Gregory Maguire

A Boszorkány

A Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Gregory Maguire: Wicked:
The Life and Times of the Wicked Witch of the West
ReganBooks, New York, 1995

Fordította:
PÉK ZOLTÁN

Szerkesztette:
FEJE ÁGNES
és
ILLÉS RÓBERT

Kiadványmenedzser:
KELLY KATA

Tördelés:
GOSLER LENKE

Korrektor:
FÜZESI ISTVÁN

Borító:
PICASSO STÚDIÓ

ISBN 978 963 9943 18 6

© Gregory Maguire 1995 ©

Hungarian translation Pék Zoltán ©
Hungarian edition Kelly Kiadó

Kiadja a Kelly Kft.

116l Budapest, Baross utca 158.
Tel: 06 30 948 1080
Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 291127

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

2
 Ezt a könyvet Betty Levinnek és mindazoknak ajánlom, akik megtanítottak szeretni és félni a
jót.

Köszönetnyilvánítás

Azoknak, akik már megjelenése előtt olvasták ezt a könyvet: Moses Cardona, Rafique
Kesbavjee, Betly Levin és William Reiss. Tanácsaik mindig segítettek. Ha maradt a könyvben hi-
ba, azt én követtem el. Szeretném még megköszönni Judith Regannek, Mail Roshkoiv-nak. David
Groffnak és Pamela Goddardnak, amiért olyan lelkesen fogadták a regényt. Végezetül köszönet
azoknak, akiket gonoszul nyaggattam éveken át, és akik túl sokan vannak, hogy felsoroljam, de
köztük volt Linda Cavanagh, Debbie Kirsch, Roger és Martha Mock, Katie O'Brien és Manreen
Vecebione, a banda Bogartownban, és a testvérem, Joseph Maguire, akinek néhány ötletét köl-
csönvettem. Kérlek, ne perelj be!

3
4
A Gonosz Nyugati Boszorkány
élete és kora

5
 PROLÓGUS

A sárga téglás úton

A Boszorkány mérföldnyi magasságban lebegett Óz földje felett. Ahogy ott egyensúlyozott a

szél peremén, zöld levélhez hasonlított, amelyet felkapott és a magasba röppentett a kavargó le-
vegő. Fehér és bíborszín viharfelhők tornyosultak körülötte. Alant a sárga téglás út visszakanya-
rodott önmagába, akár egy laza hurok. Bár a téli viharok és az agitátorok feszítővasai megrongál-
ták, könyörtelenül vezetett Smaragdváros felé. A Boszorkány a lent gyalogló társaságot figyelte:
a megrongált részek között manővereztek, kerülgették az árkokat, ugrándoztak, ha tiszta volt az
út. Láthatóan nem sejtették a sorsukat. De nem a Boszorkány dolga volt felvilágosítani őket.
Támasznak használva a seprűt úgy lépett le az égről, akár saját szárnyas majmai. Egy fekete
fűzfa legfelső ágán landolt. A fa alatt, a levelek rejtekében pihentek áldozatai. A Boszorkány hó-
na alá vágta seprűjét, majd csendben ereszkedni kezdett hátrafelé, mint a rák, apránként-
áganként, mígnem alig hat méterre volt felettük. Szél ringatta a fa lecsüngő indáit. A Boszorkány
lesett és hallgatózott.
Négyen voltak. Látott egy nagy Macskafélét – Oroszlán lenne? – meg egy fényes favágót. A
Bádog Favágó a morogva fészkelődő Oroszlán sörényét tetvészte. Nem messze egy életre kelt
Madárijesztő ült imbolyogva, pitypangot fújt a szélbe. A lányt eltakarta a fűzfaágak függönye.
– Na persze, szerintük az életben maradt nővér az őrült – mondta az Oroszlán. – Az ám a bo-
szorkány! Lelkileg sérült, démonok szállták meg. Elmebeteg. Nem túl vonzó kép.
– Születésekor kasztrálták – jegyezte meg nyugodtan a Bádog Favágó. – Hermafroditának szü-
letett, vagy talán teljesen férfinak.
– Á, te mindenhol kasztrálást látsz – vitatkozott az Oroszlán.
– Csak azt ismétlem, amit beszélnek – védekezett a Bádog Favágó.
– Mindenkinek joga van a saját véleményéhez – jelentette ki az Oroszlán fölényesen. – Én úgy
hallottam, hogy meg lett fosztva az anyai szeretettől. Rettenetes gyerekkora volt. A bőrproblémái
miatt meg gyógyszerfüggő lett.
– Nem volt szerencséje a szerelemben, ahogy nekünk sem. – A Bádog Favágó mellkasa köze-
pére helyezte tenyerét, mintegy bánatát jelzendő.
– Olyan nő, aki a nők társaságát kedveli – húzta ki magát ültében a Madárijesztő.
– Egy nős férfi kirúgott kedvese.
– Ő maga a nős férfi.
A Boszorkány annyira megdöbbent, hogy majd elengedte az ágat, amibe kapaszkodott. A
pletyka érdekelte legkevésbé, de olyan rég élt elvonultan a világtól, hogy most igencsak meglepte
ezeknek a senkiháziaknak a fantáziadús véleménye.
– Kényúr. Veszélyes zsarnok – mondta meggyőződéssel az Oroszlán.
A Bádog Favágó a kelleténél erősebben húzta meg a sörényét. –Neked minden veszélyes, te
gyáva. Én úgy tudom, önkormányzatot akar adni az úgynevezett nyugoroknak.
– Akárki is, biztosan fáj neki a testvére halála – szólalt meg a gyerek. Ünnepélyes hangja túl
érett, túl őszinte volt a korához képest. A boszorkány megborzongott.
– Nehogy most menj át együttérzőbe – horkantott cinikusan a Bádog Favágó. – Én biztos nem
fogok.
– Pedig Dorkának igaza van – helyeselt a Madárijesztő. – A gyász alól senki nem kivétel.
A Boszorkányt mélységesen bosszantotta ez a leereszkedő spekuláció. Próbálta megkerülni a
fa törzsét, nyújtózott, hogy megpillantsa a gyereket. A szél erősödött, a Madárijesztő megborzon-
gott. Miközben a Bádog Favágó még mindig a sörénnyel szöszmötölt, a Madárijesztő az Orosz-
lánnak dőlt, aki gyengéden átölelte.
– Vihar közeleg – szólt a Madárijesztő. Mennydörgés visszhangzott a messzeségből.

6
 – Bo… szor… kány… kö… ze… leg… – csiklandozta meg az Oroszlánt a Bádog Favágó. Az
Oroszlán vinnyogva ráesett a Madárijesztőre, majd a Bádog Favágó mindkettőjükre.
– Nem kéne tartanunk a vihartól, barátaim? – kérdezte a lány.
A feltámadó szél végre megmozgatta a lombfüggönyt, és a Boszorkány megpillantotta a lányt.
Maga alá húzott lábakkal ült, karjával átölelve a térdét. Nem egy törékeny virágszál volt, hanem
igazi tenyeres-talpas parasztlány, kék-fehér kockás ruhában és kötényben. Ölében egy vicsori kis
eb nyüszített ijedten.
– Félsz a vihartól. Ez természetes azok után, amiken keresztülmentél – mondta a Bádog Favá-
gó. – Nyugi.
A Boszorkány belevájta ujjait a fa kérgébe. A lány arcát még mindig nem látta, csak erős kar-
ját és a feje búbját, ahol sötét haját két copfba választotta szét. Komolyan kell venni, vagy csak
egy pitypangmag, amit rossz helyre sodort a szél? Úgy érezte, ha látná az arcát, biztosan tudná.
Ám ahogy kifelé hajolt, a lány elfordította az. arcát.
– Közeledik a vihar, méghozzá gyorsan. – Hangjában a szél erejével együtt nőtt a rémület. To-
rokhangon beszélt, mint aki könnyeit elfojtva vitatkozik. – Ismerem a viharokat, tudom, hogyan
lepik meg az. embert!
– Itt biztonságban vagyunk – nyugtatta a Bádog Favágó.
– Egyáltalán nem vagyunk, mert ez a fa a közelben a legmagasabb pont, úgyhogy ha villámlik,
ide fog lecsapni. – A lány felkapta a kutyát. – Nem láttunk egy pajtát odább az úton? Gyerünk,
gyorsan! Madárijesztő, ha villámlik, te égsz el a leggyorsabban! Fussunk!
Felpattant, és már szaladt is, nem éppen megnyerő mozgással, társai pedig növekvő ijedtséggel
követték. Ahogy az első kemény esőcseppek potyogni kezdtek, a Boszorkány megpillantotta – no
nem a lány arcát, hanem a cipőjét. A saját húgának cipőjét. A sűrűsödő félhomályban is csillo-
gott. Szikrázott, akár a sárga gyémánt, akár a véres zsarátnok, akár a töviscsillag.
Ha a cipőt előbb látja meg, végig sem bírta volna hallgatni őket. De a lány a szoknyája alá
dugta. A Boszorkánynak most eszébe jutott jogos jussa: neki kell az a cipő! Hát nem tűrt eleget,
nem érdemelte ki? Lecsap a lányra az égből, és lerángatja a cipőt a kis pimasz lábáról.
A vihar azonban, mely elől a társaság menekült mind gyorsabban a sárga téglás úton, jobban
zavarta a Boszorkányt, mint a lányt, aki már ázott meg korábban is, vagy a Madárijesztőt, aki
könnyen eléghet. A Boszorkány nem lehetett kint ilyen gonosz, aljas nedvességben. Kénytelen
volt bebújni a fekete fűzfa kilátszó gyökerei közé, ahol a víz nem árthat neki, s ott várni ki a vihar
végét.
Aztán előbújik majd. Ahogy eddig mindig. Óz országának nyomasztó politikai klímája lesúj-
tott rá, megaszalta és félrelökte; magként sodródott, túl száraz volt ahhoz, hogy gyökeret eresz-
szen. De az. átok Óz földjét sújtja, nem őt. Nem igaz? Habár Óz csúf élettel verte meg, tehetséget
is adott neki, nemde?
A társaság elmenekült, de nem érdekes. A Boszorkány tudott várni. Találkoznak ők még.

7
8
 A gonoszság
gyökere

A gyűrött ágyon megszólalt a feleség.

– Azt hiszem, ma van a napja. Nézd, mennyire lent van!
– Ma? Az olyan lenne, mint te: perverz és kellemetlen – ugratta a férje.
Az ajtóban állt, és kifelé nézett, át a tó fölött, a földek fölött, az erdős lankákra. Éppen ki tudta
venni Kákabadur kéményeit, melyekből reggeli füst szivárgott. – Lelkészi szolgálatom lehető leg-
rosszabb pillanata. Mi sem természetesebb!
– Nincs sok választásunk – ásított a feleség. – Legalábbis úgy mondják. Amikor a test így
megnő, átveszi az. uralmat. Ha nem tudsz alkalmazkodni hozzá, drágám, ne akadályozd! A saját
útját járja, és már semmi nem állíthatja meg. – Felkönyökölt, hogy átlásson a pocakja felett. –
Olyan érzés, mintha a saját túszom lennék. Vagy a babáé.
– Gyakorolj némi önuralmat! – A férfi odament, és segített neki felülni. – Vedd úgy, hogy lel-
ki gyakorlat. Az. érzékek felügyelete. Testi és erkölcsi mértékletesség.
– Önuralmat? – nevetett a nő, az ágy széle felé araszolva. – Nincs min uralkodnom, nincs
énem. Egy parazita gazdateste vagyok. Tényleg, hol az énem? Hol hagytam el azt a vénséget?
– A kedvemért? – A férfi hangja megváltozott; komolyan gondolta.
– Frex, ha a vulkán ki akar törni, nincs pap a világon, aki lecsendesítse az imájával.
– Mit gondolnak majd a paptársaim?
– Összesereglenek, és azt mondják: „Frexspar testvér, engedted a feleségednek, hogy megszül-
je az első gyermeketeket, amikor közösségi problémát kellett volna megoldanod? Ez roppant ta-
pintatlan tőled! A vezetői képesség hiányát jelzi. El vagy bocsátva.” – Most csak heccelte, mert
senki nem bocsáthatta el. A legközelebbi püspök is túl messze volt ahhoz, hogy odafigyeljen egy
unionista lelkészre a hátországban.
– Akkor is rettenetes időzítés.
– Szerintem az időzítésért félig te vagy a hibás, Frex.
– Azt mondják, de nem is tudom.
– Nem is tudod? – nevetett a nő, hátravetve a fejét. A fülétől a torka alatti bemélyedésig futó
vonal elegáns ezüstkanálra emlékeztette Frexet. Még a reggeli ziláltságában, hordónyi hasával is
fenségesen szép volt. Haja fénylett, akár a nedves tölgylevelek a napfényben. Hibáztatta a nőt,
amiért kiváltságosnak született, és tisztelte az erőfeszítését, hogy ezen felülkerekedjen. Mind-
eközben pedig imádta.
– Úgy érted, nem tudod, te vagy-e az apa? – ragadta meg az ágy támláját Melena. Frex meg-
fogta a másik karját, és felsegítette. –Vagy általában a férfiak nemzőképességét vonod kétségbe?
Úgy állt, mint egy mamut, mint egy mozgó sziget. Csigalassan kilépett az ajtón, s csak neve-
tett-nevetett a gondolaton. Még az árnyékszékről is behallatszott a kacagása, mi közben Frex ne-
kilátott, hogy felöltözzön a napi spirituális küzdelemhez.
Megfésülte a szakállát, beolajozta a fejbőrét. Haját a tarkóján összefogta egy csontból és mar-
habőrből készült csattal, mert ezen a napon az arckifejezésének már messziről látszania kell. Nem
lehet kétség a szándéka felől. Szénporral sötétebbre színezte szemöldökét, lapos orcájára pedig
piros viaszt kent. Aztán kirajzolta a száját. A jóképű pap több bűnbánót vonz, mint a ronda.
A konyhaudvarban Melena szinte lebegett, nem a terhesség normális gravitációjától, hanem
mintha felfújták volna; egy hatalmas ballon, ami a porban húzza a köteleit. Egyik kezében serpe-
nyőt tartott, a másikban pár tojást és néhány szakállas mogyoróhagymát. Dalolt magában, de csak
kurta szakaszokat. Nem Frexnek szánta.
Frex nyakig begombolta ünnepélyes öltözékét, kamáslijára csatolta szandálját, aztán elővette a
rejtekhelyről – az egyik fiókos szekrény alól – a jelentést, melyet egy paptársa küldött Három
Korhadt Fa faluból. Széles selyemövébe dugta a barna lapokat. Elrejtette a felesége elől, nehogy

9
az asszony vele akarjon tartani – és élvezze, ha szórakoztató, vagy szenvedjen a borzongástól, ha
rémisztő.
Frex nagy levegőt vett, készítette tüdejét a napi szónoklatra. Melena egy fakanállal habarta a
tojást a serpenyőben. A tavon kolomp hangja szállt át. A nő nem is hallotta, vagyis hallott valami
mást. Valamit a saját testében. Dallamtalan hang volt. Álomzene, aminek csak a hatására emlék-
szik vissza az ember, nem a hangsúlyokra és a lendületre. Úgy gondolta, a gyerek az, aki boldog-
ságában dúdolgat. Daloló gyermek lesz.
Melena hallotta a házból Frexet, aki rögtönzött, belemelegített, gyakorolta gördülékeny érveit,
és saját becsületességéről győzködte magát.
Hogy is van az a dal, amit Dadus énekelt neki sok-sok éve a gyerekszobában?
Reggel születik
Búval érkezik;
Jöjjön ha délben
Bűbájtól szépen;
Kibújik este
Bú lesz a vége;
Éjjeli gyermek
Reggelig mereng.
Szeretettel, örömmel gondolt vissza rá. A bánat az élet természetes vége, mégsem hagyunk fel
a gyerekszüléssel.
„Nem” – visszhangzott Dadus hangja Melena elméjében (szokás szerint vezércikk modorban),
– „Nem, te csinos, elkényeztetett leányzó). Világos, hogy igenis felhagyunk a gyerekszüléssel.
Csak akkor szülünk, amikor még annyira fiatalok vagyunk, hogy nem tudjuk, milyen komor az
élet vége. Aztán, amikor teljes egészében átérezzük – és mi nők lassan tanulunk –, undorodva
megfonnyadunk, és véget vetünk a szaporodásnak, ahogy kell.”
„De a férfiak nem fonnyadnak meg”, tiltakozott Melena, „ők a halálukig folytathatják.”
„Mi lassan tanulunk”, vetette ellen Dadus, „ők viszont egyáltalán nem tanulnak.”
– Itt a reggeli – kotorta a tojást egy fatányérra Melena. Az ő fia nem lesz olyan ostoba, mint a
legtöbb férfi. Úgy fogja felnevelni, hogy dacoljon a bánat terjedésével.
– Társadalmunk válságba jutott – szavalta Frex. Ahhoz képest, hogy elítélte a világi élvezete-
ket, elegánsan evett. Melena szerette nézni az ujjak és a villák arabeszkjét. Gyanította, hogy férje
az erényes aszketizmus mögött titokban igenis vágyik a könnyű életre.
– Társadalmunknak minden egyes nap egy nagy válság. – Pimasz módon a férfiak szavait
használva válaszolt. Férje, a drága butuska, meg sem hallotta hangjában az iróniát.
– Keresztúthoz értünk. Fenyeget a bálványimádás. A hagyományos értékek válsága. Az igaz-
ság ostrom alá került, az erény elfelejtődött.
Frex nem hozzá beszélt, tirádáját gyakorolta a várható erőszakos, mágikus látványosság ellen.
Frex is a kétségbeeséssel kacérkodott, ám a legtöbb férfival ellentétben ő ezt a munkája javára
fordította. Melena körülményesen leült a padra. Fejében egy egész kórus dalolt szavak nélkül. Ez
minden terhes nőnél így lehet? Szívesen megkérdezte volna a kotnyeles asszonyokat, akik majd
délután eljönnek, és félénken zsémbelnek az állapota miatt, de nem merte. Képtelen volt megsza-
badulni szép akcentusától, amit azok affektáltnak tartanak, ráadásul nem szívesen mutatkozna tu-
datlannak ilyen fontos kérdésben.
Frex felfigyelt a szótlanságára:
– Dühös vagy, amiért magadra hagylak?
– Dühös? – vonta fel a szemöldökét, mintha a fogalom ismeretlen lenne számára.
– A történelem az egyéni életek falábán vánszorog, Ugyanakkor a nagyobb, az örök erők egy
pontba tartanak. Egyszerre mindkettőt nem tarthatod szem előtt.
– Nem biztos, hogy a gyermekünknek jelentéktelen élete lesz.

10
 – Ez most nem a vita ideje. El akarod vonni a figyelmemet szent feladatomtól? A gonosz je-
lenlétével kell szembenéznünk Kákabadurban. Nem tudnék többé a tükörbe nézni, ha nem száll-
nék szembe vele. – Komolyan gondolta, és Melena ezért a hevességért szeretett bele; de persze
utálta is érte.
– Fenyegetések mindig jönnek. Lesznek ezután is. – Le akarta zárni a vitát. – A fiad csak egy-
szer születik meg, és ha ezt a vízi háborút odabent jól értelmezem, akkor ma.
– Lesznek még gyerekek.
Melena elfordult, hogy férje ne lássa a haragot az arcán.
Dühét azonban nem tudta elfojtani. Talán erkölcsi hiányosság a részéről. (Általában nem ag-
gódott erkölcsi hiányosságok miatt; az, hogy a férje lelkipásztor, két embernek is elegendő vallá-
sos gondolattal látta el a házat.) Morcos hallgatásba merült. Frex kelletlenül csipegette reggelijét.
– Az ördög – sóhajtott. – Az ördög közeleg.
– Ne mondj ilyet a saját gyereked születése napján!
– A kákabaduri kísértésre értettem! És ezt te is tudod.
– A szavak azok szavak, és ami kimondatott, az kimondatott! Nem akarom, hogy csak rám fi-
gyelj, de kicsit azért rám is! – Úgy dobta a serpenyőt a falnál álló padra, hogy csattant.
– Hát ez kölcsönös. Szerinted én mivel nézek ma szembe? Mivel győzzem meg a nyájamat,
hogy fordítsanak hátat annak a dínom-dánomos bálványimádásnak? Valószínűleg vesztesként jö-
vök majd haza. Te talán gyereknek adsz ma életet. Rám csalódás vár. – Frex mégis büszkén
mondta mindezt: nagyobb erkölcsi ügy érdekében elbukni nem szégyen. Hogy lenne ehhez mér-
hető egy gyerekszülés vére, mocska, zaja?
Felállt, hogy induljon. A tó felől szél lebbent, szétzilálta a távolban a konyhai füstoszlopok te-
tejét. Akár az egyre szűkülő spirálban lefolyó víz, gondolta Melena.
– Légy jó, szerelmem – mondta Frex, noha tetőtől talpig felöltötte már szigorú templomi alak-
ját.
– Jó – sóhajtott Melena. A baba megint megnyomta belül, ki kellett sietnie az árnyékszékre. –
Légy szent! Gondolok veled, hátgerincem, mellvértem. És igyekezz nem meghalni!
– A Névtelen Isten akarata – mondta Frex.
– És az enyém – vágta rá szentségtörőn Melena.
– Akaratodat arra használd, ami megérdemli. – Férje immár lelkipásztor volt, ő pedig a bűnös;
ezt a felállást Melena nem túlságosan élvezte.
– Isten veled – köszönt el, és inkább az árnyékszék bűzét és a megkönnyebbülést választotta,
mintsem hogy ott álljon integetve, ahogy férje nagy léptekkel elindul az úton Kákabadur felé.

11
 Az Idősárkány
Órája

Frex jobban aggódott Melena miatt, mint azt az asszony sejtette. Az. első útjába akadó halász-
kunyhónál megállt, és az ajtóban állva beszélt a férfival. Egy-két nő Melenával töltené az éjsza-
kát, ha úgy alakul? Nagy szívességet tennének. Frex hálásan bólintott, szavak nélkül is tudomásul
véve, hogy Melenát nem különösebben kedvelik errefelé.
Aztán, mielőtt elhagyta volna a Mételyest, hogy folytassa útját Kákabadurba, leült egy kidőlt
fára, és előhúzta övéből a két levelet.
Egy távoli rokona küldte, aki szintén lelkész volt. Pár hete időt és értékes tintát nem kímélve
leírást adott az Idősárkány Órájáról. Frex úgy próbált felkészülni az előtte álló szent feladatra,
hogy újraolvasta a bálványóráról szóló levelet.
Sietve írok, Frexspar testvér, hogy papírra vessem benyomásaimat, mielőtt elfakulnak.
Az idősárkány Órája egy társzekéren áll, és olyan magas, akár egy zsiráf. Az egész valójában
egy ingatag, szabadtéri színház, négy oldalán fülkék és elfüggönyözött boltívek. A lapos tetőn egy
mechanikus sárkány, zöldre festett bőrrel, ezüstös karmokkal, rubinszemekkel. Bőre több száz fé-
lig egymást fedő réz-, bronz- és vaslemezkéből áll. A mozgó pikkelyek alatt egy óramű gépezete
lapul. Az Idősárkány forog a talapzatán, kitárja bőrszárnyát (olyan hanggal, mint a fújtató), és
kénbűzű lánggömböket böfög fel.
Alul, a tucatnyi ajtóban, ablakban és tornácon pedig bábok, marionettfigurák és szobrocskák
vannak. Népmesei teremtmények. Parasztok és nemesek egyaránt. Állatok, tündérek és szentek…
a mi unionista szentjeinket kilopták alólunk, Frexspar testvér! Felháborító! Az alakok lánckere-
keken mozognak. Derékban meghajolnak, táncolnak és pörölnek egymással.
Ki nemzette ezt az Idősárkányt, ezt a hamis orákulumot, a gonoszság eme propagandaeszkö-
zét, mely szembeszáll az unionizmus és a Névtelen Isten hatalmával? Az órát egy törpe és néhány
darázsderekú talpnyalója működtette, akiknek az agya arra elég, hogy körbehordozzanak egy ka-
lapot. A törpén és szépfiúin kívül ki húz még hasznot belőle?
A rokon második levele arra figyelmeztette, hogy az órát Kákabadur mellett állították fel. Ez-
úttal történetet is mesélt.
A mulatság húrok pengetésével és csontok zörgetésével kezdődött. A tömeg hüledezve közelebb
nyomult. A színpad egy kivilágított ablakában hitvesi ágyat láttunk, rajta bábférj és bábfeleség. A
férj aludt, a feleség sóhajtozott. Faragott kezével tett egy mozdulatot, ami arra utalt, hogy férje
bizonyos része csüggesztően kicsi. A közönség majd megpukkadt a nevetéstől. A feleség is elaludt.
Mikor már horkolt, a férj lopva felkelt.
Ekkor a tetőn a Sárkány elfordult alapzatán, és karmaival a tömegbe mutatott, kétségtelenül
egy Grájn nevű szerény kútásóra, aki hűséges, bár figyelmetlen férj. Aztán a Sárkány a hátsó lá-
bára állt, két ujjával hívogatóan intett, kiválasztva egy Letta nevű özvegyet és kapafogú lányát. A
tömeg elnémult, és úgy elhúzódott Grájntól, Lettától és a piruló szűztől, mintha azokon hirtelen
fertelmes kelések támadtak volna.
A Sárkány akkor megpihent, ám egyik szárnyát egy másik boltív fölé tette, amely kivilágoso-
dott, s a kóborló bábférjet mutatta, felbukkant egy boglyahajú, rikító színű bábözvegy, tiltakozó,
kapafogú lányt húzva maga mögött. Az özvegy megcsókolta a férjet és lehúzta a bőrnadrágját. A
férfinak két szerszáma is volt. Egy elől, egy másik meg hátul, a gerince tövében. Az özvegy beállí-
totta a lányát az elülső, kurtább rúdhoz, maga pedig a hátsó, jóval tekintélyesebb tagot vette ke-
zelésbe. A három báb ugrált és ringott, kéjes vakkantásokat hallatott. Amikor a bábözvegy és lá-
nya végeztek, leszálltak és megcsókolták a házasságtörő bábférjet. Aztán térdükkel megrúgták
elől-hátul, a kényes ponton. A bábférj ide-oda lengett a rugóin, kezével dajkálva sérült testrészeit.
A közönség harsogott. Grájn, a kútásó szőlőszem nagyságú cseppeket izzadt. Letta úgy tett.
mintha nevetne az egészen, de a lánya szégyenében eltűnt. Mire leszállt az est, Grájnra rátámad-

12
tak a felháborodott szomszédok, és a groteszk rendellenességről faggatták. Lettát kiközösítették.
Lányát mintha a föld nyelte volna el. A legrosszabbtól tartunk.
Szerencsére Grájnt nem ölték meg. De ki a megmondhatója, hogy lelkükön milyen foltot ha-
gyott ez a kegyetlen színjáték? A lélek az emberi porhüvely túsza, az efféle megaláztatást jócskán
megszenvedi, nem igaz?
Frexnek néha olybá tűnt, hogy Óz birodalmának minden vándorboszorkánya és fogatlan, ha-
dováló látnoka, aki akár csak a legátlátszóbb trükkre is képes, Léd-Mendege peremvidékét vá-
lasztja, hogy megéljen kétes mesterségéből. Tisztában volt vele, hogy a kákabaduriak alázatosak.
Az életük kemény, reményeik végesek. Ahogy egyre nyúlik az aszály, úgy repedezik meg ha-
gyományos unionista hitük. Frex átlátta, hogy az Idősárkány Órája az ötletességet és a mágiát öt-
vözi, s hogy vallásos meggyőződésének legmélyebb tartalékait kell segítségül hívnia a legyőzé-
séhez. Ha a gyülekezet kiszolgáltatottnak bizonyul az úgynevezett örömhittel szemben, ha behó-
dol a látványnak és az erőszaknak… akkor hogyan tovább?
Győzni fog. Ő a lelkipásztoruk. Évek óta a húzza a fogukat, temeti a csecsemőiket, mond ál-
dást az edényeikre. Megalázkodott helyettük. Ápolatlan szakállal, koldulva vándorolt faluról falu-
ra, hetekre egyedül hagyva szegény Melenát a paplakban. Áldozatot hozott értük. Nem ingathatja
meg őket ez az Idősárkány. Tartoznak neki.
Továbbindult, kihúzott vállal, összeszorított szájjal, háborgó gyomorral. Az eget kavargó ho-
mok barnította meg. A szél remegő jajszóval süvített magasan a dombok felett, mintha sziklare-
pedésen nyomulna keresztül, egy hegygerincen, amit Frex nem is lát.

13
 Egy boszorkány
születése

Kora este lett, mire Frex összeszedte bátorságát, és bement a düledező Kákabadur falucskába.
Úszott a verejtékben. Sarkát a földbe vájta, ökölbe szorította a kezét, és rekedt, de erős hangon
elbődült:
– Hallga, ti kishitűek! Jöjjetek, míg lehet, mert kísértés közelg, hogy próbára tegyen bennete-
ket!
A régies szavak nevetségesen hangzottak, de hatottak. Már jöttek is a komor halászok, üres há-
lóikat maguk után húzva. Jöttek a gazdák, kiknek kemény munkája ez évben édeskeveset hozott.
Még mielőtt elkezdte volna, már mind bűnös képet vágtak.
Követték a csónakház rozoga lépcsőjéig. Frex tudta, hogy mindenki számít a gonosz óra érke-
zésére; a pletyka ugyanolyan ragályos, mint a pestis. Szomjas várakozásukat kell hát ostoroznia:
– Ostobák vagytok, mint az egyéves, aki odanyúl, hogy megfogja a szépen izzó parazsat! Akár
a sárkányméh ivadékai, készen álltok szívni a tűzemlőket! – Idő koptatta átkok voltak, kissé lapo-
san hangzottak ma este; elfáradt, és amúgy sem volt a legjobb formában.
– Frexspar testvér – szólalt meg Bfí, a falu polgármestere-, várnál a szentbeszéddel, amíg meg-
látjuk, a kísértés milyen formát ölt ezúttal?
– Nincs merszetek ellenállni az új formáknak – köpte Frex.
– Hát nem te voltál a mi oktatónk ennyi éven át? Aligha akad ilyen jó alkalom, hogy bizonyít-
sunk a bűnnel szemben! Nagyon is várjuk a… a lelki próbatételt.
A halászok nevettek, és Frex éppen még mogorvább tekintetre váltott, amikor ismeretlen kere-
kek zörgése hallatszott az út felől. Mind elhallgattak, és arra fordultak. Elvesztette az érdeklődé-
süket, még mielőtt elkezdhette volna.
Az órát négy ló húzta, a törpe és ifjonc banditái kísérték. A szeles tetőt a sárkány uralta. Az
volt ám az állat! Mintha ugrani készült volna, mintha valóban élettel lett volna megáldva. A bódé
külsejét karneváli színekkel díszítették, aranylevéllel ékesítették. A halászok szájtátva figyelték
közeledtét.
Mielőtt a törpe közölhette volna az előadás időpontját, mielőtt az ifjak előhúzhatták volna hu-
sángjaikat, Frex felugrott a tákolmány alsó lépcsőjére, egy sarokvasakon behúzható színpad félé-
re.
– Miért nevezik ezt órának? Az egyetlen számlap, ami van rajta, lapos, tompa és elveszik a sok
részletben. A mutatók meg nem is mozognak, nézzétek meg magatok! Úgy vannak felfestve,
örökre egy perccel éjfél előtt maradnak! Ez az egész csak egy gépezet, barátaim! Ezt biztosan tu-
dom. Mechanikus búzamező ring, géphold fogy és telik, művulkán köp piros-fekete ruhát. Ha
már ennyi sok a tiktak-gép, akkor miért nincs a számlapon körbejáró mutató? Miért nincs, kér-
dem én, igen. Téged kérdlek, Ganetta, és tégedet. Sztoj, és tégedet, Perippa. Miért nincs itt igazi
óra?
Ganetta, Sztoj és Perippa azonban nem figyeltek rá, ahogy a többiek sem. Lekötötte őket a
szájtátás.
– A válasz természetesen az, hogy az óra nem a földi időt méri, hanem a lélek idejét. A meg-
váltás és a kárhozat idejét. A léleknek minden minutum egy pillanatra van a végítélettől. Egy pil-
lanatra a végítélettől, barátaim! Ha a következő hatvan másodpercben meghalnátok, az örökkéva-
lóságot a bálványimádóknak fenntartott fojtogató mélységben szeretnétek tölteni?
– Szörnyen hangos ma a környék – mondta valaki a sebtétben, és az emberek felnevettek. Frex
fölött (megpördült, hogy lássa) egy kis ajtóból apró, ugató kutyakölyök bukkant elő, sötét szőre
olyan göndör volt, mint Frex haja. A kutya rugón himbálózott, és irritálóan magas hangot adott

14
ki. A nevetés erősödött. A sűrűsödő szürkületben Frex mind nehezebben tudta megmondani, ki
nevet, ki kiabál neki, hogy menjen arrébb, mert nem lát tőle.
Nem mozdult, hát teketória nélkül lekapták onnét.
– Egész életünk értelmetlen tevékenységek sora – kezdte a törpe költőien. – Belefúrjuk ma-
gunkat az életbe, mint a patkány, átfurakszunk rajta, mint a patkány, és a végén belepottyanunk a
sírba, mint a patkány. Hébe-korba miért ne hallgatnánk meg egy próféciát, vagy néznénk meg
egy mirákulumot? Patkányéletünk látszólagos hamissága és méltatlansága alatt továbbra is ott la-
kozik az alázatos séma és értelem! Gyertek közelebb, jóemberek, és nézzétek, mit jósol életünk-
nek a tudás! Az Idősárkány szánalmasan rövid életetek igazsága elé, mögé és közepébe lát! Néz-
zétek hát, mit mutat nektek!
A tömeg előrébb nyomult. A hold közben felkelt, úgy világlott, akár egy dühös, bosszúszom-
jas isten szeme.
– Engedjetek! Hagyjatok! – hadakozott Frex. Még rosszabbul sikerült, mint attól tartott. Saját
gyülekezete még sosem emelt kezet rá.
Az óra története egy ájtatos emberről szólt, birkagyapjú szakállal és sötét, göndör fürtökkel,
aki egyszerűséget, szegénységet és nagylelkűséget prédikált, miközben arannyal és smaragddal
teli kincses-ládikát rejtegetett, méghozzá egy nemesi származású, vékony állú lány mechanikus
kebelében. A csirkefogót cseppet sem finoman átszúrták egy hosszú vaskaróval, és felszolgálták a
saját nyájának mint Sült Lelkészpecsenyét.
– A legaljasabb ösztöneitekre apellálnak! – kiáltotta Frex, karba font kézzel. Arcát bíborvörös-
re festette a düh.
Csakhogy eddigre szinte vaksötét lett. Valaki odament, hogy elnémítsa. Egy kar kulcsolta át a
nyakát. Próbált hátranézni, hogy melyik átkozott egyházközségi tag merészeli ezt tenni, de min-
den arcot csuklya takart. Ágyékon rúgták, összeesett, arccal a porba zuhant. Egy láb pontosan a
segge közepét találta el, mire belei kiengedtek, és összepiszkította magát. A tömeg azonban nem
ezt nézte. Vidáman kurjongattak azon, amit az Órasárkány látszott éppen. Egy özvegyi sálat vise-
lő nő megszánta Frexet, karjánál fogva felsegítette és elvezette; annyira elintézték, akkora fáj-
dalmai voltak, hogy fel sem bírt egyenesedni, és megnézni, ki az.
– Elbújtatom a pincémben egy zsákvászon alá – zümmögte a gazdasszony –, mert ahogy az a
dolog viselkedik, ma éjjel vasvillával jönnek maga után. Keresik majd a paplakban, de nálam
nem.
– Melena… – nyögte Frex. – Ha megtalálják…
– Vigyázunk rá. Ennyit mi, nők is tudunk.
A paplakban Melena minden erejével próbált eszméleténél maradni. A két bába el-
elhomályosult előtte. Az egyik halászfeleség volt, a másik szélütéses banya; felváltva tapogatták
a homlokát, néztek a lába közé, és oda-odasandítottak arra a néhány szép csecsebecsére és kincs-
re, amit Melenának sikerült idehoznia a Semlyék Uradalomból.
Rágd el azt a fenyergelevelet, bogaram, rágd csak el! Mire észbe kapnál, már alszol is tőle –
duruzsolta a halászfeleség. – Ellazulsz, a kis aranyos csak úgy kipottyan, és reggelre minden
rendben lesz. Azt hiszed majd, hogy rózsavíz és tündeharmat illatod van, pedig bűzlesz, mint mi
mind. Rágd csak, bogaram, rágd csak! Kopogtak, mire a banya bűntudatosan lesett fel a ládából,
amiben éppen kutakodott. Elengedte a fedelét, amely nagy durral csapódott le, majd szemét le-
hunyva ájtatos imádkozó pózt vett fel. Tessék – mondta.
Egy finom bőrű, kipirult hajadon lépett be.
– Jaj, úgy reméltem, hogy lesz itt valaki. Hogy van?
– Mindjárt elalszik, a baba meg jön – válaszolt a halászfeleség. Még úgy egy óra.
– Azt mondták, hogy figyelmeztessem magukat – zihálta a szűz. A férfiak berúgtak és randalí-
roznak. Az a varázsóra-sárkány hergelte fel őket. Frexet kajtatják, hogy megöljék. Az óra biztatta
fel őket. Ide is el fognak jönni. Biztonságos helyre kéne vinnünk a feleségét. Lehet mozgatni?
– „Nem, nem lehet”, gondolta Melena, „és ha a parasztok megtalálják Frexet, alaposan öljék
meg, mert még sose fájt semmi így, ennyire, hogy látom tőle a saját véremet a szemem mögött.

15
Öljék meg .. amiért ezt telte velem!” Erre a gondolatra megkönnyebbülten elmosolyodott, és el-
alélt.
– Hagyjuk itt, és fussunk! – lihegte a szűz. – Az óra azt mondta, őt is meg kell ölni, meg a kis-
sárkányt, akinek életet akar adni. Nem akarom, hogy engem is elkapjanak!
– Nekünk bábához méltón kell viselkednünk – felelte a halászfeleség. – Nem hagyhatjuk el a
hölgyet a szülés közepén. Nem érdekel semmiféle óra.
A banya, aki közben ismét belemerült a ládába, azt mondta: Kinek kell valódi gillikini csipke?
Az. alsó réten áll egy szénástaliga. Vigyük el most! – javasolta a halászfeleség. – Gyerünk, se-
gítsetek! Te, vén satrafa, bújj ki a vásznak közül, és töröld meg ezt a csinos rózsaszín homlokot!
Ez az, indulás!
Pár perc múlva a banya, az asszony meg a szűz a szénástaligát tolták egy ritkán járt csapáson
az őszi erdő indái és harasztja között. Feltámadt a szél, szinte fütyült a Kófic-dombság kopasz
homloka fölött. A takarókra fektetett, eszméletlen Melena rángott és nyögött fájdalmában.
Egyszer csak hallották, ahogy a részeg csőcselék vasvillákkal és fáklyákkal elmegy mellettük
a fák mögött, s megdermedve, rémülten hallgatták az eldörmögött átkokat. Aztán még sietőseb-
ben folytatták útjukat, mígnem egy köd lepte sarjerdőhöz értek: a be nem szentelt temető szélé-
hez. A közepén meglátták az óra elmosódott körvonalait. A törpe itt hagyta megőrzésre; nem volt
ostoba, sejtette, hogy a világnak ez a zuga az utolsó hely, ahová az ideges parasztok ezen az éjje-
len jönnének.
– A törpe meg a fiúkái a kocsmában ittak – suttogta a hajadon. –Semmi nem akadályozhat
meg minket!
– Szóval a kocsma ablakán át lested a férfiakat, te kis ringyó? –morogta a banya.
Kinyitotta az óra hátuljának ajtaját. Icipici hely volt mögötte. Ingák lógtak baljósan a homály-
ban. A hatalmas fogaskerekek mintha alig várták volna, hogy felszeleteljenek egy tilosban járót.
– Emeljük be ide!
A köd és a fáklyák éjszakáját hajnalban terebélyes viharfelhők és táncoló villámcsontvázak
váltották fel. Olykor kivillant a kék ég, máskor meg úgy esett, mintha nem is víz, hanem sár zu-
hogna. A bábák négykézláb másztak elő az óraszekér hátuljából. Végre elvégezték a munkájukat,
s most vigyáztak, hogy ne csöppenjen víz a csecsemőre.
– Szivárvány – mondta az idősebb bólogatva. Sápadt színkendő lógott az égen.
Mit látnak, amikor letörlik a méhlepényt és vért az újszülött bőréről? A fény játszik velük?
Végül is a vihar után a fű zöldje is lüktetni látszott, a rózsákon meg szikrázó glória lebegett. Ám a
bábák a fény és a levegő eme trükkjei ellenére sem tagadhatták, mit látnak. Az anyja testnedvei
alatt a csecsemő bőre halvány smaragdzöld színben játszott.
Az újszülött nem sírt, nem visongott. Kinyitotta a száját, levegőt vett, és bölcsen hallgatott.
– Bőgj csak, te kis ördög! – tanácsolta neki a banya. – Ez az első dolgod.
A babát nem érdekelte a kötelesség.
– Akaratos egy fiú – sóhajtott a halászfeleség. – Megöljük?
– Ne gonoszkodj vele! – intette a banya. – Lány ez.
– Nézze meg jobban – mondta a szűz –, ott van neki a szélkakasa. Ezen elvitatkoztak, pedig a
csecsemő ott volt előttük meztelen.
Csak második és harmadik dörgölés után lett nyilvánvaló, hogy a gyermek valóban lány. Talán
vajúdás közben valami szerves anyagdarab ragadt arra a kis hasadékra. Miután letörölték, megál-
lapították, hogy formás baba, a feje elegánsan hosszú, az alkarja szépen áll, feneke csipkedni va-
ló, finom ujjain finomak a körmök.
És tagadhatatlanul zöldes a bőre. Orcáján és hasán lazacvörös pír, lecsukott szemhéja körül
bézsszín karika, a majdani hajat ígérő fejbőrön rőt csík. De az alapszín zöldségre emlékeztetett.
– Na tessék, mit kapunk a fáradozásunkért – csóválta fejét a szűz. – Egy kis zöld vajdarabkát.
Ne öljük meg? Tudjuk, mit mondanak majd az emberek.
– Szerintem rohadt – kereste a halászfeleség a gyermek faránál a farkát, számolta az ujjait. –
Szarszaga van.

16
 – Mert tehénszarban guggolsz, te lüke – mondta a banya.
– Beteg, azért ilyen a színe. Ejtsük a pocsolyába, hadd fulladjon meg! Az anyja sose tudja
meg. Még órákig nem tér magához az úrinőis ájulatból.
Vihogtak. Karjukban dajkálták az újszülöttet, és egymásnak adva becsülték meg a súlyát. Szí-
vességet tesznek vele, ha megölik. A kérdés csak az, hogyan.
Aztán a gyerek ásított, és a halászfeleség oda se figyelve nekiadta egyik ujját, hadd cumizzon.
A baba pedig leharapta az ujját a második ujjpercnél. Majd megfúlt a kiömlő vértől. Az ujj a szá-
jából a sárba pottyant, akár egy elhasznált cséve. A nők akcióiba lendültek. A halászfeleség meg
akarta fojtani a csecsemőt, a banya meg a szűz védték. Az. ujjdarabot kihalászták a sárból, és kö-
tényzsebbe dugták, hogy majd visszavarrják a kézre, amire való.
– A kuki miatt! A kislány csak most jött rá, hogy neki nincs! – visította a szűz, és nevetve ro-
gyott a földre. –Jaj annak az ostoba fiúnak, aki először akarja megkapni! Leharapja majd a zsenge
lógóját emlékbe!
A bábák visszabújtak az órába, és az anyja mellére tették a kis jószágot; már féltek szóba hoz-
ni a kegyes halált, mert ki tudja, mit harap még meg.
– Legközelebb talán a csecset harapja le, az majd felébreszti Őszunyókáló Fenségét – kunco-
gott a banya. – Milyen gyerek az, amelyik vért szív, mielőtt megízlelné az anyatejet?
Egy cseréplábasban hagytak ott vizet, és a következő széllökés rejteke alatt elsomfordáltak,
hogy megkeressék férjüket, fiukat és testvérüket, leszidják és megverjék őket, ha megvannak, és
eltemessék, ha nincsenek.
A sötétben a csecsemő nézte-nézte maga fölött az időóra megolajozott, szabályos fogait.

17
 Kórságok és
orvosságok

Melena napokig rá sem bírt nézni. Dajkálta, mert egy anyának muszáj. Várta, hogy az. anyai
szeretet talajvize feltörjön, és legyűrje. Nem sírt. Rágta a fenyergelevelet, hogy elsodródjon a ka-
tasztrófától.
Lány. Egy lány. Amikor magára maradt, Melena gyakorolta, hogy így gondoljon rá. A ránga-
tózó, boldogtalan csomag nem hím; nem semlegesnemű; nőnemű. Alvás közben káposztafejnek
látszott, amit megmostak, és száradni az asztalon hagytak.
Melena kétségbeesve írt a Semlyék Uradalomba, hogy Dadust visszarángassa a nyugdíjból.
Frex ment el érte az állomásra Görgetegvégbe. Visszaúton Dadus arról faggatta, mi a baj.
– Mi baj? – sóhajtott Frex, és elmerült a gondolataiban. Dadus rájött, hogy rosszul választotta
meg a szavait, másfelé terelte velük Frex figyelmét. A lelkész motyogni kezdett a gonosz termé-
szetéről. A vákuumról, amit a Névtelen Isten megmagyarázhatatlan hiánya teremt, s amelybe
szellemi mérgek ömlenek. Az örvényről.
– A gyerek állapotát kérdeztem! – fakadt ki Dadus. – Engem nem a világ érdekel, csak egy
gyerek, különben nem tudok segíteni. Miért engem hív Melena, és nem az anyját? Miért nem írt a
nagyapjának? Ő az Eminens Tropp, az ég szerelmére! Melena ennyire azért nem felejthette el a
kötelességeit! Vagy rosszabb az élet itt vidéken, mint hittük?
– Rosszabb bizony – felelte Frex komoran. – A baba… jobb, ha erre felkészülsz, Dadus, ne-
hogy sikíts majd… a baba… torzszülött.
– Torzszülött? – Dadus szorosabban markolta útitáskáját, és kinézett az út mentén sorakozó
vörös levelű gyöngygyümölcsfákra. – Mondj el mindent, Frex!
– Lány.
– Akkor tényleg beteg – gúnyolódott Dadus, de Frex szokás szerint észre sem vette a gúnyt. –
Hát, legalább a család címe még egy generációra biztosítva van. Megvan keze-lába?
– Meg.
– Több, mint kellene?
– Nem.
– Szopik?
– Nem engedjük. Elképesztő fogai vannak, Dadus. Szinte cápafogak.
– Nem ő az első gyerek, aki emlő helyett üvegen vagy cumin nő majd fel, ne aggódj miatta!
– Rossz a színe – bökte ki Frex.
– Milyen az a rossz szín?
Frex pillanatokig csak a fejét tudta csóválni. Dadus nem szerette ezt az embert, és nem is fogja
megszeretni, de azért megenyhült:
– Nem lehet olyan rossz, Frex! Mindig van megoldás. Mondd el Dadusnak!
– Zöld – rukkolt ki végül a férfi. – Az a micsoda zöld, mint a moha, Dadus.
– Mármint a lányod. Eleven lény, az ég szerelmére!
– Az ég szerelmére biztos nem – pityeredett el Frex. – Az égnek ehhez semmi köze, Dadus, az
ég nem helyesli. Mit tegyünk, jaj mit tegyünk?
– Csss! – Dadus ki nem állhatta a síró férfiakat. – Nem lehet olyan szörnyű. Melena ereiben
minden csepp vér nemesi vér. Akármi is a baja a gyereknek. Dadus majd meggyógyítja. Bízz Da-
dusban!
– Bíztam a Névtelen Istenben is – zokogta Frex.
– Isten és Dadus nem mindig ellentétes célért dolgozik – jelentette ki Dadus. Tudta, hogy ez
blaszfémia, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kigúnyolja Frexet, ha már nem tud véde-

18
kezni. – De ne aggódj, Melena családjának egy szót se szólok. Egy pillanat alatt elrendezzük ezt a
dolgot, senkinek se kell tudni róla. Van neve?
– Elfaba.
– Vízeséses Szent Aelfaba után?
– Igen.
– Nemes, idő próbálta név. Gondolom, a hagyományos becenevet használjátok: Fabala.
– Ki tudja, egyáltalán él-e addig, hogy becenevet kapjon. – Frex úgy mondta, mintha azt re-
mélné, hogy így történik majd.
– Érdekes vidék. Ez már Léd-Mendege? – váltott témát Dadus. Frex azonban magába gubó-
zott, épp csak az úton tartotta a lovakat. A táj mocskos és nyomasztó volt. tele parasztokkal; Da-
dus kezdte azt kívánni, bárcsak ne a legjobb utazóruháját vette volna fel. Egy ilyen finom, idő-
sebb hölgynél az útonállók aranyat sejtenek, és igazuk is lenne, ugyanis Dadus arany harisnyakö-
tőt viselt, melyet évekkel azelőtt úrnője budoárjából lopott. Micsoda megaláztatás lenne, ha a ha-
risnyakötő ennyi év után Dadus formás, bár öregedő combján bukkanna elő! Dadus félelmei
azonban nem igazolódtak be, és a fogat incidens nélkül megérkezett a paplak udvarára.
– Hadd lássam előbb a babát! – kéne Dadus. – Könnyebb és tisztességesebb lesz Melenának,
ha már tudom, mivel állunk szemben.
Ezt nem is volt nehéz elintézni, mivel a fenyergeleveleknek köszönhetően Melena ki volt ütve,
miközben a baba halkan nyöszörgött a kosárban az asztalon.
Dadus odahúzott egy széket, hogy meg ne üsse magát, ha elalélna.
– Tedd a kosarat a padlóra, hogy belelássak, Frex!
A férfi engedelmeskedett, majd elment, hogy visszavigye a fogatot Bfínek, akinek nagy ritkán
kellett csak polgármesteri teendőihez, s ezért bérbe adta, hogy így jusson némi politikai tőkéhez.
Dadus látta, hogy a csecsemőt ruhába csavarták, száját és fülét pedig kendővel kötötték be. Or-
ra, akár a rossz gomba, kereste a levegőt, szeme nyitva volt.
Dadus közelebb hajolt. A gyerek nem lehet több, mennyi, három hetesnél? Ám ahogy Dadus
balra-jobbra hajolt, hogy megnézze a profilját ebből a szögből, majd abból, s így mérje fel, a lány
szeme állhatatosan követte. Barna, meleg szempár volt, a csillámkővel ékes, kifordított föld szí-
ne. A szemhéjak sarkánál finom vörös vonalak hálója futott, mintha elpattantak volna a hajszál-
erek, mert annyira figyelt, és próbálta felfogni, mi történik.
A bőre meg, ó igen, a bőre zöld volt. Nem ronda zöld, gondolta Dadus, csak éppen nem em-
berszín.
Odanyúlt, és ujját végighúzta a baba orcáján. A csecsemő összerezzent, háta ívben megfeszült,
és a ruha, amivel tetőtől talpig gondosan bebugyolálták, szétnyílt, akár egy gubó. Dadus a fogát
összeszorítva próbált nem megrémülni. A baba megmutatta kis testét, s bizony a bőre a mellkasán
is ugyanolyan volt. – Megfogtátok ti egyáltalán ezt a gyereket? – dörmögte Dadus. Tenyerét a
baba ziháló mellkasára tette, ujjai eltakarták a szinte láthatatlan mellbimbókat, majd lecsúsztatta a
kezét, hogy ellenőrizze a lenti részt. Pisis és kakis volt, de amúgy megfelelt a szabványnak. Bőre
ugyanolyan varázslatosan rugalmas és sima volt, mint Melenáé annak idején.
– Gyere Dadushoz, te kis szörnyszülött – hajolt le, hogy felvegye a babát kakástul-
mindenestül.
Az azonban elfordult előle, fejét beverte a kosár oldalába.
– Látom, az anyaméhben táncoltál. Vajon kinek a zenéjére? Micsoda izmok! Nem, tőlem nem
menekülsz. Gyere ide, te kis démon! Dadust nem zavarja a kaki. Dadus szeret téged. – Hazudott
persze, de Frexszel ellentétben hitte, hogy bizonyos hazugságokat helyeselnek az égiek.
A kezébe vette Elfabát, és az ölébe ültette. Aztán Dadus várt, gügyögött, néha pedig félrené-
zett, vagy ki az. ablakon, nehogy elhányja magát. A baba hasát simogatta, hogy megnyugtassa, de
hiába, az csak nem akart megnyugodni, legalábbis most még nem.
Késő délután Dadus tálcán teát és kenyeret vitt be Melenának.
– Berendezkedtem – mesélte –, és összebarátkoztam a kicsinyeddel. Most, hogy magadhoz tér-
tél, szívem, adj egy csókot!

19
 – Jaj, Dadus! – hagyta Melena, hogy babusgassák. – Köszönöm, hogy eljöttél. Láttad a kis
szörnyet?
– Imádnivaló.
– Ne hazudj, és ne kertelj! Ha segíteni akarsz, légy őszinte!
– Ha segíteni akarok, te légy őszinte! Nem muszáj most azonnal, de mindent tudnom kell, drá-
gám. Hogy együtt eldönthessük, mi a teendő.
Kortyolgatták a teát, és mert Elfabát végre elnyomta az álom, pár pillanatra mintha visszaröp-
pentek volna a Semlyék riadalomban töltött napokba, amikor Melena visszatért a délutáni sétájá-
ról a soros ruganyos, fiatal nemesifjúval, és büszkén áradozott Dadusnak férfias szépségéről, aki
meg úgy tett, mintha észre sem vette volna.
Ám a hetek teltével Dadus mind több és több zavaró dolgot fedezett fel a baba körül.
Például, amikor megpróbálta levenni Elfaba kötéseit, az mindenáron le akarta harapni a saját
kezecskéit, s csinos, vékony vonalú szálában igencsak fenyegető fogak meredeztek. Ha szabadjá-
ra engedték, a mózeskosár oldalát is kiharapta. Véresre kaparta a saját vállát.
Nem tudnánk kihúzatni a fogát? – vetette fel Dadus. – Amíg megtanul uralkodni magán?
– Elment az eszed? – támadt neki Melena. – Azonnal kikürtölnék égen-földön, hogy a kis
tökmag zöld. Addig fel lesz kötve az álla, amíg meg nem oldjuk a bőrproblémát.
– Hogy az ördögbe lett a bőre zöld? – töprengett fennhangon Dadus, ami ostobaság volt tőle,
mert Melena és Frex elvörösödtek, a baba meg visszatartotta a lélegzetét, mintha azzal szeretne
mindüknek örömet szerezni, hogy elkékül. Dadusnak fel kellett pofoznia, hogy megint lélegez-
zen.
Dadus az udvaron faggatta ki Frexet. A lelkész, a baba és a nyilvános megaláztatás után még
nem állt készen arra, hogy folytassa hivatalos tevékenységét, inkább rózsafüzérhez faragott sze-
meket tölgyfából, s a Névtelen Isten jelével díszítette őket. Dadus odabent letette Elfabát – meg-
magyarázhatatlanul félt attól, hogy a csecsemő kihallgatja őket, s ami még rosszabb, meg is érti,
és most tököt szeletelt vacsorára.
– Nem hinném, hogy bárki is zöld lett volna a családodban, Frex – kezdte, tudván, hogy
Melena befolyásos nagyapja meggyőződött minden ilyesmiről, mielőtt beleegyezett, hogy az
unokája hozzámenjen egy unionista lelkészhez.
– A mi családunkat nem érdekli sem a pénz, sem más földi hatalom – felelte Frex, most az
egyszer sértődés nélkül. – Előttem hat nemzedék is lelkész volt, apáról fiúra szállt. Spirituális kö-
rökben minket éppoly nagyra tartanak, mint Melena családját Ozma fogadótermeiben. A csalá-
domban sosem hallottam ilyesmiről.
– Jól van, csak kérdeztem – bólintott Dadus. – Tudom, hogy jobb vagy a lidérc mártíroknál.
– De Dadus, azt hiszem, én okoztam ezt – mondta alázatosan Frex. – A születése napján meg-
botlott a nyelvem és azt mondtam, hogy közeleg az ördög. Az Idősárkány Órájára értettem. De mi
van, ha a szavaim ide invitálták az ördögöt?
– A gyerek nem ördög! – förmedt rá Dadus. Igaz, hogy nem is angyal, gondolta, de ezt meg-
tartotta magának.
– Másrészről viszont – folytatta Frex magabiztosabban – talán Melena átkozta meg véletlenül,
mert félreértette a szavaimat, és sírt is miattuk. Talán megnyitott magában egy ablakot, amin ke-
resztül beszökött egy kobold, és beszínezte a gyereket.
– Éppen a születése napján? Az igencsak ügyes kobold. Olyan magasztosan jó vagy, hogy az
Aberráció Szellemei közül a legerősebbet vonzod?
Frex vállat vont. Pár héttel korábban rábólintott volna, ám önbizalmát darabokra zúzta
kákabaduri szégyenletes kudarca. Ki sem merte mondani azt, amitől rettegett: hogy a gyerek torz-
szülöttsége a büntetés, amiért nem tudta megóvni a nyáját az örömhittől.
– Hát, ha az árut átok rongálta meg, hogyan lehet a kárt jóvátenni? – tette fel a kérdést gyakor-
latiasan Dadus.
– Ördögűzéssel – adta meg a választ Frex.
– Van hozzá erőd?

20
 – Ha sikerül megváltoztatnom őt, majd kiderül – felelte Frex. Most, hogy volt célja, felderült.
Pár napig böjtöl, imákat gyakorol, erőt gyűjt a titkos rituáléhoz.
Amikor Frex elvonult az erdőbe, Elfaba pedig aludt, Dadus leült Melena kemény hitvesi mat-
racának szélére.
– Frex azon mereng, hogy amikor megjósolta az ördög közeledtét, az kinyitott benned egy ab-
lakot, amin keresztül bejött egy kobold, az rontotta meg a babát – mesélte Dadus. Csipkét horgolt
ügyetlenül; sosem remekelt benne, de szerette forgatni a fényes elefántcsont horgolótűt. – Én meg
azon merengek, hogy nem egy másik ablakot nyitottál-e ki.
Melena, aki szokás szerint kába volt a fenyergelevelektől, értetlenül vonta fel a szemöldökét.
– Háltál mással Frexen kívül? – kérdezett rá Dadus.
– Te megőrültél!
– Ismerlek, bogaram. Nem azt mondom, hogy nem vagy jó feleség. De amikor a fiúk ott raj-
zottak körülötted a szüleid gyümölcsösében, naponta többször is megillatosítottad az alsóruhádat.
Kéjsóvár és sunyi voltál, és jól csináltad. Nem nézlek le. Csak ne akard elhitetni velem, hogy nem
volt étvágyad.
Melena a párnába temette arcát.
– Jaj, azok az idők! Nem mintha nem szeretném Frexet. De utálom, hogy jobbnak kell lennem,
mint a buta parasztoknak!
– Hát akkor most örülhetsz, mert ez a zöld gyerek levisz az ő szintjükre – jegyezte meg marón
Dadus.
– Szeretem Frexet, Dadus. De olyan gyakran hagy magamra! Folyton arra várok, hogy erre té-
vedjen egy üstfoltozó, és többet is adjon, mint üstöt. Mit nem adnék valakiért, akinek kevesebb a
lelki élete és több a fantáziája!
– Ez a jövőre vonatkozik – jelentette ki Dadus. – Én a múltról kérdezlek. A közelmúltról. A
házasságodról.
Melena arca azonban kiismerhetetlen maradt. Bólintott, vállat vont, ingatta a fejét.
– A nyilvánvaló lehetőség egy manó – tippelt Dadus.
– Nem feküdnék le egy manóval. – visította Melena.
– Ahogy én se. De a zöld szín elgondolkodtató. Vannak manók a környéken?
– Van egy csapat erdei manó valahol a hegyekben, de ha lehet, még buggyantabbak, mint
Kákabadur tisztelt lakói. Komolyan, Dadus, csak messziről láttam őket. Az ötlet is visszataszító.
A manók mindenen vihognak, tudtad? Egy társuk leesik a tölgyfáról, betörik a feje, akár egy ro-
hadt répa, mire a társai körülállják, és vihognak, aztán elfelejtik az egészet. Sértő már az is, hogy
felhoztad.
– Pedig ha nem találunk kiutat ebből a kulimászból, jobb, ha hozzászoksz a sértésekhez.
– A válaszom: nem.
– Akkor másvalaki. Aki elég jóképű, csak van benne egy bacilus, amit elkaptál.
Melena megdöbbent. Elfaba születése óta a saját egészsége eszébe se jutott. Lehetséges, hogy
veszélyben van?
– Az igazat – nógatta Dadus. – Tudnom kell!
– Az igazság – merengett Melena – megismerhetetlen.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Nem tudom a választ a kérdésedre.
Aztán Melena elmagyarázta. Igaz, hogy a ház messze esik az úttól, és a helyi földművesekkel,
halászokkal és fajankókkal legfeljebb köszönő viszonyban van, de a hegyekben és erdőkben sok-
kal több utazó jár, mint az ember hinné. Gyakran ült magányosan és fásultan otthon, míg Frex
elment prédikálni, s vigaszt lelt abban, hogy az arra tévedőket egyszerű ennivalóval és élénk tár-
salgással frissítette fel.
– És mással nem?

21
 Azokon az unalmas napokon, motyogta Melena, rászokott a fenyergelevél rágására. Aztán,
amikor felébredt, mert lenyugodott a nap, netán Frex nézett rá mogorván vagy mosolyogva, alig
emlékezett valamire.
– Úgy érted, házasságtörést követtél el, és még annyi hasznod sincs belőle, hogy zaftos emlé-
keid maradnak róla? – háborgott Dadus.
– Nem tudom, megtettem-e! Nem tenném, ha tisztán gondolkodnék! De emlékszem, egyszer
egy bádogos, akinek furcsa kiejtése volt, megkínált valami erős itallal egy zöld üvegből. És igen-
csak részletes álmaim voltak a Külső Világról, Dadus… városokról, ahol minden csupa üveg és
füst… zaj és szín… mintha próbáltam volna emlékezni.
– Szóval akár meg is erőszakolhattak a manók. Nagyapád aztán örülne, ha tudná, Frex meny-
nyire vigyáz rád!
– Elég! – kiáltott Melena.
– Hát fogalmam sincs, mit lehet itt tenni! – vesztette el most már a türelmét Dadus. – Minden-
ki felelőtlen! Ha arra sem emlékszel, megszegted-e a házassági esküdet, nincs értelme a sértett
szentet játszani.
– Fojtsuk meg a babát, és kezdjünk mindent elölről!
– Próbáld csak vízbe fojtani – dörmögte Dadus. – Előre sajnálom szegény tavat.
Később Dadus átnézte Melena kis gyógyszerkészletét: füveket, cseppeket, gyökereket, levele-
ket, főzeteket. Töprengett, bár remény nélkül, hogy ki tudna-e találni valamit, ami kifehérítené a
kislány bőrét. A láda alján megtalálta a zöld üveget, amiről Melena beszélt.
Kevés volt a fény, az ő szeme meg gyenge, de azért ki tudta venni az elejére ragasztott címkén
a CSODAELIXÍR szót.
Hiába volt született tehetség a gyógyításban, Dadus nem tudott bőrváltoztató főzetet keverni.
A tehéntejben fürdetés sem vált be. A tó vízéből megmert vödörbe pedig a gyerek nem volt haj-
landó belemenni; tekergett-forgott, akár a rettegő macska. Így Dadus a tehéntejjel próbálkozott
tovább. Iszonyú, savanyú bűz maradt utána, ha nem törölte le alaposan.
Aztán Frex ördögűzést rendezett. Gyertyákkal és zsoltárokkal. Dadus a távolból figyelte. A
férfi szemei besüppedtek, beleizzadt az erőfeszítésbe, pedig a reggelek egyre hidegebbek voltak.
Elfaba a kényszerpelenkában aludt a szőnyegen, fogalma sem volt a szertartásról.
Nem történt semmi. Frex kimerülten térdre rogyott, karjába vette, dajkálta zöld lányát, mintha
végre elfogadná valami titkos bűn bizonyítékát. Melena arca megkeményedett.
Egyetlen dolgot próbálhattak még meg. Dadus addigra szedte össze a bátorságát, hogy előho-
zakodjon vele, mire indulnia kellett vissza, a Semlyék Uradalomba.
– Látjuk, hogy a falusi gyógymódok nem segítenek – mondta és a spirituális beavatkozás is
kudarcot vallott. Van bátorságotok a varázslathoz? Van errefele valaki, aki ki tudná varázsolni a
zöld mérget a gyerekből?
Frex felpattant, és öklével Dadus felé sújtott. Dadus hátrafele lebukott a székről. Melena visít-
va kapott utána.
– Hogy merészeled? – bődült el Frex. – Ebben a házban? Hát nem elég ez a zöld sértés? A va-
rázslat az erkölcstelenek menedéke, ha nem sarlatánkodás, akkor veszélyesen ördögi! Szerződés a
gonosszal!
– Jaj, kímélj meg – mondta Dadus. – Te remek, remek ember, hát nem tudod, hogy a tűz ellen
tűzzel kell küzdeni?
– Elég, Dadus – szólt rá Melena.
– Megütni egy gyenge öregasszonyt – méltatlankodott megbántva Dadus. – Aki csak segíteni
akar.
Másnap reggel Dadus összepakolta az útitáskáját. Nem tehetett többet, és esze ágában sem volt
maradék idejét egy fanatikus remetével és egy torzszülött gyerekkel leélni, még Melena kedvéért
sem.
Frex elvitte a vendégfogadóhoz Görgetegvégbe, ahonnét a postakocsi indult. Dadus tisztában
volt vele, hogy Melena talán még mindig a gyerek megölésén töpreng, de nem hitte, hogy meg-

22
tenné. Útitáskáját méretes kebléhez szorította, mert továbbra is tartott a banditáktól. Abban volt
arany harisnyatartója (ha kell, így azt mondhatja, hogy tudta nélkül tették oda; az már nehezebben
lenne hihető, hogy a lábára is így került). Az elefántcsont horgolótűt is elumbuldálta, meg Frex
három olvasóját, mert megtetszett neki a faragás, no meg a szép kis zöld üveget, amit valami
vándorházaló hagyott hátra, aki álmokat, szenvedélyt és aluszékonyságot árulhatott.
Maga sem tudta, mire vélje a dolgot. Elfaba az ördög ivadéka lenne? Félmanó? Büntetés apja
papi kudarcaiért, vagy anyja laza erkölcséért és rossz emlékezetéért? Vagy pusztán fizikai defor-
mitás, mint a torz alma vagy az ötlábú csikó? Dadus tudta, hogy világnézete ködös és zavaros, el-
torzítják a démonok, a hit és a népi tudomány. Ettől függetlenül nem kerülte el a figyelmét, hogy
mind Melena, mind Frex szilárdan hitték, hogy fiuk születik. Frex hetedik fiú hetedik fia volt, s
ezt az erős sort tetézte, hogy hat lelkész utóda. Ugyan milyen gyerek, legyen bármilyen nemű,
mer következni ilyen sokat ígérő sorban?
Talán a kis zöld Elfaba maga választotta ki a nemét, vélte Dadus, meg a színét, pokolba a szü-
lőkkel!

23
 A kvarangy
üvegfúvó

A következő év elején egy kurta, nedves hónap erejéig szünetelt a szárazság. Becsobbant a ta-
vasz, akár zöld kútból a víz, habot vetett a sövényeken, repkényfüzérként zuhogott le a paplak te-
tejéről. Melena félig-meddig levetkőzve járt-kelt az udvarban, hogy érezze sápadt bőrén a napot
és az átható meleget, amit egész télen úgy hiányolt. Az ajtó mellett a székbe beszíjazott, immár
másfél eves Elfaba kanalával paskolta a reggelijét.
– Jaj, ne kend szét, egyed – szólt rá Melena, de nem szigorúan. Mióta levette a kicsi állkötőjét,
anya és gyerek kezdett jobban figyelni egymásra. Meglepetésére Melena néha aranyosnak találta
Elfabát, amilyennek egy babának lennie kell.
Amióta elhagyta családja elegáns birtokát, csak ezt a látványt ismerte, újra és újra erre tekin-
tett ki: a Mételyes szélfútta tükrére, a túloldalon Kákabadur távoli, sötét házaira és kéményeire,
azon túl pedig a kába hegyekre. A világ csak víz és vágyakozás; bele fog őrülni. Ha betévedne az.
udvarba egy csapat manó, rájuk vetné magát: jöjjön társalgás, szex, gyilkosság.
– Apád egy csaló – mondta Elfabának. – Egész télen önmagát keresi, engem meg itt hagy ve-
led. Edd meg a reggelit, mert ha a földre kerül, nem kapsz többet!
Elfaba fogta, és a földre dobta a halat.
– Apád sarlatán – folytatta Melena. – Vallásos emberhez képest egész jó volt az ágyban, ezért
is tudom a titkát. A szent emberek állítólag felülemelkednek a földi örömökön, de apád élvezte az
éjszakai birkózást. Egyszer régen. Nem szabad neki elárulnunk, hogy tudjuk, ő csak humbuglel-
kész. Beleszakadna a szíve. És azt nem akarjuk, ugye? – Azzal Melena hangos kacagásban tört
ki.
Elfaba mosolytalan, változatlan arccal mutatott a halra.
– Reggeli. Reggeli a porban. Reggeli a bogaraknak – mondta Melena. Még lejjebb engedte ta-
vaszi köntöse nyakát, kilátszott csupasz vallanak rózsaszín járma. – Elsétáljunk ma a tóhoz, és
belefojtsunk téged?
Elfaba azonban sosem fullad meg, mert közelébe sem megy a tónak.
– Kicsónakázunk, és a közepén felborulunk? – Melena szinte sikoltott.
Elfaba oldalt billentette a fejét, mintha anyjának valami olyan részére fülelne, amelyet nem ré-
szegített meg a fenyergelevél meg a bor.
A nap kilendült a felhők mögül. Elfaba elkomorodott. Melena köntöse még lejjebb csúszott.
Mellei kibuggyantak a gallér koszos fodrai közül.
Tessék, a mellemet mutogatom a gyereknek, akit nem szoptattam, nehogy leharapja. Én, aki
Nész-Mendege rózsája voltam, nemzedékem szépsége! És most kénytelen vagyok beérni annak a
társaságával, akit nem is akarok, saját tekergő, tüskés lányommal. Bár inkább szöcske, mint lány,
azokkal a szögletes combokkal, azzal az ívelt szemöldökkel, azokkal a bökdöső ujjakkal. Ugyan-
úgy tanul, mint bármelyik gyerek, de nem lel örömöt a világban: örömtelenül gyűr, tör és rág
mindent. Mintha az lenne a küldetése, hogy az élet minden csalódását megízlelje és felmérje.
Amiben Kákabadur igencsak bővelkedik. A Névtelen Isten bocsássa meg, de torzszülött, az bi-
zony.
– Vagy sétálunk az erdőben, és leszedjük az utolsó téli gyümölcsöt – javasolta Melena bűntu-
dattal anyai érzéseinek hiánya miatt. – Süteményt sütünk vele. Süssünk? Süssünk, drágám?
Elfaba még nem beszélt, de rábólintott, és fészkelődni kezdett, hogy leszálljon. Melena tapsjá-
tékot akart játszani, de Elfabát nem érdekelte. Nyögve a földre mutatott, behajlította hosszú, ele-
gáns lábát, hogy megértesse vágyát. Aztán a kertkapura mutatott.
Egy férfi állt a kapu gyámfái mellett, meggörnyedt, félénk és éhesféle, bőre akár szürkületkor
a rózsák: sötét, árnyékos-piros. Vállán és hátán bőriszákok lógtak, kezében botot tartott. Beesett

24
arca veszélyesen jóképű volt. Melena felsikkantott, majd gyorsan mélyebb regiszterbe parancsol-
ta a hangját. Rég nem beszélt már a vinnyogó babán kívül senkivel.
– Te jó ég, megijesztett minket! – Teljesen elszokott a társasági viselkedéstől. Például nem
kéne, hogy a mellei annyira bámulják a jövevényt. Mégsem húzta össze a ruháját.
– Bocsássa meg az idegennek, hogy megjelent Hölgy kapujában – mondta a férfi.
– Persze, hogy megbocsátok – felelte türelmetlenül. – Jöjjön beljebb, hogy lássam! Na jöjjön!
Elfaba olyan kevés embert látott még életében, hogy egyik szemét a kanál mögé rejtette, és
csak a másikkal lesett.
A férfi közeledett. Mozdulatainak esetlensége kimerültségről árulkodott. Bokája erős, a lába
vastag, dereka és válla keskeny, aztán a nyaka megint vastag, mintha esztergán formálták volna
meg, s a végtagjait elnagyolva hagyták. A kezei, ahogy leengedte az iszákokat, mintha önálló élő-
lények lettek volna. Túlméretezettek és pompásak.
– Utazó nem tud, hol van – mondta a férfi. – Két éjjel vándorol dombok között. Keres fogadó
Három Korhadt Fában. Pihenni.
– Kitévedt – bólintott Melena. Úgy döntött, hogy nem döbben meg a furcsa beszéden. – Nem
baj. Készítek egy kis ennivalót, maga meg elmeséli a történetét. – A hajával babrált, melyet vala-
ha olyan értékes kincsnek tartottak, akár a rézzsinórt. Az legalább tiszta volt.
A férfi karcsú és életerős volt. Ahogy sapkáját levette, napnyugta-vörös haja zsíros csimbó-
kokban bomlott ki. A kútnál megmosdott, ingét is levéve, és Melena örült, hogy végre megint lát
rendes férfi derekat (Frex, áldja meg az Isten, jócskán kigömbölyödött az Elfaba születése óta el-
telt időben). Minden kvarangy ilyen finom sötét rózsás színű? A férfit, mind megtudta, Teknős-
szívnek hívták, üvegfúvó volt Ovvelszből, a távoli Kvarangyországból.
Melena végül vonakodva elrejtette melleit. Elfaba vinnyogott, hogy engedjék el, és az idegen
rezzenéstelen arccal kioldotta, feldobta a levegőbe, majd elkapta. A gyerek károgott meglepeté-
sében, sőt örömében, úgyhogy Teknősszív megismételte. Melena kihasználta, hogy a férfi nem
figyel, felkapta a földről a halat, és lemosta. A tojás és a márgonypüré közé csusszantotta, remél-
ve, hogy Elfaba nem tanul meg hirtelen beszélni, és nem hozza szégyenbe. Rá vallana.
Elfabát azonban jobban elbűvölte ez az ember, semhogy hőbörögjön vagy panaszkodjon. Ak-
kor sem hőzöngött, amikor Teknősszív végül leült a padra enni. Odamászott karcsú, szőrtelen bo-
kái közé (mert a férfi a kamáslit is levette), és egy csak általa ismert dallamot mormogott elége-
dett vigyorral az arcán. Melena irigyelte másfél éves nőtársát. Ő maga is szívesen ült volna Tek-
nősszív lábai közé.
– Még sosem találkoztam kvaranggyal – szólalt meg. Túl hangosan, túl élénken. A sok magá-
nyos hónap miatt teljesen megfeledkezett az illemről. – A családom sose hívott meg kvarangyot
vendégségbe, nem mintha sok, vagy akár egy is lett volna a birtokunk körüli földeken. Azt be-
szélték, hogy a kvarangyok alattomosak, és képtelenek igazat mondani.
– Hogyan válaszolhat egy kvarangy ilyen vádra, ha minden kvarangy hazug? – mosolygott rá a
férfi.
Melena elolvadt, akár a vaj a meleg kenyéren.
– Én minden szavát elhiszem.
Erre a férfi mesélt neki az életről Ovvelsz peremén, a lassan mocsárba rohadó házakról, a csi-
gaszedésről és sárhínáraratásról, a közösségi életről és az ősök imádatának szokásairól.
– Szóval hiszi, hogy az ősei maga mellett vannak? – faggatta Melena. – Nem akarok tolakod-
ni, de magam is érdeklődni kezdtem a vallás iránt.
– Hölgy hiszi, hogy ősei vele vannak?
Melena alig tudott koncentrálni, annyira élénken csillogott a férfi szeme, annyira jólesett neki,
hogy hölgynek szólítja. Kihúzta magát.
– A közvetlen őseim nem is lehetnének messzebb – vallotta meg. – Mármint a szüleim. Még
élnek, de annyira közömbösek irántam, hogy ennyi erővel halottak is lehetnének.
– Talán ha halottak, gyakran látogatják hölgyet.

25
 – Nem látom őket szívesen – nevetett. – Úgy érti, kísértetként? Jobb, ha nem jönnek. Szerin-
tem az a két világ közül a rosszabb… már ha létezik Külső Világ.
– Van másvilág – jelentett ki a férfi magabiztosan.
Melena ereiben megfagyott a vér. Felkapta Elfabát, és szorosan magához ölelte. A karjában
Elfaba összement, mintha nem lennének csontjai, nem ellenezte, de nem is viszonozta az ölelést,
csak elernyedt az érintés újdonságától.
– Maga látnok?
– Teknősszív üveget fúj – felelte az. Láthatóan ezt kielégítő válasznak tartotta.
Melenának hirtelen eszébe jutottak álmai az egzotikus helyekről; tudta, hogy túl buta ahhoz,
hogy ilyeneket ő találjon ki.
– Lelkészfeleség vagyok, nem is tudom, hiszek-e a másvilágban – ismerte be. Nem akarta el-
árulni, hogy férjezett, bár gyanította, hogy a gyerekből ki lehet találni.
Teknősszív azonban végzett a beszéddel. Letette a tálat (a halat meghagyta), az iszákjából elő-
vett egy kis edényt, egy pipát, pár zacskó homokot, nyers szódát és más ásványokat.
– Teknősszív megköszönhet Hölgynek vendéglátás? Melena bólintott.
A férfi meggyújtotta a konyhatüzet, kiválogatta és összekeverte a megfelelő belevalókat, el-
rendezte a szerszámokat, majd a saját erszényéből elővett, gondosan összehajtogatott ruhával
megtisztította a pipáját. Elfaba csak ült ott, zöld keze zöld lábujjain, éles vonású, mogorva arcán
kíváncsiság.
Melena még sosem látta, hogyan fújják az üveget, mint ahogy azt sem, hogyan készítik a pa-
pírt, szövik a ruhát, vágják a fatönköt darabokra. Neki ez ugyanolyan mágikus volt, mint a helyi
mesék az utazó óráról, amely a férjénél azt a szakmai paralízist okozta, amiből minden igyekezete
ellenére még most sem épült fel teljesen.
Teknősszív az orrán vagy a pipáján keresztül dúdolgatott, miközben felfújt egy szabálytalan
alakú, forró, zöldes jégdarabot, ami gőzölgött és sziszegett. Tudta, mihez kezdjen vele; üvegva-
rázsló volt. Melenának vissza kellett fognia Elfabát, nehogy megégesse a kezét, annyira meg
akarta fogni.
Az üveg félfolyékony, absztrakt állapotból – úgy tetszett, semmi idő alatt, mágikus módon –
kemény valósággá hűlt.
Kissé hosszúkásra sikeredett, sima korong volt. Mialatt Teknősszív dolgozott rajta, Melena sa-
ját jellemén merengett, amely ifjonti éterből áttetsző és üres burokká keményedett. És törékennyé
is. Ám mielőtt elnyelhette volna az önsajnálat, Teknősszív megfogta a kezét, és végighúzta a la-
pos felületen.
– Hölgy beszél őseivel – mondta. Csakhogy Melena nem vesződött azzal, hogy unalmas hol-
takkal értekezzen a Külső Világban, nem ám, amikor a férfi hatalmas keze az övén van. Az orrán
keresztül lélegzett, hogy ne lehessen érezni a reggeli szagát a szájában (gyümölcs és egy pohár
bor, vagy kettő?). Úgy érezte, menten elalél.
– Néz üvegbe – nógatta a férfi, de ő csak annak nyakát és málnaméz szín állát látta.
Hát nézett helyette Teknősszív. Elfaba is odatotyogott, egyik kezével megtámaszkodott a férfi
térdén, és belenézett.
– Férj közel – mondta Teknősszív. Melena nem értette. Ez most jóslat az üvegmicsodából,
vagy őt kérdezi? De az már folytatta is. – Férj szamáron ül, idős nőt hoz. Ős látogat?
– Régi dajka látogat. – Vonzalmát nem takargatva Melena is átvette a furcsa szintaxist. –
Tényleg lát?
A férfi bólintott. Elfaba is bólintott, de mire?
– Mennyi idő ideér?
– Este.
Napnyugtáig nem is szóltak többet. Megrakták a tüzet, Elfabát beültették a járomba, és letették
a hűlő üveg elé, amely úgy lógott a zsinóron, akár egy lencse vagy tükör. Láthatóan megigézte és
megnyugtatta a kislányt; még a csuklóját vagy a lábujjait sem rágcsálta szórakozottan, ahogy
szokta. Nyitva hagyták a ház ajtaját, hogy időnként kileshessenek az ágyból a gyerekre, aki a tűző

26
napról nem fog belátni a sötét házba, és aki különben se nézett oda. Teknősszív elviselhetetlenül
gyönyörű volt. Melena sarkánykígyózott vele, felfedezte a szájával, kezeibe öntötte, hevítette, hű-
tötte és formálta a férfi izzását. Az pedig megtöltötte az ő ürességét.
Megmosdottak, felöltöztek, és már a vacsora is majd elkészült, amikor félmérföldnyire, a tónál
meghallották a szamarat. Melena elpirult. Teknősszív ismét az üveget fújta. Elfaba a szamárhang
irányába fordult. Ajkai, melyek szinte feketének tűntek bőre almaszínéhez képest, egymást rág-
ták. Beleharapott alsó ajkába, mintha erősen töprengne, de vére nem serkent ki; apránként megta-
nult bánni a fogaival. Kezét a fényes korongra tette. Az üvegben tükröződött az ég fakuló kékje,
addig színezte, míg végül mintha varázstükör lett volna, melyet ezüsthideg víz tölt meg.

27
 Az e világ és
a másvilág
földrajza

Frex elment Görgetegvégbe Dadus elé, aki onnét egész, úton panaszkodott. Lumbágó, lúdtalp,
gyenge vese, fájó fogíny, sajgó csípő. És a dagadt egó? – szeretett volna rákérdezni Frex, és noha
egy ideje tartózkodott az emberektől, tudta, hogy ez megbocsáthatatlan durvaság lenne. Dadus
fészkelődött, babusgatta magát, eltökélten kapaszkodott az ülésbe, míg el nem érték a házat
Kákabadur közelében.
Melena színlelt félénkséggel köszöntötte Frexet.
– Mellvértem, gerincem – mormolta. Melena a kemény tél után karcsú volt, arccsontjai még
inkább kiálltak. Bőrét mintha festő ecsetje csíkozta volna meg, de ez is mindig jellemző volt rá.
Általában bátran megcsókolta, és Frex csak akkor értette meg szemérmessége okát, amikor meg-
látta az idegent az árnyékban. A bemutatkozás után Dadus és Melena siettek ételt rakni az asztal-
ra, Frex pedig zabot adott a szánalmas gebének, amely húzta a fogatot. Utána leült a tavaszesti
fényben, hogy üdvözölje lányát.
Elfaba óvatosan fogadta. Frex megkereste zsebében a mütyürt, amit neki farigcsált: egy kis-
fecskét bájos csőrrel és kitárt szárnyakkal.
– Nézd, Fabala! – súgta. (Melena ki nem állhatta ezt a becenevet, hát titokban használta, ez
volt kettejük közös köteléke, apa és lánya szövetsége a világ ellen.) – Nézd, mit találtam az. er-
dőben. Egy kis juharfa madár.
A gyerek a kezébe vette. Finoman megsimogatta, majd a szájába vette a fejét. Frex felkészült a
reccsenésre, és igyekezett titkolni csalódottságát. Elfaba azonban nem harapott. Megnyalta, majd
újra ránézett. Nedvesen élettelibbnek tűnt.
– Tetszik neked.
A kislány bólintott, és megtapogatta a szárnyakat. Most, hogy elfoglalta magát, Frex a térde
közé húzta, és ráncos-borostás állát a hajába fúrta. A kislánynak szappan és fafüst illata volt, meg
égett pirítós szaga; egészséges illat. Frex lehunyta a szemét. Jó volt itthon lenni.
A telet egy elhagyott pásztorkunyhóban töltötte a Griffonfej szél felőli lejtőjén. Imádkozott és
böjtölt, mélyen magába nézett, majd megint kifelé. És miért is ne? Itthon a Mételyes klausztrofo-
bikus völgyének minden lakója lenézte; az emberek összekapcsolták az Idősárkány lelkészről
szóló botrányos történetét a rút gyermek érkezésével. Levonták a maguk következtetését. Nem
jártak a miséire. Így a remeteélet, legalábbis időnként, egyszerre volt bűnbánat és felkészülés va-
lamire, ami majd jön. De mi az?
Tudta, hogy Melena nem ilyen életet képzelt el, amikor hozzáment. Saját vérvonalát tekintve ő
is arra számíthatott, hogy proktor, sőt, akár püspök lesz. Elképzelte, Melena milyen boldog lesz
társasági dámaként, hogy tündököl majd ünnepi vacsorákon, jótékonysági bálokon és egyházköz-
ségi teákon. Ehelyett – látta a tűznél, ahogy az utolsó téli répák egyikét szeli a serpenyőiben sülő
halra – elsorvad itt egy nehéz házasságban egy hideg, árnyékos tóparton. Frex úgy érezte, Melena
nem bánja, ha ő időről időre elmegy, mert így legalább annak örülhet, amikor visszajön.
Töprengése közben szakálla csiklandozta Elfaba nyakát, aki letörte a fafecske szárnyait, és
úgy szopta, mint egy sípot. Aztán kifejtette magát apja öleléséből, a lógó üveglencséhez szaladt,
és odacsapott.
– Ne, eltöröd! – szólt rá az apja.
– Nem tud eltör – jött elő az utazó, aki közben megmosdott.
– Most nyomorította meg a játékát – mutatott a tönkretett bábra Frex.
– Örül fél dolgoknak – mondta Teknősszív. – Én azt hisz. Kislány inkább játssz törött dara-
bokkal.

28
 Frex nem egészen értette, de bólintott. Az elmúlt hónapokban elszokott az emberi beszédtől. A
fiú a fogadóból, aki felmászott a Griffonfejre, hogy tolmácsolja Dadus kérését, miszerint menjen
elé Görgetegvégbe, kétségtelenül morgó, ápolatlan vadembernek tartotta. Frex kénytelen volt
idézni az Óziászból, hogy jelezze ember voltát; „Zöld üresség földje, végtelen levelek földje” –
csak ennyi jutott eszébe.
– Miért ne tudná eltörni?
– Mert úgy csinálok – felelte Teknősszív. Rámosolygott Frexre, de nem agresszívan Elfaba
pedig cipelte körbe a fényes üveget, mintha játék volna, árnyakat, tükörképeket, fényeket kapva
el tökéletlen felületén, tényleg mintha játszana.
– Hová tart? – kérdezte Frex épp akkor, amikor Teknősszív azt:
– Honnét való?
– Mumpicföldi vagyok.
– Azt hisz, mumpicok mind kisebbek, mint én vagy maga.
– A parasztok igen, de akinek értékes vérvonala van, annak valamelyik őse beházasodott egy
magas családba. És maga? Kvarangyországból jött?
– Igen – felelte a kvarangy. Vöröses haját megmosta; glóriaként száradt feje körül. Frex örült,
hogy Melena volt olyan nagylelkű, és fürdővízzel is megkínálta az idegent. Talán mégis kezd
hozzászokni a vidéki élethez. Mert egy kvarangy a társadalmi létra lehető legalján helyezkedik el,
utána már nem is ember következik.
– De értem – folytatta a kvarangy. – Ovvelsz kis világ. Amíg eljövök, nem ismerem hegyek, a
tágas világ. A homályos messze bántja a szemem, mert nem látom. Kérem, írja le nekem a világ,
amit maga ismer.
Frex fogott egy botot, és egy oldalán fekvő tojást rajzolt a porba.
– Nekem így tanították az iskolában A kör Óz. Rajzoljunk bele egy X-et – így is tett –, és ka-
punk egy négy darabba vágott pitét. A legfelső rész Gillikin. Tele városokkal, egyetemekkel,
színházakkal, civilizált élettel, így mondják. És iparral. – Az óramutató járásával egyezően haladt
tovább. – Keletre van Mumpicföld, ahol vagyunk. Farmvilág, Óz birodalmának kenyeres kosara,
kivéve lent, a déli hegyekben. Ezek a vonalak, itt Léd-Mendegében azok a hegyek, amiken átha-
lad. – Mutatta kezével a buckákat. – Óz központjától egyenesen délre van Kvarangyország. Ter-
méketlen vidék, ha jól tudom: mocsaras, használhatatlan, tele bogarakkal és mérgező levegővel. –
Teknősszív értetlenül nézett, de bólintott. –Nyugatra van Nyugorország. Arról nem sokat tudok,
csak hogy száraz és néptelen.
– És körbe? – kérdezte Teknősszív.
– Homokkő sivatagok északra és nyugatra, porkő sivatagok keletre és délre. Beszélik, hogy a
sivatagi homok halálos méreg, de ez csak propaganda. Távol tartja a betolakodókat Évből és
Kuox-ból. Mumpicföld gazdag, kívánatos földművelő vidék, és Gillikin sem rossz. Itt fent,
Glikkuszban – húzott vonalakat északkeleten, Gillikin és Mumpicföld határán – vannak a gyé-
mántbányák és a híres glikkusz-csatornák. Úgy tudom, vita folyik, hogy Glikkusz hová tartozik,
Mumpicföldhöz vagy Gillikinhez, de nekem erről nincs véleményem.
Teknősszív elhúzta kezét a porba rajzolt térkép fölött, merev tenyérrel, mintha a térképet ol-
vasná.
– De itt? Mi van itt?
Frex úgy értette, hogy az Óz feletti levegőt kérdezi.
– A Névtelen Isten birodalmára gondol? A Külső Világra? Maga unionista?
– Teknősszív üvegfúvó – felelte Teknősszív.
– A vallását kérdeztem.
Teknősszív leszegte a fejét, nem nézett Frex szemébe.
– Teknősszív nem tudja, hogyan nevezze.
– A kvarangyokat nem tudom – csillant meg Frex előtt a megtérítés lehetősége –, de a
gillikiniek és a mumpicföldiek jobbára unionisták. Mármint a lurlinista pogányság óta. Évszázad-
ok óta állnak unionista szentélyek és kápolnák szerte Ózban. Kvarangyországban nincsenek?

29
 – Teknősszív nem tudja.
– És most tiszteletreméltó unionisták vesznek meg az örömhitért – fújtatott Frex –, vagy akár a
tiktakizmusért, ami még vallásnak se mondható. A tudatlannak manapság minden dolog látvá-
nyos. A régi unionista szerzetesek és kapácák tudták a helyüket a világban, tudták, hogy a létfor-
rás túl fenséges, hogy elnevezzék, most meg beszagolunk minden jöttment, avas mágus szoknyá-
ja alá! Hedonisták, anarchisták, szolipszisták! Csak az egyéni szabadság meg a szórakozás! Mint-
ha a varázslásnak lenne erkölcsi felelőssége! Bűbájok, sikátormágia, ipari erejű hang- és látvány-
elemek, hamis alakváltók! Sarlatánok, kémiai és gyógyfüves bölcsességek, humbug hedonisták!
Üres recepteket, vénasszonyos aforizmákat és iskolás varázsokat árulnak! Felfordul tőle a gyom-
rom!
– Teknősszív hozzon vizet? Teknősszív lefektesse? – Teknősszív puha ujjaival megérintette
Frex nyakát, aki megborzongott, és rájött, hogy kiabált. Dadus és Melena ott álltak az ajtóban a
serpenyő hallal, némán.
– Ez csak egy kifejezés, nem vagyok beteg – mondta, de meghatotta az idegen aggodalma. –
Azt hiszem, ehetünk.
És ettek. Elfaba csak annyit törődött az. étellel, hogy kivájta a hal szemét, és megpróbálta rá-
ragasztani a szárnyavesztett madárra. Dadus kedélyesen panaszkodott a tavi szélre, a hidegre, a
gerincére, az emésztésére. Utóbbinak gáznemű jele jó pár lépésről is nyilvánvaló volt, így Frex a
lehető legdiszkrétebben úgy ült, hogy ellenszélben legyen. Így került a kvarangy mellé a padra.
– Szémil világos? – mutatott villájával Óz térképére.
– Smaragdváros hol? – kérdezte a kvarangy, szájából kimeredő halszálkákkal.
– Pont középen.
– És van Ozma – mondta Teknősszív.
– Ozma állítólag Óz felkent királynője, habár a Névtelen Isten ural mindent a szívünkben.
– Névtelen lény hogyan ural …? – kezdte Teknősszív.
– Vacsoránál nincs teológia – szólt közbe Melena. – Ez házszabály még házasságunk elejéről,
Teknősszív, és tiszteletben tartjuk.
– Ráadásul én még igenis imádkozom Lurlinhoz – vágott pofát Frex felé Dadus. – A magam-
fajta öregeknek lehet. Hallott Lurlinról, idegen?
Teknősszív a fejét rázta.
– Ha nincs teológia, akkor címeres pogány ostobaság végképp nincs… – méltatlankodott Frex,
csakhogy Dadus vendég volt, és amikor neki tetszett, kicsit süket, hát csak mondta a magáét:
– Lurlin a Tündérkirálynő, aki a homokos sivatag fölött repülve észrevette Óz zöld és csodás
vidékét. Lányát, Ozmát hagyta itt, hogy uralkodjon távollétében, és megígérte, hogy visszatér
Ózba a legsötétebb órán.
– Hah – legyintett Frex.
– Nekem csak ne fújtass! Ugyanúgy jogom van a magam hitéhez, mint neked a tiédhez, Iste-
nes Frexspar. Én legalább nem jutok miatta bajba.
– Dadus, uralkodj magadon – csitította Melena, noha élvezte a dolgot.
– Ostobaság! – háborgott Frex. – Ozma a Smaragdvárosban uralkodik, és aki csak látta őt vagy
a portréit, tudja, hogy gillikini. A széles homlok, a szemfogak közti rés, a göndör szőke haj, a hir-
telen hangulatváltások, amik általában dühbe fordulnak. Ez mind a gillikini népekre jellemző. Te
láttad, Melena, mondd meg neki!
– Hát, a maga módján elegáns – ismerte el Melena.
– Egy tündérkirálynő lánya? – kérdezte Teknősszív.
– Sületlenség – háborgott Frex.
– Nem az! – csattant fel Dadus.
– Azt hiszik, hogy újra meg újra születik, mint a főnix – magyarázta Frex felhevültén. – Hah,
és még egyszer hah. Háromszáz év alatt sok-sok Ozma volt. Hazug Ozma kapáca volt, aki törvé-
nyeit egy vödörben engedte le egy zárdatorony legfelső szobájából. Annak nem egy kereke hi-
ányzott, hanem három. Harcos Ozma hódította meg Glikkuszt, legalábbis egy időre, és rendelte

30
meg a smaragdot a város díszítéséhez. Könyvtáros Ozma egész életében csak családfákat olva-
sott. Aztán volt az Alig Szeretett Ozma, akinek hermelin volt a háziállata. Agyonadóztatta a
földműveseket, hogy elkezdődhessen a sárga téglás út építése, amivel még mindig küszködnek,
és sok szerencsét nekik hozzá!
– Most ki Ozma? – kérdezte Teknősszív.
– Nekem volt szerencsém találkozni a legutóbbi Ozmával egy társasági eseményen Smaragd-
városban – mesélte Melena. – Nagyapámnak, az Eminens Troppnak volt egy háza a városban. Ti-
zenöt éves koromban ott vezettek be a társasági életbe. Epés Ozma volt a neve a rossz gyomra
miatt. Akkora volt, mint egy tavi narvál, de gyönyörű ruhát viselt. A férjével, Pasztoriusszal részt
vettek a Dal és Érzelem Óz Fesztiválon, ott láttam.
– Már nem ő királynő? – kérdezte értetlenül Teknősszív.
– Meghalt egy kínos balesetben, amit patkányméreg okozott – felelte Frex.
– Meghalt vagy lelke átköltözött gyermekébe, Ozma Tippetariuszba – pontosított Dadus.
– A jelenlegi Ozma most Elfabával egykorú – mondta Melena –, így apja, Pasztoriusz a Ré-
gens Ozma. Addig uralkodik, míg Ozma Tippetariusz elég nagy nem lesz, hogy átvegye a trónt.
Teknősszív a fejét ingatta. Frex bosszús volt, mert túl sok időt vesztegettek a világi uralkodóra
az égi helyett, aztán Dadus emésztési jeleket küldött, amit mindnyájan bántak, mármint orrügyi-
leg.
Mindenesetre Frex a bosszúság mellett is örült, hogy itthon van. Melena szépsége – szinte iz-
zott, ahogy a nap lehanyatlott az égről – és Teknősszív miatt, aki mosolyogva, álszerénység nél-
kül ült mellette. Meg talán Teknősszív vallásos üressége miatt, amit Frex érdekesnek, szinte csá-
bítónak talált.
– Aztán ott van a sárkány Óz alatt egy titkos barlangban – mondta éppen Dadus Teknősszív-
nek. – A sárkány, aki megálmodta a világot, és aki lángokban égeti el, ha felébred…
– Elég ebből a babonás maszlagból! – kiabált rá Frex.
Elfaba négykézláb mászott a padló egyenetlen deszkáin. Fogát vicsorgatta és morgott, mintha
tudná, mi az a sárkány, és azt játszaná, hogy ő az. Zöld bőre meggyőzővé tette, akárha tényleg
sárkánygyermek lenne. Megint morgott.
– Jaj, aranyom, ne! – mondta Frex… – mire Elfaba odapisilt a padtóra, majd elégedetten és
undorodva szagolgatta saját vizeletét.

31
 Gyerekjáték

Nyár vége felé egyik délután Dadus azt mondta:

– Egy állat őgyeleg erre. Szürkületkor többször is láttam a páfrányosban. Milyen lények hono-
sak ezekben a hegyekben?
– A hörcsögnél nagyobb állat errefelé nincs – felelte Melena. A patak partján mostak. A rövid
tavaszi nedvesség már rég véget ért, a szárazság újra fojtogatóvá vált. A patak alig volt csermely-
nél nagyobb. Elfaba, aki víznek közelébe se ment, egy vadbarackfáról szedte le satnya termését.
Karjával-lábával karolta a törzset, fejét erre-arra forgatva a fogával kapta el a gyümölcsöt, majd a
magokat és a szárat a földre köpte.
– Pedig ez nagyobb a hörcsögnél – csóválta a fejét Dadus –, hidd el nekem! Vannak medvék?
Lehetett medvebocs, bár nagyon gyorsan mozgott.
– Medvék nincsenek. Pletykálnak szirti tigrisekről a magaslatokon, de úgy tudom, hogy réges-
rég nem láttak egyet sem. Ráadásul a szirti tigrisek hírhedten ijedősek. Közelébe sem merészked-
nek emberi településnek.
– Akkor farkas? Farkasok vannak? – Dadus a vízbe engedte a lepedőt. – Lehetett farkas is.
– Azt hiszed, sivatagban vagy, Dadus. Léd-Mendege kietlen, ezt elismerem, de ez szelíd üres-
ség. Megijesztesz ezzel a farkas- meg tigrisbeszéddel.
Elfaba, aki még nem beszélt, mély, torokhangú morgást hallatott.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Dadus. – Fejezzük be, és majd a háznál kicsavarjuk a ruhá-
kat. Ami sok, az sok. És másról is akarok veled beszélni. Adjuk a gyereket Teknősszívnek, és
menjünk el valamerre. – Megborzongott. – Valami biztonságos helyre.
– Amit mondani akarsz, Elfaba előtt is mondhatod – felelte Melena. – Tudod, hogy egy szót
sem ért.
– Összekevered a nem beszélést a nem hallgatással. Szerintem igenis sokat megért.
– Nézd, gyümölcsöt facsar a nyakára, mintha kölni lenne…
– Inkább harci festék.
– Jaj, savanyú Dadus, ne legyél már ilyen félős! És erősebben dörgöld a lepedőt! Koszos.
– Nem is kell kérdeznem, kinek a verejtékétől és nedveitől, ugye?
– Nem, nem kell, de ne kezdj nekem prédikálni…
– Tudod, előbb-utóbb Frex is észreveszi. Ezek az energikus délutáni szunyókáid… hát mindig
is észrevetted azt, akinek jókora kolbásza és kemény tojása volt…
– Dadus, semmi közöd hozzá!
– Nagy kár – sóhajtott Dadus. – Hát nem kegyetlen vicc az öregség? Bármikor szívesen oda-
adnám keményen megkeresett bölcsességeimet egy kis hancúrért Zászlórúd bácsival.
Melena vizet locsolt Dadus arcába, hogy elhallgattassa. Az idős nő pislogva mondta:
– A te kerted, ültess, ahová akarsz, és arasd le, amit tudsz. Egyébként a gyerekről akarok veled
beszélni.
A kislány most a barackfa mögött guggolt, és hunyorogva kémlelt valamit a messzeségben.
Akár egy szfinx, gondolta Melena, egy kőszörnyeteg. Egy légy szállt le az arcára, és mászott át az
orrán, de a gyerek meg se rezzent. Aztán hirtelen felpattant és a levegőbe ugrott, akár egy csupasz
zöld kiscica, egy láthatatlan pillangó után.
– Mi van vele?
– Szoknia kell más gyerekek társaságát, Melena. Ő is beszélni kezd, ha látja, hogy azok be-
szélnek.
– A beszédnek túl nagy fontosságot tulajdonítanak.
– Ne feleselj már! Te is tudod, hogy rajtunk kívül más embereket is meg kell szoknia. Amúgy
se lesz neki könnyű, hacsak növés közben le nem vedli a zöld bőrét. Meg kell szoknia a beszédet.

32
Nézd, adok neki feladatokat, mondókákat szavalok neki. Miért nem reagál, mint más gyerekek,
Melena?
– Unalmas. Vannak ilyen gyerekek.
– Kéne neki másik poronty, akivel játszhat. Az talán megfertőzné egy kis vidámsággal is.
– Őszintén szólva, Frex nemigen akarja, hogy a gyerekét megfertőzzék vidámsággal. A vi-
dámságot is túlértékelik ebben a világban, Dadus. Ebben egyetértek vele.
– Akkor a te sárkánykígyózásod Teknősszívvel, az mi? Ájtatossági gyakorlat?
– Mondtam, hogy ezt hagyjuk! – Melena bosszúsan csépelte a ruhát. De Dadus nem akarta
hagyni, úgy érezte, rájött valamire. És fején találta a szöget. Amikor Melena kifáradt a délelőtti
kerti munkában, Teknősszív beosont a ház hűvös sötétjébe. Betakarta őt valamiféle szentséggel,
és nem csak az alsóneműje hullt le Melenáról, amikor zihálva dőltek az ágyra. Szégyenérzetét is
elvesztette.
Tudta, hogy hagyományos érveléssel ez nem indokolható. Ám ha az unionista lelkészek bíró-
sága házasságtörésért beidézné, ő megvallaná az igazat. Teknősszív valahogy megmentette, visz-
szaadta neki a kegyelem érzését, a világba vetett hitét. A dolgok jóságába vetett hite akkor zúzó-
dott darabokra, amikor Elfaba kimászott a méhéből. A gyermek eltúlzott büntetés volt egy olyan
aprócska bűnért, amiről azt sem tudta, hogy elkövette-e egyáltalán.
Nem a szex mentette meg – habár igencsak élénk volt az is, szinte ijesztően az –, hanem hogy
Teknősszív nem pirult el, amikor Frex megjelent, hogy nem húzódott el a kis szörnyszülött
Elfabától. Felállította műhelyét az udvarban, üveget fútt, mintha az élet csak azért sodorta volna
ide, hogy megmentse őt, Melenát. Akárhová tartott is, a jelek szerint elfelejtette.
– Hát jó, te minden lében kanál – bólintott Melena. – Csak a vita kedvéért: mit javasolsz?
– Elfit el kell vinnünk Kákabadurba, és keresnünk neki kisgyerekeket, akikkel játszhat.
Melena guggolt, de kiegyenesítette a derekát.
– Most viccelsz. Elfaba akármilyen lassú és makacs, itt nem éri bántódás. Ha nincs is bennem
anyai melegség, legalább etetem, és nem hagyom, hogy kárt tegyen magában! Milyen kegyetlen
dolog lenne kitenni a világnak! Egy zöld gyerek szinte vonzza a gúnyolódást és a megalázást. És
a gyerekek gonoszabbak a felnőtteknél, nem fogják vissza magukat. Ennyi erővel akár bele is
dobhatjuk a tóba, amitől annyira retteg.
– Nem, nem – támaszkodott meg dundi tenyerével a térdén Dadus. Hangja rekedt volt az eltö-
kéltségtől. – Addig vitatkozom veled erről, Melena, amíg bele nem egyezel. Az idő majd meg-
győz. Hallgass meg! Hallgass rám! Elkényeztetett gazdag lány vagy, aki azzal múlatta az időt,
hogy ugyanolyan gazdag és buta szomszéd gyerekekkel ment zeneóráról táncórára. Persze, hogy
van kegyetlenség. De Elfabának meg kell tanulnia, hogy kicsoda is ő, és korán szembe kell néz-
nie a kegyetlenséggel. Kevesebb lesz belőle, mint hiszed.
– Ne játszd nekem a Dadus Istennőt! Nem veszem be.
– Dadus nem adja fel – felelte ugyanolyan hevesen Dadus. –Hosszú távon nézem a boldogsá-
godat meg az övét, és hidd el, ha nem adsz neki fegyvert és pajzsot, hogy megvédje magát a gú-
nyolódás ellen, ugyanolyan nyomorúságossá teszi a te életedet, mint amilyen az övé lesz.
– És miféle fegyvert meg pajzsot kap Kákabadur koszos kölykeitől?
– Nevetést. Mókát. Ugratást. Mosolyt.
– Ugyan már!
– Ha kell, megzsarollak. Még délután elmegyek Kákabadurba, megkeresem, Frex hol tartja a
gyűlést, és suttogok neki pár szót. Miközben megpróbálja felszítani a kákabaduri semmittevők
vallásos lelkesedését, vajon érdekelni fogja, mit művel a felesége Teknősszívvel?
– Te szánalmas vén banya! Gonosz, erkölcstelen szajha! – fröcsögött Melena.
Dadus büszkén vigyorgott.
– Holnap megyünk, és elrendezzük a gyerek életét.
Reggel csípős, kíméletlen szél támadt a fennsík felől. Felkapta a leveleket és a satnya termés
maradékát. Dadus kendőt terített a vállára, kalapját fejébe húzta. Szeme sarkából mindenhol álla-

33
tokat látott; ide-oda kapta a fejét, macskafélét és rókát látott eltűnni, átalakulni levél- és koszhal-
mokká.
Keresett egy botot, mondván, segíti a járást a köveken és az árkokban, de valójában azt remél-
te, jó lesz majd az éhes fenevad ellen.
– A táj száraz és hideg – jegyezte meg. – És alig esik. Persze, hogy a nagyvadak lekényszerül-
nek a hegyekből. Menjünk együtt, ne fuss előre, kis zöldike!
Csendben mendegéltek: Dadus félve, Melena bosszúsan, amiért elmulasztja a délutáni henter-
gést, Elfaba meg mint egy felhúzható játékbaba. egyik lábát mereven téve a másik elé. A tó széle
visszahúzódott, a durván ácsolt móló most gyalogjáróként szolgált a kavicsok és száradó növé-
nyek fölött, melyeket otthagyott a víz.
Ganetta háza sötét kőből épült, a tetején penészes zsindely. Rossz csípője miatt Ganetta nem
tudott se halászhálót hajigálni, se térdelni a pusztuló veteményeskertben. Porontyai a ruhátlanság
különböző fázisaiban bolyongtak-totyogtak az udvaron. Az asszony felnézett a lelkész feleségé-
nek közeledtére.
– Jó napot! Maga biztos Ganetta – üdvözölte élénken Dadus. Örült, hogy biztonságos kertbe
léphet, még ha csak egy ilyen viskódhoz tartozik is. – Frexspar testvér mondta, hogy itt találjuk.
– Édes Lurlin, hát igaz! – vetett szent jelet Elfaba felé Ganetta. –Azt hittem, aljas rágalom, pe-
dig igaz!
A gyerekek lelassítottak. Fiúk és lányok, barna és fehér arcúak, mind koszos, mind éhes az új-
donságra. Habár lépkedtek tovább, valami képzelt játékot játszva, szemüket le nem vették
Elfabáról.
– Melenát ismeri, hát persze, én meg a dadusuk vagyok. Örülök, hogy megismerhetem,
Ganetta. – Lopva Melenára nézett, és ajkába harapva biccentett.
– Nagyon örülünk – mondta Melena mereven.
– Szükségünk volna tanácsra, és magát nagyon ajánlották – folytatta Dadus. – A kislánynak
vannak gondjai, és hiába törjük a fejünket, nem tudtunk kitalálni semmit.
Ganetta gyanakodva hajolt előre.
– A gyerek zöld – súgta bizalmasan Dadus. – Talán észre sem vette, mert bájos és kedves te-
remtés. Persze, mi tudjuk, hogy Kákabadur jó népe nem zavartatja magát ilyen apróság miatt.
Csak hát, a színe miatt félénk szegény. Nézzen rá! Egy ijedt kis teknős. Ki kell csalogatnunk,
boldoggá kell tennünk, és nem tudjuk, hogyan.
– Zöld bizony – mondta Ganetta. – Nem csoda, hogy az a mihaszna Frexspar testvér olyan so-
káig nem prédikált. – Fejét hátravetve rekedten, gonoszul nevetett. – És csak most szedte össze
magát, hogy újra kezdje. Hát van mersze, az biztos.
– Frexspar testvér – szolt közbe Melena hidegen – az írásokat idézi: „Senki nem ismeri a lélek
színét.” Azt mondta, emlékeztessem magát erre, Ganetta.
– Nocsak – motyogta szelídebben Ganetta. – Hát mit akarnak tőlem?
– Engedje játszani, engedje tanulni, engedje, hogy jöjjön. Maga többet tud nálunk – mondta
Dadus.
A ravasz vén varjú, gondolta Melena. A legritkább stratégiát használja: igazat mond, ráadásul
úgy, hogy hihető legyen. Leültek.
– Nem tudom, megkedvelik-e – mondta Ganetta egy idő után. – És a csípőm miatt nem tudok
odaugrani, hogy megállítsam őket, ha nekimennek.
– Meglátjuk. És persze megfizetjük. Készpénzzel – mondta Dadus. Észrevette az. üres vete-
ményeskertet. Ez bizony szegénység. Megbökte Elfabát. – Menj, gyermekem, hadd lássuk!
A kislány nem mozdult, nem is pislogott. A gyerekek közelebb gyűltek. Öt fiú és két lány.
– Milyen ronda majom – mondta az egyik idősebb fiú. Megérintette Elfaba vállát.
– Csak finoman – mondta Melena, és már felugrott volna, de Dadus lefogta.
– Játsszunk fogócskát – mondta a fiú. – Ki a fogó?
– Nem én, nem én – visították a gyerekek, megfogdosták Elfabát, majd elszaladtak. A kislány
maradt, bizonytalanul. Ökölbe szorított kézzel, majd futott pár lépést, aztán megállt.

34
 – Ez az, egészséges testmozgás – bólogatott Dadus. – Ganetta, maga bölcs asszony.
– Ismerem a kölkeimet. Senki nem mondhassa, hogy nem.
A gyerekek megint közeledtek, együtt, falkában, de a kislány nem eredt utánuk. Akkor még
közelebb óvakodtak.
– Igaz, hogy egy kvarangy sárbéka lakik maguknál? – érdeklődött Ganetta. – Igaz, hogy csak
füvet meg trágyát eszik?
– De kérem! – csattant fel Melena.
– Eztet mondják. Igaz?
– Remek ember.
– De kvarangy?
– Hát… az.
– Akkor ide ne hozzák! Azok terjesztik a ragályt.
– Nem terjesztenek semmit.
– Ne dobáld, Elfi drágám! – mondta Dadus.
– Csak azt mondom, amit hallok. Azt mondják, éjjel, amikor a kvarangyok alszanak, a lelkük
kimászik a szájukon, és vándorolni indul.
– Az ostoba emberek ostobaságokat mondanak – vágta rá Melena túl hangosan. – Sose láttam,
hogy a lelke kimászott volna a száján álmában, pedig volt rá alkalm…
– Drágám, köveket ne! – így Dadus. – A többi gyereknél sincs kő.
– Most már van – jegyezte meg Ganetta.
– Nála érzékenyebb emberrel még nem találkoztam – puffogott Melena.
– Az érzékenység mit se számít egy halász féleségének. Hát egy lelkésznek és a feleségének?
– Na, már vérzik, ejnye – bosszankodott Dadus. – Gyerekek, engedjétek felkelni Elfit, hogy
megtörölhessem a sebet. És nem hoztam semmi ruhát.
– A vér nem árt, éhesebbek lesznek tőle – vélte Ganetta.
– Nekem az érzékenység fontosabb, mint az ostobaság – fortyogott Melena.
– Nincs harapás – förmedt Ganetta egyik fiára, majd látván, hogy Elfaba bosszúra nyitja szá-
ját, rossz csípő ide vagy oda, felpattant, és elordította magát: – Nincs harapás, az isten szerelmé-
re!
– Hát nem angyaliak a gyerekek? – sóhajtott Dadus.

35
 Közelg
a sötétség

Dadus minden másnap vagy harmadnap kézen fogta Elfabát, és az árnyékos úton elcammogott
Kákabadurba, ahol a kislány Ganetta komor felügyelete alatt elvegyült a koszos lurkókkal. Frex
megint útnak eredt (magabiztosan vagy elkeseredetten?), nyomorgó falvakat rémisztgetett tor-
zonborz szakállával és jó néhány hitelvével. Nyolc-tíz napig is odavolt. Melena akkordbontásokat
gyakorolt a néma, fából faragott billentyűzeten, amit Frex készített neki.
Az ősz közeledtével Teknősszív fonnyadni látszott. Délutáni hentergéseikből elszállt a kapko-
dás, helyébe melegség költözött. Melena világéletében méltányolta Frex figyelmességét és viszo-
nozta is, de az ő teste nem volt olyan rugalmas, mint Teknősszívé. Úgy aludt el, hogy Teknősszív
szája az egyik mellbimbóján volt, keze, az a nagy keze pedig érző lényként barangolt testén. El-
képzelte, hogy amikor ő elalszik, Teknősszív teste osztódik, szája kutat, hímvesszője éhesen fel-
emelkedik, lélegzete, ahogy ott sziszeg szótlanul az ő fülében, nem is a szájából jön, két karja pe-
dig átöleli, akár a kengyel.
Ennek ellenére nem ismerte a férfit, úgy nem, ahogy Frexet. Nem látott át rajta, mint a legtöbb
emberen. Ezt Teknősszív méltóságteljes viselkedésének tudta be. Ám az örökké éber Dadus meg-
jegyezte egy este, hogy ez. kvarangytermészete miatt van, és hogy Melena nem gondolt azzal,
hogy más kultúrából jön.
– Kultúra? Mi az a kultúra? – feleselt lustán Melena. – Az ember az. ember.
– Hát nem emlékszel a mondókára? – Dadus letette a hímzést (megkönnyebbülten), és elsza-
valta:
A fiú tanul, a lány tud,
E tanulság erre jut.
A fiú okul, a lány feled.
A tanulság ez is lehet.
Ha gillikini, az esze vág,
A mumpicföldi merő léhaság.
A glikkuszi ronda asszonyt hág,
A nyugor sarat iszik, követ rág.
De a kvarangy, a kvarangy fertelem,
Nyálkás test, ocsmány értelem,
Kicsinyeit felfalja, elássa a véneket,
Bár testük még őrzi a meleget.
Adj egy almát, és elmondom újra!

– Mit tudsz róla? – kérdezte Dadus. – Nős? Miért jött el Alsónyákból, vagy honnét vetette ide
a balszerencse? Nem az én dolgom ilyen személyes kérdéseket felhozni…
– És mióta törődsz csak a magad dolgával?
– Dadus tudja, mi nem tartozik rá, hidd el!
Kora ősszel egy este tüzet raktak az udvarban, csak a móka kedvéért. Frex is otthon volt, jó-
kedvűen, Dadus pedig a hazatérésen gondolkodott a Semlyék Uradalomba, ettől pedig Melenának
is jókedve kerekedett. Teknősszív vacsorát készített, förtelmes ragut apró, savanyú almából, sajt-
ból és szalonnából.
Frexre rájött a beszélhetnék. Az Idősárkánynak, annak az átkozott tiktakgépezetnek a hatása
végre múlóban volt – hála a Névtelen Istennek –, s a bűnös szegények mind többen jelentek meg
a prédikációin. Kéthetes kiruccanása Három Korhadt Fa faluba sikerrel járt. Frex jutalma egy

36
rézpénzekkel és barterérmékkel teli kis erszény volt, meg a bűnbánó arcokon az izzó áhítat, sőt
vágy.
– Talán behatárolt az időnk – sóhajtott elégedetten, kezét összekulcsolva tarkóján. A tipikus
hím reakció a boldogságra, gondolta Melena. Férje folytatta:
– Talán Kákabadurból az út magasabb dolgokhoz vezet, Melena. Az élet magasztosabb állo-
másához.
– Kérlek – húzta el száját az asszony. – A családom kilenc nemzedéken át emelkedett a sze-
rény kezdetektől, én meg itt állok a semmi közepén bokáig a sárban. Nem hiszek én már a maga-
sabb dolgokban.
– Nem a lélek fennköltebb vágyaira gondoltam. Nem arra, hogy lerohanjuk Smaragdvárost, és
Régens Ozma személyes gyóntatója leszek.
– Miért ne lehetnél Tippetariusz Ozma gyóntatója? – Dadus szinte látta magát, ahogy Frex po-
zíciójával együtt ő is felemelkedik a smaragdvárosi társadalom elegáns köreibe. – Na, és ha a ki-
rályi csecsemő csak kétéves? Vagy három? Megint egy férfi régens uralkodik. Korlátozott a ha-
talma, ahogy minden hímnek. Még fiatal vagy, mire a csecsemő felnőne, befolyásos helyen len-
nél.
– Engem nem érdekel az udvar, még a Fanatikusan Ájtatos Ozma sem – Frex meggyújtotta a
pipáját. – Az elnyomottak és a leigázottak – ez az én küldetésem.
– Jóuramnak Kvarangyországba kéne menni – vélte Teknősszív.
– Ott sok elnyomott.
Teknősszív ritkán beszélt a múltjáról, és Melena még emlékezett Dadus megjegyzésére azzal
kapcsolatban, hogy semmit nem tud róla. Ellegyezte maga elől a füstöt:
– Miért hagyta el Ovvelszt?
– Rémség.
Elfaba, aki arra várt, hogy hangyák másszanak a mozsárkőre, és összenyomhassa őket, most
felnézett. Mindenki várta, hogy Teknősszív folytassa. Melena szíve nyugtalanul dobbant; hirtelen
baljós előérzete támadt, miszerint a dolgok megváltoznak, itt és most, ezen a csodás, enyhe estén
minden összedől, most, amikor már sikerült megnyugodniuk, megtelepedniük itt.
– Miféle rémség? – kérdezett rá Frex.
– Fázom – mondta Melena. – Kerítek egy kendőt.
– Vagy Pasztoriusz lelkésze! – mondta a magáét Dadus. – A Régens Ozmáé. Miért ne, Frex?
Biztos vagyok benne, hogy Melena családja révén ki tudnál csikarni egy meghívást…
– Rémség – mondta Elfaba.
Élete első szava volt, amit halotti csend fogadott. Még a hold, a halvány korong is megállt a
fák között.
– Rémség? – ismételte Elfaba, körülnézve. Habár szája komoly volt, szeme izzott; rájött, hogy
mit is ért el. Majd kétéves volt. A nagy, éles fogak a szájában többé nem tarthatták vissza a sza-
vakat. –Rémség – próbálgatta suttogva. – Rémség.
– Gyere Dadushoz, bogaram! Ülj az ölembe, és hallgass kicsit!
Odaült, de előredőlve, nem támaszkodott neki Dadus párnás keblének, hagyta, hogy az átölel-
je, de mást nem. Teknősszívet nézve ő is várt.
És Teknősszív megszeppent hangon mondta:
– Teknősszív úgy hisz, a gyerek először beszél.
– Igen – fújt ki egy füstkarikát Frex –, és a rémségekről kérdez. Nem akar beszélni róla?
– Teknősszív keveset tud. Teknősszív keveset beszél. Üveget fúj, szavat meghagyja Jóember-
nek, Hölgynek, Dadusnak. És most Lánynak.
– Azért mondjon egy keveset! Végül is maga hozta fel.
Melena megborzongott, de nem ment be kendőért. Moccanni sem bírt. Nehéznek érezte magát,
akár egy szikla.

37
 – Munkások Smaragdvárosból és máshonnan jönnek Kvarangyország. Néz, ízlel levegő, víz,
talaj. Utat tervez. Kvarangyok tudják, ez pocsékba ment. Ők nem hallgatnak kvarangyokra.
– Gyanítom, hogy a kvarangyok nem útépítő mérnökök – mondta Frex nyugodtan.
– Az ország kényes – folytatta Teknősszív. – Ovvelszben házak fák közt lebegnek. Termés kö-
telekkel kötött dobogóikon nő. Fiúk merülnek sekély vízbe élő gyöngyért. Túl sok fa, kevés fény
termésnek és egészségnek. Ha túl kevés fa, akkor víz emelkedik, és növények gyökére nem ér
földig. Kvarangyország szegény, de szépben gazdag. Élni csak alapos tervezéssel és összhanggal.
– Vagyis a sárga téglás út elleni tiltakozás…
– Csak egy rész. Kvarangyok nem győzik meg útépítőket, akik sár- és kőtöltéseket akar építe-
ni, darabokra vágni Kvarangyország. Kvarangyok vitáznak, imádkoznak, tanúskodnak, de sza-
vakkal nem nyerhetnek.
Frex két kézzel fogta pipáját, úgy nézte Teknősszívet. Tetszett neki; Frex mindig is vonzódott
a hevességhez.
– Kvarangyok fontolják harcot, mert hiszik, ez csak kezdet. Amiken építők vizsgálnak talaj és
víz megtanulják, amit kvarangyok tudnak, de kvarangyok nem segítenek.
– Tudnak?
– Teknősszív rubinokról beszél – mondta Teknősszív nagy sóhajjal. – Víz alatti rubinok. Vö-
rös, mint a galamb vére. Mérnökök mondtak: vörös korund van megkristályosodott mészkőben, a
mocsárban. Kvarangyok mondják: Óz vére.
– Mint a piros üveg, amit csinált? – kérdezte Melena.
– A piros üveg kap aranyklorid – magyarázta Teknősszív. – Kvarangyország alatt igazi rubin-
réteg. És építők ezt elmondják Smaragdvárosban. Rémség lesz, rémség.
– Honnét tudja? – kérdezte Melena.
– Az üvegbe nézni – mutatott Teknősszív az Elfaba játékának készített kis korongra –, látni a
jövőt. Vérben és rubinban.
– Én nem hiszek a jövőlátásban, az az örömhit felé visz – tört ki Frex. – Az Idősárkány fata-
lizmusa. Fúj! Nem, a Névtelen Isten névtelen történelmet tartogat nekünk, minden jóslás csak ta-
lálgatás és félelem.
– Félelem és találgatás elég, hogy Teknősszív elhagyja Kvarangyország – mondta a kvarangy
üvegfúvó mentegetőzés nélkül. – Kvarangy vallás nem örömhit, de figyelnek jelekre és üzenetek-
re. Ahogy víz megpirosodik rubintól, úgy fog kvarangyvértől.
– Badarság! – tiltakozott Frex kivörösödve. – Csak a lelkükre kell beszélni.
– Különben is Pasztoriusz nem együgyű? – kérdezte Melena, mert egyedül ő mondhatta, hogy
ismeri a királyi családot. – Mit csinál, míg Ozma nagykorú nem lesz, azon kívül, hogy vadászik,
mumpic tésztát zabál, és megdug egy-egy szobalányt?
– A veszély egy idegen, nem hazai király vagy királynő – mondta Teknősszív. – Az öregasz-
szonyok, sámánok és haldoklók idegen királyt látnak, aki kegyetlen és hatalmas.
– Amúgy is, mit akar a Régens Ozma egyúttal abban az isten háta mögötti mocsárban? – kér-
dezte Melena.
– Haladást, amit a sárga téglás út Mumpicföldnek is hozott – felelt neki Frex. – Haladást és
irányítást. Katonák idevezénylését. Az adók szabályozását. Katonai védelmet.
– Mitől?
– Á, mindig ez a kérdés.
– Á – lehelte Teknősszív.
– Szóval hová tart? – kérdezte tőle Frex. – Nem mintha el akarnám kergetni. Melena örül,
hogy itt van. Mind örülünk.
– Rémség – mondta Elfaba.
– Csitt – szólt rá Dadus.
– Hölgy kedves, Jóember kedves Teknősszívnek, aki csak egy napot akart maradni. Teknős-
szív Smaragdvárosba tartott és eltévedett. Hogy meghallgatásért könyörög Ozmának…

38
 – Most Régens Ozmának – szólt közbe Frex.
– … és kegyelemért Kvarangyországnak. És figyelmeztetni brutális idegenre…
– Rémség – tapsolt örömmel Elfaba.
– A gyerek emlékeztet Teknősszívet kötelességre. A beszéd előhozza kötelességet múlt fáj-
dalmából. Teknősszív elfelejtette. De mikor szavak vannak levegőben, tetteknek kell jönni.
Melena gyűlölettel meredt Dadusra, aki közben letette a kislányt a földre, és nekiállt leszedni
az asztalt. Látod, mihez vezet a kíváncsiság. Dadus? Látod? Egyetlen földi boldogságom szét-
foszlásához, ahhoz. Melena elfordult szörnyű gyermekétől, aki mosolygott. Vagy hunyorgott?
Csüggedten nézett a férjére: Tegyél valamit, Frex!
– Talán ez az a magasabb küldetés, amit keresünk – mormolta az. – El kéne utaznunk
Kvarangyországba, Melena. El kéne hagynunk a bőséges Mumpicföldet, és kipróbálni magunkat
egy igazán nehéz helyzetben.
– Bőséges Mumpicföldet? – kérdezte Melena fogcsikorgatva.
– Amikor a Névtelen Isten egyszerű szócsövön keresztül szól hozzánk – intett Frex Teknős-
szív felé, aki csüggedt képet vágott –, vagy meghallgatjuk, vagy megkeményítjük a szívünket…
– Hát akkor ezt halld meg: megint terhes vagyok, Frex. Nem utazhatok. Nem mozoghatok. És
amikor nem csak Elfabát kell felnevelni, de a picire is figyelni kell, nem trappolhatok Sárföldön.
Miután a nyugalom hidege kicsit felengedett, folytatta: – Nem így akartam elmondani.
– Gratulálok – mondta hidegen Frex.
– Rémség – nézett anyjára Elfaba. – Rémség, rémség, rémség.
– Ennyi meggondolatlan beszéd elég egy estére – vette kezébe az irányítást Dadus. – Melena,
megfázol. A nyári éjszakák már hűvösödnek. Gyere, és fejezzük ezt be!
Frex azonban felkelt, és odament megcsókolni a feleségét. Senki nem tudta, gyanakszik-e,
hogy Teknősszív az apa, mint ahogy Melena sem tudta, hogy melyiküktől maradt terhes, a férjé-
től vagy a szeretőjétől. Nem is érdekelte. Csak nem akarta, hogy Teknősszív elmenjen, és utálta,
amiért hirtelen megtelik rokonszenvvel szerencsétlen népe iránt.
Frex és Teknősszív halkan beszéltek valamit, de Melena egy szót sem hallott. A tűznél ültek,
fejüket leszegve, Frex átölelte Teknősszív remegő vállát. Dadus lefekvéshez készítette Elfabát,
majd kint hagyta a férfiakkal, bement Melenához, leült az ágya szélére, egy tálcán meleg tejet és
egy tálkában kapszulákat vitt neki.
– Tudtam, hogy ez lesz – mondta nyugodtan. – Idd meg a tejet, drágám, és ne szipogj! Megint
gyerekesen viselkedsz. Mióta tudod?
– Hat hete. Nem kérek tejet, Dadus. Bort akarok!
– Tejet fogsz inni. Nincs bor, amíg a gyerek meg nem születik. Vagy még egy katasztrófát
akarsz?
– A borivástól nem színeződik el az embrió bőre – jelentette ki Melena. – Lehet, hogy tökfej
vagyok, de azért ennyit én is tudok.
– Nem tesz jót a lelkiállapotodnak, az a lényeg. Idd a tejet, és nyelj le egy kapszulát!
– Minek?
– Én megtettem, amit mondtam, hogy meg fogok tenni – mondta Dadus suttogva, mint egy
összeesküvő. – Körülnéztem szép fővárosunk rossz hírű negyedében a kedvedért…
A fiatalasszony hirtelen felélénkült.
– Csak nem? Dadus, te zseni vagy! Nem rémültél meg?
– Dehogynem. De Dadus szeret téged, akármilyen buta is vagy. Találtam egy üzletet, amin ott
volt az alkimisták titkos jele. – Fintorgott, ahogy eszébe jutott a rohadó gyömbér és a macska-
húgy szaga. – Leültem egy szemtelen vén tyúkkal Sizből, egy Jakál nevű vén szatyorral, megit-
tam a teát, aztán felfordítottam a csészét, hogy tudjon olvasni a levelekből. A saját kezét is alig
látta, nem hogy mást.
– Igazi profi – mondta szárazon Melena.

39
 – A férjed nem hisz a jóslásban, úgyhogy csak halkan. Szóval beszéltem neki a gyerek színé-
ről, és hogy nem tudjuk, mi történt. Nem akarjuk, hogy megismétlődjön, mondtam neki. Jakál
megőrölt pár gyógyfüvet, gombaolajon megpörkölte, és mondott valami pogány imát közben, de
felőlem akár bele is köphetett, nem figyeltem olyan nagyon. De kifizettem kilenc havi adagot,
hogy elkezdhesd, amint teherbe esel. Lehet, hogy egy hónap késésben vagyunk, de ez is jobb,
mint a semmi. Teljes mértékig megbízom ebben az asszonyban, Melena, és jó lenne, ha te is.
– Miért? – nyelte le Melena a kilencből az első kapszulát. Olyan íze volt, mint a főtt velőnek.
– Mert Jakál azt jövendölte, hogy a gyerekeid nagy emberek lesznek. Azt mondta, Elfaba több
lesz, mint hinnéd, és a másik is. Azt mondta, ne add fel a reményt! Azt mondta, történelem fog
íródni, és a család részese lesz
– Mit mondott a szeretőmről?
– Igazi istencsapása vagy – csóválta a fejét Dadus. – Azt mondta, pihenj és ne aggódj! Áldását
adja. Mocskos némber, de tudja, mit beszél. – Dadus azt már nem említette, hogy Jakál biztos
volt benne, a másik gyerek is lány lesz. Túl valószínűnek tűnt, hogy Melena akkor megpróbálja
elvetetni, márpedig Jakál magabiztosan beszélt arról, hogy a történelem két lányra számít, nem
egyre.
– És biztonságban hazajutottál? Nem gyanakodott senki?
– Ki sejtené, hogy ártatlan Dadus illegális dolgokat vásárol a fővárosban? – nevetett Dadus. –
Én csak kötögetek, és nem törődöm semmivel. Most aludj, kedvesem! Pár hónapig nincs bor,
szeded ezt a gyógyszert, és egészséges gyereket fogsz szülni, ami majd meggyógyítja a házassá-
gotokat.
– A házasságunkkal nincs semmi baj – fészkelte be magát a takaró alá Melena. A kapszula
már hatott, de nem akarta mutatni. – Csak ha elindulunk a sáros napnyugta felé.
– A nap nyugaton nyugszik, nem délen – felelte Dadus. – Mesteri húzás volt ma este előhozni
a terhességet, aranyom. Mellesleg, ha elmentek Kvarangyországba, én sem látogatlak meg benne-
teket. Idén leszek ötvenéves. Van, amihez már Dadus is túl öreg.
– Hát akkor jobb, ha senki nem megy sehová – dörmögte Melena, és már el is szundított.
Ahogy lefekvéshez készülődött, Dadus elégedetten nézett ki az ablakon. Frex és Teknősszív
még mindig elmélyülten beszélgettek. Dadus okosabb volt, mint mutatta; megfigyelte Teknősszív
arcát, amikor az a népét fenyegető veszélyről beszélt. Úgy kinyílt, akár a tyúktojás, s az igazság
kikecmergett, ugyanolyan naivan, akár a sárga kiscsibe. És ugyanolyan törékenyen. Nem csoda,
hogy Frex közelebb ült a gyötrődő kvarangyhoz, mint azt Dadus illőnek találta. De persze, ebben
a családban bőven akadt furcsaság.
– Küldjétek be a lányt, hogy lefektessem – szólt ki az ablakból, megzavarva az intim beszélge-
tést.
Frex körülnézett.
– Már bement, nem?
Dadus nagyot nézett. A gyerek nem szerette a bújócskát, se vele, se a lurkókkal a faluban.
– Nem. Nincs kint veletek?
A férfiak szétnéztek. Dadus mintha mozgást látott volna a vadtiszafa kék árnyékában. Felállt,
és megmarkolta az ablakpárkányt:
– Keressétek meg! Ilyenkor járnak az állatok.
– Nincs itt semmi, Dadus, csak a képzeleted játszik veled – felelte Frex, de azért a két férfi
gyorsan felállt, és nekilátott keresni a kislányt.
– Melena, aranyom, még ne aludj! Tudod, hol van Elfaba? Láttad eltekeregni? – kérdezte Da-
dus.
Melena kábán felkönyökölt. Hunyorogva nézett haján és mámorán keresztül.
– Mit fecsegsz? Ki tekergett el?
– Elfaba. Gyere, kelj fel! Hol lehet? Hol lehet? – Nekilátott felsegíteni Melenát, de túl lassan
ment, az ő szíve pedig egyre gyorsabban zakatolt. Melena kezét az ágy oszlopára tette. – Gye-
rünk, Melena, nem tetszik ez nekem – nyúlt a botja után.

40
 – Ki? – értetlenkedett Melena. – Ki veszett el?
– Fabala! Elfaba! – kiabálták a férfiak a bíbor alkonyba. – Elfi! Kisbéka! – Távolodtak az ud-
vartól, el a tűz haldokló zsarátnokaitól, bekukkantottak a bokrok ágai alá, meg-megmozgatták a
lombokat. Kiskígyó! Gyíklány! Hol vagy?
Az a dolog, az jött le a hegyekből! – károgta Dadus.
– Nincs semmiféle dolog, te vén bolond! – szólt rá Frex, de egyre élénkebben ugrott kőről kő-
re a ház mögött, félrecsapva-tolva az ágakat. Teknősszív mozdulatlanul állt, tenyerét az égnek
tartva, mintha az első csillagok sápadt fényét próbálná összegyűjteni.
– Elfaba az? – kérdezte Melena az ajtóból. Végre megértette, mi történik. Hálóingben lépett ki.
– Eltűnt a gyerek?
– Eltekergett, és elvitték – sziszegte Dadus. – Ez a két idióta úgy flörtölt, mint a süldőlányok,
miközben a hegyi állat itt ólálkodott!
– Elfaba! – kiáltott Melena, hangja egyre élesebben csengett a rémülettől. – Elfaba, hallgass
rám! Azonnal gyere ide! Elfaba!
Csak a szél válaszolt.
– Nincs messze – szólalt meg Teknősszív. A mélyülő sötétben szinte láthatatlan volt, míg
Melena a fehér puplinban világított, mint egy angyal, mint aki belülről izzik. – Nincs messze,
csak nincs itt.
– Mi az ördögöt jelent ez? – kérdezte Dadus sírva. – Nem hagynád abba a rejtvényeidet?
Teknősszív megfordult. Frex visszajött mellé, átkarolta, úgy tartotta, Melena pedig a másik ol-
dalon támogatta. Teknősszív megroggyant, mintha az ájulás szélén állna; Melena ijedten felkiál-
tott. Teknősszív azonban kihúzta magát, és elindult a tó felé.
– A tóban nem, a lány biztos nem, ki nem állhatja a vizet – szólt Dadus, de már ő is szaporá-
zott utánuk, botjával tapogatva a földet, nehogy megbotoljon.
Itt a vég, gondolta Melena. Elméje túl ködös volt, hogy másra is gondoljon, hát ezt ismételget-
te magában, mintha ezzel meg tudná akadályozni, hogy igaz legyen.
Ez a kezdet, gondolta Frex. De minek a kezdete?
– Nincs messze, csak nem itt – ismételte Teknősszív.
– Ez a büntetés gonosz kicsapongásaidért, te hipokrita hedonista – mondta Dadus.
A part a tó nyugodt, kiszáradt széle felé lejtett. A móló először a bokájukig ért, majd dereku-
kig, aztán még magasabbra, mint egy semmibe vezető híd.
A móló alatti száraz árnyak között szemek csillogtak.
– Édes Lurlin – suttogta Dadus.
Elfaba a móló alatt ült a tükörlencsével, amit Teknősszív neki készített. Két kézzel fogta, s fél
szemét lehunyva nézett bele. Kémlelt, hunyorgott; nyitott szeme távoli és üres volt.
A csillagok vízi tükörképe, gondolta Frex, remélte Frex, pedig tudta, hogy a csillogó, de üres
szemet nem csillagfény gyújtja fel.
– Rémség – mormolta Elfaba. Teknősszív térdre rogyott.
– Látja jönni – mondta rekedten. – Látja jönni. A levegőből jön, közeleg. Ballon az égből, vér-
buborék színű. Nagy karmazsin gömb, rubinpiros gömb. Leesik az égből. A régens elesett. Ozma
háza elesett. Az Órának igaza van. Egy perc a végítéletig.
Előredőlt, majdnem Elfaba ölébe. Az mintha észre sem vette volna. Mögüle mély morgás hal-
latszott. Egy állat volt, hegyi tigris vagy tigris és sárkány különös keveréke, izzó narancssárga
szemmel. Elfaba úgy ült a szörny karjában, akár a trónon.
– Rémség – ismételte a távolba révedve, az üvegbe nézve, amelyben szülei és Dadus csak sö-
tétséget láttak. – Rémség.

41
42
 Galinda

– Vittika, Szettika, Vikkahomoki, Vörösföldes, Dixxidusda, átszállás Sizbe, ez a kocsi to-

vábbmegy keletnek, és megáll Tennikenben, Brokszékén és minden megállón Traumig. – A kala-
uz levegőt vett – Következő megálló Vittika! Következik Vittika!
Galinda melléhez szorította ruhával teli csomagját. Az öreg kecske, aki vele szemben ült, el-
mulasztja a Vittika megállót. Örült, hogy a vonaton elálmosodnak az utasok. Már így is eleget ke-
rülte az öreg kecske tekintetét. Az utolsó pillanatban, hogy fel kellett szállnia a vonatra, garde-
dámja, Ama Manka rozsdás szögbe lépett, s mivel rettegett a merevarc-szindrómától, engedélyt
kért, hogy elmenjen a legközelebbi rendelőbe gyógyszerért és nyugtató varázsért. „Magam is el
tudok menni Sizbe, ne aggódj, Ama Manka'' – mondta neki hidegen Galinda. És Ama Manka
nem aggódott. Galinda remélte, hogy Ama Mankának kicsit azért megmerevedik az arca, mielőtt
megjelenik Sizben, és újra a gardedámja lehet.
Saját arca, reményei szerint, a sokat látott ember unalmát fejezte ki a vonatozás iránt, holott
még sosem járt egy napi utazásnál távolabb a családjáról és Frottika kis vásárvárosától. Amikor
egy évtizede lefektették a vasutat, felszabdalták a régi tehenészeteket, melyek aztán Siz kereske-
dőinek és gyárosainak vidéki kúriái lettek. Galinda családja továbbra is jobban szerette a gillikini
vidéki életet a rókavadászatokkal, a harmatos völgyekkel és a Lurlinnak szentelt félreeső, pogány
templomokkal. Számukra Siz távoli fenyegetést jelentett, s még a vasúti utazás kényelme sem
volt elég csábító, hogy megtapasztalják a nagyváros zűrzavarát, sok furcsaságát és még több go-
noszságát.
Galinda nem látta a zöldellő világot a fülke ablakán keresztül, saját tükörképét látta csak. A fi-
atalság rövidlátása volt ez. Úgy okoskodott, hogy mivel szép, egyúttal fontos is, habár hogy ki-
nek, az még nem volt nyilvánvaló. Ahogy mozgott a feje, úgy ringtak krémszínű fürtjei, el-
elkapva a fényt, akár megannyi pénzérmestósz. Tökéletes ajka lebiggyedt, akár egy majavirág, és
égővörösen izzott. Zöld úti ruhája az okkersárga díszekkel vagyonos családot sejtetett, míg a vál-
lára tekert fekete kendő tudós hajlamaira utalt. Végül is azért megy Sizbe, mert okos.
Csakhogy sokféleképp lehet okosnak lenni.
Tizenhét éves volt. Az egész város kikísérte. Az első lány a Perta-hegységből, akit felvettek
Sizbe! A felvételi vizsgán jól sikerült az írásbelije, egy elmélkedés a természetes világ tanulási
etikájáról. („A virágok bánják, ha csokorba szedik őket? Gyakorol az eső absztinenciát? Az álla-
tok választhatnak, hogy jók akarnak-e lenni? Avagy: A tavaszidő erkölcsi filozófiája.”) Bősége-
sen idézett az Óziászból, s lelkes prózája lenyűgözte a vizsgabizottságot. Hároméves ösztöndíj a
Crage-házba. Nem tartozott a jobb főiskolák közé, azok még mindig zárva vannak a nőnemű diá-
kok előtt. De akkor is a Siz Egyetem része.
Fülketársa is felébredt, amikor a kalauz visszafele jött, és most lábait nyújtóztatva ásított.
– Lenne olyan kedves levenni a jegyemet fentről? – kérdezte. Galinda felállt, megtalálta a je-
gyet. Érezte, hogy a szakállas vénség az ő bájos alakját nézi.
– Tessék – adta oda.
– Ne nekem, drágám, a kalauznak. Hüvelykujj nélkül reményem sincs megfogni egy ilyen kis
darab papírt.
A kalauz kilyukasztotta a jegyet.
– Ritka, hogy egy állat első osztályon utazik – jegyezte meg.
– Nem szeretem az állat terminust – felelte a kecske. – A törvény engedi, hogy első osztályon
utazzam, nemde?

43
 – A pénz az pénz – válaszolt a kalauz közömbösen, ahogy kilyukasztotta, és visszaadta
Galinda jegyét.
– Nem, a pénz az nem csak pénz – ellenkezett a kecske –, nem, amikor az én jegyem a kétsze-
resébe kerül, mint a fiatal hölgyé. Ebben az esetben a pénz vízum. Ami nekem történetesen van.
– Sizbe tart? – kérdezte a kalauz Galindát, rá se hederítve a kecskére. – Az iskolai kendőjéről
gondolom.
– Igen, valamit csinálni kell – mondta Galinda. Nem szívesen beszélgetett kalauzokkal. Ám
amikor az továbbindult, úgy érezte, még kevésbé van ínyére a kecske fenyegető pillantása.
– Úgy gondolja, Sizben tanulhat bármit is? – kérdezte útitársa.
– Azt már megtanultam, hogy ne álljak szóba idegennel.
– Akkor bemutatkozom, és nem leszünk idegenek. Dillamond vagyok.
– Nem óhajtom megismerni magát.
– A Siz Egyetem tanára vagyok, a Biológiai művészetek tanszéken.
Még egy kecskéhez képest is rémesen öltözik, gondolta magában Galinda. A pénz nem min-
den.
– Akkor le kell gyűrnöm természetes félénkségemet. Galinda a nevem. Anyai ágon az
Arduenna klánhoz tartozom.
– Hadd üdvözöljem elsőként Sizben, Glinda. Elsőéves?
– Elnézést, de a nevem Galinda. A régi helyes gillikini kiejtés szerint, ha nem bánja. – Nem
bírta rávenni magát, hogy uramnak szólítsa. Nem, akinek ilyen rémes kecskeszakálla meg foltos
mellénye van, amit mintha valami nyilvánosház szőnyegéből szabtak volna.
– Miként vélekedik az utazási tilalomról, amit a Varázsló javasolt? – A kecske szeme kedves
és barátságos volt, mégis ijesztő. Galinda nem hallott semmiféle tilalomról. Ezt meg is mondta.
Dillamond (doktor Dillamond?) csevegő hangon elmagyarázta, hogy a Varázsló azon gondolko-
dik, hogy korlátozza az Állatok utazását a tömegközlekedési eszközökön, kivéve bizonyos kije-
lölt járműveket. Galinda erre azt felelte, hogy az állatok mindig is külön elbánásban részesültek.
– Nem, én az Állatokról beszélek – javította ki Dillamond. – Akiknek van lelkük.
– Ja, azokról- mondta durván Galinda. – Nem látom, mi a probléma ezzel.
– Nem látja. Hát persze. – A kecskeszakáll megremegett az idegességtől. Leckéztetni kezdte
Galindát az Állatok Jogairól. A dolgok mostani állása szerint saját anyja nem utazhat első osztá-
lyon, ha meg akarja őt látogatni Sizben, hanem kénytelen elviselni a zárt vagont. Ha a Varázsló
tilalmát elfogadják a Jóváhagyás házában, mint az valószínű, ő maga is kénytelen lesz feladni
privilégiumát, amit sok évi tanulással, gyakorlással és spórolással érdemelt ki. – Helyes ez egy
olyan teremtmény esetében, akinek van lelke? Ketrecben utazni?
– Én egyetértek, az utazás csiszolja a jellemet – mondta Galinda. Az út fennmaradó részét, be-
leértve az átszállást Dixxidusdán, jeges csendben töltötték.
Látván, hogy a lány megrémült Siz méretétől és nyüzsgésétől, Dillamond megsajnálta, és fel-
ajánlotta, hogy szerez neki egy hintót, ami elviszi a Crage-házba. Galinda tőle telhetően palástolta
megalázottságát, és követte. Bőröndjeit hordárok vitték utána.
Siz! Alig tudta megállni, hogy el ne tátsa a száját. Mindenki a dolga után járva sietett, nevetett,
kocsikat kerülgetett, csókolózott, miközben a Vasút tér indákkal és mohával borított homok- és
lazúrkő épületei finoman gőzölögtek a napfényben. Az állatok… és az Állatok! Frottikában alig-
alig találkozott filozofikusan kotyogó tyúkkal, itt meg egy kávézó teraszán zebra kvartett üldö-
gélt, divatos szaténruhájuk fekete-fehér csíkjai merőlegesen futottak saját természetes mintájukra;
a forgalmat egy elefánt irányította hátsó lábán guggolva; egy tigris pedig egzotikus vallási ruhá-
ban parádézott, mintha szerzetes, kapáca vagy apáca lenne. Igen, igen, Zebrák, Elefánt és Tigris.
No meg Kecske. Meg kell tanulnia kiejteni a nagybetűt, vagy mindenki tudni fogja, hogy vidéki.
Szerencsére Dillamond egy ember hajtotta hintót keresett neki, megadta a Crage-ház címét, és
előre ki is fizette, amiért Galinda megengedett magának egy hálás mosolyt.

44
 – Útjaink még keresztezik egymást – mondta Dillamond gálánsán, bár kurtán, mintha jósolna,
s eltűnt, ahogy a fogat meglódult. Galinda hátradőlt a párnázott ülésen. Kezdte sajnálni, hogy
Ama Manka belelépett abba a szögbe.
A Crage-ház csak húszpercnyire állt a Vasút tértől. A kampuszt lazúrkő falak övezték, az épü-
letegyüttesen pedig nagy, vízüvegű, csúcsíves ablakok díszelegtek. A tető vonalában négylevelű
lóherék és többkaréjos díszek futottak. Galinda titkos szenvedélye volt az építészet, s alaposan
megnézte, mit ismer fel, habár az épület sok finomabb részletét kúszóinda és moha takarta. De túl
hamar be kellett mennie.
A Crage-ház igazgatónője, egy halarcú, felsőosztálybeli gillikini nő az átriumban köszöntötte
az újonnan érkezetteket. Az igazgatónő nem a magas posztot betöltő nők unalmas divatja szerint
öltözködött, mint amire Galinda számított. Az impozáns asszony rengeteg karperecet és
ribizliszínű ruhát viselt, fekete foltmintával díszeset, akár egy dinamikus kotta.
– Madame Morzalom vagyok – mondta Galindának. Hangja mélybasszus volt, kézfogása
csontropogtató, tartása katonás, fülbevalója karácsonyfadísz – Járjon körbe, igyon egy csésze teát
a szalonban, s majd a Nagyteremben gyűlünk össze beosztani, ki kivel kerül egy szobába.
A szalont csinos fiatal lányok töltötték meg, zöld, kék vagy fekete kendőjük kimerült árnyék-
ként lebegett utánuk. Galinda örült a természetes lenszőke haj nyújtotta előnynek, s úgy állt meg
egy ablaknál, hogy a fényben csillogjanak fürtjei. A teából alig kortyolt. Egy kisebb helyiségben
a kísérő Amák szolgálták ki magukat egy szamovárból, nevetve-fecsegve, mintha egy faluból va-
ló régi barátnők lennének. Kissé groteszk volt, ahogy azok a testes nők mind mosolyogtak egy-
másra, megtetézve olyan zsivajjal, mintha a piactéren lennének.
Galinda nem olvasta el alaposan az apró betűs részt, így nem tudta, hogy lesznek „szobatár-
sak”. Vagy talán a szülei fizettek azért, hogy külön szobát kapjon? És hol lesz Ama Manka szál-
lása? Ahogy nézelődött, látta, hogy néhány csinibaba az övénél sokkal előkelőbb családból jött.
Hogy micsoda gyöngyöket meg gyémántokat viseltek! Örült, hogy ő csak egyszerű ezüst nyak-
láncot választott mettanit tüskékkel. Olyan közönséges dolog felékszerezve utazni! Ahogy erre
rájött, mondássá formálta. A lehető legközelebbi alkalommal felhozza majd, mint annak bizonyí-
tékát, hogy van véleménye, és hogy világot látott. – A túlöltözött utazót jobban érdekli, hogy lás-
sák, mintsem hogy ő lásson – próbálgatta –, míg az igazi utazó tudja, hogy az új világ a legmeg-
felelőbb kiegészítő. –Jó, nagyon jó.
Madame Morzalom megszámlálta a jelenlevőket, fogott egy csésze teát, majd mindenkit át-
hessegetett a Nagyterembe. Ott Galinda megtudta, hogy kolosszális hiba volt Ama Mankát elen-
gednie az orvoshoz A jelek szerint az Amák nemcsak fecsegtek, hanem utasítást kaptak, hogy
döntsék el egymás közt, kinek az úrhölgye kivel kerül egy szobába. Az Amák ezt gyorsabban
végrehajtották, mint a diákok tették volna. Galinda nevében pedig senki nem volt ott!
A felejthető üdvözlések után a diákok és Amák párosával szép sorban elszállingóztak a szállá-
sukra, Galinda pedig ott maradt. Zavarában falfehérre sápadt. A vén bolond Ama Manka jól ösz-
szeboronálta volna valakivel, aki egy-két fokkal feljebb áll a társadalmi létrán. Elég közel, hogy
Galinda ne szégyenkezzen, de elég magasan, hogy megérje. Most viszont az összes jobb úrilány
összekerült. Gyémánt gyémánttal, smaragd smaragddal. Ahogy a terem egyre jobban kiürült,
azon tanakodott, odamenjen-e Madame Morzalomhoz a problémájával. Végül is a Felföldi
Arduennák leszármazottja, legalábbis egyik ágon. Förtelmes szerencsétlenség! A szeme megtelt
könnyel.
De nem volt hozzá bátorsága. Maradt ülve az ingatag, hülye széken. Rajta kívül a terem köze-
pe már kiürült, csak a félénkebb, hasznavehetetlen lányok maradtak a szélen, az árnyékban. Üres,
aranyozott székek akadálypályájának közepén ült Galinda, akár egy útipoggyász, amiért nem je-
lentkezik senki.
– Tehát a többiek Amák nélkül jöttek – mondta Madame Morzalom, enyhén fintorogva. – Mi-
vel gardedámra szükség van, maguk a három elsős kollégium egyikébe kerülnek, ahol tizenöt-
tizenöt lány van elszállásolva. Hadd tegyem hozzá, hogy a kollégium nem jelent társadalmi stig-
mát. Egyáltalán nem – mondta, de hazudott, méghozzá nem is túl meggyőzően.
Galinda végre felállt:

45
 – Kérem, Madame Morzalom, hiba történt. Arduennai Galinda vagyok. Az Amám szögbe lé-
pett utazás közben, ezért késik egy-két napot. Én nem tartozom a kollégiumiak közé.
– Milyen kár – cöccögött Madame Morzalom mosolyogva. – Az Amája biztos örömmel lesz
gardedám, mondjuk, a Rózsaszín Kollégiumban is. Negyedik emelet jobbra…
– Nem, biztos, hogy nem – vágott közbe nagy merészen Galinda. – Nem aludhatok kollégium-
ban, se rózsaszínben, se másmilyenben. Félre tetszett érteni.
– Nem értettem félre Galinda kisasszony. – Madame Morzalom még inkább halszerű lett,
ahogy szeme kidülledt. – Van baleset, van pontatlanság és van meghozandó döntés. Mivel maga
és az Amája nem tudott dönteni, én döntök maga helyett. Sok dolgunk van, még el kell osztanom
a többi lányt is, aki a Rózsaszín Kollégiumba kerül…
– Szeretnék négyszemközt beszélni önnel, Madame – makacskodott Galinda elkeseredetten. –
A magam részéről nem zavar a kollégiumi szoba, de nem javaslom, hogy az Amámat más lány
felügyeletével bízza meg, mégpedig olyan okból, amit nem mondhatok el mindenki előtt. –
Hazudott, mint a vízfolyás, de jobban csinálta, mint Madame Morzalom, akiben láthatóan feltá-
madt a kíváncsiság.
– Maga meglehetősen szemtelen, Galinda kisasszony – jegyezte meg.
– Pedig van szemem kettő is – vágta rá Galinda legédesebb mosolyával.
Lurlinnak hála, Madame Morzalom ezen nevetett!
– Ez aztán a merészség! Keressen fel a szobámban ma este, akkor elmesélheti az Amája hiá-
nyosságait. De meg kell egyeznünk, Galinda kisasszony! Ha megfelel Önnek is, az Amáját meg
kell kérnem, hogy önön kívül még egy lánynak legyen gardedámja, aki Ama nélkül jött. Mert
mint látja, akik Amával jöttek, már mind párban vannak, így ön magára maradt.
– Biztos vagyok benne, hogy az Amám elboldogul.
Madame Morzalom átnézte a listáját. – Helyes. Arduennai Galindához a kétágyas szobában
csatlakozik … Harmadik Tropp-leszármazott Elfaba Nész-Mendegéből.
Senki nem mozdult.
– Elfaba? – szólította ismét Madame Morzalom megigazítva karkötőit és két ujjával meg-
nyomva a nyaka tövét.
A keresett lány a terem végében volt, egy szegény teremtés csicsás piros ruhában és otromba,
vénemberes csizmában. Galinda először azt hitte, hogy csak a szeme káprázik és a fény verődik
vissza egy szomszédos épületről, amit zöld inda és moha borít. Ám amikor Elfaba útitáskáit ci-
pelve közelebb jött, kétségtelenné vált, hogy ő maga zöld. Markáns arcélű lány volt, hosszú, ide-
genszerű fekete hajjal és olyan zöld bőrrel, mint az oszlásnak indult hullák.Galinda kisasszony és
Elfaba kisasszony, itt vannak a kulcsaik. A szobájuk a kuszonkettes a második emeleten.
Szélesen rámosolygott Galindára.
– Az utazás csiszolja a jellemet – mondta.
Galinda összerezzent, ahogy saját szavainak átka visszacsapott rá. Pukedlizett, majd elmene-
kült. Elfaba, tekintetét fel sem emelve a padlóról, követte.

Mire másnap Ama Manka megérkezett a kötés miatt háromszor akkora lábbal, Elfaba már ki-
pakolta kevéske holmiját. A szekrény kampóin rongyokként függtek a vékony, formátlan alsóru-
hák, szinte szégyenkeztek a sarokban Galinda émelyítő abroncsszoknyái, kikeményített fardagá-
lyai, válltömései és könyökpárnái mellett.
– Én örülök, hogy a te Amád is leszek – mosolygott szélesen Ama Elfaba felé, mielőtt
Galindának alkalma lett volna félrevonni, és követelni, hogy ne fogadja el.
– Papa azért fizet, hogy az én Amám legyél – jegyezte meg jelentőségteljesen Galinda, mire
Ama Manka azt felelte:

46
 – Annyira azért nem sokat, bogaram, annyira azért nem. A döntés az enyémé.Ama – szólalt
meg nyomban Galinda, amint Elfaba kiment, hogy használja a penészszagú mellékhelyiséget. –
Vak vagy? Ez a mumpicföldi zöld!
– Mumpicföldön született, bár gyerekkorát nagyrészt Kvarangyországban töltötte. – olvasta
Madame Morzalom a jegyzeteit. – Lenyűgöző, Elfaba kisasszony! Szívesen hallgatják majd törté-
neteit az egzotikus vidékekről és évekről.
– Fura, nem? Én azt hittem, minden mumpicföldi törpe. Pedig a magassága rendben van. Gon-
dolom, vannak mindenféle méretben. Ja, hogy tégedet zavar a zöld? Pedig ha hagyod, még jól is
jöhet. Ha hagyod. Úgy csinálsz, mintha világlátott lennél, Galinda, pedig még nem ismered a vi-
lágot. Szerintem jó móka lesz Miért ne? Miért is ne?
– Nem a te dolgod, hogy engem taníts, se a világra, se másra, Ama Manka!
– Nem, drágám, ezt a katyvaszt te magad csináltad. Én csak segítek.
Így aztán Galinda nem tehetett semmit. Nem hozott megoldást az előző esti beszélgetés sem
Madame Morzalommal. Galinda pöttyös szoknyában és csipkés pruszlikban érkezett; mint magá-
ban megfogalmazta: egy látomás éjbíborban és éjfélkékben. Madame Morzalom behívta a foga-
dószobába, melyben kis borszékek voltak, meg egy pamlag állt a feleslegesen gyújtott tűz előtt.
Az igazgatónő mentateát töltött neki, és megkínálta gyöngygyümölcs-levélbe tekert kristályos
gyömbérrel. Galindát hellyel kínálta, de maga állva maradt a kandalló mellett, akár egy vadász
Eleinte csendben kortyoltak és rágcsáltak, ahogy a felsőbb osztálybelieknek illik élvezni a lu-
xust. Így Galindának jutott ideje megfigyelni, hogy Madame Morzalom nemcsak arcra, de ruhá-
zatra is halszerű: bő, krémszínű ruhája úgy omlott le a fodros nyaktól a térdéig, akár egy felfújt
hólyag, térdtől pedig takaros, közönséges pliszírozott szoknyaként fogta körül a vádliját. Legin-
kább egy óriási pontyra hasonlított. Ráadásul nem egy érző Pontyra, hanem egy ostoba, unalmas
pontyra.
– Akkor beszéljen az Amájáról, kedvesem! Hogy miért nem képes felügyelni egy kollégiumot.
Csupa fül vagyok.
Galinda egész délután erre készült.
– Tudja, igazgatóasszony, nem akartam mindenki előtt mondani, de Ama Manka tavaly nyáron
retteneteset esett, amikor a Perta-hegységben piknikeztünk. Vad kakukkfűért nyúlt éppen, és át-
bukott a szirten. Hetekig kómában feküdt, és amikor felébredt, nem emlékezett még a balesetre
sem. Ha megkérdezi, nem is tud róla. Trauma okozta amnézia.
– Értem. Milyen sok gond a családjának! De ettől miért ne felelne meg a feladatnak?
– Mert megzápult a feje. Ama Manka néha összekeveri, miben van Élet és miben nincs. Pél-
dául leül, és beszélget egy székkel, majd elmondja nekünk a szék történetét, a vágyait, fenntartá-
sait…
– Örömét, bánatát – bólogatott Madame Morzalom. – Milyen érdekes! A bútor érzelmi élete.
Nem is hallottam még ilyet.
– Akármilyen butaság is, vagy néha hosszú órákra vidámság tárgya, a járulékos zavarok több
mint riasztóak. Madame Morzalom, el kell mondanom, hogy Ama néha elfelejti, hogy az embe-
rek élőlények. Vagy az állatok. – Galinda elhallgatott, majd hozzátette: – Vagy akár az Állatok.
– Folytassa, drágám!
– Nekem nincs vele bajom, hiszen egész életemben az én Amám volt, ismerem. De néha elfe-
lejti, hogy ott egy ember, hogy annak szüksége van rá, vagy hogy az tényleg egy ember. Egyszer
egy szekrényt takarított, és rádöntötte az inasra, eltörve a hátát. Meg sem hallotta, hogy az ott si-
koltozik. Hajtogatta tovább a ruhákat, és beszélgetett anyám hálóingével, aminek ráadásul min-
denféle szemtelen kérdést tett fel.
– Milyen érdekes állapot – ingatta a fejét Madame Morzalom. – És milyen bosszantó lehet
magának…
– Nem engedhettem, hogy rábízzanak még tizennégy lányt. Nekem magamnak nem probléma.
A magam módján szeretem az ostoba vénasszonyt.
– És a szobatársa? Veszélyeztetné az ő biztonságát?

47
 – Nem én akartam vele lenni. – Galinda belenézett az igazgatónő üveges, rezzenéstelen sze-
mébe. – Szegény mumpicföldi lány a jelek szerint szokva van a nehéz élethez Vagy alkalmazko-
dik, vagy másik szobába kéri magát. Már ha az igazgatónő úgy nem érzi, hogy saját biztonsága
érdekében át kell helyezni.
– Ha Elfaba kisasszony nem tudja elviselni, amit nyújtani tudunk neki, akkor jobb, ha elhagyja
a Crage-házat. Nem gondolja?
A többes szám volt a döntő, a „tudunk”; Madame Morzalom ezzel belevonta Galindát is a do-
logba. Mindketten tisztában voltak vele. Galinda próbálta megőrizni önállóságát, de csak tizenhét
éves volt, s ugyanezt a megalázó kiközösítést élte át alig pár órája a Nagyteremben. Nem tudta,
hogy Madame Morzalomnak mi kifogása lehet Elfaba ellen, mármint a külsején kívül. Pedig volt
valami, kétségtelenül volt. De mi? Valahogy nem tetszett neki.
– Nem gondolja, kedvesem? – hajolt előre Madame Morzalom, akár egy lassított felvételen az
ugró hal.
– De igen, meg kell tennünk, amit lehet – Galinda igyekezett a leghomályosabb feleletet adni.
Mégis úgy érezte, most ő a hal, aki bizony bekapta a nagyon ravaszul álcázott horgot.
A fogadószoba árnyas zugából ekkor előjött egy kis tiktak-dolog; úgy egy méter magas volt,
polírozott bronzból készült, az elejére azonosító lemezt csavaroztak. Kovács és Bádogos-féle
Gépember- hirdette az ékes felirat. A gépszolga fogta az üres csészéket, és elberregett velük.
Galinda nem tudta, mióta volt ott, mit hallhatott, de sosem állhatta a tiktak-lényeket.
Elfaba igencsak súlyos tüneteit mutatta annak, amit Galinda úgy nevezett: olvasási morc. Nem
kuporodott össze – ahhoz túl csontos volt –, hanem szinte kétrét hajlott, s fura, hegyes orra majd-
nem érintette a könyv penészes lapjait. Olvasás közben a hajával játszott, fel-feltekerte az ujjára,
ami olyan vékony és gallyszerű volt, mint egy rovar csápja. A haja sose göndörödött be, akárhogy
csavarta. Gyönyörű haj volt a maga bizarr, rémes módján: fénylett, akár az egészséges állat irhá-
ja. Fekete selyem. Hajszállá sodort kávé. Éjszakai eső. Galinda, aki nem volt oda a metaforákért,
lenyűgözőnek találta Elfaba haját, főleg mert a lány amúgy olyan ronda volt.
Nem beszélgettek valami sokat. Galindát lefoglalta, hogy szövetséget kovácsoljon a jobb lá-
nyokkal, akikkel egy szobába kellett volna kerülnie. Félévkor biztos tud majd szobát cserélni,
vagy legkésőbb jövő ősszel. Így magára hagyta Elfabát, és leszáguldott a hallba, hogy pletykáljon
új barátnőivel. Milla, Pfannee, Sensen. Akárcsak a bentlakásos iskolákról szóló gyermekköny-
vekben, egyik gazdagabb volt, mint a másik.
Galinda eleinte nem is árulta el, ki a szobatársa. Elfaba pedig nem tartott igényt a társaságára,
ami nagy megkönnyebbülés volt. A pletyka azonban előbb-utóbb elkerülhetetlenül megindult. Az
első hullám Elfaba ruhatárát és nyilvánvaló szegénységét tárgyalta, mintha osztálytársai észre
sem vették volna beteges, émelyítő színét.
– Valakitől hallottam, hogy az igazgatónő mondta: Elfaba kisasszony a Harmadik Tropp-
leszármazott Nész-Mendegéből – mondta Pfannee, aki szintén mumpicföldi volt, csak nem olyan
előkelő családból. – A Troppokat nagyon nagyra tartják Nész-Mendegében és még azon kívül is.
Az Eminens Tropp állította fel ott a hadsereget, és feltépette a Sárga Téglás Utat, amit Régens
Ozma építtetett, amikor kicsik voltunk, még a Dicsőséges Forradalom előtt. Az Eminens Tropp
nem volt érzéketlen, se a családja, beleértve az unokáját, Melenát is. – Az érzéketlenségen persze
zöldességet értett.
– De azóta sokat romlott a családfa. Olyan rongyos, mint egy cigány – jegyezte meg Milla. –
Láttatok már ilyen ruhát? Az Amáját ki kéne rúgni.
– Szerintem nincs is neki – vélte Sensen. Galinda egy szót sem szólt.
– Azt beszélik, élt Kvarangyországban – folytatta Milla. – Talán a családját száműzték? Bűnö-
zők lehetnek?
– Vagy rubinspekulánsok – tippelt Sensen.
– Akkor hogyhogy nincs pénze? A rubinspekulánsok nagyon is megszedték magukat, Sensen
kisasszony. A mi Elfaba kisasszonyunknak viszont két barterérméje sincs.

48
 – Talán a vallása miatt? Hátha szegénységet fogadott? – vetette fel Pfannee, mire mind vihog-
ni kezdtek.
Meglátván Elfabát, aki kijött egy csésze kávéra, még hangosabban nevettek. Elfaba nem nézett
oda, viszont minden más diák igen, minden lány arra vágyott, bárcsak részt vehetne ebben a vi-
dámságban, amitől a négy új barátnő csak még jobban érezte magát.
Galinda nehezen tudott belerázódni a tanulásba. Felvételét a Siz Egyetemre úgy tekintette,
mint okosságának elismerését, s úgy gondolta, majd szépségével meg bemondásaival ékesíti a ta-
nulás szentélyét. Azt hitte, hogy élő márványszoborként díszeleg majd: íme az Ijfonti Értelem,
bámuljátok! Hát nem csodás?
Nem fogta fel, hogy van még mit tanulnia, és hogy ezt el is várják tőle. Annak, amit az új lá-
nyok elsősorban meg szerettek volna tanulni, természetesen semmi köze nem volt Madame
Morzalomhoz vagy a pulpitusokon és előadótermekben fecsegő Állatokhoz Ők nem egyenleteket,
idézeteket, beszédeket akartak, hanem magát Sizt. Városi életet. A szervesen összefonódó élet és
Élet széles, ártalmas pompáját.
Galinda örült neki, hogy Elfaba sosem vesz részt az Amák szervezte kiruccanásokon. Mivel
gyakran beugrottak az étkezőbe egy szerény ebédért, a lánybrigádot hamarosan Kaja-Trapp Tár-
saságként ismerték. Az egyetem környéke őszi színekben lángolt, nemcsak a haldokló levelektől,
hanem a háztetőkre és a tornyokra kitűzött diákköri lobogóktól is.
Galinda valósággal itta magába Siz építészetét. Itt-ott, főként a védett egyetemi udvarokban és
mellékutcákban még álltak régi helyi épületek; a sárral tapasztott falat és a kilátszó vázat mint
szélütéses nagymamát támogatták két oldalról az erősebb, fiatalabb rokonok. Aztán kábító soro-
zatban következtek a különböző építészeti stílusok páratlan csodái: a Vérkő középkor, a Mertik (a
Korai és a fantasztikus Késői), a szimmetrikus és visszafogott Gallantin, majd omló boltívekkel
és törött oromzatokkal a Gallantin Reformáció, aztán a Lazúrkő Reneszánsz, a Császári
bombasztika, no meg az Ipari Modern, vagy ahogy a kritikusok a liberális sajtóban nevezték: az
Emelkedett Aludttej – ezt a stílust támogatta Óz modern gondolkodású Varázslója.
Az építészeten kívül nem sok izgalom akadt. Egyszer, egy kivételes alkalommal, melyet
egyetlen jelenlévő Crage-házbeli lány sem felejt el soha, a csatorna túloldalán álló Három Király-
nő Főiskola felsőbbéves fiúdiákjai tréfából a délután közepén betankoltak sörrel, fogadtak egy
Fehérmedve hegedűst, és lementek együtt táncolni a fűzfák alá, testhezálló alsónadrágban meg az
iskolai sáljukban. Ínycsiklandóan pogány dolog volt, egy háromlábú székre felállították Lurlin
Tündérkirálynő egy régi, csorba szobrát, ami mintha mosolyogva szemlélte volna vigasságukat.
A lányok és az Amák felháborodást színleltek, de nem túl hitelesen; addig nézték a látványossá-
got, míg a Három Királynőből elő nem rohantak a proktorok rendet tenni. A magamutogatás egy
dolog, ám a nyilvános lurlinizmus – még viccként is – tűrhetetlenül retrográd, sőt royalista csele-
kedet volt. És a Varázsló uralkodása idején szigorúan tiltott.
Egy szombat este, amikor az Amák ritka szabad estéik egyikén elmentek egy örömhit találko-
zóira a Tiknor Cirkuszba, Galinda valami ostobaságon összeveszett Pfannee-val és Sensennel, így
fejfájásra panaszkodva korán visszavonult hálószobájába. Elfaba az ágyán ült a kollégiumi barna
takaróba burkolózva. Szokása szerint könyv fölé görnyedt, haja zárójelként lógott le arca két ol-
dalán. Galindát a faragott szobrokra emlékeztette – a természettudományos könyveik tele voltak
ilyenekkel – a nyugriai hegyi nőkről, akik fejüket kendővel fedve leplezik idegenségüket. Elfaba
egy almacsutkát rágott, magát az almát már megette.
– Látom, kényelmesen van, Elfaba kisasszony – jegyezte meg Galinda kihívóan. Három hónap
alatt ez volt az első magánjellegű megjegyzés, melyet szobatársához intézett.
– A látszat csak látszat – felelte Elfaba, fel sem nézve.
– Zavarja, ha a tűz elé ülök?
– Árnyékot vet.
– Jaj, bocsánat- ment arrább Galinda. – Nem szabad árnyékolnunk, amikor sürgős olvasásra
várnak a szavak, nem igaz? Elfaba csak olvasott tovább.
– Mit olvas ilyen buzgón, éjjel-nappal?

49
 Elfaba mintha egy elszigetelt, csendes tóból bukkant volna fel levegőért: – Hát nem minden-
nap ugyanazt olvasom, tudja. Most a régi unionista alapítók beszédeiből olvasgatok.
– Azt meg mi az ördögnek?
– Nem is tudom. Még azt se tudom, akarom-e ezt olvasni. Csak úgy olvasom.
– De hát miért, Delíriumos Elfaba kisasszony, miért? Elfaba felnézett, és rámosolygott
Galindára.
– Delíriumos Elfaba, ez tetszik.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Galinda viszonozta a mosolyt, majd egy erős széllökés
megnyomta az ablakot, és elpattant a retesz Galinda odaugrott, hogy becsukja, Elfaba viszont be-
bújt a távoli sarokba, minél távolabb az esőtől.
– Adja oda a bőr fogantyút, Elfaba kisasszony, a táskámból… ott van a polcon a kalapdobozok
mögött, igen… Befogatom, aztán a portás holnap megcsinálja.
Elfaba meg is találta, de közben a kalapdobozok leestek, és három színes kalap gurult ki a hi-
deg padlóra. Míg Galinda székre felállva bezárta az ablakot, Elfaba visszatette a kalapokat a do-
bozba.
– Jaj, próbálja fel azt – mondta Galinda. Nevetni akart, hogy aztán legyen mit elmesélnie
Pfannee és Sensen kisasszonyoknak, s így visszakerüljön a kegyeikbe.
– Á, inkább nem, Galinda kisasszony – felelte Elfaba.
– De, de, én ragaszkodom hozzá. Jó móka lesz! Még nem is láttam ilyen csinos ruhában.
– Nem viselek olyasmit.
– Ugyan már! Csak itt. Senki más nem látja.
Elfaba a tűzzel szemben állt, és most válla felett hátranézett Galindára, aki még nem ugrott le
a székről. A mumpicföldi hálóingben volt, zsákszerű holmiban, csipke és minta nélkül. A szürke
anyag fölött zöld arca szinte izzott, hosszú és egyenes, szépséges fekete haja pedig pont oda hullt,
ahol a mellei lennének, már ha jelentkeztek volna. Elfaba mintha állat és Állat között lett volna,
valami, aminek van élete, de nem Élete. Volt benne valami várakozás, de nem megérzés… mi is?
Mint egy gyerek, akinek azt mondják: szép álmokat, pedig még sosem álmodott. Faragatlanság-
nak is lehetne nevezni, de nem a társasági értelemben, hanem inkább úgy, mintha a természet
nem végzett volna teljes munkát Elfabán, mintha még nem sikerült volna azonossá tenni önma-
gával.
– Jaj, tegye már fel, de tényleg – nógatta Galinda, akinek az elmélyülésből a kevés is sok volt.
Elfaba engedelmeskedett. A kalap szép, kerek kis holmi volt, amit Perta-vidék legjobb kalapo-
sától vettek. Narancssárgás dísze és sárga csipkéje volt, mellyel különféle mértékű álcázást lehe-
tett elérni. A nem megfelelő kobakon rémesen néz ki, és Galinda arra számított, hogy majd az aj-
kába kell harapnia, ha nem akar hangosan nevetni. Az a fajta szuper-nőies holmi volt, amilyet fi-
úk viselnek pantomimban, amikor lányoknak akarnak látszani.
Elfaba a fejébe nyomta a cicomás dolgot, s a széles karima alól lesett Galindára. Úgy nézett ki,
akár egy ritka virág, bőre a puha, gyöngyház fénytől szinte virágszárszerű lett, a kalap pedig bo-
tanikai csoda.
– Jaj, Elfaba kisasszony, maga rettenetes nőszemély, hiszen maga csinos! – Tessék, füllentett.
Most majd mehet gyónni az unionista lelkészhez
– Van itt tükör?
– Persze, hogy van, a folyosó végén a mosdóban.
– Oda nem megyek, hogy azok a maflák meglássanak ebben.
– Hát akkor tud úgy állni, hogy ne takarja a tüzet, és mégis lássa a tükörképét a sötét ablakon?
Mindketten a zöld és virágos alakra meredtek a vizes, régi üvegen, melyhez kintről heves eső-
vel teli sötétség dörgölőzött. Egy juharfalevél – akár egy tompa végű csillag vagy egy megdőlt
szív – bukkant ki hirtelen az éjből, és az üvegre tapadt, vörösen izzott a tűz fényében épp ott, ahol
az alak szíve lett volna. Legalábbis Galinda így látta.
– Káprázatos! Van magában valami egzotikus szépség. Sose hittem volna!

50
 – Meglepetés – mondta Elfaba, és szinte elpirult, már ha a sötétebb zöld annak számít. – Már-
mint meglepetés, nem szépség. Csak meglepetés.
– Én nem vitatkozom – lobogtatta meg fürtjeit Galinda, és pózolni kezdett, amin Elfaba elne-
vette magát, ezen meg Galinda nevetett, magában szörnyülködve saját viselkedésén. Elfaba akkor
lekapta a kalapot, és visszatette a dobozba. Amikor felvette a könyvét, Galinda azt mondta:
– Szóval, mit olvas a Szépség? Most komolyan, miért olvassa azokat a régi beszédeket?
– Apám unionista lelkész. Csak kíváncsi vagyok, mi ez az egész
– Miért nem kérdezi meg?
Elfaba nem felelt. Olyan komor, várakozó kifejezés ült ki az arcára, mint az egérre váró bago-
lyé.
– Na, és miről szól? Érdekes? – faggatta Galinda. Esze ágában sem volt feladni, különben se
volt mit csinálnia, a vihar meg túlságosan felajzotta ahhoz, hogy aludjon.
– Ez a jóról és a rosszról szól – felelte Elfaba. – Hogy léteznek-e egyáltalán.
– Na, ja. A gonosz létezik, azt tudom. Unalomnak hívják, és a papok a legbűnösebbek benne.
– Ezt nem gondolja komolyan!
Galinda nem gyakran állt meg átgondolni, hisz-e abban, amit éppen mond; számára a társalgás
lényege a folyamatosság volt.
– Nem akartam megbántani az apját. Lehet, hogy ő nagyon is szórakoztató és érdekes prédiká-
tor.
– Nem úgy értem, hanem amit a gonoszról gondol.
– Honnét tudjam, mit gondolok?
– Hát kérdezze meg magától, Galinda kisasszony. Létezik a gonosz?
– Nem tudom, mondja meg maga! Létezik a gonosz?
– Én nem tudhatom. – Elfaba magába nézett… vagy megint csak a haja fátyolozta az arcát?
– Nem értem, miért nem kérdezi meg az apját? Neki tudnia kéne, ez a munkája.
– Apám sok mindenre megtanított – felelte Elfaba lassan. – Nagyon tanult ember. Megtanított
írni-olvasni, gondolkodni és még sok mindent. De nem eleget. Én azt hiszem, mint ahogy a taná-
raink is, hogy az a jó pap, aki jó kérdéseket tesz fel, olyanokat, amik elgondolkodtatnak. Nem
hinném, hogy a választ is tudniuk kell. Nem feltétlenül.
– Hát ezt mondja meg a mi unalmas lelkészünknek otthon! Ő minden választ tud, és az árát is
megkéri.
– Talán van abban valami, amit mond – tűnődött Elfaba. –A gonosz és az unalom. A gonosz és
a közöny. A gonosz és az ösztönzés hiánya. Gonosz és henye vér.
– Úgy hangzik, mint egy vers. Miért érdekel egy lányt a gonosz?
– Nem érdekel. Csak ezek a régi prédikációk mind erről szólnak. Azon gondolkodom, amin ők
gondolkodhattak, ennyi. Máskor az étrendről beszélnek, és hogy ne együnk Állatot, és akkor azon
gondolkodom. Szeretem átgondolni, amit olvasok. Maga nem?
– Nem sokat olvasok. Gondolkodni se gondolkodom sokat. –Galinda elmosolyodott. – Az öl-
tözködésért viszont ölni tudnék.
Elfaba nem reagált. Galinda, akit általában örömmel töltött el, hogy minden társalgást a saját
magasztalására tud fordítani, elképedt. Esetlenül folytatta, noha bosszantotta, hogy meg kell eről-
tetnie magát.
– Na, szóval mit gondoltak azok a vénségek a gonoszról?
– Nehéz pontosan kihámozni. Megszállottan keresték mindenhol. Gonosz forrás a hegyekben,
gonosz füst, gonosz vér öröklődése szülőtől gyerekre. Mint Óz első felfedezői, csak ők láthatatlan
dolgokat térképeztek fel, és mindegyik másképp.
– Na, és hol a gonosz? – huppant le az ágyra Galinda, és lehunyta a szemét.
– Nem értettek egyet. Különben minek is írtak volna annyi prédikációt? Egyesek szerint az
eredendő gonosz az a vákuum, ami Lurlin tündérkirálynő után maradt, aki itt hagyott minket.

51
Amikor a jóság elmegy, a helye korrodál, gonosz lesz, talán osztódik és sokszorozódik is. Így
minden gonosz dolog egy-egy istenség hiányának a jele.
– Akkor se ismerném fel a gonoszságot, ha a fejemre esne.
– A korai unionisták szerint, akik sokkal lurlinistábbak voltak, mint a maiak, láthatatlan rom-
lásbuborék lebeg itt körülöttünk, annak a fájdalomnak a közvetlen leszármazottja, amit a világ ér-
zett Lurlin távozása miatt. Mint hideg fuvallat egy meleg éjjelen. Egy tökéletesen kiegyensúlyo-
zott lélek belemasírozik, megfertőződik, aztán megöli a szomszédját. De az ember hibája, ha be-
lesétál egy ilyenbe? Amikor nem is látja? Az unionisták sosem gyűltek össze zsinatolni, hogy ezt
megvitassák, manapság meg már sokan nem is hisznek Lurlinban.
– De a gonoszban még igen – ásított Galinda. – Hát nem furcsa, hogy egy istenség elmúlhat,
de a tulajdonságai és a következményei megmaradnak?
– Hé, egy gondolat! – kiáltott fel Elfaba. Szobatársnője lelkes hangjára Galinda felkönyökölt.
– Éppen aludni akartam, mert ez nekem nagyon unalmas – mondta, de Elfaba vigyora egyik
fülétől a másikig ért.
Reggel Ama Manka bőségesen elszórakoztatta őket a kimenőn történtekkel. Volt egy tehetsé-
ges fiatal boszorkány, aki csak tollakkal és gyöngyökkel ékesített rózsaszín alsóneműt viselt. Da-
lolt, és ételérméket gyűjtött a dekoltázsába a piruló alsóéves egyetemistáktól a közeli asztaloknál.
Mutatott némi háztartási mágiát: a vizet narancslévé változtatta, a káposztát répává, késeket dö-
fött egy rémült kismalacba, amiből vér helyett pezsgő folyt. Mindenki ivott egy kortyot. Aztán
egy rettenetes, szakállas, kövér ember kergetni kezdte a boszorkányt, mintha meg akarná csókol-
ni… Jaj, de mulatságos volt! Végül az egész társaság meg a közönség együtt énekelt: „Amit nem
engedünk nyilvánosan (azt megkapni az olcsóbb standoknál). Az Amák kivétel nélkül remekül
szórakoztak.
– Az örömhit olyan közönséges – vélte Galinda lenézően.
– Látom, betört az ablak – vette észre Ama Manka. – Remélem, nem fiúk próbáltak bemászni.
– Megőrültél? Abban a viharban?
– Milyen viharban? – nézett rá Ama Manka. – Ugyan már! Tegnap este olyan nyugodt idő
volt, mint a holdfény.
– Na, persze. Annyira belemerültél az örömhitbe, hogy azt se tudtad, hol vagy, Ama.
Kettesben mentek le reggelizni, mert Elfaba még aludt vagy azt tettette. Ahogy sétáltak a fo-
lyosón, a nap besütött a széles ablakokon, nagy tócsákat mázolva a hideg palapadlóra. Galinda
elmerengett a szeszélyes időjáráson. Lehetséges, hogy a vihar a város egyes részeit érintette, má-
sokat meg kifelejtett? Annyi mindent nem tudott a világról.
– Csak a gonoszról fecsegett – mesélte a barátnőinek a reggeli felett. – Megnyitott magában
valami csapot, és csak úgy folyt belőle. És lányok, amikor felpróbálta azt a kalapot, majdnem be-
lehaltam. Úgy nézett ki, mint egy aggszűz nagynéni egyenesen a sírból. Slampos volt, mint a Te-
hén. Csak azért bírtam ki, hogy el tudjam mondani nektek, különben ott beleszakadtam volna!
– Te szegény, a mi kedvünkért elviseled a szégyent, hogy az a szöcske a szobatársad – fogta
meg Pfannee ájtatosan Galinda kezét. – Te olyan jó vagy!

Egy este – amikor először esett hó – Madame Morzalom költői estet tartott. Fiúk is meghívást
kaptak a Három Királynőből és az Ozma-toronyból. Galinda cseresznyeszín szaténruháját vette
fel a hozzá illő kendővel, papuccsal és egy örökölt gillikini legyezővel, amelyre páfrányt és főni-
xet festettek. Korán érkezett, hogy lefoglalhassa azt a kárpitozott széket, ami a legjobban kiemeli
a ruháját, s odavitte a könyvespolcokhoz, hogy a könyvtári viaszgyertyák fénye finoman ráessen.
A többiek – nem csak elsősök, de másodévesek és felsőbbévesek is – suttogva jöttek, és letele-
pedtek a Crage-ház legszebb szalonjának szófáira és kanapéira. A fiúk enyhe csalódást okoztak:
nem is voltak olyan sokan, és vagy megszeppentnek tűntek, vagy egymás közt vihogtak. Aztán

52
megérkeztek a professzorok, nemcsak a Crage-ház Állatai, hanem a fiúk tanárai is, főleg férfiak.
A lányok örültek, hogy mégis kiöltöztek, mert – noha a fiúk rendetlen bagázs voltak – a profesz-
szorok komoly, megnyerő mosolyt villantottak feléjük.
Még néhány Ama is eljött, bár ők egy spanyolfal mögött foglaltak helyet a terem végében.
Galinda valahogy megnyugtatónak találta kötőtűik sebes csattogását. Tudta, hogy Ama Manka is
ott van.
A duplaajtót az a kis bronz ipari törpe tárta ki, akivel Galinda első este találkozott. Az alka-
lomra külön felkészítették, még érződött rajta a fényező erős szaga. Aztán Madame Morzalom
lépett be, komoran és hatásvadász módon egy szénfekete köpenyben, melyet a padlóra ejtett (a
tiktak-izé felkapta, és egy szófa hátára terítette); alatta tüzes narancssárga ruhát viselt, melyre
kagylókat varrtak. Galinda önkéntelenül is méltányolta a belépőjét. A szokottnál is kenetteljesebb
Madame Morzalom üdvözölte a látogatókat, majd tapsot kért a költészetnek és a költészet civili-
záló hatásának.
Aztán az új versformáról beszélt, mely Siz társasági termeiben és költőbarlangjaiban oly nagy
sikert aratott.
– Csillapító néven ismert – mosolygott Madame Morzalom, és igazgatónői mosolya lenyűgö-
ző fogazatot villantott elő. – A csillapító kurta, de felemelő lelkületű vers. Tizenhárom rímelő
sorból áll, melyet egy rímtelen mondás zár. A vers lényege az árulkodó kontraszt a rímes érvelés
és a rímtelen zárás között. Ezek néha akár ellent is mondanak egymásnak, de mindig megvilágo-
sítanak bennünket, és mint minden költészet, megszentelik az életet. – Ragyogott, akár a világító-
torony a ködben. – Ma este fájdalomcsillapító hatással lehetnek az országunk fővárosából érkező
kellemetlen hírek miatt. – A professzorok bólogattak, a fiúk viszonylag érdeklődőnek tűntek, de
Galinda látta, hogy a lányoknak halvány fogalmuk sincs, mik lehetnek azok a „kellemetlen hí-
rek”, amikről Madame Morzalom locsog.
Egy harmadéves lány leütött pár akkordot a kalapácsos zongorán, a vendégek a torkukat kö-
szörülték, és a cipőjüket nézték. Galinda észrevette, hogy Elfaba jön be hátul szokásos hétköznapi
piros ingruhájában, hóna alatt két könyv, fején kendő. Lerogyott egy üres székre, és nekilátott egy
almának, épp ahogy Madame Morzalom sokat sejtetően nagy levegőt vett, majd belekezdett:

Becsülethez dalod zengjen,

Őszinte népnemzetem,
Alázatos hála legyen
Útmutató, vezérelvem.
A közös jó érdekében
Testvéries szövetségben
Éltetjük a hatalmat,
A tekintélyt s az uralmat,
S kezünk között elhalnak
Szabadság szülte borzalmak.
Mert magasztosabb nincsen annál,
Mikor a Felsőbb mimellénk áll
S minden aljast jól eltángál.
Elő a pálcát, hadd okuljon a lurkó!

Madame Morzalom leszegte a fejét, hogy jelezze, befejezte. A társaság halkan morajlott.
Galinda, aki nem sokat tudott a költészetről, azt hitte, ez az elfogadott mód a tetszésnyilvánításra.
Hát morgott kicsit Sensennek, aki egyenes hátú széken ült mellette, de úgy, mint aki vízkóros.
Fentről, egy gyertyáról viaszcsepp nyújtózkodott Sensen selyemvállú, citromsárga díszítésű fehér
ruhája felé, de Galinda úgy vélte, Sensen családja megengedhet magának még egy új ruhát. Hát
nem szólt.
– Egy másik csillapító – mondta Madame Morzalom.

53
 A terem elcsendesedett, de mintha némi nyugtalanság érződött volna.

Oh, be illetlen volna

A jámborság guillotine-ja.
A társadalom gyógyírja,
Fia lelkünk el nem ámítja
Részeg vígságot ki szítja.
Légy józan és józanító,
Istenien boldogító,
Fenséges és magasztaló.
Kivételes történeted
Jelentsen csak emberséget,
S példásan szép erényedet
A közjónak szentelheted.
Az állatokat látni-hallani ne lehessen.

Ismét mormolás következett, de most más hangnemben, határozottan gonoszabbul. Doktor

Dillamond krákogott, egyik patájával dobbantott, és kijelentette:
– Ez nem költészet, ez propaganda, és még csak nem is jó propaganda.
Elfaba odacipelte székét Galinda mellé, közé meg Sensen közé. Letette csontos hátsóját a
deszkaülőkére, és aztán kérdezte:
– Mit gondol róla?
Most először szólította meg nyilvánosan Galindát, aki ettől szörnyen kínosan érezte magát.
– Nem tudom – felelte halkan Galinda, elfordítva a fejét.
– Okos, nem? – folytatta Elfaba. – A flancos kiejtése miatt az utolsó sorról meg se lehetett
mondani, hogy Állatot vagy állatot gondol. Nem csoda, hogy Dillamond kikelt magából.
Mert kikelt bizony. Doktor Dillamond úgy nézett körül, mintha az ellenzék élére akarna állni.
– Meg vagyok döbbenve! Mélységesen megdöbbentem – közölte, azzal kivonult a teremből.
Lenx professzor, a Vadkan, aki matematikát tanított, szintén távozott, s hogy ne taposson rá Milla
kisasszony sárga csipke uszályára, véletlenül betört egy aranyozott antik vitrint. Mikko úr, a tör-
ténelemtanár Majom bánatosan üldögélt az árnyékban, még ahhoz is túlságosan zavarban volt,
hogy megmozduljon.
– Nos – szólalt meg Madame Morzalom hangosan –, a költészet, az igazi költészet bántó is le-
het. Ez a művészet joga.
– Szerintem becsavarodott – jegyezte meg Elfaba. Galinda teljesen kétségbeesett. Mi van, ha
ezek a pipogya fiúk meglátják, hogy Elfaba hozzá beszél? Soha többé nem mutatkozhat társaság-
ban. Az élete tönkrement.
– Pszt, én hallgatom. Érdekel a költészet – szólt Elfabára. – Ne beszéljen, elrontja az estémet!
Elfaba hátradőlt, és ette az almáját. Mindketten figyeltek. A mormogás-dönnögés minden vers
után erősödött, a fiúk és a lányok pedig egyre inkább egymást figyelték.
Amikor az este utolsó csillapítója lecsengett (ezzel a rejtélyes aforizmával a végén: „Egy jól
időzített boszorkány kilencet megspórol”). Madame Morzalom szórványos taps kíséretében leült.
Bronzszolgája teát szolgált fel először a vendégeknek, aztán a lányoknak, végül az Amáknak. Se-
lyemsuhogás és kagylózörgés közepette fogadta a férfi professzorok és a bátrabb fiúk dicséretét, s
megkérte őket, üljenek közelebb, hogy élvezhesse kritikájukat.
– Mondják meg az igazat! Túl drámai voltam, ugye? Ez az én keresztem. Hívott a színpad, de
én a lányok szolgálatának szenteltem az életemet. – És szerényen leengedett szempillával fogadta
meghódított közönségének langyos tiltakozását.
Galinda igyekezett kibontakozni Elfaba kínos társaságából, aki a csillapítókról hablatyolt, meg
hogy mi mindent jelentenek. Mintha érdekelné őt.

54
 – Honnét tudjam? Honnét tudhatnám? Mi csak elsősök vagyunk. – Nagyon szeretett volna
odasuhanni, ahol Pfannee, Milla és Sensen félszeg fiúk csészéjébe nyomtak éppen citromot.
– A mi véleményünk is ér annyit, mint az övé – jelentette ki Elfaba. – Ez a művészet igazi ha-
talma. Nem a megrovás, hanem a provokálás, kihívás. Különben minek?
Egy fiú jött oda. Galinda nem látta valami nagy számnak, de bármi jobb volt, mint ez a kis
zöld pióca.
– Hogy van? – kérdezte a fiút, meg se várva, hogy az összeszedje a bátorságát. – Örülök, hogy
megismerhetem. Maga biztos…
– A Briscoe-házból jöttem – mondta a fiú. – De eredetileg mumpicföldi vagyok. Ahogy azt
látni is.
És valóban, Galinda válláig se ért. De azért nem volt csúnya. Rosszul fésült aranyszín haj, akár
egy rendetlen gombolyag, szép, csillogó mosoly, és az arcbőre is elment. Vidéken divatos kék tu-
nikát viselt, de ezüstszálakat szőttek bele. Ápolt volt, ami vonzó. Csizmája kifényesítve, bár kicsit
csámpásan állt benne, a lábfeje kifelé mutatott.
– Ezt szeretem, idegenekkel találkozni – mondta Galinda. – Ez a legjobb Sizben. Én gillikini
vagyok. – Csak a biztonság kedvéért tette hozzá, mert úgy hitte, a ruházatából nyilvánvaló. A
mumpicföldi lányok visszafogottabban öltöznek, ezért is nézik őket Sizben sokszor szolgának.
– Örülök – mondta a fiú. – Boq gazda vagyok.
– Arduennai Galinda.
– És ön? – fordult Boq Elfabához – Ön kicsoda?
– Én az vagyok, aki elmegy. Szép álmokat!
– Ne menjen! Azt hiszem, ismerem magát.
– Nem ismerhet – torpant meg Elfaba. – Honnét ismerhetne?
– Maga nem Elfi kisasszony?
– Elfi! – kiáltotta Galinda vidáman. – Ez csodás!
– Honnét tudja, ki vagyok? – kérdezte Elfaba. – Boq gazda Mumpicföldről? Én nem ismerem
magát.
– Kiskorunkban együtt játszottunk – mondta Boq. – Apám volt annak a falunak a polgármeste-
re, ahol felnőtt. Azt hiszem, Kákabadurban született, Léd-Mendegében, ugye? Az unionista lel-
kész lánya, de az ő nevét elfelejtettem.
– Frex – méregette gyanakodva Elfaba.
– Istenes Frexspar, ez az! Tudja, még mindig beszélnek róla, meg az anyjáról, meg arról az éj-
szakáról, amikor az Idősárkány Órája a faluban járt. Két-hároméves voltam, engem is elvittek, de
nem emlékszem. Arra viszont emlékszem, hogy velem játszott, amikor még rövidnadrágos vol-
tam. Emlékszik Ganettára? Ő vigyázott ránk. És Bfíre? Ő az apám. Kákabadurra azért emlékszik?
– Ez csak találgatás – jelentette ki Elfaba. – Hogyan tudnék ellentmondani? Hadd meséljem el,
mi történt a maga életében, mielőtt lett emlékezete. Békának született. – (Ez alattomos megjegy-
zés volt, mert Boqban tényleg volt valami kétéltű jelleg.) – Feláldozták az Idősárkány Órájának,
és fiúvá változott. De a nászéjszakáján, amikor a felesége szétnyitja a lábát, visszaváltozik ebihal-
lá, és…
– Elfaba kisasszony! – nyitotta szét legyezőjét Galinda, hogy ellegyezze égető szégyenét. –
Miket beszél!
– Hát nekem nem volt gyerekkorom – közölte Elfaba. – Mondhat, amit akar!
Kvarangyországban nőttem fel a lápi emberekkel. Cuppogva járok. Ne akarjon beszélgetni ve-
lem! Beszélgessen Galinda kisasszonnyal, ő sokkal otthonosabban érzi magát a szalonokban.
Most pedig mennem kell. – Azzal biccentett, és szinte futva menekült.
– Miért mondott ilyeneket? – kérdezte Boq. Nem volt zavarban, inkább csodálkozott. – Hogy-
ne emlékeznék rá! Hány zöld emberrel találkozunk életünkben?
– Talán nem szeretné, hogy a bőre színe miatt emlékezzenek rá – vélte Galinda. – Biztosan
nem tudom, de talán érzékeny rá.
– Tudnia kéne, hogy az emberek igenis erre emlékeznek.

55
 – Abból, amit én tudok, maga jól sejti, kicsoda. Úgy tudom, a dédapja az Eminens Tropp
Nész-Mendegében.
– Az, az Elfi. Sose hittem volna, hogy még valaha látom.
– Nem kér teát? Idehívom a szolgát. Üljünk le, és meséljen nekem Mumpicföldről! Remegek a
kíváncsiságról.
Galinda kihúzta magát a kellemes színű széken, és igyekezett a legjobb formáját hozni. Boq
leült, még mindig fejcsóválva, mintha Elfaba felbukkanásán hitetlenkedne.
Amikor Galinda este a szobájukba ment, Elfaba már ágyban volt, a paplant a fejére húzva
színpadiasan szuszogott. Galinda dúlva-fúlva bújt ágyba, és bosszús volt önmagára, amiért a zöld
lány viselkedését visszautasításként éli meg.
A rákövetkező héten sok szó esett a csillapítók estéjéről. Doktor Dillamond a biológiaórát fél-
beszakítva kérdezte meg diákjai véleményét. A lányok nem értették, mi lenne a biológiai véle-
mény a költészetre, és némán ültek. Végül a doktor kitört:
– Hát senki nem kapcsolja össze azokat a gondolatokat azzal, ami Smaragdvárosban folyik?
Pfannee kisasszony, aki úgy gondolta, nem azért fizet tandíjat, hogy kiabáljanak vele, felfor-
tyant.
– Halvány fogalmunk sincs, mi folyik Smaragdvárosban! Ne tessék játszani velünk, ha mon-
dani akar valamit, mondja! Ne csak mekegjen!
Doktor Dillamond kinézett az ablakon: láthatóan igyekezett türtőztetni magát. A diákok bele-
bizseregtek az osztálytermi drámába. Aztán a Kecske megfordult, és megenyhült hangon mesélni
kezdett Óz Varázslójának az Állatok mobilitására vonatkozó tilalmáról, amely már hetekkel az-
előtt hatályba lépett. Ez a tilalom nem csak annyit jelentett, hogy az Állatokat korlátozták az uta-
zás, az elszállásolás és a közszolgáltatások terén. A mobilitás szakmai téren is érvénybe lépett.
Nagykorú Állat immár semmilyen szakmában, és a közszférában sem dolgozhatott. Ha egyáltalán
dolgozni akartak, lényegében visszaterelték őket a földekre meg vadonba.
– Maguk szerint mire gondolt Madame Morzalom, amikor azzal fejezte be azt az csillapítót,
hogy az Állatokat látni-hallani ne lehessen? – kérdezte Kecske.
– Ezen mindenki felháborodna – vélte Galinda. – Mármint minden Állat. De a maga munkája
nincs veszélyben, nem igaz? Hiszen itt van, tanít.
– És a gyerekeim? Mi van velük?
– Vannak gyerekei? Nem is tudtam, hogy nős.
A Kecske lehunyta a szemét.
– Nem vagyok nős, Galinda kisasszony. De lehetnék. Még lehetek. Talán vannak unokaöcséim
és húgaim. Ők már így is el lettek tiltva attól, hogy Sizben tanuljanak, hiszen nem tudnak tollat
tartani. Hány Állatot láttak az oktatás eme paradicsomában?
Igaz, egyet sem.
– Szerintem ez tényleg rettenetes – bólogatott Galinda. – Miért tesz ilyet a Varázsló?
– Jó kérdés.
– Komolyan kérdezem. Miért? Én nem tudom.
– Én sem tudom. – a Kecske a pulpitus felé fordult, ide-oda tologatott papírokat, majd egy alsó
polcról zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát. – Nagyanyáim tejelőkecskék voltak egy farmon
Gillikinben. Egész életük áldozatos munkája árán béreltek fel nekem egy helyi tanítót, hogy ké-
szítsen fel a vizsgákra. És most minden fáradozásuk hiábavalónak bizonyul.
– De maga taníthat! – emlékeztette bosszúsan Pfannee.
– Ez csak a kezdet, drágám – mondta a Kecske, és korábban elbocsátotta az osztályt. Galinda
önkéntelenül is hátranézett Elfabára, aki fura, feszült tekintettel figyelt. Ahogy Galinda elhagyta a
termet, látta, hogy Elfaba odamegy a pulpitushoz, ahol doktor Dillamond állt görcsösen remegve,
szarvas fejét leszegve.
Pár napra rá Madame Morzalom tartott szokásos, nyílt előadást, ezúttal a korai zsoltárokról és
a pogány dicsénekekről. Amikor a végén elérkezett a kérdések ideje, az egész sereglet meglepőd-

56
ve látta, hogy Elfaba kitekeredik megszokott magzatpózából a terem végében, és megszólítja az
igazgatónőt:
– Madame Morzalom, nem volt alkalmunk megbeszélni a múlt héten elszavalt csillapítókat.
– Beszéljük meg – legyintett karkötős csuklójával nagylelkűen Madame Morzalom.
– Doktor Dillamond láthatóan úgy vélte, hogy az Állatok mobilitási tilalmának fényében nem
ízlésesek azok a versek.
– Sajnos doktor Dillamond doktor – felelte Madame Morzalom –, nem pedig költő. Ráadásul
Kecske, és kérdem én, lányok, volt valaha nagy Kecske szonettírónk vagy balladistánk? Sajnos,
drága Elfaba kisasszony, doktor Dillamond nem érti az irónia költői hagyományát. Meghatározná
az osztálynak az irónia fogalmát?
– Nem tudom, Madame.
– Az irónia össze nem tartozó részek egymás mellé helyezésének művészete. Okos távolság-
tartás szükséges hozzá. Az irónia kívülállást feltételez, amelynek hiányát az Állati Jogok esetében
megbocsáthatjuk doktor Dillamondnak.
– Akkor az a frázis, amit kifogásolt, hogy az Állatokat látni-hallani ne lehessen, az ironikus
volt? – kérdezte Elfaba a papírjait böngészve, nem nézve Madame Morzalomra. Galinda és osz-
tálytársai le voltak nyűgözve, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a terem két végén álló két személy
boldogan látná, ha a másik hirtelen összeroskadna a világfájdalomtól.
– Az ember iróniának tekintheti, ha akarja – válaszolt Madame Morzalom.
– És ön hogy akarja?
– Ez már pimaszság! – fortyant fel Madame Morzalom.
– Nem akartam pimasz lenni. Én csak tanulni próbálok. Ha ön vagy bárki igaznak hitte, akkor
nem volt ellentétben az unalmas szónokias résszel, ami megelőzte. Csak érvelés és következtetés
volt, amiben én nem látom az iróniát.
– Maga sok minden nem lát, Elfaba kisasszony – oktatta ki Madame Morzalom. – Meg kell
tanulnia egy bölcsebb személy helyébe képzelni magát, és abból a szemszögből nézni a dolgokat.
Megragadni a tudatlanságban, bezárva lenni saját szerény értelme falai közé, nos, ez nagyon
szomorú olyasvalakinél, aki ilyen fiatal és… ragyogó. – Az utolsó szót valósággal kiköpte, és
Galinda úgy érezte, ez Elfaba bőrére vonatkozhat, ami ezen a napon a nyilvános megszólalás mi-
att valóban világított.
– Én éppen hogy doktor Dillamond helyébe képzeltem magam. – Elfaba már majdnem nyüszí-
tett, de nem adta fel.
– Költői értelmezésben megkockáztatom, hogy igaz: Állatokat nem szabadna se látni, se hal-
lani – csattant fel Madame Morzalom.
– Ezt most ironikusan tetszik érteni? – kérdezte Elfaba, de leült, arcát kezébe temette, és az
előadás végéig fel sem nézett.

Elkezdődött a második szemeszter, és Galinda Elfabával ragadt. Elment hát tiltakozni Madame
Morzalomhoz, aki azonban hallani sem akart cseréről.
– Az túlságosan felzaklatná a többi lányt. Hacsak nem akar átkerülni a Rózsaszín Kollégium-
ba. Ha jól látom, Ama Manka kezd felépülni a betegségből, amiről mesélt. Talán képes már ti-
zenöt lányra vigyázni?
– Nem, nem – visszakozott gyorsan Galinda. – Vannak visszaesések, csak nem szóltam. Nem
szeretnék nyűg lenni.
– Milyen előzékeny, köszönöm, aranyom! Ha már volt kedves bejönni hozzám, megbeszélhet-
nénk a következő őszre vonatkozó tanulmányi terveit? Mint tudja, a lányok a másodévben szako-
sodnak. Gondolkodott már erről?

57
 – Alig. Őszintén szólva, azt hittem, a tehetségem majd előbújik, és világos lesz, hogy a termé-
szettudományt, a bölcsészetet, a mágiát vagy talán a történelmet válasszam. A lelkészi munkára
nem hinném, hogy alkalmas vagyok.
– Nem csodálom, hogy egy magafajta lány kétségek közt vergődik – mondta megértően Ma-
dame Morzalom, de Galinda nem találta túl bátorítónak. – Javasolhatnám a mágiát? Maga nagyon
jó lenne benne. Büszkén mondhatom, hogy értek az ilyesmihez
– Majd meggondolom – felelte Galinda, noha érdeklődése a mágia iránt már korábban lelo-
hadt, amikor megtudta, milyen lélekölő munka varázsigéket bemagolni, és ami rosszabb, meg is
érteni őket.
– Ha a mágiát választaná, elképzelhető – csicseregte Madame Morzalom –, mondom elképzel-
hető, hogy új szobatársat keresünk magának, mivel Elfaba kisasszony már jelezte nekem, hogy őt
a természettudományok érdeklik.
– Akkor alaposan meggondolom – mondta Galinda. Mélyen belül megnevezhetetlen sejtelmek
gyötörték. Madame Morzalom az előkelő dikciója és a csodás ruhatára dacára icipicit, hm, veszé-
lyesnek tűnt. Mintha széles mosolya késekről és lándzsákról visszaverődő fény lenne, mély hang-
ja pedig távoli robbanások moraja. Galinda mindig úgy érezte, nem lát tisztán vele kapcsolatban.
Zavaró érzés volt, és Galinda becsületére legyen mondva: ahogy ott ült Madame Morzalom nap-
palijában a tökéletes teát kortyolgatva, úgy érezte, bensőjében szétfeslett egy értékes szövet, talán
az önállóságé.
– Ugyanis azt hallottam, hogy Elfaba kisasszony húga is Sizbe jön majd – szólalt meg Ma-
dame Morzalom pár perc múlva, mintha a csend és pár ízletes sütemény közbe sem avatkozott
volna –, és én semmit nem tehetek. Márpedig az rettenetes lenne. Magának biztos nem tetszene.
Merthogy a húg olyan, amilyen. És biztos sok időt töltene Elfaba szobájában. – Halványan elmo-
solyodott. A dekoltázsából hintőporillat szállt fel, mintha Madame Morzalom tetszése szerint
tudna illatot kibocsátani.
– A húg olyan, amilyen. – Madame Morzalom cöccögve, fejét ingatva kísérte Galindát az aj-
tóhoz – Sajnálatos, de hát mit tehetünk, összeszorítjuk a fogunkat, és kibírjuk. Ez az egyetemi
élet, nemde? – Az igazgatónő összefogta a kendőjét, s kezét finoman Galinda vállára tette.
Galinda megborzongott, és biztos volt benne, hogy Madame Morzalom érezte, bár jelét nem mu-
tatta. – De az életet… ironikusan értem. Szellemes, nem? Persze, ha elég időt és teret adunk, ak-
kor nincs, ami végül ne lenne ironikus. – Megszorította Galinda vállát, mintha biciklikormány
lenne. Szinte erősebben, mint illendő egy nőnek. – Csak remélhetjük, hogy a húg hoz magával
fátylat. De az még egy év. Addig van időnk. Gondolja át a mágiát! Isten vele, kicsim, nyugodt
álmokat!
Galinda lassan ballagott vissza a szobájába, azon töprengve, milyen lehet Elfaba húga, hogy
efféle fátylas megjegyzést váltott ki az igazgatónőből. Szerette volna megkérdezni Elfabát, de
nem tudta, hogyan. Nem volt hozzá bátorsága.

58
 Boq

– Gyere, tarts velünk! – állt meg egy csapat fiú Boq szobájának ajtajában. Megvilágította őket
a dolgozószoba olajlámpája. – Elegünk van a könyvekből. Menjünk!
– Nem lehet – ellenkezett Boq. – Öntözéselméletből le vagyok maradva.
– Kit érdekel az öntözéselmélet, amikor nyitva vannak a kocsmák – mondta az Avarik nevű,
fess gillikini fiú. – Ilyenkor már úgyse tudsz javítani a jegyeden, a vizsgák a nyakunkon vannak,
és a vizsgáztatók is félholtak.
– Nem a jegyről van szó. Csak még nem értem.
– Irány a kocsma, irány a kocsma! – kántálták páran, akik a jelek szerint már előre megnedve-
sítették a torkukat. – Le van ejtve Boq, vár a sör, és már túl sokat is várt!
– Melyik kocsmába mentek? Egy óra múlva megyek én is – mondta Boq hátradőlve. Nem tette
fel a lábát a lábtartóra, mert tudta, ez arra ösztönözhetné osztálytársait, hogy vállukra kapják, és
úgy vigyék el tivornyázni. Apró termete ilyesmikre szokta sarkallni őket. Úgy vélte, padlóhoz
szögezett lábbal eltökéltebbnek látszik.
– A Vadkan és Ánizsba – felelte Avarik. – Új boszorkány előadójuk van. Azt mondják, dögös.
Egy kumbriai boszorkány.
– Hát – húzta el a száját Boq. – Menjetek, és stíröljétek meg! Majd én is megyek, amint tudok.
A fiúk továbbhömpölyögtek, bezörgettek a többi barátjuk ajtaján, csáléra állították az időköz-
ben komor patrónussá nőtt régi diákok portréit. Avarik még várt egy kicsit az ajtóban.
– Lehet, hogy lekoptatjuk a tökfejeket, és páran elmegyünk a Filozófus Klubba – csalogatta
Boqot. – Majd később. Végül is hétvége van.
– Jaj, Avarik, vegyél hidegzuhanyt!
– Beismerted, hogy érdekel. Hallottam. Akkor meg miért ne jöhetne egy szemeszter végi cse-
mege?
– Már bánom, hogy azt mondtam, kíváncsi vagyok rá. A halálra is kíváncsi vagyok, de inkább
kivárom, míg odakerül a sor, kösz. Hagyj lógva, Avarik! Siess a haverjaid után! Élvezd a
kumbriai bohóckodást! Szerintem amúgy is kamu az egész. A kumbriai boszorkányok már
többszáz éve kihaltak. Már ha léteztek egyáltalán.
Avarik feltűrte tunikakabátjának második gallérját, mely sötétvörös plüssel volt beszegve.
Elegáns, szőrtelen nyaka mellett a szövet olybá tűnt, mint a kivételezettek szalagja. Boq önkénte-
lenül is megint összemérte magát a jóképű Avarikkal, és ezúttal sem jött ki túl jól belőle.
– Most mi van? – kérdezte türelmetlenül. Legalább annyira bosszantotta a barátja, mint saját
maga.
– Valami történt veled – jelentette ki Avarik. – Annyira nem vagyok hülye. Mi a baj?
– Nincs semmi baj.
– Mondd, hogy ne üssem bele az orrom, hogy húzzak el, vagy valamit, de azt ne mondd, hogy
nincs baj! Mert te nem tudsz olyan jól hazudni, én meg nem vagyok annyira hülye. Még ha hígu-
ló nemesi vérből való, züllött gillikini vagyok is.
Arckifejezése lágy maradt, és Boq egy pillanatra kísértésbe esett. Szája már szóra nyílt, hogy
elmondja, ám akkor megkondultak az Ozma-tornyok harangjai, s Avarik leheletnyit elfordította a
fejét. Bármennyire is törődött vele, lélekben mégsem volt egészen ott. Boq becsukta a száját,
majd kis gondolkodás után kibökte:
– Nevezzük mumpicföldi közönynek. Nem fogok hazudni, Avarik, túl jó barátom vagy, hogy
hazudjak neked. De most nem mondhatok semmit. Menj, és érezd jól magad! De légy óvatos! –

59
Óva akarta inteni a Filozófus Klubtól is, de meggondolta magát. Ha Avarik már bosszús, akkor az
ő aggódása talán visszafele sül el, és Avarik csak azért is odamegy.
Avarik hozzá lépett, és megpuszilta mindkét orcáját meg a homlokát; ez a felsőbb osztálybeli
északi szokás mindig mélységesen zavarba hozta Boqot. Aztán barátja egy kacsintással és egy
disznó gesztussal eltűnt.
Boq szobája egy macskaköves sikátorra nézett, melyen most Avarik és cimborái ugrándozva
haladtak. Boq hátrébb húzódott, vissza az árnyékba, de nem kellett aggódnia, barátai már nem
gondoltak vele. A vizsgák felét letették, pár napnyi szusszanás állt előttük. A vizsgák után a
kampusz kiürül, csak néhány elkábult professzor és diák marad. Boq már átélte ezt. Mindenesetre
jobb szeretett tanulni, mint régi kéziratokat súrolni a tekszőr ecsettel, amivel majd az egész nyarat
fogja tölteni a Három Királynő könyvtárában.
A sikátor túloldalát egy magánistálló lazúrkő fala adta, mely egy udvarházhoz csatlakozott pár
utcányira egy elegáns téren. A fal fölött gyümölcsfák teteje látszott a Crage-ház konyhakertjében,
azok fölött pedig a kollégiumok és az osztálytermek csúcsíves ablakai világlottak. Amikor a lá-
nyok elfelejtették behúzni a függönyt – ami elképesztően gyakran megesett –, látni lehetett őket a
vetkőzés különböző fázisaiban. Teljesen meztelenül persze sosem – különben is, abban az eset-
ben elfordult volna, vagy legalábbis szigorúan ráparancsol magára –, de látta az alsószoknyák
meg pruszlikok rózsaszínjét és fehérét, a leheletvékony alsóruhákat, az izgatott sürgés-forgást, a
bizsergető macerát. Ha másra nem, a női alsónemű világának megismerésére alkalmas volt. Boq,
akinek nem volt lánytestvére, csak ámult-bámult.
A Crage-ház kollégiuma elég messze volt, így az arcokat nem tudta kivenni, és Boq égett a
vágytól, hogy újra lássa szíve hölgyét. A francba! Nem tud összpontosítani. Kirúgják, ha megbu-
kik! Cserbenhagyja apját, az öreg Bfít, a faluját és más falvakat is.
A pokolba! Nehéz élet az, alig terem már árpa… Boq hirtelen átszökkent a lábtartón, fogta di-
ákköpenyét, végigszaladt a folyosón, majd leiramodott a saroktorony csigalépcsőjén. Nem tud to-
vább várni. Tennie kell valamit, és támadt egy ötlete.
Biccentett a portásnak, a kapun kilépve balra fordult, és sietve indult el az úton, lehetőleg ki-
kerülve a szürkületben alig látszó jókora rakásokat, melyeket a lovak hagytak emlékül a köveze-
ten. Legalább így, hogy az osztálytársai tivornyáznak, nem előttük csinál bolondot magából. A
Briscoe-házban egy lélek sem maradt. Úgyhogy balra fordult, majd megint, s hamarosan már az
istálló melletti sikátorban járt. Egy rakás ölfa, egy zsalu kilógó pereme, egy csörlő vasfoglalata.
Boq kicsi volt, de fürge, simán felhúzta magát az istálló bádogcsatornájához, majd rákszerűen ol-
dalazva araszolt felfelé a meredek tetőn.
Aha! Hogy miért nem jutott ez eszébe hetekkel, hónapokkal ezelőtt! Persze az éjszaka, amikor
minden fiú ünnepel, amikor biztosan nem látják meg a Briscoe-házból, az csak most jött el. A
sors akarta, hogy ne fogadja el Avarik meghívását. Ezért ült most az istálló tetején, miközben az
áfonyabokrok és a barackfák nedves levelei közt fúvó szél halk fanfárként dalolt neki. És ott
mennek a lányok be az épületbe, mintha megvárták volna, míg ő elhelyezkedik, mintha tudták
volna, hogy jön!
Közelebbről azért már nem voltak annyira szépek…
De hol van ő?
Szépek vagy sem, végre tisztán látta őket. Az ujjaik, melyeket belemélyesztettek a selyemken-
dőbe, hogy kioldják; az ujjaik, melyekkel lehúzták kesztyűiket, és kigombolták a negyven minia-
tűr gyöngyház gombot; az ujjaik, melyeket kölcsönadtak egymásnak a belső csipkéhez és a titkos
helyekhez, melyekről a fiúk csak a mitológia útján értesültek! A szőr a váratlan helyeken… mi-
lyen finom szőr! Milyen csodálatosan hasonló az állatokéhoz! Keze ökölbe szorult, majd eler-
nyedt, csak úgy magától, éhesen arra, amiről még nem is tudott… de hol van ő?
– Mi az ördögöt csinál ott fent?
Hát erre persze megcsúszott, mert megijedt, és mert a sors, amely volt oly kedves és megaján-
dékozta ezzel az eksztázissal, most büntetésképp megöli. Támaszkodó lába megcsúszott, a ké-
mény után kapott, de elvétette. Gurult, akár egy játékbaba, rá az átkozott barackfa ágaira, ami

60
most megmentette az életét, mert megtörte a zuhanást. Puffanva ért földet egy salátaágyásban, s
hangosan szaladt ki belőle a szusz, szégyenletes módon minden lehetséges testnyílásán.
– Remek – mondta a hang. – A fák az idén korán ledobják a termést.
Boqnak volt még egy utolsó, pislákoló reménye, nevezetesen, hogy az illető a szerelme lesz
Igyekezett elegáns pózt felvenni, habár a szemüvege elgurult valahova.
– Üdvözlet – állt fel bizonytalanul. – Nem így szándékoztam megérkezni.
A lány kilépett egy rózsaszín Perta-szőlőfa mögül, mezítláb, kötényben. Nem ő volt, nem az A
másik. Ezt Boq még szemüveg nélkül is meg tudta állapítani.
– Á, maga az – mondta, igyekezvén palástolni csalódottságát. A lánynál volt egy nagy szita,
benne olyan szőlő, amiből a savanyút salátához használják.
– Á, maga az – jött közelebb. – Magát ismerem.
– Boq gazda, szolgálatára.
– Inkább Boq gazda a salátámra. – A lány felvette a szemüveget a bab közül, és visszaadta ne-
ki.
– Hogy van, Elfaba kisasszony?
– Nem olyan savanyúan, mint a szőlő, és nem olyan összenyomva, mint a saláta. És maga,
Boq gazda?
– Én nagyon zavarban vagyok. Bajba kerülök?
– El tudom rendezni, ha azt akarja.
– Akkor ne erőltesse meg magát! Majd távozom, amerről jöttem. – Felnézett a barackfara. –
Szegény, eltörtem pár méretes ágát.
– Sajnálja is szegényt! Miért tette ezt vele?
– Megijedtem, és két választásom volt: bevetődni a levelek közé, mint az erdei nimfák, vagy
szépen lemászni a tető túloldalán, és elsétálni az utcán. Maga melyiket választaná?
– Ez jó kérdés – bólintott a lány –, de már megtanultam, hogy először a kérdés jogosságát von-
juk kétségbe. Ha engem ijesztenének meg, én nem másznék le csendesen az utcára, de nem is zu-
hannék a fa és a saláta felé. Én kifordítanám magam, hogy könnyebb legyek, és addig lebegnék,
amíg körülöttem stabilizálódik a légnyomás. Aztán hagynám, hogy a bőröm lassanként vissza-
ereszkedjen a tetőre.
– És akkor visszafordítaná színére a bőrét?
– Attól függ, ki állna ott, mit akarna, és engem érdekelne-e. Attól is függ, milyen lenne a bő-
röm belső színe. Mivel még sosem fordultam ki, ezt nem tudom. Mindig úgy véltem, szörnyű le-
het rózsaszínnek és fehérnek lenni, mint egy malac.
– Gyakran az is – ismerte el Boq. – Főleg a zuhany alatt. Az ember úgy érzi magát, mint egy
sületlen… – Elhallgatott. A szellemeskedés kezdett személyes lenni. – Elnézését kérem! Nem
akartam megijeszteni.
– Feltételezem, a gyümölcsfák tetején vizsgálta a termést? – kérdezte a lány, nem is palástolva,
hogy jól mulat.
– Úgy van – felelte Boq hidegen.
– Látta álmai fáját?
– Álmaim fája álmaimba tartozik, nem beszélek róla sem a barátaimnak, sem önnek, akit alig
ismerek.
– De hiszen ismer. Gyerekkorunkban együtt játszottunk, maga emlékeztetett rá tavaly. Majd-
nem testvérek vagyunk. Nekem nyugodtan leírhatja a kedvenc fáját, én pedig megmondom, tu-
dom-e, hol nő.
– Maga gúnyolódik velem, Elfi kisasszony.
– Nem áll szándékomban, Boq. – A rangnév nélkül használta a nevét, kedvesen, mintha a test-
vér megjegyzést akarná alátámasztani. – Ha jól sejtem, Galinda kisasszonyról akar hallani, a
gillikini lányról, akivel Madame Morzalom költői vérengzésén találkozott ősszel.

61
 – Talán jobban ismer engem, mint hittem – sóhajtott Boq. – Reménykedhetem, hogy ő gondol
rám?
– Reménykedni lehet. De biztosabb lenne, ha rákérdezne. Akkor legalább tudná.
– De maga a barátnője, nem? Nem tudja?
– Jobb, ha nem bízza magát arra, amit én tudok vagy nem tudok, vagy amiről azt mondom, tu-
dom. Talán hazudok. Talán szerelmes vagyok magába, és a hazugsággal elárulnám a szobatársa-
mat…
– A maga szobatársa?!
– Ennyire meglepődött?
– Nem, csak… csak… örülök.
– A szakácsok biztos kíváncsiak már, mit beszélgetek ennyit a spárgákkal – jegyezte meg
Elfaba. – Ide tudom szervezni Galinda kisasszonyt valamelyik este, ha gondolja. Inkább hama-
rabb, mint később, hogy minél szebben és alaposabban megöljük a maga örömét. Már ha így lesz,
de hát mit tudok én? Ha azt sem tudom megjósolni, mit eszünk desszertnek, honnét tudnám meg-
jósolni valaki más érzéseit?
Megbeszéltek egy randevút három napra rá, majd Boq hevesen megköszönte Elfabának, olyan
erősen rázva a kezét, hogy orrán ugrált a szemüveg.
– Maga kedves régi barátom, Elfi, még ha nem is láttam tizenöt éve – viszonozta a rang nélkü-
li megszólítást. A lány elindult a barackfa ágai között, majd eltűnt az ösvényen. Boq kikeveredett
a kertből, visszament a szobájába, és újra könyveibe mélyedt. Csakhogy a probléma nem lett
megoldva, de nem ám. Inkább súlyosbítva. Képtelen volt összpontosítani. Még ébren volt, amikor
a részeg fiúk visszatértek a Briscoe-házba lármázva, pisszegve, csörömpölve.

Amint a vizsgái véget értek, Avarik hazament nyárra, Boq esetében pedig még nem dőlt el,
hogy átküzdi-e magát, vagy szégyenben marad. Akárhogy is lesz, nem volt vesztenivalója. Az el-
ső randevú Galindával talán az utolsó is. Többet vesződött a ruhájával a szokottnál, és kapott egy
ötletet, hogyan rendezze el a haját a kávézókban divatos módon (egy vékony fehér szalag a feje
búbjára, ami egyenesen felfelé húzza a haját, s alatta a göndör fürtjei úgy hullnak lefelé, akár fel-
fordított tejesbögréből a hab). Csizmáját többször is kisuvickolta. Túl meleg volt a csizmához, de
esti papucsa nem volt. Megteszi.
A megbeszélt estén megismételte a mászást, s az istálló tetején azt kellett látnia, hogy egy
gyümölcsszedő létrát hagytak a falnál, így nem kellett csimpánzként a fán leereszkednie. Az első
pár létrafokon óvatosan lépdelt, majd férfiasan leugrott, ezúttal kikerülve a salátát. A
féregmogyorófa alatt Elfaba ült, térdét melléhez húzva, csupasz talpa a padon, mellette pedig
Galinda, bokáját illendően keresztbe téve, arcát a kezében tartott szaténlegyező mögé rejtve, bár
amúgy is másfelé nézett.
– Nahát, harisnyakötő legyek, ha ez nem egy látogató – mondta Elfaba. – Micsoda meglepe-
tés!
– Jó estét, hölgyek!
– Úgy néz ki, mint egy megrémisztett sündisznó. Mit művelt magával?
Erre Galinda legalább ránézett, de aztán arca megint eltűnt a legyező mögött. Talán ideges?
Gyenge a szíve?
– Részben Sündisznó vagyok, nem mondtam? – replikázott Boq. – Nagyapai ágon. Az egyik
vadászévadban Ozma kísérőinek asztalán végezte mint kotlett, ízes emlék mindenkinek. A recept
a fényképalbumba ragasztva nemzedékről nemzedékre száll. Sajttal és diómártással tálalják.
Nyamm.
– Valóban? – Elfaba a térdére tette az állát. – Sündisznó?
– Á, csak vicceltem. Jó estét, Galinda kisasszony! Örülök, hogy újra találkozunk.

62
 – Ez igen illetlen – szólalt meg Galinda. – Mégpedig több okból is, mint azt ön is jól tudja,
Boq gazda. De a szobatársam nem hagyott békén, míg igent nem mondtam. Így nem mondhatom,
hogy én is örülök, hogy látom.
– Jaj, mondja csak, mondja, talán majd igaz lesz – nógatta Elfaba.
– Próbálja ki! Nem rossz fiú ez! Már egy szegény fiúhoz képest.
– Örülök, hogy ennyire tetszem önnek, Boq gazda – igyekezett udvarias maradni Galinda kis-
asszony. – Nagyon hízelgő – folytatta láthatóan szégyenkezve. – De meg kell értenie, hogy köz-
tünk nem lehet különleges barátság. Az érzéseimen kívül túl sok társadalmi akadály áll közöt-
tünk. Csak azért jöttem, hogy ezt személyesen mondjam meg. Így tisztességes.
– Így tisztességes és vicces – mondta Elfaba. – Én meg ezért jöttem.
– Először is itt van a különböző kultúrák kérdése – mondta a magáét Galinda. – Maga
mumpicföldi, én gillikini. Saját fajtámból kell házasodnom. Ez nem lehet másképp, sajnálom –
engedte le a legyezőt, és fojtotta bele a fiúba a tiltakozást a tenyerével –, ráadásul maga földmű-
velő, mezőgazdasági iskolába jár, nekem pedig államférfi vagy bankár kell az Ozma-tornyokból.
Ez a helyzet.
– Majd hozzátette: – Amúgy pedig maga túl alacsony.
– És az, hogy a szokásokra fittyet hányva idejött? És az, hogy milyen ostoba? – fokozta
Elfaba.
– Elég, Elfaba kisasszony!.
– Ha bátorkodhatom megjegyezni – szólalt meg Boq –, maga nagyon magabiztos.
– Egyáltalán nem olyan bátor maga – legyintett Elfaba. – Csak mint a használt levelekből ké-
szült tea. Én szégyellem, hogy így türtőzteti magát. Gyerünk, mondjon valami érdekeset! Bárcsak
mentem volna inkább a kápolnába!
– Ne szakítson félbe – szólt rá Boq. – Elfaba kisasszony, csodálatos, hogy rávette Galinda kis-
asszonyt, hogy találkozzon velem, de meg kell kérnem, hagyjon magunkra, hogy megbeszéljük
ezt.
– Egyikük se fogja érteni, mit mond a másik – felelte Elfaba nyugodtan. – Születésem szerint
én is mumpicföldi vagyok, ha neveltetésem szerint nem is, a véletlen folytán pedig lány, ha nem
is én választottam. Isten is döntőbírónak teremtett maguk közé. Nem hiszem, hogy nélkülem el-
boldogulnak. Sőt, ha elmegyek, maguk egy szót sem fognak érteni a másik nyelvéből. Ő a Gaz-
dag nyelvet beszéli, maga meg a megkövesedett Szegényt. Ráadásul megfizettem a belépőt erre a
műsorra azzal, hogy három napig egyfolytában győzködtem Galinda kisasszonyt. Nézni akarom.
– Maradjon csak, kérem, Elfaba kisasszony – mondta Galinda. –Szükségem van gardedámra,
ha fiúval vagyok.
– Látja? – nézett Boqra Elfaba.
– Ha maradnia kell, legalább hagyjon szóhoz jutni – kérte Boq. – Adjon nekem pár percet,
Galinda kisasszony! Maga nemesi születésű, én közember vagyok. Maga gillikini, én
mumpicföldi. Magának is egy társadalmi elváráshoz kell alkalmazkodnia, nekem is. És az
enyémbe nem tartozik bele elvenni olyan lányt, aki túl gazdag, túl idegen. Nem házassági ajánlat-
tal jöttem ide.
– De jó, hogy mégsem mentem el, kezd érdekes lenni – kotyogott közbe Elfaba, majd elhallga-
tott, mert mindketten mérgesen meredtek rá.
– Csak azért jöttem, hogy megkérjem, időnként találkozzunk – folytatta Boq. – Barátokként.
Elvárások nélkül ismerjük meg egymást. Nem tagadom, hogy lenyűgöz a szépsége. Maga a hold
az árnyak havában; maga a gyümölcs a gyertyafán; maga a főnix a…
– Ez elég bemagolt szöveg – dörmögte Elfaba.
– Maga a mitikus tenger – fejezte be Boq.
– Nem kedvelem a költészetet, de nagyon kedves – felelte Galinda. A bókok kicsit mintha fel-
élénkítették volna. A legyező mindenesetre gyorsabban mozgott. – Nem nagyon értem a lényegét
ennek a barátságnak, ahogy maga nevezte, Boq gazda, két ilyen korunkbeli fiatal között.

63
Olyan… furcsa. Előre látom, hogy bonyodalmakhoz vezetne, főleg, mert megvallja az érzéseit, és
ezeket én nem viszonozhatom. Se most, sem soha.
– Ez a merészség kora – érvelt Boq. – A jelenben kell élnünk, csak ez az idő létezik. Fiatalok
vagyunk, miénk az élet.
– Nem tudom, hogy ez jó kifejezés-e – fintorgott Elfaba. – Olyan keresett.
Galinda fejbe kólintotta a legyezővel; elegáns mozdulat volt, a legyező összecsukódott, és már
ki is nyílt. Mindketten ámulattal nézték. – Fáraszt, Elfaba kisasszony. Méltányolom a társaságát,
de nem kértem kommentárt. Magam is tökéletesen meg tudom ítélni Boq gazda szavait. Hadd
gondoljam végig ezt az ostoba ötletet! Lurlin az égben, alig bírok gondolkodni!
A bosszús Galinda még szebb volt. Szóval igaz a régi mondás, gondolta Boq. Olyan sokat ta-
nul ezektől a lányoktól! Galinda leengedte a legyezőjét, ez most jó jel? Ha nem érezne semmit
iránta, olyan ruhát vett volna fel, amelynek a dekoltázsa icipicivel mélyebb, mint azt ő remélhet-
te? És ott volt még a magára locsolt rózsavíz Legszívesebben odanyomta volna ajkát, ahol az a
csodás váll találkozott azzal a még csodásabb nyakkal.
– Az érdemei – mondotta éppen a lány. – Nos, bátor, gondolom, és okos, hogy ezt kitalálta. Ha
Madame Morzalom megneszelné, hogy itt járt, komoly bajba kerülne. Persze ezt maga nem biz-
tos, hogy tudja, úgyhogy húzzuk ki a bátorságot. Marad az okos, és mondjuk… vagyis…
– Jóképű? – segített Elfaba. – Csinos?
– Vicces látvány.
– Vicces? – nyúlt meg Boq arca.
– Én mit nem adnék, ha vicces lehetnék – vigasztalta Elfaba. –A legtöbb, amit remélek, az a
zavar, amikor az emberek azt mondják, az emésztésük…
Talán az vagyok, aminek mondott – felelte Boq Galindának –, talán nem, de majd meglátja,
hogy kitartó biztosan vagyok. Nem hagyom, hogy nemet mondjon a barátságunkra, Galinda. Ah-
hoz túl sokat jelent nekem.
– Íme, a hím bömbölve járja a dzsungelt párt keresve – bólogatott Elfaba. – A nőstény meg vi-
hog egy bokor mögött, hogy aztán levakarja a vigyort az ábrázatáról, és azt kérdezze ártatlanul:
„Elnézést, drágám, mondtál valamit?”
– Elfaba! – förmedtek rá mindketten.
– Nocsak, galambocskáim – szólalt meg egy hang mögöttük, mire mindhárman megpördültek.
Boq egy középkorú gardedámot látott csíkos kötényben, ritkuló ősz haját a feje tetején csomóba
kötötte. – Mire készültök ti itten?
– Ama Manka! – nézett nagyot Galinda. – Hogy jutott eszedbe itt keresni?
– A Zebra szakács mondta, hogy valami locsogás folyik itt. Azt hiszitek, ott bent mindenki
vak? Ez meg kicsoda? Nem tetszik ez nekem, nem ám.
Boq felállt.
– Boq gazda, Kákabadur, Mumpicföld. Harmadéves leszek a Briscoe-házban.
– Vége a műsornak? – ásított Elfaba.
– Meg vagyok döbbenve! – sápítozott Ama Manka. – Egy vendég nem a veteményeskerten ke-
resztül érkezik, úgyhogy maga hívatlan vendég lesz Uram, azonnal távozzon, mielőtt hívom a
portást!
– Jaj, Ama, ne csinálj jelenetet – sóhajtott Galinda.
– Semmire nem jutott, amiért aggódni érdemes – győzködte Elfaba is. – Nézd, még szakálla
sincs. És abból arra következtethetünk, hogy…
– Ez nem jó így – hadarta Boq. – Nem azért jöttem, hogy sértegessenek. Bocsássa meg,
Galinda kisasszony, ha untattam. Ami magát illeti, Elfaba kisasszony – mondta a tőle telhető leg-
hidegebben, és bizony olyan hidegre sikerült, amilyennek még sosem hallotta magát –, tévedtem,
amikor megbíztam magában.
– Csak várja ki a végét! Tapasztalataim szerint a tévedést borzasztó sokáig tart bebizonyítani.
Addig is, miért nem jön vissza máskor?

64
 – Nem lesz második alkalom – rángatta Ama Manka Galindát, aki olyan nyugodtnak bizo-
nyult, mint a megkötött beton. – Elfaba, szégyelld magad, amiért bátorítottad ezt a szörnyűséget!
– Semmi nem történt, csak incselkedés, méghozzá pocsék – felelte Elfaba. – Galinda kisasz-
szony, miért makacskodik? Úgy ül itt, mint aki gyökeret eresztett. Azt reméli tán, hogy megis-
métlődik ez a látogatás? Félreértettük netán a véleményét?
Galinda végre felállt, úgy-ahogy megőrizve méltóságát:
– Kedves Boq gazda – mondta, mintha úgy diktálnák neki –, én mindig is el akartam téríteni
attól, hogy romantikusan vagy baráti módon közeledjék hozzám. Nem akartam megsebezni. Nem
szokásom. – Erre Elfaba a szemét forgatta, de most az egyszer csendben maradt, talán mert Ama
Manka belevájta körmét a könyökébe. – Több ilyen találkozóba nem megyek bele. Ahogy Ama
Manka emlékeztetett rá, ez méltóságon aluli a számomra. – Ama Manka ugyan nem egészen ezt
mondta, de azért komoran bólogatott. – Ám ha útjaink véletlenül keresztezik egymást, Boq gaz-
da, megteszem önnek azt a szívességet, hogy nem veszem semmibe. Remélem, ezzel megelég-
szik.
– Soha – mosolygott Boq –, de kezdetnek megteszi.
– És most jó éjszakát – mondta Ama Manka mindnyájuk nevében, és elkormányozta a lányo-
kat. – Szép álmokat, Boq gazda, és vissza ne jöjjön!
– Elfi kisasszony, rémesen viselkedett… – mondta Galinda, miközben Elfaba még visszanézett
és vigyorogva intett, amit Boq egyáltalán nem tudott hova tenni.

Beköszöntött a nyár. Miután átment a vizsgákon, Boq legalább még egy évre tervezhetett a
Briscoe-házban. Naponta eltemetkezett a Három Királynő könyvtárában, ahol az archívum
könyvtárosa, a gigászi Rinocérosz figyelő tekintete kísérte, míg ősrégi kéziratokat tisztogatott,
melyekbe nyilvánvalóan száz éve senki bele se kukkantott. Amikor Rinó kiment, eltrécselt a mel-
lette ülő két fiúval.
A Királynő tipikus diákjai voltak, tele pletykával és titokzatos utalásokkal. Bírta őket jókedv-
ükben, és ki nem állhatta, amikor morcoskodtak. Króp és Tibbett. Tibbett és Króp. Boq úgy tett,
mintha zavarban volna, amikor túl pajkosak lettek – ami hetente egyszer megtörtént –, s ilyenkor
azok gyorsan visszakoztak. Délután a sajtos szendvicsükkel kiültek az Öngyilkos csatorna partjá-
ra, és nézték a hattyúkat. A csatornán fel-le cirkálva gyakorló evezősfiúkon Króp és Tibbett úgy
nevettek, majd elájultak. Boq is nevetett, rossz szándék nélkül, és várta, hogy a sors az útjába so-
dorja Galindát.
Megerőltető várakozásnak bizonyult. A veteményeskerti randevú után úgy három héttel, egy
szeles nyári reggelen egy kisebb földrengés némi kárt okozott a Három Királynő könyvtárában, s
az épületet lezárták. Tibbett, Króp és Boq fogták a szendvicsüket meg pár üveg teát a konyhából,
és leügettek kedvenc helyükre, a csatorna füves partjára. Tizenöt perc múlva Ama Manka,
Galinda és két másik lány jött arra.
– Azt hiszem, ismerjük önt – mondta Ama Manka, míg Galinda illedelmesen egy lépéssel mö-
götte megállt. Ilyen esetben a szolga feladata volt megtudakolni az idegenek nevét, hogy aztán
illően köszönthessék egymást. Ama Manka hangosan elmondta, hogy Boq, Króp és Tibbett urak
találkoznak Galinda, Sensen és Pfannee kisasszonyokkal. Aztán pár lépéssel odébb ment. hogy a
fiatalok beszélhessenek egymással.
Boq felugrott, kurtán meghajolt.
– Ahogy megígértem, Boq gazda – szólalt meg Galinda. – Megkérdezhetem, hogy van!
– Nagyon jól, köszönöm.
– Érett, mint a barack – bólintott Tibbett.
– Ebből a szögből egyenesen étvágygerjesztő – tette hozzá az ülő Króp, mire Boq megpördült,
és úgy meredt rájuk, hogy azonnal elhallgattak, s úgy tettek, mintha megsértődtek volna.

65
 – És ön, Galinda kisasszony? – kémlelte a lány merev arcát Boq. –Jól van? Örülök, hogy itt lá-
tom Sizben nyáron. – Ezt nem kellett volna mondania. Az előkelőbb lányok hazamentek nyárra,
és a gillikini Galinda sértőnek érezhette, hogy itt ragadt, akár egy mumpicföldi vagy holmi köz-
ember! A legyező magasabbra emelkedett. A szeme a földre szegeződött. Sensen és Pfannee kis-
asszonyok néma együttérzéssel érintették meg a vállát. De Galinda nem adta fel.
– Kedves barátnőim, Pfannee és Sensen kisasszonyok egy nyaralóban töltik a nyár közepét a
Sügeres-tó partján. Egy kis fantáziaház Sohazöld falu közelében. Úgy döntöttem, inkább ott nya-
ralok, mintsem megtegyem a fárasztó utat haza, Perta-hegységbe.
– A változatosság üdítő. – Boq látta Galinda lakkozott, kúp alakú körmét, arca puhaságát, azt
az érzékeny pontot felső ajka vágatában. A nyári délelőtt fényében veszélyesen, fenségesen gyö-
nyörű volt.
– Start! – szólalt meg Króp. Tibbettel felugrottak, és elkapták Boq könyökét, akinek erre eszé-
be jutott, hogy talán lélegezni sem utolsó dolog. Semmit nem tudott kiötöli, mit mondhatna, Ama
Manka pedig már türelmetlenül forgatta kezében retiküljét.
– Szóval dolgozunk – sietett a megmentésére Tibbett. – A Három Királynő könyvtárában. Mi
vagyunk az irodalom házvezetői. A kultúra takarítói. Maga dolgozik, Galinda kisasszony?
– Dehogyis. Szükségem van a pihenésre a sok tanulás után. Kimerítő év volt, kimerítő. A sze-
meim még most is fájnak a sok olvasástól.
– És maguk, lányok? – érdeklődött Króp felháborító közvetlenséggel. Azok csak vihogva
odébb tipegtek. Ez a barátnőjük ügye volt, nem az övék. Boq közben visszanyerte lélekjelenlétét,
és érezte, hogy a csoport távozni készül.
– És hogy van a szobatársa, Elfaba kisasszony? – kérdezte, hogy marasztalja őket.
– Makacsul és nehézkesen – felelte Galinda, most először normális hangon, nem a társaság
megkövetelte suttogással. – De Lurlinnak hála, van munkája, úgyhogy kapok levegőt. A laborban
és a könyvtárban dolgozik doktor Dillamondnak. Ismeri?
– Doktor Dillamondot? Hogy ismerem-e? A legjobb biológiatanár Sizben!
– És Kecske.
– Az Bárcsak minket is tanítana! Még a mi professzoraink is elismerik a képességeit. Évekkel
ezelőtt, még Régens Ozma uralkodása idején a Briscoe-házban is tartott előadást. De a megszorí-
tások miatt már nem lehet, úgyhogy személyesen nem ismerem. Azon a költői esten tavaly igazi
öröm volt látni…
– Hát, szerintem akkor is sokat beszél. Talán okos, de nem érzi, mi a sok. Tehát mint mond-
tam. Elfaba kisasszony keményen dolgozik neki valamin. És sokat beszél is róla. Azt hiszem, ez
fertőző.
– Hát, egy laborban sok minden születik – vélte Króp.
– Ja – helyeselt Tibbett. – Apropó, hadd mondjam meg, hogy ön éppen olyan szép, mint ahogy
arról Boq áradozik. Mi azt hittük, csak érzelmi és testi frusztráció okozta képzelettúltengés…
– Tudja – mondta Boq Galindának –, köztünk legyen mondva, nekünk semmi reményünk igazi
barátságra. Inkább rendezzünk párbajt, és öljük meg egymást? Tíz lépés, és durr? Sok vesződség-
től megóvna.
Galinda azonban nem kedvelte az efféle tréfálkozást. Búcsúzóul biccentett, és a lánycsoport
továbbindult a kavicsos ösvényen, követve a csatorna kanyarulatát. Még hallották, ahogy Sensen
kisasszony mély hangon kijelenti:
– Ó, kedvesem, persze hogy édes fiú, a maga gyermekded módján. A hangjuk elhalt, ahogy
távolodlak, Boq pedig megfordult, hogy leszidja Krópot és Tibbettet, ám azok már ugrottak is,
hogy megcsiklandozzák, és mind a fűre zuhantak, rá az ebédjük maradványaira. S mivel Boq tud-
ta, reménye sincs megváltoztatni barátait, fel is adta. Mit számít az éretlen szájalásuk, ha Galinda
kisasszony amúgy sem állhatja őt?
Egy-két héttel később, az egyik szabad délutánján Boq elment a Vasút térre. Egy kioszkot
vizsgálgatott nagy odaadással. Cigaretta, instant szerelmi varázs, vetkőző nők rajzai, rikító nap-
lemente-festmények ihlető szlogenekkel. „Minden szívben ott lakozik Lurlin.” „Tartsd meg a Va-

66
rázsló törvényeit, és a Varázsló törvényei biztonságban tartanak!” „Imádkozom a Névtelen Isten-
hez, hogy az igazság járja be Ózt.” Boq megfigyelte, hogy van mindenféle: pogány, hivatalos és
régimódi unionista.
Azonban egy sem a royalistáknak, akik földalatti mozgalommá lettek az elmúlt tizenhat évben,
amióta a Varázsló elragadta a hatalmat Régens Ozmától. Az Ozma-vonal eredetileg Gillikinből
származott. Ott csak van még aktív ellenállás a Varázslóval szemben? Csakhogy Gillikin virág-
zott a Varázsló uralma alatt, így a royalisták hallgatlak. Amúgy meg mindenki ismerte a pletyká-
kat, hogy miféle szigorú bírósági ítéletek várnak a köpönyegforgatókra.
Boq egy Smaragdvárosban kiadott újságot vett – többhetes volt már, de jó ideje először lehe-
tett kapni –, aztán beült egy kávézóba. Elolvasta, hogy a Smaragdvárosi Helyőrség hogyan fogott
el néhány lázadó Állatot, akik a palotakertben garázdálkodtak. A tartományokról keresett híreket,
és talált egy kurta cikket Mumpicföldről, melyet továbbra is aszály sújtott; néha egy-egy zápor
megöntözte a földet, de a víz elfolyt az agyagba. Állítólag Nyugria alatt föld alatti tavak terülnek
el, akkora vízkészlettel, amely egész Óz ellátására elegendő lenne. Ám mindenki nevetett az ötle-
ten, hogy csatornarendszerrel hálózzák be az egész országot. Akkora költség! Az Eminenciák és
Smaragdváros között nagy véleménykülönbség alakult ki a tennivalókat illetően.
Elszakadás, ötlött fel Boqban a lázadó gondolat. Aztán felpillantott, és ott állt előtte Elfaba, kí-
sérő vagy Ama nélkül.
– Finom kifejezés van az arcán, Boq. Sokkal érdekesebb, mint a szerelem.
– Tulajdonképpen ez is az – felelte Boq, majd észbe kapott, és felpattant. – Csatlakozik? Ké-
rem, üljön le! Hacsak nem aggasztja, hogy gardedám nélkül van.
A lány leült. Kissé sápadt volt, hagyta, hogy a fiú rendeljen neki egy csésze gyógyteát. Hóna
alatt csomagot szorongatott.
– Pár semmiség a húgomnak – mondta. – Olyan, mint Galinda, szereti a flancos külsőségeket.
A bazárban találtam egy nyugriai kendőt, vörös rózsák fekete alapon, fekete és zöld szegéllyel.
Ezt küldöm neki, meg egy csíkos zoknit, amit Ama Manka kötött nekem.
– Nem is tudtam, hogy van húga. Ő is velünk játszott annak idején?
– Három évvel fiatalabb. Nemsokára ő is jön a Crage-házba.
– Olyan nehéz eset, mint maga?
– Másképp nehéz. Mozgáskorlátozott az én Neszarózám, nem is kicsit, úgyhogy van vele
gond. Még Madame Morzalom sem sejti, mennyi. De addigra harmadéves leszek, ki merek majd
állni az igazgatónő ellen. Ha valami erőt ad, akkor az, ha az emberek megnehezítik Neszaróza
életét. Ami már így is elég nehéz
– Az anyjuk neveli?
– Anyám meghalt. Névleg apám neveli.
– Névleg?
– Vallásos. – Elfaba két tenyerét egymásnak dörgölte, jelezve: őrölhet az ember a malomkővel
örökké, de ha nincs gabona, semmi nem jön ki belőle.
– Ez nehéz élet lehet mindnyájuknak. Hogyan halt meg az anyja?
– Szülés közben. És ezzel vége a kihallgatásnak.
– Meséljen doktor Dillamondról! Hallom, neki dolgozik.
– Maga meséljen a szórakoztató hadjáratáról Galinda Jégkirálynő szívének elnyeréséért.
Boqot valóban érdekelte doktor Dillamond, de Elfaba megjegyzése elterelte a figyelmét.
– Nem adom fel, Elfi, nem adom fel! Amikor csak látom, annyira elfog a vágy, hogy lángol a
vérem. Bennem akad a szó, és a gondolataim úgy keringnek, akár a kísértetek. Mintha álmodnék.
Mintha a maga álmaiban úsznék.
– Én nem álmodom.
– Mondja, van remény? Mit mond ő? Egyáltalán, érezhet valamit valaha irántam?
Elfaba két könyökét az asztalra támasztotta, állát összekulcsolt kezeire helyezte.

67
 – Tudja, Boq, magam is megkedveltem Galindát. A mögött a csillogó szemű önimádat mögött
egy gondolkodni próbáló elme lakozik. Igenis töpreng dolgokon. Amikor az elméje dolgozik, és
vezetve van, képes magára gondolni… talán még kedvesen is. Gyanítom. Nem tudom. De amikor
visszacsúszik önmagába, mármint abba a lányba, aki mindennap órákig göndöríti az amúgy is
gyönyörű haját, olyan, mintha a belső Galinda visszavonulna egy szekrénybe, és rácsukódna az
ajtó. Vagy mintha hisztérikusan menekülne az olyan dolgok elől, amelyek túl nagyok neki. Én
mindkét énjét szeretem, de akkor is furcsa. Ha tudnám, a helyében én elhagynám önmagamat, de
én nem tudom a kiutat.
– Azt hiszem, túl keményen ítéli meg és kétségtelenül túl őszintén – mondta Boq ridegen. –
Ha itt ülne velünk, megdöbbenne, hogy ilyen szabadon beszél róla.
– Csak próbálok barátként viselkedni. Nincs nagy gyakorlatom benne, az biztos.
– Hát én megkérdőjelezem, hogy a barátom, ha Galinda kisasszonyt is annak tartja, és a távol-
létében így kibeszéli.
Noha Boq dühös volt, érezte, hogy ez sokkal élettelibb beszélgetés, mint a semmitmondó cse-
vely, amit eddig Galindával folytatott. Nem akarta, hogy kritikájával elriassza Elfabát.
– Kérek magának még egy teát – mondta tekintélyt parancsoló hangon, az apja hangján –, és
aztán mesélhet doktor Dillamondról.
– Nem kell tea, még ez is megvan. És magának sincs több pénze, mint nekem – mondta
Elfaba. – De mesélek doktor Dillamondról. Már ha a véleményem éle nem vágja meg.
– Kérem, talán tévedek. Nézze, szép napunk van, nem vagyunk a kampuszon. Apropó, hogy-
hogy egyedül jött? Madame Morzalom tud a szökéséről?
– Tippeljen! Amint világos lett, hogy maga a veteményeskert és az istálló teteje útvonalon tet-
szése szerint átjöhet a Crage-házba, úgy döntöttem, ezt én is megtehetem. Senkinek se fogok hiá-
nyozni.
– Ezt nehéz elhinnem – replikázott merészen Boq –, mert maga nem az a fajta, aki beleolvad a
környezetébe. Most pedig meséljen doktor Dillamondról! Ő a példaképem.
A lány sóhajtva tette le a csomagot az asztalra, felkészült a hosszabb beszélgetésre. Beszélt
doktor Dillamond munkájáról a természetes esszenciák terén, arról, hogy tudományos módszerrel
igyekszik megállapítani az igazi különbséget állati és Állati, valamint Állati és emberi szövet kö-
zölt. Mint azt Elfaba megtudta, mivel maga végezte az aljamunkát, a témáról szóló irodalom tel-
jesen unionista kifejezésekkel íródott, előtte meg pogánnyal, és nem felelt meg a tudományos
vizsgálatnak.
– Ne felejtse el, hogy a Siz Egyetem eredetileg unionista kolostor volt, akárhogy is áll hozzá a
tanult elit, az unionista elfogultság alapkövei még mindig megtalálhatók.
– De én is unionista vagyok, és én nem látom az ellentétet – mondta Boq. – A Névtelen isten a
létezés széles területére vonatkozik, nem csak az emberi létre. Úgy érti, az Állatokkal szembeni
mély ellenszenv olvasható ki a korai unionista traktusokból, s hogy ez még ma is működik?
– Doktor Dillamond kétségtelenül ezt hiszi. És ő is unionista. Magyarázza meg ezt a parado-
xont, és boldogan áttérek. Nagyon tisztelem a Kecskét, de leginkább a politikai rész érdekel. Ha
sikerül neki izolálni valami biológiai szerkezetelemet, amely bizonyítja, hogy a láthatatlan mély-
ben nincs különbség ember és Állat között, hogy nincs különbség közöttünk, az állatokat is ide-
véve, akkor… maga is érti a következményeket.
– Nem, azt hiszem, nem.
– Hogyan lenne tartható az Állatok mobilitásának tilalma, ha doktor Dillamond bizonyítani
tudná, hogy nincs különbség emberek és Állatok között?
– Ez egy valószínűtlenül rózsás jövőkép.
– Gondoljon csak bele, Boq! Milyen alapon tudná a Varázsló ezek után betartatni azokat a ti-
lalmakat?
– Hogyan lehetne meggyőzni, hogy ne tegye? A Varázsló határozatlan időre feloszlatta a Jó-
váhagyás Házát. Nem hinném, hogy a Varázsló nyitott az érvekre, Elfi, még olyan tiszteletre mél-
tó Állatéra sem, mint doktor Dillamond.

68
 – De muszáj neki. Kezében a hatalom, az a munkája, hogy figyelembe vegye a tudomány ala-
kulását. Amikor doktor Dillamond megszerzi a bizonyítékot, ír majd a Varázslónak, és lobbizni
kezd a változásért. Biztos tudatja majd minden Állattal, hogy mi a szándéka. Nem bolond.
– Nem mondtam, hogy az. Maga szerint milyen közel jár ahhoz, hogy kézzelfogható bizonyí-
tékot szerezzen?
– Én csak a diáksegédje vagyok. Azt se értem, amit mond. A titkára vagyok, gépírója, hiszen ő
nem tud írni, mert a patájával nem tudja megfogni a pennát. Diktálást írok, lefűzök, elszaladok a
Crage-ház könyvtárába utánanézni ennek-annak.
– A Briscoe-ház könyvtára jobb lenne ilyen célra. Sőt még a Három Királynőben is, ahol most
nyáron dolgozom, rengeteg dokumentum van, a szerzetesek megfigyelései az állati és növényi
életről.
– Azt hiszem, lány lévén én ki vagyok onnét zárva. És Állat lévén immár doktor Dillamond is.
Szóval azok az értékes források elérhetetlenek.
– Hát, ha tudják, pontosan mit akarnak – ajánlotta fel meggondolatlanul Boq –, én hozzáférek
mindkét gyűjteményhez
– És amikor a jó doktor befejezte az Állatok és emberek közti különbség vizsgálatát, javaslom
majd, hogy alkalmazza ugyanazokat az érveket a nemek közti különbségekre – folytatta Elfaba,
majd leesett neki, mit mondott Boq, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni. – Jaj,
Boq, Boq! Doktor Dillamond nevében hálásan elfogadom a nagylelkű ajánlatát. Még a héten el-
juttatom magához az első listát. Csak a nevemet hagyjuk ki a dologból. Az nem zavar, ha Ma-
dame Morzalom haragját magamra vonom, de nem akarom, hogy bosszúságát a húgomon élje ki.
Felhajtotta a teát, fogta a csomagját, és már állt, mire Boq felkelt volna. Az újságok vagy re-
gények fölött tízóraizó vendégek felpillantottak az ajtón szinte kiszaladó csúnya lány láttán.
Ahogy Boq folytatta az olvasást, még alig sejtve, mibe keveredett, lassan rájött, hogy ezen a reg-
gelen egyetlen Állat sem teázik itt. Egyetlen egy sem.

Boq élete végéig – márpedig hosszú életet él – emlékezni fog arra a régi könyvek porával illa-
tos nyárra, amikor állandóan ősi pergamenek úsztak a szeme előtt. Magányosan nyomozott a do-
hos halmokban, velinpapír kéziratokkal teli mahagóni fiókokban kutatott. Neki úgy tűnt, hogy a
rombusz alakú ablakokat a lazúrkő ablakbordák és keresztfák között újra meg újra apró szemű, de
állhatatos eső pettyezi, makacs és undok, akár a homok. Az eső a hírek szerint nem jutott el
Mumpicföldre, de Boq erre igyekezett nem gondolni.
Krópot és Tibbettet is rávette, hogy segítsenek kutatni doktor Dillamondnak. Először is le kel-
lett őket beszélnie arról, hogy a titkos akcióhoz álruhát öltsenek: üveg nélküli monoklit, parókát,
magas gallérú köpenyt, melyeket a Három Királynő Diákszínpad és Tánctársulat jól felszerelt
kelléktárából szándékoztak kölcsönözni. Ám amikor megértették a küldetés fontosságát, nagy
hévvel vetették bele magukat. Hetente egyszer találkoztak Boqkal és Elfabával a kávézóban a
Vasút téren. Ezekben a ködös hetekben Elfaba barna köpenybe burkolózott, olyanba, aminek
csuklyája és fátyla csak a szemét hagyta szabadon. Hosszú, rojtos, szürke kesztyűt húzott, amely-
ről dicsekedve állította, hogy használtan vette egy helyi temetkezési vállalkozótól, olcsón, mivel-
hogy temetéseken használták. Bambuszvékony lábát gyapjúharisnyába rejtette. Amikor Boq elő-
ször meglátta így, azt mondta: – Alig sikerült meggyőznöm Krópot és Tibbettet, hogy ejtsék a
kémálcát, erre te meg úgy állítasz be, mint egy igazi kumbriai boszorkány.
– Az öltözékem rám tartozik – felelte a lány, majd levetette a köpenyt, és kifordítva úgy haj-
totta össze, hogy a vizes fele hozzá sem ért a bőréhez Amikor egy-egy óvatlan kuncsaft tévedt ar-
ra esernyőjét rázva, Elfaba mindig összerezzent, akárha egyetlen csepp is érte volna.
– Vallásos meggyőződésből tartózkodsz a víztől ennyire, Elfi? – érdeklődött Boq.

69
 – Már mondtam, hogy nem értem a vallást, habár a meggyőződés fogalma kezd értelmet nyer-
ni számomra. Mindenesetre úgy vélem, akinek valóban van vallásos meggyőződése, az vallásos
elítélt, és be kéne zárni.
– Innét ered a víziszonyod – mutatott rá Króp. – Mert a tudtod nélkül akár lehet keresztelő víz
is, és akkor szabadgondolkodói szabadságodat korlátoznák.
– Azt hittem, annyira el vagy foglalva magaddal, hogy nem veszed észre spirituális patológiá-
mat. Na, fiúk, mink van ma?
Boq minden alkalommal azt gondolta: bárcsak Galinda itt lenne. Mert a hetek alatt kialakult
bajtársiasság roppant üdítő volt, a kellem, sőt a szellemesség mintapéldája. A hagyomány dacára
mellőzték a rangnevet, és tegeződtek. Egymás szavába vágtak, nevettek, titokzatos küldetésük
miatt merésznek és fontosnak érezték magukat. Krópot és Tibbettet hidegen hagyták az Állatok
vagy a Tilalmak – mindketten smaragdvárosiak voltak, egy adóbeszedő és egy palotabiztonsági
tanácsadó fia –, de Elfaba szenvedélyes hite életet lehelt beléjük. Boq is érezte, hogy egyre job-
ban beleássa magát az ügybe. Elképzelte, hogy Galinda odahúz hozzájuk egy széket, elhagyja
arisztokratikus tartózkodását, hagyja, hogy szeme csillogjon a titkos, közös céltól.
– Azt hittem, a szenvedély minden formáját ismerem – jegyezte meg Elfaba egy verőfényes
délutánon. – Végül is egy unionista lelkész lányaként nőttem fel. Az ember elhiszi, hogy a vallás
az alap, amire minden más gondolat- és hitvilág épül. De fiúk… a héten doktor Dillamond tudo-
mányos áttörést ért el! Nem vagyok benne biztos, mi volt az, de kellett hozzá két lencse, és azok-
kal megvizsgált egy szövetet, amit átlátszó üvegre helyezett, és alulról gyertyával megvilágított.
Diktálni kezdett, és annyira izgatott volt, hogy énekelte az eredményt, áriákat komponált a látot-
takból! Énekbeszédet a szerkezetről, a színről, a szerves élet alapvető formáiról. Rettenetes,
smirglis hangja van, végül is Kecske, de hogy trillázott! Tremolo a jegyzetekre, vibrato az értel-
mezésekre, sostenuto a következtetésekre: a felfedezés hosszú, győzedelmes, nyitott magánhang-
zói! Biztos voltam benne, hogy valaki meghallja. Én is vele énekeltem, visszaolvastam neki a
jegyzeteit, akár zeneszerzésórán.
A jó doktort felbátorították az eredmények, és azt akarta, hogy még célirányosabban kutassa-
nak. Nem szándékozott nyilvánosságra hozni semmit, amíg ki nem találta, hogy politikailag ho-
gyan tudja őket a legelőnyösebben tálalni. A nyár vége felé lurlinista és kora-unionista értekezé-
seket kerestek az Állatok és állatok teremtéséről és megkülönböztetéséről.
– Nem arra számít, hogy tudományos elméletet ásunk elő unionista szerzetesektől és pogány
papoktól meg papnőktől – magyarázta Elfaba. – De biztosat akar tudni arról, hogy elődeink mi-
ként gondolkodtak erről. A Varázsló jogát, hogy igazságtalan törvényeket hozzon, talán jobban
lehet támadni, ha tudjuk, hogy gondolkodtak erről a régi öregek.
Érdekes gyakorlat volt.
– Ilyen vagy olyan formában mind ismerjük az Óziász előtti eredetmítoszokat – dobta hátra
szőke fürtjeit színpadiasan Tibbett. – A legkoherensebb a mi drága tündérkirálynőnk, Lurlin egy
utazásáról szól. Megunta a levegőben utazgatást. Megállt, és a sivatagiról vizet szólított, amely
mélyen a száraz dűnék alatt rejtőzött. A víz engedelmeskedett, méghozzá olyan bőségesen, hogy
Óz földje azonnal létrejött, olyan változatosan, ahogy mi ismerjük. Lurlin kábára itta magát, és
pihenni tért a Csipkés-hegy tetején. Felébredve jócskán könnyített magán, ebből lett a Gillikin fo-
lyó, ami körbejárja a Gillikini Nagyerdőt, végigfut Nyugria keleti peremén, majd a Lomha-tóban
tér nyugalomra. Az állatok földlakók voltak, így alacsonyabb rendűek Lurlinnál meg a sleppjénél.
Ne nézzetek így rám, tudom, mit jelent a szó, kikerestem. Szóval az állatok úgy keletkeztek, hogy
a bőségesen növő növények a földből kilöktek rögöket. Amikor Lurlin brunyált, az állatok azt hit-
ték a hatalmas folyamról, hogy özönvíz, és féltették az életüket. Rémülten belevetették magukat
az árba, és megpróbáltak átúszni Lurlin vizeletén. Akik megijedtek és visszafordultak, állatok
maradtak, igavonók, ölték őket a húsukért, sportból vadászták, haszonért tartották, ártatlannak te-
kintették őket. Akik átjutottak a túlpartra, a tudatot és a beszéd képességét kapták ajándékba.
– Szép kis ajándék, hogy el tudod képzelni a saját halálodat – dörmögte Króp.
– Ők az Állatok. A hagyomány emberemlékezet óta megkülönbözteti az állatokat és az Álla-
tokat.

70
 – Keresztelés pisivel – mondta Elfaba. – Hát nem finom mód egyszerre megmagyarázni az Ál-
latok származását, és degradálni őket?
– És akik megfulladtak? – tette fel a kérdést Boq. – Ők az igazi vesztesek.
– Vagy mártírok.
– Vagy szellemek, akik a föld alatt élnek, és megakadályozzák, hogy a víz feljöjjön, és ezért
tombol a szárazság Mumpicföldön.
Erre mind nevettek, és rendeltek még teát.
– Találtam egy későbbi iratot, ami sokkal unionistább lelkületű – mondta Boq. – A történet
szerintem pogány eredetű, de kicsit kigyomlálták. Az özönvíz, valamikor a teremtés után és az
emberiség megjelenése előtt, nem Lurlin vizelete, hanem a Névtelen Isten könnyeinek tengere,
melyet egyetlen Ózba tett látogatása alkalmával sírt. A Névtelen isten előre látta a bánatot, ami
majd idővel eluralkodik a vidéken, és fájdalmában bőgött. Egész Óz mérföld mélyen állt a sós
vízben. Az állatok egy-egy kiszakadt fába kapaszkodtak. Akik a Névtelen Isten elég könnyét le-
nyelték, megteltek együttérzéssel társaik iránt, és nekiláttak tutajokat építeni az uszadékból. Kö-
nyörületességből mentették a fajtájukat, és belőlük jött létre az új, érző faj: az Állatok.
– Ez is keresztelés, csak belülről, emésztéssel – vélte Tibbett. – Nekem tetszik.
– De mi van az örömhittel? – kérdezte Króp. – Tud egy boszorkány vagy egy mágus varázs-
igével Állatot teremteni?
– Én ennek néztem utána – felelte Elfaba. – Az örömatyák azt mondják, hogy ha Lurlin vagy a
Névtelen Isten egyszer meg tudta csinálni, a mágia megismételheti. Sőt, céloznak rá, hogy erede-
tileg a különbséget Állat és állat között egy kumbriai boszorkány igéje váltotta ki, ami olyan erős
lett, hogy sose múlt el. Közveszélyes propaganda. Senki nem tudja biztosan, létezik-e még
kumbriai boszorkány, vagy volt-e egyáltalán. Szerintem ez a lurlinista ciklus része, ami levált és
függetlenül fejlődött. Címeres baromság. Nincs bizonyíték ilyen erős mágiára…
– Nincs bizonyítékunk ilyen erős istenre se – szólt közbe Tibbett.
– Ami egyformán jó érv az isten és a mágia ellen. De ez most nem érdekes. A lényeg, hogy ha
ez tényleg kumbriai átok, több évszázados, akkor talán visszafordítható. Vagy annak tekinthető,
ami ugyanolyan rossz. Közben, míg a varázslók bűbájokkal és varázsigékkel kísérleteznek, az Ál-
latok elvesztik a jogaikat, egyiket a másik után. Ahhoz viszont elég lassan, hogy ne lehessen ko-
herens politikai kampánynak tekinteni. Doktor Dillamond még nem ért a végére, hogy…
Ekkor Elfaba a fejére kapta köpenye sarkát, és elbújt mögötte.
– Mi az? – kérdezte Boq, de a lány csendre intette. Króp és Tibbett mintha végszót kaptak vol-
na, nagy hangon belecsaptak egy gügye hantába, hogy az az életcéljuk, hogy elrabolják őket a si-
vatagi kalózok, és fandangót kelljen táncolniuk csak a láncokba öltözve. Boq semmi különöset
nem látott, hivatalnokok olvasták a lóverseny-eredményeket, finom hölgyek ültek limonádé és
regény fölött, egy tiktak-lény fél kiló kávébabot vett, egy röhejes vén professzor valami elméletet
próbálgatott a kése pengéjén új meg új alakba rendezve a kockacukrot.
Pár perc múlva Elfaba megnyugodott.
– Az a tiktak-izé a Crage-házban dolgozik. Azt hiszem, Grommetik a neve. Úgy lohol Ma-
dame Morzalom után, mint egy szerelmes kölyökkutya. Talán nem látott meg.
De ahhoz túlságosan felzaklatta a dolog, hogy folytassák a beszélgetést, úgyhogy megegyeztek
a következő feladatban, aztán a csoport szétszéledt a ködös utcán.

Két héttel azelőtt, hogy a Briscoe-házban megkezdődött volna az új szemeszter, Avarik vissza-
tért otthonából, Tízmező őrgrófjának székhelyéről. Bronzbarnára sült a nyári napon, és kiéhezett
a mókára. Ugratta Boqot, amiért a Három Királynőből való srácokkal barátkozott, és más körül-
mények között Boq hátat is fordított volna Krópnak és Tibbettnek, de már mind benne voltak
doktor Dillamond kutatásában, így egyszerűen fel se vette Avarik szavait.

71
 Elfaba egy nap megjegyezte, hogy levelet kapott Galindától, aki barátnőivel nyaralt a Sügeres-
tónál. – Azt írta, hogy üljek fogatba, és menjek el egy hétre. El tudod hinni? Halálra unhatja ma-
gát azokkal a társasági babákkal.
– De ő maga is az, akkor hogy unatkozhat?
– Én aztán nem tudom megmagyarázni annak a körnek a nüánszait, de gyanítom, hogy a mi
Galinda kisasszonyunk nem is annyira társasági dáma, mint mutatja.
– Mikor indulsz?
– Soha. Ez a munka sokkal fontosabb.
– Mutasd a levelet!
– Nincs nálam.
– Hozd el!
– Mit akarsz?
– Talán szüksége van rád. Mindig szüksége van rád.
– Szüksége van rám? – nevetett Elfaba rekedten, hangosan. –Tudom, hogy belebolondultál, és
kicsit felelősnek érzem magam miatta. Jövő héten megmutatom a levelet. De csak azért nem me-
gyek el, hogy te örülj, Boq.
A következő héten kihajtotta a levelet:

Kedves Elfaba kisasszony!

Vendéglátóim, Pfann-házi Pfannee és Minkos-kláni Sensen kisasszonyok kérésére írok. Csodá-
latos a nyár itt a Sügeres-tónál. A levegő nyugodt és édes, és minden nagyon kellemes. Ha szeret-
ne, meglátogathat bennünket három-négy napra az iskola előtt, mert tudjuk, hogy egész nyáron
keményen dolgozott. Egy kis változatosság mindig jó. Ha szeretne jönni, nem kell előtte írni sem.
Csak jöjjön postakocsival Sohazöld faluba, onnét meg gyalog vagy hintóval. Csak egy-két mér-
föld a hídon át. A ház szép, rózsa és repkény borítja, „Szeszélylak” a neve. Kinek ne tetszene itt?
Hőn remélem, hogy el tud jönni! Van okom is rá, amit nem merek megírni. Garde-dámot illetően
nem tudok, tanácsot adni, mert Ama Manka itt van már, és Ama Vimp is. Döntsön maga! Hosszú,
szórakoztató beszélgetést remélünk.
Szerető barátnéja,
Galinda kisasszony, a Felföldi Arduennáktól
33 nyara, délidő „Szeszélylak.”
– El kell menned! – kiáltott fel Boq. – Nézd, hogyan ír!
– Mint aki nem gyakran ír levelet.
– Azt írja: „Hőn remélem, hogy el tud jönni!” Szüksége van rád, Elfaba. Ragaszkodom hozzá,
hogy menj el!
– Tényleg? Miért nem mész te?
– Aligha mehetek hívatlanul.
– Azt könnyű megoldani. Írok neki, hogy hívjon meg téged. –Elfaba már nyúlt is a ceruzáért.
– Engem ne patronáljon, Elfaba kisasszony – szólt rá Boq. – Ez komoly dolog.
– Szerelmes és becsapott vagy. És nem tetszik, hogy megint magázással büntetsz, amiért vitat-
kozom veled. Amúgy sem mehetek, nincs gardedámom.
– Leszek a gardedámod.
– Na, ja. Mintha Madame Morzalom megengedné.
– És mi van… – törte a fejét Boq – mi van Avarik barátommal? Ő egy őrgróf fia. Emiatt ma-
kulátlan erényűnek számít. Még Madame Morzalom is meghunyászkodik egy őrgróf fia előtt.
– Madame Morzalom még egy hurrikán előtt sem hunyászkodik meg. Különben is velem nem
törődsz? Nincs kedvem Avarikkal utazni.
– Elfi, tartozol nekem – emlékeztette Boq. – Egész nyáron segítettem neked, rávettem Krópot
és Tibbettet is. Most visszafizetheted. Kérsz doktor Dillamondtól pár szabadnapot, én pedig meg-
kérem Avarikot, aki amúgy is nagyon szeretne már csinálni valamit. Hármasban elutazunk a

72
Sügeres-tóhoz. Én Avarikkal egy fogadóban szállok meg. És nem maradunk sokáig. Csak megbi-
zonyosodunk, hogy Galinda kisasszony jól van.
– Én inkább miattad aggódom – sóhajtott Elfaba, és ebből Boq tudta, hogy nyert.
Madame Morzalomnak esze ágában sem volt Elfabát elengedni Avarikkal.
– Drága apja sosem bocsátaná meg nekem. Pedig én nem az a Madame Morzalom vagyok,
akinek hisznek. Ó igen, ismerem a rám aggatott gúnyneveket, Elfaba kisasszony. Szórakoztató és
kamaszos. Én szívemen viselem a maga jólétét. S látom, hogy az egész nyári munkától kicsit,
hogy is mondjam, patinás lett a bőre. Úgyhogy ajánlok egy kompromisszumot. Ha meg tudja
győzni Avarik és Boq úrfikat, hogy magával és az én kis Grommetikommal utazzanak, engedé-
lyezem ezt a kis nyári kiruccanást.
Elfaba, Boq és Avarik a postakocsiban utaztak, Grommetik pedig a tetőn a csomagokkal.
Elfaba időnként Boq szemébe nézett és fintorgott, de Avarikra rá se hederített. Az első pillanattól
ellenszenvet érzett iránta.
Miután kiolvasta a versenyeredményeket, Avarik Boqot ugratta az utazással.
– Tudhattam volna, amikor hazamentem, hogy a szerelem kínjai közt vergődsz Csak olyan
komoly képet vágtál, hogy félrevezetett. Azt hittem, minimum tüdővész. El kellett volna jönnöd
velem azon az utolsó estén! Az orvos is a Filozófia Klubot írta volna fel.
Boq mélységesen szégyellte magát, hogy egy nő jelenlétében szóba kerül az a lebuj. Elfaba
azonban láthatóan nem vette magára. Talán nem tudta, mi az. Boq próbálta elterelni a szót:
– Nem ismered Galinda kisasszonyt, de elbűvölőnek fogod találni – jelentette ki. – Garantá-
lom. – És ő is elbűvölőnek fog találni téged, gondolta később. De ezzel hajlandó volt együtt élni,
ha ez az ára, hogy kisegítse Galindát egy kényes helyzetből.
Avarik megvetően szemlélte Elfabát.
– Elfaba kisasszony – szólította meg szertartásosan –, a neve talán manóvérre utal?
– Milyen eredeti ötlet – felelte Elfaba. – Ha lenne bennem, a tagjaim törékenyek lennének,
akár a sületlen tészta, és a legkisebb nyomástól leesnének. Kipróbálja? – nyújtotta oda karját,
mely zöld volt, akár a tavaszi citrombogyó. – Könyörgöm, tegye meg, hogy egyszer s mindenkor-
ra lezárjuk ezt a kérdést! Arra a következtetésre fogunk jutni, hogy az erő, ami a karom eltörésé-
hez szükséges – szemben más karokkal, amelyeket már eltört – egyenesen arányos az ember- és a
manőver arányával az ereimben.
– Én aztán meg nem érintem – mondta Avarik, több mindent értve ez alatt.
– Manó-énem borzasztóan sajnálja. Ha feldarabolna, legalább vissza lehetne küldeni postán is
Sizbe, és megmenekülnék ennek a kényszernyaralásnak az unalmától. És ettől a társaságtól.
– Jaj, Elfi – sóhajtott Boq –, tudod, ez nem valami jő kezdet.
– Szerintem remek – vágott pofát Avarik.
– Nem gondoltam, hogy a barátság ekkora erőfeszítés – vicsorgott Elfaba Boqra. – Egyedül
jobban megvoltam.
Késő délután érkeztek meg Sohazöldbe, ahol előbb kerestek egy fogadót s csak utána gyalo-
goltak el a tóparton Szeszélylakhoz
Az oszlopos előcsarnok mellett két idősebb nő ült a napon, zöldbabot hüvelyeztek. Az egyik-
ben Boq felismerte Ama Mankát, Galinda gardedámját; a másik biztos Sensené vagy Pfannee-é.
Megdöbbentek a felbukkanó társaságtól, Ama Manka öléből kihullott a bab, ahogy előredőlt.
– Nem tudom, mi legyek, ha ez nem maga Elfi. Nagybátyám szakállára! – Feltápászkodott, és
átölelte Elfabát, aki mereven fogadta, akár egy gipszszobor. – Hadd szedjük össze magunkat, ga-
lambocskák! A makulátlan mennyek nevére, hogy kerültél ide? Ez képtelenség!
– Galinda kisasszony hívott meg, társaim pedig ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérnek. Kényte-
len voltam elfogadni.
– Nem is tudtam róla. Hadd vegyem el azt a nehéz retikült, és keresünk valami tiszta ruhát.
Biztos kimerültél az utazásban. Maguk, úrfiak, gondolom, a faluban hálnak meg. A lányok a tó-
parton vannak a nyári lakban.

73
 Az utazók lementek az ösvényen, amit kőlépcső szakított meg a meredekebb részeknél.
Grommetiknek nem ment a lépcső, ezért hátrahagyták; senki nem hajlott rá, hogy megfogjon egy
fémbőrű, óramű-gondolatú teremtményt. Az utolsó magyalbokrok után megtalálták a pavilont.
Kérges rönkökben épített vázház volt, hat oldala nyitott a szeleknek, a mennyezeten arabeszk-
szerű ágak, mögötte a hatalmas Sügeres-tó. A lányok a lépcsőnél üldögéltek fonott székekben,
Ama Klipp belefeledkezett valami kézimunkába, amihez három tű és sok színes fonal szükségel-
tetett.
– Galinda kisasszony! – szólalt meg Boq, mert muszáj volt, hogy az ő hangja legyen az első.
A lányok felkapták a fejüket. A lenge nyári ruhában, abroncsos szoknya és kikeriki nélkül úgy
néztek ki, mint a madarak.
– Szent rémség! – esett le Galinda álla. – Maguk mit keresnek itt?
– Nem vagyok tisztességesen öltözve! – visított Sensen, meztelen lábára és kilátszó bokájára
utalva.
Pfannee beharapta az ajkát, és megpróbálta fintorát üdvözlő mosollyá változtatni.
– Nem maradok sokáig – nyugtatta őket Elfaba. – Apropó, lányok, ez Avarik úrfi, őrgrófle-
származott a gillikini Tízmezőből. Ő pedig Boq gazda Mumpicföldről. Mindketten a Briscoe-
házba járnak. Avarik, mint azt láthatja Boq szerelmes képéből, ő Arduennai Galinda kisasszony,
illetve Sensen és Pfannee kisasszonyok, akik maguk is képesek elregélni a pedigréjüket.
– Milyen bájos és milyen csúnya – mondta Sensen. – Elfaba kisasszony, mindenért kárpótolt
minket ezzel a kellemes meglepetéssel. Jó napot, uraim!
– De… de… – hebegett Galinda – miért vannak itt? Mi a baj?
– Azért vagyok itt – válaszolta neki Elfaba –, mert ostoba módon említettem a meghívását Boq
gazdának, aki a Névtelen Isten jelét látta benne, hogy ide kell látogatnunk.
Erre Pfannee kisasszony már nem bírta tovább, és kacagva terült el a pavilon padlóján.
– Mi az? – próbált uralkodni magán Sensen. – Mi az?
– Miféle meghívásról beszél? – kérdezte Galinda.
– Hadd ne kelljen megmutatnom. – Elfaba most először látszott zavartnak, amióta Boq ismer-
te. – Vagy vegyem elő?
– Azt hiszem, engem szégyenbe hoztak – meredt a tehetetlenül rángó Pfannee-ra Galinda. –
Engem szórakozásból megaláztak. Ez nem vicces, Pfannee kisasszony! A legszívesebben… meg-
rúgnám!
Grommetik ekkor bukkant ki a bokor mögül. A látványtól, ahogy az ostoba rézdolog ott
egyensúlyozik a kőlépcsőn, Sensen nekidőlt egy oszlopnak, és csatlakozott kacagó barátnőjéhez
Még Ama Klipp is somolygott magában, miközben eltette kézimunkáját.
– De hát mi folyik itt? – értetlenkedett Elfaba.
– Maga azért született, hogy engem gyötörjön?– kérdezte Galinda könnyes szemmel szobatár-
sától. – Kértem én a társaságát?
– Ne, Galinda kisasszony – csitította Boq –, kérem, ne mondjon többet! Most fel van zaklatva.
– Én… írtam… a levelet… – zihálta a nevetéstől fuldokló Pfannee. Erre Avarik is kuncogni
kezdett, Elfaba szeme pedig elkerekedett.
– Úgy érti, hogy nem maga írt, és hívott meg ide? – kérdezte Galindát.
– Jaj, nem, dehogy. – Galinda a haragtól kezdte visszanyerni önuralmát, noha Boq úgy sejtette,
nagy sebet kapott. – Drága Elfaba kisasszony, eszembe sem jutott volna kitenni olyan ostoba ke-
gyetlenségeknek, amiket ezek a lányok követnek el egymás ellen és ellenem pusztán szórakozás-
ból. Mellesleg maga nem is illik ilyen helyre, mint ez
– Akkor is meghívtak – mondta Elfaba. – Pfannee kisasszony, maga írta a levelet Galinda ne-
vében?
– És maga bevette! – vihogott Pfannee.
– Nos, ez a maga háza, én pedig elfogadom a meghívást, még ha más nevében írta is – közölte
Elfaba színtelen hangon Pfannee összehúzott szemébe nézve. – Megyek, és kicsomagolok.

74
 Azzal nagy léptekkel elvonult. Grommetik követte. A levegő áporodottá vált a ki nem mondott
szavaktól. Pfannee hisztériája lassan alábbhagyott, már csak prüszkölt és zihált, majd végre el-
csendesedett, tikkadtan és ziláltan hevert a pavilon kockakő padlóján.
– Jól van, nem kell ledöfni a hallgatásukkal – mondta. – Vicc volt.

Elfaba egy napig a szobájában maradt. Galinda hozta és vitte a vacsoráját. Néha benézett pár
percre. A fiúk a lányokkal úsztak és csónakáztak a tavon. Boq igyekezett érdeklődést csiholni
magában Sensen vagy Pfannee iránt, akik elég kacérak voltak, bár láthatóan mindkettejüknek
Avarik tetszett.
Végül Boq elkapta Galindát a tornácon, és kérte, hadd beszélhessen vele. A lány beleegyezett.
Kezdett visszatérni álszemérmes stílusa, így egymástól távol ültek le egy hintára.
– Magamat hibáztatom, hogy nem láttam át a csínyen – kezdte Boq. – Elfi nem is akarta elfo-
gadni a meghívást. Én erőltettem.
– Hogyhogy Elfi – kérdezett rá Galinda. – Hova tűnt az illem a nyáron?
– Barátok lettünk.
– Azt én is látom, köszönöm. Miért vette rá, hogy fogadja el a meghívást? Nem tudta, hogy
sosem írnék ilyesmit?
– Honnét tudhattam volna? A szobatársa.
– Madame Morzalom parancsára, nem az én kérésemre! Ezt ne feledje el többé!
– Nem tudtam. Úgy láttam, jól kijönnek.
A lány fújt egyet, és már görbült az ajka, de a megjegyzést megtartotta magának. Boq folytat-
ta:
– Ha olyan szörnyen megalázták, miért nem megy el?
– Talán azt kéne. Fontolgatom. Elfaba azt mondja, a távozás a vereség beismerése. De ha ő
előbújik, és elkezd magukkal, velünk járni-kelni, a vicc kibírhatatlan lesz. Nem szeretik őt.
– Ezek szerint maga sem! – sziszegte Boq.
– Az más, nekem van rá okom. Rám kényszerítették. És csak azért, mert a hülye Amám rozs-
dás szögbe lépett a frottikai állomáson, és lekéste az eligazítást! Egész főiskolai karrieremnek
fuccs az Amám óvatlansága miatt. Ha varázsló leszek, ezt megbosszulom rajta.
– Azért mondhatjuk, hogy Elfaba hozott össze bennünket – érvelt Boq gyengéden. – Közelebb
vagyok hozzá, és így közelebb vagyok önhöz
Galinda feladta. Hátradőlt a hinta bíbor párnáira.
– Tudja, Boq, mindennek dacára kicsit édesnek találom magát. Kicsit édes és kicsit bájos, ki-
csit őrjítő és kicsit addiktív.
Boq visszatartotta a lélegzetét.
– De elsősorban kicsi! – fejezte be a lány. – Maga mumpic, az isten szerelmére!
És akkor Boq megcsókolta, megcsókolta, megcsókolta.

Másnap Elfaba, Galinda, Boq, Grommetik – és persze Ama Manka – úgy tették meg a hatórás
utat vissza Sizbe, hogy szinte meg se szólaltak. Avarik maradt, hogy kiszórakozza magát Pfannee
és Sensen társaságában. Siz külvárosába érve kellemetlen eső köszöntötte őket, és mire végre ha-
zaértek, a Crage-ház és a Briscoe-ház komor homlokzatát szinte teljesen elnyelte a köd.
Boqnak nem volt se ideje, se kedve mesélni a románcáról Krópnak és Tibbettnek. A Rinó
könyvtárosnak, aki egész nyáron alig figyelt rájuk, hirtelen feltűnt, milyen keveset dolgoznak, és
reumás szuszogással, éberen rajtuk tartotta a szemét. A fiúk alig beszéltek, porolták a pergame-
neket, olajat dörgöltek a bőrkötésekre, és kifényesítették a rézkapcsokat. Már csak pár nap volt
hátra ebből a dögunalomból.
Egyik délután Boq tekintete a kódexre tévedt, amit éppen tisztogatott. Általában nem figyelt
arra, hogy miről szól az, amin dolgozik, most azonban vonzotta tekintetét az illusztráció rikító
színe. A négy-ötszáz éves kép egy kumbriai boszorkányt ábrázolt. A szerzetes ecsetjét vagy a

75
mágiától való félelem, vagy a fantázia vezette. A boszorkány két sziklás földdarabot összekötő
földnyelven állt, kétoldalt égszínkék tenger terült el, megdöbbentően virgonc és különleges, fehér
peremű hullámokkal. A boszorkány egy felismerhetetlen állatot tartott a karjában, ami láthatóan
megfulladt vagy majdnem megfulladt. Úgy tartotta egyik karjában, mintha dajkálná, az állat ned-
ves hátáról kiálló tüskés szőr sem zavarta. A másik kezével a mellét vette elő köntöséből, és nyúj-
totta az állatnak. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit; a szerzetes keze kente el, vagy a kor
és a kosz rakódott le rá együttérzőn? Olyan volt, mint egy anya a beteg gyermekével. Arckifeje-
zése befelé forduló, szomorú volt vagy valami hasonló. A lábtartása azonban nem passzolt ehhez:
lábát szilárdan megvetette a sziklán, szinte a lábujjaival kapaszkodott, ez még az ezüstcipőn át is
látszott. Boq tekintete a cipő ragyogásán akadt meg először. Ráadásul a két lábfej kilencven fok-
ban elfordult a lábszárhoz képest. Oldalról látszottak, a sarkak összetéve, a lábujjak ellentétes
irányba mutattak, akár egy balett-póz. Ruhája pirkadatkék volt. A dokumentum rubinköveiből
Boq arra következtetett, hogy évszázadok óta ki sem nyitották.
Dramatikus vagy teológiai szempontból a kép az Állatokról szóló különböző teremtésmítoszok
keverékének tűnt. Itt az árvíz – akár Lurlin, akár a Névtelen Isten legendájából – éppen emelke-
dőben vagy apadóban. A kumbriai boszorkány vajon beleavatkozik az állat sorsába, vagy csak
beteljesíti annak végzetét? Habár az írás túl ákombákom és túl archaikus is volt, hogy kisilabizál-
ja, talán ez a dokumentum alátámasztja a mítoszt a kumbriai boszorkány varázsigéjéről, amely
megadta az Állatoknak a beszéd, az emlékezet és a bűntudat ajándékát. Vagy talán csak látványo-
san megcáfolja? Akárhonnan is nézte, benne volt a mítoszok szinkretizmusa, amely boldogan ol-
vasztott magába minden fellelhető történetet. Ezzel a festménnyel egy rémült szerzetes talán azt
akarta sejtetni, hogy az Állatok egy másfajta keresztelés révén, a kumbriai boszorkány emlőjén
keresztül kapták az erejüket? A boszorkány tejéből?
Az efféle elemzés nem volt Boq erős oldala. Még az árpa tápértéke és gyakori kártevői is elég
gondot okoztak neki. Meg kéne tennie azt, ami elképzelhetetlen: elvinni magát a tekercset doktor
Dillamondnak. Érdekes lenne többet megtudni róla.
Vagy az is lehet, töprengett, ahogy sietett a találkozóra Elfabával – miután az iratot köpenye
belső zsebében kicsempészte a Három Királynő könyvtárairól –, hogy a boszorkány nem is eteti
az elázott állatot, hanem éppen megöli? Feláldozza az özönvíznek?
A művészethez sajnos fikarcnyit sem értett.
Még a bazárban összefutott Ama Mankával, és megkérte, adjon át egy üzenetet Elfabának. A
jóasszony a szokásosnál kedvesebben viselkedett vele; talán Galinda szépeket mondott róla szo-
bája magányában?
Először látta a fura, zöld ugróbab-lányt azóta, hogy visszatértek Sizbe. Eljött, a megbeszélt
időben érkezett a kávézóhoz egy szürke ruhafélében, azon kötött kardigán, aminek a kézelője már
rojtosodott. Kezében pedig fekete férfiesernyőt tartott. Elfaba minden kecsesség nélkül huppant
le, és ránézett a tekercsre. Aztán egyre csak nézte, hogy ne kelljen Boqra néznie. De meghallgatta
annak elemzését, akármilyen gyengécske volt is.
– Miért ne lehetne ő Lurlin tündérkirálynő? – kérdezte aztán.
– Hiányoznak a díszek – érvelt Boq. – Az arany hajkorona. Az elegancia. Az áttetsző szár-
nyak. A varázspálca.
– Azok az ezüstcipők elég csicsásak – vélte Elfaba egy kekszet rágcsálva.
– Nem úgy néz ki, mintha a genezist ábrázolná. Inkább reaktív, mint aktív. Az alak elég zava-
rosnak tűnik, nem?
– Túl sokat voltál Króppal és Tibbettel. Térj vissza a gabonáidhoz! – vágta zsebre az iratot
Elfaba. – Kezdesz homályos és művészieskedő lenni. De odaadom doktor Dillamondnak. Kép-
zeld, sorozatos áttöréseket ér el. Ez a kétlencsés dolog a korpuszkuláris szerkezetek új világát
nyitotta meg. Egyszer belenézhettem, de nem láttam mást, csak feszítést és szögeket, színt és pul-
zálást. A doktor nagyon izgatott. A problémát most abban látom, hogy meg kéne állnia. Azt hi-
szem, egy egészen új tudományág felfedezése előtt áll, és az eredmények naponta száz új kérdést
vetnek fel. Klinikai, elméleti, hipotetikus, empirikus, sőt ontologikus kérdéseket. Késő éjjelig a

76
laborban van. Amikor este a kollégiumi szobánkban behúzzuk a függönyt, látjuk a lámpája fé-
nyét.
– Kell neki még valami tőlünk? Már csak két napom van a könyvtárban, aztán kezdődik a suli.
– Nem tudom rávenni, hogy összegezzen. Azt hiszem, már csak rendszereznie kellene azt,
amit elért.
– Ha a tudományos kémkedéssel mára végeztünk, áruld el, mi van Galindával? Hogy van?
Kérdez, felőlem?
Elfaba ránézett.
– Nem. Nem igazán beszél rólad. De hogy adjak némi reményt, amit nem érdemelsz meg, el-
árulom, hogy velem másról se nagyon beszélget. Még mindig duzzog.
– Mikor látom újra?
– Ilyen sokat jelent neked? – mosolyodott el halványan Elfaba. – Boq, tényleg ennyire sokat?
– Ő a világom.
– Hát akkor az egy kicsi világ.
– Egy világ méretét nem kritizálhatod. Nem tehetek róla, nem tudok parancsolni neki, és nem
is tagadhatom meg.
– Azt mondom, buta vagy – itta ki a langyos tea utolsó cseppjeit Elfaba. – Azt mondom, ha
egyszer visszanézel erre a nyárra, borzongani fogsz. Talán aranyos lány… nem, valóban aranyos
lány, egyetértek, de te sokkal többet érsz. – A fiú megdöbbent képe láttán riadtan felkapta a kezét.
– Nem én! Nem magamra gondoltam! Kérlek, ne nézz így!
De Boq nem volt benne biztos, higgyen-e neki. A lány sietve (elkapta a cuccait, és elviharzott
hangos csörömpöléssel feldöntve a köpőcsészét, s nagy esernyőjével felnyársalva valaki újságját.
Körül sem nézett, ahogy kirobogott a Vasút térre, és kis híján elütötte egy rozoga triciklin kere-
kező vén Tinó.

Amikor Boq legközelebb látta Elfabát és Galindát, a románc reménye teljesen szertefoszlott.
Egy háromszögletű kis parkban történt a Crage-ház kapuja mellett. Éppen arra sétált Avarikkal,
amikor kitárult a kapu, és Ama Vimp robogott ki falfehér arccal és csöpögő orral, majd kitódultak
utána a lányok, köztük Elfaba, Galinda, Sensen, Pfannee és Milla. A falak közül kiszabadulva
néhányan kis csoportokba verődtek, mások döbbenten álltak meg a fák alatt, vagy egymást átka-
rolva jajongtak, és a szemüket törölgették.
Boq és Avarik a barátaikhoz siettek. Elfaba magasra húzta a vállát, akár egy csontos macska,
az övé volt az egyetlen száraz arc. Tartotta a kartávolságot a többiektől. Boq legszívesebben átka-
rolta volna Galindát, de az csak rápillantott, aztán újra Milla szőrmegallérjába fúrta a fejét.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte Avarik. – Sensen kisasszony? Pfannee kisasszony?
– Rettenetes – sírtak azok, Galinda pedig rábólintott, s orra ráfolyt Milla blúzának vállára. – Itt
a rendőrség meg egy orvos… de lehet, hogy…
– Mi? – Boq Elfabához fordult. – Elfi, mi történt?
– Rájöttek. – A lány tekintete üveges volt, akár a régi sizi porcelán. – A szemetek valahogy
megtudták.
A kapu megint megnyikordult, a fal tetejéről pedig kora őszi kék és bíbor indavirágok lebegtek
le táncolva. Pillangóként csalinkáztak alá, lassan-vigyázva, ahogy három rendőr és egy sötét kö-
penyes orvos bukkant elő egy hordággyal. A beteget vörös takaró fedte, ám a virágokat hintáztató
szél fellebbentette az egyik sarkát. A lányok sikoltottak, Ama Vimp pedig szaladt betűrni a takaró
szélét, csakhogy a napfényben mind odanéztek, és látták doktor Dillamond kicsavarodott vállát és
hátravetett fejét. Még mindig alvadt, fekete vércsomók fedték a torkát, melyet úgy elmetszettek,
mintha véletlenül vágóhídra tévedt volna be.

77
 Az émelygő, megrémült Boq leült, remélve, hogy nem halált látott, csupán egy rettenetes, de
gyógyítható sebet. A rendőrök meg az orvos azonban nem siettek, már nem volt miért. Boq neki-
dőlt a falnak, és Avarik is, aki sosem látta még a Kecskét, egyik kezével Boq kezét fogta, másik-
kal meg eltakarta a szemét.
Hamarosan Galinda és Elfaba is leültek Boq mellé, és volt sírás, majd még több sírás, és csak
utána jöttek a szavak. Végül Galinda mesélte el a történteket.
– Este lefeküdtünk, és Ama Manka ment, hogy behúzza a függönyt. Ahogy mindig. És akkor
kinézett, és azt mondta: „Ég a lámpa, doktor Dillamond még mindig dolgozik.” Aztán néz-néz, le
az udvarra, és azt dörmögi: „Ez furcsa.” Én oda se figyeltem, de Elfaba megkérdezte: „Mi a fur-
csa, Ama Manka?” Ama Manka meg összerántotta a függönyt, és furcsa hangon mondta: „Sem-
mi, bogárkáim. Lemegyek és körülnézek, minden rendben van-e.” Azzal elköszönt és kiment, mi
meg elaludtunk. Aztán reggel nem hozta a teát. Mindig hozza a teát! Mindig!
Ekkor Galindába belefojtották a szót a könnyek, lerogyott a földre, majd feltérdelt, és szaggat-
ni kezdte a fehér váll-lapos fekete selyemruháját. Elfaba folytatta az elbeszélést; neki száraz, volt
a szeme, akár a sivatag.
– Megvártuk a reggelit, de utána elmentünk Madame Morzalomhoz, és megmondtuk, hogy
nem találjuk Ama Mankát. Mire Madame Morzalom azt mondta, hogy Ama Manka tegnap este
rosszul lett, a gyengélkedőben van. Először be se akart engedni minket, de amikor doktor
Dillamond nem jelent meg a szemeszter első előadását megtartani, odamentünk és belopakod-
tunk. Ama Manka ágyban feküdt. Az arca furcsa volt, mint az utolsó palacsinta, ami már olyan
semmilyen. „Ama Manka, mi történt veled?” kérdezgettük, de nem hallotta, pedig a szeme nyitva
volt. Azt gondoltuk, talán mégis alszik, vagy sokkos állapotban van, bár szabályosan lélegzett és
a színe se volt rossz, csak az arca furcsa. Aztán ahogy indultunk volna, megmozdult, és az ágy
melletti asztalra nézett.
Az ezüsttálcán a gyógyszeres üveg és egy pohár citromos víz mellett volt egy hosszú rozsdás
szög. Reszkető kézzel odanyúlt, felvette a tenyerébe, és beszélt hozzá. Olyasmit, hogy „Már tu-
dom, hogy nem akartad megszúrni a lábam tavaly, csak fel akartad hívni magadra a figyelmemet.
A rendetlenkedés csak egy kis többletszeretet-kérés. Hát ne aggódj, szög, mert úgy foglak szeret-
ni, ahogy neked kell. Most egy kicsit szunyókálok, aztán mesélhetsz nekem arról, hogy kerültél a
frottikai pályaudvarra, mert elég nagy ugrás ahhoz képest, hogy korábban egy IDÉN ZÁRVA
táblát tartottál abban az ócska hotelben, amiről meséltél.”
Boq azonban nem figyelt oda. Nem érdekelte egy élő Szög története, miközben a hisztérikus
tanárok egy halott Kecskéért imádkoznak. Nem hallgatta az Állat lelkének megnyugvásáért szóló
imákat sem. Nem bírta nézni, ahogy elgurítják a tetemet. Mert ahogy megpillantotta a Kecske
nyugodt arcát, világos lett számára, hogy akármitől kapta is a doktor életteli személyiségét, az
már odalett.

78
 A varázskör

Akik látták a holttestet, azoknak kétségük sem volt, hogy erre a gyilkosság a megfelelő szó. A
nyakán a vértől megcsomósodott szőr, akár a rosszul megmosott festőecset; a borostyánszín üres-
ség a szemben. A hivatalos verzió szerint a doktor eltörte a nagyítót, megbotlott, és elvágta vele a
nyaki verőerét. De senki nem hitte el.
Egyvalakit kérdezhettek meg. Ama Mankát, ám ő csak mosolygott, amikor meglátogatták szép
sárga levelekkel vagy egy tál kései Perta-szőlővel. A szőlőt megette, a levelekkel beszélgetett.
Ilyen betegséget még soha senki nem látott.
Glinda – még a vonaton szólította Galindát így doktor Dillamond, s megkésett bocsánatkérés
gyanánt, amiért eleinte olyan durván viselkedett a Kecskével, a lány most így nevezte magát –,
Glinda valóssággal megdermedt Ama Manka állapotától. Nem volt hajlandó meglátogatni, még
csak beszélni se szegény asszony betegségéről, így Elfaba osont be hozzá naponta egyszer-
kétszer. Boq úgy vélte, múló baj lehet. Három hét elteltével azonban Madame Morzalom kezdett
hangot adni azon aggodalmának, hogy Elfaba és Glinda – akik még mindig szobatársak voltak –
gardedám nélkül maradtak. Mindkettejüknek a közös kollégiumi hálótermet javasolta. Glinda, aki
egymaga már nem ment többé Madame Morzalomhoz, csak bólintott, és elfogadta a lefokozást.
Elfaba állt elő végül egy megoldási javaslattal, főként azért, hogy megmentse Glinda méltóságá-
nak maradványait.
Így történhetett, hogy tíz nappal később Boq a Kakas és Tök sörkertjében találta magát, várva
a postakocsit Smaragdvárosból. Madame Morzalom nem engedte, hogy Elfaba és Glinda csatla-
kozzon hozzá, hát neki kellett kitalálni, hogy a leszálló hét utas közül ki lehet Dadus és
Neszaróza. Elfaba figyelmeztette, hogy húgának testi hibáit jól leplezték; Neszaróza akár kecse-
sen is le tud szállni a kocsiról, ha a lépcső biztos és a talaj lapos.
Felismerte őket, köszönt. Dadus főtt szilvára hasonlított, bőre piros és bő, mintha le akarna
válni, és csak a szája sarka meg a szem körüli húspárna tartaná meg. A Kvarangyországban töltött
több mint húsz év alatt letargikus és közömbös lett, megtelt nehezteléssel. Az ő korában meleg
kemencepadkán kéne szunyókálnia.
– Jó végre egy kis mumpicföldit látni – mormolta Boqnak. –Mint a régi időkben.
Aztán megfordult, és beszólt az árnyékba:
– Gyere ki, pipacsom!
Ha nem tudja, Boq nem jött volna rá, hogy Neszaróza Elfaba testvére. Ő nem volt zöld, még
csak nem is kékes-fehér, mint egy rossz vérkeringésű nemes. Neszaróza elegánsan lépett ki a pos-
takocsiból, óvatosan, furcsán mozogva, sarka és lábujja egyszerre érintette a lépcsőt. Különös
mozgása elterelte a figyelmet a testéről, legalábbis egy darabig.
A láb földet ért, hevesen kereste az egyensúlyt, s Neszaróza ott állt előtte. Olyan volt, ami-
lyennek Elfaba leírta: rózsaszín, karcsú, mint a búzaszár – és hiányoztak a karjai. Az iskolai ken-
dőt ravaszul úgy tekerték körbe a vállán, hogy tompítsa a látvány okozta sokkot.
– Jó napot, uram – biccentette meg a fejét kicsit. – A bőröndjeink a tetőn vannak. Levenné? –
Hangja tisztán csengett, nem olyan rekedten, mint Elfabáé. Dadus szelíden a hintó felé terelte,
amit Boq bérelt. Látta, hogy Neszaróza csak úgy mozog jól, ha a hátát nekidőntheti egy biztos
kéznek.
– És most Dadusnak végig kell kísérnie a lányokat az iskolán – panaszkodott Dadus útközben
a hintóban. – Most, hogy az anyjuk mocsaras sírban hever oly sok éve, az apjuk meg elvesztette
az eszét. Hát mindig is okos család volt, és mint tudja, az okosság remekül tud bomlani. Az őrület

79
a legragyogóbb bomlás. Az öreg Eminens Tropp még él, és olyan érzékeny, akár az ekevas. Túl-
élte a lányát meg az unokáját. Elfaba a Harmadik Tropp-leszármazott. Egyszer ő lesz az Eminens.
Mumpicföldi lévén maga is ismeri ezeket a dolgokat.
– Dadus, ne pletykálj, bántja a lelkemet – szólt rá Neszaróza.
– Jaj, aranyom, ne mérgelődj! Ez a Boq régi barát. Hát, barátom, kint a kvarangypokolban az
ember elveszti a társalgás képességét. Csak kórusban brekegtünk a megmaradt békanépekkel.
– Fejfájást fogok kapni a szégyentől – mondta Neszaróza bájosan.
– Ismertem Elfit kiskorában, Léd-Mendegében – mondta neki Boq. – Kákabaduri vagyok. Biz-
tos magával is találkoztam.
– Én jobb szerettem a Semlyék Uradalmat – jelentette ki Dadus. – Én voltam Lady Partra vi-
gasza, a Második Tropp-leszármazotté. De néha elmentem Kákabadurba. Úgyhogy láttam magát,
amikor még olyan kicsi volt, hogy nadrág nélkül is szaladgálhatott.
– Örvendek – mondta Neszaróza.
– Boq a nevem.
– Ő Neszaróza – mutatta be Dadus, mintha a lánynak túl fájdalmas volna bemutatkozni. – Jö-
vőre jött volna Sizbe, de hallottuk, hogy a gillikini gardedám megbuggyant. Úgyhogy szóltak
Dadusnak, és hát magára hagyhatja Dadus az ő bogarát? Maga is látja, miért nem.
– Sajnálatos dolog ez, de reméljük, hogy javul a helyzet.
A Crage-háznál Boq szemtanúja volt a nővérek meleg és szívmelengető találkozásának. Ma-
dame Morzalom teát és szódavizet szolgáltatott fel Grommetikkel a Tropp-lányoknak, Dadusnak,
Boqnak és Glindának. Boq, aki már kezdett aggódni Glinda szűkszavúsága miatt, megkönnyeb-
bülten látta, hogy a lány végigméri Neszaróza elegáns ruháját. Kíváncsi volt, azon tűnődik-e, ho-
gyan lehetséges, hogy mindkét nővér testi hibával született, és ennyire másként öltöznek. Elfaba
csak sötét, jellegtelen ruhákat vett fel, ezen a napon sötét bíbort, szinte feketét. A szófán Dadus
mellett egyensúlyozó Neszaróza, akit Dadus etetett-itatott, selymet viselt, mohaszínűt, smaragdot
és sárgászöld rózsát. Zöld Elfaba a másik oldalán ült, és hátulról megtámasztotta, amikor fejét
hátrahajtva ivott, s ettől olyan volt, mint a húga ruhájához passzoló divatos, élő kiegészítő.
– Ez az egész igen szokatlan – mondta éppen Madame Morzalom –, és sajnos nincs annyi szo-
bánk, hogy minden különcség szabad teret kapjon. Elfaba kisasszony marad Galinda kisasszony-
nyal… azaz most már Glinda, ugye? Milyen eredeti… tehát együtt hagyjuk a két barátnőt, és
Neszaróza kisasszony Dadussal a szomszédos szobát kapja meg, ami szegény öreg Ama Mankáé
volt. Kicsi, de kényelmes.
– És ha Ama Manka jobban lesz? – kérdezte Glinda.
– Ó, a fiatalok milyen optimisták! Megható, komolyan! – Madame Morzalom acélosabb han-
gon folytatta. – Maga már mesélt nekem arról, hogy ez az állapot régóta vissza-visszatér. Nem
tudok mást feltételezni, mint hogy ez most tartós állapot. – Egy kekszet rágcsált a maga halmód-
ján, arca felduzzadt, majd lelapult, akár a fújtató bőre. – Persze reménykedhetünk. De annál töb-
bet nem nagyon.
– És imádkozhatunk – tette hozzá Neszaróza.
– Ó, igen – bólintott az igazgatónő. – Ez magától értetődik a jó születésűek között, Neszaróza
kisasszony.
Boq látta, hogy Elfaba és Neszaróza is elpirul. Glinda kimentette magát, és elment. A távozá-
sát kísérő szokásos pánikot enyhítette Boqban a tudat, hogy a következő héten találkoznak élettu-
domány órán, mivel az Állatokra vonatkozó tilalom miatt a tanárok úgy döntöttek, közös előadá-
sokat tartanak egyszerre több osztálynak. Látni fogja Glindát Siz történetének első koedukált elő-
adásán. Alig várta.
Habár a lány megváltozott. De még hogy!

80
 2

Glinda megváltozott. Maga is tisztában volt vele. Hiú, butácska lányként jött Sizbe, és egy vi-
perafészekben találta magát. Talán a saját hibája volt. Kitalált egy betegséget Ama Mankának, aki
aztán valóban elkapta. Ez vele született mágikus tehetségre utalna? Glinda úgy döntött, idén a
mágiára szakosodik, elfogadta, mint Madame Morzalom büntetését, hogy nem választott neki
más szobatársat. De már nem érdekelte. Doktor Dillamond halála mellett sok minden jelentékte-
lennek tűnt.
Viszont Madame Morzalomban sem bízott. Glinda senki másnak nem beszélt arról a hülye ha-
zugságról, úgyhogy Madame Morzalom többé egy ujjal sem avatkozhat az életébe. És még min-
dig nem volt bátorsága bárkinek is bevallani akaratlanul elkövetett bűnét. S miközben ő gyötrő-
dött, Boq, az a pimasz kis légy ott zümmögött körülötte a figyelmét követelve. Már bánta, amiért
hagyta, hogy a fiú megcsókolja. Micsoda szarvashiba! Egyébként mindez, a társadalmi katasztró-
fa peremén való ingadozás már megértő volt. Már olyannak látta Pfannee kisasszonyt és a többi-
eket, amilyenek voltak – sekélyes, önző sznoboknak –, többé semmi köze nem lesz hozzájuk.
Így Elfaba immár nem társasági kockázatot jelentett, hanem a potenciális igazi barátot. Ha
nem zavar be ez a törött baba nővér. Glinda csak nagy nehezen tudta rávenni Elfabát, hogy be-
széljen a húgáról, és így felkészülhessen Neszaróza érkezésére és társaságuk gyarapodására.
– A Semlyék Uradalomban született – mesélte akkor Elfaba –, hároméves koromban. A csalá-
dom visszament rövid időre oda. Akkor éppen nagy szárazság volt. Apánk mesélte később,
anyánk halála után, hogy Neszaróza születése egybeesett a kútvíz ideiglenes feltörésével a kör-
nyéken. Voltak pogány táncok, még emberáldozat is.
Glinda elkerekedett szemmel nézte Elfabát, aki láthatóan nem szívesen beszélt erről, mégis
próbált közömbösnek tűnni.
– Szüleim egyik barátját, egy kvarangy üvegfúvót áldoztak fel. A tömeget felhergelte valami
csőcselék meg egy profetikus óra, megtámadták és megölték. Teknősszívnek hívták. – Elfaba a
tenyerét kemény, fekete csizmájának szárára nyomta, szemét a padlóra szögezte. – Azt hiszem, a
szüleim ezért lettek misszionáriusok a kvarangyoknál, ezért nem tértek vissza többé a Semlyék
Uradalomba, se Mumpicföldre.
– De anyád a szülésbe halt bele – mondta Glinda. – Akkor hogy mehetett veletek?
– Öt évvel később halt meg – nézte Elfaba ruhája redőit, mintha szégyellné a történetet. –
Amikor az öcsénk született. Apám Páncélnak nevezte el, azt hiszem, Teknősszív után. Páncél,
Neszaróza meg én úgy éltünk, mint a cigánygyerekek, egyik kvarangy falutól a másikig mentünk
Dadussal és apánkkal, Frexszel. Ő prédikált, Dadus meg nevelt minket, és rendben tartotta a há-
zat, már amilyen szállásunk éppen akadt. Közben a Varázsló emberei nekiálltak lecsapolni a mo-
csarakat, hogy megszerezzék az alattuk rejlő rubinkészletet. Persze nem jött össze. Sikerült elűz-
niük és megölniük a kvarangyokat, saját biztonságuk érdekében bekerítették a telepeiket, és halál-
ra éheztették őket. Tönkretették a földet, összeszedték a rubinokat, és elmentek. Apám őrjöngött
miatta. Sose találtak annyi rubint, hogy megérje a dolog; még mindig nincs csatornarendszerünk,
ami elvezetné Nyugria legendás vizét Mumpicföldre. Aztán némi ígéretes nyugalom után kímé-
letlenül folytatódott a szárazság. Az Állatokat visszarendelik őseik földjére, ami csak trükk, hogy
a gazdák úgy érezzék, valaminek ők is urai. Ez a népesség módszeres leigázása. Glinda, a Varázs-
ló ebben mesterkedik.
– A gyerekkorodról beszéltünk – emlékeztette Glinda.
– Hát ez az, ez is a része. Nem lehet elválasztani az életedet a politikától. Tudni akarod, mit et-
tünk? Hogyan játszottunk?
– Azt akarom tudni, milyen Neszaróza meg Páncél.
– Neszaróza erős akaratú fél-nyomorék. Nagyon okos, és azt hiszi magáról, hogy szent. Örö-
költe apánk vallásos vonzódását. Nem tud gondoskodni másokról, mert nem tanult meg saját ma-

81
gáról gondoskodni. Gyerekkorom nagy részében apám akaratának megfelelően rá vigyáztam. Fo-
galmam sincs, mihez kezd majd Dadus halála után. Gondolom, megint nekem kell gondoskod-
nom róla.
– Ez szörnyű kilátás – szaladt ki Glinda száján. Elfaba komoran bólintott.
– Tökéletesen egyetértek.
– És Páncél? – kérdezte Glinda, félve, miféle sebet szakít fel ezzel.
– Fiú, fehér bőrű és egészséges. Úgy tízéves lehet most. Otthon vigyáz, apánkra. Olyan, mint a
fiúk. Kicsit butácska, de hát nem kapta meg azt, amit mi.
– És az mi?
– Nekünk, ha csak rövid ideig is, de volt anyánk. Egy szédült, alkoholista, fantáziáló, bizony-
talan, elkeseredett, bátor, makacs, gondoskodó nő. Melena. Páncél csak Dadust ismeri, aki persze
megtett mindent.
– Ki volt anyátok kedvence?
– Nem tudom – felelte Elfaba közömbösen. – Biztos Páncél lett volna, mert fiú. De meghalt,
mielőtt láthatta volna. Még ez a kis vigasz sem jutott neki.
– És apátok kedvence?
– Az könnyű. – Elfaba felugrott, és kezdte levenni a könyveit a polcról, jelezve a társalgás be-
fejezését. – Neszaróza. Majd ha megismered, meglátod, miért. Ő lenne mindenki kedvence. –
Azzal kisurrant, csak zöld ujjaival intett búcsút.
Glinda nem volt benne biztos, hogy kedveli Elfaba húgát. Neszaróza túlságosan követelőző
volt. Dadus kizárólag rá figyelt, és Elfaba is állandóan apró változtatásokat eszközölt, hogy min-
den tökéletes legyen. A függönyt másként fogatta fel, hogy a nap ne süsse Neszaróza érzékeny
bőrét. Maradhat az olajlámpa ilyen nagy lángon? Neszaróza olvasni szeretne. Pszt, ne beszéljünk,
Neszaróza lefeküdt, és nem alszik mélyen.
Neszaróza bizarr szépségétől pedig kicsit megszeppent. Jól öltözött, ha nem is feltűnően, még-
is elterelte magáról a figyelmet apró társasági trükkökkel: hirtelen támadt ájtatossági rohamban
leszegett fej, szempillaverdesés. Különösen megható – és bosszantó – volt, amikor könnyeket
kellett letörölni az arcáról, melyeket Neszaróza gazdag szellemi életének epifániája okozott,
amelyről a külső szemlélőknek fogalmuk sem lehetett. Mit mondhat erre az ember?
Glinda a tanulmányaiba menekült. A mágiát egy új tanár, Greyling kisasszony tanította. A té-
máról áradozni, azt tudott, de hamar kiderült, hogy nem istenadta tehetség.
– A legelemibb szinten a bűbáj nem más, mint a változás receptje – fuvolázta nekik. Ám ami-
kor a csirke, amit pirítóssá akart változtatni, salátalevélbe csavart, ázott kávébabbá változott, a di-
ákok megjegyezték magukban, hogy sose fogadják el a vacsorameghívását.
A terem végében a láthatatlanságot tettető Madame Morzalom fejét csóválva cöccögött. Egy-
szer-kétszer képtelen volt megállni, hogy közbe ne szóljon:
– Én nem vagyok túl jártas a mágusműhelyben, de Greyling kisasszony, nem hagyta ki a meg-
kötést? Csak kérdezem. Hadd próbáljam meg! Tudja, nagyon fontosnak tartom a mágusnők kép-
zését.
S a vége mindig az lett, hogy Greyling kisasszony a bemutatónak szánt anyag romjai között ült
megszégyenülve. A lányok vihogtak, és nem hitték, hogy sokat tanulnak.
Vagy igen? Greyling kisasszony ügyetlenségének megvolt az a haszna, hogy nem féltek ma-
guk is kipróbálni a varázsigéket. És nem fukarkodott a dicsérettel, ha egy diáknak sikerült elvé-
gezni a napi feladatot. Amikor Glindának először sikerült egy gombolyagot láthatatlanná tenni
pár másodpercre, Greyling kisasszony tapsolt és ugrált, még a cipője sarka is eltörött. Jóleső és
bátorító volt.
– Nem mintha lenne ellene kifogásom – mondta Elfaba egy nap, amikor ő, Glinda és
Neszaróza (és persze Dadus) egy gyöngygyümölcsfa alatt ültek az Öngyilkos-csatorna partján. –
De azért kíváncsi lennék, hogy az egyetem hogyan taníthat mágiát, amikor az alapításkor szigo-
rúan unionista volt?

82
 – A mágiában nincs semmi vallásos vagy nem vallásos – felelte Glinda. – Nem igaz? És nincs
benne semmi, ami az örömhithez kapcsolná.
– Varázsigék, átváltozás, megidézés? Ez mind szémikoztatás. Színház
– Talán színháznak tűnik, és Greyling kisasszony kezében rossz színháznak, de nem az alkal-
mazás a lényeg. Ez gyakorlati képesség, mint az írás-olvasás. Nem az a lényeg, hogy tudsz írni-
olvasni, hanem hogy mit írsz vagy olvasol. Vagy mit varázsolsz.
– Apa szörnyen helytelenítette – szólalt meg Neszaróza a rendíthetetlenül hűségesek mézes-
mázos hangján. – Apa azt mondogatta, hogy a mágia az ördög bűvészkedése. Azt mondta, az
örömhit csupán elvonja a tömegeket áhítatosságuk igazi tárgyától.
– Ez unionista beszéd – felelte Glinda, fel sem véve. – Értelmes álláspont, ha sarlatánokkal
vagy utcai előadókkal van dolgunk. De a mágia ennél több. Ott vannak a boszorkányok fent
Glikkusz-ban. Azt mondják, megbűvölik a Mumpicföldről importált teheneket, hogy a nagy bő-
gés közepette ne ballagjanak le a szakadékokba. Ki tudna ott minden szirtperemre kerítést húzni?
A mágia helyi képesség, hozzájárul a közösség jólétéhez. Nem kell feltétlen versengenie a vallás-
sal.
– Talán nem kell, de ha verseng, kötelességünk figyelni rá, nem?
– Figyelni? Hát figyelek, milyen vizet iszom, nehogy megmérgezzenek. De ettől még nem ha-
gyom abba a vízivást.
– Szerintem túl nagy feneket kerítetek neki – vélte Elfaba. –A mágia triviális. Jobbára csak sa-
ját magával törődik, nem vezet sehová.
Glinda nagyon összpontosított, és megpróbálta Elfaba szendvicsének maradékát kiröptetni a
csatorna fölé, de csak annyit sikerült elérnie, hogy szétdurrant, s majonéz, sárgarépa meg olajbo-
gyó fröccsent-repült szerteszét. Neszaróza elvesztette egyensúlyát a nevetéstől, Dadusnak kellett
megtámasztania. Elfaba leszedegette ruhájáról az ételdarabokat, és mindenki utálkozására meget-
te. –Ez csak hatáskeltés, Glinda. A mágiában nincs semmi ontológiai érdekesség. Nem mintha az
unionizmusban hinnék. Ateista és aspiritualista vagyok.
– Csak azért mondod, hogy felháborodjunk – mondta affektáltan Neszaróza. – Glinda, egy
szavát se hidd! Mindig ezt csinálja, hogy bosszantsa Apát.
– Apa nincs itt – emlékeztette Elfaba.
– Én képviselem, és meg vagyok sértve – felelte Neszaróza. –Fordíts csak hátat az
unionizmusnak, de a hátadat is a Névtelen Istentől kaptad. Vicces, nem, Glinda? Gyerekes. – Ha-
tározottan mérgesnek tűnt.
– Apa nincs itt – ismételte Elfaba, szinte bocsánatkérőn. – Nem kell nyilvánosan megvédened
a hóbortjait.
– Amit hóbortnak nevezel, az nekem hitkérdés – válaszolta hűvösen Neszaróza.
– Kezdőnek nem vagy rossz mágus – fordult Glindához Elfaba. – Jól helyben hagytad az ebé-
demet.
– Köszönöm. Nem akartalak beteríteni vele. De tényleg fejlődöm, ugye? És már mások előtt is
megy.
– Döbbenetes mutatvány – mondta Neszaróza. – Apa pontosan ezért nézte le a mágiát. Csak a
felszíne vonzó.
– Egyetértek, még mindig olajbogyóízű. – Elfaba talált egy fekete bogyót ruhája fodrában, és
ujjbegyén húga felé nyújtotta: – Egy hari?
Neszaróza azonban elfordult, és némán imádkozni kezdett.
Pár nappal később Boqnak sikerült elkapnia Elfaba tekintetét az élettudomány óra szünetének
kezdetén, és találkoztak egy alkóvban.
– Mit gondolsz erről a doktor Nikidikről?
– Nehéz odafigyelni – felelte a lány –, de ez azért van, mert még mindig doktor Dillamondot
akarom hallani, és nem tudom elhinni, hogy nincs többé. – Arca beleszürkült abba, ahogy behó-
dolt a lehetetlen valóságnak.

83
 – Ez az egyik, amire kíváncsi vagyok – mondta Boq. – Meséltél nekem doktor Dillamond
eredményeiről. A laborját már kipakolták? Talán van ott valami érdekes. Te jegyzeteltél neki,
nincs azok között valami javaslat vagy legalább utalás további kutatásra?
Elfaba keményen a szemébe nézett.
– Azt hiszed, nem járok messze előtted? Naná, hogy mindent átnéztem, még a halála napján.
Mielőtt be tudták volna zárni az ajtót lakattal vagy bűbájjal. Hülyének nézel, Boq?
– Nem nézlek hülyének, úgyhogy mondd el, mit találtál!
– Az eredményeket jól eldugtam, és bár kolosszális lyukak tátonganak a tudásomban, magam
tanulmányozom.
– Úgy érted, nekem sem mutatod meg? – kérdezte döbbenten Boq.
– Sose érdekelt különösebben. És amíg nem bizonyítanak semmit, mi értelme? Nem hinném,
hogy doktor Dillamond már odáig jutott.
– Mumpicföldi vagyok – mondta Boq büszkén. – Nézd, Elfi, többé-kevésbé meggyőztél, mi-
ben sántikál a Varázsló. Visszakényszeríti az Állatokat a farmokra, hogy az elégedetlen
mumpicföldi farmerek azt higgyék, értük teszi, közben meg kényszermunkát biztosít az új, ha-
szontalan kutakhoz. Gonosz dolog. És ez hatással van Kákabadurra meg a városokra, ahonnan
engem ideküldtek. Jogom van tudni, amit te tudsz. Talán együtt rájövünk, dolgozhatunk közösen
a változáson.
– Túl sok a veszítenivalód. Ezt én magamra vállalom.
– Micsodát?
A lány csak a fejét rázta.
– Minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked. Aki megölte doktor Dillamondot, nem akarta,
hogy a kutatásai napvilágra kerüljenek. Milyen barát lennék, ha kockára tenném a te életedet is?
– És én milyen barát lennék, ha nem ragaszkodnék hozzá?
De Elfaba nem árult el semmit. Amikor odaült mellé az óra további részére, és kis üzeneteket
dugott az orra alá, a lány el se olvasta. Később úgy vélte, barátságuk komoly csorbát szenvedett
volna, ha történetesen nem akkor következik be az a furcsa támadás az újonnan jött ellen.
Doktor Nikidik az Életerőről magyarázott. Hosszú szakállának két fonatát csuklója köré teker-
ve, hullámzó hangerővel beszélt, így mondatainak csak az eleje ért el a terem végébe. Alig akadt
diák, aki követni tudta. Amikor doktor Nikidik a mellényzsebéből elővett egy kis üveget, és mo-
tyogott valamit a „Biológiai Szándékpárlat”-ról, csak az első sorban ülők húzták ki magukat, és
néztek fel érdeklődve. Boq, Elfaba és mindenki más csupán annyit hallott: – Egy kis szósz mo-
tyog motyog motyog mintha a teremtés nem motyog motyog motyog minden érző lény tiltakozá-
sa dacára motyog motyog motyog, ezért testedzésképpen azoknak, akik ott hátul már alszanak
motyog motyog motyog, íme egy kis világi csoda motyog motyog motyog…
Az izgalomhullám azonban mindenkit felébresztett. A doktor kihúzta a dugót a füstös üvegből,
és megrándult a keze. Mind látták, ahogy az üveg szája felett megjelenik egy kis felhő, akár egy
csipetnyi hintőpor. A doktor felfele legyezte. A füst megőrizte furcsa térbeli koherenciáját, úgy
lebegett felfele. A diákok szájában bennragadt az óóó, mert doktor Nikidik egy ujját felemelve
csendre intette őket, és már látták is, miért. A kollektív sóhaj ugyanis megváltoztatta volna a le-
vegő áramlását, eltérítette volna a lebegő port. A diákok önkéntelenül elmosolyodtak. A színpad
fölött, a zsinórón lógó ünnepi agancskürtök és réztrombiták között lógott az Ozma-tornyok négy
alapítójának olajportréja. Régimódi ruhában, komor arccal néztek le a mai diákokra. Ha ez a
„biológiai szándék” hatna valamelyikükre, vajon mit szólna, látva a sok fiú és lánydiákot együtt a
nagy előadóteremben? Vajon mit szólna bármihez? Pompás pillanat volt, nagy dolgok előérzete
remegett a levegőben.
Ám akkor kinyílt a színpad mellett egy ajtó, s a légáramok megváltoztak. Egy diák nézett be,
és vágott döbbent képet. Új diák volt, furcsa szarvasbőr kamáslit és fehér gyapjúinget viselt, ar-
cán és kezén kék színű gyémánt-tetoválás. Senki sem látta még őt, sem hozzá hasonlón. Boq
megragadta Elfaba karját, úgy suttogta:
– Nézd, egy nyugor!

84
 Valóban úgy tűnt, hogy egy nyugriai diák jött későn az órára. Különös szertartásruhában, za-
vartan és bocsánatkérően állt az ajtóban, ami azonban becsukódott és bezáródott mögötte, az első
sorokban pedig nem volt üres hely. Így leült a padlóra, hátát az ajtónak vetve, remélve, hogy ész-
revétlen marad.
– Ördög és pokol, az egésznek vége! – háborgott doktor Nikidik. –Te ostoba, miért nem idő-
ben jössz órára?
A virágcsokor méretű fénylő köd felfelé sodródott a huzat miatt, el a rég halott méltóságok so-
ra előtt, akik arra vártak, hátha megint megszólalhatnak. Végül az egyik agancsra telepedett, s be-
leakadt az ágakba-bogakba.
– Nos, immár aligha remélhetem, hogy mondanak valami bölcsességet – füstölgött doktor
Nikidik –, és nem pazarolok többet ebből az értékes anyagból órai bemutatóra. A kutatás még fo-
lyik, és úgy gondoltam motyog motyog motyog. Magatoknak kell motyog motyog motyog. Alig-
ha kérhetem, hogy motyog motyog motyog.
Az agancs hirtelen megrándult a falon, és kitépte magát a tölgyfa lambériából. Leesett a padló-
ra, a diákok pedig visítottak és nevettek, mert eleinte úgy tűnt doktor Nikidiknek fogalma sincs,
mi ez a felfordulás. Aztán meglátta, hogy az agancs szembefordul vele, és vár remegve-rángva,
akár egy harci kakas a ringben.
– Rám aztán ne nézz – szedte össze könyveit doktor Nikidik. – Én nem kértem tőled semmit.
Okold azt – bökött a nyugriaira, aki úgy guggolt ott csodálkozástól elkerekedett szemekkel, hogy
az idősebb, cinikusabb diákok kezdték azt hinni, az egész meg volt rendezve.
Az agancs ekkor rákszerűen araszolni kezdett az emelvényen. A diákok sikoltozva ugrottak
fel. Az agancs felszaladt a nyugor testén és a csukott ajtóhoz szögezte. Az agancs egyik villája a
nyakát vette körül járomként, a másik viszont hátrahúzódott, hogy az arcába döfjön.
Doktor Nikidik megpróbált odaugrani, de ízületgyulladásos térde megmakacsolta magát, és
összerogyott. Mielőtt felállhatott volna, az első sorból két fiú az emelvényen termett, megragad-
ták és a padlóra birkózták az agancsot. A nyugriai fiú idegen nyelven ordítozott.
– Az Króp és Tibbett! – bökte oldalba Elfabát Boq. A mágiát tanuló diákok mind felugrottak a
székükre, és varázsigéket küldtek a gyilkos agancs felé, Króp és Tibbett markából pedig hol ki-
csúszott az agancs, hol megint megragadták, letörték az egyik hegyét, aztán a másikat. A darabok
rángva hulltak a padlóra, de nem maradt bennük több erő.
– Szegény fickó – dörmögte Boq, mert az idegen diák összegörnyedve, fejét kék gyémántmin-
tás kezébe temetve bőgött. – Sose láttam még itt nyugriait. Szép kis fogadtatás!
A nyugriai fiú elleni támadás pletykákat és spekulációkat szült. Másnap mágiaórán Glinda
megkérte Greyling kisasszonyt, hogy magyarázzon el neki valamit.
– Hogy lehetséges, hogy doktor Nikidik Biológiai Szándékpárlata vagy micsodája az élettu-
dományhoz tartozik, amikor pedig úgy viselkedik, mint egy erős varázslat? Mi igazából a kü-
lönbség tudomány és mágia között?
– Ó – igazította meg a haját Greyling kisasszony. – A tudomány, drágáim, a természet mód-
szeres felboncolása olyan működő részekre, amelyek többé-kevésbé egyetemes törvényeknek en-
gedelmeskednek. A mágia az ellenkező irányba tart. Nem szétszed, hanem megjavít. Nem ele-
mez, hanem szintetizál. Nem a régit mutatja meg, hanem újat épít. Az igazán gyakorlott kézben –
itt véletlen megszúrta egy hajtű, és felsikkantott – igazi Művészet. Sőt hívhatjuk a Legfelsőbb
vagy Legfinomabb Művészetnek. Túlmutat a szépművészeteken, mint a festészet, dráma és költé-
szet. Nem ábrázolja vagy képviseli a világot. Azzá válik. Nagyon nemes hivatás. – Saját retoriká-
jának meggyőzőerejétől könnyezni kezdett. – Lehet nemesebb vágy, mint megváltoztatni a vilá-
got? Nem utópikus tervekkel, hanem igazi változással? Átrajzolni, ami torz átformálni, ami hibás,
kiigazítani a világegyetem hibáit? Mágiával elérni a túlélést?
A teánál a még mindig csodálkozó Glinda elismételte Greyling kisasszony szívszaggató be-
szédét a két Tropp nővérnek.
– Csak a Névtelen Isten teremt, Glinda – rótta meg Neszaróza. –Ha Greyling kisasszony ösz-
szekeveri a mágiát a teremtéssel, fennáll a veszély, hogy megrontja az erkölcseidet.

85
 – Hát – képzelte el Glinda Ama Mankát a szellemi fájdalom ágyán, amit ő kreált neki –, az én
erkölcseim eleve nincsenek túl jó állapotban, Nesza.
– Ha a mágia bármit is segít, akkor a jellemedet kellene megerősítenie – jelentette ki határo-
zottan Neszaróza. – Ha erre törekedsz, szerintem végül minden jól alakul. Használd a mágikus
tehetségedet, de ne hagyd, hogy az használjon téged!
Glinda úgy látta, hogy Neszaróza kezdi megtanulni, hogyan legyen csüggesztően felsőbbsé-
ges. A gondolatra elfintorodott, de azért megszívlelte a tanácsot.
Elfaba viszont azt mondta neki:
– Jó kérdés volt, Glinda. Bárcsak Greyling felelt volna. Az a kis rémálom az aganccsal nekem
is inkább mágiának tűnt, mint tudománynak. Szegény nyugriai! Megkérdezzük a jövő héten dok-
tor Nikidiket?
– Kinek lenne ahhoz mersze? Greyling kisasszony legalább nevetséges, de doktor Nikidik az-
zal a kedves motyogásával meg zavarosságával olyan… méltóságteljes.
A következő héten az élettudomány órán minden szem az új nyugriai fiúra tapadt. Korán érke-
zett, és a karzaton keresett helyet, olyan messze a katedrától, amennyire csak lehetett. Boq
ugyanolyan gyanakvással tekintett a nomádokra, mint minden megtelepedett gazda. Azt azért el
kellett ismernie, hogy az új fiú tekintete intelligens. Avarik csusszant mellé:
– Azt mondják, herceg. Erszény és trón nélkül. Szegény herceg. Mármint a saját törzsében. Az
Ozma-toronyban lakik, Fijero a neve. Ízig-vérig nyugor. Kíváncsi lennék, mit ért a civilizációból?
– Ha az a múlt héten a civilizáció volt, akkor biztos visszavágyik a saját barbár fajtájához –
szólalt meg Elfaba Boq másik oldalán.
– Minek visel ilyen hülye festést? – folytatta Avarik. – Csak magára vonja a figyelmet. És az a
bőr. Nem szeretném, ha olyan színem lenne, mint a szarnak.
– Szerintem a véleményed, az olyan, mint a szar – mondta Elfaba.
– Kérlek, fogjátok már be! – fortyant fel Boq.
– El is felejtettem, Elfi, hogy a bőr neked kényes téma – jegyezte meg Avarik.
– Engem hagyj ki ebből – mondta a lány. – Most ettünk, és már fáj a gyomrom. Tőled meg a
babtól.
– Én elülök innét – fenyegetőzött Boq, ám akkor bejött doktor Nikidik, és a teremben ülők ru-
tinszerűen felálltak, majd zajosan, zörögve-beszélgetve visszaültek.
Elfaba percekig integetett, hogy magára vonja a doktor figyelmét, de túl hátul ült, a tanár meg
amúgy is valami másról hablatyolt. Végül odahajolt Boqhoz:
– A szünetben előrébb ülök, hogy lásson.
Az osztály nézte, ahogy doktor Nikidik elmotyogja a bevezetőt, majd int az egyik diáknak,
hogy nyissa ki az emelvény melletti ajtót, azt, amin előző héten Fijero tévedésből bejött.
Most a Három Királynő egyik diákja érkezett egy zsúrkocsiféleséget tolva. Egy oroszlánkö-
lyök kuporgott rajta, összehúzva magát, mintha próbálna láthatatlan lenni. Még a karzaton is
érezték az állat rettegését. Farka, akár egy mogyorószín kis ostor, ide-oda csapott. Még nem volt
sörénye, ahhoz túl kicsi volt. A homokszín fej erre-arra forgott, mintha a veszélyt mérlegelné.
Nyitotta a száját, és ijedt nyafogás tört elő, a felnőtt bőgés csecsemő változata. A teremben a szí-
vek megolvadtak, és nagy sóhajtozás hallatszott.
– Még csak kismacska – mondta doktor Nikidik. – Pörrnek akartam hívni, de többet borzong,
mint dorombol, úgyhogy Börr lett.
Az állat doktor Nikidikre nézett, és a kocsi végébe farolt vissza.
– A mai kérdésünk a következő. Doktor Dillamond némileg ferde érdeklődését véve alapul
motyog motyog motyog ki tudja megmondani, hogy ez Állat vagy állat?
Elfaba nem várta meg, hogy szólítsák. Felállt a karzaton, és tiszta, erős hangon azt mondta:
– Doktor Nikidik, azt kérdezte, ki tudja megmondani, hogy ez Állat vagy állat. Szerintem az a
válasz, hogy az anyja. Hol az anyja?
A diákok élvezettel duruzsoltak.

86
 – Látom, beleragadtunk a szintaktikai szemantika mocsarába – csóválta a fejét vidáman a dok-
tor. Hangosabban beszélt, mintha csak most vette volna észre, hogy van karzat is. – Jól van, kis-
asszony! Hadd fogalmazzam át a kérdést. Megkockáztat valaki egy feltevést az itt látható pél-
dányról? És megindokolná azt? Az itt látható állat még zsenge korban van, jóval azelőtt, hogy
uralná a nyelvet, már ha az valóban veleszületett. Tehát ez valóban Állat?
– Megismétlem a kérdést, doktor úr – zengte Elfaba. – Ez egy kis kölyök. Hol az anyja? Miért
választották el az anyjától ilyen korán? Hogyan etetik?
– Ezek a mi témánkhoz most nem releváns kérdések. De persze az ifjonti szív könnyen vérzik.
Az anya, mondjuk így, egy szomorúan időzített robbanásban halt meg. A vita kedvéért tegyük fel,
hogy nem lehetett megállapítani, hogy Oroszlán vagy oroszlán volt. Hiszen mint azt bizonyára
hallották, vannak Állatok, akik a jelenlegi törvények elől visszamenekülnek a vadonba.
Elfaba tanácstalanul leült.
– Nekem ez nem tetszik – mondta Boqnak és Avariknak. – Egy óra kedvéért iderángatni egy
kölyköt az anyja nélkül. Nézzétek, milyen rémült! Reszket. És biztos nem a hidegtől.
A diákok megkockáztattak néhány véleményt, de a doktor mindegyiket megcáfolta. A lényeg
láthatóan az volt, hogy nyelv vagy környezet nélkül, csecsemő fázisban nem lehet tudni, hogy Ál-
lat vagy állat.
– Ennek politikai vonzatai is vannak – mondta Elfaba hangosan. – Azt hittem, ez élettudo-
mány, nem politológia.
Boq és Avarik lepisszegte. Elfabát lassan mindenki a nagy szájáról ismerte.
A doktor még tovább nyújtotta a dolgot, jóval az után is, hogy már mindenki megértette a
mondanivalóját. Végül aztán azt mondta:
– Mit gondolnak, ha ki tudnánk égetni az agynak azt a részét, ahol a beszéd kifejlődik, azzal
kitörölhetnénk a fájdalom, azaz a létezés gondolatát is? Az ezen a kis jószágon végzett tesztek ér-
dekes eredményt hoztak. – Felvett egy gumifejű kis kalapácsot meg egy fecskendőt. Az állat ösz-
szehúzta magát, sziszegett, majd leugrott a padlóra, és az ajtó felé csámpázott, ami – akárcsak az
előző héten – bezárult már.
Nem csak Elfaba ugrott fel kiabálva. Még vagy öten-hatan:
– Fájdalom? Kitörölni a fájdalmat? De hát retteg! Már most is érez fájdalmat! Hagyja abba,
megőrült?
A doktor megállt, de ökle jól láthatóan még jobban szorította a kalapácsot.
– Nem tűrök el ilyen tanulás gátló magatartást! Esztelen következtetést vonnak le csupán ér-
zelmi alapon, a tárgyilagos megfigyelés helyett. Hozzák ide az állatot! Hozzák vissza! Kisasz-
szony, nem hallotta? Ne mérgesítsen fel!
Azonban két lány a Briscoe-házból felkapta a kapálózó oroszlánkölyköt egy köténybe, és ki-
szaladtak vele. A teremben káosz tört ki, doktor Nikidik pedig nagy léptekkel levonult a dobogó-
ról. Elfaba a két fiúhoz fordult:
– Úgy tűnik, nem tudom feltenni Glinda kérdését a tudomány és a mágia különbségéről, igaz?
Ma másképp alakultak a dolgok. –De a hangja remegett.
– Sajnáltad azt a kismacskát, ugye? – Boq meghatódott. – Elfi, te remegsz! Nem akarlak
megbántani, de tisztára elfehéredtél a szenvedélytől. Gyere, osonjunk ki, és igyunk meg egy teát a
Vasút téren, mint régen.

Talán minden véletlenszerűen összekerülő embercsoportnak jut egy rövid kegyelmi időszak a
kezdeti félénkség és előítélet, meg a végső ellenszenv és árulás között. Boq úgy érezte, nyári
megszállottsága Glindával – akkor még Galindával – abban nyert értelmet, hogy létrejött egy
érettebb baráti kör, melynek tagjai kezdtek kötődni egymáshoz

87
 A fiúk még mindig nem mehettek a Crage-házba, se a lányok a fiúk iskolájába, de Siz város-
központja koedukált társalgóvá és előadóteremmé alakult, ahol kedvükre találkozhattak. Hét köz-
ben délután és hétvégén délelőtt pedig a csatorna partján jöttek össze egy üveg bor társaságában,
netán egy kávézóban vagy diákivóban, vagy csak sétáltak, és átbeszélték a sizi építészet fonto-
sabb elemeit, vagy kinevették tanáraik szeszélyeit. Boq és Avarik, Elfaba és Neszaróza (Dadus-
sal), és néha Pfannee, Sensen és Milla, és olykor Króp meg Tibbett. Króp egyszer elhozta Fijerót
is, ami miatt Tibbett egy hétre elhidegült tőle, mígnem egy este Fijero a maga tartózkodó, udvari-
as módján azt mondta:
– Persze, jó ideje nős vagyok. Mi Nyugriában fiatalon házasodunk. – A többieknek leesett az
álla, és szörnyen éretlennek érezték magukat.
Elfaba és Avarik továbbra is kíméletlenül csipkedték egymást. Neszaróza mindenkinek az
agyára ment a vallásos prédikációival. Króp és Tibbett a szaftos megjegyzések miatt többször a
csatornában végezte. Boq viszont megkönnyebbülve érezte, hogy Glinda iránti rajongása lassan-
ként alábbhagy. A lány magabiztos képpel ült a piknikpokrócon, és mindig elterelte magáról a
beszélgetést. Boq azt a lányt szerette, aki szerelmes volt a saját pompájába, és az a lány eltűnt. De
örült, hogy Glindát a barátjának tudhatja. Dióhéjban: Galindát szerette, de ez itt Glinda volt. Va-
laki, akit már nem értett. Ennyi.
Varázskört alkottak.
A lányok, amikor csak tudták, kerülték az igazgatónőt, nem akartak találkozni Madame
Morzalommal. Egy este azonban Grommetiket a Tropp lányokért küldték. Dadus puffogva tiszta
kötényt kötött, és leterelte maga előtt Neszarózát és Elfabát az igazgatónőhöz
– Ki nem állhatom azt a Grommetiket – nyafogott Neszaróza. –Hogyan működik egyáltalán?
Gépezet hajtja vagy mágia? Vagy mindkettő?
– Én mindig úgy képzeltem, hogy csak mese az egész tiktak-dolog, és egy törp van benne
vagy egy akrobatikus manócsalád, és mindenki egy-egy végtagot mozgat – felelte Elfaba. – Ami-
kor a közelembe jön, a tenyerem kalapács után viszket.
– Ezt nem tudom elképzelni. Mármint…
– Pszt! – szólt rájuk Dadus. – Annak az izének füle is van. Madame Morzalom éppen a gazda-
sági papírokat nézegette, még szöszmötölt kicsit, csak utána volt hajlandó észrevenni a diákjait.
– Csak egy pillanat az egész. Levelet meg egy csomagot kaptam az édesapjuktól. Úgy gondol-
tam, illik személyesen átadnom a hírt.
– Hírt? – egyensúlyozott Neszaróza.
– Nekünk is írhatott volna – mondta Elfaba. Madame Morzalom rá se hederítve folytatta:
– Neszaróza egészségéről és tanulmányi haladásáról érdeklődik, és üzeni, hogy böjtöt és peni-
tenciát fogad Ozma Tippetarius visszatéréséért.
– Ó, az az áldott kislány – csapott le kedvenc témájára Dadus. –Amikor a Varázsló elfoglalta a
palotát annak idején, és börtönbe vettette Régens Ozmát, mind azt hittük, hogy a szent
Ozmagyerek katasztrófát idéz a Varázsló fejére. De azt beszélik, hogy befagyasztották egy bar-
langba, mint Lurlint. Van Frexsparnak ereje kiolvasztani? Elérkezett a kis Ozma visszatérésének
ideje?
– Nem azért hívtam magukat ide – vetett egy savanyú pillantást Dadusra Madame Morzalom –
, hogy a Dadusuk apokrifikus hiedelmét tárgyaljuk meg, sem hogy szidalmazza dicsőséges Va-
rázslónkat. Békés hatalomátvétel volt. Az, hogy Régens Ozma egészsége a házi őrizet alatt ösz-
szeomlott, csupán szerencsétlen egybeesés, semmi több. Ami az apjuk erejét illeti, hogy bizonyí-
tatlan álomállapotban megidézné az eltűnt királyi gyermeket… Nos, maguk is beismerték, hogy
apjuk szeszélyes, ha nem őrült. Csak jó egészséget kívánhatok a vállalkozásához. De rá kell mu-
tatnom, lányok, hogy mi a Crage-házban nem mosolygunk a lázadó hozzáálláson. Bízom benne,
hogy nem hozták magukkal apjuk royalista vágyait a kollégiumba.
– Mi a Névtelen Istennek köteleztük el magunkat, nem a Varázslónak, sem a Királyi család
más maradványának – felelte Neszaróza büszkén.

88
 – Nekem nincs véleményem a témában – mondta Elfaba –, csak annyi, hogy apám szereti a
veszett ügyeket.
– Hát jó. Legyen. Itt a csomag. – Ahogy átadta Elfabának, hozzátette: – Neszarózának szól, azt
hiszem.
– Nyisd ki, Elfi, kérlek – mondta Neszaróza. Dadus is odahajolt. Elfaba kioldotta a zsineget, és
kinyitotta a dobozt. Egy cipőt vett elő belőle, majd a párját. Ezüst, kék vagy piros volt? Nem le-
hetett megmondani, annyira csillogott. Még Madame Morzalom lélegzete is elakadt. A cipő száz
meg száz tükörképtől izzott. A tűz fényében olyan volt, mint a forrásban lévő vérminták a nagyító
alatt.
– Azt írja, hogy egy fogatlan köszörűsnőtől vette őket Ovvelsz mellett – közvetített Madame
Morzalom –, és maga készítette ezüst üveggyöngyökkel díszítette fel, amire megtanította vala-
ki…
– Teknősszív – dörmögte sötéten Dadus.
– …és… – lapozott Madame Morzalom – remélte, hogy adhat magának valami különlegeset,
mielőtt eljön az egyetemre, de Ama Manka hirtelen betegsége miatt… blabla… nem volt felké-
szülve. Ezért küldi ezt most Neszarózának, hogy a gyönyörű lába meleg, száraz és szép maradjon,
és vele szeretetét is küldi.
Elfaba beletúrt a dobozba, de nem volt benne más. Neki semmi.
– Hát nem csodás? – ragyogott Neszaróza. – Feltennéd a lábamra, Elfi? Jaj, hogy csillog!
Elfaba letérdelt a húga elé. Neszaróza kihúzott derékkal ült, akár Ozma, az arca ragyogott.
Elfaba lehúzta a lábáról a papucsot, és ráhúzta a káprázatos cipellőt.
– Gyönyörű szép! – lelkesedett Neszaróza.
– Még szerencse, hogy te meg tudsz állni a lábadon – dörmögte Dadus Elfabának, és átkarolta
a vállát, de Elfaba lerázta a karját.
– Pompás – mondta rekedten. – Mintha rád öntötték volna, úgy passzol.
– Jaj, Elfi, ne légy morcos – nézegette a lábát Neszaróza. – Ne rontsd el a boldogságomat, jó?
Apa tudja, hogy neked nincs szükséged ilyesmire.
– Nincs. Persze, hogy nincs.
Aznap este a barátok semmibe vették a takaródót, és rendeltek még egy üveg bort. Dadus
morgott-mérgelődött, de ugyanúgy ledöntötte a saját adagját, mint a többiek. Fijero elmesélte,
hogy hétéves volt, amikor hozzáadtak egy lányt a szomszéd törzsből. Mind ámultak a nyíltságán.
Csupán egyszer látta a feleségét, véletlenül, kilencéves korában.
– Csak húszévesen kerülünk majd össze, és most tizennyolc vagyok. – Megkönnyebbültek,
hogy ő is szűz, mint ők, és rendeltek még egy üveggel.
A gyertyák csonkig égtek. Őszi eső szemerkélt. Habár a helyiség száraz volt, Elfaba magára
csavarta a köpenyét. Már túljutott azon, hogy Frex nem küldött neki semmit. Neszarózával vicces
történeteket meséltek apjukról, mintha bizonyítani akarnák maguknak és másoknak, hogy minden
a legnagyobb rendben. Neszaróza, aki nem volt nagy ivó, még nevetett is.
– A megjelenésem dacára, vagy éppen azért, mindig az ő szépséges kincsének nevezett – utalt
most először a karjai hiányára. –”Gyere ide, kincsem, adok egy darab almát”, mondta. Én meg
odamentem, ahogy tudtam, botladozva és imbolyogva, ha nem volt ott Dadus vagy Elfi vagy
anya, az ölébe estem, aztán mosolyogva felemelkedtem, ő meg gyümölcsdarabokat dobott a
számba.
– Téged minek nevezett, Elfi? – kérdezte Glinda.
– Ő volt Fabala – felelte helyette Neszaróza.
– Csakis otthon – tette hozzá Elfaba.
– Igen, te vagy apád kis Fabalája – búgta Dadus magának, a mosolygó arcok körén kívül. –
Kis Fabala, kis Elfaba, kis Elfi.
– Engem sose hívott a kincsének – emelte poharát a húgára Elfaba. – De tudjuk, hogy igazat
mondott, mert Neszaróza az egész család kedvence. Ezért is kapta ezt a cipőt.
Neszaróza pirulva fogadta a tósztot.

89
 – Jó, de míg én az állapotommal vontam magamra a figyelmét, te az énekléseddel ejtetted ra-
bul a szívét.
– Rabul ejtettem a szívét? Na, ja. Úgy érted, elláttam egy funkciót. A többiek azonban biztatni
kezdték:
– Tudsz énekelni? Énekelj nekünk! Még egy üveg bort ide! Mielőtt hazamegyünk, énekelned
kell!
– Csak ha mások is – felelte Elfaba. – Boq? Egy mumpicföldi nótát? Avarik, egy gillikini bal-
ladát? Glinda? Dadus, egy altatót?
– Mi tudunk egy pajkos dalt. De előbb te – mondta Króp és Tibbett.
– Én meg énekelek egy nyugor vadászdalt – tette hozzá Fijero. Mindenki vihogott és hátba ve-
regették. Úgyhogy Elfaba felállt, hátratolta a székét, megköszörülte a torkát, halkan hangolt, majd
belefogott. Mintha újra az apjának énekelne ennyi idő után.
A báranya odacsapott a törlőruhájával két idős emberre, hogy hallgassanak, és a dartdobálók
keze is lehanyatlott. A helyiség elcsendesedett. Elfaba ott találta ki a dalt, a vágyakozásról és a
másságról szólt, a messzi távolról és az eljövendő napokról. Az idegenek lehunyták a szemüket.
Boq is lehunyta. Elfabának egész jó hangja volt. Látta maga előtt a helyeket, amiket a lány
megidézett, az országot, ahol az igazságtalanság, a kegyetlenkedés, a despota uralom és a száraz-
ság kemény marka mégsem szorította ki mindenkiből a szuszt. Nem, igazságtalan vele: Elfabának
nagyon is jó hangja van. Tanult, érzékeny és nem színpadias. Figyelmesen hallgatta, míg a dal el-
halt, és hangjai szétfoszlottak a bár tiszteletteljes csendjében. Később azt gondolta: a dallam elfa-
kult, mint szivárvány a vihar után, vagy mint a lecsendesedő szél; nyugalom, lehetőség és meg-
könnyebbülés maradt utána.
– Legközelebb te jössz, megígérted – mutatott Elfaba Fijeróra, de többé senki nem énekelt,
mert ő olyan jól csinálta. Neszaróza biccentett Dadusnak, hogy törölje le a könnycseppet a szeme
sarkából.
– Elfaba állítja, hogy nem vallásos, de tessék: milyen beleérzéssel énekel a túlvilágról – mond-
ta Neszaróza, és most az egyszer senki nem akart vele vitatkozni.

Egy kora reggel, amikor a világot még dér borította. Grommetik egy Glindának szóló üzenettel
érkezett, amely szerint Ama Manka készül elhagyni ezt a világot. Glinda és szobatársai a gyen-
gélkedőbe siettek.
Az igazgatónő várta őket, és odavezette a lányokat egy ablaktalan alkóvhoz Ama Manka
hánykolódva feküdt az ágyon, és a párnához beszélt.
– Haragudj csak rám nyugodtan, mert mit teszek én érted? Szidom a jó természetedet, olajos
hajamat a tiszta ruhádra hajtom, és a fogamat piszkálom. Ne hagyd ezt! Nem érdekel a szolgálat.
Becsapás, az egész csak becsapás!
– Ama Manka, Ama Manka, én vagyok – szólongatta Glinda. – Hallgass ide! A te kis
Galindád beszél.
Ama Manka ide-oda forgatta a fejét. – A tiltakozásoddal őseidet becsmérled – folytatta szemét
forgatva a párnára. – Azok a gyapotmezők a Lomha-tó partján nem azért engedték leszedni ma-
gukat, hogy te bármilyen idegennek lefeküdj. Ennek semmi értelme.
– Ama Manka! – sírt Glinda. – Kérlek! Félrebeszélsz!
– Aha, látom, erre nem tudsz mit mondani – mosolygott elégedetten Ama.
– Gyere vissza, Ama, gyere vissza még egyszer, mielőtt elmész!
– Ó, édes Lurlin, ez rettenetes – sopánkodott Dadus. – Ha ilyen leszek, mérgezzetek meg, drá-
gáim, jó?
– Mindjárt elmegy – állapította meg Elfaba. – Eleget láttam Kvarangyországban, ismerem a je-
leket. Gyorsan mondd el, amit akarsz, Glinda!

90
 – Madame Morzalom, kettesben lehetnék vele? – kérte Glinda.
– Én melletted maradok, és támogatlak. Ez a kötelességem – tette csípőre sonkaszerű kezét
Madame Morzalom.
Elfaba és Dadus azonban kitessékelték az alkóvból, végigvezették a szobán, ki az ajtón, amit
bezártak. Dadus egész úton azt mondogatta:
– Hát nagyon kedves ez magától, igazgató asszonyság, de felesleges.
Glinda megragadta Ama Manka kezét. Az asszony homloka fehér verejtékben úszott. El akarta
húzni a kezét, de már nem volt annyi ereje.
– Ama Manka, haldokolsz – mondta Glinda. – És az én hibám.
– Ezt ne – szólt rá Elfaba.
– De igaz – sziszegte hevesen Glinda.
– Nem vitatkozom, csak úgy értettem, ne magadról értekezz! Ő haldoklik, nem te beszélgetsz
a Névtelen Istennel. Gyerünk. Csinálj valamit!
Glinda megragadta Ama Manka kezét, mindkettőt, és még erősebben szorította.
– Visszavarázsollak – mondta összeszorított foggal. – Ama Manka, azt teszed, amit mondok!
Még mindig az úrnőd vagyok, engedelmeskedned kell! Hallgasd a varázsigét, és viselkedj!
Az Ama foga csikorgott, szeme forgott, álla rángott, mintha az ágy fölött egy láthatatlan dé-
monnal nézne farkasszemet. Glinda behunyta a szemét, de a szája mozgott, s ajkai közül hangfü-
zér tört elő, önmaga számára is érthetetlen, összefüggéstelen szótagok.
– Remélem, ő nem robban fel, mint a szendvicsem – morogta Elfaba.
Glinda rá se hederített. Mormogott és dolgozott, ringatózott és lihegett. Ama Manka lecsukott
szemhéja úgy remegett, mintha a szemgödre rágta volna a szemét.
– „Magicordium senssus ovinda clenx” – fejezte be fennhangon. – Ha ez nem elég, feladom.
Akkor egy varázskészlet összes főzete és harangja se használ.
A szalmaágyon Ama Manka elernyedt. Mindkét szeme sarkából vér csordult, de a vad mozgás
megszűnt.
– Jaj, bogaram, jól vagy? – mormolta. – Vagy már meghaltam?
– Még nem – felelte Glinda. – Igen, kedves Ama, jól vagyok. De te elmenőben vagy.
– Tudom. Itt a Szél, nem hallod? Nem érdekes. Jaj, itt van Elír is. Isten veletek, drágáim! Ne
lépjetek a Szélbe, csak a megfelelő időben, különben a rossz irányba fúj.
– Ama Manka, mondanom kell valamit… bocsánatot kell kérnem. ..
Elfaba azonban odahajolt, eltakarva Glindát Ama Manka elől.
– Ama, mielőtt elmész, áruld el nekünk, ki ölte meg doktor Dillamondot?
– Biztosan tudod.
– Azért erősíts meg.
– Hát, láttam, vagyis majdnem. Éppen végzett vele, a kés még ott volt… – Ama levegő után
kapkodott – véresen, még meg sem száradt.
– Mit láttál? Ez fontos.
– Láttam a kést a levegőben, láttam, hogy a Szél eljött doktor Dillamondért, láttam az órát fo-
rogni és a Kecske idejét megállni.
– Grommetik volt, ugye? – mormolta Elfaba, igyekezve rávenni az asszonyt, hogy mondja ki.
– Hát azt mondom, bogaram.
– És ő is meglátott téged, ugye? – kiáltott fel Glinda. – Ő betegített meg, Ama?
– Rajtam volt a betegség sora – felelte Ama Manka gyengéden –, nem panaszkodom. És most
itt a halál, hagyjatok! Csak fogd a kezem, kedvesem!
– De az én hibám…
– Jobban segítenél, ha hallgatnál, édes Galindám, bogaram – mondta Ama Manka, és megpas-
kolta Glinda kezét. Majd lehunyta a szemét, és sóhajtott. Csendben ültek, ami valahogy szolgai-
nak hatott, habár később nem tudtak megindokolni, miért. Odakint Madame Morzalom fel-alá

91
járkált. Aztán meghallottak egy Szelet, vagy annak visszhangját, Ama Manka pedig elment, és a
kifejezetten alárendelt párnára kevéske emberlé csurgott még az elernyedt száj sarkából.

A temetés szerény volt, amolyan „szerettük, elföldeljük” dolog. Glinda közeli barátai voltak
ott, két templomi padsort töltöttek meg, a kápolna másik felében pedig az Amák tömörültek. A
többi rész üres volt.
Miután a lepelbe burkolt test lecsúszott az olajozott csúszdán a kemencébe, a gyászolók és a
kollegák Madame Morzalom nappalijába mentek, ahol kiderült, hogy az igazgatónő nem nyúlt a
bukszájába a frissítőket illetően. A tea ősrégi volt, állott, akár a pocsolya; a keksz kőkemény; és
nem volt sáfrányszósz, se tamornalekvár.
– Még egy kis pohár sáfrányszósz se? – kérdezte megrovóan Glinda, mire az igazgatónő azt
felelte:
– Lányom, igyekszem védekezni az élelmiszerhiány ellen az óvatos költekezéssel, és azzal,
hogy nem esem túlzásokba, de a maga tudatlanságáért nem vagyok felelős. Ha az emberek felté-
tel nélkül engedelmeskednének a Varázslónak, tejben-vajban fürödnénk. Hát nem tudja, hogy va-
lóságos éhínség tombol, kétszáz mérföldre innen a tehenek éhen halnak? Emiatt az ilyesmi rop-
pant drága a piacon. – Glinda ott akarta hagyni, de Madame Morzalom megfogta párnás, dudoros,
gyűrűs ujjaival. Az érintéstől Glinda vére megdermedt. – Miután a vendégek elmentek, szeretnék
beszélni magával, Neszaróza kisasszonnyal és Elfaba kisasszonnyal. Kérem, maradjanak majd itt!
– Kioktatást kapunk – súgta Glinda a Tropp nővéreknek. – Kiabálni fog velünk.
– Egy szót se arról, amit Ama Manka mondott – nézett rájuk jelentőségteljesen Elfaba. – Ért-
ve, Neszaróza? Dadus?
Bólintottak. Az elköszönő Boq és Avarik javasolta, hogy találkozzanak később az ivóban a
Régens sétányon. A lányok beleegyeztek. Ott majd tartanak egy sokkal őszintébb búcsúztatót
Ama Mankának.
Miután a vendégek elmentek, s csak a poharakat és morzsákat takarító Grommetik maradt,
Madame Morzalom maga rakta meg a tüzet – ez a bensőséges gesztus mindenkinek feltűnt –,
majd elküldte Grommetiket is.
– Később, bigyó, később. Menj, olajozd meg magad valahol! –Grommetik sértetten zümmö-
gött el, már ha ez lehetséges egy ilyennél. Elfaba alig tudta visszafogni magát, hogy bele ne rúg-
jon fekete csizmájával.
– Maga is, Dadus – mondta Madame Morzalom. – Tartson egy kis szünetet!
– Nem, nem. Dadus nem hagyja magára Neszarózát.
– De igen. A nővére is képes vigyázni rá. Ugye, Elfaba kisasszony? Ő maga a megtestesült jó-
tékonyság.
Elfaba már nyitotta a száját, aztán becsukta. Az ajtó felé bólintott. Dadus szó nélkül felállt, de
még mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte, behallatszott a hangja:
– Nincs jogom panaszkodni, de halotti tor sáfrány nélkül? Miféle dolog ez…?
– Segítség – mondta Madame Morzalom, mikor az ajtó becsukódott, de Glinda nem volt benne
biztos, hogy a szolgákat kritizálta általában, vagy együttérzését fejezte ki. Az igazgatónő először
is elrendezte a ruháját: szoknyáit, kosztümkabátjának díszeit. A narancssárga rézflitterektől úgy
festett, mint egy hatalmas, kárpitozott, fejre állított aranyhal istennő. Hogy lehet egy ilyen igazga-
tó, futott át Glinda fején a gondolat.
– Most, hogy Ama Manka hamuvá lett, nekünk bátran tovább kell mennünk – kezdte Madame
Morzalom. – Lányaim, először is megkérném magukat, hogy mondják el nekem utolsó szavait.
Ez nagyon fontos ahhoz, hogy túljussanak a gyászon.
A lányok nem néztek össze. Glinda, aki a szóvivője volt a helyzetnek, nagy levegőt vett: –
Mindvégig félrebeszélt.

92
 – Nem csoda, szegény öreg – bólogatott Madame Morzalom. – De mégis miket?
– Nem értettük.
– Nem beszélt a Kecske haláláról?
– A Kecskéről? Nem tudnám megmondani…
– Úgy vélem, az ő állapotában visszatérhetett a kritikus pillanathoz A halál gyakran az utolsó
pillanatban próbálja megoldani az élet rejtélyeit. Természetesen hiába. Ama Manka biztosan ma-
ga sem értette, hogyan bukkant a Kecske testére meg a vérre. És Grommetikre.
– Igen? – lehelte Glinda. A nővérek elővigyázatosan meg se moccantak.
– Azon a rettenetes reggelen korán keltem – szellemi meditációim végett –, és észrevettem a
fényt doktor Dillamondnál. Átküldtem hát Grommetiket egy kanna teával, hogy felvidítsam az
öreg Kecskét. Grommetik ott találta az Állatot a lencséire borulva, a jelek szerint megbotlott, és
átvágta a saját ütőerét. Szomorú baleset, amit a tudós lelkesedés, mondhatni hübrisz, és a józan
ész szánalmas hiánya okozott. Mindenkinek szüksége van pihenésre, még a legragyogóbb elmék-
nek is. A megdöbbent Grommetik kereste a pulzusát, de már nem találta, és azt hiszem, ekkor ér-
kezett meg Ama Manka. Grommetiket látta, vérrel telefröcskölve. Ama Manka hirtelen érkezett,
és semmi keresnivalója nem volt ott, tenném hozzá, de hát halottakról vagy jót, vagy semmit,
nem igaz?
Glinda lenyelte kikívánkozó könnyeit, és nem árulta el, hogy Ama Manka valójában még elő-
ző este vett észre valami szokatlant, és azt ment el megnézni.
– Úgy vélem, hogy az a sok vér lehetett az utolsó csepp, ami Ama Mankát visszalökte a beteg-
ségébe. Most már értik, miért küldtem el Grommetiket. Még mindig nagyon érzékeny, és attól
tartok, hogy azt hiszi. Ama Manka őt tartotta felelősnek a Kecske haláláért.
– Madame Morzalom – szólalt meg reszketeg hangon Glinda –, tudnia kell, hogy Ama Manka
sosem szenvedett attól a betegségtől, amiről beszéltem. Én találtam ki.
Elfaba feszülten figyelte az igazgatónőt. Neszaróza szempillája folyamatosan rebegett. Ha
Madame Morzalom már sejtette is azt, amit Glinda most közölt vele, nem árulta el. Nyugodtnak
és kiegyensúlyozottnak tűnt, akár egy kikötött csónak.
– Nos, ez csak a megfigyeléseimet igazolja. A maga csúcsos kis társasági koponyájában gaz-
dag képzelet, sőt jós erő lakozik, Glinda kisasszony.
Az igazgatónő felállt, szoknyái susogtak, akár búzamezőben a szél.
– Amit most mondok, az szigorúan bizalmas. Elvárom, hogy titokban tartsák, értik? – Döbbent
hallgatásukat beleegyezésnek vette. Állva nézett le rájuk. Azért olyan halszerű, gondolta Glinda,
mert alig pislog. – Nagyon fontos feladattal bíztak meg olyan magas helyről, melyet megnevezni
nem szabad. Ez a feladat elengedhetetlen Óz belső biztonságához Már évek óta dolgozom ezen, s
most érkezett el a megfelelő pillanat, végre a rendelkezésemre állnak a szükséges anyagok is. –
Rájuk nézett. Ők voltak a szóban forgó „anyagok”. – Nem adják tovább, amit itt hallanak. Nem
akarják, nem kívánják, és nem tudják továbbadni. Varázslattal mindenkit megkötök. Nem – intet-
te le Elfaba tiltakozását –, nincs joguk tiltakozni sem. Már megtettem, meg kell hallgatniuk.
Glinda magába nézett, hogy érzi-e a varázskötést, de csak ijedtnek és fiatalnak érezte magát,
ami persze majdnem ugyanaz volt. A nővérekre nézett. Neszaróza a csillogó cipőjében a szék há-
tának dőlve ült, orrlyukai kitágultak ijedtségében vagy izgalmában. Elfaba ellenben szokása sze-
rint komornak és hűvösnek tűnt.
– Maguk itt egy kis biztonságos méhben élnek, egy szoros fészekben, lányok egymás között.
Persze tudom, hogy ott vannak azok a fiúk, de ők felejthetők. Egyvalamire jók, és még abban sem
megbízhatók. De eltértem a tárgytól. Azt kell mondanom, hogy vajmi keveset tudnak hazánk ál-
lapotáról, fogalmuk sincs a nyugtalanságról, ami kialakult. A közösségek feszültek, etnikai cso-
portok fenekednek egymásra, bankárok támadnak földművesekre és gyárosok a boltosokra. Óz
földje egy forrongó vulkán, ami bármelyik pillanatban kitörhet, és elégethet minket mérgező
lángjaival.
A Varázslónk elég szilárdnak tűnik. De vajon tényleg az? Valóban? Köze nincs a belpolitiká-
hoz. Érti a csíziót, amikor Ev. Jemmicoe vagy Eliaan vérszopóival kell alkudozni a csereértékek-

93
ről. Olyan szilárdan és agilisan vezeti Smaragdvárost, amiről a romló, dudoros állú Ozma-vonal
nem is álmodhatott. Nélküle évekkel ezelőtt elsöpörtek volna bennünket. Csak hálásak lehetünk
neki. Egy erős kéz csodákat művel a nehéz helyzetben. Járj finoman, de legyen nálad bot. Látom,
megbotránkoztatom magukat. A hatalom közéleti arca mindig férfias, nemde?
Az bizony. Csakhogy a dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. És egy ideje már nyilván-
való, hogy a Varázsló trükkzsákja nem fog örökké tartani. Elkerülhetetlenek a populista zendülé-
sek. Az ostoba, tudatlan lázadások, amikor erős, de tökfejű emberek élvezettel ölnek a politikai
változás nevében, ami éveken belül úgyis visszájára fordul. Ez értelmet ad értelmetlen életüknek,
nem igaz? Mert más okot el nem tudok képzelni. Mindenesetre a Varázslónak emberek kellenek.
Tábornokok. Hosszú távon. Vezetői képességekkel bíró emberek. Akik leleményesek.
Egyszóval: nők.

Ezért hívtam ide magukat. Ugyan még nem érett nők, de az idő közeleg, gyorsabban, mint
hinnék. Függetlenül attól, amit a viselkedésükről gondolok, magukat választottam ki. Mindegyi-
kőjükben több van, mint azt ránézésre hinné az ember. Neszaróza kisasszony a legtitokzatosabb
nekem, mivel ő a legfrissebb, de amint kinő a hiteskedésből, elképesztő tekintélyt fog árasztani.
Testi rendellenessége lényegtelen. Elfaba kisasszony, maga zárkózott, és még a varázsigém elle-
nére is süt magából a lenézés. Ez nagy belső erőre és akaratra utal, amit mélységesen tisztelek,
még ha ellenem is szól. Nem mutatott érdeklődést a mágia iránt, és nem állítom, hogy van hozzá
tehetsége, de ez a csodás magányos farkas lelkülete megzabolázható, meg bizony, és akkor nem
kell egész, életét kielégítetlen haragban leélnie. És Glinda kisasszony, önmagát is meglepte saját
mágikus képességével. Tudom, hogy így volt. Reméltem, hogy a lelkesedése átragad Elfaba kis-
asszonyra, de az, hogy nem így történt, csak még jobban igazolja Elfaba kisasszony vasjellemét.
Látom a szemükben, hogy a módszeremet megkérdőjelezhetőnek tartják. Azt gondolják: vajon
Madame Morzalom miatt ment szög Ama Manka lábába, ezért kellett Elfabával egy szobába ke-
rülnöm? Miatta ment le Ama Manka, és találta meg a halott Kecskét, így került ki a képből, és
miatta jelent meg Dadus és Neszaróza? Hízelgő rám nézve, hogy ilyen erővel ruháznak fel.
Az igazgatónő elhallgatott és majdnem elpirult, ami nála úgy nézett ki, mint amikor a forró te-
jen kiválik a föle.
– A magasabb hatalom szolgálója vagyok, az én képességem abban rejlik, hogy bátorítani tu-
dom a tehetségeket. A magam jelentéktelen módján lettem elhivatva a nevelésre, így járulok hoz-
zá szerényen a történelemhez
És most térjünk a lényegre! Gondoljanak a jövőjükre! Elnevezném magukat, elkeresztelném,
ha úgy tetszik, Adeptus triónak. Hosszú távon titkos végrehajtói feladatot kapnak majd az ország
különböző részein. Ezt a hatalmat olyanoktól kaptam, ne feledjék, akiknek a cipőjét sem vagyok
méltó megkötni. – Ám közben önelégült képet vágott, mintha a rejtélyes erők kitüntető figyelme
miatt igenis méltónak érezné magát. – Mondjuk, hogy a kormány legfelső köreinek titkos munka-
társai lesznek. A béke névtelen követei, akik segítenek megfékezni a háborgó elemeket a kevésbé
civilizált népek között. Természetesen még semmi nem dőlt el, és maguknak is van szavuk a kér-
désben – ezt pedig nekem mondják, nem egymásnak és nem másnak –, de szeretném, ha átgon-
dolnák! Előbb-utóbb kell nekem egy Adeptus Gillikinbe. Glinda kisasszony a maga társadalmi
helyzetével és átlátszó ambícióival be tud surranni az őrgrófok báltermeibe, Ugyanakkor a disz-
nóólban is otthon lenne. Jaj, ne fintorogjon, a jó vér csak egy dolog, és maga azért nem annyira
előkelő. Gillikin Adeptusa, Glinda kisasszony. Tetszik? Glinda nem bírt megszólalni.
– Elfaba kisasszony, aki öröklést helyzetéből adódóan tele van kamasz lenézéssel, maga akkor
is a Harmadik Tropp-leszármazott, és dédapja, az Eminens Tropp már igencsak vénül. Egy nap
maga örökli azt, ami a Semlyék Uradalomból megmaradt, azt a kérkedő vadont Nész-
Mendegében. Maga lehetne Mumpicföld Adeptusa. Sajnálatos bőrproblémája ellenére, sőt éppen
azért, kialakult valami tekintélyromboló attitűdje, ami szinte vonzó, már amikor nem taszító. Jó
szolgálatot tesz még. Higgyen nekem!
És Neszaróza kisasszony, maga Kvarangyországban nőtt fel, oda is tér vissza Dadussal. A tár-
sadalmi helyzet ott nagyon zavaros, a nyálkás békanépesség egyre tizedelődik, de talán majd ren-

94
deződik valahogy a dolog, és kell oda valaki, aki felügyeli a rubinbányákat. Délen is kell egy em-
ber. Ha legyűri ezt a vallásos mániáját, tökéletes hely lesz a maga számára. Amúgy se számíthat
előkelő társasági életre karok nélkül. Hiszen így még táncolni sem tud, nem igaz?
Ami Nyugriát illeti, úgy véljük, oda nem is kell Adeptus, legalábbis nem a mi életünkben. A
nagy terv szerint azon az isten háta mögötti helyen amúgy sem marad majd értékelhető népesség.
Itt az igazgatónő elhallgatott és rájuk nézett.
– Jaj, lányok! Tudom, hogy fiatalok. Tudom, hogy amit elmondtam, bántja magukat. De ne
büntetésnek tekintsék, hanem lehetőségnek. Kérdezzék meg maguktól: Hogyan tudok előkelő, fe-
lelősségteljes pozícióba emelkedni, még ha csak titokban is? Hogyan tudom kibontakoztatni a
képességeimet? Hogyan segíthetek Óznak?
Elfaba lába megrándult, meglökte az asztalt, amiről leesett egy csésze, és összetört a padtón.
– Maguk olyan kiszámíthatóak – sóhajtott Madame Morzalom. –De ez könnyíti meg a mun-
kámat. Na most, lányok, hallgatást fogadtak. Menjenek, és gondolják át! Meg se próbálják meg-
beszélni egymással, mert fejfájást és görcsöt okoz Nem tudják megkerülni. A következő szemesz-
terben majd egyenként idehívom magukat, és akkor választ adnak. És ha azt választják, hogy nem
segítik hazájukat a szükség óráiban… – Két kezét elkeseredést mímelve a melléhez kapta. – Nem
maguk az egyedüli halak a tengerben, nem igaz?
A délután elkomorult, szilvaszínű felhők tolongtak a tornyok fölött. A hőmérséklet tíz fokot
esett reggel óta, a lányok kendőjükbe bugyolálva siettek az ivóba. A koszos szélben didergő Da-
dus kiabálva kérdezte:
– És mit akart a vén kotnyeles, amit én nem hallhattam?
Nem tudtak válaszolni. Glinda rá se mert nézni a többiekre.
– Ha odaérünk, iszunk egy pohár pezsgőt Ama Mankáért – mondta végül Elfaba.
– Nekem egy kanál sáfrányszósz is elég – mondta Dadus. – A vén fukar. Még a halottakat se
tiszteli.
Glinda döbbenten tapasztalta, hogy a kötővarázs mélyebb, szorosabb, mint hitte. Nem csak
hogy nem bírtak róla beszélni, de már kezdte elveszteni a szavakat, gondolatai összegubancolód-
tak, emlékezetében lassan elhalványult az egész beszélgetés. Volt az a javaslat. Volt javaslat,
nem? Valami kétes pozícióról a civil szférában? Szó esett a táncról, bár ennek semmi értelme.
Nevetés, egy pohár pezsgő, egy jóképű férfi leveszi széles selyemövét, és kikeményített kézelője
a nyakához ér, ahogy az ő könnycsepp alakú fülbevalóját majszolgatja… beszélj finoman, de le-
gyen nálad bot. Vagy nem is javaslat volt, hanem jóslat? Baráti bátorítás a jövőre nézve? És
egyedül volt, más nem hallhatta. Madame Morzalom csak vele beszélt. Kellemes elismerése az
ő… tehetségének. Esély a felemelkedésre. Járj finoman, de menj hozzá egy nagy tökfejhez, aki a
hálóköntösét az ágy támlájára teríti, leveti gyémánt ingmellét, orrát beledugja az ő dekoltázsá-
ba… Álom volt. Madame Morzalom ezt nem mondhatta! Biztos a gyásztól kábult el. Szegény
Ama Manka! A kedves, visszafogott Igazgatónő, aki nem szeret nyilvánosan beszélni, csak né-
hány csendes vigaszszót mondott. De a férfi nyelve a lábai között, egy kanál sáfrányszósz…
– Kapjátok el! Én… – mondta Neszaróza, és Dadus kebelére ájult, Glinda ugyanabban a pilla-
natban alélt el. Elfaba kapta el erős karjával. Glinda nem vesztette el teljesen az eszméletét, de
Elfaba sólyomarcának kellemetlen közelsége a nem vágyott aktus után egyszerre töltötte el utálat-
tal és bizsergéssel.
– Kitartás, kislány, ne itt – nógatta Elfaba. – Gyerünk, állj ellen neki!
Glinda azonban pont ellenállni nem akart. Csakhogy aligha ez volt a megfelelő hely: egy al-
más szekér árnyékában, a piac szélén, ahol a kereskedőik olcsóbban kínálták a maradék halat.
– Kemény bőr – mondta Elfaba, mintha a torka mélyéről húzta volna ki a szavakat. – Gyerünk,
Glinda, ne csináld… túlságosan szeretlek ahhoz, hogy úgy pofozzalak ki ebből!
– Nem kell ennyire romantikusnak lenni – nyögte, ahogy Elfaba letette egy penészes szalma-
kupacra. De már jobban érezte magát, mintha a rosszulléthullám elvonult volna.

95
 – Ez a magas cipőktől van, lányok, én mondom – puffogott Dadus, és meglazította Neszaróza
pompás lábbelijét. – Akinek van esze, bőrt vagy fát húz – Megmasszírozta Neszaróza talpát, aki
felnyögött, háta ívbe feszült, de aztán normálisan kezdett lélegezni.
– Isten hozott újra Ózban – mondta Dadus egy idő után. – Milyen finomságokat majszoltatok
az igazgatónővel?
– Menjünk, várnak – mondta Elfaba. – Ne fecsegjünk! Különben is mindjárt esni fog.

A bárban a többiek egy beugróban szereztek asztalt, jó pár lépcsőfokkal a főrész fölött. Addig-
ra már majd fenékig kiitták a poharukat, és látszott, hogy könnyek is folytak. Avarik a téglafalnak
dőlt, egyik kezével átkarolva Fijerót, kinyújtott lába pedig Sensen ölében nyugodott. Boq és Króp
valamin vitatkoztak, Tibbett meg egy végtelen dalt énekelt Pfannee-nak, aki úgy nézett ki, mint
aki rögtön belevág egy kést a fiú lábába. – Ööö, hölgyek – szörcsögte Avarik, és mozdult, de nem
kelt fel.
Énekeltek, fecsegtek, szendvicseket rendeltek, Avarik pedig arcpirítóan sok érmét szórt az asz-
talra, és Ama Manka emlékére egy nagy tál sáfrányszószt kért. A pénz csodákra képes, és találtak
is sáfrányt, amitől Glinda nyugtalan lett, habár nem tudta, miért. Egymást etették vele, arcukra
kenték, belekeverték a pezsgőbe, egymást dobálták vele, míg a tulajdonos oda nem jött, és ki nem
tessékelte óikét. Morogva, de engedelmeskedtek. Nem sejtették, hogy utoljára vannak így együtt,
különben még maradtak volna.
Eső jött és ment, a csatornában még hangosan csorgott, s a lámpák fénye ott csillogott-táncolt
a macskakövek közt futó kis patakokban. Szorosan együtt maradtak, hátha az árnyékban egy éhes
vándor ólálkodik vagy brigantik lesnek prédára várva.
– Van egy ötletem – mondta Avarik, egyik lábát erre, másikat arra vetve, mintha szalmabábu
volna. – Kinek van mersze a Filozófus Klubhoz?
– Jaj ne – tiltakozott Dadus, aki nem ivott annyit.
– Én megyek – nyöszörögte Neszaróza, aki a szokásosnál jobban imbolygott.
– Azt se tudod, mi az – vihogott-csuklott Boq.
– Nem érdekel. Nem akarok hazamenni. Csak mi vagyunk egymásnak, és nem akarok kima-
radni!
– Css, Neszaróza, csss, szépségem – csitította Elfaba. – Az nem neked vagy nekem való hely.
Menjünk haza! Gyere, Glinda!
– Nekem már nincs Amám – bökött Elfabára Glinda. – A magam ura vagyok. El akarok menni
a Filozófus Klubba, és megnézni, igaz-e, amit mondanak.
– A többiek azt csinálnak, amit akarnak, de mi hazamegyünk – mondta Elfaba.
Glinda feléje tántorgott, miközben Elfaba a nagyon bizonytalan Boqot győzködte:
– Te se akarsz, arra az undorító helyre menni, ugye? Ne hagyd, hogy olyasmire vegyenek rá,
amit nem akarsz!
– Nem ismersz engem – felelte a fiú, aki valami okból a lókikötő oszlophoz beszélt. – Honnét
tudnád, mit akarok, Elfi? Ha én se tudom? Hm? Hm?
– Ha szépen kérünk, velünk jössz? – kérdezte Elfabától Fijero.
– Én is menni akarok – jelentette ki Glinda.
– Gyere, Glinni-dinni – mondta Boq. – Talán minket választanak. A régi idők kedvéért, ami
nem is volt.
A többiek felébresztettek egy szendergő kocsist.
– Boq, Glinda, Elfaba, gyertek – kiáltotta Avarik a fogatablakból. – Hol a merszetek?
– Boq, gondold meg… – győzködte Elfaba.
– Mindig csak gondolkodom, sose élek, sose érzek – nyögte a fiú. – Nem élhetek néha? Csak
egyszer? Csak mert alacsony vagyok, még nem vagyok csecsemő, Elfi!
– Mostanáig tényleg nem voltál.

96
 Milyen alázatoskodó ma este, gondolta Glinda, és kiszakította a karját Elfaba szorításából,
hogy beüljön a kocsiba. Elfaba azonban elkapta, és megpendítette.
– Nem mehetsz – súgta. – Smaragdvárosba kell mennünk.
– A Filozófus Klubba megyek a barátaimmal…
– Ma este indulunk! – sziszegte Elfaba. – Nem pazarolhatunk időt a szexre, te kis hülye!
Dadus már elvezette Neszarózát, a kocsis csettintett, és a fogat elzörgött. Glinda megtántoro-
dott:
– Mit akartál mondani ezzel?
– Már mondtam, nem ismétlem meg. Te meg én csak azért megyünk vissza a Crage-házba,
hogy összecsomagoljunk. Aztán indulunk is.
– De a kaput bezárják.
– Ott a kerti fal. Elmegyünk a Varázslóhoz, akármi lesz.

Boq el se tudta hinni, hogy végre a Filozófus Klub felé tart. Remélte, hogy a kritikus pillanat-
ban nem hányja el magát. Remélte, hogy másnap mindenre emlékezni fog, vagy legalább a javá-
ra, dacára a fejfájásnak, amely már most duzzadozott a homloka mögött.
Diszkrét helynek tűnt, annak ellenére, hogy a leghírhedtebb lebuj volt Sizben, nagy ablakok
foglalták el a homlokzatát. Előtte egy Majompár őgyelgett az utcán, korán érkezett bajkeverők.
Avarik gondosan megszámolta a társaságot, ahogy leszálltak.
– Sensen, Króp, én, Boq, Tibbett, Fijero és Pfannee. Hét. El se tudom hinni, hogy befértünk a
fogatba. – Kifizette a kocsist, Ama Manka iránti tiszteletadásként még borravalót is adott, majd a
néma társaság élére állt. – Gyerünk! Éppen megfelelő a korunk és az alkolholszintünk.
Az ablakon kirajzolódó árnyfejhez fordult:
– Heten vagyunk, jóuram.
Az arc előrejött és rávigyorgott.
– Jakál vagyok, és nem vagyok se úr, se jó. Mifélét akarnak ma éjjel, Tudós uram? – Egy vén
banya volt az üveg mögött, fogai bújócskát játszottak, s fényes fehér-rózsaszín parókája nyugat-
nak tartott izzadt fején.
– Mifélét? – hökkent meg Avarik, majd bátrabban: – Bármifélét!
– A jegyet kérdeztem, cukibogár. A parketten páváskodni vagy az öreg borospincében henyél-
ni?
– Mindent.
– Ismerik a házszabályt? A zárt ajtókat, a „ha fizet, játszik is” szabályt?
– Adjon hetet, de gyorsan! Nem vagyunk idióták.
– Egyik se az – vigyorgott a némber. – Itt van, tessék. Tegyen, ami lesz! Vagy aki lesz – Eré-
nyes pózba vágta magát, akár egy unionista szűz szent. – Lépjenek be a megváltásért!
Az ajtó kitárult, rosszul illesztett téglalépcsőkön indultak lefelé. Az alján egy bíbor burnuszt
viselő törpe állt. Megnézte a jegyüket:
– Honnét jöttök, husikáim? Vidékről?
– Az egyetemről – felelte Avarik.
– Vegyes társaság. Káró hetes jegyek. Ide van nyomtatva a hét piros rombusz, látják? Egy in-
gyen ital, a lányműsor, és kicsit táncolhatnak is. Óránként bezárom ezt az utcai ajtót, és kinyitom
a másikat. – Egy hatalmas tölgyfa ajtóra mutatott, amit két irdatlan fagerenda zárt. – Együtt me-
hetnek csak be. Ez a szabály.
Egy dizőz, a „Mi is Óz Ozma nélkül”-t énekelte, és közben papagájszín tollboájával játszott.
Kis manócsapat – igazi manók! – hujjogtak és gajdoltak vele. Boq életében nem látott még ma-
nót, bár tudta, hogy Kákabadurtól nem messze van egy telepük. Szőrtelen majmoknak tűntek, kis

97
vörös köpenyüktől eltekintve meztelenek voltak, és nem látszott rajtuk semmi észlelhető nemi
jellegzetesség. Zöldek voltak, akár a bűn. Boq hátrafordult, hogy azt mondja, hé, Elfi, mintha le-
babáztál volna, de nem látta a lányt, és eszébe jutott, hogy Elfaba nem tartott velük. A jelek sze-
rint Glinda sem. A francba!
Táncoltak. Boq jó ideje nem látott ilyen vegyes társaságot. Emberek, Állatok, törpék, manók
és több befejezetlen vagy kísérleti tiktak-dolog. Izmos szőke fiuk kínálgattak valami erős lőrét,
amiből a barátok mind ittak, mert ingyen volt.
– Nem tudom, merek-e még tovább menni – mondta Pfannee egyszer Boqnak. – Nézd, az a le-
dér pávián már majdnem meztelen! Talán mennünk kéne.
– Gondolod? Én elvagyok, de ha neked sok. – Hurrá, végre! Igazából neki is sok volt. – Szól-
junk Avariknak! Ott smárol Sensennel.
Ám mielőtt átértek volna a zsúfolt táncparketten, a manók kísérteties rikoltást hallattak, az
énekes pedig megmozgatta a csípőjét:
– Hív a szerelem, cuncibébik! Hölgyeim és úrbarátaim! Ma este megejtünk, és ezt szó szerint
értem – a papírra pillantott a kezében – öt fekete treffet, három fekete treffet, hat piros kőrt, hét
piros kárót, és a nászútjukon, hát nem édes…? – úgy telt, mintha öklendezne – két fekete pikket.
– Avarik, ne – nyögte Boq.
Ám akkor átnyomakodott a tömegen a Jakál nevű banya – nyilván bezárta a bejárati ajtót –,
aki emlékezett, kinél van a nevezett kártya, és előretolta őket.
– Mindenki kész, itt vagyunk az este zaftos végén! Vidáman, lurkók, ez nem temetés, ez mu-
latság!
Temetés volt, gondolta Boq, felidézve Ama Manka meleg, önfeláldozó személyiségét. Csak-
hogy a kihátrálás ideje, ha egyáltalán volt ilyen, elmúlt.
Átsodorták őket a tölgyfaajtón, végig egy lejtős járaton, melynek falát vörös és kék bársony
borította. Távolabb egy vidám dallam szólt, ugráló, bolondos melódia. Pörkölődő timmlevelek
illata csapta meg őket; édes és puha, szinte érezte az ember, ahogy felfelé fordítják bíbor szélüket.
Jakál ment elöl, huszonhárom vigadó követte balsejtelemtől, mámortól és kéjvágytól kábán. A
törpe zárta a sort. Boq igyekezett mindent megfigyelni, már amennyire képes volt rá. Két lábon
járó Tigris hosszú csizmában és köpenyben. Két bankár és a kísérőik, mind fekete maszkban: zsa-
rolás elleni védekezés vagy afrodiziákum? Kereskedők Evből és Fliaanból, nyilván üzleti ügyben
vannak a városban. Két nő, jó hosszú foggal, jócskán felékszerezve. A nászutas pár glikkuszi
volt. Boq remélte, hogy az ő brigádja nem tátja ilyen ostobán a száját. Körülnézve csak Avarik és
Sensen látszott kíváncsinak, no és Fijero, talán mert még nem esett le neki, mi ez az egész A töb-
biek jócskán meg voltak rémülve.
Egy kicsi, kör alakú színházterembe értek, ahol a nézőtér hat részre volt osztva. A mennyezet
sötétségbe veszett. Gyertyák lobogtak, a falból zeneszó szűrődött, fokozva a másság és a zűrzavar
túlvilági érzetét. A zsöllyék egy központi színpadot vettek kénül, amelyet fekete függönyeik ta-
kartak. A zsöllyéket lakkozott falemezek és tükrök választották el. Minden csoportot szétválasz-
tottak és összekevertek. Ez tömjénszag lenne? Boq úgy érezte, agya kettéhasad, akár egy burok,
és egy gyengédebb, önelégült elme veszi át az uralmat mozdulatai felett. A puhább, a sebezhe-
tőbb, a titkos szándék, az önfeladó én.
Úgy érezte, egyre kevesebbet tud, és ez egyre nagyobb örömmel töltötte el. Mitől is félt annyi-
ra? Egy széken ült az egyik zsöllyében, és mellette, szinte természetellenesen közel, az egyik fe-
kete maszkos férfi, egy Majom, akit eddig észre se vett, a Tigris, akinek forró és erős leheletét a
nyakán érezte, és a gyönyörű iskoláslány, vagy ez az újdonsült ara? Tényleg az egész zsöllye elő-
rebillent, mint egy vödör víz? Mindegy, mind a központi dobogón nézték, a fátylak és áldozatok
oltárát. Boq lazított a gallérján, majd az övén, érezte, hogy a szíve és gyomra között lassan éhség
ébred, minek hatására ott lent megmerevedett a szerszáma. A sípok és dudák zenéje lelassult.
Vagy csak ő néz és vár és lélegzik olyan lassan, hogy bensőjében kinyílt a titkos rekesz, az, ahol
semmi nem számít?

98
 A törpe jelent meg a színpadon, immár sötétebb csuklyában. Ő minden zsöllyébe belátott, de
az ott ülők nem láthatták egymást.
A törpe előrehajolt, és hívogatón intett ennek-annak. Az egyik zsöllyéből egy nő lépett elő, a
másikból egy férfi (Tibbett?). Boqéktól a Tigrist hívta ki. Boq csak múló sajnálatot érzett, amiért
nem őt választották, miközben nézte, amint a törpe egy füstölgő fiolát dug a három kiválasztott
orra alá, majd segít nekik levetkőzni. Voltak láncok, egy tálcán illatos olajok és lágyítók, és egy
láda, aminek a tartalmát még nem lehetett látni. A törpe fekete ruhával bekötötte a diákok szemét.
A Tigris most már négykézláb járkált, halkan morgott és a fejét dobálta, értetlenül vagy izga-
tottan, nem lehetett tudni. Tibbettet – mert ő volt, habár majdnem eszméletlenül – a hátára fektet-
ték a padlón. A Tigrist fölé állították, majd a törpe és egy segéd felemelte Tibbettet, kezét-lábát a
Tigris háta fölött kötötték meg; úgy lógott a Tigris hasán, akár egy rúdra kötött malac, arca eltűnt
a sok szőrben.
A nőt egy lejtős székre tették, ami egy hatalmas megdöntött tálhoz hasonlított, s a törpe valami
illatos anyagot kent árnyékos testrészére. Aztán a törpe a Tigris mellkasán lógó Tibbettre muta-
tott, aki kezdett nyögni és mocorogni.
– Legyen x az Ismeretlen Isten – bökte oldalba Tibbettet. Majd egy lovaglóostorral rácsapott a
Tigris horpaszára, mire az előrement, és fejét a nő lába közé tette.
– Legyen y az Idősárkány a barlangjában – csapott újra a Tigrisre a törpe.
Bekötötte a nőt a kagylószékbe, mellbimbóját simogatva valami izzó kenőccsel, majd odaadta
neki az ostort, hogy az tudja ütni a Tigrist.
– És legyen z a Kumbriai Boszorkány, és ma éjjel meglátjuk, tényleg létezik-e…
A tömeg közelebb húzódott, szinte résztvevőkké váltak maguk is, a kaland pézsmaillatától
gombjaikat tépték és ajkukat harapdálták, előrébb hajoltak, még, még, még.
– Ezek egyenletünk változói – mondta a törpe, és a terem még jobban elsötétült. – És most ha-
toljunk az igazi, titkos tudás mélyére.

Siz gyártulajdonosai, akik elejétől fogva ijedten szemlélték a Varázsló erejének növekedését,
úgy döntöttek, nem építik meg a Sizből Smaragdvárosba vivő vasutat, ahogy eredetileg tervezték.
Így aztán Siztől az út Smaragdvárosig bő három napot vett igénybe, de ezt is csak a legjobb idő-
ben, és a gazdagoknak, akik megengedhették maguknak a váltott lovakkal utazást. Glindának és
Elfabának az utazás több mint egy hétbe telt. Üres, hideg hét volt, az őszi szél száraz ropogással
tépkedte a fákról a leveleket, s zörgette törékeny, tiltakozó ágaikat.
A többi harmadosztályon utazóhoz hasonlóan a fogadók konyha fölötti szobáiban pihentek
meg. Egy horpadt ágyon bújtak össze melegért és bátorításért, és Glinda esetében védelemért. A
többiek búgtak és vijjogtak lent az udvaron, a konyhalányok furcsa időpontokban közlekedtek za-
josan. Glinda ilyenkor összerezzent, mintha rossz álomból riadna, és közelebb bújt Elfabához, aki
éjjel mintha sose aludt volna. Ő nappal, a rossz rugózású kocsikban töltött hosszú órák alatt szun-
dított el, Glinda vállára hajtva a fejét. A táj mind kevésbé volt életteli és változatos. A fák össze-
zsugorodtak, mintha az erejüket tartalékolnák.
Aztán a homokos vadon után tanyák következtek. Szegényes legelőkön tehenek álldogáltak,
bőrük aszott és papírszerű, bőgésük csüggedt volt. A tanyaházakból üresség áradt. Egyszer
Glinda látott egy asszonyt egy ház lépcsőjén, keze szoknyája zsebébe dugva, bánattól és haragtól
ráncos arccal meredt a kietlen égre. A nő nézte az elhaladó kocsit, arcára kiült a vágyakozás, bár-
csak rajta lenne, halott lenne, másvalahol lenne, mint ezen a döglött birtokon.
A tanyák után elhagyott malmok és majorságok jöttek. Aztán egyszer csak ott emelkedett előt-
tük Smaragdváros. A makacsság, a törekvés városa. Furcsa volt, ahogy elfedte a horizontot,
ahogy délibábként trónolt Óz középső, jellegtelen síkságai fölött. Glinda az első pillanattól gyű-
lölte. Hetvenkedő város. Biztos a saját gillikini büszkesége tört elő. Kivételesen örült neki.

99
 A postakocsi az egyik északi kapun haladt át, s újra körülvette őket a zsivajgó élet, de ezúttal
nagyvárosi lendülettel, nem olyan visszafogottan és megbocsátóan, mint Sizben. Smaragdváros
nem mulatott magán, és nem tartotta a vidámságot városhoz méltónak. Önbecsülése kiütközött a
köztereken, a parkokban, az épületeken; tükröződött a medencék vizén.
– Milyen gyermeteg, mennyire híján van az iróniának – dörmögte Glinda. – Ez a pompa, ez a
hivalkodás.
Elfabát azonban, aki útban Sizbe már áthaladt Smaragdvároson, nem érdekelték az épületek.
Az embereket figyelte feszülten:
– Nincsenek Állatok, legalábbis látni egyet se lehet. Talán föld alá vonultak.
– föld alá? – jutott Glinda eszébe a legendás Nőm király meg az ő föld alatti telepe, meg a tör-
pék a Glikkusz alatti bányákban, meg a mitikus Idősárkány, aki levegőtlen kriptájában álmodja
meg Óz világát.
– Kibújva – magyarázta Elfaba. – Nézd a szegényeket… tényleg azok? Óz éhezői? A tönkre-
ment farmokról? Vagy ez csak a… többlet? A feláldozható emberek? Nézz rájuk, Glinda, ők az
igazi kérdés! Még a kvarangyok is többnek néztek ki, pedig nekik tényleg nincs semmijük…
A sugárútról keskeny utcák ágaztak el, ahol bádog vagy karton szolgált tetőül a nélkülözők-
nek. Sok volt köztük a gyerek, de akadtak apró mumpicföldiek, törpék és az éhségtől meggör-
nyedt gillikiniek is. A postakocsi lassan haladt, egy-egy arcon megakadt a szemük. Egy fiatal, fo-
gatlan-lábatlan glikkuszi ült egy dobozban, kéregetve. Egy kvarangy…
– Nézd, kvarangy – kapta el Glinda csuklóját Elfaba. Glinda barna nőt látott kendőben, aki
almát emelt a nyakára kötött gyerek szájához Három gillikini lány strázsált „olyan” ruhában.
Hordában, disznóként rohangáló és visító gyerekek, akik szorosan körülvettek egy kereskedőt,
hogy kizsebeljék. Taligát toló rongyosok. Kioszkosok, akik az árut biztonságos rács alatt tartot-
ták. És a polgári hadsereg emberei, ha lehet őket így nevezni, akik négyesével járták az utcákat,
furkóssal és karddal felfegyverezve.
Kifizették a kocsist, és a csomagjukkal a Palota felé indultak.
Kupolák és minaretek sűrűjében emelkedtek magas, zöld márvány támfalai, a süllyesztett ab-
lakokon kék achátzsalu. Középen, legelőkelőbben a Trónterem fölötti pagoda széles sátra magas-
lott, melynek aranyból kovácsolt pikkelyei csak úgy tündököltek a késő délutáni fényben.

Öt napba telt, mire átjutottak a kapuőrön, a recepciósokon és a személyi titkáron. Órákig vár-
tak egy pár perces meghallgatásra az Audienciák Dandártábornokával. Elfaba elszánt, eltorzult
arccal végül nagy nehezen kierőltette ajkán a „Madame Morzalom” szavakat.
– Holnap tizenegykor – mondta a Dandártábornok. – Négy percük lesz Ix nagykövete és a
Hölgyek Polgárőr Társaságát Ellátó brigád matrónája között. Kötelező az alkalomhoz illő öltö-
zék. –Adott nekik egy kártyát a regulákkal, amelyeket, nem rendelkezvén udvari ruhával, nem
kellett figyelembe venniük.
Másnap délután háromkor (minden csúszott) Ix nagykövete végre elhagyta a Tróntermet, lát-
hatóan bosszúsan, komoran. Glinda nyolcvanadszor is végigsimított utazókalapja megviselt tolla-
in, és azt sóhajtotta:
– Te mondd, amit kell. – Elfaba bólintott. Glinda fáradtnak, rémültnek látszott, de erősnek is,
mintha vasból és whiskyből lenne, nem húsból és vérből. Az Audienciák Dandártábornoka jelent
meg a várószalon ajtajában.
– Négy percük van. Ne közeledjenek, csak ha kéri! Ne beszéljenek, csak ha felszólítja magu-
kat! Ne mondjanak semmit, csak ha válasz egy kérdésre! Szólítsák „fenség”-nek!
– Ez királyi megszólítás. Azt hittem… – itt azonban Glindát oldalba bökte Elfaba. Néha
Glinda úgy viselkedik, mint akinek nincs ki a négy kereke. Nem azért jöttek idáig, hogy kama-
szos radikalizmus miatt küldjék el őket.
A Dandártábornok rá sem hederített. Ahogy közeledtek egy magas, kétszárnyú ajtóhoz, amire
pecséteket és okkult hieroglifákat faragtak, azt mondta:

100
 – A Varázsló ma nincs jó kedvében, mert lázadást jelentettek az Ugabu körzetből Nyugria
északi részén. A maguk helyében felkészülnék lelkileg.
A két ajtónálló kitárta az ajtót, és beléptek.
Nem a trónt pillantották meg. Az előszoba balra vezetett, majd egy boltíven keresztül egy má-
sik helyiségbe jutottak, ami viszont jobbra vitt, és utána egy másik balosba, aztán egy következő
jobbosba. Mintha egymással szembe állított tükrökben haladtak volna. Vagy, gondolta Glinda,
mint egy nautilusz keskenyedő, tekergős beleiben. Nyolc-tíz szalonon átvágtak, mindegyik kicsi-
vel kisebb az előzőnél, mind dermedt fényben fürdött, amit a fönti ólom-üveg szűrt meg. Végül
egy boltíven át egy kongó, kerek terembe értek, ami magasabb volt, mint amilyen széles, és sötét,
akár egy kápolna. Antik öntöttvas állványokon olvadt gyertyák álltak toronyban, a levegő fülledt
és valahogy lisztes volt. A Varázslót nem látták, csak a trónt egy kör alakú dobogón, melynek
smaragdjai tompán hunyorogtak a gyertyafényben.
– Kiment vécére – vélte Elfaba. – Hát akkor megvárjuk. Álltak a boltív alatt, nem mertek bel-
jebb lépni.
– Ha csak négy percünk van, remélem, ez nem számít bele – mondta Glinda. – Két perc volt
csak ideérni.
– Most… pszt.
Glinda pszt lett. Ő nem hallott semmit. Nem is látott semmit a félhomályban, de Elfaba éberen
figyelt. Előretolta állát, orrát magasba emelte, orrlyuka kitágult, sötét szeme elkeskenyedett.
– Mi az? – kérdezte Glinda.
– Hang…
Glinda nem hallott hangot. Talán csak a forró levegőt, ami a lángokról szállt fel a sötét geren-
dák közti hidegbe. Vagy selyem susog? Közeleg a Varázsló? Erre nézett, arra nézett. Valami su-
sogott, sercegett, mint szalonna a serpenyőben. A lángok hirtelen megdőltek, mintha térdet hajta-
nának a trón felől lendülő, keserű léglöketnek.
Aztán a dobogót nagy esőcseppek áztatták, mennydörgés robajlott. A trónon fények táncoltak;
Glinda először villámnak hitte, de aztán látta, hogy fényes csontok, amiket úgy csatoltak össze,
hogy emberalakot adjanak ki, vagy legalábbis valami emlősfélét. A mellkascsontok szétnyíltak,
akár két kéz, s egy hang szólalt meg a viharban, nem a koponyából, hanem a vihar magjából, ahol
a villámlény szíve lehetett, a mellkas tabernákulumából.
– Óz vagyok, a hatalmas, a félelmetes – dörögte, és a terem megrázkódott. – Kik vagytok?
Glinda ránézett Elfabára.
– Mondd, Elfi!
Az azonban megrettent. Ja, persze, az eső. Az az izéje az esővel.
– Kik vagytoooook? – harsogta Óz Varázslója, vagy kicsoda.
– Elfi! – sziszegte Glinda. – Neked is csak a szád jár, aztán… Hm. Glinda vagyok Frottikából,
fenség, anyai ágon a Felföldi Arduennák leszármazottja, ő pedig Elfaba, Harmadik Tropp-
leszármazott Nész-Mendegéből, kérem szépen.
– És ha nem kérem?
– Mint egy gyerek – morogta Glinda. – Elfi, gyerünk már! Én nem tudom elmondani, miért
jöttünk!
A Varázsló banális megjegyzése azonban elhessentette Elfaba félelmét. Megragadta Glinda
karját, hogy bátorítást merítsen belőle, és azt mondta:
– Madame Morzalom diákjai vagyunk a Crage-házból, Sizből, fenség, és fontos információ ju-
tott a birtokunkba.
– Igen? – nézett rá Glinda. – Kösz, hogy szólsz
Az eső kicsit alábbhagyott, bár a terem sötét maradt, mint napfogyatkozáskor.
– Madame Morzalom, a paradoxonok paradoxonja – mondta a Varázsló. – A fontos informá-
ciói róla szó!, gondolom?
– Nem – lelelte Elfaba. – Vagyis nem a mi dolgunk értelmezni, amit hallunk. A pletyka meg-
bízhatatlan, de…

101
 – A pletyka tanulságos – vágott közbe a Varázsló. – Elárulja, honnét fúj a szél.
A szél a lányok felé csapott, és Elfaba hátraugrott, hogy ne érje eső.
– Halljuk, lányok, pletykáljatok!
– Nem. Fontos ügyben jöttünk.
– Elfi! – szólt rá Glinda. – Börtönbe akarsz kerülni?
– Kik vagytok ti, hogy eldöntsétek, mi fontos? – bődült el a Varázsló.
– Nyitva tartom a szemem – válaszolta Elfaba. – Nem maga hívott minket ide, fenség, hogy
pletykáljunk. A saját történetünkkel jöttünk.
– Honnét tudod, hogy nem én hívtalak?
Hát ezt nem tudták, főleg azok után, ami Madame Morzalomnál történt.
– Vegyél vissza, Elfi – suttogta Glinda – felbosszantod.
– És akkor? – nézett rá Elfaba. – Én is bosszús vagyok. – Fennhangon folytatta: – Egy nagy
tudós és gondolkodó meggyilkolásáról hoztam hírt, fenség. A fontos felfedezésről, amit tett, és
annak eltussolásáról. Érdekemben áll az igazság kiderítése, és tudom, hogy önnek is, hogy doktor
Dillamond csodálatos felfedezése segítségével vissza tudja vonni az Állatok jogát érintő…
– Doktor Dillamond? – kérdezte a Varázsló. – Erről van hát szó?
– Arról van szó, hogy az Állatok egész népességét módszeresen megfosztják…
– Tudok doktor Dillamondról és a munkájáról – horkantott a Varázsló izzó csontváza. – Spe-
kulált, bizonyítatlan, tetszetős baromság. Mit is várhat az ember egy Állat tudóstól? Ingatag poli-
tikai eszmékre alapoz Kuruzslás, sarlatánság, megtévesztés. Klisék, üres frázisok és retorika. Át-
ragadt rátok a szenvedélye? Állati szenvedélye? – A csontváz mintha táncolt volna, vagy talán
csak az undortól rángott. – Ismerem az érdeklődési körét és az eredményeit. Keveset tudok arról,
amit gyilkosságnak nevezel, de még kevésbé érdekel.
– Nem vagyok az érzelmek rabja – jelentette ki határozottan Elfaba. Lapokat húzott elő ruhája
ujjából. – Ez nem propaganda, fenség. Ez egy alátámasztott hipotézis. „A Tudathajlam elmélete”,
így nevezte. És megdöbbenne a felfedezéseitől! Egy gondolkodó uralkodó sem hagyhatja figyel-
men kívül…
– Megható, hogy gondolkodónak vélsz engem – mondta a Varázsló. – Ott le is dobhatod azo-
kat. Hacsak nem akarsz közelebb jönni. – A villámbáb vigyorgott és kinyújtotta a karját. – Kin-
csem.
Elfaba ledobta a papírokat.
– Uram – mondta átható, követelődző hangon –, gondolkodónak véllek, mert ha nem tenném,
kénytelen lennék csatlakozni az ellened készülő sereghez
– A francba, Elfi – mondta neki Glinda, majd hangosabban: – Csak a maga nevében beszél,
fenség.
– Kérem, fenség – mondta Elfaba egyszerre keményen és puhán, büszkén és kérve. Glinda
most jött rá, hogy még sosem látta Elfabát valamit kérni. – Kérem. Az Állatok nem bírnak ki eny-
nyit. Nem csak doktor Dillamond meggyilkolásáról van szó. Itt van a kényszer hazatelepítés, a
szabad lények rabszolgasága. Látnia kéne a bánatot! Arról beszélnek… aggódnak, hogy a követ-
kező lépés a mészárlás és a kannibalizmus lesz Ez nem csak ifjonti lázongás. Kérem, uram! Nem
csupán az érzelem beszél belőlem. Ami folyik, az erkölcstelen…
– Nem szeretem, ha az erkölcstelen szót használják – jelentette ki a Varázsló. – A fiataloknál
nevetséges, az öregeknél nagyképű és reakciós, a szélhűdés korai jele. A középkorúaknál pedig,
akik szeretik és félik az erkölcsös élet ideáját, kétszínűség.
– Ha az erkölcs szót nem használhatom, mit mondjak a rosszra?
– Próbáld a rejtélyest, aztán engedd el magad kicsit! A lényeg, zöld kislány, hogy nem lány,
diák vagy polgár feladata a rossz megítélése. Ez a vezetők dolga, ezért vagyunk.
– De ha nem tudnám, mi a jó, semmi nem tartana vissza, hogy merényletet kövessek el fensé-
ged ellen.
– Én nem hiszek a merényletben, azt se tudom, mit jelent – szólt közbe gyorsan Glinda. – Én
inkább megyek, amíg lehet.

102
 – Várj! Valamit kérdeznem kell tőletek.
Megmerevedtek. Csak álltak ott. A csontváz a mellkascsontjait bizergálta, mintha egy hárfa
kemény húrjain játszana, patakmederben forgó kövek zenéjét. A csontváz kiszedte állkapcsából
fényes fogait, zsonglőrködött velük, majd a trónszékre dobta, ahol színes lobbanással eltűntek.
Glinda észrevette, hogy az eső a padlóba süllyesztett csatornába folyik el.
– Madame Morzalom – mondta a Varázsló – egy agent provocateur és pletykafészek, banya és
társalkodónő, tanár és lelkész Mondjátok el, miért küldött ide!
– Nem ő küldött – tiltakozott Elfaba.
– Tudjátok egyáltalán, mit jelent a „gyalog” szó a sakkban? –üvöltötte a Varázsló.
– Maga tudja, mit jelent az ellenállás!'' – vágott vissza Elfaba. A Varázsló nem ölte meg őket
ott helyben, csak nevetett.
– Mit akar tőletek?
Glinda szólalt meg; ideje volt.
– Megfelelő műveltséget. A külsőségek ellenére jó igazgató. Nem lehet könnyű dolga.
Elfaba laposan, furán nézett rá.
– Téged beavatott…?
Glinda nem egészen értette, de mondta tovább.
– Csak harmadévesek vagyunk. Most kezdtünk szakosodni. Én mágiára, Elfaba élettudomá-
nyokra.
– Értem – a Varázsló töprengő arcot vágott. – És ha jövőre végeztek?
– Én visszamegyek Frottikába, és férjhez megyek.
– És te?
Elfaba nem felelt.
A Varázsló megfordult, letörte a combcsontját, és azzal dobolt a trón támláján, mintha üstdob
lenne.
– Ez már nevetséges, tiszta örömhitféle műsor – morogta Elfaba. Tett egy-két lépést előre. –
Elnézést, fenség. Lejár az időnk.
A Varázsló visszafordult. Koponyája lángolt, ám ezt a tüzet nem oltotta el az esőfüggöny.
– Egyvalamit még mondanék – nyögte a Varázsló, mint akit fájdalom gyötör. – Az Óziászból
idézek, az ősi Ózról szóló hősénekből.
A lányok vártak.
Aztán a Varázsló azt szavalta:
Kumbricia sántít, mint az idő,
A csupasz eget véresre vakarja,
A nap lenyúzott bőrét befalja.
Zsákjába dugja a holdsarlót,
Malomkőként húzza elő.
Ő a világot átrendező.
Úgy néz ki, mondja, de nem az.
Ilyennek várják, pedig nem az

– Vigyázzatok, kit szolgáltok – intette őket Óz Varázslója. Azzal eltűnt, a csatorna gurgulá-
zott, a gyertyák kialudtak. Nem maradt más, elindultak vissza, amerről jöttek.

A postakocsiban Glinda már befészkelte magát a jobbik, előre néző ülésre, és Elfaba helyét is
foglalta a másik három utassal szemben.
– A húgomnak – füllentette. – A húgomnak foglalom. – Hogy megváltoztam másfél év alatt,
hökkent meg maga is. Először lenéztem a színes lányt, most meg a saját véremnek tekintem! Te-
hát az egyetemi élet tényleg megváltoztatja az embert, úgy, hogy azt nem is sejteni előre. Talán

103
én vagyok az egyetlen egész Perta-hegységben, aki találkozott a Varázslóval. Igaz, nem saját aka-
ratomból, de akkor is. Ott voltam. Megcsináltam. És túléltük.
Bár nem értünk el túl sokat.
Végre jött Elfi, könyökét kitéve furakodott, csontos testét szokás szerint köpenybe bugyolálva
az elemek elől. Áttolakodott a tömegen, félrelökve a kifinomultabb utasokat, Glinda pedig kitárta
neki az ajtót.
– Hála az égnek! Már azt hittem, lekésed. A kocsisnak már nagyon mehetnékje van. Hoztál
ebédet?
Elfaba pár narancsot, egy darab sajtot és egy szelet kenyeret lökött az ölébe, amitől állott
szaggal telt meg a fülke.
– Ez elég lesz, míg este megálltok.
– Megálltok? – nézett rá Glinda. – Hogyhogy? Magadnak finomabbat szereztél?
– Inkább rosszabbat, de nincs más. Búcsúzni jöttem – közölte vele Elfaba. – Nem megyek
vissza veled Sizbe. Keresek egy helyet, ahol magam folytatom a tanulást. Nem járok többé…
Madame Morzalom… iskolájába…
– Nem, nem! – kiáltott fel Glinda. – Nem engedhetlek! Dadus keresztben lenyel. Neszaróza
belehal! Madame Morzalom meg… Elfi, ne!
– Mondd nekik, hogy elraboltalak, és erőszakkal idehoztalak. Rólam el fogják hinni. – Elfaba
ott állt a lépcsőn. Egy kövér glikkuszi törpenő megszimatolta a drámát, és közelebb húzódott
Glindához
– Ne is keressenek, Glinda, mert nem fognak megtalálni. Lemegyek.
– Hová le? Vissza Kvarangyországba?
– Nem fogok hazudni neked, kedvesem. Nem kell hazudnom. Még magam sem tudom, hová
megyek. Még nem döntöttem, úgyhogy nem kell hazudnom neked.
– Elfi, szállj be, ne légy bolond! – kiáltott rá Glinda. A kocsis fogta a gyeplőt, és rákiáltott
Elfabára, hogy takarodjon a lépcsőről.
– Nem lesz baj, már tapasztalt utazó vagy – nyugtatta Elfaba. –Ezt az utat már megjártad, most
csak visszamész rajta. – Megpuszilta Glindát. – Tarts ki, ha tudsz – mormolta, és megpuszilta
megint.
– Tarts ki, édesem!
A kocsis megrántotta a gyeplőt, és indulást kiáltott. Glinda nyakat lekergetve nézte, ahogy
Elfaba belevész a tömegbe. Egyedi megjelenése dacára döbbenetesen gyorsan elnyelte Smaragd-
város toprongyos utcai zsibvására. Vagy talán az ostoba könnyek takarták el, amiktől elhomályo-
sult Glinda szeme. Elfaba persze nem sírt. Amikor ellépett, gyorsan elfordította a tejét, de nem a
könnyeit rejtette el, csak azt palástolta, hogy nincsenek. Glindának azonban nagyon is valóságos
volt a fájdalom.

104
105
 E gy nyirkos késő nyári este, három évvel azután, hogy Sizben lediplomázott, Fijero megállt
az unionista templomnál a Szent Glinda téren, hogy elüsse az időt a találkozóig egy földi-
jével, akivel majd operába mennek.
Diákkorában Fijerót nem érdekelte az unionizmus, de azóta megtanulta észrevenni a régi ká-
polnákban a falakat gyakran díszítő freskókat. Remélte, hogy talál egy portrét Szent Glindáró!.
Felföldi Arduennai Glindát azóta nem látta, hogy a lány végzett, egy évvel előtte. Remélte, hogy
nem szentségtörés, ha gyújt egy bűbájgyertyát Szent Glinda előtt, és a névrokonára gondol.
Épp véget ért a szertartás, s az érzékeny kamaszfiúkból és fekete kendős nagyanyákból álló
gyülekezet lassan kifelé szivárgott. Fijero megvárta, amíg a lantosnő befejez egy nehéz
diminuendót, majd odament hozzá:
– Bocsásson meg, nyugatról jött látogató vagyok. – Erős okkerszín bőre és törzsi jelei nyilván
amúgy is elárulták. – Nem látok sekrestyést… templomszolgát… vagy hogy hívják errefelé… és
tájékoztató füzetet sem… Én Szent Glindáról keresnék ikont.
A nő arca komor maradt.
– Ha nagy szerencséje van, még nem ragasztották le Dicsőséges Varázslónk plakátjává!. Én
vándorzenész vagyok, csak néha járok erre, de azt hiszem, az utolsó padsornál érdemes keresnie.
Van ott egy Szent Glindának szentelt kápolna, legalábbis volt. Sok szerencsét!
Fijero megtalálta – sírboltszerű fülke volt, ablak helyett boltíves nyílással –, s rózsaszín szen-
télyfénnyel megvilágítva ott volt a Szent megfüstölődött képe, kicsit csálén jobbra dőlve. A port-
ré csak szentimentális volt, nem az eredeti primitív fajta, nagy csalódás. A víz úgy megrongálta a
nagy fehér vásznat, mintha szappandarabok ragadtak volna a Szent fehér öltözékére. Fijero nem
emlékezett a legendájára, sem arra, hogy megfulladt a lelke üdvéért, imádói épülésére.
Ám akkor a víz alatti árnyak közt meglátta, hogy a kis kápolnában egy bűnbánó imádkozik.
Lehajtott fejjel állt, és Fijero már ki akart hátrálni, amikor rájött, hogy ismeri.
– Elfaba!
Az alak lassan hátrafordult, a csipkekendő lecsúszott a vállára. Haja fel volt tornyozva a fején,
elefántcsont hajtűkkel megtűzve. Egyet-kettőt pislantott, lassan, mintha nagy távolságból köze-
ledne. Fijero megzavarta az imáját (bár nem emlékezett rá, hogy a lány vallásos lett volna), és
láthatóan nem ismerte meg.
– Elfaba, én vagyok, Fijero. – Elállta a kijáratot és a fényt, így hirtelen nem látta a lány arcát.
Abban sem volt biztos, hogy az tényleg azt kérdezi:
– Hogy mondta, uram?
– Elfi… én Fijero vagyok, Sizből. Kedves Elfi, hogy vagy?
– Uram, azt hiszem, összetéveszt valakivel – mondta az alak Elfaba hangján.
– Elfaba, a Harmadik Tropp-leszármazott, ha jól emlékszem – mondta Fijero, és felnevetett. –
Nincs itt tévedés. Fijero vagyok az ardzsiki törzsből. Ismersz engem, emlékszel rám! Doktor
Nikidik előadásairól.
– Ön tévedésben van, uram – mondta a lány. Az utolsó szót kicsit morcosan ejtette, határozot-
tan elfabásan. – Ha nem bánja, nyugodtan szeretném folytatni áhítatomat. – Kendőjét a fejére
húzta, s úgy igazította el, hogy eltakarja a homlokát. Álla olyan éles volt, szalámit is szelhetett
volna vele; Fijero még ebben a gyér fényben is biztos volt benne, hogy nem téved.
– Mi a baj? Elfi… Elfaba kisasszony, ha így jobban tetszik, ne rázzon le csak úgy! Persze,
hogy maga az Ön nem tudja álcázni magát. Mi ez az egész?
Az nem válaszolt, csak a rózsafüzér szorgos morzsolgatásával jelezte, hogy kopjon le.
– Nem megyek sehová – mondta Fijero.
– Zavarja a meditációmat, uram – szólt rá a lány gyengéden. –Hívjam a templomszolgát?
– Megvárom odakint. Mennyit imádkozik? Fél órát? Órát? Várok.
– Akkor egy óra múlva. Szemben van egy kis szökőkút padokkal. Öt percet beszélek önnel,
nem többet, és bebizonyítom, hogy téved. Nem nagy tévedés, de engem egyre jobban bosszant.

106
 – Elnézést a zavarásért! Akkor egy óra múlva… Elfaba. – Nem fogja hagyni, hogy a lány
játsszon vele. Azzal otthagyta és visszament a zenészhez – Van másik kijárat a nagy ajtón kívül?
– kérdezte, miközben az pengetett.
Amikor egy akkord végére ért, a nő válaszolt:
– Oldalajtó a kapácazárdán át. A hívek előtt zárva van, de azon kijut egy sikátorba.
Fijero elbújt az egyik oszlop árnyékába. Úgy negyven perc múlva köpenyes alak lépett a temp-
lomba, és ment egyenesen a kis kápolna felé, ahol Elfaba imádkozott. Ilyen távolságból nem hal-
lotta, beszélnek-e vagy mi történik köztük. (Az újonnan érkezett talán csak Szent Glinda egy má-
sik híve, aki félrevonulva szeret imádkozni.) Az alak nem maradt soká, hamar távozott, ahogy
csak láthatóan merev ízületei engedték.
Fijero pénzt dobott a perselybe, bankót, hogy az érme ne csörrenjen. A városnak ebben a ré-
szében, ahol a szegényekhez képest ő egész jómódúnak számított, köteles volt bűnbánó ajándékot
adni, habár ő inkább bűntudatból, mintsem jótékonyságból tette. Aztán kisurrant az oldalajtón.
Egy gazos zárdakertbe jutott. Kerekesszékben ülő vénasszonyok trécseltek a túlsó végében, észre
sem vették. Vajon Elfaba is a kolostorapácák – kapácák – közé tartozik? Most már emlékezett,
hogy nők élnek ebben az igen paradox intézményben: remeték. Hát ezek szerint a némasági eskü-
jüket az öregség szenilitása feloldja. Elfaba nem változhatott ennyit öt év alatt, vélte. Kiment a
szolgaajtón a sikátorba.
Három perc múlva Elfaba lépett ki ugyanazon az ajtón, ahogy ő számított is rá. Szóval ennyire
el akarja kerülni! De miért? Ama Manka temetésén látta utoljára Elfabát – nagyon jól emlékezett
–, ami után elmentek inni. Aztán Elfaba Smaragdvárosba szökött valami titkos küldetéssel, és so-
sem tért vissza, őt meg a többiek elrángatták abba a rettenetes Filozófus Klubba. A pletykák sze-
rint dédapja, az Eminens Tropp ügynökökkel kerestette Elfabát Sizben és Smaragdvárosban.
Elfaba soha nem küldött lapot, üzenetet, semmit. Neszaróza eleinte vigasztalhatatlan volt, majd
neheztelni kezdett nővérére, amiért az elválással ilyen fájdalmat okozott neki. Még mélyebbre ás-
ta magát a vallásba, egész, addig, hogy már a barátai is kerülni kezdték.
Fijero úgy döntött, másnap elnézést kér üzlettársától, amiért felültette, de ma este nem téveszti
szem elől Elfabát. Ahogy a lány sietve haladt az utcákon, nem egyszer hátralesve, arra gondolt:
ha le akarsz, koptatni valakit, ha azt hiszed, hogy valaki van a nyomodban, akkor bizony ez a
megfelelő napszak eltűnni. Nem az árnyékok, hanem a fény miatt. Elfaba úgy ment, hogy a nyári
nap felé haladt, ami nyugtában lapos, vakító fénypászmákat lövellt végig az utcákon, be a bolt-
ívek alá, át a kertfalakon.
Fijerónak azonban sokéves gyakorlata volt állatok becserkészésében hasonló körülmények kö-
zött; sehol Óz földjén nem olyan ellenséges a nap, mint az Ezeréves Pusztán. Tudta, mennyire
hunyorogjon, hogy követni tudja az állhatatos mozgást úgy, hogy közben ne törődjön az alakkal.
Tudta, hogyan ugorjon félre botlás nélkül, hogyan kuporodjon le hirtelen, hogyan keresse jelét-a
felriadt madarakból, hangok változásából, a megbolygatott szélből –, hogy a préda továbbindult.
Őt aztán nem tudja lerázni Elfaba, sőt még azt sem tudhatja, hogy a nyomában van.
Így osont át a fél városon, az elegáns városközponttól a lerobbant raktárkerületig, ahol az ár-
nyékos kapualjakban nincstelenek ütötték fel büdös tanyáikat. Egy katonai barakktól nem messze
állt meg Elfaba, egy bedeszkázott néhai búzaátvevő előtt. Belső zsebéből előkotort egy kulcsot,
és kinyitotta az ajtót.
Fijero közelről, közömbös hangon odaszólt: „Fabala!” A lány önkéntelenül arra fordult. Köz-
ben már észbe kapott, és próbált más képet vágni, de elkésett. Tudta, hogy Fijero felismerte.
Fijero betette a lábát az ajtónyílásba, mielőtt becsaphatta volna.
– Bajban vagy?
– Hagyj békén – kérte a lány.
– Ha bajban vagy, engedj be!
– Te vagy bajban. Menj el!
Tipikus Elfaba. Fijerónak szemernyi kétsége sem maradt. Vállával benyomta az ajtót.

107
 – Ne csinálj belőlem szörnyeteget – nyögött az erőlködéstől; Elfaba erős volt. – Nem rabollak
ki vagy erőszakollak meg. Csak nem hagyom, hogy semmibe vegyél. Miért csinálod?
A lány akkor feladta az ellenállást, Fijero pedig esetlenül nekizuhant a lépcsőház vakolatlan
téglafalának, akár egy kétbalkezes vásári komikus.
– Úgy emlékszem, kecses voltál – jegyezte meg Elfaba. – Elkaptál valamit vagy tanultad, hogy
béna légy?
– Ha kényszerítesz valakit, hogy faragatlan legyen, nem hagysz neki választást! Ne légy any-
nyira meglepődve. Még megy a kecsesség, hidd el! Csak kilihegem magam.
– Siz beléd ivódott – húzta fel a szemöldökét Elfaba gúnyosan; nem volt igazán meglepve. –
Ez az affektáló beszéd. Hol van az a vidéki fiú, akiből áradt a naivitás, akár a pézsmaszag?
– Te is jól nézel ki – mondta Fijero, kissé megbántva. – A lépcsőházban laksz, vagy egy kicsi-
vel otthonosabb helyre megyünk?
A lány káromkodva elindult fel a lépcsőn, amit egérürülék és szalma borított. A mocskos ab-
laküvegen leveses esti fény csorgott be. A lépcső kanyarulatában egy fehér macska várakozott,
gőgös és közömbös, mint egész fajtája.
– Malki, Malki, miaú-miaú – édesgette Elfaba, s a macska nagylelkűen követte a boltíves ajtó-
ig a lépcső tetején.
– Rokon? – érdeklődött Fijero.
– Haha. Akár boszorkánynak is hihetsz, miért ne. Gyere, Malki, adok tejet!
A nagy helyiséget csak tessék-lássék rendezték be. Eredetileg raktár lehetett, a beszögezett,
nagy duplaajtó kifelé nyílt, azon keresztül lehetett beemelni a csörlővel felhúzott zsákokat. Ter-
mészetes fény csak a résnyire nyitott tetőablak repedt üvegén szivárgott be. A padlón galambtol-
lak és fehér-véres trutyi. Nyolc-tíz kör alakba rendezett láda. Egy hálózsák. Egy utazóbőröndön
ruhák. Tollak, csontdarabok, felfűzött fogak, aszott dodókarom, barna és ráncos: ezek falba vert
szögeken lógtak művészi vagy mágikus célból. Az ezüstfűzfa asztal – egy igazi bútor! – három
lába elegánsan faragott dámvadpatában végződött. Pár bádogtányér, vörös alapon fehér pöttyök-
kel; ruhába csomagolt, zsineggel átkötött étel. Az ágy mellett könyvkupac. Madzagra kötött
macskajáték. A leghatásosabb és a legkomorabb az egyik gerendáról lógó elefántkoponya volt,
melyből szárított, rózsaszínű rózsák tülekedtek ki – akár egy haldokló állat felrobbanó agya, ju-
tott önkéntelenül Fijero eszébe Elfaba fiatalkori érdeklődése. Vagy talán tiszteletadás az elefántok
vélelmezett mágikus képességének?
Alatta egy durva üvegkorong függött, karcos és repedt, talán tükörként, bár elég megbízhatat-
lannak tűnt.
– Szóval ez az otthonod – jegyezte meg Fijero, miközben Elfaba enni adott a macskának.
– Ne kérdezz, és én nem hazudok.
– Leülhetek?
– Ez kérdés – mondta a lány, de vigyorgott. – Na jó, ülj le tíz percre, és mesélj, mi van veled!
Hogyhogy pont te lettél ilyen mesterkélt?
– A külső csalóka. Megengedhetem magamnak a ruhát, a beszédet utánozhatom, de belül még
ugyanaz az ardzsiki vadóc vagyok.
– Hogy s mint élsz?
– Van itt valami innivaló? Nem alkohol, csak szomjas vagyok.
– Nincs folyóvíz Nem használom. Van bizonytalan állagú tej, Malki így is megissza. Vagy ta-
lán egy üveg sör ott a polcon. Szolgáld ki magad!
Öntött a sörből egy kis cseréplábasba, a többit a fiúnak hagyta.
Fijero csak nagy vonalakban mesélt. Szarimáról, gyerekkori arájáról, aki felnőtt, és három
gyermeket szült. A vízművek régi központjáról Kiamo Kóban, amit apja rajtaütéssel elfoglalt, és
törzsi erőddé tett még anno, Régens Ozma idejében. A kábító, tudathasadásos életről, hogy min-
den évben a tavaszt és a nyarat az Ezeréves Pusztán töltik, ahol a klán vadászik és megtartja az
ünnepeit, őszre és télre pedig a nyugodt Kiamo Kóba telepednek.

108
 – Egy ardzsiki hercegnek milyen üzleti ügye lehet Smaragdvárosban? – kérdezte Elfaba. –
Pénzügyben Sizbe mennél. Ez a város csakis katonai ügyben érintett, barátom. Szóval miben
mesterkedsz?
– Én már eleget beszéltem. Én is játszhatom a titokzatost, még ha nincs is igazi sötét titkom. –
Úgy vélte, hogy a kereskedelmi megegyezések nyugodt világa nem tenne mély benyomást barát-
jára; szégyellte, hogy nem veszélyesebb vagy izgalmasabb ügyben jár. – Mi van veled?
A lány percekig nem válaszolt. Száraz kolbászt és szürkülő kenyeret csomagolt ki, talált két
narancsot meg egy citromot, s minden felhajtás nélkül az asztalra tette. A molyos légkörben in-
kább tűnt árnynak, mint élő személynek; zöld bőre furcsán puhának látszott, akár a leggyengébb
tavaszi levelek. Fijerót erős késztetés fogta el, hogy elkapja a csuklóját és megállítsa; ha nem akar
beszélni, legalább ne mozogjon, hadd nézhesse nyugodtan.
– Egyél – kínálta végül Elfaba. – Én nem vagyok éhes. Egyél csak!
– Árulj el valamit! Otthagytál minket Sizben… elpárologtál, akár reggel a köd. Miért, hová
mentél, és mi történt utána?
– Milyen költői vagy! Szerintem a költészet az önámítás legmagasabb formája.
– Ne válts témát!
A lány azonban izgatott lett. Ujjai meg-megrándultak. Odahívta a macskát, majd lelökte az
öléből. Végül megszólalt:
– Na jó, ennyit elmondok. De sose jössz többé ide! Nem akarok új helyet keresni, ez tökéletes
nekem. Megígéred?
– Megígérem, hogy megfontolom. Hogyan ígérhetnék többet? Még nem tudok semmit.
– Idegem volt Siztől – hadarta Elfaba. – Doktor Dillamond halála bosszantott, mindenki gyá-
szolt, és senkit nem érdekelt sem mi. Nem igazán. Különben se nekem való hely volt azzal a sok
ostoba lánnyal. Igaz, Glindát bírtam. Hogy van?
– Nem vagyunk kapcsolatban. Remélem, hogy összefutunk egy fogadáson a Palotában vagy
valami. Azt beszélik, hogy egy baronethez ment hozzá.
– Csak baronethez? – vágott bosszús képet Elfaba, még a hálát is kihúzta. – Nem báróhoz,
vagy minimum vikomthoz? Ez aztán a csalódás! Akkor az ígéret csak ígéret maradt. – Viccnek
szánta, de nem volt vicces. – Van gyereke?
– Nem tudom. És most én kérdezek.
– Jó, de fogadáson? Egy húron pendültök Dicsőséges Varázslónkkal?
– Úgy hallom, ő visszavonultan él. Sosem láttam. Operába eljár, elfüggönyözött páholyból
hallgatja. Saját hivatalos vacsoráin külön eszik, egy szomszédos kamrában, márványrács mögött.
Az egyik sétányon egyszer láttam egy nemes tartású férfit. Ha az a Varázsló volt, akkor ennyit
láttam belőle. De te, te, te? Miért szakítottál meg velünk minden kapcsolatot?
– Túlságosan szerettelek benneteket.
– Ez meg mit jelent?
– Ne kérdezd! – Elfaba karjai csapdostak, akár evezők a kék nyári este legében.
– De igenis kérdezem. Azóta itt élsz? Öt éve? Tanulsz? Dolgozol? – Csupasz alkarját dörgölve
próbálta kitalálni, miben sántikálhat a lány. – Van közöd az Állatokat Segítő Ligához vagy vala-
melyik kisebb, dacos emberjogi szervezethez?
– Én sose használom az emberjogi szót, mert úgy látom, hogy éppen az ember az, aki a leg-
ocsmányabb bűnökre képes.
– Kertelsz
– Ez a munkám. Tessék, ez egy nyom, kedves Fijero!
– Bővebben.
– Illegalitásba vonultam – felelte halkan Elfaba –, és még ott vagyok. Te vagy az első, aki
megtalált, amióta elbúcsúztam Glindától, öt éve. Most már érted, miért nem mondhatok többet.
miért nem találkozhatunk újra? Nem tudok rólad semmit, akár fel is adhatsz a Vihargárdának.
– Azoknak a fenevadaknak? Nem tarthatsz sokra, ha azt hiszed, hogy képes lennék…

109
 – Honnét tudhatnám? – csavargatta ujjait, mini zöld gallyakat Elfaba. – Azokban a hatalmas
csizmáikban eltapossák a szegényeket és a gyengéket. Hajnali háromkor verik fel a házat, és elvi-
szik a disszentereket, bárdjaikkal szétverik a nyomdagépeket, éjfélkor áltárgyalást tartanak fel-
ségárulás miatt, és hajnalban már jöhet a kivégzés. Átkutatják minden zugát ennek a gyönyörű,
álságos városnak. Minden hónapban learatják a maguk áldozattermését. Ez egy rém uralom. Ta-
lán már ezen az utcán közelednek. Engem még sose követtek, téged talán most igen.
– Nem olyan nehéz téged követni, mint hinnéd – mondta neki Fijero. – Jó vagy, de nem annyi-
ra. Taníthatnék pár fogást.
– Az biztos, de nem fogsz, mert többet nem találkozunk. Túl veszélyes, nekem és neked is. Így
értettem, amikor azt mondtam, túlságosan szerettelek benneteket, hogy kapcsolatban maradjunk.
Azt hiszed, a Vihargárda nem kínoz meg barátokat és családtagokat értékes információért? Van
feleséged és gyerekeid, én meg csak egy régi főiskolai barát vagyok. Milyen jó, hogy követtél,
mi? Soha többé, érted? Ha lenyomozol, elköltözöm. Fél perc alatt össze tudok pakolni. Gyakorol-
tam.
– Ne csináld ezt velem!
– Régi barátok vagyunk, de nem különösebben jó barátok. Ne csinálj ebből szentimentális
randevút! Örülök, hogy láttalak, de többet nem akarlak. Vigyázz magadra, óvakodj a befolyásos
szemétládáktól, mert amikor jön a forradalom, nem lesz kegyelem a seggnyalóknak.
– A forradalmárnőt játszod, mennyi is, huszonhárom évesen? Nem tetszetős. Előnytelen.
– Előnytelen – ízlelgette Elfaba. – Tökéletes szó az életemre. Előnytelen. Én, aki mindig is
előnytelen voltam, most előnyösen vagyok az. Habár rá kell mutatnom, hogy velem egykorú
vagy, mégis hercegként páváskodsz. Eleget ettél? Most már el kell köszönnünk.
– Nem fogunk – felelte Fijero határozottan. Szerette volna megfogni Elfaba kezét. Nem emlé-
kezett rá, megérintette-e valaha. Nem, már tudta, hogy sosem.
A lány mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Tudod, hogy ki vagy, de nem tudod, hogy én ki vagyok. Nem lehet, és nem is vagy rá képes.
Szerencsés utat, ha mondják ezt Nyugriában. Szerencsés utat, Fijero!
Odaadta a fiúnak díszes kalapját, és kezet nyújtott. Fijero megragadta a kezét, és az arcába né-
zett, amely egy pillanatra megnyílt. Attól, amit ott látott, egyszerre borzongott és öntötte el forró-
ság.

– Hallottál Boqról? – kérdezte Elfaba, amikor legközelebb találkoztak.

– Egyszerűen nem akarsz magadról beszélni, mi? – Fijero az asztalra tett lábbal pihent. – Miért
mentél bele, hogy visszajöjjek, ha folyton elzárkózol a kérdéseim elől?
– Csak bírtam Boqot, ennyi. – Vigyorgott. – Azért engedtelek visszajönni, hogy híreket pum-
poljak ki belőled róla és a többiekről.
Elmondta, amit tudott. Boq nagy meglepetésre Milla kisasszonyt vette el. A lány kénytelen
volt vele menni Nész-Mengedébe, és utálta. Újra és újra öngyilkosságot kísérelt meg.
– Lurlinácsonykor Boq minden évben küld levelet. Mind hisztérikusak. Úgy tálalják az éppen
meghiúsult öngyilkossági kísérletet, mint egy éves családi jelentést.
– Erről eszembe jut, anyám miken mehetett keresztül – mondta Elfaba. – A kellemes gyer-
mekkor egy nemes család nagybirtokán, aztán a kemény élet a semmi közepén. Anya esetében a
Semlyék Uradalomból először Kákabadurba vezetett az út, onnét meg Kvarangyországba. Tulaj-
donképpen ez a legszigorúbb büntetés.
– Amilyen az anya, olyan a lánya – jegyezte meg Fijero. – Te nem hagytál ott valamilyen ki-
váltságot, hogy itt élj, mint egy csiga? Titokban? Egyedül?
– Emlékszem, amikor először láttalak – csöpögtetett ecetet a gyökerekből és zöldségekből ké-
szülő salátára Elfaba. – Az előadáson... hogy is hívták… doktor…
– Doktor Nikidik – pirult el Fijero.
– Ott voltak az arcodon azok a gyönyörű jelek. Még sose láttam olyat. Megtervezted a belépőt,
hogy mindenkit lenyűgözz?

110
 – Becsületemre mondom, ha bármi mást tehettem volna, megteszem. Megszégyenültem és ha-
lálra rémültem. Azt hittem, az a szarv meg fog ölni. És a hencegő Króp meg az ugrabugra Tibbett
mentett meg.
– Króp és Tibbett! Tibbett és Króp! Őket el is felejtettem. Hogy vannak?
– Tibbett soha többé nem volt ugyanaz a Filozófus Klubbéli kaland után. Króp meg, azt hi-
szem, egy aukciós házban dolgozik, de közben továbbra is színházi dolgokkal foglalkozik. Hébe-
hóba látom. Nem beszélünk.
– Tessék, elítélően beszélsz róla – nevetett Elfaba. – Én is vagyok olyan buja, mint bárki, úgy-
hogy gyakran elgondolkodtam, milyen lehetett a Filozófus Klub. Tudod, egy másik életben sze-
retném őket mind újra látni. És Glindát, a kedves Glindát. Még a kötekedő Avarikot is. Vele mi
lett?
– Avarikkal kivételesen beszélő viszonyban vagyok. Az év nagy részét az Őrgrófságban tölti,
de van egy háza Sizben. És Smaragdvárosban ugyanabban a klubban szállunk meg.
– Még mindig önelégült tuskó?
– És most ki ítél el kit?
– Én, ki más?
Vacsoráztak. Fijero várta, hogy Elfaba többet kérdezzen a családjáról. De éppen a családjukat
nem engedték be a társalgásba: ő nyugriai feleségét meg a gyerekeit, Elfaba az agitátor és felkelő
barátait.
Fijero elhatározta, ha legközelebb jön, nyitott nyakú inget vesz fel, hogy Elfaba láthassa a kék
gyémántmintát a nyakán is… Úgy tűnt, ez tetszik neki.
– Csak nem töltöd az egész őszt Smaragdvárosban? – érdeklődött Elfaba egyik este, amikor
már kezdett hűlni az idő.
– Üzentem Szarimának, hogy üzleti ügyben bizonytalan időre itt maradok. Nem zavarja. Miért
zavarná? Egy mocskos karavánszerájból emelték ki, és adták hozzá egy ardzsiki herceghez A csa-
ládja nem volt ostoba. Van mit ennie, vannak szolgái, és Kiamo Ko kemény kőfalai védik a többi
törzstől. A harmadik gyerek után már kezd elhízni. Nem is nagyon veszi észre, otthon vagyok-e.
Van öt húga, akik mind beköltöztek. Egy egész háremem van.
– Na ne! – Elfaba hangja egyszerre árult el érdeklődést és feszengést a viccen.
– Nem. Persze hogy nem. Bár Szarima egyszer-kétszer felvetette, hogy a húgai boldogan leve-
zetnék éjjel az energiámat. Ha átkelsz a Nagy-Honcsokon, az ilyen tabuk már nem olyan erősek,
mint Ózban, úgyhogy ne vágj olyan döbbent képet!
– Nem tehetek róla. Megvolt?
– Mi volt meg? – ugratta Fijero.
– Lefeküdtél a sógornőiddel?
– Nem. De nem a magas erkölcsi mércém vagy az érdeklődés hiánya miatt. Szarima ravasz nő,
és a házasság egy véget nem érő hadjárat. Rabszolgája lettem volna, ha megteszem.
– És az olyan rémes?
– Nem vagy házas, nem tudod. Igen, olyan rémes.
– Házas vagyok, csak nem férfival.
Fijero felhúzta a szemöldökét. Elfaba a kezébe temette arcát. Fijero még sosem látta ilyennek:
Elfaba saját maga is megdöbbent a szavairól. Elfordította a fejét, megköszörülte a torkát, kifújta
az orrát.
– A francba, a könnyek égetnek, mint a tűz – kiáltott fel dühösen, felkapott egy takarót, és az-
zal itatta fel az arcáról a nedvességet.
Görnyedten állt, akár egy öregasszony, egyik kezével megtámaszkodott, a pokróc kezdett le-
csúszni.
– Elfi, Elfi – szörnyedt el Fijero. Odament és átölelte. A pokróc odaszorult kettejük közé, de
mintha lángra akart volna lobbanni, vagy rózsacsokorrá, vagy pezsgő- és tömjénforrássá. Furcsa,
a gazdag képek hogy bomlanak ki az elmében, miközben a test nagyon is éber.

111
 – Ne, én nem vagyok hárem – nyögte Elfaba –, még csak nő sem, semmi sem. – Ám karjai
önállóan cselekedtek, forogtak, mint a szélmalom, mint az a megbűvölt szarv hajdanán, de nem
megölni akarták Fijerót, csak odaszegezni a falhoz, szerelemből.
Malki tőle szokatlan diszkrécióval felugrott az ablakpárkányra, és másfelé fordult.

Az üres gabonaraktár fölötti szobában folytak a szerelmes légyottok, miközben keletről egyre
közelebb csalinkázott az ősz: egyszer meleg volt, aztán négy napig hideg szél és szemerkélő eső.
Volt, hogy hosszú napokig nem találkoztak.
– Dolgom van, bízz bennem, vagy végleg eltűnök – fenyegette Elfaba. – írok Glindának és
megkérem, mondjon egy bűbájt, amivel füstté válhatok. Ugratlak, de közben komolyan is gondo-
lom, Fijero.
Fijero+Fae, írta a lisztbe Fijero, amikor a lány tésztát gyúrt. „Fae” súgta meg neki Elfaba ko-
rábban a kódnevét, amit még a macska előtt is titkolt. A mozgalomban senki nem tudta a másik
igazi nevét.
Nem hagyta, hogy Fijero napfényben lássa meztelenül, de mivel a fiú nappal eleve nem mehe-
tett oda, ez nem okozott gondot. A kijelölt estéken takaró alá bújva, már levetkőzve várta, s köz-
ben politikaelméleti vagy erkölcsfilozófiái esszéket olvasott.
– Magam sem tudom, értem-e őket. Költészetként olvasom – vallotta be. – Tetszik a szavak
hangzása, de nem igazán hiszem, hogy az én lassú, srég világképem megváltozik tőlük.
– És attól megváltozik, ahogy élsz? – csavarta le a lámpát, és bújt ki ruháiból Fijero.
– Azt hiszed, hogy ez mind új nekem – sóhajtott Elfaba. – Hogy szűz vagyok.
– Nem véreztél az első alkalommal – mutatott rá Fijero. – Akkor meg miért gondolnám?
– Tudom én, mit gondolsz De milyen tapasztalt vagy te, Fijero nagyúr, Kiamo Ko ardzsiki
hercege, az Ezeréves Puszta Leghatalmasabb Vadásza, a Legnagyobb Törzsfőnök a Nagy-
Honcsokon túl?
– Te formálsz engem – felelte őszintén Fijero. – Gyerekkorban kijelölt arámat vettem el, és
nem voltam hűtlen. Mostanáig. Te más vagy, mint ő. Más érzés. Titokzatosabb.
– Én nem létezem, úgyhogy most sem vagy hűtlen.
– Akkor legyünk nem hűtlenek most azonnal! Nem bírok várni – simított végig a lány mellén,
le a lapos hasáig. Elfaba itt mindig elkapta és felvonta kezét sovány, de formás melléhez; nem
szerette, ha lent megérinti. Aztán együtt mozogtak, kék gyémántok egy zöld mezőn.
Napközben Fijerónak nem akadt sok tennivalója. Az ardzsiki nép törzsfőnökeként tudta, poli-
tikai érdekük kötődni Smaragdváros kereskedelmi központjához Ám az ardzsiki üzleti érdekek
csupán annyit követeltek tőle, hogy megjelenjen társasági eseményeken, tanácsüléseken és pénz-
ügyi szalonokban. Ideje többi részében csak kószált, Szent Glinda és más szentek freskóit kereste.
Elfaba-Eabala-Elfi-Fae sosem árulta el neki, mit keresett akkor a Szent Glinda téri templomban.
Egy nap Fijero megkereste Avarikot, és együtt ebédeltek. Avarik utána nudibárt javasolt, mire
ő kimentette magát. Avarik konok, cinikus és romlott volt, és ugyanolyan jóképű, mint egykor.
Nem sok pletykát tudott vinni tőle Elfabának.
A szél letépte a fákról a leveleket. A Vihargárda folyamatosan toloncolta ki a városból az Ál-
latokat és a kollaboránsokat, általában kezüknél-lábuknál fogva. A gillikini bankokban az egekig
szökött a kamatláb, ami jó volt a befektetőknek, és rossz a kölcsönt felvevőknek. Sok értékes vá-
rosközponti tulajdont lefoglaltak. A boltok és üzletek minden eddiginél korábban aggatták fel
Lurlinácsony ünnepére zöld és aranyszín lámpásaikat, hogy becsábítsák az óvatos, elcsüggedt
polgárokat.
Leginkább Elfabával szerette volna járni Smaragdváros utcáit; csodás hely volt ez szerelmes-
nek lenni, főleg szürkületkor, ahogy a boltok fényei felgyulladtak, s aranyként fénylettek a kékes-
bíbor színű esti ég előtt. Most már tudta, hogy még sosem volt szerelmes. Alázatos lett tőle. Meg-
rémült. El sem tudta viselni, amikor muszájból négy-öt napig nem találkozhattak.
„Csókolom Irjit, Maneket és Nort” – írta hetente a levele végén Szarimának, aki sosem vála-
szolt, mert sok minden más mellett írni sem tanult meg. Hallgatásával valahogy mintha jóváhagy-

112
ta volna az esküszegő viszonyt. Azt már nem írta, hogy őt is csókolja. Remélte, hogy a csokoládé
elég beszédes.
Átfordult, magával húzva a takarót; Elfaba visszahúzta. A levegő annyira hideg volt, szinte
nyirkosnak tűnt. Malki elviselte rugdosásukat, mert a közelükben akart maradni, magába szívni
testük melegét, s viszonzásként azt adni, ami a macskáknál a szeretet.
– Drága Fae – mondta Fijero. – Amit most mondok, már biztosan tudod, és én nem akarok
cinkostársad lenni abban, amiért harcolsz: csökkenteni a könyvtári büntetést, vagy visszavonatni
a macskapórázt. De nyitva tartom a fülem. A kvarangyok megint a milícia uralma alatt szenved-
nek. Legalábbis erről beszélnek a klubban, újságolvasás és pipázás közben. Egy osztag egész
Kvojréig behatolt Kvarangyországba, valamiféle üsd-és-égesd küldetéssel. Az apád és az öcséd
még ott vannak?
Elfaba nem válaszolt azonnal. Mintha nemcsak azt akarta volna összeszedni, amit elmondhat,
de azt is, amire emlékszik. Értetlen, sőt bosszús arcot vágott.
– Tízéves koromban laktunk Kvojréban. Vicces kisváros, mocsárra épült. Az utcák fele csa-
torna. A tetők alacsonyak, az ablakokon rács vagy zsalu, hogy legyen magánélet, de azért szellő-
zés is, a levegő meg gőzös és a flóra buja: a pálmáknak hatalmas, kör alakú levelei vannak, akár a
hatalmas párnák, amik hangot adnak, ahogy a szél összeüti őket: trrr, trrr, trrr.
– Nem hinném, hogy sok maradt Kvojréból – jegyezte meg Fijero óvatosan. – Már ha a plety-
ka igaz
– Nem, Papa most nem ott van, hála… hála akárkinek, senkinek. Hacsak meg nem változtak a
dolgok. Kvojre derék polgárai nem reagáltak a misszionáriusi próbálkozásokra. Meghívtak Papát
meg engem, nyúlós keksszel és langyos vörösmenta teával kínáltak. Alacsony, penészes párnákra
ültettek, gekkók és pókok menekültek előlünk az árnyékba. Papa csak mondta a magáét a Névte-
len Isten nagylelkűségéről, nyomta a szokásos dumát. Közben rám mutogatott bizonyíték gya-
nánt. Én meg mézesmázosan mosolyogtam, és énekeltem egy zsoltárt. Papa csak azt a zenét vi-
selte el. Rettenetesen félénk voltam, szégyelltem a színemet, de Papa meggyőzött a munkája érté-
kéről. Kvojre szelíd polgárai pedig puszta vendégszeretetből kapituláltak. Hagyták, hogy megta-
nítsa őket a Névtelen Istenhez szóló imákra, de látszott, hogy nem adják bele a szívüket. Azt hi-
szem, én jobban megértettem, csüggesztőbben átéreztem, mint Papa, hogy valójában mennyire
közömbösek.
– Akkor most hol vannak? Papád, Neszaróza és az öcséd, hogy is hívják?
– Páncél. Papa úgy érezte, tovább kell menni délre, az igazi pusztaságba. Volt néhány apró,
zsúfolt ház Ovvelsz körül, azon a kietlen, rettenetes vidéken, tele véres szépséggel.
A fiú kérdő tekintetére folytatta:
– Tudod, Fijero, tizenöt-húsz évvel ezelőtt Smaragdváros spekulánsai felfedezték az ottani ru-
binlelőhelyeket. Először Régens Ozma idején, aztán az államcsíny után a Varázsló alatt ugyan-
olyan mocskos kizsákmányolás zajlott. Régens Ozma idején a kiaknázás legalább nem követelt
gyilkosságot és brutalitást. A mérnökök elefántokkal hordták össze a kavicsot, patakokat duz-
zasztottak fel, és tökéletesítették a külszíni bányászatot, hogy háromlábnyi sós talajvíz alatt is
művelni lehessen. Papa úgy vélte, a kis nedves társadalmat felkavaró helyzet neki kedvez És iga-
za volt. A kvarangyok rosszul fogalmazott proklamációkkal harcoltak a Varázsló ellen, totemek-
hez imádkoztak, de katonai szempontból csak csúzlijuk volt. Özönlöttek apámhoz, aki megtérítet-
te őket, aztán új lelkesedéssel bocsátkoztak harcba. Kisemmizettek voltak, és el-törölték őket. Az
unionista megváltás érdekében.
– Elég keserűen beszélsz
– Az eszköze voltam. Drága apám engem használt szemléltetőnek. Neszarózát kevésbé, mert
nem nagyon tudott mozogni. Ahogy kinéztem, sőt az is, ahogy énekeltem… részben azért bíztak
benne, mert olyan torzszülött voltam. Ha a Névtelen Isten engem tud szeretni, mennyivel felelős-
ségteljesebb lehet velük.
– Szóval nem érdekel, hol van, mi van vele?

113
 – Hogy mondhatsz ilyet? – ült fel a lány mérgesen. – Szeretem a vén, szemellenzős disznót.
Hitt abban, amit hirdetett. Még azt is hitte, hogy egy pocsolyában talált kvarangyhulla, már ha
rajta volt a megtérést jelző tetoválás, jobban járt, mint egy életben maradt. Úgy érezte, maga állí-
tott ki neki jegyet a Névtelen Isten gyülekezetébe a Külső Világba. Azt hiszem, jól végzett mun-
kának tekintette.
– És te nem? – Fijero szellemi élete elég vérszegény volt; nem érezte magát feljogosítva, hogy
véleményt mondjon Elfaba apjának hivatásáról.
– Talán az is volt – mondta szomorkásán Elfaba. – Honnét tudhatnám? De nem nekem. Tele-
pülésről településre jártunk, és tömegével térítettünk. Településről településre követtek minket a
mérnökök, és felrobbantották a falu életét. Ózban nem tört ki felháborodás. Senki nem figyelt
oda. Kit érdekeltek a kvarangyok?
– De mi vitte oda egyáltalán apádat?
– Neki meg Mamának volt egy kvarangy barátjuk, aki a mi házunkban halt meg. Egy vándor
kvarangy üvegfúvó. – Elfaba a homlokát ráncolta, behunyta a szemét, és nem mondott többet.
Fijero meg csókolta a körmét. Megcsókolta a hüvelykujja és mutatóujja közti részt, és úgy szívta,
mintha citromszelet lenne. A lány hátradőlt, hogy nagyobb szeletet nyújtson neki. Valamivel ké-
sőbb Fijero azt kérdezte:
– De Elfi, Fabala, Fae, tényleg nem aggódsz apád, Neszaróza és a kicsi hogyishívják miatt?
– Apám reménytelen ügyeket hajszol. Ezzel igazolja elhibázott életét. Egy darabig azt állította,
ő a prófétája az Ozma vérvonal utolsó, elveszett ebihala visszatértének. Aztán elmúlt. Az öcsém,
Páncél olyan tizenöt lehet. Nézd, Fijero, hogy aggódhatnék miattuk és a küldetésem miatt is?
Nem repülhetek körbe Ózban azon a seprűnyélen, mint a mesekönyvek boszorkánya! Azért vo-
nultam illegalitásba, hogy ne kelljen aggódnom. Amúgy meg tudom, hogy mi fog történni, leg-
alábbis Neszarózával. Előbb-utóbb.
– Micsoda?
– Amikor a dédapám végre kileheli a lelkét, ő lesz a következő Eminens Tropp.
– Azt hittem, te következel. Nem vagy idősebb?
– Én eltűntem, kedvesem, füstté váltam. Felejtsd el! És tudod, ez jó Neszarózának. Királynő
lesz ott Nész-Mendegében.
– Tudtad, hogy járt mágiára Sizben?
– Nem tudtam. Úgy kell neki. Ha valaha leszáll a piedesztálról, amire az van írva arany betűk-
kel, hogy AZ ERKÖLCSI FEDDHETETLENSÉG CSÚCSA, ha valaha kimutatja, milyen picsa
valójában, ő lesz a Keleti Ringyó. Majd támogatja Dadus és az ájtatos személyzet a Semlyék
Uradalomban.
– Azt hittem, szereted!
– Hát nem ismered a szeretetet? – rótta meg Elfaba. – Szeretem Neszit. Púp a hátamon, elvi-
selhetetlenül erényes. Mégis odavagyok érte.
– Ő lesz az Eminens Tropp.
– Inkább, mint én – felelte Elfaba szárazon. – Neki legalább jó ízlése van a cipők terén.
Egyik este a tetőablakon át a telihold fénye beragyogta az alvó Elfabát. Fijero felébredt, és ki-
ment, hogy könnyítsen magán az ágytálba. Malki egér után cserkészett a lépcsőházban. Visszajö-
vet Fijero elnézte kedvese testét, ami most nem zöld, inkább gyöngyházfényű volt. Hozott neki
egy hagyományos nyugriai selyemkendőt – rózsák fekete alapon –, rákötötte a derekára, és attól
kezdve ez lett szerelmeskedésük kosztümje. Most álmában felcsúszott, és Fijero megcsodálta fe-
neke ívét, törékeny térdét, vékony bokáját. A levegőben parfümillat lebegett és állat illata és a ti-
tokzatos tenger illata és szexben zilált szőr édes illata. Leült mellé, és nézte. Szeméremszőre – in-
kább bíbor, mint fekete – kis csillogó fodrokban nőtt, más mintában, mint Szarimáé. Ágyéka kö-
zelében különös árnyék honolt; egy álmos pillanatra azt hitte, hogy a szex hevében a saját testéről
egy gyémánt rápecsételődött a lány bőrére… vagy egy sebhely?
Ám akkor Elfaba felébredt, és betakarta magát. Álmosan felmosolygott rá, és azt mondta:
– Fijero, jer ide – és a férfi szíve elolvadt.

114
 Azért Elfaba begurulni is nagyon tudott!
– Nem csodálkoznék, ha az a sertéskrokett, amit olyan tökéletes közönnyel majszolsz, egy
Disznótól származna – fortyant fel.
– Csak mert te már ettél, még nem kell elrontanod az én étvágyamat – méltatlankodott nyu-
godtan Fijero. Az ő hazájában nem nagyon voltak szabadon élő Állatok, és az a pár érző lény,
akivel Sizben találkozott (a Filozófus Klubban történtek kivételévei), nem tett rá nagy benyomást.
Az Állatok sanyarú sorsa nem hatotta meg.
– Ezért nem szabad szerelmesnek lenni – puffogott Elfaba. – Elvakít. A szerelem a leggono-
szabb szórakozás.
– Na, most mát tényleg elment az étvágyam. – A maradékot odaadta Malkinak. – Mi az ördö-
göt tudsz te a gonoszságról? Kis játékos vagy a renegátok között, nem? Újonc.
– Azt tudom, hogy a férfiak gonoszsága abban áll, hogy a fegyverek ostobaságot és vakságot
szülnek.
– És a nőké?
– A nők gyengébbek, de a gyengeségük valójában ravaszság és merev erkölcsi bizonyosság.
Mivel azonban a lehetőségeik kisebbek, kevesebb igazi kárt tudnak okozni. Habár az intimitás
miatt ármányosabbak.
– És én képes vagyok gonoszságra? – kérdezte Fijero kényelmetlenül. – És te?
– Fijeróé abban áll, hogy túl mereven hisz a jóban.
– És a tiéd?
– Az enyém a velős mondások kiötlésében.
– Olcsón megúszod – gurult be hirtelen Fijero. – Ez a dolgod a titkos hálózatban? Szellemes
mondásokat írni?
– Á, nagy dolgok készülnek – árulta el rá nem jellemző módon Elfaba. – Én ugyan nem leszek
a közepén, de a szélről azért segítek, hidd el.
– Miről beszélsz? Államcsínyről?
– Ne törődj vele, maradj makulátlan – gonoszkodott. – Épp, ahogy akarod.
– Orgyilkosság? És mi van, ha megölsz egy tábornokot? Akkor mi leszel? Szent? A forrada-
lom szentje? Vagy mártírja, ha közben elpatkolsz?
A lány nem válaszolt. Bosszúsan rázta keskeny fejét, majd elhajította a rózsás kendőt, mintha
dühítené.
– Mi van, ha egy ártatlan járókelő is meghal, amikor megcélzód a kiszemelt tábornokot?
– Nem tudom, de nem is érdekelnek a mártírok – felelte Elfaba. – Az egy nagyobb tervre utal,
kozmikusra, amiben nem hiszek. Ha azt sem értjük, amit mi csinálunk, hogyan érthetnénk egy
sokkal nagyobbat? De ha hinnék a mártíromságban, azt mondanám, csak akkor lehetsz mártír, ha
tudod, miért halsz meg, ha te választod.
– Aha, szóval ebben a dologban van olyan, hogy ártatlan áldozat. Aki nem választja a halált,
csak épp a tűzvonalba kerül.
– Van… lesz… baleset mindig lesz
– És a te emelkedett köreidben létezik gyász? Vagy létezik egyáltalán hiba? Ismerős a tragédia
fogalma?
– Fijero, te érzéketlen bolond, a tragédia itt van körülöttünk! Bármi máson aggódni csak figye-
lemelterelés. A küzdelem minden áldozata az ő hibájuk, nem a miénk. Mi nem üdvözöljük az
erőszakot, de nem is tagadjuk a létét… hogyan is tagadhatnánk, amikor a hatásai itt vannak körü-
löttünk? Ha valami bűn, akkor az efféle tagadás az…
– Á, most hallottam azt, amiről sosem hittem, hogy a te szádból hallom.
– Tagadás? Bűn?
– Nem. Mi.
– Nem értem.

115
 – A Crage-ház magányos szakadárja intézményesedik? A Magány királynője társasági dáma
lett? Csapatjátékos?
– Félreérted. Van hadjárat, de nincsenek ügynökök, van játék, de nincsenek játékosok. Nin-
csenek kollégáim. Nincs énem, soha nem is volt, de ez most lényegtelen. Én csak egy izomrángás
vagyok egy nagyobb organizmusban.
– Te vagy a legegyénibb, legkirívóbb, legvalóságosabb…
– Te is a kinézetemmel foglalkozol, mint mindenki. És kigúnyolod.
– Imádom, ahogy kinézel, Fae!
Aznap szó nélkül váltak el. Fijero az estét egy fogadóteremben töltötte, és csak vesztett és
vesztett.

Amikor legközelebb elment Elfabához, vitt három zöld meg három arany gyertyát, és kideko-
rálta a lakást Lurlinácsonyra.
– Én nem hiszek a vallásos ünnepekben – mondta Elfaba, majd kénytelen-kelletlen elismerte:
– De ezek szépek.
– Mert nincs lelked – ugratta Fijero.
– Nincs – válaszolt komolyan Elfaba. – De nem hittem, hogy látszik.
– Most csak játszol a szavakkal.
– Nem. Milyen bizonyítékom van a lélekre?
– Hogy lehet lelkiismereted, ha nincs lelked? – kérdezte Fijero, noha szerette volna megtartani
a könnyed hangulatot, kerülni a múltkori erkölcsi birkózást és elidegenedést.
– Hogy etetheti egy madár a kicsinyeit, ha előtte és utána nincs lelkiismerete? A lelkiismeret,
én hős Jeróm, csak a tudat kiterjedése egy másik dimenzióba, az időébe. Amit te lelkiismeretnek
nevezel, az szerintem inkább ösztön. A madarak etetik a kicsinyeiket, de nem tudják, miért, és
nem sírnak azon, hogy ami születik, az meg is hal. Én hasonlóképp végzem a dolgom: csak a
megérzés vezérel az étel, az igazság és a biztonság felé. A csordával tartok, és kész. Felejthető le-
vél vagyok a fán.
– Tekintve, hogy a terrorizmus a munkád, ennél extrémebb érvet még nem hallottam a bűn
megindokolására. Elhárítasz magadtól minden személyes felelősséget. Ez Ugyanolyan rossz, mint
ha valaki lemond a személyes akaratáról egy névtelen isten megismerhetetlen, komor akaratának
javára. Ha elnyomod a személyiség eszméjét, azzal az egyéni felelősséget is eltussolod.
– És melyik a rosszabb, Fijero? A személyiség eszméjét elnyomni, vagy kínzással, bebörtön-
zéssel és éheztetéssel valódi személyeket nyomni el? Megmentenél egyetlen értékes portrét egy
múzeumból, amikor körülötted lángol a város, és emberek égnek halálra? Próbáld perspektívából
nézni!
– De még egy ártatlan járókelő, mondjuk, egy társasági dáma is valós személy, nem portré. A
metaforád fals és lekicsinylő, csupán vak mentség a bűnre.
– Egy társasági dáma maga választotta, hogy élő portréként flangáljon. Úgy is kell kezelni.
Megérdemli. Az, hogy tagadod, az a te gonoszságod, hogy visszatérjek a múltkori beszélgetésre.
Azt mondom, mentsd meg az ártatlan járókelőt, ha tudod, még ha társasági dáma vagy iparmág-
nás is, aki az elnyomottakból él, de ne más, valóságosabb emberek rovására. És ha nem tudod
megmenteni, hát nem tudod. Mindennek ára van.
– Én nem hiszek ebben a „valós” meg „valóságosabb” ember dologban.
– Nem? – mosolyodott el Elfaba nem túl kedvesen. – Ha majd tényleg eltűnök, drágám, ke-
vésbé leszek valóságos, mint most – s úgy csinált, mintha szeretkezne; Fijero elfordította a fejét;
önmagát is meglepte a benne támadt ellenszenv.
Később, éjjel, miután kibékültek, Elfabának görcsrohama volt, és egész testében verejtékezett.
Nem hagyta, hogy Fijero hozzáérjen.
– Menj el, nem vagyok méltó hozzád – nyögte.

116
 Majd valamivel később, amikor megnyugodott, azt mormolta, mielőtt elnyomta az álom: –
Annyira szeretlek, Fijero, csak nem értesz Az, hogy a jóra való képességgel vagy hajlammal szü-
letsz, az az aberráció.
Igaza volt. Tényleg nem értette. Letörölte izzadt homlokát, és ott maradt mellette. A tetőablak
bederesedett, télikabátjuk alatt aludtak, hogy ki ne hűljenek.

Egyik hűvös délután engesztelő csomagot küldött haza: színes fajátékokat a gyerekeknek és
egy ékköves nyakláncot Szarimának. A csomagvonat észak felé kerüli meg a Nagy-Honcsokot,
csak tavasszal ér Kiamo Kóba a Lurlinácsonyra szánt ajándékokkal, de csinálhat úgy, mintha már
korábban elküldte volna. Ha a hó kitart, addigra maga is otthon lesz, nyugtalanul és ingerülten
járkál majd a hegyi erőd keskeny folyosóin, de talán kap egy jó pontot a körültekintéséért. És ta-
lán meg is érdemli, nem? Szarimát biztosan téli rosszkedvében találja (ami határozottan másmi-
lyen volt, mint tavaszi hangulatváltozásai, nyári unalma és vele született őszi tespedtsége). Egy
nyakék talán felvidítja, legalább valamennyire.
Beugrott az egyik kávézóba a közelben, ami épp annyira volt félreeső, hogy egyszerre legyen
bohém és drága. A tulajdonos bocsánatot kért: a télikertben, melyet szénserpenyőkkel fűtenek, és
drága virágokkal töltöttek meg, előző éjjel robbanás történt.
– A környéken zavargások vannak, ki hitte volna? – mondta a tulajdonos, megérintve Fijero
könyökét. – Dicsőséges Varázslónk állítólag eltörölte a polgári elégedetlenkedést, vagy nem ez
volt a kijárási tilalom és a megszorító intézkedések célja?
Fijero nem akarta kommentálni a dolgot, a tulajdonos pedig beleegyezésnek vette a hallgatá-
sát:
– Pár asztalt felvittem a privát nappalimba, ha nem bánja, hogy a családi emlékeim közt kell
szorongania – mutatta az utat. – Egyre nehezebb jó mumpicföldit találni, aki helyrehozza a kárt.
A mumpicföldiek keze aranyat ér. De sok barátunk, aki a szolgáltatóiparban dolgozik, visszament
a keleti földekre. Megijedtek az erőszaktól. Hát olyan kicsik, ők provokálják ki, nemde? Mind
gyávák. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Úgy vélem, önnek nincs mumpicföldi rokona, külön-
ben nem volnék ilyen nyílt.
– A feleségem Nész-Mendegébe való – füllentett Fijero nem túl jól, de elérte, amit akart.
– Ma meggyes-csokoládés frappét javaslok, friss és finom – vonult vissza bűnbánó, hivatalos
modorba a tulajdonos, és kihúzott neki egy széket az egyik magas ablaknál. Fijero leült, és körül-
nézett. Az egyik zsalutábla megvetemedett, és nem lehetett teljesen kihajtani, de így is maradt ki-
látás. Tetők, díszes kémények, egy-egy magas ablakba tett virágosláda téli árvácskákkal, cikázó
galambok, akár az ég urai.
A tulajdonos abba a különös kasztba tartozott, melynek tagjai olyan sok nemzedék óta élnek
Smaragdvárosban, hogy külön etnikai csoportot alkotnak. A családi portrék csillogó, kancsal,
mogyoróbarna szemeket mutattak, finom kopaszodást férfiaknál és nőknél egyaránt (sőt már a
gyerekeknél is, ami Smaragdvárosban a felfelé törekvő középosztály jellegzetessége). Ahogy
nézte az affektáltan mosolygó gyerekeket rózsaszín selyemruhában, göndör szőrű ölebbel, meg a
kislányokat nőiesen sötét rúzzsal és mély dekoltázzsal (ami csak melleik ártatlan hiányát emelte
ki), Fijeróban hirtelen feltámadt a vágy saját rideg, távoli gyerekei után. Noha a családi élet nyo-
mot hagyott rajta – és kin nem? –, emlékezetében Írji, Manek és Nor sokkal több integritással
rendelkezett, mint ezek a melegházi műsarjak.
Ez kegyetlen gondolat, rótta meg magát, egy művészi hagyományra reagál, nem a valódi gye-
rekekre. Amikor megkapta, amit rendelt, kinézett az ablakon, hogy ne lássa ezt az ocsmány mű-
vészetet, se a többi embert a szalonban.
A télikertben kávézva általában indás téglafalat, bokrokat és egy-egy márványszobrot látott
valami hihetetlenül gyönyörű és sebezhető szépségről. Innét viszont átlátott a falon egy belső is-
tálló-részbe. Egyik fele volt az istálló, a másik a szomszéd vécé; és pont rálátott oda, ahol a fal
felrobbant. Szögesdrótot vontak a nyílásra, ami egy iskolaudvarba vezetett.

117
 Az iskola egyik ajtaja ekkor kitárult, és egy csoport bukkant elő, az alakok nyújtózkodtak a
napfényben. Volt egy idősebb kvarangypár – Fijero erősen figyelt –, néhány kvarangy kamaszfiú,
rózsás-rozsdás bőrükön a serkenő bajusz kékes árnyával. Öt, hat, hét kvarangy – és két megter-
mett férfi, talán gillikiniek, nehéz volt megmondani –, meg egy medvecsalád. Nem: Medvecsa-
lád. Kisebb termetű Vörös Medvék, anya, apa és egy totyogó bocs.
A Medvebocs azonnal a lépcső alá ment labdákért és karikákért. A kvarangyok körbeálltak,
énekeltek és táncoltak. A nehézkesen járó idősek kézen fogták a tinédzsereket, és jobbról balra
haladtak, mintha egy óra számlapja lennének, amin fordítva jár az idő. A köpcös gillikini férfiak
egy cigarettán osztoztak, és a lyukat nézték a falban meg a szögesdrótot. A felnőtt Vörös Medvék
bátortalanabbak voltak. A hím leült a homokozó faperemére, dörgölte a szemét, és fésülte a szőrt
az álla alatt. A nőstény mozgott, meg-megrúgta a labdát, hogy a bocs ne unatkozzon, közben
megsimogatta párja lehajtott fejét.
Fijero italát kortyolgatva előrehajolt. Ha ez tizenkét rab, és csak az a drót választja el őket a
szabadságról, miért nem menekülnek? Miért különülnek el egymástól is fajilag?
Tíz perc múlva ismét nyílt az ajtó, és egy Vihargárdista jött ki fessen és – Fijerónak el kellett
ismernie – ijesztően. Ijesztő volt a téglavörös egyenruha a zöld csizmával és az inget kereszt
alakban díszítő smaragdszín vonalak: a függőleges szár a kikeményített gallértól a derékszíjig, a
vízszintes hónaljtól hónaljig futott. Fiatal férfi volt, göndör haja olyan szőke, hogy szinte fehér-
nek tűnt a téli napon. Terpeszállásban állt meg az iskola verandáján.
Fijero nem hallott semmit a csukott ablakon át, de a katona parancsot adhatott, mert a Medvék
megdermedtek, a bocs magához szorította a labdát. A gillikini férfiak csendben vártak. A
kvarangyok rá se hederítettek, táncoltak tovább, ringatták csípőjüket, karjukat vállmagasságban
tartották, kezükkel mintha szemaforszerűen üzentek volna, de Fijero nem tudta, mit. Még sosem
látott kvarangyot.
A Vihargárdista felemelte a hangját. Oldalán gumibot lógott. A medvebocs apja mögé bújt,
anyja pedig mintha morgott volna.
Fogjatok össze, gondolta Fijero, tudatában sem levén saját gondolatának. Fogjatok össze, ti-
zenketten vagytok, ő meg egyedül! Az egymástól való különbségetek miatt vagytok ilyen enge-
delmesek?
Vagy rokonaitok vannak odabent az épületben, akiket megkínoznak, ha menekülni próbáltok?
Fijero nem ismerte a tényeket, csak spekulált, de teljesen belefeledkezett. Most vette észre,
hogy tenyerét az üvegre tapasztotta. Odalent a Medvék nem mozogtak elég gyorsan, a katona fel-
emelte a gumibotját, ami a bocs kobakján csattant. Fijero teste összerándult, kiesett kezéből a
csésze, porcelándarabok szóródtak szét a halszálkamintás tölgyfa parkettán.
A tulajdonos sietett elő egy zöld posztóval takart ajtó mögül, cöccögött, majd gyorsan behúzta
a függönyt az ablakon, de Fijero még éppen meglátott valamit. Ahogy szeme önkéntelenül elsik-
lott a látottakról, mintha ő maga sosem vadászott és ölt volna az Ezeréves Pusztán, sápadt, szőke
arcokat pillantott meg; két-három tucat iskolás bámulta tátott szájjal az iskola emeletének ablaka-
iról az udvaron történteket.
– Törődnek is ezek a szomszéddal, akinek üzlete van, számlákat kell fizetnie, etetni a szeretteit
– panaszkodott a tulajdonos. –Ne nézzen ilyesmit kávézás közben, uram!
– A télikertben azért robbantott valaki, hogy kihozza őket onnét?
– Ilyesmit ne is mondjon – felelte a tulajdonos halkan. – Itt más fülek is vannak a miénken kí-
vül. Honnét tudnám, ki volt és miért? Honpolgár vagyok, a saját dolgommal törődöm.
Fijero nem fogadta el a kárpótlásként felajánlott újabb csésze meggyes csokoládét. A súlyos
damasztfüggöny mögül az anyamedve szívszorító kiáltása hallatszott, majd csend lett. Vajon vé-
letlen, hogy ezt láttam? – töprengett Fijero, és más szemmel nézett a tulajdonosra. Vagy a világ
mindig újra és újra kitárulkozik, ha az ember készen áll rá, hogy újnak lássa?
El akarta mondani Elfabának, hogy mit látott, mégsem tette, bár maga sem tudta, miért. Úgy
érezte, egymás iránti érzéseik ellentéteként a lánynak szüksége van egy tőle független személyi-
ségre. Ha ő is csatlakozik az ügyéhez, Elfaba talán elhagyja. Nem merte megkockáztatni. A Med-

118
vebocs verésének képe azonban kísértette. Szorosabban ölelte Elfabát, próbált mélyebb szenve-
délyt átadni szavak nélkül.
Azt is megfigyelte, hogy amikor Elfaba bosszús, akkor szabadabb a szeretkezésben. Kezdte
megérezni, mikor fogja azt mondani: „Csak a jövő héten.” Ilyenkor magányosabbnak tűnt, bu-
jábbnak, mint aki meg akar tisztulni, mielőtt pár napra eltűnik. Egy reggel, ahogy Fijero a macska
tejéből lopott a kávéhoz, Elfaba éppen olajat dörgölt a bőrére, meg-megrándulva a folyadék érin-
tésétől, amikor puha, zöld márványválla fölött azt mondta:
– Két hét múlva, drágám. Most két hét egyedüllétre van szükségem.
Fijerót hirtelen baljós előérzet szállta meg, hogy el akarja hagyni. Csak két hét egérutat akar
nyerni.
– Nem! Ez nem jó, Fae. Szó sem lehet róla, túl hosszú!
– Szükségünk van rá. – Aztán megmagyarázta: – Mármint nem neked meg nekem, a másik
„mi”-nek. Azt persze nem mondhatom meg, miről van szó, de a lényeg, hogy az őszi akció utolsó
darabjai is a helyükre kerülnek. Lesz egy epizód, amit nem részletezhetek, de a hálózat szolgála-
tára kell állnom.
– Egy puccs? Orgyilkosság? Robbantás? Emberrablás? Micsoda? Ne a részleteket, csak a mi-
lyenségét!
– Nemcsak hogy nem mondhatom el, de én sem tudom. Csak kis részleteket mondanak el ne-
kem, azt kell végrehajtanom. Azt tudom, hogy bonyolult manőver, sok összekapcsolódó résszel.
– Te vagy a kés? A gyújtózsinór?
A lány azt felelte (bár Fijero számára nem meggyőzően):
– Kedvesem, én túl zöld vagyok, hogy nyilvános helyen sétálgatva bármi rosszat tegyek. Túl
nyilvánvaló. A biztonsági őrök úgy figyelnek mindenhol, akár bagoly az egeret. Már a puszta je-
lenlétem is riasztó, éberséget kelt. Nem, én csak szolga vagyok ebben, egy kis segítő az árnyék-
ban.
– Ne csináld!
– Önző vagy. És gyáva. Szeretlek, édesem, de csak makacsságból tiltakozol. Meg akarod őriz-
ni az értéktelen életemet, de erkölcsileg fogalmad sincs, hogy jót vagy rosszat cselekszem-e. Nem
mintha ezt akarnám, mintha érdekelne a véleményed erről. Csak megjegyzem, hogy a leggyen-
gébb érveket használod. Ez különben sem vita tárgya. Mához két hétre gyere!
– Addigra vége lesz az akciónak? Ki dönti el?
– Még nem tudom, mi lesz, és azt se, ki dönti el. Ne is kérdezd!
– Fae… – Hirtelen nem tetszett neki a lány kódneve. – Elfaba, tényleg nem tudod, ki mozgatja
a drótokat, amin téged rángatnak? Honnét tudod, hogy nem a Varázsló manipulál?
– Hiába vagy törzsi herceg, ehhez nem értesz! Miért ne tudnám, ha a Varázsló vezetne? Azt is
tudtam, amikor az a banya Madame Morzalom manipulált. A Crage-házban tanultam egy-két
dolgot a kertelésről és a visszabeszélésről. Évek óta csinálom ezt, Fijero, kicsit bízz bennem!
– Még azt sem tudod, hogy ki a főnök. Vagy hogy ki nem.
– Papa sem tudta a Névtelen Isten nevét – állt fel Elfaba, hogy olajat dörgöljön a hasára és a
lába közé, de hátat fordítva neki. –Sosem a kicsoda a kérdés, nem igaz? Mindig a miért.
– Hogyan tudod meg? Hogyan mondják meg, mit csinálj?
– Látod, ezt nem mondhatom meg.
– Tudom, hogy megmondhatod.
– Kend be a mellemet, légyszi – fordult meg Elfaba.
– Annyira ostoba hím nem vagyok, Elfaba.
– Dehogynem – nevetett, de kedvesen a lány. – Na, gyere!
Nappal volt, süvöltött a szél, még a padlódeszkák is beleremegtek. A tetőablakban a hideg ég
rózsaszín-kékesen feszült. Elfaba úgy dobta le a szemérmességet, akár egy hálóinget, s a cseppfo-
lyós napfényben állva felemelte a kezét, mintha a közeledő csatározás rémületében végre megér-
tette volna, hogy gyönyörű. A maga módján.

119
 Zárkózottságának elillanása jobban megrémisztette Fijerót, mint bármi.
Tenyerére öntött egy kis kókuszolajat, két tenyerét összedörgölve megmelegítette, majd kezeit
a lány apró melleire csúsztatta, melyek két kis bársonybőrű állatnak tűntek. A mellbimbók felme-
redtek, a szín élesebb lett. Fijero már felöltözött, mégis odaszorította magát a csak tessék-lássék
tiltakozó lányhoz Egyik kezével végig-simított a hátán, mire az nyögve kihúzta magát. De ezúttal
talán nem a szükségtől?
Keze tovább vándorolt, le a fenekéhez, megsimogatta, és haladt tovább, oda, ahol az az izom
összerándult, érezte a vonalat, ahol a szeméremszőrzet rajzolata megkezdődött. Kezével olvasta
ki a lány ellenállásának jeleit.
– Négy társam van – szólalt meg hirtelen Elfaba, és finoman elhúzódott, nem bontakozott ki az
ölelésből, csak a mozdulatból. –Jaj, szívem, négy bajtársam van. Nem tudják, ki a sejtünk vezető-
je, mindig sötétben történik, maszkbűbáj torzítja el a hangot és az arcot. Ha többet tudnék, a Vi-
hargárda elkaphatna, és kínzással kiszedhetné belőlem, érted?
– Mi a célotok? – lehelte Fijero, csókolgatva, közben kigombolta a nadrágját, mintha ez lenne
az első alkalom, nyelve a fül finom tekervényeit járta.
– Megölni a Varázslót – karolta át a lábával Elfaba. – Nem a nyílhegy vagyok, csak a vessző, a
puzdra… – Olajat engedett a tenyerébe, és ahogy a napfényben egymásba olvadtak, bekente
Fijerót is olajjal, s olyan mélyen fogadta magába, mint még soha.
– Tudod, akár a Palota ügynöke is lehetnél – mondta később.
– Nem vagyok – felelte Fijero. – Én jó vagyok.
Az egyik héten kicsit havazott, majd a következőn megint. Közeledett Lurlinácsony. Az
unionista kápolnák, mivel ez a vallás átvette és átalakította a régi pogány hiedelmek látványosabb
elemeit, szégyentelenül zöld és aranyszínbe öltöztek, tele zöld gyertyákkal és arany-gongokkal,
zöld koszorúkkal és aranygyümölcsökkel. A Kalmársoron a boltok egymásra (és a templomokra)
licitáltak dekorációban, mind divatos ruhákat, haszontalan és drága csiricsárékat mutogattak. A
kirakatokban papírmasé alakok a jóságos Lurlin Tündérkirálynőt ábrázolták szárnyas fogatában,
meg segédjét, Prinellát, aki díszes csomagolású ajándékokat osztogat feneketlen varázszsákjából.
Fijero újra és újra feltette magának a kérdést, szerelmes-e Elfabába.
Azt is megkérdezte, miért késett annyit ezzel a kérdéssel, miért két hónap szenvedélyes vi-
szony után teszi csak fel; és tudja-e egyáltalán, mit jelentenek a szavak, és hogy számít-e.
Újabb ajándékokat küldött a gyerekeknek és a morcos Szarimának, annak az elhízott rosszin-
dulatnak, annak a szennynek. Kicsit hiányzott neki; Elfaba iránti érzései nem versengtek a Szar-
ima iránti érzéseivel, hanem kiegészítették azokat. Nem is lehetne különbözőbb a két nő: Elfaba
testesítette meg az ardzsiki hegyi nők büszke függetlenségét, ami a fiatalon férjhez adott Szar-
imában sosem fejlődött ki. És Elfaba nem csak egy más (hovatovább új) nőtípus volt; néha mint-
ha a női nem egy továbbfejlődött példánya, egy külön faj lett volna. Ahogy eszébe jutott a leg-
utóbbi alkalom, óriási erekciója támadt, be kellett állnia egy üzletben a női kendőállvány mögé,
míg elmúlt.
Három, négy, hat kendőt vett Szarimának, aki nem viselt kendőt. Vett hat kendőt Elfabának is,
aki igen.
Az eladólány, egy buta mumpicföldi törpe, akinek székre kellett állnia, hogy elérje a kasszát,
azt mondta, elnézve a válla felett:
– Egy pillanat, madame.
Fijero odébb húzódott, hogy a másik vevő elférjen.
– Fijero úr! – kiáltotta Glinda.
– Glinda kisasszony – hebegte Fijero. – Ez aztán a meglepetés!
– Tucatnyi kendő? Nézd, Króp, ki van itt!
És ott volt Króp, kicsit tokásan, pedig nem lehetett több huszonötnél, bűntudatosan nézett fel
egy tollas dolgokkal teli vitrinről.
– Együtt kell teáznunk – jelentette ki Glinda. – Most. Fizesd ki a kishölgyet, és menjünk! –
Többrétegű szoknyájában úgy suhogott, akár egy egész csapat balerina.

120
 Fijero nem ilyen jókedvűnek emlékezett rá. Talán a családi élet teszi. Krópra sandított, aki a
szemét forgatta a lány háta mögött.
– Ezt írja Sir Chuffrey számlájára, meg ezt meg ezt – pakolt a pultra Glinda – és küldesse a
szobánkba a Florinthwaite klubba! Vacsorára kellenek, úgyhogy valaki most azonnal fusson el
velük, ha lehet. Nagyon kedves! Fiúk, mehetünk!
Vasmarokkal megragadta Fijero karját, és vezette; Króp követte, akár egy öleb. A
Florinthwaite klub csak pár utcányira volt, maguk is kényelmesen elvihettek volna a csomagokat.
Glinda olyan lármával ment le a fenséges lépcsőn a Tölgyszalonba, hogy minden női vendég
rosszallóan felpillantott, mint ahogy ezt is akarta elérni.
– Króp, te ide ülj, hogy önts, amikor kell, drága Fijero meg ide mellém, már ha nem vagy túl-
ságosan házas.
Teát rendeltek. Glinda kicsit már hozzászokott a közelségéhez, kezdett megnyugodni.
– Ki hitte volna? – vett fel, és tett vissza egy kekszet vagy nyolcadszor. – Milyen nagyszerű
csapat voltunk Sizben. Nézzenek oda, Fijero! Herceg vagy, ugye? Hívjunk fenségnek? Nem tud-
nálak. És még mindig az a gyereklány a feleséged?
– Közben felnőtt, és családot alapítottunk – mesélte Fijero óvatosan. – Három gyerekünk van.
– És itt van? Találkoznom kell vele!
– Otthon van a téli házunkban a Nagy-Honcsokban.
– Akkor biztos viszonyod van, mert olyan boldognak látszol. Kivel? Ismerem?
– Csak örülök, hogy látlak – mondta Fijero, ami igaz is volt. Glinda csodálatosan nézett ki.
Kicsit teltebb lett. Lidércszerű szépsége kivirágzott, de nem durvult el. Lányból nő, nőből feleség
lett. Haját fiúsan rövidre vágta, nagyon tetszetősen, és tiaraszerű holmit dugott fürtjei közé. – Va-
rázsló lettél hát.
– Aligha. Még azt a szolgálót se tudom megsürgetni. Nem, nem. Jó, egyszerre alá tudok írni
száz üdvözlőkártyát az ünnepekre. De ez nem nagy dolog, én mondom. A mágiát messze túlérté-
kelik a sajtóban. Különben a Varázsló is csak úgy elbűvölné az ellenségeit, és kész, nem? Nekem
elég, hogy megpróbálok jó társa lenni az én Chuffreymnek. Ma a tőzsdén van, a dolgait intézi.
Tudod, ki van még a városban? El se fogod hinni! Króp, mondd el neki!
Króp annyira meglepődött, hogy beszélhet, hogy félrenyelte a teát. Úgyhogy Glinda folytatta:
– Neszaróza! Nem hihetetlen? A családi házukban az Alsó Mennipin utcában. Ez a cím sokat
szerepelt a sajtóban az elmúlt időkben, teszem hozzá. Hol is láttuk, Króp? A Nagykávéházban…
– A Jégkertben…
– Nem, már emlékszem, a Spangliváros kabaréban! Elmentünk megnézni az öreg Sillipedét,
emlékszel rá, Fijero? Nem, látom az arcodon, hogy nem. Ő énekelt a Dalos-Ünneplős Óz Feszti-
válon, amikor Dicsőséges Varázslónk leszállt az égből azon a ballonon, és végrehajtotta a pucs-
csot! Silliped a sokadik virágkorát éli. Kicsit már affektál, de akkor is szórakoztató. Na, és ott
volt Neszaróza, jobb asztalnál, mint a miénk. A nagyapjával volt… vagy az a dédapja? Az Emi-
nens Tropp. Száz-száztíz éves lehet már. Először megdöbbentem, aztán megértettem, hogy csak
kíséri az öreget. Nem nagyon tetszett neki a zene, egész végig komoran nézett, és imádkozott. És
Dadus is ott volt. Ki hitte volna, Fijero: te herceg lettél, Neszaróza szinte már az új Eminens
Tropp, Avarik a Tízmező őrgrófja, és szerény személyem Sir Chuffrey felesége, akinek a legüre-
sebb címe és legnagyobb részvényportfóliója van Perta-hegységben! – Glinda itt majdnem leve-
gőt vett, de aztán inkább mondta tovább: – És Króp, persze, drága Króp. Mesélj magadról
Fijerónak, alig várja, hogy hallja, látom rajta.
Fijero valóban hallani akarta, ha másért nem, hát hogy pihenjen ez után a szósortűz után.
– Olyan félénk – folytatta mégis kíméletlenül Glinda –, félénk, mint mindig. – Fijero és Króp
összenéztek, és próbáltak parancsolni vigyorra rángó szájuknak. – Van egy avantgárd kis lakása
egy sebészeti rendelő fölött, el tudod képzelni? Döbbenetes kilátás, a legjobb kilátás Smaragdvá-
rosban, méghozzá ebben az évszakban! Festészettel kacérkodik, ugye, kedvesem? Festeget, néha
operadíszleteket készít. Amikor fiatalok voltunk, azt hittük, a világ Siz körül forog. Tudod, itt
rendes színház, is van, a Varázsló sokkal kozmopolitább várost csinált ebből, nem gondolod?

121
 – Jó téged látni, Fijero – szólt közbe Króp. – Mondj valamit magadról is, amíg nem késő!
– Te csirkefogó, kíméletlenül ugratsz – dalolta Glinda. – Majd mesélek neki a te kis afférod-
tól… mindegy, annyira azért nem vagyok gonosz
– Nincs mit mondanom. – Fijero még inkább szótlannak és nyugriainak érezte magát, mint
amikor megérkezett Sizbe. – Szeretem az életemet, vezetem a törzsemet, amikor kell, ami ritkán
fordul elő. A gyerekeim egészségesek. A feleségem… hát nem tudom.
– Termékeny – segített Glinda.
– Az – vigyorodott el. – Termékeny, és szeretem, nem is maradok soká, csak találkozom vala-
kivel üzleti ügyben.
– Találkoznunk kell még – mondta Glinda, hirtelen elszántén, magányosan. – Jaj, Fijero, még
nem vagyunk öregek, de ahhoz már eléggé, hogy régi barátok legyünk, nem? Én meg csak fe-
csegtem, mint egy első bálozó. Sajnálom. Csak olyan csodálatos időszak volt, még a maga kü-
löncségével és szomorúságával is. Csodálatos, és már semmi sem ugyanaz.
– Igaz, de nem hiszem, hogy ráérek. Nagyon kevés időm van, vissza kell mennem Kiamo
Kóba. Nyár vége óta távol vagyok.
– Figyelj, mind itt vagyunk: én és Chuffrey, Króp, Neszaróza, te… és Avarik is itt van valahol,
elő tudod keríteni? Összejöhetnénk mind egy csendes vacsorára. Ígérem, hogy nem leszek ilyen.
Kérlek, Fijero, legyen kedves, fenség. Megtiszteltetés lenne. – Oldalt billentette a fejét, egy ujját
állára tette, elegánsan; Fijero érezte, hogy társadalmi osztályának nyelvével küszködik, hogy el-
mondjon valami nagyon is valósat.
– Majd szólok, ha el tudom intézni, de kérlek, ne bízz benne! Lesz még más alkalom. Általá-
ban nem vagyok a városban ebben az évszakban, ez kivétel. A gyerekeim várnak… vannak gye-
rekeid, Glinda?
– Chuffrey olyan száraz, mint két sült dió – felelte Glinda, amitől Króp megint félrenyelt. –
Mielőtt elmennél, mert látom, már mehetnéked van, kedves-drága Fijero, tudsz valamit
Elfabáról?
Csakhogy ő már készült erre, s kifejezéstelen arccal csak annyit mondott:
– Hát ezt a nevet se hallom mindennap. Előkerült egyáltalán? Neszaróza biztos meg tudta
mondani.
– Neszaróza azt mondja, ha a nővére valaha előkerül, ő arcon köpi. Mindnyájan imádkozha-
tunk, hogy Neszaróza sose veszítse el a hitét, mert az bizony ilyen nagyfokú tolerancia és kedves-
ség megsemmisülését jelentené. Szerintem meg tudná ölni Elfabát. Ott maradt magára, elfelejtve,
neki kellett gondját viselni megzavarodott apjuknak, a dédapjuknak, az öccsüknek, Dadusnak, a
háznak, a személyzetnek… és még azt se mondhatjuk, hogy a két kezével, mert egy sincs neki.
– Én egyszer mintha láttam volna Elfabát – jegyezte meg Króp.
– Tényleg? – kérdezte Fijero és Glinda egyszerre, majd Glinda folytatta:
– Ezt nem is mondtad, Króp.
– Nem voltam benne biztos. A villamoson voltam, ami a Palota melletti tükrös tó partján fut.
Jó pár éve volt már. Esett, és láttam egy esernyővel küszködő alakot. Majdnem elfújta a szél. Az-
tán egy szélroham kifordította az esernyőt, és egy arc, egy zöldes arc bukott le az eső elől… em-
lékeztek, Elfaba mennyire utálta a vizet.
– Allergiás volt rá – vélte Glinda. – Sose tudtam, hogyan tartja tisztán magát, pedig a szobatár-
sa voltam.
– Szerintem olajjal – kotyogta ki Fijero. Mindketten ránéztek, mire dadogva magyarázta: –
Nyugriában az idősek víz helyett olajat dörgölnek a bőrükbe… gondolom, Elfaba is. Glinda, ha
mégis ráérek, melyik nap jó neked?
A lány a retiküljébe nyúlt a határidőnaplójáért. Króp az alkalmat megragadva előrehajolt:
– Tényleg jó látni téged.
– Téged is – válaszolta Fijero, meglepődve azon, hogy így is érzi. – Ha valaha eljössz
Nyugriába, megszállhatsz nálunk, Kiamo Kóban. Csak üzenj előtte, mert fél évig máshol va-
gyunk.

122
 – Ez pont neked való, Króp, a vad Nyugria még vadabb állatai – mondta Glinda. – Szerintem a
divat, a bőr meg a szíj meg az ilyesmi érdekelhet, de nem tudlak elképzelni Hegyi Fiúnak.
– Talán nem – vélte Króp. – Az a környék, ahol nincs jó kávézó minden harmadik sarkon, sze-
rintem nem alkalmas emberi lakhatásra.
Fijero kezet rázott Króppal, s ahogy eszébe jutottak a pletykák szegény Tibbett testi-lelki tönk-
remenéséről, meg is puszilta; majd átölelte és magához szorította Glindát. Aztán a lány beleka-
rolt, és az ajtóhoz kísérte.
– Hadd rázzam le Krópot, és legyünk csak ketten – mondta halkan Glinda, immár teljesen ko-
molyan. – El sem tudom mondani, Fijero. Most, hogy itt állsz előttem, a múlt egyszerre rejtélye-
sebb és érthetőbb. Úgy érzem, van még mit tanulnom. Nem akarok érzelegni, kedvesem, azt nem.
De olyan rég ismerjük egymást. – Megfogta Fijero kezét. – Valami történik veled. Nem vagyok
olyan ostoba, amilyennek mutatom magam. Valami, ami egyszerre jó és rossz Talán segíthetek.
– Mindig is aranyos voltál – felelte Fijero, és biccentett az ajtónállónak, hogy intsen le egy fo-
gatot. – Sajnálom, hogy nem találkozhatok Sir Chuffreyval.
Kilépett az ajtón, átvágott a márvány járdán, majd megfordult, hogy kalapjával intsen
Glindának. Az ajtóban állva (az ajtónálló nyitva tartotta neki) nyugodt, rezignált asszonynak tűnt,
se nem áttetszőnek, se nem közömbösnek; sőt egyenesen kecsesnek.
– Ha látnád, mondd meg neki, hogy hiányzik – mondta Glinda búcsúzóul.
Többé nem látta Glindát. Nem nézett be a Florinthwaite klubba. Nem sétált el a Tropp család
háza mellett az Alsó Mennipin utcában (bár erős volt a kísértés). Nem állított meg egy jegyüzért,
hogy megpróbáljon jegyet szerezni Silliped fergeteges sikerű, negyedik visszatérő turnéjára.
Vissza-visszatért a Szent Glinda térre a templomba, ahol néha hallotta a szomszédban a
kapácákat kántálni és méhrajként duruzsolni.
Amikor végre letelt a két hét, és a város már lurlinácsonyi lázban tombolt, elment Elfabához,
bár arra számított, hogy az végleg eltűnt.
Pedig ott volt, szigorúan, kedvesen, s éppen zöldséges pitét készített neki. Drága macskája be-
lelépett a lisztbe, és mancsnyomokat hagyott szerte a szobában. Eleinte feszengve beszélgettek,
majd Malki feldöntötte a zöldségekkel teli tálat, mire elnevették magukat.
Nem mesélt neki Glindáról. Hogyan tehette volna? Elfaba olyan keményen igyekezett, hogy a
múltat kordában tartsa, ráadásul élete fontos eseménye közeledett, amiért öt éve dolgozott. Fijero
nem támogatta az anarchiát (tulajdonképpen lusta kétséggel viseltetett minden iránt; a kétely sok-
kal energiakímélőbb, mint a meggyőződés). Hiába látta a Medvebocs megverését, azután is hig-
gadt, óvatos viszonyt kellett fenntartania a Hatalommal, ha másért nem, törzse kedvéért.
Meg aztán, Fijero nem akarta még jobban megnehezíteni Elfaba életét. És önző szüksége,
hogy jól érezze magát a lánnyal, legyőzte a pletykavágyat. Így azt sem mondta el, hogy
Neszaróza és Dadus is a városban vannak vagy voltak. (Hiszen talán már nincsenek is, érvelt ma-
gában.)
– Szeretném tudni – szólalt meg Elfaba éjjel, ahogy a csillagok bekukucskáltak a tetőablak
jégvirágai között –, hogy el tudnál-e menni a városból Lurlineste előtt?
– Elszabadul a pokol?
– Már mondtam, hogy nem tudok mindent. De valamennyire lehet, hogy elszabadul. Talán
jobb lenne, ha nem lennél itt.
– Nem megyek. Nem kényszeríthetsz
– Levelezőn elvégeztem egy mágiakurzust, ha felhúzol, kővé változtatlak.
– Úgy érted, kemény leszek? Így is az vagyok.
– Ne már!
– Te gonosz, nőszemély, megint elvarázsoltál, nézd, a saját feje után megy…
– Elég, Fijero! Elég! Komolyan mondom. Tudni akarom, hol leszel Lurlinestén. Hogy bizto-
san tudjam, nem esik bajod. Mondd el!
– Úgy érted, nem leszünk együtt?
– Éjjel dolgozom – felelte komoran Elfaba. – Másnap találkozunk.

123
 – Megvárlak itt.
– Azt nem. Elég jól titkolóztunk, de még mindig elképzelhető, hogy valaki idejön elfogni en-
gem. Nem, maradj csak a klubban, vegyél egy fürdőt. Egy jó hideg fürdőt, érted? Ki se dugd az
orrodat! Addigra amúgy is havat jósolnak.
– Lurlineste lesz! Nem fogom egyedül tölteni egy kádban.
– Akkor szerezz valakit, engem nem érdekel!
– Na persze.
– Csak ne menj nagy társaságba, színházba vagy ilyesmi! Még étterembe se. Kérlek, ígérd
meg nekem!
– Ha pontosítanál, óvatosabb lehetnék.
– Akkor lennél a legóvatosabb, ha elmennél a városból.
– Te meg akkor, ha elmondanád…
– Na, hagyjuk! Most, hogy belegondolok, nem is akarom tudni, hol leszel. Csak annyit, hogy
biztonságban leszel. Biztonságban leszel? Bent, távol a részeges pogány ünnepléstől?
– Elmehetek templomba imádkozni érted?
– Nem.
A lány olyan dühösnek látszott, hogy nem is cukkolta tovább ezzel.
– Miért kéne annyira vigyáznom magamra? – kérdezte, de nemcsak a lánytól, önmagától is.
Mi van az életemben, amit érdemes megőriznem? Egy jó feleség a hegyekben, aki szolgálatkész,
mint egy régi kanál, de szívében száraz, mert hatéves korától retteg a házasságtól? A három gye-
rek, akik annyira félnek apjuktól, az ardzsiki hercegtől, hogy a közelébe se mennek? Az ide-oda
ingázó elcsigázott klán, akik ugyanazokat a vitákat ismétlik, ugyanazt a csordát terelik, ugyanazt
az imát mondják ötszáz éve? És én, a magam sekélyes, közömbös elméjével, járatlanul a szavak
vagy szokások világában, nem különösebben kedves viszonyban a világgal? Mi van az életem-
ben, amit érdemes megvédeni?
– Szeretlek – felelte Elfaba.
– Ez az – adta meg a választ magának is Fijero. – Én is szeretlek. Úgyhogy ígérd meg, hogy
vigyázol!
Mindkettőnkre, tette hozzá gondolatban.
Így aztán megint követte Elfabát. A szerelem vadásszá tesz mindnyájunkat. A lány hosszú, sö-
tét szoknyát vett fel, mint egy vallásos asszony, a haját pedig széles karimájú kalap alá rejtette,
melynek csúcsos teteje volt. Sötét, bíbor és aranyszín kendőjét szája elé húzta, bár fitos orra így is
kilátszott. Elegáns, szűk kesztyűt húzott, előkelőbbet, mint általában, bár Fijero attól tartott, csak
azért tette, hogy jobban tudjon tapintani. Lába nagy, acélbetétes csizmában veszett el, Glikkusz
bányászai hordanak ilyet.
Ha valaki nem tudta, hogy zöld, nem lehetett megmondani, pláne ilyen sötét délutánon, a sű-
rűn szakadó hóban.
Nem nézett hátra, mintha nem érdekelte volna, követik-e. Elment több nagy tér mellett. Egy
pillanatra beugrott a Szent Glinda-templomba, ahol Fijero először meglátta. Talán az utolsó utasí-
tásokért, de nem próbálta meg lerázni (őt vagy mást), hamarosan előbukkant.
Vagy talán, ne adj' isten, valóban imádkozott volna?
Átment a Törvényszék-hídon, végig az Ozma-gáton, majd keresztben átvágott a Királyi Vá-
sárpavilon kietlen rózsakertjein. Gyötörte a hó, folyton még szorosabbra húzta a kabátját; vékony,
sötét harisnyás lába abban a viccesen nagy csizmában szinte virított az Óz Vadaspark havában
(amelyben most persze nem maradt se Vad, se vad). Leszegett fejjel trappolt, el az ilyen-olyan
csíny Fenséges Halottainak emlékül állított síremlékek, obeliszkek és emléktáblák mellett. Az év-
tizedek – gondolta Fijero szerelmesen, vagy legalábbis annyira féltve őt, hogy azt már szerelem-
nek hitte –, az évtizedek csak néznek, és nem látják őt. Csak bámulnak egymásra piedesztáljuk-
ról, és nem látják a köztük masírozó forradalmat, úton a végzete felé.
De kizárt, hogy a Varázsló legyen a célpontja. Az igazat mondhatta, hogy túl tapasztalatlan és
túl nyilvánvaló jelölt az orgyilkosságra. Valami elterelő művelet része lehet, esetleg egy lehetsé-

124
ges utódot vagy magas rangú szövetségest kell kiiktatnia. Ugyanis ezen az estén a Varázsló nyitja
meg a Harc és Erény kiállítást a Művészet és Mechanika Népakadémián a Palota közelében.
Csakhogy a Siz út végén Elfaba befordult, el a Palotakörzettől, át a divatos Aranypart kerületen.
A mocskosul gazdagok otthonait zsoldosok őrizték; Elfaba elslattyogott mellettük, meg a járdáról
havat söprő istállófiúk mellett. Nem nézett fel, le vagy hátra. Fijero igencsak feltűnő jelenségnek
érezte magát a divatos köpenyében, alig százlépésnyire mögötte.
Az Aranypart peremén állt egy kicsi, gyönyörű színház, a Hölgyek Titka. Előtte az apró, de
elegáns téren fehér égők és arany meg zöld díszek lógtak az utcalámpák közé fűzve. Valami ün-
nepi műsor lesz – látta a MEGTELT táblát –, az ajtókat még nem nyitották ki. A tömeg már gyü-
lekezett, utcai árusok forró csokoládét árultak hosszú kerámiapoharakban, egy csoport pökhendi
fiatal azzal szórakozott, hogy az idősek bosszantására egy régi unionista himnusz paródiáját éne-
kelték. S közben zuhogott a hó mindenre, a lámpákra, a színházra, a tömegre, belehullt a forró
csokoládéba, latyakká taposták a kövezeten.
Bátran, ostobán – nem érezte se döntésnek, se választásnak –, Fijero felkaptatott egy közeli
magánkönyvtár lépcsőjére, hogy onnét tartsa szemmel a tömegbe belevesző Elfabát. Gyilkosság
lesz a színházban? Gyújtogatás, az ártatlan élvhajhászok ropogósra sülnek? Egy bizonyos célpont
vagy zűrzavar és katasztrófa, minél több és minél rosszabb, annál jobb?
Nem tudta, hogy azért jött-e, hogy megakadályozza, amit Elfaba tenni készül, vagy megmen-
teni a katasztrófától, akit lehet, vagy csak végignézni, hogy többet tudjon meg a lányról. És hogy
szereti-e vagy nem szereti, csak végre tudja már, hogy melyik.
Elfaba körbejárt, mintha keresne valakit. Fijero úgy érezte – és alig tudta elhinni –, hogy
Elfaba nem tud róla. Lehetséges, hogy nem érzi, hogy a szeretője itt van a téren, a hófüggöny
mögött?
Egy Vihargárda-egység bukkant elő a színház és egy iskola közötti mellékutcából, és elfoglal-
ták helyüket a színház üvegajtaja előtt. Elfaba felhágott egy régi gyapjúpiac lépcsőjére. Fijero lát-
ta, hogy van valami a köpenye alatt. Bomba? Valami mágikus eszköz?
Vannak társai a téren? Most foglalják el a pozíciójukat? A tömeg egyre gyarapodott, ahogy
közeledett az előadás ideje. Az üvegajtón belül az igazgató bársonyköteleket helyezett el, hogy
megkönnyítse a folyamatos belépést. Senki nem tolakodik úgy nyilvános helyen, mint a nagyon
gazdagok, ezt Fijero is pontosan tudta.
Egy hintó kanyarodott be a tér túlsó sarkán. Nem hajthatott egyenesen a színházhoz a tömeg
miatt, de addig nyomult előre, ameddig tudott. A sokaság megérezte a fontos személyiség jelen-
létét, és kicsit elcsitult. Talán a bujkáló Varázsló előre be nem jelentett látogatása? Egy szőr-
kucsmát viselő kocsis kinyitotta az ajtaját, és benyúlt, hogy lesegítse az utast.
Fijero a lélegzetét is visszafojtotta. Elfaba olyan mereven állt, akár egy öreg fa. Itt volt a cél-
pont.
Fekete selyemben és ezüstös flitter zuhatagban egy hatalmas asszonyság áradt ki a térre: fen-
séges és méltóságteljes volt. Madame Morzalom. Még Fijero is felismerte, pedig csupán egyszer
találkozott vele.
Megértette, hogy Elfaba is tudja: őt kell megölnie; mindig is tudta. Minden összeállt. Ha el-
kapják, és bíróság elé állítják, csodás indoka van: ő csak Madame Morzalom egy őrült diákja, aki
azóta is haragszik egykori tanárára. Tökéletes.
De lehetséges, hogy Madame Morzalom összeszűrte a levet a Varázslóval? Vagy ez csak fi-
gyelemelterelés egy sokkal fontosabb célpontról?
Elfaba köpenye megrezzent; kezeit a köpeny alá csúsztatta. Madame Morzalom üdvözlést
morgott a tömegnek, amely – noha nem feltétlenül ismerte – mégis méltányolta látványos érkezé-
sét.
A Crage-ház igazgatónője négy lépést tett a színház felé egy tik-tak-szolga karján. A gyapjú-
piac kőbodegája előtt Elfaba előrehajolt. Álla most kidudorodott a kendőből, orra célra állt; mint-
ha pusztán éles arcvonásaival ízekre tudná szabdalni Madame Morzalom gyűlölt alakját. Két keze
továbbra erősen dolgozott köpenye alatt.

125
 Ám akkor kitárult annak az épületnek az ajtaja, amely mellett Madame Morzalom éppen el-
ment; nem a színházé, hanem az iskoláé, a Madame Teastane Leánynevelde ajtaja. Felsőbb osz-
tálybeli lányok kis csoportja tódult ki. Mit keresnek az iskolában Lurlinácsony estéjén? Fijero
tisztán látta, hogy Elfaba megdöbben. Hat-hét lány volt, a kifejletlen nőiség képlékeny példányai,
kezük meleg karmantyúban, rajtuk szőrme, lábukon prémszegélyű csizma. Nevettek és énekeltek,
rekedten-érdesen – látszott, felnőttként az elit tagjai lesznek majd – egy pantomimest vettek kör-
be, aki Prinella tündért játszotta. Férfi volt, ahogy a hagyomány diktálta, nevetséges, bohócszerű
arcfestékkel és kitömött mellekkel, parókában és extravagáns szoknyában, szalmakalapban és ha-
talmas kosárral, ami tele volt csecsebecsékkel és kincsekkel.
– Nahát, hölgyem – fuvolázta Madame Morzalom –, még Prinella tündérnek is van ajándéka a
Szerencsés Gyalogos számára.
Fijero egy pillanatig azt hitte, a pantomimes kést ránt, és a gyerekek szeme láttára beledöfi
Madame Morzalomba. De nem, a rajtaütés ugyan meg volt szervezve, de azért nem ennyire; ez
valóban véletlen volt. Nem számítottak rá, hogy bárki is lesz az iskolában ilyenkor, főleg nem
egy csapat sikoltozó süldőlány, akik egy szoknyás, kappanhangú férfit cukkolnak.
Fijero visszafordult Elfaba felé. A lány arca eltorzult a döbbenettől. Akármit kellett is tennie, a
gyerekek útban voltak. Rendetlen kis csapat, ott kergetőztek az igazgatónő körül, cukkolták
Prinellát, oda-odaugrottak, hogy elmarkoljanak egy ajándékot. Szerencsétlen körülményt jelentet-
tek: iparmágnások, zsarnokok és tábornokok nagyhangú, ártatlan lányai.
Látta, hogy Elfaba vívódik, két keze egymással küzd, hogy megtegye, amit kell, hogy ne tegye
meg…
Madame Morzalom továbbnyomakodott, akár egy hatalmas ballon az Emlékezés napi parádén,
s a színház ajtaja kitárult előtte. Méltósággal vonult biztonságos helyre. Kint a gyerekek énekel-
tek-táncoltak a hóban, a tömeg erre-arra hullámzott. Elfaba görnyedten nekidőlt egy oszlopnak,
annyira remegett az önutálattól, hogy Fijero száz méterről is látta. Elindult felé, jöjjön, aminek
jönnie kell, de mire odaért, a lánynak – most először – sikerült lelépni előle.
A közönség lassan sorjázott be a színházba. A gyerekek visítva énekeltek az utcán, megrésze-
gülve az örömtől és a mohóságtól. A hintó végre oda tudott állni a színház elé, és megkezdte
hosszú várakozását Madame Morzalomra. Fijero megtorpant, hátha van tartalékterv, hátha
Elfabának még van valami a tarsolyában, hátha felrobban a színház
Aztán aggodalom fogta el, hogy a pár pillanat alatt, amióta nem látta, Elfabát netán elkapta a
Vihargárda. Talán ők vitték el olyan gyorsan? Mit tud tenni, ha Elfaba eltűnik, mint olyan sokan?
Jól kilépve elindult vissza, keresztül a városon. Szerencséjére talált egy fogatot, s a raktárak-
hoz vitette magát, a katonai helyőrség mellett a kilencedik kerületben.
Torkában dobogói szívvel érkezett meg Elfaba sasfészkébe a búzaraktár emeletén. A lépcsőn
felfelé gyomra egész tartalma vízzé változott, és csak nagy nehezen tudta visszatartani, míg felért.
Az éjjeli edény fölött zajosan-csatakosan engedte ki, izzadó arcát két tenyerébe temetve. A macs-
ka a szekrény tetejéről figyelte. Utána kezet mosott, úgy-ahogy rendbe szedte magát, és megpró-
bálta lecsalogatni Malkit egy kis tejjel. Nem sikerült.
Talált pár száraz kekszet, azt rágcsálta, majd kinyitotta a tetőablakot, hogy kiszellőztessen.
Néhány hópehely betalált a résen, de nem olvadt el, annyira hideg volt odabenn. Megrakta a tü-
zet.
A tűz lassan lángra kapott, mire az árnyak életre keltek, mozogtak, ahogy az árnyaknak szoká-
suk, de ezek különösen gyorsak voltak, átiramlottak a szobán, és mire ráébredt, mik azok, már ott
is voltak. Három… négy… öten voltak, fekete ruhában, arcukat fekete festékkel fedték, fejükön
színes kendő, hasonló, mint amit Elfabának és Szarimának vett. Egyikük vállán aranyozott váll-
lap: a Vihargárda tisztje. Bot emelkedett, lecsapott. Mintha ló rúgta volna meg. Vagy villám súj-
totta fa ága szakadt volna rá. Kellett, hogy legyen fájdalom, de túlságosan meglepődött, hogy
érezze. Vér fröccsent, biztos az ő vére, rá a fehér macskára, ami összerezzent. Látta, hogy a
macska szeme tágra nyílik, két aranyos-zöld holddá, ahogy az ünnephez illik, majd az állat kimá-
szott a nyitott tetőablakon, és beleveszett a havas éjszakába.

126
 A legfiatalabb kapácának kellett kinyitni a kolostor ajtaját, ha étkezés közben csengettek. Most
éppen a tökleves és a rozskása maradványait takarította el, a többiek már ünnepi hangulatban az
emeleti kápolna felé szállingóztak, így habozott, hogy kinyissa-e – három perc, és maga is buz-
gón ájtatoskodik, és akkor senki nem nyitott volna ajtót. Inkább beáztatja az edényeket. Ám az
ünnepi hangulat jótékony cselekedetre sarkallta.
A hatalmas ajtót kitárva egy alakot látott, aki majommódra kuporgott a kőtornác sötét sarká-
ban. Mögötte a hó eltakarta a Szent Glinda-templom homlokzatát, úgy nézett ki, mintha vízben
tükröződne. Az utca üres volt, a gyertyafényes templomból kórusének hangja szűrődött ki.
– Mi az? – kérdezte a novícia, majd eszébe jutott hozzátenni: – Szép Lurlinácsonyt, barátom.
Amikor meglátta a vért a különös zöld csuklón, és az űzött tekintetet, úgy gondolta, az ünnep
megkívánja, hogy bebocsássa a teremtményt. De közben hallotta, hogy a nővérek összegyűlnek a
kápolnában, és a kapácaanya énekelni kezd mély alt hangján. Ez volt az első nagy liturgikus ese-
mény, amin a novícia ennek a közelségnek a tagjaként rész vett, nem akarta elmulasztani egyetlen
pillanatát sem.
– Gyere velem, galambom – mondta, mire a lény (egy fiatal nő, egy-két évvel idősebb nála)
kiegyenesedett, hogy járni tudjon, vagy inkább bicegni, mint egy nyomorék, mint akit annyira
alultápláltak, hogy az izmai nem nyúlnak, és a végtagjai mintha el akarnának pattanni.
A novícia megállt a mosókonyhában, hogy lemossa a vért a jövevény csuklójáról, és meggyő-
ződjön, hogy úgy fröccsent oda, biztos az ünnepi vacsorára levágott tyúkról, és nem öngyilkossá-
gi kísérletről van szó. Az idegen azonban a víz láttán hátrahőkölt, és olyan rémültnek látszott,
hogy a novícia nem erőltette a dolgot, inkább száraz kendőt használt.
A kapácák odafent megkezdték a karéneket! Milyen bosszantó! A novícia a legkisebb ellenál-
lás irányát választotta. Elvonszolta a szerencsétlent a téli szalonba, ahol nyugdíjas vén kapácák
tengődtek az amnézia ködében, körülvéve jó sok cserepes marginiummal, melynek édes miazmá-
ja segített leplezni az öregség és az inkontinencia szagát. A banyák a saját idejükben éltek, és
amúgy sem lehetett őket feltolni a szent kápolnába.
– Ülj le ide – mondta a nőnek. – Nem tudom, hogy menedék kell, étel, fürdő vagy felejtés. De
itt pihenhetsz, ez meleg, csendes, száraz és biztonságos hely. Éjfél után visszajövök. Tudod, ün-
nep van. Most fent virrasztunk. Várj és reménykedj!
Leültette az űzött, csüggedt nőt egy puha fotelbe, és keresett neki egy takarót. A banyák nagy-
részt horkoltak, fejüket mellükre hajtva, nyáluk zölddel-arannyal díszített partedlijükre csorgott.
Páran rózsafüzért morzsolgattak. A nyáron nyitott udvart most télre üvegtáblákkal zárták el, úgy
nézett ki, mint egy akvárium; a hulló hó békés hangulatot árasztott.
– Nézd, látni a havat. Fehér, mint a Névtelen Isten kegyelme – jutott eszébe a novíciusnak lel-
készi kötelessége. – Gondolj erre, pihenj és aludj! Itt egy párna. Meg egy lábtámasz. Mi fent éne-
kelünk és dicsőítjük a Névtelen Istent. Imádkozom érted.
– Ne… – nyögte a kísérteties, zöld vendég, de aztán feje a párnára csuklott.
– Örömmel teszem – felelte a novícia kissé agresszívan, majd elsietett, hogy még elérje a kör-
meneti éneket.
A téli szalonban egy ideig nyugalom honolt. Akvárium, amibe új szerzeményt dobtak. A hó
úgy szitált, mintha gép szórná, finoman és igézően. A marginium virágai kicsit összébb húzódtak
az erősödő hidegben. Olajlámpák eregettek fekete temetési szalagot a levegőbe. A kert túlsó olda-
lán – a havon és a két ablaküvegen át alig láthatóan – egy agg kapáca, aki jobban értette az ünnep
lényegét nővéreinél, egy régi, szaftos pogány himnuszt énekelt Lurlinhoz.
Az egyik vénség kerekes székével odakínlódta magát a reszkető újonnan érkezetthez Előreha-
jolt és megszimatolta. A kék és fehér kockás köpenyből kinyújtotta aszott kezét, végigcsúsztatta a
fotel karfáján. Aztán megérintette Elfaba kezét.
– Szegényke beteg, szegényke fáradt – mondta a vénség. Keze, mint a novíciáé, sebet keresett
a csuklón. Nem talált. – Nincs sebe, mégis fáj neki – mondta jóváhagyólag. Szinte teljesen ko-
pasz koponyája közelebb dőlt. – Szegényke elalél, szegényke piheg.

127
 Kicsit hintázott, Elfaba kezeit két kezébe fogva, mintha melegítené őket, pedig az az anémiás
és hibás vén keringési rendszer nem termelhetett felesleges hőt, amikor magának se volt elég.
– Szegény babám felsült. Boldog ünnepeket mindenkinek! Gyere, kedvesem, gyere ide a Vén
Anya mellére! Vén Kapácaanya majd mindent elrendez – De nem tudta megmozdítani az álmat-
lan gyászba süllyedt Elfabát. Csak Elfaba kezét szorongatta, akár a csészelevél egy fiatal virág
szirmait. – Drágaságom, gyere ide, és minden jó lesz! Pihenj meg az őrült Jakál anyó mellén.
Jakál anyó majd hazavezet.

128
129
 Az utazás

Azon a napon, mikor hét év múlva a távozásának ideje elérkezett, Bursar nővér hatalmas vas-
kulcsot húzott elő kebeléből, és kinyitotta a kőkamrát.
– Jöjj! – A fehérneműs szekrényből kivett három fekete ingruhát, hat pruszlikot, egy pár kesz-
tyűt és egy kendőt. A seprűt is odaadta. Végül, vészhelyzet esetére, egy kosárnyi gyógyszert:
gyökereket, oldatokat, kenőcseiket és balzsamokat.
Papírokat is adott, bár nem sokat: tucatnyi lapot, mind különböző alakú és vastagságú. A papír
nagy hiánycikk volt szerte Óz birodalmában.
– Takarékoskodj vele – tanácsolta Bursar nővér. – Okos vagy te, a mogorvaságod és a hallga-
tagságod ellenére. – Keresett egy pennát. Főnix tollából készült, köztudottan erős és sokáig tart.
Hozzá három üvegcse fekete tintát, lepecsételve nagy viaszcsomóval.
Mángorlókezű Gabella a gyengélkedőben várt az öreg Elsőkapácával. A zárda tisztességesen
megfizette ezért, és Gabellának kellett is a pénz. Ennek ellenére nem tetszett neki a mogorva
kapáca képe, akit Bursar nővér beterelt.
– Ez az utasod – mondta az Elsőkapáca. – Szent Aelfaba nővér. Sok évet töltött magányosan,
betegeket ápolva. Levetkőzte a pletykálás szokását. De immár ideje továbbállnia, és ezt is teszi.
Nem fog gondot okozni.
Gabella tetőtől talpig végigmérte.
– A Füvesút Karaván nem garantálja az utasok életét, Anyám. Az elmúlt tíz évben tucatnyi
utat vezettem, és több volt a veszteség, mintsem szívesen beszélnék róla,
– Szabad akaratából megy – felelte az Elsőkapáca. – Fia bármikor meggondolja magát, és
visszatérne, mi befogadjuk. Közénk tartozik.
Gabella nem sokat nézett ki Szent Aelfaba nővérből, aki végig a padlóra meredt. Olyan har-
mincasnak látszott, mégis valahogy betegesnek, serdülőszerűnek tűnt.
– Ott a poggyásza – mutatott az Elsőkapáca a zárda előtti makulátlan udvarba helyezett kis
csomagra. Majd a távozó kapácához fordult. – Névtelen Isten édes gyermeke, elmész, tőlünk,
hogy vezekelj. Úgy érzed, addig nem lelsz békét, míg le nem rovod a penitenciát. Már nem elég
neked a kolostor feltétel nélküli csendje. Visszatérsz önmagadhoz. Szeretettel bocsátunk el, és si-
kert kívánunk! Isten kísérjen utadon, jó nővér!
Az utas továbbra is a földet nézte. Az Elsőkapáca sóhajtott.
– Mennünk kell áhítatra. – Pár bankót hámozott le a pénzkötegről, amit fátyla rejtekében tar-
tott, s átadta őket Gabellának. – Ez bőven elég kell hogy legyen.
Tisztességes summa volt. Gabella látta, hogy többet keres ezzel az eggyel, mint az egész társa-
sággal, akiket át kell kísérjen a Honcsokon.
– Túl jó vagy Anyám! – Egészséges kezével elvette a pénzt, a bénával ájtatos gesztust tett.
– Senki sem lehet túl jó – felelte az Elsőkapáca, barátságosan, majd meglepő gyorsasággal el-
tűnt a kolostorajtó mögött.
– Immár a magad ura vagy Elfi nővér – mondta Bursar nővér-, a csillagok mosolyogjanak rád
utadon! – Azzal ő is eltűnt.
Gabella odament felpakolni a csomagokat a szekérre. Egy kis tagbaszakadt utcakölyök aludt
az utazóláda mögött.
– Tűnés – szólt rá Gabella, mire a fiú azt motyogta:
– Én is megyek vele. Azt mondták.

130
 Amikor ezt Szent Aelfaba nővér se nem erősítette meg, se nem cáfolta, Gabella megértette,
miért kapott olyan nagylelkű fizetséget azért, hogy elvigye a zöld kapácát.
A Szent Glinda-kolostor Sekélyesben volt, tizenkét mérföldnyire délnyugatra Sma-
ragdvárostól. A városi hasonló nevű kapácazárdához tartozott. Szent Aelfaba nővér két évet töl-
tött a városban és ötöt itt, ezt mondta az Elsőkapáca.
– Hívjalak nővérnek továbbra is, most, hogy meglógtál abból a szent börtönből? – kérdezte
Gabella, ahogy a gyeplővel mozgásra bírta a málhás lovakat.
– Elfi is megfelel – felelte az utas.
– És a fiúnak van neve? Elfi vállat vont.
Pár mérföldre találkoztak a karaván többi tagjával. Összesen négy társzekér volt, és tizenöt
utas. Elfi és a fiú csatlakoztak utolsónak. Gabella felvázolta az útvonalat: délnek a Honcsokvíz
mentén, aztán nyugatnak, át a Kumbricia-hágón, aztán északnyugatnak keresztül az Ezeréves
Pusztán, megállva a Kiamo Kó erdeinél, majd kicsivel északnyugatabbra áttelelnek. Nyugria civi-
lizálatlan vidék, mondta nekik, vigyázni kell bizonyos törzsekkel: junamaták, kvarjak, ardzsikik.
És vannak állatok. Meg szellemek. Nem szabad elkóborolniuk. Bízniuk kell egymásban.
Elfi nem adta jelét, hogy odafigyelne. A főnixtollal rajzolgatott a földre a lába között, tekergő-
ző alakokat, amik lehettek sárkányok, de felszálló füst is. A fiú két-három méterre guggolt éberen
és közömbösen. Mintha Elfi inasa lett volna, vigyázott a csomagjaira és ellátta, de nem beszéltek,
még csak egymásra sem néztek. Gabella ezt rendkívül furcsállta, és nagyon remélte, hogy nem
szül bajt.
A Füvesút Karaván napnyugtakor indult, és csupán pár mérföldet haladt, amikor tábort vertek
egy folyómeder partján. A társaság – nagy részük gillikini – nem győzött csodálkozni saját bátor-
ságán, hogy ilyen messze merészkedett Óz biztonságos közepétől. Mind más okiról utaztak: üz-
let, család, adósságfizetés, ellenség megértése. Nyugria határvidék volt, a nyugorok pedig elma-
radott, vérszomjas népség, akik mit sem tudnak a csatornázásról vagy az etikettről, legalábbis a
társaság nótái erről szóltak. Kicsit Gabella is velük énekelt, de tisztában volt vele, hogy egy sincs
köztük, aki ha tehetné, ne maradna inkább itt, távol Nyugriától. Kivéve talán Elfit, aki jól elvolt
magában.
Maguk mögött hagyták Gillikin termékeny peremét. Nyugria nedves, barna földdel és kavicsos
sivataggal mutatkozott be. Éjjel a Gyík-csillag mutatta az irányt: délnek, délnek a Nagy-Honcsok
mentén, le a veszélyes Kumbricia-hágóig. Fényeik és fekete csillagnedvfák meredeztek a gáta-
kon, akár fogak. Nappal jótékonynak tűntek, néha árnyat is adtak. Éjjel viszont az égig tornyosul-
tak, és denevérek tanyáztak rajtuk.
Elfi gyakran éberen feküdt. Gondolatok lepték meg, talán a tágas ég láttán, amelyen madarak
rikoltoztak, és meteorok róttak jóslatokat. Néha írni próbált a főnixtollal; máskor csak ült, és sza-
vakra gondolt, de nem vetette őket papírra.
A zárdán kívüli élet olyan részletességgel vette körül, hogy a bent töltött hét év máris kezdett
halványodni. Az idő egyhangú folyása; mosni a terrakotta padlót anélkül, hogy kezét beledugta
volna a vízbe; órákig eltartott, mire egyetlen szobával kész lett, igaz, soha nem volt még padló
tisztább. Bort készített, fogadta a betegeket, dolgozott a gyengélkedőben, ami némileg a Crage-
házra emlékeztette. Az egyenruhának megvolt az az előnye, hogy az embernek nem kellett kín-
lódnia az egyediséggel: mennyi egyediséget kreálhat a Névtelen Isten vagy a természet? Az em-
ber bele tudott veszni az egyforma mindennapokba, tapogatózás nélkül is megtalálta az utat. Kis
változások: madár szállt az ablakpárkányra, ez volt a tavasz, leveleket söpörni a teraszról, az meg
az ősz. Három év tökéletes csönd, két év suttogás, majd feljebb (és kijjebb) jutott, az Elsőkapáca
döntésére, és két év következett a gyógyíthatatlanokkal.
Ott kilenc hónapig ápolgatta a haldoklókat – gondolt vissza Elfi a csillagok alatt, s látta maga
előtt, mintha másnak mesélné –, azokat, akik túl gyengék voltak még meghalni is. Hozzászokott a
halál sémájához, szépséget is talált benne. Az emberi test olyan, akár a levél: meghatározott
rendben halnak meg a részei, hacsak valami közbe nem avatkozik: először ez, aztán az, aztán
amaz. Akár örökké tudta volna csinálni: tetszetős alakba rendezni a csuklókat a kikeményített le-

131
pedőn, értelmetlen szavakat olvasni szent szövegekből, amelyek mintha segítettek volna. A hal-
doklókkal jól elvolt.
Aztán egy éve a sápadt, magatehetetlen Tibbettet tolták be a Gyógyíthatatlanok Házába. Any-
nyira még magánál volt, hogy a fátyol és a hallgatás dacára is felismerje őt. Hiába volt gyenge –
segítség nélkül vécézni sem tudott, bőre nagy foltokban hámlott –, de még így is jobban tudott él-
ni, mint ő. Önző módon egyénként kezelte őt, folyton a nevén szólította. Viccelt, sztorizott, kriti-
zálta a régi barátokat, amiért magára hagyták. Nap nap után észrevette az egyediséget Elfiben,
abban, ahogyan mozgott, ahogyan gondolkodott. Tibbett eszébe juttatta, hogy valóban gondolko-
dik, és fáradt testének vizsla pillantása alatt Elfi akarata ellenére újraszületett, mint egyén. Vagy
majdnem.
Aztán Tibbett meghalt, és az Elsőkapáca azt mondta, ideje menni és vezekelni a bűneiért, ha-
bár azt még az Elsőkapáca sem tudta, mik azok. És ha azzal megvan? Még fiatal, még lehet csa-
ládja. Fogja a seprűt, és ne felejtse: engedelmesség és misztérium.
– Nem tudsz aludni – jegyezte meg Gabella egy éjjel, ahogy Elfi ott ült a csillagok alatt.
Csakhogy a gondolatai gazdagok és bonyolultak voltak, míg a szavai szegények, így csak
morgott válaszul. Gabella mondott pár viccet, amin Elfi próbált mosolyogni, de szerencsére a ka-
ravánvezető nevetett kettejük helyett is. Nagy, telt nevetéssel. Elfi fárasztónak találta.
– Hát nem fura alak ez a szakács? – Azzal Gabella mesélt egy történetet, aminek nem volt se
füle, se farka, majd jót kuncogott rajta. Elfi igyekezett élvezni, mosolyogni, de fent a csillagok
sűrűsödtek, mintha halikrát kentek volna az égre; káromkodva, csikorogva forogtak a szárukon,
biztosan hallaná, ha Gabella nem lenne ilyen hangos.
Túl sok gyűlölet van ebben a világban, és túl sok szeretet.
Hamarosan elérték a Honcsokvizet, a gyilkos vízkaréjt, melyet mintha egy viharfelhőből met-
szettek volna ki. Teljesen szürke volt, semmi fényt nem vert vissza.
– Ezért nem isznak belőle se lovak, se utazóik – magyarázta Gabella. – Ezért nem viszik víz-
vezetéken Smaragdvárosba. Holtvíz. És már azt hitték, mindent láttak, mi?
Az utazóikat lenyűgözte a tó. Nyugati peremén levendulaszín tömeg magaslott: a Nagy-
Honcsok, a Nyugriát Óztól elválasztó irdatlan hegylánc. Innét anyagtalannak tűnt, akár a gáz.
Gabella bemutatta a ködbűbáj használatát, ha netán junamata vadászok támadnának rájuk.
– Megtámadnak? – kérdezte a fiú, aki Elfi inasának tűnt. – Megölöm őket, mire észbe kapnak.
– A belőle áradó félelem átragadt a többiekre.
– Általában nincs velük semmi gond, csak nem árt felkészülni – felelte Gabella. – Barátságo-
sak. Ha mi is azok vagyunk.
A karaván napokig küszködött, a négy társzekér az egymás közötti távolságot betartva haladt,
a kíséret pedig kilenc ló, két tehén, egy bika és egy üsző volt, illetve csirkék különösebb szemé-
lyiség nélkül. A szakácsnak volt egy kutyája, Örömölő, bár Elfi inkább Örömködőnek látta, egy
pihegő-szimatoló kis jószág. Néhányan egy darabig úgy hitték, valójában kilétét titkoló Kutya, de
aztán elvetették az ötletet.
– Olyan régen beszéltetek Állattal, hogy már nem is emlékeztek, mi a különbség? – rótta meg
őket Elfi. Nem, ez csak kutya volt, de igazán kutyás kutya, csupa őrjöngés és túlzott szeretet.
Örömölő hegyi eb volt, Linster juhászkutya és Lenx terrier keresztezése, és talán keveredett bele
némi farkasvér is. Orra szürke-fekete dudorokban felfelé görbült. A vadászattól nem lehetett visz-
szatartani, bár nem sokat fogott. Éjjelre, amikor a szekerekből négyzetet formáltak, középen a
szakács tüze, az állatok kívül, de a közelben, és elkezdtek énekelni, Örömölő a szekér alá bújt.
Gabella meghallotta, hogy a fiú bemutatkozik a kutyának:
– Liir vagyok. Lehetsz a kutyám.
Gabella elmosolyodott. A kövér gyerek nem nagyon tudott barátkozni, márpedig egy magá-
nyos gyereknek kell egy kutya.
A Honcsokvíz szép lassan elmaradt mögöttük. Volt, aki ettől nagyobb biztonságban érezte
magát. A Nagy-Honcsok szinte óránként nőtt és vastagodott, színe most már akár a harmatos
dinnye barna héja. Az út továbbra is a völgyben vezetett, a Nyugor folyó a jobbjukon, a hegység

132
mögötte. Gabella több gázlót ismert, de egyik sem volt jelölve. Míg keresték, Örömölő végre el-
kapott egy völgyi gritet. Vérzett, nyüszített, és kapott ellenszert méreg ellen.
Liir a karjába vette menet közben, amitől Elfi enyhe irigységet érzett. Szinte mulattatta, hogy
ilyen dagályos, régimódi érzést tapasztal magában.
A szakácsot viszont dühítette, hogy Örömölő más társaságát jobban szereti az övénél, feje fö-
lött lengette merőkanalát, mintha a csillagok közti főszakács haragját hívná rá. Elfi kannibálsza-
kácsnak gondolta, mert láthatóan gond nélkül lőtt és evett meg nyulakat.
– Honnét tudod, hogy nem Nyulak? – kérdezte, és hozzá sem nyúlt a húshoz.
– Hallgass, vagy azt a kisfiút főzöm meg!
Elfi megpróbálta Gabellával kirúgatni a szakácsot, de az nem ment bele.
– A Kumbricia-hágóhoz közeledünk, van nekem elég gondom. Mind érezték a táj nyugtalaní-
tóan erotikus kisugárzását. Keletről közeledve a Kumbricia-hágó úgy nézett ki, mint egy hanyatt
fekvő, lábát készségesen széttáró nő.
Az emelkedőn a fenyőágak eltakarták a napot, a vadbarackok pedig úgy kapaszkodtak össze,
mintha birkóznának. Hirtelen nyirkosság, új, titkos klíma – a fák kérge megnedvesedett, a levegő
rátapadt a bőrre, mint a félig kicsavart mosott ruha. Az erdőből az utazók nem látták a hegyeket.
Mindennek páfrány- és csopbokorillata volt. Egy kis tó partján korhadt fa állt. Méheknek szolgált
otthonul, akik serényen dolgoztak is: mézet gyűjtöttek és kamarazenét adtak.
– Vigyük magunkkal – javasolta Elfi. – Megkérem őket, hátha jönnek.
Voltak méhek a konyhakertben a Crage-házban és a Szent Glinda-kolostorban is. Elfit lenyű-
gözték. Liir viszont irtózott tőlük, a szakács meg azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja a társaságot
első osztályú besamelmártás nélkül a vadonban. Nagy vita kerekedett. Egy öregember, aki egy éji
látomás miatt tartott nyugatnak meghalni, ama véleményének adott hangot, hogy a méz némileg
javítana az íztelen veréblevélteán. A postán rendelt glikkuszi feleség egyetértett. Gabella, akitől
legkevésbé várták a szentimentális lelkesedést, a méz mellett szavazott. Így hát Elfi felmászott a
fára, beszélt a méhekkel, s azok rajban csatlakoztak hozzájuk. A legtöbb utas a szekéren maradt,
és ettől kezdve minden bőrükön megcsillanó porszemtől kiverte őket a víz.
Dobok és füst segítségével rafiki vezetőt kértek, mert egyetlen karaván sem haladhat át a kü-
lönböző nyugriai törzsek területein vezető nélkül, mert csak az tud tárgyalni velük engedély és
vámfizetés ügyében. Egyik este az unatkozó utazok a sűrű szürkület hatására a Kumbriai Boszor-
kányról kezdtek beszélgetni. Ki a hatalmasabb: Lurlin királynő vagy a Kumbriai Boszorkány?
Igo, a beteg öregember az Óziászt idézve emlékeztette őket a teremtésre: az, Idősárkány te-
remtette meg a napot és a holdat, Lurlin pedig megátkozta őket, mondván, nem ismerik meg saját
szülőjüket, aztán jött a Kumbriai Boszorkány, és özönvíz, háború, gonosz zúdult a világra.
Gabella nem értett egyet.
– Vén bolond, az Óziász, csak a régebbi, durvább legendák finomított, romantikus változata. A
néphagyomány igazabb, mint ahogy azt finomkodó Írótok megfogalmazzák. A nép szerint a go-
nosz mindig megelőzi a jót.
– Valóban? – kérdezte érdeklődve Igo.
– Hát mennyi mese van, ami úgy kezdődik: „Az erdő közepén élt egy boszorkány” vagy „Az
ördög egy nap sétálni ment, és találkozott egy gyerekkel” – vágott fel Gabella azzal, hogy ő is
kapott némi nevelést. – A nyomorgóknak nem kell mese arról, hogy a gonosz hol bukkan fel,
egyszerűen felbukkan, és kész. Sose tudjuk meg, hogy a boszorkány miért lett gonosz, hogy jó
döntés volt-e a részéről. Lehet-e ez jó döntés bármikor is? A gonosz vajon újra jó akar lenni? És
ha igen, akkor már nem is gonosz? Csak definíció kérdése.
– Az biztos, hogy rengeteg mese kering a Kumbriai Boszorkányról – értett egyet Igo. – Min-
den más boszorkány csak árnyéka, lánya, nővére, dekadens leszármazottja. A Kumbriai Boszor-
kánynál régibb modell nincs.
Elfinek eszébe jutott a Három Királynő könyvtárában talált tekercs és a különös festmény a
Kumbriai Boszorkányról (ő volt?): fényes cipőben áll két kontinens peremén, és egy szörnyeteget
dajkál vagy fojt meg éppen.

133
 – Én nem hiszek a Kumbriai Boszorkányban, sőt még Kumbricia hágójában sem – feleselt a
szakács.
– Te még a Nyulakban sem hiszel – mérgedt fel hirtelen Elfi. –A kérdés inkább az: a Kumbriai
Boszorkány hisz-e benned?
– Nyugalom – énekelte Gabella, és egy dalba fogott. Elfi otthagyta őket. Nagyon emlékeztette
ez a gyerekkorára, a beszélgetésekre apjával és Neszarózával arról, hol kezdődik a gonoszság.
Mintha bárki is tudná! Apja bizonyítékokat szokott felsorakoztatni a gonoszról, így győzve meg
az embereket a megtérés szükségességéről. Elfi viszont még Sizben arra jutott, hogy ami a nők-
nek a parfüm, a férfiaknak az a bizonyíték: azzal igazolják saját létüket, általa válnak vonzóvá.
De a gonosz nem bizonyítás kérdése, mint ahogy a Kumbriai Boszorkány is túl van a megismer-
hető történelmen, nemde?

Megérkezett a rafiki, egy sovány, kopaszodó férfi, harcban szerzett hegekkel.

Idén a junamaták bajt okozhatnak, közölte velük.
– A karaván előtt a smaragdvárosi lovashadsereg fosztogatott. Nyugor hisztéria – panaszko-
dott. Nem volt világos, hogy miről beszél: arról, hogy a részeg katonák megtámadtak egy
nyugriai szüzet vagy rabszolga-kereskedelemről és újragyarmatosításról?
Tábort bontottak, otthagyták a tavat. A néma erdő még fél napig kitartott. A lombkoronákat
időnként átdöfte a nap, de csak híg, tojássárgájaszerű fénnyel, és mindig mintha félrecsúszott
volna, sose az ösvényt világította meg. Bizarr érzés volt, mintha maga Kumbricia vonulna velük,
rejtőzve, hívatlanul, fától fáig osonva, kövek mögé surranva, mély árnyak közt várva-fülelve. A
beteg öregember hangosan fújtatott, és imádkozott, hogy érjenek ki az erdőből, mielőtt meghal,
hátha a lelke sosem jut ki innét. A kövér fiú bőgött, mint egy kislány. A szakács kitekerte egy
csirke nyakát.
Még a méhek sem zümmögtek.
Aztán az éjszaka közepén eltűnt a szakács. Mindenki aggódott, kivéve Elfit, akit hidegen ha-
gyott a dolog. Elrabolták, alva jár vagy öngyilkos lett? Dühös junamaták vették körül őket? Maga
a Kumbriai Boszorkány állt bosszút, amiért ilyen léhán beszéltek róla? Vélemény volt bőven. A
reggeli rántotta folyós és ehetetlen lett.
Örömölő észre sem vette a szakács eltűnését. Kómás álmában vigyorogva húzódott még köze-
lebb Liirhez
A méhek titokzatos téli álomba vonultak a fadarabban, amit Elfi azért hozott el, hogy boldo-
gok legyenek. A még mindig grit-méregtől szenvedő Örömölő napi huszonkét órát aludt. Az uta-
zók abbéli félelmükben, hogy kihallgatják őket, már meg sem mukkantak.
Estefele a fenyők végre ritkulni kezdtek, egyre több lett a tölgyfa, melyek széles ágaikkal töb-
bet mutattak az égből – beteges sárga eget, de legalább eget –, aztán egy szirtperemhez, értek.
Magasabbra jutottak, mint gondolták, s belátták a Kumbricia-hágó maradékát, még négy-ötnapi
utat. Mögötte terült el az Ezeréves Puszta.
Mindenki örült a fénynek és a térnek, amit az ég nyújtott. Elfi meglepődve konstatálta, hogy
még az ő szíve is megkönnyebbült.
Az éjszaka közepén megérkeztek a junamaták. Szárított gyümölcsöt hoztak ajándékba, törzsi
énekeket daloltak, s akit tudtak, táncra bírtak. Az utazók jobban megrémültek a vendégszerető bá-
násmódtól, mint a várt támadástól.
Elfi úgy látta, a junamaták gyengéd, előzékeny népek, olyan félelmetesek és rettenthetetlenek,
mint a süldőlányok; legalábbis ilyennek mutatták magukat. Nyughatatlanok, fontoskodóak voltak,
a kvarangyokra emlékeztették, akik között felnőtt. Talán etnikailag távoli rokonok. Hosszú szem-
pilla. Csontos könyök. Babaszerű csukló. Hosszúkás fej, vékony ajak. Még az idegen nyelvük da-
cára is otthon érezte magát.

134
 Reggel távoztak, élénken panaszkodva a folyós rántottára. A rafiki azt mondta, a junamaták
több gondot nem fognak okozni. Még ó is csalódottnak tűnt, mintha a szolgálataira nem lenne
szükség.
A szakácsról semmi hírt nem kaptak. A junamaták nem tudtak róla.
Ahogy a karaván folytatta az ereszkedést, ismét kinyílt az ég, friss és őszies volt, végtelen,
akár a bűntudat. Innét odáig, a szem be sem tudta fogni. A lenti síkság a hegyekhez képest simá-
nak tűnt, akár a tó tükre. A szél meg-megsimogatta, akárha fodrok és csíkok nyelvén írna bele.
Ilyen messziről nem láttak életjelet, csak itt-ott törzsi tüzeket. Majdnem átértek a Kumbricia-
hágón.
Aztán egy junamata hírnök érkezett sebesen utánuk a hágón át a hírrel, hogy egy testet találtak
egy szirt alján. Talán a szakács; valószínűleg ember, de a testet annyira elborítják a duzzadások,
hogy alig lehet megállapítani.
– A méhek voltak – vélte valaki dühösen.
– Igen? – kérdezte Elfi nyugodtan. – Jó ideje alszanak. Nem hallottuk volna a sikoltást, ha
megtámadnak valakit éjnek idején? Vagy először a torkát döfködték meg, hogy megbénítsák a
hangszálait? Tehetséges méhek lehetnek.
– A méhek voltak – morogta az, és nyilvánvaló volt, hogy azt gondolja hozzá: meg te.
– El is felejtettem az emberi képzelet gazdagságát – gonoszkodott Elfi. – Hogy milyen kime-
ríthetetlen.
De nem volt felháborodva. Legalább Örömölő újra a régi, és a méhek is felébredtek. Talán a
Kumbricia-hágó magassága miatt aludtak annyit. Elfi jobban kedvelte a társaságukat a többieké-
nél. Ahogy a méhek felébredtek, úgy lett ő is mind éberebb.
A rafiki füstgomolyagokra mutatott a horizonton. Az utazók eleinte szélviharoknak vélték,
Gabella azonban egyszerre nyugtatta és ijesztgette őket: egy nagy tábor esti tüzei. Kvarjak. Őszi
vadászidény volt, noha ők nem láttak nyúlnál vagy mezei rókánál nagyobb vadat (utóbbi bozon-
tos farka bronzcsík az aranyszín mezőn, lába fekete harisnya, akár egy szolgáló. Örömölő magán
kívül volt a találkozás lehetőségétől; éjjelente alig bírt nyugodni. Még álmában is rángó lábbal
vadászott.
Az utazók jobban féltek a kvarjaktól, mint a junamatáktól. A rafiki sem csillapította a félelmü-
ket. Elővigyázatosabb volt, mint az elején; talán a gyanús törzsek közti navigálás igényelte. Liir
már pár nap után istenítette. Elfi arra gondolt: milyen ostobák – és kínosak – a gyerekek, mert
folyton változnak, hol szégyenből, hol szeretetszükségből, hol más miatt. Az állatok viszont elfo-
gadják azt, kik is ők, és kész. Békésebben élnek az embernél.
Örömteli várakozás bizsergette meg a gondolatra, hogy találkozik a kvarjakkal. Sok minden
mással együtt az örömteli várakozást is elfelejtette. Az éjszaka közeledtével mindenki éberebb
lett a félelemtől és az izgalomtól. Az égen alig fértek el a türkizek. A végtelen fűtengeren a fűszá-
lak hegyét csillagfény és üstökösök festették ezüstre. Akár tízezer templomi gyertya, amit elfúj-
tak, de még izzanak a kanócok.
Ha bele lehetne fúlni a fűbe, gondolta Elfi, az lenne a legeslegjobb halál.

Dél volt, amikor a karaván megérkezett a kvarjútábor széléhez Egy kvarjúküldöttség kilova-
golt elébük a területük határára, ahol a homokszín sátrak helyét magas fű vette át; hét-nyolc férfi
és nő lóháton, kék szalagokban és elefántcsont karkötőkben. És egy dobokkal, csörgő amulettek-
kel és gézszerű fátylakkal teleaggatott gyaloghintón hoztak egy hatalmas nőt, aki nyilván előke-
lőség volt. A nő megvárta, hogy a rafiki és a törzsi előkelők bókokat vagy sértéseket váltsanak.
Aztán morgott valamit, mire elhúzták a kocsi függönyét, hogy kilásson. Ajka olyan hatalmas volt,
hogy két fodorba gyűrődött. Szemét fekete szempillafestékkel húzta ki. Két vállán egy-egy be-
tegnek tűnő varjú ült, lábuk aranybilinccsel volt a díszes gallérhoz erősítve, amibe a nő álláról be-

135
lecsorgott a gyümölcsök leve, melyeket várakozás közben majszolt. Vállát varjúürülék pettyezte.
– Nasztoja hercegnő – mutatta be a rafiki.
Senki nem látott még ilyen mocskos, primitív hercegnőt, mégis volt benne valami büszkeség;
még a legdemokratikusabb lelkületű utazók is térdet hajtottak előtte. Rekedten nevetett rajtuk.
Aztán intett a szolgáinak, hogy vigyék valami kevésbé unalmas helyre.
A kvarjútábor koncentrikus körökbe volt rendezve, a hercegnő sátra állt középen, mind a négy
oldalán fakó baldachinnal megtoldva-csinosítva; selyemből és muszlimból készült, levegős palota
volt. Tanácsadó és ágyas-férjei laktak a legbelső körben (Elfi satnya férjeknek találta őket, de ta-
lán pont a satnyaságuk és félénkségük miatt esett rájuk a választás, hogy a hercegnő még na-
gyobbnak tűnjön mellettük). A hercegnő udvartartásán kívül még négyszáz sátor volt, ami össze-
sen ezer embert jelentett. Ezren, férfiak és nők szakasztott egyformán néztek ki: lazacvörös bőr,
kidülledő, nedves szem (ami érzékeny volt, és gondosan kerülték mások tekintetét), csinos, bár
tekintélyes orr, nagy fenék és széles csípő.
A karaván legtöbb utasa a kocsiajtóból nézelődött csak, bűnös dolgokat képzeltek már a leg-
közelebbi sátrak mögé is. Elfi azonban nem bírt nyugton maradni, amikor ennyi újdonság hívo-
gatta. Amerre járt, meglepett sóhajok kísérték útját, a felnőttek félénken kitértek előle. Tíz perc
múlva azonban vagy hatvan gyerek követte, megelőzte, keringett körülötte.
A rafiki óvatosságra intette, de a Kvarangyföldön töltött gyermekkor nem csupán bátorrá, kí-
váncsivá is tette Elfabát. Nemcsak az az élet van, amit az ember a szüleitől lát.
Az estebéd után öreg kvarjúméltóságok érkeztek küldöttségbe a Füvesút Karavánhoz, és bo-
csátkoztak hosszas tárgyalásba a rafikivel. Az nagy sokára lefordította az üzenetet: egy kis cso-
portot meghívnak – kérnek? (utasítanak?) – a kvarjú szentélyhez. Tevével egyórás út. Bőrszíne
vagy talán bátor magányos sétája miatt Elfi is csatlakozhatott Gabellához, a rafikihoz, az éltes ko-
ra miatt választott Igóhoz és az egyik pénzemberhez, akit Csipetőnek hívtak, bár lehet, hogy csak
gonosz gúnynév volt.
A fénylő szerszámú tevék fáklyák fényénél ballagtak a csapáson, imbolyogva-dülöngélve,
mintha egyszerre mentek volna felfelé és lefelé. Elfi a magasból átlátta a tájat, a hunyorgó pusz-
tát. Habár az óceán csak mitológiai kitaláció, már sejtette, honnét származhat: apró fűsólymok
bukkantak fel, akár halak a tajtékból, bekapták a szentjánosbogarakat, majd visszazuhantak a szá-
raz árba. Denevérek suhantak el rebegő hanggal, amelynek hirtelen szakadt vége, amikor lecsap-
tak. Mintha a puszta hívta volna elő az éjszaka színeit: egyszer vöröseskék, aztán bronzzöld, majd
sötétbarna, amibe piros és ezüst vegyült. Felkelt a hold, opálos istennő, anyai handzsárján meg-
csillant a fény. Ennél több nem is kellett, Elfi furcsa eksztázissal reagált a puha színekre és a biz-
tonságos térre. S közben mentek és mentek.
Végül Elfi észrevett egy faültetvényt, melyet láthatóan odafigyeléssel gondoztak ebben a pusz-
taságban. Először a lucfenyő cserjék látványa, amiket a szél repedt kérgű, sziszegő tűjű görnyedt
alakokká gyűrt, majd a fanedv pogány illata. Távolabb, az emelkedőn magasabb fák. Ez is a
kvarjútábor körkörös elrendezését utánozta. A társaság csendben vágott neki, mintha labirintus-
ban haladtak volna, suttogó bozósok kanyargós járataiban, faragott oszlopokra függesztett olaj-
lámpák fényénél jutottak körről körre.
Középen Nasztoja hercegnő várta őket, bőrből és fűből készített törzsi ruhában, melyet még
hatásosabbá tett a bíbor és fehér csíkos törülköző, amit biztos egy vándorral cserélhetett. Két vas-
tag sétapálcára támaszkodva állt, szuszogva; körülötte a homokkő-oszlopok mintha kőketrecet
alkottak volna, amin az ő méretével aligha férhetett át.
A vendégek csatlakoztak a házigazdákhoz, ettek-ittak, majd füstöltek egy olyan pipából,
amelynek a feje varjúfejet mintázott. A homokköveken varjak gubbasztottak, sok, húsz, harminc,
negyven? Elfi feje kóválygott; felkelt a hold, s ő úgy érezte, a zöld labirintusból nem látható
puszta forog körülöttük. Szinte hallotta is a forgás neszét. A kvarjú vének valamit kántáltak.
Amikor elhallgattak, Nasztoja hercegnő felemelte a fejét.
Kis álla alatt lengtek a hatalmas húsredők. A törülközőt a földre ejtette. Meztelen volt, öreg és
erős; ami eddig unalomnak tűnt, arról most kiderült, hogy türelem, emlékezet, figyelem. Megráz-

136
ta a fejét, mire haja hátrafelé lecsúszott, és eltűnt, lába megmozdult, mintha jobb támaszt keresne,
akár két mozgó oszlop, kőoszlop. Előrenyújtotta a karját, a háta kupolát formált; fejét felszegte,
szeme csillogott, orra nagyon szimatolt. Elefánt volt.
Egy Elefánt istennő, gondolta Elfi, egyszerre rémülten és örömmel. Nasztoja hercegnő azon-
ban csak annyit mondott:
– Nem.
Még mindig a rafikin keresztül beszélt hozzájuk, aki nyilván látta már ezt, habár az alkoholtól
dadogott, és keresnie kellett a szavakat.
Az istennő egyenként megkérdezte az utazók szándékait.
– Pénz és kereskedelem – felelte a döbbenettől őszintévé lett Csipető. Azaz pénz, kereskede-
lem, fosztogatás és pusztítás, bármi áron.
– Egy helyet keresek a halálra, ahol nyugalomban fekhetek, és szellemem szabadon járhat –
felelte Igo.
– Biztonság, mozgás, háborítatlanul – mondta Gabella bosszúsan, s látszott, úgy érti: háborí-
tatlanul az emberektől.
A rafiki mutatta, hogy Elfinek is válaszolnia kell. Egy ilyen Állat jelenlétében Elfi nem bírt
közömbös maradni, hát igyekezett a lehető legjobban fogalmazni:
– Visszavonulni a világtól, de előbb meggyőződni szeretőm családjának biztonságáról, odaáll-
ni özvegye, Szarima elé bűntudattal és felelősséggel, majd kivonulni ebből a sötétedő világból.
Az Elefánt a többieket a rafiki kivételével elküldte. Aztán felemelte az ormányát, és megszi-
matolta a szelet. Reumás vén szeme lassan pislogott, füle legyezett, a levegő finom változásait
kereste. Hatalmas sugárban pisált egyet, méltóságteljesen és közömbösen, szemét le nem véve
Elfabáról. Majd a rafiki tolmácsolásával ezt mondta:
– Sárkány lánya, engem is elvarázsoltak. Tudom, hogyan lehet megtörni, de inkább élek így.
Manapság az Elefántokra vadásznak. A kvarjak elfogadnak. Istenítették az elefántokat, már az-
előtt, hogy létrejött a nyelv, hogy elkezdődött a történelem. Tudják, hogy nem vagyok istennő.
Hogy Állat vagyok, és azért választom a mágikus börtönt, mert igazi alakomban az emberek ve-
szélyt jelentenek rám. Amikor az élet tűzpróba, amikor a levegő tele van válsággal, azok lesznek
az áldozatok, akik leginkább önmaguk.
Elfi csak nézett, meg sem bírt szólalni.
– Csakhogy maga a döntés, hogy megmentsd magad, halált is hozhat – mondta Nasztoja her-
cegnő.
Elfi bólintott, elfordult, újra ránézett.
– Adok három varjút kísérőnek – folytatta a hercegnő. – Mostantól boszorkány álcában fogsz
rejtőzni. Ez lesz az álruhád. – Egy szót mondott a varjaknak, mire három koszos, gonosz kinézetű
madár közelebb röppent.
– Boszorkány? – jött meg Elfaba hangja. Mit gondolna az apja? –Rejtőzni? Mi elől?
– Ugyanaz az ellenségünk – magyarázta a hercegnő. – Mindketten veszélyben vagyunk. Ha
segítség kell, küldd el a varjakat! Ha még életben vagyok, akár mint vén anyakirálynő, akár mint
szabad Elefánt, a segítségedre sietek.
– Miért?
– Mert hiába vonulsz vissza a világtól, azt nem titkolhatod, ami az arcodon van.
A hercegnő mást is mondott. Elfi több mint egy évtizede nem beszélt Állattal, alig győzte kér-
dezni. Ki varázsolta el, kérdezte a hercegnőtől. Az azonban nem árulta el; részben
ömvédelemből, mert a megigéző halála néha a kötővarázs megszűnését jelenti, márpedig neki az
átok jelentette a biztonságot.
– De mit ér az élet, ha más alakban éljük? – faggatta Elfi.
– A belső nem változik. Csak ha kötődsz valamihez. Amitől ne félj, de azért óvakodj!
– Nekem nincs belsőm.
– Valaki mondta a méheknek, hogy öljék meg a szakácsot – csillant meg Nasztoja hercegnő
szeme.

137
 – Nem én! – sápadt el Elfaba. – Nem leheltem én. Különben is, honnét tudod?
– Te voltál, valahol mélyen. Erős nő vagy. És hallom a méheket. A fülem jó.
– Szeretnék itt maradni veled – mondta Elfaba. – Durva volt hozzám az élet. Ha te hallasz en-
gem, amikor én nem hallom magam, sőt még az Elsőkapáca sem hallott, akkor segíthetnél, hogy
ne tegyek több kárt a világban. Nem akarok mást, csak hogy ne tegyek több kárt.
– Magad mondtad, hogy feladatod van. – Ormányával végigsimított Elfaba arcán, kitapogatva
a kékvonalát, az igazságait. –Menj, és végezd el!
– Visszatérhetek hozzád?
A hercegnő azonban nem felelt. Elfáradt; még Elefánthoz képest is öreg volt. Ormánya len-
gett, akár az inga, majd előrelendült, és Elfaba vállára telepedett, átkarolva a nyakát. Csodálatos
teher volt.
– Hallgass rám, nővér, és ne feledd: a csillagokban semmi nincs megírva. Se ezekben, se má-
sikakban. A sorsodat senki nem irányítja.
Elfaba nem bírt válaszolni, annyira jólesett az érintés. Amikor elbocsátották, elhátrált. Elméje
teljesen kiürült.
Aztán a visszaút a tevéken az éjszakai fűtenger színborzongásában: hipnotikus, elmosódó és
felkavaró.
Ezen az éjjelen áldást kapott. Elfaba már el is felejtette, hogy létezik áldás… mint ahogy még
annyi mást is.

Maguk mögött hagyták a kvarjútábort és Nasztoja hercegnőt. A Füvesút Karaván most nagy
ívben északnak tartott. Igo meghalt, egy homokos dűnében temették el.
– Lelke hadd mozogjon-szálljon – mondta Elfi a szertartáson.
A rafiki később elárulta, hogy azt hitte, a Nasztoja hercegnőhöz meghívott társaságból valakit
rituálisan feláldoznak, történt már ilyen. Noha a hercegnő a maga dilemmájával küzd, azért a
bosszú sem áll távol tőle. Csipetőt az őszintesége mentette meg, hiszen ő volt a nyilvánvaló vá-
lasztás. Vagy talán Igón már látszott a halál jele, amit az emberek nem látnak, és az Elefánt meg-
sajnálta.
A varjak bosszantónak voltak; zaklatták a méheket, letojták a szekereket, cukkolták Örömölőt.
A glikkuszi Rarajní megállt egy kútnál, találkozott leendő férjével, és elhagyta a karavánt. A fo-
gatlan özvegyférjnek már volt hat gyereke, akik úgy sereglettek Rarajní köré, mint árva kiskacsák
a kutyához Már csak tíz utazó maradt.
– Most lépünk be az ardzsiki törzs földjére – közölte a rafiki.
Az első ardzsiki csapat pár nap múlva bukkant fel. Egyáltalán nem voltak olyan lenyűgözőek,
mint Fijero annak idején a kék tetoválásával; ezek nomádok voltak, pásztorok, a nyájat hajtották a
Nagy-Honcsok nyugati lábától az évi számlálásra és eladásra keletre. Azért elég jóképűek voltak
ahhoz, hogy Elfi szíve darabokra szakadjon. A vadságuk. A másságuk. Talán ez lesz a bünteté-
sem egészen a halálom órájáig, gondolta.
A Füvesút Karaván immár csupán két szekérből állt. Az egyiken a rafiki, Gabella, Liir,
Csipető és egy gillikini műszerész, Kovpp. A másikon Elfi, a méhek, a varjak és Örömölő. Úgy
látta, máris boszorkánynak tekintik. Nem is annyira visszataszító álca.
Kiamo Kóig már csak egy hét volt az út.
A karaván keletnek fordult, a meredek Nagy-Honcsok acélszürke hágó felé. A ló már a küszö-
bön toporgott, az utazók örültek, hogy a hó még várat magára. Gabella egy ardzsiki táborban
akarta kivárni a telet úgy húszmérföldnyire. Tavasszal indul vissza Smaragdvárosba, az északi
úton, Ugabun keresztül, a gillikini Perta-hegyeket érintve. Elfi eltöprengett, ne küldjön-e üzenetet
Glindának, hátha ennyi év után még ott él; de aztán nem tudott igenre jutni, hát maradt a nemnél.

138
 – Holnap meglátjuk Kiamo Kót – jelentette be Gabella. – Az uralkodó ardzsiki klán hegyi
erődjét. Készen állsz, Elfi nővér?
Ugratásnak szánta, de Elfinek nem tetszett.
– Nem vagyok nővér. Már boszorkány vagyok – felelte, és igyekezett mérgező gondolatokat
küldeni Gabellára. Az azonban erősebbnek bizonyult a szakácsnál, mert csak nevetett.
A Füvesút Karaván megállt egy kis gleccsertónál. A többiek azt mondták, a víz frissítő, csak
jéghideg; Elfit nem érdekelte. A közepén azonban volt egy sziget, parányi, akár egy matrac, ma-
gányos fa árválkodott rajta. Levelét vesztett ágaival egy esernyő vázára hasonlított.
Mielőtt Elfaba jobban megvizsgálhatta volna – az évnek ebben a szakában a szürkület korán
állt be, a hegyekben pedig még korábban –, Örömölő belevetette magát a vízbe, és odaúszott a
szigethez. Talán valami mozgást látott vagy szagot érzett. Kepesztett kicsit a sásban, majd az áll-
kapcsa (leginkább farkasszerű jellegzetessége) összecsattant egy kisállat koponyája körül a fűben.
Elfi nem látta tisztán, de úgy nézett ki, mint egy csecsemő.
Gabella sikoltott, Liir remegett, mint a kocsonya. Örömölő lazított a fogáson, de csak hogy
utána még szorosabbra vegye; nyála végigcsorgott az elkapott micsoda fején.
Elfi a vízen nem mehetett át… az maga a halál… A lába mégis megindult…
Keményen a vízre csapódott, a víz keménynek érződött…
A víz jéggé fagyott a lába alatt… talp csattant, víz megdermedt… ezüstös páncél formálódott,
hideg, de biztos híd a szigetre…
Ahol Örömölőt leszidhatja és a csecsemőt megmentheti, bár nem remélte, hogy időben érke-
zik. Szétfeszítette Örömölő állkapcsát, és kiemelte a micsodát. Az reszketett a rémülettől és a hi-
degtől. Csillogó fekete szeme éber volt, kész dorgálni, utálni vagy szeretni, ahogy bármelyik fel-
nőtt.
A többiek meglepve nézték a micsodát, ahogy az előbb a jeget, amit talán egy mágus vagy bo-
szorkány itt hagyott bubája okozott. Egy apró majom volt az, a hómajomnak nevezett fajta. El-
hagyta az anyja meg a törzse, vagy csak elkódorgott?
Örömölőért nem volt oda, de a szekér melege tetszett neki.
Kiamo Ko veszélyes lejtőjén, félúton vertek tábort. A kastély fekete sziklából tört az ég felé
meredek, fekete tömbökben. Úgy gubbasztott felettük, akár egy várakozó sas; kúpos tetejű tor-
nyai, az oromzatok és őrtornyok, a kapurostélyok és a keskeny ablakok mind elárulták, hogy ere-
detileg vízmű volt. Alatta a Nyugor folyó kanyargott, melyre Régens Ozma gátat akart építtetni,
és a vizet Óz középső részére visszavezetni, még amikor azok a rémisztő aszályos idők jártak.
Fijero apja erővel foglalta el, s az ardzsiki hercegek székhelyévé tette, majd meghalt, és a klán
vezetését egyetlen fiára hagyta. Ha Elfaba jól emlékezett.
A kevéske csomagot lepakolták, a méhek zümmögtek (zenéjüket hétről hétre érdekesebbnek
találta), Örömölő még mindig durcáskodott, amiért nem engedték gyilkolni, a varjak pedig meg-
érezték a változás közeledtét, és nem voltak hajlandók enni. A majom, akit Csicserinek neveztek
el a hangja miatt, most, hogy melegben és biztonságban volt, bátran csicsegett-csacsogott.
A tábortűz körül búcsúzkodtak, tósztot mondtak, néhányan sajnálkoztak. Az ég feketébb volt,
mint eddig; talán a havas csúcsok kontrasztja miatt. Liir is megjelent egy csomag ruhával, valami
zeneszerszámmal, és ő is búcsúzott.
– Szóval te is itt szállsz ki? – kérdezte tőle Elfi.
– Igen. Veled.
– A varjakkal, a majommal, a méhekkel, a kutyával és a Boszorkánnyal? Velem?
– Hová mehetnék?
– Hát, én azt nem tudom.
– Majd vigyázok a kutyára – felelte Liir nyugodtan. – Gyűjtök mézet.
– Nekem mindegy.
– Jól van – bólintott Liir, és felkészült, hogy belépjen apja házába.

139
 Kiamo Ko
jáspiskapui

– Szarima, ébredj – keltegette legkisebb húga. – A szunyókának vége. Vendégünk van vacso-
rára, tudnom kell, hogy levágjunk-e egy csirkét. Olyan kevés maradt. Ha adunk az utazónak,
egész télen kevesebb tojással kell beérnünk. Mit gondolsz? Az ardzsiki hercegnő felnyögött:
– Részletek, részletek. Nem tudsz magad elintézni semmit?
– Hát jó, döntök én, aztán ha majd nem lesz elég tojás, neked nem jut reggelire!
– Jaj, Hatos, ne is figyelj rám! Még nem ébredtem fel teljesen. Ki az? Valami büdös szájú pát-
riárka, aki ötvenéves vadásztörténetekkel fog untatni? Minek hagyjuk?
– Egy nő. Vagy valami olyasmi.
– Ezt nem kellett volna – ült fel Szarima. – Már nem vagyunk azok a pirulós nimfák, akik va-
laha, Hatos. – Meglátta magát a szekrény üvegén: sápadt, mint a tejpuding, még mindig csinos
arca már zsírfodrokban redőzik, amelyek a gravitáció törvényének engedelmeskedve csüngnek. –
Csak mert te vagy a legfiatalabb és még tudod, hol a csípőd, azért nem kell rosszindulatúnak len-
ned.
– Akkor egy nő, és nem szóltam – biggyesztette ajkát Hatos. – Szóval csirke vagy nem csirke?
Mondd meg, hogy Négyes levághassa, és nekiállhassunk letollazni. különben éjfél előtt nem
eszünk.
– Van gyümölcs, sajt, kenyér és hal. Van még hal a kútban, ugye?
Volt. Hatos már indult, amikor eszébe jutott:
– Hoztam egy csésze édes teát. Ott van az asztalon.
– Köszönöm. Most pedig áruld el, de szarkazmus nélkül, kérlek, milyen az a vendég
valóljában?
– Zöld, mint a bűn, sovány és görnyedt, öregebb nálunk. Feketét visel, mint egy vén kapáca,
de nem annyira öreg. Olyan harminc-harminckettő lehet. A nevét nem mondja meg.
– Zöld? – hökkeni meg Szarima. – Mennyei.
– Nekem nem a mennyei jut róla először eszembe.
– Úgy érted, zöld az irigységtől? Vagy valóban zöld?
– Talán csak az irigységtől, nem tudom, de zöld. Igazi fűzöld.
– Nahát. Akkor fehéret veszek fel. Egyedül van?
– A karavánnal jött, amit tegnap láttunk a völgyben. Egy kis állatseregletet hozott: farkasku-
tya, méhraj, egy gyerek, varjak és egy kismajom.
– Mit akar azokkal télen a hegyekben?
– Ezt kérdezd meg magad. – Hatos pofát vágott. – Kiráz tőle a hideg.
– Téged a félresikerült zselatintól is kiráz a hideg. Mikor vacsorázunk?
– Hét és fél harangkor. Es szó szerint felfordul tőle a gyomrom.
Hatos kifogyott az undor szinonimáiból, és távozott, Szarima pedig az ágyban teázott, míg hó-
lyagja panaszkodni nem kezdett. Hatos ugyan megrakta a tüzet és behúzta a függönyt, de Sza-
rima most elhúzta, és kinézett az udvarra. Kiamo Ko saroktornyokkal dicsekedhetett, melyek a
hegyből kiemelkedő, körkörös párkányokra épültek. Miután az ardzsiki törzs elvette az épületei a
vízművesektől, lőréssorral bővítette ki védelmi célra. Az átépítések dacára a ház alaprajza világos
maradt. Nagyjából U alakba épült, a középső teremtől nyúlt ki a két kar, amely egy meredek ud-
vart övezett. Amikor esett, a víz a macskakövek közt folyt el, ki a vastölgyből faragott és jáspis-
sal díszített kapu alatt, el a kastély külső falánál gubbasztó kis falu mellett. Ebben az órában az
udvar szenes-szürkén festett. Hideg és koszos volt, a szél szalmaszálakat és leveleket kergetett

140
benne. A régi vargaműhelyben fény világlott, füst szállt a kéményből, amire nagyon ráfért volna
a foltozás. Mint mindenre ebben a bomlásnak indult parókiában. Szarima örült, hogy a vendég
nem látta magát a házat. Az ardzsikik özvegy hercegnőjeként azt a kiváltságot élvezte, hogy az
utazókat a magánkvártélyában fogadhatta.
Fürdés után fehér zsinórozású fehér ruhát vett fel, meg a gyönyörű nyakláncot, ami mint egy
üzenet, a Külső Világből érkezett: megboldogult férjétől jött, jó pár hómappal az „incidens” után.
Szarima szokás szerint könnyet ejtett, ahogy megcsodálta magát a drágaköves nyakék öleléséhen.
Ha túl előkelő ennek a vándornak, majd rátesz egy asztalkendőt. De akkor is tudni fogja, hogy ott
van. A könnyei még fel sem száradtak, de már dúdolt, s várta, hogy láthassa az új vendéget.
Előtte még bekukkantott a gyerekekhez. Nyugtalanok voltak, az idegenek mindig ezt váltották
ki belőlük. Irji és Manek tizenkettő és tizenegy évesen már majdnem elég idős volt, hogy el akar-
jon tűnni ebből a mérges galambokkal teli fészekből. Irji finom lélek, sokat sír, Manek azonban
már most egy kis kakas. Ha kiengedi őket a klánnal a pusztára a nyári vándorlás során, talán
mindkettőjük torkát elmetszik; túl sok klántag szeretné megszerezni magának vagy fiának a törzs
vezetését. Így Szarima inkább maga mellett tartotta a fiúkat.
Lányának, a hosszú lábú, kilencévesen még az ujját szopó Nornak még kellett egy öl, amibe
alvás előtt mászhat. A kiöltözött Szarima először nem akarta engedni, de aztán belement. Nor fi-
noman selypített. Megbarátkozott a kövekkel, a gyertyákkal, no meg a fűszálakkal, melyek isten
tudja, hogy bírtak kinőni az ablak körüli fedőkövek között. Nor sóhajtott, arcát a nyakláncnak
dörgölte:
– Jött egy fiú is, mama. Játszottunk vele a malomudvarban.
– Milyen? Ő is zöld?
– Á. Rendes. Kicsit duci és erős. Manek kővel dobálta meg, hogy lássa, milyen messze pattan-
nak le róla. Ő meg hagyta. Talán ha valaki kövér, annak nem is fáj?
– Kétlem. Mi a neve?
– Liir. Nem fura egy név?
– Külföldinek hangzik. És az anyja?
– Nem tudom a nevét, és nem hiszem, hogy az anyja. Nem árulta el. Irji szerint zabigyerek.
Liir azt felelte, őt nem érdekli. Aranyos. – Jobb hüvelykujját a szájába dugta, ballal pedig Szar-
ima ruháját simogatta, kezével a nyaklánc alatt, míg meg nem találta a mellbimbót, s olyan szere-
tettel cirógatta, mintha egy kis állat lenne. – Manek lehúzta a nadrágját, hogy lássuk, hogy a mi-
csodája tényleg nem zöld.
Szarimának ez nem tetszett, persze csakis a vendégszeretet miatt, de nem bírta megállni, hogy
meg ne kérdezze:
– És mit láttatok?
– Hát tudod. – Nor beledugta fejét anyja nyakába, és tüsszentett a hintőportól, amivel Szarima
óvta állát a további tokásodástól. –Azt a fura micsodát, ami a fiúknak van. Kisebb, mint Maneké
vagy Irjié. De nem zöld. Unatkoztam, nem nagyon néztem oda.
– Én se tettem volna. Az otrombaság.
– Nem én akartam. Manek!
– Elég ebből! Jöjjön egy mese, aztán alvás. Mennem kell, úgyhogy csak egy rövidet. Mit
akarsz, hallani, aranyom?
– A Boszorkány és a rókakölyköket.
Szarima a szokottnál kevesebb körítéssel robogott végig a mesén, hogy a három rókakölyköt
hogyan rabolták el, zárták ketrecbe és hízlalták fel, hogy aztán majd sajtos-rókás vagdaltat csinál-
janak belőlük. A Boszorkány a Napba ment tüzért. Mikor visszaért a barlangjába, kimerülten, ke-
zében az apalánggal, a rókakölykök altatóénekkel elaltatták. Ahogy a Boszorkány karja lehullt, a
Napból lopott láng elégette a ketrec ajtaját, és a rókák kiszabadultak. Aztán azok vonítva megkér-
ték öreg Holdanyjukat, hogy jöjjön le, és zárja el a barlang bejáratát. Szarima a hagyományos
módon fejezte be:
– És a gonosz vén Boszorkány ott maradt nagyon-nagyon sokáig.

141
 – Előjött valaha? – kérdezte Nor szinte hipnotikusan. Ez volt az ő szerepe a mesélésben.
– Még nem. – Szarima megpuszilta, majd megharapta lánya csuklóját, amin mindketten vihog-
tak, aztán leoltotta a lámpát.
Szarima magánlakrészéből korlát nélküli lépcső vezetett le a kastélyba, megkerülve először az
egyik falat, majd a másikat. Kecsesen, magabiztosan lépdelt, fehér szoknyája gomolygó felleg,
nyakéke lágy színekben pompázó nemesfémjárom, arca gondosan megkomponált vendégszeretet.
A lépcsőfordulóból meglátta az idegent; egy alkóvban ült a padon, és felnézett őrá.
Szarima tovább ereszkedett, de immár érezte a Fijero után maradt cinizmust, kiálló fogait, el-
vesztett szépségét, súlyát, hogy milyen nevetséges doyennek lenni csupán bosszantó gyerekek és
csípős nyelvű lánytestvérek fölött, tekintélyének vékony álcáját, amely alig leplezte félelmét a je-
lentől, a jövőtől, sőt még a múlttól is.
– Üdvözöllek – ennyit sikerült kinyögnie.
– Te vagy Szarima – állt fel az idegen. Álla előremeredt, akár egy rohadt répa.
– Ki más – felelte. Most örült a nyakéknek; pajzsként védte a szívét, hogy az a csúcsos áll át
ne lyukassza. – Isten hozott, barátom! Igen, Szarima vagyok, Kiamo Ko úrnője. Honnét jössz, és
hogy hívnak?
– A Szél házából jövök, és olyan gyakran hánytam el a nevemet, hogy nem szívesen ásnám elő
újra.
– Hát itt szívesen látunk – mondta Szarima tőle telhető szívélyességgel –, de ha nem tudjuk a
neved, kénytelenek leszünk „néninek” szólítani. Velem vacsorázol? Hamarosan felszolgálják.
– Nem eszem, míg nem beszélünk – közölte a vendég. – Egy éjszakát sem leszek a fedeled
alatt magam másnak kiadva, akkor inkább egy tó fenekén. Tudom, ki vagy, Szarima. Egy iskolá-
ba jártam a férjeddel. Több mint tíz éve tudok rólad.
– Hát persze – bólintott Szarima, és férje életének régi, nagybecsű részletei feltolultak benne. –
Persze, Fijero beszélt rólad. Meg a nővéredről. Neszi, igaz? Neszaróza. És a fenséges Glindáról,
akibe szerintem kicsit szerelmes is volt. Meg a játékos fiúkról, Avarikról és a jó öreg Boqról! Már
azt hittem, hogy életének az a boldog része mindig is az övé marad, nekem semmi nem jut belőle.
Örülök, hogy benéztél. Én is szerettem volna egy-két félévet Sizben tölteni, de nem volt hozzá
agyam, sajnos, se a családomnak annyi pénze. Amúgy is eszembe jutott volna, ki vagy, hiszen a
bőröd színe igencsak egyedi, nem igaz? Vagy túl parlagi a modorom?
– Nem, csak eredeti – válaszolt a vendég. – Mielőtt azonban udvarias bókokhoz fordulnánk,
mondanom kell neked valamit Szarima. Azt hiszem, én okoztam Fijero halálát…
– Ó, ezzel nem vagy egyedül – vágott közbe Szarima. – Népünknél az a kedvenc időtöltés,
hogy egy-egy herceg haláláért okoljuk magunkat. Lehetőség a nyilvános gyászra és vezeklésre,
amit szerintem az emberek kicsit élveznek is.
A vendég a kezét tördelte, mintha rést akarna nyitni magának Szarima szóáradatán.
– El tudom mondani, hogyan, el is akarom mondani…
– Kivéve, ha én nem akarom hallani, amihez jogom van. Ez az én házam, eldönthetem, mit
akarok hallani.
– Hallanod kell, hogy megbocsáthass – makacskodott a nő, felhúzva egyik vállát, majd a má-
sikat, mintha láthatatlan iga nehezedne rá.
Szarimának nem tetszett, hogy a saját házában támadják le. Idő kell, hogy megfontolja, mire
megy ki ez az egész. Amikor kedve lesz hozzá. Addig nem. Emlékeztette magát, hogy itt ő pa-
rancsol, és így megengedheti magának, hogy kedves legyen.
– Ha jól emlékszem – mondta, miközben fejében pörögtek az emlékek –, te vagy – Fijero
ugyanis beszélt rólad – Elfaba, ez az, te vagy az, aki nem hisz a lélekben. Akkor meg mit kéne
megbocsátanom, kedvesem? Biztos kimerített az utazás, lehetetlen ideérni másként, rád fér egy
meleg vacsora és pár éjszaka igazi alvás. Majd beszélünk valamelyik délelőtt a jövő héten, jó?
Szarima karját Elfaba karjába fűzte.
– A nevedet nem árulom el, ha nem akarod. – Átkísérte Elfabát a magas, megvetemedett
tölgyfaajtón az ebédlőbe. – Nézzétek, ki van itt! Vendég néni. – A nővérei éhesen, kíváncsian és

142
türelmetlenül álltak a székek mellett. Négyes merőkanállal kavargatta a levest a tálban; Hatos el-
lenséges barnás-feketébe öltözött; Kettes és Hármas, az ikrek ájtatosan az imakártyájukat nézték;
Ötös cigarettázott és füstkarikákat küldött a falra kirakott sárga, szem nélküli hal felé, amit a föld
alatti tóból fogtak ki. – Nővérek, örvendezzetek, Fijero egy régi barátja jött megosztani velünk
kedves emlékeit, és színesíteni életünket. Fogadjátok olyan kedvesen, ahogy engem. – Talán nem
volt túl szerencsés szófordulat, mivel a nővérei utálták és lenézték Szarimái. Miért ment hozzá
olyanhoz, aki ilyen hamar meghalt, nemcsak örök vénlányságra, de ráadásul nélkülözésre és le-
mondásra is ítélve őket? A vacsora során Elfaba egy szót sem szólt, még a tányérjáról sem nézett
fel. Befalta a halat, a sajtot meg a gyümölcsöt. Szarima arra következtetett ebből, hogy az étkezé-
sek során hozzászokott a csendhez, így nem is lepődött meg később, amikor hallott a
kapácazárdáról.
Egy pohár finom sherryvel átvonultak a zeneszobába, ahol Hatos szórakoztatta őket egy botla-
dozó noktürnnel. A vendég láthatóan szörnyen érezte magát, ami viszont boldoggá tette a nővé-
reket. Szarima sóhajtott. Egyvalami biztos volt: a vendég idősebb, mint ő. Talán Elfaba nem ma-
rad egész ittléte alatt ilyen mogorva, és meghallgatja, milyen nehéz és emberpróbáló az ő élete. Jó
lenne beszélgetni végre valakivel, aki nem a családhoz tartozik.

Egy hét elteltével Szarima azt mondta Hármasnak:

– Kérlek, mondd meg a vendég néninek, hogy holnap várom tízóraira az emeleti szobámban. –
Szarima úgy gondolta, Elfaba mostanra fel tudta mérni a dolgokat. A szenvedő zöld asszonyt va-
lamiféle lassító görcs gyötörte. Rángatózva mozgott, az udvarban sompolygott, úgy trappolt be
enni, mintha lyukat akarna ütni sarkával a padlóba. Könyöke sosem egyenesedett ki teljesen, két
keze folyton egymást gyúrta.
Szarima erősebbnek érezte magát, mint bármikor, ami persze nem jelentett sokat. Jót tett neki,
hogy volt a közelben egy vele egykorú, még ha ilyen meggörnyedt is. A nővéreknek nem tetszett
Szarima vendégszeretete, csakhogy a hágókat már lezárta a tél, nem lehetett egy idegent az álnok
völgyekbe küldeni. A nővérek a nappaliban értekeztek, miköben ronda, szürke edényfogót kötöt-
tek az erre érdemtelen szegényeknek lurlinácsonyi ajándék gyanánt. Beteg, vélték; fásult (még
náluk is jobban, gondolták, s ez végtelenül örömteli gondolat volt); elátkozott. És az a dagadt
gyerek a fia, a rabszolgája vagy a szolgája? Szarima háta mögött a vargaműhelyben lakó nőt Bo-
szorkány néninek nevezték, a régi Kumbriai legendára utalva, amely a Nagy-Honcsok vidékén
makacsabbul és gonoszabb verzióban élt, mint máshol Ózban.
Szarima középső gyereke, Manek volt a legkíváncsibb. Egy reggel, ahogy a fiúk az egyik pár-
kányról pisáltak lefelé (szegény Nor kénytelen volt úgy tenni, mintha ez a játék nem érdekelné)
Manek feltette a kérdést:
– Mi lenne, ha lepisálnánk a nénit? Sikoltozna?
– Békává változtatna – vélte Liir.
– Úgy értem, fájna neki? Úgy csinál, mintha a víztől minden tagja fájna. Inni azért megissza?
Vagy belül is fáj neki?
A nem túl éles szemű Liir azt felelte:
– Azt hiszem, nem issza. Néha kimossa a ruhát, de bottal. Inkább ne pisáljuk le!
– És minek kell neki az a sok méh meg a majom? El vannak varázsolva?
– El – mondta Liir.
– Milyen varázslattal?
– Azt nem tudom. – Elléptek a szédítő mélység mellől. Nor érkezett futva.
– Van egy varázsszalmám – mutatta fel. – A Boszorkány seprűjéből.
– A seprű varázsos? – fordult Manek Liirhez
– Az. Nagyon gyorsan tud seperni.

143
 – Beszél is? Meg van bűvölve? Mit mond?
Liir kivirágzott, és elpirult erre a nagy figyelemre.
– Nem mondhatom el. Titok.
– És ha lelökünk a toronyról?
– Hogyhogy? – nézett rá Liir.
– Ha nem mondod el, lelökünk, úgy.
– Nehogy már lelökjetek, ti hülyék!
– Ha a seprű tényleg varázsos, iderepül és megment. Különben is olyan kövér vagy, hogy visz-
szapattansz!
Irji és Nor nevetett, ahogy elképzelték.
– Tudni akarjuk, milyen titkokat súg neked a seprű – mondta Manek nagy-nagy mosollyal. –
Áruld el! Vagy lelökünk.
– Légy kedvesebb hozzá – kérte a bátyját Nor. – Keressünk egeret, és barátkozzunk azzal!
– Mindjárt. Előbb lökjük le Liirt!
– Neee – fakadt sírva Nor. – Ti fiúk olyan gonoszak vagytok! Biztos, hogy az varázsseprű,
Liir?
Liir azonban nem akart többet mondani.
Manek ledobott egy követ. Nagyon sokáig tartott, mire csattant.
Liir szeme alatt pillanatokon belül mély táskák képződtek. Keze az oldala mellett lógott, akár
a hazaárulóé a hadbíróság előtt.
– A Boszorkány gyűlölni fog ezért.
– Nem hinném – lépett előre Manek. – Nem érdekli. Jobban szereti a majmot, mint téged. Ész-
re se veszi, hogy meghaltál.
Liir zihálva szedte a levegőt. Noha most pisilt, buggyos nadrágjának eleje nedvességtől sötét-
lett.
– Nézd, Irji – mutatta Manek, és bátyja odanézett. – Még élni se tud rendesen, mi? Nem nagy
kár érte. Na, Liir, áruld el! Mit mondott neked az a rohadt seprű?
Liir felsőteste felpuffadt, majd összement, akár egy fújtató.
– A seprű azt monda… – rebegte – hogy… mind meg fogtok halni!
– Csak ennyi? Ezt már tudtuk. Mindenki meghal. Ezt már tudtuk.
– Tényleg? – csodálkozott Liir, aki nem tudta.
– Menjünk, fogjunk egerei – javasolta Irji –, vágjuk le a farkát, és Nor varázsszalmájával szúr-
juk ki a szemét!
– Nem! – tiltakozott Nor, de Irji már elkapta tőle a szalmaszálat. Manek és Irji beszélgetve,
kezüket-lábukat könnyedén rázva, akár a bábok, végigmentek a mellvérten, le a lépcsőn. Liir ha-
talmas, megkönnyebbült sóhajjal összeszedte magát, megigazította a ruháját, és követte őket,
mint a smaragdbányákba száműzést törpe. Nor ott maradt, kezét durcásan karba fonva. Álla erő-
sen dolgozott. Majd átköpött a peremen. Egyből jobb kedve kerekedett, és a fiúk után futott.
Tíz órakor Hatos bevezette a vendéget Szarima lakosztájába, a Napszobába. A néni háta mö-
gött somolyogva letett egy tálca kegyetlenül kemény kekszet egy asztalra, amit megbarnult, min-
táját vesztett szőnyeg fedett. Szarima már úgy-ahogy elvégezte napi tisztálkodását. Felkészült.
– Egy hete vagy itt, és valószínűleg még maradsz – közölte. Megvárta, hogy Hatos gubacs-
gyökér kávét töltsön, majd elküldte. – Mostanra az északi utat ellepte a hó, nincs biztonságos me-
nedék a pusztaságig. A tél kemény a hegyekben, s bár megvan a magunk tartaléka és társasága,
egy kis változás mindig örömteli. Tejet? Pontosan nem tudom, mit terveztél. Mármint miután itt
mindent láttál.
– Pletykálnak barlangokról a hegyekben – mondta Elfaba, inkább magában, mint Szarimának.
– Pár évig a Szent Glinda-kolostorban éltem Smaragdváros mellett. Gyakran jöttek előkelőségek,
és bár sokszor éppen némasági fogadalmat tartottunk, ők azért beszéltek. Remetebarlangokról
például. Akkor elhatároztam, hogyha itt végzek, beveszem magam az egyik barlangba, és… és…

144
 – És berendezkedsz – mondta Szarima, mintha ez ugyanolyan természetes lenne, mint meghá-
zasodni és gyereket szülni. – Vannak, akik ezt csinálják. Van egy vén remete a Törött Üveg nyu-
gati lejtőjén, ez egy közeli csúcs, állítólag jó pár éve él ott, visszatért egy primitívebb természet
egy primitívebb pillanatához A saját természetére gondolok, persze.
– Szavak nélküli élet – dörmögte Elfi. A kávéjába meredt, de nem ivott belőle.
– Azt mondják, ez a remete megfeledkezett a személyes higiéniáról, ami, ha belegondolok,
hogyan szaglanak a fiúk, amikor hetekig nem mosdanak, akár természetes védelem is lehet a vad-
állatok ellen.
– Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig itt maradok – fordította el fejét különös szögben Elfi,
akár egy papagáj, és furán nézett Szarimára.
Vigyázat, gondolta Szarima, pedig kezdte megkedvelni a vendéget. Vigyázat, a saját kezébe
veszi a beszélgetés irányítását. Ez nem járja. A vendég azonban folytatta:
– Egy-két éjszakára gondoltam, talán háromra, és aztán keresek magamnak egy búvóhelyet
még a tél beállta előtt. Csak éppen rossz időszámítást használtam, azt vettem alapul, a tél hogyan
és mikor jött meg Sizbe és Smaragdvárosba. Itt viszont hat héttel előrébb jártok.
– Előrébb az ősszel, de sajnos hátrább a tavasszal. – Szarima levette lábát a zsámolyról, és le-
tette a padlóra, hogy jelezze komolyságát. –Most pedig, barátném, el kell mondanom egy-két
dolgot.
– Nekem is – szólt közbe Elfaba, de Szarima most nem hagyta, mondta a magáét:
– Neveletlennek gondolsz majd, és persze igazad van. Amikor gyerekként kiválasztottak ará-
nak, felvették mellém egy jó nevelőnőt Gillikinből hogy megtanítson engem meg a húgaimat az
igék, a névmások és a kés-villa használatára. Nemrégiben még olvasni is elkezdtem tanulni. De
az udvarias viselkedésről a legtöbbet Fijerótól tanultam, amikor visszatérve volt olyan jó, és okí-
tott. Biztosan követek el hibákat. Minden jogod megvan rá, hogy kinevess a hátam mögött.
– Nem nevetlek ki.
– Örülök. Ettől függetlenül van véleményem, és éles a szemem. Védett életet éltem, hétévesen
adtak férjhez, mint tudod, kastélyfalak mögött nőttem és nevelkedtem. De bízom a megérzéseim-
ben, és nehéz eltántorítani. Hadd folytassam – mondta, mert Elfaba megint közbe akart vágni. –
Rengeteg időnk van, és szépen besüt a nap, nemde? Ez az én kis menedékem. Úgy látom, azért
jöttél, hogy, mondjuk úgy, könnyíts a lelkeden egy bizonyos szomorú ügyben. Az arcodra van ír-
va. Ne ijedj meg, kedvesem, ha van valami, amit felismerek, akkor azt, ha valakit teher nyom. Ne
feledd el, évek óta hallgatom húgaimat, akik nagylelkűen megosztják velem, hogy milyen sokféle
módon gyűlölnek engem, és hogy miért. – Elmosolyodott saját szellemes fogalmazásán. – Ha le
akarod dobni a terhet, dobd csak a lábamhoz, vagy rakd át az én vállamra. Talán sírni akarsz, az-
tán elbúcsúzni és elmenni. És ha innét kimész, kisétálsz a világból is.
– Nem teszek olyat.
– Dehogynem, csak nem tudsz röla. Nem marad majd semmi, ami a világhoz, kössön. De is-
merem a saját korlátaimat, vendég néni, és tudom, miért jöttél. Elmondtad. Azt mondtad, felelős
vagy Fijero haláláért…
– Én…
– Ne. Ez az én otthonom, én vagyok Szarháza özvegy hercegnéje, de jogom van hallani és
nem hallani. Akár akkor se, ha ezzel segítenék egy utazón.
– Én…
– Ne!
– De én nem téged akarlak leterhelni. Szarima, hanem a te terhedet levenni az igazsággal… ha
szabad ezt mondanom: te vagy a nagyobb, a könnyebb. A megbocsátás a megbocsátónak is jó,
nem csak a megbocsátottnak.
– Elnézem a megjegyzésedet, hogy nagyobb vagyok. De akkor is jogom van választani. És azt
hiszem, rosszat akarsz nekem. Rosszat akarsz, és még csak nem is tudsz róla. Meg akarsz büntet-
ni valamiért. Talán amiért nem voltam elég jó felesége Fijerónak. Rosszat akarsz, és magadat is
becsapod, csak gyógypirulának hiszed.

145
 – Azt legalább tudod, hogyan halt meg?
– Tudom, hogy erőszakos halált halt. Hogy a teste sosem került elő. Hogy egy szerelmi fé-
szekben történt – vesztette el egy pillanatra közönyét Szarima. – Nem érdekel, kivel, de eleget
hallottam arról a gonosz Sir Chuffreyról, hogy…
– Sir Chuffrey!
– Azt mondtam, ne többet! Van egy ajánlatom, néni, elfogadhatod, ha tetszik. A fiúval beköl-
tözhetsz a délkeleti toronyba. Tágas, kerek szobák vannak benne, magas mennyezettel, világosak
is, és nem kell abban a huzatos vargaműhelyben fagyoskodnod. Külön lépcsőn jöhetsz-mehetsz,
nem zavarod a lányokat, azok se téged. Egész télen úgysem maradhatsz a műhelyben. A fiú sá-
padt és sírós, és szerintem állandóan fázik. Azzal a feltétellel mehetsz oda, ha elfogadod, hogy ez
az utolsó szavam a témában: nem akarok a férjemről vagy a haláláról beszélni veled.
Elfaba rémültnek és legyőzöttnek látszott.
– Kénytelen vagyok elfogadni… legalábbis egyelőre. De figyelmeztetlek, szándékomban áll
annyira összebarátkozni veled, hogy meggyőzzelek. És komolyan gondolom, hogy hallanod kell
bizonyos dolgokat, beszélni róluk! Nem mehetek ki a pusztába, amíg ünnepélyesen meg nem ígé-
red, hogy…
– Elég! Hívd a kapust, és vitesd a holmidat a toronyba! Gyere, odavezetlek. Meg sem kóstol-
tad a kávét. – Szarima felállt. Egy kínos pillanatig tisztelet és gyanakvás kavargott az asztalon,
akár por a napsugárban. – Jöjj – mondta aztán Szarima sokkal gyengédebben –, meg kell mele-
gedned! Legalább ennyi jót tudj mondani rólunk, vidéki egerekről itt Kiamo Kóban.

Elfaba boszorkányszobának találta a szobát, és nagyon tetszett neki. Mint minden jó boszor-
kányszobának a gyerekmesékben, görbe fala volt, ami a torony alakját követte. Egyetlen széles
ablaka keletre nézett, a széllel ellentétes irányba, ki lehetett nyitni anélkül, hogy a huzat minden-
kit és mindent kivitt volna a havas völgybe. A Nagy-Honcsok csúcsai őrszemek sorfalaként álltak
ott: bíbor-feketén, ha mögöttük kelt a nap; kék-fehér tömbökként, amikor föléjük ért; és arany-
vörösbe fordulva késő délután. Néha hatalmas mennydörgéssel jég- és hólavina zúdult le.
A tél valósággal ostromolta a házat. Elfaba hamar megtanulta, hogy nyugton maradjon, hacsak
nem biztos benne, hogy a másik helyiségben meleg tűz ég. Ráadásul Szarima kivételével nem is
vágyott emberi társaságra. Szarima a nyugati szárnyban lakott a gyerekekkel: a fiúkkal, Irjivel és
Manekkal, meg a kislánnyal, Norral. Szarima öt húga a keleti szárnyat foglalta el; számokat visel-
tek, kettőtől ötig, ha volt is valaha nevük, a mellőzéstől elfelejtődött. Mivel nem mehettek férj-
hez, elfoglalták a palota legjobb szobáit, habár a Napszoba Szarimáé lett. Hogy Liir hol kuporo-
dott álomra, Elfaba nem sejtette, de minden reggel megjelent, hogy kicserélje a rongyot a varjak
alatt. Meg hozott neki kakaót.
Közeledett Lurlinácsony ünnepe, előkerültek a megviselt díszek, melyekről szinte teljesen le-
kopott már az aranyozás. A gyerekek egy egész napig kötötték fel a micsodákat és játékszereket
az ajtókba-átjárókba, amikbe a felnőttek beleverték a fejüket, és nagyokat káromkodtak. Manek
és Irji fűrészt ragadott, és engedély nélkül kimentek a kastélyfalon túlra fenyőágért és magyalért.
Nor maradt, boldog életképeket festett a kastélyban a papírra, amit Liirrel találtak a Boszorkány
néni szobájában. Liir azt mondta, ő nem tud rajzolni, és elcsatangolt, talán hogy elkerülje
Maneket és Irjit. A házban csend uralkodott, míg a konyhában hirtelen égzengésszerű edénycsö-
römpölés nem támadt. Nor odaszaladt megnézni, és még Liir is előbújt.
Csicseri volt. A majomra rájött valami, s a mézeskalácsot sütő nővérek tésztagolyókkal dobál-
ták, hogy leessen a pult fölött lógó kerékről, amin éktelen lármát csapott a ráaggatott edényekkel.
– Hogy került ide? – kérdezte Nor.

146
 – Vidd ki, Liir! Hívd ki! – visította Kettes. Azonban Csicseri rá sem hallgatott jobban, mint rá-
juk. A majom a kredenc tetejére ugrott, majd egy hatalmas fémdobozra, amiben szárított élelmi-
szereket tároltak. Kihúzott egy fiókot, ahol mazsolát talált. A szájába tömte.
– Hozzátok ide a létrát a folyosóról – parancsolta Hatos, de mire odahozták, Csicseri már újra
a keréken volt, úgy hajtotta, mint a ringlispílt.
Négyes dinnyepürét tett egy tálba. Ötös és Hármas levették a kötényüket, és készenlétben áll-
tak, hogy ráugorjanak, amint lejön. Csicseri éppen a gyümölcsöt nézte gyanakodva, amikor
Elfaba bicegett be.
– Mi ez a lárma? Hogy tudtok így gondolkodni? – Aztán meglátta Csicserit, aki hirtelen na-
gyon bűnbánó lett, meg a nővéreket, akik lisztes kötényükkel akarták elkapni. – Mi a fene folyik
itt?
– Nem kell kiabálni – mondta Kettes morcosan, halkan. De a kötényüket leengedték.
– Mi ez? Mit akartatok? Úgy néztek ki, mint Örömölő, kiült arcotokra a vérszomj! Elfehéred-
tetek a haragtól.
– Nem harag, csak liszt – mondta Ötös, mire vihogni kezdtek,
– Ti mocskos vademberek! Csicseri, gyere ide, gyere szépen!
Megérdemlitek, hogy nem házasodhattok, legalább nem hoztok a világra ilyen vad utódokat.
Kezet ne merjetek emelni erre a majomra, halljátok? Hogyan jutott ki a szobámból egyáltalán? A
Napszobában voltam a nővéretekkel.
– Jaj! – jutott Nor eszébe. – Jaj, néni, sajnálom. Mi voltunk.
– Ti? – Elfaba megfordult, és úgy nézett Norra, mintha először látná. Nornak nem tetszett ez a
tekintet. A pince hideg ajtajáig hátrált. – Minek osontál be a szobámba?
– Papírért – hebegte Nor, s mindent vagy semmit alapon hozzátette: – Mindenkinek festettem
valamit. Ha látni akarjátok, gyertek utánam!
Elfaba Csicserivel a karjában követte a két gyereket a huzatos hallba, ahol az ajtó alatt behúzó
szélben a papírok enyhén lebegtek a kövön. A nővérek is jöttek, bár biztonságos távolságot tart-
va.
Elfaba hallgatott egy sort, majd azt mondta:
– Ez az én papírom. Nem engedtem meg, hogy elhasználjátok, írás van a hátukon. Tudod, mi
az, hogy írás?
– Hogyne tudnám, azt hiszed, félkegyelmű vagyok? – feleselt Nor.
– Ne nyúlj a papírjaimhoz – mondta neki Elfaba. Azzal Csicserivel felrobogott a toronyba, és
becsapódott utánuk az ajtó.
– Ki segít meggyúrni a kalácsot? – kérdezte Kettes, megkönnyebbülten, hogy nem tört ki ve-
rekedés. – A terem nagyon szép, gyerkőcök, Prinella és Lurlin biztos örülni fog!
A gyerekek visszamentek a konyhába, és a tésztából embereket, varjakat, majmokat és kutyá-
kat készítettek, de méneket nem tudtak, mert azok már túl kicsik lettek volna. Amikor Irji és
Manek megjöttek, ledobták a havas zöld ágakat a padlóra, és ők is beálltak a kalácsformázók kö-
zé, de ők csúnya alakokat csináltak, amiket nem mutattak meg a kisebbeknek, csak gyúrták a
tésztát, és hangosan röhögtek, amitől mindenki ideges lett.
Reggel felébredve a gyerekek egyből leszaladtak, hogy megnézzék, Prinella és Lurlin jártak-e
ott éjjel. És bizony volt ott egy barna vesszőkosár zöld és aranyszín szalaggal átkötve (Szarima
gyerekei a kosarat és a szalagot már évek öta ismerték), benne pedig három színes doboz, mind-
egyikben egy narancs, egy báb, egy kalácsegér és egy kis zacskóban üveggolyó
– Az enyém hol van? – kérdezte Liir.
– Nem látom a nevedet – mondta Irji. – Nézd: Irji. Manek. Nor. Prinella talán a régi otthonod-
ba vitte. Azelőtt hol laktál?
– Nem tudom – pityeredett el Liir.
– Tessék, az egerem farka, azt odaadom – kedveskedett Nor. –De először kérd el szépen:
Megkaphatom az egered farkát?
– Megkaphatom az egered farkát? – ismételte Liir, de alig lehetett érteni.

147
 – Mondd: ígérem, hogy engedelmeskedem neked.
Liir ezt is elmotyogta. Végül megkapta. Liir nem említette a dolgot, Szarima meg a nővérek
pedig nem vették észre.
Elfaba egész nap ki sem dugta az orrát, csak üzent, hogy a Lurlin-estétől mindig rosszul van,
pár napig egyedül akar lenni, az étkezésekkel se zavarják, ne is látogassák és ne zajongjanak.
Így hát Szarima elvonult a kápolnába, hogy emlékezzék drága férjére ezen a szent napon, a
húgai meg a gyerekek pedig ünnepi énekeket énekeltek, ahogy a torkukon kifért.

Pár hét múlva a gyerekek éppen hógolyóztak, Szarima pedig valami gyógybort kotyvasztott a
konyhában, amikor Elfaba végre elhagyta a szobáját, lejött a toronyból és bekopogott a nővérek-
hez.
Azoknak nem tetszett, de kénytelenek voltak beengedni. Az ezüsttálca a likőrös üvegekkel, az
értékes kristály, amit szamárháton hozattak egészen a gillikini Dixxidusdáról, a padlón a legszebb
helyi szőnyegek, a két kandalló a társalgó két oldalán – ha előre tudják, hogy jön, bizony vissza-
vettek volna a fényűzésből, így azonban Négyes éppen a szófán heverve olvasott fel egy bőrköté-
ses könyvet, egy szegény fiatal lány viharos históriáját, akit jóképű kérők serege gyötör. Még
Fijero ajándéka volt, a legjobb ajándék, amit nekik küldött. És az egyetlen.
– Kérsz citromos árpavizet? – kérdezte Hatos, aki szolgálatkész lesz a haláláig, hacsak min-
denki más előbb nem hal meg.
– Igen.
– Ülj le! Ide, ide, kényelmesnek fogod találni.
Elfabán nem látszott, hogy kényelemre vágyik, de azért leült, feszengve és zavartan ebben a
gubószerű, csicsás szobában. A lehető legapróbbat kortyolt a vízből.
– Elnézést kell kérnem azért a dologért Csicserivel – mondta. –Tudom, hogy vendég vagyok
Kiamo Kóban. Elragadtattam magam.
– Ez nagyon igaz… – kezdte Ötös. De a többiek lehurrogták:
– Ne is gondolj rá, mindenkinek van olyan napja! Nekünk általában egyszerre, már évek óta…
– Nagyon megerőltető – folytatta Elfaba nehézkesen. – Sok évet töltöttem hallgatási fogada-
lom alatt, és még nem szoktam meg, milyen… hangos lehetek. Ráadásul nekem ez egy teljesen
más kultúra is.
– Mi, ardzsikik mindig büszkék voltunk arra, hogy Óz bármely lakójával tudunk beszélni – fe-
lelte Kettes. – Ugyanolyan otthonosan viselkedünk a rongyos csavargó kvarjakkal, mint Sma-
ragdváros előkelőivel.
Nem mintha valaha kimozdultak volna Nyugriából.
– Egy kis rágcsa? – kínált neki Hármas egy tálca marcipánt.
– Nem. Arra lennék kíváncsi, mit tudnátok mondani nővéretek szomorúságáról.
Azok kimérten, megkísértve és gyanakodva ültek.
– Szeretek vele beszélgetni a Napszobában, de amikor csak megboldogult férjére terelődik a
szó, akit, mint tudjátok, magam is ismertem, azonnal elhallgat.
– Nagyon szomorú volt – így Kettes.
– Tragédia – így Hármas.
– Neki – így Négyes.
– Nekünk – így Ötös.
– Vendég néni, önts egy kis narancslikőrt az italodba – kínálta Hatos. – A Kis-Honcsok bal-
zsamos lankáiról való, igazi luxuscikk.
– Csak egy cseppet – felelte Elfaba, de aztán nem is kortyolt bele. Könyökével térdére támasz-
kodott, és előrehajolt. – Kérlek, meséljétek el, mit tudtok Fijero haláláról!

148
 Csend állt be. A nővérek kerülték egymás tekintetét, hirtelen nagyon izgalmasnak találták
szoknyájuk ráncait. Végül Kettes szólalt meg:
– Szomorú nap. Még mindig szúr az emléke.
A többiek elhelyezkedtek, és feléje fordultak. Elfaba kettőt pislogott. Nagyon hasonlított a var-
júira.
Kettes érzelgősség és körítés nélkül mesélte el a dolgot. Fijero egyik üzlettársa, egy ardzsiki
kereskedő kelt át a hegyeken az első tavaszi olvadáskor egy hegyi szkark hátán. Smaragdvárosból
tért vissza. Szarimával akart beszélni, és megkérte a nővéreket, hogy legyenek ott, amikor átadja
a gyászos hírt. Elmesélte, hogy Lurlinácsonykor névtelen üzenetet kapott a klubban, miszerint
Fijerót megölték. A megadott cím egy kétes környéken volt, még csak nem is lakóövezetben. A
klántag felfogadott pár tagbaszakadt kísérőt, és betörték a raktár ajtaját. Fent volt egy jól elrejtett
kis szoba, kétségtelenül szerelmi találkahely. (A klántag rezzenéstelen arccal mondta ezt, talán
saját hataloméhségét titkolta.) Küzdelem jeleit találták, sok-sok vért, néhol olyan vastagon, hogy
még ragadt. A testet azonban elvitték, sosem került elő. Elfaba komoran bólintott.
– Drága, zaklatott Szarimánk egy évig nem tudta elhinni, hogy valóban meghalt – folytatta
Kettes. – Nem lepődtünk volna meg, ha kapunk egy váltságdíjkérő levelet. De mivel következő
Lurlinácsonyig egyetlen szó sem érkezett, kénytelenek voltunk elfogadni. Ráadásul a klán sem
élhetett tovább a sebtében összeállt közös tanács vezetésével; egyetlen vezért követeltek, került is
egy, megállja a helyét. Amikor Irji nagykorú lesz, magának követelheti a jogot, ha elég bátor; de
még nem bátor. Manek sokkal valószínűbb jelölt, viszont ő csak második a sorban.
– És Szarima szerint mi történt? – faggatta Elfaba. – És szerintetek? Ti mit gondoltok?
Most, hogy a történet legkomorabb részén túl voltak, a nővérek is beleszóltak. Kiderült, hogy
Szarima évekig arra gyanakodott, hogy Fijerónak egy régi egyetemi diáktársával volt viszonya,
egy Glinda nevű, legendás szépségű gillikini lánnyal.
– Legendás? – ütközött meg Elfaba.
– Fijero sokat mesélt róla, hogy milyen elbűvölö, milyen szerény, kecses és csillogó…
– És szerintetek valószínű, hogy olyan nőről áradozott, akivel házasságtörést követett el?
– A férfiak – jelentette ki Kettes –, mint tudjuk, egyszerre kegyetlenek és ravaszok. Van annál
jobb figyelemelterelés, mint hogy gyakran és ékesen elismeri, mennyire el van tőle ragadtatva?
Szarima nem tudta, milyen alapon vádolja az agyafúrtságát és árulását. Fijero figyelmes maradt
vele…
– Már a maga hideg, morózus, visszafogott, keserű módján – pontosított Hármas.
– Az ember nem ilyenekről olvas a regényekben – ismerte el Négyes.
– Már aki olvas – tette hozzá Ötös.
– Mert mi nem – kapott be egy marcipánbarackot Hatos.
– Szóval Szarima úgy véli, a férje megcsalta ezzel a…
– Ragyogó jelenséggel – segítette ki Kettes. – Ismerned kellett, ha Sizbe jártál.
– Távolról ismertem – szaladt ki Elfaba száján, mielőtt parancsolni tudott volna neki. Nem
volt könnyű követni ezt a sok elbeszélőt egyszerre. – Évek óta nem láttam.
– Szarima szerint világos, hogy mi történt. Glinda egy Sir Chuffrey nevű idős, gazdag férfihoz
ment hozzá, és gondolom, még mindig annak a felesége. Az biztos gyanított valamit, követtette a
feleségét, és rájött, mi folyik. Aztán bérencekkel megölette a disznót. Mármint szegény Fijerót.
Nem logikus?
– Hihető – felelte Elfaba lassan. – De van rá bizonyíték?
– Semmi – mondta Négyes. – Ha lenne, a családi becsület megkövetelné Sir Chuffrey megölé-
sét. Aki talán még ma is jó egészségnek örvend. Nem, ez az egész csak egy elmélet, de Szarima
hisz benne.
– Ebbe kapaszkodik – így Hatos.
– És miért ne – így Ötös.
– Joga van hozzá – így Hármas.

149
 – Mindenhez joga van – mondta Kettes szomorúan. – Gondoljunk csak bele! Ha megölik az
ember férjét, nem könnyebb elviselni úgy, ha azt hisszük, hogy megérdemelte, legalább egy ki-
csit?
– Nem, szerintem nem – mondta Elfaba.
– Szerintünk se – vallotta be Kettes –, de úgy gondoljuk, Szarima ezt hiszi.
– És ti? – tanulmányozta Elfaba a szőnyeg mintáit: a vérvörös rombuszokat, tüskés széleket,
állatokat, rózsákat és akantaleveleket. – Ti mit gondoltok?
– Aligha várható tőlünk, hogy egyöntetű véleményt alkossunk – felelte Kettes, de azért folytat-
ta: – Logikusnak tűnik feltételezni, hogy előlünk titkolva Fijero valami politikai dologba kevere-
dett Smaragdvárosban.
– Egy hónapra ment, és négyig maradt – mutatott rá Négyes.
– Volt politikai… érzékenysége?
– Az ardzsikik hercege volt – emlékeztette Ötös. – Voltak kapcsolatai… felelőssége… kötele-
zettségei… amikről mi nem is tudunk. Kötelessége volt, hogy legyen véleménye olyan dolgokról,
amikről mi nem tudhatunk.
– Szimpatizált a Varázslóval?
– Úgy érted, részt vett-e a kampányaiban? – kérdezett vissza Hármas. – A… pogromokban?
Először a kvarangyok, aztán az Állatok ellen? Meglepettnek látszol, hogy tudunk ezekről. Azt
hitted, túl messze vagyunk Óztól?
– Messze is vagyunk – mondta Kettes. – De a fülünk nyitva. Megvendégeljük az erre tévedő
vándorokat. Tudjuk, milyen nehéz ott az élet.
– AVarázsló egy despota – jelentette ki Négyes.
– A mi házunk a mi várunk – mondta vele egyszerre Ötös. – Ha kicsit eltávolodunk ettől, akár
gondolatban is, az egészséges. Segít megőrizni erkölcsi tartásunkat.
Mind elvigyorodtak.
– De akkor szerintetek mi volt Fijero véleménye a Varázslóról? –ismételte meg a kérdést
Elfaba.
– Nem beszélt róla – bosszankodott Kettes. – Édes Lurlinra, hát herceg volt és férfi! Mi pedig
csak az ő ifjabb, kiszolgáltatott sógornői. Azt hiszed, beavatott a bizalmába? Tőlünk a Varázsló
jobb keze is lehetett, sosem tudjuk meg. Herceg volt, biztos voltak kapcsolatai a Palotával. Még
akkor is, ha csak kis törzs vagyunk. Hogy mihez kezdett azokkal a kapcsolatokkal, ki tudja? De
mi nem hisszük, hogy egy féltékeny férj áldozata lett. Talán elzárva élünk, de van eszünk. Szerin-
tünk valami hatalmi harcba keveredett. Vagy egy csoport áruláson kapta. Jóképű férfi volt, egyi-
künk sem tagadta, se akkor, se most. De merev volt, magának való, nem valószínű, hogy elenged-
te volna magát annyira, hogy viszonyba kezdjen. –Kettes apró mozdulata (ahogy beszívta a hasát
és kihúzta a vállát) elárulta, ezt mire alapozza: Hogyan engedhetett volna Glinda bájainak, ha a
sógornőinek ellenállt?
– De komolyan gondoljátok, hogy kémkedett? – kérdezte Elfaba nagyon halkan.
– Miért nem került elő a teste? – Kettes. – Ha szerelmi irigységről lett volna szó, nem kellett
volna eltüntetni a testet. Talán meg sem halt. Talán elvitték megkínozni. Nem, a mi korlátolt is-
mereteink szerint ezek egy politikai ügy jellemzői, nem egy szerelmi kalandé.
– Én… – kezdte Elfaba.
– Sápadt vagy, kedvesem. Hatos, adj neki egy kis vizet!
– Nem kell. Csak… az ember akkor nem is hitte… Elmondjam azt a keveset, amit én tudok er-
ről? Talán továbbadhatjátok Szarimának. – Járkálni kezdett. – Láttam Fijerót…
Ám akkor, a lehető legkülönösebb pillanatban életbe lépett a családi szolidaritás.
– Drága Vendég néni – vágott közbe Kettes komoly hangon –, nővérünk szigorúan parancsba
adta, hogy ne beszéljünk veled Fijeróról és szomorú halála körülményeiről. – Kettesnek láthatóan
nehezére esett ezt kimondani, hiszen falánksága pontosan ezért a hírért epekedett. Ettől korgott a
nővérek gyomra. Az illem azonban felülkerekedett; vagy talán a Szarima haragjátó! való félelem,

150
ha megtudja. – Nem, nem érdekel bennünket. Nem hallgathatunk meg, és nem mesélhetjük el
Szarimának.
Végül Elfaba görnyedten távozott:
– Majd máskor – motyogta. – Ha felkészültetek, ha ő is felkészült. Nagyon fontos… Annyi
gyásztól megmenekülne… szabadabb lenne…
– Most menj – mondták, és becsukták mögötte az ajtén. A két kandalló tüze tükörképként lo-
bogott, ők pedig frusztrált méltósággal elhelyezkedtek, nővérük parancsának engedelmeskedve…
hogy vinné el az ördög!

Jég keményedett a tetőre, szétfeszítette a cserepeket, koszos vízként becsöpögött a szobákba, a

zeneszobába, a tornyokba. Elfaba bent is viselte kalapját, nehogy a jeges cseppek megbökjék a
fejét. A varjak csőre bepenészedett, karmaik közé alga fészkelt. A nővérek végére értek a regény-
nek, együttesen felsóhajtottak – élet, élet! majd nekiálltak elölről, ahogy nyolc éve immár sokad-
szor. A völgyből érkező heves légáram miatt a hó sokszor mintha felfelé hullt volna. A gyerekek
imádták.
Egy komor délután Szarima piros gyapjúruhába bugyolálta magát, és unalmában körbejárta a
dohos, üres szobákat. Egy trapéz alakú, ferde járatban talált egy lépcsőt; a magas alkóv talán a to-
rony olyan oldalán van, amit nem látni, gondolta. Nem volt jó abban, hogy három dimenzióban
képzeljen el épületeket. Azért elindult felfelé. A lépcső tetején, egy otromba rácson keresztül egy
alakot látott a fehéres homályban. Szarima köhintett, nehogy megijessze.
Elfaba szinte kétrét görnyedt egy hatalmas fóliópapír felett, amit egy ácspadra fektetett. Meg-
fordult, meglepődött, bár nem nagyon, és azt mondta:
– Ugyanolyan az érdeklődésünk. Furcsa.
– Olyan könyveket találtál, amikről el is feledkeztem. – Szarima már tudott olvasni, csak nem
jól, így a könyvektől alacsonyabb rendűnek érezte magát. – Nem tudnám megmondani, miről
szólnak. Az a sok szó. Az ember el se hinné, hogy a világ megérdemli ezt az aprólékosságot.
– Ez itt egy régi földrajzkönyv – mondta Elfaba –, meg dokumentumok haszonélvezeti jogok-
ról a különböző ardzsiki törzsek között. Lefogadom, hogy néhány törzsfő nagyon örülne, ha lát-
hatná. Bár lehet, hogy már nem érvényesek. Itt vannak Fijero tankönyvei is, még Sizből.
– És ez a nagy? Bíbor lapok és ezüst tinta, milyen szép.
– Ennek a szekrénynek az alján találtam. Ez egy Grimmeri – futtatta végig ujját Elfaba a párás
lapon. Szép kontraszt volt keze a pergamenen.
– Az mi? Amellett, hogy gyönyörű?
– Ha jól értem, szellemi dolgok enciklopédiája. Mágiáról és szellemvilágról; látható és látha-
tatlan dolgokról; elmúlt és eljövendő dolgokról. Csak egy-két sort értek. Nézd, hogy rendeződik
el a szemed előtt! – Elfaba az egyik kézzel írt bekezdésre mutatott. Szarima nézte. Habár alig tu-
dott olvasni, lenyűgözte, amit látott. A betűk lebegtek, újrarendeződtek a lapon, mintha élnének.
A teleírt oldal a szemük előtt gondolkodott. A betűk összeálltak egy nagy fekete masszává, akár
egy hangyaboly. Elfaba lapozott. – Itt ez a rész állatokról sztól. – Elegáns, vékony vonalú rajzok
voltak vérvörössel és aranyszínnel egy (feltehetően) angyal testén, a finom kézírás pedig a szent-
lét aspektusait tárgyalta. A szárnyak fel-le rebbentek, az angyal pedig pajkosan mosolygott. – Itt
meg egy recept. „Fekete bőrű, fehér húsú almákról: mohón tömi a hasat Halálig.”
– Már emlékszem erre a könyvre – mondta Szarima. – Emlékszem, hogy került ide. Magam
hoztam fel, csak elfelejtettem. A könyveket könnyű sutba vágni, nem?
Elfaba felnézett, átható tekintetet vetett rá sima, sziklaszerű homloka alól.
– Meséld el, Szarima! Kérlek!
Kiamo Ko özvegy hercegnőjét nyugtalanság fogta el. Egy kis ablakhoz ment, megpróbálta ki-
nyitni, de a ráfagyott jégtől nem tudta. Hát lehuppant egy rekeszre, és mesélni kezdett. Már nem

151
emlékezett, mikor történt, de nagyon rég, amikor még mindenki fiatal és karcsú volt. A szeretett
Fijero még élt, éppen a pusztát járta a törzzsel. Ő fejfájásra panaszkodva itt maradt a kastélyban
egyedül. Megszólalt a felvonóhíd csengője. Odament megnézni, ki az.
– Madame Morzalom – találgatott Elfaba. – Vagy egy kumbriai boszorkány.
– Nem, egy idős férfi volt tunikában és bokavédőben, meg olyan köpenyben, amelyre igencsak
ráfért volna egy varrónő törődése. Azt mondta, Varázsló, de talán csak őrült volt. Ennivalót és
fürdőt kért, meg is kapta. Aztán ezzel a könyvvel akarta meghálálni. Mondtam neki, hogy a kas-
télyt kell rendben tartanom, nincs időm olyan szórakozásra, mint az olvasás. Azt mondta, nem
baj.
Szarima szorosabbra húzta köpenyét, és rajzolgatni kezdett egy kódexrakás tetejére ülepedett
hideg porba.
– Elmesélt egy hihetetlen történetet, és meggyőzött, hogy fogadjam el ezt. Azt mondta, a tudás
könyve, egy másik világhoz tartozik, de ott nincs biztonságban. Ezért hozta ide, ahol el lehet rej-
teni, nem okoz bajt.
– Sületlenség – horkantott Elfaba. – Ha másik világból való lenne, nem tudnám elolvasni. Pe-
dig itt-ott el tudom.
– És ha tényleg mágikus, mint az a férfi mondta? Én hittem neki. Azt is mondta, hogy több
kapcsolat van a világok között, mint hinnénk, hogy a mi világunk az övével rokon vonásokat mu-
tat, és fordítva, mintha átszivárognának egymásba, vagy megfertőznék egymást. Hosszú, guban-
cos ősz szakálla volt, és nagyon kedves, kissé szórakozott modora. Meg fokhagyma és tejfölsza-
ga.
– A másvilágiság cáfolhatatlan bizonyítékai…
– Ne gúnyolódj – szólt rá Szarima. – Te kérdezted, én csak elmesélem. Azt mondta, túlságosan
nagy hatalommal bír a könyv ahhoz, hogy elpusztítsa, de túl veszélyes, mármint arra a másik
helyre, hogy megőrizze. Ezért tette meg ezt a mágikus utazást vagy mit, és hozta ide.
– Kiamo Ko hívta, ő meg nem tudott ellenállni a vonzerejének…
– Azt mondta, el vagyunk szigetelve, méghozzá egy erődben, amit nem tagadhattam! Külön-
ben is mit számított nekem még egy könyv? Felhoztuk ide, és beraktuk a többi közé. Nem tudom,
említettem-e bárkinek is. Aztán megáldott, és elment. Tölgyfabottal vágott neki a hágónak.
– Komolyan elhitted, hogy Varázsló? – hitetlenkedett Elfi. – És hogy ez egy… másik világból
való könyv? Hiszel egyáltalán más világokban?
– Az is nehezemre esik, hogy ebben higgyek, pedig itt van, akkor miért bíznék a szkepticiz-
musomban a többit illetően? Te nem hiszed?
– Gyerekkoromban hittem. Próbáltam. A megváltó világ, a Külső Világ molyos, ostoba, bi-
zonytalan napkeltéje… nem értettem, nem tudtam megragadni. Most abban hiszek, hogy a saját
életünk van rejtve előlünk. A rejtély, hogy ki az ott a tükörben, nekem ez is épp elég döbbenetes
és érthetetlen.
– Nagyon udvarias Varázsló volt, vagy őrült, vagy micsoda.
– Talán Régens Ozma hű ügynöke volt, aki egy ősi lurlini traktátust rejtett el itt, mert a roya-
lizmus feléledésétől tartott, államcsínytől, vagy hogy elrabolják Tippetarius Ozmát. Álruhát öl-
tött, és elindult, hogy elrejtse a dokumentumot egy távoli, de azért hozzáférhető helyre…
– Nagyon érdekelnek az összeesküvések, ezt már megfigyeltem. Ez egy idős úriember volt,
nagyon idős. És akcentussal beszélt. Biztosan egy vándor mágus volt, aki máshonnét jött. És nem
volt igaza? Ez az izé már vagy tíz éve van itt, és senki nem háborgatta.
– Elvihetem alaposabban megnézni?
– Felőlem. Azt nem mondta, hogy nem szabad elolvasni. Akkoriban talán még nem is tudtam
olvasni, már nem emlékszem. Nézd, milyen gyönyörű az az angyal! Komolyan nem hiszel a Kül-
ső Világban? A túlvilágban?
– Még csak az hiányozna – vette fel a könyvet Elfaba. – A siralomvölgy utáni másik siralom-
völgy.

152
 6

Egyik délelőtt, miután Hatos megint hiába próbált a fiatalok lelkére beszélni, Irji azt javasolta,
játsszanak bújócskát bent a kastélyban. Sorsot húztak, Nor vesztett, így ő takarta el a szemét, és
számolt. Amikor megunta a várakozást, felkiáltott:
– Száz! – és körülnézett.
Elsőnek Liirt találta meg. Habár a fiú szeretett órákra eltűnni, pocsékul bújt, amikor kellett.
Aztán együtt keresték tovább a fiúkat, és Irjit meg is találták Szarima Napszobájában: egy kitö-
mött griffmadár állványáról lógó bársonylepel mögé bújt.
Maneket viszont, aki a legjobb volt a bújócskában, sehol sem lelték. Se a konyhában, se a ze-
neszobában, se a tornyokban. Az ötletekből kifogyva a gyerekek még a dohos pincébe is leme-
részkedtek.
– Innét alagút vezet egész a pokolba – állította Irji.
– Hol? Miért? – kérdezte Nor, és Liir visszhangozta.
– El van rejtve. Nem tudom, hol. De mindenki ezt mondja. Kérdezzétek meg Hatost! Azt hi-
szem azért, mert ez vízmű volt. A pokol tiszta tűz, kell nekik a víz, és az ördög felásott ide érte.
– Nézd, Liir, az a halkút – mutatta Nor.
Az alacsony mennyezetű helyiség közepén, melynek kőfalain a pára verejtékként gyöngyözött,
egy alacsony, fafedelű kőkút állt. A fedelet egyszerű láncos szerkezettel lehetett oldalra lecsúsz-
tatni. Gyerekjáték volt felnyitni.
– Onnét szedjük a halat, amit eszünk – magyarázta Irji. – Senki se tudja, hogy egy egész tó
van-e ott lent, vagy hogy feneketlen-e, vagy hogy le lehet-e menni egész a pokolig. – Megmoz-
gatta a gyertyamécsest, s lent fekete vízkör fénylett, benne a gyertya jeges, fehér tükörképe.
– Hatos szerint van benne egy aranyponty – mesélte Nor. – Egyszer látta. Olyan hatalmas, azt
hitte, egy rézüst úszik a vízben, de akkor az megfordult, és felnézett rá.
– Talán mégis üst volt – vélte Liir.
– Annak nincs szeme.
– Mindegy, Manek nincs itt – mondta Irji. – Halló, Manek! – kurjantott, és a visszhang szétfu-
tott a nyirkos sötétben.
– Talán lement a pokolba azon az alagúton – tűnődött Liir. Irji visszaemelte a fedelet.
– Te vagy a fogó, Nor, nekem elegem van ebből a helyből. Mindhármukat kilelte a hideg, hát
nagy zajt csapva robogtak fel a lépcsőn. Négyes rájuk szólt, minek hangoskodnak.
Nor végül a vendég néni ajtaja melletti lépcsőn találta meg Maneket.
– Pszt! – intette csendre a közeledő lányt. Nor biztos, ami biztos alapon rákoppintott:
– Megvagy.
– Pszt! – pisszegett még határozottabban Manek. Felváltva lestek be a megvetemedett ajtó ré-
sén.
A néni egy könyvet olvasott, s magában motyogva próbálgatta a szavakat. Mellette a kisaszta-
lon ült Csicseri, nyugtalanul, de engedelmes csendben.
– Mi van? – kérdezte Nor.
– Beszélni tanítja.
– Hadd nézzem – kérte Liir.
– Mondd: lélek- mondta a néni kedvesen. – Mondd: lélek. Lélek. Lélek.
Csicseri fintorgott, mintha megfontolná a kérést.
– Nincs különbség – mondta a néni magának vagy talán a majomnak. – A hangszálak ugyan-
azok. A kő emlékezik; a víznek van emlékezete; a levegőnek van múltja, amiért felelős; a láng
megújul, akár a főnix. Miből van az állat, ha nem kőből, vízből, tűzből és éterből? Emlékezz a
beszédre, Csicseri! Te csak állat vagy, de Állat a rokonod. Mondd: lélek.
Csicseri fogott egy serkét a mellén, és bekapta.
– Lélek – mondogatta a néni. – Van lelked, tudom. Lélek!

153
 – Lék – mondta Csicseri. Vagy hasonlót.
Irji ellökte Maneket, és a gyerekek majd beestek az ajtón, ahogy látták a nénit nevetni, táncol-
ni és énekelni. Felkapta Csicserit, és megölelte:
– Lélek, ó, lélek, Csicseri! Van lelked! Mondd, hogy lélek!
– Lék, lék, lék – próbálkozott Csicseri, elégedetlenül saját teljesítményével. – Lékek.
A szunyókáló Örömölő is felébredt az új hangra.
– Lélek – tanította Néni.
– Lelek – gyakorolt türelmesen Csicseri. – Lelek. Lel lal lol. Ló lől lúl lál.
– Lélek! Jaj, Csicseri, kapcsolatot fogunk keresni doktor Dillamond munkájával! Ha elég
mélyre látunk, igenis van egyetemes vonás bennünk! Nem volt minden hiába! Lélek, barátom, lé-
lek!
– Létek.
A gyerekek nem bírták abbahagyni a röhögést. Leszaladtak a lépcsőn, be a szobájukba, és har-
sány nevetéssel zuhantak az ágyra.
Nem szóltak róla Szarimának vagy a nővéreknek. Féltek, hogy akkor a néni abbahagyja, már-
pedig alig várták, hogy Csicseri megtanuljon annyira beszélni, hogy lehessen vele játszani.
Egy szélcsendes napon, amikor úgy érezték, muszáj kiszabadulniuk Kiamo Kóról, különben
kimúlnak az unalomtól, Szarimának az az ötlete támadt, hogy menjenek korcsolyázni egy közeli
tóra. A nővérek egyetértettek, és előásták a rozsdás korcsolyákat, amiket még Fijero hozott Sma-
ragdvárosból. Karamellás édességet sütöttek, palackba kakaót töltöttek, még zöld és arany szala-
got is tettek magukra, mintha második Lurlinácsony napja lenne. Szarima szőrmegalléros barna
bársonykabátot húzott, a gyerekek két nadrágot, és még Elfaba is velük tartott vastag, bíborszín
brokátban, nehéz ardzsiki csizmában, kesztyűben, a seprűjét is hozva. Csicseri egy kosár aszalt
sárgabarackot cipelt. A sort a nővérek zárták törzsi férfikabátban, jól bebugyolálva.
A falusiak lesöpörték a havat a tó közepéről. Ezüstös tányérként fénylett, akár a bálterem par-
kettje, már belekarcolva számtalan arabeszk, körülpárnázva hódunyhákkal, hogy biztonságos kor-
látot nyújtsanak azon korcsolyázóknak, akik elfelejtenek fékezni vagy fordulni. A szikrázó nap-
sütésben a hegyek borotvaélesen karcolták a kék eget; nagy hókócsagok és jéggriffmadarak kö-
röztek a magasban. A jégen már nyüzsögtek a visítozó lurkók és imbolygó kamaszok (utóbbiak
minden alkalmat megragadtak, hogy egymásra essenek, sokat sejtető pozitúrába). Felnőtt kísérőik
lassabban keringtek. A tömeg elcsendesedett Kiamo Ko háznépének láttán, de mivel a gyerekek
mindenütt egyformák, ez a csend nem tartott sokáig.
Szarima egyedül ment ki a jégre, nővérei összefűzött karral karéjban utána. Nagy teste miatt
Szarima félt az eséstől, és bokái sem voltak túl erősek. De hamar belejött – ez a láb, aztán az,
hosszú, nyugodt léptek –, és a társadalmi osztályok nyugtalan találkozása zökkenőmentesen vég-
bement. Elfaba varjúra hasonlított: térdét előrenyomta, karja csapkodott, rongyai lebegtek, kesz-
tyűs keze egyensúlyt keresve karmolt.
Miután a felnőttek megelégelték az izgalmakat (a gyerekek még csak kezdtek bemelegedni).
Szarima, a nővérek és Elfi lehuppantak a medvebőreikre, amit az emberek terítettek le nekik.
– Nyaranta hatalmas tüzeket gyújtunk – mesélte Szarima Elfabának –, és disznókat ölünk le,
mielőtt a férfiak lemennek a pusztába, a fiúk meg fel a lankákra a birkákra vigyázni. Mind bejön-
nek a kastélyba sült húst enni és sört inni. És persze ha hegyi oroszlán vagy egy különösen vér-
szomjas medve téved erre, megengedjük, hogy az erődben maradjanak, amíg az állatot meg nem
ölik, vagy el nem megy. – Fejedelmien mosolygott, pedig a helyiek már nem törődtek a kastély-
beliekkel. – Kedves néni, szép kis látványt nyújtasz abban a ruhában, kezedben a seprűvel.
Liir szerint varázserejű – kotyogta ki Nor, aki odaszaladt, hogy egy marék havat dobjon any-
jára. Elfaba elkapta a fejét, és felhúzta a gallérját, hogy megóvja arcát a hótól. Nor gonoszul ka-
cagott, de gyönyörű ritmusban, mint egy fafúvós hangszer, majd elsiklott.
– Meséld el, hogy lett a seprű varázserejű – kérte Szarima.
– Sose mondtam, hogy az – felelte Elfi. – Egy idős kapácától kaptam, Jakál anyától. Ő vett a
szárnyai alá. amikor még szellemileg éber volt, és, hogy is mondjam, vezetett engem.

154
 – Vezetett?
– Azt mondta, a seprűnek köze van a végzetemhez Gondolom, úgy értette, hogy háziasszony
leszek. Nem mágus.
– Állj be a nővéreim közé – ásított Szarima.
– Sose tudtam rájönni, hogy Jakál anya teljesen őrült volt-e vagy bölcs látnok – merengett Elfi,
de a többiek mar nem figyeltek rá, hát elhallgatott.
Egy idő múlva Nor megint anyja ölébe vetődött.
– Mesélj valamit, mama! A fiúk rosszak velem.
– A fiúk bosszantó lények – értett egyet az anyja. – Néha. Elmeséljem, hogy születtél?
– Ne, ne azt – ásított Nor. – Igazi mesét. Meséld el újra a Boszorkányt meg a rökakölyköket!
Szarima húzódozott, mert tudta jól, hogy a gyerekek boszorkánynak tartják a vendég nénit.
Nor azonban megmakacsolta magát, így Szarima engedett, és mesélt. Elfaba is meghallgatta. Ap-
ja erkölcsi elvekre tanította, felelősségre; Dadus pletykált; Neszaróza nyafogott. De senki nem
mesélt neki kiskorában. Kicsit előrébb húzódott, hogy a zsivajban is hallja.
Szarima nem különösebb beleéléssel adta elő, Elfaba ennek ellenére megborzongott a befeje-
zéstől.
– És a gonosz vén boszorkány ott maradt nagyon-nagyon sokáig.
– Előjött valaha? – szavalta a maga sorát Nor csillogó szemmel.
– Még nem – felelte Szarima, azzal előrehajolt, mintha meg akarná harapni Nor nyakát. A lány
sikkantva kiszabadult, és elrohant, hogy csatlakozzon a fiúkhoz
– Szerintem szégyenletes másvilágot adni a gonosznak, még ha csak mese is – vélte Elfaba. –
A túlvilág gondolata manipuláció, konc. Szégyenletes, hogy az unionisták és a pogányok is a po-
kollal próbálnak megszeppenteni, és a Külső Világgal csalogatni.
– Ne kezdd – szólt rá Szarima. – Egyrészt mert Fijero ott vár rám. Ezt te is tudod.
Elfaba álla leesett. Szarima akkor támadott, amikor a legkevésbé számított rá.
– A túlvilágon?!
– Aminek te annyira ellene vagy. Előre sajnálom azt a túlvilági közösséget, amelynek téged
kell befogadni. Mindig olyan savanyú vagy.

– Őrült – jelentette ki tudálékosan Manek. – Mindenki tudja, hogy állatot nem lehet megtaní-
tani beszélni.
Az üres nyári istállóban voltak, a padlásról ugráltak le a szalmába. A porhó fel-fellebbent a
foltokban beszüremlő fényben.
– Akkor mit csinál Csicserivel? – kérdezte Irji.
– Utánozni tanítja, mint a papagájt.
– Szerintem varázsereje van – mondta Nor.
– Szerinted mindennek varázsereje van – legyintett Manek. –Hülye lány.
– Mert mindennek van is – mondta Nor, és otthagyta a fiúkat, hadd főjenek a szkepticizmu-
sukban.
– Szerinted tényleg varázsereje van? – fordult Manek Liirhez –Te jobban ismered nálunk. Vé-
gül is az anyád.
– A nénim, nem? – nézett rá Liir.
– Nekünk néni, neked anya.
– Én tudom. – Irji úgy tett, mintha nagyon érdekelné a téma, csak hogy ne kelljen megint ug-
rania. – Liir Csicseri testvére. Csicseri olyan, mint Liir volt, csak ő már megtanult beszélni. Ma-
jom vagy, Liir!
– Nem vagyok majom – tiltakozott Liir. – És nem vagyok elvarázsolva.

155
 – Kérdezzük meg Csicserit – javasolta Manek. – A néni nem ma kávézik a mamával? Nézzük
meg, Csicseri elég szót megtanult-e, hogy felelni tudjon.
Felosontak a csigalépcsőn a Boszorkány néni tornyába.
Valóban nem volt ott, Csicseri pedig mogyoróhéjakat majszolt. Örömölő a tűz mellett szunyó-
kált, morgott álmában; a méhek meg állhatatosan zümmögtek. A gyerekek nem voltak oda a mé-
hekért, és Örömölőt sem igen kedvelték. Még Liir is magára hagyta a kutyát, most, hogy igazi
gyerekekkel játszhatott. Csicseri azonban nagy kedvenc volt.
– Ó, az aranyos kisbaba – dorombolt Nor. – Gyere Nor nénihez!
A majom kétkedve nézett rá, majd odaugrált, és felpattant a karjába. Megvizsgálta a lány fülét,
hátha talál benne csemegét, s a válla felett a fiúkra nézett.
– Áruld el nekünk, Csicseri fiam, a Boszorkány néni tud varázsolni? – kérdezte tőle Nor. –
Mesélj a Boszorkány néniről!
– Bosz kosz – játszott az ujjaival Csicseri. – Rossz fosz losz? – Meg mertek volna esküdni,
hogy kérdést tett fel, úgy ráncolta majomhomlokát.
– El vagy varázsolva? Varázs? – kérdezte tőle Manek.
– Var ács. Var vár vér – felelte Csicseri. – Vár rács.
– Hogyan törjük meg a varázst? Hogyan változtassunk vissza fiúvá? – kérdezte Irji, a legki-
sebb fiú, aki csak most ért oda. – Mi a módja?
– Mi mö? Mi mú, mé ma. Mér?
– Mondd el, mit lehet tenni – simogatta Nor.
– Ni sem mi.
– Remek – fújt Irji. – Szóval nem lehet megtörni?
– Á, összevissza beszél – szólalt meg az ajtóban Elfaba. – Nocsak, vendégek, akiket nem is
hívtam.
– Szia, néni – üdvözölték kórusban. Tudták, hogy tilosban járnak. – Beszél. Úgy-ahogy. El
van varázsolva.
– Csak megismétli, amit mondanak neki – lépett közelebb Elfaba. – Hagyjátok békén! És ide
nem jöhettek be!
– Elnézést. – Azzal elmentek. A fiúk szobájába visszaérve ledőltek az ágyra, és addig nevet-
tek, amíg kicsordult a könnyük. Maguk sem tudták, mi annyira vicces. Talán a megkönnyebbülés
tette, hogy kijutottak a Boszorkány szobájából, ahol nem volt semmi keresnivalójuk. A gyerekek
úgy döntöttek, már nem is félnek a Boszorkány nénitől.

Nagyon unták már, hogy a házba vannak zárva, de végül a havazás esőbe váltott. Sokat bú-
jócskáztak, várva, hogy az eső elálljon, és kimehessenek.
Egyik reggel Nor volt a hunyó. Maneket többször is könnyen megtalálta, mert Liir a közelében
bújt el, és elárulta. Manek elvesztette a türelmét:
– Azért kapnak el engem, mert reménytelen vagy. Miért nem ugrasz inkább a kútba?
– Nem bújhatok a kútba – értette félre Liir.
– Ó, dehogynem – derült fel Manek.
Megkezdődöt a következő kör, és Manek levitte Liirt a pincébe. Lent a szokásosnál is nyirko-
sabb volt, mert a talajvíz beszivárgott a kövek között. Amikor leemelték a halkút tetejét, látták,
hogy a vízszint is megemelkedett, bár még így is jó tizenkét-tizennégy lábnyira volt.
– Ez jó lesz – győzködte Manek. – Idehurkolunk egy kötelet, a vödör meg elég erős, hogy be-
lemássz. Aztán amikor kiengedem a kart, a vödör lassan leereszkedik. Megáll még a víz fölött, ne
aggódj! Aztán visszateszem a fedelet, és Nor kereshet. Sose talál meg!
Liir lenézett a nedves kürtőbe.

156
 – És ha vannak bent pókok?
– A pókok ki nem állhatják a vizet – jelentette ki magabiztosan Manek. – Ne aggódj miattuk!
– Miért nem te mész le?
– Mert te nem vagy elég erős, hogy leengedj engem, azért – felelte türelmesen Manek.
– Ne bújj messzire – kérte Liir. – És ne engedj le mélyre! És ne tedd vissza teljesen a fedelet,
nem szeretem a sötétet.
– Csak nyafogni tudsz – nyújtotta a kezét Manek. – Ezért nem szeretünk téged.
– Mindenki gonosz velem.
– Guggolj le! Két kézzel fogd a kötelet! Ha a vödör nekimegy a falnak, kicsit lökd el magad!
Lassan engedlek le.
– Te hová bújsz? Itt nincs több jó hely.
– A lépcső alá. A sötétben sose talál meg. Utálja a pókokat.
– Azt mondtad, nincsenek pókok!
– Nor azt hiszi, vannak. Egy, két, három. Ez nagyon jó ötlet, Liir. Bátor vagy. – Felnyögött.
Liir nehezebb volt, mint várta, a kötél túl gyorsan tekeredett le, aztán beakadt a csörlőben, és a
vödör rándulva megállt, nekicsapódott a kút falának.
– Ez túl gyors volt – hangzott Liir hangja kísértetiesen a semmiből.
– Ne nyafogj már! És most csend, visszateszem a fedelet, hogy Nor ne jöjjön rá egyből. Ma-
radj csendben!
– Van itt valami hal.
– Persze, hogy van. Azért halkút.
– Nagyon közel vagyok a vízhez Ugranak ezek a halak?
– Igen, ugranak, és éles fogaik vannak, és imádják a dagadt fiúkat – fortyant fel Manek. – De-
hogy ugranak. Szerinted direkt veszélybe sodornálak? Te nem bízol bennem, mi? – Sóhajtott,
mintha annyira csalódott lenne, hogy az szavakkal ki sem fejezhető, majd visszacsúsztatta a fede-
let, de teljesen, és örömmel konstatálta, hogy Liir annyira meg van sértődve, hogy még csak nem
is tiltakozik.
Aztán Manek egy ideig a lépcső alatt bújt meg. Amikor Nor nem bukkant fel, arra jutott, hogy
a régi dohos kápolnában az oltár alatt jobb búvóhely van.
– Majd jövök, Liir – súgta. Liir nem válaszolt. Manek úgy gondolta, biztos még mindig dur-
cáskodik.
Szarima is besegített a konyhában, ami ritka eseménynek számított. Ráncos zöldségeket vett
elő a kamrából, azokból igyekezett kotyvasztani valamit. A nővérek a zeneszobában, pont a feje
fölött táncnapot tartottak.
– Mint egy elefántcsorda – jegyezte meg Szarima, amikor a vendég néni jött be valami harap-
nivalót keresve.
– Nem gondoltam, hogy te vagy itt – ütközött meg Elfaba. – Panaszkodnom kell a gyerekeid-
re.
– Most meg mit műveltek az édes kis vandálok? – kavargatta a micsodát Szarima. – Megint
pókot tettek az ágyadba?
– A pókok nem zavarnak. Legalább a varjaknak jut csemege. Nem, Szarima, a gyerekek bele-
túrnak a holmimba, kegyetlenül cukkolják Csicserit, és nem hallgatnak rám. Nem tudsz csinálni
valamit?
– Mit tehetnék? Kóstold meg ezt a karórépát, jó még?
– Ez még Örömölőnek se kéne – fintorgott Elfaba. – Maradj a sárgarépánál! Azok a gyerekek
kezelhetetlenek. Szarima. Nem kéne iskolában lenniük?
– De, egy jobb életben igen. De hogyan? – vont vállal az anyjuk közömbösen. – Már mond-
tam, hogy az ambiciózus ardzsiki törzsbeliek célpontot látnak bennük. Még nyáron is tiszta rém-
álom, hogy szabadon futkosnak Kiamo Ko körül, sose tudhatom, mikor kapják el és belezik ki

157
őket, mint egy disznót, aztán csak a tetemük kerül majd haza. Ez az özvegység ára, néni! Meg-
tesszük, amit tudunk.
– Én jó gyerek voltam – jelentette ki Elfaba. – Gondját viseltem a húgomnak, aki szörnyű testi
rendellenességgel született. Engedelmeskedtem apámnak, és anyámnak is, amíg élt. Lelkészcse-
meteként jártam a világot, bizonyságul a Névtelen Isten létezésére, noha magam lényegében nem
hittem semmiben. Az engedelmességben viszont igen, és nem hinném, hogy megártott.
– Akkor mi ártott meg? – kérdezett rá hamiskásan Szarima.
– Nem figyelsz rám, úgyhogy nem mondom el. Akármi is az oka, a gyerekeid neveletlenek.
Nem tetszik, ahogy szabadjára vannak engedve.
– A gyerekek a szívük mélyén jók – felelte Szarima, buzgón tisztítva a répát. – Olyan ártatla-
nok és vidámak, Felvidít, ha látom, hogy játék közben szaladgálnak a házban. Ezek a drága na-
pok amúgy is túl gyorsan elrepülnek, kedves néne, és akkor majd hiányzik a gyerekes nevetésük.
– A gonosz nevetésük.
– A gyerekek születésüktől fogva jók – melegedett bele Szarima. – Emlékszel a kis Ozmára,
akit annak idején elmozdított a trónról a Varázsló? Azt mondják, él még valahol. Talán megfagy-
va egy barlangban, a hegyekben. Megőrizte a gyermeki ártatlanságát, mert a Varázslónak nem
volt bátorsága megölni. Egy nap majd visszatér uralkodni Óz felett, ő lesz a legjobb és legböl-
csebb uralkodó, mégpedig fiatalságának bölcsessége miatt.
– Sose hittem a gyermek megváltókban. Szerintem éppenhogy a gyerekeket kell megmenteni.
– Csak mérges vagy rájuk a jókedvük miatt.
– A gyerekeid gonosz koboldok – füstölgött Elfaba.
– Az én gyerekeim nem gonoszok, mint ahogy a nővéreimmel mi sem voltunk azok.
– Hát a gyerekeid pedig nem is jók.
– Akkor Liirt hogy ítéled meg?
– Liir – Elfaba pofát vágott, és fújt egyet. Szarima tovább akarta ütni a vasat (ez a téma régóta
érdekelte), ám akkor Hármas viharzott be a konyhába.
– A hágók hamarabb kiolvadhattak, mert egy karavánt láttunk közeledni észak felől! Holnapra
ideér!
– Atyavilág! És a kastély a feje tetején áll! – sápítozott Szarima. –Mindig ez van. Miért nem
tanulunk belőle? Gyorsan, hívd a gyerekeket, meg kell szerveznünk a takarítást! Ki tudja, néne,
talán egy becses vendég érkezik. Fel kell készülni.
Manek, Nor és Irji futva érkezett. Hármas elmondta nekik a hírt, mire azok azonnal felszalad-
tak a legmagasabb toronyba, hátha a szemerkélő esőben megpillantják a karavánt, s integetni is
tudnak a zsebkendőjükkel. Igen, közelgett a karaván, öt-hat szkark meg egy kis batár köpülte a
havas sarat, próbáltak átkelni egy patakon, meg-megálltak megjavítani egy törött kereket, és me-
getetni a szkarkokat. Csodálatos adomány volt ez, és a vacsorára kapott zöldségleves kanalazása
közben a gyerekek a meglepetéseket taglalták, amiket az utazók a karavánnal hozhatnak.
– Nem adták fel, hogy az apjuk hazajöhet – dörmögte Szarima Elfabának. – Ezért olyan izga-
tottak, csak ők sem tudják.
– Hol van Liir? – nézett körül Négyes. – Pocsékba megy ez a jó leves. Ha később jön, tőlem
nem kap. Gyerekek, hol van Liir?
– Velünk játszott. Talán elaludt – felelte Irji.
– Rakjunk máglyát, és köszöntsük füstjellel az utazókat! – pattant fel Manek.

Ebédidő volt, mire a szkarkok és a batár végre megtette az emelkedő utolsó, nehéz részét a
felvonóhídig és a jáspiskapuig. A falusiak elősereglettek viskóikból, és nekifeszültek a szekérnek,
hogy segítsenek feltolni a sáros-jeges úton, míg az befordult a kapun. Elfaba, aki ugyanolyan kí-
váncsi volt, mint a többiek, ardzsiki özvegy hercegnőjével és annak húgaival állt a durván fara-

158
gott bejárat födött egy mellvéden. A gyerekek lent vártak a macskaköves udvaron. Liir nem mu-
tatkozott sehol.
Vezetőjük, egy hatalmas termetű fiatalember épp csak mímelte a hegyi köszönést Szarima
előtt. A szkarkok zajosan ürítettek a kövezeten, a gyerekek nagy örömére. Aztán a vezető a batár-
hoz ment, kinyitotta a fülke ajtaját, és bemászott. Bentről kihallatszott a hangja, jó hangosan be-
szélt, mintha sükethez szólna.
Vártak. Az ég derült kék volt, szinte tavaszias, az ereszekről jégcsapok lógtak, mint fenyegető
tőrök, de már erősen csöpögtek. A nővérek mind behúzták a hasukat, átkozták a pluszban mege-
vett kalácsot, a mézezett kávét, és megfogadták magukban, hogy legközelebb mértékletesebbek
lesznek. Kérünk-könyörgünk, Lurlin, egy férfi legyen!
A vezető megint leszállt, nyújtotta a kezét, és kisegített valakit a fülkéből: egy vén, recsegő-
ropogó alakot, bús sötét szoknyában és (még ilyen vidékies szemmel nézve is) förtelmesen régi-
módi főkötőben.
Elfaba azonban előrehajolt, éles állával és hegyes orrával a levegőt szimatolta, akár egy vadál-
lat. A látogató ekkor feléjük fordult, a napfény az arcára ömlött.
– Szentséges ég! – szaladt ki Elfaba száján. – Dadus! – Azzal leszaladt a mellvédről, és átölel-
te a vénasszonyt.
– Emberi érzés, nocsak – jegyezte meg Négyes. – Nem is hittem, hogy képes rá. – A vendég
néni szinte zokogott az örömtől.
A karavánvezető nem maradt ebédre, Dadusnak viszont láthatóan esze ágában sem volt to-
vábbállni. Az útitáskáival és a csomagjaival elfoglalt egy dohos szobát pont Elfabáé alatt, és neki-
látott rendbe szedni magát, amit persze nem lehetett kivárni, mint az öregeknél általában. Mire
elfogadható állapotba hozta magát, már a vacsorát szolgálták fel. Az egyik ezüsttálcán egy vén
tyúk hevert borsos szószban, inkább ín, mint hús. A gyerekek a legjobb ruhájukat vették fel, és
most az egyszer megengedték nekik, hogy a díszteremben egyenek. Dadus Elfaba segítségével
érkezett, és a jobbjára ült. Mivel a látogató Elfihez jött, a nővérek kedvesen az asztalfőre tették
Elfi szalvétáját, szemben Szarima helyével; arra, amelyet szokás szerint általában üresen hagytak
szegény Fijero tiszteletére. Szinte azonnal rájöttek, hogy nagy hiba volt, mert Elfaba soha többé
nem mond le erről a kiváltságról. De most még minden csupa mosoly és zamatos vendégszeretet
volt. Az egyetlen apró bosszúságot (már amellett, hogy Dadus nem fiatal, nőtlen herceg volt, aki
feleséget keres) az jelentette, hogy Liir továbbra is durcás távollétével tüntetett. A gyerekeknek
fogalmuk sem volt, hol lehet.
Dadus fáradt, de csípős öregasszony volt, bőre megrepedezett, akár a kiszáradt szappan, sár-
gásfehér haja ritkult, kezén úgy kidudorodtak az erek, akár a madzag, amivel körbetekerik a
jólféle ardzsiki kecskesajtot. Zihálva elmesélte, sokszor szünetet tartva, hogy levegőt vegyen és
gondolkodjon, hogy egy Króp nevű valakitől hallotta Smaragdvárosban, hogy az ő jó Elfabája vi-
selte gondját Tibbettnek utolsó napjaiban a Szent Glinda-kolostorban Smaragdváros mellett. A
családból évek óta senki nem hallott Elfabáról, ezért Dadus úgy döntött, majd ő felkutatja. A
kapácák eleinte nem akartak elárulni semmit, de Dadus megmakacsolta magát, és aztán megvárta,
míg a következő karaván indult. A kapácák beszéltek neki Elfaba küldetéséről Kiamo Kóban. Így
Dadus helyet foglalt a karavánba tavaszra. És itt van.
– És a külvilág? – kérdezte Kettes mohón. A családi pletykára még lesz idejük ezeknek.
– Hogy érted? – nézett rá Dadus.
– Politika, tudomány, divat, művészetek!
– Félelmetes Varázslónk Császárrá koronáztatta magát. Tudtátok? Nem tudták.
– Kinek a felhatalmazásával? – értetlenkedett Ötös. – És minek a császárává?
– Már senkinek nincs semmiféle hatalma – felelte Dadus nyugodtan. – Ki vitatkozna vele?
Amúgy is rendszeresen adományoz címeket ennek-annak. Hát most magának is adott egyet. Azt
meg, hogy minek a császára, nem tudom. Egyesek azt suttogják, hogy ez terjeszkedési célokat
sejtet. De hová terjeszkedhetne? Én aztat nem tudom. A sivatagba? Quoxba? Ixbe? Fliaanba?

159
 – Vagy még szorosabban akar fogni területeket, ahol eddig csak tessék-lássék kormányzott? –
vetette fel Elfaba. – Mint Nyugria? –Hideg sajdult belé, mint egy régi seb mélyen a mellcsontja
alatt.
– Senki se boldog – folytatta Dadus. – Kényszersorozások vannak, a Vihargárda lassan na-
gyobb lesz a Királyi Hadseregnél. Talán valami belső hatalmi harc folyik, és a Varázsló arra pró-
bál felkészülni. Hogy lehetne valakinek erről véleménye, pláne ha öreg és nő, mint mi? – mo-
solygott Dadus, hogy mindenkit belevonjon. A nővérek és Szarima olyan fiatalosan meredtek rá,
ahogy csak tudtak.

10

Másnap alig akart hajnalodni, komor eső és mogorva felhők uralták a világot.
A nővérek és Szarima a szalonban várták, hogy Dadus jöjjön, és kötelességének eleget téve
szórakoztassa őket, s addig is átbeszélték, milyen új tényeket tudtak meg a vendég néniről.
– Elfaba – ízlelgette Kettes. – Nem csúnya név. Honnét származhat?
– Én emlékszem – mondta Ötös, aki egy némileg vallásos fázison ment át, amikor felfogta,
hogy a házasság lehetősége egyre halványabb a számára. – Egyszer megvolt nekem a Szentek éle-
te. Vízeséses Szent Aelfaba egy mumpicföldi misztikus volt úgy hathét évszázada. Nem emlékez-
tek? Imádkozni akart, de annyira szép volt, hogy a helyi férfiak folyton zaklatták.
Kórusban sóhajtottak.
– Hogy megőrizze szentéletűségét, kivonult a vadonba a szent könyveivel és egyetlen fürt sző-
lővel. Vadállatok fenyegették, vad férfiak vadásztak rá, megsebesült, űzött volt. Akkor egy szirt-
ről lezúduló vízeséshez ért. Azt mondta: „Ez az én barlangom”, azzal levette a ruháit, és átment a
vízfüggönyön, ami mögött egy víz által kivájt üreg bújt meg. Leült, és a vízfüggönyön átszűrődő
fényben olvasgatta szent könyveit, és elmélkedett szellemi kérdéseken. Néha megevett egy szem
szőlőt. Amikor a szőlő elfogyott, előbújt a barlangiról. Időközben több száz év telt el. A folyó
partján falu épült, még egy vízimalom is volt a közelben. A falusiak elszörnyedtek, hiszen gye-
rekként mind játszottak a vízesés mögötti üregben, szerelmesek találkozgattak ott, gyilkosságok
és más szörnyűségek történtek, kincset ástak el, de soha senki nem látta a szépséges, meztelen
Szent Aelfabát. Ám ő csak kinyitotta a száját, és megszólalt régies beszéddel, és mind tudták,
hogy csakis ő lehet, hát kápolnát építettek a tiszteletére. Megáldotta a gyerekeket meg az örege-
ket, meghallgatta a középkorúak gyónását, meggyógyította a betegeket, és enni adott az éhezők-
nek, meg ilyesmik, aztán egy újabb fürt szőlővel ismét eltűnt a vízfüggöny mögött. Azt hiszem,
egy nagyobb fürttel. Azóta se látta senki.
– Szóval el lehet tűnni úgy is, hogy nem halunk meg – nézett ki kissé álmodozva az esőbe
Szarima.
– Már ha szent vagy – mutatott rá Kettes.
– És ha hiszel benne – tette hozzá Elfaba, aki közben belépett a szalonba. – Az előbukkant
Szent Aelfaba talán valami ringyó volt egy szomszédos városból, aki meg akarta leckéztetni a hi-
székeny parasztokat.
– Ilyen a kétség: mindenből kiöli a reményt – legyintett Szarima. – Néni, néha szinte ölnek a
szavaid.
– Szerintem bájos lenne téged Elfabának hívni – vélte Hatos –, mert ez akkor is egy bűbájos
történet. És olyan jó a valódi nevedet hallani Dadus ajkáról!
– Meg ne próbáljátok! – felelte Elfaba. – Ha Dadus képtelen tartani a száját, hát legyen, már
vén, és nemigen változik. De nektek nem engedem.
Hatos az ajkát biggyesztette, mintha vitára készülne, ám akkor léptek dobogtak fel a lépcsőn,
és Nor meg Irji robbant a szobába.
– Megtaláltuk Liirt! Gyertek! Szerintünk meghalt. Beleesett a halkútba!

160
 Mind leszaladtak a lépcsőn az alagsorba. Csicseri találta meg. A hómajom szimatolni kezdett,
amikor a fiúkkal a kút közelébe került, vinnyogott-nyüszített, és a kút fedelét rángatta. Nor és Irji
akkor úgy gondolták, leengedik a majmot a kútba a vödörben, de amikor lecsúsztatták a fedelet, a
sápadt emberi hús látványa fogadta őket.
Manek rohanva érkezett, amikor meghallotta anyja és a többiek zajongását a kútnál. Kihúzták
Liirt. Az olvadástól és a sok esőtől megemelkedett a vízszint. Liir felpuffadt, akár a vízi hullák.
– Aha, hát itt volt – mondta Manek furcsa hangon. – Mondta, hogy egyszer le fog menni a
kútba.
– Menjetek innen, gyerekek, ez nem nektek való látvány – hessegette el őket Szarima. – Nyo-
más, menjetek! – Azok nem is tudták, mit látnak, és féltek közelebb jönni.
– El se hiszem, ez olyan rettenetes – mondta izgatottan Manek, mire Elfaba éles, gyűlölködő
tekintettel förmedt rá:
– Engedelmeskedj anyádnak!
Manek pofát vágott, de Norral és Irjivel felmentek, igaz, csak az ajtóig, onnét hallgatóztak-
lestek.
– Jaj, ki ért a gyógyításhoz? Te, néni? – tördelte a kezét Szarima. – Gyorsan, talán még nem
késő! Tudnod kell, tanultál élettudományt! Nem tudnál tenni valamit?
– Irji, hívd ide Dadust, mondd, hogy vészhelyzet – kiáltott fel a lépcsőnél őgyelgő gyereknek
Elfaba. – Mi meg vigyük fel óvatosan a konyhába! Nem, Szarima, én nem tudok eleget ehhez.
– Használj varázsigét, mágiát! – biztatta Ötös.
– Hozd vissza – kérte Hatos. Hármas hozzátette:
– Képes vagy rá, most ne szerénykedj!
– Nem tudom visszahozni! – kelt ki magáiról Elfaba. – Nincs érzékem a mágiához, sose volt!
Az csak Madame Morzalom ostoba pletykája volt, semmi közöm hozzá!
A hat nővér sandán nézett rá.
Irji lekísérte Dadust a konyhába, Nor hozta a seprűt, Manek a Grimmerit, a nővérek és Szari-
ma pedig Liir csöpögő, felpuffadt testét. Letették a húsdaraboló asztalra.
– Hát ez meg kicsoda? – dörmögte Dadus, de már pumpált is a karokkal és a lábakkal, Szari-
mát pedig odaállította, hogy nyomja a gyerek hasát.
Elfaba átlapozta a Grimmerit, komor képet vágott, és öklével a homlokát ütötte:
– Nincs személyes tapasztalatom a lélekkel, hogyan találhatnám meg az övét, ha azt se tudom,
mit keressek?
– Még kövérebb, mint máskor – jegyezte meg Irji.
– Ha kibököd a szemét a varázsseprű egy varázsszálával, visszajön a lelke – javasolta Manek.
– Miért ment le a halkútba? – töprengett Nor. – Én a világért le nem mennék.
– Szent Lurlin, könyörülj rajtunk! – fohászkodott Szarima sírva, a nővérek pedig motyogva
kérlelni kezdték a Névtelen Istent, hogy fogadja be az eltávozottat.
– Dadus nem tud mindent egymaga csinálni! – fortyant fel Dadus. – Elfaba, segíts! Olyan
vagy, mint anyád, amikor baj volt. Tedd a szád a szájára, és fújj bele levegőt! Nyomás!
Elfaba ruhája ujjával letörölte a vizet Liir tésztás arcáról. Az arc gyűrött maradt a keze nyo-
mán. Elfaba fintorgott, majdnem elhányta magát. Kiköpött egy vödörbe, majd száját a fiúéra tette
és kilélegzett, saját keserű lélegzetét a keserű résbe tolta. Az asztal szélét fogó ujjai úgy feszültek,
mintha a szerelem eksztázisa feszítené őket. Csicseri vele együtt lélegzett.
– Halszaga van – dörmögte Nor.
– Ha ilyen a fulladás, én inkább elégek – vélte Irji.
– Én meg nem fogok meghalni – jelentette ki Manek.
Liir öklendezni kezdett. Először azt hitték, önkéntelen reakció a belefújt levegőtől, ám akkor
sárgás nyálka csordult ki a száján. Aztán megrezzentek a szempillái, megrándult a keze.
– Csoda történt! – lelkendezett Szarima. – Köszönjük, Lurlin! Áldassék a te neved!
– Még nincs túl rajta – józanította ki Dadus. – Még meghalhat. Gyorsan, le a ruháival!

161
 A gyerekek végignézték a megalázó látványt, ahogy a hülye Liir ruháit felnőtt nők tépik le.
Tetőtől talpig bekenték disznózsírral. Ezen a gyerekek jót vihogtak, és Irji furcsát érzett a nadrág-
jában, életében először. Aztán gyapjútakaróba bugyolálták Liirt.
– Hol alszik? – kérdezte Szarima.
Egymásra néztek. A nővérek Elfabára, az meg a gyerekekre.
– Hát, néha a szobánkban a padlón – lelelte Manek –, néha Nornál a padlón.
– Az ágyamban akart, de kilöktem – mondta Nor. – Túl kövér. Nem férnék el a babáimmal.
– Még ágya sincs? – kérdezte Szarima hidegen Elfabát.
– Ne tőlem kérdezd, ez a te házad.
Akkor Liir megszólalt:
– A hal beszélt hozzám, beszéltem a hallal. Az aranyhallal. Azt mondta…
– Csss, kicsim, most pihenned kell. – Dadus haragosan meredt a jelenlevőkre a konyhában. –
Hát nem Dadusnak kéne rendes ágyat keresnie neki, de ha senki nem akar, jöhet az én szobámba,
majd alszom a padlón.
– Dehogyis, ez… – kezdte Szarima, de Dadus rájuk ripakodott:
– Barbárok vagytok mind!
Ezt Kiamo Kóban soha nem bocsátották meg neki.
Szarima csúnyán leszidta a vendég nénit a történtekért. Elfaba igyekezett meggyőzni, hogy
nem az ő hibája.
– Valami fiús játék volt, egymást cukkolhatták. – Aztán amikor kifogytak a vádakból, a fiúk és
lányok közti különbségeket kezdték taglalni.
Szarima elmesélte a vendég néninek, amit a fiúk törzsi beavatásáról tudott:
– Kiviszik őket a pusztába, és otthagyják ágyékkötőben, egyetlen hangszerrel. Szellemeket és
állatokat kell előhívniuk az éjből, beszélni velük, tanulni tőlük, ha kell, megnyugtatni, ha kell,
megküzdeni velük. Az a gyerek, aki meghal, nyilván nem tudja még azt sem megítélni, hogy a
másik vigaszt akar vagy harcot. Így jobb is, ha fiatalon meghal, és ostobaságával nem terheli a
törzset.
– Mit mesélnek a fiúk az előbukkanó szellemekről? – kérdezte a vendég néni.
– A fiúk általában is keveset beszélnek, a szellemvilágról meg főleg. Ezt-azt azért lehet tudni.
Vannak nagyon türelmes, nagyon fárasztó és nagyon makacs szellemek. A néphit szerint a konf-
liktus, az ellenségeskedés, a harc a lényeg, de az a gyanúm, hogy egy fiúnak ilyenkor elég egy
jókora adag hideg harag.
– Hideg harag?
– Nem ismered ezt? A törzsben az anyák azt mondják a gyerekeiknek, hogy kétféle harag van:
meleg és hideg. A fiúk és a lányok mindkettőt megtapasztalják, ám ahogy nőnek, a kettő a nemek
szerint szétválik. A fiúknak meleg harag kell a túléléshez. Hajlam a harchoz, a vágy tövig döfni a
kést, a düh energiája és kezdeményezőkészsége. Ez a vadászat, a védekezés, a büszkeség alapfel-
tétele. Talán a szexé is.
– Igen, tudom – emlékezett Elfaba.
Szarima elpirult, és boldogtalan arckifejezéssel folytatta:
– A lányoknak meg a hideg harag kell. A hideg fortyogás, az örökös neheztelés, a megbocsá-
tás elkerülése, a kompromisszumok előli kitérés. Tudniuk kell, amikor valamit kimondanak, hogy
soha többé nem visszakozhatnak, soha. Ezzel kompenzálják, hogy kevesebbet kapnak a világban,
mint a férfiak. Ha egy férfi feldühít egy másikat, megverekednek, egyikük nyer, és megy tovább,
a másik meg ott marad holtan. Ha nők vesznek össze, a világegyetem megváltozik, mert a hideg
harag örök éberséget kíván, ha sértésről van szó. – Azzal rámeredt Elfabára, kimondatlan vádak-
kal Fijeroról és Liirről.
Elfaba elgondolkodott a hallottakon, a meleg haragon meg a hideg haragon, hogy tényleg ne-
mek szerint oszlanak-e meg, és ha igen, ő melyiket érzi, már ha érez bármit is. Fiatalon meghalt
anyjára gondolt, és megszállott apjára. Doktor Dillamond haragjára gondolt, amely tanulásra és

162
kutatásra ösztönözte. Madame Morzalom alig palástolt haragjára gondolt, aki a kollégista lányo-
kat a kormány titkos szolgálatába akarta sorozni.
Ült, és másnap reggelig gondolkodott rajta, nézte, ahogy az erősödő napfény odatűz a behava-
zott tetőkre. Nézte, ahogy a nap jeges vizet sajtol a jégcsapokból. Hideg és meleg együttes hatásá-
ra lesznek a jégcsapok. Hideg és meleg együttes hatására lesz a harag olyan harag, amelyet fegy-
verként lehet használni a régi dolgok elleni harcban, amik ellen még mindig harcolni kell.
Bizonyos módon – no persze ez alátámasztbatatlan – ő mindig is képesnek érezte magát a me-
leg haragra, mint bármely férfi. A sikerhez azonban mindkettőt birtokolni kell…
Liir életben maradt, Manek azonban nem. A jégcsap, amit Elfaba bámult, miközben azon me-
rengett, mit lehet fegyverként használni egy ilyen harcban, letört az ereszről, és úgy zuhant alá,
akár egy lándzsa, bele egyenesen Manek koponyájába, aki éppen kilépett a házból, hogy valami
új kínzási módot ötöljön ki Liirnek.

163
 Zavargások

– Boszorkánynak neveznek, tudsz róla? – kérdezte Dadus. – Mi áll mögötte?

– Ostobaság és hülyeség – felelte Elfaba. – Amikor megérkeztem, el voltam távolodva a ne-
vemtől a kapácazárdában töltött évek miatt, ahol Szent Aelfaba nővérnek hívtak. Az Elfaba olyan
volt, mintha másvalaki neve lenne. Azt mondtam, hívjanak néninek. Pedig sose éreztem magam
senki nénjének, és soha nem is fogom. Sose voltak bácsikáim-nénikéim.
– Hm. Nem vagy valami nagy boszorkány. Anyád felháborodna, ég áldja a lelkét. Apád is.
Az almafák között sétáltak. Virágfelhő illata töltötte meg a levegőt. A Boszorkány méhei ki-
menőt kaptak, rekedten zümmögtek körülöttük. Örömölő farkát csóválva ült Manek sírkövének
árnyékában, akit a fal mellé temettek. A varjak a magasban keringtek, minden madarat elkerget-
tek, kivéve a sasokat. Irjit és Nort Dadus erőszakoskodása nyomán beadták a falu iskolájába.
Kiamo Kóban gyönyörteljes nyugalom honolt így délidőn.
Dadus hetvennyolc éves volt. Bottal járt. Még nem adta fel a szépítkezést, bár inkább közön-
ségesebbnek tűnt a próbálkozásoktól. A púder túl vastag lett, a rúzs elkenődött, a vékonyka kendő
mit sem ért a völgyből érkező hideg ellen. A maga részéről Dadus viszont Elfabát látta beteges-
nek, mintha belülről penészedne. Sápadt. Szétmorzsolódik. Egyáltalán nem törődik gyönyörű ha-
jával, összekötve a röhejes kalapja alá rejti. És a fekete ruhára is ráfért volna a mosás meg a szel-
lőztetés.
Megálltak egy ferde falnál, és nekidőltek. A nővérek virágot szedtek nem messze egy réten.
Szarima is ott volt, hatalmas, gomolygó fekete ruhájában úgy nézett ki, mint egy veszélyes, el-
szabadult gubó. Jó volt újra a nevetését hallani, még ha hamis is volt ez a nevetés; a fény min-
denkire különös, jótékony hatást gyakorolt, még Elfabára is.
Dadus korábban a családról mesélt Elfabának. Az Eminens Tropp meghalt végre-valahára.
Elfaba távollétében, mivel halottnak hitték, az Eminens tisztség Neszarózára szállt. Húga így
most a Semlyék Uradalomba húzódott vissza a világról, dogmatikus nyilatkozatokat tett hitről és
felelősségről. Frex is ott van vele, lelkészi karrierje lényegében véget ért. Emiatt viszont elméje
kezdett helyreállni. Páncél? Jön és megy. Azt pletykálják, Mumpicföld Óztól való elszakadásáért
agitál. Dadus elfogult véleménye szerint jóképű dalia lett: erős karok, tiszta bőr, egyenes beszéd,
bátor szív. Húszéves múlt.
– És Neszaróza mit gondol az elszakadásról? – kérdezte akkor Elfi. – Ha ő az Eminens Tropp,
akkor a véleménye számít.
Dadus elmesélte, hogy Neszaróza sokkal okosabb, mint bárki hitte. A véleményét megtartja
magának, homályos kijelentéseket tesz a forradalomról, amiket többféleképp lehet érteni, a kö-
zönségtől függően. Dadus véleménye szerint Neszaróza teokráciát kíván alapítani, saját szigorú
unionizmusát beépítve Mumpicföld törvényeibe.
– Szent életű apád, Frex se tudja, hogy ez jó-e vagy rossz, és hallgat az ügyben. Nem ért a po-
litikához, jobban kedveli a misztikumot.
Neszaróza terveinek van helyi támogatása, mesélte. De mivel ilyen jól bánik a szavakkal, a
Varázsló ott állomásozó erőknek nincs ürügyük a letartóztatására.
– Nagyon ügyes – ismerte el Dadus. – Sizben sokat tanult. Már megáll a saját lábán.
Siz említésére Elfi megborzongott. Talán Neszaróza még mindig egy bűbáj hatása alatt áll,
amit Madame Morzalom bocsátott rá oly sok ködös évvel ezelőtt a Crage-házban? Vajon csak
egy gyalog ebben a játszmában, a Varázsló Adeptusa? Vagy Madame Morzalomé? Tudja, hogy
miért teszi, amit tesz? És ha már itt tartunk, ő, Elfaba is csupán egy magasabb, gonosz erő játék-
szere?

164
 Madame Morzalom – az ő, Neszaróza meg Glinda karrierjére vonatkozó – ajánlatának emléke
újra megrohanta Elfit még a télen, Liir kútkalandját követően. Amikor a fiú végre eléggé felépült,
hogy válaszolni tudjon a kérdésre, mit keresett a halkútban, csak annyit mondott:
– A hal beszélt hozzám, ő hívott le.
Elfi a szíve mélyén tudta, hogy Manek volt, a szörnyű, gonosz Manek, aki egész télen kímélet-
lenül kínozta a fiút. Nem bánta, hogy Manek meghalt, még ha a drága Fijero fia volt is. Egy má-
sokat kínzó ember méltó préda a dárdaszerű jégcsapoknak. Ám amit aztán mondott Liir, attól tor-
kán akadt a szó:
– A hal azt mondta, hogy ő varázshal. Hogy Fijero volt az apám, és hogy Irji, Manek és Nor a
testvéreim,
– Az aranyhalak nem tudnak beszélni, édesem – mondta Szarima. – Képzelődtél, túl sokáig
voltál lent, az agyad teleszívta magát vízzel.
Elfaba szánta Liirt, különös, boldogtalan kényszerrel. Ki ez a fiú, aki az ő életében él? Azt
többé-kevésbé tudta, honnét jött, de hogy kicsoda, ez életében először tűnt fontosnak. Megfogta a
fiú vállát. Az önkéntelenül elrántotta; nem volt hozzászokva az efféle gesztusokhoz Amitől pedig
Elfaba érezte úgy, hogy elutasították.
– Akarod látni az egeremet, Liir? – kérdezte Nor, aki a felépülése alatt kedvesen viselkedett a
fiúval. Liir inkább volt a társaival, mint a faggatózó felnőttekkel, akik képtelenek voltak további
információkat kihúzni belőle arról, amin keresztülment. Látszólag nem változott meg, legfeljebb
annyiban, hogy Manek halála óta lelkesebben és szabadabban szaladgált Kiamo Kóban.
És akkor Szarima Elfabára nézett, aki úgy gondolta, végre elérkezett felszabadulásának ideje.
– Butaságokat beszél ez a fiú – szólalt meg lassan Szarima. –Még hogy Fijero az apja!
Fijerónak egy gramm zsír nem volt a testén, a fiú meg…
Megegyezésük értelmében Elfaba nem győzködhette Szarimát, de rámeredt, és a tekintetével
próbálta rávenni, hogy fogadja el a tényeket. Az azonban nem tette.
– És ki lenne az anya? – kérdezte Szarima kereken, megérintve szoknyája szegélyét. – Nevet-
séges.
Elfaba most először kívánta, hogy Liir bőre legalább egy árnyalatnyira lenne zöld.
Szarima elviharzott, hogy a kápolnában sírjon férjéért és másodszülött fiáért.
És Elfi fogságának feltételei – mint önkéntelen áruló, mint száműzött kapáca, mint boldogta-
lan anya, mint kudarcot vallott lázadó, mint álruhás Boszorkány – jottányit sem változtak.
Lehetséges, hogy tényleg Aranyhal vagy Ponty van a kútban, aki ilyesmiket mondhatott
Liirnek? Vagy Madame Morzalom képes alakot váltani, fagyos sötétben élni és azt figyelni, mi-
ben mesterkedik Elfi? Liir fantáziája a nullával egyenlő, ezt nem találhatta ki maga. Vagy mégis?
Akárhányszor Elfaba lement a halkúthoz, a nap vagy éj bármely órájában, a vén ponty (vagy
Ponty) nem mutatkozott.
– Örömmel hallom, hogy Neszaróza a saját lábán áll – szólalt meg végül Elfaba, töprengései-
ből visszatérve a ligetbe. Dadus cukrot majszolt.
– Szó szerint értem ám – bizonygatta Dadus. – Már nem kell támogatni. Se átvitt, se más érte-
lemben. Megáll a maga lábán.
– Karok nélkül? Nem hiszem – csóválta fejét a Boszorkány.
– Pedig elhiheted. Emlékszel arra a cipőre, amit Frex neki dekorált ki?
Persze hogy emlékezett! A gyönyörű cipő! Apja szeretetének jele másodszülött lánya iránt, a
vágyáé, hogy kihangsúlyozza szépségét, és ezzel elvonja a figyelmet a fogyatékosságáról.
– És Arduennai Glindára emlékszel? – nyámmogott a cukron Dadus. –Sir Chuffreyhoz ment
hozzá, és eléggé elhanyagolta magát, szerény véleményem szerint. Pár éve ellátogatott a Semlyék
Uradalomba. Neszarózával remekül elvoltak, felidézték a régi iskolai időket. És valami bűbájt
küldött azokra a cipőkre. Engem ne kérdezz, a mágiához sose konyítottam. Úgyhogy most abban
a cipőben Neszaróza segítség nélkül tud állni, járni és ülni. Sose veszi le. Azt állítja, erkölcsi erőt
is ad neki, pedig abból így is több van neki, mint kéne. Meglepődnél, manapság milyen baboná-

165
sak a mumpicföldiek. – Dadus sóhajtott. – Ezért is tudtam eljönni utánad, aranyom. A varázscipő
feleslegessé tett. Dadus munkanélküli lett.
– Túl öreg vagy már a munkához, üldögélj és élvezd a napsütést! Addig maradsz, ameddig
akarsz
– Úgy beszélsz, mintha a te házad lenne – nézett rá Dadus. –Mintha jogod lenne ilyen meghí-
vást tenni.
– Amíg nem mehetek el, addig az én házam. Nem tehetek ellene. Dadus szemét ernyőzve a
hegyek felé nézett, amelyek a déli fényben kisuvickolt szarvaknak tűntek.
– Vicces Boszorkányként gondolni rád, miközben a húgod amott a helyi szent. Ki gondolta
volna annak idején a kvarangy pusztában, hogy ez lesz? Akármit mondasz, én nem hiszem, hogy
Boszorkány vagy. Egyvalamit azért tudni akarok. Liir a fiad?
Elfaba megborzongott, pedig szíve, hideg foglalata mélyén, forró energiában bugyogott.
– Erre nem válaszolhatok.
– Előlem nem kell semmit titkolnod, bogaram. Ne felejtsd el, Dadus volt anyád dajkája is, aki-
nél érzékibb nőt nem ismertem. Nem kötötte a hagyomány, se ifjan, se házasan.
– Erről nem akarok hallani.
– Akkor beszéljünk Liirről! Hogy az ördögbe érted, hogy nem válaszolhatsz rá? Vagy benned
fogant és te szülted, vagy nem. Ebben a világban nincs más út, amennyire én tudom.
– Úgy értettem, hogy csak annyit tudok, hogy amikor bevonultam a kapácazárdába, még Jakál
anya irányítása alatt, nem voltam olyan állapotban, hogy tudjam, mi történik velem, és egy évet
halálos álomban töltöttem. Elképzelhető, hogy akkor kihordtam és megszültem egy gyereket.
Még egy évbe telt, mire felépültem. Amikor először dolgozhattam, betegeket, haldoklókat és el-
hagyott gyerekeket gondoztam. Nem találkoztam többet Liirrel, mint a többi fattyúval. Amikor
elhagytam a kapácazárdát, azzal a feltétellel tehettem, hogy Liir velem jön. Nem kérdeztem, mi-
ért, a felettesek utasítását ott nem szokás kétségbe vonni. Nem érzek anyai melegséget a fiú iránt
– nyelt egyet, hátha ez már nem igaz –, és nem érzem, hogy keresztül mentem volna a szülésen.
Sőt, nem is tartom rá magam képesnek, bár kénytelen vagyok elismerni, hogy ez talán csak tudat-
lanság és vakság. Ennyit akartam mondani. Nem mondok többet, és te se mondj!
– Érzel kötelességet, hogy anyaként viselkedj vele, a titok dacára?
– Csak a magamra kirótt kötelességek kötnek. Ennyi, Dadus.
– Túl keserűen beszélsz, ez a helyzet boldogtalanná tesz De ha azt hiszed, hogy azért jöttem,
hogy felneveljek még egy Tropp-leszármazottat, hát tévedsz Dadus már szenilis, és örül neki.
Elfaba azonban nem tudta nem észrevenni az elkövetkező hetekben, hogy Dadus több szeretet-
tel látja el Liirt, mint Nort vagy Irjit. Elfaba emiatt szégyellte magát, mert azt is látta, hogy Liir
milyen készségesen reagál Dadus figyelmére.
Ahogy Páncél merészségéről mesélt – vén szíve szinte láthatóan meg-megdobbant mellkasá-
ban –, Dadus részleteket is elárult a Varázsló hadjáratáról. Ez dühítette Elfabát, aki szerette volna
elveszíteni érdeklődését a gonosz emberek iránt.
Dadus elduruzsolta, hogy a Varázsló egy ifjúsági tábort hozott létre, a Császárkertet; szép, eu-
femisztikus név. Négytől tízéves korig minden mumpicföldi gyereknek oda kellett menni egy-egy
hónapos ott-tartózkodásra. A gyerekeket titoktartásra eskették, ami nekik nyilván jó játék. Dadus
kényelmesen, bő lére eresztve mesélt, ami jobban illett fogatlan banyákhoz kemence mellett, mint
becsületes, elfojtott ardzsiki aggszüzekhez, Páncélról, a kedves, idegen Páncél öcsről, aki zöldség
házhoz szállítónak álcázta magát, így jutott be a kapukon. Íme, egy korhely szórakoztató kaland-
jai! A tábor vezetőjének süldőlánya könnyű pongyolában, Páncél elmés ürügyei, merész kaland-
jai, éppen hogy megmenekülése! Kis híján rajtakapták a légyotton! Ez aztán a móka! Szíve mé-
lyén Dadus nagyszájú paraszt maradt, hiába játssza meg magát, gondolta Elfaba. Fel se fogja,
hogy kiképzésről, árulásról beszél, gyerekek kényszersorozásáról a háborúba. Most, hogy Liir ott
lebegett Elfaba életének peremén, ott zümmögött mindennapjaiban, a gyerekek katonai kiképzé-
sét rémisztőnek, visszataszítónak találta.

166
 A Grimmerihez fordult, kinyitotta a masszív bőrborítót – melyet aranykapcsok és ezüstlevél-
minták ékesítettek –, és átböngészte a kötetet, hátha megtudja, vajon miért szomjaznak ennyire az
emberek a hatalomra. A bennük rejlő puszta vadállati természet, az Emberben lakó emberállat?
Receptet keresett egy rezsim megdöntésére. Sok mindent talált a hatalomról, a rombolásról, de
keveset a stratégiáról.
A Grimmeri szólt a kelyhek peremének méreggel bekenéséről; a lépcső egy fokának megbű-
völéséről, hogy leszakadjon; az uralkodó ölebének cukkolásáról, míg az végzetes harapást nem
ejt a rossz irányba. Javasolta egy ördögi találmánynak, egy zongora-húrszerűségnek a bevezetését
egy megfelelő testnyíláson keresztül éjszaka, mely részben galandféreg, részben égó gyújtózsi-
nór, s különösen fájdalmas halált okoz. Elfaba számára mindez vásári mutatványnak tűnt. Sokkal
érdekesebbnek talált egy apró rajzot a Gonoszságok címszó mellett. A rajz – melyet, ha hinni le-
het a hiszékeny Szarimának, egy másik világban készítettek – egy széles arcú nődémont ábrázolt.
A kép körül szögletes, elegáns kacskaringókkal megtűzdelt betűkkel a MORGÓJAKÁL felirat
állt. Elfaba jól megnézte a rajzot. Az alak részben nö, részben prérisakál volt, állkapcsa nyitva,
keze-mancsa felemelve, hogy kitépje egy pókháló közepét. A vén Jakál anyára emlékeztette a
kapácazárdából
Az összeesküvés-elméletek megfertőzték a gondolkodását, ahogy Szarima már mondta. Lapo-
zott.
A Grimmeriben semmit nem talált arról, hogyan lehet eltávolítani egy zsarnokot. Semmi hasz-
nosat. A szent angyali seregek neki nem jelentettek választ. A könyv nem taglalta, hogy férfiak és
nők hogy válhatnak szörnyeteggé. Vagy csodálatossá… már ha ilyesmi történik egyáltalán.

A családot rettenetesen megviselte Manek halála. Ki nem mondva, de úgy érezték, Liir meg-
menekülése Manek élete árán történt. A nővérek szenvedték meg leginkább: ők a felnőtt Maneket
vesztették el. Szomorú sorsukat csak úgy tudták elviselni ennyi éven át, hogy arra vártak, Manek
lesz az a férfi, aki Fijero volt, sőt talán több is. Visszatekintve rájöttek, hogy Manektől várták
Kiamo Ko balsorsának jobbra fordítását.
A gyengécske Irji annyira volt tudatában a sorsnak, mint egy prérikutya. Nor pedig lány volt,
ráadásul idegesebb és szórakozottabb, mint előtte. Így aztán Szarima, aki látszólag eksztatikusán
elfogadta az életet (örömeivel, bánataival, rejtélyeivel együtt, ahogy azt kedvtelve hangoztatta),
valójában még zárkózottabb lett. Nővéreihez sosem állt közel, most pedig rászokott, hogy egye-
dül étkezzen a Napszobában.
Irji és Nor, akik Manek makacs gonoszsága ellen időről időre szövetségre léptek, most kötelék
nélkül maradtak. Irji egyre többet borongott a régi unionista kápolnában, az olvasást gyakorolta
penészes zsoltárok és breváriumok segítségével. Nor nem szerette a kápolnát – úgy gondolta,
Manek szelleme ott időzik, mivel ott látta bátyja testét utoljára, hát próbálta behízelegni magát a
Boszorkány néni kegyeibe. Hiába.
– Te csak Csicserivel akarsz rosszalkodni – förmedt rá Elfaba – nekem meg dolgom van. Zar-
gass mást! – És még a lány felé is rúgott, aki vinnyogva-sikoltva szaladt el, mintha el is találta
volna.
Közeledett a nyár, így Nor rászokott a csavargásra: le a völgybe, aminek patak futott az alján,
fel a túlsó felén, ahol birkák legelték a satnya füvet, aminél jobbat úgyse találnak egész évben.
Előző nyáron vagy a testvéreivel lett volna, vagy megtiltották volna neki, hogy egyedül merész-
kedjen ki. Idén senki nem figyelt rá. Nem bánta volna a tiltást, sőt még a verést se. Magányos
volt.
Egy nap különösen messze tekergett el a völgyben, erős lábai élvezték a gyaloglást. Csak tíz-
éves volt, de izmos, érett tízéves. Zöld szoknyája alját felhajtotta és övébe tűzte, és mert a maga-
san álló nap hevesen tűzött, levette a blúzát, és kendőként a fejére kötótte. Melle még alig duz-

167
zadt, nem ijedtek meg tőle a birkák, különben is biztos volt benne, hogy jó messziről kiszúrja a
pásztorokat.
Hogy kerültem én ide. Óznak éppen erre a részére, merengett, gondolatban a tűnődés harmatos
mezejére lépve. Itt vagyok én, egy lány a hegyen, csak a szél, a birkák, meg a fű, mint smaragd-
szín bozóttűz, zöld és aranyszínű, mint a lurlinácsonyi dekoráció, ha felfelé fúj a szél, selymes, ha
lefelé, durva. Csak én meg a nap meg a szél. És azok a katonák, akik a szikla mögül jönnek.
Lefeküdt a fűben, rendesen felhúzta a blúzát, majd felkönyökölt.
Ilyen katonákat még nem látott. Nem ardzsiki férfiak voltak ünnepi öltözékben és sisakban,
dárdával és pajzzsal. Ezek barna egyenruhát és sapkát viseltek, vállukon muskéta vagy micsoda.
Csizmájuk magas volt, nem hegyekbe való, és amikor az egyik megállt és levette, mert valami
belement, keze könyökig eltűnt benne.
Egyenruhájuk elején zöld csík futott, amit keresztbe áthúzott egy másik. Nort megérintette va-
lami ismeretlen balsejtelem. Ugyanakkor azt is akarta, hogy észrevegyék. Mit tenne Manek? Irji
elfutna, Liir értetlenül habozna, de Manek? Manek egyenesen odamenne hozzájuk, hogy kiderít-
se, miről van szó.
És ő is így tesz. Még egyszer ellenőrizte, minden gombja helyén van-e, majd elindult a lankán
feléjük. Mire mind észrevették, és a csizmájával bajlódó is megoldotta a dolgot, Nor kezdett ké-
telkedni terve bölcsességében. De már nem futhatott el.
– Üdvözlet – köszönt formálisan, keleti nyelven, nem saját ardzsiki nyelvén. – Üdvözlet. Én
vagyok az ardzsiki hercegnő lánya, ez az én völgyem, amiben nagy fekete csizmáitokkal masíroz-
tok.
Dél lett, mire elvezette őket Kiamo Ko erődjébe. A nővérek a nyári mosóudvarban porolták a
szőnyegeket, saját kezűleg, mert féltek, hogy a falusi takarítóasszonyok nem bánnak azokkal elég
tisztelettel. A köveken csattogó csizmák hangjára azonban futva érkeztek, kipirulva és porosan,
hajukat kendővel felkötve. Elfaba is meghallotta a zajt, és ablakát kinyitva kinézett:
– Egy tapodtat se tovább, míg le nem érek – szólt ki –, vagy rágcsálóvá változtatlak bennete-
ket. Nor, gyere el onnan! Ti is gyertek el onnan!
– Hívom az özvegy hercegnőt, uraim – mondta nekik Kettes. Mire a szunyókálástól még ál-
mos Szarima leért, Elfaba már lent volt, vállán a seprű, szemöldökét szinte a hajáig felvonta.
– Nem lettetek meghívva ide – közölte velük Elfi, aki kapácás szoknyájában most tényleg Bo-
szorkányra hasonlított –, milyen fogadtatást képzeltetek? Ki a vezetőtök? Te? Ki a rangidős pa-
rancsnok? Te?
– Ha megengedi, madame – szólalt meg egy fess, harminc év körüli gillikini férfi –, én vagyok
a parancsnok. A nevem Cseresznyemag kapitány. A császár parancsa értelmében rekvirálnom
kell egy házat, ami elég nagy, hogy befogadja csapatunkat, míg itt tartózkodunk. Az Ezeréves
pusztára vezető hágókat mérjük fel. – Azzal egy izzadságfoltos dokumentumot húzott elő ingé-
ből.
– Én találtam őket, Boszorkány néni – büszkélkedett Nor.
– Menj be – förmedt rá Elfaba. – Nem látjuk magukat szívesen, és a lánynak nincs joga meg-
hívni senkit. Azonnal forduljanak meg, és masírozzanak szépen ki a kapun!
Nor öröme lehervadt.
– Ez nem kérés, ez parancs – mondta a kapitány bocsánatkérő hangon.
– Ez sem javaslat, hanem figyelmeztetés – felelte Elfaba. – Menjenek, vagy megbánják!
Eddigre azonban már Szarima is eleget felfogott a helyzetből. Előre lépett. Nővérei izgatottan
duruzsoltak mögötte.
– Vendég néni, megfeledkezel a hegyek illemkódexéről, ami alapján befogadtunk téged, és ké-
sőbb a dadusodat. Mi nem küldünk el vendéget. Kérlek benneteket, uraim, bocsássatok meg izga-
tott barátunknak! És nekünk is. Rég nem láttunk egyenruhás katonákat.
A nővérek igyekeztek rendbe szedni magukat, amennyire lehetett.
– Te csak itt éltél, Szarima, nem jártál Smaragdvárosban – vitatkozott vele Elfaba –, nem tu-
dod, kik ezek, mire képesek! Nem engedhetem, hallod?

168
 – Az elszántsága miatt is jó móka, hogy velünk van – jegyezte meg Szarima gonoszul, mintha
valóban élvezné Elfaba társaságát. Viszont esze ágában sem volt engedni, hogy tekintélyét aláás-
sa. –Uraim, erre! Megmutatom, hol mosakodhatnak meg.
Irji nem tudta, mire vélje a katonákat, hát inkább a közelükbe sem ment. Vagy attól tartott,
hogy besorozzák, vagy hogy elvarázsolják, maga sem tudta.
Egy hálózsákot levitt a kápolnába, ott aludt most, hogy már elég meleg volt. Dadus úgy vélte,
kezd furcsán viselkedni.
– Higgy nekem! Egy életen keresztül viseltem gondját anyád ájtatos férjének, aztán a húgod-
nak, úgyhogy felismerem a vallásos fanatikust, ha látom – mondta Elfabának. – Annak a fiúnak
leckét kéne venni ezektől az emberektől férfiasságból.
Liir viszont a mennyekben érezte magát. Állandóan Cseresznyemag parancsnok sarkában járt,
kivéve amikor vizet hozott a férfiaknak, és a csizmáikat fényesítette rosszul leplezett sóvárgással.
Azok meg végigtrappolták a völgyeket, feltérképezték a folyó gázlóit, megjelölték a jelzőtornyok
helyét. Liir velük többet mozgott a szabad levegőn, mint egész életében. Gerince, ami már hegyi
hárfa alakba görbült, kezdett kiegyenesedni. A katonák közömbösek voltak iránta, de nem kifeje-
zetten durvák, amit Liir elfogadásnak és kedvességnek tartott.
A nővérek kicsit észhez tértek, amikor végiggondolták, hogy miféle emberek is állnak be ka-
tonának. De nem volt könnyű.
Szarimát láthatóan nem zavarta a mindennapok rendjének felbomlása. Lement a faluba, és se-
gítséget hívott a katonák etetéséhez, a szomszédok pedig, neheztelve és félve, de jönnek is, hoz-
tak tejet, tojást, sajtot és zöldséget. A halkútból szinte minden este került hal. És persze nyári va-
dak is – fürj, hegyi főnix, őzgida –, amit a férfiak ügyesen elkaptak. Dadus gyanította, hogy a fel-
derítőcsoport segíti át Szarimát a gyászon, vissza a családi asztalhoz
Elfaba azonban ki nem állhatta őket. A parancsnokkal szinte naponta heves szóváltásba keve-
redett. Elfaba megtiltotta neki, hogy engedje Liirt velük menni, és Liirnek is megtiltotta, teljesen
sikertelenül. Első igazi anyai érzése a tehetetlenség és a teljes mellőzöttség volt. Fel nem foghat-
ta, az emberi faj hogy tudott túlélni egyetlen nemzedéket is. Állandóan meg akarta fojtani Liirt,
csak hogy megmentse azoktól a sima nyelvű apamodellektől.
Ahogy Elfaba mind keményebben azon dolgozott, hogy kikémlelje a parancsnok igazi célját,
Cseresznyemag mind hűvösebben és udvariasabban viselkedett. Az egyetlen dolog, amit
Elfabának sosem sikerült elsajátítania, az a szalonmodor volt, ez a katona, éppen egy katona, vi-
szont mesterének bizonyult. Amitől persze Elfaba úgy érezte magát, mint annak idején az előkelő
lányok között a Crage-házban.
– Ne törődj velük, majd elmennek – tanácsolta Dadus, aki élete azon szakaszában volt, amikor
mindent vagy végzetes válságnak vagy jelentéktelen dolognak látott.
– Szarima azt mondja, a Varázsló csapatait igen ritkán látni Nyugriában. Ez mindig sivár, élet-
telen térség volt, aligha érdekes Óz északi és keleti telepeseinek meg kereskedőinek. A törzsek
évtizedek, sőt századok óta élnek itt, azalatt néha tévedt csak erre egy-egy kartográfus, aki aztán
gyorsan el is kotródott. Szerinted ez most nem hadjáratra utal? Mi másról lehet szó?
– Nézd meg, meddig tartott ezeknek a fiatalembereknek, hogy kiheverjék az ide vezető utat.
Ez csak felderítés, ahogy mondják. Begyűjtik az információt, aztán elmennek. Mellesleg minden-
kitől azt hallom, hogy az egész átkozott helyet az év kétharmadában hó és sár borítja. Csak ag-
gódsz, mint mindig. Az áttérítendő kvarangyokhoz is mindig úgy ragaszkodtál, mintha a saját ba-
báid lennének! Teljesen kétségbe estél, amikor kitelepítették valamelyiket. Anyádat nagyon
aggasztotta, nekem elhiheted.
– Dokumentumok bizonyítják, hogy a kvarangyokat kiirtották, és mi voltunk a szemtanúk –
felelte szigorúan Elfaba. – Te is. Dadus.
– Én a kicsiknek viselem gondját, a világnak nem tudom – kortyolt a teájából Dadus, és meg-
vakarta Örömölő fülét. – Liirnek viselem gondját. Te még ennyit se csinálsz

169
 Elfaba úgy érezte, nem érdemes ledorongolni az öreg nyanyust. Tovább lapozta a Grimmerit,
valami kisebb bűbájt keresett, amivel bezárhatná a kapukat a férfiak előtt. Azt kívánta, bárcsak
néha beült volna Greyling kisasszony mágiaóráira.
– Naná, hogy anyád aggódott miattad – folytatta Dadus. – Olyan furcsa csöppség voltál. És
milyen megpróbáltatásokon ment át szegény asszony! Most rá emlékeztetsz, csak merevebb
vagy. Ő bezzeg ki tudott engedni! Annyira bosszús volt, hogy lány lettél, merthogy meg volt
győződve, hogy fiú leszel, és elküldött engem Smaragdvárosba egy elixírért, hogy… – Dadus za-
vartan elhallgatott. – Vagy azért kellett, hogy ne legyen zöld a gyerek? Igen, azért.
– Miért akarta, hogy fiú legyek? – hökkent meg Elfaba. – Engedelmeskedtem volna, ha van
beleszólásom a dologba. Mindig is rémesen éreztem magam, hogy olyan korán csalódást okoztam
neki. Nem is szólva a kinézetemről.
– Ne gondolj semmi aljas indokra. – Dadus lehúzta a cipőjét, és botjával megvakarta a lábát. –
Melena gyűlölt a Semlyék Uradalomban élni. Ezért is szeretett bele Frexbe, és menekült el onnét.
Nagyapja, az Eminens Tropp nagyon is világossá tette, hogy ő örökli a címet. A mumpicföldi cím
a női ágon öröklődik, kivéve, ha nem születik lány utód. A családi titulus annak minden felelős-
ségével róla Melenára szállt volna, róla pedig az elsőszülött lányára. Azért szeretett volna fiút,
hogy távol tartsa őket attól a helytől.
– Mindig olyan szeretettel beszélt róla! – döbbent meg Elfaba.
– Hát minden csodás, ha már elmúlt. De egy fiatalnak felnőni abban a gazdagságban és fele-
lősségben… hát ő utálta. Azzal lázadt, hogy korán és gyakran lefeküdt bárkivel, aki hajlandó volt
rá. Frexszel aztán el is szökött. Ő volt az első kérő, aki önmagáért szerette, nem a pozíciójáért és
az örökségéért. Úgy gondolta, a lánya ugyanilyen halálosnak találná ezt, ezért akart fiút.
– De ennek így semmi értelme. Ha fia van, és nem lánya, a legidősebb fiú akkor is odajut. Ha
fiú lettem volna, nővérek nélkül, akkor is enyém lett volna az a rémség.
– Nem feltétlenül. Anyádnak volt egy nővére, aki születésétől felfokozott idegállapotban volt,
és talán egyik kereke is hiányzott. Őt nem nagyon mutogatták. Viszont elég idős volt szülni, ab-
ból a szempontból egészséges is, ő is szülhetett volna lányt. Ha ő szül előbb lányt, az örökli az
Eminens címet a birtokkal együtt.
– Szóval van egy őrült nénikém – mondta a Boszorkány. – Az őrültség talán öröklődik a csa-
ládunkban. Most hol van?
– Elvitte az influenza, amikor még kicsi voltál. Melena reményei szertefoszlottak. De akkori-
ban, fiatalsága szilaj éveiben még így gondolkodott.
Elfabának kevés emléke maradt anyjáról, de mind meleg volt, némelyik perzselően az.
– De mit mondtál arról, hogy gyógyszert vett be, nehogy Neszaróza zölden szülessen?
– Kaptam néhány tablettát Smaragdvárosban egy cigányasszonytól – mesélte Dadus. – Elma-
gyaráztam a matrónának, mi történt, mármint hogy szerencsétlen színnel születtél, meg azok az
első fogak, hála Lurlinnak, hogy a többi már emberibb volt… a cigányasszony meg jósolt valami
hülyeséget, hogy a két nővérnek fontos szerepe lesz Óz történelmében. Aztán adott pár erős tab-
lettát.
Sokszor eszembe jut, hogy nem azok okozták-e Neszaróza fogyatékosságát. Többet hozzá nem
nyúlnék cigány csodaszerekhez, hidd el! A mai tudásommal nem. – Elmosolyodott, már rég meg-
bocsátott magának az ügyben játszott szerepéért.
– Neszaróza fogyatékossága – merengett Elfaba. – Anyánk bevett valami cigány szert, és a
második lánya karok nélkül született. Zöld vagy kartalan. Mamának nem sok szerencséje volt a
lányokkal.
– Páncél viszont csodálatos fiatalember – jelentette ki Dadus vidáman. – Aztán meg ki a
megmondhatója, hogy az egész anyád hibája? Először ott volt a zűrzavar Neszaróza igazi apja
körül, aztán a vén Jakál tablettái, aztán apád búskomorsága…
– Jakál?! Hogyhogy? – kerekedett el Elfaba szeme. – És ki a fene volt Neszaróza apja, ha nem
a Papa?

170
 – Tölts nekem még egy csésze teát, és mindent elmondok. Most már elég idős vagy, Melena
pedig rég halott. – Azzal belekezdett a történetbe egy Teknősszív nevű kvarangy üvegfúvóról,
Melena bizonytalanságáról, hogy Neszaróza vajon Teknősszívé vagy Frexé, aztán Jakálról, akiből
csak a nevére emlékezett, a tablettákra meg a jóslatra, s mivel egy tyúknak nem lehet fogát húzni,
hát nem is erőltette tovább az agyát. Azt nem mesélte el (soha nem is fogja), hogy Melena milyen
depressziós lett Elfaba születése után. Nem látta értelmét elmondani.
Elfaba végighallgatta, türelmetlenül és bosszúsan. Egyrészt az egészet kidobta volna az abla-
kon: a múlt anyagtalan. Másrészt a dolgok kicsit másként rendeződtek most. És az a Jakál! Csak
véletlen egybeesés? Majdnem megmutatta Dadusnak Morgó Jakál képét a Grimmeriben, de el-
lenállt a kísértésnek. Nincs értelme megrémíteni az öregasszonyt, rémálmokat adni neki.
Így hát a két nő teázott és tartózkodott a múlt fájdalmas elemzésétől. Elfaba azonban töpren-
geni kezdett Neszarózán. Talán Neszaróza nem is akarta az Eminens címet, csak
belekényszerítették, mert a nővére itt van. Talán Elfaba tartozik neki a szabadság esélyével. De
mennyivel tartozhatunk másoknak? Sosincs vége?

Nor magán kívül volt. Az élete rövid idő alatt fenekestül felfordult. A világ mágikusabb volt,
mint valaha, de immár a bensőjében, nem kívül. Teste lángolni, virágot bontani akart, és senkit
nem érdekelt.
Liir vízhordója lett a katonáknak. Irji minden idejét hosszú, ájtatos librettók megalkotásával
töltötte, melyekben Lurlint dicsőítette. A nővérek bizonytalanok voltak a férfiak jelenlétében, így
saját jószántukból a szobájukban maradtak, de pattanásig feszülten vártak bármi változást. A ha-
gyomány értelmében semmi nem változhatott, míg Szarima újra férjhez nem megy; utána viszont
ők is fogadhatnak udvarlókat. Kis hadműveletük, hogy összehozzák Cseresznyemag parancsno-
kot és Szarimát. nem járt sikerrel. Megkettőzték erőfeszítéseiket. Hármas még a boszorkány nénit
is megkörnyékezte, hogy készítsen szerelmi bájitalt abból a varázsenciklopédiából.
– Azt aztán várhatjátok – felelte Elfaba.
A társaságtól megfosztott Nor a férfiak szállása körül őgyelgett, besegített azokba a dolgokba,
amikre Liirt nem kérték meg, amik a férfiakat nem érdekelték. Kiterítette kabátjukat a napra le-
vegőzni. Fényesítette gombjaikat. Virágot hozott nekik a rétről. Tálcára nyári gyümölcsöt és saj-
tot rakott, aminek láthatóan örültek, főleg ha ő maga szolgálta fel. Az egyik fiatal, sötét bőrű, ko-
paszodó katona, akinek csábos mosolya volt, szerette, ha a narancsgerezdet ő teszi a szájába, az-
tán az ujjairól is lenyalta a levét, a többiek szórakozására és irigységére.
– Ülj az ölembe, hadd etesselek meg én – mondta a férfi. Szamócát kínált neki, de Nor nem ült
az ölébe. Élvezte a visszautasítást.
Egyik nap úgy gondolta, alaposan kitisztítja a szállásukat. A katonák a szőlőskerteket veszik
számba az alsóbb lankákon, egész nap ellesznek. Nor felszerelkezett törlőrongyokkal, vödröket
fogott, és mivel a Boszorkány néni nagyon elmerült valami beszélgetésben Dadussal, a jelek sze-
rint Szarimáról, Nor elcsente a seprűjét, mert annak vastagabb volt a feje és hosszabb a nyele.
Aztán elindult a barakkok felé.
Olvasni nem nagyon tudott, úgyhogy nem törődött a levelekkel és a térképekkel, amik az
egyik szék hátára akasztott bőriszákból kandikáltak ki. Kitakarította a ládákat, söprögetett, és
közben kimelegedett.
Levette a blúzát, s az egyik durva férfiköpenyt terítette napbarnított vállára. Olyan férfias illa-
tot árasztott még a szellőztetés után is, hogy majd elalélt tőle. Lefeküdt az egyik matracra, a kö-
peny résnyire szétnyílt, és elképzelte, hogy elnyomja az álom, a férfiak meg visszatérnek, és meg-
látják a gyönyörű, sima bőrű üde mellei közét. Arra gondolt, úgy tesz, mintha elaludt volna. De
tudta, hogy erre nem képes. Felült, elégedetlenül a lehetőségekkel, és nyúlt valami után – a seprű
volt a legközelebb –, hogy azon töltse ki dühét.

171
 A seprű kívül volt a karnyújtásnyi távon, mégis odasiklott. Magától. Látta. Varázsseprű volt!
Megérintette, de félve, mintha sejtené, mit akar. Tapintásra nem különbözött a rendes seprűk-
től. Csak éppen mozgott, mintha láthatatlan szellemkéz vezetné.
– Milyen fáról metszettek, milyen mezőről vágtak? –- kérdezte tőle szinte gyengéden, bár nem
számított válaszra, és nem is kapott. A seprű megremegett, és kicsit felemelkedett a padlóról,
mintha várna.
A köpenynek volt csuklyája, Nor ezt most a fejére húzta. Aztán szoknyáját felhúzta a térde fö-
lé, egyik lábát átvetette a seprűn, hogy meglovagolja.
A seprű felemelkedett, de lassan, Nor lábujjhegye még leért, tudott igazítani, igazítani… a
súlypontja magasan volt, a fesztáv pedig keskeny. A nyél csúcsa feljebb billent, ő pedig hátracsú-
szott, egész a seprű fejéig, mintha az nyeregféle volna. Erősen kapaszkodott, a lába, főleg a felső-
combja mintha megduzzadt volna, hogy jobban szorítsa a nyelet. A nagyablak nyitva állt, hogy
beengedje a levegőt és a fényt, s a seprű odaaraszolt a párkányhoz.
Akkor felemelkedett, és kivitte Nort az ablakon. A lány gyomra meglódult, sarka odakoppant
a seprű aljához Szerencsére nem a kastélyudvarba ért ki, ahol biztosan meglátták volna, hanem a
másik oldalra, ahol a föld nem ereszkedett olyan gyorsan és olyan mélyre. Nor halkan vinnyogott
a kaland idegenségétől és eksztázisától. A köpenyt meglebbentette a légáram, feltárva a mellka-
sát. Hogy is képzelte, hogy blúz nélkül mutatkozzon?
– Jaj, jaj – sopánkodott, de hogy a seprűhöz vagy egy őrangyalhoz, maga sem tudta. Megbor-
zongott a védtelenségtől és a döbbenettől, a seprű pedig emelkedett és emelkedett, mígnem egy
szintre ért a legmagasabb ablakkal, ami történetesen a Boszorkány tornyában volt.
A Boszorkány és a dadája tátott szájjal nézték, csészéjük megállt a kezükben.
– Azonnal lejössz – parancsolta a Boszorkány. Nor nem tudta, hogy neki szólt, vagy a seprű-
nek. Nem volt gyeplő, amit megrántson, és nem tudta a varázsigét. A seprű azonban megszep-
pent, mert visszafordult, leereszkedett, és kissé esetlenül földet ért a férfiak barakkjában. Nor sír-
va-reszketve leszállt róla, és illően felöltözött. Hozzá sem akart érni többet a seprűhöz, de amikor
felvette, abból már kiszállt az élet. Felvitte a Boszorkányhoz, szigorú szidásra számítva.
– Mit akartál te az én seprűmmel? – förmedt rá a Boszorkány.
– A katonák szállását takarítottam – dadogta Nor. – Tiszta rendetlenség, papírok, térképek, ru-
hák szanaszét…
– Tartsd távol magad a dolgaimtól… – figyelmeztette a Boszorkány. – Hogy? Miféle papírok?
– Tervek, térképek, levelek. Nem tudom, nézd meg magad – nyerte vissza önuralmát Nor. –
Engem nem érdekelt.
A Boszorkány elvette a seprűt, és láthatóan azon tanakodott, elnáspángolja-e vele Nort.
– Ne légy ostoba, Nor! Óvakodj azoktól a férfiaktól! Óvakodj tőlük! – emelte a seprűt, mint a
gumibotot. – Bántanak, leköpnek. Óvakodj tőlük! És óvakodj tőlem is!
Elfaba nem felejtette el, hogy a seprűt Jakál anyától kapta. Akkori, fiatal énje a vén kapácát
nyomoréknak, szenilisnek látta, aki csak nyűg volt, de most visszanézve azon töprengett, hátha
csak bedőlt a látszatnak. Jakál anya bűvölte meg a seprűt megmaradt kumbriai ösztönével? Vagy
Norban fejlődik ki az erő, ő hozta ki az élettelen seprűből? Nor lelkesen hisz a mágiában; talán a
seprű is arra várt, hogy higgyenek benne. Vajon Elfabának is repül?
Egyik éjjel, miután mindenki nyugovóra tért, Elfaba kivitte a seprűt az udvarra. Nevetségesnek
érezte magát, ahogy kuporog a seprűn, akár gyerek a faragott lovon.
– Repülj, te semmirekellő – morogta. A seprű előre-hátra rángott, jól felhorzsolta a combja
belsejét. – Én nem vagyok pirulós süldőlány, úgyhogy elég ebből – szólt rá Elfaba. A seprű fel-
emelkedett fél métert, majd hátracsúsztatta Elfabát.
– Felgyújtalak, aztán megnézheted magad. Öreg vagyok én az ilyen megaláztatáshoz
Öt-hat éjszakába is beletelt, mire sikerült másfél méterre elemelkednie a talajtól. Mindig is fa
kezű volt a mágiához. Vagy mindenhez, az? Végül aztán örömmel riogatta a baglyokat meg a de-
nevéreket. És jó volt kimozdulni. Amikor megjött az önbizalma, lejjebb merészkedett a völgybe,
egész a Régens Ozma által épített gátig. Ott megpihent, és remélte, hogy visszafele nem kell majd

172
gyalogolnia. Nem kellett. A seprű ugyan kelletlenül fogadta parancsait, de ha kellett, tűzzel fe-
nyegette.
Úgy érezte magát, mint egy éjjeli angyal.
Nyár közepén egy ardzsiki kalmár érkezett edényekkel, kanalakkal, fonalgombolyagokkal.
Néhány levelet is hozott, amit egy északibb helyőrségen hagytak. Volt köztük egy Frextől; mie-
lőtt elindult, Dadus elmondta neki. hogy megkeresi Elfabát, Frex pedig írt a kapácazárdába, ahon-
nét továbbküldték Kiamo Kóba. Frex arról számolt be, hogy Neszaróza felkelést szervezett, s
hogy Mumpicföld, legalábbis nagy része, elszakadt Óztól és független államnak kiáltotta ki ma-
gát.
Neszaróza Eminens Troppként az állam politikai vezetője. Frex úgy gondolta, születése jogán
ez Elfabát illeti, ezért haza kéne térnie a Semlyék Uradalomba, és felszólítani a nővérét, hogy ad-
ja át neki a hatalmat. „Lehetséges, hogy nem ő a megfelelő nő a feladatra” – írta. Elfaba megle-
pődött ezen. Hát Neszaróza nem az a melegszívű, spirituális lány, aki ő sosem lehet?
Elfabának nem fűlött a foga a vezető szerephez, és semmit nem akart a húgától. Ám most,
hogy a seprűvel képes lett megtenni nagy távolságokat, arra gondolt, talán tényleg el kéne repül-
nie a Semlyék Uradalomba, és pár napot újra Papával, Neszarózaval és Páncéllal tölteni. Több
mint tíz év eltelt azóta, hogy otthagyta Neszarózát Sizben, részegen és zokogva Ama Manka halá-
la után.
Mumpicföld megszabadult a Varázsló vasmarkából! Már ez megérné az utazást. Elfaba elvi-
gyorodott magában, fellángolt régi megvetése a Varázsló iránt. Ez talán azt jelentette, hogy kezd
meggyógyulni.
Biztos, ami biztos, Elfaba egyik délután beosont a katonák üres barakkjába, és átnézte a papír-
jaikat. Csak térképészeti és geológiai dokumentumok. Semmi más. Nem talált semmi fenyegetőt
az ardzsiki vagy más nyugriai törzsekre nézve.
Minél korábban indul, annál hamarabb visszatérhet. És a legjobb, ha senki nem tud róla. Így
hát mindenkinek azt mondta, hogy pár napig egyedül kíván maradni a tornyában, nem kér ételt,
nem fogad látogatókat. Majd amikor éjfélt ütött az óra, elindult a Semlyék Uradalomba, mely
immár tekintélyes hatalommal bíró húga otthonául szolgált.

Nappal pajták árnyékában aludt, ereszek alatt, kémények mögött. Éjjel utazott. A sötétségben
ott terült el alatta Óz birodalma – nagyjából húsz méter magasan repült –, a táj földrajzi alakzatai
úgy változtak, akár egy vándorszínház díszletei. A legnehezebb részt a Nagy-Honcsok meredek
lejtői jelentették. A hegyeken túljutva viszont Óz kisimult, elterült a Gillikin folyó hordalékos,
termékeny síkságain.
A vízi út felett suhant, kereskedőhajók és szigetek fölött, mígnem az a Lomha-tóba futott, Óz
legnagyobb tavába. A déli part mentén haladt tovább, egy egész éjszaka ráment, mire megkerülte,
miközben a víz fekete, olajos hullámokat vert alatta a sásos-mocsaras részeken. Nehezen találta
meg a Mumpic folyó torkolatát, amely keleti irányból ömlött a Lomha-tóba. Utána azonban már
könnyedén meglelte a sárga téglás utat. A földek még termékenyebbek lettek. A gyermekkorában
oly drasztikus aszály hatása már rég elmúlt, a tehenészetek és a kis falvak láthatón virágzottak;
mint játékvárosok a terepasztalon, kényelmesen terpeszkedtek a szántók és a kellemes klíma rán-
cos, bolyhos földjén.
Aztán minél keletebbre ért, az országút annál lerobbantabb lett. Feszítővassal kiemeltek téglá-
kat, fákat döntöttek rá, torlaszokat emeltek rajta. Néhány kisebb hidat mintha dinamittal robban-
tottak volna fel. A Varázsló hadseregének behatolását próbálták így megakadályozni?
Hét napra rá, hogy elhagyta Kiamo Kót, Elfaba berepült a Semlyék Uradalom kicsiny falvába,
és egy zöld babérfa alatt aludt egyet. Felébredve egy házalótól útbaigazítást kért a nagyházhoz,
aki remegve mutatta neki az utat, mintha ő egy démon lenne. Szóval a zöld bőrtől még mindig ki-

173
leli a mumpicföldieket a frász, nyugtázta. Gyalog tette meg az utolsó pár mérföldet, s kicsivel
reggeli után érkezett meg a Semlyék Uradalom kapujához.
Emlékezett rá, hogy anyja vágyakozva és dühösen beszélt a Semlyék Uradalomról, amikor
vízhatlan csizmájukban fél méteres vízben gázoltak Kvarangyországban. A múltjától önelégült
Sizben töltött évek, majd Smaragdváros pompája fel kellett volna hogy készítse egy fényűző ud-
varház látványára. Ennek ellenére meghökkent, sőt megdöbbent a Semlyék Uradalom pompáján.
A kapu aranyozott volt, az első udvart tisztára söpörték, egy kóbor fűszál sem maradt, a masz-
szív bejárati ajtó fölötti balkont terrakotta cserépbe ültetett bokorszentek díszítették. Oldalt kis
csoportban méltóságok álldogáltak, ruhájukon a Mumpicföldi Szabadállam újfajta rangjait és
presztízsét jelző szalagok. Kávéscsészét tartottak kezükben, láthatóan éppen befejezték a kora
reggeli tanácsülést. A kapun belépve a fegyveresek elálltak az útját. Elfaba tiltakozni akart –
azonnal látta, egyszerre fenyegető és őrült a szemükben –, és már kipenderítették volna, amikor
egy alak bukkant elő az egyik sarok mögül, és rászólt az őrökre.
– Fabala!
– Igen, Papa, én vagyok – felelte gyermeki udvariassággal.
A méltóságok elhallgattak, majd folytatták a beszélgetést, mintha megértették volna, hogy az
illetlenség netovábbja lenne kihallgatni apa és lánya találkozását. Frex közeledtére az őrök visz-
szahúzták fegyvereiket. Ritkuló, hosszú haját nyersbőr szalag fogta össze, mint mindig. Szakálla
krémszínűre fakult, és a derekáig ért.
– Ő a Keleti Eminencia nővére – mutatta be Frex az őreiknek – , a legidősebb lányom. Enged-
jék át, emberek, akármikor jön is ide. – Odaért, megfogta Elfaba kezét, majd oldalt fordította a
fejét, hogy megnézze, mint a madarak. Elfaba észrevette, hogy a másik szeme élettelen.
– Gyere, köszöntsük egymást valami félreeső helyen, ne mindenki szeme láttára! Szavamra,
Fabala, a hosszú évek alatt olyan lettél, mint anyád! – Azzal belekarolt, és egy oldalsó ajtón be-
léptek az épületbe, ahol kerestek egy kis szalont, melyet sáfrányszín selyem és szilvaszín bár-
sonypárnák díszítettek. Az ajtót becsukták maguk mögött. Frex óvatosan leereszkedett a szófára,
és megpaskolta maga mellett a kárpitot. Elfaba leült, habozva, fáradtan, és döbbenten apja szíves
fogadtatásán. Nagy szüksége volt rá. De azért felnőtt nő vagy, emlékeztette magát.
– Tudtam, hogy ha írok, eljössz, Fabala, tudtam. – Frex mereven átölelte. – Most muszáj sír-
nom. – Amikor végzett, megkérdezte, hol járt, mit csinált, miért jött vissza.
– Nem voltam biztos benne, hogy van hová – felelte Elfaba, és ahogy kimondta, akkor jött
csak rá, mennyire így volt. – Amikor megtérítettél egy várost, mindig új helyre mentél, Papa. A te
otthonod a lelkek legelője volt. Az enyém nem. És volt dolgom is. –Majd halkabban tette hozzá:
– Vagyis azt hittem.
Említette, hogy évekig volt Smaragdvárosban, de hogy miért, azt nem.
– És Dadusnak igaza volt? Kapáca lettél? – kérdezte Frex. – Nem olyanfajta alázatra nevelte-
lek. Meglepődtem. Az az alázat és engedelmesség...
– Nem voltam jobban kapáca, mint unionista – rótta meg finoman apját. – De igen, éltem
kapácák között. Akármi a hitük hibája vagy forrása, jó munkát végeznek. Egy nehéz időszak után
kellett felépülnöm. Aztán tavaly elmentem Nyugriába. és ott otthonra leltem, bár azt nem tudom,
meddig.
– És mit csinálsz? Férjhez mentél?
– Boszorkány vagyok – felelte.
Apja összerezzent, és ép szemével az arcát fürkészte, hogy nem ugratja-e.
– Mesélj nekem Neszarózáról. mielőtt találkozom vele, meg Páncélról – kérte Elfaba. – A le-
veledből azt éreztem, hogy szerinted elkelne Neszának a segítség. Amíg itt vagyok, mindenben
segítek.
Apja mesélt neki arról, hogy húga hogyan lett Eminens, majd az elszakadásról késő tavasszal.
– Igen, tudok róla, csak azt nem, miért történt – noszogatta Elfaba. Hát Frex beszámolt róla,
hogyan égettek fel egy majorságot, ahol az ellenzéki gyűléseket tartották, és a mumpicföldi szü-
zek megerőszakolásáról, miután a Varázsló hadseregének egy alakulata a Sárkányszekrény mel-

174
lett alakított ki helyőrséget. Beszélt a mészárlásról Alsó-Almalagon, meg a terményre kivetett sú-
lyos adókról.
– Az utolsó csepp az volt, legalábbis Neszarózának, hogy a Varázsló katonái tönkretették az
egyszerű falusi imaházakat.
– Furcsa egy utolsó csepp – jegyezte meg Elfaba. – Egy szenes-pince nem ugyanolyan szent
hely az imára, mint az imaház? Mármint a tanítás szerint?
– Tanítás, na hiszen – vont vállat Frex; az efféle distinkciókon ő már túljutott. – Neszaróza
feldühödött, és ki is mutatta a dühét, és mire észbe kapott, a szikra lángra lobbantotta a szalmát.
Egy héttel azután, hogy dühös levelet írt a Varázslónak – ami önmagában is veszélyes és lázadó
tett –, a forradalmi erők körülötte egyesültek. Itt történt, az udvaron. Fenséges látvány volt, és
gondolhatod, hogy Neszaróza fel volt készülve a felségárulásra. Beszélt a gazdálkodó közösségek
idősebb vezetőivel, de a vallásos meggyőződését kordában tartotta, szerintem nagyon okosan.
Úgyhogy amikor támogatásukat kérte, elképesztő válasz érkezett. Egyhangúlag támogatták az el-
szakadást.
Papa öregkorára gyakorlatias lett, gondolta Elfaba meglepve.
– De te hogy jutottál át a határon? – kérdezte Frex. – Főleg ahogy most állnak a dolgok. Azt
mondják, forrósodik a helyzet.
– Átrepültem, mint kis fekete madár az éjszakában – mosolygott rá Elfaba, és megsimogatta a
kezét. Fényes-foltos rózsaszín volt, akár a vízben forralt rák. – Csak azt nem tudom még mindig.
Papa, hogy miért hívtál ide. Mit vársz tőlem?
– Arra gondoltam, hogy segíthetnél a húgodnak az irányításban – felelte a férfi egy olyan apa
egyszerű reményével, akinek a családja túl sokáig volt megosztott. – Tudom, ki vagy, Fabala.
Kétlem, hogy sokat változtál volna az évek folyamán. Ismerem a ravaszságodat és a meggyőző-
désed erejét. Tudom, hogy Neszaróza ki van szolgáltatva a vallásos hangjainak, könnyedén meg-
botolhat, és akkor tönkreteszi azt a jót, amit most csinál azzal, hogy ő az ellenállás központi alak-
ja. Ha ez megtörténik, bajban lesz.
Szóval én legyek a bűnbak, értette meg Elfaba, az első védelmi vonal. Öröme elpárolgott.
– És a buzgó támogatók is bajban lesznek – mutatott körbe Frex, Mumpicföldre gondolva. Ar-
ca megnyúlt (még a mosolya is erőltetett, gondolta hűvösen Elfaba), válla megrogyott. – Több
mint egy generáción át vezette őket gyengéd diktátorunk, a Dicsőséges Varázsló… tessék, még
én is elfelejtem, hogy Mumpicföldi Szabadállam vagyunk már… szóval ezek az emberek bizto-
san alábecsülték a megtorlást. Páncél megbízható forrásból megtudta, hogy Smaragdvárosban
nagy gabonakészletet halmoztak fel, ezért egy darabig nem lesz szükségük rá, hogy lerohanjanak
minket. Eddig ez volt a legszelídebb elszakadás. Elhitették velünk, hogy biztonságban vagyunk.
Szerintem Neszaróza is bebeszélte magának. Tudom, hogy te világosabban gondolkodsz. Segít-
hetsz neki felkészülni, te lehetsz az egyensúly, a támogatás.
– Mindig is ez volt a feladatom. Papa. Gyerekkorunkban, aztán az egyetemen. Úgy hallottam,
most már megáll a maga lábán.
– Hallottál a drága cipőmről – bólintott Frex. – Egy vén banyától vettem, és a saját két ke-
zemmel alakítottam át Neszarózának üveggel és fémmel, úgy, ahogy Teknősszívtől tanultam.
Azért csináltam, hogy szépséget kölcsönözzem neki, de arra nem gondoltam, hogy valaki más
majd megbűvöli. Nem bánom, nem arról van szó. Csak Neszaróza már azt hiszi, senkire sincs
szüksége sem ahhoz, hogy megálljon a lábán, sem ahhoz, hogy kormányozzon.
Még kevésbé hallgat másokra, mint előtte. Van egy olyan érzésem, hogy az a cipő veszélyes.
– Bárcsak nekem csináltad volna, Papa – suttogta Elfaba.
– Nem volt rá szükséged. Neked pajzsnak ott volt a hangod, az energiád, sőt a kegyetlenséged.
– A kegyetlenségem! – hőkölt vissza Elfaba.
– Gonosz kis ördög voltál ám! De a gyerekek kinövik. Amikor először találkoztál más gyere-
kekkel, igazi veszedelem voltál. Csak akkor nyugodtál meg, amikor utazni kezdtünk, és te foghat-
tad a kisbabát. Tudod, téged Neszaróza szelídített meg. Neki kell megköszönnöd, szent és áldott
volt a születése napjától. Már csecsemőként elcsitította a vadságodat. Gondolom, nem emlékszel.

175
 Elfaba nem emlékezett, sőt gondolkodni is képtelen volt. Már a kegyetlenség mibenléte is fa-
kult elméjében. Ehelyett próbált szeretetet érezni apja iránt, annak ellenére, hogy megint kisegítő
szerepbe parancsolják, a kedves, rászoruló Neszaróza szolgálatára. Mennyire aggódik az apja
Mumpicföld lakóiért! Az örökös lelkészi gondolkodás. Habár apja teológiáját elutasította, elköte-
lezettségét bámulta.
– Egyszer majd mesélned kell Teknősszívről – mondta könnyed hangon. – De most üdvözöl-
nöm kellene a húgomat. És gondolkodom azon, amit mondtál. Papa. El nem tudom képzelni,
hogy egy kormányzó triumvirátus tagja legyek veled és Neszarózával. Vagy bizottságé, ha Páncél
is benne van. De egy darabig igyekszem nem ítélkezni. És Páncél hogy van, Papa?
– Azt mondják, most az ellenséges vonalak mögött jár – felelte Frex, ahogy Elfaba felállt. –
Forrófejű alak, ha ez az egész beindul, az elsők között fog elesni. Bizonyos tekintetben rád emlé-
keztet.
– Bezöldült? – mosolyodott el Elfaba.
– Makacs, mint a bűn foltjai – felelte az apja.
Neszaróza egy emeleti szalonba vonult félre a reggeli meditációjára. Frex gondoskodott róla,
hogy Elfaba kapjon engedélyt, és szabadon járhasson-kelhessen a házban és a birtokon. Végül is,
ha az események másképp alakulnak, Elfaba lehetett volna (és még lehet) az Eminens Tropp, a
Kelet Eminenciása, a Mumpicföldi Szabadállam kijelölt vezetője. Frex nézte, ahogy zöld lánya
battyog a márványfolyosókon, seprűjét maga után húzva, akár egy takarítónő, nézi a műaranyat, a
damasztot, a friss virágokat, a libériás szolgákat, a portrékat. Frex, mint mindig, most is fájdalmas
szúrást érzett a mellkasában a titkos és megismerhetetlen dolgok miatt, amiket elrontott Elfaba
nevelése során. De örült, hogy végre itt van.
Egy lakkozott mahagónifával díszített folyosó végén Elfaba egy magánkápolnát talált. Inkább
barokk volt, mint ősi, és éppen festették. A jelek szerint Neszaróza megparancsolta a freskók le-
meszelését; talán az élénk képek elvonják a figyelmet a meditációról. Elfaba leült egy padra ol-
dalt, meszesvödrök, ecsetek és létrák közé. Nem színlelte, hogy imádkozik, bár nagyon nyugtala-
nította ez az egész. Figyelmét a fal nagyobbik része kötötte le, amelyen még megmaradtak az
alakok. Több dundi angyal lebegett méretes szárnyak segítségével. Ruhájukat úgy alakították át,
hogy alkalmazkodjon az anatómiai sajátosságokhoz Meglehetősen telt idomú hölgyemények vol-
tak, a szárnyakon mégse dudorodtak ki erek, nem hasadt szét a végük. A művész alaposan kiszá-
mította az optimális szárnyhosszúságot és szélességet, ami ahhoz kellhet, hogy ilyen súlyos egyé-
niségeket felemeljen. A képlet úgy nézhetett ki, hogy a karhossz háromszorosa adja ki a szárny-
hosszt, némileg korrigálva a súly miatt. Ha szárnyakon el lehet jutni a Külső Világba, akkor talán
seprűn is? Elfaba ebből jött rá, hogy nagyon fáradt; általában lenézte az értelmetlen spekulációkat
az olyan unionista hülyeségekről, mint a másvilág vagy a Külső Világ.
Fel kell idéznem, amit az iskolában tanultunk, gondolta. A tudás összes fojtogató határát, ami-
ket doktor Dillamond áthágni készült. Néhányat majdnem megértettem már akkor. Csicserire is
ragaszthatnék szárnyat. Velem repülhetne. Jó móka lenne.
Felkelt, és elindult megkeresni a testvérét.
Neszaróza nem lepődött meg annyira, mint Elfaba várta. Talán mert megszokta, hogy a figye-
lem középpontjában áll, vélte Elfaba. Persze, mindig is ott állt.
– Drága Elfi – nézett fel a két egyforma könyvből, amit egy szolga tehetett eléje, egymás mel-
lé, hogy négy oldalt el tudjon olvasni anélkül, hogy lapoztatnia kéne valakivel. – Puszit kérek.
– Tessék – engedelmeskedett Elfaba. – Hogy vagy, Neszaróza? Jól nézel ki.
Neszaróza ott állt a gyönyörű cipőjében, és ragyogóan mosolygott.
– A Névtelen Isten kegyelme erőt ad, mint mindig.
Elfaba azonban nem hagyta felhúzni magát.
– Felemelkedtél, és nem csak úgy értem, hogy talpra álltál. A történelem szerepet osztott ne-
ked, és te elfogadtad. Büszke vagyok rád.
– Nem kell, de köszönöm, kedves tőled. Gondoltam, hogy eljössz. Apa rángatott ide, hogy vi-
gyázz rám?

176
 – Senki nem rángatott, de igen, Papa írt.
– Szóval a sokévi magányból előcsalogat végül a politika. Hol voltál?
– Itt is, ott is.
– Tudod, halottnak hittünk. Terítsd a vállamra azt a kendőt, és tűzd össze egy tűvel, hogy ne
kelljen szolgát hívnom, jó? Arra a rettenetes időre gondolok, amikor magamra hagytál Sizben.
Amiért még mindig dühös vagyok rád, jut eszembe. – Csinosan biggyesztette ajkát; Elfaba öröm-
mel látta, hogy legalább nyomokban megmaradt a humorérzéke.
– Akkor mind fiatalok voltunk, és talán tévedtem. Legalább nem tett benned maradandó kárt.
Legalábbis nem látszik.
– Még két évig egyedül kellett elviselnem Madame Morzalom uralmát. Glinda egy darabig se-
gített, aztán lediplomázott, és elment. Dadus volt a megváltásom, de ő már akkor is öreg volt.
Megkeresett téged is, ugye? Szóval akkor szörnyen egyedül éreztem magam. Csak a hitem révén
éltem túl.
– A hit képes ilyesmire, ha van az embernek.
– Úgy beszélsz, mint aki még mindig a kétség árnyföldjén él.
– Azt hiszem, fontosabb dolgokról kéne beszélnünk, mint a lelkem állapota vagy esetleges hi-
ánya. Neked egy forradalmat kell kezelned… sajnálom, elszoktam tőle… te vagy a parancsnok.
Gratulálok!
– Igen, a gondterhelt világ fárasztó eseményei. Nézd, milyen szép a kert! Menjünk, levegőz-
zünk egyet! Kicsit zöld vagy…
– Jó, ezt megérdemeltem.
– …és még rengeteg időnk van átbeszélni a diplomáciai kérdéseket. Nemsokára találkozóm
lesz, de egy sétára még van idő. Meg kell ismerned ezt a helyet! Hadd mutassam meg én!

Elfaba csak rövid időre kaphatta meg Neszaróza figyelmét. Neszaróza, bármennyire legyintett
a vezető szerep elvárásaira, nagyon is tisztán látta, mire kell időt fordítania, és órákig készült
minden megbeszélésre.
És eleinte csak családi emlékekre meg az iskolai napokra fecsérelték a szót. Elfaba alig várta,
hogy rátérjenek a lényegre, ám Neszarózát nem lehetett siettetni. Néha megengedte, hogy Elfaba
is jelen legyen, amikor audienciát tartott a polgároknak. A látottakról Elfaba nem bújt ki a bőré-
ből örömében.
Egyik délután egy öregasszony jött egy kis faluból a Szakajró nevű vidékről. Undorító, talp-
nyaló módon nyilvánította tiszteletét, Neszaróza pedig szinte ragyogott. Az asszony arról panasz-
kodott, hogy a szolgálólánya beleszeretett egy favágóba, és ki akar lépni, hogy hozzámehessen.
Az öregasszony azonban három fiát már odaadta a helyi milíciának a védelemre, így a szolgáló-
val ketten maradtak betakarítani a termést. Ha a szolgáló elszökik a favágóval, a termés tönkre-
megy, és ő is.
– És mindez, a szabadság miatt – fejezte be keserűen.
– És mit kérsz tőlem? – kérdezte a Keleti Eminenciás.
– Adok két Birkát meg egy Tehenet – mondta az asszony.
– Az nekem is bőven… – kezdte Neszaróza. Elfaba azonban közbeszólt:
– Azt mondtad, Birka? Tehén? Úgy érted, Állatok?
– A saját Állataim – mondta büszkén az asszony.
– Hogyhogy saját Állataid vannak? – kérdezte Elfaba fogcsikorgatva. – Mumpicföldön az Ál-
latok személyes tulajdont képeznek?
– Elfaba, kérlek – csitította Neszaróza.
– Mit akarsz azért, hogy elengedd őket? – kérdezte Elfaba szenvedélyesen.

177
 – Már mondtam. Csinálj valamit a favágóval!
– Mire gondolsz? – kérdezte Neszaróza. Nem tetszett neki, hogy nővére elbitorolja az igazság-
osztó szerepet.
– Hoztam ezt a fejszét. Gondoltam, meg lehetne bűvölni, hogy megölje a favágórt.
– Fúj – mondta Elfaba.
– Az nem lenne túl jó – vélte Neszaróza.
– Túl jó? – nézett rá Elfaba. – Hát tényleg nem lenne túl jó, Nesza.
– Te vagy itt a törvény – mondta az asszony. – Mit javasolsz?
– Megbűvölni a fejszét, hogy megcsússzon – töprengett Neszaróza –, és levágja a kezét. Ta-
pasztalatból tudom, hogy a kar nélküli ember nem túl kívánatos a másik nem számára.
– Elfogadom – bólintott az asszony –, de ha nem válik be, visszajövök, és kárpótlást kérek
plusz költség nélkül. Errefelé nem olcsó a Birka meg a Tehén.
– Neszaróza, te nem vagy boszorkány. Nem hiszem el – mondta Elfaba. – Bűbájt aztán pláne
nem tudsz!
– A becsületes ember tehet csodát a Névtelen Isten dicsőségére – felelte Neszaróza nyugodtan.
– Mutasd azt a fejszét, ha elhoztad.
Az öregasszony nyújtotta a baltát, Neszaróza pedig letérdelt, mintha imádkozna. Különös,
ijesztő látvány volt, ahogy az a karcsú, karok nélküli test előregörnyedt, támasz nélkül, imbo-
lyogva, s amikor a bűbáj megtörtént, magától kiegyenesedett. Ezek aztán a cipők, gondolta
Elfaba keserűen. Glindának tényleg van ereje, akármennyire társasági nőnek mutatja is magát.
Vagy talán apánk Neszaróza iránti szeretete teszi. És ha Neszaróza nem csak ámítja ezt a vénsé-
get, akkor ő is Varázsló lett, nevezze bárhogy is.
– Te tényleg boszorkány vagy – mondta. Talán hiba volt kimondani, mert az öregasszony ép-
pen megköszönte Neszarózának:
– A pajtához hozom az Állatokat. A városban vannak kikötve.
– Állatok! Kikötve! – fortyogott a dühtől Elfaba.
– Köszönöm, Eminenciásnő, Keleti Eminenciás – mondta az öregasszony. – Vagy a Keleti
Boszorkány? – vigyorgott fogatlanul, most, hogy megkapta, amit akart, majd kiment az ajtón a
fejszét a vállára vetve, ahogy egy fess, ifjú favágó tenné.

Aztán egy darabig megint nem tudtak kettesben lenni. Elfaba bejárta a pajtákat és istállókat,
míg talált egy embert, aki megmutatta, hol a két Birka meg a Tehén. Egy friss szalmával megtöl-
tött ólban voltak, mind külön sarokban kérődztek elmerülten.
– Ti vagytok az új Állatok, akiket az a bosszúszomjas vénség hozott? – kérdezte Elfaba. A Te-
hén ránézett, mintha furcsállná, hogy valaki megszólítja. A Birkák nem mutatták, hogy értik.
– Mi ez a marhaság? – kérdezte fekete humorral a Tehén.
– Nyugriában éltem, ott nincs sok Állat. Valaha agitáltam az Állatok jogai mellett. Nem tu-
dom, most hogy állnak a dolgok Mumpicföldön. Mit tudtok erről mondani?
– Hogy törődj a saját dolgoddal!
– És a Birkák?
– Ezek semmit nem tudnak mondani. Elbutultak.
– Valóban? Csak birkák lettek? Van ilyen?
– Azt mondják, hogy az emberekből zöldség lesz, dinnye, tök. De nem szó szerint értik. A Bir-
kák nem lesznek birkák, csak néma Birkák. Mellesleg nem kéne úgy beszélnünk róluk, mintha itt
se lennének.
– Persze, bocsánat – mondta Elfaba az egyiknek, aki bánatosan pislantott. Majd a Tehénre né-
zett. – Szívesen szólítanálak a neveden.
– Már nem használom a nevemet – felelte a Tehén. – Nincs jogom nyilvánosan nevet használ-
ni. Csak privátim teszem.
– Értem. Én is így vagyok. Most csak Boszorkány a nevem.

178
 – Őeminenciája személyesen? – pottyant egy nyálcsomó a Tehén álláról a földre. – Hízelgő.
Nem is tudtam, hogy Boszorkánynak hívod magad, azt hittem, az csak gúnynév. A Keleti Bo-
szorkány, így emlegetnek.
– Nem, nem, én a nővére vagyok. Gondolom, akkor én lehetek a Nyugati Boszorkány – mo-
solygott Elfaba. – Nem is tudtam, hogy ennyire nem szeretik.
– Nem akartam tiszteletlen lenni a családoddal – próbálta helyrehozni a hibát a Tehén. –
Jobban teszem, ha tartom a számat, és inkább a kérődzésre összpontosítok. A lényeg, hogy fel
vagyok háborodva. Elcseréltek egy varázsigéért! Nincs semmi baj azzal a favágóval… ó, igen,
van fülem, habár ők ezt elfelejtették… és az, hogy egy olyan melegszívű együgyűt, mint Vagdosó
Miki baj érjen egy bűbáj miatt, ráadásul hogy én is része vagyok a barternek… hát nehéz elkép-
zelni, hogy ennél mélyebbre is lehet süllyedni az életben.
– Én azért jöttem, hogy kiszabadítsalak titeket – közölte Elfaba.
– Milyen jogon? – horkantott gyanakodva a Tehén.
– Már mondtam, az Eminens Tropp nővére vagyok, a Keleti Eminenciásé. – Majd helyesbített.
– A Keleti Boszorkányé. Vannak jogaim itt.
– És hová menjünk szabadon? Mihez kezdjünk? Eljutnánk Alsó Sártakonyig, aztán megint
megkötnének. A Varázsló alatt rabszolgaság, az Eminens Tropp alatt katekizmus. Nem igazán
tudunk elvegyülni a bizarr kis mumpicföldiek között.
– Eléggé megkeseredtél.
– Nem hallottál még őrült Tehénről? Édesem, a tőgyem belefájdult a mindennapi rángatásba.
Reggel-este tejet követelnek tőlem. Azt nem is részletezem, milyen, amikor meghágatnak a…
nem érdekes. De a legrosszabb, hogy a gyerekeimet felhizlalták és levágták. A mészárszékről hal-
lottam a sikolyaikat. Még arra sem vették a fáradságot, hogy engem hallótávolságon kívülre terel-
jenek! – Fejét a falnak fordította. A két Birka odament mellé kétoldalt, s meleg könyvtámaszok-
ként fogták közre.
– Végtelenül sajnálom, és még jobban szégyellem – mondta Elfaba. – Nézd, évekkel ezelőtt
Sizben doktor Dillamonddal dolgoztam. Hallottál róla? Aztán magam mentem a Varázslóhoz til-
takozni.. .
– Á, a Varázsló nem mutatkozik a magunkfajták előtt – nyerte vissza önuralmát a Tehén. –
Nem akarok tovább beszélni. Mindenki mellettünk áll, amíg akar tőlünk valamit. Eminens
Neszaróza biztos azért hozott ide, hogy belevegyen valami vallásos mutatványba. A horpaszomat
feldíszítik majd virágfüzérrel. És mind tudjuk, utána mi jön.
– Ebben tévedsz. Tiltakozom. Neszaróza unionista. Ők pedig nem csinálnak véráldozatot…
– Az idők változnak. És tanulatlan, ideges népeket kell megnyugtatnia. Mi válna be jobban,
mint a rituális áldozat?
– De hogy jutottak idáig a dolgok? – értetlenkedett a Boszorkány. – Már ha igazat mondasz.
Ez földművelő vidék. Itt jól kéne élnetek.
– A karámba zárt Állatoknak van idejük elméleteket gyártani. Nem is egy okos lénytől hallot-
tam a tiktakizmus terjedése és a hagyományos Állati munka háttérbe szorulása közti párhuzam-
ról. Nem teherhordók voltunk, hanem megbízható munkaerő. Ha már annak feleslegessé váltunk,
csak idő kérdése, hogy társadalmilag is mikor válunk azzá. Ez egy elmélet. Személy szerint én
úgy érzem, igazi gonoszság terjed. A Varázsló állítja fel a mércét, és a társadalom követi, mint a
birka. Már elnézést a felháborító hasonlatért – bólintott társai felé a Tehén. – Nyelvbotlás volt.
Elfaba kitárta a karám kapuját.
– Menjetek szabadon! Hogy mihez kezdetek vele, a ti dolgotok. Ha nem fogadjátok el, a ti ba-
jotok.
– Ha elmegyünk, az is a mi bajunk. Azt hiszed, az a boszorkány, aki megbűvöl egy fejszét,
hogy felaprítson egy embert, az megkímél két Birkát meg egy bosszantó Tehenet?
– De talán ez az utolsó esélyetek! – noszogatta elkeseredetten Elfaba.
A Tehén elindult, a Birkák követték.

179
 – Visszajövünk – mondta. – Ez a te épülésedre szolgál majd, nem a miénkre. Ne feledd sza-
vam: a faromat a legszebb dixxidusdai tálon szolgálják majd fel neked még az év vége előtt. Re-
mélem, a torkodon akad – tette hozzá, majd farkával hessegetve a legyeket elballagott.

– Egy glikkuszi nagykövet, drágám – felelte Neszaróza, amikor Elfaba követelte, hogy beszél-
jenek. – Igazán nem küldhetem el. Azért jött, hogy megbeszéljük a közös védelmi terveket, ha
következőnek Glikkusz szakadna el. Úgy véli, ügynökök vannak a családja nyomában, még ma
vissza kell indulnia. De majd együtt vacsorázunk, mint a régi időkben, jó? Te, én meg a szolgám.
Elfaba nem tehetett mást, még fél napot kellett várnia. Megkereste Frexet, és rávette, hogy
menjenek el sétálni a díszes tavakon és nyírt gyepeken túlra, ahol az erdők az uradalom határáig
értek. Apja mereven, lassan járt, szinte kínszenvedés volt Elfaba számára, aki szeretett kilépni, de
fegyelmezte magát.
– Milyennek találod a húgodat ennyi idő után? – kérdezte Frex. – Nagyon megváltozott?
– A maga módján mindig volt önbizalma – felelte Elfaba tartózkodóan.
– Én sose hittem, és most sem vagyok benne biztos. De jól eljátszotta, és egyre jobban megy
neki.
– Valójában miért hívtál ide, Papa? Tudod, nincs sok időm. Légy őszinte!
– Okosabb Eminenciás lennél Neszarózánál. És születési előjogod. Tudom, hogy a címöröklés
szigorú szabályait anyád nem tartotta fontosnak. Szerintem Mumpicföld lakói jobban járnának,
ha te állnál a kormányrúdnál. Neszaróza… Túl ájtatos, ha lehetséges ilyesmi. Ahhoz legalábbis,
hogy központi szerepet játsszon a közösségi életben.
– Talán ez az egyetlen, amiben hasonlítok anyámra – mondta Elfaba –, de engem sem érdekel
az öröklött cím, és semmit nem nyom a latban, hogy én vagyok a jog szerinti Eminenciás. Ebben
a tekintetben már rég eljátszottam a családi rangomat. Neszarózának minden joga megvan, hogy
Eminenciás maradjon, aztán jöhet Páncél. Vagy még jobb, ha eltörlik ezt az ostoba szokást, és
hagyják, hogy a mumpicföldiek kormányozzák magukat a halálba.
– Soha senki nem mondta, hogy a vezető nem ugyanolyan bűnbak, mint a legutolsó munkás.
Bár lehetséges. Én vezetésről beszélek, nem rangról és jogról. Én annak az időnek a természetéről
beszélek, amiben élünk, és a feladatról, amit el kell végezni. Fabala, mindig is te voltál a tehetsé-
gesebb. Páncél csak egy őrült, aki éppen titkos ügynököt játszik, Neszaróza meg egy sérült kis-
lány…
– Kérlek – nézett rá undorodva Elfaba. – Ideje már túllépni ezen, nem?
– Ő még nem lépett túl – válaszolt megbántva Frex. – Láttad már egy szerető karjaiban? Szült
gyereket? Élt olyan életet, aminek van értelme? Úgy bújik el az ájtatosság mögé, mint a terrorista
az eszme mögé… – Látta, hogy erre Elfaba összerezzen, hát elhallgatott.
– Ismertem szerelemre képes terroristákat – mondta nyugodtan Elfaba –, és ismertem jó
kapácákat, pártában maradt, gyermektelen nőket, akik betegeket gondoztak odaadóan.
– Tudsz olyan felnőttről, akivel Neszarózának kapcsolata lett volna? A Névtelen Istenen kí-
vül?
– Még te beszélsz? Neked volt feleséged és gyerekeid, de háttérbe szorultak a megtérítendő
kvarangyok miatt.
– Tettem, amit tennem kellett – válaszolt mereven Frex. – A lányom ne leckéztessen!
– Engem meg te ne leckéztess, hogy mi a kötelességem Neszaróza iránt. Neki szenteltem a
gyerekkoromat, még Sizben is őt segítettem, ő tette az életét olyanná, amilyen, és még most is
van választása és szabad akarata. Ahogy az alattvalónak is, akik leválthatják és levághatják a fe-
jét, ha az imáival az útjukba áll.
– Nagyon nagy hatalma van – mondta Frex szomorkásan. Elfaba rásandított, és először látta
gyengének, olyan felnőttnek, akivé Irji válhat, ha megéri. Aki bottal üti az események nyomát,

180
aki nem cselekszik, hanem elvisel, aki a múltat gyászolja és a jövőért imádkozik, ahelyett, hogy a
jelent dolgozná meg.
– Hogy tett szert ilyen hatalomra? – kérdezte, hogy kedveskedjen. – Jó szülői voltak.
Frex erre nem felelt.
Mentek tovább. Az erdőből egy kukoricaföld szélére értek. Pár napszámos a kerítést javította,
és egy madárijesztőt állított fel.
– Szép napot, Frexspar testvér – köszöntötték, süvegüket megemelve. Elfabára kíváncsian néz-
tek. Amikor hallótávon kívül értek, Elfaba megkérdezte:
– Kis talizmánt viseltek a ruhájukon, láttad? Egy szalmabábot vagy mit.
– Ó igen, a szalmaember, a madárijesztő. – Frex sóhajtott. – Ez is egy pogány szokás, ami el-
tűnt, majd a Nagy Aszály alatt feléledt. A tudatlan munkások madárijesztőbábot viselnek, ami
megóvja a termést a kártevőktől: a szárazságtól, a varjaktól, a rovaroktól, még a rothadástól is.
Valaha emberáldozatot is bemutattak. – Megállt, hogy kiszuszogja magát, és megtörölje az arcát.
– Családunk barátját, a kvarangy Teknősszívet itt mészárolták le az uradalomban Neszaróza szü-
letése napján. Abban az évben egy vándor törpe és egy hatalmas tiktak-óra járta a vidéket, és elő-
hozta a legocsmányabb hajlamokat az emberekből. Épp akkor értünk ide, amikor Teknősszívet
elkapták. Sose bocsátom meg magamnak, hogy nem láttam előre, mi fog történni… de anyád va-
júdott, és elüldöztek minket a városból. Nem tudtam világosan gondolkodni. Elfaba hallotta már
mindezt. Mégis.
– Szerelmes voltál bele – mondta ki, hogy megkönnyítse a dolgot.
– Mindketten. Osztoztunk rajta, anyád meg én. Egy élettel ezelőtt volt, már nem emlékszem,
miért. Talán akkor se tudtam. Anyád halála óta nem szerettem senkit, kivéve persze a gyerekei-
met.
– Az áldozatok történelme olyan brutális – csóválta a fejét Elfaba. – Most beszéltem egy Te-
hénnel, aki ettől a sorstól fél. Lehetséges?
– Minél civilizáltabbak leszünk, a szórakozásaink annál rémesebbek.
– És ez sosem változik, ugye? Emlékszem az Óz szó etimológiájára. legalábbis ahogy Ma-
dame Morzalom előadta. Azt mondta, a tudósok hajlanak rá, hogy a szó gyökere a gillikini rokon
szó, az oosz, aminek sok jelentése van: növekvés, gyarapodás, hatalom, nemzedék. Még az iszap
és távoli rokona, a métely állítólag ehhez a családhoz tartozik. Minél öregebb leszek, annál ponto-
sabbnak vélem ezt az elméletet.
– És az Óziász költője mégis azt mondja: „A zöld üresség földje, végtelen levelek földje”.
– A költők ugyanolyan felelősek a birodalom kialakulásáért, mint a többi professzionista bér-
tollnok.
– Néha bármit megadnék, hogy elmehessek innét, de rettegek a halott sivatagban utazni.
– Az csak legenda, Papa. Te tanítottál rá, hogy a sivatag sem halálosabb, mint ezek a mezők.
Amiről eszembe jut egy másik elmélet, amely szerint Óz az oázis szó rokona. Az északi nomád
népek így gondoltak Gillikinre a történelem előtt, még amikor Ózt felfedezték és benépesítették.
Nézd, Papa, nem kell olyan messze menned. Nyugria is egy másik ország. Miért nem jössz ve-
lem?
– Szeretnék, drágám, de hogy hagyhatnám itt Neszarózát? Nem tudnám.
– Még akkor se, ha Teknősszív lánya, és nem a tiéd? – mondta ki Elfaba.
– Főleg akkor nem.
És Elfaba megértette, hogy mivel apja nem tudta biztosan. Neszaróza az ő vagy Teknősszív
lánya-e, irracionális módon úgy döntött, hogy mindkettejüké. Neszaróza a rövid közös életük bi-
zonyítéka, az övéké és persze Melenáé. Nem számít, Neszaróza mennyire nyomorék, mindig is
több lesz Elfabánál. Mindig többet fog jelenteni neki.

Neszaróza hálószobájában ültek. Egy szolgálólány tehéngyomorból készített levest szolgált

fel. Elfaba, aki általában nem volt kényes, rá sem bírt nézni. A szolgáló kanalanként etette meg
Neszarózát.

181
 – Nem kertelek – jelentette ki Neszaróza. – Szeretném, ha csatlakoznál hozzám mint nővérbaj-
társ. Te lennél tanácsadóim vezetője, és irányítanál a távollétemben, ha utaznom kell.
– Abból, amit láttam, nem szeretem Mumpicföldet – felelte Elfaba. – Az emberek kegyetle-
nek, a palota pompája nyomasztó, és szerintem egy lőporos hordón ülsz
– Akkor meg főleg maradnod és segítened kell. Nem úgy neveltek minket, hogy életünkkel
szolgálatot tegyünk?
– A cipő erőssé tett. Nem tudtam, hogy ez lehetséges. Szerintem nincs szükséged rám. Csak ne
veszítsd el a cipőt! – Gondolatban hozzátette: A cipő természetellenes egyensúlyt ad. Úgy nézel
ki, mint a farkán álló kígyó.
– Emlékszel rá?
– Persze, de hallom, Glinda megerősítette egy varázslattal vagy mivel.
– Ó igen, Glinda. Bizony. – Neszaróza nyelt és mosolygott. –Megkaphatod a cipőmet… a
holttestemen keresztül. Átírom a végakaratomat, és rád hagyom. Bár el nem tudom képzelni, mi
hasznod lenne belőle. Új kezeket nem növesztett nekem. A megbűvölt cipő talán nem változtatja
meg a bőrszínedet, de elég csábossá tesz, hogy ne számítson.
– Öreg vagyok én már ahhoz
– Még életed delén jársz, és én is! – nevetett Neszaróza. –Mondd, hogy egy szerelmes férfi vár
egy nyugriai jurtában, sátorban vagy micsoda van ott. Halljam!
– Amióta reggel láttalak varázsolni, valami nem hagy nyugodni. A fejszéről beszélek.
– Ja, az. Semmiség.
– Nem emlékszel, amikor Sizben Madame Morzalom azt mondta, bűbájt bocsát ránk? És hogy
nem beszélhetünk róla egymással?
– Folytasd! Rémlik. Bizarr egy nő volt, nem? Igazi zsarnok.
– Azt mondta, minket választott Adeptusnak. Engem, téged meg Glindát. Valami felsőbb kör
ügynökeinek. Mágusoknak és… nem is tudom, titkos Összeesküvőknek. Megígérte, hogy magas
rangot kapunk. Elhitette velünk, hogy még egymással sem beszélhetünk róla.
– Ó, igen. Emlékszem. Milyen egy boszorkány volt!
– Szerinted van ebben igazság? – kérdezte Elfaba. – Szerinted volt ereje hallgatásra igézni
minket? Erős mágust csinálni belőlünk?
– Arra volt, hogy halálra rémítsen, de nagyon fiatalok voltunk, és nagyon ostobák, ha jól em-
lékszem.
– Akkor úgy éreztem, hogy összejátszik a Varázslóval, és hogy megparancsolta a tiktak szol-
gájának, Grommetiknek – tessék, csak úgy beugrott a neve ennyi idő után, hát nem különös? –,
hogy ölje meg doktor Dillamondot.
– Te minden zugban késes gazfickókat láttál – vélte Neszaróza. – Nem hinném, hogy Madame
Morzalomnak igazi hatalma lett volna. Nagyon tudott manipulálni, de az ereje korlátozott volt. és
mi naivan gonosznak láttuk. Pedig csak a saját fontosságát fitogtatta.
– Nem tudom. Utána egyszer próbáltam beszélni róla, és mind elájultunk, nem?
– Ártatlanok és rettenetesen befolyásolhatóak voltunk. Elfaba.
– Glinda egy pénzeszsákhoz ment hozzá, ahogy Madame Morzalom megmondta. Sir Chuffrey
még életben van?
– Ha azt életnek nevezed, akkor igen. És Glinda varázsló, ahhoz kétség sem férhet. De Ma-
dame Morzalom csak jósolt, látta, miben vagyunk tehetségesek, ahogy ez egy jó tanártól elvárha-
tó, és tanácsot adott, hogyan hasznosíthatnánk a legjobban. Mi olyan meglepő ebben?
– Megpróbált beszervezni minket egy ismeretlen vezető titkos szolgálatába. Ezt nem csak úgy
kitalálom, Neszaróza.
– Tessék, ez is bizonyítja, milyen jól látta, hogy építhet az összeesküvős mániádra. Én nem
emlékszem ilyesmire.

182
 Elfaba elhallgatott. Talán Neszarózának igaza van. Mégis itt vannak, jó tíz évvel később: két
Boszorkány, mondhatni. Glinda pedig a közjó érdekében tevékenykedő mágus, ez elég, hogy
visszamenjen Kiamo Kóba, és elégesse a Grimmerit, sőt a seprűt is.
– Glindát mindig egy pontyra emlékeztette – jutott Neszaróza eszébe. – Lehet félni egy haltól
ennyi év után?
– Egy könyvben egyszer láttam egy rajzot egy tavi szörnyről vagy tengeri szörnyről, már ha
hiszel a tengerekben. Nem tudom, létezik-e a szörny, de inkább élek kételkedve, mint hogy igazi
tapasztalat győzzön meg az ellenkezőjéről.
– Egyszer ugyanezt mondtad a Névtelen Istenről – jegyezte meg halkan Neszaróza.
– Kérlek, ne kezdd!
– A lélek túl értékes, hogy elherdáljuk, Elfaba.
– Akkor kész szerencse, hogy nekem nincs.
– Van lelked. Mindenkinek van.
– Szóval a Tehénnek is, akit ma cseréltél? Meg a Birkáknak?
– Nem az alsóbbrendűekről beszélek.
– Az efféle beszéd irritál engem, Neszaróza. Tudod, ma szabadon engedtem azokat az Állato-
kat.
– Vannak jogaid az uradalomban. Nem fogom megtiltani.
– Szörnyű dolgokat meséltek arról, hogyan bánnak errefelé az Állatokkal. Azt hittem, ez csak
Gillikinben és Smaragdvárosban van így, reméltem, hogy a gazdaságra épülő Mumpicföldön erő-
sebb a józan ész.
– Tudod – jelzett Neszaróza a szolgálónak, hogy törölje meg a száját – egyszer egy imádságon
találkoztam egy katonával. Egyik végtagját elvesztette, amikor a kvarangyokat kellett megzabo-
lázni. Azt mondta, minden reggel megüti a karja helyén a csonkot. A vér megindul, és pár perc
múlva bizsergő érzése lesz. Fantomkart fejlesztett ki. Nem egyszerre és nem fizikailag: csak az
érzés jött vissza. Kinő könyékig, aztán emlékezete, testi emlékezete a három-dimenziós karról to-
vábbszövi, le egész az ujjakig. Amint a fantomkar a helyén van, mármint a fejében, el tudja kez-
deni a napot nyomorékként. Ráadásul jobb tőle az egyensúlyérzéke is.
Elfaba egyre inkább Boszorkánynak érezte magát, és várta a csattanót.
– Egy darabig próbálgattam – mesélte tovább Neszaróza. – Hónapokig. Megkértem Dadust,
hogy masszírozza meg a csonkokat. Sok kemény munka után, mármint a részéről, kezdtem meg-
sejteni, milyen lehet, ha van karod. De igazán csak akkor jutottam valamire, amikor Glinda átala-
kította ezt a cipőt. Most, nem tudom, miért, talán mert a cipő túl szoros, elszorítja az ereket, de ha
egy órát talpon vagyok, már fantomkarom van. Életemben először. Csak az ujjakat nem igazán
érzem.
– Fantomkar. Örülök.
– Tudod, ha pofozgatnád magad, mármint szellemileg, talán kinőne a fantomlelked vagy va-
lami. A lélek jó belső vezető, talán még arra is rájönnél, hogy nem is fantom, hanem valóságos.
– Elég, Neszaróza! Semmi kedvem megbeszélni veled szellemi megpróbáltatásaimat.
– Maradj itt velem, csatlakozz a csapatomhoz, és megkeresztelünk – ajánlotta Neszaróza me-
legen.
– A víz nekem fájdalmat okoz, mint azt jól tudod. És nem akarok többet beszélni erről. Nem
esküdhetek fel semmire, ami névtelen. Ez ámítás.
– Szomorú életre ítéled magad.
– Azt már ismerem, legalább nem ér meglepetés. – Elfaba ledobta a szalvétáját. – Nem marad-
hatok, Neszaróza. Nem segíthetek. Megvan a magam felelőssége Nyugriában, ami iránt egyéb-
ként vajmi kevés érdeklődést mutattál. Jó, tudom, forradalom van, és te vagy az új miniszterelnök
vagy mi; ha valakinek, neked jogod van elfoglaltnak lenni. Vagy elfogadod a vezetés terhét, vagy
nem, de mindenképp bizonyosodj meg, hogy a te döntésed, és nem a történelem sodor bele. Ne
legyen akaratlan mártíromság! Aggódom miattad, de nem maradok, és nem leszek a kulid.
– Otromba és szókimondó voltam. Ne várd, hogy ilyen hirtelen testvérként viselkedjem…

183
 – Páncélon gyakorolhattál – jegyezte meg szigorúan Elfaba.
– Szóval felállsz és elmész? Csak így? – Neszaróza is felkelt a maga billegő, nyugtalanító
módján. – Tizenkét év után három-négy napig voltunk együtt, és kész?
– Őrizd meg az egyensúlyod – csókolta meg két orcáján a húgát Elfaba. – Tudom, hogy jó
Eminenciás leszel, ha akarod.
– Imádkozom a lelkedért – ígérte Neszaróza.
– Várok a cipőre – felelte Elfi.
Távozóban Elfi arra gondolt, elbúcsúzik apjától, aztán mégsem tette. Elmondott már neki min-
dent, amit elmondhatott. Ezek ketten együtt szervezkedtek ellene, a családok klausztrofóbiás, sze-
rető módján, és ő nem kért többet belőle.

Északnak ment a Magdaléna-hegység fölött, és közben rájött, hogy érinti a Sügeres-tavat. Ott
pihenőt tartott, hiszen ez már félút volt haza; meglepve konstatálta, mennyire örül, hogy vissza-
térhet. Végigballagott a tó partján, kereste a Szeszélylakot, de nem tudta felismerni a sok nyaraló
között, amely azóta ideépült.
Igazából nem is azt látta, amit a szeme, hanem a világot általában. A jellegét, meg azt, hogyan
utal önmagára. Hogy hihet Neszaróza a Névtelen Istenben? A világ minden aspektusa mögött ott
egy másik. Bizonyos értelemben doktor Dillamond nem ezt kutatta? Elképzelte a világ egy má-
sik, igaz fundamentumát, melyet bizonyítékokkal és kísérletekkel lehet igazolni; kitalálta, hogyan
keresse meg. Elfaba azonban nem volt látnok. A tó kék és fehér márványvizén túl, az ég vizes
selymén túl ő nem látott.
Az élet nyersanyagát nem: az angyalszárnyak izomszerkezetét, a fürkésző tekintetben a kapil-
lárismozgást. Se a mennyország ragacsos alattvalóit: a jót, már ha a Névtelen Isten jó. Se a go-
noszt.
Valójában ki szolgája kinek? Kiderül ez valaha? Minden egymás ellen dolgozik, mint a hideg
és a meleg, amely együtt kreál halálos jégcsapdárdát… A Varázsló egy sarlatán, egy csaló, egy
despota, akinek emberi ereje és gyarlóságai vannak? Ő irányítja az Adeptusokat – Neszarózát,
Glindát és a névtelen harmadikat, aki csak Elfaba lehet – vagy csak Madame Morzalom hitette el
ezt a Varázslóval, hogy csillapítsa hatalmas egóját, hataloméhét?
És Madame Morzalom? És Jakál? Van kapcsolat köztük? Talán mindkettő egy személy? Vagy
kemény istenségek, a sötétség erejének megtestesülései, a Kumbriai Boszorkány testéből kiálló
mérges tüskék? Vagy ők maguk – együtt vagy külön – a vén Kumbricia, aki a mitologikus hős-
kortól elélt egész eddig a mogorva, zsúfolt modern korig? Ők irányítják a Varázslót, rángatják,
akár egy marionettbábut?
Ki a rabszolgája kinek?

És míg az ember várja, hogy ez kiderüljöm, az ellentétes erőik formálta halálos jégcsap lehull,
s hűs hegyét a gyenge húsba veri?
Frusztráltan és energiával feltöltődve hagyta el a Sügeres-tó fenyővel tűzdelt partját. Mivel
nem érzett önbizalmat, hogy politikai vagy teológiai hierarchiát illető kérdésekben döntsön, úgy
érezte, elő kell ásnia doktor Dillamond jegyzeteit, amit a gyilkosság másnapján csent el a dolgo-
zószobájából. Valami konkrét dolgot akart. Egy nagyítót, szikét, sterilizált szondát. Talán most
már elég idős, hogy megértse, amit a doktor akart. Az unionista professzor lényegkereső volt; ő
tapasztalatlan ateista. De ennyi idő elteltével talán profitálhat valamit a doktor munkájából.
A szél egészen a Nagy-Honcsok alsóbb lejtőjéig hátulról segítette. Utána azonban nehezebb
szakasz következett, egyszerre kellett tájékozódni és nem leesni. Többször kénytelen volt leszáll-
ni és gyalogolni. Szerencsére nem volt túl hideg, s a védett völgyekben ráakadt nomádokra, akik
útbaigazították. Ennek ellenére még seprűvel is két hétbe telt hazaérnie.

184
 Késő délután kínlódott fel az utolsó lejtőkön. A télen tapasztaltakhoz képest a nap forrón sü-
tött, és magasan is állt, mikor Kiamo Ko sötét profilja végre-valahára kirajzolódott az égen. Úgy
érezte magát, mint a gyerek, aki egy nagyon magas úriember kalapjának tetejét nézi. A falut kike-
rülte, nem volt kedve ünnepléshez, és felhajtáshoz A seprű nélkül ez lehetetlen lett volna, sőt még
az is megszenvedte. A gyümölcsösben állt meg, és odament a hátsó ajtóhoz. Nyitva találta, ami
azt jelentette, hogy a nővérek virágot szednek, vagy hasonló sületlenséggel foglalkoznak.
Csend fogadta. A kredencről elvett egy barnuló almát, és felügetett a tornyába. Senkivel sem
futott össze. Dadus szobájához érve megzörgette a kilincset:
– Dadus?
– Jaj! – sikkantott fel az öregasszony. – Megijesztettél!
– Bejöhetek?
– Egy pillanat. – Mintha bútort toltak volna el az ajtó elől. – Szép dolog volt. Elfaba kisasz-
szony! Elmenni, itt hagyni minket, hogy nyugodtan megölhessenek álmunkban!
– Miről beszélsz? Engedj már be!
– Egy szó nélkül. Majd beleőrültünk az aggodalomba… – Az utolsó dolog is a helyére csú-
szott. Dadus kitárta az ajtót. – Ronda, hálátlan nőszemély! – zuhant Elfaba karjaiba sírva.
– Kérlek, egy életre elég drámát láttam. Miről beszélsz? Beletelt egy kis időbe, mire Dadus
megnyugodott. A csomagjában illatos sót keresett, és közben annyi kis üveget meg zacskót elő-
vett, hogy saját patikát alapíthatott volna. Volt ott kék üvegfiola, tablettás doboz, kígyóbőrbe
csomagolt por és pirula, meg egy gyönyörű zöld üveg, aminek megsárgult címkéjén az állt:
CSODAELI...
Bevette a nyugtatószereket, és amikor megint kapott levegőt, azt mondta:
– Tudod… drágám… biztos láttad… hogy mindenki eltűnt? Elfaba értetlenül nézett rá. Hirte-
len félelem lobbant bensőjében. Dadus nagy levegőt vett.
– Ne légy mérges Dadusra! Nem Dadus hibája. Azok a katonák úgy döntöttek, hogy végeztek.
Nem tudom, hogyan, talán Nor mondta nekik, hogy elmentél. Nekünk ő mondta el; belopózott a
szobádba a seprűért, és nem talált. Úgyhogy talán nekik is elárulta. Tudod, milyen kedvesek vol-
tak vele, mennyire imádták. Megjelentek az ajtónál, és azt mondták, az egész családot el kell vin-
niük a táborukba vagy hova. Szarimát, a húgait, Irjit és Nort. Azt mondták, én nem kellek, ami
sértő volt, és ezt a tudtukra is adtam. Szarima megkérdezte, mi ez az egész, és az a kedves Cse-
resznyemag parancsnok azt mondta, saját érdekükben. Ha netán egy zászlóalj erre jönne, jobb, ha
nincs itt az uralkodó család, nehogy vérengzés legyen a vége.
– Erre jön egy zászlóalj? Mikor? – csapott az ablakpárkányra tenyerével Elfaba.
– Azt próbálom elmondani. Nem mostanában, azt mondta, ez csak elővigyázatosság. De ra-
gaszkodtak hozza. A katonák szétkergették a falusiakat – senkit nem öltek meg, azt hiszem, az
egész nagyon emberséges volt, kivéve a láncokat –, csak én maradtam, mert túl öreg vagyok a
hegyi menethez, ráadásul senkinek se rokona. Meg Liirt is itt hagyták, mert nem jelentett fenye-
getést, és szerintem meg is kedvelték. De pár nappal később Liir is eltűnt. Biztos nagyon vágyott
utánuk, és követte őket.
– És senki nem tiltakozott? – tombolt Elfaba.
– Ne kiabálj velem! Persze, hogy tiltakoztak. Szarima összeesett, Irji és Nor viselte gondját.
De a nővérek, azok a nagyszájúak elbarikádozták magukat az ebédlőben, a kápolnaszárnyat fel-
gyújtották, hogy magukra vonják a falusiak figyelmét, Hármas meg egy fenőkővel rávágott Cse-
resznyemag parancsnok kezére, lefogadom, hogy minden csontot eltört a csuklójában. Ötös és
Hatos megkongatták a harangot, de a pásztorok messze voltak, és túl gyorsan történt minden. Ír-
tak két üzenetet, és a varjaid lábára kötötték, de azok nem akartak elmenni, csak gubbasztottak a
párkányon, a vén dögök. Akkor Négyesnek támadt egy ötlete, hogy forraljanak olajat, csak nem
tudtak elég nagy lángot gyújtani. Nagy hajcihő volt itt egy-két napig, dle végül a katonák kere-
kedtek felül. A férfiak mindig győznek.
Dadus hallgatott egy sort, majd bosszúsan folytatta:

185
 – Mind azt hittük, hogy már korábban rád támadtak, és eltettek az útból. Mindenki tudja, hogy
itt csak te érsz valamit. Mind Boszorkánynak hisznek. A falusiak azt mondták, ha visszatérsz, lépj
kapcsolatba Vörös Szélmalom falucskával a gátnál, tudod, úgy gondolják, te meg tudod menteni
az uralkodó családot. Mondtam nekik, hogy ez nem így van, téged nem érdekel a sorsuk, de meg-
ígértem, hogy átadom az üzenetet, hát tessék.
Elfaba fel-alá járkált. Szokásával ellentétben kibontotta a haját, és úgy rázta, mintha a hallot-
takat akarná elhessegetni.
– És Csicseri? – kérdezte végül.
– Biztos a zongora mögött bujkál.
– Hát ez szép fogadtatás!
Elfaba járkált, leült, megvakarta az állát, aztán megrúgta a Dadus éjjeli edényét, ami eltört.
– Nézzük, mi maradt – dörmögte. – A seprű. A méhek. A majom. Örömölő… őt bántották?
Szóval Örömölő. A varjak. Dadus. A falusiak, ha sértetlenek. A gyanús Grimmeri. Nem sok.
– Nem az – sóhajtott Dadus. – Végzet, én mondom, végzet.
– Visszaszerezhetjük őket. Vissza is fogjuk.
– Dadusra számíthatsz, bár sose állhattam azokat a nővéreket. Elfaba ökölbe szorította a kezét,
de igyekezett nem püfölni magát.
– Liir is eltűnt. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek Szarimától, és erre még Liirt is elvesz-
tem. Hát nem vagyok jó semmire?
Kiamo Kóban halotti csend honolt, csak Dadus ziháló légzése hallatszott, ahogy szunyókált a
hintaszékben. Örömölő farka a padlót söpörte, örült, hogy látja gazdáját. Az ablakon kívül tágas
és reménytelen volt az ég. Elfaba is fáradt volt, de nem bírt aludni, időről időre azt hitte, hallja,
amint a víz a halkút oldalát nyaldossa, mintha a legendás föld alatti tó emelkedne, hogy mindnyá-
jukat megfojtsa.

186
187
 1

Később sokat beszéltek arról, minek hitték. A zaj mintha az ég minden sarkából jött volna egy-
szerre.
A szinonimaszótárakkal és apokaliptikus iratokkal felszerelkezett újságírók megadóan tették
fel a kezüket. „Tébolyult és felkantározott levegő örvénylő folyama…” „Láthatatlan, sötét vulkán
hörgése…”
A tiktak-dolgokhoz vonzódó örömhitesek óraszerkezet hangjának hallották, amelynek kinyúl-
tak a rugói, és rettenetes sebességgel robog, bosszúszomjas energia szabadult el.
A lényeghívők úgy látták, a világ hirtelen túlzsúfolt lett élettel, milliószámra osztódtak az
atomok, molekulák váltak ki, és semmisültek meg, atomok rezegtek.
A babonásaknak az idő omlott össze. A világ bajai rendeződtek kötegbe, váltak egyetlen szür-
kületi izommá, amely egyszer és mindenkorra szétnyomja a világ belső magját.
A hagyományosabb vallások követői bosszúszomjas angyali seregek rohamának hitték: a Név-
telen Isten rettenetes neve végül elhangzott (meglepetés!), és minden remény elpárolgott.
Néhányan úgy tettek, mintha elhinnék, hogy sárkányosztag repült el felettük, melyet támadás-
ra képeztek ki, s háromszögletű szárnyuk csapdosása szakította el az ég horgonyát.
A pusztítás nyomában senkiben sem volt annyi pimaszság vagy bátorság (vagy tapasztalat),
hogy hazudjon és kijelentse, hogy ismeri a terror okát: szél tekeredett fel egy függőleges var-
kocsba.
Más szóval: egy tornádó.
Sok mumpicföldi élet veszett oda, s velük több négyzetmérföldnyi termőtalaj, sok száz év
munkájának gyümölcse. A keleti sivatag homokja több falut nyomtalanul eltemetett, egyetlen túl-
élő sem maradt, aki elbeszélhette volna szenvedésüket. Akár egy rémálom, a szélkürtő úgy csa-
pott be Óz földjére Görgetegvégtől harminc mérföldnyire északra, körültekintően megkerülte a
Semlyék Uradalmat, ahol minden rózsaszirom a helyén maradt, minden tüske érintetlenül csillo-
gott. A tornádó átvágott Szakajtón, tönkretette a renegát mumpic nép gazdaságának alapját, majd
lassan erejél vesztette, mintha így tervezték volna, a jobbára nemcsak hogy nem használt sárga
téglás út keleti részén, de ráadásul pontosan azon a helyen – Középmumpic falucskánál –, ahol a
helyi kápolna mellett Neszaróza éppen kitüntetéseket osztott a hittanórákon kitűnő teljesítményt
mutatóknak. A vihar egy házat pottyantott a fejére.
Az összes gyerek túlélte, s imádkozhattak Neszaróza lelkéért a szertartáson. Pompásan kama-
toztathatlak a hittanórán tanultakat.
Természetesen sok-sok vicc született a katasztrófáról. „A végzet elől nem lehet elbújni; min-
dig is jó házból való lány volt.” „Végre egyszer neki is csapták a szelet!' „Egyszer mindenkinek
fel kell nőni és elmenni otthonról, csak az OTTHON EZT NÉHA NEM SZERETI!” „Mi a kü-
lönbség egy hullócsillag és egy hulló ház között? Amelyik jóindulatú, teljesíti a kívánságot, ame-
lyik gonosz, kilapítja a boszorkányt.” „Mi az: nagy, vastag, megrengeti a földet, és veled is azt
akarja csinálni? Nem tudom, de bemutatnál neki?”
Ilyen fergeteget Ózban még nem láttak. Több terroristacsoport is vállalta érte a felelősséget,
főleg amikor kiderült, hogy a gonosz Keleti boszorkány vagy más néven az Eminens Tropp – po-
litikai meggyőződéstől függően – odalett. Eleinte nem nagyon tudták, hogy a házban utasok is
voltak. Már az is a hihetőség határán mozgott, hogy az az egzotikus ház szinte érintetlenül esett rá
a vendég méltóságoknak épített emelvényre. Hogy valaki is túlélhette azt a zuhanást, az vagy tel-
jesen hihetetlen, vagy a Névtelen Isten kezének egyértelmű nyoma. No, persze akadt néhány vak,
aki hirtelen felkiáltott: „Látok!”, egy béna Disznó pedig felállt, és addig ropta a táncot, amíg el
nem vezették, meg ilyesmik. Az idegen lányt – aki Dorkának nevezte magát – a puszta túlélés
miatt élő szent rangra emelték. A kutya csak egy bosszantó korcs volt.

188
 2

Amikor Neszaróza korai halálának híre galambposta révén elérte Kiamo Kót, a Boszorkány
éppen nagyban ügyködött: egy fehér mellű hím rocmadár szárnyait varrta rá a nemrégiben fogott
hómajmai egyikének hátizmára. Többévnyi rémes kudarcsorozat után úgy-ahogy tökéletesítette
az eljárást: eddig a kegyes halál volt az egyetlen tisztességes megoldás szenvedő alanyaival
szemben. Fijero régi könyvei doktor Nikidik élettudomány-óráiról mutatták meg először a helyes
utat. A Grimmeri is segített, már ha jól értette: talált olyan varázsigét, amivel meg lehet győzni a
tengelyidegeket, hogy ne fában, hanem égben gondolkozzanak. Aztán amikor végre eltalálta, a
szárnyas majmok láthatóan boldogok voltak. Az a lépés még visszavolt, hogy a nősténymajom
szárnyas utódot szüljön, de reménykedett.
A repülés mindenképpen jobban ment nekik, mint a beszéd. Csicseri, aki immár a kastély ál-
latseregletének pátriárkája lett, csak úgy fröcsögte az egy szótagú szavakat, ám a jelek szerint
még mindig nem értette, mit mond.
Történetesen éppen Csicseri vitte be a galamb levelét Elfaba műhelyébe. A Boszorkány a ke-
zébe adta a vágószerszámot. míg ő kihajtogatta a levelet. Páncél rövid levele beszámolt a torná-
dóról és a temetésről, melyet hetekkel későbbre tettek, hátha addig megkapja a levelet. Elfaba le-
tette az üzenetet, és folytatta a munkát, a gyászt és a sajnálatot egyidőre félretéve. A szárnyasítás
ravasz munka, és a nyugtató, amit beadott a majomnak, nem tart ki egész délelőtt.
– Csicseri, ideje lesegíteni Dadust a lépcsőn. És keresd meg Liirt is, mondd meg neki, hogy
ebédnél beszélnünk kell – utasította a majmot összeszorított foggal, lepillantva a diagrammokra,
hogy ellenőrizze, az egymásra érő izomcsoportokat biztosan jól helyezte el.
Dadustól ekkoriban már az is nagy teljesítmény volt, ha naponta egyszer le tudott menni az
ebédlőbe.
– Ez a munkám, ez meg az alvás. Dadus mindkettőt jól csinálja – mondta minden áldott dél-
után, amikor a megerőltetéstől kiéhezve megérkezett. Liir sajttal és kenyérrel terített, néha hideg
pecsenyével is, aztán hárman ott majszoltak, általában kedvetlenül a beszédhez, és gyorsan vissza
is tértek saját teendőjükhöz
Liir tizennégy éves volt, és ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a Boszorkányt a Semlyék Ura-
dalomba.
– Sehol se voltam, csak a katonákkal – panaszkodott. – Sose engedsz, semmit!
– Valakinek itt kell maradni, és vigyázni Dadusra. Nincs értelme vitatkozni.
– Csicseri is képes rá.
– Nem képes. Kezd feledékeny lenni, tőle meg Dadustól akár földig is éghet a palota. Nem,
hallani sem akarok róla, Liir, maradsz! Ráadásul a seprűmön kell mennem, hogy odaérjek.
– Sose engedsz nekem semmit!
– Mosogathatsz
– Tudod, hogy értem.
– Miről beszél, drágám? – kérdezte hangosan Dadus.
– Semmiről – felelte a Boszorkány.
– Mit mondasz?
– Semmit.
– Nem is mondod el neki? – kérdezte Liir. – Segített felnevelni Neszarózát, nem?
– Túl öreg, nem kell tudnia. Nyolcvanöt éves, csak felzaklatná.
– Dadus, Neszaróza halott – mondta Liir.
– Csend, te mihaszna, vagy kiheréllek.
– Mi van Neszarózával? – visított Dadus.
– Hal bed hed – mondta Csicseri.
– Mi?
– Neszaróza meghalt! – közölte Liir. Dadus sírva fakadt.

189
 – Igaz ez, Elfaba? Meghalt a húgod?
– Ezért még felelni fogsz Liir – sziszegte a Boszorkány. – Igen, Dadus, nem hazudok neked.
Vihar volt, és összedőlt egy épület. Azt mondják, békésen ment el.
– Egyenesen Lurlin kebelére szállt – zokogta Dadus. – Lurlin aranyszekere jött el érte. – A
sajtdarabot piszkálta a tányérján. Majd vajat kent a szalvétára, és harapott egyet. – Mikor indu-
lunk a temetésre?
– Túl öreg vagy az utazáshoz Én elmegyek. Liir itt marad veled.
– Nem maradok – mondta Liir.
– Jó fiú – mondta Dadus –, de nem olyan, mint Neszaróza. Jaj, gyászos nap! Liir, a teát a szo-
bámba kérem. Nem tudok itt ülni, mintha mi sem történt volna. – Talpra állt, Csicseri fején tá-
maszkodva. (Csicseri odavolt érte.) – Tudod, kedvesem – mondta a Boszorkánynak –, nem hi-
szem, hogy a fiú elég idős gondomat viselni. Mi van, ha megint megtámadják a kastélyt? Emlé-
kezz, mi történt, amikor legutóbb elmentél. – Kis, vádló grimaszt vágott.
– Dadus, ardzsiki fegyveresek őrzik a palotát éjjel-nappal. A Varázsló hadserege Vörös Szél-
malomban állomásozik, eszük ágában sincs elhagyni a biztos menedéket és megkockáztatni, hogy
éhen haljanak a hágókon. Azok után nem, amit tettek. Az volt az ő csatájuk, az ő hadjáratuk.
Most már csak őrkutyák. Azért maradtak, hogy jelentsék, ha a hegyi klánok invázióra vagy za-
vargásra készülnek. Te is tudod. Nincs mitől tartanod.
– Öreg vagyok már ahhoz, hogy láncra verjenek, mint Szarimát és a családját. És hogyan men-
tenél meg engem, ha őket se tudtad?
– Még dolgozom rajta – mondta a Boszorkány Dadus bal fülébe.
– Hét éve. Roppant makacs vagy. Szerintem hét hosszú éve már közös sírban fekszenek.
Lurlinnak köszönd, Liir, hogy te nem vagy köztük.
– Próbáltam megmenteni őket – dörmögte Liir, aki magában átírta a szökését, és hősiesebb
szerepben tüntette fel magát. Nem a katonák társasága után vágyakozott, mondta magának, né-
mán, vakmerően a családot próbálta megmenteni! Valójában Cseresznyemag parancsnok puszta
kedvességből megköttette Liirt, és egy zsákban valaki pajtájában hagyta, így akadályozva meg,
hogy a többiekkel együtt elfogják. A parancsnok nem tudta, hogy Liir Fijero zabigyereke, hiszen
Liir sem tudta.
– Jó fiú. – A szomorú hír Dadust visszasodorta ahhoz a tragédiához, amire élénkebben emlé-
kezett. – Én persze megtettem, amit tudtam, de Dadus már akkor is öregasszony volt. Szerinted
halottak, Elfaba?
– Semmit nem tudtam kideríteni – felelte a Boszorkány ezredszer. – Elvihették Smaragd vá-
rosba, vagy meg is ölhették őket, nem tudom. És ezt te is tudod, Dadus. Megvesztegettem embe-
reket. Kémkedtem, ügynököket béreltem fel, hogy kövessenek minden nyomot. Tanácsot kértem
a kvarjú Nasztoja hercegnőtől is. Meséltem. Ne kínozz a kudarcommal!
– Az én kudarcom volt – mondta Dadus békítőleg, de mindketten tudták, hogy nem gondolja
komolyan. – Ha fiatalabb és erősebb lettem volna, jól megmondom annak a Cseresznyemagnak a
magamét! És most Szarima is eltűnt, meg a nővérei is. Gondolom, egyikünk se hibás – fejezte be
őszintétlenül, mogorván nézve a Boszorkányra. – Dolgod volt, hát elmentél. Ki bírálhat érte?
Csakhogy a Boszorkányt vízként égette a kép, hogy Szarimát megláncolták, Szarima teteme a
föld alatt bomlik, örökre megtagadva tőle a megbocsátást Fijero halála miatt.
– Elég már, vén satrafa! A saját korbácsommal ütsz? Menj teázni, te banya!
A Boszorkány végre leült, Neszarózára gondolt, és arra, hogy most mi lesz. Próbált távol ma-
radni a politikától, de tudta, hogy a vezetőváltás Mumpicföldön kibillentheti a dolgokat… talán
pozitív értelemben. Húga halála miatt bűntudatos megkönnyebbülést érzett.
Felírta, mit akar magával vinni a temetésre. Legelőször is egy lapot a Grimmeriből. A szobá-
jában átböngészte a hatalmas, dohos kötetet, végül kitépett egy különösen rejtélyes oldalt. A be-
tűk még mindig mozogtak a szeme előtt, összegyűltek meg szétszóródtak, akár egy hangyaboly.
Ahányszor csak belekukkantott, megértett valamit ott, ahol korábban csak olvashatatlan csirkeka-

190
parást látott; de néha el is tűnt a már meglelt jelentés. Majd megkérdezi az apját, ő a szent szemé-
vel jobban látja az igazságot.

A Semlyék Uradalom fekete drapériába és bíbor zászlókba öltözött. Az érkező Boszorkányt

egy félkarú, a legkevésbé sem szívélyes egyszemélyes fogadóbizottság várta: egy Nipp nevű sza-
kállas mumpicföldi, aki egyszerre volt kapus, gondnok és miniszterelnök.
– A vérvonaladnak többé nincs semmi különleges előjoga Mumpicföldön – közölte. –
Neszaróza halálával az Eminens címet végre eltöröltük.
A Boszorkányt ez hidegen hagyta, ám esze ágában sem volt válasz nélkül hagyni a kijelentést.
– Akkor van eltörölve, ha elfogadom, hogy el van törölve. –Nem mintha a tisztséget nagyon
használták volna az utóbbi években; Frex ritka, de bőbeszédű leveleiből kitűnt, hogy Neszarózát
szórakoztatta a „gonosz Keleti Boszorkány” név, kivételesen jó erkölcsű személyhez méltó nyil-
vános penitenciának találta. Rászokott, hogy maga is így nevezze magát.
Nipp megmutatta neki a szobáját.
– Nem kell sok – mondta a gonosz Nyugati Boszorkány (mert ő pedig megengedte, hogy ezek
a felkapaszkodott mumpicföldiek így hívják). – Pár napra egy ágy. És szeretném látni apámat,
részt venni a temetésen. Összeszedek pár holmit, és már itt se vagyok. Testvérünk, Páncél itt
lesz?
– Páncél megint eltűnt – felelte Nipp. – Üdvözletét küldi. Küldetésre ment Glikkuszba, ami
nem várhat. Néhányan úgy véljük, disszidálni készül, aggódik az itteni kormányváltás miatt,
most, hogy a zsarnok meghalt. És jól is teszi. Tiszta törülközőt?
– Nem használok. Most pedig hagyj magamra!
Nagyon fáradt volt. És szomorú.
A hatvanhárom éves Frex még kopaszabb volt, mint legutóbb, szakálla még fehérebb. Két vál-
la meggörnyedt, befelé hajlott, mintha el akarnák kapni egymást, feje belesüllyedt görbülő gerin-
ce és nyaka természetes üregébe. Takaróba burkolózva ült a verandán.
– Maga ki? – kérdezte, amikor a Boszorkány odament, és leült mellé. A látása már szinte telje-
sen odalett.
– Az idősebbik lányod, Papa – felelte az – Aki megmaradt.
– Fabala, mihez kezdek Neszaróza nélkül? Hogy élhetek a kincsem nélkül?
A Boszorkány fogta a kezét, amíg elaludt, és letörölte vén arcát, habár a könnyek égették a bő-
rét.
A felszabadult mumpicföldiek lerombolták az udvarházat. A Boszorkánynak nem kellettek az
üres limlomok, mégis értelmetlennek tűnt eltékozolni a birtokot. A meggyalázás olyan rövidlátó
cselekedet; hát nem értik, hogy bárhogy fognak is élni, a Semlyék Uradalomban lehetne a parla-
ment épülete?
Sokat üldögélt az apjával, de alig beszélgettek. Egyik reggel, amikor Frex a szokottnál éberebb
és energikusabb volt, megkérdezte tőle, tényleg boszorkány-e.
– Hát mi egy Boszorkány? Ebben a családban ki bízott valaha is a nyelvben? Papa, megnéznél
valamit a kedvemért, és elmondanád, mit látsz? – A belső zsebéből előhúzta a Grimmeri lapját, és
kiterítette apja ölében, akár egy asztalkendőt. Az apja végigsimított rajta, mintha ujjbegyével pró-
bálná elolvasni, majd egészen közel emelte a szeméhez
– Mit látsz? – kérdezte a Boszorkány. – Meg tudod mondani, miféle írás ez? Jó vagy rossz?
– A jelek elég tiszták és nagyok, el kéne tudnom olvasni. – Megfordította fejjel lefelé. – De
nem ismerem ezt az ábécét, kis Fabala. Idegen nyelv ez. Te el tudod olvasni?
– Néha, de csak rövid ideig. Nem tudom, hogy a szemem csal-e meg, vagy az irat ravaszkodik.
– Mindig is erős szemed volt. Már csöppség korodban olyasmit láttál, amit senki más.
– Nem értem, mire gondolsz

191
 – Volt egy tükröd, amit az édes Teknősszív készített neked, és úgy néztél bele, mintha más vi-
lágokat, más időket látnál benne.
– Biztos magamat néztem.
Csakhogy mindketten tudták, hogy ez képtelenség, és Frex most az egyszer ki is mondta:
– Nem magadat nézted, azt gyűlölted. Gyűlölted a bőrödet, az éles vonásaidat, a furcsa szeme-
det.
– Honnét tanultam ezt a gyűlöletet?
– Veled született. Átok volt. Azért születtél, hogy életem átka legyél. – Szeretettel megpaskol-
ta lánya kezét, mintha ez semmiség volna. – Amikor elvesztetted a furcsa tejfogaidat, és kijött a
rendes, mind megnyugodtunk egy kicsit. De az első pár évben, amíg Neszaróza meg nem szüle-
tett, egy kis szörnyeteg voltál. Csak amikor eljött hozzánk az áldott Neszaróza, még nyomorul-
tabban, mint te, akkor lettél normális gyerek.
– Miért lettem megátkozva ezzel a mássággal? Te szent ember vagy, tudnod kell.
– Az én hibám vagy. – Szavai ellenére Frex érezhetően mégis a lányát hibáztatta, bár a Bo-
szorkány most sem volt elég okos, hogy megértse, ez hogy lehet. – Azért gyötörtél, amit nem tud-
tam elérni. De ne emészd magad miatta – tette hozzá –, nagyon rég volt.
– És Neszaróza? Őt hogy magyarázza a szégyen és a bűntudat mérlege?
– Ő anyád laza erkölcsének tükörképe volt – válaszolta Frex nyugodtan.
– És ezért tudtad őt annyira szeretni. Mert gyarlósága nem a te hibád volt.
– Ne emészd magad, mindig ezt csinálod. És most, hogy halott, mit számít?
– Az én életem még tart.
– De az enyém már a vége fele jár – mondta szomorúan Frex.
A Boszorkány visszahelyezte apja kezét az ölébe, gyengéden megcsókolta, majd a Grimmeri
lapját összehajtotta, és visszadugta a zsebébe. Aztán a gyep felé nézett, ahonnét valaki közeledett
feléjük. Azt hitte, a teát hozzák (Frex még mindig jogosult volt bizonyos ellátásra a kora, a ked-
vessége és – lánya úgy hitte – a hivatása miatt), de amikor meglátta, ki az, felállt, és lesimította
házi szövésű szoknyája elejét.
– Arduennai Glinda kisasszony – üdvözölte zakatoló szívvel.
– Hát eljöttél. Tudtam – mondta Glinda. – Elfaba kisasszony, az utolsó igazi Eminens Tropp,
akármit is mondanak!
Glinda lassan közeledett, kora vagy félénksége miatt, vagy mert röhejes ruhája olyan nehéz
volt, hogy alig bírt elegendő lendületet venni a járáshoz Úgy néz ki, mint egy hatalmas
glindanróea-bokor.
A Boszorkány csak erre tudott gondolni; a szoknya alatt akkora abroncs lehet, akár a Szent
Florix-székesegyház kupolája. A szoknya tele volt flitterrel és csicsával, és körbe hat-hét tojásdad
mezőre mintha Óz egész történetét is rávarrták volna. De az arca a púder alatt, a szem és a száj
sarkában felgyűrődött ráncok alatt a Perta-vidéki félénk iskoláslány arca volt.
– Semmit nem változtál – mondta Glinda. – Ő az apád?
A Boszorkány bólintott, de csendre intette; Frex megint elszundított.
– Gyere, sétáljunk egyet a kertben, mielőtt ezek az eszementek feltépik a rózsákat, hogy meg-
toroljanak valami igazságtalanságot – karolt Glindába. – Glinda, förtelmesen nézel ki ebben a
szerelésben! Azt hittem, mostanra megjött az eszed.
– Ha vidéken élsz, meg kell nekik mutatnod, mi a stílus. Szerintem nem olyan szörnyű. Vagy a
szaténcsüngők a vállán már túlzás?
– Annál is több. Valaki, egy ollót! Ez kész katasztrófa. Nevettek.
– Hogy mit műveltek ezzel a pompás régi épülettel – méltatlankodott Glinda. – Nézd, azok a
timpanonok meg azok a faragott urnák! Arra a csodás erkélyre meg forradalmi szlogeneket festet-
tek. Remélem, teszel valamit, Elfaba. Ilyen erkély csak a fővárosban van.
– Én sose voltam oda az építészetért, Glinda. Én csak a szlogent látom: RAJTUNK TAPO-
SOTT. Miért ne festenék oda, ha tényleg rajtuk taposott?

192
 – A zsarnokok jönnek-mennek, ele az erkélyek örökké állnak. Csak szólj, és a legjobb restau-
rátorokat küldöm.
– Hallom, az elsők közt értél oda, amikor Neszaróza meghalt. Hogy történt?
– Sir Chuffrey, a férjem befektetett a disznóhúsba, és Mumpicföld igyekszik gazdaságilag
több lábon állni, hogy ne legyen kiszolgáltatva a gillikini bankoknak meg a smaragdvárosi gabo-
natőzsdének. Sose lehet tudni, milyen lesz a kapcsolat Mumpicföld és Óz többi része között, jobb
felkészülni mindenre. Szóval ahol Sir Chuffrey üzletel, ott én jótékonykodok. Mennyben köttetett
kapcsolat ez. El tudod hinni, hogy több pénzem van, mint amennyit el tudok költeni? – Vihogva
szorította meg a Boszorkány karját. –Sose hittem volna, hogy a jótékonykodás ilyen jólesik.
– Szóval itt voltál Mumpicföldön…
– Igen, egy árvaházban a Mohahabos partján, és gondoltam, elnézek a vadasparkba, mert még
sose láttam sárkányt, úgyhogy alig tíz mérföldre voltam, amikor a vihar kitört. Még ott is rettene-
tes szél volt, el se tudom képzelni, hogy tarthattak ceremóniát Közép-Mumpicban. A park egyes
részeit lezárták, nehogy kidőljenek a fák, vagy elmeneküljenek az Állatok…
– Szóval Állatok vannak a vadasparkban?
– Egyszer el kell menned, mennyei! Na, szóval a ház a derült égből zuhant le, és ezt szó sze-
rint értem. Ha sejtették volna a vihart, biztos lemondják az eseményt, és menedékbe bújnak. Kü-
lönben is, a híradórendszer igen fejlett Mumpicföld egyes részein; maga Neszaróza is működte-
tett egy jelzőfény és tiktak kódrendszert, hogy figyelmeztessen a Varázsló támadására. Úgyhogy
a híreket pillanatok alatt el lehetett juttatni minden irányba. Odaparancsoltam egy főnixet, és
megkértem, vigyen el Közép-Mumpicba. Odaértem, mire a legtöbb helybéli egyáltalán felfogta,
mi történt.
– Meséld el!
– Őrömmel fogod hallani, hogy nem folyt vér. Megkockáztatom, hogy lehettek súlyos belső
sérülések, de vér nem folyt. Neszaróza utolsó néhány ájtatos híve ezt persze úgy vette, hogy a
lelke épségben felszállt, és alig szenvedett. Én se hinném, hogy sokat szenvedett, úgy kupán csap-
ták. A boldogtalanabb alattvaló, akik többen voltak, Lurlin viccének hitték, aki így szabadította
fel őket Neszaróza egyedi fundamentalista rabságából. Nagy tivornya volt, amikor odaértem, és
ünnepelték a fura lányt meg a kutyát, akik a jelek szerint abban a házban éltek.
– Kicsodát? – kérdezte a Boszorkány, aki ezt a részt még nem hallotta.
– Tudod, hogy a mumpicföldiek hajlongnak-bókolnak, akármilyen demokratikus is a felfogá-
suk. Alighogy megérkeztem, már ott hajlongtak előttem, boszorkánynak neveztek. Próbáltam
megértetni velük, hogy a mágus sokkal több annál, de hát beszélhet ezeknek az ember. Biztos a
ruhám miatt. Aznap lazac-rózsaszín fantáziát viseltem, ami nagyon jól állt.
– Folytasd – nógatta a Boszorkány, aki sosem volt oda a ruhákért.
– A gyerek bemutatkozott: Dorka, Kansasból. Nem ismertem a helyet, ezt meg is mondtam
neki. Láthatóan ő is megdöbbent a történteken. Volt egy ronda kis kutyája, ami ott csaholt a sar-
kában, Tata vagy Totó vagy micsoda. Szóval én mondom, ez a Dorka is sokkos állapotban volt.
Elég csúnyácska teremtés, igen kevés érzékkel a divathoz, bár gondolom, ez mindenkinél máskor
fejlődik ki – sandított a Boszorkányra. – Némelyeknél sokkal, sokkal később.
Ezen jót vihogtak.
– Dorka úgy vélte – folytatta Glinda –, haza kéne mennie, de mert nem emlékezett rá, hogy ta-
nult volna Ózról az iskolában, nekem meg nem rémlett Kansas, ezért úgy eldöntöttünk, máshol
kell segítséget kérnie. Azok a köpönyegforgató mumpicföldiek akár ott helyben kinevezték volna
Neszaróza helyére, ami viszont megharagította volna Nippet meg azokat a minisztereket, akik
pozícióért helyezkedtek a Semlyék Uradalomban Neszaróza halálára várva. Ráadásul más is tör-
ténhet. Dorka csak útban lett volna.
– A közügyeket mindig szem előtt tartod. Nem vagyok meglepve – mondta a Boszorkány elé-
gedetten. – Mindig is sejtettem, hogy ilyen vagy, Glinda.

193
 – Szóval úgy gondoltam, a legjobb kijuttatni Dorkát Mumpicföldről, mielőtt egy polgárháború
még jobban tönkreteszi az egészet. Tudod, vannak frakciók, amelyek Mumpicföld visszacsatolá-
sát követelik Ózhoz Nem tenne jót a lánynak, ha ellentétes érdekek kereszttüzében találná magát.
– Tehát nincs itt. Azt hittem, találkozom vele.
– Dorkával? De nem mész neki, Ugye? Csak egy gyerek. Mumpicföldi mércével nagy, de csak
gyerek. Ártatlan, Elfaba; látom a szemedben azt a régi paranoiát. Tudod, nem ő vezette azt a há-
zat, ő is csapdába esett benne. Ezt a küzdelmet ne kezdd el!
– Igazad lehet – sóhajtott a Boszorkány. – Tudod, reggelente már merevek az izmaim. Néha
azt hiszem, a bosszú is szokás kérdése. Merev hozzáállás. Egyfolytában azt remélem, hogy a Va-
rázslót megdöntik még az én életemben, de ez a cél valahogy szemben áll a boldogsággal. Talán
nem kéne bosszút állnom egy olyan testvérért, akivel amúgy se jöttem ki.
– Főleg, ha a halála véletlen.
– Glinda, biztos emlékszel Fijeróra. Hallottál róla, hogy tizenöt éve meghalt?
– Persze. Azt hallottam, hogy rejtélyes körülmények között halt meg.
– Ismertem a feleségét meg a sógornőit. Egyszer utaltak rá, hogy viszonya volt valakivel Sma-
ragdvárosban.
Glinda sárgás-rózsaszínre pirult.
– Édesem, én kedveltem Fijerót, jó ember és jó vezető volt, de emlékszel, hogy sötét bőrű volt.
Többek között. Még ha titkos kapcsolatra vágynék is, ami egyébként ritkán jó bárkinek, csak nem
gyanakszol rám és Fijeróra! Kérlek!
És a Boszorkány csüggedten jött rá, hogy ez igaz; Glinda ocsmány hajlama a sznobságra élete
delén visszatért.
Glindának sejtelme sem volt, hogy a Boszorkány magára utal, túl izgatott volt, hogy igazán
odafigyeljen. A Boszorkány megijesztette kicsit. Nemcsak az, hogy ennyi idő után újra látja, de
Elfaba furcsa karizmája is, ami Glindát mindig háttérbe szorította. Ráadásul ott volt az a megha-
tározhatatlan bizsergés, amitől Glinda félénk lett, és hadart hamis, magas hangon, mint egy ka-
masz Az ember milyen gyorsan visszakerül ifjúsága rémes bizonytalanságába!
Ugyanis, ha egyáltalán felidézte magában ifjúságát, a Varázslóval való merész találkozásról
alig ásott elő emléket. Azt sokkal tisztábban látta, hogy Elfabával közös ágyon osztoztak úton
Smaragdvárosba. Milyen bátor volt attól, és mennyire sebezhető is!
Egy darabig csendben sétáltak.
– A dolgok most talán javulni fognak – szólalt meg aztán a Boszorkány. – Mumpicföldön egy
ideig káosz lesz Egy zsarnok rettenetes, de legalább rendet tart. A zsarnok megdöntését követő
anarchia véresebb. De talán jól alakul minden. Apa mindig azt mondta, hogy ha a
mumpicföldieket hagyják, a józan eszükkel elboldogulnak. És Neszaróza gyakorlatilag külföldi-
nek számított. Kvarangyországban nevelkedett, és mint nemrég megtudtam, maga is félig
kvarangy volt. Öröklött címe ellenére idegen uralkodónak számított itt. Most, hogy ő nincs, a
mumpicföldiek talán magukhoz térnek.
– Áldassék a lelke! Vagy még mindig nem hiszel a lélekben?
– Mások lelkéről nem nyilatkozom.
Továbbmentek. A Boszorkány itt-ott madárijesztő totemeket látott, a kisebbeket ruhára tűzve,
a nagyobbakat a földek szélén felállítva.
– Kiráz tőlük a hideg – mondta Glindának. – Még valamit akarok kérdezni, amit Neszarózától
is megkérdeztem. Emlékszel, amikor Madame Morzalom a szalonjába cipelt minket, és felaján-
lotta, hogy legyünk Adeptusok, Óz három magas rangú Boszorkánya? Olyan titkos, helyi papnők,
akik a színfalak mögött formálják a politikát, hozzájárulnak Óz stabilitásához vagy instabilitásá-
hoz, ahogy azt éppen a névtelen, magas személyiség kívánja?
– Hogy felejthetném el azt a bohózatot, azt a melodrámát?
– Nem bűvölt meg minket? Emlékszel, azt mondta, nem tudunk majd beszélni róla, és tényleg
nem tudtunk?

194
 – Hát most beszélünk róla. Szóval, ha volt is benne igazság akkor, amit egyébként nem hiszek,
mostanra biztosan érvényét vesztette – vélte Glinda.
– De nézd meg, mi történt Neszarózával! Ő volt a gonosz Keleti Boszorkány… te is tudod,
hogy így hívták, úgyhogy ne vágj ilyen képet, nekem meg erődöm van Nyugaton, az ardzsikik
meg körém gyűltek, mivel nincs uralkodó családjuk, és ott vagy te, ott trónolsz északon a bank-
számláidon meg a legendás mágikus képességeiden.
– Legendás? Egyszerűen csak teszek róla, hogy a megfelelő körökben tiszteljenek. A memóri-
ám van olyan jó, mint a tiéd. Madame Morzalom azt javasolta, hogy én legyek Gillikin Adeptusa,
te Mumpicföldé, Neszaróza meg Kvarangyországé. Nyugriát nem tartotta elég fontosnak. Ha látta
is a jövőt, rosszul látta. Téged és Neszarózát rossz helyre képzelt.
– Ne a részletekkel törődj – szólt rá élesen Boszorkány. – Úgy értem, lehetséges, hogy egész
életünket valakinek a bűbája alatt éltük le? Hogyan tudnánk megmondani, hogy a gyalogjai vol-
tunk-e valakinek egy sötét játszmában? Tudom, tudom, rá van írva az arcodra: „Elfaba, megint
összeesküvést szimatolsz”. De te ott voltál. Hallottad amit én. Honnét tudhatod, hogy az életedet
nem gonosz mágia irányította?
– Nos, sokat imádkozom – felelte Glinda. – Nem valami őszintén, az igaz, de azért igyekszem.
Szerintem a Névtelen Isten megkönyörülne rajtam, megadná a kétséget, és elengedne a bűbáj
alól, ha véletlenül lenne rajtam. Te nem hiszed? Ennyire ateista lennél?
– Én mindig is gyalognak éreztem magam egy sakkjátszmában – tűnődött a Boszorkány. – A
bőrszínem átok volt, elhivatott szüleim józannak és ébernek neveltek, az iskolában felfigyeltem
az Állatok ellen elkövetett bűnökre, a szerelmi életem romokban hever, a szeretőm meghalt, és ha
lenne is célom az életben, még nem találtam meg, kivéve talán az állattenyésztést.
– Én nem vagyok gyalog. A saját ostobaságomért minden felelősséget vállalok. Te jó ég, ked-
vesem, az egész élet egy bűbáj! Ezt te is tudod. De igenis van választásod.
– Nem is tudom.
Sétálgattak. A szobrok gránittalapzatára graffitiket firkáltak. A CIPŐ MOST MÁSIK LÁBRA
KERÜLT. Glinda cöccögött.
– Állattenyésztés?
Átkeltek egy kis hídon. Barázdabillegetők csiripeltek felettük szentimentális muzsikát.
– Elküldtem ezt a lányt, Dorkát Smaragdvárosba – mesélte Glinda. – Azt mondtam neki, éle-
temben nem láttam a Varázslót. Muszáj volt hazudnom, ne nézz így rám! Ha elmondom neki az
igazat, sose megy oda. Mondtam neki, őt kérje meg, hogy segítse haza. A sok kémjével szerte
Ózban ő biztos hallott Kansasről. Mert más senki.
– Kegyetlenség volt tőled.
– Ártalmatlan gyerek, nem szabad komolyan venni – felelte Glinda könnyedén. – Ha a
mumpicföldiek elkezdik ajnározni, az újraegyesülés sokkal véresebb lenne, mint remélhetnénk.
– Te abban reménykedsz? – dörmögte undorodva a Boszorkány. – Támogatod?
– Ráadásul – folytatta Glinda élénken – előjött valami anyai ösztön ebből a push-upos mel-
lemből, és nekiadtam Neszaróza cipőjét védelem gyanánt.
– Hogy micsoda? – pördült Glinda felé a Boszorkány. Egy pillanatig megkukult a haragtól. De
csak egy pillanatig. – Nem elég, hogy lepottyan az égből, nagy otromba házát pont a húgomra ej-
ti, de még a cipőjét is megkapja?! Glinda, azt a cipőt nem volt jogod odaadni! Apám készítette
neki! És Neszaróza megígérte, hogy halála után az enyém lehet!
– Ó, igen – mérte végig tettetett nyugalommal a Boszorkányt Glinda –, és tökéletesen menne a
divatos szerelésedhez. Ugyan már, Elfaba, mióta érdekelnek a cipők? Pont a cipők? Most is mi-
lyen katonai csuka van rajtad.
– Semmi közöd hozzá, viselem-e. Nem ajándékozhatod el csak úgy másnak a dolgait! Papa
alakította át azt a cipőt a Teknősszívtől tanult technikával. Oda dugtad a flancos varázspálcádat,
ahol semmi dolga nem volt!
– Emlékeztetnélek, hogy a cipő már majd szétesett, amikor egy speciális kötővarázzsal megja-
vítottam. Se apád, se te nem tettétek meg. Én álltam Neszaróza mellé, amikor otthagytad Sizben,

195
Elfaba. Ahogy engem is elhagytál. Így történt, ne tagadd, és ne nézz rám ilyen villámló szemek-
kel! Én lettem a pótnővére. És mint régi barát, erőt adtam neki, hogy megálljon a maga lábán ab-
ban a cipőben, és ha hiba volt, sajnálom, Elfaba, de az a cipő akkor is inkább volt az, enyém, mint
a tiéd.
– Vissza akarom kapni.
– Ugyan hagyd már, csak egy pár cipő. Úgy csinálsz, mintha szent relikvia volna. Csak cipő,
és őszintén szólva elég régimódi. Legyen vele boldog az a lány. Mása úgysincs.
– Nézd, az, emberek mit gondolnak róla – mutatott a Boszorkány egy istállóra, amire nagy pi-
ros betűkkel azt festették: RÁD TAPOSTAK, VÉN BOSZORKA.
– Kérlek, hagyd már! Belefájdul a fejem.
– Hol van a lány? Ha te nem, majd én visszaszerzem.
– Ha tudtam volna, hogy ennyire kell neked – próbálta Glinda –, félretettem volna. De meg
kell értened, a cipő nem maradhatott itt. A tudatlan pogány mumpicföldiek mind lurlinisták, csak
meg kell vakarni a felszínt, túl sokra tartották azt az ostoba cipőt. A varázskardot még elfogadom,
na de egy cipő? Kérlek! El kellett tüntetnem Mumpicföldről.
– Összejátszol a Varázslóval, hogy felkészítsd Mumpicföldet a visszacsatolásra. Szó sincs jó-
tékonykodásról, Glinda. Legalább magadat ne ámítsd! Vagy tényleg még mindig Madame
Morzalom rozsdás bűbája hat rád, ennyi idő után is?
– Velem ne kiabálj! A lány elment, hetek óta utazik, nyugatnak tart. Én mondom, csak egy
megszeppent gyerek, nem jelent veszélyt. Rosszul lenne, ha tudná, hogy elvett valamit, ami a ti-
éd. Nincs erő abban a cipőben a számodra, Elfaba.
– Glinda, ha az a cipő a Varázsló kezébe kerül, arra fogja használni, hogy visszaszerezze
Mumpicföldet. Mostanra túl fontos lett az a cipő a mumpicföldieknek. A Varázsló nem szerezheti
meg!
Glinda megfogta a Boszorkány könyökét.
– Attól még nem fogják jobban szeretni apádat.
A Boszorkány elhúzódott. Farkasszemet néztek. Túl sok minden kötötte őket egymáshoz,
hogy egy cipőn összevesszenek, de az mégis ott volt közöttük, mint különbözőségük groteszk jel-
képe. Egyikük se visszakozott, de nem is támadt. Ostobaság volt, holtpontra jutottak, valakinek
meg kellett törni a varázst. De a Boszorkány csak annyit bírt mondani:
– Nekem kell az a cipő.

A búcsúztatáson Glinda és Sir Chuffrey a méltóságoknak és küldötteknek fenntartott karzaton

foglalt helyet. A Varázsló is elküldte képviselőjét, aki csak úgy tündökölt a smaragdmintákkal dí-
szített ruhájában; egy csoport testőr vette körül tettre készen. A Boszorkány lent ült, és nem né-
zett fel Glindára. Frex addig sírt, míg asztmarohamot nem kapott, akkor a Boszorkány kikísérte
egy oldalajtón, hogy levegőhöz jusson.
A szertartás után a Varázsló megbízottja odament a Boszorkányhoz.
– A Varázsló audienciára hívja. Diplomáciai mentességgel utazik ide egy főnixen még ma es-
te, hogy kifejezze a családnak az együttérzését. Ma este találkozik vele a Semlyék Uradalomban.
– Nem jöhet ide! – csattant fel a Boszorkány. –Hogy merészeli!
– A döntéshozók másként vélekednek. A sötétség leple alatt érkezik, csak magával és a család-
jával kíván beszélni.
– Apám nincs abban az állapotban, hogy a Varázslóval beszéljen. Nem engedem!
– Akkor csak magával. Ragaszkodik hozzá. Diplomáciai természetű kérdése van önhöz A lá-
togatásról ne szóljon senkinek, különben nehéz helyzetbe kerülhet az apja és az öccse. És maga –
tette hozzá, mintha ez nem lenne nyilvánvaló.

196
 A Boszorkány átgondolta, hogyan fordíthatná hasznára ezt a kényszermeghallgatást: Szarima,
Frex biztonsága, Fijero sorsa.
– Jó, találkozom vele. – És egy pillanatra akaratlanul is megörült annak, hogy Neszaróza va-
rázscipője biztonságos messzeségben van.
Ahogy a vecsernyére hívó harang megszólalt, a Boszorkányt egy mumpicföldi szobalány hívta
le a szobájából.
– Meg kell motoznunk – közölte az előszobában az egyik őr. –Ez az eljárás.
A Boszorkány féken tartotta dühét, miközben átkutatták a testőrök.
– Ez mi? – kérdezték, amikor megtalálták a Grimmeri lapját a zsebében.
– Az? – pörgött az agya. – Őfelsége majd látni akarja.
– Nem hozhat magával semmit – vették el a lapot.
– Vér szerint jogom van visszaállítani az Eminens Tropp hivatalát akár még ma este, és letar-
tóztatni a vezérüket! – kiáltott utánuk. –Nekem ne mondják meg, mit tehetek vagy nem tehetek
ebben a házban!
Rá se hederítettek, csak beterelték egy kis kamrába, ahol egy virágos szőnyegen csupán két
szék állt. A deszkalapok résében pormacskákat görgetett a huzat.
– Őfelsége, Óz Varázslócsászára – jelentette be a kísérője, majd visszavonult. A Boszorkány
egy pillanatig magára maradt. Majd belépett a Varázsló.
Nem viselt álöltözetet, átlagos, idősebb férfi volt magas nyakú ingben és köpenyben, mellény-
zsebéből zsebóra és aranylánc lógott ki. Feje rózsaszín volt, foltos, kopasz, csak a füle körül állt
ki pár hajpamacs. Egy zsebkendővel törölgette a homlokát. Leült, és a Boszorkánynak is intett.
Az nem ült le.
– Üdvözöllek – mondta a Varázsló.
– Mit akarsz tőlem?
– Két dolog van. Az egyik, amit elmondani jöttem, és a másik, amit te akarsz a tudomásomra
hozni.
– Kezdd te, mert nekem nincs mondanivalóm.
– Nincs értelme kertelni. A szándékaidat szeretném tudni az Eminenciás pozícióval kapcsolat-
ban.
– Ha lenne bármi szándékom, akkor sem tartozna rád.
– Sajnos rám is tartozik, mivel megkezdődött az egyesülés. Ebben a pillanatban is folyik. Ha
jól tudom. Lady Glinda, áldassék a jó szándékú ostobasága, előrelátóan mind a szerencsétlen
lányt, mind a totemcipőt eltávolította a környékről, amikkel kevésbé lenne bajos az egyesülés.
Szeretném azt a cipőt a tulajdonomban tudni, nehogy ötleteket adjon neked. Hát ezért kell tud-
nom szándékaidat az ügyben. Ha jól tudom, nem viseltettél szimpátiával a húgod vallásos zsar-
noksága iránt, de remélem, nem itt akarsz, tábort ütni. Ha igen, akkor meg kell egyeznünk. Amire
sosem voltam képes a húgoddal.
– Nincs itt számomra semmi, és nem vagyok szülelett vezetó, még a saját magamé sem.
– Ráadásul ott van az a kis sereg… hogy is hívják, Vörös Szélmalomban? Kiamo Ko közelé-
ben.
– Szóval ezért voltak ott ennyi éven át – értette meg a Boszorkány.
– Hogy kordában tartsanak. Nem volt olcsó, de tessék, megérte.
– Visszakövetelhetném az Eminens címet, csak hogy bosszantsalak. De nem érdekelnek ezek
az ostoba népek. Engem nem érdekel, mit tesznek most a mumpicföldiek, csak apámnak ne essen
bántódása. Ha ez minden…
– Van még az a másik dolog – mondta a Varázsló élénkebben. –Hoztál magaddal egy lapot.
Honnét szerezted?
– Az az enyém, az embereidnek nincs joguk elvenni.
– Azt akarom tudni, honnét szerezted, és hol találom meg a többi részét.
– Mit adsz cserébe, ha elmondom?

197
 – Mit adhatnék?
Ezért egyezett bele a találkozóba. Nagy levegőt vett.
– Tudni akarom, hogy életben van-e még Szarima, az ardzsikik özvegy hercegnője. És hol ta-
lálom, és hogyan alkudhatok a szabadságára.
A Varázsló elmosolyodott.
– Minden összepasszol. Hát nem érdekes, hogy előre kitaláltam? – Intett.
Az ajtón kívülről láthatatlan szolgák egy törpét bocsátottak be. Nem, nem is törpe volt, hanem
egy fiatal lány kétrét görnyedve. Láncot varrtak a ruhája gallérjára, le a bokájáig, fél méteres lán-
cot, az tartotta görnyedten. A Boszorkány alig ismerte fel Nort. Tizenhat-tizenhét lehetett. Mint
Elfaba, amikor Sizbe ment.
– Nor, te vagy az?
Nor térde koszos volt, ujjai a lánc köré fonódtak. Haját rövidre vágták, és dudorok látszottak
alatta. Oldalt billentette a fejét, mintha zenét hallana, de tekintetét nem emelte fel Elfabára.
– Nor, a Boszorkány néni vagyok. Azért jöttem, hogy végre kiváltsalak – rögtönzött a Boszor-
kány.
A Varázsló azonban intett a láthatatlan szolgáknak, akik elpaterolták Nort.
– Attól tartok, az lehetetlen – mondta a Varázsló. – Tudod, ő véd meg engem tőled.
– És a többiek? Tudnom kell.
– Semmi nincs dokumentálva, de azt hiszem. Szarima és a nővérei mind meghaltak.
A lélegzet bennakadt a Boszorkányban. A megbocsátás utolsó reménye is szertefoszlott! A
Varázsló azonban folytatta:
– Talán egy senkiházinak, akinek nem volt szava az ügyben, vérszomja támadt. Manapság
olyan nehéz megbízható embereket toborozni a seregbe.
– És Irji? – kérdezte a Boszorkány.
– Neki meg kellett halnia – felelte bocsánatkérően a Varázsló. –Ő volt a következő herceg a
sorban, nem igaz?
– Mondd, hogy nem volt brutális halála. Mondd!
– A Paraffin nyaklánc – ismerte el a Varázsló. – Nyilvános volt. Példát kellett statuálni. Tes-
sék, most akaratom ellenére elmondtam, amit tudni akartál. Te jössz! Hol találom a könyvet, ami-
ből ez a lap való?
A Varázsló elővette a lapot a zsebéből, és kisimította az ölében. A keze remegett. Nézte. – Egy
bűbáj a sárkányok kezeléséhez – mélázott.
– Az? – lepődött meg a Boszorkány. – Nem voltam benne biztos.
– Persze, nem lehetett könnyű kisilabizálnod. Tudod, nem ebből a világból való. Az enyémből.
Ez is őrült, más világok megszállottja. Akár az apja.
– Nem mondasz igazat – mondta a Boszorkány, remélve, hogy így van.
– Mit érdekel engem az igazság? De történetesen őszintén beszélek.
– Minek az neked? – próbált időt nyerni a Boszorkány, hogy kitalálja, hogyan vegye meg Nor
életét. – Én nem tudom, mi az. Szerintem te se.
– Én igen. Ez egy ősi mágikus irat egy messzi-messzi világból. Régóta csak legendának tartot-
ták, vagy úgy hitték, hogy megsemmisült az északi betolakodók sötét emlékű támadásai során.
Egy nálam hatalmasabb varázsló távolította el a világunkból a biztonság kedvéért. Tulajdonkép-
pen ezért jöttem Ózba – folytatta a Varázsló, félig magának, ahogy az öregek szokták. – Madame
Blavatsky talált rá a kristálygömbjével, és negyven évvel ezelőtt áldozatokat hozva, előkészülete-
ket téve, ideutaztam. Fiatalember voltam, tele hévvel és hibával. Nem akartam én uralkodni itt,
csak megtalálni ezt a könyvet, és visszatérni a saját világomba, és ott tanulmányozni a titkait.
– Miféle áldozatokról beszélsz? Itt nem fukarkodsz a gyilkosságokkal.
– A „gyilkosság” szót csak az álszentek használják. Célirányos kifejezés arra, hogy elítéljenek
minden cselekedetet, amely kívül esik a bátorságukon. Amit tettem, amit teszek, nem lehet gyil-
kosság. Mivel másik világból jövök, nem lehetek felelős egy naiv civilizáció ostoba hagyománya-

198
iért. Túl vagyok már a jó meg a rossz gyerekességén. – Szeme nem lángolt, ahogy ezt mondta;
hideg, kék közöny fátyolozta be.
– Ha neked adom a Grimmerit, elmész? Nekem adod Nort, fogod a gonosz bandádat, és végre
magunkra hagysz minket?
– Túl öreg vagyok már az utazáshoz. Különben is: miért adnám fel, amiért ennyi éven át dol-
goztam?
– Mert ha nem teszed, használom ezt a könyvet, és elpusztítalak.
– Nem is tudod elolvasni. Ózba való vagy, nem tudsz olyat.
– Többet el tudok olvasni belőle, mint hinnéd. Azt nem tudom, az egész mit jelent. Olvastam
az anyag titkos energiáinak felszabadításáról. Olvastam az idő folyásának megzavarásáról. Olvas-
tam értekezést olyan gonosz fegyverekről, amelyeket használni sem lenne szabad, arról, hogyan
mérgezzük meg a vizet, vagy hogyan hozzunk létre egy sokkal szófogadóbb népességet. Láttam
kínzóeszközök rajzait. Habár a rajzok és a szavak ködösek a szememnek, tovább olvashatom.
Nem vagyok öreg.
– A mi időnkben ezek érdekes eszmék – felelte a Varázsló, bár meglepettnek látszott, hogy
Boszorkány olyan sokat megértett.
– Nekem nem. Már eleget tettél. Ha neked adom, átadod nekem Nort?
– Nem kéne bíznod az ígéretemben, de tényleg – sóhajtott a Varázsló. Továbbra is azt az egy
lapot bámulta. – Meg lehet tanulni, hogyan rendeljük alá a sárkányt az akaratunknak – merengett,
majd megfordította a lapot.
– Kérlek! Azt hiszem, életemben nem könyörögtem még semmiért. De most könyörgök neked.
Nem is kéne itt lenned. Egy pillanatra tegyük fel, hogy néha igazat mondasz: menj vissza abba a
másik világba, bárhova, csak hagyd el a trónt! Hagyj minket békén! Vidd magaddal a könyvet,
csinálj vele, amit akarsz! Legalább ezt sikerüljön elérnem az életemben.
– Elmondtam, mi lett az imádott Fijeród rokonságával, most elmondod, hol a könyv – emlé-
keztette az alkura a Varázsló.
– Nem. Változott az ajánlatom. Add nekem Nort, és adom a Grimmerit. Úgy elrejtettem, hogy
sose találod meg. Nincs meg hozzá a képességed – próbált meggyőzően érvelni.
AVarázsló felállt, és zsebre vágta a lapot.
– Nem végeztetlek ki. Legalábbis nem most. Megszerzem azt a könyvet, vagy így, vagy úgy.
Nem köthetsz meg egy ígérettel, engem nem lehet szavakkal megkötni. Átgondolom az ajánlato-
dat. De addig is magam mellett tartom a rabszolganőmet. Ő véd meg a haragodtól.
– Add őt nekem! – kérte a Boszorkány. – Viselkedj férfiként, ne úgy, mint egy kókler! Add
nekem, és elküldöm neked a könyvet!
– Másokkal alkudj! – A Varázsló nem tűnt haragosnak, inkább csüggedtnek, mintha nem is
vele, hanem magában beszélne. – Én nem alkuszom. De azt hiszem, kivárom, hogy megy
Mumpicföld visszacsatolása, és ha nem avatkozol bele, talán meggondolom, amit mondtál. De
nem alkuszom.
A Boszorkány nagy levegőt vett.
– Tudod, én már találkoztam veled. Egyszer meghallgattál a Trónteremben. Még iskolás vol-
tam.
– Valóban? Hát persze, te is Madame Morzalom lányai közé tartoztál. Csodálatos segítség és
társnő volt. Már elérte a szenilitás, de a fénykorában megtanította nekem, hogyan törjem be az
akaratos fiatal lányok lelkét! Te is biztos odavoltál érte, mint a többiek.
– Megpróbált beszervezni valakinek a szolgálatába. Te voltál?
– Ki tudja. Mindig szerveztünk valamit. Vén róka volt. Ő sosem lett volna ilyen durva – muta-
tott ki a nyitott ajtón, ahol a magában dúdolgató Nor látszott –, ő sokkal finomabban tudta kezelni
a diáklányait. – Távozni készült, de az ajtótól visszafordult. – Most, hogy mondod, már emlék-
szem. Figyelmeztetett rá. Mondta, hogy elárultad őt, visszautasítottad az ajánlatát. Ő tanácsolta,
hogy figyeltesselek. Miatta szereztünk tudomást a kis románcodról a gyémántbőrű herceggel.
– Nem!

199
 – Szóval már találkoztunk. Elfelejtettem. Milyen alakban jelentem meg?
A Boszorkánynak erőt kellett vennie magán, nehogy hányjon.
– Fénylő csontú csontváz voltál, aki vihar közepette táncolt – felelte.
– Ó, igen. Az elmés volt. Megijesztettelek?
– Azt hiszem, pocsék Varázsló vagy.
– És te rémes boszorkány – vágott vissza a Varázsló.
– Várj! – szólt utána a Boszorkány, alighogy a férfi elindult. –Várj, kérlek! Hogyan kapok vá-
laszt?
– Még év vége előtt küldök egy hírnököt. Az ajtó becsapódott mögötte.
A Boszorkány térdre rogyott, homloka szinte a padlónak koppant. Keze ökölbe szorult. Esze
ágában sem volt a Grimmerit átadni egy ilyen szörnyetegnek, azt nem, soha. Ha kell, meghal,
csak ne jusson ennek a kezére. De talán be tudná csapni, hogy előbb megkapja Nort?
Pár nappal később elhagyta a Semlyék Uradalmat, miután megbizonyosodott, hogy apját nem
dobják ki. Frex nem akart vele menni Nyugriába, túl öreg volt az utazáshoz Ráadásul hitte, hogy
Páncél előbb-utóbb visszajön érte. A Boszorkány tudta, hogy Frexnek már nincs sok hátra, annyi-
ra gyászolja Neszarózát. Igyekezett nem mutatni, mennyire haragszik ezért apjára.
Ahogy átvágott a Semlyék Uradalom udvarán, megint összefutott Glindával. A két nő azonban
kerülte egymás tekintetét, és ki-ki ment tovább a maga útján. A Boszorkányt az ég hatalmas kő-
tömbként nyomta össze, Glinda is nagyon hasonlóan érzett. Ám aztán mégis megpördült, és utána
szólt:
– Elfi!
A Boszorkány nem fordult meg. Sosem látták többé egymást.

Tisztában volt vele, hogy nincs ideje Dorka üldözésére. Glindának ügynököket kellene felbé-
relnie, hogy megkerestesse a cipőt, ez a minimum. Azért a Boszorkány mégis megállt itt-ott a
sárga téglás út mentén, és megkérdezte az út menti fogadókban megpihenőket, nem láttak-e egy
idegen lányt kék-fehér kockás ruhában, egy kis kutyával. A kocsmavendégek élénk vitában igye-
keztek eldönteni, hogy a zöld Boszorkány vajon bántani akarja-e a gyereket – aki a jelek szerint
nagyon ügyesen el tudja bűvölni az embereket –, aztán amikor arra jutottak, hogy nem valószínű,
feleltek. Igen, Dorka itt járt pár napja valakivel, és néhány mérfölddel odébb, az úton töltötte az
éjszakát.
– Abban a takaros házban a sárga kúptetővel meg a minaretszerű kéménnyel. El se tévesztheti.
A Boszorkány megtalálta, és ámulatára Boq ült ott egy padon az udvarban. A térdébe egy kis-
baba kapaszkodott.
– Te! – kiáltott fel Boq. – Tudom, miért jöttél. Milla, nézd, ki van itt! Gyere gyorsan! Elfaba
kisasszony a Crage-házból!
Érkezett Milla, két meztelen lurkó kapaszkodott a kötényébe. A mosástól kipirult, füle mögé
tűrte zsíros haját:
– Jaj nekem, és mi meg rongyokban vagyunk, amikor ilyen vendég jön, hogy kinevessen min-
ket.
– Hát nem aranyos? – nézett Boq szeretettel.
Milla megtartotta az alakját, pedig négy-öt gyerek biztos volt körülöttük, talán még több is.
Boq mellkasa kiszélesedett, tüskés haja pedig korán megőszült, amitől méltóságteljesebben nézett
ki, mint bármikor az iskolában.
– Hallottunk a húgod haláláról, Elfaba, és üzenetben részvétünket nyilvánítottuk. Hallottuk,
amikor idejöttél Neszaróza kormányzósága idején, de nem tudtuk, mikor mentél el. Jó újra látni
téged!

200
 A Glinda árulása miatt érzett keserűségét csillapította Boq udvariassága és egyenessége. Min-
dig kedvelte a fiút, a szenvedélyét és a józan eszét.
– Jól nézel ki.
– Rikla, szállj le a székről, engedd a vendéget leülni – szólt rá egyik gyerekére Milla. – Sárga-
ringló, szaladj át a szomszédba, kérj rizst, hagymát meg joghurtot! Iparkodj, hogy nekiállhassak
ebédet főzni.
– Nem maradok, Milla, sietek – mondta a Boszorkány. – Sárgaringló, maradj csak! Szívesen
maradnék és beszélgetnék, de egy idegen lányt keresek, aki állítólag erre járt egy-két napja.
– Úgy van, Elfaba – dugta zsebre a kezét Boq. – Mit akarsz tőle?
– A nővérem cipőjét. Engem illet.
Boq ugyanolyan meglepettnek látszott, mint Glinda.
– Sose érdekeltek a cipők.
– Hát, talán most lettem elég érett, hogy belépjek a smaragdvárosi társadalomba, és rendezzek
egy bált. – De nem akarta megbántani Boqot. – Személyes ügy, Boq. Kell nekem az a cipő. Apám
készítette, és most engem illet, Glinda meg az engedélyem nélkül odaadta ennek a lánynak. És jaj
Mumpicföldnek, ha a cipő a Varázsló kezébe kerül. Hogy néz ki ez a Dorka?
– Imádnivaló. Szókimondó és egyszerű, mint a mustármag. Nem hiszem, hogy gondja lesz az
úton, bár Smaragdváros messze van egy gyereknek. De én mondom, akivel találkozik, mindenki
segít majd neki. Addig beszélgettünk, míg a hold is felkelt. Az otthonáról, Ózról meg hogy mire
számíthat az úton. Ezelőtt nem nagyon utazott még.
– Elbűvölő. Jó neki.
– Megint a szokásos terveid egyikét szövöd? – kérdezte Milla hirtelen, óvatosan. – Tudod,
Elfaba, amikor nem jöttél vissza Smaragdvárosból Glindával, mindenki azt hitte, hogy megőrül-
tél, és orgyilkosnak álltál.
– Az emberek szeretnek spekulálni, mi? Ezért nevezem magam most Boszorkánynak: a go-
nosz Nyugati Boszorkány. Ha az emberek úgyis őrültnek tartanak, miért ne húznék hasznot belő-
le? Felszabadít a konvenciók alól.
– Te nem vagy gonosz – jelentette ki Boq.
– Honnét tudod? Rég nem találkoztunk – mondta a Boszorkány, de rámosolygott.
Boq melegen viszonozta.
– Glinda az ékszereit használta, te meg az egzotikus külsődet és a származásodat, de nem
ugyanazt próbáltátok? Kihozni a legtöbbet abból, amitek volt, hogy megkapjátok azt, amit akar-
tok? Akiket gonosznak tartanak, azok általában nem rosszabbak nálunk. – Sóhajtott. – Azoktól
kell tartani, akiket jónak mondanak vagy jobbnak az átlagnál.
– Mint Neszaróza – jegyezte meg Milla gonoszul. De igazat mondott, mind bólogattak.
A Boszorkány a térdére vette Boq egyik gyerekét, és szórakozottan játszott vele. Most se sze-
rette jobban a gyerekeket, mint régen, de miután évekig dolgozott majmokkal, jobban belelátott a
csecsemők lelkébe. A baba gügyögött. és bepisilt örömében. A Boszorkány gyorsan visszaadta,
mielőtt a nedvesség a bőréhez ért volna.
– A cipőtől függetlenül, gondoljátok, hogy egy ilyen gyereket egyenesen a Varázsló karmai
közé kell küldeni? Elmondtátok neki, miféle szörnyetegre számítson?
Boq feszengve felelt:
– Hát, Elfaba, én nem mondok rosszat a Varázslóról. Túl sok az éles fül ebben a társadalom-
ban, sose lehet tudni, ki kinek az oldalán áll. Köztünk legyen mondva, remélem, hogy Neszaróza
halála valami értelmes kormányváltáshoz vezet, de ha két hónapon belül lerohan minket egy se-
reg, nem akarom, hogy azt terjesszék rólam. hogy rosszakat mondtam rájuk. Márpedig pletykál-
nak az újraegyesítésről.
– Ne mondd, hogy te is arra vágysz!
– Én nem vágyok semmire, csak békére és nyugalomra. Elég nekem a termést kicsikarni ebből
a sziklás földből. Ezt tanultam Sizben, emlékszel? Mezőgazdaságtant. Minden tudásomat beve-
tem kis toldunk né!, és épphogy megélünk.

201
 De ezt büszkén mondta, és Milla is büszkének látszott.
– Gondolom. Tehened is van – jegyezte meg a Boszorkány.
– Na tessék, felbosszantottalak. Persze hogy nincs. Szerinted el tudom felejteni, miért dolgoz-
tunk, te, Króp, Tibbett meg én? Egy nagyon csendes élet csúcspontja volt.
– Nem lenne muszáj csendes életet élned.
– Ne légy lenéző! Nem azt mondtam, hogy sajnálom. Se a jogos hadjárat izgalmát akkor, se a
család és a farm könnyebbségét most. Csináltunk mi valami jót akkor?
– Ha mást nem, segítettünk doktor Dillamondnak. Tudod, nagyon magára maradt a munkájá-
val. Az ellenállás filozófiai alapja az ő úttörő hipotéziseiből nőtt ki. Az eredményei túlélték. –
Nem szólt saját kísérleteiről a szárnyas majmokkal, amit szintén doktor Dillamond elméletei
alapján dolgozott ki.
– Sejtelmünk sem volt. hogy egy aranykor végén élünk – sóhajtott Boq. – Mikor láttál utoljára
Állatot?
– Ne is mondd! – A Boszorkánynak már nagyon mehetnékje volt.
– Emlékszem, hogy elhordtad azt a rengeteg jegyzetet Dillamondtól. Sose árultad el, mi van
bennük. Tudtad használni őket?
– Eleget megtudtam belőlük ahhoz, hogy újabb és újabb kérdéseket tegyek fel – felelte a Bo-
szorkány, de fellengzős kijelentésnek érezte, és inkább elhallgatott.
Szomorú lett. Elcsüggedt. Milla észrevette, és jóindulatúan kijelentette:
– Azok az idők elmúltak, és nem is baj. Reménytelenül fennköltek voltunk. Ma mi vagyunk a
vastag derekú nemzedék, kezünkben a gyerekeket cipeljük, a hátunkon a szülőket. És mi vagyunk
a vezetők, azok meg, akik parancsoltak, szép lassan eltűnnek.
– Kivéve a Varázslót – mutatott rá a Boszorkány.
– Madame Morzalom viszont igen. Legalábbis Sensen ezt írta az utolsó levelében.
– Igen?
– Úgy van – bólintott Boq. – Madame Morzalom még a betegágyáról is tanácsokkal látja el a
Varázslót nevelési kérdésekben. Csodálkozom, hogy Glinda nem Sizbe küldte Dorkát Madame
Morzalomhoz tanulni. Inkább Smaragdvárosba.
A Boszorkány nem tudta elképzelni ezt a Dorkát, Nor görnyedt alakját viszont egy pillanatra
maga előtt látta. Nor-féle lányokat látott láncra verve. Madame Morzalom körül keringtek, mint
azok az iskoláslányok annak idején.
– Ülj vissza, Elfaba, rosszul nézel ki – mondta Boq. – Nehéz időszak ez neked. Nem jöttél ki
Neszarózával, emlékszem.
A Boszorkány azonban nem akart a húgára gondolni.
– Dorka, ronda név. Szerinted nem? Leroskadt a padra, és Boq kicsit megnyugodott.
– Nem tudom, bár beszélgettünk róla. Azt mondta, az ő országának királyát Teodornak hívják.
A tanára elmagyarázta neki. Hogy azt jelenti: Isten ajándéka, ez jelezte, hogy király vagy minisz-
terelnök lesz. Dorka erre azt mondta neki, hogy az ő neve pont úgy kezdődik, ahogy a Teodor
végződik, de a tanárnő megnézte, és azt mondta, a Dorka azt jelenti: Ajándékok Istennője.
– Hát azt tudom, nekem mit ajándékozhat. A húgom cipőjét. Azt akarod mondani, hogy sze-
rinted isten ajándéka? Vagy hogy valamiféle királynő? Te nem voltál babonás, Boq.
– Nem erre célzok. Csak a szavak eredetéről beszélgetek – felelte nyugodtan Boq. – Keressék
az élet jelentését mások, akik nálam megvilágosodottabbak. De igenis érdekesnek találom, hogy a
neve ennyire hasonlít a királyának nevére.
– Szerintem szent kislány – szólt közbe Milla –, hétköznapi és megszentelt, mint minden gye-
rek. Sárgaringló, el a kézzel a citromtortától, vagy kikapsz! Arról a Dorkáról Ozma jutott eszem-
be, amilyen lehetett, vagy amilyen lenne, ha felébredne az álmából, amibe elvarázsolták.
– Ozma, Dorka, ez a sok beszéd a megváltó gyerekekről. Soha ki nem állhattam.
– Tudod, mi van? – gondolta át Boq. – Ha már a régi időkről beszélünk… emlékszel a közép-
kori festményre, amit a Három Királynő könyvtárában találtam? Amin egy női alak egy szörnyet

202
dajkált? Volt valami gyengédség és szörnyűség abban a képben. Dorka arra az alakra emlékeztet.
Mondhatjuk a Névtelen Istennőnek is, vagy ez szentségtörés? Dorka nagyon imádja a kutyáját,
ami rémes egy állat. És büdös. EI se hinnéd, milyen visszataszító. Egyszer felvette a karjába, és
fölé hajolt, pont mint az az alak a képen. Dorka csak gyerek, de olyan a tartása, mint egy felnőtté,
és ilyen komolyságot se nagyon látni a fiatalokban. Elbűvölő, Elfaba, őszintén szólva, engem le-
vett a lábamról. – Megtört pár mogyorót és körbekínálta. – Téged is levenne.
– Ezek után szeretném elkerülni bármi áron – felelte a Boszorkány. – Most aztán nem vagyok
abban a hangulatban, hogy egy fiatal tisztasága elbűvöljön. De igenis vissza akarom szerezni, ami
az enyém.
– Mágikus cipő, ugye? – kérdezte Milla. – Vagy csak jelkép?
– Honnét tudnám? Sose vettem fel. De ha megszerzem, és kilépek vele ebből a rettenetes élet-
ből, nem fogom sajnálni.
– Mindenki a cipőt okolta Neszaróza zsarnokságáért. Szerintem jó, hogy Glinda eltüntette
Mumpicföldről. A gyerek úgy csempészi ki, hogy nem is tudja, mit csinál.
– Glinda Smaragdvárosba irányította a lányt – mutatott rá a Boszorkány. – Ha a varázsló szer-
zi meg, ürügyet kap bevonulni Mumpicföldre. Ti, bolondok meg igyekeztek semlegesek maradni,
mintha nem is számítana, hogy megteszi-e.
– Maradj legalább teára – nyugtatta Milla. – Klarindával főzettem egy kannával, és sáfrányunk
is van. Emlékszel a sáfrányos partira Ama Manka temetése után?
A Boszorkány hirtelen nem kapott levegőt, fajdalom támadt a nyelőcsövében. Nem szeretett
azokra az embert próbáló időkre emlékezni. És Glinda nagyon is tisztában volt vele, hogy Ma-
dame Morzalom áll Ama Manka halála mögött. Most pedig Lady Glinda ugyanabba az uralkodó
osztályba tartozik. Iszonyú. És Dorka akárhonnan is jött, csak egy gyerek, akit arra használnak,
hogy kicsempéssze Mumpicföldről a totemcipőt. Vagy hogy elvigye a Varázslónak. Ahogy Ma-
dame Morzalom is kihasználta az Adeptusait.
– Nem fecseghetek itt, mint egy idióta! – kiáltott fel, megijesztve őket. A mogyorót is kiborí-
totta. – Hát nem vesztegettünk el elég időt vele az iskolában?
Felkapta a seprűjét és a kalapját.
Boq megdöbbenésében majdnem leesett a padról.
– De hát Elfaba, miért sértődtél meg…?
Az azonban nem válaszolt, fekete ruhája ciklonként lobogott, ahogy kiviharzott az útra.
Gyalog indult el szaporán a sárga téglás úton, nem is tudva, hogy terv formálódik elméjében.
Annyira belemerült, hogy teljesen el is feledkezett a seprűjéről, és csak amikor megállt pihenni,
és rátámaszkodott, akkor vette észre, hogy nála van.
Boq, Glinda, még az apja is: nagyot csalódott bennük. Az ő erényük korcsosult el az idők so-
rán, vagy ő volt akkor annyira naiv, hogy másnak látta őket? Undorodott az emberektől, hazavá-
gyott.

Nem volt olyan állapotban, hogy szállást keressen egy fogadóban. A szabadban is elég meleg
van.
Egy árpaföld szélén feküdt éberen. Felkelt a hold, hatalmas volt, mint néha, amikor felbukkan
a horizonton. Megvilágított egy keresztléccel ellátott karót, ami mintha egy megfeszítendő testre
várt volna, vagy felakasztandó madárijesztőre.
Miért nem csatlakozott Neszarózához és állítottak együtt sereget a Varázsló ellen? A régi csa-
ládi viszályok megakadályozták.
Neszaróza segítséget kért Mumpicföld irányításához, ő megtagadta. Inkább visszament Kiamo
Kóba hét évre. Elszalasztottá az esélyt, hogy összefogjon a húgával.
Tulajdonképpen minden kitűzés céljában kudarcot vallott.
Hánykolódott a holdfényben, aztán éjfélkor, miután annyit kínozta Neszaróza halálának gon-
dolata – élénken elképzelte, ahogy a ház szétlapítja, mint egy bogarat –, felkelt, és új irányba in-
dult. Dorka biztosan a sárga téglás utat követve halad Smaragdváros felé, de egy ilyen egzotikus

203
alakot bárhol ki lehet szúrni. A Boszorkány megy, és elvégzi azt, amit tizenöt éve akart. Madame
Morzalom megölése épp eleget váratott magára.

Siz immár pénzgyár lett. A történelmi városrészben elterülő egyetem lényegében érintetlen
maradt, kivéve pár modern kollégiumot és menő atlétikai létesítményt. Az egyetemi részen kívül
azonban Siz a háborúra éhes gazdaság fellegvára volt. A néhai Vasút teret „A birodalom szelle-
me” című hatalmas, réz és márvány emlékmű uralta, körölötte pedig drabális ipari épületek zárták
el a fényt és a kilátást, fekete füstfelhőket eregetve a levegőbe. A lazúrkő bekormozódott. A leve-
gő meleg és ideges volt, a lihegő város másodpercenként tízezerszer vett levegőt, hogy növelje
gazdagságát. A fák szürkén, aszottan kornyadoztak. És egyetlen Állatot sem lehetett látni.
A Crage-ház abszurd módon egyszerre tűnt réginek és újnak. A Boszorkány nem zavarta a
portást, egyszerűen átrepült a kertfalon, ahol annak idején Boq legurult a szomszéd istállótetőről
szinte az ölébe. A gyümölcsös mögötti gyep eltűnt, helyére kőépítmény került, amelynek fényes
poxit ajtaja fölé azt vésték: SIR CHUFFREY ÉS LADY GLINDA SZÍNHÁZMŰVÉSZETI FŐ-
ISKOLA ÉS KONZERVATÓRIUM.
Három lány közeledett az úton csivitelve, könyveiket a mellükhöz szorítva. Jól megijesztették
a Boszorkányt, aki egy pillanatra mintha Neszaróza, Glinda és a saját szellemét látta volna. Meg
kellett kapaszkodnia a seprűjében. Eddig fel sem fogta, mekkora utat tett meg, mennyit változott.
– Az igazgatót keresem – szólalt meg.
Azok megszeppentek, de aztán egyikük visszanyerte fiatalos hidegvérét, és mutatta az utat. Az
igazgatói iroda még mindig a Fő-házban volt.
– Ott találja – mondták. – Ilyenkor mindig ott teázik.
Már nem figyelnek annyira a biztonságra, ha meg se kérdezik, hogy kerültem a konyhakertbe,
gondolta a Boszorkány. Annál jobb, könnyebb lesz menekülni.
Az igazgatónak már titkára is volt, egy kövér, idősebb férfi, kecskeszakállal.
– Nem várja magát? Megnézem, szabad-e. – Aztán visszafordult. – Az igazgatóasszony fogad-
ja. Leteszi a seprűjét az esernyőtartóba?
– Nagyon kedves, de nem, köszönöm – telelte a Boszorkány, és bement.
Az igazgatónő felállt bőr karosszékéből. Már nem Madame Morzalom volt az, hanem egy ap-
ró, pirospozsgás nő, rézszínű fürtökkel és energikus mozgással.
– Nem értettem a nevét – mondta udvariasan. – Maga régi diák, de én új vagyok – nevetett sa-
ját szellemességén –, és sajnos még nem rázódtam bele a dologba. Minden hónapban tucatnyi ré-
gi diáklány jön vissza felidézni az itt töltött kellemes pillanatokat. Kérem, árulja el a nevét, és ho-
zatok teát.
A Boszorkány nagy nehezen kinyögte:
– Elfaba kisasszonynak hívtak, amikor idejártam, régebben, mint azt lehetségesnek hittem.
Nem kérek teát, nem maradok sokáig. Tévesen tájékoztattak. Madame Morzalomhoz jöttem.
Tudja, hol találom?
– Nos, nem tudom, jó vagy rossz hír. Mostanáig minden szemeszterben egy kis időt Smaragd-
városban töltött, magával Őfelségével konzultált tanulmányi kérdésekről egész Ózt illetően.
Nemrég visszavonult a magánlakosztályába, a Reszketegbe… sajnálom, ez a lányok vicce, csak
kicsúszott a számon. Lányháznak hívják várójában, mert a Crage-házban végzettek nagylelkű tá-
mogatásával épült. Tudja, Madame Morzalom egészsége megromlott, és – bár nem szeretek rossz
hírt közölni – attól tartok, nem sok van neki hátra.
– Nagyon szeretnék beköszönni hozzá – mondta a Boszorkány. Sose ment neki a színjátszás,
és most is csak azért úszta meg. mert az új igazgatóasszony olyan fiatal és olyan bolond volt, ma-
ga is csak egy lány. – Tudja, a kedvence voltam, kellemes meglepetés lenne neki.

204
 – Hívom Grommetiket, hogy odakísérje – mondta az igazgatóasszony. – De előbb meg kell
kérdeznem Madame Morzalom ápolóját, hogy elég erős-e egy látogatóhoz
– Nem kell Grommetik, magam is odatalálok. Beszélek az ápolóval, és csak egy pillanatra né-
zek be. Aztán visszajövök, és talán én is hozzá tudok járulni az éves költségekhez vagy gyűjtés-
hez, ami éppen folyik.
Legjobb emlékezete szerint életében nem hazudott még.

A Reszketeg egy széles, kerek torony volt, amely amellett a kápolna mellett épült, ahol doktor
Dillamondot búcsúztatták. Egy vödrökkel és seprűkkel csoszogó inastól megtudta, hogy Madame
Morzalom az emeleten van, a Varázsló jelével ellátott ajtó mögött.
Egy pillanat múlva már a Varázsló jelét nézte: egy léggömb, alatta a kosár, amely Smaragdvá-
rosba való látványos megérkezését jelképezte, alatta pedig két keresztbe tett kard. Pár lépésről a
ballon hatalmas koponyának látszott, a kosár az éhes állkapocsnak, a szavak pedig a lábszár-
csontok tiltó X-ének. Elfordította a gombkilincset, és benyitott.
Sok szoba volt, mind tele iskolai emlékekkel, ajándékokkal különböző smaragdvárosi intéz-
ményektől, köztük a Császári Palotától. A Boszorkány átvágott egy társalgófélén, ahol a meleg
idő ellenére tűz égett, majd egy konyhán. Egyik oldalt volt egy kamra, amiből zokogás, majd orr-
fújás hallatszott. A Boszorkány egy öltözőasztalt tolt az ajtaja elé, és bement a szobába.
Madame Morzalom egy főnix alakú, hatalmas ágyban ült. A fejtámla arany főnixfejet mintá-
zott, a két szárny volt az ágy oldala. A két láb összeért a padlón. Az asztalos ötletessége a fark-
tollra már nem terjedt ki, az nem volt. Fura pozícióban volt a madár amúgy is, mintha egy lövés-
től hátrafele repülne, vagy embermódra próbálná megszülni a nagy hústömeget, amely hasában
trónol.
A padlón iratok hevertek, a tetejükön régimódi szemüveg. Az olvasás ideje azonban lejárt.
Madam Morzalom szürke halomként rnagaslott az ágyon, kezei összekulcsolva a hasán, nyitott
szeme üres, mozdulatlan. Még mindig óriási Pontyra hasonlított, kivéve a szagát; nemrég gyer-
tyát gyújtottak, s a gyufa kénes szaga még érződött.
A Boszorkány emelte a seprűjét. A másik helyiségből dörömbölés hallatszott.
– Azt hitte, mindig el tud bújni az iskolás gyerekek mögé? – kérdezte a Boszorkány magán kí-
vül. De Madame Morzalom nem mozdult, tunya, közömbös tetemként hevert.
A Boszorkány a seprű lapjával találta el Madame Morzalom arcát, de az meg sem rezzent.
Akkor lekapta a kandallópárkányról a legnagyobb márványtalpú emléktrófeát, és betörte vele
Madame Morzalom koponyáját. Olyan hanggal szakadt be, mint a szétrepedő fa.
A trófeát a nő karjában hagyta. Mindenki el tudta olvasni, mi állt rajta, kivéve a főnixet, ami-
nek fejjel lefelé volt: JUTALMUL MINDENÉRT, AMIT TETT.

A Boszorkány tizenöt évet várt, de öt perccel elkésett. Erős vágy fogta el, hogy visszamenjen,
és kibelezze Grommetiket. De ellenállt a kísértésnek. Az nem érdekelte, ha Madame Morzalom
teteméért elítélik és kivégzik, de nem akart lebukni azért, mert bosszút áll egy gépen.
Egy kávézóban megebédelt, és átnézte a bulvárlapokat. Aztán a bevásárló kerületbe ment. So-
sem volt oda a cicomáért, borzasztóan unta, de hallani akarta, mit beszélnek Madame Morzalom
haláláról. A beszámolókra várt. Többé nem tér vissza Sizbe, és úgy sejtette, más városba se. Ez
az utolsó esély, hogy működés közben lássa a Varázslóhoz hűséges Ózt.
Aztán ahogy telt a délután, egyre nyugtalanabb lett. Mi van. ha eltussolják? Ha a botrány elke-
rülése érdekében a mostani igazgató elhallgatja a dolgot? Főleg, mivel a Császárhoz ennyire kö-
zel álló személyiségről van szó. A Boszorkány kezdett aggódni, hogy megfosztják a tettéért járó
elismeréstől. Törte a fejét, kinek vallhatná be, aki aztán biztosan a hatóságokhoz rohanna a hírrel.
Króp? Sensen? Pfannee? Vagy Tízmezó őrgrófja, a pofátlan Avarik?

205
 Az őrgróf városi háza a vadaskertben állt, Siz peremén. Késő délután lett, mire elért a Császár
gyepére, ahogy most nevezték. A terjedelmes térséget magánrezidenciák pöttyözték, mindegyiket
külön biztonsági őrség védte, valamint üvegcseréppel beszórt magas falak és harcias kutyák. A
Boszorkány értett a kutyákhoz, a magas falak meg nem zavarták. Átröppent a falon egy teraszra,
ahol egy szobalány éppen a flokszvirág-ágyást gyomlálta, de azonnal hisztériás rohamot kapott,
és menten elalélt. A Boszorkány a dolgozószobában találta Avarikot, papírokat írt alá hatalmas
tollas pennával, és mézszín whiskyt szopogatott egy kristálypohárból.
– Megmondtam, hogy nem megyek ki koktélozni, nem hallod? – kezdte, ám aztán meglátta, ki
az – Hogy jutott be bejelentés nélkül? – Jobban megnézte a látogatót. – Ismerem magát, ugye?
– Hogyne ismernél, Avarik. Én vagyok a zöld lány a Crage-házból.
– Ó, igen. Hogy is hívtak?
– Elfaba.
Avarik lámpát gyújtott, mert már sötétedett, vagy talán éppen felhő került a nap elé, aztán vé-
gigmérték egymást.
– Akkor ülj le! Ha a társaság betolakszik az ember dolgozószobájába, többé nem utasíthatja
vissza. Egy italt?
– Csak gyűszűnyit. Mindnyájuk közül pont ő, aki eleve hihetetlenül jóképű volt, ő lett még
szebb. Sűrű, nikkelszínű haját hátrafésülte; teste a mozgás és pihenés megfelelő elegyét élvezhet-
te, mert erős és karcsú volt, tartása egyenes, a színe pompás. Akik előnyökkel születnek, tudják,
hogyan használják ki azokat, vonta le a következtetést az első korty után a Boszorkány.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – ült le vele szembe Avarik. – Vagy ma az egész vi-
lág visszajátszást tart?
– Hogy érted?
– Délután a parkban sétáltam a testőreimmel, ahogy szoktam. Egyszer csak egy karneválhoz
értem. Azt hiszem, holnap nyílik, a park megtelik majd okos diákokkal, házi szolgákkal, gyári
munkásokkal és zsíros bőrű szerencsejátékos családokkal Kis-Glikkuszból. Gyerekek bámulták a
cirkuszt, főleg tinédzser fiúk segédkeztek, akik biztos otthagyták unalmas családjukat valami ne-
venincs porfészkekben. De' aki az egészet irányította, egy rohadt kis törpe volt.
– Rohadt? Hogyhogy?
– Bocsáss meg! Mind láttunk már törpét, nem ez a lényeg. Csakhogy én láttam már ezt a törpét
is. Felismertem.
– Nahát.
– Azóta nem is gondoltam vele, de most ugyanaznap délután felbukkansz, te. Ugyanabból az
emlékzónából. Te nem voltál ott? Nem jöttél velünk a Filozófus Klubba aznap este. Berúgtunk,
aztán volt az a megbűvölt szexdolog. és az az elpuhult Tibbett annyira elvesztette a fejét, meg
minden mást, amikor az a Tigris… Biztos ott voltál.
– Nem hinném.
– Nem? Boq ott volt, a vonagló kis Boq, meg Pfannee, és azt hiszem. Fijero, meg mások. Nem
emlékszel? Volt olt egy vén banya, valami Jakál, meg a törpe, ő engedett minket be. Kirázott tő-
lük a hideg. Mindegy, nem érdekes, csak…
– Jakál? Az nem lehet… – A Boszorkány majdnem leejtette a poharat. – Ez őrület, biztos fél-
rehallottam. Minden rendben, csak paranoiás vagyok. Nem, Avarik, kizárt, hogy emlékszel vala-
kinek a nevére húsz év után.
– Kopaszodó cigányasszony volt, parókában, mogyoróbarna szemmel. És jóban volt a törpé-
vel. Az ő nevét nem tudom. Miért ne emlékezhetnék?
– Az én nevemre se emlékeztél.
– Te fele annyira se rémítettél meg. Sőt, egyáltalán nem – nevetett Avarik. – Biztos rondán vi-
selkedtem veled. Akkoriban rohadt disznó voltam.
– Most is az vagy.
– Gyakorlat teszi a mestert. Nem egyszer neveztek a disznóság mesterének.

206
 – Azért jöttem, hogy elmondjam, Madame Morzalom meghalt. Megöltem – közölte a Boszor-
kány. Nagyon büszke volt a szavaira, kevésbé hangzottak hamisan, amikor hangosan kimondta.
Talán mégis igaz – Megöltem. Azt akartam, hogy tudja valaki, akinek hinni fognak.
– Aha. És miért csináltad?
– Hát, tudod, ahányszor belegondolok, mindig másként állnak össze az okok. – Kicsit kihúzta
magát. – Mert megérdemelte.
– Az Igazság bosszúálló angyala most zöld?
– Elég jó álca, nem gondolod?
Mindketten vigyorogtak.
– Tudod – nézett rá Avarik –, ez a Madame Morzalom, akit állítólag megöltél, összeterelte a
barátaidat és az ismerőseidet, amikor elszöktél, és kioktatott minket. Tudtad?
– Te sose voltál a barátom.
– Túl közel voltam a bandához. Emlékszem. Neszarózát nagyon megalázta és összetörte a do-
log. Madame Morzalom elővette az aktádat, és felolvasta a tanárok véleményeiből összerakott
profilodat. Óva intettek minket a tüskésségedtől, szúrósságodtól és… milyen szót is használtak
még? Nem emlékszem, nem voltak érdekes szavak. De figyelmeztetett, hogy talán megpróbálsz
majd beszervezni minket valami éretlen tervbe, hogy így diáklázadást szíts. Mindenáron kerül-
nünk kellett téged.
– És Neszaróza érezte magát megalázva, hát persze.
– Glinda is. Megint úgy összecsúszott, mint amikor doktor Dillamond ráesett a nagyítójára…
– Kérlek, ez a durva hazugság még mindig kering?
– Jó, oké, brutálisan megölték ismeretlen brigantik. Ahogy akarod. Nyilván te úgy gondolod,
hogy Madame Morzalom formáját öltötték ezek a brigantik. Szóval miért tetted valójában?
– Madame Morzalomnak volt választása. Nála jobban senki sem vigyázhatott volna arra, hogy
a diákjai nevelést kapjanak, és ne agymosást. Azzal, hogy összeállt Smaragdvárossal, elárulta az
összes diákját, akik hittek abban, hogy a liberális nevelés azt jelenti: megtanulunk önállóan gon-
dolkodni. Ráadásul gonosz ördög volt, és igenis megölte doktor Dillamondot. Akármit is mon-
dasz.
Ám a Boszorkány elhallgatott, mert abban, amit Madame Morzalomrról mondott (hogy volt
választása), annak visszhangját hallotta, amit annak idején Nasztoja Elefánthercegnő mondott
őneki: Senki nem irányítja a sorsodat. Még a legeslegrosszabb helyzetben is van választás.
– És megölted – bólintott Avarik. – Csakhogy két rosszból nem lesz egy jó, ahogy a játszóté-
ren mondjuk gyerekkorunkban, általában amikor a földön vagyunk, és valaki térdel az ágyékun-
kon. Nem maradsz vacsorára? Vendégek vannak nálunk, jó banda.
– Hogy hívhasd a rendőrséget? Nem, kösz
– Nem hívom a rendőrséget. Te meg én túl vagyunk az efféle bosszúszomjas igazságszolgálta-
táson.
A Boszorkány hitt neki.
– Jól van. Apropó, kit vettél el? Pfannee-t, Sensent vagy mást? Nem emlékszem.
– Mit tudom én – töltött magának még egy italt Avarik. – Sosem jegyeztem meg a részleteket.
Az őrgróf éléskamrája dugig volt, a szakács egy géniusz, a borospince páratlan. A vendégek
bőven vettek a fokhagymás csigákból, a rostonsült mandarinos dámvadból, és a Boszorkány is jól
belakott a tejszínes zöldcitrom mártásból. A kristálykupák sosem álltak üresen. A társalgás emel-
kedett és tekervényes volt, és mire az őrgrófnő átvezette a társaságot a szalon kényelmes foteljei-
hez, a mennyezet gipszmintái mintha kavarogtak volna, akár a cigarettafüst.
– Kipirultál – jegyezte meg Avarik. – Látod, csak innod kellett volna annak idején. Elfaba.
– Nem vagyok benne biztos, hogy bírom a vörösbort.
– Nem vagy olyan állapotban, hogy bárhova is elmenj. A szobalány előkészíti az egyik sarok-
szobát. Kellemes, és kilátása van a szigeti pagodára.
– Nem érdekel a kilátás.

207
 – Nem akarod megvárni a reggeli lapokat, hogy lásd, értik-e? Hogy mindent megírnak-e?
– Megkérlek, hogy küldj egyet! Nem, mennem kell. Friss levegőre van szükségem. Avarik,
Madame, barátok, kellemes meglepetés volt – mondta a boszorkány, de érezte, hogy neheztelnek
rá.
– Kellemes egyeseknek – felelte az őrgrófné, akinek nem tetszett a társalgás. – Szerintem illet-
lenség a gonoszról beszélni az asztalnál. Rontja az emésztést.
– Hát csak fiatalon van merszünk ilyen komoly kérdéseket feszegetni?
– Én tartom magam a véleményemhez – deklamálta Avarik. – A gonoszság nem a rossz csele-
kedet, hanem az utána következő rossz érzés. A viselkedést nem lehet abszolút mértékkel mérni.
Előszőr is…
– Intézményi tehetetlenség – állította a Boszorkány. – Különben is: mi olyan vonzó az abszo-
lút hatalomban?
– Ezért mondom, hogy csak a psziché betegsége, akár a hiúság vagy a mohóság– mondta a
rézmágnás. – És mind tudjuk, hogy az irigység és a mohóság igencsak megdöbbentő dolgokat
művelhet az emberrel, amelyek nem mindegyike elítélendő.
– A gonosz csak a jó hiánya, semmi több – mondta Avarik egyik szeretője, aki a sizi Spiclinél
dolgozott. – A világ természete a nyugalom, az élet gazdagítása es támogatása, a gonosz pedig a
békére való hajlam hiánya.
– Disznónyál – legyintett Avarik. – A gonoszság az erkölcsi fejlődés egy korai vagy primitív
fázisa. Minden gyerek természeténél fogva kisördög. A bűnözők azok, akik ezt nem növik ki.
– Szerintem inkább jelenlét, mint hiány – vélte egy művész –A gonosz egy megtestesült jel-
lem, egy ineubus vagy suceubus. A másik. A nem mi.
– Még én se? – játszotta élénkebben szerepét a Boszorkány, mint gondolta. – Egy gyilkos?
– Ugyan már, mind a legjobb fényben akarjuk feltüntetni magunkat. Ez csak átlagos hiúság,
– A gonosz egy dolog, nem személy. Egy tulajdonság, mint a szépség...
– Erő, mint a szél…
– Betegség...
– Metafizikai lényeg: a teremtés romlása...
– Akkor verjük rá a Névtelen Istenre.
– De vajon a Névtelen Isten szándékosan alkotott gonoszt, vagy csak hiba csúszott a teremtés-
be?
– A gonosz nem légies, nem örökkévaló. Nagyon is földi. Fizikai jellegű, egyfajta kapcsolathi-
ány testünk és lelkünk között. A gonosz, testi, az emberek fajdalmat okoznak egymásnak, nem
jobban, vagy kevésbé, mint…
– Én szeretem a fájdalmat, ha borjúbőr sapka van rajtam, és a kezemet hátul összekötötték…
– Nem, tévedtek, az az igazság, amit gyermekkorunkban hiszünk: a gonosz a lelke mélyén er-
kölcsös, csak a bűnt előnyben részesíti az erénnyel szemben, tettetheted, hogy nem tudod, érvel-
hetsz, de a lelked mélyén tudod, hogy…
– A gonosz a cselekedet, nem az étvágy. Hányan nem akartuk még elmetszeni valaki torkát a
vacsoraasztalnál? A jelenlevők persze kivételek. Mindenkiben megvan ez a vágy. Ha átadjuk ma-
gunk neki, az gonosz. A vágy normális.
– Nem, a gonoszság az étvágy elfojtása. Én sose fojtok el semmilyen étvágyat.
– Nem tűröm ezt a beszédet a szalonomban – szólt közbe szinte sírva az őrgrófné. – Egész éj-
jel úgy viselkedtek, mintha nem halt volna meg egy öregasszony az ágyában. Neki talán nem volt
anyja? Neki talán nem volt lelke?
Avarik ásított.
– Olyan érzékeny és naiv vagy. Amikor nem kínos, egész vonzó.
A Boszorkány felállt, majd gyorsan leült. Megint felállt, ezúttal megtámaszkodva a seprűn.
– Miért csinálta? – kérdezte a háziasszony.

208
 – Szórakozásból? – vont vállat a Boszorkány. – Talán a gonoszság egyfajta művészi forma. –
Aztán, ahogy az ajtó felé támolygott, azt mondta: – Tudják, maguk bolondok. Fel kellett volna
adniuk engem, ahelyett hogy egész este szórakoztatnak.
– Te szórakoztattál minket – felelte Avarik gálánsán. – Ez lesz az év vacsorája. Még ha egész
este hazudtál is erről a gyilkosságról. Élvezet volt – és a vendégek kötelességtudóan tapsoltak.
– A gonoszra semmi nem igaz abból, ami itt elhangzott – mondta a Boszorkány az ajtóban. –
Egy részét kitalálták, mondjuk, az emberi részét, de az örök oldala árnyékban marad. Vagy for-
dítva. Mint a közmondás: Hogy néz ki egy sárkány a tojásban? Senki nem tudja, mert amint fel-
tépjük a tojást, hogy lássuk, a sárkány már nincs a tojásban. Ennek a kutakodásnak az a katasztró-
fája, hogy a gonoszság természete az, hogy titkos.

A hold ismét fent volt, bár nem annyira telten, mint előző éjjel. A Boszorkány nem volt benne
biztos, hogy meg tudja ülni a seprűt, ezért gyalog indult el a gyepen, kissé cikcakkban. Keres egy
helyet távol a klausztrofobikus társaságtól.
Pont abba a szerkezetbe botlott bele, amelyről Avarik beszélt. Régi, ósdi tiktak-gépezet volt,
fából és bábokból álló hordozható sztúpa, túl sok oldallal ahhoz, hogy most felfogja. Talán van
feljárata, ami alatt megpihenhet, egy dobogó, csak pár centire a nyirkos földtől. Nézte-nézte, az-
tán megindult felé.
– Hová-hová?
Egy mumpicföldi… nem is, egy törpe állta el az útját. Egyik kezében furkósbotot fogott, és
másik, vastag bőrű tenyerét paskolta vele.
– Aludni, ahol tudok – felelte a Boszorkány. – Szóval te vagy a törpe, és ez az, amiről Avarik
beszélt.
– Az Idősárkány Órája holnap nyit, addig nem.
– Holnap estére halott leszek.
– Nem leszel.
– Akkor meg messze leszek innét.
Nézte, kiegyenesedett. Valami eszébe jutott.
– Ismered Jakált?
– Jakál? Ki nem ismeri Jakált? Nagy ügy.
– Nem halt meg ma véletlenül?
– Véletlenül sem.
– Ki vagy te?
Hirtelen félelem fogta el. fejébe szállt a sok bánat meg erőszak.
– A legkevésbé fontos apróság.
– Kinek dolgozol?
– Kinek nem? Az ördög igen nagy angyal, de nagyon kis ember. Nekem nincs nevem ezen a
világon, ne zaklass vele!
– Részeg vagyok, nem bírok el több találós kérdéssel. Ma megöltem valakit, és téged is meg-
ölhetlek.
– Nem ölted meg, már halott volt – felelte a törpe nyugodtan. –És engem sem ölhetsz meg,
mert én meg halhatatlan vagyok. De nagyon keményen megdolgozol az életért, hát elmondok va-
lamit. Én vagyok a könyv őre, azért hoztak engem erre a rettenetes, kietlen földre, hogy vigyáz-
zam a történetét, ne engedjem vissza oda, ahonnét való. Nem vagyok jó, nem vagyok rossz, ide
zártak, haláltalan életre ítéltek, hogy őrizzem a könyvet. Nem érdekel, mi lesz veled vagy bárki-
vel, de a könyvet megvédem, az a feladatom.
– A könyvet?

209
 A Boszorkány próbálta felfogni; minél többet hallott, annál részegebbnek érezte magát.
– Amit te Grimmerinek nevezel. Más neve is van, de nem érdekes.
– Akkor miért nem veszed el?
– Én nem így dolgozom. Csendestárs vagyok. Kerülöm az eseményeket, a partvonalon élek,
bele-beleszólok az ok-okozatba, figyelem, hogyan élik az életüket ennek a világnak a hitvány te-
remtményei. Csak akkor avatkozom közbe, ha a könyvet fenyegeti valami. Bizonyos mértékig lá-
tom, ami jön, és addig a mértékig bele is tudok szólni az emberek és az állatok dolgaiba. – Ugrált,
akár egy kisördóg. – Most itt vagyok, most ott. A jövőlátás nagy előny a biztonsági szakmában.
– Jakállal dolgozol.
– Néha egybeesnek a szándékaink. Néha nem. Az ő érdekei inasok.
– Kicsoda ő? Mik az érdekei? Miért őgyelegsz az életem peremén?
– A világban, ahonnét jöttem, vannak őrangyalok – magyarázta a törpe –, de amennyire értem.
Jakál annak az ellentéte, és te érdekled.
– Miért érdemelnék meg egy ilyen gonoszt? Miért éri annyi csapás az életemet? Ki adott neki
hatalmat az életem fölött?
– Van, amit tudok, és van, amit nem. Hogy Jakál fölött ki áll, ha áll valaki, valami, az kívül
esik tudásom vagy érdeklődésem körén. Hogy miért te? Ezt tudnod kell. Mert – mondta a törpe
vidám, csevegő hangon – nem vagy se ez, se az, vagy mondjam inkább, hogy ez is, az is? Egy-
szerre vagy Ózba és a másik világba való. Az öreg Frex mindvégig tévedett: sose voltál büntetés
az ő bűneiért. Kevert faj vagy. Új faj, míves tárgy, veszélyes anomália. Mindig is vonzottak téged
az összetett teremtmények, a széttörtek és újra összerakottak, mert te is az vagy. Lehetséges, hogy
olyan ostoba vagy, hogy még nem jöttél rá?
– Mutass valamit! Nem értem, mire gondolsz. Mutass valamit, amit a világ még nem mutatott!
– Neked örömmel.
A törpe eltűnt, aztán hangok hallatszottak: óraszerkezet felhúzása, alkatrészek csikorgása, fo-
gaskerekek morgása, ékszíjak csattanása, ingák suhogása.
– Magánaudiencia az Idősarkánynál.
A szerkezet tetején egy vadállat nyújtogatta szárnyait, egyszerre üdvözölt és intett tiltón. A bo-
szorkány meredten bámult, félmagasságban kivilágosodott egy kis rész.
– Egy háromfelvonásos darab – érkezett a törpe hangja mélyen belülről. – Első felvonás: A
Szentség születése.

Később meg nem tudta mondani, honnét tudta, de amit látott ebben az összesűrített pantomim-
ban, az Szent Aelfaba élete volt. A jóasszonyé, a misztikusé és a remetéé, aki imádkozni bújt el a
vízesés mögé. A boszorkány összerezzent, amikor a szent egyenesen átsétált a vízesésen (egy kis
csatornacső valódi vizet csorgatott le egy láthatatlan tálcába). Aztán várta-várta, hogy a tiktak
szent előjöjjön, de csak nem jött, s végül a fények kialudtak.
– Második felvonás: A gonosz születése.
– Várj, a szent nem jött elő, ahogy a mondákban áll – szólt közbe a Boszorkány. – Add meg,
ami jár a pénzemért!
– Második felvonás: A gonosz születése.
Egy másik kis színpad világosodott meg. A kartonpapír háttérre a Semlyék Uradalom tűrhető
mását pingálták. Egy kis alak, aki Melena volt, csókkal búcsúzott szüleitől, és elment Frexszel,
egy jóképű kis bábuval, kinek kurta fekete szakálla és ruganyos léptei voltak. Egy kis kunyhónál
álltak meg, Frex megcsókolta Melenát, és ment tovább prédikálni. A jelenet további részében vé-
gig oldalt maradt, parasztoknak prédikált, akik a szeme láttára keféltek a földön, szétszabdalták
egymást, megették a nemi szervüket, amiben igazi szósz volt, lehetett érezni a fokhagymát és a
sült gombát. Az otthonhagyott Melena ásítozva várt, csinos haját igazgatta. Aztán jött egy férfi,
akit a Boszorkány eleinte nem ismert fel. Apró, fekete táskát cipelt, amiből egy zöld üveget vett
elő. Ebből megitatta Melenát, aki aztán a karjaiba hullt, vagy kábán és részegen, mint most a Bo-
szorkány, vagy felszabadultan. Nem volt egyértelmű. Az utazó és Melena ugyanolyan ritmusban

210
szeretkeztek, mint Frex hívei. Frex maga is táncolt erre a ritmusra. A szerelmi aktus után az ide-
gen leszállt Melenáról, csettintett, mire az égből egy léggömb ereszkedett le az alján egy kosárral.
Az utazó beszállt. A Varázsló volt az.
Baromság – szólalt meg a Boszorkány. – Oltári nagy baromság.
A fények eltompultak. A szerkezet belsejéből a törpe hangja szólt:
– Harmadik felvonás: A szent és a gonosz házassága.
A Boszorkány várt, de nem gyulladt fény, nem mozdult báb.
– Na? – kérdezte.
– Na, mi?
– Hol a vége?
A törpe kidugta a fejét egy csapóajtón, és rákacsintott:
– Ki mondta, hogy már meg van írva? – és becsukta az ajtót. Majd egy másik ajtó nyílt a Bo-
szorkány keze mellett, és egy tálca csúszott ki. Ovális üveglap hevert rajta, egyik oldala repedt,
tele karcolásokkal. Hasonlított arra, ami gyerekkorában az övé volt, amivel azt játszotta, hogy a
Külső Világot látja benne, mert akkor még hitt az ilyesmiben. Utoljára Smaragdvárosban volt ve-
le az ovális üveg a búvóhelyén. Az üvegben a fiatal és szép Fijero tükörképe élt, meg egy fiatal és
szenvedélyes Fae. A Boszorkány fogta a tükreit, a kéményébe dugta, és odébbállt.
A reggeli lapok semmit sem közöltek Madame Morzalom haláláról. A Boszorkány, aki rette-
netes fejfájással ébredt, úgy döntött, nem várhat tovább. Avarik és szörnyű ismerősei vagy elter-
jesztik a hírt, vagy nem. Nem maradt mit tenni.
Csak a Varázsló tudja meg, gondolta magában. Szeretnék légy lenni a bunkere falán, amikor
ez megtörténik. Hadd higgye, hogy én öltem meg! Hadd meséljék így!

Erejét nem kímélve sietett vissza Mumpicföldre. Teljesen kimerült, nagyon keveset aludt, a fe-
je még mindig lüktetett. De büszke volt magára. Megérkezett Boq házának udvarára, és kiáltott a
családnak.
Boq kint dolgozott a földön, egyik gyerekét kellett érte küldeni. Futva érkezett, egyik kezében
fejsze.
– Nem vártalak – lihegte.
– Gyorsabban futottál volna, ha otthagyod a fejszét.
De most sem tette le.
– Miért jöttél vissza, Elfaba?
– Hogy elmondjam, mit tettem. Úgy gondoltam, tudni szeretnéd. Végeztem Madame
Morzalommal. Többé nem árthat senkinek.
Boq azonban nem tűnt boldognak.
– Nekitámadtál annak az öregasszonynak? Túl volt már azon, hogy ártson bárkinek.
– Te is elkövetted azt a hibát, amit mindenki – jegyezte meg a Boszorkány. Kegyetlenül csaló-
dott. – Azon nem lehet túl lenni.
– Az Állatok védelméért ügyködtél, nem akartál lesüllyedni azok szintjére, akik megalázzák
őket.
– Tűzzel harcoltam a tűz ellen, előbb-utóbb meg kellett tennem – kelt ki magából a Boszor-
kány. – Mellébeszélsz, Boq.
– Gyerekek, menjetek be anyátokhoz – mondta Boq. Megijedt.
– Nem mersz dönteni – sziszegte a Boszorkány. – A drága Mumpicföldedet visszaszippantják
Ózba, Őfelsége a Varázslócsászár uralma alá. És látom, Glinda miben sántikál, és te meg útra en-
geded a gyereket egy olyan cipővel, ami nem az övé. Fiatalkorodban kiálltál valamiért, Boq! Ho-
gyan… kényelmesedhettél el ennyire?

211
 – Elfaba, nézz rám! Ez nem te vagy. Ittál? Dorka csak egy gyerek. Ne próbálj belőle valami
gonoszat csinálni!
Milla meghallotta a feszült szóváltást, kijött, és Boq mögé állt. Konyhakés volt nála. A gyere-
kek hangosan suttogva néztek az ablakból.
– Nem kell késsel és fejszével védekeznetek – közölte a Boszorkány hidegen. – Csak azt hit-
tem, érdekel benneteket, mi lett Madame Morzalommal.
– Te reszketsz – figyelt fel rá Boq. – Nézd, leteszem ezt. Zaklatott vagy. Neszaróza halála na-
gyon megrázott. De muszáj uralkodnod magadon, Elfaba! Ne támadj Dorkára! Ártatlan teremt-
mény. Egyedül van. Könyörgöm!
– Te csak ne könyörögj! Ki nem állhatom, hogy ti mindig könyörögtök! – Fogát csikorgatva,
ökölbe szorított kézzel állt. – Semmit nem ígérek, Boq!
Ezúttal seprűre pattant, és úgy repült el. Idegesen lovagolta meg a légáramlatokat, míg a lenti
világ el nem vesztette a részleteket, amik fájdalmat okozhattak neki.
Kezdte úgy érezni, hogy túl messze van Kiamo Kótól. Liir egy idióta, felváltva makacs vagy
mimóza, a Dadus meg néha azt se tudja, hol van. A Boszorkány nem akart a tegnapra gondolni,
Madame Morzalom halálára, a bábjáték vádjaira. Aligha lehetne ellenségesebb a Varázslóval en-
nél; ha a lehetőség foszlánya is fennáll, hogy ő az apja, attól csak még jobban gyűlöli. Ha hazaér,
megkérdezi Dadust.
Ha hazaér. Harmincnyolc éves volt, és csak most döbbent rá, mit jelent az otthon. Ezt neked
köszönhetem, Szarima, gondolta. Az otthon talán azt a helyet jelenti, ahol sosem bocsátanak meg,
ezért örökre oda tartozol, odaláncol a bűntudat. És talán ennek a tartozásnak az ára megéri.
De úgy döntött. hogy a sárga téglás utat követve tart Kiamo Ko fele. Még egy utolsó kísérletet
tesz a cipő visszaszerzésére. Nincs vesztenivalója. Ha a cipő a Varázsló kezére jut, arra használja,
hogy magának követelje Mumpicföldet. Talán ha nagyon igyekszik, vállat tud vonni az egészre,
és sorsára hagyni Mumpicföldet… de a fene egye meg, a cipő az övé.
Végül talált egy házalót, aki látta Dorkát. A férfi a szekere mellett állt, és a szamár fülét vakar-
ta, miközben beszelt.
– Pár órája ment erre – felelte egy répát rágva. A szamárral is megosztotta. – Nem volt egye-
dül. Vegyes egy társaság volt vele. Biztos testőrök.
– Szegény ijedt lelkem – mondta a Boszorkány. – Kik? Mumpicföldi marhapásztor gyerekek?
– Nem egészen. Volt egy madárijesztő, egy bádogember meg egy nagy macska, ami a bokorba
bújt, amíg elmentem mellőlük. Leopárd vagy jaguár.
– Madárijesztő? Mitológiai alakokat kelt életre? Ez aztán érdekes gyerek. Megfigyelted a cipő-
jét?
– Meg is akartam venni.
– Hát persze. És?
– Nem eladó. Nagyon kötődik hozzá. A Jó Boszorkánytól kapta.
– Meg egy frászt.
– Akárhogy is, nem az én dolgom. Adhatok valamit?
– Esernyőt. Anélkül jöttem, és borulni látszik.
– Emlékszem az aszályos szép napokra – halászott ki egy esernyőt a szekér mélyéről a házaló.
– Itt van a kicsike. Öt centért a tiéd.
– Ingyen. Csak nem tagadod meg egy szükségben lévő szegény öregasszonytól, barátom?
– Ha jól értem, nem élném túl – felelte a férfi, és fizetség nélkül indult tovább.
Ám ahogy a szekér megindult, a Boszorkány egy másik hangot hallott:
– Persze, egy igavonót senki nem kérdez, de véleményem szerint ő Ozma, előbújt az alvóhe-
lyéről, és Ózba tart, hogy visszakövetelje a trónját.
– Utálom a royalistákat – morgott a házaló, es odacsapott az ostorral. – Utálom az Állatokat.

212
 A Boszorkány azonban nem avatkozott közbe. Nem tudta megmenteni Nort, nem tudott meg-
alkudni a Varázslónál. Egy pillanatot késett Madame Morzalom megölésével… vagy épp időben
érkezett? Akárhogy is, nem érdemes azzal próbálkoznia, amihez nyilvánvalóan nincs tehetsége.

10

A Boszorkány egy felfelé húzó légáram peremén imbolygott. Magasabbra repült a seprűvel,
mint bármikor korábban: egyszerre volt izgatott és rémült. Üldözze Dorkát, ragadja el tőle a ci-
pőt? És igazából mi hajtja? Nem akarja, hogy a Varázsló kezére jusson, ahogy Glinda se akarta,
hogy a hataloméhes mumpicföldieké legyen? Vagy csak vissza akarja szerezni Frex figyelmének
apró szilánkjait, akár kiérdemelte, akár nem?
A seprű alatt felhők vontak hályogot a sziklaszeplős dombokra és a dinnye- meg gabonaföldek
sormintájára. A vékony páracsíkok úgy néztek ki, mint egy iskolás radírjának nyoma, kitörölt ré-
szek egy tájképrajzon. Mi lenne, ha csak menne felfelé, ha mind magasabbra noszogatná a sep-
rűt? Széthasadna, amikor nekiütődik az égnek?
Felhagyhat ezekkel a gondolatokkal. Magára hagyhatja Nort. Szabadon engedheti Liirt. El-
hagyhatja Dadust. Megadhatja magát Dorkának. Lemondhat a cipőről.
Ám akkor szél támadt, a levegő jobbról keményen a vállának feszült. Képtelen volt nekiirányí-
tani a seprűt. A szél srégen lefelé terelte, míg a sárga téglás út ismét felbukkant, aranyfonalként
csillogott az erdők és földek közt. A horizonton vihar tombolt, barna esőcsíkokat vont a levendu-
laszürke felhők és szürkészöld földek elé. Nincs sok ideje.
Ekkor mintha megpillantotta volna őket ott lent, és lebukott jobban megnézni. Megállnak egy
fekete fűz alatt pihenni? Ha igen, akkor itt és most pontot tehet a dolog végére.

11

Mire a vihar elvonult – és a Boszorkány felébredt a rettenetes másnaposságból –, nem volt

benne biztos, hogy nem telt el egy nap közben. Abban se volt biztos, hogy a közelükbe ért: lehet,
hogy kiengedte őket a markából? Delírium ide, ködös memória oda, a Boszorkány nem merte
őket követni Smaragdvárosba. Madame Morzalomnak sok barátja volt ebben a rohadt rezsimben,
s mostanra biztos odaért a hír. Talán már keresik is őt. Hát, csak tessék!
Habár frusztrálta, de pillanatnyilag kénytelen volt feladni Neszaróza cipőjének visszaszerzését.
Visszaúton Kiamo Kóba szinte nem is pihent, csak azért állt meg hébe-hóba, hogy bogyókat és
édes gyökeret szedjen, amivel megőrizheti erejét.
A kastély nem égett le. A Varázsló felderítőserege még mindig Vörös Szélmalom közelében
állomásozott unott készenlétben. Dadus csinos koporsótakarót horgolt a saját temetésére, s ven-
déglistát készített. A vendégek zöme már a Külső Világba távozott, feltéve, hogy Dadusnak léte-
zett Külső Világ.
– Jó lesz megint látni Ama Mankát, egyetértek – kiabálta neki a Boszorkány, megszorítva Da-
dus vállát. – Én szerettem. Jellemesebb volt, mint a finnyás Glinda.
– Odavoltál Glindáért – felelte Dadus. – Mindenki tudta.
– Hát már nem. Áruló.
– Vérszagod van, mosakodj meg! Itt az idő?
– Sose mosdom, tudhatnád. Hol van Liir?
– Ki?
– Liir.
– Valahol itt. – Dadus mosolygott. – Nézd meg a halkútban! Mostanra családi vicc lett belőle.
– Ez meg miféle sületlenség? – kérdezte a Boszorkány, aki a zeneszobában találta meg Liirt.
– Végig igazuk volt – mondta Liir. – Nézd, mit találtam ennyi idő után.

213
 Az aranyponty volt, ami a halkútban kísértett.
– Jó, halott volt, és vödörrel húztam fel, nem horoggal vagy hálóval, de akkor is. El tudjuk ne-
kik mondani, hogy végre kifogtuk?
Ezekben az utolsó hónapokban Liir rászokott, hogy úgy beszéljen Szarimáról meg a családjá-
ról, mintha kísértetek lennének, akik a torony csigalépcsője alatt bújnak, s csak nagy nehezen tud-
ják visszatartani kuncogásukat ebben a hosszú-hosszú bújócskában.
– Csak remélhetjük – felelte a Boszorkány. Átfutott a fején, hogy nem erkölcstelen-e rászok-
tatni a gyerekeket a reményre. Nem nehezebb nekik végül hozzászokni a felnőtt világ valóságá-
hoz? – Minden más rendben volt, amíg elvoltam?
– Persze. De örülök, hogy visszajöttél.
A Boszorkány morgott valamit, és ment üdvözölni Csicserit meg fecsegő rokonait.

A szobájában zsineggel és szöggel felakasztotta a régi üveglapot, és igyekezett nem ránézni.

Volt egy szörnyű érzése, hogy Dorkát fogja látni, márpedig soha többé nem akarta látni. Emlé-
keztette valakire. A kétségbevonhatatlan kedvetlensége, a szégyentől el nem tompult tekintete.
Természetes volt, akár a mosómedve, a páfrány, az üstökös. A Boszorkány arra gondolt: Nor?
Dorka a hasonkorú Norra emlékeztet?
De akkoriban a Boszorkány nem törődött Norral, nem igazán, noha az arca Fijero arcának ap-
ró, bársony másolata volt. Neszaróza és Páncél kivételével a Boszorkány sose hitt abban az ígé-
retben, amit a gyerekek hordoztak magukban. E tekintetben még magányosabbnak érezte magát,
mint a színe miatt.
Nem… tekintete akarata ellenére a kifáradt, régi tükörre esett. Arra gondolt: a Boszorkány a
tükörben. Nem látunk mást, csak magunkat, ez az igazi átok… Dorka magamra emlékeztet, ab-
ban a korban, akármi is az…

Az Ovvelszben töltött idő. Ott a zöld lány félénk, esetlen, megalázott. Hogy a nedvesség ne
okozzon neki fájdalmat, mocsári marha bőréből készített kamásliban és vízhatlan csizmában
trappol. Mama hatalmas, akár egy tankhajó, Páncéllal terhes. Mama hónapokig megállás nélkül
azért imádkozik, hogy végre egészséges gyereket hozzon a világra. Mama üvegcséket és
fenyergeleveleket hajigál a sárba.
Dadus gondoskodik a kis Neszarózáról, hurcolja körbe minden nap, ahogy szénhalra, tűvirágra
és széles babindára vadászik. Neszaróza lát, de nem tud tapogatni: micsoda átok egy gyereknek!
(Nem csoda, hogy olyasmiben hitt, ami nem látható, ami érintéssel nem bizonyítható.) Vezeklés-
képp Papa magával viszi a zöld lányt egy expedícióra Teknősszív rokonaihoz, egy kiterjedt csa-
ládhoz, akik széles, rohadó szupellákra függesztett kunyhókban és gyalogjárókon élnek. A
kvarangyok, akik szívesebben guggolnak, mint állnak, leszegik a fejüket. Viskókban és bőrükön
nyershal szaga, félnek az unionista lelkésztől, aki nyomorgó falujukban kereste fel őket. Külön-
külön nem emlékszem rájuk, csak egy fogatlan, büszke matriárkára.
A kvarangyok a félénkségét legyőzve odajönnek, de nem a lelkészhez, hanem hozzám, a zöld
lányhoz. Ő már nem én vagyok, ő túl rég volt, ő csak ő, áthatolhatatlanul rejtélyes és sűrű – úgy
áll ott, ahogy Dorka állt, valami veleszületett erőtől kihúzza magát, nem is pislog. Válla kihúzva,
keze az oldala mellett. Engedi, hogy simogassák az arcát. A lelkészi feladat érdekében meg sem
rezzen.
Papa megbocsátást kér Teknősszív haláláért, ami úgy öt eve lehetett. Azt mondja, az ő hibája.
Ő is meg a felesége is beleszerettek a kvarangy üvegfúvóba. Mit adhatnék cserébe, kérdezi,
Elfaba, a lány azt gondolja, hogy megőrült, hogy azok oda se figyelnek, megbabonázta őket az ő
különcsége. Kérlek, bocsássatok meg, esdekel a lelkész.
Csak a matriárka reagál a szavaira, talán egyedül ő emlékszik Teknősszívre. Olyan az arca,
mint akit elkaptak, miközben kilesett a kő alól. Egy olyan népnél, ahol az erkölcs ilyen laza, ke-
vés a rossz A nő számára ez a találkozás titokzatos, bonyolult tranzakció.

214
 Valami olyasmit mond: Mi nem gyóntatunk, nem gyóntatunk, Teknősszívért nem, és arcul
csapja Papát egy náddal, ami megvágja. Csak tanú voltam, nem is igazán éltem még, de ezt lát-
tam: Papa akkor tévedt el igazán, az után az ütés után.
Látom, hogy megdöbben: az ő erkölcsi felfogásában nem szerepelt, hogy néhány bűn megbo-
csáthatatlan. Elsápad, az ütés fakasztotta vörös cseppek alatt hagymafehér a bőre. A matriárkának
talán joga van ehhez, de Papa életében ő lett az ősi Kumbricia.
Látom a matriárkát is akaratosan, büszkén: az ő erkölcsi világa nem enged megbocsátást, ő is
ugyanúgy börtönben van, mint Papa, csak nem tud róla. Vigyora csupa fogíny és fenyegetés, lete-
szi a nádat a vállára, mint valami ékszer, úgy borul rá.
Rám mutat, és mondja, nem nekem, nekik: Ez a büntetés nem elég?
Elfaba, a lány nem tudja, hogyan lássa apját megtört embernek. Csak azt tudja, hogy apja átad-
ta neki ezt a megtörtséget. Mindennapi utálata és önutálata megbénítja őt. Szeretetet ad vissza,
mert mást nem ismer.
Látom magam ott: a szemtanú, elkerekedett szemű, mint Dorka. Bámulja a világot, amely túl
szörnyű, hogy fel lehessen fogni, azt hiszi – tudatlansága és ártatlansága okán –, hogy a bűntudat
eme megtörhetetlen szerződése mögött van egy régebbi szerződés, ami üdvösebben köt és enged.
A váltságdíj ősibb változata: hogy nem kínoz bennünket örökké a szégyenünk. Se Dorka, se a fia-
tal Elfaba nem tud beszélni erről, de a hit rá van írva az arcukra…
A Boszorkány fogta a zöld üveget, melynek címkéjén még mindig az állt, hogy CSODAELI,
és az ágya melletti asztalra tette. Elalvás előtt bevett egy kanállal az ősi elixírből, csodát remélt,
annak a csodás alibinek egy másik változatát, amit Dorka terjesztett, azaz hogy egy másik or-
szágból való, nem az igaziakból a sivatagon túl, hanem egy másik földrajzi síkból. Vagy akár me-
tafizikaiból! A Varázsló maga is állított ilyesmit, és ha a törpének igaza van, a Boszorkány vér-
vonala is odavezet. Éjjelente azt gyakorolta, hogy álmai peremét lesse, megjegyezze a részleteket.
Kicsit olyan volt, mint a tükör szélét nézni, de többet nyert belőle.
Hogy mit? Minden villódzott, akár a csonkig égő gyertya, csak élesebben, metszőbben. Az
emberek kurta, rángó mozdulatokkal mozogtak. Színtelenek voltak, unalmasak, kábák,
mániákusok. Az épületek magasak és kegyetlenek. A szél erős. A Varázsló ki-be járt a képekbe,
ebben a kontextusban nagyon szerénynek tűnt. Az egyik kirakatban, ahonnét a Varázsló elég
bosszúsan kijött, észrevett pár szót, és hihetetlen erőfeszítéssel le is írta. De semmit nem jelentet-
tek neki: ÍREK NE JELENTKEZZENEK.

Aztán egyik éjjel igazi lidércnyomásba merült alá. Megint a Varázsló kezdte. Homokdombo-
kon ballagott, magas szürke füvet lengetett a heves szél – ezer-ezer füvet, mint a nád, amivel a
vén kvarangy matriárka megkorbácsolta Frexet. Egy széles, lapos fennsíkon állt meg. Levetkő-
zött, az órára nézett a kezében, mintha emlékezetébe akarná vésni a történelmi pillanatot. Aztán
megindult, meztelenül és megtörten. Amikor a Boszorkány rájött, hogy mi felé megy, vonítva
próbált visszakozni az álomból, de nem sikerült elszakadnia. Ez volt a mitikus óceán, s a Varázs-
ló belegyalogolt, a víz a terdéig, combjáig, derekáig ért; borzongva megállt, és vizet locsolt a
mellkasára, mintha penitenciát végezne. Aztán továbbment, teljesen elnyelte a tenger, mint ahogy
Vízeséses Szent Aelfaba tűnt el a vízfüggöny mögött. A tenger hullámzott, akár a földrengés, a
homokos partra okádott, verte az üstdobot. Nem volt Másik Oldal. Visszadobta a Varázslót, habár
az újra meg újra próbálkozott, egyre kimerültebben. A sztoicizmusa, az eltökéltsége: nem csoda,
hogy sikerült leigáznia egy népet. Az álom azzal ért véget, hogy még utoljára kiveti a víz, és sírva
fakad bosszúságában.
A Boszorkány harákolva riadt fel, orrában sós ízzel, leírhatatlan rettegéssel. Attól kezdve ke-
rülte a csodaelixírt. Inkább Dadus receptkönyvéből és a Grimmeriből vett főzetet kotyvasztott,
hogy ébren maradjon. Ha megint elalszik, a földi pusztulás látomásának áldozata lesz Akkor in-
kább a halál.
Dadus nem sokat tudott mondani a rémálmokról.

215
 – Anyádnak is voltak – jegyezte meg végül. – Azt mondta, álmában egy ismeretlen, dühvel teli
várost lát. Annyira dühítette, hogy ilyen lettél… testileg értem, drágám, ne nézz így rám: egy
anyának se könnyű megmagyarázni egy zöld lányt, ezért Neszarózát hordva úgy nyelte a tablettá-
kat, mint a cukrot. Ha Neszaróza még élne, téged hibáztatna azért, ami vele történt.
– De honnét szedted azt a zöld üveget? – harsogta a Boszorkány Dadus jó fülébe. – Nézd meg,
Dadus, próbálj emlékezni!
– Gondolom, valami piacon. Sok mindent ki tudtam hozni egy pennyből, hidd el.
Az igazságból még többet, gondolta a Boszorkány. Elfojtotta a késztetést, hogy összetörje az
üveget. Mennyire gúzsba köt minket a családi düh, töprengett. Egyikünk se szabadul.

12

Pár héttel később egy délután Liir kipirulva és gondterhelten érkezett vissza a csavargásból. A
Boszorkány bosszúsan hallotta, hogy megint a Varázsló katonáival komázott a Vörös Szélma-
lomnál.
– Futár érkezett hozzájuk Smaragdvárosból – mesélte. – Egy idegen delegáció kért meghallga-
tást a Varázslótól. Az egyik egy lány! Dorka a Külső Világból. És pár barátja. A Varázsló évek
óta nem adott audienciát az alattvalóknak, állítólag miniszterek révén kormányoz. Sok katona
szerint már rég meghalt, a Palotában szervezkedtek össze, hogy megőrizzék a békét. De Dorka és
a barátai bejutottak, látták, és mindenkinek elmondták, milyen volt!
– Nahát! Most mondd meg! Egész Óz erről a Dorkáról vartyog. Aztán mit mondtak a bolon-
dok?
– A futárkatona azt mondta, a vendégek megkérték a Varázslót, teljesítse néhány kívánságu-
kat. A Madárijesztő agyat kért. A Bádog Favágó szívet, és a Gyáva Oroszlán bátorságot.
– Gondolom, Dorka meg egy cipőkanalat?
– Dorka azt kérte, hogy jusson haza.
– Remélem, teljesül a kívánsága. És?
De Liir hirtelen szemérmes lett.
– Ugyan már – nógatta a Boszorkány –, túl öreg vagyok, hogy a pletyka elvegye a kedvemet a
vacsorától.
Liir elpirult a bűntudatos örömtől.
– A katonák azt mondják, a Varázsló megtagadta.
– És ez ennyire meglep?
– A Varázsló azt mondta Dorkának, hogy teljesíti a kívánságukat, amikor… amikor…
– Évek óta nem dadogsz. Ne kezdd most, vagy eltángállak!
– Dorka meg a barátai ide kell hogy jöjjenek, és meg kell ölniük téged – bökte ki Liir. – A ka-
tonák szerint azért, mert megöltél egy öregasszonyt Sizben, egy híres asszonyt, és így orgyilkos
vagy. És szerintük őrült is.
– Sokkal kompetensebb gyilkos vagyok, mint azok a csavargók lennének. A Varázsló csak
meg akar szabadulni tőlük. Biztos utasította a Vihargárdát, hogy metsszék el a lány torkát, amint
nincs annyira a figyelem középpontjában.
És biztos elkobozta a cipőkét, ez nyugtalanította. Az viszont hízelgett neki. hogy a tettének hí-
re ment. Mostanra biztos volt benne, hogy tényleg ő ölte meg, ő végzett Madame Morzalommal.
Csak így van értelme.
– A furcsa az – ingatta a fejét Liir – hogy a lenti katonák szerint a Vihargárda egy ujjal se ér
hozzá, mert annyira babonásak.
– Mit tudnak ezek a katonák a városi intrikáról? Itt állomásoznak a hold fenekén.
Liir vállat vont.
– Nem esik jól, hogy Óz Varázslója tudja, ki vagy? Gyilkos vagy?

216
 – Jaj, Liir, majd megérted, ha nagyobb leszel. Vagy az értetlenség lesz a második ösztönöd,
mindegy. Nem bántanálak, ha attól félsz. De nagyon meglepődsz, hogy ismerhetnek engem Sma-
ragdvárosban. Csak mert te engedetlen vagy, és dacolsz velem, azt hiszed, az egész világ így
tesz? – Azért örült. – Tudod, Liir, ha ebben a legcsekélyebb igazság is van, jobb, ha egy időre tá-
vol tartod magad Vörös Szélmalomtól. Elrabolhatnak, hogy veled zsaroljanak, adjam meg magam
ennek az iskoláslánynak meg a rászoruló társainak.
– Találkozni akarok Dorkával.
– Még nem vagy abban a korban, felejtsd el! Mindig is az volt a tervem, hogy még a pubertás-
kor elérése előtt konzervállak.
– Elrabolni biztosan nem fognak, amiatt ne aggódj! És itt akarok lenni, amikor ideérnek.
– Ha elrabolnának, az aggodalom lenne az utolsó – közölte a Boszorkány. – Saját hibád lenne,
nekem meg nagy megkönnyebbülés egy szájjal kevesebbet etetni.
– És akkor ki cipelné fel a tűzifát azon a sok lépcsőn minden héten?
– Felfogadom azt a favágót. A fejszéje elég élesnek látszik.
– Te láttad őt? – esett le Liir álla. – Nem igaz!
– Ami azt illeti, igaz Ki állítja, hogy nem a legjobb körökben forgom?
– Akkor Dorkát is láttad – ragyogott fel Liir arca. – Hogy néz ki? Milyen, Boszi néni?
– Ne nénizz engem, tudod, hogy hányingerem van tőle. A fiú addig abajgatta, míg ráüvöltött:
– Egy gyönyörű kis mamlasz, aki mindent elhisz, amit mondanak neki! És ha ideér, és azt
mondod neki, hogy szereted, azt is elhiszi. Most tűnj el, dolgom van!
Liir azonban megállt az ajtóban:
– Az Oroszlán bátorságot akar, a Favágó szívet, a Madárijesztő agyat. Dorka hazamenni. Te
mit akarsz?
– Békességet és nyugalmat.
– De komolyan.
Nem mondhatta, hogy megbocsátást, Liirnek nem. Azt akarta mondani, „egy katonát”, hogy
kigúnyolja a fiú vonzalmát az egyenruhások iránt. De már közben rájött, hogy ezzel mélységesen
megbántaná, hát uralkodott magán, és amit a száján kiejtett, az végül mind kettejüket meglepte.
– Lelket.
A fiú nagyokat pislogott.
– És te? – kérdezte a Boszorkány csendesebben. – Te mit akarsz, Liir, ha a Varázsló bármit
megadhat?
– Egy apát.

13

Átfutott a fején, hogy ez nem a kezdődő őrület jele-e. Aznap éjjel a székben ülve virrasztott, és
azon töprengett, amit mondott.
Aki nem hisz a Névtelen Istenben, és semmi másban, az nem hihet a lélekben.
Ha kihúzzuk magunkból a vallás nyársait, amiket minden mozdulatnál érzünk, ha kihúzzuk
szellemi és erkölcsi rendszerünkből a vallás késeit, egyáltalán talpon tudunk-e maradni? Vagy
szükségünk van a vallásra, mint például a vízilovaknak a Pusztán a mérgező kis parazitákra, hogy
segítsenek nekik az emésztésben? Ha megnézzük azokat, akik lerázták a vallást, az nem túl meg-
győző érv. Talán maga a vallás – ez a kifáradt, ironikus szó – a szükséges rossz?
A vallás eszméje bejött Neszarózának, bejött Frexnek. Talán nincs igazi város az égben, de a
róla való álmodozás élénkíti a lelket.
Talán korunk nagylelkű unionizmusa, hogy minden ájtatos késztetést egyesítsen a Névtelen Is-
ten alatt, talán ezzel saját sorsunkat pecsételtük meg. Talán ideje elnevezni a Névtelen Istent, akár

217
hitványan, a saját képmásunkra, hogy megmentsen minket az illúzió, miszerint valaki vigyáz
ránk.
Mert ha lebontjuk a Névtelen Istenről a személyiséget, mi marad? Nagy üres szél. Szél, ami ta-
lán viharos erejű, de nem erkölcsi erejű; és a forgószélben megszólaló hang vásári trükk.
Sokkal vonzóbb – végre megértette – az öregek pogánysága. Lurlin a tündérfogatában, épp a
látóterünkön kívül, a felhők között lebegve, készen, hogy az ezredfordulón alászálljon, és emlé-
keztessen minket, kik vagyunk. A Névtelen Istentől anonimitása miatt nem várható meglepetés-
szerű látogatás.
Egyáltalán felismernénk a Névtelen Istent, ha kopogna az ajtónkon?

14

Néha akarata ellenére elszundított, álla mellkasára ereszkedett, néha lekoppant egész az asztal-
ra, összekoccantva állkapcsát meg a fogait. Erre felébredt.
Rászokott, hogy az ablaknál állva nézze a völgyet. Hetek kellenek, mire Dorka és a bandája
megérkezik, már ha meg nem ölték őket, és testüket el nem égették, ahogy valószínűleg Szarimá-
ét.
Egy éjjel Liir sírva jött vissza a barakkoktól. Nem akart beszélni róla. de a Boszorkány kíván-
csi volt, nem hagyta békén, s végül a fiú elmondta. Az egyik katona azt javasolta, hogy amikor
Dorka és társai megérkeznek, a társakat öljék meg, Dorkával pedig szórakozzanak el a magányos,
durva férfiak.
– A férfiak mindig fantáziálnak – mondta könnyedén a Boszorkány, de belül aggódott.
Liirt az ríkatta meg, hogy ezt a katonát beárulták a barátai a parancsnoknak. A katonát levet-
kőztettek, kasztrálták, és kezét-lábát a szélmalom karjaihoz szegezték. Teste körbe-körbe forgott,
miközben a keselyűk megpróbálták kicsipegetni a belsőségeit. Még nem is halt meg.
– Nem nehéz gonoszságot találni ebben a világban – mondta a Boszorkány. – Valamiért a go-
noszt mindig könnyebb elképzelni, mint a jót.
De megdöbbentette a parancsnok reakciójának hevessége egy katonatársa iránt, Tehát Dorka
még él és a jelek szerint a legmagasabb katonai vezetők adtak parancsot a védelmére.
Liir ölébe vette Csicserit, és annak bundájába folyatta könnyeit.
Csicseri azt mondta:
– Jaj baj haj raj faj.
– Hát nem édes pár – jegyezte meg Dadus. – Nem lenne belőle édes kép?
A sötétség leple alatt a Boszorkány kisurrant a szobájából, és tett róla, hogy a szenvedő katona
ne szenvedjen tovább.
Egyik délután megmagyarázhatatlan módon eszébe jutott az oroszlánkölyök, amit elszakítot-
tak anyjától, és doktor Nikidik laboratóriumába kényszerítettek. Emlékezett, hogyan reszketett
szegény, és hogy ő milyen hűhót csapott körülötte. Vagy csak visszanézve méltatja magát?
Hát ez ugyanaz az Oroszlán, ami félénken és természetellenesen nőtt fel, hát az Állat őt nem
hibáztathatja. Ő fiatalkorában megmentette. Nem igaz?
Zavarba ejtette ez a Sárga Téglás Út Szabadcsapat. A Bádog Favágó üreges test, egy tiktak
semmi, vagy egy kizsigerelt, megbűvölt ember. Az Oroszlán saját természetes ösztöneinek meg-
csúfolása. A tiktak-gépekkel és az Állatokkal tud bánni. A Madárijesztőtől viszont tartott. Va-
rázs? Maszk? Talán csak egy ügyes pantomimes van benne? Valahogy mindhárman kasztrálva
lettek, a lány ártatlanságának bűbája megigézte őket.
Az Oroszlánt el tudta helyezni, úgy gondolt rá, mint egy meggyalázott kölyökre. Gyanította,
hogy a Favágó Neszaróza gonoszságának és varázsának áldozata, a megbűvölt fejszéé. A Madár-
ijesztőn viszont nem tudta hova tenni.
Rátelepedett a gondolat, hogy amögött a festett zsákarc mögött egy olyan arc rejtőzik, amit
ismer, amire egész eddig várt.

218
 Gyertyát gyújtott, és hangosan kimondta a szavakat, mintha tényleg tudna varázsolni. A sza-
vak elfújták a szürkés füstöt, ami a faggyú-gyertyáiról szállt. Ha volt más hatásuk is a világban, ő
még nem tudott róla.
– Fijero nem halt meg – mondta. – Börtönbe vetették, de megszökött. Hazajön Kiamo Kóba,
hazajön hozzám. Madárijesztőnek álcázza magát, mert még nem tudja, mit talál itt.
Efféle tervet kitalálni bizony csak aggyal lehet.
Megkereste Fijero egyik régi tunikáját. Odahívta az öregedő Örömölőt, jól megszagoltatta ve-
le, és minden áldott nap leküldte a völgybe, hogy ha az utazók megjelennek, Örömölő rájuk talál-
jon, és örvendezve hazavezesse őket.
És bár igyekezett nem aludni, néha nem tudott ellenállni, s álmai mind közelebb hozták
Fijerót.

15

Az ősz első szeles hetében volt egy nap, amikor a táborban felvonták a zászlókat, és a kürtök
rezes hangja felhallatszott a kastélyig. Ebből a Boszorkány sejtette, hogy a küldöttség megérke-
zett Vörös Szélmalomba, és fejedelmi fogadtatást kapnak.
– Idáig eljöttek, most már nem fognak várni – morogta. – Menj, Örömölő, keresd meg őket, és
mutasd meg a leggyorsabb utat!
Elengedte az öreg kutyát, s annyira erős volt a buzdítás, hogy az egész falka vele tartott, voní-
tottak örömükben, alig várták, hogy végrehajtsák a feladatot.
– Dadus! – szólította a Boszorkány. – Vegyél fel tiszta ruhát és kötényt! Estére társaságunk
lesz!
Ám a kutyák nem tértek vissza, se délután, se szürkületre, és a Boszorkány látta is, miért. A
hengeres tokba ültetett teleszkópikus szem révén – melyet a Boszorkány talált fel doktor
Dillamond felfedezése nyomán az egymással szembe helyezett lencsékkel – követni tudta a vér-
ontást. Dorka és az Oroszlán a Madárijesztővel együtt reszketett, míg a Favágó egyenként levágta
a kutyák fejét a baltájával. Örömölő és farkasrokonai úgy hevertek ott, mint hősi halottak tetemei
visszavonulás után a csatamezőn.
A Boszorkány toporzékolt dühében, és hívta Liirt.
– Nézd, mit tettek! A kutyád halott – háborgott. – Nézd meg, hátha csak képzeltem!
– Amúgy se szerettem annyira azt a kutyát – mondta Liir. – És különben is jó hosszú élete volt
– fejezte be remegve, de aztán a kémüveget megint a lejtőre irányította.
– Te ostoba, azzal a Dorkával nem lehet szórakozni! – kapta ki a fiú kezéből a szerkezetet.
– Ahhoz képest, hogy társaságunk lesz, nagyon ideges vagy.
– Megölni jöttek, ha még emlékszel – felelte a Boszorkány, holott éppen ő felejtette el, ahogy
a cipő iránti vágyát is, amíg most meg nem pillantotta. A Varázsló nem vette el Dorkáról! Miért
nem? Miféle intrika ez megint?
Körbe-körbe keringett a szobában, ide-oda lapozott a Grimmeriben. Varázsigét mondott, el-
rontotta, megint próbálta. majd megfordult és rámondta a varjakra. Habár az eredeti három varjú
már rég megmerevedett és lepottyant az ajtó tetejéről, még rengeteg sarjuk maradt,
beltenyésztettek és ostobák, de a maguk buta, csőcselék módján fenyegetések.
– Menjetek! Szemetekkel közelebbről nézzétek meg, tépjétek le a Madárijesztő maszkját, hogy
lássam, ki az! Kapjátok el őket! Szedjétek ki Dorka és az Oroszlán szemét! És ti hárman, repülje-
tek el az öreg Nasztoja hercegnőhöz, kint az Ezeréves Pusztán, mert közeleg az idő, amikor
mindnyájunknak össze kell fogni. A Grimmeri segítségével a Varázsló uralmát talán végre meg-
döntjük!
– Már nem tudom, miről beszélsz – nézett rá Liir. – Nem tudod megvakítani őket!
– Csak figyelj – vicsorgott a Boszorkány. A varjak fekete felhőként elsüvítettek, mint sörétek
hasítottak át az égen, le a szirtek közt. az utazókig.

219
 – Szép naplemente, nem? – tévedt be Dadus a Boszorkány szobájába, most is, mint mindig.
Csicserivel.
– Kiküldte a varjakat, hogy vakítsák meg a vendégeket! – árulta el Liir.
– Mi?
– MEGVAKÍTJA A VENDÉGEKET!
– Legalább nem poroznak össze mindent.
– Befognátok már, idióták? – A Boszorkány idegrángást kapott, könyökével csapdosott, mint-
ha maga is varjú lenne. Amikor a látó-üvegben meglelte őket, felvonított.
– Mi az? Mi az? Hadd lám! – kapta ki a kezéből Liir. Ő magyarázta el Dadusnak. mert a Bo-
szorkány már beszélni sem tudott. – Azt hiszem, ez a Madárijesztő tudja, hogyan ijessze el a ma-
darakat.
– Miért, mit csinált?
– Csak annyit mondok, ezek már nem jönnek vissza – sandított a Boszorkányra Liir.
– Attól még lehet ő – szólalt meg nagy nehezen a Boszorkány. –Talán teljesül a kívánságod.
Liir.
– Az én kívánságom? – Nem emlékezett rá, hogy apát kért, és a Boszorkány nem emlékeztette.
Eddig még semmi nem utalt rá, hogy a Madárijesztő nem egy ember. Ha Fijero nem halt meg,
nem lenne szüksége megbocsátásra!
A szürkület közelgett, s a furcsa csapat jó tempóban haladt felfelé. Nem kísérték őket katonák,
talán mert azok tényleg hitték, hogy Kiamo Kóban Boszorkány lakik.
– Gyertek, méheim, szükségem van rátok – duruzsolta a Boszorkány. – Együtt, drágáim, mind.
Kell egy csípés, egy kis szúrás, kis csúnyaság, segítetek nekünk? Nem, nem engem, figyeljetek,
ha beszélek hozzátok, ti ostobák! A lányt ott lent. A méhkirálynőtöket akarja! És ha végeztetek,
lemegyek és elveszem a cipőt.
– Most meg miről fecseg ez a vén tyúk? – kérdezte Dadus Liirt. A méhek megértették a Bo-
szorkányt, és kizúgtak az ablakon.
– Ti nézzétek, én nem bírom – mondta a Boszorkány.
– A hold olyan, mintha egy szép barack emelkedne a hegyek mögül – nézett a teleszkópba
Dadus szürkehályogos szemével. –Miért nem barackfákat ültetünk hátra azok helyett a pokoli
almafák helyett?
– A méheket Dadus! Liir, vedd el tőle, és mondd, mi történik! Liir részletesen beszámolt.
– Egy csapatban repülnek, mint egy dzsinn, egy nagy felhőben, aminek farka van. Az utazók
észreveszik őket. Igen, igen! A Madárijesztő szalmát tép ki a melléből és a lábából, betakarja vele
az Oroszlánt meg Dorkát, meg a kiskutyát is. A méhek nem jutnak át a szalmán. A Madárijesztő
darabokban hever a földön.
Az nem lehet. A Boszorkány elvette tőle.
– Liir, te mocskos hazug! – harsogta. Szíve morajlott, akár a szél. Pedig igaz volt. A Madár-
ijesztő ruhájában nem volt más, csak szalma és levegő. Nem jön vissza álcázott kedvese, a meg-
váltás reménye végleg odalett. S mivel a méheknek nem maradt célpont, a Bádog Favágóra tá-
madtak, majd nagy fekete halomban a földre zuhantak, akár a szénné égett árnyak, kicsorbult ful-
lánkkal.
– Az ötletességük elismerésre méltó – jegyezte meg Liir.
– Befogod, vagy csomós kössek a nyelvedre?
– Jobb, ha lemegyek, és összeütök valamit – mondta Dadus. – Ennyi megpróbáltatás után biz-
tos megéheznek. Szerintetek sajt és kenyér vagy friss zöldség borsmártással?
– Én a sajtra szavazok – mondta Liir.
– Elfaba? És te?
Az azonban a Grimmerit bújta.
– Döntsek én, mint mindig – sóhajtott Dadus. – Mindig rám marad minden. Az én koromban
már henyélnem kéne. De megpihenhetek? Nem. Mindig a nyoszolyólány, sose az ara.

220
 – Mindig a keresztapa, sose a kereszt – kontrázott Liir.
– Kíméljetek már meg! – csattant fel a Boszorkány. –Ha menni akarsz, Dadus, menj! – Az el
is indult kifelé, ahogy vén tagjai bírtak. – Csicseri, hagyd, hadd menjen, rád itt van szükség.
– Persze, hadd essek el, és haljak bele – dörmögte Dadus. – Boldogan. Akkor sajt lesz és kész
A Boszorkány elmagyarázta Csicserinek, mire készül.
– Ez ostobaság. Mindjárt besötétedik, leesnek egy szakadékba, és meghalnak. Szegények. Bár
gondolom, a Bádog Favágó meg a Madárijesztő zuhanhat, nem éri őket kár. Egy jó ezermester
simán megjavítja. De Dorkát meg az Oroszlánt hozd ide! Dorkánál van a cipőm, az Oroszlánnal
meg beszélnem kell. Régi barátok vagyunk. Meg tudod tenni?
Csicseri hunyorgott, bólintott, a fejét rázta, vállat vont, és köpött.
– Hát próbáld meg! Mi hasznom belőled, ha meg se próbálod? Menj és vidd a társaidat is!
Liirhez fordult:
– Most elégedett vagy? Nem kértem, hogy megöljék őket. Vendégként lesznek idekísérve.
Megszerzem a cipőt, aztán mehetnek útjukra. Aztán fogom a Grimmerit, elmegyek a hegyekbe,
és egy barlangban fogok élni. Elég idős vagy, hogy tudj magadra vigyázni. Most kinek kell a
megbocsátás, mi?
– Megölni jönnek – emlékeztette Liir.
– Igen. És látom, lélegzetvisszafojtva várod.
– Megvédelek – mondta Liir feszengve, majd hozzátette: – De nem úgy, hogy bántom Dorkát.
– Jaj, menj, teríts meg, és mondd a Dadusnak, hogy hagyja a sajtot, legyen a zöldség. – A sep-
rűjét rázta. – Ha azt mondom, hogy menj, akkor menj!
Magára maradva nehézkesen lerogyott. Ezeket az utazókat vagy kivételes szerencse kíséri,
vagy épp elég bátorságuk, eszük és szívük van. Rosszul közelített a dologhoz Fogadnia kell a
gyereket, mindent szépen elmagyarázni, és megszerezni a cipőt, amíg még lehet. A cipővel és
Nasztoja hercegnő segítségével talán még bosszút állhat a Varázslón. Mindegy, a Grimmerit el-
dugja. Így vagy úgy. A cipő pedig nem kerül a Varázslóhoz
Csakhogy segédei halálától megdermedt a vére. Gondolatai és szándékai összevissza bukdá-
csoltak. És nem volt benne biztos, mit tegyen, ha egyszer szemtől szembe kerül Dorkával.

16

Liir és Dadus az ajtó két oldalán álltak mosolyogva, amikor Csicseri és társai rosszul bemért
huppanással letették utasaikat a belső udvar macskakövére. Az Oroszlán nyögött a fájdalomtól és
a szédüléstől. Dorka kutyáját karjában fogva felült.
– És mostan hol vagyunk?
– Üdvözlet – hajtott térdet Dadus.
– Hello – állt egyik lábáról a másikra Liir, aminek az lett a vége, hogy belecsüccsent egy vö-
dör vízbe.
– Biztos elfáradtatok a nagy utazásban – mondta Dadus. – Szeretnétek felfrissülni a szerény
vacsora előtt? Semmi flancos, messze vagyunk az utaktól.
– Ez Kiamo Ko – mondta Liir, ahogy céklavörösen feltápászkodott. – Az ardzsiki törzs erődje.
– Ez még nyugor terület? – kérdezte nyugtalanul a lány.
– Mit mond a kisbogár? Beszéljen hangosabban – kérte Dadus.
– Nyugriának hívják – felelte Liir. – A nyugor kicsit sértő.
– Jaj, nem szeretnék megbántani senkit!
– Szép kislány vagy – mosolygott Dadus minden kezed-lábad megvan, és a bőröd is normális
színű.
– Én Liir vagyok, itt élek. Ez az én kastélyom.

221
 – Én Dorka vagyok, és nagyon aggódom a barátaimért, a Bádog Favágóért meg a Madárijesz-
tőért. Nem tudnátok tenni értük valamit? Sötét van, eltévednek.
– Nem eshet bántódásuk. Holnap reggel első dolgom lesz elmenni értük. Megígérem. Megte-
szek bármit.
– Olyan kedves vagy, mint mindenki itt – mondta Dorka. – Ó, Oroszlán, jól vagy? Szörnyű
volt?
– Ha a Névtelen Isten azt akarta volna, hogy az Oroszlánok repüljenek, léggömböt adott volna
nekik – felelte az Oroszlán. – Azt hiszem, a vízmosás fölött kiadtam az ebédemet.
– Legyetek üdvözölve – csacsogta Dadus. – Vártunk benneteket. Csontig ledolgoztam az ujja-
im, hogy készítsek valamit. Nem sok, de csak ennyink van. Ez a mi mottónk, itt, a hegyekben. Az
utazót mindig szívesen látjuk. Most meleg víz és szappan, aztán menjünk be.
– Nagyon kedves – mondta Dorka –, de nekem meg kell találnom a gonosz Nyugati Boszor-
kányt. Mondom: A GONOSZ NYUGATI BOSZORKÁNYT. Sajnálom, ha gondot okoztunk.
Csodálatos kastély. Talán visszafelé, ha erre visz az utunk.
– Hát ő is itt él – nyugtatta meg Liir. – Velem. Ne aggódj, itt van! Dorka kicsit elsápadt.
– Itt?
A Boszorkány megjelent az ajtóban.
– Itt bizony, és itt is van – robogott le a lépcsőn, szoknyája suhogott, a seprű alig tudott lépést
tartani vele. – Szép munka, Csicseri! Örömmel látom, hogy nem volt teljesen hiábavaló az erőfe-
szítésem. Te vagy Dorka, akinek háza kényszerleszállást hajtott végre a húgomon!
– Hát, jogi értelemben nem az én házam – felelte Dorka –, sőt még csak nem is Emmi nénié és
Henrik bácsié, talán csak az ablakok meg a kémény. A Witchitai Állami Banké a jelzálog, így
őket terheli a felelősség. Már ha kapcsolatba akar lépni valakivel.
A Boszorkányt hirtelen nyugalom szállta meg.
– Engem nem érdekel, kié a ház A lényeg, hogy a húgom élt, mielőtt megérkeztél, és most ha-
lott.
– Jaj, nagyon-nagyon sajnálom – válaszolt idegesen Dorka. –Komolyan. Bármit megtettem
volna, hogy ezt elkerüljem. Tudom, milyen érzés, én is ezt érezném, ha egy ház esne Emmi néni-
re. Egyszer ráesett a tornác tetejéről az egyik deszka. Nagy dudor lett a fején, és egész délután
zsoltárokat énekelt, de estére már ugyanolyan házsártos lett, mint általában.
Dorka a hóna alá vette- kiskutyáját, odament, és megfogta a Boszorkány kezét.
– Nagyon sajnálom. Kiskoromban vesztettem el a szüleimet, még emlékszem, milyen.
– Hagyj békén! Ki nem állhatom a hamis érzelmeket. Bizsereg tőle a bőröm.
A lány azonban nem engedte el, csak fogta, és várt.
– Hagyj már!
– Nagyon szeretted a húgodat? – kérdezte Dorka.
– Nem ez a lényeg.
– Mert én nagyon szerettem Mamát, és ő meg Papa elvesztek a tengeren. Alig bírtam ki.
– Elvesztek a tengeren? Hogyhogy? – lejtette le magáról a gyereket a Boszorkány.
– Úton voltak a Nagyihoz a régi országban, mert haldoklott, és vihar támadt, és a hajó felbo-
rult, kettétört, és elsüllyedt. Egy lélek se élte túl.
– Szóval volt lelkük – jegyezte meg a Boszorkány, s borzongva képzelte el azt a sok vizet.
– Még mindig van Azt hiszem, csak az maradt utánuk.
– Kérlek, ne markolj úgy! Menjünk enni!
– Gyere te is –mondta a lány az Oroszlánnak, aki mogorván felállt, és követte őket.
Na tessék, vendéglő lettünk, gondolta a Boszorkány komoran. Küldjek le egy repülő majmot
Vörös Szélmalomba hegedűsért? Ez aztán a furcsa gyilkos.
A Boszorkány azon kezdett morfondírozni, hogyan fegyverezhetné le a lányt. Nehéz volt
megmondani, milyen fegyverei lehetnek, eltekintve a vele született józan észtől és az érzelmi
őszinteségtől.

222
 Vacsora közben Dorka sírva fakadt.
– Inkább zöldséget szerettél volna? – értetlenkedett Dadus.
A lány nem válaszolt. Mindkét kezét letette a sokat súrolt tölgyfa asztallapra, és válla rázkó-
dott a bánattól. Liir legszívesebben felkelt volna, hogy átölelje, a Boszorkány azonban mogorván
bólintott, hogy maradjon, ahol van, hát bosszúsan vágta le tejesbögréjét az asztalra.
– Ez nagyon kedves – szólalt meg végül szipogva Dorka –, de nagyon aggólom Henrik bácsi
és Emmi néni miatt. Henrik bácsi már akkor is izgatott, ha csak picit késve érek haza az iskolá-
ból, Emmi néni meg… ő meg bosszús, ha Henrik bácsi ilyen.
– Minden néni bosszús – jegyezte meg Liir.
– Egyél – biztatta a Boszorkány –, ki tudja, mikor ehetsz legközelebb.
A lány megpróbált enni, de folyton elsírta magát. Végül Liir is sírni kezdett. A kiskutya, Totó
morzsákért pitizett, amiről a Boszorkánynak eszébe jutott a saját vesztesége. Örömölő, aki vele
volt nyolc évig, most már csak egy bogár lepte tetem, ami a dombon aszalódik kölykeivel együtt.
A méheket és a varjakat nem bánta annyira, de Örömölőt kedvelte.
– Ez aztán a parti – mondta Dadus. – Gyújthattam volna gyertyát.
– Gye gya gya gya – mondta Csicseri.
Dadus gyertyát gyújtott, és elkezdte énekelni a „Boldog szülinapot” Dorkának, de senki nem
csatlakozott.
Aztán csend telepedett rájuk. Csak Dadus evett tovább, megette a sajtot, és nekiállt a gyertyá-
nak. Liir felváltva elsápadt és elvörösödött, Dorka pedig üres tekintettel meredt egy bütyökre a
faasztal lapjában. A Boszorkány megvakarta ujjait a késével, majd a pengét végigfuttatta a muta-
tóujján, mintha főnix tolla volna.
– Mi lesz most velem? – kérdezte Dorka tompa hangon. – Nem kellett volna idejönnöm.
– Dadus, Liir, kifelé a konyháiról – utasította őket a Boszorkány. – Vigyétek az Oroszlánt is!
– Hozzám beszél a vén szatyor? – kérdezte Dadus Liirt. – Miért sír a kislány, nem elég finom
az étel?
– Én nem tágítok Dorka mellől! – horkant fel az Oroszlán.
– Nem ismerlek én téged? – kérdezte a Boszorkány halk, nyugodt hangon. – Te voltál az a kö-
lyök, akin kísérleteket végeztek Sizben sok évvel ezelőtt. Meg voltál rémülve, és én a védelmedre
keltem. Ha jól viseled magad, megint megmentelek.
– Nem akarom, hogy megmentsenek – lelelte az Oroszlán pimaszul,
– Ismerem az érzést – bólintott a Boszorkány. – De megtaníthatsz sok mindenre a vadon élő
Állatokról. Hogy visszafejlődnek-e, és ha igen, mennyire, ha jól sejtem, vadon nőttél fel. A segít-
ségemre lehetsz. Megvédesz, amikor elmegyek innét a Grimmerivel, a varázskönyvemmel, az én
Malleus Maleficarumommal, az én delejes incunabulumommal, a szkarabeusz, horogkereszt és
szvasztika kódexemmel, a csodatévő iratommal.
Az Oroszlán hirtelen elbődült, ami olyan váratlanul ért mindenkit, hogy ugrottak egyet ültük-
ben, még Dorka is.
– Mennydörgés éjjel: az ördög táncol örömében – nézett ki az ablakon Dadus. – Leszedem a
száradó ruhát.
– Nagyobb vagyok nálad – mondta az Oroszlán a Boszorkánynak –, és nem hagylak kettesben
Dorkával.
A Boszorkány lehajolt, karjába vette a kutyát.
– Csicseri, dobd ezt a halkútba! – Cisicseri kétkedve nézett rá, de elcsámpázott; Totó úgy ló-
gott a hóna alatt, mint egy ugató, szőrös kenyérvekni.
– Liir, zárd be a konyhaajtót! – kiáltotta Boszorkány. – Torlaszold el, hogy ne jöhessenek visz-
sza!
– Ne, ne! – kérte Dorka. – Veled megyek, csak ne bántsd Totót! Nem ártott neked! – Liirhez
fordult. – Kérlek, ne engedd, hogy a majom bántsa az én Totómat! Az Oroszlán semmire nem jó,
ő nem tudja megmenteni a kiskutyámat!

223
 – Jól értem, hogy a kandallónál esszük meg a pudingot? – nézett szét vidáman Dadus. – Ka-
ramellás.
A Boszorkány megfogta Dorka kezét, hogy elvezesse, ám Liir felpattant, és elkapta Dorka má-
sik kezét.
– Hagyd békén, te vén csoroszlya:
– Liir, a legrosszabb pillanatot választottad, hogy villogtasd a jellemed – mondta fáradtan a
boszorkány. – Ne hozd szégyenbe magadat meg engem ezzel a bátorságparádéval.
– Semmi baj, csak Totóra vigyázz – kérte Dorka a fiút. – Liir, kérlek, gondoskodj Totóról,
bármi lesz is. Kérlek! Otthonra van szüksége.
Liir odahajolt, és megcsókolta. Dorka megdöbbenésében a tálnak tántorodott.
– Szabadíts meg – motyogta a Boszorkány. – Bármi is a vétkem, ezt nem érdemlem.

17

Belökte Dorkát a toronyszobába, majd bezárta maguk mögött az ajtót. A hosszú, álmatlanul
töltött éjszaka után már kóválygott a feje.
– Amiért jöttél – mondta a lánynak. – Tudom, miért masíroztál idáig Smaragdvárosból, de tes-
sék, mondd az arcomba! Azért jöttél, hogy megölj, ahogy pletykálják? Vagy talán üzenetet hozol
a Varázslótól? Hajlandó elcserélni Nort a könyvért? A mágiát a gyerekért? Mondd el! vagy ta-
lán… ez az! Azért küldött, hogy ellopd a könyvet! Tudtam!
A lány azonban csak hátrált, jobbra-balra nézett, menekülési utat keresve. Csakhogy nem volt
más kiút, mint az ablak, ami biztos halált jelentett.
– Mondd el!
– Egyedül vagyok egy idegen országban, ne tedd ezt velem! –kérte a lány.
– Azért jöttél, hogy megölj, aztán ellopd a Grimmerit!
– Nem tudom, mind beszélsz
– Először is add oda a cipőt, az enyém! Aztán beszélünk.
– Nem tudom, nem jön le. Azt hiszem, az a Glinda megbűvölte. Napok óta próbálom levenni.
A zoknim úgy átizzadt, el se hinnéd.
– Add oda! – vicsorgott a Boszorkány. – Ha visszamész benne a Varázslóhoz, csak a kezére
játszol!
– Nem jön le, nézd! – kiáltotta a lány, és az egyik cipő sarkával megrúgta a másik orrát. –
Nézd, próbálom, próbálom, de nem jön le. Becsszó! A Varázslónak is oda akartam adni. amikor
kérte, de nem jött le. Valami baj van vele, túl szoros vagy mi. Vagy én növök.
– Nincs jogod megtartani – körözött a Boszorkány a lány körül, aki egyre hátrált, megbotlott a
bútorokban, feldöntötte a méhkast, és rátaposott a roncsok közül előmászó méhkirálynőre.
– Mindenem, amim van, minden egyes dolog meghal, amim találkozik veled – sziszegte a Bo-
szorkány. – Lent van Liir, aki egy csókodért elárulna engem. Az állataim halottak, a húgom ha-
lott. Halált szórsz magad körül, pedig csak egy kislány vagy! Olyan vagy, mint Nor! Azt hitte, a
világ varázslat, és tessék, mi leli vele!
– Mi… mi lett vele? – próbálta húzni az időt szánalmasan Dorka.
– Megtapasztalta, mi igazából a mágia, kirabolták, és politikai fogolyként tengődik.
– De te is elraboltál engem, pedig nem kértem tőled semmit, semmit. Könyörülj rajtam!
A Boszorkány megragadta a lány csuklóját.
– Miért akarsz megölni? Elhiszed a Varázslónak, hogy képes arra, amit mondott? Nem is tud-
ja, mi az igazság, így azt se tudja, mikor hazudik. És nem én raboltalak el, te ostoba! Saját
jószántadból jöttél ide, hogy megölj!
– Nem ölni jöttem – vonaglott a lány.

224
 – Te vagy az Adeptus? – kérdezte hirtelen a Boszorkány. – Aha! Te vagy a harmadik? Erről
van szó? Neszaróza, Glinda meg te? Madame Morzalom beszervezett egy titkos erő szolgálatába?
Együtt dolgoztok: a húgom cipője, a barátnőm mágiája és a te ártatlan erőd. Ismerd be, hogy te
vagy az Adeptus! Ismerd be!
– Nem Adeptus vagyok, hanem adoptált – felelte a lány.
– Te vagy a lelkem, ami értem jött, érzem. Nem fogadom el, nem! Nincs lelkem. Ha van lélek,
van örökkévaló, márpedig engem eleget kínzott az élet.
A Boszorkány kirángatta Dorkát a folyosóra, és seprűje végét egy fáklya lángjába dugta. Da-
dus mászott fel a lépcsőn Csicserire támaszkodva, aki egy tálcán pudingot hozott.
– Az egész, bandát bezártam a konyhába, amíg le nem csillapodnak – motyogta magának. –
Micsoda ricsaj, lárma, zajongás. Dadus túl öreg ehhez, nem tűri. Vadállatok.
Lentebb, Kiamo Ko poros mélyén a kutya vakkantott egyet-kettőt, az Oroszlán pedig bömböl-
ve dörömbölt a konyhaajtón:
– Dorka! Jövünk! – Ám akkor a Boszorkány kidugta a lábát, és elgáncsolta Dadust. Az öreg-
asszonyt jajongva lebucskázott a lépcsőn. Csicseri aggódva iramodott utána, ekkor a konyhaajtó
leszakadt zsanérjairól, és az Oroszlán meg Liir esett ki, egyenesen rá Dadusra a lépcső lábánál.
– Fel, fel! – kiáltotta a Boszorkány. – Végzek veletek, mielőtt ti velem!
Dorka kitépte magát a markából, és felszaladt a torony csigalépcsőjén. Onnét csak egy kijárat
nyílt, a mellvédre. A Boszorkány követte, szaporán, be akarta végezni, mielőtt az Oroszlán és Liir
odaér. Megszerzi a cipőt, fogja a Grimmerit, hagyja Liirt meg Nort, és eltűnik a vadonban. A
könyvet meg a cipőt elégeti, aztán eltemeti magát.
Dorka sötét alakként, kétrét görnyedve öklendezett a köveken.
– Nem feleltél a kérdésemre – emelte magasra a seprűfáklyát a Boszorkány, kísérteteket és
fantomokat engedve a kövek közé. –Azért jöttél, hogy megölj, és tudni akarom, miért.
A Boszorkány becsapta és bezárta a torony ajtaját. Így jó.
A lány csak lihegett.
– Azt hiszed, nem beszélnek rólad mindenütt Ózban? – faggatta a Boszorkány. – Azt hiszed,
nem tudom, hogy a Varázsló küldött, hogy bizonyítékot vigyél neki a halálomról?
– Ja, az igaz, de nem azért jöttem.
– Ilyen arccal nem tudsz hazudni! – A Boszorkány megdöntötte a seprűt, hogy a lángjánál
jobban lásson. – Mondd el az igazat, aztán megöllek, mert ilyen időkben, kislány, az embernek
ölni kell, mielőtt őt ölik meg.
– Nem tudnálak megölni – sírt a lány. – Azon is elszörnyedtem, amikor megöltem a húgodat.
Hogy ölhetnélek meg téged is?
– Bájos. Aranyos. Megható. Akkor minek jöttél?
– A Varázsló tényleg azt mondta, hogy öljelek meg, de én nem akartam, nem azért jöttem!
A Boszorkány még közelebb tartotta a lángoló seprűt, hogy olvasni tudjon a lány arcáról.
– Amikor mondták… mikor mondták, hogy a húgod volt, és hogy ide kell jönnünk… olyan
volt, mint a börtönbüntetés, és én sose akartam… de gondoltam, jövök, és a barátaim is jönnek
segíteni… és majd azt mondom…
– Mit?! – tombolt a Boszorkány.
– Azt mondom – húzta ki magát a lány, fogcsikorgatva –, azt mondom neked: megbocsátasz,
nekem a balesetért, a húgod haláláért, megbocsátasz, nekem valaha? Mert én sose bocsátok meg
magamnak!
A Boszorkány rémülten, hitetlenkedve üvöltött fel. Hogy a világ így megtekeredjen, és ismét
arcul csapja: hogy őt, Elfabát. aki kénytelen volt elviselni Szarima visszautasítását a megbocsá-
tásra, most egy nyafogó kislány kérje arra, amit tőle mindvégig megtagadtak? Hogy húzhatna elő
ilyesmit a saját ürességéből?
Tekeregve próbált valami felé vergődni, de mi felé? A seprű egy csomója lehullt, pont a szok-
nyájára, láng futott fel az ölébe, úgy ette a ruháját, akár a legszárazabb taplót.

225
 – Jaj, ennek a rémálomnak sose lesz vége! – sikoltotta Dorka, azzal lekapott egy vödröt, ami-
ben az esővizet fogták fel, s amely ebben a hirtelen fényben a látókörébe került.
– Megmentelek! – kiáltotta, és a vizet a Boszorkányra zúdította.
Éles fájdalom, majd zsibbadtság. A világ víz volt felül, és tűz alul. Ha van lélek, a lélek most
megkeresztelődött, de vajon nyert ezen a bolton?
A test bocsánatot kér a lélektől az elkövetett hibákért, a lélek pedig azért, hogy meghívás nél-
kül kuporgott a testben.
Várakozó arcok képe, majd a fény eltompul; vámpírokként mozognak az árnyékok közt. Ott
van Mama, a hajával játszik: ott meg Neszaróza, szigorú és sápadt, akár az eső áztatta fa. Ott van
Papa. Éppen tűnődik, gyanakvó pogányok arcában keresi önmagát. Ott van Páncél, látszólagos
teljessége dacára még nem egészen önmaga.
Aztán másokká válnak: Dadus még ereje teljében, keserű és serény; Ama Manka és Ama
Vimp. Meg a többi Ama, anyás tömeggé összegyűlve. Majd Boq jön, aranyos, nyúlánk és buzgó,
még nem tört meg; meg Króp és Tibbett. Viccesen, szeretetre éhesen; és a fensőbbséges Avarik.
Majd Glinda fényes ruhájában, várva, hogy megkapja, amit érdemel.
És azok, akiknek története véget ért: Manek, Madame Morzalom, doktor Dillamond és végső-
ként Fijero, akinek gyémántjai kékek, mint a víz, mint a kénes tűz. És akiknek története furcsán
befejezetlen maradt – így kellett lennie? –, a kvarjú Nasztoja hercegnő, akinek segítsége nem ér-
kezhetett időben; Liir, a rejtélyes árva, amint kibújik a borsóhüvelyből. Szarima, aki meleg szere-
tetében és testvériességében sem tudott megbocsátani, és Szarima húgai meg gyerekei meg a jövő
meg a múlt…
És akik a Varázsló áldozatául estek, köztük Örömölő és más teremtmények; mögöttük pedig
maga a Varázsló, aki kudarc volt a maga világában, hát elmenekült; és mögötte Jakál, akárki is ő,
ha létezik egyáltalán, és a névtelen Adeptusok, ha léteznek, és a törpe, akinek nincs neve.
És a hevenyészett életű lények, akik csak összeverődtek, a joguktól megfosztottak és kihasz-
náltak: az Oroszlán, a Madárijesztő, a megcsonkított Favágó is előjött egy pillanatra a homályból,
majd újra beleveszett.
Az Ajándékok Istennője maradt utoljára, lángok és víz között, ahogy dajkálta őt, és gügyögött
valamit, de a szavait már nem értette.

18

Kiamo Kótól Óz még több száz mérfölddel terjedt ki nyugatnak és északnak, s még messzebb
keletnek és délnek. Ha a gonosz Nyugati Boszorkány halálának éjszakáján, egy jó szemű ember
kinézett volna a mellvédről, azt látta volna: nyugat felé kelt fel a hold az Ezeréves Puszta fölött.
Habar a békés junamaták nem csatlakoztak, az ardzsiki klánok és a kvarjak szövetséget fontolgat-
tak, mivel a Varázsló seregeket vont össze a Kumbricia-hágón. Az ardzsiki törzsfőnök és
Nasztoja hercegnő megegyeztek, hogy küldöttséget indítanak a Nyugati Boszorkányhoz, hogy
támogassa és vezesse őket. Köszöntőt mondtak, és minden jót kívántak neki – alig egy órával a
halála után, amiről nem tudtak –, Elfaba küldöncvarjait éjszakai rockok támadták meg és falták
fel.
A hold beezüstözte a Nagy Honcsokot, és ezüst árnyak telepedtek a Kis-Honcsok völgyeire is.
A Keserűsivatag skorpió előbújtak énekelni, a Túrka-sivatag szkarkjai pedig éppen párosodtak
búvó-helyükön. A Kvon-OltárnáI egy szekta tagjai – olyan ismeretlenek, hogy nevük sem volt –
éji felajánlást tettek a holtak lelkeinek, feltételezve, mint sokan, hogy a holtaknak van lelkük.
Kvarangyország, a sár és a békák mocsara csendben rohadt egész éjjel, kivéve egy incidenst
Kvhojrénál. Egy Krokodil hatolt be egy gyerekszobába, és megevett egy csecsemőt. Az Állatot
megölték, aztán hangos jajongással és dühvel eltemették őket.
Gillikinben a bankok megforgatták a pénzüket, hogy friss és energikus maradjon, a gyárak
megforgatták az árucikkeiket, a kereskedők a feleségeiket. a diákok Sizben a vizsgatételeiket, s a

226
néhai Filozófus Klubban titokban összegyűlt a tiktak párt hogy meghallgassák az, osztályharcról
beszélő felszabadított és gyászoló Grommetiket. Lady Glindának rossz éjszakája volt, görccsel,
megbánással és fájdalommal teli; az étrendje miatt úgy vélte, ezek a korai köszvény jelei. Fél éj-
jel lent ült, gyertyát gyújtott az ablakban, bár maga sem tudta, miért. A Nyugria felől érkező hold
erre haladt, s Glinda érezte magán vádló fényét, hát eljött az ablaktól.
A hold folytatta útját a Magdalénak alacsony dombjai fölött, be Szakajtóba, bekukucskálva a
Semlyék Uradalom ablakain. Frex aludt, Teknősszívről és igen, Melenáról álmodott, a gyönyörű
Melenáról, aki reggelit készített neki azon a napon, amikor elment prédikálni a gonosz óra ellen.
Melena csupa szépség volt, hatalmas, mint a világ, bátorságot, merészséget, szerelmet öntött
őbelé. Frex alig moccant, amikor beosont a valami titkos találkozóról visszatérő Páncél, és leült
az ágya mellé. Páncél nem volt biztos benne, hogy apja észrevette, hogy tényleg felébredt.
– Sose értettem a fogakat – motyogta Frex. – Miért a fogak?
– Ki tudja, miért? – kérdezte Páncél gyengéden, nem értve az álmos motyogást.
És Smaragdvárosban? Nem lehetett a holdat látni; a fények túl erősek voltak, az energia túl
heves, a lelkek túl zaklatottak. Senki nem is kereste. Az egyik szobában, ami meglepően egyszerű
volt egy ilyen hatalmas embernek, a Varázsló álmatlanul törölgette a homlokát, és azon töpren-
gett, meddig tart ki a szerencséje. Negyven éve töprengett már ezen, remélte, hogy a szerencse
szokássá válik, kiérdemelt joggá. Csakhogy hallotta a Palota alapjait rágcsáló egereket. A kansasi
Dorka érkezése hazahívás, tudta jól; egyből tudta, amint meglátta az arcát. Már nincs értelme ke-
resni a Grimmerit. A bosszúálló angyal eljött, hogy hazahívja. Saját világában továbbra is vár rá
az öngyilkosság, s mostanra eleget tanult, hogy végre sikerüljön.
Dorkát a cipőkbe zárva elküldte megölni a boszorkányt. Egy kislányt küldött férfimunkára. Ha
a Boszorkány győz… akkor megszabadul a bosszantó lánytól. Mégis perverz módon valahogy
apai remény élt benne, hogy Dorka kiállja a próbát.
A gonosz Nyugati Boszorkány halála ünnepelt esemény lett. Politikai gyilkosságként vagy
zaftos orgyilkosságként üdvözölték. Dorka elbeszélése a történtekről a legnagyobb jóindulattal is
önáltatásnak hangzott, sőt: pimasz hazugságnak. De akár gyilkosság, kegyes halál vagy baleset
volt, közvetve segített az országnak megszabadulni a diktátortól.
Dorka – teljesen összezavarodva – visszautazott Smaragdvárosba az Oroszlánnal, a Bádog Fa-
vágóval, a Madárijesztővel és Liirrel. Ott Dorka hihetetlen módon másodszor is személyesen ta-
lálkozott a Varázslóval. Az talán megint megpróbálta lehámozni a cipőjét, és a Boszorkány fi-
gyelmeztetésével Dorka talán túljárt az eszén. Mindenesetre vitt a Varázslónak valamit, hogy bi-
zonyítsa, ott járt. A seprű a felismerhetetlenségig elégett, a Grimmeri meg túl nehéz volt neki, hát
a zöld üveget hozta el a CSODAELI címkével.
Talán csak legenda, hogy amikor a Varázsló megpillantotta az üveget, elállt a lélegzete, és a
szívéhez kapott. Annyi formában mesélik a történetet, és attól függ, ki mondja el, és éppen ki
hallja. Az mindenesetre történelmi tény, hogy a Varázsló hamarosan elhagyta a Palotát. Úgy tá-
vozott, ahogy érkezett – léggömbbel –, csupán órákkal azelőtt, hogy lázadó miniszterek el akarták
foglalni a Palotát, és tárgyalás nélkül kivégezni őt.
Sok-sok ostobaság kering arról, hogy Dorka hogyan hagyta el Ózt. Egyesek szerint el sem
ment; azt mondják, mint korábban Ozmáról, hogy csak rejtőzik, álcában, türelmesen, mint egy
szűz, és majd egyszer visszatér. Mások állítják, hogy felrepült az égbe. mint egy szent, fel a Kül-
ső Világba, s kéményével integetett, miközben azt az ostoba kutyáját fogta.
Liir beleveszett Smaragdváros embertömegébe féltestvérét, Nort keresve. Sokáig nem hallot-
tak róla.
Akármi történt is az eredeti cipővel, mindenki gyönyörű, sőt csodálatos cipőként emlékezett
rá. Divatos, jónevű utánzatokat állandóan lehetett kapni, és sosem mentek ki a divatból. A cipő
vagy a másolatai annyi nyilvános ünnepen megjelentek, hogy a szentek relikviáihoz hasonlóan
sokszorozódni kezdtek, hogy legyen belőlük elég.
És a Boszorkány? Egy Boszorkány életében nincs „utána”, és ami utána van, az nem a „boldo-
gan él, míg…” befejezés; egy Boszorkány történetében ennek megfelelően nincs utószó. Ami az

227
élettörténet után következik, azt – sajnos vagy hála az égnek – nem lehet elmesélni. Meghalt, el-
ment, és nem maradt utána más, csak gonoszságának teknőspáncélként ráboruló emléke.
– És a gonosz, vén Boszorkány ott maradt nagyon-nagyon sokáig.
– És előjött valaha?
– Még nem.

228
 Jön!!! Olvass bele!

Gregory Maguire
A Boszorkány fia
SZENT GLINDA HÁZA

A kiszámíthatatlan brutalitásról szóló mesék nem csak kitalációk voltak, a saját szemével látta
a bizonyítékát. De Mángorlókezű Gabellát nem olyan fából faragták, aki könnyen beijed, és végül
engedett a jól fizető utasok követelésének. Megmondta a kocsisoknak, hogy csak annyi időre
fognak megállni, amíg a lovak csillapítják a szomjukat. A karaván a Honcsoktól keletre elterülő
sivár vidéken vágott át. amelyet az elhagyatott tanyák miatt csak Hervasztónak neveztek.
Éjszaka is haladtak, hogy ne nyújtsanak könnyű célpontot, bár Gabella tudta, hogy ugyanúgy
belegyalogolhatnak valami csapdába, mint ahogy el is kerülhetik azt. Tudta, hogy az utasok
nyugtalanok, és aggodalmukkal legalább annyira tisztában volt, mint pénztárcájuk vastagságával.
Egy helyben ülni egész éjjel, és azt várni, mikor kezdenek dübörögni a paták vagy süvíteni a dár-
dák? Kibírhatatlan lett volna. Gabella azzal vigasztalta magát, hogy ha a karaván mozgásban van,
akkor előreülhet vizslatni a tájat, és legalább nem kell hallania az utasok panaszáradatát. Sajnos
pont délidőben akadtak rá három fiatal kapáca holttestére, akik egy szemmel láthatóan félresike-
rült térítő misszióra indultak. A rózsafüzéreikkel fojtották meg őket, az arcukat pedig levágták.
Magasságának köszönhetően Gabella vette észre először a vízmosást. A napnyugtakor lezúdult
eső felduzzasztotta a keskeny erecskét. és a vidáman csordogáló vízben mintha bőrfelületen csil-
lant volna meg a holdfény. Egy sziget, borzongott meg, emberhúsból.
Irányt kellene változtatnom, mielőtt a többiek észreveszik, gondolta. Vajon mennyit bírnak
még elviselni? Ezért a lélekért semmit sem tehetek már. Elföldelni minimum egy órába telne.
Plusz az ima. Az egész procedúra csak tovább hergelné ügyfeleit, akik így is állandóan saját
becses életük miatt pampogtak.
A horizont egy sakálholdat egyensúlyozott rogyadozó térdein. Azért hívták sakálholdnak, mert
nagyjából nemzedékenként egyszer a kora őszi, növekvő félhold orcája elé beúszott egy égi tör-
melékből álló felhő. A hatás kétségkívül hátborzongató volt: a hold egy állat pofájára emlékezte-
tett. És ahogy a hold fokozatosan hízott, az éhező ragadozóból úgy lett zsírosan csillogó pofájú,
jóllakott vadász
A sakálok mindig félelmetes látványa ma este a szokásosnál is jobban megrémítette Mángor-
lókezű Gabellát. Ne állj meg! Vágj át a Hervasztón, és vidd el ezeket a fizető utasokat Smaragd-
városba! De nem hagyta, hogy eluralkodjanak rajta a babonás félelmek. Az igazi sakáloktól félj,
súgta magának, ne a furcsa éji mintázatoktól és a baljós előjelektől!
A fények mindenesetre enyhítettek valamit az éjszakai színvakságon. A test olyan sápadt volt,
szinte világított a fehérsége. Gabella megtehette volna, hogy eltéríti a Füvesút Karavánt és kike-
rüli a hullát, mielőtt bárki más észrevenné, de ahogy ott feküdt, természetellenesen összegabalyo-
dott lábakkal – a sakálhold túl sokat megmutatott belőle ahhoz, hogy el tudjon fordulni.
– Nubb – vakkantott hátra a helyettesének –, megállunk a vízmosásnál. Itt egy újabb szeren-
csétlen.
Rémült kiáltások hangzottak fel, ahogy a hír végigszáguldott a karavánon, majd rögtön utána a
zendülés hangjai: Miért állnak meg? Muszáj nekik minden egyes hulla mellett virrasztaniuk?
Gabella oda sem figyelt rájuk. Megrántotta az első szekeret húzó lovak kantárját, hogy megállja-
nak, majd óvatosan lekászálódott a bakról. Fájós csípőjét lapogatva odasántikált a hullához, és
néhány lépésnyire tőle megállt.

229
 Arccal lefelé hevert. Így a nemi szerve sem látszott. Gabella első pillantásra fiatal férfinek
gondolta. Egy rongydarab volt a derekára kötve, néhány méterre tőle pedig egy fél csizma heveri,
de ettől eltekintve teljesen meztelen volt, egyeli öltözéknek semmi jele.
Dögevőknek egyelőre nem látta nyomát Gabella, de annál azért több esze volt, semmim ezt
megemlítse. A kapácák hullái is épek voltak, de azokra keményebb talajon találtak, ráadásul a tű-
ző napon. Dulakodásra sem utalt semmi, pedig arra számított, hogy a vízmosás iszapos talaján rá-
akad valamire. A holttest nem volt véres, és nem kezdett még el bomlani sem; nemrég ölhették
meg. Talán este, de az is lehet, hogy csak egy órával ezelőtt.
– Nubb, fordítsuk meg, hadd lássam, megvan-e még az arca – mondta.
– Nem látok vért – húzta az időt Nubb.
– A vért az eső is elmoshatta. Na, igyekezz!
Leguggoltak a hulla mellé, és beharapták az ajkukat, Gabella Nubbra nézett, mintha azt mon-
daná: Mindig csak a következő feladatra gondolj! Most ezen kell túljutnunk.
Gabella leszegte a fejét, és számolt:
– Egy, kettő, hááárom!
Megfordították. A férfi feje egy kis mélyedésben feküdt, néhány centivel magasabban, mint a
víz szintje. Az arca érintetlen volt, többé-kevésbé: tele zúzódásokkal, de legalább megvolt.
– Hogy kerül ez ide? – morfondírozott Nubb. – És miért nem szabdalták össze?
Gabella csak megrázta a fejét. Feltápászkodott. Az utasai a vízmosás szelén gyülekeztek, a há-
ta mögött, hallotta a zúgolódásukat. Gyanította, hogy kövek vannak náluk, és készek végezni ve-
le, ha ragaszkodik a temetéshez
A sakálhold néhány centivel feljebb araszolt az égen, mintha megpróbálna belesni a vízmosás-
ba. Az égiek szemtelensége!
– Nem ásunk még egy sírt. – Ezt az egyik nagyhangú utasa mondta, egy gazdag kereskedő
Észak-Nyugriából. – Sem neki, Mángorlókezű Gabella, sem neked. Vagy itt hagyod, vagy mellé-
kerül a te hullád is.
– Van egy harmadik lehetőség is – mondta Gabella, és felsóhajtott. –Szegény nyomorult,
akármi is a neve. Nem kell neki sír. Még nem halt meg.
Talán volt néhány utazó, aki úgy gondolta, hogy Gabella jó cselekedete védelmező varázslat-
ként óvta a karaván útját. Amikor később viszontlátták cimboráikat és rokonaikat Smaragdváros-
ban – szalonokban, nyilvános házakban, kocsmákban –, többet hallottak a veszedelemről, ame-
lyet sikerűit elkerülniük. Az emberek a kegyetlen kvarjak és a békeszerető junamaták közötti vé-
res összecsapásokról beszéltek, melyeknek negyven, hatvan, sőt száz halálos áldozata is volt.
Barbárok, gondolták. Hadd öljék egymást. Csak ne minket.
A szóbeszéd persze tévedhet, de sosem érdektelen. Kétszáz halott. A duplája, tömegsír, bármi-
kor megtalálhatnák.
De ez még odébb volt. A Füvesút Karavánnak előbb át kellett jutnia a síkságon. Az utazók ál-
lították, hogy északnyugat felé tekintve Honcsokvíz csillogását látják visszaverődni a felhőkről.
Hiú remény! A dombok, hegyek, völgyek őserdők helyett, amelyek Óz többi részét olyan léleg-
zetelállítóan széppé tették, itt csak a síkság és a pusztaság váltakozott egymással. A táj lehangoló
volt, és az ötlet, hogy magukkal vigyenek egy magatehetetlen nyomorékot, félért egy sértéssel.
Mángorlókezű Gabella ügyfelei jó pénzt fizettek a karaván vezetéséért. Volt, aki egyenesen
Ugabuból jött idáig, míg mások a Nagy-Honcsok keleti hegylábainál csatlakozlak a csoporthoz.
Ez egy új útvonal volt, amely igyekezett elkerülni a veszélyes helyeket, figyelőre sikerrel. Az volt
a terv, hogy észak felé kerülnek egyet, és a Lomha-tó meg Honcsokvíz között haladva közelítik
meg Smaragdvárost.
Gabella azonban nem vállalt kezességet azért, hogy ügyfelei élve érkeznek meg, sőt azért sem,
hogy egyáltalán megérkeznek-e. (A szerződés szerint őt illetve örököseit és jogutódjait semmiféle
felelősség nem terheli, ha valamelyik utasát megölik az úton.) Gabella gyakorlatilag csak annyit
ígért, hogy vezeti a Füvesút Karavánt, és helyismerete valamint a bennszülöttekkel való tárgyalá-

230
sokban szerzett jártassága révén megpróbál eljutni Smaragdvárosba. Nem szavaztatta meg a kér-
dést. A magatehetetlen férfit felrakták az egyik szekérre.
Gabella érzékelte az utasok félelmét, és bizonyos szempontból megörült is neki, hogy a sebe-
sült fiatalember velük van. Ez elvonta az utazók figyelmét a saját bajukról. Eszméletlen volt, nem
zavarta kíváncsiságuk és neheztelésük.
A harmadik társzekérre fektette, elrekvirálva ügyfelei legmelegebb takaróit, bebugyolálta,
mint egy selyemhernyót. Ott sorvadozott naphosszat, hol lázasan, hol láz nélkül, de még mindig
aggasztó állapotban. Nubb egy napig próbálkozott, mire sikerült néhány csepp brandyt az ajkai
közé erőltetnie, és Gabella esküdni mert volna rá, hogy a férfi izmai ettől elernyedtek.
De nem lehetett biztos benne. Nem volt orvos.
Egy dologban azonban bizonyos volt. A fiatal férfi érkezésével a Füvesút Karaván hangulata
megváltozott. Hogy miért? Talán azért, mert ha ő életben maradt, mindannyiuk számára van re-
mény. Végtére is nem vágták le az arcúi! Az emberek megnyugodtak. Az esti tábortűz idején
csendesebben szóltak az imák. Néha egy-egy dal is felzendült.
Sikerülni fog! Megérdemeljük. Megajándékozlak az élet kiváltságával. Megmenekültünk, biz-
tosan van valami oka. A gerincek kiegyenesedlek, a szemek csillogni kezdtek, és néha önfeledt
hálával pillantottak a Névtelen Isten kifürkészhetetlen terveire.
Egy újabb hét elteltével elérkeztek oda, ahol el kell kanyarodniuk észak felé, és végre maguk
mögött hagyhatják a legveszélyesebb szakaszt, a Hervasztót.
Nyárvég hónapban jártak, és a szél nagy csomókban fújta a tölgyfaleveleket a két ló között ál-
ló erdőkben. Mókusok szörtak mogyorókat a szekerek kifeszített szkarkbőr tetejére. A levegő is
nedvesebb volt, bár a tavakat mindkét irányban eltakarta előlük a többmérföldnyi erdőség.
Aztán ritkulni kezdtek a tölgyfák, és megérkeztek Sekélysíkra, ahol egy ismerős épület falai
magasodtak a diószínű mező közepén. Az első kőépület, amelyei hat hete láttak. Meredek orom-
zata, meggyötört melléképületei, félelmetes falai és lőrései ellenére sem tudtak volna szívmelen-
getőbb látványt elképzelni.
– Szent Glinda kolostora – zümmögték. – Micsoda fenséges látvány!
Az itt élő kapácákat két csoportba lehetett sorolni. Voltak, akik némasági fogadalmat lettek, és
elkülönítve éltek. A többiek bűneikért vezekeltek. Vezeklésként tanítottak, gondozták a betege-
ket, és szállást adtak a Déli-Honcsok és Smaragdváros közt utazóknak. Ezért a széles, faragott
kapu kitárult a Füvesút Karaván előtt. A fogadóbizottság három középkorú kapácából állt, akik
keményített gallérral és rossz fogakkal várták a vendégeket.
A szokásos hűvös udvariasságukkal üdvözölték Gabellát. Bár gyanakodva tekintettek egy
olyan nőre, aki soha nem ment férjhez, és inkább a magányt választotta a többi nő társasága he-
lyett, neki nyújtották először a rózsapáfrányt, hogy törölje meg vele – az arcát, és dörzsölje be a
csuklóját.. Egy negyedik kapáca, akit nem láttak, üdvözlésükre egy himnuszt kezdett játszani.
Meglehetősen rosszul. Hárfahúr pattant, amit kapácához nem illő szitkozódás követett.
Az utazók azonban nem törődtek vele. A mennyországban érezték magukat. Ágy! Meleg étel!
Bor! És közönség, amely majd tátott szájjal hallgatja érdekfeszítő és sokkoló történeteiket:
Ez utóbbi tekintetben azonban csalatkozniuk kellett a kapácákban, azok ugyanis minden fi-
gyelmüket a magatehetetlen sebesültnek szentelték. Bevitték a boltíves folyósóról, majd sietve
hoztak egy hordágyat, hogy fel tudják vinni a betegszobába.
A kapácák éppen át akarták vinni az elkülönítőbe, amikor belibbent az Elsőkapáca, a reggeli
ájtatosságtól frissen. Alig látható biccentéssel üdvözölte Mángorlókezű Gabellát, majd éppen
csak rápillantott a törött csontú fiatalemberre. Azután intett a kezével: elvihetik.
– Ismerjük – mondta Gabellának. – Találkoztunk már vele.
– Tényleg?
– Ha az emlékezetem nem csal – folytatta –, neked is találkoznod kellett vele. Évekkel ezelőtt
te vitted el tőlünk. Tizenöt, talán húsz éve? Az én koromban már nehéz számon tartani az idő mú-
lását.

231
 – Húsz évvel ezelőtt ez még gyerek volt. Csecsemő – felelte Gabella. – Soha nem vittem el
csecsemőt a kapácazárdából.
– Talán nem volt már akkor csecsemő – mondta az Elsőkapáca. – De te vitted el, az bizonyos.
Egy mogorva kapácajelölttel utazott, aki évekig szolgált nálunk előtte. Te vitted el őket az
ardzsikik földjére, Kiamo Kóba.
– Ő volt Elfabával? – kérdezte Gabella.
– Ugye, hogy emlékszel.
– A Gonosz Nyugati Boszorkány …
– Egyesek így hívták – horkantott az Elsőkapáca. – De én soha. Nálunk Szent Aelfaba nővér
volt a neve de az igazat megvallva ritkán szóltunk hozzá. Némasági fogadalmat tett, saját magá-
nak. Nem volt szükség rá, hogy a nevén szólítsuk.
– Ennyi idő elteltével is megismered a fiút? – kérdezte Gabella. –Találkoztál vele azóta?
– Nem. De az arcokat nem felejtem el. Gabella felvonta a szemöldökét.
– Olyan kevés arcot láttam életemben – magyarázta az Elsőkapáca. – De most nincs időm be-
szélgetni. Szólnom kell az orvosnővérnek, hogy vizsgálja meg a fiút.
– Mi volt a neve?
Az Elsőkapáca eltűnt anélkül, hogy válaszolt volna.
Mire leszállt az éj, és Gabella utasai megitták a lefekvés előtti itókájukat, új pletykák kaptak
lábra. A fiatalember a Császár gyóntatója. Útonálló, aki a szexkereskedelemben dolgozik. Mó-
kus-hangon beszél. Egyetlen borda kivételével az összes csontját eltörték.
A feltevések ellentmondtak egymásnak, de összességében ez csak még szórakoztatóbbá tette
őket.

232