönő szavakat mondjon, így inkább megcsókolta.
– Elég divatos lett mostanában a környék – tette hozzá Károly. –
Közel van a színházhoz is, és innen sincs olyan messze, hogy ne
tudnánk könnyedén találkozni.

NEM SOKKAL A KIRÁLY ÍGÉRETE UTÁN Nell boldogan ücsörögött a

Theater Royal egyik felső páholyában Peg Hughesszal, aki abban az
évadban csatlakozott a színházhoz. Peg Sedley szeretője volt, így
Nell kezdetben gyanakodva méregette, de aztán megkedvelte
egyenességéért, és a színpadon is szerette nézni a játékát.
 Aznap együtt nézték az új tragikomédiát, a Sziget hercegnőjét, és
Nell remekül szórakozott. Épp akkoriban költözött be saját házába a
Newman's Row–n, de még mindig alig tudta elhinni, hogy ilyen
pompában élhet.
– Két teljes emeletem van – mesélte Pegnek. – Társalgó, ebédlő,
konyha, hálószobák és hátsó kert. És csak pár lépés a Lincoln's Inn
Fieldstől!
– Szolgák?
– Egy konyhalány, egy mindenes és egy kapus – felelte Nell. –
Gondolj csak bele! El kell jönnöd, hogy lásd!
– Bárcsak Charlie is venne már nekem egy házat! – mondta Peg. –
De folyton azt mondja, hogy nincs pénze. Kedvelem őt, de ennyit
nem akarok várni.
Fekete fürtjei ugrándoztak, ahogy kuncogott, és Nell arra gondolt,
hogy tényleg csinos kis nő, Charley Sedleynek pedig nem árt nyitva
tartania a szemét, ha nem akarja elveszíteni.
– Nézd! – mondta Nell. – Ott van Moll Davis. Kicsit kövérnek
tűnik, nem?
– Ha engem kérdezel, mindig is volt benne valami malacszerű –
felelte Peg, mire mindketten felnevettek.
– Nahát, Mrs. Nelly! – hangzott fel a szomszédos páholyból, és
Nell Sam Pepyst pillantotta meg a feleségével.
– Jó napot, Sam. Örülök, hogy újra látom, Mrs. Pepys. Ismerik
Margaret Hughest?
– Igen – mosolygott Pepys. – Hogy is felejthetnék el egy ilyen
bájos kis arcocskát! Persze – tette hozzá sietve – nem annyira bájos,
mint Mrs. Pepys, ha megbocsát, Mrs. Peg.

PÁR HÉTTEL KÉSŐBB PEG MEGLÁTOGATTA NELLT, Ő pedig

körbevezette a házban.
– Alig hiszem el – mondta. – Egész életemben nyomorult kis
egérlyukakban laktam. És most ennyi helyem van, és csak az enyém!
Odavezette Peget az egyik emeleti ablakhoz, ami a Lincoln's Inn
Fieldre tekintett.
 – Az ott Buckingham hercegének a háza, ott meg Sandwich grófja
lakik. Éjszakánként kicsit zajos, ez vele az egyetlen probléma. Pont
ott van a Whetstone Park, látod, és esténként az utcák megtelnek
üvöltöző, részeg fiúkkal.
– Hallottad a hírt Ned Kynastonról? – kérdezte Peg, mikor leültek
a csokoládé és a sütemény mellé.
– Nem, mi történt? – kérdezte Nell, megrémülve Peg aggódó
tekintetétől.
– Múlt éjjel két–három gonosztevő rátámadt, és úgy
megsebesítették, hogy ma fel se tud kelni az ágyából. Will Bestonnak
kellett fellépni helyette, könyvvel a kezében.
– Vajon ki akarhatta bántani szegény Nedet? – kérdezte Nell. Peg
lesütötte a tekintetét, a szemében könnyek gyülekeztek.
– Azt beszélik, Sedley volt, mert Ned kifigurázta Az örökösnőben,
de én ezt nem hiszem el.
Nell eltöprengett. Sedley kétségtelenül fékezhetetlen vadóc, de
képes lenne ilyesmire vetemedni? Eszébe jutott, hogy szegény Kate
Corey is börtönben töltött egy éjszakát, amiért Lady Harveyt
utánozta, Lacyt pedig a Koronacsere miatt zárták be. Lehet, hogy a
nemesek élvezik a színház nyújtotta örömöket, de semmi kétség, a
színészeket akkor is lenézik és meg is leckéztetik őket, ha túlléptek a
hatáskörükön.

NELL A HUSZADIK SZÜLETÉSNAPJÁT Károllyal, az új házában

akarta megünnepelni. Végignézett az asztalon: ónedényei csillogtak a
tűz fényében, galambpástétom és hagymás bárány illata szállt.
Tökéletes.
Károly gyaloghintón érkezett, a téli sötétségben senki nem ismerte
fel.
– Az ajándékod, darling. – Köpenye alatt valami mocorgó
apróságot cipelt. Egy kicsi fekete spániel volt az, nevető szemei
egyenesen Nellre néztek, amikor átvette.
– Tutty a neve.
 – Micsoda kis szívtipró! – kiáltott Nell. – Akkor őt fogom
becézgetni, ha te nem vagy velem.

NELL KEDVTELVE NÉZTE, AHOGY KÁROLY ESZIK. Fantasztikus

érzés volt kettesben vacsorázni vele a saját otthonában, most
maradtak magukra először úgy igazán. Saját házának biztonságában
Nell úgy döntött, többé nem használja a kis citromhéj edényeket
vagy az ecetbe mártott szivacsdarabokat, mellyel a nem kívánt
terhesség ellen védekezett, mivel azt remélte, hogy aznap éjjel
megfogan.
Vacsora után Nell a hálószobájába vezette Károlyt. Szobalánya,
Bridget ládába hajtogatta az ágyneműt, és meghintette szárított
levendulával, így pikáns, mézszerű illatot árasztott. Annyira más
érzés volt így lefeküdni Károllyal! Csak egy gyertya égett a kis
szobában, és az utca odakint elcsendesült. Most már nem a palotában
töltötte az éjszakát, a szomszéd szobában a királyi szolgahaddal,
tudva, hogy hajnalban menekülnie kell. Ez most olyan volt, mintha
Károly tényleg a szerelme lenne. És sokkal békésebb is itt, mint
azokkal a pokolbéli órákkal és a kutyákkal együtt, gondolta Nell,
miközben a királyhoz simulva álomba merült.
 Tizennyolcadik fejezet
NELL NEM VOLT ELÉGEDETT A Z S ARN OK I S Z E RE L E M M EL . AZ
elmúlt néhány hónapban nem lépett színpadra, és már nagyon
szeretett volna visszatérni, de ez a darab Dryden nagy tragédiái közé
tartozott, Valéria pedig a komoly szerepek közé, amelyekben
esetlennek érezte magát. Ami ennél is rosszabb, a darab Szent
Katalin életét állította középpontba, és Katalin királyné előtti
tisztelgésnek szánták.
Nell egyre csak azon töprengett, hogy érzi majd magát a királyné,
ha őt színpadon látja, mikor nagyon is jól tudja, hogy a király
gyakran tölti nála az éjszakát. Hart, Lacy és Mohun eközben Isaac
Fuller festővel pörlekedett, aki a megbízást kapta az aprólékos díszlet
megfestésére.
A bemutató előtt pár nappal, amikor bement a színházba próbálni,
a társalgóban beszélgető színészeket nyugtalannak látta. Vajon
milyen balszerencse ütött be már megint, töprengett Nell.
– A királynő ismét elvetélt – súgta neki oda Beck Marshall. –A
király kis rókája ráugrott az ágyra, és halálra rémítette.
Szegény királyné, gondolta Nell. És szegény Károly, megint
szertefoszlott a remény, hogy örököse születhet.
– A darabot azért előadjuk? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Beck. – De szerintem hamarosan kiderül.

A DARABOT ELŐADTÁK. Nell a kétségei ellenére is úgy gondolta,

hogy az első este sikert arattak. A színház megtelt, megjelent a
király, a királyné és a fél udvar, mindannyian elragadtatva nézték,
amint Peg Hughes Szent Katalin képében felszáll az ágyáról az Isaac
Fuller festette felhős mennyországba.
A dráma a végéhez közeledett. Nell leszúrta magát, és legjobb
tehetsége szerint eljátszotta saját halálát. Csak feküdt, és próbált
láthatatlanul lélegezni, örömmel várta az utószót, amit Dryden neki
írt. Hart előlépett, és előadta a tragédia fennkölt záróbeszédét.

Kapjon szárnyára hát arany sasod, Hirdesse győzelmed minden

torok:
Többé ne féljen már Aquilea, Megvédi harcosainknak zászlaja.
S mirtuszba míg vegyítek ciprusfát, Örülj, hogy élsz, s sirasd
Valériát!

Temetői csend töltötte be a nézőteret, és a centurió szerepét játszó

Richard Bell lehajolt, hogy felemelje Nell élettelen testét. Ekkor
azonban Nell felugrott, és elkiáltotta magát:
– Várj, tán megbolondultál, te nyavalyás kutya? Fel fogok kelni,
hogy előadjam az epilógust!
A közönség felnevetett. Nell kilépett az előszínbe, és folytatta:

„Furcsa híreket hoztam most, jó urak:

Nelly szelleme titeket meglátogat.
Drága hölgyek, nem kell féljetek, Nem ártottam, míg éltem,
senkinek, S halál után a lélek megmarad
Annak, kinek éltében tudhattad.
Én fenn a földön is bolondozom, És lent is mint lidérc ezt
folytatom.
Higgyétek bár: nincsenek szellemek, Éjjente felkereslek én majd
titeket...”

Ez sokkal mulatságosabb volt, mint maga a tragédia. Nell boldog

mosollyal kiáltotta el az utolsó sorait:
„Itt fekszik Nell, szurtos lotyó itt fent,
De úgy halt meg, mint Katalin, a Szent!”
 A tömeg hahotázva helyeselt, tapsoltak és dobogtak, Nell pedig
mélyen meghajolt a királyi páholy, a zsöllye és a zsúfolt karzat felé.
Jó érzés volt visszatérni.

NELL LENYŰGÖZŐ SZÉPSÉGNEK TARTOTTA JAMEST, Monmouth

grófját. Nyilvánvalóan a király fia; telt ajkai, fehér bőre és zöld
szemei pedig azt bizonyították, hogy anyja, Lucy Walter káprázatos
nő lehetett. A férfi bája Nellt is azonnal levette a lábáról, most már
értette, miért rajong érte úgy Károly.
A newmarketi házban ültek, amit Károly vett ki Nellnek arra az
időre, míg ő a lóversenyt nézte. Nell előző nap találkozott
Monmouthszal, és meghívta látogatóba. A fiú alig egy évvel volt
idősebb Nellnél, és Nell a körülményeik különbözősége dacára
valamiféle rokon vonást érzett kettejük között.
– Kilenc éves koromig anyámmal éltem Brüsszelben – mondta
Monmouth, és kinyújtotta selyemharisnyába bújtatott, hosszú lábait.
– Tudtad, hogy ki az apád? – kérdezte Nell.
– Ó, igen. Persze, akkor nem volt királysága. De anyám mindig
mondta, hogy apám Anglia királya, én pedig továbbmondtam a
barátaimnak. Kinevettek érte – folytatta –, ami nem meglepő, hiszen
ugyanúgy mezítláb szaladgáltam az utcákon, mint a többiek, és
inkább látszottam koldusnak, mint király fiának, még ha fattyának is.
Olvasni se tudtam.
– Tényleg? – Talán Nell és a „majdnem királyfi” között mégis van
némi hasonlóság.
– Egy betűt sem, persze, nem is volt rá szükségem. Iskolába se
jártam, csak otthon robotoltam. Tudod, anyám nem sokkal volt jobb
egy szajhánál. – Ezt minden átmenet nélkül lökte oda, aztán Nellre
nézett. Mi az, ami megcsillant a szemében? Provokáció? Szégyen?
Vagy sajnálatra várt?
– Az enyém se volt jobb – felelte Nell, mire Monmouth
rámosolygott: elmondta egy szégyenletes titkát, és nem ítélték el.
– Én akkor is szerettem – mesélte tovább a férfi. – Amikor
elvettek tőle, hogy a királynéhoz, a nagyanyámhoz küldjenek
Párizsba, hogy úrként nevelkedjek, úgy harcoltam, akár egy farkas,
sírtam, hogy hagyjanak anyámnál. A király emberei csellel vittek
magukkal. Csak később tudtam meg, hogy anyám követett minket, és
könyörgött nekik, hogy láthasson engem. De nem engedték oda
hozzám.
– Micsoda szörnyetegek! – kiáltott Nell. – Később sem engedték
meg neki, hogy meglátogasson?
Monmouth a fejét rázta.
– Meghalt. Sosem láttam többé. – A szemében könnyek
csillogtak. Nellben anyai érzések ébredtek, magához húzta a fiút, a
haját simogatta, miközben Monmouth Nell vállára hajtotta a fejét.
Nell ujjak tapogatózását érezte a keblén. Ellökte magától
Monmouthe-, és rácsapott a kezére.
– Ezt még egyszer meg ne próbáld, különben többé nem
beszélünk! Szeretem az apádat, és csak őt. Megértetted?
Monmouth szégyenlősen bólintott.
– Akkor jó. Szeretném, ha barátok lehetnénk.

AZON A NYÁRON, MIUTÁN FELOSZLATTÁK A PARLAMENTET, Károly

és udvara Windsorba szökött. Nellt a király beköltöztette egy a
kastély kapuitól mindössze pár lépésre fekvő házba. A vastag
falakkal körbevett, ódon épület úgy nézett ki, mint a Tower, inkább
emlékeztett erődre, mint otthonra.
– Ezért szeretem – mondta Károly –, itt körbevetethetem magam
katonákkal.
Az arca elkomorodott, és Nellnek eszébe jutott Károly apja, aki
nem tudta megvédeni magát, mikor átadták Cromwell embereinek.
– De látod – folytatta a királyi park felé mutatva –, mennyi
facsemetét ültetnek a háborúban elpusztult fák helyére? És ugye
milyen békés a kert itt, a falak mögött?

NELL NAGYON ÖRÜLT, HOGY VISZONTLÁTHATJA ROSE-T, mikor az

udvar szeptemberben visszatért a városba. A testvérek kint ültek Nell
apró hátsó kertjében, és élvezték a nap sugarait. Bridget, a mindenes
szobalány süteményt és sört hozott nekik, Nell azonban éppen csak
beleharapott, aztán fintorogva eltolta magától.
– Mi baj? – kérdezte Rose.
– Nem tudom. Valahogy nem esik jól. Mostanában kicsit
rendetlenkedik a gyomrom.
– És mióta?
– Pár napja. Valahogy nem érzem jól magam. Rose fürkészve
nézett Nellre.
– Nem lehet, hogy terhes vagy?
Nellnek pár napja késett a vérzése, és most, hogy belegondolt, a
mellei érzékenyebbek lettek, valahogy az egész teste másképp
viselkedett. Hangosan felnevetett.
– Hát persze! Milyen bolond is vagyok!
– A király örülni fog neki? – kérdezte Rose.
– Igen – felelte Nell. – Nagyon is.

KÁROLY A KARJÁBA KAPTA NELLT, és megsimogatta a hasát,

mintha máris érezné a pocakjában a babát.
– Gyönyörű lesz, darling – mondta Nellnek. – És a te vidám
természeteddel mindenki imádni fogja!

Az ELKÖVETKEZŐ HETEKBEN NELL VÉGTELENÜL BOLDOG VOLT.

Károlyt még szorosabban Nellhez kötötte a gyerek érkezése felett
érzett öröme. Az esték és éjszakák jó részét együtt töltötték, a király
néha még a hivatalos ügyeit is a Newman's Row–i házból intézte. A
francia nagykövet, Colbert de Croissy teljesen meghökkent, mikor a
parancsnak megfelelően Nell házába érkezett a palotából, de mélyen
meghajolt, és megcsókolta Nell kezét, ő pedig igyekezett oldani a
férfi feszültségét. Pár percig könnyedén elcsevegett az elegánsan
öltözött franciával, ám mikor a társalgás a találkozó céljára terelődött
– a hollandok ellenében kötendő angol–francia szövetségre –, Nell
magukra hagyta a férfiakat.
 Pár nappal később Croissy komor hangulatban tért vissza, és
szomorúan közölte a hírt, miszerint Károly édesanyja, Henrietta
Mária királyné meghalt colombes–i házában, Párizs mellett.
– Hatvanéves volt, és már egy ideje gyengélkedett – mondta
Károly Nellnek később, az este folyamán. – Én már számítottam rá.
Csak Minette miatt aggódom. – Károly szeretett kishúga nemrég
szült. – Croissy azt mondja, magán kívül van a fájdalomtól, és
mindig gyenge volt a szervezete.
– Mikor láttad utoljára édesanyádat? – kérdezte Nell.
– Négy éve. Ne gondolj szívtelennek, csak mert nem könnyezem
meg! Akárhogy is igyekszem, csak úgy tudok visszagondolni rá,
ahogy azokban a hosszú, keserves években ismertem, mikor
nemhogy koronám és országom nem volt, de kenyerem is alig. Nála
volt a pénz, és nagyon megnehezítette a dolgomat. Egész életemben
úgy éreztem, hogy képtelen vagyok megfelelni az elvárásainak, és
úgy viselkedni, ahogyan ő szeretné.
– Megértem – felelte Nell. – Nagyon is.

MIRE ELJÖTT A KARÁCSONY, Nell hasa annyira megnőtt, hogy nem

jelenhetett meg az emberek előtt, és többnyire ki sem mozdult
otthonról. Rose, Aphra, Buckingham, Monmouth, Rochester és a
színházi barátai azonban gyakran meglátogatták.
Károly mintha csak az övé lett volna. Barbara elhagyta a palotát.
A királyné láthatóan belenyugodott a gyermektelenségbe, és
Somersetbe költözött. Ha voltak is más nők a király körül, aligha
töltött velük sok időt, olyan gyakran kereste fel Nellt.
Eljött a tavasz, és Nell úgy érezte, hogy nem sokban különbözik
az ellő juhoktól és borjadzó tehenektől. Május elsején a fejőlányok
megálltak a háza előtt táncolni, Nell pedig megkérte Bridgetet, hogy
adjon nekik pár pennyt.
– Köszönjük, asszonyom – kiabálták. – Köszönjük, milady!
Milady? – gondolta Nell. Hiszen csak én vagyok, Nell. De látta a
fejőlányok arcán az áhítatot, és érezte, hogy most már hatalmas
szakadék tátong közötte és az efféle lányok között.
 EGY HÉTTEL KÉSŐBB TÖRTEK RÁ A FÁJÁSOK. Rose, Bridget és egy
bába segédkezett Nellnek, letörölték az izzadtságot az arcáról és a
testéről, fogták a kezét, s biztató szavakat mormoltak neki a vajúdás
hosszú órái alatt, miközben végig szinte elviselhetetlen kínokat
szenvedett. Végül aztán Nell egy utolsót nyomott, és érezte, hogy a
baba elhagyja a testét. Egy pillanattal később követte a méhlepény és
a magzatburok is. A bába elvágta a köldökzsinórt, és letörölte a
nyálkát a baba arcáról. A kicsi köhögött, és felsírt.
– Egészséges, tökéletes kisfiú – mondta a bába, majd takaróba
csavarta a gyereket, és Nell karjába fektette. Nell ámulva nézte az
apró, ráncos arcocskát, a sötét, nedves fürtöket és rózsás kis ajkakat,
melyek fogatlan száját feltárva szétnyíltak, és dühödt vonyításba
kezdtek. Nell a melléhez emelte, és arra gondolt, hogy sosem látott
még csodálatosabbat ennél a rajta csüngő, gügyögő és gőgicsélő kis
batyunál.

HABÁR A KIRÁLYNAK MÁR HÁROM FIA IS VISELTE A NEVÉT, ezt a

babát sem lehetett másképp elnevezni, csakis Charlesnak. Így tehát
Charles lett a neve, de Nell már az első naptól Charlie-nak szólította.
Az apja aznap este meglátogatta a kisfiút, és büszkén vette a karjába.
– Épp olyan, mint te, darling – mondta.
– Nem, inkább, mint te.
– Nos, reméljük, mindkettőnkből a legjobbat kapta.

A CHARLIE SZÜLETÉSÉT KÖVETŐ NAPOKBAN látogatók özöne

érkezett Nellhez, ajándékokat hoztak, jó egészséget és boldogságot
kívántak a babának és a mamának. Peg Hughes otthagyta a színpadot
és Charles Sedleyt is, mert Rupert hercegnek, a király
unokatestvérének a szeretője lett, és most több méter francia
csipkével érkezett, a baba köntöséhez.
 – Gyönyörű ez a kisfiú, Nell – gügyögte a kis Charlie fölött. –És a
jövődet is biztosítja – tette hozzá, s égszínkék szemeiben a gyémánt
keménysége villant fel. – Remélem, én is hasonló módon
bizonyíthatom majd Rupertnek a szerelmem.
– Annyira örülök neki – mondta Aphra, mikor pár nappal később
meglátogatta Nellt. – De remélem, mihelyst lehet, visszamész a
színpadra. A színház szegényebb lett a hiányodtól.
– Meglátjuk – felelte Nell. Eltávolodott a színház világától, már
nem is tűnt olyan fontosnak Charlie érkezése óta. Milyen csodálatos
átváltoztatásra képes egy csecsemő, gondolta, miközben anyja is
kezébe vette első unokáját, és olyan gyengéden nézett rá, amilyennek
Nell még sosem látta.

MÉG EGY HÉT SEM TELT EL Charlie születése után, amikor Károly
búcsút vett Nelltől, és Doverba utazott, hogy a húgával találkozzon.
Orléans hercegnője, a francia király öccsének felesége most a francia
udvart képviselte, hivatalos ügyben érkezett, hogy aláírják a régóta
tervezett egyezséget. Nell azonban tudta, hogy Károly igazából
annak örül, hogy végre újra találkozhat imádott kishúgával, Minette-
tel, akit hosszú évekkel ezelőtt, kislányként látott utoljára.
Miután az udvar elutazott, csak a színházi barátai látogatták Nellt.
Hart is eljött, és ahogy csendesen ücsörögtek, Nellnek eszébe jutott,
hogy azóta nem maradtak így magukra, hogy elment Dorsettel.
– Örülök neki, Nell – mondta Hart. – Örülök, hogy boldognak
látlak.
– Boldog is vagyok – felelte. – De még boldogabb lennék, ha... –
csúszott a száján, még mielőtt rájött, hogy mit is akart mondani
valójában. Azt kívánta, hogy bárcsak Hart fia feküdne a bölcsőben,
és bárcsak az ő lépteinek közeledését várhatná. Hart félrenézett, és
megrázta a fejét.
– Így van ez jól, Nelly. Én sosem tudtam volna megadni neked
mindezt. – Körbemutatott a szobán, a berendezésen, az ajándékok
kupacán.
 – Te mindent megadtál nekem – felelte Nell halkan. – A
színházat. Ahol az életem kezdődött. Én meg... – elcsuklott a hangja,
és Hart megfogta a csuklóját.
– A szívedet adtad – felelte. – Ez épp elég.
– Még mindig a tiéd. Mindig a tiéd lesz.
– Az enyém pedig a tiéd, kicsi Nell.

KÁROLY SZÍNES TÖRTÉNETEKKEL TÉRT VISSZA bankettekről,

táncestekről, solymászatról és a vadászatról, de legtöbbet arról
beszélt, hogy mennyire örül, hogy viszontláthatta a húgát. Minette-
től ajándékokat is hozott Nellnek: egy csodálatos igazgyöngyből és
aranyból készült nyakláncot, finom, puha bőrből készült,
parfümözött kesztyűt, egy ezüstcsészét és egy csörgőt a babának.
– Üdvözletét küldi, darling, és sajnálja, hogy most nem
találkozhattatok – mondta Károly. – Alig várja, hogy megismerjen,
és biztos benne, hogy jó barátnők lesztek.
– Legközelebb – felelte Nell. – Megtisztelne, ha találkozhatnánk.
Azonban egy hónap sem telt el, még alig ért vissza a francia
udvarba, mikor fájdalmas haláltusa után Minette meghalt. Károly
visszavonult a magánlakosztályába, és napokig zokogott. Nell
megrémült az elzárkózásától, és magához hívatta Buckinghamet.
– Esztelenül szerette – mondta Buckingham. – Minette még
kisbaba volt, mikor kitört a háború, és Károly csak úgy ismerte, mint
édes, szeretnivaló gyermeket, aki rosszat még nem is követhetett el.
Egyébként ezzel nem volt egyedül: az egész francia udvar rajongott
érte. Mindenki tudta, hogy a férje otthagyta a hitvesi ágyat a
szeretőjéért, Lotaringiai Fülöpért, és ez az árulás csak még
erényesebbnek tüntette fel Minette-et.
– De mi végzett vele? – kérdezte Nell.
– A szóbeszéd persze most is mérget emleget, mint mindig.
Elmegyek Franciaországba, hogy megköszönjem Lajosnak a
részvétnyilvánítást. Ott majd körbeszaglászok, hátha megtudok
valamit, de kétlem. Szerintem Károly sebeit csak az idő gyógyíthatja
be. Ne aggódj, nemsokára visszatalál a karjaid közé!
 Károly egy héten belül tényleg visszatért Nellhez, de látszott,
hogy a szíve még mindig fáj. Kedélyére rátelepedett a szomorúság.
Nell babusgatta, mindent megtett, hogy megvigasztalja, és a király
csakugyan enyhülést talált Nell és a kis Charlie társaságában.
– Most már ti vagytok a családom – mondta Nellnek, miközben a
baba bölcsője fölé hajolt. – Tudod, Jamest leszámítva ő volt az utolsó
testvérem. Két kishúgom csecsemőkorában halt meg. A kis Elizabeth
fogságban halt meg a háború alatt, de a gazemberek azt mondták
Henry öcsémnek, hogy az én hibám volt, mert megszakadt a szíve,
mikor aláírtam az egyezséget. Henryt és Maryt a himlő vitte el, nem
sokkal azután, hogy visszajöttem Angliába. De Minette volt a
legjobb közülünk.

KÁROLY A WlNDSORI KASTÉLY NYUGALMÁRA VÁGYOTT, és Nell

már felépült annyira a szülésből, hogy csatlakozhasson hozzá. Egy–
két nappal az érkezésük után azonban Nell kiabálást hallott a házuk
előtti utcáról. Az ablakhoz rohant: a kint látott kép leginkább a
Rómeó és Júlia nyitójelenetéhez hasonlított: a királyi háztartás zöld
libériáját és a Rupert herceg házának piros libériáját viselő inasok
harcoltak egymással. A többség ököllel és rúgásokkal támadt, de két
verekedő már kést is rántott. Az egyik fiatal fiú a király házából
nekifeszült egy vörös ruhásnak, miközben mindkét csapatból ketten–
hárman igyekeztek visszatartani a küzdő feleket. Egy pillanatig úgy
tűnt, sikerrel járnak, és a harc véget ér. Hirtelenjében azonban Rupert
herceg inasa felkiáltott:
– És még szajha is!
A király szolgája kiszabadult társai szorításából, nekirontott a
másik fiúnak, és Nell legnagyobb rémületére beledöfte kését a vörös
ruhás hasába. A legény megtántorodott az ütéstől, és hitetlenkedve
nézett le a libériáján szétterjedő sötét vérfoltra. Aztán összeesett, úgy
hullt le a porba, akár egy rongybaba.
– Orvost! Orvost! – hallatszott az utcán álló szolgák kiáltása.
Odalent kinyílt Nell házának ajtaja. Kisinasa elrohant a kastély felé,
miközben Joe, a kapus, a libériás inasok üvöltő seregének
segédkezett becipelni a sebesültet a házba.
Nell lerohant a lépcsőn, gyomra összeszorult a félelemtől. A fiú a
folyosó padlóján feküdt, a vére máris tócsát formált a deszkán, az
arca holtsápadtra vált. Nem mozgott. Joe felegyenesedett, és
megcsóválta a fejét.
– Attól tartok, meghalt, asszonyom.
– Jóságos ég! – Nell úgy érezte, hogy a lábai összecsuklanak
alatta, éppen csak sikerült belehuppannia egy székbe. – Küldj valakit
Rupert herceg házába!

AZNAP ESTE NELL AZ ÁGYÁBAN FEKÜDT, még mindig szédelgett a

verekedés és a gyilkosság okozta sokktól. Bridget lépett be, a
vacsorájával a kezében.
– Nem vagyok éhes – mondta Nell.
– Ennie kell, asszonyom – erősködött Bridget, és elé rakott egy tál
húslevest és egy kis kenyeret. – Bármilyen rettenetes is, ön még
mindig itt van, és gondoskodnia kell magáról, ha másért nem, a baba
miatt.
Nell tudta, hogy Bridgetnek igaza van, és kelletlenül felhörpintett
egy kanál levest. Jó íze volt, kellemesen átmelegítette.
– Megtudták, ki volt? És hogy miért verekedtek?
Bridget nem felelt azonnal, úgy tett, mintha lefoglalná a tűzrakás.
– Bridget?
– Igen, asszonyom – felelt Bridget vonakodva. – Az ön
barátnőjének, Mrs. Peg Hughesnak volt az öccse.
– Jaj, ne! – kiáltott Nell. Szegény Peg! – De miért keveredtek
ilyen rettenetes harcba?
– Utálom, hogy ezt kell mondanom, de ön és Mrs. Peg miatt.
– Micsoda?!
– Igen, asszonyom. A király és Rupert herceg legényei valahogy
azon kezdtek vitatkozni, hogy ki a csinosabb, ön vagy Mrs. Peg.
Innen indult az egész.
 – Jaj, ne... az nem lehet. – Nell a fiú sápadt arcára gondolt, az
oldalra billenő, vértől maszatos fejére. Micsoda veszteség! Micsoda
értelmetlen veszteség!
Másnap Nell lediktált egy üzenetet Peg Hughesnak, melyben
részvétet nyilvánított, de a körülmények egyáltalán nem tűntek
valóságosnak. A fiatalemberek tényleg képesek lennének gyilkos
dühbe hergelni magukat két színésznőcske bájai miatt? Az ifjú
Hughes halála beárnyékolta Nell napjait, és megkönnyebbült, mikor
ősszel elhagyták Windsort, és visszamentek Londonba.
 Tizenkilencedik fejezet
– ITT VAN! – sziszegte valaki, mire Nell az összegyűlt társaság
többi tagjával együtt a Banqueting House ajtaja felé fordult. Az
újonnan érkező hölgy tökéletes időzítéssel állt meg a bejáratnál. Az
arany–brokát ruhájába hímzett gyöngyökön és ékszereken
visszatükröződött a gyertyák fénye, mintha tűz szikrázott volna
bennük, és úgy állt ott, mint egy tündérkirálynő, aki kilépett az
árnyak birodalmából. Sötét loknik omlottak fehér vállaira, és hulltak
keble pazar domborulataira, amit kiemelt a szorosan megkötött fűző.
Vékony dereka alatt kecsesen hullámzott a ruhaalja, szoknyája
finoman lebegett a meleg esti szellőben.
Olyan az arca, mint egy babának, gondolta Nell: sötéten ragyogó
szemek, dús pillák az íves szemöldök alatt. Kerek orcái enyhén
kipirultak, duzzadt ajkai egyszerre érzékiek és gyerekarchoz illők,
olyanok, hogy a férfiaknak csupa ígéretes és tiltott dolgot juttatnak
eszükbe.
Nell az emelvényre pillantott, ahol Károly ült, és valami a szívébe
nyilallt. A király arca mosolyra húzódott, ahogy a lányt nézte, aki
épp földig hajolt, szerényen lesütötte a tekintetét, majd felemelte, és
egyenesen a király szemébe nézett. Károly forró ragadozótekintetét
látva Nell hidegséget érzett a gyomrában.
A betolakodó hasonló benyomást tett a többiekre is, akik a
teremben ültek. A királyné néma volt, de feszültségét elárulták
összeszorított ajkai és az, amilyen buzgalommal az udvarhölgyei
tüsténkedtek körülötte. Barbara Palmer mozdulatlanul, de láthatóan
zavarodottan állt, orrcimpái remegtek, szeme lángolt. Kis fekete
inasa, Musztafa szorgalmasan legyezgette hatalmas kék strucctoll
legyezőjével, de Lady Castlemaine félrelökte a fiút, ő pedig esetlenül
háttérbe vonult, mintha próbálna láthatatlanná válni.
 – LOUISE DE KEROUALLE – mondta korábban Buckingham
Nellnek. – Minette udvarhölgyeinek egyike volt. Lajos ragaszkodott
hozzá, hogy magammal hozzam, azt mondta, vigaszt nyújthat
Károlynak a húga elvesztése miatt érzett gyászában. – Elkapta Nell
metsző tekintetét. – Nem kell aggódnod. Nevezetes a szüzességéről,
és nemes férjre vadászik.

KÁROLY FELÁLLT, És LOUISE ELÉ MENT, aki még mindig

selyemfodrai között hajlongott, és kinyújtotta felé a kezét. Louise a
szájához vonta a király gyűrűjét, és megcsókolta. Mikor az ajkai a
kőre tapadtak, felemelte a tekintetét, egy röpke pillanatig merészen
és csábítóan Károlyra nézett, aztán ismét lesütötte a szemét, mint aki
nem tud ellenállni a királyból áradó erőnek.
A francot szűz, gondolta Nell. Vagy ha mégis, akkor jól
begyakorolta a belépőjét. Nell biztosra vette, hogy a királyt felizgatta
a lány, és örült, hogy bő bricsesze eltakarta ennek ágaskodó jelét.
Túlságosan megalázó lett volna, ha ilyen nyilvánvalóan
megmutatkozik, milyen hatást tett rá ez a kis francia némber.
Körbenézett. Minden jelenlévő férfi szeme Louise-ra szegeződött.

– NÉHÁNY HÉTRE TALÁN ELCSAVARJA A KIRÁLY FEJÉT, de nem fog

sokáig tartani – jósolta Buckingham, mikor pár nappal később
Nellnél vacsorázott. – A szajhák olyanok, akár a gyümölcs: csak
eleinte drágák, aztán egyre csökken az áruk. Máris sok ellenséget
szerzett magának. Még a királyné és Barbara is egyetért abban, hogy
utálják.
– Az pedig pokolbéli szövetség! – vigyorgott Rochester.
– Ráadásul Károly rajong a kis Charlie-ért – tette hozzá
Buckingham. – Ez ad neked némi erőt. Ő sosem hagyta még
magára egyik gyermeke anyját sem.
 Kivéve szegény Lucy Waltert, gondolta Nell. Aki kétségbeesetten,
magányosan halt meg Párizsban, s még azt sem engedték, hogy lássa
királyi fiát.

NELL AZON KAPTA MAGÁT, hogy folyamatosan retteg Louise de

Keroualle miatt. Róla beszélt az egész udvar. Mindenki figyelmét
magára vonta a szépsége, ősi, nemes származása, az, hogy ennyire
tüzesen védi szüzességét, míg egy megfelelő férjre nem talál, és
persze a tragikus sorsú, imádott Minette-tel való kapcsolata.
– Elegem van belőle – mondta Nell Rose-nak egyik este. –
Killigrew és Dryden mindent megtesz, hogy visszacsábítsanak a
színpadra, talán engednem kellene nekik.
– Szerintem nagyon jó ötlet – helyeselt Rose. – Legalább
lefoglalod magad, és senki sem hiheti, hogy egész nap csak a király
látogatására vársz. Milyen szerep?
Nell elhúzta a száját.
– Almahide királyné. Erkölcsös és unalmas. Annyira utálom
ezeket a tragédiákat! És ez a marhaság ráadásul két részből áll,
mindkettő végtelen hosszú. De Dryden abba legalább beleegyezett,
hogy ír nekem egy szórakoztató előszót.
Nell tehát nekilátott a munkának, felbérelte Anne Reavest, a
színház újoncát, hogy segítsen neki megtanulni megszámlálhatatlanul
sok, hosszú sort. Almahide szolgálójának, Esperanzának a szerepét
Dryden egyenesen Anne-nak írta, és Nell rájött, hogy valószínűleg
Dryden szeretője volt, vagy egy időre az lett. Ettől függetlenül okos,
szimpatikus lány volt, örült, hogy dolgozhatott, és Nell elégedetten
látta, hogy Anne tiszteli őt, így aztán remekül kijöttek.
– Ez a jelenet most már tökéletesen megy – jelentette ki Anne,
mikor Nell újra felmondta a szövegét.
– Jó. Nem hiszem, hogy ma többet is bele tudnék préselni a
fejembe. Éhes is vagyok. És te?
A délutánt aznap Rose is Nellnél töltötte, és a három lány a
konyhában vacsorázott, míg a kis Charlie Nell mellett gügyögött a
kosárban. A ház szobái huzatosak voltak, a konyha viszont
kellemesen meleg, az otthonos környezet és a kellemes társaság
pedig felvidította Nellt. Bridget noszogatta, hogy egyen többet.
– Szüksége van táplálékra a tejhez, asszonyom – kotkodácsolt. –
Annak a kis báránykának nagyon jó étvágya van.
Charlie tényleg jól evett, és Nell a szokásokkal ellentétben inkább
maga etette, nem bízta szoptatós dajka gondjaira. A babát még a
színházba is magával vitte, hogy a próbák alatt megetethesse, és míg
ő dolgozott, Bridget a társalgóban vigyázott a kicsire. Nell eltökélte,
hogy Charlie mindig érezni fogja, hogy van egy anyja, aki szereti és
gondoskodik róla.

A G R AN A DA M E G H Ó D Í T ÁS A BEMUTATÓJÁN zsúfolásig megtelt a

színház. Nell a közönség zsibongását hallgatta, már alig várta, hogy
színpadra léphessen, és elszavalhassa az előszót. Tudta, hogy már a
jelmezével óriási sikert fog aratni: túlméretezett, széles karimájú
kalapot viselt, és egy nevetségesen széles övet, melyekkel a francia
udvar divatját figurázták ki. A legjobban az előszók és utószók
elszavalását élvezte. Nem kellett eljátszania a méltóságteljes, előkelő
hölgyeket, megmutathatta önmagát – vagy legalábbis azokat a
jellemzőit, melyeket a közönség csodált és elismert. Neki írt sorokat
mondott el egyenesen a közönségnek, mindig kiválasztott egy–egy
ismerős arcot, és hozzájuk beszélt. Az előszók és utószók alatt érezte
igazán, hogy szeretik, és már hiányzott neki ez az érzés.
A zenészek végre elhallgattak, a súgó intett neki, és kilépett a
színpadra.
– Nelly! – az egész színházban a nevét kiabálták, üdvrivalgással
fogadták.
Igen, gondolta, ide tartozom.
Hart és Nell újra egy párt alkottak a színpadon, és a darab
hatalmas sikert aratott, december közepéig játszották. Kezdeti
aggodalma dacára Nell remekül szórakozott – úgy érezte, hazatalált.
Egyik délután a színfalak mögött viccelődött Sam Pepysszel. Mint
mindig, most is elszórakoztatta a férfi vidámsága és élénk
érdeklődése a színház és az udvar ügyei iránt.
 – York hercege egyszerűen gyűlöli Mrs. Carwellt – vigyorgott,
Louise de Keroualle angolosított névváltozatát használva, ahogyan
akkoriban mindenki emlegette.
– Gyászos Jimmy? – nevetett Nell. – Ő aztán nem sok mindenben
leli örömét.
– Szomorú látványt nyújt majd a bálon, lefogadom – kuncogott
Pepys. – Vagy mivel úgyis álarcosbál lesz, az egyik szolgáját küldi el
maga helyett.
– Milyen bálon?
– Hát a karácsonyi bálon, az udvarban.
– Ó, persze – dadogta Nell. Hirtelen rosszul lett, szeretett volna
egyedül maradni. Neki senki nem említette a bált, és ez csak egy
valamit jelenthetett: nem hívták meg.
A bál estéjén Nell otthon ült Rose-zal és a kis Charlie-val, és
hallgatták, ahogy a harangok az idő múlását kongatják. Süvített a
szél, rázta az ablaktámlákat. Az utca odakint elnéptelenedett, és Nell
eltöprengett, hogy vajon van–e még egy olyan magányos lélek
Londonban, mint ő.

A G R AN AD A M EG H Ó D ÍT ÁS A AKKORA SIKERT ARATOTT, hogy

Károly januárban díszelőadást rendelt.
Nellnek eszébe jutott, régen milyen örömmel várta a whitehalli
fellépéseket. Most azonban már nem tudott tiszta szívvel örülni neki,
és félelmei beigazolódtak. Különös francia jelmeze nem nevettette
meg a közönséget, mint a színházban, még az előszava is megbukott.

„E tréfa szerze máshol jó nevet, Mindenkit mindig

megnevettetett...”

Ezúttal azonban senkit nem nevettetett meg, gondolta, miközben

csüggedten baktatott le a színpadról.
A darab többi része sem aratott sikert. Nell képtelennek érezte
magát arra, hogy olyan drámai magasságokba emelkedjen, amilyet a
szerepe megkívánt, és zavartan szavalta el Dryden dagályos sorait.
 „Nemes uram, védd a gyenge nőt, Durva bántalom ne érje őt!”

Észrevette, hogy Louise kuncogva súg valamit a szomszédjának,

miközben legyezője mögé rejti önelégült mosolyát. Nell hirtelen
Louise szemével látta magát: felfelé kúszó osztrigának tűnhetett
kopott, csicsás öltözékében, ahogy nemeshölgyet próbál játszani. A
kelleténél egy szempillantással később vette észre, hogy saját
végszavát hallja, és épp akkor kezdett neki a szövegének, mikor Hart
is megszólalt, hogy a botlását elfedje. Nell biztosra vette, hogy ez
volt az eddigi legborzasztóbb előadásuk.

PÁR NAPPAL KÉSŐBB NELL az otthonában ült Aphrával. A

társalgóban a pattogó tűz ellenére is hideg volt, Nell összehúzta
magán a sálját.
– Őszintén szólva, fogalmam sincs, mihez kezdjek – mondta.
– Ha a tanácsomra vagy kíváncsi, Nell, folytasd a munkát! Na
nem a Granada meghódításában vagy egy másik, hasonló
tragédiában, hiszen utálod őket, és nem is állnak jól neked. Vedd rá
Killigrewt, hogy vigye újra színpadra a Mindenki tévedet! Vagy hadd
írjak én neked valamit! Tudod, mennyire szeretném.
Nell Aphrához fordult, és megszorította a kezét.
– Túlságosan jó vagy hozzám.
– Ez nem jóság kérdése. Élvezet téged nézni a színpadon, ráadásul
drága barátnőm is vagy. Nagyon örülnék, ha írhatnék neked valamit.
Aznap éjjel Nell egyedül feküdt az ágyában, és arra gondolt, amit
Aphra mondott. Talán tényleg arra van szüksége, hogy visszatérjen
az egyik régi, kedves szerepéhez, vagy szerezzen egy újat.
De képes lenne rá? Az utolsó darab előkészületei során
színésztársai hódolattal beszéltek vele, sőt, talán zavartan. Már nem
ugyanaz a kislány volt, mint amikor először lépett a színpadra.
Ugyanakkor nemeshölgy sem volt, és nem is lesz soha. Akkor vajon
micsoda? Se széna, se szalma, gondolta. Se széna, se szalma.
 Rose, mint mindig, most is gyakorlatiasan közelítette meg a
dolgot.
– De hát mit vártál, Nell? Hogy a király majd feleségül vesz? Az
lehetetlen. Hogy majd visszamész a színpadra? Már elszoktál onnan,
különben sem tudnál a színészkedéssel annyit keresni, hogy a
mostani életviteled fenntartsd. Egyetlen jómódú férfi sem venne
feleségül, és most már a magunkfajta se. Ellaknál egy bolt felett, és a
király fiát deszkákra fektetnéd? Azt se lehet. Nincs más lehetőséged,
mint a király ágya. És mit mondtam én neked végig az évek során? A
pénzt előre kérd! Mindig!

NELL KÁROLYT VÁRTA A SZÜLETÉSNAPJÁRA, most már bármelyik

pillanatban beléphetett. Elégedetten nézett végig a szobán. Tűz
pattogott a hatalmas kandallóban, a kancsó és a poharak csillogtak a
fényben. A gyertya drága mulatság volt, így csak az utolsó
pillanatban kérte meg Bridgetet, hogy gyújtsa meg őket, de most már
a falikaron és az asztalon is égtek. Minden tőle telhetőt megtett, hogy
a szobát minél díszesebbé varázsolja. Ha hiányzott is valami – nos,
az a terv része volt.
Nell hallotta, hogy az utcán, az ablaka alatt hintó kerekei
zötykölődnek, és gyorsan belenézett a tükörbe. Aznap este különös
gondot fordított a hajviseletére, az arca és az ajkai pirosítására. A
gyertyafényben ragyogott a bőre, és elégedetten konstatálta, hogy a
lehető legjobb formáját hozta.
Károly mosolyogva ölelte át.
– Gyönyörű vagy ma este, Nelly, darling. – Előhúzott a kabátjából
egy apró, lapos dobozkát. – Egy kis ajándék a születésnapodra. De
csak vacsora után bonthatod ki. Először pedig látni szeretném a
fiamat.
A kis Charlie-t tiszta fehér ruhácskába bugyolálták, és szerencsére
nem piszkította össze, miközben a fellépésére várt. Károly elvette a
babát Bridgettől, ő pedig apró, dundi kezeivel Károly felé nyúlt,
próbált belemarkolni a bajuszába.
 – Kitépnéd apád szakállát, mi? – nevetett a király. Méregette a
súlyát a karjaiban. – Olyan gyorsan nő.

KELLEMES HANGULATBAN BOROZGATTAK. Nell úgy érezte, eljött

az idő, hogy előterjessze a kérését, de nem merte egyenesen
kimondani. Akkor kezdett hozzá, mikor Károly felemelte az
ajándékát, és letette elé. Nell habozott, majd egyenesen a király
szemébe nézett.
– Végtelenül hálás vagyok – kezdte.
– Hiszen még nem is láttad, darling! – nevetett Károly.
– Mindig nagyon nagylelkű és gondoskodó vagy, felség.
Károly Nellyre pillantott, meglepte szokatlan szertartásossága.
– Gyönyörű ajándékokkal halmozol el, és tőled kaptam ezt a házat
is minden berendezésével együtt.
– De, darling? – biztatta Károly.
– De sosem tudhatom, mikor kapok újabb ajándékot. Nem tudok
selymekből és ékszerekből megélni, csak ha elzálogosítom őket. A
fiadat etetni és ruházni kell, én pedig állandó kétségek között élek, és
a pénz miatt aggódom.
Károly szórakozottan forgatta a borospoharát, nézte, hogyan
csillog rajta a tűz fénye. Komornak látszott, de ez jelenthette azt is,
hogy gondolkodóba esett. Elő a farbával, vagy neked befellegzett,
gondolta Nell.
– Ez a ház hideg és huzatos. Mindig attól félek, hogy meg fog
fázni a fiad. Nem panaszkodni akarok. Nagyon hálás vagyok a
védelmedért és kedvességedért. De nem tudok így élni tovább.
Egy erős széllökés megrázta az ablakokat, és a tél hideg
leheletétől megremegett a kandalló és a gyertyák lángja. Nell
felemelte a fejét, és összenéztek.
– A szajhád vagyok, felség, és a szajháknak fizetni kell.
Károly egy pillanatig döbbenten nézett, aztán tiszta szívéből
felnevetett.
– Atyavilág! Hát akkor megkapod a pénzed, darling! Igazad van.
A fiamról gondoskodni kell, neked pedig kényelemben kell élned.
Isten a tudója, hogy nem is kérsz sokat. Megkapod a rendszeres
járadékod. Legyen, mondjuk, évi négyezer font. És egy jobb ház.
Nell félt kérni, de eddigi sikerétől feltüzelve folytatta.
– Ó, Károly, én tudom, melyik lenne a tökéletes ház! A Pall
Mallon van, hatalmas hátsó kerttel, épp a park előtt.
Károly újra felnevetett, és megkerülte az asztalt, hogy a karjába
kapja Nellt.
– Rendben van, Nelly – felelte. – Úgy lesz. És, most, nem nyitod
ki az ajándékodat?
Nell kinyitotta a csomagot, és a lélegzete is elállt: egy erős
madzagon csillogó gyöngyök sorakoztak. Még jobban megdöbbent,
mikor Buckingham másnap mondta neki, hogy Károly kifizette a
négyezer fontot, és arra gondolt, hogy nem lett volna mersze másik
házat kérni, ha tudta volna, mekkora kincs lapul a dobozkában.

A HÁZ MAGA VOLT A CSODA. Nell minden reggel szobáról szobára

sétálgatott, alig tudta elhinni, hogy ez most már az övé, ahogy Károly
mondta. Az épület büszkén csücsült a Pall Mall nyugati végében,
téglahomlokzata három emelet magasan emelkedett az utca fölé. És
tizenhét kandallója volt! Nellnek többé nem kell aggódnia, hogy a kis
Charlie megfázik, és nem kell bebugyolálnia magát a hideg huzat
ellen. Újra odament a hálószoba ablakához, és újra elámult a
kilátáson: látta a Szent Jakab parkot, a palotát, a folyót. A kertben
egymást érték a gyümölcsfák egyelőre még csupasz ágai, melyek
azonban nemsokára virágba borulnak majd, és édes illatokkal töltik
meg a házat.

– MIÉRT? – DÜHÖNGÖTT KÁROLY –, miért az én öcsém a

legnagyobb tökfilkó egész Angliában?
Nell már belefáradt az ehhez hasonló kitörésekbe, melyeket újra
meg újra végig kellett hallgatnia azon a héten, és amelyek között
csak a király dühének mértéke volt a különbség, így most csak a fejét
csóválta.
 York hercegének felesége, Anne, Claredon grófjának a leánya
hirtelen elhalálozott. Habár az udvar a külső szemlélő számára
csendben gyászolt, a zárt ajtók mögött azt találgatták sietve, kit vesz
el ezek után a herceg.
– Itt a tökéletes alkalom, hogy megcáfoljuk az emberek félelmét,
és megmutassa, hogy nem pápista – folytatta Károly. – Angliában
minden protestáns hölgy bociszemeket mereget rá, de ő másra se
gondol, csak arra a kancsal, sápadt cafkára, Catherine Sedleyre!
Nell összerezzent a megjegyzés kegyetlensége hallatán. A herceg
szeretője, Charles Sedley tizenhat éves leánya nem volt ugyan egy
szépség, de Nell még mindig úgy emlékezett rá, mint arra a félénk
kislánykára, aki meglátogatta őket egy délután az epsomi házban,
azon a feslett nyáron, amit a két Charlie-val töltött ott.
– A lelkemre esküszöm – hőbörgött tovább Károly –, olyan
csúnyák a szeretői, hogy szerintem a gyóntatójától kapja őket
vezeklésképp.
– Nem veheti el Catherine Sedleyt, ugye? – kérdezte Nell.
– Nem ám! – kiáltott Károly. – Jól kell nősülnie. Csakis
feddhetetlen tisztaságú nőt vehet el, aki nem római katolikus.
Olyasvalakit, aki királynő is lehetne, ha... – Károly kipirult arccal
elhallgatott, és Nell meglátta elkeseredettségét és szomorúságát a
haragja mögött. – Olyasvalakit, aki királynő lehetne, ha ő lenne a
király. Mert még erre is sor kerülhet.

NEM SOKKAL YORK HERCEGNŐJÉNEK HALÁLA UTÁN Buckingham

szeretője, Anna Maria kisfiút szült, és a király vállalta a
keresztapaságot a westminsteri apátságban tartott keresztelőn. Dacára
a gyerek törvénytelen származásának, Buckingham ráruházta az
egyik címét, Coventry grófjáét. Nell eltöprengett, hogy Monmouth
szerint vajon ez precedensértékűnek számít–e.
A keresztelőt követő fogadás után Nell arra gondolt, hogy még
sosem látta Buckinghamet ennyire boldognak, és Anna Maria is
ragyogva tüsténkedett a kis gróf aranyozott bölcsője felett. Nell
őszintén gratulált nekik, és úgy döntött, hogy ha Anna Maria képes
elfogadni, hogy Buckingham nős, és mégis ilyen boldog vele, akkor
ő is igyekszik minél jobban érezni magát Károllyal, és félreteszi a
félelmeit és elégedetlenkedését.

MÁJUSRA NELL KERTJÉBEN fehér és rózsaszín virágok kavalkádja

pompázott, és már a hálószobája ablakából is látta a tavasz jeleit: a
fecskék tojásokat költöttek, virágok bukkantak elő a kert zöld
füvéből, és a pillangók színes szárnyai villogtak mindenfelé. Úgy
érezte, benne is burjánzik az élet, és tudta, hogy ismét gyermeket vár.
Károly ujjongva fogadta az újságot. Nellbe belehasított a
szomorúság, hogy bármennyire is imádta a férfi a gyermekeit, egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy nem a saját fia fogja követni a trónon,
mert a királyné negyedjére is elvetélt. Most már a harminckettedik
életévét is betöltötte, terhességről már senki nem is beszélt. Nelly új
babája lesz Károly tizenegyedik gyereke, de mind házasságon kívül
született, és Nell érezte a király növekvő aggodalmát, hogy talán az
öccse követi majd a trónon, és hogy mit jelenthet mindez az országra
nézve.

NELL KERTJÉNEK VÉGÉBEN állt egy terasz, ami a Szent Jakab

parkra nézett. Innen pillantotta meg a közelgő királyt, aki épp egy
zord, fekete ruhás férfival beszélgetett. John Evelynből, aki osztotta
Károly lelkes érdeklődését a tudományos élet iránt, mindig
ellenségesség sugárzott felé, bárhogy igyekezett is Nell a kedvében
járni. Most mereven meghajolt, mikor a király megállt a kertfal előtt.
– Átjössz ma vacsorázni? – kérdezte Nell.
– Átmegyek, darling – felelte Károly. – Csókold meg Charlie-t
helyettem, azt üzenem neki, hogy a papája nemsokára meglátogatja.
Nagyon régóta nem öleltem már meg az én drága kisfiamat.
– És a drága anyukáját is nagyon rég ölelted már – incselkedett
Nell.
– Hamarosan bepótolom.
 Nell áthajolt a falon, és Károly megcsókolta. Evelyn bánatosnak
látszott.
– Istenemre, valósággal ragyogsz, Nelly – mondta Károly, és
hátrább lépett, hogy alaposan szemügyre vegye. – Azt hiszem,
megkérem Lelyt, hogy fessen le, így akkor is csodálhatlak majd, ha
nem vagy velem.
Nell nézte, amint Károly és Evelyn továbbsétált, és rájött, hogy
Barbara Palmer háza felé tartanak. Most már nem rémült meg a
gondolattól. Károly elmondta – Nell szerint megkönnyebbülten –,
hogy Barbara most már Dryden szeretője. Talán a közös gyerekeik
kötötték őket össze, mert Károly és Barbara baráti fegyverszünetet
kötött, ám a szenvedély tüze már kialudt.

NELL EGY HALOM PÁRNÁNAK DŐLVE HEVERT, kis híján

meztelenül, csak egy fehér selyemből készült fátyolszövet takarta az
ölét. Már egy órája ült ebben a helyzetben, és nem tudta megállni,
hogy ne mozgassa a fejét, próbálta enyhíteni a feszültséget. Sir Peter
Lely felnézett a vászonról.
– Ma már nem tart soká. Gyönyörűen alakul.
– Remélem is. Nahát, Károly!
Lely felállt, és meghajolt, mikor a király bejött, és vigyorogva
odalépett a festőhöz, hogy megcsodálja az alkotását, aztán az előtte
pózoló modellt.
– Pazar! Mindkettő!
Nell felnevetett. Nem tudta pontosan, mire gondol Károly: őrá és
a képre, vagy a két mellére, melyek kikerekedtek a terhesség alatt; de
ő mindenképp örült a bóknak. Károly az asztalra dobta a kalapját,
öntött magának egy pohár bort, és leült egy zsámolyra.
– Hol van a kicsi? – érdeklődött. Úgy volt, hogy Charlie-t is
ráfestik a képre, mint egy kis kerubot.
– Ma nincs rá szükségünk, felség – felelte Lely. – Majd ha Mrs.
Nellyvel végzek, akkor festem rá őt is a képre. Túl fárasztó egy
kisbabának ilyen sokáig mozdulatlanul ülni.
– Nekem is! – szólt Nell.
 – Tessék, darling – mondta Károly. – Élénkítsd fel ernyedt
szellemed!
Leguggolt, és Nell ajkaihoz emelte a poharát. Egy csepp a
mellbimbójára hullt, Károly tisztára törölte a szájával.
– A Banqueting House-ban fogom kiakasztani a képet – mondta. –
Hogy ez legyen az első, amit a külföldi nagykövetek meglátnak,
mikor bemutatkoznak.
Nell felkacagott.
– Szóval osztoznál rajtam velük?
– Nem osztoznék, darling. Csak épp hagynám, hogy
kukucskáljanak kicsit, és irigyeljenek.

AUGUSZTUSBAN BUCKINGHAM ÉS ANNA MARIA KISFIA hirtelen

meghalt. Anna Maria arca elgyötörtnek látszott a fátyol alatt, és
Buckingham sápadtságát még jobban kiemelte fekete ruhája. A kis
grófot a Westminster–apátságban, VII. Henrik kápolnájában
helyezték végső nyugalomra, a Villers család sírboltjában, ahol a
kövek visszaverték Anna Maria zokogását. Nell szívből sajnálta, és
alig várta, hogy hazaérjen, megölelhesse a kis Charlie-t, és lássa,
hogy az ő fia biztonságban van. Arra gondolt, hogy nem tudna túlélni
egy ekkora veszteséget.
 Huszadik fejezet
KÁROLY IMÁDTA A NEWMARKETI KIRÁNDULÁSOKAT, melyeket
már minden ősszel és tavasszal megismételtek, Nell pedig boldogan
követte őt. A király sokkal nyugodtabb volt vidéken, mint a
városban. Rajongott a lóversenyekért, reggelenként korán kelt, és
kifaggatta a lovászokat és a zsokékat, hogyan fejlődnek az ő szeretett
lovai. Gondosan ügyelt arra, hogy a nagyszerű, pompás állatokat az
áztatott kenyér és tojás egy pontosan megadott mérték szerinti
keverékével etessék. Napközben szívesen sétált a városban, szóba
elegyedett mindenkivel, akivel csak találkozott, épp olyan könnyedén
tréfálkozott a patkolókováccsal és a fejőlánnyal, mint a hercegekkel
és grófokkal.
A király annak idején annyira elégedett volt az első newmarketi
látogatásával, hogy megbízta Christopher Wrent, hogy építsen neki
egy házat a városban. Most végre elkészült, így Nell és Károly ide
vonult vissza egy derűs, verőfényes nap után, amikor a nyár melege
még épp csak sejtette az ősz közeledését. Kettesben fogyasztották el
kellemes vacsorájukat, s Nell most az ágyában feküdt, megduzzadt
hasát és melleit Károly hátának nyomva. Most már lassan, csendesen
lélegeztek, egy ritmusban. Odakint eső verte a fákat. Nell arra
gondolt, hogy sehol sem lenne most szívesebben.
A hold az ablak elé úszott. A csillagokat eltakarták a felhők,
pislákoló fényüket csak nagy ritkán lehetett látni.
Nell azt hitte, Károly már alszik. Ő azonban megmozdult, az
ajkaihoz emelte Nell kezét, és megcsókolta az ujjait. Nagyot
sóhajtott, mire Nell a szájával végigsimította a vállát.
– Mi az, szerelmem?
– Semmi. Csak... emlékek.
– Miről?
Károly egy rövid ideig hallgatott, csak aztán felelt.
 – Húsz évvel ezelőtt pont ezen a napon vesztettük el a worcesteri
csatát.
– Meséld el!
– Még nem mondtam?
– Nem.
Károly szembefordult Nellel, és megsimogatta rakoncátlankodó
tincseit az arca körül. Arca szomorúnak és fáradtnak tűnt. Nell
megfogta a kezét, megcsókolta, aztán a saját arcához szorította. A
férfi magához húzta Nellt.
– Skóciában volt. Perthben, abban az istenverte Perth–ben már
csak a skótokra tudtam hagyatkozni. Cromwell és a serege tőlünk
északra voltak, és ekkor megindultak felénk, így hát, úgy tűnt, eljött
az ideje, hogy benyomuljak Angliába. Azt mondták, az emberek
tömegével csatlakoznak majd hozzánk, Oliver katonái meg felhúzzák
a nyúlcipőt. Úgyhogy útnak indultunk, én voltam Penrith és Rokeby
kinevezett királya. De ahogy haladtunk délre, a skót katonák
eliszkoltak a csapatunkból, és senki nem vette át a helyüket.
Mintha átszakadt volna valamiféle gát, már ömlött a szó Károly–
ból, és Nell az arcára írva látta a régóta visszafojtott emlékeket.
– Kémek férkőztek be közénk, elárulták a helyzetünket és a
terveinket; százakat, sőt, ezreket tartóztattak le. Ezt látva azok is
elcsüggedtek és távol maradtak, akik csatlakozni akartak.
Előrenyomultunk, bevonszoltuk magunkat Worcesterbe.
Elhallgatott, belebámult a sötétségbe, mintha ismét elgondolkodna
a haditerven.
– Cromwell hamarosan óriási sereggel érkezett. Méghozzá
harcedzett katonákkal, nem olyan gyenge nyulakkal, mint amilyenek
mi voltunk. Örültem, hogy végre esély nyílik a harcra, hogy nem kell
tovább várakozni és menekülni. Dühösen, elkeseredetten támadtunk
rájuk. Ők azonban elfoglalták az erődünket, a Fort Royalt, és saját
fegyvereinket fordították ellenünk. Súlyos vereséget szenvedtünk,
nem volt más választásunk, vissza kellett vonulnunk. Az embereim
közül sokan eldobták a fegyverüket, belefáradtak a harcba. Biztattam
őket, hízelegtem, fenyegetőztem, sírtam. Mindhiába.
 Eltakarta a szemét, mintha így próbálna megszabadulni a lelki
szemei előtt lebegő képektől. Nell megsimogatta az arcát.
– Ha én ott lettem volna – mondta –, inkább meghaltam volna
melletted százszor is, minthogy egyedül hagyjalak a harcban.
– Tudom, darling. A te szíved bátrabb a legtöbb harcosénál. Nell
bort töltött neki, Károly pedig megitta. Szórakozott volt, gondolatban
még mindig a múltban járt.
– Aztán mi történt? – kérdezte Nell.
– Sötétedett. A várost körülvették, és Cromwell emberei engem
kerestek. Bár annyira elkeseredett voltam, hogy már élni sem
akartam, azt mégsem hagyhattam, hogy foglyul ejtsenek, és az
ellenség túsza legyek. Így hát az utolsó pillanatban elmenekültem.
– És akkor mentél Franciaországba? – kérdezte Nell.
– Igen, de előbb még hat hétig bujkáltam rémülten és éhesen, a
lábam vérzett a gyaloglástól. De az már egy másik történet. Igazából
azt sem tudom, miért menekültem meg, csak arra tudok gondolni,
hogy a gondviselés segített rajtam. És azóta úgy élek, hogy minden
nap arra a több ezer emberre gondolok, akik ottmaradtak.
Elfulladt a hangja. Nell megsimogatta a férfi rövidre nyírt haját.
– Jaj, szerelmem. Te mindent megtettél, amit csak lehetett, senki
sem tehetett volna többet. És a te megmenekülésed rengeteg ember
megmenekülését jelentette. – Magához húzta, és a melleire fektette,
akár egy gyermeket, vigasztaló és szeretetteljes szavakat mormolt
neki, míg alább nem hagyott a férfi zokogása.

REGGEL NELL NYOMORULTUL ÉREZTE MAGÁT. Egyre növekvő

hasától, sajgó hátától és duzzadt lábától egy perc nyugta sem volt, s
már nagyon vágyódott saját háza kényelme után.
– Ugye nem bánod, ha pár nappal korábban visszatérek
Londonba? – kérdezte Károlyt. – Most úgysem vagyok rá alkalmas,
hogy társaságba járjak. Inkább otthon lennék, Rose-zal, minthogy itt
ücsörögjek, míg te lóversenyeken és táncmulatságokon múlatod az
időt.
 – Persze, hogy nem, báránykám – biztosította Károly. – Menj
csak, a hét végére én is a városban leszek.
Nell tehát hazament, de a király még két múlva sem hagyta ott
Newmarketet.

EUSTON HALL NYITOTT ABLAKAIBÓL NEVETÉS HALLATSZOTT,

megtörve a meleg őszi este csendjét és a tücskök állhatatos
ciripelését. Több száz gyertya fénye áradt a hatalmas házból, és az
épület úgy ragyogott a környező földek meleg sötétjében, akár egy
világítótorony.
A muzsikusok tánczenét kezdtek húzni. Miközben a párok
felsorakoztak a tánchoz, ritmikus taps kísérte a hatalmas terem
fapadlóján kopogó sarkak hangját és a selymek suhogását.
Kintről, a teraszról Lady Arlington és a francia nagykövet, Colbert
de Croissy nézte a mulatozást a magas ablakokon keresztül. Lady
Arlington mosolygott. A király vezette fel a táncosokat, végigvonult
a termen, karján Louise de Keroualle-lel, két oldalukon a mulatózok
sorakoztak. Louise kipirosodott a bortól, a tánc hevétől és semmi
kétség, érzéki izgatottság is keveredett arcán a büszkeséggel, hogy
teljes egészében magára vonta a király figyelmét. Károly ugyanis
csakugyan hevesen bámulta Louise gödröcskéit, ahogy mosolygott,
és hullámzó dekoltázsát.
Lady Arlington Croissyhez fordult, aki szintén a beavatottak
mosolyával figyelte a királyt és Louise-t.
– Ma éjjel megtörténik – mormogta a lady. – Végre.
– Igen – bólintott Croissy. – Nincs is szüksége trónra, hogy
uralkodjon. Csak egy ágyra.

NELL KÉPTELEN VOLT NYUGTON MEGÜLNI. Összerezzent, mikor a

közeli templomban elütötték a tíz órát, Rose pedig szúrós szemmel
nézte.
– Kifordultál magadból ma este.
 Egy ideig némán ültek a kandalló előtt. Nell fejében egymást
kergették a gondolatok, mardosta a nyugtalanság.
– Jaj, Rose. Annyira félek. Károly még mindig Newmarketben
van, ahogy az a kis francia barázdabillegető is. Szabad utat engedtem
neki az ágyába.
– Na és, akkor mi van? – kérdezte Rose. – Hány ágyat tüntetett
már ki a király az elmúlt években? Mégis mindig visszatért hozzád.
– Igaz. De ez most más. A királyné, Barbara: mindketten itt voltak
már előttem is. Bántott, hogy osztoznom kell rajta Moll Davisszel,
meg a többiekkel, akik az útjába akadtak, de így, mint most, még
sosem éreztem. Félek, hogy elveszítem.
Rose megállt Nell széke mögött, megsimogatta vöröses fürtjeit, és
lehajolt, hogy megcsókolja a húga feje búbját.
– Nem fogod elveszíteni. Törődik veled, Nell. Imádja a kis
Charlie-t, és a második gyereket is imádni fogja. Talán most
megakadt a szeme Louise-on, de ez nem marad így örökre. Inkább
azért aggodalmaskodsz, mert gyermeket vársz.
Nell bólintott, és nővére keze után nyúlt.
– Nyilván. De ez akkor is elég valóságos. A mostani állapotom
miatt pedig nem tehetek semmit. Én csak ülök és várok, míg ő
diadalmaskodik. Miközben mindenki rajtam nevet.
Rose a fejét rázta.
– Biztos vagyok benne, Nell: rajtad nem nevet senki. Ebben a
pillanatban tényleg nem tehetsz semmit, de nemsokára lesz egy újabb
királyi babád. Károly pedig végül ráun majd Louise-ra, és nem látja
majd többnek, mint ami: hiú, felszínes kis fruskának, aki mindig csak
magára gondol, s csak önmagát szereti. Neked viszont jó szíved van,
kedves vagy, s szerelemmel szereted a királyt. És ezt ő is tudja.
Nell az arcához szorította a nővére kezét.
– Remélem, igazad van. Miért vagy ilyen jó hozzám, Rose? Rose
felnevetett.
– Én csak az igazat mondom neked, virágszálam. Meglátod.
 KÁROLY És LOUISE MEGCSÓKOLTÁK EGYMÁST a tömeg tapsa és
rekedtes kiáltásai közepette. Mindenki mulatságára Lady Arlington
úgy rendezte a bált, hogy a pár az est tetőpontján egy házasságkötést
játsszon el.
Croissy adta ki az arát, előrevezette, s olyan büszkeséggel teli
diadallal tette a lány kezét a királyéba, hogy az már majdnem felért
Louise mérhetetlen kivagyiságával. Lord John Vaughan alakította a
megbízott lelkészt, Lord „Félrekormányzó”e-, Károly és Louise
pedig az elragadtatott tömeg előtt elmondták fogadalmukat. Olyan
halkan beszéltek, hogy hallani is alig lehetett, de szenvedélyük így is
tisztán érződött.
Újból tánc következett, s mikor már az izgalom a tetőfokára
hágott, Károly felemelte Louise szoknyáját, megmutatva
mindenkinek a lány fényes, fehér selyemharisnyáját és combjai
simaságát, majd levette az egyik kék harisnyakötője masniját. A feje
fölé emelte, mint az elkövetkező hódítás trófeáját, és a férfiak közé
dobta, akik egymást lökdösve igyekeztek elkapni. Mulgrave grófja
diadalmasan, mint ragadozó a prédáját, megragadta, és a mellényére
tűzte, akár egy szerelmi zálogot.
Ezután nem sokkal, mivel a gyertyák már csonkig égtek, s a
vendégeket elkábította a szesz és a mulatság egyre bujább levegője, a
nyilvános rítusok sora a végéhez ért. Közeledett a nászéj–szaka.
– Későre jár – jegyezte meg Károly, majd feltűnően ásított egyet,
vigyorgó közönsége mulatságára –, ideje lefeküdni.
– Felség? – Lady Arlington a király könyökénél állt, mosolyogva
hajolt meg. Károly a karját nyújtotta Louise-nak. A lány
elmosolyodott, és szemérmesen lesütötte a szemét, de engedte, hogy
a király Arlington mögött felvezesse a széles lépcsősoron.
A zenészek és vendégek követték őket, a hegedűsök egy pajzán
parasztnótát húztak, mintha az egyik gazdafiú és egy fejőlány nászát
ünnepelnék.
A tömeg megállt, mikor Arlington kinyitotta Louise
hálószobájának ajtaját. A hatalmas ágyon a hófehér damasztlepedőt
és –párnákat vörös rózsaszirmokkal hintették meg, illatuk elvegyült a
gyertyák finom, füstös illatával. A hálószoba varázslatos, lágy
fényben ragyogott, amit még jobban kiemelt a zizegő lombokon át
beszűrődő ezüstös holdsugár.
Károly és Louise belépett a szobába, majd utánuk a mulatózok is
beözönlöttek. A zeneszó elhallgatott, ahogy a csevegés és a
nevetgélés is alábbhagyott, mintha váratlanul egy szentélyben
találták volna magukat. Minden szem a királyra tapadt, aki az ágy
mellett állt, tüzes tekintetét a tőle pár centiméterre pihegő Louise-ra
vetette. Lassan, kimért mozdulattal levetette a kabátját, és
hátranyújtotta. Valaki előrerohant, hogy átvegye, mások odaléptek
hozzá, hogy kigombolják és levegyék a mellényét, megszabadítsák a
harisnyájától, harisnyatartójától, selyemövétől és kardtartójától.
Louise-t a hölgykoszorú vette körbe. Lehámozták róla a több réteg
szatént és brokátot, míg nem maradt más rajta, csak a legfinomabb
batisztból készült pendely és egy gyönyörű, arannyal hímzett,
világoskék selyemfűző. Sötét haja a vállára omlott, fekete szeme
ragyogott, ahogy szembefordult az urával.
Károly már ingben és bricseszben állt, mohón nézve Louise-t.
– Kifelé! – rendelkezett, és mindenki az ajtó felé rohant.
A király magára maradt rég áhított prédájával, belemarkolt a
hajába, az ajkára tapasztotta a száját, másik kezével pedig magához
szorította a lány testét, ahogy leeresztette az ágyra.

VILLÁM HASÍTOTT BELE AZ ÉJSZAKÁBA, S egy másodperccel

később irtózatos mennydörgés. Nell felriadt, már félig ki is kelt az
ágyból, mire rájött, mi ébresztette fel. Zihálva tekerte maga köré a
takaróját. Kint vihar tombolt, erős szél zúgatta a fák ágait, sötét
csápjaik szürke viharfelhők felé csapkodtak.
Újra azt álmodta. Az ajtó becsapódott az orra előtt, és
mozdíthatatlanul, érzéketlenül állta Nell kétségbeesett dörömbölését.
Kizárták. Magára hagyatottan rettegett.
A szobában a fa füstje, a méhviasz gyertya szaga és az ágynemű
levendulaillata terjengett. Otthonos és kényelmes érzést kellett volna
keltenie, de Nell most kicsinek és elveszettnek érezte magát, s arra
vágyott, hogy valaki átölelje az erős karjaival.
 – Károly – suttogta a sötétségbe. – Károly.

TUTTY ODADÖRGÖLŐZÖTT BUCKINGAMHEZ, ő pedig hagyta, és

megvakargatta a kutya fülét, mielőtt leült volna. Nell nagy nehezen
letelepedett egy székre, miközben Bridget kávét és süteményt hozott
nekik.
– Jól nézel ki – mondta Buckingham.
– Kegyelmességed hazudik! Olyan ormótlan vagyok, mint egy ház
– horkantott Nell.
– A jó ügy érdekében. A király imádja a gyermekeit, a te kis
Charlie-dat is. – Úgy tűnt, mintha mondani akarna még valamit, de
inkább megkóstolta a kávéját, majd beletett még egy kanál cukrot, és
újra beleivott.
– Nos, George – mondta Nell. – Most te vagy az én krónikásom,
mivel ebben az állapotomban nem jelenhetek meg társaságban.
Milyen újdonság történt?
– A szokásos. Barbara elköltözött Drydentől, és elfoglalta William
Wycherley ágyát, azt beszélik.
Az ágyra tett utalás feszültséggel telítette a levegőt.
– És Louise?
Buckingham felsóhajtott.
– Igen, végül a királynak adta a lányságát, ha erre gondolsz.
Tutty Nell térdénél szaglászott, ő pedig az ölébe kapta a kutyát, az
arcát a kutya pofájához nyomta, és megsimogatta puha bundáját.
– Hm. Azt hittem, Louise még mindig a koronáról álmodik.
Buckingham vállat vont.
– Szerintem most már ő is tudja, hogy azt úgysem kapja meg.
Lajos azért küldte, hogy Franciaország javára befolyásolja Károlyt,
és nem fogja tudni teljesíteni ezt a feladatot, ha megharagítja a
királyt.
Nellnek összeszorult a gyomra félelmében.
– És én most mit csináljak?
Buckingham gyengéden rámosolygott.
 – Minden rendben lesz. Louise tovább szórakozott vele, mint a
többi lány, de végül ő is csak futó kalandnak bizonyul majd.
Nell még mindig az arcához szorította a kutyát.
– Máris több annál. – Körbenézett a szobában. A gazdag
faburkolatot a falon, az elegáns függönyöket, a gyönyörű
perzsaszőnyegeket, a ruháit, de még az asztalon heverő kávét és
süteményeket is a király fizette. Mi lesz vele, ha elveszíti?
Buckinghamre nézett, aztán követte a férfi tekintetét az ablakon át
az utcára. Odakint egy fiatal lány egy osztrigával teli talicskát tolt. A
félelem összeszorította a gyomrát.
– Segíts nekem, George! Az ellenség már a kapuk alatt van. A
jelen helyzetben – gyámoltalanul intett a hasa felé – semmit sem
tehetek. Nem is remélhetem, hogy versenyre kelhetek a szépségével.
Még be sem mehetek az udvarba.
– Nem hiszem, hogy elveszíted. Gyereket szültél neki, és
nemsokára megérkezik a második is. A legrosszabb esetben is
gondoskodni fog róluk és rólad. Kínálj neki menedéket! Ahogy
máskor is. Semmi esetre se féltékenykedj vagy házsártoskodj! Legyél
vele megértő és türelmes. Rá fog unni Louise-ra. Csak egy ízletes
nyalánkságra vágyik, valakire, aki ellenállhatatlan, de nem igazi
életadó eleség. Mert az te vagy neki. Ebben biztos vagyok. És ezt
nem szabad elfelejtened.
Amikor felkelt, és búcsúzásképp megcsókolta Nellt, ő izgatottan
megragadta a kezét.
– Köszönöm, George. Megfogadom a tanácsodat, mint mindig.
Engedelmes és kedves leszek.
– Jó. És ne aggódj: mostmár hamarosan megszülsz, és újra
felkerülhetsz a listájára.
– Nem olyan hamar. Még legalább hat hét.
– Hmm – Buckingham Nell hasára pillantott. – Azt hittem, már
előrébb tartasz.
 KARÁCSONY NAPJÁN, MÉG VIRRADAT ELŐTT MEGINDULT a szülés.
Nehezebben ment, mint első alkalommal. Mikor a baba végre
megszületett, s Nell meggyőződött róla, hogy ép és egészséges,
kimerülten elaludt. Az apró, fekete hajú fiúcskáról Rose, Bridget és a
bába szakértő kezei gondoskodtak. Mikor az éjszaka közepén
felriadt, Bridget mellette szunyókált egy székben, a baba pedig a
bölcsőben aludt. Bridget is felébredt Nell mocorgására, s odavitte
hozzá a gyermeket. A kisfiú csukott szemmel szopott, csak a szája
mozgott. Nell arra gondolt, hogy a kicsi megérte azt a rengeteg
fáradozást és a fájdalmat, amit az érkezése okozott.

A KIRÁLY A LEGKISEBB FIA FELETT GÜGYÖGÖTT, és örömmel

fogadta Nell javaslatát, hogy James-nek nevezzék a gyereket apai
nagybátyja tiszteletére.
Kettesben vacsoráztak Nell hálószobájában, és Károly olyan
aggodalommal érdeklődött az anyuka egészsége és boldogsága iránt,
hogy Nellnek minden félelme szertefoszlott. A király estig ott
maradt, gyengéden megcsókolta Nellt, mikor elbúcsúzott, s
megígérte, hogy másnap visszatér.
York hercege is meglátogatta, hogy megcsodálja névrokonát, még
fényűző ajándékokat is hozott, és Nell a szokatlan kedvesség láttán
jobban megkedvelte a herceget, mint azt valaha is hitte volna. A
babát azonban nemsokára Jemmynek kezdték becézni, s mikor a
féltestvére, Monmouth hercege felkereste Nellt, ő megsúgta neki,
hogy valójában miatta kapta a kis Jemmy ezt a nevet, és nem a
herceg miatt.

ROSE ÉPP JEMMYT TARTOTTA A KARJÁBAN, mikor a kis Charlie

áttotyogott hozzá a szőnyegen, és belekapaszkodott a szoknyájába.
– Micsoda bátor kisember vagy! – kiáltott Rose, majd lehajolt,
hogy megcsókolja. – Nell, ők a leggyönyörűbb kisfiúk a világon. A
legközelebbi talán egy édes kislány lesz, hm?
Nell a fejét rázta.
 – Nem lesz legközelebb. Ha Mademoiselle Popó, a mi
ármánykodó Louise-unk nem fúj visszavonulót, akkor nem
harcolhatok úgy Károly figyelméért, hogy bezárkózom a házba
hatalmas pocakkal és dagadt arccal. Még egyszer nem kockáztatok.

JANUÁR VÉGÉN A THEATER ROYAL PORIG ÉGETT, a díszletekkel és

a kosztümökkel együtt. Ami ennél is rosszabb, egy színész is
meghalt a tűzben. Nell a Zsarnoki szerelemben és a Granada
meghódításában játszott együtt Richard Bell–lel, a férfit mindenki
szerette a társulatban. Nell sírt, amikor közölték vele a híreket.
Nagyon sokáig a színház volt az igazi otthona, a hely, amely
megváltoztatta az életét, és úgy érezte, mintha lényének egy része is
odaveszett volna vele. Minduntalan maga előtt látta a legapróbb
darabjait is: a zsöllye padjait takaró zöld bőrt, az öltözőkhöz vezető
szűk lépcsősort, azt a függöny mögötti deszkát a színpad bal oldalán,
ami recsegett, a festék és fűrészpor megnyugtató szagát, a kis kamrát,
ahol Narancsos Moll az áruját tartotta, s ahol valószínűleg a tűz
kezdődött. Lehetetlen, hogy mindez eltűnt a föld színéről.
Nellnek eszébe jutott, hogy a színészek váratlanul munka nélkül
maradtak. Felidézte, milyen bizonytalanság és félelem szállta meg,
amikor a pestis és a tűz miatt olyan sokáig zárva tartott a színház.
Hartért küldetett. Hart kicsit sántított, mikor megérkezett, de csak
legyintett Nell aggodalmaskodó kérdéseire.
– Csak a köszvény – mondta. – Lassan vénember lesz belőlem,
Nell.
– Soha. Pont olyan jól nézel ki, mint régen, Hart. Nem számít,
hogy megöregszünk, én mindig úgy gondolok rád, ahogyan először
megláttalak. Komolyan mondom, a szívverésem is megállt aznap
este a Lawkenor's Lane-en.
– Milyen kis fruska voltál! Eszembe se jutott, hogy el fogod
rabolni a szívem.
– Mihez kezdtek most? – kérdezte Nell, mikor letelepedtek a
kandalló elé. – Mi lesz a társulattal?
 – Újraépítjük a színházat – felelte Hart. – Killigrew már
Christopher Wrennel tárgyal a tervekről. Addig is, úgy tűnik,
mindnyájan visszamegyünk a Lincoln's Inn Fieldsbe. Tudod, a
Herceg Társulata épp most költözött be az új színházba, úgyhogy a
Portugál Street–i hely most üresen áll. Ha minden jól megy, úgy egy
hónap múlva nyithatunk.
– Láttad az új színházat? – kérdezte Nell.
– Ó, igen. Fenséges. Ott aztán mindenre képesek a díszlettel és
bútorokkal, s tudod, ott van a folyónál. Megint csak fel kell kötnünk
a gatyánkat, hogy lépést tartsunk velünk.
– Tessék – mondta Nell, s átadott neki egy erszényt. – Hogy egyik
színész se legyen megszorulva, míg újra színpadra léphetnek.
Hart a kezében mérlegelte a batyut.
– Jézusom. Nell, mennyi pénz van benne?
– Száz font. Kifutja a társulat bérét pár hétig?
– Tovább is – felelte Hart, és hitetlenkedve nézegette a csomagban
fénylő aranyat.
– Akkor jó. Nem kell megmondani senkinek, honnan van. Csak
annyit mondj nekik, hogy nem fognak éhen halni.
– Nell – szólalt meg ismét Hart. – Van itt még valami, amit
tudnod kell. Féllábú Dickyről van szó. Még húzza az igát, megtesz
minden tőle telhetőt, de már kezd kiöregedni a munkából. Nincs
szívem kirakni a szűrét, de a társulat sem tud eltartani egy tétlen
embert.
– Küldd ide! – mondta Nell. – Majd én adok neki egy kényelmes
priccset, ahogy ő mondaná. Tényleg örülnék a társaságának.
– Az egy büszke vén kecske. Nem fogja elfogadni a
kegyelemkenyeret.
Rendben, akkor majd adok neki annyi munkát, amivel
megkeresheti a pénzét. Etetheti és ápolhatja azt a nyavalyás
szamarat, amit Károly hozott Charlie-nak.

– A KIRÁLY TÉNYLEG ELJÖN? – kérdezte újra Rose.

 – Persze – felelte Nell. – Azt mondta, mindennél jobban szeretné
velünk tölteni a születésnapom estéjét.
– De mit fogunk enni? – aggodalmaskodott Rose. – Ő olyan
pompás dolgokhoz szokott.
– A kedvence a galambpástétom – közölte Nell. – Adj neki egy jó
adagot, meg egy kis bort, és boldog lesz!
Gyertyaszentelőkor, Nell születésnapján Károly egyedül, gyalog
érkezett meg a kis házba, amit Nell Rose-nak vett, nem messze a
sajátjától. A király megölelte Rose-t, üdvözölte Johnt, a férjét, majd
leült a tűz mellé, a térdére ültette Charlie-t, és a karjába fektette
Jemmyt.
– Micsoda boldogság – vigyorgott –, hogy itt lehetek veletek,
távol azoktól a minden lében kanál talpnyalóktól!
Valaki kopogott az ajtón, John pedig megnézte, ki az. Nell
hallotta, hogy a hangja egyre ingerültebbé válik. Vörös arccal,
zavarodottan tért vissza a szobába.
– Sajnálom, Nell, nem tudtam, mit tehetnék.
Egy köpönyegbe burkolózott asszony lépett be a szobába mögötte,
viseltes ruhája és bőre minden pórusa erős alkoholszagot árasztott.
Hátralökte a kapucniját az arcából, és Nell kis híján elájult a
meglepetéstől.
– Károly – mondta végül, – ő itt az édesanyám.

– MINDENKÉPP BE KELL FOGADNOD – mondta Károly. –

Akármilyenné is vált, ő a szülőanyád. Elég nagy a ház, talán jobb is
lesz, ha ottfogod, mintha valahol bajba keveredik.
Nell megpróbálta elképzelni, ahogyan az anyja Buckinghammel,
Rochesterrel vagy Aphrával társalog, de nem tudott olyan képet
maga elé varázsolni, hogy ne borzongjon meg.
– És ha már itt tartunk, darling – tette hozzá Károly –, arra
gondoltam, hogy járandóságot utalhatnék Rose-nak és a férjének, így
talán kisebb lesz annak az esélye, hogy egy sötét éjszaka összefutok
vele, mikor a Hounslow Heathen dolgozik.
 Így tehát Eleanor saját szobát kapott Nell házában, és be is
költözött.
– Milyen szép! – mondta, tisztelettel bámulva a szőnyegeket, a
hullámzó ágytakarókat és a kilátást a Szent Jakab parkra.
– Örülök, hogy gondoskodhatom magáról – felelte Nell. – De
valamit tisztázzunk: ez az én házam. Nem parancsolgathat a
szolgáknak, és nem csinálhat zűrt. Ha csak meghallom, hogy kezet
emelt az egyik fiamra, azonnal kidobom.
– Nem, dehogy – tiltakozott sietve Eleanor. – Tudom, hogy sok
mindent rosszul csináltam, mikor kicsike voltál, de ha adsz még egy
esélyt, minden más lesz.
Charlie és Jemmy döbbenten fedezték fel, hogy van egy
nagyanyjuk, és óvatos érdeklődéssel vették körül. Miután Eleanornak
már nem kellett küzdenie a megélhetésért, sem attól rettegnie, hogy
egy nap az utcán találja magát, úgy tűnt, megenyhült, és levetette
kemény páncélját, amihez már úgy hozzászokott. Mikor Nell egyik
délután belépett a gyerekszobába, ámulva látta, hogy Jemmy a
nagyanyja térdén ül, Charlie pedig a lába előtt, és azt hallgatják,
hogy Eleanor a gyerekkoráról mesél nekik. A fiúk Nellre
mosolyogtak, aztán visszafordultak a nagyanyjukhoz.
– ..és aztán mi történt? – faggatta Charlie.
– Hát, amikor a mamám rájött, hogy belenyaltam a pástétomba,
vacsora nélkül küldött aludni, én pedig megtanultam, hogy előbb
kérnem kell – felelte Eleanor.
 Huszonegyedik fejezet
– MINDHÁRMAN? – NELL LECSAPTA FORRÓ CSOKOLÁDÉJÁT, az ital
kilöttyent a csésze peremén át a finom porcelán csészealjra.
Megdöbbenten nézett Monmouthra. – Hogy lehet, hogy mindhárman
az ő gyerekét várják?
– Nos, én inkább úgy vélem... – kezdte.
– Ördög és pokol! – ugrott fel, Nell szikrázó szemmel. – Az nem
lep meg, hogy az a Louise lebabázott. Gyakorlatilag az egész udvar
szeme láttára fektette meg a király Newmarketben. De Barbara? Azt
hittem, az ő ágyát már nem látogatja! És még Moll Davis is? Mikor
volt ennyi ideje?
Monmouth odament az ablakhoz Nell mellé.
– Ha Barbara gyereke az övé is, amit én kétlek, mert szinte biztos,
hogy John Churchillé, valószínűleg azért történt, hogy megbékítse,
amiért annyi ajándékkal meg szívességgel halmozta el Louise-t.
Szomorúfűz kisasszony most már huszonnégy szobát kapott a
palotában, és még tizenhatot a szolgái számára. Károlyra vall, hogy
inkább a pálcájával csitítja el Barbarát, mint hogy megint kiadásokba
verje magát. Ami pedig Mollt illeti, nos, biztosan észrevette, hogy a
fiaidnak köszönhetően jobb helyzetbe kerültél, és ő is ilyesmire
vágyik.
Nell átnézett a palotára a kopár téli park felett. A szemét, gondolta.
Te nyavalyás szoknyapecér bakkecske! Nem elég, hogy egyenesen
beviszed a palotába azt a francia borzaskatát, de minden útszéli
lotyót meg repedtsarkú színésznőcskét is megdöntesz, aki csak az
utadba kerül, miközben én itthon ülök a gyerekeiddel. ..
A mellette álló Monmouthra nézett: olyan csinos fiú, tiszta apja.
Károly megérdemelné, hogy a saját fiával szarvazza fel. De nem.
Le kell gyűrnie a féltékenységét és a haragját, Károly sosem
kételkedhet a hűségében, nem adhat neki okot arra, hogy kidobja.
Annyira viszont nem ostoba, hogy kevesebbel szúrhassák ki a
szemét, mint amennyit Louise kapott.
– Szóval Bandzsipipőke huszonnégy szobát kapott? – kérdezte
immár nyugodtabban. – És még mit sírt ki belőle?
– Természetesen pénzt. Kifizette a kártyaadósságait, több ezer
fontot.
– És?
– Ékszereket.
– Hallgatom.
– Egy gyöngy nyaklánccal és egy gyémánttal büszkélkedik, és
mindenkinek elmeséli, aki csak meghallgatja, hogy az egyik
négyezer fontjába került a királynak, a másik meg hatba.
Újabb késszúrás Nell szívébe.
– És még?
Monmouth lesütötte a szemét.
– Gyerünk – biztatta Nell, és megfogta a kezét –, mondd ki a
legrosszabbat. Előbb–utóbb úgyis megtudom, és minél hamarabb,
annál több időm lesz kigondolni valamit.
– Megkapja Petersfield bárónője, Fareham grófnője és Portsmouth
hercegnője címét.

KÁROLY NELLEL EGYÜTT ÜLT A KERTBEN. A levegő megtelt a

narancsok illatával.
– Barbarát megtetted Kihaénnem bárónővé, Southampton
grófnőjévé és Cleveland hercegnőjévé – közölte Nell. – Loiuse pedig
Portsmouth hercegnője lett. És én talán nem vagyok elég jó szajha a
hercegnőséghez?
– Nelly, tudod, hogy nem tehetem – tiltakozott Károly.
– Miért?
– Hadd ne mondjam ki – felelte kedvesen. – Tudod te is. Barbara
Villiers lány. Az apja meg a nagyapja vikomtok voltak. Louise is
nemesi családból származik, bár ők elszegényedtek. És habár te sem
maradsz alul, sőt, felülmúlod őket mindenben, ami nekem számít,
nem tehetlek meg úrnőnek.
 Nell lenézett ápolt, ékszerekkel díszített kezére. Szerencsére nem
hagyott rajta nyomot a gyermekkorában végzett kemény munka. Úri
ruhákat hordott, a méter hosszú, kézi készítésű belga csipkével
körbevett hófehér alsószoknyától a fülében lógó méregdrága
fülbevalóig. Egy hatalmas ház úrnője volt, egy tucatnál is több szolga
felett rendelkezett. Mégsem lehet belőle sosem úrnő, nem lehet több,
mint a közönséges Nell Gwynn.
Kipillantott a gyepre, ahol az árnyékban Charlie és Jemmy ült a
dadával. Mindketten Károly fekete haját és szemét örökölték, s
megszólalásig hasonlítottak azokra a portrékra, melyeket Nell a
gyermek Károlyról látott.
– És a fiaink, felség? – kérdezte. – Király fiai. A saját véredet sem
becsülöd meg, ahogy az enyémet sem?
– De megbecsüllek, Nelly – felelte Károly. – A szerelmemmel és
mindennel, amit hatalmamban áll megadni neked. Igazad van a
fiúkkal kapcsolatban. Máshol járt az eszem, már hamarabb is
gondoskodhattam volna róluk. Saját jövedelmet fognak kapni. És,
mondjuk, úgy egy év múlva Charlie lesz... mi legyen? Hogy hangzik
a Burford grófja? És ha Jemmy idősebb lesz, ő is kap majd valami
címet.

Az UDVAR KÍGYÓK És ŐSGONOSZOK FÉSZKE, gondolta Nell, mert

azok lakják minden pénzük és címük ellenére, és eltöprengett, hogy
miért is akart közéjük tartozni.
– Állandóan a nyakamban lihegnek, azon morfondíroznak, hogyan
tudnak rajtam keresztül kicsikarni valamit Károlytól –avatta
bizalmába Rose-t egyik este. – És az a Louise! Minél többet látom,
annál jobban utálom, ha ez egyáltalán lehetséges. Ha csak úgy érzi,
hogy nem kapja meg, amit akar, sírva fakad. Komolyan azt hiszem,
hogy Károly már rég hazaküldte volna, ha nem rajta keresztül tudná
biztosítani a jó kapcsolatot Franciaországgal.
– Valószínű – felelte Rose.
– Felfordult volna a gyomrod, ha látod, milyen pökhendien
közölte, hogy Károly Richmond és Lenox hercege meg egy sor más
címet adományoz a fiának. Soha nem hagyna ki egyetlen alkalmat
sem, hogy megemlítse, milyen előkelő családból származik.

MÁSNAP REGGEL LOUISE HIVALKODÓ GYÁSZBAN JELENT MEG,

tetőtől talpig feketébe öltözött, amivel úgy kitűnt az udvarból, mint
holló a százszorszépek közül. Egy csapat ember sereglett köré.
Annyi trükköt tud, mint a táncoló medvék, gondolta Nell, és
közelebb sompolygott hozzá.
– Mi történt, Louise? – kérdezte. – Csak nem elvesztette egy
rokonát?
– De igen – sóhajtott Louise. – Dhága kuzinomat, Chavalier de
Rohant. Fhanciaohszág egyik legnemesebb nemese volt. – Hangosan
szipogott, és felemelte a fátylát, hogy fekete selyemkendőjét a
szeméhez emelje.
– Semmi baj, csibém – felelte Nell. – Adja csak ki magából!
Minél többet sír, annál kevesebbet pisil.

MÁSNAP NELL MÉLY GYÁSZBAN JELENT MEG. Morajlás és

kacarászás kísérte, ahogy odament a gyászos testtartásban pózoló
Louise-hoz, aki egyik könyökét finoman az ablakpárkányra fektette,
és fejét a tenyerébe hajtotta a mérhetetlen bánat jeleként.
– Mi tóhtént? – mormolta, és kissé összehúzta a szemöldökét. –
Csak nem ön is elveszített valakit?
– De igen – felelte Nell. – A tatár kánt.
Louise bizontalanul pislogott.
– És ő ki? Csak nem a hokona?
– Ó, hát persze – felelte Nell. – Különös módon pont ugyanolyan
kapcsolatban álltunk, mint ön Chevalier de Rohannál.

– B AN DZ S IP I PŐ K E HATLOVAS HINTÓT KAPOTT! – füstölgött Nell

egy hét múlva. – Tudom, hogy csak engem akar bosszantani vele.
Nevetséges, hogy így ki tud hozni a sodromból, de akkor is idegesít,
nem tehetek róla!
Aphra vállat vont.
– Minél nagyobb a felhajtás valaki körül, annál nagyobb szajha.
Ebből csak ez a tanulság.
– Hát jól van – felelte Nell, hirtelen felvidulva. – Akkor talán én is
megtaníthatom valamire.

HAT ÖKÖR POROSZKÁLT A NYOMUKBAN, bőgve forgatták a

szemüket. Ijesztően nagyok voltak, fejük Nell válláig ért, majdnem
tíz méter hosszan vonultak a szekér előtt. A királyi istállóban megállt
az élet, mikor az állatokat bekötötték, patkolókovácsok, lovászok és
istállófiúk serege bámulta a különös fogatot. Mikor a kocsis
rávigyorgott Nellre, fehér fogai kivillantak napbarnította arcából.
– Készen áll, asszonyom? – kiáltott. – Nagyon szeretném látni az
arcukat, ahogy elhajt előttük. Ilyet még nem látott a palota,
lefogadom.
– Nem ám – felelte Nell. – Menjünk, hadd legyen miről
beszélniük!
A lovász felsegítette a kocsis melletti ülésre.
– Rajta – mondta Nell. – Legalább mi is nevetünk egy jót.
A kocsi felgyorsult, ahogy a hajtó a korbáccsal mozgásra
ösztökélte az ökröket. A palota fel-alá ugrálni látszott előttük,
miközben Nell a hatosfogatával felé rohant. Egybemosódtak a
mellettük elsuhanó döbbent arcok.
– Itt jó közönségre talál, asszonyom – kiáltotta a kocsis, miközben
elviharzottak a lovasság és gyalogság új épülete előtt. Most vagy
soha!
Nell átvette a férfitól a felé nyújtott korbácsot, s miközben a
kocsis meghúzta a gyeplőt, hogy a Banqueting House felé irányítsa
az ökröket, Nell felállt, egyik kezével erősen belekapaszkodott a
kocsiba, a másikkal pedig felemelte a korbácsot, és elkiáltotta magát:
– Szajhákat a piacra! Szajhákat a piacra! Finom, friss szajhákat
viszünk a piacra!
 Az udvaroncok serege úgy szétrebbent, akár a csirkék, ha
megzavarják őket. Nell látta, hogy Louise-nak a szája is tátva maradt,
Barbara csodálkozva vonta fel a szemöldökét, Károly pedig
hangosan nevetett. A szekér elszáguldott a palota mellett, és
berobogott a parkba. A kocsis erősen fogta a gyeplőt, hogy
megfordítsa és lelassítsa az állatokat.
– Hadd fussanak! – kiáltott Nell nevetve. – Nem is tudom, mikor
mulattam ilyen jól utoljára.
 Huszonkettedik fejejzet
– TANÚSÁGTÉTELRŐL SZÓLÓ TÖRVÉNY? – kérdezte Nell
Buckinghamet. – Az meg micsoda? És miért aggasztja annyira
Károlyt meg a többieket?
Éppen a Szent Jakab parkban sétálgattak, Jemmy, Charlie és a
dadáik valamivel lemaradtak mögöttük.
– De Nell! – mordult fel Buckingham. – Te egyáltalán nem
foglalkozol a királyság ügyeivel?
– Ha tehetem, akkor nem – vágott vissza Nell. – De Károlyt
nagyon elragadta a hév múlt éjjel: úgy beszélt Lord Shaftesburyről és
a parlamentről, mintha pokolbéli ördögök lennének, alaposan rám
ijesztett. Úgyhogy kérlek, csak annyit mondj, amennyit feltétlenül
tudnom kell ahhoz, hogy megértsem, miért őrjöng.
– Rendben – bólintott Buckingham. – A parlamentet rendkívüli
módon zavarja, hogy a király ismét hadat üzent a hollandoknak,
ezáltal erősítve a franciákkal kötött szövetséget.
– Félnek a franciák oldalán háborúzni? – kérdezte Nell.
– Franciaország erejétől és befolyásától félnek, a gyűlölt római
katolikus egyháztól pedig egyenesen rettegnek, ahogy mindentől,
ami a pápistákra emlékezteti őket. Már a türelmi rendelet is piszkálta
a csőrüket, mert a király ezzel lelkiismereti szabadságot biztosított
pápista híveinek. Most a parlament kiadta a tanúságtételről szóló
törvényt, miszerint minden királyi tisztségviselőnek el kell ismernie
az anglikán egyházat, csak anglikán szentségeket szabad felvenniük,
az átlényegülés dogmáját pedig meg kell tagadniuk, különben
elveszítik a kinevezésüket.
– De hiszen a királynő is pápista, meg Barbara, sőt Louise is! –
kiáltott fel Nell zavarodottan. – És rengeteg pápista tisztségviselő
van. York hercege is az.
 – Ez lenne a lényeg dióhéjban – felelte Buckingham. – Maga
York hercege is pápista: márpedig ő lesz a király, hacsak az Úr meg
nem ajándékozza őfelségét egy gyermekkel. Ez rémítette meg és
dühítette fel Lord Shaftfesburyt és még nagyon sokakat, ezért
háborognak annyira.
Buckingham még folytatta volna, de mögülük jajveszékelés
hallatszott. Nell hátrafordult, és elrohant, hogy megpuszilja Charlie-t,
aki elesett, és lehorzsolta a térdét.
– Később folytatjuk, George! – kiáltott. – De, mint látod, most
tényleg fontos dolgokkal kell foglalkoznom.
A következő pár hónap alatt Nell sokkal többet hallott a király és
a parlament csatározásairól, mint amennyit szeretett volna.
– A királynő háztartását még sikerült mentesítenem a
tanúságtételről szóló törvény alól – mondta Károly –, de Jamest nem
tudom megmenteni a saját ostobaságától.
York hercege kénytelen volt lemondani főadmirálisi pozíciójáról;
a király és a parlamenti képviselők kedélyét pedig még tovább
borzolta, hogy egy katolikus hercegnőt, Modenai Máriát jegyezte el.
Az év végére Károly és a parlament közötti viszony még jobban
elmérgesedett.
– Folyton ellenem szegülnek, megtagadják tőlem a kiadásaimhoz
szükséges pénzt, ezért berekesztettem az ülésszakot ezekkel a
szukafattya gazemberekkel – jelentette be Nellnek egy este az
ágyban.
– Az meg mégis mit jelent? – kérdezte Nell nyugtalanul. –
Mármint a berekesztés.
– Azt jelenti, darling – kezdte Károly, miközben elvette a
borospoharat Nelltől, és visszatette az éjjeliszekrényre –, hogy
hazaküldtem a kutyákat, és otthon is maradnak, amíg vissza nem
rendelem őket.
– Akkor most már vége ennek a kalamajkának? – kérdezte Nell,
kezével már a király hímtagját simogatva, de még mindig válaszra
várva.
 – Attól félek, nem – felelte Károly. – Mikor felmentettem azt a
féleszű Shaftesburyt a lordkancellári tisztségéből, azt merészelte
mondani: „Levetem bár a talárom, de kivonom a kardom!” Az a
fellengzős bolond. A harc csak most kezdődik.
Maga alá húzta Nellt, és a lábai közé fészkelte magát, de a
szerszáma petyhüdten lógott a nő combjai között, mire felsóhajtott:
– Hát már mindenben akadályoznak?! – Próbálta elviccelni a
dolgot, de miközben Nell a szájával és a kezével cirógatta, eszébe
jutott, hogy az elmúlt hónapok alatt korántsem ez volt az első
alkalom, amikor Károly egyáltalán nem, vagy csak kis időre tudott
izgalomba jönni.

Az 1674–ES ESZTENDŐ ELEJÉN Buckingham komor képpel állított

be Nellhez. Alighogy helyet foglalt, rögtön fel is pattant, és járkálni
kezdett, azt sem bánta, hogy kihűl a kávéja.
– A véremet akarják a kutyák! – mondta végül. – És, őszintén
szólva, nem tudom, mitévő legyek.
– Miféle kutyák? – kérdezte Nell. – Csak nem megint a
parlament?
– Odáig is el fog jutni – felelte Buckingham. – Ma, amint őfelsége
kilépett a lordok házából, Anna Maria sógora vádolni kezdett az
unokaöccse nevében, újra elővette Lord Shrewsbury halálát.
– De hiszen az évekkel ezelőtt történt! – kiáltott fel Nell.
– Úgy bizony, évekkel ezelőtt – értett egyet vele Buckingham. –
És én már akkor is együtt éltem vele, pedig nős voltam.
– És ugyan melyikük mondhatja el magáról, hogy nem vétkezett?
– gúnyolódott Nell.
– Egyikük sem. – Buckingham a székébe süppedt, és
kétségbeesetten bámulta Nellt. – De ez csak ürügy, mint láthatod.
Arra kérték a lordokat, hogy tegyenek ellenem valamit, és az
ellenségeim biztosan megragadják az alkalmat.
– Ugyan mit árthatnak neked? Bizonyára nem túl sokat.
Buckingham a fejét rázta.
 – Az egyházi törvények még mindig büntetik a házasságtörést. A
ház olyan pénzbüntetést is kiszabhat, hogy mindenemet elveszítem.
A Towerba küldhetnek, és talán sosem bocsátanak szabadon.
Kiközösíthetnek, hogy ne tudjak úrvacsorát8 venni, és elveszíthetem
a tisztségeimet is. A markukban tartanak azok az átkozottak!

PÁR NAPPAL KÉSŐBB BUCKINGHAM VISSZATÉRT, és Nell rémülettel

vegyes megdöbbenéssel látta, milyen állapotba került néhány nap
leforgása alatt. A férfi arca könnyben úszott.
– Ó, Nell, most mégis mitévő legyek? – siránkozott újra. –
Alázatos megbánást tanúsítva néztem szembe a vádakkal, de
semmire sem mentem vele. Most már mindenfélével vádolnak a
pápistaság bátorításától a szodómiáig. Nevetnem kellene, ha nem
lenne ilyen komoly az ügy. Követelik, hogy mentsenek fel minden
tisztségemből, amit őfelsége rám bízott, hogy ne mutatkozhassak a
király jelenlétében, és örökre tiltsanak ki a tanácskozásairól!
– De hát olyan vagy Károlynak, mint a bátyja, mióta csak
megszületett! Ő minden bizonnyal...
Buckingham egyetlen kézmozdulatával elnémította.
– A király nem tud, és nem is akar nekem segíteni ez ügyben.
Senkihez nem fordulhatok. Anna Maria halálra rémült. Apácazárdába
akar vonulni, és akkor sosem látom többé a szerelmemet.
A következő egy hétben Buckinghamet teljesen tönkretették.

8 Az úrvacsoravétel a vallásgyakorlat fontos részét képezi a kereszténységben. A

szertartás során Jézusnak a kenyérről és borról az utolsó vacsorán mondott szavait és
cselekedeteit ismétlik meg. Lukács evangéliuma: „És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte,
és e szavakkal adta nekik: »Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre* Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta:
»E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.«„ (Lk 22,19–20)
 – A fejsze lecsapott – jelentette be Nellnek elgyötört arccal. – A
király menesztett minden
pozíciómból. Anna Maria elhagyott. Udvari berkekben már senki
nem szól hozzám, mert a szégyenbe esett férfi, akit a saját uralkodója
tett tönkre, olyan, akár a villám sújtotta terület: még a
megközelítésük is törvénytelen. Már élni is sincs kedvem, de ha
lenne, akkor se tudnám hol meghúzni magam.
– Akkor itt maradsz velem – felelte Nell. – És majd együtt nézünk
szembe a villámokkal. Én mindig igaz barátod maradok, ahogy te is
nekem, bármekkora is a vihar.
 Huszonharmadik fejezet
NELL KÖRBEPILLANTOTT AZ ÚJ THEATER ROYAL ZSÚFOLT
nézőterén. A levegő valósággal felforrósodott az izgalomtól. Három
éve nem állt a színpadon, és most belehasított a fájdalom: ezúttal is a
közönség soraiban ül. A függöny mögötti sürgés–forgásra gondolt, a
bajtársiasságra és az utolsó pillanatokban elhangzott jókívánságokra,
és arra, mennyire szeretne újra a részese lenni mindennek. Azt
kívánta, bárcsak ő mondhatná el Michael Mohun helyett Dryden új
előszavát, azt a szöveget, amit külön az új színházban tartott
bemutatóra írtak.
A Koldusok bokra. Nell magában felnevetett, eszébe jutott az a
bizonyos, évekkel ezelőtti éjszaka Madam Rossnál, mikor Hart azon
viccelődött, hogy a közönségnek évekig kellett várnia a király
visszatérése előtt, hogy megtudják, hogyan végződik a darab.
Tisztán, élesen felelevenedett előtte az a lármás, szürke nap a Red
Bullban. Felidézte, milyen buzgón és türelmetlenül várták Rose-zal,
hogy a darab végre elkezdődjön: újra látni vélte a rengeteg mogyorót,
amit együtt ettek és a zsöllyét borító mogyoróhéjat. Megjelent előtte
Wat pimasz vigyorba ránduló, pirospozsgás arca és a közönség
hahotázása, mikor a férfi a kolduskirályt alakította. Drága Wat Clun.
Talán valahol itt lebeg a szelleme, és azt kívánja, bárcsak még
egyszer színpadra léphetne teljes testi valójában, és szerepelhetne a
nagyközönség előtt!
Lacy vette át Wat szerepét; Hart, Nicholas Burt, Robert Shatterell
és William Cartwright még mindig ugyanazt a figurát alakították, de
sok új arc is megjelent a társulatban, mióta Nell otthagyta a
színpadot.
Az előadás után Nellnek nem akaródzott elmennie. A királyi
páholyban ült Károly, a királynő, Louise, Monmouth és York
hercege, illetve hercegnője társaságában. Én, Nell Gwynn itt
gubbasztok az urak odújában, gondolta. Hirtelen undor és megvetés
támadt benne. Hogyan is tagadhatta meg önmagát annyira, hogy
most itt páváskodott, a függönynek ezen az oldalán? Sajgott a szíve,
hogy még egyszer a színésztársalgóban összeverődött társasághoz
tartozhasson, így hát talpra szökkent, és átfurakodott a tömegen.
– Lemegyek köszönni – tájékoztatta Károlyt. – De remélem,
vacsoránál látlak!
Négy–öt kellékes nevetgélt és ugratta egymást a színészbejárónál.
– Jó estét, fiúk! – kiáltott fel Nell. – Szép munka! Remek kezdés
az új színházban!
Azok megemelték a kalapjukat, majd félreálltak, hogy utat
engedjenek neki, és könnyed vigyoruk udvarias mosollyá
merevedett.
– Köszönjük, asszonyom – felelte Willie Taimes kimért
biccentéssel. – Jó egészséget kívánunk Őméltóságának!
Nellnek hirtelenjében eszébe ötlött egy kép pár évvel az előttről,
mikor Willie ránevetett, és tréfálkozott vele a színfalak mögött.
Melyik előadás is ment akkor? Ó, igen, a Titkos szerelem, mert a férfi
szemérmetlenül megdicsérte a bricsesz alól kilátszó lábait. Na de
most! Willie úgy nézett rá, mint aki attól tart, hogy Nell mindjárt
lefejezteti.
A színésztársalgóból nevetés és beszélgetés zaja csendült ki.
Olyan sok színész van most itt, akiket nem is ismer..., gondolta
magában Nell. Cardell Goodman, Joe Haines, és még sokan mások,
akiknek a neve eszébe se jutott. És a színésznők! Csak Beck
Marshall és Kate Corey maradtak meg a régi szép időkből, és ők is
biztosan az emeleten beszélgettek.
– Gratulálok mindenkinek!
A csicsergés hirtelen abbamaradt, és minden szem Nellre
szegeződött.
– Köszönjük, Mrs. Nelly – felelt Marmaduke Watson. – Nagyon
megtisztel mindnyájunkat.
Még meg is hajolt.
Ez így nem jó, gondolta Nell, ez így nem jó. Legszívesebben
odakiáltott volna nekik, hogy nem úrihölgy vagyok, közétek
tartozom! Hát nem ismertek meg? Nem emlékeztek, mikor együtt
játszottunk? De az egybegyűltek nagy részével valójában egyszer
sem játszott együtt. Hart, Mohun és Lacy nyilván az emeleti
öltözőben lehettek. Egy csapásra nagyon kimerültnek érezte magát,
és elcsüggedt. Mi van, ha ők is idegenként néznek most rá? Ezt már
nem bírta volna elviselni, ezért sarkon fordult; a beszélgetés feléledt,
ahogy távolodott.
Nell hintója a Bridges Streeten várakozott, a kocsis éppen a bakon
ült. Ahogy utasa közelebb ért, a kocsis leugrott, hogy kinyissa neki
az ajtót. Nell csak ekkor vette észre, hogy a férfi szája felrepedt és
vérzik, egyik szemén jókora monokli díszeleg, szakadt kabátja pedig
csupa vér és sár.
– Mi történt magával, John? – kérdezte hüledezve.
– Verekedtem, asszonyom – válaszolta a kocsis, majd szögletes
állát felszegve várta a további kérdéseket.
– Verekedett? Dehát mi történt?
– Nos, asszonyom, más kocsisok is várták itt az urakat és
hölgyeket. Na mármost az egyikük, Shaftesbury grófjának a kocsisa,
az a pimasz fráter – mármint a kocsis, asszonyom, és nem a gróf,
bocsánat a szóért – azt mondta, hogy egy szajha kocsisa vagyok.
Nos, ez minden.
Nell felnevetett, rosszkedve kezdett szertefoszlani.
– De John, hiszen tényleg szajha vagyok! Azért nem kell
verekedni, mert valaki kimondja az igazat!
John felháborodva ránézett, majd nagy levegőt vett, és így szólt:
– Hát, asszonyom – mennydörögte –, lehet, hogy önt nem zavarja,
ha leszajházzák, de átkozott legyek, ha eltűröm, hogy engem egy
szajha kocsisának nevezzenek!

A KIRÁLY TÁRSULATA ÉS A HERCEG TÁRSULATA közötti régi

rivalizálás és viszálykodás tovább folytatódott. A Herceg Társulata
nemrégiben az új és elegáns Dorset Gardens Színházba költözött, a
Blackfriarstől keletre, a folyópartra. Az elmúlt napokban estéről
estére megtöltötték a nézőteret, ekkortájt éppen A vihar Thomas
Shadwell–féle adaptációja ment énekkel, tánccal és látványos
színpadi elemekkel.
Nell már harmadik alkalommal nézte végig az előadást, most
éppen Aphrával, aki már otthonaként tekintett a Herceg Színházára,
mivel az első három darabjának óriási sikert hozott. A függöny
leengedését dörgő tapsvihar és hangos éljenzés kísérte. Nell a
páholyból figyelte, ahogy a tömeg feláll, és megindul a kijáratok felé.
– Csodálatos, amit a látvánnyal és a berendezéssel művelnek –
mondta. – Nem csoda, hogy Killigrew már megint aggódik.
– Mi magunk is aggódunk – válaszolta Aphra. – Az opera a
legújabb hóbort. Megtesszük, ami csak tőlünk telik, mint az látható,
de a franciák és az olaszok lassacskán elfoglalják a színpadot.
– Már nem olyan, mint régen – helyeselt Nell. – Gyere! Nem
eszünk valamit?
Nell és Aphra elismerő pillantásoktól övezve vonult, többen
üdvözölték őket útjuk során.
– Nell asszony! – szólította meg egy hang. Csak ne legyen ebből is
verekedés, fohászkodott magában Nell.
– Nell! – A hang ismerős volt ugyan, a feléjük tartó alakot
azonban Nell nem ismerte fel elsőre. Kopottas kabátban, bizonytalan
léptekkel közeledett. Ahogy közelebb ért, levette a kalapját, és Nell
döbbenten ismerte fel egykori szeretőjét, Robbie Duncant. A férfi
egy ideig bámulta, aztán kalapjával a kezében meghajolt.
– Robbie!
– Hát igen, én vagyok. – Bizonytalanul álldogált az utcán, a
színházból távozók forgatagában. – Sajnálom, hogy zavarok, főleg,
hogy nem vagy egyedül, de egyszerűen nem tudom, kihez is
fordulhatnék.
Nell látta, hogy a könnyeivel küszködik.
– Megbocsátanál nekünk egy percre, Aphra? Gyere velem,
Robbie! – Azzal kihúzta a férfit a tömeg kellős közepéből. – Mi
történt veled?
– A nagy tűzvésszel kezdődtek a bajok – kezdett bele Robbie. –
Odalett a raktár a teljes készlettel együtt. Az apámnak, a fivéreimnek
és nekem is ott volt mindenünk. Minden elégett. És azóta nincs
semmink. A ruhakereskedelemre is rájár a rúd, úgy látszik, nem
tudok kikecmeregni abból, amibe kerültem.
– Pénzre van szükséged? – kérdezte Nell, s már nyúlt is a
tárcájáért, ami ott fityegett a derekánál, de Robbie leintette.
– Nem vagyok koldus, Nell. Nekem munkára van szükségem.
Valami új üzleti lehetőségre, hogy egy kicsit összeszedjem magam.
Csak arra gondoltam, hogy esetleg szólhatnál pár jó szót az
érdekemben itt–ott. Ez minden, amire kérlek, már ha hajlandó vagy
rá.
– Hát persze! – kiáltott fel Nell. – Te húztál ki a bajból, te
mentettél meg Jacktől. Ez a legkevesebb, amit tehetek.
Találkozhatunk holnap délután? A Pall Mallban lakom, egy
téglaházban, nem messze a...
– Tudom, hol laksz – szakította félbe Robbie. – Ott leszek.
Köszönöm, Nell. Még mindig ugyanolyan jó szíved van, mint régen.

HEVESEN TŰZÖTT A NAP A PRIVY GARDENBEN. Károly először a

napórára sandított, aztán a kezében pihenő zsebórára vetett egy futó
pillantást, végül elégedett képpel lezárta az óra tokját, felpillantott, és
megszólalt:
– Szóval megmentett, igaz, darling? – tűnődött el. – Akkor
természetesen tennünk kell érte valamit. Megfelelne, ha a gárdában
kapna megbízatást?
– Ó, igen, felség! – kiáltott fel Nell. – Az tökéletes lenne. Olyan
kedves tőled, hogy segítesz neki!
– Semmiség – felelte Károly. – Apám mindig arra tanított, hogy
semmilyen ürüggyel ne mondjak le a barátaim védelméről. Jól
teszed, ha pártját fogod ennek a Robbie-nak, és mivel ő is kisegített
téged a bajban, elhatároztam, hogy én is megteszek érte minden
tőlem telhetőt.
Azzal továbbsétáltak egymásba karolva, majd Károly megállt,
hogy közelebbről is szemügyre vegye egy rózsabokor fehér virágait.
Az egyik kutyája, Gypsy, egy bozontos, fekete angol agár–spániel
keverék, előttük rohangálva a szöcskéket kergette.
 – Tudom, már említettem, hogy nem adhatok neked nemesi címet
– mondta váratlanul a király, és Nell szíve nagyot dobbant. – De
valamit talán mégis tehetek az ügyben. Szeretnél a királyné
udvarhölgye lenni?
Nell megállt, és majdnem elnevette magát.
– Ő elfogadna?
– Ó, hát hogyne. Kedvel téged, tudod.
– Ez igazán nagylelkű tőle.
– Kedves és szeretetteljes ember – mondta Károly. – Akárcsak te.
– Köszönöm, felség – Nell megszorította a király karját, és úgy
érezte, mintha a nap is simogatóbban sütne le rá.
– És szerintem egy kicsit megemelhetnénk a járadékodat is,
darling. Mit szólnál évi ötezer fonthoz?

KÁROLY MÉG TÚL is TETT AZ ÍGÉRETÉN, és a következő pár

hónapban Nell nemcsak a szokásos összeget kapta meg, de olykor
egy kis plusz pénzt is juttatott neki.
– De Nell, megengedheted ezt magadnak? – kiáltott Rose, mikor
Nell makacsul ragaszkodott hozzá, hogy három pár vadonatúj cipőt
vegyen a nővérének.
– Igen. A király annyira nagylelkű, mindig ad pénzt a
járadékomon kívül is! Annyira megnyugtató, hogy nem kell
állandóan aggódnom. A fenébe is, hiszen annyi mindenre van
szükségem! Charlie most már tényleg elérte azt a kort, hogy
magántanárt kell fogadnom mellé, és Dorset a barátját, a tanult és
becsületes Sir Fleetwood Shepardot ajánlja.
– Magántanár? – csodálkozott el Rose.
– Igen – felelte Nell büszkén. – Megtanul latinul és görögül,
mindent tudni fog, amit az urak.
– Ki gondolta volna – tűnődött el Rose –, mikor kiskölyökként a
hamut túrtuk és az osztrigástalicskát húztuk, hogy egy napon ilyen
nagyszerű úriember lesz a fiadból?
– Én pedig szerzek magamnak egy saját gyaloghintót – sorolta
tovább Nell. – Ezzel igazából még spórolok is, mert így legalább
nem kell majd bérleti díjat fizetnem. És a hálószobán is végzek majd
apróbb simításokat. Ha nem is élhetek a palotában, mint Louise, azért
még kialakíthatok magamnak egy kis királyi fészket, ahol Károlyt
fogadhatom.

JOHN COQUES, A FRANCIA EZÜSTMŰVES ezerhétszáz fontról szóló

számlát nyújtott át Nellnek a hálószobában eszközölt apróbb
simításokért. Nell alig tudta elhinni, hogy ennyi pénzt elköltött – az
ájulás kerülgette, valahányszor csak a végösszegre gondolt. De
ahogy ott állt, és az új luxusszobát csodálta, úgy érezte, megérte. Már
maga az ágy is egyedi remekmű volt: hatvanöt uncia kiváló ezüst
gondoskodott erről. Csak a király fejének szobra nyomott tizenegy
fontot. Egy finom ezüstfonálon Jacob Hallnak, a kötéltáncosnak – és
a pletykák szerint Barbara éppen aktuális szeretőjének – tökéletesen
sikerült mása egyensúlyozott. Körülötte négy pufók, szárnyas
angyalka tartotta az ágy pilléreit, mindegyiknek a tetején egy–egy
korona díszelgett. A hatalmas fejtámlán is angyalok repkedtek,
alattuk római rabszolgák táncoltak.
Az ezüst ágyat hozzáillő tárgyak vették körbe: ezüst tuskóbakok a
kandallóban, ezüst gyertyatartó, ezüst kisasztal. De igazából az ágy
volt az, amitől Nellnek a lélegzete is elállt. Végighúzta az ujját a
fejtámlába vésett szívkagyló csigavonalain. A gondosan megmunkált
faragvány felidézte benne az első Theater Royal homlokzatát, mely
alatt oly sokszor lépett fel, és a baldachin gazdag vörös függönyei
mintha a színház függönyei lettek volna.
„Az ágy a te színpadod” mondta annak idején Rochester. És ő
végre olyan színpadot kapott, mely méltó volt a király szeretőjének
szerepéhez. Az ággyal szembeni falat padlótól mennyezetig tükör
borította. És íme a közönségünk, gondolta: mi magunk. Így nézheted
magad, amint a testemet élvezed; láthatod az arcomat és a melleim
ugrándozását, mikor hátulról hatolsz belém; láthatsz kitárva és
nedvesen, mikor lábaid közé térdelve imádlak, és olyan boldoggá
teszlek, ahogy csak én tudlak – hogy egy részedet mindig megtartsam
magamnak, nem számít, ki jön még.
 MIKOR A KÖVETKEZŐ HÉTEN MEGÉRKEZETT A GYALOGHINTÓ, Nell
nem tudott ellenállni egy kis kirándulásnak. Épp csak Rose-t
látogatta meg, és bár butaságnak tűnt, tudta, hogy Rose örülni fog
neki, és nem fogja kinevetni tékozló extravaganciáját.
– Jaj, Nell, ez csodás! – kiáltott fel Rose, miközben végigsimította
a hintó belsejét borító finom, steppelt bőrt. – Milyen bonyolult
motívumokat kaptak ezek a kis arany szögfejek! – Bemászott, hogy
kipróbálja a párnázott üléseket. – Nagyon kényelmes. Sokkal jobb,
mint összesározni a szoknyát gyaloglás közben, és persze sokkal
jobb saját kocsival járni, mint hosszú percekig várni egy bérelhetőre.
– Ülj be egy körre! – biztatta Nell. – Tom, vigyék el Mrs.
Cassellst az út végéig és vissza!
Rose lehúzta az ablakot, és mosolyogva integetett, aztán a
hordárok felemelték a hintót, és elindultak.
– De ilyet, gyaloghintóban ülök! – kiabált vissza nevetgélve. Nell
vacsorára várta Károlyt, így nem időzött hosszasan Rose-zal; amint
Rose visszatért a próbaútból, el is indult hazafelé. Éppen azt csodálta,
milyen ravasz módon kötötték fel az aranyozott bőrfüggönyöket: ha
beakasztotta őket a helyükre, eltakarták az ablakokat, de ha
visszahúzta őket, kiváló kilátás nyílt a hintóból – azonban egy
csapásra jeges rémület szorította össze a szívét.
Jack ott állt a háza előtt. Nell oldalról látta, Jack pedig éppen a
házat figyelte, de biztosra vette, hogy ő az. Ahogy a vállait tartotta,
ahogyan a fejét oldalra billentve figyelte az első emeleti ablakokat,
ahogyan a hajába belekapott a szél – ezek a képek mind valósággal
beleégtek Nell emlékezetébe. Aztán Jack megfordult, és összenéztek.
A férfi arcán meglepetés suhant át, majd hidegen, rosszindulatúan
elmosolyodott. Nell Tom nevét kiáltotta, miközben gyorsan kivágta a
hintó ajtaját, de Jack már megfordult és elrohant, mielőtt Nell
kiszállhatott volna.
– Látta azt a férfit? – kiáltott. – Figyeljen, nehogy a kapu közelébe
merészkedjen még egyszer!
 Mialatt Nell felfutott az emeleten a gyerekszobáig, a hordár Jack
nyomába eredt. A dadus, Meg rémülten kapta föl a fejét, mikor Nell
valósággal berontott az ajtón. Charlie és Jemmy biztonságban voltak,
épp a padlón játszottak, játékkatonákat küldtek a csatába.
– A szívbajt hozza rám, asszonyom! – kiáltott fel Meg.
– Sajnálom – zihálta Nell. – Láttam... – kezdte, de aztán rájött,
hogy nem lenne jó megijeszteni a fiúkat. – Csak úgy hiányoztak már
az én kis drágáim, hogy fel kellett rohannom megpuszilni őket.

– EGYENESEN RÁM NÉZETT, elképesztően arcátlan – panaszolta

Nell vacsora közben a királynak. – Ó, Károly, Jack tudja, hol lakom.
Biztosan tud a fiúkról is.
– Ha kell, Anglia összes katonája őrködni fog a ház körül, de nem
engedem, hogy bántson – ígérte Károly. – Az embereim már most is
odakint vannak a tieiddel. De jobban érezném magam, ha tudnám,
hogy akkor is van valaki a közeledben, amikor én nem vagyok itt.
Miért nem kérjük meg Rose férjét, hogy őrködjön itt éjjelente? Azzal
két legyet üthetnénk egy csapásra. Eleget fizetek neki ahhoz, hogy ne
keveredjen bajba az utakon.
– Az csodálatos lenne – értett egyet Nell. – Megkérdezem Rose-t,
hogy beköltöznének–e. Rengeteg szobám van, igazán boldog lennék,
ha mellettem lenne, sokkal nagyobb biztonságban érezném magam
vele és Johnnyval.

NELLNEK NEM JÖTT ÁLOM A SZEMÉRE. Bármilyen kimerült is volt,

egyszerűen nem tudott elaludni. Egyfolytában zakatolt az agya: hol
Jemmy, hol Károly, hol a pénz miatt aggódott. És a gondolataiban
most már folyton ott ólálkodott Jack is, habár lényegesen nagyobb
biztonságban érezte magát, tudván, hogy Rose és John Cassells ott
alszanak a közelében. Hallgatta, ahogy a templom harangjai elütik az
éjfélt, majd az egy órát, aztán végre-valahára elbóbiskolt. Álmaiban
egy hatalmas macska leselkedett utána. Kilépett az árnyékból, és felé
lopakodott. Testét szorosan a padlóhoz szegezte, hatalmas
mancsaival óvatosan, csendesen haladt előre, mígnem egyszer csak
ugrásra készen lekuporodott. És akkor Nell hirtelen felébredt. Valaki
lovaglóülésben nehezedett rá, az ágyhoz passzírozta, s egy súlyos kéz
betapasztotta az orrát és a száját, hogy ne adhasson ki egy hangot se.
Jack volt az!
– Nelly asszony – Jack olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett
hallani. – Így hívnak mostanság, mi? Most, hogy előkelő, gazdag
hölgy lettél. Csak hogy tudd, a vagyonodból is elviszek majd
magammal valamicskét, amiért éveket raboltál el az életemből!
Nell agya zakatolt, valamit ki kellett eszelnie. Valahogy zajt
kellett csapnia, hogy felébressze a háza népét. Valahogy ki kell
szabadulnia. Megpróbálta felemelni a kezét, de Jack teste az
oldalához préselte a takaró alatt. A férfi közelebb hajolt hozzá,
áporodott lehelete felidézte benne az évekkel ezelőtti éjszakák
kínzásait. Nell úgy érezte, a félelemtől mindjárt kirobban a helyéről a
szíve.
– Olyan régen várom már ezt a találkozást – suttogta Jack Nell
fülébe. – Nagyon régen. Csak erről álmodoztam, és arról, amit veled
fogok művelni. – Jack lenyúlt a csípőjéhez, és amikor újra felemelte
a kezét, Nell látta, ahogy egy késpenge villan meg a holdfényben. A
csillogást is észrevette a férfi szemében. – Őfelsége őre odalent húzta
a lóbőrt, és többé nem is fog felébredni. Aztán, amilyen halkan csak
lehet, beosontam az éléskamra ablakán át. Igazán szólhatnál a
szakácsnak, hogy ne felejtse nyitva.
Jack végigsimította Nell arcát a kés hegyével, majd a nyakához
szegezte. Érezte a szúrást, ahogy az acél felsértette a bőrét. Jack még
közelebb hajolt.
– Gondoltál rá, hogy vajon meglátogattam–e a kicsi fiacskáidat?
Nell hirtelen nagyot ugrott az ágyában, és ez elég is volt ahhoz,
hogy Jack teste egy pillanatra egyensúlyát veszítse. Felkiáltott, és
majdnem sikerült is elmenekülnie, de a férfi elkapta, mielőtt
megszökhetett volna, majd visszanyomta az ágyra, és olyan erővel
szorította a kezét az arcára, hogy Nell azt hitte, menten kitörik a
nyaka.
 – Azt hiszem, hagyom, hogy elgondolkozz rajta, szajha. Közben
pedig egy kicsit elszórakozok veled. – Testét odaszorította Nell
testéhez, és a penge élét újra a nő torkának szegezte. – Hiányoztam,
drágám? Ne aggódj, előttünk az egész éjszaka!
A következő pillanatok összemosódtak: a sötétség árnyékában
robbanásszerű hangok rázták meg az éjszakát. Az ajtó hirtelen
kivágódott, s Nell magában hálát adott az Úrnak, hogy John Cassells
valahogy meghallotta a kiáltását, és a segítségére sietett. John
pisztolya fényes villanással és hatalmas robajjal elsült, Jack pedig
óriási puffanással ért földet. Aztán John morgása hallatszott,
valósággal átugrotta a szobát, rávetette magát a padlón fekvő Jackre,
és hemperegve-birkózva küzdöttek tovább. A folyosó felől rohanó
léptek zaja hallatszott, a gyerekek felriadtak és sírtak, a dulakodás
közben óriási robajjal kitört az ablaküveg, az utcáról kiáltások
szűrődtek fel.
Nell kiszabadította magát az ágynemű alól, és az ablakhoz futott.
A holdfényben megpillantotta Jacket, aki már a macskaköves úton
hevert, de aztán talpra kecmergett, és eltámolygott.
Rose sikolyát hallva Nell visszafordult a szoba felé, amely
időközben megtelt emberekkel: ott állt Groundes, a gondnok, a két
portás, négy inas és két lakáj. Rose és Eleanor a földön fekvő John
mellett térdelt, s a pislákoló gyertyafényben Nell észrevette, hogy a
férfi inge csurom vér, és a folt terjed a szőnyegen és a padlón.
– Hozzatok egy orvost! – kiáltotta Nell, s az egyik portás már
szaladt is, míg a többiek lehajoltak, hogy segítsenek Johnnak. A férfi
arca halottsápadt volt, és vér bugyogott ki a szájából, ahogy beszélni
próbált a belekapaszkodó Rose-hoz.
– Ne beszélj, szerelmem, minden rendben lesz – mondta Rose
halkan, miközben a férjét ringatta, s a kezével próbálta meg elállítani
a vérzést. John azonban megremegett, majd nyugodtan és csendben
visszadőlt felesége karjaiba. Pisztolya ott feküdt mellette a földön;
vére az ablak irányába folydogált, s vörösre festette a padlóra hullott,
szétzúzott ablakkeretet.
 KÁROLY SZEMÜGYRE VETTE A KÁROKAT, katonákat rendelt Nell
házához, és kifejezte részvétét John halála miatt. A vigasztalhatatlan
Rose-nak nagylelkű, egész életre szóló özvegyi nyugdíjat biztosított,
és megígérte, hogy igazságot fognak szolgáltatni: elkapják Jacket,
aki elnyeri majd méltó büntetését. A hűvös délutáni fényben
azonban, ahogy újra közeledett az est, s Nell meg Rose a tűznél
kuporgott, úgy tűnt, mindez mit sem számít. John meghalt, Jack
pedig valahol odakint kószál. Amíg szabadon él és csatangol, Nell
rettegni fog a visszatérésétől.
Bridget lépett be a szobába, összeszedte a vacsora maradékait,
majd halkan így szólt Nellhez:
– Asszonyom, Harry Killigrew odalent várja, és azt kéri, hadd
beszélhessen sürgősen önnel és Mrs. Cassellsszel.
Nell Rose-ra pillantott.
– Rendben – felelte Rose. – Küldje be!
Harry meg is jelent sötét köpenyében, levette a kalapját, amikor a
szobába lépett, és Rose elé toppant.
– Tudom, hogy a király maga keresteti a gyilkost, de ha úgy
akarod, akkor én és a barátaim elintézhetjük ezt máshogy is.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Nell.
– Jobb, ha nem tudod – jött a válasz. – Rose tudja. Akarod, hogy
intézzük, kedvesem?
Rose felemelte a fejét, Nell még sosem látta a szemét ilyen
villámló feketének.
– Igen – suttogta Rose. – Találd meg, Harry! Találjátok meg!
– Az ég szerelmére, Rose – zihálta Nell, mikor Harry elment. – Mi
volt ez?
– A Mohockok – felelte Rose. – És a Ballerek. Nem hallottál még
róluk?
– Dehogynem. Hallottam, hogy a Ballerek egy csapat léha,
kicsapongó életet élő ficsúr, akik Mrs. Bennettnél szoktak
összegyűlni, hogy a pucéran táncoló szajhákat nézegessék – felelte
Nell. – És Sam Pepys azt is elmesélte, hogy álltak félre az útból
Vauxhall utcáin az emberek, mikor Harry és cimborái ott parádéztak
részegen.
– Úgy van – bólintott Rose. – De ennél sokkal többet is tesznek,
ha úgy hozza a sors. Ha igazságot kell szolgáltatni, és a törvény keze
nem ér el a gazemberekig, a Mohockok tudják a módját, hogy
rátaláljanak a bűnösre, és bosszút álljanak.
Nell érezte, ahogy végigfut a hátán a hideg, mikor belegondolt,
hogy Harry és a barátai csendesen kérdezősködnek a megfelelő
negyedekben, pénzt adnak az információkért, viszontszívességeket
kérnek, egyre közelebb kerülnek Jackhez, bárhol is rejtőzzön, és
nincs bennük könyörület.
Két héttel később Harry megjelent a háznál, mikor leszállt az éj. A
Rose szemeiben tükröződő kérdésre válaszul bólintott.
– Úgy van, megtaláltuk. Tisztáztuk vele a halála előtt, hogy
nemcsak a legutóbbi bűne miatt vagyunk itt, hanem azt is tudjuk, mit
tett veled a múltban, Nell. És elvettük a fegyverét, amit ellened
használt. – Egy kis bőrtasakot húzott elő a köpenyéből, és Nell látta,
hogy iszamos a vértől. – Megnézed? A farka és a golyói.
Nell émelyegni kezdett, s egy zsebkendőt kapott a szája elé,
nehogy elhányja magát.
– Nem – zihálta levegőért kapkodva. – Irgalmas istenem, nem.
 Huszonnegyedik fejezet
JACK ÉJJELI TÁMADÁSA ÉS JOHN HALÁLA UTÁN zavarodottság és
bánat lett úrrá Nell házában. Rose órákig zokogott a szobájában
megállás nélkül. A gyerekek szerették és csodálták Johnt, a férfiasság
és erő megtestesítőjének látták, most pedig megrémültek, nem tudtak
megnyugodni. Nem csoda, gondolta Nell. Ha a saját ágyadban sem
érezheted magad biztonságban, akkor vajon hol remélhetsz
nyugalmat? Nell eltökélte, hogy megóvja őket saját gyermekkorának
borzalmaitól, és most kétségbeesetten látta, hogy a brutalitás és a
vérontás mégiscsak betört az életükbe. A cselédek is ijedősek lettek:
az ételek felszolgálásával késtek, a megbízatásokról megfeledkeztek,
a háztartás körüli feladatokat összevissza vagy sehogyan sem
végezték el. Eleanor – akinek a jelenléte Nell számára nem jelentett
többet alkalmankénti bosszúságnál – sokat ivott, mindenkinek
nekitámadt, aki az útjába került, és állandóan felfordulást okozott.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban – gondolta Nell. A kis csacsi,
Louise, a szalonban állt. Felemelte a farkát, és pépes ürüléket
pottyantott a perzsaszőnyegre.
– De hogyan jutott be ide? – kérdezte újra Nell. A lovászfiú,
kezében egy lábassal és egy lapáttal letérdelt, hogy feltakarítsa a
mocskot, s lehorgasztotta a fejét, hogy ne kelljen Nell szemébe
néznie. Bridget lépett előre, kezével a kötényén babrált.
– Az ön anyja volt az, asszonyom. Azt mondta, megpróbálja
felvidítani a kis Jemmyt, mert olyan rosszul érzi magát. Azt
gondolta, felvidulna az állat társaságától.
Nell olyan kábult volt, hogy szóhoz sem jutott. Mióta Eleanor
beköltözött, gyakran okozott kisebb házi perpatvart és felfordulást,
de ez már több volt a soknál. Féllábú Dicky csoszogott oda
 hozzájuk, és némán megfogta a szamár kantárát. Nell
hitetlenkedve rázta a fejét, ahogy a kegyvesztett szamarat elvezették,
majd visszafordult Bridgethez.
– Részeg volt? Mondd csak meg, nem leszek mérges!
Bridget mélyen a szemébe nézett, és Nell együttérzést látott
benne.
– Úgy ám, asszonyom, alaposan elázott, és egyáltalán nem
hallgatott a jó szóra.

– DOBD KI! – MONDTA ROSE, amikor Nell tanácsot kért tőle. – Így
is többet tettél már érte, mint amennyit elvárhatott volna, senki nem
fog hibáztatni.
– Nem rakhatom ki az utcára – tiltakozott Nell. Rose vállat vont.
– Akkor vitesd el valahova máshova! Van elég bajunk nélküle is.
Rose gyakorlatias meglátásaira hallgatva Nell végre elhatározta
magát, és úgy érezte, hogy egyszerre nagy tehertől szabadult meg,
amikor anyját egy chelsea–i házban helyezte el. A város elég messze
esett Londontól ahhoz, hogy Eleanor ne tudjon könnyedén kínos
jeleneteket rendezni, ahhoz viszont elég közel volt, hogy Nellnek ne
legyen lelkiismeret–furdalása. Továbbra is látogathatja őt a fiúkkal,
és csak annyi időt tölt majd az anyjával, amennyit el tud viselni.
Igazán nincs szüksége arra, hogy az anyja rettenetes természete
újabb terheket pakoljon rá, gondolta.
Az év egyre rosszabbul alakult az otthon történtektől eltekintve is.
A parlament nyári és őszi ülése is a csatározásokról szólt, a
képviselők igyekeztek rávenni Károlyt, hogy büntetőtörvényeket
hozzon a katolikusok ellen, és hadat üzenjen Franciaországnak.
Károly novemberben elvesztette a türelmét, újra berekesztette az
ülésszakot, így Shaftesbury gróf Zöld Szalag Klubja a kávéházakban
ült össze, és ott szőtte tovább a terveit.
Jemmy újra megbetegedett. Nell az ágya szélén ült, majd'
elemésztette az aggodalom. A fiú aludt, úgy tűnt, lejjebb ment a láza.
Minden lehetséges segítséget megkapott: Nell a betegség első
jelére kocsit küldött a királyi orvosért, és felvett egy dajkát, hogy
vigyázzon Jemmyre, bár maga is ritkán hagyta el a szobát. Mi lehet a
baja? Mintha nem lett volna volna egy megfogható, súlyos
betegsége, de örökösen gyengélkedni látszott. Kis arca mozgott, sötét
szempillái rángatóztak, ahogy álmodott. Nell a homlokára tette a
kezét, és megkönnyebbült, amikor hidegnek érezte. Lement a láza.
Csak ne essen bajod, angyalkám, gondolta. Te vagy az én életem és
boldogságom.

EGY CSÍPŐS DECEMBERI ÉJSZAKÁN a város bölcsei együtt

vacsoráztak Nell házában, és a beszélgetés a híres Hortense Mancini,
Mazarin hercegnője előző napi londoni bevonulására terelődött.
– Láttam, amikor megérkezett a Szent Jakab palotába – mondta
Buckingham. – Egy fekete csődörön ült lovaglóülésben, férfi
útiruhában, köpenybe és csizmába öltözve, összefröcskölte a sár az
úton. Csak egyetlen egy szolga kísérte. Úgy nézett ki, akár egy
küldönc.
– Hűha! – kiáltott Rochester, és szeme gonoszul megvillant. – Az
üzenet azonban, amit a zord külső alatt hordoz, maga az érzékiség.
– Csinos, mint rég, ugye? – lelkesedett Dorset, a borospohárral a
kezében előrehajolva.
– Még mindig ő a római sas – bólogatott Buckingham. – Tüzes és
büszke, szembeszegül bárkivel, aki meg akarja szelídíteni.
Nell bosszúsan nézett körül az asztalnál. Mintha minden férfit
lázba hozott volna ez a nő.
– Elhagyta a férjét, ugye? – kérdezte, igyekezve szilárdabb talajra
evickélni.
– Pontosan – károgta Fleetwood Sheppard. – Micsoda őrült fickó!
Gyakorlatilag rács mögött tartotta, olyan féltékeny volt, úgy
hallottam.
– Hortense pedig úgy nyolc éve menekül – mondta vontatottan
Rochester. – Bejárta Franciaországot és Olaszországot, és szeretőjévé
vagy kitartójává fogad bárkit, akit talál.
 – De legutóbb cserbenhagyta a szerencséje – magyarázta Dorset
Nellnek. – Savoy hercege meghalt, és az özvegye kitette a
gyönyörűséges Hortense szűrét.
Nell igyekezett nem elárulni izgatottságát.
– És mit akar itt?
A férfiak gúnyos pillantást váltottak.
– Nincs ebben semmi titok – mondta Rochester. – Azért jött, hogy
meglátogassa York hercegét, aki valami rokona. Sajnálom Nell, de
bármibe lefogadom, hogy valójában a király ágyába akar beférkőzni,
és legalább addig ott is marad, amíg begyűjt egy gyereket és némi
pénzt a mi Károlyunktól.
– Tehát ismerik egymást? – kérdezte Nell, és összeszorult a
gyomra.
– Ismerik? – nevetett Buckingham. – Károly tizenhat évvel ezelőtt
megkérte a kezét, amikor Hortense még kislány volt. De Mazarinnak,
a nagybátyjának nem tetszett a vőlegényjelölt, mert akkor még nem
volt egy fityingje se, se koronája, se királysága.
– Talán azt hiszi, hogy még mindig van esélye? – nevetett
Sheppard.
Még egyszer nem történhet meg, gondolta Nell. Még egyszer
nem.

AMIKOR NELL NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB először látta Hortense-t az

udvarban, nyugtalansága tovább nőtt. A jövevény hosszú ezüst–
brokát ruhát viselt, és érzékien buja látványt keltett a sűrű, hullámos,
fekete hajával, csillogó szeme mintha hol rideg palaszürke, hol
tengerkék lett volna. Úgy tűnt, ha megjelenik valahol, minden férfit
megigéz.
Vacsora után Hortense elővett egy gitárt, és zenélés közben
spanyol táncot mutatott be. Sarkai sebesen csattogtak a
márványpadlón, miközben teste kecsesen kígyózott. Nell
könnyűszerrel el tudta képzelni Hortense-t, ahogy önfeledten
vonaglik egy gyűrött ágyban, és Károly arckifejezésén tisztán
látszott, hogy az ő fejében is ugyanez jár.
 Nell körbepillantott a társaságon. A királynő arca még a
szokásosnál is eltökéltebbnek látszott. Barbara összehúzta az ajkát
visszafojtott dühében, szemei tűzben égtek. Louise úgy nézett ki,
mint egy kövér csecsemő, aki attól fél, hogy elveszik a nyalókáját.
Semmi kétség, ez a Hortense mindenkire csak bajt hoz.
Májusra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy mennyi gondot jelent.
Louise, miután hetekig tartó könnyes visítással és hisztizéssel sem
tudta magára vonni Károly figyelmét, fürdőkúrára utazott Bathba.
– Úgy hallottam, szifiliszt kapott a királytól, azért ment el –
mondta Rochester vacsora közben Nellnél, majd legurította a bor
maradékát, és az üres poharat a tűz felé tartotta. – A poharaid igazán
lenyűgözőek, George. Még sosem láttam ilyet itt, Angliában.
– Igen, így van – felelte Buckingham kurtán. – Talán tényleg
elkapta a franciabetegséget, de lehet egyáltalán tudni, ha egy szajha
francos? Persze az is lehet, hogy csak valami ürügyet keresett, amiért
eltűnhet az udvarból, mert így nem olyan feltűnő, hogy a király
elhanyagolja.
– Ez is igaz lehet – értett egyet Rochester, és elvette a
borosüveget. – És veled mi újság, Nell? Károly kipakolja még
felséges rakományát a híres Gwynn–kikötőben?
– A pokolba veled, Johnny! – förmedt rá Nell. – Van valami,
amire nem vagy kíváncsi?
– Nincs – helyeselt vidáman Rochester. – Nos?
Rochester, Buckingham és Dorset várakozva néztek rá.
– Elég gyakran vacsorázunk együtt. De már hetek óta nem
osztozunk az ágyon.
– Harry Killigrew a király főkomornyikja ebben a két hétben –
magyarázta Dorset. – Ő mondta, hogy a király esténként
szertartásosan visszavonul a hálószobájába, majd felkel, felöltözik,
és eloson, hogy az éjszakát Hortense-szel töltse.
– Nos, ez nyilvánvalóan megragadja a nyilvánosság képzeletét –
mondta Buckingham.
– Hallottatok Waller szatírájáról? A címe: Hármas küzdelem.
Beletúrt a zsebébe, elővett egy gyűrött röplapot, és a többiek
örömére felolvasta.
 „Mi gyilkos báj! Mi csábos mozdulat!
Veszélybe' van, ki mellett elhalad.
Költő, ha rímbe szedné e csatát,
Sebzett szíve dobogná ritmusát.”
– Elég jó, tényleg – kuncogott, amint felnézett a versből.
– Itt vagy Nell, te is, mint Chloris:

„Ő tevé boldoggá Angliát,

Egy ország sem termett jobb szajhát.”
– Örülök, hogy neked tetszik – bosszankodott Nell. – Nem téged
gúnyolnak ki az egész ország füle hallatára!
– Ne vedd a szívedre! – tanácsolta Buckingham. – Tudod, hogy
szeretnek az emberek, és minden harcban mögéd állnak.
– Így igaz – helyeselt Rochester. – A nép legkedvesebb kurtizánja.
– Ráadásul – mondta Buckingham –, Louise vereséget szenvedett.
Erre vágytál, nem?
– De.
– Akkor csak nevess, és viseld derűsen! – biztatta Buckingham. –
Mostanra már tudnod kellene, hogy Károly mindig visszatér hozzád,
nem számít, kinél jár. Fogd az új négyes fogatod, és kocsikázz egyet!
Hiszen tudod, hogy a rád köszönő emberek mindig felvidítanak.
Buckinghamnek igaza van, gondolta Nell este, miközben az
öltözőasztalnál fésülködött. Károlyt valószínűleg megbabonázta
Hortense, így most kevesebb időt tölt más nők ágyában, de attól még
nem szerette őt kevésbé, és amikor vacsorázni ment hozzá és a
fiúkhoz, Nell továbbra is érezte, hogy Károly hozzátartozik az ő kis
családjukhoz.
Megnézte magát a tükörben. Már huszonhat éves volt, de azért
fiatalabb, mint Barbara, Louise és Hortense. Tiszta, sima bőre még
mindig nem ráncosodott, köntösének finom szövete még mindig
feszes és karcsú testet rejtett. Biztosra vette, hogy Károly most is
élvezettel osztja meg vele az ágyát, és nem kételkedett benne, hogy
vissza fog térni a hálószobájába, amikor Hortense iránti szenvedélye
alábbhagy. Jobb, ha beletörődik, gondolta, mint hogy rettegésben
éljen, ahogy szegény Louise. De míg Louise attól rettegett, hogy
elveszíti a tekintélyét és befolyását, Nellt nem érdekelte más, csak
Károly szeretete.

NELL EGYRE JOBBAN MEGSZERETTE az akkoriban divatossá vált,

basset nevű kártyajátékot, ugyanakkor tartott is tőle. Gyakran
játszották óriási tétekben, és a tudat, hogy egyetlen kártya
felfordításával bármi megtörténhet, egyszerre izgatta és tartotta
félelemben. Egyetlen kártya megváltoztathat mindent. Egyre
merészebben tette meg a téteket, az előző este nyert is ötszáz fontot,
és alig tudott aludni az izgatottságtól. Ekkor lehetett először talliere,
vagyis osztó és bankos, bár korábban is mondogatta, hogy ő is
szeretne már osztani, ebből a pozícióból ugyanis több esélye volt a
nyerésre, mint a játékosoknak, vagy azoknak, akik rájuk fogadtak.
Azon az éjszakán az asztalnál Károly teljes háreme képviseltette
magát – pontosabban az éppen aktuális szeretői, mivel Barbara
Franciaországba utazott. Nell balján Louise ült, rózsaszínű szalagok
tengerében, jobbján a csillogó fekete szemű Hortense. Az összegyűlt
közönség mohó érdeklődéssel figyelte őket, Károly pedig épp
átvonult a szobán: a miniszterelnökével, Lord Danbyvel és az új
francia nagykövettel, Honoré de Courtinnel beszélgetett.
A szerencse Nellhez pártolt aznap este, minden ütést elvitt, így
mostanra hatszáz fontot nyert. Hatszáz font. Kupacokban hevert
előtte az arany. Elhessegette a gondolatot, hogy vajon akkor hogy
állna, ha a lapjárás nem kedvezett volna neki oly sokszor.
– Ön a következő osztó, Mrs. Nelly – szólalt meg Hortense.–
Átvállalom, ha újból passzolna.
– Nem – felelte Nell. – Azt hiszem, most elvállalom. Ma éjjel
szerencsésnek érzem magam.
– Ó, akkor jobb, ha vigyázunk! – mosolygott Louise negédesen.
Nell osztott Hortense-nek és Louise-nak tizenhárom lapot, majd
miután végiggondolta a helyzetét, és megtárgyalta a kibicekkel is,
megtette a tétet. Nell felfordította afasse-t, az első kártyát. A kőr
dáma volt az, mire mindenki nevetni kezdett.
 – Biztos, hogy nem vagy jövendőmondó cigányasszony, Nell? –
nevetett Rochester.
– Egyáltalán nem biztos, Johnny – kacsintott. – De kezdetnek elég
jó lap, nem?
Az volt, hiszen ő gyűjthette be az összes olyan játékos tétjét, akik
másik dámára fogadtak, és történetesen Louise a káró dámára,
Hortense pedig a pikk dámára fogadott. Louise nagy levegőt vett, és
színpadiasan lebigyesztette az ajkait, miközben Nell begyűjtötte a
pénzt.
– Nahát, ez már száz font! – mosolygott Nell. – Biztosan nem akar
visszavenni egy kis gubát, Louise?
Louise felvillantott egy utálatos kis mosolyt, majd komótosan
megrázta a fejét.
– Rendben – mondta Nell. – Akkor rajta!
Még két kártyát rakott ki maga elé. Az elsővel ő nyert, a
másodikkal viszont Louise, aki erre sietősen összeszedte a
nyereményét, s közben azt mormolta:
– A fizetség, s'il vous plait.
Hortense egyik kártyája is nyert, de az asztalon hagyta a pénzt.
– Paroli – mosolygott Hortense, miközben minden kártyájának
egy sarkára pénzt helyezett, jelezve, hogy fenntartja a tétet. – És
masse – tette hozzá, és ezzel megduplázta a fogadást.
Nell felfordította a következő két kártyát. Az első lappal újból
elnyerte a pénzt Louise-tól és Hortense-től, Hortense viszont nyert a
pikk ásszal, amin pedig az előbb megduplázta a tétjét.
Magához húzta a nyereményét az ászról. Keze a pikk királyra
fektetett száz aranyfont körül lebegett, de ahelyett, hogy begyűjtötte
volna a nyereményét, azt újból a kártya egyik sarkára tette,
rejtélyesen Nellre mosolygott, és így szólt:
– Sept–et–le-va.
A bámészkodóknak elakadt a lélegzete. Ha a következő
lapleosztás Hortense-nek kedvez, tétjének hétszeresét nyeri vissza.
– Rendben. – Nell újból két lapot osztott: egy tízest és a treff
királyt. A társaság hitetlenkedve kiáltott fel. Hortense nyert, és Nell
hétszáz fonttal tartozott a pikk király miatt. Louise hümmögött,
tétovázott, végül letett még ötven fontot.
– Nos? – mosolygott Nell Hortense-re. – Elégedett a
nyereményével?
– Igen – mondta lassan Hortense. – De azért szívesen játszanék
tovább.
A király harmadik sarkát is lesúlyozta.
– Quinze-et–le-va.
Nellnek görcsbe rándult a gyomra. Ha Hortense megnyeri a
következő kört, kártyája ezerötszáz fontot fog érni. Felfordította a
következő két kártyát. Mindenki egy emberként sóhajtott fel. Nem
volt közte király. Hortense azonban most a pikk király negyedik
sarkát is lesúlyozta.
– Trente-et–le-va.
Nell nem tudta pontosan, mennyi arany hever mellette, de meg se
közelítette azt a háromezer fontot, amivel Hortense-nek tartozni fog,
ha a lapja ismét nyer. Pánikba esett, szeretett volna elszaladni.
Rochester Nell vállához hajolt, és odasúgta:
– Tudod, hogy megállhatsz. Vedd le a pénzt az asztalról, és vess
véget ennek!
Nell körbepillantott. Úgy vélte, Louise gunyorosan mosolyog rá,
mintha meghallotta volna Rochester szavait, és látná Nell arcán,
hogy a gyomra összeszorul félelmében. Az a Louise, aki
megérkezése napjától kezdve sírással és hízelgéssel szerzett meg
mindent, amit akart, s messze több pénzt csalt ki Károlytól, mint amit
Nell valaha is kapott. Vajon Louise tudta ezt? Bizonyára tudta, ezért
meg is vetette Nellt. És Hortense? Ő szintén ajándékokat és
támogatást kapott Károlytól, amióta csak feltűnt az udvarban. Nell
gyomra összerándult a félelemtől, de rámosolygott Rochesterre, majd
visszasúgta:
– Nem valószínű, hogy újra nyer, Johnny.
Újra osztott, és pislogott. A treff király. Alig tudta elhinni.
Hortense megint nyert. Döbbent mormogás töltötte be a szobát.
– Istentelen balszerencse – motyogta valaki.
 Nell visszatartotta a lélegzetét. Hortense most nyilván logikusan
cselekszik, és elveszi a nyereményét. Hortense felmérte az asztalt.
Lassan, egymás után lehúzta a tétjeit a kártyákról, mire Nell
fellélegzett. Hortense azonban rajta hagyta a tétjét a fekete királyon,
s szempillái mögül Nellre mosolygott.
– Soixante-et–le-va.
A játszmák során, amelyeket Nell megfigyelt, vagy amelyekben
részt vett, soha nem látott senkit, aki ekkora kockázatot vállalt volna.
Az eredeti fogadásnál hatvanszor nagyobb tét volt játékban. Ha
Hortense veszít, akkor hatezer fonttal tartozik Nellnek. Ha nyer,
akkor Nell tartozik neki ugyanennyivel.
Nell megszédült. Hatezer font. Több, mint a Károlytól kapott éves
járadéka. Elég egy remek ház megvásárlásához és berendezéséhez,
egy színház felépítéséhez, egy hadsereg felszereléséhez és
ellátásához, egy kétéves hajóút kifizetéséhez, ennyiből egész
életében boldogan élhetne, ha úgy vesszük, ha a szükség úgy hozná.
– Nell – Rochester sürgetőn suttogott a fülébe.
Nell szíve zakatolt. Őrültség volt. De tehetett mást? Nem, ha nem
akarja mindenkinek az orrára kötni, hogy ő a szegény árva a király
szeretői között.
Felfordította a kártyát. Morajlás hallatszott az asztal körül. A kör
király. Vesztett. Érezte, hogy az arca elsápad. Hirtelen az eszébe
villant egy kép – meztelen lábait látta, amint egy téli reggelen fázva
és zsibbadtan végigballag a Cheapside-on. Sem Hortense, sem
Louise, sem senki a társaságból nem ismerte ezt az érzést, soha nem
kellett éhezniük. Mit gondolt, ki ő, hogy pénzben kártyázik, hogy
elkártyázza a lelkét ezekkel szemben? Kiegyenesedett, Hortense-re
emelte a szemét, miközben igyekezett úrrá lenni remegő hangján.
Magán érezte Károly tekintetét is, de nem mert ránézni, nem merte
kimutatni szégyenét és ijedtségét.
– Nem tudom... nekem nincs... Meg fogom adni.
– Persze – mondta Hortense könnyedén. – Persze. Amikor
alkalmas.
 AZON AZ ÉJSZAKÁN NELL HAJNALIG álmatlanul forgolódott,
szörnyű ostobasága kísértette, és mikor végre elaludt, régi rémálma
üldözte: hogy rettegve és fázva kúszik a biztonság felé, ám a
hatalmas ajtó végül becsapódik előre, arra ítélvén őt, hogy egyedül
nézzen szembe a végtelen sötétséggel.

– NEM KELLETT VOLNA A VÉGSŐKIG ELMENNED, darling – mondta

Károly szelíden a következő este, miközben hátulról Nell nyakát
csókolgatta.
– Tudom – felelte Nell, szembe fordult vele, és fejét a férfi vállára
hajtotta. – Bolondság volt. De nem bírtam elviselni, ahogy néztek
rám.
– Ó, igen. Láttam a tekintetüket.
– Tényleg? – Nell hátrahúzódott, hogy lássa Károly arcát
hálószobája sötétségében.
– Igen. Olyan sokszor éreztem magamon én is ugyanezt a
tekintetet azokban az években, amíg távol voltam. Amikor a francia
udvarban voltunk, valaki megajándékozott egy csapat
vadászkutyával. Mindenki engem nézett hüledezve meg ámuldozva,
hogy micsoda óriási ajándék. Én meg csak arra tudtam gondolni,
hogy nem tudom etetni őket. Még magamat sem tudtam etetni.
– Eladhatom az ezüstjeimet – dünnyögte Nell.
– Nem, darling, nem kell. Keresek egy kis pénzt a titkosszolgálat
elszámolásában. De legközelebb ne hagyd magad sarokba szorítani!
– Nem fogom – ígérte Nell. – Ó, Károly, köszönöm! Esküszöm,
megtanultam a leckét!
 Huszonötödik fejezet
RENGETEGET KELLETT KÉSZÜLNI A MULATSÁGRA. De megérte.
Nell elégedetten nézett végig a felsorakoztatott ezüst evőeszközök
seregén, melyek a konyhaasztalon várakoztak a kifényesítésükre.
Tányérok, kancsók, tálak, csészék, hatalmas borostartályok, sótartók,
kanalak, villák, kések és tálcák. Összesen tizennégyezer unciát
nyomtak, és mind ragyogni fog.
Mindig élvezte Jemmy születésnapjának közeledtét, hiszen
egybeesett a karácsonnyal, amikor egyébként is mindenki ünnepi
hangulatban van. Az idén azonban Jemmy ötödik születésnapját
ünnepelték, és Nell különösen boldog volt. Rose megismerkedett egy
férfival, Guy Fosterrel, az egyik katonával, akit a ház őrizetére
rendeltek oda. Igaz, hogy Károly még mindig sok időt töltött
Hortense társaságában, de hetente kétszer–háromszor Nellel
vacsorázott, és egyre gyakrabban maradt éjszakára is, így Nell többé
már nem tartott attól, hogy elveszíti őt, vagy magára marad.
Nell intézője, Thomas Groundes jelent meg mögötte.
– Ha van egy kis ideje, Mrs. Nelly, át kellene vennünk a holnapi
rendeléseket.
Leültek a tűz mellé a férfi aprócska teakonyhájában, és Groundes
felolvasta a listájáról:
– A baromfikereskedőtől egy hattyú, egy liba és két tucat galamb,
mindegyik két font két penny. A hentestől egy bárány tíz schillingért
és egy borjúláb hat pennyért. A halkereskedőtől egy-egy tucat homár
és rák, és a pástétomhoz egy angolna. Az osztriga most olcsó, két
fontba kerül három hordó. Ami pedig a sajtot illeti...
Nell gondolatai elkalandoztak a jelentől. Két font az osztriga.
Visszagondolt azokra a napokra Károly visszaérkezése előtt, amikor
egy hétig árulta az osztrigát öt shillingért, és hogy egy pennyvel
hogyan csillapíthatta az éhségét. És most húsz fontot fog költeni egy
vacsorára. Megköszönte annak a hatalomnak, amely meghallgatta a
kérését, s hogy az ő Jemmyje és Charlie-ja soha nem fogja
megismerni az éhséget és a nyomort.
– Igazán remek, Thomas. Köszönöm – felállt, és elindult kifelé.
Odakint, az ablakon túl, esett a hó. Visszafordult Groundeshoz, aki a
könyvei fölé hajolt. – És Thomas, ha jön a halkereskedő, adjon neki
tíz shillinget, és mondja meg neki, hogy adja oda tíz
osztrigáslánynak, akiknek nincs meleg ruhájuk.

A KÖVETKEZŐ ÉJJELEN NELL HÁZA vendégekkel telt meg, a

szobákban gyertyák égtek, fagyai és borostyán lógott mindenhonnan.
Károly még nem érkezett meg, de Nell tudta, hogy eljön – előző nap
valami titokzatos ajándékra célozgatott. Odakint a havas utcákon
hatalmas tömeg verődött össze, hogy lássák az érkező vendégeket, és
osztozzanak az ünnepi hangulatban. Nell forralt bort küldött ki nekik
Féllábú Dickyvel és a konyhalányokkal, hogy megmelengessék
magukat. A hangos éljenzés, amit hallott, csupán a bornak nem
szólhatott – tudta, hogy Károly megérkezett.
Károly vidáman utat tört Nellhez és a fiúkhoz, Monmouth
szorosan mögötte jött. Károly két hosszú, fából és bőrből készült
ládát cipelt, melyeket fontos dokumentumok tárolására készítettek. A
tömegen várakozással teli morajlás söpört végig.
A fiúk meghajoltak, majd Károly karjaiba repültek, mikor a férfi
üdvözölte őket. A gyerekek feje felett összenézett Nellel, és
elmosolyodott.
– Ez egy különleges születésnap, Jemmy, és különleges ajándékot
érdemelsz – mondta. – De a bátyádat sem hagyhatjuk ki, neki is
hoztam valamit. Charlie, felolvasnád ezt az öcsédnek? – Kinyitotta
az egyik dobozt, hogy megmutasson benne egy tekercs pergament.
Charlie kibontotta, felfedve a vörös viaszpecsétet, a lifegő szalagokat
és Károly lendületes aláírását, majd olvasni kezdte.
– Én, II. Károly ezen a napon fiamnak, Jamesnek, aki az Úr 1671.
esztendejében, karácsony napján született, a Lord James Beauclerk
címet adományozom, egy gróf legidősebb fiának előjogaival és
birtokaival együtt.
Jemmy szemei ragyogtak, ahogy az őszinte öröm mosolyával Nell
felé fordult. Taps, és „Isten áldja Lord James Beauclerket!”
kiáltások hallatszottak, miközben Károly elővette a második ládát.
Charlie áhítattal vette ki a tekercset, tekintete izzott.
– Mi van benne, Charlie? – buzdította Nell, és a fiú büszke
mosollyal tartotta elé, hogy lássa.
– Azt mondja, hogy Hedington bárója és Burford grófja vagyok,
anya.
Nell kereste a szavakat, amelyekkel méltóképp megköszönhetné
Károlynak, de az öröm könnyeitől nem tudott beszélni.
– Van itt még más is – mondta Károly, miközben két újabb hosszú
tokot vett át Monmouthtól.
– Nyisd ki ezeket, Nell!
A fiúk címerével ellátott tekercsek voltak benne, olyanok, mint
Károly királyi címere, csak épp más heraldikai jellel, jelezve, hogy a
tulajdonosai a király házasságon kívül született gyermekei. Károly
címerét egyik oldalon egy fehér antilop, a másik oldalon egy fehér
agár tartotta, mindezek tetején pedig egy kis grófi korona volt
látható.
– Az antilop azt jelzi, hogy IV. Henrik király közvetlen
leszármazottja vagy – magyarázta Károly –, az agár pedig azt, hogy
az ötödik dédnagyapád VII. Henrik. Boldog karácsonyt, fiúk!
 Huszonhatodik fejezet
MOGORVÁN, SZÜRKÉN MAGASODOTT A TOWER a folyó partján, és
bár Nell csak látogatóba érkezett Buckinghamhez, reszketett a
félelemtől, ahogy a csónak becsorgott a kikötőbe. Csak arra tudott
gondolni, hány szerencsétlen nyomorult lépett be ezen a kapun, s
maradt itt örökre.
Buckinghamet a körülményekhez képest viszonylagos
kényelemben tartották: nem egy cellába zárták, hanem az egyik
börtönőr otthonában tartották fogva. A kandallóban tűz égett, valódi
ágyat, asztalt és széket is kapott, s hozzá könyveket, íróeszközöket,
még fényt is az olvasáshoz. A saját politikai áskálódása juttatta ide,
gondolta Nell, de amikor meglátta, milyen megkönnyebbüléssel néz
rá Buckingham, elpárolgott a bosszúsága.
– Mintha náthás lennél, George, nem fázol? Tessék, hoztam neked
forró brandyt és ennivalót! És egy levelet Dorsettől.
– Ó, Nell – Buckingham a markába szorította a kőből készült
palackot, és beszívta az illatát –, nem is tudod, milyen hálás vagyok,
hogy eljöttél. Tudod, ez az egész csak egy ostoba félreértés.
– George, miért kellett vitába keveredned a parlamenttel? –
kérdezte, de azonnal meg is bánta, mert a férfi nagy levegőt vett,
hogy egy hosszú és szenvedélyes válasszal védje meg magát. –
Mindegy, ne is mondj semmit! Megteszem, amit tudok, ahogy
Dorset, Rochester és a többi barátod is. A király biztosan kienged, de
most már tényleg távol kellene maradnod a csatározásoktól.
– Úgy lesz, Nelly. Mondd meg őfelségének is! Hű, micsoda
lakoma!
Buckingham mohón felfalt egy csirkecombot, a csontját pedig
ledobta a földre, és a kezét beletörölve a bricseszébe, tanulmányozni
kezdte Dorset levelét.
 – Azt írja: „A világ legnagyszerűbb asszonya viszi el neked ezt a
levelet”, tényleg az vagy, Nell. „Az elméd és figyelmed teljességgel
vesd alá az ő irányításának!” És meg is teszem, Nell. Tényleg
megteszem, csak vigyél ki végre ebből a rókalyukból! – Köhögni
kezdett, Nell pedig rémülten figyelte, milyen csúnyán hörög,
mennyire nyúzottnak és kimerültnek látszik a roham után. Az arca
még a zsebkendőnél is fakóbb volt, amellyel megtörölte a száját.
– TÉNYLEG BETEG – bizonygatta Nell éjjel az ágyban Károlynak.
– Úgy hörög, mint aki a végét járja, megszakadna a szíved, ha
hallanád.
Károly háttal feküdt neki, így Nell nem olvashatta le az arcáról a
gondolatait, de a király lemondó sóhaját hallva tudta, hogy elérte a
célját.
– Jól van, darling – felelte Károly. – De csak egy feltétellel: veled
kell maradnia. Neked pedig mindent meg kell tenned, hogy ne
kerülhessen megint bajba. Te vagy az egyetlen, akire még hallgat,
Nell. Mondd meg neki, hogy most is szeretem, de be kell fejeznie a
játszadozásait, egyszer s mindenkorra!

HORTENSE TÜNDÖKLÉSE NEM SOKKAL AZUTÁN ÉRT VÉGET, hogy

Buckingham kiszabadult a Towerből.
– Úgy tűnik – kuncogta Sam Pepys Nellnek kávézás közben egy
délután –, Hortense összebarátkozott Anne-nel, Sussex grófnőjével, a
király és Lady Castlemaine jelenleg másállapotban lévő lányával, és
gyakran meglátogatja őladységét whitehalli rezidenciáján.
– Így a király könnyedén találkozgathat Hortense-szel – fűzte
hozzá a velük kávézó Buckingham. – Hiszen senki nem róhatja fel
neki, hogy meglátogatja a saját lányát.
– Hát persze – helyeselt Sam. – Egyik nap azonban őfelsége
megjelent a grófnő rezidenciáján, és rajtakapta a két hölgyet, amint
meztelenül csókolóztak az ágyban.
– Tényleg? – Nellnek semmi szellemesség nem jutott eszébe a
rémisztő és szövevényes szerelmi háló hallatán: Károly egyik
jelenlegi szeretője és korábbi jegyese, Hortense, testi kapcsolatba
lépett Károly és korábbi ágyasa, Barbara várandós leányával...
– Szóhoz sem jutott – mondta Sam. – Legalábbis először. Később
azonban olyannyira visszanyerte a lélekjelenlétét, hogy Anne-t el is
küldte Franciaországba, édesanyja felügyelete alá.
Nem sokkal azt követően, hogy Hortense-t megfosztották Anne
társaságától, a hírek szerint újabb szeretőket szerzett – ismét
férfiakat. És az egész udvar hallhatta Károly felháborodott királyi
ordítását, amikor rájött, hogy Hortense megcsalta a látogatóba érkező
monacói herceggel.
– És ezzel el is játszotta Károly jóindulatát – mosolygott
Buckingham. – Mondtam neked, hogy nem tart sokáig.

MIUTÁN BUCKINGHAMET KIENGEDTÉK, és Nell a gondjaiba vette,

visszanyert valamicskét a színéből, de vendéglátója még mindig
ragaszkodott hozzá, hogy kendőkbe és takarókba burkolózzék, és a
lehető legközelebb üljön a tűzhöz a társalgóban. Nell, Rochester és
Dorset körbevették, a szoba élénk ragyogása éles ellentétben állt az
ablakon túli havas, szürke égbolttal.
– Tényleg te vagy a király legkedvesebb ágyasa, Nell – mondta
Buckingham. – És tudod miért? Mert az évek során mindig követted
a tanácsaimat.
– Ne mondd! – mondta Nell, egyszerre bosszantotta és
szórakoztatta a férfi komolysága.
– A te tanácsaidat, George? – mondta Rochester. – A tőlem
szerzett tudás tartotta őt olyan sokáig a király ágyában.
Dorset kuncogott.
– Tudjátok, szerintem Nell a mi segítségünk nélkül is jól
boldogulna. Nemcsak arról van szó, hogy mindvégig két lábbal állt a
földön, és nem hagyta, hogy a király elfelejtse, milyen örömöket tud
neki nyújtani, de az emberek is szeretik.
– Pontosan – felelte Buckingham. – Mert én megtanítottam rá.
Mindig tedd boldoggá a lovacskáját, ne követelőzz, és térj ki a
viharok elől! Károly nem bírja elviselni a vihart.
 – A viharokról jut eszembe – szólt Rochester –, hallottátok, hogy
mihelyst Barbara visszatért Párizsba, máris bebújt Ralph Montague
ágyába?
– Nos, ő a nagykövet – vetette közbe Buckingham. – Talán csak
kötelességének érezte, hogy a lehető legnagyobb szeretettel
üdvözölje az újonnan érkezett angol hölgyet.
– Továbbá, ha már a királyi tompornál tartunk – mondta
Rochester, amikor a nevetés elcsendesedett –, írtam egy kis
szöszszenetet, amire büszke vagyok. Kaptok egy kis ízelítőt belőle:

„Cleveland hercegné az erény maga,

Több magot elnyelt már, mint a föld pora,
Kitágította már a sok látogató,
Csak egy férfi nem bánja: Signor Dildo.”

– Jó, nem? El akarom küldeni a királynak.

– Istenit, Johnny! – kiáltott Nell. – Még alig bocsátotta meg, hogy
tönkretetted a kedvenc napóráját. Be akarsz költözni a Towerbe?
– Egyáltalán, mi ütött beléd, Johnny? – kérdezte Dorset. – Úgy
értem, miért tetted tönkre a napóráját?
– Nem tudtam elviselni, hogy ott látom – mondta Rochester, s
megint belekortyolt a poharába. – Ott meredezett, mint egy hatalmas
kődorong, toszta az eget meg az időt. Le kellett rombolni.
– Jól sejtem, hogy részeg voltál? – kérdezte Nell.
– Részeg? – pislogott Rochester. – Öt éve folyamatosan részeg
vagyok.
– És nézd meg, hová juttatott az italozásod! Miért csinálod ezt?

„Ha jobban belegondolunk...”' – szavalta Rochester–, Öt okunk

van, amér' iszunk:
Barátok, sör, szomjúság és
A szomjúságmegelőzés, És bármi más egyéb.”

– Ragyogó! – kiáltott Dorset. – Te írtad?

 – Nem, Aldrich – legyintett Rochester. – De szívemből szól.
Tudod–e George, hogy korunk három ügye, a nők, a politika és az
ivászat közül a legutóbbi az egyetlen, amiben te meg én nem
vallottunk csúfos kudarcot?
– A nőkről jut eszembe – szólt közbe Dorset. – Igaz, hogy
nemsokára apa leszel, Johnny?
– Igen – Rochester komor arccal bámult a kandallóba.
– Fiú és örökös? – vigyorgott Buckingham.
– Sajnos nem – mondta Rochester. – Nem a feleségem, hanem
Betty Barry fog hamarosan szülni. Nem vetted észre, hogy az utóbbi
időben távol maradt a színpadtól?
– Remélem, gondoskodni fogsz Bettyről és a gyerekről – intette
Nell. – Mert ha azt forgatod a fejedben, hogy átvered, velem gyűlik
meg a bajod!
– Jó kislány! – ujjongott Dorset.
– És erről jut eszembe – folytatta Nell –, el kellett bocsátanom
Fleetwood Sheppardot. Tudjátok, megejtette az egyik szobalányt.
– Tényleg? – mondta Rochester – Milyen ambiciózus.
– Ne próbáld elviccelni, Johnny! – korholta Nell – Rossz példát
mutatott a fiúknak, és most nem tudom, mitévő legyek.
– Miért nem próbálod ki Thomas Otwayt, ha már úgy is tanítót
keresel? – kérdezte Rochester. – Te vagy a kis Charlie
vagyonkezelője, mit mondasz, Charlie?
– Igen, jó gondolat – helyeselt Dorset. – Perpillanat nem igazán
tudja eladni a darabjait, valószínűleg örülne egy állásnak.

– GUY MEGKÉRTE A KEZEM! – jelentette be Rose csillogó szemmel

és kipirult arccal, Nell pedig megkönnyebbült, hogy ilyen boldognak
látja.
– Ez csodálatos, Rose! Guy rendes ember, te pedig igencsak
megérdemled a boldogságot ennyi szenvedés után. Nagyon örülnék,
ha én rendezhetném meg az esküvőtöket itt, a házamban.
Rose átölelte Nellt.
 – Semmi sem tenne boldogabbá. Tőled jobb testvért álmodni sem
lehet, kedvesem!
Az esküvőt karácsonykor tartották, és Nell azon tűnődött, hogy ez
az év jó hangulatban ért véget. Rose boldog, a gyerekek
egészségesek, s Eleanor olyan rendesen viselkedett, amennyire tőle
telt. Károly megbocsátott Buckinghamnek, ő pedig elégedetten szállt
újra harcba az ellenségeivel Károly kormányában és a parlamentben.
York hercegének tizenöt éves leánya, Mary hatalmas csinnadratta
közepette hozzáment a protestáns Orániai Vilmoshoz, és ez láthatóan
a legvadabb katolikusellenes ármánykodókat is lecsillapította. Károly
kihasználta a háborús fenyegetettséget az állandó hadsereg
létszámának megnövelésére, és mivel ő fellélegezett, körülötte
mindenki más is megnyugodott.
Az 1678–as év azonban rosszul kezdődött. Nell meglátogatta az
anyját, és mire hazaért, az egész házat felforgatták a betörők. Drága
ezüst evőeszközök tucatjai tűntek el, és hiába ajánlottak jutalmat a
megtalálónak, nem jutottak eredményre.
Nell nekikeseredett, ledöntötte a lábáról a migrén. Folyamatosan
émelygett, se enni, se nyugodtan aludni nem bírt. Hálás volt Rose-
nak, amiért annyi időt töltött vele és a gyerekek szórakoztatásával is,
de megrémisztette, hogy ennyire legyengült, nagyon aggódott amiatt,
hogy meddig tarthat még a betegsége. Amint a szörnyű fejfájása
elmúlt, és lassan bízni kezdett a gyógyulásában, a migrén visszatért,
még hevesebben.
A kis Jemmy délutánonként bemászott mellé az ágyba, csendben
és nyugodtan feküdt, hogy ne zavarja az anyját, s Nellnek jólesett,
hogy maga mellett érezte a kis teste melegét, beszippanthatta hajának
édes illatát. Amikor a fejfájása kissé enyhült, Charlie felolvasott neki
a leckéiből, és Nell őszinte csodálattal dicsérte őt műveltségéért.

AUGUSZTUSRA NELL ÁLLAPOTA SOKAT JAVULT, így elkísérhette

Károlyt Windsorba, onnan pedig Newmarketbe, mert úgy tervez ték,
hogy egy hétig vidéken pihennek és szórakoznak.
 A vidéki levegő és a Londontól való elszakadás felfrissítette a
szellemét.
Károly jó hangulatban volt, felvette a legrégebbi kabátját, aztán
kora hajnalban fogta Jemmyt és Charlie-t, s levitte őket az istállóba.
Megnézték az aznapi versenyen részt vevő lovakat és a
gyakorlóvágtát, így reggelire farkaséhesen, élményekkel telve értek
vissza.
– Édesapám maga fogja hajtani ma Lúdtalpat! – kiabálta Jemmy,
szemei ragyogtak a gyönyörűségtől.
– Tudom, babám, ritka tehetséges ember a te papád! – nevetett
Nell, és hátrasimította a fiú göndör, fekete fürtjeit a homlokából.
– A lovászok megengedték, hogy felüljek Rowley–ra! – hencegett
Charlie. – Azt mondták, hogy csak édesapámnak szokott nyugton
maradni, de nekem is olyan szelíden megállt, mint egy kis póni!
– Az én bátor fiam! – mosolygott Nell. – Nemsokára olyan nagy
leszel, hogy magad is versenyezhetsz.
Charlie arca sugárzott a dicséret fényében, és mikor a fiú kihúzta
magát a székben, egyik csizmás lábacskáját túlzottan is férfias
mozdulattal előredugta. Nell elnevette magát látva, mennyire hasonlít
a fiú Károlyra.
Délután Károly megnyerte a futamot Lúdtalppal, pedig a
mezőnyben York, Monmouth és Buckingham hercegeinek legjobb
lovai versenyeztek. A fiúk magukon kívül voltak az izgatottságtól,
teli torokból kiabáltak, mikor Károly átrobogott a célvonalon, és
azonnal odarohantak hozzá gratulálni. Károly nevetve vette őket a
nyeregbe, hagyta, hogy ők tartsák a nyertesnek járó ezüstserleget, s
éppen olyan büszkén nézte őket, ahogyan a fiúk őt.
– Remélhetem, hogy egész éjjel élvezhetem a társaságod, felség?
– kiáltott oda Nell boldogan.
– Egész biztosan, Nelly. És ha még azt is megszervezed nekem,
hogy galambpástétom legyen a vacsora, tökéletes lesz ez a nap!

YORK, MONMOUTH ÉS BUCKINGHAM HERCEGE is Károllyal és

Nellel vacsorázott a newmarketi szálláson, melyet Károly Nellnek
bérelt. A gyerekek végre lefeküdtek, kimerültek a délután
izgalmaitól, a felnőttek pedig az asztalnál borozgattak. Tökéletes
befejezése volt ez egy tökéletes napnak, senkinek nem akaródzott
megzavarni a hangulatot, és megbontani a társaságot.
Váratlanul sürgető dörömbölés hangzott az ajtó felől. Nell
szolgálója, Joe egy ifjú küldöncöt kísért az ebédlőbe, por és édes
illatok felhőjében.
– A tanács kéreti, hogy térjen vissza Londonba, felség – mondta a
legény meghajolva, majd felemelkedett, és átnyújtott a királynak egy
lepecsételt levelet.
Károly rápillantott a papírra, majd bosszúsan az asztalra dobta.
– Azt hittem, ezt már régen elintéztük – mondta. – Nem olyan
sürgős, vagy igen?
– Mi az, Károly? – kérdezte Nell, mielőtt a habogó küldönc
válaszolhatott volna.
– A tanácsomban ücsörögő vénasszonyokat halálra rémítették
mindenféle megalapozatlan pletykák, azt terjesztik ugyanis, hogy
összeesküvés készülődik a megöletésemre. Biztos említettem már.
– Biztos, hogy nem – vágott vissza Nell, ekkora már ő is felállt,
ahogyan a többiek.
– Ez a Christopher Kirby–ügy? – kérdezte Buckingham zordan.
– Igen – mondta Károly.
– Károly, mondd már el! – kiáltott Nell, érezte, ahogy meghűlt
ereiben a vér a férfiak arckifejezése láttán.
– Pont azelőtt történt, hogy Windsorba jöttünk – felelte Károly. –
Ez a Kirby odajött hozzám a parkban, és azt mondta, hogy
merényletet terveznek ellenem. Lehet, hogy épp akkor és ott történik
meg, mondta. Körbesétáltam a szokásos útvonalamon, persze
természetesen semmi nem történt, de azért szóltam Danbynek, hogy
nézzen körül egy kicsit. Most néhány új tanúról ír, akik őrült meséket
adtak elő valami hatalmas pápista összeesküvésről. Azt mondja, ő
semmit nem tesz, de azonnal vissza kell mennem, hogy magam
hallgassam meg azt az embert.
– Jobban kellene vigyáznod az életedre, Károly.
 Nell jól tudta, hogy York hercegének mesterkélt arckifejezése
kifejezetten idegesíti Károlyt, és a király csakugyan megsemmisítő
pillantást vetett az öccsére.
– Biztos vagyok benne, James – mondta –, hogy Angliában
egyetlen ember sem venné el az életem azért, hogy téged ültessen
trónra.
York hercege úgy nézett rá, mintha pofon ütötték volna, a többiek
pedig zavartan fordították el a tekintetüket.
– És ki az új tanú? – kérdezte Buckingham. Károly ismét felvette
a levelet, és odahajította neki.
– Valami Titus Oates. Semmi komoly, mint látod. Vihar a biliben.

A LONDONBAN KAVARGÓ VIHAR azonban, Károly várakozásaival

ellentétben, nem bizonyult jelentéktelennek. Amikor Nell visszatért a
Pali Mall-i házába, rémült szolgák fogadták.
– Jezsuita összeesküvés, asszonyom – közölte érdes hangján Meg,
megnyomva a szavakat. – A nővérem a pék inasától hallotta, ő pedig
a nagybátyjától tudja, asszonyom. Papok állnak a háttérben, legalább
tízen vannak, tetőtől talpig feketébe öltöztek, és éjjel az utcákat
járják Cheapside-ban, olyan hosszú késük van, mint a karom! A
palotába akarnak menni!
– Én ugyanezt hallottam és a hentes szolgájától, meg még mást is
ma reggel – helyeselt Bridget. – Ő Mrs. Knight szakácsától hallotta,
ő pedig a kapuőrtől. Azt rebesgetik, hogy a franciák is benne vannak.
Mindnyájunkat meggyilkolnak álmunkban!
– Ostobaság! – intette le őket Nell.
Amikor azonban Sir Edmund Godfrey Bury, aki felvette Titus
Oates vallomását, októberben gyilkosság áldozata lett a Primrose
Hillen, még azok is szorongva hallgatták a szájról szájra terjedő
híreket, akik egyébként elengedték a fülük mellett az ilyen
szóbeszédet.
– Lady Clifford azt mondta, hogy ő ki se teszi a lábát otthonról,
anélkül, hogy pisztolyt ne rejtsen a muffjába – mondta Sam Pepys
Nellnek, miközben élvezettel harapott bele egy mandulás
süteménybe. – Sir Christopher Wren átkutatja a parlamentet, lőport
és egy újabb Guy Fawkese- keres. York hercegének személyes
titkárát pedig behívatták kihallgatásra. És ez még csak a kezdet.
– Ez mind igaz? – kérdezte Nell Károlytól aznap este, mihelyst a
férfi belépett az ajtón. – Nem kellene megint elhagynod a várost?
A férfi fáradtan rázta meg a fejét.
– Lord Arundell of Wardort letartóztatták a feleségével együtt –
mondta –, és másik négy katolikus főnemest is, mindannyian idősek,
meg persze teljesen ártalmatlanok. Nem hinném, hogy tényleg
merényletet terveztek ellenem, de ki kell hallgatni őket. Szegény
öreg Arundell, emlékszem rá gyermekkoromból, a palotából, apám jó
barátja volt. És most tessék!
Az utcákra nyugtalanság telepedett, és Nell nem vágyott másra,
csak hogy bezárkózhasson az otthonába, a családja körében. Jemmy
újra megbetegedett, s a miatta érzett nyugtalansága elterelte a
figyelmét a körülötte kavargó gondoktól. Rose kisbabát várt, és
nagyon örült neki, de ahogy a férje egyre többet dolgozott, ő egyre
jobban aggódott, ha egyedül kellett maradnia otthon. Ezért
megbeszélték, hogy több nappalt és éjszakát tölt a húgánál ezekben a
nehéz időkben, Nell háztartása pedig egy szigetté vált, hol a
nyugalmat szánt szándékkal fenntartották.
Guy Fawkes éjszakáján szokatlan erővel csapott fel az emberek
bosszúszomja. Nell Whitehallba menet a hordszékéből látta, hogy a
Pall Mallon hatalmas embertömeg tolong ordítva a pápa máglyára
vetett képmása körül. A lángok körbefonták a furcsa, fehér arcot, a
festett ajkakat, és átszakították a képmást díszítő szalmaparókát, a
babiloni szajha9 jelmezét. Istentelen sikoly hasított bele az éjszakába,
Nellt kirázta tőle a hideg. Felkiáltott, és Tom, a hordár rémülten
nézte, ahogy kihajol az ablakon.
– Mi volt ez, Tom? – kérdezte Nell könyörgő hangon. – Az isten
szerelmére, miféle hang ez?

9
Az egyik gonosz a Jelenések könyvéből. Akkor jön el, amikor Lucifer a földön jár, hogy
minél több embert késztessen bűnre, és így juttasson pokolra.
 – Macskák, asszonyom, tudja, élő macskákat tettek bele, hogy
valószerűbbé tegyék a kurafi pápa elégetését.

KÖZELEDETT A KARÁCSONY, de a rettegés és vádaskodás hangja

nem halkult. Abban az évben több baljós előjel: három
napfogyatkozás és két holdfogyatkozás is volt, és mindenki
nyugtalanul várta az 1678–as esztendő végét. A szilveszter előtti
éjszakán Károly Nellel vacsorázott. Sokat ivott, és bár a fiúk
kedvéért jókedvet erőltetett magára, Nell látta, hogy a szíve
csordultig telt keserűséggel.
– Feküdjünk le! – csalogatta, miközben a férfi nyakát masszírozta.
A fiúk már elmentek aludni. – Legalább holnapig ne gondolj
semmire!
– Igazad van, darling – dörmögte Károly, felhajtotta az utolsó
korty borát, és támolyogva felállt. – Lássuk, el tudod–e feledtetni
velem, milyen földi pokolba kerültem!
Magához húzta Nellt, száját erősen, mohón a nő ajkaira
tapasztotta, mintha el akarna veszni benne.
Hangos kopogás hallatszott az ajtó felől. Károly és Nell
megdermedtek, amint Groundes sietve lépdelt végig a folyosón.
Károly csak egy röpke pillanatra nyugodott meg, amikor
meghallották Buckingham hangját.
– Gyere be, George! – mondta.
Buckingham olyan arccal lépett be, mint aki tomboló viharral
készül szembenézni.
– Felség. Elnézést, Nell, ez nem várhat.
– Mi az? – Még Nellt is meglepte, milyen fáradt a hangja. Nem is
tágított a férfi mellől.
– A szóbeszéd botránnyá fajult. Shaftesbury azt állítja, hogy a
királyné is benne van az összeesküvésben, és meg akar mérgezni
téged, ezért követeli, hogy száműzd az udvarból.
Pillanatnyi szünet támadt, vészterhes, feszült csend, akár
mennydörgés előtt. Ekkor Károly belerúgott a székbe, amin korábban
ült, majd felkapta, és a kandallóba hajította. A szék lábai darabokra
törtek, s a falánk lángok azonnal belekaptak a nádülőkébe.
– Nem! Nem, nem, az Istenre és az összes szentre, nem!
Száműztem a pápistákat a parlamentből és Londonból, bezárattam
őket az otthonukba, akár a közönséges tolvajokat! Kiraktam a saját
testvéremet a Királyi Államtanácsból és a Külügyi Tanácsból!
Végignéztem, ahogyan szegény Louise rémülten menekül az
otthonából, elviseltem, hogy az a nyomorult Montague Danby ellen
hergeli az alsóházat! Beleegyeztem, hogy mindenkinek le kell tennie
az egyházi esküt, hogy a hitük ellen kellett beszélniük, ha menteni
akarták az életüket! Embereket küldtem a halálba miattuk!
Mosolyogtam, mikor a kutyák megpróbáltak rávenni, hogy eresszem
szélnek a hadseregemet, az ő irányításuk alá helyezzem a
katonaságot, és a kegyelmükre bízzam az életem, ahogy apám tette,
de az ördög vigye le, ez már sok!
Nell még soha nem tapasztalta, hogy Buckinghamnek elakadt
volna a szava, a király haragja láttán azonban most ő is elnémult, és
amikor Károly lélegzetvételnyi szünetet tartott, rémült
csodálkozással néztek össze.
– Nem – ismételte. – Nem.
A gallérjánál fogva megragadta Buckinghamet, és magához húzta.
– Siess vissza azokhoz a fattyakhoz! Mondd meg nekik, hogy
mostantól nincs többé parlament! Az ülésszak berekesztve, míg a
király másként nem kívánja. Mondd meg nekik! És tedd hozzá, hogy
fussanak haza a feleségükhöz, bújjanak be az ágyukba, és Isten
segítse meg őket, ha a közelgő újévben elébem kerülnek!

ELJÖTT A JANUÁR. A lázadás, a zűrzavar és a gyilkosság réme még

mindig ott lebegett a vidék felett. Három, majd újabb három
összeesküvőt akasztottak fel. Louise, hogy csillapítsa a vele szemben
támadt gyűlöletet, elbocsátotta katolikus szolgálóit, azonban amikor
a Herceg Színházába ellátogatott, olyan vad hurrogásokkal és
utálkozással fogadták, hogy rémülten menekült el a helyszínről, még
mielőtt felhúzták volna a függönyt. Egyenesen Franciaországba
szökött.
 Károly Skóciába küldte York hercegét hároméves főbiztosi
kinevezés ürügyén, mivel féltette a biztonságát, és remélte, hogy
öccse távollétében könnyebben elcsitul a vihar.
A közvélemény nem értett egyet a parlamenttel, Károlyt pedig
meggyőzte a minisztere, Lord Danby, hogy oszlassa fel az alsóházat,
és tartson új választásokat, hátha ezúttal sokkal barátságosabb,
engedékenyebb emberek kerülnek be.
– Elképzelhető – mondta idegesen a királyra pillantva –, van rá
esély, ha találunk olyanokat, akik kiállnak a jelenleg hatalmon lévők
ellen, és legyőzik őket.
Károly keserűen nevetett.
– Egy kutyát is megválasztanak, ha egy udvaronccal szemben áll
ki.
A március elején összeülő új parlament azonban, ha ez egyáltalán
lehetséges, még ellenségesebb volt. Károly új, kibővített tanácsa,
melynek szemmel kellett volna tartania az ellenséget, gyűlölködve,
sértetten acsarkodott. Károly nem volt hajlandó fogadni sem
Buckinghamet, sem a leveleit.
– Miért tenném? – vágott vissza Nell aggodalmaskodására. –
Olyan emberek megválasztását támogatta, akik átvágnák a torkomat.
Most nekem kell vigyáznom magamra, nem bízhatok senkiben.
A parlament ezek után Danby ellen támadt, amiért sikeresen
kivonta York hercegét a katolikusok hivatali pozícióba kerülését tiltó
törvény alól. Az is bántotta őket, hogy a miniszter hozzáadta a lányát
a király és Catherine Pegge fiához, Don Carlohoz. Bukását végül az
okozta, hogy Ralph Montagu, Franciaország nagykövete felfedte
Danby és Lajos francia király összeesküvését, kis híján még magát
Károlyt is belekeverte a dologba.
Danby lemondott, és – Károly figyelmeztetésére – elmenekült,
hogy elkerülje a letartóztatást. Mivel azonban nem futhatott örökké, s
a király sem tehetett sokat az érdekében, áprilisban végül megadta
magát. Tengernyi pápistát távolítottak el pozíciójukból az udvarban.
Beköszöntött a nyár; öt jezsuita papot ítéltek el és végeztek ki árulás
vádjával, azonban ez még mindig nem hozta el a nyugalom vagy a
béke reményét. Nell soha nem látta Károlyt ilyen komornak és
kimerültnek.
– Menjünk Windsorba, Nelly – mondta –, nem bírja már a
gyomrom ezt a vérengzést!

WINDSOR A BÉKE ZÖLDELLŐ OÁZISA VOLT. A több száz fa, melyet

Károly még a trónra lépésekor ültetett, csodálatosan megnőtt, és az
ég felé tört. A régi növények, bokrok és fák pedig, melyeket most
már rendszeresen metszettek és gondoztak, újra megerősödtek. Nell
belekarolt Károlyba, csendben sétálgattak a lenyűgöző királyi
parkban, a nyári szellő susogása a levelek között úgy hangzott, mint
a távoli vízcsobogás. A fiúk előrefutottak, körülöttük egy csapat
spániel ugrált.
– Kellene neked itt egy ház, darling – mondta Károly. – A régi
már túl kicsi lett most, hogy a fiúk felnőttek. Nehéz elhinni, hogy
Charlie kilenc, a kis Jemmy meg már majdnem nyolc éves, nem
gondolod? Lesz egy új házad a templom mellett. És továbbra is
fenntartom az évi ötezer fontos járadékod.

NELL SZERETTE A PALL MALL–I HÁZÁT, de ez a windsori valóban

fényűző volt. A kastély közelében állt, három emelet magasan,
pompás vörös téglából készült, kertek és gyümölcsösök vették körbe,
a várostól királyi istállók választották el. A harmadik emeleten állva
nézett ki az ablakon. Délre és keletre a királyi parkot látta, nyugatra
pedig a folyó kanyargott át a vidéken London felé. Itt aztán bőven
elfért a gyarapodó háznép: a fiúk, a tanítóik és dajkáik, a kutyák és a
pónik, valamint az a kisebb sereg szolga, akiket alkalmazott.
Károly mellé lépett.
– Mindig szerettem ezt a kilátást. Amikor kisfiú voltam, szerettem
arra gondolni, hogy Robin Hood vagyok, a park pedig a sherwoodi
erdő.
– És raboltál a gazdagoktól, hogy odaadd a szegényeknek?
 – Megpróbáltam. Elvettem George kedvenc labdáját, hogy
odaadjam az egyik istállófiúnak, de rajtakapott, és megvert.
Nell nevetett, ahogy elképzelte, amint az ifjú Buckingham testvéri
verésben részesíti trón várományosát.
– Mondtam neki, hogy majd megbánja, ha én leszek a király –
mondta Károly –, de a fenyegetés soha nem gyakorolt nagy hatást
George-ra.

APHRA MEGLÁTOGATTA NELLT WINDSORBAN. Charlie és Jemmy

nagyon kedvelték, és miután mindketten megölelték, türelmetlenül
nyüzsögtek körülötte, miközben Nell megmutatta neki a házat.
Amikor a túra már vagy tíz perce tartott, Charlie nem bírta tovább.
– Tessék jönni megnézni a pónijainkat, kérem! – kiáltotta.
– Ejnye! – pirított rá Nell. – Hagyd, hogy szegény Mrs. Behn
először igyon valami frissítőt!
- Nincs semmi baj, Nell – nevetett Aphra. – Gyerünk, fiúk, hadd
lássam azokat a nemes telivéreket!
A fiúk megfogták a kezét, az egyik az egyiket, a másik a másikat,
és boldogan csacsogva kiráncigálták az istállóhoz. Nell követte őket.
– Szép állatok – jelentette ki Aphra ünnepélyesen –, és biztosra
veszem, hogy mindketten nagyon jó lovasok vagytok.
A fiúk boldogan fickándoztak a dicséret hallatán, és elnyargaltak,
hogy megkeressék a lovászt. Nell Aphrával eközben visszatért a
házba.
– Gyönyörű ez a ház, Nell! – mondta Aphra, és megfordult, hogy
megcsodálja a pompás előcsarnokot. – Igazán kiérdemelted a béke és
a menedék e szigetét.
– Szükségem is van rá – felelte Nell. – A világ sokkal több bajt
tartogatott erre az évre, mint amennyit vártam volna. Örülök, hogy itt
vagy. Bármennyire is kedvelem a férfiakat, túlságosan keveset
vagyok nők társaságában. Hiányzik Betsy Knepp. Elhagyta a férjét,
és Edinburghbe ment, mint tudod, néhány másik színészszel.
Leültek, figyelmüket a tea és a sütemény felé fordították, amelyet
Bridget hozott be.
 – Hoztam neked egy példányt Az álkurtizánból – mondta Aphra. –
Most jött ki a nyomdából. Akarod, hogy felolvassam neked az
ajánlást?
– Kétszeresen lekötelezel – mondta Nell. – Először is, mert arra
méltattál, hogy nekem ajánld a darabodat, másodszor pedig, mert
saját édes hangodon olvasod fel nekem, így megőrizhetem az
elmémben ezt a boldog emléket.
Az ajánlás hosszú volt, s mire Aphra befejezte az olvasást,
Nellnek kicsordultak a könnyei.
– Ez igazán végtelenül kedves tőled, Aphra – mondta. – Meg kell
tanulnom kívülről, hogy amikor a kutyánál is nyomorultabbul érzem
magam, eszembe jusson, hogy legalább te megbecsülsz engem.
– De ugye te is tudod, mennyien szeretnek?
– Nem – mondta Nell, és lesütötte a szemét. – Az én hibám,
beismerem, de tényleg nem.
– Akkor csak ennyire emlékezz: – mondta Aphra – „Ahol
megjelensz, minden szerencsés ember szíve felujjong, aki csak
meglát, mintha azért jöttél volna a világra, hogy mindenkit jó kedvre
deríts.”
– Ó, Aphra! – mondta Nell. – Ennyi dicséretet meg sem érdemlek.
Nell és Aphra arra nézett fel, hogy Bridget robog be, vörös arccal.
– Elnézést, hogy félbeszakítom, Mrs. Nell, de Joe azt mondja, egy
küldönc van az ajtónál. Az édesanyja házától jött, és azt mondja,
sürgősen beszélni akar önnel.

NELL A HALOM NEDVES RUHÁT BÁMULTA, az enyhén kékes

árnyalatú, merev, fehér arcot, a halál fátylával letakart, rezzenéstelen
szemeket.
„Ó, jaj! Hát belefúlt?” A Hamlet egyik sora jutott eszébe, noha
semmi költőit nem talált az asztalra kiterített, felázott holttestben,
édesanyja, a néhai Eleanor Gwynn maradványaiban.
– Részeg volt? – kérdezte, mire a rendőr lehajtotta a fejét.
– Úgy tűnik, asszonyom. Egy törött brandysüveg hevert a patak
partján.
 – És mikor találták meg?
– Körülbelül reggel hatkor. Utoljára vacsoránál látták, feltehetően
kisurrant az éjszaka sötétjében.
Nell lelki szemei előtt megjelent az anyja, amint a zavaros vízben
botladozik, összegabalyodott szoknyája lehúzza a vízbe.

Ruhája szétterülve
Mint hableányt tartáfenn egy korig...

Vajon miért jutott most ez az eszébe, töprengett Nell. Vajon

Ophelia is így nézett ki?

...ittas és nehéz ruhái... levonok szegényt, sáros halálba.'3

Nell a férfihoz fordult, aki néhány lépcsővel lejjebb állt, lehajtott

fejjel.
– Kérem, gondoskodjon arról, hogy előkészítsék, és vigye őt a
városba! – azzal átadott neki egy erszényt, majd visszafordult a fény
felé.

ELEANOR TESTE A PALL MALL–I HÁZ HÁLÓSZOBÁJÁBAN FEKÜDT.

Nell és Rose virrasztottak mellette a temetés előtti éjszakán.
– Alig hiszem el, hogy elment – mondta újra Rose.
– Én is – mondta Nell. – Olyan picinek tűnik, nem?
– Igen. Csak a sok belső küzdelem miatt láttuk olyan nagynak,
gondolom.
Egy darabig némán ültek a pislákoló gyertyafényben.
– Nem sírtam – mondta Nell végül. – Mit gondolsz, rossz ember
vagyok?
– Nem. Befogadtad, Nell, pedig ennyit sem érdemelt tőled azok
után, ahogy veled bánt. Én sem tettem volna meg.
– Nem tehettem mást – mondta Nell. – Az anyám volt,
akármennyi fájdalmat okozott is nekem.
 ELEANOR HALÁLÁNAK KÖRÜLMÉNYEIRE a balladaírók azonnal
lecsaptak. Rose férje, Guy gyászos arccal nézett fel a kezében lévő
röpiratból.
– Biztosan szeretnétek, hogy felolvassam?
– Igen – felelte Nell. – Hamarosan úgyis meghalljuk, és inkább te
olvasd fel.
– Hát, jól van.
Guy a torkát zavartan megköszörülve olvasni kezdett:

Kegyetlen sorsa csúnyán bánt vele:

Itt nyugszik, s ím, a víz lett végzete.
Amilyen furcsa, éppen oly igaz:
Éltet s halált is adhat ugyanaz.
Mert ő, ki éltében mindig ivott, Most egy aprócska tóba fulladott.
Ha sorsa nem lett volna oly kemény, A tóba nem víz volna, de
tömény!10

– Ó, szegény mama – mondta Rose. – Még ki sem hűlt, máris

kicsúfolják.
– Ilyen az élet – felelte Nell, és vállat vont. – Biztos vagyok
benne, hogy én is megkapom majd, ha elmegyek.

A ST. MARTIN-IN-THE-FIELDS TEMPLOMA zsúfolásig megtelt.

Eleanor Gwynn a koporsóban feküdt, és aki csak számít Londonban,
megjelent, hogy elkísérje őt utolsó útjára. Jemmy Nell balján ült, kis
arca elkomorodott, Rose és Guy pedig mögötte. Károly Nell jobbján
foglalt helyet, mellette Charlie feszített büszkén az új
gyászruhájában; apja kiköpött mása volt.
Nell azon kapta magát, hogy régi szokásának megfelelően az
egybegyűlteket számolgatja. Úgy becsülte, hogy majdnem
háromszázan jöttek el. Buckingham, Dorset, Rochester, Sedley,

10 Shakespeare: Hamlet. Arany János fordítása.

George Etherege, Henry Savile, Fleetwood Sheppard – a bölcsek
mindegyike megjelent, s a víg csapat legalább viselkedését és
öltözetét tekintve józannak mutatta magát.
Az udvartól és a színháztól is többen eljöttek, a templom hátsó
részében pedig Nell feketébe öltözött személyzete gyülekezett,
mellettük Eleanor ismerőseinek tömege – persze lehet, hogy nem is
ismerték, csak bámészkodni jöttek el.
– Ez a legtöbb, amit tehetek magáért, anya – suttogta Nell. – Most
már nyugodjon békében! Isten a tanúm rá, hogy megszolgálta.

AUGUSZTUS. WINDSORT KÁNIKULA FOJTOGATTA, de a folyóparton,

ahol Nell kéz a kézben sétált Károllyal, hűvösebb volt. Egy sor
kacsát figyelt, amint átszelik a sima vizet, egy terjedelmes tölgyfa
árnyéka felé tartva. Alig hitte, hogy már bő egy év is eltelt a pápista
összeesküvés első megmozdulása óta: egy rémálmokkal és harcokkal
teli év. Károlyra pillantott, és megkönnyebbülve látta, hogy a férfi
visszamosolyog rá, s még jobban magához húzza a karját.
Végre úgy tűnt, hogy az elmúlt pár hónap feszültsége és keserve
egyre kevésbé tartja őt fogságban. Mint mindig, most is kedvét lelte a
mozgásban, aznap végre teniszezett és solymászott is, átadta magát a
pillanat hevének, élvezte a vidéki levegőben megtalált szabadságot, a
szelet és a napot az arcán.
– Vacsorázol velem és a fiúkkal, ma este, darling? – kérdezte.
– Örömmel, darling. Megkoronázza a napomat.

ESTE AZONBAN NEM A KIRÁLY KOPOGOTT BE Nell házának ajtaján,

hanem Buckingham, gyászos arccal.
– A király megbetegedett.
– Megbetegedett? Mi baja? – kiáltotta Nell.
– Láz. Nagyon váratlanul jött, és elég magas.
– Azonnal elmegyek hozzá – Nell az ajtó felé indult.
– Nem. Jobb, ha nem mész. Sajnálom, Nell, de nem segíthetsz
rajta, és nem engedhetnek be. Gyere, üljünk le, itt maradok veled.
 Buckingham éjjel visszatért a palotába, de megígérte, hogy újra
eljön, ha változik a király állapota. Nell köntösben ült a hálószobája
ablaka előtt, és azon tűnődött, hány éjszakát töltött már el
magányosan rettegve. Túlságosan is sokat. A pirkadó égen ragyogó
hold sem hozott számára vigaszt. Úgy védekezett az eszeveszett
kétségbeesés ellen, hogy azt ismételgette: ha nem jön hír, akkor
nyilván nem rosszabbodott Károly állapota.

REGGEL MEGÉRKEZETT MONMOUTH HERCEGE, az út porától

belepve.
– Jemmy, Istennek hála, hogy eljöttél! – kiáltott Nell, és magához
ölelte a férfit. – Hogy van?
– Nagyon beteg.
– El akartam menni ma reggel, de Buckingham azt üzente, hogy
nincs változás, és továbbra sem engednének be. – Úgy törtek elő
belőle a szavak, mintha sírás fojtogatná.
– Gyere, ülj le! – mondta Monmouth, és megfogta a kezét. –
Meglátod, jobban fogod érezni magad.
– Igen, persze, igazad van – mondta Nell. Bementek a társalgóba,
Nell leült, de Monmouth fel–alá járkált.
– Mesélj! – kérte Nell.
– Magas láza van, sajnos időnként már félrebeszél. Érvágással és
a borogatással sem igazán sikerült magához téríteni. Kapott altatót,
úgyhogy valószínűleg pihen.
Bridget jött be étellel és itallal, Monmouth pedig hallgatott, amíg
a szobalány ki nem ment, majd bort öntött Nellnek és magának.
– Nell, visszahívták York hercegét Skóciából.
Hangja nyugodt volt, de Nellbe mégis belemart a félelem.
Visszafojtotta a rémületét, igyekezett nyugodtnak mutatkozni.
– Vagyis aggódnak az életéért?
– Igen. Bárcsak ne kellene ezt mondanom. – Újból járkálni
kezdett, feszülten kibámult az ablakon. – Figyelnek, Nell. Az
ellenségeim tartanak tőlem. Hiszen úgy gondolják, hogy talán
hamarosan itt az idő, amikor a király végül beszélni fog, talán végül
elmondja...
Megállt, és a nő felé fordult.
– Jemmy, hogy lehetsz ekkora bolond? – kiáltott Nell. – Károly
nem fog megtenni örökösének! Te is tudod, hogy aláírt egy
nyilatkozatot, miszerint soha nem kelt egybe anyáddal. Valahányszor
megindult a szóbeszéd, tagadta. Minden alkalommal, amikor szóba
került, hogy elválaszthatnák a királynétól, elutasította. York hercege
fogja követni a trónon.
– Legalábbis ez idáig ezt állította. – Monmouth Nell mellé lépett,
aki megrémült a férfi szemeiben lángoló szenvedélytől. – De ez csak
színjáték. Szeret engem, és én vagyok az elsőszülött fia. Ha megérzi,
hogy haldoklik, elmondja majd, ami a szívét nyomja: hogy én
kövessem a trónon!
– Az Isten szerelmére, halkabban! – sziszegett Nell, miközben
megragadta a férfi karját. – Ez felségárulás! Ha figyelnek, ne add
meg nekik azt a lehetőséget, amire várnak, ne kövess el ilyen hibát!
Könyörgöm, verd ki a fejedből ezt az őrültséget!

MÁSNAP MEGENGEDTÉK NELLNEK, HOGY bemenjen Károlyhoz. A

király túl volt a betegség nehezén, élete már nem volt veszélyben, de
amikor Nell az ágya mellé ült, rémülten látta, mennyire lefogyott és
kimerült alig néhány nap alatt.
– Annyira megijedtem – suttogta, arcához emelve a férfi kezét.
– Nem voltál egyedül, kedvesem, bár a legtöbben jobban féltek
attól, hogy az öcsém kerül a trónra, mint attól, hogy én eltávozom az
élők sorából.
– Ugyan már! – tiltakozott Nell. – Tudod, mennyire szeretnek az
emberek.
Károly nevetése kínzó köhögésbe torkollott.
– De jobban szeretnének, ha örökösről is gondoskodnék, és nem
kellene szembenézniük egy pápista királlyal, ha én elmegyek. Soha
nem fogom megérteni, mi a fenéért kellett Jamesnek felébresztenie
az alvó oroszlánt, és miért ismerte be nyilvánosan, hogy a katolikus
egyházban hisz. Ez már a haditengerészetbe került neki.
– Mindig azt mondtad, hogy olyan makacs, mint az öszvér –
mosolygott Nell, de tudta, hogy Károlynak igaza van. A tömeg
haragját felszította a lehetőség, hogy Anglia királya a pápa befolyása
alá kerül.
– Nincs más lehetőség? – kérdezte Nell. – Csak az öcséd követhet
téged a trónon?
Károly rábámult.
– Ne kezdd te is, Nell! Tudod, hogy nem tehetem meg a fiaidat...
– Nem erre gondoltam! – zavarba jött, amiért a férfi ilyet
feltételezett róla. – Úgy értem... és Jemmy? Mármint Monmouth.
– Inkább látnám a Tyburnon lógni, mint a trónon ülni! –
fröcsögött Károly.
Nell döbbenten bámult rá.
– Ne mondj ilyet, még viccből se! Hiszen a fiad!
– Az – értett egyet Károly, miközben megigazgatta a háta mögötti
párnákat, majd újra hátradőlt. – Igazán élveztem, amikor csináltam
őt, és az anyját is szerettem.
Elhallgatott, gondolatai nyilván visszarepültek Jerseybe, Lucy
Walterhez és a régi időkhöz. A kettejük házasságáról szóló pletykák
az évek során olyan erősen tartották magukat, hogy Nell szerette
volna megkérdezni a férfitól, volt–e valami alapjuk. De ha volt is,
úgysem mondja el neki. Nem mondta el senkinek. Soha.
– Tönkretenné az országot – mondta Károly, visszatérve a jelenbe.
– Úgy ám. Vannak, akik szerint én is keveset foglalkozom az ország
ügyeivel. Jemmynek viszont, bármennyire szeretem is, tényleg nincs
tehetsége a kormányzáshoz. A parlament lerohanná, mielőtt kihűlne
a testem. Nem, ha elmegyek, Gyászos Jimmy ül majd a trónra, aztán
utánam a vízözön.

A KÖVETKEZŐ KARÁCSONYON A KIS JEMMY NYOLCÉVES LETT, és

Henry Savile-nek, a király rendkívüli franciaországi követének
kíséretében Párizsba utazott. El volt ragadtatva Károly ajándékától,
melyet az útra kapott: egy nagyszerű, fekete lovat, egy nemes,
ezüsttel díszített nyerget, egy utazóládát a ruháinak és egyéb
dolgainak, sőt, egy pár pisztolyt is.
– Jót fog tenni neki – mondta Károly újból, amint Jemmyt
figyelte, aki ünnepélyesen kezébe vette mindkét pisztolyt. –
Találkozik majd a francia unokatestvéreivel, táncot és némi franciát
is tanul. A vidék gyönyörű, imádni fogja. Mindig mély érzésű
teremtés volt. Isten tudja, kitől örökölte.
– De olyan kicsi még – aggódott Nell. – És tavaly olyan gyakran
volt náthás.
– Franciaországban melegebb van – felelte Károly. – És Henry
vigyázni fog rá. Ugyan már, itt az ideje, hogy kilépjen az anyja
szoknyája mellől a férfiak világába.

ELJÖTT AZ INDULÁS NAPJA. Nell Jemmyt nézte a temérdek csomag

és a nagyszerű lovak közepette, és úgy érezte, soha senki nem tűnt
még kevésbé felkészültnek a világfiságra, mint az ő pici fia. Finom
kis pofija kipirult, amint bebugyolálva állt a hidegben. Nell lehajolt,
a sapkáját szorosabbra húzta a fülén, és újra megcsókolta.
Megesküdött, hogy nem fog sirni az elválásnál, de nem tudta
megállni. Karjába húzta a gyereket, szorosan magához ölelte, mintha
a szíve legmélyére szeretné zárni.
– Tudod, hogy mennyire szeretlek téged, bátor kicsi fiam? –
kérdezte a fiú arcát simogatva, és igyekezett emlékezetébe vésni az
arcvonásait, hogy a távolléte alatti hónapokban legyen mire
emlékeznie. – Jobban, mint az ételt, a napot vagy a levegőt. Jobban,
mint magát az életet.
– És én is szeretem, anya – suttogta Jemmy, majd átölelte a
nyakát, nem törődve a körülöttük lévő férfiakkal: Savile, a szolgák,
az inasok és istállófiúk is ott gyülekeztek.
– Minden éjjel ránézhetsz a holdra – suttogta Nell –, és akkor
tudod majd, hogy én is ezt nézem, s az én édes Jemmymre gondolok.
Megígéred, hogy megteszed nekem?
A fiú ünnepélyesen bólintott.
 – És ha magányos vagy, vagy honvágyad van – suttogta Nell –,
kiálts nekem! Meg foglak hallani, bármilyen messze leszel, és
elküldöm a szeretetemet. Addig fogom küldeni, amíg csak nem látom
újra az én kisfiámat, s nem hallom a nagyszerű kalandjaidat.
– Most már mennünk kell, Nell – mondta Savile. – Múlik az idő.
– Tudom. – Nell csak állt, és figyelte, amint az inas felsegíti
Jemmyt a lóra; a gyerek eltörpült a hatalmas, fekete mén nyergében.
Felemelkedett, még egyszer megcsókolta a fiút, belélegezte hajának
finom illatát. A társaság elindult lefelé, Pall Mall irányába, és Jemmy
megfordult, hogy még egy utolsót integessen az anyjának, amikor
befordultak a kereszteződésnél.

– JÚDÁS CSÓKJA – mormogta Károly újra a borospoharába. –A

saját fiam ellenem szövetkezik azzal a korcs Shaftesbury fattyúval.
– De a törvény nem ment át, ugye? – kérdezte Nell, miközben
közelebb csúszott Károlyhoz az ágyban, és megsimogatta a
homlokát.
– Az alsóházban átment – mondta Károly – És ha Monmouthon
múlik, a felsőház is elfogadja.
– Még mindig nem értem – spekulált Nell. – Hogyan formálhat
jogot arra a parlament, hogy eldöntse, ki legyen az utódod? Ehhez
nyilván nincs joguk.
– Elvileg – helyeselt Károly, miközben szórakozottan masszírozta
a nő combját. – De most idáig jutottunk. Az én ostoba öcsém, James
nem érte be annyival, hogy csendben enged a lelkiismeretének, ő
mindenki előtt elbüszkélkedett a pápista hitével, hogy lássák, és most
a parlament mindent meg fog tenni, amit csak lehet, hogy
megakadályozza a trónra lépését, még ha ez azzal is jár, hogy
Monmouth, a fattyú lesz a király.
Nagyot sóhajtott, majd kiitta a poharát.
– Legalább az esküdtszékek elkezdtek felmenteni néhány
szerencsétlen ördögöt, akiket Oats perbe fogott.
– Dehát berekesztetted a parlament ülésszakát, nem? – mormogta
Nell, miközben töltött még bort. – Talán jövőre jobb lesz.
 – Talán – Károly hangja nem volt túl lelkes.
– Ma levelet kaptam a mi kis Jemmynktől – mondta Nell,
remélve, hogy ezzel kellemesebb gondolatok felé terelheti a férfi
figyelmét. – Azt mondja, hogy szép a francia vidék, de Angliának
nyomába sem ér.
– Valóban? – kuncogott Károly – A kis gazember. Örülnék, ha
megint itthon lenne, bár kétségkívül jót tesz neki, hogy külföldön
tölti az idejét.
– Rettenetesen hiányzik – felelte Nell könnyek között. – Mikor
megláttam a finom, gondos kézírását, elsírtam magam. Alig várom,
hogy újra megölelhessem.
– Hamarosan – mondta Károly, megfogta Nell kezét, orrát a nő
hajához érintette. – Hamarosan.

ROSE KISLÁNYNAK ADOTT ÉLETET, aki a Lily nevet kapta. A tél

hidege kezdett eloszlani. Ahogy az újszülött – oly apró és tökéletes
volt! – dühösen kiabált a bölcsőjében, kövér kis kezeivel kalimpálva,
Nellnek eszébe jutott, mennyire szereti a gyerekeket, már majdnem ő
is vágyakozni kezdett egy újabb babára. De nem, gondolta. Nem
tudna még egyszer szembenézni a terhességgel: a kényszerű
elszigeteltséggel, a kétségbeesett magánnyal, a félelemmel, hogy a
távollétében Károly talál magának egy másik ágyat, melyet
kellemesebbnek ítél az övénél. Bár igazság szerint régen nem kellett
már aggódnia. Talán a harc Louise-zal, Hortense-szel és Barbarával
felőrölte a férfit. Talán többé már nem izgatja a vadászat. Amikor
Nellnél töltötte az éjszakát, sokszor megelégedett annyival, hogy a
karjaiban tarthatja a nőt, s amikor szeretkeztek, nyugodtan és
gyengéden ölelték egymást, nem olyan tüzesen, mint kapcsolatuk
első éveiben.
 Huszonhetedik fejezet
NELL TELJESEN KIMERÜLT. Úgy érezte, hogy év eleje óta folyton
gyengélkedik, most pedig, hogy tavaszodott, ismét lebetegedett.
Kopogást hallott a hálószobája ajtaján, és kinyitotta a szemét.
Buckingham lépett be.
– Jobban vagy? – kérdezte a férfi, és leült az ágya szélére.
– Egy kicsit. Istenem, megöregedtünk, George.
– Hát erről volna szó? Azt hittem, csak az összetört szívem, a
fáradtságom és a csalódottságom teszi.
Anna Maria elvesztése a velejéig megrázta Buckinghamet,
gondolta Nell, a nő ugyanis hozzáment George Bridgeshez, és
gyereket szült neki. Nell nem hitte, hogy a férfi valaha is felépülhet
ebből a csalódásból.
– El se hiszem, hogy már betöltöttem a harmincat – mondta Nell,
de máris megbánta, hogy olyan témára terelte a szót, amivel
elkedvetlenítheti Buckinghamet.
– Nos, akkor legjobb lesz, ha vigyázol magadra. A szajha addig
jó, míg friss a húsa, de ha már megfonnyadt, olyan, akár az állott hal!
– Pajkosan Nellre mosolygott, mire ő hozzávágott egy párnát,
félrelökve Buckingham fején a parókáját.
– Mikor volt ez a paróka utoljára kifésülve, George? Úgy néz ki,
mintha patkányok fészkelnének benne.
Buckingham erre levette a fejéről, és szomorúan megvizsgálta a
kérdéses fejfedőt, megvakarta őszülő koponyáját, majd visszatette a
még mindig csapzott álhajat.
– Ne is törődj vele! – mondta Nell. – Segíts nekem rábeszélni
Lord Ormonde-ot, hogy sajtoljon ki egy kis pénzt az ír birtokaimból,
és akkor veszek neked egy újat. És cipőt is. Az ég szerelmére,
micsoda bűz árad ezekből! Csak nem beleléptél valamibe?
– Elég valószínű – felelte Buckingham. – De lehet, hogy csak a
harisnyámat érzed. Valószínűleg ráférne már egy mosás.
 – Mi van a fiúkkal? – kérdezte Nell. Látni szerette volna Dorsetet
és Sedleyt, de úgy érezte, most nem tudná szalonképessé varázsolni
magát. – Jó hírek?
– Volt egy kis haddelhadd a Herceg Színházában. Charles Deering
és egy bizonyos Mr. Vaughan összekülönbözött, aztán kivont karddal
a színpadra ugrottak.
– Gondolom, ezzel az előadást tönkre is tették.
– Igen, de azért a nép így is megkapta a magáét a pénzéért.
Deering súlyosan megsebesült, Vaughant pedig elkapták és
elvezették a porkolábok, nehogy a sérülés még súlyosabb legyen.
– Szegény színészek! – szólalt meg Nell. – Ezek után nehéz
lehetett folytatni.
– Ah, és híre jött, hogy Johnny nagyon rosszul van – folytatta
Buckingham. Nell Rochesterre gondolt, aki épp otthon,
Adderburyben volt a feleségével.
– Szegény Johnny – mondta Nell. – Ilyen távol Londontól!
Annyira gyűlöli a vidéket. Mi baja?
– Az ital – felelte Buckingham. – Mi más? Az elmúlt években
nagyon sokat ivott.
– Igen – mondta Nell. – Az italozás meg az okai. Mintha csak meg
akarta volna ölni magát.
– Akkor kívánsága hamarosan teljesülni fog. A két Charlie szerint
már Burnet püspök látogatja, és igyekszik békét teremteni közte és
Isten között.
– Ördög és pokol! – kiáltott fel Nell. – Akkor tényleg elég rosszul
lehet. Elmennék meglátogatni, ha nem érezném én is úgy magam,
mint akit agyonütöttek.

NELL KÉNYELMESEN ELNYÚJTÓZVA HEVERT a ház mögötti terasz

szórt árnyékában egy kanapén. A délutáni nap az üvegház fáin
játszadozott. Reggel arra ébredt, hogy több erőt érzett magában, mint
hetek óta bármikor, és úrrá lett rajta a vágy, hogy kimozduljon
otthonról. Ahhoz azonban még nem érezte elég jól magát, hogy
elmerészkedjen a palotába, a színházba, vagy meglátogassa a
barátait. A terasz viszont éppen megfelelt. Imádta a kertjét,
különösen az évnek ebben a szakában. A langyos szellő
narancsvirágok édes, nehéz illatát sodorta magával. Pillangók
táncoltak és röpködtek a zöld fű felett, mely egészen a birtok túlsó
faláig nyúlt. Az égbolt vakító kéken ragyogott felette, csak néhány
bárányfelhő úszkált rajta. Nell behunyta a szemét, és élvezte a
napsütés lágy melegét.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a házból hangok szűrődtek ki, és
futólag eltűnődött, ki lehet az, mert nem várt senkit. Kinyitotta a
szemét, mert lépéseket hallott a terasz felől. Meglepetten látta, hogy
Buckingham közeledik felé Thomas Otway–jel a háta mögött, és
még valakivel: Henry Savile-jel. Savile-t meglátva Nell először
összezavarodott, aztán a félelem lett rajta úrrá. Savile Párizsba ment
a kis Jemmyvel. Hogy került ide, és hogyhogy Jemmy nincs vele?
A férfiak arckifejezése cseppet sem oszlatta el Nell hirtelen
támadt rémületét. Buckingham komornak tűnt, Otway
megrendültnek, Savile pedig mintha épp az akasztófa felé vonulna.
Ráadásul úti ruhát viselt; a sárral fröcskölt magas szárú csizma és a
poros köpeny igencsak erőltetett lovaglásról tanúskodott.
Nell felegyenesedett, amikor a trió eléje ért. Buckingham fél
térdre ereszkedett, s kezébe vette a nő kezét. Nell azt akarta, hogy a
férfi ne szólaljon meg, csak forduljon meg, és menjen el, hagyja őt a
napfényben, s vigye magával a szívét összeszorító sötét rémületet.
– Nell, sajnálom – kezdte Buckingham, és Nell hallotta magát,
amint azt kiáltja, „Ne!”, még mielőtt a férfi folytathatta volna. –
Jemmy megbetegedett. Fájlalta a lábát, de először nem tűnt
súlyosnak. Csakhogy hamarosan rosszabbul lett. Aztán... három
éjszakával ezelőtt meghalt.
Nell azon kapta magát, hogy öntudatlanul igyekszik
visszaemlékezni arra, hogy mit is csinált három éjszakával ezelőtt,
mintha ezzel visszafordíthatná az időt, mintha emberfeletti
hatalamat nyerhetne belőle, és megakadályozhatná azt, ami már
megtörtént, behívhatná Jemmyt a veszélyes éjszakából a biztonságos
melegbe.
 Buckinghamre, Otwayre és Savile-re meredt, mintha saját
kiáltozását és zokogását is csak a távolból hallotta volna. A férfiak
kétségbeesetten, tanácstalanul néztek egymásra, Savile pedig úgy
térdelt ott mellette, mint aki vezekel, esdekel, imádkozik; a könnyek
tiszta patakokat vágtak az arcán lévő poron keresztül.
– Esküszöm, hogy minden tőlem telhetőt megtettem – hangja
sürgetve, könyörögve csengett. Megragadta a nő kezét, megcsókolta,
majd a mellkasához szorította. – Könyörgöm, higgyen nekem! A
legjobb orvosok kezelték. De nagyon hirtelen jött a láz, és
felemésztette, mint a tűz. Mire világossá vált, mennyire komoly az
állapota, már nem volt időm hírt küldeni.
– Nem! – kiáltotta Nell újra meg újra. – Nem! – Mintha csak a szó
megcáfolhatta volna a férfit, semmissé tehette volna azt az igazságot,
amit a másik szemében látott. Nell remegett, nem kapott levegőt,
hirtelen úgy érezte, hogy a fűzője összepréseli, kiszorítja belőle a
levegőt. Felemelte az öklét, hogy Savile-re csapjon, és egy ütéssel
eltüntesse, ám ehelyett ájultan esett előre, rá a férfira.

NELL ARCA A KÖNNYEITŐL NEDVES PÁRNÁHOZ PRÉSELŐDÖTT. Nem

is sejtette, hogy ennyit képes sírni, hogy bárki képes ennyit sírni.
Fájdalma roppant sóóceánokat szabadított fel, de még mindig nem
apadtak el a könnyei. Már fájt a feje, és a torkát is kikezdte a sírás.
Folyt az orra, mégis úgy el volt dugulva, hogy alig kapott levegőt.
Egy kis inget szorított magához, amit Jemmy már kinőtt, de a
kisfiú illata még érződött rajta. Nell belefúrta az orrát, beszívta,
mintha csak a gyerek illatában elmerülve visszaidézhetné őt
magának.
Gyönyörű nyáreste volt, hálószobája ablakán túl még mindig
sütött a nap. A véget nem érő fényár afféle gúnyos tréfának tűnt.
Lehetséges, hogy minden, amit korábban érzett, elmúlt, és ez még
mindig ugyanaz a nap volt, hogy az éjszaka még mindig nem jött el,
hogy kioltsa a ragyogó fényt? Persze mi változna, ha egyszer csak
mégis eljönne az éj? Az éjszaka is meghozná a maga borzalmait, és
aztán egy újabb nap követné. Majd egy másik. Végtelen napok és
éjszakák, melyek az örökkévalóságba nyúlnak. Végtelen fájdalom és
kín.
Amint visszanyerte az eszméletét, a kis Charlie-ért kiáltott. A fiú
kedvéért megpróbált bátran, megnyugtatóan viselkedni, ám csak arra
telt az erejéből, hogy magához szorította őt, és újra és újra elismételte
neki, mennyire szereti. Charlie is siratta a kis Jemmyt, de Nell tudta,
hogy a gyerek miatta is sír, mert megrémítette, hogy ő mennyire
szenved. Így hálásan fogadta, mikor Rose gyengéden kézen fogta a
fiát, és elvezette máshová, ahol együtt gyászolhattak.
Bridget az ajtó előtt üldögélt, készen arra, hogy esetleg hívatják.
Buckingham már órák óta ott volt Otwayjel és Savile-jel. Más barátai
is eljöttek, a szörnyű hír gyorsan terjedt. Nell még most is halk
hangokat hallott az ajtón kívülről. Mégis szörnyen magányosnak
érezte magát.
Immár századszorra képzelte el a kis Jemmyt az utolsó
pillanataiban, lázasan, rettegve, távol az otthonától. Vajon hívta őt?
Hogyan lehetséges, hogy nem hallotta meg, még ha Párizsból kiáltott
is?
Átfordult a hátára, és az arcára szorította a párnát, azt kívánta,
bárcsak mindent elfelejthetne. Ezredszerre ismételte magában, hogy
nem lett volna szabad elengednie a fiút, túl fiatal volt még, Párizs túl
messze volt, Savile egyáltalán nem megbízható. Charlie ugyanilyen
idősen bátrabb és erősebb volt, lerázta magáról az anyai
aggodalmakat. Az ő kis Jemmyje azonban mindig is törékenyebb és
bátortalanabb volt. Talán nem is akart elmenni? Vajon jobban
szeretett volna otthon maradni, csak elfojtotta a vágyát, mert nem
akart csalódást okozni vagy gyávának tűnni? Amikor Nellnek eszébe
jutottak szelíd szemei, kisbabás orcái és dacosan csücsörítő szája,
újra mintha vérpatak buzogott volna fel a szívéből. Forró könnyek
törtek elő a bensőjéből, és ő újból átadta magát nekik.
Károly vajon mikor jön már? Nell az ő karjainak vigaszára
vágyott. A férfi a Richmond Parkban vadászott, s noha valaki rögtön
elindult hozzá lovon, még órákba telhet, mire eljut hozzá a hír. És
akkor is mi lesz? Vajon eljön? Vagy egyedül kell elviselnie ezt a
fájdalmat, ahogy már olyan sok szenvedést elviselt?
 Nehéz, gyors lépések hallatszottak kintről, nyílt az ajtó. Károly
viharzott a szobába, ledobta a kalapját, s a karjaiba kapta Nellt.
Nell zokogva simult hozzá, hallotta, hogy a férfi is sír. Haja a nő
arcára hullott, miközben átkarolva ringatta, illata, karjának és
testének megbízható, ismerős érzése a megváltás szikláját nyújtotta
neki, melybe végre belekapaszkodhatott fájdalmának háborgó
óceánján.

A NAPOK SÖTÉTSÉGBEN TELTEK. Nell minden reggel a fájdalom és

veszteség döbbenetére ébredt, a puszta kínlódás tudatával, mintha
csak éjjel levágták volna egy végtagját, és minden nap arra kellene
feleszmélnie, hogy vérben tocsog, s azon erőlködne, hogy újra
összeszedje magát. Testét nehéznek érezte, mintha egy zsák homokot
cipelne, a legkisebb mozdulat is óriási erőfeszítést igényelt.
A mély fájdalomból kicsírázott a harag. Miért ragaszkodott hozzá
Károly annyira, hogy azt a szegény kisgyereket olyan messzire
elküldjék? Ő pedig miért egyezett bele? Miért nem tett Savile többet,
és miért hagyták cserben az orvosok az ő fiát? Aztán egy újabb
gondolat vette be magát az agyába. Mi van, ha nem is egyszerűen
baleset vagy betegség ölte meg? Ha valaki rosszat kívánt neki?
Hiszen mivel tudott volna nagyobb csapást mérni rá, mint azzal,
hogy elvette tőle a drága gyermekét? Vajon ki neheztelhetett rá, és
kinek volt meg a lehetősége, hogy összeesküvést forraljon ellene?
Louise-nak.
Nell most már csak Louise-ra tudott gondolni, aki nemrég tért
vissza Franciaországból, és minél többet gondolt rá, annál
biztosabban hitt az elméletében. Louise gyűlölte őt Károly könnyed
ragaszkodása és az emberek szeretete és rajongása miatt, hiszen a
francia betolakodó iránt csak gúnyos megvetést éreztek. Louise-nak
sok barátja volt Franciaországban, mindenkit lekötelezett, és úgy
gyűjtötte a szívességgel tartozó embereket, mint más az almát a
hideg téli időszakra. Mi sem lehetett tehát egyszerűbb, mint hogy
felbérelt valakit, hogy mérgezze meg szegény Jemmy ennivalóját?
 Nell már elejétől fogva tudta, hogy az őrület hajtja, de képtelen
volt megfékezni magát, vitte előre az izzó düh. Felöltözött, hívatta a
gyaloghintóját, kiadta a parancsot, hogy vigyék a palotába, és arcán a
hidegvérű bosszúálló maszkjával berobogott Louise lakosztályába.
Kikaparja Louise szemét, kövér arcáról letépi a kisbabásan csücsörítő
ajkait, puszta kézzel szakítja ki a beleit a hasából, és megeszi a
szívét, miközben még dobog.
– Nahát, Mrs. Nelly! – Louise meglepődött Nell érkezése láttán,
de felkelt, hogy üdvözölje.
– Te ölted meg! – sikította Nell, s Louise felé közeledett.
– Hogyan? – hebegett Louise, szolgálólányai olyan rémülten
hátráltak, mintha veszett kutya támadt volna nekik. – Ugyan kit?
– A kisfiamat! Az én Jemmymet! – kiáltotta Nell. – Tudom, hogy
te voltál, te veszett szuka!
Louise-nak rontott, de a kiabálására már megjelentek az őrök, és
lefogták a kezét. Nell foggal-körömmel igyekezett kiszabadulni,
rúgott, karmolt, fájdalmat akart nekik okozni, meg is ölte volna őket.
– Jaj, ne! – kiáltott Louise. – Ne, mon dieu! Engedjék el, kérem!
Nell kiszabadult, s a földre zuhant. Rázta a zokogás. Louise
letérdelt mellé, és kezébe vette a másik nő arcát.
– Asszonyom, kérem. Nell. Nagyon kérem, hallgasson meg!
Nell immár támaszt keresve kapott bele Louise karjába.
– Igen, sok ellentét van közöttünk, és igaz, hogy nem kedveljük
egymást különösebben. De lelkemre, mint anya, arra kérem, higgyen
nekem! Nem bántottam a drága gyermekét. Sosem lennék rá képes.
Őszintén mondom, hogy ha ön eltávozna a földről, minden tőlem
telhetőt megtennék, hogy úgy vigyázzak a fiára, akár a sajátomra.
Erre megesküszöm.
Nell most meglátta Louise szemében az igazságot. Bolondot
csinált magából. Nevetséges gondolat volt. Miért is nem
kérdezősködött előbb, miért nem finomabban intézte a dolgot, mint
bármelyik normális ember tette volna?
– Bocsásson meg, asszonyom. – Igyekezett talpra állni, de Louise
marasztalta.
 – Nincs miért bocsánatot kérnie. Ha azt hinném, hogy valaki
ártani akar a fiamnak, én is ugyanezt tenném, biztosíthatom. Nelly,
nem lenne könnyebb mindkettőnknek, ha abbahagynánk az
ellenségeskedést? Talán sosem fogjuk szeretni egymást, de nem
kezdhetnénk elölről?
– Dehogynem – mormolta Nell. – Igaza van, és nagyon kedves,
hogy megérti.
– Akkor tessék – mondta Louise, és átnyújtott neki egy selyem
zsebkendőt. – Fújja ki az orrát, barátném, és igyunk meg egy teát.

WINDSOR – NELL MÁR ÉRTETTE, MIÉRT SZERETTE KÁROLY annyira

ezt a helyet. Ő is ugyanolyan biztonságban érezte itt magát, akár a
férfi. Nem az áthatolhatatlan falak vagy a katonák miatt, akiket oda
lehetett állítani, hogy megvédjék a kastélyt egy esetleges támadástól.
A Burford House keltette benne ezt az érzést, mert, mint azt már
mindenki tudta, ez lett az ő menedéke, a király szerelmi záloga.
Annál is inkább, mivel ezt az épületet nem haszonbérletbe kapta,
hanem teljes mértékben ő rendelkezett vele. Károly biztatta, hogy
fájdalmát csillapítandó merüljön el a ház csinosításában, tegye még
szebbé és kényelmesebb otthonná, egy igazi fészekké, ahol élni és
meghalni szeretne, akárhogyan is lesz.
Potevine, a londoni kárpitos már hetek óta keményen dolgozott a
házban, kárpitozott táblákat lógattak fel, szőnyegeket fektettek le,
festettek, pácoltak, bebútorozták a helyiségeket. Antonio Verrio, az
olasz festő, a keresett művész, aki az elmúlt években annyit
dolgozott a kastély felújításán, most minden egyéb munkaját
félretette, hogy Nell házának plafonjára fessen nimfákat és kerubokat
ábrázoló, sodró erejű jeleneteket.
A kerubok gondolatára Nell szíve összeszorult, újra felderengett
előtte Jemmy angyali arca és pufók kisbaba alakja. Kinézett
hálószobája ablakán, a lelkét, mint mindig, most is megnyugtatta a
messze nyúló királyi liget látványa, az üde táj harmóniát árasztott.
Károly aznap a horgászásban találta meg a nyugalmát, akkoriban
olyan gyakran folyamodott ehhez a tevékenységhez, hogy az orvosai
már aggódtak érte. Épp előző nap zavarta el őket, ugyanis a doktorok
épp azon zsörtölődtek, hogy Károly még olyan időben is képes
horgászni, mikor a kutyának sincs kedve kimenni.
A folyosóról lépések zaja hallatszott, Nell bosszúsan fordult hátra.
Miért nem bírják nyugton hagyni őt, legalább pár percre?!
– Asszonyom – Bridget óvatosan, feszülten kezdte. – Sajnálom,
asszonyom. Egy küldönc érkezett a városból. Rochester grófja
meghalt.

NELL CSAK FEKÜDT, ÉS A SÖTÉTSÉGET BÁMULTA. Már a temetést is

alig bírta elviselni, de ott legalább társaságban volt, hangok, neszek
vették körbe. Most viszont egyedül maradt. Egymást kergették a
fejében az emlékfoszlányok. Eszébe jutott, hogy nevetett Rochester,
mikor magára húzta őt az ágyban:
– Gyerünk, most „a sárkány Szent Györgyön” figurát!
Újra érezte a kezét a mellein, ahogy a mellbimbóit szorító ujjai
tüzes vágyat ébresztettek benne. És milyen lustán mosolygott rá a
zsöllye felől, mikor réges–rég, az egyik előszó előadásakor
találkozott a tekintetük. Gunyorosságával próbálta – ha nem is
teljesen sikeresen – leplezni a benne megbúvó fájdalmat.
Ő már nincs többé. Szegény Johhny, a kéjenc, varázsló, tudós,
veszélyes ördögfióka és elveszett kicsi fiú! Most ez mind eltűnt a
föld színéről. De hová lett? Talán valahol békét talált, reménykedett
Nell. Megpróbált imádkozni, de aztán feladta. Bármilyen isten uralja
is a mennyet, nyilván csak kinevetné egy szajha imáját, melyet egy
züllött életű férfiért mond.
 Huszonnyolcadik fejezet
AZON AZ ŐSZÖN ÉS TÉLEN ISMÉT MEGSZAPORODTAK A GONDOK. Az
emberek egyre hevesebben követelték, hogy Károly zárja ki James
öccsét az örökösödésből. Miután a király kimerült a Shaftesburyvel
és pártjával folytatott csatározásban, Franciaországból pedig ismét
jelentős összeget kapott, januárban feloszlatta a parlamentet, majd
bejelentette, hogy Oxfordban fogja ismét összehívni márciusban.
Oxford tárt karokkal fogadta a királyt, és Nell hangulatát kissé
helyrebillentette az ujjongó tömeg látványa az út két szélén, ahol a
városba érkező királyi menet végiggördült; örömmel töltötték el az
„Isten óvja a királyt!” kiáltások és az ünnepi harangzúgás is. Többen
előrenyomakodtak, hogy legalább egy futó pillantást vethessenek a
királyra. Az egyik tagbaszakadt férfi meglengette a kalapját a
levegőben, és azt kiabálta:
– Éljen a király, és pokolba az összes puritánnal!
Károly szélesen vigyorgott Nell mellett, kihajolt az ablakon
integetni, és Nell olyannak látta őt, mint egy erős hátszelet kapott
vitorlást, aki végre nem viharral szemben küzd előre, mint már olyan
régóta.
Shaftesbury is betört a városba, és elbújt a Balliol College-ban. Az
ő érkezése miatt, és mert újra fellángolhatnak a kizárási törvény
körüli harcok, a pártfanatikusok izgága csapata is megjelent. Mindkét
oldal hívei felbukkantak a városban: a piros masnis királypárti toryk
és a lila szalagos, lázadó whigek; a párttagok üvöltözéssel és
verekedéssel próbálták hangsúlyozni feljebbvaló–ságukat.
Monmouth hercege gyaloghintóban kelt át a városon, előtte egy
ólombuzogánnyal felszerelt gazfickókból álló csapat vonult, akik
minden kötekedőt helyre tettek. Louise is megjelent, és megalapította
rivális táborát Nellel szemben.
 Oxford farsangi hangulatba öltözött. A balladaénekesek és
gúnylapárusok rivalgó tömegeket vonzottak magukhoz, az emberek
tülekedve igyekeztek megszerezni a legújabb paródiát, ami úgy
ábrázolta Nellt és Louise-t, mint marakodó ölebeket: Tuttyt és
Snapshortot, akik vicsorogva marakodnak egymással a király
kegyeiért, miközben azt próbálgatják, ki bír nagyobb befolyással az
uralkodó felett. Nell jót nevetett, mikor Buckingham felolvasta neki.
– Tudod, én mindig igyekeztem távol maradni az ilyesmitől, ezért
van velem szívesen Károly, és nem terhes neki a társaságom. Az a
gúnyolódó röplap, amit nemrégiben terjesztettek, nem tévedett:

Ugyan nem érdekli, szívéből gyűlöli

Mind az állami ügyeket.
Okos egy szajha, csak azt vakarja,
Ami épp neki viszket.

KÁROLY ELHATÁROZTA, HOGY KIKAPCSOLÓDIK a parlamenti

időszak előtti két hétben. Nell elkísérte solymászatra és lóversenyre
Burford Downsba, ugyanis a királyi kupáért rendezett versenyeket
odavitték Newmarketből. Károly számtalan versenylovát
átszállították, és más urak is mindenhonnan ideküldték a sajátjaikat.
A Theater Royal társulata követte őket, és Krisztus templomában
előadták a Nagy Tamerlaine-t. Károly egyik karján Nellel, másikon
Louise-zal vonult be a hatalmas terembe.
Mikor Nell hintója az előadás után visszafelé hajtott a szállásra, a
kocsiba feldühödött tömeg kiabálása szűrődött be. A kocsi lelassított.
– Félre! Engedjetek el! – A kocsis erélyes hangja durván csengett
a haragtól, de egy cseppnyi félelem is vegyült belé. A kiabálás egyre
hangosabb lett, és egyre közelebbről hallatszott, míg a hintó végül
megállt.
– Szajha!
– Mocskos némber!
– Menj vissza a franciák közé, te arcátlan pápista szuka!
 Nell félrehúzta a bőr függönyt az ablakról, és ahogy lehajolt,
éppen sikerült elkerülnie egy feléje repülő lövedéket, ami a szagáról
ítélve kutyagané lehetett.
Összetévesztenek Louise-zal, gondolta. Meg fognak ölni, mielőtt
rájönnének a tévedésükre. Felemelkedett az ülésről, a fejét és a vállát
kipréselte a keskeny ablakon, és hangját felemelve, hogy a tömegből
mindenki meghallja, azt mondta:
– Kérem, jó emberek, viselkedjenek! Én a protestáns szajha
vagyok!
Egy percnyi zavarodott mormogás után valaki felnevetett, aztán
vidáman felkiáltott.
– Ez Nelly! A mi lyányunk! Engedjétek el!
Nell mosolyogva integetett, ahogy a tömeg kettévált, hogy utat
nyisson neki, és a hintó előregördült. Azon kapta magát, hogy remeg,
ellenséges érzései dacára is azt remélte, hogy Louise rendben hazaért
a színházból.

KÁROLY MÁRCIUS HUSZONEGYEDIKÉRE HÍVTA ÖSSZE a

parlamentet. A király aznap este hátborzongatóan önelégült
mosollyal tért vissza.
– Hogy ment? – puhatolózott Nell.
– Csodálatosan. Rázendítettek, hogy: „Nem kell pápista!”, „Nem
kell York!” Shaftesbury odáig merészkedett, hogy felszólított
Monmouth törvényesítésére. A kiabálásokra odavetettem nekik az
igazságot: egyedül az uralkodó törvényessége garantálja a
szabadságukat. De megnyugtattam őket, hogy habár James követ
majd a trónon, csak a nevében lesz király.
Nell megdöbbent; alaposan szemügyre vette Károly feszült arcát.
– És ezt csakugyan így is akarod rendezni?
– Keresik a bajt. Meg is kapják, mert túl messzire mentek. A
parlament a tervek szerint összeül. De én nem fogom megadni
magam, mint egy hitvány kutya, ahogy hiszik: oroszlánként állok ki
ellenük. És amikor itt, Oxfordban végeztünk, a parlament többé nem
ül össze, amíg én uralkodom. Az ítéletnapon meglátjuk, kinek az
ülepe a legfeketébb.
Egy héttel később kitűzték a harmadik kizárási törvény életbe
léptetésének napját. Károly gyalog sétált el a Lordok Házának
ülésére, a Christ Church Hallba. Pár lépéssel mögötte követte a
gyaloghintója, láthatóan üresen. A király elfoglalta a helyét a lordok
között, és magához hívatta az alsóház tagjait is a Sheldonian
Színházból, ahol összegyűltek. Ezek után visszavonult az egyik hátsó
szobába.
Amikor az első pár képviselő átment a keskeny átjárón az
előcsarnokba, az első sorban állók hirtelen megtorpantak. A
döbbenet hangjai hallatszottak, mögöttük káromkodás és lökdösődés
támadt. A király a trónon ült, és az összes királyi jelvényt viselte: a
bársony– és hermelinpalástot, a koronát, a kezében pedig a bunkóra
emlékeztető arany királyi pálcát tartotta. A képviselőknek nem volt
más választásuk, előre kellett lépniük, s meg kellett hajolniuk
uralkodójuk előtt. A nehéz csöndet a király törte meg.
– Az egész világ láthatja, hová jutottunk, és hogy aligha érhetünk
el jó eredményt, mikor már az elején ilyen erős a széthúzás. Jobb, ha
egy királyotok van, mintsem ötszáz. – A némaságban egy légy
döngését is meg lehetett volna hallani. – Kancellár uram – Károly
megemelte a hangját, mintha a csatamezőn volna –, ezennel
megparancsolom: a parlament azonnal oszlassék fel!
Felállt, áttört az emberek sorai között, akik még mindig
meghajolva álltak, tehetetlenül és engedelmesen, és kiviharzott a
teremből, az ajtó becsapódott mögötte.

KÁROLY A KARJÁBA KAPTA NELLT, és befektette az ágyba. –

Bezártam a veszett kutyákat az ólba. Előbb csúszom térden a
pokolba, semhogy újra összehívjam őket és vesződjem velük.
Mondd, asszony, mi a vacsora? Hirtelen úgy rám tört az éhség.
Eszünk, lefekszünk, és megyünk Windsorba!
Károly és Nell augusztusban utazott vissza Windsorba. Az udvar
komponistája, Henry Purcell most is írt egy dalt az uralkodó
visszatérésének megünneplésére, mint mindig. A szóvirágokkal ékes
óda a folyót kérte, hogy szállítsa gyorsan a palotába királyi terhét.
Nell magában gunyorosan megállapította, hogy az utazásukat már az
is lerövidíthetné, ha nem kellene itt hallgatniuk az énekeseket. De
aztán ez is véget ért, a király és udvara pedig visz–szaszállingózott a
palotába, hogy újból letelepedjenek, mint fáradt túlélők a csata után.
Nell örült, hogy visszatérhetett Londonba a barátaihoz a hosszú
nyár után. Jólesett John Lacyvel ücsörögni a férfi házában, a színház
közelében. Mennyi boldog órát töltött itt, mikor a színészkedésre
tanította! Nell otthonosan érezte itt magát, látva a könyveket a
polcon, gondosan rekeszekbe pakolt szövegeket Lacy asztala felett, a
szőnyegre ömlő napfényt. Lacyre mosolygott, és a kis asztal felett
megfogta a kezét.
– Fáradtnak tűnsz, John.
Lacy bólintott.
– Igen. Mindig csak azon jár az eszem, miért nincs már annyi
erőm, mint rég, aztán megdöbbenve jövök rá, hogy megöregedtem.
Hatvanéves vagyok. Micsoda vénség! Mindenem fáj és recseg–
ropog.
– Hiányzik a színpad? – kérdezte Nell.
– Inkább a régi idők – felelte Lacy. – Amikor Charlie Harttal és
Mick Mohunnal és Wat Clunnal és Kate Coreyval játszottam. De az
utóbbi években már nem leltem túl sok örömemet a színházban. Túl
sok a perpatvar a társulattal és Killigrew–val, túl sokat kell harcolni,
hogy megteljen a nézőtér, túl sokat aggódnak a pénz miatt. És mikor
Hart azt mondta, hogy ő befejezte, úgy éreztem, nekem is ideje
mennem. Már nem olyan, mint amikor te is velünk voltál.
– Azt hiszem, most már én sem élvezném – vette át a szót Nell. –
Azokhoz a női szerepekhez, amelyeket most írnak, semmi más nem
kell, csak hogy az ember megmutassa a mellét, aztán alávesse magát
a kínzásnak, erőszaknak, rettegésnek. És mindezt rímekben. Nem
olyan már, mint Florimel és Mirida szerepe volt. Azokon még
lehetett mulatni. Egyébként hallottál szegény Betsy Kneppről?
Meghalt szülés közben, Joe Hainesstől volt terhes.
 – Hallottam. Szíven szúrt. Jaj, Nell, olyan jó téged látni! –
mosolygott Lacy. – Mesélj valami vidámat, valami kellemeset, hogy
megmelengesd egy vénember összetöpörödött szívét! Hogy van az
ifjú Charlie?
Nell ragyogott.
– Nagyon büszke vagyok rá, John. Úgy nevelkedik, mint egy igazi
úriember. Vagyis legalább igyekszem. Otway teherbe ejtette az egyik
szolgálót, épp, mint Fleetwood Sheppard, úgyhogy most keresnem
kell valakit, akit tanítja Charlie-t. Úgy kell nekem, ha hagytam, hogy
Rochester válassza ki a nevelőjét!
– És boldog vagy? – kérdezte Lacy. – A király rendesen
gondoskodik rólad?
– Igen. Azt mondta, akkora területet kapok a sherwood–i erdőből,
amekkorát reggeli előtt körbe tudok lovagolni – nevetett Nell. – Igaz,
hogy nem bírtam végigcsinálni, de megkaptam a Bestwood Parkot;
tudod, ami régen III. Edwardé volt. Az öreg biztosan forog a
sírjában. És még a Burford House körüli földeket is megkaptam.
– Milyen jómódú hölgy lettél – nevetett Lacy.
– De Louise-t sosem fogom utolérni. És nem számít, mennyit
kapok, a kiadásaim mindig meghaladják a bevételeimet. De azért
még nem kellett rablásra adnom a fejem.
Mikor Nell indulni készült, Lacy magához ölelte, majd hátrébb
lépett, és alaposan szemügyre vette az arcát.
– …vizsgálni kezdé arcomat, / Mintha levenné – szavalta Nell.
– Csak szemügyre veszlek. Hogy soha ne felejthessem el a
mosolyodat.
– Arra semmi szükség – felelte Nell, és megcsókolta. –
Hamarosan találkozunk.
Azért még felnézett az ablakból őt figyelő Lacyre, s integetett
neki, mielőtt beült a gyaloghintóba. Mikor két héttel később eljutott
hozzá John Lacy halálának híre, eltöprengett, vajon a férfi érezte-e a
közeledő árnyat, tudta–e, hogy többé nem látja Nell arcát.
 PÁR HÓNAPPAL LACY HALÁLA UTÁN HART LÁTOGATTA MEG
NELLT.
– Pont olyan fáradtnak látszol, amilyennek én érzem magam,
drága Hart – mosolygott Nell, és átnyújtott a férfinak egy csésze
csokoládét.
– Te pedig pont olyan gyönyörű vagy, mint mindig – felelte Hart,
majd váratlanul összerándult a fájdalomtól, ahogy a lábát egy
zsámolynak támasztotta. Megsimogatta Tuttyt, aki finomságok után
kutatva körbeszaglászta Hart kezét.
– Mi újság? – kérdezte Nell.
– Semmi jó – Hart a fejét csóválta. – Attól félek, a Király
Társulata a végét járja. Túl sok volt a küzdelem, és az anyagi
nehézségek egyre súlyosbodnak. Davenant fia átveszi, és együtt
működteti majd a két társulatot. Ez már régóta várható volt, de akkor
is úgy fáj, mintha egy régi barátot veszítenék el.
– Károd lesz belőle? – kérdezte Nell.
– Nem – felelte Hart. – A nyugdíjamból szépen megélek, és félre
is tettem egy kis pénzt, amikor még jól mentek a dolgok.
– Mi lesz a színházzal? – kérdezte Nell.
– Ó, jó hasznát veszik majd. – Hart vállat vont. – Charlie
Davenant azt mondja, a Dorset Gardent operához meg ilyesmihez
használja majd, a Bridge Streetet meg olyan darabokhoz, amik nem
igényelnek különösebben kellékeket.
– A mi darabjainkhoz – felelte Nell.
– Igen – helyeselt Hart. – A mi darabjainkhoz, amelyekben csak
Hartra és Nellre volt szükség, hogy tömegeket vonzzon, nem pedig
felhőkön utazó istenekre meg lángoló kastélyokra.
– Szép idők voltak – felelte Nell, és megfogta Hart kezét. – És én
mindig hálás leszek érte.

AZNAP ÉJJEL SÍRVA IDÉZTE FEL az első, borzongatóan izgalmas

napokat, amikor még narancsot árult, az akkori reményeit, álmait és a
barátait: Betsy Kneppet, Kate Coreyt, Wat Clunt, Lacyt és másokat.
Mivel Hart és Mohun is elhagyta a színpadot, és a legutolsó öreg
színész is visszavonult, Nell színésznő szíve kimerült és elcsüggedt.
A Király Társulata nem létezett többé, és a színháznak az a világa,
amelyet ő ismert, eltűnt a föld színéről, mintha elsodorta volna az ár.

1683 TAVASZÁN AZ UDVAR NEWMARKETBE vonult, de Nell

számára a pihenő nem hozott megnyugvást. Márciusban hírét vették,
hogy Tom Killigrew meghalt. Nell idegeskedett, hogy visszatérjen–e
Londonba a temetésére, a kérdés azonban három nappal később
magától eldőlt, ugyanis Károly newmarketi háza tüzet fogott. Senki
nem halt meg vagy sebesült meg súlyosan, de az épület komoly
károkat szenvedett.
– Menjünk vissza Londonba szép csendben! – mondta Károly. –
Elmegyünk Killigrew temetésére. Különben is elfáradtam. A házat
őszre rendbe hozzák, akkor majd visszajövünk.
Károly elgyötörtnek tűnt, és Nell aggódott is érte, ugyanakkor
örült a lehetőségnek, hogy kifejezheti Killigrew iránti megbecsülését,
s viszontláthatja régi, színházi barátait.
Csak pár nap múlva tudták meg, mikor visszatértek Londonba,
hogy korai távozásuk valószínűleg megmentette Károly és York
hercegének életét is.
– Az összeesküvők tudták, mikor akart indulni az udvar – mesélte
Buckingham Nellnek. – Lesben álltak a Rye House-nál, a
Newmarket Road egyik keskeny pontján, ott akartak merényletet
elkövetni Károly és a herceg ellen, ahogy Londonba tartanak.
– És most kik voltak? Csak nem megint a pápisták?
– Nem – felelte Buckingham. – Rosszabb. Úgy tűnik, Monmouth
herceg is belekeveredett.
– Jóságos ég, hát ez a fajankó semmiből sem tanul?! – üvöltött fel
Károly. – Nem lesz király! Kerek perec megmondtam neki, hogy ne
is gondoljon rá; és erre, tessék! – rogyott le a székbe. Aztán dühe
elszállt, és Nell észrevette, hogy a könnyek fojtogatják. Letérdelt elé,
a kezébe vette Károly kezét.
– Jemmy bolond. De szeret téged. Biztos vagyok benne, hogy neki
semmi köze nem lehetett a megölésed kiterveléséhez.
 – Akkor most hol van? Miért szökött meg, mikor fény derült az
összeesküvésre?
– Mert fél – felelte Nell. Ő is félt.
Közben tisztázódott az összesküvés minden részlete: valóban meg
akarták ölni a királyt és York hercegét, hogy Monmoutht ültethessék
a trónra. Monmouth tényleg szerette Károlyt. Most azonban Nell arra
gondolt, hogy a herceget talán annyira elragadták az ambíciói, hogy a
háttérbe szorították apja iránti hűségét.

LONDONBAN ROSSZ HANGULAT URALKODOTT. AZ összeesküvőket

gyorsan elítélték, a félelem és a harag tüzelte bíráikat, még York
herceg lányának, Anne-nek és George-nak, Dánia hercegének az
esküvője sem lassíthatta a kegyetlen igazságosztást, pedig Európa
összes uralkodója összegyűlt az eseményre. A halálbüntetéseket az
esküvő másnapján hajtották végre, Károly pedig Windsorba szökött
újra, hogy ne kelljen a vért látnia és a veszélyre gondolnia. Nell
fájlalta Károly gyötrődését, féltette Monmoutht saját ostobaságának
következményeitől, és mindez csak erősítette azt az érzését, hogy a
világ valahogyan félresiklott, s nem fog egyhamar visszatérni a régi
kerékvágásba.
Augusztusra Monmouth örök hűséget esküdött Károlynak, és a
bocsánatát kérte. Mikor Nell elkísérte Károlyt, hogy megnézzék
Winchester legújabb kastélyát, a férfi jobb hangulatban volt, mint az
elmúlt hónapokban bármikor. Másnap a kellemes időben
kilovagoltak, hogy kiélvezzék az oly hőn áhított, rövidke
nyugalmukat. Sir Christopher Wren Károly mellé léptetett a lovával,
s elmosolyodott, ahogy azt látta, hogy a király egyértelműen
elégedett.
– A vadászház jövő őszre elkészül, felség, így a télen már
kellemesen töltheti ott az időt.
– Mit gondolsz, Nelly? – kérdezte Károly felé fordulva.
– Szerintem minden jó, amitől jobban érzed magad – felelte Nell.
– Túl keményen dolgozol, és az emberek között túl sokan vannak,
akiket nem kedvelsz.
 – Éppen ezért épült ez itt – nevetett Károly –, nem igaz, Wren?
Elég messze van Londontól ahhoz, hogy elmenekülhessek, és csak
azoknak jut hely, akiket tényleg szeretnék magam mellett tudni.
Talán itt tölthetnénk a karácsonyt, hiszen mindenki jól kijön a
többiekkel. Te és Louise, a királyné és amennyi gyerekem csak el tud
jönni. Talán még Monmoutht is meg tudnám győzni, hogy
csatlakozzon hozzánk.
Nell reménykedést látott a király szemében, az arcán viszont egy
árnyék suhant át, és az asszony tudta, hogy legidősebb fia jutott az
eszébe.
– Biztos vagyok benne, hogy eljön – mondta megnyugtatóan.

SAM PEPYS FELKERESTE NELLT A BURFORD HOUSE-BAN egy

nappal azután, hogy Windsorból visszatért Winchesterbe.
– Nell asszony – mondta, és fejet hajtott előtte, mikor belépett. –
Engedd meg, hogy részvétemet nyilvánítsam barátod elvesztése
miatt.
– Barátom? – Nell futtában végiggondolta az előző év haláleseteit,
de egyik sem volt annyira közeli, hogy a hírt így közöljék. Pepys
arcára fájdalom és rémület ült ki.
– Én... én azt hittem, már hallottál róla, különben gondosabban
válogattam volna meg a szavaimat. Sajnálom, hogy ezt kell
mondanom. Charles Hart ma reggel meghalt.

LONDON MINDEN SZÍNÉSZE MEGJELENT Charles Hart temetésén, és

Nell először arra gondolt, hogy a férfi mennyire elégedett lenne
ezzel. Aztán lelki szemei előtt felbukkant régi szerelme, amint szája
fanyar mosolyra húzódik.
– Sokkal elégedettebb lennék állva, mint fekve – mondaná. Mick
Mohun, az öreg Will Cartwright, Theo Bird, Kate Corey, Anne és
Beck Marshall is megjelent a Király Társulatából, és ott volt a
Herceg Társulatának kiváló legénysége is: Thomas és Mary
Betterton, Elizabeth Barry, Henry Harris a megmaradt Killigrew–kal
és Davenant–okkal együtt. Mintha hazatért volna, gondolta Nell, épp
úgy érezte magát a sok színházi ember között, és egy kósza pillanatig
eljátszott a gondolattal, hogy visszatérhetne a színpadra. Persze azt
nem lehet. Az ő világa már elmúlt, és az újba nem tudna
beilleszkedni.
Hart halála elindított valamit Nellben. Azt hitte, sikerül
viszonylag könnyen feldogoznia, de most, pár nappal a temetés után
újra rátört a migrén, émelygett, és már attól is nyomorultul érezte
magát, ha megfordult az ágyban. Egyre csak siratta Hartot, a
fiatalságát, a múltját, Jemmyt, Rochestert és Lacyt, Killigrewt és az
anyját, a jövőjét és a további veszteségeket, melyeket még az élet
hozhat.
Rose Nell mellett ült az elsötétített hálószobában, és a homlokát
simogatta.
– Meg akarok halni – suttogta Nell.
– Nem, nem szabad – mormolta Rose. – Mihez kezdenék
nélküled? És a kis Charlie és a király? Szükségünk van rád, szívem.
– De annyira fáj – zokogta Nell, a szeme ismét megtelt könnyel. –
El sem bírom viselni.
– Sok mindenen mentél át, kedvesem. – Rose hideg vízbe mártott
egy ruhát, kicsavarta, és Nell homlokára tette. – Több mindenen,
mint amennyit el lehet viselni.
– És ennek sosem lesz vége – mondta Nell. – Te hogy bírtad
elviselni Johnny halálát? Olyan értelmetlen és fölösleges volt.
– Tényleg fogalmam sincs – mondta Rose. – Talán azt hittem,
hogy majd jobbra fordulnak a dolgok, hogy van valami célja, amit én
még nem látok át.
– Bárcsak én is ezt érezném. Hogyan jutottál erre a
következtetésre?
– Nem tudom – felelte Rose. – Csak azt tudom, hogy mindennek
ellenére nem halt meg bennem a remény.
– Remény – ismételte meg Nell, és eltöprengett, vajon ő érezheti–
e ezt újra.
– Igen – felelte Rose. – A remény megtelepszik az emberben, és
nem lehet egykönnyen kiűzni.
 NELL BETEGSÉGE HETEKIG ELTARTOTT. Annyi fizikai vagy lelki
ereje sem maradt, hogy elhagyja a házat. Néha attól félt, hogy talán
már haldoklik, utána szinte remélte, hogy meghal, és megszabadul a
nyomorúságtól. Fel sem tudta idézni azokat az időket, amikor jól
érezte magát, a kinti élet és a társaság távoli álomnak tetszett.
Rose folyamatosan mellette maradt, és Károly is gyakran
meglátogatta. Az ifjú Charlie gyakran vele vacsorázott a szobájában,
Buckingham és Dorset pedig szórakoztató történeteket adott elő az
udvar és a város életének eseményeiből. Aphra a színházról mesélt
neki.
– Utálom, hogy ilyennek kell látnod – mondta Nell, és megfogta
Aphra kezét.
– Ne butáskodj, Nell! Túl régi barátok vagyunk már ahhoz, hogy
emiatt gyötörd magad. – Leült a Nell melletti székre. – Hoztam pár
könyvet. Arra gondoltam, talán örülnél, ha felolvasnék neked.
– Igen, tényleg örülnék. De most még ne! Annyira boldoggá tesz,
hogy látlak, hogy veled lehetek és beszélgethetünk. Szinte már csak
te maradtál nekem a régi időkből.
– Igen – felelte Aphra. – Nagyon elszomorított, mikor hallottam
Hartról. Persze én nem ismertem őt olyan jól, mint te. El sem tudom
képzelni, mekkora veszteség lehet számodra, ennyi régi barát halála.
– Úgy érzem, mintha a föld kiszaladt volna a lábam alól – mondta
Nell. – Hart mindig itt volt velem, még ha fizikailag el is távolodtunk
egymástól. Nem tudom elhinni, hogy elment. Én pedig úgy
lebetegedtem, hogy alig volt annyi erőm, hogy felüljek az ágyamban.
Mintha ennyi borzalmat már tényleg nem bírnék elviselni.
Sírva fakadt. Szégyellte, hogy megadta magát a bánatának, de
túlságosan kimerült ahhoz, hogy visszatartsa a fájdalmát.
– Miattam nem kell visszafognod a könnyeidet – mondta Aphra,
és átkarolta Nellt.
Nell Aphra vállára hajtotta a fejét. A nő hajának édes, meleg illata
megnyugtatta, végre elapadtak a könnyei.
 – Mit mondott Dr. Lower? – kérdezte Aphra, és átadott Nellnek
egy zsebkendőt.
– Semmi hasznosat – felelte Nell, megtörölte a szemét és az orrát.
– Ellenállok, ha eret akar vágni rajtam vagy köpölyözni akar, mert
biztosra veszem, hogy attól csak még gyengébb lennék. Inkább Rose
és Bridget tanácsait fogadom meg, ők forró levest, meleg, fűszeres
aludttejet javasoltak, meg ágymelegítőt a lábamhoz.
– Nagyon helyes – mosolygott Aphra. – Csak olyan kezeléseket
fogadj el, amelyek élénkítik a szellemed, és táplálják a lelked!
Bridget lépett be, letakart csészét hozott egy tálcán, és Nell
tényleg erősebbnek érezte magát, mikor felhörpintette a gőzölgő
húslevest, s a meleg csészét a mellkasához szorította.
– És hogy van az ifjú Charlie? – kérdezte Aphra. – Felvidít, annak
rendje és módja szerint?
– Ó, igen – mosolygott Nell. – Ő az mindig a fénysugár az
életemben, tudod. Mondtam már, hogy Károly megteszi St. Albans
hercegének, és saját lakosztályt kap Whitehallban?
– Tényleg?! – kiáltott Aphra. – Ó, Nell, annyira örülök neki.
Megérdemelte ő is és te is ezt az elismerést.

NELL MÁR KÉT HÓNAPJA ÉLT BEZÁRVA a házba, amikor Sam Pepys
meglátogatta. Ragaszkodott hozzá, hogy kinyissa az ablakokat.
– Tudom, mire van szükséged – mondta fürgén – friss levegőre.
Friss tengeri levegőre. Egy kis hajóút csodát tesz majd veled.
– Hajóút? – Nell gyengén felnevetett. – Még pisilni is alig bírok
felkelni az ágyból, Sam, hogy mehetnék hajóútra?
– Én ettől nyertem vissza az életkedvemet, mikor elveszítettem
szegény feleségemet. De adj egy kis időt, és elrendezem! – nógatta,
Nellt pedig felbátorította a férfi lelkesedése, s engedett neki.
Sam a Navy Board Társaság minden erejét Nell felépülésének
szolgálatába állította. Pár nappal később négy tengerésszel érkezett
meg, akik egy hordágyban levitték Nellt a hintóhoz, az pedig
elszállította a Whitehall Stairs-nél várakozó jachthoz. A tengerészek
beemelték a fedélzetre, és gyengéden ráfektették a korláthoz kikötött
nyugágyra, ahol nekidőlhetett egy halom párnának.
– Úgy érzem magam, mint egy öreganyó – nevetett Nell, mikor
Sam betűrte a takaróját az állánál.
– A legcsinosabb anyóka, akit valaha is láttam – biztosította.
Nell még sosem utazott lejjebb a folyón a woolwichi királyi
hajógyárnál, és izgatottan figyelte, amint a jacht kihajózott a folyó
torkolatán keresztül a nyílt tengerre. Fehér hab tajtékzott a tengerkék
hullámokon, a derűs égbolton pedig gomolygó felhők száguldoztak.
A friss szellő kidagasztotta a jacht vitorláit, árbocszalagja magasan
az árboc tetején lengedezett.
– Nahát, Sam! – vigyorgott Nell, és magába szívta a csípős, sós
levegőt. – Teljesen igazad volt. Köszönöm. Megmentetted az
életemet.

HÚSVÉTRA NELL MEGERŐSÖDÖTT ANNYIRA, hogy képes volt

megtenni a rövid kocsiutat a palotáig. A kápolnában ülve majdnem
elsírta magát a büszkeségtől és a boldogságtól, mikor Charlie Károly
mellett az úrvacsorához járult. Tizennégy éves volt, majdnem kész
férfi, és már látszott, hogy apja magasságát és testalkatát örökölte.
Mellette állt két féltestvére is: Barbara fia, a tizenhét éves George,
Norhtumberland hercege, és Louise tizenegy éves fia, Charles,
Richmond hercege. Mindnyájan jóképű legények, gondolta Nell, de
Charlie azért messze kimagaslott közülük megjelenés és viselkedés
tekintetében is. Olyan volt, mint egy királyfi. Egyenesen és büszkén
állt, sötét, göndör fürtjeivel és testalkatával Károlyra emlékeztetett.
Azért persze saját vonásait is látta a fia arcán: a mogyorószín szemét
keretező buja szempillákat és telt ajkait. El fognak alélni tőle a nők.
A szertartás után az ifjú Charlie odalépett hozzá, és megcsókolta.
– Nem szabadna álldogálással fárasztania magát, anyám. Menjen
haza, délután meglátogatom! – Büszkén ejtette ki a szavakat. Most
már saját lakosztályt kapott a palotában, szolgákból és a kíséretéből
álló háztartással. Igen, igazi úr az ő fia, gondolta Nell, miközben
Charlie visszatért a testvéreihez.
 Károly lépett oda hozzá.
– Remek fiúk – mondta. A kis Jemmy árnya még mindig közöttük
lebegett, a miatta érzett fájdalom sosem múlt el a szívükből. – A mi
kis Jemmynk is az lett volna – tette hozzá, és megfogta Nell kezét.
Nézték, ahogy a három fiatal herceg együtt nevetgél, aztán
kirohannak a napsütésbe.
– Ideje, hogy Charlie-t eljegyezzük – mondta Károly, miközben
kikísérte Nellt. Nell megdöbbent, még sosem gondolt a fia
nősülésére.
– De még olyan fiatal! – most már odakint jártak, és Károly intett,
hogy hozzák Nell gyalogszékét.
– Az esküvő várhat, amíg kicsit idősebbek nem lesznek – felelte. –
De találtam neki egy menyasszonyt, akivel szerintem te is elégedett
leszel, és semmit nem veszíthetünk, ha már most megkötjük az
egyezséget, ha te is beleegyezel.
Döbbenet kerítette hatalmába Nellt. Ez már nem puszta vélemény,
ez a valóság. Mióta töprenghet ezen Károly? Miért nem mondta
korábban soha? És ha ő nem egyezik bele? Károly számításba venné
egyáltalán?
Károly besegítette a gyaloghintóba, ő pedig hálásan fogadta, hogy
ülhet, és a zárt tér nyújtotta kényelmet.
– Ki az? – kérdezte Nell. Ki lehetne elég jó az ő Charlie-jához?
Károly két idősebb fia remekül házasodott. Catherine Pegge fia,
Don Carlo Lord Danby leányát vette el, Barbara Henry fia pedig
Henry Bennetnek, Arlington grófjának, a Cabal–minisztérium egyik
korábbi tagjának lányát. Viszont mindegyikük anyja úri hölgy volt.
– Lady Diana de Vere – felelte Károly mosolyogva. – Oxford
grófjának legidősebb élő leánya. Anglia legrégibb családjai közé
tartoznak, Nell.
Nell kis híján felnevetett. Aubrey de Vere, Oxford tizedik grófja
nemzett gyermeket Hester Davenportnak, a színésznőnek soksok
évvel korábban, miután Hestert becsapva álházasságot kötött vele.
– Igen, gonosz tréfa volt – mondta Károly, mintha olvasna a
gondolataiban. – De Diana a törvényes lánya. Ez nem valami
összeesküvés, hogy rásózzunk Charlie-ra egy újabb nemesi fattyat.
Oxford grófja írta alá a Magna Chartát, tudod, és a de Vere család
több mint ötszáz éve birtokolja a grófságot.
– Tényleg? – kérdezte Nell áhítattal.
– Tényleg – felelte Károly. – Remek parti.
– Akkor köszönöm, szerelmem – szólalt meg újra Nell. – Hiszen
tudod, hogy nekem csak Charlie boldogsága és sikere a fontos.
Charlie pár héttel később eljegyezte Dianát a windsori kastélyban.
Tízéves, édes lányka volt, arany fürtökkel és rózsaszín orcákkal,
sugárzott a szüleitől rá áradó dicsőségtől és csodálattól. Nellnek
eszébe jutott, amikor ő volt tízéves – messze nem ilyen körülmények
között élt, mint ez a szerencsés gyermek. Örömmel látta, hogy Diana
szégyenlősen néz fel Charlie-ra, és a boldogságtól elpirul, amikor a
fiú megfogja a kezét. Charlie pedig ragyogott, érezve a kislány
csodálatát.
Boldogok lesznek, gondolta Nell. Újabb csoda született.
 Huszonkilencedik fejezet
Az EVEZŐSÖK finom csapásokkal, egyenletes ritmusban,
összeszokottan hajtották a hajót a vízen. A folyó nyugodtan
hömpölygött. Apály ideje volt, a bárka könnyedén haladt előre, kelet
felé.
Nell nem igazán értette, miért kérte meg Károly, hogy kísérje el a
deptfordi és woolwichi királyi kikötőbe aznap délután, de örömmel
csatlakozott hozzá. Károly imádta a tengert, a hajókat, a matrózokat,
és boldog volt, ha a kikötő sarát taposhatta, miközben a hajók
kötélzetét és árbocát vizsgálta, és ellenőrizte, hol tart flottája
legújabb hajóinak építése. Ezenkívül mindketten élvezték Sam Pepys
társaságát – és aznap ő vállalta a kalauz szerepét –, aki valahol a
parton várakozott rájuk.
A folyó kisebb-nagyobb hajók és dereglyék százaitól tarkállott:
utasszállító hajók vitték át az utasaikat egyik partról a másikra, vagy
éppen végig a folyón, a városon át; a matrózok verejtéktől fénylő
arccal húzták a lapátot. Halászcsónakok ringatóztak békésen a
délutáni napfényben, a Pool of Londont pedig teljes hosszában
zsúfolásig megtöltötték a lehorgonyzott, kirakodásra váró hajók;
súlyos testük képtelen magasságban tornyosult a víztükör és az
ezernyi kisebb vízi jármű fölé.
A rakparton férfiak százai végezték soha véget nem érő
munkájukat: újabb és újabb súlyos rakományokat eresztettek le
kötéllel, vagy görgettek végig a zörgő pallókon a dokkra, miközben
kikötői munkások, vámhivatalnokok, tengerésztisztek, matrózok,
kereskedők és befektetők serege hömpölygött a bálák, hordók,
zsákok és ezerféle csomagok halmai között. Ezen az aprócska helyen
gyülekezett minden, ami a világ különböző pontjairól Angliába
áramlott: étel, selyem, fűszerek, arany; még a királyság más részeiről
származó faanyag, szén és gyapjú is ide érkezett meg.
 Nell Károlyra pillantott, aki lagymatag érdeklődéssel követett egy
vitát, mely a hozzájuk közelebbi parton zajlott egy révész és utasa
között. A nyári szellő meg–meglebbentette parókája sötét tincseit, ő
pedig szórakozottan levette kalapját, és azzal legyezte arcát a fülledt
hőségben. Nell elmosolyodott, és megrohanta a férfi iránt érzett
határtalan szeretet érzése. Olyan jó volt őt így látni, felszabadultan,
néhány röpke pillanatra elszakadva a napi gondoktól. Károly
megfordult, elkapta az asszony pillantását, és visszamosolygott rá,
majd hátrahajtotta fejét, és lehunyt szemmel átadta magát a fel–
fellebbenő hajóponyva mögül előtűző nap játékának. Jobb
halántékán egy verejtékcsepp gördült alá, majd elenyészett az arcán
derengő halovány borostában.
Nell tett egy hiábavaló kísérletet, hogy felsőruhája
megmozgatásával némi friss levegőt engedjen a fűző börtöne és
izzadt teste közé, azután szétnyitotta legyezőjét, és a kék strucctollak
segítségével legyezte arcára a folyó nedves fuvallatát.
Fenn az égen hirtelen nehéz felhő takarta el a napot, és az ég úgy
borult fölébük, akár egy hatalmas, sötétszürke kupola. Balra nézve
London látképét csodálhatták, mögöttük pedig Wren új templomának
oromzata szökött a magasba, a tisztán fénylő világosszürke kőtorony
élesen kirajzolódott a város sötétebb szürkéje előtt. Nell a víz
közvetítette ezerféle neszt hallgatta: az utcai árusok rikkantásait,
gyerekvisongást, a nehéz kocsikerekek zörgését a macskaköves
utcákon, kutyaugatást, és valahonnan messziről egy duda alig
hallható zümmögését, amit a szél egy pillanatra feléjük hozott, hogy
azután újra elsodorja a hajójuk oldalát verdeső víz és a folyó
sötétzöld hullámaiba merülő evezőlapátok csobbanása.
A bárka most Greenwich mellett haladt el. A régi palota – ahol
VIII. Henrik király és leánya, Erzsébet meglátta a napvilágot, és ahol
később Henrik aláírta Boleyn Anna halálos ítéletét – megrongálódott
a háború alatt. Károly új palotájának első, folyóra néző épülete már
felépült a romokon.
– Itt állunk meg először – szólt Károly. – Szeretném megnézni a
csillagvizsgálót. Remélem, nem bánod, Nell?
 – Nem, persze, hogy nem, szerelmem – felelte az asszony. –
Követlek, bárhová is vezetsz.
A bárka már be is fordult a palota alatti móló irányába. Nell
meglepve ismerte fel a parton Sam Pepys alakját, aki új öltönyben és
parókában feszített, arcát pedig beragyogta szinte örök mosolya.
Ahogy a hajó a lépcső mellé ért, a férfi előrelépett, és a kezét
nyújtotta Nellnek, hogy kisegítse a párta. Az asszony felemelte
szoknyája szegélyét, úgy lépett a hínár borította, csúszós kőlépcsőre.
– Felség – hajtotta meg fejét Pepys. – Nelly, boldoggá tesz, hogy
így ragyog!
Hintó vitte fel őket a királyi parkon át a dombtetőre, ahol az új,
vörös téglás csillagvizsgáló magasodott. Nell meglepetésére azonban
Károly nem lépett be a kapun, hanem a teraszra vezette őt.
Nell mindig is csodálta a dombtetőről nyíló nagyszerű kilátást.
Látni lehetett a szépséges parkot a Queen's House-ig – a
babaházszerű épületet Károly édesanyjának emelték –, onnan tovább
a folyópartig, és azon is túl az Isle of Dogs mezejéig. Innen, a
magasból a forgalmas kikötő, a Poolban sorakozó hajók, a Tower és
maga a város olyannak látszottak, akár a gyermekjátékok.
– Mennyire szeretem Greenwichet! – sóhajtott Nell, és belekarolt
Károlyba.
– Tudom – mosolygott le rá a férfi. – Ezért is gondoltam, hogy
esetleg örülnél neki, ha Greenwich grófnője lehetnél.
Nellnek elakadt a szava, úgy bámult Károlyra. Talán tréfál?
Károly megrázta a fejét, mintha csak olvasott volna a gondolataiban.
– Nem, nem, komolyan beszélek. Még várnunk kell egy kicsit, de
meglesz, és ha valakinek nem tetszik, nos, az elmehet a pokolba.
– Ó, Károly! – Nell nem is tudta, hogyan fejezhetné ki határtalan
meglepetését és háláját. – Köszönöm! Köszönöm, szerelmem!
Köszönöm!

NELL BOLDOGSÁGÁT NÉHÁNY NAP MÚLVA BEÁRNYÉKOLTA a hír,

hogy Michael Mohun meghalt. A temetésen az asszony
végigtekintett a gyászolókon, és eszébe jutott az a réges–régi este
Madam Rossnál, amikor először találkozott a Király Társulatának
színészeivel, miután újra kinyitottak a színházak. Charles Hart, John
Lacy, Walter Clun, Michael Mohun, Richard Baxter, az öreg Theo
Bird és a többiek voltak ott. Az öregebbek közül már csak a vén Will
Cartwright volt életben. Nell úgy érezte, mintha ezzel újabb szöget
vertek volna be a saját koporsójába, és amikor émelyegni kezdett,
már tudta: közeleg a jól ismert, kibírhatatlan fejfájás.
Mire véget ért a szertartás, és Nell beszállt a hintóba, a fájdalom
elviselhetetlenné fokozódott. Alig várta, hogy hazaérjen és
lefekhessen, de a kocsi legnagyobb bosszúságára döcögve megállt.
Ennyi idő alatt nem érhettek haza. Odakint izgatott hangok, dühös
kiáltások harsantak. Nell félrehúzta maga mellette az ablakon az
aranyozott, bőr árnyékolót. Néhány lépésnyire egy fekete kabátos
lelkészt látott, arcán olyan rémülettel, mintha a pokol kutyái
üldöznék, szemben vele pedig három tagbaszakadt végrehajtó állt.
Körülöttük már kisebb tömeg gyűlt össze, akik mohón várták a
csetepatét.
– Mi történik itt, John? – kiáltott Nell a kocsisának.
– Nem tudom, asszonyom. Várjon, kiderítem.
A kocsis leugrott a bakról, és odament az vitatkozókhoz. Az
emberek a lelkészre és a poroszlókra mutogattak, a bámészkodók
élesen fel–felcsattanó hangon vitatták meg az eseményeket. John a
fejét vakarva tért vissza a hintóhoz.
– Ezek a kopók le akarják tartóztatni a lelkészt valami adósság
miatt, asszonyom. A fickó nehéz időket él, és azt magyarázza nekik,
hogy ha beviszik, akkor végképp nem tudja rendezni a tartozásait, de
azok rá se hederítenek. Elzavarjam őket, hogy tovább tudjunk
menni? – paskolta meg ostorát a kocsis.
– Nem – felelte Nell. – Segítsen kiszállni! Beszélek velük.
John leengedte a kocsi hágcsóját, és a kezét nyújtotta az
asszonynak. Nell szorosan összehúzta magán a kendőt, és odasétált
az egyre növekvő tömeghez. A jól öltözött hölgy látványára a
bámészkodók félrehúzódtak, hogy utat engedjenek neki.
– De hisz ha mondom, hogy nincs annyi pénzem! – A lelkész
rémült, tágra nyílt szemekkel hátrált, akár egy sarokba szorított állat.
– Mennyi a kölcsön összege?
A porkolábok hátrafordultak, és Nellre bámultak.
– Törődjön a maga dolgával! – vetette oda egyikük. – ...Hölgyem
– tette hozzá, amikor a társa oldalba bökte. A férfi hangját meghallva
Nell hátrahőkölt a döbbenettől: ő volt az az őr, aki soksok évvel
ezelőtt a kockakőre lökte őt. Egy világ, egy évezred választotta el
immár attól az időtől. Akkor rettegett tőle, de most egyenesen a
szemébe nézett, és közelebb lépett hozzá. Fel kellett emelnie a fejét,
mert alig ért fel a férfi hordó nagyságú mellkasáig.
– Azzal törődöm, amivel a kedvem tartja. Most pedig halljam,
mennyi a tartozása ennek az úriembernek?
Nell némi elégtétellel nézte, ahogy dühös arcát látva a férfi lesüti
a szemét, és bizonytalanul vakargatja nedves orrát. A fickó
összenézett a cimboráival; nem tudták eldönteni, vajon veszítenek–e
tekintélyükből a tömeg szemében, ha meghátrálnak, vagy
éppenséggel elismerés övezi majd udvarias viselkedésüket. Végül a
legfiatalabb, egy fekete hajú ifjonc, aki az őszülő lelkész fölé
magasodott, elszánta magát, és előrelépett.
– Két font, nyolc shilling és hat penny.
– Csak ennyi? És ezért akarják börtönbe vetni? – kérdezte Nell,
majd tárcájába nyúlt, és kiszámolta az érméket. – Tessék. Ki van
fizetve a tartozása. Most eresszék el!
A fiatal végrehajtó összezárta a markát a pénzérmék körül,
megemelte a kalapját Nell felé, sarkon fordult, és társaival a
nyomában elballagott. A papot szinte letaglózta hirtelen
megmenekülése; zihálva rogyott a földre.
– Segíts neki, John! – szólt Nell, és maga is megfogta a másik
karját, miközben kocsisa talpra segítette a lelkészt. – Uram, meg kell
engednie, hogy hazavigyem.
– Nem, nem, jól vagyok...
A férfi minden erejét összeszedte, de így is alig állt a lábán.
– Nincs jól, uram. A házam itt van a közelben. Kérem, jöjjön el
hozzám, hogy megpihenhessen kissé, és egyen egy pár falatot, amíg
újra erőre kap.
 NÉHÁNY NAPPAL AZUTÁN, HOGY NELL MEGMENTETTE a lelkészt,
Groundes látogatót jelentett be.
– Dr. Thomas Tenison érkezett, asszonyom, St. Martin–ine-he-
Fields vikáriusa.
Ez a pap úgy fest, mint egy aranyhajú óriás, gondolta Nell, mikor
a férfi fejet hajtott. Több mint száznyolcvan centi magas volt, még
Károlynál is magasabb, termete, széles válla akár egy harcedzett
vitézé. Pedig egyszerű, fekete papi öltözéket viselt, és alakját
mélységes nyugalom és komolyság lengte körül.
Nell nem szokott hozzá, hogy egy papot szórakoztasson, de Dr.
Tenisonnal azonnal megtalálta a hangot, amint leültek a szalonban a
sütemény és csokoládé mellett.
– Rendkívül hálás vagyok azért, amit paptestvéremért tett, és ezt
mindenképpen személyesen szerettem volna megköszönni önnek.
A lelkész szürke szeméből nyugodt derű áradt.
– Ez csak természetes – felelte Nell. – Ez a legkevesebb, hogy
leráztam a kopókat. Akarom mondani, hogy elküldtem a
porkolábokat...
Dr. Tenison elmosolyodott.
– Ez a jótétemény önnek talán keveset számít, de
lelkésztársamnak nagyon is sokat jelentett; kétségkívül az egész
életét megváltoztatta. Nem mindenki lépett volna közbe úgy,
ahogyan ön. Szeretném visszafizetni a pénzt, amit kifizetett helyette,
Gwynn asszony.
– Ugyan, semmi szükség rá, doktor. Ennél sokkal többet is
kifizetnék, ha ezzel segíthetnék azokon a szerencsétleneken, akiket
adósság miatt börtönbe küldenek, ahol a pénzt sem tudják
visszafizetni, és más hasznosat sem tehetnek. És kérem, szólítson
Nellnek, ahogy mindenki más.
– Rendben. Köszönöm, Nell. Tehetek esetleg valamit, amivel
kifejezhetném a hálámat?
Nell előtt megjelent Jemmy arca, és mint ilyenkor mindig, most is
összefacsarta szívét a soha nem enyhülő fájdalom.
 – A fiam – szólt. – Az én kis Jemmym...
Kísértette a fiú elvesztése, hogy nem tudta megmenteni, és a kis
Jemmynek magányosan, az otthonától távol kellett meghalnia, és
egyre inkább mélyebbre fészkelte magát az agyába a gondolat, hogy
Jemmy halálával büntette meg őt az ég a régi dolgaiért. Arcán
végigfolytak a könnyek, amelyeket máskor gát mögé szorított, mert
úgy érezte, ha elszabadul az ár, őt is magával sodorja, hogy örökre
elvesszen a gyász és a bűntudat viharában.
– Mondja el nekem – kérte lágy hangon Dr. Tenison.
– Elküldtem Franciaországba. Túl fiatal volt még – zokogta Nell.
– Nem lett volna szabad elengednem, és most már késő, nem
menthetem meg, nem védhetem meg.
Dr. Tenison végighallgatta, és gyengéden kérdezgette. Nell
mindent elmondott neki, és amikor egy órával később a lelkész
távozott, könnyebbnek érezte a szívét, mint Jemmy halála óta
bármikor. A plébános megígérte, hogy hamarosan újra jönni fog.
 Harmincadik fejezet
A KIRÁLY SZOBÁJÁT MEGVILÁGÍTÓ GYERTYAFÉNY elűzte a kinti
éjszaka sötétjét. Az angyalarcú, angyalhangú fiatal francia énekes a
szerelemről dalolt, lantszó kíséretében. Nell születésnapjának
előestéje volt; a harmincötödik évét töltötte be másnap. Az asszonyt
a béke és a derű érzése járta át. Károly nem tudott eljönni hozzá az
újévi mulatságra: a lábán megjelenő fekély annyira gyötörte, hogy
szokott sétáiról és gyakorlatairól is le kellett mondania, és a fájdalom
szeszélyessé és ingerlékennyé tette. Estére azonban már jobban
érezte magát, és remek hangulatba került.
Nell végignézett a kártyaasztal fölé hajoló arcokon. Louise,
Hortense és Barbara a lapjaikba mélyedtek. Most, ha csak egy
pillanatra is, de békésen ültek egymás társaságában, ellenségeskedés
és féltékenység nélkül. Nell arra gondolt, milyen különös, hogy mind
a négyen biztos helyet foglaltak el maguknak Károly életében, mind
a négyüknek megvolt a maguk külön sarka a férfi szívében, amit
senki más nem fenyegethetett. Barbara elkapta Nell tekintetét, és
elmosolyodott, Nell előtt pedig felrémlett az első alkalom, amikor
meglátta Barbarát a Banqueting House ablakában, azon a régi–régi
éjszakán. Barbara Palmer akkoriban úgy magasodott Nell fölé, akár
egy kis kecskepásztor fölé egy istennő, most pedig itt ültek egymás
mellett, házi békességben. Két egyenrangú asszony.
Károly Monmouthszal beszélgetett a tűz mellett. Nem a király és a
lehetséges trónbitorló, hanem apa és fia ült egymással szemben. York
hercege a felesége mellett ült, nem messze tőlük pedig Buckingham.
A családból, amelyet szétszakított a háború és a veszteségek, nem
maradt más, mint a két testvér és az a férfi, aki már–már fivérüknek
számított.
 Károly a szobán át Nellre nézett, és csókot dobott felé. Az asszony
felidézte azt a napot, amikor Károly először küldött csókot neki: a
férfi táncoló lován ült az ünneplő tömeg gyűrűjében, ő pedig
izgatottan figyelte az ablakból. És most itt van mellette: az ő
Károlya, a szerelme. A férfi Nellhez lépett.
– Még nem árultad el, mint kérsz a születésnapodra, Nelly.
Az asszony mosolyogva felnézett.
– Nekem nem kell más, csak te légy velem, Károly. Velem
vacsorázol holnap?
– Hát persze, hát persze. Nos, azt hiszem, magamnak kell
kitalálnom, mit is ajándékozzak neked. Meglepetés lesz, ha már te
nem vagy hajlandó elárulni, mit szeretnél.

SÖTÉT ÉJSZAKA VOLT MÉG, amikor hangos, kitartó kopogás

hallatszott a lenti ajtó felől. Nell felült az ágyában. A folyosóról
Groundes lépteit hallotta, majd izgatott hangok szűrődtek fel. Az
asszony szívét félelem szorította össze. Meg sem tudott mozdulni.
Talán csak az egyik szolgálóval történt valami, vagy elszökött
valamelyik kutya, vagy talán... nem. Kopogtak a szobája ajtaján. Nell
ajtót nyitott. A küszöbön Groundes állt egy királyi egyenruhát viselő
apród oldalán.
– Nagyon sajnálom, asszonyom – kezdte Groundes. Nell azt
kívánta, bárcsak ne is folytatná. Hányszor hallotta már ezeket a
szavakat! Mindannyiszor olyan fájdalom következett, amit a szíve
már nem bírt elviselni.
– A király összeesett, asszonyom. Orvosért küldtek, de sajnálatos
módon az állapota nagyon súlyos.

– NEM MEHET BE, ASSZONYOM. – Az ajtónálló rendíthetetlenül állt

a király hálószobája előtt.
– De én... – Nell döbbenten állt. Lehetséges lenne, hogy ez
ugyanaz az őr, aki oly sok időn át minden nap üdvözölte őt?
 – Senkit sem engedhetünk be, asszonyom. Senkit. York
hercegének parancsa.
– Mikor láthatom őt? – Nell nem tágított. Elszánt hangját hallva
az őr kényelmetlenül feszengett.
– Nem tudom, asszonyom. Őkegyelme...
– Tudom, tudom, őkegyelme, York hercege azt mondta, nem
engedhetnek be.
– Nemcsak önt, asszonyom, egyik... – Az őr zavartan elhallgatott.
– Egyik ágyasát sem? Ez volt az utasítás?
Az ajtónálló lesütötte a szemét. Nell érezte, ahogy a zokogás a
torkát fojtogatja. Megfordult, nem akart megszégyenülni az őr előtt.
Felemelte szoknyáját, és kivonult az ajtón, de pár lépés után
megtorpant. Károly. Talán éppen most, ezekben a percekben hal
meg. Meg kell próbálnia újra.
Visszarohant a belső terembe. A király hálószobájának ajtaja
nyitva állt, orvosok jártak ki és be. Nell elszántan megindult az ajtó
felé. Az ajtószárnyak döngve becsapódtak, az őr pedig riadtan nézte,
ahogy az asszony a földre rogy. Mellé térdelt, hogy felsegítse őt, de
Nell ellökte, és verni kezdte az ajtót. Ütései tompán visszhangoztak a
teremben. Hányszor hallotta már álmában ezeket a tompa
puffanásokat! De ez most a valóság. Biztos, hogy a valóság? Ébren
van, vagy a jól ismert rémálmot álmodja újra? Zokogva sikoltott fel,
úgy érezte, a tüdejéből kimetszették a levegőt. Nem tud lélegezni,
nem tud élni. Nélküle nem tud élni.

AZON AZ ÉJSZAKÁN NELL CSAK FORGOLÓDOTT AZ ÁGYBAN. Pont

olyan minden, mint akkor, gondolta. De mikor is? Ó, igen, mint
mikor Jemmy meghalt, amikor a nap elsötétült, amikor a világ
dermedten megállt. És most újra megtörténik. Károly haldoklik.
Most már egész Anglia tudja, és lélegzetét visszafojtva imádkozik a
csodáért, vagy ha a csoda nem történhet meg, akkor azért, hogy
gyorsan, fájdalom nélkül távozzon. Az orvosok megtettek mindent,
amit tudtak, ami purgálással, érvágással, kenőcsökkel és
orvosságokkal egyáltalán lehetséges, de már többet ártottak, mint
használtak. A királyné Károly ágya mellett virrasztott, nem volt
hajlandó otthagyni a beteget, a zaklatott asszonyt végül szinte
erőszakkal kellett elvonszolni, hogy pihenjen egy keveset. York
hercege fel–alá járkált és toporgott; a királyi cím, amely oly régen
derengett fel előtte, immár kézzelfogható közelségbe került. Charlie-t
és Károly többi fiát is apjuk betegágyához hívták. Nell pedig egyedül
feküdt az ágyában, összegömbölyödve, szinte megbénította a félelem
és a bánat. Csak arra vágyott, hogy ne érezzen semmit, ezért
felhajtotta a tinktúrát, amelyet Dr. Lower készített neki, és várta,
hogy jöjjön a felszabadító feledés.

NELL AZ AJTÓN DÖRÖMBÖLT, kétségbeesetten keresett valami

fogást a sima felületen, de az ajtó nem engedett. Nagyot kiáltott, és
erre felébredt. Ezúttal tudta, hogy csak rosszat álmodott, de
felébredni még rosszabb volt így, hogy aznap a valóságban is átélte
az álmát. Vajon az álomkép, amelyet gyerekkora óta annyiszor átélt,
végül ide vezetett, ehhez az naphoz, amikor szörnyű véglegességgel
valóban bezárult előtte az ajtó?
Károly... Nell tudta, hogy a férfi látni akarja majd. És neki is
látnia kell őt, még egyszer el kell mondania neki, hogy szereti, hogy
milyen sokat jelent neki.

Az UTCÁK TÉLI SÖTÉTSÉGBE BURKOLÓZTAK, de a palota több

ablakában is fény pislákolt. A folyó felől éles, jeges szél támadt, Nell
fogai összekoccantak a félelemtől és a hidegtől. A palota kertjén és
sétányain át vezető kanyargós út mintha sohasem akart volna véget
érni.
Végre odaért a király lakosztályának külső termeihez. Csodák
csodájára itt nem gyűlt össze tömeg. Csak Will Chiffinch, a király
belső szobáinak őre állt itt az őrséggel. Éppen amikor Nell
megérkezett, Károly hálószobájának ajtaja kitárult, és York hercege
lépett ki rajta Bath és Feversham grófjainak kíséretében, azután egy
pápista pap. Az asszony felismerte John Huddleston atyát, aki
Károlyt segítette a worcesteri csata utáni menekülés közben.
Nell tudta, hogy úgy fest, mint aki megháborodott, és abban is
biztos volt, hogy már elterjedt korábbi megjelenésének híre. Erőt vett
magán, lassított a léptein, és minden erejét összeszedte, hogy fel ne
kiáltson hangosan, amikor York hercegéhez ért.
– Kegyelmes uram... – kezdte, de elcsuklott a hangja, és
elhallgatott. Kétségbeesetten igyekezett elfojtani a mellkasát
fojtogató zokogást. – Kegyelmes uram...
Másodszor sem tudta folytatni. Reményvesztetten lehajtotta a
fejét, hogy elrejtse tehetetlenségét, és térdre ereszkedett.
– Könyörögve kérem, hadd lássam őt, csak egy pár percre. Nem
veszíthetem el!
Megragadta a herceg kezét, és nem eresztette. Még be sem fejezte
a mondatot, már tudta, hogy csak árt az ügyének, hiszen a herceg és
az orvosok éppen a túlzott izgalomtól akarják leginkább megóvni
Károlyt. Mégsem tudott megálljt parancsolni magának. A fenyegető
veszteség fájdalma túlságosan nagy volt.
A hercegre emelte könnyben úszó szemét, és látta, hogy a szürke
szemekben is könnycsepp jelenik meg. Látva a férfi arcán a bánatot
és az együttérzést, felbátorodott, és most már képes volt nyugodtabb
hangon megszólalni.
– Nem fogom felizgatni, megígérem. A világ minden kincséért
sem okoznék neki fájdalmat. Szeretem őt. Jobban, mint... jobban,
mint...
A herceg bólintott, és lehajolt az asszonyhoz.
– Tudom. Én is. Láthatja őt, de csak rövid időre. Most pedig
hagyja abba a sírást!
Előhúzott ruhája ujjából egy zsebkendőt, és felitatta vele Nell
könnyeit, azután talpra segítette az asszonyt. Egy kézmozdulatára az
őrség kinyitotta a király hálószobájának ajtaját.
A kandallóban magasra csaptak a lángok, fojtogató volt a hőség.
A szobában alig néhány gyertya égett, az ágy árnyékba borult, csak
homályosan világította meg a gyertyalángok narancsszín pislákolása
és a kandalló lángja.
 Nell az ágyhoz lépett. Károly csukott szemmel feküdt,
szaggatottan, aprókat lélegzett. Oldalt, a nyakán egy éren látszott,
milyen szabálytalanul ver a szíve. Most, hogy Nell még egyszer látta
a jól ismert arcot, amelynek oly sokszor fürkészte már minden apró
részletét, úgy érezte, ez minden, amire vágyott, mégis több, mint
amit el tud viselni.
– Károly – mondta ki lágyan a nevet, és megérintette a takarón
ernyedten heverő kezet. A férfi halkan sóhajtott, és hunyorogva
kinyitotta a szemét. Nell az ajkához emelte a kezét, és megcsókolta.
– Nell – szólalt meg Károly gyenge, reszketeg hangon, de
elgyötört arcán halovány mosoly suhant át.
– Odakint leszek – szólt ekkor York hercege, és Nell hallotta,
amint az ajtó halkan becsukódik mögötte. Az asszony leült az ágy
melletti székre, és csak nézte, nézte Károlyt. Jól megjegyezte
magának a szeretett arc minden apró részletét.
– Ó, Károly – szólt végül, és végigsimított a férfi arcán.
– Félek, úgy halok meg, hogy adósod maradok a születésnapi
ajándékkal – szorította meg az asszony kezét Károly. – Meg tudsz
nekem bocsátani?
– Mindent megbocsátanék neked, ha elkövettél volna ellenem
bármit is – felelt Nell. – De ilyen sohasem történt.
Károly ajka kesernyés mosolyra húzódott, szemét újra lehunyta.
– Akkor kétségtelenül te vagy az egyetlen ember a föld kerekén,
aki nem neheztel rám semmiért.
– Dehogyis – suttogta Nell. – Talán nem tudod, mennyire
szeretnek téged?
– Valóban? – kérdezte Károly, és ekkor olyan köhögőroham fogta
el, hogy egész teste belerázkódott. Nell rémülten nézte.
– Ne hívjam be az orvost?
– Az isten szerelmére, eszedbe ne jusson! – fintorgott Károly. –
Már mindent megtettek, hogy segítsenek az utamon. Inkább
meghalok úgy, hogy csak te vagy itt egyedül, mintsem hagyjam,
hogy azok a hollók még néhány hiábavaló kínzást kipróbáljanak
rajtam.
 – Nem élhetnél inkább még? – könyörgött Nell, arcához szorítva a
férfi kezét.
Károly, még mindig csukott szemmel, megrázta a fejét.
– Nem, kedvesem. A halál angyalának szárnycsapásait hallom, és
fáradt vagyok már a harchoz.
Nell csendesen sírdogált. Károly elfordította a fejét a párnán, hogy
lássa az asszonyt.
– Bárcsak veled mehetnék – zokogott fel Nell. – Mi lesz velem
nélküled?
– Minden rendben lesz, szerelmem – felelte Károly, és felemelte
kezét, hogy megsimogathassa kedvese arcát. – Ne félj! Minden úgy
van, ahogy lennie kell, és minden rendben lesz.
Néhány percig szótlanul ültek, csak a tűz pattogása és Nell
szipogása törte meg a csendet.
– Hány óra van? – kérdezte Károly.
Nell ránézett a szobában elhelyezett számos óra egyikére.
– Alig múlt fél hét – felelte.
– Hamarosan felkel a nap – szólt Károly. – Szeretném még
egyszer látni. Segíts nekem, Nell! Kísérj el az ablakhoz!
Nell felhajtotta Károly takaróit, és segített neki felülni. Károly egy
pillanatra megpihent, azután nagy erőfeszítéssel az ágy mellé
lendítette a lábait. Nell lehajolt, hogy Károly a vállára
támaszkodhasson, és talpra segítette, közben a másik karjával
támogatva a férfit. Károly zihált az erőfeszítéstől, verejtékezett, de
azért tett egy lépést a keletre néző ablak felé, és végül Nellnek
sikerült odavezetnie őt.
A csillagos ég feketén és végtelenül borult fölébük. Azonban
messze, a látóhatár szélén szinte észrevehetetlen derengés támadt. A
világosság percről percre nőtt, keleten hamarosan sápadt fény
pislákolt, és előttük ezüstösen felszikrázott a sötét, hullámzó folyó.
Alig néhány perc múlva a horizonton hirtelen vékony aranycsík
tűnt fel, amely egyre szélesebb és szélesebb lett. Majd a növekvő
fénylabdából rózsaszín sugarak lövelltek minden irányba, lángoló
glóriát festve a sápadt felhők szegélyére.
 – Csoda történt – súgta Károly Nell fülébe. – Új nap virradt a
földre. De a nyugtát én már nem fogom látni.
– Dehogynem! – kiáltott Nell. Szorosan átölelte Károlyt, és arcát a
férfi mellkasába temette, mintha két karjának szorításával
visszatarthatná őt.
– Nem – szólt lágyan a férfi. – De te igen. És még sok–sok napot.
És amikor a fénylő, dicsőséges napba nézel, emlékezz rám, emlékezz
erre a reggelre! És akkor nem bánom, hogy el kell mennem.
– Velem leszel minden napkelténél és minden napnyugtánál –
ígérte Nell. – És mindig, ha zivatar támad, és ha nyári szellő lebben.
És velem leszel, valahányszor szeretett fiunk arcát látom.
– Ő is egy csoda – szólt Károly.
A férfi újra az ablakhoz fordult. A nap már a látóhatár fölé ért, az
ég kéken ragyogott. A király megingott, Nell pedig még szorosabban
átölelte őt.
– Most segíts vissza az ágyhoz!
Minden lépésért meg kellett küzdeniük. Nell megkönnyebbült,
amikor Károly újra a takarók alatt feküdt. A férfi reszketett a lobogó
lángok mellett, Nell egészen az álláig felhúzta a paplant.
– Most el kell menned – szólalt meg Károly, az asszonyt nézve.
Nell pedig arra gondolt, hogy Károly most éppen olyan, mint Charlie
vagy a kis Jemmy volt régen, amikor este ágyba dugta őket. A
gyerekek mindig megnyugodtak, ha lefekvés után megcsókolta őket,
és megígérte nekik, hogy a közelben lesz.
– Jó éjszakát, szerelmem – szólt lágyan, miközben lehajolt, és
homlokon csókolta Károlyt. – Szeretlek teljes szívemmel. És veled
maradok. Mindig. Álmodj szépeket, édes kicsikém!
Károly mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. A férfi szeme
újra lecsukódott, az erőfeszítés, hogy eljusson az ablakig, utolsó
erejét is kimerítette. De arca békés volt, és ajkán szelíd mosoly
derengett.
Nell még egyszer ránézett, azután megfordult, és kiment a
szobából.
 II. KÁROLY ÓLOMKOPORSÓJA DÍSZES LÁBAKON ÁLLT a
westminsteri apátság VII. Henrikről elnevezett kápolnájában. A
hagyománynak megfelelően Károly legközelebbi rokona, Jakab
király nem jelent meg a szertartáson. Az unokaöccse, György, Dánia
hercege állt a gyászolók élén, oldalán Somerset és Beaufort
hercegekkel és tizenhat gróffal.
Károly szeretőit nem hívták meg a temetésre. Nell egy sötét
sarokba rejtőzött, és a fejére húzta hosszú köpenyének csuklyáját.
Szorosan beburkolózott a nehéz gyapjúkelmébe, hogy elűzze a
fagyos hideget a csontjaiból és a szívéből. Remegett, megmozgatta a
lábujjait, hogy visszatérjen lábába az élet. Ha sírt volna, a könnyek
már az arcán megfagytak volna. De a veszteség érzése olyan
mélységes volt, hogy teljesen letaglózta, mintha még a lelke is
megdermedt volna.
Otthon, amikor nem látta senki, ő is sírt, ahogy sírt Jemmyért is
annak idején. Nem, az nem ilyen volt. Nell most már tudta, hogy
minden veszteségnek saját íze van, minden gyász a maga egyszeri,
megismételhetetlen módján keríti őt hatalmába. Hart. Lacy.
Rochester. Magában elsorolta veszteségeit, és végiggondolta, hogyan
taszította mindegyik újabb mélységekbe, olyan újabb és újabb
szakadékokba, amelyeknek már ismerősnek kellett volna lenniük, de
hiába kutatott bennük bármi ösvény, bármi út után, amely
visszavezette volna őt a békességhez és a reményhez. Nem,
mindegyik újra megrázta. Hart, aki öröknek tűnt, akárcsak az égbolt.
Lacy. Hogyan lehetséges, hogy az a szikrázó, mindent betöltő
jelenlét és az a dörgedelmes hang egyszerűen megszűnjön létezni?
Aztán Rochester. Micsoda fájdalmas veszteség volt az is. Elpazarolni
annyi lehetőséget, annyi ragyogást, annyi... mit is? Annyit abból a
megfoghatatlan valamiből, ami mozgatja tagjainkat, ami
megkülönbözteti az életet néhány font hideg hústól.
Nell nem látta a koporsót, sem Canterbury érsekét, de hallotta a
templom hideg levegőjében messze csengő hangot. A lobogó
gyertyák fénye meg–megrezzent a kőoszlopok között kavargó
légáramban. Nell azóta nem járt a székesegyházban, mióta eltemették
Buckingham szegény kisbabáját, aki immár a föld alatt aluszik,
éppen ennek a kápolnának a padozata alatt. Milyen gúnyosan
visszhangozták a szürke kövek Anna Maria zokogását, mintha ki
akarták volna hangsúlyozni, milyen kevesen gyűltek össze, hogy
meggyászolják azt a kicsinyke csomagot. Ma, ha sírt is valaki, hangja
elnyelődött a tömegben, ahogy a testek szorosan egymáshoz
préselődtek a koporsó körül, miközben kint még a tél sötétsége
uralkodott.
Végre vége volt. Nell észrevétlenül behúzódott egy magas
kandeláber árnyékába. Még utoljára el kellett búcsúznia.

Az APÁTSÁG NAGY SOKÁRA KIÜRÜLT, már csak egyetlen

magányos őr maradt a koporsó mellett. Nell ismerte őt: Prathernek
hívták, sok–sok évig szolgálta a királyt, először a háborúban, majd a
palotaőrségben. Amint Nell kilépett a gyertyatartó mögül, a férfi
felnézett a zajra, és kezét kardja markolatára helyezte. Nell leengedte
csuklyáját, mire az őr megismerte, s lassan bólintott – ha főhajtásnak
éppen nem is lehetett tekinteni a mozdulatot.
Nell csendben a koporsóhoz lépett. Lehetséges lenne, hogy ez az
ostoba doboz tartalmazza mindazt, ami valaha Károly volt? Az
asszony a koporsóra tette a kezét, mintha azt remélné, hogy
melegséget érez, egy leheletet, valami apró jelet. Egy távoli zugból
neszezés hallatszott, bizonyára egy patkány motozása. Nell örült,
hogy Prather őrt áll, lámpájával arany fénykört vonva a koporsó
köré; az apátság gyertyái már csonkig égtek, és az árnyak birodalma
egyre közelgett.
Nell előhúzta köpenye alól a virágokat, amelyekért oly nagy
távolságot bejárt. Hóvirágok voltak, az elsők, amelyek áttörték a
fagyos téli földet. A koporsóra helyezte a virágokat, és
viaszfehérségük láttán hirtelen anyja arca jutott eszébe, ahogy az
asszony mozdulatlanul, sápadtan fekszik. A virágok azonban édesen
illatoztak. Az élet illata volt ez, a remény illata a halál szentélyében.
Nell lehajolt, és megcsókolta a koporsót. – Ég veled, szerelmem –
suttogta. – Úgy érzem, hamarosan újra együtt leszünk.
 Harmincegyedik fejezet
NELL GYALOGHINTÓJA A PALOTA BEJÁRATA ELŐTT ÁLLT MEG.
Ugyanazok az őrök őrizték ugyanazt kőrakást, amit Whitehallnak
neveztek, és ugyanazok a madarak szálldostak ugyanazokon a
csupasz ágakon. Néhány nap leforgása alatt az egész mégis
megváltozott, s Nell, ahogy a királyi lakosztály felé tartott, úgy
érezte, hogy a fény kialudt a világban.
York hercege, mostanra Jakab király, az íróasztala előtt ült, egy
halom papír mögött, kezében egy tollal. Olyan fáradt szemekkel
nézett fel Nellre, mintha Károly halála óta nem aludt volna. A
koronás fő nem pihenhet, gondolta Nell. Mélyen meghajolt, mire a
férfi kezet nyújtott neki, és egy székhez vezette.
– Károly önt említette utolsó leheletével – mondta, szomorú
mosollyal az arcán. – „Ne hagyd, hogy szegény Nelly éhezzen!”,
mondta. Tudta, hogy ön igazán törődött vele. És én is tudom.
– Köszönöm, felség – mondta Nell –, hogy igaznak ismeri el.
– Némi időbe telik majd, hogy rendszerezzem a tennivalókat –
mondta, tétován a zsúfolt asztal és a padlóra hullott tekercsek felé
intve. – Azonban – folytatta, és hanghordozása semmi jót nem ígért –
ön is tudja, hogy a dolgok nem folyhatnak tovább a régi
kerékvágásban.
Nell szíve kalimpálni kezdett, a gyomra összeszorult. Itt volt a
pillanat, ami elől egész életében futott. Elhagyatottan, reménytelenül,
egyedül maradt egy hideg világban. Jakab látta a félelmet a nő
szemében, és felemelte a kezét, hogy elfojtsa a rémületét.
– Nem hagyom, hogy szükséget szenvedjen. Azonnal küldök
önnek ötszáz fontot, hogy távol tartsuk a farkast az ajtótól. Azonban
könyörgöm, óvatosan bánjon vele, amíg kitalálom, mit lehet még
tenni.
 – Köszönöm, felség! Tiszta szívemből köszönöm!

HÁROM HÓNAP TELT EL KÁROLY HALÁLA ÓTA. Már közel járt a

tavasz, és a nappalok egyre hosszabbak lettek. Nell Groundesszel ült
a férfi kis irodájában, erőt vett magán, és hallgatta, amint az
számokat sorol neki. De csak annyit értett meg, hogy pénzre van
szüksége. Pénzre, amije nem volt. Eladhatta volna a megmaradt
ezüsttányérjai egy részét, de az sem tartott volna ki sokáig.
A gyöngyeire gondolt. Károly négyezer fontot költött rájuk. Ennyi
pénzből évekig eltarthatta volna a háztartását, de fájó szívvel vált
volna meg tőlük. Látta bennük Károly mosolyát, amikor neki
ajándékozta őket, hogy mennyire élvezte a Nellnek okozott örömet,
érezte az ujjai érintését, ahogy a nyakára illesztette. Elfojtotta a
zokogását, mielőtt kitörhetett volna.
– Eladom a gyöngyeimet.
Groundes csendben nyugtázta a fájdalmas bejelentést.
– Mi van a többi házzal, asszonyom? Azokat nem adhatja el?
Esetleg jelzálogot is felvehetne.
– Nem tudom. Dorset, Buckingham és mások intézték az ügyeket
helyettem, és nem tudom, hogy állok valójában.
– Valamit tennünk kell, asszonyom – mondta óvón Groundes.
– Talán itt az ideje, hogy megtudjuk, hogyan állnak a dolgok.
Esetleg írhatnánk a királynak, hogy valahogy kikecmereghessünk a
gödörből.

– OLVASD FEL NEKEM A LEVELET! – mondta Nell, a kezében

csavargatva a zsebkendőjét.
Groundes elrendezte a papírokat, megköszörülte a torkát, és
olvasni kezdett:
„Uram, végtelen hálával fogadtam felséged kegyeit, nem is az
ajándék miatt, mellyel kiemelni szándékozott legutóbbi
nélkülözésemből, de sokkal inkább irántam való kedvessége
kifejezése végett, mely a legértékesebb dolog ezen a világon. Hiszen
sosem azért szerettem én a bátyját vagy önt, mert hatalmukban állt
jót tenni velem, hanem saját személyük miatt.
Ha még élne, úgy mondta a halála előtt, tetteiből látná a világ,
mennyire szeretett és nagyra becsült engem. A barátom volt, és
megengedte nekem, hogy megosszam vele minden bánatomat, és
barátként adott tanácsot, hogy kiben bízhatom, és kiben nem.
Könyörgöm, ne tegyen semmit az ügyeim érdekében, amíg nem
beszéltem Önnel. Isten adjon annyi egészséget, amennyiért a lelkem
fohászkodik.
Tisztelettel: Eleanor Gwynn.”

A WINDSORI KIRÁLYI PARK fáinak hibátlan zöld lombjai között

pillangók és repkedtek a nyári nap alatt. Nell éppoly fáradt volt, mint
amilyennek az utóbbi napokban tűnt, de a szívében megolvadt a jég,
és ismét élőnek érezte magát. Jakab király megerősítette, hogy a Pall
Mall–i és a burfordi ház az övé, nem vehetik el tőle, és Charlie örökli
őket a halála után. Kifizette a Bestwood Parkra felvett jelzálogot és
egyéb tartozásait, s élete végéig ezerötszáz font évi javadalmazást
ítélt meg neki. Nem fog éhezni. Talán nem fog olyan pompában élni,
mint korábban, de igazából nem is vágyott rá. A csendes társaságban
lelte örömét: Rose, Guy és Lily, Charlie, Buckingham, Aphra
körében.
Windsorban még a levegő is olyan volt, mintha Károly ott lenne,
itt békére lelt. Egyedül sétált a nagy tölgyek lombjai alatt. Tutty
előreszaladt, majd visszarohant hozzá, hogy siettesse, felnézett rá
apró, nevető arcával, mielőtt újra elindult volna. A templomi harang
delet ütött. Már nem kellett sokáig várni Buckingham érkezésére. El
ne felejtsen tüzet rakni a férfi szobájában! Hiába jó az idő, ő mindig
vacogott.
Nell hangokat hallott, és visszanézett a ház felé. Buckingham volt
az, félrecsúszott parókában, éppen elhessegetett magától egy szolgát,
és próbált utat törni felé. Nehézkesen mozgott, és az arcán a
viszontlátás öröme helyett sötét aggodalom tükröződött. Nell arra
gondolt, hogy elég volt a rossz hírekből. Ugyan ki maradt még, akit
elveszíthet?
– Monmouth az – lihegte a férfi, amikor odaért hozzá. Monmouth
Franciaországba ment. Ahogy a kis Jemmy is...
– Meghalt? – kiáltotta.
– Nem, még rosszabb – kezével letörölte a homlokát, mintha el
tudná tüntetni a ráncait. – Partra szállt egy hadsereggel, és London
felé indult, hogy megölje a királyt, és elfoglalja a trónt.
– Drága istenem, ne!
– A király hadserege Sedgemoornál találkozott vele. Persze
vereséget szenvedett, és a Towerbe vitték. Kegyelemért könyörgött a
királynál. Megesküdött, hogy pápista lesz, de a király keze meg van
kötve. Nem bocsáthat meg ilyen árulást. Monmouthnak meg kell
halnia.
– Szegény, csinos kis bolond – Nell arcán könnyek futottak végig.
– Miért, miért, miért?
– Mert – sóhajtott Buckingham – mindig úgy élt, mintha az egész
világ őérte lenne.

A KIVÉGZÉS NAPJA HAMAR ELÉRKEZETT. A balladaárusok

lecsaptak az újonnan nyomott lapokra, a gyászversek első sora elé
Montmouth képét nyomták rá nyomóformával. Nell visszaemlékezett
a Károly visszatérése utáni kivégzések első, borzalmas napjára, a vér
szagára váró, lökdösődő tömegre az emelvény körül. Habár
Monmoutht árulásért ítélték el, Jakab király kegyesen úgy rendelte,
hogy megkíméljék a közönséges árulók szörnyű sorsától, és
egyszerűen fejezzék le. Persze attól még a Tower Hillen kellett
meghalnia, az összegyűlt tömeg szeme láttára.
Dr. Tenison aznap reggel már meglátogatta Monmoutht a
Towerben, és az emelvényre is elkísérte. Nell elképzelte, ahogy a
mély, nyugodt hangjával próbál lelket önteni Monmouthba. Ha a
férfi hitt istenben és a megbocsátásban, Dr. Tenisonnal az oldalán
biztosan a lehető legnagyobb nyugalommal halt meg.
 A távolban harang kondult, és Nell tudta, hogy a halál órája
elérkezett. Próbált imádkozni Monmouthért, de nem ment. Nem
voltak szavak, amik kifejezhették volna gondolatait, nem érezte,
hogy figyelne rá Isten. Ült és várt, minden pillanat egy
örökkévalóságnak tűnt. Végül meghallotta Dr. Tenison hangját az
ajtóban, majd a lépteit a lépcsőn.
Nell kővé dermedt a rémülettől, amikor látta belépni. Fehér
harisnyáján vérfoltok virítottak, arcára kiült a borzadás. Nell csak
bámult rá. Még sosem látta, hogy a férfi elveszítette volna a
nyugalmát.
– Bocsássa meg az állapotomat, hogy... hogy... mindenem véres!
Azelőtt akartam jönni, hogy más hozná a hírt.
Csendben odament Nellhez, letérdelt előtte, és megfogta a kezét.
Nell értetlenül bámult rá.
– A hírt? Akkor nem halt meg?
– De igen, meghalt. – Dr. Tenison lehajtotta a fejét, és Nell látta,
hogy remeg a sírástól. – A hóhér nem értette a dolgát, vagy nem
tudom, mi történt. – Elhallgatott, és Nell gyomra felfordult.
– Mi történt? Könyörgöm, mondja el, mi történt!
– Ó, Nell! Ötször sújtott le a bárd, és még mindig nem... nem
sikerült végrehajtani. A hóhér végül egy késsel ölte meg. Isten
segítsen mindannyiunkon, amilyen mészárszék volt ott.
Nell elképzelte Monmouth gyönyörű arcát, világos fürtjeit vérbe
borulva, lágy ajkait a hangtalan sikoly torzításában, aztán rájött, hogy
a saját sikolyát hallja, és elájult.

LONDON MAGÁNYOS VOLT. Károly két éve halt meg, és minden

utca és park, Nell otthonának minden szobája a már nem élők
hangjait visszhangozta, gúnyosan emlékeztetve őt az elmúlt, boldog
időkre. Az áprilisi ég kopottan nehezedett rájuk, szinte nem is
látszott a tavasz ígérete. Eső kopogott az ablakokon, és szél
csapkodta a zsalukat. Olyan üres minden, gondolta Nell, ahogy
kinézett a hálószoba ablakán, az alant álló fák csupasz ágain túlra. És
olyan hideg. Vajon lesz még valaha melegem? Hirtelen társaságra
vágyott. Milyen kevesen maradtak azok közül, akik szerették!
Charlie Belgrádba ment, egy lovashadosztály ezredese lett
nemrégiben Lipót német–római császár birodalmi hadseregében.
Buckingham elment vadászni valahova a yorkshire-i vidékre, és úgy
gondolta, mostanra visszaér, de nem hallott felőle. Rose talán
eljönne, gondolta, majd szánalmasnak és bolondnak érezte magát.
Nem rohanhat mindig Rose-hoz, ha egyedül érezi magát. Megrázta
magát. Mivel tölthetné el az éjszakát? Áthívhatná néhány barátját
kártyázni vagy vacsorára? De kit? Valahogy nem akart volna
társasági ruhát ölteni, kifesteni magát, és megigazítani a haját. Régi
és megbízható barátokra volt szüksége, akik előtt nem kell
erőlködnie és megjátszania magát.
Kopogás és hangok szűrődtek fel a lenti ajtótól. Egy reménysugár.
Talán látogatója érkezett. Esetleg Rose vagy Aphra.
Buckingham apródja jelent meg Groundes kíséretében. Nell túl jól
ismerte és már túl sokszor látta ezt a tekintetet – félelmet és
fájdalmat tükrözött.
– George – a név megakadt a torkán –, mi...
Többet nem tudott mondani.
– Meghalt, Mrs. Nelly. Az uram halott. Megfázott, miközben
odakint vadászott, és estére magán kívül volt a láztól.
– Hol? Ki volt vele?
– Helmsleyben, egy kocsmában. Hitvány egy hely, nem méltó
őlordságához. Kedvesek voltak, és megtették, amit tudtak. De...
sajnálom, asszonyom.
– George.
Ezúttal suttogva ejtette ki a szót. Nell kinyújtotta a karját.
Megpróbált megragadni valakit vagy valamit, ami ott sem volt, és
csak zuhant, ahogy a szürkeség beborította az elméjét.

NELL KINYITOTTA A SZEMÉT. AZ ágyában feküdt, de nem

emlékezett rá, hogyan került oda. Sötét volt. Dr. Lower állt fölötte, a
háta mögött Rose és Bridget. Nell megpróbált felülni, de rájött, hogy
nem tud. Valami nem volt rendben, ha nem is tudta pontosan, mi az.
 – Ne próbálj felkelni, kicsim!
Rose már mellette állt, és Nell homlokára tette a kezét. Nellnek
hidegnek tűnt.
– Mhi? Hi?
Nell próbálta formálni a szavakat, de mindegyiket hibásan ejtette.
– Szélütést kapott, Mrs. Nell.
Dr. Lower hangja nyugodtan és határozottan csengett.
– Baah.
Nell ismét megpróbálta. Milyen furcsa érzés! A szavak ott voltak
az agyában, a nyelve mégsem találta őket.
– Egyelőre az lesz a legjobb, ha pihensz – mondta Rose. Pihenni.
Nell behunyta a szemét. Igen. Ennél többre úgysem futotta az
erejéből.
Az elkövetkező napokban Nell időről időre összezavarodott.
Fáradt volt. Annyira nagyon fáradt. Az arca és a teste nehéznek tűnt,
a mozgás pedig lehetetlennek. Valahányszor kinyitotta a szemét,
valaki ott ült a közelében: Rose vagy Bridget vagy Meg. Dr. Lower
jött és ment, majd Dr. Lister és Dr. Harrell és Dr. Lefebure. Az
összes udvari orvos, gondolta Nell. Épp az a csapat, akik Károlyt is
gondozták az utolsó napjaiban. Annyi erőfeszítést és fájdalmat
szenvedett el a kezük alatt, és mi végre? Így is eltávozott.
A Nell fejében lévő köd végre kezdett eloszlani. Rose segített neki
felülni. A hátát egy halom párnához támasztotta, a takarót lehúzta a
mellkasáig, megigazította a fejét takaró gyapjú hálósapkát. Az
ablakon túl az eget rózsaszín sávok tarkították. Úgy tűnt, este van.
Vagy hajnal. Nehéz volna megmondani. De valahogy nem is tűnt
igazán fontosnak. Nell összeszedte az erejét, hogy beszéljen, és
valahogy sikerült elkent, de Rose számára kivehető szavakat
mondania.
– Mi bajom?
– Valószínűleg szifilisz. – Rose a kezében tartotta és simogatta
Nell kezét, és most lenézett rá.
– Tudod, sokáig tart, amíg előjön. De idővel... aztán ott van a
megrázkódtatás, ami szegény Buckingham miatt ért.
 DR. LOWER MINDEN NAP MEGLÁTOGATTA NELLT. A nő könyörgött
neki, hogy ne véreztesse, ne kínozza kenőcsökkel, borogatással,
beöntéssel és vérvétellel.
– Ha ez az ára a felépülésnek, akkor inkább nem kell – mondta,
mosolyt erőltetve az arcára.
– Rendben – csóválta a fejét az orvos. – Mostantól a maga ura. De
ha nem látunk javulást az állapotában...
– Ugyan, máris jobban vagyok – Nell rámosolygott. – Látja, hogy
tudok ülni és beszélni? Üljön csak mellém, és elmesélek egy
történetet a szomorúfűzről, és hogy hogyan nőtt.
Dr. Lower akaratlanul is felnevetett, és az ágy mellé ült.

ELJÖTT A NYÁR. Nell elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy

elmerészkedjen a hálószobája ablakáig. A kertje virágzott, a fák
szétterítették zöld lombkoronájukat, és látta, ahogy távolabb, a Szent
Jakab parkban a szél belekap az udvaroncok színpompás
selyemruháiba, akár a vitorlákba.
– Micsoda fenséges nap – mondta Rose-hoz fordulva. – Örülök,
hogy élek.
Hirtelen azonban valami baj történt, és feketeség borította el az
agyát.

AMIKOR NELL FELÉBREDT, A NAP MÁR ELMENT. Megpróbált

felülni, de csak tehetetlenül csapkodott, akár egy pillangó. Rettenetes
érzése támadt. Rose máris mellette volt, és Nell látta az arcán az
igazságot.
– Haldoklom?
Rose habozott.
– Igen? – sürgette Nell.
– Igen.
 A világ mintha összezsugorodott volna a szobájába, erre a kis
helyre a falak között. Semmi nem volt a szobán kívül, legalábbis
semmi kézzelfogható.
– Ugye nem hagysz el?
– Soha – felelte Rose. – Soha.

– ROMLOTT ÉLETET ÉLTEM, ÉS EZÉRT ISTEN MEGBÜNTETETT.

Elvitte a kis Jemmymet, szenvedésre kárhoztatta a bűneimért, s most
rám is lesújtott.
Nell hallotta a szavait lebegni a levegőben. Nehéz volt kimondani
őket, de amint sikerült, megkönnyebbült a szívét mardosó titkos
félelem súlyától. Felnézett. Tekintete találkozott Dr. Tenison
palaszürke szemeivel.
– Miért lenne romlott?
A hangja lágy volt, majdnem kíváncsi.
– Mert a király szajhája voltam, és két fattyút szültem neki. Előtte
pedig rengeteg férfival lefeküdtem.
– Igen– Nell hallotta, ahogy a hálószoba ablakán túl egy szekér
kerekei koptatják az utat, és a kocsis kiabál valami útjába eső
akadály miatt.
– Mondja csak – kérdezte Dr. Tenison –, ha megtehette volna,
hozzámegy a királyhoz?
– Hát persze – felelte Nell.
– És hű volt hozzá?
– Igen.
– És a szíve mélyén gondolt róla rosszat?
– Néhányszor előfordult, hogy meg akartam ölni – ismerte be
Nell, és megkönnyebbülten látta, hogy Dr. Tenison elmosolyodik.
– Azt hiszem, bajos lenne olyan feleséget találni, aki nem
mondhatja el ugyanezt a férjéről.
– Neki viszont volt felesége – mondta Nell. – A királynő.
– Való igaz. És a kettejük kapcsolata súlyos bűn volt. De ön
többször is tettekkel bizonyította, hogy keresztényi szíve van, mióta
csak megismertem. És nincs kétségem afelől, hogy már korábban is
így cselekedett. Szeretetet tanúsított a szegények, a betegek és az
életükön önerejükből javítani képtelenek iránt. És tudom, hogy azért
tette, mert törődik velük, engem pedig mindig arra intett, hogy senki
nem tudhatja meg, kitől érkezett a segítség.
– Kellemetlenül éreztem volna magamat – mondta Nell. – Még azt
hitték volna, hogy megjátszom az úrinőt.
– Ez viszont azt mutatja, hogy a cselekedeteit nem a hiúság vagy a
kérkedés vezérelte. Igaz és szerető barátja volt Monmouthnak,
szegény Rochester grófjának, és még sokaknak. Teljes szívéből
szerette a fiait.
– De Jemmy... – meleg könnycseppek szöktek Nell szemeibe, és
gördültek le az arcán. Tutty jött oda hozzá szuszogva, nedves orrával
böködve a kezét. Élénk szemeivel aggódva nézett rá. Nell megrázta a
fejét, és finoman megcirógatta selymes füleit.
– Biztos vagyok benne, hogy Jemmy halálának nem az volt az
oka, amiket ön tett – mondta Dr. Tenison. – Tudom, hogy habozás
nélkül odaadta volna a saját életét, ha megmentheti az övét.
– De hogyan engedheti meg Isten, hogy ilyesmi történjen? –
mondta Nell. – Az én nagylelkű és jóságos, szegény kicsi fiamnak
egyedül kellett haldokolnia, távol az otthonától, mert én csak úgy
elküldtem.
– Nem tudom. Nem tudhatjuk. Nem tehetünk mást, mint
megtaláljuk a történtek mögött a jót.
– Mi jó lehet egy ártatlan gyermek halálában? – kérdezte Nell, és
rázta a zokogás. – Mondja meg!
– Arra késztette, hogy elgondolkodjon az életén és azon az életen,
ami ezután jön – mondta Dr. Tenison. – Hogy megbánja a bűneit,
megbocsátást nyerjen, és békére leljen Isten végtelen jóságában és
könyörületében.
– És hogy kell megbánnom? – Nell arra gondolt, hogy ennyi
erővel akár holdsétára is küldhetnek
– Ha megengedi, segítek módot találni rá.
Nell békére, feloldozásra vágyott. De ez lehetetlennek tűnt.
Megrázta a fejét. Újra hatalmába kerítette a kétkedés és a szégyen.
– Félek, Isten nem hallgatna meg.
 – Beszéljen hozzá, még ha kétségei vannak is, és ő meghallgatja!

CHARLIE HAZATÉRT BELGRÁDBÓL. Nell tudta, hogy nem maradhat

sokáig, de neki annyi is elég volt, hogy láthatja és szorosan
átölelheti. Meglepődött, amikor látta belépni a hálószobába. A fia
már tizenhét éves volt, és belgrádi tartózkodása alatt kész férfivá
érett. Nell szíve belesajdult az örömbe és a büszkeségbe, amikor
látta, mennyire hasonlít Károlyra. A fiú lehajolt, és megcsókolta,
majd közelebb húzott egy széket az ágyához. Nell megsimogatta
sötét haját, megpaskolta jóképű, frissen borotvált arcát.
– Boldogságom – megfogta a fiú kezét. – Ha tettem valami jót
életem során, akkor az az volt, hogy megszültelek téged. És ha van
valami, ami miatt megérte élnem, akkor az az, hogy most így látlak,
szépnek és üdének és erősnek és okosnak, egy nagyszerű élet
kezdetén.
– Anyám – a fiú szemei könnyben úsztak. – Tudom, hogy
meggyógyul.
Nell mosolygott, és megrázta a fejét.
– Félek, nem, kincsem. De nem bánom. Ami fontos volt
számomra, abból vajmi kevés maradt. A világ egészen más nélkülük,
és te is oly távol vagy.
– Maradok, ha szeretné. Hiszen tudja jól.
– Nem – felelte Nell. – Menned kell, és élned kell az életedet.
Tudom, hogy gondolsz majd rám.
– Minden nap.

DR. TENISON MÁR NAPONTA LÁTOGATTA, és Nell úgy várt a

társaságára, mint Károly halála óta senki máséra. Egy csésze
csokoládé fölött mosolygott rá.
– Minden nap imádkoztam, ahogy kérte – mondta. – Először úgy
éreztem, mintha a levegőbe beszélnék. Azon tűnődtem, miért is
vesződöm. Az agyam szüntelenül zakatolt. És ahogy Claudius
mondta: „Szó eszme nélkül a mennybe sose hat.” Aztán rájöttem,
hogy azért küzdöttem, hogy ezt megértsem. És talán soha nem
fogom. De hinni tudok benne. Erről beszélt, nem igaz?
Dr. Tenison bólintott.
– És most – folytatta Nell –, hirtelen úgy éreztem, hogy valaki
meghallgat.
– Mesélje el!
– Meglehetősen különös, de tegnap, amikor behunytam a
szememet, és lehajtottam a fejemet, és próbálkozni kezdtem, bejött
az ablakon egy kis levegő, a legenyhébb fuvallat. Mintha valaki
belépett volna a szobába.
– Ez egyáltalán nem különös.
– És hirtelen békét, biztonságot, szeretetet és teljességet éreztem.
– Ez veszi körül – mondta.
– És hogy nincs okom a félelemre, bármi következzen is ezután.
– Így van – mondta Dr. Tenison. – Ő mindig Önnel lesz, és még a
halál árnyékában is megoltalmazza.

NELL JÚLIUSBAN ÍRATTA MEG A VÉGRENDELETÉT, de ahogy a

napok egyre rövidebbek lettek, és közeledett az ősz, elhívta a titkárát,
James Bootht, hogy adjon hozzá egy záradékot.
– Szeretnék pénzt hagyni Dr. Tenison kezelésében, amit a St.
Martin–ine-he-Fields járásbeli szegényeknek adhat. Azoknak, akinek
meleg ruhára van szükségük, hogy átvészeljék a telet. És hogy
kiszabadítsa azokat, akiket adósság miatt börtönöztek be. És mondja
meg neki, hogy megmutatta nekem ezt a jósághoz és könyörülethez
vezető utat, ezért szeretném, ha meggyőződne róla, hogy az
egyházközség szegény pápistáinak is jut majd belőle.
Booth tolla végigfutott a papíron, és amikor végzett, felnézett.
– Még valamit, asszonyom?
– Igen.
Nell habozott. Erősen élt benne a remény, de a félelem is.
– Amikor meghalok, kérje meg a fiamat, hogy érdeklődjön Dr.
Tenisonnál: hajlandó lenne-e lealacsonyodni odáig, hogy a
gyászmisét tartson nekem. Mondja meg neki, hogy nem érdemlem
meg, és megérteném... senki nem hibáztatná, ha visszautasítaná. De a
lelkem könnyebben megpihenne, ha megtenné ezt az utolsó
szívességet.

NELL ÉREZTE, HOGY ROSE A KEZÉT FOGJA. Keze lágyan simult az

övéhez, ujjai gyengéd szorításában biztonságban érezte magát.
Szorongatni kezdte nővére kezét. Rose közelebb vitte a székét Nell
ágyához. Megpaskolta a homlokát, mire Nell kinyitotta a szemét,
hogy nővére arcába nézhessen.
Rose. Ő mindig Nell mellett állt, egész életében, erősen,
kedvesen, oltalmazón, szeretetteljesen. Időtlenül, akár a nap és a
hold.
Rose mosolygott, de a szeme tele volt könnyel, és Nell azt
kívánta, bárcsak ne lenne ilyen fájdalmas a távozása.
– Mindig megnyugvást jelentettél a számomra – suttogta. –
Amikor kicsi voltam. Amikor megszöktem, te magadhoz vettél, és
óvtál. Amikor attól féltem, hogy elveszítem Károlyt. Mindig ott
voltál, és mindig jobbá tetted a dolgokat. Bárcsak én is képes lettem
volna erre!
– De Nell, képes voltál rá – tiltakozott gyengéden Rose. – Mindig
gondoskodtál rólam. Mindig segítettél. Sosem felejtetted el a
nővéredet. Ezt nem sokan tették volna meg.
– Bárcsak többet tehetnék – mondta Nell. – Nem hagynálak
egyedül.
– Nem hagysz egyedül – mondta Rose. – Mindig a szívemben
voltál és leszel. Minden nap mellettem maradsz.
Az ajkához emelte Nell kezét, és megcsókolta. Nell becsukta a
szemét. Végtelen fáradtságot érzett. A szer, amit Dr. Harrell adott
neki, enyhítette a fájdalmát, s valahogy úgy érezte, mintha nem lenne
teste, mintha az elméje az ágy fölött lebegne, és csak a keze, amit
Rose fogott, láncolná a világhoz. Hallotta a saját lélegzetét,
tudatában volt, hogy egyenetlen és lassul. De nem esett kétségbe.
Minden rendben volt. Rose mellette volt, és most érezte a kis Jemmy
kezét is, ahogy az övébe csúszik. Lehetséges volna? Olyan rég ment
el. Micsoda öröm újra hallani a hangját! Nem tudta kivenni, mit
mond, de érezte, hogy szereti és vár rá. Károly is ott volt mellette, s
őt szólongatta. És tudta, hogy még sokan vannak mögötte – Charles
Hart, Buckingham, Rochester, Monmouth, John Lacy, Wat Clun,
Michael Mohun, az idős Tom Killigrew, az édesanyja és az édesapja
és még sokan mások... Hát mégsem mentek el. Nell mosolyogva
felsóhajtott.
Rose hallotta a hosszú kilégzést, és várt. Számolt, de nem követte
belégzés, s a törékeny kis kéz, melyet tartott, megmerevedett. Az
arcához emelte, s egy utolsó csókot nyomott rá. Nell szeme lezárult,
arca végre megszabadult a fájdalomtól, és békét sugárzott. Egy
rézszínű tincs hullott a homlokába, melyet Rose még utoljára
gyengéden megigazított.

ROSE MÉG EGY IDEIG NELL MELLETT MARADT, majd Dr. Harrell
visszatért, és bejelentette a nyilvánvalót: Nell meghalt. Meg és
Bridget megmosdatta és kiterítette a lágy gyertyafényben.
Nell egyik keze az oldala mellett hevert, és szorongatott valamit.
Bridget lehántotta róla az ujjait. A tenyerében egy kis szalagcsokor
feküdt, melynek ibolya– és nárciszszín szárai lelapultak és
kifakultak.
– Mi az? – kérdezte Meg. Bridget megrázta a fejét.
– Vásárfiának néz ki. Ki tudja? Nála hagyjuk. Bizonyára fontos
volt neki. Talán majd megnyugtatja az úton.

ODAKINN, A VÁRAKOZÓ TÖMEGBEN GYORSAN, SUTTOGVA terjedt a

hír. Nell Gwynn eltávozott. Egy aprócska, vörös hajú kislány
csodálkozva hallgatta a lökdösődő tömeg sóhajait és szipogását, majd
megrángatta édesanyja kezét.
– Ki volt az, anya? Egy hercegnő?
– Nem, kicsim. Egy volt közülünk.
 A kislány felnézett, s csodálkozva nézte, ahogy egy magányos
petárda felrobban az éjszakai égen, és fényes szikrákat szór, melyek
aztán csendben beleolvadnak a csillagok közé.
 A tényekől, a valóságról
és a művészi szabadságról
NELL HOSSZÚ IDEJE ÉLT A FEJEMBEN ÉS A SZÍVEMBEN, és minél
teljesebben, valósághűbben igyekeztem elmesélni az élete történetét.
Ahol ismertem a tényeket, azokra hagyatkoztam, ahol nem, ott a
legvalószínűbb feltételezéseket fogalmaztam meg. Néha kitaláltam
lehetséges, Nell életéhez és korához illő dolgokat.
Nell világának minden fontosabb szereplője és számos
mellékszereplője valóban létező személy. Féllábú Dicky az én
teremtményem, de tényleg dolgoztak a színházban tengerészek
díszletező munkásként, és Nell bizonyára ismert néhányat. Jack és a
vele kapcsolatos események a saját képzeletem szüleményei.
Eredetileg nem szántam neki jelentős szerepet, de aztán az előtérbe
került, és az írócsoportom nagyon jól eltalált gonosznak tartotta. Arra
biztattak, hogy szánjak neki nagyobb szerepet, így nem hagyhattam
elsikkadni a figurát, miután Nell elhagyta Madam Rosst.
A kort behatóan ismerő olvasók bizonyára felfedezik, hogy
néhány évvel megelőlegeztem Charles Sackville-nek a grófi és egyéb
címeit. Amikor Nell először találkozott vele, Lord Buckhurstként
ismerték, de az írócsoportom folyton keverte Buckhurstöt
Buckinghammel, így Buckhurstből Dorset lett.
Moll Davis terhességét úgy egy évvel kitoltam, hogy egybeessen
Louise és Barbara teherbe esésével, akik viszont valóban egymáshoz
képest két héten belül szültek.

NELL REMÉNYEI VALÓRA VÁLTAK. Dr. Tenison megtartotta a

temetését, és gondoskodott róla, hogy a St. Martin–ine-he-Fields–i
plébánosi sírboltba temessék. A kriptában manapság egy kedves kis
kávézó üzemel, és amikor néhány éve Nell sírját kerestem,
megtudtam, hogy valószínűleg ott lehet valahol a sütők alatt. Számos
forrás megerősíti, hogy több sír is megsemmisült, amikor az 1720–as
években újjáépítették a templomot. Holtam plébános a St. Martin–
ine-he-Fields templomából elmagyarázta, hogy Nell temetése akkor
még annyira közeli és jelentős esemény volt, hogy nem kizárt, hogy
újratemették, bár senki nem tudja, hová. Biztosra veszem, hogy Nell
örülne, ha tudná, hogy a jó plébános jelentősnek tartja. De akárhol
pihenjenek is a csontjai, örökké élni fog szerető emlékezetünkben.

A FIATAL NELLRE GONDOLVA különösen megindítónak találtam,

amikor a Half The Sky című könyvről olvastam, és a szerzőinek azon
erőfeszítéséről, hogy tényleges változásokat hozzanak a prostitúcióra
kényszerített fiatal lányok életébe. Ellátogattam a web–lapjukra,
remélem mások is így tesznek:.

„A HALF THE SKY a nők ellen elkövetett három legsúlyosabb

visszaélés ellen tiltakozik: ezek a leánykereskedelem és
kényszerprostitúció; a nemek különbözőségéből fakadó erőszak,
beleértve a »becsületüket vesztettek« meggyilkolását és tömeges
erőszakot is; illetve a gyermekágyi halált, ami értelmetlenül ragad el
percenként egy asszonyt. Tudjuk, hogy számos fontos ügy versenyez
a világ figyelméért. Mi azért összpontosítunk éppen erre, mert ez a
fajta elnyomás megfoghatatlannak tűnik – ahogyan az esély is a
cselekvésre. A kívülállók valóban sokat tehetnek.”
 Köszönetnyilvánítás
OLY SOK EMBERNEK TARTOZOM köszönettel, amiért segítettek Nell
hosszú történetét kiadni...
A szerkesztőmnek, Kate Seavernek, a lelkesedéséért és a
megvalósításért.
Fantasztikus ügynökömnek, Kevan Lyonnak, aki az első változat
elkészülte óta terelgetett engem és a könyvet.
Elise Capronnak, az első ügynöknek, aki elolvasta a kézirat egy
részét, megkedvelte, tovább olvasta, és mivel még mindig tetszett
neki, Kevan Lyonhoz küldött. A külföldi kiadásért felelős
ügynökömnek, aki gondoskodott róla, hogy Nell története
megjelenjen Nagy–Britanniában és Törökországban is! (Egyelőre...)
Az írócsoportom tagjainak, Emily Heebnernek, Willow Healey–
nek, Elizabeth Thurbernek, Gil Roscoe-nak, Bili Treziaknak, Carolyn
Howard–Johnsonnak és Uriah Carrnak, akiknek átgondolt
visszajelzései segítettek Nell történetét sokkal jobbá formálni, mint
amilyen a javaslataik nélkül lett volna.
Kerry Maddennek, akinek a könyvbe vetett hite bátorított az írás
folytatására, és aki megtanította, hogyan lehetek jobb író.
Kerry Madden osztályának a pasadenai Vroman's Bookstore-ban,
akik elsőként hallottak részleteket a kéziratból, akik szerették Nellt,
és értékes javaslatokkal járultak hozzá a történet kerekítéséhez.
Sok londoni jóbarátomnak, akik barátságukkal és
vendégszeretetükkel segítettek, hittek Nellben és bennem, és
elkísértek kutatókörútjaimra. Néhányukat külön megemlíteném:
Alice Northgreaves körbebarangolta velem Windsort. Lelkesedése
rám is átragadt, számos hasznos tanácsot és ötletet adott, elolvasta a
kéziratot, hogy kiszűrje belőle az amerikanizmusokat és mindazt,
ami a brit olvasók hibának tartanának.
Donna Stevens szintén elolvasta a kéziratot, és kapcsolatait
felhasználva kiderítette, hol tartották volna fogva Buckinghamet a
Towerban; elvitt az egyik londoni cég, a Worshipful Company of
Gunmakers ebédjére, ahol valóban úgy éreztem magam, mint Nell
Gwynn a Whitehallban; és mindvégig kitartóan hangoztatta, hogy ha
Nell eljutna a mozivászonig, ő hajlandó eljátszani balról a harmadik
szajhát.
Alison Guppy elvitt Epsomba, ahol egy vidám napot töltöttünk
együtt, és hatalmas ebédet költöttünk el a King's Headben, ahol
Samuel Pepys tartózkodott 1667 nyarán, miközben Nell Dorscttel és
Sedleyvel enyelgett a szomszédban.
Laura Manning az elejétől fogva hitt bennem, és már akkor is
gyakran megkérdezte, hogy haladok a könyvvel, amikor még alig
néhányan tudtak róla, hogy belekezdtem. Ő és David Lyon mentett
meg, amikor elvesztettem a tárcámat Londonban. Elvittek, hogy
lássam a dinoszauruszokat a Kristálypalota parkjában, és találtak
nekem egy faxkészüléket egy munkaszüneti nap estéjén.
Tim Ross elolvasta egy korai változat részleteit, és – jól mulattam
– szókincsemet a 20–21. századi londoni szleng szavaival
gazdagította.
Clare Vicary és Alex Laing egy emlékezetes estét töltött velem
Blackheathben Guy Fawkes éjszakáján, és elkísértek a hosszú
gyalogúton Lewishambe, hogy elérjem a buszt Brockley felé.
Buck Herron rengeteg ízletes étellel és érzelmi táplálékkal
szolgált.
Laura Tarantino egy csodálatos délutánt töltött velem Ham
House-ban. A kísértetekről szerencsére csak később szereztünk
tudomást.
Jackie Rowe együtt fedezte fel velem Oxfordot. Ő és Laura Hewer
elvittek engem Audley Endbe és Saffron Waldenbe, ahol egy
fantasztikus napot töltöttünk.
Az Isle of Dogson található Lord Nelson Pub törzsvendégei (és
fiaik) és más londoniak is arcukat és hangjukat adták Nell
Londonjának szereplőihez.
Canon Martin A. Seeley tiszteletes, a Cambridge-i Westcott
House elöljárója türelmes, átgondolt és nélkülözhetetlen útmutatást
adott Dr. Thomas Tenison Nellnek nyújtott lelki tanácsadásával
kapcsolatban. Ő mutatott be a St.–Martin–ine-he-Fields lelkészének;
tudtán kívül róla mintáztam Dr. Tenisont. Édesanyámnak lelki
támasza és barátja volt, hosszas betegeskedése alatt pedig igazán
hősiesen támogatott engem és családomat.
Nicholas Holtam tiszteletes, a St. Martin–ine-he-Fields lelkésze
szintén hasznos tanácsokat adott Dr. Thomas Tenison Nellnek tett
szolgálatait illetően, információval szolgált Nell sírjáról, és
megismertetett Malcolm Johnson: St. Martin–ine-he-Fields és
Edward Carpenter: Thomas Tenison, Archbishop of Canterbury: His
Life and Times című könyveivel.
A nagytiszteletű Dr. William Jacob, Charing Cross főesperese
információt nyújtott Nell sírjával kapcsolatban.
Köszönet illeti Malcolm Johnsont nagyon informatív, St. Martin–
ine-he-Fields című könyvéért és a Nell sírjával kapcsolatos
információért.
Édesapámat, aki sok évvel ezelőtt megismertetett Nellel, és aki
időnként anyagi segítséget nyújtott, miközben felforrósodott
számítógépem előtt görnyedtem; és aki tanácsokkal látott el a
balladaénekesekkel és a zenével kapcsolatban.
Testvéremet, Rachel Hope Crossmant, aki szakszerűen eligazított
a terhességgel, szüléssel és kisbabákkal kapcsolatos ügyekben.
Testvéremet, Jennifer Juliét Walkert, aki megtervezte lenyűgöző
weblapomat.
A Theatre Archives of the Victoria and Albert Museum, a British
Library, a William Clark Davis Library, a Los Angeles Public
Library's Central Library és a caltechi Dabney Library különösen
segítőkész alkalmazottjait.
Anne Melót és a Pasadena Public Library alkalmazottait a
könyvtárközi kölcsönzési kérelmeim beadásában nyújtott
segítségükért.
Alison Weirt, akitől tudomást szereztem a könyvtárközi
kölcsönzés létezéséről.
Köszönöm Hilary Davidsonnak a Museum of Londonból, aki
lehetővé tette számomra számos Nell korabeli ruhadarab
megtekintését.
 Az elbűvölő hölgynek a londoni National Portrait Gallery–ből, aki
1991 novemberében édesanyámmal együtt levitt az alagsorba, és
megmutatta nekünk Nell arcképét.
Diana Gabaldonnak, aki a könyvemről írt imádnivaló kritikával
inspirált.
C. C. Humphreys színésznek, a Jack Absolute sorozat szerzőjének
és szereplőjének a remek kritikájáért, ahogy az előzőért is, ami
annyira velős és pikáns volt, hogy nem tűrt nyomdafestéket.
Leslie Carrollnak, a Royal Affairs és más csodás könyvek
szerzőjének a lelkes kritikájáért.
Stephen Jeffreysnek, akinek zseniális színművéből, a The
Libertine-ből megismerhettem Rochester grófját.
Samuel Pepysnek, akinek a naplója Nell fellépéseinek és
magánéletének számos részletét megörökítette az utókor számára, és
különösen élénk képet festett a koráról.
Minden nagyszerű bloggernek és kritikusnak, amiért segítettek
vinni A darling szajha hírét, köztük Sarah Johnsonnak a Reading the
Pastért, Amy Phillips Brunónak a Passages to the Pastért, Margaret
Batesnek a Historical Tapestryért, Anita Davidsonnak a Hoydens and
Firebrandsért, és Miss Moppetnek a The Misadventures of
Moppetért.
Jim Piddocknak, akinek egyszemélyes alakítása a The Boy's Own
Storyban, San Franciscóban, 1982–ben arra inspirált, hogy kutatni
kezdjek Nell után, azzal a szándékkal, hogy színre vigyem az életét.
Weston DeWaltnak, aki már a kezdetekkor tanácsokat adott és
bátorított.
A néhai Leonard Michaelsnek, akinek a kaliforniai Berkeley
Egyetemen tartott órája annak idején elhitette velem, hogy tudok írni.
Ez az érzés mindvégig velem maradt azokban az években is, amíg
nem írtam.
Jane Merrownak, fiatalkorom színpadi hősének, aki nagyszerű
bókjával – „Született londoni vagyok, és ön tökéletesen keltette életre
Londont” – feldobta a hónapomat.
David Paul Needlesnek, aki mindig mellettem állt, amikor
szükségem volt rá – sokszor.
 Khin–Kyaw Maungnak, akinek a barátsága éveken át életmentőén
fontos volt a számomra.
Sarah Ban Breathnachnek és Melody Beattie-nek, akiknek az
írásai mindennap segítenek.
Minden szerzőnek, akiknek a könyveit annyira élveztem.
És végül sok szeretet és hála három tündér keresztanyámnak:
Katherine-nek, aki behozott a hidegből, és talpra állított; Dilysnek,
aki megmentett, amikor eltévedtem az úton, és segített rátalálni a
helyes ösvényre; és Marinak, aki felvitt a hegy csúcsára, ahonnan
láttam felragyogni magam előtt a napot.